Barbara Wood

LÉLEKLÁNG

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Barbara Wood: Soul Flame

Sphere Books Ltd., 1988

© Barbara Wood, 1987

Fordította

SZIJJ ZSUZSA (I-IV. rész)

KÖRNYEI TIBOR (V-VIII. rész)

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének

vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli

sokszorosítása és másolása szigorúan tilos!

A kiadó könyveit

megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Szijj Zsuzsa, Környei Tibor, 2008

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2008

3

Prológus

Mera, a javasasszony tudta, még mielőtt meghallotta volna a heves kopogást, hogy ez az

éjszaka örökre megváltoztathatja az életét.

Már napok óta baljós jeleket látott, ijesztő álmokat: hol kígyók hemzsegtek körülötte, hol

meg vér festette vörösre a holdat. Azok is hasonlókról számoltak be, akik eljöttek hozzá,

várandós asszonyok álmukban galambot szültek, ifjú szüzek gyötrő látomásokra riadtak fel

éjszaka. A várostól délre lévő beduin táborban kétfejű borjú jött a világra, és látták Andrachus

szellemét, amint az utcákon bolyong éjfélkor, fej nélkül, gyilkosai nevét kiáltozva. Kinek

szólhatnak ezek a baljós jelek? – kérdezgették egymást riadtan a sivatagi város, Palmyra

lakói.

A jelek nekem szólnak, gondolta magában a javasasszony, de nem tudta volna

megmagyarázni, hogy miért.

Amikor röviddel a hold felkelte után meghallotta a türelmetlen kopogtatást, az első

gondolata ez volt: Itt a megjósolt óra!

Sálat kerített törékeny válla köré, fogta a lámpást, és kinyitotta az ajtót anélkül, hogy előbb

megkérdezte volna, ki van odakinn. Palmyra többi lakója talán félt volna, ha egy idegen

zörget be a kapun; nem így Mera. Sokan jöttek hozzá orvosságért, bűbájos szerekért, bájitalért

– de ártani senki sem akart neki.

Egy férfi és egy nő állt a küszöbön a szeles éjszakában. A férfi haja ezüstös, arca nemes

vonású. Aranycsattal összefogott kék köpönyeget viselt. A nő egészen fiatal, szinte még

gyermek; erősen kidomborodó hasát alig rejtette el a libegő köpeny. Az első, ami Merának

feltűnt, a férfi sápadt arca és rémült szeme volt. A nő arcát eltorzította a kín.

A javasasszony hátralépett, hagyta, hogy a szél betessékelje őket. Erőlködnie kellett, hogy

be tudja csukni az ajtót. A lámpás fénye vadul táncolt a falon, Mera hosszú fekete hajfonatai

ide-oda röpködtek a háta mögött. Amikor hátrafordult, látta, hogy a fiatal nő térdre rogyott.

– Vajúdik – közölte a kísérője, teljesen fölöslegesen, miközben igyekezett felemelni őt.

Mera letette a lámpát, a sarokban álló deszkaágy felé intett a fejével, azután segített

lefektetni a kismamát.

– A városban azt mondták, hogy tud segíteni – kezdte a férfi.

– Mi a neve? – kérdezte a javasasszony. – Tudnom kell a nevét.

– Szükség van erre? – A férfi szemében rettegés ült.

Félelme úgy söpört végig Merán, mint a hideg téli eső. A rémült szemekbe nézett, és a férfi

karjára tette a kezét:

– Nem fontos. Elég, ha az Istennő tudja – mormolta megnyugtatóan.

Menekülők, gondolta magában, miközben sietve munkához látott. Gazdag emberek

lehetnek, a külsejükből és finom ruhájukból ítélve. És messziről jöhettek, idegenek

Palmyrában.

– A feleségem – mondta a férfi. Tétován álldogált a szoba közepén. A bábát nézte. Amikor

idejött ebbe a városszéli házba, arra számított, hogy egy vén banyát talál itt, ám ez az asszony

szép volt, és nem is öreg. A férfi tanácstalan mozdulatot tett.

Milyen finom keze van, vette észre Mera a pislogó lámpafényben. Szép, akárcsak maga a

férfi, aki magas, jóképű és elegáns. Római lehet. Valami fontos ember.

4

Bárcsak volna elég idő az előkészületekre, gondolta. Idő, hogy olvasson a csillagokban,

segítségül hívja az asztrológiai térképeket. De ezzel már elkésett: bármelyik pillanatban

megkezdődhet a szülés.

A férfi figyelte, amint a javasasszony sietve vizet forral és előkészíti a gyolcsot. A

fogadóban nagy tisztelettel beszélt róla a kocsmáros. Azt mondta, hogy varázsló, és a

varázsereje talán még Istárénál is nagyobb. Hogyan lehet hát, tűnődött a római, körülnézve a

kicsiny szobában, hogy ilyen szegényesen él? Még rabszolgája sincs, aki a kései látogatónak

ajtót nyitna.

– Fogja meg a kezét – utasította Mera, és a vajúdó nő két combja közé térdelt. – Ki az

istene?

– Hermész – válaszolta a férfi, rövid hallgatás után.

Egyiptomból jönnek, gondolta Mera, és elégedetten bólintott. Ő maga is egyiptomi volt,

meghitt ismeretségben Hermésszel, a fortélyos ész istenével. Előrehajolt, megérintette az alélt

fiatalasszony homlokát, keblét és két vállát, rárajzolta Hermész keresztjének a jelét. Azután

visszaereszkedett a térdére, és maga is keresztet vetett. Hermész hatalmas isten.

Keservesen megkínlódtak a szüléssel. A fiatalasszony medencéje szűk volt; többször is

felkiáltott fájdalmában. Férje féltő aggodalommal térdelt mellette, gyolcskendőt szorított a

homlokához, és kezét a kezében tartva halkan beszélt hozzá Nílus-völgyi dialektusban. Azon

a nyelven, amelyen sok-sok évvel azelőtt Mera maga is beszélt, és most úgy hangzott a

fülének, mint a legédesebb zene. Milyen rég is volt, hogy eljöttem hazulról, gondolta, amint

nekigyürkőzött, hogy világra segítse a gyermeket. Talán megengedi az Istennő, hogy mielőtt

meghalok, még egy utolsó pillantást vethessek az én zöld folyómra…

– Fiú – mondta végül, miközben gyöngéden kitisztította az aprócska orrot és szájat.

A római ott toporgott, árnyéka oltalmazó takaróként borult a gyermek fölé. A fiatalasszony

megkönnyebbülve mélyeket sóhajtott. Miután a bába elkötötte és elvágta a köldökzsinórt,

anyja mellére helyezte az újszülöttet, és halkan így szólt:

– Gyorsan mondd ki a nevét, nehogy a sivatagi dzsinn elragadja!

A fiatal anya száraz ajkát az apró, rózsaszínű fülkagylóhoz szorítva fiacskája léleknevét

suttogta, amelyet csak a gyermek és az istenek ismerhettek. Azután erőtlenül, de hangosan

kimondta az életnevét:

– Héliosz.

Mera megnyugodva visszatért a dolgához: még el kellett távolítania a méhlepényt. De

miközben odakinn a szél zúgása üvöltéssé erősödött, és az orkán vadul rázta az ajtókat és

ablaktáblákat, a bába rémülten vette észre a homályos fényben, hogy egy kéz, egy apró,

kékesfehér kéz jelenik meg a szülőcsatornában.

Ikrek!

Mera újból keresztet vetett, majd Hermész jelét Ízisz szent jelével is megerősítve

hozzákészülődött a második szüléshez. Fohászkodott, hogy az ifjú asszony bírja erővel.

Úgy rémlett, a dzsinn most valóban az ajtónál ólálkodik, s el akarja rabolni a két új életet,

olyan dühödten rikoltozott odakinn a szél. A javasasszony kicsiny háza szilárd agyagtéglákból

épült, mégis úgy rázkódott, recsegett-ropogott, mintha minden pillanatban össze akarna dőlni.

A fiatal nő pedig szinte versenyt sikoltott a széllel. Arca bíborvörös lett, haja a fejéhez tapadt

a verítéktől. Mera kétségbeesésében egy amulettet akasztott a szegény teremtés nyakába:

Hekaténak, a bábák istenasszonyának szentelt, jádekőből faragott békát.

A még mindig anyja keblén pihenő csecsemő eddig, furcsa módon, még egyetlen hangot

sem adott ki.

Eltartott egy ideig, amíg a bába végül a második újszülöttet is lefektethette az odakészített

gyolcsra. Nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy a gyermek él. Éppen azzal foglalatoskodott,

hogy elvágja a köldökzsinórt, amikor az üvöltő szélben oda nem illő hangra lett figyelmes.

Felkapta a fejét, és látta, hogy látogatója az ajtóra mered.

5

– Lovak – mondta a római. – Katonák.

Aztán vad dörömbölés hallatszott; nem kopogtak, be akarták törni az ajtót.

– Megtaláltak – nyögte a férfi.

Mera egy szempillantás alatt talpra ugrott.

– Jöjjenek – suttogta, és a szoba végében lévő keskeny ajtóhoz futott, nem nézett hátra,

nem látta a beözönlő vörös köpönyeges katonákat. Gondolkodás nélkül beugrott a házhoz

ragasztott kamrába, és a még maszatos, meztelen lánycsecsemőt a melléhez szorítva

bemászott a gabonatartó hombárba. Összekuporodott a pelyva alatt. Ott lapult a sötétben,

bőrét összeszurkálták az éles gabonaszemek, és lélegzet-visszafojtva hallgatta a szöggel kivert

saruk dobogását a keményre döngölt padlón. Rövid párbeszéd hallatszott görög nyelven, majd

egy kurta parancs, és válaszul a levegőn keresztülsüvítő fém fütyülése. Két éles kiáltás, és

utána – néma csend.

Mera minden ízében reszketett. A csecsemő remegett a karjában. Súlyos léptek döngtek

végig a szobán, valaki a rejtekhelyükre is benézett. Fény szivárgott be, lámpással kutattak a

kamrában. Aztán meghallotta az előkelő római erőtlen, ziháló hangját:

– Mondom, hogy nincs ott senki. A bába nem volt itthon. Egyedül voltunk. Én… én

magam segítettem világra a gyermeket…

Az asszony legnagyobb rémületére a kislány a karjában nyöszörögni kezdett. Tenyerével

gyorsan befogta a pici szájat, és így fohászkodott: „Ó, Áldott Anya, Mennyek Királynéja, ne

engedd, hogy megöljék ezt a gyermeket!”

Visszafojtotta a lélegzetét, és feszülten hallgatózott. De már nem volt körülötte más, csak a

néma sötétség, és a jajgató szél odakinn. Várt, a csecsemőt a keblére szorítva, tenyere a

csöppség száján. Úgy érezte, már órák óta kuporog itt a hombárban. Minden tagja fájt, a

gyermek egyre fészkelődött, de ő még mindig nem mert előbújni rejtekhelyéről.

Végül aztán úgy rémlett neki, hogy a szél zúgásán kívül valami más hangot is hall. Mintha

azt mondta volna valaki: „asszony…”

Óvatosan kimászott. A pirkadat derengésében alig vette észre a szoba padlóján heverő

alaktalan csomót. Azután meghallotta, hogy a római gyönge hangon így szól:

– Asszony, elmentek…

Odabotorkált hozzá – minden izma, minden porcikája elgémberedett –, és látta, hogy csupa

vér a szerencsétlen.

– Elvitték őket – nyöszörögte a férfi. – A feleségemet és a fiamat…

A bába megkövülten meredt az üres fekhelyre. Elragadtak egy szülő nőt a gyermekágyból,

és vele együtt az újszülött csecsemőjét!

A római fölemelte reszkető kezét.

– A kislányom… meg kell…

Azért jöttek, hogy lemészárolják az apát, gondolta Mera, amint lehajolt, hogy odatartsa a

haldoklóhoz a meztelen csecsemőt, de az anyát és a fiát élve vitték el. Miért?

– A neve… – suttogta a haldokló – nevet kell adnom neki, mielőtt…

A bába a férfi szájához tartotta a gyermek fejét, és figyelte, hogyan formálják az ajkak a

titkos nevet; a nevet, amely szellemi kapocs a gyermek és az istenek között, és amelyet

halandó nem hallhat, oly nagy a mágikus ereje. És aztán, most már hangosan, az apa kimondta

a kislány életnevét is:

– Szelené. Ő Szelené…

– Hadd kössem be a sebeidet – kérte Mera, de a férfi egy fejmozdulattal megállította. És az

asszony látta, hogy miért: a római teste természetellenesen kicsavarodott, a végét járta.

– Vidd el őt innen – suttogta a haldokló. – Most azonnal! Még ma éjjel! Nem találhatják

meg! Rejtsd el! Gondoskodj róla! Az istenek leszármazottja.

– Ki vagy? Mit mondjak neki, kik a szülei, hol a családja?

6

– Itt ez a gyűrű – a rómainak már nagyon nehezére esett a beszéd –, add oda neki, ha

nagyobb lesz… ebből majd megtud… megtud mindent. A gyűrű megmutatja a sorsát. Az

istenek közé tartozik…

Alighogy Mera lehúzta ujjáról a súlyos aranygyűrűt, a római kiszenvedett, és ugyanabban a

pillanatban felsírt a kis Szelené.

Az asszony lenézett rá, és rémülten látta, hogy valami nincs rendben a szájával – egy apró

születési rendellenesség lehet. És hirtelen rádöbbent: így jelölték meg maguknak az istenek a

gyermeket. A római igazat beszélt: a kislányt valóban az istenek küldték.

I. RÉSZ

A SZÍRIAI ANTIOCHIA

8

Egy

Szelené ritkán fordult meg Antiochia széles sugárutakkal és elegáns villákkal ékes északi

elővárosában. Ezen a forró júliusi napon azért jött, hogy beléndekmagot vásároljon anyjának

egy ritka gyógynövényeket árusító boltban. Mera altatószert akart főzni, és ami nem termett

meg a füveskertjében, vagy amit nem tudott megvásárolni az alsóváros hatalmas piacán, azért

elküldte Szelenét Paxiszhoz, a göröghöz. Így adódott, hogy a lány éppen akkor ment keresztül

a piactéren, amikor a szőnyegkereskedőt a baleset érte.

A kalmár épp az összecsavart szőnyegeket kötözte a szamara hátára, és lehajolt, hogy

fölvegye a kötél végét, amikor az állat hirtelen rúgott egyet, és a szerencsétlen embert iszonyú

ütés érte a fején.

Szelené egy pillanatig dermedten állt, aztán odarohant a földön fekvőhöz. Ledobta kosarát,

letérdelt az eszméletlen ember mellé, és az ölébe vette a fejét. A férfi rettenetesen vérzett, arca

hamuszürkévé vált.

Néhány járókelő jámbor kíváncsisággal megállt mellettük, de senki nem segített. Szelené

kétségbeesetten pillantott fel rájuk.

– S-segítsenek – könyörgött. – N-nagyon v-vé… – Arca eltorzult az erőlködéstől, ahogy

hasztalanul próbálta megformálni a szavakat.

A körülötte állók csak bámultak rá. Arckifejezésük mindent elárult. Nem tud beszélni,

gondolták, együgyű teremtés.

– M-meg-s-sérült – szakadt ki a lányból, amikor a sebből patakzó vér ráfolyt a kezére.

Az emberek egymásra pillantottak.

– Nem lehet rajta segíteni – mondta egy kelmeárus, aki a drága szőnyegeket mustrálta, és

azon morfondírozott, hogyan tehetné rájuk a kezét. – A magisztrátus majd gondoskodik róla,

hogy eltemessék.

– D-de h-hát n-nem h-halott – próbálta Szelené megértetni magát.

Az emberek, érdeklődésüket elveszítve, kezdtek egymás után elszállingózni. A lány utánuk

kiabált, hogy segítsenek, csináljanak már valamit. Ez nem tisztességes, nem hagyhatják csak

úgy itt a szerencsétlent. És mit tehet ő, egy tizenhat éves gyereklány, egyedül a város

ismeretlen részében?

– Mi történik itt? – hallatszott egy hang a tömegből. Szelené felpillantott, és látta, hogy egy

férfi igyekszik felé. A római polgárok fehér tógáját viselte, megjelenése tekintélyt parancsolt.

– A sz-szamár m-megrúgta – igyekezett a lehető legvilágosabban beszélni. – A f-fején.

Az idegen rászegezte tekintetét. Sűrű szemöldöke és a homlokán húzódó mély barázda

mogorvává tette az arckifejezését, de a szeme barátságosnak tűnt. Egy percig némán nézte a

lányt, a segítségért könyörgő szempárt, a szavakkal küszködő szájat, aztán csak annyit

mondott:

– Értem. – Fél térdre ereszkedett, gyorsan megvizsgálta a szőnyegkereskedőt. – Gyere

velem! Talán megmenthetjük.

Szelené megkönnyebbülésére az idegen intett egy jól megtermett, izmos rabszolgának, aki

széles vállára emelte az eszméletlen embert, aztán gyors iramban megindultak az utcán. A

nyúlánk, hosszú lábú Szelené lépést tartott a két férfival.

Eszébe sem jutott a kosara, amely ott maradt a téren, egy koldus legnagyobb örömére.

Nem gondolt az anyjára sem, aki Antiochia szegénynegyedében várta a beléndekmagot,

amelyre a délutáni abortuszhoz volt szüksége.

9

Beléptek egy magas falba épített kapun, és Szelené nyári virágokkal teli kertben találta

magát. Még soha életében nem látott ilyen nagy házat, ilyen tágas szobákat. Saruba bújtatott

lába sohasem érintett még ilyen tükörfényesre csiszolt, mozaikberakással díszített padlót. El

sem tudott képzelni ilyen gyönyörű márványborítású falakat, ilyen elegáns bútorokat. Ide-oda

kapkodta a fejét, amint követte az urat és rabszolgáját az átriumon keresztül egy szobába,

amely nagyobb volt, mint az ő egész házuk, és minden bútorzata egy heverőből meg néhány

kecses székből és aranyozott lábú asztalkából állt.

Miután az eszméletlen szőnyegárust lefektették a heverőre, és párnákkal megtámasztották

a hátát, az idegen levetette fehér tógáját, és nekikészülődött, hogy megvizsgálja a sebet.

– A nevem Andreász – mondta Szelenének. – Orvos vagyok.

A rabszolga máris serénykedett: fiókokat és szelencéket nyitogatott, vizet öntött egy tálba,

előkészítette a kellékeket. A lány tágra nyílt szemmel figyelte, ahogyan az orvos ügyes kézzel

leborotválja a kalmár koponyáját, aztán borral és borecettel kimossa a vérző sebet.

Amíg Andreász dolgozott, Szelené lopva körülnézett. Mennyire különbözött ez a szoba

attól a helyiségtől, ahol anyja gyakorolta gyógyító tudományát! Az ő házukban, amelyhez az

ezernyi beteg kitaposta ösvény vezetett, Mera mesterségének kellékei zsúfolásig megtöltötték

az egyetlen szobát: a polcok majd leszakadtak az orvosságosedények alatt; gyógynövény- és

gyökércsomók himbálóztak az alacsony mennyezetről; a tálakat egymásba kellett rakni, hogy

elférjenek. Az ifjú Szelené otthona közismert menedékhely az antiochiai szegénynegyed

betegei és sérültjei számára.

De ez a szoba itt! Hatalmas és szellős, a padlója fénylik, napfény árad be az ablakon, a

kecses asztalkákon szépen elhelyezve sorakoznak az orvosi eszközök és a tégelyek. A

sarokban ott áll Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének a szobra. Itt egy görög orvos végzi

gyógyító munkáját, villant át a lány agyán; hallott már arról, milyen korszerű és fejlett a

tudományuk.

Amikor látta, hogy Andreász egy késsel szakszerűen felmetszi a szőnyegkereskedő

fejbőrét, tudta, hogy helyesen következtetett. Még az is lehet, hogy ez az ember egyenesen

Alexandriában tanult!

Andreász ekkor odaszólt a lánynak:

– Várhatsz kint az átriumban is. A rabszolgám majd szólít, ha végeztem.

Szelené megrázta a fejét, és nem moccant.

Az orvos rövid, fürkésző pillantást vetett rá, aztán dolgozott tovább.

– Először meg kell állapítanunk, van-e törés – mondta szabatos görög nyelven, amelyet

Szelené ritkán hallott a maga környezetében.

Szelené közelebb lépett, és megbabonázva nézte, ahogyan Andreász sűrű fekete kenőcsöt

nyom a feltárt koponyára. Látta, hogy a keze finom, és hosszú, vékony ujjai vannak. Az orvos

kis ideig rajta hagyta a koponyán a pépet, majd óvatosan lekaparta.

– Itt van – mutatott egy fekete vonalra a csontban. – Itt a törés. Nézd, milyen csipkézett,

hogyan nyomódik lefelé a csont. Nyomja az agyat. Meg kell szüntetnem a nyomást, különben

biztosan meghal ez az ember.

Szelené szeme tágra nyílt. A hosszú évek alatt, amióta az anyjának segített és mellette az

ősi gyógyító mesterséget tanulta, még egyszer sem látott nyitott koponyát.

Andreász most fölvett egy eszközt, amely leginkább arra a fúrószerű dologra hasonlított,

amellyel Szelené és az anyja a taplóból tüzet csiholt.

– Malachus – szólt az orvos a rabszolgájának –, légy szíves, tartsd nekem!

A lány lenyűgözve bámulta, ahogy a „fúró” a dolgát teszi. Andreász keze fáradhatatlanul,

ütemesen mozgott előre-hátra, és Malachus közben gyakran kiöblítette vízzel a sebet. Végül

megállt a fúró, és az orvos félretette.

– Nos, itt van a tojás, amely megölte volna, vagy bénává teszi egész életére – mutatta.

10

Szelené látta a koponyacsont és az agy között a démoni tojást, amelyet a szamár patája

rúgott oda. Döbbent ámulattal nézte. Valahányszor fejsérüléssel hoztak valakit a házukba, az

anyja ópiumból és kenyérből pépes borogatást csinált, és mint egy kalapot, rárakta az áldozat

fejére. Aztán elmondott egy varázsimát, adott a sérültnek egy mágikus erejű amulettet, és

elküldte isten hírével. A legtöbb páciens bele is halt az ilyen sérülésekbe. Csodát látok,

gondolta a lány dobogó szívvel.

Andreász fölvett egy apró vakolókanálhoz hasonló eszközt, gyöngéden a koponyacsont alá

csúsztatta, és a törött csontrészt fölemelve kiszabadította az agyat. Az eszméletlen ember

egyszeriben felnyögött, arcába visszatért a szín, légzése egyenletesebbé vált.

Szelené a munkájába merült férfi arcát fürkészte. A feszült összpontosítástól komornak

tűnt ez az arc, szemhéja félig eltakarta sötét, szürkéskék szemét. Nagy sasorra illett zord

ábrázatához, szája keskeny vonalú és határozott volt, szögletes állát rövidre nyírt, sötétbarna

szakáll keretezte. Harminc körül járhatott, de már enyhén őszült a halántékán, és ez arra utalt,

hogy azok közé a férfiak közé tartozik, akiknek negyvenéves korukra ezüstszínű lesz a hajuk.

A tojás egészben jött ki, de ijesztő mennyiségű vér kíséretében. Andreász azonban

nyugalmát megőrizve, szótlanul folytatta a munkát. Figyelme, egész lénye a betegre

összpontosult, mintha a világegyetemben nem is létezne más rajta kívül, és ez az elszántság

tiszteletet ébresztett Szelenében.

Nagy sokára csökkenni kezdett a vérzés, és amikor Andreász végül letette orvosi eszközeit,

nem maradt más hátra, mint hogy kiöblítsék borral a sebet, a lyukat meleg méhviasszal

betömjék, és a fejbőr széleit összeillesszék.

– Ha három napon belül visszanyeri az öntudatát, életben marad. Ha nem, akkor meghal –

mondta Andreász Szelenének, miközben munkája végeztével újból kezet mosott.

A szőnyegárus hirtelen felüvöltött, és csapkodni kezdett. Malachus, aki éppen a fejét

kötözte, hátratántorodott.

– Rohama van! – kiáltotta Andreász, és odafutott. Megpróbálta lefogni az őrjöngő férfit, de

az visszalökte.

– Hozz kötelet! – utasította az orvos Malachust. – És kerítsd elő Polibust. Segítségre lesz

szükségünk.

A még mindig öntudatlan szőnyegárus úgy vonaglott és hánykolódott a heverőn, mint akit

démonok szálltak meg. A feje újból és újból odaverődött a fejtámaszhoz, a seb kinyílt, és

megint vérezni kezdett a kötés alatt. Különös morgás tört elő a torkából, nyakán megfeszültek

az inak.

Malachus egy óriás termetű rabszolgával tért vissza, és a három ember egyesült erővel az

ágyhoz kötözte a szőnyegárus kezét és lábát. Ám a roham ezek után sem hagyott alább, és a

sebesült egyre csak rángatta a kötelékeit. Szelené hallotta, hogyan ropognak a csontjai és az

ízületei.

– Semmit sem tehetünk – mondta sötéten Andreász. – Megöli magát.

Szelené az orvosra meredt, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, aztán a lány ismét

az ágyon fekvő férfira nézett. Talán van még egy utolsó lehetőség…

Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, előrelépett. Szemét lehunyta, és elméjében

megformált egy képet: egy láng, egy aranylón fénylő, magányos lángnyelv képét. A láng

szelíden lobogott fel forrásából, és mindenfelől sötétség vette körül. Szelené végül érezni

kezdte melegét, és hallotta lágy mormolását. Egész valóját a lelke legbensejében lobogó

lángra összpontosítva elérte, hogy lélegzete lelassuljon, és a teste ellazuljon. Úgy érezte,

órákig tart ez a folyamat, holott a valóságban csupán percek teltek el, amíg összegyűjtötte és a

„lángba” sűrítette az erejét.

A külső szemlélőknek úgy tűnt, mintha álomba merült volna; arca semmit sem árult el a

nagyfokú koncentrációról, nem volt semmi jele a bensejében egyre növekvő erőnek.

Kíváncsian figyelték, ahogy a lány lassan fölemeli a kezét, és a szőnyegárus vonagló teste

11

fölé tartja. Ott lebegett a két kinyújtott kéz, tenyérrel lefelé, közvetlenül a férfi fölött, aztán

megmozdult, és körözni kezdett.

Szelené számára semmi más nem létezett, csak a láng. A láng látomásába sűrítette minden

gondolatát és életerejét. És a láng heve kiáradt belőle, s a karján és a kezén keresztül

kisugárzott a sebesültre.

Andreász kíváncsian figyelte, amint a lány karcsú teste enyhén ringatózik. Elnézte az arcát

– a magas járomcsontot, a telt ajkat –, amely percekkel előbb még félénk és elfogódott volt,

most pedig furcsán ünnepélyes lett. Szelené kinyújtva tartotta hosszú karját és kezét,

mindaddig, amíg a szőnyegárus meggyötört teste lassan meg nem nyugodott; egy darabig még

hánykolódott és forgolódott, de végül elszenderült.

Szelené ekkor kinyitotta a szemét, és pislogott, mintha álomból ébredne.

– Mit csináltál? – kérdezte döbbenten Andreász.

A lány nem nézett rá; újból elfogta a félénkség. Nem szokta meg, hogy idegenekkel

beszéljen. Mindig ugyanaz a meglepett kifejezés jelent meg az arcokon a szép szájból jövő

hibás beszéd hallatán; majd türelmetlenné váltak, és lerítt róluk, hogy együgyűnek tartják.

Szelené tudta, hogy már réges-rég hozzászokhatott volna ehhez azok után, hogy kicsúfolták a

gyerekek, levegőnek nézték a piaci árusok, és minduntalan ráripakodtak az emberek: „Nem

tudsz értelmesen beszélni?” Anyja azt mondta, hogy a lenőtt nyelv, amellyel született, és

amelyet később megoperáltak, az istenek kegyének a jele. De ha különösen kedves az istenek

számára, akkor miért nem kedvelik az emberek is?

Ám a görög orvos megnyerő arcán Szelené az egyik szokásos reakciót sem tudta

fölfedezni. A lány kényszerítette magát, hogy Andreász szemébe nézzen; a sötét szempárból

komolyság, ugyanakkor gyöngédség sugárzott. Szelenének úgy rémlett, hogy még

együttérzést is lát bennük. Így hát nekibátorodott:

– M-megmutattam n-neki az utat az álomba.

– Hogyan?

A lány igyekezett minél lassabban beszélni.

– O-olyasmi ez, amire anyám t-tanított.

– Anyád? – húzta fel a szemöldökét az orvos.

– Ő j-javasasszony.

Andreász gondolkodott egy pillanatig, aztán eszébe jutott, hogy a szőnyegárusnak

felszakadt a sebe; odament a fekhelyhez és munkához látott.

Miután a seb ellátásával végzett, fogott egy rozsdás lándzsahegyet, és egy késsel a sebre

kaparta a rozsdát.

– A rozsda segít, hogy a seb gyorsabban begyógyuljon – magyarázta Szelené kérdő

tekintetét látva. – Köztudomású, hogy a réz- és vasbányában dolgozó rabszolgák fekélyei a

többiekénél hamarabb gyógyulnak. Ámbár, hogy miért, azt senki sem tudja. – Új kötést tett a

sebre, óvatosan visszafektette az alvó fejét a fejtámaszra, aztán a lányhoz fordult: – Mondd el,

mivel csillapítottad le!

Szelené a földet bámulta zavarában.

– N-nem cs-csináltam s-semmit – felelte félszegen. – Cs-csak az életerejét… – keze ökölbe

szorult igyekezetében – az életerejét sz-szabadítottam ki a z-zűrzavarból.

– Ez valami gyógymód?

– Ez n-nem gy-gyógyít – rázta meg a fejét a lány. – Ez cs-csak s-segít.

– Mindig?

– N-nem.

– De hogyan? – faggatta az orvos. – Hogyan csináltad?

Szelené a szája szélét rágva elmerülten tanulmányozta a márványpadló mintáját.

– Ez egy ősi m-módszer. Az ember l-lát egy l-lángot.

12

Andreász tekintete elidőzött a lányon. Ahogy tűnődve nézte, egy ritka virág ötlött fel az

emlékezetében, amelyet egyetlenegyszer látott, s amelynek hibiszkusz volt a neve. A lány

nagyon szép volt, különösen a szája. Micsoda iróniája a sorsnak, gondolta Andreász, hogy

egy száj, amely formájában ilyen tökéletes, funkciójában ennyire tökéletlen legyen. A nyelve

nincs lenőve, ezt már megfigyelte. Miért nem tud mégsem rendesen beszélni?

A szőnyegárus most felhorkantott, és az orvos elmosolyodott a hang hallatán.

– Úgy látszik, a lángod csodát művelt – jegyezte meg.

Szelené félénken ráemelte a tekintetét, és látta, hogy a mosoly megváltoztatta a férfi arcát:

kisimult a mély ránc a szeme között, s ettől egészen megfiatalodott.

Andreász gondolatai visszatértek a lányhoz. A beszédhiba alighanem egy olyan születési

rendellenesség maradványa, amelyet gyermekkorban megpróbáltak ugyan helyrehozni, de

már későn, és azt is elmulasztották, hogy a beszédet gyakoroltassák utána. Mennyi szenvedést

okozhatott ez a fogyatékosság szegény teremtésnek, hiszen most is ez nyomja rá bélyegét a

viselkedésére; nagyon szép lány, de rettenetesen félszeg, pillantása félénk és elfogódott. Miért

nem segített rajta valaki?

Árnyék suhant át Andreász arcán, és újból megjelent két szemöldöke közt a mély barázda,

amelyet hosszú idők keserűsége vésett ilyen korán az alig harmincéves férfiarcra.

Miért izgatom magam? – kérdezte magától, hisz már évekkel ezelőtt megfogadta, hogy

többé nem törődik másokkal.

Szellő libbent be az ablakon, és meglebegtette a könnyű függönyöket. A nyár forró lehelete

összevegyült a fafüst, a nyíló virágok és a tenger felé kúszó zöld folyó illatával. A szél

sóhajtozva suhant végig a házon, és kizökkentette az orvost gondolataiból.

– Egyedül nem tudod elvinni a barátodat – mondta a lánynak, és Malachus felé intett. – A

rabszolgám majd segít neked.

Szelené szeme elkerekedett.

– Gondolom, haza akarod vinni – folytatta Andreász.

– Haza?

– Igen, hogy mihamarabb felépüljön. Vagy mi volt a szándékod vele?

– N-nem t-tudom – dadogta Szelené zavartan. – Én n-nem t-tudom, hogy kicsoda.

Az orvos teljesen elképedt.

– Nem ismered ezt az embert?

– É-éppen átmentem a p-p… – Szelené rémülten a szájához kapta a kezét: – A k-kosaram!

– Azt akarod mondani, hogy nem is ismered ezt az embert? Akkor miért kiabáltál

segítségért?

– A k-kosaram! – jajdult fel újra. – Az utolsó p-pénzünk… az orvosság…

– Ha nem ismered ezt az embert, s az biztos, hogy én nem ismerem, akkor mit keres itt? –

csattant fel türelmetlenül Andreász. – És miért csináltam mindezt? – intett a heverő felé.

Szelené ránézett a szőnyegárus bepólyált fejére.

– M-megsérült.

– Megsérült – ismételte az orvos, mint aki nem hisz a fülének, és bosszús pillantást vetett

Malachusra, akit szemlátomást szórakoztatott a dolog. – Egy egész délutánt áldoztam egy

idegenre – mondta mogorván. – Most mihez kezdjek vele?

Szelené gyámoltalanul bámult rá.

Andreász türelmetlensége ingerültségbe csapott át.

– Arra számítottál, hogy itt tartom majd, nem igaz? Nem tartok betegeket a házamban. Ez

nem az orvos dolga. Én összefoltoztam, ettől kezdve már a családjának kell gondoskodnia

arról, hogy fölépüljön.

A lány arcán most már kétségbeesés tükröződött.

– D-de hát én n-nem t-tudom, hol a cs-családja.

13

Andreász rámeredt. Miért érdekelte ezt a gyermeket, hogy mi történik egy vadidegennel?

Miért törődött vele? Senki más nem segített volna egy idegennek. Mikor is akadt össze

utoljára ilyen elképesztően naiv lélekkel?

Hány esztendő múlt el már a régi korinthoszi napok óta, amikor a tó vizében tükröződő

képmásáról egy éretlen ifjú tekintett vissza rá, egy szelíd arcú fiú, aki még nem lépett át a

kiábrándultság küszöbén?!

Andreász nagyot sóhajtott. Ez a lány még bűntelen és romlatlan. Ez a lány, aki alig tud

beszélni, a piactéren segítséget nyújtott egy vadidegennek!

Szelenében a férfi arckifejezése láttán felötlött az a gondolat, amely már jó ideje

foglalkoztatta: az a megválaszolhatatlannak tűnő kérdés, hogy mit kellene tenni a betegekkel.

Anyja házában sokszor tanúja volt, hogy azoknak, akik bekopogtattak segítségért, nem volt

hová menniük, ahol felépülhettek volna. Egyedül élő, magányos emberek; özvegyek, akiknek

nem voltak barátaik; elhagyatottan tengődő nyomorékok. Mera megtette értük, amit tudott, de

utána nem volt senki, aki gondjukat viselte volna. És amit az utcákon látott – ó, azok az utcák!

Különösképpen a mocskos kikötői negyed, ahol falkákban csatangoltak a gyerekek,

prostituáltak szültek a sikátorokban, névtelen tengerészek pusztultak el a macskaköveken. Ott

feküdtek az emberek, ahol összeestek, mert nem volt, aki törődött volna velük, és nem volt

hová menniük.

– K-kérem sz-szépen, n-nem m-maradhatna itt? – kérdezte Szelené.

Andreász merően nézte őt. Átkozta magát, amiért ostoba buzgalmában belekeveredett ebbe

az ügybe – a zöldfülű orvosnövendék is tudja, hogy először kérdezni kell. Pár pillanat

elteltével azonban már érezte, hogy ő engedni fog.

– Nos, rendben van – szólalt meg végül –, elküldöm Malachust, érdeklődjön a piactéren.

Talán valaki ismeri ezt az embert. És addig – fehér tógájáért nyúlt, és átvetette a vállán –

lábadozhat itt, a rabszolgaszálláson.

Szelené hálásan mosolygott.

A férfi nem tudta levenni róla a tekintetét. Érzett benne valami rejtélyes, delejes vonzerőt.

Szemlátomást nem tehetős családból való, gondolta; a ruhája szegénységről árulkodik. Hány

éves lehet? Tizenhatnál fiatalabb, mert még mindig a kislányok térdig érő tunikáját viseli. De

nem lehet messze már a nap, amikor a nővé érés jelképeként felölti majd a stólát és a pallát.

Tekintetét végül a lány érzéki szája vonzotta magára. A telt, duzzadó ajkak megint azt a buján

feslő trópusi virágot, a hibiszkuszt idézték az emlékezetébe. Egzotikus és csábító jelleget

kölcsönöztek a lány arcának, és valamilyen sejtelmes szépséget. Andreász remélte, hogy a

lány nincs tudatában, milyen fortélyos játékot űztek vele az istenek, amikor olyan arcvonással

ajándékozták meg, amely páratlan adottsága, ám egyszersmind a szégyene is.

– Mi az, amit elveszítettél a piacon? – kérdezte hirtelen.

– B-beléndekmag – válaszolta a lány, és ujjával mutatta a mennyiséget.

Andreász Malachushoz fordult.

– Add oda neki, amire szüksége van! És adj egy kosarat is!

– Igenis, gazdám – felelte a rabszolga meglepetten, és odament az egyik polchoz.

Az orvos arcára visszatért az a komor, töprengő kifejezés, amely éveket öregített rajta, de a

hangja barátságosan csengett.

– A jövőben vigyázz jobban, kinek nyújtasz minden szíre-szóra segítséget! A következő

férfi háza esetleg nem lesz olyan biztonságos, mint ez.

Szelené elvörösödött, amikor átvette a kosarat Malachustól, a maga esetlen módján

köszönetet dadogott Andreásznak, és kisietett a szobából.

A férfi még hosszú ideig állt ott, a folyosón távolodó léptek visszhangját hallgatva. Aztán

megcsóválta a fejét. Micsoda rendkívüli délután! Először megoperált egy idegent, aki minden

valószínűség szerint soha nem fog fizetni neki, aztán pedig megajándékozta a legdrágább

14

orvossággal a lányt, aki mindezért felelős. És semmit nem kapott cserébe, még csak – döbbent

rá hirtelen – a lány nevét sem tudja.

15

Kettő

Szelené közelebb hajolt az anyjához, és lenézett a méhszájhoz tartott bronztükörre.

– Itt van, látod? – suttogta Mera. – Ez itt a cervix – mormolta –, a szent kapu, amelyen

keresztül mindannyian a világba lépünk. Látod a zsineget, amelyet hónapokkal ezelőtt a

méhszáj köré kötöttem, mert az a veszély fenyegetett, hogy idő előtt kinyílik? Figyeld meg

jól, hogy most mit csinálok!

Szelené mindig csodálta az anyja tudását. Úgy tűnt, Mera mindent tud, ami a születéssel és

az élettel kapcsolatos. Ismerte a gyógyfüveket, amelyek fokozták a termékenységet; de azokat

a kenőcsöket is, amelyek megakadályozták a teherbe esést. Ismerte a holdciklusokat, tudta,

melyek a fogamzásra és szülésre legalkalmasabb napok, és milyen amulett védi

leghatásosabban a méhben a magzatot. És tudta, miképpen szabadíthatja meg az asszonyokat

biztonságos módon terhességüktől, ha valamilyen okból nem kívánják kihordani a

magzatukat. Azon a délutánon Szelené megfigyelhette, hogyan helyez be anyja egy

bambuszforgácsot egy terhes nő méhébe, akinek olyan törékeny volt az egészsége, hogy a

gyerekszülés megölte volna. A bambusz, magyarázta Mera, lassan magába szívja az asszony

testnedveit, megdagad, szétfeszíti a méhszájat, s az nem tartja meg többé a még kialakulatlan,

aprócska magzatot.

Az utolsó páciens azon az estén egy fiatalasszony volt, aki az elmúlt esztendőben

háromszor vetélt el, és már kétségbeesett, hogy sohasem lehet gyermeke. Ifjú férje, egy

ponyvakészítő, mindenáron fiakat szeretett volna, akik folytatják majd a mesterségét, és a

fivérei egyre sürgették, váljon el, és vegyen más feleséget.

Így hát az asszony két hónapos terhesen elment a javasasszony házába, mert attól rettegett,

hogy ezt a gyermeket, az utolsó reménységét is elveszíti. Mera ezúttal arról gondoskodott,

hogy a méhszáj zárva maradjon: körülhurkolta egy zsineggel, és szorosan összehúzta, akár

egy tarisznya száját. Aztán szigorúan meghagyta a fiatalasszonynak, hogy egész télen és

tavasszal feküdjön.

Most járt le a kilenc hónap; a fiatalasszony ott feküdt az ágyán, gömbölyű hasa

egészségesen hullámzott fel-alá, ponyvakészítő férje aggódva térdelt az oldalánál.

– Most nagyon óvatosnak kell lennünk – mondta nyugodtan Mera. – Tartsd egyenesen a

lámpát, lányom! Elvágom a zsineget.

Szelené anyja minden szavát, minden mozdulatát az emlékezetébe véste. Azóta, hogy

hároméves korában megtanulta tőle, hogyan lehet megkülönböztetni az ártalmatlan

mentalevelet a gyilkos mérgű gyűszűvirágtól, egyfolytában ott segédkezett és tanult az anyja

oldalán. Ma is segített az előkészületekben, miután este megérkeztek a ponyvakészítő házába;

meggyújtotta Ízisz szent lángját, izzásig hevítette a tűzben a rézeszközöket, hogy kiűzze

belőlük a fertőzés ártó szellemeit, varázsénekekben fohászkodott Hekatéhoz, a bábák

istenasszonyához, hogy vegye oltalmába ezt a fiatalasszonyt ma éjszaka, és végül

széthajtogatta a lepedőket és kendőket, hogy kéznél legyenek a szülésnél.

Ekkor, gondos kézmosás után, Mera vette át az események irányítását. Markáns arcát

mintha éles szögletű barna és fekete síkokból faragták volna.

Miközben a fiatalasszony nyöszörögve szorongatta férje ujjait, a bába biztos kézzel

becsúsztatott egy hosszú nyelű csipeszt a méhtükör vájata fölött, és a finom rézfogakkal

megragadta a zsineg szabad végét. Aztán hosszú kést vett a kezébe.

16

A méh élettel telve mozgott. Minden egyes görcs odanyomta a magzat fejét a lezárt

nyíláshoz. Egyszer kicsúszott a zsineg a csipeszből, de Mera újból megragadta. A vajúdó

asszony felsikoltott, és megpróbálta fölemelni a csípőjét. Szelenének többször arrébb kellett

vinnie a lámpát; közben rendületlenül és biztos kézzel tartotta a tükröt az anyjának. Csupán

egy lágy húsból álló vékony fal választotta el a magzat puha koponyáját a kés pengéjétől.

– Tartsd erősen – figyelmeztette Mera a holtsápadt férjet. – Nem várhatok tovább, el kell

vágnom.

Szelené érezte, hogy vadul zakatol a szíve. Segédkezhet akármennyi szülésnél, soha nem

fogja rutinmunkának tekinteni. Minden szülés más volt; mindegyiknek megvolt a maga tétje,

csodája, veszélye.

A ponyvakészítő házának falain túl némán nyúlt el a város a forró éjszakában. Antiochia

félmillió lakosa aludt – a hőség miatt sokan kihúzódtak a lapos tetőkre –, mialatt Mera, az

egyiptomi javasasszony, ismét véghezvitte varázslatát.

Az ifjú férj szeme tágra nyílt a félelemtől, homlokán gyöngyözött a verejték. Szelené

rámosolygott. Olykor a férjek ugyanúgy szenvedtek a szüléskor, mint asszonyaik; döbbenten

és tehetetlenül álltak e misztérium előtt.

A lány nem egy férjet látott, aki elájult a szülőágy mellett; persze a legtöbben inkább az

ajtón kívül vártak, cimboráik társaságában. Ez az ifjú azonban derék férj volt; nyilvánvalóan

gyötrődött, és bizonyára szeretett volna másutt lenni, mégis a felesége mellett maradt, hogy

támasza legyen megpróbáltatásában.

Szelené a kezét nyugtatólag a férfi karjára tette, aki erre feléje fordult, nagyot nyelt és

bólintott. Mera tekintete a késre szegeződött, háta megfeszült, keble alig észrevehetően

emelkedett és süllyedt. Ha most megcsúszik a kés, minden elveszett.

A méh hirtelen ellazult egy pillanatra, és a bába látta, hogy a magzat feje kicsit

visszahúzódott; fölemelte a hosszú kést, és gyors, biztos mozdulattal elvágta a zsineget.

A fiatal nő felsikoltott. Mera sietve elhelyezkedett a szülés levezetéséhez. Szelené

megkerülte, letérdelt a fiatal anya mellé, és nedves kendővel hűsítette a homlokát. Most jött

csak a munka neheze: a görcsök már olyan sűrűn követték egymást, hogy szinte egyáltalán

nem volt köztük szünet. A bába vezényelte a fiatalasszonynak, hogy mikor nyomjon és mikor

pihenjen. A férj olyan fehér volt, mint az a lepedő, amelyen a felesége feküdt, és

aggodalmában az ajkát harapdálta. Szelené két kezébe fogta a szülő nő fejét, és szemét

behunyva fölidézte lelkében a lángot. Ő nem tudott szavakkal vigasztalni, nem ajándékozták

meg az istenek a nyugtató, simán pergő beszéd adományával. De ha a szája néma maradt is, a

keze beszélt helyette. A hűvös, hosszú ujjakból biztatás, nyugalom és erő áradt.

Végül még egy utolsó kiáltás szakadt ki a fiatal anyából, és a csecsemő kicsusszant Mera

várakozó kezébe.

Nyomban föl is sírt az egészséges fiúcska, és mindenki nevetett örömében,

leghangosabban az ifjú férj. Boldogan ölelte feleségét, és becéző szavakat suttogott a fülébe.

Már vége felé járt az éjszaka, amikor Mera és Szelené visszatért a házába. Az asszony

odament a pohárszékhez, hogy keressen magának valami innivalót, a lány pedig hozzáfogott,

hogy megtisztogassa a szüléshez használatos rézeszközöket.

Szelené fáradt volt, ugyanakkor izgatott, de az esze nem a szülészetben ezerféle célra

használható gyógynövényeken járt. Gondolatai minduntalan visszatértek a felsővárosban álló

villához, ahol Andreász, a görög orvos csodát vitt véghez.

A legapróbb részletekre is olyan elevenen emlékezett, mintha a férfi most is itt állna előtte.

Emlékezett a magas homlokba hulló lágy sötétbarna tincsekre; a fehér tunika aranyszegélyére

és az alóla kivillanó izmos lábszárra; a kézre, amely úgy dolgozott a sérült koponyán, mintha

az egy műalkotás volna. Maga előtt látta az enyhén ferde vágású, sötétkék szempárt, amelyből

együttérzés sugárzott, bár dühös szemöldök árnyékolta be. Eltűnődött, vajon mi történhetett

az orvossal, ami így megkeményítette.

17

Szelené az anyjára nézett, aki a benyílóban álló pohárszéknél tett-vett, és arra gondolt,

vajon beszélhetne-e vele Andreászról. Annyi mindent szeretett volna tudni. Azelőtt soha nem

érzett így, és ez megzavarta. Nem értette, miért nem tudott a munkájára figyelni délután,

Flavia úrnő abortuszánál, és éjszaka sem, amikor a ponyvakészítő fia született. Kényszerítette

magát, hogy a feladatára összpontosítson, ám a görög orvos megnyerő arca minduntalan

betolakodott a gondolataiba.

Szelenének kevés tapasztalata volt a férfiakkal. Olykor segített a férfi betegek ellátásában,

de ennél szorosabb kapcsolatba ritkán került fiúkkal vagy férfiakkal. A szomszédságukban, a

szegénynegyednek ebben a zsúfolt, szűk utcácskájában lakó fiúk ügyet sem vetettek rá, hibás

beszéde miatt hamar elvesztették a türelmüket.

Szelené figyelte anyját, amint kitöltött valamit egy korsóból, és felhajtotta. Anyám mindent

tud, gondolta, a világon semmi sincs, amit ne értene és ne tudna megmagyarázni. És mégis…

Soha nem hallotta az anyját szerelemről, férfiakról vagy házasságról beszélni. Amikor

kicsi volt, mesélt neki az apjáról – egy halászról, akinek felborult a csónakja, és a tengerbe

veszett, még mielőtt ő megszületett volna. De ezenkívül soha nem hozta elő a témát. És

jóllehet akadtak olykor férfiak, akik érdeklődtek Mera iránt, és Szelené látta, hogy eljönnek a

házukba és ajándékokat hoznak, anyja finoman, de határozottan eltanácsolta őket.

Házasság! Eddig valójában még soha nem gondolt rá. Ha maga elé képzelte a jövőjét,

mindig úgy látta magát, hogy egy kis házban él, szerényen és magányosan, mint az anyja,

kicsiny kertjében gyógynövényeket termeszt, és gyermekeket segít a világra.

Vajon Andreász nős? – tűnődött Szelené, miközben megszárította és puha gyolcsba

csavarta az elmosott eszközöket.

Vagy egyedül él abban a hatalmas házban? És mi lehet az oka, hogy míg a szeme együtt

érző lélekről árulkodik, arcvonásait mintha a harag faragta volna ki?

Milyen türelmesen várt, amíg ő beszélt; nem fejezte be a mondatot helyette, és nem is

eresztette el a szavait a füle mellett, mint a többiek. Andreász! Milyen szép név. Azt kívánta,

bárcsak ki tudná mondani hangosan, hogy a nyelvén érezze. Szelené tudta, hogy ma éjjel

elkerüli az álom; ébren fekszik majd, és újra átéli ennek a rendkívüli délutánnak minden

pillanatát.

A konyhául szolgáló benyíló sötétjéből Mera a lányát figyelte, és ivott egy korsóból, aztán

behunyta a szemét. Érezte, ahogy az erős szer szétárad az ereiben, és elképzelte, hogyan hoz

enyhülést gyötrődő testének, még mielőtt valóban megkönnyebbült volna. A fájdalom

csillapodni fog, és éjjelre talán teljesen megszűnik.

De meddig mehet ez még így? – gondolta, amint visszarakta a korsót a rejtekhelyére.

Hamarosan növelnie kell az adagot, és akkor már lehetetlen lesz eltitkolnia a betegségét

Szelené elől.

A néptelen utcán végigsüvítő szél arra az éjszakára emlékeztette Merát, amikor tizenhat

esztendővel ezelőtt egy ilyen szél furcsa terhet hozott az ajtajához. Mostanában mind

gyakrabban idézte fel magában azokat a napokat, és azt is tudta, hogy miért: mert az álmok

visszatértek.

Azok az iszonyatos álmok, amelyek Palmyrából való menekülésük első napjaiban

kínozták: vörös köpönyeges katonák törtek be váratlanul a házba, megragadták Szelenét, és

magukkal hurcolták az éjszakában. Néha azt is látta álmában, ahogyan meggyilkolták. Máskor

tintafekete sötétség nyelte magába az elrabolt lányt. Mera ilyenkor mindig dobogó szívvel

ébredt, hálóinge nedves volt a verítéktől. Évekkel ezelőtt megszűntek az álmok, és már el is

felejtette őket; de most újból visszatértek, és olyan valóságosak voltak, hogy az asszony már-

már félt elaludni.

Mit jelentenek? Miért most tértek vissza, ennyi év múltán? Talán mert Szelené hamarosan

tizenhat éves lesz, és át kell esnie az asszonnyá avatás szertartásain? Az istenek küldik az

álmokat, intő jelként? És ha igen, mire figyelmeztetik?

18

Ahogy ott állt a benyíló sötétjében, és arra várt, hogy az orvosság enyhítse a kínt testében,

Mera elgondolkodott az életén és önmagán.

Magas, karcsú nő, még mindig vonzó, bár ötvenegy nyarat megélt; kemény élete volt,

folyvást új városokat kellett megismernie, és szerelem helyett csak alkalmi, érzelem nélküli

szeretkezésekben volt része olyan férfiakkal, akiknek már a nevét sem tudja. Ötvenegy

esztendeje kutatja, mire rendeltetett, várja, hogy az Istennő fölfedi végre, miért őt szemelte ki,

hogy test és lélek gyógyítója legyen.

És miért küldte neki ezt a gyermeket? Egész élete csak előkészület volt arra, hogy

fölnevelje ezt az árvát? Szelené maga is rejtély. Mera bölcs volt és nagy tudású, de ezt a titkot

képtelen volt megfejteni.

Az asszony őrizte a gyermek csekélyke örökségét, hogy átadja majd neki, amikor eléri a

nagykorúságot: egy gyűrűt, a halott római hajának egy fürtjét, és egy darabkát abból a

gyolcslepedőből, amelybe az újszülött ikerfiúcskát pólyálta. Fontos jelképek voltak ezek,

egyedüli bizonyságai Szelené kilétének. Mera soha nem tudta kibogozni jelentésüket, de

megőrizte őket arra a napra, amikor majd továbbadhatja; a lánynak magának kell születése

titkát kikutatnia. Egy dobozkában gondosan elzárva elefántcsont rózsa pihent. Mera évekkel

ezelőtt kapta Byblos városában, fizetségképpen egy hálás betegétől. Nagyságra akkora volt,

mint egy jókora szilva. Készítője egy emléktárgyaknak szánt üreget vájt bele; ide tette be

Mera a gyűrűt, a hajfürtök és a vászoncsíkot, majd az üreget viasszal lepecsételte. Az évek

során időről időre kivette a rózsát a dobozából, és megmutatta Szelenének; nem árulta el,

hogy mi van benne, de azt mondta, olyan páratlan kincs, amelynek föl sem lehet mérni az

értékét és a jelentőségét. Szelené szerette volna tudni, hogy mit rejt a rózsa, de Mera

elhárította a kíváncsiskodást azzal, hogy várnia kell, amíg nagyobb lesz, amíg eljön a

tizenhatodik születésnapja. Akkor lép majd át avatási szertartás keretében a gyermekkorból a

felnőttkorba.

Mit mondok majd neki azon a napon? – töprengett Mera, és elnézte Szelenét, amint helyére

rakja az orvosságosládikát. Meg kell mondanom az igazat – hogy nem én vagyok az

édesanyja. De amikor megfosztom őt ettől a biztonságtól, nem tudok majd magam helyett

valódi szülőket adni neki.

Amikor a szer végre éreztetni kezdte bűvös hatását, az asszony megint arra a tizenhat év

előtti éjszakára gondolt. Felrémlett benne fejvesztett menekülésük a házból, amely öt évig

otthont adott neki; egy ládába bedobált mindent, amije volt: a gyógyfüvek és orvosságait, az

eszközeit és a bűvös igékkel telerótt pergamentekercseket, és útnak indult észak felé az

újszülött kislánnyal, aki békésen szunnyadt az öreg szamárra kötözött málhás kosárban.

Hosszú és viszontagságos utazás volt, magányos és félelemmel terhes. Több ízben is

visszafordult, hogy összezavarja a nyomait, arra az esetre, ha a vörös köpenyes katonák

követnék őket; csak annyi időre állt meg a városokban és oázisokban, hogy kicsit kifújja

magát, és máris úton volt megint; csatlakozott a nyugatra tartó karavánokhoz, sivatagi

arabokkal osztozott ivóvizén, és idegen istenek templomaiban imádkozott, amíg végül eljutott

az Orontes termékeny völgyének ölén nyugvó Antiochia városáig. Itt, e népes város határában

történt, hogy Mera olvasott a csillagokban, és tudta: vándorlása véget ért, a gyermek itt

biztonságban lesz.

És valóban biztonságban és boldogan élt közel tizenhat esztendeig, növekedett, tudásban

gyarapodott, és elhozta az asszony magányos életébe az igazi szeretetet, amelyben addig

sohasem volt része.

Most mindez véget ér. Húsz nap múlva kerül sor az első szertartásra – nincs fontosabb

pillanat egy lány életében, mint amikor hivatalosan is leveti a gyermekkor ruhadarabjait, és

felölti a nők hosszú ruháját. Ő pedig levág majd egy fürtöt szűzi hajából, és felajánlja a házi

isteneknek.

19

Az Átöltözési Szertartás a legtöbb lány számára óriási ünnepséggel fejeződött be, amelyen

részt vettek a barátok és a rokonok; de Szelenének még egy további rítuson is át kell majd

esnie. Születése napját követően, a telehold első éjszakáján, mától számítva a

huszonnyolcadik napon anyja felviszi majd a közeli hegyekbe, hogy a mélyebb

misztériumokba beavassa.

Mera mindenre megtanította Szelenét, amit a gyógyításról tudott; az ősi módszerekre,

amelyek anyáról leányra szálltak évszázadokon keresztül, úgy, ahogyan ő is anyjától kapta a

tudását. Most azonban a végső titkot is meg kell ismernie egy szertartás folyamán, amelynek

évekkel ezelőtt Mera is részese volt az egyiptomi sivatagban. Mert nem elegendő, hogy a

gyógyfüveket és főzeteiket ismerje a javasasszony; szellemi kapcsolatban kell állnia az

Istennővel, aki minden gyógyítás kútfeje.

Semminek sem szabad megakadályoznia a beavattatást, gondolta Mera, a lefekvéshez

készülődő lányt figyelve. Semminek, még a halálomnak sem.

Lehunyta a szemét, és megpróbálta elméjében elővarázsolni a lélekláng képét, hogy

elősegítse és meggyorsítsa az ópium útját a beteg testrészekbe. De túlságosan feszült volt,

elméjét földi dolgok kötötték le. Aggódott Szelené jövője miatt, hiszen haldoklott. A lány

hamarosan egyedül marad a világban. Fel van erre készülve? És hogyan fog boldogulni,

hiszen még mindig fél a beszédtől, s csak nehezen tudja megértetni magát?

Szelené a szájüreg aljához letapadt nyelvvel született, és már hétéves volt, amikor Merának

végre sikerült olyan sebészt találnia, aki elég ügyes és gyakorlott volt ahhoz, hogy felvágja,

kiszabadítsa nyelvét. Szelené addig a napig egyáltalán nem szólalt meg, de a műtét után sem

tanult meg tökéletesen beszélni. A gyerekek kicsúfolták, a felnőttek ráripakodtak, sürgették,

hogy nyögje már ki végre, amit mondani akar, ezért aztán az évek során a beszédhibája csak

súlyosbodott, ahelyett hogy javult volna. A környező világ türelmetlensége miatt még az a

csekély útbaigazítás sem ért célt, ami Merától egyáltalában kitelt. Így hát most, alig húsz

nappal az Átöltözés Szertartása előtt, amikor hivatalosan is belép a felnőttek sorába, Szelenét

beteges félénkség nyomorította meg.

Áldott Ízisz, fohászkodott Mera, csak addig engedj élnem, amíg ráadhatom Szelenére a

köpenyemet. Csak annyi időt adj még, hogy láthassam, amint elvégzi a rítusokat, és

elkalauzolhassam az önálló asszonyi létbe. És kérlek, áldott Ízisz, őrizd meg tisztán a

lányomat a misztériumokba való beavattatásának napjáig…

Komor kifejezés sötétítette el az asszony arcát, amikor arra gondolt, milyen izgatottan

érkezett haza Szelené aznap délután a felsővárosból.

Nem az a kosár volt a karján, amellyel hazulról elment, és sokkal több beléndekmag volt a

kosárban, mint amennyire a pénze futotta. Valamilyen összefüggéstelen történetet dadogott el

egy emberről, akit megrúgott a szamár, egy jóképű görög orvosról meg egy csodálatos

gyógykezelésről. Mera még sohasem hallotta a lányát ilyen hosszan és egy szuszra beszélni.

– Először t-tűzbe r-rakta az eszközöket – mesélte Szelené nagy igyekezettel. – És m-

megmosta a k-kezét.

– Jól van – válaszolta Mera –, de a tűz templomból való volt-e? Mert különben nincs

jótevő ereje. És tömjént nem égetett az az orvos? És milyen varázserejű amulettet csavart be a

kötésbe, milyen varázsimákat mondott el? És miféle istenek voltak a szobában?

A javasasszony hite szerint lehetett valaki a világ legkiválóbb orvosa, mindez semmit nem

ért, ha nem biztosította magának az istenek jóindulatát. No és a kés használata? Az rendjén

van, hogy fölvág az ember egy kelevényt vagy levág egy zsineget a méhszájról; de az emberi

húsban vájkálni – ez dölyfösség és szentségtörés! Mera csak a gyógyfüvekben és a

ráolvasásban bízott; szerinte a sebészet csak sarlatánoknak és hősi babérokra pályázóknak

való.

Ahogy a lefekvéshez készülődött, megint felötlött benne, milyen volt Szelené arca, amikor

arról a görög orvosról beszélt. Soha nem látta még ezt a kifejezést a lánya arcán, és ez újból

20

az eszébe juttatta ezeknek a végső napoknak sürgető szorítását. Szelenének testben és

lélekben tisztán kell elérkeznie a beavattatásra. Semmi nem vonhatja el a figyelmét, nem

zavarhatja meg a hús követelőzése. Böjtölésnek, imádkozásnak és elmélkedésnek kell őt a

kozmikus tudatállapotig eljuttatnia. És őneki kell vigyáznia rá ezen a sorsdöntő utolsó

huszonnyolc napon.

Mera kimerülten nyúlt el a fekhelyén, és felsóhajtott. Hosszú nap volt mögötte. Reggel egy

halárus feleségének törött karját rakta sínbe; a jobb karját, mint az asszonyok esetében szinte

kivétel nélkül mindig. Az asszony azt állította, hogy leesett a lépcsőn, de ő tudta, mi az

igazság: akkor törött el a karja, amikor dühöngő férje ellen akarta védeni magát.

Fenyegetettségükben a nők az arcuk elé emelik a karjukat, és így a fej helyett a kart éri az

ütés. Számtalan ilyen sérülést látott már az évek folyamán.

Miután a halárus feleségével végzett, egy kelést kellett felvágnia, majd egy gennyes fület

kitisztítania, aztán gyógyfüveket őrölt, délutánra pedig ott volt Flavia abortusza. És

mindennek a nagyobb részét egyedül kellett elvégeznie, mert a lánya megint belekeveredett

egy vadidegennel történt szerencsétlenség ügyébe.

Szelené láthatóan kötelességének érezte, hogy segítsen minden rászorulónak, aki az útjába

akadt, akármilyen értelmetlen volt is az erőfeszítése. Kiskorában sebesült állatokat hordott

haza, dobozokat csinált nekik, azokban istápolta őket, aztán felgyógyulásuk után valamennyit

szabadon engedte. Később ágyba fektette a babáit, és sorra bekötözte fából készült karjukat-

lábukat. Merának sejtelme sem volt róla, honnan támadhatott Szelenének az a gondolata, hogy

a betegeket együvé – egy házba – kellene összegyűjteni. De gyanította, hogy lánya minden

nyomorult teremtést hazavinne, és a gondját viselné, ha rajta állna.

Az asszony az éjszakába meredt, és a sötétségben megjelent előtte jövője: a közeli halál.

Azt hittem, hogy még éveim vannak, de a végzet másként döntött.

Az egyik nap még nem volt ott az oldalában a csomó, de a következő napon már igen, és

növekedett, rádöbbentve Merát az élet rövidségének és az ember halandóságának

megváltoztathatatlan tényére. Az életük eddig olyan kiszámíthatóan folyt, mint medrében az

Orontes, de most kétségbeesetten vergődött az idő szorításában: mintha vad áradat ragadta

volna őket magával, úgy rohantak tova a napok. Elmegyek a templomba az Orákulumhoz.

Tudnom kell, milyen jövőt jósolnak Szelenének a csillagok.

Mera éles szúrást érzett az oldalában, és rémülten döbbent rá, hogy már a

fájdalomcsillapító sem használ.

21

Három

Egy kocsmában ültek a dokkok melletti utcában, ahol a szajhák vörös lámpát akasztanak

ajtajuk fölé, hogy hírül adják a kikötőbe érkező tengerészeknek: nyitva az üzlet.

Andreász és Naso, a hajóskapitány, kényelmesen üldögélt egy nyugalmas sarokban, amely

kiesett a részeg tömeg útjából. Lustán bámulták a cintányér és fuvola hangjaira vonagló

meztelen táncosnőket. Andreász azon kapta magát, hogy unatkozik. Orvos lévén, a női

meztelenség nem volt újdonság számára, noha rá is hatott a ringó csípők és keblek csábítása.

Utazásai során nem egy táncosnővel került ismeretségbe, de ma este hiába erőltette a

szórakozást, nem jött meg hozzá a hangulata. Gondolatai egészen másutt jártak. Képtelen volt

kiverni a fejéből azt a lányt a piactérről.

Zömében tengerészek mulatoztak az „Apollón kakasá”-ban, durva, részeg matrózok, akik

most szálltak partra a hosszú tengeri utazás után, vagy még egyszer kirúgtak a hámból,

mielőtt újra elvitorláznak. A Római Birodalom, mi több, a világ minden tájáról érkeztek

Antiochia nyüzsgő kikötőjébe ezek a férfiak, akik a leghihetetlenebb történetekkel álltak elő;

akiknek a bőre durva volt, és akiknek a szemét színtelenre fakította a hullámokon táncoló

vakító napfény; férfiak, hatalmas étvággyal, egyszerű vágyakkal. Otthontalan, őszbe

csavarodott hajú emberek, a társadalom számkivetettjei. Furcsa módon Andreász mégis

otthon érezte magát közöttük. Ehhez a népséghez tartozott a szikár, napbarnított Naso is, aki

azzal dicsekedett, hogy neki van a legnagyobb orra Szíriában, s ennélfogva az egész világon.

Kapcsolatuk során eddig három alkalommal kötött egyezséget Andreász és Naso, és most épp

a negyedik feltételeiről tárgyaltak.

A kapitány felhajtotta maradék sörét, és intett a szolgálólánynak, hogy hozhatja a

következő korsót. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Andreász, szokás szerint, még az első

korsónál tart, és abból is alig ivott. Évek óta tartó ismeretségük és közös kalandjaik dacára

még mindig rejtély volt Naso számára a hűvös modorú orvos.

El sem tudta képzelni, vajon mi vonzza ezt az embert újra és újra a hajókhoz és a

kikötőkhöz. Naso immár háromszor volt tanúja e furcsa nyugtalanságnak: három ízben

hajózott vele Andreász. Az orvos ilyenkor bezárta a házát, máshová küldte a betegeit, és

felszállt egy távoli kikötőbe tartó hajóra. Amikor a fedélzetre lépett, tartózkodó volt, magába

zárkózó, és különös tűz izzott a szemében. Hetekig nem mozdult a fedélzetről, a messzi

látóhatárra szegezte a tekintetét, nem szólt senkihez egy szót sem; aztán amikor Naso már

kezdett aggódni, hogy talán beleugrik a tengerbe, egyszerre teljesen megváltozott.

Mosolygott, beszédbe elegyedett a matrózokkal, a kapitánnyal ebédelt-vacsorázott, és végül

úgy tért haza, mint aki újjászületett.

Naso tudta, hogy ma éjjel megint az a rejtélyes nyugtalanság hajtja a doktort. Látta már az

arcán ezt a kifejezést Alexandriában, Byblosban és Caesareában – a kikötővárosokban, ahol

ez a bolygó orvos élt. Megint hatott az Andreász vérében lévő méreg. Amikor Naso a múlt

évben hírét vette, hogy barátja házat vásárolt Antiochiában, azt hitte, van még remény

számára. Végre letelepszik, gondolta, és családot alapít. És most megint itt van, pedig alig

néhány hónapja él gyönyörű villájában, és máris a kikötőt járja.

Mi az, ami időnként a tengerre űzi? Naso nem tudta, és meg sem kérdezhette. Ismerte a

mondást, amely az orvosnövendékek között dívott: „Doktor, gyógyítsd magad!” De a

tengerészkapitány gyanította, hogy nincs olyan balzsam és patikaszer, amely az Andreász

szívét gyötrő kínt meggyógyítaná.

22

– Hajnalban indulunk, a dagállyal – mondta Naso, amikor megkapta újabb korsó sörét. Az

asztalukon kolbásszal megrakott tányér állt; egy kolbászt belegöngyölt egy lapos

kenyérlepénybe, és miután az egészet a szájába tömte, hozzátette: – Ezúttal a Herkules

oszlopai felé vitorlázunk, és még azon is túl. Ez megfelel neked?

Barátja bólintott. Soha nem érdekelte, merre megy a hajó; csak az volt a fontos, hogy

menjen. Megmondta a rabszolgájának, hogy ez alkalommal talán fél évig is távol lesz, és

Malachus, aki ismerte már a furcsa kényszert, amely gazdáját időnként a tengerre űzte, a

távollétében majd gondját viseli a háznak.

– Nővel töltöd az éjszakát? – kérdezte Naso, aki már kiszemelt egy lányt magának. –

Hosszú ideig nem fogunk asszonyt látni.

Andreász a fejét rázta. A nők érdekelték most a legkevésbé; illetve csak egy nő érdekelte: a

hibás beszédű lány, aki a nyakába varrta a szőnyegárust délután.

Andreász elkomorodott, és a kocsmai tömeget figyelte, hogy elterelje gondolatait a lányról.

Egy szkíthiai kalmár éppen vizelt egy távoli falnál; két mauritániai matróz, feketék, mint

az éjszaka, ököllel csépelte egymást, de ügyet sem vetett rájuk senki; egy törpe valakinek a

vállán állva, egy csupasz faldarabra firkált valamit.

Miért? Számtalan lány és asszony került Andreász útjába a bolyongásai során, de egyik

sem hatott rá így, mint ez a lány. De miért éppen ő?

Azért, mert ő más – mondta a szíve. Nem, ő sem más – tiltakozott az esze. Andreásznak

nem volt ínyére ez a bensejében dúló harc. Minden nő egyforma. Andreász, az orvos tudta

ezt; Andreász, a férfi nemkülönben.

– Megakadt rajtad a szeme – szólalt meg ekkor Naso.

Az orvos megfordult, és észrevette, hogy a kocsma túlsó végéből érdeklődéssel figyeli egy

fiatal prostituált. Magas termetű volt, a bőre hófehér, haja sötét, mint Hadész éje. És a szája

égővörös. Emlékeztetett…

– Rajta, cimbora! – nógatta Naso, miközben újabb kolbászért nyúlt.

Andreász lehorgasztotta a fejét. Az a bűvöletes, gyöngéd száj, amely nyomorék nyelvet

rejtett, azóta is kísértette. Mi a lány neve? Mi a neve?

Fölnézett és látta, hogy a szajha keresztültör a tömegen, feléje igyekszik, és nevetve tér ki a

nyúlkáló kezek elől. Naso észrevette a mohóságot a lány tekintetében, mielőtt még

Andreásznak feltűnt volna; nyilvánvalóan azonnal fölmérte a lány, milyen páratlan

zsákmányra akadt. Ilyen ápolt kezű, fehér tógás, jóképű férfiak, mint az orvos, vajmi ritkán

vetődtek a városnak ebbe a részébe. Naso nem érte föl ésszel, miért nem házasember a

barátja.

Amikor a nő odaért a közelébe, Andreászt szomorúság fogta el a láttán. Bőrének fehérsége

nem a természet ajándéka volt, hanem a májfoltokat elkendőző, vastagon rákent rizsportól

származott; száját pirosítóval mázolta rikítóra, s vékony vonalán túlszaladt a festés, hogy a

teltség látszatát kölcsönözze a keskeny ajkaknak. Az orvosnak elég volt egy pillantás, hogy

nyitott könyvként táruljon föl előtte a lány élete – a nyomor és a züllés és a jövője is: emésztő

kór szívja ki belőle az erőt. Vajon tisztában van vele, hogy az élete milyen rövidre szabott,

tűnődött az orvos, hogy a holnapot évek helyett már csak hónapokban méri számára a sors?

Mielőtt a nő föl tudta volna emelni a szoknyáját, hogy pucér fenékkel Andreász ölébe

üljön, a férfi felállt.

– Pirkadatkor a hajónál leszek – mondta a kapitánynak, és egy aranyat csúsztatott a

megdöbbent lány tenyerébe; ez volt az első aranypénz, amelyet életében érintett a keze.

Kint forrón és súlyosan terpeszkedett az éjszaka. Nyár volt, az Orontes lomhán

hömpölygött medrében. Az ablakokban és kapualjakban világító vörös lámpák és fáklyák

szinte nappali fénybe burkolták az utcát. Andreász a part mentén indult el; tapasztalatból

tudta, hogy okosabb, ha megmarad az ember a kivilágított és népesebb utcákon. Számtalan

23

kikötőben és kikötővárosban megfordult, szerte a Római Birodalomban – egyformák ezek a

helyek mindenütt a világon.

Gondolataiba merülten lépkedett.

Igen, a nyugtalanság megint hatalmába kerítette. De ezúttal korábban, mint rendesen.

Azelőtt két-három esztendő is eltelt, mire a méreg fölgyülemlett benne, és ki kellett mosnia

magából, kint, a végtelen tengeren. Most meg csak egy éve, hogy utoljára hajózott Nasóval.

Amiatt a lány miatt van az egész!

Ahogyan ott állt délután, és figyelte, hogyan küszködik a szép száj a szavak

megformálásával, egy pillanatra szánalom fogta el. De szíve, amelyet felvértezett a gyöngéd

érzelmek ellen, gyorsan úrrá lett a gyengeségén. Tudta jól; egy szívet, amely kőből van, nem

lehet megsebezni. Így hát elküldte Malachust, hogy érdeklődjék Naso után; és ha őt nem

találná, megteszi egy másik hajóskapitány is, akinek a vitorlása szilárd építésű, és távoli

kikötők felé veszi az útját. De szerencsére Naso épp Antiochiában volt, és arra készülődött,

hogy Britanniába hajózzon.

Váratlan kiáltás zökkentette ki az orvost a merengéséből. Megfordult, és látta, hogy az

egyik közeli sikátorból egy férfi rohan ki véres kézzel.

– Segítség! – kiáltotta és megragadta Andreász karját. – A társam megsebesült. Vérzik.

Az orvos benézett a sikátorba; a homályban egy férfi feküdt a földön.

– Mi történt? – kérdezte gyanakodva.

– Megtámadtak. A cimborámmal le akartuk rövidíteni az utunkat, és valaki ránk ugrott. A

barátom csúnyán megsérült. Levágták a fülét.

Andreász a férfi rémült arcára nézett, aztán a vértócsában heverő emberre. Már-már

megfordult, hogy továbbmenjen, amikor egy látomás villant az agyába: a gyönyörű lány,

amint segítségért könyörög a járókelőkhöz egy sebesült idegen érdekében.

– Orvos vagyok. Tudok segíteni – szaladt ki a száján önkéntelenül.

– Az istenek áldjanak meg érte! – kiáltott fel a férfi, és sietve megindult a sikátor vége felé.

Amikor Andreász letérdelt a sebesült mellé, rögtön látta, hogy súlyosan a sérülése.

– Minden rendben lesz, barátom – mondta megnyugtatóan. – Orvos vagyok. Segítek rajtad.

Ekkor megszólalt a másik férfi, fojtott hangon:

– Mindjárt te is rendben leszel.

Andreász fölpillantott, s a véres kést meglátva már tudta, hogy felült a világ egyik

legrégibb trükkjének. A vértócsában fekvő férfi volt az első áldozat, akit azután arra

használtak, hogy a következő áldozatot odacsalják. Andreász érezte, hogy ereiben megfagy a

vér.

– Elviheti a pénzemet – mondta olyan nyugodtan, amennyire csak telt tőle.

Még látta, ahogy a rabló karja fölemelkedik, és mielőtt lesújtott volna, kialudt minden fény

földön és égen, Andreász azt gondolta: Eljött hát értem, annyi keserves év után…

24

Négy

Mera némán szidta magát, miközben a fáklyavivő nyomában lépkedett a sötét utcán.

Nem akart ma éjszaka eljönni hazulról; nyakig merült Szelené Átöltözési Szertartásának és

az azt nyolc nap múlva követő beavatásnak az előkészületeibe. Mera versenyt futott az idővel.

De amikor megjelent az ajtajánál egy vézna kislány, akit tüdőgyulladással kezelt az elmúlt

télen, és arra kérte, hogy menjen el a kikötőbe, mert Nasónak, a hajóskapitánynak szüksége

van rá, engedett a ruháját rángató kis kezek könyörgésének. Elsősorban és mindenekelőtt

gyógyító volt, erre szent esküvést tett az Istennőnek.

A szajha szobája lent volt a folyóparton az egyik sebtében felhúzott insulaeban, azaz

háztömbben. A silány épületek túlzsúfoltak voltak, és gyakran előfordult, hogy összedőltek,

maguk alá temetve a lakóikat. A fáklyavivő felvezette Merát a szűk kőlépcsőkön a harmadik

emeletre, ahol a lány várta; mögötte nagydarab ismeretlen férfi ácsorgott – bizonyára a

tengerészkapitány, gondolta az asszony.

– Köszönöm, hogy eljöttél, anyám – suttogta a szajha, a hagyományos, tiszteletteljes

megszólítást használva. – Itt van bent.

A javasasszony éles szeme egyetlen gyors pillantással mindent felmért: a nyomorúságos

szobát a lámpással, amely rémesen füstölt, mert a legolcsóbb olajat égették benne; a lány

betegesen fakó arcszínét; a tengerészek dülöngélő lépteivel fel-alá járkáló kapitányt, és végül

a deszkapriccsen fekvő férfitestet.

– Velem akart elhajózni – közölte Naso, a barátja mellé letérdelő asszonyt figyelve. –

Rablók támadtak rá.

– Életben van? – kérdezte a prostituált, akinek a neve, mint Mera hamarosan megtudta,

Zoé volt.

Az asszony finoman a férfi nyakára tette az ujját, és érezte a gyenge lüktetést.

– Igen – válaszolta, és intett a fáklyahordónak, aki előrelépett, kezében az asszony

orvosságosládájával. A ládikát cédrusfából faragták, és szent jelek voltak belevésve.

– Köszönöm, hogy elkísértél – mondta Mera a fiúnak –, de most már ideje hazamenned.

Mondd meg az apádnak, hogy holnap kihúzom a rossz fogát viszonzásképpen.

Naso és Zoé néma aggodalommal figyelte, ahogy a karcsú barna kezek kihámozzák

Andreászt a tunikájából. Látták, hogy Mera kézmozdulata hirtelen megakad, az asszony egy

láncot akaszt le a sebesült nyakából, és jobban megnézi a lámpás fényénél. A lánc végén a

gyógyítás egyiptomi istenének, Hórusznak a jelképe, egy Hórusz-szem csüngött.

– Orvos a mestersége? – nézett Mera a kapitányra.

– Úgy bizony, és hajnalban el kéne vitorláznia velem.

– Nem fog elvitorlázni magával, kapitány – csóválta a fejét a javasasszony. – Súlyos ütést

kapott a fejére.

– A fenébe! – Naso kiköpött, és átkozni kezdte az összes istent, aki az eszébe jutott. –

Akkor hát semmit sem tehetek – mondta, és sarkon fordult.

– Várjon – ragadta meg Zoé a karjával. – Nem hagyhatja itt.

– A hajómmal kell törődjek – mordult rá a férfi, és kiszabadította magát.

– De itt nem maradhat – siránkozott a lány. – Ide hozom a vendégeimet.

A hajóskapitány lenézett Merára, aki az orvosságosláda kinyitásával foglalatoskodott.

– Magával tudja vinni, anyám?

– Nem szabad megmozdítani.

25

Naso tanácstalanul himbálta magát farönkhöz hasonlatos lábain. Fogalma sem volt róla,

hol lakik Andreász, kit lehetne elhívni hozzá. Némi habozás után benyúlt az övébe, és

előhúzott egy kis bőrzacskót.

– Itt van – mondta, azzal odalökte a zacskót a szajhának. – Ebből kitelik a tartása. Ez az a

pénz, amelyet azért adott, hogy elvigyem a hajómon.

Zoé kinyitotta a zacskót, és tágra nyílt szemmel bámult a tartalmára. Aztán az eszméletlen

Andreászra nézett, és gyors számítást csinált.

– Rendben van – jelentette ki. – Itt maradhat.

Mera, miközben egy tál vizet kért, és kirakosgatta a ládából a gyógyszereket és

gyolcskendőket, a félig kész stólára gondolt, amely otthon várt rá, hogy befejezze, meg a női

létet jelképező földig érő ruhára, amelyet Szelené magára ölt majd az Átöltözési Szertartásán,

meg az elefántcsont rózsára, amelyet el kell vinnie az ékszerészhez, hogy láncot csináltasson

hozzá, és a pergamentekercsre, amelyet titkos varázsigékkel ró tele Szelené számára. Vajon

mindennel el tud készülni időben? Húsz nap olyan kevés, és testében a fájdalom egyre

növekszik.

– Meg fogom gyógyítani – mondta a szajhának és a hajóskapitánynak, és közben megállás

nélkül járt a keze. – Ez az ember idegen számomra, viszont orvos, így a fivérem…

26

Öt

Zoé a földön ült, és még egyszer megszámolta a pénzt.

Lehetetlen volt az értékét felbecsülni. Ezt már akkor tudta, amikor két nappal ezelőtt

megkapta, és először megszámolta. Szétterítette az érméket a padlón – ide az ezüstöket,

amoda a rezet, és minden egyes vésett arcot vágyakozva végigsimogatott. Úgy érezte, az

életét jelképezik, jobban mondva azt, amilyenné lehetne az élete. A pénz a kaput jelentette, a

menekülés útját ebből a nyomorúságos létből; arra rendeltetett, hogy megmentse őt.

Csak az volt a baj, hogy a pénz nem az övé. Naso azért adta neki, hogy magánál tartsa a

sebesült görögöt, de egy félkegyelmű is láthatta, hogy az erszényben sokkal több pénz van,

mint a prostituált idejének az ellenértéke. Ezekből az érmékből egyetlen darab fölért a lány

egyévi keresetével. Az erszénnyel pedig meg lehetett váltani egy egész életet – az

életfogytiglani megaláztatást és lealacsonyodást, a félelmet és magányt. Ha Zoé belegondolt,

milyen jövő vár rá, látta a férfiakat – durvák voltak és kegyetlenek; és látta a szegénységet,

betegséget és a kétségbeesést; felrémlett előtte a vég, látta magát, amint élete utolsó napjaiban

magányos vénasszonyként sört koldul a kikötői kocsmákban. De ezek a pénzérmék az

istenekhez hasonló férfiak képmásaival és az idegen feliratokkal egy egészen más életet tártak

elébe: gondtalan és tiszteletre méltó életet, talán Szicíliában; egy kis házban lakhatna, ápolná

a kertjét, amelyben még egy olajfa is zöldellne, és jóízűen elpletykálkodna a szomszédokkal a

kútnál. Mindent újrakezdhetne, eltemethetné Zoét, a szajhát, és új ént teremthetne magának;

mondjuk, tiszteletre méltó ifjú özvegyként születhetne újjá, akinek a férje a tengerbe veszett.

Napfényben élhetne, fölemelt fejjel járhatna, és éjszakánként szép, rendes ágyban alhatná

nyugodt álmát. A látomás olyan lenyűgöző volt, hogy elakadt tőle a lélegzete.

A szendergő idegenre nézett. A férfi átaludta az elmúlt két napot, a javasasszonytól kapott

fájdalomcsillapító orvosságoknak köszönhetően. A fejére mért ütés delíriumot okozott – a

néhány alkalommal, amikor felébredt, nem tudta, hogy kicsoda és hol van –, de ahogyan Mera

mondta, a fátyol hamarosan fölemelkedik, és a beteg visszanyeri az eszméletét. Akkor majd

megnevezi a családját, és haza lehet vinni, hogy a saját ágyában ápolják tovább.

És akkor, gondolta magában Zoé, magával viszi a pénzét is.

Összehúzott szemmel figyelte az idegent. A nyaklánca járt az eszében. Valami isten szeme,

mondta a javasasszony, aranyból és lapis lazuliból, és biztos, hogy legalább kétszer annyit ér,

mint ez az egész pénz itt. A nyaklánccal és az erszénnyel megváltoztathatja az életét.

Kisétálhat ebből a nyomorúságos odúból, és csatlakozhat egy délre tartó karavánhoz, mint

gazdag és tiszteletre méltó özvegy.

Mit számít, hogy Mera azt mondta, nem jön vissza már, és ő sorsára hagyja ezt az idegent

sebesülten és eszméletlenül? A férfi bizonyára hamarosan magához tér, és segítséget hív,

vagy majd csak megtalálja valaki. A szerencsétlensége az ő szerencséje. Zoé elmosolyodott.

Meghozta a döntést: még ma éjszaka otthagy csapot-papot. Fölszedte a pénzt, és visszatette a

bőrzacskóba, aztán összekapkodta szegényes holmiját, s belekötötte a tartalék kendőjébe. Már

csak egy dolog maradt hátra indulás előtt: le kellett vennie az idegen nyakláncát, ahogy

megfordult, döbbenten vette észre, hogy a sebesült ébren van.

A férfi felült az ágyon, és a két ember egymásra bámult a hold fényében. Zoé ellenségesen,

motyóját magához szorítva az idegen pedig töprengve. A két nap alatt, amíg aludt, a lány

jóformán meg sem nézte, de most látta, hogy rabul ejtően jóképű.

– Hol vagyok? – kérdezte a férfi.

27

Egy eddig ismeretlen és idegen érzés ragadta magával Zoét, olyan elsöprő erővel, hogy

egész teste beleremegett. Annyira… annyira védtelen volt ez az ember!

– A házamban – felelte.

– Ki vagy?

– Nem emlékszel? – Vigyázva közelebb lépett, és megállt az ablakon beömlő holdfényben.

– Ismerlek téged?

A lány az ajkát rágta. Elvesztette volna sebesülésekor az emlékezetét? A javasasszony

figyelmeztette erre az eshetőségre. Ha így van, lehet, hogy a pénzről is elfeledkezett?

– Találkoztunk – mondta. – Két nappal ezelőtt.

A magas homlokot zavar ráncolta össze. A férfi fölemelte a kezét és végigdörzsölte.

– Mi történt velem?

– Tolvajok támadtak rád. A kikötőben, egy sikátorban.

A beteg zavarodottsága csak fokozódott. Sötétkék szeme olyan áthatóan fürkészte a lányt,

hogy az önkéntelenül összefogta mellén a pallát. És ahogy ott állt, Andreásznak úgy rémlett,

hogy ismerős valahonnan, olyan piros a szája…

– A piactér – mondta lassan. – A szőnyegárus. Volt ott egy lány… Te vagy az a lány?

Zoé habozott. Már sokszor bújt bele más nők bőrébe. Eljöttek hozzá a férfiak

magányukban, részegségükben vagy szomorúságukban, Bythia, Deborah vagy Lotus ölelésére

vágyódva, és valami mást, többet vártak az ő vézna testétől, nem egyszerűen nemi kielégülést

– egy álom vagy egy vágy beteljesülését, egy elveszett remény újraéledését. Hány éjszakán

feküdt úgy azon a priccsen, hogy nem Zoé volt, a szajha, hanem az évek óta nem látott

feleség, egy kedves a régmúlt ifjúságból, olykor valaki másnak a felesége, és az is előfordult,

hogy az édesanya. És ha ez a zavarodott idegen azt a lány szeretné benne látni, akivel a

piactéren találkozott, mit árthat, ha ráhagyja, és ezzel boldoggá teszi? Így hát azt felelte: –

Igen, én vagyok az a lány.

– Elmentél – mondta tétován a férfi. – Nem mondtad meg a neved.

Zavarodottan simította végig a homlokát. Milyen nap van? Miért hasogat úgy a feje? És

miért van az a gyötrő érzése, hogy van valami nagyon fontos, amire emlékeznie kellene.

Minden olyan homályos volt. A feje majd szétrobbant, egész teste sajgott. Felnézett a

holdfényben álló lányra; fehér a bőre, mint a tej, haja olyan sötét, hogy eggyé olvad az

éjszakával. Valóban ő az a lány a piacról?

A zűrzavar egyre nőtt benne. Emlékezett rá, hogy sok mindent álmodott, de az álmai

kuszák voltak, egymásba folytak, nehéz volt őket szétválogatni. Vajon mit jelentettek? Egy

egyiptomi javasasszony gyöngéd, hűvös keze. Naso, és egy tál kolbász. Egy beléndekmagos

kosár. Mit jelent mindez?

A sápadt bőrű lány odament hozzá, és letérdelt melléje.

– Kerestél engem? – kérdezte lágy, dallamos hangon.

Andreásznak úgy rémlett, hogy kereste.

– Igen…

– Akkor hát megtaláltál – mosolygott Zoé.

Andreász egy pillanatra megfogta a kezét, aztán sóhajtva visszahanyatlott a párnára. Nem,

valami még sincs rendben. Valami hibádzik. De képtelen volt a gondolatait összeszedni.

Iszonyúan gyenge volt. Hol van Malachus? És itt ez a lány, aki azt állítja magáról, hogy az

a másik, de most már világosan látja, hogy nem az. Andreász szeme lecsukódott, még egyszer

felsóhajtott, és jótékony álomba merült.

Egy órával később Zoé ott állt az ablaknál, a háztetők fölött a messzeségbe bámult, és azon

tűnődött, hogy mi is történt.

Amikor azt hazudta, hogy ő az a lány a piactérről, az idegen rámeredt, és a tekintete

könyörgött, hogy mondja meg az igazat, most pedig újból alszik, békésebben, mint annak

előtte, neki meg egyedül kell összeraknia a rejtvény darabkáit.

28

Eddig azt hitte, senki sem tud nála többet a férfiakról, ismeri minden gondolatukat,

fortélyukat és titkukat. De Andreász nem illett bele egyetlen kategóriába sem, amelyekbe Zoé

azokat a férfiakat sorolta, akikkel dolga volt azóta, hogy tízesztendős korában először

bocsátotta áruba a testét. Mindenekelőtt a férfi gyöngédségében rejlő erő nyűgözte le. Amikor

megfogta a kezét, jobban beleremegett a teste, mintha ökölcsapás érte volna. Hogyan

lehetséges, hogy az ilyen édes gyöngédségben több az erő, mint az általa ismert férfiak

izmaiban? Zoé, aki ahhoz szokott, hogy a férfiak maguk alá gyűrik, nem tudta elhinni, hogy

létezhet az odaadásnak olyan édesen gyöngéd módja, amilyet ez a lágy beszédű idegen

megízleltetett vele. Ahogy a párnára hanyatlott, s tekintetét kérdően a lányra függesztette,

olyan elveszettnek tűnt.

A lány most visszafordult az ablaktól, és ahogy újból az alvóra nézett, lágy, meleg

hullámként csapott át rajta a vágy, hogy megvédelmezze, anyjaként óvja, de egyúttal

birtokolja is; kívánta őt minden porcikájával. Életében először érzett igazi vágyat egy férfi

iránt; eddig csak undort keltettek benne a hímek, akik a testét használták. Már nem Szicília

napsütése után sóvárgott; ez az idegen felkorbácsolta a vágyát. A szabadság és jólét látomása

helyett most a gyöngéd idegent látta lelki szemei előtt, aki hálás neki és megajándékozza a

szerelmével. Zoé életében először ábrándozott, és naivul azt képzelte, közös úton járhat majd

az idegennel egy hosszú életen át.

Tudta, mit fog tenni. Új emlékekkel ajándékozza meg. Azt fogja mondani neki, hogy a

neve… a neve Titus. Igen, ez a név olyan férfiasan hangzik. És azt mondja majd, hogy

jegyesek, és együtt akartak elmenni…

Zoé ökölbe szorította a kezét, és megesküdött, hogy nem engedi el maga mellől ezt a férfit.

29

Hat

Szelené reménykedve pillantott végig a napsütötte utcán. Megint csak nem jött senki.

Csalódottan ment vissza a házba, és elhatározta, hogy az orvosságosládájával foglalatoskodik.

Olyan volt, mint az anyjáé, csak vadonatúj, és ébenfából készült, elefántcsont berakással.

Rengeteg fiókja és rekesze volt a különböző orvosságok és egyebek számára, és vastag bőr

hordszíja. Merától kapta ajándékba, a tizenhatodik születésnapjára.

Alkonyatkor kerül majd sor az Átöltözési Szertartásra; ez az ősi szokás még Róma

alapításának idejéből származott. Miután maga mögött hagyta a gyermekkort, levágják a

haját, és felajánlják Ízisznek, majd ezt követően anyjával leülnek az ünnepi lakomához.

Ősi szokás szerint a lány felnőtté válásának napján a család megvendégeli a barátokat és

rokonokat, akik eljönnek, hogy felköszöntsék az ünnepeltet. Szelené az asztalon fölhalmozott

ételekre nézett. Múlt hónapban, az Eszter tiszteletére rendezett ünnepségen annyian voltak,

hogy az asztalokat ki kellett vinni az utcára. Ahogy a süteményekre nézett, amelyeket anyja

készített, meg a nehezen megkeresett pénzen vett két sült kacsára, azt gondolta, hogy rengeteg

az ennivaló – talán túl sok is. De Mera azt akarta, hogy bőven jusson mindenkinek, aki

betoppan.

A lány reménykedve az ajtóra pillantott, hátha mégis eljön valaki, aztán felsóhajtott, és

visszatért a munkájához.

Orvosságosládája pontos mása volt az anyjáénak, kenőcsökkel és kötszerekkel,

sebvarrótűkkel és cérnákkal, meg egy kovakővel a tűzcsiholáshoz. Sebészeti eszközöket hiába

keresett volna benne, Mera ugyanis nem hitt a sebészet hasznában. A ládikában lévő kést

legfeljebb zsinegek elvágására lehetett használni, a csipesz csak arra volt jó, hogy a

kötözőpólyát lehántsák vele a sebről, a tűk pedig csupán a felszakadt sebek összefoltozására

szolgáltak. Össze sem lehetett hasonlítani őket azokkal a finom eszközökkel, amelyeket

Szelené a görög orvos házában látott. Voltak ott bronzszikék meg érfogó csipeszek, fogók a

húgykövek összetörésére, és számtalan egyéb tárgy, amelyek rendeltetéséről a lánynak

fogalma sem volt.

Csodálatos lehet, ha az embernek ilyen nagyszerű eszközei vannak, gondolta, miközben

megtöltött egy tégelyt gyűszűvirág-kivonattal, és berakta a helyére a ládikába. És ha ilyen

varázslatosan ügyes a keze! És ha ilyen járatos a hús alatti titokzatos világban! Amióta három

héttel ezelőtt kilépett Andreász házából, jóformán semmi másra nem tudott gondolni. De nem

csupán a sebészeti eszközök jártak a fejében, a férfi arcát is folyvást maga előtt látta, és

esténként, mielőtt elaludt, mindig újból átélte azt a csodálatos találkozást.

Úgy egy héttel később, egyik délután, minden bátorságát összeszedve elindult, hogy

megkeresse a házat. De képtelen volt megtalálni – az egyik kapu olyan volt, mint a másik, az

egyik kőfal semmiben sem különbözött a másiktól. Kérdezősködni pedig nem mert.

Lépések hangzottak fel az ajtó előtt, és Szelené szaladt, hogy kinézzen. De csak egy

járókelő volt, aki továbbment lefelé az utcán.

A szobába visszatérve a lány újból az asztalra pillantott.

Merának kölcsön kellett kérnie, hogy meg tudja venni az ennivalót. Egy asztalkendő alatt

nagy fatálban lapos lepénykenyerek pihentek, arra várva, hogy ki-ki kedvére megtöltse őket

olívabogyóval, hagymával, báránysülttel, rizzsel, vagy akár lépesmézzel. A három nagy kerek

sajtot fizetségképpen kapták, amiért Mera valamilyen szembetegséggel kezelte a sajtkészítő

fiát, az amfora bort pedig annak az ígéretnek a fejében, hogy ha a következő évben valaki

30

megbetegszik a borkereskedő családjából, a javasasszony vállalja a gyógykezelését. Volt ott

füge és alma, még drága narancs is – minden szépen elrendezve az asztalon, a legyektől és

portól védve, de félő volt, ha nem fogyasztják el hamarosan, megromlik a nagy hőségben.

Jönni fognak – nyugtatgatta meg magát Szelené. – Van még idő.

Egyedül volt a házban. Anyja elszaladt az Aranyművesek utcájába, hogy elhozza az

elefántcsont rózsát. Néhány napja vitte el az aranyműveshez, hogy fúrja át a legvastagabb

szirmát, és készítsen hozzá aranyláncot; így nyakékként is lehet majd viselni. A rózsát a

benne lévő tárgyakkal együtt aznap este akarta odaadni Szelenének, hogy felvehesse az új

stólájához. Az aranyműves reggel üzenetet küldött, hogy elkészült a nyaklánc, így aztán Mera

lecsapta a kötényét és elrohant, miután a lelkére kötötte Szelenének, hogy fogadja szívélyesen

a vendégeket.

Vendégek?! – gondolta a lány, és megint az ajtóra tévedt a pillantása. Ha nem jön senki,

egyedül kell végigcsinálnia napszálltakor az Átöltözési Szertartást, és senki sem lesz tanúja

annak a pillanatnak, amikor belép a nők sorába.

Az új stólára gondolt, amely gondosan összehajtogatva feküdt a dobozában. A kelméjét

egy karavánvezető hozta, akit anyja kigyógyított a köhögéséből; a legfinomabb gyapotból

szőtték, a színe mélykék volt, és Mera gyönyörűen kihímezte halványkék virágokkal körben a

szegélyén és az ujjak végén. Szelené első hosszú ruhája volt, az az öltözék, amely nővé

avatja; napnyugtakor ölti majd fel, a halványkék pallával, a nők hosszú sálkendőjével együtt.

Hagyományosan az apa volt az, aki az immár nővé serdült leányt hivatalosan befogadja a

családba, amikor az új öltözékében megjelenik az összegyűlt társaság színe előtt, és a fivérek

tiszte, hogy a házi isteneknek áldozatul felajánlott jelképes fürtöt levágják a hajából.

Minthogy Szelenének sem apja, sem fivérei nem voltak, anyjára hárult a tisztség, hogy nővé

fogadja, és ő lesz az is, aki a lánytestvérek helyett feltűzi majd a haját.

Szelené vágyakozva gondolt Eszter múlt hónapi Átöltözési Szertartására. Micsoda tömeg

gyűlt össze, milyen nagy volt a vidámság! Eszter hat nagynénje, három lánytestvére és négy

unokahúga mind felment vele a felső szobába. Segítettek neki kibújni a kislányruhájából, és

együtt adták fel rá a ragyogó napsárga stólát. És amikor új öltözékében megjelent, elnémult a

vendégsereg, és az édesapja odament hozzá, átölelte, és üdvözölte mint a család nőtagját.

Micsoda ujjongás tört ki erre! Aztán a bátyjai körésereglettek, a borbély késével kezükben,

és tréfálkozva úgy tettek, mintha az összes haját le akarnák vágni, s Eszter kacarászott és irult-

pirult. Utána ünnepélyes szertartás kíséretében a házi istenek oltárára helyezték a levágott

fürtöt, egy urnába, amelyben ott őrizték már a nővéreinek, az édesanyjának és a nagyanyjának

a hajfürtjeit is. Eszter haját gyönyörű kontyba tűzték fel, annak jelképéül, hogy kilépett a

kislánykorból, és végül nagy ceremóniával elrakták egy ládába a babáit és a lánykaruháit.

Szelené meghúzódott egy sarokban – Merát elhívták egy szüléshez –, mosolygott és tapsolt

Eszternek, miközben irigység és sóvárgás töltötte el a szívét. Mert az ünnepségen ott volt

Eszter jegyese is, egy jóvágású ifjú, akinek a válla széles volt, a szeme színe meg gyönyörű

zöld.

Eszter azóta nőnek számít, és minden asszonyi munkában részt vesz – a szövésben és

fonásban éppúgy, mint a házi istenek kultuszának ápolásában. Amikor végigsétál az utcán,

stólájának szegélye elrejti a bokáját, és fejét szemérmesen befedi a palla. Eszter méltóságteli

bájjal mondott búcsút kislánykorának.

Az ajtónál felhangzó zajra Szelené villámsebesen megfordult, de csak a szél zizegett a kis

kert gyógyfüvei között.

Tisztában volt vele, hogy az ő Átöltözési Szertartását csak a szokás kedvéért tartják meg,

és nem jelent tényleges választóvonalat életének két szakasza között. Mivel egyedül élt az

anyjával, és nem volt apja vagy fivére, valójában már évek óta felnőtt szerepet töltött be; szőtt

és font, gondot viselt Ízisz kis házi szentélyére, dolgozott a füveskertben, orvosságokat kevert,

és segédkezett anyjának a betegek ellátásában. A babái már régen elfeledve hevertek valahol,

31

gyermekkorát megkurtította, hogy anyjának szüksége volt a segítségére. A szertartásnak ezt a

részét mellőzni fogják: nem voltak babái, amelyeket félre kellett volna tenni.

Ám mindez nem csökkentette a nap jelentőségét Szelené szemében. Már évek óta várta ezt

a percet, azóta, hogy kislányként először vett részt ilyen ünnepségeken. Nem a szomszéd

gyerekek kívánságára hívták meg, hiszen azok kirekesztették maguk közül, hanem azért, mert

Mera volt az anyja, és a szomszédság tisztelte az egyiptomi javasasszonyt. Szelené minden

alkalommal egyedül álldogált, és sóvárogva figyelte, ahogyan a fiatal lányok az évek során

rendre felöltik a hőn áhított ruhát, és apjuk büszkén öleli át őket.

– Szelené, gyermekem. Hát eljött a nagy nap!

Szelené megpördült, és megpillantotta a pék feleségének ormótlan alakját, amely szinte az

egész ajtónyílást betöltötte.

– Üdvözöllek – mondta Szelené, és orvosságosládáját becsukva a látogatóhoz sietett. – K-

kérlek, j-jö…

Az asszony belépett a tűző napról, legyezőjével hűsítve magát, és körülvizslatott a ház

egyetlen helyiségében.

– Anyád hol van?

– Elm…

– Elment?

Szelené bólintott.

– Ezen a nagy napon? Hová?

– A ny-nya…

– A nyakláncodért? Készen van?

Szelené megint bólintott, és odatessékelte az asszonyt az asztalhoz, a legjobb székhez,

amelybe az nyomban le is telepedett, miután kivett egy marék olívabogyót az egyik tálból.

– Hol v-van…

– A férjem? Nem tud jönni. Már megint a veséje.

Szelené csöppnyi csalódást érzett. Nem mintha különösebben hiányzott volna neki a pék,

de hát eggyel több volna a vendég.

– Mikor ment el anyád?

– R-re…

– Aha, ma reggel. Akkor hamarosan itt lesz. Tudod, hogy már majdnem dél van?

A lányt nem kellett emlékeztetni az idő múlására. Eszter születésnapján a vendégek délre

már az udvart is elözönlötték.

Csönd telepedett közéjük, ahogy Szelené udvariasan ott álldogált a pékné oldalán, aki

olívabogyót rágcsálva az asztalon legeltette a tekintetét. A lány érezte, hogy szorongása

nőttön-nő. Mi lesz, ha senki más nem jön? A korabeli lányokat úgyis hiába várná, de

néhányan biztosan eljönnek azok közül, akiket anyja az évek során kezelt.

Kiskorában Szelené ki volt zárva a gyorsan pergő nyelvet igénylő utcai játékokból, mert a

gyerekek lassúnak és butának tartották. Később lenézték a lányok, mert jóllehet a környék

szegény volt, és az itt lakó családoknak kevéssel kellett beérniük, a dadogó Szelené egy kicsit

mindig rosszabbul öltözött, mint a többiek, mert anyja az összes pénzét orvosságokra költötte.

A szomszédság kuncogó, sugdolózó kislánybandái csepülték Szelené ruháit, amelyek alig

hajszálnyival voltak ócskábbak az övéknél, és nyers marhabőr saruját, amelyhez hasonlót csak

a nincstelen parasztok viseltek. Elhallgattak, amikor a közelükbe ért, és összevihogtak, ha

szólni próbált hozzájuk. Később pedig, miután kinőttek ebből a kegyetlen korból, és elég

érettek lettek volna hozzá, hogy barátságosan viselkedjenek Szelenével, a szakadék már túl

széles volt ahhoz, hogy áthidalhassák. Furcsa teremtés, suttogták egymás között. Az emberek

látták, amint gyógyfüveket gyűjt holdas éjszakákon; soha nem nyitotta szóra a száját; és nem

volt-e mindenki a szemtanúja, amikor az öreg, nyavalyatörős Kiko fölé terjesztette a karját és

lehunyta a szemét, mire a roham elcsitult?

32

A végső ok azonban az volt, hogy noha idestova tizenhat éve élt Szelené abban a szűk kis

utcában, idegen maradt a többiek számára. Az emberek nem rosszindulatból nem jöttek el az

ünnepségre, hanem egyszerűen azért, mert eszükbe sem jutott, hogy eljöjjenek.

Anyját azonban tisztelték, úgyhogy néhányan mégis bekopogtattak: a fiatal ponyvakészítő

a feleségével és háromhetes kisfiával; az az özvegyasszony, akit Mera rendszeresen kezelt

ízületi bántalmakkal; a nyomorék ványoló, akinek a lábát Mera valaha megpróbálta

megmenteni, és aki most a piactéren koldult; és végül az öreg Kiko, a kimustrált katona.

Szedett-vedett társaság volt, de mégiscsak eljöttek, hogy köszöntsék Szelenét.

Az ennivaló így is nagyon sok volt. Miért ragaszkodott hozzá az anyja, hogy ennyit

készítsenek? Szelené úgy érezte, van valami szomorú ebben a fél tucat ember kedvéért

rendezett óriási traktában. Azt remélte, talán rábeszélheti a vendégeket, hogy vigyenek haza

magukkal az ennivalóból.

Éppen egy sáfrányos süteménnyel megrakott tálat kínált körbe, amikor elsötétült az ajtón

beáradó fény. Mindenki felpillantott, hogy lássa, ki az újonnan érkező, és egyszeriben

abbamaradt a beszélgetés. A vendégek, Szelenével együtt, némán bámultak a küszöbön álló,

előkelő megjelenésű, jóképű férfira.

Andreász!

Szelené pislogott, nem akart hinni a szemének. Ábrándjai látomásban öltöttek alakot?

De ekkor megszólalt a látomás.

– Azt mondták, hogy ez Merának, a javasasszonynak a háza.

Hét szempár szegeződött rá még egy pillanatig, aztán Szelené, a tálat letéve, odament

hozzá.

– V-valóban ez a háza – mondta. – L-légy üdvözölve!

Most a férfin volt az álmélkodás sora.

– Hát te?!

Tekintetük egymásba fonódott, nem tudtak megszólalni. Valóban ő áll itt, az a férfi, akiről

álmodott? Andreász pedig azt gondolta: Megtaláltalak, bár azt hittem, sohasem foglak többé

látni.

Aztán Szelené végre összeszedte magát.

– K-kérlek, gy-gye… – suttogta, átkozva a nyelvét, hogy így cserbenhagyja.

Andreász belépett, és hat elképedt arcot látott, amint tátott szájjal, némán bámulnak rá.

– Ők a b-barátaim. – Szelené küszködött, hogy érthetően ejtse ki a szavakat, de minél

elkeseredettebben igyekezett, annál jobban összegabalyodott a nyelve.

– A nevem Andreász – mutatkozott be a férfi a többieknek.

A vén katona felpattant ültéből, és felajánlotta a székét Andreásznak, de ő udvariasan

visszautasította.

Ezek az emberek csak nagy ritkán láttak olyan ruhát, amilyet Andreász viselt; legfeljebb

olyankor, amikor átsétált egy lovag a piactéren, vagy amikor a nemesek elfoglalták

páholyukat a cirkuszban. Még az adószedőnek sem voltak ilyen finom ruhái! Elbűvölte őket

az aranyszegélyes levendulakék tunika, a makulátlanul tiszta, hófehér tóga, a térdig

felszíjazott bőrsaru, a gondosan nyírt szakáll és a csigákba göndörödő haj. Ki lehet ez az

elegáns úriember, aki eljött, hogy köszöntse Szelenét?

– Merát keresem – fordult oda a férfi a lányhoz. – Ő az édesanyád?

– Igen.

Andreász bólintott. Hirtelen mindent megértett, és elámult a sors játékán.

– Hogy hívnak?

– Sz-szelené.

– Most már tudom, hogy ki vagy – mosolygott a férfi.

Szépen faragott alabástromtégelyt tartott a kezében, és a házat betöltő ismerős, édes illat

elárulta, hogy a tégelyben mirha van, a drága, gyógyító hatású balzsam.

33

– Azért jöttem, hogy ezt átadjam az édesanyádnak – mondta Andreász csöndesen, és

odanyújtotta a tégelyt a lánynak. – A segítségemre sietett, amikor megsebesültem.

Ahogy Szelené félénken elvette a tégelyt, ujjaik összeértek, és a lány belereszketett az

érintésbe. Gyorsan elfordult, és feltette egy polcra, hogy mindenki lássa, s közben az járt a

fejében: vajon a férfi is érezte-e ezt a borzongást?

– M-megsebesültél? – fordult vissza rémülten hozzá.

– Igen, lenn a kikötőben, három héttel ezelőtt. A fejemre kaptam egy ütést, és édesanyád

gyógyított meg.

Szelené emlékezett arra az éjszakára; egy hajóskapitány hívására rángatták ki anyját az

ágyból.

Andreász közelebb lépett Szelenéhez. Fél fejjel magasabb volt a lánynál; sötétkék

szemével lepillantott rá, és gyöngéden így szólt:

– Egy idegen szobában tértem magamhoz. Volt ott egy lány. Azt hittem, te vagy az.

Szelené, a férfi pillantásától és jelenlététől megbűvölten észre sem vette, hogy a vendégek

elképedten tekingetnek egymásra. Andreász olyan meghitt bizalmassággal beszélt vele,

mintha rajtuk kívül más nem is volna a szobában.

– Aztán visszatért az emlékezetem, és láttam, hogy nem te vagy az, és féltem, hogy soha

nem foglak megtalálni.

Szünetet tartott, átható tekintete a lány arcát fürkészte.

– Emlékszel a találkozásunkra? És a szőnyegárusra?

Szelené bólintott.

– Fölépült, és visszament Damaszkuszba. Amikor köszönetet mondott, amiért

megmentettem az életét, azt feleltem neki, hogy a hála nem engem illet, hanem egy lányt,

akinek még a nevét sem tudom.

Szelené képtelen volt szólni; beleveszett a férfi pillantásába.

Egy szék megreccsent, valaki köhögött. Andreász a szemöldökét kérdőn felhúzva nézett

körül, mintha meglepődne, hogy itt találja magát.

– Hisz betolakodtam! Vendégeid vannak.

Észrevette az ennivalótól roskadozó asztalt.

– Majd máskor visszajövök – mondta, és az ajtó felé indult.

– V-várj – nyúlt a karja után a lány –, n-ne…

Andreász lenézett a karján pihenő kézre és a szavakkal küszködő, szép formájú szájra.

– N-ne m-me… – Szelené arca eltorzult az erőlködéstől.

Andreász várt.

– N-ne m-men…

– Azt akarja mondani, hogy ne menj el – tolmácskodott a pék felesége.

Andreász metsző pillantást lövellt feléje, aztán Szelenéhez fordult.

– Mit ünnepeltek?

Szelené gyötrődött, keserűség és harag fogta el, amiért az istenek így sújtják. Annyi

mondanivalója lett volna. Ez a születésnapom. Tizenhat éves vagyok. Ma van az Átöltözési

Szertartásom. Ám amikor felpillantott a férfi arcába, meglepődve jött rá, hogy Andreász már

mindent kitalált. De mégis, ő maga szerette volna neki megmondani.

– A sz-születésnapom. Az Átöltözés…

– Megtiszteltetés számomra, és örömmel maradok, ha óhajtod – mosolygott a férfi. – És

szeretném édesanyádnak is kifejezni a hálámat.

Mozgolódás támadt a vendégek között, ahogy egymással versengve kínálták hellyel és

étellel-itallal az előkelő úriembert. Ugyanekkor odakint az utcán is észlelhető volt némi

izgalom.

34

Eszter, az ifjú nő, akinek múlt hónapban tartott Átöltözési Szertartása olyan nagy esemény

volt, éppen aprócska előkertjükben tevékenykedett, amikor az előkelő idegen felsétált

Szelenéék házához.

Eszter addig bámult a finom öltözékű úr után, amíg az csak el nem tűnt a ház belsejében.

És amikor jó néhány perc elteltével sem jött ki újból, a kíváncsiság majd kifúrta Eszter

oldalát. Miután elújságolta a hírt anyjának és testvéreinek – „Egy gazdag ember, ilyet még

nem is láttam, vitt valamit, szerintem ajándékot…” felszaladt az utcán Almahhoz, a legjobb

barátnőjéhez, aki az első gyermekével volt viselős.

– Ma van Szelené Átöltözési Szertartása – mondta Almah. Mindennek örült, ami egy kis

változatosságot hozott sivár életébe.

– Nyilván egy vendég. Kíváncsi vagyok, ki lehet.

– Nem akartam elmenni…

– De ő is eljött a miénkre…

– Ez a legkevesebb, amit megtehetünk a kedvéért.

És miközben Eszter és Almah lefelé indult az utcán Szelené házához, a pék felesége sietve

szedte a lábát hazafelé, hogy felköltse a férjét szundikálásából, és elhívja a vendégségbe, ahol

egy csodálatra méltó idegen is megjelent, hogy részt vegyen Szelené nővé avatásán.

A hír futótűzként terjedt, és mire Mera befordult szűk utcácskájukba, fáradtan a hosszú

gyaloglástól, beszélgetés és nevetés hangos zsivaja fogadta. Valami ünnepség, gondolta.

Azután meglátta az embereket a saját kapualjában és a saját udvarán: ott nyüzsögtek a nyári

délután hőségében, ettek és ittak. Mera megtorpant.

Mi történt? Ezek az emberek mind Szelené Átöltözési Szertartására jöttek? Biztos, hogy

többen vannak, mint ahányan Eszter nővé avatási ünnepségén voltak, pedig az akkora

esemény volt, hogy hetekig másról sem beszélt a szomszédság.

A kapuban barátok és szomszédok üdvözölték, bortól mámoros mosollyal. És mire elért a

nevetgélő és fecserésző emberektől hemzsegő kis szobáig, elállt a lélegzete.

Az asztalon az ennivaló jócskán megfogyatkozott; néhány tál már üresen állt, és

valahonnan bor is került egy amforában, amelyet Mera azelőtt soha nem látott. Mindenki

ujjongva köszöntötte őt, és elhalmozták jókívánságokkal. Elképedve állt, szemével a lányát

kereste, és fel is fedezte a figyelem középpontjában. Szelené arca égett, szeme ragyogott, és

egy magas férfi állt mellette, aki valahonnan ismerősnek tűnt a javasasszonynak.

Miközben utat tört magának, és gépiesen válaszolgatott a jókívánságokra, azon tűnődött,

hol látta már ezt a férfit. Aztán eszébe jutott a sebesült a prostituált szállásán, és rájött, hogy a

férfi nyilván megtudakolta a sebét ellátó asszony nevét és címét. Most már azt is tudta, hogy

miért gyűlt össze ennyi ember a házában.

Ha a fiatal seborvos azért jött, hogy megköszönje a segítségét, ő, Mera, most kétszer olyan

hálás neki. Az ifjú idegen újdonságának varázsával elbűvölte együgyű szomszédait, és

akaratlanul is biztosította Szelené Átöltözési Szertartásának sikerét.

Merát megpillantva, a férfi félbehagyta a mondatot, odafordult a javasasszonyhoz, és

ünnepélyesen meghajolt.

– Andreász vagyok, anyám – mondta. – Azért jöttem, hogy megköszönjem, amit értem

tettél.

Az asszony szeme felragyogott, és egy pillanatra még az oldalát mardosó szörnyű

fájdalomról is megfeledkezett.

– Megtiszteltetés számomra, hogy segíthettem.

– M-mama – mondta Szelené. – N-nézd! – Levette a polcról az alabástromszelencét, és

anyjának nyújtotta.

Mera megérezte az illatot, mielőtt a tégelyt kézbe vette volna. Mirha. Az áldott balzsam,

amelyet soha nem tudott megvásárolni, pedig felbecsülhetetlen az értéke a gyógyításban.

Mera magánkívül volt örömében.

35

De a következő pillanatban, ahogy lánya izgatott dadogását hallgatta arról, hogyan

ismerkedett meg Andreásszal három hete, még a kikötőbeli szerencsétlenséget megelőzően,

meg hogy milyen csodálatos a véletlen, észrevette, hogyan mélyül el a pír Szelené arcán, és

hogyan ömlik belőle a szó egy szuszra, szinte öntudatlanul. Emlékezett rá, milyen izgatott

volt a lány azon a délutánon, három héttel ezelőtt, amikor a görög orvossal találkozott, és

kérészéletű öröme riadalommá változott.

Szelené beleszeretett Andreászba!

Aztán azon vette észre magát, hogy a köréje tolakodó vendégek, akik mind gratulálni

akartak neki, elszakították a lánya és a veszélyes idegen mellől. A pék felesége fogta az egyik

karjánál, az özvegyasszony a másiknál, mind a ketten egyszerre beszéltek, áradoztak, hogy

milyen nagy nap ez a mai, és hogy milyen büszke lehet Mera. Szórakozottan bólogatott,

köszönetet mormolt, és közben a vállak és hátak satujából csak azt látta, milyen

félreérthetetlen pillantással néz fel az orvosra Szelené.

A hangulat megélénkült. Többen elmentek ennivalóért, a férfiak hazasiettek, hogy bort

hozzanak. Zenészek állítottak be, de a fuvolák és hárfák hangja szinte teljesen elveszett a

hatalmas zsivajban. Mindenki tülekedett, hogy a dicső idegen közelében szerezzen magának

helyet. Eszter és Almah egymáson túltéve kacérkodott Andreásszal. És végül, amikor a nap

már a nyugati látóhatárhoz közeledett, eljött az ideje, hogy elvigyék Szelenét a vendégek

közül, átöltöztessék és felékesítsék.

Mivel nem volt más helyiség a házban, Mera a tetőre vitte fel a lányát; nyáron itt főztek és

aludtak, és egy rozmaringlugas is zöldellt fent, amelynek oltalmában Szelené átöltözhetett.

A lemenő nap aranyló fényében egymás mellett állt anya és lánya. A távoli háztetőkről a

vacsorafőzéshez rakott tüzek füstje kígyózott felfelé, fátylat terítve a város fölé. Templomok

emelkedtek ki az áttetsző párából, és az ég a narancssárga, az égővörös és az arany

lélegzetelállító színárnyalataiban izzott.

Szelené alig bírt nyugton maradni, mialatt anyja átöltöztette.

– Hát n-nem cs-cso… – próbálta szavakba önteni érzéseit, miközben kibújt viseltes

ruhájából. – Andreász n-nem…? – Megmosakodott egy mosdótálban, és tiszta inget vett fel.

Mera szótlanul emelte ki az éjkék stólát dobozából. Lentről felszűrődött a vendégek lármája.

Mindenki arra várt, hogy Szelené megjelenjen.

Az asszonyt bizonytalan érzések marcangolták. Egyrészt hálás volt, hogy a vendégség

ilyen jól sikerült lánya számára, másrészt a siker oka, Andreász aggodalommal töltötte el.

Nyolc nap múlva holdtölte. Azon az éjszakán Szelenével felmennek a közeli hegyekbe,

egy magányos táborhelyre, böjtölnek és imádkoznak, egyesülnek az Istennővel. Ott, a

vadonban történik majd meg a lány végső beavatása a javasasszonyok tudományába. És ott

kerül sor arra is, hogy ő elmondja neki születése titkát. Felnyitják az elefántcsont rózsát, és

Szelené átveszi anyjától származása kikutatásának terhét.

A mai napig terv szerint ment minden.

Az elmúlt húsz nap a végső útmutatások jegyében telt. Mera átadta lányának minden e

világi tudományát. Nyolc nap múlva Szelené a spirituális tudásnak is a birtokába kerül, és

akkor anyja megnyugodva halhat meg, mert bevégezte a munkáját. De most itt ez a szörnyű

bonyodalom! Életének ebben a kényes és fontos pillanatában a lánya szerelmes lett!

– Más dolgokra kell gondolnod ezen a nagy napon, Szelené – mondta, miközben segített

neki belebújni a stólába. – Már nem vagy kislány. Nő lettél. De nem közönséges nő, hanem

javasasszony, aki nem élhet úgy, mint más, közönséges emberek. A feladataidra és a

felelősségedre kell gondolnod, Szelené.

– S-semmi m-másra n-nem akarok g-gondolni, cs-csak Andreászra.

Mera összeszorította a száját. Húsz nappal ezelőtt arra kérte a templom jósnőjét, hogy

fogadja őt. Úgy érezte, mielőtt meghal, meg kell tudnia, mi van megírva lánya sorsáról a

36

csillagokban. De azt a választ kapta, hogy jöjjön vissza huszonhét nap múlva. Még a templom

főpapjához is elment, mindhiába. Ha látni akarta az Orákulumot, nem volt más választása.

A kín korbácsként csapott végig a testén. Nyöszörgött fájdalmában. Szelené azonban nem

látta, nem tudta, hogy az anyja haldoklik.

A stóla lágy redőkben hullott alá. Még sohasem érintette a lány bőrét ilyen finom anyag. A

ruha szegélye a táncoló halványkék virágokkal éppen csak súrolta a földet. A külső varrás

mentén felhasított, bő, libegő ujjakat csak helyenként fogta össze egy-egy tűzés, és Szelené

úgy érezte, mintha szellő cirógatná a karját.

Végül Mera elővette az elefántcsont rózsát.

Fehérsége szinte vakított a stóla sötét éjkékjén. A finoman faragott, különleges virág

halkan megzörrent, ahogy a helyét kereste Szelené keblén. A rózsa hátulját már régóta pecsét

zárta le; úgy készült, hogy csak egyszer lehessen felnyitni. Szelené tudta, hogy ez az alkalom

akkor jön el, amikor anyjával felmennek az Antiochia fölé magasodó Silpius-hegyre, de ma

semmi nem érdekelte Andreászon kívül. Merának most már csak annyi tennivalója maradt,

hogy kifésülje lánya hosszú fekete haját, amelyet ma viselt utoljára a hátán leomló kislányos

csigákban. Hátralépett, hogy büszke pillantást vessen Szelenére, és belehasított a fájdalom. De

ez nem a gyilkos daganat okozta fájdalom volt; nem a hús fájdalma, hanem a léleké.

Eljöttél gyermek nélküli, magányos életembe, gondolta Mera, és a szeme megtelt könnyel.

Rövid időt töltöttünk együtt, drága kislányom, de egyetlen órát, egyetlen percet sem bánok

ebből a tizenhat évből.

És felvillant előtte a haldokló római arca, olyan elevenen és életszerűen, mintha most is ott

állna a férfi.

A gyermek az istenek leszármazottja, mondta. A gyűrű majd elárul neki mindent.

Megmutatja a sorsát.

Mera már-már kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a látomást. „Ki vagy?” – akarta

kiáltani, de az arc szertefoszlott a párás alkonyatban.

A vendégsereg elnémult, amikor Mera végre megjelent a hátsó ajtóban. Minden fej arrafelé

fordult. Mindenkit kíváncsiság töltött el, hiszen ez a nap valóban a meglepetések napja volt.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen előkelő úr is megjelenik majd Szelené születésnapi

ünnepségén? Ki számított ennyi ízletes ennivalóra, ennyi finom borra? Ezek után az is

bizonyosra vehető, hogy nem mindennapi teremtés fog belépni azon az ajtón.

Nem is csalódtak.

Sokuknak elállt a lélegzete, amikor a lány belépett a szobába. Eszter és Almah szájtátva

bámult az álomszép kék stólára. Hol tett szert Szelené anyja ilyen gyönyörű holmira? Honnan

volt rá pénze? És mindkettejüknek az járt a fejében: az enyém nem volt kihímezve…

Szelené habozva lépett be, ajkán félénk mosoly játszott, kerülte a vendégek ámuló

tekintetét. Mera azonban olvasott az arcokból, és újból megeredtek a könnyei. Most végre

annak látják a lányát, aki valójában: szépséges, tiszta szellemnek. Ezek az emberek

kigúnyolták Szelenét habogó beszéde miatt, figyelmeztették őt, hogy a lánya sohasem fog jól

férjhez menni, s nem fog az életben boldogulni – hát most érdemes volt megnézni az arcukat!

Aztán a görög orvos felé fordult, és öröme egy szempillantás alatt semmivé lett. Épp elég

férfit ismert az életében, hogy olvasni tudjon a szemükből, és attól, amit Andreász

tekintetében látott, vadul zakatolni kezdett a szíve rémületében. Nem engedheti, hogy

Andreász elvegye tőle Szelenét.

Egy pillanatra mindenki elnémult, aztán Mera odament a lányához, és átölelte a

vendégsereg színe előtt.

A társaság ujjongásban tört ki, üdvözlő kiáltások hangzottak fel, összeverődtek a tenyerek.

Szelené anyja válla fölött Andreászra nézett. A férfi nem tapsolt, nem ujjongott, egyetlen szót

sem szólt. Némán és mozdulatlanul nézte Szelenét, azzal az átható tekintettel, amelyre a lány

37

jól emlékezett, és amelyet újból és újból felidézett álmaiban. A mosoly eltűnt az arcáról,

sötétkék szemében tűnődő kifejezés jelent meg.

Mera letörölte a könnyeit, aztán felnyúlt a polcra a késért, amellyel majd levágja a jelképes

fürtöt Szelené hajából. De amint belekezdett volna, hogy elmondja az ilyenkor szokásos

szavakat, Andreász előrelépett.

– A fivérek tiszte, hogy ennek a kötelességnek eleget tegyenek – mondta, és kinyújtotta a

kezét.

Mera meglepődve pislogott, aztán bizonytalanul a férfi kezébe adta a kést. Andreász

Szelenéhez lépett, és csöndesen így szólt:

– Úgy gondolj rám ebben a pillanatban, mint bátyádra!

Amikor a férfi keze a hajához ért, Szelené lehunyta a szemét. Mindenki őket nézte, és ő

tudta, hogy erről a napról még nagyon sokáig fognak beszélni.

Mera nézte, ahogy a fekete hajfürt a férfi kezébe hullik, és azt gondolta: Most veszi el őt

tőlem.

A fürtöt ezután megkapta Szelené, és mindenki szeme láttára elhelyezte Ízisz kis házi

szentélyében.

A muzsikusok újból rázendítettek, a beszélgetés és nevetés zsivaja betöltötte a házat, és

kiáradt a forró augusztusi éjszakába. Szelené visszafordult az oltártól, de nem mert

Andreászra nézni. Úgy érezte, ez az egész csak álom, amely bármely pillanatban véget érhet,

és a hideg hajnalra és keserű csalódásra ébred.

Az álom azonban folytatódott. Valaki kerített egy széket, és Szelené ünnepélyesen helyet

foglalt. Az anyja kihozta a fésűket és a hajtűket, az utolsó rítus kellékeit – még fel kellett tűzni

a lánya haját, a felnőtt nők hajviselete szerint.

Eszter és Almah mindeddig versengve igyekezett magára vonni Andreász figyelmét. Most

előálltak és erősködtek, hogy majd ők helyettesítik a lánytestvéreket, mivel a haj feltűzése a

nővérek feladata. Mera tehát megint csak kiszorult a lánya mellől, idegenek vették át a

szerepét. Andreászt figyelte a szeme sarkából.

El fogja venni tőlem, gondolta. El fogja venni az Istennőtől, és eltántorítja élete céljától. A

gyermeket csak megőrzésre adták át nekem. Az istenek engem jelöltek ki őrzőjéül. Kötelesség

terheli az istenekkel szemben: fel kell kutatnia, kicsoda valójában. Semmi és senki nem

térítheti le erről az ösvényről!

Hét nap múlva, nyugtatgatta meg magát Mera, az Orákulum meg fogja mondani, hogy mit

kell tennie…

Amikor Eszter és Almah befejezte a művét, mindenki ámuldozott. A frizura egyszerű volt,

de a legutolsó divat szerint készült, és az alkotók állították, hogy a római császári udvar

hölgyei is ilyet hordanak. Ezzel a szertartás véget ért, és Szelenét a szomszédság most már

nőként tartja számon. A kezét szorongatták, és nem győzték dicsérni. A zenészek ismét

rákezdtek; a vigalom a tetőfokára hágott.

Szelené úgy ült ott, mint királynő a trónusán; arca pírban égett, szeme ragyogott. Úgy

érezte, mintha nem is ő volna az a fiatal nő a kék stólában, a csillagként fénylő fehér rózsával

a keblén, csigákba feltűzött dús hajkoronával. Végighordozta tekintetét az embereken, akik az

ő tiszteletére gyűltek egybe, őt ünnepelték. Szédült, mintha fenn járna a csillagok közt.

Egy kéz érintette meg a csuklóját, és visszahozta a földre.

– Mondj valamit, Szelené, és kívánj jó éjszakát a vendégeinknek – hallotta Mera hangját.

Rémülten nézett föl az anyjára. Mondjon valamit? Ennyi ember előtt?

– Csak néhány köszönő szót – kérte gyöngéden Mera –, cserében a jókívánságokért.

– D-de…

– Szelené – mondta az asszony nyugodtan, de határozottan –, állj föl, és mondd, hogy

köszönöm.

– N-nem t-tudom… – suttogta Szelené.

38

Egyszerre csak ott termett mellette Andreász.

– Levegőre van szüksége – mondta Merának. – Percnyi nyugalomra, távol ettől a

nyüzsgéstől és zsivajtól. – Kinyújtotta a kezét, és a lány ujjai belesimultak az erős

férfitenyérbe.

Csak egy-két ember látta, amint kimentek a hátsó ajtón – Almah és Eszter, akik irigy

pillantást váltottak egymással, meg Mera, aki úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a

lába. Szelené és Andreász fölment a tetőre; a béke és nyugalom szigete volt ez a szomszédság

lármája után. Ott álltak a csillagok alatt, a város fölött reszkető ezernyi fénypont izzásában.

– Szelené – fordult a lányhoz Andreász. – Ne félj! Képes vagy szólni hozzájuk. El tudod

mondani, amit kell.

– D-de én n-nem…

– Várj – mondta a férfi.

Lenézett a szép formájú szájra, a kérdő szemekre, és csodálkozott önmagán. Hosszú évek

teltek el azóta, hogy úgy megkeményítette a szívét. Tizenkét esztendő óta senki nem tudott

közel férkőzni hozzá, senki nem találta meg az utat a lelkéhez. Voltak, akik megpróbálták, de

ő felvértezte magát minden érzelem ellen, amely megsebezhette. Orvos volt, és tudta, hogy a

lelke, amely olyan iszonyatos sebet kapott, nem élne túl még egy sérülést.

És most mégis itt áll, egy szerény kis ház tetején, kezébe fogja egy jóformán ismeretlen

lány félénk, ijedt arcát, és azt mondja neki:

– Tudom, hogy képes vagy dadogás nélkül beszélni hozzájuk, Szelené.

– Hogyan?

– Meg tudsz gyógyítani másokat. Most magadat kell meggyógyítanod. Jusson eszedbe a

szőnyegárus. Emlékszel a rohamára?

A lány bólintott.

– Fordítsd az erődet önmagad gyógyítására!

Szelené szeme tágra nyílt. Soha nem gondolt rá, hogy önmagán alkalmazza a szellemi

összpontosítás módszerét. Vajon meg tudná tenni?

– T-taníts m-meg, hogyan k-kell…

– Valahányszor beszélni próbálsz, a szavakra összpontosítasz; ez az oka, hogy azok

elgáncsolnak. Görcsösen igyekszel, és ez feszültté tesz. A dolog nyitja, hogy ne gondolj arra,

amit mondasz. Gondolj valami egyébre, így a szavak maguktól, hibátlanul jönnek majd a

szádra. Nézz a hallgatóságodra, Szelené, de tégy úgy, mintha ott sem lennének. Mit is láttál

azon a napon, a szőnyegárus fekhelyénél állva? Egy lángot? Nos, hívd elő annak a lángnak a

képét, csak arra figyelj, semmi mást ne engedj betolakodni a képzeletedbe. És utána bátran

szólalj meg!

Szelené megigézetten bámult a férfi arcába. Ugyanúgy tanította őt, ahogyan Mera évekkel

azelőtt, amikor először gyakoroltatta vele az ősi módszert. Idézd fel a léleklángot, és sűrítsd

bele egész lényedet!

– Képzeld el a lángot – biztatta Andreász lágy hangon.

Szellő suhant végig a lapos tetőn, és meglebegtette Szelené stóláját. A ruha szegélye

végigsúrolta a férfi meztelen lábszárát, az ő tógájának széle pedig libegve csapkodott a lány

csípője körül. Szelené lehunyta, majd újra kinyitotta a szemét. Látta a lángot, és nyugalom

szállta meg. A láng fényesebben és perzselőbben égett, mint azelőtt bármikor. Mintha a görög

orvos szemének tüze táplálta volna. Szelené megszólalt:

– Megpróbálom, Andreász. Teérted megpróbálom.

Mindenki betódult a házba, hogy jelen legyen az est utolsó mozzanatánál. Olyan csöndben

várakoztak, hogy hallani lehetett, amint az éjjeli őrség elkiáltja az időt valahol messze a

városban. Szelené a vendégekre nézett, és tétovázás, dadogás nélkül beszélt. Megköszönte,

hogy eljöttek, egyenként a nevükön szólította őket, és végezetül áldást kért rájuk. Amikor

befejezte, senki sem moccant. Az emberek némán meredtek rá.

39

Aztán fölocsúdott a társaság, lassan, mintha révületből ébredtek volna. Istenhozzádot

mormoltak, a köpenyüket keresgélték, majd egymás után kiléptek az éjszakába.

– Szelené, új mintát szövök, és szeretném kikérni a véleményedet – mondta a búcsúzásnál

Eszter. Almah pedig arról kérdezősködött, hogy eljöhetne-e néha látogatóba. A pék

feleségének egészen furcsa volt az arckifejezése, amikor jó éjszakát kívánt Szelenének, az

olajbogyóárus jóképű fia pedig félénken megkérdezte tőle, hogy elvihetné-e valamikor

sétálni.

Andreász távozott utolsónak; még egyszer megköszönte Merának, hogy a segítségére volt

a bajban, és ismételten minden jót kívánt Szelenének a születésnapjára. Közben a hosszú

éjszakára gondolt, amely előtte áll, és már tudta, hogy nem jön álom a szemére.

40

Hét

A jósda papnője Merára emelte átható tekintetét, amelyből ősi bölcsesség sugárzott.

– Közel a halál, leányom – mondta.

– Igen, anyám – hajtotta le a fejét Mera.

– Tudja a gyermeked?

– Nem.

– Miért nem mondtad meg neki, hogy a halálodon vagy?

– Nem akartam, hogy aggódás és félelem verjen tanyát a lelkében. Az Istennő titkaiba való

végső beavattatásra készül.

A jósnő bólintott, majd kinézett az ablakon túl elterülő templomegyüttesre.

Borús, szürke augusztusi nap volt, nyári vihar közelget. Néhány kérelmező járkált a

körülkerített udvaron, áldozati ajándékot hoztak az Istennőnek. Az udvar közepén egy szent

kő állt, talajból kiemelkedő ősi monolit; a legenda szerint valaha maga az Istennő is érintette.

Kitaposott ösvény vezetett a kőtömbig, mert az anyák elhozták a gyermekeiket, hogy

hozzákoccintsák fejüket a szent kőhöz, abban a reményben, hogy ettől ésszel telnek meg a kis

kobakok.

– Mikor kerül sor a beavattatására? – fordult vissza az ablaktól a jósnő.

– Holnap. Felmegyünk a hegyekbe.

A jósnő helyeslően bólintott. Ez a javasasszony az Istennő jámbor és odaadó leánya. Fent,

az Antiochia fölé magasodó hegyek tiszta, áttetsző levegőjében fogja bevezetni gyermekét a

Nagy Anya szövetségébe.

– Készen áll rá?

Mera fölemelte a fejét, és egyenesen a jósnő szemébe nézett. Ízisz papnője idős, alacsony,

törékeny asszony volt, aki még kisebbnek látszott fekete köntösében, a fehér haját fedő fekete

fátyollal. Merát félelemmel vegyes bámulattal töltötte el a jósnő személye, mert csodálatos

erő áradt belőle. Minerva papnőihez hasonlóan Ízisz szolgálói is mind túl voltak már a

holdhavi tisztulás korán, de a Hold bölcsességének részesei maradtak. Az ilyen asszonyokat

az egész világ a bölcsek bölcseként tisztelte.

– Nem tudom – suttogta Mera. – Készen kellene állnia. Én útbaigazítottam és

felkészítettem. De…

A jósnő várt.

– …megjelent egy férfi.

– Tudod, hogy a lányodnak tisztán és érintetlenül kell elérkezni a beavattatásig.

– Megtiltottam, hogy találkozzék vele.

– És engedelmeskedik?

Mera a kezét tördelte. Tizenhat esztendeig Szelené jó és engedelmes gyermek volt. De

most elszökik otthonról, és fut a felsővárosba, a férfi házába.

– Tisztában van a veszéllyel? – kérdezte a jósnő, mintha csak belelátott volna az anya

gondolataiba.

– Én figyelmeztettem. Hét nappal ezelőtt, az Átöltözési Szertartás estéjén, amikor

kettesben maradtunk, felvilágosítottam. De úgy érzi, anyám, hogy szerelmes. Gondolatai nem

a tanításomon járnak. Csak őrá gondol, csak róla beszél.

A jósnő fölemelte kicsiny, ráncos kezét.

41

– A lányod nem közönséges gyermek – szólt. – Küldetése van, amelyet teljesítenie kell. Ne

félj, leányom, az Istennő vezérli majd a lépteit. – A jósnő elhallgatott, és Mera arcát fürkészte.

Aztán újra megszólalt. – Van itt még valami. Az a férfi megrémít téged. Miért?

– Mert eltéríti a lányomat az igaz tanításoktól. Az az ember sebész, anyám. A gyógyítás

iszonyú módját műveli. Nem fohászkodik az Istennőhöz segítségért, nem szít szent tüzet, nem

mond varázsigéket. És Szelenét is ilyen szentségtörő dolgokra oktatja. Nagyon veszélyes.

Mindent kiírt, amit eddig megpróbáltam a lányomba beleplántálni. – Mera lehalkította a

hangját. – Nem a teste szüzességét féltem tőle, anyám, hanem a lelkéét.

A jósnő hallgatott.

– Mit tegyek? – kérdezte az anya, és közelebb hajolt. – Meg tudod mondani nekem, mi van

a csillagokban megírva?

– Hogyan álltak a csillagok a születésekor? – kérdezte a jósnő.

– Az Oroszlán jegyében született, amikor a Vénusz emelkedőben volt a Szűz házába.

– És melyik órában?

– Nem… nem tudom, anyám. Sietős szülés volt, a szülei menekülőben voltak.

– Tudod jól, hogy az aszcendensre szükségünk van. Több bolygó lehet az első házban;

tudnunk kell, melyik volt a legközelebb a csúcshoz.

Mera már régen tisztában volt ezzel. Az évek során hiába próbálta megfejteni, hogy mit

rejt Szelené csillagzata. Csak szűkös adatokra támaszkodhatott: három bolygó fogta körül

azon a napon az Oroszlán csillagképét: az emelkedőben lévő Mars és Saturnus, meg az induló

Jupiter. Ám ezek az adatok is csupán hozzávetőleges érvényűek voltak. Már egyetlen óra

megváltoztathatott mindent, eltolhatta az aszcendens középpontját.

– Valamit titkolsz – folytatta a jósnő. – Mondd el azt is, amiről eddig nem beszéltél!

– Volt egy ikertestvére is, egy fiú, aki közvetlenül Szelené előtt született. Szülei a Héliosz

nevet adták neki.

A papnő szemöldöke felszaladt.

– Héliosz és Szelené? Nap és Hold? – Gondolataiba merült egy pillanatra, azután újra

Merához intézte szavait. – A lánynak meg kell találnia a bátyját, mivel az lényének másik

fele. Létfontosságú, hogy találkozzanak. Tudod, hol van?

Mera megrázta a fejét.

– Most add ide a hajfürtöt!

Mera elhozta Ízisz házi szentélyéből azt a fürtöt, amelyet Andreász vágott le Szelené

hajából.

Az illatos füstbe burkolózó jósnő egy hosszú percig hallgatott, majd így szólt:

– Tizenhat évig gyámolítottad ezt a gyermeket. Eljött az idő, hogy félreállj, és engedd,

hogy a saját útját járja.

Mera várt. Miután látta, hogy hiába vár, a jósnő nem mondott többet, aggódva előrehajolt.

– Mielőtt meghalok, meg tudod mondani nekem, anyám, hogy ki ő? – kérdezte.

– Nem tudom megmondani. A lánynak magának kell kiderítenie. Ez a célja az életének. De

a keresés ösvénye nem innen, Antiochiából indul. Vissza kell vinned őt születése helyére, és

onnan kezdve az Istennő fogja vezérelni.

Mera hitetlenkedve meredt a papnőre. Visszavinni? Palmyrába?

– De anyám – mondta habozva –, az nagyon hosszú út. Szörnyű megpróbáltatás volna

számomra.

– Mégis el kell indulnod, lányom. Neked nem adatik meg, hogy meglásd Palmyrát, de el

kell vinned őt a sivatagba, mert ott kezdődik számára az út. Még ma éjszaka indulnotok kell.

Most a legkedvezőbb az idő, ma van a telihold első napja. Kezdettől a hold kalauzol, és

őrködik majd utatokon.

42

Mera megdermedt. Némán figyelte, ahogy a jósnő lassan fölkel a székéből, a kor súlya

alatt meggörnyedve odamegy egy faliszekrényhez, kivesz belőle valamit, és leteszi eléje az

asztalra.

– Add oda a lányodnak! – mondta. – Egyszer majd megmenti az életét.

Egy kéndarab volt, amelyet Brimo köve néven ismertek, és a betegszobákban szoktak

égetni, hogy elűzzék az ártó szellemeket. Vajon azt jelenti ez, töprengett Mera, hogy

valamilyen borzalmas betegség leselkedik Szelenére a jövőben?

– Ez minden, amit érted tehetek, leányom – tette hozzá a jósnő, és visszaült a székébe. –

Sok tennivaló vár rád, ha az Istennőnek engedelmeskedve még ma éjszaka el akarod hagyni

Antiochiát a lányoddal. Indulj, amint a hold felkel!

43

Nyolc

Andreász gyakorlott kézzel beledörzsölte az érzéstelenítő kenőcsöt a páciens fülcimpájába.

– Primum non nocere. Az a legfontosabb Szelené, hogy ne okozzunk fájdalmat. Ez a

legelső szabály minden orvos számára – mondta a lánynak.

A beteg az altató főzettől bódultan feküdt a heverőn Andreász orvosi szobájában. Fejét

féloldalt fordították, haját leborotválták a füle körül. Az ablakon beáradó nyári nap fényében

Szelené láthatta az eltorzított fülcimpát.

A férfi felszabadított rabszolga volt. A szabadítólevelével igazolta, joga van hozzá, hogy a

fülcimpáját helyreállítsák.

Az átfúrt fül a rabszolgaság jele. Rendszerint egy árral lyukasztották ki a rabszolgapiacon,

még fiatalkorban. Ily módon egy fityegő lebeny képződött, ebbe akasztották a rabszolga

fülkarikáját. Andreász egyike volt a keveseknek, akik képesek voltak az ilyen fület

tökéletesen helyrehozni, és ezen a reggelen továbbadta ezt a tudását Szelenének.

A lány mellette állt, és amikor az orvos megmutatta neki, hogyan fogja ujjaival a szikét,

meztelen karjuk összeért.

– Itt vágd először – mondta, a lány kezét vezetve. Miután a lebernyeg kettévált a vágás

nyomán, Andreász egy megtüzesített égetővassal elállította a vérzést. – Ne feledd, mit

mondtam; a sebszéleknek élesnek és tisztának kell lenniük, különben nem forrnak össze.

Szelené ügyes kézzel tisztította le a fülcimpát. Biztosan mozgott a keze, mert ott volt

mellette Andreász, segítségre készen, elméjében pedig ott lobogott, nyugalmat és erőt

árasztva a lélekláng.

Andreász figyelte őt, ahogy dolgozik, a munkája iránti odaadást a tekintetében, az

összpontosítás feszültségében szorosra zárt, telt ajkakat. És megint érezte azt a remegést,

amely az Átöltözési Szertartás óta eltelt hét minden napján átfutott rajta, és azzal fenyegette,

hogy széttöri szíve páncélját. És ő, furcsa módon, örült ennek. Tizenkét esztendei cinikus

elzárkózás után most első alkalommal kitárta karját a gyöngédségnek, amelyet Szelené hozott

vissza az életébe.

Lehetséges, hogy ennek csupán hét napja? Lehetséges, hogy úgy érezze, újjászületett, hogy

ismeretlen új bölcsesség sarjadzik benne, hogy hirtelen célt lát az életben – hozhat-e egy

röpke hét ekkora változást?

Így kell lennie, gondolta Andreász, hiszen megtörtént velem.

„Taníts meg arra, amit tudsz” – mondta neki Szelené. Két egyszerű szó, taníts meg, és a

zárak felpattantak, az ajtó tágra nyílt.

– Most égesd ki! – utasította a lányt, és átnyúlt a keze fölött, hogy letörölje a vért. – Most

pedig varrd össze!

Egy horgas halcsont szolgált varróalkalmatosságul, a végéhez selyemfonalat kötöttek, és

Andreász vezette Szelené kezét varrás közben.

– A széleket tökéletesen össze kell illeszteni – figyelmeztette a lányt –, különben nem

forrnak össze. A páciens azt szeretné, senki se tudja meg, hogy rabszolga volt, és a mi

dolgunk, hogy teljesítsük a kívánságát.

Szelené érezte, hogy egyre izgatottabb, mint minden alkalommal, amikor a műtét a

végéhez közeledett. Az elején rendszerint zavar fogta el; képtelen volt meglátni a húsban a

majdani, a gyógyulás utáni új alakot. Műtét közben teljes erejével a kés mozgására, a vérző

sebre összpontosított, arra, hogy minél tökéletesebben sajátítsa el a leckét. Ám a végén,

44

amikor a hús megformázására került sor – a görögök plasztikósz sebészetnek nevezik,

magyarázta az orvos, mivel a plasztikósz szó görögül mintázást, formázást jelent –, amikor a

húst megfelelő formájúra alakították és összevarrták, mint egy ruhaanyagot. Szelené is látta

már azt, amit a férfi, és a csoda mindannyiszor lázas izgalommal töltötte el.

Amikor először mutatta meg neki Andreász, hogyan bánjon a szikével, az Átöltözési

Szertartását követő reggelen, amikor először adta kezébe a bronzkést, ujjaival átkulcsolva az ő

ujjait, Szelenén különös érzés lett úrrá: úgy érezte, hazaérkezett.

Olyan magától értetődő volt minden. Szilárdan hitte, hogy ez az, amire született.

És azt is biztosan tudta, hogy magasabb küszöböt lépett át azon a varázslatos éjszakán, hét

nappal azelőtt, mint amely a gyermekkort az asszonyi kortól elválasztja. Úgy érezte magát,

mint aki újjászületett. Andreász kinyitotta az ajtót, és feltárt előtte egy nagyszerű világot,

sokkal nagyszerűbbet, mint amilyet valaha is el tudott képzelni. A csodatévő orvoslás világát,

amelyhez nem ért fel Mera gyógyító tudománya. Szelené mindent meg akart tanulni erről a

világról, hogy hozzáadja mindahhoz, amit már tudott. Össze akarta kapcsolni Mera füves

gyógymódját Andreász széles körű orvosi ismereteivel.

– Most jön a rozsda – mondta Andreász, és odanyújtotta neki a dárdahegyet.

Szelené gondosan bepólyálta a felszabadult rabszolga fejét, és közben arra is figyelt, hogy

mit mond az orvos.

– Most hagyjuk aludni, azután hazamehet. Két nap múlva vissza kell jönnie, hogy kicseréld

a kötést. Egyúttal azt is ellenőrizned kell, nem fertőződött-e el a seb. Nyolc nap múlva

kiszeded a varratokat, és a gyógyulás befejeződik.

Andreász ellépett a fekhelytől, és megmosta a kezét.

Az orvosi mesterség már rég elveszítette előtte a varázsát. Gyógyított, mert ehhez értett, de

nem sok örömöt talált benne. Egyik nap olyan volt, mint a másik, egyik betegség nem sokban

különbözött a másiktól. De most, hogy Szelenét tanította, érezte, hogy újból fellobog benne a

lelkesedés. Rájött hogy jó tanár. Azokon a napokon, amikor a lányt oktatta, izgatottan ébredt,

felajzotta a tudat, hogy láthatja és taníthatja Szelenét, és később talán taníthat majd másokat

is.

Csak akkor döbbent rá, hogy a lányra bámul, amikor az hirtelen fölnézett és rámosolygott.

Valami más is újjáéledt Andreászban hét napja. Olyasmi, amivel rendkívül óvatosan kell

bánnia. Nem szabad rátörnie Szelenére, türtőztetnie kell testi vágyát.

Szerette volna azonnal a karjába kapni a lányt. Új világokat nyitott meg előtte, és azt

akarta, hogy ő vezethesse be a szerelem világába is. Időnként olyan erősen kínozta a vágy,

hogy valósággal fizikai fájdalmat okozott, de aztán eszébe jutott a lány fiatalsága,

ártatlansága, és a meglepően mély kötelék, amely összefűzte őket. Úgy tűnt, mintha már évek

óta ismernék egymást. Ám a kapcsolat mégiscsak új volt, és gyöngédséget kívánt.

Az is kérdés, vajon mit akar Szelené. Andreász tizennégy évvel volt idősebb nála – ez

persze nem feltétlenül akadálya annak, hogy összeházasodjanak, hiszen sok jó házasság

köttetett már fiatal lányok és érett férfiak között. Csakhogy lelkileg jóval öregebb volt a

lánynál, bejárta a világot, sok mindent látott és megtapasztalt, míg Szelené egész élete az

otthon védettségében telt.

Vajon hogyan tekint rá a lány? A nyílt vonzalom, amely a szeméből árad, vajon a diák

rajongása tanítója iránt, vagy a húg szeretete a bátyja iránt, netán, isten ments, a lánygyermek

apja iránt érzett szeretete? Mi értelme volna, ha felfedné előtte az érzelmeit, csak azért, hogy

elriassza Szelenét, és tönkretegye új, érzékeny kapcsolatukat?

Lárma hangzott fel az utcán, és kizökkentette a gondolataiból. Odament az ablakhoz, és

kinézett.

– Mi történik? – kérdezte kíváncsian a lány.

45

Zabolátlan népség fordult be a sarkon, és zajongva vonult el az orvos háza előtt.

Valamilyen ünnepi menet: a résztvevők virágfüzérekkel ékesítették fel magukat, fejükön

makk-korona díszelegett, fuvolások és dobosok kísérték őket. A vidám tömeg egyre nőtt.

Aztán Andreász megpillantotta a menet végén hordozott életnagyságú képmást.

– Születésnapi díszfelvonulás Augustus tiszteletére – mondta Szelenének.

– Hová mennek?

– Valószínűleg Daphnéba. Az az istenek tiszteletére rendezett ünnepségek színhelye.

Mennek, hogy bemutassák a hódolatukat Augustusnak.

– Augustus még nem halt meg? – kérdezte Szelené, mert úgy rémlett neki, hogy más

császár uralkodik Rómában, akinek a neve Tiberius.

– Augustus tizenhat esztendeje halott.

– Akkor miért ünneplik a születésnapját?

– Mert isten.

Szelené az ablak előtt elhaladó szobrot nézve arra gondolt, hogy Augustus nagyon jóképű

férfi lehetett életében, mármint ha a szobor híven ábrázolja.

– De ő ember volt, hogyan lehet most isten? – kérdezte értetlenül.

– Az emberek csináltak belőle istent.

– Van hozzá hatalmuk?

– A tömeg kormányozza Rómát, Szelené. Megvan a hatalma, hogy isteneket teremtsen

vagy taszítson le az oltárról. A Julius-Claudius-család csak azért uralkodhat, mert a tömeg

megengedi neki. Julius Caesarból is istent csináltak. És nem lepődnék meg, ha Tiberiusból élő

istent csinálnának.

A lány szeme elkerekedett. Milyenek lehetnek azok az emberek, akikből isten válik, akik

ott élnek a császári palotában, a messzi Rómában?

– Szeretnél elmenni az ünnepségre? – kérdezte Andreász.

Szelené a víziórára nézett. Volna rá idő? Csak azért tudott ma idejönni, mert anyja elment

Ízisz templomába, hogy a jósnővel tanácskozzék. Mera megtiltotta neki, hogy eljöjjön

Andreászhoz. De hogyan maradhatott volna távol?

46

Kilenc

Zoé látta őket. Az ablaknál állt, és szeme megtelt a féltékenység és düh könnyeivel. Látta

Andreászt és a lányt, amint csatlakoznak a menethez, amely nagy csinnadrattával végighaladt

az utcán.

Zoé hosszú ideig állt ott mozdulatlanul. A szegénység és megaláztatás huszonkét

esztendeje alatt bármily durva kézzel bántak is vele, bármily gonoszul csalták is meg a szívét,

a kétségbeesés legsötétebb óráiban sem érezte át soha teljesen az élet igazságtalanságát. Eddig

a pillanatig.

Ő az, akinek ott kellene lennie Andreásszal az ünnepségen; ő az, aki elvitte magához,

amikor megsebesült. Ő küldött el a javasasszonyért, és ő virrasztott mellette, amíg vissza nem

nyerte az eszméletét. És ő, Zoé volt az, aki nagy terveket szőtt egy közös életről.

Csak egy hajszálon múlt, hogy megszerezze Andreászt. Amikor a férfi magához tért, egy

röpke percig gyöngéden és könyörgőn nézett rá, és neki, életében először, meglágyult ettől a

szíve. De aztán másnap valami Malachus után kérdezősködött, és elvitték tőle, el az életéből.

A kettőjükről szőtt nagy tervek semmivé foszlottak, és ő ott maradt egy darabokra tört

álommal.

Néhány nappal később azonban üzenet érkezett Andreásztól. A házába hívatta, és jutalmat

ajánlott fel neki, amiért befogadta. Az a Zoé, aki egy hónappal azelőtt volt, pénzt kért volna,

hogy Szicíliába hajózzon, és megkeresse a kis házat, kertjében az olajfával. De az új és

bolondul szerelmes Zoé azt kérte, hadd maradhasson ott Andreász házában, szolgálóként.

Így lett egy saját kis szobája, rendes ruhája, és fizetséget kapott a munkájáért. Törődtek

vele, és megbecsülték.

De Zoét mindez csöppet sem érdekelte. Csak az számított, hogy Andreász közelében lehet.

Egy ideig olyan csodálatos volt minden! Bort szolgált fel neki, virágokkal díszítette a

szobáját, gondoskodott a kényelméről. De aztán megjelent az a lány, és minden elromlott.

Zoé nem volt ostoba. Tudta, mit jelent az a csillogás a gazdája szemében. Ő ugyanolyan

tekintettel nézett Andreászra, de a férfi észre sem vette.

Akkor sem adja fel! Végre talált egy férfit, akiért érdemes harcolni és áldozatot hozni. Itt

marad a házban, hűségesen szolgálja Andreászt, még ősz-öregen, meggörnyedt háttal is, ha

szükséges. És fölveszi a harcot azzal a lánnyal, mi több, bárki mással is, aki szemet vet

Andreászra.

De először, határozta el, amikor a felvonulás lármája elhalt az utcán, azt a lányt eltakarítja

az útból.

Zoé megfordult, elsétált az ablaktól, és nem vette észre, hogy őt is figyeli valaki ezekben a

percekben; Malachus leste mohó szemmel minden mozdulatát.

A sors szörnyű iróniája volt, hogy a férfi ilyen hajlott korban gyúlt lángra, s ráadásul egy

nagyon fiatal és kemény szívű teremtés iránt, így aztán a szerelem több keserűséget, mint

örömet tartogatott a számára.

Malachus tudta, hogy mit gondol róla Zoé: egyszer a szemébe vágta, hogy ostoba vén

medvének tartja, amelyik nem tágít a gazdája mellől. Nos, Malachus nem is tagadta, hogy

esetlen és nagydarab, és nem ért a finom beszédhez. De a szíve is nagy volt és ragaszkodó, ő

maga pedig végtelenül hűséges. Nem tudta, ismeri-e Zoé a titkát; úgy gondolta, hogy nem, és

azért imádkozott, hogy ne is ismerje meg, mert ha tudna a szerelméről, akkor bánna csak

igazán kegyetlenül vele. Malachus egy ügyűségében és félszegségében azt a reményt

47

dédelgette, hogy eljöhet még az idő, amikor Zoé kedvesebb lesz majd hozzá. És egy napon

talán még viszonozza is az érzelmeit.

De addig biztosan nem, amíg rabszolga vagyok, gondolta boldogtalanul Malachus,

miközben az előcsarnokban eltűnő lányt figyelte. Addig nem fog szeretni, amíg ezt a karikát

hordom a fülemben.

Bár rengeteg hányattatásban volt része. Malachus életében most először átkozta a sorsát.

Megízlelte a szenvedélyes vágy édességét, de vele együtt az elégedetlenség keserűségét is.

A szabadságot akarta. Ez az egyetlen mód, hogy Zoét elnyerje. A lány hideg közönnyel

fogadott minden ajándékot, amelyet tőle kapott – a fügét, a sálkendőt, a karperecet –, és ezzel

sebet ütött Malachus szívén. De ha szabad volna, akkor a lány biztosan rádöbbenne, milyen

értékes tulajdonságokkal bír. Célja eléréséhez azonban meg kellett vásárolnia magát

Andreásztól, a gazdájától, akiről eddig azt gondolta, hogy soha nem fogja elhagyni.

Egy rabszolga számára létfontosságú volt, hogy hajlott korában nyugalmas élete legyen, és

Malachus szerencsésebb volt legtöbb társánál. Andreász jól bánt az embereivel; barátságos

volt és bőkezű, és az öreg rabszolgákat azután is megtartotta, hogy már rég nem hajtottak

hasznot, mert tudta, hogy szükségük van élelemre, ágyra és orvosi ellátásra. Malachus biztos

öregségre számíthatott Andreász házának fedele alatt. De többé már nem ezt akarta. Szabad

akart lenni. Kiváltja magát Andreász háznépéből, amely tíz esztendeig a családja volt, és

megpróbálja megvetni a lábát a világban szabad emberként. Hogy mihez kezd majd, arról

elképzelése sem volt.

Először is arra kéri majd a gazdáját, hogy tüntesse el a lyukat a fülcimpájából, ne

emlékeztesse Zoét férje egykori rabszolgaságára.

Malachus felsóhajtott és elfordult.

Volt a tervének egy akadálya: Zoé szíve a jelek szerint Andreászért dobogott. Malachus

persze tudta, milyen reménytelen ez a szerelem; soha egyetlen asszonynak sem sikerült rabul

ejtenie a gazdája szívét. Csak Malachus tudta, aki Alexandriában csatlakozott Andreászhoz,

hogy a gazdája olyan elérhetetlen, mint a távoli csillagok, és azt is ő tudta csak, hogy miért.

Ám Zoé mégis epekedett utána, és bármily meddő volt is a reménykedése, Malachus tisztában

volt vele, hogy mindaddig, amíg Andreász után vágyakozik, vak lesz az ő imádatára.

De volt még egy utolsó remény. Négy nappal azelőtt Malachus hírét vette, hogy Naso, a

hajóskapitány, valami okból visszafordult britanniai útjáról, és ismét Antiochiában van.

Tudta, hogy Andreász nem lesz képes megállni, mindenképpen találkozni akar majd vele.

Gazdája a megszállottja volt a matróznépségnek és a hajóstörténeteknek, mint ahogyan mások

az ital rabjai. Malachus abban reménykedett, hogy mivel Andreász három héttel azelőtt nem

tudott hajóra szállni Nasó-val, elmegy vele most. A szóbeszéd szerint a kapitány ezúttal

messzebbre akart vitorlázni, mint eddig bármikor – India déli csücskét megkerülve kelet felé,

egészen a távoli Kínáig.

Malachust eltöltötte a reménység. Andreász soha nem tudna ellenállni egy ilyen utazásnak.

48

Tíz

A születésnapi díszmenet egyre népesebb lett, ahogy végigvonult Antiochia utcáin, vidám

zajongással áthömpölygött a déli városkapun, és rákanyarodott a Daphnéba vezető útra.

Számos karaván végállomása volt ez a vaskos kapu, s az egész környező terület egyetlen

hatalmas táborhely: sátrak, tevék, szamarak sokasága, ameddig a szem ellátott. Mera

elszántan tört utat közöttük, versenyt futott az idővel, abban a kétségbeesett reményben, hogy

talál egy karavánt, amelyik még aznap éjjel útra kel.

Miután eljött a templomból, egyenesen hazament. Nem is lepődött meg azon, hogy

Szelenét nem találta otthon – megint Andreásszal van! Összeszedte egy-két értékesebb

holmiját: a mirhával teli alabástromtégelyt, tartalék bőrsarut és a teknőc-fésűt. Egyetlen

valóban értékes tulajdonát már odaadta a lányának, és Szelené azóta éjjel-nappal hordja az

elefántcsont rózsát, de a ruhája alá rejtve, elővigyázatosságból a tolvajok ellen. Mera

egyébként sem adta volna el a rózsát; össze tudott szedni annyit a ház körül, amennyiből

futotta kettőjük útiköltségére, vissza Palmyrába.

Se szeri, se száma nem volt a sok karavánnak; egyesek most érkeztek, mások épp

indulóban voltak. Utazók, kalmárok, koldusok és állatok egyetlen kaotikus nyüzsgéssé

vegyültek egybe. Mera sátrak és kalyibák között vergődött keresztül, az oldalát marcangoló

fájdalomtól szédelegve. Teljesíteni akarta a jósnő parancsát.

Így aztán ügyet sem vetett a vidám felvonulásra, amely elhaladt mellette. Nem látta a

lányát és Andreászt sem, amint kéz a kézben ballagnak az éneklő tömegben.

Daphné ligete azért kapta ezt a nevet, mert a mítosz szerint ezen a helyen változott Daphné

babérfává, hogy megmeneküljön Apollón ölelésétől. Aki eljön ide, a buja zöldbe, mind azt a

bizonyos fát keresi, amely valaha a szűz nimfa lehetett. Mint Szelené is, aki a tömeg

sodrásában szorosan fogta Andreász kezét, és közben azon merengett, vajon miért változott

fává Daphné, ahelyett hogy inkább megtapasztalta volna Apollón szerelmét.

A menet feloszlott, amikor a ligetet elérte. Augustus szobrát egy kis halomra állították és

körültáncolták. Kosarak kerültek elő, étellel és itallal; a köpenyeket leterítették a földre.

Hivatásos mulattatók ugrándoztak a füvön; csörögtek a tamburinok, és az emberek vidáman

kiáltoztak egymásnak. Noha sötét felhők gyülekeztek az égen, s a levegő fülledt volt, a

hangulatot a derű jellemezte.

Szelené úgy érezte, mintha elvarázsolt világba érkeztek volna. A liget elbűvölte – árnyas

volt és üde, mindenünnen vízesések és fürge patakok csobogása hallatszott. Ahogy ott sétált

Andreásszal kéz a kézben, minden gondjáról megfeledkezett. Nem gondolt gyógyításra és

betegségre, sem közelgő beavattatására, amelynek másnap éjjel kell végbemennie, innen nem

messze, de egy sokkal magányosabb helyen. Egyre csak szegény Daphné járt a fejében, aki

fává változott, mert Apollón a magáévá akarta tenni.

Miért cselekedett így? – törte a fejét Szelené, a férfi kezének melegét érezve. – Miért futott

a szenvedély elől? Én nem tenném. Ha Andreász kívánna…

Szeme sarkából rápillantott. Olyan szép, olyan erős! És ő olyan szerelmes belé, hogy eláll

tőle a lélegzete!

Vajon Andreász hogyan gondol rá? Túlságosan gyereknek tartja ahhoz, hogy szenvedéllyel

közeledjék hozzá? Csak tanítványt lát benne, ifjú védencet? „Úgy gondolj rám ebben a

pillanatban – mondta neki az Átöltözési Szertartásán –, mint a bátyádra.” Ennyi volna az

egész?

49

Égett a vágytól. Érezni akarta, amint a karja köréje fonódik, el akarta mondani neki, mit

érez iránta. De valahányszor felötlött benne, hogy beszél vele, megrémült és visszariadt.

Túlságosan új és értékes a kapcsolatuk.

Amikor az első langyos esőcsepp a bőrüket érte, Andreász és Szelené meglepetten

pillantott egymásra. A következő pillanatban megnyílt az ég, és a lezúduló eső szétkergette az

embereket, akik összekapkodva ruhát és ennivalót, a legközelebbi menedék felé futottak.

Andreász megragadta Szelené karját, és bemenekült vele egy fa sűrű lombsátrának a

védelmébe.

A lány felkacagott, ahogy erősebben kezdett esni; a nyári nap hirtelen viharosra fordult, de

az emberek még mindig boldogan kiáltoztak egymásnak a fák alól, és néhányan táncra

perdültek az esőben. Amikor az esőcseppeket már nem fogta fel a fa lombja, az orvos

letekerte a tógáját, mint egy köpenyt, szétterítette a válla körül, és hátát a fatörzsnek vetve,

magához húzta Szelenét, hogy ne érje az eső.

A lány már nem nevetett. Kibámult az esőbe, és nem gondolt semmi másra, csak a válla

köré fonódó karokra. Andreász sem moccant, és amikor továbbra is úgy ömlött az eső, mintha

dézsából öntötték volna, maga mellé ültette a földre Szelenét.

– Alexandriában szokott így zuhogni – szólalt meg váratlanul Andreász. Hangja arra

késztette a lányt, hogy odaforduljon és ránézzen. A férfi tekintete a távolba révedt.

– Eszembe juttat valakit, akit ismertem egykor Alexandriában – mondta halkan. – Nem

tudom, miért gondolok rá most, annyi év után. Egy fiúra az orvosi akadémiáról, ahol együtt

tanultunk.

Szelené érezte, hogy Andreász teste megfeszül, és mintha karja súlyosabban nehezülne a

vállára.

– Tizenkilenc éves volt, amikor találkoztunk; ő is a szülővárosomból, Korinthoszból jött,

de ott nem ismertük egymást. Csöndes, visszahúzódó fiú volt, az emberek nem tudták, hová

tegyék. Néha sikoltozva riadt fel álmából.

Szelené Andreász arcélét tanulmányozta. Még soha nem volt ilyen közel a férfihoz. Látta,

hogyan lüktet finoman az ér a nyakán.

– Mesélj róla! – kérte a férfit.

Úgy tűnt, Andreász nem is hallja, mit mond. Az esőt nézte, mintha keresne benne valamit.

– Egy napon ez a fiú különös történetet mesélt el nekem – szólalt meg végül újra. –

Szüleinek egyetlen gyereke volt. Apja átlagos képességű orvos volt, anyja kedves,

gömbölyded nő, az a jólelkű fajta. A fiú, amióta csak az eszét tudta, segédkezett az apja

munkájában, és nem vágyott többre, mint hogy falusi doktor legyen. És akkor, egy napon,

találkozott egy asszonnyal. Úgy emlékszem, azt mondta, hogy Hesztiának hívták. A fiú

őrülten beleszeretett. Tizenhat éves volt, és semmit nem tudott az életről. Hesztia idősebb volt

nála, és már sok férfit ismert. A fiú örökké ott őgyelgett a háza körül, reménykedve, hogy

megpillanthatja, és annyi ajándékot küldött neki, amennyire csak a pénzéből futotta – persze

csupa egyszerű holmit. A nő nem bátorította, de nem is kergette el. Egyik este a fiú behatolt a

nő házába, és megvallotta neki olthatatlan szerelmét. Hesztia nem szidta le, nem is nevette ki.

Rosszabb történt: kedves volt hozzá. A fiú vérében a tűz egyre hevesebben lobogott.

Testestül-lelkestül a nő rabjává vált. Elhanyagolta otthoni kötelességeit, éjjel-nappal azon járt

az esze, hogyan nyerhetné meg Hesztia szívét. És egy napon meglelte a választ. Látta, hogy az

ilyenfajta nőket lenyűgözi a gazdagság. Ártatlan elméjében fészket vert hát a gondolat, hogy

ha gazdag volna, Hesztiának nem kellene más férfi. Nem áltatta magát azzal, hogy a nő várna

rá, amíg megcsinálja a szerencséjét. Egy csapásra gazdaggá kellett hát válnia. És egy módot

tudott is erre.

Hallott a borostyánvadászokról, azokról a mindenre elszánt férfiakról, akik kockára teszik

az életüket, hogy elhozzák akár a világ végéről is a borostyánt. A borostyán az egyik

legdrágább árucikk a földön; egyetlen, borostyánból faragott apró szobrocska értéke hat

50

rabszolga árával ér fel. Így hát a fiú úgy határozott, hogy elszegődik egy hajóra, amely a

borostyánmezőkre tart, dolgozik ott egy évet, és gazdag emberként tér vissza Hesztiához.

Andreász elhallgatott, és amikor már túl hosszúra nyúlt a csend, Szelené a férfira nézett. A

szigorú ránc eltűnt Andreász homlokáról; az arca lágy volt, a tekintete távoli. Amikor újra

megszólalt, hangja mintha valahonnan messziről érkezett volna. Elmesélte, hogyan ment el a

fiú Hesztiához, hogy tudassa vele, mit forgat a fejében. A nő most első ízben, bátorította.

Megígérte neki, hogy várni fog rá, és ha valóban borostyánnal tér vissza, nem lesz nála hívebb

barátja. A fiú nem árulta el a szüleinek, mire készül, az éjszaka sötétjében kiosont a házból és

lement a kikötőbe, mert úgy hallotta, egy ember épp fölszerel egy borostyánhajót.

Meg is találta a kapitányt, de az nem akarta fölfogadni, mondván, még túl fiatal és

tapasztalatlan. A fiú azonban esküdözött, hogy keményebben fog dolgozni, mint a legénység

bármely tagja. A kapitány, látva a tekintetében égő szenvedélyt, engedett a könyörgésnek, és

közölte vele a szerződés feltételeit.

– Nincs a világon titok – folytatta Andreász –, amelyet jobban őriznének, mint a

borostyánlelőhelyek titkát. Akik ismerik, a borostyánvadász hajók kapitányai, megesketik az

embereiket, hogy soha nem fogják elárulni, merre vannak a borostyánmezők.

Minden matróznak alá kell írnia egy szerződést, amelyben fel van sorolva hátrahagyott

családtagjainak, szeretteinek a neve. Aki ilyet aláír, az tudja, hogy ez a biztosíték a kapitány

számára a fecsegő nyelvek ellen. Ha a tengerész eljártatja a száját vagy hencegni kezd a világ

bármely kikötőjének bármely kocsmájában, annak híre megy, és a hajóstársaság a

papirusztekercsen felsorolt személyeken torolja meg a szószegést. A fiú elmondta nekem,

hogy a szülei nevét és korinthoszi házuk címét adta meg a kötelezvényben.

Aztán arról mesélt Andreász, hogy a fiú másnap búcsú nélkül elhajózott. Szülei miatt

mardosta a lelkifurdalás, de vére lángolt Hesztiáért, és elméjét betöltötték a nagyszerű

visszatérés képei. A hajó vitorlát bontott, és Herkules Oszlopai között áthaladva beleveszett

az óceán ködébe. Az utazás két esztendeig tartott, és ezalatt férfi lett az ifjúból.

Szelené elmélázva bámulta a csendesedő esőt, és Andreász hangját hallgatva maga előtt

látta az óceán hegymagasságú hullámait; iszonyatos tengeri szörnyek jelentek meg

képzeletében, és felködlött előtte a homály borította föld, ahol a kék bőrű vademberek élnek.

Érezte a tengeribetegség kínjait, és a szörnyű szomjúságot, amikor kifogy az ivóvíz, és körös-

körül kilométerekre nincs más, csak a nyílt tenger. Az emberek sorra halnak a skorbuttól, és

ölre mennek egy darab romlott húsért. Hallotta a sziklákon ülő szépséges szirének halálba

csábító énekét, megborzongatta az északi tengerek dermesztő hidege, és látta, ahogy

lepotyognak az ujjak a megfagyott kezekről-lábakról. Lelkébe markolt az otthonától messzire

szakadt fiú magányossága és kétségbeesése.

– Találtak borostyánt – folytatta csöndes hangon Andreász –, és úgy megrakták vele a

hajót, hogy recsegtek-ropogtak a bordák. És megkezdődött a hosszú utazás hazafelé, a sérült

vitorláson, megfogyatkozott legénységgel. Mire bevánszorgott a hajó Korinthosz kikötőjébe,

nem lehetett az emberekre ráismerni. De gazdagok lettek, elképzelhetetlenül gazdagok,

dúskálhattak egész hátralévő életükben.

A fiú, aki most tizennyolc éves volt, de idősebbnek látszott, a lelkében pedig még többet

öregedett, egyenesen Hesztia házába sietett. A két hosszú, lidérces esztendő alatt, amikor

késsel a kezében aludt, amikor keserves zokogás rázta, amikor hasa a gerincéig horpadt az

éhségtől, Hesztia emléke tartotta életben. És amikor idegeneket talált a házban, akik közel két

évvel azelőtt vették meg a házat, és fogalmuk sem volt róla, hogy az előző tulajdonos hová

költözött, a fiúban összeroppant valami.

Egy évig kereste Hesztiát, de nem találta meg. És akkor egy éjszaka, egy kikötői

kocsmában az eszméletlenségig leitta magát, és világgá üvöltötte minden fájdalmát és

keservét. Részegségében beszélt a borostyánmezőkről, amelyek az Északi-tenger partján

51

terülnek el, ott, ahol a Rajna üríti a tengerbe hideg vizét. Amikor eszére tért, és rádöbbent,

hogy mit cselekedett, már késő volt.

Andreász mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegőt. Közelebb vonta magához

Szelenét, és olyan erővel szorította, hogy ujjai a karjába mélyedtek.

– Természetesen példát kellett statuálni. Egy éjszaka látogatók érkeztek a fiú szüleihez.

Kifosztották és összetörték a kis házat. Másnap híresztelések kezdtek terjedni bizonyos

helybéli orvos gyalázatos hibáiról. Az a szóbeszéd járta, hogy egy fiatal lány belehalt a

méhkaparásba, mert az orvos mocskos kézzel végezte a dolgát.

Andreász hangja elcsuklott.

– Tudod, Szelené, egy orvos nemcsak az élet megmentésére, hanem az élet elpusztítására is

használhatja a mesterségét. Mire a fiú hazaért, kiterítve feküdtek a szülei, egyetlen gyászoló

virrasztott mellettük, és egy írott üzenet várt rá. Örökre az emlékezetébe véshette, mert szó

szerint elismételte nekem: „Amikor a balsorsodról értesültünk, már nem segíthettünk. Ne

búslakodj miattunk, fiam, mert nem egyéb az élet, csupán hiúság, és mi megkönnyebbüléssel

válunk meg tőle. Soha ne felejtsd el, hogy szerettünk életünk utolsó pillanatáig.” A fiú ezután

Alexandriába ment, ahol beiratkozott az orvosi akadémiára. Ott találkoztam vele, és ott

mondta el nekem ezt a történetet.

Amikor Andreász elhallgatott, Szelené odafordult hozzá és megkérdezte:

– És mi lett abból a fiúból?

– Igézetükbe kerítették a hajók. Lejárt a kikötőbe, és órákat töltött ott, a hajókat bámulva.

Aztán egy napon, nem sokkal azután, hogy letette a hippokratészi esküt, nyilván befutott a

számára rendeltetett hajó, mert a fiú egyenesen felsétált a fedélzetére, anélkül hogy akár

egyetlen pillantást vetett volna hátra. Elvitorlázott, és soha nem tért vissza…

Szelené elnézte Andreász nemes vonalú arcélét, a szép metszésű orrot és a nyírott szakáll

alatt kirajzolódó szögletes állat. A tunika puha anyagán keresztül érezte, ahogyan a szíve ver.

Szeretett volna mondani valamit, de nem találta a szavakat.

– Ez nagyon szomorú történet – szólalt meg végül.

A férfi ráemelte sötétkék szemét, és Szelené a saját tükörképét pillantotta meg benne, de

valami egyebet is – óceánok mélységét és sodró áramlatait.

Aztán Andreász, mint aki álomból ébred, megrázkódott, fölemelte a kezét, és végigsimított

a lány arcán.

– Te más vagy, ugye? – Inkább mondta Andreász, mint kérdezte. – Mivel érdemeltelek

meg? Miért mosolyogtak rám az istenek? Ez megijeszt engem.

Szelené hozzásimult, befészkelődött az izmos férfitest biztonságába.

– Ne félj, Andreász – suttogta.

Ajkuk tétova, gyöngéd csókban találkozott, mintha mindketten attól féltek volna, hogy a

másik elmenekül – ahogyan Daphné tette –, de amikor Szelené a férfi nyaka köré fonta a

karját, a csók szenvedéllyel telt meg. Andreász óvatosan lefektette a lányt a nedves fűre.

Hosszan csókolóztak, simogatták-becézgették egymást, de amikor Szelené felnyögött, és

ívbe feszült a háta, a férfi megálljt parancsolt magának.

– Ne most – mondta rekedten.

Szelené felült.

– Andreász…

A férfi a szájára tette az ujját.

– Van időnk, Szelené. Miénk a jövő, az egész világ.

– Szeretlek, Andreász!

A férfi elmosolyodott, és megsimogatta a haját.

– Nagyon messziről jöttünk, Szelené. Nagyobb távolság választott el bennünket egymástól,

mint a csillagokat az égen. Olyanok vagyunk, mint két utas az éppen most megszületett

Földön, egyedül mi ketten, te meg én.

52

Szeme a lány arcát kutatta.

– Szeretlek, Szelené! – mondta. – És több ez a szerelem, mint a férfiúi vágy, bár kívánlak

minden porcikámmal. Megjelentél az életemben, és felébresztettél. Nem éltem. Szelené

csupán léteztem. De te célt adtál nekem azzal, hogy taníthatlak. Másokat is tanítani akarok

majd. – Szavaiból szenvedély áradt, szeme lángolt. – Soha nem válunk el. Többé nem megyek

a tengerre. Vége az utazásoknak, vége a keresésnek. Nem tudtam, mit keresek, csak azt

tudtam, hogy meg kell büntetnem magam a tenger könyörtelenségével. De érzem, hogy most

már mindez a múlté. Megbocsáttatott a bűnöm. Nekem adtak az istenek, és kaptam egy

második lehetőséget. Az életem vagy, Szelené, a lelkem vagy.

Fölemelte a kezét, és levette a nyakában csüngő láncot. A lánc színaranyból készült, és egy

arany Hórusz-szem függött rajta, amelyet azon a napon kapott, amikor letette a hippokratészi

esküt az orvosi tudományok akadémiáján. Szelené nyakába akasztotta a láncot, és így szólt:

– Ez a legdrágább tulajdonom. Ezzel a lánccal örökre hozzád kötöm magamat.

– Én pedig örökre neked adom magamat, Andreász – mondta Szelené, benyúlt ruhája

nyakkivágásába, átbújtatta fején a maga nyakékét, az elefántcsont rózsát. – Anyám azt

mondta, ez a rózsa rejt mindent, ami én vagyok. Ezért neked adom ezt a rózsát Andreász, úgy,

mintha magamat adnám.

Újra megcsókolták egymást, és Andreász szorosan magához ölelte Szelenét.

53

Tizenegy

Mera lázas sietséggel tett-vett a ház körül, holmijuk utolsó darabjait gyömöszölte bele az

egyetlen kosárba, melyet a karavánnal magukkal vihettek az útra.

– Palmyrába?! Anyám, ezt nem gondolhatod komolyan! Mondj már valamit! –

rimánkodott Szelené.

Amikor hazaérkezett Daphnéból, anyját csomagolás közben találta: ruhaneműt, élelmet

meg egyéb szükséges dolgokat rakosgatott egy hatalmas kosárba. Szelené először azt hitte,

hogy a kétnapos hegyi tartózkodásra készülődik, de amikor látta a főzetek és balzsamok

receptjeit tartalmazó papirusztekercseket, a télre való gyapjú alsóneműt, az egy hétre is

elegendő kenyeret és sajtot – csupa olyasmit, amire nincs szükség egy rövid távollét alatt –,

megkérdezte az anyját, hogy mit csinál.

– Máris indulunk – felelte Mera. – Palmyrába megyünk egy karavánnal.

– Anyám! – sikoltotta Szelené, és megragadta anyja karját. – Miért megyünk Palmyrába?

– Ez az Istennő parancsa. A jósnő tudatta velem ma délután.

– De miért, anyám? Miért Palmyrába? Az sok száz kilométerre van innen. A sivatagon is

túl. Hetekig úton leszünk.

Én legfeljebb egy-két napig, gondolta Mera. De te, kislányom, örökké.

– Megmondtam. Ezt kívánja az Istennő.

Szelené elengedte anyját, és lassan megrázta a fejét.

– Nem. Én nem megyek.

– Nincs más választásod.

– Férjhez megyek Andreászhoz.

– Nem mész férjhez hozzá – mondta Mera olyan izzó dühvel, hogy Szelené hátrahőkölt. –

Eljössz Palmyrába, ahogy az Istennő parancsolja. Engedelmeskedni fogsz.

– De… de miért Palmyrába, anyám? Miért?

Mera rácsukta a kosára a fedelét, és lekötözte.

– Azért, mert a sorsod Palmyrához fűz.

– A sorsom Andreászhoz fűz.

Mera farkasszemet nézett a lányával.

– Hallgass ide, Szelené – mondta fojtottan. – Én magam sem örülök ennek az utazásnak, de

nincs más választásunk. Te az istenekhez tartozol, Szelené. Tőlük jöttél, és el kell menned

hozzájuk. Azt kell tenned, amit kívánnak.

A lány úgy érezte, hogy forog vele a szoba.

– Micsoda … mit akarsz ezzel mondani?

– Ha itt lesz az ideje, megtudod. De most fogd a köpenyedet és a tartalék sarudat. Máris

indulunk.

– Értesítenem kell Andreászt.

– Nincs rá idő. – Keze fájdalmas satuba szorította Szelené karját.

– Meg kell mondanom neki!

– Andreász nem illik bele a sorsodba. Szelené. El kell őt felejtened.

Szelené rémülettel vegyes hitetlenkedéssel bámult az anyjára.

– Nem! – kiáltotta, és megpróbálta kiszabadítani magát.

– Szelené! Engedelmességgel tartozol nekem és az Istennőnek.

– Nem engedelmeskedem!

54

Tekintetük találkozott és haragosan villant. De az asszony előre látta mindezt, és fölkészült

rá.

– Jönnöd kell – mondta alig hallhatóan. – Ez az utolsó kívánságom.

– Mit jelentsen ez?

– Meghalok, lányom. – Keze lesiklott Szelené karján, és kezét az oldalára helyezte, oda,

ahol a narancs nagyságú kemény daganat a ruha szövetén keresztül kidudorodott.

A lány levegő után kapkodott.

– Titokban tartottam előtted – folytatta Mera, és elfordult –, mert nem akartam, hogy

elmédet aggodalom zavarja meg. Azt akartam, hogy maradéktalanul az Istennő szolgálóinak

rendjébe való beavattatásodra fordíthasd a figyelmedet. De most már nem tehetek mást. Az

Istennő azt kívánja, hogy vigyelek el a Palmyrát övező sivatagba, és ott lássalak el a végső

útmutatással. – Egyenesen a lánya szemébe nézett. – Alig néhány napom van hátra, Szelené.

Az én utam befejeződik, a tiéd most veszi kezdetét. Megígértem az Istennőnek, hogy elviszlek

Palmyrába, mielőtt meghalok.

Szelené agyában egymást kergették a gondolatok. Andreász…

– Gyere, kislányom! Sietnünk kell.

– De mi dolgunk van Palmyrában?

– Az Istennő ki fogja nyilvánítani a szándékát. Itt a köpenyed, Szelené. Hozd az

orvosságosládikádat!

A lány közönyösen engedelmeskedett. Nyilvánvaló, hogy az anyja megháborodott.

– Vissza fogok jönni Antiochiába, anyám – jelentette ki. – Visszajövök Andreászhoz.

– Ha így rendeli a sorsod, tedd ezt. Bár én úgy vélem, nem ez van kiszabva számodra.

– Akkor magam szabom ki sorsomnak.

Mera megállt a nyitott ajtóban.

– Nem a tiéd a döntés, Szelené. De most már gyere! Nincs sok időnk.

Végigsiettek az utcán. Vissza sem néztek elhagyott házukra; Mera tudta, hogy egy ideig

üresen fog állni, aztán a városi magisztrátus ráteszi a kezét, és eladja valakinek. A kis ház

betöltötte rendeltetését az életükben, és az asszony biztos volt benne, hogy többé egyikük sem

látja.

A karavánok megállóhelyén még mindig pokoli volt a zűrzavar. Egy ötszáz tevéből álló

karaván épp akkor érkezett meg Damaszkuszból; egy másik meg, amelynek a nagysága még

az előbbiét is fölülmúlta, éppen indulóban volt Jeruzsálembe. Szelené követte anyját a

felfordulásban. Talpalatnyi üres hely sem akadt a táborokban; a sátrak között tábortüzek

égtek, tevék pihentek a térdükre ereszkedve, mellettük kipányvázott szamarak; a Római

Birodalom különböző tartományaiból való különféle fajú és nyelvű emberek kiáltozása,

veszekedése összevegyült az esti légben muzsikájuk érdes hangjaival.

Ahogy Szelené keresztülbotorkált közöttük, vállára akasztott új orvosságosládikáját

magához szorítva, vadul zakatolt az agya. Mit tegyen? Az anyja valóban haldoklik? Vagy

képes lenne ilyen hazugságot kitalálni, csak azért, hogy eltávolítsa őt Antiochiából? És miért

kell minden város közül éppen Palmyrába menniük?

– Itt vagyunk – zihálta Mera, és letette a földre a nehéz kosarat. – Egy szamáron kell

osztoznunk.

Szelené körülnézett. A táborhelyen az emberek lázasan sürögtek-forogtak: sátorcövekek

pattantak ki a földből, ponyvák omlottak kupacba. Egyesek a vizestömlőiket töltötték meg,

mások málhájukat kötözték az állatok hátára, vagy arra használták az utolsó pillanatokat,

hogy élelmet vásároljanak az útra. Szelené megdermedt. Ez nem lehet igaz! Ez csak lidérces

álom. Ó, Andreász!

Figyelte, ahogy anyja az oldalát fogva fölegyenesedik. Kinyújtotta feléje a kezét.

– Anyám…

– Rendben leszek még egy ideig, kislányom. De most már nem hat az ópium sem.

55

Ekkor felötlött Szelené emlékezetében, ahogy anyja az éjszaka közepén fölkel, és iszik egy

korsóból. És ő azt hitte, hogy csak szomjas.

– Anyám – sikoltotta –, nem vagy elég jól, hogy egy ilyen utazásra vállalkozz!

– Muszáj, gyermekem. De várj meg itt! Még el kell intéznem valamit.

Könnyek szöktek Szelené szemébe, ahogy anyját figyelte, aki egy csoportosulás közepén

álló férfi felé igyekezett. A férfit körülvevők hadonásztak, és valami oázisbeli vízjogokról

ordítoztak. Látta, hogyan vonszolja magát az anyja, hogyan szorítja kezét az oldalára, és

rádöbbent: Mera valóban haldoklik.

Egy pillanatig még mozdulatlanul állt, aztán döntött.

Sarkon fordult, és visszafelé rohant a sokaságban, málháskosarakat és szanaszét bóklászó

csirkéket kerülgetett, sátorkötelek és tábortüzek között ugrált. Andreász, Andreász, dobogta a

szíve.

Mire lihegve és kétségbeesetten elért a felsővárosi utcáig, az éjszaka sötétje vonta be az

eget, és a háztetők felett már megjelentek a kelő hold első halvány sugarai.

Elindul az anyja nélküle is? Nem. Szelené tudta, ha nem ér vissza időben, a karaván útnak

indul, és otthagyja Merát, egyedül, a tolvajoktól, rablóktól hemzsegő éjszakai táborban.

Mostanra már biztosan észrevette lánya eltűnését. Azt fogja hinni, hogy megszökött. Meg fog

rémülni. Sietnie kell vissza hozzá Andreásszal.

Andreász le fogja beszélni Merát erről az őrültségről. Ha pedig nem sikerül, biztosan

elmegy velük Palmyrába.

Olyan erővel verte meg a kopogtatót, mintha be akarná törni az ajtót, és amikor a magas

falban lévő kapu kinyílt, neki kellett támaszkodnia a kapufélfának, hogy meg tudjon szólalni.

– Beszélnem kell a gazdáddal – nyögte. – Nagyon sürgős.

Zoé hűvös pillantása végigsiklott Szelenén; nem kerülte el figyelmét az útiköpeny, a szép,

elefántcsont berakásos ébenfa orvosságosládika és a lány zilált külseje sem.

– A gazdám nincs itthon.

– Hogyhogy? Itthon kéne lennie.

Zoé szeme megvillant.

– Elment.

– Hová?

– A kikötőbe. Egy hajóskapitánnyal találkozik.

Ó, Andreász! – szakadt fel a hangtalan kiáltás Szelené szívéből.

Nem maradt elég ideje, hogy megkeresse. Hirtelen lekapta válláról a gyógyszeresládáját,

letérdelt és kinyitotta a fedelét. Zoé figyelte, amint kivesz a ládikából egy agyagtáblát, olyat,

amire az orvosok szokták felírni a receptjeiket, aztán ráköp egy szépiadarabra, és belekeni egy

toll hegyét.

– Add ezt oda a gazdádnak – mondta Szelené, miközben sietve rótta a sorokat.

Az üzenet így szólt: „Úton vagyunk Palmyra felé. Egy Mars zászlaja alatt vonuló

karavánnal utazunk. Gyere értünk! Anyám haldoklik.”

Némi tétovázás után még hozzáírta: „Szeretlek.”

Rácsapta a ládára a fedelét, eligazította a hordszíjat a vállán, aztán felállt és odanyújtotta

Zoénak a cserépdarabot.

– Tudod ugye, hogy ki vagyok? Mondd meg a gazdádnak, hogy itt voltam. És ahogy

hazaér, ezt nyomban add át neki. Nagyon fontos.

Zoé átvette a cseréptáblát.

– Nyomban, ahogy hazaér – ismételte, aztán bezárta a kaput, és hallgatta, hogyan csattog a

szaladó Szelené szandálja az esőtől nedves utcán.

Ránézett a teleírt cserépdarabra, ledobta a kerti út kövére, porrá taposta, majd tisztára

söpörte az ösvényt.

56

★

Andreász fölnézett, és a nyitott ablakon keresztül látta, hogy az első holdsugarak

megjelennek a háztetők fölött. Úgy rémlett neki, mintha kopogtatást hallott volna. Várt, tollát

az íróasztalon fekvő üres papirusztekercsen nyugtatta. Ha van valaki a kapunál, pillanatokon

belül jelenteni fogják.

Fülelt, de a ház csöndes maradt. Senki sem jött. Nyilván valamelyik szomszédos háznál

kopogtattak, döntötte el magában, és újból a tekercsre fordította figyelmét.

A tekercset aznap délután vette, miután Szelenével visszajöttek Daphnéból. Új életének

első vásárlása. Ennek az új életnek a jelképe volt számára ez a tekercs. Tiszta és üres, arra vár,

hogy teleírják. Orvosi följegyzéseit rója majd rá.

Andreász tudta, nagy dolgokat lesz képes véghezvinni, ha ott áll mellette a lány, hogy

bátorítsa és szeresse. Belereszketett a gondolatba. Olyan óriási lépés volt ez, hogy szinte félt

megtenni. De Szelené megtanította, hogy újra bízzon.

Hátradőlt és lehunyta a szemét. Olyan boldogságot érzett, amely már-már meghaladta az

emberi mértéket. Aztán megint a papirusz fölé hajolt, és leírta rá az első szavakat: De

Medicina. Nem hallotta az eső áztatta utcán végigszaladó szandálos léptek zaját.

II. RÉSZ

PALMYRA

58

Tizenkettő

Kazlahnak, a magnai királyi palota legfőbb gyógyászának csupán két ambíciója volt: hogy

Lasha királyné szeretője legyen, és hogy örökké éljen. Lassan kezdte úgy érezni, hogy

második vágya hamarabb valóra válik, mint az előbbi.

A királyné szolgálatára rendelt orvosként Kazlah volt az udvarban az egyetlen ember, aki

láthatta Lasha arcát; nem is vette le róla a tekintetét, miközben beszélt, bár egész idő alatt az

járt a fejében, hogyan lophatná be magát a királyné ágyába.

– Szüzekre van szükségünk. – Lasha éles hangja áthasította a fáklyafényes éjszakát. – A

szüzek majd meggyógyítják a király impotenciáját.

Kazlah kételkedett ebben. Zabbai király szexuális tehetetlenségén nem segíthet a szokásos

módszer – szüzeket egy olyan férfinak, akinek száznál több felesége és ágyasa van?! De az

orvos nem mert ellentmondani a királynénak. Lasha szájával ugyanis nem a királyné szólt,

hanem az Istennő maga.

Az Istennő többféle néven volt ismert: mint Allat, Allah és Alla, a Hajnalcsillag, aki

felfalja a szeretőit. Otthona eredetileg Sábában volt, Arábia belsejében, de az Istennőt

évszázadokkal ezelőtt az Arábiától messze északra fekvő Magna városába hozták a két hely

között elterülő hatalmas sivatag lakói, a nomád arabok. Ebben az Eufrátesz menti egzotikus

városban Allat istennő Lashán, Magna királynéján keresztül adta tudtul a parancsait.

– Ez az Istennő kívánsága – ismételte meg Lasha. – A királyt meg kell fiatalítani. Még nem

jött el halálának az ideje.

Kazlah végigsimította szakálla sötét V betűjét, és fölbámult az Istennőre, aki égi útján

majd elnyeli az éjszakát, és sorra mind a csillagokat. A főgyógyászra hárult a felelősség, hogy

életben tartsa Zabbai királyt, ám az életmentésnek ez a fajtája voltaképpen kívül esett

működési körén. A király, noha már benne járt a korban, egészséges volt és életerős. Halála

idejét nem természeti, hanem vallási okok szabták volna meg: az impotens királyt meg kellett

ölni.

A szokás eredete a régmúltba nyúlt vissza, amikor még az asszonyok uralkodtak, és a

férfiakat eltették láb alól, ha férfierejük lehanyatlott. A világon mindenütt megtalálható ősi

hiedelem szerint ugyanis az öreg király lecserélése egy fiatalra megújítja a város és a nép

életerejét; ez a fennmaradás záloga. Magna ősi városában, amely Palmyratól mintegy száz

kilométernyire keletre feküdt, Zabbai király a kicsapongásokkal teli, élvhajhász évek után

most érkezett el arra a pontra, amikor a palotában már az a hír járta, hogy a lecserélése

küszöbön áll.

Volt azonban egy probléma. A palotában senki sem akarta, hogy a koronát egy fiatalabb

embernek adják át, a legkevésbé persze maga Zabbai király. Kazlah, a főgyógyász és a többi

udvari hatalmasság báburalkodónak tartotta Zabbait, aki sohasem akadályozott senkit a

cselszövésben, ami pedig Lasha királynét illeti, gyönge kezű hitvese jóvoltából valójában ő

uralkodott, és egyáltalán nem fűlt a foga hozzá, hogy megossza a hatalmat egy becsvágyó

fiatal férfival.

Így hát általános volt az egyetértés, hogy Zabbai király férfiasságát valamiképpen újjá kell

éleszteni.

Kazlah újból a királynéra fordította tekintetét. Lasha, vak félszeme dacára szép volt,

valamilyen komor, csaknem ijesztő módon. Kazlah nem tartozott a közönséges emberek közé;

vágya sem közönséges emberi vágy volt. Szívében nem akadt hely emberi érzések, vonzalom

59

vagy szeretet számára, szerelme csupán birtoklási vágy volt, ellenállhatatlan kényszer, hogy

hatalmába kerítse az elérhetetlent: Lasha királynét, az Istennő földi megtestesülését.

– Megmondaná az Istennő, hogyan érhetjük ezt el? – kérdezte.

Lasha tekintete fagyossá vált.

– Ez már a te gondod, gyógyász.

A magas, szikár Kazlah, akinek az arcát mintha csupa élből faragták volna ki, a királyné

vonásait fürkészte, aztán félrefordult. Ezentúl nagyon kell vigyáznia. Könnyen romba dőlhet

minden, amiért eddig dolgozott, cselt szőtt, sőt gyilkolt. Most történik meg első ízben, hogy

Lasha királyné minden bizodalmát és reményét beléje veti. Lehetséges, hogy ez lesz az az út,

amely elvezet a királyné hálószobájába?

Kazlah gondolataiba merülten rótta a termet. Lasha gyűlölettel vegyes csodálattal figyelte;

akarata ellenére jött el hozzá, túlságosan is rábízta magát. Kazlah nagyon becsvágyó,

márpedig a becsvágyó férfiakban nem lehet megbízni. Lasha fölidézte magában a napot,

amikor Kazlah még félelemmel és alázattal eltelve hajbókolt előtte, és nem mert az arcára

nézni. Bárki más számára most is azonnali halált jelent, ha megpillantja az arcát. De azok a

napok már régen elmúltak; a cselszövésekben telt évek hihetetlen magasságba emelték a

nomád arabok ivadékát. Fölfelé ívelő útján Kazlah elsajátította a felbecsülhetetlen értékű,

titkos gyógyító tudományokat. Az udvarban töltött évek folyamán fortélyos ügyességgel

elérte, hogy a királyi család tagjai és a palotában élő udvaroncok kénytelenek legyenek

igénybe venni a szolgálatait. Gyűlölhette akárhogy Lasha királyné, senki máshoz nem

fordulhatott.

– Nos, rendben van. Jöjjenek a szüzek – mondta végül Kazlah, és szikár teste, mint szélben

bókoló nád, a királyné felé hajolt. – Fehérek legyenek, hamvas, hibátlan bőrűek. Ez talán

felajzza majd a királyt.

Lasha fagyos arcáról nemtetszést lehetett leolvasni. Hol lehet találni az izzó nap és a

sivatagi szelek országában tejfehér bőrű lányokat?

– Küldj el valakit Palmyrába – szólalt meg végül. – Van ott egy rabszolga-kereskedő, aki

szemmel tartja az utakat.

– Az utakat a rómaiak ellenőrzik, úrnőm.

– Nem lehetnek ott mindig mindenütt.

– És a palmyrai sivatagi rendőrség? Ha nem tudná garantálni az utak biztonságát, Palmyra

elveszítené kiváltságos helyzetét mint a Világ Keresztútja. Könnyebb volna a vízkészletüktől

megfosztani a palmyraiakat, mint az útjaikon járók biztonságát veszélyeztetni.

Lasha ép szeme összeszűkült.

– Úgy hallottam, az a palmyrai ember nagyon megbízható. Villámgyorsan csap le, és

eltűnik a sivatagban, akár egy dzsinn. Azonkívül tudja, melyik tenyeret kell arannyal

megkenni. Láss dologhoz, gyógyász!

Az utolsó szavak hangsúlya elhallgattatta Kazlahot. Lasha nem volt olyan hangulatban,

hogy bármilyen ellenvetést eltűrt volna tőle, és a férfi azt is tudta, miért. A dolognak semmi

köze nem volt Zabbai király impotenciájához. Lasha azért volt rá dühös, mert nem tudta

kigyógyítani a fiát a lázból.

Voltak pillanatok, amikor Kazlah elátkozta főgyógyászi mivoltát. Amikor a köszvényes,

kéjenc udvaroncok ezerféle nyavalyáját kellett enyhítenie, vagy amikor éjnek évadján

kirángatták az ágyból valamilyen képzelt vagy valódi betegség miatt. Amikor azt várták tőle,

hogy csodát műveljen, hogy belelásson az emberi testbe, mindig mindent tudjon! Nézzék

csak, mi lett belőle: hollószín haját szürke csíkok tarkítják, beesett arcán mély ráncok

barázdái, keskeny szája mindjobban legörbül. Lasha egyetlen fiát három napja valamilyen

titokzatos láz gyötri, és eddig Kazlah egyetlen orvossága sem használt.

A palotában súgtak-búgtak, találgatások keltek szárnyra Kazlah sorsáról. Vajon mi történik

a nagy hatalmú főgyógyásszal, ha meghal az ifjú herceg?

60

Kazlah megborzongott. Bele sem mert gondolni, milyen sors várna rá. Biztos volt benne,

hogy Lasha királyné páratlan büntetést eszelne ki számára.

– Rendben van, úrnőm – engedett végül –, mondd meg a palmyrai nevét.

61

Tizenhárom

Szelené szótlanul bámulta a tábortűzhöz bekészített gyújtósból váratlanul, mintegy

varázsütésre felcsapó lángot, amelyet az éltes római keltett életre.

Ignatius a kezében tartott áttetsző kőre nézett, és megvonta a vállát. A legtöbb ember

elámult tűzgyújtási trükkjén. De ez a lány, ez nem hasonlított szokásos nézőközönségéhez.

Egyrészt ott volt haldokló anyja, akinek gondját kellett viselnie; másrészt, szemmel láthatóan

az volt a rögeszméje, hogy követi valaki. Amióta két héttel azelőtt elindultak Antiochiából,

Ignatius gyakran megfigyelte, hogy a lány hátratekinget a válla fölött, mintha azt lesné, ki jön

mögöttük az úton. Sajnálatot érzett iránta, és szerette volna megajándékozni.

– Fogd ezt a követ, gyermekem – mondta kedvesen. – A tied.

– Köszönöm – felelte Szelené. Elvette a követ, aztán az ébenfa ládikáért nyúlt, amelyet

mindig a keze ügyében tartott. Kinyitotta, beletette a követ, becsukta a fedelét, és tovább

bámult a tűzbe.

Miközben a karaván útja lefelé kanyargott a Libanon-hegységben, Ignatius barátságot

kötött a lánnyal és szenvedő anyjával, és amikor elindulásuk után egy héttel kifogytak szűkös

élelmükből, ez a nyugalomba vonult öreg római jogtudor látta el őket ennivalóval, és

gondoskodott tűzről a vacsorafőzéshez. Ignatius a fiához és a menyéhez utazott, és

napnyugtakor, amikor a karaván letáborozott az úton, tüzet rakott borókagyökérfaszénből, és

meggyújtotta az áttetsző kővel, amely a faszén fölé tartva összegyűjtötte a nap sugarait.

Ahogy a nap lejjebb szállt a nyugati látóhatáron, egyre többfelé lobogtak fel a tüzek az ezer

tevét számláló karaván óriási táborában. Sivár, elhagyatott vidék vette körül őket. Miután

leereszkedtek a zöldellő hegyekből, a sztyeppén, a beduinoknak nevezett nomád nép

hazájában vezetett az útjuk, ahol legfeljebb tüskés bozót nőtt a keményre égett földön.

Palmyra ennek a pusztaságnak a keleti szélén épült. Az oázison túl, dél felé egészen Arábiáig,

a félelmetes Szír-sivatag terült el. És még azon is túl állt Magna ősrégi városa, ahol Lasha

királyné uralkodott.

Más karavánok is haladtak az úton. Soha nem hallott országokból származó emberek, akik

a tenger felől érkeztek, és az Eufráteszen felhajózva Magnán keresztül átszelték a sivatagot,

nyugati irányba Kínából jövő karavánok, amelyek selymet, jádekövet és fűszereket hoztak, és

karavánok a Földközi-tenger térségéből, amelyek bíborszövettel és szíriai üveggel voltak

megrakodva. Arab karavánok is jártak ezen a forgalmas útvonalon; dél felől jöttek, Mekkából,

ahol Allatot a félhold jelképezte, és ahol a nőket tetőtől talpig beburkolta a fekete csador.

– Hoztam nektek egy kis halat – mondta Ignatius. – Nagyon finom – tette hozzá, remélve,

hogy sikerül evésre csábítania Szelenét. – Öregember vagyok, és megvannak a bogaraim

mentegetőzött szégyenlősen mosolyogva. – Ma Vénusz napja van, a hét utolsó napja, és

Rómában ezen a napon csak halat eszünk, az Istennő tiszteletére. Ez nagyon régi szokás, és én

régi szokások rabja vagyok.

A lány nem válaszolt. Nehéz volt a szíve.

Hol marad Andreász? Mi az oka, hogy még mindig nem érte utol a karavánt? Már két

hosszú hete epekedik és vágyakozik utána, aggódik és szenved, folyton azt lesi-várja, mikor

bukkan fel végre.

Szelené rosszul érezte magát, de erre a bajra nem akadt az orvosságosládájában. A lelke

kapott súlyos sebet, és tudta nincs olyan balzsam vagy csodaszer, amely meggyógyíthatná.

62

Csak Andreász tudná összeforrasztani érintésével, mosolyával szerelmes ölelésével. Szelené

látta az arcát a tűz lángjaiban. Hamarosan eljön és megtalálja. Jönnie kell.

Nagyon rosszul alakultak a dolgok. Nem volt pénzük. Anyja befizetett annyit, amennyi

feljogosította őket, hogy igénybe vegyenek egy szamarat és megtöltsék vizestömlőiket az út

menti oázisokban. De amikor kifogytak a csekélyke ennivalóból, alig pár nappal az indulás

után, és Szelené rákényszerült, hogy némi élelmet vásároljon útitársaitól, hallatlan árat kellett

fizetnie érte. Időnként gyógyításban való jártassága segítette ki a szükségből. Egy várandós

szíriai fiatalasszonynál koraszülés fenyegetett, és Szelené előírta, hogy legyen állandóan

részeg, mert az megakadályozza, hogy a szülés az utazás közben induljon meg. Az óránkénti

egy kupa bor megtette a hatását: a görcsök elmaradtak. A hálás férj három napra elegendő

kenyérrel és hallal ajándékozta meg őket. Persze már az is régen elfogyott.

Szelené elfordult a tűztől, és alvó anyjára nézett, akinek állapota egyre rosszabbodott.

Aznap, amikor a karaván letáborozott éjszakára, Szelené szedett egy csomóra valót a párnafű

néven ismert sivatagi növényből, és a palláját kifeszítve, kicsinyke sátrat mesterkedett össze,

hogy megvédje anyját a sivatagi naptól. Ennek oltalmában aludt most Mera, görcsösen

kapkodott levegő után. Már két napja semmit sem evett.

Szelené érezte gyomrában a félelem jeges szorítását. El fogom veszíteni őt, gondolta. Itt,

ebben a szörnyű sivatagban fog meghalni az anyám!

Andreász, Andreász! Téged is elveszítelek?

Hátratekintett. A leszálló éjszaka már sötétbe borította a sivatagi utat. Erőltette a szemét,

hátha megpillantja egy magányos lovas sebesen vágtató alakját. Miért nem jön Andreász?

Egy kéz érintette meg a karját. Megfordult, és Ignatius barátságos arcát látta. Az

öregember azt hitte, tudja, mi gyötri a lányt. Maga is végignézte Mera haldoklását.

Ignatius mély érzésű és nagylelkű ember volt; befogadta Szelenét és Merát a nyolc tevéből

és tizenkét rabszolgából álló saját kis utazókülönítményébe, és kinevezte magát a

védelmezőjüknek. Sokesztendős utazási tapasztalattal a háta mögött jól tudta, milyen

kiszolgáltatottak azok a nők, akik kénytelenek egyedül utazni.

– Félek, Ignatius – szólalt meg nagy sokára Szelené, reszketeg hangon. – Fogyóban van a

hold, és ez az az idő, amikor az idős és beteg embereket elszólítja a halál. Félek, hogy nem jut

el az anyám Palmyráig. Nincs olyan állapotban, hogy tovább tudna utazni holnap. Itt kell

maradnunk, pihennie kell.

Ignatius egyetértően bólintott. Az ő fejében is megfordult ugyanez a gondolat.

– Rendben van – mondta, félretéve a halat és a bort. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy váltsak

néhány szót a karavánvezetővel. Teszek róla, hogy adjon egy tevét kísérővel, meg ivóvizet.

– Gondolod, hogy rááll?

– Az az ember olyan kiszámítható, mint a kétszerkettő – mosolygott Ignatius, és máris

indult.

Szelené nem sok reményt fűzött hozzá, hogy a férfi sikerrel jár. A karaván vezetője

egyáltalán nem tűnt jólelkű embernek. Még föl sem ocsúdott, már újra ott volt Ignatius. Leült,

és fölkapta fa ivókupáját. Mint utazás alkalmával mindenki, elrejtette értékeit, csak a

silányabb holmit hagyta szem előtt.

– Átkozott kor ez, és legyenek átkozottak, akik ilyenné tették – morogta. Kilöttyintett pár

csepp bort a sivatagi szellemeknek, és a maradékot egy hajtásra felhörpintette.

– Mi történt?

– Csupán annyit kértem tőle, adjon fölhatalmazást, hogy vízhez juthassatok az oázisban.

Végül is kifizettétek a jogot. A karavánnal kötött szerződést Bona Fides istennő, vagyis a

jóhiszeműség nevében pecsételték meg, tehát kötelező érvényű.

– Nem akarja elismerni?

– Félek, hogy ugyanolyan reménytelen a dolog, mint magot találni a hagymában,

gyermekem. Ez egy ízig-vérig aljas ember.

63

– Most mit csináljak? – tördelte a kezét Szelené. – Az anyámat nem lehet megmozdítani.

Pihennie kell, mielőtt tovább megyünk.

– Jól van, jól van – nyugtatgatta Ignatius, a karját simogatva. Bűnösnek érezte magát,

amiért riadalmat okozott neki. Azért nem olyan nagy a baj. Csak kétnapi járásra van a város.

Rengetegen jönnek-mennek az úton, soha nem lesztek egyedül.

– Félek.

– Nincs mitől félned. Ezek a legbiztonságosabb utak az egész világon. A palmyrai sivatagi

rendőrség lovas íjászaival egyetlen bandita sem mer ujjat húzni.

Ignatius elmerengve nézte a tűz fényében Szelené sápadt arcát.

– Ne aggódj, gyermekem – mondta végül lágyan. – Veletek maradok. Vigyázok rád és az

édesanyádra.

64

Tizennégy

Noha Lasha királyné Bath-Saba – az Istennő Lánya – volt, s ennélfogva elvben mindenható,

most mégis tehetetlennek érezte magát.

Ott térdelt lázban vergődő fia ágyánál. Az orvosok és javasok idegesen toporogtak a

szobában; minden elképzelhető gyógymódot kipróbáltak már, hogy csökkentsék a gyermek

lázát, de egyik sem használt. A királyné dühe egyenes arányban nőtt a herceg bőrének

forróságával. Fölemelte a fejét, és baziliszkuszpillantású ép szemét az orvosokra függesztette.

– Hol van Kazlah? – rivallt rájuk.

– A templomban, úrnőnk – hebegték, egymásra tekingetve.

– Netán a fiam életéért imádkozik az Istennőhöz? – húzta fel Lasha a szemöldökét.

Az emberek ereiben végigkúszott az Eufrátesz hideg vizénél is jegesebb félelem.

– A király ügyében buzgólkodik, kegyelmes úrnőnk.

– Küldjetek érte! Ha meghal a fiam, nem egyedül fogja követni. És most kifelé,

mindannyian! – ugrott fel tajtékozva.

Némi kavarodás után – az udvaroncok, nagy igyekezetükben, hogy minél gyorsabban

eltűnjenek szem elől, mind egyszerre akartak kimenni – Lasha végre egyedül maradt. Nem

volt könnyű megtartani a gyeplőt, bátornak és megingathatatlannak mutatkozni az alattvalói

előtt. Különösen most, hogy ilyen beteg a fia.

Ellépett az ágy mellől. Magas, széles vállú, fejedelmi tartású nő volt. Fekete haja ezernyi

fonatban omlott alá, zizegő selymek ölelték körül a testét, homlokán, nyakán és csuklóján

még ebben az órában is drágakövekkel gazdagon kirakott súlyos ékszerek díszlettek.

Kisétált az erkélyre, ahonnan láthatta a holdfényben csillogó folyót, amint örökös útját

rója. Lepillantva a szomorúfüzek sűrűjére, alázatot érzett. Évekig parancsolt a halál fölött, és

most úgy tűnt, a halál parancsol őneki. Jobban szerette a fiát mindennél a világon.

Lasha királyné fölemelte arcát az ég ezüst istennőjéhez, és egyszerű szavakkal így

fohászkodott:

– Mindenség Anyja, ne engedd, hogy meghaljon a fiam…

65

Tizenöt

Szelené a fekete égen ezüstlő félholdra emelte tekintetét, és ezt suttogta:

– Mindenség Anyja, engedd, hogy éljen az anyám…

Mera mellett térdelt, ölében ringatta a fejét. Röviddel azelőtt adott neki pár korty vizet,

amitől anyját heves köhögés fogta el, és most félt újra megmozdítani. Nem sokkal éjfél után

Mera kinyitotta a szemét, és a lányára nézett.

– Itt az idő – mondta gyönge hangon. – Elérkezett az órám.

– Anyám, ne…

– Nincs értelme, gyermekem – suttogta Mera, görcsösen kapkodva lélegzet után. – Az

igazságon kívül másra most nincs idő, úgyhogy kérlek, figyelj rám. Figyelj nagyon, mert

fontos dolgokat kell elmondanom, és nagy erőfeszítésembe kerül a beszéd.

Próbált kicsit változtatni a helyzetén, de ahogy megmozdult, arca eltorzult a fájdalomtól.

Amikor vett egy mély lélegzetet, hogy elmondja, amit el kell mondania, hörgés szakadt fel a

torkából.

– Nem is számítottam rá, hogy elérek Palmyrába, kislányom. A rendeltetésemnek eleget

tettem. A munkámat bevégeztem. Visszahoztalak…

– Anyám – mormolta Szelené, Mera haját simogatva –, nem értem, amit mondasz. Mit

jelent az, hogy visszahoztál?

– Tizenhat éve… Te kiválasztott vagy…

Szelené döbbenten és értetlenül meredt anyja kékes színű ajkára, igyekezett megfejteni a

szavak mögött rejlő jelentést.

– Az édesapád… – zihálta Mera – azt mondta, hogy az istenek leszármazottja vagy.

Hozzájuk tartozol.

Szelené az anyjára bámult. Egyszer, évekkel ezelőtt, Mera beszélt neki a halászról, aki a

tengerbe veszett, még mielőtt ő megszületett volna. Azóta nem hozta többé szóba a férfit, aki

itt hagyta özvegyen. De miért jutna egy egyszerű halász arra a gondolatra, hogy a gyermeke

az istenektől jött?

Könny futotta el Mera szemét, az asszony átkozta a testét, amely cserbenhagyta őt. Meg

kellett volna mondanom neki, napokkal ezelőtt, amikor még megvolt hozzá az erőm, gondolta

kétségbeesetten. Miért, ó, miért is vártam eddig az igazsággal? Azért, mert azt akartam, hogy

az én lányom maradjon legalább még néhány napig. Nem tudtam volna elviselni, hogy más

asszonyra gondoljon úgy, mint az édesanyjára. Képtelen lettem volna a lányom arcára nézni,

tudva, hogy ő többé már nem a lányom.

– Te voltál az egyetlen öröme az életemnek. Szelené. Magányos voltam, amikor

megérkeztél hozzám, és önző módon csak magamnak akartalak, jóllehet mindig tudtam, hogy

egy napon az istenek majd jogot formálnak rád, hiszen az övék vagy. Megjelöltek a

születésedkor. Valahányszor szidod a nyelvedet. Szelené, és tudom, hogy sokszor megteszed,

gondolj rá, hogy ez az istenek kegyének a jele rajtad…

A hangja elhalt, és Szelené döbbenten nézett le az anyjára.

Ignatius a tábortűz mellől figyelte a hevenyészett sátor két lakójának sziluettjét. Két nap

telt el azóta, hogy a karaván otthagyta a nyolc tevéből, tizenöt emberből és egy fáradt

szamárból álló maroknyi csapatot a palmyrai úton. Miután elvonult az óriási karaván, és a por

is elült utána, a kietlen Szír-sivatag még hatalmasabbnak és fenyegetőbbnek tűnt. Ignatius

66

egész éjjel éberen őrködött; tőrt viselt az övében, és a rabszolgáinak is meghagyta, hogy

fegyverkezzenek fel.

Noha a lány erősködött, hogy egy barátjuk jön utánuk az úton, és bármelyik percben

megérkezhet, Ignatius ebben erősen kételkedett. Ha az a barát valóban jönne, mostanra már

biztosan megérkezett volna.

– Nagy célra születtél, Szelené! – Mera hangja fölszárnyalt az éjben. – Különleges

teremtés vagy, és különleges sors vár rád, amely már a születésed percében elrendeltetett.

Tizenhat esztendőt töltöttem azzal, hogy felkészítselek rá, de most magadnak kell a sorsodra

rálelned. Ezen munkálkodj egész életedben.

– De hát miről beszélsz, anyám? – ingatta a fejét döbbenten Szelené.

– Hallgass meg, lányom, kérlek, hallgass meg! Meg kell tudnod az igazságot…

Ahogy ott térdelt Szelené, a cserepes ajkakon formálódó szavakat figyelve, hallotta, amint

a sivatag tompa csendjébe idegen, baljós hang szűrődik be: vad szél üvöltése, amelybe lópaták

dobogása és vezényszavak pattogása vegyül.

Mera olyan eleven erővel idézte vissza annak a tizenhat év előtti éjszakának az eseményeit,

hogy Szelenének úgy rémlett, mindez most történik. Maga előtt látta a szép római patríciust és

ifjú feleségét Mera kicsiny, városszéli házában; az első gyermek, a Héliosznak elnevezett

fiúcska születését, majd ezt követőn az ikertestvér, a Szelené nevű kislány kockázatos

világrahozatalát. Átélte a római katonák betörését a házba, Merával együtt lapult a

gabonahombárban, és végül hallotta, amint a haldokló római nemes arra kéri Merát, hogy

húzza le az ujjáról a gyűrűt.

– Azt mondta, az istenek közé tartozol, Szelené. És azt, hogy különleges lény vagy. Az

Istennő hozott el téged magányos, gyermek nélküli életembe, és én cserébe megtartottam a

vele kötött szövetséget. Visszahoztalak Palmyrába, ahogyan a jósnő parancsolta, hogy

elindítsalak a sorsodhoz vezető úton.

Szelené kábultan meredt anyjára. Próbálta magába fogadni mindazt, amit hallott, de akárha

az eget akarta volna a karjába ölelni, minden csillagával.

Mera fölemelte reszkető kezét.

– Itt az idő, Szelené. Add ide a rózsát!

– A rózsát?

– A nyakláncot, amelyet az Átöltözési Szertartás napján kaptál tőlem. Itt az ideje, hogy

lásd, mi van benne, én pedig elmagyarázzam, hogy melyik tárgynak mi a jelentése.

– De… de már nincs meg az elefántcsont rózsa, mama. Odaadtam…

– Micsoda? Mit beszélsz, Szelené?!

A lány a melléhez szorította anyja kezét, oda, ahol a ruha anyagán keresztül kidudorodott

az Andreásztól kapott függő.

– Oda… odaadtam Andreásznak. Zálogul. Nekem adta a nyakláncát, a Hórusz-szemet, és

én cserébe…

Mera torkából üvöltés szakadt ki, és betöltötte a sivatagi éjszakát. A tevék megriadtak és

fölhorkantak; Ignatius és a rabszolgái meghökkenve kapták fel a fejüket.

– Mit tettem! – kiáltotta Mera, öklével verve a mellét. – Mit tettem! Ostoba módon

tudatlanságban tartottalak. Már rég el kellett volna mondanom neked mindent. Jaj, mit tettem!

– Anyám, nyugodj meg! Nyugodj meg, kérlek!

Merát rázta a zokogás, miközben az aranygyűrűről beszélt, amely a haldokló római szavai

szerint mindent elárult volna neki a származásáról. Bele volt vésve egy arc, és valami idegen,

ismeretlen írás, amelyet Mera nem tudott elolvasni. „Add oda neki, ha nagyobb lesz – mondta

a haldokló –, a gyűrű megmutatja a sorsát.”

– Most hogyan indulj el a gyűrű nélkül? – zokogta Mera. – És volt egy fürt is az édesapád

hajából, meg egy darabka abból a gyolcsból, amelybe a fivéredet pólyáltuk. Erős kötelékek

67

ezek, Szelené, és ezeken kívül nincs egyéb kapocs, amely összefűz velük. És most minden

elveszett! Ó jaj, mit tettem!

Szelené előtt fölrémlett a pillanat, amikor Andreász mellére helyezte az elefántcsont rózsát.

Többet adott vele, mint önmagát, a férfi kezébe adta egész sorsát.

– Gyermekem, hallgass meg! Vissza kell menned Antiochiába, Andreászhoz, és vissza kell

szerezned a nyakláncot. Nyisd ki a rózsát, nézd meg a gyűrűt…

Szelené az anyjára meredt. Visszamegy Antiochiába, Andreászhoz!

– Szelené, ígérd meg nekem! – Váratlan erővel megragadta lánya csuklóját. – A te istennőd

Ízisz. Különleges feladatra választott ki téged. Ki kell derítened, hogy mi ez a feladat. Meg

kell tudnod, ki vagy; meg kell találnod a bátyádat…

Mera hangja újból elhalt, lehunyta a szemét, úgy tűnt, hogy elszunnyadt. Szelené hosszú

ideig bámult a sötétségbe, ölében anyja fejével. Reszketett, forró könnyek homályosították el

a látását. Ha nem te vagy az igazi anyám – kérdezte magában a karjában alvó asszonytól

akkor ki az?

Fölemelte a fejét, tekintete messzire kalandozott a sivatag fölött, egészen a látóhatár szélén

emelkedő fakó hegyekig. Ezeken a hegyeken túl terül el a város, ahol született: Palmyra.

Vajon még mindig ott van az igazi anyám? És az ikertestvérem, Héliosz?

Meg fog találni abban a városban Andreász? Vagy inkább térjek vissza Antiochiába,

fordítsak hátat az édesanyámnak és a bátyámnak, akik talán még mindig abban az idegen

városban élnek?

Sírni kezdett.

Hogyan lehet az, hogy ez a jóságos teremtés nem az igazi anyja? Ez a drága asszony, aki

fölszárította gyermekkora könnyeit, elcsitította félelmeit. Aki gyógyírral kente be fölhorzsolt

térdét, és elmagyarázta neki a hold és a csillagok járását. Ez az asszony tárta fel előtte a füvek

és a gyógyító mágia titkait. Mera kalauzolta a lélek mélyére vezető, árnyakkal teli úton, és ő

tanította meg rá, hogyan idézze fel lelkében a lángot.

Nem, az lehetetlen, hogy a sorsa ahhoz a távoli, ismeretlen városhoz fűzze. Az ő sorsa

Antiochiában vár rá, imádott Andreásza oldalán.

Amikor Mera újból meg akart szólalni, Szelené csitítóan végigsimította forró homlokát.

– Ne erőltesd most magad, anyám – mondta elszoruló hangon. – Aludj egy kicsit!

– Nemsokára úgyis alszom majd, kislányom. Szeretném, ha megígérnéd, hogy magadra

öltöd a köpenyemet, és nem térsz le arról az útról, amelyen eddig vezettelek. Tartsd

tiszteletben az ősi gyógyító módszereket, és soha ne feledkezz meg az Istennőről. Kiválasztott

vagy, és ez kötelez. Ígérd meg, lányom…

Szelené zokogva, anyja kezét a tenyerébe fogva mindent megígért. Ekkor Mera

megkönnyebbülten így szólt:

– Most pedig készíts sírt számomra.

– Nem!

– Tudod jól, hogy a tetem gyorsabban oszlik a holdfényben, mint a napon. Siess! Kevés az

idő.

Szelené óvatosan átfektette a haldoklót a pallára. Már indulóban volt, amikor még egyszer,

utoljára, megállította anyja keze.

– Bolondság félni a haláltól, gyermekem – mondta gyöngéden Mera. – Csak annyi a halál,

hogy elalszik az ember. És amikor fölébred, egyesül a Mindenség Anyjával. És te meg én,

drága kislányom, újból együtt leszünk a feltámadáskor. Az Istennő ígéri ezt nekünk. Várni

foglak…

De ahogy ott feküdt a Szelené pallájából és sivatagi párnafűből hevenyészett ágyon, és

hallgatta, hogyan csikorog a kemény homok a sírt mélyítő ásó nyomán, keserűséggel telt meg

a szíve. Miért is nem élhet addig, hogy megtudja, kicsoda valójában a lánya, és láthassa, mire

68

választották ki az istenek Szelenét! Életében most először vonakodott, hogy megtegye, amit

az Istennő kívánt.

A halála előtti pillanatokban hirtelen elárasztotta a megvilágosodás fénye, és egy látomást

vetített eléje. Oldalra hajtva fejét, szeretettel nézte síró lányát, és gondolatban így szólt hozzá:

Egy nap visszatérsz Antiochiába, és megkeresed szerelmes Andreászodat. De ez másképp

történik majd meg, mint ahogyan elképzeled, és olyan körülmények között, amilyenekről még

csak nem is álmodsz…

– Maradj hű Íziszhez… – Ezek voltak az utolsó szavai, és mielőtt földerengett volna a

hajnal, meghalt.

69

Tizenhat

Éppen az utolsó tevét málházták föl, amikor a banditák az éj leple alatt rájuk törtek.

– Biztos vagyok benne, hogy amint Palmyrába érünk, nyomban találsz egy Antiochiába

induló karavánt – nyugtatgatta Ignatius Szelenét. – Ügyelek rá, hogy ne csapjanak be, és kellő

kényelemben legyen részed az utazás alatt.

Virradatkor, miután a lány az utolsó követ is elhelyezte anyja sírján, és a kis csapat épp

tábort bontott, hogy folytassa útját Palmyra felé, megszületett benne az elhatározás: legjobb

lesz, ha ő is velük megy, és keres ott egy karavánt, amellyel visszatérhet Antiochiába. Hogy

meg fog lepődni Andreász, amikor majd szembetalálkozik vele az úton! Ekkor csapódott be

az első nyílvessző.

Úgy zúdultak rá a kicsiny táborra az óriás termetű lovasok, mintha a semmiből termettek

volna ott. Mintha a homokból varázsolta volna elő őket egy gonosz szellem. Ignatius

rabszolgái fejvesztve futkostak összevissza. Az első nyíl egy idősebb asszony hátába fúródott;

a következő egy öregembert terített le. Szelené egy pillanatig mereven állt, „dzsinnek”,

suttogta, aztán futásnak eredt. A támadók kört formáltak, és lesújtottak a nagy görbe kardok.

Pengéjük vakítóan ragyogott a reggeli napfényben. A fekete turbánok és fekete sálkendők

eltakarták a banditák arcát, csak rémületes szemük villogott ki a súlyos szemöldök alól, s

torkukból hátborzongató, nem is emberi üvöltés tört elő.

Szelené őrjöngve kereste Ignatiust. A tevék megvadultak; voltak pillanatok, amikor a lány

azt hitte, most tapossák halálra a rohanó paták. Szemet vakító sűrű felhőkben kavargott a

homok; az áldozatok üvöltése betöltötte a földet és eget.

Aztán egy kéz megragadta és elvonszolta Szelenét. Ignatius volt az, aki kétségbeesetten

próbálta kimenekíteni a küzdelem középpontjából, ahol a tevék patái péppé roncsolták a

lemészárolt rabszolgák tetemét.

– Szúrd le a lovaikat! – kiáltotta Ignatius, és egy kést nyomott Szeléné kezébe.

A lány rémülten bámult a súlyos pengére, és a következő pillanatban szemtanúja volt,

amint Ignatius megpróbált egy rárohanó ló szügyébe döfni. De eltévesztette a döfést, és a

lovas kardja mély vágást ejtett a karján.

– Ignatius! – sikoltotta Szeléné, és utánanyúlt, ám ekkor egy újabb ló vágtatott felé, és

lovasának szeme mozdulatlanná dermesztette Szelénét. Amikor a mén már majdnem letiporta,

és suhintásra emelkedett a halált hozó szablya, a lány előrevetődött, és markolatig merítette

kését a ló húsába. Az állat fölhördült, és ledobta lovasát. Ignatius a banditára vetette magát, és

átvágta a torkát.

Szeléné többé már nem gondolkodott és nem érzett. Teste önállóan cselekedett, noha

elméje visszahőkölt az iszonyattól. Zokogva vagdalkozott; szúrt és döfött, vakon,

körbeforogva, körülötte vér, jajveszékelés és kavargó homok.

Aztán egyszerre minden véget ért.

Hirtelen csend lett, csak a lovak zihálása és a lószerszám zörgése hallatszott. Szeléné arra

ocsúdott, hogy egy lemészárolt teve teteméhez tapad, mellette véres kése. Ignatius holtan

hevert nem messze, sötét patakban csordogáló vérét magába itta a homok.

Elordítottak egy parancsot valamilyen ismeretlen nyelven, és a következő pillanatban

Szelénét megkötözték, és fölpeckelték a száját. Erőtlenül tiltakozott, amikor az egyik bandita

fölemelte, és mint egy gabonás zsákot, átdobta a lova nyakán. Rögtön vágtába csaptak,

Szeléné fel-alá hintázott a hasán, úgyhogy szörnyű rosszullét környékezte.

70

Rajta kívül Ignatius hat rabszolgáját kímélték meg a támadók – mind fiatal nők voltak; a

férfiakat és idősebb asszonyokat legyilkolták, és otthagyták a sivatagi dögevők prédájául. A

foglyokat eszeveszett iramban hurcolták át a sivatagon, majd felkapaszkodtak velük a

Palmyrától északra fekvő sziklás hegyekbe. Itt csatlakozott a banditákhoz egy másik csapat,

amely szintén hozott egy fogolyszállítmányt. Megállás nélkül mentek tovább kelet felé,

mélyen be a nagy sivatagba. Elkerülték az utakat, és egyre távolodtak Palmyrától.

Amikor leszállt a sötétség, hogy jótékony palástjával betakarja, Szeléné utolsó gondolata

az volt, hogy mit fog szólni Andreász, ha odaér a táborhelyre, és meglátja a szörnyű mészárlás

nyomait.

71

Tizenhét

Kazlah arannyal teli erszényt tartott a kezében, és átható tekintete felbecsülte látogatóját.

– A maradékot akkor kapod meg, ha szűz is akad közöttük. A látogató – arcán, ruháján a

hosszú lovaglás pora – mohó szemmel bámult az erszényre.

– Négyen nagyon fiatalok, uram. Azok még biztosan szüzek. Ami a többit illeti… –

Megvonta a vállát.

– Majd kiderül, ha megvizsgálom őket. Addig is – lehajította a pénzeszacskót a földre – itt

az előleg. Miután megvizsgáltam a lányokat, elküldöm a többit is egy rabszolgával. Ne gyere

vissza a palotába!

A férfi szeme gyanakvóan összeszűkült. Megbízhat vajon Kazlahban? Nem fogja-e azt

hazudni, hogy egyik lány sem volt szűz? Örült, hogy volt annyi esze, és a lányokon kívül

némi zsákmányt is összeszedett, biztosítékul az efféle esetre. Azt a parancsot kapták, hogy

villámgyorsan csapjanak le, és tűnjenek el a nőkkel, még mielőtt a sivatagi rendőrség

tudomást szerezne a dologról. De ő nem tudott ellenállni, és elhozott valamit, egy nem

mindennapi, különös kincset.

– Uram – mondta, amint fölkapta az aranyat a földről érdekel esetleg másfajta áru is?

Kazlah utálkozva nézte a férfit. A védtelen nők elrablása nem a legocsmányabb

tevékenysége volt a palmyrainak; gyermekekkel is kereskedett, mindenekelőtt kisfiúkkal.

Kazlah gyűlölte, hogy tárgyalnia kell vele, Lasha királyné azonban ragaszkodott hozzá, hogy

személyesen intézze ezt az undorító ügyet. De ez már több volt a soknál.

– Az üzletet már megkötöttük. Kifelé!

– És ha mutatnék valami különlegeset, valami hihetetlenül érdekeset?

– Ha nem takarodsz el azonnal, kidobatlak, és soha nem látod a pénzed másik felét.

A látogató megfordult, kitárta az ajtót, és intett kint várakozó emberének. Aztán

visszament Kazlahhoz, egy nagy, marhabőr iszákot húzva maga után.

– Mi ez? – kérdezte a főgyógyász ingerülten.

– Nem kegyeskednél egy pillantást vetni rá?

A palmyrai a terem közepére állította az iszákot, kioldozta a zsineget, amellyel le volt

kötve, óvatosan belenyúlt, és kiemelt belőle egy elefántcsont berakásos ébenfa ládikát.

Kazlah kíváncsisága akarata ellenére felébredt.

Ekkor a palmyrai föltette a ládát az egyik asztalkára, és az orvos arcát lesve, felhajtotta a

fedelét.

– Ez egy orvosságosláda – mondta nyomatékosan. – Látod? Nyilván egy gazdag, jól

képzett orvosé lehetett.

Kazlah szeme végigfutott a tégelyek során, a tiszta papirusztekercseken, az egyiptomi

hieroglifákkal felcímkézett apró fiókokon; a mozsár és mozsártörő, a sebvarrófonál és a

csonttűk sem kerülték el a figyelmét.

Ennek a ládikának a tulajdonosa nem egyszerűen gazdag és jól képzett orvos volt, hanem

különlegesen nagy tudású valaki.

– Hol szerezted ezt a ládát? – kérdezte nagy sokára.

– Az antiochiai úton lezajlott rajtaütésből származik. Volt ott egy öreg római,

rabszolgakísérettel, nyilván orvos, aki azt tervezte, hogy Palmyrában űzi majd a mesterségét.

Kazlah bólintott. Palmyrában több orvos jutott egy főre, mint a világ bármely más

városában, Rómát is beleértve. Kazlah kinyújtotta hosszú ujjait, és mintha delejes erő áradt

72

volna a tárgyakból, darabról darabra végigtapogatta a ládika tartalmát: az áttetsző követ, a

kéntömböt, Ízisz szobrocskáját. Kazlah tisztában volt vele, hogy ebben az

orvosságosládikában hosszú évek munkája és tanulása ölt testet.

Fölemelte az egyik apró tégelyt, kihúzta a dugóját, és beleszagolt. Bármi volt is benne,

Kazlah nem tudta, mi az. Óvatosan visszarakta a tégelyt a helyére, és elgondolkodva meredt a

ládára. Nyilvánvalóan olyan orvosé volt, aki Egyiptomban tanult; nem akadt a világon orvos,

aki versenyre kelhetett volna azokkal, akik az alexandriai akadémián sajátították el a

gyógyítás tudományát.

Belémart az irigység; ezt az érzést már évek óta semmi nem keltette fel benne, de most

irigykedett arra az emberre, akié a ládika volt, irigyelte a tudását. Kazlah soha nem részesült

az oktatás jótéteményében; orvosi ismereteit úgy leste el másoktól. Amikor még új ember volt

a palotában, látta, milyen nagy hatalma van a főgyógyásznak még a király és a királyné fölött

is, akik ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a fájdalomnak, mint a legutolsó paraszt. Így aztán,

nagy megaláztatások árán beférkőzött Malalnak, a palota akkori főgyógyászának a kegyeibe.

Orvosi ismereteinek az alapját az öreg Malaltól szerezte, a többire tévelygések és

próbálkozások árán tett szert az udvartartás tagjainak gyógyítása közben. Ez az

orvosságosládika egy olyan emberről mesélt, aki megkapott mindent, ami neki soha nem

jutott osztályrészül. És ez felbőszítette.

Pillanatig tartó habozás után a főgyógyász megfordult, hosszú lépteivel átszelte a termet,

benyúlt az egyik függöny mögé, és előhúzott egy újabb, kisebb pénzes zacskót.

– Megveszem – mondta, és a zacskót az asztalra hajította.

73

Tizennyolc

Amikor Szeléné felébredt, nem tudta, hol van. A fájdalomra eszmélt, a csuklóját, bokáját,

hátát mardosó heves, égető fájdalomra. Ahogy lassan visszatért az öntudata, más dolgokat is

észlelt: a szalmazsákot, amelyen feküdt, a szörnyű szárazságot a szájában és a torkában, és

végül a kőfalat, amely alig karnyújtásnyira volt az arcától.

Nyöszörögve felült. Mintha imbolygott volna alatta a padló. Visszahanyatlott a matracra,

és sokáig feküdt mozdulatlanul, bámulta a mennyezetet, és próbálta megragadni a fejében

kóválygó zavaros gondolatokat.

Aztán egyszerre minden visszatért: Mera halála, a támadás, a lidérces lovaglás.

Halk zokogásra lett figyelmes; oldalra fordította a fejét, és szeme tágra nyílt a

meglepetéstől, ahogy a környezetét végigpásztázta.

A szoba, ahol feküdt, nagy volt és tiszta, egy magas ablakon napfény áradt be. A padlót

szőnyeg borította. Szeléné vízzel teli mosdótálakat látott törülközőkkel, és egy alacsony

asztalon mindenféle edényeket, amelyekben nyilván ennivaló volt. Mégsem ez ragadta meg a

figyelmét. A szoba túlsó sarkában egy szalmazsákon fiatal lány feküdt, és keservesen

zokogott.

Aztán Szeléné meglátta a többieket is: a szobában mindenfelé fiatal nők feküdtek vagy

ültek, síró, nyöszörgő fiatal nők, zilált és hiányos öltözékben, betegen.

Szelénének nehezére esett, hogy tekintetét egy helyre összpontosítsa, annyira hasogatott a

feje, és amikor megmozdult, éles fájdalom szúrt a mellébe.

Zavartan pislogott, amikor észrevette, hogy az egyik fiatal nő föláll, és odamegy ahhoz a

társához, aki a legjobban sír. Különös ruhát viselt, amilyet Szeléné még sohasem látott: rövid

felsőrészt és lábra simuló, szűk nadrágot. Letérdelt a síró lány mellé, idegen szavakat mondott

neki, és gyöngéden megérintette. Az felkiáltott fájdalmában, mire a furcsán öltözött lány

rémülten visszahúzta a kezét, amely csupa vér lett.

Szeléné újból nekiveselkedett, és ezúttal sikerült is felülnie. Egyik karját sajgó bordáihoz

szorítva átvonszolta magát a szobán. Miután megvizsgálta a mély vágást a síró lány karján,

így szólt:

– Súlyosan megsérült. Tennünk… – elakadt a szava, és kábán végigsimított a homlokán.

Amikor a szédülés alábbhagyott, folytatta: – Tennünk kell valamit, hogy elállítsuk a vérzést.

És ki kell mosnunk a sebet.

A lány a furcsa öltözékben fürkészőn bámult Szelénére. Aztán, mintha hirtelen világosság

gyúlt volna benne, fölugrott, és odahozta az egyik tálat. Illatosított víz, állapította meg

magában Szeléné, a törülközőket pedig a legfinomabb vászonból szőtték. Nem szoktak így

bánni foglyokkal, futott át az agyán, aztán nekikészült, hogy ellássa a sebesültet.

★

Mire az idegen megjelent, a nők már mind ébren voltak és beszélgettek; megpróbálták

visszaidézni, hogy mi is történt velük, hol vannak, és mi célt szolgálhat ez a különös börtön.

Szeléné csak Ignatius rabszolgáival tudta megértetni magát, a többiek különféle idegen

nyelveket beszéltek. A madárcsontú, nadrágos lány, akinek a szeme túl nagy volt az arcához

74

képest, üggyel-bajjal elmagyarázta, hogy az otthona messze keleten van, túl az Indus folyón,

és a neve Samia.

Amikor a fekete ruhás, magas férfi belépett, a lányok egyszerre elhallgattak. Mögötte két

őr állt némán, kezében karddal. A férfi megállt az ajtónyílásban, és tekintete végigsiklott a

húsz rémült arcon. Fél szemét összecsippentve tanulmányozta őket; mint a lovakat vagy

tevéket szokás, gondolta Szeléné. Reszketett szakadt ruhájában, és szemét lehunyva, Íziszhez

fohászkodott.

A férfi módszeresen kezdett a munkájához, parancsokat osztogatott. Először az őröknek le

kellett fogniuk a lányokat, de amikor a többiek látták, hogy jobban járnak, ha

engedelmeskednek, abbahagyták az ellenkezést. A férfi görögül beszélt, a Kelet általánosan

használt nyelvén, és amikor Szeléné megértette az őröknek adott parancsokat, csak fokozódott

a reszketése.

– Ez a kettő nem szűz – mondta a férfi. – Vigyétek őket a közös barakkba. Még ma éjjel

értük jön egy rabszolga-kereskedő. Ez itt szűz. Kísérjétek a főeunuchhoz, a király háremébe.

A férfi még a terem másik végében volt, de Szeléné már védekezően felhúzta a térdét a

mellkasáig, és szorosan átfogta a két karjával. Szűz volt; a király háremébe kerül, a többiekkel

együtt.

– Hát ez mi? – csattant fel hirtelen a férfi. Fölemelte a síró lány karját, és a kötésre meredt.

– Ki csinálta ezt? – kérdezte éles hangon.

Senki sem felelt.

Ekkor a sebesült óvatlanul Szelénére nézett, és a férfi nyomban lecsapott rá.

– Te voltál az?

Szeléné kinyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta.

A fekete ruhás férfi intett az egyik őrnek, mire az tett egy lépést Szeléné felé.

– Igen – mondta sietve a lány. – Én csináltam.

– Miért?

– Mert… mert…

– Ki vele, te lány!

– Mert vérzett. – Küszködött, hogy ki tudja mondani.

– Ezen a kötésen méz van – jegyezte meg a férfi, az asztalon álló zabkásás, fügés és mézes

tálakra pillantva. – Miért tettél mézet a sebre?

Szeléné nagyot nyelt, és Íziszhez imádkozott, hogy segítsen megoldani a nyelvét.

– Tá-távol tartja a fertőzés ártó szellemeit.

A hideg szemek – a lány beleborzongott a pillantásukba – szinte fizikai erővel tartották

hatalmukban. Aztán a férfi elengedte a bekötözött kart, és néhány lépéssel Szeléné mellett

termett. A lányok rémülettől dermedten figyelték.

– Honnan tudod ezt? – faggatta nyers hangon, föléje tornyosulva.

Szeléné hátrahőkölt, és hajszál híján felzokogott.

– Az…

– Beszélj!

– Az anyám javasasszony volt. Tőle tanultam.

A férfi most, már higgadtabban megkérdezte:

– Úgy, tehát javasasszony volt az anyád? És ő is a karavánnal jött?

Szeléné bólintott.

– Volt veletek egy római az antiochiai úton. Orvos volt az az ember?

– Nem.

Kazlah összeszorította vékony száját. A gyönyörű orvosságosládára gondolt, és a benne

lévő ezerféle szerre, amelyeknek nem ismerte a titkát.

– Bizonyítsd be, hogy anyád megtanított a gyógyítás mesterségére. Mondd meg, hogyan

csökkentenéd le egy gyermek lázát.

75

– Sokféle módja van: nagyon hideg vízben kell megfürdetni a gyereket, be kell dörzsölni a

testét gabonapálinkával…

– És ha egyik sem segít?

Szeléné ereje végén járt. Mintha minden egyes lélegzetvétellel éles tőr döfött volna a

bordái közé. Gyengének érezte magát, félt, hogy eszméletét veszti.

– Ott van még Hekaté kúrája – mondta elhaló hangon.

– Az micsoda?

– Egy tea. Anyám főzi. Az anyám… – hangja elcsuklott.

– Mondd!

Szeléné felzokogott. Reszketett egész testében.

– Az anyám halott – suttogta, aztán kezébe temette az arcát, és sírt, egyre sírt.

Kazlah lenézett rá, ajkán halvány mosoly játszadozott, Hekaté kúrája, ezt mondta a lány.

76

Tizenkilenc

Kazlah átkutatta az orvosságosládikát, és talált is egy kék tégelyt, a tetején Hekaté varangyos

béka jelképével.

Először egy halálra ítélt gonosztevőn próbálta ki a szert. Amikor a latornak szemmel

láthatólag semmi baja nem lett, noha jó pár cseppet megivott a kék tégelyben lévő keserű

teából, Kazlah megitatott vele egy közönséges nyári lázban szenvedő rabszolgát. Mivel a

rabszolga láza egykettőre elmúlt, Kazlah úgy döntött, hogy a hercegen is alkalmazni fogja a

Hekaté-kúrát.

Későre járt az idő, de a herceg hálószobája zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Allat

papjai körben helyezkedtek el a szobában, csípős tömjénillatot árasztó füstölőiket lóbálták,

csörgődobokat ráztak, és segítségért könyörögtek az Istennőhöz. A főkamarás készenlétben

várakozott a szolgáival; a főírnok törökülésben ült a földön, előtte tinta és papirusz, Lasha

királyné pedig a fia ágyánál ült, és Kazlah minden mozdulatát követte a szemével.

Vállán leopárdbőrt viselt, fekete haját hátrasimította keskeny koponyáján; moccanatlanul

őrizte az alvó herceget, akit mintha révület tartott volna fogva: meg sem rebbent lezárt

szemhéja, és jóformán nem is lélegzett.

A lenge függönyökön túl az éji madarak rikoltásai verték fel a csöndet, a csiszolt

márványpadló csillagfényben fürdött. A pálmafák koronái fölött még látni lehetett Állat

félholdjának kis csücskét, s a levegőben az Eufrátesz termékeny és buja illata érződött.

Kazlah napnyugtakor adta be a hercegnek az első adagot a titokzatos orvosságból. Fogalma

sem volt a kellő mennyiségről, így csak néhány kiskanálnyit mert beadni belőle, mivel nem

akarta tovább faggatni a fogoly lányt, nehogy az gyanút fogjon, és a tudását megtartsa

magának. Kínzással esetleg ki tudna szedni belőle egyet-mást, de akkor soha nem lehetne

biztos benne, hogy az igazat mondta. A herceg akaratlan gyilkosává teheti őt a lány. Okosabb,

ha elzárva tartja, és tesz róla, hogy mindenben tőle függjön. Idővel, ha elég elővigyázatos

lesz, a lány megosztja majd vele az ismereteit, és amikor már mindenbe beavatta, megöleti,

hogy létezése minden nyomát eltüntesse, és az orvosságosláda minden titka egyedül az övé

maradjon.

Lasha mereven ült az illatfelhőben. Kazlah tudta, ha most kudarcot vall, ezer halállal hal,

még mielőtt megvirradna. De ha a fiú csodálatos módon felépül…

Röpke sóhaj suhant át a szobán, friss és könnyű, mint a folyó lehelete. A herceg ébredezett

mély álmából.

Kazlah előrehajolt, és kezét a királyi homlokra tette. Azután újból a kék tégely után nyúlt.

A szobában minden tekintet a fiatal arcon csüggött. Elhallgattak a csörgődobok, a kántálás is

abbamaradt. Az udvaroncok mozdulatlanná merevedtek, szemükben rettegés ült – ha a fiú

meghal, a királyné dühe őket sem fogja kímélni.

Hirtelen hullámot vetett a selyemtakaró, ahogy a törékeny test megmoccant alatta.

Megrebbentek a szempillák, aztán kinyílt a szem, és a herceg föltekintett anyjára, a királynéra.

– Mama – suttogta.

77

Húsz

Szelénét megigézte Andreász szeme. Volt benne valami különös erő, amelynek ha akart

volna, sem képes ellenállni. Színe sötétkék volt, mint a viharos ég, és mély barázdával

elválasztott dühös szemöldök árnyékolta be. Furcsa módon mégis barátságos szem volt, és

együtt érző – egy gyöngéd és szerető lélek tükre.

Andreász magához vonta Szelénét. Teste kemény volt, szorosan ölelte a lányt, akinek

felgyorsult az érverése, a lélegzete elakadt. Száját vágyban égve, a férfi ajkára tapasztotta, és

Andreász csókolta őt, egész testével ráfonódva. Tégy a magadévá – suttogta Szeléné. – Most

rögtön tégy a magadévá!

Hangos dörrenésre riadt. Zavartan, pislogva felült, és akkor döbbent rá, hogy csak

álmodott.

Az ablak felé fordult, amelyet magasan fent vágtak a falba, és az esőfüggöny láttán rájött,

hogy a mennydörgés ébresztette fel. Maga köré tekerte a silány takarót, és felállt. A cellának

már sok lakója volt előtte; valamelyikük egy lábfejnyi mélyedést vájt a falba az ablak alatt,

úgyhogy a foglyok felkapaszkodhattak, és kinézhettek a rácsokon keresztül.

Szeléné fölhúzódzkodott, és egy város képét látta elmosódottan a vadul zuhogó novemberi

esőben.

– Andreász, szerelmem, csak álmunkban csókolhatjuk egymást – mormolta, amint a hideg

vasrácshoz szorította homlokát.

Kilencven napja, hogy minden áldott nap ezekhez a rácsokhoz nyomja az arcát, és

bástyatoronybörtőnéből a városkaput és a sivatagba kikanyargó forgalmas utat lesi,

megszállottan kutatva szemével egy lóháton közeledő ismerős alak után. Jönni fog, mondja

magának nap nap után, és addig kapaszkodik a rácsokba, amíg meggémberednek az ujjai, és

sajogni kezd a válla. Andreász az antiochiai úton jön, ebben biztos volt Szeléné, és eljut hozzá

a tábort ért támadás híre; és amikor nem találja meg őt Palmyrában, tűvé teszi érte az egész

sivatagot. Már három hónap eltelt ugyan, de sok-sok kilométert kell legyőznie, amíg az

antiochiai úttól idáig ér. A lány tudta, hogy mindenképpen ide jön, ebbe a városba, így hát

várnia kell őt, és készen kell állnia.

Ma azonban szakadt az eső, és sűrű függönyén keresztül nehezen lehetett bármit is kivenni;

csak néhány homályos figura mozgott odakinn. Szeléné érezte, hogy az eső beveszi magát a

lelkébe, és eltompítja a szellemét, de ő harcba szállt vele. Fölidézte bensejében a léleklángot,

és minden energiáját arra mozgósította, hogy minél fényesebben lobogjon. Tudta, ha engedi,

hogy hatalmába kerítse a kétségbeesés, elveszett. Életben kell maradnia Meráért, aki halálakor

olyan hagyatékot bízott rá, amely szenvedélyes élni akarással töltötte el.

Kiválasztott vagy…

Elengedte a vasrácsot, lehuppant a földre. Aztán fel-alá járkált a szűk cellában, hogy ne

dideregjen annyira.

Egyedül volt. Elvitték a fogoly lányokat a közös rabszolgaszállásra, vagy mint Samiát, a

hindu lányt, akivel az együtt töltött rövid idő alatt összebarátkozott, a király háremébe. Végül

maga Szeléné is átkerült abból a kényelmes szobából ebbe a nyomorúságos cellába: a vasajtó

döngve becsapódott mögötte, a zárban megfordult a kulcs, és az őr lépteinek zaja beleveszett

a csöndbe.

Már három hónapja sínylődött ebben a kőskatulyában, nem tudta, kik tartják fogva, hol

van, milyen sorsot szánnak neki, csak azt tudta, hogy nem adhatja át magát a

78

kétségbeesésnek, életben kell maradnia, el kell menekülnie, és meg kell találnia az utat vissza,

Andreászhoz.

Egyetlen vigasztalása ebben az iszonyatban az arany Hórusz-szem volt, amelyet a ruhája

alá rejtve viselt, s ezért eddig még nem fedezték fel. Az orvosságosládikája eltűnt; elképzelte,

ahogy ott hever a homokban, amely lassanként mindjobban betemeti, míg végül ugyanolyan

homokdűne lesz belőle, mint a többi sok ezer a sivatagban. Az orvosságosládika nélkül

meztelennek érezte magát, de amikor fojtogatni kezdte a bánat, csak markába szorította

Hórusz-szemét, és átáradt lelkébe gyógyító ereje. Andreász szelleme élt a nyakláncban.

Az ajtó mögül felhangzó léptek zajára megmerevedett. Elfogta a rettegés.

Megint ő az?

A kínzója, a fekete ruhás férfi, aki kérdéseivel gyötri. Szeléné soha nem tudta, mikor

jelenik meg; néha reggel jött, máskor az éjszaka közepén, de mindig kérdéseket szegezett

neki. „Mi ennek a jelképnek a jelentése?" – kérdezte, és egy papiruszdarabkát tolt eléje. Vagy:

„Mondd meg, mi ez a por!" Szeléné tisztában volt vele, mit akar: orvosi tudását akarja

megszerezni. És azt is tudta, hogy ennek köszönheti az életét, ez védi meg a férfi szörnyű

fenyegetéseitől.

– Ha nem felelsz kielégítően a kérdéseimre – mondta neki az első napon, amikor

idehozták, ebbe a cellába elküldelek a hárembe, ahol meggyaláz a király, és ha rád unt, majd

az használ, aki akar. Minden kérdésemre szépen felelni fogsz, vagy elküldelek a katonák

barakkjába, hadd szórakozzanak veled kedvükre.

Ez nagyobb rémülettel töltötte el, mint amit valaha is átélt, szinte belebetegedett a lelke.

Iszonyatos volna, ha úgy használnák a férfiak! Ha kézről kézre adnák, lealjasítanák, aztán

elhajítanák. Hogyan lehetséges, gyötörte zavarodott elméjét a kérdés, hogy ugyanaz az aktus –

a férfi egyesülése a nővel – két ellenkező célt szolgálhat? Hogyan teljesítheti be és

koronázhatja meg ugyanaz a dolog a szerelmet, amely egyszersmind a megfélemlítés

eszközévé válhat?

Szeléné a gyomrára szorította a kezét. Kulcs fordult a zárban. Nyílt az ajtó, és az idegen

belépett a cellába. Egyik karján vastag takarót hozott, és egy csészét tartott a kezében. Szeléné

a falig hátrált előle.

– Fázol? – kérdezte a férfi.

A lány bólintott.

– Szeretnéd ezt a takarót?

Szeléné a takaróra nézett. Finom, puha gyapjúból szőtték, és a színe aranypiros volt, mint a

lobogó tűzé. Ó, ha beleburkolózhatna! Ha érezhetné a melegét! Másodszor is bólintott.

A férfi előrenyújtotta a csészét.

– Mondd meg, mi ez itt!

Szeléné előrehajolt, és belekandikált a csészébe. Néhány citromillatú levél volt benne.

Vajon honnan került hozzá, tűnődött magában, és ha nem tudja, mi ez, miért tulajdonít neki

olyan jelentőséget, hogy megkérdezi tőle.

– Citromfű – felelte.

– Mire használják?

A férfi kérdései mindig meghökkentették. Mert ha nem tudja valamiről, hogy micsoda és

mire való, honnan tudja, hogy orvosság?

– A citromfa, vagy más néven mézfű, csillapító hatású gyógynövény. Megnyugtatja a

szívet, ha teának isszák.

– Ez minden?

Szeléné összeborzongott, és a takarót bámulta. Az ujjai teljesen elgémberedtek, és már a

csontjai is sajogtak a hidegtől.

Egy másik arca is volt az idegennek. Hatalmában állt, hogy ártson neki, de egyszersmind

gondot is viselt rá. Csak azért, hogy a hatalmát kimutassa, éheztette az első néhány napon.

79

Aztán megjelent, ennivalóval és kérdésekkel. Amikor a lány nem tudta neki megmondani,

hogyan lehetne segíteni a király impotenciáján, elvitette a szalmazsákját, hogy a csupasz

kőpadlón kelljen aludnia.

Szeléné a két őrre pillantott, akik az idegen mögött álltak az ajtónyílásban, eltorlaszolva a

folyosóra vezető utat. Ó, ha elfuthatna…

– A citromfű, borogatásként alkalmazva, enyhíti az ízületi meg a zúzódásokkal járó

fájdalmakat – tette hozzá az elmondottakhoz.

Az idegen fűrkészően nézett le rá, de amikor a tekintetük találkozott, Szeléné meglátta a

ridegség mélyén rejlő rettentő magányt. A férfi nyilván nem is gyanította, hogy bárki

észreveheti.

Szeléné szánta őt, de félt is tőle. Tudta, hogy eljön a nap, amikor nem lesz több kérdése, és

akkor, mivel nem látja már hasznát, szörnyű végre ítéli. Messzire kell kerülnie innen, mielőtt

beköszönt az a nap; valamiképpen üzenetet kell küldenie Andreásznak.

– Kérlek, mondd meg, hol vagyok! Milyen városban?

Kazlah megfordult, kisétált a cellából, és intett az őröknek, hogy zárják be az ajtót. Amikor

Szeléné magára maradt a sötétségben, rádöbbent, hogy a férfi magával vitte a takarót.

80

Huszonegy

Lasha királyné halhatatlan kívánt lenni. Pontosabban az égben óhajtott uralkodni, mint az

istenek királynéja.

Lasha hite olyan szilárd és megingathatatlan volt, mint hatalmas palotájának falai.

Hitt a mennyek hét szférájában, az utolsó ítéletben, az örök kárhozat vagy üdvözülés

lehetőségében, nemkülönben az istenek panteonjában. Az istenek a mennyek legfölső

szférájában lakoztak, magasan fenn a világmindenség boltozata fölött, örökös fényűzésben és

fényességben. Lasha tudta, hogy mint királyi személy, halála után minden további nélkül

bebocsátást nyer a mennyek legfelső köreibe, de ez nem volt neki elég. Becsvágyában az égi

dicsőség legmagasabb csúcsára akart eljutni; nem kevesebbet igényelt magának, mint az

istenek örökkévalóságát.

Akárcsak előtte az anyja, és anyja előtt annak az anyja, és így tovább visszafelé, egészen

azokig az időkig, amikor Magna még csak egy Eufrátesz menti, vályogviskókból álló,

nyomorúságos falu volt, Lasha is azzal töltötte egész földi életét, hogy a következő életére

készülődött. Attól a naptól kezdve, amikor tizenkét éves gyermeklányként megkoronázták,

szünet nélkül a síremlékén munkálkodott, és nem múlt el nap, hogy föl ne kereste volna végső

nyughelyét.

A síremlék pompásabbnak ígérkezett még Kleopátra Alexandriában álló síremlékénél is,

amelyről pedig az a hír járta, hogy a legnagyobb fáraók sírjai sem foghatók hozzá. Lasha

síremléke nem csupán az örökkévalóság háza lesz, hanem valóságos palota, trónteremmel,

fürdőkkel, szobák tucatjaival, és száz rabszolgával, akiket élve fognak befalazni, hogy Lasha

szolgálatára legyenek a túlvilágon. És nem csak maga a síremlék lesz nagyszerűbb, mint az

anyjáé, vagy mint a legendás perzsa királyoké. A benne felhalmozott kincsek mennyiségét

illetően is felül fogja múlni valamennyit.

A királyné gyötrő gondolatokba merülten üldögélt magánlakosztályában. A délutánt a

síremlékénél töltötte, ellenőrizte a kőfaragók munkáját, megbeszéléseket folytatott az

építészekkel, és amikor visszatért a palotába, rossz hírekkel várták a háremből: a szüzek,

akiket három hónappal ezelőtt raboltak el és hoztak Magnába, nem tudták meggyógyítani

férje impotenciáját.

Olyan keményen markolta széke karfáját, hogy belefájdult a keze. Nem kell új férj!

Egyetlen módja van, hogy a becsvágya teljesüljön, és a mennyek királynéja legyen:

gazdagabbnak kell lennie az isteneknél, és egyetlen módja van, hogy övé maradjon a kincs,

amelyet titokban összehordott leendő síremlékében: meg kell tartania az öreg Zabbait

hitveséül.

Lasha férje fittyet hányt a túlvilági életre meg az istenekre; megátalkodott vén kéjenc volt,

aki csak az evésnek-ivásnak és a nemi gyönyöröknek élt. Lasha már tizenkét éves, rideg

szívű, számító kis perszónaként elkezdte lassan, de tudatosan gyűjteni a vagyonát. Nem

szerette a férjét, érzéketlenül feküdt a karjában, és Zabbai az ágyasainál keresett kielégülést.

Amikor hadseregük gazdag zsákmánnyal tért meg valamely idegen királyság ellen indított

hadjáratából, Zabbait csak a foglyul ejtett nők érdekelték; ha a vazallus királyok sarcot

fizettek Magnának, Zabbai ügyet sem vetett az aranyra és az ékszerekre, annál inkább

felkeltette figyelmét az „eleven hús” – az ajándékba hozott lányok, asszonyok serege. És

amikor begyűjtötték az adót, Zabbai nem volt kíváncsi az elszámolásra, csak annyi pénzt

81

követelt, amennyiből fedezhette kicsapongásait. Minden kincs Lasha királynéhoz vándorolt,

akiből ily módon a világ egyik leggazdagabb asszonya lett.

A világ azonban nem tudta ezt, mivel Lasha szántszándékkal titokban tartotta. Míg más

uralkodók ragyogóan felékesítették palotáikat, eldicsekedve gazdagságukkal, Lasha a

következő életére tartogatta a kincseit. Palotája elég pompás volt ahhoz, hogy félelemmel

vegyes bámulatot ébresszen ellenségeiben, lenyűgözze a barátait és boldoggá tegye Zabbait,

de a Magnába áradó gazdagság fennmaradó része egyenesen Lasha síremlékébe ömlött, ahol

süketnéma őrök vigyázták éjjel-nappal, és vigyázzák mindaddig, amíg Lasha majd a hetedik

mennyországba lép, és elkápráztatja vele az isteneket.

Csak ezen az úton tudja biztosítani a helyét közöttük, mert nincs teremtett lény, aki olyan

kapzsi volna, mint az istenek. A kincseiért cserébe befogadják majd maguk közé, és az ég

trónusára ültetik, hogy uralkodjék a mennyben, elhomályosítva még Ízisz és Istár tündöklését

is. De most…

Zabbai impotenciája azt jelenti, hogy félre kell tenni az útból, mert egy nemzésre képtelen

király szerencsétlenséget hoz a városra. A király nemzőereje népe virágzásának feltétele; ha a

király férfiassága lehanyatlik, vele hanyatlik Magna is. És Zabbai félreállítása azt jelenti, hogy

új királyi hitvest kell Magnába hozni, aki Lashával együtt uralkodik majd. Egy férfierőtől és

becsvágytól duzzadó ifjú herceget, aki nyilván szemet vet majd a sír kincseire, és azokat a

maga céljaira akarja felhasználni.

Lasha ökölbe szorította a kezét, és rácsapott a szék karfájára.

Ostoba nőszemély! – szidta magát. Férjétől való viszolygásában elmulasztotta királyi

kötelességét. Foganhatott volna gyermeket Zabbaitól évekkel ezelőtt, akkor mostanra már

felnőtt volna a trónörökös herceg, s átvehetné az apja helyét – persze az anyja irányítása alatt.

De ő nem hált a férjével, csak amikor már késő volt, és akkor is csak azért, mert a főpap azt

mondta, hogy az Istennő szólott. Ennek az egyetlen egyesülésnek a gyümölcse a fia, de ő még

túl kicsi, messze van még a férfikortól és a férfierőtől, amelytől a város virágzása függ.

Lasha újból rávágott a karfára. Mi az oka, hogy a férje, aki mindeddig nemi ereje teljében

volt, hirtelen impotenssé vált?

– Üdvözöllek, úrnőm!

Lasha fölpillantott, és látta, hogy Allat főpapja lép be a szobába.

– Miért zavarsz ilyen szokatlan órán? – kérdezte bosszúsan.

A főpap vigyázott, hogy ne szemből közeledjék a királynéhoz. Kihallgatások alkalmával

Lasha királyné mindig úgy ült, hogy csak profilból láthassák. Ha azon kaptak valakit, hogy az

arcára néz, és főleg a vak szemét eltakaró óriási smaragdra, az illető halállal lakolt. A főpap

körülnézett a tágas hálószobában, amelyben tucatnyi lámpa égett, hogy elűzze az esős

alkonyat homályát. Udvaroncok és szolgálólányok vártak a királyné parancsaira; arcukon

idegesség vibrált.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mik a terveid királyi férjedet illetően. Magna népe

nyugtalankodik. A király impotenciáját baljós előjelnek tartják.

Lasha nem válaszolt. Ott ült magas trónusán, selymekbe burkolva, felékszerezve, lábát

selyempárnán nyugtatva, és kibámult az alkonyatba, amelynek sötét árnyai mintha

csúfolódtak volna vele.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi a terved az utolsó szűzzel.

A királyné megrezzent.

– Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.

– Az utolsó lányról. Nyilván valami különleges célra tartogatják.

Lasha most egyenesen a főpapra nézett, aki elővigyázatosan lesütötte a szemét.

– Hol van?

– A toronyban. – A főpap hangja sima volt. – Van a toronyban egy fiatal lány, aki nagyon

szép, és különleges elbánásban részesül. Senki sem láthatja.

82

– Honnan tudsz róla?

A főpap szenvtelenül megvonta a vállát.

– Sok barátom van, úrnőm. Aki a lány ételét készíti, aki az ajtaját őrzi éjjel és nappal. – És

vannak ellenségeim is, tette hozzá gondolatban, akiket szeretnék elpusztítani Féltékeny volt

Kazlah hatalmára, s ez a drága pénzen szerzett titkos értesülés talán épp a keresett fegyver.

– Ki tartja ott fogva?

– Kazlah, kegyelmes úrnőm.

Izgalom rebbent végig a szobán.

– Hozd elém a lányt! – parancsolta fojtott hangon Lasha királyné.

★

– Nem szólsz egy szót sem, akármi történik – oktatta a főpap Szelénét. – És nem nézel rá. Ha

a királyné arcára esik a pillantásod, meghalsz. Legjobb, ha a földre szegezed a tekinteted.

Szeléné elhaladt a folyosón várakozó szolgálattevők mellett, akik csodálkozva bámultak a

főpap kíséretében lévő, vékony, természetellenesen sápadt lányra. Mezítláb volt, egyszerű

darócruhában, hosszú, fekete haja szabadon lebegett, semmiféle csat nem díszítette – minden

bizonnyal egy fogoly és mégis valamilyen sajátos légkör lengte körül, valamiféle nyugodt

méltóság. Amikor beértek a királyné szobájába, Szeléné elámult; még sohasem látott ilyen

magas mennyezetet, ilyen vastag oszlopokat. Egy trónszék előtt térdre lökték.

– Ki vagy? – kérdezte egy éles hang hibátlan görög nyelven.

Szeléné a márványpadlóra meredt, és próbált a nyelvén úrrá lenni, de képtelen volt rá,

hogy megszólaljon.

– Beszélj, leány!

– Szeléné.

A pap meglökte.

– Mondd, hogy „úrnőm”!

– Szeléné, úrnőm.

– Ki az, aki fogva tart a toronyban? – kérdezte Lasha, és előrehajolt a trónján.

– N-nem… – Szeléné az ajkába harapott. A nyelve nem akart engedelmeskedni.

– Mi van vele? – kérdezte Lasha.

A főpap megint lökött egyet rajta.

– Beszélj!

Kérlek, ó, Ízisz, könyörgött hangtalanul Szeléné, oldd meg a nyelvemet! Ha ez az istenek

jele rajtam, ne engedd, hogy a vesztemet okozza.

– Ellenem mersz szegülni? – csattant Lasha hangja.

– N-nem… – próbálkozott kétségbeesetten Szeléné.

– Játszol velem? Beszélj, mert kitépetem a nyelvedet a szádból!

Szeléné lehunyta a szemét, és megpróbálta felidézni a léleklángot, de túlságosan rémült

volt. Szorosan lezárt szemhéja mögött nem volt más, csak sötétség. És akkor keblére

szorította a kezét, és kitapintotta a ruháján keresztül a Hórusz-szemet. Hirtelen Andreász

hangját hallotta: „A dolog nyitja, hogy ne gondolj arra, amit mondasz. Összpontosíts valami

egyébre, így a szavak maguktól, hibátlanul jönnek majd a szádra.”

A márványpadlóra meredt, és a kő erezetében egyszer csak kirajzolódott Andreász arca.

Szeléné rátapasztotta tekintetét; látta, hogy ott van, ő érte el, hogy ott legyen vele,

rámosolyogjon, bátorságot öntsön bele és oltalmazza a szerelmével.

– N-nem tudom, k-ki tart a toronyban, úrnőm.

– Egyedül vagy?

– Igen, úrnőm.

83

– Látogat valaki?

– Egy férfi, úrnőm.

– Mit csinál, amikor meglátogat?

– Kérdéseket tesz föl, úrnőm.

A királyné elnémult, mintha meglepődött volna a lány válaszán. Szeléné megborzongott; a

márványpadló hidege belemart a térdébe, és végigkúszott mezítelen lábán. Nem tudta, mit

várnak tőle, mit akar hallani ez az asszony. Talán valami rosszat mondott?

– Miről kérdez? – faggatta tovább a királyné.

– A gyógyításról.

– A gyógyításról?

– Gyógyszerekről kérdez, és hogy mire használják őket.

– Miért kérdez tőled ilyeneket?

Szeléné tétovázott, attól félt, ha rosszul válaszol, megbüntetik érte. Zúgott a feje.

– Mert gyógyász vagyok – mondta végül.

A királyné megint elhallgatott, és Szeléné érezte, hogy egész teste megfeszül a félelemtől.

– Mikor jöttél ebbe a városba?

– Augusztusban hoztak ide, úrnőm.

– Egyedül hoztak ide, vagy más lányokkal együtt?

– Másokkal együtt.

Lasha harmadszor is elhallgatott, és Szeléné minden ízében reszketni kezdett. Mi történt?

Miért hozták e különös asszony elé?

A férfi ezek szerint titokban tartotta fogva. De miért?

A nő hangjából haragot vélt kihallani. Most majd odalökik a katonáknak? Meggyalázzák,

mielőtt Andreász rátalálhatna?

Az Andreászt elébe varázsoló látomásra összpontosított, nyugalmat és erőt merített belőle.

– Azt mondod, hogy augusztusban jöttél. Az a férfi, aki fel szokott keresni,

lázbetegségekről is kérdezett? – szólalt meg újból az asszony.

– Igen, úrnőm.

– Gyermekek lázáról is?

– Igen, úrnőm.

– Mit mondtál neki, mit csináljon, hogy csillapodjon a gyerek láza?

– Azt mondtam, hogy a Hekaté-kúra leviszi a lázat.

– Hogyan kell ezt a kúrát alkalmazni?

– Folyadékban kell beadni a gyógyszert.

– Azonnal hozzátok elém Kazlahot! – parancsolta éles hangon a királyné.

Szeléné hallotta a szobából kiszaladó szandálos lábak lépteinek zaját. Még mindig térdelt.

Ájulás kerülgette.

Nyílt a terem ajtaja, és az ezt követő hang hallatán megfagyott ereiben a vér. Az ő hangja

volt.

– Igen, úrnőm – hallotta a rémálmaiban kísértő hangot. – A toronyban őriztem a lányt.

Amikor megtudtam, hogy jártas valamennyire az orvoslásban, úgy gondoltam, célszerű, ha

egy darabig még ott tartom.

– És távol tartod a királytól, akinek jussa lett volna rá?

Szelénének elakadt a szívverése. Tehát erre szánták! A király háremébe kellett volna

mennie, és most ez az asszony tesz róla, hogy tüstént oda is vigyék.

– Úgy vélekedtem, hogy a király bővében van a szüzeknek. A hercegre gondoltam.

– Vagyis a gyógymód nem a tiéd volt.

– Soha nem mondtam, hogy az enyém, úrnőm.

– Honnan szerezted az orvosságot? Elmondta neked a lány, hogyan kell elkészíteni?

Kazlah habozott, és amikor megszólalt, mintha gombóc lett volna a torkában.

84

– Az orvosság egy ládikában volt, amely a fogoly lánnyal egy időben került hozzám.

Szeléné fölkapta a fejét.

– Az én orvosságosládám! Szóval nem veszett el a sivatagban! Nálad van!

– Csönd legyen!

– Az az enyém! Az a láda az enyém! – Szeléné fölugrott. – Szóval ezért tetted fel azokat a

kérdéseket!

– Térdre! – morrant rá Kazlah, és megragadta a karját. De Szeléné kiszabadította magát a

szorításából.

– Vissza kell adnod! – sikoltotta. – Azon kívül semmim nincs a világon.

– Csillapítsátok le! – parancsolta Lasha királyné.

Szeléné kisiklott az utána kapkodó kezek közül.

– Úrnőm – kiáltotta, és egyenesen Lasha királynéra nézett. – Meg kell hallgatnod. Az az

orvosságosláda… – Döbbenten elnémult.

A királyné mint egy istenség ült aranytrónusán. Fejéről ezernyi aranygyöngyben végződő

fekete hajfonat csüngött le; karjai nem látszottak ki a karkötők és karperecek alól; válla szinte

meghajlott a drágakövekkel kirakott nyakláncok és nyakékek súlyától, és a fején rózsaszín

zafírokból készült korona tündöklött. Selyemruhát viselt. Szeléné nem hitt a szemének.

Antiochiában, ahol egy font selyem ára egyenlő volt egy font aranyéval, senki nem használta

azt ruhának.

De a királyné arca volt az, ami a legjobban megdöbbentette Szelénét.

Nem emberi arc volt.

Mésznél fehérebbre festették, az ajkakat pedig vérvörösre; az arccsontokat aranypor tette

hangsúlyossá, az orcák bemélyedését fekete festék. Ám Szelénét mégis mindenekelőtt a

szeme nyűgözte le. A jobb szemét vastagon kihúzták szénnel, és a szemhéját meg a szeme

alját csillogó zöldre festették. De a másik szeme! Nem is volt ott szem, csak egy óriási

smaragd a szeme helyén, aranysodrony keretben, finom művű aranypánttal az archoz erősítve.

Szeléné csak bámult, kővé dermedten.

Egy durva kéz térdre taszította, egy hang a fülébe suttogott:

– Ezt most megcsináltad! Elvágják a nyakadat, mert a királynéra merészeltél nézni.

– Mit bámulsz? – rivallt rá Lasha.

– A szemed, úrnőm – mondta Szeléné. A szobában lévők levegő után kapkodtak. Még

Kazlah sem mert megmoccanni.

– Mi van a szememmel? – A királyné hangja metszett.

– Anyám egyiptomi javasasszony volt, úrnőm, ősi titkok tudója. Egyiptomban rengeteg a

szembetegség. Anyám sokféle gyógymódot ismert.

A királyné alig észrevehetően előredőlt, az ezernyi ékszer visszfénye megcsillant a falakon

és a mennyezeten.

– Miféle gyógymódokat? – kérdezte.

– Olyanokat is, amelyek a vakságot gyógyítják. Bizonyos esetekben van mód a

gyógyítására.

– Hogyan csinálják?

– Egy tűvel.

Szeléné föltartott fejjel nézett a királynéra. Nem csinált semmi rosszat. Csak megmondta

az igazat. Mera mindig arra tanította, hogy a becsületes szándékból fakadó őszinte szavak

sohasem hozhatnak bajt az emberre.

Végül a királyné újból megszólalt, és négy kurta szava úgy érte az udvaroncok hadát, mint

a villámcsapás.

– Meg fogsz gyógyítani engem!

Szeléné úgy érezte, mindjárt elhagyja az ereje.

– Úrnőm, lehet, hogy a te vakságod nem gyógyítható.

85

A királyné rá sem hederített.

– Te mentetted meg a fiam életét, és te fogod visszaadni a látásomat. Küldjetek a

csillagászért – parancsolta éles hangon. – Jósoljon az előjelekből!

– De úrnőm – erősködött Szeléné –, még ha segít is a tű, nem mindig sikerül a látást

helyreállítani.

– A látással nincs gondom – intette le a királyné. – A jó szememmel kitűnően látok. De a

másik szemem torz. A torzsága az, amit meg fogsz gyógyítani, hogy többé ne kelljen a

szememet elrejtenem az emberek elől. Most menj, és készülj fel!

Amikor Szeléné elhaladt Kazlah mellett, az a fülébe súgta:

– Most aztán megnézheted magad. Mellettem biztonságban voltál, de a dölyfösséged a

hóhérod lesz.

86

Huszonkettő

Szelénének minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugalomra kényszerítse magát; olyan

ideges volt, hogy reszketett a keze az előkészületek közben.

Ez minden bizonnyal jel az istenektől. Biztosan ki akarják szabadítani ebből a szörnyű

fogságból, és megmutatják a kivezető utat. Ez a válaszuk az imáira. Visszaadni valakinek a

látását csodálatos és óriási dolog, és Szelénének nem volt kétsége, hogy a királyné

méltóképpen meg fogja jutalmazni érte. Csak a szabadságot kérem cserébe, gondolta,

miközben megmosta a kezét, és kikészítette a tűket a műtéthez.

Olyannyira eltöltötte az öröm, oly mohón vágyott rá, hogy elkerüljön erről a helyről, hogy

alig tudott a munkájára figyelni. Pedig még sohasem hajtott végre ilyen operációt.

– Tűzre van szükségem Ízisz templomából – mondta a szolgálatára rendelt rabszolganőnek.

A rabszolganő, aki nem tudott beszélni, gesztusokkal adta értésére, hogy Ízisz ismeretlen

Magnában, s Állat félholdjelképére mutatott, amelyet a nyakában viselt.

– Jó, akkor a te istenedtől hozz tüzet!

Boldogan tapogatta végig orvosságosládikája tartalmát; úgy üdvözölt minden darabot, mint

hazatérő régi barátot: a kakukkfüves csuprot, a kis zsák pitypanggyökeret, a fadobozban

őrzött értékes szárított levendulát.

Most látta csak, hogy ezeket hozta oda neki Kazlah a különböző alkalmakkor, és ő nem

ismerte fel a saját, nagy gonddal szedett és szárított gyógynövényeit. A pozdor levelei

mindenütt a világon egyformák; amikor Kazlah megkérdezte, mire használatosak, ő azt

felelte, hogy pépes borogatást kell csinálni belőlük vágott és égési sebekre, és nem tudta, hogy

azokról a levelekről beszél, amelyeket saját kezével ápolt és gyűjtött össze.

A rabszolganő visszatért a templomból a szent tűzzel, és Szeléné fölrakott a tűzre egy

bögrényi vizet. Amikor a víz felforrt, óvatosan beleöntött egy adag ánizsmagot, és közben ezt

mormolta:

– Ánizs gyógyító szelleme, kelj életre ebben a teában!

Aztán félrerakta a főzetet, hogy hűljön. Csak a műtét után lesz rá szükség: ezzel öblíti ki a

szemet, hogy távol tartsa a fertőzés ártó szellemeit.

Szeléné végül a hályog eltávolítására szolgáló tűre fordította figyelmét.

Még sohasem használta, de számos alkalommal látta, hogyan szedi le a hályogot az anyja.

A tenyerén fekvő hosszú, finom tűre bámult, amely olyan könnyű volt, mint a pillangó

szárnya, és egyszersmind a palota öles falainál is súlyosabb, mert a vékony bronznak

hatalmában állt, hogy visszaadja a látást, vagy örökre elpusztítsa.

Szeléné letette a tűt a tűz mellé, és számba vette, mire is vállalkozott. Ha biztos és ügyes

lesz a keze, és a műtét sikerül, hamarosan hazafelé vezethet az útja. De ha hibázik, akkor

elveszett.

Fölemelte a kezét, és kitapogatta ruhája alatt a Hórusz-szemet. Ha igaz, hogy az istenek

leszármazottja vagyok, akkor ma éjjel ők vezérlik majd a kezemet – gondolta. Nem azért

hoztak erre a helyre, hogy itt leljem halálomat. Rendeltetésem van az életben, ki kell

derítenem, ki vagyok. Újból rá kell találnom Andreászra, és ehhez meg kell nyílnia előttem a

szabadulás útjának.

– Tűz szent szelleme – mormolta, miközben a tűzbe tartotta a tűt –, tisztítsd meg ezt a tűt,

és űzd el a gonosz démonokat, akik betegséget és halált hoznak az emberekre!

87

Lehunyta a szemét, és benső erejét a kezébe sűrítette. Különös érzés fogta el; mintha új

életre támadt volna, és a fogság nem lett volna más, mint álombeli közjáték, az előkészület

időszaka.

Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ez a három hónap volt szellemi-lelki beavattatása,

amelynek a hegyekben kellett volna megtörténnie, anyja útmutatásával. Most értette meg,

hogy az istenek rendelésére került ide, hogy eleget tegyen a végső rítusnak: most először fog

teljesen egyedül gyógyítani, senki sem lesz mellette, hogy segítsen, sem Mera, sem Andreász.

És ő készen állt, hogy csupán tudására és orvosságosládájára támaszkodva átlépjen a

küszöbön, s megízlelje a függetlenséget. Végre igazi gyógyász lesz.

★

– Szürkehályognak nevezik – hallotta Szeléné Kazlah lágy orrhangját, amikor belépett a

hálószobába. – Egy vékony hártya a pupillán. Megakadályozza a látást, és használhatatlanná

teszi a szemet.

A királyné türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta. Őt nem a látás érdekelte; elegendő

volt neki, amennyit a másik szemével látott. A csúf felhő keserítette el, amely lassanként

bevonta a szemét, arcát torzzá és visszataszítóvá tette. Akkor kezdte viselni a smaragdot, és

azóta senki emberfia, még Zabbai király sem látta a szemét.

Szeléné előrelépett, és orvosságosládáját a királyné fekhelye melletti asztalkára tette.

Mögötte egy rabszolga hozta a szent tüzet.

– Vízre és szappanra van szükségem – mondta Szeléné.

– Minek? – morogta Kazlah.

– Hogy megmossam a kezemet.

Kazlah gyanakodva pillantott rá.

– Ez az egyiptomi gyakorlat.

– Hozzátok, amit akar! – förmedt rá Kazlahra a királyné.

Szeléné kinyitotta az orvosságosládát.

– Hozna valaki egy serleg bort a királynénak?

Kivett egy kis agyagtégelyt, és a világosság felé fordította, hogy lássa a feliratát. A

nadragulya jelképe volt belevésve, és alatta a gonoszt jelentő egyiptomi hieroglifa,

figyelmeztetésül, hogy a tégely tartalma halálos méreg.

Amikor a bort meghozták, Szeléné beleöntött valamennyit a nadragulyából egy vászonnal

kibélelt, apró réztölcsérbe, és a tölcsért a serleg fölé tartotta. Az udvaroncok és szolgák némán

figyelték, ahogy mozdulatlanul tartja a tölcsért a bor fölött, és látszólag semmit sem csinál.

Egy perc múlva megjelent egy csepp a tölcsér aljánál, és belepottyant a borba. Szeléné csak

állt, moccanás nélkül, a tölcsérrel a kezében, és nem vette le róla a tekintetét. Újabb csepp

keletkezett és hullott a borba. Aztán végül egy harmadik.

Ekkor Szeléné gyorsan elvette a tölcsért, és a nadragulyás tégely szájához illesztette, hogy

ne vesszen kárba, ami az értékes narkotikumból megmaradt. Aztán fölemelte a serleget, és

finoman rázogatta, hogy összekeveredjen az orvosság a borral. A nadragulya biztonságos

használata volt az első dolog, amire anyja megtanította. Helyesen adagolva álmot hoz és elűzi

a fájdalmat; néhány csöppel több már mérgez.

Szeléné odanyújtotta a serleget Lasha egyik udvarhölgyének.

– Add oda a királynénak, hogy igya meg.

Az asszony helyett azonban Kazlah vette el, és gyanakodva megkérdezte:

– Ez mi?

Szeléné ránézett a férfira, aki három hónapig rettegésben tartotta.

– Titok – jelentette ki.

88

– Adjátok ide – mondta türelmetlenül a királyné, aki már alig várta, hogy a műtétre sor

kerüljön. Ez a hibás beszédű lány megmentette a fia életét; Lasha megbízott benne.

Szeléné figyelte a királynét, amint iszik, s váratlanul elfogta a rémület. Az előkészületek

alatt csak az antiochiai út és Andreász lebegett lelki szemei előtt, de most, látva, hogy

elnehezülnek a királyné pillái, és feje hátrahanyatlik a párnára, tudatára ébredt, hogy mire

készül: bele kell döfnie ennek az asszonynak a szemébe egy esetleg halált okozó tűt.

Mi történik velem, ha hibázom? – rémült el hirtelen.

Kazlahra pillantott, akinek dühében vékony fehér csíkká keskenyedett az ajka, és felötlött

benne a gondolat: Mi lesz, ha a kezére adnak büntetésül?

– A királyné alszik – mondta az udvarhölgy.

Szeléné lehunyta a szemét. Megpróbálta előhívni magában jobb keze képét, a tűvel együtt,

amelyet tartani fog, és igyekezett felidézni, hogyan is csinálta az ilyen műtéteket az anyja. Ha

rossz helyre megy a tű, nagy kárt okozhat: belefúródhat a szemgolyóba úgy, hogy kifolyik a

benne lévő kocsonyás anyag, és csúnyán összelappad a szem; kiválthat erős vérzést, amelyet

lehetetlen elállítani, vagy ami mindennél rosszabb, túl mélyre hatolhat, és véletlenül

megsértve a nyúltagyat, azonnali halált okozhat.

Szeléné ökölbe szorította a kezét, hogy úrrá legyen reszketésén. Ahhoz, hogy a műtét

sikerüljön, biztos kézre van szüksége. De minél kétségbeesettebben igyekezett összeszedni

magát, csak annál jobban remegett.

– Mire vársz? – ripakodott rá Kazlah.

Szeléné vett egy mély lélegzetet, és anyjára gondolva kézbe fogta a hályogleszedő tűt,

aztán odalépett az alvó királynéhoz. Ilyen közelről erősen látszottak az évek mély barázdái a

púderes arcon, a ráncok, amelyeket Lashának végtelen hiúságában mesteri ügyességgel

sikerült elkendőznie. Szeléné bal kezét a királyné homlokára helyezte, hüvelyk- és

mutatóujjával nagyon finoman és óvatosan szétnyitotta a szemhéjakat. A beteg szem, amely

valaha gyönyörű volt, most vakon meredt rá egy vastag hártya homályos börtönéből.

A hályog eltávolításának egyszerű volt a módja – a tű hegyével meg kellett nyomni a

hályogos szemlencsét, mire az kifordult a tokjából és visszaúszott a csarnokvízbe. Szeléné

számtalanszor megfigyelte anyját munka közben, és néhány alkalommal annak is tanúja

lehetett, hogy a látás a hályog eltávolítását követően tökéletesen helyreállt. Maga az eljárás

nem volt bonyolult, a tűt vezető kéz ügyességén múlt a siker vagy kudarc.

Először Allat szent tüzébe tartotta a tűt, hogy elűzze az ártó szellemeket, aztán lélegzetét

visszafojtva Lasha szeméhez érintette.

Hirtelen megtorpant. Biztos, hogy ez nem a jó szög. Visszahúzta a tűt, és szemügyre vette

a szemgolyó körvonalát, hogy meghatározza a beavatkozásra alkalmas pontot. Itt lesz,

állapította meg. Közvetlenül az írisznél. De megint csak visszarettent. Nem, ez sem jó.

Fölülről, a szemgolyó tetején keresztül kell bevezetni a tűt, vagy alulról fölfelé? Nem

emlékszem! Anyám, segíts!

– Mi az, miért tétovázol? – sürgette Kazlah.

A lány elhatározta, hogy nem törődik vele. Újra a szemhez érintette a tű hegyét, ezúttal az

üvegszerű felszínhez. Igen, ez az, mondta magának. Nyomd meg a hegyével könnyedén! Most!

Megremegett a keze, mire gyorsan visszarántotta, immár harmadszor is.

Nem tudom megcsinálni, gondolta pánikba esve. Nem vagyok rá képes!

Ekkor váratlanul fölmerült benne valami, amire nagyon régen tanította Mera. Szeléné

kilencéves volt, amikor anyja egy napon így szólt hozzá:

– Keltsd életre a belső világodat, kislányom! Képzelj el egy ösvényt, amely a külső

világból vezet a bensődbe. Ez az út tele van kanyarokkal, hegyeken kapaszkodik át, és

keresztülszeli a sötétséget. De van valami az út végén, mélyen a lelkedben. Ezért indulsz

útnak, ezt kell elérned. El kell érned…

89

És Szeléné meglátta. Egy apró, kékesfehér láng volt, nem nagyobb, mint egy tűzből való

könnycsepp, ott reszketett a sötétségben. Szeléné akkor elájult, kilencéves kis teste nem bírta

a belső utazás megterhelését. De most már képes volt rá, hogy elviselje: felidézte a lángot, és

az ragyogva égett a képzeletbeli sötétségben, melege és fénye elűzött minden rettegést.

Szeléné lenézett a királyné szemére. Teste tökéletesen mozdulatlan volt, csak a láng

lobogott benne eleven erővel. Miközben fogva tartotta a lángot lelki szemével, újra hallotta az

anyja hangját a múlt végtelen távolából:

– A tűnek fölülről kell behatolnia – oktatta őt Mera. – Pontosan az írisz színes részének a

szegélyénél. A tűt mindig a szem felszínére merőlegesen tartsd.

A lángra összpontosítva óvatosan az írisz széléhez érintette a tűt, és gyönge nyomást

gyakorolt rá. Lassan, szinte észrevehetetlenül megmozdult a hályog.

Szeléné állandósította a nyomást; figyelme az elméjében lobogó lángra irányult, a királyné

arcát is azon keresztül látta.

Egyetlen hang sem hallatszott a szobában; még az eső vad zuhogása is alábbhagyott,

mintha az istenek parancsára az egész mindenség visszatartaná a lélegzetét. Az ezernyi lámpa

fénye szeszélyes árnyakat vetve, villódzva táncolt a falakon. Ha valaki belépett volna a

szobába, mozdulatlanságba merevedett tabló tárul eléje; a hosszú köntösbe öltözött udvari

szolgálattevők, a jósok, fejükön csúcsos süveggel, a néma szolgák és őrök mind moccanás

nélkül figyelték a fogoly lány látszólag mozdulatlan kezét.

Ahogy a tű egyre mélyebbre hatolt, az elszürkült lencse lassan elvált a tokjától, és immár

ártalmatlanná válva, alig észlelhető cuppanással belesiklott a csarnokvízbe.

Szeléné visszahúzta a tűt, és fölemelte a kezét.

– Kész – mondta.

90

Huszonhárom

Amikor Lasha királyné fölébredt, és végigtapogatta az arcát, érezte, hogy a smaragd megint

ott van a szemén. Ekkor egy ismerős, erős kéz fogta meg a kezét. Kazlah volt az.

– Mi történt? – kérdezte kábán a királyné.

– Túl vagy rajta.

– Sikerült?

– Azt neked kell megmondanod, úrnőm.

Miután egy erős tea végleg magához térítette Lashát, és legbenső udvarhölgyei

segítségével már fel tudott ülni, első dolga volt, hogy tükröt kérjen.

Szeléné feszült izgalommal figyelte a szoba sarkából, ahogy a smaragdot eltávolítják a

királyné szeméről. Lasha jobb kezébe vette a csiszolt bronztükröt, a ballal pedig az arcához

emelt egy kicsiny olajlámpást, abból a fajtából, amelynek vászonkanóca lassú, de állandó

lánggal ég. Amikor a fény már közelről érte, kinyitotta a szemét.

De nyomban az arca elé kapta a karját, s a tükör kiesett a kezéből.

– Fáj! – sikoltotta, kezével eltakarva a bal szemét. – Nagyon fáj!

Riadt mozgolódás támadt a szobában.

Szeléné megdermedt. Az nem lehet, hogy fájjon, gondolta ijedten. A műtét nem járt vérrel,

a szem sértetlen maradt. Legalábbis, amikor utoljára látta, sértetlen volt; igaz, hogy azóta több

mint egy óra eltelt, és közben, míg mindenki a királyné ébredésére várt, Kazlah többször is a

királyné arca fölé hajolt, látszólag azért, hogy megvizsgálja a szemet.

– Adjátok ide a tükröt! – parancsolta a királyné.

– Úrnőm, a műtét nyilvánvalóan nem sikerült.

Lasha kinyújtotta a kezét a tükör után. Ezúttal csak annyi fény érte a szemét, amennyit a

szoba természetes világítása adott, és noha először hunyorgott, nem engedte ki kezéből a

tükröt.

– A fájdalom elmúlt – jelentette ki. – Csak a lámpa fényessége volt az, ami a szemem

bántotta. – Aztán még hozzátette: – Ez igazi csoda! Látok!

Izgatott zsongással telt meg a szoba, de a királyné egy kézmozdulattal csöndet parancsolt.

– Az istenek megáldanak azért, amit cselekedtél – mondta Szelenének. – Lépj elő,

gyermekem, mert szeretnélek illőn megjutalmazni.

Szelené szíve majd kiugrott a helyéből. Holnap! – gondolta örömtől repesve. Azt kérem,

hogy holnap hajnalhasadtával indulhassak.

– Allat irgalmas – folytatta Lasha királyné –, és hálából, amiért ilyen nagy jót tettél velem,

fájdalom nélküli lesz a halálod.

Szelené csak bámult rá, semmit sem értett. Kazlah intett az ajtóban álló őröknek –

mozdulatából gonosz fenyegetés áradt –, és a következő pillanatban durva kezek ragadták

meg a lányt.

Mialatt az egyik őr hátrakötötte a kezét, a másik előszedett egy rövid pengéjű kést, és

levágta derékig érő haját. Olyan gyorsan történt mindez, hogy Szelené föl sem tudott ocsúdni;

térdre lökték a királyné előtt, és egy kábítószeres borral teli serleget nyomtak a szájához.

– Szerencsés vagy. Valóban nagyon szerencsés – mondta a királyné, miközben Szelené

hitetlenkedve bámult föl rá.

A Lasha oldalán álló főgyógyász pillantása azonban mindent megmagyarázott: halál az

osztályrésze az olyanoknak, mint te, akik kezükkel illették a királyné személyét.

91

– Várjatok! – kiáltotta Szelené.

A királyné nem hallgatott rá. Kezét az ég felé emelve imát mormolt az Istennőnek, s

eközben a két néma őr elfoglalta helyét Szelené mellett. A lány látta, ahogy az egyik magasba

emeli a kardját.

– Ne… – suttogta, amint egy súlyos kéz előrehajlította a fejét.

Le fogják fejezni!

– Könyörgöm – suttogta, amint megpillantotta a fénylő padlón a lecsapni készülő kard

iszonyú árnyékát. És amikor az éles penge könnyű csókját érezte a nyakán, megingott a

csapás alatt, amely végül nem sújtott le rá.

Aztán valahonnan nagyon messziről hallotta, amint Lasha királyné így szól:

– Kelj fel, Fortuna! – Érezte, hogy az őrök kioldozzák a kötelékeit. Döbbenten meredt a

királynéra, miközben az őrök felsegítették és két oldalról támogatták, mert nem tartotta meg a

lába.

– Antiochiai Szelené halott – jelentette ki a királyné. – Foglald írásba – intett az udvari

írnoknak. – A mai napon megszületett magnai Fortuna. Lépj elém, gyermekem!

Szelené, még mindig az őrök segítségére szorulva, odatámolygott a trónhoz, és csak

kábultan bámult, amikor a királyné, leszállt trónjáról, odalépett hozzá, és végigmérte újszülött

alattvalóját két tiszta, tökéletesen látó szemével.

– Fortunának neveztelek el, mert te vagy az én jó szerencsém. Mostantól fogva ez a neved.

Szelené meghalt; te újraszülettél.

Csillogott valami a királyné kezében: egy rubinokkal kirakott arany nyaklánc. Szelené

nyaka köré fűzte, a szimbolikus lefejezés jelképeként.

Aztán hátralépett, kitárta a karját, és Szelené iszonyattal hallotta a szavait:

– Mostantól fogva örökre velem maradsz, magnai Fortuna. A mai napon megkezdődött új

életed a palotámban.

III. RÉSZ

MAGNA

93

Huszonnégy

Semmi más nem járt Szelené fejében, csak a szökés. Csak el Magnából, vissza Andreászhoz,

vissza a sorsához vezető útra.

Óriási volt a kockázat.

Ott volt először is az a veszély, hogy elfogják, amikor megpróbál a palotából kijutni. Lasha

iszonyatos büntetéseket eszelt ki azok számára, akik dacolni merészeltek vele. Szelenének

eszébe jutott a szerencsétlen szolgálólány, aki meg akart szökni a testőrség egyik tisztjével – a

férfit kiherélték, a lányt élve eltemették. Aztán, ha kijut is a palotából, a falakon kívül ott van

a skorpióktól és rablóktól hemzsegő, félelmetes sivatag. Őt azonban semmi sem riaszthatja

vissza. A királyné és testőrei nem állhatnak közéje és a sorsa közé, gondolta, amint a hárem

felé sietett. Az elkényeztetett királyi fenségek képzelt betegségeivel foglalkozni nem

gyógyítás. Szilárdan hitte, hogy az emberi szenvedés enyhítésének szent hivatása várja a

világban. De soha nem válhat valóra ez a vágya, ha nem találja meg az utat vissza

Andreászhoz és az aranygyűrűhöz, amely Mera szerint mindent elmond majd neki a sorsáról.

Lasha visszavonult a lakosztályába az egyik szeretőjével, egy fiatal fiúval, akit nemrég

hozatott magának a városból. Szelené mindig kihasználta ezeket az alkalmakat, hogy

meglátogassa a király háremében egyetlen barátnőjét, Samiát, a hindu lányt, akivel együtt

fogták el két esztendeje. És itt, a hárem lótuszvirágos medencéjének nyugalmában, mialatt a

többi nő a hőségtől elbágyadva végigaludta a délutánt, ők ketten a menekülést latolgatták.

Szelené a „kivégzését” követő hónapban, amikor az egész palota lázasan készülődött a téli

napforduló megünneplésére, újra összekerült Samiával. Akárcsak az összes többi nő, akit

azért fogtak el, hogy újraélesszék Zabbai király férfiasságát, Samia is kudarcot vallott.

Elküldték a hárembe, többé nem törődtek vele, és megfeledkeztek róla. A két lány nyomban

terveket kezdett szőni a szökésről; az eltelt hónapok alatt jóformán másról sem beszéltek.

Szelené hátralesett. Mindenütt kémek és ellenségek vették körül. A királyné pártfogása

nem jelentett feltétlen biztonságot, különösen, ha valakinek a legfőbb ellensége majdnem

akkora hatalmasság volt, mint maga a királyné. Egy olyan ember, aki mindent látott, mindent

hallott, mindent tudott, s akit csak az éltetett, hogy bosszút álljon a lányon, aki megalázta:

Kazlah, a főgyógyász.

Ahogy Szelené elsietett a kertbe nyíló kapu mellett, hirtelen mély szomorúság fogta el. A

verőfény arra a napra emlékeztette, amikor először találkozott Andreásszal, két évvel ezelőtt.

Pár nap választotta el a tizenhatodik születésnapjától, és úgy érezte, előtte az élet.

Mi lehet a szerelmesemmel? – gondolta. Vajon még mindig keres? Vagy már elfelejtett?

Nem, ő soha nem felejt el; össze vagyunk kötve, örökre.

Az emberek fejbólintással üdvözölték, amint elhaladtak mellette, elismerve ezzel a rangját,

amely a királyné személyes szolgálatára rendelt gyógyászként megillette. Szelené látszólag

semmiben sem különbözött a fényűző udvar többi tagjától. Mint minden nő az udvarban, ő is

fátylat viselt arca alsó része előtt, a Magnában érvényesülő erős arábiai hatás bizonyítékaként.

Szoros fonatokba fogott fekete haját, amely most már a vállán túl ért, felkötötte egy

levendulaszínű fátyol alá. Homlokán aranypénzfüzér csillogott, hullámzó bő ruháját derékban

ékkövekkel kivert öv fogta össze, s a királyné parancsára, életében először, arcfestéket és

illatszereket használt.

Ahogy közeledett a háremhez, lelassította lépteit, és a mögötte loholó három rabszolga

egymásnak ütközött. Mindenhová rabszolgák kísérték; egész nap nem mozdultak mellőle,

94

kémkedtek utána, árgus szemmel lestek minden mozdulatát, és beárulták a királynénak.

Valamelyik rabszolga megtalálta Andreásznak írt levelét, amelyet ki akart csempészni a

palotából, hogy odaadja egy Antiochiába készülő utazónak, és elvitte Lashának. Azóta soha,

egyetlen percre sem lehetett egyedül, még a fürdőben, és az udvar betegeinek kezelése közben

sem.

Két őr kinyitotta a hárembe vezető hatalmas kettős ajtót, aztán kitárult előtte a belső ajtó is,

amelyet eunuchok őriztek. Szelené kinn hagyta rabszolgáit, akiknek ide tilos volt belépniük,

így végre egyedül maradt, és belépett a délutáni nap fényében fürdő, gyönyörű terembe.

Leeresztette a fátylát, és rámosolygott az üdvözlésére siető szép, fiatal eunuchra, akinek

szemében tiszta lélek tüze ragyogott. Dárius nemrég került a Zabbai háremét vigyázó

eunuchok sorába, és alig néhány hét alatt számtalan szereleméhes szív lobbant lángra iránta.

Dáriust egészen kicsi korában adták el rabszolgának, úgyhogy csak elmosódó emlékképei

maradtak egy nagy házhoz tartozó udvarról, egy daloló asszonyról és egy zöld folyóról, amely

egy magas falon túl kanyargott. Sokszor visszatért egy rémálma: kezek ragadják meg, zsákot

húznak a fejére, és hosszú lovaglás következik, amely egyre messzebb viszi a zöld folyótól.

Azután más kisfiúk társaságában találja magát, és végül jön az ismétlődő lidércnyomás, a vér

és fájdalom, amely annyira megfoghatatlan, hogy már nem is valóságos, felépülve rémülten

fedezi fel: megcsonkították a testét. De mindez olyan réges-rég történt, hogy Dárius nem

biztos benne, mi volt álom, és mi volt valóság. Csak a jelen az, ami kézzelfogható: miután

éveken át egyik gazdától a másikig hányódott, Magna királyi háremében kötött ki ez az

érzékeny lelkű fiatalember, aki magányos évek sötét alagútját látta maga előtt, ha a jövőjébe

tekintett.

A hárem elbűvölte, ugyanakkor taszította is Szelenét.

Úgy érezte, természetellenes ilyen bezártságban élni. Ezeknek a nőknek a jó része még a

nehéz, boltozatos ajtón túl kezdődő folyosót sem látta, amióta kisgyermekként a hárembe

került; voltak, akik már itt születtek, és egész életükben csak a belső kert fölött kéklő

zsebkendőnyi darabkát látták az égből. Fiatal és öreg asszonyok éltek itt, szépek és

jelentéktelen külsejűek, ostobák és éles eszűek. Napjaikat azzal töltötték, hogy az illatosított

fürdőkben heverésztek, fecsegtek, a kisgyerekeket dajkálták, és legfőképpen epekedtek. Nem

csoda hát, hogy a hárem a pletykák és cselszövések melegágya volt; szerelmi szálak

szövődtek a nők között, akadt bőven féltékenykedés, és egy-egy jóképű eunuch ádáz

gyűlölködésre és vetélkedésre sarkallta az egész háremet.

Egy ilyen fiatalember, ha akarta, könnyen kihasználhatta ezt a helyzetet. Sok eunuch a

saját javára kamatoztatta vonzerejét; egyik-másik háremhölgy igen gazdag és befolyásos volt,

lévén valamelyik keleti uralkodó testvérhúga vagy lánya. Dárius, szerencséjére, azok közé a

kasztráltak közé tartozott, akiket csak a nemzőképességüktől fosztottak meg, a férfiasságuktól

nem. Zabbai király nem bánta, ha a háremében lévő nőknek férfi szeretőjük van, annak a

lehetőségét viszont kiküszöbölte, hogy teherbe essenek. Az eunuchok másik,

balszerencsésebb részét, így a palota ajtajainál strázsáló őröket, teljesen megfosztották a nemi

szervüktől, úgyhogy minden tekintetben elvesztek a nők számára.

Dárius azonban nem akart belekeveredni az udvari intrikákba és cselszövésekbe, nem akart

vonzerejével külön előnyöket szerezni magának, mert aznap éjszaka, amikor a palotába

hozták, életében először szerelmes lett.

Most őszinte baráti kézszorítással üdvözölte Szelenét.

– Biztonságban vagyunk itt? – kérdezte a lány, és aggódva pillantott körül. Dárius

bólintott, és jelezte, hogy Samia a lótuszvirágos medencénél van.

Dárius, mint az udvarnál a legtöbben, tartott kicsit Szelenétől. Még nem volt a palota

lakója Lasha királyné szemműtétjének idején, sem abban az időben, amikor Zabbai király

férfiassága visszatért, de hallomásból értesült róla, hogyan gyógyította meg ez az

95

Antiochiából való fiatal nő a királyi fenségeket. Azt suttogták a palotában, hogy Fortuna

ereiben egy régi egyiptomi varázslónő vére folyik.

Szelené intett Samiának. Ő volt az a lány, aki azon az első, borzalmas éjszakán segített

neki bekötözni a többiek sebeit. És osztozott vele a kétségbeesésben és fájdalomban, amikor a

szüzeket egymás után elvitték a királynak. Samia az utolsók között volt, akiknek menniük

kellett, és a két lány zokogva borult egymás nyakába a búcsúzáskor. A közös fogság

eltéphetetlen kötelékkel fűzte össze őket; Samia volt Szelené első igazi barátnője.

Átölelték egymást, és a látogató leült a medence szélére; már alig várta, hogy közölhesse

az új híreket barátnőjével.

– Két hét, és itt lesznek – hadarta sietősen, hátratekingetve a válla fölött. Dárius az árkádok

alatt őrködött. – Küldöttség jön Rómából, óriási kísérettel. Egy egész új szárnyat nyitnak meg

részükre a palotában. Gondolj bele, Samia! A palotát fenekestől felforgatják. A nagy

zűrzavarban biztosan adódik lehetőség a szökésre.

Samia föltekintett, és Szelené látta, hogy sír.

– Már tudok a rómaiakról – felelte erőtlen hangon, és sóvárgó pillantása Dáriust kereste. –

Elviszik magukkal imádott Dáriusomat.

Szelené döbbenten megfordult, és csak most vette észre az eunuch boldogtalan

arckifejezését.

– Hogyhogy? – suttogta elképedve.

Könnyek tolultak a lány szemébe.

– A király húsz ágyasát ajándékba küldi Tiberius császárnak. Dáriust jelölték ki, hogy

elkísérje őket.

Szelené dermedten roskadt vissza a helyére.

– Rómába viszik Dáriust?

A lótuszos medence napfénytől csillogó vizére bámult, amely aranylón villant fel,

valahányszor egy hal a felszínhez közeledett. Felidézte emlékezetében azt az éjszakát, amikor

megismerte Dáriust, négy hónappal azelőtt. Titkos üzenetet kapott Samiától, amely szájról

szájra szállva jutott el hozzá: az eunuch az őrnek adta tovább, az őr meg a szolgának. Szelené

vigyázva lopakodott végig a sötét folyosókon, remélve, hogy a királyné nem ébred fel, és nem

követeli, hogy mondja meg, merre járt. Ennek a kertnek a végében, egy fűzfa alatt talált rá a

barátnőjére, amint a szemerkélő esőtől vizesen ölében ringatta az aznap érkezett fiatal eunuch

eszméletlen testét. Dárius egy selyemfátyollal felakasztotta magát, de Samia véletlenül

rátalált, és levágta a fűzfáról. A két lány együttes erővel hozta vissza az életbe, és ápolta, amíg

fel nem épült.

Szelené szívéhez nagyon közel állt a két ifjú szerelmes. Csak ők ketten ismerték a

történetét – ők tudtak csak Andreászról és a barátnőjüket vezérlő célkitűzésről. Ők voltak az

egyedüliek, akik Szelenének hívták, és nem azon a gyűlöletes néven Fortunának. Az, hogy

ismerték a titkát, és valódi nevén szólították, azzal az érzéssel ajándékozta meg a lányt, hogy

sikerült megőriznie a múltját, amelyet Lasha megpróbált elrabolni tőle.

– Kell lennie valamilyen módnak, hogy vele mehess – mondta barátnőjének.

Samia azonban megrázta a fejét.

– Semmilyen mód nincs rá. Az istenek elhagytak engem…

– Csatlakozz a nők csoportjához! – súgta Szelené. – Menj el velük Rómába!

– Csak húszan mennek. Az őrök meg fogják számolni őket, és kiderül, ha eggyel többen

vannak.

– Akkor vesztegesd meg valamelyiküket, és foglald el a helyét.

Samia újból megrázta a fejét, még sokkal határozottabban.

– Szelené, azt hiszed, én nem gondoltam minderre? Körbekérdezősködtem, de mindegyik

menni akar. Nem tudok annyit fizetni, hogy átengedjék a helyüket. Valamennyien látni

akarják Rómát.

96

Szelené megfordult, és újra Dáriusra nézett. Azon a napon, amikor a fiatal eunuchot a

palotába hozták, teste kék-zöld foltokkal, az őrök fajtalankodásának nyomaival volt tele. A

nők köréje sereglettek, körülmustrálták, megjegyzéseket tettek rá, csak fokozták szégyenét.

Úgy érezte, még a halál is jobb nyomorúságos életénél, és még aznap éjjel kilopózott a

fűzfához a selyemhurokkal. Ám az azóta eltelt négy hónap alatt Samia és Szelené

megtanította arra, hogy merjen szeretni és újra bízni, élvezze az apró örömöket, amelyeket az

élet kínál, és mindig csak előre nézzen. Akármilyen sötétnek rémlik is a jövő, soha ne adja föl

a reményt. Most azonban, ha Dáriust Rómába viszik, egyáltalán nem lesz jövőjük.

– Van egy ötletem – mondta hirtelen Szelené. – Ha Dárius is itt marad, akkor nem kell tőle

elszakadnod.

– De… de neki muszáj elmennie. Megparancsolták.

– Dárius itt marad, és én megyek helyette.

Samia csak bámult rá.

– Ezt nem lehet megcsinálni.

– Miért nem? Egyforma magasak vagyunk, és a felépítésünk is hasonló. Az éjszaka

sötétjében, egy nőkből álló csoport közepén, amikor a katonák azzal vannak elfoglalva, hogy

minél gyorsabban letereljék a nőket a folyón várakozó csónakokhoz…

– Megőrültél, Szelené – mondta Samia halkan, de hangja érdeklődést árult el.

Szelené suttogva magyarázott. Egyszerű lesz, állította. Senkinek sem fog feltűnni, ha a

nőket kísérő eunuch a fejére húzza az útiköpenyét. Az indulás sietős lesz – a háremből mindig

sietősen indulnak a szállítmányok, és sötétben fog zajlani az egész, mert éjfélre tűzték ki az

indulás idejét.

– De Szelené – ellenkezett Samia, noha szemében fölcsillant a remény –, hogyan képzeled,

hogy az egész utat végigcsinálhatod ebben az álöltözetben?

– Eszemben sincs egészen Rómáig menni. Az első adandó alkalommal kiszállok a

csónakból. Ha kell, beleugrom a folyóba. Az a fontos, hogy kijussak a palotából.

Végül sikerült rávennie Samiát és Dáriust, hogy beleegyezzenek a tervbe. Az indulás

éjszakáján Szelenét valamilyen ürüggyel a hárembe hívják. Előzőleg gondoskodik róla, hogy

erős altató kerüljön Lasha éjszakára odakészített borosserlegébe, így hajnal előtt nem fogják

észrevenni az eltűnését. Mialatt a csoport összegyűlik az útra az összes rabszolgával és

málnával egyetemben, Szelené átöltözik Dárius ruhájába. Ezt követően Dárius elrejtőzik a

palotában – éppen elég nagy a palota ahhoz, hogy egy rabszolga elveszhessen benne –, és

kifundál valamit, hogyan szökhetnének meg ők is Magnából.

97

Huszonöt

Lasha megmozdult a kereveten, ahol lágy hullámokat vető, skarlátszínű leplekbe burkolózva

hevert.

– Hol voltál? – kérdezte ingerülten. – Hívattalak.

– Bocsáss meg, úrnőm – válaszolta Szelené, miközben lerakta orvosságosládikáját az

asztalra. – Gyakorolnom kellett egy kicsit.

– Gyakorolsz eleget. Megjött a havibajom, megint váratlanul, és görcseim vannak.

Készítsd el a gyógyszeremet!

Boldogan, hogy csinálhat valamit, amivel elrejtheti az izgatottságát, Szelené fölemelte az

orvosságosláda fedelét.

Lasha királyné már belépett a változás korába, havivérzése rendszertelenné vált, jelezve,

hogy hamarosan végleg megszűnik. Mialatt a keze szorgalmasan járt, Szelené lopva

körülnézett a fényűzően berendezett hálószobában, kereste a nemrég itt járt ifjú szerető

nyomait. Soha nem sikerült megtudnia, hová lesznek ezek a fiatalemberek a pásztoróra után.

Lasha csak egyszer használt egy fiút, utána elhajította. Az biztos, hogy az otthonukba soha

többé nem térhettek vissza, nehogy kifecsegjék a királyi hálószoba titkait.

Szelené beleöntött néhány cseppet Hekaté kúrájából egy csésze borba, és közben kinézett a

szivárványszínű függönyök mögött húzódó erkélyre. Csak egyetlenegyszer volt kint a

városban, amikor Lasha meglátogatott egy beduin törzset az egyik szomszédos oázisban.

Lasha fülébe jutott a hír, hogy vannak olyan különleges képességű táncosnők, akik a

hátukon fekve az egyik serlegből át tudják tölteni a bort a másikba, kizárólag a hasizmaikkal.

Amikor felébredt a szeszélye, hogy szokatlan látványosságokban és mindenféle

furcsaságokban keressen élvezetet, olyankor kétszáz fős kíséretnél soha nem adta alább:

szolgálattevő udvaroncok, papok, írnokok, rabszolgák, íjászok és lovászok egész seregét vitte

magával. Azon a nevezetes napon Szelené egy lefüggönyözött hordszékben utazott,

közvetlenül a Lashát vivő királyi gyaloghintó után, és ki-kilesett a függönyön keresztül, amint

a menet végigkanyargott Magna utcáin. Amit látott, elborzasztotta.

Hónapok óta gazdagság és fényűzés közepette élt, és iszonyúan megdöbbent a szeme elé

táruló nyomor és szenny láttán. Egy kép különösen élesen ötlött fel az emlékezetében, amint

most odanyújtotta a csészét a királynénak. A palota kapuin sűrű fürtökben csüngtek az

emberek: koldusok és nyomorékok, apró lánykák csont és bőr csecsemőkkel a karjukon, kéz

és láb nélküli csonkák, a legkülönfélébb szembetegségekben szenvedők és fekélyes arcú

nyomorultak. Abban a hiábavaló reményben gyűltek össze, hogy a királyi fenség, akiben az

Istennő ölt földi alakot, meg tudja gyógyítani őket.

Szelené akkor jött rá, hogy ezeknek az embereknek nincs hová menniük. Magnában nem

volt Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének temploma, ahol a gyógyulást keresők egy éjszakát

a szentélyben tölthettek volna, abban reménykedve, hogy az Isten álmukban meggyógyítja

őket. Csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy orvost tartsanak a házukban;

a többiek, a köznép és a szegények nem tudtak hová fordulni, ha megbetegedtek.

– Álmodozol? – riasztotta fel Lasha hangja.

Szelené megrázta a fejét válaszul, és hogy elűzze a szörnyű látomást. Antiochiában is

akadtak ilyen szerencsétlenek, de ott legalább volt hová fordulniuk segítségért: ott volt

Aszklépiosz temploma, Mera kicsiny háza, és Andreásznak, a görög orvosnak a villája.

98

Én tudnék rajtuk segíteni, gondolta Szelené, miközben elvette a királynétól a csészét. Ha

kint élhetnék a városban, valóban gyógyíthatnék, ahelyett hogy ide bezárva „csodákat” viszek

véghez.

Zabbai király impotenciájának meggyógyítása egyáltalán nem tartozott a csodák közé, de

ezt egyedül Szelené tudta. Még Kazlah, a főgyógyász sem jött rá, hogy a király bajának oka

egész egyszerűen az elhájasodás volt.

Mera beszélt Szelenének arról a betegségről, amelyet a görögök diabetes mellitusnak

neveztek: a diabetes szó azt jelenti, „átszaladó” – az okozott gyakori vizelés miatt –, a

mellitus jelentése pedig „mézes”, mivel a vizelet édessé válik. Gyermekkorban ez a betegség

biztos halállal jár, időskorban azonban sokszor a testsúly csökkentése önmagában is elég a

gyógyuláshoz. A kövérség, tanította Mera, néha cukorbetegséget okoz felnőttkorban, ezért a

fogyás egyes esetekben gyógyuláshoz vezethet.

Amikor Szelené először nézte meg Zabbait, a szobában lévő hetven udvaronc vizsla

tekintete előtt, fogalma sem volt, mi lehet a baja. De amikor leírták neki a tüneteket –

abnormális szomjúság, állandó éhség, gyakori vizelés –, Szelenében fölelevenedett, amit az

anyja mondott. Megkóstolta hát a király vizeletét, és olyan édesnek találta, mint a mézet.

Zabbainak valóban cukorbetegsége volt, és mivel a diabetes okozhat impotenciát, Szelené úgy

vélekedett, hogy ha enyhülne a betegség, megszűnhetne az impotencia is.

Szigorú fogyókúrára fogta Zabbait; a háj leolvadt a király testéről, és hat hónappal később

Zabbai, két év óta először, újra bebizonyította, hogy férfi.

De Szelené egyéb „csodákat” is véghezvitt. A királyné koros nagyvezírének hónapok óta

rettenetesen viszketett a fejbőre, és Szelené meggyógyította ként és cédrusolajat tartalmazó

samponnal; a főeunuch gyulladt ízületei Hekaté kúrájának köszönhetően jöttek rendbe; a

herceg ijesztő nyári hasmenését főttrizs-diétával állította meg.

Úgy érezte, hogy Lasha királyné birodalmában inkább a varázsló szerepét játssza, míg kint

a városban, ahol annyian szorulnának rá a segítségére, valóban nagyon sok jót tehetne.

Lasha Szelenére szegezte pillantását. Nagyon hiú volt, a műtét óta belladonnacseppekkel

fokozta szeme szépségét; a szer kitágította a pupillát, aminek furcsa következménye lett: úgy

tűnt, mintha Lasha szeme többet látna, mint egy közönséges földi halandóé.

A királyné irigységgel vegyes bosszankodással figyelte Szelenét. Ennek az alacsony

származású lánynak nagy hatalom van a kezében, olyan hatalom, amit Lasha magának akart

volna. Nem az élet és halál felett döntő hatalom – ezzel már rendelkezett –, hanem a fájdalom

és kín fölötti, amit ő sokkal lényegesebbnek tartott. Félig persze már ezt a hatalmat is

birtokolta – hatalmában állt, hogy másokat megkínozzon. De a lány meg tudta szüntetni a

fájdalmat, ami sokkal csodálatosabb dolog.

Ez a gyermek még nem tudja, milyen hatalma van fölöttem, gondolta Lasha;

megszabadíthat a kíntól, vagy megtagadhatja tőlem a szabadulást. Még nem ébredt tudatára,

milyen kiszolgáltatott vagyok, hiszen még a halál sem olyan borzalmas számomra, mint a

fájdalom. Ennek az egyszerre bölcs és tudatlan teremtésnek fogalma sincs róla, milyen

magasságokba emelkedhetne a hatalma által. Egy napon azonban, ha már öregebb lesz, rá

fog jönni, milyen nyomorult rabszolgája vagyok a test gyarlóságainak, és ha eljön ez a nap,

szerepet cserélünk: ő lesz az uralkodó, s én az alattvaló. Vajon megpróbálja majd ellenem

fordítani ezt a hatalmat?

– Fortuna – szólt Lasha nyájas hangon –, a rómaiak két hét múlva érkeznek. Nyilván

hallottad már, hisz ezeknek a falaknak száz fülük és szájuk van. A palotában nagy lesz a

felfordulás. Remélem, nem fontolgatsz semmiféle bolondságot. Például szökést.

A királyné a heverőről is látta, hogy Szelené megdermed, és azt gondolta: Lám, igazam

volt.

99

– Aggódom érted, gyermekem – folytatta, és mint valami bíbor-arany oszlop,

fölemelkedett a fekhelyéről. – Félek, hogy a magányosság nem tesz jót neked. Nyugtalanságot

látok a szemedben. Végül is már tizennyolc éves vagy. És még mindig szűz, ugye?

A két esztendő alatt Szelenének módjában volt megismerni Lasha hangjának valamennyi

árnyalatát. Tudta, hogy a királyné szívében ebben a pillanatban csalárdság van. És még

valami…

Megmentettem a fia életét, gondolta Szelené. Visszaadtam a szeme világát.

Meggyógyítottam a férje impotenciáját, úgyhogy nem kellett új férjet vennie. És mégis

gyűlöl. Gyűlöl, mert hálával tartozik nekem. A királyné az adósom, és mégis én vagyok, aki

fizetni fog. – Fölmerült bennem, Fortuna, hogy társaságra volna szükséged. Túl sokat vagy egyedül.

– Soha nem vagyok egyedül, úrnőm – felelte elővigyázatosan Szelené. – Sok rabszolgám

van.

– Igazi társaságra gondolok, Fortuna. Férjre van szükséged.

Szelené megpördült a sarkán.

– Nem! – tört ki belőle, de rögtön meg is bánta.

Lasha mosolygott. Mint a fogász, ha rátapint a rossz fogra, a királyné is megtalálta, amit

keresett: Szelené sebezhető pontját.

– Hihetetlenül sokat tudsz az orvoslásról, más tekintetben azonban még tudatlan gyermek

vagy. Az én feladatom, sőt kötelességem, hogy normális életet biztosítsak a számodra. Mert

akárhogy nézzük is, természetellenes, ahogy élsz. Tizennyolc éves vagy, és még nem érintett

férfi.

Érintett már férfi, gondolta dacosan Szelené, az egyetlen férfi, akit akarok: Andreász.

– Ami azt illeti – folytatta Lasha –, a palotából valaki már szólt is az ügyedben.

Szelené a királynéra meredt.

– Udvarom egyik tekintélyes tagja feleségül akar venni, Fortuna. – Lasha hatásszünetet

tartott, és a szobára dermedt csönd telepedett. – Valóban nagyon szerencsés vagy, ahogy azt

az általam adott neved is jelzi – közeledett mondanivalója lényegéhez a királyné –, mert nem

közönséges ember, aki megkérte a kezed. Maga a főgyógyász az, a nemes Kazlah.

Szelené az asztalba kapaszkodott, hogy össze ne essen.

– A főgyógyász jó férjed lesz, gyermekem – mondta hamis nyájassággal Lasha. – Közös az

érdeklődésetek. Érti a mesterségedet. Tanulhattok egymástól, megoszthatjátok egymással a

tudásotokat. Ő sokkal idősebb és bölcsebb nálad.

A lány a szivárványszínű függönyök felé fordult; mögöttük ott magasodott az erkély

mellvédje, mely elválasztotta a szabadságtól.

Szelené többé már nem a mellvédet látta maga előtt, hanem Kazlahot, amint a szeme

láttára büntetett meg egy rabszolgát, aki véletlenül leöntötte borral. A rabszolga zenész volt,

kitűnő hárfás, akinek a hallása volt a lelke és az élete; Kazlah elővett egy hosszú tűt az orvosi

szerszámai közül, és átszúrta a dobhártyáját.

Szelené a mellvédre meredt, s elfogta a kísértés, hogy kirohanjon a szobából, és belevesse

magát az Eufrátesz hullámaiba.

De tudta, hogy tébolyult az ötlet. Elfognának és visszahoznának, gondolta, és akkor

mindörökre elveszíteném még a reményét is, hogy viszontláthatom imádott Andreászomat.

Óvatosnak kell lennem. Két hét múlva éjfélkor húsz nőt kísérnek a háremből egy dereglyére.

Én is köztük leszek…

Szelené tisztában volt vele, miért kérte Kazlah feleségül. A folyópartot szegélyező száz

meg száz fűzfára gondolt. A főgyógyász nem is sejtette, hogy az a titok, amelyet a világon

mindennél jobban szeretett volna megszerezni – Hekaté kúrájának titka – ezeknek a fáknak a

kérgében rejlik.

100

Szelené azért maradt életben, mert megőrizte Hekaté kúrájának titkát. Bármilyen nehéz

volt is eltitkolni valamit ebben a palotában, neki az elmúlt két esztendő során sikerült titokban

tartania a receptet. Amikor eljött az ideje, hogy újratöltse a két tégelyt, mindig egy hosszú

listát állított össze a hozzávalókról, amelyek egy részére valóban szüksége volt, a többire

azonban nem; joggal gyanította ugyanis, hogy a rabszolgái közül néhányan Kazlah kémei.

Aztán elvonult a kertbe, és nagy hókuszpókusszal végigcsinált egy ceremóniát, amely

valójában egyszerű teaforralás volt. Senki nem tudta nyomon követni a bonyolult és

értelmetlen szertartást, és arra sem emlékezhetett, hogy az egyes alkotórészekből melyik

fázisban mennyi került a keverékbe. Mindennek eredményeképpen Kazlah még mindig nem

tudta a Hekaté-kúra titkát, és Szelené még mindig élt.

A lány megfogadta, hogy soha nem árulja el a titkot.

– Te reszketsz – jegyezte meg Lasha, amint Szelené háta mögé lépett. – Megrémiszt a

gondolat, hogy Kazlah felesége leszel? Úgy hírlik, csodálatos szerető, mestere a hitvesi ágy

gyönyöreinek. Képzeld, azt hallottam, hogy szívesen használ…

– Úrnőm – vágott közbe Szelené, és szembefordult a királynéval –, még nem vagyok

felkészülve a házasságra. Nem… nem vagyok méltó rá, hogy a legfőbb gyógyítómester

asszonya legyek.

Lasha elmosolyodott.

– No jó, lehet, hogy igazad van – mondta elégedett sóhajjal. – Hagyjuk a dolgot, legalábbis

egyelőre. De jól jegyezd meg, Fortuna, ha valami ostobaságot veszel a fejedbe, biztosítalak,

hogy kiderül, még mielőtt az első lépést megtennéd. És akkor nem lesz más választásom, mint

hogy helyt adjak Kazlah kérésének. Ő majd kordában tart, abban biztos lehetsz.

Szelené a királynéra nézett, és úgy érezte, sarkvidéki hideg dermeszti jéggé tagjait. Eszébe

jutott Samia és Dárius, és azt gondolta: Ki kell szabadulnom innen!

101

Huszonhat

Szelené nem tudott aludni, de tettette az alvást, hogy amikor az üzenettel kopogtatnak az

ajtaján, úgy tűnjön, mintha akkor ébresztették volna fel. Sietve felöltözött, és magához véve

orvosságosládikáját, követte a néma őrt a kihalt előcsarnokban.

Beletelt jó néhány perc, mire észrevette, hogy valami nincs rendjén.

– Ez nem a hárembe vezető út – mondta az őrnek.

Az üres pillantást vetett rá, és folytatta útját. Természetesen képtelen volt megmondani,

hogy hová viszi őt, hisz néma volt. Egy kopogás az ajtón és egy intés, hogy kövesse… ez volt

minden.

Zavartan lépkedett az őr nyomában: üres folyosókon, huzatos átjárókon mentek keresztül,

csöndes szobák mellett haladtak el, mindig csak lefelé, kőlépcsők véget nem érő során, a

palota egy olyan szárnyába, ahol még sohasem járt. Amikor az őr nagy sokára megállt,

Szelené tisztában volt vele, hogy nagyon messze van a palota középső részétől és a háremtől.

Kinyílt egy durva faajtó, és furcsa jelenet tárult a lány szeme elé.

A kicsiny helyiséget, amelynek minden berendezése egy asztal meg egy szék volt, éles

fénnyel árasztották el a falakra erősített tartókban lobogó fáklyák. A padlót homok borította,

és a nyirkos levegő arról tanúskodott, hogy egészen közel van a folyó. A szoba közepén egy

fiatal férfi hevert aléltan a székben, csuklója és bokája a székhez kötözve, feje hátracsuklott,

tátott szájjal, nagy horkantásokkal szedte a levegőt. Mögötte egy tömzsi öregember állt, az

egyik alacsonyabb rangú udvari orvos; a szék előtt állva pedig Kazlah hajolt az öntudatlan ifjú

fölé.

Kazlah nem vett tudomást Szelenéről, teljesen belemerült a munkájába. Szelenének

fogalma sem volt róla, mit csinál a főgyógyász, csak azt látta, hogy ráhajlik az alvó fiú

nyakára.

Ahogy a magas, sovány alakot figyelte, amely még az imbolygó fáklyafényben is szinte

mozdulatlannak tűnt, a körülöttük honoló süket csöndből Szelené arra következtetett, hogy

iszonyú vastagok lehetnek itt a falak. A szoba szemközti végében két őr állt egy másik ajtó

két oldalán, de senki más nem volt a szobában. Miért hozták őt ide?

Aztán Dárius jutott az eszébe; azóta már biztosan érte küldött, és minden percben várja,

hogy megérkezzék a hárembe. Szeme tágra nyílt, és hirtelen rémület nyilallt bele, amikor

látta, hogy Kazlah fölegyenesedik, és ellép az alvó fiú mellől. Kazlah nyilván tud a tervükről,

és ezért hozatta őt ide. Aztán arra gondolt, hogy ez egyáltalán nem biztos, talán csak véletlen

egybeesésről van szó. Kazlah végül feléje fordult, és selymes hangon így szólt:

– Mindig csodálkoztál, Fortuna, hogy miért némák a palota őrei. Minden bizonnyal

szeretted volna megtudni az okát.

Szelené érezte, ahogy a jeges iszonyat szétárad a testében; mintha a folyó jéghideg vize

valahogy keresztülszivárgott volna a padlón, és ő nyakig benne állna. Mit is mondott Kazlah?

Hogy foglalkoztatta az őrök némasága? Soha egyetlen szóval sem célzott ilyesmire!

Szeme az alvó fiúra tévedt, és látta, hogy a Kazlah mellett segédkező orvos egy vastag

kötést teker a fiú nyakára. Aztán megpillantotta a vért a kötésen, és torkába ugrott a szíve.

Kazlah intett az őröknek, akik eloldozták az eszméletlen testet a széktől, és kivonszolták a

szobából.

– Lépj közelebb, Fortuna – mondta Kazlah, parancsoló éllel a hangjában.

Szelené visszahőkölt a rémülettől.

102

– Uram, Lasha királyné haragos lesz, ha fölébred, és nem talál maga mellett.

Kazlah felvonta szemöldökét.

– A királyné mélyen alszik, Fortuna. Ezt te is nagyon jól tudod.

Szelenének elakadt a lélegzete. A szoba hirtelen még kisebbnek tűnt, mindenünnen árnyak

fenyegették.

– Gyere ide, Fortuna! – parancsolta Kazlah. – Itt az ideje, hogy beavatást nyerj Magna

egynémely kényesebb titkába.

Ahogy Szelené megindult felé, látta, hogy nyílik a szemközti ajtó, és a két őrtől közrefogva

egy nő lép be a szobába. Olyan fekete volt, mint Szelené ébenfa orvosságosládikája.

– Ez a rabszolga Afrikából való – magyarázta Kazlah Szelenének, mialatt az őrök a

székhez kötözték a szerencsétlent. – Nem tudjuk, mi a neve, mert valami primitív nyelvet

beszél. Hamarosan egyáltalán nem fog már beszélni.

Szelené szeme találkozott a riadt teremtésével, s egy pillanatra összefűzte őket a közös

rémület. Aztán a nőt kényszerítették, hogy igyon a kupából, amelyet a másik orvos tartott a

szájához, és feje rövidesen a mellére csuklott.

– Az áldozatnak teljesen el kell veszítenie az öntudatát, Fortuna – mondta Kazlah, és intett

a segédjének, mire az hátrahajtotta a nő fejét, és satuba fogta a két kezével.

– A toroknak teljesen el kell lazulnia. Ha akárcsak egy kicsit is megfeszülnek az izmok,

előfordulhat, hogy véletlenül átvágjuk a nyaki ütőeret, és akkor elveszítettünk egy rabszolgát.

– Vékony ajkán futó mosoly tűnt fel. – Nem engedhetünk meg ilyen pazarlást.

Szelené dermedten figyelte. Valahonnan, a hátuk mögött lévő folyosó irányából az éjjeli

őrség hangja szűrődött be hozzájuk; most kiáltották el az éjfélt. Arra gondolt, hogy Dárius

már aggódva várja, hiszen a háremhölgyek nyilván indulásra készek. Iszonyú balsejtelem

rohanta meg.

– Most nagyon figyelj, Fortuna – mondta neki lágy hangon Kazlah, és ő, akarata ellenére,

követte szemével a keskeny kéz minden mozdulatát. Kazlah fölvett egy vékony, de erősnek

látszó kis ezüstnyilat, és miután szemügyre vette a nő nyakát, a nyíl hegyét a torka egyik

oldalához tartotta. Döfött egyet, gyorsan és ügyesen, és Szelené látta, amint kicsordul egy

vércsepp a szúrás nyomán.

– Látod, itt van szerepe a jártasságnak – jegyezte meg Kazlah, miközben a torok másik

oldalát is átszúrta. – A nyakban fut az az ideg, amelynek működése a beszéd képzéséhez

szükséges. Nem tudjuk, miként működik. De ha megsérül, akkor lehetetlenné válik a beszéd.

Csakhogy nagyon kell vigyázni az ideg két oldalán futó nagy vérerekre.

Szelené iszonyattal nézte, ahogy a bekötött nyakú asszonyt kivonszolták a szobából.

– Nézd meg jól ezt az eszközt, Fortuna – utasította Kazlah, és kinyújtotta a kezét. – Nézd,

milyen gyönyörűen van megmunkálva a nyíl hegye, milyen finom, és mégis milyen éles.

Magna az egyetlen város, ahol ismerik a némítás titkát. A barbár népek úgy némítják meg a

rabszolgáikat, hogy kivágják a nyelvüket. Hát nem undorító? És micsoda otromba hangokat

adnak ki utána! A mi módszerünknek köszönhetően a rabszolgáink sem a szemünknek, sem a

fülünknek nem visszataszítóak.

Megint az a száraz mosoly, és az a lágy hang.

– Nos, Fortuna, valóban szerencsés vagy, mert most megtanítalak erre a ritka tudományra.

Szelené hitetlenkedve figyelte, amint ismét nyílt az ajtó, és az őrök egy újabb rabszolgával

tértek vissza, ezúttal egy óriás termetű, szőke férfival, aki, noha láthatóan könnyűszerrel

félresöpörhette volna a két őrt, mégis engedelmesen lépkedett közöttük.

– Ez nem mindennapi szerzemény – mondta a főgyógyász, miközben a rabszolga kezét és

lábát odakötözték a székhez. – A Rajna vidékéről való, Germániából, s a legutóbbi harcok

során fogták el és hozták magukkal a római légiók. A neve Wulf.

Wulf magas volt és izmos, haja, amelynek színe az érett búzakalászéra emlékeztetett, a

vállára omlott. Csizmája és nadrágja állatprémből készült, egyáltalán semmit nem viselt a

103

felsőtestén, a meztelen mellkasán csüngő durva nyakláncon kívül. De mindenekelőtt az arca

volt az, ami Szelenét megragadta: sűrű szakáll keretezte, forradások szántották keresztül-

kasul, és a vastag, sötétszőke szemöldök alatt két elképesztően kék szem ragyogott. Fiatal

volt, és a tartásából ítélve szenvedélyesen büszke.

– Azt hittük, sok bajunk lesz vele – jegyezte meg Kazlah, miközben arra várt, hogy a

segédje belekeverje az altatót a borba –, de nem is lehetne készségesebb. Tudod, Fortuna,

gyalázat a sorsa, mert túlélte a csatát, amelyben a bajtársai elpusztultak. Azt mondják,

népének fejedelme volt, és abban a hitben nevelkedett, hogy karddal a kezében fog meghalni.

Tulajdonképpen meg is halt, amikor a rómaiak élve elfogták.

Szelené igyekezett másfelé nézni, de érezte magán a hűvös kék szempár pillantását.

Amikor Kazlah a kezébe nyomta az ezüstnyilat, alig észrevehetően megvillant az északi férfi

tekintete. Tudja, mi fog történni vele, gondolta Szelené.

– Képtelen vagyok megtenni – suttogta.

– Meg kell tenned – Kazlah hangja sima volt. – Gyere, megmutatom.

Ahogy Szelené közelebb lépett a barbárhoz, megcsapta a verejték és a mosdatlanság szaga,

a megaláztatás hónapjainak keserű kipárolgása, és látta, hogy megfeszülnek az izmok a

hegekkel szabdalt bőr alatt. Félelmet azonban egyáltalán nem látott rajta.

– Ezt nem várhatod el tőlem, uram!

– Meg kell tanulnod, Fortuna. Van elég rabszolgánk, akiken gyakorolhatsz, nem számít, ha

csinálsz egy-két hibát. – Kazlah annyira közel állt, hogy majdnem hozzáért, és hangja

mézesmázossá vált. – Segítenünk kell egymásnak nemes hivatásunkban, Fortuna. Én

megosztom veled az én titkaimat. Cserébe te megosztod velem a tieidet. Miért habozol?

– Meg kell… – elfúlt a lélegzete –, meg kell engedni neki, hogy imádkozzon az istenéhez.

– Az ő istene! – fújt Kazlah. – Egy barbár állat! Ez a szimbóluma! – A germán nyakában

lévő bőrpántra és a végén lógó T alakú fakeresztre mutatott. – Odin – mondta megvetően.

Szelené belenézett a kék szemekbe. Ilyen közelről már láthatta az érzelmek örvénylését

bennük. Mégiscsak fél, futott át rajta a gondolat.

Valaha néma voltam, gondolta magában. A nyelvem dermedt volt, és nem tudtam beszélni.

És amikor föloldódott a dermedtsége, nem mertem beszélni. Andreász szabadított meg a

félelemtől. A gondolat, hogy megtegye, amit Kazlah követel tőle, és reménytelen, örök

csöndre kárhoztasson egy másik emberi lényt, iszonyattal töltötte el.

A főgyógyász közelebb hajolt, a segédje pedig a germán ajkához tartotta a bódítószeres

borral teli serleget. Meglepetésére a germán nem ivott.

Így is jó – mondta dühösen Kazlah. – Ha ezt akarja, legyen. Ébren marad. Rajta, Fortuna,

csináld, ahogy mutattam!

Szelené a barbár elé állt, és szemével fogva tartotta a pillantását. Én ugyanolyan rémült

vagyok, mint te, mondta neki gondolatban. Figyelj rám, ha tudsz!

Fölemelte a nyilat, hogy a Wulf nevezetű rabszolga láthassa, aztán csöndet intve az ajkára

tette az ujját, azt remélve, hogy ez a gesztus mindenütt ugyanazt jelenti. A jégkék szemek

állhatatosan bámulták. Szelené összeráncolta a szemöldökét igyekezetében, hogy megértesse

magát. Szorosan összepréselte az ajkát, és lepecsételte az ujjával. A rabszolga szemében

azonban a megértés leghalványabb szikrája sem villant fel.

– Keresd meg a légcsövet – hallotta Szelené a főgyógyász hangját. – Most tapintsd ki a

nyaki pulzust. A kettő között van az a pont. Csak óvatosan.

Szelené olyan közel hajolt a barbárhoz, amennyire csak tudott, az arca szinte súrolta a

férfiét, hagyta, hogy a fátyla előreessen a vállára, pajzsként takarva őket.

A segéd szorosan tartotta a szőke fejet, és Szelené végigtapogatta Wulf nyakát bal keze

ujjaival, mialatt jobb kezével fölemelte a nyilat. A mocskos, halovány bőrre meredt, és érezte,

hogy a torkában dobog a szíve.

Meg merje kockáztatni?

104

Nem volt választása. Összeszedte a bátorságát, kicsit arrébb mozdult, hogy elfedje Kazlah

elől a kilátást, és vigyázva megszúrta a bőrt a nyíl hegyével. A barbár teste rándult egyet.

Megjelent egy vércsepp, és Szelené félrehúzódott.

Kazlah lepillantott a szúrás helyére.

– Jól van – mondta elégedetten. – Most a másik oldalt. Mind a két ideget meg kell sérteni a

teljes némasághoz.

A segéd a másik oldalra fordította a barbár fejét, szabaddá téve a nyakat a szakáll alatt.

Szelené helyzetet változtatott, közel hajolt, beleszúrt a bőrbe, aztán fölegyenesedett.

Kazlah szemében meglepetés villant fel, kelletlen csodálat a lány ügyessége láttán, aztán

Szelené felkapta a kötözőpólyát, és sietősen a barbár nyaka köré tekerte. Most már csak azon

imádkozhatott, hogy a férfi megértette néma figyelmeztetését, és nem árulja el magát meg őt

is azzal, hogy váratlanul megszólal.

– Megtettem, amit kértél tőlem – fordult oda Kazlahhoz, miután Wulfot kivitték a

szobából. – Most már elmehetek? Mind a ketten megisszuk a levét, ha a királyné fölébred, és

nem talál maga mellett.

A főgyógyász mosolygott.

– És mind a ketten tudjuk, hogy ez nem történhet meg, nem igaz? Csak még egy lecke,

Fortuna, aztán mehetsz. – Intett az öröknek. – Látod, ezt a műtétet kitűnően megcsináltad, de

azt hiszem, nem vagy tisztában a veszélyeivel. Ezért megmutatom neked, mi történik, ha hiba

csúszik a dologba.

Szelené gondolatai rémülten kergették egymást. Hány óra lehet? Van még idő, hogy

odaérjen a hárembe, és ruhát cseréljen Dáriussal? Honnan tudhat Kazlah a királyné borába

kevert altatóról?

Ízisz anyám, fohászkodott kétségbeesetten, szabadíts meg ettől a lidércnyomástól!

De amikor a következő áldozatot behozták a szobába, minden fohász és minden gondolat,

még a lélegzet is megdermedt Szelenében. Amikor a szerencsétlen embert belökték a székbe,

akkor döbbent rá, hátborzongató bizonyossággal, hogy ez nem rémálom, hanem a valóság;

nincs menekülés, nincs szabadulás ebből a szörnyűségből.

A férfi a székben Dárius volt.

– Jól figyelj, Fortuna – mondta Kazlah, miközben Dáriust lekötözték –, mert ez lesz

számodra a legtanulságosabb lecke.

Az eunuch Szelenére meredt, amikor Kazlah segédje durva kézzel megragadta és satuba

fogta a fejét.

– Erre nem pazaroljuk azt a jó bort – mondta Kazlah, amint odalépett a székhez, és felvette

az ezüstnyilat.

Szelené bénultan figyelte, ahogy a főgyógyász hegyes ujjai finoman végigtapogatják

Dárius torkát, aztán megállnak, és kifeszítik a bőrt a hüvelyk- és a mutatóujj között.

– Látod, Fortuna – mondta Kazlah hűvös hangon –, a szóban forgó ideg veszélyesen közel

fekszik a nagy véredényekhez. Hosszú évek gyakorlatának köszönhetően ezerszer elvégeztem

ezt a beavatkozást, anélkül hogy egyszer is végzetes hibát követtem volna el. De mivel neked

ez még új, és tisztában kell lenned a hibalehetőségekkel, szándékosan rosszul csinálom a

dolgot.

– Ne – sikoltotta Szelené, de amikor a nyíl után kapott, az egyik óriás termetű őr

előrevetette magát az ajtóból, és keményen megragadta.

– Mondtam neked, Fortuna – folytatta rezzenés nélkül Kazlah –, hogy ez tanulságos lecke

lesz a számodra.

– Ne! – sikoltott fel újból Szelené, és igyekezett kiszabadulni az őr szorításából. –

Könyörgök, ne tedd! Mindent megteszek, Kazlah, bármit! Csak ne tedd meg!

De a nyíl előrevágott.

Kazlah hátralépett.

105

– Vannak emberek, Fortuna, akik azt állítják, hogy az artériák levegőt szállítanak –

mondta. – De mint magad is láthatod, ez az artéria, amely a szívből az agyba vezet, vért visz.

– Könyörgök – suttogta Szelené.

Amikor Kazlah látta, hogy a lány teste elernyed az őr szorításában, intett az őrnek, hogy

engedje el. De Szelené, amint kiszabadult, odarohant Dáriushoz, és kezét vérző nyakára

tapasztotta. Ahogy félőrülten a kötés után kapott, Kazlah megragadta és visszarántotta.

Szelené elveszítette az egyensúlyát, és nekiesett Kazlahnak, aki inas testéhez szorította.

Szelené vadul küzdött ellene, az undortól felfordult a gyomra.

– Az enyém leszel – sziszegte Kazlah a fülébe. – És ha az enyém leszel, engedelmeskedni

fogsz. Nem titkolhatsz semmit előlem, mert jogom lesz, hogy megbüntesselek. Biztosíthatlak,

olyan büntetéseket tudok kieszelni, amilyeneket elképzelni sem tudsz.

Szelené iszonyodva figyelte, hogy Dárius feje megbillen a segéd kezében, szemhéja

lecsukódik, elalél, majd meghal.

– Csak nem gondoltad, hogy elengedlek? – duruzsolta Kazlah, s a szája szinte súrolva a

lány fülét. – Az ostoba terved soha nem sikerülhetett volna. Megmondjam a királynénak, mit

csináltál? Hogyan kábítottad el, és hogyan akartál megszökni? Akkor aztán világraszóló

esküvőt tarthatnánk holnap. Akkor tudnád csak meg istenigazában, mi az a börtön. Vagy…

köthetünk egy egyezséget.

Szelené ránézett Dárius élettelen testére, és érezte, hogy az ő testéből is elszáll az élet.

Arcán végigfolytak a könnyek, de szavaiban fojtott indulat feszült.

– Hibát követtél el, uram. Nem lett volna szabad megölnöd a barátomat. Mert most már

soha nem fogom megmondani neked, amit annyira szeretnél tudni. Beárulhatsz a királynénak,

csinálhatsz velem, amit akarsz. De amíg élek, emlékezni fogok erre az éjszakára. És ez az

emlék erőt ad, hogy soha ne engedjek neked.

106

Huszonhét

Zabbai király álmában halt meg, teljesen váratlanul. A palotában óriási lett a zűrzavar. Allat

jósnője böjtölt és az Istennővel társalgott, miközben a papok tűzáldozatokat mutattak be, és

városszerte imádkozott a nép.

Végül megérkezett a válasz, az Istennő szólott: volt egy ősi és szent rítus, amelyet Keleten

mindenütt gyakoroltak. Eredete az idők homályába nyúlt vissza, abba a távoli korba, amikor

még matriarchátus uralkodott. Ha a királyné az egyik percről a másikra hitves nélkül marad,

és nem lehet azonnal betölteni a megürült helyet, kiválasztva a megfelelő férjet a rangbéli

családok fiai közül, akkor egy előkelő származású, erejéről és bátorságáról ismert csinos,

fiatal férfit fogad hitvesi ágyába egyetlen éjszakára. És másnap reggel az ifjú rituálisan

kiontott vére megtermékenyíti az ország földjét.

Megtalálták a jelöltet, és az előkészületek megkezdődtek.

Allat papjai és papnői három napon át Hold Úrnő misztériumát celebrálták, a holtak és

meg nem születettek védelmezőjének áldását kérve Lasha királyné és áldozati férje frigyére.

Gyümölccsel és mézzel áldoztak az Életnedv Kelyhének, amely fényesen ragyogott le

csillagokkal ékes birodalmából, és könyörögtek hozzá, áldja meg Lasha királynét és Magnát,

a Hold szent városát. A palotában mindenki részt vett a szertartásokban, a nemesektől a

rabszolgákig; holdamuletteket osztottak szét, és viselte is őket mindenki, holdfohászokat

rebegtek az ajkak, ősi hiedelmeket élesztettek újjá, és gondosan ellenőrizték betartásukat.

(Ilyen volt a khaibut tabuja, ami azt jelentette, hogy az ember árnyéka nem eshetett szent

tárgyra.) Az ünnepség túlterjedt a palota falain, magával ragadta az egész várost; az utcai

árusok garmadával adták el a Holdistennő képmásait; ifjúházas fiatalasszonyok köcsögszám

vették a „garantált” holdharmatot, hogy megfürödve benne, termékennyé váljanak, és a

várandós nők, akiknek már közelgett az órájuk, gyógyfüvekből főzött serkentőket ittak, hogy

koraszülést idézzenek elő, és a gyermekük a telihold szerencsét hozó fényében jöjjön a

világra.

Allat templomai, a városban elszórt kis szentélyektől a palotával egybeépült hatalmas,

oszlopos templomcsarnokig, éjjel-nappal zsúfolásig teltek.

A levegőt ritmikus kántálás hangja és a bemutatott áldozatok füstje töltötte be. Mélyen a

palota belsejében, a szent rítusok céljára szolgáló szobák rejtekén végbement a királyné

csodálatos átváltozása földi asszonyból a Holdistennő megtestesülésévé.

A palota egy másik részében másféle előkészületek folytak. Szelené még egyszer, utoljára

számba vette orvosságosládikája tartalmát.

Napok óta alig aludt, és képtelen volt enni. A „némítóban” töltött iszonyatos órák óta

fogoly volt a lakosztályában. Éjjel-nappal figyelték, rázárták az ajtót, minden mozdulatát

ellenőrizték. Mégis volt egyetlen halvány reménysugár ebben a sötét lidércnyomásban: csak

egyvalaki léphetett be az áldozati szobába Lashával és hercegférjével, az a személy, akinek le

kellett mészárolnia a férfit, miután az elhálta a „házasságot” a királynéval. És Lasha Szelenét

választotta ki erre a szerepre.

Szelené becsukta orvosságosládáját, és kilépett a kertjébe. Az éjszaka forró volt és párás,

túlérett gyümölcsök nehéz illatával terhes. A kertet a telihold túlvilági fénye ragyogta be, éles,

fekete árnyékokat vetett a vakítóan fehér falakra, s ez mindent baljóssá tett. Ezen az éjszakán

a kert kísértetiesnek és varázslatosnak látszott.

107

Szelené rákulcsolta ujjait az arany Hórusz-szemre, és így szólt magában: Esküszöm egymás

iránti szerelmünkre, Andreász, soha nem ismert apám szellemére, s az őseimre, akiket egy

napon talán majd fellelek, hogy ma éjszaka megkísérlem a menekülést. Ez az utolsó

reményem.

Már megvolt a terve.

Két nappal azelőtt a papok elkísérték őt az Allat temploma alatt mélyen rejtőző

nászszobába, ahol a rítusnak végbe kell mennie. A helyiséget évszázadokkal azelőtt építették,

és már hosszú ideje nem használták, de most kinyitották, rituálisan megtisztították, és

bebútorozták a szent ággyal. Szelenét bekötött szemmel vezették oda a szobájából, a palotán

keresztül; szabad térségeken haladtak át, dohos folyosókon mentek végig, lépcsőkön le és fel,

míg végül a szent szobába értek, ahol Kazlahtól megkapta az utasításokat.

– Te itt fogsz állni, Fortuna – mutatta neki a főgyógyász. – Amikor a „férjet” behozzák,

megtisztítod az Istennő szimbólumaival. Ezután a királyné táncolni fog előtte. A tánc

végeztével besegíted Lashát az ágyba, és előkészíted a nászra. Amikor int neked, hogy az

aktus megtörtént, lemészárolod a hamis királyt ezzel a tőrrel. – Kazlah ezzel odaadott

Szelenének egy hosszú pengéjű aranykést, amely most az orvosságosládikájában pihent; a

gyilkolás eszköze a gyógyítás eszközei között.

Miközben, megint csak bekötött szemmel, visszavezették a palotába, Szelenében támadt

egy sugallat.

Tudta, hogy körbejártak, nehogy meg tudja jegyezni az útvonalat, oda és vissza, le és föl

ugyanazokon a folyosókon, míg végül elértek a titkos ajtóhoz, amely egy nyitott térségre,

Szelené sejtése szerint a palotát a templommal összekötő valamelyik átjáróba vezetett.

Amikor az elmúlt időkben részt vett a templomi szertartásokon, számtalan ajtót figyelt meg,

amelyek kétségkívül különböző folyosókra és útvesztőkbe nyíltak. Jól tudta, hogy ha az

ember a rossz ajtón megy át, elvész a templom alatti labirintusban, és napokon át bolyonghat

a sötétségben, sőt talán soha nem találja meg a kivezető utat. De ha lenne rá valami mód,

hogy megjelölje a jó ajtót…

Ezúttal sikerülnie kell a menekülésnek! Szelené nem tudta kiűzni agyából szegény Dárius

halálának a képét. Sem kiheverni a megrázkódtatást, amely másnap érte, amikor hírül hozták,

hogy Samia a hárem kertjében fölakasztotta magát a fűzfára.

Kopogtak az ajtaján. A papok jöttek érte fehér ruhákban, arcuk szent olajtól fénylett, és

újból bekötötték a szemét. Most már ismerte a palotán átvezető utat, de semmit sem tudott

kezdeni vele, hisz nem akart visszatérni a szobájába. Azt megjegyezte, hogy a palotán túl

következő térség nem fedett – érezte a folyóról jövő friss fuvallatot. Számolta a lépéseit:

pontosan száz volt, aztán keresztülvezették egy ajtón. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte,

Szelené megtántorodott, leejtette az orvosságosládáját. Az hangos csattanással esett a

kőpadlóra, a fedele kinyílt, a tartalma szétszóródott. Riadt mormogás támadt a kíséretben –

vajon nem baljós előjel ez? –, de mielőtt még eldönthették volna, Szelené már letérdelt, és vad

buzgalommal próbált mindent összeszedni.

Amikor a papok megálltak, hogy segítsenek neki, tovább fokozta a zűrzavart azzal, hogy

ügyetlenül arrébb lökte a dolgokat – tégelyek gurultak szerteszét, egy gyöngysor elszakadt, és

a szemek szétperegtek. Miközben azt hajtogatta, hogy semmi sem veszhet el, és a papok

riadalma egyre fokozódott, észrevétlenül elfordult tőlük, és előhúzott az övéből valamit, amit

korábban odarejtett.

Mialatt a papok a padlón keresgéltek a szétpotyogott orvosságok után, és izgatott lármázás

és kapkodás közepette megpróbálták összerakni a kiborult ládikát, Szelené lopva kicsiholt egy

szikrát Brimo kövéből. Aztán körülkémlelt, és jelezte, hogy tovább kellene menniük.

Amikor a papok újból elindultak, Szelené sietve messzebb került Brimo kövétől, nem is

sejtve, hogy beteljesítette Ízisz papnőjének két évvel ezelőtt Antiochiában elhangzott jóslatát.

108

★

A szoba egyszerre jelképezte az anyaméhet és az alvilágot, az életen és halálon uralkodó

Istennő kettős szerepére utalva. Lasha, az Istennő, itt várakozott, tetőtől talpig fátylakba

burkoltan. Az arcát és alakját tökéletesen elfedő hét fátyol az Alvilág hét szintjét és a

Mennyek hét szféráját jelképezte, és olyan rafináltan volt a teste köré csavarva, hogy csak a

szeme látszott.

Amikor Szelenét bevitték a szobába, és eltávolították szeméről a kendőt, az égő fáklyák és

a tömjén füstje elhomályosította a látását. Az első pillanatban azt hitte, egy szobrot lát a

trónuson; csak aztán döbbent rá, hogy Lasha az, a Bath-Saba.

Ahogy a papok visszavonultak, és becsukódott mögöttük az ajtó, Szelené nem vesztegette

az időt. Rendbe rakta az orvosságosládáját, mert a szent tánc után Lashát fel kellett

élénkítenie egy serkentőszerrel, a pótférjnek pedig egy olyan bájital kellett adnia, mely a

hiedelem szerint felajzza a férfiasságát: a királyné itala fodormentaolajból készült, az áldozati

férjé szárított és porrá őrök selyemszövő lepkéből. Készen várt a fehér gyolcs és a tál víz,

amelyben Szelenének majd meg kell mosnia a véres tőrt, mivel az áldozat vére szent, és ezért

szertartásosan kell eltemetni.

A csukott ajtó mögül fölcsendült a sistrum hangja, az áldozati férj érkeztét jelezve. Ha a

rítus kezdetét vette, a papok visszavonulnak a templomba, magyarázta a lánynak Kazlah, és

ott virrasztanak, amíg a szertartás be nem fejeződik, amikor is Szelené kötelessége, hogy jelt

adjon nekik. De ha a terve úgy sikerül, ahogy reméli, hiába várnak a papok a jelre; és mire

szöget üt a fejükbe, miért nem szólítja őket, ő már messze jár, kinn a sivatagban, a

szabadsághoz vezető úton.

Ruháját megigazítva az ajtó felé fordult. Szíve hevesen vert, tenyere nedves volt az

izzadságtól. A szobában kellemetlenül fojtogató volt a levegő. Az ajtó halkan kitárult, és két

pap bevezette a bekötött szemű áldozatot. Amikor a kendő lekerült az arcáról, két kék szem

bámult zavartan Szelenére a félhomályban.

A lányt mintha villám sújtotta volna. Wulf állt előtte, a barbár herceg, összekötözött

kézzel, simára borotváltan; halovány bőrű, forradásokkal szabdalt teste tisztára mosdatva,

drága kencéktől illatozott, de még mindig a bőr- és prémruháját viselte.

Szelené többször is látta a germán rabszolgát a palota körül az elmúlt két hétben, amikor

erős kísérettel hozták-vitték a királyné lakosztályába vagy onnan vissza. Wulf minden

alkalommal néma maradt. Szelené most attól rettegett, hogy Kazlah rájött a csalásra – hogy

csak mímelte Wulf megnémítását –, és azért hozatta vissza a barbárt ebbe a szörnyű, föld

alatti zárkába, hogy újra és most már annak rendje-módja szerint megcsináltassa vele, amit

előzőleg elmulasztott.

Miközben kioldozta Wulf kezét, és olajjal az Istennő szent jeleit rajzolta a testére, kerülte a

pillantását, de a végén mégiscsak találkozott a tekintetük. És Szelené megdöbbent attól, amit

látott.

Nem volt azokban a szemekben harag, keserűség vagy gyűlölet azok ellen, akik

meggyalázták, csak szomorúság és belenyugvás. Tudja, hogy a halálba megy, gondolta

Szelené, ahogy a homlokára rajzolta Allat félholdját. Szeretett volna megnyugtató szavakat

suttogni neki, beavatni őt szökési tervébe, de nem volt bátorsága hozzá. A papok elmentek

ugyan, de nem lehetetlen, hogy valamelyikük hallgatózik az ajtónál.

Így hát ehelyett a germán nyakában függő T alakú fakeresztre helyezte az ujját, amikor az

utolsó szent jelet rajzolta a mellkasára, és mélyen a szemébe nézett. Az istened nem hagy el,

sugallta neki a gondolatával, és Wulf szeme megrebbent válaszul.

A halk csilingelés arra késztette Szelenét, hogy megforduljon. Látta, hogy most már áll a

királyné, mint valami szépséges oszlop, a tavaszi kert legragyogóbb színeiben pompázó

109

selyemfátylakban. Ez volt a jel, hogy megkezdődik a tánc. Szelené visszahúzódott a helyére, a

fal mellé, míg Wulf ott maradt, ahol volt, és meredten nézte a királynét.

Lasha tánca ősrégi tánc volt, régebbi, mint az emberfajok emlékezete, olyan régi, hogy

egyetlen nép vagy faj sem sajátíthatta ki magának. Minden nép és kultúra közös kincse volt,

lényegi és elsődleges, egyetemes üzenetet hordozott. Keleten Shalom Táncának nevezték;

shalom a sémi nyelveken annyit jelent, „Légy üdvözölve!”; s azért nevezték így a táncot, mert

azokba a mitikus időkbe nyúlt vissza, amikor Istár, az Istennő legősibb alakja, lement az

alvilágba, és visszatérve magával hozta a tavaszt, és ezzel a föld újjászületését. A hét fátyol,

amelyeket Lasha a tánc közben most egyesével levetett, a hét kaput jelképezte, melyeken Istár

útja során áthaladt. A tánc csábító volt és erotikus, a csípők és a has mozgása játszotta benne a

főszerepet, és az volt a célja, hogy fölszabadítsa a szexuális energiát, amely képessé tette a

táncost az isteni erővel való egyesülésre.

Lasha lágy ritmusban mozgott és hajladozott, fátylai egymás után hullottak le a testéről, és

szálltak lebegve a földre. Kasztanyettával és meztelen talpa halk csattogásával kísérte táncát,

teste fénylett, izmai kirajzolódtak a finom bőr alatt. Wulfnak táncolt. Körbetáncolta, vonaglott

előtte, megbűvölte őt kígyóként tekergőző, szárnyként verdeső karjaival; fölkorbácsolta a

vágyát, úgy mozgatva a csípőjét és combját, mintha szeretkezne, hasa hullámzásával a

vajúdást és szülést mímelte, meztelen keblei remegésében az élet ígérete sejlett.

A szeme nyitva volt, de nem látott, mert a papok megitatták a szent gombák főzetével. A

látomások, amelyek bűvkörükbe vonták, nem e világról valók voltak. A szenvedély, amely a

lelkében égett, fölülemelkedett a hús kívánságán, a szőke barbár iránt érzett testi vágyon.

Lasha egy volt az Istennővel; a Holdnak táncolt, mint az ősei az idők kezdetétől, végtelen

korokon át. Az Életnek táncolt.

Amikor a tánc véget ért, Szelené először nem mozdult. Aztán, felocsúdva az igézetből,

gyorsan besegítette a királynét az ágyba, bedörzsölte a karját és a lábát illatos olajokkal, és

szent jeleket rótt a keblére, hasára és a combjaira.

A gondolatait szigorú rendbe fogta össze. Tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie.

Anyja egyszer régen megtanította egy fortélyra, amelyhez akkor folyamodott, ha olyan

beteget kellett kezelnie, akinél nem hatottak a szokásos altató- vagy bódítószerek. Akadtak

férfiak, akiknek olyan erős volt a szervezetük, hogy a leghatásosabb altatók is csődöt

mondtak, és csak egy bizonyos anatómiai ismeret egyszerű, ámbár kockázatos alkalmazása

révén lehetett elaltatni őket.

Mera megmutatta Szelenének, hol futnak a nagy nyaki verőerek, ugyanazok az

életfontosságú véredények, amelyeket Kazlah mutatott neki a „némítóban”. Azt is

elmagyarázta, hogyan tapinthatja ki lüktetésüket az ujjai hegyével, és hogyan lehet a

legtagbaszakadtabb embert is mély álomba ringatni, pusztán a két ér egyidejű elszorításával.

Ha túl sokáig tartjuk elszorítva, figyelmeztette Mera, halált okozhatunk; ha túlságosan rövid

ideig, csak percekig tart az alvás. Ahogy most a királynét masszírozta, és a verejtéket

törölgette a testéről, Szelené lassan Lasha nyakára csúsztatta a kezét. Egy pillanatig ott

pihentette, kitapintva a pulzust, aztán, megbizonyosodva róla, hogy mindkét artériát érzi,

gyöngéden leszorította őket.

A királyné szeme kitágult meglepetésében, már nyílt az ajka, hogy tiltakozzék, de szinte

azon nyomban elernyedt a teste, minden harc és ellenállás nélkül, s a szemhéja lecsukódott.

Szelené még egy percig az ereken tartotta az ujjait, és próbált visszaemlékezni anyja

szavaira. Hirtelen rémület fogta el, hogy túl hosszú volt az idő, aztán meg attól félt, hogy túl

rövid, de végül felülkerekedett a józansága, és visszaült az alvó királyné mellé. Fölébe írta

Allat és Ízisz szent jeleit, aztán fölugrott, a vállára csapta orvosságosládikája hordszíját, és az

ajtóhoz lopakodott. Ahogy megállt hallgatózni, fülét a hideg kőhöz nyomva, Wulf váratlanul

életre kelt. Az ajtóhoz rohant, visszarántotta Szelenét, és fülét a kőre szorította. Várt néhány

110

pillanatig, aztán megnyomta az ajtót, mire az csöndben kitárult; Wulf körülkémlelt a sötét

előcsarnokban, és jelt adott Szelenének, hogy kövesse.

Az előtér, mint ahogy a lány remélte, üres volt. Óvatosan kilépett, a sötétséget fürkészte.

Szorosan Wulf mögött állt, a germán begörbítette a hátát, izmai ugrásra készen megfeszültek.

Belehallgattak a csöndbe, és megnyugodva állapították meg, hogy egyedül vannak. Ekkor a

férfi megfordult, megragadta Szelené orvosságosládájának szíját, a saját vállára vetette, és

intett a lánynak, hogy menjen előre.

Szelené figyelte, ahogy Wulf behúzza maga mögött a nehéz ajtót, a sötétség mélyébe

taszítva mindkettőjüket, és azon tűnődött, vajon mennyi idejük van. Meddig várnak a papok,

mennyi időbe telik, míg rádöbbennek, hogy a jel nem hangzott fel? És mennyi idejük marad,

mielőtt Lasha magához tér kábulatából, és keresésükre küldi a katonákat?

A két menekülő belevetette magát az ismeretlen útvesztőbe; hangtalanul kúsztak végig a

sötét alagutakon; vakon tapogatóztak előre, mert itt egyetlen villanásnyi, egyetlen szikrányi

fény sem volt, csak a rémületes, mindent magába nyelő sötétség, ahogyan Szelené eleve

feltételezte. Már napok óta tudta, hogy túl veszélyes volna elhozni egy fáklyát a nászi

szobából, mert a fénye figyelmeztetné a papokat és az őrséget, és tudta azt is, hogy a sötétség

akadályozza, de egyszersmind védelmezi is őket. Ezért arról is letett, hogy az utat zsinórral,

gyönggyel vagy krétával próbálja megjelölni, hiszen még ha sikerülne is, a sötétben nem

vehetné hasznát az effajta jeleknek. És akkor jutott az eszébe Brimo köve – a kén. Ebben a

vak éjszakában minden érzékelés megszűnik – nem lát, nem hall, semmit sem érez az ember

ezekben a puhán köréje záródó koromsötét alagutakban –, egyedül a szaglása működik, a szag

mutathat irányt: az égő kén átható záptojásszaga. Persze, ha azóta is ég a kén.

Szorosan a falhoz lapulva haladtak, mintha egy szakadék szélén egyensúlyoztak volna,

hátukat és kezüket a hideg kőnek nyomták, így araszoltak előre, amíg a folyosó végéhez nem

értek; itt Szelené megállt és beleszimatolt a levegőbe, nem csapja-e meg az orrát akár a

legenyhébb kénszag. Minden kereszteződés mintha egy újabba torkollott volna, mert a fal

véget ért, és Szelenének arrébb kellett lépnie, hogy a továbbvezető utat megkeresse.

Megragadta Wulf kérges kezét, és olyan messzire merészkedett, amennyire kettejük kinyújtott

karja engedte, aztán újból beleszagolt a levegőbe, és kitapogatta a szemben lévő falat.

Ahogy múltak a percek, amelyek lassan már óráknak tűntek, Szelenét elfogta a pánik.

Biztos, hogy már voltak ebben az alagútban! Körbe-körbe járnak, visszakerültek oda, ahonnan

elindultak! Visszamennek az áldozati szobába! A következő saroknál szemben fogják találni

magukat a papokkal és az őrjöngő Lashával!

Egyre gyakrabban álltak meg, Szelené azért, hogy beleszagoljon a levegőbe, Wulf meg

azért, hogy áttegye egyik válláról a másikra az orvosságosládát. Egyetlen szó nem esett

köztük; küszködve vergődtek előre a sötétségben, és a félelem és szorongás hullámhosszán, e

testükkel közvetített különös párbeszéd révén érintkeztek egymással.

Mind a ketten úgy érezték, hogy a messze fölöttük magasodó templom iszonyatos súllyal

nehezedik rájuk. Valamikor réges-régen egy ugyanilyen labirintusban, amely az alvilágot

jelképezte, egy Thészeusz nevű görög hős bikafejű szörnnyel küzdött meg. Vajon ebben az

alvilági sötétségben milyen szörnyek leselkednek? – tűnődött Szelené.

A sötétség nem szűnt. Úgy tetszett, végtelen és örökkévaló. Valóban maga volt az alvilág,

és ezt a két halandót időnek előtte zárta magába. Mégis, egy idő után különös jelenséget

tapasztaltak: látni kezdtek.

Furcsa fény derengett elő a semmiből, és látomások kavarogtak, majd foszlottak szerte

körülöttük. Szelené látta kicsiny házukat Antiochia szegénynegyedében, a csónakokat a

kikötőben, és Andreászt, ahogy a babérfa alatt áll. Wulf látta a hazai erdőséget, a fehér

hótakarót, és feleségét, amint meggyújtja a karácsonyi nagy fahasábot. Először megrémítették

őket a látomások, de aztán nem törődtek velük, és akkor hamarosan eltűntek. A világ

zsugorodni kezdett, egyre kisebbé vált, a palotára szűkült, aztán a labirintusra, és végül arra a

111

folyosóra, amelyen éppen jártak. Csak egymást érzékelték, a másik jelenlétének melegségét, a

félelmet, amelyben osztoztak.

A levegőnek minden fordulóban ugyanolyan szaga volt, végtelen, üres egyformaságot

árasztott, nem fűszerezte a föld sója, sem a menny édessége, sem a nyár illata, testetlen

üresség volt csupán, amely gúnyt űzött belőlük nemlétével. Nyoma sem volt a kénnek.

Itt fogunk meghalni, gondolta Szelené valami furcsa közönnyel.

Rántást érzett a kezén; Wulf jelzett neki. Megfordult, és földbe gyökerezett a lába.

A szag! A záptojás rémes bűze! A kén!

Szimatolt, próbálta megállapítani, merről jön a szag; ha a folyosón, amerre elindult,

gyengébben érezte, irányt változtatott, egy másik alagútba fordult be, ahol erősebb volt a bűz.

Végül eljutottak az első olyan folyosóba, amelyben erős kénszag nyomára bukkantak.

Követték, amerre vezette őket, s visszafordultak azokból az alagutakból, ahol a levegő

tisztább volt, belevetve magukat a bűzzel terhesebb sötétségbe.

Ahogy a szag erősödött, úgy nőtt az izgatottságuk. Sietségükben néha eltévedtek. Szelené

magával húzta Wulfot, megértetve vele, hogy a szag forrása bolyongásuk végét jelenti. A férfi

szorosan mögötte lépkedett; nem értette, miért menekül a lány – aki látszólag olyan magas

rangot viselt az udvarnál –, de bízott benne, és remélte, hogy tudja, mi várja őket az út végén.

Mind a ketten megtudták, amint az utolsó saroknál befordultak: Kazlah volt az, aki az út

végén várta őket.

Visszatorpantak. Ott állt előttük a főgyógyász, az egyik kezében égő fáklyával, a másikban

Brimo kövével. Az arca kifejezéstelen volt. Nem mosolygott, és nem árult el meglepetést

Szelené és a germán váratlan megjelenése láttán. Keskeny arcát csak félig világította meg a

fény, magas, vékony alakja mintha teljesen betöltötte volna a szűk folyosót.

Szelené szorosan Wulf előtt állt, érezte, hogyan emelkedik és süllyed a férfi mellkasa.

Wulf megtermett és erős. Vajon gyors mozgású is? Elég fortélyos, hogy félreállítsa Kazlahot

az útjukból? És vajon ki áll az ajtó túlsó oldalán?

A két ellenfél farkasszemet nézett a pislogó fáklyafényben. Kazlah még mindig nem

mozdult. Nem beszélt, pillája sem rebbent, csak nézett Szelenére, a füstölgő kénnel a kezében.

És akkor már tudta. Kazlah nem teszi meg az első lépést, állhatnak itt az örökkévalóságig,

Szelené tudta, hogy mit akar Kazlah. A játszma most már azon dől el, hogy mivel fizet

cserébe. Érezte, hogy Wulf nyugtalanul megmoccan mögötte. Engedje, hogy megkísérelje

legyőzni Kazlahot? Sikerülne neki? Vagy ő is meg Wulf is a halálukat lelnék?

Kazlah hideg szemének pillantása továbbra is rászegeződött. Szelenének döntenie kellett.

Egy Ízisznek küldött rövid fohász után így szólt:

– Hekaté kúrája a fűzfa kérgéből készül. Forró vízben kell áztatni, amíg erős teához

hasonló színe nem lesz a víznek, és utána hűvös helyen kell tárolni. Tíz csepp a borba a

havibaj kellemetlenségei ellen, húsz csepp ízületi gyulladás és láz esetén. Egy csepp,

közvetlenül a rossz fogra cseppentve, megszünteti a fájdalmat.

A főgyógyász szeme alig észrevehetően megvillant. Szelené visszafojtotta a lélegzetét. És

ekkor, a lány ámulatára, Kazlah visszalépett az ajtóból, megfordult, és hanyagul elsétált a

folyosón, mígnem a fáklyája már csak egy halványan izzó pont volt a sötétben.

Szelené egy percig még utánabámult, aztán az ajtóhoz rohant. Hallgatózott egy pillanatig,

és amikor a túloldalról nem hallott semmit, megtaszította. Meg se mozdult. Wulf teljes

erejével nekifeszült. A súlyos gránitajtó fohászként ható halk surranással kitárult, és hűs

éjszakai levegő áradt be rajta.

112

Huszonnyolc

Futottak és futottak – fogalmuk sem volt, mekkora utat tehetitek meg –, amíg végül majdnem

összeestek.

A palotából meglepően könnyen kijutottak – minden figyelem a templomra összpontosult.

A városban már nehezebb dolguk volt. Úgy lopakodtak végig Magna sötét utcáin, mint a

palotabeli útvesztő folyosóin nem sokkal azelőtt: megálltak az utcasarkoknál, füleltek, nehogy

belefussanak az éjszakai őrségbe, sikátorokon rohantak végig. A városkapuk be voltak zárva

éjszakára, de Wulfhak sikerült megmásznia a falat egy lopott kenderkötél segítségével, és

maga után húzta Szelenét. A városon túl pedig ott terpeszkedett előttük a hatalmas sivatag, a

maga ezernyi veszélyével.

Dűnétől dűnéig óvakodtak, tudván, milyen élesen kirajzolódik alakjuk a homokon a

telihold ragyogó fényében. Amikor végre elérték a várostól némi távolságra emelkedő kopár

dombokat, a messzeségből hallani lehetett a szökésüket hírül adó kürtök hangját. Szelené és

Wulf most már körözött bűnöző volt, és mindketten jól tudták, hogy addig nem lesz nyugalom

a városban, amíg el nem fogják őket.

A Magnától délkeletre húzódó sziklás vonulat sivár hegyhátak és elhagyatott szurdokok

csúf elegye volt, görgetegkövekkel teleszórva és barlangokkal átlyuggatva. Az egyik magasan

fekvő sziklás fennsíkra kapaszkodtak fel, aztán leereszkedtek egy mély szakadékba. Itt, a

sziklafalon fölfedeztek egy keskeny nyílást, amely kisebb barlangba vezetett. Nem volt

szükség szavakra, egyenesen a nyíláshoz tartottak, átpréselték magukat rajta, és elnyúltak a

barlang homokos földjén. Izmaik görcsbe rándultak a kíntól, a lélegzet sípolva tört fel

tüdejükből. Szelené ott feküdt, ahol eldőlt, semmi mást nem akart, csak aludni, de Wulf

fölnyalábolta, és a barlang végébe tántorgott vele, ahol nem fenyegetett az a veszély, hogy

meglátják őket. Lefektette Szelenét, és betakarta a testével. Azon nyomban elaludtak. Az

orvosságosláda ott maradt a barlang szájánál.

★

Amikor a lódobogásra és a katonák neszezésére felébredtek, elvakította őket az egész

barlangot beragyogó reggeli napfény.

Wulf azonnal felült, a barlang bejárata felé fordult, s amikor Szelené mondani akart

valamit, a szájára tette a kezét.

Mozdulatlanul ültek, és Lasha katonáinak mozgására füleltek. A katonák sokan voltak,

mind lóháton, és halkan jeleztek egymásnak, miközben sorra átkutatták a barlangokat és

sziklazugokat. Ahogy a paták rendszertelen dobogása egyre közelebbről hallatszott, Szelené

szeme, amely időközben már hozzászokott az éles fényhez, tágra nyílt. A lány elképedten

meredt a barlang nyílására. A nyílást a tetejétől egészen az aljáig újonnan szőtt, vastag

pókháló fedte be.

Wulf is csak bámult, nem hitt a szemének. A finom szálú fátylat az alatt a néhány óra alatt

szőtte a pirinyó takács, amíg aludtak, és ez a fátyol most lágyan lebegett a friss reggeli

szellőben.

113

Végül a katonák elértek a barlanghoz. Az áttetsző hálón keresztül Szelené és Wulf látta a

lovak lábát, és hallotta a katonák dörmögését. Aztán, hihetetlen módon, megszólalt egy hang:

– Itt nem lehetnek. Nézzétek ezt a pókhálót! Ebbe a barlangba hónapok óta nem ment be

senki.

A menekülők lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy a bejárattól pár arasznyira álldogáló

lovak elvonulnak. Még jó ideig csöndben ültek, végül Wulf lassan összeszedte magát, és a

barlang bejáratához kúszott. Ide-oda forgatta a fejét, a harcosok éles hallásával végigpásztázta

a szakadékot, aztán intett a lánynak, hogy a katonák valóban elmentek.

Szelené odamászott hozzá, és megcsodálták a pókhálót. Amikor a lány azt mormolta: „Az

Istennő őrködik felettünk”, Wulf megragadta kezével Odin keresztjét. Szelené elmosolyodott

és bólintott.

– Igen, lehet, hogy a te istened volt az, aki megmentett minket – mondta.

Visszaült a fal mellé, és szemügyre vette különös társát, aki olyan volt, mint egy félig

megszelídített vadállat. Eltűnődött, vajon milyen lesz újra szabadon, láncok és őrök nélkül.

Lehet, hogy visszatér barbár szokásaihoz; lehet, hogy itthagyja őt a sivatagban.

Nem találta jóképűnek; a férfi vonásai túlságosan nyersek és idegenszerűek voltak, mégis

volt benne valami ellenállhatatlanul vonzó. Különösen most, hogy a bozontos szakáll alól

előtűnt a határozott vonalú, szögletes áll. Miféle szokásai lehetnek annak a népnek, amelyből

származik, amelynek férfiai így viselik a hajukat, és farkasbőrt húznak magukra? Wulf

keresztbe tett lábbal ült a földön, karját hanyagul a térdén nyugtatta, és Szelenét nézte.

Hosszú, szőke haja leomlott a válláról, és a combját verdeste. Most, a reggel fényében jól

látszott a mellét és karját borító miriád sebhely. Egy férfi, akinek a harc az élete.

Szelené elfordította a tekintetét, és a pókhálón túli kietlen világra meredt.

– Azt hiszem, ideje továbbindulnunk – mondta halkan, és felsóhajtott.

Nagy meglepetésére Wulf kinyitotta a száját, és mondott valamit egy olyan nyelven,

amelyet ő nem értett.

– Tudsz beszélni! – sikoltott fel örömében Szelené. – Megértetted, amit ott, abban a

borzalmas kazamatában a tudtodra akartam adni! Ó, mennyire aggódtam! Azt gondoltam,

hogy Kazlah talán másodszor is visszavitetett, és valóban néma vagy.

Wulf megint mondott valamit azon a torokhangoktól hemzsegő, érthetetlen nyelven, amiről

Szelené kitalálta, hogy csak a germán lehet.

– Én csak görögül és arámi nyelven tudok – mondta mentegetőző mosollyal. – Te pedig

nyilván csak a germánt beszéled. Mindegy, az a fő, hogy sikerült elszöknünk. Csodálkozom,

miért engedett el bennünket Kazlah…

Wulf félbeszakította egy szóval, és a barlang kijárata felé intett.

– Tudni akarod, hová megyünk innen – bólintott Szelené. – Mindig csak egy irányba.

Nyugatra. Antiochiába. Andreász-hoz… – A hangja elhalt. Most kezdett derengeni előtte,

milyen óriási dolgot vitt véghez: megszökött a magnai palotából! Végre szabad! Két év után

szabad, és hazamehet!

Újra fölrémlett előtte az út, amelynek végén a sorsa beteljesül. A sorsom az, hogy

Andreásszal együtt kezdjem meg új életemet, és hogy gyógyító erőnket a szenvedők

szolgálatába állítsuk, akiknek rettenetes nagy szükségük van rá. És az, hogy kiderítsem, ki

vagyok.

Wulf felállt, lesöpörte magáról a homokot, és fölvette az orvosságosládát. Miután átvetette

a szíjat a vállán, odanyújtotta kezét Szelenének, és felhúzta a földről.

– Most elindulunk hazafelé – mondta a lány. – Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk az

utat. Tettem némi ennivalót a ládámba; pár napig eltart. Van néhány erősítő hatású gyógyfű is

az orvosságok között, jó hasznát vesszük majd a sivatagban. És itt van ez – megérintette

galambvérszínű rubinokból álló nyakláncát, amelyet Lashától kapott két évvel ezelőtt. – Ezért

a nyakékért kapunk élelmet és szállást, és esetleg csatlakozhatunk egy karavánhoz.

114

Ahogy Wulf félresöpörte a pókhálót, és kiléptek a napsütésre, Szelené azt gondolta: Őszre

otthon leszek…

IV. RÉSZ

BABILON

116

Huszonkilenc

Fatma aggodalma nőttön-nőtt. A gyapjúmosás napnyugtakor kezdődött, és Umma, a

javasasszony még mindig nem érkezett meg.

Fatma tudta, hogy Umma nagyon szeretné megismerni a gyapjúzsír készítésének titkát.

Fatma törzsének asszonyai most éppen ezért gyűltek össze. És viszonzásképpen, Umma a

csodálatos orvosságosládikájának még több titkát megosztja majd ővele.

Akkor hát miért nincs itt Umma?

Kimentette magát testvérei és unokatestvérei előtt, akik nevetgélve, énekelve gyúrták a

gyapjút a vízben, majd sátra bejáratához ment, és kinézett. Végigpásztázta szemével a sivatagi

tábort. Nem vallott az asszonyra sem a késés, sem a feledékenység.

Fatma csodálta Ummát. Ez a beduin asszony még sohasem találkozott olyan teremtéssel,

aki ennyire szomjazott volna a tudásra. A javasasszony számára a tanulás olyan, mint az evés;

kielégíthetetlen az étvágya. Pár nappal ezelőtt, amikor a törzs végre megérkezett nyári

táborhelyére, és megkezdődött a birkanyírás, Umma kinyilvánította óhaját, hogy szeretné

megtanulni a módszert, amellyel a viaszt kivonják a birkagyapjúból, és aztán más állati

zsiradékkal összekeverve, gyógyhatású kenőcsök és balzsamok alapanyagát készítik belőle.

Mivel a gyapjúzsír kivonása a nők dolga volt, és évente csak egyszer került rá sor, Fatma

törzsének asszonyai különleges eseménnyé tették. Mindannyian egy sátorban gyűltek össze a

birkagyapjúval és gyapjúmosó teknőikkel, és bort iszogatva, vidám fecsegés közben sikálták a

gyapjút. Meghívták Ummát is, hogy csatlakozzék hozzájuk, segítsen a gyapjúmosásban, s

utána abban a ravasz műveletben, amellyel szétválasztják a zsírt a víztől.

Az idő már későre járt, a nők órák óta serénykedtek és nevetgéltek. Hol lehet Umma?

A tizennyolc hónap alatt, amióta a javasasszony és különös szőke társa Fatma törzsével élt,

attól a naptól fogva, amikor rátaláltak a sivatagban a két éhségtől kimerült, szomjúságtól

gyötört hazátlan vándorra, Umma egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a beduinok ősi

titkaival megismerkedjék. Hát akkor most miért nincs itt?

Fatma még egyszer végignézett a táboron.

Egy nagy oázisban állomásoztak, Babilon városától nem messze. Beduin családok verték

fel itt a sátrukat, de karavánokkal és magányos utazókkal is lehetett találkozni, mert bővében

volt a víz, és a datolyapálmák gazdag terméséből jutott mindenkinek. Fatma becslése szerint

mintegy ezer ember és kétszer annyi állat lehetett most az oázisban. Sátrak álltak a száz meg

száz tábortűz füstjében; égig szállt a nevetés és ének. Lehet, hogy Umma katonákat látott a

tömegben? Veszélyt érzett, és megint elrejtőzött? Vagy talán, tűnődött Fatma reménykedve,

megtalálta végül a menekülés útját, amelyet annyira keresett?

Fatma tudta, hogy ifjú barátnője megszállott lélek – egy álom űzi, és a szerelem egy férfi

iránt, akitől kegyetlenül elszakították. Amikor egyszer késő éjjel csak ketten voltak ébren, és

Umma elmesélte neki a történetét, Fatma látta, hogy a lány szeme kigyúl a látomások tüzétől.

– Olyan sok szerencsétlen emberrel találkoztam – mondta Umma. – Emberekkel, akik

gondoskodásra és kezelésre szorulnának, de nincs, aki segítsen rajtuk, nincs hová menniük.

Az én hivatásom az, Fatma, hogy gyógyító tehetségemet nekik áldozzam. Hogy Andreásszal

dolgozzam…

Fatma a fejét csóválta. Szegény fiatalok! Umma és a társa egyetlen percnyi békességet sem

élvezhetett. Folyton hátratekingettek, örökös fenyegetettségben éltek, a menekülés útját

117

kutatták. Milyen élet ez egy szegény lány számára?! Már majdnem húszéves, és még nincs

férjnél!

Ennek az utolsó gondolatnak az iróniája szomorúsággal töltötte el Fatmát, mert a törzs

akkor adta a lánynak az Umma nevet, amely arabul azt jelenti: „anya”, amikor megmentette

Fatma gyermekének az életét.

Az asszony tekintete újból végigvándorolt a táboron. Könyörgök Allathoz, hogy ne

történjen semmi baja ifjú barátnőmnek! Micsoda rettenetes átok kísérti Ummát és Wulfot!

Fatma ura hozta a hírt a királyi végzésről annak idején, amikor beterelte juhait az éjszakai

karámba. Katonák lovagoltak el mellette, és két menekülőről beszéltek neki, akik a messze

északon lévő Magna palotájából szöktek meg. Nagy jutalom üti a markát annak, aki elfogja

őket, de súlyos megtorlás vár arra, aki menedéket ad nekik. Amikor nem sokkal később a

beduinok megtalálták és oltalmukba vették a két napégette, éhes és halálosan kimerült embert,

hihetetlen történettel ismerkedhettek meg.

Szegény Umma! – gondolta Fatma. Egy gonosz királynő bosszúja üldözi, de ami még

rosszabb, egyedül van a világban, nincs családja, nincs otthona. A beduinok, akiknek a család

volt a mindenük, Umma legnagyobb tragédiájának azt tartották, hogy nem tudja, kik voltak a

szülei.

Fatma sajha volt, a törzs vajákosa, tudós asszonya, ennélfogva nagy tekintélynek

örvendett. Soha nem tudta meghálálni Ummának, hogy megmentette a fia életét, amikor a

késői gyermek keserves világrahozatalában kimerülve – Fatma beduin mérce szerint már öreg

volt, a negyvenedik évében járt –, nem tudta átvenni a bábaasszonytól a csecsemőt, hogy

megszoptassa. Akkor avatkozott közbe Umma. Fogta a gyereket, aki idő előtt született és

nagyon gyenge volt, s egy hosszú vászoncsíkkal az anya mellére kötötte, mialatt az aludt.

Amikor Fatma másnap reggel arra ébredt, hogy be van pólyálva, és érezte a melléhez

nyomódó apró testet, rádöbbent, hogy ezt a gyermekét az összes többinél jobban szereti.

Ekkor kiszóltak érte a sátor belsejéből; elérkezett az ideje, hogy lehalásszák a zsírt a

gyapjúmosó teknőkből. Fatma húga rázendített egy dalra, a többiek is bekapcsolódtak, tapssal

kísérték, csuklójukon csilingeltek a karperecek. Hirtelen finom illat töltötte be a levegőt;

mandulaolajat forrósítottak, hogy aztán a gyapjúzsírhoz vegyítve gyógyhatású kenőcsöt

készítsenek a keverékből.

Fatma még egyszer körülnézett, aztán visszament a sátorba.

★

Szelené elrejtőzött, félt, hogy meglátják. Tudta, hogy késő jár, és elmulasztotta a

gyapjúmosást Fatma sátrában, de hallania kellett a beszélgetés végét.

A datolyapálma mögött rejtőzködött, úgyhogy a férfiak nem vették észre, de ha észreveszik

is, csak egy beduin nőt látnak; egy tetőtől talpig feketébe burkolt alakot, akinek csak a keze

meg a szeme látszik.

Eleinte messzebbről figyelte a Jeruzsálemből érkezett vándorokat, ahogy a tábortűznél

bemutatták kígyótrükkjüket. A sivatagi táborokban mindig akadtak bűvészek, akik egy kis

ennivalóért vagy pár garasért produkálták magukat. Ez a kettő a botot kígyóvá változtatta,

aztán a kígyót visszavarázsolta bottá, és semmiben sem különbözött a vad vidéken felbukkanó

számtalan más csepűrágótól, egy dolgot kivéve: Szelené kihallgatta őket, és megtudta, hogy

nem kóbor mutatványosok, hanem Babilonba igyekeznek, nagyon is határozott céllal.

Ott állt a pálmafa mögött, és feszülten, szorongva fülelt. Amikor kivette a szavaikból, hogy

mi a szándékuk, szíve vadul dobogni kezdett.

A két férfi arról beszélt, hogy csatlakozik az Arméniába induló cirkuszhajó társulatához.

118

Szelené nem tudott hová lenni felindulásában és izgalmában. Arménia! Messze északra

fekszik! Lehetséges ez? Végül mégis rátalált a menekülés útjára? Nem vesztegette az időt.

Miután megtudta, amit tudnia kellett, otthagyta rejtekhelyét, és a Wulffal közös sátrukhoz

sietett. Ha igaz, amit hallott, hajnalban itt hagyhatják ezt a sivatagot, és útra kelhetnek

hazafelé. Szelené tele volt szorongással. A látóhatáron ott tornyosult Babilon – egész idő alatt

egyre távolabb kerültek Antiochiától!

Nem volt más választásuk. Attól a naptól fogva, amikor előjöttek a barlangból, amely

megmentette őket Lasha katonáitól, a nyugatra vezető utak el voltak zárva előlük.

Mintha egy láthatatlan fal húzódott volna a sivatagon keresztül az Eufrátesztől Arábiáig.

Lasha először őrjáratokat küldött ki a szökevények felkutatására, de pár hónappal később, egy

becsvágyó ifjú herceggel tartott násza után, már szinte az egész hadseregét szétküldte a

sivatagba.

Minden utat figyeltek; minden utazót megállítottak és kikérdeztek, minden karavánt

átkutattak. Egy ízben Fatma törzséhez is eljutottak, de a törzs férfiai elűzték a katonákat.

Szelené és Wulf hamarosan belátta, hogy csak a nomádoknál érezheti magát biztonságban, és

itt reménykedhet a túlélésben. Csakhogy azok keletre tartottak, így Szelené és Wulf egyre

messzebb sodródott az otthonától. Nyugatra kell mennünk! – sikoltott fel Szelené agyában a

kétségbeesés, valahányszor a beduin törzs sátrat bontott, és elindult a kelő nap irányába.

Fatma törzse az ősi útvonalakat követte, és nem lehetett rábeszélni őket, hogy

visszaforduljanak.

Most éppen Babilon közelében álltak meg, egy oázisban, és itt is maradnak a nyírás és

elles időszakára. Ideje volt, hogy Szelené és Wulf megkísérelje a szabadulást; lyukat kell

keresniük Lasha hálóján, kicsusszanni rajta, és aztán egy biztonságosabb útvonalon

visszajutni nyugatra.

A cirkuszhajók a jeruzsálemiek szavai szerint nagy mutatványostársulatot visznek fel az

Eufráteszen Arméniába, ahová már nem ér el Lasha hatalma. Meg kell próbálniuk!

Ahogy átsietett a táboron, felnézett a csillagokra. Fatma tanítása alapján világosan meg

tudta különböztetni az égen a Nagymedve istennőt. A beduinok ezt a csillagképet imádták,

mert hiedelmük szerint körülötte forgott a világ. Ma éjszaka az égi Nagymedve farka keletre

mutatott, ami azt jelentette, hogy megérkezett a tavasz.

Fatma sok mindenre megtanította Szelenét. Ez a büszke és bölcs asszony volt a törzs

„anyja”; nemes vér folyt az ereiben, mert a koreisiták leszármazottja volt. Ez a nép őrizte

Kore istennő mekkai szentélyét. Fatma ősei voltak azok a papnők és „nagy anyák”, akik az

arabok szent könyvét írták, amelyet Kore istennőről Koránnak neveztek el. Fatma tanította

meg Szelenét a beduin nők gyakorlatias bölcsességére, amely anyáról leányra szállt a

századok során. Fatma olvasott az előjelekből, ismerte a varázsigéket, és meg tudta jósolni az

időjárás változását; tőle tanulta meg Szelené, hogy ha bárányfelhős az ég, egy napon belül

esni fog, és ha alacsonyan repülnek a denevérek, vihar közeledik. Ő mondta neki, hogy a

datolyakúra használ fejfájás ellen, és ő mutatta meg, hogyan csinálhat papiruszból tampont

havi holdfolyása idején. Fatma jóvoltából sok mindennel gyarapodott a tudása és az

orvosságosládikája. Szelené mindezt meg akarta osztani Andreásszal.

A sátorhoz közeledve önkéntelenül a kebléhez nyúlt. Szüksége volt a Hórusz-szem

megnyugtató érintésére. Akármilyen nagy távolság választ el bennünket, szerelmem, gondolta

ünnepélyesen, nem szakadtunk el egymástól.

Szelené és Wulf sátra jellegzetes beduin lakóhely volt: hosszú és alacsony, falait

kecskeszőrből szőtték, és külön lakrész szolgált a férfiak és a nők számára. A férfiak lakrésze

a szélvédett oldalra esett, nyitott volt, ahogy a szokás megkívánta, a vendégszeretetet

jelképezte, és éjjel-nappal égett benne egy kicsiny tűz, hátha betéved egy látogató. Szelené és

Wulf a belső, női sátorfélben tartotta kevéske holmiját, és ott is aludt, külön gyékényeken.

119

A beduinok öltözékét viselték. Wulf hosszú köntöst, fölébe kanyarított köpennyel, és

nyersbőr homlokpánttal leszorított fejkendőt. Miközben az egyik vízlelőhelytől a másikig

vándoroltak, ahogy minden beduin törzs a téli hónapokban, Wulf fejrevalójának egyik sarkát

az arca elé húzta, úgyhogy kék szemétől eltekintve hajszálra úgy festett, mint bármelyik férfi

a törzsben.

Kemény élet volt ez, kitéve a sivatagi szelek, a homok és skorpiók kényének-kedvének. A

beduinok aludttejből, sajtból és szárított gyümölcsből álló étrendjére kényszerültek. De aki

ehhez a kiterjedt, nagy családhoz tartozott, biztonságban érezhette magát: éjszakára Fatma

fivéreinek és unokatestvéreinek fekete sátrai egymáshoz bújtak, az emberek jóban-rosszban

osztoztak egymással, barátság és bajtársiasság fűzte össze őket. Jóllehet Szelené és Wulf

idegenek voltak, halovány bőrűek és nagyon magasak a kis termetű, sötét bőrű, rosszul táplált

arabokhoz viszonyítva, más isteneket imádtak, és mások voltak a szokásaik – az arabok

teljesen elhűltek, amikor megtudták, hogy sem Wulf, sem Szelené nincs körülmetélve –,

mégis befogadták őket a törzsbe.

– Nagy újságom van! – mondta Szelené, amint a sátorba lépett, és levette fátylát.

Wulf fölnézett a tevenyeregről, amelynek a javításával foglalatoskodott, és látta, hogy a

lány arca egészen kipirult, s a szeme csak úgy ragyog. Elfúló lélegzettel sorolta a hallottakat,

és időnként rájött a dadogás, ami csak akkor szokta elfogni, ha izgatott volt vagy félt.

– Azt mesélték ezek az emberek, hogy Arménia királya egy erődítménynek is beillő

hatalmas palotában él, és bár roppant gazdag, nagyon magányos, mert a királyságát elzárják a

világtól a magas hegyek. Egyszer egy évben a király megbízottakat küld szét, hogy

gyűjtsenek össze mindenféle mulattatókat, és vigyék őket a palotájába. Hét hajó horgonyoz

Babilonnál, Wulf! Olyan emberekkel fogják megrakni őket, akik el tudják szórakoztatni

Arménia királyát. A hajókon erős őrség van, és királyi védelmet élveznek, ami azt jelenti,

hogy Lasha katonáinak nincs joguk átkutatni őket. Holnap délben indulnak! Talán föl tudunk

jutni a fedélzetre, Wulf. Te bemutatod a csodálatos vadkanvadásztáncodat, én meg

elkápráztatom őket azzal, hogy tüzet varázsolok az áttetsző kövemmel.

Wulf elgondolkodott.

– Magna mellett is elvitorláznak a hajók? – kérdezte.

– Igen – felelte Szelené. – Magna a folyóparton fekszik, Arménia irányában, innen

háromszáz kilométernyire. Pontosabban az Eufrátesz átszeli Magna városát, és a cirkuszhajók

közvetlenül Lasha palotájának árnyékában fognak elhaladni. De rengetegen lesznek a hajón –

nyugtatta meg Wulfot. – Mindenféle rendű és rangú mulattatók, és ennyi különböző és furcsa

szerzet között biztosan észrevétlenek maradhatnak.

– Magnától északra húzódik Kilikia határa – magyarázta Szelené izgatottan. – Lasha

katonái oda nem törhetnek be, mert az egy rivális királyság. Kilikián túl már Arménia

következik, és Arméniából biztonságos az út hazafelé.

Szelené leült a földre a férfi elé, és megfogta a kezét.

– Wulf – mondta csöndesen –, meg kell próbálnunk. Talán az istenek küldték ezt a jelet. A

nyugatra nyíló kapu ez, amely csak egy percre tárul fel, azután újra becsukódik.

A germán harcos a lány száját nézte. Elbűvölték a telt, érzéki, vérpiros ajkak. Hónapokkal

ezelőtt, amikor Szelené fáradságot nem kímélve igyekezett, hogy a férfit a saját érdekében

legalább egy kicsit megtanítsa görögül, az megigézve bámulta a száját. És egy éjszaka a lecke

alatt, miközben arra összpontosított, hogy megfigyelje, hogyan formálják a lány ajkai az

idegen szavakat, hirtelen azon kapta magát, hogy elképzeli, milyen lehet a csókja.

Lepillantott a kezét fogva tartó karcsú kézre, és megint eltűnődött, mint már oly sokszor,

hogy vajon valóban varázslat van az érintésében, vagy csak a képzelete tulajdonítja neki. A

képzelete és egyre növekvő, fájdalmas szerelme.

– Jól van – mondta végül, és lány szemébe nézett. Szelené megbabonázta. Időnként olyan

gyerekes volt, máskor meg olyan bölcsnek tűnt. – Azt hiszem, meg tudjuk csinálni.

120

– Igen – suttogta Szelené, és megszorította a kezét.

Néhány percig csak ültek némán, egymást nézték, osztoztak a váratlan reménységben.

Holnap! – gondolták mind a ketten, és szívük egyszerre dobbant.

Aztán Szelené hirtelen elengedte a férfi kezét, elfordult, és azt gondolta: Arméniában

örökre búcsút veszek tőled…

Gombóc szorongatta a torkát. Nem olyan könnyű tizennyolc hónap után búcsút mondani

ennek az embernek, akivel együtt vergődött keresztül az ellenséges vidékeken, aki vitte,

amikor elgyengült, és elviselhetővé tette a szabad ég alatt töltött, fagyos éjszakákat.

Meghallgatta őt, amikor a múltról beszélt, Antiochiáról és Andreászról, a sorsáról és

elhivatottságáról. Wulf viszonzásképpen a Rajna menti otthonáról mesélt neki, a feleségéről

és a fiáról, akiket hátra kellett hagynia, és akikhez oly kétségbeesetten visszavágyott.

Szelené nagy gyöngédséget érzett Wulf iránt, biztonságban érezte magát mellette,

ugyanakkor védelmezni akarta. A férfi külseje – a harcosra valló test, a sebhelyek, a harci

ösztön -félrevezető volt. A barbár külső mögött gyöngéd lélek lakozott, egy olyan emberé, aki

a tábortűz mellett üldögélve szalmabábut készített Fatma lányainak. Amikor Szelené görögül

tanította Wulfot, olyannak tűnt a szemében, mint egy igyekvő, dicséretre vágyó kisfiú.

Hirtelen úgy jelent meg előtte, amilyen minden bizonnyal a valóságban: szerető apa és férj,

családja védelmezője és gondviselője a távoli Rajna menti erdőségben.

Szelené tudta, mi emészti társát; beszélt neki az égő bosszúvágyról, amely egész valóját

betöltötte.

Wulf agyába kitörölhetetlenül belevésődött egy férfi arca, azé a keskeny arcú, kegyetlen

szemű római tiszté, aki hadsereget vezetett a germán erdőségekbe, hogy lemészárolja Wulf

népét. Ezt az arcot soha nem felejti el; ez tartotta életben tizennyolc hónapon keresztül a

sivatagban, ez erősítette meg a lelkét, amikor már-már föladta a harcot. És valahányszor

kiejtette annak a római tisztnek a nevét – Gaius Vatinius –, halálos gyűlölet izzott a szemében.

Hallotta, amint a nevén szólítják. Fehér ménen trónolt, sisakja vörös tollforgóján megültek

a hópelyhek. Gaius Vatinius, aki meggyalázta és megkínozta Fredát, Wulf feleségét, aki

elpusztította az erdőt, lerombolta a falut, láncra verte és elhurcolta a férfiakat, hátrahagyva a

nőket és gyermekeket, meggyalázva, védtelenül. Visszajutni Germániába, megtalálni Gaius

Vatiniust – ez volt az, amiért Wulf élt.

Szelené előtt fölrémlett egy tizennyolc hónappal ezelőtti éjszaka: a sivatagban aludtak,

szorosan összebújva, így védekeztek a metsző éjszakai szél ellen. Wulf hirtelen hánykolódni

kezdett álmában. Kiabált, csapkodott, és Szelené magához ölelte, riadtan nyugtatgatta. Végül

aztán a férfi fölébredt, és ajkáról elröppent Gaius Vatinius neve. Wulf akkor elfordította a

fejét, és felzokogott.

Szelené nem lepődött meg, és nem érzett lelkifurdalást, amikor rájött, hogy szereti Wulfot,

aki jó és nemes lelkű ember volt. Tudta, hogy iránta érzett szerelmével nem árulja el Andreász

iránti érzelmeit, mert Wulfot egészen másképpen szereti. Andreász iránt olyan elsöprő

szenvedélyt érzett, amilyet soha egyetlen más férfi sem tudna fölkelteni benne; Andreász

ébresztette fel a lelkét, az érzékiségét. Lélekben egy volt vele, és Szelené nem kételkedett

benne, hogy hamarosan testben is egyek lesznek. A germán iránti szerelme édes volt és

gyöngéd, barátsággal teli, hiszen annyi mindenen mentek keresztül együtt. Wulf gondot viselt

rá, és ő gondot viselt Wulfra. Szelené szerette volna átölelni, és azt akarta, hogy a férfi

átölelje, és szerette volna megcsókolni, nem olyan testét-lelkét felkavaró módon, ahogyan

Andreászt, hanem lágyan és szelíden, a tudtára adva, hogy mennyire drága neki, balzsamként

enyhítve csókjával boldogtalan lelke kínját.

Csakhogy tudta, milyen odaadóan szereti Wulf a feleségét, Fredát, akiről azt hiszi, azt

reméli, hogy még életben van. Gondolatai mindig Fredánál jártak, gyakran beszélt róla, és

arról a napról, amikor visszatér hozzá, így Szelené tisztában volt vele, hogy a férfi nem

121

kívánja szerelmét és testét más nővel megosztani. Így aztán, bármennyire vágyott is rá, hogy

Wulffal szeretkezzék, a vágyát titokban tartotta.

Wulfot szomorúság fogta el, amint meggyújtotta a faszenes serpenyőt, hogy elűzze a

tavaszi éjszaka borzongató hűvösséget.

A Rajna vidékén is tavasz van most, és a népe tavaszi áldozatot mutat be a szent

ligetekben. Száll az énekszó, körbeadják a mézsörrel teli ivókürtöket, és régi törzsi mondákat

regélnek a bárdok.

Oly régen távol van már! Csapdába esett ezen az átkozott földön, amelynek népe semmit

sem tud Odinról, Thorról és Balderről, nem tudja, mi a Világfa és a karácsonyi nagy fahasáb.

Ezeknek a furcsa sivataglakóknak fogalmuk sincs a déróriásokról és Fenrirről, a farkas

formájú szörnyről, akit leláncolva tartanak az alvilágban. Ezek az emberek nem tudják, hogy

az égen úszó felhők Ymirnek, a lemészárolt óriásnak a hajából lettek, és hogy az arany Freya

istennő könnye. Wulf számára rejtély volt, hogyan maradhatnak életben, ha nincsenek szent

fáik, amelyek megoltalmaznák őket, és sehol sem lehet szent fehér fagyöngyöt találni.

Az otthon… Wulf szíve elnehezült a honvágytól. Hiányzott neki az erdő és a hó, a

vaddisznóvadászat, fivéreinek és unokatestvéreinek rokoni közössége. És Freda szilárd, bölcs

szerelme.

Wulfon időnként úrrá lett a kétségbeesés. Ilyenkor oltárt rakott kövekből, Odinhoz

imádkozott, és fölidézte emlékezetében hazája leigázását. Maga előtt látta Gaius Vatiniust,

átélte annak az utolsó éjszakának minden rémségét. A vére újult eltökéltséggel buzgott.

Bosszút áll Gaius Vatiniuson! Egy ideig az a meggyőződés adott neki erőt, hogy hányattatása

wyrd, a sors rendelése, vagy ahogyan a beduinok nevezik, kiszma; hogy Odin a

megpróbáltatások pörölyével edzi acélosra a lelkét, így készíti fel őt a számonkérés napjára.

De aztán jöttek az éjszakák, amikor ott ült Szelené mellett a tábortűznél, és nézte, hogyan

táncolnak a lángok a lány szemében. Vagy ébren feküdt a hálógyékényén, és hallgatta a

mellette fekvő lány halk lélegzését. Már régen szerette volna eltörölni a köztük lévő kurta

távolságot, a karjaiba venni, és magáévá tenni a lányt.

Úgy tűnt, hogy egész életet élt le Szelenével – barlangokban rejtőzködve, a sivatagi

rendőrség elől menekülve, testükkel oltalmazva egymást a sivatagi viharokban, amikor Thor

szekere mennydörögve vágtatott át az égen. Milyen boldogság volna, ha csak egyetlen

éjszakára is kinyilváníthatná a szerelmét. Nem azt a mély szerelmet, amelyet Freda iránt érez,

hanem a gyöngéd vonzalmat, amely mindig föltámad benne, ha Szelené rámosolyog, vagy

megérinti, hogy elcsitítsa háborgó lelkét. De Wulf tudott az antiochiai görög orvosról, akinek

Szelené elkötelezte magát, és akihez hozzáfűzi a sorsa. Úgy gondolta, hogy a lány nem akar

szeretkezni vele, és félt, ha közeledne hozzá, megbántaná, és csalódást okozna neki.

Szelené újból felvette a fekete leplet, amely elrejtette ifjúi szépségét, és névtelen

sivataglakóvá változtatta. Ummává, ahogyan a beduinok nevezték. Wulf tudta, hogy szívesen

veszi, ha ő Szelenének szólítja.

– Beszélnem kell Fatmával – mondta a lány. – El akarom mondani neki a tervünket, és azt,

hogy holnap hajnalban elindulunk.

Wulf, miután egyedül maradt, a gondolataiba merült.

Holnap fölszállnak egy hajóra, és ha már ott lesznek Arméniában, nem fog gondot okozni,

hogy hazajusson. Újra együtt lesz Fredával és a fiával, Einarral, aki lassan már belép a

férfikorba. És megmártja a kardját Gaius Vatinius vérében.

Nagy sokára visszajött Szelené, és itt volt az ideje, hogy aludni térjenek. Megállapodtak,

hogy hajnalban kelnek, elbúcsúznak Fatmától és a törzstől, és beduin öltözékben Babilonnak

veszik útjukat.

Szelené elfújta a sátor mennyezetéről függő lámpát, és teljesen felöltözve bemászott a

takarója alá. Ugyanígy tett Wulf is. A két hálógyékény között alig volt távolság, és

mindketten tudták, hogy ha kinyújtanák a kezüket, megérinthetnék egymást. De egyikük sem

122

mozdult, mert azt hitték, hogy a másik nem akarja. Feküdtek egymás mellett a sötétben,

teljesen éberen, és arra a távoli éjszakára gondoltak, amikor Arméniában végleg elválnak

majd az útjaik.

123

Harminc

Szorosan egymás mellett maradtak, amint az Istár-kapu alatt áthömpölygő tömeghez

csatlakoztak; a hatalmas méretű kapu kék csempéi vakítón ragyogtak a reggeli napfényben.

Szelenét, aki eddig csak Antiochiát ismerte, és Magnára legfeljebb a börtöntoronyból

vethetett néhány pillantást, lenyűgözte a hatalmas Babilon, Wulf pedig, aki a nagyvárosokról

csak a rabszolgaszállító hajókon és rabszolgakaravánokkal megtett út során szerzett némi

fogalmat, egyszerűen nem hitt a szemének. Amikor a rómaiak betörtek a Rajna menti

erdőségekbe, és felépítették bámulatos cölöpsáncaikat, a barbárok azt gondolták róluk, hogy

istenek. De ezek a falak! – álmélkodott Wulf, az Eufráteszből fenségesen kiemelkedő,

pillérekkel megtámasztott, lőrésekkel csipkézett masszív kőkolosszus láttán, ezeket a falakat

csak óriások építhették! Amikor a pillantása elért a bástyák tetejére, összehúzta a szemét.

Észrevette az íjászok körvonalait az őrtornyokban.

Szelené az utcákat pásztázta tekintetével. Babilon messze volt ugyan Magnától, de tudta,

hogy Lasha dühe nem ismer határt. Nem kétséges, hogy a királyné hetedhét országon túlra is

eszeveszett gyűlölettel üldözi azt a két embert, akik meggyalázták a szent rítust, és ezzel arra

kényszerítették, hogy újra férjhez menjen. Szelené és Wulf hallott az új király szertelen és

pazarló életmódjáról, arról, hogy mesterséges tavakat és úszó kéjtanyákat csináltatott

magának a felesége sírjából kimarkolt kincsekből. Lasha becsvágya, hogy a mennyek

királynője legyen, romba dőlt, és Szelené tudta, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem

találja a menekülőket.

De Babilon utcáin nem lehetett olyan katonákat látni, akik a félholdat, Magna jelvényét

viselték volna a pajzsukon, sem vörös köpenyes római légionáriusokat. A babiloni katonák a

párthusok fura öltözékét hordták: csúcsos föveget, amelynek a vége előrehajlott, bő tunikát és

buggyos nadrágot. Babilon nyugaton határos volt Parthiával, ezzel a hatalmas keleti

birodalommal, Hammurápi ősi városa volt az ütköző, vagy ha úgy tetszik, a senki földje

Parthia és Róma között, és Szelené számára furcsa érzés volt, hogy olyan helyen jár, ahol a

római befolyás nem érezhető.

Persze ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem leselkedik veszély rájuk. Beduin

álruhájukban, hátukon a nehéz málnával – Szelené feltűnő orvosságosládikáját kecskebőrbe

csavarták be – a legforgalmasabb utcákon kellett végighaladniuk a folyó felé, ahol a

jeruzsálemi kígyóbűvölők szavai szerint a hét arméniai hajó horgonyzott, Marduk napisten

templomának talapzatánál. Valahányszor katonákat láttak, beléptek egy boltív alá, vagy

besurrantak egy mellékutcába. Bár beduin köntös alá rejtőzött, Wulf egy fejjel kimagaslott a

Kelet alacsony növésű férfiai közül.

Szelené tekintete ide-oda járt, és magában imádkozott, hogy baj nélkül eljussanak a

folyóig. Lasha óriási vérdíjat tűzött ki a fejükre. Aki őket visszaviszi Magnába, dúskálhat

hátralévő életében. Szelené ujjai rákulcsolódtak a ruhája alatt viselt Hórusz-szemre. Mellette

egy bőrszíjon ott függött a varázserejű amulett, amelyet Fatma akasztott a nyakába, amikor

búcsút vettek egymástól. Az arabok samraknak nevezik; egy háromlevelű lóhere, amely a

holdistenség három fázisát jelképezi, és a hiedelem szerint szerencsét hoz.

Szelené és Wulf áthaladt egy árkádsor alatt, és egy hatalmas téren találta magát.

Földbe gyökerezett a lábuk.

– Mi ez? – suttogta döbbenten Szelené.

Wulf csak a fejét rázta elképedésében.

124

Hegymagasságú torony szürkéllett komoran a csontszínű ég alatt. A torony neve Ba-Bel

volt, vagyis „az Isten kapuja”, és emberek százai nyüzsögtek a téren, a torony lábánál. Sűrű

tömegben hömpölyögtek a falak mentén, fürtökbe tömörültek a tér közepén álló szökőkútnál,

és matracokon, szalmán vagy a puszta földön feküdtek mindenütt a hatalmas térségen. A

lárma iszonyatos volt. Az emberi szenvedés kórusa betöltötte az eget és a földet.

Szelené és Wulf tétovázva lépett a térre, tekintetük ide-oda vándorolt a falaknak

támaszkodó férfiakról a takarókon síró gyermekekre, a gyermekekről a nyomorúságukba

burkolózó fiatalasszonyokra. Alig lehetett lépni, annyian hevertek szorosan egymás mellett a

tér agyagtéglás földjén; a legkülönbözőbb fajtájú és korú emberek, a betegség és nyomorúság

legkülönbözőbb fázisaiban. Akik képesek voltak rá, kinyújtották a kezüket, és megragadták

Wulf vagy Szelené köntösének a szegélyét; mások gyönge hangon segítségért rimánkodtak.

Akadtak, akiket egy vagy több személy kísért, feltehetően a gondviselőjük, de a legtöbben

teljesen egyedül voltak. Szelené szeme tágra nyílt.

Az emberek mind cédulát viseltek magukon – vagy a nyakukban lógott, vagy a beteg

végtaghoz volt erősítve –, amelyen a nevük állt, valamint az, hogy milyen természetű a

betegségük. „Az Urukból való Nebo. Üszkösödés” – olvasta Szelené. Vagy: „Babilóniai

Simax, az ács. Egyik karja megbénult.” Az írástudatlanok papiruszcsíkokra rajzolt ábrákkal

adták tudtul a bajukat – hogy a szívük beteg, kiütésük van, vagy vízkórosak. A

legszegényebbek csupán egy rongydarabot kötöztek jelzésül a homlokukra, karjukra vagy a

csuklójukra.

Amikor elértek a tér közepén álló szökőkútig, amelyet a tömegtől alig lehetett

megközelíteni, Szelené a lármát túlkiabálva, így szólt Wulfhoz:

– Mi ez itt?

– Nyilván idegenek vagytok Babilonban – szólalt meg mögöttük egy hang –, ha nem

ismeritek a Gilgames teret. Az egész világ hallotta hírét.

Szelené hátrafordult, és egy méltóságteljes megjelenésű, jól öltözött, középkorú férfit

pillantott meg, amint épp fölkel egy székről, és letesz egy csészét a szék mellé leterített

takarókon fekvő asszony mellé.

– A feleségem – mondta. – Tudtok rajta segíteni?

Szelené lenézett a csont és bőr teremtésre, aki eszméletlenül hevert a tavaszi ég alatt. Alig

kéznyújtásnyira tőle egy férfi a lábán éktelenkedő gennyes fekélyben turkált.

– Miért hoztad ide a feleségedet? – kérdezte Szelené. – És miért vannak itt ezek az

emberek?

A férfi értetlenül nézett rá.

– A feleségem beteg! Mi másért hoztam volna ide?

– De miért erre a szörnyű helyre hoztad? Miért nem egy orvoshoz vitted?

– Orvost keresni istenkáromlás lenne, és mi, babiloniak, istenfélő nép vagyunk. Ha

orvoshoz mennénk, az azt jelentené, hogy szembeszállunk az istenek ítéletével. Ezért a

betegeinket a Gilgames térre hozzuk, és imádkozunk, hogy az istenek küldjenek nekik

gyógyulást. Látod a címkéket? – A feleségére mutatott, akinek a felpüffedt hasán agy

agyagtábla feküdt a következő felirattal: „Nanna vagyok, és a magzatom meghalt bennem.”

– Abban a reményben jöttünk ide – folytatta a férfi –, hogy az istenek erre vezérelnek

valakit, aki egykor ugyanebben a bajban szenvedett, és tudja a gyógymódját.

Szelené újból végigpásztázta a teret pillantásával, és most olyasmit is észrevett, ami

előzőleg elkerülte a figyelmét: emberek hajoltak a betegek fölé, beszélnek hozzájuk,

orvosságot kínálnak nekik. Persze sok olyan beteg is volt, akivel senki sem törődött.

– Ez nem ugyanaz, mintha orvoshoz fordulnának? – kérdezte Szelené.

– Nem ugyanaz – szögezte le a férfi, enyhe rosszallással. – Ha orvos segítségét vennék

igénybe, dacolnának az istenekkel, kétségbe vonnák az isteni ítélet jogosságát. Itt viszont az

istenek könyörülnek meg rajtuk, és engedik el a büntetésüket.

125

– Miért sújtja őket büntetés?

– Hát a bűneikért, természetesen.

Szelené lenézett az eszméletlen asszonyra.

– És a feleséged? Az Ő bűne mi volt?

A férfi arca elsötétedett.

– A gyerek nyilván nem tőlem való, mert az istenek megölték.

Szelené a férfira meredt.

– Azt mondod, házasságtörést követett el?

– A feleségem tagadja. De mi mást jelenthet a gyerek halála?

Szelené letérdelt az asszony mellé, és kezét finoman a püffedt hasra tette. Nyomban

megállapította, hogy nem mozog benne élet. Az asszony homloka furcsán hűvös és száraz

volt; az érverése nagyon szapora, a lélegzése görcsös. Szelené szerette volna alaposabban

megvizsgálni, de a nyilvánosság ezt nem tette lehetővé. Felállt, és Wulfra nézett, aki idegesen

topogott mellette.

– Bárcsak segíthetnék! Talán volna rá mód.

A férfi gyanakodva figyelte.

– Hogyan?

Szelené habozott. Az elhalt magzatot össze kellene morzsolni, és úgy kiszedni. Ő még soha

nem csinált ilyet, és anyját is csak egyszer látta hasonló foglalatosság közben, évekkel ezelőtt.

– Tudsz segíteni a feleségemen, vagy nem? – mordult rá a férfi.

Mielőtt Szelené felelhetett volna, érezte, hogy Wulf figyelmeztetően a karjára teszi a kezét.

– Nem hiszem, hogy az istenek küldtek téged – mondta a férfi nyersen, és lenéző

pillantással mérte végig beduin öltözéküket és a hátukra kötözött málnát. – Nem akarom,

hogy hozzáérj a feleségemhez. Hordd el magad!

Szelené tiltakozni akart, de Wulf magával vonszolta. Eljárt az idő, és már a folyónál

kellene lenniük, próbált társa lelkére beszélni.

De Szelené nem hagyta, hogy kivezesse a térről. Lecövekelt, és szemügyre vette a

körülötte lévőket. Egy férfi friss lábsérüléssel a mankóhoz szoktatta magát; egy asszony beteg

gyermek fölé hajolt; a szökőkút kávájának dőlve holtan hevert egy tizenéves fiú.

– Wulf, ez iszonyatos… – suttogta a lány.

Társa felnézett a napra; már majdnem delelőn állt.

– Mennünk kell – ragadta meg újra a lány karját. – Hamarosan dél lesz.

– Kérlek szépen – szólalt meg egy vékony hangocska mellettük. Szelené lenézett, és látta,

hogy egy kislány rángatja a ruhája alját. – Segíts a mamámon!

Szelené leguggolt a fiatalasszony mellé, aki összegörnyedve feküdt egy takarón, és a hasát

fogva egyfolytában nyöszörgött.

– Mikor kezdődött? – kérdezte Szelené, megtapintva az asszony láztól forró homlokát.

– Az éjszaka kellős közepén – felelte a kislány. – Egészen hirtelen. Papa idehozott

bennünket, mert neki el kellett menni dolgozni. Kérlek, segíts a mamán!

Szelené megpróbálta kinyújtóztatni a fiatalasszonyt, legalább annyira, hogy meg tudja

vizsgálni a hasát.

– Vérzik? – kérdezte, miközben óvatosan megnyomott egy pontot az ágyék fölött. A

fiatalasszony felsikoltott. Igen, hagyta helyben az asszony, vérzik, bár a holdfolyása két

hónapja abbamaradt. Szelené visszaereszkedett a sarkára, és elgondolkodott. Aztán elkérte az

orvosságosládikáját, amelyet Wulf csak vonakodva adott oda. A férfi egyre csak a térről

kiágazó utcák torkolatában posztoló őröket figyelte. Szelené ópiumos bort öntött egy

csészébe, és megitatta vele a fiatal nőt. Ezután felállt, és halkan, hogy csak társa hallja, így

szólt:

– Semmit sem tudok tenni. A magzat a méhen kívül növekszik. A szerencsétlen teremtés

hamarosan meghal, az ópiumnak csak annyi a haszna, hogy enyhít a kínjain.

126

Egy ember, aki tőlük pár arasznyira hevert és Szelenét nézte, most föltápászkodott a

mankója segítségével, és odabicegett hozzá. A nyakában lógó táblán ez állt: „Köszvény”.

Miközben Szelené némi szárított és őrölt őszi kikericset öntött a nyomorék ivókupájába – az

őszi kikerics ősidők óta használatos szer a köszvény ellen –, egy újabb szerencsétlen rohanta

le, akinek a fülére egy „Megsüketültem” feliratú agyagtáblácska volt akasztva. És még mielőtt

még meg tudta volna vizsgálni a süketet, egy elhájasodott nő ragadta karon, és követelte, hogy

gyógyítsa meg az ízületi gyulladását.

Wulf, látva, hogy Szelenét egyre többen ostromolják, és már nem győzi a rohamot,

megragadta a karjánál és arrébb vonszolta. Épp fel akarta hívni a figyelmét a teret körbejáró

párthus katonákra, amikor egy drága ruhákba öltözött férfi állította meg Szelenét.

– Kérlek, nézd meg a feleségemet – mutatott gyűrűktől fénylő ujjával egy idős matrónára,

aki egy széken ült, és tucatnyian vették körül, nyilvánvalóan népes családjának a tagjai. -

Iszonyú fájdalmai vannak a fejében, és a bal szeme sarkából a csillagokat látja.

Szelené tudta, hogy ez mit jelent: a démon rakta tojását az asszony agyába. Ennek a bajnak

a meggyógyításához nem volt elég az ő tudománya; Andreász kellett volna ide!

– Szelené – figyelmeztette Wulf halkan, de nyomatékosan, és amikor a lány fölnézett rá,

látta, hogy a férfi pillantása a tér túlsó oldalán posztoló két őrre szegeződik, akiknek az

érdeklődését szemmel láthatóan felkeltették.

Wulf sebes mozdulatokkal visszagöngyölte az orvosságosládát a kecskebőrbe, felvette a

vállára, és kézen fogta Szelenét.

Alig pár lépést tettek meg, amikor a lány fülét megütötte, hogy egy járókelő leanderteát

javasol egy férfinak, akinek a tábláján a „Gyomorfekély” szó állt.

– Nem – szaladt ki a száján önkéntelenül. – A leander méreg.

Egy szép fiatal nő lépett elé, a templomi prostituáltak köntösében és ujjatlan köpenyében,

és sietősen hadarta:

– A testvérem már négy napja vajúdik. Gyere, kérlek, ott van, a boltív alatt.

– Nem – mondta határozottan Wulf, látva, a két őr lassan megindul a téren át feléjük. –

Lehet, hogy nincs ok aggodalomra, de látták az orvosságosládádat. És azt is látták, hogy adtál

valamilyen gyógyszert a kislány anyjának.

Szelené hátranézett, és meglátta a két párthus katonát. Amikor Szelenéék egy vonalba értek

a szép ruhás, ájtatos babilóniaival, aki a felesége mellett térdelt, arcát az asszony felpüffedt

hasához szorítva, Wulf megjegyezte:

– El fogja mondani nekik, hogy segíteni akartál a feleségén. Meglesz a személyleírásunk,

és az orvosságosládáról is tudni fognak.

Szelené tisztában volt vele, hogy társának igaza van, és meggyorsította lépteit. Wulf egy

ízben hátranézett, és látta, hogy az őrök pár szót váltanak a babilóniaival, aztán

keresztülvágnak a téren.

Körülpillantott. Több szűk mellékutca is kiágazott a tér keleti feléről: kiugró erkélyekkel és

ponyvatetőkkel beárnyékolt, sötét, kanyargós sikátorok. Ha elérnék ezt az útvesztőt, és olyan

sebesen futnának, ahogy csak az erejükből telik, lerázhatnák az őröket és időben eljutnának a

hajókhoz, ahol már biztonságban lennének a fedélzeten. Ahogy sietve szedték a lábukat,

Szelené abba a halvány reménybe kapaszkodott, hogy tévedtek az őrökkel kapcsolatban, akik

puszta kíváncsiságból vették szemügyre őket, és egyáltalán nem őmiattuk iramodnak át a

téren.

De a babilóniai elmondhatta nekik, hogy a beduin igencsak furcsa kiejtéssel beszél, és a

szeme olyan kék, mint a tavaszi ég…

– Állj! – harsant fel a kiáltás mögöttük.

Wulf és Szelené hátralesett.

– Ti ketten! Megállni! – kiáltották az őrök, és az egyikük előhúzott egy nyilat a hátán lévő

puzdrából.

127

– Erre! – sziszegte Wulf, és belevetették magukat a legközelebbi sikátorba.

Az ismétlődő kiáltások futásra ösztökélték őket. Vásárosbódék között cikáztak ide-oda,

szökőkutakat kerültek meg, régi boltívek alatt szaladtak végig. Hallották hátuk mögött a

szöges talpú saruk csattogását, ahogy az őrök is futásra váltottak. Emberek ugráltak félre a

tömegen keresztültörő beduinok elől. Némelyek trágárságokat ordítottak utánuk, mások

lelkesen biztatták őket. Ahogy befordultak az egyik sarkon, Szelené kiejtette a batyuját a

kezéből. Visszafordult, hogy lehajoljon érte, de Wulf magával rántotta.

Hosszú ruhája akadályozta Szelenét a futásban; magasra rántotta, így szaladt tovább. Wulf

fekete sálja lecsúszott, és szőke haja dicsfényként lobogott a feje körül. Az őrök rájuk

ordítottak, hogy álljanak meg, de ők csak futottak tovább; cikáztak és cseleztek, falakon

másztak át, hordókat és kosarakat gurítottak szét maguk után. Az őrök mégis egyre

közeledtek; jobban ismerték a várost, mint a két menekülő, és edzettebbek voltak.

Szelené beugrott Wulf után egy kapun, s abban a szempillantásban egy nyíl süvített el a

feje mellett, és rezegve megállt a kapuoszlop fájában. Keresztülrohantak egy kerten,

sóbálvánnyá dermesztve az ebédnél ülő családot, átmásztak a falon a szomszéd kertbe,

ahonnan egy újabb kacskaringós utcácskára jutottak. Wulf még mindig szorongatta az

orvosságosládát, de a batyuját, amelyben a holmijuk maradéka volt, elveszítette közben. A

köntöse alja vadul csapkodott a lába körül, és többször is megbotlott benne. Szelené egyszer

elesett, de Wulf felrántotta, és megállás nélkül rohantak tovább.

A második nyíl hajszál híján eltalálta Wulf vállát. A harmadik Szelené fátylában akadt

meg. Amikor végül kijutottak a folyóhoz, Wulf megállt, és végigjártatta tekintetét a nyüzsgő

rakparton; látva, hogy már az utolsó arméniai hajó is indulni készül a mólótól, megragadta

Szelené karját, és futni kezdett.

A hajóhíd lábánál voltak, amikor a nyíl eltalálta Szelenét. A lány feljajdult, és a combját

fogva Wulf lábához rogyott.

– Segíts! – zihálta. – Ne hagyd, hogy elfogjanak. El kell… szöknünk innen…

Wulf kettétörte a nyilat, a hegye benn maradt a sebben, aztán fölnyalábolta a lányt, és

futott tovább.

Mire a feljáró tetejére értek, üldözőik már szorosan a sarkukban jártak. A hajó indulóban

volt, és az utolsó percek zűrzavarában először senki sem vette észre, hogy mi történt. Wulf

felhajította a fedélzetre a kecskebőrbe bugyolált orvosságosládát, aztán átemelte Szelenét a

hajókorláton. Ahogy fölmászott mögötte, egy nyíl súrolta a lábszárát.

A hajóhíd eltávolodott, és a hajó elindult.

– Állj! – harsogták az őrök. – A királyi rendőrség nevében, állj!

A kapitány, látva a felhúzott íjakat és az egyenruhát, megparancsolta, hogy dobják ki a

köteleket, és a kikötőmunkások máris rohantak, hogy a parthoz vontassák a hajót.

Wulf és Szelené, akiknek időközben sikerült a fedélzeten nyüzsgő sokaságban

elvegyülniük, rémülten nézték, ahogy visszahozzák a hajóhidat.

Wulf egy szempillantás alatt döntött: lerántotta magáról a fekete klepetust, és egy

kíméletlen mozdulattal Szelenét is megszabadította beduin öltözékétől. A letépett ruha

beleakadt a lány combjából kiálló nyílhegybe, és Szelené akkorát kiáltott fájdalmában, hogy

az egész fedélzet feléjük fordult. Az emberek a nyílra bámultak; látták, hogy Wulf kihámozza

a kecskebőrből az orvosságosládát, és a fekete ruhákkal együtt lelöki az egyik fedélzeti

nyíláson. Aztán a karjába kapta Szelenét, és átvitte a hajó folyó felőli oldalára.

A cirkuszosok előtt hirtelen megvilágosodott a két újonnan érkezett helyzete, és mivel

velük is megesett már, hogy futniuk kellett a törvény elől, összetömörültek a menekülők

mögött, és zavaros, hömpölygő áradatként elzárták az őrök útját. Két törpe segített Wulfhak;

együttes erővel átemelték Szelenét a hajó párkányán és leeresztették a vízbe, egy zsonglőr

pedig utánaengedte az orvosságosládáját. Egy iszonyatosan kövér nő, a vállán egy majommal,

a tömegen áttolakodva az őrök elé tornyosult, úgyhogy semmit sem láttak.

128

Szelené és Wulf a hajó oldalába kapaszkodva lógott a vízben, az ébenfa ládika meg

közöttük himbálózott a hullámokon.

Néhány akrobata, a vízben lévők kétségbeejtő helyzetét látva, a segítségükre sietett:

egymást tartva, a korláton áthajolva élőláncot alkottak, és az utolsó elvágta a hajó oldalához

kötözött kis tutaj tartókötelét. A tutaj a vízbe csobbant, Wulf rásegítette Szelenét, és melléje

rakta az orvosságosládát. Egy másodperc múlva egy tűzvörös köntös repült le a hajóról a tutaj

aljába.

Egy arméniai matróz az árboc tetejéről jelt adott Wulfhak; a cirkusz népe üzente, hogy

feltartóztatják az őröket, ameddig csak lehet.

Wulf olyan gyorsan hajtotta a tutajt, ahogy csak az erejéből telt, amíg biztos fedezékbe

nem jutottak a nádas mögött. Itt annyi időre megpihent, hogy megnézze Szelenét, aki

összekucorodva és a combját szorongatva feküdt; ráterítette a bíborköntöst, aztán folytatta az

úszást – csak el, minél messzebb Babilontól.

Mielőtt bekormányozta volna a tutajt a folyó kanyarulatába, még utoljára visszanézett, és

látta, hogy a fedélzeten állók mind észak felé mutogatnak. Tudta, azt magyarázzák az

őröknek, hogy ő és Szelené észak felé menekült. Felhúzódzkodott hát a tutajra, kimerülten

elnyúlt rajta, és a folyó sodorta őket, dél és kelet felé.

129

Harmincegy

Már alkonyodott, amikor Wulf úgy ítélte meg, hogy veszély nélkül megállhat éjszakára, és

kikötött egy magas nádasban. A folyón felfelé és lefelé lámpásokkal kivilágított más vízi

járművek is lehorgonyoztak éjszakára. Wulf köveket és agyagot szedett a parton, kicsiny

tűzhelyet rakott belőlük, és gallyakból tüzet csinált. Talált egy kis vászonkanócos

agyaglámpást az orvosságosládikában, nem nagyobbat, mint a tenyere; tele volt olívaolajjal.

Ezt is meggyújtotta a kovakő segítségével.

Szelené ébren volt, halkan nyögdécselt. Wulf már korábban meg akarta állítani a tutajt,

hogy gondoskodjék a lányról, de az kardoskodott, hogy menjenek csak tovább, tegyenek meg

minél nagyobb utat az éj beálltáig. Babilont ugyan már kilométerekkel maguk mögött

hagyták, miután órák óta sodorta őket a sebes áramlás, de a partokat esetleg ellenőrizhették a

katonák. Ha kínálkozott egyáltalán biztonság a számukra, azt csak a sűrű nád között, az éj

sötétjében lelhették meg.

Wulf megvizsgálta Szelené combját.

A fehér bőrből kiálló nyíldarab ártalmatlannak látszott, de a germán harcos tudta, hogy

mindenképpen ki kell venni, mégpedig mielőbb. Némileg megkönnyebbült, amikor látta,

hogy a sebből szivárgó vér élénkpiros; a „fekete vér” azt jelentette volna, hogy a nyíl

mérgezett volt. Most azt kellett eldöntenie, hogy milyen módon távolítsa el a nyílvesszőt.

Ha otthon lett volna, először is megállapítja egy mágnes segítségével, hogy milyen

irányban fúródott be a nyílhegy, de az orvosságosládában nem talált mágnest. Azután, mivel

nagyon gyorsan kell kihúzni a nyílhegyet, a nyíl szárát a ló zablájához kötötte volna, és

ráijeszt a lóra, hogy fölkapja a fejét, vagy egy lehajlított faághoz köti a nyilat, aztán elengedi

az ágat. Ezen a mocsaras folyóparton azonban nem volt sem ló, sem faág, és a férfi tudta,

hogy nincs más választása, a saját kezével kell eltávolítania a nyílhegyet.

Szelené kinyitotta a szemét, és látta az aggodalmat társa arcán; azt is tudta, hogy min

töpreng.

– Nyomd keresztül – suttogta. – Nyomd át a combomon, és húzd ki a túlsó oldalon. Ez az

egyetlen mód…

Wulf a homlokára tette a kezét, és rászólt, hogy maradjon csendben. Gondolkodnia kellett.

Iszonyú kockázattal járt ez a módszer, és tisztában volt vele, mi minden történhet: a nyílhegy

átdöfhet egy ideget, és a lány lába örökre megbénul; vagy megsérthet egy nagy eret, akkor

viszont percek alatt elvérzik.

Az orvosságosládáért nyúlt. Otthon a rajnai erdőségben egy kemény fenyőtűt használt

volna, hogy megállapítsa, hol helyezkedik el a nyílhegy szakálla; itt most egy hosszú

ezüstkutaszt választott ki a ládika felszereléséből.

Mielőtt nekikezdett volna a műveletnek, a könyökhajlatába fogta Szelené fejét, és

megitatta ópiummal. Amikor a lány nem tudott többet lenyelni, igyekezett minél

kényelmesebben az oldalára fektetni, betakarta a bíborköntössel, hogy melegen tartsa, és

gyöngéden a markába nyomta a kis Ízisz-szobrot.

Magában Odinhoz fohászkodott, hogy adjon neki bölcsességet és erőt, aztán a lány combja

fölé hajolt, és keresni kezdte a nyílhegy szakállát. Amint a kutasz húst ért, Szelené

fölsikoltott. Wulf megpróbált még egy kis ópiumot beleerőltetni, de sikertelenül. A lány

képtelen volt rá, hogy lenyelje, zihálva lélegzett, arca eltorzult a kíntól.

– Gyorsan! – rebegte elhalóan. – Lökd át!

130

Wulf remegő kezébe fogta a kutaszt, és még egyszer végiggondolta a teendőket. Úgy

döntött, hogy a Szelené által javasolt módszer túl veszélyes és túl fájdalmas. Elővett az

orvosságosládából egy kötszertekercset, és becsúsztatta Szelené fogai közé, hogy ha a lány

fájdalmában felkiált, tompítsa a hangot.

Nekilátott a keresésnek. Sokszor látta, hogyan csinálják, és egy ízben saját magán is

végignézhette, de otthon ott voltak a törzs javasasszonyai a gyógyfüveikkel és füstölőikkel, és

a gerendákból épült hosszúház, ahol állandóan égett a meleget adó tűz, és prémmel bélelt

ágyak várták a lábadozókat. És ott voltak a Nagy Anya papnői, hogy távol tartsák a gonosz

szellemeket, és a betegek annyi mézsört ihattak fájdalmuk csillapítására, amennyit csak

akartak. Itt Wulf egyedül volt a gyorsan leszálló éjszakában, egy imbolygó tutajon térdelt, és

az apró olajlámpás fénye mellett azon imádkozott, hogy ne hallatszanak el a járőrökig Szelené

jajkiáltásai.

Négy próbával megállapította, hogyan helyezkedik el a nyílhegy szakálla, és vércseppekkel

jelölte meg a négy ág helyét a lány fehér bőrén.

Csak egyetlen módon lehetett úgy eltávolítani egy szakállas nyílhegyet, hogy ne okozzon

újabb roncsolást – a sastollak szárával.

Wulf felnézett az égre, mintha kívánsága elővarázsolhatná a madarat. Mikor jöttek fel a

csillagok? Olyan erősen koncentrált, hogy észre sem vette, mikor lett a ragyogó tavaszi

napból a legfeketébb éjszaka. A csöndet csak a gerendák nyikorgása és a hullámok csobogása

törte meg. Ameddig ellátott a folyón, mindenütt csónakok és dereglyék horgonyoztak a nádas

védelmében, és olykor nevetés vagy hárfa pengése ütötte meg a fülét.

Szelené arcára nézett. A lány szeme csukva volt zihálva szedte a levegőt a szájában lévő

pólyán keresztül.

Wulf újból végigkutatta az orvosságosládikát. Sokszor látta, hogy Szelené ezt vagy azt az

eszközt használta, amikor kezelt valakit a beduin törzsből, de az ő számára a legtöbbnek a

rendeltetése homályban maradt.

Sorra a kezébe vette, aztán megint visszarakta a tárgyakat. Egyre sietősebben keresgélt.

Letépett egy nádszárat a folyópartról, és megpróbálta középen kettéhasítani, de még zöld volt,

és darabokra tört. Valami henger alakú, hosszú, üreges tárgyat keresett, amellyel

körülfoghatná a nyílhegy szakállát.

És akkor ráakadt a láda fedelének belső oldalához szíjazott írószeres dobozra. Kinyitotta,

és nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy több írótoll is van benne.

Kiválasztott egy lúdtollat, és hosszában kettévágta a szikével, úgy, hogy két hosszú

félhenger lett belőle. Most már csak azon imádkozott, hogy elég erősen tartsanak.

Mielőtt dologhoz látott volna, a pólyát belemártotta az ópiumba, aztán visszatette Szelené

ajkai közé. A lány rémült szemekkel nézett föl rá.

– Most fogom kiszedni – mondta gyöngéden Wulf.

A lány erőtlenül megrázta a fejét.

– Nem úgy csinálom, ahogy kérted, Szelené – mondta a férfi határozottan. – Azzal a

módszerrel veszem ki, amelyre az apám tanított. Fájni fog, de gyors és tiszta munka lesz.

Találkozott a tekintetük, egy pillanatra egymásba kapcsolódott, aztán Szelené bólintott.

Wulf a lány combja fölé térdelt, és közelebb rakta a kicsiny lámpást. A nyíl alig ujjnyira

állt ki. Ha ügyetlenségből beljebb lökné, fel kellene vágnia Szelené lábát, hogy ki tudja

szedni.

A férfi olyan óvatosan dolgozott, mintha egy levélen pihenő pillangót akarna becserkészni.

Az egyik tollfél végét becsúsztatta a sebbe, és lassan a bőr alá nyomta. Szelené felnyögött, és

mozgolódni kezdett. Wulf leszorította a lábát, és beillesztette a toll másik felét is, érezve

közben, hogy az elsőhöz hasonlóan, alig érinti a mélyre fúródott nyílhegyet, és föléje

csusszan, mint valami hüvely.

131

Egy pillanatra megállt, és keze fejével letörölte az izzadságot a homlokáról. Az éjszaka

egyre hűvösebb lett, de Wulfról, noha csak ágyékkötő volt rajta, csurgott a veríték. Szelenére

nézett. A szeme megint csukva volt, az arca halottsápadt és nyirkos. Reszketett a vörös köntös

alatt, bár csupán a sérült combja volt szabadon.

Wulf most szemügyre vette a lány combjából kiálló három szárat: a törött nyilat és a két

tollfelet. Ha még nem veszítette el az ügyességét, ha a tollfelek jó helyen vannak, és ha a keze

szilárd marad a művelet alatt, Szelené csak rövid ideig fog fájdalmat érezni, és újabb sérülést

nem szenved.

Odinhoz és szent madarához, a hollóhoz fohászkodva, finoman rátette a kezét a hideg

bőrre, vett néhány nagy lélegzetet, aztán a bal kezével biztosan tartva a két tollszárat, a jobb

kezével óvatosan megmarkolta a nyilat.

Szelené feje hátrahanyatlott, a pólya kiesett a szájából. Wulf egyetlen villámgyors

mozdulattal kirántotta a nyílhegyet. Szelené felsikoltott.

Wulf abban a szempillantásban a szájára tapasztotta a tenyerét, és a karjába ölelte a lányt,

aki nyöszörögve bújt a mellére. Mialatt ringatta, a haját simogatta, és nyugtatgatta, hogy

mindenen túl van, a benne élő harcos az éjszaka hangjaira fülelt, és a sötétséget fürkészte

szemével.

★

Friss zöld fű nőtt a folyóparton; Wulf szedett néhány marékkal, összemorzsolta és Szelené

sebére szórta, majd szorosan bekötözte a combját. Tapasztalatból tudta, hogy a zöld levelek

megakadályozzák a fertőzést. Aztán belemártott egy gyolcsdarabot a folyóba, és Szelené

ajkára csurgatta a vizet. A lány elájult a karjában, és most mélyen aludt.

A nyílhegy épen és egészben kijött, a seb alig vérzett, de komplikációk mindig adódhattak

– Wulf ezt szintén tapasztalatból tudta. A mélységük miatt a nyíl ütötte sebek voltak a

legveszélyesebbek a fertőzés szempontjából, alulról, észrevétlenül gennyedtek el. Ezt láz

követhette, amelybe bele is lehetett halni, majd a lábujjakból felfelé kúszó rettegett

üszkösödés, amely miatt azután le kellett vágni a lábat. Így hát sokáig ült a lány mellett,

gyakran megtapogatta a homlokát, figyelte a lélegzését, ellenőrizte a kötést. Végül, nagy

sokára, amikor a hold már lemenőben volt, lefeküdt melléje, és magához húzta, hogy

ölelésével melengesse.

★

Amikor Wulf valamivel később felébredt, még nem is virradt. Pislogott néhányat, minden

tagja elmerevedett a fájdalomtól. Aztán érezte, hogy Szelené a karjában pihen. Gyöngéden

végigtapogatta a testét, és megkönnyebbülten észlelte, hogy a kötés száraz. Szelené mélyen

aludt, szabályos ritmusban lélegzett, de a bőre természetellenesen hideg és nyirkos volt,

mintha a halál alattomban már megjelölte volna magának. Wulf, új félelemtől ösztökélve,

erőteljesen dörzsölni kezdte a karját, és próbálta a leheletével fölmelegíteni. A lány nem

moccant. Álma mélyebb volt, mint Wulf gondolta – túlságosan is mély. Ettől megrémült.

Túl sok ópiumot adott volna neki? Félelmében, sietségében és tapasztalatlanságában

halálos adagot itatott meg vele? A saját kezével ölte meg?

Nem halhatsz meg! – sikoltotta a lelke, ahogy a karjában ringatta a lányt. Még nem

jutottunk olyan messzire, hogy a halál elválasszon bennünket! Egy könnycsepp jelent meg a

132

szemében, és Szelené arcára hullott, amely oly fehér volt, mint a márvány, és ijesztően merev.

Ne menj el! – kérlelte a távozni készülő lelket. Ne hagyj itt engem!

Végül, kétségbeesésében Wulf Szelené ajkára nyomta száját. A lány ajka hideg volt és

érzékeTLen, de még lélegzett. És ameddig nem száll ki a testéből az utolsó lehelet, addig még

van remény.

Odin! – kiáltotta Wulf lelkében istenéhez. – Ízisz, segíts rajtunk…

Fölemelte arcát a hajnali szélbe, és a nád fölött, a kivilágosodó keleti látóhatáron,

megpillantotta a felkelő Vénuszt. Úgy érezte, a reménység ragyogott fel a hajnalcsillaggal.

V. RÉSZ

PERZSIA

134

Harminckettő

A sarokban álló Csandra doktor elgondolkodva simogatta nagy szakállát. Általában nem

szokott jelen lenni a szüléseknél; most a király kérésére jött el, mivel ez az ifjú hercegnő az

egyik kedvenc felesége volt. Amikor látta, hogy a bábák tanácstalanul téblábolnak a

mennyezetes ágynál, mint a megzavart méhek a kas körül, az ágyhoz lépett.

– Az istenekre! – kiáltottak a bábák, és hátraléptek a királyi szülőágytól. – A méhe is kijött

a gyerekkel! Nézd, a gyermek még mindig benne van!

Csandra doktor mandulavágású, fekete szeme megvillant a lepedőn áttetsző burokban

fekvő újszülött fölött, majd barna ujjával lenyúlt, és átszúrta a hártyát. Az megrepedt, és

magzatvíz ömlött ki belőle. Mindenki látta, hogy végül is nem a hercegnő méhe az, csak a

magzatburok, ami rendkívül kedvező előjel.

A bábák ujjongtak. A doktor, miután helyreállította a rendet a királyi szülőszobában,

némán bólintott az asszonyok felé, és kisietett. Megígérte a királynak, hogy a születést

haladéktalanul jelenti az asztrológusnak, hogy az rögtön tanulmányozhassa a csillagok állását.

A citromszínű selyemruhába és turbánba öltözött, alacsony, kövér Csandra doktor

gondolataiba mélyedve lépdelt a palota folyosóin. Mit jelenthet ez? – tűnődött magában.

Hosszú orvosi gyakorlatának évei alatt egyszer sem találkozott ilyen jelenséggel. A lepedőn,

akár egy áttetsző kagylóba ágyazott rózsaszín gyöngyszem, ott feküdt az újszülött a

magzatburokban. Ezt a látványt soha nem fogja elfelejteni.

A nap már lenyugodott, de Csandra doktor, miközben átment a királyi parkon, látta, hogy a

palota tornyainak csúcsa még aranyszínben ragyog a látóhatár mögött rég lebukott nap

sugaraitól. Az égen már kigyúltak a csillagok, előttük feketén rajzolódtak ki a kupolák és

minaretek, ennek ellenére odafönn, a felhők magasságában, a pompás tornyok még nappali

fényben ragyogtak.

Ha valaki felmászna a félelmetes tornyok tetejére, gondolta Csandra doktor, vajon milyen

látvány tárulna a szeme elé? Vajon milyen messze látna onnan? Vajon meddig érne el a lelke?

Ez is újabb lenyűgöző csoda volt, a sokadik ezen a csodákkal teli napon.

Nem a hercegecske burokban születése volt az első csoda. A nap rögtön egy csodával

kezdődött: Nimród, az asztrológus közvetlenül napkelte után tett megdöbbentő kijelentésével,

amelynek hatása alól Csandra doktor egész nap nem tudta kivonni magát, annak ellenére,

hogy a műtőben és a pavilonban, majd a szülőszobában dolgozott, üres idejében pedig a sebek

kezeléséről szóló munkáját folytatta.

Amikor a csillagvizsgálóhoz érkezett, az asztrológus kínai szolgája már várt rá. A doktor

nem tudott megbarátkozni Nimród hajmeresztő találmányával. Mivel az asztrológus nem

szerette, ha megzavarják munka közben, a toronyba csak azon a kis faalkotmányon lehetett

feljutni, amely most felemelkedett a földről, amint a kínai elkezdte a fogantyút tekerni. A

fadoboz vészesen lengett a magasban; Csandra doktor ökle elfehéredett, úgy kapaszkodott, és

a szemét szorosan lehunyta. Amikor felérkeztek, a kínai rögzítette a felvonót, nehogy a

földről valaki letekerje és használja (ki lenne az az őrült? – tűnődött a doktor), majd elindult a

látogató előtt egy hasonlóan veszélyes függőhídon, amíg egy hatalmas, misztikus ábrákkal

díszített kétszárnyú ajtóhoz nem értek.

A kínai szolga Csandra doktort egy kör alakú terembe vezette, majd meghajolt, és

nesztelenül távozott papucsában.

135

Ez volt az asztrológus birodalma, itt élt időtlen idők óta. És ez a nagy, kör alakú terem még

mindig nem a torony csúcsa volt; innen még ötvenkét lépcső vezetett fel a kupolás tetőtérbe,

az ősi csillagvizsgálóba. Nimród most ott tartózkodott, a csillagai között.

A hindu orvos tekintetét türelmetlenül a kupolás mennyezetre emelte, melyet

aranylemezek borítottak, és benne drágakövek jelképezték a csillagokat. Az asztrológus

gyakran órákig is odafönn maradt: Nimród az égbolton kívül semmi mást nem ismén, azt

viszont mindenkinél jobban, mivel egész Perzsiában ő volt az egyetlen Dániel, az utolsó a

szent Dánielek sorában, akik a Nabukodonozor idejében élt Dániel nevű prófétától

származtatták magukat (nevük az ősi föníciai isten, Dan-El nevéből ered). Nimród nem volt

próféta, ennek ellenére megjósolt jövőbeli eseményeket, mivel azok meg voltak írva a

csillagokban. A palotában egyetlen lépést sem tettek, amíg vele nem tanácskoztak, még egy

borostömlőt sem nyitottak ki anélkül, hogy előtte meg ne tudakolták volna tőle, vajon a

csillagok kedvezően állnak-e. És az asztrológus ritkán tévedett. Ezért járkált most olyan

izgatottan Csandra doktor a kör alakú teremben: szeretett volna többet hallani Nimród aznap

reggeli hihetetlen jóslatáról.

Hogy nekem, miután harminchat évig éltem e falak között, hosszú útra kell indulnom,

amelyről soha nem fogok visszatérni?!

★

Időközben Nimród, fenn a tornyában az eget kémlelte, és szokása szerint magában beszélt.

Kora hajnaltól kezdve az egész napot mérésekkel és számításokkal töltötte, bolygóállások és

rektaszcenziók, polaritások és konjunkciók hajszálpontos meghatározásával. Három irónt is

elkoptatott, annyit írt és rajzolt, s a pergamenlapocskák most úgy hevertek szerteszét a

lábánál, mint az őszi falevelek. Harmadfény- és hatodfényállások grafikonjai, számoszlopok,

a csillagok és bolygók jelei; újra és újra átolvasta, amit először magában, majd suttogva, végül

hangosan, mintha a fülén keresztül akarná magát meggyőzni arról, amit a szeme nem akart

elhinni. Mert az üzenet több volt, mint aggasztó.

Most megerősítésért imádkozott, valami jelet kért az istenektől, hogy téved. Csakhogy üres

kántálással nem lehet az istenek figyelmét felkelteni; ők csak a szív nyelvén értenek, és

Nimród szíve makacsul néma maradt.

Pedig minden erejével megpróbált hinni. Kétségbeesetten szeretett volna hinni, ahogy

valaha, oly sok nyárral ezelőtt, amikor lélekben és testben még férfi volt, amikor az isteneket

még szinte megszállottként tisztelte. Ám a hosszú évek során, amelyeket eltöltött idefent a

saját külön világában, Nimród istenekbe vetett hite megrendült, majd elenyészett. És ezután

azt tette, amit sok más volt hívő is tesz: a vallást tudományként kezdte kezelni, és

hozzáfogott, hogy összegyűjtse és tanulmányozza az isteneket, ahogy mások a pillangókat és

a köveket. De szörnyű felfedezésre jutott: minél jobban tanulmányozta az isteneket, annál

üresebb lett a hite. Egészen addig a napig, amikor – mikor is? az ötvenedik évében? a

hetvenedikben? – Nimród ismét felkaptatott ezen az ötvenkét fárasztó lépcsőfokon, és vén

testének minden pórusa ezt kiáltotta: Nem léteznek!

Az asztrológus abbahagyta a mormolást. Leengedte reszkető kezét, és úgy bámult a

csillagokra, ahogy az ősember nézhetett az első tűzre. Kizárólag a csillagok számítanak;

egyedül ők léteznek, ezek a lassan keringő fehér fények, amelyek egy örökkévalósággal

ezelőtt kerültek a fekete égre, még jóval a Föld keletkezése előtt. Nimród meg volt győződve

róla, hogy ezek a csillagok határozzák meg az ember sorsát, nem pedig a kitalált istenek.

Biztos volt benne, hogy a csillagokban rejlik az istenség; és most őket imádta.

Amikor később leért a csigalépcső aljára, nekitámaszkodott a kőfalnak, hogy kicsit kifújja

magát. Tekercseit és vázlatait úgy ölelte a mellére, mint egy gyermeket. Lehunyta a szemét,

136

és felsóhajtott. Nimród sorsa az volt, hogy lássa a jövőt, és amit most látott, az nagy

szenvedést okozott neki. Megesküdött magában, hogy régi barátjának nem mesél el többet

arról, amit a csillagokban látott; már reggel is túl sokat árult el neki. Csandra doktor most már

biztosan lent várja a kör alakú teremben, többet akar hallani. Bár látszólag azért jött, hogy

jelentse a herceg születését, Nimród ismerte a barátját.

Egy újabb sóhajjal ellökte magát a faltól, és arra gondolt, hogy a csillagok játszadoznak

vele, az öregemberrel, aki valahogy lekéste találkáját a halállal.

A két tudós ember, az orvos és az asztrológus, udvariasan meghajolt egymás felé, noha

már harminc éve szoros barátság fűzte össze őket. Elütöttek egymástól, akár az éjszaka és a

nappal. A kövérkés orvos olajbarna bőrével és dús szakállával különös ellentéte volt a

szokatlanul magas Nimródnak, aki a csillagok utáni állandó vágyakozástól mintha megnyúlt

volna. Hosszú, csomóba kötött fehér haját egy elefántcsont fésű tartott a feje búbján, hófehér

szakálla a köldökéig ért. Bár külsőleg eltértek, lélekben hasonlítottak egymáshoz; attól a

naptól kezdve, hogy három évtizeddel ezelőtt Csandra doktor megérkezett Indiából, sok estét

töltöttek együtt, és akár magasröptű beszélgetésbe merültek, akár sakkoztak vagy a vallásról

vitatkoztak, teljes mértékben egyetértettek abban, hogy észben és szellemben nincs hozzájuk

fogható a földön.

Csandra doktor jelentette a herceg születését, és az asztrológus rögtön nekifogott, hogy

megrajzolja a gyermek csillagábráját. Miután néhány percig figyelte, ahogy Nimród az asztal

fölé hajolva dolgozik, a doktor úgy vélte, öreg barátját most túlságosan leköti az, amit csinál,

és nem fog bővebben beszélni a hajnali, rosszat jelző jóslatról, ám Nimród megszólalt:

– Barátom, a csillagok szerint egy négyszemű érkezik Perzsiába, aki véget vet a te hosszú

ittlétednek!

És ez mit jelenthet, kérdezte Csandra doktor ezredszer is magában, azonkívül, hogy hosszú

útra kell indulnom?

Látva, hogy nem számíthat a titokzatos jóslat megfejtésére, a doktor csendben távozott, és

hamarosan hallani lehetett Nimród lefelé tartó rozoga felvonójának nyikorgását.

Miután meglátogatta a pavilonban fekvő betegeket, és érdeklődött az újszülött herceg

állapotáról, Csandra doktor végül a palota egyik szárnyához ment, ahol kevesen jártak, és

kopogtatott egy ajtón. Bebocsátották annak a betegnek az elkülönített lakosztályába, aki a

világtól elzárkózva élt itt, a Szánnivaló néven ismert hercegnőhöz, az egyetlen beteghez, akit

Csandra doktor nem tudott meggyógyítani, és akit ha képes lett volna rá, akkor sem gyógyított

volna meg.

137

Harminchárom

Szelené kinyitotta a szemét, aztán oldalra fordította fejét, és látta, hogy Wulf helye üres.

Ekkor eszébe jutott, hogy a férfi megint kiment a városba; keres valakit, aki elvinné őket

Perszepoliszba.

Szelené megmozdult, és a fájdalomtól megrándult az arca. Az ébredés utáni első percek

mindig rosszak voltak, ilyenkor a lába különösen elmerevedett. Erőt kellett vennie magán,

hogy felkeljen; ha nem tette, a fájdalom tovább tartott. Tulajdonképpen ez volt az első, amin

Wulffal nézeteltérésük támadt: amint átkeltek a Perzsa-öblön, és partot értek Perzsiában, a

férfi keresett egy fogadót, lefektette társnőjét, és megtiltotta neki, hogy kimenjen. A lába még

nem gyógyult meg, mondta. Pihenésre van szüksége. De a lány gyűlölte a bezártságot, és arra

hivatkozott, hogy a lábának mozgásra van szüksége. Végül Wulf győzött. A saját szemével

látta, milyen közel került Szelené a halálhoz. Most úgy bánt vele, mint valami törékeny

tárggyal.

Szelené megmosakodott és felöltözött, megette a reggelit, amelyet társa odakészített neki,

majd kiment az erkélyre, ahol izsópvirág száradt a nyári napon. Megállt, nekidőlt az

ajtókeretnek, és megmasszírozta a combját. Wulfnak igaza volt. Még mindig nem gyógyult

meg, és valóban közel állt a halálhoz.

Megpillantottam a másik oldalt, de visszarántottak, mielőtt átléphettem volna.

Miféle erő tartott vissza?

Szelené megrázta a fejét, és kiült a napra, hogy feldolgozza az izsópot. Gondosan

szétválogatta a virágokat és hajtásokat a levelektől. A kék bimbókból és a zsenge hajtásokból

köptetőtea készíthető. A keskeny, aromás levelekből illatos olaj és aroma vonható ki, amelyet

aztán a piacon árura lehet cserélni. Ahogy most Wulf is azon volt, hogy az

orvosságosládikából kivett áttetsző tűzkőért teherhordó szamarakat és egy vezetőt kapjon. Az

orvosságon és más orvosi szereken kívül semmiféle értékük nem maradt.

Megvolt még az arany Hórusz-szem, amelyet Szelené Andreásztól kapott négy nyárral

azelőtt, és amelyet mindig a ruhája alatt viselt. A nyakláncot csak akkor adná el, ha valóban

reménytelen helyzetbe kerülnének.

Wulfnak eddig már sikerült néhány jó üzletet kötnie. Mivel sokkal nagyobb és erősebb

volt, mint az Eufrátesz torkolatánál élő alacsony és rosszul táplált mocsárlakók, felajánlotta a

munkaerejét cserében azért, hogy gondozzák Szelenét, amíg lábadozik. Később, amikor a lány

mankóval már bicegni tudott, és ragaszkodott hozzá, hogy menjenek tovább, kerüljenek

Babilontól olyan távol, amennyire csak lehetséges, Wulfnak sikerült fogínybalzsamért cserébe

helyet kapni a Perzsa-öblöt átszelő egyik hajóra. A kapitány a matrózokkal együtt skorbutban

szenvedett. És itt, Perzsia nyugati partjának ebben a kikötőjében, a férfinak sikerült élelmet és

szállást szereznie, és most az útjukat szervezte Perszepoliszba, a hegyi városba, ahonnan, a

kapitány elmondása szerint, biztonságos úton visszajuthatnak szülőföldjükre.

Szelené a forró nap felé tartotta az arcát. Keleti nap, amely számára éppoly idegen földre

és népre süt, mintha csak a Holdon élnének. A sorsnak milyen különös fintora, hogy minél

nyugatabbra szeretne eljutni, annál keletebbre érkezik! Négy hónappal ezelőtt délkelet felé

elmenekültek Babilonból az Eufráteszen, eljutottak a Perzsa-öbölig, s átkeltek Perzsiába.

Most még mindig kelet felé tartanak. „Perszepolisz hatalmas város – jelentette ki a kapitány. –

Azt mondják, ott mindent meg lehet kapni. Perszepoliszban kereshettek pénzt, és biztonságos

utat találhattok hazafelé.”

138

Ezért most elindulnak Perszepoliszba, még keletebbre, majd észak felé, Perzsia idegen

földjének veszélyes hegyei közé. Még nagyobb távolság fogja elválasztani őket Antiochiától.

A napsütés ábrándozásba ringatta Szelenét. A hajó kapitánya annyira el volt ragadtatva a

fogínybalzsam kedvező hatásától, hogy cserébe felajánlotta, megtesz bármilyen szívességet.

Ezért a lány az orvosságosládikájában található utolsó papiruszon levelet írt Andreásznak, és a

kapitány megígérte, hogy az Eufráteszhez visszatérve átadja egy hajósnak vagy

karavánvezetőnek, aki Antiochiába készül. Alig hajszálnyi esélye volt annak, hogy a levél

célhoz ér, de Szelené reménykedett.

Andreásznak nem szabad elfelejtenie engem, gondolta. Tudatnom kell vele, hogy élek.

Várni fog reám.

Ahogy meghallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó, hátrafordult. Wulf lépett a szobába, és a

lány megint azon tűnődött: Ez az ember hozott vissza a halál küszöbéről? Az ő hangja

szólított volna?

Szelené nagyon közel volt ahhoz, hogy eltávozzon az életből – csak egy leheletnyire, egy

szívdobbanásnyira –, de egy nála hatalmasabb erő visszahúzta, és mindez azon a fájdalmas,

viharos visszaúton történt, amelyen a látomást látta.

A látomást, amely végre világosan feltárta előtte, mi az életcélja.

Most már mindent értek, gondolta, miközben felemelkedett, hogy üdvözölje Wulfot. Most

már tudom, nem a véletlen műve, hogy Perzsiába kerültem.

Négy éven keresztül Szelené azért az álomért élt, hogy anyja és Andreász tanításának

keverékéből megalkossa a gyógyítás művészetét. De lázas önkívületében valami sokkal

nagyobbat látott, ami megdöbbentette és megzavarta. Hirtelen megértette száműzetésének

célját; megértette, arra született, hogy összegyűjtse a világ minden gyógyító tudását, fogja

össze, és aztán ossza meg a világgal.

Szelené a folyón tért magához, és amikor látta, hogy még mindig kelet felé viszi őket az

áramlás, tudta, ez nem véletlen. Az istenek keze mutatja neki az irányt.

Most készülök föl a reám váró nagy munkára. Amikor újra együtt leszek Andreásszal,

magammal viszem mindazt a gyógyító bölcsességet, amelyre a világ megtanított. És oda

megyünk, ahol szükség lesz rá.

Szelené tudta, hogy Perzsia csak újabb állomás a beavatása során, újabb lépés, amelyet

meg kell tennie, mielőtt az istenek megengedik neki, hogy hazatérjen.

Nézte, ahogy Wulf lehúzza a tunikáját, és lemossa a nyár forróságát a karjáról és a

mellkasáról. Mint mindannyiszor, most is megcsodálta gyönyörű testét, amely éppoly

tökéletes volt, mint Adonisz szobra Antiochia piacterén.

Miután visszavette a tunikáját és megkötötte az övét, a férfi az erkély ajtajánál álló

Szelenéhez fordult.

– Hogy vagy ma reggel? – kérdezte.

– Napról napra jobban. Szerencsével jártál?

Wulf habozott. Mit is feleljen? Remélte, hogy északnyugati irányban a nagy havazás

megkezdődése előtt hazajuthat, de ha ez a célja, akkor azonnal el kell indulnia, tovább nem

késlekedhet. Itt kellene hagynia Szelenét. Ma talált egy vezetőt, egy férfit, három szamárral,

aki átvinné őt Perszepoliszba. De akkor…

– Találtál valakit? – erősködött a lány.

Wulf aggódott miatta. Hiába bizonygatta Szelené, a férfi nem volt benne biztos, hogy már

vállalkozhatna ekkora útra. Talán várniuk kellene, amíg társnője erősebb lesz.

– Igen – felelte végül. – Jól ismeri az utat, és tíz nap alatt eljutnánk Perszepoliszba.

– Akkor induljunk azonnal!

Wulf figyelte Szelenét, ahogy keresztülbiceg a szobán a csomagokhoz, amelyekben a

Zagrosz-hegységbe vezető hosszú útra hozott mindenfélét: kemény tojást és nyári almát,

zsákokban rizst, kovásztalan kenyeret és sózott halat. Éjszaka fognak utazni, mert a vezető

139

szerint „ezen a földön nyáron csak az őrültek és a görögök kelnek át nappal”; ezzel Nagy

Sándorra célzott, aki háromszáz éve így győzte le Perzsiát. Wulf vásárolt erős sarukat is,

széles karimájú kalapokat a könyörtelen napsütés ellen, és csuklyás bőrköpenyeket, amelyek

megóvják őket a magasban, a hágókon való átkeléskor.

Miközben a lányt figyelte, Wulfot szomorúság fogta el. Visszaemlékezett a folyón lefelé

vezető kétségbeejtő útra, amikor a kis tutajt kormányozta az áramlásban, éberen figyelte, nem

bukkannak-e fel járőrök a parton, és mindvégig aggódott Szelené miatt, akit sebláz gyötört.

Napnyugtakor mindig nádasokban horgonyoztak. Szigonnyal halat fogott, megfüstölte, és

megpróbált néhány falatot beerőltetni a lány ajkai közé. De Szelené csak inni tudott. A férfi

szeme láttára fogyott a testét emésztő szörnyű láz hatására. Önkívületében időnként annyira

dobálta magát, hogy Wulfnak le kellett kötöznie, nehogy a folyóba zuhanjon.

A férfi alig aludt valamit a szörnyű nappalok és éjszakák alatt; a karjában tartotta Szelenét,

szólongatta, nem tudta, hogyan törje le a lázat, amely lassan ellopta tőle őt. Voltak pillanatok,

amikor megátkozta Odint, és csaknem a folyóba hajította fakeresztjét, máskor meg olyan

hévvel imádkozott, hogy vér serkent a térdéből.

És amikor már éppen a végső kétségbeesés határához érkezett, mert Szelené élete már csak

egy hajszálon függött, amikor zordan a partot kémlelte, hol áshatja meg a sírt, a tutaj

elérkezett ahhoz a helyhez, ahol a Tigris és az Eufrátesz a Perzsaöbölbe ömlik. A mocsaras és

lagúnás vidéken Wulf találkozott a mocsárlakókként ismert ősi, egyszerű néppel.

Szelené hirtelen felegyenesedett a csomagok közül, és homlokát ráncolva nézett Wulfra.

– Hogyan tudtad mindezt kifizetni? – kérdezte. – A tűzkő erre nem lehetett elég!

Wulf hátat fordított, és kiment az erkélyre.

A mocsárlakók gondos ápolásának köszönhetően Szelené visszatért az életbe. Különös,

alagút formájú kunyhóikban az asszonyok ősi gyógymódokkal kezelték a lányt, közben Wulf

az alacsony férfiakkal kacsát és gémet fogott csapdával a sűrű nádasban. Végül egy nap arra

ment haza, hogy a lány ülve rizst eszik, és amikor meglátja őt, rámosolyog.

– Hogyan tudtad mindezt megvenni, Wulf? – kérdezte ismét Szelené.

A kikötőváros szürkésbarna háztetői izzottak a perzsiai forróságban. Napnyugtakor

indulnak, mondta a vezető. Tíz nap múlva elérik Perszepoliszt.

Tíz nap…

Wulf megragadta és megszorította az erkély korlátját. Erős kezében csaknem összeroppant

a száraz fa. Most már el kellene felejtenie ezeket az emlékeket. Egyedül a jövő számít, amiért

élnie kell. Haza kell jutnia. Vissza a feleségéhez, a fiához; a népéhez, amelynek szüksége van

egy vezérre, aki összefogja a szétszóródott törzset, és sereget állít, hogy felvehesse a harcot a

rómaiakkal.

Vissza a Rajna-vidékre, ahol meg fogja találni Gaius Vatiniust, és esküje szerint bosszút áll

rajta.

– Wulf? – szólalt meg Szelené a háta mögül. – Hogyan tudtad mindezt kifizetni?

Hadd öleljem meg még egyszer, mielőtt végleg elválnánk. Hadd érezzem ajka ízét, az

ölelését…

Hevesen megfordult, és lehúzta a fejfedőjét.

Szelené rámeredt. Wulf gyönyörű szőke haja, amely csaknem a derekáig ért, most egészen

rövid volt.

– Eladtam – mondta a férfi. – Egy parókakészítő meglátott a piacon, és rengeteg pénzt

ajánlott érte. Azt mondta, a szőke haj nagyon divatos, és sokan keresik. – Az övébe nyúlt, és

elővett egy bőrerszényt. – Még maradt is némi pénz. Elég ahhoz, hogy Perszepoliszban

találhassunk valaki mást, aki majd megmutatja a hazafelé vezető utat.

Szelené felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi haját, de az hátralépett, mondván:

– Majd megnő.

140

Szelené nézte a társát, ahogy ide-oda járkál a szobában, és mindent zacskókba és batyukba

csomagol. Szeretett volna mondani valamit, de már nem volt mit. Perszepoliszban végleg

elválnak egymástól. Közös utazásuk véget ér, és ő ezzel mindig is tisztában volt.

Most már megvolt az ereje és a hite ahhoz, hogy elviselje a válást. Amikor magához tért az

önkívületéből, különös, új erőt érzett magában. Mintha a szelleme a láz napjaiban a testéből

táplálkozott volna: ahogy a húsa fogyott, úgy növekedett a lelkiereje és hite.

Szelené álmokat látott, miközben küzdött a halállal, és ezek az álmok útmutatást adtak

neki, lelkét új energiával töltötték fel. Amikor magához tért, tüstént indulni akart, de törékeny

teste visszatartotta. Most azonban már elég erős volt ahhoz, hogy továbbmenjen, és sietni

akart. Nyugaton várta a hivatása.

141

Harmincnégy

A lány a palota kertjén vágott át, majd a nyári virágok ezreivel övezett gyepen, amely olyan

zöld és sima volt, hogy a Perzsiának hírnevet hozó szőnyegekre emlékeztetett. Mintha az

életéért futott volna, rémülten tekingetett hátra.

– Segítség! – sikoltotta. – Segítsen valaki!

Egy férfi üldözte. Amikor a lány meglátta, hogy üldözője előbukkan a tölgyfák közül, és

feléje tart a gyepen keresztül, újra felsikoltott, és még gyorsabban futott. De alacsony volt,

rövid lábú, üldözője viszont magas férfi, így a köztük lévő távolság rohamosan csökkent.

Teraszának magányából Rani hercegnő, a Szánnivaló, észrevétlenül figyelt.

A lány kétségbeesett irányváltásokkal próbálta lerázni a férfit, hirtelen megkerült egy

bokrot, kanyargós ösvényeken futott végig, virágágyásokon ugrott át. Fényes, narancsszínű

pantallója nedves lett a szökőkutak permetjétől. Hosszú, kabátszerű tunikájáról, amely szintén

narancsszínű volt, leszakadt egy gomb, így kivillant a melle felső íve.

– Segítség! – sikoltotta ismét.

Hiába. A parkot minden oldalról falak vették körül, nem volt kijárata; és senki sem volt a

közelben, csak a némán figyelő Rani hercegnő, megbújva a szőlőlugas mögött. Végül a lány

kétségbeesésében belevetette magát egy virágzó mirtuszbokorba, és levegő után kapkodva a

földre zuhant.

A férfi hamarosan megállt, és kezét csípőre téve körülnézett. Amikor rövid időre Rani

irányába fordult, a hercegnő látta, hogy jóképű.

Nemes, következtetett a hercegnő a férfi turbánján lévő smaragd méretéből. Egy jóképű,

fiatal nemes, akinek széles válla és egyenes háta szinte pattanásig feszíti kabátjának

galambszürke selymét. Rani tudta, mi a szándéka. Vajon a lány tudatában van-e, milyen

ironikus, hogy a mirtuszbokorban keresett menedéket? Hiszen a mirtusz Vénusznak, a

szerelem római istennőjének a szent növénye.

A férfi várt. A lány, aki valószínűleg nem bírt tovább mozdulatlanul maradni, hirtelen

kiugrott a bokorból. A férfi utánanyúlt, de csak a fátylát sikerült elkapnia. A lány az arcához

kapta kezét, felkiáltott, és futni kezdett a gyepen keresztül. A férfi utánalódult, arcán komoly

elszántsággal.

Rani hercegnő érezte, hogy Miko, öreg szolgálóleánya bejön, és megáll mellette. Miko egy

szót sem szólt, csak nézte a jelenetet.

A férfi végül utolérte a leányt. Megragadta, maga felé fordította, lefogta kapálódzó karját,

és erősen szájon csókolta. Miko helytelenítő cöcögést hallatott.

Ezután a pár nevetve a fűre omlott, a lány karját a férfi nyaka köré fonta. Amikor a lány

izgatott sikongása betöltötte a nyári levegőt, Rani hercegnő elfordította a fejét.

Miko tapintatosan egy ellenzőt húzott a szőlőlugas fölé, és megkérdezte:

– Miért leselkedsz? Csak fájdalmat és szomorúságot okoz neked, mégis mindig leselkedsz.

– Örömet szerez – mondta Rani különösebb meggyőződés nélkül –, ha látok másokat

örülni annak, aminek én sosem örülhetek.

Miko jelentőségteljes pillantást vetett úrnőjére. Rani hercegnő tudta, öreg szolgálóleánya

arra gondol, hogy ennek nem kellene így lennie.

De igen, érvelt Rani magában, Csandra doktorért teszem.

142

Miután a boldog pár sikkantásai végleg elhaltak, és a park elcsendesedett, a hercegnő

hátrahajtotta a fejét, és felnézett az égre. Arra gondolt, amit a fiatal pár csinált odalent, amit ő

sohasem élt át, és nem is fog. Elszomorodott.

Szex. Milyen lehet? Rani hercegnőnek úgy tűnt, hogy mindenki ezzel foglalkozik.

Mindenki szeretkezik, még az öreg Mikónak is volt valamikor férje; ebben a palotában a

szerelem és a szerelem utáni hajsza volt a legfőbb időtöltés.

A döntésemet már régen meghoztam, gondolta Rani. Kitartok mellette, és továbbra is

megfizetem az árát.

Felhagyott ezekkel a terméketlen gondolatokkal, és ismét az asztrológus titokzatos reggeli

jóslatán kezdett töprengeni.

Csandra doktor ittléte hamarosan véget ér, jelentette ki Nimród mindenki megdöbbenésére

(harmincévi palotaszolgálat után senki sem gondolta volna, a doktor a legkevésbé, hogy

elmegy innen), és távozásában nagy szerepe lesz egy négyszeműnek.

De hogyan távozik? – tűnődött Rani hercegnő. Az ember többféleképpen is távozhat:

máshová költözik vagy meghal. Melyik vár Csandra doktorra? És kicsoda vagy micsoda az a

négyszemű?

A hercegnő lehunyta a szemét. A kerti terasz csendes és békés volt. A palota e távoli

sarkába nem jutott el a zene és nevetés, amely állandó, láthatatlan sátorként borult a kupolákra

és tornyokra. Rani szándékosan vonult vissza a palota életéből, hogy ne emlékeztessék

állandóan a tragédiájára, és hogy ő se rontsa el mások boldogságát a jelenlétével. Tudta, hogy

Szánnivalónak hívják. Mintegy harminc évvel ezelőtt kezdődött a suttogás, amikor a palota

orvosai kijelentették, hogy nem tudják meggyógyítani.

Rani szerette ezt a magányos életet. Itt biztonságban volt; itt a titkai is biztonságban voltak.

Legalábbis… eddig. Amíg az asztrológus ki nem nyilatkoztatta a megdöbbentő és szomorú

jóslatot, hogy Csandra doktor hamarosan elhagyja a palotát.

Igaz lehet? – töprengett a hercegnő, és szíve szaporán vert. Ennyi év után… Hány év is telt

el? Harminc, attól a naptól kezdve, hogy Csandra doktor váratlanul megjelent e falak között a

tizennyolcadik születésnapomon. És most elmegy?

Mi lesz velem?

Rani hercegnő, a többnyire nyugodt és békés, halk beszédű, szelíd teremtés, aki napjait a

díványhoz láncolva élte, mivel teste deréktól lefelé béna volt, életében először félni kezdett.

★

Tornyában az asztrológus is Csandra doktor miatt aggódott. A csillagokból ki lehetett olvasni

a jövőt; a csillagok sohasem hazudtak, de nem mindig adtak választ az összes kérdésre.

Nimród öklével dühösen az asztalra csapott, ahol nagy összevisszaságban hevertek egymás

mellett a csillagábrák és a mérőeszközök. Mikor és hogyan távozik Csandra doktor a hegyi

palotából? És ki az a négyszemű, aki a csillagok szerint eljön?

A vén asztrológus félrelökte asztrolábiumát, és haragosan nézett a jegyzeteire.

Ezek szerint ez a nap is eljött végül. A nap, amikor ki kell lépnie a tornyából. Mert Nimród

világosan látta, hogy itt további választ nem kaphat; a csillagok már mindent feltártak, amit

feltárhattak. A válasz további részét másutt kell megtalálnia. Odakinn, a tornyon kívül,

amelyet Nimród, akárcsak a lakosztályában élő hercegnő, már évek óta nem hagyott el.

Szüksége volt egy bárányra. Egy megfelelő korú és színű, tökéletes, hibátlan bárányra. És

a palotából senkit sem bízhat meg azzal, hogy elhozza neki. Ez annyira fontos, hogy neki

magának kell kimennie és keresnie egyet. Azután megvizsgálja, és kiolvassa a májából

Csandra doktor jövőjét.

143

Harmincöt

Alkonyatkor indultak el az ősi királyi úton, amelyet Kürosz, a perzsák első királya építtetett

évszázadokkal azelőtt.

A parti síkságot először szelíden hullámzó dombok váltották fel, majd az utazó a Zagrosz-

hegység meredek lejtőihez érkezett. Ahogy az út egyre feljebb kapaszkodott, a levegő ritkább

és hűvösebb lett. Indulásuk után tíz nappal elérték azt a hegyszorost, ahol háromszáz évvel

ezelőtt a nagy „Iszkandar” döntő ütközetet vívott. A vezető elmondta Wulfnak és Szelenének,

hogy most kétezer-négyszáz méternyire vannak a tenger szintje fölött.

Ahelyett, hogy legyengült volna a fárasztó utazástól, Szelené új életerőt érzett magában.

Idefönt a csillagok fényesebbnek tűntek, a nagy, kövér hold ezüstfénybe vonta a

tölgyfaligeteket. A levegő olyan tiszta volt, hogy szinte elbódult tőle. A feje könnyűvé vált.

Ahogy Wulffal a vezetőjük és a szamarak nyomában lépdeltek a holdfényben úszó hágón

keresztül, a lányt izgatottság és reménység töltötte el. Az út hamarosan véget ér; ez után az

emelkedő után megpillantják az ősi Perszepoliszt, ahonnan néhány nap múlva már biztosan

elindulhatnak nyugatra, ki-ki hazafelé.

Szelené tudta, milyen lesz a város; a Perzsa-öblön való átkeléskor a hajó kapitánya

részletesen leírta nekik. „Széles síkság terül el hegyek gyűrűjében – mesélte a kapitány –,

fákkal, virágokkal és fűvel borított hatalmas kert. Csatornák és vízfolyások kanyarognak

benne, különféle szárnyasok és szelíd gazellák élnek a területén. Maga az Édenkert, ahol a

nemesek házai csillognak a napfényben. El fog állni a lélegzetetek!”

Amikor végre felértek a tetőre, megálltak, hogy lenézzenek a síkra. Noha túlságosan

magasan voltak ahhoz, hogy jól lássanak, és a tájat félhomály borította, Szelené maga elé

tudta képzelni a hatalmas, kőből és cédrusból épített, ragyogó színekre festett, milliónyi

aranybojttal díszített palotát.

Perszepolisz, gondolta Szelené zúgó fejjel. A város egy újabb lépés a céljához vezető úton;

az istenek vezették ide. Hamarosan már lefelé ereszkedtek a hegy keleti oldalán, a síkságra

vezető úton. Éjfél volt, a hold magasan járt; az utat mintha egy kísérteties fáklya világította

volna meg előttük. És ahogy továbbhaladtak a királyi úton, a lány különös,

megmagyarázhatatlan borzongást érzett.

Nyomasztó, természetellenes csend borult a völgyre, mintha egy isten a tenyerével

hegygerinctől hegygerincig befödte volna, elzárva a világ többi részétől. Csak a szamarak

patáinak kopogása visszhangzott az úton. Szelené és Wulf körül-körülnézett, először zavartan,

majd egyre csalódottabban. Amikor átkeltek a Pulvar folyó feletti régi fahídon, a vezetőjük

még mindig úgy beszélt, mintha minden rendben lett volna. „Iszkandar”-ról mesélt, Nagy

Sándorról, aki valamikor régen uralma alá hajtotta ezt a földet, és arról, hogy meg akarván

mutatni hatalmát és erejét a perzsáknak, hogyan gyújtotta lángra ezt a várost, és nézte végig,

amint Perszepolisz a világ végéről is látható máglyaként lobog.

Szelené döbbenten nézte a kőhalmokat, Dareiosz palotájának ledőlt falait és oszlopait.

Nem voltak itt sem kertek, sem fák, sem virágok, még fű sem – csak kopár síkság, amelyen

mintha istenek átka ülne.

Elérték Xerxész Kapuját, és a vezető csak egyre beszélt. Nem függtek itt semmiféle

aranybojtok, és nem álltak ragyogóra festett cédrusoszlopok – a hajóskapitány valami

könyvből idézhetett, amelyet régen olvasott! Nyilván sohasem járt Perszepoliszban!

144

– Ó, Wulf! – suttogta Szelené a jeges éjszakai levegőben. – Ez egy halott város. Itt senki

sincs.

A férfi ránézett a néhány még álló oszlopra, amelyek mintha a csillagos mennyboltot

tartották volna, és azon tűnődött, miféle istenek építhették ezt a helyet, és miért hagyták

szégyenszemre így elpusztulni.

– Wulf – mondta Szelené csalódottan. – Miért hoztak az istenek minket ebbe a temetőbe?

Én már annyira, de annyira kimerültem az utazástól…

Társának dőlt; az átölelte, és a vezetőre pillantott. A férfi megfogta a szamarakat, és a

palota romjaira mutatott, jelezve, hogy ott állítja fel a táborukat. Aztán magukra hagyta a

világjárókat – mert annak hitte őket, világjáróknak. Perszepoliszt csak a világjárók látogatták.

Szelené és Wulf csak állt mozdulatlanul, a romok közt látható kőszobrokhoz hasonlóan,

egymást átölelve, melegítve a hideg éjszakában. Nagyon elfáradtak. Nagy utat tettek meg, tele

voltak reménységgel, és most rá kellett ébredniük, hogy folytatniuk kell az utat egy másik

város felé.

Ölelésük először mozdulatlan volt, kölcsönösen támogatták egymást kimerültségükben, de

aztán Wulf elkezdte simogatni a lány haját, Szelené pedig a férfi hátát.

Szelené ugyanabban a pillanatban kereste Wulf ajkát, amikor a férfi az övét. Gyöngéd,

édes csókban forrtak össze. Nem volt bennük semmi sietség, féktelen szenvedély; ölelésük

gyógyító balzsamként hatott fáradt lelkükre. Az otthon oly távol volt; egymásban kerestek

menedéket.

A föld mintha magához húzta volna a szeretőket, és a csillagok szinte kergetőztek a fejük

felett. Szelené és Wulf nem sietett, hosszan, lassan szeretkezett.

★

A nap a keleti csúcsok mögül bukkant föl, és a síkság egy pillanat alatt ragyogó fényben

úszott. Miközben a romok között sétáltak, hajukat szél borzolta, amely most még hűs volt és

frissítő, de később forró és száraz lesz.

Elszenesedett oszlopokat láttak, és mindent finom por lepett – a Nagy Sándor fáklyája

keltette pokol során lezuhant hatalmas cédrusgerendák hamuja. Sötét mészkő falakon ügyes

mesteremberek által aprólékosan kifaragva, rég elfeledett emberek meneteltek, e kietlen hely

egyedüli lakóiként.

A vezetőjük szamaraikat vezetve közeledett feléjük. Nappalra menedéket kell találni, mert

hamarosan elviselhetetlen lesz a hőség. Végignézett Szelenén. Homok csillogott a hajában, és

az ajka megduzzadt. A perzsa vállat vont. Nem ők az első világjárók, akiket szerelmi vágyuk

hajtott Perszepoliszba. Lehetett valami a romokban, ami felébresztette a férfiak és a nők

szenvedélyét. Ki tudná megmagyarázni?

Amikor vezetőjük elindult az úton abba az irányba, amerről jöttek, hogy visszavigye

világjáróit a partra, Wulf és Szelené kijelentette, hogy a másik irányba akarnak menni. A

hazafelé vezető út nem arra visz, amerről jöttek; arra Lasha katonái fenyegetik őket. Nem

mehetnének észak felé? – kérdezték. Nem juthatnának el Arméniába egy olyan úton, amely

Észak-Perzsiából indul nyugat felé? A vezetőjük megvakarta a fejét.

– Az az út egy régi palotába vezet, amely északon van. Onnan pedig egy út visz tovább

nyugat felé, egészen Európáig, ha jól hallottam.

Wulf és Szelené is hallott erről a palotáról. Tudták, hogy egy gyors és biztonságos út indul

onnan. Úgy döntöttek, jobban járnak, ha arrafelé próbálnak szerencsét, és nem kockáztatják

meg, hogy visszafelé Lasha katonáiba ütközzenek.

145

A vezetőjük nem akarta elvinni őket a hegyi palotába, és a szamarakat sem volt hajlandó

eladni nekik, ezért Wulf és Szelené elbúcsúzott tőle, és kettesben indult el, hogy átvágjon a

romos síkságon.

146

Harminchat

Egynapi távolságra jártak a hegyi palotától, amikor az esemény történt.

A nap már kezdett felkapaszkodni az égen, ezért letértek az útról, hogy árnyékos helyet

keressenek, ahol végigalhatják a napot. Egy sűrű tölgyes felé közeledtek, amikor észrevették

az ősz hajú férfit, aki a földből kiálló sziklatömbök mögül bukkant fel.

Szelené és Wulf megállt, és a feléjük szaladó alakot bámulta; a férfi nem vette észre őket, a

tőle nem messze szökdécselő bárány kötötte le a figyelmét. Mivel a kalapja lerepült a fejéről,

és hosszú fehér haja úszott mögötte a levegőben, Szelené felkacagott. De Wulf ekkor

megragadta a karját, és a földön megjelenő árnyékra mutatott, amely gyorsan suhanva tartott

az öregember felé.

Szelené rémülten nézett fel, és látta, hogy az égből egy nagy madár csap le a férfi fejére.

Wulffal egy pillanatig döbbenten bámultak, majd meghallva az öregember kétségbeesett

kiáltását, rohanni kezdtek.

A férfi sikoltozva térdre zuhant, miközben a hatalmas szárnyak az arcát és a vállát

csapkodták, és az éles karmok a koponyájába mélyedtek. Bíborszínű patakok futottak le a

fején, azután a hátára zuhant, karjával és lábával cséphadaróként kapálózott. Wulf hatalmas

kezével megragadta a sólymot, birokra kelt vele. A madár elengedte áldozatát, egy pillanatig

lebegett felette, majd a magasba emelkedett.

Szelené letérdelt a férfi mellé, akinek a koponyája erősen vérzett. Wulf már nyitotta is az

orvosságosládát, a lány pedig gyorsan nekilátott, hogy elállítsa a vérzést. Aztán kimosta,

összevarrta és bekötözte a sebet. Amikor végzett, és épp meg akarta kérdezni Wulftól, hogy

mit csináljanak az eszméletlen férfival, döbbenetes látvány bontakozott ki előtte a hegy

lábánál.

Társa is ugyanabban a pillanatban vette észre, és lassan felemelkedett a földről.

Fantasztikus karaván közeledett feléjük, legalább száz ember, mindannyian királyhoz

méltó pompás öltözékben, sokan közülük színes ábrákkal díszített elefántokon. Lassú,

méltóságteljes menetben vonultak, csengők százainak csilingelése közepette, Szelené és Wulf

irányában, és végül megálltak előttük.

Az egyik férfi szó nélkül leugrott a lováról, és odafutott hozzájuk. Fél térdre ereszkedett,

megvizsgálta az eszméletlen férfit, majd megfordult, és olyan nyelven kiáltott valamit a

többieknek, amelyet Szelené nem értett.

További négy férfi jött elő a menetből, vállukon hordszéket hoztak. Szelené figyelte, amint

az öregembert gyöngéden ráemelik és a menethez viszik, ahol egy kék és arany

bársonytakaróval fedett elefántra helyezik.

A menet vezére, magas, barna bőrű, jóképű férfi, egy világossárgára festett elefánt tetejéről

meghatározhatatlan arckifejezéssel szemlélte Wulfot és Szelenét. A lány döbbenten nézett

kinyújtott karjára; ugyanaz a sólyom ült rajta, amely az öregembert megtámadta az előbb.

Tolla és karma véres volt, fejére időközben kis bőrcsuklyát húztak.

A menetből hat katona hozzájuk futott. Lóra ültették őket.

★

147

A párthus császár hegyi palotája olyan pompázatos volt, hogy mellette Magna palotája

istállónak tűnt. Annyi terme volt, hogy ha az ember tíz éven keresztül minden nap más

szobában tartózkodik, akkor sem látta volna még a palota felét sem.

A menet egy kiszáradt folyóágy feletti hídon átkelve érte el a palotát. Amikor Szelené

megpillantotta, arra gondolt: Vajon ez a palota jelent meg a látomásomban? Alabástromfalak

ragyognak fehéren a napfényben… Vajon a látomás az istenek üzenete volt, hogy valamilyen

céllal érkezem erre a helyre? Vajon találni fogok itt valamit, ami egy lépéssel közelebb visz a

küldetésemhez?

A menet hét hatalmas kapun haladt keresztül, és végül egy tágas térre érkezett, amely

szinte olvadozott a nyári hőségben.

Szolgák százai sereglettek az elefántok köré létrákkal és zsámolyokkal. Teljes volt a

zűrzavar, és Wulf és Szelené arra gondolt vajon megfeledkeznek-e róluk a kavarodásban. De

amint leszálltak a lóról, tüstént körülvette őket egy csapat párthus katona. Áthaladtak az

udvaron, majd beléptek egy aranyveretes ajtón.

Úgy tűnt nekik, végtelen hosszú folyosókon kanyarognak, amelyek meglepően hűvösek a

perzsa nyár gyilkos melegéhez képest. Színes nadrágot és kabátot, tollakkal, nagy

drágakövekkel díszített turbánt viselő emberek mellett haladtak el. Wulf megbámulta őket, és

ők hasonlóan kíváncsi szemmel nézték a bőr lábszárvédős szőke óriást. Amikor az őrök

kivezették őket egy kertbe, amelynek közepén kis tó csillogott, Wulf csodálkozó arccal

megtorpant. A vízen hattyúk úsztak, s ő most először látott hattyút, amióta fogságba esett a

Rajnánál. Megsajdult a lelke. A hattyúk ugyanis Odin lányainak, a valkűröknek a

megtestesülései.

Végül egy kényelmesen berendezett szobába vezették őket, melyhez saját kert is tartozott.

A katonák távoztak, és bezárták maguk mögött az ajtót.

148

Harminchét

Egy férfi érkezett hozzájuk. Barna selyemruhát és aranyszínű turbánt viselt; Szingh

doktorként mutatkozott be nekik.

– Miért tartotok minket fogságban? – kérdezte Wulf felháborodottan. – Semmi rosszat nem

tettünk.

A doktor, akit megfélemlített a fölé tornyosuló barbár, egy lépést hátrált.

– Biztosíthatlak, hogy nem vagy fogoly! Nagyra becsült vendég vagy!

– Bezárjátok az ajtónkat.

– A saját érdeketekben.

– Hogy van az öregember? – kérdezte Szelené.

A doktor rápillantott, mintha meglepődött volna, hogy megszólalt, azután Wulfhoz fordult:

– Meg kell értened, hogy ez rendkívül kényes helyzet. A törvény szerint csakis a

brahmanok érhetnek hozzá Perzsia Dánieljéhez; ennek ellenére te megmentetted az életét.

Mivel nem tudtuk, mit tegyünk ebben az esetben, úgy döntöttünk, hogy megvárjuk, hogyan

alakul az állapota. Visszanyerte az eszméletét, és most látni akar.

– Ezek szerint jól van? – kérdezte Szelené.

Szingh doktor ismét rávillantotta pillantását, de megint figyelmen kívül hagyta kérdését, és

csak Wulfhoz beszélt:

– Az öregember, akit megmentettél, a mi asztrológusunk. Halála csapás lett volna az

országra. Most azonban – lépett oldalt Szingh doktor, felemelve a karját –, jöjj velem.

– Hová viszel minket? – kérdezte Wulf.

– Elviszlek az asztrológushoz. Szeretne találkozni azzal, aki megmentette az életét.

Amikor Szelené Wulf mellé lépett, a doktor megszólalt:

– Az asszony itt marad.

– De ő volt az, aki megmentette az öregembert. Nem én.

Szingh doktor felvonta a szemöldökét.

– Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan!

– Gyógyász.

– És ő… – kapkodott levegő után a doktor – ő hozzáért az asztrológushoz?

– Hozzá kellett érnem, ha… – kezdte Szelené.

De a doktor egy kézmozdulattal elhallgattatta.

– Ez teljességgel váratlan fordulat – bosszankodott. – Rendhagyó eset. Meg kell tudnom,

mi a teendő ilyenkor – mondta, és kisietett a szobából.

Kis idő múlva visszatért, és bejelentette:

– Az asszony is jöhet.

Wulfot és Szelenét folyosók útvesztőin vezette keresztül Szingh doktor, mígnem végül

elértek egy helyre, amelyet egyszerűen csak pavilonnak nevezett.

Szelené meglepetten nézett körül. A pavilon nagy, tágas terem volt, egyik fala mentén

ágyak sorakoztak, a másik pedig egy széles teraszra nyílt, ahonnan friss levegő áramlott be.

Mindegyik ágyon feküdt valaki, és a lány látta, miközben lassan elsétált előttük, hogy

mindegyikük beteg vagy sérült. A falakat és a mennyezetet virágfüzérek díszítették;

mindegyik ágy mellett egy félelmetes kard állt; a levegőben parázsló mustármag füstje úszott.

Szelené elámult. A betegek fehér lepedőkön feküdtek, fejük fehér párnán pihent, és

testüket fehér takaró fedte. Az ágyak közötti kis asztalokon tálak, kendők és füstölőrudacskák

149

álltak; a betegek mellett ápolók dolgoztak – mosdatták, etették őket, kötést cseréltek –, és

eközben nevettek és tréfálkoztak. Valójában az egész terem visszhangzott a nevetéstől. Az

ápolók közül néhányan még énekeltek is; egy férfi a terem közepén egy emelvényen állva

előadott valamit, valószínűleg egy humoros történetet, mivel gyakran szakította félbe nevetés

és taps.

Amikor az utolsó ágyhoz érkeztek, Szelené felismerte a bekötött fejű öregembert, akit

Szingh doktor Nimródként, az udvar asztrológusaként mutatott be. Három gyönyörű nő ült az

ágya mellett, énekeltek, és vidám ritmust tapsoltak hozzá. Amikor az asztrológus szeme

időnként lecsukódott, egyikük előrenyúlt, és gyengéden arcon legyintette, mire újra kinyitotta

a szemét.

– Mit csinálnak? – kérdezte Szelené, amikor az ágy lábához értek.

Szingh doktor nemtetszése jeléül horkantott egyet.

– Ébren tartják. Ha gyógyítással foglalkozol, tudhatnád, hogy a betegeknek nem tesz jót,

ha nappal alszanak.

Nem törődve a férfi megvető hangsúlyával, és azzal, hogy ilyen képtelenséget még

sohasem hallott, Szelené megkérdezte:

– Minek hívják ezt a helyet?

– Ez a pavilon.

– De… de az mi?

Szingh doktor összevonta a szemöldökét. Szelenével görögül beszélt, de ezen a nyelven

egyetlen szó sem jutott eszébe, amely illett volna erre a helyre, ezért a szanszkrit szót

alkalmazta rá. Így hangzott: csikiszaka.

– Ez az a hely, ahol a betegeinket gondozzuk. Hogy nevezik ezt ott, ahonnét te jössz?

Szelené szintén összevonta a szemöldökét. Ő sem talált rá görög szót. Aztán rájött, hogy ez

valószínűleg azért van, mert nincsenek ilyen helyek a nyugati világban Aszklépiosz

templomain kívül másutt nem gondoznak betegeket.

– Nálunk nincs ilyesmi – ismerte be.

A férfi megvetően pillantott rá. Idegenek, gondolta. Mi járhat az asztrológus fejében, hogy

beszélni kíván velük? Megfordult, és az ágyhoz lépett. Amíg ő párthus nyelven társalgott

Nimróddal, Szelené ismét körülnézett a csodálatos pavilonban, és észrevett az egyik sarok

árnyékában egy alacsony, kövér férfit, aki őt méregette gyanakvóan. Őszibarackszínű

selyemruhát és égszínkék turbánt viselt, és dús, fekete szakálla volt.

– Beszélhetsz vele – szólalt meg Szingh doktor szárazon –, de fogd rövidre.

A lány az ágyhoz lépett, és lenézett a szürke arcra. Hagyni kéne aludni, gondolta aggódva,

és azt kívánta, bárcsak elmenne innen a három énekes.

– Üdvözöllek – köszöntötte szelíden. – Szelené vagyok.

A homályos szemek ide-oda jártak, majd megállapodtak a lány arcán.

– Te mentetted meg az életemet? – kérdezte Nimród rekedtes hangon.

– A barátommal együtt – felelte Szelené, Wulfra mutatva. – Ő kergette el a sólymot, én

pedig elláttam a sebeket.

Az asztrológus sóhajtott, és azt mondta:

– Az az átkozott madár nyúlnak nézte a fejemet. De az én hibám. Nem kellett volna Mudra

vadászaival tartanom.

Nehezen beszélt, és Szelené látta, mennyire kimerült. Amikor meg akarta tapintani a

homlokát, Szingh doktor rákiáltotta

– Ne tedd!

A lány felnézett rá. 1

– Nem nyúlhatsz hozzá! – jelentette ki a férfi.

– De tudnom kell, hogy van. A bőre színe nem valami biztató. Hadd vizsgáljam meg a

sebet.

150

– Nem nyúlhatsz hozzá!

– Hiszen nem most nyúlnék hozzá először!

– A jelenléted csak zavart okoz itt. Gátolja a vidámságot. Távozz!

Szelené döbbenten nézett az orvosra. A férfi válla fölött látta, hogy a sarokban álló fekete

szakállú férfi még mindig őt figyeli.

– Ez képte…

– Kifelé! – csattant fel Szingh doktor, és intett a katonáknak.

Amikor Wulffal együtt kivezették a pavilonból, Szelené visszanézett, és látta, hogy Szingh

doktor azzal az emberrel beszél, aki a sarokból őt figyelte.

151

Harmincnyolc

Rani hercegnő selyempárnáknak dőlve félig ült, félig feküdt a díványon, és őszinte

kíváncsisággal szemlélte a két látogatót. A magas lány rendkívül fehér bőre különös

ellentétben állt hajának feketeségével. Ha Rani állni tudna, talán még a válláig sem érne. És a

társa! Hát lehetséges, hogy az emberi koponyán kukoricaselyem-színű haj nőjön? A hercegnő

hallott már ilyesmiről, de sohasem hitte volna, hogy a saját szemével is látni fogja.

– Úgy hallottam, megmentettétek az udvari asztrológusunk életét – mondta barátságosan. –

Fogadjátok hálámat, a palotában mindenkiét, és kétségkívül az istenekét is. Foglaljatok

helyet!

Szelenét a hely Lasha magnai lakosztályára emlékeztette, de ennek a hercegnőnek a szobái

pazarabbak voltak mindennél, amit Magnában látott. A márványpadlót aranylapok díszítették;

különös óriási, égszínkék madarak sétáltak mindenfelé hatalmas, színes farktollaikat húzva

maguk után. Amikor az egyik példány megemelte és legyezőként szétterítette a farktollait,

Szelenének elállt a lélegzete.

– Messziről jöttetek – jegyezte meg Rani mosolyogva. – Mi hozott titeket Perzsiába?

Szelené a hercegnőhöz fordult. Rani, a palota lakóinak többségéhez hasonlóan, alacsony,

kövérkés és barna bőrű volt, de nem érződött rajta az a gőg, amely a többieket szinte kivétel

nélkül jellemezte. A lány azon tűnődött, mi lehet a lábával, amelyet szaténtakaró fedett; eddig

még egyszer sem látta megmozdulni.

– Hazafelé tartunk, de a sors messzire térített az utunktól.

Rani megértően bólintott. Sohasem fogja elfelejteni, hogy a sors harminchat évvel ezelőtt

hogyan térítette el őt is az útjáról.

– Csandra doktor elmesélte reggeli látogatásodat a pavilonban. Azt mondta, meg akartad

érinteni az asztrológust. Nem tudod, hogy mivel nő vagy, ezt nem teheted meg? Nimród a

brahmin kaszthoz tartozik.

Szelené megpróbált visszaemlékezni, hogy ki lehet Csandra doktor. Azután eszébe jutott

az alacsony, szakállas férfi a sarokban, aki végig szigorú szemmel méregette.

– A tudatlanságomért nem hibáztathatsz, fenség – felelte. – Nálunk nincsenek ilyen tabuk.

Bocsánatot kérek, ha bármi helytelen dolgot követtünk volna el; a barátommal csupán tovább

szeretnénk menni. Úgy hallottuk, hogy vezet innen egy út nyugat felé…

– Csandra doktor elmondta, hogy Nimródot szakszerűen láttad el, és hogy gyógyásznak

nevezted magad. Igaz ez?

– Értek valamicskét a gyógyításhoz.

A hercegnő hosszan, elgondolkozva nézte a lányt, majd megkérdezte:

– Ahonnan jössz, ott a nők is foglalkozhatnak gyógyászattal?

– Természetesen – felelte Szelené, némiképp meglepődve a kérdésen.

Rani megcsóválta a fejét.

– Nagyon keveset tudok a falakon kívüli világról. Sohasem fogadok látogatókat. A

külvilágból híreket csakis egyetlen barátomtól és orvosomtól, Csandra doktortól kapok.

Amikor Szelené tekintete önkéntelenül az élettelen lábakat fedő szaténtakaróra tévedt, az

asszony megjegyezte:

– Harminchat éve béna vagyok.

– De szomorú!

152

Rani hosszú, fekete szempillájú, mandulavágású szeme nem eresztette Szelené tekintetét.

Kis ideig úgy tűnt, valamit mondani akar a tekintetével. Talán, tűnődött a lány, a hercegnő

azon gondolkodott, beavassa-e őt a titkaiba. De a pillanat elmúlt, és Rani elfordította a fejét.

– Kíváncsi vagyok rád – mondta kisvártatva. – Nálunk a nők nem tanulhatnak

gyógyászatot. Olvasni és írni sem tanítanak meg bennünket. Tudsz olvasni és írni?

– Tudok.

A hercegnő felsóhajtott.

– Milyen csodálatos lehet az a világ, ahol a nők ilyen szabadok! – Tapsolt egyet, a karján

csilingeltek az arany karkötők. Azonnal megjelent egy rabszolganő egy tálcával, amelyet a

látogatók elé helyezett, miközben leplezetlenül bámulta Wulfot.

– Itt csodabogaraknak számítotok – mondta Rani, miután a rabszolganő kiment. Intett

nekik, hogy töltsenek a borból, és vegyenek az édességből. – Mielőtt lemenne a nap,

csapatostul sereglenek körétek, hogy megbámuljanak. Pontosan így történt, amikor nemrég itt

jártak a rómaiak.

– Rómaiak? – kérdezte Szelené. – Ennyire keleten?

– Ó, Parthia nagyon erős, de a római sas mohó, és megpróbálja halálos szárnyait Perzsia

fölé is kiterjeszteni. Három hónapja sincs, hogy itt járt a palotában egy római küldöttség. Azt

mondták, diplomáciai küldetésben járnak. Ennek ellenére egy hadvezért küldtek, egy katonát!

Gaius Vatinius a neve.

Wulf hirtelen felegyenesedett ültében.

– Gaius Vatinius?

– Hallottál róla? – nézett rá Rani.

– Gaius Vatinius itt járt? – kérdezte Szelené. Társához fordult. – Ugyanaz a férfi lenne?

– A rajnai sereg parancsnoka – felelte a hercegnő.

Wulf felpattant.

– Mikor ment el? Melyik irányba távozott?

– Nyugodj meg, barátom! Vannak férfiak ebben az udvarban, akik meg tudják mondani,

amire kíváncsi vagy. Én magam nem láttam a rómaiakat; Csandra doktor számolt be a

látogatásukról. De azt tudom, hogy a hadvezér három hónappal ezelőtt távozott, és a Rajnához

ment vissza.

Szelené felnézett Wulfra, akinek ökölbe szorult a keze, és tűz gyúlt kék szemében. Érezte,

hogy szaporábban kezd verni a szíve.

– Most már látom – mondta a hercegnő lassan, látogatói arcát tanulmányozva –, nem

véletlen, hogy Perzsiába jöttetek. Az isteneknek céljuk volt azzal, hogy ide vezéreltek titeket.

– Ezután összeszűkült szemmel arra gondolt: Lehet, hogy egyikőtök az, aki a csillagok

jövendölése szerint felelős lesz Csandra doktor távozásáért?

– Szeretném, ha még egyszer meglátogatnál, mielőtt itthagyod Perzsiát – fordult a

hercegnő Szelenéhez. – Mesélj arról, hogyan válhatnak a nők gyógyászokká nálatok.

De a lány még mindig Wulfot nézte.

– Sietünk, fenség. Nem időzhetünk itt sokat.

– Ti is a Rajnához igyekeztek?

Szelené átszellemülten azt mondta:

– Vissza kell térnem az otthonomba, Antiochiába. Vár rám a hivatásom.

– A hivatásod?

Szelené elmesélte, milyen közel állt a halálhoz az Eufráteszen, és önkívületében milyen

látomásokat látott. Nem volt könnyű megértetni egy másik emberrel, hogyan élte át újra

ezekben a látomásokban múltjának eseményeit, olyan eseményeket, amelyeket elfelejtett vagy

jelentéktelennek gondolt, amelyek azonban láztól égő szeme előtt teljesen új megvilágításba

kerültek: a damaszkuszi szőnyegárus, aki majdnem meghalt az utcán, a Magna palotájának

153

kapuja előtt összegyűlt szerencsétlenek és nyomorékok, a szörnyű Gilgames tér Babilonban.

Szelené újraélte az összes jelenetet, de ezúttal másként, más nézőpontból.

– Nem álltak össze bennem a dolgok – magyarázta a hercegnőnek. – Egyszerűen csak

alkalmaztam mindazt, amire anyám megtanított. De miután álmomban újraéltem azokat a

pillanatokat, más embernek láttam magam, mintha megváltoztam volna.

– Tudod – folytatta –, az asszony, aki felnevelt, nem az igazi anyám. Az apám meghalt

azon az éjszakán, amikor születtem, és azt mondta a bábaasszonynak, hogy rá kell találnom a

sorsomra. Amikor az önkívületi állapotban jöttek a látomások, megdöbbentő felismerésre

jutottam: hirtelen megértettem, hogy a gyógyítás és a származásom bizonyos értelemben

elválaszthatatlanok egymástól, az egyik nem létezhet a másik nélkül. Az istenek feltárták

előttem, oly módon, amelyet nem is lehet szavakkal kifejezni, hogy gyógyászhivatásom és a

származásom összefügg egymással, és a kettő végül egymásba kapcsolódik, hogy

megvalósítsam a nagy célt, amelyre születtem.

Rani fátyolos szemmel nézett Szelenére, arcán merengő kifejezéssel.

– Mintha csak – mondta halkan – a gyógyítás képessége nem abból eredne, amit tanultál,

hanem belőled, a lelkedből. Mintha gyógyásznak születtél volna.

– Igen – helyeselt Szelené.

– Mintha a gyógyítás te magad lennél. Mintha egy lennél a gyógyítással, és nélküle nem is

létezhetnél.

Szelené a hercegnőre meredt.

– És tudod-e – mosolyodott el Rani –, hogy mi az a nagy cél, amelyre az istenek

felkészítenek?

– Azt hiszem – felelte Szelené nyugodtan –, az a feladatom, hogy a világ minden sarkából

összegyűjtsem, ami felhasználható a gyógyításban, és ezt elvigyem oda, ahol a legtöbb jót

tehetem a legtöbb emberrel.

– És az hol lesz? !

– Nem tudom.

– Akkor vissza kell térned a szülőföldedre. Tedd, amit tenned kell. Irigyellek.

Az utolsó szavakból szomorúság csendült ki. Szelené tekintete végigfutott a

selyemdrapérián, az aranylámpásokon, a pávákon, s végül megpihent a díványához kötött

alacsony nőn.

– Szeretnéd, hogy megvizsgáljam a lábadat? – kérdezte. – Tudom, hogy mások is

megtették előttem, de talán…

– Megvizsgálhatsz. De nem lehet rajtam segíteni.

Wulf nagy léptekkel kiment, és megállt a hercegnő kertjének szélén. A fákat és a füvet

nézte, de valójában csak egy arcot látott maga előtt, amely örökre az emlékezetébe vésődött.

Gaius Vatinius arcát.

Szelené felhajtotta a szaténtakarót.

– India egyik legnemesebb családjába születtem – mesélte a hercegnő, miközben figyelte,

mit csinál Szelené a lábával –, és tizenkét éves koromban az apám hozzáadott egy perzsa

herceghez. A Gangesz völgyéből felhoztak ide, hogy feleségül menjek egy férfihoz, akit

sohasem láttam; hogy egyike legyek számos asszonyának; hogy életem hátralevő részét

idegenek között töltsem. Az esküvő előestéjén belázasodtam. Napokig égtem a lázban, és

amikor elmúlt, a lábamban nem volt többé élet.

– Érzed ezt? – kérdezte Szelené, és megcsípte a bőrt.

– Nem, nem érzem. A herceg nem volt hajlandó feleségül venni, és az apám sem akart

visszafogadni, ezért itt hagytak és elfelejtettek. Hat éven át szörnyen magányosnak éreztem

magam: egyetlen barátom Nimród volt, aki megtanított írni és olvasni, hogy legalább valami

elterelje a figyelmemet. Amikor tizennyolc éves lettem, akkor érkezett Csandra doktor az

udvarba. A Gangesz völgyéből jött, ahonnan származom.

154

Szelené megemelte Rani jobb lábát, és hüvelykujjának körmét végighúzta a meztelen

talpon. Az ujjak meggörbültek. Felemelte a bal lábát is, megismételte a műveletet; az ujjak itt

is meggörbültek. Szelené összevonta a szemöldökét, nem értette a dolgot.

Amikor a takaró visszakerült a helyére, a hercegnő így szólt:

– Látod? Gerincbetegség, gyógyíthatatlan. De köszönöm, hogy segíteni akartál. Ugye

eljössz, mielőtt útnak indulsz?

Ahogy visszavezették őket a szobájukba, Szelené a folyosón Wulfhoz fordult.

– Valami különös dolog zajlik itt – súgta. – Rani hercegnő lábának semmi baja.

Ezután Csandra doktorra gondolt, és azon tűnődött, milyen titokzatos hatalma lehet a

hercegnőn.

155

Harminckilenc

Legnagyobb örömére Szelenének megengedték, hogy visszatérjen a pavilonba. Sőt, nemhogy

megengedték, még bátorították is. És ő buzgón járt oda, mivel oly sok mindent lehetett ott

tanulni.

Miközben Wulf elmélyülten hajolt a térképek fölé, és udvari emberekkel tanácskozott, akik

ismerték a nyugatra vezető északi utakat, Szelené napokat töltött a csikiszakában. Megtudta,

hogy ilyen intézmény nemcsak ebben a palotában van, hanem mindenütt Perzsiában és

Indiában. A jóakaratú Buddha utasította követőit, hogy gondoskodjanak a betegekről és az

elesettekről.

Szelené megtudta: az ágyakat kelet felé fordítják, hogy a betegek hódolhassanak az ég

azon felén lakozó isteneknek; a kardot pedig azért állítják az ágyak mellé, hogy a gonosz

szellemek lássák, a beteg harcolni akar a gyógyulásáért. A virágfüzérek a betegek jókedvét

hivatottak bizonyítani, és azt, nem hagyják, hogy a betegség legyőzze őket; végül a nevetés és

éneklés célja: elvenni a gonosz szellemek kedvét attól, hogy kioltsák a betegek életét.

Szelenének, bár jó néhány dologgal nem értett egyet, sok minden nagyon tetszett: hogy

ágyakat használnak a padlóra vetett szalmazsákok helyett, hogy képzett ápolók gondozzák a

betegeket, hogy az összes beteget egy helyen kezelik, és így az orvosok jobban

hasznosíthatják tudásukat – a nyugati világban mindez ismeretlen volt.

Szelené megismert különleges, új orvosi eljárásokat is, amelyek közül néhány igen

meglepő volt.

Az egyik délután megfigyelhette Csandra doktort, amint nagy hangyák és bogarak

segítségével sebeket zár össze. Megengedte Szelenének, hogy figyeljen, s közben

magyarázott.

– Amikor a bogár állkapcsával összeharapja a seb széleit, gyorsan le kell csavarni a testét,

és akkor az állkapcsa zárva marad. A fej aztán eltávolítható, amikor a seb összeforrt.

A doktornak különös hangja volt, és miközben beszélt, sohasem nézett egyenesen a lányra,

csak rá-rásandított. Nehéz volt kitalálni, mire gondolhat. Hatalmas szakálla az arca nagyobb

részét elrejtette, és még a mellét is befedte. Szelené sokszor rajtakapta, hogy bámul rá, és

ilyenkor, mielőtt az gyorsan elfordult volna, megpróbálta megfigyelni, mi van a tekintetében.

Bizalmatlanság? Kíváncsiság? Féltékenység?

Csandra doktor volt Rani hercegnő egyetlen barátja, egyedüli látogatója. Szelené azon

töprengett, vajon mit csinálhatnak együtt esténként, és miért nem jön soha, amikor ő ott van.

Vajon szeretők? Vajon a férfi neheztel rá, amiért betolakszik az életükbe? És vajon a doktor

észrevette, amit ő, hogy Rani lábának tulajdonképpen semmi baja?

Lehet, hogy valójában Csandra doktor az oka annak, hogy a hercegnő nem tud járni?

Bármi volt is a helyzet, Szelené meggyőződött róla, hogy kiváló orvos, és megpróbált

mindent megtanulni tőle, amit lehetett.

156

Negyven

Szelené egyik este megint ott üldögélt Rani hercegnőnél. Mentateát iszogattak.

– Babilonban, a Gilgames téren – mesélte – a betegeket és sérülteket mind összegyűjtik,

hasonlóan a ti csikiszakáitokhoz. De ezzel vége is a hasonlóságnak. Nyoma sincs

szervezettségnek, a betegeket találomra kezelik, és legtöbbször csak kárt okoznak. Sok beteg

ott hal meg. Nálunk Szíriában, aki eljön Aszklépiosz templomába, ad egy garast a papnak, és

ezért az éjszakát a szentélyben töltheti. Ha az isten leszáll hozzá álmában, akkor meggyógyul.

Ha nem, el kell mennie. Az isten orvos vagy pap képében érkezik, de véletlenszerűen, az

orvos hangulatától vagy képességétől függően, és a betegek mindig sokat kockáztatnak. Néha

rosszabb állapotban távoznak, mint ahogy érkeztek.

– Ezek szerint egyetértesz a módszereinkkel?

– A csikiszakávál igen. Antiochiában az anyám otthonukban látogatta a betegeit. Sokan

egyedül éltek, és senki sem gondozta őket; még az sem talált magának képzett gondozót,

akinek volt pénze. Nálunk nincsenek ápolók, mint nálatok. Amikor önkívületben voltam,

látomásomban egy templomhoz vagy palotához hasonló helyet láttam. Egy hang szólalt meg

bennem: Alabástromfalak ragyognak fehéren a napfényben.

– Ez mit jelent?

– Először arra gondoltam, hogy a jövőt pillantottam meg, és azt a helyet látom, ahová

egyszer majd megérkezem. Amikor beléptem ebbe a palotába, azt hittem, hogy ez jelent meg

a látomásomban. De most már kételkedem. Valószínűleg nem egy létező hely rémlett föl

előttem, hanem csak egy elképzelés. És amikor megláttam a pavilont, és hallottam a

csikiszakáitok-ról, akkor felötlött bennem: egyszer majd Antiochiában megépítem a saját

csikiszakámat, ahol a betegek és a sebesültek kezelést kapnak és megpihenhetnek. Olyan lesz,

mint egy menedékház a betegek és elesettek számára, akik útjukat róják vissza az

egészségesek közé.

Rani felsóhajtott. Milyen céltudatos ez a nő! És milyen szerencsés, amiért megadatott neki,

hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Mennyire másként alakult volna a sorsom, gondolta, ha a

sajátom helyett az ő szabad világába születhetek.

Kintről hirtelen mennydörgés hallatszott. Könnyű októberi zápor szakadt le.

Szelené letette teáscsészéjét, felállt, és a selyemdrapériához lépett.

– Mikor indultok? – kérdezte a hercegnő.

– Holnap.

– Ezek szerint találtatok egy jó utat?

A lány mintha az esőnek beszélt volna:

– Wulffal csatlakozunk egy Gupta nevű férfi karavánjához. Jól ismeri az Arménián

keresztül vezető utat, és fizet a hegyi banditáknak, hogy ne támadják meg. Azt ígérte, hogy

biztonságban eljutunk a Fekete-tengerhez.

– És azután?

Szelené nézte az esőt, majd a hercegnőhöz fordult.

– A cappadociai parton Wulf hajóra száll, hogy átkeljen a Dunához. Én pedig dél felé

indulok, a Kilikián át vezető úton. Tavasz előtt meg kell érkeznem Antiochiába.

– Hiányozni fogsz – mondta Rani.

– Te is nekem…

157

A hercegnő lesütötte a szemét. Átvillant az agyán, hogy megpróbálja rábeszélni Szelenét,

maradjon még Perzsiában, de tudott Andreászról és az elefántcsont rózsáról, amelyben

Szelené származásának titka rejlik, és tudott arról is, hogy Szelené megesküdött a haldokló

Merának, nem nyugszik, amíg meg nem tudja, mire rendeltetett. Ígéretes jövő vár rá, és neki

nincs joga ahhoz, hogy megfossza ettől. Az ő számára a jövő nem sokat jelentett. Mivel

lánynak született, élete első percében eldőlt a sorsa: férjhez adják, gyerekeket szül, tudatlan és

műveletlen marad.

Régen, nagyon régen Rani átkozta a sorsát. De az évek során enyhült a keserűsége, és

megtanulta, hogy hálás lehet azért, amije van. Férje és gyermeke nem lévén haszontalan, sőt

megvetendő teremtménynek számított a világnak ezen a táján, de élt, könyveket olvasott, és

tanult emberekkel társalgott. Szelené megérkezése után azonban újra feltámadt benne a régi

harag, és újra megátkozta azt a társadalmat, amelybe született.

Egy másik gondolat is felmerült benne: Tévedtem. Szelené nem az, akit a csillagok

megjövendöltek, aki elviszi Csandra doktort…

A két nő némaságba burkolózott. Hiába voltak egy szobában, lélekben nem is lehettek

volna távolabb egymástól. A hercegnő már új barátnője távozását gyászolta, Szelené a

nyomasztóan nehéz döntéssel küszködött, amelyet meg kell hoznia.

Nem mehetek el Wulffal, gondolta kétségbeesetten. Tegnap még elindulhattam volna, de

mára minden megváltozott.

Ranira nézett, és azon töprengett, megossza-e vele a titkát, kikérje-e a tanácsát. Az elmúlt

néhány hétben megtanulta becsülni Rani nyugodt erejét és bölcsességét. Sejtette, milyen nagy

belső erő kellett ahhoz, hogy a hercegnő megőrizze emberi méltóságát és szellemi épségét.

Milyen lehetett harminc évig ezekben a szobákban élni úgy, hogy csak egyetlen ember

látogatta, Csandra doktor? – tűnődött Szelené.

Csandra doktor…

A rejtélyes kis ember ismét befurakodott a gondolataiba. Mi lehet ebben a férfiban, ami

ennyire foglalkoztatja? Az elmúlt hetekben alig váltottak néhány szót. Szelené úgy gondolta,

a férfi nyilván méltóságán alulinak tartja, hogy szóba álljon egy idegen, alacsony származású

nővel, viszont látta, hogy kíváncsian figyeli. Akármikor ment a pavilonba, Csandra doktor

mindig ott volt. És amikor esténként meglátogatta a hercegnőt, Rani csaknem mindig arról

érdeklődött, amit ő aznap csinált, s amiről nyilván Csandra doktor számolt be a hercegnőnek.

Ugyanez történt, amikor a kézrátételt alkalmazta Nimródnál. Bár az asztrológus fejsebe

szépen gyógyult, a hosszú fekvés következtében folyadék gyűlt fel a tüdejében. Az orvosok és

az ápolók erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak; az öreg ijesztően köhögött, hörgött és

zihált. Mivel az orvosságok és az inhalálás nem segített, Szelené felajánlotta, hogy

megpróbálja a kézrátételt, hozzátéve, hogy bár nem mindig segít, kárt sohasem okoz.

Megállt az asztrológus ágya mellett, kinyújtotta fölé a karját, előhívta magában a lángot, és

kezét ide-oda mozgatta a férfi teste fölött. A kézrátétel Nimródra nyugtató hatással volt.

Gyengült a zihálása, néhány nap múlva a tüdeje kitisztult, és elindult a gyógyulás útján.

A doktor egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Szelenéről a kézrátétel közben, és este

Rani már erről faggatta.

Szelené felfedezte, hogy a hercegnőt nagyon érdekli a gyógyítás, és meglepően sokat tud

róla. Az egyik délután a lány megfigyelte, hogy egy juhot visznek a pavilonba. Az egyik

beteg az állat orrlyukába fújt, majd a juhot kivezették. Este Szelené megkérdezte Ranitól,

hogy ezt miért csinálták.

– Így próbálják megállapítani, hogy mi a baja a betegnek. A juhot a templomba viszik és

levágják, majd a máját megvizsgálva meghatározzák, mi lehet a betegsége.

– Sokat tudsz a gyógyászatról – mondta Szelené akkor este, és a hercegnő ködösen így

felelt:

– Az egyetlen barátom orvos.

158

Szelené nem nézte tovább az esőt, visszament Ranihoz, aki megkérdezte:

– Ebben az esőben fogtok Wulffal elindulni?

– Muszáj, ha el akarjuk kerülni a havat. – A lány felemelte a teáscsészéjét, majd visszatette

az asztalra. – Rani, van egy gondom.

– Mi az?

– Terhes vagyok.

A hercegnő meglepetten nézett rá, majd megragadta a kezét.

– Áldjanak meg az istenek, kedvesem! Ez igazán nem ok a szomorúságra.

– Sajnos az. Nem érted? Nem mehetek el Wulffal! Most nem indulhatok el!

Rani ajkáról leolvadt a mosoly, összevonta a szemöldökét.

– Értem. Persze. És mit mond Wulf? Elhalasztja az útját?

– Még nem szóltam neki.

– Miért nem?

– Mert ha megmondom, hogy terhes vagyok, akkor itt marad. Akkor nem indul el

Guptával.

– Mindketten elindulhattok, amikor a gyerek megszületett.

Szelené megrázta a fejét.

– Nagyon fárasztó az út. Meg kellene várnunk, amíg a gyerek elég nagy lesz ahhoz, hogy

elviselje az utazás megpróbáltatásait. És azután mit csinálnánk? Hová mennénk? Miféle

család lennénk? Wulfnak megvan a saját családja Germániában, felesége és fia, akikhez

vissza kell térnie. Nekem pedig Antiochiába kell mennem, Andreászhoz. Hogyan élnénk mi

ketten a gyerekkel? Nem így terveztük, Rani. Wulffal sohasem gondoltuk, hogy örökké együtt

maradunk.

A hercegnő szíve megsajdult, amikor látta barátnője szemében a könnyeket.

– Akkor ne mondd meg neki – tanácsolta gyengéden. – Mindkettőtök érdekében. Találj ki

valamilyen kifogást, hogy itt kell maradnod. Ragaszkodj hozzá, hogy induljon el egyedül!

– Ne mondjam meg neki?! – suttogta Szelené. – Hogyan tarthatnám titokban? Joga van

tudni róla!

Rani arca elkomorult, amint erre gondolt: Titkok. Harminchat esztendeje cipelem

magammal szörnyű titkomat, és csak egyvalaki tud róla. Nimród. Nimród tudja…

– Önző lennék – mondta Szelené –, ha szólnék Wulfnak a gyerekről. Mert tudom, hogy

akkor velem maradna. De el kell indulnia, vissza a népéhez, amelynek szüksége van rá.

Nekem pedig Szíriába kell mennem, és meg kell találnom Andreászt. Szeretem Wulfot, Rani,

de a testem és a lelkem Andreászé. Két különböző férfi, és én különbözőképpen szeretem

őket. Wulf velem volt a száműzetésem alatt, én megmentettem az életét, ő pedig az enyémet.

A kettőnket összefűző kötelék egyedi és különleges. De más a sorsunk. Ó, Rani – sóhajtott –,

mit tegyek?

A hercegnő nem válaszolt azonnal. Döbbenten meredt a lányra; most vált világossá előtte

valami. Amikor végül megszólalt, szinte suttogott:

– Az istenekre mondom, mégis te vagy az…

Szelené meglepetten nézett rá.

– Te vetsz véget Csandra doktor ittlétének – mondta Rani. – Szelené, mit akarsz csinálni,

miután a gyerek megszületett? Hová mész?

– Antiochiába. Amikor a gyerek már elég erős lesz, elindulunk a dél felé vezető úton.

Lasha katonáinak nem fog feltűnni egy magányos nő gyerekkel…

– Vigyél magaddal!

– Micsoda?!

– Hadd menjek veled nyugatra, Szelené! Hadd meneküljek el ebből a börtönből! Látni

szeretném a világot. Figyelj ide! – Rani hadart, arca lángolt az izgalomtól. – Nimród azt

159

mondta, hogy egy négyszemű érkezik a palotába, és véget vet Csandra doktor ittlétének. Te és

a benned lévő gyermek az a négyszemű, Szelené.

– De mi közöm nekem Csandra doktorhoz? – kérdezte értetlenül a lány.

– Azt tervezed, hogy elmész innen, ugye? Ha én veled megyek, Csandra doktor ittléte

véget ér, és a jóslat beteljesedik.

– Nem értem.

Rani tapsolt egyet, mire megjelent idős szolgálóleánya, Miko. A hercegnő néhány szót

mondott neki párthus nyelven. Miko meglepett arcot vágott. Rani ezután Szelenéhez fordult.

– Bevallok neked egy titkot, amelyet személyes rabszolgáimon és Nimródon kívül senki

sem ismer.

Szelené kíváncsian figyelte, amint Miko visszatér egy csomaggal, leteszi a hercegnő mellé,

majd arcán kétkedő kifejezéssel elhagyja a szobát. Rani váratlanul ledobta magáról a takarót,

és felült a díványon. A csomagra mutatott.

– Itt van Csandra doktor – mondta.

Rani lerántotta a csomagot fedő vásznat, és Szelené legnagyobb meglepetésére a

pavilonból ismerős ruha került elő, s tetején egy hatalmas fekete szakáll feküdt.

– Nézd csak – mondta a hercegnő, és a szakállt az arca elé emelte –, most már érted?

Szelené szeme tágra nyílt.

– Te? – kiáltott fel. – Te vagy Csandra doktor?!

Rani felállt, a szakállt a díványra dobta, és a drapériához sétált.

– Amióta az eszemet tudom, gyógyász akartam lenni – felelte a lágyan permetező esőt

figyelve. – Már kisgyermekként gondját viseltem a sebesült állatoknak. Nem tudtam elfogadni

annak a világnak az igazságtalanságát, amelybe beleszülettem, amely úgy tartja, hogy egy nő

nem lehet méltó a gyógyító mesterségre. – Kis szünetet tartott. – Akaratos gyermek voltam.

Küzdöttem az apámmal. El akartam jutni valamelyik nagy orvosi iskolába, Madrászba vagy

Pesavarba. Mintha a falnak beszéltem volna. Amikor közölte velem, hogy Perzsiába küld,

mert hozzáadott egy herceghez, bezárkóztam a szobámba, és éhen akartam halni. Tizenkét

éves voltam, és pontosan tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel.

Szelenéhez fordult és rámosolygott.

– Az, hogy egy kövér herceg felesége legyek, és gyerekeket szüljek neki, nem szerepelt a

terveimben.

Szelené lenyűgözve hallgatta. Miközben Rani beavatta a részletekbe – miként élt Csandra

doktorként kettős életet az elmúlt harminc évben –, az eddig rejtélyes dolgok érthetővé váltak:

miért tudott olyan sokat Rani a gyógyításról, miért volt tisztában a legapróbb részletekig

azzal, hogy Szelené mit csinált a pavilonban, miért nem találkozott Szelené soha Csandra

doktorral a hercegnőnél, és hogy a doktor miért volt olyan szófukar a társaságában.

– Vigyáztam rá, hogy senki se ismerjen mindkét alakomban. Azok, akik Csandra doktorral

dolgoztak, sosem találkoztak a hercegnővel. Nimródon kívül te és Wulf voltatok az elsők,

akik az elmúlt harminc évben mind a hercegnővel, mind a doktorral találkoztatok.

Szelené ezután bevallotta a hercegnőnek, hogy értetlenül állt a paralízise előtt; elmesélte

neki, amire Andreász tanította.

– Ha az egészséges láb talpát végigsimítjuk, a lábujjak reflexszerűen meggörbülnek. Béna

lábnál ez nem működik. A te lábujjaid meggörbültek. Ezt nem értettem.

Szelené az esőáztatta terasz szélénél álló Ranihoz lépett.

– Mi történt, amikor idehoztak?

– Először el akartam szökni – mondta a hercegnő, és kicsiny barna kezével megfogta a

drapériát. – Arra gondoltam, hogy fiúnak öltözve beutazom a világot. Nyughatatlan a

lelkem… – sóhajtott. – De az esküvő napjáig a szobámba zárva tartottak. Kétségbeesésemben

kitaláltam a „lázat”, és utána úgy tettem, mint aki nem tud járni. Tudtam, hogy ezután nem

akar majd egyetlen férfi sem. – A lányhoz fordult. – Itt, Perzsiában nem ismerjük ezt a

160

lábreflexet. Ha ismertük volna, akkor a csalásomat valószínűleg már rég leleplezik. El kellett

tűrnöm az orvosok zaklatásait, de végül aztán békén hagytak és elfelejtettek. A herceg elvett

valaki mást feleségül, én pedig a Szánnivaló lettem.

Rani lágy hangja egybemosódott a teraszt elborító növények leveleit permetező eső

surrogásával. Mesélt az első hat magányosan töltött évről, arról, hogyan barátkozott össze az

asztrológussal, amikor az eljött hozzá, hogy elkészítse a horoszkópját, hogyan tanult meg

olvasni és írni, és végül, amikor tizennyolc éves lett, hogyan fogant meg benne a terv, amely

lehetővé tette számára, hogy szabadon mozogjon a palotában.

– Nimród segített. Férfiruhát hozott meg álszakállt, és Csandra doktorként bemutatott a

pavilonban. A háttérben maradtam, figyeltem, keveset beszéltem és tanultam. Azt terveztem,

hogy Csandra doktorként távozom a palotából, és felkeresem a tudomány nagy városait. De…

valahogy erre soha nem került sor.

Bevallotta, hogy egyre inkább megtetszett neki a palotában folytatott kettős élet – nappal

nagy tiszteletnek örvendő orvos, aki élvezi a férfiak kiváltságait, este pedig elkényeztetett

hercegnő.

– A rabszolgáim távol tartották a látogatókat, közölték velük, hogy nappal alszom. De

tulajdonképpen elfelejtettek. Nem is akart meglátogatni szinte senki. Eszményi helyzet volt.

Szabadon tanulmányozhattam mindazt, amit nőként tilos: könyveket, a pavilon betegeit,

Nimród csillagvizsgálója fölött az eget. Az ár, amit ezért fizettem, az volt, hogy… le kellett

mondanom a normális női életről. Már az elején is tudtam, ha rálépek erre a kettős útra,

örökre elvesztem annak a lehetőségét, hogy szerelmes legyek, hogy szeressenek, hogy

gyerekeim szülessenek. Megbüntettek volna, kivégeznek, ha felfedezik, hogy férfinak

álcázom magam. Ezért…

Szomorúan felsóhajtott.

– Amikor az a veszély fenyegetett, hogy beleszeretek valakibe, akkor magamban ellene

fordultam. Erről természetesen senki sem tudott. Legkevésbé az a jóképű fiatal orvos, akibe

évekkel ezelőtt beleszerettem. Nemrég távozott a palotából…

– Miért nem mentél el soha? – kérdezte gyengéden Szelené.

Rani a lányhoz fordult.

– Miért mentem volna? Ideális életnek tűnt, az előbb említett áldozatot leszámítva,

úgyhogy nem éreztem többé a külvilág vonzását. De most újra érzem, Szelené, és ezt neked

köszönhetem! Tudom, hogy mindent megtanultam, amit itt lehetett, és most már elérkezett az

idő, hogy lássam a világot. Amikor Nimród közölte velem, hogy a csillagok jóslata szerint

távozni fogok innen, rémület fogott el. El kell mennem? – tűnődtem. És ha igen, hová? Vagy

meghalok? És ekkor érkeztél te. – Megérintette Szelené karját. – Emlékeztettél a rég elfeledett

gyermekkori vágyamra, hogy lássam a világot.

Rani barna szeme elfátyolosodott.

– Szelené – suttogta –, annyi mindent szeretnék látni, annyi mindent szeretnék csinálni.

Negyvennyolc éves vagyok, ideje, hogy elkezdődjék az életem. Kérlek, vigyél magaddal!

161

Negyvenegy

Szelené és Wulf egész éjjel vitatkozott, és a férfi végül beadta a derekát. Ő Perzsiában akar

maradni, mondta Szelené, és majd tavasszal vág neki a dél felé vezető útnak. Gaius Vatinius a

Rajna felé tart, Wulfnak tehát feltétlenül indulnia kell, már így is túl sokat volt távol.

– Neked meg kell lovagolnod a szeleket, amelyek átfújnak a lelkeden – mondta Szelené a

férfinak –, nekem pedig arra kell mennem, amerre a sorsom hív.

Vitatkoztak, majd sírtak, és most utoljára ölelték meg egymást, miközben a keleti égbolton

megjelent a narancsszínű hajnal.

Amint átölelte Wulfot, Szelené erre gondolt: Ez nem csupán egy új nap kezdete, hanem egy

új életé. „Írj levelet Andreásznak – sürgette őt Rani –, és elküldjük a királyi futárral. Utasítani

fogom, hogy mindenképp keresse meg Antiochiában. Tavaszra megkapod a választ.”

Szelené arcán könnyek patakzottak. Az elválás nehéz volt, bár máris érezte, ahogy a két

együtt töltött év után kezdenek távolodni egymástól; bár belekapaszkodott, már kezdett

emlékké olvadni a lelkében.

Száműzetésem édes barátja – suttogta magában –, mindig velem leszel, a szívemben és a

gyermekben, akit a méhemben hordok…

V. RÉSZ

JERUZSÁLEM

163

Negyvenkettő

A lányt hátrakötött kézzel, kötélen vezették végig az utcákon. Felháborodott emberek

követték, és kisebb-nagyobb kődarabokat gyűjtöttek útközben.

Szelené hirtelen rádöbbent, mi készül. Megállt és körülnézett. Hol lehetnek?

Egyre növekvő aggodalommal kereste a tömegben a két jól ismert arcot, Rani rövidre nyírt

ősz haját és Ulrika mézszőke fürtjeit. Már többször is elszakadtak tőle, amióta Jeruzsálembe

érkeztek, és ez igen nyugtalanította. Nem szerette ezt a lármás, zsúfolt várost, lakosainak

változékony hangulata ijesztően hatott rá.

– Rani! – kiáltott, amikor végre észrevette őket. – Ulrika! Itt vagyok!

A megkötözött leányt követő tömeg elválasztotta tőlük. Szelené integetett nekik, hogy

maradjanak ott, ahol vannak, húzódjanak be egy kapualjba, de rémülten látta, hogy az

emberár továbbsodorja őket. Nem, gondolta Szelené, Ulrikának ezt nem szabad látnia!

Szelené, Rani és Ulrika beleolvadt a Damaszkuszi kapun beözönlő tömegbe. Jeruzsálem a

tavaszi vallási ünnepek miatt zsúfolttá vált. A város falain kívül színpompás ruhába öltöztette

a tavasz Júdeát. A mezőkön tulipán, sárga sáfrány és vérvörös kökörcsin virított; a gazdák a

gyümölcsöskertekben a fákat metszették; virágzott a szőlő, s zöld gyümölcsök lógtak a

fügefákról. A város falain belül azonban megteltek az utcák, a kocsmák és a fogadók

zarándokokkal; magasra csaptak a szenvedélyek, az emberek könnyen egymásnak estek.

Mit követhetett el ez a lány, tűnődött Szelené, amiért most így vonszolják végig a városon?

Megpróbálta átverekedni magát a tömegen Ranihoz és Ulrikához, de a feldühödött

áradattal szemben gyengének bizonyult. Egyszer csak legnagyobb rémületére valaki

kődarabot nyomott a kezébe.

– Rani! – kiáltotta ismét Szelené. Egy pillanatra meglátta Rani és Ulrika fejét, aztán máris

eltűntek a szeme elől.

A tömeg, amely az utca végére érve beözönlött egy kis térre, csaknem ledöntötte a lábáról.

A kötélen vezetett lányt egy távoli falhoz vonszolták.

– Ne! – suttogta Szelené, ahogy megpróbálta átküzdeni magát az egymásnak feszülő testek

között. Az orvosságosládikáját csaknem letépték a válláról. Arcok, vállak, hadonászó karok

zárták el előle a kilátást.

A megkötözött lány és a tömeg között szabadon maradt térségen valaki szónokolni kezdett,

a lányt „szajhának”, „bűnösnek” és „árulónak” nevezte. Az emberek egyetértően ordítoztak.

Félelmében Szelené minden erejét összeszedve próbált áttörni közöttük, hogy a lányát

elvihesse innen, mielőtt bekövetkezne a szörnyű esemény.

Szinte akarata ellenére a szabadon hagyott térség felé fordult, és a fejek között

megpillantotta a lányt, aki lesütött szemmel állt a falnál.

Hiszen gyerek még, gondolta Szelené.

A férfi a beszéde végén átkot szórt a lányra, a „törvényt” és a „szentírást” emlegette,

azután ellépett a lány mellől, és eltűnt a tömegben.

Szelené megdermedt, amint az első kő elrepült. Ez a kő nem találta el a lányt, aki lehajtott

fejjel, hátrakötözött kézzel állt a falnál, de a második a vállát érte. Egy mozdulattal sem

próbálta védeni magát.

Ahogy a kövek záporoztak, Szelené úgy érezte, hogy a tavaszi nap melege dermesztő

hidegre változik. Látta, amint a tömeg széléről egy törékeny öregasszony, akinek ősz haja

kikandikált a fátyla alól, elhajít egy követ, s az egyenesen a lány arcába csapódik. Az

164

öregasszony szeme izzott, arckifejezése sok mindent elárult. A lány térdre rogyott, homlokán

megeredt a vér.

– Szajha! – ordították a tömegből. – Áruló!

És ebben a pillanatban, amikor Szelené már azt hitte, mindjárt becsapódik a halálos

kődarab, váratlanul két római katona jelent meg az egyik mellékutcából lobogó vörös

köpönyegben, villogó karddal. Pajzsukkal védték magukat, amint berohantak a kőzáporba, és

rákiáltottak az emberekre, hogy hagyják abba. Megjelenésük azonban még jobban felingerelte

az embereket. Közelebb nyomultak a katonákhoz, mintha meg akarnák ragadni őket.

Az egyik római hátralépett, és testével fedezte a lányt. Szelené látta, hogy a katona karján

egy éles kő mély sebet ütött. A társa egyedül küzdött a tömeggel, és már vesztésre állt.

Egyszerre vörös köpönyegek, kardok és pajzsok tűntek fel mindenütt; az emberek

sikoltoztak, és fejvesztetten menekültek. Szelené, akit ide-oda taszítottak, próbálta megőrizni

az egyensúlyát, miközben Ranit és Ulrikát kereste. A menekülő férfiak és nők vadállatként

taposták egymást.

A római katonák úgy vágták át magukat a tömegen, mintha az őserdőben kellene csapást

törniük. A kis tér hamarosan kiürült, és ijesztő csend telepedett rá.

– Ulrika! – kiáltott fel Szelené, amikor meglátta, hogy Rani és a gyermek kilép egy

kapualjból.

– Mama!

A lány mézszőke fürtjei lobogtak, ahogy anyjához szaladt, és átölelte a derekát. Rani

lassan közeledett, bicegett.

– Jól vagy? – kérdezte Szelené, és egy kicsit eltartotta magától a lányát.

– Igen, mama!

Ulrika arca kipirult, halványkék szeme tágra nyílt az izgalomtól. Szelené

megkönnyebbülten felsóhajtott; a gyerek nem sokat látott, nem tudta, mi történt.

Amikor Szelené Rani felé fordult, látta, hogy barátnője a téren átvágva a szerencsétlen

lányhoz igyekszik, aki hisztérikusan zokog, miközben megszabadítják kötelékeitől. Amint

kiszabadult, ráborult az utcakövön eszméletlenül heverő katonára. Szelené szorosan fogva

Ulrika kezét közelebb lépett, és felismerte a katonát, aki saját testével védte meg a lányt. A

sisakja leesett, a fején súlyos seb éktelenkedett.

– Ugyan, ugyan, kisasszony – mondta az egyik újonnan érkezett katona, egy ősz hajú

veterán, és megpróbálta elhúzni a lányt földön fekvő bajtársától.

– Meghalt! – sikította a lány. – Cornelius meghalt!

Rani letérdelt a katona mellé, és megvizsgálta.

– Nem, nem halt meg – mondta erős arámi akcentussal. – De azonnali kezelésre szorul.

– Erről mi majd gondoskodunk – mondta barátságosan a veterán, és intett két katonának,

hogy vigyék el a társukat.

– Segíthetünk – ajánlkozott Szelené, miközben letérdelt a zokogó lány mellé, és

nyugtatgatta.

– Nem kell. Ne aggódjanak. Rendbe hozzuk Corneliust. Gyertek már, ti ketten!

Amikor a síró lány a térről elvonuló katonák után akart menni, a veterán gyengéden

visszatartotta. Szelené és Rani kézen fogta, és az egyik mellékutca végében álló kis

szökőkúthoz vezette. Kimosták és bekenték a sebeit, s miután abbahagyta a sírást, megtudták

tőle, hogy Elisébának hívják, és a sebesült katona, Cornelius a szerelmese.

– Rájöttek – mondta elkeseredetten, és a ruháján lévő vérfoltokat tapogatta. – Nem volt

joguk ahhoz, hogy ezt tegyék. Ilyen nincs a törvényben; semmi rosszat nem követtem el.

Gyűlölik a rómaiakat, ezért hiszik, hogy áruló vagyok.

Egészen hazáig elkísérték. A lakása nem volt messze a tértől, meghívta őket magához.

– Jók voltatok hozzám. És Corneliusnak is megpróbáltatok segíteni.

Szelené a nap állásából látta, hogy későre jár.

165

– Köszönjük, de még szállást kell keresnünk éjszakára – szabadkozott. – Csak ma

érkeztünk Jeruzsálembe.

– Hiszen ilyenkor lehetetlen szállást találni – mondta Eliséba. – Pészahkor sehol sincs üres

hely. Kérlek, maradjatok nálam, kényelmesen elférünk a házamban. Megtiszteltetés lenne

számomra.

Szelené nem utasíthatta vissza: a délután fogyóban volt, Ulrika egyre álmosabb lett, és

Rani lába is fájt, rátaposott valaki a tömegben.

Aznap reggel, amikor a Damaszkuszi kapuhoz értek, a csomagjaikat a karavánnál hagyták,

amely pihenőt tartott, mielőtt folytatná az útját Caesareába. Eliséba pénzt adott két szomszéd

fiúnak, hogy szaladjanak el a málháért.

Szelené elkészítette kenyérből, olajbogyóból és sajtból álló szerény vacsorájukat, Rani

pedig megvizsgálta, kenyérpenésszel kezelte és bekötözte Eliséba sebeit. Megitatott vele egy

pohárnyit a vörös lóhere virágjából főzött nyugtató teából is. Ulrika, aki már hozzászokott

ahhoz, hogy idegenek fogadják be őket, és az éjszakát mások házában töltik, behúzódott a

sarokban álló nagy szövőszék mellé, és egy babával játszott.

Vacsora közben Eliséba váratlanul sírva fakadt. Rani a vállára tette a kezét, és Szelené

megkérdezte:

– Nincs egy barátnőd, akiért elküldhetnénk?

– Ó, hogyne, barátnőim aztán vannak! – felelte ingerülten Eliséba. – Mióta anyám meghalt,

egyedül lakom a házban, és a szövésből jól megélek. Sok barátnőm van: szemben lakik

Rebecca, az utca végén Rachel, aztán ott a rabbi felesége… – Eliséba arca kipirult a haragtól.

– De valamelyikük beárult, hogy Corneliusszal barátkozom.

Újból könnyekre fakadt, sírdogált egy kicsit, majd nyugodtabb hangon folytatta:

– Nem a szeretőm! Bárki árulta is el a titkomat, hazudott. Corneliusszal a piacon

találkoztam. Megtetszettünk egymásnak. Találkozgatni kezdtünk, sétákat tettünk a városon

kívül. Mindig nagyon vigyáztunk, hogy senki ne lásson meg bennünket. De az egyik

úgynevezett barátnőm észrevett, mert hamarosan mindannyian figyelmeztettek, ne

találkozzam vele többé. Nem a szeretőm! Még csak nem is csókolóztunk! De a barátnőim

ellenem fordultak. Azt mondták, a rómaiak az ellenségeink, ha Corneliusszal barátkozom,

akkor ezzel elárulom a népemet. – Eliséba megtörölte a szemét, és megkérdezte: – Miért fáj a

szerelem?

Szelenének hirtelen torkán akadt a falat, letette a kenyeret, és az asztal durva lapjára

meredt.

Miért fáj a szerelem?

Mintha vaspánt szorította volna össze a mellkasát, ahogy Andreászra gondolt.

Végül is visszament Antiochiába…

Eliséba kíváncsi volt, kik lehetnek a vendégei. Ulrikára nézett, a gyönyörű kislányra,

akinek a szeme a nyári égbolt színét idézte fel benne, s akit túlságosan is nyugodt, mélabús

gyermeknek talált.

– Bájos a kislányod – mondta, s arcán látszott, hogy szeretne feltenni egy kérdést.

Szelené már oly sokszor látta ezt az arckifejezést a hét év során, amióta elhagyták Perzsiát.

– Ulrika édesapja meghalt, mielőtt ő megszületett. Annyiszor mondta már, hogy néha

szinte maga is elhitte.

Az igazat – hogy Wulf kilenc évvel azelőtt úgy indult haza, hogy nem is tudott a

gyermekről – senkinek sem árulta el.

A hazugság hirtelen egy emléket idézett fel benne. Mielőtt Jeruzsálembe jöttek, kis időre

megálltak Petrában, és egyik nap Ulrika sírva szaladt be a házba, mert az egyik szomszéd fiú

fattyúnak nevezte.

– Azt mondja, a fattyúknak nincs apjuk – zokogta a kislány –, és mivel nekem nincs apám,

szerinte én fattyú vagyok.

166

Szelené átölelte és csitítgatta a kislányt.

– Ne hallgass arra, amit mások mondanak, Ulrika, mert nem tudják, mit beszélnek. Igenis

van apád, de meghalt, és most az Istennő társaságát élvezi.

Rani, aki az asztalnál ülve éppen labdacsokat gyúrt, neheztelő pillantást vetett Szelenére.

„Mikor mondod már meg neki az igazat?” – kérdezte a tekintete.

Amikor Ulrika pici korában kérdezősködni kezdett, Szelené mindent elmondott, amit Wulf

népéről tudott. Mesélt a világfáról, a déróriások földjéről és a világ közepéről, ahol Odin

lakozik. Elmondta, hogy nevét germán nagyanyja, a törzs bölcse után kapta, s hogy Ulrika azt

jelenti: „farkaserő”. Azt is elmondta, hogy édesapja herceg volt. Ennél többet azonban nem

árult el.

– Hogyan is magyarázhatnám meg egy ilyen kisgyereknek, hogy miért nincs itt az

édesapja? – kérdezte Ranitól azon az éjszakán Petrában. – Hogyan mondhatnám el neki, hogy

el kellett mennie? Hogy van egy másik családja? Hogyan értethetném meg vele, miért

titkoltam el a létezését? Talán meggyűlölne, amiért engedtem elmenni az apját. Jobb, ha azt

mondom, hogy meghalt. Legalábbis most. Majd ha nagyobb lesz, elmondom neki az igazat.

– Az mikor lesz? – kérdezte Rani, aki egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy

barátnője helyesen cselekszik.

Az mikor lesz? – kérdezte most Szelené magában, ahogy segített Elisébának leszedni az

asztalt. Egyelőre biztosan nem. Ulrika még csak kilencéves. Az Átöltözési Szertartásán,

amikor betölti a tizenhat esztendőt, majd elmondja neki az igazat.

De Ulrika az utóbbi időben szinte megállás nélkül csak az apjáról kérdezett. Szelené már

bánta, hogy nem tárta fel előtte az igazságot annak idején Petrában vagy akár ma este Eliséba

házában. Ulrika szinte már istenítette az apját; gyermeki képzelete hőssé varázsolta, s nem

tudott betelni a kalandjaival. Szelené azt gondolta, ha Ulrika ismerné az igazságot, akkor

Wulf talán inkább embernek tűnne előtte.

És megvetne, amiért engedtem, hogy elmenjen…

Azon tűnődött, miközben a Jeruzsálem falain túlról behallatszó halk éji neszekre fülelt,

vajon Wulf megérkezett-e az erdejébe, vajon megtalálta-e a feleségét és a családját, vajon

sikerült-e szembekerülnie Gaius Vatiniusszal, és bosszút állnia.

– Honnan jöttetek? – kérdezte Eliséba, ahogy behozta a borosserlegeket.

– Legutóbb Palmyrából – felelte Szelené, és eltöltötte a hála a borért meg a kicsiny házból

áradó nyugalomért, amely oly jólesett a hosszú sivatagi út után. – Oda meg… Perzsiából.

– Perzsiából! – kiáltott fel Eliséba. – Hiszen az a világ másik felén van!

Igen, gondolta Szelené. Sok-sok kilométernyire innen, emberöltőnyi távolságban. Majdnem

egy évtized telt el azóta, hogy Babilonból a folyón elmenekülve Perzsiába érkezett.

Két évvel ezelőtt, annyi év vágyakozás és álmodozás után Szelené végül visszatért

Antiochiába, hogy megvalósítsa terveit.

– A szent hétre jöttetek Jeruzsálembe? – kérdezte Eliséba.

– Nem – felelte Szelené nyugodtan. – Jeruzsálem csak egy állomás az utunk során. Már hét

éve úton vagyunk.

– Hová mentek?

– Egyiptomba.

– És mi van Egyiptomban?

Szelené tekintete a messzeségbe révedt. Mi is van Egyiptomban?

– A családomat keresem – mondta fátyolos hangon. – Bár Palmyrában születtem, a szüleim

Alexandriából jöttek. Remélem, hogy a nyomukra lelek.

És hogy megtalálom Andreászt, tette hozzá magában.

Hét hónappal ezelőtt Szelené és Rani Palmyrába ment, szinte napra pontosan tizenhárom

évvel azután, hogy a karavánt támadás érte, Szelenét elrabolták, és Magna palotájába vitték.

Kérdezősködött Palmyrában, és nagy szerencséjére talált egy férfit, aki emlékezett a rómaira

167

és terhes feleségére s a huszonhét évvel azelőtti viharos, végzetes éjszakára. Egy alexandriai

karavánnal érkeztek, és az apja fogadójánál álltak meg. A fogadós a párt a város szélén lakó

javasasszony házához irányította, és két szamarat adott nekik az istállójából. Amikor Szelené

és Rani különösnek találta, hogy a palmyrai ennyi év után is emlékszik egy ilyen jelentéktelen

eseményre, a férfi így folytatta:

– Nem sokkal azután, hogy a római és a felesége eltávozott, katonák érkeztek a fogadóba,

meg akarták tudni, hová mentek azok ketten. Apám említette nekik a javasasszonyt, mire az

egyik katona nyakon csípett engem, mondván, majd én elvezetem őket a házhoz. Kisfiú

voltam, halálra rémítettek. Elvezettem őket a javasasszony házához, azután elbújtam az egyik

ablaknál, és onnan figyeltem őket. Láttam, hogy hidegvérrel megölik a rómait, és

elvonszolják az anyát. Hát ezért emlékszem erre az éjszakára.

A katonák élve vitték el a fiatalasszonyt és a csecsemőt, mondta a palmyrai. Hogy mi lett a

javasasszonnyal, azt nem tudta.

– Úgy érzem – mondta Szelené Elisébának –, addig nem nyughatom, amíg meg nem

tudom, mi történt az anyámmal és az ikertestvéremmel. Tudni akarom, hogy élnek-e még, és

hogy kik a szüleim, és honnan származom. Valószínűleg nemesemberek voltak…

– És semmi sincs, ami nyomra vezethetne? – kérdezte Eliséba. – Valami, ami utalna a

családodra?

– Volt valamim – felelte Szelené halkan. – De odaadtam valakinek…

Ulrika megszületése után Szelené és Rani két évig Perzsiában ragadt. Először egy járvány

miatt nem tudtak elindulni, majd pedig Andreásztól vártak üzenetet a királyi futáron keresztül.

A futár tavasszal tért vissza Perzsiába, és elmondta, hiába kutatta át egész Antiochiát,

Andreász nevű orvost nem talált, hallani sem hallott róla senki. Visszaadta Szelenének a

levelét felbontatlanul.

Eliséba kíváncsiságát igencsak felébresztették a vendégei. Ránézésre közönséges

utazóknak tűntek. Mindketten hosszú vászonruhát viseltek, és csuklyás köpönyeget, amelyet a

fejükre húzhattak, hogy elrejtsék az arcukat. A többi utazóhoz hasonlóan nekik is szárított

lopótök függött az övükön, üresen, leszámítva a benne lévő nehéz kődarabot, amelyre azért

volt szükség, hogy lesüllyedjen a víz alá, ha meríteni akartak egy kútból. Mindkettejüknek kis

tőr lógott a derekán, és Eliséba gyanította, hogy pénzeszacskókat is rejtegetnek maguknál.

Ezzel aztán véget is ért a közönséges utazókkal való hasonlóságuk.

– Hogy utazhattok szabadon mindenfelé? – kérdezte Eliséba, nem tudva fékezni a

kíváncsiságát.

– Javasasszonyok vagyunk – magyarázta Rani. – Meg tudjuk keresni a kenyerünket. – A

titkot, hogy ő roppant gazdag, nem árulta el. Amikor elhagyta a palotát, magával vitte a

vagyonát, amely most is náluk volt, a ruhájuk szegélyébe és vizestömlőnek álcázott

kecskebőrökbe varrva.

– Javasasszonyok! – kiáltott fel Eliséba. – Hát ezért tudtatok segíteni rajtam, ezért vannak

ilyen csodálatos gyógyszereitek! – Irigyen pillantott rájuk. – Oda utaztok, ahová akartok, és

biztosak lehettek benne, hogy mindenütt szívesen látnak.

Igen, gondolta Szelené. Bárhová is megyünk… Mert addig nem nyughat, amíg Andreászt

meg nem találja.

Antiochiából Szelené és Rani Palmyrába vette az útját, abban a halvány reményben, hogy

Andreász ott maradt, miután szerelmét hiába kereste tizenhárom évvel azelőtt. Amikor nem

találták, Szelené tudta, merre folytassák tovább az útjukat: Alexandriába, a híres Orvosi

Akadémiára, ahová Andreász járt évekkel ezelőtt. A tengeri útjai Alexandriában kezdődtek, és

Szelené azt remélte, talán visszatér a kiindulási ponthoz. Ismét úgy érezte, az istenek vezérlik.

Nem lehet véletlen, hogy mindkét célját – hogy kiderítse a származását, és hogy újból együtt

lehessen Andreásszal – ugyanazon városban érheti el. Minden új hajnallal, minden megtett

kilométerrel egyre biztosabb lett abban, hogy tíz évvel ezelőtti látomásai igazat jósoltak:

168

valamilyen, egyelőre még ismeretlen módon származásának titka és orvosi hivatása összefügg

egymással.

Az út most már hamarosan véget ér! Az istenek bizonyára látják azt a hatalmas tudást,

amelyet különös vándorútján összegyűjtött.

Annak idején Ranival Perzsiából egyenesen Antiochiába indultak, de nyugat felé tartó

utazásuk hét hosszú esztendeig tartott. Számtalan akadály tornyosult elébük – szárazság,

járvány tartóztatta fel őket, határ menti háború zárta el az összes utat. Ez idő alatt azonban

Szelené és Rani nem tétlenkedett. Minden városban, faluban és oázisban beszéltek a

javasasszonyokkal, az orvosokkal, a törzsi sámánokkal, új módszerekkel ismerkedtek meg.

Jártak a babiloni Gilgames téren, és tanultak az ott megforduló orvosoktól; Palmyrában

beszélgettek Aszklépiosz papjaival; és végül néhány nappal ezelőtt, miután eljöttek Petrából,

és a Holt-tenger nyugati partja mentén haladtak, megszálltak egy kolostorban, és megnézték a

kicsiny, tiszta infirmariát, ahol a szerzetesek beteg testvéreiket ápolták.

Szelené úgy érezte, felkészült a feladatra. Az istenek bizonyára hamarosan gondoskodnak

arról, hogy megkezdhesse közös munkáját és életét Andreásszal.

Rani törte meg a csendet.

– Most már pihenned kell – mondta Elisébának. – Nagy megrázkódtatáson mentél

keresztül. Aludnod kell, hogy a tested gyógyulhasson.

169

Negyvenhárom

Szelené bicegve mászott fel a lépcsőn, amely Eliséba kicsiny házának emeleti szobájához

vezetett. Fájt a régi, nyíl ütötte seb nyoma; a fájdalom gyakran kínozta egy-egy fárasztó nap

után. A szobát megülte az itt tárolt zsákokból áradó gyapjú szaga. Eliséba maga fonta a

fonalat szöveteihez. Ulrika már aludt a zsákok közé leterített gyékényen, összegömbölyödve

feküdt az oldalán a takaró alatt.

Szelené levette a saruját, és lefeküdt a lánya mellé. Kicsikém, gondolta, hamarosan véget

ér a vándorlásunk, és végre rendes házban lakhatunk, és úgy élhetsz, mint a többi lány.

Hamarosan…

Nem mintha Ulrika valaha is panaszkodott volna a vándorélet miatt. A kilencéves kislány

természetesnek találta, hogy csak rövid ideig laknak egy-egy helyen, s hogy hónapokig úton

vannak. Édesanyja és Rani néni így élt, és kész. Ulrika sohasem irigyelte a többieket, akik a

saját házukban laktak, és éveken át ugyanazok voltak a barátaik. Sőt még szerencsésnek is

érezte magát, mivel Rani néniben második édesanyjára lelt.

A kislány számára csodálatosnak tűnt ez az élet: mindig történt valami új, valami izgalmas.

Az emberek sokszor kedveskedtek valamivel neki, különösen azok, akiket Szelené vagy Rani

meggyógyított. Az édesanyja és Rani folyvást tanította, mit hogyan kell csinálni, hogyan kell

a gyógynövényeket gyűjteni, és melyik mire való. S ha félt valamitől, például ha villámlott és

dörgött, bebújhatott Szelené és Rani közé az ágyba.

Valóban tökéletes élet volt az egy gyermek számára, tele szeretettel, biztonsággal és

kalanddal. Ennek ellenére Ulrika minden este sírt elalvás előtt, de erről sem az anyja, sem

Rani nem tudott.

Szelené gyöngéden megtapogatta lánya homlokát. A gyermekek olyan sebezhetők, oly

könnyen esnek áldozatul a betegségeknek. A szörnyű köhögés, amely Antiochiában fogta el

Ulrikát, majd a tüdőgyulladás, olyan félelmet és aggodalmat ültetett el Szelenében, hogy

állandóan a betegség tüneteit kereste a kislányán, annak ellenére, hogy a lidérces epizód két

évvel azelőtt történt.

A gyermek homloka langyos volt, és száraz. Szelené felsóhajtott, és karját lánya erős,

izmos testére fektette. Ulrika kilencévesen már olyan magas volt, mint Rani; mire felnő,

kétségkívül magasabb lesz sudár anyjánál is. Termetét Wulftól örökölte, mint ahogy a szemét

meg az arcformáját is. Az embereknek többnyire megakadt a tekintetük Ulrikán. A haja színe

szokatlan volt, leginkább az esteli sivatag mézszínéhez hasonló, a szeme pedig halványkék.

Az anyja sejtette, hogy nagyon szép nő válik majd belőle.

Volt-e anya valaha ilyen szerencsés? – kérdezgette Szelené magától. Milyen nyugodt,

elégedett gyermekkel áldotta meg a sors!

Azt hiszem, nem – felelte magának, és átölelte a lányát. Szelené és Rani egyre jobban

elmerült a gyógyításban, nem vették észre, hogy a velük élő, mindig mosolygó kislány egyre

távolodik tőlük, s a gyermeki öröm helyébe, amelyről azt hitték, hogy a szívében lakozik, már

régóta valami különös búskomorság költözött.

Ulrika szomorú, komoly, otthontalan kislánnyá változott.

★

170

Miután összehajtogatta és szép rendben a gyékény lábához helyezte a ruháit, Rani elővette a

gyógyítás hindu istenének, Dhanvantarinak a szobrát, és párnája mellé állította a földre. Még

Perzsiából hozta magával a kis szobrot, amely gyógyító erejéből azóta sem veszített.

Látta, hogy Szelené már csukott szemmel fekszik Ulrika mellett, így elfújta a lámpát, és

bebújt a takarója alá. Mint az elmúlt húsz évben minden este, elalvás előtt most is meditált,

gondolatait a láthatáron ragyogó, hívogató fényre összpontosította. Hamarosan végre maga is

megpillanthatja a híres alexandriai Orvosi Akadémiát.

Mára teljesen megőszült, és elég lassan járt. Ötvenhét évesen – ebben a meglepően magas

korban – a látása még mindig jó volt, az esze vágott, és a keze éppoly biztos volt, mint rég.

Szelené tudta, hogy az alexandriai Akadémiáról szőtt álma tartotta őt fiatalon – a tudomány és

az ottani kutatás megismerésének a vágya. Ez az Akadémia nagyszerűbb még a madrászi és a

pesavari iskolánál is, ahová annyira szeretett volna bekerülni annak idején, de persze hiába

könyörgött, az apja nem íratta be.

Attól a naptól kezdve, hogy Rani hercegnő megtette az első lépést a palotán kívül, egyszer

sem nézett vissza. Most azonban már nyugodtan megtehette, és ideje is volt a

visszatekintésnek, mivel napra pontosan hét évvel ezelőtt lépett ki Szelenével és Ulrikával a

palota kapuján a szabadsághoz vezető útra.

Szeretettel gondolt vissza Nimródra, aki harminchat év alatt az egyetlen barátja volt. Az

asztrológus sírt, és megcsókolta – ez volt az egyetlen csók, amelyet férfitól valaha is kapott.

És búcsúzóul legféltettebb kincsével, egy bűvös kővel ajándékozta meg őt.

Citromszelet nagyságú türkiz volt, és szerencsét hozott a tulajdonosának. A színe

titokzatos módon zöldről a vörösbegy tojásának kékjére váltott a szerencsét hozó pillanatban.

Az egyik oldalon fakó erezet látszott, amely első pillantásra fára kúszó két kígyóra – az

orvosok és javasok mindenütt ismert jelképére – emlékeztetett, de közelebbről megnézve

inkább egy kitárt karú, álló asszonynak tűnt.

És valóban szerencsét hozott, gondolta Rani a sötét, csendes jeruzsálemi éjszakában.

Kiszabadultam a börtönömből, és végre megláttam a nagyvilágot. Valóra váltak az álmaim.

És bárcsak...

Igen. Bárcsak barátnője álma is valóra válna, akkor az élet valóban tökéletes lenne. De úgy

érezte, Szelené csalóka álmot kerget, amelyet valószínűleg sohasem érhet el.

Szerette volna, ha barátnője nem kutat tovább szerelme után, és nyugtalan lelke végre

békére lel. Amíg Andreász emléke ilyen elevenen él benne, addig Szelené sosem lesz

maradéktalanul elégedett. Ráadásul a sors különös fintora, hogy a származása utáni

megszállott kutatás is összekapcsolódott Andreásszal, hiszen nála volt az elefántcsont rózsa,

amelyben Szelené öröksége lapult.

Amikor Rani végül álomba merült, az utolsó gondolata ez volt: talán Szelené is útja végére

ér Alexandriában. S Alexandria már itt van a láthatáron – a következő állomás: Egyiptom.

★

Szelené még mindig ébren feküdt a sötétben, Jeruzsálem legszentebb éjszakájának halk

neszeit hallgatta. Megint Antiochia jutott az eszébe, a szörnyű csalódás, amely ott érte.

Micsoda remény ébredt benne, amikor Antiochiát megpillantotta! A torkában dobogott a

szíve, ahogy az ismerős utcákat rótta, különösen amikor arra a helyre ért, ahol a

szőnyegkereskedő balesete történt. Szaladt a közeli utcába, ahol Andreász villája állt! És

akkor…

Ott állt egy ismeretlen ház előtt, ahol csak annyit mondtak, hogy a villa már évekkel

ezelőtt leégett, és semmit nem tudnak a volt lakóiról.

171

Csaknem belepusztult. Eddig az a remény éltette, hogy a királyi futár tévedett, vagy lusta

volt, nem is kereste a levél címzettjét, esetleg valami szörnyű félreértés történt, és Andreász

még mindig ott él abban a házban, és őrá vár.

Nehéz szívvel vitte el Ranit és lányát Antiochia szegénynegyedébe, a házhoz, ahol

gyermekkorát töltötte. Azt akarta, hogy Ulrika is lássa. A kis udvar előtt állva lelki szeme

előtt megjelent két alak, ahogy dolgoznak a napsütésben – Mera és fiatal önmaga.

Meglepetten látta, milyen kicsi a ház.

Szomorúan és leverten hagyta el Antiochiát. Mire számított, mit fog megtalálni? A

fiatalságát? Egy álmot? Azt hitte tán, hogy a múltat fogja megtalálni, ahogy az emlékezetében

élt, holott a saját életében is annyi minden megváltozott? A múlt soha többé nem hozható

vissza. Azon tűnődött, vajon hogyan fog majd Ulrika visszatekinteni a saját gyermekkorára, a

különös vándoréletre, amelyben része volt.

Eszébe jutott az a kilenc évvel ezelőtti hideg, esős márciusi éjszaka, amikor Ulrika

megszületett. Perzsa szokás szerint Zoroaszter papja a saját kezével segítette világra a

csecsemőt.

A legerősebb méhösszehúzódás közepette, amikor a teste túlérett gyümölcshöz hasonlóan

épp szétrobbanni készült, különös látomás jelent meg előtte. Hirtelen úgy érezte, hogy nem a

perzsa palota ágyában fekszik, hanem egy egyszerű házban, egy deszkapriccsen. A

vályogfalak reszkettek az üvöltő szélben; érezte Mera gyengéd érintését; látta egy római férfi

elmosódó arcát, amint szeretettel és aggódva nézi. Mintha csak a saját születését élte volna

újra, mintha a saját anyja lett volna abban a kis házban, Palmyra külvárosában.

Hogyan történhetett ez? Szelené már sokszor eltöprengett ezen. Talán csak a képzelete

játszott vele a szülés drámai pillanataiban? Vagy van valamilyen földöntúli összeköttetés a

nemzedékek között, a tudat mélyén rejtező ősi emlék, amely csak ilyen pillanatokban bukkan

a felszínre? Vajon az édesanyja, miközben életet adott az ikreknek, szintén a saját születését

élte át? És ha igen, az vajon mikor történhetett, milyen házban, melyik városban?

Szelené tekintete megpihent a lányán, s Mera vonásait vélte felfedezni a formálódó

arcocskán, noha tudta, hogy ez nem lehetséges, hiszen Ulrika ereiben e jóságos asszonynak

egy csepp vére sem folyhat. De vajon ki lehet a valódi nagyanyja? Római? Egyiptomi? És

hogy hívhatták?

Szelené gondolatait a békés éjszaka neszeitől elütő zaj zavarta meg. Felemelte a fejét, és

hallgatózott. Valaki sírt. Mintha Eliséba lett volna.

Ranira pillantott, majd Ulrikára; mindketten az igazak mély, áthatolhatatlan álmát aludták.

Kimászott a takaró alól, és lelopakodott.

Eliséba a szoba közepén ült és zokogott, mintha épp a szíve készült volna megszakadni. A

karján levő kötésen friss vér ütött át. Szelené felkapta az asztalról orvosságosládikáját, és leült

a lány mellé a szőnyegre.

– Vérzik a sebed – mondta gyengéden. – Hadd nézzem meg!

Eliséba vékony teste rázkódott a zokogástól. Olyan kétségbeesetten sírt, hogy Szelené

szeme is könnybe lábadt.

– Hadd segítsek! – mondta, és elhúzta a lány kezét az arcáról.

– Nem akarom elveszíteni! – jajongott a lány. – Szeretem!

Szelené levette a kötést, megvizsgálta a sebet, majd kis üveget keresett elő az

orvosságosládából. Gaulteria olaj volt benne, sebre való csillapító gyógyír, amelyet a nyírfa

kérgéből nyert. Mielőtt újra bekötözte volna a sebet, beszórta zöld kenyérpenésszel, hogy

megakadályozza a fertőzést. Közben együttérzéssel hallgatta Elisébát.

– El fogják bocsátani – sírta a lány. – Megszegte a parancsot. A római katonáknak tilos a

helybeliek szokásaiba beleavatkozni.

– De azok az emberek szörnyű dologra készültek, Eliséba!

172

– A törvényünk megengedi. És a rómaiak nem akadályozhatják meg, ha a népünkből való

felett a saját törvényeink szerint ítélkezünk. Soha többé nem látom őt! Azzal fogják büntetni,

hogy áthelyezik valahová az isten háta mögé, például Germániába.

Szelené a könnyeit hullatta a két szeretőért, akiket a kegyetlen és igazságtalan sors

elválaszt egymástól. Akárcsak engem és Andreászt, gondolta, miközben megérintette a

Hórusz-szemet, amelyet tizenhárom éve őrzött. Az elefántcsont rózsára gondolt, ahogy az

Andreász mellkasán feküdt. Vajon ott vagyok-e még veled?

– Eliséba! – mondta gyengéden. – A világon a legnagyobb dolog a szerelem. A létező

legerősebb hatalom, és csodákra képes. A szerelem életet teremt, sebeket gyógyít, bátorságot

ad, megsegít. Ha nagyon szereted Corneliust, akkor nem fogod elveszíteni. De ehhez teljes

szívedből kell szeretned. Add át magad neki, és teljesen fogadd el őt, mert nincs gyönyörűbb

és örökkévalóbb, mint a szerelem.

A lány keserves zokogása lassan alábbhagyott. Azután már csak halkan sírdogált, majd

mély sóhajtások közepette a szemét törölgette.

– Nem akart katona lenni – mondta megnyugodva. – Cornelius szelíd ember. Álmodozó,

költőféle. Nem ismerek hozzá hasonlót. Amikor először találkoztunk, úgy éreztük, mintha…

mintha mindig is szerettük volna egymást. Meg tudod ezt érteni, Szelené?

– Igen.

– Nem tehetünk arról, hogy a népeink ellenségek, hogy az ő népe leigázta az enyémet.

Egyszerűen csak együtt akarunk élni békében és boldogságban. Semmi többet nem kérünk.

Szelené felállt, és a sarokban függő kecskebőr vizestömlőből megtöltött egy poharat vízzel,

majd néhány csepp csombormentát kevert el benne.

– Idd meg ezt! Segíteni fog, hogy elaludj.

– Nagyon jó vagy hozzám – mondta Eliséba, miután felhajtotta az italt. – Nem is tudom,

mit csináltam volna, ha ti nem segítetek. Mivel fizethetek érte?

Szelené elmosolyodott.

– Kérnék egy keveset a gyapjúdból.

– A gyapjúmból?

– Bőrbetegségek kezelésénél veszem hasznát. Csak egy kis csomó kéne. És azt hiszem –

tette hozzá megnyugtató hangon –, nem kell Cornelius miatt aggódnod. A seregnél gondját

viselik.

– Igen… elviszik a valetudinariumba.

– Valetudinarium? Az meg mi?

Eliséba kereste a szó arámi megfelelőjét, de nem tudta lefordítani.

– A rómaiak így hívják. Ide viszik a betegeket és a sebesülteket. Néhány szót megtanultam

Corneliustól. A vale azt jelenti, egészség.

– És hol van ez a hely?

– Az Antónia-erődben.

Szelené elgondolkodott; még sohasem hallott a valetudinariumról. Legjobb tudomása

szerint a rómaiak egyetlen gyógyítóintézménye Aszklépiosz – ahogy ők nevezték:

Aesculapius – templomaiban működött.

– A valetudinarium a hadseregé – magyarázta Eliséba. – Csak katonákat visznek oda.

Cornelius mesélt nekem róla, amikor a barátja, Flavius feküdt bent sebesülten. Minden

határvidéki erődben van egy, mondta. Még a távoli Germániában is.

– Nem látogathatnád meg Corneliust? – kérdezte Szelené, és megpróbálta elképzelni,

milyen lehet a betegek és sebesültek gondozására tervezett ház, amelyben katonaorvosok

dolgoznak.

– Nem – telelte Eliséba. – Civileket nem engednek be az Antonia-erődbe. I

173

– Ki volt a barátja, akivel a segítségedre sietett?

– Flavius.

– Nem tudhatnád meg tőle, hogy van Cornelius?

– Flavius nem tudja, hol lakom. De… rendszerint a templom melletti utcán van

szolgálatban. Megkereshetném! – Eliséba megragadta Szelené kezét. – Elkísérnél? Egyedül

félek kimenni.

– Elkísérlek.

A lánynak felragyogott az arca.

– Holnap? Korán reggel?

– Amilyen korán csak akarod. Most viszont aludnod kell.

★

Amikor Szelené visszafeküdt Ulrika mellé, szinte rögtön elaludt, így nem vette észre, milyen

nyugtalanul forgolódik a lánya.

Ulrika álmában megmarkolta a nyakában függő, fából faragott T alakú keresztet, Odin

keresztjét, amelyet Wulf csaknem tíz évvel ezelőtt adott Szelenének. A kislány a fejét dobálta,

és rángások futottak végig a testén.

– Papa! – suttogta.

174

Negyvennégy

Egy triviához érkeztek, három út kereszteződéséhez. Az ilyen csomópontok népszerű

találkozóhelyek a Római Birodalomban, az emberek itt szoktak összejönni egy kis csevegésre.

Elisébáék is itt találkoztak Flaviusszal, az erőd árnyékában.

A római nagyon fiatal volt, alig pelyhedzett az álla, a páncél lötyögött sovány testén. Az

utcán kavargó tömeg, amely a kapukon át Heródes új, pompás templomába igyekezett, ügyet

sem vetett az ifjú katona társaságában álldogáló három nőre és a kislányra.

Az első, amit Flaviustól megtudtak, hogy Cornelius még mindig eszméletlenül fekszik.

Eliséba menten sírva fakadt.

– Nincs rá mód, hogy láthassuk őt? – kérdezte Szelené, és felpillantott a szűk utca fölé

magasodó tömör falakra.

– Beteg vagy sebesült katonának kellene lennetek, hogy bejuthassatok a kórházba – felelte

Flavius. A valetudinarium irányába mutatott, a keleti fal felé. – A kórházat magát nem őrzik –

magyarázta –, de az erődöt igen. Nyugtalan időket élünk. Több felkelés is kitört az utóbbi

időben. Különösen ott. – Fejével a templomnegyed felé intett, ahol a pénzváltók tanyáztak.

– Figyelnünk kell az embereket, mert jó pár forrófejű alak járkál Jeruzsálemben, akinek a

leghőbb vágya, hogy lázadást szítson ellenünk.

Szelené végignézett a falon, amely Babilon tíz évvel ezelőtt látott félelmetes falaira

emlékeztette.

– Az mi? – kérdezte egy kapura mutatva.

– Az a civilek bejárata. De csak akkor engednek be, ha előre megbeszélt találkozód van

hivatalos ügyben. És csak nappal van nyitva.

Szelené Elisébára pillantott, aki egyre sírt a fátyla mögött.

– Biztos vagyok benne, hogy másként is be lehet jutni – mondta Flaviusnak

jelentőségteljes pillantás kíséretében.

Flavius nagyon fiatal volt, buzgó, és abból ítélve, hogy Eliséba védelmében milyen bátran

küzdött a kődobálókkal, lovagias is. – Ha csak néhány pillanatra láthatnánk… nagyon hálásak

lennénk.

Szelené jól sejtette. Flavius roppant fontos személynek érezte magát a páncéljában, és

mindent el akart követni, hogy a hölgyeken segítsen.

– Volna egy lehetőség – mondta halkan, és óvatosan körülnézett –, de nagyon

kockázatos…

★

Rani örült, hogy otthon maradhat Ulrikával, amíg Eliséba és Szelené a nem mindennapi

vállalkozást végrehajtja. Ez a kaland szerinte jóval túl volt a vakmerőség határán. De semmi

sem állhatott az ifjú és szerelmes Eliséba útjába, és Szelené is makacsul ragaszkodott ahhoz,

hogy belülről láthasson egy római gyógyítóházat.

Ugyan mit tanulhatunk még a rómaiaktól? – tűnődött Rani, amikor a két nő útnak indult a

szörnyű maskarában. Már mindent tudunk, amire a csikiszakánkhoz szükség van. Nem hiszem,

hogy a rómaiak valami újat nyújthatnának.

175

Ezeket a gondolatokat azonban megtartotta magának, mert tudta, hogy úgysem tudná

társnőit lebeszélni. Az istenek oltalmába ajánlotta őket, amikor az éjszaka sötétjének leple

alatt elhagyták a házat.

Éjfélre értek a város legészakibb falához. Lakosainak nagy száma és mérete ellenére

Jeruzsálem nyugodtnak tűnt. Szelené ezt meglehetősen furcsának találta, hiszen ez az itteniek

legszentebb hete, s napközben iszonyatos volt a nyüzsgés.

Szelené és Eliséba szorosan a falhoz lapult, hogy ne érje őket a csípős márciusi szél. A

sötét utcát figyelték, várták a többieket.

Mintha órák teltek volna el, mire az első nő felbukkant. Amikor többen is odaértek, és halk

beszélgetésbe merülve összegyűltek a civilek bejárata előtt, Szelené és Eliséba csatlakozott

hozzájuk.

Senki nem figyelt fel rájuk. Az Eliséba ruhatárából kiválasztott rikító darabokkal, a

szépítőszerekkel és ékszerekkel élethűen sikerült prostituálttá maszkírozni magukat.

Flaviustól tudták meg, hogy éjfél körül mindig beengednek az erődbe néhány prostituáltat,

akik a kaszárnyában és a zárkákban lévő katonákat boldogítják, majd napfelkelte előtt

távoznak. Ez természetesen tilos volt, de az őrök szemet hunytak. Az egyik feltűnően szőke,

magas nő egyenesen a kapuhoz tartozó őrtorony legénységéhez jött.

Egy légionárius kinyitotta belülről a kaput, és beengedte a nőket. „Várni foglak titeket –

mondta Flavius reggel –, amint bejöttök, hozzátok lépek, és elmegyünk a kórházba.”

Eliséba vacogó foggal követte a nőket a kapun át, amelyet azonnal bezártak mögöttük.

Szelené végignézett a fáklyafénnyel megvilágított kerengőn. Flaviust sehol sem látta.

A légionárius a nőket a bal oldali lépcsőhöz vezette. Szelené és Eliséba habozott.

– Hol lehet? – suttogta a lány a félelemtől tágra nyílt szemmel.

Szelené egy pillanatig gondolkodott, majd megragadta barátnője karját, és sietve a felfelé

lépdelő csoport után indult. Hatalmas udvarra érkeztek, amely üresen és némán terült el

előttük, kövezetét simára koptatták a csoszogó saruk. A tér túlsó végében emelvényféle

magasodott, a tetején valami trónszerű székkel. Szelené rájött, bizonyára itt ítélkeznek a rabok

felett.

Egyre hevesebben dobogott a szíve, Flaviust kereste. Hol lehet? Miért nem jött?

Riadtan vette észre, hogy a légionárius a fényesen kivilágított kaszárnya felé tereli őket,

ahonnan kihallatszott a katonák röhögése.

Elisébával együtt megpróbált hátramaradni. Néhány katona már kijött a kaszárnyából, az

ajtóban állt és integetett. A nők nevettek, visszaintettek, és meggyorsították lépteiket. Négyen

kiváltak a csoportból, és eltűntek az egyik bolthajtás alatt.

Ők ketten egyre jobban lemaradtak a kaszárnya felé haladó csoporttól. Szelené a hatalmas

udvart fürkészte, megpróbálta kitalálni, hol lehet a valetudinarium. Flavius azt mondta, a

keleti falnál. Most a keleti falnál jártak, de semmi olyasmit nem láttak, ami a betegek házára

emlékeztetett volna.

Néhány türelmetlenebb katona már elindult feléjük, hogy nőt válasszon magának. A

csoport kezdett feloszlani. Szelené észrevette, hogy egy óriás termetű férfi feléje tart.

– Erre! – suttogta Elisébának, és berántotta egy közeli boltív sötétjébe. Vakon botorkáltak

a szűk folyosón, és mivel kiáltásokat hallottak maguk mögött, gyors léptekkel még mélyebbre

hatoltak az ismeretlen sötétségbe.

Miután már jó ideje haladtak az alagútban, megálltak, és visszafojtott lélegzettel

hallgatóztak. Hirtelen teljes csend vette őket körül. Egy hang sem hallatszott be az udvarról.

– Szelené – suttogta Eliséba, és úgy reszketett, hogy nyakában megcsörrent a

pénzérmékből fűzött nyaklánc –, félek!

– Psszt! Hallod? Visszamentek a kaszárnyába. Elfelejtettek minket.

– Mi van, ha még mindig kinn várnak?

176

– Már nincsenek kinn. Figyelj ide! Valahol a közelben lehet a gyógyítóház. Hamarosan

megtaláljuk.

– De hogyan?

Szelené megpróbálta emlékezetébe idézni a reggelt, amikor Flaviusszal a triviánál álltak.

Flavius felfelé mutatott. Itt kell lennie valahol! De hol?

– Hol vagyunk? – suttogta Eliséba.

– Nem tudom…

Szelené óvatosan kinyújtott kézzel előrelépett, amíg a szemben lévő falat el nem érte.

Meglepődött. A folyosó szélesebb lett. Tenyerével végigsimította a falat, amíg valamiben el

nem akadt a keze.

– Eliséba – szólt halkan –, nálad van a tűzszerszám?

Kiemelte a fáklyát a tartójából, a lány pedig a kovakővel és acéllal szikrát csiholt. Egy

pillanat múlva már égett is a fáklya.

Amikor Szelené körülnézett, még jobban meglepődött. A földet kő helyett deszka burkolta.

A folyosó végében egy nagy dupla ajtó két oldalán fapadokat látott.

Eliséba óvatos léptekkel követte Szelenét, és amikor az ajtóhoz értek, mindketten

elámultak a látványtól. Az ajtóra két, botra tekergőző kígyót véstek, s a bot tetején

kiterjesztett szárnyakat lehetett látni. Aszklépiosz jelképe volt, a gyógyítás istenéé.

– Megtaláltuk – sóhajtotta az asszony.

Az ügyeletes ásítva és nyújtózkodva nyitott ajtót, s egyáltalán nem lepődött meg azon,

hogy két prostituálttal áll szemben. Csupán bosszankodott, hogy nem szóltak neki előre, s így

nem kapta meg a szokásos borravalót. Szelené adott neki egy ezüstpénzt. A férfi ellenőrizte a

veretet, majd unottan bebocsátotta őket.

– Osztán tűnjenek el, mielőtt az orvosok meggyünnek – mondta, és visszabaktatott a

kockajátékhoz.

Szelené és Eliséba még néhány pillanatig habozva állt az ajtónál.

Hosszú, jól megvilágított előcsarnok húzódott előttük, amelynek két oldalán ajtók nyíltak.

Különös hangok szűrődtek ki: elfojtott nevetés, halk beszélgetés, egy pánsíp magányos dala

és panaszos nyögdécselés. Az előcsarnok végében két márványalak állt: Aszklépiosz, a

gyógyítás istene, kezében a szárnyas-kígyós bottal, és Claudius, a római császár.

Lassan végigmentek a folyosón, jobbra és balra benézve a nyitott ajtókon. Mindegyik egy-

egy kis terembe nyílt, mindenütt négy ágy állt, és az összes ágyon feküdtek. A betegek

többsége aludt, de néhányan beszélgettek, kockáztak – bekötött karú vagy lábú férfiak, rövid

hálóingben.

Eliséba beburkolózott a köpönyegébe, és ösztönösen az arca elé húzta a fátylát. Szelené

azonban a kíváncsiságtól hajtva bátran benézett mindegyik kórterembe. Azok négyen,

gondolta, mind a lábukon sebesültek meg; ennek a négynek pedig sínben van a karja. A

betegeket – ismerte fel Szelené egyre növekvő érdeklődéssel – a betegségeknek megfelelően

különítették el egymástól. Ezzel a gyakorlattal eddig még nem találkozott, de azonnal

felismerte a jelentőségét.

– Hé! – kiáltotta feléjük egy mély hang.

A két nő megfordult, és egy ősz hajú veteránt látott kibicegni az egyik teremből. A férfi az

ajtókeretnek támaszkodott, és fél lábon ugrált; a másik lába térd alatt hiányzott.

– Kit kerestek? – kérdezte.

Elísébának nem jött ki hang a torkán, ezért Szelené felelt:

– Corneliust. Azt mondták…

– Arra – vakkantotta a katona, és hüvelykujjával az egyik terem felé bökött. – A

turbánosoknál. – Mögüle a teremből nevetés harsant fel.

Elhaladtak három nyitott ajtó előtt, s végül odaértek a kis szobához, ahol négy bekötött fejű

férfi aludt.

177

– Cornelius! – kiáltott fel Eliséba, és félelmét feledve az ágyhoz futott.

Szelené minden részletet megfigyelt és megjegyzett: az ágyak közti távolságot, az ágyak

fejénél a falra szegezett viasztáblát, a szemközti falnál lévő asztalt és vizestálakat, az asztalon

látható kötszereket és eszközöket.

Minderről először a „célszerűség” szó jutott az eszébe. Rögtön látta, hogy az egyszerű és

jól szervezett rendszer egyes elemeit Ranival jól beilleszthetik a saját elképzelésükbe.

Amikor Cornelius ágyához ért, letérdelt mellette, gyengéden elhúzta a zokogó Elisébát,

majd megtapintotta a sebesült bőrét, megnézte a pulzusát, és megvizsgálta a pupilláját.

– Manapság ezért fizetnek titeket?

Eliséba levegő után kapott, Szelené pedig hátrafordult. Az ajtóban egy rövidre nyírt hajú,

magas, sovány férfi állt fehér köpenyben. Olyan, mint maga a kórház, lényegre törő és rideg,

gondolta az asszony, miközben lassan felegyenesedett. Ahogy a férfi közeledett, Szelené látta,

hogy ráadásul igen jóképű.

– Kik vagytok? – kérdezte tőlük. – Mit csináltok ezzel az emberrel?

A férfi arckifejezése ráébresztette Szelenét arra, hogyan is nézhetnek ki: orcájukon és

ajkukon rúzs, a szemhéjukon kék festék, az öltözékük vörös ruha és cifra fülbevaló. Zavarba

jött.

Elmagyarázta, miért jöttek ide, hogyan jutottak be, persze Flaviust nem említette.

Miközben beszélt, az idegen rideg tekintettel figyelte. Magabiztos beszédéből és tartásából

láthatta, mennyire különbözik a szokásos éjszakai hölgylátogatóktól. Végül elhitte a

történetet.

– Magnus vagyok, az ügyeletes orvos – mondta. – Miben segíthetek?

★

Másnap a reggelinél Szelené beszámolt Raninak mindarról, amit látott és az orvostól

hallott.

– Valahányszor megszámolják a pulzust, feljegyzik az ágy fölött lógó viasztáblára. Így

azután amikor legközelebb megint megmérik, össze tudják hasonlítani az előző értékkel, és

látják, történt-e valami változás. A rómaiak szerint a pulzus jelzi a beteg állapotának a

változását.

– Ötletes! – bólintott elismerőleg Rani, és most már bánta, hogy nem ment el maga is

megnézni a valetudinariumot.

Egy papiruszlap feküdt előttük, amelyre Szelené felvázolta a kórház alaprajzát.

– Csak reggel végeznek műtéteket – magyarázta –, amikor még hűvös van, és legjobb a

világítás. A frissen műtötteket a műtőhöz közeli teremben helyezik el, nem viszik vissza

rögtön a kórtermükbe.

– Miért? – kérdezte Rani.

– Ha kifakadna egy seb, vagy hirtelen valami komplikáció lépne fel, akkor rögtön tudnak

segíteni.

Ulrika a sarokban ült, ölében a babájával, és csendben figyelte az anyját és Ranit. A két nő

az asztal fölé hajolva pusmogott és rajzolgatott. Láthatóan boldogok voltak, és valami miatt

roppant izgatottak.

A kislány hirtelen énekszót hallott a kertből. Eliséba énekelt, miközben virágokat szedett

Corneliusnak.

Éjszaka, amikor mély álomban találta szerelmét, sírva fakadt, amint meglátta sápadt arcát

és gyönyörű fürtjeit csapzottan a kötés alá szorítva. És azután – csodák csodája! – megjelent

az éjszakai ügyeletes, aki elmondta, hogy Cornelius délután magához tért, megvacsorázott, és

178

most mélyen alszik a gyógyszertől, amelyet beadott neki. És ami még csodálatosabb, az orvos

azt is elmesélte, hogy amikor Cornelius magához tért, egy Eliséba nevű személyt szólongatott.

A lány nem akart hinni a szerencséjének. Szelené egy varázsló, gondolta, hogy így el tudta

bűvölni az orvost. Az nemcsak megengedte nekik, hogy maradjanak, nemcsak körbevezette

Szelenét a kórházon, és válaszolt a kérdéseire, hanem engedélyt is adott Elisébának, hogy

minden délben meglátogathassa Corneliust. Rövidesen el is indul hozzá, miután csokorba köti

a virágokat, összeállít egy kosár elemózsiát, és vesz a piacon egy vadonatúj köpönyeget a

számára.

Ulrika elmélkedő tekintettel figyelte Elisébát, és azon tűnődött, hirtelen miért lett mindenki

ilyen boldog, s miért nem osztják meg vele az örömüket. Arra gondolt, miközben babáját a

melléhez szorítva feltápászkodott a földről, hogy bizonyára megint elfeledkeztek róla.

Odaballagott az asztalhoz, és megcibálta édesanyja ruhájának az ujját.

– Mi az, kedvesem? – kérdezte Szelené, és anélkül, hogy felé fordult volna, tovább rajzolt

a papiruszra.

– Mama – szólt a kislány.

– Az édesanyád most elfoglalt – mondta Rani. – Miért nem mégy ki a kertbe játszani?

– Mama – ismételte meg Ulrika.

– Egy pillanat, drágám. Látod, Rani – mutatott Szelené a rajzon egy pontra –, itt tartják a

kötszereket és az orvosságokat, egy központi szekrényben. Nem a betegágyak melletti

asztalkán…

A kislány elhátrált. Felismerte anyja arcán azt az átszellemült, különös kifejezést, és tudta,

hogy ezen a láthatatlan korláton nem lehet áthatolni. Kiment a kertbe.

– Magnus a pénzzel kapcsolatban is tanácsot adott – folytatta Szelené. – Amikor

említettem, hogy hamarosan hajóra szállunk Alexandria felé, azt javasolta, tegyük be a

pénzünket egy jeruzsálemi bankba. A hajók legénysége állítólag rendszeresen kifosztja az

utasokat. Akármilyen jól elrejtenénk az értékeinket, csak a szerencsén múlna, hogy elérünk-e

vele Egyiptomba. Itt vannak olyan bankárok, akik összeköttetésben állnak alexandriai

bankházakkal, és egy hitellevéllel…

Eldöntötték, hogy Rani délután bemegy a városba, és a pénzüket meg az ékszereiket

elhelyezi az egyik ismert bankban. Két nap múlva, amikor a szent hét véget ér, elindulnak

nyugat felé, Jaffa kikötőjébe, ahol jegyet vesznek egy Alexandriába készülő hajóra.

Egymásra mosolyogtak. A megálmodott jövő szinte kéznyújtásnyira volt tőlük.

179

Negyvenöt

Az Eliséba konyhájából kihozott fakanalakból szép fenyőfák lettek, a földbe kapart, vízzel

megtöltött árokból pedig a folyó is elkészült. A Rajna. Bár Ulrika sohasem látott havat, az

édesanyjától tudta, milyen, és az emeleti zsákokból elcsent gyapjúval megszórva a terepet,

maga elé varázsolta a havas erdőt.

Késő délután volt, és a kislány a kertben Germániát játszott. Ez volt a kedvenc játéka.

– Itt a folyó – mondta fennhangon, és még egy kis vizet öntött az árokba. – Itt vannak a fák

– folytatta. Kiegyenesítette a fakanalakat, amelyek jelzőkarókként meredeztek. – És ez itt

Ulrika – ültette babáját a kis terület közepére. – Ulrika hercegnő mindenkit figyelmeztet, hogy

jönnek a déróriások. Ki menti meg a népet? – kiáltotta vékony hangon. – Ó! – ujjongott. -

Nézzétek, ott jön Wulf, a gyönyörűséges herceg!

Nem volt olyan babája, amely a hőst jelképezte volna, mégis tisztán látta őt maga előtt.

Ahogy a babával és láthatatlan hercegével játszott, Ulrika csacsogott és kacagott, sokkal

elevenebb volt, mint a való világban.

– És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – sóhajtotta végül.

Wulf megint győzedelmeskedett. Nem volt olyan, amit ne tudott volna megtenni, és Ulrika

büszke volt rá, hogy ő az apja. És tudta, hogy az apja nagyon szereti, mert mindig ott van

mellette. És ez volt Ulrika nagy titka. Az édesanyja ugyan azt mondta, hogy Wulf már az

Istennőnél lakozik, de Ulrika tudta, hogy ez nem igaz. Az édesapja ugyanis évekkel ezelőtt

megjelent álmában, és megígérte neki, hogy mellette marad mindaddig, amíg csak szüksége

lesz rá.

Ulrikának gyakran volt szüksége az édesapjára. Rani néni és az anyja mindig olyan

elfoglalt; sokszor bízzák idegenek gondjára – ma is Elisébával kellett maradnia. Ilyenkor

rettenetes magány lopózik a szívébe, és nagyon elszomorodik. A következő pillanatban

azonban mellette terem Wulf, beszélget vele, megnyugtatja.

Most is vele volt, ebben a kis jeruzsálemi kertben.

Ulrika elszunyókált a délutáni napsütésben, ám az arcán átsuhanó árnyék felriasztotta.

Kinyitotta a szemét, és csodálkozva felült.

A kerítés falán egy holló ült, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy aranyszínű szemével Ulrikát

nézi.

A gyermek úgy ült ott, mintha varázslatot látna. A holló édesapja népének szent madara

volt; ráadásul, mint édesanyja mesélte, apjának a totemállata.

– Szervusz! – köszönt próbaképpen Ulrika. – Szervusz, holló!

A madár félrebillentette a fejét, a másik szemével is megnézte a kislányt, majd szárnyát

kitárva a magasba emelkedett.

– Várj! – kiáltotta Ulrika, és felállt. – Várj, ne menj el!

A kert falát szőlő futotta be, az indák elég erősek voltak ahhoz, hogy megtartsanak egy

kilencéves kislányt. Ulrika egy szempillantás alatt átmászott a falon, és rohant végig a fasoron

a kék égen repülő fekete madár nyomában.

★

180

Alexandria! Már csak napok kérdése, hogy odaérjenek. Szelené szinte futott az utcán, mintha

ezzel az idő múlását is siettethetné. Az övébe dugva ott lapult a három hajójegy. Nála volt az

a jegy is, amellyel csatlakozhatnak egy selyemszállító karavánhoz már ma este! Ma este

elindulnak Jaffa felé, ott pedig felszállnak az Alexandriába tartó hajóra. Egy héten belül partra

száll abban a városban, ahonnan szülei jöttek, és ahol Andreász az ifjúkorát töltötte.

Ahogy befordult a kis utcába, arra gondolt, hogy Rani valószínűleg már hazaért a bankból.

Gyorsan össze kell csomagolniuk, és búcsút mondani Elisébának.

Alexandria! Szelené úgy érezte, csak ki kell nyújtania a kezét, és megérintheti.

Elisébát a szövőszék mellett találta, épp egy gyönyörű kendőt szőtt. Ulrikát azonban nem

találta sehol.

– A kertben láttam utoljára – mondta Eliséba. – Erre nem járt. Láttam volna. Másfelé meg

nem lehet kimenni a kertből.

– Akkor biztosan átmászott a falon.

– Miért mászott volna át?

Szelenében hirtelen meghűlt a vér.

– A ház mögött van egy fasor. Hová vezet?

– Az egyik vége zsákutca. De a másik irányban – mutatta – egészen a fölsővárosig elvezet.

Szelené az ajtóhoz sietett.

– Megyek, megkeresem. Kérlek, maradj itt, hátha visszajön!

★

A holló játszott Ulrikával. Repült egy kicsit, megült egy boltíven vagy napellenzőn, Ulrikára

nézett, de amikor a lány a közelébe ért, hirtelen ismét elrepült. A gyermek nem tudta, hová

vezeti a madár, de nem félt, hiszen az édesapja vele volt, számíthatott rá.

A holló végül berepült egy rövid sikátorba, megült egy kiugró vízköpőn, majd amikor

Ulrika megállt alatta, a levegőbe emelkedett, és eltűnt a háztetők fölött.

A kislány csalódottan figyelte. Láthatatlan édesapjához fordult, hogy megkérdezze tőle,

mitévő legyen, ám ekkor észrevette, hogy nincs egyedül.

– Szervusz, kutyus! – köszönt Ulrika mosolyogva.

A kutya furcsán húzta magát, és a hátán felállt a szőr.

– Szervusz, kutyus! – ismételte meg, és kinyújtotta a kezét. Az állat közelebb kúszott.

Ulrika ekkor vette észre, hogy valami nincs rendben a kutyával. Habzott a szája.

★

Rani elégedetten gondolt vissza a délutánra. A Hasmoneus-palota közelében, a Bankárok

utcájában talált egy jó hírű bankárt. Az aranyat és az ezüstöt hiteles mérlegen mérte, és az

ékszereket tisztes piaci áron vette számításba. A végösszeget biztos helyre zárta, és Rani egy

hitellevelet kapott cserébe. Magnusnak, az ügyeletes orvosnak igaza volt, tényleg ez a legjobb

megoldás. Rani most vígan lépkedett, ilyen felszabadultnak még soha nem érezte magát.

Szelenével folyvást csak aggódtak az arany, az ezüst és az ékszerek miatt, féltek az

útonállóktól, a súly húzta a ruhájukat. Rani vagyona végre biztonságban volt. A bankár

befekteti a pénzét, kamatot fizet utána, és amikor csak szükségük lesz rá, bármikor kivehetnek

belőle valamelyik alexandriai bankházban.

A pénz biztonságos kezelésére ügyes módszert alkalmaztak. A hitellevelet alul azzal a

pecséttel pecsételték le, amelyet a bankár azután átadott Raninak. A pecsét – egy achátkő,

181

amelybe bonyolult ábrát véstek – most a hercegnő nyakában lógott egy zsinóron. A

birodalomban nincs két egyforma pecsét; valahányszor ő vagy Szelené pénzt akar kivenni a

bankból, fel kell mutatnia a hitellevelet, majd a pecsétet agyagba kell nyomnia, és a két

lenyomatot egy szakértő összehasonlítja. Ez a módszer megvédi őket a lopás és hamisítás

ellen.

– Csak arra ügyeljen, hogy a hitellevelet és a pecsétet külön helyen őrizze – figyelmeztette

a bankár. – Egyik sem ér semmit a másik nélkül. Ha csak a hitellevelet vagy csak a pecsétet

viszi el egy tolvaj, nem tudja a pénzt kivenni a bankból.

Amint hazaér, a pecsétet odaadja Szelenének, a hitellevelet pedig, amely most összetekerve

egy fatokban az övében lapul, magánál tartja.

Gondolatai megelőzték sietős lépteit. Annyi tennivaló vár rájuk! Sok mindenre szükség

van az úthoz – élelmiszerre, gyékényekre, amelyen majd alszanak a fedélzeten, vastag

köpönyegre, amely megvédi őket a hideg tengeren. Maradt még nála néhány pénzdarab, és

Szelenénél is volt egy kisebb összeg. Rani számítása szerint éppen elegendő ahhoz, hogy

megvegyék, amire szükségük van, s hogy Alexandriába érkezésük után megszálljanak egy

fogadóban.

Amikor odaért a házhoz, Eliséba a küszöbön állt, és a kezét tördelte.

– Ulrika eltűnt – magyarázta. – Szelené elment, hogy megkeresse.

Rani összevonta a szemöldökét. Ez nem jellemző a gyermekre. A háztetőkre nézett, és

látta, hogy a napsugarak már visszaverődnek róluk. A délután hamarosan estébe fordul;

nemsokára megszólal a templomi sáfár, és megkezdődik pészáh szombatja. Jeruzsálem egyre

csendesebb, és az utcák is üresebbek; készülnek a szent éjszakára.

– Én is elmegyek keresni – mondta a lánynak. – Maradj itt, hátha Ulrika visszatalál.

A másik irányban indult el, mint amerre Szelené, és eltűnt az Eliséba háza mögötti negyed

szűk utcáinak és sikátorainak útvesztőjében.

Nem messze egy kis raktártelephez ért, amelyet már bezártak éjszakára. Hirtelen hangokat

hallott. Messziről, a háztetőkön túlról a város zümmögése hatolt el hozzá, de valahonnan

közelebbről sokkal élesebb hangra lett figyelmes. Egy kutya mély, fenyegető morgására.

Rani óvatosan lépdelt tovább. A kőfalak mentén haladt, gyakran megállt, hogy

körülnézzen. Ahogy közelebb ért, végigfutott a hátán a hideg. Éles ösztönével előre

megérezte, milyen látvány vár rá.

Már erősen sötétedett, de azért homályosan látta a kutyát a sikátorban valahol félúton,

száján ezüstösen csillogott a hab. A sikátor végén pedig a falnak lapulva ott állt Ulrika, akár

egy szobor, és a kutyára meresztette a szemét.

Rani a szívéhez kapott, mintha ezzel csitítani tudta volna annak dübörgését. Kinyitotta a

száját, hogy mondjon valamit, de a torka teljesen kiszáradt. Nagyot nyelt, és végül amilyen

nyugodt hangon csak tudott, megszólalt:

– Ulrika, én vagyok az, Rani. Ne félj!

– Nem félek – felelte a kislány.

– Ulrika, csináld, amit mondok! Ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot. Nézz körül

lassan, nem lehet-e valamerre elmenekülni.

– Nem lehet.

Rani lehunyta a szemét. Zsákutcában vannak. Csak a kutya mellett lehet kijutni belőle.

– Ulrika! A kutya beteg. Nem tudja, mit csinál. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Érted?

– Igen.

– Maradj teljesen mozdulatlan, Ulrika! És ne nézz a szemébe. Azt nem szereti.

Rani megpróbált gondolkodni. Ha segítségért megy, talán már nem ér vissza időben. Ha

kiabál, hogy felhívja magukra a járókelők figyelmét, azzal támadásra késztethetné a kutyát.

Mit tegyen? Mit tegyen?

182

Rémülten látta, hogy a kutya megindul Ulrika felé. A földhöz lapulva kúszott, morgott,

testén végigfutottak a betegség fájdalmas görcsei. Rani már látott veszett kutyát, tudta, hogy

mi hajtja: megtámadni és darabokra tépni mindenkit, aki az útjába áll.

Magasságos Siva, imádkozott Rani, segíts rajtam!

★

Szelené levegő után kapkodva lépett be az ajtón.

– Visszajött?

– Nem – felelte Eliséba aggódva. – Rani is elment megkeresni. De annak már jó ideje.

Szelené megpróbált úrrá lenni rémületén. Már csaknem teljesen besötétedett. Hol lehet

Ulrika?

– Segítséget kell hoznunk.

– Igen. A rabbi…

– Siessünk!

★

Rani rájött, hogy csak egyféleképp mentheti meg Ulrikát: valahogy el kell terelnie a kutya

figyelmét.

Rövid keresés után felemelt a földről egy éles, súlyos kődarabot.

Ha szerencséje van, fejen találja a kutyát, és az elveszíti az eszméletét…

De mi van, ha mellé esik a kő, és csak azt éri el vele, hogy a veszett állat menten Ulrikára

veti magát?

Rá kell kényszerítenem, hogy forduljon felém.

A keze ráfeszült a kőre. Már szinte teljesen besötétedett, és a kutya egyre közelebb kúszott

Ulrikához.

Öregasszony vagyok, gondolta Rani. A kutya biztosan gyorsabban fut nálam.

– Maradj nyugton, Ulrika! – mondta feszült hangon. – Egy kővel megpróbálom elriasztani

a kutyát. Értetted?

A kislány, akinek ereiben apja harcos vére csörgedezett, bátran felelte:

– Igen, Rani néni.

Én már eleget láttam a világból, gondolta Rani, miközben a magasba emelte a kezét. Nincs

mit megbánnom… És elhajította a követ.

★

A gyermek sikoltását több utcával odébb is hallani lehetett, úgyhogy mire Szelené a sikátorba

ért, jókora tömeg gyűlt össze Rani teste körül.

Ulrika az anyja karjába röpült, és zokogott. Szelené döbbenten meredt a földre.

Rani és a kutya egymásba gabalyodva feküdt a földön; egyazon pillanatban halhattak meg.

Rani ruhája tépetten, véresen tapadt a testére. A nyakán szakadtan lógott a zsineg, az achát-

pecsét eltűnt. Az öve kioldva feküdt a járda kövén. A hitellevelet tartalmazó fátoknak is hűlt

helye volt.

VII. RÉSZ

ALEXANDRIA

184

Negyvenhat

Mercia anya, a templom alma matere Peregrina nővér reggeli eligazítását hallgatta a

kórteremben. A nővért ápolónőnek készülő növendékek vették körül. Fiatalok voltak, lobogó

hivatástudattal; hosszú fehér köpenyt viseltek, mellükön Ízisz keresztje fénylett. Mindannyian

rajongtak Peregrina nővérért, aki három évvel ezelőtt érkezett Jeruzsálemből Alexandriába.

– Ha valami szörnyű sebbel találkoztok, és nincsenek nálatok megfelelő orvosszerek –

hallatszott a kellemes hang a nők alkotta kör közepéről –, akkor alkalmazhatjátok a régi

receptet: először valami csípős kell, azután valami nyugtató. Bármit használhattok, ami a

kezetek ügyébe kerül.

Peregrina ma reggel a sebek ellátásáról magyarázott, rögtön be is mutatott mindent egy

betegen, akit éjszaka hoztak be a templomba – egy fiatal nőn, akit támadás ért. Három évvel

ezelőtt, amikor a nővér még nem élt Alexandriában, ez a szegény teremtés kevés segítségre

számíthatott volna, ma azonban Ízisz nagy alexandriai templomának kicsiny kórtermét egész

Egyiptomban ismerik.

Mercia anya büszkén mosolygott. Milyen sokat fejlődött a rend Peregrina nővérnek

köszönhetően! A hálás betegek adományaitól csak úgy duzzadt a kincstár. És az Istennő

milyen elégedett lehet, látva ezeknek a fiatal nőknek az elhivatottságát, amint oktatójukat

figyelik, aki épp a hindu keresztkötést, a horogkeresztet vagy szanszkritul a szvasztikát

mutatja nekik.

Mercia anya nem győzött ámulni Peregrina nővér tudományán, aki bevezetett néhány igen

különös, mégis eredményes gyógymódot: a sebek összevarrását, és azt, hogy zöld

kenyérpenészt kell szórni rájuk a fertőzés megelőzése érdekében. Noha Ízisz papnői régóta

ismerték a Hekaté-kúra titkos receptjét, csak fejfájás és görcsök ellen használták, Peregrinától

viszont megtudták, hogy a fűzfatea a láz és a daganatok ellen is kiváló. Még a közeli Orvosi

Akadémia tanárai, a híres terapeuták is átjártak ebbe a kórterembe tanulni.

Mercia anya érezte, hogy Peregrina nővér nem véletlenül jelent meg három évvel ezelőtt a

templomban, felajánlva szolgálatait Ízisznek. Az Istennő hozta ide. Az alma mater hite szerint

egy isteni terv megvalósulásának lehettek a tanúi, hiszen ebben a teremben, amely valaha

raktárként szolgált, ma ágyak sorakoznak, napfény és tengeri levegő árad be az ablakokon.

Igazi kórterem! Össze sem lehet hasonlítani azokkal a szűk kis szobákkal, amelyekben a

nővérek és a papnők régebben menedéket adtak a segítségért hozzájuk forduló betegeknek és

sérülteknek.

Mercia anya nagyon szerette Peregrina nővért, úgy gondolt rá, mintha a lánya lenne.

Kiváló embernek ismerte meg ezt a Keletről jött, sokat látott vándort – ezért is adta neki a

Peregrina nevet, amely „utazót” jelent. Peregrina nővér szelíd és zárkózott természetű volt,

lényének egyes részeit titkos ajtók mögé rejtette.

Három évvel ezelőtt, amikor gyermekével a templomba érkezett, hogy önmagát és

munkáját az Istennőnek ajánlja, Mercia anya, megérezve a felajánlás őszinteségét, menedéket

adott nekik. Az első hónapok ismerkedéssel teltek. Ahogy Mercia anya Peregrina nővér

csodálatos babiloni és perzsiai történeteit hallgatta, arra gondolt, hogy a fiatal nő hamarosan

megnyílik, és beavatja életének titkaiba is. A templom lelki édesanyjának szelídsége, végtelen

türelme szinte mindenkit gyónásra késztetett. Az emberek felengedtek a jelenlétében,

kiöntötték neki a szívüket, majd megkönnyebbülten és megtisztulva távoztak. Mercia meg

185

volt róla győződve, hogy Peregrina nővér valami sötét emléket őriz magában, és ha

megosztaná valakivel, megkönnyebbülne, ám a vallomásra mégsem került sor.

Noha már három éve osztották meg egymással Ízisz templomának oszlopos csarnokát,

együtt dolgoztak és imádkoztak, esténként sokat beszélgettek, Peregrina nővér továbbra sem

tárta ki lelke lezárt kapuját. Az a tény, hogy ennyi időn át képes volt megőrizni titkát, s

ráadásul meg is akarta őrizni, csak még rejtélyesebbnek tűnt Mercia számára. Valójában

nagyon keveset tudott róla. Nem tudta, hogyan és miért jött Jeruzsálemből Alexandriába pénz

nélkül, azt sem tudta, merre járt Perzsia előtt, s még a gyermekének történetét sem ismerte.

Nem kis öniróniával állapította meg magában, hogy a név, amelyet három éve adott, találóbb,

mint eredetileg gondolta, mivel Peregrina nem csupán „utazót” jelent, hanem „idegent” is.

– Mercia anya – szólította meg az egyik fiatal lány, aki csak nemrég lépett Ízisz

szolgálatába –, látogatód érkezett. Odakint vár.

– Köszönöm, gyermekem! Máris megyek.

Mielőtt elindult volna, Mercia anya tekintete még egy pillanatig követte a nővért, aki a

növendékeket a következő ágyhoz vezette. Amint Peregrina szembefordult a tanítványaival,

Mercia összevonta a szemöldökét. Megint átsuhant az agyán, hogy ezt az arcot valahonnan

ismeri.

Már az első pillanatban, amikor három évvel azelőtt meglátta a jövevényt, az alma mater

arra gondolt, hogy ismerős az arca. A következő három év során is voltak pillanatok – például

amikor Peregrina egy bizonyos arckifejezést öltött, vagy félrebillentette a fejét –, hogy

Merciát ismét elfogta ez a furcsa érzés. Mi lehet az a nővérben, ami miatt olyan ismerősnek

tűnik? Vagy talán csak hasonlít valakire, akit régebben látott?

Mercia megfordult, és a kórterem bejáratához sétált, ahol a látogatója várta.

– Andreász! – szólt meglepetten, és a férfi felé nyújtotta a karját. – Mennyire örülök, hogy

újra látlak! Mikor is találkoztunk utoljára? Három vagy négy éve?

A férfi mosolyogva hozzálépett, és megfogta a kezét.

– Hogyan lehetséges, anyám, hogy valahányszor újra látlak, mindig fiatalabb és szebb

vagy?

– Ugyan már, Andreász! – nevetett Mercia. – Itt maradsz Alexandriában, vagy csak

átlibbensz a városon, mint a tavaszi szél?

– Sajnos csak rövid ideig maradhatok. Néhány napom van, hogy meglátogassam a

barátaimat, azután indulnom kell Britanniába.

– Britanniába?! Úgy hallottam, kegyetlen vidék. Gondolom, a császár miatt kell menned.

– Mi más lenne az ok?

Sétálni indultak a kertbe.

– Jól nézel ki, Andreász. A római levegő jót tett neked.

A férfi, aki jóval magasabb volt nála, lehajolt és rámosolygott, ezüstös haján csillogott a

nyári napfény.

– Róma jó is meg rossz is. Egyszerre szeretem és gyűlölöm.

– És mik a legújabb hírek? Kérlek, mesélj!

Andreász mosolygott. Már nem az a dühös, komoly ember volt, mint valaha régen,

Antiochiában. Tizenhét esztendő kóborlása, a világ és az emberi gyarlóság megismerése

megszelídítette. A ránc most is ott húzódott két szemöldöke között, sőt mélyebbé vált, de már

sokkal könnyebben mosolyodott el, és a szeme körül húzódó huncut redők humorérzékről és

jóindulatról tanúskodtak.

– És te, anyám, hogy vagy? Úgy hallom, versenyeztek az Akadémiával. Betegeket

csábítotok el onnan.

– Biztos Dioszthenésztől, attól a vén krokodiltól hallottad! Csak ő beszél úgy a betegekről,

mint áruról, amelyért küzdeni kell. Nem, Andreász. A mi kis kórtermünk nem fenyegeti az

186

Orvosi Akadémiát. Egyrészt csak nőket és gyermekeket kezelünk, másrészt nem végzünk

műtéteket.

A kórterem bejáratához értek. Andreász elismeréssel nyugtázta a szépen elrendezett

ágyakat, a világosságot, a tisztaságot.

– Hogyan hoztátok ezt létre? – kérdezte, miközben a terem túlsó végében álló

növendékeket figyelte.

– Csoda volt, Andreász. Valóságos csoda. Három évvel ezelőtt egy javasasszony érkezett

Perzsiából, és Ízisz szolgálatába akart állni. Most ő a főgyógyászunk, ő tanítja a

növendékeket, akiket elküldünk a Nílus menti templomainkba.

– Azt mondod, Perzsiából jött?

– Azt mesélte, rengeteget utazott. Még Babilonban is járt.

Andreász az egyik ágy körül csoportosuló növendékeket figyelte. A tanáruk épp háttal állt

neki, és a beteg fölé hajolva mutatott valamit, majd átadott egy kötést az egyik tanítványának.

A férfiban felébredt a kíváncsiság, s egyre erősödött, ahogy tovább figyelt.

– Hogy hívják? – kérdezte.

– Peregrina nővér. A lányával együtt itt él a templomban.

– Egy pillanatig úgy éreztem – mondta Andreász –, mintha emlékeztetne valakire, akit

réges-rég ismertem Antiochiában.

Mercia anya felvonta a szemöldökét. Tehát Peregrina másokra is ugyanazt a hatást

gyakorolja! Talán a vonásaiban van valami, ami miatt mindenkinek ismerősnek tűnik. Vannak

ilyen emberek. Ez lehet a magyarázat.

– Vacsorázhatnánk együtt valamelyik este, amíg Alexandriában vagy, Andreász? –

kérdezte Mercia, amikor elindultak az ajtóból.

– Ó, sajnos ezt nem ígérhetem. A hajóm pár nap múlva indul, és még nagyon sok emberrel

kell találkoznom.

– Akkor igyunk meg most egy pohár bort.

Andreász hátat fordított a kórteremnek, és miközben folytatta Messalina császárné

legújabb botrányairól szóló beszámolóját, mögötte, a kórterem végében Peregrina nővér

csukott szemmel, szoborként állt, karját az egyik alvó beteg fölé nyújtva. A kézrátételt

mutatta be a növendékeknek, de Andreász ezt már nem látta.

187

Negyvenhét

Ulrika megint megtette. Kiszökött a tanteremből, és leszaladt a kikötőbe, a nagy könyvtárhoz.

És megint elvitt egy könyvet anélkül, hogy bárkinek tudomása lett volna róla. Tudta, ha a

könyvtárosok elkapnák, ha a tanára rájönne, hogy elszökött az óráról, vagy ha az édesanyja

felfedezné, akkor megbüntetnék. De nem törődött vele. Meg kellett szereznie ezt az új

könyvet. És nem okoz semmilyen kárt. A hét végére visszaviszi a könyvtárba, senkinek nem

fog feltűnni, hogy hiányzik.

A könyv egyike volt a csodálatos új kódexeknek, amelyeket az egyik szélük mentén

összefogott pergamenlapokból készítettek, és így sokkal kényelmesebben lehetett kezelni

őket, mint a vastag tekercseket, amelyeknek csak az egyik oldalára írtak. A kódexeket olvasás

közben két kézzel kellett tartani. A könyv a legutóbbi háborúk után született katonai

emlékiratok közé tartozott, és egy Gaius Vatinius nevű hadvezér írta.

Ulrika titokban olvasta a szobájában, lámpafénynél. Falta a szavakat, mint ahogy más

leányok a tiltott édességet. És minél többet olvasott, annál éhesebb lett. A népéről akart minél

többet megtudni.

Amikor ahhoz a részhez ért, amelyben Vatinius az „északi barbárokat” lélek és értelem

nélküli vadállatokként jellemezte, félrelökte a könyvet, és felült az ágyában.

Ez a könyv éppen olyan volt, mint sok más, amelyet olvasott: tele a rómaiak gőgjével és

előítéleteivel. Vatinius parancsnok semmivel sem volt jobb, mint Julius Caesar, akit Ulrika

mind közül a legjobban gyűlölt. Caesar igázta le először a germánokat, és tette rabszolgává

őket. Szobraival tele volt Alexandria; a gyilkos merénylet istenné tette. A lány azonban

megvetette népének legnagyobb ellenségét, és gondolatban elátkozta, valahányszor csak az

eszébe jutott.

Kedvetlenül felkelt, és odament az ablakhoz, amely egy kis kertre nézett. Érezte a tenger

nedves, hívogató leheletét, de a vizet nem látta. A szoba fojtogatta. Ez a hatalmas templom, a

visszhangzó oszlopcsarnokokkal, a szentélyekkel és az alvó nővéreket rejtő cellákkal olyan

volt számára, akár egy sírkamra. Alig kapott levegőt a langyos nyári éjszakában. Fákat és

tiszta égboltot akart látni maga körül; szaladgálni akart, szabadon élni.

Ez a nyugtalanság nemrég ébredt benne, körülbelül hat hónapja, amikor az első vérzése

megjött. Azelőtt csendes, visszahúzódó kislány volt, elégedetten éldegélt a saját maga

teremtette világban egyetlen társával, szellem-édesapjával. De azután jött a változás, és Ulrika

úgy érezte, mintha egy máglya gyúlt volna fel a belsejében. Égett benne a vágy, hogy

kiszabaduljon innen, hogy csináljon valamit.

Valódi társakra vágyott.

★

Szelené kilépett a fürdőből. Megtörülközött, nedves haját fehér kendőbe kötötte, és tiszta

ruhát vett fel. Megigazította a nyakában lógó két láncot.

Az egyik az arany Hórusz-szem volt, amelyet tizenhét évvel ezelőtt kapott Daphné

ligetében. A másik Rani türkize, amelyet Nimród adott a barátnőjének tíz éve, amikor

elindultak Perzsiából. Ahogy megtapogatta, Szelené újra érezte lelke mélyén a fájdalmat.

188

Mielőtt elhagyta volna kis lakosztályát, megállt, hogy port hintsen Ízisz szent tüzére, amely

éjjel-nappal az ajtaja mellett égett. Sohasem feledkezett meg az Istennőről. Három évvel

ezelőtt a kétségbeesés szélén állt: otthon nélkül, éhesen, egyedül a gyermekével. Alexandria, a

Földközi-tenger gyöngyszeme, az alabástromfehér, tökéletes város, amely egy történész

szerint „annyira káprázik, hogy az utcáit járó embernek délben el kell takarnia a szemét, ha

nem akarja, hogy megvakuljon”, cserbenhagyta őt.

Mivel Jeruzsálemben nem sikerült megtalálnia azt a bankárt, akinél Rani elhelyezte a

vagyonukat, kevés pénzzel érkezett Alexandriába, és az is gyorsan elfogyott. A város gazdag,

elkényeztetett lakóinak a sok kiváló, akadémiát végzett orvos mellett nem volt szükségük egy

egyszerű javasasszonyra.

Miután az Orvosi Akadémián hiába érdeklődött Andreász után, és szüleinek sem lelte

semmi nyomát, Szelené hirtelen ráébredt, mit kell tennie. Az apja azt mondta, hogy ő az

istenek leszármazottja. Mera utolsó szavaival arra intette, hogy soha ne feledkezzék meg

Íziszről. Az istenek kezében volt. Az elefántcsont rózsa nélkül, Andreász nélkül nem

követhette tovább nagy álmát. Tehát az istenek szolgálatába kell állnia, és imádkoznia kell

azért, hogy egyszer majd felfedjék a titkot előtte.

★

Szelené az ablak mellett ülve találta Ulrikát, aki gondolataiba merülve kibámult az éjszakába.

Megállt, elnézte a lányát. Milyen nagyot nőtt! Már most magasabb, mint jó néhány nővér a

templomban. Kezd kigömbölyödni, és a karja meg a combja is egyre izmosabb. Lágy haja

még világosabb szőke lett, szeme még kékebb. Úgy látszik, gondolta Szelené megborzongva,

Ulrika vérének germán fele lassan legyőzi a másikat, a rómait. Egyre jobban eltávolodik

tőlem, ütötte szíven a felismerés.

Olyan komoly lány. Miért nem mosolyog soha? Vajon mi jár a fejében? Rani halála

változtatta meg? Vagy talán mindig is ilyen volt?

Nem szabad elveszítenem, gondolta Szelené, ahogy belépett a szobába. Ő a mindenem.

– Rikki – mondta gyengéden.

A lány megfordult, és különös, koravén tekintetét anyjára emelte. Még gyerek, tiltakozott

Szelené anyai szíve. Könnyednek és vidámnak kellene lennie, mint a hasonló korú lányoknak.

De Ulrika szóba sem állt a lányokkal, nem voltak barátnői, és Szelené sohasem tudta, min jár

az esze.

Az ágyra pillantott, és Ulrika azon nyomban felpattant. Megpróbálta eltakarni a könyvet,

de elkésett.

– Mit olvasol? – kérdezte Szelené, és felemelte a könyvet. – Megint a könyvtárban voltál,

ugye?

Ulrika bólintott.

Szelené leült az ágy szélére, és maga mellé tette a könyvet. Intett a lányának, hogy üljön

mellé.

– Jó könyv? – kérdezte.

Ulrika habozott.

– Nem – felelte végül. – Tele van hazugsággal.

Szelené felsóhajtott. Egy ideje már úgy érezte, tudása nem elegendő ahhoz, hogy Ulrika

kíváncsiságát kielégítse. Lánya az utolsó morzsákat is összegyűjtötte abból, amit Szelené

megtudott Wulfról és a népéről. Most már másutt kutat tovább megszállottan.

Régóta nem beszélgettek Ulrika édesapjáról. Szelené nem is emlékezett rá, mikor volt az

utolsó alkalom. Talán Jeruzsálemben? Lehetséges, hogy Rani halála valahogy pontot tett

utolsó közös beszédtémájuk végére is? Szelené megriadt. Beszélnem kell neki Wulfról,

189

gondolta. Ulrikának szüksége van arra, hogy tudja az igazságot. De nem volt hozzá mersze,

hogy megtegye ezt a lépést, ezért csupán ennyit mondott halkan:

– Az apád nagyszerű ember volt, Rikki. Bárcsak ismerhetted volna!

Pillanatnyi csend ülte meg a szobát. Amikor Szelené meglátta a könnyeket Ulrika

szemében, magához vonta a lányát. Először ölelték meg egymást igazán azóta, hogy

egymásba kapaszkodtak a jeruzsálemi sikátor végén, ahol Rani teste holtan feküdt a lábuk

előtt.

– Rikki – mormolta Szelené –, bocsáss meg! Bocsáss meg!

– Mama! – hüppögte a lány.

Ez volt minden, amit mondtak. A szakadék még mindig ott volt közöttük, túlságosan nagy

fájdalom és távolság választotta el őket. És mi haszna lenne, ha most megmondaná az igazat?

– tűnődött Szelené, miközben lánya haját simogatta. Nem tudja megmondani neki, egyszerűen

képtelen rá…

– Gyere el velem az esti vizitre, Rikki – vetette fel Szelené, és félresimította lánya haját az

arcából. – Segíthetnél a betegek körül.

Ulrika egy pillanatig az anyjára meredt, szinte meglepetten, azután egészen más, sötét,

sértett kifejezés ült ki az arcára. Felállt, és visszahátrált az ablakhoz.

– Inkább… inkább nem, anyám. Álmos vagyok.

Szelené a lányára nézett. Mit rontottam el? – töprengett A meghitt pillanat, a közös gyász,

az eggyéolvadás ellobbant, mint a gyertyaláng.

– Semmi baj – felelte, és az ajtóhoz indult. – Többé ne osonj le a könyvtárhoz, Ulrika! A

kikötő nagyon veszélyes hely lányok számára. Megértetted?

– Igen, anyám.

– Holnap odamegyünk együtt, jó? Megkérjük a könyvtárost, hogy keresse ki nekünk a

Rajna vidékéről szóló legjobb könyvet. Szeretnéd?

– Igen – válaszolta Ulrika, és az ablak felé fordult.

190

Negyvennyolc

Szelené belenézett a vörösborral teli serlegbe, és szomorúság öntötte el szívét. Mennyire

élvezte volna Rani ezt az életet! Mennyire másként alakultak volna a dolgok, ha nem hal meg!

Rani minden vágya az volt, hogy eljusson ide. Talán vásárolt volna egy házat Alexandriában

hármuk számára, és mindannyian bejárhattak volna az Akadémiára, hogy tanuljanak az ottani

híres orvosoktól. És akkor neki is lett volna pénze, és tovább kutathatott volna valaki után, aki

esetleg tud valamit a családjáról. De pénz és otthon nélkül nem maradt más választása, mint

hogy a templomhoz forduljon segítségért.

– Hat új tag! – örvendezett Mercia anya, miközben újra töltött a borból. – Gondolj csak

bele, Peregrina! Még sohasem volt ennyi tagunk a templom fennállása óta. És mindezt neked

köszönhetjük!

Szelené néha már közel állt ahhoz, hogy kiöntse a szívét Mercia anyának, és a segítségét

kérje, de az alma mater a világi dolgokban igen járatlan volt. Fiatal lányként került a

templomba csaknem hatvan évvel ezelőtt, és azóta egyszer sem lépett ki a falai közül. A

világról csak az időnként betévedő látogatóktól kapott hírt. Mercia anya Ízisz főpapnője volt;

gondolatai misztikus dolgok körül forogtak. Biztos, hogy nem tud segíteni a kutatásban, és ő

nem akarta megoldhatatlan gondjaival terhelni.

Andreászról sem tett neki említést. Miután hiába érdeklődött az Akadémián, csak fejrázást

vagy téves hírt („Ó, igen, Andreász! Az az alacsony férfi Galliából”) kapott válaszul, Szelené

visszahúzódott szomorúságának páncéljába. Képtelen lett volna elviselni, hogy ilyen röviddel

Rani elvesztése után megint elveszítse őt is, amikor pedig annyira remélte, hogy itt

megtalálja. Így hát ezt az álmát elrejtette lelke legmélyebb zugába. Egyelőre az Istennőt

szolgálta, hasznosította mindazt a tudást és jártasságot, amelyet utazásai során összegyűjtött.

– Sok fiatal nő szívesen csatlakozna Ízisz rendjéhez – folytatta Mercia –, de nagy részük

visszariad a gondolattól, hogy élete hátralévő részében csak tömjént égessen, vagy szent

szövegeket másoljon. Most azonban igazán hasznos és nemes elfoglaltságot tudunk ajánlani

nekik: a betegek gondozását. Ez feléleszti a nők szívében lakozó természetes gyógyítási

vágyat. Most már ott tartunk, hogy van, akit vissza kell utasítanunk. – Mercia mosolyogva

tette hozzá: – És milyen kiváló tanár vagy, Peregrina!

– Az érdem nem csupán az enyém, anyám. Nagyszerűek a tanítványaim. Nagyon kell

figyelnem, hogy buzgalmukat a helyes irányba tereljem. Ezért az első szabály, amelyre

mindig megtanítom őket: a legfontosabb, hogy ne okozzatok kárt!

– Milyen érdekes – mondta Mercia anya. – Régi barátom, Andreász is mindig ezt szokta…

– Andreász! Ismersz egy Andreász nevű férfit?

– Igen. Évtizedekkel ezelőtt ismertem meg, amikor még az Orvosi Akadémián tanult.

Ritkán látjuk egymást, mert sokat utazik. De valahányszor Alexandriába jön…

– Mercia anya – szakította félbe Szelené, és borosserlegét letette az asztalra –, én is

ismertem egy orvost, akit Andreásznak hívtak. Sok éve, Antiochiában.

– Micsoda véletlen! Épp a minap jegyezte meg, hogy emlékezteted egy antiochiai

ismerősére.

Szelenének szinte megállt a szívverése.

– Itt volt? A templomban? És látott engem?

Mercia anya kíváncsian nézett rá.

– Ugyanaz a férfi lenne?

191

– Hol van most? Tudnom kell!

– Valahányszor Alexandriába jön, az Orvosi Akadémián vesz ki egy szobát. De nem

hiszem, hogy még ott lenne. Most indulhat a hajója Britanniába.

– Bocsáss meg, anyám! – mondta Szelené, miközben az ajtóhoz futott. – Ez élet-halál

kérdése.

– Peregrina, várj!

De Szelené már eltűnt az ajtó mögött.

★

Alexandria széles útjai estére megteltek járókelőkkel. Egyesek színházba vagy múzeumba

igyekeztek, mások levegőztek, a város híres parkjaiban és szökőkútjai körül sétálva múlatták

az időt a forró éjszakában. Csak néhányan fordították fejüket a mellettük elszaladó fiatal nő

után, aki a szent nővérek fehér köpönyegét és fejfedőjét viselte. Saruja zakatoló szívének

ritmusában csattogott a sima kövön. Andreász… Andreász…

Az Orvosi Akadémia a tengerparti út mellett állt, és az öböl széles ívére nézett, amelynek

végében ott magasodott a Fárosz, a nagy világítótorony, a világ hét csodájának egyike. Az

iskola hatalmas épületét fehér márvány és alabástrom borította, az oszlopsorok ragyogtak a

fáklyafényben.

Szelené átvágott a széles gyepen, fehér tunikába és tógába öltözött orvostanhallgatók

csoportjai mellett rohant el, végtelennek tűnő lépcsősorokon rohant fel. Amikor a hatalmas

kettős ajtóhoz ért, amely mellett a gyógyítás isteneinek szobrai sorakoztak, megállt, hogy

összeszedje magát.

Ahhoz képest, hogy az Akadémia milyen sok épületből és udvarból állt, milyen sok

tanárnak, diáknak és betegnek adott otthont, nagyon csendesnek tűnt. Amikor Szelené

belépett az üresen kongó rotundába, úgy érezte, mintha templomban lenne. És bizonyos

mértékig ott is volt, hiszen istenek lakoztak itt: Aszklépiosz, a gyógyítás görög istene, két

lányával, Panakeiával és Hügieiával, a növényi eredetű gyógyszerek, illetve az egészség

istennőivel; Thot, az ősi egyiptomi gyógyító isten, és még az öreg Hippokratész is ott állt az

egyik mélyedésben, lábánál örökmécsessel.

Szelené a padlót söprő férfihoz lépett. Megkérdezte, hol laknak az ideiglenesen megszálló

látogatók, mire a férfi az Akadémia tömbjének külső végén emelkedő épületekre mutatott.

Szelené megint futásnak eredt, nem tudta türtőztetni magát.

A szíve majd kiugrott a helyéből. Andreász, fohászkodott magában, légy itt! Kérlek, légy

itt…

A gondnok, egy kedves öreg görög rámosolygott a levegő után kapkodó fiatal nőre.

– Ó, igen, Andreász. A vendégszállóban van. A barátod, ugye?

– Kérlek, vezess hozzá!

Átmentek egy kerten, végig egy kanyargós ösvényen, majd fel egy lépcsőn. A férfi

egyfolytában beszélt, de Szelené képtelen volt odafigyelni. A kezét tördelte, szíve a torkában

dobogott.

Végre egy folyosóra értek, ahol Szelené tompa hangokat hallott a csukott ajtók mögül:

férfihangokat, zenét és nevetést.

– Itt szállnak meg a látogatóba jött tanárok – mondta a görög. – Meg a régebbi

növendékek, akik vissza-visszajárnak. Ezenkívül néhány gazdag beteg, aki titokban akarja

tartani, hogy kezelik. Tavasszal például a kormányzó felesége lakott itt, amíg fel nem épült

egy különleges műtétből, amelyet…

– Melyik Andreász szobája? – kérdezte az izgalomtól reszketve Szelené.

– Ez az – jelentette ki a gondnok, és megállt egy csukott ajtó előtt.

192

Kopogott. Nem jött válasz.

Újra kopogott.

Az ajtó mögött teljes volt a némaság.

– Talán alszik – mondta Szelené.

A férfi furcsa pillantást vetett rá, azután benyitott.

A szobát üresen találták.

– Elment – állapította meg a gondnok.

Szelené gyorsan belépett a szobába, amelyben egy ágy, egy láda, egy asztal és egy szék

állt. Mind üres volt.

– Andreászt keresed?

Szelené megfordult. Egy férfi támaszkodott az ajtókeretnek, vizes haját törölgette.

– Tudod, hol van? – kérdezte Szelené.

– Pár órája ment el. Azt mondta, el kell érnie egy hajót.

– Melyik hajót?

A férfi tetőtől talpig végigmérte Szelenét, és összenézett a gondnokkal.

– Csak annyit mondott, hogy Britanniába megy. Nem tudom, melyik hajóval.

Miközben Szelené végigfutott a folyosón, a két férfi valami megjegyzést tett. Nevetésük

visszhangzott a forró éjszakában.

★

Szelené utoljára három és fél éve járt a kikötőben, amikor Ulrikával a batyuikat szorongatva

kiléptek a partra. A kikötő akkor is, most is zavarba hozta, de nem hagyta magát

megfélemlíteni a tömegtől, az árbocok erdejétől és az utána kiabáló tengerészektől és

rakodómunkásoktól.

Szelené dokkról dokkra járva kérdezősködött. Fedélzetmesterekkel akadt össze, akik nem

tudtak görögül, mogorva kapitányokkal, buzgólkodó hajózási ügynökökkel. Emberek lógtak

fenn a kötélzetén vagy a hajók oldalán, javították, festették, amit kellett. Sok helyen árut

rakodtak. Óriási vitorlákat feszítettek ki, hogy megjavítsák őket, állatok szorongtak

ketrecekben, elégedetlen utasok vitatkoztak a jegyárusokkal. Szelené mindenkit megállított,

akit csak tudott, és érdeklődött, hogy melyik hajó indul Britanniába.

A legkülönfélébb válaszokat kapta: hogy az ott, a kikötő végén éppen indulni készül, hogy

épp most késte le a szóban forgó hajót, és hogy hetekig egy sem indul. A sok hamis nyom és

téves tájékoztatás végül elvette az utolsó csepp reményét is, kétségbeesés fogta el.

Andreász tehát már elhajózott – elkerülték egymást…

★

Amikor Szelené átvágott a templom udvarán, egy növendék szaladt oda hozzá.

– Mercia anya azonnal látni akar, Peregrina nővér – mondta. – Mindenkit kiküldött a

városba, hogy keressenek meg.

Szelené Mercia szobája felé nézett. Egyetlen szó nélkül rohant el tőle. Kimerült volt,

kétségbeesett, de tudta, hogy magyarázattal tartozik, és bocsánatot kell kérnie.

Nehéz szívvel követte a növendéket az oszlopcsarnokba, és közben arra gondolt: most mit

tegyek?

193

Csak perceken múlt, hogy nem találkozott Andreásszal. Azt már tudta, hogy életben van,

és még mindig szeret a tengeren utazgatni. Mitévő legyen? Induljon el a következő hajóval

Britanniába?

A növendék kinyitotta az ajtót Szelené előtt, majd tapintatosan magára hagyta a

főgyógyászt Mercia anyával és a látogatóval.

Szelené hirtelen megállt, és a szoba túlsó sarkába meredt.

– Ó! – mondta Mercia anya, amint felemelkedett székéről. – Megérkezett Peregrina nővér.

Andreász megfordult.

194

Negyvenkilenc

Szelené hirtelen úgy érezte, nem Alexandriában van, harminchárom éves nőként, hanem újra

Antiochiában tizenhat évesen, első felnőttruhájában. A házuk tetején beszélget Andreásszal;

háttérben a nyári csillagok. A férfi a kezébe fogja az arcát, és csendesen, szenvedéllyel teli

hangon azt mondja: „Ha másokat meg tudsz gyógyítani, Szelené, magadat is meg tudod.”

– Megpróbáltalak visszatartani, Peregrina – mondta Mercia. – Tudtam, ha küldöncöt

indítok, az gyorsabb lesz nálad, és valószínűleg megtalálja Andreászt. És látod – mosolygott –

, igazam lett.

– Andreász… – suttogta Szelené.

A férfi hitetlenkedve nézett rá.

– Szelené! – mondta.

Ó, Andreász… Szelenének sírhatnékja támadt. Mennyi év telt el azóta, mekkora utat

bejártam! Mennyi mindent láttam és tanultam. Hányféle nevem volt: Fortuna, Umma,

Peregrina. De még most is Szelené vagyok, az a régi lány!

Legszívesebben odarohant volna Andreászhoz, azt akarta, hogy a férfi kapja a karjába,

ölelje magához. Ám a férfi csak állt a szoba túlsó végében, és döbbenten nézett rá.

– Az egyik kikötői kocsmában voltam – mondta, és hangja még mindig hitetlenkedve

csengett. – A hajó kapitányával üldögéltem, amikor Ízisz templomának küldötte belépett. El

sem tudtam képzelni, miféle sürgős dolog miatt kellene idejönnöm, de mivel Mercia anya

hívott, nem utasíthattam vissza. Amikor ideérkeztem, Peregrina nővérről mesélt, aki azt

mondta, ismer engem.

Andreász elhallgatott. Azután ismét Szelenére meredt, mintha nem akarna hinni a

szemének.

– Szelené… Mennyi év eltelt azóta!

Andreász negyvenhét évesen még vonzóbbnak tűnt. Haja ugyan megőszült, de a szakálla

még mindig sötétbarna, a tekintete lágyabb, a szája nem olyan szigorú.

– Sokat gondoltam rád – mondta Szelené.

– Én is terád.

Újra elhallgattak, nem tudtak betelni egymás látványával. Mercia anya lassan megértette,

mi történhetett, és eltűnődött az Istennő kifürkészhetetlen útjain.

– Most magatokra hagylak titeket – mondta. – Bizonyára sok mesélnivalótok van

egymásnak.

– Amikor a minap megláttalak a kórteremben – szólalt meg Andreász, miután Mercia

távozott –, azt hittem, te vagy az. De aztán az anya mondta, hogy Peregrina nővérnek hívnak.

– Sok nevem volt már – sóhajtott Szelené. – Öt évvel ezelőtt elmentem Antiochiába,

Andreász. De a villád nincs többé.

– Úgy hallottam, leégett.

– Elmentél Antiochiából.

– Akárcsak te.

Andreász tekintete fogva tartotta Szelené tekintetét.

– Olyan sokszor láttalak az emlékeimben, az álmaimban, most alig tudom elhinni, hogy itt

vagy. Mercia anya mesélt nekem az itteni munkádról. Elmondta, hogyan jöttél ide, és hogy itt

élsz a lányoddal. Milyen különös az élet, hogy így hozott össze bennünket újra…

195

Szelené szinte elveszett Andreász pillantásának a tüzében. Tizenhét éven keresztül

álmodott erről a pillanatról, oly sokszor lejátszotta már a képzeletében, hogy néha úgy tűnt,

mintha valóban megtörtént volna. Most azonban, amikor valóban látta őt, hallotta a hangját,

és tudta, hogy ez most a valóság, és nem álom, hirtelen nem találta a szavakat.

– Tanár lettél, Andreász? – kérdezte. – A tankönyv, amelyet meg akartál írni…

A férfi arca elfelhősödött.

– Azóta a tengereket és az óceánokat járom – válaszolta keserűen. – Még nem fejeztem be

a könyvet.

– És most?

– Most Claudius császár szolgálatában állok.

Szelené valami furcsát érzett a levegőben. Valami idegen erő munkált a szobában. Valami

nem volt rendben. Szédült.

Andreász! – akarta mondani. Az istenek végre összehoztak bennünket. Most elkezdhetnénk

a munkánkat! De maga sem értette, miért, nem tudta kimondani e szavakat.

Andreász! – kiáltotta a képzeletében. Miért nem találtál meg? Miért nem jöttél utánam a

palmyrai úton?

Hamarosan ráébredt: nem is akarja tudni a választ.

Villámcsapásként érte az igazság hirtelen felismerése: Andreász nem kereste őt.

Két hétig voltunk a palmyrai úton, gondolta most sértetten és dühösen. És három napon

keresztül üldögéltem az út mellett a haldokló anyámmal. Eljöhettél volna, Andreász. El kellett

volna jönnöd. De nem jöttél.

Elfordította a tekintetét.

– Miért mégy Britanniába? – kérdezte elhaló hangon.

– Claudius hívat. Britanniában van, és az éghajlat nem megfelelő a számára. Betegeskedik

– felelte Andreász. A hangja határozottan csengett, de a szíve zokogott. Nem ezeket a

szavakat akarta mondani, de tizenhét évvel ezelőtti fájdalmának, dühének és keserűségének

emléke megbénította. Szelené a tankönyv iránt érdeklődött. Azt kellett volna válaszolnia,

hogy az meghalt az álommal együtt; hogy ostobaság volt azt hinnie, újrakezdheti az életét, és

múltbeli bűneiért nem kell tovább bűnhődnie.

Most minden egészen más volt; a szerelem, amelyet valaha egymás iránt éreztek, meghalt

akkor.

Szelené ölte meg a szerelmet, amikor azt az üzenetet hagyta, amelyet Zoé adott át neki,

hogy valaki máshoz készül feleségül menni, egy Tyrében élő férfihoz.

Ahogy ott állt, nézte Szelenét, és elfojtotta magában a vágyat, hogy magához ölelje,

Andreász visszaemlékezett rá, hogy nem hitt Zoénak. Másnap reggel elment Mera házához,

de üresen találta. Biztosan korán elindultak a hegyekbe, gondolta. Két nap múlva

visszajönnek. Látta magát, ahogy újra és újra visszajár a szegénynegyedben álló kis házhoz,

összezavarodva, hitetlenkedve, ostobán reménykedve, várva, míg végül hetek, hónapok múlva

ráébredt, hogy a hír igaz volt, hogy életében másodszor is elvakította a szerelem, és Szelené,

akárcsak Hesztia, elhagyta őt.

És ha maradt is Andreászban egy csepp kétely, ha a Kínába vezető hosszú és magányos

utazása során mindvégig arra vágyott is, hogy kiderüljön, Zoé hazudott, ez a remény most

porrá zúzódott, amikor Mercia anyától megtudta, hogy Szelenének gyermeke van. Tehát Zoé

végül is igazat mondott.

Szelené lenézett a kezére. Úgy viselkednek, mint két idegen. Hová tűnt az álom? Az álom,

hogy együtt dolgoznak, tanítanak, gyógyítanak. Legszívesebben megsiratta volna a szörnyű

veszteséget, az elveszett álmot, azt a fiút, aki elvitorlázott a borostyángyűjtő hajóval, és

hagyta, hogy megöljék a lelkét.

– Miért jöttél Alexandriába? – kérdezte Andreász kimért hangon.

196

Szelené felnézett, és sötét, haragos tekintetet látott. Azért, hogy megtaláljalak, akarta

mondani.

– Azért, hogy a családom után kutassak – mondta ehelyett. – Azt mondták, a szüleim innen

jöttek.

– A szüleid?

– Mera nem az igazi anyám volt.

Andreász zavartnak tűnt. Szelenének eszébe jutott, hogy származását a palmyrai úton

kezdte kutatni, amiről a férfi semmit sem tudhat. Az elmúlt évek során fogalma sem lehetet

róla, milyen felbecsülhetetlen értékű számára az elefántcsonl rózsa.

– Vajon… – kezdte, és hirtelen félelem fogta el. Lehet, hogy eladta? Elveszítette? Lehet,

hogy a származása és a sorsa titkát nyitó egyetlen kulcs örökre oda van? – Az elefántcsont

rózsa, amelyet Daphné ligetében neked adtam, megvan még?

Andreász arcán új kifejezés suhant át, túl gyorsan ahhoz, hogy Szelené felfoghassa: a

csalódásé. Azt remélte, hogy Szelené valami mást fog mondani.

– Megvan – felelte.

Átvágott a szobán, bőrből készült utazótáskáját feltette az asztalra, belenyúlt, majd

megfordult, és kinyújtotta a kezét.

Szelené rámeredt. Az apró, fehér, tökéletes rózsa ott feküdt Andreász napbarnított, cserzett

tenyerében. Én fekszem ott, gondolta Szelené, ahogy elindult felé. De ő nem tudja… Itt van.

Végre itt van. Itt a válasz a származásomra és a sorsomra…

Egyszerre félelem fogta el.

Kopogtattak az ajtón, Mercia anya lépett be.

– Nem zavarok? – kérdezte. Azután észrevette, hogy Andreász valamit Peregrina nővér

felé nyújt, aki mintha habozna, hogy átvegye-e. Az alma matert meglepte a férfi feldúlt

arckifejezése; és amikor Peregrinára nézett, látta, milyen mereven áll, mint aki nagy

önuralmat erőltet magára.

Milyen különös, gondolta Mercia. Néhány perccel ezelőtt, amikor először pillantottak

egymásra, megesküdtem volna, hogy szerelmesek.

– Mi az, Peregrina? – kérdezte.

– Valami, amit anyámtól kaptam, amikor tizenhat éves lettem. De aztán Andreásznak

adtam. – Szelené óvatosan felemelte a rózsát. – Az anyám – folytatta titokzatos hangon –,

illetve az az asszony, aki felnevelt, azt mondta, hogy származásom kulcsa ebben a rózsában

van.

– Benne? – kérdezte Mercia meglepetten.

Szelené bólintott.

– Nem nyitod ki?

Szelené habozott. Mit talál majd benne? Mi lesz, ha ennyi év után végül kiderül, hogy a

rózsában mégsem található meg a válasz? Hogy az egyszerű és csodákban hívő Mera csupán

valóságnak hitte egy haldokló férfi képzelgéseit?

Megpróbálta kinyitni, de a kerámiapecsét nem engedett.

– Add ide! – kérte Andreász.

Erős ujjaival eltörte a pecsétet, és a rózsa tartalmát Szelené tenyerére borította: egy darabka

gyolcs, egy hajfürt és egy aranygyűrű. Mercia anya megérezte a tárgyak rendkívüli

fontosságát, ösztönösen keresztet vetett.

Miután a többi tárgyat óvatosan az asztalra helyezte, Szelené a fény felé fordította a gyűrűt.

– Valami írást látok rajta, de nem tudom elolvasni. Latin betűk.

Mercia anya megnézte, és látta, hogy egy aranyérmét foglaltak a gyűrűbe, amelyen egy

férfi arcéle látható, a szélén pedig latin szavak futnak körbe.

Andreász megvizsgálta a gyűrűt, és felvonta a szemöldökét. A férfi arcélét ezek a szavak

fogták körbe: CAESAR * PERPETUO * DICT.

197

– Ez mit jelent? – Kérdezte Szelené.

– Ez egy régi érme – felelte Andreász. – Sok évvel ezelőtt verték, amikor Julius Caesar

örökös diktátornak kiáltotta ki magát. Ő volt az első római, aki a képmását érmére nyomatta.

– Ez ő? – kérdezte Szelené, amint visszavette a gyűrűt. – Julius Caesar?

– Igen. És az írás azt jelenti: Caesar, örökös diktátor. Az érmét ennek a mintegy hetven

évvel ezelőtti eseménynek az emlékére verték.

– Mi ennek a jelentősége? – kérdezte Szelené, és felnézett Andreászra. – Miért mondta az

apám, hogy ebben rejlik a sorsom? Miért mondta, hogy az istenektől származom?

Mercia anya döbbenten suttogta:

– Ezt mondta az apád?

– Mikor születtél? – kérdezte Andreász.

– Harminchárom évvel ezelőtt. Ha tudod, mi ez az egész, Andreász, akkor mondd el

nekem!

– Harminchárom éve – kezdte Andreász halkan – halt meg Augustus császár. Tiberius

lépett az örökébe, de az átmenet nem volt sima. Összeesküvések próbálták megakadályozni

Tiberius trónra kerülését. Voltak, akik a Julius Caesar alatti köztársaságot akarták

visszaállítani. Voltak, akik szerint Róma diktátori címe csakis az alapító, Julius Caesar

leszármazottait illeti. Augustus végül is csak Caesar unokaöccse volt. Augustus halála után

meglehetős zűrzavar uralkodott, amíg Tiberius végleg meg nem erősítette a hatalmát.

– De mi köze lehet mindennek hozzám?

– Egyesek útban voltak Tiberiusnak. Mindenkit, aki veszélyt jelenthetett a számára, vagy

valamilyen módon arra hivatkozhatott, hogy Julius Caesar leszármazottja, eltétetett láb alól.

Szelené mély lélegzetet vett.

– Azt mondod… az apám?

– Bár nem értem, hogyan – ráncolta Andreász a homlokát. – Közismert, hogy Julius Caesar

gyermektelenül halt meg. – Mercia anyához fordult, és látta, hogy az különös tekintettel

mered Szelenére.

– Azt hiszem – mondta hirtelen a papnő –, tudom a feleletet. Gyertek velem!

Mercia egy sötét folyosón vezette végig őket, boltíveken haladtak keresztül, és a

templomnak olyan részéhez értek, amelyben Szelené azelőtt sohasem járt. A falakat ősi

isteneket ábrázoló festmények fedték, állatfejű emberek alakjai derengtek a félhomályban,

hieroglifák oszlopai sorakoztak egymás mellett. A falakon kiütött a penész, itt-ott lehullott a

vakolat, a levegő áporodott volt. Szelené rádöbbent, hogy a templom legrégebbi részében

járnak. E falakat évszázadokkal, talán évezredekkel ezelőtt emelték; már álltak, amikor Nagy

Sándor új városául választotta e földet. Ez volt a templom legszentebb része.

Mercia Szelenét egy tömjénfüstben úszó terembe vezette, ahol egy kortól hajlott hátú, idős

papnő gondozta a szent tüzeket. Miután Mercia elbocsátotta a papnőt, Szelenét a szobát uraló

szobor elé húzta.

A szobor a régi falakhoz képest meglehetősen új volt, és nyilvánvalóan nemrég

helyezhették el itt. Mercia anya a talapzatra mutatott, amelybe görög betűkkel vésve ez állt:

THEA NEOTERA.

– Új Istennő… – mormolta Szelené, majd felnézett a szobor arcára, és megdermedt.

Mintha saját magát látta volna.

– Ő Kleopátra – mondta Mercia anya áhítatos hangon. – Egyiptom utolsó királynője, Ízisz

utolsó megtestesülése. Most már tudom, miért éreztem többször is, hogy ismerlek

valahonnan, Peregrina. Látod, mennyire hasonlítasz rá? Azt mondják, rendkívüli volt a

megjelenése: szokatlanul fehér volt a bőre, a haja pedig éjfekete. Akárcsak a tiéd, Peregrina.

Szelenét teljesen lenyűgözte a látvány, szemét nem tudta levenni a fehér arcról, úgy állt ott,

mintha őt magát is márványba faragták volna.

Mercia anya Andreászhoz fordult, aki követte őket, és most mögöttük állt az árnyékban.

198

– Azt mondtad, Andreász, hogy Julius Caesar gyermektelenül halt meg. Ez nem igaz.

Egyiptomi feleségétől, Kleopátrától volt egy fia, Caesarion herceg.

– De a fiút megölték – mondta Andreász, és hangja visszhangzott a teremben. – Amikor

Antonius és Kleopátra önkezével véget vetett életének, Augustus parancsot adott két

gyermekük és Caesarion kivégzésére.

Mercia anya Andreászra nézett, bölcs tekintete többet árult el annál, mint ami szavakkal

kifejezhető.

– Akkoriban kislány voltam – mondta –, és emlékszem, amikor jöttek a rómaiak.

Emlékszem, amikor utolsó királynőnket sírba tették. Emlékszem, hogy a gyermekeit

lemészárolták. De mindenféle szóbeszédet lehetett hallani, Andreász. Történeteket arról, hogy

Caesarion helyett egy rabszolgát öltek meg, hogy összeesküvők egy csoportja, amely még

mindig hűséges volt Julius Caesarhoz, megmentette a herceget, és rejtegeti valahol, mert fel

akarják készíteni arra a napra, amikor majd átveheti jogos örökségét Rómában. Augustus

azért adott parancsot a megölésére, mert Caesarion nagyobb joggal követelhette volna

magának a császári méltóságot. De a herceg megmenekült.

– Gondolom – lépett Andreász a fénykörbe –, Tiberius ezt megtudta valahogy. Kémei és

ügynökei tudomást szerezhettek arról, hogy Caesarion herceg él. Valószínűleg katonákat

küldött ellene. És amikor azok Alexandriába értek, Caesarion és a felesége menekülni

kényszerült. De a katonák utolérték őket Palmyrában…

Szelené döbbenten nézte a gyönyörű istennőt.

– Lehetséges? – suttogta. – Ez a nő volna a nagyanyám?

– A teljes neve – mondta Mercia anya – Kleopátra Szelené, a bátyját pedig Ptolemaiosz

Héliosznak hívták.

A helyiség levegője hirtelen szinte elviselhetetlennek tűnt. A mécsesekből áradó füst

Szelené feje körül kavargott, a tömjén mindent betöltő illata ránehezedett. Nem kapott

levegőt. Fulladozott. Megtántorodott. Aztán egy erős kart érzett a derekán, és

nekitámaszkodott Andreásznak.

Amikor visszaértek Mercia anya szobájába, Szelené megrázta a fejét.

– Nem tudom elhinni – mormolta.

– Ott a gyűrű bizonyságul – mondta az alma mater –, meg a neved. És a meglepő

hasonlatosság.

– A javasasszony – mondta Szelené tompa hangon –, aki a világra segített, elmesélte, hogy

az édesanyám a születésem után a fülembe suttogta a léleknevemet. Milyen nevet súghatott,

Mercia anya?

Az alma mater nem felelt.

– Kleopátra Szelené lennék? És a bátyám Ptolemaiosz Héliosz? – Szelené most Andreászra

nézett. – De a katonák miért csak az apámat ölték meg, és miért vitték el az anyámat és a

bátyámat élve? A bátyám nem jelentett veszélyt Tiberius számára?

– Nem tudom, miért nem ölték meg őket – mondta Andreász. – Feltétlenül veszélyt

jelentettek a számára.

Szelené szeme elkerekedett.

– Akkor… akkor én is? – suttogta. – Most én is veszélyt jelentek Róma uralkodócsaládja

számára?

Ültek, és hallgatták a nyári éjszaka puha lélegzését. A templom falain túl Alexandria aludt;

a Földközi-tenger sós csókja megborzolta a pálmafákat és a holdfényben úszó vizet.

– Anyám tehát erre gondolt – mondta végül Szelené. – Amikor ott haldokolt Palmyrán túl,

a sivatagban, azt mondta nekem, hogy Ízisz az én istenem. Hogy Ízisz gondot visel rám.

– Ízisz a nagyanyád, Szelené – jelentette ki Mercia anya. – Kleopátrát milliók istenítették.

A nagyapád, Julius Caesar pedig Venus leszármazottja. A két istennő vigyáz rád, Szelené.

Királyi és isteni vér folyik az ereidben.

199

★

Az udvaron álltak a fülledt nyári éjszakában. Közeledett a hajnal; a Vénusz, a fényes

Esthajnalcsillag hamarosan a pálmafák fölé emelkedik.

Szelené még nem tért magához. Az egész világ megváltozott körülötte.

És Andreász…

– Most mit fogsz tenni? – kérdezte a férfi nyugodt hangon.

– Nem tudom. Azt hittem… egészen mást hittem. Sokféleképp elképzeltem már ezt a

pillanatot, de nem így.

Andreász szorosan Szelené mellett állt: lehelete melegítette az arcát. De nem érintette meg

őt, nem nyúlt felé, bár szeretett volna. Csak egy szavadba kerül, Szelené – könyörgött

Andreász a szívében, és megtagadom a császár parancsát, veled maradok. Keresünk

magunknak egy rejtekhelyet, valahol a Nílusnál, ahol senki sem találhat meg bennünket, és

szerelemben, békében élhetünk. Elfeledem a múltat, a fájdalmat, tizenhét év keserűségét. Csak

egy szavadba kerül, Szelené…

Szelené érezte Andreász közelségét. Tudta, hogy csak egy kicsit kellene megmozdulnia, és

érintkezne a testük. Kérj meg rá, hogy veled menjek, Andreász, gondolta. Csak egy szavadba

kerül, és elhagyom Alexandriát, az isteneket, a sorsomat, és követlek téged.

– Különleges tehetség lakozik benned, Szelené – folytatta Andreász. – Csak elvesztegeted

ebben az orvosokkal teli városban. Fontosabb dolgokra születtél. A templom kórterme most

már nélküled is megvan; akiket tanítottál, a helyedre állhatnak. – Lágyan, mégis

szenvedélyesen beszélt. Tekintetével fogva tartotta Szelenét, mintha csak a karjával szorította

volna. – Évekkel ezelőtt arról álmodoztál, hogy tökélyre viszed a gyógyítás művészetét. A

jártasság és a tudás most már a birtokodban van. Páratlan vagy a magad nemében. Vidd el hát

a tudásodat oda, ahol a legnagyobb szükség van rá!

– És az hol van, Andreász? – kérdezte Szelené. – Hová menjek?

– Menj Rómába!

– Rómába?!

– Ott az embereknek nagy szükségük van a jártasságodra és a bölcsességedre, Szelené. Itt

Alexandriában csak olyan vagy, mint egy gyémánt ezernyi üveggyöngy között. De Rómának,

Szelené, Rómának valóban szüksége van rád.

Róma, gondolta Szelené kóválygó fejjel. Őseim városa; a város, amely nagyapámat

istenné tette. Lehet, hogy az anyám és a bátyám is ott van? Lehet, hogy visszavitték őket

Rómába? És lehetséges, hogy még ma is élnek?

– Mindig volt egy olyan érzésem, Andreász – mondta nyugodtan –, hogy a gyógyító

tudományom és a származásom valamilyen módon összekapcsolódik egymással. De nem

tudtam, hogyan. Lehet, hogy Rómában megtalálom a választ valamennyi kérdésemre?

– Lehet.

– És te, Andreász? – suttogta Szelené. – Miután megvizsgáltad a császárt, visszatérsz

Rómába?

– Igen, Szelené. Ott az otthonom. A barátaim is ott vannak. Amint Claudius megengedi,

visszatérek Rómába. És akkor megint találkozunk, te meg én…

200

Ötven

Szelené és Ulrika az egyik gabonaszállító hajón utazott, amely rendszeresen szelte át a

Földközi-tengert Egyiptom és Róma között. A hatalmas hajót Ízisznek hívták, széles orra

aranyozott hattyúfejben végződött. Ezer tonna gabonával és hatszáz utassal az utat az északi

szelekkel küszködve hét hét alatt tette meg.

Számos ok késleltette az indulásukat. Először is a kormányzó engedélye nélkül senki sem

hagyhatta el Alexandriát, ő pedig ellenőrző körútra ment, egészen a Nílus első vízeséséig, így

nem adhatott ki engedélyeket. Aztán meg ott volt a díj, amelyet Szelené felháborítóan soknak

talált: a férfiaknak tíz drachmát kellett fizetni, hogy elhagyhassák Egyiptomot, de Ulrikának

harmincat, Szelenének pedig százat. Ezzel a törvénnyel akarták visszatartani a nőket az

utazástól. Mercia anya kifizette a díjat a templom kincstárából. Azután találni kellett egy

hajót, vagyis be kellett járni a kikötőt, és mindegyik hajónál megérdeklődni, mi az úti céljuk,

és van-e még hely két utasnak. És végül ott voltak az előjelek.

Minden hajóskapitány babonás, de az Ízisz kapitánya valamennyin túltett. Az indulás

tervezett napján feláldozott egy bikát Poszeidónnak, de nem úgy sikerült, ahogy szerette

volna, ezért elhalasztotta az indulást. Másnap egy varjú repült a kötélzetre, és károgott. A

harmadik napon a hajóács jelentette, hogy fekete kecskékről álmodott. A negyedik napon

azért nem indultak el, mert augusztus huszonnegyedike volt, amely köztudottan baljóslatú

nap. Szelené és Ulrika Mercia anya kíséretében mindegyik napon kiment a kikötőbe.

Magukkal cipelték a batyuikat, és várták, hogy a hírnök bejelentse hajójuk indulását. És

minden egyes alkalommal vissza kellett ballagniuk a templomba, csalódottan és nyugtalanul.

Végül aztán elérkezett az a nap is, amikor a szél kedvező irányból fújt, és az előjelek sem

ígértek rosszat. Ulrika és Szelené a fedélzeten állva nézte, amint Alexandria lassan eltűnik a

láthatáron.

Éjszaka egy függöny mögött aludtak, amely a női utasokat elválasztotta a férfiaktól, és

értékes tárgyaikat maguk közé helyezve összebújtak a takaró alatt. Nappal a négyzet alakú

fővitorla árnyékában üldögéltek, itt étkeztek, javították a ruháikat, és beszélgettek a többi

utassal. Sohasem tétlenkedtek. Miután a hajón elterjedt a hír, hogy javasasszony van a

fedélzeten, Szelené nem győzött gyömbérgyökeret osztogatni tengeribetegség ellen, meg

gyógyírt a fogínyen ilyenkor elkerülhetetlenül megjelenő hólyagokra.

Ulrika azzal múlatta az időt, hogy figyelte a kormányost, amint nekifeszül a

kormányrúdnak, hallgatta a vitorlákat kezelő vagy a fenékvizet szivattyúzó tengerészek

beszélgetését, vagy társalgott a hajóáccsal, amíg az a tartalék evezőkön és kötélfogó szegeken

dolgozott. És amikor nem az önellátó kis városhoz hasonló úszó erődítmény csodáit figyelte,

órákat töltött a korlátnál, bámulta a Földközi-tenger hullámait, és arra gondolt, hogy az

édesapja évekkel ezelőtt ugyanezen a tengeren kelt át – rabszolgaként, láncra verten.

Sima és eseménytelen volt az út, ennek ellenére az utasok megkönnyebbülten ujjongtak,

amikor a távolban feltűnt Ostia kikötője. A hajóutaktól mindenki félt, és az Ízisz fedélzetén

sem lehetett olyan embert találni, akinek a nyakában ne lógott volna aranypénz. Az ősrégi

hagyomány révén az utasok biztosak lehettek benne, hogy ha a hajó netán elsüllyedne egy

viharban, a holttesteket feltétlenül eltemeti majd, aki rátalál.

Miközben az Ízisz a parthoz közeledett, Szelené a korlátnál állt, a szél az arcába fújt. Egy

újabb ország, gondolta. Új emberek, új szokások. Vajon mi vár rám Rómában? És itt vajon

milyen néven fognak ismerni?

201

Úgy érezte, hogy az utolsó kikötőbe érkezett, és vándorlása hamarosan véget ér. Az istenek

itt végre feltárják előttem a szándékukat. A származásom valahogy összekapcsolódik gyógyító

hivatásommal – de hogy milyen módon, azt még nem tudom.

Merára gondolt, az egyszerű, szerény asszonyra, aki lehúzta Julius Caesar gyűrűjét a

haldokló herceg ujjáról. Eszébe jutott az öreg Ignatius, aki harcba szállt a banditákkal, hogy

megvédje őt, és akinek csodás, áttetsző köve tüzet adott neki idegen földek hideg éjszakáin.

Azután Kazlah képe merült föl előtte, akinek kedvenc „orvossága” a borban oldott, porrá tört

smaragd és rubin volt, amely csak még betegebbé tette a betegeit. Vajon mit kezdett a Hekaté-

kúra titkával? – tűnődött Szelené. Végül fegyverként használta Lasha ellen? És ott volt

Fatma, a sivatagi vajákosasszony, aki megosztotta vele őseinek titkos tudását. És Rani, aki

szinte mindent feláldozott azért, hogy gyógyász lehessen – lemondott a házasságról,

megtagadta nőiségét, hogy a férfiak világában dolgozhasson.

A lányára gondolt, az őt Wulffal összekötő szerelem csodálatos gyümölcsére. Együtt

fogunk dolgozni Rómában, gondolta Szelené. Minden tudásomat átadom Ulrikának. Nem

szabad, hogy a sírba szálljon velem.

Végül Andreászhoz szálltak a gondolatai.

Úgy érezte, az iránta érzett szerelme nagyobb, mint a hatalmas mediterrán ég, és mélyebb,

mint a hajójuk alatt sötétlő víz. Valahogy elvesztette őt; valami miatt kihunyt az álmuk. De

talán Rómában, amikor visszatér Britanniából, ha az istenek is úgy akarják…

Talán az eddigi életem csak előjátéka volt ennek a pillanatnak, gondolta Szelené

izgatottan, ahogy a nyüzsgő kikötő egyre közelebb került. Az istenek felkészítettek, és most

eljött az én időm.

202

Ötvenegy

Kilenc hét telt el azóta, hogy a templom kapujában elbúcsúztak egymástól.

– Róma veszélyes város, Szelené – figyelmeztette Andreász. – Különösen egy egyedülálló

nő számára. Menj el Paulina házába! Régi barátom, segíteni fog neked.

Szelené többször is elképzelte Paulina házát; kicsiny, szerény épületnek látta, a nőt magát

pedig Mercia anyához hasonlónak, így azután az Esquilinus-dombon álló villa és gazdája

nagy meglepetést okozott neki.

Ez volt az első napjuk Rómában, csodálatos, kék-arany őszi nap, és Ulrikával egyenesen az

Esquilinus-dombra mentek. Paulina villája egyszerű, jellegtelen utcában állt, amelyet

egybefüggő falak szegélyeztek, itt-ott kapukkal, hogy a közemberek elől elrejtsék a gazdagok

mesés házait. Amikor bebocsátották őket az egyik kapun, egy szökőkutakkal, fákkal és

virágokkal teli paradicsomi kertben találták magukat. Szelenét és Ulrikát a ház átriumába

vezették, ahonnan jól látszott a belső kert, négy oldalán oszlopcsarnokkal, ahonnan szobák

nyíltak. Szelené még soha nem látott ilyen előkelő házat, és most megpróbálta elképzelni,

milyen lehet az a nő, aki ebben a házban él.

„Paulina özvegy – magyarázta Andreász. – A férje, Valerius nagyon jó barátom volt.

Egyedül él a házban, amelyet férje örökül hagyott rá. Magányos, biztosan örülni fog a

társaságotoknak.”

Zene és nevetés szűrődött ki a kertre nyíló egyik szobából, ahonnan egy asszony lépett ki.

Arisztokratikus eleganciával vonult át a kerten, és méltóságteljesen lépett be az átriumba.

Paulina Valeria középmagas, karcsú nő volt, szeme topázszínű, barna haja csigákba

rendezve tornyosult a fején. Bőre finom és halvány, mintha szándékosan kerülte volna a

napfényt; körülbelül negyvenéves lehetett, jóval fiatalabb annál, amire Szelené számított.

Paulina egyetlen pillantással felmérte Szelené egyszerű vászonruháját és saruját, amely az

egyiptomi parasztokéra emlékeztetett. Tekintete kicsivel tovább időzött Ulrikán – Szelenének

úgy tűnt, mintha némi rosszallás futna át az arcán –, majd megszólalt:

– Paulina Valeria vagyok, miért kerestek?

– A lányommal most érkeztünk Rómába – felelte Szelené görögül. – Andreásznak, az

orvosnak a barátja vagyok, ő ajánlotta, hogy jöjjek hozzád.

A topázszínű szem megrezdült.

– Értem. Legyetek üdvözölve Rómában! Most jártok itt először?

– Igen. Alexandriából jöttünk, és nem ismerjük a várost. Andreászon kívül senkit sem

ismerek itt.

– Igen, Andreász. Hogy van?

– Úton van Britanniába.

– Tudom. Három hónappal ezelőtt búcsúztam el tőle Ostia kikötőjében. Rendben indult el

Britanniába?

– Szép volt az idő, amikor tengerre szállt Alexandriában.

Paulina kicsit hallgatott, majd megkérdezte:

– Hol szálltatok meg?

Amikor Szelenétől megtudta, hogy a Forum melletti fogadóban töltötték az éjszakát, hűvös

mosollyal így szólt:

– Akkor gyertek át a házamba! A fogadók nagyon drágák és veszélyesek. Andreász barátai

az én barátaim is. Elküldetek a csomagjaitokért.

203

Hívott egy rabszolgát, hogy kísérje az új vendégeket a szobáikhoz, és mielőtt elhagyta

volna az átriumot, még hozzátette:

– Természetesen addig maradhattok, ameddig akartok. – Azután Ulrikára pillantva

megkérdezte: – Hány éves a lányod?

– Tizenhárom lesz márciusban.

– Ez a ház nagy – mondta Paulina némi gondolkodás után –, egy gyermek könnyen

eltévedhet benne. És hátul a kert meglehetősen messzire nyúlik. Kérlek, hívd fel rá a

figyelmét, hogy ne kóboroljon el, inkább maradjon a szobáitok közelében.

Miközben követték a rabszolgát a kerten keresztül, elhaladtak a szoba előtt is, ahonnan

zene szűrődött ki, és élénk beszélgetés: „El nem tudom képzelni, miért házasodott Amelia

rangon alul.” „Mert a férfi jóképű és gazdag.” Nevetés csattant fel, majd a beszélő folytatta:

„Gondoljatok bele, milyen családból származik! Hetedíziglen csupa sajtkészítő. Lehet, hogy

van pénzük – persze új pénz, nem régi –, de nincs nevük. Amelia igencsak lealacsonyította

magát. Köznevetség tárgya. Ó, már itt van Paulina! Kérdezzük meg, mi a véleménye szegény

Ameliáról.”

Amikor a ház asszonya belépett a szobába, a nevetés elhalt. Szelené suttogást hallott, és

szinte látta maga előtt a vendégeket, akik kíváncsi tekintettel méregetik őket, ahogy

elhaladnak a nyitott ajtó előtt.

Miközben Ulrika az édesanyja oldalán átment a kerten, nézelődött, és csodálkozott, hogyan

lehet mindez egyetlen személy tulajdona. Egyszer csak meglátott egy fiút; két-három évvel

lehetett idősebb nála, és a száraz leveleket gereblyézte a kerti ösvényen. Ulrika rámeredt. A

fiúnak szőke haja volt, kék szeme, és nagyon magasra nőtt. A fiú felnézett a munkájából,

visszabámult rá, és a gereblye megállt a kezében.

★

Szelené és Ulrika hamar berendezkedett Valerius házában, hiszen a hosszú évek utazásai

során hozzászoktak, hogy mindig új környezethez alkalmazkodjanak. Ulrika keveset beszélt,

amióta megérkeztek Ostiába – sőt valójában már attól az estétől fogva, amikor anyja

bejelentette, hogy elmennek Alexandriából. Most megmosta az arcát, felvette a hálóingét,

elmondta magában az imát, és szó nélkül lefeküdt a tiszta ágyra. A kertben látott fiúra

gondolt.

A szomszédos szobában Szelené nem tudott elaludni. Bár kimerült volt, gondolatai élénken

cikáztak a fejében. Ez lenne végre az otthona? Róma? Egyre biztosabb volt benne. Itt a

családja, a birodalom nagy hatalmú irányítói, vér szerinti rokonai, akikkel közösek az ősei. És

itt van Andreász otthona is, ahová a férfi egy napon majd visszatér. De mi mást tartogat még

Róma a számára? Orvosságosládikája az ágy lábánál állt készenlétben, a sok utazástól ütött-

kopottan, de dugig tele azokkal a gyógyító szerekkel, amelyeket ő maga gyűjtött a hosszú

évek során.

„Róma népének szüksége van rád – mondta Andreász. – Rómában megtalálod az életed

értelmét.”

Szelené végül Paulinára gondolt. Milyen kapcsolatban állhat Andreásszal?

Ahogy kerülgette az álom, Andreászt látta képzeletében; felébredt benne a régi fájdalom, a

régi vágy és mindenekfölött a szerelem.

204

Ötvenkettő

A Palatinus-domb lábánál álltak, és felnéztek a római arisztokrácia nagy házait és palotáit

jellemző teraszokra, oszlopcsarnokokra és cipruscsoportokra. Szelené megpróbálta még

egyszer tisztázni a bonyolult rokoni kapcsolatokat, hogy Ulrika jobban megértse.

– Itt él a családunk, Rikki – mondta büszkeséggel a hangjában. – A rokonaink. Ugyanaz a

vér folyik az ereinkben. Augustus, az első császár – ismételte el, amit Andreásztól hallott azon

az éjszakán Mercia anya szobájában – Julius Caesar unokaöccse volt. Octavia, a nővére,

Marcus Antoniushoz ment feleségül, és született egy lányuk, Antónia. Antóniának, miután

Drususszal összeházasodott, két fia született, Germanicus és Claudius. Most ez a Claudius

Róma császára. Bár távoli rokonunk, de mégiscsak az.

Nem sokkal később meglátogatták az isteni Julius Caesar szentélyét, egy szép, kör alakú

templomot.

– Látod, hogyan érez Róma a dédapád iránt? – magyarázta Szelené. – Az ő vérei

uralkodnak a birodalomban, Rikki. Akik most vannak hatalmon, a Julius-Claudius-ház tagjai,

azzal a hivatkozással kerültek hatalomra, hogy Julius véréből is van egy csepp az ereikben.

De a te véred, lányom, tiszta: te közvetlen leszármazottja vagy az isteni Juliusnak. A fia a

nagyapád.

Ulrika szótlanul hallgatta, komoly tekintettel nézte annak a férfinak az életnagyságúnál

nagyobb szobrát, akit megvetett, akit szégyellt dédapjának nevezni, aki először vonult be

Germániába, és rabszolgasorba döntötte édesapja népét.

Ez nem az én népem, és ez nem az én városom! Ulrika ösztönösen elfordult Julius Caesar

szobrától, észak felé nézett, és így is maradt, kitartóan, eltökélten.

Szelené először nehezen tájékozódott az elterpeszkedő városban, de miután mindennap

útnak indult, és addig járt, amíg a régi combsérülése sajogni nem kezdett, megjegyezte az

utcák elrendezését, a számtalan emlékmű helyét, s lassan kezdte kiismerni magát Rómában.

Az orvosságosládikáját mindenhova magával vitte, és gyakran megállt, hogy segítséget

nyújtson. Ahogy Andreász mondta, az embereknek betegség vagy sérülés esetén nem volt

hova fordulniuk. Kegyetlen hely, gondolta Szelené; az utcák veszélyesek, a levegőtlen és

elhanyagolt bérkaszárnyákba zsúfolt emberek olyanok, akár a vadak. Ahogy a napfényt sosem

látó szűk utcákat járta, egyre inkább felismerte, hogy két Róma van: a sötét és zsúfolt, ahol

munkanélküliek ezrei üldögélnek tétlenül a késő nyári forróságban, iszogatják az államtól

ingyen kapott sört, morognak, és semmi jót nem remélnek hátralévő rövid, nehéz életüktől;

meg egy másik a magas falak és bezárt kapuk mögött, a Paulinához hasonló gazdagok kertes

villáiban, ahol mintha egy másik bolygón élnének a kevesek, akik a világot irányítják, de nem

vegyülnek el benne.

Szelené rövid idő alatt megtanulta, hogy napnyugtakor haza kell sietnie. Amikor a nap

lebukóban volt, és a kerekes járművek is bejöhettek a városba, sötét, veszélyes alakok lepték

el az utcákat. Most már értette, miért védik az ablakokat vasrácsok, és az ajtókra miért

szerelnek éktelen nagy reteszeket. A római éjszaka a bűnözők világa.

Szelené még valamire rájött: ellentétben azzal, amit Andreász állított, Paulina sohasem volt

egyedül.

A villában állandóan látogatók és vendégek nyüzsögtek, zajos vacsorákat rendeztek,

filozófusok és költők jártak ide esténként, és egyszer vándorszínészek töltötték meg a kertet,

késő éjszakáig zene és taps hallatszott. Napnyugtakor Paulina rabszolgái körbejártak, hogy

205

meggyújtsák a fáklyákat és a lámpákat, hamarosan megérkeztek a vendégek a testőreikkel, és

a villa zengett a nevetéstől. Szelenét és Ulrikát sohasem hívták meg, de mindent hallottak

emeleti hálószobájukból. Szelené néha az erkélyen találta a lányát, amint térdelve leskelődik a

rácsok között.

Szelené ritkán találkozott a ház asszonyával; sokszor napok teltek el, mire újra

megpillantotta Paulinát, amint átvonul a belső kerten. Megérkezésük óta alig váltottak szót

egymással.

Szelené nem bánta, hogy kimarad a vidám összejövetelekből; megvolt a maga munkája.

Hajnalonként elhagyta a házat – Ulrika szívesebben maradt otthon –, és napnyugtakor tért

haza fáradtan, bicegve, orvosságosládikájában megfogyatkozott készlettel. Esténként kötszert

tekercselt, szikét élesített, a Forumon vásárolt gyógynövényeket válogatta. Azután

megfürdött, és korán aludni tért.

Készen állt, tudta, hogy sorsa itt vár rá, ebben a városban – valahol a következő sarkon, a

következő kanyarnál; és csak remélhette, hogy nem szalasztja el.

206

Ötvenhárom

Ulrika felkapta a fejét. Egy szőke fejet látott, amint lebukik az ablakból. Az a fiú már megint

leskelődik utána.

Félretette a könyvét, és lábujjhegyen átment a szobán.

A héten ötödször vette észre, hogy a fiú figyeli őt. Azon tűnődött, vajon ezenkívül

hányszor kémkedett még utána észrevétlenül. Néha, amikor átvágott a kerten, érezte, hogy a

fiú tekintete követi; és egyszer, amikor az édesanyjával az utcai kapuhoz mentek, Ulrika

megpillantotta a fiút a bokrok mögé rejtőzve.

A lány az ajtóhoz lopódzott és kinézett. A folyosó üres volt. Kinn a kertben az esti

vigasságra készülődve a rabszolgák a fáklyákat gyújtogatták. Ulrika a homlokát ráncolta.

Annyira elmerült a könyv olvasásában, hogy elvesztette az időérzékét. A nap már csaknem

lenyugodott, de az édesanyja még nem ért haza.

Kilépett a szobájából, és körülnézett. Szemben kinyílt egy ajtó, ketten léptek ki rajta,

Paulina vendégei, egy szenátor a feleségével. Ulrika jól megnézte őket. Akik ebben a házban

jártak, mind ragyogóan öltözködtek; a férfiak elegánsak voltak és jóképűek, a nők pedig

hajfürtből épült piramist hordtak a fejükön. Sajátos nyelven beszéltek – a görög tisztább

változatát; még a nevetésük is más, udvarias és visszafogott. Ulrikát elbűvölték Paulina

barátai, ugyanakkor gyűlölte is őket.

Amikor a vendégek leértek a kertbe, a lány valami mozgást vett észre a szeme sarkából.

Gyorsan megfordult, és még látta, hogy a fiú eltűnik az egyik ajtó mögött.

– Várj! – kiáltotta. – Ne fuss el!

Végigsietett a folyosón, és egy csukott ajtóhoz érkezett. Egy pillanatig habozott, majd

kinyitotta az ajtót. Egy hálószobába lépett, amely készen állt a következő vendég fogadására.

– Kérlek, gyere elő! – mondta Ulrika, ahogy beljebb lépett.

Megállt és hallgatózott. Csak az érkező vendégek nyüzsgését hallotta odalentről. Ismét

szólt a fiúnak, de most görögről arámira váltott. – Érted, amit mondok? Ne félj! Beszélni

szeretnék veled.

Amikor észrevette, hogy az ablakfüggöny megrezdül, annak ellenére, hogy nincs szél,

gyengéd hangon így szólt:

– A barátod vagyok. Nem tartozom ezek közé. Kérlek, gyere elő!

A függönyt figyelte. Látta, hogy mozog a szegélye.

– Nem megyek el – közölte határozottan. – Itt maradok, amíg elő nem jössz.

★

Szelené kilépett a folyó menti bérházból, és aggódva látta, hogy későre jár. Egy asszony

könyörögve kérte, hogy nézze meg a gyermekét, aki kedvetlen, és nem akar enni. Szelené

nem vette észre, milyen sokáig maradt a csecsemővel, és most itt állt, ebben a nyomorúságos

negyedben, a nap pedig már eltűnőben volt a dombok mögött.

Orvosságosládikáját magához szorítva befordult az első utcán, amely elvezetett a

Tiberistől, és sietve az Esquilinus-domb felé indult. Útját a sarkon beforduló nagy

embercsoport zárta el.

207

Az emberek dühösen ordítoztak, „kenyeret és cirkuszt” követeltek. Szelené tudta, mi

készül, már számos ilyen zavargást látott Rómában. A tömeg munka nélküli, unatkozó és

nyughatatlan férfiakból állt, akiknek a legkisebb ok is elég volt ahhoz, hogy tombolni

kezdjenek. Most például amiatt lázongtak, hogy Claudius nincs Rómában, és kevesebb a

cirkuszi játék meg az ingyenélelem.

Szelené meghúzódott egy kapualjban, amíg a tömeg elhaladt. Az emberek az öklüket

rázták, és átkozták a Palatinus-domb lakóit. Szelené nem is hibáztatta őket; Rómában

felháborítóan sokan voltak munka nélkül, a lakosság nagy hányada élt az állam által osztott

ingyenélelmen, így alakult ki ez a tanulatlan, lázongásra hajlamos réteg. Mára azt találták ki

szórakozás gyanánt, hogy végigcsörtetnek a városon, és nekimennek a katonáknak, akik már

meg is jelentek az utca végén; holnap majd a Circus Maximusba áramlanak, és a játékokat

figyelik, az ingyen kapott élelmet habzsolva.

Amikor a sokaság elérte a katonák sorfalát, az útkereszteződésnél lovasok jelentek meg, és

a nyergükre szíjazott kosarakból villámgyorsan élő kígyókat dobáltak a lázongók közé. A

tömeg rögtön feloszlott, az emberek sikoltozva szétfutottak. Az egész csak pillanatokig tartott,

és a katonák már a kígyókat szedegették össze a kiürült utcában.

Amikor Szelené kilépett a védelmet nyújtó kapualjból, észrevette, hogy egy férfi ellép a

faltól, az oldalához kap, meginog, és a földre zuhan. A katonák nem törődtek vele, de Szelené

odalépett hozzá, mert látta, hogy megsebesült. A férfi erősen vérzett, az ér lekötésére lett

volna szükség, meg egy helyre, ahol nyugton fekhet.

Az asszony először arra gondolt, hogy segítségül hívja az egyik katonát, de látta, hogy

egyedül maradt a sebesülttel. Az utca sötét és kihalt volt.

Azután eszébe jutott a folyó közepén álló sziget, amelyen a gyógyítás istenének,

Aszklépiosznak a temploma állt. Az oda vezető híd nincs is olyan messze. Felsegítette a

gyenge, szédelgő férfit, aki Szelené vállára dőlt, így tántorogtak végig az utcán, egyre

távolodva az Esquilinus-dombtól.

A Tiberis bal partját régi kőhíd kötötte össze a hajó alakú szigettel, feljárója Marcellus

színházának bejáratához közel feküdt. Itt nagy tömeg kavargott, jegyeket vettek az esti

előadásra. Szelené átvergődött az emberek között, fel a hídra.

Tudta, hogy a szigeten álló épületek, amelyek körvonalait a lenyugvó nap utolsó sugaránál

még látni lehetett, Aszklépiosz templomához tartoznak. Eddig még nem járt ezen a helyen, de

feltételezte, hogy – mint Aszklépiosz más templomaiban birodalomszerte – itt segíteni tudnak

a férfin. Amikor átért a híd túloldalára, és az eszméletlen idegent leengedte a földre,

döbbenten meredt az eléje táruló látványra.

★

A függöny végül megmozdult, és megjelent a szőke fej. Egy bizalmatlan kék szempár

méregette Ulrikát; a fiú óvatosan mozgott, készen állt a menekülésre.

– Kérlek, ne félj tőlem – mondta Ulrika, és azon tűnődött, mi lehet az oka a fiú félelmének.

Kezet nyújtott neki. – A barátod vagyok.

A fiú kilépett a függöny mögül, de nem jött közelebb, Ulrikát figyelte. A lány most

észrevette, hogy friss korbácsnyomok látszanak a felsőkarján, és sebek a csuklóján, ahol a

bilincs a húsába vágott. Új rabszolga volt, még be kellett törni.

– Nem érted, amit mondok? – kérdezte a lány ismét görögre váltva. Nem, vette tudomásul

csalódottan, a fiú még annyira új itt, hogy nem tanulta meg gazdái nyelvét.

Ulrika végigmérte az idegent. Magas volt, akárcsak ő, hosszú lábú, fiatal, kissé még suta,

de válla már sejtetni engedte a hamarosan kifejlődő erőt, karján acélosan duzzadtak az izmok.

Az arcát a lány gyönyörűnek találta. Nagy szemei távol ültek egymástól, álla szépen ívelt volt,

208

orra hosszú és egyenes. Ulrika rájött, hogy a fiú valójában nem fél, csak bizalmatlan, akár egy

szelídítetlen vadállat.

– Ulrika vagyok – mutatott magára. – Te ki vagy?

A fiú mereven nézte.

– Ulrika – ismételte meg a leány a mellét ütögetve. – Ulrika vagyok. – Közelebb lépett a

fiúhoz, de megtorpant, amikor látta, hogy az feszültté válik. Ujjával rámutatott és kérdő

pillantással nézte. A fiú végül megszólalt:

– Eiric.

– Szervusz, Eiric! – mosolyodott el Ulrika.

A fiú nem engedett fel, Ulrika ennek ellenére elébe állt, és megnézte a nyakában lógó

függőt. Felvonta a szemöldökét. A fiú Odin keresztjét viselte.

Ulrika előhúzta a ruhája alatt hordott nyakéket. Amikor a fiú meglátta, a szeme

elkerekedett.

– Odin – mondta hitetlenkedve.

– Igen, Odin. Az édesapám adta ezt édesanyámnak, mielőtt meghalt.

Eiric érdeklődve nézte Ulrika búzaszőke haját és kék szemét, majd félénken rámosolygott.

– Így már jobb – bólintott Ulrika. – Én megtanítalak a nyelvünkre, te pedig taníts meg a

tietekre, és barátok leszünk, mert ugyanabból a népből származunk.

Amikor kezet nyújtott neki, és Eiric szégyenlősen elfogadta, Ulrikán különös, ismeretlen

borzongás futott végig. Elfelejtette, milyen későre jár, és hogy az édesanyja még nem érkezett

haza.

★

Paulina az utolsó vendégeket is kikísérte a kapuig, jó éjszakát kívánt nekik, majd visszaindult

a házba. Hirtelen különös, forró szél támadt, megzörgette a lehullott leveleket, és felkavarta az

udvar porát. Paulina összébb húzta karján a pallát, és sietősre fogta lépteit a kerti ösvényen.

Amikor keresztülhaladt az átriumon a lakosztályához vezető lépcső felé, hirtelen megállt.

Valaki ült a kertben.

Odasétált, és meglátta Ulrikát egy padon. Az arca ijesztően sápadtnak tűnt a holdfényben.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Paulina.

– Az édesanyámra várok.

– Még nem érkezett meg? – vonta fel a szemöldökét Paulina.

Ulrika összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét. Éjfélre járt. Már órák óta üldögélt itt,

azóta, hogy Eiricet Paulina rabszolga-felügyelője visszazavarta a rabszolgák szálláshelyére. A

vacsorából, amelyet szokás szerint a szobájába vittek, egy falatot sem tudott enni, inkább

kiment a kertbe, és várt.

Paulina habozott. Valamiféle belső sugallat arra késztette, hogy leüljön a gyermek mellé,

és lelket öntsön belé, de nem tette meg.

– Tudod, hova ment ma az édesanyád? – kérdezte tőle.

Ulrika ismét megrázta a fejét. A könnyeit nyeldeste.

A gyermek fél a sírástól, gondolta Paulina. Nem akarja kimutatni a félelmét.

Ismét késztetést érzett, hogy megvigasztalja a gyermeket – de tudta, hogy az érzelmeket le

lehet gyűrni, ha az ember elég erősen küzd ellenük.

– Elküldök valakit, hogy keresse meg – mondta éles hangon. – Valamelyik rabszolgát.

– Ó, megtenné? – nézett fel rá a lány.

Paulina elfordult, hogy ne lássa a felcsillanó szempárt. Már bánta, hogy gyenge

pillanatában megengedte ezeknek, hogy itt maradjanak. Ha nem Andreász kérte volna…

Ekkor kinyílt a kapu, és Szelené lépett be a kertbe.

209

– Mama! – ugrott fel Ulrika, és az anyjához futott.

Szelené magához ölelte lányát.

– Rikki! Ne haragudj, hogy ilyen izgalmat okoztam. Nem volt rá mód, hogy üzenjek

neked.

Aztán Paulinára nézett, aki mereven állt a holdfényben. Arcán neheztelés látszott, és még

valami – talán fájdalom?

– Hol voltál, anyám? – kérdezte Ulrika, kibontakozva Szelené karjaiból.

– Aszklépiosz templomában jártam.

– Aszklépiosz! – lepődött meg Paulina. – Beteg vagy?

– Nem, Paulina, én…

– Mert ha beteg vagy, a háziorvosom a rendelkezésedre áll. Nem kell elmenned arra a

nyomorúságos szigetre.

Mielőtt Szelené bármit válaszolhatott volna, a ház asszonya pontot tett a beszélgetés

végére.

– Későre jár! A lányod majd meghalt az izgalomtól.

Szelené és Ulrika egymást átkarolva ment fel a lépcsőn.

– Ó, mama, el sem tudod képzelni, mennyire aggódtam miattad!

– Ne haragudj, Rikki! – kérlelte Szelené, miközben fájó combját masszírozta, és

orvosságosládikáját az asztalra tette. A ruháját foltok csúfították, a haja kiszabadult a fehér

kendő alól, de az arca sugárzott. – Csodálatos dolog történt ma!

Amíg a lánya forró vizet hozott, és megtöltötte a mosdótálat, ő mesélt neki a tömegben

megsérült férfiról, arról, hogyan vitte el a szigeten álló templomhoz, és ott milyen látvány

fogadta.

– Hihetetlen volt, Rikki! Emberek százai, összezsúfolva azon a parányi szigeten. Jóval

többen vannak annál, amennyit az a néhány pap ellátni képes. A főpap, egy Heródas nevű

férfi elmesélte, hogy a betegek nyomasztóan nagy száma miatt az orvosok már nem is jönnek

át a városból a templomba segíteni.

Szelené mély lélegzetet vett.

– Megdöbbentem – folytatta. – Ezek a szerencsétlen nyomorultak kivétel nélkül kitett

rabszolgák. Ebben a szörnyű városban, úgy látszik, az a szokás, hogy a beteg, sérült vagy túl

öreg rabszolgákat Aszklépiosz templomához viszik és otthagyják. A papok nem győzik

erővel. A sziget szörnyű hellyé vált. A rémes körülmények miatt, amelyeket ennek a hatalmas

és tehetetlen tömegnek a megjelenése okozott, elmaradtak azok a betegek, akik az isten

gyógyító erejében bízva egyébként eljöttek volna. Így aztán a templom kincstára is kiürült.

Pénz nélkül még nehezebb az otthontalan rabszolgákat ellátni.

Szelené megfogta lánya kezét, és maga mellé húzta az ágy szélére.

– Képzeld, Rikki – mondta –, megtörtént! Végre bekövetkezett, amire vártam. Most már

tudom, mi az a munka, amelyre születtem!

Ulrika édesanyja kipirult arcát, ragyogó szemét bámulta. Még soha nem látta ilyennek

ezelőtt, és megbabonázta a belőle áradó szenvedély ereje.

– Amint megláttam a szigetet – mondta Szelené –, rögtön tudtam. Hirtelen világos lett

minden. Megjelent előttem a nagy látomás, Rikki. Megértettem, hogy itt ér véget a hosszú út,

hogy ezért kellett oly sok mindenen keresztülmennem. Andreásznak igaza volt! Életem végső

értelmét itt találom meg, Rómában.

Ulrikának fájni kezdett Szelené szorítása. Óriási energia áramlott át anyja kezéből az

övébe, amitől őt is elfogta a lelkesedés.

Milyen gyönyörű! – gondolta. Milyen csodálatos, ha valaki ennyire biztos lehet abban,

hogy hová tartozik.

– Mit akarsz csinálni, anyám? – kérdezte izgatottan, átérezve a látomás nagyszerűségét.

210

– A szigeten fogok dolgozni, Rikki. Vissza kell változtatni azzá a menedékké, amelynek

eredetileg szánták. Ezért kellett idejönnöm, erre készültem. Mindazt a tudást, amelyet

utazásaim során elsajátítottam, elviszem erre a szerencsétlen, istenektől elhagyott szigetre.

Elengedte Ulrika kezét, és szenvedélyesen átölelte őt.

– Együtt fogunk dolgozni – mondta. – Mindenre megtanítalak, amit csak tudok. Átadom

neked, lányom, hogy a láng ki ne hunyjon.

211

Ötvennégy

A papok először meglepődtek, amikor Szelené nap mint nap megjelent a templom lépcsőinél,

azután gyanakodni kezdtek, majd végül, miután megbizonyosodtak róla, hogy jó szándék

vezérli, határtalan hálát éreztek iránta.

– A városból már sok orvos dolgozott itt – magyarázta Heródas az asszonynak. – Egyesek

csak havonta egyszer, mások több napon is felajánlották szolgálataikat az istennek. Egykor

büszkék voltunk a templomunkra, és az isten csodákat tett. De aztán jött a zsúfoltság, és

magad is láthatod… – Lemondóan körbemutatott.

A templom belseje olyan volt, mint bármely más Aszklépiosz-szentélyé. Hosszú bazilika,

egyik végében a gyógyító isten trónon ülő hatalmas szobrával, kezében a kígyós bottal; a tér

többi része üres, hogy helyet adjon a zarándokoknak, akik itt aludtak, abban a reményben,

hogy az isten majd álmukban meggyógyítja őket. Ezt hívták inkubációnak – az incubus,

vagyis a pap képében az isten szelleme álmában meglátogatta a beteget, és gyógyszert, diétát

vagy gyógykezelést írt elő számára. A templom falait a betegségükből felépültek

hálaadományai borították: meggyógyított testrészek kőből vagy terrakottából készült

másolatai. Szelené látta, hogy porosak, és a többségük igen régi. Csak néhány tűnt újabbnak,

köztük egy női fej, amely arra utalt, hogy az isten az adományozó fejének valamilyen

betegségét gyógyította meg. Szelené megértette, miért olyan kevés az új hálaadomány: a

kidobott rabszolgák nagy tömege miatt nem maradt hely a zarándokoknak. Néhány pap járkált

a betegek között, élelmet és innivalót osztogatott, de ebben a helyzetben lehetetlen volt

bármiféle javulásra számítani.

– Azok, akik nem akarnak beteg rabszolgáik gyógyíttatásával vesződni – magyarázta

Heródas –, vagy már nem veszik hasznát az öreg rabszolgáknak, idehozzák és itt hagyják

őket, akár a szemetet. A törvény ezt lehetővé teszi. Ezek a szerencsétlenek csak fekszenek itt,

azután meghalnak. Nem hisznek többé az istenben.

Heródas már öregember volt, alacsony és törékeny, a haja ősz, a keze reszketeg. Négy

császár uralma alatt vezette a templomot; a helyzet romlása nagy fájdalmat okozott neki.

– Claudius nem segíthetne? – kérdezte Szelené, miközben átvágtak a templom udvarán,

ahol még több ember feküdt: férfiak, nők, csontsovány gyermekek.

– Claudiust elvakítja az a boszorkány felesége, Messalina, meg az a vágya, hogy

meghódítsa Britanniát. Nekem csak annyit tud mondani, hogy imádkozzak az istenhez, és

hozzak áldozatot.

Szelené elgondolkodott, majd megszólalt:

– Segítek rajtatok.

Heródas szomorúan nézett rá. Nem Szelené volt az első álmodozó gyógyász, aki nemes

szándékkal megjelent a templomban. Egyet biztosan tudott: ez a fiatalasszony a csodálatos

orvosságosládikájával és a tudásával hamarosan elveszíti a lelkesedését, és távozik, akárcsak

az elődei.

212

Ötvenöt

Paulina még egy utolsó pillantást vetett a dobozban fekvő nyakláncra, még egyszer

megbizonyosodott arról, hogy jól választott, majd lecsukta a fedelet, és a dobozt a várakozó

küldöncnek adta. A vörös-tengeri gyöngyökből készült nyakláncot a császárnénak küldte

ajándékba. Noha nem szerette Messalinát, tudta, hogy bölcsebb megmaradni a nagy hatalmú

asszony kegyeiben.

Miután a küldönc az ajándékkal elindult a császári palota felé, ahol Messalina férjének,

Claudiusnak a távollétében éppen hírhedt mulatságainak egyikét tartotta, Paulina végignézett

az asztalon heverő többi ajándékon.

Saturnalia hete volt, az a decemberi öt nap, amikor Róma a megmentő istenek téli

születését ünnepli minden évben. A házakat városszerte fenyőágakkal díszítették, az emberek

megajándékozták egymást, régi barátok jöttek látogatóba. Ma estére Paulina nyolc vendéget

várt, a villa szobáit megtöltötte a sülő malac és páva illata.

Mielőtt kilépett volna az átriumból, Paulina behunyta a szemét, és az ünneplő városnak a

villa magas falain beszűrődő hangjaira figyelt. Nehéz volt a szíve; nagy erőfeszítést kell

tennie, hogy a vendégei előtt vidámnak mutatkozzék.

Az első Saturnalia-ünnep Valerius nélkül…

Könnyek fojtogatták, de erőt vett magán. Ősi arisztokrata vér folyt az ereiben, Róma egyik

legrégibb patríciuscsaládjába született. A római gravitas hagyományos szellemében

nevelkedett, elsajátította azt a méltóságot, amely az arisztokráciát megkülönbözteti a

többiektől. Senkinek sem szabad látnia, hogy elhagyja magát. Valerius, ha élne, csalódna

benne.

Paulina kinyitotta a szemét, nagyot sóhajtott, azután még egyszer ellenőrizte az

ajándékokat: egy verseskötet Maximusnak, egy aranyberakásos tányér Junónak és egy

teknősbékapáncélból készült lant Decius feleségének. Az ajándékok színes szövetbe

csomagolva sorakoztak egymás mellett, mindegyik mellett kísérőlevélke.

De játékok nem voltak…

Paulina megmarkolta az asztal szélét, és sikerült leküzdenie magában az összeomlással

fenyegető érzelmi vihart. Felment a szobájába. Forró fürdőt akart venni, mielőtt a vendégek

megérkeznek, és átgondolni, mit kezdjen nemkívánatos lakóival.

Bárcsak Andreász ne kérte volna tőle ezt a szívességet! Nem hagyott számára választási

lehetőséget, be kellett fogadnia Szelenét és Ulrikát. Még köszönőlevelet is írt neki

Britanniából, eleve feltételezte, hogy teljesítette a kérését. Ő pedig most erőltetheti az agyát,

hogy kitalálja, hogyan szabaduljon meg tapintatosan az asszonytól és a gyermekétől.

Különösen a gyermektől.

Valamit hamarosan csinálni kell velük. Már több mint két hónapja laknak nála, és ez egyre

elviselhetetlenebb. Az anyával nem lenne semmi gond – Szelené nem zavar senkit, hajnalban

mindig elmegy valahová, napnyugtakor jön haza, és azután a szobájában marad.

De a gyermek!

Ulrika szeret a kertben üldögélni, beszélget a rabszolgákkal. Még barátai is vannak

közöttük. Állandóan hallani a hangját, visszhangozzák a falak, és Paulina sohasem tudhatja,

mikor botlik hirtelen a lányba – egyszer a könyvtárban akadt rá, amint a tekercseket

nézegette.

Az asszony behunyta a szemét.

213

Ulrika nevetése, jelenléte roppant fájdalmat okozott neki. Csaknem tizenhárom éves,

gondolta. Valeria ebben a hónapban lett volna tizenhárom.

Egy rabszolga megjelenése zökkentette ki a gondolataiból. Bejelentette az első vendégek,

Maximus és felesége, Juno érkezését.

Hirtelen átfutott az agyán, hogy Maximus és Juno visszavonultan él egy Pompeji melletti

villában.

Hát persze! Megvan a válasz. Megkönnyebbült: megtalálta a megoldást.

Maximus és Juno mindig kérlelte, hogy költözzön le tengerparti otthonukba egy kis

kikapcsolódásra. Ma este majd meglepi őket azzal, hogy elfogadja a meghívásukat. A hét

végén már úton lesz Pompeji felé, és a villát természetesen le kell majd zárni, amíg vissza

nem tér. Két vendégének másik szállás után kell néznie.

★

Szelené az ágyán ült, és komoran szemlélte orvosságosládikáját. Csaknem teljesen kiürült.

Felállt, és az emeleten körbefutó korláthoz lépett, ahonnan a belső kertre lehetett látni.

Érezte a lakoma fenséges illatát, hallotta a zenét és Paulina vendégeinek a nevetését. A

mulatság már órák óta tartott, és úgy tűnt, nem egyhamar lesz vége.

Szelené elfordult.

Hogyan tud aludni Ulrika ebben a zajban? – tűnődött. Nemrég benézett a szomszédos

hálószobába, és látta mélyen alvó lánya alakját kirajzolódni a takaró alatt. Halkan becsukta az

ajtót. Minek ébressze fel? Ez a Saturnalia nem az ő ünnepük. Nem tudják egymást

megajándékozni; nem maradt rá pénzük.

Arra sem, gondolta keserűen, hogy az orvosságosládikáját ismét megtöltse.

Hogyan engedhette, hogy ez megtörténjék? Hogyan lehetett olyan naiv, hogy azt higgye,

valamilyen csoda majd megmenti őket? A főpap figyelmeztette, hogy az isten már nem

hallgatja meg a könyörgésüket. Az alatt a két hónap alatt, amíg Szelené a szigeten dolgozott,

és megpróbált legalább néhány beteg rabszolgát meggyógyítani, biztos volt benne, hogy

érkezik majd valahonnan segítség. De mostanra a templom kincstára kiürült, akárcsak a saját

pénztárcája.

Erről nem beszélt Ulrikának. Minek aggassza a gyermeket? Különben is hogyan

magyarázza meg neki, hogy az isteni segítségben reménykedve az utolsó vasukat is arra

költötte, hogy gyógyszert vegyen a templomnak. És most már ez a gyógyszer is elfogyott.

Legalábbis alig maradt valami.

Egyenként kezébe vette a kis tégelyeket. Sok már teljesen üres volt, néhány félig, alig egy-

kettő még tele. Néhány nap múlva ezek is mind kiürülnek.

És akkor mi lesz? Honnan szerezhetne pénzt, hogy újra feltöltse a készleteit? A városban

kereshetne némi pénzt a gyógyító tudományával, de ehhez orvosságra lenne szüksége, az

orvossághoz pedig pénzre!

Legalább egyvalami miatt nyugodt lehetett: Paulina nagylelkűségének köszönhetően tető

van a fejük felett, és mindennap van mit enniük. És erre a jövőben is számíthatnak. „Addig

maradhattok, ameddig akartok” – idézte hálásan az emlékezetébe Paulina szavait.

Ahogy erre gondolt, valamivel máris jobb lett a hangulata.

A legfontosabb, ami az élethez kell – az élelem és egy hely, ahol a fejüket lehajthatják –,

biztosítva volt a számukra.

★

214

– Szegény öreg Claudius! – mondta Maximus az ebédlőben. – Azt mesélik, amikor

nagybátyja, Tiberius volt a császár, Claudius valamilyen hivatalt kért tőle. Ezért aztán

megkapta a konzuli címet. De amikor konzulhoz méltó feladatokat is kért magának, az öreg

Tiberius állítólag ezt felelte: „Ugyan már. Hiszen a fizetést is csak ezért kapod, hogy a

Saturnalia-ünnepeken játékokra pazarolhasd.”

Az asztal körül mindenki nevetett, és Juno még hozzátette:

– Most meg ő a császár, és a pénzét Britanniára pazarolja!

– Vajon miért? – kérdezte Paulina, miközben kezét gondosan megmosta egy arany

mosdótálban. – Mit akarhat egyáltalán Britanniában?

– Talán ott nem hallja, amint Róma nevet a háta mögött.

Paulina megrázta a fejét.

– Claudius jó ember, és azt hiszem, jók a szándékai.

– Hm! Mindenki tudja, hogy csak véletlenül lett császár. Egy függöny mögé bújva találták

meg, amikor Caligulát lemészárolták. A testőrök azért kiáltották ki császárnak, mert az

egyetlen élő férfi leszármazottja volt a Julius-Claudius-családnak. Senki más nem maradt!

– Én mégis úgy gondolom – mondta Paulina –, hogy ő csak áldozat. Claudius rossz

befolyás alá került.

– A nevet ki sem kell mondanod – szólalt meg Juno.

– El tudod képzelni, hogy ennyire ne tudjon semmit Messalina viselt dolgairól? – kérdezte

valaki a társaságból. – Vajon Claudius tényleg nem is sejti, milyen gonoszságokat művel a

felesége?

– Claudiust éppen eléggé lefoglalják a saját gonoszságai – felelte Maximus, és egy

hatalmas mézessüteményt tömött a szájába, majd borral leöblítette.

Az asztal túloldaláról Juno aggódó tekintettel figyelte a férjét. Maximus rosszul nézett ki

ma este.

– Ha Agrippinára célzol – ráncolta a homlokát Paulina –, én nem hiszek a pletykának.

– Én igen – vágta rá Maximus. Egy pillanatra elhallgatott, nagy testét odébb mozdította a

kereveten, és megtörölte izzadó arcát. Bekapott egy marék fűszeres diót, és folytatta: –

Claudius lefekszik vele, nekem elhiheted.

– A saját unokahúgával? – kérdezte Nemesis, a híres költő.

– Nem ismeritek Agrippinát – suttogta valaki, hogy a rabszolgák és a zenészek ne hallják.

– Veszélyes asszony. Csakis az jár a fejében, hogy a császári trónt a fia, Nero örökölje. Ennek

érdekében semmitől sem riad vissza, akár vérfertőzésre is hajlandó a nagybátyjával.

– De ott van Britannicus, Claudius fia – tiltakozott Juno, és közben arra gondolt, hogy a

férje arca milyen szürke. – Ő lép az apja örökébe.

– Már ha megéri – zihálta Maximus. Egyre nehezebben szedte a levegőt.

– Messalina tényleg olyan rossz, mint amilyennek mondják? – kérdezte Nemesis, az

Athénből érkezett költő. – Igazak a történetek?

Maximus megint megtörölte az arcát; a hideg decemberi éjszaka ellenére erősen

verejtékezett.

– A történetek az igazságnak még a felét sem tartalmazzák! – jelentette ki, és másodszor is

vett a gombából. – Biztosan tudom, hogy egyetlen éjszaka alatt harminc férfi látogatta meg az

ágyát.

– Hallatlan! – nevetett fel valaki.

Maximus megpróbált felülni.

– Biztos lehet Claudius abban, hogy Britannicus az ő fia? – kérdezte egy másik vendég. –

Ha Messalina tényleg válogatás nélkül lefekszik mindenkivel, ahogy mondják…

Juno felkiáltott.

Maximus a földre zuhant.

215

Paulina felpattant. Látva Maximus fájdalomtól eltorzult arcát, a háziorvosért küldött egy

rabszolgát. Juno a férje mellé térdelt, kezébe fogta a fejét.

– Mi a baj, drágám?

– Fáj… – kapkodott Maximus levegő után.

– A gyomra – vélte valaki. – Túl sokat evett.

– Meg kell hánytatni – tanácsolta Nemesis. – Attól megkönnyebbül.

Paulina riadtan nézett Maximusra, akinek kékülni kezdett az ajka.

– Nem kap levegőt! – kiáltotta Juno.

– Mondom, hogy ki kell üríteni a gyomrát – erősködött Nemesis, és letérdelve megpróbálta

szétnyitni Maximus száját.

– Várjuk meg az orvost – intette Paulina.

A rabszolga pár perc múlva visszatért, és jelentette, hogy az orvos éjszakára elment

valahová.

– Adjatok egy tollat – mondta Nemesis. – Gyorsan!

Paulina bólintott a rabszolgának, aki kiszaladt a szobából.

– Az a sok étel – sápítozott az egyik hölgy a kezét tördelve –, attól is meg lehet halni, ha az

ember túleszi magát.

– Elhallgass! – csattant fel Paulina. – Decius, vidd ki a feleséged a szobából!

Maximus egyre rosszabbul lett. Arca ijesztően elszürkült, ruhája átnedvesedett az

izzadságtól. Paulina észrevette, hogy furcsa módon nem a hasát, hanem inkább a mellkasát

fogja.

Amikor a rabszolga visszajött a tollal, Nemesis átvette tőle, és megpróbálta ledugni

Maximus torkán.

– Várjatok!

Mindenki felnézett: egy fiatal nő lépett be a szobába.

– Szelené! – lepődött meg Paulina.

– Nem szabad hánytatni – mondta Szelené, és letérdelt Nemesisszel szemben. Kivette

kezéből a tollat, és eldobta.

– Az a helyzet, hogy…

– Azzal biztosan megölitek, ha hánytatjátok. – Szelené Maximus fölé hajolt, megtapogatta

az eret a nyakán és a csuklóján, felhúzta a szemhéját, majd fülét a mellkasára tapasztotta. – A

szívével van baj – közölte, ahogy kiegyenesedett.

Juno a szája elé kapta a kezét.

Szelené az orvosságosládikájáért nyúlt. Amikor meghallotta odalent a hangzavart és a

rabszolgát, amint jelenti, hogy a háziorvos nem elérhető, felkapta a ládát, és lerohant.

Istenem! – imádkozott kétségbeesetten. Csak legyen elég!

Valami port öntött a tenyerére, és miután alaposan mérlegelte, vajon a mennyiség

Maximus testsúlyához viszonyítva elegendő-e, a legközelebbi pohár borba szórta.

– Segítsetek felültetni – fordult a körülötte állókhoz.

– Mit akarsz beadni neki? – kérdezte Nemesis, aki a legközelebb állt hozzá.

– A por a gyűszűvirág leveléből készült. Lelassítja a szívverést, és enyhíti a fájdalmat.

– De mondom, hogy nem a szíve – fordult Nemesis Paulinához –, és a gyűszűvirág méreg.

Ezt mindenki tudja.

A többiek Paulinára néztek, valaki hozzátette:

– Mindannyian láttuk, milyen sokat evett.

– A szíve az – szólt Szelené. Megpróbálta Maximust ülő helyzetbe emelni, de túl nehéz

volt. – Tapintsátok meg a pulzusát, ha nem hisztek nekem!

Nemesis megvetően pillantott rá.

– Az erekben levegő megy. Semmi közük a szívhez.

– Tévedsz!

216

– Csináljatok már valamit! – kiáltotta Juno.

Paulina egy pillanatig habozott, azután a rabszolgához fordult.

– Segíts neki felültetni Maximust!

Nemesis sarkon fordult és kiment.

Mindenki Szelenét figyelte.

– Menjetek távolabb! Levegőre van szüksége – kérte Szelené. Amikor Maximus már ült,

kortyonként megitatta vele a bort.

Miután a pohár kiürült, a rabszolgák a beteget az egyik kerevethez vitték és lefektették.

– Tegyetek párnát mögé – mondta Szelené. – Akkor könnyebben kap levegőt. – Ezután a

kezébe vette a férfi csuklóját, és kitapintotta a pulzusát. Egyes esetekben a gyűszűvirág

azonnal hat, máskor lassabban, és előfordul az is, hogy egyáltalán nincs hatása.

Senki sem mozdult. Mindenki Maximusra meredt. A férfi nyögdécselt, fulladozott. Tíz

perc telt el rémisztő lassúsággal. Miközben Szelené a férfi emelkedő és süllyedő mellkasát

figyelte, magában Íziszhez imádkozott segítségért. Azután eszébe jutott a származása, és

Venust, római ősanyját is szólította.

Szélroham süvített át a házon, megcibálta a fenyőágakat. A lámpák inogtak láncaikon.

Mindenki némán várakozott. Szelené Maximus körömágyára nézett: megkékült. Azután a

bokájára pillantott, amely jócskán megduzzadt. Némi megkönnyebbüléssel állapította meg,

hogy ha a férfi most életben marad, ezt a betegséget kordában lehet tartani.

Az Esquilinus-dombon álló villa különös módon elcsendesedett, mint falain túl a város is,

amelynek lakosai behúzódtak zárt ajtóik és rácsos ablakaik mögé. Csak a Paulina Valéria

ebédlőjében összegyűltek nem gondoltak az alvásra. Nem vették le a tekintetüket

Maximusról.

Végül hosszú idő után Szelené érezte, hogy a pulzus szépen lassul. A többiek is

észrevették, hogy Maximus légzése könnyebbé válik, és az arcszíne is kezd visszatérni.

Lassan felengedett a feszültség, és hamarosan mindannyian sóhajtva dőltek le a kerevetekre.

– Sok pihenésre lesz szüksége – mondta Szelené, miközben a rabszolgák felkészültek arra,

hogy a szunnyadó Maximust felvigyék a hálószobájába. – Még sokáig élhet. A

szívgyengeséget rendszeresen szedett gyűszűvirágoldattal rendben lehet tartani.

★

Paulina és Szelené kettesben ült az átriumról nyíló kis fogadószobában. Egy szénserpenyő

adott meleget a téli éjszaka hidege ellen, és a két nő meleg mézes bort iszogatott. A vendégek

az emeleti szobákban aludtak; Juno a férje mellett virrasztott.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked – mondta Paulina. – Maximus az egyik

legrégebbi és legdrágább barátom. Ha meghalt volna… – Összekulcsolta remegő kezét. –

Láttam az arcán a halál árnyékát. Jól ismerem ezt a látványt. Hogyan tudnám meghálálni,

hogy megmentetted?

– Tégy felajánlást a Tiberis-szigeti Aszklépiosz-templomnak!

– Áldozatot… igen.

– Inkább küldj pénzt a papoknak és a barátoknak!

– Amit csak akarsz. De neked, Szelené, neked hogyan hálálhatom meg?

– Már százszorosan megháláltad azzal, hogy szállást adtál nekünk.

– Az semmiség – mondta Paulina, és elfordult.

– Dehogy semmiség! Tudod… nincs pénzünk. Semmink sem maradt.

Paulina meglepődve nézett rá.

– De hát… de hát hová mégy mindennap? Azt hittem, rengeteget dolgozol.

Amikor Szelené válaszolt neki, az asszony szeme elkerekedett a csodálkozástól.

217

– Fogalmam sem volt róla – suttogta. – Azt sem tudtam, hogy gyógyász vagy. Andreász

nem ír erről a levelében.

Szelené rámeredt.

– Levelet kaptál Andreásztól?

– A múlt héten.

Szelené szúró fájdalmat érzett. Andreász tudja, hogy itt vagyok, de nekem nem írt levelet.

Miért is írt volna? – gondolta. Többé már nem tartozik hozzá; az elefántcsont rózsát is

visszakérte tőle.

– Hogy van Andreász? – kérdezte.

– Panaszkodik a britanniai nyirkos hidegre.

És mikor jön vissza Rómába? – kiáltott volna fel legszívesebben Szelené, de néma maradt.

Andreász Paulinának írt, nem neki. Bármiről írt is a levélben, azt nem neki szánta.

– Megkérdezhetem – szólt Paulina udvariasan –, honnan ismered Andreászt?

Szelené a tizenhatodik születésnapjára gondolt, az Átöltözési Szertartásra, Andreászra.

Elkomorodott. Akármennyire kitölti napjait a szigeten végzett munka, bármennyire tele van a

feje tervekkel, a szíve mélyén ott tátong az a megérinthetetlen űr, amelyben a viszonzatlan és

beteljesületlen szerelem lakozik. És bár minden éjjel mélyen aludt, kimerülten a napi

munkától, álmaiban gyakran megjelent Andreász, és mindig úgy ébredt, hogy vágyott az

érintésére.

– Sok évvel ezelőtt ismertem meg – felelte végül halkan. – A szíriai Antiochiában.

Paulina felhúzta szépen ívelt szemöldökét.

– Akkor már régóta barátok lehettek.

– A barátságunk különös utat követett. Sok-sok éve találkoztunk és el is váltunk; a nyáron

hozott össze bennünket a sors újra Alexandriában, a véletlennek köszönhetően.

– Értem. De te fiatal vagy. Vagyis… még gyermek voltál, amikor Andreásszal először

találkoztál?

– Tizenhat éves voltam. A gyógyítás tudományára tanított, akárcsak az az asszony, aki

felnevelt.

Paulina elismeréssel nézett rá.

– Ezek szerint te femina medica vagy.

Látva Szelené zavart arckifejezését, megmagyarázta:

– Mi latinul így hívjuk a gyógyító asszonyokat. Számos femina medica van az ismerőseim

között, bár ők többnyire obstetrixek, vagyis bábák. Te hol tanultad a tudományodat?

Szelené röviden elmesélte az életét, a Mera szárnyai alatt töltött gyermekkortól kezdve, az

alexandriai Ízisz-templomban töltött időkig. De sok mindent kihagyott: Lasha királynőt,

Wulfot, Ranit, a Julius Caesarhoz fűződő szoros rokoni kapcsolatát. És Andreásszal való

barátságának gyöngéd titkait.

Paulina elgondolkodva figyelte őt, miközben a történetét hallgatta. És amikor Szelené a

megdöbbentő körülményekről mesélt, amelyeket a Tiberis-szigeten tapasztalt, Aszklépiosz

papjainak helyzetéről és arról, hogy meggyőződése szerint az isteneknek céljuk volt azzal,

hogy őt a templomhoz vezérelték, Paulina hirtelen elszomorodott. Irigylésre méltó, hogy

valakinek ilyen életcélja legyen, gondolta. Valamikor régen az ő szeme is lángolt a

reményektől és a látomásoktól. De ez a fény évekkel ezelőtt kihunyt.

– Irigyellek – sóhajtott fel.

Szelené meglepődött. Ez képtelenség! Paulinának mindene megvan: gyönyörű háza,

előkelő származása, rengeteg barátja; életét többnyire vidám társaságban tölti.

Mintha csak olvasna a gondolataiban, Paulina halkan megszólalt:

– Fiatalon mentem férjhez, és a férjemmel teljes életet éltünk. Tavaly halt meg. Még nem

szoktam hozzá az egyedülléthez.

218

Valahányszor kiejtette a férje nevét, hozzátette: „Az istenek őrizzék a nyugalmát!” E régi

szokás célja az volt, hogy a halottakat a sírban tartsa. Szelené rájött, hogy a rómaiak nagyon

babonásak; hittek abban, hogy ha egy halott nevét kiejtik, ezzel felkeltik a szellemét, de ha

hozzáteszik a régi varázsigét, a nyughatatlan szellem a sírban marad.

– Régen a csendes estéket szerettem – folytatta Paulina –, szőttem, vagy levelet írtam, a

férjem pedig ott volt a közelemben, a dolgozószobájában. De most félek az éjszakáktól. A

sötét órák végtelenül hosszúnak tűnnek, olyannak, mint a halál…

– Hogyan halt meg a férjed? – kérdezte Szelené gyengéden.

– Hosszú és szörnyű betegsége volt. Lassan felfalta a cancer. – Paulina halkan ejtette ki a

latin szót, amely rákot jelent. A betegség azért kapta ezt a nevet, mert a daganat gyakran rák

alakban nő, és olyan kemény, mint a rák páncélja. – Az orvosok egymásnak adták a kilincset a

házban, de egyik sem tudta megmenteni. Valerius már könyörgött, hogy szabadítsák meg a

szenvedéseitől. Végül Andreász adott neki valamit…

– Sajnálom – mondta Szelené.

Paulina ráemelte fátyolos tekintetét.

– Most a barátaimmal töltöm az estéket. Nem tudom elviselni a magányt.

– Nem voltak gyerekeitek?

– Egy volt. Valeriának hívták. Öt éve halt meg.

Paulina bánata olyan volt, mintha lenyelt volna egy éles követ, amely megakadt valahol a

mellcsontja mögött. Éjjel-nappal ott sajgott, emlékeztetőként, és semmi sem tudta eltávolítani.

Sem az összejövetelek, a látogatók, a zene, a vacsorák, sem az elmés férfiak és görög poéták –

semmi sem tudta az éles követ a mellkasában kimozdítani a helyéből, hogy enyhüljön a

fájdalma.

Mert nincs iszonyúbb egy gyermek halálánál. A hétéves Valeria ott feküdt előttük, kopasz

kis fejével a párnán, mosolygott, hogy megnyugtassa a szüleit, hogy lelket öntsön beléjük a

szörnyű út előtt, amelyen hamarosan elindul. Paulina nem csupán a haldokló kislányt látta.

Azt is látta, amivé lehetett volna, a kamasz Valeriát, a húszéves nőt, az anyát, aki már sosem

lesz. Arcok rétegződtek egymásra áttetszőn, egymást átfedve mosolyogtak fel rá arról a

párnáról; és Paulina mindnek a halálát látta maga előtt. Elmorzsolt egy könnycseppet, és

megszólalt:

– Valeriusszal mindent megpróbáltunk, hogy újra gyermekünk legyen, de nem tudtam

teherbe esni. Pedig annyira, de annyira akartam gyereket… – Egy pillanatra elhallgatott, hogy

összeszedje magát, és zsebkendőjével megtörölgette a szemét. Ezután nyugodtabb hangon

folytatta: – Amikor Valerius haldoklott, megígértette velem, hogy újra férjhez megyek. De

már negyvenéves vagyok, Szelené. Már túl öreg ahhoz, hogy gyerekem legyen.

– Örökbe fogadhatnál.

Paulina megrázta a fejét.

– Valerius is ezt mondta. Egy távoli unokatestvérünk fiát befogadhattuk volna. A szülei

meghaltak, amikor egy színház összeomlott. Valerius örökbe akarta fogadni a fiút, de nekem

nem volt hozzá erőm. A kislányunk épp akkor halt meg. És azt akartam, hogy a következő

gyermekem – kezét a szívére szorította – innen jöjjön.

Szelené a serpenyőben izzó szén pattogását hallgatta, és az emberek sorsát meghatározó

különös erőkön tűnődött. Visszaemlékezett Fatmára, aki sok-sok sivatagi nyárral azelőtt nem

akarta elfogadni a saját gyermekét. Szelené akkor segíteni tudott Fatmán. De mit tehetne

Paulináért?

Azután furcsa módon eszébe jutott valami, aminek nemegyszer szemtanúja volt

Perzsiában, és ami Rani szerint Keleten másutt is tapasztalható jelenség. A gyermektelen

asszonyoknak, akik árva csecsemőket vesznek a mellükre, megindul a tejképződésük.

219

Szelené éppen ezt a különös, de igaz csodát akarta elmesélni, amikor az éjszaka csendjét

kiáltások zavarták meg, és futó lépteket lehetett hallani a folyosóról. Ulrika robbant be

hirtelen a szobába.

– Azt mondták, itt vagy – kapkodott levegő után.

– Rikki! – Szelené felpattant.

Egy férfi szaladt be az ajtón, és megragadta a lány karját.

– Megint elkaptalak – dörrent rá mérgesen, majd meglátva az úrnőjét, elvörösödött: – A

rabszolgákat zaklatja, asszonyom.

– Rikki – mondta Szelené –, azt hittem, alszol.

Ulrika arca lángolt, de nem azért, mert zavarba jött, hanem a dactól.

– A párnáimat láttad a takaró alatt. Én nem voltam ott.

Szelené szólni sem tudott. Ez a vad teremtés az ő lánya volna?

– Már sokszor csináltam így – folytatta Ulrika, és kicsavarta karját a férfi szorításából.

– Ez így igaz – mondta a rabszolga-felügyelő.

– Lucas, mi ez az egész? – kérdezte Paulina.

– Összebarátkozott az egyik rabszolgával, asszonyom. A legváratlanabb időpontokban

meglátogatja, és érthetetlen nyelven zagyválnak. Már mondtam neki, hogy tartsa távol magát

tőle.

Szelené döbbenten nézett a lányára. Ulrika arca mintha feldagadt volna a könnyektől, de

egyetlen csepp sem gördült ki a szeméből. Szelené most ébredt rá, hogy lánya már évek óta

nem sírt, kivéve azt az éjszakát, amikor Rani meghalt, és azt a másik, rövid pillanatot, amikor

átölelték egymást Alexandriában.

– A barátom – tiltakozott a lány. – Görögül tanítom.

Szelené Paulinához fordult.

– Bocsánatot kérek a történtekért. Fogalmam sem volt az egészről.

Paulina Ulrikára nézett, és szelíden megkérdezte:

– Melyik fiúval találkozol?

A lány szeme vadul villogott, nem felelt.

– Eiric az – válaszolt helyette a rabszolga-felügyelő. – Az egyik új germán.

Paulina továbbra is kedves hangon folytatta:

– Miért tanítod görögül?

– Mert senkit sem ért meg – bökte ki Ulrika remegő ajakkal.

– Dehogynem ért! – vágott vissza Lucas. – Csak makacs. Némának tetteti magát. Az

embernek kupán kell vágnia, hogy munkára fogja.

Ulrika szembefordult a férfival.

– Ez nem igaz! Nem érti, amit mondanak neki. Te pedig ezért megkorbácsolod! Egész nap

vered, és kegyetlenül bánsz vele. – Ulrika könyörgő tekintettel fordult Paulinához. – Azt

hiszik, ha verik, majd megérti. Ez nem igazságos.

Szelené továbbra is a lányára meredt. Könnyek csorogtak Ulrika szeméből. Könnyeket

hullat egy ismeretlen rabszolga fiúért?

Paulina a rabszolga-felügyelőre nézett.

– Ez igaz?

A férfi összehúzta magát.

– A fiúval több gond van, mint amennyit megér. A legjobb lenne megszabadulni tőle.

– Azt majd én döntöm el – vágott közbe Paulina. – Bánj rendesen a rabszolgákkal, Lucas!

Már figyelmeztettelek rá. – Ulrikához fordult, és az arckifejezése megenyhült. – Ne aggódj a

fiúért! Még fiatal. Meg fogja tanulni a nyelvünket.

– De én is tanulok tőle. Az ő nyelvüket.

– Melyik nyelv az, Ulrika?

A lány az anyjára pillantott, majd halkan ezt mondta:

220

– Az a nyelv, amelyet az édesapám beszélt.

Szelené végigsimított a homlokán.

– Ulrika – kezdte fáradtan –, nem cselekedtél helyesen. Paulina nem örül, ha elkószálsz a

házból. Ezt abba kell hagynod…

– De Eiric germán, anyám. Nem érdekli Julius Caesar. És engem sem.

– Nem találok ebben semmi rosszat – mosolygott Paulina. Nem vette észre a Szelené arcán

átfutó döbbent kifejezést. – Amikor a fiú befejezi a napi munkáját, meglátogathatod, ha az

édesanyád is megengedi. – Lucashoz fordulva hozzátette: – A gyümölcsösben találkozhatnak,

és valaki vigyázzon rájuk. De ne te.

Ulrika a római nőre meredt, akit mindeddig gyűlölt, és hirtelen kitört belőle:

– Ó, nagyon köszönöm! Megígérem, hogy ezentúl jó leszek.

– Bevallom, Szelené – mondta Paulina, amikor egyedül maradtak –, a lányod ittléte

sokszor fájdalmat okoz nekem. Elvesztett Valeriámra emlékeztet, az istenek őrizzék a

nyugalmát!

Szelenének megvolt a maga fájdalma; sohasem fogja elfelejteni Ulrika arckifejezését,

amikor megtagadta dédapja vérét.

– Mostantól korlátozni fogom a mozgását – mondta.

– Dehogy! Ostoba voltam. A félelem beszélt belőlem. Ulrika oda mehet a házban, ahova

akar. Nagyon kedves gyerek.

Átvágtak az átriumon, és kiléptek a kertbe, a hideg, közönyös téli csillagok alá. Paulina

összehúzta magán a pallát, és megszólalt:

– Sohasem tudom meghálálni neked, Szelené, hogy megmentetted a barátom életét. Reggel

hálaadó adományt küldök Aszklépiosz papjainak. Te pedig – és a szeme elfátyolosodott a

szabadjára engedett érzelemtől – Ulrikával együtt addig maradsz itt, ameddig csak akarsz, és

sose gondolj a távozásra!

Szelené elmosolyodott. A csoda mégiscsak megtörtént ma este. Bár majdnem az összes

gyógyszer kifogyott a ládikájából, annyi gyűszűvirág még éppen maradt, amennyivel

megmenthette Maximus életét. Az isten mégis elrendezte a dolgokat.

221

Ötvenhat

Amint meglátta a lányt, Szelené rögtön tudta, hogy haldoklik. – Fektessétek le, amilyen

kényelmesen csak lehet – mondta a két papnak, aki az összetákolt kis kórteremben

segédkezett. – Imádkoznom kell érte.

Szelené azért akart az istenhez imádkozni, hogy erőt és biztos kezet adjon neki, és nem

azért – mint a papok gondolták –, hogy segítsen a döntésben. A döntés már abban a

pillanatban megszületett, amikor a lány megjelent a templom lépcsőjén, az elhúzódó

vajúdástól haldokolva. Nem volt kétséges, hogy mi a teendő – a törvény világosan megszabta.

A századokkal azelőtt született Lex Caesaré előírta, hogy ha egy terhes nő meghal, akkor az

élő gyermeket azonnal ki kell metszeni a hasából. Ez a szegény lány, akinek a nevét senki

sem tudta, biztosan meghal; de a csecsemőnek esélyt kell adni a túlélésre.

Szelené félt. Még sohasem hajtott végre ilyen műtétet.

Fáradtan lépdelt az ösvényen, amely a templom melletti kis épülethez vezetett. A

bazilikában tilos volt szülni, mert az beszennyezné a szent helyet, ezért a papok a félig

eszméletlen lányt sietve az egyik füstölőházba szállították, amelyet Szelené kórteremmé

alakíttatott át. Itt, az alacsony mennyezet alatt, ahol alig lehetett látni valamit a füsttől,

Szelené hamarosan megpróbálja kimetszeni az élő csecsemőt halott anyjából.

Heródasnak sikerült munkásokat bérelnie a templom karbantartására, így az most már

valamivel tisztább volt, de még mindig túlságosan zsúfolt. Ez bizony nem Ízisz temploma

volt, gazdag kincstárral és nemesek leányaiból toborzott nővérekkel, hanem Aszklépiosz régi,

elhanyagolt szentélye, amelyet csupán egy maroknyi odaadó, de egyszerű barát gondozott.

A tervek, amelyeket Szelené decemberben dédelgetett, Paulina és Juno nagylelkű

adományai nyomán sem valósultak meg a templomban.

A pénz nagyon jó, ha van, de Szelené azt is megtanulta ezekben a hónapokban, hogy

önmagában semmit sem ér, ha nincs megfelelő munkaerő. A sziget gyakorlatilag

érinthetetlenné vált; alig lehetett embert találni, aki vállalta a takarítást, főzést és mosást. A

félelem a betegektől, az irtózás a templomot körülvevő rossz levegőtől, a rettegés a betegség

és halál gonosz szellemeitől távol tartotta az embereket.

Szelené nem hibáztatta őket, mert a félelmük nem volt alaptalan. A római egészségügyi

hatóságok miért nem vonták le a tanulságot a korábbi leckékből? Hiszen tisztában voltak a

higiénia fontosságával – a városban szennyvízcsatornákat, öblítős vécéket és utcai

vízelvezetőket építettek. Lecsapolták a folyó menti mocsarakat, hogy véget vessenek a kiújuló

maláriajárványoknak; mindenki tudta, hogy ezt a betegséget, amely latinul „rossz levegőt”

jelent, az állóvizek fertőző kipárolgásai okozzák. A lecsapolt mocsarak helyét feltöltötték és

beépítették, és ahogy remélték, megszűnt a malária. Ráadásul ezzel megszabadultak a

bosszantó moszkitóktól is, amelyek a mocsarakban tenyésztek. Akkor hát, gondolta Szelené

csalódottan, miközben tavaszi virágokat áldozott Aszklépiosznak, miért nem kezelik ugyanúgy

ezt a nyomorult szigetet? Miért nem tisztítják meg, és állítják vissza a templomot régi

dicsőségébe?

Mert az ember nem várhat együttérzést azoktól, gondolta keserűen, akik örömüket lelik a

mészárlásban.

Egy nem is olyan régi nap emléke idéződött fel benne, Anna Perennának, Róma ősi

istennőjének ünnepe, amikor a Circus Maximusban játékokat rendeztek.

222

Az egész város összegyűlt az istennő tiszteletére, és Szelené elhatározta, hogy Ulrikával

együtt ők is ünnepelni fognak. Csatlakoztak a boltívek alatt a Circusba áramló tömeghez, és

megcsodálták ezt a hatalmas építményt, amely a maga nemében a legnagyobb volt a világon.

Az itt rendezett kocsiversenyek híre egészen Perzsiáig eljutott.

Mivel Szelené és Ulrika azelőtt még sohasem volt a Circus Maximusban, tágra nyílt

szemmel tekingetett mindenfelé. Miközben felmásztak a felső szintre, ahol ponyvatető alatt

ültek, rájuk is átragadt a lökdösődő, lármás tömeg izgalma. Hoztak magukkal egy kosárban

tojást, sajtot és kenyeret meg egy flaska vizezett bort. Ulrika nevetett, ki tudja, mióta először,

és akárcsak az emelkedő sorokba zsúfolt nézők ezrei, ők is alig tudtak nyugodtan ülve

maradni.

Végül megszólaltak a fanfarok, majd a sokaság szenvedélyes kiáltozása közepette

behozták az arénába az istenek és istennők szobrait. Őket a papok, világi méltóságok,

színészek követték, majd a császár és a császárné, akiknek a megjelenésére a tömeg szinte

őrjöngeni kezdett. Az előadást cirkuszi lovasok nyitották meg, akik szétvetett lábbal álltak két

lovon, és így vágtattak körül az arénában, amelynek latin neve a „homok” szóból ered – a

játékteret ugyanis homokkal szórták fel. Nagyszerű látványosság volt, Szelené és Ulrika

tapsolt, nevetett. Ezután következtek az erőművészek és az akrobaták, mind gyönyörű

ruhákban; közben bohócok szaladgáltak ide-oda a homokon.

Újabb fanfár jelentette be a műsor következő szakaszát. Két férfi lépett ki, sisakban és

ágyékkötőben, kezükben pajzzsal és karddal. A tömeg őrjöngött. Szelené ebből arra

következtetett, hogy híresek lehetnek, bár ő még sohasem hallott róluk. A sorokban mindenütt

fogadásokat kötöttek, és úgy tűnt, hogy a magasabbik férfi a kedvenc, mivel Szelené

kihallotta egy beszélgetésből, hogy már százszor győzött.

Amikor a küzdelem megkezdődött, az emberek valósággal megvadultak. A kardok

csengtek, az izmok fénylettek. Szelené és Ulrika először kíváncsian, majd egyre növekvő

rémülettel figyelte az eseményeket.

A tömeg felüvöltött, amikor az egyik gladiátor, a magas kedvenc a földre zuhant, és

ellenfele lába nyomban a földre szegezte. A győztes felnézett a császári páholyra, és a császár

lefelé fordította a hüvelykujját. Erre a férfi keresztüldöfte földön fekvő ellenfelét. Ezután

lehajolt, és letépte az áldozat sisakját, amely alól egy szőke germán arca tűnt elő. Szelené és

Ulrika dermedten nézte, ahogy a tetemet kivonszolják.

A cirkusz egész hosszában, végig a lelátón emberek ezrei sikoltoztak, kiabáltak és

dobogtak vérszomjasán; árusok élelmet és emléktárgyakat kínálva vonultak végig a

folyosókon; pénz cserélt gazdát, ahogy a fogadásokat kifizették. Szelené és Ulrika még

mindig kábultan ült, amikor a következő szám megkezdődött – vasajtók emelkedtek a

magasba, és vagy száz nyomorult teremtmény botorkált elő, hunyorogva a napfényben.

Sápadt, mocskos férfiak, nők és gyermekek. Szemben újabb vasajtókat húztak fel, és mögülük

kiéheztetett tigrisek rontottak elő. Miközben a tömeg azt kiáltozta: „Zsidók! Halál a

zsidókra!”, Szelené megragadta lánya kezét, és kirohant a cirkuszból.

Az asszony most már tudta, miért nem kap segítséget a szigeten. Hogyan is várhatná el,

hogy ilyen emberek sajnálatot érezzenek, hiszen a betegektől úgy szabadulnak meg, mint a

szeméttől.

– Addig nem lesz megoldás – mondta Heródas –, amíg ezt megengedik. Mert a bajnak ez a

gyökere. Bárcsak a császár meghallgatna bennünket!

A császár kapzsi és önző, gondolta Szelené Aszklépiosz szobra előtt állva.

Eddig háromszor nyújtott be hozzá kérvényt, hogy fogadja; mindháromszor elutasították.

Még Paulina sem tudta érvényesíteni a befolyását. Most, hogy a császár visszatért Rómába,

túlságosan is lefoglalja a szórakozás, és a nép problémái nem érdeklik.

Claudius visszatért Rómába…

Hol van hát Andreász?

223

Paulina megkérdezte a császári palotában megforduló barátait, de egyikük sem tudta, hol

lehet.

Én tudom, hol van, gondolta Szelené. Talált egy hajót, amely a világ másik vége felé

vitorlázik…

Megrázta a fejét. Azért jött az isten elé, hogy bátorítást kapjon tőle, nem azért, hogy a saját

gondjait sorolja. Az előtte álló feladatra kell összpontosítania. Ahogy Heródas mondta:

„Olyan ez, mintha a dagályt akarnánk egy seprűvel visszatartani.” A terve, hogy ezt a szigetet

Róma betegeinek és sérültjeinek a menedékhelyévé változtassa, nem valósult meg; az

embereknek még mindig nem volt hova menniük.

– Aszklépiosz isten – mormolta Szelené a tömjénfüstön és a táncoló árnyékokon keresztül

–, gyógyítás atyja, vezéreld a szikémet ma este! Add meg nekem a bölcsességet és az erőt,

hogy a halálra ítélt csecsemőt kihozzam a fényre! – Kis szünetet tartott. – Venus anyám, kinek

odaadó lánya vagyok, vesd szemedet e szegény teremtésre, távozzon fájdalom nélkül a

világból, és a gyermeket add nekem!

Utoljára nagyapjához, az isteni Juliushoz folyamodott segítségért.

Hat hónappal ezelőtt Szelené azzal a szándékkal érkezett Rómába, hogy visszatér a

Palatinus-dombon élő családja körébe, de ezt a reményét eltemette, amikor hallotta az

álnokságukról és kapzsiságukról terjengő híreket. A császári család, mint Andreász

figyelmeztette, veszélyes társaság. Egész Róma Messalina cselszövéseiről suttogott. A

császárné azt akarta, hogy fia, Britannicus kövesse Claudiust a trónon, és már hozzá is fogott,

hogy minden akadályt eltávolítson az útból. Történetek keringtek azok haláláról vagy

titokzatos eltűnéséről, akik ilyen vagy olyan módon keresztezték szándékait.

Szelené a dombról érkező hírek hallatán napról napra óvatosabb lett. A Julius-Claudiusok

vadmacskaként marakodtak és verekedtek; nemigen örültek volna Julius Caesar egyetlen

törvényes leszármazottja megjelenésének. Szelené a saját és lánya biztonsága érdekében úgy

döntött, inkább kívül marad a köreiken. Annál inkább is hallgatnia kell, hiszen Ulrika, Julius

Caesar dédunokája már elérte azt a kort, amikor gyermeke lehet, újabb örököst szülhet.

Szelené végső, legalázatosabb imáját az istennőhöz, a Mindenség Anyjához küldte, s a

tragikus sorsú fiatal lányért fohászkodott. És mint minden ilyen alkalommal, ezután saját

anyja és bátyja lelki békéjéért könyörgött, bárhol legyenek is, élve vagy halva.

★

Ulrika a napsütötte kertben, a gránátalmafa alatt üldögélt, és a bazsarózsát meg sárga

nőszirmot gyűjtögető Paulinát figyelte. Mostanában, amióta a tavaszi virágok teljes

színpompájukban ragyogtak, csaknem minden délután kijöttek ide. Paulina a sövények és

bokrok között sétált, mintha csak megelevenedett volna a kertben álló egyik kecses

márványszobor.

– Sok gyereket akarok, Paulina néni.

Most már barátok voltak, a tizenhárom éves lány és az úrnő, azóta a decemberi éjszaka óta.

Paulina nem csupán elviselte a lány jelenlétét, hanem kifejezetten örült neki, Ulrika pedig

második anyjaként tekintett Paulinára, mint egykor Ranira.

– Ha csak egyetlen gyerekem lenne – folytatta a lány –, azt kegyetlenségnek érezném.

Mindig amiatt aggódnék, hogy magányos. Ezért úgy döntöttem, hogy vagy sok gyerekem

lesz, hogy legyen társaságuk, vagy – az arca elkomolyodott – egy sem.

Paulinának eszébe jutott, hogy szed néhány gránátalmát Szelenének, aki azt gyógyszer

készítéséhez használta, ezért a fához lépett.

– Először férjre lesz szükséged – mondta Ulrikának mosolyogva.

– Ó, igen. És nagyon körültekintően kell választanom. Különleges embernek kell lennie.

224

Milyen igaz, merengett Paulina. Valerius is különleges ember volt, rögtön tudtam, amikor

először találkoztunk. Ó, ha megint olyan fiatal lehetnék, mint Ulrika, és az a sok izgalmas

dolog mind előttem állna! Persze férjhez mehetnék újra, de nem volna tisztességes

megtagadni a gyermekeket attól a férfitól, aki a férjem lenne.

Paulina sóhajtott, és felnézett az áttetsző égboltra. Ha lehetnének gyermekeim, gondolta,

akkor olyasvalakihez szeretnék hozzámenni, mint Andreász. Talán magához Andreászhoz…

– Igen – ráncolta a homlokát Ulrika. – Nem mehetek hozzá akárkihez. Királyi vér folyik az

ereimben. Az apám herceg volt.

Paulina lenézett a mézszínű hajfürtökre. Aggódott Ulrika miatt. A gyermekben volt valami

vadság. Gyakran hosszú időkre elhallgatott, elgondolkodva merengett valamin. Túlságosan

komoly, gondolta Paulina. És mennyire ragaszkodik ahhoz a rabszolga fiúhoz, Eirichez!

Minden alkalmat megragad, hogy gyakorolja a germán nyelvet, és állandóan a halott

édesapjáról beszél. Mintha azt keresné, hová tartozik.

– És persze ott van anyám családja is – folytatta a lány. – Azt hiszem, azt is számításba kell

vennem. Egyáltalában nem örülök neki, hogy a dédapám Julius Caesar volt, de másoknak

láthatóan fontos, és fontos lehet a férjemnek is.

Paulina szórakozottan mosolygott, miközben a sárgáspiros gyümölcsöket a kosárba szedte.

Hirtelen megállt, keze még mindig az ágak között matatott, és lenézett.

– Mit mondtál, Ulrika, Julius Caesarról?

– A dédapám volt – felelte Ulrika, majd kivett egy gránátalmát a kosárból, és bontogatni

kezdte a kemény héjat.

– Miért mondod ezt?

– Mert az volt. A fia a nagyapám. Akkor hát ő a dédapám, nem?

Paulina leengedte a karját.

– A fia?

– Ő is herceg volt. Caesarion herceg. Az édesanyám apja.

Az asszony egy pillanatig a lányra meredt, majd megkérdezte:

– Ulrika, ezt te találtad ki?

– Dehogyis! Az alma mater mondta el az édesanyámnak Alexandriában. Tőle tudtuk meg,

hogy Kleopátra királynő volt az édesanyám nagyanyja, és hogy a fiát, Caesarion herceget

elrejtették, és egy rabszolgát öltek meg helyette. Aztán a katonák megölték őt Palmyrában

azon az éjszakán, amikor az édesanyám született.

Paulina lassan leereszkedett Ulrika mellé a padra.

– Ezt nehéz elhinnem. Édesanyád sosem beszélt erről.

– Mert titokban tartja. De ott lóg a nyakában Julius Caesar gyűrűje. Caesar meghódította

Galliát meg Germániát. Bárcsak ne volna a dédapám!

– Ulrika – mondta Paulina, megfogva a gyermek kezét –, tud erről más is?

– Csak Mercia anya. És az a férfi, aki a templomba jött. Andreász.

Paulina a tágra nyílt, becsületes szempárba nézett, amely kéken ragyogott, mint az áprilisi

ég, és tudta, hogy a lány igazat mond.

– Ulrika – mondta megfontoltan –, figyelj ide! Az édesanyádnak igaza van. Ezt titokban

kell tartani. Soha, senkinek nem szabad elmondanod. Ígérd meg nekem!

Miközben a lány ünnepélyesen megígérte, Paulina megszorította a kezét. Ha ezt Messalina

megtudná…

★

– A halál küszöbén áll – mondta a pap halkan. Szelené tudta, hogy a sebészeti eszközeit most

felesleges tűzben megtisztítania, mivel a lány már halott lesz, és nem kell félni a fertőzés

225

gonosz szellemétől. Ennek ellenére valahogy helytelennek tartotta, hogy ne tiszta eszközökkel

dolgozzék, ezért azokat és magát is gondosan fertőtlenítette, éppen úgy, mint más műtétek

előtt.

A templom belső szentélyéből különleges lámpákat hoztak, amelyekben a könyörületes

Panakeia és Hügieia lángja égett. Apollóm is behozták; jóindulatú alakja ott állt a

félhomályban, kezében a gyógyítás kígyós botjával. Az ajtókra és ablakokra szent növényeket

függesztettek, Ízisz és Minerva misztikus jeleit rajzolták a falra. A papok megidézték az

általuk ismert hatalmakat, hogy segítsenek Szelenének a félelmetes feladat végrehajtásában.

Aszklépiosz papjai hittek Szelenében. Heródas hónapokkal ezelőtti aggodalmával

ellentétben Szelené nem hagyta cserben őket. Nem vesztette el a kedvét, és nem adta fel a

harcot. Keményen dolgozott, de sajnos kimeríthetetlennek tűnő energiája sem volt elég.

Szelené nagyszerű tervekkel érkezett hozzájuk. A templomot az egyes betegségeknek

megfelelően külön egységekre akarta osztani, ahogy ezt a római légió valetudinariumában

látta. Azt akarta, hogy a priccsek helyére igazi ágyakat állítsanak, mint Perzsiában, és

ápolókat is képezzenek, mint a hinduknál. Vízvezetéket akart, s öblítéssel eltávolítani a

hulladékot és a szemetet; készletet akart gyűjteni kötszerekből, és hogy az orvosi eszközöket a

szent tűzben mindig tisztítsák meg. De amikor száz beteg és haldokló fekszik a porban a

templom körül, amikor zümmögő legyektől feketéllik a levegő, amikor a szigetről a bűz

átcsap a városba, és távol tartja azokat, akik egyébként eljönnének segíteni, amikor nincs már

hová temetni a halottakat, és nincs hely arra, hogy elválasszák egymástól a csecsemőket és a

haldokló öregeket, és nyugalmat biztosítsanak azoknak, akiknek szükségük lenne rá… akkor

egyetlen nő, bármily csodálatosak is a tervei, nem sokat segíthet.

Amiben Szelené valóban segíthetett, és sikert érhetett el, azok az ilyen esetek voltak. Ez a

szegény lány abban a reményben vonszolta el magát a szigetre, hogy az isten majd segít rajta,

és Szelené most legalább a gyermek életét megmentheti. Ha az egész sziget a sötétség

infernusa is, gondolták a papok, itt legalább világít egy kicsi lámpa.

Szelené és a pap a lány két oldalán ült; nem vették le a szemüket lassan emelkedő és

süllyedő mellkasáról. A halál pillanatában a szikének vágnia kell. Nem előbb, mert akkor egy

élő nőbe hasít; és nem is túl későn, mert akkor a csecsemő meghal a méhben.

Abban a pillanatban, amikor az utolsó lehelet elhagyja a lány ajkát…

A pap a lány mellkasára tette a kezét, és nem érezte a szívverését.

– Bevégeztetett – suttogta.

Szelené felemelte a szikét, az összes ismert isten és istennő segítségét kérte, és

hozzáfogott.

226

Ötvenhét

Szelené tudta, hogy kockázatos játszmába kezd. Még nem ismeri Paulinát eléggé, hogy

megjósolja, hogyan fog reagálni. A barátságuk sem mélyült el annyira, hogy nyugodtan

vehetné a bátorságot ahhoz, amire ma este készül. De nem volt más választása. A csecsemőt

nem hagyhatta meghalni.

Decemberben, miután Maximus gyógyultan távozott a villából, Paulina ragaszkodott

hozzá, hogy Szelené költözzön át a díszvendégeknek fenntartott szobákba. Ezek a villa hátsó

részében sorakoztak, távol a zajos utcáktól, és a domb oldalán felfelé húzódó

gyümölcsöskertre néztek. Ide sietett most Szelené, kis batyuját a melléhez szorítva. A kertre

nyíló ebédlőben vendégek gyűltek össze; egy filozófus olvasott fel a legutóbbi művéből.

Mindenség Anyja – imádkozott Szelené, miközben észrevétlenül elsietett az ebédlő előtt,

és elindult a lépcsőn a lakosztálya felé –, add, hogy Paulina szíve meglágyuljon a tehetetlen

kis poronty láttán! Hogy fellángoljon a benne szunnyadó anyai szeretet.

Szelené abban reménykedett, hogy a csecsemő megpillantása majd felébreszti Paulina

természetes anyai ösztönét – amelyet öt év óta próbál kemény munkával elfojtani magában.

Ha nem sikerül…

Akkor a csecsemő az enyém lesz, és saját fiamként fogom felnevelni.

De igazából Paulinának volt szüksége a gyermekre. Paulinának, aki időnként vágyakozó

tekintettel pillantott Ulrikára, mert sóvárgott saját gyerek után; Paulinának, akinek az élete

kiürült, és aki saját gyermektelensége miatt nem próbálkozott meg újabb házassággal.

Könnyen lehet, gondolta bizakodva Szelené, hogy ha az asszony elfogadja a csecsemőt, akkor

hamarosan majd a házasságot is elképzelhetőnek tartja.

Paulina, bár már elmúlt negyvenéves, és a római hagyományok szerint középkorúnak

számított, elragadóan szép, jó családból származó nő volt, tele elfojtott érzelemmel. Ezek az

értékek nem maradtak észrevétlenek a római arisztokrácia szabad férfi tagjai előtt; csak úgy

nyüzsögtek körülötte a leendő kérők. De Szelené megfigyelte, hogy valahányszor

bensőségesebbre fordult volna a kapcsolat, az asszony visszahúzódott, és nem bátorította

tovább a férfit.

Paulina életét teljesen megváltoztathatja ez a csecsemő, gondolta Szelené izgatottan,

miközben a gyermeket az ágyára fektette és párnákkal megtámasztotta.

Lenézett rá. Bájos kisfiú volt, kerek képű, fekete hajú. És egészséges is. Fiatal édesanyja

bizonyára jól táplálkozott a terhesség alatt. Szelené utóbb mást is észrevett: a lány ruhájának

jó minőségét, finom kezét és lábát – nem lehetett paraszt vagy rabszolga. Talán előkelő

családból származott. Vajon miért nem otthon szülte meg a gyermekét?

Amikor az utolsó vacsoravendég is távozott, Szelené egy rabszolgát küldött Paulináért, aki

csakhamar megjelent egyik legszebb stólájában, az est örömeitől kipirultan. Szelené hellyel

kínálta, és elmesélte neki a névtelen lány és a császármetszés történetét.

Amikor befejezte, felemelte az ágyról a csecsemőt.

– Hazahoztam – mondta. – Megtartottam a gyermeket.

Paulina hallgatott; szemét nem vette le Szelené arcáról, mintha nem akarná tudomásul

venni, hogy mi van a karjában.

– Gyönyörű, tökéletes alakú, izmos kölyök. Nem hagyhattam meghalni. – Szelené Paulina

elé térdelt, és félrehúzta a takarót a kis arcról. – Nézd meg, milyen szép!

Paulina rápillantott.

227

– Igen – mondta.

– Tessék – nyújtotta felé Szelené a gyermeket. De Paulina nem mozdult.

– Szoptatós dajkára lesz szükség. Fogadok egyet neked.

– Nem magamnak szántam – mondta Szelené lassan. – Neked hoztam haza.

– Micsoda? – suttogta Paulina. – Mit mondtál?

– Csak vedd a kezedbe…

Paulina felpattant.

– Te megőrültél!

– Vedd át, Paulina! Fogd egy kicsit!

– Elvesztetted az eszed?

– Azt hitted, hogy én befogadom?

– Otthonra van szüksége.

– De nem az enyémre! – Paulina néhány lépést tett, majd megfordult. – Ezt sohasem

gondoltam volna rólad, Szelené. Hogyan várhatod el tőlem, hogy fogadjam be ezt az… ezt

az…

– Otthontalan árvát! – Szelené felállt, kezében a gyerekkel. – Nézz rá, Paulina! Egy

csecsemő.

– Egy csecsemő a kanálisból. Akit senki sem akart.

– Én akartam.

– Akkor tartsd meg!

– De Paulina…

– Miért csinálod ezt, Szelené? – Paulina megremegett. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?

– Nem hagyhattam magára.

– Miért nem? Róma tele van nem kívánt csecsemőkkel. Miért pont ezzel törődnél?

Ez igaz volt: miért pont ezzel törődjön, amikor már oly sokat látott az elemek kénye-

kedvének kitéve – leánycsecsemőket, nyomorékokat, fattyúkat.

– Mert én adtam neki életet – válaszolta szelíden Szelené. – Én segítettem a világra.

– Akkor tartsd meg te! Légy te az anyja!

– De miért nem fogadod el, Paulina? Magyarázd meg, hogy megérthessem.

– Már mondtam neked. Nincs szükségem más asszony eldobott gyerekére.

– Nem dobta el, Paulina. Meghalt.

– Azt akarom, hogy a gyermekem innen jöjjön – és Paulina a hasára tette a kezét.

– De onnan egy sem jöhet.

– Akkor egy sem kell – vágta rá Paulina, és megfordult, hogy kimenjen.

– Paulina, figyelj rám! – lépett utána Szelené. – Figyelj ide! Te magad is szoptathatod. A

melledre veheted, és életet adhatsz neki. Ez már majdnem ugyanaz, mintha a saját testedből

való lenne.

Paulina a kilincs után nyúlt.

– Most már látom, hogy háborodott vagy.

– Paulina, figyelj rám! Elmondom, mit láttam Keleten. Olyan nők, akik sohasem voltak

terhesek, újszülötteket szoptattak. Ez lehetséges, hidd el!

– Bolondnak nézel?

Szelené megragadta Paulina karját. A Szelené másik karjának hajlatában fekvő csecsemő

édesdeden aludt a két nő között.

– Ez igaz. A saját szememmel láttam. Ha egy csecsemő szopni kezd, végül megindul a

tejképződés. Tényleg láttam, Paulina.

Paulina egy pillanatig habozott; szemében vibrált a fény. Azután kiszabadította a karját, és

kiment.

228

★

Ulrika csípőre tett kézzel állt a csecsemő fölött, és azon tűnődött, mire ez a nagy felhajtás. Az

anyja szerint gyönyörű a fiú. Ulrika inkább furcsának látta. És semmi hasznát nem lehetett

venni.

Felsóhajtott, és elfordult az ágytól. Az áprilisi éjszaka fűszeres illatokkal volt tele; úgy

tűnt, mintha a világ összes virága Paulina kertjében nyílna. Ulrika kiment az erkélyre, és a

domboldalon elterülő sötét gyümölcsöskertet nézte. A levegő meleg volt és csábító.

Decemberben, amikor Maximus a szívrohamot kapta, és a háziorvosa nem volt otthon,

Paulina eladta a görög rabszolgát, és megkérte Szelenét, hogy legyen ő az orvosa, és lássa el a

rabszolgákat is. Az asszony most is lent volt a rabszolgák szállásán, ahol többen belázasodtak,

és Ulrikát kérte meg, hogy vigyázzon a csecsemőre. A lány nem bánta – a csecsemő végtére is

még teljesen magatehetetlen volt. De nem sok teendője akadt. A fiú aludt, ő pedig nagy

nyugtalanságot érzett magában.

– A kisöcséd – mondta neki Szelené.

Ulrika nem igazán értette a helyzetet. Az anyja szomorúnak látszott. Akkor meg miért

hozta haza? És még nevet sem adtak neki. Hogy a csudába fogják szólítani?

Egy hang a gyümölcsöskertből kizökkentette Ulrikát a gondolataiból. Ismerős hang volt,

éles füttyszó. Azt jelentette, hogy Eiric szabad, és vár rá.

Eiric! Ulrika szíve szaporábban vert.

Visszanézett az ágyra. A csecsemő mélyen aludt.

Ismét a kert felé fordult. Észrevett egy integető kart.

Egy pillanatig habozva az ajkába harapott, majd visszaintegetett Eiricnek, és a lépcsőhöz

szaladt. A csecsemő még biztosan órákig aludni fog. Senki sem veszi észre, hogy ő nincs itt.

★

– Csináljatok már valamit! – csattant fel Paulina. – Találjatok valakit, aki elhallgattatja!

A csecsemő már vagy egy órája sírt; üvöltését az egész házban hallani lehetett, és noha

Paulina már több rabszolgát is odaküldött, egyikük sem volt képes megnyugtatni.

Dühösen járt fel-alá a szobájában. Ez is Szelené egyik trükkje, gondolta. Csak egy csel,

hogy ő elfogadja a csecsemőt. De nem fogja, nem hagyja magát rászedni.

– Hol van? – kérdezte, amikor a rabszolga visszatért.

– Többen belázasodtak a rabszolgaszálláson – felelte az asszony sápadtan. – Szelené azt

üzeni, nem jöhet. Azt mondta, a lánya vigyáz rá, és hagyott cukros tejet a gyereknek.

– És ott van a lánya?

A rabszolga félve megrázta a fejét. Még sohasem látta az úrnőjét ilyen dühösnek.

Paulina végül vállára terítette a palláját, és kiviharzott a szobából.

Szelené hálószobájában négy nőt talált, akik kétségbeesetten próbálták lecsillapítani az

üvöltő csecsemőt. Egymásnak adogatták, hintáztatták, emelgették, mindenfélét lóbáltak az

arca előtt.

– Menjetek! – vetette oda Paulina, mire a nők gyorsan visszatették a csecsemőt az ágyra, és

megkönnyebbülten kisiettek a szobából.

Paulina kezét a fülére tapasztotta. Elviselhetetlen ez az üvöltés. Valeria is ezt csinálta

néhány napos korában…

Mereven az ágyhoz lépett és lenézett. Aprócska lábak és öklök kapálóztak a levegőben; a

csecsemő arca felduzzadt és kivörösödött. Paulina megrázkódott. Tudta, hogy csak az első

lépést kell megtennie, a többi már magától jön.

229

Körülnézett. Az etető, amelyet Szelené fabrikált, az asztalon hevert – egy lazán szövött

vászonból készült cucli. Gyűrött volt, amiből Paulina arra következtetett, hogy a rabszolgák

megpróbálták a csecsemőt megetetni, de nem jártak sikerrel.

– Ostoba nőszemélyek! – mormolta, miközben felemelte az etetőt. Azután arra gondolt,

hogy valami erősebb anyagra lenne szükség, amelyre a kicsi rá tud harapni.

A visítástól kezdett megfájdulni a füle. Visszatért az ágyhoz, és sajnálkozással vegyes

haraggal nézte a gyermeket. Hagyni kellett volna, hogy elpusztuljon. Mindenki más így tett

volna. Ostobaság volt kivágni az anyja hasából. Paulina megrázta a fejét. Szelené néha

roppant meggondolatlan tud lenni; sohasem számol a következményekkel.

– Semmi baj, semmi baj – hallotta meg hirtelen a saját hangját. És a keze, szinte akarata

ellenére, lenyúlt a gyermekért.

Tulajdonképpen most nézte meg először a csecsemőt. Meglepődött. Olyan kicsi volt. Már

elfelejtette, milyen kicsinyek az újszülöttek.

– Semmi baj, semmi baj – ismételte meg újra, és magához húzta.

A sírás abbamaradt.

– Jól van – mondta Paulina. Sétálni kezdett, csodálkozott, milyen jó érzés egy csecsemőt a

karjában tartani, érezni a teste melegét a takarón keresztül, tapintani a kis kidudorodásokat és

mélyedéseket, puha húsát és csontocskáit, látni a még ráncos kis arcot. És a szemet, a kis

kerek szemet, amely tétován járt ide-oda.

Régóta elfeledett emlékek és érzések tértek vissza nagy erővel.

– Nem lett volna szabad egyedül hagyni téged – mormolta Paulina. – Mire gondolhatott

Szelené, hogy így egyedül hagyott ezzel a felelőtlen Ulrikával?

Kézbe vette az etetőt, és leült. De ahogy sejtette, a cucli használhatatlan volt. Ezért lehúzta

az üvegcséről, a kisujját belemártotta a cukros tejbe, és ujja hegyét a baba szájába dugta. Az

rögtön cumizni kezdte. Megismételte újra és újra.

– Majd kitalálunk valami jobbat – mondta Paulina a gyermeket hintáztatva. Egyelőre ez is

megnyugtatta a kicsit, de több táplálékra lesz szüksége, és ennél az üvegnél valami jobbra. –

Szólok Szelenének, hogy fogadjon egy szoptatós dajkát – mormolta szórakozottan, miközben

tovább ringatta és kisujjával etette a gyereket.

Hátradőlt a székben, és valami ismerős melegség áradt szét benne, édes bágyadtság,

amelyhez hasonlót csak néhányszor érzett életében. Egy régi dalt dúdolt, amelyet Valeria

szeretett.

A csecsemő félrerántotta a fejét. Újra sírni kezdett.

– Semmi baj, semmi baj – mondta Paulina lágyan. Kikapcsolta egyik vállán a ruhát, és

leengedte az anyagot. A kis fej ösztönösen odafordult, és szopni kezdett.

Abban a pillanatban, ahogy a csecsemő ajka a mellbimbójára tapadt, Paulina érezte, hogy a

bánat éles köve, amely vagy hat évvel ezelőtt megakadt a mellcsontja mögött, oldódni kezd,

ahogy remélte, hogy ez egy nap majd bekövetkezik.

– Valerius lesz a neved – mondta. – Nemesemberként fogsz élni…

230

Ötvennyolc

A Római Birodalom vezetése különös ellentmondáson alapult: a császári család korlátlan

hatalommal rendelkezett, ám hatalmuk megtartásához szükségük volt a nép jóváhagyására.

Róma népe nem törődött a palotában folyó ármánykodással, hagyta, hogy a Julius-Claudius-

család a világ ura legyen, amíg ellátja őket ingyenétellel és látványosságokkal.

Ezért rendezték meg ezen a délutánon a Folyó ünnepét Tiberis isten tiszteletére, aki vizet

és életet adott Rómának. A legnagyobb mulatságnak ígérkezett, amelyet Claudius eddigi

hétéves császári uralma alatt rendezett, és a város egész lakossága megjelent, hogy

megtekintse.

Végig a folyó mentén, ameddig a szem ellátott, a partok zsúfolásig megteltek nézőkkel. Az

előkelőségek és a császári család kedvencei számára ideiglenes lelátókat építettek, a

legnagyobb nevek viselői – a Metellusok, a Lepidusok és az Antoniusok – a császári tribün

közelében foglaltak helyet, közel a vízhez. Itt ült Szelené és Paulina is. A sok ezer ember

izgatottan várta az Istenek felvonulásának kezdetét.

A két nőt rabszolgák kísérték, és mint mindenki más ezen a késő októberi délutánon, a

magukkal hozott ennivalót fogyasztották a szabadban. A kosárban sült csirke, kukoricakenyér,

olajbogyó, sajt és egy flaska hideg bor volt. Szelené örült, hogy eljött. A nyár, a szörnyű

forróság és a láz különösen nagy pusztítást végzett a Tiberis-szigeten. Rengetegen haltak meg,

és még több rabszolgát hagytak sorsára a templom lépcsőinél. Paulina pénzadománya nem

sokat segített. Senki nem akart a szigetre jönni. Szelené hiába próbált kihallgatást kérni a

császártól, továbbra sem járt sikerrel. Már arra is gondolt, hogy Heródasnak igaza van, és

Aszklépiosz nem törődik többé a szentélyével.

Szelenét meglepte, hogy barátnője elfogadta a császár meghívását az ünnepségre. Az

elmúlt hat hónapban annyira lefoglalta a kis Valerius gondozása, hogy teljesen felhagyott a

társasági élettel. De Paulina megindokolta, miért akar elmenni: lehet, hogy Andreász is ott

lesz.

Hat hónappal ezelőtt, nem sokkal az után az éjszaka után, amikor Szelené hazahozta a

csecsemőt, Paulina bevallotta neki:

– Azért nem akartam újra férjhez menni, mert úgy éreztem, tisztességtelen dolog

megfosztani valakit attól, hogy örököse lehessen. De most már van gyermekem, egy fiú, akit a

férjemnek adhatok. Most már akarom a házasságot, Szelené. És elárulok neked egy titkot:

Andreászt mindig is nagyon szerettem.

Andreász és Paulina férje, Valerius éveken át jó barátok voltak, attól kezdve, hogy a görög

Rómába érkezett, és belépett az udvarba mint Caligula egyik kezelőorvosa. Paulina sok estét

töltött együtt a két férfival, elkísérte őket a tengerpartra, összejövetelekre és játékokra. Az

orvos és az özvegy kedvelte egymást, összeillettek, és noha Andreász nem nősült meg,

Paulina remélte, hogy most, negyvennyolc évesen, örökös nélkül, már vágyik a családra.

– A férjem halála után vártam egy évet, ahogyan a törvény előírja – mondta Paulina. –

Most már újra férjhez mehetek. Van jobb Andreásznál?

Tényleg, van jobb nála? – kérdezte magában Szelené, miközben a császári tribünön zajló

eseményeket figyelte. A császári család ott volt, de néhány szék még üresen állt. Andreász

hajójának az elmúlt pár napban kellett megérkeznie Ostiába; vajon itt lesz ma?

A csecsemő nyugtalanul mocorogni kezdett anyja karjában. Paulina kikapcsolta a ruháját,

és a kis Valerius hamarosan elégedetten szopott Paulina pallájának takarásában.

231

Szelené nem szűnt meg csodálkozni az anyamell varázslatos erején. A beduin asszony,

Fatma nem akarta elfogadni a gyermekét, csak miután egy éjszakára a mellére kötözték a

csecsemőt. Paulinának, akárcsak annak a keleti nőnek, akit Szelené látott, néhány napos

szoptatás után – amikor is a szoptatós dajkával felváltva vették mellükre a csecsemőt –

megindult a tejtermelése, és most már éppúgy a magáénak érezte a gyermeket, mintha a saját

testéből való lett volna. A tej híg volt, és kevés, de ahhoz elegendő, hogy az anyát a

gyermekhez kösse. Az, hogy Paulina szoptatta Valeriust, nem is annyira a táplálását szolgálta,

hanem inkább a szeretetteljes kapcsolat megerősítését.

A barátnők a gyerek megjelenésének magyarázatára kitaláltak egy történetet: a kis Valerius

egy távoli unokatestvér fia, régi nemesi család sarja, akinek a szülei meghaltak egy járvány

során. Paulina nem sajnálta a pénzt a hamis papírokra, a fiút most már hivatalosan is

bejegyezték, és törvényesen viselte a büszke és előkelő Valerius nevet.

Szelené a folyóról érkező fuvallat felé fordította az arcát. A szél ezernyi illatot hozott

magával, kezdve a part menti tüzek fölött sülő ételekétől a közelben ülő nemesasszonyok

bódító parfümjéig. Amikor megérkeztek, Paulina bemutatta Szelenét Cornelia Scipionisnak, a

nagy Scipio Africanus leszármazottjának és Marcia Tulliának, Cicero dédunokájának.

– Szelené – ismételte meg Cornelia lassan. – Szokatlan név. Milyen családból származol?

– Szelené terapeuta – mondta gyorsan Paulina. – Alexandriában tanult. Hallottatok

Maximus decemberi szívrohamáról?

– De még mennyire!

– Szelené mentette meg az életét. Most nálam lakik. Eladtam a háziorvosomat, és Szelené

lépett a helyébe.

– Azok a görögök! – jelentette ki Marcia Tullia. – Én mondom, túlértékelik őket. Már a

rabszolgák minősége sem a régi. – Ezután Paulinához hajolt, és valamit súgott a fülébe.

Szelené hallotta, ahogy barátnője halkan ezt feleli:

– Nem, ő nem a rabszolgám. Szabad római polgár.

Szelené már hozzászokott, hogy Rómában a név a legfontosabb. A származás többet

nyomott a latban, mint a jellem, az ősök sora többet, mint a teljesítmény. Akik a közelében

ültek, és falatozgatva várták az ünnepség kezdetét, mind a Rómát alapító családok, a

patríciusok leszármazottai voltak, és féltve őrizték köreiket.

– …nem volt szerencséje – mesélte Cornelia férje a mellette ülő férfinak. – De mégiscsak

egy Agrippa, és ezért nem hagyhattuk, hogy a házát eladja egy szíriainak. A vevőnek persze

volt pénze, de amúgy egy senki…

Szelené mögött két nő beszélgetett.

– És amikor rájött, hogy a férje hazudott neki, és egy csepp Gracchus-vér sem folyik az

ereiben, akkor persze nem maradt más választása, mint hogy elváljon tőle. Bár nagyon a

szívére vette. Azt mondja, szerelmes volt a férjébe.

Marcia Tullia nevetése arra késztette Szelenét, hogy hátraforduljon.

– Egy színész! – mondta megvetően. – Milyen ostoba volt, hogy egy színészbe szeretett

bele! Szerencsés, hogy az apja csak száműzte.

Cornelia szigorú tekintettel hozzátette:

– Ki kellett volna végeztetni őket. Az apjának joga lett volna hozzá.

Szelené zavart arckifejezését látva Paulina odahajolt hozzá, hogy megmagyarázza.

– Törvény tiltja, hogy a szenátorok leszármazottai, legyenek azok akár dédunokák,

színészekkel vagy olyanokkal, akiknek anyja vagy apja színész volt, házasságot kössenek.

Paulina levette Valeriust a melléről, diszkréten bekapcsolta a ruháját, és a gyermeket átadta

egy rabszolgának. Miközben a palláját igazgatta, hátranézett, és felkiáltott:

– Ó, ott van Andreász!

A férfi feléjük tartott, fehér tógája és ezüstös haja ragyogott a lemenő nap fényében.

Minduntalan megállították, a kezét szorongatták, üdvözölve, hogy visszatért Rómába. Ez

232

adott Szelenének annyi időt, hogy összeszedje magát, és kissé lecsillapítsa felgyorsult

szívverését.

Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, amíg odaér hozzájuk. A tekintetük már a távolból

összekapcsolódott, és így is maradt, ahogy közeledett felé elegáns ruhájában és előkelően az

Antiochiában megismert Andreász, emlékeinek és szívének Andreásza.

– Szervusz, Szelené! – mosolygott Andreász.

– Légy üdvözölve, Andreász! – nézett fel rá Szelené.

– Nahát – szólt Cornelia férje, és felemelkedett székéből. – Végre visszajöttél Rómába? –

A két férfi kezet rázott.

– Milyen volt Hispánia? – kérdezte Marcia Tullia. – Ahogy hallom, pocsék egy hely

ilyentájt.

Szelené félrenézett. Hispánia. Hispániában volt.

– Melyik isten háta mögötti hely lesz a következő állomásod, Andreász? – kérdezte

Paulina.

Andreász odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

– Jól nézel ki, Paulina – üdvözölte melegen. – Hogy megy a sorod?

Szelené kihallotta hangjából az igazi érdeklődést, és látta kutató pillantását, miközben

Paulina válaszolt.

– Jól vagyok, Andreász. Köszönöm a leveleidet.

– Hallottam, van egy fiad.

– Valerius fia is lehetne, annyira hasonlít hozzá.

– Hosszabb ideig maradsz Rómában? – kérdezte Marcia Tullia.

– Igen – felelte Andreász, és elengedte Paulina kezét. Megfordult, és Szelenére nézett. –

Végleg itt maradok. – Kis szünetet tartott. – És neked, Szelené – kérdezte mosolyogva –, hogy

megy a sorod?

– Köszönöm, hogy Paulinához küldtél – válaszolta. – Nem is tudom, mi lett volna velünk

nélküle. A lányommal együtt jól vagyunk.

Egy pillanatra árnyék futott át a férfi arcán, de azután újra mosolygott.

– Mikor jöttél vissza Rómába? – kérdezte Paulina.

– A hajóm csak ma reggel futott be a kikötőbe – kezdte Andreász, de valaki odalépett

hozzá, hogy üdvözölje, majd kezet ráztak, és az idegen elvitte magával.

Szelené a folyóra pillantott. Megborzongott az erősödő szélben. Amikor hátranézett, látta,

hogy Andreászt többen veszik körül; a figyelem középpontjában áll. Nem kellett volna

csodálkoznia azon, hogy a férfi a császári tribünön foglal helyet, mégis meglepődött, ugyanis

a császár jobbján ült.

Szelené a császári családot nézte. Így közelről Claudius nem tűnt olyan visszataszítónak,

mint becsmérlői állították. Béna volt, és a feje rángatózott, de az arca nem volt riasztóan

csúnya, és nem látszott különösebben gonosznak sem. Szelené észrevette, hogy a mellette álló

kerevet üres. Hol a császárné?

Megszólaltak a harsonák, mindenki a folyóra figyelt. A távolban felzúgott a tömeg,

kezdetét vette az Istenek felvonulása.

Lassú, monoton dobszó hallatszott messziről. A tömeg elhallgatott; minden szem a folyó

kanyarulatára szegeződött, ahol egy pillanat múlva fenséges bárka orra jelent meg. A dobot a

hortator verte, ezzel diktálta a fedélzetek alatt ülő evezősöknek a ritmust. Amikor a bárka

teljesen befordult a kanyarban, ezer íjász, akiket ügyesen elrejtettek a tömegben, a levegőbe

repítette felpántlikázott nyilát. A késő délutáni ég egy pillanatra színes szalagokból szőtt

mennyezetté változott a fejük felett. A tömeg felhördült.

A hatalmas bárkán Tiberis isten ült, szerepét egy hosszú hajú, nagy szakállú színész

alakította. Egyik kezében evezőt tartott, a vizet átszelő tengerészek jelképét, a másikban pedig

egy bőségszarut, amely a termékenységét jelezte. A fedélzetre hullámokat utánzó díszletet

233

építettek, alóla időnként vízsugár csapott a magasba. Tiberist meztelen sellők vették körül,

akik két marokkal élelmet szórtak a parton álló emberek közé. A sokaság megvadult;

előrelódult, a folyó szélén állókat a vízbe lökte.

Egy kisebb bárka következett, azt a ketrecbe zárt nőstény farkast hozta, amelyet rendesen a

Capitoliumon lehetett látni, Róma alapításának a jelképeként. Romulust és Remust

ábrázolandó, két kisgyermeket is betettek a ketrecbe, de ahelyett, hogy a várakozásnak

megfelelően a farkas emlőit szopták volna, az egyik bömbölt, a másik meg közömbösen

feküdt. A farkast szemmel láthatóan elkábították, nehogy megtámadja a gyerekeket;

valahányszor megpróbált felállni, megingott és eldőlt. A felvonulás tervezője nyilván nem ezt

a hatást akarta kelteni, ennek ellenére a tömeg hangos üvöltéssel jutalmazta.

Ismét felharsantak a kürtök, és egy különös hajó jelent meg a kanyarban. Köveket

tornyoztak a fedélzetére, hogy hegy látszatát keltsék, és a „hegy” tetején egy meztelen férfi

állt, akinek egy pár hatalmas, tollas szárnyat szíjaztak a hátára. A tömeg azonnal felismerte.

– Icarus! – kiabálták. – Ez Icarus!

A férfi, nyilvánvalóan egy rabszolga, akit rákényszerítettek a szerepre, reszketve állt a

magasban, nem mert lenézni.

– Repülj, Icarus! – nógatta a tömeg. – Repülj, repülj!

Kétségkívül az volt a parancs, hogy amikor a bárka a császári tribünhöz ér, le kell ugrania,

de a férfi moccanni sem mert. Ezért a bárka kormányosa a „hegy” takarásában

felkapaszkodott a kőrakásra, és hátulról meglökte a rabszolgát. Icarus a folyóba zuhant, és

hatalmas szárnyai a víz alá húzták. A sokaság elégedetten tombolt.

Szelené elfordította a fejét. Akik között ült, fegyelmezettebbek voltak a tömegnél;

elismerésük jeleként csupán bólintottak, miközben folytatták a falatozást és a csevegést.

Hátrapillantott, és látta, hogy Andreász őt nézi.

A következő hajó gyönyörű volt – szinte művészi alkotás. Mesterséges erdő nőtt ki a

fedélzetből, még egy csobogó vízesés is volt rajta. Az erdei paradicsom közepén magányos

fehér ló legelészett békésen. Akárcsak Icarusnak, neki is hatalmas tollas szárnyakat szíjaztak a

testéhez; az egyenesen felfelé álló szárnyakon megcsillantak a lenyugvó nap rézszínű sugarai.

Pegazus nyugodtan úszott el a lecsendesült tömeg előtt; a jelenet olyan egyszerű és tiszta

volt, hogy láttán az emberek elnémultak.

Zajos kedvük tüstént visszatért, amikor a következő bárka megjelent, két káprázatos

fiatallal a fedélzetén. Szelené, a Hold istennője volt az, és bátyja, Héliosz, a Nap, aki lángoló

szekeret hajtott, és tűzcsóvák lövelltek ki a sisakjából. Szelené vakító ezüst látomásként a

Hold égi fényét utánozta; köntösét ezüstszálakból szőtték, karját ezüstporral szórták be.

Amikor egy vonalba értek a császári tribünnel, a Nap és a Hold meghajolt Claudius felé.

Egész Róma ujjongott.

– Igazán eredeti – mondta Cornelia Scipionis. – Ezt a ravasz vén ördög javára írom. Eddig

túltesz a szokásos játékain.

Marcia Tullia hozzátette:

– Claudius még egy évre megnyerte magának a népet.

A következő hajó Laokoónt hozta, a szerencsétlen papot, akire nem hallgattak a trójaiak, s

ezért városuk el is pusztult. A mondabeli Laokoónt két hatalmas kígyó fojtotta meg; ez a

Laokoón – egy evezős hajó mögé kötött kis tutajon egyedül ülő rabszolga – óriáspitonnal

birkózott, a túlélés legkisebb reménye nélkül.

A folyó lenti szakasza felől érkező üdvrivalgás adta hírül a császári tribün közelében

ülőknek, hogy egy különösen látványos hajó közeledik, és máris egy drámai élőkép jelent

meg a kanyarnál.

Egy színész és egy színésznő állt szobormereven a fedélzeten. A lány nagyon csinos volt,

hosszú haja meztelen testére omlott; égnek emelt karral állt, egyik lábát kissé maga mögé

nyújtva, mintha futna. Az őt „üldöző” fiatalember szintén gyönyörű volt, és meztelen karját

234

kitárta, mintha meg akarná ölelni. A tömeg azért ujjongott, mert a lány a szemük előtt lassan

fává változott: ujjai hegyén levelek pattantak ki, karját kéreg fedte, hajából babérágak nőttek.

A tömeg tudta, kicsoda: Daphné, aki fává változik, hogy megszabaduljon a szenvedélyes

Apollóntól.

Szelené újra visszanézett Andreászra, pillantásuk találkozott. Vajon neki is eszébe jutott a

sok-sok évvel azelőtti nap, amelyet Daphné ligetében töltöttek?

Újabb és újabb hajók meg bárkák úsztak el előttük istenekkel és istennőkkel, mondabeli

hősökkel és hősnőkkel, mindegyik túlszárnyalta az előzőt olyan eredeti ötletekkel, mint

például egy lángoló vulkán vagy a földről felemelkedő, hattyúk vonta szekér.

A nappal éjszakába fordult. Fáklyák ezreit gyújtották meg végig a Tiberis mentén, fényük

ott táncolt a folyó felszínén. Az ünneplő sokaság állandó lármája fölött sípszót és hárfa-

pengést lehetett hallani. Ingyenkenyeret és kolbászt osztogattak a népnek, meg jegyeket a

másnapi kocsiversenyekre. Az éjszaka lehűlt, de a tömeg hangulata felforrósodott.

„Claudius!” – kiabálták minden egyes új hajó vagy tutaj megjelenésekor. Részegek voltak,

elégedettek, és imádták a császárukat. Legalábbis ma.

Szelené gyakran pillantott Andreászra. A férfi is sokszor nézett felé, a tekintetük ilyenkor

egymásba fonódott; de Szelené többször is azt látta, hogy Andreász bensőségesen beszélget

Agrippinával, Claudius gyönyörű unokahúgával, és nagyokat nevetnek.

Végül egy jelre a tömeg elnémult. A fáklyák pattogásán és a partot nyaldosó víz

csobogásán kívül egy pisszenést sem lehetett hallani.

Egy minden eddiginél nagyobb, méltóságteljes bárka fordult be lassan a kanyarban.

Oldalát aranyszínűre festették, száz aranyló evező emelkedett és süllyedt egy ütemre.

Csillogott a fáklyafényben; tükörképe a folyót megolvadt arannyá varázsolta. Minden szem a

lassan sikló hajóra meredt; a szél meglobogtatta a hajfürtöket és a tógákat, csattogtatta a

zászlókat és szalagokat. Az emberek mozdulatlanul, némán álltak.

A fedélzetet két különböző színre osztották, amelyek középen művészien egymásba

olvadtak. Az első fele a tengert ábrázolta, sziklákkal, hullámokkal és ívben felszökkenő

delfinekkel. A tengerből egy hatalmas fehér kagyló emelkedett ki, a két oldalán egy-egy kisfiú

állt. A kagyló kétszer olyan magas volt, mint ők, és ahogy a bárka közelebb ért, az emberek

felismerték őket: a hétéves Britannicust, Claudius fiát, és a tizenegy éves Nérót, Agrippina

fiát.

A bárka hátsó fele látványos erdős vidéket ábrázolt, rózsával és mirtusszal, hattyúval és

galambokkal. A bárka némán haladt, és amint közeledett a császári tribünhöz, a tömeg

nyugtalanul mozgolódni kezdett. Eddig az ágyékkötőben és kis szárnyakkal álló két fiún kívül

más szereplőt nem lehetett látni a fedélzeten.

A bárka hirtelen megállt, láthatatlan horgonyok rögzítették; titokzatosan ringott a

fáklyafényben.

Amikor a tömegben már mormolást és suttogást lehetett hallani – elromlott volna valami?

–, a két fiú ellépett a kagyló mellől, és a hajó orra felé indult. A tömeg megint elnémult. Egy

újfajta hang hallatszott a hideg éjszakában, tompa csikorgás, mint amikor fogaskerék fordul.

És amikor a hatalmas kagyló nyílni kezdett, mindenkinek elállt a lélegzete.

A kagyló egyik fele lassan leereszkedett, mint egy felvonóhíd, árnyékot sem vetett már a

belsejére, és a tömeg végre meglátta, kit rejt magában. Az emberek megvadultak. Kétszázezer

torok üvöltött elégedetten, amint Venus, Róma kedvenc istennője megjelent a kagylóban.

Egy gyönyörű fiatal nő állt drámai pózban a mesterséges tengeren. Bőre gyöngyházfényű

volt, aranyhaja csupasz mellére omlott. Isteni arcát fáklyafény ragyogta be; lélegzetelállító

jelenség volt.

– Messalina az – kezdték mondogatni az emberek. – A császárné!

Szelené elbűvölten bámulta a huszonkét esztendős császárnét. Tudta, hogy Messalina

tizennégy éves korában lett a negyvennyolc esztendős Claudius felesége, és hogy ősi, előkelő

235

családok sarja, a Domitiusoké és a Messaláké. De a szóbeszéd szerint Messalina buja és

kegyetlen nőszemély.

A közelben valaki ezt mondta:

– Biztosan tudom, hogy igaz. Messalina szőke parókában éjszakánként a legrosszabb hírű

vízparti bordélyba jár, és ingyen odaadja magát bárkinek. Azt mondják, kielégíthetetlen.

Szelené a gyönyörű császárnéra nézett, akiről azt beszélték, hogy megöleti a szeretőit, ha

megunta őket, és akiről egész Róma tudta, hogy számos arisztokrata nőt halálra ítéltetett

féltékenységből. Eszébe jutott, hogy Messalina annak az Octaviának a dédunokája, aki Julius

Caesar unokahúga volt. Rokonok vagyunk – gondolta Szelené.

Amikor már elég ideig állt méltóságteljesen a kagylóban ahhoz, hogy mindenki

kellőképpen méltányolja az istennő „születését”, Messalina lelépett az emelvényről, és

némajátékba kezdett. Valahol a fedélzet alatt megszólalt egy furulya, és a zene kísérete

mellett kibontakozott a történet. Hirtelen egy fiatal férfi jelent meg a bárka erdős felén, és a

tömeg nyomban felismerte: Silius volt, állítólag Róma legvonzóbb és legcélratörőbb férfija –

Messalina szeretője.

Amíg „Adonis” a saját oldalán érdektelenséget mímelve úgy tett, mint akinek sejtelme

sincs arról, mi következik, Venus színpadias mozdulatokkal játszott két fiával, Erósszal és

Anterósszal. Amikor Erósz, a kis Britannicus, Messalina fia elővett egy kis íjat és nyílveszőt,

mindenki tudta, mi készül. Ez volt a kedvenc monda. Venust eltalálja Cupido nyila, és

megpillantja Adonist, mielőtt a seb beforrna. A tömeg tudta, hogyan végződik a történet:

Adonist megsebesíti egy vadkan, és kiömlött véréből új virág terem, a vörös szellőrózsa.

De a cselekmény nem jutott el eddig a pontig. Venus pózba merevedett, és Erósz felemelte

a nyilát. Az enyhén táncoló hajón a kis Britannicus megingott, hátralépett, hogy egyensúlyát

visszanyerje, és ekkor mindenki meglepetésére kiesett a hajóból.

Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd a tömegből kitört a nevetés. A fiú eszeveszetten

csapkodott, a szárnyai nevetségesen szétterültek a vízen.

– Nem tud úszni! – sikoltotta Messalina.

Egyszerre többen is beugrottak a vízbe. Nagy volt a kavarodás, mivel mindegyikük

magának akarta a dicsőséget, hogy megmentette a császári örököst. A sötétben azonban alig

lehetett látni, és minduntalan belegabalyodtak a hajót lehorgonyzó kötelekbe, úgyhogy mire a

fiút kivonszolták a folyópartra, már elvesztette az eszméletét, és nem lélegzett.

– Csináljatok valamit! – kiáltotta Messalina.

A férfiak a sarkánál fogva elkezdték lóbálni Britannicust.

Andreász felpattant a székéből, és leugrott a tribünről. Miközben futott, Szelené látta, hogy

a fiú feje veszélyesen közel van a földhöz. Mivel jó szögben ült, azt is észrevette, amit senki

más, hogy Britannicust Nero lökte le a hajóról.

Andreász leért a partra, és átvette Britannicust a férfiaktól. A hátára fektette, és az élettelen

karokat ütemesen mozgatva megpróbálta megindítani a légzést.

Róma népe némán figyelt. Messalina reszketve simult Silius karjába. Claudius kábultan ült

a tribünön, moccanni sem tudott. Mindenki látta, hogy víz buggyan ki Britannicus szájából,

de még mindig nem lélegzett.

– Meghalt! – suttogta döbbenten Paulina.

Szelené felpattant, és lerohant a partra. Anélkül, hogy Andreászhoz egy szót is szólt volna,

letérdelt Britannicus mellé, a kezébe fogta a fejét, és levegőt kezdett fújni a szájába.

Andreász zavartan hátrébb húzódott. Mindenki döbbenten figyelt. Szelené többször is a fiú

szájába fújt, azután a mellkasát figyelte. Nem mozdult. Szelené a fiú fölé hajolt, és fülét a

mellkasára tapasztotta; hallotta a szív gyenge verését. Újra a szájába fújt, időnként egy-egy

pillanatra megállt, hogy lássa, lélegzik-e már magától is. A fölé magasodó végtelen

éjszakában a percek órákként vonszolták magukat.

236

Szelené már-már kétségbeesett, de amikor újra meghallgatta, a fiú szíve már szaporábban

vert. Érezte, hogy ezernyi szempár függ rajta, köztük Andreászé is. Élj! – kiáltotta magában,

miközben levegőt fújt a fiú szájába. Élned kell!

És ekkor Szelené meglátta a lángot. Magától jött, nem hívta. A lélekláng a lénye

legmélyéből tört elő, éppoly fényesen, mint körülötte a fáklyák. Érezte a melegét, a

biztonságot. Szelené a lángot a bensőjéből a mellkasába emelte, és onnan a szájába. Szemét

lehunyta, izmai elernyedtek. Ajka csókként borult Britannicuséra, és a léleklángot átlehelte a

fiú testébe.

– Élj! – suttogta Szelené. Fogadd magadba, és kelj új életre! Amikor lelki szemével látta,

hogy a lélekláng eléri a kisebb, pislákoló lángot, tudta, hogy a fiú életben marad. Végül,

amikor a tömeg már türelmetlenül mozgolódni kezdett, és Andreász a kezét a karjára tette,

Szelené hátrébb húzódott, s Britannicus köhögni kezdett.

A tömeg üdvrivalgásban tört ki, a fiút elvitték, Szelenét pedig felkísérték a császári

tribünre.

Claudiusnak meglehetősen sokáig kellett a karját a magasba tartania, amíg az emberek

elhallgattak, és amikor végre csend lett, a császár reszkető hangon megszólalt:

– Megmentetted a fiam, a trónörökös életét.

Most, hogy ilyen közel állt hozzá, Szelené láthatta az idő és a betegségek pusztító nyomait

a császár arcán. Claudius alig volt idősebb Andreásznál, ám legalább százévesnek tűnt.

Láthatóan megrendült.

– Mi a neved? – kérdezte a császár.

– Szelené vagyok, fenséges isten.

Claudiusnak megrándult a szája.

– Ne szólíts istennek – mondta halkan. – Elég lesz a Caesar is. – Majd hangosan folytatta:

– Csodát tettél ma este. Ez az istenek jele.

Mindenki éljenzett.

Claudius megvárta, amíg a hangzavar elül, és megszólalt:

– Amit tettél, azért semmilyen jutalom nem lehet elég nagy. – Szelené látta, hogy könny

gyűl a császár szemébe; Claudius majdnem elvesztette az egyetlen fiát. – Bármit kívánhatsz –

mondta a császár. – Meglátod, Róma hogyan méltányolja a hőseit.

– Köszönöm, Caesar – mondta Szelené. – Magamnak semmit sem kérek, csak azt

szeretném, ha az isteni Caesar a Tiberis-szigetet személyes oltalma alá venné.

– Hogy mit? A szigetet? Miért?

Szelené röviden leírta az ottani körülményeket, a gyógyító papok küzdelmét, a magukra

hagyott rabszolgák nagy tömegét. Amikor befejezte, a császár megkérdezte:

– Honnan tudod mindezt?

– Mert ott dolgozom, Caesar. Gyógyász vagyok – felelte Szelené. A császár mögött álló

Andreászra pillantott, és látta, hogy az mosolyog.

– Gyógyász! – mondta Claudius. – Hát ezért tudtad megmenteni a fiam életét. A

kívánságod teljesülni fog, a sziget császári oltalom alá kerül. A felügyelőim holnap

odamennek, és felmérik, mi a teendő. Amint láthatod, én aztán végképp nem engedhetem meg

magamnak, hogy megsértsem a gyógyítás istenét.

– Köszönöm, Caesar – mosolygott Szelené.

– Szelené, ugye? – kérdezte a császár. – Ez a teljes neved? Milyen családból származol?

Az asszony habozott.

– A teljes nevem Kleopátra Szelené.

– Kleopátra Szelené! Az meg hogy lehet?

– A nagyanyám, Egyiptom utolsó királynője után kaptam a nevemet.

Claudius körül a tribünön a császári család tagjai és a birodalom legmagasabb rangú

méltóságai döbbent arccal néztek Szelenére. A folyóparton, az erkélyeken és háztetőkön

237

emberek százai figyeltek és vártak. A csendben csak a szélben csattogó zászlók zaját és a

fáklyák sercegését lehetett hallani.

– Nem tudtam – mondta Claudius –, hogy a királynőnek bármely leszármazottja életben

maradt volna. És a másik oldalon milyen családból származol?

Szelené levette a nyakláncát, és átadta az aranygyűrűt Claudiusnak.

A császár közel emelte szeméhez a gyűrűt.

– Nocsak! Ez a gyűrű az isteni Juliusé volt. Vagy legalábbis hasonlít hozzá. – Felnézett

Szelenére. – Ez mit jelent?

– A nagyapám Julius Caesar volt.

Döbbenet hullámzott végig a tömegen, először csak a közelebb állók kezdtek el mormogni,

majd mint amikor az állóvízbe követ hajítanak, a hatás egyre messzebb terjedt, egészen folyó

partján legtávolabb álló nézőkig.

– Igazat mondok, Caesar – szólt Szelené hangosan. – Az apám Caesarion herceg,

Kleopátra és Julius Caesar fia volt. Amikor Augustus isten parancsot adott a meggyilkolására,

helyette egy rabszolgát öltek meg, őt pedig elrejtették. Augustus halálának az évében Tiberius

katonákat küldött, hogy megöljék Caesariont, aki az alexandriai Palmyrába menekült

várandós feleségével, és én ott születtem.

Claudius kis ideig nézte Szelenét, majd lassan megszólalt:

– Tiberius nagybátyámnak sok ellensége volt. Nem érezte magát biztonságban. Tudok róla,

hogy Tiberius hallott Caesarionnak, Julius Caesar egyetlen élő leszármazottjának a

létezéséről, és mivel félt attól, hogy hatalmát megkérdőjelezheti, katonákat küldött a

meggyilkolására. De bizonyíték sohasem érkezett arról, hogy a férfi, akit megöltek, valóban

Caesarion lett volna.

– Ez itt a bizonyíték, Caesar – mutatott Szelené a gyűrűre. – Apám a halála előtti

pillanatokban átadta ezt a gyűrűt a bábának, aki éppen a világra segített, és azt mondta, ez az

én örökségem.

Claudius kételkedve nézett a fiatal nőre.

– Mikor történt ez? Melyik hónapban?

– Augusztusban, Tiberius uralkodásának első évében.

Claudius bólintott. Tudós történészként a feje tele volt dátumokkal és eseményekkel.

– Ekkor kellett történnie, ahogy mondod. Ennek ellenére csináltathattad is ezt a gyűrűt.

– Nem tettem ilyet.

– Ez még nem bizonyíték. Van más bizonyítékod is?

Szelené kicsit elgondolkodott.

– Nincs, Caesar.

– És bárki, aki tanúsíthatná az igazadat?

– Én tanúsíthatom.

Minden fej Andreász felé fordult.

– Alexandriában voltam, amikor Szelené megtudta az igazat az őseiről – mondta Andreász.

– Tavaly történt. Azelőtt ő maga sem tudta, kiktől származik.

– És miféle bizonyíték van Alexandriában? – kérdezte Claudius.

– Kleopátra királynőhöz való hasonlatossága. Pontos mása.

Miközben Claudius Szelené arcát tanulmányozta, a sokaság széléről először csak halk,

majd egyre erősödő moraj hallatszott. Integető karok erdeje emelkedett a magasba, ahogy a

kiáltást felkapta és a császári tribün felé sodorta a tömeg. Az emberek ütemesen kántálták:

„Ju-lius Cae-sar, Ju-lius Cae-sar”, öklüket újra és újra a fejük fölé lökték.

Szelené megfordult, és csodálkozva nézte a tömeget. A folyó mentén végig, a fáklyák és

tábortüzek fényétől megvilágítva rómaiak ezrei harsogták: „Ju-lius Cae-sar”.

– Úgy tűnik – jegyezte meg Claudius szárazon –, Róma hisz neked.

238

Összeszorította az ajkát, és végignézett a felzaklatott tömegen. Nem hitte Szelené

történetét, de megérezte, hogy az emberek mennyire szeretnék csodálni a fiatal nőt, és tudta,

haszna származik abból, ha ad nekik egy új bálványt. Ha magához öleli Szelenét, még jobban

elnyeri a kegyüket. Ezért kezét Szelené vállára tette, visszafordította őt a tömeg felé, és

hangosan, érthetően ezt mondta:

– Nézd, Róma hogyan fogadja Julius Caesar unokáját! – Azután közelebb hajolt a füléhez,

és így folytatta: – Az ünnepség végéig mellettem lesz a helyed, azután velem jössz a palotába.

Rajtad kívül senki más nem nyúlhat a fiamhoz.

★

Britannicus gyorsan kiheverte a halállal való futó találkozását; fürdés és meleg vacsora után

engedelmesen lefeküdt. Az emberek egyenként elhagyták a szobát: Claudius és Messalina,

Agrippina és duzzogó fia, a császári orvosok, a személyzet és a rabszolgák. Szelené ott

maradt a fiúval és Andreásszal, aki karba font kézzel támaszkodott egy oszlopnak.

Az éjszaka kellős közepén jártak, a hálóterem a mennyezetről függő lámpák lágy fényében

úszott. Szelené az ágy szélén ült, tekintete az alvó fiú arcán nyugodott.

– Honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? – kérdezte Andreász, amikor az utolsó lépések is

elhaltak a folyosó végén. – Ilyet még sohasem láttam.

– Perzsiában tanultam – felelte Szelené, és végigsimított Britannicus homlokán. – A hindu

orvoslás sok tekintetben jóval a miénk előtt jár.

– Az emberek istennőnek tartanak.

– Az embereknek szükségük van valakire, akit imádhatnak. Holnap majd valaki mást

fognak imádni.

Andreász járkálni kezdett a fényűző hálóteremben.

– Nagyon megörültem, amikor este megláttalak az ünnepségen – mondta. – Azt hittem,

hogy elkerültük egymást.

– Hogy elkerültél engem? – kérdezte Szelené megfordulva. – Ezt hogy érted?

– Délután elmentem Paulinához, és nem voltál ott.

Szelené Andreászt nézte, megigézte a belőle áradó vonzerő.

– Szereted Paulinát? – kérdezte, és saját maga is meglepődött a kérdésén.

Andreász felvonta a szemöldökét.

– Szeretem, igen. De csak mint barátot.

– Ma reggel érkeztél Rómába, és egyenesen a házába siettél.

– Hogy téged lássalak.

– Nem hiszem – nézett rá mereven Szelené.

– Kérdezd meg a kapuban álló rabszolgát, amikor hazatérsz. Amint a hajóm befutott, csak

egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy minél előbb lássalak.

– Miért nem írtál soha levelet?

– Megpróbáltam – felelte halkan a férfi. – Sokszor megpróbáltam.

Szelené ökölbe szorította a kezét.

– Miért mentél Hispániába, ahelyett hogy egyenesen visszajöttél volna Rómába?

– Claudius küldött oda. Ki kellett vizsgálni egy ügyet, és egyedül csak bennem bízott. Nem

volt választási lehetőségem.

A levegőben feszültség vibrált, és bármelyik pillanatban kirobbanhatott. Hadd múljon el –

szólalt meg egy hang Szelenében. Ti már idegenek vagytok. Túl sok minden történt azóta.

Nem kell feltépni a régi sebeket. Mégsem tudta megállni, hogy ne szóljon. Az a sötét,

szürkéskék szem szinte kényszerítette – a múlt túlságosan is ránehezedett a jelenre.

239

– Andreász – kezdte nyugodt hangon. – Szeretnék valamit kérdezni tőled. Bár lehet, hogy

nem kellene. Talán jobb lenne, ha annyiban hagynám és elfelejteném. Ennyi év után…

– Mit akarsz kérdezni? – lépett közelebb a férfi.

– Elmentél… – Szelené már előre félt a választól. Mi lesz, ha azt mondja, „nem”? –

Elmentél valaha is Palmyrába, Andreász?

– Palmyrába? – nézett rá meglepetten Andreász.

Az asszony azt kívánta, bárcsak csendben maradt volna. Sokszor jobb, ha az ember nem

tudja meg az igazságot.

– Miért kellett volna Palmyrába mennem?

Szelené megtapintotta Britannicus homlokát.

– Elmentem Antiochiából, igen – folytatta Andreász –, hogy megtaláljalak. De nem

Palmyrába mentem, hanem Tyrébe. – Miért kellett volna Palmyrába mennem? – kérdezte újra

a férfi.

Szelené felállt, és a férfi felé fordult.

– Hagytam neked üzenetet. Nem kaptad meg?

– Megkaptam. De mi köze ennek Palmyrához?

– Amit írtam – mondta Szelené –, abban megmagyaráztam.

– Írtál? – vonta össze Andreász a szemöldökét. – A lány, aki átadta az üzenetet, azt

mondta, Tyrébe mész.

– Tyrébe?

– Hogy férjhez menj.

Szelené kővé dermedt.

– Hogy férjhez menjek?! És te… elhitted ezt?

– Ezt az üzenetet hagytad!

– Én ugyan nem! Azt kértem a lánytól, mondja meg neked, hogy az anyám Palmyrába visz.

Azt akartam, hogy gyere utánam. Egy cserépdarabra néhány sort is írtam.

– Semmit sem kaptam – bizonygatta Andreász. – A lány azt mondta, úgy döntöttél, hogy

valaki máshoz mész feleségül.

– Andreász! A lány hazudott.

– Miért hazudott volna?

– Bizonyára szerelmes volt beléd.

A férfi megpróbált visszaemlékezni a lányra, aki a kikötő közelében a gondját viselte, a

szomorú szemű emberi roncsra, aki úgy járkált a házában, mint egy kísértet. Még azon a

nyáron meghalt, a nehéz és nélkülözésekkel teli élet megbetegítette. Andreásznak eszébe

jutott, hogy Malachus szerette a lányt.

Kinyújtotta a karját, és megragadta Szelené vállát.

– Azt mondod, hazugság, de mégiscsak férjhez mentél.

– Soha!

– A lányod…

– Az apja nem volt a férjem! Vele jóval azután találkoztam, hogy elmentem

Antiochiából…

Andreász egy váratlan csókkal az ajkára forrasztotta a szót, és Szelené átölelte a férfi

nyakát.

Andreász Szelené hajába temette az arcát, és ezt suttogta:

– Kerestelek. Voltam Tyrében, Caesareában. Csak azért éltem, hogy újra megtaláljalak,

Szelené. Az, hogy elhagytál, összehasonlíthatatlanul jobban fájt annál a puszta ténynél, hogy

nem vagy velem. Arra gondoltam, ha megtalállak, megküzdök érted, visszaszerezlek.

Fogalmam sem volt, hol lehetsz.

240

– Azok a szörnyű hónapok Lasha palotájában – hüppögte Szelené a férfi szemét

csókolgatva –, aztán a sivatagban, a menekülés és rejtőzködés… aztán Perzsia… mindvégig

az arcodat láttam magam előtt. Imádkoztam, hogy egy nap rám találj.

– Végre itt vagy, és most már nem eresztelek. Soha nem szerettem úgy senkit, Szelené,

mint téged. Te tanítottál meg arra, hogy újra álmodjak, hogy újra reméljek. Te adtad vissza az

önbecsülésemet. De amikor eltűntél, az álom és a remény meghalt. Visszatértem a tengerre…

– Újra álmodhatunk, Andreász! Együtt! Ott kezdhetjük el, ahol félbehagytuk Daphné

ligetében. Megírod a könyveidet, tanítasz, én pedig…

Csókolóztak és forrón ölelték egymást, hogy enyhítsék a kegyetlenül elrabolt évek

fájdalmát. Aztán Andreász magával vitte Szelenét a saját lakosztályába.

VIII. RÉSZ

RÓMA

242

Ötvenkilenc

Ott áll az épület. A Domus Júlia – „Julius Háza” –, a betegek menedékhelye.

Agrippina császárné a függönyt éppen csak annyira húzta el a hordszékében, hogy

kilásson, de őt ne vegyék észre. Megállt a Tiberis bal partján, hogy figyelje a szigeten folyó

munkát, a Domus Julia építését. Ennek a nőnek volt képe ahhoz, dühöngött magában, hogy

Róma legrégibb és legnemesebb családja leszármazottjának adja ki magát – és Claudius, ez az

idióta, még áldását is adta rá.

Agrippina erősebben szorította a függönyt. Tudta, hogy Julia Szelené mire készül – az,

hogy elfogadta ezt a nevet, már önmagában is elég bizonyíték. A Julia Szelené nevet Róma

népe adta neki öt és fél évvel ezelőtt a Folyó ünnepén. Milyen alázatosnak tettette magát ez a

némber, amikor megmentette Britannicus életét! Milyen szerényen fogadta a tömeg

ünneplését! De Agrippina tisztában volt az igazsággal. Tudta, hogy Julia Szelené éppúgy a

Római Birodalom irányítására tör, mint ő maga.

Agrippina négy és fél éve volt Claudius felesége, azóta, hogy nem sokkal a Folyó ünnepe

után Messalinát bigámia miatt kivégezték. Ez idő alatt Agrippinát egyetlen cél éltette: hogy a

következő császár anyja lehessen. Rögeszméje megvalósítása érdekében feleségül ment a

nagybátyjához, és sikerült rávennie Claudiust, hogy hivatalosan örökbe fogadja a fiát, Nérót,

és ezáltal Nero legyen a közvetlen utódja, mivel idősebb Britannicusnál. Agrippina mindenkit,

aki a legcsekélyebb mértékben is fenyegethette tervének megvalósulását, ártalmatlanná tett.

Gondoskodott róla, hogy fia maradjon az egyetlen Julius-Claudius trónörökös, és hogy az

embereknek ne legyen más választásuk Claudius halála után, mint hogy a fiát fogadják el

császárnak.

De most újabb akadályt kell leküzdenie!

Úgy figyelte a szigeten folyó lázas tevékenységet, mint macska az egér mozgását.

Dolgoztak a márványfaragók, kőművesek, ácsok és más mesteremberek. Úgy nyüzsögtek az

építkezésen, a félig kész Domust övező állványzatokon, mint méhek a kaptár körül.

Királynőjüket szolgáló, üres fejű herék, gondolta Agrippina. De hol van „őfensége”?

Kicsit szélesebbre nyitotta a függönyt, és végignézett a szigeten.

A sziget déli végében állt Aszklépiosz régi, szerény temploma. Körülötte kertek és kisebb

épületek – raktárak, füstölők –, amelyeket Júlia Szelené átmeneti kórtermekké alakíttatott. A

szigetet a még befejezetlen Domus képe uralta: gránitoszlopai és márványívei az égre törtek,

már sejtetni engedték a kész mű nagyszerűségét, amely elhomályosítja Róma híres

építményeit is – Marcellus színházát, Agrippa templomát –, ezáltal a Római Birodalom

legszebb és leghíresebb épületévé emelve a Domus Juliát.

Egy betegeknek épített házat!

Agrippina jelzett a székhordóknak, hogy vigyék közelebb a folyóparthoz. Remélte, hogy

megpillanthatja Julia Szelenét, és a saját szemével is megbizonyosodhat arról, amit a

besúgóitól hallott.

Erről a helyről a császárné látta a kerti ösvényeket, a száraz szökőkutakat és a téli álmukat

alvó bokrokat. A sziget hamarosan életre kel, és olyan lesz a szürke folyó közepén, mint

valami virágkoszorú egy isten homlokán, beragyogva Rómát a virágaival és zöld növényeivel.

Ez Julia Szelené műve. Agrippina emlékeiben a Tiberis-sziget úgy élt, mint szemet bántóan

ronda hely. Öt és fél év alatt Julia Szelenének sikerült paradicsommá varázsolnia.

243

Ez Claudius új rendeletének köszönhető, amelyet a császár rögtön a Folyó ünnepének

éjszakája után adott ki, elrendelve, hogy minden Tiberis-szigeten hagyott rabszolgát, akit

meggyógyítanak, fel kell szabadítani. Az eredmény természetesen előre látható volt. Senki

sem merte kétségbe vonni a császár új tervének helyességét; az emberek hirtelen tisztelni

kezdték a régi szigetet. És sok rabszolga-tulajdonos felismerte, hogy pénzügyi veszteséget

jelent számára, ha a régi módon szabadul meg beteg rabszolgáitól.

Szinte máról holnapra megszűnt a régi gyakorlat, nem érkeztek többé tömegesen az

elhagyott, beteg rabszolgák. Ahogy Aszklépiosz papjai meggyógyították és szabad emberként

útjukra bocsátották a szigeten lévőket, a túlzsúfoltság is megszűnt. Hamarosan megtisztult a

terület, kiürültek a külső épületek, és a sziget megindult a fellendülés útján. Ömlött a pénz a

császárnak hízelegni akaró gazdag jótevőktől. Megjavították a falakat és a tetőket; beültették a

kerteket; szökőkutakat építettek. Újra megjelentek a zarándokok és velük az orvosok is a

városból. Mindenki úgy gondolta, hogy az isten visszatért a szigetre, és hogy ez csakis az

isteni Julius unokájának köszönhető.

A rómaiak jámbor, babonás emberek voltak, ragaszkodtak a hagyományokhoz, félték az

isteneket, és tisztelték őseiket. Ez magyarázta Julia Szelené hallatlan népszerűségét is. Róma

népe lelkesedett a hősökért, és nemcsak azért csodálta Julia Szelenét, mert Julius Caesar

leszármazottja volt – ami, akárcsak Caesart, közvetlen kapcsolatba hozta Venus istennővel –,

hanem példátlan „jótéteményei” miatt is.

Agrippina olyan erősen szorította a függönyt, hogy az majdnem elszakadt.

Miért nem látnak át az emberek a ravasz nőszemély játékán? Még hogy menedékhely a

betegeknek! Ahol addig maradnak, ameddig szükséges, és képzett emberek ápolják őket.

Ilyen sehol nincs a világon. Agrippina tudta, hogy az egész csak ügyes fortély: a szent sziget a

felhők közé emelkedő, hivalkodó Domusszal csupán arra való, hogy Julia Szelené végleg

belopja magát az emberek szívébe.

Hogy az ő fia és ne az enyém legyen a következő császár…

Végre észrevette Szelenét. A szokásos fehér vászonstóla volt rajta, meg fehér fátyol, vállán

ott lógott az ismerős ébenfa ládika. Az egyik kis kőépületből lépett ki, és a sziget északi

részén folyó építkezés felé indult az ösvényen. Nyomában „árnyéka”, a mindig jelen lévő

együgyű Pindar, aki egy nap megjelent a szigeten, és azóta nem mozdult Julia Szelené mellől.

Agrippinának összeszűkült a szeme. Julia Szelenét figyelte, ahogy a Domus felé közeledik;

látta, ahogy mindenütt megáll a munka, az emberek odakiáltanak neki a falak tetejéről és a

habarcsosládák mellől. A szeszélyes márciusi szél, amely eddig nyugatról fújt, hirtelen irányt

váltott, és északról támadott. Csak egy pillanatig tartott, de ahhoz elegendő volt, hogy Julia

Szelené palláját félrebillentse, és látni engedje gömbölyödő alakját.

Agrippina elengedte a függönyt. Látta, amit látni akart. Besúgói igazat mondtak. Az

asszony terhes.

Amint a császárné parancsot adott a székhordóknak, és elindultak a folyótól, az agya

rögtön dolgozni kezdett. Julia Szelené az elmúlt öt és fél év alatt nem jelentett veszélyt

számára, de most Agrippinának cselekednie kell.

Julia Szelené gyermekének – csakúgy, mint a Domusnak – el kell pusztulnia!

244

Hatvan

Mint mindig, valahányszor Ulrika Paulina házába tartott, elismételte magában, hogy nem

Eiric miatt megy.

Ha meglátta a fiút, és a tekintetük találkozott, Ulrika nem volt hajlandó tudomásul venni,

hogy a szíve hirtelen gyorsabban dobog. Azt elismerte, hogy tizenkét éves korában, hét évvel

ezelőtt testvéri érzelmek ébredtek benne Eiric iránt, de az egészen biztos, hogy nem szerelmes

belé.

Ulrika gyakran megfordult Paulina házában, amely elég közel volt az övékhez, ahol

édesanyjával és Andreásszal, a mostohaapjával élt. Azért járt Paulinához, mert nagyon

megszerette a kis Valeriust. Tanítgatta, játszott vele; mindketten betöltöttek valamiféle űrt

egymás életében. Délutánra Paulina nagy összejövetelt tervezett, és Ulrika most a kisfiút

kereste.

A belső kertben találta meg, ott bujkált, az első vendégek érkezésére várva. Ulrika mögéje

lopódzott, felkapta, és a levegőbe emelte. Valerius visított és kapálózott.

– Huh, öcskös! – mondta Ulrika, letéve a földre. – Kezdesz túl nehéz lenni. Hatéves vagy

már, majdnem nagyfiú.

Amikor Ulrika megpróbált kiegyenesedni, Valerius átölelte a nyakát, és nem akarta

elengedni.

– Ne hagyj itt, Rikki! – kérlelte.

Ulrika letérdelt elé, és félresimította a haját a szeméből. Valeriusnak kedves, pufók

arcocskája volt, de most aggodalmasan ráncolta a szemöldökét. Miért fél úgy mindig? –

tűnődött a lány.

Paulina jó anya volt, de igen elfoglalt, és nem mindig volt tekintettel a kisgyermek

szükségleteire. Ulrika azonban megértette Valeriust. Kisgyermek korában ő maga is sokszor

magányosnak érezte magát a sok felnőtt között.

– Azt akarod, hogy ne menjek el az összejövetelre? – kérdezte Ulrika.

– Ó, az nem zavar, Rikki. Csak azt nem akarom, hogy hozzámenj Drusushoz.

Ulrika arca elfelhősödött. Ilyen alkalmakkor mintha testvérek lettek volna, arcuk tükrözte

még a másik szemöldökráncolását is. De a lány máris elmosolyodott, és megnyugtatta

Valeriust:

– Mindegy, hogy kihez megyek feleségül, öcskös, bármikor meglátogathatsz.

– De nem élhetek veled.

– Hiszen most sem élsz velem.

Valerius elbiggyesztette az ajkát. Ez most más. Rikki az utca végében lakott, és csaknem

mindennap átjött hozzájuk. A fiú megérezte, hogy a házasság mindent megváltoztatna, bár

nem tudta pontosan, hogyan.

– Majd lesz egy saját kisfiad, és engem elfelejtesz.

– Ó, öcskös! – húzta magához Ulrika a kisfiút, és megölelte. – Milyen sötét gondolatok

járnak a fejedben!

De cáfolni nem cáfolta. Mindegy, kihez megy feleségül, el fog költözni, és remélte, hogy

lesznek saját gyermekei.

Ulrika hirtelen haragot érzett Paulina iránt. Nem kellene ilyesmit mondania a kisfiú előtt.

Nem mintha bármi valószínűsége volna annak, hogy feleségül megy Drusushoz. Ez éppen

olyan abszurd gondolat, mint az, hogy szerelmes Eiricbe.

245

Miközben a fiút a kertből visszakísérte a gyerekszobába, Drususra gondolt.

Nagyon jóképű, jó családból való, gazdag, és szenátor akar lenni. És még fiatal, csak

huszonhárom éves, nem úgy, mint a sok reménybeli kérő, aki eljött Ulrikához. Akárcsak a

többiek, Drusus sem bánta, hogy a lány már tizenkilenc éves, meglehetősen öreg az akkori

házassági szokások szerint. Eltekintettek ettől, mert az Ulrikával való házasság számos előnyt

ígért: gyönyörű volt, nagy hozománnyal és anyja révén rendkívül előkelő ősökkel. Ulrika

valójában Róma egyik leghevesebben ostromolt hajadona volt.

De hogyan magyarázza meg az édesanyjának és Paulinának, hogy még nem készült fel a

házasságra, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan energia munkál benne, nyugtalanság,

amelyet nem tud megnevezni? Tizenkettedik születésnapja óta, amelyet Alexandriában élt

meg, Ulrika különös forróságot érzett mélyen a lelkében, mintha tüzet gyújtottak volna benne,

és az ott égne, valami különös céllal.

De milyen céllal? – kérdezte magától, miközben átadta Valeriust a dajkájának.

Úgy érezte, cselekvésre termett, valami hajtja, de nem tudta, mi felé. Szeretett a szigeten

dolgozni, osztozott anyjának a gyógyító tudományok iránti érdeklődésében. Ennek ellenére

Rómát éppoly fojtogatónak találta, mint valaha Alexandriát; kicsinek tűnt megnevezhetetlen

törekvéséhez képest. De mi lehet az? Talán anyja nyomdokába akar lépni, és egy orvosságos-

ládikával beutazni a világot?

Egy nap majd feltárul előttem, gondolta Ulrika, miközben Valeriust evésre buzdította.

Éppúgy, ahogy az édesanyám előtt is feltárult, és talán már nekem sem kell rá olyan sokat

várni…

Ulrika kinézett a gyerekszoba ablakán, amely a villa mögötti domboldalon elterülő

gyümölcsöskertre nézett; látta az áprilisi napsütést, és a szíve megsajdult.

Eiricre gondolt.

Visszaemlékezett a régi napokra, amikor Paulina vendégeként élt ebben a házban, és a

germán fiúval kilopództak a kertbe, hogy egymás nyelvét tanulják. Szégyenlősek és

bizonytalanok voltak – Ulrika nemrég jött Rómába, Eiric nemrég lett rabszolga. A narancs- és

citromfák alatt halk görög és germán szavak hagyták el az ajkukat; Ulrika egy bottal betűket

rajzolt a porba, megtanítva Eiricet az írásra is. Összebarátkoztak; amikor megunták a tanulást,

játszottak a kertben. Eiric ugratta, és a copfjait huzigálta; Ulrika a fiú mutáló hangját és

pelyhedző bajuszát csúfolta, kergetőztek, és túlérett gyümölcsökkel dobálták egymást.

Boldog, gondtalan napok voltak.

Azon a nyáron, amikor Ulrika tizenöt éves lett, a fiú meg tizenhét, egyszer fogócskáztak. A

lány ellopta Eiric saruját, és a fiú a fák között üldözte. Amikor elkapta, nevetve huzakodtak.

Ulrika megbotlott, és lezuhantak a földre. Birkóztak egy kicsit, majd Eiric ösztönösen a lány

szájára tapasztotta az ajkát. Ulrika döbbenten eltolta magától. A fejéhez vágta, hogy

gyalázatos a modora, és barbárnak csúfolta.

Eiric ettől kezdve egyfolytában duzzogott. Nem volt hajlandó germánul beszélni vele;

gyereknek nevezte, és kérte, hogy hagyja békén.

Ulrika hetekig szörnyen érezte magát. Nem értette a saját viselkedését, hogy miért így

reagált, miért mondott ilyen durvaságokat. A testi szerelem képei egyre többször zaklatták

álmaiban, és valahányszor Paulinához ment, Eiricet kutatta szemével.

És végül ott volt az a szörnyű esemény két évvel ezelőtt, a tizenhetedik születésnapja

éjszakáján.

– Rikki – szólt Valerius a ruháját húzkodva. – Megettem a tojást és a kenyeret.

– Ígérd meg – mosolygott Ulrika a kisfiú komoly arcába –, hogy jó leszel, öcskös! Fogadj

szót a dadusnak, és aludj egyet! Később hozok neked valami meglepetést.

Miközben lement, hogy Paulina vendégeivel találkozzék, arra gondolt, hogy nyugtalansága

bizonyára a gyermekkorában átélt események következménye. Az állandó vándorlás, az, hogy

246

sátrakban és fogadókban éltek, s egyetlen helyet sem nevezhettek az otthonuknak, nyilván ez

vetette el a magját annak, hogy most nem tudja, mit tartogat számára a jövő.

Az utcára nyíló kapun át Ulrika megpillantott három felfelé kaptató lovat. És meglátta

Eiricet szép tunikában, a haja aranyként csillogott a napfényben, ahogy a lovakat vezette. Két

évvel ezelőtt, Ulrika tizenhetedik születésnapja alkalmából ünnepséget rendeztek Paulina

házában. Vendégek érkezek, bűvészeket és pantomimeseket hívtak, Ulrika rengeteg ajándékot

kapott. De ő egész nap lopva Eiricet leste, remélte, hogy megjelenik. Nem jött, és ő úgy

gondolta, biztosan még mindig duzzog. Ez jellemző volt a fiúra. Azután meggyőzte magát,

hogy tulajdonképpen nem is szeretné, ha itt lenne, valószínűleg zavarná őt faragatlan

modorával.

Éjszaka az egész ház valami szokatlan zajra ébredt. Lucas, a rabszolgák felügyelője

vonszolta be a kertbe Eiricet. A hátán friss korbácsnyomok, arcán horzsolások, keze gúzsba

kötve. Lucas elmagyarázta Paulinának, hogy a fiút a dombok között fogták el, amint egy

lovon a part felé menekült.

A rabszolga szökése az egyik legnagyobb bűn volt Rómában, hiszen a tulajdonától

fosztotta meg gazdáját. Mivel Eiric egy lovat is elkötött az istállóból, kettős bűnt követett el,

és Lucas ezért halálbüntetést javasolt, hogy elrettentésül szolgáljon a többi rabszolga számára

is.

Ulrika könyörgött Paulinának, hogy ne legyen olyan szigorú. Az asszony habozott. Abban

a társadalomban, ahol a leláncoltak többen voltak, mint a szabadok, létfontosságú volt, hogy

az urak mindig szorosan tartsák a gyeplőt. Sohasem fogják elfelejteni az évekkel azelőtti,

Spartacus vezette véres rabszolgafelkelést, de mivel Ulrika olyan kétségbeesetten könyörgött,

és a születésnapja volt, Paulina végül nehezen bár, de engedett, azzal a feltétellel, hogy a

következő alkalommal nem lesz könyörület.

Amikor mindenki lefeküdt, és Eiricről leoldották a láncokat, Ulrika mosolyogva odament

hozzá, arra számított, hogy a fiú hálás lesz neki. Ehelyett az csak a szemét villogtatta, dühös

volt a közbelépése miatt, és szó nélkül faképnél hagyta.

Ettől kezdve már alig váltottak néhány szót. Ha véletlenül találkoztak a házban, a lány

hideg közömbösséggel viselkedett, Eiric kék szemében pedig neheztelés izzott.

Felette állok, emlékeztette most magát Ulrika, miközben a teste az eszével dacolva, vadul

sóvárgott utána. Hogyan is szerethettem egy ilyen vadállatot?

– Paulina néni – szólt Ulrika, amikor csatlakozott az asszonyhoz a belső kertben. –

Lefektettem Valeriust a délutáni alváshoz.

– Köszönöm, kedvesem! – mosolygott Paulina, és megszorította a lány kezét. – Néha

felötlik bennem, hogy Valerius azt gondolja, te vagy az anyja, nem én.

– Paulina néni, már tudhatnád, hogy az édesanyákat sosem értékelik annyira, mint

amennyire megérdemelnék – válaszolta Ulrika. Aztán eszébe jutott Rani, és hozzátette: –

Ellentétben a kedves nénikkel.

Nevettek egy nagyot, majd a lány megkérdezte:

– Erről jut eszembe, az édesanyám megérkezett már?

Paulina megrázta a fejét.

– Nem lep meg, ugye?

– Anyám az elmúlt évben mindenhonnan elkésett. Teljesen lefoglalja a Domus építése.

– Csak irigyelni lehet érte – jegyezte meg halkan Paulina. – A Domus édesanyád

legnagyobb álmának megvalósulása. Amikor befejezik az építését, és már otthont adhat a

betegeknek, Andreásszal együtt nagyszerű munkába foghatnak.

– Szeretném, ha többet pihenne – mondta Ulrika –, most, hogy gyereke lesz.

– Igen – erősítette meg Paulina. Örült, hogy Szelené várandós, tudta, mennyire akarták a

gyereket. Andreász majd kibújt a bőréből. Paulina már régen kiheverte a csalódást, amelyet

akkor érzett, amikor megtudta, hogy Andreász és Szelené összeházasodik. Látta, milyen

247

elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznak, s hogy a férfit valójában már jóval azelőtt

Szelenéhez kötötte a szerelem, hogy ő ismerte volna. Megnyugvást lelt abban, hogy felidézte

a férjével töltött boldog éveket, és minden szeretetét és figyelmét a gyermekre

összpontosította, akit ajándékként kapott Szelenétől. Így aztán képes volt elfeledni azt az

ábrándképet, hogy Andreász felesége legyen, és barátainak sok boldogságot kívánt.

Ekkor három férfi jelent meg lóháton, viselkedésükből és megjelenésükből ítélve fontos

emberek.

Ulrika, miközben nézte, ahogy leszállnak a nyeregből, szemmel kísérte Eiricet is, akinek a

lovakat kellett elvezetnie. A fiú arcára kiült az a kemény kifejezés, amelyet a lány olyan jól

ismert, s amely azt jelezte, hogy vad gyűlölet forr benne. Ulrika tudta, hogy Eiric megveti a

legyőzőit. Hét év alatt sem tudták teljesen „betörni”, és még mostanában is sajgott olykor a

háta a korbácsütésektől.

A kertben egy szolga név szerint bejelentette az érkező vendégeket. Kiderült, hogy a

három újonnan érkezett katonaember. Az első egy neves centurio; a második egy híres

tribunus.

A harmadik pedig a rajnai győző, Gaius Vatinius.

248

Hatvanegy

A beteg egy huszonöt éves előkelő asszony volt, aki már kilencedik éve élt házasságban, de

még nem született gyermeke. Sok ilyen asszony jött Szelenéhez tanácsot kérni a fogamzással

kapcsolatban.

– Sajnos nem tudok segíteni rajtad – mondta Szelené, amikor befejezte a vizsgálatot. –

Nem tudom, mi a meddőséged oka, ennélfogva kezelést sem tudok javasolni.

Miután az asszony távozott, Szelené a kis ablakhoz lépett és kinézett, mélyen belélegezte a

frissítő áprilisi levegőt. A kis kórtermek ablaknyílásait télen a hideg miatt zárva tartották, és a

római szokásnak megfelelően mindegyik teremben folyamatosan kenyeret égettek, hogy

elnyomják a levegő áporodott szagát. De végre megérkezett a tavasz; a sziget teljes

szépségében pompázott, és a folyó felől friss, tiszta szél suhant át a kórtermeken.

Szelené a hasára tette a kezét, és a méhében fejlődő csodára gondolt.

Öt és fél évvel ezelőtt, a Folyó ünnepének éjszakáján történtek után Szelené bebocsátást

nyert Róma legelőkelőbb köreibe, és bár megfigyelései szerint a római arisztokrácia

ugyanazoktól a betegségektől szenvedett, mint más városok gazdagjai, felfedezett egy

rejtélyes kivételt: a római előkelők sok családját titokzatos eredetű meddőség sújtotta.

Amikor közelebbről megismerkedett a római nemességgel, tapasztalta, hogy sok család

gyermektelen, de akkor arra gondolt, hogy talán saját akaratukból. Később azonban

legnagyobb meglepetésére az asszonyok egymás után keresték fel őt meddőségi panaszaikkal.

Szelené Andreászt is megkérdezte, de ő sem tudott rá magyarázatot adni. Még különösebb

volt, hogy a meddőség nem jelentkezett a szegényebb rétegeknél. Náluk továbbra is rengeteg

gyerek született, és a nem kívánt csecsemőket sokszor a templom lépcsőjein hagyták. Úgy

tűnt, a terméketlenség csak a dombok palotáiban élőket fenyegeti.

Szelené először csak érdekes jelenségnek tekintette, ám hamarosan a személyes

problémájává is vált. Öt és fél évvel ezelőtti októberi esküvőjük után szerették volna, ha

gyermekük születik, de öt éven át hiába próbálkoztak. Szelené attól félt, hogy valahogy ő is

megfertőződött, hogy a Róma gazdag asszonyait gyötrő meddőség az ő testébe is beköltözött.

Korábban nem volt meddő, erre bizonysága volt Ulrika.

Nagyon aggódtak, mígnem végre ez év januárjában Szelené megérezte testében az ismerős

jeleket.

Andreásznak a gyerek még többet jelentett, mint neki. Tudta, hogy a férfi mennyire

szeretne saját gyermeket. Bár sohasem mondta, ki lehetett olvasni a szeméből, valahányszor

szeretkeztek, és minden hónapban, amikor Szelené tagadólag megrázta a fejét. Andreász

elmúlt ötvennégy éves, és nem volt örököse. Szelené tudta, hogy ez mennyire fontos neki: ott

volt a dombon a villa, ott volt a vagyon és a vastag orvosi enciklopédia, amelynek írását már

csaknem befejezte. Mindennek egy része természetesen Ulrikáé lesz, de ha lenne egy fia…

A gyermek születésével, gondolta Szelené, miközben szeme megpihent a háztetők fölé

magasodó, félig kész Domuson, Andreászhoz való kötődésem teljes és maradéktalan lesz.

Igazi család leszünk.

A másik családjával, azzal, amelyik a palotában élt, Szelené nem sokat törődött. Régen

elveszett családját, édesanyját és ikertestvérét illetően pedig végül belenyugodott a ténybe,

hogy bizonyára meghaltak. „De bizonyíték sohasem érkezett Palmyrából” – mondta Claudius

a Folyó ünnepének éjszakáján. Ez csak azt jelentheti, hogy a fiatal anya és újszülött fia nem

élte túl a Rómába vezető utat.

249

Szelené a kertben álló napórára pillantott. El kell indulnia Paulinához, a vendégek

hamarosan megérkeznek. Nagyon nehezen tudott azonban elszakadni a kék áprilisi égbe

magasodó Domus Julia fehér vázának látványától. Lelkét gyönyörűséggel töltötte el a

nagyszerű építmény megszületése – vándorévei álmának végső megvalósulása.

A Domust Szelené előírásainak megfelelően építették; tökéletes menedék lesz a

betegeknek, és egyben az orvosi tudomány oktatását szolgáló intézmény. A munkások, akik

az építésén fáradoztak, az emberek, akik benne fognak dolgozni, a diákok, akik idejönnek

tanulni, és az ezer beteg, aki majd az ágyakat elfoglalja, nem fogja tudni, hogy a Domus Juliai

a perzsa csikiszaka, a római valetudinarium, az esszénus infirmaria és az alexandriai Orvosi

Akadémia sajátos elegye. Különleges kórtermek lesznek a Domusban, meg szentélyek az

összes istennek, és egy műtő, amelynek kupolája a lehető legtöbb fényt ereszti be. Andreász

tervezte a tantermeket, egy kis bonctermet és a diákok szálláshelyét. Most a vízvezetéket és a

csatornát építették. A Domus építésénél a gyakorlati kérdések mellett éppúgy ügyeltek a

szépségre is, mivel Szelené meg volt győződve arról, hogy a lélek nyugalma elősegíti a test

gyógyulását. Ha elkészül az épületet uraló, kör alakú fehér rotunda, ragyogni fog a

napsütésben, és már messziről látni lehet az egészségnek és gyógyításnak ezt a hatalmas

emlékművét. A Domus Julia egyedülálló lesz a maga nemében, és Szelené biztosra vette,

hogy örökké állni fog.

Most már megértette, a származása hogyan kapcsolódik össze a hivatásával, hiszen itt

állott a bizonyíték: a Domus Julia, „Julius Háza”. Csakis Julius Caesar unokájaként kelthetett

Szelené egy ilyen álmot életre. Ezt látta az Eufrátesz mellett lázálmában: a napban fehéren

ragyogó alabástromfalakat. És megvalósulása volt ez annak az álomnak is, amelyet

Andreásszal együtt fogalmaztak meg Daphné ligetében, hogy együtt fognak dolgozni egy

közös ügyért.

Mielőtt Szelené elfordult az ablaktól, megpillantotta az ösvényen siető Pindart, akinek

aggodalmas kifejezés ült együgyű arcán.

Pindar már annyira hozzátartozott a szigethez – itt élt, állandóan a területet járta –, hogy az

emberek szinte alig vették észre. Szelenét sem zavarta már az „árnyéka”; hozzászokott a

jelenlétéhez.

Senki sem tudta pontosan, mikor kezdett idejárni; egyszer csak megjelent, és a kerti

ösvényt söprögette. Alkalmi munkákat végzett – lekapargatta a mohát a szökőkutakról,

bokrokat metszett –, és amikor Szelené végül megkérdezte, kicsoda, kiderült, hogy senki sem

tudja.

Pindar a harmincas éveiben járt, de úgy nézett ki, mint egy kisfiú. A tunika lóg nyúlánk

alakján, a széle ferdén csüng, és az anyag mindig be van gyűrve az övénél. A saruja rosszul

van beszíjazva, és egy hajfürt folyton az arcába hull. Az arca is különös: bár felnőtt férfié,

furcsa módon ráncok vagy markáns vonások nélküli, és mosolya különösen szeretetre méltó.

Ártalmatlannak tűnt, sohasem beszélt, nem kért semmit, csak robotolt a templom körül, és

ezért megengedték, hogy maradjon. Egy nap egy férfi érkezett, hogy elvigye. Rufusnak

hívták, a fiú apja volt.

– Semmi rosszat nem csinál – magyarázta Rufus Szelenének, miközben Pindar tiltakozott

az ellen, hogy az apja elvigye a szigetről. – Ő má’ csak ilyen. Ha valamit elhatároz, attú’ nem

lehet eltéríteni. Bár nem tom, hogy most mit vett a fejibe. Legalább százszor elvittem errű’ a

szigetrű’, de mindég visszatér.

Rufus ősz szakállú, hatvan év körüli, nagydarab, izmos férfi volt, arcán háborús sebek

nyomaival. Tunikája egyszerű háziszőttesből készült, lehelete hagymaszagú volt. Szelené

látta, hogy a különös apa és furcsa fia szegény emberek – az apa műveletlen, a fia együgyű.

– Itt maradhat – mondta Szelené. – Sokat segít nekünk.

250

– Ha megengedi, itt is alhatna – mondta Rufus látható megkönnyebbüléssel. – Tuggya,

kallós vagyok egy műhelybe’, és egész nap dogozók. Pindarral meg törődni köll. Sokan

rosszul bántak má’ vele, mer’ olyan együgyű, meg minden.

– Itt senki sem lesz durva vele, erről kezeskedem.

Így aztán a különös (fér)fiú a szigeten maradt. Mindig Szelené közelében lehetett látni,

ahogy szorgalmasan bajlódik valamivel, és rámosolyog mindenkire, aki elmegy mellette. Ma,

ahogy sietve jött az ösvényen, Szelené látta, hogy a kutya is vele van.

A kutya megmentése sokat elárult Szelenének Pindar jelleméről.

Jó pár kutya szaladgált a szigeten, házat őriztek, irtották a patkányokat meg a nyulakat, és

mindenféle hulladékot kaptak táplálékul. De ez a vén medvének látszó, szögletes fejű

vadászkutya szörnyen lesoványodott, a bordái kiálltak fénytelen bundájából; mindenki meg

volt róla győződve, hogy beteg, és rövidesen elpusztul.

Pindar volt az, aki kinyitotta a kutya száját, meglátta a törött, csorba fogakat, és rájött,

hogy a kutya nem beteg, egyszerűen nem tudja megrágni azt, amit eléje dobnak. A nagy

ételbőség közepette a kutya az éhhalál küszöbére jutott. Pindar ezért szaftba mártotta a

kenyeret, jól átáztatta, és kézzel adogatta a kutya szájába. Hosszú és unalmas feladat volt, és

még mindig tartott, de végül a kutya felépült, és most ott ugrándozott az ösvényen gazdája

mögött – elválaszthatatlanok voltak. A kutyát mindenki Fidónak hívta, amely népszerű

kutyanév volt Rómában, és latinul „hűségest” jelentett.

Meglátva Szelenét az ablakban, Pindar élénken integetni kezdett. Ritkán lehetett

izgatottnak látni, ezért az asszony rögtön tudta, hogy valami baj van.

Amikor az építkezés területére ért, látta, hogy áll a munka. A munkások kijöttek a tető

nélküli épületből, és idegesen tébláboltak.

– Mi történt? – kérdezte Gallustól, a munkavezetőtől.

Gallus nagydarab, széles vállú férfi volt, izmai akár egy gladiátoré, de amikor Szelenéhez

lépett, alázatosan viselkedett.

– Újra megtörtént, úrnőm – mondta.

Szelené összeszorította az ajkát. Ez már a negyedik alkalom három hét leforgása alatt! Ki

követheti el ezeket a gálád tetteket?

– Hol van? – kérdezte.

– Odabent – mutatott a férfi a Domusra. – Az emberek nem akarnak visszamenni.

Néhányan már felmondtak, és elmentek a szigetről. Azt mondják, átok ül az építményen.

Szelené mérgesen rávillantotta a tekintetét. Egyszer már figyelmeztette Gallust, hogy ne

terjesszen ilyen mendemondát az emberek között.

Feljebb emelte ruhája szegélyét, átlépett a törmeléken és a szerszámokon, és bement az

épületbe. Mindent a carrarai márvány pora borított, mivel a mesteremberek már megkezdték a

falak burkolását. Por fedte az állványokat, a kitűzők szerszámait, még a tervasztalt is. Szelené

az épület közepe felé indult, ahol pár hónap múlva Venus szobra fog állni, pontosan a kör

alakú építmény, a rotunda középpontja alatt. A padlót márvány borítja majd, de most még

csak az aljzat volt meg, teleszórva mindenféle törmelékkel.

Szelené hirtelen megállt. Kezét a szája elé kapta, és gyorsan félrefordult, hogy leküzdje

hányingerét, mielőtt visszaér a Domus kapu nélküli bejáratához.

– Hol találták? – kérdezte a munkavezetőtől.

– Az egyik munkás találta meg, a falba temetve. Azt mondja, a vakolat még nedves volt.

Bizonyára az éjszaka csinálták.

Szelené egy pillanatra lehunyta a szemét, megpróbált nem gondolni az undorító látványra.

Azután megkérdezte:

– Hol voltak az őrök?

– Váltig állítják, hogy ébren voltak, úrnőm. És az összes lámpás égett. Megháromszoroztuk

az őrséget, amióta…

251

A múlt héten egy fekete kecskét találtak felakasztva az egyik oszlopra.

Szelené nem akarta elhinni az egészet. Mindezt valaki nyilvánvalóan a szigeten dolgozók

közül követte el – valaki a munkások közül, vagy valamelyik mester vagy munkafelügyelő.

Háromszáz férfi dolgozott a Domus építésén, bármelyikük lehetett.

– Vigyék ki onnan! – mondta Szelené. – Égessék el!

De a munkavezető nem mozdult.

– Azt mondtam, tüntessék el!

– Sajnálom, úrnőm – jelentette ki Gallus –, de az egy gonosz dolog odabent. Démonok

műve. Ki tudja, mi lesz velem, ha hozzányúlok.

– Ó, Gallus, az csak egy… – Az asszony nehezen tudta rávenni magát, hogy kimondja.

Nyugodtabb hangon folytatta: – Hát nem látod, hogy valaki megpróbálja hátráltatni a Domus

építését? Valaki meg akar rémíteni bennünket. Ezt nem szabad megengednünk! Az a dolog ott

bent, Gallus, csak egy tárgy.

– Fekete mágia!

Szelené látta, hogy az emberek kényelmetlenül mozgolódnak.

– Én nem félek tőle – jelentette ki, és megfordult, hogy visszamenjen.

Pindar a karjára tette a kezét, és aggódó tekintettel nézett rá. Meg akarta előzni őt, de

Szelené rászólt:

– Nem, Pindar. Nekem kell megtennem. Meg kell mutatnom nekik, hogy nem félek.

Szelené talált két botot, és közéjük fogta a dolgot. Amikor kilépett a napfényre, eltartva

magától, az emberek hátrahőköltek, és a gonosz szellem ellen jeleket rajzoltak a levegőbe.

Szelené a sziget lejtős hátához sietett, és az egészet a botokkal együtt a folyóba dobta.

Amikor visszatért a férfiakhoz, remegését megpróbálta a pallája mögé rejteni.

– Nincs többé – közölte. – Már nincs mitől félni.

– Boszorkányság – mondta Gallus –, valaki megátkozta ezt az építményt, és az átok reánk

fog hullni.

– Mindenki menjen vissza dolgozni!

Az emberek egymásra néztek.

– Azt mondtam, menjetek vissza dolgozni!

Szelené látta, hogy Gallust nézik, az ő jelére várnak, és hogy a munkavezető a félelemtől

nem mozdul. Ezért Szelené a Domus törmelékes lépcsőjéhez ment, felvett egy hatalmas

kalapácsot, a feje fölé emelte, ezt kiáltotta:

– Akkor én magam végzem el a munkát! Nem engedem, hogy az isteni Juliust így

sértegessék!

A férfiak közül többen is odaléptek hozzá, és elvették tőle a nehéz kalapácsot,

emlékeztetve őt áldott állapotára, és megerősítve, hogy igenis tisztelik az isteni Juliust és az

unokáját. Azután, mint a megszidott gyermekek, kényszeredetten visszatértek a munkához.

★

– Legközelebb hívnom kell a papokat, hogy kiűzzék a gonosz szellemet. Egyedül így vehetem

rá az embereket, hogy folytassák a munkát a Domuson.

Ulrika, aki anyja karjába fűzte a karját, miközben a kertben sétáltak, megkérdezte:

– Ki tehet ilyesmit?

Szelené megrázta a fejét. A fényesen kivilágított ebédlőt nézte, amely megtelt Paulina

vendégeivel, de nem látta őket. Ehelyett az az undorító tárgy tolakodott elébe, amelyet délután

a folyóba dobott, és azon tűnődött, miféle szörnyűséget tartogat számára a holnap.

A kert egyik ösvényén három ismeretlen férfiba botlottak, akik mereven álldogáltak, és

valamilyen harci, stratégiai kérdésen vitatkoztak. A két nőt megpillantva félbehagyták a vitát,

252

hogy bemutatkozzanak, és amikor Vatinius parancsnok szólalt meg, Szelené hirtelen felkapta

a fejét.

Egy pillanatig az arcát fürkészte; legnagyobb meglepetésére rendkívül jóképű férfi volt.

– Gaius Vatinius? – kérdezte. – Hallottam én már rólad, uram?

A tribunus felnevetett, fehér foga kivillant napbarnított arcából.

– Ha még nem hallottál volna, asszonyom, akkor ezzel sikerült elrontanod Gaius napját.

Ugyanis meg van győződve arról, hogy Rómában nincs olyan csinos asszony, aki ne tudná,

hogy ő kicsoda.

Szelené nem törődött ezzel a másik férfival, továbbra is Gaius Vatiniust nézte. A

hadvezérnek mélyen ülő szeme és egyenes orra volt, arca túlságosan is szabályos, modora

dölyfös. Ajka körül mintha mosoly játszott volna.

– Véletlenül nem az a Gaius Vatinius vagy – kérdezte Szelené –, aki néhány évvel ezelőtt a

Rajnánál harcolt?

A férfi mosolya szélesebb lett.

– Mégiscsak hallottál rólam – válaszolta öntelt hangon. Az asszony behunyta a szemét.

Wulf, kiáltotta magában, mi történt? Nem értél vissza Germániába? Ó, Wulf! Nem tudtál

bosszút állni…

Gaius Vatinius ezután Ulrikára nézett, sóvár pillantással tetőtől talpig végigmérte. A

következő pillanatban egy rabszolga jelentette, hogy a vacsora tálalva van, mire a három férfi

udvariasan elbúcsúzott, és elindult a ház felé.

– Anyám – kérdezte Ulrika Szelené sápadt arcába nézve –, jól vagy?

– Igen, jól vagyok.

– A Domusra gondoltál?

– Nem – felelte Szelené levegő után kapkodva.

Lánya az ebédlőbe tartó három katona után nézett.

– Ők zaklattak fel? – kérdezte. – Gaius Vatinius?

Szelené mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem vagyok zaklatott, Ulrika. Rendben vagyok. Bemenjünk?

– Ki ez a Gaius Vatinius?

Szelené nem nézett a lánya szemébe, miközben válaszolt:

– A légiók parancsnoka volt a Rajnánál, valamikor régen. Még azelőtt, hogy megszülettél

volna.

Négy asztalt terítettek meg, három oldalukon kerevettel. A vendégeket szigorú szabályok

szerint helyezték el, a nagyobb tiszteletnek örvendők a bal oldali kereveten dőlhettek le. Az

asztal negyedik oldalát szabadon hagyták, hogy a rabszolgák felszolgálhassák az ételeket és

az italokat.

Amikor beléptek az ebédlőbe, Andreász a mostohalánya mögé lépett, karját a dereka köré

fonta, és a fülébe súgta:

– Paulina megint meghívta Odiust és Odiát ma este.

Ulrika felnevetett. Ezt a tréfát csak ők ketten értették. Egyikük sem szerette Maximust és

Junót.

Ulrika megszorította mostohaapja karját, és cinkosán rápillantott. Imádta Andreászt.

Először betolakodónak tartotta, de amikor az ostiai esküvői szertartáson az édesanyja ott állt

lángszínű fátyolban, és Andreász Szelené bal kezének gyűrűsujjára csúsztatta a gyűrűt,

Ulrikát annyira megindította a férfi szerelmes pillantása, hogy ezzel örökre megnyerte

magának.

Andreász jó ember volt, kedves és halk beszédű. És ragyogó elme. Enciklopédiája a

negyvenedik kötethez közeledett, és a legátfogóbb munkának ígérkezett, amelyet valaha is az

orvoslásról írtak. Ulrika gyakran segített neki, amikor a domboldalon húzódó kertjükben

253

dolgozott. Leírta, amit diktált, vagy átolvasta, amit írt, és javaslatokat tett; Andreász mindig

meghallgatta, és sokszor megfogadta a tanácsát.

– Kik azok ott hárman? – kérdezte most lányától, és fejével biccentett a katonák felé, akik

skarlátvörös és aranyszínű tunikát és tógát viseltek, és úgy viselkedtek, mintha övék volna az

egész ház.

– Katonák – felelte Ulrika, és elindult, hogy elfoglalja helyét a harmadik kereveten.

Ennél az asztalnál a díszhely Gaius Vatinius parancsnoké volt.

Szelené, aki az asztalnál a háziasszony szerepét játszotta, a férfi balján foglalt helyet,

Ulrika pedig szemben ült az édesanyjával. Köztük Maximus és Juno, a centurio és Aurelia,

egy idősebb özvegy.

Az asztalt saját tollával díszített sült fácán uralta, körülötte különféle ínyenc fogások,

amelyekből a vendégek kézzel vettek. Harminchat ember beszélgetése töltötte be a szobát,

csaknem teljesen elfojtva a sarokban játszó zenész pánsípszólóját. Negyven rabszolga

gondoskodott halkan és gördülékenyen a kiszolgálásukról.

Ulrika nem tudta levenni a szemét Gaius Vatiniusról.

– Én mondom, istentelenül bosszantó – jelentette ki Vatinius az asztaltársainak. – Tiberius

uralkodása idején békeszerződéseket kötöttünk a barbárokkal, és most megszegik. Caligula

azt tervezte, hogy átkel a Rajnán, és legyőzi a „szabad” germánokat. Ha végrehajtotta volna,

akkor most nem kellene azzal fáradnom, hogy visszamenjek!

Amikor észrevette, hogy Ulrika őt bámulja, Gaius Vatinius elhallgatott, és viszonozta a

pillantását. Értékelte a lány szokatlan szépségét – szőke haját és kék szemét. A bal kezére

nézve látta, hogy még hajadon, ami meglepte, mert becslése szerint már benne járt a korban.

A férfi a legvonzóbb mosolyával megkérdezte:

– Untatlak a katonai témával, ugye?

– Egyáltalán nem, parancsnok – felelte Ulrika –, mindig is érdekelt, mi történik azon a

vidéken.

A férfi tekintete a lány mellére tévedt, és ott időzött, miközben ezt mondta:

– Egyszer meglátogathatnád a könyvtáramat, sok érdekes anyagot gyűjtöttem össze erről.

Aurelia szólalt meg:

– Miért nem tudnak letelepedni és civilizált módon élni? Nézzétek meg, mennyi mindent

tettünk a világért. A vízvezetékeink, az útjaink…

Ulrika az anyjára nézett, és riadtan látta, mennyire sápadt. Szelené nem evett, a bor is

érintetlenül állt előtte.

– Hosszú ideig békés volt a vidék – magyarázta Vatinius –, de most, úgy látszik, egy

lázadó vezér bujtogatja őket.

– És ki az? – kérdezte Maximus.

– Fogalmunk sincs, ki lehet, a nevét sem tudjuk. Még csak nem is láttuk. A semmiből

került elő, váratlanul, és a germán törzseket most új felkelésekre vezeti. Akkor csapnak le

ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá, és aztán eltűnnek az erdőben. A táboruk keresésére

küldött járőreink sosem térnek vissza. A helyzet egyre rosszabb, ezért Pomponius Secundus,

Germánia kormányzója visszahívott, hogy vegyem át a légiók parancsnokságát.

Gaius Vatinius kortyolt a borából, megvárta, amíg egy rabszolga megtörli a száját, majd

önhitten folytatta:

– Meg fogom találni azt a vezért, és kivégeztetem, hogy példája figyelmeztetésül

szolgáljon mindazoknak, akik lázadó gondolatokat forgatnak a fejükben. Egyszer s

mindenkorra véget akarok vetni a bajkeverésnek.

– És miért vagy olyan biztos abban, parancsnok – kérdezte Ulrika –, hogy ezúttal sikerrel

jársz?

254

– Mert különleges tervem van. Nem véletlen, hogy a császár engem választott a rajnai

légiók parancsnokául. A katonai stratégia a kisujjamban van. És ezt a hadjáratot csak

rendkívüli stratégiával lehet megnyerni.

Ulrika a férfira meredt. Ez az öntelt kérkedő azt tervezi, hogy visszamegy az édesapja

földjére, és mindörökre római igába hajtja a népét.

– Azt olvastam, hogy a barbárok nagyon ravaszak, Vatinius parancsnok – jegyezte meg

kedves mosollyal. – Mit forgatsz a fejedben, hogy ennyire biztos vagy a győzelmedben?

A férfi mosolyában megbújó célzást lehetetlen volt nem észrevenni.

– Egy olyan tervet – felelte –, amely nem vallhat kudarcot, mivel a meglepetésen alapul.

A lány nyugalmat erőltetett magára, mintha csak elméleti szempontból érdekelné a dolog.

Egy olajbogyóért nyúlt, és megjegyezte:

– Az ember azt gondolná, hogy mostanában a barbárok már eléggé kiismerték a légiók

minden taktikáját, azokat is, amelyek a meglepetést célozzák.

– Ez a terv más.

– Mennyiben?

A férfi kuncogott, és megrázta a fejét.

– Úgysem értenéd. Ez nem nőknek való téma.

De Ulrika nem tágított, kacéran mosolygott.

– Olvastam a dédapám háborús emlékiratait – mondta, finoman emlékeztetve a

parancsnokot Julius Caesarra, a nagy hadvezérre, akinek ő a leszármazottja. – A katonai

témák nem untatnak.

– Engem igen – mondta Aurelia, és Szelenéhez fordult. – Julia Szelené, kedvesem, hogy

halad a munka az új épületen?

Szelené zavartan nézett rá; a gondolatai egészen másutt jártak.

– Elnézést, mit kérdeztél?

– Az új épület. A Domus. Jól halad a munka? Bevallom, nemigen tudom elképzelni, hogy

milyen lesz. Hatalmas létesítménynek tűnik. Miért kell megtölteni betegekkel? Egyébként azt

hiszem, a betegeknek legjobb, ha a saját otthonukban a családtagjaik ápolják őket.

– Sokaknak nincs otthona, nincs családja. Itt vagy például te is, Aurelia. Özvegy vagy.

Egyedül élsz, ugye?

– De van egy orvos a rabszolgáim között.

Szelené pontosan tudta, hogy ez mennyit ér. Az úgynevezett rabszolga orvosok többnyire

gyengén képzettek, és egy hevenyészett kötésnél több aligha várható el tőlük. De Aurelia ezt

nem értené; ahogy Róma népének többsége sem értette, mit akar Szelené és Andreász elérni a

szigeten. Hiszen a Domushoz fogható intézmény sehol sem volt a világon. Szelené tudta, ha

majd megnyitják a kapuit, és megkezdődik a gyógyítás meg a tanítás, az emberek hamar meg

fogják érteni a jelentőségét.

– Vatinius parancsnok – szólalt meg Ulrika, a férfi figyelmét ismét magára vonva –, talán

harci gépeket akarsz használni a barbárok elleni hadjáratban?

A férfi egy pillanatig csodálkozva nézte a lányt, majd – mivel hízelgett neki a kitartó

érdeklődés – némi önkéntelen elismeréssel adózott a lánynak, aki képes megérteni ezeket a

kérdéseket.

– Pontosan ez az, amire a barbárok számítanak. De az én tervem egészen más. Ezúttal a

saját fegyverüket fordítom ellenük.

Ulrika kérdően nézett rá.

– Tudod – folytatta Gaius Vatinius –, ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra legyőzhessük a

barbárokat, teljesen váratlanul kell lecsapnunk rájuk. Mivel harci gépeket várnak tőlünk, hát

pontosan ilyeneket fogok küldeni ellenük.

– Ez lesz a csalétek?

A férfi bólintott.

255

– A császár szabad kezet adott nekem a hadjárathoz; annyi légiót vetek be, amennyit jónak

látok, annyi ostromgépet kapok, amennyire csak szükségem van. És ez az, amit a barbárok

látni fognak. A katapultokat és a mozgatható tornyokat, a lovasokat és a gyalogságot. Ez mind

nagyon szervezettnek és nagyon rómainak fog látszani. Amit nem látnak – mondta, és

belekóstolt a borába –, azok az egyébként barbárok által kiképzett és vezetett gerillaegységek

lesznek, amelyek közben szépen a hátukba kerülnek.

A lány Gaius Vatiniusra meredt. „A saját fegyverüket fordítom ellenük” – mondta a férfi.

Ulrika népének harci módszereivel akarja legyőzni őket. Összegyűlnek, hogy felvegyék a

harcot a római csatagépekkel és a lovassággal – amely csupán csalétek –, és közben hátulról

éri őket a támadás.

Ulrika lepillantott a kezére, és még ujjai hegyében is érezte a szíve zakatolását. Ez járt a

fejében: Micsoda mészárlás lesz…

256

Hatvankettő

Éjszaka lehűlt a levegő. Ulrika, akin csak hálóing volt, a gyapjúköpenyét is a vállára terítette,

mielőtt kilépett az ajtón.

Paulina háza sötéten és némán állt. A vendégek már régen elmentek, és most mindenki

aludt. Maximus és Juno nagyon messze lakott, ezért itt maradt, és most a szomszéd szobában

aludt. Szelenét és Andreászt pedig, akik Paulina kérésére szintén itt maradtak éjszakára,

három ajtóval odébb helyezték el. Ulrika óvatosan lépkedett. Amikor kopogott, és kinyílt az

ajtó, Ulrika látta, hogy az édesanyja még le sem vetkőzött, és egyáltalában nincs meglepődve

az ő megjelenésén.

– Gondoltam, hogy átjössz – mondta Szelené, és becsukta az ajtót lánya mögött. A

vaskosárban szén izzott, és két szék állt a közelében, lábtámasszal. Szelené leült, és egy

intéssel maga mellé hívta Ulrikát is. – Andreász alszik. Beszélgethetünk.

Egy darabig csendben ültek, mindketten az izzó szenet bámulták, végül az asszony halkan

megszólalt:

– Gaius Vatiniusról akartál kérdezni.

– Felzaklatott téged, anyám. Ez jól látszott egész vacsora alatt. És korábban is mentél el.

Mondd meg, mi köze az apámhoz? Ő volt az, aki…?

Szelené a lánya szemébe nézett.

– Gaius Vatinius égette porig apád faluját, és ő hurcolta el apádat láncra verve. Azokban az

években, amikor együtt éltünk, apád gyakran beszélt arról, hogy visszatér Germániába, és

bosszút áll Gaius Vatiniuson.

– Értem – suttogta a lány. – Apám nem érhette meg, hogy valóra váltsa a fogadalmát.

Hogy megölje ezt az embert. Akivel épp most vacsoráztam.

– Ulrika – fogta meg Szelené a lánya kezét –, ez már a múlt. Nagyon sok évvel ezelőtt

történt. Ne bolygassuk! Verd ki a fejedből!

– Úgy érzem, mintha elárultam volna az apámat.

– De nem árultad el! – Szelené a hálószobába vezető csukott ajtóra pillantott, majd

halkabban folytatta: – Nem tudtad, kicsoda Gaius Vatinius. És ez apád harca volt, nem a tiéd.

Amikor Ulrika érezte, hogy anyja kezének szorítása annyira erősödik, hogy már szinte fájt,

a szemébe nézett.

– Van valami más is – mondta Ulrika. – Valami, amit még nem mondtál el nekem. Mi az?

Szelené visszahúzta a kezét, és elfordult.

– Ugye, van még más is? – erőltette Ulrika.

Az asszony bólintott.

– Mondd el!

Szelené ismét a lánya szemébe nézett, tekintete fájdalmat tükrözött.

– Már sokkal régebben el kellett volna mondanom neked – kezdte, és hangja remegett. – El

is akartam mondani. Amikor kicsi voltál, még nem tudtam volna megmagyarázni, de később...

amikor idősebb lettél, sokszor eszembe jutott. Rani mindig sürgetett, hogy mondjam el neked,

de valahányszor sor került volna rá, valahogy nem éreztem alkalmasnak a pillanatot.

A kezét tördelte az ölében.

– Ulrika, én azt mondtam neked, hogy édesapád vadászat közben egy balesetben meghalt,

mielőtt megszülettél volna. Hazudtam. Visszament Germániába.

– Nem halt meg?! – vonta össze szemöldökét a lány. – Visszament Germániába?

257

– Én ragaszkodtam hozzá. Nemrég érkeztünk Perzsiába, amikor megtudtuk, hogy Gaius

Vatinius ott járt előttünk. Azt mondták, úton van Germániába. Én biztattam apádat, hogy

induljon, siessen utána, én meg Perzsiában maradok.

– És elment? Tudva, hogy terhes vagy?

– Nem tudta, hogy terhes vagyok. Nem mondtam meg neki.

– Miért nem?

– Mert akkor ott maradt volna mellettem, és az után, hogy megszületik a gyerek, már

sohasem ment volna vissza. Nem volt jogom hozzá, hogy beleavatkozzam az életébe, Ulrika.

– Nem volt jogod? Hiszen a felesége voltál!

Szelené megrázta a fejét.

– Nem voltam a felesége. Nem házasodtunk össze.

Ulrika az anyjára meredt.

– Már volt felesége – folytatta Szelené, és lesütötte a szemét. – Volt felesége és egy fia

Germániában. Ó, Ulrika, apád és én sohasem gondoltuk, hogy együtt éljük le az életünket! Őt

a Rajna mellé szólította a sorsa, én pedig Andreászt kerestem. Mindkettőnknek megvolt a

saját külön útja.

– Elment Perzsiából – mondta Ulrika halkan –, nem tudva, hogy terhes vagy. Nem tudott

rólam.

– Nem.

Ulrikába hirtelen belenyilallt a felismerés:

– És most sem tud rólam! Az apám nem is tudja, hogy létezem!

– Nem hinném, hogy él, Ulrika.

– Miért gondolod?

– Mert ha megérkezett volna Germániába, akkor megtalálja Gaius Vatiniust, és beteljesíti a

bosszúját.

Ulrika elborzadt.

– Gaius Vatinius pedig él – mondta halkan. – Egy asztalnál ültünk az este…

Szelené meg akarta fogni a lánya kezét, de Ulrika elhúzta.

– Nem volt jogod ahhoz, hogy ezt eltitkold előlem – kiáltotta. – Éveken át hazudtál!

– A te érdekedben tettem, Ulrika. Gyermekként nem érthetted volna meg. Haragudtál

volna rám, amiért elengedtem.

– Most valóban haragszom rád, anyám. Már régóta nem vagyok gyermek. Évekkel ezelőtt

elmondhattad volna, ahelyett hogy így kelljen rájönnöm! – Ulrika felállt. – Megfosztottál az

apámtól, és aztán abban a hitben engedtél felnőni, hogy egy halott férfit csodálok. Ma este

meg, anyám, ma este meg ott ültél, amíg azzal a szörnyeteggel beszéltem.

– Ulrika…

De a lány már nem volt a szobában.

★

Ulrika a mennyezetet bámulta, csak tompán jutottak el hozzá az éjszakai város távoli zajai.

Lüktetett a feje. Egy kis ideig sírt, azután gondolkodni kezdett. Megpróbálta tisztázni az

érzéseit, de nem tudta. Fájdalmat és csalódást érzett, meg azt, hogy elárulták. De sajnálatot is

érzett, sajnálta az anyját, a fiatalasszonyt, aki gyermekkel a szíve alatt elküldte a szeretett

férfit, mert úgy gondolta, hogy a férfi érdeke ezt kívánja. Ulrikában küzdött egymással a

csodálat és a neheztelés; csodálta édesanyját, hogy meghozta ezt az áldozatot, és a hosszú

évek alatt a gyermek kedvéért mindvégig megtartotta a titkot, és neheztelt rá, amiért nem

mondta meg neki az igazat. Az apjára gondolt, aki minden bizonnyal életben volt, amikor

258

kisgyermekként róla ábrándozott. És Jeruzsálemben, amikor Ulrika a hollót követte, talán az

apja még akkor is életben volt. Élt, nem tudva, hogy a világ másik végén van egy lánya.

A lány végül elaludt, és álmot látott. Azt álmodta, hogy felkel az ágyból, az ablakhoz

megy, kimászik, és mezítláb havas földre ugrik. Fenyők magasodnak körülötte, és felhők

suhannak el a hold arca előtt. Nagy mancsnyomokat lát a hóban, amelyek az erdőbe vezetnek.

Követi őket; vállán szinte érzi a hold ezüstös fényét. Hirtelen megpillant egy aranyszemű,

nagy, bozontos farkast. Leül a hóba, a farkas odajön hozzá, és lefekszik mellé, fejét az ölébe

hajtja. Az éjszaka tiszta, olyan tiszta, mint a lányra felnéző farkas tekintete; és Ulrika érzi a

farkas szívének egyenletes dobogását. A farkas csillogó szeme mintha ezt mondaná: itt a

bizalom, itt a szeretet, itt az otthon.

Ulrika felébredt, meglepődött, hogy az ágyban találja magát, és egy pillanatra

összezavarodott az éjszakai levegőben úszó tavaszi illattól. Az ablakhoz ment és kinézett. A

föld fehér volt, mintha hótakaró fedte volna az egész domboldalt. Aztán rájött, hogy ezek

csupán a virágzó gyümölcsfák rózsaszín és narancssárga szirmai, amelyek a holdfényben

fehérnek látszanak. A fákat bámulva észrevette, hogy valami megmozdul.

Eiric volt az.

Ulrika a belső kerten át a hátsó kapuhoz lopódzott, ki a gyümölcsöskertbe. Lába hét éven

át taposta ezt az ismerős ösvényt, főként korábban, amikor Eiric iránti érzései még

egyértelműek és egyszerűbbek voltak.

A fiú egy fa tövében ült, háta kemény volt, és izmos. Vékony aranyszalaggal leszorított,

szőke fürtjei a vállára omlottak. Gyönyörű volt.

Ulrika szívét majd szétvetette a szerelem.

– Eiric! – szólította meg.

A fiú hátrafordult és felpattant. Egymással szemben álltak a holdfényben.

Ulrika a fiú karjába vetette magát. Beleszédült abba, ahogy a fiú erős testéhez szorította,

ahogy szája az ajkára tapadt. A fiú testét simogatta. Eiric lecsókolta a könnyeket az arcáról,

ajkával csitította zokogását. Germánul mormolt a fülébe, Ulrika pedig az aranyszín

hajfürtökbe mélyesztette ujjait.

Meztelen hátával a szirmok szőnyegére dőlt. Futó pillantást vetett a holdra a föléjük hajló

ágak között. A fájdalom múlóban volt. Érezte, ahogy kilökődik belőle. A düh, a neheztelés és

a becsapottság érzését kiszorította belőle Eiric szenvedélyének ereje.

– Szökjünk el együtt! – suttogta. – Elrejtőzünk. Szeretlek. Szeretlek.

Eiric nem szólt. Már tudta, mit kell tennie. Nem fognak elszökni együtt, szégyenkezve

rejtőzködni, nem fogják őket megalázva visszahozni, sem megbüntetni. Ezt neki magának kell

elintéznie. Be fogja bizonyítani, hogy méltó Ulrikához.

Akkor aztán visszajön hozzá, és elviszi, méltósággal, oda, ahova tartozik, ahova

mindketten tartoznak. Északra.

259

Hatvanhárom

Rufus úgy masírozott át a szigetre vezető hídon, mint egy parancsot teljesítő katona.

Hallott arról, mi történik a Domusban, hogyan akarják gonosz fortélyokkal elijeszteni a

munkásokat, és szörnyen felháborodott. Ő pedig nem fog tétlenül ülni, és hagyni, hogy valaki

megfélemlítse Szelené úrnőt. Valamit tenni kell, hogy ennek vége szakadjon, és ő lesz az, aki

megteszi.

A sziget békésen terült el a tavaszi holdfényben. Első pillantásra úgy tűnt, mintha hótakaró

alatt szunnyadna, de persze a lehullott rózsaszín és narancsszínű szirmok százai csillogtak

fehéren az éjszakában. A templom bejáratánál fáklyák égtek, de egyébként az életnek kevés

jele mutatkozott. Kivéve az építkezési területnél, amely a sziget távolabbi részét uralta:

fények égtek, és tábortüzek körül férfiak ültek, furkósbottal az oldaluknál.

Rufus határozott léptekkel ment a Domus felé. Amit Szelené úrnő érte és a fiáért, Pindarért

tett, azt nem lehet eléggé meghálálni. Szegény fiúval éveken át rosszul bántak, rohadt

gyümölccsel és záptojással dobálták, a gyerekek gúnyolódásának és durva ugratásainak a

céltáblája volt. Pedig Pindar csak kissé együgyű, ennyi az egész; egyébként ártalmatlan.

A fiú nem tehet róla, hogy ilyen. Sajnos a születése után nagyon hamar elszakították az

anyjától. Az istenek a tanúk rá, milyen elszántan próbálta Rufus megmenteni a szegény

asszonyt, akit kirángattak a szülőágyból a szeles, hideg sivatagba.

Rufus és a többi katona mind egyetértettek abban, hogy a fiatal anyát és a gyermekét nem

kell megölni. A rómait megölték, ennyi elég. De mit árthat a vén Tiberiusnak a beteg asszony

és az újszülött csecsemő? Ezért a palmyrai helyőrségtől kiküldött katonák titkos

megállapodást kötöttek: az asszonyt és a gyermeket életben hagyják. És Rufus egy másik

titkot is megtartott magának, senkinek sem árulta el: látta, hogy a bába a hombárban rejtőzik,

és egy másik csecsemőt szorít magához.

Szennyes munka volt betörni és kivégezni a rómait. A katonák természetesen nem tudták,

miért teszik, csupán az új császár, Tiberius parancsának engedelmeskedtek. De még az olyan

távoli helyőrség, mint Palmyra légionáriusainak is meg kell valahol húzni a határvonalat,

ezért az anya és a gyermek életét megkímélték.

Az anya nem érte el élve a helyőrséget; az úton meghalt, és eltemették. A gyermek

azonban életben maradt, Rufus fiatal felesége szoptatta; nemrég született gyermekük, és az

asszonynak két csecsemő számára is elegendő teje volt.

Rufus a régmúlt emlékein tűnődött, miközben az áprilisi csillagos ég hátteréből kirajzolódó

Domus felé sietett. Szegény Lavinia, milyen fiatal és törékeny volt, nem éppen

katonafeleségnek való. Csecsemőjével együtt meghalt gyermekágyi lázban, amely oly sok

anyát és gyermeket vitt el azon a nyáron Palmyrában. De a hozott gyermek megmaradt. Rufus

az istenek kezét látta ebben a csodában: elvesztett fia helyett másikat adtak. Mivel nem tudta a

fiú valódi nevét, elnevezte Pindarnak, és elhatározta, hogy a sajátjaként neveli fel.

Különös volt, hogy Pindar rögtön mennyire vonzódott Szelené úrnőhöz. A hosszú éveken

át elszenvedett durva bánásmód következtében megtanulta, hogy távol tartsa magát az

emberektől, és olyan észrevétlen maradjon, amennyire csak lehetséges. Ám egyszer a

Forumon, amikor Rufus a fiával éppen a sarukészítő bódéjánál álldogált, Pindar hirtelen

elhagyta apja védelmező közelségét, és egy mellettük elhaladó idegen asszony után sietett. A

nő eltűnt a tömegben, és Rufus a közeli Curia lépcsőjénél találta meg a kétségbeesett és zavart

Pindart.

260

Aztán pár nap múlva a fiú valahogy újra megtalálta a hölgyet ezen a szigeten. És attól

kezdve nem lehetett innen elvonszolni.

Rufus arra gondolt, miközben a munkások táborában a vezetőjüket kereste, hogy az

állatoknak van egy különös érzékük, amely megsúgja nekik, hogy ki viseltetik jó szívvel

irántuk, és ahhoz az emberhez a végsőkig ragaszkodnak. Talán az együgyű Pindarban is

megvolt ez a kutyaösztön, mert éppen olyan hűséggel tartott ki Szelené úrnő mellett, ahogy

Fido őmellette.

Azután ott volt ez a rejtélyes hasonlóság. Talán mások nem látták, de Rufus nyomban

észrevette, hogy Szelené úrnő és Pindar arca hasonlít egymásra. Ez szintén

megmagyarázhatja, hogy miért ragaszkodott úgy hozzá a fiú. Olyan arcot látott, amelyben

megbízhat.

Rufus megállt és körülnézett. Rengeteg őr volt szolgálatban ezen a késői órán, de a félig

kész épület belsejében senkit sem látott. Ezt nagyon különösnek találta. Nem éppen odabent

kellene őrködniük, a következő ocsmányság legvalószínűbb helyszínén?

★

Szelené kifulladva ért az építési területre. Fáradtnak érezte magát ezen a hűvös hajnalon. Lila

árnyékok ültek a szeme alatt. Az előző esti, Ulrikával folytatott beszélgetése óta nem aludt, és

most aggódott.

Ma reggel egyenesen lánya szobájába akart menni, hogy beszéljen vele, esetleg együtt

töltsék a napot, és megmagyarázzon neki mindent, de hajnalban valakit érte küldtek a

szigetről azzal, hogy nagy baj van, és ezért azonnal a szigetre indult.

Az emberek a fejüket vakargatva álldogáltak, egymásra pislogtak.

– Most mi történt? – kérdezte Szelené, amikor odaért.

Mordecai, az egyiptomi építész odalépett hozzá, arcán zavart kifejezéssel.

– Az emberek már kezdenék a munkát, úrnőm. De a munkavezető eltűnt.

– Gallus? – kérdezte Szelené, és körülnézett. Az emberek csoportokba verődve álltak:

márványfaragók, burkolók, kőművesek. Arcuk még puffadt volt az éjszakai alvástól, sokuk

kezében ott volt a reggeli sör. – Kerestétek már?

– Küldtünk érte a városba, de a szokott helyeken nem találták. A felesége azt mondta,

tegnap este nem ment haza.

Szelené összevonta a szemöldökét. Újabb ördöngösség lenne, amellyel a Domus építését

akarják hátráltatni? Éppen egy küldöncöt akart indítani az építők céhéhez, hogy keressenek

egy új munkavezetőt, amikor a Domusból kiáltás hallatszott.

Mindenki odafordult. Rufus szaladt ki az épületből.

– Úrnőm! Jöjj, nézd! – kiáltotta.

Szelenén hideg borzongás futott át, miközben arra gondolt: Már megint! Mivel nem akarta

a munkások előtt kimutatni, hogy fél, követte Rufust az épületbe, és lélekben felkészült a

legrosszabbra.

– Nézd, asszonyom! – mutatott Rufus a magasba.

A még fedetlen tetőgerendák és szarufák alatt, háttérben a hajnali éggel, egy fehér galamb

körözött.

Szelené meglepetten bámulta. A madár gerendáról gerendára repült az állványzat rácsai

között, szárnyait csattogtatva, de egyszer sem emelkedett a magasba, hogy tovaszálljon. A

rotunda fölött még nem építették meg a kupolát; a tető nem volt készen. Ennek ellenére a

galamb nem repült el!

Ekkor Szelené valami zöldet vett észre a madár csőrében: egy mirtuszágat.

261

– Ez jel, úrnőm! – kiáltotta Rufus elég hangosan ahhoz, hogy az odakint állók is

meghallják. – Az istenek jele.

Az emberek egyesével felléptek a lépcsőn, és bekukucskáltak, félve attól, hogy mit fognak

látni. Amikor azonban megpillantották a madarat odafönt, bejöttek, és csodálkozva bámulták.

– Venus jele – mondta az egyiptomi Mordecai, mivel a mirtusz volt az istennő szent fája.

– És ezért Caesar jele is, ő üzent nekünk – kiáltotta egy másik férfi.

Nemsokára mindenki egyszerre beszélt, az emberek bólogattak, és egyre beljebb jöttek a

Domusba.

Amikor a tető nélküli rotundában már elég nagy lett a hangzavar, Rufus Szelené füléhez

hajolt, és ezt suttogta:

– Gallus elment, asszonyom. Nem jön vissza.

– Miért? Hová ment? – nézett rá Szelené.

A férfi nem válaszolt, és Szelené már sejtette, mi történt. Amikor újra felnézett a galambra,

és figyelmesebben megnézte, akkor látta meg, amit a többiek nem vettek észre: a mirtuszág a

madár csőréhez van kötözve, a lába pedig egy hosszú, vékony fonallal a központi gerendához.

Az asszony előtt minden világos lett, csodálta Rufus találékonyságát.

– Ez valóban az isteni Julius jele – mondta a férfihoz fordulva. – Azt üzeni nekünk, hogy

folytatni kell az építkezést. Csakhogy most nincs munkavezető.

– Máris indulok a céhbe, asszonyom.

– Rufus – állította meg Szelené a férfit –, talán te is elvállalhatnád a munkát.

– Én? Hiszen én csak egy vén obsitos vónék. Meg kallós, ha épp találok munkát.

– Itt jó a kereset, és háromszor ehetsz húst egy héten.

Rufus sebhelyes, ráncos arcán széles vigyor jelent meg.

– Nem akarlak megsérteni azzal, hogy meg se próbálom.

Mire Szelené a templomhoz vezető ösvényre ért, a munka már meg is indult, és a Tiberis

kalapácsok és vésők muzsikáját visszhangozta a fülébe.

★

A kertben állt egy kis kőépület, akkora, mint egy szoba, ahol valaha bort és füstölt húst

tároltak. Szelené ezt átalakíttatta irodává, itt tartotta a tekercseket és feljegyzéseket, itt fogadta

a látogatókat. Most Ulrikát találta itt, aki őrá várt.

A fiatal lány arcán a kialvatlanság nyomai látszottak, mereven állt az édesanyja előtt, mint

egy idegen.

– Azért jöttem, mert azt akarom, hogy mondj el mindent – közölte határozottan.

– Miről?

– Arról, hogy mit tett Gaius Vatinius az édesapám népével.

– Mire gondolsz?

– Apám elmondta neked, tudom, hogy elmondta. Én is tudni akarom.

– Ulrika, már olyan régen történt!

– Tudni akarom, mi történt. Jogom van hozzá. Ez az örökségem. Mindent úgy akarok

hallani, ahogy apám elmondta neked.

Szelené megcsóválta a fejét.

– Szörnyű volt, amit ez az ember művelt. A harc is kemény volt, aztán jöttek a csonkítások,

a szent berkek megszentségtelenítése… és a kínzások.

– Folytasd!

– Miért, Ulrika? – kiáltott fel az asszony. – Miért kell erről tudnod?

262

– Mert látni akarom, amit apám látott, érezni akarom a szívemben, amit ő érzett. Ha velünk

maradt volna Perzsiában, ő maga mesélhette volna el nekem mindezt. Úgy nőhettem volna

fel, hogy tudom, mi fáj neki. Most neked kell elmondanod helyette.

Szelené a lányára meredt. Azután folytatta:

– A nőket megerőszakolták. Apád feleségét Gaius Vatinius sátrába vitték. Más férfiak is

végigmentek rajta. Apádnak végig kellett néznie.

Ulrika meredt arccal nézte Szelenét.

– Azt mondtad, apám visszament hozzá. Ezek szerint túlélte.

– Az asszonyban alig volt élet, amikor apádat elvitték onnan.

– És a fia?

– Wulf azt mesélte, hogy Einart megkínozták. Kisfiú volt akkor. De szintén túlélte.

A nyitott ablakon beáramló áprilisi fuvallat a folyó túlpartján nyüzsgő kikötő hangjait

sodorta magával a szobába. A Domuson dolgozó emberek kopácsolása is behallatszott.

– A bátyám… – mondta Ulrika. – Szóval van egy Einar nevű bátyám. Hány éves volt?

Nem mondta az apám?

Szelené megpróbált visszaemlékezni.

– Azt hiszem, azt mondta, tízéves. Ulrika, miért nem hagyod az egészet annyiban? Oly sok

év eltelt azóta!

– Mert apám még most is él!

Szelené szeme tágra nyílt.

– Miből gondolod?

– Ő az a lázadó vezér, akiről Gaius Vatinius mesélt tegnap este. Apám a felkelők vezére az

erdőben.

– Ebben nem hihetsz komolyan! Tizenkilenc év telt el azóta.

Ulrika az anyja mellett ellépve az ablakhoz sétált. Úgy érezte, mintha egy éjszaka alatt

emberöltőnyit öregedett volna. Tudta, többé semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen.

Megértette, mi az életcélja, mi volt a benne bujkáló nyugtalanság, s hogy Róma miért nem

elégítheti ki soha. A hajnali órákban, miközben Eiric karjában feküdt, Ulrika a jövőjét éppoly

világosan és élesen látta, mint most a félig kész Domus Juliát. Tudta, mit kell tennie. Ha nem

az apja az új felkelés vezére, akkor a bátyja az, Einar. De hogy melyikük, azt csak akkor

tudhatja meg, ha ő maga is elmegy oda.

– Elmegyek, anyám – mondta végül. – Elmegyek Rómából.

– Elmégy? De miért? Hová?

– Germániába.

Szelené a szája elé kapta a kezét.

– Megkeresem az édesapámat.

– Ulrika, ne!

– Szüksége van rám, anyám. Most már látom. Akkor jöttem rá, amikor megvilágosodott

előttem, hogy ő a lázadók vezére, akit Gaius Vatinius meg akar semmisíteni.

Figyelmeztetnem kell, anyám. Gaius Vatinius meg fog lepődni, mert a népem felkészülten

várja majd. Segíteni akarok nekik a harcban. Orvosi segítséget tudok nyújtani.

– Kérlek – suttogta Szelené –, kérlek, ne menj!

Ulrika egy pillanatig habozott. Az arcán fájdalmas kifejezés suhant át, egy pillanatra

megingott, de aztán ismét ura volt az érzéseinek. Átlépett egy küszöböt – többé nem volt

visszatérés.

Az ajtóban visszafordult, és nyugodt hangon ezt mondta:

– Tegnap azt mondtad, mindig is tudtad, hogy nem maradsz örökké együtt az apámmal,

hogy egyszer útelágazáshoz értek. Most nekünk kell elválnunk, anyám, mert más a sorsunk.

Az istenek, a tieid és az enyémek, óvjanak téged!

263

Szelené kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, de aztán némán a lányához lépett és

átölelte. Ulrika erősen magához szorította az anyját, szavaknál beszédesebben fejezve ki,

hogy elhatározása végleges.

Szelené hátralépett, és a nyakláncát megpróbálta a lánya kezébe nyomni, de Ulrika

tiltakozott.

– Nem, anyám. Ez te vagy – mutatott Julius Caesar gyűrűjére. – Add ezt az öcsémnek vagy

a húgomnak, akit most a méhedben hordasz. Ő rómaiként fog felnőni, és büszke lesz a

dédapjára. Engem a lelkem az északi erdők felé húz. Semmi közöm ehhez a helyhez. Nekem

Odin a kísérőm az apám felé vezető úton.

Szelené hangja elcsuklott a sírástól.

– Olyan messze van, Rikki. És olyan veszélyes! Az otthonod itt van Rómában, nálam.

De Ulrika megrázta a fejét.

– Anyám, ha valakinek, hát neked meg kell értened, miért megyek el. Te egész életedben a

származásodat és a sorsodat kerested. Most nekem kell megtalálnom a sajátomat.

Miután az ajtó becsukódott a lánya mögött, Szelené leroskadt a székbe. Egy töredék

pillanatra feltámadt benne a vágy, hogy felugorjon, és megállítsa Ulrikát. Meg akarta ragadni,

itt tartani Rómában, hogy mellette legyen, mint az elmúlt tizenkilenc évben. De a következő

pillanatban eszébe jutott valami: sok-sok évvel ezelőtt Mera megpróbálta erőszakkal más

irányba terelni Szelené sorsát. A csillagokban meg volt írva, hogy Szelenének Andreásszal

kell élnie, de Mera ezt nem akarta elfogadni.

Szelené is hasonló kísértést érzett – hogy letérítse Ulrikát a maga választotta útról. De nem

tehette. Huszonkét esztendővel ezelőtt Mera nem engedte el a lányát maga mellől. Ezen az

áprilisi hajnalon Szelené nem mondhatott nemet a lányának.

264

Hatvannégy

Ulrikának sietnie kellett. Előző este Gaius Vatinius azt mondta, öt nap múlva indul

Germániába, hatvan centuriát visz magával, azaz hatezer embert. Neki előtte kell a Rajnához

érnie.

Először megállt a Forumon, ahol kis üzletek és bódék százai álltak a nyüzsgő piacon. Az

egyik fafaragóval elkészíttette a nyakában lógó Odin-kereszt másolatát, és becsomagolta egy

vászondarabba. Ezután az Esquilinus-dombon álló házukhoz ment. Andreász a

dolgozószobájában ült, az orvosi enciklopédián dolgozott. Ulrika leküzdötte magában a

vágyat, hogy bemenjen, és elbúcsúzzon tőle. Nem volt rá idő; Andreász meg fogja érteni.

A szobájában gyorsan összekészítette az útiholmiját. A legerősebb anyagból készült ruháit

választotta ki, pipereholmikat, pénzt, tartalék sarut és köpönyeget. Ezután anyja orvosságos-

készletéből válogatott: orvosságosüvegeket, gyógyfüves zacskókat, a Hekaté-kúrához valót,

egy doboz zöld kenyérpenészt, kötszertekercseket, szikéket, sebvarrótűt és fonalat. Anyja

ékszeresdobozából kivette a türkizkövet, amely valaha Ranié volt, és a nyakláncára fűzte,

Odin keresztje mellé, amelyet anyja Wulftól kapott. Végül lábujjhegyen a könyvtárba osont,

és kiemelte Pedanius Dioscorides Materia Medica és Celsus De Medicina című könyvét.

Az utca másik végén álló villába sietett. Mivel Paulina nem volt otthon, nem kellett

magyarázkodnia, miért jött. Egyenesen a rabszolgák szállására ment.

Eiric nem volt ott.

Azért jött, hogy szóljon neki, készüljön az indulásra. De Eiric nem volt a házban, sem a

gyümölcsösben, sem a kertben. Senki nem látta hajnal óta.

Ulrika ekkor rájött: a fiú megszökött.

Eiric nem szólt neki erről. Egyedül cselekedett. És Ulrika tudta, miért. Ezért nézett olyan

eltökélten, miután szeretkeztek, és ezért lett olyan hallgatag. Mindvégig a szökését

tervezgette, és titokban tartotta.

Értem tette, gondolta Ulrika. Sejtette, merre szökik Eiric: észak felé, a népéhez. Ulrika

biztos volt abban, hogy meg fogja találni. És Germániában együtt lesz majd az édesapjával, a

bátyjával és az ifjúval, akit szeret.

Végül a gyerekszobába szaladt, és kiküldte a dajkát, hogy egyedül maradhasson

Valeriusszal.

– Öcskös – mondta, amint letérdelt mellé. – Hoztam neked egy ajándékot.

– Nem jöttél be hozzám éjjel – mondta a kisfiú. – Vártam és vártam, de azután sem jöttél,

hogy a vendégek elmentek.

– Ne haragudj, Valerius! Nem éreztem jól magam. Tudom, hogy ígértem neked valamit, de

ez, ugye, szebb meglepetés?

Amikor kicsomagolta az ajándékát, a fiú szeme elkerekedett.

– Ugyanolyan, mint a tiéd! – kiáltotta, és a keresztért nyúlt.

Miközben Ulrika Valerius nyakába akasztotta és megigazította a mellén a T alakú

keresztet, ünnepélyesen ezt mondta:

– Ez egy különleges ajándék, öcskös. Tényleg ugyanolyan, mint az enyém, és összeköt

bennünket. Azt jelenti, hogy bármilyen távol kerülünk is egymástól, a kereszt révén

megmarad a kapcsolat.

Valerius felnevetett, a nyakában lógó keresztet csodálva.

– Sohasem leszünk távol egymástól, Rikki. Hiszen itt laksz az utca végén.

265

– Figyelj ide, öcskös – tartotta vissza a könnyeit Ulrika. – Figyelj rám! Ez a kereszt nagyon

fontos. Őrizd meg örökké! És ha egy nap… – A hangja elcsuklott.

– Miért vagy szomorú, Rikki?

Ulrika átölelte és magához szorította Valeriust.

– Figyelj rám, Valerius! Ígérj meg valamit! Ha valaha szükséged lenne rám, mindegy, hol

vagy, hány éves lettél, küldd el nekem ezt a keresztet, és én eljövök hozzád, bárhol legyek is.

– De hol leszel, Rikki?

– Amint tudlak, értesíteni foglak, öcskös. Ha nem, kérdezd meg Szelené nénit. A kereszt el

fog jutni hozzám, Valerius, és én eljövök hozzád. Ígérem!

A pillanat súlyát megérezve a fiú ezt mondta:

– Ha valaha neked lenne szükséged rám, Rikki, akkor küldd el a te keresztedet, és én

eljövök hozzád.

Ulrika hátrébb húzódott, és a kis arcra nézett, amelyről eddig mindig félelem sugárzott.

Most először látta meg rajta a leendő férfi árnyékát, a felnőtt, jóképű és bátor Valeriusét.

– Igen – válaszolta csodálkozva. – Ha bármikor szükségem lesz rád, öcskös, jelként

elküldöm a keresztemet.

Gyorsan elhagyta a gyerekszobát, mielőtt a fiú észrevehette volna szemében a könnyeket.

Felkapta csomagját, megnézte a nap állását, majd elindult lefelé az Esquilinus-dombon, az

Ostiába vezető út irányába. Erős lábbelit viselt, és elég pénz volt a zsebében ahhoz, hogy

eljuthasson úti céljához. És bal vállán ott lógott az orvosságosládája.

Gyors léptekkel haladt; tudta, hogy az istenek vele vannak.

266

Hatvanöt

Agrippina császárné intett a teremben álló rabszolgáknak, mire mindannyian kimentek,

becsukva maguk mögött az ajtót. Marcella, miután egyedül maradt a császárnéval, idegesen

toporgott. Nem tudta, miért hívatták ide a császári palotába.

– Te vagy Marcella?

– Igen.

– Te vezeted le a szüléseket a Tiberis-szigeten?

– Igen.

– Azt hallottam – mondta Agrippina, miközben leült, és Marcellát állni hagyta –, hogy te

fogsz segíteni Julia Szelené szülésénél. Igaz ez?

– Igen, úrnőm. Ő kért meg rá. Harminc éve dolgozom bábaként.

– Mikorra várható a gyerek?

– Két hét múlva.

– Meg akarlak kérni valamire.

Marcella még idegesebb lett. Hallotta a gonosz császárnéról keringő történteket, amelyek

eltűnt emberekről szóltak, meg ártatlanokról, akik sohasem tudták meg, hogy milyen bűnért

végezték ki őket. Amikor hívatták a palotába, Marcella megrémült.

Agrippina felemelt a mellette álló asztalról egy kis erszényt, és kinyújtotta a kezét.

Marcella átvette, és zavartan nézte.

– Amikor megkezdődik a szülés – mondta Agrippina –, mindenkit küldj ki a szobából.

Gondoskodj róla, hogy egyedül maradj Julia Szelenével, amikor a csecsemő megszületik.

Világos?

A bába bólintott.

– Ha a csecsemő fiú lenne, fojtsd meg, és aztán mondd azt, hogy halva született.

– Úrnőm! – kapott levegő után Marcella. – Ezt nem tehetem!

Agrippina zöld szemével mereven nézte Marcellát, olyan tekintettel, amely az embereket

térdre kényszerítette előtte.

– Megteszed, és kész!

– De úrnőm… – kezdte Marcella. Azután elhallgatott. Hirtelen mindent megértett. Egy fiú,

akit az emberek szeretett Julius Caesarjuk örökösének tartanának, megakadályozhatja, hogy

Agrippina fia, Nero trónra jusson.

Marcella az arannyal teli zacskót az asztalra dobta, kövér testét büszkén kihúzta, és azt

mondta:

– Nem teszem meg!

– Azt reméltem – sóhajtott Agrippina –, hogy nem leszel ilyen fárasztó. Azt mondták,

értelmes nő vagy. Most már látom, hogy ez nem igaz.

A császárné tapsolt egyet, mire belépett egy rabszolga. Néhány tekercset tett az asztalra,

majd távozott. Marcella a tekercsekre pillantott, és ereiben megfagyott a vér.

– Tudod, mik ezek? – kérdezte Agrippina.

Marcella megrázta a fejét.

– Tanúvallomások. Az istenekre esküsznek, hogy tanúi voltak számos felségsértő

cselekedetednek.

– Felségsértés?

– Tagadod?

267

– Feltétlenül! Még felségsértő gondolat sem fordult meg az agyamban soha!

– Sajnos ez kevés a védelemhez. Kész vagy rá, hogy bíróság előtt válaszolj a vádakra?

– Igen. A barátaim esküvel fogják bizonyítani, hogy hű vagyok Rómához és a császárhoz.

Agrippina kissé felhúzta finom ívű szemöldökét. Ettől Marcellát rémület fogta el. Ismét a

tekercsekre pillantott. Ki írta alá? Ki árulta el őt? Kit félemlített meg a császárné, hogy hamis

esküt tegyen?

– Érted már? – kérdezte Agrippina. – Semmi esélyed nem lenne a bíróság előtt. És a

felségárulásért, mint tudod, halál jár.

Marcella a tekercsekre meredt.

– Nos – folytatta Agrippina, miközben felemelkedett, és a bábához lépve a szemébe nézett

–, ez az arany csak a fizetség fele. Amikor megtetted, amire kértelek, megkapod a másik felét

is, meg ezeket a tekercseket, és azt csinálhatsz velük, amit akarsz.

Marcella összeszedte a bátorságát.

– Nem hiszem el – mondta.

– Azok a tekercsek üresek.

– Ó, elégítsd csak ki a kíváncsiságodat. Nézd meg őket!

Marcella felemelte az egyik tekercset, és reszkető kézzel kioldozta. Elolvasta a vádat, és

megnézte az alján az aláírást, a pékét, aki már évek óta a szomszédja. Elolvasott még egyet,

azután még egyet. Mindannyian azzal vádolták, hogy felségáruló kijelentéseket tett Róma, a

szenátus és a császári család ellen.

A császárné a bába arcát figyelte; látni lehetett, ahogy Marcellában lassan összeomlik az

ellenállás. Éppígy változott el régebben a Gallus nevű férfi arca is. Gallus volt Agrippina

embere a szigeten, kiváló beosztásban, a Domus építésének munkavezetőjeként. Rövid ideig

jól is játszotta a szerepét, majdnem sikerült megakasztania a munkálatokat. Pár „rossz előjel”

hiányzott már csak ahhoz, hogy ne akadjon több ember a birodalomban, aki ott munkát

vállalna, de Gallust valahogyan leleplezték. Julia Szelené valamelyik embere kifigyelte és

elkapta. Állítólag Venus galambot küldött, és megáldotta a Domust; s két nappal később

megtalálták Gallus fej nélküli testét a folyóban.

Agrippina más eszközökhöz folyamodott, de nem járt sikerrel. Julia Szelenét védte a

népszerűsége, és élvezte Claudius barátságát is. Claudius kedvelte Szelenét, és a Domus

felépítése neki is érdekében állt. Agrippina hatalma még nem érte el a férjéét, tehát

körültekintőnek kellett lennie. Bár a Domus építése már a befejezéséhez közeledett, még volt

idő. A gyerek problémája azonban sürgetőbb volt.

– Tehát? – fordult a bábához.

Marcella az utolsó tekercset is az asztalra hullajtotta, és lehajtott fejjel felelte:

– Úgy teszek, ahogy parancsolta.

★

Róma szinte fuldoklott a hőségtől. Szellő sem rezdült, még a folyó is állni látszott. Mivel a

nyár igen gyúlékony időszak volt Rómában, az ilyenkor még könnyebben kirobbanó

lázadások és felkelések megelőzésére szinte megállás nélkül cirkuszi játékokat rendeztek.

A mai napon a népet Augustus isten tiszteletére rendezett mészárlással kívánták lekötni,

mert ez volt az a hónap, amelyet róla neveztek el, hasonlóan a Juliushoz, amely viszont az

isteni Juliusról kapta a nevét. Mesébe illő tengeri ütközetet fognak vívni az arénában: két

katapultokkal is felszerelt flotta fog küzdeni az utolsó szál emberig a mesterséges tengeren.

Róma utcái szinte elnéptelenedtek. Szelené és Pindar lassan lépkedett a kihalt Szent úton.

Bár Andreász kérte, hogy maradjon otthon, nem tudta feleségét visszatartani. Pontosan

négy hónappal ezelőtt indult útnak Ulrika, és eddig semmilyen hírt nem hallottak felőle.

268

Szelené ezért újra el akart menni az isteni Julius szentélyébe, hogy áldozatot mutasson be a

nagyapjának, és megkérje, vigyázzon a lányára. Pindar elkísérte, aggódón és vigyázva,

gyakran megfogta a könyökét, és vitte az orvosi ládikáját is. A szülés időpontja már nagyon

közel volt. Szelené nehezen lépkedett, és gyakran meg kellett állnia, hogy levegőt kapjon. A

gyerek az előző nap megfordult; most mélyen feküdt, fejével lefelé, a medencecsont

bölcsőjében.

Az isteni Julius szentélyét szökőkúttal és bokrokkal díszített füves térség vette körül. A kis,

kör alakú építményt oszlopok szegélyezték. Külső épületek nem voltak, a papok másutt

laktak. Odabent csupán Julius Caesar szobra állt, a lábánál tűz égett. Ma egy pap sem volt itt –

mind a cirkuszi páholyban ült.

Szelené megkönnyebbülten lépett a hűs épületbe. Kezét a derekára téve arra gondolt, hogy

talán hallgatnia kellett volna a férjére. Andreász azt akarta, hogy hordszéken jöjjön. De csak

rövid sétának tűnt, és hajnalban még hűvös volt.

Elgondolkozva nézte nagyapja arcvonásait. Vajon valóban jelen van ebben a kis

templomban? Vajon mit gondolhat róla, az unokájáról?

– Isteni Julius – mormolta Szelené, miközben a szobor lábához helyezte a virágot –, kérlek,

vigyázz Ulrikára, a dédunokádra. Ő ugyan megtagadott téged, de még fiatal. Éppúgy meg kell

találnia helyét a világban, ahogy nekem sikerült. Egy napon majd visszatér hozzád.

Fáradtnak és elégedettnek érezte magát. Minden a terv szerint alakult. Amióta áprilisban

Rufus lett a munkavezető, a Domus építése gyorsabban haladt. Elkészült a kupola; a falak, az

oszlopok és ívek mind álltak. A munkások már az utolsó simításokat végezték: az ajtózárakat,

ablakrácsokat helyezték el. Két hónap múlva a Domus Julia már fogadhatja a betegeket, és a

tantermekben megkezdődhet a tanítás.

Szelené lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha egy magaslaton állna. Roppant hosszú utat

tett meg eddig; mégis mintha egy még ennél is hosszabb állna előtte. Hamarosan kezdetét

veszi Andreásszal a közös munka.

Hirtelen görcsöt érzett, majd meleg nedvességet a lábai között, és rögtön utána fájdalmat a

hasában.

Túl korán jött – gondolta, ahogy a fájdalom lassan körbefogta a hasát.

– Pindar, le kell ülnöm. Segíts! Nézd meg… – Újabb, az előzőnél élesebb görcs hasított

belé.

Pindar megfogta a karját, és a szentély hátsó részébe támogatta, ahol Julius szobra mögött

egy nagy kőláda állt, amelyben a papok a tömjént és a köpönyegüket tartották. Szelené

lerogyott a ládára, és kezét a hasára tette. Mielőtt lélegzetet vehetett volna, újabb

összehúzódást érzett, a többinél erősebbet, és csontjai baljós feszülését.

– Siess Marcelláért! – szólt levegő után kapkodva. – Én addig hazamegyek.

Pindar megrázta a fejét.

– Igyekezz! – sürgette Szelené, és meglökte. – Eljött az idő. Rendben leszek. Majd lassan

megyek. Szaladj, Pindar!

Pindar a másodperc töredékéig habozott, majd sarkon fordult, és kifutott a szentélyből.

Szelené még látta a körvonalait az ajtóban, ahogy az augusztusi nap fénnyel övezi, olyan

optikai csalódást idézve elő, amelytől pislognia kellett – fénysugarak vették körül,

amilyeneket Héliosz isten ábrázolásain látni –, azután eltűnt, csak a léptei hallatszottak.

Szelené magára maradt.

A következő görcs hatására Szelené előregörnyedt, és mindkét kezével megragadta a

ruhája szélét. Hideg veríték ütött ki a testén, éles ellentéteként a forró fájdalomnak.

A következő összehúzódás lángcsóvaként tört rá. Egy pillanatra minden elsötétült előtte.

Szelené nem látott, nem hallott, csak a szörnyű, égető fájdalmat érezte.

Ulrikával nem ilyen volt – súgta lelke mélyéről a belső hang. Valami nincs rendben.

269

Megpróbált felállni. A fájdalom hulláma ledöntötte a lábáról, térdre zuhant, azután az

oldalára feküdt. Levegő után kapkodott. Hideg, nedves ruhája a bőréhez tapadt. Várt. A

következő fájdalom mintha a szívéből indult volna, tűzcsóvát húzott maga után, üstökösként

keringett a testében lefelé, hogy aztán a medencéjében robbanjon fel.

Szelené felkiáltott.

Azután csak feküdt pihegve, megpróbálta összeszedni magát, és erőt gyűjteni. A fájdalom

kibírhatatlan volt.

– Segítség! – suttogta, bár azt hitte, sikolt.

Meghalok!

Úgy érezte, mintha távolodna a szentélytől. Nagyapja márványlába egyre kisebb lett,

miközben ő egy sötét alagútba zuhant, ahol csupa fájdalom várt rá.

Bár a padló hideg és kemény volt, Szelenét fekete tűz borította. A percek órákká nőttek,

azok napokká, majd egy örökkévalósággá. Úgy érezte, időtlen idők óta fekszik itt; Pindar csak

távoli emléknek tűnt.

Azután feléje futó lábakat látott; az isteni Julius meggondolta magát, és mégis a segítségére

sietett. Pindar volt az, aki a maga gyermeki módján azt motyogta, hogy nem mert elfutni a

messzi szigetre Marcelláért. Nem hagyhatta úrnőjét magára. Sírt, és megpróbálta felemelni

Szelenét.

Szelené most rémült csak meg igazán; Pindar épp csak egy percet volt távol.

– Valami nincs rendben – suttogta.

Pindar nagy kezét Szelené karja alá tette, és visszahúzta őt a szobor mögé. Az asszony

ekkor meglepődve vette észre, hogy az előbb ki akart mászni a szentélyből. Ugyan hová? –

tűnődött magában.

Látta, hogy Pindar letöri a kőláda zárját, és felemeli a fedelét. A fájdalom újabb hullámain

keresztül, mintha furcsán kívülről figyelné magukat, ezt gondolta: nem szabad ezt tennie. Ez

szentségtörés.

Ekkor eszébe jutott, hogy azért akart kijutni a szentélyből, mivel a szülés bemocskolná azt.

De miért? – gondolta, miközben a fájdalom következő hulláma zúdult reá. Hiszen ez az

élet csodája: maguknak az isteneknek a találmánya.

A görcsök közötti szünetek, amelyekben Szelené lélegzethez jutott és gondolkodni tudott,

egyre rövidebbek lettek, már csak a folytonos fájdalom maradt.

Végül eggyé vált a fájdalommal, az elnyelte őt, s valami időn és világon túli sötét helyre

hurcolta magával. Pindar rakosgatott – bíborköntösöket és aranyöveket húzott ki a ládából.

– Nem szabad! – mondta Szelené.

Pindar sírt, meg volt rémülve, de eltökélte, hogy segít. Párna a feje alá, vánkos a dereka

alá. Szelené felnézett nagyapja templomának kupolájára, és meleg, nyári fuvallatot érzett a

lábán, ahogy Pindar felhúzta a ruháját.

Ulrika születésére gondolt, megpróbálta visszaidézni, milyen volt. Nagy, puha ágyon

feküdt, Rani meleg bort adott neki, és ott volt Zoroaszter öreg papja, aki már vagy ezer

gyereket segített a világra. Ulrikának szinte csak ki kellett sétálnia a méhéből az életbe.

Ulrika ilyen, gondolta Szelené, lélekben eltávolodva megkínzott testétől. Bárhol legyen is

most, küzdjön az apja oldalán, vagy csak várja, hogy lehulljon az első hó, ő az élet gyermeke.

Újabb fájdalmat érzett, másfélét, mélyebbet, mintha késsel hasítanák. Megrémült. Ekkor

Pindar a kezét gyengéden Szelené homlokára tette, és ez különös módon megnyugtatta.

Túl öreg vagyok, gondolta Szelené. Ulrika tizenkilenc évvel ezelőtt született, amikor még

fiatal voltam… a testem azóta megváltozott; tiltakozik ez ellen a kitörés ellen. Meghalok…

Felsikoltott.

Galambok emelkedtek a magasba a kupola gerendáiról, ide-oda repdestek, nekiütköztek a

falaknak, azután visszaszálltak.

Szelené újra felsikoltott.

270

Valami nem volt rendben. Szelené érezte, és Pindar is látta. Az asszony küzdött. Pindar

könyörgött neki, hogy ne tegye.

Igyekezett megnyugtatni őt, kérlelte, hogy lazuljon el. Esetlenül próbálta magyarázgatni

neki, hogy maradjon a háttérben, és hagyja magától történni a dolgokat, ha küzd, azzal csak

magának árt.

De a fájdalom küzdelemre késztette, és a küzdelemtől csak még nagyobb lett a fájdalom.

Szelené rémülten jött rá, hogy így megöli magát, de nem tudott ellene tenni, a fájdalom, a

fájdalom…

Ekkor szerető karok ölelték át, és nyugtató szavak duruzsoltak a fülébe. Pindar úgy ringatta

őt, mint egy kisbabát, és Szelené arra gondolt, hogy ez a legnagyszerűbb dolog a világon.

Szelleme együtt akart sikoltani a torkával, de ehelyett arra gondolt, hogy Pindar tudja, mire

van szüksége, jobban, mint Marcella tudná. Nekem itt fenn van szükségem valakire, nem ott

lenn. Valakire, aki osztozik velem a fájdalmamon, aki könnyít a terhemen.

És akkor hirtelen meglátta.

Meglátta a léleklángot.

Eddig csak egyszer jelent meg a láng hívatlanul, és most megint itt volt, váratlanul,

üstökösként ragyogva, és Szelené annyira megörült neki, hogy megragadta és átölelte,

ahogyan Pindar ölelte őt.

Ekkor rájött: ez nem az ő léleklángja. Különbözik az övétől, hűvösebb, édesebb, fiatalabb

láng. És már tudta: a láng Pindaré. Reszketett és táncolt, ahogy tartotta.

Szelené sírva fakadt, azután nevetett, majd ezt mondta:

– Itt van.

És a fájdalom utolsó lökésével végre kiszaladt belőle a folyékony tűz.

271

Hatvanhat

Szelenét szellemek kísérték. Érezte jelenlétüket a langyos, kora őszi levegőben. A

szellemekét, akik köréje gyűltek, hogy utat mutassanak neki, és ott legyenek mellette a

győzelem pillanatában, mikor átsétál a Domuson, amely még üresen áll az októberi délutánon.

A munkásokat egy héttel ezelőtt útjukra bocsátották. Jöttek a takarítók, akik mindent

kisöpörtek, kifényesítettek, hogy ragyogjon a gyógyítás háza. Olaj és méhviasz, friss faggyú

és gyógynövények illata terjengett a Domusban: a márványpadlók csillogtak, akár a tenger, a

fehér mennyezeteket még nem kormozta be a lámpák füstje. A Domus Julia készen állt a nagy

cél szolgálatára.

Pindar Szelené mögött lépdelt ezen az utolsó ellenőrző körúton. Kezében tartotta Juliust, a

három hónapos fiúcskát. Úrnőjét figyelte, ahogy lassan átmegy az építményt uraló nagy

rotundán, fel-felnéz, lassan körbefordul, arcán olyan csodálkozó kifejezéssel, mintha először

látná a Domust. Pindar végigkísérte őt az ágyakkal berendezett kórtermeken, a

tárolópincéken, a tornatermen, a könyvtáron és Andreász tantermein. Az ő képzeletében nem

jelent meg az, amit Szelené látott lelki szemei előtt: a betegek, az ápolók, az orvosok és a

tanárok, a nyüzsgő élet, amely holnapután majd lármával és energiával tölti meg ezeket az

üres termeket. Csak Szelené látta, ahogyan az álmaiban már tizenkilenc éve, Perzsia, Csandra

doktor és a pavilon óta.

A Domus Julia építése valójában ott kezdődött meg, a Rani hercegnő szobájában töltött

estéken. És most ő is Szelené mellett volt, a bölcs barátnő, a gyengéd, reménytelenül sóvárgó

lény, eljött, hogy üdvözölje és segítse.

– A betegek legyenek ébren, és legyenek vidámak – jelentette ki Rani Szelenének sokszor.

– A betegeknek alvásra van szükségük – ellenkezett Szelené.

Ez egyike volt annak a néhány kérdésnek, amelyben sohasem értettek egyet, de végül

Szelené nyert. A Domus bejárata fölé ezeket a szavakat vésték: AZ ALVÁS A FÁJDALOM

ELLENSZERE. Emlékeztető az ott dolgozóknak és a látogatóknak, hogy halkan lépdeljenek a

márványpadlókon.

Szelené egy percig sem kételkedett abban, hogy a Domusnak számos látogatója lesz majd.

Róma népe hónapokon keresztül kíváncsian nyüzsgött a sziget északi végében emelkedő

épület körül. A betegek menedékhelye? Nem templom, ahol az ember ad egy garast a papnak,

és ott tölti az éjszakát, hanem egy olyan hely, ahol az embert gondozzák, mint odahaza. Róma

népe még sohasem hallott ilyesmiről, el sem tudta képzelni, milyen lehet. A szigeten működő

kis ideiglenes kórtermeket, ahol a betegeket és a sérülteket kezelték, amíg a Domus fel nem

épül, össze sem lehetett vele hasonlítani.

Holnap, a Domus Julia megnyitó ünnepségén a polgároknak megengedik, hogy szabadon

járjanak-keljenek a termekben, és saját szemükkel lássák, miféle rejtély lakozik a fehér kupola

alatt.

Szelené megállt a könyvtárban. A falakat a padlótól a mennyezetig polcok borították,

rajtuk tekercsek és kódexek. Köztük Egyiptomból hozott ősi mágiák és varázslatok leírása,

orvosi tanulmány a távoli Kínából, népi gyógymódok gyűjteménye Britanniából, és végül a

legértékesebb, Andreász hatalmas orvosi enciklopédiája – ötven kötet, amelyet sikerült

befejeznie a Domus megnyitása előtt. Andreász nagyon sokat dolgozott rajta, a munka a

római és görög orvostudomány egészét átfogja, a gyógynövényektől a sebészetig, a

272

növénytantól az anatómiáig. Néhány nap múlva, az ünnepségek után, majd másolatokat

készíttet róla, hogy az orvosok és a diákok a világ minden táján tanulhassanak belőle.

Szelené gügyögést hallott; hátrafordult, és látta, hogy Pindar Juliust ringatja álomba.

Az asszony önkéntelenül összevonta a szemöldökét. A szörnyű esemény óta Pindar minden

idejét a kicsinek szentelte. Néhány nappal a születése után a Marcella gondjaira bízott Julius

hirtelen megbetegedett, elkékült, alig tudták visszahozni az életbe. Marcellát másnap holtan

találták a fürdőkádjában, felvágott erekkel. Búcsúlevelében bocsánatért esdekelt…

Vajon igaz a szóbeszéd? Vajon Agrippina tényleg őrjöng Szelené fiának születése miatt?

Tényleg azt mondta volna: Szelené előre megrendezte, hogy az isteni Julius szentélyében

szüljön? Azért, hogy ezzel is megerősítse a gyermek helyét a Julius-Claudius-ágban? Szelené

nem is tagadta, hogy végül kedvezően alakultak az események. A papok ez egyszer

eltekintettek a beszennyezés ősi tabujától, mondván, a gyermeknek az isteni Julius

templomában való megszületése egyenesen jó jelnek tekinthető. De az nem igaz, hogy

Szelené így tervezte volna!

Meg is halhatott volna nagyapja szobrának lábánál, ha nincs Pindar.

Szelené különös módon érzett Pindar iránt. Megmagyarázhatatlan kötődés volt kettejük

között, amelynek nem tudott nevet adni. Pindar segítette világra a gyermekét, a karjában

tartotta őt a válságos órában, és ezért Szelené azt a meleg vonzalmat érezte iránta, amit közeli

barátok, rokonok iránt érzünk. És mégis… volt valami más is, amit nem látott tisztán.

Megrázta a fejét. Annyi minden jutott az eszébe! Reszketett, akár egy menyasszony, ismét

tizenhat évesnek érezte magát. A szőnyegkereskedőt ilyen helyre kellett volna vinni,

gondolta, visszaidézve, mi is történt akkor, amikor valóban tizenhat éves volt. Antiochiában

annyira tehetetlennek érezte magát; a férfi meghalt volna, ha nincs ott Andreász. Ezután

Rómában ilyesmi nem történhet meg, mosolyodott el Szelené. Mert itt a Domus Julia.

Mera is mellette lépdelt. Szelené szinte érezte a csodálkozását, a zavarodottságát, amiért a

gyógyításnak ekkora palotát szenteltek. Noha Mera szelleme elismerően tekintett rá, Szelené

azért egy kis óvatosságot is kiérzett belőle, mintha ez a régimódi asszony azt kérdezné:

Működni fog ez? Felkészült már erre a világ?

Szelené csak egyetlen szellemet nem érzett az oldalán, Wulfét. Vajon ez azt jelenti, hogy a

férfi még életben van? Valóban ő volna a germán erdők lázadó vezére? Vajon Ulrika

megtalálta, és egymás oldalán harcolnak?

Szelené keresztbe fonta a karját. Holnap véget ér a hosszú vándorlás. Holnap új korszak

veszi kezdetét, ahogy megjövendöltetett. Holnap…

– Szelené!

Az asszony megfordult. Andreász lépett be, kifulladva.

– Paulinát letartóztatták – zihálta.

★

A capitoliumi börtönhöz siettek, Pindart a szigeten hagyták a gyermekkel. Némi

kérdezősködés után legnagyobb rémületükre megtudták, hogy Paulinát nem a szokásos

cellába vitték, hanem a Circus Maximus föld alatti börtönébe.

– Ó, egek, miért?! – kérdezte Andreász.

A tiszt belenézett a nyilvántartásba, és megvonta a vállát.

– Felségárulással vádolják.

– Felségárulással?

– És miért a Circusba vitték? – kérdezte Szelené férjébe kapaszkodva.

A férfi átböngészett néhány viasztáblát, a legközelebb kivégzendők névjegyzékét, és így

felelt:

273

– Az ítélet szerint a zsidókkal együtt kell meghalnia.

Szelenét az ájulás környékezte.

Volt a zsidóknak egy új szektája, a nazarénusok, akik nem voltak hajlandók a császárt

istenként imádni, és ez felségárulásnak számított. A Circusban már többet is kivégeztek

közülük elrettentő példaként, vad kutyák és medvék elé vetették őket. Holnap azonban olyan

látványosságra készülnek, amelyet Claudius különösen kedvel: az árulókat keresztre kötözik

az arénában, és szurokkal bekenve elevenen megégetik őket.

– De Paulinának nem is volt tárgyalása! – kiáltott fel Andreász.

A tiszt olyan tekintettel nézett rá, amelyből egyértelműen kiolvasható volt: az ilyen

raboknak nincs tárgyalásuk.

– De miért? – kérdezte Szelené. – Paulina nem tartozik közéjük! Ezt Claudius is tudja.

– Nem a császár parancsára tartóztatták le – mondta a férfi. – Agrippina adott rá utasítást.

Kinn, a forgalmas utcán Szelené a férjéhez fordult.

– Nem értem. Miért tartóztattatta le Agrippina Paulinát olyan vádak alapján, amelyekről

tudja, hogy hamisak?

Andreász a lenyugvó napra pillantott.

– Menj – mondta Szelenének –, és nyugtasd meg Paulinát! Mondd meg neki, elintézzük,

hogy azonnal szabadon bocsássák!

– Hová mész?

– Claudiushoz. Szerintem semmit sem tud az egészről. Parancsot fog adni a

kiszabadítására.

Szelenének át kellett vágnia a nyüzsgő Forumon a Circus Maximus déli bejáratához menet,

és odabenn még több helyen is érvelnie és könyörögnie kellett, amíg végül engedélyezték,

hogy meglátogassa Paulinát.

A barátnője egyedül ült a cellában, mereven, kezét a térdén nyugtatta. Amikor meghallotta

a kövezett folyosón közeledő lépteket, az ajtó rácsos nyílása felé fordult, és meglátta Szelené

arcát. Olyan kecsesen emelkedett fel, mintha a saját házába bocsátana be egy vendéget.

– Paulina – mondta Szelené, és megragadta a rácsot. – Most hallottuk a hírt. Andreász

elment a császárhoz.

Paulina közelebb lépett, és Szelené egy sápadt, megdöbbent arcot látott. De látta az ismert

római gravitast. is, a patríciusok veleszületett méltóságát, amely Paulinát megkülönböztette a

többi rabtól, akik sírtak és átkozódtak.

– Olyan gyorsan történt – mesélte barátnője nyugodt hangon. Büszkén tartotta magát,

emelt fővel. – Császári testőrök érkeztek, mutatták a letartóztatási parancsot, és már vittek is.

Épp csak szólni tudtam egy rabszolgának, hogy vigye el a hírt hozzátok.

Szelené Paulina topázszínű szemébe nézett, és a bátor csillogás mögött látta a meghúzódó

félelmet is.

– De miért? – kérdezte Szelené. – Ki vádol?

– Nem tudom. A császárnéhoz vittek, és ő valami tekercseket mutatott, azt mondta,

tanúvallomások a felségárulásomról.

– Hamisítványok!

Paulina összeszorította az ajkát.

– Agrippina kétségkívül megvesztegette vagy megfélemlítette a barátaimat, hogy hamis

tanúvallomást tegyenek. Még tárgyalást sem engedélyezett a számomra. Holnap… holnap

meg kell halnom. Az arénában.

Szelené hitetlenkedve nézett a barátnőjére. Ez nem lehet igaz! Ez csak egy rémálom;

hamarosan felébred a Domusban, a tiszta, fehér napsütésben. És a többi hang is – a cellák

ajtaja mögül kihallatszó zokogás és könyörgés – csupán a szörnyű álomhoz tartozik.

– De nem mondta, miért, Paulina? Akart tőled valamit? Mit mondott?

274

Paulina most először látszott meginogni. Lehalkította a hangját, hogy jobban ura lehessen,

és így felelt:

– Egyvalamit akart.

– Mit?

– Azt, hogy vegyelek rá, tagadd meg Julius vérét.

A cella falán magasan volt egy kis ablak, amelyen bejutottak a lenyugvó nap olvadt fém

színéhez hasonló sugarai. Füstszag terjengett a levegőben, és valahol messze tüzet kiáltottak.

Szelené figyelte, ahogy a nap rézszínű sugara visszahúzódik a kőpadlón, lassan, mint az

apály; beszívja az enyhén kesernyés szagot, és hallgatta a Cohortes Vigilium, a római

tűzoltóság távoli kiáltásait. Maga elé képzelte vödreiket, bőrtömlőiket és gyengécske

szivattyúikat. Már számos alkalommal látta munka közben ezeket a bátor önkénteseket, amint

ádázabbul küzdenek a tűzzel, mint egy támadó sereggel. Rómában a tűztől féltek a legjobban,

ez jelentette a legnagyobb veszélyt.

Vajon mi éghet? – tűnődött Szelené.

– Értem – mondta végül nyugodt hangon, és hirtelen valóban megértette. Paulina néhány

szava világossá tette számára. A Domusban zajló boszorkányságok, a csecsemő

megmagyarázhatatlan betegsége, Marcella megdöbbentő öngyilkossága. Mindezek mögött a

császárné állt. Meg akarta akadályozni Szelenét abban a vélt tervében, hogy elrabolja tőle

Róma trónját.

Hozzám nem mer nyúlni, gondolta Szelené, de a családomon és a barátaimon keresztül

ártani tud.

– És hogyan kellene ezt megtennem? – kérdezte.

– A nép előtt – felelte Paulina – ki kell jelentened, hogy hazudtál, nem vagy Julius Caesar

leszármazottja. És mindenki szeme láttára át kell adnod a gyűrűt Agrippinának.

– És akkor elengedne téged?

Paulina hallgatott.

– Akkor meg kell tennem, Paulina. Miattam szörnyű halál vár rád. Engem terhel a

felelősség. Meg kell mentselek.

Paulina közelebb húzódott a rácsokhoz.

– Más is van…

– Más? Mi mást tehetnék még?

– Agrippina azt akarja, hogy a nép előtt nyilvánítsd boszorkányságnak a gyógyító

tudományodat.

Szelené a barátnőjére meredt.

– És jelentsd ki, hogy a Domus Juliában a gonosz lakozik.

Szelené tekintetébe iszonyat költözött. Hogyan juthatott idáig? Az antiochiai szerény kis

házból – ide? Hogy megtagadja azt, akiről csak nemrég tudta meg, hogy az őse, még meg

tudná tenni. De hogy megtagadja szent hivatását, Andreásszal közös álmát?!

Felnézett a kis ablakra, és látta, hogy besötétedett, éjszaka borult Rómára. A füst a

levegőben egyre sűrűbb lett. A többi cellában a rabok hangosan kiabáltak, hogy engedjék ki

őket; ők is érezték a füstszagot, és kezdtek pánikba esni.

– Nem kerül rá sor – mondta Szelené. – Andreász elment Claudiushoz…

Elhallgatott, hirtelen ráébredt, hogy Andreász már régóta távol van.

– Szelené – mondta Paulina –, menekülj el Rómából! Agrippina hatalma napról napra

növekszik, és eljön majd a pillanat, amikor a nép már nem tud megmenteni téged. Ismerem

ezt a nőt. Ellened fogja fordítani egész Rómát. Az emberek állhatatlanok, Szelené. Követik az

új, emelkedő csillagokat. Ma istenítenek, holnap a sárba taposnak. Menj el Rómából, Szelené!

Fogd a gyermekedet, és menj el innen messzire!

Szelené tágra nyílt szemmel bámult barátnőjére.

– De… a Domus! Ezért éltem eddig. Hogyan hagyhatnám el?

275

– Gondolod, hogy Agrippina meg fogja tűrni? Előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy

elpusztítsa, és téged is vele együtt, meg a szeretteidet.

– De ha megtagadnám az őseimet – kiáltotta Szelené –, az elég lenne! Ha bebizonyítom

neki, hogy nem áll szándékomban megakadályozni a fia hatalomra kerülését, akkor majd

békén hagy minket.

De persze nem így lenne, ezt Szelené már akkor pontosan tudta, amikor kimondta a

szavakat. Ha megtagadná a származását, már semmi sem védené őt és a fiát. Saját maga

fordítaná önmaga ellen a népet, és ezzel Agrippina kezére játszana.

Paulina kinyúlt a rácson, és megragadta Szelené csuklóját.

– Menj – suttogta sürgetőn. – Még ma éjjel, ebben a pillanatban! Fogd Andreászt és a

gyermeket, és meneküljetek valami távoli, biztos helyre!

– Nem hagylak itt, Paulina!

– És vidd a fiamat is, Szelené! Vidd magaddal Valeriust! Ha meghaltam, nem lesz

biztonságban. Neveld fel a sajátodként!

Mostanra a többi rab már az ajtókat verte, és üvöltött, hogy engedjék ki őket. Szelené és

Paulina felnézett a kisablakra. Új fény ragyogott a nyílásban, mintha másodszor is naplemente

lenne, és a füstszag egyre erősödött.

Egy őr jött be a vasajtón, és a rabokra förmedt:

– A tűz messze van – ordította. – Nem fogtok megégni. Kuss legyen!

Amikor az őr visszament, az ajtót résnyire nyitva hagyta, és Szelené egy új hangot is

meghallott a lármában: Andreász vitatkozott a börtönőrrel. Szelené kinézett, és látta, hogy a

férfi a szemöldökét ráncolja a papírdarab fölött, Andreász pedig magyaráz:

– Ismered a császár pecsétjét. Itt van. Bocsásd azonnal szabadon Paulina úrnőt, vagy

viselned kell a következményeket!

Miközben a börtönőr a fejét vakarta tanácstalanul, hiszen a rabot Agrippina parancsára

hozták be, Andreász figyelmeztető pillantást vetett Szelené felé. Az asszony az ajtó mögött

maradt.

Végül az őr engedett, és azt mondta:

– Na jó. Bár a császárnétól kellett volna jönnie a parancsnak, de…

Amint az ajtót kinyitották, Paulina kisietett. Mindhárman sietve lépkedtek, de azért

vigyáztak, nehogy magukra vonják a figyelmet. Amikor a bejárathoz értek, és kiléptek a

füstös éjszakába, Andreász megszólalt:

– Azonnal el kell hagynunk Rómát! Claudius halott.

– Micsoda?!

– Éppen vacsorázott, amikor bementem hozzá Paulina miatt. Részeg volt, és ragaszkodott

ahhoz, hogy üljek mellé. Agrippina rávette, hogy vegyen másodszor is abból a gombából,

amelyet a kóstolója még nem ellenőrzött. Azzal mérgezték meg. És ráadásul – Andreász

megszorította Szelené karját – Agrippina azt terjeszti, hogy én mérgeztem meg a császárt.

Parancsot adott a letartóztatásomra.

– Lehetetlen!

– Sikerült észrevétlenül kijutnom a palotából, de a hatalom most már Agrippina kezében

van. Amíg Nero nagykorú nem lesz, ő fog uralkodni. Még ma éjjel el kell hagynunk Rómát.

– A fiam… – kezdte Paulina.

– Már megállapodtam egy hajóskapitánnyal, aki ma éjjel indul. Ez az egyetlen reményünk.

A városból kivezető utakat mind figyelik. A hajó egy órán belül indul.

– Andreász – mondta Szelené –, kísérd el Paulinát a házához! Hozzátok el Valeriust, és

hozzatok pénzt! Szükségünk lesz még néhány dologra: élelemre, orvosságokra. Én elmegyek

a szigetre Juliusért. Beszélnem kell Heródasszal a Domusról. A kikötőben találkozunk.

A sötét utcán elváltak egymástól, Andreász és Paulina az Esquilinus-domb irányába,

Szelené pedig a sziget felé indult.

276

Amikor Szelené a folyópartra ért, földbe gyökerezett a lába, és nem akart hinni a

szemének.

A Domus égett.

A tűzoltók ott voltak, de nyilvánvaló volt, hogy semmit sem tehetnek. A Domus túlságosan

nagy, a zsúfolt kis szigeten a közelébe sem tudtak férkőzni. Az emberek összegyűltek a

folyóparton, a magasba csapó lángokat bámulták. Miközben elfutott mellettük, Szelené ezt

hallotta:

– Mindig is balszerencse kísérte. Emlékszel, mi történt áprilisban? Nem kellett volna

megépíteni. Ki hallott már ilyesmiről? Ház a betegeknek…

Nem, nem, nem, zakatolta a szíve, ahogy átszaladt a kőhídon.

A tűz forróságát a szigetnek ezen a végén is érezni lehetett, kiűzte a betegeket és a papokat

a templomból. Sokan a folyóba ugrottak, mások a keskeny hídon át próbáltak menekülni,

tülekedve, és rátaposva azokra, akik elestek. Micsoda bömböléssel égett a tűz! Mintha

ráugrott volna a szigetre egy mérges, lángoló oroszlán, amely forró leheletét az égre okádja.

Szelenét kis híján elsodorta a tömeg. Kétszer elesett, de sikerült feltápászkodnia. Az égő

Domus félelmetes látvány volt, mint egy új, izzó nap, az éjszakai eget mérföldekre

megvilágította maga körül, és hamu- meg szikraesőt küldött a városra.

Szelenének égette a tüdejét a forró levegő. Belemártotta palláját a szökőkútba, majd a

csöpögő ruhát a fejére borította.

Hol lehet Pindar és a gyerek?

Elsőnek Rufust találta meg: egy ledőlt kőhalom alatt feküdt. A feje betört, de a szeme

nyitva volt, visszatükrözve az arany lángokat.

Amikor letérdelt mellé, az öreg veterán még annyit mondott, mielőtt meghalt:

– Gondoskodj a fiamról! Senkije sincs rajtad kívül, úrnőm… Sokan a lezuhanó törmelék

alatt rekedtek. Egy férfi lángoló fáklyaként rohant, majd a folyóba vetette magát.

Szelené úgy meredt a lángokra, mintha hipnotizálták volna. A Domus bejárata tüzet okádó

szájhoz hasonlított. Arra gondolt, mi minden van odabenn: a könyvek, az orvosságai.

Andreász enciklopédiája…

Az orvosságosládája.

Vissza kellett fordulnia. Az épületben egyre több helyen lehetett robbanásokat hallani,

mivel a kőben rekedt gázok felmelegedtek és kitágultak. Már a tűzoltók is menekültek a

szigetről. A folyó két partján egyre nagyobb lett a tömeg. Ujjongtak, kiabáltak,

boroskancsókat adtak kézről kézre. Mintha csak valami előadáson lettek volna, amelyet az ő

szórakoztatásukra rendeztek.

Szelené a Domus háta mögé futott, ahol a tűz kisebb erővel égett.

– Pindar! – kiáltotta.

Az ablakok démonszemekként izzottak; az ajtókból dőlt a füst.

– Pindar! Hol vagy?

Egy szikra hullott a ruhájára, meggyújtotta a szegélyét; Szelené eltaposta a lángot. Egy

robbanás fentről törmeléket és hamut zúdított a fejére.

A gyerek! Hol a gyerek?

– Pindar! – kiáltotta kétségbeesetten, de hangja elveszett a pokol zúgásában.

Ekkor egy férfi, az egyik pap megfogta a karját, és megpróbálta elhúzni onnan.

– Nem láttad Pindart és a gyereket? – kérdezte Szelené.

– Benn voltak, amikor a tűz elkezdődött. Nem jöttek ki. Jöjj innen, asszonyom!

– Pindar! Julius!

Dulakodni kezdett a pappal, mígnem az végül elengedte őt, és elmenekült, karjával védte a

fejét a lezuhanó törmeléktől.

Szelené futni kezdett a Domus körül, kereste, hol juthatna be, de az egész épület lángokban

állt.

277

– Pindar… – zokogta.

Szelené visszakerült a főbejárat elé, ahol lángnyelvek nyaldosták a hatalmas előcsarnok

oszlopait. A forróság olyan volt, mint egy tömör fal, nem lehetett átjutni rajta. Ekkor a feje

fölött robbanást hallott. A gerenda, amelyen AZ ALVÁS A FÁJDALOM ELLENSZERE

szavak álltak, kettévált, és márványdarabok tömegét zúdította alá.

Szelené felnézett. A feje fölé kapta a kezét, de elkésett. Egy ökölnyi kődarab eltalálta a

fejét, és ő a megperzselt fűre zuhant, a sötétségbe.

★

Andreász és Paulina sietve lépdelt az Esquilinus-dombon felfelé kanyargó úton. Időnként

hátranéztek, vajon mi éghet, de minden alkalommal elzárta előlük a kilátást egy épület, egy

kerítés fala vagy egy magas ciprusfa. Augusztusban gyakran volt tűz; szinte alig múlt el nap

anélkül, hogy ne lehetett volna érezni a fanyar füstszagot, és ne hullott volna finom hamu a

forró nyári égből. Amikor felértek a domb tetejére, végre meglátták. Megfagyott bennük a

vér.

– A sziget! – suttogta Paulina. |

– Szelené! – kiáltotta Andreász, majd Paulinához fordult. – Figyelj rám! A hajó a

Bellerophon, a kapitány neve Naso. Fogd Valeriust, és menjetek azonnal oda!

– De…

– Gyorsan, Paulina! Van olyan rabszolgád, akiben megbízhatsz?

– Igen… – felelte az asszony elhaló hangon.

– Vegyél magadhoz annyi értéket, amennyit csak tudsz, ékszert, pénzt! És siess!

– Hadd menjek veled, Andreász!

– Nem! Visszamegyek Szelenéért és a gyerekért. A hajón találkozunk. Siess, Paulina!

Naso dagálykor indul.

– Téged biztosan megvár – mondta Paulina.

– Mondtam neki, hogy ne várjon meg. Amint Valeriusszal a hajóra léptek, ő éppen olyan

veszélyben lesz, mint mi. Ha Szelenével nem érünk oda időben, akkor el kell indulnotok.

Majd megtaláljuk magunknak a menekülés útját. Indulj!

Andreász látta, amint Paulina gyorsan belép a kerti kapun, aztán megfordult, hogy

visszafusson az utcán, arrafelé, amerről jöttek, de megtorpant. A császárné testőrei tűntek fel a

sarkon. Andreász beugrott egy boltív alá. Végignézett a sötét utcán. Előtte az ég alja

narancssárgán izzott a csillagokkal tarkított feketeség alatt. A füst felkúszott a dombra is,

csípte a szemét, és könny homályosította el a látását.

Amikor meglátta, hogy a két testőr megáll Paulina kapujánál, Andreász kilépett a boltív

alól, és a fal mentén az ellenkező irányba osont, ahol egy szűk keresztutca a villa háta mögé

vezetett. Futni kezdett a sikátorban, mígnem talált egy helyet, ahol az alacsonyan kilógó

faágakba kapaszkodva fel tudta húzni magát a fal tetejére, és beugrott a kertbe.

Paulina villájának hátsó kertjébe érkezett, a rabszolgák szállásához, és hallotta, hogy a ház

másik oldalán a katonák döngetik a kaput.

Paulina futva jött ki a házból, karjában az álmos Valeriusz-szal. Andreász átvette tőle a

fiút, és gyorsan visszavezette őket a falnak ahhoz a részéhez, ahol a faágak segítségével át

lehetett mászni.

– A rabszolgáim! – mondta Paulina. – Agrippina mind megöleti őket!

– Mássz! – biztatta Andreász Valeriust, miközben felsegítette őt a fára. – Fel, aztán le! Várj

a másik oldalon, és segíts az édesanyádnak lefelé! Kész férfi vagy, Valerius. Vigyáznod kell

rá.

278

A hatéves fiú hirtelen felélénkült, és majomügyességgel mászott a fára. Amikor Andreász

látta, hogy Paulina biztonságban fenn van a fán, ezt mondta:

– Ne feledd, a Bellerophon az. És siessetek!

Visszafutott a rabszolgák szállásához, ahol a rabszolgák félve bújtak egymáshoz.

– Gyertek! – kiáltotta Andreász. – Fussatok!

A rabszolgák nem mozdultak.

– Futás! – kiáltotta ismét a férfi.

Riadt állatokként néztek rá, a félelem megbénította őket.

Amikor Andreász meghallotta a kapu zuhanását, majd az elülső kerten átfutó katonák

sarujának csattogását és a kiáltásaikat, megfordult, és a falhoz futott. Egy szempillantás alatt

fenn volt a fán, és éppen akkor ugrott le a sikátorba a fal túlsó oldalán, amikor a katonák

berontottak a hátsó kertbe.

★

Amikor Szelené magához tért, körülötte a fű mindenütt lángokban állt. Görcsösen köhögött,

szemét marta a füst, könnyezett. Megpróbálta elfedni az arcát, de a pallája elrepült valahová.

Lassan feltápászkodott, és zúgó fejjel körülnézett.

– Segítség! – kiáltotta.

Azután felnézett. A hatalmas előcsarnok fölötti talapzatról Venus óriási márványszobra

épp ledőlni készült.

– Segítség! – sikoltotta.

Andreász meghallotta a sikolyt, amikor épp a hídon futott át. Látta Szelenét a tűzgyűrű

közepén, és azt is látta, hogy közvetlenül a feje fölött Venus szobra meginog.

– Segítség! – sikoltotta ismét az asszony.

Andreász az egyik bokron meglátott egy tógát, amelyet valaki menekülés közben

elveszített. Belemártotta egy tavacskába, majd a nedves tógát a fejére borítva bérontott a

tűzbe. Megragadta Szelené karját, a nedves ruha másik felét a fejére dobta, és futni kezdtek.

Egy pillanattal azután, hogy Andreász elrántotta Szelenét arról a helyről, ahol feküdt, a

Venus-szobor nagy csattanással a földre zuhant.

Amikor a hídhoz értek, Szelené hirtelen visszarántotta a férjét.

– A gyerek! – kiáltotta. – Meg kell találnunk Juliust!

Andreász körülnézett. Minden épület lángban állt; az egész sziget elveszett.

– Nincs értelme, Szelené! – kiáltotta. – Magunkat kell mentenünk!

Szorosan tartotta a zokogó Szelenét, és húzta magával fel a hídra, el a szigetről.

★

Köhögve, egymást támogatva rohantak a sötét, füstös utcákon. Tőlük balra, a kísértetiesen

gomolygó füstben a Circus Maximus félelmetes falai magasodtak, oszlopait és íveit

megvilágította a tűz fénye.

Szelené többször is megbotlott, de Andreász megtartotta, karja szorosan fonódott a

derekára. Tudta, hogy a testőrök, miután a házukat üresen találták, először a szigeten fogják

keresni őket. Azután pedig a városban.

Bárcsak a városból kivezető utakon keresnének először! – imádkozott Andreász, de tudta,

hogy már késő. Naso mostanra már biztosan elindult.

279

Egy kis parkhoz értek, amelynek közepén kör alakú templom állt, az isteni Julius

szentélye. Miközben Szelené és Andreász elfutott mellette, kutyaugatást hallott.

Megfordultak, és látták, hogy Fido szökken ki a templomból.

És mögötte Pindar jön, karjában a gyermekkel.

– Pindar! – kiáltotta Szelené, és rohant feléjük. Juliust a karjába kapta, a megkönnyebbülés

könnyei potyogtak a szeméből.

Pindar kapkodva elmesélte, hogy elsőnek a kutya érezte meg a füstszagot, és riasztotta

őket, hogy meneküljenek.

Szelené észrevette, hogy Pindar vállán ott lóg az orvosságosládikája, amelyet menekülés

közben még volt ideje felkapni. Magához ölelte Pindart, és megcsókolta könnyáztatta arcát.

– Gyertek – mondta Andreász –, sietnünk kell!

A kikötő csaknem teljesen elhagyatott volt, mindenki elment a fantasztikus tüzet nézni, de

Andreász nagy megkönnyebbülésére a Bellerophon még ott horgonyzott.

Miközben sietve a fedélzetre másztak, Naso valami ilyesmit dünnyögött:

– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy holmi őrült császárnéktól az inamba szálljon a

bátorságom. – Majd parancsot adott, hogy húzzák fel a horgonyt.

Szelené és Paulina összeölelkezett. Fido Valeriushoz ugrott, és az arcát nyalogatta.

Andreász pedig a korláthoz lépett, és a lassan távolodó kikötőt nézte.

★

Néhány órával később, mielőtt felvirradt volna, kiértek a nyílt tengerre.

A hajó, amely bort szállított a messzi észak-afrikai parton fekvő Mauritániába, egyike volt

az utolsóknak, amelyek a tél beállta előtt még átkeltek a tengeren. Az erős hajón egyetlen

nagy vitorla feszült, legénysége megbízható emberekből állt. Naso biztosította menekülő

utasait, hogy most már biztonságban vannak Poszeidón ölén.

Bár a többiek mind a hajó farában tartózkodtak, és a tűz távoli izzását figyelték, Szelené a

hajó orrában állt. Karjában tartotta Juliust, a gyerek a nyaklánca felé kapkodott. Szelené a

láncra akasztotta az évek során összegyűjtött, szerencsét hozó jelképeket: az ősi gyűrűt és az

újra lepecsételt elefántcsont rózsát, amelyben ott volt Caesarion herceg hajfürtje és

elveszettnek hitt ikertestvére takarójának egy darabkája.

Andreász odajött hozzá, majd Pindar is. Paulina Valeriust a fedélzeten hagyta, ahol Fidóval

a feje alatt elaludt, és ő is csatlakozott a csoporthoz.

A csillagokkal pettyezett sötétséget és a fekete, végtelen tengert nézték, néma

szoborcsoportként, megrendülten, piszkosan és fáradtan. A hajó deszkáinak nyikorgását;

hallgatták, és mindannyian arra gondoltak, amit maguk mögött hagytak.

Paulina sírni kezdett, és Pindar esetlenül a vállára tette a karját. Andreász megfogta

Szelené kezét, hogy erőt adjon neki, és hogy erőt merítsen belőle. Az égő Domus képe örök

életre bevésődött az emlékezetükbe.

Mögöttük újabb napot ígérve színesedni kezdett az ég alja. Hajnalodott.

– Szedjük össze magunkat – mondta végül Szelené keményen. – Hálásak lehetünk, hogy

megmenekültünk, és hogy mindannyian együtt vagyunk. Oda megyünk, ahol Agrippina már

nem találhat meg bennünket. Új otthont találunk magunknak, egy helyet, ahol

újrakezdhetjük… – Ahangja megbicsaklott. – Ahol a gyermekeink békében nőhetnek fel, és

nem kell félniük.

Szelené mély lélegzetet vett, majd folytatta:

– Újra felépítjük a gyógyítás házát, amely ki fogja állni az idők próbáját. Erre születtünk.

Miközben Andreász mellett állt és nekitámaszkodott, Szelené megértette, hogy ez csupán

egy újabb újrakezdés, hogy az élete csupa ilyen újrakezdésből állt. Voltam Fortuna

280

Magnában – gondolta –, a jószerencse és a boldogság Fortunája; voltam Umma, az „anya”;

Peregrina, az idegen és vándor; Kleopátra Szelené, a királynő leszármazottja, és Julia

Szelené, az istenek leánya. És a végén most megint az vagyok, aki a pályám elején voltam:

Szelené, a javasasszony.

Bár a Domus elvesztése miatt szomorú volt, tudta, hogy az álma nem pusztult el. Hosszú

vándorútja befejeződött, mindkét célját elérte: megtalálta a gyökereit, a származását és az

életcélját, hogy egy olyan helyet építsen, ahová a gyógyulni vágyó emberek elmehetnek.

Szelené ott állt a fedélzeten, családja és szerettei körében, és figyelte, ahogy a Vénusz

lassan eltűnik az új nap születésével.

281

A szerző jegyzete

Az ókorban még nem ismerték a kórház fogalmát. Az első ilyen intézményt tudomásom

szerint Rómában alapította a keresztény Fabiola i. sz. 394-ben. Ma egy modern kórház áll a

Tiberis-szigeten, az ősi Aszklépiosz-templom alapzatán, egy szerzetesrend tagjai dolgoznak

benne.

Claudius császár valóban hozott egy törvényt, amely szerint a szigetre menekült vagy ott

elhagyott rabszolgákat fel kell szabadítani. Felesége, Agrippina nevét – akit később saját fia,

Nero gyilkoltatott meg – a mai napig őrzi a Rajna mentén egy város: Colonia Agrippina, mai

nevén Köln.

Számos elmélettel próbálták magyarázni a császárság korában Róma felsőbb köreiben

általánosan tapasztalt meddőséget, amelynek következtében csökkent a szabad polgárok

születési arányszáma. Egyesek szerint ez volt a Római Birodalom bukásának egyik oka. A

mai történészek kimutatták, hogy Róma felső osztályai valószínűleg ólommérgezésben

szenvedtek. Testükben felhalmozódott az ólom, mert ólomcsöveken érkezett az ivóvíz, ólmot

tartalmazó kupákat és főzőedényeket használtak, a kozmetikai szereikben is volt ólom, a bort

pedig ólombélésű, edényekben forralták. Az alacsonyabb rétegek nem élvezték ezeket a

luxuscikkeket, agyagedényeket használtak.

A krónikus ólommérgezés terméketlenné teszi a férfiakat, vetélést és halvaszülést okoz a

nőknél.

A könyvben említett népi gyógymódokat régi forrásokból merítettük; mai ismereteinkkel

meg is tudjuk magyarázni, hogy miért voltak eredményesek.

A nyílt sebekre helyezett zöld levelek megakadályozzák az üszkösödést, mivel a levélben

található klorofill gátolja a baktériumok szaporodását.

A bőrbetegségek gyapjúval való kezelése ősi módszer; a gyapjúban lanolin van, amely a

legtöbb mai testápoló szernek is alkotórésze.

A zöld penész fertőzést megelőző hatása évszázadok óta ismert a nép körében; a kenyéren

található penészben, amelyet a sajtkészítésnél is használnak, Penicillium gomba tenyészik.

A Hekaté-kúrát még ma is alkalmazzák. A fűzfa kérgéből nyert szer szalicilsavat tartalmaz,

amely a világszerte közismert aszpirin hatóanyaga.

Móra Kiadó – Alapítva 1950-ben

Az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 11 8426 6

A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató

Felelős szerkesztő: M. Szabó Csilla

Műszaki vezető: Diósi Katalin

Terjedelem: 29,5 (A/5) ív. IF 8021

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2008

E-mail: mora@mora.hu

Honlap: www.mora.hu

Alföldi Nyomda Zrt. (1667.49.01), Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató