ANNIE BESANT

EZOTERIKUS KERESZTÉNYSÉG

(A KERESZTÉNYSÉG REJTETT OLDALA, avagy

A KISEBB MISZTÉRIUMOK)

Fordította: Hary Györgyné, 1953Számítógépes változat: Tohai Éva, 2006.

MAGYAR TEOZÓFIAI TÁRSULAT

TARTALOM

ELŐSZÓ I. FEJEZET A vallások rejtett oldala II. FEJEZET A kereszténység rejtett oldala A. Az Írások bizonyságtételeIII. FEJEZET A kereszténység rejtett oldala B. Az egyház bizonyságtételeIV. FEJEZET A történeti KrisztusV. FEJEZET A mitikus KrisztusVI. FEJEZET A misztikus KrisztusVII. FEJEZET A megváltás VIII. FEJEZET Feltámadás és mennybemenetel IX. FEJEZET A SzentháromságX. FEJEZET Az imaXI. FEJEZET A bűnbocsánat XII. FEJEZET A szentségek XIII. FEJEZET A szentségek (folytatás)XIV. FEJEZET A kinyilatkoztatásUTÓSZÓ

2

ELŐSZÓ

E könyv célja, hogy bizonyos gondolatokat vessen fel a kereszténység alapját képező mély igazságokról. Ezek az igazságok általában elkerülik az emberek figyelmét, sőt nagyon sokan tagadják létezésüket. Az a nemes törekvés, hogy mindenki részesüljön abban, ami értékes, hogy a nagyszerű igazságok minél szélesebb körökhöz eljussanak, és hogy a valódi tudás mindenkit megvilágítson – megfontolatlan buzgóságában lealacsonyította a kereszténységet és tanait olyan formába öntötte, amely gyakran elriasztja és elidegeníti az emberek szívét és értelmét. Azt a – noha bevallottan kétes hitelességű – utasítást, hogy „hirdessétek az Evangéliumot minden teremtésnek”1 az idők folyamán úgy értelmezték, hogy a Gnózist nemcsak a keveseknek kell tanítani. Így természetesen háttérbe szorult ugyanannak a nagy Tanítónak kevésbé népszerű mondása: „Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket a disznók elé ne vessétek.”2

A korai keresztények józan gondolkozásában nem volt helye annak a hamis szentimentalizmusnak, amely – figyelmen kívül hagyva azt a nyilvánvaló tényt, hogy az emberek mind értelmileg, mind erkölcsileg különböznek egymástól – a fejlettebbeknek szóló tanítást a fejletlenek nívójára szállítja le, s ezáltal – mindkettőre nézve sérelmesen – feláldozza a magasabb rendűt az alacsonyabb rendű kedvéért. Alexandriai Szt. Kelemen a misztériumokra célozva nyíltan kimondja: „Most is óvakodom – amint írva van – „gyöngyöket vetni a disznók elé, nehogy azok lábbal taposva azokat, ellenünk fordulva, szétszaggassanak”. Mert nehéz kimondani nyílt és átlátszó szavakkal az igazi Világosságra vonatkozó dolgokat tisztátalan és tudatlan hallgatók előtt.”3

Ha az igazi tudást, a Gnózist, újra a keresztény tanok részévé akarják tenni, akkor ez csak a régi megszorítások mellett lehetséges. Fel kell tehát adni azt az elképzelést, hogy a tanításokat a legtanulatlanabbak felfogó képességének színvonalára szállítsák le. Az ősi tudás helyreállítására csak akkor nyílik lehetőség, ha a tanításokat magas színvonalon tartják. A sorrendet illetően pedig a kisebb misztériumok tanítása meg kell, hogy előzze a nagyobb misztériumokét. Az utóbbiakat azonban sohasem fogják nyomtatásban közölni, mert ezeket csak a Tanító adhatja át a tanítványnak, „szájból fülbe”. De a kisebb misztériumokat, a mély igazságok részleges feltárását már most ki lehet adni. E könyvnek éppen az a célja, hogy körvonalazza a kisebb misztériumokat és bemutassa: milyen természetű tanítások befogadásáról van itten szó. Ahol csak célzások találhatók valamely igazságra nézve, ott a nyugodt meditáció segítségével a körvonalak világosabbá fognak válni, a rendszeresen végzett meditáció pedig olyan megvilágosodást hoz, melynek révén az igazságok fokozatosan feltárulnak. A meditáció ugyanis lecsendesíti az alacsonyabb elmét, amelyet a külvilág tárgyai foglalkoztatnak, a Szellem pedig csak akkor világosíthatja meg az alacsonyabb elmét, amikor az nyugalmi állapotban van. A spirituális igazságok felismerése csak így belülről – nem pedig kívülről – következhetik be. Csak az isteni Szellem, melynek temploma vagyunk4

sugalmazhatja, s nem külső tanító. Ezek a dolgok „lelkiképen ítéltetnek meg” a bent lakozó Isteni Szellem által, a „Krisztus értelmével”, amiről a nagy apostol szól,5 ez az a belső világosság, amely az alacsonyabb elmét elárasztja.

1 Márk: XVI.15.2 Máté: VII.6.3 Clarke’s Ante-Nicene Christian Library, Vol.IV.Clement of Alexandria. Stromata, bk.I.,ch.xii.4 I.Kor.: III.16.5 U.o. II.15, 16.

3

Ezen a módon hat az Isteni Bölcsesség, az igazi TEOZÓFIA. Sokan azt gondolják, hogy ez a Teozófia csupán felhígított változata a hinduizmusnak, a buddhizmusnak, a taoizmusnak vagy bármely más vallásnak. A Teozófia éppen úgy ezoterikus kereszténység, mint amennyire ezoterikus buddhizmus, s minden valláshoz tartozik, de egyikhez sem kizárólagosan. Ebből a forrásból erednek e könyvecskében található sugalmazások. Segítséget kínál azoknak, akik a világosságot keresik, azt az igazi világosságot, „mely megvilágosít minden embert”,6 noha a legtöbb embernek még nem nyíltak meg szemei a látásra. A Teozófia nem ad világosságot, csupán így szól: „Íme, a Világosság!” Csak azokhoz szól, akik többre éheznek, mint amennyit az exoterikus tanítások nyújtani tudnak, de nem szól azokhoz, akiket e tanok teljesen kielégítenek. Miért erőszakolnánk kenyeret azokra, akik nem éhesek? De akik éheznek, azok számára reméljük kenyér lesz és nem kő.

6 János: I.9.

4

I. FEJEZET

A vallások rejtett oldala

E könyv címét megpillantva sokan, sőt talán majdnem mindenki ellenvetést fog találni, tagadásba véve azt, hogy létezhetik olyasvalami, amit jogosan „ezoterikus kereszténységnek” lehet nevezni. Igen elterjedt és egyben népszerű az a felfogás, hogy a kereszténységgel kapcsolatban nem létezett okkult tanítás, s hogy a „misztériumok” - akár a kisebbek, akár a nagyobbak – tisztára pogány intézmények voltak. Maga a kifejezés: „Jézus misztériumai”, jóllehet igen ismerős csengésű volt az első századbeli keresztények fülében, meglepetésként hatna a modern utódokra. Ha pedig azt állítanók, hogy a korai egyházban ezek a misztériumok különleges és tényleges intézményként szerepeltek, hitetlen mosoly volna rá a felelet. Tényleges dicsekvés tárgyát képezi az, hogy a kereszténységnek nincsenek titkai, hogy amit mond, azt mindenki hallhatja, hogy amit tanít, azt mindenkinek tanítja. A kereszténység igazságait oly egyszerűeknek tartják, hogy azokat „még egy ostoba csavargó sem értheti félre”. Az „egyszerű evangélium” kifejezés pedig közhellyé vált.

Világosan be kell tehát bizonyítanunk azt, hogy – legalábbis a korai egyházban – a kereszténység sem maradt el más nagy vallások mögött, vagyis voltak rejtett tanításai. Ezeket mint nagy értékeit őrizte, s titkait csak néhány kiválasztottnak tárta fel a misztériumokban. De mielőtt erre rátérnénk, szükségesnek látszik szemügyre venni a vallások rejtett tanításainak egész problémakörét. Ki fog tűnni, hogy miért kell egy rejtett oldalnak is lenni, ha valamely vallás életerősen és korszakokon át fenn akar maradni. Ki fog tűnni, hogy a kereszténységben a rejtettség (ezoteria) előre elhatározott szükségesség volt, s az egyházatyák írásaiban nyilvánvaló és természetes színben fognak feltűnni mindazok az utalások, amelyek eddig meglepőek és érthetetlenek voltak. Ez a rejtettség vagy ezotéria – mint történeti tény – bebizonyítható. De az értelem szemüvegén át vizsgálva a dolgokat azt is látni fogjuk, hogy ez nem is lehetett másképpen.

Az első kérdés, amire felelnünk kell: Mi a vallás célja? A vallásokat a tömegeknél bölcsebb emberek adták a világnak azért, hogy az emberi fejlődést siettessék. E törekvésük azonban csak akkor válhat eredményessé, ha hozzá tudnak férni az emberekhez és befolyásolhatják őket. Az emberek viszont nem állnak mind ugyanazon a fejlődési fokon. A fejlődés egy emelkedő lépcsőhöz hasonlítható, melynek minden fokán állnak emberek: a legfejlettebbek jóval fölötte állnak értelmileg és jellembelileg is azoknak, akik még csak most indultak el az emberi fejlődés útján. Az emberek értelmi és cselekvő képessége minden fokon más. Teljesen haszontalan lenne tehát mindenkinek ugyanazokat a vallásos tanokat nyújtani. Hiszen az a tanítás, ami a gondolkodó emberhez szól, teljesen érthetetlen az együgyű ember számára, s az, ami a szentet extázisba hozza, hidegen hagyja a bűnözőt. Másrészt, ha valamely tanítás megfelelő segítséget nyújt a fejletlen értelmű embernek, ugyanaz tűrhetetlenül nyers és éretlen a filozófus számára, s az, ami a bűnözőnek megváltást jelent, teljesen hasznavehetetlen a szent számára. Mégis minden típusnak szüksége van a vallásra, szüksége van azért, hogy eljuthasson a jelenlegi fokozatánál magasabb életbe. Éppen ezért egy típust vagy fokozatot sem szabad feláldozni a másik kedvéért. A vallás-tanításnál éppen úgy alkalmazni kell a fokozatosság elvét, mint ahogy az a fejlődésben is fennáll, különben nem tudja betölteni rendeltetését.

De a vallás nemcsak az értelemhez és az érzelmekhez akar szólni, hanem – amint már mondottuk – a szellemi természet kibontakozását is igyekszik előmozdítani. A vallás válaszol

5

az emberiségben rejlő ama belső indításra is, amely az emberi fajt folytonosan előbbre viszi. Mert mindenkinek a szíve mélyén – bár gyakran elmerülve a múlandó körülményekbe, vagy elborítva a nyomasztó érdekektől és gondoktól – ott él egy szakadatlan istenkeresés. „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik”1, úgy vágyakozik az emberiség Istenhez. Ez a keresés néha megakad egy időre, s a vágyódás eltűnni látszik. Az emberi gondolkodás korszakaiban és a civilizációk folyamán vannak olyan időszakok, amikor az emberi Szellem istenkeresése, - Giordano Bruno szerint a Szellem úgy keresi ősforrását, miként a víztömegek igyekeznek egy szintbe kerülni – a Szellem vágyódása az után, ami a világegyetemben vele rokon, a rész keresése az egész után, - csillapodottnak látszik, sőt el is tűnhetik egy időre. De ez a vágyakozás újra csak jelentkezik, s ilyenkor az emberi Szellem ugyanazt a kiáltást hallatja. Mert lehet, hogy egy időre elnyomja, és látszólag elnémítja a korszellem, de rendíthetetlen kitartással újra feltámad, újra és újra megszólal, valahányszor csak elhallgattatják. Bizonyíték ez arra, hogy az Isten utáni vágyakozás az emberi természetnek veleszületett tulajdonsága, elpusztíthatatlan alkotórésze. Amikor már diadalmasan kiáltják: „Íme! Elmúlt!” – akkor támad fel újra a régi életerővel. Akik nélküle építenek, azoknak gondosan tervezett épülete összeomlik, mintha földrengés pusztította volna el. Amikor úgy vélik, hogy az emberiség már kinőtt a vallás tanításaiból, a tagadás nyomán a legvadabb babona üti fel fejét. A vallás annyira elidegeníthetetlen része az emberi természetnek, hogy az emberek mindenáron feleletet akarnak kapni kérdéseikre, s inkább beérik a hamis felelettel, mint a semmivel. Ha az emberek nem tudnak rátalálni a vallási igazságra, elfogadják a vallási tévedést, mert nem akarnak vallás nélkül maradni. Inkább elfogadják a legkezdetlegesebb és legképtelenebb eszméket, semmint bevallják, hogy az eszme nem létezik.

A vallás tehát kielégíti az Isten utáni szomjúságot, megragadja az emberi természetnek e vágyódásra ösztönző alkotóelemét, azt megerősíti, kifejleszti, megtisztítja, és valódi célja felé vezérli. E cél nem más, mint az emberi Szellemnek az istenivel való egyesülése, hogy „Isten legyen minden mindenben.”2

Vizsgálódásaink során most a következő kérdés merül fel: honnan erednek a vallások? Erre a kérdésre a modern időkben két válasz érkezett: egyik az összehasonlító mitológia, a másik az összehasonlító vallástudomány művelőitől. Kiindulópontjuk közös: az ismert tényekre támaszkodnak. A kutatások kétséget kizárólag bebizonyították, hogy a vallások feltűnően hasonlítanak egymáshoz. Hasonlóak alapvető tanításaikban, abban, hogy alapítóik emberfölötti képességekkel rendelkeztek és kivételesen magasrendű erkölcsi színvonalon álltak, hasonló erkölcsi tanításokat adtak, hasonló eszközökkel érintkeztek a láthatatlan világokkal és végül hasonló szimbólumokat használtak főbb tanításaik kifejezésére. Ez a hasonlatosság, mely sok esetben az azonosságig fokozódik, mindkét fent említett tudományos irányzat szerint is a közös eredetet bizonyítja.

De a közös eredet természetére vonatkozólag mindkét iskola mást állít. Az összehasonlító mitológia szerint a közös eredet a közös tudatlanságra vezethető vissza. A legmagasztosabb vallási tanok csupán kifinomult formái a vadnak, a primitív emberek barbár elképzeléseinek önmagukról és környezetükről. Animizmus, fetisizmus, természetimádás, napimádás, - ezekből áll az az ősi iszap, amelyből a vallás pompás lilioma kivirult. Krishna, Buddha, Laocze, Jézus magas kultúrájú, de egyenes leszármazottai a vademberek keringő varázslóinak. A természeti erőket megszemélyesítő istenekből tevődött össze a mai képünk Istenről. És így tovább, és így tovább. Az egészet egy mondatba összefoglalva: a vallások egy közös törzsnek, az emberi tudatlanságnak ágai.

1 Zsoltárok, XIII.1.2 I.Kor. XV.28.

6

Az összehasonlító vallástudomány hívei viszont azt tartják, hogy minden vallás isteni emberek tanításaiból ered. Ők azok, akik időről-időre megismertették a világ különböző népeivel a vallás alapvető igazságaiból azokat a részleteket, amelyeket e népek be tudtak fogadni. Ezek a tanítók mindig ugyanazt az erkölcsiséget hirdették, hasonló eszközökkel dolgoztak, és ugyanazokat a kifejező szimbólumokat használták. Az összehasonlító vallástudomány azt tartja, hogy a vademberek vallása – animizmus és egyebek – a vallás elfajzott formája, visszaesés eredménye, az igazi vallásos hit eltorzult, törpe utóda. A napimádás és a természetimádás tisztább formái – a maguk idejében – nemes és kifejezetten allegorikus vallásformák voltak, telve mély igazsággal és tudással. A Nagy Tanítók – a hinduk és buddhisták, valamint néhány vallásmagyarázó, mint pl. a teozófusok állítása szerint is – olyan emberek állandó Testvérségét képezik, akik az emberiség soraiból kiemelkedve bizonyos időkben megjelennek, hogy világosságot hozzanak földünk számára. Ők az emberi faj szellemi vezetői. Ezt a nézetet egy mondatba így lehet összefoglalni: a vallások egy közös törzsnek, az Isteni Bölcsességnek ágai.

Bölcsesség, Gnózis, Teozófia – ezeken a neveken szokták emlegetni ezt az Isteni Bölcsességet. A történelem különböző korszakaiban mindig akadtak néhányan, akik a vallások egységébe vetett hitüket azzal is ki akarták fejezni, hogy – minden más szűkebb besorolást félretéve – magukat, eklektikus kifejezéssel, teozófusoknak nevezték.

E két ellentétes irányzat álláspontjának relatív értékét az általuk felsorakoztatott bizonyítékok meggyőző ereje dönti el. Egy nemes eszmének eltorzult formája megjelenésére nézve igen hasonlíthat egy durva elképzelés kifinomult formájára. Hogy ilyen esetekben elfajulásról vagy pedig fejlődésről beszélhetünk-e, azt csak a közvetlen és a távoli múltból származó nyomok megvizsgálása alapján dönthetjük el. Ilyen bizonyítási eljárással dolgoznak az Isteni Bölcsességben hívők. Azt állítják, hogy a vallások alapítói – feljegyzett tanításaikból ítélve – magasan kiemelkedtek az átlag emberiségből. A különféle vallások szentírásaiban ugyanis olyan erkölcsi tanítások, magasrendű eszmék, költői inspirációk és mély bölcseleti megállapítások találhatók, amelyeket ugyanannak a vallásnak későbbi írásai meg sem közelítenek szépségben és emelkedettségben. Ez arra vall, hogy a régi magasabb rendű az újnál, és nem az új jelent fejlődést a régihez képest. Egyetlen egy esetben sem bizonyult be, hogy valamely jelenlegi vallás az ősi formájához képest javult vagy finomabb formát kapott volna, ezzel szemben számos bizonyíték van arra, hogy az eredeti tiszta tanítások eltorzultak. Még a vadak vallásai között is gondos tanulmányozás után sok oly magasztos eszmének a nyomaira bukkanunk, amelyek nyilvánvalóan meghaladják e vademberek vallásalkotó képességeit.

Ezt a gondolatot dolgozza ki Andrew Land The Making of Religion (Vallásalapítás) c. könyvében. Lang inkább az összehasonlító vallástudomány, mint az összehasonlító mitológia módszereit követi. Rámutat egy közös hagyomány létezésére, amelyet maguk a vadak semmi esetre sem indíthattak el, hiszen kezdetleges hitviláguk és fejletlen értelmük kizárja ennek lehetőségét. Lang kimutatja, hogy a nyers és elfajult hitelvek mögött fennkölt jellegű, magasztos tradíciók nyomai találhatók, amelyek egy Isteni Lényre, s e Lénynek az emberekkel való kapcsolatára engednek következtetni. A vadak által imádott istenségek többnyire valóságos ördögök, de mögöttük megsejtenek egy dicső, mindent átfogó Jelenlétet, amelynek nevet soha vagy csak nagyon ritkán adnak, de amiről azt suttogják, hogy Ő mindennek a forrása, Ő a hatalom, a szeretet és jóság, sokkal gyöngédebb, semhogy félelmet keltsen, sokkal jobb, semhogy könyörgésre várna. Ezek az eszmék nyilvánvalóan nem a vadaktól erednek. Ékesszóló bizonyítékok ezek valamely nagy Tanító kinyilatkoztatásairól. E

7

Tanítóról különben homályos hagyományok is fellelhetők, aki mint a Bölcsesség egy Fia a régmúlt időkben elhozta számukra tanításait.

A mitológia-magyarázók valóban egyszerűen igyekeznek álláspontjukat alátámasztani és megokolni. Így okoskodnak: a vad törzsek között mindenütt alantas vallások találhatók, mint a civilizálatlanság egyik kísérő jelensége. Mivel a civilizált ember a civilizálatlanból fejlődött ki, mi sem természetesebb, minthogy a civilizált vallás is a civilizálatlanból jött létre. Ez az okoskodás első hallásra természetesnek és egészen nyilvánvalónak látszik. Csak mélyebb és alaposabb tanulmányozás során derül ki, hogy a kiindulási alap helytelen, mert a mai vademberek nem a mi őseink, hanem régmúlt idők nagy civilizált tömbjeinek degenerált utódai. A kutatások arra vallanak, hogy az emberiséget gyermekkorában nem hagyták magára, hanem tanítást és gyámolítást kapott azoktól az idősebbektől, akik vallási és kulturális téren az első útmutatásokat adták számára. A Lang által felhozott tények is alátámasztják ezt a felfogást. Ezek után felmerül az a kérdés: „kik voltak ezek az idősebbek, akiknek nyomait mindenütt megtaláljuk?”

Vizsgálódásaink során előszöris arra a kérdésre kell felelnünk: Milyen embereknek adták a vallásokat? S itt egyszerre szembe találjuk magunkat azzal a problémával, amellyel minden vallásalapítónak szembe kellett néznie. Amint már előbb is mondottuk, a vallás legfőbb célja az, hogy siettesse az emberi fejlődést. A vallásalapítónak tehát a fejlődő emberiség minden fokozatára tekintettel kell lennie. A barbártól a legmagasabb fejlődési fokig, a fejlődés minden fokozatán találunk embereket. Vannak kiválóan eszes emberek, de vannak egészen ostobák is. A világnak vannak olyan tájai, ahol az emberek magasan fejlett és bonyolult civilizációban élnek, másutt viszont egészen kezdetleges és egyszerű keretekben. De még egy adott civilizációban is változatos típusokat találunk, kezdve a tudatlantól a magasan képzett emberig, a gondolkozni tudótól a vezetésre szorulóig, a spirituálistól a brutális típusig vegyesen. A vallásalapítónak pedig minden fajta emberhez közelítenie kell és ott segítenie rajta, ahol éppen a fejlődésben áll. Ha igaz, hogy van fejlődés, akkor ez a nehézség fennáll, az isteni Tanítónak pedig ezzel eredményesen meg kell küzdenie, különben munkája hiábavaló. Ha igaz, hogy az ember fejlődik, - mint ahogy körülötte minden fejlődik -, akkor ezeket a fejlődésbeli különbözőségeket, az értelmi képesség különböző fokozatait mindenütt megtalálhatjuk az emberiségben. Erre minden vallásnak tekintettel kell lennie, ha meg akarja oldani feladatát.

Szembe kell tehát néznünk azzal a helyzettel, hogy nem lehet ugyanazt a vallási oktatást nyújtani még csak egy nemzet egészének sem, annál kevésbé egymástól eltérő civilizációk vagy éppen az egész világ számára. Ha a tanításnak csak egyetlen rendszerét alkalmaznánk, akkor a tanítani kívánt emberek jó része nem kerülne a befolyása alá. Ha a vallás azokhoz alkalmazkodna, akik értelmileg korlátoltak, erkölcsileg felelőtlenek, akik nehezen fogják fel a dolgokat, ha a vallás ezeken akar segíteni és lehetővé tenni számukra a fejlődést, akkor tanítása teljesen hasznavehetetlen lenne olyanok számára, akik bár ugyanabban a nemzetben élnek, s ugyanahhoz a civilizációhoz tartoznak, viszont erkölcsi érzékük kifinomult és elmélyült, intelligenciájuk ragyogó és élénk, szellemiségük pedig fejlett. Ha viszont a vallás tanításaiban ez utóbbi csoporthoz alkalmazkodna, ha az értelem számára nyújtana nagyszerű filozófiát, ha a magasrendű erkölcsiséget még tovább akarná nemesíteni, ha a derengő fényt, a spiritualitást teljes nappá akarná érlelni, akkor az a vallás annyira szellemivé, annyira intellektuálissá, annyira túlfinomultan erkölcsössé válna, hogy az előbb említett rétegnek hiába prédikálnák. Ez a vallás nem tudna hozzáférni sem elméjükhöz, sem szívükhöz. Szunnyadó intelligenciájukat a számukra értelmetlen mondatok füzére nem

8

tudná felébreszteni, sem olyan irányítást nem tudna adni nekik, amely egy tisztább erkölcsiség kifejlesztésére ösztönözné őket.

Szembenézve ezekkel a tényekkel, és figyelembe véve a vallás célját, eszközeit, eredetét, az embereknek a vallás irányában mutatkozó változó igényeit és szükségleteit, felismerve az emberek fejlődő spirituális, intellektuális és erkölcsi képességeit, valamint azt, hogy minden embernek szüksége van olyan nevelésre, amely az akkori fejlődési fokának megfelel, be kell látnunk, hogy teljességgel szükséges egy olyan változatos és fokozatos vallási oktatás, amely ezeket a különböző igényeket kielégíti, s minden embert a maga helyén segít.

De az igazságok egy bizonyos csoportjára való tekintettel is kívánatos az ezoterikus oktatás. Ezek azok az igazságok, ahol „a tudás hatalom”. Egy olyan intellektuális bölcseleti rendszer nyilvánosságra hozása, amely megfelelően továbbképzi a már fejlett értelmet, s hozzászegődésre készteti az emelkedett elmét, valóban senkinek sem árthat. Nyugodtan lehet hirdetni, mert a tudatlant úgysem vonzza, mert azt száraznak, merevnek, érdektelennek fogja találni. De vannak olyan tanítások, amelyek a természet felépítésével foglalkoznak, és titkos törvényeket tárnak fel. E tanok fényt vetnek olyan rejtett folyamatokra, amelyeknek ismerete hatalmat ad a természeti erők felett. Birtokosát képessé teszik arra, hogy ezeket az erőket bizonyos eredmények létrehozására használja, hasonló módon a vegyészhez, aki különböző vegyületeket tud laboratóriumában előállítani. Az ilyen fajta tudás igen hasznos lehet a magas fejlettségű ember birtokában, aki ezáltal nagyobb szolgálatokat tehet az emberiségnek. De ha ezt a tudást nyilvánosságra hoznák, akkor az emberek rosszra használnák fel, éppen úgy, mint ahogy a középkorban a Borgiák és mások visszaéltek a különleges mérgek ismeretével. A tudást olyanok szereznék meg, akik értelmileg ugyan kiválóak, de vágyaikban fékezhetetlenek. Önző ösztöneiktől vezetve csak a saját hasznukat néznék, mit sem törődve a közös jóval. Az a cél vezetné őket, hogy olyan erőkre tegyenek szert, amelyeknek segítségével kiemelkedhetnek az átlagemberiségből, hatalmukba hajtva másokat. Ha nyilvánosan tanítanák e tanokat, akkor ez az embertípus mind odatódulna, hogy e tudás segítségével emberfölötti rangra emelkedhessék. A tudás birtokában még önzőbbek lennének, még inkább elkülönülnének, hiúságuk bőséges táplálékot nyerne, s kiváltságuk tudatában gőgjük még inkább megnövekednék. Ez az út kikerülhetetlenül az ördöngösség, a Baloldali Ösvény felé visz, amelynek végcélja nem az egység, hanem az elkülönülés. Ezek az ambiciózus egyének nemcsak saját belső természetüknek ártanának magatartásukkal, hanem veszedelmet jelentenének a társadalomra is, amely már úgyis eléggé szenved olyanok miatt, akiknek az értelmük fejlettebb lelkiismeretüknél. Ez teszi szükségessé azt, hogy bizonyos tanításokat elrejtsenek azok elől, akik erkölcsileg még nem készek befogadásukra. Jól tudja ezt minden Tanító, aki ilyen tudás átadására képes. Tudását csak olyanokkal közli, akik erőiket az általános jóra, az emberi fejlődés gyorsítására fordítják, s óvakodik olyanokhoz eljuttatni, akik ezt mások kárára és saját hatalmuk növelésére használnák.

Mindezek nemcsak teoretikus feltevések. Az okkult feljegyzések részletesen foglalkoznak azokkal az eseményekkel, amelyekre a Gnózis VI. és további fejezeti csak céloznak. Az okkult tudást kiadták már az ősi időkben Atlantisz földjén, de nem szabtak semmiféle különösebben szigorú feltételeket a jelöltek elé erkölcsiség, tisztaság és önzetlenség tekintetében. Úgy tanították erre az értelmileg képzetteket, amint manapság tanítják az egyetemeken az ifjakat. A napjainkban oly sürgetően követelt nyilvánosság megadatott akkor, s eredménye az lett, hogy az emberek tudásban és gonoszságban egyaránt óriásokká váltak. Végül pedig feljajdult a föld elnyomói alatt, s a leigázott emberek kiáltása végigzúgott a világokon. Ekkor következett be Atlantisz pusztulása. E hatalmas szárazföldet

9

eltemették az óceán hullámai. Erről az eseményről mondanak valamit a zsidó írások a Noé-féle vízözön-történetben, valamint a Távol-Kelet hindu írásai Vaivasvata Manu történetében.

Ezek a tapasztalatok bebizonyították, milyen veszéllyel jár, ha tisztátalan kezekkel akarják megragadni a hatalmat jelentő tudást. Azóta a nagy Tanítók szigorú feltételeket szabnak, és csak tiszta, önzetlen és önfegyelmezett jelöltekkel közlik az ilyenfajta tanításokat. Aki a szigorú diszciplínának – amely az érzelmi és érdekbeli különváltságot van hivatva megszüntetni – nem veti magát alá, azzal semmi ilyen tudást nem közölnek. A Tanítók többre értékelik a jelölt erkölcsi erejét, mint értelmi fejlettségét, mert hiszen a tanítások folyamán az értelem úgyis fejlődik, míg az erkölcsi természet a kiképzés következtében feszültségnek van kitéve. Még mindig jobb, ha a tudatlanok önzéssel vádolják a Nagyokat, mert visszatartják tudásukat, mintha a világot egy újabb atlantiszi katasztrófára készítenék elő.

Teoretikusan ennyit hozunk fel a rejtett tanítás szükségességéről. Ha már most az elméleti fejtegetés után a tények felé fordulunk, természetesen azt fogjuk kérdezni: léteztek-e a múltban rejtett tanítások a különféle vallásokban? Erre a kérdésre azonnal és habozás nélkül igennel válaszolunk. Minden nagy vallás büszke volt arra, hogy voltak rejtett tanításai. Ezek alkották a vallásban fellelhető elmélet misztikus, továbbá gyakorlati misztikus – azaz okkult – tudás tárházát. A népszerű – gyakran primitív és irracionális – tanok és történetek a nagy tömegekhez szóltak, de az értelmeseknek ugyanezeket misztikus értelmezéssel, mint allegóriákat tanították. Ezen elméleti miszticizmus mögött azonban, ugyanúgy amint ezen a népszerű tanítás hátteréül szolgál, - létezett egy gyakorlati miszticizmus is, egy rejtett szellemi tanítás, amelyet csak előre megszabott feltételek mellett adtak tovább. A jelöltek elé szabott feltételek általánosan ismertek voltak. Alexandriai Szt. Kelemen így beszél a misztériumok felosztásáról. A megtisztulás után – mondja – „következnek a Kisebb Misztériumok, amelyek némiképp előkészítenek, és tudásban megalapozzák azt, ami még ezután jön. A Nagy Misztériumokban a világegyetemről már nincs több tanulnivaló, ott csupán a természetnek és a dolgoknak szemlélése és megértése következik.”3

Az ősi vallásokban kétségtelenül létezett egy ezotéria. Az ősi Egyiptomban a misztériumokat az ország legdicsőbb intézményének tartották. A legkiválóbb görögök, így Platón is, Saisba és Thébába zarándokoltak, hogy ott a bölcsesség egyiptomi tanítóitól beavatást nyerjenek. A perzsiai Mithras-misztériumok, továbbá Bacchus és Orpheus misztériumai, majd a késő-görög eleusisi fél-misztériumok, a samothracei, scythiai, chaldesi misztériumok név szerint mind jól ismertek voltak. Az eleusisi misztériumokat – még alaposan felhígított formájukban is – Görögország legkiválóbb emberei, mint Pindaros, Sophocles, Isocrates, Plutarchus és Platón igen sokra tartották. Különösen abból a szempontból értékelték, hogy a misztériumokban a halál utáni létről kaptak tanításokat, s így a beavatottak helyesen készülhettek elő a túlvilági életre. Sopatrus szerint az ott nyert beavatás egy bizonyos rokonságot hozott létre a lélek és a Teremtés között. A Demeterhez szóló exoterikus himnuszokban pedig rejtett utalások találhatók a szent gyermekről, Iacchusról, akinek halálát és feltámadását a Misztériumokban eljátszották.4

A misztériumok tartalmára nézve sokat megtudhatunk Iamblichustól, a Kr. u. III. és IV. század nagy theurgusától. A theurgia mágia volt, „a papi tudomány legvégső foka”5, amelyet a Nagyobb Misztériumokban gyakoroltak; ezzel idézték a magasabb Lényeket.

3 Ante-Nicene Library, Vol.XII.Clement of Alexandria. Stromata, bk.V.ch.XI.4 Ld. „Mysteries” c. cikket az Encyc. Britannica 9. kiadásában5 Psellus mondása, idézve T.Taylor, Iamblichus on the Mysteries c.művében (343.1., jegyzet a 23.laphoz, II. kiadás)

10

Röviden összegezve a misztériumok a következő elméleten alapultak: létezik az EGY, mindenekelőtti, mozdíthatatlan, mely megmarad saját egységének egyedülvalóságában. Ebből az EGY-ből keletkezik a Legmagasztosabb Isten, az Önmagától-Teremtett, a Legfőbb Jó, mindenek Forrása, Gyökere, az Istenek Istene, az Ős-Ok, mely Önmagából kibontakoztatja a Világosságot.6 Belőle ered a Szellemi Világ, vagyis az eszmei Univerzum, az Egyetemes Elme, a Nous, az Ész; ide tartoznak a szellemi, testnélküli Istenek. Ebből ered a Világ-lélek, amelyhez „az isteni szellemi-lelki formák s velük együtt az Istenek látható testei” tartoznak.7

Ezután következnek az emberfölötti lények különböző hierarchiái: Arkangyalok, Archonok (Uralkodók) vagy Cosmocratorok, Angyalok, Daimonok, stb. Az ember maga alacsonyabb fokon lévő lény, aki természeténél fogva hozzájuk kapcsolódik s megismerésükre képes. Erre a megismerésre törekedtek a Misztériumokban, s a megismerésen keresztül eljutottak az Istennel való egységig.8 A Misztériumokban alapvető tételként tanították, hogy „minden az Egyből indul ki és ismét az Egybe tér vissza, és hogy az Egy mindenek fölött való.”9 A különféle lényeket azután megidézték, s ezek megjelentek, néha azért, hogy tanítsanak, néha azért, hogy puszta jelenlétükkel emeljék és megtisztítsák a jelenlévőket. „Az Istenek – mondja Iamblichus – jóakaratúak és kegyesek lévén bőkezűen részesítik világosságukban a theurgusokat. Magukhoz emelik lelkeiket, hozzásegítik őket a velük való egységhez, hozzászoktatva ahhoz, hogy elváljanak a testtől még életükben, és hogy megkeressék örök és szellemi énjüket”.10 Minthogy pedig „ a léleknek kettős élete van, az egyik testhez kötött, de a másik független”11 – igen szükséges megtanulni, miként kell azt a testtől elválasztani, hogy szellemi és isteni részét egyesíthesse az Istenekkel, és megtanulhassa a tudás igazi elveit valamint a szellemi világ igazságait.12 „Az Istenek jelenléte valóban egészséget ad testünknek, erényt a léleknek, tisztaságot az értelemnek, egyszóval minden bennünk rejlőt felemel eredeti lényegéhez. Testnek tünteti fel a lélek szeme előtt a testi szemen keresztül mindazt, ami nem test”.13 Amikor az Istenek megjelennek, a lélek eléri „a szenvedélyektől való felszabadulást, transzcendentális tökéletesség és egy mindennél hatalmasabb erő tölti el, isteni szeretet és mérhetetlen öröm részesévé válik”.14 Így telünk meg isteni élettel s válunk ténylegesen istenivé.15

A Misztériumok tetőpontja az volt, amikor a beavatott Istenné lett, akár úgy, hogy egy rajta kívül lévő isteni Lénnyel egyesült, akár pedig úgy, hogy a benne rejlő isteni Ént

6 Iamblichus c. előbb idézett mű, 301.1.7 U.o. 72.1.8 Az Encyclopedia Britannica „Mysticism” cikke a következőket mondja Plotinus (Kr. u. 204-206) tanításáról: „Az EGY (a fent említett Fenséges Isten) az észen (nous) és „eszméken felüláll; a létezést mindenestül fölülmúlja és értelem által meg nem ismerhető. Míg maga nyugalomban marad, a saját teljességéből önmagának egy képe sugárzik ki, amit észnek (nous) nevezünk, és amely a szellemi világ eszméinek rendszerét alkotja. A lélek maga pedig az észnek a képe vagy terméke. A lélek önmaga mozgásával hozza létre a fizikai anyagot. Ezek szerint a lélek két irányba tekint: az ész (nous) felé, amelyből származik, és az anyagi élet felé, amely saját alkotása. Az erkölcsi törekvés az érzékinek elvetéséből áll. Maga a fizikai lét Istentől való eltávolodás… Ha el akarjuk érni a végső célt, a gondolkodáson felül kell emelkednünk; mert a gondolkozás a mozgás egy neme, a lélek pedig az után a nyugalom után vágyik, amely az Egynek tulajdona. A transzcendentális istenséggel való egyesülés nem annyira a tudás vagy meglátás, mint extázis, egybeolvadás, érintkezés”. A neoplatonizmus tehát egy „teljesen racionális rendszer, amely feltételezi, hogy az ész képes felderíteni a dolgok egész rendszerét. De minthogy az Istent magát az észen felülállónak tartják, a miszticizmus bizonyos értelemben szükséges kiegészítője a mindent felfogni próbáló racionalizmusnak. A rendszer egy Misztikus cselekményben kulminál.”9 A már idézett Iamblichus, 73.1.10 U.o. 55, 56.1.11 U.o. 118, 119.1.12 U.o. 118, 119.1.13 U.o. 95, 100.1.14 U.o. 101.1.15 U.o.330.1.

11

tudatosította önmagában. Ez volt az un. „extázis”, egy olyan állapot, amit Indiában a jógik magas Samadhi-nak neveznek. A fizikai test ilyenkor tehetetlen, míg a felszabadult lélek a Nagy Egy-el való egyesülését hajtja végre. „Az extázis nem un. Szerzett képesség, hanem a léleknek olyan állapota, amelyben a lélek fel tudja fogni azt, ami eddig rejtve volt előtte. Ez az állapot nem lehet állandó mindaddig, amíg visszavonhatatlanul meg nem teremtődött az Istennel való egyesülés. Itt, a földi életben az extázis csak egy villanás… Mert lehetséges az, hogy az ember megszűnik ember lenni, és Istenné válik; de az ember nem lehet egy időben Isten is, és ember is”.16 Plotinus megjegyzi, hogy ezt az állapotot „idáig csak háromszor” érte el.

Proclus is azt tanította, hogy a lélek egyedüli üdvössége az, ha visszatérhet szellemi formájához, megszabadulva „az újraszületések körforgásától, a folytonos vándorlástól”, elérve az igazi Lét állapotát, „az azonosság korszakának egységes és egyszerű erőit, felhagyva a folytonos vándorlással, amelyet a különbözőség jellemez”. Ezt az életet keresték azok, akiket Orpheus avatott be Bacchus és Proserpina Misztériumaiba, és ez lett az eredménye a megtisztító erények gyakorlásának.17 A Nagyobb Misztériumokban szükség volt ezekre az erényekre, mert ezek ama finomabb test megtisztításához tartoztak, amelyben a lélek, a sűrű testet elhagyva működött. A polgári erényeket, amelyek az ember mindennapi életéhez tartoznak, bizonyos fokig ugyancsak meg kellett szerezni, mielőtt valaki akárcsak jelöltként is szóba jöhetett egy olyan iskolában, amelyről most szólni fogunk. Ezután következtek a tisztító erények, amelyekkel a finomabb testet, az érzelmek és alacsonyabb elme testét tisztították meg. Harmadiknak következtek a szellemi erények. Ezek az Augoeides-hez vagyis a szellem fény-formájához tartoztak. Negyediknek az elmélyülés és példamutatás erényei következtek. Ezek kellettek az Istennel való egyesülés végrehajtásához. Porphyrus ezt írja: „aki a polgári erények szerint él, az derék ember; aki a tisztító erények szerint él, az angyali ember, de lehet jó daimon; aki a szellemi erények szerint működik, az valóban egy Isten; de aki a példamutatás erényei szerint tevékenykedik, az az Istenek Atyja.”18

A Misztériumokban az arkangyali és más hierarchiák számos utasítást és tanítást adtak. Az Indiában beavatást nyert nagy tanító, Pythagoras, aki fogadalmat tett tanítványaival „a való dolgok ismeretét” közölte, a hagyomány szerint olyan zenei tudással bírt, hogy a zene segítségével képes volt az emberek legvadabb szenvedélyeit megfékezni s elméjüket megvilágosítani. Iamblichus erre nézve példákat hoz fel Pythagoras életéről írt művében. Valószínűnek látszik, hogy Plotinus mestere, Ammonius Saccas a Theodidaktos címet nem annyira magasztos tanításainak, mint inkább a Misztériumokban nyert kiképzésének köszönhette.

Iamblichus, amikor a Misztériumokban használt szimbólumokat magyarázza,19 arra kéri Porphyrust, hogy a jelképnek szánt tárgy képét vesse ki elméjéből, s igyekezzék annak szellemi értelmét felfogni. A jelképek közül a „sár” jelentette mindazt, ami testi és anyagi volt; a „lótuszon ülő Isten” azt jelentette, hogy Isten felülemelkedett a sáron és a szellemen egyaránt (ez utóbbit a lótusz szimbolizálta) és önmagában helyezkedett el (erre vonatkozott az ülő helyzet). „Hajóban vitorlázva”, Istennek a világ fölötti uralmát jelképezték. És így tovább.20 A szimbólumok használatáról szólva Proclus megjegyzi, hogy „az orpheusi módszer

16 G.R.S. Mead, Plotinus, 42.1.17 Iamblichus, 364.1. jegyzet a 134. laphoz18 G.R.S. Mead, Orpheus, 285, 286.1.19 Iamblichus, 364.1. jegyzet a 134. laphoz20 Iamblichus, 285.1. s kk.

12

a szimbólumok segítségével törekedett az isteni dolgok feltárására, s ezt a módszert használta az isteni tudomány minden tanítója.”21

A Magna Graecia-ban lévő pythagorasi iskolát a világi hatalom üldözéseinek következtében Kr. e. a VI. század végén bezárták. Voltak azonban más közösségek, amelyek fenntartották a szent hagyományt.22 Mead megállapítja, hogy Plato a tanításokat szellemi irányba terelte, hogy megőrizze azokat a fokozódó profanizáció veszélyétől. Az eleusisi rítusok megőrizték valamennyire a külső formákat., de elvesztették a lényeget. A neoplatonisták tudásukat Pythagorastól és Platóntól örökölték, az ő műveiket kellene tehát tanulmányozni mindazoknak, akik a Misztériumokban magnyilvánult nagyszerűségeket és szépségeket meg akarják érteni.

A pythagorasi Iskola tipikus példája annak, hogy milyen diszciplínát követeltek meg a tanítványoktól. Mead erre nézve érdekes részleteket közöl,23 majd megjegyzi: „Az antik kor írói megegyeznek abban, hogy ez a diszciplína a legnagyszerűbb emberpéldányokat termelte ki, nemcsak erkölcsi és érzelmi tisztaság tekintetében, hanem a magatartás egyszerűsége, finomsága és a komoly törekvések tekintetében is. Az eredmény egyedülálló volt a maga nemében. Ezt még a keresztény írók is elismerik.” E megjegyzés az Iskola külső tanítványaira vonatkozott, akik családi és társadalmi életet éltek. A belső Iskolában három fokozat volt: az első a „Hallgatók” fokozata, akik csendben tanultak s iparkodtak elsajátítani a hallottakat; a második fokozat a „Matematikusok” fokozata volt, akik zenét és geometriát valamint a számok, formák, színek és hangok összefüggéseit tanulmányozták; a harmadik fokozat a „Fizikusok” fokozata volt, akik kozmogóniát (a világok keletkezését) és metafizikát (a természet fölötti dolgokat) tanulmányozták. Ez utóbbi fokozat elvezetett az igazi Misztériumokig. Az Iskola jelöltjeinél kötelező volt „a feddhetetlen hírnév és a megelégedett lelkület”.

Még a legfelületesebb szemlélő is azonnal látja, mennyire hasonlítanak a Misztériumokban kitűzött célok és módszerek az indiai Jógához. Ne gondoljuk azonban, hogy az antik világ nemzetei ezt a tudományt Indiától tanulták. Valamennyien ugyanabból a forrásból merítettek: Közép-Ázsia Nagy Páholyából, ahonnan beavatottakat küldtek ki a világ minden részébe. Mind ugyanazokat a tanokat hirdették, azonos módszerekkel azonos eredményeket értek el. A különböző nemzetek beavatottjai gyakran érintkeztek egymással, közös nyelvet és közös jelképeket használtak. Pythagoras sokat utazott Indiában, s ott ért el egy igen magas beavatást. Tyanai Apollonius később az ő nyomdokait követte. A haldokló Plotinus utolsó mondása pedig úgy kifejezésmódjára, mint tartalmára nézve teljesen indiai jellegű: „Most törekszem visszavezetni a bennem lévő Ént az Egyetemes Énhez.”24

A hinduk között igen szigorúan vették azt, hogy a legmagasztosabb tudományt csak az érdemesekkel szabad közölni. „A tudás teljességének legmélyebb misztériumát … nem szabad közölni olyannal, aki nem fiú vagy tanítvány, s aki nem nyugodt elméjű.”25 Egy másik helyen, a Jógáról szóló felvázolás után ezt olvassuk: „Kelj föl! Ébredj! Ha megtaláltad a Nagyokat, hallgatagon figyelj! Az úton olyan nehéz járni, akárcsak a borotva élén. Így mondják a bölcsek.”26 A Tanítóra szükség van, mert az írott tanítás nem elegendő. A „tudás teljessége” azt jelenti: megismerni Istent, nemcsak hinni benne, - eggyé válni Istennel, 21 G.R.S.Mead, Orpheus, 59.1.22 U.o. 30.1.23 U.o. 263, 263, 271.1.24 G.R.S. Mead, Plotinus, 20.1. 25 Shvetashvataropanishat, VI.22.26 Kathopanishat, III.14.

13

nemcsak távolról imádni. Az ember ismerje meg az isteni lét valóságát, s azután tudja – ne csak bizonytalanul higgye és remélje -, hogy legbelső Énje egy az Istennel és, hogy életének célja ennek az egységnek megvalósítása. Ha a vallás nem tudja az embert ehhez a megismeréshez elvezetni, akkor nem is ér többet, mint „a zengő érc és a pengő cimbalom”.27

A hinduk is hirdették, hogy az ember tanulja meg elhagyni fizikai testét. „A szilárd akaratú ember válassza el azt (a lelket) testétől, miként egy fűszálat hüvelyétől”.28 Továbbá: „A legmagasztosabb arany hüvelyben lakozik a mocsoktalan, változatlan Brahman; a fények ragyogó fehér Fénye Az, ismerik Azt az Én ismerői”.29 „Amikor a látó megpillantja az arany-színű Teremtőt, az Urat, a Szellemet, akinek Brahman a méhe, akkor – elvetvén magától érdemet és érdemtelenséget, mocsoktalanul – a bölcs megvalósítja a legmagasztosabb egységet”.30

A zsidóknak is megvolt a maguk titkos tudása és voltak iskoláik, ahol beavatták a jelölteket. Ilyen iskola volt a Sámuel31 elnöksége alatt álló próféta-társaság Naioth-ban, ahol szóbelileg adták tovább a tanítást. Hasonló iskolák léteztek Bethelben és Jericho-ban32. Cruden Concordance33 c. munkájában pedig a következő érdekes megjegyzés olvasható: „A próféták Iskolái vagy Kollégiumai a legelsők (t. i. iskolák), amelyekről az Írás megemlékezik. Ezekben a próféták gyermekei, azaz tanítványai a visszavonult és szigorú életmód szabályai szerint éltek, tanulmányoztak, meditáltak, Isten törvényét olvasták… A zsinagógák később keletkeztek.” A Kabbala jelenlegi formájában modern gyűjtemény és a félig nyilvános tanításokat tartalmazza. Egy része Leoni Mózes rabbi munkája, aki 1305-ben halt meg. A Kabbala öt könyvből áll, ezek: Bahir, Zohar, Sepher, Sephiroth, Sepher Yetzirah és Asch Metzareth. Azt tartják, hogy a bennük foglaltakat szájról szájra adták tovább a legrégibb időktől kezdve, mármint a történelmileg ismert ősidőkből. Dr. Wynn Westcott azt mondja, hogy „a héber hagyomány a Zohar legrégibb részeit a második Templom építésénél koraibb időkből származtatja.” Egyes részeit állítólag Simeon ben Jochai rabbi írta le a Kr.u. első században. A Sepher Yetzirah-ot mint „igen ősi” könyvet említi Saadjah Gaon, aki Kr.u. 940-ben halt meg. A Kabbala mai formájában valóban tartalmaz valamit az ősi szóbeli tanításokból, de a zsidók igaz ősi bölcsessége megmaradt Izrael néhány igaz fiának őrizetében.

E rövid vázlatból is elegendően kitűnik, hogy – a kereszténységet figyelmen kívül hagyva – a világ minden vallásában létezett egy rejtett tanítás. Ezek után vizsgáljuk meg azt, vajon a kereszténység kivételt képzett-e az általános szabály alól.

27 I. Kor. XIII.1.28 Kathopanishat, VI.17.29 Mundakopanishat, II.ii.9.30 U.o. III.i.3.31 I. Sámuel, XIX.20.32 II. Királyok, II.2,5.33 A „School” c. fejezetben

14

II. FEJEZET

A kereszténység rejtett oldala

A. Az Írások bizonyságtétele

Láttuk tehát, hogy a régi vallások egyöntetűen magukénak vallottak egy rejtett oldalt, hogy a „Misztériumok” őrzőinek tartották magukat, és hogy ezt felismerve a legkiválóbb emberek törekedtek a beavattatásra. Most tehát arról kell bizonyságot szereznünk, hogy a kereszténység valóban kiütközik-e a vallások sorából, s gnózis híján puszta hitet kínál a világnak mélységes tudás helyett. Nagyon szomorú és sajnálatra méltó tény lenne, ha így állna a dolog. Ez arra vallana, hogy a kereszténység csupán egy társadalmi osztálynak való, és nem az emberi nem valamennyi típusának. Be fogjuk azonban bizonyítani, az ésszerű kételkedés határán túl is, hogy a dolog másképp áll.

Éppen erre a bizonyságra van ma a legégetőbb szükség, mert tudás hiányában a kereszténységnek éppen a virága megy veszendőbe. Ha megint be lehetne vezetni az ezoterikus tanításokat, és lennének türelmes és komoly tanítványok, akkor hamarosan az okkult tanításokat is fel lehetne újítani. A kisebb misztériumok tanulói a nagyobb misztériumok jelöltjei lennének, s a tudás visszaszerzésével megjönne ismét a tanítás tekintélye is. Valóban nagy szükség is lenne erre; mert ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a nyugati világ nehézségei oda vezethetők vissza, amire most elméletileg igyekszünk rámutatni. A kereszténységből kiveszett a benső és rejtett tanítás, s ennek következtében kénytelen kiengedni köréből a legkiválóbbak nagy részét. Az utóbbi években tapasztalt feledés egybeesik néhány rejtett tanítás felújításával. Jól tudják mindazok, akik az elmúlt század utolsó negyven évében mindezeket a dolgokat tanulmányozták, hogy a gondolkozó és erkölcsös emberek egész serege visszavonult az egyházaktól, mert az ott hallott tanítások ellenkeztek a józan gondolkodással és megbotránkoztatták erkölcsi érzéküket. Hiábavaló azt állítani, hogy a jelen korban annyira elterjedt hitetlenség erkölcstelenségen, vagy szándékosan kicsavart gondolkodásmódon alapul. Mert aki komolyan tanulmányozza ezt a kérdést, kénytelen elismerni, hogy a kiváló gondolkozókat az eléjük tárt vallásos eszmék éretlensége, a hivatalos tanításoknak Istenre, emberre és a világegyetemre vonatkozó ellentmondásai távolították el a kereszténységtől, vagyis az olyan tanok, melyeket semmiféle képzett értelem nem képes elfogadni. Az sem áll, hogy ez a fellázadás az egyház dogmái ellen valamiféle erkölcsi elfajuláson alapulna. Nem a lázadók voltak túl rosszak a vallásuk szempontjából; ellenkezőleg, a vallás volt túl silány hozzájuk képest. Ezek az emberek fellázadtak a népszerű kereszténység ellen, mert lekiismeretük felébredése és tudatosulása ezt kívánta. A lelkiismeretük háborodott fel, de az értelmük is olyan tanok ellen, amelyek szégyent hoznak Istenre és emberre egyaránt, amennyiben Istent zsarnoknak tüntetik fel, az embert pedig lényegében gonosznak, aki csak rabszolgai alázattal érheti el az üdvösséget.

E lázadás arra vezethető vissza, hogy a keresztény tanokat fokozatosan lesüllyesztették és leegyszerűsítették azért, hogy még a legtudatlanabbak és legkorlátoltabbak is megérthessék. A protestáns vallásmagyarázók nyíltan hirdették, hogy csakis olyant kell prédikálni, amit mindenki megért; hogy az Evangélium magasztossága éppen egyszerűségében rejlik és hogy a gyermeknek és tanulatlannak is meg kell értenie és tanításait tudnia kell életében alkalmazni. Mindez igaz, ha azt akarnánk ezzel mondani, hogy vannak vallási igazságok, melyeket mindenki felfoghat, és hogy nem tölti be hivatását az a vallás, amely kihagyja felemelő köréből a legalacsonyabbakat, a tudatlanokat és balgákat. De téves,

15

teljesen téves az a felfogás, hogy a vallásban csakis olyan igazságok lehetnek, melyeket még a tudatlanok is megértenek. A vallás nem lehet olyan szegényes, olyan korlátolt valami, mely a tanulatlan gondolkodást vagy alantas erkölcsi felfogást túlhaladva ne tudna magasabbat tanítani. Téves, végzetesen téves az ilyen magyarázat. Mert amint a szószékekről és templomokból hirdetve elterjed ez a nézet, sok nemes férfi és nő félig megtört szívvel bár, de feloldja a köteléket, mely korábbi hitéhez fűzte, és visszavonul egyházától. Helyüket pedig képmutatók és tudatlanok fogják betölteni. A vallásukat elhagyókból azután passzív ellenzők, vagy – ha fiatalok és lelkesedők – aktív támadók lesznek. Tagadni fogják, hogy magasztos lehetne olyasmi, ami durván sérti az értelmet és a lelkiismeretet egyaránt, s inkább becsületesen és nyíltan bevallják hitetlenségüket, semmint hogy értelmüket és lelkiismeretüket elkábítsák olyan tekintély parancsára, amelyben semmi istenit nem látnak.

Korunk gondolkodását tanulmányozva azt látjuk tehát, hogy a kereszténységre nézve életbevágóan fontos a rejtett tanítások kérdése. Fennmaradhat-e a kereszténység, mint a Nyugat vallása? Folytatódni fog-e a jövendő századokon át, és képes lesz-e ezentúl is alakítani a nyugati fajok gondolkodását? Ha fenn akar maradni, vissza kell szereznie elvesztett tudását, s be kell újra vezetnie a misztikus és okkult tanításokat. A szellemi igazságok hivatott tanítójaként kell újra előtérbe lépnie, magára öltvén az egyedül érdemes tekintélyt, a tudás tekintélyét.

Ha e tanításokat felújítják, hatásuk tapasztalható lesz az igazságok tágabb körű és mélyebb meglátásában. A most puszta buroknak és bilincsnek tetsző dogmákban az emberek meg fogják látni, hogy azok alapvető igazságok részleges kifejeződései. Az első lépés az, hogy az ezoterikus kereszténység a „szent helyen”, a templomban jelenjék meg, ahol a nyilvánosan bemutatott gondolatmenetet mindazok követhetik, akik befogadására képesek. Ezután a második lépés fog következni, s midőn az okkult kereszténység is elfoglalja helyét a szentélyben, a „Szentek Szentjé”-t elválasztó függöny mögött, ahová csak a Beavatott léphet be. Akkor megint hozzáférhetnek majd az okkult tanításokhoz mindazok, akik az ősi szabályoknak megfelelően, annak befogadására alkalmassá tették magukat, azok, akik a modern időkben is hajlandók oly ősi kívánalmaknak eleget tenni, melyeket a szellemi igazságok önkéntes keresői elé állítanak.

Pillantsunk végig a történelmen, hogy lássuk, vajon egyedül a kereszténységből hiányzott-e a belső tanítás, vagy pedig – hasonlóan az összes többi valláshoz – birtokában volt-e a rejtett kincsnek? Ezt a kérdést a bizonyítékok döntik el, nem pedig puszta elméletek, következésképp a meglévő dokumentumok számítanak és nem a modern keresztények önkéntes állításai.

Tény az, hogy az „Újszövetség” és a korai egyház iratai egyaránt úgy nyilatkoznak, hogy a keresztény egyháznak voltak belső tanításai. Tudunk a misztériumok létezéséről. Ezek Jézus Misztériumai, vagy az Ország Misztériuma néven szerepeltek. Tudunk a jelöltektől megkívánt feltételekről, valamint a tanok általános természetéről és egyéb részletekről. Az „Újszövetség” egyes helyei teljes homályban maradnának, ha a korai egyházatyák és püspökök határozott megállapításai nem vetnének reájuk fényt. Ebben a megvilágításban azonban tisztán és érthetően állnak előttünk.

Különösnek is találhatnók, ha másként állna a dolog, tekintetbe véve a korai kereszténységre hatást gyakorló egyéb vallásos irányzatokat. A vallások törzsének ezen újabb ága, mely a héber, perzsa és görög vallásokhoz kapcsolódik, s megszíneződik szíriai és egyiptomi gondolatokkal és elemekkel, valóban nem tehetett mást, mint hogy megerősítse az

16

ősi hagyományokat, és hogy a nyugati fajok rendelkezésére bocsássa a régi tanok teljes kincsestárát. „A szenteknek egykor kinyilatkoztatott hit” valóban elvesztette volna legfőbb értékét, ha az ezoterikus tanítás gyöngyét visszatartották volna.

Lássuk tehát először az „Újszövetség” bizonyságtételét. Nekünk most nem szükséges belebocsátkozni a szövegértelmezésekkel és szerzőkkel kapcsolatos bonyolult kérdésekbe. Mindezeket bízzuk a tudósokra. A szövegkritikai tanulmányok sok mindent felfedezhetnek a kéziratok koráról, az iratok hitelességéről, s így tovább, nekünk azonban mindezekkel mit sem kell törődnünk. Mi úgy fogjuk elfogadni az egyházi írásokat, mint amelyek visszatükrözik azt, hogy mit hittek a korai egyházban Krisztus és közvetlen követőinek tanításaiból. Nézzük meg, mit mondanak ezek egy olyan titkos tan létezéséről, amelyet csak kevesekkel közöltek.Először is megvizsgáljuk azokat a Jézusnak tulajdonított szavakat, amelyeket az Egyházban teljes hitelességűeknek tartottak, majd rátérünk a nagy apostolnak, Szent Pálnak írásaira. Végül figyelembe vesszük azokat a kijelentéseket, amelyeket az apostoli hagyomány örökösei és az Egyház vezetői tettek Kr. u.-i első századokban. A fennálló hagyományok és az írott bizonyítékok nyomán ki fogjuk mutatni azt, hogy a kereszténységnek volt rejtett oldala.

Továbbá azt fogjuk látni, hogy a misztikus magyarázatokat feltáró kisebb misztériumok fennmaradtak a századok folyamán, egészen a XIX. század elejéig. És bár nem voltak misztikával foglalkozó iskolák, melyek elfogadottan a beavatásra készítettek elő – tekintve, hogy a misztériumok megszűntek – időnként mégis akadtak nagy misztikusok, akiknek sikerült kitartó igyekezettel elérniük az extázis alsóbb fokait, amiben kétségtelenül láthatatlan Tanítók is segítették őket.

A Mester saját szavai világosak és határozottak, és amint látni fogjuk, Origenes is az Egyház titkos tanításaival kapcsolatban idézi őket. „Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a tizenkettővel együtt a példázatok felől. Ő pedig mondá nekik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkait tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindezek.” – Később pedig: „ Sok ily példázatban hirdeti vala nékik az igét úgy, a mint megérthetik vala. Példázat nélkül pedig nem szól vala nékik; maguk közt azonban a tanítványoknak mindent megmagyaráz vala”.1 Figyeljük meg e jelentős szavakat „maguk közt”, és azt a megjegyzést „a kívül levőknek”. Hasonlóképpen vegyük figyelembe Máté evangéliumának e szavait: „Ekkor bebocsátván a sokaságot, beméne Jézus a házba. És az ő tanítványai hozzámenének.” – A „házban” adott oktatásokról – Jézus tanításainak legbensőbb értelméről – azt tartották, hogy az csak tanítóról tanítóra szállt át. Az Evangélium megadja, amint látjuk, a képletes misztikus magyarázatot, azt, amit mi „Kisebb Misztériumok”-nak hívtunk, de mélyebb értelmét csak a Beavatottakkal közölték.

Azt is mondá Jézus az Ő apostolainak: „Sok dolgot kellene még mondanom nektek, de ti azokat most el nem hordozhatjátok”.2 E dolgok közül némelyet valószínűleg halála után mondott meg tanítványainak, amidőn ők láthatták Őt, „szólván az Isten országára tartozó dolgokról”.3 Nyilvánosságra nem hoztak ebből semmit; de elhihetjük-e, hogy elhanyagolták, vagy elfelejtették volna, s hogy nem adták tovább, mint megbecsülhetetlen kincset? Jézus egyházi szájhagyomány szerint, halála után még hosszú időn át ellátogatott tanítványaihoz, hogy oktassa őket. Erre a tényre még rátérünk később. A híres gnosztikus értekezésben, a Pistis Sophia-ban ezt olvassuk: „Történt, hogy minekután Jézus halottaiból feltámadott,

1 Márk: IV.10.,11.,33.,34., úgyszintén Máté: XIII.10.,34.,36. és Lukács VIII.10.2 János: XVI.12.3 Apostolok cselekedetei: I.3.

17

tizenegy éven át beszélgetett tanítványaival, oktatván őket”.4 Azután itt van az a mondása, amit sokan igen szívesen enyhítenének, vagy másképp magyaráznának: „Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé!”5 E mondás valóban általánosan is alkalmazható, azonban a korai egyház szerint a titkos tanításokra vonatkozott. Megjegyezzük, hogy e szavak abban a korban nem hangzottak annyira nyersen, mint most. Ez a kifejezés „ebek” – akárcsak a „köznép”, a „pogány” – vonatkozott egy bizonyos körön belül lévők szemében mindazokra, akik a körön kívül estek. Közösségek, társulások, vagy nemzetek egyaránt használták, így pl. a zsidók minden másvallásúra ezt alkalmazták.6 Olykor a Beavatottak körén kívül esőket jelölték vele, s a korai egyházban is ebben az értelemben használták. A misztériumokba be nem avatottakat az „Isten országán”, vagy a „Szellemi Izraelen” kívülállóknak tekintették, s ezekre szólt a fenti elnevezés.

A „Titok”, vagy a „Misztériumok” elnevezésen kívül még sok más, a Beavatottak szent körével, vagy a Beavatással kapcsolatos elnevezés is közismert volt. Ilyenek „az Ország”, „Isten Országa”, a „Mennyeknek Országa”, „a keskeny Út”, „a Szoros Kapu”, „A Tökéletes”, „a Megváltott”, „Örök Élet”, „Élet”, „a Második Születés”, „a Kicsiny”, „a Kisded”. A korai keresztény írásokban nyilvánvalóan ebben az értelemben használják e kifejezéseket., sőt olykor a kereszténység körén kívülállók is élnek velük. Így pl. „a Tökéletes” elnevezést az esszénusok használták, akik gyülekezeteikben három rendet: a Jelöltek, a Testvérek és a Tökéletesek rendjét különböztették meg. Utóbbiak a Beavatottak voltak. A régi írásokban is általában ebben az értelemben fordul elő. A „Kisded” az újonnan beavatott jelölt rendes elnevezése volt, vagyis azé, aki most esett át a „második születés”-en.

Ha a kifejezések értelmével tisztában vagyunk, sok homályos és nyers kitétel érthetővé válik. „Monda pedig néki valaki: Uram, avagy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? Ő pedig monda nékik: Igyekezzetek bemenni a szoros kapun; mert sokan, mondom néktek, igyekeznek, és nem mehetnek.”7 Ha ezt közönséges, protestáns értelmében az üdvözülésre és az örökké tartó kárhozatra akarnánk alkalmazni, akkor ez a kijelentés hihetetlen és felháborító. Lehetetlen olyan Világmegváltót elképzelnünk, aki azt hirdetné, hogy sokan igyekeznek a poklot elkerülni, s a mennyországba jutni, de ez nem fog sikerülni nekik. Teljesen igaznak és természetesnek fogjuk azonban találni ezt a kijelentést, ha a szoros kapun a beavatáshoz vezető Ösvényt értjük és az üdvözülésen pedig az újraszületésektől való megszabadulást. Ugyanez áll a következőkre: „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt”.8 Hozzáillően csatlakozik ide a közvetlenül utána jövő figyelmeztetés, amely a hamis prófétáktól, azaz a sötét misztériumok tanítóitól való őrizkedésre int. A kutató azonnal felfedezi az ismerős hangokat, hiszen e szavak más írásokban is ugyanebben az értelemben használatosak. Mindenki tudja, hogy az „ősi keskeny út” az Ösvény, amelyen – mint előbb idéztük – „oly nehéz járni, mint a borotva élén”.9 „Újra, meg újra meghalnak”, akik a vágyaknak virágokkal behintett útját járják, akik nem ismerik Istent; mert halhatatlanná csak oly emberek lesznek, és csak azok kerülhetik el a halálnak bő torkát, azaz a folytonos ismétlődő romlást, akiknek már nincsenek vágyaik.10 Természetesen, a halálra való célzás a

4 Id.m. ford. G.H.S. Mead: 1.1.1.5 Máté: VII.6.6 A görög nőnek mondotta Jézus: „Nem jó a fiaknak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni.” Márk: VII.27.7 Lukács: XIII.23., 24. 8 Máté: VII.13., 14.9 Kathopanishat: II. iv. 10., 11.10 Birhadaranyakopanishat: IV. iv.7.

18

léleknek a durva anyagi létben való újraszületéseit jelenti. Ezt tartották „Halál”-nak a magasabb és finomabb világok „Élet”-ével szemben.

A „szoros kapu” a beavatás ösvénye volt, amelyen át a jelölt az „Ország”-ba léphetett. Mindig is úgy volt és úgy is lesz, hogy csak kevesen léphetnek be ezen a kapun, ámbár miriádnyi lélek – rendkívüli „nagy sokaság, melyet senki meg nem számlálhatott”,11 tehát nem kevés, - nyeri el a mennyei világ boldogságát. Ugyanígy beszélt egy másik nagy Tanító, majdnem háromezer évvel korábban: „Az emberek ezrei között alig van egy, aki a tökéletességre törekszik, és azok között, akik sikerrel törekszenek, alig ismer egy lényegemben engem”.12 Vagyis minden nemzedékben kevés a Beavatott, az emberiség virága. De ebben a kijelentésben nincs semmiféle örök kárhozatról szóló zord megállapítás az emberiség óriási többségét illetően. Proclus tanítása szerint13 a megváltottak azok, akik az emberiséget fogva tartó nemzedékek körforgásából kiszabadultak.

Ezzel kapcsolatban felidézhetjük annak az ifjúnak a történetét, aki Jézust „jó Mester”-nek szólítván, azt kérdezte Tőle, hogyan nyerhetné el az örök életet, vagyis Isten megismerésével hogyan szabadulhat meg az újraszületés kényszerétől.14 Jézus első felelete szabályszerű világi utasítás volt: „Tartsd meg a parancsolatokat”. Amikor azonban azt felelte rá az ifjú: „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva”, akkor a magát bűntelennek érző lelkiismerethez már a valódi Tanító szólt ekképpen: „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem”. „Ha tökéletes akarsz lenni”, - vagyis tagja az Országnak, akkor szegénységet és engedelmességet kell fogadni. Azután saját tanítványainak megmagyarázza Jézus, hogy gazdag ember nehezen léphet be a mennyek országába, még nehezebb ez, mint a tevének átjutni a tű fokán. Embereknél ilyesmi lehetetlen, Istennél azonban minden lehetséges.15 Csak az emberben lévő Isten képes áthágni ezt az akadályt.

Ezt a szöveget sokféleképpen magyarázták, miután nyilvánvaló, hogy felszínes értelemben – t. i., hogy a gazdag ember halála után nem érheti el az üdvösséget – elfogadhatatlan. Gazdag és szegény egyaránt elérheti az üdvösség állapotát. Az általános keresztény gyakorlat pedig arra mutat, hogy az emberek egy pillanatig sem hiszik, hogy a gazdagság veszélyeztetné halál utáni üdvösségüket. Ha azonban a mennyek országának valódi értelmét vesszük, akkor ez a szöveg egy egyszerű és nyilvánvaló tényre utal. Az Isten ismeretét, ami az örök Élet16, ugyanis csak akkor érhetjük el, amikor már mindentől megváltunk, ami földi; ezt az ismeretet csak akkor szerezhetjük meg, ha már mindent feláldoztunk. Nem csupán a földi gazdagságról kell lemondania az embernek, - amivel ettől kezdve úgy bánna, mintha csupán vagyonkezelője lenne -, de le kell mondania lelki gazdagságáról is, vagyis nem tekintheti azt a világ kizárásával csakis a sajátjának. Amíg mindent oda nem adott, nem léphet át a szoros kapun. A Beavatásnak mindig ezek voltak a feltételei és a jelölt „szegénységet, engedelmességet és tisztaságot” fogadott.

Egy másik elfogadott kifejezés a Beavatásra a „második születés”. Indiában a magasabb kasztokhoz tartozókat ma is „kétszer születettek”-nek nevezik, s a szertartás, amelyen ezt a címet elnyerik, jóllehet csak üres burka az igazi beavatási szertartásnak

11 János jelenésekről: VII.9.12 Bhagavad Gita, VII.3.13 Lásd a …(21?) oldalt14 Ne felejtsük el, hogy a zsidók hitték, hogy minden tökéletlen emberi léleknek vissza kell jönnie újra a földre.15 Máté: XIX.16-2616 János:XVII.3.

19

manapság, de mégis a „mennyei dolgok ábrázolata”17. Jézus Nikodémushoz szólva megállapítja: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja Isten országát”. Ez a „víztől és Lélektől”18 való születés, ami nem más, mint az első beavatás. Egy későbbi beavatás a „Szentlélekkel és tűzzel”19 való keresztelés. Ez a beavatottat férfi korában éri, míg az első – a születés – mint „kis gyermek”-et bocsátja be az Országba.20 Hogy mennyire ismerősek voltak e képek a zsidó misztikusok előtt, mutatja, hogy amikor Nikodémus fennakadt Jézus képletes beszédén, Ő meglepetve kérdezte: „Te Izráél tanítója vagy és nem tudod ezeket?”21

Jézusnak egy másik utasítása ugyancsak „kemény mondás” marad követői számára: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”.22 A közönséges keresztény tudja, hogy lehetetlen eleget tenni a parancsolatnak. Telve emberi gyarlósággal és gyengeséggel, hogyan lehessen oly tökéletes, mint Isten? Ilyen elérhetetlen célt látva maga előtt, nyugodtan félreteszi ezt az utasítást és rá sem gondol többet. De ha ezt a célt sok-sok élet állandó fejlődéséből folyó végső kiteljesedésnek tekintjük, Isten győzelmének az alacsonyabb természeten, akkor a célt kiszámítható távolságba állíthatjuk. Emlékezzünk Proclus szavaira: „aki magáévá teszi a példaadás erényeit, az az Istenek Atyja”.23 A misztériumokban pedig ezeket az erényeket szerezték meg.

Pál apostol – Mesterének nyomdokain járva – ugyanily értelemben beszél, de sokkal határozottabban és világosabban, ami természetes is, hiszen az egyházat kellett megszervezni. Olvassuk el figyelemmel a korintusbeliekhez írott I. levél II. és III. részét, valamint a IV. rész első versét. Olvasás közben pedig ne feledjük, hogy e szavait az apostol az Egyháznak megkeresztelt és az áldozáshoz járuló tagjaihoz intézi. Tehát modern szempontból a teljes jogú hívőkhöz, noha kisdedeknek és testieknek nevezi őket. Pedig sem kezdők, sem neofiták nem voltak, hanem az egyházi tagságnak minden előjogát és felelősségét élvező férfiak és nők. Az apostol úgy tekintette őket, mint akik elváltak a világtól, s elvárta tőlük, hogy ne viselkedjenek világiak módjára. Ők valóban birtokában voltak mindannak, amiben a modern egyház részesíti tagjait. Foglaljuk össze az apostol szavait:

„Én Istennek bizonyságtételét hozván, jöttem el hozzátok; és nem emberi bölcsességgel, hanem a Lélek erejével szólok hozzátok. Valóban ’bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk, de az nem emberi bölcsesség. ’Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten’ és és amelyet még e világ fejedelmei sem ismernek. E bölcsesség dolgai fölülmúlják az emberi gondolkozást, ’nekünk azonban kijelentette Isten az Ő Lelke által… Istennek mélységeit’, ’melyekre a Szentlélek tanít meg.’24 Lelki dolgok ezek, melyeket csak lelki ember ítélhet meg, az, akiben Krisztus értelme lakik. Én nem szállhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek... Mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg, mert még testiek vagytok. ’Mint bölcs építőmester,25 fundamentumot vetettem’

17 Pál levele a zsidókhoz: IX.23.18 János: III. 3., 3.19 Máté: III.11.20 Máté: XVIII.3.21 János: III. 10.22 Máté: V. 48.23 Lásd …(23?) oldalt24 Figyeljük meg, mennyire egybehangzó ez Jézus ígéretével János evangéliumának XVI. Fejezet 12-14. Verseiben: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra... A bekövetkezendőket megjeleníti néktek... Az enyémből vesz és megjeleníti néktek."25 A Misztériumok, vagy Titkok egy másik szakkifejezése

20

és ’ti Isten temploma vagytok, és az Isten lelke lakozik bennetek.’ ’Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.’”

Ez az összegzés a legjelentősebb részeket emeli ki. Lehetséges-e, elolvasván ezeket, be nem látnunk azt, hogy az apostol birtokában volt a Misztériumokban közölt isteni bölcsességnek, de azt a korintusbeliek még nem voltak képesek befogadni? Figyeljük meg a visszatérő szakkifejezéseket: „bölcsesség”, „Istennek titkon való bölcsessége”, amelyet csakis a „lelki” ember ismer, és amelyről csakis a „tökéletesek” között beszélnek. Oly bölcsesség, melyet nem közölnek azokkal, akik nem „lelkiek”, akik „kisdedek a Krisztusban”, akik „testiek”; az a bölcsesség, melyet a „bölcs építőmester” ismer, az „isteni Titkok sáfárja”.

Újra meg újra utal ezekre a Titkokra. Az Efézus-beliekhez írt levelében azt mondja: „kijelentés” által, feltárással „ismertette meg velem a titkot”, és innen van az „én értelmem a Krisztus titka felől”.26 Ennek a titoknak „lettem én Pál szolgájává” – ismétli a Koloszé-béliek előtt, hogy betöltse „ama titkot, mely el vala rejtve előtte ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szentjeinek”. Tehát nem a világnak, nem is a keresztényeknek, hanem csak a szenteknek. Előttük tárták fel e „titkok dicsőségé”-nek gazdagságát és mi volt az? „A Krisztus ti köztetek van” – ez a jelentős kifejezés, amint látni fogjuk, a Beavatott életére vonatkozik. Így végül minden embernek meg kell tanulnia a bölcsességet és „a Krisztus Jézusban tökéletesnek” is kell lennie.27 A kolosszé-belieknek azt mondja, hogy imádkozzanak, „hogy Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus Titkát”.28 E sorokról mondja Szent Kelemen, hogy az apostol bennük „világosan kifejezi, hogy nem mindenkié a tudomány”.29 Timóteusnak, szeretett tanítványának is azt írja az apostol, hogy diakónusait azok közül válassza, „kiknél megvan a hit titka, tiszta lelkiismerettel”, az a nagy30 a melynek ismeretére az egyház tanítóinak szükségük van.

Szent Timóteus helyzete igen jelentős volt, mert ő képviselte a keresztény tanítók következő nemzedékét. Szent Pál tanítványa volt, s tőle kapta a megbízást az egyház egy részének vezetésére és oktatására. Tudjuk róla, hogy maga Szent Pál avatta be őt a misztériumokba. Erre utalás is történik, amit rögtön megértünk, ha ismerjük a szakkifejezéseket. „Azt a parancsolatot adom néked, fiam Timóteus, a rólad való korábbi jövendölések szerint”.31 E szavakkal áldotta meg a Beavató az elfogadott jelöltet. De nemcsak a Beavató volt jelen: „Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, a mely adatott néked prófétálás által, a presbiterium kezeinek reád tevésével”.32 A presbiterium t. i. az Idősebb Testvérek. Arra is figyelmezteti, hogy ragadja meg azt „az örök életet, a melyre hivattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt”.33 Fogadalmát ugyanis az Idősebb Testvérek előtt, a Beavatottak gyülekezetében tette. Amikor tehát erős hangon így kiált fel Szent Pál: „Oh Timóteus, őrizd meg, a mi rád van bízva”34, - akkor nem arra a közönséges tudásra gondol, ami minden keresztény embernek birtokában volt, s ami nem róhatott különösebb kötelezettséget Szent Timóteusra, hanem a szent tudományra, amely az 26 Efezus: III. 3., 4., 9.27 Kolosszé: I.23., 25-28. Szent Kelemen a Stromata-ban a „minden ember” kifejezést „egész ember”-nek fordítja.28 Kolosszé: IV.3.29 Ante-Nicene Library, Vol. XII. Clement of Alexandria. Stromata, bk.V.ch.X. Kelemen idézeteiben az apostoloknak néhány további mondását találjuk. Itt kitűnik, miképpen értelmezték ezeket a kijelentéseket az apostolok utódai, kik ugyanabban a gondolatvilágban éltek.30 I. Timóteus: III.9., 16.31 I. Timóteus: I.18.32 I. Timóteus: IV.14.33 I. Timóteus: VI.12.34 I. Timóteus: VI. 20.

21

Egyház boldogulásának lényege volt, s amelyet reá, mint Beavatottra bíztak. Később megint rátér erre Szt. Pál, és oly nagyon hangsúlyozza e dolognak rendkívüli fontosságát, ami túlzásnak látszanék, ha általánosan ismert keresztény tanokról lett volna szó. „Az egészséges beszédeknek példáját megtartsd, a miket én tőlem hallottál… A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szent Lélek által”35, - oly komoly felszólítás ez, aminél komolyabbat emberi száj nem mondhat. Kötelességévé tette egyúttal Timóteusnak azt is, hogy méltó követőkre ruházza át majd a nála letéteményezett kincset, hogy az a jövendő számára fenntartassék és hogy az egyház soha tanítók nélkül ne maradjon. „És a miket tőlem hallottál sok bizonyság által” (számos tanú bizonyságtétele kíséretében) – az élőszóval közölt szent tanításokat ugyanis a Beavatottak gyülekezete előtt adták tovább, hogy azok tanúskodjanak a pontos átadásról –, „azokat bízzad hív embereidre, a kik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek”.36

Ha felismerjük – vagy ha úgy tetszik, feltesszük –, hogy az Egyházban megvoltak ezek a rejtett tanítások, akkor egyszerre fény derül Szent Pálnak önmagára vonatkozó elszórt megjegyzéseire is, ezeket összegyűjtve megkapjuk a Beavatott fejlődésének körvonalait. Szent Pál, noha a tökéletesek, vagyis a Beavatottak között volt (idetartozását e szavak fejezik ki: „Valakik annak okáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk”). Mégis azt állítja magáról, hogy ő még nem „érte el” a tökéletességet, tehát még nem egészen „tökéletes”, mivelhogy még nem nyerte el Krisztust, nem érte el „Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való hívását”, „az Ő feltámadásának erejét és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához”. Pedig erre törekszik, amikor mondja: „Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására”.37 Ugyanis ez az a beavatás, amely felszabadította Tökéletes Mesterré, a halottaiból feltámadt Krisztussá tette a Beavatottat, megszabadítván véglegesen a „halál”-tól, vagyis az emberiség nemzedékeinek körforgásától, a léleknek a durva anyaghoz való kötöttségétől. Itt is egész sereg szakkifejezéssel találkozunk, s még a felületes olvasó is észreveheti, hogy „a halottak feltámadása” nem a modern keresztények által hitt általános feltámadásra vonatkozik, hiszen ebben minden embernek része lesz, s erre nem kell különösebben törekedni. Maga ez a kifejezés „eljuthatnék” semmiképpen nem alkalmazható, ha egy egyetemes és elkerülhetetlen emberi tapasztalatról lenne szó. Ezt, a mindenkinek kijáró feltámadást Szent Pál a mai keresztény felfogás szerint nem kerülhette el. Miben áll hát az a feltámadás, amihez eljutni oly nagyon törekedett? Erre megint csak a misztériumoktól kapunk feleletet. A misztériumokban azt a Beavatottat, aki a születések körforgása alól mentesítő Beavatáshoz közeledik, „szenvedő Krisztus”-nak nevezték. A Beavatott átment a világ megváltójának szenvedésein, misztikus kereszthalált szenvedett „hasonlóvá lévén az Ő halálához”, azután elérte a feltámadást, társa lett a megdicsőült Krisztusnak, és ezután már a halálnak nem volt többé hatalma rajta.38 Ez volt az a „jutalom”, ami felé a nagy Apostol törekedett, s biztatta – „valakik tökéletesek vagyunk”, tehát nem a közönséges hívőket, hogy ugyanígy cselekedjenek. Ne elégedjenek meg tehát azzal, amit már elértek, hanem tegyék meg a további lépéseket.

A Beavatottnak Krisztussal való hasonlatossága képezi a Nagyobb Misztériumok igazi alapját. Ezt részletesen fogjuk tanulmányozni „A misztikus Krisztus” című fejezetben. A Beavatottnak ettől kezdve nem sajátmagán kívül kellett Krisztust keresnie: „Sőt, ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük”.39 35 II. Timóteus: I.13., 14.36 II. Timóteus: II. 3.37 Filippi: III.8., 10-12., 14., 15. 38 Jelenések: I.18. „Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Első, pedig halott valék, és imé élek örökkön örökké, Amen.”39 II. Korint.: V.16.

22

A folyamat ez volt:

A közönséges hívő magára öltötte Krisztust: „Mert a kik Krisztusban keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel”.40 Azután „kisdedek lettek a Krisztusban” – e kifejezésről már előbb szó volt –, mert Krisztus volt az a megváltó, akitől segítséget vártak, ismervén Őt „test szerint”. De ha már legyőzték alsóbb természetüket, s nem voltak többé „testiek”, ráléphettek a magasabb ösvényre, hogy maguk legyenek Krisztussá. Az Apostol már eljutott idáig, s erre vágyott követői számára is: „Gyermekeim! Kiket ismét fájdalommal szülök, mígnem kiábrázolódik bennetek Krisztus”.41 Szellemileg már atyjuk volt –, „mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban, az evangélium által”.42 De most „megint” szülőjük lett, hogy mint anya eljuttassa őket a második születésbe. Ekkor a krisztusi gyermek, a Szent Gyermek, „a szívnek elrejtett embere”43 megszületett a lélekben. A beavatott így olyan lett, mint a „kis gyermek”. Most már saját személyében kell végig élnie a Krisztus életét, míg „tökéletes emberré” nem válik, míg „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére44 nem növekszik. S akkor – akárcsak Szent Pál –, betölti saját testében45 Krisztus szenvedéseit, és „testében hordozza az Úr Jézus halálát”.46 Így valóban elmondhatta: „Krisztussal együtt megfeszíttettem, noha élek. Élek pedig többé nem én, hanem bennem a Krisztus”.47 Így szenvedett maga az Apostol is, így írja le sajátmagát. Amikor pedig a küzdelem véget ért, mennyire más a diadalnak nyugodt szava az előző évek nagy erőfeszítéseivel szemben: „Én immár megáldoztatom és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre elététetett nékem az igazság koronája”.48 Ezt a koronát kapja az, „aki győz”, s akiről a megdicsőült Krisztus azt mondotta: „Oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő”.49 A „feltámadás” után a Beavatott Tökéletes Emberré lett, Mesterré, aki a templomot többé el nem hagyja, hanem onnan szolgálja és vezeti a világokat.

Mielőtt e fejezetet lezárnánk, rá kell mutatnunk arra, hogy Pál apostol hagyta jóvá a Bibliában feljegyzett történeti eseményeknek misztikus módon való magyarázatát. A Bibliában leírt történet az ő szemében nem csupán a fizikai síkon végbement események feljegyzése. Szent Pál, mint igazi misztikus, a külső eseményekben a magasabb és belső világokban kibontakozó egyetemes igazságok árnyékait látta. Tudta, hogy azok az események, melyeket az okkult írásokban megörökítésre kiválasztottak, jellegzetesek, s magyarázatuk az emberek oktatására fognak szolgálni. Ábrahám, Sára, Hágár, Izmael és Izsák történetéről azt mondja: „Ezek mást példáznak”, s azután megadja a történetek misztikus értelmét.50 A zsidóknak Egyiptomból való meneküléséről beszélve, a Vörös-tengert, mint keresztséget, a mannát és a vizet, mint szellemi ételt és szellemi italt fogja fel, a sziklát pedig, amiből a víz fakadt, Krisztusnak értelmezi.51 Krisztusnak és az egyháznak egyesülésének nagy misztériumát a férj és feleség emberi kapcsolatához hasonlítja, a keresztényekről pedig úgy

40 Gal.: III.27.41 Gal.: IV.19.42 1. Korint.: IV.15.43 I. Péter: III.4.44 Efezus: IV.13.45 Kolosszé: I.24.46 II. Korinth.: IV.10.47 Gal.: II.20.48 II. Timóteus: IV.6.,8.49 Jelenések: III.12.50 Gal.: IV.22-31.51 I. Korint.: X. 1-4.

23

beszél, mint Krisztus testéből és csontjaiból valókról.52 A zsidókhoz írott levelében az egész zsidó istentisztelet rendszerét allegóriákban fejezi ki. Az ő szemében a templom a mennyei Templom képe, a főpapban Krisztust látja, az áldozatokban pedig a szeplőtelen fiú felajánlásait. A templom papjai csupán „a mennyei dolgok példái és árnyékai”, vagyis a mennyei papságéi, mely az „igazi szentélyben” szolgál. A III. és X. fejezetben egy alaposan kidolgozott allegóriát épít fel, s azt állítja, hogy a Szentlélek így jelentette ki a mélyebb értelmet. Minden „kép volt a kor számára”.

A fent elmondottak alapján nem kívánjuk kétségbe vonni a szentírásokban feljegyzett események megtörténtét, csupán azt állítjuk, hogy a fizikai történésnek kisebb jelentősége volt. Az erre vonatkozó magyarázatokat a kisebb misztériumokban kapjuk meg, mert ez az a misztikus tanítás, amelyet ki szabad adni a világnak. Ez a magyarázat nem pusztán a képzelet játéka – mint sokan gondolják, - hanem abból az igazi intuícióból ered, amely meglátja az égi mintákat a földi idő vásznára vetített árnyékok mögött.

52 Efezus: V. 23-32.

24

III. FEJEZET

A kereszténység rejtett oldala

B. Az egyház bizonyságtétele

Jóllehet néhányan elismerik azt, hogy az apostolok és közvetlen követőik a szellemi dolgokról mélyebb tudással bírtak, mint a körülöttük lévő hívek nagy tömege, de valószínűleg kevesen hajlandók még egy lépéssel továbbmenni és elfogadni azt, hogy a korai egyház misztériumaiban megőrizték e tiszteletreméltó kör szent tudományát. Márpedig Pál apostol gondoskodott a le nem írott tan továbbadásáról, amikor Szt. Timóteust beavatta és utasította, hogy majdan ő is beavasson másokat, akik ismét továbbadják a tudást. Látjuk tehát, hogy már az Írás szerint is gondoskodás történt a tanítók négy egymást követő nemzedékéről, s ezek közül a negyedik nemzedék már jóval később élt, mint a misztériumok létezéséről tanúskodó korai egyházi írók. Az utóbbiak közül néhányan közvetlen tanítványai voltak az apostoloknak, noha a leghatározottabb bizonyítékok azoktól jönnek, akiket közvetítő tanító kapcsol az apostolokhoz. A korai egyház írásait tanulmányozva azonnal szembetűnnek bizonyos célzások, melyek csakis a misztériumok létezésével magyarázhatók, más helyeken viszont megállapítások vannak a misztériumok létezéséről. Ez természetesen várható volt az Új-szövetségben foglaltak után, de mindenesetre megnyugtató, ha a tények megfelelnek a várakozásoknak.

A misztériumok létezéséről elsősorban az apostolok tanítványai tanúskodnak, akiket „Apostoli Atyák”-nak neveznek. De csak kevés és vitatható írásuk maradt fenn. Megállapításaik nem annyira kategorikusak, mint a későbbi hitvitázó íróké. Az apostoli Atyák leveleiket egymásnak, bátorításként írták. Szmirna püspöke, Polikárp, aki Ignáccal együtt Szent János tanítványa volt,1 levelezőiről feltételezni, hogy „jól ismeritek a szent Irományokat, és semmi sem marad rejtve előttetek; de nekem még nem adatott meg ez a kiváltság”.2 Ezt nyilvánvalóan akkor írta, amikor még nem érte el a teljes beavatást. Barnabás azt mondja: „közöltem egy részét annak, amit magam is kaptam”3, majd a Törvényt misztikusan magyarázva kijelenti: „mi tehát, jól értvén az Ő parancsolatait, az Úr szándéka szerint magyarázzuk”.4 Ignác, Antiókia püspöke, Szent János egyik tanítványa5, ezt mondja magáról: „Még nem vagyok tökéletes a Jézus Krisztusban, mert most kezdek tanítvány lenni, és úgy beszélek veletek, mint tanítványtársaimmal”6, „akiket beavattak az Evangélium misztériumaiba Pállal, a szenttel, aki vértanúságot szenvedett”.7 Azt is mondja Ignác: „Avagy nem írhatnék-e én nektek ezeknél még mélyebb rejtelmű dolgokat? Félek azonban azt cselekedni, nehogy bántást okozzak nektek, kik még csak kisdedek vagytok. Bocsássatok meg azért nekem, hogy nem teszem; mert ti képtelenek volnátok befogadni azok súlyos fontosságát, s csak megfojtana titeket. Mert még én is, bár kötve vagyok (Krisztushoz), és meg tudom érteni a mennyei dolgokat, az angyali rendeket, az angyalok és seregek különböző fajtáit, a hatalmak és uralmak közötti különbséget, a trónusok és hercegségek sokféleségét, a korszakok hatalmas voltát, a kerubok és szeráfok kiválóságát, a Szellem magasztosságát, az 1 I. kötet, The Martyrdom of Ignatius, ch. III. Az angol fordítás Clarke: Ante-Nicene Library c. művéből való. A kereszténység antik írásainak nagyon hasznos kivonata e mű. Az elöl megadott kötetszám a sorozat kötetének számát jelenti.2 U.o. The Epistle of Polycarp, ch.xii.3 U.o. The Epistle of Barnabas, ch.i.4 U.o. ch.x.5 U.o. The Martyrdom of Ignatius, ch.i.6 U.o. Epistle of Ignatius to the Ephesians, ch.iii.7 U.o. ch.xii.

25

Úr Országát és mindenek felett a Mindenható Istennek összehasonlíthatatlan fenségét, mindazonáltal - bár jártas vagyok mind e dolgokban -, én semmi esetre tökéletes nem vagyok, sem olyan tanítvány nem vagyok, amilyen Pál vagy Péter.”8

E sorok azért érdekesek, mert rámutatnak arra, hogy a mennyei hierarchiák szervezete egyike volt azoknak a dolgoknak, melyeket a misztériumokban tanítottak. Beszél továbbá Ignác püspök a Főpapról, a Hierophantról, „akire a Szentek Szentjét bízták, s aki egyedül van beavatva Isten titkaiba”.8a

Alexandriai Szent Kelemen és tanítványa, Origenes következnek ezután. A II. és III. század e két írója mond legtöbbet a korai Egyház misztériumairól. Bár a kor általános légköre telve van rejtélyes célzásokkal, ez a két író világosan és kategorikusan kijelenti, hogy abban a korban a misztériumokat elismert intézménynek tekintették.

Szent Kelemen, mint Pantaenus tanítványa, Pantaenusról és még két másikról, állítólag Tatianról és Theodotusról úgy beszél, mint akik „megőrizték a közvetlenül Péter, Jakab, János és Pál apostoloktól vett áldott tan hagyományát”9, tehát Szent Kelemen és az apostolok között mindössze egy közvetítő állt. Szent Kelemen Kr. u. 189-ben az alexandriai Catechetikus Iskola feje volt, 220 körül halt meg. Az ő tanítványa volt Origames, aki 185 körül született, s aki talán az egyházatyák közül a legképzettebb, s a legszebb erényekkel ékeskedő volt.Szent Kelemen és Origames szolgáltatják a legfontosabb tanúbizonyságot arra nézve, hogy a korai egyházban tényleges misztériumok léteztek.

Szent Kelemen Stromata vagy Vegyesek c. munkájából sok mindent megtudhatunk a korabeli misztériumokról. Maga mondja, hogy írásai „vegyes gnosztikus jegyzetek az igazi bölcseletnek megfelelően”10, - emlékeztetők a Pantaenus-tól személyesen kapott tanításokra. Sokatmondó ez a részlet: „Az Úr … megengedte nekünk, hogy ama isteni titkokból és ama szent világosságból adjunk olyanoknak, akik befogadásukra képesek. Ő bizonyára nem tárta fel a sokaknak, ami nem a sokaknak való, hanem csak a keveseknek, akiket az megillet, akik befogadásukra képesek és akik azok szerint alakíthatók. A titkos dolgokat azonban – mint Istennek ügyét is – szóban adják tovább, nem írásban. Ha pedig valaki azt mondaná11, hogy megíratott: „Nincs semmi olyan titkos, ami egyszer nyilvánosságra ne kerülne, sem oly rejtett, ami rejtve maradna, - az hallja meg tőlünk, hogy aki titkon hall, annak a titok megnyilvánul. Ezt jelenti ama jövendölés. Aki pedig képes titkon megfigyelni mindent, ami eléje tárul, az előtt feltárják a rejtett dolgokat, mint igazságokat. Ami rejtve marad a sokak előtt, megnyilvánul a keveseknek. A misztériumokat titkosan adják tovább, hogy szájában legyen a szó annak, aki beszél, s inkább értelmében legyen, mint hangjában … Emlékeim feljegyezve – jól tudom – gyengéknek látszanak, ha összehasonlítjuk azzal a kegyelemmel teljes szellemmel, ahogy én kiváltságként hallottam. De mégis képül szolgál és felidézi az eredetit az előtt, akit a Thyrsus-szal érintettek”. Közbeszúrhatjuk itt, hogy Thyrsus-nak hívták a beavatottak pálcáját; ezzel érintették meg a jelölteket a beavatás szertartása folyamán. Misztikus jelentése szerint a Kisebb Misztériumokban a gerincagyat és a tobozmirigyet jelképezte, a Nagyobb Misztériumokban pedig csak az okkultisták által ismert Kormánypálcát jelentette. A mondás tehát: „akit a Thyrsus-szal érintettek”, annyit jelent, mintha azt mondanák: „akit beavattak a misztériumokba”. Szent Kelemen így folytatja: „Nem állítjuk a 8 U.o. To the Trallians, ch.v. 8a U.o. To the Philadelphiano, ch.ix. 9 IV. kötet, Clement of Alexandria. Stromata, bk.I.ch.i.10 IV. kötet, Stromata, bk.I.ch.XXVIII.11 Úgy látszik, abban az időben is voltak olyanok, akik ellenezték bármely igazságnak titkon való tanítását!

26

legkevésbé sem, hogy eléggé megmagyarázzuk a titkos dolgokat. Csupán emlékezetbe idézzük, akár azért, mert talán elfelejtettünk valamit, akár azért, hogy el ne felejtsük. Jól tudom, hogy sokat elvesztettünk azért, mert hosszú ideig nem írtunk le semmit… Azután vannak olyan dolgok, amikre már nem emlékszünk, mert nagy erő volt az áldott emberekben.” Gyakori tapasztalata ez azoknak, akiket a Nagyok tanítanak. Jelenlétük serkent és működésre késztet olyan, különben szunnyadó képességeket, amelyeket azután a tanítvány segítség nélkül nem tud felébreszteni. „Vannak oly dolgok, melyeket hosszú ideig nem jegyeztek fel, most pedig már elenyésztek. Más dolgok eltörlődtek, elhalványodván az elmében, mivelhogy nem könnyű az ilyen dolgok megtartása a tapasztalatlanoknak. Ezeket elevenítem fel fejtegetéseimben. Némely dolgot kihagyok szándékosan, a megválogatás bölcsességével élve, félvén leírni azt, amit kimondani óvakodtam. Nem irigységből teszem ezt - ez helytelen lenne -, hanem mivel féltem olvasóimat a botlástól, ha helytelenül értelmeznék az írottakat. Lehetetlen ugyanis, hogy köztudomásra ne jusson az, ami írva van, jóllehet én nem hozom nyilvánosságra. De mivel mindig megfontoltan írok, a feljegyzéseimben csak az írás hangját használom – belőlük nem kap választ az, aki az írottakon túl lévő dolgok iránt érdeklődik. Mert az írások értelmezéséhez szükségszerűen segítség kell; vagy annak a segítsége, aki írta, vagy olyan valakié, aki az író nyomdokaiba lépett. Némely dolgokra céloz az írásom, némelyeken megállapodik, némelyeket pusztán csak felemlít. Igyekszik észrevétlenül beszélni, titkon bemutatni, és csendben bizonyítani.12

Már maga ez a szakasz elég bizonyság arra, hogy a korai egyházban volt titkos tanítás. De nem áll egymagában. Ugyancsak az I. könyv XII. fejezetében „A Hit Rejtélyei, melyek nem mindenki előtt nyilvánítandók” cím alatt Szt. Kelemen kijelenti, hogy mivel a bölcseken kívül mások is fogják látni munkáját, „a kimondott bölcsességet, melyre az Isten Fia tanított, rejtélybe kell burkolni”. Szükséges volt a beszélőnél a megtisztult nyelv, a hallgatónál a megtisztult fül. „Ilyen akadályokba ütközött írásom, sőt félek most is, hogy ’ disznók elé vetjük a drága gyöngyöt, melyet azok lábaikkal megtapodnak, és reánk fordulnak és széttépnek’. Mert nehéz dolog durva és tudatlan hallgatóknak valóban tiszta és átlátszó szavakban beszélni az igazi világosságról. A nagy tömegnek ezek a dolgok talán minden másnál nevetségesebbnek hangzanak, míg a nemesebb természetűek ennél csodálatosabb és lelkesítőbb dolgokat nem is hallhatnának. A bölcs azonban nem ejti ki száján azt, amiről a tanácskozásokon vitatkoznak. Az Úr mondá: ’Amit fületekkel hallotok, hirdessétek a háztetőn’. Meghagyta tehát, hogy befogadván az igazi tudás szent hagyományait, odafent fejtegessék, és világosan magyarázzák; és amit fülünkkel hallottuk, úgy adjuk át azoknak, akiknek kívánatos. Nem parancsolta azonban, hogy megkülönböztetés nélkül közöljük mindenkivel azt, amit példabeszédekben mondott. Ezekben a feljegyzésekben, amelyek itt-ott, szerte az országban elhintették az igazságot, csak körvonalak találhatók, hogy elkerülje a figyelmét azoknak, akik csak felkapkodják a magot, mint a varjak; jó földmívesre találva azonban minden szem kicsírázik és búzát terem.”

Kelemen azt is hozzátehette volna, hogy a „háztetőn hirdetni” annyit jelent, mint a Tökéletesek, a Beavatottak gyülekezetében hirdetni, és semmi esetre nem az utcán kikiabálni.

Más helyen azt mondja, hogy akik „még vakok és némák, nem lévén megértésük, s nem bírnak a gondolkodó léleknek el nem vakított éles látásával... azoknak az isteni kóruson kívül kell állniuk... Azért tehát a titoktartás módszerének megfelelően az igazán szent Szót, az igazán isteni s nekünk legszükségesebbet, az igazság szentségtartójába foglaltat, az egyiptomiak egymás közt adyta néven hívták, a zsidók pedig fátyolnak nevezték. Csakis a felszentelteket… engedték hozzá. Platón is törvénytelennek tartotta, hogy ’a tisztátalan érintse

12 U.o. bk.I.ch.i.

27

a tisztát’. Innen van az, hogy a jövendöléseket és isteni szózatokat talányokba burkolták, és hogy a rejtélyeket nem tárták fel azonnal mindenféle embernek, hanem csak bizonyos tisztulási folyamat és előzetes oktatás után”.13 Azután hosszasan fejtegeti a szimbólumokat, megmagyarázva a pythagorasiakat, a zsidók és az egyiptomiak által használtakat.14 Majd megjegyzi, hogy mindezeket a tudatlan és tanulatlan ember nem képes megérteni: „de a gnosztikus érti. Nem kívánatos tehát, hogy válogatás nélkül mindenki előtt és azonnal feltárjunk minden dolgot; vagy hogy a bölcsesség szavait olyanokkal közöljük, akik még csak álmukban sem tisztultak meg lelkileg, (mert nem szabad mindenkinek, aki csak véletlenül jön, átadni azt, amit olyan munkás igyekezettel szereztünk); sem a világiaknak nem szabad kiszolgáltatni az Ige Rejtélyeit.”

Pythagoras követőinek, Platónnak, Zenónak és Aristotelesnek külső (exoterikus) és belső (ezoterikus) tanításai voltak. A bölcsek azért alapították a misztériumokat, mert „nem volt-e jobb titokban tartani a valóságoknak szent és áldott észleléseit?”15 Az apostolok is helyeselték a „hit titkainak elfátyolozását”, „mert a tökéleteseknek szól az utasítás”, a kolossé-beliekhez írott levél I. 9-11 és 25-27 versei erre céloznak. „Így hát egyrészt azokkal a Titkokkal találkozunk, melyek az apostolok idejéig rejtve voltak, de ők az Úrtól átvéve kiszolgáltatták és így, ami rejtve volt az Ó-Testamentum-ban, azt kinyilatkoztatták a szenteknek. Másrészről azonban találkozunk ’a Titok dicsőségének gazdagságával a pogányok között’ is, s ez a Krisztusban való hit és remény. Ezt nevezi ő (mármint Pál) egy más helyen a ’fundamentumnak’”. Szent Kelemen tehát Pált idézi annak bizonyítására, hogy „ez a tudomány nem mindenkié”, és a Zsidókhoz írott V. és VI. levélre hivatkozva mondja, hogy „voltak a zsidóknál egész bizonyosan oly dolgok, melyeket le nem írva adtak tovább”. Azután Szt. Barnabásra hivatkozik, aki azt mondja Istenről, hogy „bölcsességet adott szíveinkbe és az Ő titkainak megértését”, de hozzáteszi „csakhogy kevesen arra valók, hogy felfoghassák ezeket a dolgokat”, amiben viszont „a gnosztikus hagyomány nyomát” látja. „Azért az oly tanítást, mely rejtett dolgokat leplez le, megvilágosításnak hívjuk: mert csak a tanító emelheti fel a láda fedelét”.16 Egy másik helyen Kelemen Szt. Pálnak a Rómaiakhoz intézett ama megjegyzésére hivatkozva, hogy „Krisztus áldásának teljességével megyek”17 azt magyarázza, hogy az apostol itt jelezte „a szellemi adományt és a gnosztikus felfogást, amit ő, míg közöttük van, közölni akar a jelenlevőkkel, mint ’Krisztus teljességét, ama Titok kinyilatkoztatásának megfelelően, mely örök korszakokban lepecsételtetett, de most nyilvánosságra hozatott a prófétai írásokkal’.18 De közülük is csak keveseknek mutatkozik meg, hogy melyek azok a Titokban foglalt dolgok. Helyesen mondja tehát Platón az Istenről elmélkedő leveleiben: ’Talányokban kell beszélnünk, mert ha valamely balvéletlen folytán a táblácska akár tengerre, akár szárazföldre vetődne, aki elolvassa, tudatlan maradjon’”.19 Szt. Kelemen, miután megvizsgálta a görög írókat és behatóan tanulmányozta filozófiájukat, kijelenti, hogy a Gnózis az, amely tovább adva átszállott a kevesekre, minthogy íratlanul adták át az apostolok”.20 Hosszan ismertetve a gnosztikus, a beavatott életét, Szent Kelemen e szavakkal végzi: „Legyen elég ez a példa azoknak, akiknek fülük van. Mert nem szükséges a titkot leleplezni, csak jelezni azt, ami elegendő emlékeztetés a tudás részeseinek”.21

13 U.o. bk.V. ch.iv.14 U.o. ch.V. – viii. 15 U.o. ch. Ix. 16 U.o. bk.V.ch.x.17 Id. mű, XV, 29.18 U.o. xvi. 25,26; a szöveg az angol hivatalos fordítástól eltér szavai szerint, de nem értelem szerint.19 Stromata, bk.V. ch.x.20 U.o. bk.VI. ch.vii.21 U.o. bk.VII. ch.xiv.

28

Minthogy az Írás szerinte allegóriákból és szimbólumokból áll, s így értelme rejtve van, egyrészt azért, hogy kutatásra ösztönözzön, másrészt azért, hogy a tudatlanokat megóvja a veszélytől, – Szt. Kelemen a magasabb kiképzést természetszerűleg a tanultabbakra korlátozta. „Gnosztikusaink mély tudással bírjana”22, mondja, majd más helyen: „a gnosztikus legyen tudós”.23 Csak azok, akik előzetes kiképzéssel megfelelően felkészültek, tudtak helyesen bánni a mélyebb tudással, mert bár „tanulás nélkül is lehet az ember hívő, de biztosan állíthatjuk, hogy lehetetlen tanulatlan embernek megérteni azokat a dolgokat, amelyeket a vallásban kinyilvánítottak”.24 „Vannak olyanok, akik természet adta tehetségükben bízva nem kívánnak filozófiával vagy logikával foglalkozni, sőt a természettudományokat sem akarják megismerni. Csak a puszta hitre támaszkodnak… Én azonban igazán tanultnak azt tartom, aki mindent össze tud kapcsolni az igazsággal, úgyhogy a mértanból, zenéből, sőt magából a filozófiából is kiválasztván a hasznosat, megvédi a hitet a támadások ellenében… Mily nagyon szükséges, hogy az, aki Isten erejének részesévé óhajt lenni, az értelem dolgait a bölcselet segítségével vizsgálja”.25 „A gnosztikus a tudományágakat előkészítő segédtantárgyakként használja fel”.26 Ebből látszik, mennyire nem gondolt arra, hogy a kereszténység tanításait a tanulatlan ember tudatlanságához mérje. „Aki a bölcsesség minden ágában jártas, az feltétlenül gnosztikus lesz”.27 Így tehát, amíg a tudatlanokat és bűnösöket szívesen fogadta és megtalálta számukra az Evangéliumban azt, ami szükségletüknek megfelelt, addig a misztériumok jelöltjeként csak a tanultakat és tisztákat tartotta alkalmasaknak. „Az apostol a közönséges hitet – szemben a gnosztikus tökéletességgel – fundamentumnak, olykor tejnek nevezi”28, de erre a fundamentumra kellett azután felépíteni a Gnózis épületét, s a kisdedek tápláléka után a felnőttekének kellett következnie. Ebben a megkülönböztetésben nincs semmi keménység vagy megvetés, csak a tények nyugodt és bölcs felismerése.

A Misztériumokban leleplezett mély igazságokat még a jól előkészített jelöltek, a tanult és képzett tanítványok is csak lépésről-lépésre közelíthetik meg. Világosan kitetszik ez Szt. Kelemennek a Hermas látomására tett megjegyzéseiből, melyekben némi utasítást is ad arra nézve, hogyan kell okkult munkákat olvasni.

„A Hermas előtt látomásban megjelent Angyal, mint az Egyház jelképe ugyebár másolásra adott át egy könyvet, amelyet ismertté akart tenni a kiválasztottak előtt? És ezt Hermas betűről betűre lemásolta, anélkül, hogy tudta volna, hogyan kell összerakni a szótagokat. Ez annyit jelentett, hogy az Írás mindenki előtt világos, ha csak a puszta olvasásról van szó, vagyis a hit az alapismereteknek felel meg. Erre vonatkozik a képletes kifejezés: ’a betű szerinti olvasás’. De az Írásoknak gnosztikus magyarázata, amikor a hit már fejlettebb fokot ért el, szerintünk a szavankinti olvasáshoz hasonlít… Miután pedig a Megváltó kioktatta az apostolokat, az írottaknak (írásoknak) le nem írott magyarázata is eljutott hozzánk, Isten erejével új szívekbe oltva, a könyv megújításának megfelelően. Ezért van az, hogy a görögök legkiválóbbjai Hermesnek – aki szerintük a beszédet jelenti – gránátalmát áldoznak, mint jelképet. A beszéd ugyanis sok mindent elrejt… Mózes története pedig arra tanít, hogy nemcsak azok szerzik meg nehezen az igazságot, akik csak pusztán olvasni tudnak, hanem még azoknak sem adatik meg egyszerre az igazság szemlélete, akiknek az igazság tudására előjoguk van. Csak ha hozzászokunk a látáshoz – miként a zsidók Mózes

22 U.o.bk. VI.x. 23 U.o. bk.VI. vii.24 U.o. bk.I. ch.vi.25 U.o. ch.ix.26 U.o. bk.Vi. ch.x. 27 U.o. bk.I. ch.xiii.28 XII. kötet, Stromata, bk.V. ch.iv.

29

dicsőségéhez és Izrael prófétái az angyalok látomásához – leszünk mi is alkalmasak arra, hogy szembenézzünk az igazság dicső fényével”.29

Több erre vonatkozó dolgot is fel lehetne sorolni, de mindez elegendő azon tény leszögezésére, hogy Szt. Kelemen ismerte az egyház misztériumait, s mint beavatott írt azok tanulságára, akiket szintén beavattak.

Tanítványa, Oreigenes, a következő tanú, ez a tanultságban, bátorságban, szentségben, odaadásban, szelídségben és buzgóságban egyaránt kiváló férfiú. Művei aranybányák, melyekből a tanulmányozó a bölcsesség kincseit fejtheti ki.

Celsus-szal folytatott híres vitájában, a megtámadott kereszténység álláspontjának védelmében Origenes gyakran hivatkozik a titkos tanításokra.29a

Celsus vádként azt állította, hogy a kereszténység egy titkos rendszer. Origenes cáfolja ezt, mondván, hogy bár bizonyos tanai titkosak, sok egyéb tanítása nyilvános, különben is ez a kétféle – mármint az exoterikus és ezotrikus – tanítási mód a filozófusok között is általában hasznos volt. Az olvasó figyelje meg az alább következő szakaszban azt a megkülönböztetést, amit Celsus Jézus feltámadása (mint történelmi tény) és a „feltámadás misztériuma” között tesz.

„Továbbá, mivel ő (mármint Celsus) a keresztény tant titkos rendszernek (t. i. a hit titkos rendszerének) hívja, meg kell cáfolnunk őt ebben az irányban is; mert csaknem az egész világon jobban ismerik a keresztény tanokat, mint a filozófusok kedvenc nézeteit. Mert ki ne ismerné azt a megállapítást, hogy Jézus szűztől született, hogy keresztre feszítették; ki ne tudna arról, hogy feltámadása sokak szemében hittétel és hogy az általános ítélet eljövetelét hirdetik, amelyben a bűnösök hibáiknak megfelelően fognak lakolni, az igazak pedig elnyerik méltó jutalmukat? Sőt, a feltámadás misztériumát a hitetlenek félreértve, nevetség tárgyává teszik. Ezek szerint tehát azt állítani, hogy a keresztény tan titkos rendszer egyszerűen nevetséges. Az pedig nem a kereszténység egyedüli sajátsága, hogy kell lenni bizonyos – a nagy tömeggel nem közölt – tanoknak, amelyeket a külső tanok tanítása után tárnak fel. A bölcseleti rendszerekben is vannak exoterikus és ezoterikus igazságok. Pythagoras hallgatói közül némelyek megelégedtek annyival, amennyit tőle hallottak, míg mások titkon részesültek olyan tanításokban, melyek nem látszottak alkalmasnak arra, hogy profán és készületlen fülekbe jussanak. De nincs rossz hírük szerte Görögországban és a barbár országokban tartott misztériumoknak sem, bár szintén titkosak. Így tehát hiába törekszik megrágalmazni a kereszténység titkos tanait, mert látnivaló, hogy nem érti meg pontosan azok természetét.”30

Tagadhatatlan, hogy Origenes abban a fontos szakaszban a keresztény misztériumokat egy sorba helyezi a pogány világ misztériumaival, és azt kívánja, hogy ami nem vet rossz fényt más vallásokra, az ne legyen támadás tárgya a kereszténységben sem.

Origenes a Celsus elleni vitairatban kijelenti, hogy az egyházban megőrizték Jézus titkos tanításait, Celsusnak ama kijelentésére pedig, hogy az „Isten egyházának belső Misztériumai” hasonlók az egyiptomi állatimádáshoz, Jézus magyarázataira hivatkozik, amelyeket a példabeszédekre vonatkozóan tanítványainak adott. „Még eddig nem beszéltem

29 U.o. bk.VI. ch.xv.29a Against Celsus (Celsus ellen) c. mű I. könyve az Ante-Nicene Library X. kötetében található. A további könyvek a XXIII. kötetben 30 X. kötet, Origen against Celsus, bk.I. ch.vii.

30

arról, hogyan kell értelmezni az Evangéliumokban írottakat. Ezek mindegyike sok olyan tanítást tartalmaz, melyeket nehéz megérteni, nem csupán a nagy tömegnek, hanem még az értelmesebbek közül is egynéhánynak. Ide tartozik azoknak a példabeszédeknek alapos magyarázata is, amelyeket Jézus a „Kívülállóknak” adott, míg a példázatok teljes értelmének kifejtését azok számára tartotta fenn, akik már felülemelkedtek a külső tanításon, és akik külön jöttek hozzá a házba. S ha majd ezt (Celsus) megérti, helyeselni fogja az okot, hogy miért mondják egyesekre azt ’kívülállók’, másokra pedig: ’házbeliek’”.31

Óvatosan hivatkozik Origenes a „hegyre”, amelyre Jézus felment, de ahonnan ismét lejött, hogy segítsen „azoknak, akik nem tudták Őt követni oda, ahová tanítványaival ment”.32

Itt a „Beavatás Hegyére” céloz, ami jól ismert misztikus kifejezés, hiszen Mózes is arra a mintára készítette az imaházat, amint „a hegyen mutattatott”.33 Később újra szól erről Origenes, mondván, hogy Jézus egész másnak mutatkozott valóságos megjelenésében, amikor a „hegyen volt”, mint amilyennek azok látják, akik nem tudták őt „a magasba követni”.34

Ugyancsak, a Máté XV. részében említett kananeus asszony esetével foglalkozva, Origenes megjegyzi: „És talán Jézus szavai között is vannak olyan cipók, amelyeket – mint gyermekeknek – az eszesebbeknek oda lehet adni; más szavait pedig – mint kutyák a gazdagok asztaláról leesett morzsákat – felhasználhatják megint mások.”

Celsus ama kifogására, hogy bűnösöket vesznek fel az egyházba, Origenes azt válaszolja, hogy az egyház orvosságot nyújt a betegek számára, míg az egészségeseknek az isteni dolgok tanulmányozását és tudását adja. A bűnösöket megtanítja a bűnt el nem követni, , s csak ha tapasztalja, hogy az emberek előmenetelt tettek, és „megtisztultak az Ige által”, akkor – és semmivel sem előbb – hívjuk meg őket a Misztériumainkba. Mert mi azok előtt beszéljük a bölcsességet, akik tökéletesek”.35A bűnösök gyógyulásért jöttek: „Mert az Ige isteniségében orvosság van a bűnösök kigyógyítására. A lélekben és testben tisztának pedig (az Ige) bemutatja ’a Titok kinyilatkoztatását, amely örök időtől el volt hallgatva, most pedig megjelentetett a prófétai írások által’ és ’az Úr Jézus Krisztus által’; a ’megjelenés’ pedig szemmel látható a tökéletesek közül mindenkinek és a dolgok igazi tudásával világítja meg az értelmet”.36 Amint láttuk, a pogány misztériumokban is megjelentek ilyen isteni Lények, s az egyház Misztériumaiban is voltak ilyen dicső látogatók.

„Isten, az Ige” – mondja Origenes – „mint orvos küldetett a bűnösökhöz, és mint az Isteni Misztériumok Tanítója azokhoz, akik már tiszták és nem vétkeznek többé”.37 „A bölcsesség nem tér be a hitvány ember lelkébe, sem bűnbe merült testben nem lakik.” Így hát a magasabb oktatásokban csak azok részesülhetnek, akik „atléták az istenfélelemben és minden erényben.”

A keresztények nem engedték a tisztátalant e tudás közelébe, hanem azt mondták: „Akinek keze tiszta, és így szent kezet emel fel Istenhez… jöjjön hozzánk, … aki nem csupán minden szennytől, hanem mindattól is tisztán áll, amit kisebb hibának tekintenek, azt bátran be lehet avatni Jézus Misztériumaiba, amelyeket csak a tisztákkal és szentekkel közölnek.” Innen van az, hogy mielőtt a beavatás szertartása megkezdődött, a beavatást végző egyén

31 U.o.32 U.o. 33 Exod. XXV. 41, XXVI. 30, V.ö. a zsidókhoz írt levél VIII.5, és IX.25. 34 Origen against Celsus, bk. IV. ch.xvi. 35 U.o. bk. III. ch.lix.36 U.o. ch.lxi.37 U.o. ch.lxii.

31

Jézusnak, a Főpapnak előírásai szerint a következő fontos kijelentést tette „azokhoz, akik megtisztultak szívükben: Az, akinek lelke hosszú időn át semmi gonosznak tudatában nem volt, különösen pedig mióta az Ige gyógyításának átengedte magát, az hallja meg a tanokat, melyeket Jézus külön az Ő valódi tanítványainak mondott el”. Így kezdődött a „már megtisztultaknak a szent Misztériumokba való beavatása”.38 Csakis az ilyenek tanulhatják meg a láthatatlan világok igazságait és léphetnek be a megszentelt helyekre, oda ahol – mint az ősi időkben – angyalok voltak a tanítók, és ahol a tudást látás útján adták, nem csupán szavakban. Akaratlanul is megdöbbenünk azon, mennyire eltér a régi keresztények hangja a modern utódok hangjától. Náluk a teljesen tiszta élet, az erények gyakorlása, az isteni Törvény betöltése a magaviselet minden részletére kiterjedőleg, a tökéletes igazlelkűség – akárcsak a pogányoknál – csupán az út kezdete volt, s nem a vége. Manapság pedig azt tartják, hogy a vallás dicsőségesen betöltötte célját, ha egy szentet tudott kitermelni. Akkoriban a vallás a szentek kedvéért fejtette ki legnagyszerűbb erőit, és üdvözítő látomáshoz vezette a tisztaszívűeket.

Ugyancsak a titkos tan mellett bizonyít Origenesnek Celsus támadására adott felelete azzal kapcsolatban, vajon bölcs dolog-e megtartani az ősi szokásokat, melyek azon a hiten alapulnak, hogy „a világ különböző tájai kezdettől fogva külön felügyelő Szellemek hatáskörébe tartoztak és így bizonyos kormányzó Hatalmak között oszlottak meg, s ilyenképpen megy végbe a világ igazgatása”.39

Origenes, Celsus okfejtését bírálva, így folytatja: „Minthogy valószínűnek tartjuk, hogy azok, akik mélyebben szoktak kutatni, ráakadnak majd erre az értekezésre, megpróbálunk alaposabb szempontokat lefektetni, továbbítva azt a misztikus és titkos felfogást, ami a föld különböző tájainak bizonyos felügyelő Szellemek közötti szétosztására vonatkozik”.40 Azt állítja, hogy Celsus félreértette a földi ügyek elrendezésére vonatkozó mélyebb okokat, melyek közül egynéhányat a görög történelem is érint. Azután Mózes V. könyve XXXII. Részének 8. és 9. versét idézi: „Amikor a Felséges szétosztotta a népeket, amikor szétszórta Ádám fiait: határokat vont a népek között Isten Angyalainak száma szerint; és az Úrnak része az ő népe volt, Jákob, és öröksége Izrael”. Ez a Septuaginta szövegezése, tehát nem a hivatalosan elfogadott szöveg. Nagyon sokatmondó az „Úr” elnevezés, mely kizárólag a zsidók Kormányzó Angyalára vonatkozik, és nem a Felségesre, t.i. Istenre. Ez az értelmezés azonban tudás hiányában kitörlődött az emberek emlékezetéből, s ebből a tudatlanságból ered sok téves következtetés, pl. amikor az „Úr”-ra vonatkozó dolgokat a „Felséges”-nek tulajdonítanak, lásd Bírák Könyve I. rész 19. vers.

Azután Origenes elmondja Bábel tornyának építését és így folytatja: „De erről a tárgyról sokat és rejtélyes dolgokat lehetne mondani; erre vonatkozik ez is: ’Jó a király titkát eltitkolni’ (Tobit, XII.7.), nehogy a lelkeknek testekbe való költözése tanát (de nem az egyik testből a másikba vándorlását) a közönséges felfogás elé vessük. És ami szent, ne adjuk az ebeknek, se a gyöngyöt a disznók elé ne vessük. Az ilyen eljárás ellenkeznék a kegyelettel, mert annyit jelentene, mint elárulni Isten bölcsességének titkos kinyilatkoztatásait… Elegendő azonban, ha a történeti elbeszélés stílusában kifejezzük azt, amit mint titkos értelmet történeti öltözékben akarunk tovább adni, hogy az arra képesek maguk fejtsék ki belőle mindazt, ami a dologra vonatkozik”.41 Azután részletesen elmagyarázza Bábel tornyának építését, s ezt írja:

38 U.o. ch.lx. 39 XXIII. Kötet, Origen against Celsus, bk.V. ch.xxv. 40 U.o. ch.xxviii. 41 U.o. ch.XXIX.

32

„Most pedig, ha valakinek van reá képessége, értse meg, hogy az, ami történet alakját viseli, és amiben vannak dolgok, melyek betű szerint igazak, - mégis mélyebb értelmet közöl…”42

Origenes, miután azt igyekszik kimutatni, hogy az „Úr” a föld többi felügyelő Szellemeinél sokkal hatalmasabb volt, aki az ő népét büntetésképpen küldte el más hatalmak uralma alá, s azután visszavette őket mindazokkal a kevésbé kegyelt nemzetekkel együtt, amelyeket beolvaszthatott, e szavakkal végzi: „Amint már előbb mondtuk, ezeket a megjegyzéseket úgy kell tekinteni, mint rejtett értelemben készülteket, hogy valamiképpen kimutassuk a tévedéseket mások (mint pl. Celsus) állításaiban”.43

Origenes állítja, hogy „a keresztéység célja az, hogy bölcsek legyünk”44, majd így folytatja: „Ha majd a Jézus ideje után megírt könyvekhez érek, azt fogjátok találni, hogy a hívők nagy tömegei, akik a példabeszédeket hallgatják, mintegy a „kívülállók” közé tartoznak, s csak a külső tanok hallgatására méltók. A tanítványok ellenben külön meghallják a példabeszédek magyarázatait. Mert bizalmasan, saját tanítványai előtt Jézus feltárta mindezeket a dolgokat, többre becsülvén a tömegnél azokat, akik az Ő bölcsességét akarták megismerni. S Ő megígéri a Benne hívőknek, hogy bölcs embereket és írókat küld nekik… És Pál is, az Istentől adományozott „Charismata” iratában első helyre teszi a ’Bölcsek Igéjét’, s csak harmadiknak, még alantabb a ’hitet’. S mivel az ’Igét’ többre tartotta, mint a csodatevő hatalmat, ezért a ’csodatevéseket’ és a ’gyógyító képességet’ alább helyezi az Ige adományainál”.45

Az Evangélium valóban segítette a tudatlan, „de Isten megismerésében nem akadály, hanem segítség az, ha valaki műveltséget szerzett, ha a legkitűnőbb nézeteket tanulmányozta, és ha bölcs”.46 Ami a tudatlanokat illeti, „igyekszem tőlem telhetőleg őket is tökéletesíteni, noha ilyen anyagból nem óhajtom felépítni a keresztény gyülekezetet. Kiváltképpen az okosabbakat és éles eszűeket keresem, mert azok fel tudják fogni a súlyos mondások értelmét”.47 E sorok világosan elénk tárják az ősi keresztény felfogást, mely teljesen megegyezik könyvünk első fejezetében közölt feltevéseinkkel. A kereszténységben van helyük a tudatlanoknak, de nem csak értük van; a mélyebb tanítások az „okosabbaknak és éles eszűeknek” szólnak.

Ez utóbbiak kedvéért fordít Origenes oly sok gondot arra, hogy kimutassa a zsidó és keresztény Szentírások rejtett értelmét. E rejtett értelem olyan történetekbe van burkolva, melyeknek külső jelentése képtelen és meghökkenti a gondolkodó embert. Origenes szerint ilyen a kígyóról és az élet fájáról szóló történet, és „az ezt követő egyéb megállapítások, amelyek a nyílt eszű olvasót maguktól rávezetik a felismerésre, hogy mindezek a dolgok, nagyon helyesen, allegorikus értelemmel bírnak”.48 Több fejezetet szentel az Ó- és Új-Testamentum szavai mögött húzódó allegorikus és misztikus értelmezéseknek, azt állítva, hogy Mózes, az egyiptomiakhoz hasonlóan rejtett értelmű történeteket adott.49 „Aki nyílt elmével foglalkozik a történetekkel” – ezt az általános szabályt fekteti le Origenes a történetek értelmezésére nézve – „s nem akarja magát rászedetni általuk, az használja ítélőképességét arra nézve, hogy milyen megállapításokat hagyjon helyben, és melyeket vegyen képletesnek,

42 U.o. ch.xxxi. 43 U.o. ch.xxxii.44 U.o. ch.xlv. 45 U.o. ch.xlvi. 46 U.o. chs. Xlvii-liv.47 U.o. ch.lxxiv. 48 U.o. bk.IV. ch.xxxix. 49 X. kötet, Origen against Celsus, bk.I. ch.xvii. és más fejezetek.

33

igyekezvén kikutatni az ilyen kigondolások íróinak szándékát, elhatározván, hogy milyen megállapításokat ne fogadjon el, mint amelyeket csak bizonyos egyének kedvéért írtak. Mindezt pedig előkészítésként mondottuk arra a teljes történetre vonatkozólag, ami az Evangéliumokban Jézusról szól”.50 Origenes negyedik könyvének nagy része az Írásban előforduló történetek rejtett értelmének megvilágításával foglalkozik. Aki e témáról többet akar tudni, az olvassa el az eredeti művet.

A De Principiis-ben Origenes, mint az Egyház által elismert tant adja tovább azt, hogy „az Írásokat Istennek Lelke írta és azok értelme nem csupán az, amit az első pillantásra nyújtanak; hanem van más értelmük is, ami azonban a legtöbb ember figyelmét elkerüli. Mert a leírtak (a szavak) bizonyos Misztériumoknak alakjai, és az isteni dolgoknak képei. Erre vonatkozólag, az egész Egyházban egy vélemény uralkodik, az t. i., hogy maga a törvény szellemi; de a törvényben közölt szellemi értelmet nem ismeri mindenki, csak azok, akikre a Szentlélek kegyelme leszállt a bölcsesség és tudás igéjében".51 Akik emlékeznek az előbbi idézetekre, tudni fogják, hogy a „bölcsesség igéje” és „a tudás igéje” a két jellegzetes misztikus tanítást jelenti, a szellemi és az intellektuális tanítást.

A De Principiis negyedik könyvében Origenes hosszan fejtegeti az Írás értelmezésére vonatkozó nézeteit. Az Írásnak a „teste” a „közönséges és történeti értelmezés”; az Írásnak a „lelke” az a képletes értelem, amit az intellektus segítségével lehet felfedezni; az Írásnak a „szelleme” az a belső és isteni értelem, amelyet csak azok ismerhetnek meg, akik „Krisztus értelmével” bírnak. Origenes azt tartja, hogy a történetbe oda nem illő és képtelen dolgokat foglaltak be, azért, hogy ezek felébresszék, és egy mélyebb jelentés keresésére serkentsék az értelmes olvasót, míg az egyszerű emberek az akadályokat észre sem véve tovább lapoznak.52

Newman bíboros az Arians of the Fourth Century (A IV. század ariánusai) c. munkájában néhány érdekes megjegyzést tesz a Disciplina Ariani-ra. De korának (a XIX. Század) mélyen gyökerező hitetlenségével nem tudja teljesen elfogadni „a Misztérium dicsőségének gazdagságát”, vagy talán soha egy percig sem tartotta lehetségesnek, hogy ilyen felséges valóságok is létezzenek. Pedig ő hitt Jézusban, és Jézusnak a következő szavai világos és határozott ígéretet tartalmaznak: „Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok. Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek”.53 Jézus ezt az ígéretét bőségesen beváltotta, mert eljött hozzájuk és a misztériumokban tanította őket. Ott látták Őt, noha a világ többé nem láthatta. És ők mint bennük lévőt ismerték meg a Krisztust, és életüket mint a Krisztus életét.

Newman bíboros elismeri, hogy volt egy titkos hagyomány, mely az apostoloktól származott, de azt tartja, hogy ez a később nyilvánosságra hozott keresztény tantételekből állott. Elfelejti azonban, hogy azok, akiket nem tartottak alkalmasnak e tanok befogadására, nem pogányok, nem is újoncok, hanem az egyház teljes jogú tagjai voltak. Newman azt állítja, hogy a titkos hagyományt később „hivatalosan közzétették, és szimbólumok formájában hagyták az utókorra”, úgy, hogy belefoglalták „a korai zsinatok hitvallásaiba”.54

De mivel a hitvallásokban foglalt tantételek világosan fogalmazva megtalálhatók az Evangéliumokban és az apostoli levelekben is, ez a felfogás tarthatatlan, hiszen mindezek akkor már ismeretesek voltak világszerte; az egyház tagjainak pedig bizonyára alaposan 50 U.o. ch.xlii. 51 X. kötet, De Principiis, Preface, p.8.52 U.o. ch.i. 53 János, XIV. 18-20. 54 Id. m. ch.i. sec.III. p.55.

34

megmagyarázták e tanokat. Ezek szerint Newman rossz helyen keresi a titkos hagyományt, s ismételt megállapításai semmitmondóak. Mindamellett elismeri, hogy „amit hivatalosan nem közöltek, legyen az prófétai kijelentés vagy az isteni kinyilatkoztatásról szóló magyarázat, a körülmények következtében elveszett az egyház számára”.55 Ez nagyon valószínű, sőt az egyház esetében bizonyosan igaz is, de a visszaszerzés lehetősége még sincs kizárva.

Irenaeusról szólva, aki az Against Heresies (Az eretnekségek ellen) c. munkájában erősen hangsúlyozza az apostoli hagyomány létezését, Newman bíboros ezt írja: „Beszél azután (mármint Irenaeus) az egyházban őrzött hagyományok világosságáról, mint amely a tökéletesek igazi bölcsességét foglalja magában, s amiről Szent Pál beszél, és amire a gnosztikusok törekedtek. Valóban, anélkül, hogy tényleges bizonyítékaink lennének az apostoli hagyomány létezéséről és authoritásáról a korai századokban, világos, hogy kellett lenni egy ilyen hagyománynak, minthogy általános emberi szokás szerint az apostolok mondásait barátaik megtartották emlékezetükben. Elképzelhetetlen, hogy a tanítványok ne iparkodtak volna az evangéliumokban leírtaknál sokkal módszeresebben is elrendezni a nyilvánosságra hozott tanokat, amikor a hívek az eretnekek támadásainak és hamis értelmezéseinek lettek kitéve, - ha csak meg nem tiltották nekik, amit nehéz elképzelni. Az így keletkezett iratokat bizonyára megőrizték, éppúgy, mint azokat a többi, titkos, bár kevésbé fontos igazságokat, amelyekre Szent Pál utalni látszik, s amelyekről a korai írók többé-kevésbé tudnak, mint pl. a zsidó egyház különböző típusai, vagy a keresztény egyház sorsának alakulása. Az apostoli tanítások emlékezete nyilvánvalóan alakítóan hatott azok hitére, akik benne oktatást nyertek, hacsak azt nem vesszük, hogy bár sugalmazott tanítóktól jöttek, mégsem voltak isteni eredetűek”.56

Az allegorikus módszert tárgyaló részben, Irenaeusnak azzal a kitételével kapcsolatban, hogy Izsák feláldozása és egyebek „az újszövetségi kinyilatkoztatásra emlékeztetnek”, Newman bíboros ezt írja: „Ezen észrevétel megerősítésére hadd jegyezzük meg, hogy úgy látszik57 ezekre a históriai történetekre volt az egyházban egy hagyományos magyarázat, amely az apostoloktól eredt. Ezt a magyarázatot azonban a titkos tanok közé sorozták, mint amely káros lehet a hallgatók többségére nézve. És valóban, Szent Pál a zsidókhoz írott levelében bemutat egy példát erre a hagyományra, mint létező és titkos (zsidó eredetű) hagyományra, amikor előbb megtorpanva és felebarátainak hitét vizsgálva, nem minden vonakodás nélkül közli, a Mózes könyvében leírt Melkisédek történetére vonatkozó evangéliumi jelentést.”58

A római birodalom megdőlését kísérő társadalmi és politikai megrázkódtatások mindenfelé kihatottak és így a keresztényeket is magával ragadta az érdekek harcának örvénye. Itt-ott még találunk elszórt hivatkozásokat egy külön tudásra, amelyet az egyház vezetőivel és tanítóival közöltek: pl. az égi hierarchiákra vonatkozó ismeretek, az angyalok által közölt tanítások és egyebek. De minthogy hiányoztak a méltó tanítványok, a Misztériumokat, mint nyilvános intézményeket vissza kellett vonni. A tanításokat mindinkább titokban adták tovább azoknak a folyton ritkuló egyéneknek, akik tudásuk, tisztaságuk és odaadásuk folytán alkalmasoknak mutatkoztak befogadásukra. Nem voltak többé olyan iskolák, ahol a tanítványok előkészítő oktatásban részesültek volna, s minthogy ezek megszűntek, „az ajtó bezárult”.

55 U.o. ch. I. Sec.III. pp.55,56.56 U.o. pp. 54, 55. 57 „Úgy látszik” – kissé gyenge kifejezés azok után, amiket Kelemen és Origenes mondtak, s amelyekből néhány példát az előzőekben közöltünk. 58 U.o. p.62.

35

A kereszténység történetében mégis felfedezhetünk két irányzatot, amelyek a letűnt Misztériumokra vezethetők vissza. Az egyik a misztikus tudás irányzata, amely a Misztériumokban közölt Gnózison alapul. A másik, a misztikus elmélyedés – szintén része a Gnózisnak – extázishoz és szellemi látáshoz vezet. Ha azonban ez utóbbinál hiányzott a tudás, akkor ritkán jutott el az igazi extázis fokára. Ez esetben a látnok inkább csak a láthatatlan világok alacsonyabb régióiban kalandozik, vagy belemerül a finomabb, fizikain túli formák tarka tömegébe, amelyeket tárgyi jelenségnek lát – a böjtölés, virrasztás és erőltetett figyelem által idő előtt kierőszakolt – belső látás, pedig többnyire csak a látnok gondolatainak és érzelmeinek szüleményei. Még ha a megfigyelt formák nem is a látnok kivetített gondolatai, akkor is az előítéletek és hiedelmek torzító légkörén keresztül érkeznek hozzá, s ezért nagyrészt megbízhatatlanok. Mindazonáltal a látomások egy része valóban égi dolgokat mutatott, és Jézus valósággal megjelent időről-időre azoknak, akik Őt oly odaadóan szerették. Az angyalok is beragyogták néha jelenlétükkel a barát vagy apáca celláját, felderítvén a türelmes istenkereső, az imába merült hívő magányát. Ha e tapasztalatok lehetőségét tagadnók, akkor gyökerében támadnánk meg azt, amit minden vallásban biztosan hittek, s amit minden okkultista ismer: a testben élő ember és a finomabb öltözékben lévő Szellemek közlekedését egymással, a lelkeknek az anyagi korlátozástól mentes érintkezését, az emberben rejlő Isteniség kibontakozását, a halál kapuin túli életről szerzett biztos tudást.

Az elmúlt századokon végigpillantva, nincs olyan kora a kereszténységnek, amikor teljesen meg lett volna fosztva misztériumaitól. „Az V. század végén - amikor az athéni iskolákban már kihalóban volt az ősi bölcselet – a keresztény gondolkodásban véglegesen helyet talált az új-platonizmus elméleti filozófiája az ál-Dionysius (az Areopagita) irodalmi utánzatai folytán. A keresztény tanok ekkorra már annyira megállapodtak, hogy az egyház aggodalom nélkül nézhette tanainak szimbolikus vagy misztikus magyarázatát. Az Aeropagita-nak tulajdonított Theologica Mystica és egyéb munkák szerzője tehát Proclus tanaiból kevés módosítással az ezoterikus kereszténység bizonyos rendszerét igyekezett kifejleszteni. Eszerint Isten a névtelen, felsőbb lényegű Egy, még a jóságnak is felette áll. Ezért a ’negatív teológia’, amely a teremtéstől Istenig emelkedve egymásután elejt minden meghatározást, legközelebb visz az igazsághoz. Az Istenhez való visszatérés mindennek a beteljesedése, a keresztény tanításokban kitűzött cél. Ugyanezeket a tanokat hirdette, de már inkább egyházias buzgalommal Hitvalló Maximus (80-622). Maximus úgyszólván a legutolsó, aki a görög egyházban spekulatív gondolkodásról tett bizonyságot. Az ál-dionysiusi írások befolyását Nyugat felé Erigena közvetítette a IX. században. A középkor miszticizmusa és skolasztikája egyaránt az ő elmélyedő szelleméből nőtt ki. Erigena lefordította latinra Dionysiust, hozzátéve Maximus megjegyzéseit. Rendszere lényegében e kettő rendszerén alapul. A negatív teológia itt is alkalmazásba jön, Isten meghatározhatatlan lény, minden fogalmon felülálló, s ezért – nem alaptalanul – a Semmi (query = Nem Tárgy) néven lehet nevezni. Ebből a Semmiből vagy érthetetlen lényegből az eszmék vagy elsődleges okok világa folytonosan megteremtődik. Ez az Ige vagy Isten Fia, akiben minden él, ami az anyagi létet illeti. Minden létezés tehát teofánia (isteni jelenség), s minthogy minden dolognak Isten a kezdete, úgy Isten a vége is. Erigena a dolgok visszatérését a dionysiusi adunatio vagy deificatio (istenivé válás) formájában tanítja. A keresztény misztikus filozófiájának tehát ezek az állandó körvonalai, s figyelemreméltó, mily kevés változtatással ismétlődnek meg időről időre”.59

A XI. században Clairvaux-i Bernát (1091-1153) és S. Victor-i Hugó folytatják a misztikus hagyományt, majd a következő században S. Victor-i Richard, a XIII. században pedig Szt. Bonaventura, az Angyali Doktor és a nagy Aquinói Szt. Tamás (1227-1274). A

59 „Mysticism” címszó az Encyclopaedia Britannica-ban

36

középkori Európára Aquinói Tamás gyakorol nagy befolyást jellemerejével, de nem kevésbé tudásával és mély vallásosságával is. Szerinte a tudás egyik forrása a „kinyilatkoztatás”, amely két vezetéken, az Íráson és a hagyományon keresztül érkezik. Ő maga a neo-platonistákhoz kapcsolódik, amint azt az írásaiban megmutatkozó ál-dionysiusi hatás mutatja. A tudás másik forrása az ész, s ehhez az út a platóni filozófia és az arisztotelészi módszereken át vezet. Ez utóbbi szövetség azonban nem vált javára a kereszténységnek, amennyiben Arisztotelész akadályozója lett a magasabb gondolkodásnak, amint ez a Pythagorast követő Giordano Bruno küzdelmeiből is kitűnik. Aquinói Tamást 1323-ban avatták szentté. A nagy dominikánus az utókor szemében a teológia és a filozófia egyesülésének típusát képviseli, s valóban ez az egyesítés volt életének célja. Mindezek a misztikusok a nagy nyugati egyházhoz tartoztak, s megszerezték egyházuknak azt a jogot, hogy a misztikus tudás szent fáklyájának átadójaként szerepeljen. A nyugati egyház körül több – eretneknek tartott – szekta keletkezett, bár ezek a szent és titkos tudásnak sok igazi hagyományát őrizték. Ilyen volt a cathari és több más csoport, melyeket a tekintélyét féltő egyház üldözött, attól félvén, hogy a szent gyöngyök profán kezekbe kerülnek. Ebből a századból ragyog ki magyarországi Szent Erzsébet is kedvességével és tisztaságával, míg Eckhart (1260-1329) az alexandriai iskola méltó örökösének bizonyult. Eckhart azt tanította, hogy: „Az Isteniség a tiszta Lényeg (Wesen), mely nem csupán az embernek, hanem Önmagának is megismerhetetlen; sötétség és teljes meghatározhatatlanság, a Nicht, mint az Icht – a határozott és megismerhető lét – ellentéte. Mégis minden dologban Az a potencialitás, az Annak természete fog – egy hármas folyamat útján – tudomást szerezni magáról, mint hármas Istenről. A teremtés az isteni természetnek nem időleges cselekménye, hanem örökkévaló szükségessége. Én épp olyan szükséges vagyok Istennek – szerette mondogatni Eckhart -, mint ahogy Isten szükséges nekem. Az én megismerésemben és az én szeretetemben Isten megismeri és szereti Önmagát.”60

Eckhart után, a XIV. században, Tauler János és Bázeli Miklós, „Isten Barátja az Oberlandban” következett. Az ő körükben keletkezett Isten Barátainak Társasága (Gottes-freunde), melynek tagjai igazi misztikusok és az ősi hagyomány követői voltak. Mead megjegyzi, hogy Aquinói Tamás, Tauler és Eckhart léptek az ál-Dionysius nyomába, aki viszont Plotinus, Iamblichus és Proclus követője volt, utóbbiak pedig Platót és Pythagorast követték.61 Így kapcsolódnak egymáshoz korszakokon keresztül a Bölcsesség követői. Valószínűleg egy ilyen „Barát” a szerzője a Die Deutsche Theologie c. mély miszticizmussal megírt könyvnek. Különös véletlen folytán ezt a könyvet Staupitz, az Ágoston-rend főnöke is előszeretettel forgatta, és Luthernek ajánlotta. Luther igen nagyra tartotta. 1516-ban ki is adta, mint olyan könyvet, amely közvetlenül a Biblia és Hippoi Szt. Ágoston írásai mellé sorolható. Egy másik „Barát” Ruysbroeck volt. Ruysbroeck és Groot hatására vezethető vissza a Közös Sors vagy Közös Élet Testvérei társaságának megalapítása. Ez a társaság mindig emlékezetes marad, mert tagjai közé tartozott a misztikusok fejedelme, Kempis Tamás (1380-1471), a halhatatlan hírnevű Krisztus követése c. mű szerzője.

A XV. Században a miszticizmusnak inkább a tisztán intellektuális oldala lép előtérbe az extatikussal szemben, mely a XIV. századbeli társaságokra annyira jellemző volt. Ebben a században élt Ousai Miklós bíboros és Giordano Bruno, a filozófia vértanúságot szenvedett vándorlovagja. Azután Paracelsus, a sokat rágalmazott tudós, aki tudását – a görög közvetítés mellőzésével – egyenesen az eredeti keleti forrásból merítette.

60 U.o.61 Orpheus, pp. 53,54.

37

A XVI. Században élt Jacob Böhme (1575-1624), az „inspirált varga”, aki beavatott volt az elsötétülés idején, s akit hevesen üldöztek a meg nem világosodott emberek. Kortársa volt Szt. Teréz, a sok sanyargatást tűrő spanyol misztikus, továbbá Keresztes Szt. Ferenc. Róma bölcsen tette, hogy szentté avatta az utóbbi hármat. Nem így a reformáció, amely üldözte Böhmet. De a reformáció szelleme mindig is ellensége volt a miszticizmusnak, s így ahová csak lehellete elhatott, mindenütt lehervadtak a miszticizmus szép virágai, mintha sirokkó érte volna őket.

Róma, bár az élő Terézzel rosszul bánt, halála után mégis szentté avatta őt, viszont igazságtalan volt Guyon asszonnyal (1648-1717), egy igazi misztikussal és Molinos Mihállyal (1627-1696), aki méltán sorolható Keresztes Szt. János mellé. Ők ketten vitték tovább és gyakorolták a XVII. Században a misztikus nagyszerű odaadását egy különösen passzív alakban, a quietizmus formájában.

Ugyanebben a században alakult meg Cambridge-ben a platonisták iskolája. Ennek egyik kiváló alakja Henry More (1614-1687), továbbá Thomas Vaughan és Robert Fludd, a rózsakeresztes. Ekkor alakul a Philadelphiai Társaság és fejti ki működését William Law (1686-1761), majd később Szt. Márton, akinek írásai oly sok XIX. Századi tanulmányozót ragadtak el.62

Nem szabad kihagynunk Rosenkreutz Keresztélyt sem (+1484), akinek 1614-ben nyilvánosságra került titkos Rózsakereszt Társasága igazi tudást őrzött. Az ő szelleme éled újra „Comte de S. Germain” titokzatos alakjában, aki a XVIII. század végén, vészjósló villanásoktól megvilágítva hol felbukkan, hol megint eltűnik a homályban. Voltak misztikusok a quakerek között is, ebben a sokat üldözött szektában, amelynek tagjai, a „Barátok” a Belső Fénytől igyekeztek megvilágosítást kapni, s akik mindig a Belső Hangra figyeltek. Sok olyan misztikus volt még, akiket „nem érdemelt meg a világ”, ilyen volt a nagyszerű és bölcs Norwich-i Juliána Anya a XIV. században. A keresztény világnak ezek a kevéssé ismert drágakövei igazolják mégis az utókor számára a kereszténységet.

Midőn tisztelettel köszöntjük a Világosságnak az elmúlt századokban szétszórt gyermekeit, azt azért kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az éles értelem és a mély devóció közötti kapcsolat hiányzott belőlük, jóllehet ezt annakidején a Misztériumokban meg tudták valósítani. Amíg csodáljuk, hogy oly magasan tudtak szárnyalni, azt kívánjuk, bár fejlődhettek volna ritka adományaik ama felséges disciplina arcani hatása alatt.

Alphonse Louis Constant, vagy jobban ismert írói álnevén: Eliphas Lévi helyesen írja, hogy a misztériumok elvesztek és hogy helyreállításuk szükséges. „A kereszténységet nagy veszteség érte. A hamis gnosztikusok – mert az igazi gnosztikusok, vagyis a tudók, az ős-kereszténység beavatottjai voltak – elárulták a misztériumokat, s ezzel a Gnózis letűnését okozták; az egyház elidegenedett a Kabbala nagyszerű igazságaitól, amelyek a transzcendentális teológia titkait tartalmazzák… Tegyék ismét a nép vezetőinek örökségévé az abszolút tudományt, az ész legnagyszerűbb dolgait. Vegye át a papi és királyi művészet az ősi beavatások kettős jogarát, - és a társadalom újra kibontakozik jelenlegi káoszából. Ne égessék el többé a szent képeket, ne rombolják le a templomokat. A templomokra és a képekre szükségük van az embereknek, de űzzék ki a zsoldosokat az imádság házából. Ne

62 Az Encyclopaedia Britannica „Mysticism” címszava alatt közöltek sokban segítségemre voltak, bár az itt kifejtett nézetek nem az abban foglaltakon alapulnak.

38

vezesse többé vak a világtalant. Állítsák helyre a tudás és a szentség hierarchiáját, s csak akik tudnak, taníthassák azokat, akik hisznek”.63

Vajon előveszik-e az egyházak a misztikus tanítást, a kisebb misztériumokat, előkészítve ezáltal gyermekeiket a nagyobb misztériumok helyreállítására, hogy angyalok jöjjenek tanítani, s a főpap az Isteni Mester, Jézus legyen? E kérdésre adandó választól függ a kereszténység jövője.

63 The Mysteries of Magic, Trans. By A. B. Waite, pp. 58, 60.

39

IV. FEJEZET

A történeti Krisztus

Az első fejezetben már volt szó arról, mennyi azonossággal találkozunk a különféle vallásokban. Azt is láttuk, miként keletkezett egy modern irányzat a vallásos hitelvek, szimbólumok, rítusok, szertartások, történetek és megemlékező ünnepek feltűnő azonosságának tanulmányozásából, amely mindezeket egy közös forrásra, az emberi tudatlanságra és a természeti törvények primitív magyarázatára vezeti vissza. Az azonosságokból fegyvert kovácsoltak, hogy sorjában minden vallással végezzenek vele. A kereszténységet innen kiindulva érték a leghatásosabb támadások. Többek között kétségbe vonták alapítójának történeti létezését is. Most tehát, amikor Krisztus életének, valamint a kereszténység szertartásainak, szentségeinek és tantételeinek tanulmányozásába fogunk, nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni az összehasonlító mitológia által felsorakoztatott tényeket. E tények helyesen értelmezve ügyünknek nem ártani, hanem használni fognak. Láttuk, mennyire szabadon használták az apostolok és utódaik az Ószövetséget, amelynek allegorikus és misztikus értelmezését sokkal fontosabbnak ítélték, mint történeti jelentését, bár az utóbbit sem tagadták. Aggodalmaskodás nélkül hirdették a tanult hívőknek, hogy a testamentumi történetek egynéhánya, jóllehet történetinek látszik, valójában teljesen allegorikus. Különösen figyelmünkbe kell ezt vésnünk akkor, amikor a Krisztusnak nevezett Jézus történetének tanulmányozásába fogunk. Mert ha nem bogozzuk ki az egymásba fonódott szálakat, kimutatva mindenütt, hogy hol vették eseménynek vagy történésnek a szimbólumot és allegóriát, akkor elveszítjük legnagyobb részét annak, ami tanulságos és páratlanul szép ebben a történetben. Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy a kereszténység csak nyerhet azáltal, ha a hithez és az erényhez a tudás is csatlakozik az apostoli meghagyásnak megfelelően.1 Az emberek attól félnek, hogy a kereszténység megrendül, ha tantételeit boncolgatni kezdik, s hogy „veszélyes” dolog lenne beismerni, hogy a történetinek tartott események igazi jelentése misztikus vagy mitikus értelmezésükben rejlik. Pedig ellenkezőleg, a kereszténység csak megerősödik azzal, ha drágaköveiről eltávolítják a tudatlanság burkát, és a tanulmányozó örömmel gyönyörködhet ragyogásukban.

Jelenleg két gondolati irányzat áll elkeseredetten egymással szemben s a nagy Zsidó tanító élettörténete fölött vitatkoznak. Az egyik iskola szerint Jézus élettörténete nem más, mint mítosz és legenda. Ezek a mítoszok és legendák bizonyos természeti jelenségek magyarázatául szolgáltak azokban a régi időkben, amikor még képekben tanították meg az embereket bizonyos természeti tényekre. E képek segítségével rögzítették le a tanulatlan elmékben azokat a nagy természeti törvényszerűségeket, amelyeknek önmagukban is van jelentőségük, de amelyekből erkölcsi célzatú oktatást is le lehetett szűrni. E felfogás hívei egy világosan körvonalazott irányt képviselnek, soraikban magas képzettségű és kiváló eszű emberek találhatók. Köréjük csoportosulnak a kevésbé képzettek tömegei, akik kíméletlen hevességgel hangoztatják az előbbiek kijelentései közül az ártalmasabb elemeket. Ezzel az irányzattal élesen szembehelyezkedik az ortodox kereszténységben hívők iskolája, akik a Jézusról szóló elbeszélést teljes egészében történetinek tartják, melybe legendás vagy mitikus elem nem keveredik. Szerintük ez az elbeszélés semmi más, mint egy ember életének a története, aki közel kétezer évvel ezelőtt Palesztinában született, s akinek életében az evangéliumokban leírt események mind megtörténtek. A történet egy isten-emberi életet tár fel, s ezen kívül más jelentése nincsen. A fenti két irányzat élesen szembehelyezkedik

1 II. Péter, I, 5.

40

egymással. Az egyik szerint Jézus élettörténete csak legenda, a másik szerint szóról-szóra történelem. E kettő között számtalan felfogásbeli fokozat található, amelyeket nagy általánosságban a „szabadgondolkodás” címszó alá sorolhatunk. A szabadgondolkodók szerint Jézus élettörténete részben legenda, részben történelem, de e kettő szétválasztására semmiféle határozott vagy ésszerű módszert nem nyújtanak, sem az összetett egészet megfelelőképpen nem magyarázzák. Végül, a fentiek mellett, a keresztény egyházon belül nagy és növekvő számban találunk kiművelt elméjű odaadó és hívő keresztényeket, olyan férfiakat és nőket, akik komolyan veszik hitüket és vallásos aspirációikat, de akiknek az evangéliumi történet többet jelent egy isteni Ember puszta élettörténeténél. Azt állítják, - s e felfogásukat az írásokra alapítják, - hogy a Krisztus története mélyebb és jelentősebb értelmű, mint amennyi a felületen látható. Elfogadják Jézus történeti személyét, de ugyanakkor kijelentik, hogy A KRISZTUS több, mint az ember Jézus, mert e fogalom misztikus jelentőségű. Állításuk igazolására Szent Pál szavait idézik: „Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus”.2 Szent Pál itt bizonyára nem a történeti Jézusra gondol, hanem az emberi léleknek valamiféle kibontakozására, amit ő Krisztus kiformálódásának tart. Ugyancsak Szt. Pál mondja azt, hogy bár ismerte a Krisztust test szerint, ezentúl nem így fogja őt ismerni.3 Ezt nyilvánvalóan úgy érti, hogy bár elismeri a testi Krisztust – Jézust –, de már eljutott egy magasabb szemléletig, amely mellett elhomályosul a történeti Krisztus. Ezt a szemléletet szeretnék magukévá tenni mindazok, akik az összehasonlító vallástudomány tényeit elfogadva, az evangéliumok ellentmondásain fennakadva, megzavarodva olyan problémáktól, amelyeket az Írás betűszerinti értelmezésével semmiképpen sem tudnak megoldani, - kétségbeesetten kiáltják: a betű öl, ám a szellem éltet. Igyekeznek tehát valami mélyebb és átfogóbb jelentést keresni egy olyan történetben, amely oly régi, mint maga a vallás, s amely – valahányszor újra felbukkant – minden vallásban a központot és a kiindulást jelentette. Ezek a törekvő gondolkodók nem elég szervezettek és határozottak ahhoz, hogy egy kifejezett gondolkodási irányt képviseljenek.

Egyfelől mintegy kezet nyújtanak azoknak, akik mindent legendának tartanak, s kérik őket, fogadják el a történeti alapot, - másfelől a keresztény hívőkhöz fordulva rámutatnak arra az egyre növekvő veszélyre, hogy amennyiben a betűszerinti, egyetlen értelmezéshez ragaszkodnak, - amelyet amúgy sem lehet a jelenkor növekvő tudásával szemben megvédeni – teljesen el fogják veszíteni a spirituális jelentést. Veszélyben forog a „Krisztus története” s vele együtt „a Krisztus” fogalma, amely támasza és inspirálója volt sok-sok nemes léleknek, Keleten és Nyugaton egyaránt, habár a Krisztust más és más neveken ismerték és különböző módon tisztelték. Az a veszély fenyeget, hogy kiejtjük kezünkből a drágagyöngyöt, s az emberiség soha többet meg nem találja.

Hogy ezt a veszélyt elhárítsuk, szét kell választanunk a Krisztus történetében a különböző szálakat, s egymás mellé kell fektetnünk a történelem, a legenda és a misztika szálait. Mert mindezeket egy kötegbe fonták nagy kárára a gondolkodó embereknek. A szálakat szétbontva azt tapasztaljuk, hogy a tudás fényében az egész történet nem veszít, hanem nyer értékében. Mint mindenben, aminek igazság az alapja, úgy ebben is annál több szépség tárul fel, minél ragyogóbb világosságba helyezzük.

Ezek szerint tehát először a történeti Krisztust fogjuk tanulmányozni, azután a mitikus Krisztust, s végül a misztikus Krisztust. Látni fogjuk, hogy a keresztény egyházak Jézus Krisztusa ezekből az elemekből tevődik össze. Mindegyik hozzájárul ama fenséges Alak

2 Gal. 4, 19.3 II. Kor. 5, 16.

41

kiformálásához, Aki mint a Szenvedő Ember, a Megváltó és a Szeretet Ura uralkodik a kereszténység gondolatvilágán és érzelmein.

A történeti Krisztus,azaz a gyógyító és tanító Jézus

Jézus élettörténetének szálait minden különösebb nehézség nélkül ki lehet bogozni a többi közül. E munkánál nagy segítséget jelentenek a múlt feljegyzései, amelyekbe az okkult kutatások tudósai betekintést nyerhetnek, s amelyekből néhány, a zsidó Tanítóra vonatkozó részletet H. P. Blavatsky és mások közöltek írásaikban. Tudjuk, hogy sokan tiltakoznak az ellen, hogy az okkultizmus szakembereit „tudósok”-nak nevezzük. Pedig ez a kifejezés mindössze annyit jelent, hogy valaki különleges tanulmány és különleges kiképzés útján különleges tudásra tett szert, és olyan erőket fejlesztett ki, amelyeknek segítségével egyéni tudáson alapuló véleményt mondhat arról a tárgyról, amellyel foglalkozik. Amiként a jelenkor tudósait szakértőknek ismerjük el a maguk szakmájában, úgy teljes joggal az okkultizmus szakértőjének nevezhetjük azt az embert, aki először intellektuálisan magáévá tett bizonyos alapvető elveket az ember és az univerzum felépítésére vonatkozólag, majd pedig – megfelelő tanulmányozás és gyakorlat útján – kifejlesztette magában azokat a mindenkiben szunnyadó erőket, amelyek képessé teszik a természet rejtett folyamatainak kivizsgálására. Amint valakinek születéstől fogva hajlama lehet a matematikához, s ezt a hajlamot évről évre gyakorolva óriási mértékben kifejlesztheti, éppen úgy születéstől kezdve lehetnek valakinek bizonyos képességei, melyek a Lélek erőihez tartoznak, s amelyek gyakorlással és szabályozással kifejleszthetők. Ha pedig az ember ezeket a képességeket már kifejlesztette, s ezek segítségével tanulmányozza a láthatatlan világot, akkor az Okkult Tudomány tudósává válik, s mint ilyen tetszése szerint megbizonyosodhat a már említett feljegyzések tartalmáról. Egy ilyen kivizsgálás ugyanúgy kívül esik a mindennapi ember lehetőségein, mint ahogy egy magasabb matematikai képleteket használó szakkönyv is használhatatlan a matematikai tudományokban járatlanok számára. Az okkult tudás egyáltalában nem hozzáférhetetlen, legfeljebb annyira, amennyire minden tudomány az. Akiknek hajlamuk van valamire és kifejlesztik ezt a hajlamukat, azok szakértők lesznek a megfelelő tudományágban, míg azok, akiknek nincsen semmi különösebb hajlamuk, vagy akik nem fejlesztik ki a már meglévő képességeiket, nyugodjanak bele a tudatlanságukba. A tudás megszerzésének szabályai mindenütt ugyanazok, az okkultizmusban éppen úgy, mint bármely más tudományágban.

Az okkult feljegyzések részben megerősítik az evangéliumokban leírt történetet, részben azonban mást mutatnak. Jézus életének eseményeit mutatják be, s így lehetővé teszik, hogy különválasszuk az élettörténetet a köréje szövődött mítoszoktól.

Az a gyermek, akinek zsidó nevét Jézusra változtatták, Palesztinában született Kr.e. 105-ben Publius Rutilius Rufus és Gnaeus Mallius Maximus konzulsága idején. Szülei előkelő származásúak, de szegények voltak. A gyermek a zsidó szentírások ismeretében növekedett. Éveit meghaladó komolysága és égő odaadása láttára szülei elhatározták, hogy fiukat a vallásos és aszkéta életnek szentelik. Egy jeruzsálemi látogatás alkalmával az ifjú különleges intelligenciája és tudás utáni vágya abban mutatkozott, hogy felkereste a templomban az írástudókat. Szülei rövidesen ezután elküldték egy esszeneus közösségbe a dél-judeai sivatagban. Tizenkilenc éves korában a Serbai hegy közelében lévő esszeneus kolostorba lépett. Ezt a kolostort a Perzsiából és Indiából Egyiptomba utazó tudós emberek gyakran látogatták. A kolostornak nagyszerű könyvtára volt okkult művekből, amelyeknek nagy része Indiából eredt, a Himaláján túli vidékről. Jézus később a misztikus tudomány e

42

székhelyéről Egyiptomba ment. Az esszeneusok között alapos oktatásban részesült az élet forrásához elvezető titkos tudományból, Egyiptomban pedig mint tanítvány nyert beavatást abba a magasztos gyülekezetbe, ahonnan minden vallás alapítója elindult.

Mert Egyiptomban megmaradt azoknak az igazi misztériumoknak az egyik központja, amelyeknek a félig-nyilvános misztériumok csak halvány és távoli tükröződései. A történelmileg ismert egyiptomi misztériumok csak a „Hegyen” lévő igaz dolgok árnyékai voltak. Az ifjú héber itt „a Hegyen nyerte el azt az ünnepélyes felszentelést, amely előkészítette őt a később elérendő Királyi Főpapságának betöltésére. Az ifjú annyira emberfölöttien tiszta és oly tökéletesen odaadó volt, hogy nyájas férfiasságával kiemelkedett a vele együtt nevelkedett szigorú és némileg fanatikus aszkétatársai közül. Úgy árasztotta maga körül a zord zsidókra a szelíd és gyöngéd bölcsesség illatát, mint a sivatagba ültetett rózsafa ontja édességét kopár környezetére. Ragyogó tisztaságának pompás és méltó bája holdfényes dicsfényként vette körül, s szavai – bár ritkán szólt – mindig gyöngédek és szeretetteljesek voltak. Még a legdurvább embert is múló lágyságra késztette. Így élt huszonkilenc éven át, kegyelemben növekedve.

Ez az emberfölötti tisztaság és odaadás alkalmassá tette Jézust, a tanítványt, hogy egy magasztosabb Hatalomnak, egy hatalmas, bentlakozó Jelenlét temploma legyen. Az idő megérett egy újabb Isteni megnyilvánulásra, amely koronként megismétlődik az emberiség megsegítésére, akkor, amikor az emberiség spirituális fejlődéséhez egy újabb impulzusra van szükség, amikor egy új civilizáció hajnala beköszönt. A Nyugat világa az idő méhében nyugodott, készen a megszületésre, és a teuton alfaj4 át kellett hogy vegye a Róma erőtlen kezeiből kihulló birodalmi pálcát. Mielőtt az új faj útjára elindult volna, egy Világmegváltónak kellett megjelennie, hogy a gyermek Herkulest bölcsőjében megáldja.

Egy hatalmas „Istenfiú”-nak kellett megszületnie a földön, egy magasztos tanítónak, „aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”5, - Az, akiben az Isteni Bölcsesség a legteljesebb mértékben található, aki valóban a megtestesült „Ige”, kiáramló gazdagságban Világosság és Élet, az Élet Vizeinek valódi Forrás. A Könyörület és Bölcsesség Ura – ez volt a neve – eljött az emberek világába, elhagyva Rejtett Otthonát.

Ennek a nagy Valakinek szüksége volt egy földi tabernákulumra, egy emberi testre, egy férfinak a testére, s ki lett volna alkalmasabb arra, hogy átadja azt boldog és engedelmes szolgálatban az Ő számára, aki előtt angyalok és emberek hódolnak, mint ez a legkiválóbb a Zsidók közül, a „Tökéletesek” legtisztábbja és legnemesebbje, akinek mocsoktalan teste és szeplőtelen lelke a legkülönb volt, amit az emberiség fel tudott ajánlani. Az ember Jézus átadta magát önkéntes áldozatban, „felajánlotta mocsoktalan lényét” a Szeretet Urának, aki magához vette ezt a tiszta formát, mint szentségtartót, és három emberi éven át benne lakozott.

A hagyomány ezt a fordulópontot az evangéliumokban Jézus megkeresztelkedéseként írja le, amikor látták a Lelket „leszállani az égből, mint egy galambot; és megnyugovék ő rajta”6. Egy égi hang pedig megszólalt mondván, hogy ez az ő szerelmes Fia, őt hallgassák az emberek. Valóban Ő volt a szerelmes Fiú, akiben az Atya kedvét lelte.7 Ettől az időtől fogva

4 Az okkultisták szerint a teuton alfajhoz tartoznak a németek, angolok, szlávok, skandinávok, hollandok és származékaik.5 János, 1, 14. 6 János, 1, 32. 7 Máté, 3, 17.

43

„kezde Jézus prédikálni”8, s lett az a csodálatos misztérium, amiről azt mondja az Írás, hogy „Isten megjelent testben”9, bár az Ő istenvolta sem egyedülálló, hiszen: „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám, Istenek vagytok? Ha azokat isteneknek mondá, akikhez az Isten beszéde lőn, (és az írás fel nem bontható), arról mondjátok-é ti, akit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!”10

Valóban az emberek Istenek, ha a bennük lakozó Szellemet tekintjük, de nem mindenkiben van az Isteniség úgy kinyilvánítva, mint a Magasságosnak szerelmes Fiában.

E megnyilvánult Jelenlétnek méltón adták a „Krisztus” nevet, és így Ő volt az, aki az ember Jézus alakjában Palesztina hegyein és völgyein vándorolt, tanítva, betegeket gyógyítva, s maga köré gyűjtve néhány fejlettebb lelket, mint tanítványait. Napsugárként kiáradó királyi szeretetének rendkívüli bája köréje gyűjtötte a szenvedőket, a fáradtakat, az elnyomottakat, míg szelíd bölcsességének gyöngéd mágiája folytán a vele összeköttetésben lévők élete megtisztult, megnemesedett és kifinomodott. Példabeszédek és világos hasonlatok segítségével tanította a köréje gyűlt tudatlan tömeget, és a felszabadult Szellem erőit használva sok betegséget meggyógyított szóval vagy érintéssel, felerősítve tiszta testének magnetikus erőit belső életének hatalmas erejével. Esszeneus testvérei, akik között eleinte munkálkodott, kitagadták. A megkísértés történetében megtalálhatjuk kifogásaikat szerető munkálkodásra szentelt életével szemben. Kitagadták, mert legtitkosabb és legdrágább kincsüket, a spirituális bölcsességet vitte ki a nép közé. És mivel Jézus mindent átfogó szeretete a maga körébe vonzotta a kitaszítottakat és alacsony sorban élőket – hiszen ő egyformán az Isteni Ént szerette a legkisebbekben és legnagyobbakban egyaránt –, a hatalmon lévők gyűlöletének és gyanakvásának sötét felhői tornyosodtak hamarosan föléje. Nemzetének tanítói és vezetői féltékenységgel és haraggal figyelték. Spiritualitása állandó szemrehányást jelentett anyagias gondolkodásukkal szemben. Ereje egy állandó, bár csendes leleplezése volt gyöngeségüknek. Alig három évvel megkeresztelkedése után a készülő vihar kitört. Jézus emberi teste megfizette a bánatpénzt azért, hogy egy embernél magasztosabb Tanító dicső jelenlétét fogadta magába.

Az a néhány kiválasztott tanítvány, akiket Ő szemelt ki tanításainak letéteményeseként, így meg lett fosztva Mesterük fizikai jelenlététől, mielőtt még tanait magukévá tehették volna. De e tanítványok magasrendű és fejlett típusú lelkek voltak, készek a bölcsesség megtanulására, s alkalmasak arra, hogy tovább adják tudásukat a kevésbé fejletteknek. A legfogékonyabb közöttük János volt, az a tanítvány, „akit Jézus szeretett”, fiatal, buzgó, lánglelkű, mélységesen odaadó Mesteréhez, osztozva az Ő mindent átfogó szeretetének szellemében. János képviselte a Krisztus fizikai távozása utáni században a misztikus odaadás szellemét, amely extázisra, az Isteninek látomására és a vele való egyesülésre törekszik, míg a későbbi nagy apostol, Szt. Pál, a misztériumok bölcsesség oldalát képviselte.

A Mester nem feledkezett meg ígéretéről, hogy eljön hozzájuk akkor, amikor a világ nem látja őt többé11, s több, mint ötven éven át meglátogatta őket spirituális testében, folytatva tanításait, s kiképezte őket az okkult igazságok tudására. A tanítványok legnagyobbrészt együtt éltek Judea határában egy eldugott helyen, nem keltve feltűnést az akkori idők sok, látszólag hasonló közösségei mellett. Tanulmányozták a Mesterük által közölt mély igazságokat, megszerezve a „Szellem adományait”.

8 Máté, 4, 17. 9 I. Timót, 3, 16. 10 János, 10, 34-36. 11 János, 14, 18-19.

44

Ezek a belső tanítások, amelyeknek közlését a Mester még fizikai életében megkezdte, majd testét letéve folytatta, képezték az alapját a „Jézus misztériumainak”. A korai egyház történetében e misztériumok jelentették a belső életet. Ez volt a központ, s e köré csoportosultak azok a különféle tanítások, amelyekből a keresztény egyház kialakult.

A Pistis Sophia-nak nevezett figyelemreméltó töredékben, ebben a titkos tanításokat tartalmazó rendkívül érdekes iratban, melyet a híres Valentinus írt, az áll, hogy Jézus közvetlenül halála után, tizenegy éven át „csak az első törvényekben, az első, vagyis az elfátyolozott misztérium területén” oktatta ki tanítványait.12 Még nem jutottak el az angyali rendek felosztására vonatkozó tanításokig, amelyeknek egy részletéről Ignatius szól13. Később Jézus „a Hegyen lévén” tanítványaival, most már misztikus öltözetében, valamennyi régió tudásával, s e régiók felnyitására alkalmas hatalmi szavak birtokában, folytatta tanítványai tanítását. Megígérte nekik: „Tökéletessé teszlek benneteket minden tökéletességben, a belső misztériumoktól kezdve a külső misztériumokig: a Szelemmel töltelek el benneteket, és titeket szellemieknek fognak nevezni, tökéletesnek minden tökéletességben”.14 A Sophia-ról, a Bölcsességről szólt nekik, arról, hogy a Bölcsesség az anyagba merült s innen akart felemelkedni a Legmagasabbhoz. Arról szólt, miként kiáltott a Bölcsesség a Világossághoz, amelybe bizalmát vetette. Arról, miként küldték Jézust, hogy a Bölcsességet kiemelje a káoszból. Ő pedig megkoronázta a Bölcsességet a saját világosságával és kivezette a szolgaságból. Azután beszélt nekik a legmagasabb misztériumról, a kimondhatatlanról, amely minden misztériumnál egyszerűbb és világosabb, noha a legmagasabb, s amelyet csak az ismerhet meg, aki tökéletesen lemondott a világról.15 Ez a tudás tesz Krisztussá, s akiket azzá tett, azok az „emberek én vagyok, és én vagyok ezen emberek”, - a legmagasabb misztérium tehát Krisztus maga.16 Ezzel a megismeréssel az emberek „átalakulnak tiszta világossággá, és bevitetnek a világosságba”.17 És Ő végrehajtotta rajtuk a Beavatás nagy szertartását, a keresztséget, „amely az igazság birodalmába, a világosság régiójába vezet”, és meghagyta nekik, hogy ők ugyanezt tegyék mindazokkal, akik arra méltók: „De titkoljátok a misztériumot, ne vigyétek mindenkihez, csak ahhoz, aki cselekszi mindazokat a dolgokat, amelyeket én mondtam nektek parancsolataimban”.18

Ezek után, amikor már a teljes kiképzést elnyerték, az apostolok elmentek prédikálni Mesterük állandó segítsége mellett.

Ugyanezek a tanítványok és ezek társai a legkorábbi időkből emlékezetből leírták mindazokat a nyilvános beszédeket és példázatokat, amelyeket Mesterüktől hallottak. Nagy buzgalommal gyűjtötték a máshol feltalálható feljegyzéseket is, ezeket is leírták és terjesztették mindazok körében, akik az idők folyamán kis közösségükhöz csatlakoztak. Többféle iratgyűjtemény keletkezett úgy, hogy a közösség egy-egy tagja leírta, amire emlékezett, kiegészítve azt mások beszámolóiból vett részekkel. Krisztus belső tanításait, amelyek csak a kiválasztottaknak szóltak, nem írták le, hanem szóban adták tovább azoknak, akik méltóknak látszottak befogadásukra. Ilyenek voltak azok a tanulmányozók, akik kisebb közösségekben éltek, a világtól visszavonultan, és összeköttetésben álltak a központtal.

12 Valentinus. Trans. By G. R. S. Mead. Pistis Sophia, bk. I, 1. 13 Id. mű 55. old. 14 Id. mű 20. 15 Id. mű, bk. II. 218. 16 Id. mű, 230. 17 Id. mű, 357. 18 Id. mű, 377.

45

A történeti Krisztus tehát egy dicső lény, aki ahhoz a nagy spirituális hierarchiához tartozik, amely az emberiség belső szellemi fejlődését irányítja. Ő használta három éven át a tanítvány Jézus emberi testét, ő tanított nyilvánosan Judeában és Samariaban a harmadik évben, ő gyógyította a betegeket és végzett más nevezetes okkult cselekedeteket. Ő gyűjtött maga köré néhány tanítványt, akiket a belső szellemi élet mélyebb igazságaira oktatott, Ő vonzotta maga köré az embereket a Személyéből áradó csodálatos szeretetével, gyöngédségével és gazdag bölcsességével. És Őt büntették halállal istenkáromlásért, mert a Benne és a minden emberben rejlő Istenségről tanított. Azért jött, hogy kinyilatkoztassa a „Mennyek Országa” létezését, és hirdesse a beavatást, amely Isten megismerésére vezet, s így az örök életet jelenti. Azért jött, hogy bevezessen egynéhányat az Országba, olyanokat, akik képesek lesznek majdan másokat tanítani. E dicső Alak köré fonódtak azután azok a mítoszok, amelyek egyesítették Őt elődeinek hosszú sorával. E mítoszok allegóriában mondják el e Nagyok életét, minthogy az ő életük egyben szimbóluma a Logosz munkájának a Kozmoszban, de szimbóluma az egyéni emberi lélek magasabb fejlődésének is.

De ne higgyük, hogy amikor Krisztus megalapította a misztériumokat híveiért végzett munkája véget ért, vagy hogy e munka pusztán a misztériumokban való ritka megjelenéseire vonatkozott. Az a Nagy Lény, aki Jézus testét használta eszközül, s akinek gondviselése az ötödik emberi faj egész spirituális fejlődésére kiterjed, a gyermek Egyház gondját a szent tanítvány, a testét átengedő Jézus erős kezébe tette le. Emberi fejlődését befejezve, Jézus egyike lett a Bölcsesség Mestereinek, s különleges gondjaiba vette a kereszténységet, amelyet a helye irányba terelni, oltalmazni, őrizni és táplálni igyekezett. A keresztény misztériumokban Ő volt a Főpap, a beavatottak közvetlen tanítója. Az Ő inspirációja nyomán maradt fenn a Gnózis az egyházban mindaddig, amíg a tudatlanság ránehezedő terhe annyira elnyomta, hogy még az Ő lehelete sem tudta többé a kihunyóban lévő tüzet feléleszteni. Az Ő türelmes munkája erősítette meg egymás után a lelkeket, hogy kitartsanak a sötétségben, s hogy ápolják magukban a misztikus vágyódás szikráját, a szomjúságot a Rejtett Isten felfedezésére. Ő árasztotta állandóan az igazságot minden gondolkodó főbe, amely kész volt azt befogadni. Évszázadokon keresztül átnyúltak a kezek és átadták egymásnak a tudás fáklyáját, amely így nem aludt ki sohasem. Ő állott a kínpad mellett és a máglyatűz lángjában, felvidítva hitvallóit és mártírjait, enyhítve kínjaik gyötrelmét, s megtöltve szívüket békével. Ő indította el Savanarola beszédében a mennydörgést, Erasmusban a nyugodt bölcsességet, az Istentől megmámorosodott Spinozában ő inspirálta a mély erkölcsiséget. Az Ő energiája késztette Roger Bacont, Galileit és Paracelsust a természet kikutatására. Az Ő szépsége vonzotta Fra Angelicot, Raphaelt és Leonardo da Vincit, Ő inspirálta Michelangelo géniuszát, Ő ragyogott Murillo szemei előtt, s Ő adta az erőt, amellyel világcsodákat teremtettek: a milánói dómot, a velencei Szent Márk templomot, a firenzei székesegyházat. Az Ő dallama zeng Mozart miséiben, Beethoven szonátáiban, Handel oratóriumaiban, Bach fugáiban, Brahms mértéktartó nagyszerűségében. Az Ő jelenléte vidította fel a magános misztikust, az üldözött okkultistát, az igazság türelmes keresőjét. Meggyőzéssel és fenyegetéssel, egy Szt. Ferenc ékesszólásával és egy Voltaire gúnyolódásával, egy kempisi Tamás gyöngéd alázatával és egy Luther durva férfiasságával Ő akart nevelni és felébreszteni, a szent életre megnyerni, vagy a bűntől elijeszteni. Hosszú évszázadokon keresztül Ő törekedett és munkálkodott; s bár egyházainak nehéz terhét hordta, mégsem hagyott egyetlen egy emberi szívet sem vigasztalanul, ha Hozzá kiáltottak segítségért. Most pedig eljuttatni igyekszik a kereszténységhez ama Bölcsesség egy részét, amelyet a Nagyok a világ megújhodására árasztanak ki. A keresztény egyházakban keresi azokat, akiknek fülei befogadják a Bölcsességet, s akik készek azt, mint hírnökök, szétvinni nyájához, e szavakkal jelentkezve: „Itt vagyok, engem küldj.”

46

V. FEJEZET

A mitikus Krisztus

Láttuk már, hogy az összehasonlító mitológia eredményeiből sokan fegyvert kovácsoltak a vallás ellen, s hogy leghevesebb támadásaikat részben Krisztusra irányították. Rámutattak a támadók, hogy a Szűztől való születés, a kisdedek legyilkolása, a csodák és tanítások, a kereszthalál, a feltámadás és mennybemenetel más nagy Tanítók élettörténetében is megtalálható események, s így – ezekre az azonosságokra támaszkodva – kétségbe vonták Krisztus történeti létezését. A csodákról és tanításokról röviden szólva, beismerhetjük először is azt, hogy a legtöbb nagy Tanító cselekedeteiben voltak olyanok, amelyek, a fizikai síkon, a kortársak szemében csodáknak tűntek fel. De az okkultisták tudják, hogy minden, egy bizonyos fokot elért beavatott rendelkezik olyan erőkkel, amelyekkel az ilyen ún. „csodákat” véghez lehet vinni. Jézus tanításairól is beismerhetjük azt, hogy azok nem voltak eredetiek. De amíg az összehasonlító mitológia a tanítások nem-isteni eredetét azon az alapon tartja bebizonyítottnak, hogy a Manu, Buddha és Jézus ajkairól lényegében ugyanazok a tanítások hangzottak el, addig az okkultista azt állítja, hogy Jézusnak természetszerűleg el kellett ismételnie elődeinek tanításait, hiszen Ő is ugyanazon Testvérség küldötte volt. Az isteni és emberi Szellemre vonatkozó mélységes igazságok Jézus születése előtt húszezer évvel éppen úgy igazságok voltak, mint az Ő születése idején.

Azt állítani, hogy az emberiség Krisztus idejéig jót nem tanulhatott, s hogy az emberek erkölcsi sötétben botorkáltak, annyit jelent, mint azt mondani, hogy mindaddig az emberek Tanító nélkül voltak, mint gyermekek Atya nélkül, s hogy az emberi lelkek a világosságért könyörögtek, de a sötétség nem adott választ. Ez a felfogás éppen annyira istenkáromló Istenre, mint amennyire könyörtelen az emberre nézve. De megcáfolja ezt a felfogást a bölcsek hosszú sora, a nagyszerű írások, és a nemesen leélt életek évezredek korszakain át, mielőtt Krisztus megjelent volna a földön.

De mivel Jézusban, a Nyugat nagy Mesterében látjuk a Testvérség küldöttét a nyugati világhoz, szembe kell tehát néznünk azzal a nehézséggel, ami oly sok emberben megingatta a hitet. A kérdés az: Miért szerepelnek a kereszténység előtti vallásokban a Jézus életének eseményeit megörökítő ünnepek? Miért van az, hogy ezek az ünnepek hasonló eseményekről emlékeznek meg más tanítók életében?

A modern korban az összehasonlító mitológia hívta fel a nyilvánosság figyelmét erre a kérdésre; ez az irányzat a XIX. Század elején keletkezett Dulaure: Historie Abrégée de différents Cultes, Dupuis: Origine de tous les Cultes, Moor: Hindu Pantheon és Godfrey Higgins: Anacalypsis c. művek megjelenésével. E műveket hasonló tanulmányok sorozata követte, melyek mind tudományosabban gyűjtötték össze a tényeket, megcáfolhatatlan összehasonlításokat végezve. Ezek alapján egyetlen művelt ember sem vonhatja már kétségbe a minden vonalon meglévő hasonlóságokat és azonosságokat. Manapság már egyetlen keresztény hívő sem szállna síkra amellett, hogy a kereszténység által használt szimbólumok, rítusok és szertartások másutt fel nem lelhetők. Ezt legfeljebb csak a tudatlanok hiszik, akiknél az egyszerű hit a tájékozatlansággal párosul. De ettől a rétegtől eltekintve, még a legbuzgóbb keresztények sem tagadják azt, hogy a kereszténységben sok közös vonás van a régebbi vallásokkal. Tudott dolog, hogy „Krisztus után” az első évszázadokban elismerték e hasonlóságokat, s a modern összehasonlító mitológia csak nagy precizitással ismétli el azt,

47

amit a korai egyházban általánosan elismertek. Szt. Jusztin mártír például igen gyakran hivatkozik korának egyéb vallásaira, s ha a kereszténység mai támadója példákat keresne annak bizonyítására, hogy a keresztény tanítások azonosak a régebbi vallások tanításaival, jobb vezetőket erre nem is találhatna, mint a második évszázad apologistáit. Az utóbbiak ugyanis pogány tanításokat, történeteket és szimbólumokat idéznek, azt állítván, hogy az ezekkel való azonosság bizonyítja a keresztény tanok szavahihetőségét. De az azonosságokat egy különös okra vezetik vissza, amely manapság aligha találna sok támogatóra. Jusztin így ír: „Azok, akik a költők által kitalált mítoszokat az utókorba átviszik, nem bizonyítanak velük semmit a tanuló ifjúság előtt; mi ki fogjuk mutatni, hogy ezeket a gonosz démonok hatására alkották, akik ily módon akarták megcsalni és félrevezetni az emberi fajt. Amikor a démonok a próféták által kinyilatkoztatni hallották Krisztus eljövetelét és az istenteleneknek tűzben való bűnhődését, napvilágra hoztak több úgynevezett Jupiter fiat azzal a célzattal, hogy az emberekben azt a hiedelmet keltsék, mintha a Krisztusról mondott dolgok csak oly csodás mesék lennének, mint amilyeneket a költők kitaláltak.” „Az ördögök pedig, hallván a prófétától e mosakodást (t. i. a szentelt víz használatát) kinyilatkoztatni, felbujtották azokat, akik az ő templomaikba járnak, és nekik ajánlanak fel engesztelő áldozatokat, hogy ők is hintsék meg magukat; sőt arra is ráveszik (az embereket), hogy távozáskor teljesen mossák le magukat”. „Amit pedig (az Úrvacsorát) a gonosz ördögök Mithras misztériumaiban utánoztak, megparancsolván, hogy ugyanazok a dolgok történjenek”.1 „Mert én magam is, amikor felfedeztem, hogy a rossz szellemek milyen gonosz álöltözetbe burkolták a keresztények isteni tanait, hogy eltérítsék a csatlakozni akarókat, csak nevettem”.2

Az azonosságokat tehát az ördögök munkájának tekintették, akik lemásolták az eredeti keresztény tanokat, és a kereszténység előtti világban széltében-hosszában elterjesztették azért, hogy megakadályozzák a majdan eljövendő igazság befogadását. Kissé nehéz elfogadni azt, hogy a korábbi megállapítások volnának a másolatok, s a későbbiek az eredeti igazságok; de mi nem bocsátkozunk vitába Szt. Jusztinnal afelett, hogy vajon a másolatok előzték-e meg az eredetieket vagy megfordítva, hanem megelégszünk az általa nyújtott tanúsággal, vagyis azzal, hogy a római birodalomban az ő korában dívó hit, és az általa védett új vallás között sok azonosság volt.

Tertullianus hasonló nyíltsággal beszél, amikor a keresztény hitelvek védelmében megállapítja, hogy „más nemzetek, amelyeknek fogalmuk sincs a szellemi erőkről, azt tartják, hogy bálványaik ugyanolyan hatásosan telítik a vizet.” „De ezek a népek saját magukat csalják azzal a vízzel, amelyben nincs erő. Mert igaz, hogy a hírhedt Isis vagy Mithra szertartásaiba mosakodással nyernek beavatást; magukat az Isteneket is mosakodással tisztelik… Az apollói és eleuziszi játékoknál megkeresztelkednek; s azt hiszik, hogy ezzel a cselekedetükkel megújhodnak, s hitszegéseikért járó büntetésük elmarad. Ez mind ismert tény, de mi ebben megint az ördög buzgalmát ismerjük fel, mert Isten dolgaival vetélkedve ő is keresztséget gyakorol alattvalóin.”3

Az azonosságok problémájának megoldásához a mitikus Krisztus, a Nap-mítoszok vagy legendák Krisztusát kell tanulmányoznunk. Ezek a mítoszok ugyanis képekben tárnak fel néhány alapvető nagy igazságot a világ előtt.

A „mítosz” egyáltalában nem az, aminek a legtöbb ember gondolja: valamely tényen alapuló – vagy éppen tényektől független – meseszerű történet. A mítosz voltaképpen sokkal

1 II. köt. Justin Martyr, Első apológia, §§ liv., lxii és lxvi.2 II. köt., Justin Martyr, Második apológia, § xiii. 3 VII. köt. Tertullian, A keresztségről, V. fej.

48

igazabb, mint az eseményeket feljegyző történelem, mert míg a történelem csak az árnyékok történetét mondja el, addig a mítosz az árnyékokat vetítő szubsztanciák történetéről beszél. Amint fent, úgy alant; és először fent, s csak azután alant. Vannak bizonyos alapvető elvek: ezek szerint épül fel a mi naprendszerünk; vannak bizonyos törvények: ezek segítségével valósultak meg részleteikben ezek az alapelvek; vannak bizonyos Lények: ők az elvek megtestesítői, cselekvéseikkel pedig törvényt teremtenek; ezenkívül vannak az alsóbb rendű lények seregei: ők a törvények végrehajtói és kivitelezői; végül ezek között elvegyülve vannak az emberi Egok, saját szerepüket játszva a nagy kozmikus drámában. A láthatatlan világoknak ezek a különféle munkásai levetítik árnyékukat a fizikai anyagra, s ezek az árnyékok: a „dolgok”, - a testek, a tárgyak, amelyekből a fizikai univerzum felépül. De ezek az árnyékok csak szegényes képét vetítik az eredetinek, mint ahogyan a közönséges árnyék is csak szegényes képet ad arról a tárgyról, amelyhez tartozik. Ezek az árnyékok is csak körvonalak, puszta sötétség részletek nélkül, csak szélessége és hosszúsága van, de nincs mélysége.

A történelem egy nagyon tökéletlen, gyakran torzított leírás a fizikai anyag árnyékvilágában táncoló árnyékokról. Ha egy ügyes árnyjátékot összehasonlítunk azzal, ami a vászon mögött, az árnyékok vetítése közben végbemegy, élénk bizonyságot fogunk kapni az árnyékmozgások illuzórikus természetéről. Mindebből egynéhány használható analógia következik.4

A mítosz az árnyjátékot vetítő lények mozgásáról ad beszámolót, s e beszámoló nyelvezete az, amit a szimbólumok nyelvének neveznek. Amiként szavakat használunk a fizikai tárgyak jelképéül – az „asztal” szó voltaképpen egy ismert bútordarab szimbóluma – ugyanúgy használunk szimbólumokat a magasabb síkok dolgaira. A mítoszírók, mint képes ábécét használják a szimbólumokat, s mindegyiknek megvan a maga elismert jelentése. Minthogy minden szimbólum meghatározott jelentéssel bír – akárcsak a rendes beszédben használt szavak – a mítoszok megértéséhez ismernünk kell a szimbólumok jelentését. A nagy mítoszok eredeti írói ugyanis mindig beavatottak voltak, akik hozzá voltak szokva a szimbolikus nyelv használatához, és akik a jelképeket vagy szimbólumokat a maguk rögzített és elfogadott értelmében használták.

Minden szimbólumnak van egy fő jelentése, azután különböző, a fő jelentéshez kapcsolódó mellékjelentése. A Nap például a Logosz szimbóluma; ez az elsődleges és legfőbb jelentése. De jelenti a Logosz egy inkarnációját is, vagy bármelyikét a nagy küldötteknek, akik valamely időben Őt képviselik, mint ahogy egy követ képviseli királyát. Magas rangú beavatottakra, akiket különleges célból, mint Királyokat vagy Tanítókat küldenek ki egy időre a testet öltésbe az emberek közé, a Nap szimbólumát szokták alkalmazni. Egyéni értelemben ugyan nem jár ez a szimbólum, de hivataluk folytán megilleti őket.

Mindazok, akiket ezzel a szimbólummal jelölnek, jellegzetes sajátosságokkal bírnak, jellegzetes helyzetekbe kerülnek, s jellegzetes cselekvéseket hajtanak végre földi életükben. A Nap fizikai árnyéka, vagy másként szólva teste a Logosznak, s így évi pályafutása a Logosz tevékenységét tükrözi, habár csak részlegesen, miként az árnyképek a függöny mögött mozgó tárgyakat. Amikor a Logosz, az „Isten Fia” leszáll az anyagba, ennek az eseménynek földi árnyképe a Nap évi pályafutása. Erről szól a Nap-mítosz. Hasonlóképpen a Logosznak vagy egyik magas küldöttének emberi testbe szállása ugyanezt tükrözi árnyképszerűen. Ebből az következik, hogy szükségképpen azonosságok keletkeznek a nagy küldöttek élettörténetében.

4 A tanulmányozónak elolvasásra ajánljuk Platón beszámolóját a „Barlangról” és lakóiról. Felhívjuk figyelmét arra, hogy Platón beavatott volt. Köztársaság, vii. könyv.

49

Sőt, az azonosságok hiánya egyenesen arra mutat, hogy az illető személy nem volt teljes jogú képviselő, s hogy küldetése kisebb jelentőségű volt.

A Nap-mítosz tehát egy olyan történet, amely elsősorban a Logosz, az Ige tevékenységét jelenti, éspedig a kozmoszban, másodsorban pedig olyasvalakinek az életét írja le, aki a Logosznak vagy valamelyikküldöttének megtestesülése. A mítosz hősét rendszerint Istenként, vagy félistenként mutatják be, élete pedig – az eddig elmondottakból következően – körvonalaiban a Napnak, mint a Logosz árnyékának pályafutását kell követnie. A téli napforduló és a Nap nyári zenitjének elérése közötti időszakra esnek a hős életének eseményei. A téli napfordulón születik, a tavaszi napéjegyenlőség idején hal meg, s azután legyőzve a halált mennybe száll.

Ezzel kapcsolatban érdekesek Eliphas Lévi meglátásai, bár ő a mítoszt általánosabb vonatkozásában, mint belső igazságokat tükröző allegóriát mutatja be: „Alfred de Vigny szerint a legenda gyakran igazabb, mint a történelem, mert a legendában nem az eseményeket jegyzik fel, amelyek gyakran hiányosak és tökéletlenek, hanem a nagy emberek és nagy nemzetek géniuszát elevenítik meg. E gyönyörű gondolatot elsősorban az evangéliumra alkalmazhatjuk, mivel az evangélium nemcsak a megtörtént dolgok elbeszélése, hanem magasztos bemutatása annak, ami van és ami mindig lesz. A világ Megváltóját mindig imádni fogják az emberi értelem királyai, akiket a mágusok képviselnek; a Megváltó mindig meg fogja sokszorozni az eukarisztia kenyerét, hogy táplálja és vigasztalja vele a lelkeket. Ha éjjel vagy viharban Őt idézzük, mindig el fog jönni hozzánk a vizeken járva, kinyújtva felénk kezét, hogy a hullámok taraján átsegítsen, aggodalmainkat mindig el fogja oszlatni, s visszaadja szemünk világosságát; hívei előtt mindig meg fog jelenni a Tábor hegyén, fénylőn és megdicsőülve, Mózes törvényeit magyarázva és Elias buzgalmát mérsékelve”.5

Tapasztalni fogjuk, hogy a mítoszok szorosan kapcsolódnak a misztériumokhoz, mert a misztériumok egy része abból állt, hogy a magasabb világok eseményeit – amelyek a mítoszok anyagát képezik – élő képekben mutatta be. Tény az, hogy az ál-misztériumokban az igazi misztériumok élő képeinek csonka töredékeit dolgozták fel a színészek dráma alakjában.

A Napisten történetének körvonalai egészen világosak. Eseményteljes élete a napév első hat hónapjára esik, míg a másik hat hónap általában az eredmények oltalmazására és megőrzésére való. A Napisten mindig a téli napfordulón születik, az év legrövidebb napja után, december 24-én, amikor a Szűz jegye van születésekor emelkedőben, ő maga is a szűztől születik, aki szűz marad, bár világra hozta a Nap-gyermeket, miként az égi Szűz jegy is változatlan és mocsoktalan marad, amikor a Nap kiemelkedik belőle az égboltozaton. A gyenge és védtelen gyermeket – hiszen itt, az egyenlítőtől északra ilyenkor legrövidebbek a napok és leghosszabbak az éjszakák – veszélyek környezik, s a sötétség uralma hosszabb, mint az ő uralma ezekben a korai napokban. De a fenyegető veszedelmek között is életben marad, a napok hosszabbodni kezdenek, míg elérkezik a tavaszi napéjegyenlőség, az átfordulás ideje, a keresztre feszítés napja, amelynek dátuma évenként változik. A Napistent olykor a horizont körébe helyezve ábrázolják, feje és lábai északot és délt, kinyújtott karjai keletet és nyugatot érintik: - „Keresztre feszíttetett”. A keresztre feszítés után dicsőségesen feltámad, és a mennybe száll, megérleli a gabonát és a gyümölcsöt, saját életét adva azok anyagához, s rajtuk keresztül saját életével táplálva a benne hívők seregét. A Napisten mindig december 25-ének hajnalán születik meg, mindig a tavaszi nap-éj egyenlőség idején szenvedi el a keresztre feszítést, s mindig saját életét adja eledelül híveinek. Ezek a legjellegzetesebb

5 Eliphas Lévi, The Mysteries of Magic, 48. 1.

50

közös vonások. A születési idő állandósága és a halál dátumának változó volta igen jelentőségteljes, ha azt vesszük, hogy az egyik fix, a másik pedig változó szoláris helyzet. A „húsvét” mozgó esemény, amelyet a Nap és a Hold egymáshoz való helyzetéből számítanak ki. Teljesen értelmetlen volna, ha egy történelmi esemény évfordulóját minden évre így határoznák meg, de igen természetes, sőt egyedüli helyes módja egy szoláris ünnep kiszámításának. A változó dátumok nem egy ember élettörténetére, hanem a szoláris mítosz hősére vonatkoznak.

Ugyanezek az események mind előfordulnak a különböző Napistenek életében, s az antik kor bővelkedik az ilyen példákban. Az egyiptomi Isis, akárcsak a betlehemi Mária, szeplőtelen szűzanya volt, „a tenger csillaga”, „az Ég királynője”, „Isten anyja”. A képeken a felkelő holdon állva, csillagokkal koronázva ábrázolják; másutt gyermekét, Horust tartja ölében, s a szék támláján a kereszt rajzolódik ki. Régi ábrázolásokban a Zodiákus Szűz jegyét egy gyermekét szoptató asszony képviseli. Típusa lett ez minden későbbi madonnának az isteni kisdeddel, feltárva ezzel a szimbólum eredetét. Devaki is karjaiban tartja az isteni Krishnát az ábrázolásokon, ugyanígy a babiloni Mylitta vagy Istar, feje körül az ismerős csillagos koronával, térdein a gyermek Tammuzzal. Merkur és Aeskulapius, Bacchus és Hercules, Perseus és Dioscuri, Mithras és Zarathustra mind isteni és emberi eredetűek voltak.

A téli napforduló kapcsolata Jézussal szintén jelentős. Mithras születését a téli napfordulón nagy örömmel ünnepelték. Horus ugyancsak ekkor született: „Születése az (egyiptomi) vallás nagy misztériumainak egyike. Templomaik falán képek ábrázolták ezt az eseményt… Horus az Istenség gyermeke volt. Karácsony táján, azaz a mi ünnepünknek megfelelő időben különleges szertartások keretében hozták ki képmását a szentélyből, éppen úgy, amint a gyermek Jézus képét most is kihozzák és kiállítják Rómában.”6

Williamson a következőket mondja Jézus születésnapjának, december 25-ére történt helyezéséről: „Minden keresztény tudja, hogy most december 25-én van Jézus születésének elismert ünnepe, de kevesen tudják, hogy ez nem mindig volt így. Állítólag százharminchat különböző dátum is szerepelt a különböző keresztény szekták naptárában. Jézus születését Lightfoot szeptember 15-ére teszi, mások februárra vagy augusztusra. Epihanius két szektát említ, amelyek közül az egyik júniusban, a másik júliusban ünnepelte Jézus születését. A kérdést véglegesen I. Gyula pápa oldotta meg 337-ben. Szt. Chrizosztom 390-ben a következőket írja: „Erre a napra (azaz december 25-ére) helyezték nemrégiben Rómában Krisztus születését azért, hogy mialatt a pogányok saját szertartásaikkal vannak elfoglalva (Brumalia ünnepe, Bacchus tiszteletére) a keresztények zavartalanul végezhessék saját szertartásaikat”. Gibbon a Decline and Fall of the Roman Empire (A római birodalom hanyatlása és bukása) c. munkájában írja: „A rómaiak (a keresztények) miután éppoly kevéssé tudják (Krisztus) születésének igazi dátumát, mint (más országbeli) testvéreik, a nagy ünnepet december 25-ére helyezték. Ez a Brumalia, azaz a téli napforduló, amikor a pogányok minden évben a Nap születését ünneplik”. King Gnostics and Their Remains (a gnosztikusok és maradványaik) c. munkájában ugyancsak ezt írja: „A december 25-i ősi ünnepet, amelyet a Legyőzhetetlen7 születésének tiszteletére tartottak, és nagy cirkuszi játékokkal ünnepeltek, később átvitték Krisztus születésének megemlékezésére, amelynek pontos dátuma az egyházatyák bevallása szerint akkor ismeretlen volt”. Mai írók közül Canon Farra azt mondja, hogy „hiábavaló minden kísérlet arra nézve, hogy a születés hónapját megállapítsák”. Az előzőekből kitűnik, hogy a téli napforduló nagy ünnepét az elmúlt korokban, egymástól távol eső országokban egyaránt megünnepelték egy olyan Isten tiszteletére, akiről mindenütt mint

6 Bonwick, Egyptian Belief, 157. old. Williamson, Great Law, c. könyvének 26. oldalán idézve. 7 A „Natalis Solis Invicti” ünnepsége, a legyőzhetetlen Nap születésnapja.

51

„Megváltóról” emlékeznek meg, s akinek anyját mint tiszta szüzet emlegetik. A meglepő hasonlatosságok, e Megváltó Isteneknek nemcsak születésük, hanem életük körülményeiben is túlságosan számosak ahhoz, hogy puszta véletlennek lehetne minősíteni.”8

Az Úr Buddha esetében tapasztalhatjuk, hogyan kapcsolódik a mítosz egy históriai személyhez. Életének története jól ismert, és a közkézen forgó indiai leírások születésének körülményeiről egyszerűek és emberiek. De a kínai írásokban Buddha egy szűztől, Mayadevi-től született, s így az ősi mítosz egy új hőssel gazdagodott.

Williamson azt is elmondja, hogy a kelta népeknél december 25-én nagy tüzeket gyújtottak a dombokon, sőt manapság is ismeretes az ír és skót hegylakók között a Bheil vagy Báaltinne elnevezéssel az a szokás. Ez a kifejezés Bel, Bal vagy Baal nevű ősi napistenünk nevéből származik, bár a tüzeket most Krisztus tiszteletére gyújtják meg.9

Ha jól meggondoljuk, ez az ünnep az örvendezésnek és a szentségnek újabb elemeit vehetné fel azzal, ha a Krisztusban hívők felfedeznék benne a messzi ködös múltba visszanyúló, ősi ünnep megismétlődését. Így a karácsonyi harangok az egész emberiség történetén végig zengnének, elmúlt korok éjszakájából muzsikálva. Az igazság fémjelzését nem az exkluzív birtoklás, hanem az egyetemes elfogadás adja meg.

A halál időpontja, mint előbb mondtuk, nincs rögzítve, miként a születés napja. A Húsvétot a Nap és a Hold viszonylagos helyzetéből számítják ki a tavaszi napéjegyenlőség idején, s így az évről évre változik. Mindegyik szoláris hős halálának évfordulóját ezek szerint ünneplik. A hőst szimbolizáló állat az a zodiákus jel, amelyben a Nap abban a korban a tavaszi napéjegyenlőség idején állott, ez pedig változik a napéjegyenlőségek előrehaladása szerint. Az asszíriai Oannes a Halak jegyében, mint Hal szerepel. Mithra a Taurusban van, tehát egy bikán lovagol, Osirist mint Osiris-Apist, vagy Serapist a bikát tisztelik. A babiloni Merodach-ot szintén mint bikát tisztelték, akárcsak Szíriában Astartét. Amikor a Nap a Kos vagy Bárány (Aries) jegyében áll, akkor Osiris mint kos jelenik meg, ugyanígy Astarte és Jupiter Ammon is. Ugyanez az állat lesz később Jézus szimbólumává is: Isten Báránya. Jézus szimbólumaként a bárány használata egészen általános a katakombák ábrázolásain. A bárány olykor egy keresztre támaszkodik. Erre nézve Williamson ezt mondja: „Idővel ezután a bárányt kereszten ábrázolták, és csak a hatodik konstantinápolyi zsinaton, a 680-as évek táján rendelték el, hogy a régi szimbólum helyett egy ember alakját kell a kereszten ábrázolni. Ezt az egyházi törvényt I. Adrián pápa szentesítette”.10 A nagyon ősi Halak jegyét is Jézus szimbólumának tartották, s a katakombákban így ábrázolták.

A hős halálának és feltámadásának ünneplése a tavaszi napéjegyenlőség táján éppen olyan elterjedt szokás, mint a téli napfordulói születésnap. Osirist ekkor ölte meg Typhon, s a hőst a horizont körében ábrázolják kiterjesztett karokkal, mintegy keresztre feszítve. Eredetileg ez az áldás, nem pedig a szenvedés testtartása volt. Tammuz halálát minden évben a tavaszi napéjegyenlőség táján siratták meg Babilonban és Szíriában. Adonist Szíriában és Görögországban, Attist pedig Phrygiában „ember alakjában lábaihoz kötött báránnyal” ábrázolták.11 Mithras halálát hasonlóan ünnepelték Perzsiában, Bacchusét és Dionysiusét – a kettő ugyanaz – pedig Görögországban. Mexikóban ugyancsak felbukkan ez az eszme, rendesen a kereszt kíséretében. 8 Williamson, The Great Law, 40-42.1. Ajánljuk ezt a könyvet mindazoknak, akik az összehasonlító vallástudománnyal foglalkozni akarnak. Szerzője mélységesen vallásos keresztény ember. 9 Id. m. 36, 37.1.10 The Great Law, 116.1.11 Id. m. 58.1.

52

De a felsorolt esetekben a halál fölötti gyászra rövidesen mindenütt következik a feltámadáson való örvendezés. Érdekes feljegyezni, hogy az angol és a német (Easter, Oster) húsvét szó eredetét a megölt Tammuz szűz anyjára, Isthar-ra lehet visszavezetni.12

Az is érdekes, hogy a húsvéti halált megelőző böjtölést megtaláljuk Mexikóban, Egyiptomban, Perzsiában, Babilonban, Asszíriában, Kis-Ázsiában, s a böjt sok esetben pontosan 40 napig tart.13

Az al-misztériumokban dramatizálták a Nap-Isten történetét, míg az ősi misztériumokban a beavatott átélte a történetet. Ennek következtében a szoláris mítosz és a beavatás nagy tényei egymásba fonódtak, s ugyanazok a történetek most már Róla, a legutolsó isteni Tanítóról, a Nap-Logosz képviselőjéről szóltak. Így lett születésének ünnepe az az ősi időpont, amikor a Nap a Szűztől születik, amikor az éj megtelik örvendező mennyei seregekkel, s hajnalban megszületik a gyermek.

Az idők folyamán, amint az ősi Nap-legenda Krisztus alakja köré fonódott, keresztre feszítésének jele a bárány lett. Ahogyan a Bika Mithrassnak, a Hal Oannesnek lett szentelve, ugyanúgy Krisztus jelképe a Bárány, éspedig ugyanazon okból: mert a Bárány volt a jele a tavaszi napéjegyenlőségnek a történelemnek abban a korszakában, amikor Ő élt, vagyis amikor keresztül haladt a horizont nagy körén és „megfeszíttetett a térben”.

A komoly tanulmányozó kénytelen felfigyelni ezekre a Nap-mítoszokra, amelyek korszakokon át újra és újra visszatérnek, bár a hívők természetesen és jogosan nem vesznek róluk tudomást. És amikor e mítoszokat arra használják, hogy megcsonkítsák vagy megsemmisítsék velük Krisztus magasztos alakját, akkor szembe kell velük nézni, nem a tények letagadásával, hanem a történet mélyebb jelentésének, a spirituális igazságoknak megérésével, amelyeket a legendák burkolt formában fejeznek ki.

Hogyan kapcsolódtak ezek a legendák Jézus történetéhez, és miért kristályosodtak ki az Ő történeti alakja körül? Ezek a történetek tulajdonképpen nem Jézusról, az egyénről, hanem az univerzális Krisztusról szólnak. Krisztus, az Ember, egy Isteni Lényt szimbolizál, s a természet egyik alapvető igazságát képviseli. S ez az az igazság, hogy Krisztus, mint Ember bizonyos hivatalt tölt be, s jellegzetes viszonyban áll az emberiséggel, kapcsolatát pedig korszakról korszakra megújítja, amint új nemzedékek és új fajok lépnek a régiek helyébe. Ezért Krisztus és minden hozzá hasonló: az „Ember Fia”. Ez a megkülönböztető és sajátos cím nem személyében, hanem hivatása után illeti meg Őt. A Nap-mítosz Krisztusa volt a misztériumokban szereplő Krisztus, s a mitikus Krisztus titkát a misztikus Krisztusban kell keresnünk.

12 Id. m. 56.1. 13 Id. m. 120-123.1

53

VI. FEJEZET

A misztikus Krisztus

Most megpróbáljuk felfedni a Krisztusi történet azon mélyebb jelentését, amelyre legjobban reagál az emberi szív. Keressük azt a láthatatlan forrásból fakadó, öröktől való életáramot, amely tündöklő ragyogásba burkolja hordozóját: a Krisztust. Ebbe a Krisztusba kapaszkodnak az emberi szívek, s inkább készek elvetni a történelem nyilvánvaló tényeit, mint megtagadni azt, amiről sugallatszerűen érzik, hogy a magasabb élet egyik legfontosabb igazsága. A Misztériumok szentelt kapujához közeledünk, s fellebbentjük a szentélyt elrejtő fátylat.

Láthattuk, hogy bármily messze megyünk vissza az ókorba, mindenütt tudtak egy titkos tanítás létezéséről, amelyet a bölcsesség mesterei szigorú és igényes feltételek mellett adtak tovább az elfogadott jelölteknek. Ezeket a jelölteket azután beavatták a „Misztériumokba”. Az ókorban – amint láttuk – ezzel a kifejezéssel jelölték mindazt, ami a vallásban a legspirituálisabb, a filozófiában a legmélyebb és a tudományban a legértékesebb volt. Az ókor minden nagy tanítója kijárta a Misztériumokat, a legnagyobbak közül pedig e Misztériumok főpapjai voltak. Mindazok, akiknek az volt a küldetésük, hogy e világban a láthatatlan dolgokról tanítsanak, átmentek a beavatás kapuján, s a titkokat közvetlenül a magasztos Testvériség tagjaitól tudták meg. Mindegyik tanító ugyanazt a történetet hozta a világnak, s a szoláris mítoszok ennek a történetnek változatai; főbb vonásaikban azonosak, csak helyi színezetük különböző.

A történet alapgondolata a Logosz leszállása az anyagba. A Nap-Isten megfelelő szimbóluma a Logosznak, hiszen a Nap az Ő fizikai teste. Sok helyen így írnak Róla: „Aki a Napban lakozik”. Egy bizonyos szemszögből nézve a Misztériumok Krisztusa az anyagba leszálló Logoszt jelenti. A nagy Nap-mítoszok is mind ennek a magasztos igazságnak népszerű illusztrációi. A régebbi vallásokban a Logosz sajátos megnyilvánulásának tekintették azokat az Isteni Tanítókat, akik az Ősi Bölcsességet újra kinyilatkoztatták a világnak. Ugyanígy a keresztények is lassanként felruházták Jézust azokkal a történetekkel, amelyek voltaképpen a Logoszt illették. A keresztény terminológia azonosította őt a Szentháromság második személyével, a Logosszal, vagyis Isten Igéjével.1 A Nap-Isten mítoszában elbeszélt kimagasló események Jézus életének eseményeivé lettek, s ezáltal Jézus lett a megtestesült Istenség, a „mitikus Krisztus”. A makrokozmoszban, vagyis a világmindenségben a misztériumok Krisztusa képviseli a Logoszt, a Szentháromság Második Személyét. De a mikrokozmoszban, vagyis az emberben ugyancsak Krisztus képviseli az emberben rejlő Isteni Szellem második aspektusát. Erre mondja az apostol: „a Krisztus bennetek”.2 A misztériumok Krisztusa ebben a második értelmében a beavatott életét jelenti. A beavatott élete az első nagy beavatással kezdődik: ekkor születik meg benne a Krisztus, s ettől kezdve növekszik benne. Ennek megértéséhez vizsgáljuk meg előbb: milyen követelményeket támasztanak a beavatás jelöltjeivel szemben és miben áll az emberi Szellem természete.

1 Lásd erre János evangéliumát: 1.1-5. A Logosz elnevezés, amellyel a megnyilvánult, az anyagot teremtő Istenséget jelölik – „mindenek Őáltala lettek” – plátói eredetű, tehát közvetlenül a misztériumokból származik. Platón előtt korszakokkal a hinduknál a Vak (Hang) elnevezés volt használatban, s ugyanabból a forrásból eredt. 2 ld. előbb 9.3.1.

54

Csak azokat fogadták el jelöltekül a beavatásra, akik már jó emberek voltak, már amennyire a törvény szigorú szabályai szerint a jóságot értelmezni lehet. Tiszta, szent, mocsoktalan, bűn nélkül való, vétek nélkül élő, - ilyen jelzőket használtak jellemzésül.3 Az intelligencia, az alaposan képzett elme szintén a követelmények közé tartozott.4 Az emberek életről életre fejlődnek, kiművelik, és uralmukba hajtják az elmét, az érzelmeket és az erkölcsiséget, az exoterikus vallásokon keresztül megtanulva a kötelességteljesítést és a másokon való segítést. A fejlődő emberi léleknek ez a rendes útja. Amikor ezt mind elvégezte, „jó ember” lesz belőle, a görögök „Chrestos”-a. Ezt a fokozatot kell elérnie, mielőtt Christos, a Fölkent válhat belőle. Az ember megfelelvén az exoterikus jó élet kívánalmainak, az ezoterikus élet jelöltjévé válik. Megkezdődik a beavatáshoz szükséges kiképzése, amely bizonyos feltételek betöltéséből áll.

Ezek a feltételek megszabják, milyen tulajdonságokat kell megszereznie. Amíg ezeken munkálkodik, azt szokták róla mondani, hogy a próbaösvényen jár, azon az ösvényen, amely a „szűk kapuhoz” vezet. Ezen túl van a „keskeny út”, „a szentség ösvénye”, vagy „a kereszt útja”. A jelölttől nem kívánják meg, hogy a szükséges tulajdonságokat teljes mértékben kifejlessze, de valamilyen előmenetelt mindegyikben tanúsítania kell, mielőtt a Krisztus megszülethetik benne. Tiszta otthont kell készíteni a benne majdan felnövekvő Isteni Gyermek számára.

A kifejlesztendő tulajdonságok mind mentális és erkölcsi jellegűek. Első közülük: az ítélőképesség. Ez azt jelenti, hogy az aspiránsnak meg kell tanulnia elválasztani elméjében az örökkévalót az ideiglenestől, az igazat a hamistól, a valót a valótlanságtól, az égit a földitől. „Mert a láthatók ideig valók” – mondja az apostol – „a láthatatlanok pedig örökkévalók”.5 Az emberek a látható dolgok bűvöletében élnek, s ez megvakítja őket a láthatatlannal szemben. Az aspiráns tanuljon meg különbséget tenni közöttük, úgyhogy valónak lássa azt, amit a világ valótlannak tart, és valótlannak azt, amit a világ valónak vél, mert csak így lehet „hitben járni, nem látásban”.6 Így lesz az ember egyikévé azoknak, akikről az apostol ezt mondja: „az érett korúaknak… mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre”.7 A valótlanságoknak ez a felismerése azután ki kell, hogy fejlessze benne az undort a valótlan, a múlandó, az élet csupasz burka iránt, mely nem csillapítja az éhséget, legfeljebb a disznóét.8 Ennek a fokozatnak a jellemzése Jézus erőteljes leírásában is így hangzik: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom”.9 Valóban „kemény mondás”, de ebből a gyűlöletből egy igazabb, mélyebb szeretet fog kisarjadni. A szűk kapuhoz vezető úton ezt a fokozatot nem lehet elkerülni. Azután a jelölt tanulja meg a gondolatok ellenőrzését, ez pedig elvezet a cselekedetek ellenőrzéséhez. A belső megítélés szerint a gondolat egyenértékű a cselekvéssel: „Én pedig mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.”10 Szerezzen a jelölt kitartást, mert aki a „kereszt útján” kíván járni, az hosszú és keserű szenvedéseknek néz elébe, s erős szívű legyen, „mintha látná a láthatatlant”.11 Párosítsa ezekhez a toleranciát, ha gyermeke akar lenni Annak, aki „felhozza

3 ld. előbb 69.1. 4 ld. előbb 63.1. 5 II. Kor. IV. 18. 6 II. kor. V.7. 7 Zsidók, V.14. 8 Lukács, XV.16. 9 U.ott XIV. 26. 10 Máté, V.28. 11 Zsidók, XI. 27.

55

az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak”12, tanítványa Annak, aki arra kérte apostolait, hogy ne tiltsák el azt az embert, aki az ő nevét használja, csak azért, mert nem követi őt velük együtt.13 Azután olyan hitet szerezzen, amely előtt semmi sem lehetetlen14, és olyan egyensúlyt, amilyenről az apostol szól15. Végül, csakis „az odafel-valókat keresse”16 és vágyakozzon arra a boldogságra, amit az Isten meglátása és a Vele való egyesülés okoz17. Ha valaki ezeket a tulajdonságokat beépítette jellemébe, akkor késznek tartják a beavatásra, s a Misztériumok Őrzői kinyitják előtte a „szűk kaput”. Ezen a módon, s csakis ezen készülhet fel a jelöltségre.

Az emberi Szellemről a következőket mondhatjuk. Mint a legmagasztosabb Isten ajándéka, az emberi Szellem tartalmazza az Isteni Élet három aspektusát: a gondolatot, a szeretetet és az akaratot. Ez teszi az embert Isten képmásává. Az emberi Szellem fejlődése során legelőször a Gondolat aspektust, vagyis az értelmet fejleszti ki. Ez a folyamat a rendes világi életben megy végbe. Aki ebben magas fokot ért el, s párosította azt erkölcsi fejlettséggel, az eljutott a jelöltség fokozatához. A Szellem második aspektusa a Szeretet. A Krisztus „kiábrázolódása” az emberben ennek a szeretetnek a fejlődését jelenti. Az igazi misztériumokban ennek a fejlődésnek veti magát alá a jelölt: a misztériumi dráma az ő életét jelenti, s a fejlődésbeli fokozatokat a beavatások jelzik. A fizikai síkon lejátszódó misztériumokban a beavatásokat drámailag ábrázolták. A szertartások sok vonatkozásban másolatai voltak a „Hegyen” lejátszódó „példának”. Egy hanyatló korban ezek voltak a spirituális világ hatalmas valóságainak árnyékai.

A misztikus Krisztus tehát kettős: a Szentháromság Második Személye, amint leszáll az anyagba, az Ige, és az emberben kibontakozó Isteni Szellem második aspektusa: a Szeretet. Az egyik a múltban lejátszódott kozmikus folyamatot jelenti; a Nap-mítosz ezen alapul. A másik az egyénben végbemenő folyamatot, az emberi fejlődés betetőzését jelzi; a Nap-mítosz egyes részletei erre vonatkoznak. Az evangéliumokba mindkét értelmezést belefoglalták, s ezek együtteséből alakult ki a „Misztikus Krisztus” képe.

Vizsgáljuk meg először a kozmikus Krisztus, az anyagba burkolt Istenség, a testet öltött Ige, a „húsba” öltözött Isten képét.

Amikor egy naprendszer keletkezik, s a teret betöltő anyag végtelen óceánjából kiválik az ehhez felhasználandó anyag, először a Szentháromság Harmadik Személye, a Szentlélek, kezdi meg működését. Életével telíti ezt az anyagot, hogy az elevenné vált anyag alkalmassá váljék a formaképzésre. A Szentháromság Második Személye, az Ige, azután összefogja ezt az anyagot, és saját életével formába önti, feláldozva ezáltal önmagát az anyag korlátozásainak, „Mennyei Emberré” válva, akinek testében minden forma benne van, s minden az Ő életének részese. Ez a kozmikus történet, és ezt mutatták be dramatizálva a Misztériumokban: az igazi Misztériumokban úgy, ahogy a térben lejátszódott, a Misztériumokban pedig mágikus vagy más módon lepergetve, egyes részeiben színészek közreműködésével.

12 Máté, V. 45. 13 Lukács, IX. 49, 50. 14 Máté, XVII. 20. 15 II. Kor. VI. 8-10. 16 Kolosszebeliek, III. 1. 17 Máté, V.8., és János XVII.21. Vagyis a magasabb síkokon lejátszódó Misztériumokban

56

Ezekről a kozmikus folyamatokról igen világosan szól az Ószövetség: „Isten Lelke

lebeg vala a vizek fölött” és „setétség vala a mélység színén”18, ami annyit jelent, hogy az anyag nagy mélységeiben nem volt forma, s hogy minden puszta és kezdeti állapotban volt. A formát a Logosz, az Ige adta, amelyről írva van: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”.19 C. W. Leadbeater nagyon helyesen mondja: „Az első nagy kiáradás eredménye (a Szentlélek ’mozgásának’ eredménye) az, hogy meggyorsítja azt a csodálatos és dicső vitalitást, amely minden anyagot átjár (jóllehet ez az anyag a mi homályos látásunknak élettelennek tűnik fel). A különböző síkok atomjai ettől felvillanyozva azután kifejlesztik magukban eddig szunnyadó vonzási és taszítási készségüket, s egymással különböző vegyületeket alkotnak.”20

Csak amikor a Szentléleknek ez a munkája megtörtént, veheti fel az Ige, (a Logosz) vagy másként a kozmikus Misztikus Krisztus az anyag öltözékét azzal, hogy ténylegesen belép a Szűz Anyag méhébe, amely még szűz és meg nem termékenyített. Ez a Szentlélek által vitalizált anyag. A Szentlélek beárnyékolta a Szűz Anyagot, Életét öntötte belé, s ezzel előkészítette a Második Logosz életének befogadására, aki az anyagot, mint erőinek hordozóját vette át. Ez a jelentése Krisztus testet öltésének, - „Aki nem vetette meg a Szűz méhét.”

A niceai Hiszekegy eredeti görög szövegéből rosszul fordították le latinra a testet öltésre vonatkozó mondatot. A prepozíciókat megváltoztatták, s ezzel megváltozott a mondat értelme is. A szöveg helyes fordítása így hangzanék: „Et incarnatus est ex Spiritu sancto et Maria virgine” – magyarul: „És megtestesült a Szentlélekből és Szűz Máriából”, míg a hivatalos fordítás így hangzik: „Et incarnatus est de Spiritu sancto ex Mariae virgine” – magyarul: „És megtestesült a Szentlélek által Szűz Máriából”.21 A Krisztus „nem a puszta ’szűz’ anyagból vesz formát, hanem abból az anyagból, amelyet már a Harmadik Logosz22

élete hat át, s amelyben ez az élet lüktet. Tehát élet és anyag egyformán képezik az Ő öltözékét.”23

Az Ige leszállása az anyagba úgy szerepel, mint Krisztusnak a Szűztől való születése. Ennek megfelelően a Nap-mítoszban a Nap-Isten akkor születik, amikor a Virgo (a Szűz) jele van felemelkedőben.

Ezután következik az Igének az anyagban való kezdeti munkálkodása, amelyet a mítosz – igen jellegzetesen – mint gyermekkort állít elénk. Hatalmas erői a gyermekkor tehetetlenségének vannak alávetve, s csak kevéssé mutatkoznak meg azokban a zsenge formákban, amelyeket átlelkesítenek. Az anyag bebörtönzi, sőt – úgy tetszik – halállal fenyegeti gyermeki Királyát, akinek dicsőségét elfátyolozzák a magára öltött korlátozások. Ő azonban mindinkább nagyszerűbb célokra formálja ki az anyagot, elviszi a teljes kifejlődésig, s azután kiterjeszti magát az anyag keresztjén, hogy erről a keresztről, teljes átadásban áraszthassa életének erőit. Ez az a Logosz, akiről Platón azt mondta, hogy az univerzumon kereszt alakjában uralkodik. Ez az a térben álló Égi Ember, áldásra kiterjesztett karjaival. Ez a

Vagyis a Szentlélek18 Genezis, I.2. 19 János, I.3.20 The Christian Creed (A keresztény hitvallás) 29.1. Ez az érdekes és értékes könyvecske a hitvallások misztikus értelmét fejtegeti. Vagyis a Szentháromság Második Személye, amelyet más helyen csak mint Logoszt emlegetik.21 U. ott 42.1.22 A Szentlélek egy elnevezése23 U. ott 43.1.

57

megfeszített Krisztus, aki meghal az anyag keresztjén, s ezáltal a saját életével tölti el az anyagot. Bár halottnak látszik, s eltűnik szemünk elől, de újra feltámad ugyanabba az anyagba öltözve, amelyben elveszni látszott, és felviszi a most már sugárzó anyagból lévő testét a mennyekbe, ahol magába veszi az Atya leáradó életét, s hordozójává válik az ember halhatatlan részének. Az emberi Lélek tehát magához veszi a Logosz életét, amit azért kap tőle, hogy korszakokon át élhessen, s hogy az Ő alakjának mértékéig növekedhessen. Mi valóban Őt öltjük magunkra, először anyagilag, azután szellemileg. Az Ige feláldozta magát, hogy bevezesse gyermekeit a dicsőségbe, s Ő velünk van mindég, bizony a korszak végezetéig.

A Krisztus keresztre feszítése ezek szerint a nagy kozmikus áldozatot jelenti.. A Misztériumok allegorikus ábrázolása, valamint a térben keresztre feszített ember szent szimbóluma később elmaterializálódott, s lett belőle tényleges kereszthalál, a feszületen kínhalált szenvedett ember. A szimbólumból történetet csináltak – egy embernek a történetét – s hozzákapcsoltak Jézus, az isteni tanító személyéhez. A szimbólum többi elemét is – a Szűztől születést, a veszélyekkel környezett gyermekséget, a feltámadást és a mennybemenetelt is – Jézus emberi életének eseményei közé sorolták. A Misztériumok letűntek, de a Logosz kozmikus munkáját szemléltető nagyszerű ábrázolásai a judeai tanító szeretett és ezek által felmagasztalt alakja köré fonódtak. A Misztériumok kozmikus Krisztusa és a történelmi Jézus személye egybekapcsolódott, s a keresztény egyház központi alakjává lett.

De nem csak ez történt. A Krisztus-történet végső varázsát a Misztériumok másik Krisztus-fogalma jelenti. Az emberi szívhez ez áll legközelebb, s ez a legdrágább: az emberi Szellem Krisztusa, a mindnyájunkban ott lakozó. Ő az, aki minden szenvedő és győzelmes „Ember Fiá”-ban megszületik, él, kereszthalált hal, majd feltámad halottaiból, s a mennybe megy.

Az igazi, az égi Misztériumok beavatottjának élettörténetét főbb vonásaiban megtalálhatjuk az evangéliumi élettörténetben. Ezért beszél Szent Pál – amint láttuk24 – a tanítványban megszülető Krisztusról, az Ő kiábrázolódásáról és mértékéről. Minden ember potenciálisan Krisztus, s ha valaki elindul a Krisztus-élet útján, az az evangéliumi történet körvonalait fogja követni, amelynek kiemelkedő eseményei – amint láttuk – nem egyéni, hanem univerzális jellegűek.

Krisztus történetében öt nagy beavatás szerepel. Ezek mindegyike a kibontakozó szeretet-élet egy-egy állomását jelzik. Ezek az állomások most is ugyanazok, mint amilyenek az ősi időkben voltak. Az utolsó állomás a végső győzelmet jelzi. Az istenivé vált ember felülemelkedett az emberiségen és a világ megváltójává lett.

Kövessük nyomon ezt az élet-történetet, amelynek spirituális tapasztalatai mindig újra megismétlődnek, és lássuk, miként éli a beavatott a Krisztus életét.

Az első nagy beavatásnál a Krisztus megszületik a tanítványban. Ekkor érzi át először, hogy saját magából árad az isteni Szeretet, s egy csodálatos változás megy végbe benne, amelynek következtében egynek érzi önmagát mindennel, ami él. Ez a „második születés”, s ennél örvendeznek az égiek, mert a tanítvány megszületett az „egek országába” mint „kisded”, egyike ama „kicsinyeknek”. Az újonnan beavatottakat mindenkor és mindenhol így nevezték. Erre vonatkoznak Jézus szavai, hogy csak ha olyanok lesznek mint a kisdedek,

24 Ld. előbb 93.1.

58

léphetnek be a mennyek országába.25 Jelentőségteljes egynéhány korai keresztény írónak az a mondása, hogy Jézus „barlangban” született, - az evangéliumi elbeszélés „istállója” helyett. A „beavatás barlangja” jól ismert ősi kifejezés, a beavatott mindig barlangban születik. E barlang fölött, „ahol a gyermek fekszik” a „beavatás csillaga” ragyog, amely keleten gyullad ki, valahányszor egy gyermek-Krisztus megszületik. Minden ilyen gyermeket fenyegető veszedelmek környékeznek, olyan veszélyek, amelyek más gyermekre nem ólálkodnak. Minthogy homlokát a második születés karizmájával felkenték, a láthatatlan világok sötét hatalmai vesztét akarják okozni. De a megpróbáltatások ellenére mégis férfivá érik, mert ha egyszer megszületett a Krisztus, többé nem halhat meg, s ha egyszer megkezdte fejlődését, akkor azt be is végzi. Élete gyönyörűen kiteljesedik, mindig növekszik bölcsességben és spirituális nagyságban, amíg el nem következik a második nagy beavatás ideje. A Krisztus-történetben ez mint a vízzel és a Szentlélekkel való keresztelés szerepel. A beavatott ennél a beavatásnál kapja meg a tanításhoz szükséges erőket, hogy kimenvén a világba, ott munkálkodhasson, mint Istennek „szerelmes Fia”.

Ekkor száll le reája a Szentlélek, a láthatatlan Atyának dicsősége sugárzik a magasból reá. Az áldás után azonban a Lélek a pusztaságba vezeti a Krisztust, ahol a kísértések kemény próbái várnak reá. Minthogy a Szentlélek erői már kibontakoztak benne, a sötét hatalmak éppen ezek felhasználásával akarják letéríteni ösvényéről: arra akarják rávenni, hogy erőit a saját megmentésére használja, ahelyett, hogy türelmesen az Atya kezébe tenné le sorsát. A váratlan és gyors változások kipróbálják erejét és hitét. A testet öltött Kísértő suttogása váltja fel az Atya szavait, s a pusztaság égető homokja sebzi fel lábait, melyeket nem is olyan rég a szent folyó hűvös vizében áztatott. De a Krisztus győzedelmeskedik a kísértésekben, és az emberek világába tér, hogy erőivel, amelyeket a maga javára nem akart felhasználni, embertársait segítse. Ő, aki egyetlen követ sem akart kenyérré változtatni, hogy kínzó éhségét csillapítsa, most „ötezer embert, a nőkön és gyermekeken kívül” táplál néhány cipóval.

Szakadatlan szolgálatban eltöltött életében egy rövid dicsőséges korszak következik. Felmegy a „magas hegyre”, a beavatás szent hegyére. Ott átváltozik, és találkozik néhánnyal nagy elődei közül, a régebbi korok hatalmasaival, akik ugyanazt az utat járták, amelyen most ő jár. Átmegy a harmadik nagy beavatáson. Ekkor már az eljövendő szenvedések előrevetítik árnyékukat. Elhárítva magától egyik tanítványának kísértő szavát, arcát Jeruzsálem felé fordítja, ahol a Szentlélekkel és Tűzzel való keresztelés várja. A születés után Heródes üldözése, a keresztelés után a pusztai megkísértés, az átváltozás után a Kereszt Útjának utolsó állomása következik. Minden diadalt egy újabb megpróbáltatás követ, mindaddig, amíg a végső célt el nem éri.

A szeretet-élet pedig mindig teljesebb és tökéletesebb lesz, az Ember Fiából mind ragyogóbb Isten Fia válik. Végül elkövetkezik az utolsó küzdelem ideje. A negyedik beavatás a jeruzsálemi dicsőséges bevonulással kezdődik. Előtűnik a Getsemáne és a Kálvária. A beavatott készen áll a krisztusi áldozatra, a keresztáldozatra. Szembe kell néznie a Getsemáne kertjében a gyötrelmes órákkal, amikor még kiválasztott hívei is alszanak, míg őt halálos aggodalom emészti, s egy pillanatra elhangzik a kérés, hogy ha lehet, múljék el tőle a keserű pohár. De erős akarata győzedelmeskedik, s ő a kehely után nyúl, hogy kiürítse tartalmát. Elhagyatottságában egy angyal jön segítségére és bátorítja, hiszen mindig így tesznek az angyalok, valahányszor egy Ember Fiát látnak roskadozni a gyötrelmek súlya alatt. A keserű pohár tartalma az, hogy hívei elárulják, elhagyják, megtagadják, s ő gúnyolódó ellenségei között egyedül indul el az utolsó, kegyetlen megpróbáltatás felé. Testi kínoktól gyötörve, a rágalom kegyetlen tüskéitől megsebezve, a tisztaság ruhájától megfosztva a világ szemében,

25 Máté, XVIII.3.

59

Istentől, embertől látszólag elhagyatva, türelmesen fogadja sorsát, a végső szükség idején segítségben reménykedve. Mindhiába, szenvednie kell. Keresztre feszítik, hogy meghaljon a formai élet számára, lemondva mindarról az életről, ami az alsóbb világhoz tartozik. Diadalmaskodó ellenségei gúnyolódása közben a sötétség borzalma borítja el. Ebben a sötétségben a gonosz minden erőivel szembetalálja magát. Belső látása megszűnik, magára marad, s végtelen egyedüllét fogja el. A bátor szívű kétségbeesik, s az Atyához esedezik, aki elhagyni látszott őt. Teljes egyedüllétben a látszólagos vereség összemorzsoló gyötrelmével néz szembe az emberi szív. De a „legyőzhetetlen lélek” minden erejét összeszedve feladja az alacsonyabb életet, s önként vállalja a halált. Elhagyva a vágyak testét, a beavatott „alászáll a poklokra” azért, hogy a világnak egyetlen helye se legyen, ahova ő ne hozzon segítséget, s hogy mindent befogadó szeretetében még a legelvetemültebb is részesüljön. Azután kiemelkedik a sötétségből, s újra megpillantja a világosságot. Megint érzi, hogy ő a Fiú, akit nem lehet elválasztani az Atyától, feltámad egy új, vég nélküli életre, ragyogón, abban a tudatban, hogy szembenézett a halállal és győzedelmeskedett fölötte. Végtelen erő tölti el, amely képessé teszi arra, hogy minden emberen segítsen, hogy minden küzdő szívbe saját életét árassza. Egy ideig tanítványai között marad, hogy tanítsa őket, feltárva előttük a szellemi világ misztériumait, előkészítve őket arra, hogy ugyanazon az ösvényen járjanak, amelyen ő járt. Végül a földi élet leteltével felmegy az Atyához. Ez az ötödik nagy beavatás, amely őt diadalmas Mesterré teszi, közvetítővé Isten és ember között.

Ez az a történet, amely régen is, de most is az igazi Misztériumokban lejátszódik, s amelyet a földi misztériumokban félig nyíltan, félig leplezve dramatizáltak. A Misztériumok Krisztusa ez, kettős aspektusában, mint Logosz és mint ember, mint kozmikus, és mint egyéni Krisztus. Nem csoda hát, ha ez a történet, jóllehet nem ismerték, csak homályosan sejtették, a misztikusok szívébe hatolt s nemesebb életre inspirálta őket. Az emberi szív a Krisztust leginkább Jézusban látja, mint misztikus emberi Krisztust, aki küzd, szenved, meghal, és végül diadalmaskodik. Emberi mivoltával a szenvedő és felemelkedő emberiséget példázza: hiszen az Ő diadala a győzelem reménye minden ember számára, aki – mint Ő – halálig és azon túl is hű marad. Ezt a Krisztust nem lehet kitörölni az emberek emlékezetéből, mert ez a Krisztus mindig újra megszületik az emberek között, mindaddig, amíg a világnak Megváltókra van szüksége, s amíg ezek a Megváltók készek feláldozni magukat az emberiségért.

60

VII. FEJEZET

A megváltás

Ezek után vizsgáljuk meg a Krisztus-élet bizonyos főbb vonásainak jelentőségét a keresztény tanításokban. Az exoterikus tanításokban a Krisztus-életnek ezek a főbb jellegzetességei úgy tűnnek fel, mintha kizárólag csak Krisztus személyéhez fűződnének. Az ezoterikus tanításokban ugyancsak hozzá kapcsolódnak, de mivel ezek az aspektusok elsődleges, legteljesebb és legmélyebb értelmükben a Logosz tevékenységeinek részét képezik, Krisztusban, s következésképp a Kereszt útját járó minden krisztusi lélekben csak másodlagosan tükröződnek vissza. Ezoterikus megvilágításban a tanok mélységesen igaznak bizonyulnak, jóllehet exoterikus formájukban gyakran értelmetlenek és bántóak.

Ezek között első helyen a megváltás tana áll. Ez a dogma nemcsak a kereszténységen kívülállókból váltott ki heves támadásokat, hanem a kereszténységen belül is sok érzékeny lelkiismeretet meggyötört már. A 19. század második felében néhány igen komoly keresztény gondolkodót kétségekkel töltött el a különféle keresztény egyházaknak erre vonatkozó tanítása. Ezek a gondolkodók igyekeztek a megváltás tanát úgy felfogni, és magyarázni, hogy ezáltal enyhítsék és mérsékeljék azokat a nyers fogalmakat, amelyek néhány mélységesen misztikus szövegnek oktalan értelmezéséből keletkeztek. Pedig éppen ezeknél a szövegeknél kellene leginkább észben tartanunk Péter apostol figyelmeztetését: „amiképpen a mi szeretett atyánkfia Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint, szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban: amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, a miket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére”.1

Amikor a szövegekben ugyanis Krisztusnak embertársaival való azonosságáról volt szó, akkor ennek értelmét úgy forgatták ki, hogy Ő helyettük szenvedett. Ebből az értelmezésből az következik, hogy Ő levette róluk bűneik következményeit, pedig e szövegekből inkább inspirációt kellett volna meríteni a helyes életre.

A korai egyházban általánosan azt tanították a megváltásról, hogy Krisztus, mint az emberiség képviselője szembeszállt a Sátánnal és legyőzte a sötét hatalmaknak ezt a képviselőjét, s így megszabadította a Sátán rabságában sínylődő emberiséget. Idővel azonban, amint a keresztény tanítók elvesztették kapcsolatukat a spirituális igazságokkal, a saját növekvő intoleranciájukat és keménységüket vetítették a krisztusi tanításokból megismert gyöngéd és szerető Atya képére. Úgy állították be, mintha az Atya haragudott volna az emberiségre, s Krisztus ezek szerint nem a gonosz hatalmából szabadította ki az embereket, hanem Isten haragjának következményeitől váltotta meg őket. Jogi kifejezések tolakodtak az előtérbe, még inkább materializálva az eredetileg spirituális gondolatot, míg végül jogászilag körvonalazták a „megváltás rendszerét”. „A pecsétet a ’megváltás rendszerére’ Anselm nyomta rá Cur Deus Homo című nagy művében. A tantétel tehát, amely csak lassan nőtt bele a keresztény teológiába, ettől kezdve elnyerte az egyház hivatalos pecsétjét. A reformáció idején római katolikusok és protestánsok egyaránt hittek abban, hogy kereszthalálával megváltotta az emberiséget a bűntől. Efölött nincs vita közöttük. De halljuk, mit mondanak maguk a keresztény hittudósok a megváltásról… Luther azt tanítja, hogy ’Krisztus igazán és ténylegesen az egész emberiség helyett átérezte az Isten haragját, a kiátkozottságot és a halált.’ Flavel azt mondja, hogy ’a kárhoztatásnak, a végtelen és egyedüli Isten kárhoztatásának, a pokol kínjainak lett Krisztus kiszolgáltatva, saját atyjának kezei által’. Az

1 Péter, II. levél, 3:15, 16.

61

anglikán hitszónok szavai szerint ’a bűn kitépte az Istent a mennyekből, hogy érezhesse a halál kínjait és gyötrelmeit’, mivel az embert, aki a pokol tüzes üszke, s az ördög rabszolgája, ’csak az egyetlen és szerelmes fiú halálával lehetett megváltani’. Az Isten ’égő haragját’ és ’sújtó kezét’ csak Jézus ’csendesíthette le’, mert ’kedves volt az egyetlen Fiú halálával hozott áldozat’. A következetes Edwards belátta, hogy a kétszeres büntetés nagy igazságtalanságot rejt magában, vagyis hogy a pokol kínjait nem lehet kétszer kimérni büntetésként először Jézusra, mint az emberiség helyettesére, azután pedig a kárhozottakra, az emberiség egy csoportjára. Ezért kénytelen – csakúgy, mint a kálvinisták jó része – a megváltást csak a választottakra korlátozni, s kijelenti, hogy Krisztus ugyan magára vállalta a bűnöket, de nem az egész világét, hanem csak a kiválasztottakét. Krisztus szenved, de ’nem az egész világért, hanem azokért, akiket nekem adtál’. Edwards szigorúan ragaszkodik a helyettesítő megváltás hittételéhez, s az egyetemes megváltás gondolatát azon az alapon veti el, mivel ’azt hinni, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, annyit jelent, mint azt bizonyítani, hogy senkiért sem halt meg abban az értelemben, ahogy azt eddig a keresztények hitték’. Kijelenti, hogy ’Krisztus elviselte Isten büntetését az emberek bűneiért’, hogy ’Isten kiszabta a bűnökért a büntetést, s Krisztus a poklok kínjait szenvedte el a bűnökért’. Owen szerint Krisztus szenvedései ’Isten igazságtevése szerint a választottak bűneiért teljes értékű kiegyenlítést nyújtanak’, s hogy Krisztus ’azt a büntetést kapta, amelyet nekik maguknak kellett volna elszenvedniök’”.2

Az egyházakban most is tanítják ezeket a tételeket, amire nézve további idézeteket mutatok be: „Stroud szerint Krisztus kiissza ’Isten haragjának kelyhét’. Jenkyn azt írja, hogy Ő ’úgy szenvedett, mint akit Isten kitagadott, elítélt és elhagyott’. Dwight úgy véli, hogy Krisztusnak el kellett viselnie Isten gyűlöletét és megvetését’. Jeune püspök arról beszél, hogy ’miután az emberek megtették vele a legrosszabbat, amit tehettek, Krisztusra még nagyobb megpróbáltatás várt: atyja kezeibe került’. Thomson érsek azt prédikálja, hogy ’Isten haragjának felhői összegyülekeztek az emberiség feje fölött; de a villám csak Jézusra sújtott le’. Liddom ugyanezt az érzést hangoztatja: ’Az apostolok azt tanítják, hogy az emberek rabszolgák, és Krisztus a kereszten fizeti meg váltságdíjukat. A keresztre feszített Krisztus önként vállalta a kiátkozást’; Liddon még azt is mondja, hogy ’a megváltáshoz szükséges volt a megfelelő mérvű gyalázat és fájdalom’, de szerinte ’az isteni bárány’ többet fizetett, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna.”3

Ezekkel a nézetekkel száll szembe a tanult és mélységesen vallásos Dr. McLeod Campbell On the Atonement c. ismert művében. A könyv sok igaz és szép gondolatot tartalmaz. F. D. Maurice és még néhány keresztény író is sokat tettek azért, hogy levegyék a kereszténységről ennek a dogmának a terhét, amely az Isten és az ember közötti kapcsolatot annyira természetellenes színben tünteti fel.

És mégis, ha megvizsgáljuk, hogy milyen hatásai voltak a múltban ennek a tantételnek, úgy fogjuk találni, hogy még a betűszerinti legnyersebb exoterikus formájában is ez a hit fűtötte a keresztényi magatartás néhány magasabbrendű megnyilvánulását. Keresztény férfiak és nők sok esetben innen merítették az erőt, az inspirációt és vigasztalást legnagyszerűbb cselekedeteikhez. Ezt a tényt el kell ismernünk, ha nem akarunk igazságtalanok lenni. Ha pedig valamely tény meghökkent bennünket, s nem találunk rá magyarázatot, akkor álljunk meg ennél a ténynél és próbáljuk megérteni. Mert ha ez a tan csak annyit tartalmazna magában, amennyit támadói – az egyházon belül és kívül – megláttak belőle, ha igazi értelme annyira oktalan és a lelkiismerettel összeegyeztethetetlen lenne, mint

2 A. Besant, Essay on the Atonement.3 U.o. Hozzátehetjük mindehhez, hogy a helyzet azóta sem változott, s tömegével idézhetnénk a szószékről elhangzott beszédekből, melyek a fent idézettekhez hasonló felfogásról tesznek bizonyságot.

62

ahogy azt annyi józan keresztény hívő gondolja, - akkor bizonyára nem gyakorolhatott volna olyan feltétlen vonzást az emberek szívére és értelmére, s nem lehetett volna indítéka annyi hősi önfeláldozásnak, a felebaráti szeretet nevében végzett annyi megindító és hősies példamutatásnak. E tan többet tartalmaz, mint amennyit kívülről mutat. Belül egy életet rejtő magnak kell lennie, amely táplálja a benne hívőket. Tanulmányozzuk tehát ezt a tant, mint a kisebb misztériumok egyikét, s akkor megtaláljuk a rejtett életet, amelyből e nemes lelkek öntudatlanul merítettek. Hiszen annyira egyek voltak ezzel az élettel, hogy a külső forma, ami azt takarta, nem tudta őket elriasztani.

A megváltás tanát a kisebb misztériumok közé sorolva azt fogjuk találni, hogy megértéséhez bizonyos spirituális fejlettségre, bizonyos belső látásra van szükség. Csak ha e tan szellemét részben már bevittük életünkbe, akkor fogjuk megérteni lényegét. Csakis azok, akik ténylegesen átélték az önmagukról való lemondást, tudnak majd bepillantani e tantétel ezotériájába. Maga a tan az Áldozat Törvényének tipikus ábrázolása. Krisztusra alkalmazva csak úgy érthetjük meg, ha a krisztusi példában az egyetemes törvényszerűség sajátos megnyilatkozását látjuk, a fenti dolgok tükröződését idelent, bemutatva, hogy mit jelent az áldozat a földi ember életében.

Naprendszerünk és a világegyetem valamennyi rendszere az áldozat törvényén alapul. Ez indítja el a fejlődést, csupán ez teszi azt érthetővé. A megváltás tételében az áldozat törvénye konkrét formát vesz fel, és olyan emberekre vonatkozik, akik elérték a spirituális fejlődésnek egy bizonyos fokát, azt a fokot, amelyben meg tudják valósítani az egész emberiséggel való egységüket, s ezáltal – ténylegesen és valósággal – az emberek Megváltói lesznek.

A világ minden nagy vallásában azt tanítják, hogy az univerzum egy áldozati aktusnak köszönheti létét, s ezért az áldozat eszméjét szőtték bele legmagasztosabb szertartásaikba. A hinduizmus szerint a megnyilvánulás hajnala áldozatból ered4, az emberiséget áldozattal teremtették5, s az Istenség az, amely feláldozta magát6. Az áldozat célja a megnyilvánulás. Az Istenség csak akkor nyilvánulhat meg, ha egy áldozati cselekedetet hajt végre; s minthogy amíg Ő ki nem nyilatkoztatja önmagát, addig más sem létezhet7, ezért ezt az áldozati tényt a teremtés „hajnalának” nevezik.

A zoroaszteri vallásban azt tanították, hogy a Létben, amely határtalan, ismeretlen és megnevezhetetlen, áldozati cselekedet történt, s megjelent a megnyilvánult Istenség. Ahura-mazda egy áldozati tényből született.8

A keresztény ugyanez az eszme van kifejezve a következő kitételben: „a Bárányé, a ki megöletett, e világ alapítása óta”9, vagyis a teremtés kezdetén. Ezek a szavak csakis arra a fontos igazságra vonatkozhatnak, hogy a teremtés csak akkor indulhat meg, ha az Istenség végrehajtotta az önfeláldozás cselekedetét. Ezt a cselekedetet úgy magyarázzák, hogy az Istenség korlátokat vesz magára azért, hogy megnyilvánuljon. „Az Áldozat Törvényét talán inkább a Megnyilvánulás, vagy a Szeretet és Élet törvényének lehetne nevezni, mert az egész

4 Brihadaranyakopanishat, I.i.l.5 Bhagavad Gita, III.10. 6 Brihadaranyakopanishat, I.ii.7. 7 Mundakopanishat, II.ii.10. 8 Haug, Essays on the Parsis, 12-14.1. 9 János, Jelenések, XIII.8.

63

univerzumban – a legmagasabbtól a legalacsonyabbig – ez az oka a megnyilvánulásnak és az életnek.”10

„A fizikai világot tanulmányozva – lévén ez a leghozzáférhetőbb anyag – azt találjuk, hogy az élet, a növekedés, a fejlődés, egységeiben és összetételeiben egyaránt, a folytonos áldozathozatalon és a fájdalom tűrésén alapul. Az ásvány áldozatul esik a növénynek, a növény az állatnak, mindkettő az embernek, azután egyik ember a másiknak, míg végül a legmagasabb formák is feloszlanak, és szétszórt alkotórészeikkel a legalacsonyabb birodalmat táplálják. Ez egy folytonos sorozata az áldozatoknak, - a legalacsonyabbtól a legmagasabbig. A haladás kétségtelen jele az, amikor akaratlan és kényszerű áldozat átalakul önkéntes és választott áldozattá, mert hiszen azok, akiket az emberi elme a legnagyobbaknak és a szívből jövő odaadásra a legérdemesebbeknek elismer, szenvedtek mindig a legtöbbet. Ezek a hősi lelkek azért munkálkodtak, tűrtek és adták oda életüket, hogy szenvedésükkel az egész emberi fajt szolgálják. Ha elismerjük, hogy a világ a Logosz műve, s hogy a világ haladásnak törvénye, egészben és részletekben az áldozat, akkor az Áldozat Törvénye a Logosz természetére enged következtetni, gyökereit az Istenségben kell keresnünk. E gondolatot tovább fűzve be kell látnunk, hogy ha egyáltalában van teremtett világ, ez csak úgy jöhet létre, hogy az Egy Létezés oly körülményekbe helyezi magát, amely lehetővé teszi a manifesztációt, s így az Ige önmagát korlátozó Istenné válik; korlátozza önmagát, hogy megnyilvánuljon, megnyilvánul, hogy létrehozza a világegyetemet. Ez az önkorlátozás és megnyilvánulás valóban a legmagasabb rendű áldozat, s így nem csoda, ha a világnak veleszületett sajátsága az Áldozat törvénye, a létezés és a létből származó életek mozgatója.

„Mivel pedig ez az önkorlátozás, mint áldozati cselekedet más egyének életre keltéséért történik, azért, hogy ők is osztozhassanak az isteni üdvösségben, - valójában helyettesítő, mások kedvéért történő cselekedet. Következésképp a haladás ismertetője az – amint ezt a tényt már előbb is leszögeztük –, amikor az áldozat önkéntessé válik, s így nyilvánvaló, hogy az emberiség abban az embertípusban éri el a tökéletességet, aki feláldozza magát embertársaiért, s aki saját szenvedései árán az emberi fajnak magasztos javakat szerez.

„Itt, ezekben a magasságokban található a helyettesítő áldozat belső igazsága. Bármennyire degradálták, bármennyire eltorzították értelmét, ez az a belső spirituális igazság, amely elpusztíthatatlanná, örökkévalóvá teszi ezt a tant, s belőle ered az a spirituális energia, amely a legkülönbözőbb formákban és módokon megváltja a világot a gonosztól, és hazavezeti az embereket Istenhez.”11

Amikor a Logosz a teremtés vagy megnyilvánulás hajnalán kijön „az Atya kebeléből”, akkor, amikor az Atya „megszüli” a Fiút12, aki által a világot megteremti13, - a Logosz (a Fiú) saját akaratából korlátozza Önmagát. Létrehozza az isteni életet befogadó működési teret. Előjön, mint az Istenség ragyogó gömbje, belül lévén az isteni lényeg, a Szellem, és kívül a korlátozás, az Anyag. Az anyagnak ez a külső fátyola teszi lehetővé a Logosz megszületését, vagyis Mária, a Világanya szükséges ahhoz, hogy az Örökkévaló megnyilvánulhasson az időben, hogy az Istenség megkezdhesse a világok felépítését.

Az áldozati cselekedet itt ez a korlátozás és önelhatározás, amelyet a Logosz önkéntesen, szeretettől indíttatva hajt végre, hogy belőle más életek keletkezzenek. Ezt a

10 W. Williamson, The Great Law, 406.1. 11 A. Besant, Nineteenth Century, June, 1895, „The Atonement”. 12 Zsidókhoz írt levél, 1.5. 13 U. ott, 2.

64

megnyilvánulást halálnak tartották, mert az Istenség elképzelhetetlen életével összehasonlítva az anyagban való körülhatároltságot valóban halálnak lehet nevezni. Ezt tekintették – amint már előbb láttuk – az anyagban való keresztre feszítésnek, és ábrázolták is, mert a kereszt szimbóluma valójában innen ered: az u.n. görög keresztben a Szentlélek, mint az anyag életre keltője van szimbolizálva, míg a latin keresztben az Égi Ember, a mennyei Krisztus van jelképezve.14

„A latin kereszt, helyesebben a feszület szimbólumának eredetét kutatva az ősidők éjszakájában, a kutatók azt várták, hogy a kereszten lévő alak eltűnik, s visszamarad a korábbinak vélt kereszt-szimbólum. De ennek éppen az ellenkezője történt: meglepetésükre a kereszt tűnt el, s csak a kiterjesztett karú alak maradt meg. Ehhez az emberi alakhoz nem fűződik többé a fájdalom vagy bánat gondolata, jóllehet áldozatot fejez ki. Inkább a legtisztább örömöt érzékelteti, az önként adás örömét szimbolizálja. A térben álló Mennyei Embert mutatja be, aki karjait áldásra kitárva ajándékait az egész világnak szétosztva, minden irányba szabadon árasztja ki önmagát, belemerülve az anyag „sűrűtengerébe” s vállalva az abban való bebörtönzést azért, hogy leszállásának következtében mi létrejöhessünk.”15

S az áldozat örökös, mert az univerzum végtelen és változatos formáiban ez az élet van bebörtönözve, ez rejlik minden dolog mélyén, ez a „Csend Szíve” az egyiptomi szertartásokban, a „Rejtett Isten”. Ez az áldozat világunk fejlődésének titka. A formába bezárt isteni élet állandóan kitágulásra ösztönzi a formát. De ez az ösztönzés gyöngéd, nehogy a forma széttörjön, mielőtt elérte volna tágulásának legszélső határát. Végtelen türelemmel, tapintattal és figyelemmel tartja fenn az Isteni Lény ezt az állandó feszültséget, nem engedve szabadjára egyetlen szétrobbanó erőt sem. A Logosznak ez az expanzív energiája dolgozik szüntelenül minden formában, ásványban, növényben, állatiban, emberiben egyaránt. Ez az az evolúciós erő, a formát feszítő élet, a növekvő energia, amelyet a tudomány felismert, de nem tudja, honnan jön. A botanikus tud a növényben lévő energiáról, amely kibontakozásra törekszik, de nem tudja, hogyan, és nem tudja miért. S minthogy reátalált, helyesebben tapasztalja eredményeit, nevet is ad neki: ez a vis a fronte. Amint a növényben, úgy más formákban is fellelhető ez az erő, reábírva a formákat a bennük lévő élet minél teljesebb kifejezésére. Amikor pedig valamely forma elérte legvégső határát, amikor tovább már nem növekedhetik, amikor a benne lévő lélek – ez a Logosz által kibocsátott és melengetett csíra – a formán keresztül több tapasztalatot nem szerezhet, akkor a Logosz visszavonja belőle energiáját, s ezzel a forma felbomlik. Ezt nevezzük mi halálnak és pusztulásnak. De a lélek a Logosznál marad, s új forma készül számára. Így a forma halála a lélek számára egy teljesebb életbe, egy újabb és tökéletesebb formába való megszületést jelent. Ha nem testi, hanem szellemi szemmel látnánk, nem bánnánk a forma pusztulását, amely csak az anyag felbomlását jelenti, hanem örvendeznénk azon, hogy az élet ezután tökéletesebb formát ölt magára, s hasonló eljárással tovább fejleszti még szunnyadó erőit.

A Logosznak ebből az örökös áldozatából fakad minden, ami létezik. Ez az az élet, amely fenntartja a világegyetemet. Ez az élet Egy, de számtalan formába öltözik, összefogja őket, és gyöngéden legyőzi ellenállásukat. Így egyesítő erővé válik, fokozatosan ráébresztve az elkülönült életeket összetartozásukra, kibontakoztatva bennük a tudatot, amely végül felismeri, hogy minden más élettel azonos, hogy gyökere az isteni Egy.

Ez az elsődleges és örökké folyó áldozat. A kiárasztott életet a Szeretet irányítja. Az Én önkéntes és örömteli kiáradása ez, hogy ezáltal más Én-ek jöhessenek létre. Ez az „Úr

14 C. W. Leadbeater, The Christian Creed, 54-56.1. 15 U. ott, 56, 57.1.

65

öröme”16, ahova a hű szolga is betér. Jelentőségteljesen követi ezt az a megállapítás, hogy mikor az Úr éhezett, szomjúhozott, mezítelen, beteg, jövevény vagy fogoly volt, Őt segítették vagy hanyagolták el ama „legkisebbekben”. A szabad Szellem boldog, ha adhat, mert annál élénkebben érzi az életet, minél szabadabban áraszthatja szét magát. És minél többet ad, annál inkább növekszik, mert az élet növekedésének törvénye önmagának kiárasztásában és nem a kívülről való befogadásában áll. Az élet nem vesz, hanem ad. Az áldozat elsődleges értelmében tehát boldogságot jelent: a Logosz a világ megteremtésére kiársztja önmagát, s Lelke vesződségének láttán megelégszik.17

Az áldozat szóhoz azonban a szenvedés értelme társult, s így minden vallásos szertartásnál az áldozathoz valamely szenvedés vagy az áldozónak bármely csekély vesztesége kapcsolódik. Vizsgáljuk meg, hogyan következett be ez a változás, s miért fűződik az „áldozathoz” önkénytelenül is a szenvedés mellékértelme.

A magyarázat kézenfekvő, mihelyt az áldozat kérdést nem a formában megnyilvánuló Élet, hanem csak a forma szemszögéből vizsgáljuk. Amíg az élet mindig önmagából ad, addig a forma kívülről táplálkozik, mert hiszen a forma a használatban elkopik, működés közben ereje csökken. Ha a forma fenn akar maradni, új anyagot kell magához vennie kívülről, hogy veszteségeit pótolja, különben elpusztul és elenyészik. A forma meg kell, hogy ragadja és magába kell építse azt, amit sikerült megszereznie, mert csak így tud fennmaradni. A forma növekedésének törvénye az, hogy elvegye és asszimilálja mindazt, amit e széles világ számára nyújtani tud. De ha a tudat a formával azonosítja magát, ha a formát tekinti önmagának, akkor az áldozat valóban fájdalmassá válik; átadni, elvesztegetni a szerzett javakat a forma fennmaradásának szempontjából veszélyesnek látszik, - s így az Áldozat Törvénye öröm helyett szenvedést hoz magával.

Az emberiségnek a formák folytonos felbomlásából, s az ezzel együtt járó szenvedésekből meg kellett tanulnia, hogy ne a változó és pusztuló formákkal azonosítsa magát, hanem a fennmaradó és állandóan növekvő élettel. Erre a leckére nemcsak a külső természet tanította, hanem erre oktatták céltudatosan a nagy Tanítók, akik a különböző vallásokat alapították.

A világ különböző vallásaiban kimutatható az áldozat törvényében való kiképzés négy nagy fokozata. Az első fokozaton a hívőnek meg kellett tanulnia, hogy feláldozza anyagi javainak egy részét az általános jólét emelésére. Áldozatot kellett hoznia jótékony célja és felajánlásként Istennek, - ilyenekről olvashatunk a hindu, a zoroaszter, a zsidó és egyéb ősi vallásos írásokban. Az egyén feladott valamit a saját javaiból, hogy ezáltal biztosítsa magának, családjának, közösségének, nemzetének a jövőjét. Áldozatot hozott a jelenben, hogy a jövőben learassa eredményeit.

A második fokozat leckéje már valamivel nehezebb volt. Már nem a fizikai jólét és a világi javak megszerzéséért kellett áldozatot hozni, hanem az égi üdvösség elnyeréséért. A halál utáni üdvösséget, a mennyországot kellett a földi életben hozott áldozatokkal kiérdemelni. Ez valóban haladás volt: az ember megtanult lemondani arról a jólétről, amelyre a teste kívánkozott egy távoli, láthatatlan és megfoghatatlan jó kedvéért. Megtanulta feláldozni a láthatót a láthatatlanért, s ezzel nagyot emelkedett a létezés világában: mert oly nagy vonzerőt gyakorol a látható és érzékelhető, hogy erről lemondani egy láthatatlan világ kedvéért, amelyben hisz, ez óriási erőkifejtést jelent, s egyben valóságosabbá teszi az ember

16 Máté, XXV. 21, 23, 31-45. 17 Esaiás könyve, 53:11.

66

számára ezt a láthatatlan világot. A történelem folyamán mindig új és új mártírok szenvedték el a vértanúságot, néztek szembe a megaláztatással, megismerve az elhagyatottságot, elszenvedve mindazt a fájdalmat, nyomorúságot és szégyent, amit az emberi nem a mártírokra kimér, a síron túli jutalom reményében. Mindebben ott van ugyan az égi dicsőség vágya, de nagy helytállás kell ahhoz, hogy valaki a földi vigasztól elzárva, csak a szellemi érintkezésre számítva, hűségesen kitartson a belső élet mellett akkor, amikor a külső életben csak a megkínzás jut osztályrészül.

A harmadik fokozat leckéje azt jelenti, amikor valaki – felismervén azt, hogy ő csupán része az egésznek – hajlandómagát feláldozni a közösségért. Csak az erős tudja azt, hogy az áldozat helyes, hogy az élők összességében az egyed, a rész alá kell rendelje magát a közösségnek, a töredék a teljességnek. Az ilyen ember megtanul helyesen cselekedni, anélkül, hogy személyében érintenék a következmények. Teljesíti kötelességét, anélkül, hogy saját sikerét kívánná. Kitart azért, mert az a helyes, s nem azért, mert jutalmat remél. Adakozik, de nem azért, hogy az Úr visszafizesse, hanem azért, mert az emberiségnek szüksége van reá.

S amikor a hősi lélek ezeken a fokozatokon átment, készen áll a negyedik fokozatra, amikor mindent felajánl, amivel mint különálló töredék bír. Hiszen a Szellem nem különvált dolog, hanem része az isteni Életnek, s így az ember nem ismer különbözőséget, nem érez különváltságot, hanem szabadon árasztja ki önmagát, mint az Egyetemes Élet egy részét, s ebben az életkifejeződésben Urának örömét érzi át.

A három korábbi fokozaton az áldozat fájdalom-színezete mutatkozik meg. Az első fokon a szenvedés csak csekély mértékű. A második fokon meglehet, hogy az életet s mindazt, amit a földi lét nyújt, fel kell áldozni. A harmadik fokon jön a nagy próba: az emberi lélek fejlettségének és nagyságának próbája. Ezen a fokon a belső becsület megkívánhatja az embertől mindazt, ami látszólag az életet jelenti. Az ember érzelmeiben még mindig a formával azonosítja magát, jóllehet elméletileg már tudja, hogy annál több. S amikor úgy látja, hogy mindazt, amit életnek érez, fel kell áldoznia, megkérdezi: „Ha ezt is odaadom, mi marad?” Olyan ez, mintha ezzel az átadással megszűnne maga a tudat is, hiszen fel kell adnia mindazt, amihez eddig kapcsolódott, s nem lát semmit, amibe belekapaszkodhasson a túlsó parton. De egy mindenen felülemelkedő meggyőződés parancsoló hangja rábírja, hogy átadja életét. Ha visszariad, folytatnia kell a világi érzékelésekhez, a világi gondolatokhoz kapcsolódó életet. Bár megvan mindene, amiről nem mert lemondani, állandó elégületlenség tölti el, bánkódik és másra vágyakozik, nem találván örömet a világ dolgaiban. Felismeri Krisztus mondásának igazságát: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt”18, hogy aki nagyon szereti az életét, s nagyon ragaszkodik hozzá, végül is elveszíti. Míg ha a parancsoló hangnak engedelmeskedve mindent kockára tesz, ha eldobja magától az életet, akkor elengedvén azt, visszakapja az örök életben.19 Az ember rájön arra, hogy amit átadott, az csak múlandó élet volt, puszta illúzió, s helyette megtalálta a valóságot. Ennél a választásnál a lélek érce kiolvad, s csak a tiszta arany kerül ki a tüzes kohóból. A kohóban csak látszólag pusztult el az élet, valójában pedig onnan indult ki. Ezt követi azután az a boldog felismerés, hogy ez a most elinduló élet nemcsak az elkülönült én élete, hanem mindenkié, hogy az elkülönült én feladása a bent lakozó nagy Én átéléséhez vezetett, és hogy ama korlátok ledöntésével, amelyek nélkül eddig az élet lehetetlennek látszott, valami kimondhatatlan életérzés és teljesség, az „enyészhetetlen életnek ereje”20 árad belőle a formák megszámlálhatatlan sokaságába.

18 Máté, XVI. 25. 19 János, XII. 25. 20 Zsidókhoz írt levél, VII. 16.

67

Körvonalaiban így fest az Áldozat Törvénye. A Logosz elsődleges áldozatán alapul. Minden más áldozat csupán visszatükröződése ennek az első áldozatnak.

Az előző fejezetekben bemutattuk, hogyan adta át testét Jézus, a zsidó tanítvány, hogy egy magasabb Élet lejöhessen a világba, és testet ölthessen a számára oly örömmel és önként feláldozott formában. Jézus ezzel a cselekedetével egy Krisztus teljes mértékéig növekedett. Egyikévé vált a kereszténység őrzőinek, s azóta is életét önti ebbe a nagy vallásba, melynek nagy Alapítójával áldozata révén azonosult. Az előzőekben azt is bemutattuk, hogy miként megy át a krisztusi lélek a nagy beavatásokon. Megszületik, mint kis gyermek, azután belép az emberi szenvedések folyójába, hogy munkálkodását e vizekkel megkeresztelve kezdje meg. Majd átváltozik a Hegyen, megvívja végső küzdelmét és diadalmaskodik a halálon. De most kutassuk azt, hol van ebben a megváltás ténye. Miként mutatkozik meg a legtökéletesebben a krisztusi életben az áldozat törvénye.

A férfikort elért Krisztus munkálkodása után a világ nyomorúságával szemben tanúsított mélységes és soha nem szűnő részvétéből indul ki. A bibliai történetben ezt a folyóba való belépés jelképezi. Ettől kezdve életét egyetlen mondatba lehet összefoglalni: „És bejárván az egész Galileát, jót cselekedett”, mert akik elkülönült életük feláldozásával az isteni Élet vezetékei akarnak lenni, azokat csak az érdekelheti itt a földön, hogy miként segíthetnek másokon. A krisztusi életet élő ember azonosítani fogja magát a körülötte élők tudatával, megtanul velük együtt érezni, gondolkodni, örvendezni, szenvedni, s így mindennapi, éber tudatába lehozza azt az egységérzetet, amit a lét magasabb birodalmaiban már kitapasztalt. Ezzel olyan együttérzést fejleszt ki, amely tökéletes összhangban rezeg az emberi élet bonyolult akkordjával, hogy ezáltal önmagában egyesítse az emberi és isteni életeket, s közvetítővé váljék ég és föld között.

Lényéből erő és hatalom árad, mert a Szellem reá szállt, s kezd kiválni embertársai közül, mint olyan valaki, aki az élet útján segítséget tud nyújtani fiatalabb testvéreinek. Az emberek köréje gyűlnek, mert érzik belőle a kiáradó erőt, a Magasságos szerelmes Fiának isteni Életét. Az éhező lelkek köréje sereglenek, s ő az élet kenyerével táplálja őket. A bűnös betegek hozzá járulnak, s ő élő szóval gyógyítja őket, amely megszünteti a betegséget, s egészségessé teszi a lelket. A tudatlanságuktól vakok közelednek hozzá, s ő a bölcsesség világosságával nyitja meg látásukat. Pásztorkodásának fő jellegzetessége az, hogy a legalacsonyabbak, a legszegényebbek, a legnyomorultabbak és legelnyomottabbak sereglenek köréje, mert nincsen választófal közte és közöttük, sem visszautasítás, csak szerető fogadtatás. Olyan szeretet árad belőle, amely mindent megért és senkit el nem taszít. Hozzá közeledve a legalacsonyabb lélek is úgy érzi, hogy a Krisztus-Lélek nem fölötte, hanem mellette áll, hogy ugyanolyan emberi testtel járja mellette az utat, mint ő maga, csakhogy valami különös, felemelő erővel eltelten, s ezt árasztja mint inspirációt és új életkedvet embertársaira.

Így él és munkálkodik az emberiség minden igazi Megváltója, míg el nem érkezik az idő, amikor egy újabb leckét kell megtanulnia, amikor is egy időre kiejti tudatából azt az isteni Életet, amelynek saját élete is mindinkább kifejezőjévé vált. Ez az a lecke, amikor megtanulja, hogy az isteni Élet igazi központja belül van és nem kívül. Az Én központja minden ember szívében ott van – ez a „mindenütt lévő központ”, mert Krisztus mindenben van, és Isten pedig Krisztusban – és nem segíthet rajta semmi, ami megtestesült, semmi, ami tudatában van a különváltságnak, semmi, „ami az Örökkévalón kívül van”.21 Meg kell tanulnia, hogy az Atya és a Fiú igazi egysége nem kívül, hanem belül található, s ez a lecke csak a legteljesebb elszigeteltségben érkezhetik hozzá, akkor, amikor úgy érzi, hogy a rajta

21 Világosság az Ösvényen, § 8.

68

kívül lévő Isten teljesen elhagyta. A megpróbáltatás közeledtével kérve kéri mindazokat, akik legközelebb állnak hozzá, hogy virrasszanak vele a sötétség óráiban. S amikor nem tart ki mellette egyetlen emberi szív sem, amikor tanítványai szeretetében csalódni kénytelen, nem marad számára más, mint az isteni Szellem élete. Felkiált Atyjához, Akivel tudatosan érzi az egységet: ha lehet, múljék el tőle a keserű pohár. Miután pedig megtanult egyedül megállni, csupán az isteni Segítőre támaszkodva, méltóvá lett arra is, hogy szembenézzen az utolsó próbatétellel: ez az, amikor a kívül lévő Isten eltűnik, s csak a belül lévő Isten marad meg. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” hangzik a szeretetben csatlakozott, félelmében megdöbbent ember keserű kiáltása. Teljes egyedülvalóságban, árvának és elhagyottnak érzi magát. És mégis soha nincs az Atya közelebb a Fiúhoz, mint ebben a pillanatban, amikor a Krisztus-Lélek teljes árvaságra marad. Leereszkedve a bánat völgyének legmélyebb pontjáig, diadalának napja hajnalodni kezd. Ekkor tanulja meg ezt a leckét, hogy saját magában kell azt az Istent keresnie, akihez fohászkodik. A különváltság érzéséből fakadó végső gyötrelemben megtalálja az örökkévaló egységet, meggyőződik arról, hogy az élet forrása benne van és ráeszmél saját örökkévalóságára.

Csak az lehet igazán az emberek Megváltója, csak az oszthatja meg teljesen az emberek minden szenvedését, aki egyedül maradva, minden külső segítség nélkül, pusztán a benne lévő Isten erejére támaszkodva győzi le a szenvedést, a félelmet és a halált. Könnyű a szenvedés, ha a magasabb és alacsonyabb tudatállapot között nincs megszakadás. Sőt, nincs is ott szenvedés, ahol ez a tudat töretlen, mert a magasabb világossága eloszlatja az alacsonyabb világok sötétségét. A szenvedés nem jelent szenvedést ott, ahol azt Isten mosolya aranyozza be. Az igazi szenvedés, amivel minden Megváltónak szembe kell néznie az, amikor az emberi tudat teljes sötétségben van, s a világosságnak egy sugara sem tud hozzáférni. A Megváltónak ismernie kell az emberi lélek végső kétségbeesésének gyötrelmét, azt, amikor mindenfelől sötétség veszi körül, s amikor hiába tapogatózik tudatával, mert sehol sem talál segítő kézre. Ebbe a sötétségbe kell leszállnia minden Ember Fiának, mielőtt diadalmasan feltámadhatna. Ezt a legkeserűbb tapasztalást ismeri meg minden Krisztus, mielőtt „mindenképen idvezítheti is azokat”22, akik őáltala keresik az Istent.

Így válik valóban istenivé, az emberek Megváltójává, s kezdheti el azt a világmunkát, amihez mindez előkészület volt csupán. Őreá fognak áradni mindazok az erők, amelyek ártalmasak az emberekre, hogy benne átváltozzanak segítő erőkké. Így válik belőle békeközpont a világ számára, amelyben az emberiséget különben szétzúzó támadó erők átalakulhatnak. A Krisztusok a világ békeközpontjai, ahová a háborúskodó erők leáradnak, hogy azután ott átalakulva, mint összhangot létrehozó erők kisugározzanak.

A még nem tökéletes Krisztus szenvedéseinek jórészét az egyenetlenséget okozó erők harmonizálására lehet visszavezetni. Mert jóllehet az Atyának fia, mégis szenvedésből tanul, s így éri el a tökéletességet.23 Az emberek világa még jobban telve lenne háborúsággal, ha nem élnének közöttük Krisztus-tanítványok, akik az egyenetlenség erőinek egy részét békességre harmonizálják.

Amikor azt mondják, hogy a Krisztus „az emberekért” szenvedett, hogy a Krisztus behelyettesíti az emberek gyengeségét saját erejével, bűneiket saját tisztaságával, tudatlanságukat saját bölcsességével, akkor ez teljesen megfelel az igazságnak. A Krisztus annyira eggyé válik az emberekkel, hogy az emberek osztoznak vele, s Ő is osztozik az emberekkel. A Krisztus nem helyettesítheti az emberek hiányosságait, de befogadhatja az

22 Zsidókhoz, VII. 25. 23 Zsidókhoz, V. 8, 9.

69

emberek életét a saját életébe, és kiáraszthatja életét az emberek életébe. Ez azért lehetséges, mert Ő már felemelkedett az egység világába, s ezért képes megosztani az emberekkel mindazt, amit megszerzett, s átadni nekik mindazt, amit elnyert. Az elkülönültség síkjából kiemelkedve felülről nézi a különváltságba merült lelkeket, s így mindegyiket eléri, bár azok nem érik el egymást. A víz a magasból sokféle vezetékbe eljuthat, jóllehet ezek nem közlekednek egymással, mert csak a víztartállyal vannak összekötve, - így jut el az Ő élete minden ember lelkébe. Ahhoz, hogy a Krisztus megoszthassa erejét Fiatalabb testvérével csupán egy feltétel szükséges: az, hogy a különvált életbe merült tudat nyissa meg magát az isteni felé, fogadja be a leáramló életet, vegye át a szabadon nyújtott ajándékot. Mert annyira tiszteli Isten az emberben a Szellemet, azaz Önmagát, hogy az erő és élet áramát csak akkor árasztja le az emberi lélekbe, ha az hajlandó azt befogadni. Egyformán szükséges a lentinek a megnyitása és a fentinek a kiáradása, az alsóbb természet befogadóképessége és a magasabb adakozó készsége. Ez a kapcsolat Krisztus és az ember között. Ez az, amit az egyházak az „isteni kegyelem” leáradásának hívnak, ez az a „hit”, amely a kegyelem befogadásához szükséges. Ahogy Giordano Bruno mondta: az emberi léleknek ablakai vannak, s ezeket az ablakokat az ember be is csukhatja. A nap odakint süt, a világosság állandó. Nyissuk ki az ablakokat, s a napfény beárad. Isten világossága ostromolja az emberi lélek ablakait, s amikor ezek az ablakok megnyílnak, a lélek megvilágosodik. Istenben nincs változás, csak az emberben. De az ember akaratát nem lehet kényszeríteni, különben a benne lévő isteni Élet megakad fejlődésében.

Így minden feltámadt Krisztussal az egész emberiség egy fokkal előrébb jut, s az Ő bölcsessége folytán az egész világ tudatlansága csökken. Minden ember megerősödik, amikor a krisztusi erő az egész emberiségre leáradva eljut a különvált lelkekbe. Ez az a dogma, amelyből – korlátolt és helytelen okoskodás folytán – a helyettesítő megváltás gondolata kifejlődött, az Isten és ember közötti egyezség gondolata, amely szerint Jézus került a bűnös helyére. Nem értették meg, hogy az, aki oly magasra emelkedett, valóban egyesül minden testvérével. A belső természet azonosságát félreértve, azt hitték, hogy itt személyes helyettesítésről van szó, s így ez a spirituális igazság egy jogi csereüzletté durvult.

„Ekkor az Istenfiú felismeri a helyét a világban és feladatát a természetben: ő lesz a Szabadító, aki megváltást ad az emberek bűneiért. Mint az emberiség Főpapja, a világ belső szívében, a Szentek Szentjében áll. Minden testvérével egy, de nem a helyettesítés elvénél fogva, hanem az egy közös élet egységében. Hol vannak a bűnösök? – ő is osztozik bűnükben, azért, hogy tisztasága kiűzhesse a bűnt. Hol vannak a szenvedők? – bennük szenved, mert szíve minden vérző szívet befogad, és vele együtt vérzik. Hol vannak az örvendezők? – ő is velük örvendezik, és áldását árasztja reájuk. Hol vannak a szűkölködők? – bennük ő is szükséget szenved, azért, hogy betölthesse őket teljes megelégedésével. Neki mindene megvan, s ami az övé, az a másoké is. Ő tökéletes, s ezért mások is tökéletesek benne. Ő erős, s így benne senki sem lehet erőtlen. Azért emelkedett oly magasra, hogy az alatta levőkre mindent kiáraszthasson, s azért él, hogy mindenki osztozhasson életében. Emelkedésében magával viszi az egész világot, s az ösvényen könnyebb lesz járni mindenkinek, mert ő már kitaposta azt.

Minden ember fia ezen az úton elérheti azt, hogy a világ Megváltója, hogy Isten Fia legyen. Ebben a Fiúban az „Isten megjelent testben”24, ő váltja meg az emberiséget, ő a mindent újjáalkotó élő erő. Csak az kell, hogy ezt az erőt az egyéni lélek felhasználja tevékenységében, vagyis hogy a lélek kinyissa ajtaját és beengedje őt. Mert még Ő, a mindent átható sem erőszakolhatja ki útját testvérének akarata ellenére. Az ember szembeszegezheti

24 I. Timótheushoz írt levél, III. 16.

70

akaratát az Isten vagy a másik ember akaratával, s fejlődésének törvénye az, hogy önként társuljon az isteni cselekvéssel, s nem az, hogy kelletlenül megadja magát. Az akaratnak kell feltárnia a kaput, s akkor az élet elárasztja a lelket. Amíg a kapu zárva van, csak gyöngéd lehelete szűrődik keresztül kimondhatatlanul édes illatával, hogy győzhessen ott, ahol a korlátokat erőszakkal lerombolni nem szabad.

„Ez a jelentése – de csak részben – a Krisztussá válásnak. Mert hogyan írhatná le emberi ész a halhatatlant, halandó szavak hogyan beszélhetnének arról, amit szóval leírni lehetetlen? Szóban ki nem mondhatjuk, megvilágítatlan elmével fel nem foghatjuk a Fiú titkát, aki eggyé vált az Atyával s magával viszi Hozzá az emberek fiait.”25

Aki a jövőben ilyen magasságokig szeretne felemelkedni, annak el kell kezdenie, már most az alacsonyabb életben a Kereszt árnyékában lévő ösvényen járni. Ne kételkedjék erejében, mert ezzel kétségbe vonja a benne lévő Isten létezését. „Bízz magadban” – hangzik a lecke, amely az ember magasabb voltára utal, mert hiszen ez a bizalom a bennünk lévő Istennek szól. A Krisztus-élet árnyéka valóban rávetődhet az ember mindennapi életére azáltal, ha minden cselekedetét áldozatként hajtja végre. Az ember ne a maga, hanem a mások érdekében cselekedjék, s így a mindennapi élet apró kötelességei, megszokott cselekvései és szűkös érdekei az indítóok megváltoztatásával más színben fognak feltűnni. A külső életben nem kell szükségképpen változásnak bekövetkeznie. Bármilyen életkörülmények között lehet áldozatot hozni, bárhol lehet Istent szolgálni. A spirituális fejlődésre nem az a jellemző, hogy mit cselekszik valaki, hanem hogy miként cselekszi. Nem a körülmények, hanem az embernek a körülmények iránti magatartása adja meg az alkalmat a növekedésre. „És valóban az élet sok nehézsége közepette a kereszt szimbóluma próbakő lehet számunkra, hogy megkülönböztessék a jót a rossztól. ’A tanítvány életéhez csak olyan cselekedetek méltók, amelyeken keresztülragyog a kereszt fénye’ – olvassuk egy okkult axiómákat tartalmazó könyvecskében. Ugyanez a gondolat egy későbbi versben is előfordult: ’Amikor valaki az ösvényre lép, szívét a keresztre helyezi; amikor a kereszt és a szív eggyé vált, elérte célját.’ Hasonlóképpen mi is azzal mérhetjük meg haladásunkat, ha megfigyeljük, vajon az önzés vagy az önfeláldozás irányítja-e életünket.”26

Ilyen elvek szerint formálva az életet elő lehet készíteni a barlangot, ahol a Gyermek-Krisztus megszületik. Az élet a megváltó tevékenységek folyamatává válik, mert mindinkább lehozza az istenit az emberi cselekvésbe. Az ilyen élet „a szeretett Fiú” életévé fog kiteljesedni, s benne lesz a Krisztus dicsősége. Minden ember munkálkodhat ebben az irányban, cselekedeteit és erőit áldozatként ajánlva fel, míg az arany megtisztul a salaktól, s csak a tiszta fém marad vissza.

25 A. Besant, Theosophical Review, Dec. 1898, 344, 345, 1. 26 C. W. Leadbeater, The Christian Cread, 61, 62.1.

71

VIII. FEJEZET

Feltámadás és mennybemenetel

Krisztus feltámadása és mennybemenetele szintén egyik részét képezi a kisebb misztériumoknak. Mindkettő lényeges alkatrésze az ún. „Nap-mítosznak”, valamint az emberben lévő Krisztus életútjának.

Krisztus feltámadásának és mennybemenetelének történelmi alapját az a tény szolgáltatja, hogy Ő, fizikai halála után is folytatta az apostolok tanítását. Később a közvetlen tanításokat beszüntette, s akkor a Nagyobb Misztériumokban mint Főpap jelenik meg. Helyét később Jézus foglalta el. A mitikus mondákban a hős halála után kikerülhetetlenül bekövetkezett a feltámadás és a megdicsőülés. A misztériumokban pedig a jelölt testét egy halálhoz hasonló transzba hozták, mialatt a felszabadult lélek a láthatatlan világban tartózkodott, majd három nap múlva visszatért és életre keltette a testet. Ha tanulmányozzuk az olyan egyének életét, akik a Krisztussá válás útját járták, látni fogjuk, hogy a feltámadás és a mennybemenetel drámája minden esetben újra lejátszódik.

De hogy érthetővé tegyük a történet lefolyását, előbb körvonalaznunk kell az ember alkatát és meg kell értenünk, miben áll az ember természetes és szellemi teste. Mert „van érzéki test és van szellemi test is.”1

Még mindig vannak olyan, kevéssé felvilágosult emberek, akik az embert dualitásnak tartják, a „test” és a „lélek” kettősségének. A „lélek” és a „szellem” szavakat azonos értelemben használják, s hol a „test és lélek”, hol a „test és szellem” kifejezéseket használják, olyan értelmet adva ennek a kifejezésnek, mintha az embert két tényező alkotná, melyek közül halálakor az egyik elpusztul, a másik azonban fennmarad. A nagyon egyszerű és tudatlan emberek számára ez a nyers felosztás elegendő is lehet, de nem elegendő ahhoz, hogy a feltámadás és a mennybemenetel misztériumait felfogjuk.

Még a felületes tanulmányozó is el kell, hogy ismerje, hogy a keresztény tanítások szerint az ember alkata három tényezőből tevődik össze; ezek: a szellem, a lélek és a test. Ez a felosztás helyes – bár alaposabb tanulmányozás esetén további felosztásokra van szükség. Szent Pál is ezt a felosztást használja, amikor azért imádkozik, hogy „szellemetek, lelketek és testetek feddhetetlenül őriztessék meg.”2 A keresztény teológia tehát elfogadta ezt a hármas felosztást.

A Szellem önmagában szintén hármasság, a magasztos Szentháromság tükörképe, amint azt a következő fejezetben látni fogjuk.3 Az igazi, a halhatatlan ember maga a Szellem, az emberben lévő Szentháromság. Ehhez az élethez és tudathoz tartozik a szellemi test, amelyben a Szentháromság mindegyik aspektusa külön van képviselve. A Lélek önmagában kettős: a gondolati és érzelmi életet foglalja magában, az ezeknek megfelelő eszközökkel. Végül a Test maga a Szellem és a Lélek fizikai anyagból való hordozója. Van olyan keresztény felfogás is, amely szerint az ember tizenkétszeres lény: hat változat alkotja a szellemi embert és hat a természetes embert. Egy másik felfogás szerint tizennégy részre lehet

1 I. Kor. XV. 44. 2 Thess. V. 23. A hivatalos magyar fordításokban nem tűnik ki ez a hármasság, a pontatlan és félrevezető fogalmazás miatt. A francia és angol nyelvű Bibliában ez a rész helyesen van fordítva. 3 Ld. a köv. fejezetet: A Szentháromság

72

osztani, ebből hét alkotja a tudat módosulatait és másik hét a megfelelő formatípusokat. Ez utóbbi felosztás voltaképpen megfelel a misztikusok által vallott felfogásnak, jóllehet ők hétszeres felosztásról beszélnek, de a hét mindegyike kettős: élet és forma szerint.

Ezek a felosztások és további tagozódásaik eléggé bonyolultak és felfoghatatlanok a gyengébb felfogásúak számára. Ezért hangsúlyozta annyira Origenes és Kelemen – amint az előzőekben is kimutattuk – az intelligencia fontosságát mindazoknál, akik gnosztikusak akarnak lenni. Aki túl nehéznek találják e tanokat, ne foglalkozzanak vele, de ne is irigyeljék a komolyabb tanulmányozótól, aki nemcsak megvilágosítónak fogja találni e felosztást, hanem nélkülözhetetlennek is az Élet és az Ember misztériumainak megértéséhez.

A „test” szó a tudatnak egy eszközét vagy hordozóját jelenti. A test hordozza a tudatot, vagy fordítva: a tudat használja a testet azért, hogy kapcsolatba kerüljön a külvilággal. De hasonlíthatjuk a testet egy edényhez is, amely úgy tartalmazza a tudatot, mint a korsó a vizet. A test egy forma, amelyet az élet használ, s nem ismerünk más tudatot, csak olyant, amely formához kapcsolódik. A forma viszont oly ritka, finom anyagból lehet, annyira áttetsző, hogy csak a benne lévő életről veszünk tudomást. De a test mégis van és anyagból való. A test oly sűrű tömegű is lehet, hogy elrejti a benne lévő életet, s ilyenkor csak a formáról veszünk tudomást. De élet ebben is van, s ez az élet az Anyagból és ellenlábasából, a Szellemből tevődik össze. A tanulmányozó újra és újra vizsgálja meg az alapvető tételt, amely így hangzik: minden megnyilvánult dolog kettősség: a Szellem és az Anyag kettőssége. Ezek elválaszthatatlanul együtt vannak a porszemben éppen úgy, mint a Logoszban, a megnyilvánult Istenben. Ezt az eszmét teljesen magáévá kell tennie, különben nem folytathatja a kisebb misztériumok tanulmányozását. A Krisztus, mint Isten és Ember ugyanezt a mindenben megtalálható kettősséget illusztrálja, csakhogy kozmikus méretekben. A világegyetemben minden ezen az alapvető kettősségen épül fel.

Az embernek van „érzéki teste”, amely négy különböző, egymástól elválasztható részből áll, és mindegyik halandó. Ezek közül kettő fizikai anyagból áll, s egymástól sohasem válik el teljesen, csak a halál után. Részleges szétkapcsolásuk azonban lehetséges kábítószer vagy betegség következtében. E kettő együttvéve alkotja azt, amit fizikai testnek nevezünk. E fizikai test a hordozója az ember tudatos tevékenységeinek, amíg ébren van. Pontosan szólva, ez a tudat hordozója a fizikai világban.

A harmadik részleg a vágytest, amelyet azért hívnak így, mert ez hordozza az ember vágy- és szenvedélytermészetét. Álomban az ember elhagyja fizikai testét, s tudatos tevékenységét ebben a testben folytatja. A vágytest abban a láthatatlan világban működik, amely a legközelebb áll a mi látható világunkhoz. A vágytest a tudat hordozója a fizikain túli világok legalacsonyabbikában, amely egyben az első világ, ahová az ember halála után eljut.

A negyedik részleg a mentális test, amelyet azért hívnak így, mert az ember intellektuális – éspedig a konkrét dolgokkal foglalkozó – természete ebben működik. A mentális test a tudat hordozója a fizikain túli világok másodikában, amely egyúttal a második ún. alacsonyabb égi világ. Az ember akkor jut ide halála után, amikor már az előző világból – amelyről fent beszéltünk – már kiszabadult.

Ez a négy részleg, amely a kettős fizikai testből, a vágytestből és a mentális testből áll, alkotja az „érzéki” testet, amiről Szt. Pál beszélt.

73

Az idők folyamán ez a tudományos analízis kitörlődött a közönséges keresztény tanításokból, amelyek ebben a tárgyban bizonytalanok és zavarosak. Nem lehet azt állítani, hogy az egyházak sohasem ismerték ezt a felosztást. Ellenkezőleg a kisebb misztériumok tanításaiban szerepelt az ember alkatáról szóló magyarázat. A Szellem, a Lélek és a Test hármas felosztása exoterikus tanítás volt, csupán kiindulásul szolgáló egyszerű és nyers felosztás. A „test” további tagozódásait a későbbi tanításokban tárták fel, előtanulmányként azokhoz a gyakorlatokhoz, amelyekben a tanítvány a tanító segítségével megtanulta szétválasztani tudatának különböző eszközeit, mindegyiket a megfelelő régióban használva.

Mindez könnyen felfogható. Ha az ember a szilárd földön akar utazni, akkor az eszköze a kocsi vagy a vonat. Ha a tengeren akar utazni, akkor változtat az eszközön, s hajóra száll. Ha pedig a levegőben akar valahová eljutni, újra csak változtat eszközén, s léghajóra vagy repülőgépre ül. Maga az ember ugyanaz marad, de három különböző eszközt használ, aszerint, hogy milyen anyagban kíván tovább jutni. A hasonlat nyers és tökéletlen, de azért megfelelő. Amikor az ember a fizikai világban munkálkodik, a fizikai test az eszköze, s tudata abban és azon keresztül működik. Amikor kimegy a fizikai világból, vagyis álmában vagy halála után, akkor eszköze a vágytest lesz. Ennek tudatos használatát éppen úgy megtanulhatja, mint amilyen tudatosan használja fizikai testét. Hiszen ezt használja – bár még nem tudatosan – mindennapi életében, amikor érez és vágyakozik, s éjjel álmában is. Az ember, halála után az égi világban a mentális testet használja eszközül, de ezt használja már mindennapi életében is, amikor gondolkodik. A gondolat a mentális testből ered, s az ember agya csak közvetíti. Ha a mentális testben nincs gondolat, az agy maga nem tud teremteni.

Az embernek ezenkívül van „szellemi teste”. A szellemi test három, egymástól elválasztható részlegből áll. Ezek mindegyike az emberi Szellemben lévő Szentháromság egy-egy Személyéhez tartozik. Szt. Pál arról beszél, hogy „elragadtatott a harmadik égig” és ott „kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie” hallott.5 A láthatatlan, égi világoknak ezeket a különböző régióit jól ismerték a beavatottak, s azt is tudták, hogy az első égi világon túl csak úgy lehet eljutni, ha a szellemi testet használják eszközként. E három részleg különböző fejlettsége szerint nyílik meg az ember számára az égi világ valamelyike.

A szellemi test hármas részlegének legalacsonyabbját rendszerint kauzális testnek hívják. Az elnevezés eredetét csak azok érthetik meg teljesen, akik a reinkarnációról szóló tanításokkal – amelyet a korai egyházban tanítottak – tisztában vannak. Az emberi fejlődésnek sok egymás utáni földi életre van szüksége, mielőtt egy vadember csírázó lelke a Krisztus tökéletes lelkévé fejlődik, majd e lélek oly tökéletessé válva, mint a Mennyei Atya6, megteremti a Fiú egységét az Atyával.7 A kauzális test az embernek az a része, amely életről életre fennmarad, s amelyben a múlt minden emléke megőrződik. A benne lévő okok alapján épülnek fel az alacsonyabb testek. Az emberi tapasztalat tárháza ez a test, amelyben mindent felhalmozunk, amit eddigi életeinkben gyűjtöttünk; ez a lelkiismeret székhelye és az Akarat kezelője.

A hármas szellemi test másodikáról beszél Szt. Pál, amikor a következő fontos kijelentést teszi: „Épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.”8 Ez az Üdvösség Teste, Krisztus megdicsőült teste, a „Feltámadási Test”. Ez nem

5 II. Kor. XII. 2, 4. 6 Máté, V. 48. 7 János, XVII. 22, 23. 8 II. Kor. V. 1.

74

„kézzel alkotott” test, vagyis nem a tudat teremtette, mint az alacsonyabb testeket, nem a tapasztalat formálta, nem is az ember hosszú vándorútján összegyűjtött anyagból való. Ez a test a krisztusi élethez, a beavatás életéhez tartozik. Benne teljesedik ki az ember istenisége. Maga Isten építi, a Szellem tevékenységével, s a beavatott életén vagy életein át növekszik, míg eléri a tökéletességet a „Feltámadáskor”.

A szellemi test harmadik az a legfinomabb anyagból való vékony fátyol, amely az egyéni Szellemet, mint Lényt körülveszi, de ugyanakkor mindent át- és beenged, s így az alapvető egység kifejezőjévé válik. Azon a napon pedig, amikor „maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben”9, ez a fátyol átlényegül. A mi számunkra azonban egyelőre nem más, mint a szellemi test legmagasabb részlege, amelyben az Atyához emelkedhetünk, s Vele egyesülhetünk.

A kereszténység mindig elismerte, hogy az ember egymás után három világon vagy régión megy keresztül. Az első a fizikai világ, a második egy közbeeső lét, amelyet halála után ismer meg, s végül a mennyei világ. A művelt keresztények általánosságban hisznek e három világ létezésében. Csak a tudatlanok képzelik azt, hogy az ember halála után rögtön az üdvösség végleges állapotába kerül. A közbeeső világ természetére nézve azonban megoszlanak a vélemények. A római katolikusok a Tisztítótűznek nevezik, s azt hiszik, hogy minden lélek átmegy rajta, kivéve a szentet, aki elérte a tökéletességet, és az olyan embert, aki „halálos bűnnel” a lelkén hal meg, tehát egyenesen a „pokolba” kerül. Az emberiség nagy tömegei tehát ebbe a tisztító régióba kerülnek, ahol bűneiknek megfelelően hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodnak, s csak megtisztulásuk után mehetnek át a mennyei világba. A különböző protestáns felekezetek részleteikben eltérő tanításokat adnak erre nézve, de általában tagadják a halál utáni megtisztulás gondolatát. Többnyire megegyeznek abban, hogy van egy közbeeső állapot, amelyről olykor mint „Paradicsomról”, máskor mint „várakozási időről” beszélnek. A modern kereszténységben csaknem általános az a hite, hogy a mennyei világ egy végső állapot. E világ természetéről azonban semmi határozott vagy összefoglaló képet nem adnak, s arról sem beszélnek, hogy az ott lévők továbbfejlődnek-e vagy egyhelyben maradnak. A korai kereszténységben azonban azt tartották – a valóságnak megfelelően -, hogy a mennyei világ csak állomása a lélek fejlődése során. Abban az időben ugyanis az újraszületést, a lélek megelőző létezését általánosan tanították. Ebből természetesen az következett, hogy a mennyei tartózkodás csupán időleges állapot volt, bár igen hosszúra – egy egész „korszakra” – is elhúzódhatott. Az Újszövetség görög szövege tehát csupán egy korszakot jelöl, s ez a korszak véget ér akkor, amikor az ember folytatólagos életének és fejlődésének egy újabb periódusát kezdi meg. Tehát nem „örökkévaló”, amint azt a hivatalos fordításokban helytelenül írják.10

A feltámadás és a mennybemenetel megértéséhez végül meg kell még vizsgálnunk, hogy miként kell kifejleszteni ezeket a különböző testeket a magasabb fejlődés során.

A fizikai test a folytonos változás állapotában van: legapróbb részecskéi állandóan megújulnak, a test tehát mindig újraépül. Minthogy a test abból épül fel, amit megeszünk, megiszunk, amilyen levegőt beszívunk és amilyen részecskéket fizikai környezetünkből – emberekből és dolgokból – magunkhoz veszünk, kitartó igyekezettel megtisztíthatjuk oly módon, hogy alaposan megválogatjuk a beépítendő anyagokat. Így lassankint tisztább eszközt

9 I. Kor., XV. 28. 10 A helytelen fordításon nincs mit csodálkoznunk, hiszen a Bibliát a XVII. Században fordították le, amikor a lélek pre-exisztenciájának és fejlődésének tanai már régen elhalványodtak és kitörlődtek a kereszténységből, s csupán néhány szekta tanításaiban maradtak fenn, amelyeket a római katolikus egyház mint eretnekeket üldözött.

75

teremthetünk belőle, amely felfogja a finomabb rezgéseket, s fogékonyabbá válik a tisztultabb aspirációk, a nemes és emelkedett gondolatok iránt. Ezért mindazoknak, akik a misztériumokba való beavatásra törekedtek, különböző étrendi, tisztasági és egyéb szabályokat kellett betartaniuk, sőt azt is megkívánták tőlük, hogy gondosan megválogassák társaságukat és környezetüket.

A vágytest ugyancsak állandóan változtatja anyagát, csakhogy ez az anyag az érzelmekből és szenvedélyekből keletkezik, s a vágy mozgása vonja be vagy vetíti ki a testből. Ha az érzelmek durvák, akkor a vágytestbe beépülő anyagok szintén durvák lesznek. De amint az érzelmek tisztulni kezdenek, a vágytest is állandóan finomul, és idővel fogékonnyá válik a magasabb befolyások számára. Amint az ember uralkodni kezd alacsonyabb természetén, amint önzetlenné válik vágyaiban, megtisztul érzelmeiben és érzéseiben, amint mások iránti szeretete kevésbé önzően és birtoklásra vágyóan jelentkezik, ennek arányában tisztul meg tudatának ez a magasabb eszköze is. Ebből az következik, hogy amikor álmában elhagyja fizikai testét, magasabbrendű, tisztább és tanulságosabb élményekben lesz része, majd amikor halála után végképp leteszi testét, rövid idő után az átmeneti állapotból is tovább jut, mert vágyteste hamarosan szétoszlik, s így nem tartja vissza felfelé törekvő útjában.

A mentális test is hasonlóan épül fel, s anyagát a gondolatok teremtik. A mennyei világban ez a test lesz a tudat eszköze, de már a fizikai világban felépítik az aspirációk, a képzelőerő, az intelligencia, az ítélőképesség, a művészi adottságok, vagyis az összes mentális képességek. A mentális test olyan lesz, amilyenné az ember felépíti, s a mennyei világban töltött idő hosszúsága és gazdagsága attól függ, hogy az ember milyen összetételű mentális testet épített földi élete alatt.

Amikor valaki a magasabb fejlődés útjára lép, a mentális test független tevékenységet tanul a halál innenső oldalán. Ennek következtében az ember fokozatosan megszerzi a mennyei élet tudatát, még itt, az evilági lét forgatagában. Mint „az embernek Fia, a ki a mennyben van”11, a tudás tekintélyével fog szólni a mennyei dolgokról. Amikor valaki elkezdi élni a Fiú életét, s átlép a Szentség Ösvényére, akkor földi körülményei között is a mennyben él, mert tudatosan birtokolja és használja mennyei testét. Minthogy pedig a mennyek országa nincs tőlünk távol, hanem körülöttünk van, s csak azért vagyunk elzárva tőle, mert rezgéseit – amelyek minden percben hatnak ránk – nem tudjuk felfogni, ezért a mennyben élni annyit jelent, mint felfogni ezeket a rezgéseket. A mennyei test vitalizálásával, megszervezésével és kifejlesztésével tudatosítani tudjuk ezeket a rezgéseket, minthogy ez a test a mennyei anyagokból van felépítve, s így közvetíteni tudja a mennyei világ anyagának rezgéseit. Ezért „az embernek Fia” mindég a mennyben él. De azt is tudjuk, hogy az „embernek Fia” kifejezés a beavatottat jelenti, tehát nem a feltámadott és megdicsőült Krisztust, hanem a Fiút, míg „tökéletességre jut”.12

A fejlődés azon szakaszaiban, amelyek előkészítik az embert a próbaösvényre, majd a próbaösvényen, a spirituális test első részlete – a kauzális test – nagy fejlődésen megy keresztül, s lehetővé teszi, hogy az ember halála után a második mennybe emelkedjék. Amikor pedig a Krisztus megszületik az emberben, az ún. „második születés” alkalmával, megkezdődik a spirituális test második részlegének, az üdvösség testnek felépítése a „mennyekben”. Ez a krisztusi test, amely a földi szolgálat idején fejlődik ki. Fejlődésének

11 János, III. 13. 12 Zsidókhoz írt levél, V. 9.

76

során az emberben mind jobban kibontakozik az „Isten Fia” tudatállapot: a kibontakozó Szellemet megvilágosítja az eljövendő egyesülés az Atyával.

A keresztény misztériumokban – akárcsak az ősi egyiptomi, kaldeai és egyéb misztériumokban – egy külső szimbolizmust használtak azoknak a fokozatoknak kifejezésére, amelyeken a jelölt keresztülment. A jelöltet a beavatás termében a földön lefektették, kiterjesztett karokkal vagy egy fakeresztre, vagy pusztán a kőpadlóra, a keresztre feszített ember testtartásában. Azután megérintették a szívét a thyrsus-szal, a keresztre feszítés „lándzsájával”, s ekkor lelke elhagyta testét és átment a földön túli világokba, míg a test mély álomba merült, átélve a kereszthalált. A testet azután kőkoporsóba tették, s ott gondosan őrizték. Ezalatt a lélek végigjárta a „földi szívének” sötét birodalmait, majd felment a mennyei hegyre, ahol felöltötte magára a tökéletessé vált üdvösség testet, amely immár a tudat teljesen megszervezett eszközévé vált. Ebben tér vissza a földi testbe, hogy megelevenítse. A harmadik nap reggelén ugyanis a keresztet a rajta lévő testtel (vagy ha nem használtak keresztet, a transzban lévő merev testet a szarkofágból kiemelve) egy menedékes felületre helyezték, szemben a felkelő nappal. Abban a pillanatban, amikor a felkelő nap sugarai az arcra estek, a Krisztus, a tökéletes beavatott vagy mester, belépett újra a testbe, megdicsőítvén azt a magán viselt üdvösség testtel. A beavatott ezen a módon a földi testet új tulajdonságokkal, új erőkkel, új képességekkel látja el, átalakítván azt a tökéletes ember hasonmásává. Ebben állt a feltámadás ténye, s ettől kezdve a földi test maga is megváltozott s más természetűvé vált.

Innen van az, hogy a feltámadó Krisztus szimbólumaként mindig a nap szerepel, s hogy a húsvéti himnuszokban mindenütt az igazság napjának felkeléséről van szó. A feltámadott Krisztusról azt mondja az Írás: „(én vagyok) az Élő, pedig halott valék, és imé élek örökkön örökké, Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.”13 Az alacsonyabb világok valamennyi hatalma a Fiú uralma alá került, aki dicsőségesen diadalmaskodott felettük. A halálnak nincs hatalma többé felette, „életet és halált tart erős kezében”14. Ő a feltámadott, a dicsőséges Krisztus.

Krisztus mennybemenetele a spirituális test harmadik részlegének misztériumához tartozik. A Szellem magára ölti a dicsőség öltözetét, előkészülvén a Fiúnak az Atyával – az embernek az Istennel – való egyesülésére, és belép abba a dicsőségbe, amely övé volt „a világ létele előtt”.15 Ekkor a hármas Szellem eggyé válva, örökkévalónak ismeri meg magát, s megtalálja a Rejtett Istent. A mennybemenetel tana az egyénre vonatkoztatva ezt jelenti.

Az emberiségre vonatkoztatva a mennybemenetel akkor fog megtörténni, amikor az emberi faj eléri a krisztusi állapotot, a Fiú állapotát, s eggyé válva az Atyával, Isten lesz minden mindenkiben. A beavatott dicsőségében ez a cél ábrázolódik, de megvalósulni csak akkor fog, amikor az emberi faj tökéletessé válik, s a „nagy árva, az emberiség” nem lesz többé árva, hanem tudatosan felismeri önmagában az Isten Fiát.

A megváltás, a feltámadás és a mennybemenetel tanát ilyen megvilágításban tanulmányozva, eljuthatunk azokhoz az igazságokhoz, amelyeket a tanokkal kapcsolatban a kisebb misztériumokban hirdettek. Lassankint megértjük teljes igazságában azt az apostoli tanítást, hogy Krisztus nem egyedülálló személyiség, hanem „zsengéjök (első termés azok

13 Jelenések, I. 18. 14 H. P. Blavatsky, A csend hangja. 15 János, XVII. 5.

77

közül)… azoknak, kik elaludtak”16, s hogy minden ember egyszer Krisztus lesz. A korai keresztények nem külső Megváltót láttak a Krisztusban, akinek kedvéért a haragvó Isten megkönyörült az embereken. Akkoriban az egyház azt a gyönyörű és felemelő tanítást hirdette, hogy Krisztus csak első termése volt az emberiségnek, a minta, amelyet minden ember önmagában újra megteremthet, s akinek életében mindenki osztozhat. A beavatottakat mindig úgy tekintették, mint első termést, mint ígéretet arra, hogy az egész faj tökéletessé fog válni. A korai keresztény saját istenségének szimbólumát látta Krisztusban, ő volt a dicsőséges gyümölcse annak, amit minden ember a szívében hordott. Az ezoterikus kereszténységben, a kisebb misztériumokban a belső Krisztussá való felmagasztosulást, s nem egy külső Krisztustól történő megváltást tanítottak. A tanítványság fokozatából a Fiúság fokozatába vezetett az út. A Fiú az emberek között éli le életét, s ez élet befejezése a Feltámadás. A megdicsőült Krisztus ekkor a világ egyik megváltójává válik.

Mennyivel nagyszerűbb ez a tan, mint az, amit napjainkban tanítanak! Az ezoterikus kereszténység grandiózus eszméje mellett az egyházak exoterikus tanítása valóban eltörpül, és szűk korlátok között mozog.

16 I. Kor. XV. 20.

78

IX. FEJEZET

A Szentháromság

Az Istenséget tanulmányozva, munkánk csak akkor lehet eredményes, hogy abból indulunk ki, hogy az Isten: Egy. A bölcsek mind ezt tartották; minden vallás ezt hangoztatta, minden bölcselet „a második nélküli Egy”1 fogalmából indul ki. „Halld Izráel: - kiáltott Mózes – az Úr, a mi Istenünk egy Úr!”2 „Mindezáltal nekünk egy Istenünk van”3 jelenti ki Szt. Pál. „Nincs más Isten, csak Isten” szól az iszlám megalapítója, s ez a kijelentés lesz vallásának szimbóluma. Határtalan Lét Az, melyet teljességében csak Önmaga ismerhet, - s a szó: Az – sokkal tiszteletteljesebb és átfogóbb jelentésű, mintha azt mondanók: Ő. Örök sötétség az, amelyből a Világosság születik.

De a megnyilvánulásban az Istenség mutatkozik. Három Isteni Személy Háromsága ez, - mint Isten Egy, mint megnyilvánuló Erő Három. Ezt az igazságot is sokszor kinyilatkoztatták már, s ez az igazság oly fontos az emberre és fejlődésére nézve, hogy a kisebb misztériumoknak mindig egyik lényeges részét képezte.

A zsidók között – antropomorfikus hajlamaiktól tartva – ezt az igazságot eltitkolták, de a rabbik tanulmányozták és imádták a Szentháromságot: az Idők Ősét, a belőle eredőt Bölcsessége, s az ebből eredő Megértést. Kether, Chochmah, Binah együttesen alkotják a legmagasztosabb Háromságot, az időn túli Egynek az időben történő kisugárzását. Salamon Bölcsesség könyve erre a tanításra vonatkozik, s benne a Bölcsesség mint Lény szerepel. „Maurice szerint ’Az első Sephira – Kether a Korona, Kadmon a tiszta Világosság és En Soph a Végtelen4 a világmindenség mindenható Atyja… A második Sephira Chochman, s amint a szentírásokból és a rabbik feljegyzéseiből bebizonyítottuk, ő a teremtő Bölcsesség. A harmadik Sephira – Binah, vagy mennyei Intelligencia, ebből származtatják az egyiptomiak Cneph nevű istenüket, Platón pedig a Nous Demiurgos névvel jelöli. Ő a Szentlélek, aki… áthatja, lelkesíti és irányítja a végtelen világmindenséget.’”5

Hogy ez a tan milyen hatással volt a keresztény dogmatika kialakulására, kitűnik H. H. Milman, History of Christianity c. művéből. Milman a következőket mondja: „Ez a Lény (az Ige vagy Bölcsesség) idők folyamán többé vagy kevésbé megszemélyesült, a korok és emberek népszerű vagy bölcselkedő, anyagias vagy elvont képzeteinek megfelelően. Ez a tan a Gangesztől, sőt a Sárga Tengertől az Ilissusig terjedt. Alapelve volt az indiai vallásnak és filozófiának, ezen épült fel a zoroaszterianizmus; ez a tan tiszta plátói filozófia, az alexandriai iskolában pedig plátói judaizmus. Philo írásaiból sokat lehetne idézni arra nézve, hogy az emberi érzékekkel lehetetlen megismerni az elsődleges, önmagától létező Lényt. Így Palesztinában is, Keresztelő Szt. János és maga az Úr sem prédikált újat, hanem csak kifejezte a felvilágosultabbak általános meggyőződését, amikor azt mondta, ’egy ember sem láthatta Istent sohasem.’ Ennek az elvnek megfelelően a zsidók a régi írások magyarázatánál az egy nagy Istenségtől jövő közléseket nem egyenesen tőle, hanem egy vagy több közvetítőn át származtatták. Egy elfogadott hagyomány szerint… a törvényt ’az angyalok meghagyásával’

1 Chhandogyopanishat, VI.11.1. 2 Mózes V. könyve, VI.4. 3 I. Kor. VIII.6.4 Ez tévedés: En, vagy Ain Soph nem része a Szentháromságnak, hanem az Egy Lét, amely Hármasságban nyilvánul meg. Kadmon, vagy Adam Kadmon sem egyike a Sephiraknak, hanem az összességük. 5 Idézet Williamson, The Great Law c. művéből, 201, 202 1

79

hirdették meg. Más hagyomány arról szól, hogy ezt a tisztséget egyetlen angyalra, a Törvény Angyalára bízták, (ld. Gal. III. 19.), mások szerint ez a közvetítő a Metatron volt. De az Isten legtermészetesebb képviselője az emberi értelem és érzékek számára Memre, az Isteni Ige volt. Jelentős tény, hogy ugyanezt az elnevezést találjuk Indiában, Perzsiában, a plátói és az alexandriai iskolákban. A targumisták, a legkoraibb zsidó szentírás magyarázók ezt a kifejezést már a Messiásra alkalmazták. Nem szükséges itt kiterjeszkedni arra, hogy miként szentesítették ezt a kifejezést, amikor a keresztény hitigazságok közé beveték.”6

Amint a fent idézett tudós pap szavaiból kitűnik, az Ige, a Logosz – általánosan elfogadott alapvető fogalom volt, s a Szentháromság egyik személyét jelentette. A hindu bölcsek szerint a megnyilvánult Brahman: Sat-Chit-Ananda, vagyis Lét, Intelligencia és Üdvösség. A népszerű hindu elképzelés szerint is a megnyilvánult Isten Hármasság: Shiva – a Kezdet és a Vég –, Vishnu – a Fenntartó – és Brahma – a Világegyetem teremtője. A zoroaszteriánus vallás ehhez hasonló hármasságot tanít: Ahuramazdao, a Nagy Egy, az Első; azután az „ikrek”, a kettős Második Személy (a Szentháromság Második Személye ugyanis mindig kettős, s ezt a kettősséget napjainkban az egymással szembenálló Isten és Ördög tanában torzították el), s végül a Harmadik Személy az Egyetemes Bölcsesség, Armaiti. Az északi buddhizmusban szerepel Amitabha, a határtalan Fény, Avalokiteshvara, az újraszületések forrása, és Mandjusri, az Egyetemes Elme. A déli buddhizmusban az Isten eszméje elhalványodott, de maga a háromság figyelemreméltó állhatatossággal megjelenik abban, amiben a buddhista menedéket keres: a Buddhában, a Dharmában (a tanban) és a Sangha-ban (a rendben). Olykor magát Buddhát is mint hármasságot tisztelik: a Buddha Gaya-ban az egyik kőbe vésett feliraton az Örök Egy inkarnációjaként üdvözlik Őt, e szavakkal: „Om! Te vagy Brahma, Vishnu és Mahesha (Shiva)… A Könyörület Istenének, Buddhának formájában imádlak Téged, akit ezernyi néven és különböző formákban tisztelnek.”7

A Hármasság eszméjét rég letűnt vallásokban is megtaláljuk. Az egyiptomi istenimádásban uralkodó volt ez a jelleg. „A British Museum-ban Senechus uralkodásának korából (Kr.e. VIII. sz.) származó hieroglifa található, amelynek szövegéből kitűnik, hogy az Egységben lévő Hármasság vallásuk lényeges alkatrésze volt.”8 De már sokkal korábbi időkben is általánosan imádták a Ra, Osiris és Horus alkotta Hármasságot. Abydos-ban Osirist, Isist és Horust tisztelték. Más városokban egyéb neveket használtak, a háromszöget pedig gyakran a Hármas Isten szimbólumaként tekintették. De bárhogyan is nevezték, az alapvető elgondolás megmutatkozik egy Marutho által idézett szövegben, ahol egy jós Nagy Sándort büszkeségéért megfeddve így szól: „Először az Isten, azután az Ige, és Velük együtt a Szellem.”9

Káldeában Anu, Ea és Bel képezték a legmagasztosabb Hármasságot. Anu volt mindennek az eredete, Ea a bölcsesség, és Bel a teremtő Szellem. Williamson egyik megjegyzése Kínáról így hangzik: „Az ősi Kínában a császárok minden harmadik évben áldozatot mutattak be annak, ’Aki egy és három’. Egy kínai mondás így szól: „Fo egy személy, de három formája van”… A taoizmus néven ismert magasrendű filozófiai rendszerben szintén szerepel egy hármasság: ’Az Örök Értelem megteremtette az Egyet, az Egy megteremtette a Kettőt, a Kettő a Hármat, és a Három minden egyebet’; ez a mondás Le Compte szerint ’arra vall, hogy volt valami tudomásuk s Szentháromságról’”.10

6 H. H. Milman, The History of Christianity, 1867, 70-72.1. 7 Asiatic Researches, i. 285. 8 S. Sharpe, Egyptian Mythology and Egyptian Christology, 14.1.9 Lásd Williamson, The Great Law, 196.1.10 I.m. 208, 209 1.

80

A keresztények Szentháromság tana teljesen megegyezik más vallásokéval a Három Isteni Személy működésére vonatkozóan. A „Személy” kifejezés latinul persona, ami maszkot jelent, vagyis ami takar valamit: az Egy Istent takarja ez a maszk, az Ő megnyilvánulása ez egy formán keresztül. Az Atya a Kezdete és Vége mindennek; a Fiú kettős természetű, Ő az Ige és a Bölcsesség; a Szentlélek a teremtő Intelligencia, amely az ősanyag káoszát beárnyékolja és létrehozza a különböző anyagféleségeket, amelyekből formákat lehet felépíteni.

A Szentháromság egyes személyeinek működését tehát minden vallás azonosan ítélte meg. Itt tehát nemcsak külső hasonlóságról van szó, hanem egy belső igazság kifejezéséről. Ez a hármasság valami olyannak a kifejeződése, amelyet a természetben, a fejlődésben ki lehet mutatni, s amely – ha felismerik – érthetővé teszi az ember fejlődését, kibontakozásának fokozatait. A szimbolizmus egyetemes nyelvéből az is kitűnik, hogy ezeket a Személyeket bizonyos jelképekkel jellemzik, úgyhogy a jelképek segítségével fel lehet ismerni őket a formák és nevek sokfélesége mögött is.

De még egy dolgot kell észben tartanunk, mielőtt lezárnánk a Szentháromság tanának exoterikus magyarázatát. Ez pedig az, hogy mindezekhez a Háromságokhoz egy negyedik alapvető megnyilvánulás is kapcsolódik: az Isteni Erő, amely mindig női formát vesz fel. A hinduizmusban a Háromság minden Személyéhez kapcsolódik egy ilyen megnyilvánult hatalmi aspektus, s így az Egy és a hat aspektus együttvéve a szent Hetet alkotja. Vannak azonban olyan háromságok is, amelyeknél csak egy női forma jelenik meg, éspedig a Második személyhez kapcsolódva, s ilyenkor a szent Négyességről beszélnek.

Lássuk most a belső, az ezoterikus igazságot.

Az Egy megnyilvánul, mint az Első Lény, az Önmagától létező Úr, mint mindennek a gyökere, mint a legmagasztosabb Atya. Ezt az elsődleges Önkinyilvánítást talán az Akarat vagy Hatalom szó fejezi ki legjobban. Megnyilvánulás csak akkor jöhet létre, ha erre Akarat irányul, s a további kibontakozáshoz szükséges indíték is csak a megnyilvánult Akaratból jöhet. Azt lehetne mondani, hogy a világegyetem az isteni Akaratban gyökerezik. Ezután az Egynek második aspektusa következik: a Bölcsesség. Az Erőt a Bölcsesség vezeti, s ezért írják, hogy „nála nélkül semmi sem lett, a mi lett”.11 A Bölcsesség kettős természetű, amint látni fogjuk. Az Akarat és a Bölcsesség aspektusok eredményességéhez egy harmadik aspektus szükséges: a Teremtő Intelligencia, a Cselekvésben megnyilvánuló isteni elme. A zsidó próféta így ír: „Az, a ki teremtette a földet az ő erejével, a ki megalapította a világot az ő bölcsességével, és kiterjesztette az egeket az ő értelmével”.12 Ebből a szövegből a három hatáskörre való utalás világosan kitűnik.13 Ez a Három elválaszthatatlan, oszthatatlan, az Egynek három aspektusa csupán. A hatásköröket az érthetőség kedvéért elképzelhetjük külön, de azok mégis elválaszthatatlanok. Mindegyik szükséges a másik kettőhöz, s mindegyik jelen van a másik kettőben is. Az Első Lénynél, mint jellegzetesség, az Akarat, az Erő dominál, de jelen van a Bölcsesség és Teremtő Tevékenység is. A Második Lénynél a Bölcsesség az uralkodó, de az Erő és a Teremtő Tevékenység nem kevésbé természete. A Harmadik Lénynél a Teremtő Cselekvés a jellegzetesség, de mindig jelen van az Erő és a Bölcsesség is. S ámbár Első, Második és Harmadik Lényről beszélünk – minthogy önkibontakozásuk ilyen

11 János, I.3. 12 Jeremiás, II. 15. 13 Lásd 134.1.

81

sorrendben történik az Időben – mégis az Örökkévalóságban egymással kölcsönös viszonyban vannak és egyenlők: „Egyik sem több vagy kevesebb, mint a másik”.14

Ez a Hármasság az isteni Én, az isteni Szellem, a Megnyilvánult Isten. Ő az, „a ki vala és a ki van és a ki eljövendő”.15 Benne gyökerezik az élet, a tudat alapvető hármassága.

De láttuk, hogy szerepel egy Negyedik Személy is, egyes vallásoknál pedig egy második, női jellegű Hármasság, az Anya. A megnyilvánulás csak rajta keresztül lehetséges, mert Ő az Egyben az elhatárolás, az osztódás gyökere., s megnyilvánult állapotában Ő az, amit Anyagnak nevezünk. Ez az aspektus az isteni Nem-Én, az isteni Anyag, a megnyilvánult Természet. Külön nézve, Ő a Negyedik, Ő teszi lehetővé a Három tevékenységét, mint végtelenségig osztható Térség, amelyben munkálkodhatnak. Ő „az Úr szolgáló leánya”,16 s ugyanakkor Anyja, mert átadja anyagát az Úr testének, az univerzumnak megformálásához, beárnyékoltatva a Magasságosnak erejétől.17 Közelebbről megvizsgálva, ugyancsak hármasnak mutatkozik: három egymástól elválaszthatatlan aspektus determinálja létezését. E három aspektus: Állandóság (inercia vagy ellenállás), Mozgás és Ritmus. Ezek az anyag alapvető vagy lényeges tulajdonságai. A Szellem csak ezek segítségével tud hatást kifejteni s ezért tekintik őket a Szentháromság megnyilvánult erőinek. Az Állandóság vagy Inercia adja az alapot, ahonnan a mozgás kiindul. Ekkor megjelenhetik a Mozgás, de önmagától csak káoszt tudna teremteni. Végül a Ritmus győz, s ekkor készen áll a rezgésben lévő anyag, amelyet formálni és alakítani lehet. Amíg ez a három tulajdonság teljes egyensúlyban van, addig a Szűz Anyag oszthatatlan és terméketlen. De amikor a Magasságosnak ereje beárnyékolja a Szüzet, amikor a Szellem lehelete reászáll, a három tulajdonság egyensúlya felborul, s Ő a világ isteni Anyjává lesz.

Az első kölcsönhatás a női aspektus és a Szentháromság Harmadik Személye között jön létre, s ennek következtében megszületik a forma. Ekkor jön előtérbe a Második Személy, felölti magára a létrejött formát, s így saját személyében közvetítővé válik a Szellem és az Anyag között, és Őstípusává lesz a formáknak. Csak rajta keresztül fog megnyilvánulni az Első Személy, mint minden szellemi lény Atyja.

Most kitűnik, miért kettős személy mindég a Szellem Háromságának Második Személye. Ő az, Aki Anyagba öltözik, s akiben az Istenség két iker fele nem mint egy, hanem mint egyesülés szerepel. Ezért nevezik Bölcsességnek is. Mert a Bölcsesség a Szellem oldalán a Tiszta Ész, amely önmagát mint az Egy Ént ismeri, s minden dolgot ebben az Egy Énben ismer; míg az Anyag oldalán Ő a Szeretet, mely egybevonja a formák végtelen sokaságát, s minden formából általa lesz egység, s nem csupán a részek halmaza. A vonzás elvét képviseli, amely a legteljesebb rendben és egyensúlyban fenntartja a világokat s mindent, amelyről azt mondja az írás: „hatalmasan és szelíden intéz minden dolgot” 18, fenntartván és megőrizvén a világegyetemet.

Az ősi szimbólumok közül, melyeket minden vallásban megtalálhatunk, a Háromság Első Személyének szimbóluma a Pont, amelynek csupán helyzete van. Erről a szimbólumról jegyzi meg Alexandriai Szt. Kelemen, hogy valamely testtől elválaszthatjuk a tulajdonságait, majd a mélységét, majd a hosszúságát, majd a szélességét; „a megmaradó pontnak már csak

14 Athanáziai hitvallás15 János, Jelenések, IV.8. 16 Lukács, I.38. 17 U.o. 35. 18 Bölcseség Könyve, VIII.1.

82

helyzete van; ha a ponttól elválasztjuk a helyzetét, megkapjuk az egység fogalmát”.19 A végtelen Sötétségből valami kiragyog: egy Fénypont, egy jövendő világegyetem központja, az Egység, amelyben minden, egymástól elválaszthatatlanul létezik. A pont minden irányban, előre-hátra rezegve kijelöli a teret, a létrehozandó univerzum anyagát egy hatalmas gömbtérségben, amelyet az Istenség Ereje és Hatalma zár körül. Erről mondja Jeremiás próféta: „megteremtette a földet az ő erejével”.20 A teljes szimbólum tehát a Pont egy gömb közepében, amit rendszerint egy körben lévő ponttal ábrázolnak. A Második Személyt egy Vonal szimbolizálja, éspedig a kör átmérője, amelyet a Pont egy teljes rezgése hoz létre. Ez a vonal a gömb minden irányában megvonható. A szimbólumban a kört két részre osztó vonal jelzi a Második Személy kettősségét, Akiben az Anyag és a Szellem – ami az Első Személynél még egységet képezett – nyilvánvalóan kettő, jóllehet együtt vannak. A Harmadik Személyt a körben két egymással merőleges átmérő, a Kereszt képviseli. A kereszt vízszintes szára elválasztja a kör felső részét az alsótól. Ez az ún. görög kereszt.21

A Szentháromságnak, mint egységnek a szimbóluma a Háromszög, a belerajzolt körrel vagy anélkül. A világegyetem szimbóluma két egymásba fonódó háromszög, a Szellem háromsága a csúcsával felfelé mutató háromszög, az Anyag háromsága a csúcsával lefelé mutató háromszög. Színes ábrázolásnak az első háromszög fehér, sárga, arany vagy tüzes színű, a második háromszög fekete vagy valamilyen sötét árnyalatú.

A kozmikus folyamatot ezek alapján könnyen lehet követni. Az Egyből lett a Kettő, a Kettőből a Három, s ezzel megalakult a Háromság. A világegyetem Anyaga körülkerítve várja a Szellem megtermékenyítését. Mózes Első Könyve ezt így írja le: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”22, s e kijelentést még világosabbá teszik az ismételt megállapítások, hogy Isten „alapot vetett a földnek”23; ez a mondat csakis az anyag kiválasztását jelentette, az anyag azonban csak puszta káosz volt: „A föld pedig kietlen és puszta vala.”24

Itt kezdődik ez a Szentlélek, a Teremtő Intelligencia működése, aki „lebeg vala a vizek felett”25 vagyis az anyag végtelen óceánja felett. Az első tevékenység tehát a Szentlélektől eredt, jóllehet a Harmadik Személy, - s ez igen fontos igazság.

A misztériumokban a Teremtés egész folyamatát részleteiben is bemutatták. Ábrázolták a világegyetem anyagának előkészítését, az atomok alakulását, ezeknek molekulákká, majd elemekké egyesülését, azután az elemeknek gáznemű, folyékony és szilárd halmazállapotokban való tömörülését. Ez a folyamat nemcsak a fizikai anyagban, hanem a láthatatlan világok valamennyi finomabb anyagában is végbemegy. A Szentlélek további munkája az, hogy mint a „Megértés Szelleme” kitervelje a formákat, amelyekbe az előkészített anyag belemintázódik. A formákat azonban nem teremti meg, hanem Teremtő Intelligenciájával megalkotja a forma-eszméket, az ún. „őstípusokat”. Ere a tevékenységre vonatkoznak e szavak: „és kiterjesztette az egeket az ő értelmével”.26

19 Vol. IV. Ante-Nicene Library. S. Clement os Alexandria. Stromata, bk.V., ch.II. 20 Lásd előbb 196.1. 21 Lásd előbb 154.1. 22 Mózes I. Könyve, 1.1. 23 Jób, XXXVIII.4; Zakariás, XII.1; stb. 24 Mózes I. Könyve, I.2. 25 U.o. 26 Lásd előbb 196.1.

83

A Harmadik Személy tevékenysége után következik a Második Személy munkája. Ő az, aki Bölcsességével „megalapította a világot”27, megteremtette a bolygókat és a rajtuk lévő életet: „minden ő általa lett”.28 A világokban Ő a szerves Élet, minden lény benne gyökerezik.29 A Szentlélek által előkészített anyagban tehát megnyilvánul a Fiú élete – s itt újra felbukkan a testet öltés nagy „mítosza” – s ez az élet építi föl és tartja fenn a formákat, mert Ő a Szeretet, a vonzóerő, amely összetartja a formát, képessé teszi a növekedésre és megakadályozza széthullását. Ő a Megőrző, a Fenntartó és a Megváltó. Ezért minden ő alája vettetik30, minden benne összegeződik, s ezért „senki sem mehet az Atyához, hanemha” ő általa31.

Az Első Személy munkája a Második Személy munkája után következik, éppen úgy, amint a Másodiké a Harmadik munkája után. Az Első Személy „a Lelkek Atyja”32, „mint test lelkének Istene”33, mert Ő adja az ember isteni Szellemét, az igazi Ént. Az emberi Szellem az Atya kiárasztott isteni Élete; ez árad le a Fiú által előkészített edénybe, s az edény anyagát a Szentlélek eleveníti meg. Az emberben lévő Szellem, minthogy az Atyától való – akitől a Fiú és a Szentlélek is származik – éppen olyan Egység, mint maga az Atya, vagyis három aspektussal bíró Egy. Az ember tehát valóban az Ő képére és hasonlatosságára34 teremtetett, ezért „tökéletes” is lehet, „miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”35

Így megy végbe a kozmikus folyamat, és ugyanez ismétlődik meg az emberi fejlődésben, mert „amint fent, úgy alant.”

Az emberben lévő Szellem Hármassága – minthogy isteni minta után készült – isteni jellegzetességeket mutat. Az emberi Szellemben tehát megtaláljuk az Erőt, éspedig akár magasabb formájában, mint Akaratot, akár alacsonyabb formájában, mint Vágyat. Ez az, ami az embert fejlődésre készteti. Az emberi Szellemben fellelhetjük a Bölcsességet, a Tiszta Észt, melynek a forma világaiban való kifejeződése a Szeretet, és harmadiknak az Intelligenciát, amely az értelem, mint aktív formáló erő. Azt is tapasztaljuk, hogy amikor ezek az isteni képességek az emberi fejlődésben eljutnak a megnyilvánulásig, sorrendben ugyanúgy a harmadik jön először, azután a második, s utoljára az első. Az emberiség nagy tömegében az értelem, az intelligencia kifejlődése megy végbe, s ennek eredménye az elkülönülő tendencia, amelyet minden téren tapasztalhatunk; vagyis az emberek az elkülönült fejlődés útját járják, hogy majdan megfelelő alapanyagul szolgáljanak egy isteni Emberiség felépítéséhez. Az emberi faj nagy tömegében még csak ezt a fokozatot érte el, még mindig ezen munkálkodik.

Az emberiség csekély töredékénél azonban már felfedezhető az emberben lévő isteni Szellem második aspektusa. A kereszténység terminológiája szerint ez a második aspektus: a Krisztus az emberben. Amint láttuk, ez a fejlődés az első nagy beavatás után kezdődik. A beavatott ismertetőjele a Bölcsesség és a Szeretet, s ez annál jobban sugárzik belőle, minél inkább kifejleszti a Szellemnek ezt az aspektusát. Újra beigazolódik, hogy „senki nem juthat az Atyához, hanemha Én általam”, mert csak a tökéletességhez érkező Fiú mondhatja el az imádságot: „És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a

27 Lásd előbb 196.1.28 János, I.3. 29 Bhagavad Gita, IX.4. 30 I. Kor. XV. 27, 28. 31 János, xx XIV.6. Ugyanennek további magyarázatát ld. később …1. 32 Zsidókhoz, XII.9. 33 Mózes IV. Könyve, XVI.22. 34 Mózes I. Könyve, I.26. 35 Máté, V.48.

84

mellyel bírtam te nálad a világ létele előtt”.36 Ekkor emelkedik fel a Fiú az Atyához és válik vele eggyé isteni dicsőségben. Eljut az önmagától való létezésig, isteni természetének gyökeréig. A magból virág lett, mert „a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen ön magában”.37 A beavatott az Isten Életének eleven, tudatos Központjává lesz, Központ lesz, amely önmagától létezik, s amelyet nem kötnek korábbi életének korlátai. Kitárja magát az isteni tudatnak, s ugyanakkor állhatatosan megtartja saját életének azonosságát. Élő, lángoló központ lesz az Isteni Tűzben.

A fejlődésnek ez a folyamata hozza magával, hogy a jövőben is lesznek isteni Testet öltések, mint ahogy a múltban is voltak földünkön ilyenek. Az élő, isteni Központok nem vesztik el azonosságuk tudatát, sem múltjuk, hosszú, felfelé törő útjuk valamennyi tapasztalatának emlékezetét. Egy ilyen nagy Lény eljöhet az Atya kebeléből és kinyilváníthatja önmagát a világ megsegítésére. Könnyen magára öltheti a fizikai testet, újra emberi formába öltözve, mert hiszen megőrizte magában az Anyag és a Szellem egységét, a Második Személy dualitását. Ezért van az, hogy az isteni Testet öltésnek minden vallásban a Háromság Második Személyéhez kapcsolódnak. A Közvetítő szerepét vállalva, Ő lesz a kapocs az égi és a földi Háromságok között, ahogy az Írás mondja: „Immanuel”, „Velünk az Isten”38.

Egy ilyen magasztos Lény – valamely elmúlt világegyetem dicső gyümölcse – lejöhet a mi világunkba isteni Bölcsességének és Szeretetének minden tökéletességével, múltjának teljes emlékezetével. Emlékeinél fogva minden élő lényen tud segíteni, hiszen minden fokozatot Ő maga is átélt, minden nehézséget Ő maga is kitapasztalt. „Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek.”39

A mögötte haladó emberiségben pedig megvan a lehetőség, hogy ilyen isteni Megváltókat adjon a világnak. Hiszen a dicső Előd újra lejön az emberek közé, hogy másokat segítsen a felfelé vezető úton. Ezeket az igazságokat megértve, és felfogva valamit a fent lévő és a lent lévő Háromság jelentéséből, - egyszerre élő és lelkesítő igazság lesz az egykor érthetetlen és merev dogma. Az emberi fejlődés csakis a bennünk lévő Háromság létezésével magyarázható. Ezen az alapon bontakoztatja ki az ember először az intellektus életét, azután a Krisztus életét. Ezen a tényen nyugszik a miszticizmus, s ez adja a biztos reményt, hogy egykor meg fogjuk ismerni az Istent. Erre tanítottak a Bölcsek, s mi követve őket az Ösvényen, tapasztaljuk, hogy tanúságuk igaz volt.

36 János, XVII. 5. 37 János, V.26. 38 Máté, I.23. 39 Zsidókhoz, II. 18.

85

X. FEJEZET

Az ima 1

Az ún. „modern gondolkodás” feltűnő ellenszenvet mutat az imával szemben, mert nem képes semmiféle oksági összefüggést felfedezni az imádságban foglalt kérelem és az utána bekövetkező esemény között. Ezzel szemben a vallásos gondolkodás erősen ragaszkodik az imádsághoz, és abban találja éltető elemét. De olykor még a vallásos embert is kétségek fogják el, vajon helyes-e, ha ő akarja tanítani a Mindentudót, ha jótéteményeket kér a Legfőbb Jótól, ha meg akarja változtatni az akaratát Annak, „akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka”?2 De ugyanakkor saját tapasztalatából és másokéból is azt a következtetést szűri le, hogy „az ima meghallgatásra talál”, azaz: a kérést ténylegesen követi a teljesítés.

S mindez nem a szubjektív észlelés, hanem az objektív világ letagadhatatlan tényein alapul. Valaki pénzért imádkozik, s postán megkapja a kívánt összeget. Egy anya ennivalót kér imájában, s az élelmet az ajtajához hozzák. Jótékonysági vállalkozásoknál a vezetőknek bőséges tapasztalatuk van arról, hogy amikor a legnagyobb szükségben segítségért imádkoznak, nehézségeik rövidesen a legjobban megoldódnak. Másrészről azonban az ima igen sok esetben nem talál meghallgatásra. Az éhezőt eléri végzete, vagy a halálos kór kiragadja az anya karjaiból a gyermeket, hiába könyörög szenvedélyesen Istenhez. Mindezeket a tényeket figyelembe kell vennünk, ha ah imáról helyes fogalmat akarunk alkotni.

A tények között azután sok különös és meghökkentő dologra bukkanunk. Egy triviális kérelem teljesül, s ugyanakkor fontos ügyekben nem segít az ima. Lényegtelen bajokra megkönnyebbülés következik, de szeretteink életéért a legforróbb könyörgés is hiábavaló. A tanulmányozó szinte képtelen kifürkészni, milyen törvényszerűségek alapján lesz eredményes vagy eredménytelen az ima.

Ha meg akarjuk érteni a törvényszerűségeket, először is analizálnunk kell az imát. Minthogy az ima a tudatnak több, különböző tevékenységét jelenti, a sokféle minőségű imádság tehát nem képez egy egyszerű egészet. Vannak imák, amelyekben kifejezetten világi előnyöket kérnek: ennivalót, ruházatot, pénzt, alkalmaztatást, üzleti sikereket, betegségből való felgyógyulást, stb. Ezeket együttesen az „”A” csoportba sorolhatnánk. Azután vannak lelki problémákban útmutatást és segítséget kérő imák, melyek a kísértések legyőzéséért, erőért, megvilágosodásért, spirituális növekedésért hangzanak el. Ezeket a „B” csoportba sorolhatnánk. Végül vannak imák, amelyekben teljesen hiányzik a kérés, s csupán az isteni Tökéletesség imádásából vagy szemléletéből állnak, s lényegük egy mélységes törekvés az Istennel való egyesülésre. Ilyen ima a misztikus extázisa, a bölcs elmélkedése, a szent szárnyaló elragadtatása. Igazi „kommunió” ez az Isten és az ember között: az ember szeretetben és imádásban kiárasztja önmagát Ahhoz, aki mint legfőbb vonzerő magához emeli az emberi szívet. Ezeket az imákat a „C” csoportba fogjuk sorolni.

A láthatatlan világokban számtalan intelligens lény létezik, akik kapcsolatban állnak az emberrel. Valóságos Jákob létrája ez, amelyen Isten angyalai fel- és alájárnak, s legfelül az 1 E fejezet anyagának jó része megjelent már a szerző egy korábbi munkájában, melynek címe: Some Problems of Life.2 Jakab, I.17.

86

Úr áll.3 Vannak közöttük hatalmas spirituális Erők, míg mások egészen alacsony lények s intelligenciában nem érnek fel az emberig. A Természetnek ezt az okkult oldalát – amelyről még bővebben fogunk beszélni4 – minden vallás elismeri. Az egész világ telve van az ember számára láthatatlan lények sokaságával. A láthatatlan világok áthatják a látható világot, s minket minden oldalról, de láthatatlanul intelligens lények vesznek körül. Vannak közöttük olyanok, amelyek kérésre hozzáférhetők, míg mások engedelmeskednek az emberi akaratnak. A kereszténység elismeri ezen intelligenciák magasabb osztályait, s közös néven angyaloknak hívja őket. Az angyalok a keresztény terminológia szerint „szolgáló lelkek… elküldve szolgálatra”5. Hogy mit szolgálnak, milyen természetű munkát végeznek, milyen kapcsolat fűzi őket az emberekhez, - mindezt a kisebb misztériumokban tanították. Az angyalokkal való tényleges együttműködés pedig a nagyobb misztériumokban történt meg. Napjainkban ezek az igazságok a háttérbe szorultak, kivéve azt a keveset, amelyet a görög és római egyházban erről tanítanak, míg a protestánsok számára „az angyalok szolgálata” alig több frázisnál. De mindezeken kívül az ember maga is állandóan teremt láthatatlan lényeket. Gondolatainak és vágyainak vibrációja finomabb anyagú formákat teremt, s e formák életét az őket meglelkesítő gondolat vagy vágy adja. Az ember ezek szerint a láthatatlan szolgák egész hadseregét teremti meg, amelyek a láthatatlan világokban felsorakozva parancsaira várnak. E láthatatlan világokban azonkívül vannak emberi segítők is, akik finomabb testeikben tevékenykednek, mialatt fizikai testük alszik, s akiknek érzékeny füle felfog minden segélykiáltást. Végül mindezek koronájaként jelen van a mindenütt ott lévő, mindenütt tudatos Isteni Élet, amely birodalmának minden részében hatalmas és cselekvőképes. Ő az, Akinek tudta nélkül még egy veréb sem eshetik le a fáról6, Akinek figyelmét egyetlen néma teremtményének fájdalma vagy örömrezdülése, egyetlen gyermek nevetése vagy zokogása sem kerülheti el, Ő az a mindent átható, mindent befogadó, mindent fenntartó Élet és Szeretet, amelyben élünk és mozgunk.7 Amiként az emberi test érző idegsejtjei minden fájdalmas vagy kellemes ingert az agy idegdúcaiba közvetítenek, hogy azután az itt nyert elutasító vagy kedvező válasz a mozgató idegek útján visszaérkezzék, úgy érinti az Isten tudatát a testét alkotó világegyetemben minden rezdülés, kiváltván ezáltal a választ. Az idegsejtek és izmok az érzés és mozgás közvetítő eszközei ugyan, de mégis az ember az, aki érez és cselekszik. Ugyanígy miriádnyi intelligens lény lehet az isteni akarat közvetítője, s mégis Isten az, aki mindenről tud és mindenre válaszol. Semmisem lehet oly csekély, hogy ne érintené ezt a végtelenül érzékeny tudatot, és semmi sem lehet oly hatalmas, hogy ki tudna lépni e tudat köréből. Mi emberek oly korlátoltak vagyunk, hogy egy ilyen mindent átfogó tudatnak csak az elgondolása is megdöbbent és összezavar. Ehhez hasonló képtelen vállalkozás lenne egy szúnyogtól, ha be akarna hatolni egy Pythagoras tudatállapotába. Huxley professzor egy figyelemreméltó elmefuttatásában elképzelte a lehetőségét annak, hogy a tudat mind jobban kitáruló fokozatain is létezhetnek lények, akik úgy viszonyulnak az emberi fokozathoz, amint az ember tudata viszonylik a rovaréhoz.8 És ez nem csupán a tudományos képzelet merész szárnyalása, hanem valóságos tény. Van egy Lény, akinek tudata világegyetemének minden pontján jelen van, s ezért minden pontról elérhető. Ez a tudat nem csak térben hatalmas, hanem elképzelhetetlenül érzékeny is. Reagálási képességének finomságát nem csökkenti az, hogy minden irányban oly hatalmas területre terjed, sőt sokkal érzékenyebb, sokkal megértőbb, mint más, korlátoltabb térre szorítkozó tudat. Tehát nem áll az, hogy minél magasztosabb valamely Lény, annál nehezebb elérni tudatát, mert ennek éppen az ellenkezője igaz. Minél magasztosabb egy Lény, annál érzékenyebb a tudata. 3 Mózes I. Könyve, XXVIII. 12, 13. 4 Lásd XII. fejezet 5 Zsidók, I. 14. 6 Máté, X. 29. 7 Apostolok Csel. XVII. 28. 8 T. H. Huxley, Essays on some Controverted Questions, p. 36.

87

Ez a mindent átható Élet, mint vezetékeket használja az általa létrehozott és testet öltött élet-töredékeket. Ezeknek bármelyikét felhasználhatja végrehajtó Akaratának eszközéül. Az Akarat ugyanis, hogy a külvilágban kifejezhesse magát, megfelelő eszközöket keres. Az általa teremtett lények, befogadó képességük arányában megfelelő vezetékül szolgálnak, s így közvetítő közegek lesznek a kozmosz különböző pontjai között. A közvetítő idegek és izmok munkáját végzik az Isten testében, s így létrehozzák a kívánt cselekvést.

Vegyük most sorra az ima fajtákat osztályozásunk szerint, s figyeljük, mily módon érkezik rájuk felelet.

Amikor valaki A-típusú imádságot mond, többféle módon kaphat rá feleletet. Az ilyen ima elmondója egyszerű valaki, s így Istenről való elképzelése is egyszerű, fejlődési fokának megfelelően. Úgy gondol Istenre, mint aki az ő szükségleteiről gondoskodik, közeli és szoros kapcsolatban az ő mindennapi életével, s ezért oly természetesen fordul hozzá a mindennapi kenyeréért, mint a gyermek a szüleihez. Jellemző példa erre a bristoli George Müller esete. George Müllert emberbaráti munkája tette híressé, de amikor jótékonykodását elkezdte, még se pénze, se barátai nem voltak. Jó szívétől indíttatva árva gyermekeket vett magához, bár nem tudta miből fogja élelmezni őket. Imádkozott tehát, s imája meghallgatásra talált, mert annyi pénzt mindig kapott, hogy közvetlen szükségleteikről gondoskodjék. Mi ennek a magyarázata? George Müller imádsága voltaképpen egy erős és határozott kívánság volt. Az ilyen kívánság-formát teremt, s azt a formát megtölti élettel és irányító energiával. Ezt a rezgő, finomabb anyagból való teremtményt egyetlen gondolat élteti: segítségre, élelemre van szükség. Bebarangolja tehát a finomabb világokat, mindenfelé kutatva. Valahol viszont egy jószívű ember keresi az alkalmat, hogy a szűkölködőkön segíthessen. Ez a segítőszándék, mint mágnes a reszeléket úgy vonzza magához a segítséget kérő gondolatformát. A segíteni kész ember agyában azután ez a gondolatforma a sajátjával azonos rezgéseket vált ki – ez esetben tehát felidézi George Müller szükséget szenvedő árvaházának képét – mire az illető jótékonysági ösztönétől indíttatva, kitölt egy csekket s elküldi George Müller számára. Természetesen George Müller ilyenkor azt gondolja, hogy az adakozó szívébe Isten sugalmazta a gondolatot, hogy rajta segítsen. A szó legmélyebb értelmében ez igaz is, minthogy ebben az univerzumban minden élet és erő Istentől ered, de a közvetítő közeg – éppen az isteni törvények alapján – mégis az imádság által teremtett vágyforma volt.

Ugyanezt az eredményt imádság nélkül is éppen úgy el lehet érni az akarat határozott kifejtésével, ha valaki tudja az egésznek a mechanizmusát, s ismeri a módját, amivel mozgásba lehet hozni. A hozzáértő ember tehát világosan elgondolja, hogy mire van szüksége. Azután kiválasztja a finomabb anyagok közül azokat, amelyek legjobban illenek gondolatának felöltöztetéséhez, s akaratának kifejtésével elküldi azt vagy valamely általa ismert személyhez, vagy pedig csak szabadon bocsátja, hogy bármely adakozó személyhez hozzászegődjék, s nála érdekeit képviselje. Itt szó sincs imádságról, csupán az akarat és a tudás kifejtéséről.

Az emberek legnagyobb része azonban nem ismeri a láthatatlan világok erőit és nincsen hozzászokva akaraterejének működtetéséhez. Az elme koncentrációját és a komoly vágyat, amely nélkül eredmény nem érhető el, a legtöbb ember imádság által könnyebben meg tudja teremteni. Ha ismernék is az eljárás módját, esetleg kételkednének saját képességükben, a kételkedés pedig megbénítja az akaratot. Az imádkozó személynek nincsen tudomása arról, hogy imájával milyen mechanizmust hoz mozgásba, ez azonban nem változtat az eredményen. Amikor a gyermek kinyújtja a kezét valamely tárgy után, nincs tisztában

88

azzal, milyen kémiai és elektromos változások mennek végbe izmaiban a mozgás következtében, a tárgy távolságát sem fogja a szemtengely szögének kiszámításával meghatározni. Egyszerűen csak birtokába akarja venni a tárgyat, testének apparátusa pedig, amelyek létezéséről fogalma sincs, engedelmeskedni fog akaratának. Ugyanígy van az imádkozó ember is. Ő sem tud gondolatának teremtő erejéről, amellyel élő lényt alkotott, hogy kívánságát végrehajtsa. Ugyanúgy öntudatlanul cselekszik, akárcsak a gyermek, s éppen úgy megkapja azt, amit akar. Mindkét esetben Isten az elsődleges tényező, mert minden erő belőle származik. Mindkét esetben a tényleges munkát az isteni törvények szerint létrehozott apparátus végzi el.

De nemcsak ez az egyedüli módja annak, hogy az „A” csoportba sorolt imádságok meghallgatásra találjanak. A segélykérést meghallhatja egy arra járó angyal vagy egy olyan ember, aki fizikai testét időlegesen letéve a láthatatlan világokban dolgozik, s közbelép úgy, hogy a segítésnek a gondolatát átplántálja valamely könyörületes személy agyába. „Ma reggel eszembe jutott X. Y. – mondja ilyenkor az illető – nem ártana neki valami segítséget juttatni”. Nagyon sok imádság ezen a módon nyer meghallgatást, s ilyen esetekben valamely láthatatlan intelligencia hozza létre a kapcsolatot a kérés és a beteljesítés között. A kisebb angyalok munkája részben ilyen tevékenységekből tevődik össze: ők segítenek a szűkölködő személyeken éppen úgy, mint az emberbaráti célokat szolgáló intézményeken.

Ha az ilyen imádság hasztalanul hangzik el, akkor annak valamely rejtett oka van. Minden ember gyűjtött magának adósságokat, amelyeket vissza kell fizetnie: rossz gondolatai, vágyai, cselekedetei mind megannyi akadály útjában, sőt néha valóságos börtönfalat alkotnak körülötte. Az ilyen adósságokat szenvedéssel kell megfizetni. Az embernek viselnie kell a következményeket mindazért a rosszért, amit elkövetett. Ha valaki, a múltban elkövetett bűnei miatt éhhalált kell elszenvedjen, az hiába ostromolja az egeket imáival. Az általa alkotott vágyformát hiába küldi ki, mert az, ahova csak ér, mindenütt a régi rossztettek áramával fog találkozni, amelyek visszavetik útján. Mi mindég és mindenütt a törvény világában élünk. Egy bizonyos erőt megváltoztathat vagy hatástalaníthat más erőknek az iránya, amelyekkel összeütközésbe kerül. Két golyónak teljesen egyenlő erősségű lökést adhatunk. Az egyik golyónál nem avatkozik be más erő, s így az célba ér. A másik golyót egy újabb erőhatás teljesen kitérítheti útjából. Ugyanígy, két teljesen egyforma ima közül az egyik nem talál akadályt útjában, s beteljesedik, a másikat azonban egy régi rosszcselekedet nagyobb ereje hatástalanítja. Az egyik imára érkezik felelet, a másikra nem, de mindkét esetben törvényszerű az eredmény.

Vegyük most szemügyre a „B” csoportot. A lelki problémák feloldásáért elhangzó imáknak kettős hatásuk van: egyrészt kihatnak a finomabb világokra, és segítséget vonzanak, másrészt visszahatnak magára az imádkozó személyre. Az ima először is felkelti az angyalok vagy a testen kívül dolgozó tanítványok figyelmét, akik folytonosan keresik az alkalmat, hogy a bajban lévőkön segítsenek. Ők azután tanácsot, bátorítást, megvilágosodást sugalmaznak az agytudatba, s így a legközvetlenebb módon felelnek az imára. „És térdre esvén, imádkozék… és angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt”.9 A segítők eszméket sugalmaznak, melyek megoldják az intellektuális nehézségeket, fényt vetnek valamely bonyolult erkölcsi problémára, vagy pedig édes vigaszt öntenek a megszomorodott szívbe, lecsillapítván háborgását, megnyugtatván kételyeit. És ha nem járna arra segítő Lény, a megszomorodott lélek segélykiáltása elhatna a „Menny rejtett szívéig”, ahonnan vigaszt hozó hírnököt küldenek az angyalok közül, akik a hívásra mindig készen állnak és segélyt visznek, mint az isteni akarat hordozói.

9 Lukács, XXII. 41. 43.

89

A „B” típusú imákra érkező ún. szubjektív válasz abban áll, hogy az ima maga visszahat az imádkozóra. Imájával ugyanis szívét és elméjét befogadóképessé teszi, ezáltal elcsitul alacsonyabb természete, s így a magasabb erő és megvilágosodás akadálytalanul leáramolhat. A belső ember energiaáramai rendszerint a külső és alacsonyabb világ felé irányulnak, s az agytudat ezt az energiát használja az élet mindennapi ügyeinek intézésében. De amikor az agytudat elfordul a külvilágtól, s becsukja a kivezető kapukat, akkor tekintete befelé irányul; amikor szándékosan elzárja magát a külvilágtól, akkor megnyitja magát a belső világ számára; ekkor tehát képessé válik arra, hogy ne csupán vezetékül szolgáljon a belső és a külső világok között, hanem tartály legyen, amely befogad és megőriz. A zajos külső ténykedés megszüntetésével, a beállott csendben a Szellemnek „még gyenge hangja” hallhatóvá válik, s a várakozó elme összpontosított figyelemmel felfoghatja a Belső Én halk suttogását.

Még sokkal kifejezettebb módon érkezik a segítség kívülről és belülről egyaránt, ha az ima spirituális megvilágosodásért, szellemi fejlődésért hangzik el. Ilyenkor nemcsak az történik, hogy az angyali és emberi segítők felhasználják a kínálkozó alkalmat egy felfelé törekvő lélek megsegítésére, hanem maga az ember e spirituális fejlődés utáni vágyával egészen magasrendű energiákat szabadít fel válaszképpen a spirituális világokban. Itt megint a rokonrezgések törvénye érvényesül. A magasrendű aspirációkra rokonszínezetű válasz érkezik azonos fajtájú energiával és rezgésszámmal. Az isteni Élet felülről állandóan nyomást gyakorol az őt bebörtönző korlátokra, s amikor ezeket a korlátokat alulról, a lélek felfelé törekvő ereje megostromolja, a válaszfal leomlik, s az Isteni Élet elárasztja a lelket. Az ember érezvén ezt a beáradó spirituális életet, felkiált: Imádságomra felelet érkezett, Isten leküldte Szellemét szívembe! Valóban így van, s csak azt nem veszi észre, hogy ez a Szellem állandóan bebocsátást kér, de amikor az övéi közé jön, azok nem bocsátják be.10 „Imé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.”11

Az általános szabály ennél a típusú imánál az, hogy amilyen mértékben sikerül a személyiségen felülemelkedni, s amilyen mértékű a magasba törő aspiráció intenzitása, olyan mértékben jön a válasz a bennünk és kívülünk lévő nagyobb élettől. Mi elkülönítjük magunkat. De ha ezt a különváltságot megszüntetjük, s egyesülünk a nagyobbal, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy világosság, élet és erő árad belénk. Amikor az elkülönült akarat elfordul saját céljaitól, és az isteni cél szolgálatába állítja magát, akkor az Istenség ereje fog beléáradni. Ár ellen úszva, csak lassan lehet előrehaladni, de a vízfolyás mentén gyorsan megyünk előre. A természetben mindenütt isteni erők működnek, s az ember minden cselekedetét ezeken keresztül hajtja végre. Legnagyszerűbb eredményeit nem a saját erejével hozza létre, hanem úgy, hogy ügyesen kiválogatja és felhasználja az alkalmas erőket, közömbösítve a hátrányosakat az előnyösekkel. Hatalmas, bennünket könnyen megsemmisíthető erők legjobb szolgáink lesznek, ha velük együtt dolgozunk. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha az imához – mint minden máshoz – isteni erők csatlakoznak, amikor valaki imájában arra törekszik, hogy az Istenség művén munkálkodjon.

A „B” típusú ima legmagasabb formája észrevétlenül beleolvad a „C” csoportba. Itt az ima teljesen elveszti kérő jellegét, s meditációban vagy Isten iránti mély hódolatban fejeződik ki. Meditációnak nevezzük az elmének állhatatosan Istenre irányított nyugodt rögzítését. Az alacsonyabb elme ilyenkor lecsendesül, s kiszór minden más gondolatot, úgyhogy a

10 János, I. 11. 11 János Jelenések III. 20.

90

felszabadult Szellem az isteni Tökéletesség szemléletébe emelkedik, s visszatükrözteti önmagában az isteni Képet. „A meditáció csendes, vagy kimondatlan imádság; vagy Platón szerint: ’a Lélek égő odafordulása az Istenséghez; nem azért, hogy valami jót kérjen (ez az ima mindennapi értelmezése), hanem magáért a jóért, az Egyetemes Legfelsőbb Jóért.’”12

Az ilyen imádság felszabadítja a Szellemet, s így az Isten és az ember közötti egyesülés eszközévé válik. A gondolatokra nézve az a törvény érvényes, hogy az ember azzá válik, amire gondol. Ha tehát az isteni tökéletességen meditál, fokozatosan megteremti önmagában azt, amire elméje irányul. A magasabb rendűt tükröző elme nem köti meg többé a Szellemet, egyesülésben feloldódik az ima, a különváltság megszűnik.

Az Istennel való egyesülés másik – legkönnyebb – módja a hódolat, az elragadtatás felkeltése, olyan érzés, amelybe semmiféle kérés nem vegyül, s csupán tiszta szeretetből áll és árad ki a homályosan megsejtett Tökéletesség felé. A tudat az agy korlátai közt néma elragadtatással szemléli a képet, amelyet arról alkotott, Akiről tudja, hogy fölötte áll az elképzelésnek. Ennek a szeretetnek az intenzitása gyakran áttöri az intellektus határait, s ekkor az ember, mint szabad Szellem olyan birodalmakba szárnyal, ahol a korlátok megszűnnek. Itt sokkal többet érez és tapasztal, semhogy visszatértekor szavakban vagy formákban ki tudná fejezni.

Így nyílnak meg a misztikus szemei az üdvösség meglátására; így nyugszik meg a bölcs a tudáson túli bölcsesség zavartalanságában; ezen az úton éri el a szent azt a tisztaságot, amelyben Istent fel tudja fogni. Az ilyen ima megszenteli az imádkozót, s amikor e fenséges egyesülés hegyéről a földi síkságokra leereszkedik, a földi test is mennyei dicsőségben ragyog, a belső tűz lángjától áttüzesedve. Boldogok azok, akik ismerik azt a valóságot, amit szóval nem lehet elmondani azoknak, akik nem ismerik. De akiknek szemei látták „a Királyt ékességében”13, emlékezni fognak és megértik.

Ha az imát így értelmezzük, egyszerre világos lesz előttünk, miért olyan elsőrendűen fontos és szükséges az imádság a vallásos lélek számára, és megértjük, miért ajánlották annyira a gyakorlását mindazok, akik a magasabb életet tanulmányozták. A kisebb misztériumok tanulóinak a „B” típusú imádság ajánlható, de a tanuló igyekezzék a harmadik típus tiszta meditációjáig felemelkedni, félretéve teljesen az alacsonyabb típusú imákat. Igen hasznos útmutatást nyújtanak Iamblichus tanításai ezen a téren. Iamblichus szerint az imádság „felbonthatatlan és szent egyesülést” hoz létre az Istenekkel, majd a gyakorlati okkultista számára érdekes megállapításokat tesz az imáról. „Mert ez önmagában olyan dolog, amelyet érdemes tudnunk, s amely teljesebbé teszi az Istenekről való tudást. Ezért mondom, hogy az első fajta a kollektív ima; ez vezet az istenivel való érintkezéshez és megismeréshez. A második a harmonizáló kommunió köteléke, amely kiváltja belőlünk az isteni adományokat és cselekedeteink tökéletesedését, mielőtt még a beszéd erejével és intellektuális felfogással bírnánk. A harmadik és legtökéletesebb fajta imádság a feloldhatatlan unió az istenekkel, akik megadják az ima erejét és hatékonyságát, a lélek pedig megnyugvást talál az istenekben, mint teljes biztonságot nyújtó kikötőben. De ez a három – melyben az összes isteni mértékek megvannak nemcsak megszerzi nekünk könyörgő imádásunk útján az istenek barátságát, hanem állandóan háromfajta gyümölcsöt is terem, melyek olyanok, mintha a Hesperidák aranyalmái lennének. Ezek közül az első a megvilágosodás; a második az együttműködés; a harmadikon keresztül azonban az isteni tűz a maga teljességében belénk árad… Semmiféle, magasztos dolgokra vonatkozó cselekedet nem lehet sikeres az ima közbenjárása nélkül.

12 H. P. Blavatsky, Key to Theosophy, p. 10. 13 Ézsaiás, XXXIII. 17.

91

Végül pedig, az ima állandó gyakorlása táplálja az intellektus erejét, és befogadóbbá teszi a lélek tartályát az istenektől jövő közlések számára. Ez a mennyei kulcs, amely megnyitja az istenek szentélyét; ez szoktat hozzá a mennyei világosság ragyogó folyamaihoz; ez tökéletesíti kevés idő leforgása alatt lelkünk belsejét és teszi alkalmassá az istenekkel való leírhatatlan érintkezésre és egyesülésre; és mindaddig kitart velünk, míg mindeneknek a csúcsára nem emelt. Az ima továbbá fokozatosan és csendben felfelé vonja lelkünk útjait, megszabadít mindentől, ami az isteni természettel ellenkezik, és az istenek tökéletességeivel ruház fel bennünket. Mindezen túl feloldhatatlan egyesülést és barátságot teremt az Istenséggel, ellát isteni szeretettel, és lángra gyújtja a lélek isteni természetét. Mindent felold és megtisztít a lélekben, ami ellentmondás és kényszer; kiirtja a gazt és visszatart a mulandóság seprőjéből némely dolgokat égi és fénylő szellemben; kifejleszti a jó reménységet és hitet az isteni világosság befogadására; - egyszóval az istenek családtagjaivá és szolgáivá teszi mindazokat, akik gyakorolják.”14

Az összefüggések tanulmányozásából és a belső élet gyakorlatából elkerülhetetlenül bekövetkezik az eredmény. Az ember látóköre tágul, amint az emberi életnek szélesebb távlatai bontakoznak ki előtte, és felismeri, hogy tudásával együtt képességei is megnövekedtek. Megérti és irányítja a körülötte lévő erőket. Felismeri, hogy az Istenség benne rejlik, hogy ezt a bent lakozó Istent a múlandó nem elégítheti ki. Csakis az Eggyel, a Tökéletessel való egyesülés csillapíthatja le sóvárgását. Ekkor fokozatosan feltámad benne az Istenséggel való egyesülés vágya. Abbahagyja a buzgó törekvést életkörülményeinek megváltoztatására, az események áramát nem növeli újabb okokkal. Csak közvetítőnek tekinti magát és nem szereplőnek, vezeték csupán és nem forrás, szolga és nem mester. Felismerni igyekszik az isteni célokat, hogy azokkal összhangban cselekedjék.

Ezen a fokon az ember imája csupán meditáció és hódolat. Nincs mit kérnie, sem ebben, sem a másik világban. Állandó derültségben él, Isten szolgálatára törekedve. Ez a Fiúság állapota. Az az állapot ez, amikor a Fiú akarata eggyé válik az Atya akaratával, amikor a nyugodt átadás hangja hallatszik: „Imé jövök, hogy teljesítsem a Te akaratodat. Ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van”.15 Ekkor már minden imádság feleslegessé válik, minden kérés csak tolakodásnak tűnnék. Nincs mire vágyakozni, mert hiszen az isteni Akaratban minden benne van, és minden meg fog valósulni, amint ez Akarat végrehajtói tökéletesítik magukat a munkában.

14 On the Mysteries, sec. V. ch. 26. 15 Zsoltárok, XL, 8.9.

92

XI. FEJEZET

A bűnbocsánat

„Hiszek bűneink bocsánatában.” „Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára.” Ezek a szavak könnyedén peregnek a keresztény hívők ajkáról, amikor a jól ismert apostoli és niceai hitvallás igéit ismételgetik. Jézus mondásaiban gyakran visszatérnek e szavak: ”Bűneid megbocsáttatnak néked.” Feltűnő, hogy ezeket a szavakat mindig alkalmazza, valahányszor betegeket gyógyít; - tehát a fizikai és lelki betegségből való felszabadítás kifejezetten egyidejű. Egy alkalommal pedig a gutaütött ember meggyógyítását mintegy bizonyítékul hozta fel arra, hogy joga van kijelenteni: „megbocsáttatnak néked a te bűneid”.1 Más alkalommal egy asszonyról így beszélt: „Néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett”.2 A híres gnosztikus mű, a Pistis Sophia szerint a misztériumok igazi célja a bűnök megbocsátása. „Bármennyire is bűnösök, bármennyire is benne vannak a világ mindazon rontásában és gonoszságában, amelyekről nektek szóltam, ha megfordulnak, és bűnbánatot tartanak, és ha jeleskednek azokban a lemondásokban, amelyeket leírtam néktek, akkor engedjétek be őket a világosság országának misztériumaiba; ne rejtsetek el semmit előlük. Azért hoztam a világba ezeket a misztériumokat, hogy megbocsáttassanak bűneik, amelyeket a kezdet óta elkövettek. Ezért mondtam nektek előzőleg: ’Nem az igazakat jöttem hívni’. Én tehát azért hoztam a misztériumokat, hogy az emberek bűnei elengedtessenek, s hogy bebocsátást nyerjenek a világosság országába. Mert ezek a misztériumok az első misztérium kegyelmét hozzák: a bűnösök bűneinek és gonoszságainak eltörlését”.3

Ezekben a misztériumokban – a niceai hitvallás megállapítása szerint – a bűnbocsánat a keresztségen át történik. Jézus így szól: „Hallgassátok tehát, hadd mondjam el nektek az igazság szavát, milyen misztérium a keresztség, amelyben megbocsáttatnak a bűnök. Amikor valaki a keresztség misztériumában részesül, hatalmas, kimondhatatlan erejű és bölcsességű tűz árasztja el, amely feléget minden bűnt; lelkébe titkon belépve elemészti a vétkeket, amelyeket a kísértő benne elültetett”. A tisztulás folyamatát részletesen ismertetve, Jézus ezzel végzi: „Ezen a módon törli el a keresztség misztériuma a bűnöket és minden gonoszságot”.4

A „Bűnbocsánat” ilyen vagy olyan formában úgyszólván minden vallásban szerepel. S ahol ennyi egybevágóságot tapasztalunk, ott – a már előbb kifejtett elv alapján – biztonsággal következtethetünk arra, hogy valamely természeti törvény áll mögötte. De az emberi természet is hajlik arra a gondolatra, hogy a bűnök megbocsáttatnak. Az embereket bántja rossz cselekedeteiknek tudata, de ha egyszer sikerül lerázni az önvád bilincseit, és a múltból tisztán kiemelkedni, akkor könnyű szívvel és napsugaras arccal hagyják hátra maguk mögött a sötétséget. Úgy érzik, hogy terhüktől megszabadultak, hogy béklyóik megoldódtak. A „bűn tudata” megszűnt, s vele együtt az önvád okozta szenvedés is. A lélekben egyszerre kitavaszodik, mert a hatalom szava mindent újjáalkotott. A szívből önkéntelenül feltör a hálaének, eljött a madárdalos kikelet és „örülnek az angyalok”. Ez a közismert lelkiállapot csak akkor válik rejtélyessé számunkra, ha ezt magunkon vagy máson tapasztalva, azt kutatjuk, hogy mi hozta létre ezt a tényekben is megnyilvánuló változást a tudatban.

1 Lukács: V. 18-26. 2 U,o. VII. 47. 3 Id. mű, ii, §§ 260, 261. 4 U.o. §§ 299, 300.

93

A jelenkor nagy gondolkodói, akik felismerték a jelenségek mögötti törvényszerűségeket, s akik tanulmányozták e törvények működését, hajlamosak arra, hogy elvessenek minden olyan elméletet, amely a bűnbocsánatot hirdeti. A tudós, aki teljesen át van hatva attól a gondolattól, hogy a természeti törvények megmásíthatatlanok, ugyanígy elveti ezt a gondolatot. Mindkettő joggal hivatkozik a törvény változatlan működésére, mert a természeti törvény nem más, mint az isteni Természet kifejeződése, amelyben nincs változandóság, sem a forgandóság árnyéka. A bűnbocsánat elméletének tehát nem szabad összeütközésbe kerülnie ezzel az alapelvvel. A törvény változhatatlansága ugyanúgy alapját képezi a morális rendszereknek, mint az exakt tudományoknak. „Mindennek megrendülne az alapja”, ha nem támaszkodhatnánk biztonsággal az örökkévaló törvényre.

De vizsgálódásaink közben szembetűnik, hogy éppen azok a Tanítók, akik a leghatározottabban hirdették a törvény változatlan működését, ugyanakkor hangsúlyozták a bűnök bocsánatát is. Jézus egy helyen ezt mondja: „Minden hivalkodó beszédért, a mit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján”5, egy másik helyen azonban: „Bízzál fiam! Megbocsáttatnak néked a te bűneid”.6 A Bhagavad Gita is állandóan a cselekvés teremtette bilincsekről beszél, arról, hogy „a cselekvés megköti a világot”7, s az ember „újra fölveszi előbbi testének jellegzetességeit”8; de ugyanakkor „még a legbűnösebb is, ha egész szívvel Engem imád, az igazak közé számít”.9 Nyilvánvaló, hogy bármilyen tartalommal is bírt a különböző szentírásokban ez a kifejezés: „bűnbocsánat”. Azok, akik legjobban ismerték a törvényt, semmiképpen sem gondoltak arra, hogy a bűnbocsánat mentesítést jelent az ok és okozat szétszakíthatatlan láncolatában.

Alaposabban szemügyre véve a jelenleg uralkodó felfogást a bűnbocsánat tételéről, azt látjuk, hogy a bűnbocsánat a hívő szerint nem jelenti azt, mintha a bocsánatot nyert bűnös mentesülhetne bűnének következményei alól itt a földi világban. A részeges, bár bűnbánata folytán feloldozást nyert, továbbra is szenved megromlott idegzete, belső szerveinek kóros elváltozása következtében, s embertársainak vele szemben tanúsított bizalmatlansága sem szűnik meg egyszerre. A bűnök bocsánatáról szóló megállapítások végeredményben Isten és a megtérő bűnös viszonyára vonatkoznak, arra, hogy miután bűnét megbánta, elmarad a halál utáni büntetés, de nem arra, hogy a földön megmenekül bűnének következményeitől. A reinkarnációba vetett hit letűntével kiveszett az emberekből az a józan szemlélet, hogy az élet folytonos, jóllehet színhelye változik a földi sík és az utána következő két világ között. Különböző képtelen és tarthatatlan elméletek keletkeztek, többek között az a rettenetes és istenkáromló felfogás, hogy az ember lelke örökké tartó kárhozatban bűnhődik olyan bűnökért, amelyeket egyetlen rövid élet alatt elkövetett. E lidércnyomástól való megmenekülésként a teológusok kigondoltak egy olyan bűnbocsánatot, amely kiemeli a bűnöst az örök pokol rettegett börtönéből. Ez a bűnbocsánat nem mentesíti a bűnöst – erről sohasem is volt szó – rossz cselekedeteinek evilági természetes következményeitől. Azt sem képzelték – kivéve néhány újabb kori protestáns felekezetet -, hogy halála után a bűnös megszabadulhat a tisztítótűz szenvedéseitől, bűnének természetes következményétől. A törvénynek megvan a maga lefolyása, mint a másik világban, és mindenütt szenvedés jár a bűn nyomában, mint a szekér az igavonó állat nyomában. A bűnbocsánat csak az örökké tartó kárhozatot törli el – jóllehet ez csak a hívő ködös képzeletében élt. Azt lehet mondani, hogy a dogmatikusok – miután megalkották az örök poklot, mint a múlékony tévedések monstruózus következményét – kénytelenek voltak e hihetetlen és igazságtalan ítélet alól valamilyen 5 Máté, XII. 36. 6 U.o. IX. 2. 7 Id. mű, iii. 9. 8 U.o. VI. 43. 9 U.o. IX. 30.

94

felmentésről gondoskodni, s ezért kieszeltek egy ugyanolyan hihetetlen és igazságtalan bűnbocsánatot. Az olyan emberi okoskodások, amelyek nem az élet tényein alapulnak, könnyen posványba vezetik a tervezgetőt, amelyből csak úgy kerülhet ki, ha keresztülgázolva a mocsáron, az ellenkező oldalon köt ki. A felesleges örök kárhozatot egy felesleges bűnbocsánattal kellett kiegyensúlyozni, hogy az igazság serpenyői nyugalmi állapotba kerüljenek. De hagyjuk a felvilágosulatlanok eltévelyedéseit és térjünk vissza a tények és a józan ész birodalmába.

Amikor rosszat cselekszünk, szenvedést kapcsolunk magunkhoz, mert a szenvedés az a növény, amely kérlelhetetlenül kihajt a bűn magvából. Vagy még pontosabban meghatározva: a bűn és a szenvedés csak két oldala ugyanannak a cselekedetnek. Amint a tárgyaknak is csak a velünk szemben lévő oldalát látjuk, s ugyanakkor nem láthatjuk a hátsó oldalát is, úgy a cselekedeteknek is csak a fizikai világban lejátszódó oldalát láthatjuk. A magasabb világokban azonban a cselekedeteknek mindkét oldala megmutatkozik: a jócselekedet másik oldala a boldogság, a bűné a szenvedés. Ez az, amit „karmá”-nak neveznek. A karma eredetileg szanszkrit szó, szószerint „cselekvést” jelent, de általánosan elfogadott kifejezés az oksági kapcsolatok jelölésére. A bűnnek tehát karmikus eredménye a szenvedés. A szenvedés, mint eredmény, mint a cselekedet „másik oldala” szükségképpen nem következik be azonnal, még ebben az inkarnációban. De előbb vagy utóbb előjön, s akkor a bűnösnek szenvednie kell. A fizikai világban létrejövő eredmény az, amit fizikai tudatunkkal is tapasztalunk, nem más, mint következménye egy régebben elindított oknak. Olyan, mint az érett gyümölcs, amelyben egy bizonyos erő kiteljesedik, s egyben ki is merül. Ez az erő kifelé irányul: hatásait a lélek már feldolgozta, amikor a fizikai megnyilvánulásra kerül sor. A fizikai világban való megjelenés a folyamat végső kifejlésének jele.11 A karma végső kifejlésének stádiumában azután a bűnös kapcsolatba kerülhet egy olyan bölccsel, aki egyszerre látja a múltat és a jelent, a láthatatlant és a láthatót. Az ilyen bölcs azután felismeri, hogy a karma lejárt, a mérték betelt, tehát szabadnak nyilvánítja a foglyot. A már előbb felhozott gutaütött ember esete is ezt példázza. Az eset egészen tipikus. A testi baj a múltbeli rosszcselekedetnek utolsó következménye lévén, a szenvedő, miután az erkölcsi tanulságokat magáévá tette, kapcsolatba kerül valamely angyali lény vagy egyéb közvetítő révén egy olyan nagy valakivel, aki magasabb erői alkalmazásával a testi bajokat megszüntetheti. A nagy beavatott előbb kijelenti, hogy a bűnös bűnei bocsánatot nyertek, majd ezt a belső síkokon szerzett felismerését a hatalom szavaival szentesíti: „Kelj föl, vedd a te ágyadat és menj haza!” Ha nem történik ilyen beavatkozás, a betegség a természet gyógyító hatására múlik el, a szükséges erőt pedig azok a láthatatlan angyali intelligenciák szolgáltatják, akik a földi világban a karmikus törvények végrehajtásával foglalkoznak. De amikor egy nagy beavatott gyógyít, akkor az erő sokkal hatásosabban és gyorsabban működik, s a fizikai rezgések egyszerre harmonizálódnak. A fizikai rezgéseknek ez a harmóniája pedig nem más, mint az egészség. A bűnbocsánatról szóló kijelentés a tényleges helyzet ismeretéből fakad: a „karma ismerője” látja, hogy a karma kimerült, s ezt a tényt kinyilatkoztatja. Ezt hallva, a lélek megnyugszik, hasonlóan ahhoz, amikor a rabbal közlik a szabadon bocsátásról szóló végzést. De a bűnös sokkal nagyobb megkönnyebbülést érez, mert ő nem tudta előre, hogy mikor ér véget a bűnhődés, mikor üt szabadulásának órája.

Figyelemreméltó, hogy a bűnbocsánat kihirdetéséhez rendszerint hozzátartozik az a kijelentés, hogy a szenvedőnek „hite” volt, ami nélkül semmit nem lehetett volna tenni. Ez annyit jelent, hogy a karma lezárását valójában a bűnös maga hajtja végre. A „bűnös asszony”

11 Innen az a szelídség és türelem, amivel sok, nagyon tiszta lelkületű ember elviseli a betegségét. Miután már megtanulta a szenvedés leckéjét, nem csinál új rossz karmát a múlt rossz karmája feletti türelmetlenségében, s így a karma idővel kimerül.

95

esetében egymás után hangzik a két kijelentés: „Megbocsáttattak néked a te bűneid… A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!”12 Ez a „hit” az ember saját isteni lényegének felbuzgása, a nagy óceán felé törekvése. Keresztül tör az alsóbb természeten – miként a forrás, amely áttöri a föld kérgét – s ez a felszabadult erő az ember egész természetét áthatja, és saját magával harmonizálja. Amikor a hit ereje áttöri a karmikus szenvedés kérgét, az ember mindezeknek tudatára ébred, s ez az önmagában lévő, eddig nem sejtett erő boldogító tudata – amely azonnal jelentkezik, amint a rossz karma kimerül – jelentősen megnöveli örömét és megkönnyebbülését. Ez a hit új erőt ad azután, amikor az ember megtudja, hogy bűnei „megbocsáttattak” s következményei megszűntek.

Ezzel elérkeztünk tárgyunk központi kérdéséhez: az ember belső természetében végbemenő változásokhoz. Az ember tudatának az a része, amely az agy korlátai közt működik, egy ideig nem vesz észre semmit ezekből a változásokból. Míg egyszer csak, hirtelen az agy is kénytelen tudomásul venni, hogy olyan átalakulások történtek a lélekben, amelyeknek eredetét nem tudja kikutatni. Nem csoda tehát, ha a saját belső természetét nem ismerő ember, akinek fogalma sincs a benne lakozó „belső Istenről”, ilyenkor azt hiszi, hogy mindez kívülről érkezett hozzá. Belső isteniségéről mit sem sejtve, csak a külső világban lévő istenségekre gondol. S annál könnyebben tévedhet, mivel az utolsó lökést, ami kitárja börtönének kapuit, kívülről kapja: egy másik lényben – emberben vagy angyalban – rejlő isteni szikra lobbantja lángra a benne lévő isteni szikrát. Legtöbbször csak hálás a neki nyújtott segítségért, s nem veszi észre, hogy azt ő maga, belső természetének törekvése váltotta ki. Olyan ez, mint amikor megmagyaráznak, és érthetővé tesznek számunkra egy intellektuális problémát. Itt is végeredményben saját elménk az, amely egy kis külső segítséggel felfogja a megoldást. Igen gyakran egy emelkedettebb lelkületű ember egyetlen bátorító szóval hatalmas morális erőfeszítésre képes bennünket sarkallni, amire talán nem is tartottuk magunkat képeseknek, jóllehet mindez saját erőnkből telt. Hasonlóképpen egy magasabb rendű, saját isteniségének teljesebb tudatában lévő Szellem hozzásegíthet ahhoz, hogy saját isteni erőinket használjuk, jóllehet a felemelkedést a magunk erejének köszönhetjük. A fölöttünk állókhoz éppen úgy testvéri kötelékek fűznek, mint az alattunk lévőkhöz, s ha mi segítséget nyújtunk azoknak, akik még nem tartanak ott, ahol mi, miért vonakodnánk tehát elismerni azt, hogy mi is kaphatunk hasonló segítséget azoktól, akik magasan fölöttünk állnak?

Az ember belső természetében lejátszódó, de az alsóbb tudat számára ismeretlen változások közé tartoznak azok, amelyeket az akarat indít el. Az Ego visszapillantva a múltra és annak eredményeit mérlegelve felismeri, hogy helytelen magatartásáért szenved. Elhatározza tehát, hogy magatartásán változtat, és új utakon indul el. Bár az alacsonyabb eszköze – a korábbi ösztönzések hatása alatt még mindég – a törvénnyel éles ellentétben álló vállalkozásokba bonyolódik, maga az Ego egy homlokegyenest ellenkező irányra határozza el magát. Vágyaival eddig a testi dolgok felé fordult, érzékeit az alacsonyabb világ gyönyörei tartották fogva. Most azonban meglátta igazi célját: a fejlődést, s ezentúl nemesebb élvezetekért fog dolgozni. Belátja, hogy az egész világegyetem fejlődik, s hogy e hatalmas áramlat szétmorzsolja azokat, akik ellene szegülnek. De aki vele akar tartani, azt hátára veszi, és partra teszi a rég óhajtott kikötőben.

Az Ego elhatározza tehát, hogy változtat az életén. Hátat fordít eddigi céljainak, és új úton indul el. Először sok nehézséget és problémát jelent számára az, hogy alacsonyabb természetét új irányba akarja terelni. A régi életszemlélet nyomán kifejlődött szokások makacsul ellenszegülnek az új szemlélet impulzusainak, s ebből kínos konfliktusok

12 Lukács: VII. 48, 50.

96

keletkeznek. Lassanként azonban az agy-tudat elfogadja a magasabb síkokon hozott határozatot, s így „bűneinek tudatára ébred” vagyis felismeri a törvényt. Mindinkább érzi, hogy tévedett, lelkiismerete mardossa. A megjavulást célzó görcsös törekvései a régi szokások hatására újra és újra kudarcba fulladnak, s végül az ember a múlton bánkódva és a jelen fölött elkeseredve reménytelenül feladja a harcot. De folyton növekvő szenvedései következtében végül is segélyért kiált az Ego, amire természetének legbelsőbb rejtekéből, a bennrejlő és a rajta kívül álló Istentől, az életet adó Élettől megérkezik a válasz. Lebéklyózó, alacsonyabb természetéből a magasabb énjébe, valódi lényébe emelkedik, gyötrelmei okozójából, az elkülönült énből kilépve, az Egy Énben, a Világ Szívében keresi otthonát.

Ez az új helyzet azt jelenti, hogy a sötétségtől elfordulva a világosság felé tekint. A világosság azelőtt is ott volt, de ő hátat fordított neki. De most látja a Napot, szeme megtelik ragyogásával, s egész lényét boldogság tölti el. Szíve eddig zárva volt, - most megnyílt, s az élet tengere hatalmas áramával betölti, az öröm szétárad benne. Az élet új meg új hullámai magasra emelik s a hajnal pirkadásán örvendezik. A múltat végképp maga mögött hagyta, mert egy nemesebb életút követésére határozta el magát, s türelemmel viseli el a szenvedéseket, amiket a múlt reá hagyományoz, tudva azt, hogy a jelenből már nem visz magával ilyen terhes örökséget. A békének, az örömnek, a szabadságnak ez az érzése jellemzi a bűnbocsánat utáni lelkiállapotot. Leomlottak a válaszfalak, amelyeket az alacsonyabb természet állított a benne lévő és a kívülálló Isten közé, s az ember alig tudja elhinni, hogy a változás nem a Világlélekben, hanem benne magában történt. Mint a gyermek, aki ellöki anyja kezét, s duzzogva a falnak fordul, s ott elhagyatottságán kesereg, s amikor nem bírja tovább, visszafordul, s látja, hogy anyja mindvégig mellette volt, - így löki el az ember is önfejűségében világunk isteni Anyjának oltalmazó karját. S csak amikor újra hozzáfordul, látja, hogy oltalmából sohasem esett ki, s hogy bármerre jár, ez a védelmező szeretet mellette marad.

Az ember tudatában a „bűnbocsánat” által előidézett változásra magyarázatul szolgál a Bhagavad Gita már részben idézett verse: „Még a legbűnösebb is, ha egész szívvel Engem imád, az igazak közé számít, mert helyesen választott”. A helyes választásból pedig elkerülhetetlenül következik az eredmény: „Hamarosan rátér az erény útjára és az örök békébe jut”.13 A bűn lényege abban áll, hogy a rész szembehelyezi akaratát az egésznek az akaratával, az emberi akarat szembeszáll az isteni akarattal. Ezen a magatartáson változtatva, vagyis akkor, amikor az Ego elkülönült akaratát egyesíti a fejlődés erőivel, az ember „az igazak közé számít” abban a világban, ahol az akarat egyet jelent a cselekvéssel, s ahol az okokban már megláthatók a következmények is. Ezek a következmények azután az alacsonyabb világokban elkerülhetetlenül bekövetkeznek, s az akaratilag igaz ember hamarosan a cselekvésben is igaznak bizonyul. Mi itt a földön a cselekedetek után ítélünk, a múlt elszáradt hajtásából, amott az elhatározó akarat a mérték, a jövőben kicsírázó mag. Ezért mondja Krisztus az embereknek idelent: „Ne ítéljetek.”14

Előfordul, hogy amikor az ember az új életformát már véglegesen magáévá tette, s szokásai is hozzá igazodtak, még visszaesések jönnek. Erről szól a Pistis Sophia egyik része. Itt megkérdezik Jézust, vajon vissza lehet-e fogadni a misztériumokba azt, aki onnan kiesett, ha már bűnbánatot tartott. Jézus igenlőleg válaszol, de hozzáteszi, hogy jöhet idő, amikor a visszafogadást már senki más, csak az örök bocsánatot osztó legmagasabb Misztérium gyakorolhatja. „Amen, Amen, mondom néktek, hogy aki befogadja az első misztérium misztériumait, s azután elfordulván tizenkétszer is vétkezik, majd újra tizenkétszer bűnbánatot

13 Id. mű, IX. 31. 14 Máté, VII. 1.

97

tart, imáját az első misztérium misztériumának ajánlva fel, megbocsátást nyer. De ha tizenkétszeri vétkezés utáni újra vétkezik, majd visszatér és bűnbánatot tart, többet nem bocsáttatik be a misztériumba. Mert bűnbocsánatot tartani többé már nem lesz módjában, hacsak el nem nyeri a Kimondhatatlannak misztériumait, aki mindég könyörületes és mindég megbocsát”.15 Az emberi életnek különösen a magasabb fejlődési szakaszaiban találkozunk ilyen megtisztulásokkal, ún. „bűnbocsánattal”. Pl. valakinek nagyszerű alkalom kínálkozik a további fejlődésre. De ha nem ragadja meg ezt az alkalmat, elveszti helyzeti előnyét, ami további lehetőségeket nyitna előtte. Így a további fejlődésnek az útja egy időre el van zárva, s minden erejét arra kell fordítania, hogy a már megtett utat újra végigjárja, s megvesse lábát azon a talajon, ahonnan egyszer visszacsúszott. Csak ha idáig jutott, közli vele az égi Hang, hogy a múlt lezárult, a gyengeség átalakult erővé, és a kapu újra kinyílt előtte. A bűnbocsánat ebben az esetben nem más, mint a való helyzetnek a megfelelő tekintély által történt kinyilatkoztatása. A kapu kitárul az arra méltó előtt, de zárva marad a méltatlanok számára. Ahol hiba történt, s nyomában szenvedés járt, ott a felmentés „keresztséget jelent a bűnök bocsánatára”, a törekvő visszahelyezését az általa eljátszott kiváltságba. Ez nyilvánvalóan az öröm és a béke érzelmeit kelti fel, az ember megkönnyebbül a bánat terhétől, s úgy érzi, mintha a múlt béklyói lehullottak volna lábáról.

Egy igazságot tartsunk mindig szem előtt: mi a világosság, a szeretet, az üdvösség tengerében, Isten életében élünk, amely mindég és mindenhol körülvesz minket. Miként a nap elárasztja a földet sugaraival, úgy tölt el mindent fénnyel ez az Élet, csakhogy ez a Nap sohasem áldozik le. Mi önzésünkkel, szívtelenségünkkel, tisztátalanságunkkal, türelmetlenségünkkel kizárjuk tudatunkból ezt a világosságot, de az továbbra is reánk ragyog, körülvesz minden oldalról, gyöngéd és állhatatos kitartással ostromolja a saját magunk építette falakat. Ha a lélek lerombolja maga körül a falakat, a világosság beárad, s a lélek napsugárban fürödve az Ég üdvösséges levegőjét szívja. „Mert az ember Fia az Égben van”, bár nem tud róla, s mennyei fuvalom legyezi homlokát, ha kitárja neki. Isten tiszteli az ember egyéniségét, s nem lép be tudatába addig, amíg ez a tudat fogadtatására ki nem tárul. „Imé, az ajtó előtt állok és zörgetek”16 – szól minden szellemi Lény az emberi, fejlődő lélekhez. Nem részvétlenségből, de a legmélyebb bölcsességből várja meg, míg kinyílik az ajtó.

Az embert nem szabad kényszeríteni, hanem meg kell hagyni szabadságát. Az ember nem rabszolga, hanem fejlődésben lévő Isten, növekedését nem lehet erőltetni, annak belülről kell kiindulni. Csak ha az emberi akarat beleegyezik, akkor fog Isten hatni az emberre – tanítja Giordano Bruno –, jóllehet Ő „mindenütt jelen van, kész bárkin segíteni, aki az értelem működésével keresi, s aki az akarat ragaszkodásával, fenntartás nélkül felajánlja magát”.17

„Az isteni befolyás, amely a minden mindenben, nem ajánlkozik, de nem is tartózkodik, hacsak mi magunkévá nem tesszük, vagy magunktól el nem taszítjuk”.18 „Mint a napfény, oly gyorsan hatol be, késedelem nélkül és érezteti jelenlétét, bárki fordul is hozzá és tárul fel előtte… ugyanúgy, mint a nap is azonnal beözönlik, ha kinyitjuk az ablakot”.19

A „bűnbocsánat elnyerése” tehát az az érzés, amikor az emberi szív örömmel telik el, mert akaratát összhangba hozta az isteni akarattal, amikor a lélek kitárulva befogadja a szeretetet, a világosság és az üdvösség fényözönét, amikor a rész egynek érzi magát az egésszel, s az Egy Élet rezeg át minden valónkon. Ez az a nemes igazság, amely élettel tölti el a „bűnbocsánat” legprimitívebb formáját is, s amely lehetővé teszi – gyakran ésszerűtlensége 15 Id. mű, ii, § 305. 16 Jelenések, iii. 20. 17 G. Bruno, L. William fordításában: The Heroic Enthusiasts, vol.i, p. 133. 18 U.o. vol. II, pp. 27, 28. 19 U.o. pp. 102, 103.

98

ellenére is – hogy buzdításként hasson a tiszta és spirituális élet felé. Ez az igazság, úgy megfogalmazva, ahogy azt a kisebb misztériumokban tanítják.

99

XII. FEJEZET

A szentségek

Minden vallásban vannak bizonyos szertartások, vagy rítusok, amelyek a hívők szemében felette fontosak, és amelyekről azt tartják, hogy a bennük való részvétel bizonyos előnyökkel jár. Ezekre a szertartásokra alkalmazzák a szentség, vagy más, ezzel egyértelmű kifejezést. Végrehajtásukban sok a közös jellegzetesség. A vallások a szertartások természetére és mélyebb jelentésére nézve pontos magyarázatot nem adnak, de a régi időkben, a kisebb misztériumokban, egyéb témák mellett, a szentségeket is megmagyarázták.

A szentségekre különösen jellemző két dolog. Az egyik a külső szertartás: egy képekben – vagyis cselekedetekkel és kellékekkel – bemutatott allegória valamely mélyebb igazságról. Az allegória tehát nem szavakba, hanem cselekedetekbe van foglalva, amelyeknél bizonyos fizikai tárgyakat vagy kellékeket különleges módon használnak. A kellékeket azzal a céllal választják ki és alkalmazzák a szertartásban, hogy mintegy képszerűen ábrázoljanak bizonyos igazságokat, amelyeket a jelenlévők lelkébe akarnak vésni. Ez az egyik és mindenki előtt nyilvánvaló sajátsága minden szentségnek, ez különbözteti meg az istentisztelet vagy a meditáció minden más formájától. Azokhoz szól, akik e képszerűség segítségével inkább fel tudnak fogni valamely bonyolultabb igazságot. Szemléltető formában tárja elébünk azt, ami egyébként elkerülné figyelmünket. Ha tehát egy szentséget tanulmányozni akarunk, azt először is, mint képes allegóriát kell felfogni. Megvizsgálandók tehát a következő lényeges alkotó elemek: az allegóriában használatos fizikai tárgyak, a felhasználás módja és az egészből együttvéve kifejezésre jutó gondolat.

A szentségek másik jellegzetes sajátsága a láthatatlan világok tényeihez kapcsolódik. Tanulmányozásával az okkult tudomány foglalkozik. A szentséget kiszolgáltató személynek tudnia kell ezekről a dolgokról, minthogy a szentség hatóereje jórészt – bár nem teljes mértékben – a végrehajtó személy vagy pap tudásától függ. A szentség összekapcsolja az anyagi világot a finomabb, láthatatlan régiókkal, amelyekkel fizikai világunk viszonosságban áll. A szentség tehát kapcsolat a látható és a láthatatlan világ között. De nemcsak kapcsolat, hanem olyan eszköz is, amelyen keresztül a láthatatlan világok energiái áttevődnek a fizikai világba. A szentség egy célravezető módszer arra, hogy az egyik fajta energia átalakuljon egy másik fajta energiává, pontosan úgy, ahogy a kémiai energia a galvánelemben villamos energiává alakul át. Az energiák alapvető sajátsága ugyanaz a látható és láthatatlan világokban egyaránt. A különbség csak abban mutatkozik, hogy az energia milyen fajtájú anyagon keresztül nyilvánul meg. A szentség egy olvasztótégelyhez hasonló, amelyben spirituális kémiai folyamat megy végbe. Az olvasztótégelybe helyezett energia bizonyos kezelés után átváltozva kerül ismét elő. Ezen a módon a világegyetem magasabb régióihoz tartozó, finomabb fajtájú erők közvetlen kapcsolatba hozhatók a fizikai világban élő emberekkel, s ekkor ezek az erők nemcsak a maguk finomabb síkján, de a fizikai síkon is hatást fejtenek ki. A szentség tehát hidat ver a láthatatlanból a láthatóba, s lehetővé teszi, hogy az erők közvetlenül hassanak azokra, akik a szentségben részesülnek, s akik a szükséges előfeltételeket megteremtették.

A reformáció korában, amikor a római katolikus egyházból a hívők egy része kivált, az egyház szentségei sokat veszítettek tekintélyükből és okkult hatóerejüket is kétségbe vonták. A keleti és nyugati egyházak korábbi kettéválása – amikor a görög szertartásúak elváltak a római egyháztól – nem volt befolyással a szentségekbe vetett hitre. A szentségek mindkét gyülekezetben továbbra is elismert kapcsolatot jelentettek a látható és a láthatatlan világok

100

között, és megszentelték a hívő életét a bölcsőtől a sírig. A kereszténység hét szentsége gondoskodik az emberi élet főbb állomásairól: a hívőt a keresztséggel fogadja, és az utolsó kenettel búcsúztatja el. A szentségek alapítói okkultisták voltak, olyan emberek, akik ismerték a láthatatlan világokat: céltudatosan választották ki a szentségekben használt szavakat, jeleket és kellékeket, úgy rendezve el ezeket, hogy bizonyos eredményeket hozzanak létre.

A reformáció korában a Róma igáját lerázó és tőle elszakadó egyházak vezetői nem voltak okkultisták, hanem mindennapi – jó vagy rossz – világi emberek, akiknek semmi tudomásuk nem volt a láthatatlan világok tényeiről, s a kereszténységnek csak a külső burkát: betűszerinti dogmáit és exoterikus hitét ismerték. Ennek az lett a következménye, hogy a keresztény vallásgyakorlatban a szentségek elvesztették központi jelentőségüket: a legtöbb protestáns közösségben csak kettőre, a keresztségre és az úrvacsorára korlátozódtak. A kiváló egyházak legjelentősebbikében ugyan nem tagadják kifejezetten a többi öt szentségnek szakramentális jellegét, de az említett kettő általánosan kötelező, mert csak e kettő felvétele után ismeri el az egyház teljes jogú tagjának a hívőt.

Az anglikán egyház katekizmusában a szentség általános meghatározása teljesen szabatos, kivéve e fölösleges szavakat: „Krisztus rendelése szerint”. Sőt e szavak is helyénvalók, ha a „Krisztus” szót misztikusan értelmezzük. A meghatározás különben így szól: „ /A szentség/ egy belső és szellemi kegyelemnek oly külső és látható jele – Krisztus rendelése szerint – amelynek segítségével elnyerjük a kegyelmet, s annak megerősítését.”

Ebben a meghatározásban benne van a szentségnek már előbb tárgyalt két különös jellegzetessége. A „külső és látható jel” a szemléltető allegóriára vonatkozik, míg a „belső és szellemi kegyelem”, amelyet a szentség „segítségével” elnyerünk, a második jellegzetességre utal. E kijelentés második részét megfontolhatnák a protestáns egyházak azon tagjai, akik a szentségben csupán külső formát és szertartást látnak. Világosan kitűnik belőle, hogy a szentség valójában eszköz, amelyen keresztül a kegyelem leárad a spirituális világból a mi anyagi világunkba, tehát magában foglalja azt is, hogy szentség nélkül a leáradásnak ilyen módja nem lehetséges. Itt világosan a szentségek második aspektusának felismeréséről van szó, arról, hogy a szentség eszköz, melyen keresztül a spirituális erőket a fizikai világba is lehet hozni.

Ahhoz, hogy a szentségek természetét megértsük, biztos tudomással kell bírnunk a természet okkult, vagyis rejtett oldaláról. Ezt általában a természet élet-oldalának, vagy tudati részének, még pontosabban a Természet Lelkének tekintik. A szentségek kiszolgáltatását az a hit kíséri, hogy a láthatatlan világok hathatós befolyást gyakorolnak a láthatóra. Ha tehát meg akarjuk érteni a szentségek lényegét, tudnunk kell valamit azokról a láthatatlan intelligenciákról, akik a természetet igazgatják. A szentháromság tanát tanulmányozva már láttuk, hogy a Szellem mint hármas Én nyilvánul meg. E megnyilvánulásnak tere az Anyag, vagyis a természet forma-oldala, amit általában – jogosan – úgy tekintenek, hogy valójában az maga a Természet. Nekünk mindkét aspektust: az élet-oldalt és a forma-oldalt egyaránt tanulmányoznunk kell, hogy a szentség mibenlétét felfogjuk.

A láthatatlan lényeknek sok fokozata létezik a Szentháromságtól le az emberiségig. A legmagasabbak: Isten hét Lelke, másként a hét Tűz vagy a hét Láng Isten trónusa előtt.1

Mindegyikük hatalmas seregek élén áll. E seregeket olyan intelligenciák alkotják, akik azonosak vezetőjük természetével, és akik az Ő irányítása alatt tevékenykednek. E seregekben osztályok vannak: a Trónusok, Hatalmak, Hercegségek, Uralmak, Arkangyalok, Angyalok,

1 Jelenések, IV. 5.

101

akikről a misztériumokban járatos keresztény egyházatyák írásaikban megemlékeznek. Hét nagy serege van tehát ezeknek a Lényeknek, s az ő intelligenciájuk képezi a Természet isteni Lelkét. E lények minden régióban megtalálhatók, ők lelkesítik meg a természeti erőket. Az okkultizmus szempontjából nincs élettelen erő, vagy holt anyag. Az erő és az anyag egyaránt él és működik: az erő vagy erőcsoport külső kifejeződése valamely intelligenciának vagy tudatos lénynek, az anyag pedig – amelyben ez az erő mozog – képezi a tudat által irányított vagy meglelkesített formát. Minden ezoterikus tanítás lepecsételt könyv marad azon ember számára, aki nem képes a természetnek ezt az összefüggését felfogni. A természetet csakis a számtalan angyali, tudatos intelligencia, az erő és az anyag meglelkesítői2 teszik érthetővé. Nélkülük a természet nem tudna kapcsolódni a benne és körülötte működő isteni élettel, de a természeti keretben fejlődő emberekkel sem. Az angyaloknak ez a megszámlálhatatlan sokasága kapcsolja össze a világokat. Ők maguk is fejlődnek, mialatt az alacsonyabbak fejlődését segítik. A fejlődés új távlatot kap, ha tudjuk, hogy az emberiség az intelligens lények hierarchiájának egyik fokozatát képviseli. Az angyalok az „Istennek fiai”, akik korábban születtek, mint mi, „vigadozának”, amikor Isten a föld alapjait a hajnalcsillagok örvendezése közepette megvetette.3 Más lények viszont: állatok, növények, ásványok, elementális életek, - alattunk állnak a fejlődésben. Erről elmélkedve feldereng előttünk az élet hatalmas kereke, a lények roppant sokasága, egymáshoz kapcsolva és egymástól függve, köztük az ember, az önmagáról tudatos lény, az élő intelligencia a maga helyén a nagy keréken. A kerék állandóan forog, az isteni Akarattól irányítva, s alkotó részei, az élő intelligenciák megtanulnak együttműködni ezzel az Akarattal. De ha az intelligenciák munkásságában hanyagságból vagy ellenkezésből fennakadás vagy törés mutatkozik, akkor a kerék csikorog, lassabban fordul, s a világok fejlődésének szekere csak üggyel-bajjal halad előre.

Az ember alatti és ember feletti lények megszámlálhatatlan tömegei előre meghatározott módokon kapcsolatot teremthetnek az emberi tudattal. Ennek a kapcsolatnak a létrehozásában jelentős szerepet játszanak a hangok és a színek. A láthatatlan világban minden hangnak formája van, a hangok együtteséből pedig bonyolult formák épülnek fel.4 A hangokat ezekben a finomabb világokban színek kísérik, sokszínű, különlegesen szép formákat alkotva. A fizikai világban elindított hang rezgések a láthatatlan világokban továbbrezegnek, és mindegyik rezgés más jelleggel bír és más hatást indít el. A hangok segítségével érintkezésbe lehet lépni az alacsonyabb láthatatlan világban és a fizikai síkon működő ember-alatti intelligenciákkal. Ha irányítani akarjuk őket, olyan hangokat kell használni, amelyek – akárcsak az emberi beszéd – alkalmasak bizonyos kívánt eredmények létrehozására. A magasabb intelligenciákkal való közlekedés más, harmonikus atmoszférát teremtő hangok használandók, amelyek az ő tevékenységeikhez kapcsolódnak, s amelyek a mi finomabb testeinket is érzékenyebbé teszik az ő hatásaik befogadására.

A hangok okkult használatában ez a finomabb testekre gyakorolt hatás igen fontos tényező. A finomabb testek, a fizikai testhez hasonlóan állandóan vibráló mozgásban vannak, mert minden gondolat vagy érzelem újabb rezgéseket támaszt. Ezek a szabálytalan, változó rezgések akadályt képeznek a kívülről jövő új rezgések számára. A testek csak akkor lesznek alkalmasak a magasabb befolyások átvételére, ha bizonyos hangokkal a szabálytalan rezgéseket egy állandó ritmusba hozzák, amely azután megfelel a megközelíteni kívánt Lény ritmusának. A gyakran elismételt mondatok célja ez az egybehangolódás, mint ahogyan a 2 Az „eő és anyag” kifejezést használjuk itt, mivel a tudományban így vált ismeretessé. De az erő csupán egy tulajdonsága az anyagnak, az, amit mozgásnak nevezünk. Lásd előbb a 198. oldalon3 Jób, XXXVIII. 7. 4 A zenei hangok által teremtett formákra vonatkozóan bármely tudományos könyvben olvashatunk. Erre nézve érdekes Mrs. Watts-Hughes illusztrált könyve: Voice Figures címen.

102

zenekar hangszereinek az egybehangolásához is ismételten ugyanazt a hangot kell megütni. A finomabb testeket a keresett Lény alaphangjával kell összhangba hozni, ha azt akarjuk, hogy befolyása akadálytalanul eljusson a hívő természetébe, s a hangok használata ősi módszer e cél elérésére. Ezért a zene minden istentiszteletnek lényeges alkotóeleme volt, a fontosabb kadenciákat pedig gondosan megőrizték korszakokról korszakokra.

Minden vallásban vannak különlegesen jellegzetes hangképek: egy bizonyos nyelven s egy bizonyos módon elénekelt ún. „hatalmi igék”. Ilyen mondat-sorozatok, a hangoknak speciális váltakozása minden vallásban fellelhető. Ezek az ún. „mantrák”. A szó keletről származik, ahol a mantrák tudományát alaposan tanulmányozták, és jól kiművelték. Nem szükséges, hogy a mantra – vagyis bizonyos eredmény létrehozására különleges módon megalkotott hang-sorozat – egy bizonyos nyelven legyen megfogalmazva. Bármely nyelv alkalmas erre a célra - bár vannak alkalmasabb és kevésbé alkalmas nyelvek -, a fő dolog az, hogy készítőjük a szükséges okkult tudással rendelkezzék. A szanszkrit nyelvben százával vannak mantrák, amelyeket valamikor a láthatatlan világok törvényeit jól ismerő okkultisták készítettek. A nemzedékek továbbadták egymásnak ezeket a mantrákat. Ha ezeket a szavakat a megállapított sorrendben és a hagyományos dallammal eléneklik, ezzel rezgéseket indítanak el, tehát formákat hoznak létre a fizikai és fizikain túli világokban. Az éneklő személy tudásától és tisztaságától függ, hogy milyen világokhoz képes énekével felérni. Ha tudása széles és alapos, akarata erős, szíve tiszta, akkor szinte korlátlan hatalmat gyakorolhat egynéhány ilyen régi mantrával.

Amint mondtuk, nem előfeltétel egy bizonyos nyelv használata. A mantra nyelve lehet szanszkrit, de lehet a világ bármely nyelve, feltéve, hogy a mantrát hozzáértő ember alkotja meg.

Ezért használják a latin nyelvet a római katolikus egyházban az istentisztelet lényeges részeinél. Nem holt nyelv az itten, hogy „ne értse a nép”, hanem a láthatatlan világokban működő élő erő. Nem azért használják, hogy a tudást elrejtsék a nép elől, hanem azért, hogy a láthatatlan világokban olyan rezgéseket idézzenek elő, amilyeneket a mai európai nyelvek egyikén sem tudnának előidézni, hacsak egy nagy okkultista nem vállalkoznék a szükséges hangsorozatok összeállítására. Egy mantrát lefordítani annyit jelent, mint a „hatalmi igét” közönséges mondattá átalakítani. A hangok megváltoztatásával más hangformákat teremtünk.

A keresztény istentiszteleteken a latin szavak elrendezése s a hozzájuk kapcsolódó zenei hang erőteljes hatásokat ébreszt a fizikain túli világokban. Ezeknek a szent mondatoknak, s különösen a miseszövegnek az éneklése olyan felemelő hatást gyakorol, amelyet még egy kevésbé szenzitív személy is felfog. Ha csendben és befogadó-képesen figyelünk, felfoghatjuk azokat a rezgéseket, amelyeket e szövegek intonálásával a pap vagy a kórus létrehoznak. Ezzel egy időben pedig, a már leírt módon, a magasabb világokban is létrejönnek bizonyos hatások, amelyek a hívők finomabb testeit közvetlenül befolyásolják. De szól a mantra ugyanakkor a fizikain túli világok lényeihez is, épp oly határozott tartalommal, mint amikor a fizikai síkon közlünk valamit embertársainkkal. A mantra tartalma pedig többnyire imádság, de olykor parancs is. A hangok, mint a kilőtt nyíl felemelkednek a világok egymásutánján, eljutnak a bennük lakozó intelligenciák tudatába, s egyeseket rábírnak arra, hogy megtegyék azokat a szolgálatokat, amelyekre az istentisztelet résztvevői őket megkérik.

Az ilyesféle mantrák minden szentségnek lényeges részét képezik.

103

A szentség külső és látható formájának egy másik lényeges részét bizonyos mozdulatok vagy jelek képezik. Minden jelnek megvan a maga különleges jelentése, és jelzi a szertartást végző személy által működésbe hozott erőket s az erőknek adott irányt, amelyek vagy belőle indulnak ki vagy rajta keresztül áradnak. A jelek szükségesek a kívánt hatás létrehozásához, s minden szakramentális rítusnak fontos részét képezik. Az ilyen jelt a „hatalom jelének” nevezik, amiként a mantra a „hatalom igéje”.

Mindezekről érdekes utalások találhatók a régmúlt idők okkult könyveiben. Ami akkor igaz volt, az igaz ma is. Az egyiptomi Halottak könyvében le van írva a halál utáni útja a léleknek. Az út különböző szakaszain az egymás után következő világok kapuiban az őrök megállítják, és kérdőre vonják a lelket. A kapun csak akkor mehet át, ha megmondja a jelszót, a „hatalom igéjét” és megadja a jelt, a „hatalom jelét”. Ha ez megtörtént, a kapuk feltárulnak, az őrök félreállnak és beengedik a lelket. Hasonló leírást olvashatunk a már előbb említett5

nagyszerű keresztény szentírásban a Pistis Sophia-ban. A leírásban szereplő lélek nem a fizikai test halála után utazik a túlvilági tájakon, hanem a beavatáskor tudatosan hagyja el testét. Útját hatalmas lények, a természet erőinek megtestesítői zárják el, s mindaddig nem bocsátják be birodalmuk kapuján, míg a beavatott meg nem adja az „igét” és a „jelt”. Kétirányú tudást kívántak tőle: a hatalmi igének és a hatalmi jelnek a tudását. Nélkülük továbbjutni nem lehetett, s nélkülük nem szentség a szentség. A szentségek kiszolgáltatásához bizonyos fizikai tárgyak is hozzátartoznak, vagy legalábbis így kellene, hogy legyen.6 A fizikai tárgy mindig a szentséggel elérhető eredményt szimbolizálja, s jelzi annak a „belső és szellemi kegyelemnek” a természetét, amely a szentségen keresztül elnyerhető. A fizikai tárgy egyben anyagi eszközül is szolgál a kegyelem tényleges, tehát nem csak szimbolikus átadására, a tárgy anyagában végbemenő finom átalakulás pedig felsőbbrendű hatások hordozójává teszik.

A fizikai tárgyak vagy testek – vegyi úton elemezve – felbonthatók szilárd, cseppfolyós és légnemű részecskékre. Mindezeket a durvább részecskéket áthatja az anyag éterikus része, amelyben az elektromágneses erők működnek. A fizikai tárgy azonkívül finomabb anyagokból való tükörképekkel vagy másolatokkal is rendelkezik, amelyekben az elektromágnesesnél finomabb, hozzá hasonló, de sokkal hatékonyabb energiák működnek.

Amikor egy szertartásban használatos tárgyat a szertartást végző személy megmagnetizál, ezáltal a tárgy éterikus részében változást idéz elő: a tárgy rezgései módosulnak, rendszereződnek és alkalmazkodnak a magnetizáló személy éterikus rezgéseihez. Ezáltal a tárgy természetében azonosulni fog a magnetizáló lényével, és a sűrűbb részecskék is, az éterikus rész hatására lassanként megváltoztatják rezgésszámukat. Ha a magnetizáló nemcsak az éterikus részt, hanem a tárgy vagy test finomabb tükörképeit is befolyásolni képes, akkor azok is az ő rezgéseihez fognak hangolódni.

Ez a nyitja a magnetikus gyógyításoknak. A beteg személy diszharmonikus rezgéseit a gyógyító úgy befolyásolja, hogy azok az ő szabályos rezgéseihez alkalmazkodjanak. Hasonló ez ahhoz a művelethez, amikor egy szabálytalanul lengő tárgyat ritmikusan adagolt lökésekkel szabályos lengésre kényszerítünk. A magnetizálással gyógyító orvos tehát magnetizált vizet itat betegével vagy magnetizált kendőt helyez a beteg testrészre, s ezzel kigyógyítja betegét. A beteg ideget erős mágnessel vagy galvánelem-árammal gyógyítja.

5 Lásd előbb, a 103, 227 oldalakon 6 A bűnbánat szentségénél ma már általában elhagyják a hamu használatát, kivéve bizonyos különleges alkalmakat, jóllehet a hamu a szertartáshoz tartozik.

104

Mindannyiszor az éterikus anyagban az éterikus anyagban idéz elő változást, s ennek következtében a sűrűbb fizikai részecskék rezgése is módosul.

Ugyanez történik, amikor a szentségeknél használt tárgyakat a pap a hatalom igéjével és jelével látja el. A fizikai anyag éterikus részében magnetikus változás következik be, a finomabb tükörképek pedig aszerint módosulnak, amennyi tudás, tisztaság és odaadás sugárzik abból a személyből, aki a megnetizálást – vagy vallásos kifejezést használva, a megszentelést – végzi. Emellett a hatalom igéje és jele a szertartáshoz idézi mindazokat az angyalokat, akiket különösen érdekel a szertartásban használt tárgy vagy a szertartás természete. Ők azután hatalmas segítséget nyújtanak, saját magnetikus erőiket árasztják a tárgy finomabb másolataiba, sőt még a fizikai éterbe is, megerősítve ezáltal a szertartást végző személy erőit. Aki csak egy kicsit is tisztában van a magnetikus erőkkel, nem vonhatja kétségbe a fizikai tárgyakban ily módon végbemenő változások lehetőségét. Ha a vizet magnetizáló orvos, aki jóllehet nem hisz a láthatatlan dolgokban, annyira át tudja itatni a vizet a saját vitális erejével, hogy azzal a vízzel beteget gyógyít, akkor nincs okunk kételkedni abban, hogy egy magasabbrendű, bár hasonló erő fölött rendelkezhetik az a személy, aki amellett szent életet él, nemes jellemű és tud a láthatatlan dolgokról. Azok a személyek, akik a magnetizálás magasabbrendű formáit felismerni képesek, jól tudják, hogy a megszentelt tárgyak erőkiáradásban igen különböznek egymástól aszerint, hogy mennyit tud, mennyire tiszta és mennyire spirituális a szentelést végző egyén. Vannak, akik kétségbe vonják a magnetizálás lehetőségét, s nem ismerik el sem a szentelt vizet, sem az orvos által készített magnetizált vizet. Ezek az emberek következetesek, bár tudatlanok. Azok viszont, akik hasznosnak találják az egyiket és kinevetik a másikat, nem bölcsességről, hanem csak előítéleteikről tesznek bizonyságot, nem felvilágosultak, hanem csak egyoldalúak. Vallási hiteltelenségünk befolyásolja ítélőképességünket, mert hiszen a tudomány vonalán elfogadják azt, amit vallásos téren tagadnak. A XIV. fejezetben ehhez a témához lesz még némi hozzáfűzni valónk a „szentelt tárgyakkal” kapcsolatban.

Látjuk tehát, hogy a szentségek külső oldala igen nagy fontossággal bír. A használt tárgyak anyagában tényleges változások mennek végbe, s így ezek a tárgyak olyan magasabb energiáknak válnak eszközeivé, amelyeknek különben nem lehetnének hordozói. A magnetizált tárgyakhoz közelítő vagy azokat érintő személyeknek éterikus és finomabb testeiben e tárgyak magnetikus ereje változást idéz elő, befogadó-képesekké teszi őket a magasabb befolyások számára. Egybehangolódnak azokkal a magasztos lényekkel, akik a megszenteléskor használt hatalmi igével és jellel kapcsolatban állnak. A szentségek kiszolgáltatásánál jelen vannak még a láthatatlan világhoz tartozó lények, áldásos és kegyelemteljes befolyást árasztva mindazokra, akik méltó résztvevői e szertartásnak, vagyis az olyan személyekre, akik eléggé tiszták és odaadóak, s ezért hozzá tudnak hangolódni a finomabb rezgésekhez. Az ilyen személyek megtisztulnak, a szép érzelmekre ösztönzést kapnak, spiritualitásuk megélénkül, szívük megtelik békével, mert hiszen szoros közelségbe kerültek a láthatatlan valóságokkal.

105

XIII. FEJEZET

A szentségek (folytatás)

Alkalmazzuk most ezeket az általános elveket a konkrét esetekre, és vizsgáljuk meg, hogy mennyiben igazolják és teszik érthetővé a különböző vallásokban használatos szentségeket.

Példának elegendő lesz a katolikus egyház hét szentsége közül hármat kiemelni. E három szentség: a keresztség, az oltári szentség és a házasság. Az első kettőt minden keresztény felekezet kötelezőnek ismeri el, bár a szélsőséges protestáns egyházak ezeket is megfosztották szentség-jellegüktől, s az egyikben csupán az egyházba való felvételt, a másikban pedig a megemlékezés tényét értékelik. De még a protestánsok között is a szív odaadása egyeseknél visszanyer valamit abból a szentségi áldásból, amit az agy vonakodik elismerni. A harmadikat a protestáns egyházak még névleg sem ismerik el szentségnek, bár magán viseli azokat a lényeges ismertetőjeleket, amelyeket az anglikán katekizmus meghatározásából már idéztünk.1 A szentségi jelleg megtagadásával a házasság sokat vesztett eszményi tartalmából, s ez általában a házassági kötelékek lazulására vezetett a mélyebben gondolkodó emberek nagy sajnálatára.

A keresztség szentsége minden vallásban megtalálható volt, de nemcsak a földi életbe való belépéskor alkalmazták, hanem általánosabb formában, mint megtisztulási szertartást. A keresztelésnél az újszülöttet vagy felnőttet bebocsátják az egyházba, s a szertartás legfőbb lényege a vízzel való meghintés. Ez a régi időkben éppen olyan általánosan ismert szertartás volt, mint a kétezer éves keresztény vallásban. A keresztény egyházíró, Dr. Giles megjegyzi: „A spirituális megtisztulás jelképéül a víz használata túlságosan is nyilvánvaló, semhogy meglepődhessünk e szertartás ősi voltán. Dr. Hyde a Religion of the Ancient Persians (Az ősi Perzsia Vallása) c. tanulmányában (XXXIV. 406.) megállapítja, hogy a perzsák között általánosan szokásban volt. ’A perzsák nem a körülmetélést, hanem a keresztelést, vagyis a lélek megtisztítását célzó mosást alkalmazták gyermekeiknél. A gyermekeket elvitték a templomba, s a nappal és a tűzzel szembeállítva elvégezték ezt a szertartást, s ettől kezdve azt tartották, hogy gyermekük megszentelődött. Lord szerint az erre a célra szolgáló vizet magyalfából készült bárkán hozták. Ez a fa tulajdonképpen a mágusok „Haum”-ja, amelyről egy más alkalommal már beszéltünk. Tavernier elmondja, hogy a keresztelést néha úgy végzik, hogy egy vízzel telt edényben megmártják a gyermeket. Az ilyen megmosás vagy keresztelés után a pap a szülők által kiválasztott nevet adja át a gyermeknek’”.2 A hindu gyermek is néhány héttel születése után egy szertartásban részesül, amelyben többek között vízzel meghintik. A vízzel való meghintés különben minden hindu istentiszteletben szerepel. Williamson kútfőkre hivatkozva megállapítja, hogy a megkeresztelés szokás volt Egyiptomban, Perzsiában, Tibetben, Mongóliában, Mexikóban, Peruban, Görögországban, Rómában, Skandináviában és a druidák között.3 E szertartással kapcsolatban használt imák között nagyon szépeket találunk: „Imádkozom azért, hogy ez az égi víz – mind a kék, mind a világoskék – lépjen be testedbe és éljen benne. Imádkozom azért, hogy elpusztítsa benned és vessen ki belőled minden gonoszt és minden ellenséges dolgot, amiket a világ kezdete előtt neked adtak.” – „Oh gyermek! Fogadd e vizet a világ Urától, aki a mi életünk, - e víz megmos

1 Lásd előbb, 249. old. 2 Christian Records, 129. 1. 3 The Great Law, 161-166. 1.

106

és megtisztít. Szüntessék meg e cseppek a bűnt, melyet a világ teremtése előtt kaptál, minthogy mi mindnyájan /a bűn/ hatalmában vagyunk.”

Tertullianus – egy előbb már idézett szövegben – beszél a nem keresztény népeknél igen elterjedt általános keresztelkedési szokásokról. Erről más egyházatyák is megemlékeznek.

Az antik világ vallásos gyülekezeteiben a szertartásokat egy kisebb keresztelési formula kísérte, amelynél a víz mint a megtisztulás szimbóluma szerepelt. Az elgondolás az volt, hogy addig ne vehessen részt senki az istentiszteleten, amíg szívét és lelkiismeretét meg nem tisztította. A külső megmosás tehát a belső megtisztulás szimbóluma volt. A római és görög-katolikus templomokban az ajtó melletti szenteltvíz tartó is azt a célt szolgálja, hogy a bejövő hívő ujját belemártva keresztet vessen, mielőtt az oltárhoz közelednék. Robert Taylor erre a szokásra megjegyzi: „A protestáns templomokban felállított keresztelő medence, de különösen a katolikus templomok bejáratánál elhelyezett szenteltvíz tartó nem utánzata, hanem töretlen folytatása annak az aqua minaria-nak vagy amula-nak, amelyekről a tudós Monfaucon Antiquities c. művében kimutatta, hogy szentelt vizet tartalmazó edények voltak, amelyeket a pogányok templomaik bejáratához állítottak azért, hogy a szentelt helyre való belépés előtt mindenki meghintse magát belőle.”5

Mind az egyházba való befogadást jelentő keresztségnél, mind pedig kisebb tisztító szertartásoknál a használatos fizikai eszköz a víz, a természetnek ez a hatalmas tisztító eleme, amely éppen ezért a legalkalmasabb jelkép a megtisztításra. A víz fölött egy mantrát mond a pap. Az anglikán rítusban a mantrát ez az ima képviseli: „Szenteld meg ezt a vizet a bűn misztikus lemosására”, befejezése pedig az ismert forma: „Az Atyának, és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Amen.” Ez utóbbi képviseli a hatalom igéjét, amelyet a hatalom jele, a víz fölött leírt kereszt kísér.

A szó és a jel, amint elébb kifejtettük, egy új hatóképességet fejleszt ki a vízben, s így valóban jogos a „szentelt víz” elnevezés. A sötét hatalmak nem fognak közelíteni hozzá, a testre hintve pedig békességet áraszt, és új spirituális életet ébreszt. A gyermek megkeresztelésekor a víznek átadott spirituális energia – amelyet a hatalmi ige és jel fejlesztett ki benne – megerősíti a gyermek spirituális életét. A szertartás további folyamán a gyermek felett kimondják a hatalom igéjét, és homlokára rajzolják a hatalom jelét. A gyermek finomabb testeiben ekkor rezgések indulnak el, s a láthatatlan világokon átrezeg a felszólítás, hogy az így megszentelt életet ott is védelemben kell részesíteni. Mert a keresztség tisztító és egyben védelmező jellegű is. Tisztítólag hat az az élet, amely rajta keresztül árad, s védelmet jelentenek azok a rezgések, amelyeket a finomabb testekben felébreszt. Ezek a rezgések védőfalat alkotnak a láthatatlan világok ellenséges befolyásaival szemben, és valahányszor a szentelt vízzel együtt kimondják a szót és lerajzolják a jelt, az erő megújul, a rezgések megerősödnek, úgyhogy a láthatatlan világokban tényleges erőre és segítségre tesz szert az, aki él velük.

A korai egyházban a keresztelést igen gondos előkészület előzte meg. Erre azért is szükség volt, mert az egyházba befogadottak rendszerint a környező más vallásokból jöttek át. Az áttérő személy három fokozatban kapta meg kiképzését, s minden egyes fokozatban addig maradt, amíg a tanokat magáévá nem tette. Csak ezek után kerülhetett sor az egyházba való bebocsátásra a megkeresztelés által. A megkeresztelés után tanították meg a hitvallásra (hiszekegyre), amelyet nem volt szabad leírni, sem pedig hitetlenek előtt elismételni. A

5 Diegesis, 129. old.

107

hitvallás ismerete és tudása tehát a hívő igazolásául szolgált, s bizonyíték volt arra nézve, hogy az illető az egyház megkeresztelt tagja. Hogy mennyire hittek akkoriban a keresztség által nyert kegyelemben, bizonyítja az a szokás, hogy a halálos ágyon is kereszteltek. Világi férfiak és nők, akik nem akartak lemondani a földi gyönyörökről, sem tiszta életet nem akartak élni, mivel hittek a megkeresztelés erejében, elhalasztották a szertartást egészen haláluk órájáig. Így akartak szentségi kegyelemben részesülni, hogy a halál kapuján tisztán, spirituális erőkkel teljesen lépjenek át. E visszaélések ellen az egyházatyák közül egynéhányan sokat küzdöttek és eredményesen. Furcsa történetkét mond el egyikük, talán éppen Szt. Athanasius, aki nevezetes volt maró gúnyáról, s ezt gyakran alkalmazta, amikor meg akarta értetni hallgatóságával viselkedésük esztelenségét vagy fonák voltát. Elmondta hallgatóinak, hogy látomása volt, amelyben eljutott a mennyország kapujáig, ahol Szt. Péter állt őrt. De nem fogadta szívesen, hanem a nemtetszés szigorú kifejezésével. „Athanasius” – szólt Szt. Péter – „miért küldöd nekem állandóan ezeket az üres csomagokat, amelyek kívülről gondosan le vannak pecsételve, belül pedig üresek?” Egyike ez azoknak a maró megjegyzéseknek, amelyekkel a keresztény ókorban találkozni szoktunk. Akkoriban mindezek a dolgok valóságot jelentettek a keresztény ember számára, nem pedig üres formát, mint manapság oly gyakran.

A gyermekkorban való megkeresztelés szokása lassankint elterjedt az egyházban. Így azok a tanítások, amelyek eleinte a keresztség felvételét megelőzték, később a bérmálás (protestánsoknál a konfirmáció) előkészítéséül szolgáltak. A bérmálásnál a keresztségi fogadalmakat érettebb ésszel és értelemmel megújítja a hívő. A gyermek felvétele az egyházba azon az elgondoláson alapul, hogy az ember nem csak a fizikai világban él, hanem a Szellem és a Lélek világaiban is. Az újszülött testét elfoglaló Szellem illetve Lélek nem öntudatlanok a maguk világában, hanem tudatosan és hathatósan működnek ott, ahova az újszülött fizikai tudata természetszerűleg nem érhet fel. Illő és helyes, hogy „a szívnek elrejtett emberét”6 zarándokútjának új állomásán a vallás üdvözölje, s segítő befolyásokat árasszon arra az eszközre, amelyben lakozni fog, és amelyet hasznosan akar kiformálni. Ha megnyílna az emberek látása, miként Elizeus szolgája ők is látnák a tüzes lovakat és szekereket gyülekezni a hegyen az Úr prófétája körül.7

Most pedig vegyük sorra és vizsgáljuk meg a tanulmányozásra szánt második szentséget, az eucharisztia szentségét, amely az örök áldozatot szimbolizálja. Az oltári szentség a katolikus egyház mindennapos áldozata szerte a világon, s azt az örök áldozatot jelképezi, ami által a világok létrejöttek, és szüntelenül fennállnak. Azért mutatják be naponta, mert az eredeti áldozat is szakadatlanul folyik. A benne résztvevő hívek azonosítják magukat az Áldozat Törvényével, elismerik kötelező erejét, s önszántukból munkatársak lesznek annak végrehajtásában. A teljes azonosulás miatt szükséges, hogy a hívő részt vegyen a szentség fizikai kiszolgáltatásában. De át lehet venni a szentség üdvös hatását, és fokozni lehet a világokra kiáradó befolyást akkor is, ha a meggyőződéses hívő a fizikai cselekedetben nem is vesz részt, de mentálisan kapcsolódik hozzá.

A keresztény vallásnak ez a nagyfontosságú szertartása elveszti erejét és értelmét, ha benne csupán egy történeti megemlékezést látunk, a kenyér és a bor képes allegóriáját. Ha nem látjuk meg a szertartás életet adó lényegét, az Örök Áldozathoz való kapcsolódást, akkor csak a puszta burkot, a halott képet látjuk az élő valóság helyett. „A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” – kérdi az apostol. „A

6 Péter I. levele, III. 4. 7 Királyok II. könyve, VI. 17.

108

kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é?”8 Azután kiemeli, hogy akik esznek az áldozati kenyérből, természetükben hasonlókká lesznek és egy közös testbe olvadnak, amely egyesül azzal a Lénnyel, aki az áldozatban jelen van. Pál apostol a láthatatlan világ egyik tényéről szól itt, a tudás tekintélyével. Minden szentségi aktusnál láthatatlan lények telítik saját lényegükkel a szertartásban használt anyagokat, s akik ezeket az anyagokat magukhoz veszik – mivel asszimilálják, és testük alkatrészeivé teszik – egyesülnek azokkal, akik azt lényegükkel telítették, s így mindannyian közösségbe kerülnek egymással. Ez még akkor is igaz, ha bármilyen ételt fogadunk el valakinek a kezéből, - ekkor az illető természetének egy része: élő magnetizmusa fog keveredni a mi magnetizmusunkkal. Mennyivel inkább így van ez tehát, ha a táplálékot ünnepélyesen és céltudatosan egy magasabb magnetizmussal itatják át, amely nemcsak a fizikai, de a finomabb testeket is befolyásolja. Ha az eucharisztia jelentőségét és fontosságát meg akarjuk érteni, akkor tudomás kell vennünk a láthatatlan világok eme tényeiről. Mert az eucharisztia kapcsolat a földi és az égi dolgok között, s ugyanakkor egy egyetemes áldozati cselekmény, együttműködés és egyesülés az Áldozat Törvényével. Jelentősége elsősorban ebben áll.

E szentség kellékéül a kenyér és bor használata igen ősi eredetű és éppen olyan általános volt, mint a víz használata a keresztelésre. A perzsák kenyeret és bort áldoztak Mithrának, s hasonló áldozatokat mutattak be Tibetben és Tatárországban. Jeremiás arról beszél, hogy a zsidók Egyiptomban „béleseket és italt áldoztak” az ég királynéjának”.9 Mózes első könyvében azt olvassuk, hogy Melkhisédek, a királyi beavatott, Ábrám megáldásánál kenyeret és bort használt.10 A különböző görög misztériumokban is szertartási kellék volt a kenyér és a bor. Williamson szerint ugyanez volt szokásban a mexikóiak, peruiak és a druidák között is.11

A kenyér a testet fenntartó táplálék közismert szimbóluma, míg a bor a véré, amelyet az élet áramának tekintettek, „mert a testnek élete a vérben van”.12 Ezért mondják a családtagokról, hogy egy vérből valók, s a vérségi kötelék a családhoz tartozást jelent. Innen ered a „vérszerződés” ősi szokása. Az idegent úgy vették fel a családba vagy a törzsbe, hogy a család valamelyik tagjának néhány csepp vérét eresztették ereibe, vagy itatták meg vele, - rendesen vízzel keverve. Ettől kezdve úgy tekintették, mint aki beleszületett a családba vagy a törzsbe, mint aki ugyanegy vérből való. Hasonlóképpen részesülnek a hívők az eucharisztiában a Krisztus testét, azaz a természetét szimbolizáló kenyérből, és a Krisztus vérét, azaz életét szimbolizáló borból. Ezáltal atyafiaivá lesznek, eggyé válnak az Úrral.

A hatalmi ige itt ez a két mondat: „Ez az én testem”, „Ez az én vérem”. Ez a két mondat változást hoz létre az anyagokban, és azokat a spirituális energia eszközeivé teszi. A hatalom jele a kenyér és a bor fölött kiterjesztett kéz és a levegőben leírt kereszt, bár ezt a protestánsok nagy része elhagyja. Az eucharisztia szentségének tehát ezek a külső lényeges mozzanatai.

Az anyagokban végbemenő változást itt igen fontos megértenünk, mert e szentségnél többről van szó, mint az előzőekben tárgyalt magnetizálásról, noha ez is megtörténik. Itt azonban egy általános törvény különleges esetéről van szó.

8 I. Korinthusiak, X. 16. 9 Jeremiás, XLIV. 10 Mózes I. könyve, XIV. 18, 19. 11 The Great Law, 177-181, 185. 1. 12 Mózes III. könyve, XVII. 11.

109

Az okkultista a látható dolgokat úgy tekinti, mint láthatatlan igazságok utolsó, azaz anyagi kifejeződéseit. Minden, ami van, nem más, mint valamely gondolat anyagba öltöztetett formája. A tárgyak nem egyebek, mint láthatóvá tett és besűrített gondolatok. A világ minden tárgya tehát az isteni gondolatnak a természet anyagában való kifejeződése. Ezek szerint bármely tárgy igazi lényege nem a külső formán, hanem a belső lényegen alapul, az eszméből indul ki, amely az anyagot önnön kifejeződésére kiformálta. A magasabb világokban az anyag igen finom és plasztikus, gyorsan rendeződik az eszme szerint, s a gondolat szerint változtatja alakját. Amint az anyag sűrűbbé és nehezebbé válik, kevésbé tud átalakulni, végül a legalsó, a fizikai világban a formák igen lassan változnak, mert ennek a világnak sűrű anyaga erős ellenállást tanúsít. De idővel még ez a nehézkes anyag is átalakítható a lelkesítő eszme hatása alatt. Hiszen az emberi arcra is bevésődnek a gyakran elismételt gondolatok és érzelmek.

Ezen az elven alapul az átlényegülés (transzszubsztanciáció) tana, amit a protestánsok egészen félreértenek. De mindig ez a sorsa az okkult igazságoknak, ha tudatlanok kezébe kerül. A „lényeget” kell megváltoztatni ahhoz, hogy valamely tárgy átalakuljon. A „kenyér” nem csupán liszt és víz, hanem hozzátartozik az az elgondolás, amely szerint a lisztet és a vizet összegyúrják. Ez itt a „lényeg”, ennek köszönhetjük a „kenyeret”. A liszt és a víz csupán „hozzávaló”, az anyagi lehetőség, amely formát ad az eszmének. Ha más eszmét vagy lényeget kívánunk érvényre juttatni, akkor a liszt és a víz más formát kap, mint ahogy más formát kap akkor is, amikor a test táplálékként asszimilálja. A vegyészek jól tudják, hogy ugyanannak az elemnek az atomjai különbözőképpen elrendezve, teljesen eltérő vegyületeket adnak. Ezek az „izomer vegyületek”, amelyek a modern vegyészetnek egyik legérdekesebb felfedezései közé tartoznak. Tehát más eszmei alapon elrendezett azonos atomok különböző testeket alkotnak.

Milyen lényegbeli átváltozás történik tehát az eucharisztiában? Az eszme, amely szerint az anyag létrejött, megváltozott. Mindennapi használatban a kenyér és a bor a test felépítésére alkalmas anyagok, vagyis az élelmiszerek isteni eszméjét testesítik meg. Az eucharisztiában az új eszme a krisztusi természet és a krisztusi élet, ami az ember spirituális természetének és életének felépítésére szolgál. A lényeg tehát megváltozott. A tárgy maga változatlan fizikai anyagában, ellenben a hozzákapcsolódó finomabb anyag az új elgondolás nyomására megváltozott, s e változás új tulajdonságokat fejleszt ki benne. Ezek az új tulajdonságok hatnak a szentségben részesülők finomabb testeire és hozzáhangolják azokat a krisztusi természethez. A hozzáhangolódás mértéke a szentségben részesülő „érdemességétől” függ.

A méltatlan résztvevőt károsan érinti a szentség felvétele, mert a reá ható erők, amelyekre nem tud kellő módon reagálni, összekuszálják természetét. Hasonló ez ahhoz a jelenséghez, midőn valamely rezgés széttöri azt a tárgyat, amely nem tudja ugyanazt a rezgésszámot átvenni.

Az érdemes résztvevő azonban eggyé válik az áldozattal, a Krisztussal, s általa eggyé válik és egyesül az isteni Élettel, az Atyával. Az áldozati cselekmény a forma oldalán az elkülönült élet feladását kell jelentse a közös Életben való részvétel végett. Az áldozó ajánlja fel különállását, hogy ezáltal az egy Élet számára szolgáljon vezetékül, mert csak ezzel az önátadással válhat eggyé Istennel. A hívő felajánlja az alacsonyabb értékűt a magasabb céljaira, átengedi a testet, az öncélú akarat eszközét, hogy ezentúl az isteni Akaratnak legyen az eszköze. Ahogy az apostol mondja, felajánlani a „testeket élő, szent és Istennek kedves áldozatul”.13 Helyesen tanította tehát az egyház, hogy aki méltóan vesznek részt az

13 Rómaiak, XII. 1.

110

oltáriszentségben, azok részt vesznek az emberekért kiárasztott krisztusi Életben. Ennek a szentségnek tehát, mint minden más szentségnek is, az a célja, hogy az alacsonyabb rendűt átváltoztassa a magasabb rendűvé. A benne résztvevők azt akarják elérni, hogy alacsonyabb erők, a magasabb erőkkel való egyesülés folytán átalakuljanak. Bármelyik valláshoz tartozzék is valaki, ha tud erről a belső igazságról, és valósággá tudja tenni a maga számára a magasabb életnek ezt a tényét, akkor a vallása nyújtotta szentségek által teljesebben és tökéletesebben tud kapcsolódni a világokat fenntartó isteni Élettel, feltéve, hogy a szertartáshoz befogadó magatartással, teljes hittel és nyílt szívvel járul, mert ezek szükségesek ahhoz, hogy a szentség adta lehetőségek kibontakozzanak.

A házasság szentsége is éppen olyan világosan és határozottan kimutatja a szentség jellegzetességeit, mint a keresztség vagy az oltáriszentség. Megvan benne a külső jel és a belső kegyelem egyaránt. A jelképes tárgy a gyűrű, vagyis a kör, amely az örökkévalóságot szimbolizálja. A hatalmi ige az ősi formula: „Az Atyának, és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. A hatalom jele a kezek összekapcsolása, amely a két élet összekapcsolását jelképezi. Ezek a szentség külső, lényeges részei.

A belső kegyelem a két ember gondolatainak és érzelmeinek egyesülésében rejlik, ez teszi lehetővé a két személy szellemi egységének megvalósítását, ami nélkül a házasság nem igazi házasság, hanem csupán két testnek időleges kapcsolódása. A gyűrűk átadása és elfogadása, az ige elmondása, a kezek egybekapcsolása, ezek képezik a jelképes allegóriát. De ha a résztvevők a belső kegyelmet nem fogadják be, ha nem tárják ki magukat annak befogadására azzal a gondolattal, hogy fenntartás nélkül, teljes lényükkel kívánnak egymással egyesülni, akkor a szentség elveszti számukra áldásos jelentőségét, s csupán külső formaság marad.

A házasságnak ezenkívül mélyebb értelme is van. Minden vallás egyöntetűen hirdeti, hogy a házasság a földinek és az éginek az „egybeszerkesztése”, az Isten és az ember egyesülésének jelképe. De értelme még ezzel sincs kimerítve, mert a házasság a szellem és az anyag, a szentháromság és a világegyetem közötti kapcsolatnak is a jelképe. Ilyen mély, ilyen messzire mutató jelentőségű a férfi és a nő egyesülése a házasságban.

A házasságban a férfi a Szellemet, az Élet hármasságát, a nő az Anyagot, a formaképző anyag hármasságát képviseli. Az egyik adja az életet, a másik elfogadja és táplálja. Egymást kiegészítik, mint egy egészt alkotó két fél, melyeknek egymás nélkül nincs létük. Miként az absztrakt Lét két aspektusban, a Szellem és az Anyag kettősségében nyilvánul meg, egymástól függve és együttesen megnyilvánulva, ugyanúgy az emberiség is a férj és a feleség két aspektusában nyilvánul meg. E kettő egymás nélkül nem létezhetik, megjelenésük együtt történik. Nem iker-fogalom ez, hanem kettős-arcú egység. Isten és a világegyetem tükröződik a házasságban. Ilyen szoros kapcsolatot jelent tehát a házasság.

Amint mondtuk, a házasság egyben Isten és az ember közötti egységének, az egyetemes és az individualizált lélek között létrejövő egyesülésnek is a jelképe. Ezt a szimbólumot használják a világ összes nagy szentírásai, a hindu, a héber és a keresztény szentírások is. A szimbólum jelentését kiterjesztve, individualizált szellemnek tartották a rokon szellemek között létrejövő egységet: egy nemzetet, egy egyházat. Ésaiás így szól Izraelhez: „Férjed a te Teremtőd, seregeknek Ura, az Ő neve… amiként örül a vőlegény a

111

menyasszonynak, akként fog néked Isten örülni”.14 Szent Pál azt írja, hogy a házasság misztériuma Krisztust és egyházát jelenti.15

A szellemet és az anyagot látensnek, megnyilvánulatlannak elképzelve, nincs teremtés; együttesen megnyilvánulva azonban megindul a fejlődés. Ugyanígy szükséges az emberiség kettős felosztása férfiakra és nőkre, hogy új élet jöhessen létre. De azért is egyesülniük kell, hogy saját életük tartalmasabb legyen, hogy gyorsabban fejlődhessenek, kölcsönösen segítsék egymást, pótolva mindegyik azt, ami a másikban hiányzik. A kettőnek egy egységet kell képeznie, bizonyságot téve ezzel az emberben rejlő spirituális lehetőségekről. A házastársak azonkívül a tökéletes Embert is példázzák, akinek természetében a Szellem és az Anyag egyformán fejlett és kiegyensúlyozott. Ez az isteni Ember, aki saját személyében egyesíti a férjet és a feleséget, a természet hímnemű és nőnemű elemeit, úgy, amiként „Isten és Ember egy a Krisztusban.”16

Aki így fogják fel a házasság szentségét, azok megértik, miért tekintették a vallások minden időkben a házasságot felbonthatatlannak. Az egyház helyesebbnek tartja azt, ha egynéhány egymáshoz nem illő ember végigszenvedi a földi élet pár évtizedét, mintsem hogy az igazi házasság eszméjét lealacsonyítsa. A nemzetek pedig válasszanak aközött, hogy a nemzeti közvéleménnyel a házasság spirituális eszményét, vagy pedig egy földi kötelék múlandóságát fogadtatja-e el. Rajtuk áll, hogy a házassággal egy szellemi egységet akarnak-e megvalósítani, vagy csak a testek puszta egyesülésének tekintik. Az első a házasságnak mint szentségnek vallásos elképzelése. A második a házasságnak materialista, időhöz kötött szerződésnek tekintett felfogása. A kisebb misztériumok beavatottja azonban mindig szentségnek fogja tartani a házasságot.

14 Ésaiás, LIV. 5; LXII. 5. 15 Efézusbeliekhez, V. 23-32. 16 Athanáziuszi hitvallás

112

XIV. FEJEZET

A kinyilatkoztatás

Az összes ismert vallás letéteményesei szent könyveknek, s a hitbeli viták eldöntése végett e könyveket veszik elő. A szentírásokban a vallásalapító vagy a későbbi tanítók tanításait találjuk, akikről azt tartották, hogy embertársaikat meghaladó tudás birtokában voltak. Még akkor is, ha valamely vallás több, egymással vetélkedő szektára bomlik, azok mindegyike ragaszkodik a szentíráshoz, és az írás szavait úgy értelmezi, ahogy az a saját szektáriánus tanainak legjobban megfelel. Bármennyire is elváltak egymástól hitbelileg a római katolikusok és protestánsok, azért egyaránt a Bibliára támaszkodnak. Bármennyire távol áll egymástól a bölcselkedő vedanta és a legtanulatlanabb vallabhacharia, mindketten a Védákat tartják a legmagasztosabb írásnak. Bármekkora is legyen az ellentét a síta és a szunnita között, a Koránt mindkettő szentnek tartja. A szöveg értelmezésében támadhatnak eltérések és viták, de magát a Könyvet mindég a legnagyobb tiszteletben tartják. Így van ez jól: mert ezek a könyvek részlet-kinyilatkoztatásokat tartalmaznak, s e részleteket azok a Nagyok válogatták ki, akikre az egész megőrzése bízatott. E részlet-kinyilatkoztatások vannak összegyűjtve a szentírásnak vagy Bibliának nevezett művekben, amelyeket a föld különböző részein a legnagyobb becsben tartanak. A részleteket úgy válogatták ki, hogy azok megfeleljenek a mindenkori idő kívánalmainak, az akkori nép képességeinek, a tanításban soron lévő faj típusának. Ezekre az írásokra általában az a jellemző, hogy a benne foglalt történetek, énekek, zsoltárok vagy jövendölések a felületes vagy tudatlan olvasó számára teljes értelmet adnak. De a mélyebb értelem rejtve van, néha számokban, néha a szavak titkos kulcs szerinti elrendezésében, néha csak a beavatottak számára érthető szimbólumokban, néha történeteknek látszó allegóriákban, és még sok más módon. E szent könyvekre is jellemző bizonyos mértékig a szakramentális jelleg: megvan bennük a külső forma és a belső élet, a külső jelkép és a belső igazság egyaránt. Rejtett értelmét azonban csak azok tudják megfejteni, akiket a benne járatosak kiképeztek. Ezért mondja Szt. Péter: „az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból”.1 A bibliai szövegekről kidolgozott hosszadalmas magyarázatokat, amelyek az egyházatyák irodalmi munkásságában kötetekre rúgnak, a modern világi ember erőltetetteknek és túlzottaknak véli. A számokkal és a betűkkel való játék, az egyszerű, történeti tényeknek látszó részek fantasztikusnak tűnő magyarázatai elkedvetlenítik a mai olvasót, aki azt szereti, ha a tényeket világosan és összefüggően adják elő, s aki biztos talajon akar állni. A mai ember nem hajlandó követni a könnyen járó misztikust arra területre, amely süppedékes ingoványnak látszik, ahol vadul kergetőző táncoló lidércfények űzik egymást meghökkentő és érthetetlen szeszélyességgel, itt-ott felbukkanva és újra eltűnve szeme elől. De nem szabad elfelejtenünk, hogy azok, akik ezeket a bosszantó szövegeket írták, ragyogó elméjű, nyugodt ítéletű emberek voltak, a vallások mesteri építői. Ezek az írások mindazok számára, akik olvasni tudják, telve vannak sugallattal és sejtetéssel, felfedve sok olyan ismeretlen ösvényt, amelyet útbaigazítás nélkül aligha vennénk észre, és amely a tudás végcéljához vezet.

Láttuk, hogy Origenes, a legjózanabb ítéletű emberek egyike, az okkult tudományok ismerője, a szentírásokról azt tanította, hogy azok hármas felépítésűek: testből, lélekből és szellemből állnak.2 Szerinte a szentírás testét a szavakban leírt történetek és elbeszélések képezik, s habozás nélkül kijelenti, hogy a történeteket nem kell szó szerint venni, mert azok csak a tudatlanok oktatására vannak szánva. Még azt is kijelenti, hogy e történetekben 1 Péter második levele, I. 20. 2 Lásd előbb 75.1.

113

nyilvánvalóan képtelen megállapítások vannak, azért, hogy a kiáltó ellentmondások arra buzdítsanak egyeseket, hogy e képtelenségek igazi értelmét kikutassák. Origenes azt mondja, hogy amíg az ember tudatlan, elégedjék meg az írás testével, amiben megtalálja a neki szánt tanítást és felvilágosítást, mert hiszen a betűszerinti értelemben lévő ellentmondásokat és képtelenségeket úgysem veszi észre, azokon nem akad fenn. De amikor az emberben kezd kibontakozni az értelem, az ellentmondások és képtelenségek megragadják figyelmét, és elgondolkodásra késztetik. A tanulmányozó a mélyebb értelem keresésére kényszerül, s ekkor kezdi felfedezni az írások Lelkét. Az írás Lelkének a megtalálása az értelmes kereső jutalma, aki így megszabadul a betű kötöttségétől, mert a betű öl.3 Az írás Szellemét csak a spirituálisan megvilágosodott ember foghatja fel. Csak azok, akikben a Szellem kibontakozott, érthetik meg ezt a spirituális mondást: „az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke… Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem a melyekre a Szent Lélek tanít”.4

Kézenfekvő az oka annak, hogy miért kell ilyen módon közreadni a kinyilatkoztatásokat. Ez az egyedüli útja annak, hogy ugyanazt a tanítást hozzáférhetővé lehessen tenni a különböző fejlettségű emberek számára, tehát hogy ne csak azok részesüljenek oktatásban, akikhez az írás közvetlenül szól, hanem azok is, akik az idők folyamán az előbbieket elhagyták a fejlődésben. Az emberiség fejlődik. A szentírásoknak a régmúlt idők fejletlen emberiségéhez szóló külső jelentése szükségképpen igen határolt, kell tehát, hogy e külső jelentésnél valami mélyebb és teljesebb is legyen benne elrejtve, különben az Írás egy-két ezer év alatt elértéktelenedne. Míg így, ha mindig újabb jelentést lehet benne feltárni, értéke örök érvényű lesz. Az emberiség fejlettebb része megtalálja majd benne a rejtett kincseket, s eljön a nap, amikor az egész Kinyilatkoztatást felfogja az emberiség, s nem lesz többet szükség a rész-kinyilatkoztatásra.

A világ bibliái tehát töredékek, a Kinyilatkoztatás töredékei, s így joggal látnak bennük az emberek kinyilatkoztatást.

Maga a Kinyilatkoztatás mélyebb értelmében azt a hatalmas méretű tudást foglalja magában, melyet a spirituális tanítók nagy Testvérisége őriz az emberiség számára. Mindez szimbólumokban írt könyvekben található. E könyvekben benne van a kozmikus törvények összefoglalása, a világegyetem alapelvei, a fejlődési módszerek, azoknak a lényeknek a leírása, akik az univerzumban élnek, benne van a múlt, a jelen és a jövő. Ez a Kinyilatkoztatás tartalma. A tudásnak ez a roppant tárháza az emberiség őrzőire van bízva. Időről-időre ebből választanak ki egy-egy töredéket, s ezeken a töredékeken alapulnak a különböző vallások szentírásai.

Végül a Kinyilatkoztatás legmagasabb rendű értelmében az, amikor az Istenség kibontakoztatja önmagát a Kozmoszban, amikor egymás után fedi fel a legkülönbözőbb tulajdonságokat, erőket és szépségeket mindazokban a formákban, amelyek a világegyetemben létrejönnek. Az Istenség megmutatja fenséges ragyogását a Napban, végtelenségét a térnek csillagokkal beszórt kiterjedésében, nagyságát a hegyekben, tisztaságát a hófödte hegycsúcsokban és az átlátszó levegőben, erejét az óceánok hullámverésében, a sima, tiszta tóban, a hűvös, mély erdőben és a napsütötte síkságon, rettenthetetlenségét a hősben, türelmét a szentben, gyöngédségét az anyai szeretetben, védő gondoskodását az atyában és a vezérben, bölcsességét a filozófusban, tudását a tudósban, gyógyító erejét az orvosban, igazságát a papban és szorgalmát a kézművesben. Ő suttog a szellőben, Ő

3 II. Korint. III. 6. 4 I. Korint. II. 11, 13.

114

mosolyog a napsütésben, Ő int meg a betegségben, Ő ösztönöz a sikerben és a balsikerben egyaránt. Mindenütt és mindenben Ő villan fel, hívogat, hogy szeressük, majd elrejtőzik, hogy megtanuljunk egyedül megállni. Ha már felismerjük mindenben: ez az igazi bölcsesség. Ha már szeretjük mindenben: ez az igazi vágy. Őt szolgálni mindenben: ez az igazi cselekvés. Az isteninek ez a kibontakozása a legmagasztosabb kinyilatkoztatás, a többi csak útmutatás és részleges feltárás.

Ihletett ember az, aki valamit felfogott ebből a Kinyilatkoztatásból, azáltal, hogy a benne lévő elkülönült Szellem – mint az Egyetemes Szellem származéka – közvetlenül átvette annak hatását, felfogván a Szellemnek a Szellemre gyakorolt befolyását. Csak akkor ismerheti meg valaki végérvényesen az igazságot, csak akkor juthat a minden kétséget kizáró tudás birtokába, amikor a Kinyilatkoztatás minden más ember közvetítése nélkül jön el hozzá, amikor a kívüle lévő Isten szól a benne lévő istenhez. Ekkor az ember belülről tud, és nem a mások tudását használja.

Kisebb mértékben inspirált az olyan ember, akiben a szunnyadó képességeket egy nála magasabb rendű lény felkelti, esetleg testét időlegesen birtokába veszi, és eszközéül használja. Az így megvilágosított ember, inspiráltságának ideje alatt tudását meghaladó dolgokról beszélhet, s eddig nem sejtett igazságokat hirdethet. Néha ily módon áradnak le egy-egy emberi vezetéken keresztül a világ megsegítésére szánt igazságok. Ilyenkor a beszélőnél nagyobb Valaki a maga életével árasztja el ezt az emberi eszközt, s az ő emberi hangján közli az igazságokat. Az ily módon inspirált tanító még magasztosabban szól ilyenkor, mint különben szokott, mert az Úr Angyala eleven szénnel érintette ajkát.5 Ezért szóltak a különböző fajok prófétái bizonyos időszakokban oly elsöprő meggyőződéssel, oly teljes ihletettséggel, s az ember szellemi szükségleteinek oly tökéletes megértésével. Szavaik ekkor örök érvényűek, s a szónok valóban Isten küldötte. Ha valaki egyszer már ily módon tudott, tudásának emléke nem törlődhetik ki teljesen, s szívében oly bizonyosságot hord, amelyet teljesen sohasem veszthet el. A kapott világosság elhomályosulhat, és sötétség ereszkedhetik reá, az égi ragyogás elhalványodhat, és felhők övezhetik, fenyegetés, kérdőre vonás, üldözés szorongathatja, - de szívére titkos Béke száll: megmarad a tudás, vagy legalább is annak emléke, hogy tudott.

Az igazi ihletettség emlékezését, az elrejtett élet valóságát csodálatos és meggyőző szavakba foglalta Frederick Meyer, Szt. Pál című jól ismert költeményében. A versben az apostol saját tapasztalatairól beszél, s megpróbál érthető kifejezést adni annak, amire emlékszik. De tudását nem tudja teljesen átadni, bár bizonyossága rendíthetetlen:

S így még én is, ki ihletére vágyom,Ki szóltam véle, mindent feledek,

És sok napon át, könnyes szomjúsággal,Türelmesen ugyan, de szenvedek.

S akkor, a vallomás jaja közben, Mikor imám már kín és gyötrelem,

Belém nyilallik Isten közelsége,Megérint, megráz, s ott az Úr velem.

Ha hirtelen egy penna lángbetűkkelMENE TEKEL-t írna házad falára,

5 Ésaiás, VI. 6, 7.

115

Ne hidd, hogy van oly jó emlékezet,Mely szóról-szóra emlékeznék rája.

Ha egyszer furcsa, érthető mennydörgésA földre csillag-titkot zúgna le,

Rémült csodálkozásod közepetteAlig tudnád, hogy mit mond el vele.

Alig fogom föl megnyilatkozását,Fülem eltompul, alig értem őt.

Csak ajkamon és két kezemben érzemAz intő, élő, dübörgő erőt.

Amit az Úr lehelete érintett,Nem kérkedik többé, és nem tagad.

Tagadja bár a világ egyhangúan,Ám tegye azt! Ő mellette marad.

Inkább a világ kételkedjék, bárhaEső, fa, élet Istent bizonyít,

Inkább, semmint az, akinek lelkébenIsten megfogant, s egyszer kivirít.

Mert az, ha letaszítod trónusáról,Vérzőn, hajszoltan, egyedül, vakon,A keresztről is hirdetné, mit látott,

S a pokolban is súgná: „Én tudom!”

Akik érzékelni tudják Isten jelenvalóságát mindenben, önmagukban és a környezetükben egyaránt, bizonyára jobban megértik azt is, hogy valamely hely vagy tárgy annyira „megszentelődhetik” ennek az örökkévaló, egyetemes Jelenlétnek bizonyos fokú objektivizálódásától, hogy még azok is megérzik Őt, akik különben nem fogják fel az Ő mindenütt jelenvalóságát. A hely vagy a tárgy megszentelését rendszerint egy magasabb fejlődési fokon álló ember hajtja végre, akiben a belső Isteniség már erősen kibontakozott, s aki éppen ezért finomabb testeivel a finomabb tudati rezgésekre is reagálni képes. Az ilyen emberen keresztül vagy közvetlenül belőle szellemi erők áradnak, összevegyülve saját tiszta magnetizmusával. Ezt az erőt azután kiáraszthatja bármely tárgyra. Ekkor a tárgy éterikus része és finomabb anyagból való másodlatai igazodni fognak rezgéseihez – amint ezt már előzőleg ismertettük – s így a tárgyban lévő Istenség könnyebben meg tud nyilvánulni. Ebből áll a tárgy megmagnetizálása, s ha ez elég hatékonyan történt, akkor maga a tárgy is magnetikus központtá válik, s áthatja saját magnetizmusával a közelében lévőket. Olyan jelenség ez, mint amikor egy villamossággal telített test villamossággal telíti a közelébe helyezett testeket is.

Az így „megszentelt” tárgy nagyban elősegítheti az imádkozást vagy a meditációt. Az imádkozó finomabb testei hozzáhangolódnak a tárgy magasabb rendű rezgéseihez, s az ember egyszerre megnyugszik, lecsendesül, és béke költözik szívébe, anélkül, hogy tudná hogyan. Ebben a lelkiállapotban könnyebb lesz az ima, s a különben fárasztó meditációs gyakorlat is kimondottan élvezetessé válik. Ha a megmagnetizált tárgy egy Személyt ábrázol – legyen az

116

feszület, madonnakép, angyalnak vagy szentnek az ábrázolása -, az újabb előnyt jelent. Ugyanis, ha a hatalmi ige és a hatalmi jel segítségével a tárgyat előzőleg megfelelően telítették az illető Lény magnetizmusával, akkor ezt a magnetizmust az a lény könnyen felerősítheti egy kevés spirituális energia hozzáadásával. Így hatását éreztetheti a hívővel, vagy esetleg meg is jelenik előtte. Ehhez természetesen szükséges az, hogy a tárgy erősen legyen megmagnetizálva, mert a spirituális világban takarékoskodnak az erőkkel, s egy kisebb energiamennyiséget alkalmaznak ott, ahol nagyobb erőt nem fejtenének ki.

Ugyanezek az okkult törvények megvilágítják azt is, mi értelme van a szentelt tárgyaknak – ereklyéknek, amuletteknek, stb. Mindezek magnetizált tárgyak, s hatékonyságuk a magnetizáló személy tudásától, tisztaságától és spiritualitásától függ.

Helyek is megszentelődhetnek, ha ott szentéletű emberek élnek, akiknek kiáradó, tiszta magnetizmusa telíti a környező atmoszférát békességet sugárzó rezgésekkel. Nem ritka eset az sem, hogy szentéletű emberek vagy a magasabb világok lakói meghatározott céllal magnetizálnak egyes helyeket. János evangéliumában történik említés egy ilyen esetről, amikor egy angyal időnként megérintette a vizet s ezáltal gyógyító erőt bocsátott beléje.6 Ilyen helyeken még a közömbös emberek is megérzik néha az áldásos befolyást, átmenetileg megszelídülnek, s hajlamosabbak lesznek a magasabb rendű dolgok iránt. Az Isteni Élet minden emberben szüntelenül igyekszik befolyásolni a formát, hogy azt önmaga kifejeződésévé tegye. Nyilvánvaló, ha a formát sikerül egy magasabb fejlettségű lény rezgésszámához hangolni, akkor a bennlakozó Élet is nagy ösztönzést kap, mert hiszen saját erőfeszítéseit egy hatalmasabb erő megsokszorozza. Az eredményt külsőleg igazolja a megnyugvás és béke érzete. Az ember elméje lecsillapul, a szív megnyugszik. Figyeljük meg, hogy vannak bizonyos helyek, amelyek alkalmasabbak a lecsendesülésre, a meditálásra, az ájtatos gondolatokra, mint más helyek. Világi gondolatokkal, léha társalgással, jövés-menéssel telített épületekben, helyiségekben sokkal nehezebb lecsendesíteni az elmét és koncentrálni a gondolatokat, mint olyan helyen, ahol évek vagy évszázadok hosszú során át vallásos gondolatok töltötték meg a légkört. Itt az elme észrevétlenül megnyugszik és lecsendesül, s ami az egyik helyen komoly erőfeszítést igényelne, az másutt szinte önmagától megy.

A zarándokhelyek látogatása, valamint az időnkénti elvonulás ésszerűsége ebben áll: az ember önmagába néz, hogy a bennlakozó Istent megkeresse, s ez könnyebben megy az olyan atmoszférában, amelyet ugyanazon a helyen az azonos cél felé törekvők teremtettek. Ezeken a helyeken nemcsak az a magnetizmus árad szét, amelyet egy szent vagy a láthatatlan világ valamely nagy lénye teremtett, hanem minden személy, aki hittel és áhítattal keresi fel a helyet, s aki alkalmazkodik annak rezgéseihez, saját életerejével erősíti fel a vibrációkat, s hozzájárul a hely atmoszférájának megmunkálásához. Ha azonban egy megszentelt tárgyat nem használnak, vagy egy zarándokhely látogatásával felhagynak, a magnetikus erők is lassan szétszóródnak, s elvesztik hatásukat. Használatban viszont a magnetikus erők felerősödnek. A tudatlan gúnyolódó jelenléte káros, mert ellenséges rezgéseivel a tárgy vagy a kegyhely rezgéseit eltompítja. Egy hanghullám hatását is le lehet rontani egy másik hanghullámmal, s az eredmény az lesz, hogy egyik sem hallatszik. Ugyanígy a becsmérlő gondolatok is gyengítik vagy kiolthatják a szeretet és a tisztelet gondolati rezgéseit. Az eredmény természetesen a rezgések relatív erősségétől függ, de a rosszindulatú vibráció nem marad hatás nélkül, mert a mozgás törvénye a magasabb világokban is ugyanaz, mint a fizikai világban, a gondolat-rezgések pedig tényleges erőket jelentenek.

6 János, V. 4.

117

Ezek után nyilvánvaló, hogy miért van szükség a templomok, kápolnák, temetők szentelésére és miben áll ennek a hatása. A szentelés szertartása nemcsak ünnepélyes elkötelezése valamely helynek egy bizonyos célra, hanem magnetikus erőkkel való telítése is azok javára, akik látogatni fogják. A látható és láthatatlan világok szorosan egymásba fonódnak, és a láthatót azok tudják legjobban szolgálni, akik bánni tudnak a láthatatlan világok erőivel.

118

UTÓSZÓ

Végére értünk egy szerény könyvecskének, amely oly hatalmas témával foglalkozott. Csupán egy csücskét lebbentettük fel annak a fátyolnak, amely az Örök Igazság Szüzét eltakarja az emberek közönyös tekintete elől. Öltözékének csupán szegélyét láttuk, gazdagon hímezve arannyal és gyöngyökkel behintve. De meglebbenő uszálya égi illatot áraszt, a mienknél szebb világok szantál és rózsaolaj illatát. Mily elmondhatatlanul dicsőséges lenne az a látvány, ha a fátyolt egészen fellebbentenénk, s megláthatnánk az isteni Anya arcát, karjaiban a Gyermekkel, aki maga az Igazság! De még a szeráfok is mindég eltakarják arcukat előtte, - mely halandó bírhatná el élve az Ő látását?

De mivel ez a bennlakozó Igazság ott van az emberben is, vajon ki tilthatná meg, hogy a fátyol mögé hatoljon s „Nyílt arccal” láthassa „az Úr dicsőségét”? A Barlangból a legmagasabb Egekig vezet az út, amelyen a testté vált Ige járt. Ez az, amit a Kereszt Útjának ismerünk. Mindazok, akik osztoznak Véle az emberré válásban, osztozni fognak az Istenné válásban is, és járni fognak azon az úton, amelyen Ő járt. „Ami Te vagy, Az vagyok Én”.

BÉKE MINDEN LÉNNYEL.

119