amy kathleen ryan - ragyogás 02 - szikra.pdf
TRANSCRIPT
AMY KATHLEEN RYAN
SZIKRA
Írta: Amy Kathleen Ryan
A mű eredeti címe: Spark
Fordította: Marczali Ferenc
Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Yajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Luca Anna
Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila
© Amy Kathleen Ryan 2012
© Marczali Ferenc 2014
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014
A kiadvány a szerző engedélyével készült. A fordítás alapjául szolgáló
művet kiadta: St. Martin’s Press, New York, USA.
Borítóterv: Botos Tamás
ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 477 9 ímihatáblásL kiadói kód: MX-809
Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.
Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected]
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve
rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nél-
kül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elekt-
ronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
Apámnak
Csupán a hazugságnak van szüksége a kormány támogatására.
Az igazság megáll a saját lábán.
Thomas Jefferson
ELSŐ RÉSZ – ÖNHITTSÉG
MENEKÜLÉS
Seth Ardvale nem tudta, mi ébresztette föl. Arra emlékezett
csak, hogy álmodott, és hogy álmában valami erős, mély
morajlás rázta meg a testét. Felült a priccsén, és körülnézett. A
hajóbörtönben volt, az Empyreum gyomrának egyik legmélyebb
bugyrában. Megdörzsölte a szemét, és hallgatózni kezdett. Volt,
hogy elcsípett néhány mondatot az őrök beszélgetéséből, amiből
aztán következtetni tudott arra, mi folyik a hajón, most azonban
teljes csend honolt körülötte.
Az, hogy így elszigetelték mindenkitől, része volt a
büntetésének, épp úgy, mint az állandó lámpafény. Seth
mostanra elfogadta a tényt, hogy valószínűleg nagyon hosszú
ideig bezárva marad. Ha Kieran Alden marad az Empyreum
kapitánya, még az is lehet, hogy soha nem kerül ki innen. Talán
meg is érdemelte, hogy bezárták, gondolta, és nem csak azért,
mert zendülést szervezett Kieran ellen. Azért érdemelte ki a
börtönt, mert az volt, aki.
– Apám fia vagyok – mondta hangosan.
Elborzasztotta a saját hangja. Borzasztó volt szembenéznie a
ténnyel, hogy elkezdett magában beszélni, márpedig az ember
csak így élheti túl a magányt és a bezártságot. Hosszú
beszélgetéseket folytatott magában, és ezekben a
beszélgetésekben mindig ugyanahhoz az emberhez intézte
szavait: Waverly Marshallhoz. Ha lehunyta a szemét, látta
Waverlyt a cella rácsai mögött, ahogy a térdére támasztott állal,
a bokáját átkarolva ül a földön. A beszélgetés mindig ott
kezdődött, ahol egy hónapja abbahagyták, vagyis amikor Seth
megkérte a lányt, hogy engedje ki a cellából. Waverly ekkor
lepillantott rá, és bár Seth látta a mélybarna szempárban a
bizonytalanságot, Waverly arca, az a szép és bájos arc
tökéletesen nyugodt és kifejezéstelen maradt. Seth ismerte
annyira a lányt, hogy tudja: Waverly nem bízik benne.
– Engedj ki – kérlelte, és megmarkolta a kettejüket
elválasztó hideg rácsokat.
Waverly sokáig nézte a fiút, végül egy hosszú sóhaj
kíséretében azt mondta:
– Nem tehetem.
Azzal felállt, és elment.
Seth nem hibáztathatta a lányt. Zendülést szervezett a
barátja, Kieran Alden ellen, majd bebörtönözte, éheztette, és –
vannak legalábbis, akik így emlékeznek – meg akarta ölni a fiút.
Amikor ezt tette, tökéletesen ésszerűnek tűnt az egész. Ennyire
tébolyult volt akkor. Pontosabban a körülmények voltak
tébolyultak. A semmiből előbukkanó Új Látóhatár legénysége
megtámadta az Empyreumot, elrabolták a lányokat, és úgy
megrongálták a reaktorokat, hogy a sugárzás megölte Seth
apját. Ez persze nem menti fel Sethet. Az Empyreumon utazó
összes gyerek hasonló veszteségeket élt át: vagy elveszítették a
szüleiket, vagy elszakították őket tőlük. Az összes gyereknek
vállalnia kellett azt a rettenetes felelősséget, amit a felnőttek
nélkül maradt hajó irányítása jelentett. Mégis, egyedül ő, Seth
Ardvale kezdett el szociopataként viselkedni.
– Lehet, hogy az vagyok – suttogta, majd a szája elé kapta a
kezét.
Waverly jól tette, hogy sarkon fordult, és elment.
Mégis, azóta millió ötlete támadt, mit mondhatott volna,
hogy maradásra bírja. „Igazad van. Nem kockáztathatod meg”,
vagy „Megértem, hogy nem árulhatod el Kierant”, vagy
egyszerűen csak: „Ne menj el.”
Azután mindig elképzelte, hogyan nézne ki Waverly,
miközben visszafordul felé. Elmosolyodna, talán még el is
nevetné magát. Elképzelte, hogyan tűrné be a haját a füle mögé,
közvetlenül azelőtt, hogy újra elfordítja a fejét – az apró, pedáns
mozdulatba minden alkalommal belesajdult a szíve.
Azon a napon azonban nem mondott semmit. Szégyenszemre
hagyta őt elmenni.
Ha ki tudna jutni innen, megmutathatná Waverlynek,
milyen jó ember ő valójában. Képtelen volt elviselni a tudatot,
hogy Waverly rosszat gondol róla. Ráadásul, talán – persze, csak
talán – még segíthetne is neki. Mert bármi is történt vele az Új
Látóhatáron, az megváltoztatta, megtörte, kioltotta a fényt a
szemében. Ha újra láthatná, semmit sem venne el tőle. Semmit
sem akart Waverlytől. Csupán segíteni szeretett volna neki – a
barátja akart lenni.
Seth szorosan összegömbölyödött. Levertnek érezte magát, a
tagjait pedig nehéznek. Bizonyára az újabb sebességbe kapcsoló
motor zaja ébresztette fel. Azt hitték, hogy utolérhetik az Új
Látóhatárt, ahol a szülők raboskodtak, ezért folyamatosan
növelték a hajó gyorsulását. Seth tudta, hogy erre semmi esélyük
nincs, csakhogy neki már soha nem lesz beleszólása a
döntéshozatalba. Örökre kitaszított marad.
– Aludni, aludni, el tudok aludni – suttogta. Ez néha
segített. – Csak test vagyok, nem pedig elme. Csak egy test
vagyok, akinek alvásra van szüksége.
Ekkor hallotta, hogy életre kel az intercom, és megszólal
benne Kieran Alden hangja.
– Evakuálás! Mindenki a központi bunkerba!
A folyosó riasztólámpái kék és piros fénnyel elkezdtek
forogni.
Seth lerúgta magáról a takarót, odarohant a cellája rácsához,
és kikiabált a folyosóra:
– Hé! Mi történt?
Senki nem felelt.
– Nem hagyhattok itt! – Tett néhány lépést jobbra, hogy
jobban belássa a cellák között végigfutó folyosót, de csak
jéghideg rácsokat és árnyékokat látott. Közben véletlenül
belerúgott a kenyérbe és a szójakrémbe, amit neki hagytak ott. –
Engedjetek ki!
Végső kétségbeesésében maga felé húzta a cellája ajtaját.
Az ajtó könnyedén kinyílt.
Seth elképedve meredt az ajtóra, majd óvatosan kilépett a
cellából, és körülnézett a folyosón.
Egyetlen lelket sem látott.
Lassan elindult, és elhaladt Max Bent cellája mellett, amely
szintén tárva-nyitva és üresen állt. Odalépett a külső folyosóhoz
vezető ajtóhoz, egy darabig fülelt, majd nagyon lassan
kinyitotta.
Távolabb, a külső folyosó egyik karbantartó fülkéjéből egy
csizmába bújtatott láb lógott ki. Seth óvatosan elindult a fülke
felé, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a csizmáról.
A legapróbb rezdülésre futásnak eredt volna, csakhogy a láb nem
mozdult. A könyökével kinyitotta az ajtót, és a padlón
megpillantotta az őr, Harvey Markem testét. Lehajolt, majd
fülét Harvey mozdulatlan ajkához szorította, és addig ott
tartotta, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a fiú lélegzik.
Látta, hogy Harvey vörös dróthaja alatt egy jókora alvadt
vértócsa terül szét. Levette a fiú övéről a rádiót, és megnyomta
rajta a hívógombot.
– Halló!
Csak sistergést hallott.
– Orvosi segítségre van szükségünk – mondta, de ezúttal sem
jött válasz.
A sok-sok csatornára és frekvenciára pillantott, és próbálta
kitalálni, vajon melyiken érheti el a központi vezérlőt. Csakhogy
arra nem volt ideje, hogy mindegyiket végigpróbálja –
legalábbis, ha ki akar szabadulni –, így végül ledobta a földre az
adóvevőt.
Harvey rendbe fog jönni, mondta magának, és továbbindult
a folyosón. Mikor aztán elért a lépcsőház ajtajáig, megállt, és
hátranézett. Harvey lába pontosan ugyanott hevert, egyetlen
centimétert sem mozdult. Mi van, ha bevérzett az agya? Mi van,
ha meghalt?
Seth felsóhajtott, majd visszament a fülkéhez, és kivonszolta
Harvey-t a folyosóra. Ott a falnak döntötte, átkarolta a
mellkasát, és felemelte a földről. Azonnal kiverte a veríték,
Harvey súlya mintha az összes vért kiszorította volna az arcából.
Kissé megtántorodott, majd ismét elindult a folyosó vége felé.
Harvey amúgy is nagydarab volt, és ehhez még hozzáadódott az
Empyreum gyorsulásából fakadó tehetetlenség, így olyan volt
cipelni, mint egy zsák nedves cementet.
Seth lába megremegett, és egy pillanatra eljátszott a
gondolattal, hogy a liftet választja, de aztán észrevette a
biztonsági kamerát. Ráadásul menekülni sem lenne hova, ha a
kinyíló liftajtó mögött éppenséggel egy csomó gyerek várná. Így
aztán belépett a lépcsőházba, ahol nem voltak kamerák. Az
arcán patakokban folyt le az izzadság, és aztán kis tavakban
gyűlt össze a kulccsontja mélyedéseiben.
– Jézusom, Harvey – nyögte. – Miket szoktál te enni?
A lépcsők végtelen hosszan nyúltak bele a fejük fölött sötétlő
félhomályba. El kell cipelnie Harvey-t a központi bunkerbe, ami
annyi lépcsőfordulóval volt felettük, hogy Sethnek ereje sem volt
megszámolni. Vészhelyzet esetén mindenki oda menekül, és az az
egyetlen hely, ahol Harvey kaphat valamilyen segítséget.
Seth másodszor is térdre rogyott, de tudta, hogy nem
hagyhatja Harvey-t a lépcsőházban, mert akkor a fiú biztosan
meghal, így bármennyire fájdalmas is volt minden lépés,
továbbindult.
Egy idő után hangokat hallott, és tudta, hogy már közel van.
Az utolsó néhány lépcsőfok maga volt a pokol, de Seth előredőlt,
és kényszerítette magát, hogy ha recsegő térddel és görnyedt
háttal is, de továbbmenjen. Az ajtó elé érve megállt és fülelt. Két
lány beszélgetett a központi bunker előtti folyosón.
– Visszajöttek? – kérdezte halk, sírós hangon az egyik. –
Megint elvisznek minket?
– Ha ők azok, pánikolással nem sokra megyünk. – Ez mintha
Sarah Hodges, a szeplős kis méregzsák hangja lett volna.
– Mi van, ha felrobbant a hajótest? – kérdezte nyugtalanul a
kisebbik lány.
– Akkor mi már nem lennénk itt – válaszolta Sarah.
Seth lassan leeresztette Harvey-t a földre, majd előrehajolt,
és a térdére támaszkodva megvárta, amíg újra levegőhöz jut.
Amikor már biztos volt benne, hogy képes lesz elfutni,
megveregette az ajtót, majd rohanni kezdett lefelé. Három
lépcsőfordulóval járt lejjebb, amikor hallotta, hogy Sarah
Hodges kikiabál a lépcsőházba:
– Hé, ki van ott? Istenem, Harvey!
Seth újabb öt kanyarral járt lejjebb, mikor hallotta, hogy
siető lábak erednek a nyomába. Még négy forduló, és
megmenekül. Kérlek, kérlek, kérlek, ismételgette magában,
miközben – hogy képes legyen továbbfutni – kizárta tudatából a
végtagjaiban izzó fájdalmat és a rettenetes fáradtságot.
Amikor aztán elérte az esőerdő szintet, megragadta a
lépcsőházajtó kilincsét, amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az
ajtót, és kiugrott rajta. Rohanni kezdett a folyosón, amíg el nem
érte az első ajtót.
Belépett, és az orrát azonnal megtöltötte az esőerdő friss,
agyagos illata. Te jó ég, mennyire hiányzott ez! Ahogy
keresztülvágott a kókuszligeten, elfutott a citromfák között, és
bevetette magát az ausztrál fajokból álló sűrű aljnövényzetbe,
szinte érezte, ahogy a párás levegőtől újra lélegezni kezd a bőre.
Bemászott az eukaliptuszlevelek közé, és amilyen kicsire csak
tudott, összekuporodott. Átkarolta a bokáját, és miközben a
bordáiban érezte a szíve kalapálását, fülelni kezdett.
Egyetlen lépés, egyetlen hang sem hallatszott. Megmenekült!
Itt marad, amíg ki nem deríti, mi történt az Empyreummal.
Most, hogy biztonságban volt, végre végig tudta gondolni,
mennyire furcsa és érthetetlen ez az egész. Valaki kiengedte – de
mégis kicsoda? Alighanem ugyanaz, aki a robbanást okozta.
Kizárt, hogy ne legyen kapcsolat a két esemény között. Bárki is
volt, valószínűleg azért robbantott, hogy elterelje a figyelmet a
szökéséről.
Lehet, hogy Waverly volt? Igaz, hogy a lány soha nem
bántaná Harvey-t, és a hajót sem sodorná veszélybe, viszont
megtalálhatta a módját, hogy kiengedje őt és Maxot. Max
azután leüthette Harvey-t, és előidézhette a robbanást. De vajon
képes lenne Max ilyesmire?
Amikor még közös cellában voltak, Sethnek alkalma volt
végighallgatni, mi mindent fog csinálni Max Kieran Aldennel,
miután sikerül kijutnia a börtönből, hogyan fogja lesben állva
kivárni a megfelelő pillanatot, hogy összeverhesse. De az is lehet,
hogy késsel fogja elintézni, és persze nem csak Kierant, hanem
ceruzanyakú kis haverját, Arthur Dietrichet is, meg az áruló
Sarek Hassant. Minél tovább hallgatta Max beteges
bosszúfantáziáit, Seth egyre kevésbé tudta megmagyarázni
magának, miért éppen őt választotta jobbkezének.
Igen, Maxtől kitelik, hogy a saját önös érdekei miatt
veszélybe sodorja a hajót és a küldetést. Meg kell állítani a kis
szemétládát, mielőtt még több kárt okoz. De nem ez az egyetlen
ok, amiért muszáj megtalálnia Maxet.
Bármit is csinált Max, és bármi is okozta azt a morajlást,
Kieran egész biztosan Sethet fogja okolni mindenért – és ez
kiváló ürügy lesz arra, hogy élete végig ne engedje ki a börtönből.
Ha robbanás történt, és Kieran őt hibáztatja, mindenki árulónak
fogja tartani.
És akkor mit gondol majd róla Waverly?
Egyetlen dolgot tehet: megkeresi Maxet, és átadja
Kierannek. Be kell bizonyítania – Kierannek, Waverlynek,
mindenkinek –, hogy nem ő volt.
És mindezt úgy kell csinálnia, hogy ne kapják el.
HŐS
Waverly a szállásán volt, és teát főzött magának. Még meg
akarta inni, mielőtt elindul a mezőre, hogy megjavítsa az egyik
lerobbant kombájnt. Almában sem gondolta volna, hogy egyszer
szerelő lesz, ezért a próbálkozás és a találgatás jegyében teltek a
napok. Azért választotta ezt a munkát, mert egyike volt azon
kevés tevékenységeknek, amiket egyedül lehetett csinálni. Meg
aztán senki más nem akarta elvállalni. Tele volt a keze az
ismeretlen szerszámok okozta vágásokkal és karcolásokkal, és
annyira nehéz volt a munka, hogy sem gondolkodni, sem
emlékezni nem volt mellette ereje.
Mégis, valahányszor lehunyta a szemét, szemhéja fekete
vásznán megjelentek a beleégett képek: a feketébe öltözött
gyülekezet az Új Látóhatáron, ahogy előre-hátra hintáznak a
lágy gitárzenére; a nyájának prédikáló Anne Mather
kivörösödött arca; a laboratórium, ahol megműtötték és kivették
belőle a lénye egy részét, hogy létrehozhassák az apostolaik új
nemzedékét; a borzasztó, vörös seb a lábában, ott, ahol Anne
Mather emberei meglőtték; az, hogy hátra kellett hagynia az
anyukáját és a többi szülőt abban a ketrecben, kiszolgáltatva
Mather kénye-kedvének; a vörösen fröccsenő vér, amikor lelőtte
a férfit, aki közé és a szabadulása közé próbált állni.
Az, amikor gyilkossá lett.
– Többet nem gondolok erre – mondta az üres szobának, és a
szemére szorította a tenyerét.
A hajón senki nem tudott erről. Eddig senkinek sem beszélt
eddigi rövid élete legfontosabb pillanatáról – a pillanatról,
amikor Waverly Marshallból átvedlett gyilkossá. Idegen volt a
saját otthonában.
Olyan távolról érkezett a morajlás, hogy először szinte észre
sem vette. Alig érezhetően megrázkódtak a képek a falon, a
hatalmas fémtömeg mélyében pedig halkan felmordult valami.
Waverly felült. Érezte, hogy valami nem stimmel.
A robbanást, ami ezután jött, már a csontjaiban érezte.
Kiborult a teáscsésze, a benne lévő fekete tea pedig a durva
megmunkálású faasztalra ömlött.
Waverly felpattant a székéből, és kirohant a folyosóra.
Tucatjával szaladtak elő szállásaikról a rémült, síró, babájukat
szorongató gyerekek. Melissa Dickinson a folyosó végén állt,
körülötte kisebb fiúk és lányok csoportosultak. Alacsony lány
volt, alig magasabb azoknál a gyerekeknél, akiknek oly sok
szeretettel és törődéssel a gondját viselte.
– Mi történt? – kiabálta túl Waverly a hangzavart.
– Nem tudom – válaszolta Melissa. Mindig nyájas barna
szeme most nyugtalanul járt körbe a gyerekeken. – Fiúk, lányok,
gyertek ide! – kiáltotta, és azok mintegy varázsütésre köré
gyűltek.
Ekkor megreccsent az intercom, és a hangszórókon keresztül
Kieran utasított mindenkit, hogy menjen a központi bunkerba.
A gyerekekben bennrekedt a szó. Némán és rémülten
bámulták Melissát.
– Mindenki a liftekhez! – kiáltotta Melissa, és a központi
felvonók felé kezdte terelgetni a gyereksereget. Még csak tizenkét
éves volt, de ő vigyázott azokra az árván maradt gyerekekre,
akik túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy részt vegyenek a
hajó működtetésében. Mindennap kötelességtudóan megjelent az
óvodában, ahol aktuális segítőivel különböző játékokat és
feladatokat talált ki, amelyekkel le tudták kötni a gyerekeket.
Melissa esténként mesélt a gyerekeknek, és ezek az alkalmak
olyan népszerűek lettek, hogy az idősebbek közül is többen
rendre megjelentek a könyvtárban, hogy hallgassák, ahogy A
szél lengeti a fűzfákatból vagy a James és az óriásbarackból olvas
fel. A mese végeztével aztán minden egyes gyereket külön
lefektetett és betakart a folyosó végénél lévő lakásokban. Az
ajtókat egész éjszakára nyitva hagyta, hogy a gyerekeknek még
a suttogását is meghallja. Nem csoda, hogy a kicsik úgy
szerették. De még Waverly is valahogy megnyugtatónak találta
Melissa jelenlétét.
– Visszajöttek? – kérdezte a hatéves Silas Berg, akinek
nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogy lényegre törő módon hangot
adjon a mindenkit egyformán gyötrő félelmeknek.
– Nem, Silas – mondta Melissa határozottan. – Az Új
Látóhatár több millió mérföldre van előttünk. És már kijöttünk
a nebulából, nem tudnak megint rajtunk ütni.
– Félek – suttogta Paulo Behm, és apró kis barna ujjaival
belekapaszkodott Melissa köntösének övébe.
– Én is félek – mondta Melissa, majd megsimogatta a fiúcska
arcát. – De együtt kell maradnunk, ugye, Waverly?
Waverly bólintott, és megpróbált bátorítóan mosolyogni a
gyerekekre.
– Ne tőle kérdezd! – zendített rá a mindig vinnyogó kis
Marina Coelho. – Ő hagyta ott a szüleinket a másik hajón.
– Ha te annyival jobban tudtad, mit kell csinálni, miért nem
te csináltad? – kérdezte Melissa. Határozottan, de gyengéden
beszélt. – Miért Waverly feladata volt?
– Ő tizenöt éves! – sipította a kis Marina, mintha ez mindent
megmagyarázna. – Ő a legidősebb lány, ezért volt az ő feladata.
– Nem volt más választása, kénytelen volt ott és akkor
eljönni – mondta Melissa mérgesen, miközben egy bocsánatkérő
pillantást lövellt Waverly felé. – Ő és Sarah szabadított ki
mindnyájunkat. Waverly igazi hős.
– Szerintem meg nem – lökte oda annyi megvetéssel Silas,
amennyi csak egy ilyen kisfiútól kitelt. – És rajtad kívül senki
más szerint sem.
Melissa elkeseredetten csóválta meg a fejét, miközben kinyílt
előttük a lift ajtaja.
Miután az egész csapat belépett, Waverly a lift ajtaja felé
fordult, de a tarkóján érezte a szemrehányó pillantásokat.
Érezte, hogy egy apró test nyomódik a lábához, és amikor
lenézett, Serafina Mbewét pillantotta meg. A kislány, akinek
haja két dús copfban, lebegő felhőként keretezte finom vonású
arcát, őt nézte. Régebben ő vigyázott a négyéves, süket lányra.
Waverly megpróbált rámosolyogni, de túl hamar elfordította a
fejét, Serafina pedig elhúzódott. Mellette kellene lennem, hogy
számíthasson rám, gondolta Waverly. De túlságosan fáj.
A kinyíló liftajtók mögött feltárult a központi bunker, amely
tulajdonképpen egy hatalmas terem volt, a falak mentén
priccsekkel, a plafonon pedig tartalék lámpákkal. Kaotikus
állapotok uralkodtak benne. A helyiség végén volt egy nagy
konyha, ahol főzni lehetett vészhelyzet idején. Az ágyakon
csoportokba verődve, szinte mozdulatlanul ültek a gyerekek, és
halkan, suttogva beszélgettek. Waverly próbált nem törődni a
Marjorie Wilkins köré gyűlt lánycsapat irányából érkező haragos
pillantásokkal. A bütykös térdű Marjorie még nem kezdett
kamaszodni, és szemlátomást bele volt zúgva Kieranbe.
Leplezetlenül és hangosan támogatta Kierant, és soha nem
hagyta szó nélkül, ha valaki nem állt elég készségesen a fiú
szolgálatára.
– Mit művelnek már megint a barátaid? – fröcsögte, mikor
Waverly elment mellette.
Waverly tudta, hogy nem volna szabad foglalkoznia vele, de
ezt nem hagyhatta szó nélkül.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Azokról beszélek, akiknek otthagytad a szüleinket –
mondta Marjorie. – Gondolom, hogy a barátaid, különben mi
másért hagytad volna ott a szüleinket?
– Szerettél volna inkább az Új Látóhatáron felnőni? Lehet,
hogy jobb lett volna, ha téged is otthagylak – felelte Waverly,
miközben próbált fenyegetően és fölényesen nézni a lányra, de
Marjorie-t ez szemlátomást teljesen hidegen hagyta.
– Mindenki gyávának tart – szólalt meg ekkor Marjorie
húga, Millicent. A két lány elveszítette az apját a siklódokkbeli
mészárlásban, de mindketten reménykedtek abban, hogy
anyukájuk még életben van a másik fedélzetén. Ők voltak
Waverly sikertelen mentési kísérletének leghangosabb kritikusai.
Valahányszor összeakadt a tekintetük, és meglátta a megvetést a
szemükben, Waverlyre elemi erővel tört rá a bűntudat. Mert
igenis, még elszántabban kellett volna próbálkoznia. Nem
számított, hogy Mather emberei tüzeltek rá. Nem számított,
hogy meglőtték a vállát. Csak egy kicsivel kellett volna tovább
kitartania, és akkor kinyithatta volna azt a zárat. És akkor a
gyerekek szülei kitörhettek volna a teherszállító konténerből, és
legyőzhették volna Anne Mathert és a katonáit.
Hazarepülhettek volna a siklóval, és most minden jó lenne.
Bárcsak maradt volna még néhány másodpercig, vagy akár csak
néhány pillanatig ahelyett, hogy gyáván elfut. Ráadásul ő sem
menekült volna meg, ha az Új Látóhatár legénységének egy része
nem fordul Anne Mather ellen az utolsó pillanatban, és nem segít
a lányoknak a szökésben.
Waverly próbálta meggyőzni magát, hogy ha nem fut el, és
nem szabadítja ki legalább a lányokat, Marjorie és a húga az
összes többi kislánnyal együtt tenyészkancaként végezték volna
az Új Látóhatáron. Elrabolták volna tőlük a petesejtjeiket, hogy
pótanyákba ültessék, és nekik végig kellett volna nézniük, ahogy
idegenek nevelik fel a gyermekeiket. Mert ezt tették Waverlyvel,
Sarah-val és az összes nagyobb lánnyal. De Waverly úgy látta,
semmi értelme, hogy mindezt megpróbálja elmagyarázni
Marjorie-nek. A lánynak esze ágában sem volt meghallgatni.
A szüleik már csak egyetlen módon menekülhetnek meg: ha
saját magukat szabadítják ki. A lányok szökése utáni napokban,
majd hetekben mindenki abban reménykedett, hogy a lázongás,
amely az Új Látóhatár fedélzetén tört ki a menekülés közben,
végül a szüleik szabadulásához fog vezetni. Aztán ahogy
halványult a remény, úgy méregették egyre ellenségesebben a
gyerekek Waverlyt. Volt, hogy legszívesebben ki sem ment volna
a lakásából.
– Minden tőlem telhetőt megtettem – mondta Marjorie-nek,
de ő is hallotta a gyengeséget a saját hangjában.
– Ami kevés volt ahhoz, hogy megmeneküljenek – felelte
Marjorie, és megvetően lebiggyesztette a száját.
– Igen – mondta Waverly, és sorban belenézett az összes
vádló szempárba. – Kevés volt.
Erre nem tudtak mit mondani, de ahogy továbbindult,
magán érezte a haragvó tekintetüket.
Ezért bujkálok traktorok és kombájnok alatt, gondolta magában
keserűen. Ott senki sem lát. Senki sem tud hozzám szólni. Egyedül
lehetek.
Csak a nagyobb lányok értették meg, miért kellett elfutnia.
Azok, akiknek hozzá hasonlóan elvették a petesejtjét. Alia
Khadivi, Debora Mombasa és Sarah Hodges a terem túlsó végén
ültek, és Waverly most elindult feléjük a tömegen keresztül.
– Be mert szólni az a gyökér Marjorie? – kérdezte Sarah, és
lesújtó pillantást vetett a kislány irányába. Sarah alacsony,
szenvedélyes lány volt, akinek minden érzelme félreérthetetlen
egyértelműséggel ült ki szeplőkkel pettyezett arcára.
– Nem számít – mondta Waverly. – Tudja valaki, hogy mi ez
az egész?
Sarah megrázta a fejét.
– Mindenki attól fél, hogy megint megtámadtak.
– Az Új Látóhatár kilencmillió mérfölddel előttünk van –
felelte Waverly.
– Tudom – biggyesztette le sötét rózsaszín száját Alia. –
Lehet, hogy Seth kiszabadult.
– Az kizárt – vágta rá Waverly. – Seth soha nem tenne kárt a
hajóban.
– Azért csak reménykedjünk, hogy Seth az – nevetett fel
keserűen Debora, és idegesen beletúrt sűrű, fekete, hullámos
hajába. – Mert ha nem ő, akkor csak az Új Látóhatár marad.
Waverly leült Sarah mellé a priccs végére. Szerette volna
megfogni a barátnője kezét, de nem akart úgy viselkedni, mint
egy ijedt kislány.
– Bárcsak ne rejtette volna el Kieran az összes pisztolyt! –
mondta Alia.
A gyakorlatias természetű lány vállalta magára a feladatot,
hogy megpróbál minél több termést betakarítani a családok
kiskertjeiből, melyek az utóbbi hónapokban teljesen elhanyagolt
állapotba kerültek. Önkéntes segítőivel kosárszámra szállították
a friss gyümölcsöt és zöldséget a szállásokra, és gyakran csaptak
nagy, közös főzést a hajókonyhán, amikor hatalmas adag
zöldségragukat csináltak a kisebb gyerekeknek. Alia ritkán
mutatta ki az érzéseit, most azonban olyan idegesen rángatta
vörös selyempapucsba bújtatott lábát, hogy az egész priccs
beleremegett.
– Utánam kell repülniük a légzsilip ajtaján keresztül, ha
vissza akarnak vinni oda – mondta Waverly, miközben jéghideg
kézfejét a combja alá szorította.
– Ne mondj ilyeneket – vágta rá Sarah gondolkodás nélkül.
– Miért ne? – kérdezte Waverly.
Érezte, hogy Debora ráemeli ragyogó tekintetét. A lány
hosszú másodpercekig tanulmányozta az arcát, mielőtt
megszólalt:
– Kimentettél minket arról a hajóról. Ennél többet senki sem
tehetett volna. Ezt tudod, ugye?
– Nem akarok erről beszélni.
– Ne foglalkozz Marjorie-val meg a többi hülyével – mondta
Sarah.
– Nem foglalkozom – felelte hűvösen Waverly, de tudta,
hogy Sarah nem hisz neki.
A terem közepén ekkor egy Megan Fuller nevű lány felemelte
az egyik kezét, és figyelmet kért. Pufók arcával és durva, barna
hajával Megan nem volt az a klasszikus értelemben vett szépség,
de ha elmosolyodott, ragyogni kezdett az arca.
– Mindenki jöjjön ide! – mondta.
– Istenem – sóhajtott Waverly. – Miért nem tudnak végre
leállni vele?
– El kell ismerned, hogy jobban érzik tőle magukat – mondta
Alia egykedvűen.
Meglepően sok gyerek gyűlt Megan köré. Mindenki
lehajtotta a fejét, és kántálva imádkozni kezdett:
– Uram, irányítsd a mi vezetőnket, Kieran Aldent. Bármi is
történik ma, kérlek, hogy védelmezz meg minket az
ellenségünktől, addig a napig, amíg újra egyesítesz minket a
családjainkkal, ebben az életben vagy a következőben...
– Szép gondolat, találkozni újra a szüleinkkel – mondta
hűvösen Debora.
Nem sokkal azután, hogy visszatért az Empyreumra, a lány
megtudta, hogy a szülei odavesztek a siklódokkbeli
mészárlásban. Nagyon bátran viselte a dolgot, de szinte soha
nem beszélt róluk, és szemlátomást a birkái és kecskéi
társaságában érezte magát a legjobban, akiket legelőről legelőre
kísért a hajón, és nézte, ahogy üres tekintettel rágják a füvet.
– Néha érzem, ahogy anya beszél hozzám.
– Miután apa meghalt, én is beszéltem hozzá – mondta
Waverly, és azokra a szomorú, magányos éjszakákra gondolt. –
Elalváskor, amikor még kicsi voltam.
– Akkor talán Megan sem csinál akkora butaságot, amikor
imádkozik – mondta Alia.
Waverly Meganre pillantott, aki felemelt kézzel, hangosan
imádkozott. Tudta, hogy a lány elkötelezett támogatója
Kierannek: valahányszor a fiú belépett egy szobába, olyan
üdvözült arccal kezdte bámulni, hogy Waverlynek felfordult a
gyomra.
– Tisztára úgy beszél, mint Anne Mather.
– Nem minden vallásos ember olyan, mint az a nő, Waverly
– mondta Debora némi türelmetlenséggel a hangjában.
– Én nem mondtam ilyet.
– Nem kell mondanod – felelte Debora, miközben Waverly
térdét nézte. – Mindenki tudja, hogy ezt gondolod.
– Azt hittem, ti sem vagytok oda Kieran kis szektájáért –
mondta Waverly, és érezte, hogy akarata ellenére átvált
védekező üzemmódba. – Hogyan tarthatjátok jó ötletnek... azok
után, amit Anne Mather művelt?
Debora rosszkedvűen megvonta a vállát, amitől az egyik
tincse belehullott a szemébe. Türelmetlenül a füle mögé tűrte, és
így folytatta:
– Megan nem Anne Mather. És Kieran sem az. Ezt neked
kellene a legjobban tudnod.
Sarah és Alia együttérzően pillantottak Waverlyre, de aztán
lesütötték a tekintetüket, és nem mondtak semmit.
Waverly tiltakozásra nyitotta a száját, majd inkább
becsukta. Nem reagáltam túl a dolgot, gondolta. Kieran veszélyes.
Anne Mather azonban rosszabb volt. És talán mégis
megtalálta a módját annak, hogy észrevétlenül megközelítse az
Empyreumot. Talán ebben a pillanatban száll át a katonáival a
fedélzetre.
Waverly előrehajolt, ráhajtotta a fejét a térdére. Nem megyek
vissza, fogadta meg magának. Inkább meghalok.
A VEZETÉS NEHÉZSÉGEI
Kieran lepillantott a sárga színpadi lámpák lágy fényében úszó
egyszerű pódiumról, és végigjártatta tekintetét a gyülekezetén.
Hétről hétre mind kevesebben jelentek meg. Az egyre
elkeseredettebb legénység inkább az alvást választotta vasárnapi
programnak. Körülbelül a gyerekek fele tartott ki – az igazhitűek
akik most is ragyogó arccal lesték Kierant.
– Az elmúlt hónapban mindnyájan őszintén reménykedtünk
abban, hogy a gyorsulás növelésével közelebb kerülhetünk az Új
Látóhatárhoz és a szüleinkhez...
Nagyot nyelt. Úgy csengtek a szavai, mintha beismerte
volna a vereséget – pedig előző este, amikor a beszédet írta,
éppen az ellenkezőjét akarta sugallni. Elmosolyodott, és
néhányan a hallgatóság soraiból előredőltek a székeiken. Elkapta
egy fekete hajú kisfiú tekintetét, aki az első sorban ült, és a száját
rágta.
– Mindnyájan harcolni akarunk – jelentette ki
magabiztosan. – De türelemre kell, hogy intselek titeket. Utol
fogjuk őket érni, de csak amikor az Úr akarja, és nem előbb.
Itt véget is ért a szöveg, ezek voltak az utolsó szavak a
hordozható súgógép képernyőjén. Csakhogy a teremben szinte
tapintani lehetett az energiát, amely csak arra várt, hogy
felszabaduljon.
– Ígérem, hogy elkapjuk őket! – mondta, és a magasba emelte
ökölbe szorított kezét. – Ígérem, hogy megbosszuljuk a
szeretteink halálát. Legyőzzük az ellenséget, és a diadal
emlékével a szívünkben szállunk majd le az Új Földre!
Az egybegyűltek felpattantak a székeikből, és egy emberként
kezdték kántálni:
– Kyrie Eleison! Kyrie Eleison! Kyrie Eleison!
Ez egy ősi, görög nyelvű áldás volt, amely azt jelentette:
„Uram, irgalmazz!” Történetesen Kieran neve ugyanebből a
szóból származott, és tudta, hogy a gyülekezete nem véletlenül
ezt kiabálja a prédikációi végén. Alázatosan elmosolyodott, és
feltartotta a kezét, mintha úgy könnyebben túl tudná kiabálni a
hangzavart.
– Köszönöm! Mindenkinek köszönöm!
A gyerekek azonban tovább ujjongtak és tapsoltak.
Vajon mi kivetnivaló van abban, hogy szereti, amikor ezt
csinálják?
Nem is olyan régen még vádlottként állt ezen az emelvényen.
Seth Ardvale és bandája egyik hamis tanút a másik után húzta
elő a kalapjából, és Kieran egy idő után úgy érezte, a legénység
fiú tagjai egy emberként akarják kihajítani a légzsilipen. Azóta is
rémálmok gyötörték, és nem egyszer átizzadt, nedves lepedők
között ébredt, torkára fagyott üvöltéssel.
Most szerették. Most megtapsolták. Most biztonságban volt.
Csakhogy egy életre megjegyezte, hogy a dolgok bármikor a
visszárukra fordulhatnak.
Hirtelen úgy érezte, mintha valaki vagy valami óriási ütést
mért volna a mellkasára. Hátratántorodott, a lába alatt
megremegett a talaj, a pódium mintha odébb táncolt volna. A
közönség soraiból többen felkiáltottak, és két kézzel
belekapaszkodtak a székeikbe. A színpad fölött lógó függöny
hullámozni kezdett.
– Megtámadták a hajót! – üvöltötte valaki.
– Mindenki a központi bunkerbe! – kiáltotta Kieran, majd
leugrott a színpadról, és rohanni kezdett hátra a széksorok
között. Bár vadul imbolygott a padló, minden erejét megfeszítve
szedte a lábait, és végül hamarabb elért a központi vezérlőbe
vezető lifthez, mint ahogy a többiek kiértek a folyosóra.
– Sarek? Arthur? Mi történt? – kérdezte, miután rácsapott a
liftben lévő adóvevő gombjára.
– Nem tudom! – hallatszott Arthur kétségbeesett hangja a
hangszóróból. – Nem tudom, hogy robbanás volt, vagy...
– Hol van az Új Látóhatár?
– Továbbra is jóval előttünk! Nem hinném, hogy ők voltak.
A lift olyan gyötrelmes lassúsággal vánszorgott felfelé, hogy
Kieran belebokszolt a falába.
– Elképzelhető, hogy egy siklóval támadtak ránk?
– Úgy, hogy nem vettük észre őket? – szólalt meg Sarek. –
Kizárt.
Sarek és Arthur kiváló tisztek voltak, de alig múltak
tizenhárom évesek. Mi van, ha valami elkerülte a figyelmüket?
Mi van, ha az Új Látóhatár sokkal tapasztaltabb legénysége
valahogy túljárt az eszükön? Ha ez történt, vajon hol fognak
támadni először?
– Ellenőrizzétek a hajtóműveket! – kiáltotta Kieran a
mikrofonba, majd miután kinyílt a lift ajtaja, rohanni kezdett a
folyosón. Fájdalmasan kalapált a szíve, és nem kapott levegőt.
Egy, az előzőnél is erősebb remegés futott végig a hajón, ő
pedig megtántorodott, és nekiesett a falnak.
– Istenem – nyögte, miközben feltápászkodott, és
betámolygott a központi vezérlőbe.
– Öveket becsatolni! – kiáltotta.
Arthur és Sarek beszíjazták magukat. Miközben a sajátjával
volt elfoglalva, Kieran a hangosbemondón keresztül az egész
legénységet berendelte a központi bunkerba. Azután odafordult
Arthurhoz, és megkérdezte a reszkető fiútól:
– Mit derítettél ki?
– A hajtóművek a megfelelő módon működnek – mondta
Arthur. Helyére tolta a szemüvegét, amely izzadságban úszó
orra hegyéig csúszott. – A számítógép szerint semmi sem történt.
– Hűtőfolyadék? Reaktorok? – vakkantotta Kieran.
– Azok is rendben vannak. Semmilyen meghibásodást nem
találtam!
– A hajótörzs is ép?
– Igen!
– A navigációs rendszer sem jelez hibát- rázta meg a fejét
Sarek.
– Mi ez az egész? Mi folyik itt? – kérdezte Kieran. Egész
testében megremegett, és az irányítóterem ablakán keresztül
felpillantott a csillagokra. Úgy markolta a széke műanyag
karfáját, mint valami ragadozó vadállat.
Aztán észrevette, hogy a nagy, négyszögletes ablak szélénél
egymás után tűnnek el a csillagok. Vett egy mély lélegzetet.
– Ezek nem robbanások voltak. Ezek a segédrakéta-hajtómű
lökései voltak. – Sarek és Arthur olyan értetlenül bámultak rá,
hogy gyorsan hozzátette: – Kanyarodunk. Nézd meg újra a
navigációs rendszert, Sarek. De most manuálisan.
Sarek elismerően rázta meg a fejét.
– Igazad van. Tényleg a segédrakéta-hajtómű volt.
– Ki tudod igazítani a pályánkat?
– Egyszerűen csak újra bekapcsolom a navigációs rendszert –
mondta Arthur. – A pálya automatikusan korrigálni fogja
magát.
– Legalább légnyomásveszteség nem történt – mondta
Kieran őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában. Megnyomta a
kapitányi szék karfájába épített rádió adógombját. A hajó összes
helyiségében hallani fogják, amit mond. Eleinte izgult, amikor
ilyen bejelentéseket kellett tennie, de idővel rákapott az ízére.
Élvezte, hogy a hangja az egész hajót – az ő egész világát –
betölti.
– Legénység, figyelem! A hajót nem érte támadás, ismétlem,
a hajót nem érte támadás. A remegést a segédrakéta-hajtómű
váratlan begyulladása okozta. Biztonságban vagyunk, az Új
Látóhatár ugyanolyan távol van tőlünk, mint eddig. Mindenki
folytathatja, amit a riadó előtt csinált.
Miután kikapcsolta a mikrofont, odafordult Arthurhoz.
– Hogyan történhetett? A navigációs rendszernek meg
kellett volna akadályoznia az irányváltoztatást.
Arthur odafordult az előtte lévő képernyőhöz, és gépies
hatékonysággal futotta át a hajó rendkívül kifinomult
irányítóprogramjait. Egyszer csak szemet szúrt neki valami.
Hunyorított, és újra elolvasta a kódsorokat.
– Valaki belepiszkált a programba – mondta, és döbbenten
Kieranre emelte a tekintetét. – Szabotázs történt.
Egy percre néma csend és mozdulatlanság telepedett a
központi vezérlőre.
– Hívd a hajóbörtönt – szólalt meg végül halkan Kieran.
Sarek székestül együtt visszafordult a belső kommunikációs
rendszer képernyőjéhez.
– Harvey? Lent vagy? – kérdezte, egyik kezét a
fülhallgatójára szorítva. – Mi a helyzet a rabokkal?
Nem érkezett válasz.
– Ellenőrizd a kamerákat – vakkantotta Kieran. Tudta! A
zsigereiben érezte, hogy Seth keze van a dologban.
– Senkit sem látok – mondta elkeseredetten Sarek, miután
végigpörgette a hajóbörtön kameráinak képét.
– Küldj le egy csapatot – utasította Kieran, és pontosan
tudta, mit találnak majd odalent. A sebesült vagy halott Harvey
Markemet és Seth Ardvale hűlt helyét. Kalapálni kezdett a szíve,
és hirtelen elöntötte a jeges veríték.
– Hogy tehette?
– Nem tudom – mondta Arthur, miközben gyorsítva
visszanézte a börtön biztonsági kameráinak felvételeit. – Az
utolsó, ami látszik, az az, hogy Harvey ül a székén. Aztán jön egy
villanás, és hirtelen már csak az üres széket látni. Sem a
támadásról, sem Seth szökéséről nincs felvétel.
Odafordult Kieranhez, és gondterhelt arccal hozzátette:
– Vagyis a megfigyelő rendszert már Seth szökése előtt
hatástalanították.
– Valaki kintről segített neki – mondta Sarek komoran.
Kieran testén végigfutott a jeges félelem. Seth egymagában
is épp elég veszélyes, hát még ha követői vagy támogatói is
vannak! Egyszer már majdnem megölte Kierant. Képes, és újra
megpróbálja.
– Arthur, hívd le a látogatók listáját – mondta hirtelen. –
Nézzük meg, járt-e valaki mostanában a börtönben.
Arthur megnyomott pár gombot, és a szemüvegében
tükröződő monitoron zöld színű sorokban sorjázni kezdtek a
nevek. Kisfiús arca megnyúlt, amitől keményebbnek és
férfiasabbnak nézett ki. Komoly és gondterhelt volt a tekintete.
– Csak azok, akik ételt vittek neki, és... – Arthur elhallgatott,
és meglepetten nézett Kieranre. – Körülbelül egy hónapja
Waverly Marshall meglátogatta Sethet. Ez azelőtt történt, hogy
magánzárkába tettük volna.
Kierannek mintha minden porcikája kővé változott volna.
Arthur és Sarek zavartan kapták félre a tekintetüket.
– Menjetek, és hozzátok ide! – mondta, de mielőtt Arthur
bármit is csinálhatott volna, felpattant a székéből, és kiviharzott
a központi vezérlőből. – Hagyjátok! – kiáltott még vissza a válla
fölött.
Az emberek még mindig csoportokba verődve lézengtek a
központi bunkerban, és a segédrakéta-hajtóművek felől érkezett
lökésekről sugdolóztak. A kisebbek sápadtak és csendesek
voltak, az idősebbek viszont zaklatottak és dühösek. Kieran
végigjártatta tekintetét a legénységen, és végül megpillantotta
Waverlyt a terem sarkában. A lány a barátnőivel, többek között
Sarah Hodgesszal beszélgetett az ágyon.
Kieran odaviharzott hozzá.
– Beszélnünk kell – mondta, tökéletes nyugalmat erőltetve
magára.
Mindegyik lány felkapta a fejét, és rémülten bámultak
Kieranre.
– Mi történt a hajóval? – kérdezte Waverly. Az ágyon ült,
testét alaktalan, fehér tunika takarta, haja hevenyészett
lófarokban lógott le a tarkóján. Úgy nézett ki, mint aki nemrég
kelt ki az ágyból. Ez valószínűleg így is volt, mivel szokás szerint
aznap is az alvást választotta a prédikáció helyett. Mivel amúgy
sem beszéltek egymással, ez különösebben nem lepte meg
Kierant, de attól még bántotta. Különösen, hogy a gyerekek egy
jelentős része követte Waverly példáját.
– Gyere velem! – mondta, és megfogta a lány könyökét.
Waverly kirántotta a karját a fiú kezéből, de azért felállt.
– Nemsokára találkozunk – mondta Sarah-nak, aki
bizalmatlanul méregette Kierant.
Kieran keresztülvezette Waverlyt a zsúfolt bunkeren, majd
végig a folyosón, az irodájába. A nagy tölgyfa íróasztal, a
borszékek, a színes perzsaszőnyeg, a csillagokra néző, kör alakú
kis hajóablakok – minden pontosan olyan volt, mint azelőtt,
Kieran mégis hosszú ideje nem úgy gondolt már a szobára, mint
Jones kapitány irodájára. Már nem az öregember pipájának
illatát árasztották a bútorok, hanem Kieran fűszeres teáiét.
– Mi a baj? – kérdezte Waverly, miután Kieran becsukta az
ajtót.
– Miért látogattad meg Seth Ardvale-t a börtönben? –
kérdezte Kieran izzó haraggal a hangjában. Az asztal előtt álló
szék felé bökött a fejével, ő pedig leült a kapitány helyére.
Waverly elképedve nézte a fiút.
– Válaszolj a kérdésre, Waverly!
– Meg akartam hallgatni az ő verzióját – mondta Waverly, és
makacsul összeszorította az ajkait.
– Megpróbált megölni. Vagy ez nem számít?
– Dehogynem. De csecsemőkora óta ismerem, és egyszerűen
nem tudom elképzelni...
– Hol voltál az elmúlt két órában?
– Kieran, ugye nem gondolod, hogy bármi közöm van ahhoz,
ami... – kapta fel a fejét Waverly.
– Kérdeztem valamit! – förmedt rá Kieran.
Nyilvánvaló volt, hogy Waverly bántónak érzi ezt a
hangnemet, és Kieran néhány pillanatig abban sem volt biztos,
hogy egyáltalán válaszolni fog.
– A szállásomon voltam – mondta végül, és sértődötten
nézett a fiúra. – Hogy mered...
– Nem, Waverly. Te hogy mered?
– Azért gyanúsítgatsz, mert meglátogattam Sethet? Úgy
tudtam, fogadhat látogatókat, és jogosult orvosi ellátásra. És ha
már itt tartunk, tárgyalásra.
– Képzeld magad a helyembe. A menyasszonyom, vagyis a
volt menyasszonyom – itt megbicsaklott a hangja, de gyorsan
visszanyerte az önuralmát – meglátogatja az esküdt
ellenségemet. Te hogyan érezned magad?
Waverly erre megenyhült, és megfogta Kieran kezét, de a fiú
elhúzódott.
– Össze vagyok zavarodva, Kieran. Muszáj megértenem, hogy
pontosan mi történt, amíg távol voltam.
– Ha valaha is szerettél volna, feltétel nélkül hinnél nekem.
– Én nem az a fajta ember vagyok. És soha nem is leszek.
– Akkor soha nem leszel a feleségem.
Amikor utoljára beszéltek, mindent elmondtak egymásnak,
leszámítva a végső ítéletet. De most eljött az igazság pillanata, és
Kieran ráeszmélt arra, amit már régóta tudott: közte és Waverly
között örökre vége mindennek.
A lány hosszú másodpercekig csak bámult rá rezzenéstelen,
érzelemmentes tekintettel, majd sarkon fordult, és elindult az
ajtó felé.
– Waverly, várj! – mondta Kieran. – Sajnálom.
A lány megállt, és gyanakodva nézett vissza rá.
– Kérlek, ülj le. Leülsz?
Waverly lassan visszament a Kieran asztala előtt álló
székhez, és leült rá, de a csizmáját továbbra is olyan erővel
szorította a padlóhoz, mint aki bármelyik pillanatban kész
felpattanni. Kieran kénytelen volt megállapítani magában, hogy
hosszú, izmos lábával és finom, szívszorítóan apró és szépséges
csuklójával Waverly még mindig hihetetlenül méltóságteljes és
kecses látványt nyújt.
– Igazad van. Igazságtalan voltam, hogy
meggyanúsítottalak. – Kieran felemelte a kezét. – Én csak...
minden megváltozott, és senki sem találja a helyét. Már nem
tudom, miről mit gondoljak.
– Tudom – mondta Waverly, és a tekintete lesiklott a
padlóra.
– De bármi is történjék, meg kell őriznünk az összetartás
látszatát.
– Ezt meg hogy érted? – nézett bele Waverly a fiú szemébe.
– Te nem tudod, mennyire ingatag minden. Gondolom,
sejted, mi történne, ha elveszíteném a befolyásomat a legénység
felett, ha elkezdenének sumákolni, meg olyan dolgokat csinálni,
amiket az ijedt gyerekek szoktak.
– Elpusztulna a hajó – mondta Waverly halkan. Kieran
most először látott némi lelkifurdalást a lány arcán.
– Gyakorlatilag te vagy a lányok vezetője.
– Már nem – mondta szomorúan Wavery, de Kieran
elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Ha azt akarjuk, hogy a legénység továbbra se haljon éhen,
és legyen mit belélegeznünk, szükségem van a támogatásodra. –
Felállt, megkerülte az asztalt, majd a kezét Waverly kezére tette.
– Megígéred, hogy támogatod a hajó túlélése érdekében hozott
intézkedéseket?
– Mondhatok én bármit, mindenkinek az a legfontosabb,
hogy kiszabadítsuk a szüleiket – mondta Waverly, és fürkészően
oldalra billentette a fejét. – Vannak, akik szerint direkt
lemaradunk az Új Látóhatár mögött, mert te félsz.
Kieran elhúzta kezét.
– Veszélyes lenne, ha gyorsabban mennénk.
– Nem mindenki gondolja így. – Waverly nézte a fiú arcát, és
egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy folytassa-e. – Vannak,
akik szerint nem akarod, hogy újra velünk legyenek a felnőttek,
mert akkor át kellene adnod a parancsnokságot.
Kieran döbbenten bámult a lányra. Szóval ezért járnak már
olyan kevesen a prédikációkra. A legénység fele nem bízik benne.
– És te mit gondolsz? – kérdezte, és közben azt kívánta,
bárcsak ne érdekelné, bárcsak le tudná venni a tekintetét
Waverly tökéletes, cseresznyepiros ajkáról.
– Nem tudom, mit gondoljak, Kieran – mondta Waverly
szomorúan. – Hogyan tudnám megítélni a helyzetet, ha sem te,
sem Sarek, sem pedig Arthur nem áruljátok el az embereknek, mi
történik?
– Azért mondod ezt, hogy fájdalmat okozz? – rázta meg a
fejét Kieran.
– Azért mondom, mert segíteni akarok – mondta Waverly, és
tehetetlenségében égnek emelte a kezét. – Az emberek félnek, és
szeretnék visszakapni a szüleiket.
– És lefogadom, hogy meg sem próbáltál segíteni.
– Mégis mit kellene csinálnom?
– Támogathatnál ahelyett, hogy aláásod a tekintélyemet.
– Egyetlen rossz szót sem szóltam rád.
– Nem is kell mondanod! A gyerekek anélkül is látják, hogy
nem tetszik neked, ahogy a dolgokat intézem. Utánoznak,
követik a példádat. Ezzel ásod alá a tekintélyemet.
Waverly hosszasan nézte Kierant, szótlanul, mintha csak
bele akarna látni a fejébe. Aztán, mintha döntésre jutott volna,
felállt, és kezet nyújtott a fiúnak.
– Nem fogok hazudni a kedvedért, Kieran, de elárulni sem
foglak, ha ettől féltél.
Összeért a tenyerük. Waverly keze másmilyen volt, mint
amire emlékezett: nagyobbnak érezte, a bőre pedig durvább volt
a traktorokon és kombájnokon végzett munkától. És a szeme –
megsötétedett. Waverly megváltozott.
Kieran hosszasan méregette a lányt. Nem tudta, mit
válaszoljon, így végül csak annyit mondott:
– Rendben.
Waverly szomorúan rámosolygott, majd megfordult, kiment
a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy ott ült, a kapitányi székben, Kieran úgy érezte,
mintha kiszakították volna egy létfontosságú szervét. Születésük
óta ismerték egymást. Amióta az eszét tudta, barátok voltak,
aztán pedig még annál is többek. Soha sem gondolta volna, hogy
ilyen messze kerülhetnek egymástól. Sokáig ült még
mozdulatlanul, a lehetőségeit latolgatva, majd megnyomta az
adógombot a rádióján, és behívta Arthurt az irodájába.
– Kieran, az emberek mindenfélét beszélnek – mondta
Arthur zihálva. – Tényleg kérdőre vontad Waverlyt a többiek
előtt?
– Kiben bízol, Arthur?
– Tessék? – kérdezte a fiú értetlenkedve.
– Ki az a fiú, akire rá mernél bízni egy feladatot, és tudnád,
hogy nem fog beszélni róla senkinek?
Arthur Kieranre nézett, és piszkálni kezdte a nadrágja
varrását.
– Philip Grieg – mondta végül, miközben lábujjai idegesen
rángatóztak a szandáljában.
– Az ki?
– Azt hiszem, kilencéves. Nem beszél senkivel.
– Ja, igen. – Philip volt az a hallgatag fiú, akinek folyton az
arcába lógott a fekete haja, és aki – ha valaki megpróbált
rámosolyogni – képes volt tökéletesen rezzenéstelen tekintettel
nézni az emberre. Viszont hibátlanul ellátta a feladatait, mindig
az első sorban ült a prédikációkon, és feszült figyelemmel
csüngött Kieran szavain. Benne meg lehet bízni.
– Hozd ide!
– Most?
– Igen, most.
Arthur elindult kifelé a szobából, de mielőtt becsukta volna
az ajtót, megállt, és a válla fölött Kieranre pillantott.
Hamarosan két rövid kopogás hallatszott.
– Tessék – mondta Kieran, és felállt.
Az apró termetű Philip besurrant a szobába. A fiú
macskaszerű mozgása láttán Kieran tudta, hogy a
legmegfelelőbb embert választotta ki a feladatra.
– Szia – mondta Philip, és a szemöldöke meg-megrándult az
izgalomtól. Nem tartozott Kieran kiválasztottjai közé, így a
találkozó nyilvánvalóan nagyon sokat jelentett neki.
– Philip – szólalt meg Kieran kedvesen. Tudta, hogy elég
egyetlen rosszul megválasztott szó ahhoz, hogy a fiú
megbántódjon. – Meg tudnál tenni nekem valamit? Valamit,
amiről utána senkinek nem beszélhetsz?
Philip ekkor magához szorította a plüssmackóját. Te jó ég,
milyen kicsi volt még. Úgy bámult Kieranre, mintha máris
elfelejtette volna a kérdést.
– Philip, kérdeztem vala...
– Igen. Tudok hallgatni – motyogta a fiú.
– Ha arra kérnélek, hogy kövess valakit, meg tudnád tenni
anélkül, hogy észrevennének?
– Mit akarsz, mit csináljak? – vonta meg a vállát Philip.
Kieran hátradőlt a székében, és a fiúra emelte a tekintetét.
Bár Philip a padlót bámulta, úgy tűnt, mint aki minden
idegszálával Kieranre figyel.
– Philip. Azt gondolom, hogy Waverly Marshall valami
olyat tesz, amit nem kellene, ezért arra kérlek, hogy kövesd,
észrevétlenül figyeld meg, mit csinál, és mondj el nekem
mindent. Meg tudod ezt csinálni?
– Mi van, ha meglát?
– Úgy kell csinálnod, hogy ne lásson meg. Meg tudod tenni?
– Talán, de... – A fiú az orrához szorította a mackóját, és
mélyen beszívta az illatát. Vajon az anyukája varrta neki? –
futott át Kieran agyán. Az anyukája, aki meghalt a
siklódokkbeli mészárlásban? – Miért akarod ezt tőlem?
– Azt hiszem, jobb, ha ezt csak én tudom. Rendben?
– Azt hiszem.
– Tudod, hol van Waverly szállása?
– Igen.
– Keress egy üres lakást a közelben, rejtőzz ott el kora reggel,
így egész nap követheted. Meg tudod csinálni?
– Ijesztően hangzik – mondta a fiú. Az egyik finom vonású
fekete szemöldöke lejjebb ereszkedett, ahogy szkeptikusan
Kieranre pillantott.
– Nem ijesztő, ha az ember okkal csinálja. És nekem nagyon
jó okom van arra, hogy megfigyelés alatt tartsam Waverlyt.
– Oké – mondta a fiú.
– És akkor köztünk marad a dolog, ugye?
– Igen.
– A barátaidnak sem mondod el, ugye?
– Nem nagyon vannak barátaim – mondta halkan Philip.
– Akkor jó – mondta Kieran, de aztán észbe kapott, felállt,
megkerülte az asztalt, és fél térdre ereszkedett. – Én a barátod
vagyok, Philip.
A fiú szeme elkerekedett.
– Én a barátod vagyok, és a feladat, amit kaptál, nagyon
fontos. Még az is lehet, hogy te fogod megmenteni a hajót. Hős
leszel.
Ezzel Kierannek sikerült mosolyt csalnia a fiú sápadt arcára.
– Oké.
Kieran odament az asztalához, kihúzta a fiókot, és kivett
belőle egy kisméretű adóvevőt.
– Ezen fel tudsz hívni, és el tudod mondani, mit csinál
Waverly – nyújtotta át a készüléket Philipnek. – Tudni akarom,
kivel beszél és hova megy.
– Oké. – Philip elvette a rádiót, de aztán megállt a keze a
levegőben, és zavarodottan pillantott Kieranre. – De Waverly
nem a barátnőd?
Kieran kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Kellett
vennie néhány lélegzetet, mire ki tudott nyögni valamiféle
választ.
– Nem. Már nem az.
– Ó. Oké – mondta Philip. Ahogy megfordult, és elindult
kifelé, Kieran látta, milyen csontosak a vállai, és mennyire
vékony a lába. Nagyon törékenynek tűnt.
Még akár fél éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen
tisztességtelen feladattal bízzon meg egy gyereket. Kieran
megrázta a fejét. Minden megváltozott, mióta az Új Látóhatár
megtámadta őket, a felnőttek nagy része meghalt, és a
gyerekekre maradt a hajó működtetése. Ha túl sokáig
gondolkodott ezen, rendszerint kalapálni kezdett a szíve, és
egyenetlenné vált a légzése.
Ökölbe szorult a keze. Azt tette, amit tennie kellett.
Mindenképpen tudnia kell, hogy Seth babrált-e a
segédhajtóművel, és hogy Waverly segített-e neki. Kétszázötven
gyerek életéért tartozott felelősséggel, és neki meg kell védenie
őket, akkor is, ha ehhez kellemetlen döntéseket kell hoznia.
Háború van. Ezt nem szabad elfelejtenie.
A NYOM
Seth kiszáradt szájjal és sajgó háttal ébredt. Miután hallotta
Kieran bejelentését a segédhajtóműről, kicsit megnyugodott, de
így sem aludt többet egy, legfeljebb két óránál. Egyáltalán nem
lett volna szabad aludnia. Kinyújtóztatta a lábát és a hátát.
Rettenetes izomláz gyötörte, minden porcikája fájt attól, hogy
fölcipelte Harvey-t a lépcsőn. Lassan kúszni kezdett egy
mohával borított ösvényen, míg végül talált néhány
mogyoróbokrot. Teleszedte a tenyerét mogyoróval, aztán
bepréselte magát néhány páfrány közé, hogy megegye a
zsákmányát. Hevesen zakatolt az agya, miközben sorra
roppantotta össze a földimogyorók héját.
Először is rá kell jönnie, hogyan játszhatja ki a biztonsági
kamerákat.
Végiggondolta, mit tud a megfigyelő rendszerről. A kamerák
a nap huszonnégy órájában működtek, azonban a központi
számítógép csak akkor rögzítette a képüket, ha jelzést kapott az
adott kamerához tartozó mozgásérzékelőtől. Erre azért volt
szükség, mert képtelenség lett volna tárolni a felvételeket, ha a
számítógép mindig mindent rögzített volna. Vajon bele tudna
piszkálni a programba, amely a mozgásérzékelőket irányítja?
Hirtelen támadt egy ötlete. Tudta, mit kell tennie.
Odarohant a központi folyosóhoz vezető ajtóhoz,
hallgatózott egy kicsit, majd kisurrant rajta, és amilyen gyorsan
csak tudott, rohanni kezdett a hajó jobb oldalán lévő lépcsőház
felé. Ezt a lépcsőházat ritkán használták, mivel közvetlenül a
hajótest külső burkolata mellett helyezkedett el, ezért itt a
szigetelés ellenére is szörnyen hideg volt. Seth fogcsikorgatva
tette meg azt a néhány emeletet, amely a szállásszinttől
elválasztotta. Szakadt róla a veríték, és egész testében reszketett,
amikor végre megállt a folyosóra nyíló ajtó előtt, és hallgatózni
kezdett.
Csend volt odakint. Mivel a támadás óta nagyot zuhant a
népsűrűség a hajón, semmi furcsa nem volt abban, hogy senki
sem járt a folyosón, Seth mégis furcsának, szinte kísértetiesnek
érezte ezt az ürességet. Fagyott bőre bizseregni kezdett, mikor az
ajtón kisurranva végre beért a melegbe. Futni kezdett a lakásuk
közelében lévő karbantartó fülke felé. Tudta, hogy a lakás
bejáratát biztosan megfigyelik, ezért ahelyett, hogy hazament
volna, bebújt a fülkébe. Odabent ammóniaszag és az elektromos
szerszámgépek olajos illata terjengett. Imádkozva húzta végig az
ujjait a hátsó fal burkolatán, és megkönnyebbülten sóhajtott fel,
amikor megtalálta a régi titkos ajtót.
Az apja évekkel azelőtt bezárta a fülkébe, hogy így
hallgattassa el. Az egyre éhesebb Seth órákon át kétségbeesetten
próbálkozott kijutni, míg végül elhúzta a hátsó fal burkolatát, és
talált mögötte egy alagutat, amely összekötötte az egyes
lakásokat. Vízvezetékek, kábelek és a lakások szellőztető
rendszerének csövei futottak itt, és elég nagy volt ahhoz, hogy
egy soványabb fiú bepréselje magát. Seth soha senkinek nem
beszélt az alagútról, mert attól tartott, az apja fülébe jut a dolog,
és meg fogja büntetni. Most rendkívül hálás volt akkori
önmagának, amiért hallgatott. Így senkinek nem fog eszébe
jutni, hogy esetleg ezen keresztül közlekedik. Ráadásul tudta,
hogy egyetlen kamera sem figyeli a karbantartó fülkét, így
észrevétlenül tud ki-be járni a lakásokba.
Bemászott a szűk átjáróba. Gyerekként még könnyedén
befért, de most alig bírta bepréselni magát. Rájött, hogy ha
behúzza a hasát, be tudja szuszakolni magát az alagútban futó
tucatnyi kábel közé, és valahogy át tud lépdelni a
szennyvízelvezető és a levegőztető rendszer csövein. Minden
becsatlakozó nagy cső egy újabb vécét jelentett, amiből Seth
tudta, hogy elhaladt egy újabb lakás mellett. Miután maga
mögött hagyta a tizenkettedik nagy csövet, tudta, hogy hazaért.
Először meglazította a burkolatot a körmével, majd
nekigyürkőzött, és kilökte a helyéről. A lendülettől kis híján
bezuhant az apja ruhásszekrényébe. Azonnal megtöltötte orrát
az öreg illata, az a penészes citromra emlékeztető, fanyar szag.
Keresztülvergődött a ruhákon, kinyitotta a szekrény ajtaját, és
majdnem keresztülesett egy ruhahalmon, ami a földön hevert.
Megkapaszkodott az asztalban, és mozdulatlanná dermedve
fülelt, van-e valaki a lakásban. Nem, a lakás üres volt. Üres és
hátborzongató.
Száz nyomasztó emlék várta, hogy rátörhessen, de Seth
erőnek erejével távol tartotta őket. Magához vette apja
hordozható számítógépét, majd az összecsukható gépet a hóna
alá csapva visszamászott a ruhásszekrénybe.
Számítógéppel a kezében kétszer olyan nehéz volt
megküzdenie az alagúttal, de Seth nem sietett, szinte percenként
megállt, hogy pihentesse sajgó izmait. A koszos és büdös
karbantartó fülke megkönnyebbülés volt a szűk folyosó után.
Alaposan kinyújtóztatta az izmait, próbálta eldolgozni a
csomókat a bordái között.
Éppen készült kinyitni az ajtót, amikor hangokat hallott
beszűrődni a folyosóról. Mozdulatlanná dermedt, a szíve a
torkában kalapált. Lehet, hogy idáig követték? Kieran kiszúrta
volna a videón? De nem. A hangjuk alapján két kislány volt,
akik a központi lift felé tartottak.
– Láttad, hogyan vitte magával tegnap este Kieran az
irodájába Waverlyt?
– Lehet, hogy igaz a hír. Lehet, hogy tényleg szakítottak.
– Á, nem hiszem. Legalábbis az alapján, ahogy Waverly
Kieranre nézett.
Sethnek összerándult a gyomra, és ezredszer is azt kívánta,
bárcsak ne szeretné a lányt. Waverly soha nem járna egy hozzá
hasonló vadállattal, úgyhogy el kellene engednie. Évek óta ezt
mondogatta magának, ám hiába tudta, hogy ez lenne a helyes,
képtelen volt lemondani róla. Talán makacs volt – talán csak
ostoba.
Ráadásul nincs olyan, hogy szerelem, gondolta, és eszébe
jutott, milyen állatias módon nézett mindig az apja az anyjára.
Ha a férj meg tudja ölni a saját feleségét, tudni lehet, hogy csak egy
tündérmeséről van szó.
Ez visszarepítette Sethet a biztonságos helyre, amelyet jól
ismert, és ahol senkire nem volt szüksége, ahol senki nem függött
tőle, ahol soha senki nem kerülhetett olyan közel hozzá, hogy
meglássa a benne lakozó sötétséget. A Sethhez hasonló emberek
számára nem létezett olyan, hogy problémamentes szerelem
vagy barátság, így jobban jár, ha inkább egyedül marad. De
nemcsak ő, hanem mindenki más is jobban jár így, különösen
Waverly.
Seth hallotta, hogy kinyílik a lift ajtaja, és a lányok szavai
fokozatosan belevesznek az űrhajó csendjébe. Kilépett a
fülkéből, odaszaladt a külső lépcsőházhoz, és kettesével szedve a
fokokat felrohant a siklódokkhoz. Belesett az ablakon, de az
élettelenül várakozó siklókon és a falak mentén sorakozó
EgyEmbereseken kívül semmit sem látott. Óvatosan kinyitotta
az ajtót, és belépett a dokkba.
Olyan érzése volt, mintha szellemektől hemzsegne a hely.
Mindkét dokkban olyan ádázul aratott a halál, hogy Seth biztos
volt benne, hogy mindenki igyekszik messzire elkerülni őket.
Legszívesebben ő is így tett volna.
Beszaladt az egyik sikló mögé, majd odafutott a légzsilip
irányítópultjához közeli számítógép-állomáshoz. Bekapcsolta az
apja hordozható gépét, és az univerzális csatlakozón keresztül
rákapcsolta a hajó központi rendszerére. Reménykedett benne,
hogy senki sem változtatta meg az apja jelszavát. Az Empyreum
főpilótájaként Mason Ardvale a második legmagasabb szintű
hozzáféréssel rendelkezet a hajó számítógépeihez Jones kapitány
után. Masonnek valószínűleg nem lett volna szabad eltárolnia a
jelszavakat a gépén, de a támadás előtt a legénység nem vette
annyira komolyan az efféle biztonsági előírásokat.
– Gyerünk már – suttogta Seth.
A monitoron felvillant a hajó központi számítógépének
belépési képernyője. Seth lélegzetvisszafojtva várta, hogy a gép
automatikusan bejelentkezzen a hajó rendszerébe. Ha sikerül,
biztonságban van. Ha nem sikerül, azonnal el kell hajítania a
gépet, és el kell kezdenie futni, ahogy csak bír.
Újabb villanás, és a képernyőn megjelent a felirat: „Belépés
engedélyezve”.
– Köszi, hogy ennyire trehány voltál, apa – mormolta Seth
maga elé. Amilyen gyorsan csak tudta, megkereste a biztonsági
rendszert irányító programot, és elkezdte átfutni azokat sorokat,
amelyek a mozgásérzékelők vezérléséért feleltek. Majdnem
tizenöt gyötrelmes percébe került, hogy megtalálja a
programkódot, amit keresett, és amikor megtalálta, a lélegzete is
elállt a döbbenettől.
Max már átírta a kódot. Pontosan ugyanazt csinálta vele,
amit Seth is akart: hatástalanította a mozgásérzékelőket,
miközben magukhoz a kamerákhoz nem nyúlt. Elismerésre
méltó teljesítmény, különösen annak fényében, hogy Max egy
hülye volt. Persze ha a segédrakétákat meg tudta piszkálni,
akkor nyilván ehhez is volt esze.
Elvileg, legalábbis. De biztos, hogy ő volt? Valahogy nem
állt össze a dolog.
Seth megrázta a fejét. Csakis Max lehetett. Senki másnak
nem állhatott érdekében a dolog.
Összecsukta és a hóna alá csapta az apja számítógépét, majd
kikocogott a dokkolóból. Újra belépett a külső lépcsőházba, de a
lépcsőfordulóhoz érve lekuporodott. Most már legalább azon
nem kell izgulnia, hogy kívül maradjon a kamerák látóterén.
Ezzel nyerhet annyi időt, hogy megkeresse Maxet. Vajon
hova bújhatott?
Ha Max okos lenne, keresne valami félreeső helyet, és
meghúzná magát. Max azonban ostoba volt, és rendszerint az
ösztönei vezérelték. Rövid kapitányi pályafutása alatt Sethnek
többször is meg kellett feddnie a fiút, amiért részegen
jelentkezett szolgálatra. Egyszer még egy kisebb fiú karját is
eltörte, miközben félrerántotta egy kombájn elől. Ha józan lett
volna, valószínűleg anélkül is meg tudja menteni a fiút, hogy
kárt tesz benne. Seth akkor szemet hunyt a dolog fölött, amit
később meg is bánt.
Az első dolog, amire Max a szökése után vágyhatott,
alighanem az alkohol volt. A szeszfőzde nem is olyan rossz
rejtekhely, tekintve, hogy Kieran Alden soha nem engedélyezné
a legénységének, hogy alkoholt főzzenek. Valószínűleg senki be
nem teszi a lábát a főzdébe.
Seth kettesével szedte a lépcsőket, míg fel nem ért a hetedik
szintre. Kilépett a folyosóra, és odalopakodott a magtárakhoz.
Egy lélek sem volt a folyosón, de hallotta kiszűrődni az aratók
hangját odabentről. Az aratástól felszálló por kilebegett az
ajtókon, és finom rétegben beborította a folyosó padlóját. Seth
elaraszolt a szeszfőzdéig, és közben hiába tapadt hozzá szorosan
a falhoz, tudta, hogy a lába nyoma ottmarad a padlón. Bármerre
jár, nyomokat hagy maga után.
Az alkohol éles szaga belenyilallt az orrába, és irritálni
kezdte a szemét. A kicsi, gyárszerű szobában félhomály honolt.
Hosszú csápokra emlékeztető csövek tömege futott körbe a falak
és a plafon mentén. A fém munkaasztalokat bonyolult
rendszerbe kapcsolt főzőpoharak és kancsók borították. Seth
megállt, és hallgatózott. Észrevette, hogy a gines lepárló csapja
nedves, és egy folyadékcsepp csüng le róla. A gin volt Max
kedvenc mérge. Biztos, hogy itt van.
– Max – suttogta Seth. – Én vagyok az, Seth.
Semmi nem mozdult, de Seth érezte, hogy Max a szobában
van, és hallja, amit mond.
– Egy csónakban evezünk, Max. Nem foglak feladni –
suttogta. – És nem is akarok veled együtt bujkálni. Csak beszélni
akarok.
Semmi.
Seth leguggolt, tekintetét a padlóra szegezte, és a pultok
közti folyosón araszolni kezdett a terem vége felé. A túlsó falhoz
érve morzsákat pillantott meg a földön.
– Ne csináld, Max. Segíthetünk egymásnak.
– Nincs szükségem rád – mormolta egy barátságtalan hang.
Seth megfordult, és megpillantotta Maxet, aki egy
rozsdamentes acélszekrényben kuporgott. Zavarodott volt a
tekintete, a feje ide-oda billegett vastag, húsos nyakán. Max még
csak tizennégy éves volt, de testi erő tekintetében felvette a
versenyt a felnőtt férfiakkal.
– Jézusom, te részeg vagy. – Ez könnyen fog menni.
– Csak ünneplek.
– Mi van, ha menekülnöd kell?
– Nem találnak meg.
– De ha mégis, nem lesz hova futnod. Csapdába kerülsz.
A fiú elgondolkodott Seth szavain, amitől véreres szeme
bizonytalanul mozogni kezdett. Aztán lassan kikászálódott a
szekrényből. Ahogy felállt, Sethet megcsapta a Maxből áradó
gin- és izzadságszag.
– H-hova m-megyünk? – kérdezte Max akadozó nyelvvel.
– Valahova, ahol tudunk beszélni – válaszolta Seth, és
megragadta az ide-oda dülöngélő Max vállát.
– Várj! – mondta Max, és ágaskodni kezdett a fejük fölött
futó polc felé, ahol egymás mellett sorakoztak a gines üvegek.
Seth elrángatta a fiút az üvegektől, majd elkezdte húzni a
szeszfőzde kijárata felé. Miután megbizonyosodott róla, hogy
tiszta a levegő, elvonszolta a dülöngélő Maxet a külső
lépcsőházhoz, majd letámogatta a több emelettel lejjebb lévő
gyümölcsöskertbe. A fák éppen téli álmukat aludták, ezért jó
eséllyel senki sem fog rájuk nyitni. Seth a kert leghátsó sarkába
vonszolta Maxet, be a sűrű áfonyabokrok közé. Mindketten
lekuporodtak a hideg földre, a kezüket a hónuk alá dugták, hogy
így melegítsék magukat. Seth arra várt, hogy Max levegőhöz
jusson.
Nem festett valami jól a fiú. Kékes karikák éktelenkedtek a
szeme alatt, a szája körül pedig különösen sápadt volt a bőre.
– Jól vagy? – kérdezte Seth, annak ellenére, hogy semmiféle
sajnálatot nem érzett Max iránt. Gyorsan bekapcsolta az apja
számítógépét, és elindította a hangfelvevő programot. Tartott
tőle, hogy Max esetleg észreveszi, mit csinál, de a jelek szerint
ehhez is túlságosan részeg volt.
– Csikarnak a beleim – mondta Max, és kétrét görnyedt.
– Jó ötlet volt bedurrantani a segédhajtóműveket – jegyezte
meg Seth, mintegy mellékesen. – Prímán elterelte rólunk a
figyelmet.
– Ja – mondta Max szórakozottan.
– Hogyan csináltad?
– Mit? – nyögte Max, és masszírozni kezdte a hasát.
– Hogyan programoztad be a segédhajtóműveket, hogy így
belobbanjanak?
– Én azt hittem, te csináltad – nézett Max meglepetten
Sethre.
– Ugyan már, Max. Velem lehetsz őszinte. Kinek mondanám
el?
– Most komolyan. Tudom, hogy te voltál. Nekem fogalmam
sem lenne, hogyan kell csinálni.
Seth elgondolkodva nézte Max arcát, és arra jutott, hogy a
fiú igazat mond.
– És mi van a megfigyelő rendszer programjával? – kérdezte,
bár előre tudta a választ.
– Mi lenne? – csattant fel Max ingerülten.
De akkor ki volt? – gondolta Seth.
– Láttad, ki engedett ki minket?
– Nem – felelte zihálva Max, miközben mindkét kezét a
hasára szorította. A fájdalomtól lehunyta a szemét. – Arra
ébredtem, hogy kinyílik a cellám ajtaja, de addigra már nem volt
ott senki.
– És Harvey?
– Nem láttam őröket – mondta Max.
– Van valami ötleted, hogy ki engedhetett ki minket?
– Téged egyedül Waverly látogatott meg – fintorodott el
Max, és tovább masszírozta a hasát. – Engem meg senki.
– Ez igaz – mondta bizonytalanul Seth.
Max kétrét görnyedt, Seth pedig nézte, ahogy szuszog és
nyögdécsel. Ezt meglehetősen sokáig csinálta, majd végre újra
kiegyenesedett.
– Fú, ez elég rossz volt.
– És most mihez kezdesz?
– Szerinted el fogom neked mondani?
– Rendben – mondta Seth, és felállt, hogy elmenjen. Bánta,
hogy ennyi időt elvesztegetett erre a gyökérre. – Ne gyere
utánam!
– Várj! – mondta Max gyengén. Újra a hasához kapott, és az
egyik könyökére támaszkodva kissé felemelkedett a földről. –
Azt hiszem, megbetegedtem.
– Nem kellene innod.
– Szerintem ettem valamit.
– Romlott ételt?
– A kenyeret meg a szójakrémet, amit valaki otthagyott
nekem. Felkaptam a börtönből kifelé menet. – Ekkor Max
előrehajolt, és valami zöldes, gyomorforgató szagú folyadék
kezdett dőlni a szájából. Aztán hátrahanyatlott a feje, és Seth
látta, hogy kezd elkékülni a szája.
– Jézusom, Max, te tényleg beteg vagy.
– Nem viccből mondtam – nyögte Max, majd a feje hirtelen
elfordult a nyakán, jobban, mint amennyire az fizikailag
lehetségesnek tűnt, és hangos, hortyogó hangot kezdett hallatni.
Seth kitapintotta a fiú pulzusát. Maxnek zakatolt a szíve.
Seth látott már ételmérgezést. Neki magának is többször
volt. Ez azonban valami más volt, valami komolyabb.
– Max! – Seth egyenesbe hozta a fiú fejét, hogy szabaddá
tegye a légutakat. Max kinyitotta a szemét. – Nem maradhatunk
itt!
Felállt, és a kezénél fogva elkezdte felhúzni Maxet a földről.
Az bólintott, és megpróbált feltápászkodni, de megbotlott Seth
lábában, és mint egy rongybaba, újra elterült a földön.
Nyilvánvaló volt, hogy a saját erejéből ő már nem megy sehova.
– Francba – szitkozódott Seth. Rövid gondolkodás után
odaszaladt az ajtóhoz, megbizonyosodott róla, hogy a folyosó
továbbra is üres, majd visszafutott Maxhez, és a sajgó vállára
vette a fiút. – Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálom.
Max még Harvey-nál is nehezebb volt. Seth érezte, ahogy
megcsikordulnak egymáson a csigolyái, miközben
végigtámolyogtak a kert legszélesebb ösvényén, és elbotorkáltak
a központi liftekig. Már ennyitől elkezdett remegni a lába.
Kizárt, hogy fel tudja vinni Maxet a gyengélkedőbe.
Letette a fiút a liftajtó előtt, és addig rázogatta, amíg ki nem
nyitotta a szemét.
– Max! Elküldelek a lifttel a kórházba, ott kimossák a
gyomrodat.
– Ne! Vissza fognak vinni a börtönbe!
– Figyelj rám, Max! Megmérgeztek.
Max feje hangos csattanással nekiütődött a mögötte lévő
falnak, és megint hortyogni kezdett. Seth újra megrázta:
– Max! Még egy percig ébren kell maradnod! Ha felértél a
gyengélkedőbe, mondd meg nekik, hogy valaki megmérgezett!
Képes vagy erre?
Max megpróbálta odébb hessegetni Sethet, majd
lekuporodott a fal tövében.
– Max! – Seth tett egy lépést hátra, és lekevert egy pofont a
fiúnak.
Maxnek felpattant a szeme, és meglepetten nézett Sethre.
– Maradj ébren! Csak még egy percig. Oké?
– Igen! Jézusom! – Max magához tért, kihúzta magát, és
megrázta a fejét. Újra ébren volt.
Mikor megérkezett a lift, Seth berángatta a fiút, megnyomta
a gyengélkedő szintjének gombját, majd visszaugrott a
folyosóra.
– Ne felejtsd el megmondani nekik, Max! – ismételte meg,
miközben csukódott az ajtó.
Max bólintott, és a lift ajtaja teljesen bezárult.
Seth agya vadul zakatolt, miközben odafutott a külső
lépcsőházhoz. Egészen mostanáig azt gondolta, hogy a
segédhajtómű berobbantása csak elterelés volt, amit Max tervelt
ki és hajtott végre, hogy észrevétlenül megszökhessen a
börtönből. De mi van, ha a szökés volt az elterelés? Mi van, ha az
irányváltoztatás volt a valódi cél, az, hogy eltérítsék az
Empyreumot az eredeti pályájáról, és Sethet meg Maxet tegyék
meg bűnbaknak?
De ki tenne ilyet?
Seth kilépett a jéghideg külső lépcsőházba.
Nem tudhatta, hogy mire Max Brent liftje elért a
kórházszintre, a fiú már eszméletlen volt.
Nem tudhatta, hogy az éjszakát kómában töltötte.
Nem tudhatta, hogy mire eljött a reggel, Max már halott
volt.
GALEN ÉS EDDIE
Waverly hazavonszolta magát a hosszú, nehéz nap után, melyet
azzal töltött, hogy darabjaira szedett egy traktormotort,
megpróbálta kideríteni, hogy miért nem működik, majd miután
nem jött rá, újból összerakta. Semmi értelme nem volt az
egésznek, viszont a munka teljesen kifárasztotta szellemileg, és
éppen erre volt szüksége.
Mivel nem volt jobb ötlete, hogy mit csinálhatna vagy hova
mehetne, belépett az üres lakásba. Az ajtó véglegesnek tűnő
puffanással csukódott be mögötte. Felakasztotta szerszámövét
az ajtó melletti kampóra. A nehéz szerszámok egy szép napon ki
fogják szakítani a szöget a falból. Ha ez megtörténik, új lyukat
kell fúrnia, ami azt jelenti, hogy végre mást is csinálhat majd
otthon a szomorkodáson kívül...
...Meg azon kívül, hogy Seth Ardvale-re gondol. Tudta, hogy
Seth előbb-utóbb megpróbál majd kapcsolatba lépni vele, és
addigra szerette volna kitalálni, mit fog mondani neki. Meg hogy
hogyan fog viselkedni vele. Csakhogy teljesen üresnek érezte a
fejét. Túl sok minden történt. Nem tudta már, kicsoda Kieran
valójában – sőt, azt sem tudta, ő maga kicsoda. Mit mondana ez
az új Waverly Sethnek, ha az bekopogtatna az ajtón?
Átöltözött lefekvéshez, készített magának egy kamillateát,
majd átment a nappaliba, hogy megigya. Szeretettel simított
végig anyja szövőszékén, melyben a félbehagyott gyapjútakaró
hónapok óta ugyanannál a világoskék csíknál állt. A gyapjú
tiszta földszagot árasztott magából, megnyugtató érzés volt
végighúzni csuklóját a durva anyagon.
– Egy nap be fogod fejezni, anya – suttogta, majd letette a
teáscsészét az ebédlőasztalra. Tudta, hogy a forró csésze alja
nyomot fog hagyni az asztalon, de nem érdekelte. Azt akarta,
hogy nyoma legyen annak, hogy egy emberi lény élt ebben a
lakásban.
Belépett a koromsötét hálószobába, és beledőlt az ágyába. A
sötétben kirajzolódtak a rongybabája körvonalai, ami Waverly
kiskora óta az ágy melletti hintaszékben töltötte a
mindennapjait. Kislány korában Waverly félt a babától. Soha
nem szerette az olyan játékokat, amelyek úgy néztek ki, mint a
gyerekek. Valamiért morbidnak találta őket. Most viszont
legszívesebben úgy aludt el, hogy a babát nézte, hiszen az
anyukája varrta neki.
Szorosan lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni
tudatából a Kierannel folytatott utolsó beszélgetés emlékét, a fiú
sötét tekintetét, ahogy az asztal mögül lenézett rá. Valamennyire
sikerült tisztázniuk a dolgot, mégis, miközben kiment az
irodájából, Waverly érezte, hogy Kieran gyanakvóan méregeti.
Valami megváltozott Kieranben. Valami közéjük állt, valamitől
az ellenséges táborba sorolta Waverlyt, mintha soha nem lett
volna köztük semmi.
De ő vajon nem ugyanezt érzi?
Így soha nem fog tudni elaludni. Felkelt, átment a másik
hálóba, és felkapcsolta a villanyt. Az anyja franciaágya a
támadás óta bevetetlenül állt a fal mellett. A szobában uralkodó
rendetlenség segített Waverlynek elhinni, hogy az anyja egy nap
vissza fog jönni, elsimítja a lepedőt az ágyon, felakasztja a
hálóingét az ajtó melletti fogasra, elteszi a rúzsát és az ajakírját
az öltözőasztal felső fiókjába, és leporolja Waverly bekeretezett
fényképét a falon.
Arra gondolt, bárcsak beszélhetne az anyjával Sethről.
Regina Marshall melegszívű, megértő asszony volt, aki soha nem
nézte jó szemmel Waverly kétkedő természetét. Alighanem azt
mondaná, hogy Seth csak egy dühös fiú, aki elveszítette az
édesanyját, és Mason Ardvale-lel kellett élnie, ami önmagában
elég volt ahhoz, hogy bárkinek elrontsa a kedvét. Seth
megtanulta a leckét, és attól még, hogy kiszabadult a rácsok
mögül, senkire, még Kieranre sem jelent veszélyt.
Jólelkű fiú, jegyezte meg egyszer Regina Sethről. Csak nem
értik az emberek.
– Szerintem is – mondta Waverly az üres lakásnak.
Waverly odalépett a ruhásszekrény nyitott ajtajához, és
végighúzta kezét az anyja ruháin. Az orrában érezte Regina
szantálfa illatát. Az egyik vállfán egy fekete pulóver lógott
félrecsúszva. Waverly belebújt, és végigsimított a karját
körbeölelő kasmíranyagon.
A szerkény legfelső polcán állt a doboz, amelyben Regina a
családi fotókat gyűjtögette. Egy szép napon albumba akarta
rendezni őket, de aztán semmi nem lett a dologból.
– Megcsinálhatnám – motyogta Waverly. – Megcsinálhat-
nám az albumot. Meglepetésnek, amikor hazajön.
Át kell néznie az összes fényképet, sorba kell rendeznie őket,
fel kell idéznie a régi emlékeket. Nem fog tudni Kieranre és
Sethre gondolni, meg azokra a rettenetes dolgokra, amiket tett.
Ez volt a legmegnyugtatóbb dolog, ami valaha az eszébe jutott.
Kihozta a konyhából a létrát, levette a dobozt a felső polcról,
majd leült vele a nappaliban, a kanapéra.
Több tucat fénykép volt a dobozban, Regina csecsemőkori
képeitől kezdve a gyermek- és a kamaszévek emlékein át odáig,
hogy randevúzni kezdett Waverly igen jóképű apjával, akinek
sötét, barna szeme és széles mosolya jól látszódott a fotókon.
Aztán következtek az esküvői képek, fotók a csecsemő
Waverlyről, aki rózsás arcú, boldog kisbabának tűnt.
Waverlynek különösen tetszett az a kép, amelyiken éppen járni
tanul, és a szülei oldalról fogják a két kezét. Ezt a fotót félretette,
elhatározta, hogy bekeretezi, és felakasztja a szobája falára.
Waverly ekkor észrevett egy képet a doboz alján. Az apját
ábrázolta, fiatalkorában – még a halántékánál is szinte teljesen
fekete volt a haja – és Jones kapitányt. Úgy néztek ki, mint akik
éppen ugratják egymást. A kapitány húsos keze Galen Marshall
vállán pihent, ujjai úgy görbültek, mintha terelgetni akarná
valahova Waverly apját. Galen nevetett, álla majdnem a
mellkasát érte, fogai fehéren csillogtak. Egy nagy, fehér
teremben álltak, ami ismerősnek tűnt Waverlynek. Aztán rájött,
hogy az egyik laboratórium az, alighanem a növénytani labor,
ahol az apja dolgozott. Waverly megfordította a fényképet.
Galen és Eddie, a fito-lutein felfedezése – ez állt a fotó
hátoldalán, Regina kézírásával.
Waverly persze látta már a képet korábban, de soha nem
nézte meg tüzetesebben, soha nem gondolkodott el rajta, miért
néz ki úgy, mintha összegyűrték és újra kisimították volna, és
miért volt olyan kopott a széle, hogy több helyen kilátszott a
fehér papír a fényes réteg alól. És még soha nem fordította meg
és olvasta el a feliratot a hátulján, vagy ha igen, nem
tulajdonított neki jelentőséget. Ezt a fényképet is félretette,
majd folytatta a többi sorba rendezését.
Miközben ezzel foglalatoskodott, át-átsiklott a tekintete az
előző fotó hátuljára. Valami nem hagyta nyugodni a képpel
kapcsolatban. Énjének egy része nem akart tovább foglalkozni a
dologgal, csak meg akarta csinálni az albumot, bele akart
feledkezni a munkába, jobban akarta érezni magát. Csakhogy
Waverly soha nem tudta egykönnyen kikapcsolni az agyát, és
most is addig kattogott magában, amíg rá nem jött, mi zavarja.
Soha nem hallotta, hogy az anyja Eddie-nek hívta volna a
kapitányt. Mindig kapitány volt, vagy Jones kapitány, és
mindig hűvös távolságtartással ejtette ki a nevét. A fénykép
hátulján azonban Waverly anyja Eddie-ként utal a férfira,
mintha csak jó barátok lettek volna. De még ennél is furcsább
volt, hogy Regina mindig azt mondogatta, sem ő, sem Waverly
apja nem tartoztak a kapitány belső köreihez, sőt. Kívülállók
voltak, akik örömmel maradtak ki a döntéshozásból. Csakhogy a
fénykép félreérthetetlenül bizalmas helyzetben örökítette meg a
két férfit. Teljesen egyértelmű volt, hogy barátok voltak. De ami
a legaggasztóbb volt: Waverlynek eddig fogalma sem volt arról,
hogy az apjának bármi köze lett volna a fito-lutein
felfedezéséhez. Ez volt az a gyógyszer, amivel sikerült stimulálni
a nők petefészkét, ennek a gyógyszernek köszönhették, hogy
világra jöhetett az Empyreum legénységének következő
nemzedéke. Waverly apja botanikus volt, nem
termékenység-szakértő.
Persze, a fito-luteint biztosan növényekből vonták ki.
Honnan máshonnan tehettek volna szert gyógyszerekre? De ha
az apja tagja volt a csapatnak, amelyik felfedezte a csodálatos
vegyületet, Regina miért tartotta titokban a dolgot? Ennek így
semmi értelme nem volt.
Waverly elgondolkodva pillantott az anyja régi
komputerére, melyet szinte teljesen beborítottak a mellette álló
varróasztalról átlógó textildarabok. Lepakolta róla a rongyokat,
és bekapcsolta a gépet. Égett por szaga töltötte meg a szobát, és
Waverly rádöbbent, hogy a számítógépet már jóval a támadás
előtt sem használták.
Megnyitotta a hajó eseménynaplóját, amely tartalmazta a
misszió negyvenhárom éve minden egyes napjának történéseit.
Odagörgetett a légzsilipbaleset napjához – a naphoz, amelyen
elveszítette az apját –, és elolvasta a bejegyzést.
A 252-es légzsilip meghibásodott a 252-es rádióantenna sérülésének
kijavítására lefolytatott szokásos karbantartó küldetés során. A
robbanásszerű dekompresszió kiszippantotta Dr. Galen Marshallt, Dr.
Melissa Ardvale-t és Dr. James McAvoyt a zsilipből.
Ennyi az egész?
Ez volt az Empyreum történetének legsúlyosabb balesete.
Ennél azért többet is írhattak volna róla.
A keze megállt a billentyűzet fölött, és már azon volt, hogy
előkeres minden, a balesettel kapcsolatos információt, amikor
rájött, hogy pontosan az ilyen dolgokra nem akar gondolni. Így
végül bedugta a rejtélyes képet a doboz alján heverő többi
fénykép közé, és az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy kis
kupacokba rendezte a képeket, míg végül azt nem érezte, hogy
képtelen tovább nyitva tartani a szemét.
Egy perc múlva – legalábbis neki ennyinek tűnt – Waverly
felébredt, és kinyitotta a szemét. A kanapén feküdt, körülötte
szanaszét a csoportokba rendezett fényképek. Gyengének érezte
a végtagjait, és szédült. Az éhségtől megkordult a hasa. Felállt,
és kinyújtóztatta a tagjait.
Szemrehányóan végigpillantott a kis tornyokon, amelyeket a
fényképekből csinált, majd gyorsan behajigálta mindet a
dobozba. Annak fényében, ami a hajón történik, semmi szükség
arra, hogy a múltban vájkáljon. Amire szüksége van, az egy jó
reggeli. Várt rá egy rossz traktor a kukoricaföldön – valószínűleg
eltörött a sebváltótengelye –, azután pedig még három
kombájnban is olajat kellett cserélni, amelyek persze még
véletlenül sem egy helyen voltak. Sok dolga volt, és még csak ki
sem pihente magát rendesen. A térdére nehezedő nyomásból és a
vállai közti tompa fájdalomból ráadásul arra következtetett,
hogy Kieran parancsot adott a gyorsulás növelésére. A
megnövekedett gravitációt mindenki nehezen viselte, mégsem
panaszkodott senki. A gyerekeknek mindennél fontosabb volt,
hogy utolérjék az Új Látóhatárt, és kiszabadítsák a szüleiket.
Azt sem bánták, ha a hajszára rámennek az ízületeik.
Miközben felöltözött, újra eszébe jutott a fénykép, és az apja
haláláról készült rövid, semmitmondó jelentés. Mintha
eltitkolták volna a baleset részleteit. Mintha senki – sem Mason
Ardvale, sem a kapitány, sem a tulajdon anyja – nem akarta
volna, hogy fény derüljön az igazságra. Waverly összezavarodva
lépett ki a lakásból, és ahogy leszegett fejjel és karba tett kézzel
elindult, eszébe jutott valami, amit Seth a támadás előtt
mondott: „Jones kapitány barátai hajlamosak rá, hogy
túlkomplikálják az életüket.”
Úgy belemerült a gondolataiba, hogy nem vette észre, hogy a
szemközti lakásból kilopódzik egy fiú, és a nyomába ered.
A MÚLT
Kieran Max Brent élettelen teste mellett állt, és a fiú elgyötört,
hideg arcát nézte. Max úgy nézett ki, mintha szürke műanyagból
öntötték volna ki. A szeme körül mély, fekete karikák
éktelenkedtek, lila szája fájdalmas grimaszba torzult. A holttest
szája sarkában összegyűlt és megszáradt a nyál, a mesterséges
gravitáció miatt az állánál megnyúlt és meghullámosodott a
bőre. Max a kórház egyik magánkórtermének ágyán hevert, nem
a nyolcágyas főteremben, ahol a betegek nagy részét ápolták.
Azt a néhány felnőttet, aki túlélte az Új Látóhatár támadását,
szintén elkülönítve, a lábadozóban gondozták. Ők olyan súlyos
sugármérgezést kaptak, hogy nem tudtak segíteni a
gyerekeknek. Vajon Max élne még, ha Victoria Hand, az
egyetlen életben maradt ápolónő képes lett volna segíteni?
– Mi történt vele? – kérdezte Kieran, és elborzadva
elfordította a fejét.
– Nem tudom! – kiáltotta Tobin Ames, aki a kórház
működtetéséért felelt. – Nem hiszem, hogy valami betegség
végzett volna vele. És lyukakat sem találtam rajta.
– Lehet, hogy megmérgezték? – kérdezte Arthur. Csupán
egyetlen pillantást vetett Maxre, de az elég volt ahhoz, hogy
hátrahőköljön, és elbújjon Kieran mögé.
Tobin elgyötörten bólintott. Hiába haltak meg már olyan
sokan az Empyreum fedélzetén, képtelen volt hozzászokni a
dologhoz. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. A körmét
rágva bámulta Max holttestét, és szemlátomást borzasztóan
megviselte, hogy nem tudta megmenteni az életét.
– Te mindent megtettél – mondta Kieran.
– Még arra sem tudtam rájönni, hogy egyáltalán hogyan jött
fel a lifttel – nyögte Tobin, és beletúrt világosbarna dróthajába. –
Csak arra tudok gondolni, hogy valaki betette, és megnyomta a
gombot.
– Ezt könnyen kideríthetjük – mondta Arthur. – Mindjárt
megnézem a liftek biztonsági kameráinak felvételét.
– Keress bizonyítékot arra is, hogy Seth megmérgezte –
utasította Kieran.
– Honnan szerzett volna mérget? – kérdezte Arthur.
– Minden szinten van egy karbantartó fülke – válaszolta
Kieran. – Talán valamilyen tisztítószert használt.
– Lehet – mondta Tobin. – Ellenőrzőm, hogy az összetevőik
okozhatnak-e olyan tüneteket, mint amiket Max produkált.
– Mik voltak ezek?
– Elkékült köröm és ajkak. Rángógörcs. Kóma. – Tobin
megrázta a fejét. – Azt gondoltam, alkoholmérgezése van. A
szaga legalábbis olyan volt. Szénnel próbáltam kezelni. Csak az
két órába telt, mire kiderítettem, hogyan kell csinálni! Nagyon
zavaros volt a kézikönyv. Ha gyorsabb lettem volna...
– Nem tudhatod, mi lett volna, ha... – mondta Arthur. –
Nem a te hibád.
Úgy látszott, Tobin ezt máshogyan gondolja.
– Néha még az igazi orvosok sem tudják megmenteni a
betegeiket – mondta Kieran.
Tobin bólintott, majd gondterhelt arccal visszament az
irodájába.
– Menjünk – veregette meg Kieran Arthur vállát.
Kiléptek a kórházból, és amíg a liftet várták, ami visszaviszi
őket a központi vezérlőbe, Kieran azon töprengett, vajon ő is
ugyanolyan zavartnak tűnik-e, mint Arthur, aki akkorákat
nyelt, mintha minden erejével próbálná visszatartani a hányást.
Azon töprengett, vajon Arthur is arra a rettenetes estére
gondol-e, amikor ők ketten nekiálltak, és eltávolították a
holttesteket a bal oldali dokkból. Kierannek végigfutott a hideg
a hátán.
– Ennek így semmi értelme – szólalt meg Arthur, amikor
végre kinyílt a lift ajtaja, és beléphettek. – Kiszabadította
Maxet, hogy aztán megmérgezze? Miért tenne ilyet?
– Ki akart hajítani a világűrbe. Vagy már elfelejtetted? –
csattant fel Kieran. Most vette észre, hogy egész testében remeg.
Dühös volt, vagy félt, amiért szabadlábon volt az ellensége?
Megnyomta a központi vezérlő gombját, és próbált
megnyugodni. Azzal senkinek nem használ, ha elkezd pánikolni.
Tudom kezelni a helyzetet, bizonygatta magának.
– Én csak próbálok magyarázatot találni – mondta Arthur
halkan.
– Ne haragudj – válaszolta Kieran, és a barátja vállára tette
a kezét. Az Empyreum irányításával járó stressz kezdte
kikezdeni az idegeit, és az utóbbi időben gyakran kapta magát
azon, hogy olyanokra förmed rá, akik ezt egyáltalán nem
érdemlik meg. A lift ajtaja kinyílt, és a fiúk elindultak a zsúfolt
folyosón a központi irányító felé. Kieran észrevette, hogy az
ajtótól jobbra, a falra valaki egy pálcikaemberkét rajzolt. A
figurának remegő kezei voltak, arcát és pálcikaszáját eltorzította
a félelem. Alkotója a következő feliratot írta a kép alá: Rettegett
vezérünk, Kieran Alden.
Kieran érezte, ahogy kifut a vér a tenyeréből. Suttogást
hallott a háta mögül, és amikor megfordult, néhány kisebb lányt
látott, akik őt nézték. Amikor összetalálkozott a tekintetük,
elfordultak, és úgy tettek, mintha valami másról beszélgetnének.
– Tüntesd ezt el! – mondta Arthurnak, majd beléptek a
központi vezérlőbe. Sarek megfordult a székében, és
köszönésképp odabiccentett Kierannek.
– Mi a helyzet Sethtel? Megtaláltad a biztonsági kamerák
felvételein? – kérdezte Kieran.
– Pont erről akartam beszélni. Valami nem stimmel a
felvételekkel – válaszolta Sarek, miközben előre-hátra hintázott
a székében. – Az elmúlt tizennyolc órában felvett anyagon
nemcsak Sethet nem találtam meg, de senkit.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Kieran, és leült a kapitányi
székbe.
– Úgy értem, hogy a felvételek egytől egyig üres folyosókat
és termeket mutatnak. Ha valaki megnézné a mai videókat, azt
hihetné, hogy senki sincs a hajón.
– Ez furcsa – mondta Arthur, és leült a helyére, az ablakok
mellé. Több tucat szék és számítógép-állomás sorakozott félhold
alakban a nagy, négyszögletes hajóablakok előtt. Arthur és
Sarek széke, valamint a terem elején lévő kapitányi szék
kivételével, melyben Kieran ült, mindegyik üres volt. – Seth
kikapcsolhatta a mozgásérzékelőket.
– A francba – bokszolt bele Kieran a levegőbe. – Ha tudtam
volna, hogy az a rohadék egyszer még kijut onnan... – mondta,
de nem fejezte be a mondatot.
– Kieran – mondta Arthur, és a széke háttámlája fölött
odahajolt Kieranhez. – Elég barátod van. Nem fog újra
megtörténni.
Kierannek nem kellett visszakérdeznie, pontosan tudta, mire
gondol Arthur.
– Már az első alkalommal sem néztem ki belőlük, hogy
ellenem fordulnak.
A gyerekek egyetlen szó nélkül végignézték, ahogy Seth
valamilyen izombénítót fecskendezett Kieranbe, majd sittre
vágta. És amíg Kieran abban a kicsi, hideg cellában feküdt és
éhezett, hányan siettek a segítségére? Túlságosan féltek Sethtől
és a verőlegényeitől ahhoz, hogy megpróbáljanak segíteni neki.
És most ők nevezik gyávának Kierant!
– Oké, és akkor most mit csinálunk? – kérdezte türelmesen
Arthur.
– Hívd ide a fedélzeti tiszteket! – mondta Kieran Sareknek,
aki már fordult is vissza a rádiójához.
Kieran úgy egy tucatnyi fiút nevezett ki fedélzeti tisztté a
hajón. Ők mindnyájan idősebbek voltak tizenhárom évesnél, és
hivatalosan az volt a dolguk, hogy ellenőrizzék, a legénység
elvégzi-e az előírt feladatokat, valamint az ő feladatuk volt a
rend helyreállítása, ha verekedés tört ki. Csakhogy volt egy nem
hivatalos feladatuk is. Minden gyanús tevékenységet jelenteniük
kellett Kierannek, és tájékoztatniuk kellett őt a legénység
hangulatáról, az esetleges elégedetlenkedésről vagy zúgolódásról.
A gumibot volt az egyetlen fegyverük – Kieran nem akarta, hogy
a fedélzeten pisztollyal járkáljanak a gyerekek, ezért a raktárból
egy olyan helyre vitte a fegyvereket, amiről egyedül ő tudott.
Csakhogy már a raktárban is gyanúsan kevés pisztolyt talált,
ezért biztos volt benne, hogy valahol a hajón még szép számmal
vannak fegyverek. Ugyanakkor, ha neki nem sikerült
megtalálnia, valószínűleg másnak sem fog.
Kivéve Sethet.
– Arthur, segíts összeállítani a gyanúsítottak listáját, akiket
aztán kikérdezünk – mondta.
– Gyanúsítottak? – kerekedett el Arthur szeme. – Azt akarod
mondani, hogy ha rájövünk, ki szabadította ki Sethet, akkor az
illetőt becsukjuk?
– Így van – válaszolta Kieran, és próbált higgadtnak tűnni. –
Ezt csinálják azokkal, akik áthágják a törvényt.
– Milyen törvényt? – kérdezte Arthur, és nyelt egy nagyot.
– Tessék? – Kieran fürkészően nézte Arthurt.
– Pontosan milyen törvényt hágott át az, aki kiengedte
Sethet? – kérdezte Arthur. A fiú szemlátomást megvolt rémülve,
de próbált erősnek tűni.
– Törvénybe ütközik, ha valakit megfelelő eljárás
lefolytatása nélkül kiengednek a börtönből.
– Rendben – mondta Arthur, és a széke támlájára
támasztotta az állát. – De az is törvénybe ütközik, ha valakit a
megfelelő eljárás lefolytatása nélkül zárnak be. Sethnek nem volt
semmilyen tárgyalása.
– Mit akarsz ezzel mondani, Arthur? – csattant fel Kieran. –
Hagynom kellett volna, hogy Seth szabadon járjon-keljen a
hajón, miután megpróbált megölni?
– Azt akarom mondani, hogy ha most nekiállsz kihallgatni és
börtönbe csukni embereket, az nagyon úgy fog festeni, mintha te
magad sem tartanád be a törvényt.
– Szerinted én nem tartom be a törvényt?
– De – mondta Arthur, és ideges pillantást lövellt Sarek felé,
aki makacsul bámulta a monitorát.
– Mintha nem olyan régen még te javasoltad volna, hogy
szabaduljunk meg Sethtől.
– Az nem javaslat volt. Az csak... – Arthur az irányítópult
párnázott peremét piszkálgatta.
– Az csak micsoda?
– Kíváncsi voltam, mit mondasz.
– És, kiálltam a kis próbádat?
– Igen, ahogy azt előre sejtettem. – Arthur előrehajolt,
könyökével a térdére támaszkodott, egymáshoz szorította a
tenyerét, és minden energiáját Kieranre összpontosította. –
Emlékszem, hogy azt mondtad, Seth csak blöffölt, amikor
megfenyegetett, hogy kihajít a légzsilipen.
– Lehet, de nem szeretnék az életemmel fizetni azért, hogy
megtudjam az igazságot.
– A legénység azért bízik meg benned, mert azt gondolják,
hogy rendes srác vagy.
– Értem.
– Nem kezdhetsz el sittre vágni embereket anélkül, hogy
meglenne rá a felhatalmazásod.
– Azt akarod mondani, hogy választásokat kellene
tartanunk? Éppen most?
– Azt akarom mondani, hogy egy választás megvédene
téged.
– Én nem így gondolom. Utol kell érnünk az Új Látóhatárt,
ráadásul egy veszélyes bűnöző járkál szabadon a hajón.
– Ha megválasztanak kapitánynak, Seth támogatói nem
mondhatják, hogy felhatalmazás nélkül vezeted a hajót.
Kieran gúnyosan elmosolyodott. A felnőttek rengeteget
beszéltek arról, hogy az Empyreumon humanisztikus értékeken
alapuló demokrácia működik. Csakhogy a választások
formalitásnak tűntek csupán, mivel ezeket a küldetés kezdete óta
minden alkalommal Jones kapitány és a Központi Tanács már
meglévő tagjai nyerték. Kierannek meggyőződése volt, hogy
hiába beszélnek az emberek demokráciáról, valójában a
következetességet szeretik. De lehet persze, hogy a gyerekek ezt
is máshogyan gondolják.
– Ezt beszélik az emberek, Arthur?
Arthur Kieranre nézett, de a szája nem mozdult.
– Nem tudok most levezényelni egy választást, Arthur!
– Majd én megcsinálom.
– Ne most, Arthur. – Kieran hátradőlt a székében, és ujjával
dobolni kezdett a monitorja szélén. – Anélkül folytatjuk le a
nyomozást, hogy bárkit is meggyanúsítanánk. Sethről említést
sem teszünk. Mindenki elmondja, hol volt, egymás mellé rakjuk
a történeteket, és látni fogjuk, hazudik-e valaki.
– Nem rossz ötlet – mondta Arthur. – De akkor is azt
mondom...
– Tudom, mit mondasz – csattant fel Kieran.
Tisztjei kezdtek beszállingózni az irányítóterembe, és
félkörben felsorakoztak az örök éjszakára néző íves ablakok
előtt. Matt Allbright volt a vezetőjük, részben az életkora miatt
– most múlt tizennégy – részben pedig azért, mert nem félt
magához ragadni a kezdeményezést. Általában jól felmérte a
helyzetet, gyorsabban járt az esze, mint a szája, és amikor
megszólalt, ügyesen megválogatta a szavait. Magas termetével,
széles vállával és mindig tökéletesen rövidre vágott frizurájával
külsőre is úgy festett, mint egy igazi tiszt. Kieran ennek ellenére
nem volt biztos benne, hogy megbízhat Mattben, vagy
éppenséggel bármelyik másik őrben. Hatalmi helyzetben voltak,
és Kieran jól tudta, milyen könnyű visszaélni a hatalommal.
Mivel nem lehetett biztos a jellemük felől, Kieran olyan fiúkat
választott, akik legalább kiszámíthatóak voltak. Egyikük sem
volt különösebben kreatív elme. Még Mattnek is meglehetősen
gépiesen járt az agya – óvatosan, lineárisan és megfontoltan
gondolkodott. Olyan ember benyomását keltette, aki képtelen
lenne bárkit is becsapni.
– Az, amit most mondani fogok, nem juthat ki ebből a
teremből – kezdte Kieran, és a tisztek vigyázzállásba vágták
magukat. – Seth szökésének éjszakáján valaki belepiszkált a
biztonsági megfigyelő rendszerbe. Azt akarom, hogy
kiderítsétek, ki volt.
– Elnézést – mondta Hiro Mazumoto, és megvakarta azt a
néhány szőrszálat, amely már kiserkent kisfiús vonású arcán. –
Azt mondod, hogy a saját legénységünk tagjai közül követett el
valaki szabotázsakciót?
– Méghozzá nyilvánvalóan Seth Ardvale. – Kieran elsétált a
felsorakozott tisztek előtt. Kihúzott vállal, hátuk mögött
összekulcsolt kézzel álltak, és feszülten figyelték Kierant.
Kierannek tetszett a fiúkból áradó fegyelem, mert így jobban
átérezte a saját hatalmát. – De tudjuk, hogy volt segítsége.
– Azt akarom – folytatta –, hogy vegyüljetek el a legényég
tagjai között, figyeljétek meg, miről beszélgetnek, tartsátok
nyitva a fületeket. Matt?
A fiú felkapta a fejét, és még feszültebben figyelt.
– Azt akarom, hogy szervezz egy több csoportból álló
osztagot, amelyik átfésüli a hajót, és felkutatja Seth nyomait.
Tudni akarom, merre üthetett tábort, mire készül. Mindennél
fontosabb, hogy megtaláljuk őt és a bűntársait.
Matt bólintott.
Miután az összes tisztet eligazította és útjára bocsátotta,
Kieran észrevette, hogy Arthur rosszkedvűen gubbaszt az egyik
sarokban. Tudta, hogy a fiúnak alapvetően igaza van a
választásokkal kapcsolatban, de jelenleg óriási fejetlenséghez
vezetett volna a dolog, hiszen akkor nem csupán választást
kellett volna tartani, hanem bírósági tárgyalásokat, méghozzá
nemcsak azoknak, akik szabadon engedték Sethet, hanem
magának Sethnek is. Ez pedig azzal járt volna, hogy Seth
beszédet intézhet a teljes legénységhez. Márpedig Seth nagyon
meggyőző tud lenni. Komoly esély van arra, hogy az egész
visszafelé sülne el.
– Hűha – szólalt meg ekkor Sarek. A helyén ült, levette a
fejéről a fülhallgatót, és odafordult Kieranhez. A meglepetéstől
egészen elkerekedett a szeme. – Hívást kaptunk az Új
Látóhatárról.
– Micsoda? – kérdezte Arthur.
– Ki az? – állt fel Kieran. – Ki hív?
– Anne Mather – mondta félelemmel vegyes csodálkozással
Sarek.
Mindhárom fiú mozdulatlanná merevedve bámulta a Sarek
képernyőjén villódzó piros fényt. Kieran érezte, ahogy a
végtagjaiban szétárad a gyengeség. Majdnem minden nap
megpróbált kapcsolatba lépni Anne Matherrel, hogy felszólítsa a
foglyok szabadon engedésére, de rá sem hederítettek. Miért akar
kapcsolatba lépni vele pont most?
– Kapcsold át az irodámba – mondta halkan Kieran, azzal
kisétált a központi vezérlőből, végigment a folyosón, be a
kapitány szobájába, majd leült az asztalhoz. Remegő kézzel
vette fel a fejhallgatót. Vett néhány mély lélegzetet, majd az
egyik kapcsoló átbillentésével fogadta a hívást.
Monitorja felvillant, és egy testes, középkorú nő jelent meg
rajta. A nőnek hosszú, ősz haja volt, amit kontyba tűzve viselt.
Orra végén szemüveg ült, és bár meglehetősen megviselt volt az
arca, a bőre simának tűnt.
– Kivel beszélek? – kérdezte a nő kurtán.
– Kieran Aldennel – válaszolta Kieran, és próbálta tekintélyt
parancsolóan kiejteni a szavakat.
– Anne Mather vagyok – mondta a nő egy hűvös mosoly
kíséretében.
– Mit akar? – kérdezte Kieran, és a tekintetét a hajóablakra
emelte, mely mögött fényesen terült szét a fekete eget borító
vastag csillagtakaró. Rossz volt ránézni a nőre. Túlságosan
összeszedett, túlságosan magabiztos volt. És a mosolya is
taszította Kierant.
– Nincsenek a hajón felnőttek, akikkel beszélhetnék? –
kérdezte a nő ártatlanul.
– Nincsenek. Lemészárolták a legénységünket.
Anne Mather arcáról lefagyott a nyájas mosoly, és a nő
lehajtotta a fejét.
– Biztosan nem hiszed el, de nem gondoltuk, hogy olyan
sokan lesznek a dokkban. Azt hittük, minimális lesz a veszteség.
– Nem az volt – mondta Kieran keserűen.
Anne Mather pislogott egyet, mintha Kieran tekintete
égetné a szemét.
– Bizonyára kíváncsi vagy, miért hívtalak.
Kieran csak nézett rá, és várt.
– Láttuk, hogy múlt éjszaka irányt változtattatok. Azért
hívtalak, hogy megkérdezzem, nincs-e szükségetek segítségre.
– Milyen kedves magától – mondta Kieran, és megvillant a
szeme. – De köszönjük, remekül megvagyunk. És maguk?
Maguk is jól vannak?
– Ó, hogy hiányzott már ez az igazi, kamaszos gúny –
kacagott fel Anne Mather. Kieran legszívesebben kiütötte volna
a nő fogait. – Látom, hogy növeltétek a gyorsulást, hogy
utolérjetek. Remélem, tudod, hogy ennek következményei
lesznek a legénység egészségére nézve.
– Fiatalok vagyunk – vigyorodott el Kieran. – Csak
megerősödünk tőle.
– Ödémát, keringési rendellenességeket okoz, és gyorsabban
elkoptatja az ízületeket, mint gondolnátok. És ezek csupán azok
a tünetek, amelyekről mi tudunk.
– Lefogadom, hogy az én legénységem tovább fogja bírni,
mint a magáé.
– Nyilván tisztában vagy vele, hogy nem hagyhatom, hogy
utolérjetek és megtámadjatok minket. Valamiféle megegyezésre
kell jutnunk, mielőtt közel engedlek titeket.
– Ültesse be a szüleinket egy siklóba, és küldje vissza őket az
Empyreumra. Akkor hagyjuk elmenni magukat.
– Megtenném, ha nem tudnék néhány dolgot az emberi
természetről.
– Miről beszél? Maguk mennének tovább a maguk hajóján,
mi meg a miénken. Minden úgy lenne, mint azelőtt.
– És mi történne, miután elértük az Új Földet? – vonta fel a
szemöldökét Anne Mather.
– Választanának maguknak egy földrészt.
– Felelősséggel tartozom a hajón utazó emberekért és az
általuk képviselt életmódért és erkölcsi meggyőződésért.
– Miféle életmód és erkölcsi meggyőződés? Ártatlan
embereket támadnak meg és rabolnak el. Ezt diktálja a maguk
erkölcsi meggyőződése?
– Pontosan ez az, amitől félek, fiatalember. A haragodtól.
Hallom a hangodon és látom az arcodon, hogy a halálomat és a
legénységem halálát kívánod azért, amit tettünk. Az efféle
haragvás nemzedékről nemzedékre öröklődhet, és kulturális
hadviseléshez vezethetne az Új Földön. Emlékszel a
Közel-Keletre a Régi Földön? Semmiképpen sem szeretnék
hasonló események okozója lenni.
– Erre akkor kellett volna gondolnia, mielőtt megtámadott
minket.
– Megvolt rá az okom. – Egyszerre odalett a tettetett
nyugalom, és Anne Mather szemében harag villant. – Immár te
vagy a kapitány, kapitányként pedig hozzáférsz a hajó
archívumához. Nézd meg a saját szemeddel, hogyan követtek el
ellenünk szabotázst a szüleitek, és hogyan provokálták ki a
támadást. Waverly Marshall biztosan elmondta, hogy...
– Hagyjuk ki ezeket a köröket – mondta Kieran. Pusztán
attól hányingere volt, hogy beszélnie kell a nővel. – Ha elengedi a
szüleinket, elkerülheti a további erőszakot.
– Addig nem engedhetem el őket, amíg nem rendezzük a
nézeteltéréseinket. Békeszerződést kell kötnünk.
– Maga akarja megszabni a feltételeket.
– Biztosítékot akarok, hogy a legénységemnek és az
utódainknak nem esik bántódása, miután elértük az Új Földet.
– Rendben. A szavamat adom. Nem fogjuk megtámadni
magukat.
– Ez nem elég. Azt akarom, hogy kiderüljön az igazság Jones
kapitányról és a múltról. Csak akkor fogod megérteni, miért
kellett azt tennünk, amit tettünk. – Szomorú, szinte már
barátságos volt a hangja, az arca azonban kifejezéstelen maradt.
– Azt akarom, hogy kutass a múltban.
– Maga házi feladatot akar nekem adni?
– Miután te meg én őszintén meg tudtuk vitatni a múlt
történéseit, elkezdhetjük megszervezni a túszok átadását. De
csakis utána.
– Vagy egyszerűen utolérjük a hajójukat, és miután
megtámadtuk magukat, erőszakkal kiszabadítjuk a szüleinket.
Anne Mather szeméből kihunyt az ott bujkáló halvány
mosoly, és hirtelen megkeményedtek a vonásai.
– Egyetlen épeszű ember sem gondolhatja, hogy néhány
kölyök képes lenne legyőzni egy csapat harcedzett felnőttet.
– Csakis a hasznomra válhat, ha azt hiszi, hogy elment az
eszem – mondta Kieran, és bontotta a beszélgetést.
Csakhogy még mielőtt megszakadt volna a kapcsolat,
érkezett egy üzenet, és egy hozzá tartozó videó.
*
A csatolt felvétel a Jones kapitánnyal folytatott beszélgetéseket
tartalmazza azokból az évekből, amikor mindkét hajón a
terméketlenség problémájával küzdöttünk. Könnyen ellenőrizheted
a hitelességüket, ha összehasonlítod a saját archívumotokban
található felvételekkel. Miután megnézted, vedd fel a kapcsolatot
az Új Látóhatárral, és folytathatjuk az egyezkedést. Amíg nem nézed
meg, nem fogadjuk a hívásaidat.
*
Kieran tekintete lesiklott a csatolt fájl nevére.
Szabotázs.
Hazugság.
Átmásolta a videót egy pendrive-ra, amit azután
besüllyesztett az íróasztalfiók mélyére. Nem fogja megnézni.
Nem hagyja a nőnek, hogy manipulálja.
Felcsipogott az övén lógó rádió. Megnyomta a vétel gombot,
mire Philip kisfiúhangja szólalt meg a hangszóróban.
– Szia Kieran. – Philip izgatottnak és boldognak tűnt.
Kieran tudta, hogy a rábízott feladat villanyozta fel ennyire.
Nincsen annál jobb terápia, mint amikor az ember hasznosnak
érezheti magát.
– Szevasz, kispajtás. Mire jutottál?
– Waverly az egész éjszakát egyedül töltötte a szállásán. Még
Sarah-t sem látogatta meg. Nagyon fáradtnak tűnt. Ma egy
traktormotoron dolgozik a kukoricaföldön. Kicserélt egy
kereket, amiben pár fiú segített neki. A csavarkulccsal felsértette
a kezét...
– Kevésbé részletesen is jó lesz, Philip. Járt esetleg szokatlan
helyeken? Beszélt valakivel? Beszélt esetleg Seth Ardvale-ről?
– Nem mindig hallom, mit mond. Főleg munkáról szokott
beszélni a többi szerelővel. De legtöbbször egyedül van, és nem
beszélget senkivel. Szomorúnak látszik.
Fájdalom nyilallt Kieran szívébe, és egy pillanatra eszébe
jutott a régi Waverly, a lány, akit szeretett.
– Rendben, Philip. Folytasd a megfigyelést. Eddig simán
ment?
– Nem nehéz.
– Biztos, hogy nem látott meg?
– Szinte semmit sem vesz észre. Olyan, mintha mindig törné
a fejét valamin. Nem figyeli, mi történik körülötte.
– Rendben, ez jó hír. Kiváló munkát végzel, Philip. Azt
hiszem, fedélzeti tisztté foglak előléptetni, ha ez a megbízás véget
ér.
– Az nagyon jó lenne! – rikoltott fel a fiú.
Kieran megszakította a kapcsolatot, és lenézett a fiókra,
melyben a Mather videóját tartalmazó pendrive hevert. Azt
mondta, békeszerződést akar. Csakhogy nála van az összes
kártya. Lehet, hogy kénytelen lesz az ő szabályai szerint
játszani? Akárhogy is, egyelőre hadd várjon. Kapcsolta a
központi vezérlőt, ahol Sarek jelentkezett be.
– Sarek, növeld a gyorsulást két százalékkal.
– A legénység már így is panaszkodik – mondta Sarek. – Fáj
az emberek háta.
– El kell kapnunk a rohadékokat.
– Rendben – mondta Sarek fáradtan.
Kieran hamarosan a tagjaiban érezte a megnövekedett
húzóerőt. Éppen állt, és meg kellett támaszkodnia az asztalában.
Az erősebb nehézkedés kimeríti a szervezetet, gondolta zihálva,
de az Új Látóhatár idősebb legénységének még megterhelőbb
lehet, így talán kifáraszthatja őket, talán sikerül elérnie, hogy
Mather észhez térjen, és elengedje a szüleiket. Fogalma sem volt,
mitévő lesz, ha nem ez történik.
A szállásán volt, és éppen lefekvéshez készülődött, amikor
felbúgott az intercom. A központi vezérlőből hívták.
– Igen? – mondta Kieran, de nem ment oda a monitorhoz.
– Az Új Látóhatár két százalékkal növelte a gyorsulását –
szólalt meg Sarek a hangszóróból.
Kieran a falnak nyomta a homlokát.
– Közelebb kerültünk hozzájuk?
– Nem – válaszolta Sarek. – Mit csináljak?
– Tartjuk az új sebességet. Megpróbáljuk kifárasztani őket.
– Rendben – mondta Sarek, és bontotta a vonalat.
Ahogy Kieran is megnyomta a kikapcsoló gombot,
észrevette, hogy furcsán fel van dagadva a keze. Megtapogatta
az ujjai végét, és azok olyanok voltak, mint a túlfújt lufik.
Ödéma. Mather megmondta.
Máris elkezdődött.
Bemászott a takaró alá, belefúrta arcát a párnájába, és
imádkozni kezdett.
– Istenem, kérlek, segíts nekünk.
De a hang a fejében – az az alig hallható suttogás, amely
akkor szólt hozzá először, amikor a sitten éhezett, és azóta is vele
maradt – most is ugyanazt mondta, mint mindig: Már segítek
nektek.
– Hogyan? – kérdezte kétségbeesetten Kieran, és egész
testében megfeszült.
Ha megpillantod, tudni fogod, melyik a te utad, mondta a hang.
Tudta, hogy a hang azt akarja mondani, bízzon magában, és
próbálta elhinni, hogy képes lesz megbirkózni az előtte
tornyosuló kihívással. Hitt a hangban, de annyira azért nem,
hogy távol tartsa a félelmet a szívétől.
JELEK
Seth a tűlevelűek csarnokának egyik sarkában kuporgott, a
borókabokrok mögött. A hősugárzók tavaszi melegre voltak
programozva, de csupán tíz fok volt, őt pedig rázta a hideg.
Jelenleg ez volt a legjobb rejtekhely. Két órával korábban
Kieran emberei beléptek a csarnokba, körbesétáltak, és belestek
az ágak közé. Seth tökéletesen mozdulatlanul feküdt, még
levegőt sem vett, amíg az őrök el nem tűntek egy duglászfenyő
mögött. Onnantól kezdve volt egy kis nyugalma, és végre
elgondolkodhatott azon, hogy vajon ki gyújthatta be a
segédrakétákat. Ki akarhatta eltéríteni a hajót a pályájáról?
Tekintve, hogy a hajón mindenki – beleértve az árván
maradt gyerekeket is – borzasztóan szerette volna kiszabadítani
a felnőtteket, Seth egyetlen dologra tudott csak gondolni:
potyautas volt a fedélzeten. Valaki az Új Látóhatárról felszökött
a hajóra.
Megdörzsölte a karját, hátha így sikerül kicsit felmelegítenie
magát. Ahhoz, hogy megtalálja a szabotőrt, először is arra kell
rájönnie, miként sikerülhetett átprogramozni a
segédhajtóműveket. Ez ugyanis kizárólag a központi vezérlőből
lehetséges – ahol mindig volt valaki, általában többen is –, illetve
a sugárszennyezett gépteremből.
Esélytelen volt, hogy Seth akár csak megközelíthesse a
központi vezérlőt, ugyanakkor valószínűtlennek tűnt, hogy
onnan hajtották végre a szabotázst – hacsak nem Sarek, Arthur,
vagy maga Kieran tette. Így marad a gépterem, ahova szintén
meglehetősen reménytelennek tűnt lejutni. Hogy ne terjedjen
tovább a sugárzás, az egész részleget lezárták, ami azt jelentette,
hogy kizárólag egy külső zsilipen keresztül tudna bejutni a
terembe. Csakhogy – és ez jelentette a legnagyobb problémát – a
gépterem zsilipkapuit szellőztetésre, és nem közlekedésre
tervezték. Egy felnőtt ember alig tudta átpréselni magát a
nyíláson. De ha be is jut, még messze a győzelem: az egész
területen borzasztóan erős a sugárzás. Seth tudta, hogy az
EgyEmberesekben van radioaktív pajzs és oxigénellátó rendszer,
de azok nem fértek be a gépterem zsilipkapuján. Bárcsak
nagyobb lenne az az átkozott nyílás! Seth lefeküdt a földre,
karját a feje alá tette, és tovább gondolkodott.
Az EgyEmbereseket mindenki a legjobb űrruhának tartotta.
A ruha a külső fémhéjtól, az oxigéntartályoktól és a hátára
szerelt rakétahajtóművektől volt olyan nagy és ormótlan.
Viszont az EgyEmberes kétrétegű űrruha volt: tartalmazott egy
belső védőréteget is, amelyben – ha valahogy ki tudná szerelni a
ruhából – éppen átférne a gépterem zsilipnyílásán.
Egy próbálkozást megér a dolog.
Seth felkelt, lesöpörte magáról a tűleveleket, és az apja
hordozható számítógépével a hóna alatt kiaraszolt az üres
folyosóra. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a
közelben, odarohant a külső lépcsőházhoz, felszaladt hét
emeletet a jobb oldali siklódokkig, és óvatosan belépett a
terembe.
A dokkban kísérteties csend honolt. Az Empyreum
legénységének nagy része itt veszítette el az életét, ezért Seth úgy
érezte magát, mintha egy kriptában lenne. A falak mentén lógó
EgyEmberesek sisakablakai halotti maszkokra emlékeztettek.
Seth odalépett a legközelebbi EgyEmbereshez, az
automatika segítségével leeresztette a helyéről, majd
eltávolította róla a sisakot. Mélyen becsúsztatta a kezét a
kemény külső burok és a puha anyag közé. Az anyagnak
egyszerre volt fémes tapintása és emlékeztetett hajlékony
műanyagra, de Seth tudta, hogy rendkívül fejlett szénpolimerrel
van dolga, a legerősebb ismert műrosttal, melyet egy pókfajta
hálójának mintájára terveztek. A tökéletesen légátnemeresztő
anyagot mikronvastagságú ólommal bélelték, ami meg fogja
védeni a gépteremben pusztító sugárzástól. Miután
lecsatlakozott az oxigéntartályokról, néhány percre elegendő
levegő is marad a ruhában, ami éppen elég lesz arra, hogy
gyorsan körbenézzen odabent.
Kiengedte a csatokat, melyek a helyükön tartották a belső
réteget, majd a gallérjánál fogva kihúzta az ezüstszínű overallt a
külső héjból. Belebújt, és a különleges anyag – mintha csak
ráöntötték volna hosszú tagjaira – tökéletesen felvette az
alakját. Ráerősítette a sisakot a ruhára, és hallotta, ahogy egy
automatikus kattanás kíséretében a rendszer légmentesen lezár.
Bemászott az EgyEmberes külső burkába, de az alsó
csatlakozókat nem rögzítette, hogy amikor eljön az idő, könnyen
el tudja hagyni a burkot.
Készen állt.
– Végre valami, amit kivételesen jól csináltak a mérnökök –
motyogta. Bekapcsolta a segédrakétákat, hogy könnyítsen az
EgyEmberes súlyán, megengedte az oxigént a tartályokból, és
esetlenül odatotyogott a kisebb légzsiliphez. A légzsilipbe lépve
úgy érezte, mintha egy koporsóban lenne. Becsukódtak mögötte
a nehéz fémajtók, és a zsilipből olyan hirtelen távozott a levegő,
hogy Seth ugrott egyet a ruhában.
Érezte, hogy a légnyomáskülönbség hatására az
EgyEmberes fémburka kitágul. Most már csak annyi dolga volt,
hogy kinyissa a külső ajtót, és onnantól kezdve semmi sem fog
közte és a Világegyetem között állni.
Soha, senkinek nem ismerte be, de halálra rémítették az
űrséták. Miután Kieran megrongálta az atmoszféravezérlőt,
sokszor ki kellett merészkednie az Empyreumról. Afféle
művezetőként működött, ő tanította meg a többi fiúnak, hogyan
kell használni a bonyolult szerszámokat, ő mutatta meg, hogyan
kell kijavítani a hibát. De egész idő alatt reszketett a ruhájában,
kiverte a jeges veríték, és hevesen kalapált a szíve. Odakint
bármelyik irányba nézett, semmi nem állt közé és az
örökkévalóság közé. Fejbe kólintotta saját jelentéktelenségének
tudata, émelyegni kezdett, és szájában szétáradt a keserű epeíz.
Most még a szokásosnál is rosszabb lesz: senki sem tudta,
hogy odakint van. Elég egyetlen rossz mozdulat ahhoz, hogy
pörögve messze repüljön a hajótól, és senki sem fogja keresni.
De erre nem szabad gondolnia.
– Nem félek – motyogta maga elé remegő hangon, majd vett
egy mély lélegzetet, és kinyitotta a külső ajtót.
Az ásítva elhúzódó ajtó mögött feltárult az űr rettentő
feketesége. Az élesen ragyogó milliárdnyi csillag tajtékos
habként terült el előtte. Olyan messze voltak. Seth lenyelte a
torkában felgyűlt gyomorsavat.
– Ez csak az égbolt – mondta egyszer az apja, amikor Seth
bevallotta neki, hogy fél kipróbálni az EgyEmberest. – Egy
bolygón ugyanez lenne a helyzet. Ott sem lennének falak meg
ablakok. A semmin kívül semmi nem lenne a fejed fölött.
Mivel semmi butaságot nem akart mondani, Seth inkább
csak bólintott, de igazából rettenetesen szédült a gondolattól,
hogy egy bolygó felszínén kell járkálnia. Ha tehetné,
legszívesebben az egész életét az Empyreumon élné le. Ahogy a
légzsilip küszöbén állt, és belenézett az örökkévalóságba, jeges
félelem szorította össze a szívét.
– Ne hugyozd már össze magad, Ardvale – suttogta maga elé
ingerülten.
Vett egy mély lélegzetet, és lelépett a légzsilip pereméről.
És zuhanni kezdett! Vagyis nem is zuhanni: otthagyta a
hajó, amely az otthona volt. Az Empyreum testét pettyező
szegecsek, a hajóablakok és a kékesszürke festék rémítő,
szürke-fekete masszává olvadt össze, ahogy a hajó elhúzott
mellette. Seth egy darabig csak tehetetlenül hadonászott a
karjával – Istenem, Istenem –, majd eszébe jutottak az
EgyEmberes rakétái. Megnyomta az indítógombolt, és
felsikoltott, ahogy a ruha meglódult az Empyreum felé. Gyorsan
lefékezett, de így is csupán egy méteren múlt, hogy nem ütköztek
össze.
Kavarogni kezdett a gyomra. Egy pillanatra megbénította a
rettegés, de aztán kényszerítette magát, hogy tartsa nyitva a
szemét, lenyelte a gyomorsavat, és addig állítgatta a hosszdőlést
és a függőleges tengely körüli forgást, amíg sikerült párhuzamos
pályára állnia a hatalmas hajóval.
Ekkor rácsapott a hajtómű irányítóművére, és végre az
Empyreummal azonos gyorsulással kezdett mozogni. Immár
nem volt olyan érzése, mintha zuhanna. Odarepült az egyik
hajóablakhoz, és benézett, hogy lássa, mennyit zuhant. Az
esőerdő szinten volt. Még több emeletet kell lefelé mennie ahhoz,
hogy elérje a hajó alján lévő hajtóműtermet.
Seth egy kevéssel megnövelte a hátsó rakéta tolóerejét,
éppen csak annyira, hogy süllyedni kezdjen az Empyreum szürke
tömege mellett. A hajótestre szegezte a tekintetét, és először az
azt borító fémlapokat szegélyező szegecsekre, majd a
szennyvízgyűjtő és víztisztító kupolák között húzódó kis völgyre
összpontosított. Hajóablakok végtelennek tűnő sora fölött
lebegett el, és mindegyikbe belesett, de egyetlen lelket sem látott.
Örülnie kellett volna, hogy senki sem látta meg, de ő ehelyett
ostoba csalódottságot érzett, ami rádöbbentette, mennyire
egyedül van.
Kizárta tudatából ezt a gondolatot, és a hajó bal oldala felé
irányította az EgyEmberest. Érezte, hogy az Empyreum alja
mint valami végtelen láthatár tűnik fel a lábánál. Látta maga
alatt a gépterem zsilipkapuját, és már nyúlt a rakétavezérlőért,
de véletlenül az egyik pozíciószabályzó hajtóművet kapcsolta be.
Vadul pörögni kezdett a tengelye körül, és látta, hogy
keresztülvitorlázik a hajótest fölött. Szeme sarkában, készen
arra, hogy elnyelje, újra feltűnt a rózsaszín nebuia, amit egyszer
már maguk mögött hagytak.
Sikoltott vajon?
Kétségbeesésében megnyomta a vészjelzőt, amitől az
EgyEmberes egy kábelt lőtt ki az Empyreum felé, ám mivel a
ruha őrült módjára forgott, az rátekeredett Seth derekára, és
minden egyes fordulattal rövidebb és rövidebb lett. Ahogy
hátrarántotta a kábel, Seth az irdatlan, néma és sűrű nebulát
nézte. Négy éven át takarta be az Empyreumot, amitől a hajó
gyakorlatilag megvakult és megsüketült. Így sikerülhetett az Új
Látóhatárnak meglepetésszerűen rajtuk ütnie. Most olyan
nyugodtnak tűnt az egész, és Sethnek elakadt a lélegzete, ahogy
a középpontjából a széle felé táguló magenta színű gázködöt
nézte. Azokon a részeken, ahol a legsűrűbb volt a gáz,
kékesszürke foltok bontották meg a bíbor ködöt. Gyűlölte, amíg
benne voltak, de most látta, hogy valójában gyönyörű a nebuia.
Túlfogom élni, mondta magában. Nem halok meg idekint.
Beúsztak a szeme elé az Empyreum hatalmas hátsó
segédrakétái, mire Seth megcélozta őket, és teljes erővel
előrelökte a botkormányt. Tudta, hogy a másodperc tört része
alatt hamuvá ég, ha berepül a kiáramló égéstermékbe. Máris az
arcán érezte a segédrakétákból áradó hőt, amitől pillanatok alatt
vastag izzadságréteg képződött a bőrén.
– Ne csináld – nyögte.
A félelemtől az egész teste egyetlen kemény görcsbe rándult.
– Gyerünk, te rohadék, te mocskos szemétláda. Ne ölj meg –
motyogta maga elé, és miközben teljes sebességgel repült a hajó
felé, kinyújtotta előre az EgyEmberes karomszerű kezeit.
Érezte, ahogy a kezek hozzáérnek a gázkivezető nyílások
forró fémpereméhez. Bekapcsolta a mágnest, amely a
hajótesthez rögzítette az EgyEmberest.
Sethnek fogalma sem volt, milyen sokáig lógott az
Empyreum végén, sírva, levegőért kapkodva és a fogát
csikorgatva, miközben azt kívánta, bárcsak ne hullana szét
millió darabra a következő másodpercben. A szíve olyan hevesen
kalapált a mellkasában, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban
kiszakadhat a helyéről.
– Nem haltál meg! – mondta magának dühösen. – Nem
lehetsz ilyen iszonyatosan gyáva!
Csak úgy patakozott a veríték a szemébe. A hőmérőre
pillantott, és látta, hogy a műszer pirosan villog. Semmiképpen
nem szerette volna elengedni a hajótestet, de tudta, hogy
megkell tennie, ha nem akar elégni. Óvatosan, hogy biztosan
eltalálja a megfelelő szöget, úgy forgatta a kart, hogy a
segédhajtóművel ismét lefelé nézzenek. Ezután bekapcsolta a
rakétákat, és addig várt, amíg újra a lábfejében nem érezte a
gyorsulási erőt.
– Egy, kettő, három – suttogta, majd kikapcsolta a
mágneskart.
Amilyen lassan csak tudta, visszairányította az
EgyEmberest a hajó jobb oldalához, és némi keresgélés után újra
megtalálta a gépterem zsilipkapuját. Leereszkedett a zsilip
irányítószervéhez, rögzítette magát az ajtó melletti kampóhoz,
majd remegő kézzel megnyomta a kis zsilip nyitógombját.
A kinyíló ajtóból szemét és törmelék robbant az arcába.
Kicsúszott a kezéből a zsilip kapaszkodója, és érezte, ahogy a
légnyomás hátrataszítja.
Végem, gondolta közönyösen, de amikor vette a bátorságot,
és kinyitotta a szemét, látta, hogy a kábel megtartotta, és hogy a
gépterem zsilipnyílása felett lebeg.
– Nem lehetett volna levegő a zsilipben – mondta Seth
hangosan. – Apa kiengedte, amikor... – Képtelen volt befejezni a
gondolatot. Remegett a hangja, ezért vett négy mély lélegzetet,
hogy megnyugodjon, mielőtt nekiáll a következő, rémületesen
veszélyes műveletnek. – Gyorsan kell csinálnod – mondta
magának.
Megkereste a gombot, amelyik lekapcsolja a sisakot az
EgyEmberes külső burkáról, de képtelen volt megnyomni.
– Nem fogok meghalni – mondta magának, majd valamivel
határozottabban megismételte: – Nem halok meg.
Megnyomta a gombot, és a külső csatlakozók halk
szisszenéssel elengedtek.
Sethet úgy megcsapta a világűr abszolút hidege, mintha egy
vödör folyékony nitrogént borítottak volna a nyakába.
Egyszerre elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Mintha legyalulták
volna az agyát. Nem tudom megcsinálni, mondta magában, de
valahogyan mégis kimászott a fémburokból, miközben fél kézzel
a hajóba kapaszkodott. Úgy érezte, a fájdalomtól menten
leszakad a karja. A rögzítőkábelen lebegő külső burkot maga
mögött hagyva keresztülhúzta magát az ajtón, majd bezárta
maga mögött a zsilipet.
Bent ugyanolyan hideg volt, mint odakint. Seth négy
gyötrelmes lépéssel eljutott a komputerhez, majd – bár szinte
irányíthatatlanul remegett a keze – megtalálta azt a gombot,
amellyel nyomás alá tudta helyezni a zsilipet.
Levegő töltötte meg a helyiséget, és Sethet körbeölelte a
meleg. Beleroskadt egy székbe, összegömbölyödött, és várta,
hogy elmúljon az izmait őrült módjára rángató görcs, és újra
képes legyen gondolkodni.
De tudta, hogy nincs sok ideje. A ruhában a levegő máris túl
párás volt, és kezdett fullasztó lenni. Gyorsan kell cselekednie.
Körbepillantott, miközben érezte, hogy a fogai továbbra is
vacognak. Volt abban valami furcsa, hogy a világítás még
mindig működött, és a jelzőlámpák szabályosan villogtak.
Ránézésre minden más is működött, de a műszereket és a
felületeket a többszöri kifújás ellenére is finom radioaktív réteg
borította. A sugárzó részecskék belélegzésével jelentős
mértékben megrövidítené az életét. Egy szép napon majd
alaposan kitakarítják a helyiséget az arra alkalmas eszközökkel,
addig azonban tiltott terület volt a gépterem. Minden szükséges
karbantartást kívülről kellett elvégezni. A gyorsulással Kieran a
hajtóművek épségét kockáztatta. Seth dühösen megrázta a fejét.
Ahhoz képest, hogy alapvetően értelmes gyerek volt, Kieran
rendszeresen úgy viselkedett, mint egy idióta.
Seth apja ebben a teremben töltötte élete utolsó napait: az
Új Látóhatár szabotázsakciója után itt próbálták megmenteni a
hajót, védőruha nélkül, kitéve a radioaktív sugárzásnak.
– Igazi barom voltál – mormolta Seth. – De legalább
megtaláltad a módját, hogy hősként halhass meg.
Miközben sokadszorra is belélegezte saját, párás lélegzetét,
Seth átment a terem hajófar felőli részébe, és végigjártatta
tekintetét az alvadt vérrel szennyezett fémpadlón. Az ajtó
melletti sarokban több tucat üres élelmiszerdobozt pillantott
meg. Ilyen dobozok találhatták fejbe, amikor kinyitotta a
zsilipet.
Seth a szemétkupac fölé hajolt, és a csizmája orrával
megpiszkálta a dobozokat. Néhány közülük még nedvesnek tűnt.
Valaki tábort vert itt. De mégis hogyan, amikor ilyen erős a
sugárzás?
Seth odalépett a szerszámos szekrényhez, előkotort egy
Geiger-számlálót, és bekapcsolta. A lélegzete is elakadt, amikor
azt látta, hogy a műszer normális sugárzást mutat. Többször is
megismételte a mérést, de minden alkalommal ugyanazt az
eredményt kapta.
De hogyan? Egy sugárszennyezés nyomait feltakarítani
rengeteg munkával jár, ráadásul speciális eszközök is kellenek
hozzá. Valaki itt az utolsó porszemet is felporszívózta a
műszerekről, a padlóról, a plafonról, mindenhonnan. Minden
négyzetcentiméternyi felületet le kellett takarítani. A
légszűrőket ki kellett cserélni, a termet rá kellett kapcsolni a hajó
szellőztető rendszerére – végeláthatatlanul sok és rendkívül
veszélyes feladatot jelentett. Kizárt, hogy Kieran leküldött
volna egy tapasztalatlan csapatot, hogy kitakarítsanak.
Ez egyetlen dolgot jelent: a szabotőr tisztította meg a
helyiséget.
Seth vett egy mély lélegzetet, lekapcsolta a sisakját, és lassan
lehúzta a fejéről. Óvatosan teleszívta a tüdejét. Eddig minden
rendben ment. A levegő friss volt és tiszta. A ruha nedvesen
tapadt a testére, amitől újra fázni kezdett, ezért teljesen kibújt
belőle, összehajtotta, és a sisakkal együtt letette a zsilip mellé.
Visszament a sarokban heverő szemétkupachoz, és elkezdte
áttúrni. Az ételmaradékok egy része meglehetősen frissnek tűnt.
A sarokszekrényben talált egy halom bontatlan
élelmiszeradagot, a tisztítószeres fülkében pedig hálózsák,
takarók és vizes zacskók hevertek a földön. Valaki tényleg tábort
vert a teremben. Akkor tűnhetett el, amikor bekapcsolt a
nyomáscsökkenésre figyelmeztető riasztó.
Rémisztő gondolat villant Seth agyába. Mi van, ha még
mindig itt ólálkodik a szabotőr? Mennyi ideig volt vákuum a
teremben? Seth gyorsan visszaállította a nyomást, vagyis a
szabotőr legfeljebb tíz-húsz másodpercet tölthetett a világűr
vákuumában. Elég ez ahhoz, hogy megöljön egy embert?
Könnyen lehet, hogy nem. Ha volt valaki a teremben, az még
most is életben lehet, sőt talán még eszméleténél is van.
Seth odarohant a szerszámos szekrényhez, és megkereste a
legnehezebb csavarkulcsot. Izzadt tenyerébe fogta a vasdarabot,
és közben a reaktortermekhez vezető ajtót figyelte. Jobb és bal
oldalon is volt egy-egy reaktor, melyek a segédrakétákat és a
hajó többi részét látták el energiával. Bárki könnyedén
elrejtőzhetett a reaktorok burkolatában a fémcsövek között,
vagy a padlónál a hűtőrendszer csövei alatt. Seth vett két mély
lélegzetet, és kinyitotta a bal oldali reaktorhoz vezető ajtót.
Odabent sötét volt, ezért felkapcsolta a villanyt. Abban a
pillanatban rátört a klausztrofóbia: a hatalmas helyiséget
teljesen kitöltötte a több száz plutóniumrúd, a mély
deutériummedencék és a hűtőfolyadékkal teli végtelen csövek. A
turbinák idegölő bugása elviselhetetlenül csiklandozta a fülét.
Felmászott egy nagy fémkockára, amely a hűtőrendszer egyik
irányítóegységének lehetett a burkolata, és körbepillantott az
óriási teremben. Bárhova bújhatott a szabotőr. Így soha nem
fogja megtalálni.
Hirtelen hangos csikorgás csapta meg a fülét: a reaktorterem
ajtaja felől jött a hang, olyan volt, mintha a zsanérok
nyikorognának. Seth leguggolt és várt, de hamarosan újra csend
és mozdulatlanság telepedett a szobára.
Odament az ajtóhoz, és kilesett a rajta lévő ablakon. A
gépterem ugyanúgy nézett ki, mint néhány perce, de amikor
megpróbálta kinyitni az ajtót, nem bírta. Olyan volt, mintha egy
többmázsás súly tartaná a helyén.
Csapdába esett!
Dörömbölni és kiabálni kezdett, de aztán egy villogó feliratot
vett észre az ajtó jobb oldalánál lévő konzol képernyőn:
„Nyomás alá helyezi a fő termet?”
Micsoda?
Seth megnyomta az „Igen”-t, és hallotta, ahogy hangos
sípolással levegő árasztja el a kinti helyiséget. Az ajtót
eltorlaszoló tonnás súly hirtelen mintha eltűnt volna.
Berontott a gépterembe, de a következő pillanatban földbe
gyökerezett a lába.
Eltűnt a sisakja! Csakúgy, mint az EgyEmberes ezüstszínű
belső része! Valaki mindkettőt elvette a zsilipkapu mellől! Seth
odarohant a zsilip kémlelőablakához, kinézett, és látta, hogy a
rohadék az EgyEmberesét is ellopta! Kisurranhatott a jobb
oldali reaktorszobából, amikor Seth a másik oldalon kereste.
Biztos, hogy a vákuumot is így élte túl. A reaktorteremben
volt, a nyomás alá került ajtók mögött.
Seth belerúgott az irányítóasztal előtt álló egyik székbe, ami
ettől keresztülbukdácsolt a szobán, majd felkapta a földről a
csavarkulcsot, és addig ütötte vele a fémfalat, amíg az izzadság
csípni nem kezdte a szemét. Miután kitombolta magát, zihálva
megállt, és elfintorodott. Olyan közel volt, hogy elkapja a
rohadékot!
Bárki is volt, biztos, hogy folytatni akarja a rombolást.
Sethnek figyelmeztetnie kell Kierant.
Felmászott az irányítóasztal fölött lévő biztonsági
kamerához, és a szoba sarkába irányította. Ezután berugdosta a
sarokba az üres élelmiszerdobozokat, keresett egy jegyzetfüzetet
és egy vastag fekete filctollat, majd csupa nagybetűvel felírta a
papírra: SZABOTŐR VAN A FEDÉLZETEN, ITT
TÁBOROZOTT. A SUGÁRZÁS ÚJRA NORMÁL SZINTEN.
Nem remélte, hogy Kieran hinni fog neki, de azért meg
kellett próbálnia.
Ezután odalépett az ajtó melletti vészkapcsolóhoz,
startállásba helyezkedett, majd meghúzta a kapcsolót. Fülébe
hasított a riasztó hangja, és tudta, hogy az egész hajón hallani a
szirénázást.
Ezután egyetlen dolgot tehetett: rohanni kezdett.
HIVATALOS NYOMOZÁS
– Az utóbbi időben nem jelentél meg a szertartásokon – mondta
Kieran Sarah Hodgesnak. Nekidőlt az asztalának, egymáshoz
szorította az ujjait, úgy tanulmányozta a lány arcát.
Sarah-nak haragosan megvillant a szeme, majd folytatta a
mocorgást a székben. Zsíros haja lófarokban lógott a tarkójára,
körmei mocskosak voltak. Az elmúlt néhány napban az ő dolga
volt a krumpliszedés – az egyik olyan feladat, amit senki nem
szeretett. Kieran abban bízott, hogy az ajánlattól, hogy
átkerülhet egy kombájnra, majd megered a nyelve, de Sarah
továbbra sem mutatott semmiféle együttműködési
hajlandóságot.
– Nem szereted a szertartásokat?
– Nem igazán – jelentette ki Sarah.
– Miért nem?
– Mindig azt a nőt juttatják az eszembe.
– Én nem olyan vagyok, mint ő.
– Honnan tudod? Soha nem találkoztál vele – mondta
csúfondárosan Sarah.
De igen, mondta Kieran majdnem, de aztán meggondolta
magát: nem akarta, hogy kitudódjon, beszélt Matherrel. Még
mindig nem nézte meg a felvételeket, amelyeket a nő küldött, és
nem is léptek kapcsolatba egymással. Jelenleg minden erejével
azon volt, hogy megtalálja Seth Ardvale-t, mielőtt még nagyobb
bajt csinál.
Rákönyökölt az asztalra, amitől megcsikordult alatta a szék.
Rooibos tea tejes illata terjengett a levegőben.
– Hol voltál azon az estén, amikor bekapcsoltak a
segédhajtóművek?
– A szállásomon voltam. Amikor hallottam a bejelentést,
lementem a központi bunkerba. Ott aztán együtt voltunk
Waverlyvel.
– Ő is ugyanezt mondta.
– Hú, de jó, akkor úgy látszik, sikerült hihető mesével
előállnunk – csattant föl Sarah.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy senki sem szereti, ha kihallgatják, mint
valami bűnözőt.
– Nem gondolom, hogy bűnöző lennél, Sarah – sóhajtott
Kieran. Ő még csak a harmadik volt, akit kihallgatott. Sealy
Arndttal és Tobin Amesszel kezdte, akik mindketten régi hívei
voltak Sethnek. Máris elindult a szóbeszéd. Nagyon
körültekintően kellett megfogalmaznia a most vasárnapra szánt
prédikációját, hogy újra maga mellé állíthassa a gyerekeket. –
Nem gondolom, hogy bármi közöd lenne a segédrakéták
átállításához...
– Ó, valóban?
– Csak szeretném kideríteni, mi történt tegnap este – mondta
Kieran, de valójában még soha nem találta olyan gyanúsnak
Sarah-t, mint most. Waverly barátnője volt, ráadásul az a fajta
csökönyös, mindig elégedetlenkedő fajta, aki akár
rokonszenvezhet is Sethtel. Most azonban el kell altatnia a
gyanakvását. – Lehet, hogy láttál valami fontosat anélkül, hogy
a tudatában lettél volna. Nincs jobb ötletem arra, hogy hol
kezdhetném a dolgot.
Ennek meg kellett volna puhítania Sarah-t, de a lány csupán
keresztbe fonta a karját maga előtt, és hidegen bámulta Kierant.
Váratlanul felvillantak a lámpák a szobában, furcsa
árnyékot vetve Harry Truman mellszobrára, amely a sarokban
állt. Visító sziréna hangja töltötte meg a hajót.
– Úristen – mondta Sarah. – Ez meg mi?
– Maradj itt! – mondta Kieran, miközben felpattant az
asztala mögül, és az ajtóhoz rohant. Futni kezdett a folyosón a
központi vezérlő felé. Hallotta, hogy Sarah ott szalad a
nyomában. Amikor belépett, látta, hogy Arthur és Sarek
döbbent arccal hajolnak az egyik monitor fölé.
– Mi történt? – kérdezte Kieran.
– Valaki megnyomta a vészjelzőt a gépteremben.
– Miért? – kérdezte Kieran. Éppen indult volt a széke felé,
amikor hirtelen földbe gyökerezett a lába. – Azt mondtad, hogy
a gépteremben?
– Ja – felelte Sarek, és Kieran látta, hogy a fiú egész testében
remeg. – Ez azután történt, hogy néhány perc eltéréssel két
dekompressziót hajtottak végre a teremben. Akkor azt hittem,
meghibásodás történt, de...
– Nézd – mondta Arthur, és Kieran felé fordította a
képernyőt.
A monitoron halomba hordott élelmiszerdobozok látszottak,
és egy vastag betűkkel írt üzenet. Kieran elolvasta, majd
megrázta a fejét:
– De hát abban a teremben hatalmas a sugárzás.
– Az üzenet szerint nem – mondta Arthur, de úgy tűnt, mint
aki nem hisz a papírnak.
– A szervizcsapat kiszellőztetett, mielőtt elment – mondta
Sarek elgondolkodva.
– Ők nem tudtak mindent eltakarítani! – erősködött Kieran.
– Tudom – mondta Arthur. – Nagyon furcsa az egész.
– Akárhogy is, a jelek szerint valaki egész biztosan ott lakik –
szólalt meg ekkor egy lányhang a hátuk mögött.
A fiúk hátrafordultak, és Sarah Hodgesszal találták szembe
magukat, aki a válluk fölött átlesve nézte a monitort. A lány
hűvös pillantással nyugtázta a kérdő tekinteteket.
– Te mégis mit csinálsz itt? – kérdezte mérgesen Kieran.
– Ez az én hajóm is – felelte Sarah. – Bejöhetek, ha akarok.
– Ez tiltott terület – mondta Arthur.
Sarah sorra belenézett a fiúk szemébe, majd azt mondta:
– Minél inkább úgy viselkedtek, mintha ti lennétek a
főnökök a hajón, annál kevésbé fognak megbízni bennetek a
többiek.
– Vissza tudod pörgetni a felvételt? – kérdezte Kieran, aki
úgy döntött, inkább nem vesz tudomást a lányról. – Látta a
kamera, ki nyomta meg a vészjelzőt?
– Már próbáltam – mondta Sarek, és visszatekerte a videót.
A kamera a gépterem irányítóegységét mutatta, majd hirtelen
átváltott a sarokban álló szemétkupacra.
– Furcsa – mondta Sarah elgondolkodva. – Az
ellenkezőjének kellett volna történnie.
– Hogyhogy az ellenkezőjének? – kérdezte Kieran.
Sarah kihívóan Kieranre pillantott, de nem válaszolt.
– Valami baj van a mozgásérzékelőkkel – mondta Arthur. –
Már dolgozunk rajta.
– Pontosan tudom, mi a baj velük – mondta Sarah önelégült
vigyorral.
Mindhárom fiú őt nézte, és várt.
– Ó, nem fogom elárulni, mi az.
– Honnan tudod? Kapcsolatban vagy... – Kieran majdnem
kimondta Seth nevét, de az utolsó pillanatban visszanyelte. –
Valaki beszélt neked erről?
– Nem, egyszerűen csak nyilvánvaló, mi a baj. Azon
csodálkozom, hogy ti még nem jöttetek rá.
– Sarah – mondta Kieran, és veszedelmesen halk volt a
hangja. – Azonnal mondd el, amit tudsz!
– Elmondom, amint nem csinálsz úgy, mintha ez a hajó
valami szekta lenne, amit te irányítasz.
Kieran hosszú másodperceken át bámult Sarah dacos,
pimasz arcába. Úgy érezte, tekintetével menten lángra lobbantja
a lány szeplőit.
– Zárjátok be!
– Kieran – mondta Arthur, és meglepetten nézett a fiúra.
– Gyerünk!
– Hogy te mekkora egy patkány vagy! – kiáltotta Sarah,
miközben az elképedt Sarek két őrt hívott a központi vezérlőbe.
A fiú halkan kiadta nekik a parancsot, azok pedig két oldalról
közrefogták Sarah-t. Vagy egy fejjel magasabbak voltak nála, de
ez nem ijesztette meg a lányt. – Ezt még meg fogod bánni! –
sziszegte, miközben az egyik őr megfogta a könyökét.
– Arthur! Hogyan jutott be Seth a terembe? – csattant fel
Kieran, de a fiú csak nézett rá döbbenten. Útban a lift felé Sarah
még hallotta Kieran üvöltözését: – Hogyan, Arthur?!
– Nem tudom – mondta Arthur halkan. Nem mert a dühös
Kieran szemébe nézni. – Az egész szint le van zárva.
– Sarek? – kérdezte Kieran.
Sarek éppen az alsó szinteket lezáró ajtókkal és
válaszfalakkal kapcsolatos adatokat kereste elő a rendszerből.
– Minden ugyanolyan, mint korábban – mondta. – A liftek
még mindig le vannak zárva.
– És mi van a lépcsőházakkal? – kérdezte Arthur a szoba
sarkából.
– Ellenőrizd őket egyenként – mondta Kieran, és valami
baljós érzés kezdte a hatalmába keríteni.
Sarek végigpörgette az alsó szinteken lévő ajtókra néző
kamerák képét.
– Megvan. A jobb oldali lépcsőház. Olyan, mintha valaki
kézzel kinyitotta volna az ajtót.
– Ezt eddig miért nem vettük észre? – kérdezte mérgesen
Kieran.
– Talán mert volt más dolgom is, mint hogy ezt figyeljem –
csattant fel Sarek.
– Hol vannak a sugárvédő ruhák? – mordult rá Kieran a
fiúra.
– Gondolom, a kórházban – mondta Arthur kifejezéstelen
hangon. Kifürkészhetetlen volt az arca, de Kieran számára
világos volt, hogy nem tetszett neki, amit Sarah-val csinált.
Jelen pillanatban azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. – Nem
mehetsz le oda.
– Már régen megvan a baj, ha kinyitották az ajtót – mondta
Kieran keserűen. Ezért ki fogja hajítatni Seth Ardvale-t a
légzsilipen.
Kieran lerohant a kórházba. Ahogy belépett, Tobin Amest és
Sealy Arndtot pillantotta meg. A két fiún kívül, akik éppen
beszélgettek, senki sem volt a kórteremben. Azt a nyolc felnőttet,
akik túlélték ugyan a támadást, de sugárfertőzést kaptak, már
régen átszállították a szomszédos gyengélkedőbe.
Tobin és Sealy gyanakodva pillantottak Kieranre.
– Újra ki fogsz hallgatni? – kérdezte Sealy.
– Nem, Sealy – sóhajtott Kieran, majd hozzátette: – Tényleg
úgy gondoltam, hogy segíthetnétek a nyomozásban. Biztos,
hogy Seth gyújtotta be a segédrakétákat...
– Felőlem aztán megrohadhat a sitten az a szemét – mondta
Sealy, és dühösen Kieranre villantotta a szemét. – Viszont
kezdem mindenkiben elveszíteni a bizalmamat, aki főnöknek
képzeli magát.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – mondta Kieran
megbántottam. Minden olyan jól ment, amíg vissza nem jöttek a
lányok. Most mindent szörnyen bizonytalannak érzett, olyan
volt, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna kezéből az
irányítás, és a legénységen ismét eluralkodhatna ugyanaz az
őrület, ami egyszer már kis híján elpusztította. – Hova tettétek a
sugárvédő ruhákat, miután megjöttek a betegek?
Tobin a szoba sarkában álló szekrényre mutatott. Kieran
kinyitotta az ajtaját, és megcsapta az orrát a ruhákból áradó
izzadságszag. Koszosak, már-már hordhatatlanul mocskosak
voltak.
– Ti ezeket nem tisztítottátok ki?
– Amennyire tudtuk, lemostuk őket, aztán kilőttük a koszos
vizet a zsilipen. Többre nem volt időnk.
Kieran kiválasztotta a legkevésbé gusztustalan ruhát, és a
vállára hajította.
– Hova mész? – kiáltott utána Tobin.
– Semmi közöd hozzá – kiáltotta vissza Kieran, majd öles
léptekkel elindult a jobb oldali liftek felé. Beszállt az egyikbe, és
miközben lefelé tartott, belebújt a védőruhába. Végig felhúzta a
cipzárakat, de a sisakot még nem vette fel. A sisak üvegablaka
olyan mocskos volt, hogy alig lehetett keresztüllátni rajta.
Megpróbálta letörölgetni a kezével, majd amikor látta, hogy csak
elkeni a barna koszt, fintorogva a fejébe húzta a bűzös sisakot.
Majdnem kiesett a helyéről a szíve, amikor a hajtóműszint
fölött megálló liftnek kinyílt az ajtaja. Lassan elindult lefelé a
lépcsőn, és néhány perc múlva elért a hajó aljában lévő gépterem
ajtajáig. A hajtóművek dübörgése egyenesen az agyáig hatolt, a
lábában érezte az irdatlan erejű rakéták vibrálását. Lassan
odalépett az ajtóhoz, amely pontosan úgy nézett ki, mint a hajó
összes többi ajtaja. A helyiséget lezáró acél válaszfalat valóban
manuálisan nyitották ki. Kieran vett egy mély lélegzetet, és
belépett a gépterembe.
Az elmúlt hónapokban, ha eszébe jutott ez a hely, mindig
úgy gondolt rá, mint egy kriptára, ezért szeretett volna minél
hamarabb végezni. Odalépett a szerszámos szekrényhez a
Geiger-számlálóért. Bekapcsolta a műszert, és elképedve olvasta
le az eredményt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de végül
lehúzta fejéről a sisakot, és belélegezte a viszonylag friss levegőt.
Gyorsan lerángatta magáról a gusztustalan védőruhát, és
berúgta az egyik sarokba.
Kieran odalépett a szemétkupachoz, és beletúrt. Az
ételmaradékok a rothadás különböző állapotában voltak,
némelyikük teljesen elszáradt, de volt, ami még nedves és
felismerhető volt. Megszámolta a dobozokat, és arra jutott, hogy
egy ember több mint egy hétig el tudott élni ennyi ennivalón.
Seth csupán két napja szökött meg.
Leült a padlóra, és bámulni kezdte a szemétkupacot. Hacsak
nem valami trükkel áll szemben – amit nem tartott valószínűnek
–, akkor nem Seth volt az, aki tábort vert idelent. Kieran
végigpörgette magában a többi lehetőséget, és meghűlt a vér az
ereiben.
Felpattant a földről, átkutatta a dobozokat, majd további
nyomokat keresve körbejárta a hatalmas reaktortermeket. Nem
talált semmit. Bár a megérzése azt súgta, hogy bárki is húzta
meg magát idelent, nem fog visszatérni, a biztonság kedvéért
majd leküld néhány őrt. Dühösen megrázta a fejét. Azt remélte,
találni fog valamit – valamit, amiből rájöhet, mi történt a
segédhajtóművekkel. Csalódott volt.
Visszament a liftekhez, és megnyomta a hívógombot. Abban
valamiért biztos volt, hogy Seth kapcsolta be a vészjelzőt. Seth
tudott valamit, és hajlandó volt kockázatot vállalni azért, hogy
üzenjen Kierannek. Vagy lehet, hogy a bolondját járatja vele?
Megszólalt a lift jelzőcsengője, és kinyílt az ajtó, de Kieran
hirtelen elhatározásból inkább ismét a jobb oldali lépcsőház felé
vette az irányt. Ez volt a hajó legelhagyatottabb lépcsőháza.
Védőruha nélkül kellemetlenül hideg volt itt, ezért alig
használták a gyerekek. Ezenkívül itt biztonsági kamerák sem
voltak. Lehet, hogy Seth ezen keresztül közlekedett?
Kieran arcát megcsapta a hideg levegő. A fémlépcsők több
száz méteren keresztül kúsztak föl a feje fölött, egészen a hajó
orráig. Visszatartotta a lélegzetét, és hallgatózott. Akkor is
hallania kell Seth lépteit, ha az tíz emelettel fölötte jár. De az is
lehet, hogy Seth sokkal közelebb van.
Egy furcsa sugallattól vezérelve Kieran felment a
raktárdokkba, és belépett a hatalmas helyiségbe. Itt több száz
szállítókonténer várta, hogy megérkezzenek az Új Földre. Ahogy
állt a gigantikus konténerek között, a néma teremben, Kieran
egyszer csak rádöbbent, milyen régen nem barangolt egyedül a
hajón. Azelőtt mindig ezt csinálta: elindult valamerre, csak úgy,
cél nélkül, odaköszönt mindenkinek, akivel összefutott, segített
Mrs. Dunnownak kiásni a paszternákot, vagy megetette Mr.
Aimsszel a pisztrángokat. Most annyira üresnek tűnt a hajó.
Hosszú idő óta most először engedte meg magának, hogy a
szüleire gondoljon. Ha egy nap újra találkozhatna az anyjával,
elmondana neki mindent, ami azóta történt, mindent, amit azóta
csinált, ő pedig magához szorítaná, és azt mondaná: „Minden
tőled telhetőt megtettél. Senki sem csinálta volna jobban.” Az
apja megveregetné a vállát, úgy, hogy csak egy kicsit fájjon, úgy,
hogy erősnek és keménynek érezze magát tőle, és azt mondaná:
„Büszke vagyok rád, fiam.”
– Büszke vagyok rád – mormolta maga elé Kieran, miközben
próbálta az apja hanghordozását utánozni.
Zaj ütötte meg a fülét.
Megállt. Hallgatózott.
Tényleg hallott valamit? Mi volt az? Egy meglepett, elakadt
lélegzet? Egy padlóhoz súrlódó cipőtalp?
Léptek! Valaki lábujjhegyen lépdelt a teremben!
Kieran megiramodott a hang irányába. Most, hogy futni
kezdett, a zaj is felerősödött, mintha a másik föladta volna a
bujkálást. Kieran egymás után hagyta maga mögött a sorokba
rendezett konténereket, amikor egyszer csak egy emberi alak
körvonalait pillantotta meg.
Seth! Ösztönösen tudta, hogy ő az, még mielőtt meglátta
volna a fiú koszos, szőke haját és széles vállait.
Seth egy méretes táskával a hátán futott előle. A hátizsák
szemlátomást lassította valamennyire, de így is gyors volt.
Kieran utánairamodott, de hiába szedte teljes erőből a lábait,
egyre jobban lemaradt.
Tudta, hogy a börtönben végigkoplalt egy hónap nem múlt
el nyomtalanul, és hogy soha nem fog teljesen felépülni. Mégis
meglepte, hogy ilyen hamar kifáradt. Máris szúrt a szíve, az
extra nehézkedéstől pedig úgy érezte, mintha mocsárban
lépkedne. Képtelen volt gyorsítani. Seth mind kisebb és kisebb
folttá zsugorodott a távolban. Kieran körül elhomályosult a
terem, és úgy érezte, nem sok kell ahhoz, hogy elájuljon.
Dühében nekirontott az egyik konténernek, mintha nem érezné a
vállába hasító fájdalmat.
– Állj! – üvöltötte tehetetlenül.
Legnagyobb ámulatára Seth megállt, majd lassan
megfordult.
A két fiú néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással,
azután Seth lassan elindult Kieran felé. Micsoda öntelt hólyag!
Egyszerűen visszasétál, hiszen tudja, hogy gyorsabb nála.
Amikor már csupán harminc méter választotta el őket, Seth
megállt, és jeges, kék tekintetét Kieranre szegezte.
Kieran legszívesebben darabokra tépte volna a fiút, de még
az ujjai is fájtak.
– Egyedül vagy? – kérdezte Seth, és körbenézett.
Semmi értelme nem volt hazudni. Kieran még mindig
levegőért kapkodott, ezért csak annyit tudott kipréselni
magából:
– Lejöttem... hogy... megnézzem... a... hajtómű... termet.
– Nem vertem ott tábort – mondta Seth.
Kieran tett egy lépést előre, majd nekitámaszkodott az egyik
konténernek. Seth ekkor hátralépett, és belenyúlt a
hátizsákjába, de bármit is fogott meg, nem húzta elő. Kieran
sejtette, mi lehet a fiú kezében.
– Hogyan... jutottál ki? – kérdezte Kieran zihálva.
– Felébredtem, és nyitva volt a cellám.
– Hazudsz.
– Minek kérdezed, ha úgysem hiszel nekem?
Kieran hitetlenkedve bámult Sethre. Ez az a srác, akit
Waverlynek muszáj volt meglátogatnia a sitten. Ez a hazug,
áruló huligán.
– Figyelj ide! – mondta Seth. Kihúzta a kezét a hátizsákból,
és felemelte. – Végig kell hallgatnod, Kieran. Fontos, amit
mondani akarok.
Kieran nem felelt, még a szeme sem rebbent.
– Azt hiszem, van egy potyautas a fedélzeten. Valaki az Új
Látóhatárról. Waverly siklóján jöhetett. De az is lehet, hogy az
első támadás óta itt bujkál. Fogalmam sincs. De ő engedett ki,
hogy elhitesse veled, hogy én babráltam a segédhajtóművekkel.
Veszélyes. Meg kell találnod.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak – mondta
undorodva Kieran.
– Kieran, ez már nem rólad meg rólam szól. Ezt te is tudod,
ugye?
– Szerintem hazudsz.
– Nem hazudok. Tudod, hogy nem hazudok. Miért
veszélyeztetném a küldetést és a hajót? Világéletemben fedélzeti
tiszt akartam lenni.
– Akkor miért szerveztél zendülést? – kérdezte Kieran.
– Az nem volt valódi zendülés, Kieran – mondta Seth
halkan, már-már kedvesen. – Te nem voltál kapitány.
Kieran erre megint nem mondott semmit. Dühítette, hogy
Seth játssza a nagyfiút, győzködni próbálja azok után, ami
történt. Hányingere volt ettől a képmutatástól.
– Ma nem fogsz elkapni – mondta Seth. A keze a hátizsák
pántjára csúszott, és megigazította a vállán a súlyt.
– Hamarosan elkaplak – felelte zihálva Kieran.
– Próbáld csak meg.
Azzal Seth hátat fordított, és futni kezdett, de néhány méter
után megállt, és újra megfordult. A tarkójára tette a kezét,
tekintetét a padlóra szegezte.
– Nézd – szólalt meg végül. – Sajnálom. Azt, ahogy a sitten
bántam veled. Azt hiszem... azt hiszem, valamiért téged
hibáztattalak azért, ami apával történt.
– Meg akartál ölni.
– Nem tettem volna meg.
– Tényleg olyan biztos vagy ebben?
Seth nem mondott semmit, csak elgyötört arccal nézte
Kierant.
– Nem engedem, hogy megint elvedd tőlem ezt a hajót –
mondta Kieran. Eltolta magát a konténertől, hogy a saját lábára
álljon. – Amíg élek, nem leszel kapitány.
– Tudom.
– És Waverly soha nem lesz a tiéd – mondta Kieran, és
gyorsan megpróbált rájönni, mivel okozhatja a legnagyobb
fájdalmat Sethnek. – Un téged. Túlságosan... túlságosan
primitív vagy hozzá.
Sethnek erre elkomorodott az arca, és legörbült a szája. Egy
pillanatra úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, de
aztán csak sarkon fordult, és eltűnt egy konténer mögött.
Kieran ekkor leült a földre, és várta, hogy elmúljon a
bizsergető fájdalom az ujjaiból. Azelőtt soha nem tapasztalt
ilyet, de az is igaz, hogy most először próbált futni a sitten
végigéhezett egy hónap után. Valami nem stimmelt. Valami baj
volt a szervezetével, de ez volt az, amivel jelenleg egyáltalán nem
tudott foglalkozni.
Seth valószínűleg igazat mondott a potyautassal
kapcsolatban. Gyűlölte a fiút, de annyira azért nem, hogy
félretegye a józan eszét. Seth hatalmat akar, és pontosan tudja,
hogy ha a segédrakéták manipulálásával hátráltatja a szüleik
kiszabadításáért indított akciót, azzal csakis saját maga alatt
vágja a fát.
Kieran bokán rúgta saját magát. Erre hamarabb is
rájöhetett volna! Az Új Látóhatár szabotőre itt volt, a
fedélzeten, Seth pedig a nyomában loholt. Ha elkapja, ünnepelt
hőst csinál magából. Belőle pedig egy szerencsétlen idiótát.
Kieran tagjaiban lázként terjedt szét a szorongás.
Talán mégsem olyan nagy baj, hogy a legénység azt hiszi,
Seth volt a szabotőr.
Kieran még sokáig maradt a raktárban, és hosszasan
mérlegelte a lehetőségeit. Amikor már újra tudott járni, odament
a bal oldali lifthez, és egyenesen a központi vezérlőbe vitette
magát. Ideje összehívni a tiszteket.
MÁSODIK RÉSZ – HATALOM
ÚJ SZABÁLYOK
Waverly éppen az egyik aratógép alatt feküdt, és egy szivárgó
akkumulátor beragadt reteszét rángatta, amikor hallotta, hogy
megreccsennek a csarnok hangszórói. A megnövekedett
gravitációtól nehéznek és püffedtnek érezte a kezét, és mindene
lassan és tohonyán mozgott. Lehajtotta a fejét az illatos
termőföldre, és a kombájn alvázát bámulva hallgatta a
bejelentést.
– Itt Kieran Alden beszél. Kérek mindenkit, hogy hagyja
abba, amit csinál, és figyeljen ide, mert valószínűleg ez a
legfontosabb bejelentés, amit valaha tettem és tenni fogok.
Waverly felsóhajtott, és az égnek emelte a tekintetét. Mióta
átvette az irányítást a hajón, Kierannek mániájává vált a
hatásvadász nagyzolás. Valószínűleg ez kell ahhoz, hogy
odafigyeljenek rá az emberek, gondolta.
– Okunk van azt gondolni – folytatta Kieran –, hogy az Új
Látóhatár egyik terroristája a fedélzeten tartózkodik.
Waverly arcából kiszaladt a vér. Hallotta, hogy többen
felkiáltanak. Két lány, aki eddig olajat cserélt az egyik
traktorban, most megfogta egymás kezét, és tágra nyílt szemmel
bámulta a hangszórót. Waverly kimászott a kombájn alól, és
felállt, hogy jobban hallja Kierant.
– Bebizonyosodott az is, hogy Seth Ardvale a terrorista
oldalán áll.
– Az lehetetlen – mondta Waverly, de azonnal lepisszegték.
– Úgy gondoljuk, hogy Seth együttműködött a terroristával.
Közösen meggyilkolták Max Brentet, és a segédrakéták
begyújtásával eltérítették a pályájáról a hajót. Okunk van azt
gondolni, hogy mindkettejüknél fegyver van.
Többen felnyögtek ijedtükben, mások izgatott suttogásba
kezdtek.
– Továbbá – folytatta Kieran –, egészen biztos, hogy a
terrorista annak a siklónak a fedélzetén jutott fel az
Empyreumra, amelyet Waverly Marshall vezetett.
Waverlynek meg kellett támaszkodnia a traktor oldalában.
– Mindezeket figyelembe véve bevezetek egy új szabályt,
amivel garantálni szeretnénk a legénység minden tagjának
biztonságát és számonkérhetőségét. Ezentúl naponta tartok
prédikációt, melyeken kötelező a részvétel. Minden reggel nyolc
órakor gyülekező az előadóteremben, ahol létszámellenőrzést
tartunk, megtesszük a szükséges bejelentéseket, valamint közös
elmélkedéssel és imádkozással indítjuk a napot. Össze kell
tartanuk, emberek. Nincs most helye a széthúzásnak. Most senki
nem engedheti meg magának, hogy a rossz oldalra álljon.
Bíznunk kell egymásban. Csak így sikerülhet.
– Köszönöm a figyelmeteket. Kérlek, hogy folytassátok a
munkát.
Waverly kezéből kihullott a csavarkulcs. Most vette csak
észre, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét. Kinyitotta
a száját, és vett egy nagy levegőt.
Potyautas volt a siklóján? Ő és a többi lány majdnem egy
hónapot töltöttek azon a siklón, várva, hogy az Empyreum
előbukkanjon a nebulából, és felvehessék vele a kapcsolatot. A
hosszú bezártságtól kikészült lányok a sikló minden zugát
bejárták, de az állandó mászkálás abban is segített, hogy ne
gondoljanak az egyre fogyó élelmiszerkészletekre. Hol húzhatta
meg magát egy potyautas olyan hosszú időn keresztül?
Át kellett volna kutatnia, darabokra kellett volna szednie a
siklót, benézni minden karbantartópanel alá, bemászni minden
kábelalagútba. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie!
Most Kierannek és a többieknek még több okuk van, hogy
gyűlöljék.
Tudomást sem véve a felé lövellt haragos pillantásokról – a
haragos kamaszoknak kell valaki, akit utálhatnak – Waverly a
földre dobta a kesztyűjét, és rohanni kezdett. Átvágott a
búzatáblán, és az sem tudta lelassítani, hogy minden egyes
lépésnél bokáig süllyedt a termőföldbe. Tenyere élével rávágott a
lift hívógombjára, aztán dühösen beleöklözött a falba, egyszer,
kétszer, háromszor, amíg azt nem érezte, hogy valami elpattan a
kezében.
Üres volt a folyosó, amikor kinyílt a lift ajtaja. Waverly
futni kezdett a kísértetiesen sorakozó EgyEmberesek között a
siklója felé. Úgy érezte, hogy a lába szinte hozzá sem ér a földhöz.
Hiába nem akart ide soha többé visszajönni, most mégis
felrohant a rámpán, és berontott a rakodótérbe.
Borzasztó szag terjengett odabent. Újra eszébe jutottak a
rettenetes utazás emlékei, amikor az Új Látóhatár börtönéből
kiszabadulva próbáltak hazajutni. Mivel a siklókat arra szánták,
hogy az Új Föld lakói majd az Empyreum és a bolygó között
közlekedjenek velük, volt bennük víz- és levegőkeringető
rendszer, és élelmiszerkészletekkel is felszerelték őket,
ugyanakkor mélyűri utazásokra alkalmatlanok voltak. A
súlytalansággal járó kihívások közül csak a legalapvetőbbeket
tudta kezelni, így a siklón sem enni, sem vécézni nem lehetett
normálisan. Szörnyen gusztustalan állapotok uralkodtak a
raktérben.
Waverly felmászott az utastérbe, ahol még rosszabb volt a
helyzet. Eldobált élelmiszerdobozok borították a padlót, a
székek össze-vissza voltak hátradöntve. Emlékezett a sírásra, a
rimánkodásra, a véget nem érő kérdésekre: „Még mennyi idő?
Ugye, megvan még az Empyreum, Waverly?” De a legrosszabb,
amit mindenki megállás nélkül ismételgetett, ez volt: „Miért nem
tudtad megmenteni az anyukámat? Az apukámat? A
bácsikámat? Miért hagytad ott őket?”
A golyónyomot a vállán meg tudta mutatni nekik, de azt,
hogy milyen érzés volt, képtelenség lett volna megértetni velük.
Egy haldokló férfi képe, gyorsan terjedő vérfolttal az ingén.
Őmiatta haldoklott.
– Többé nem gondolok erre – mondta Waverly hangosan.
– Helló! – szólalt meg ekkor egy hang.
Waverly összerezzent. Valaki volt a pilótafülkében.
Kalapálni kezdett a szíve, és tett egy lépést hátrafelé, de aztán
meglátta Arthur Dietrich fejét az ajtóban.
– Gondoltam, hogy idejössz – mosolyodott el a fiú. –
Mármint miután végighallgattad a bejelentést.
Waverly nem mondott semmit. Nézte a fiút, és mivel ő
képtelen volt megszólalni, várta, hogy az mondjon valamit.
– Örülök, hogy itt vagy – folytatta Arthur, azzal visszament
a pilótafülkébe, és a válla fölött körbemutatott a helyiségben. –
Van valami ötleted, hol bujkálhatott?
Waverly lassan elindult a fiú után a fülkébe, és amikor
belépett, látta, hogy Arthur a másodpilóta székében ül. Az Sarah
helye, futott át az agyán, de csöndben maradt. Az irányítópult
közepén lévő képernyő felvillant, és megvilágította a fiú kerek
fejét. Arthur a sikló kameráinak felvételeit nézte, az Új
Látóhatáron töltött utolsó percek képei peregtek a monitoron.
– Nem is tudtam, hogy van kamera a fedélzeten – mondta
Waverly.
– Akkor kapcsol be, amikor felmelegszenek a hajtóművek. A
le- és felszállásokat rögzíti. Ha esetleg valami baleset történne.
– Aha.
– Nem látom, hogy beszállna a potyautas – mondta Arthur.
– Lehetséges, hogy még azelőtt jutott fel a siklóra, hogy te a
dokkba értél volna?
– Sarah vitte fel a lányokat. Én szálltam fel utoljára.
– Ó, igen, pont ott jössz – mutatott Arthur a képernyőre, és
Waverly megpillantotta sovány, kétségbeesett önmagát, amint
keresztülbotorkál egy csoport együttérzően ácsorgó nőn. Űzött
tekintettel méregette őket, zsíros haja összevissza meredezett a
fején, a könyökén csöpögött a vér. Úgy mozgott, mint egy
sebzett állat, és aki közel jött, arra rászegezte a pisztolyát.
– Úristen, Waverly – mondta Arthur, és döbbenten nézett a
lányra. – Én nem tudtam...
– Hagyd ezt – emelte fel a kezét Waverly, mire Arthur
gyorsan visszafordult a monitorhoz.
– Ott! Mi az ott? – Arthur a kocsira bökött, amelyen néhány
nő az ellátmányt tolta a sikló felé. A felvételen látható Waverly
gyanakodva nézte őket, majd a pisztolyát továbbra is a tömegre
szegezve, lassan elindult a sikló felé.
A felvételtől elfogta a rosszullét. Mi lett belőle? Vajon
felolvadt azóta a lelke?
Vajon még mindig gyilkosnak számít?
– Elképzelhető, hogy valaki azon a kocsin jutott be? –
kérdezte Arthur.
– Kizárt – mondta Waverly, és egyszerre visszazökkent a
jelenbe. – Tele volt pakolva étellel. Látod a másik kocsit? Az meg
vízzel van tele. Egyiken sem fért volna el egy ember.
Tovább nézték a felvételt, és látták, ahogy néhány perc
múlva begyullad a hajtómű, és a nők hátrahúzódnak a siklótól.
A hajó beszállt a légzsilipbe, majd elhagyta az Új Látóhatárt,
amely egyre kisebb és kisebb lett a monitoron, és végül teljesen
beleolvadt a fekete égbe.
Csakhogy az Új Látóhatár még mindig ott van előttük,
emlékeztette magát Waverly. Nem olvadt bele a világűrbe. Ott van,
és ő ránk vár. Mert nála van, amit akarunk, és ettől ismét ő van
nyertes helyzetben.
– Várjunk csak – mondta Arthur. – Mintha... –
Visszapörgette a felvételt, és újra nézték, hogyan távolodik az Új
Látóhatár, majd a fiú egy ponton megállította a videót. – Ott!
Arthur egy halvány, homályos pontra bökött a kimerevedett
képen, kicsivel az Új Látóhatár fölött.
– Mi az?
– Egy EgyEmberes. Az ott egy EgyEmberes!
Waverly hunyorítva nézte a monitort, Arthur pedig
megnyomta a lejátszás gombot. A pötty elsodródott az Új
Látóhatár közeléből, és száguldani kezdett a sikló felé. A
következő pillanatban aztán kívül került a kamera látóterén, de
így sem férhetett kétség a dologhoz.
– Hozzátok kötötte magát. Aztán becsörlőzött. Aztán meg
valahogy feljutott a fedélzetre, és elrejtőzött.
– De hogyan? És mikor?
– A raktér kis légzsilipjét használhatta.
Arthur felállt a székéből, intett Waverlynek, és mindketten
lementek a raktérbe. A tat felőli oldalon volt egy ember
nagyságú légzsilip, rajta egy apró kukucskálóablakkal. Arthur és
Waverly belestek a karcos üvegen, és egy üres EgyEmberes
sisakja bámult vissza rájuk.
– Nem tűnt föl senkinek, hogy itt áll egy EgyEmberes?
Waverly először megszólalni sem tudott a megdöbbenéstől,
de aztán összeszedte magát, és azt mondta:
– Egyszer benéztem, csak hogy lássam, mi van bent. A másik
irányba nézett, úgyhogy csak a hátulját láttam. – Megrázkódott.
Néhány méterre állt a potyautastól, mégsem vette észre, hogy
valaki elrejtőzött a ruhában. – Azt hittem, normális, hogy van
itt egy EgyEmberes.
– Valószínűleg én is azt hittem volna – bólintott Arthur.
– Lehet, hogy végig itt volt, itt aludt, itt töltötte a napjait.
– Nyilván. Eléggé klausztrofóbiás lehetett, de ha nyitva
hagyta a légszelepeket, akár az egész utat kihúzhatta itt.
– Igen – mondta Waverly. – Istenem, Arthur!
A fiú Waverly vállára tette a kezét, és megvárta, amíg az
ránéz.
– Mi is gondolhattunk volna rá, Waverly. Átkutathattuk
volna a hajót, karantén alá helyezhettük volna az egészet. Vagy
egyszerűen meg is szabadulhattunk volna tőle.
Waverly bólintott. Nem csodálkozott rajta, hogy Kieran
annyira kedveli Arthurt. Kedves fiú volt.
Lementek a sikló rámpáján, majd Arthur megnyomta a
gombot, amitől bezárult mögöttük a feljáró. Waverly nézte,
ahogy a félelmetes hazaútra emlékeztető tárgyak eltűnnek a
csukódó rámpa mögött.
– Mondanom kell neked valamit – szólalt meg Arthur,
miközben keresztülvágtak az üres dokkon. A falak mentén lógó
EgyEmberesek mintha előrehajoltak volna a kampóikon, hogy
így hallgassák ki a beszélgetést. Waverly nem szerette az űrruhák
látványát. Azt juttatták az eszébe, milyen sokan nincsenek már a
hajón. – De ideges leszel.
– Mi van? – fordult oda Waverly a fiúhoz. – Miről beszélsz?
– Először meg kell ígérned valamit. Azt, hogy most rögtön
nem fogsz csinálni semmit. Együtt kitaláljuk, mit csináljunk,
kidolgozunk egy tervet, és azt végrehajtjuk. Nem hagyjuk, hogy
az indulat elvegye a józan eszünket, rendben?
– Mi történt? Elfogta Sethet? – Hirtelen eszébe jutott Kieran
bejelentésének Sethtel kapcsolatos része. – Kizárt, hogy Seth
együttműködjön a potyautassal, Arthur. Kizárt! Kieran
tévedett, amikor azt a bejelentést tette.
A Waverly hangjában bujkáló pánik hallatán Arthur
megállt, és gondterhelten a lányra emelte a tekintetét.
Waverly lehajtotta a fejét. Attól még, hogy kedves, Arthur
hűséges Kieranhez. Ezt nem szabad elfelejtenie.
Kiléptek a folyosóra, és Arthur becsukta a siklódokk ajtaját.
– Sarah és Kieran összeszólalkoztak.
– Jó ég!
– Sarah nagyon felbosszantotta Kierant, arra célozgatott,
hogy tud valamit Seth szökéséről. Azt mondta, tudja, miért nem
működik a biztonsági kamerarendszer, de nem árulja el. Ezért
Kieran...
– Sittre vágta.
Arthur bólintott.
Waverly megrázta a fejét. A haragtól remegtek az ujjai.
Fájdalmas volt minden szívverés.
– Istenem, Kieran.
– Én úgy látom, hogy alapvetően arról van szó, hogy ha
Kieran tényleg kapitány lenne, jogosan tartóztatta volna le
Sarah-t fegyelemsértésért.
– De ő igazából nem kapitány.
Arthur bólintott.
– És te választást akarsz tartani, hogy felruházd ezzel a
hatalommal.
– Javítana a legénység hozzáállásán. Ha tényleg kapitány
lenne, Sarah készségesebben együttműködött volna vele.
– Vagy Kieran még nagyobb rohadékként viselkedhetne.
Erre Arthur nem mondott semmit.
– Szóval, mit akarsz csinálni?
Arthur nem tett úgy, mintha most gondolná ki a dolgot;
nyilván pontosan tudta, mire szeretné megkérni Waverlyt.
– Beszélj Sarah-val, vedd rá, hogy mondja el Kierannek, mi
baja a biztonsági kamerarendszernek, én pedig ráveszem
Kierant, hogy elengedje Sarah-t. Így mindketten anélkül
táncolhatnak vissza, hogy meg kellene alázkodniuk.
– Mindnyájan elveszítettük a józan eszünket? – sóhajtott fel
Waverly.
– A gyerekeknek nem ilyen dolgokkal kellene foglalkozniuk.
– A felnőttek sem jobbak – mondta szomorúan Waverly, és
arra gondolt, hogyan szedte rá Jones kapitány és Anne Mather is
a felnőttekből álló legénységét.
– Akkor megteszed?
Waverly bólintott.
– És nem fogsz nekitámadni Kierannek?
– Az lesz a legjobb, ha egy ideig elkerüljük egymást.
– Szerintem a holnap reggel pont jó lenne, hogy meglátogasd
Sarah-t – mondta Arthur.
– Nem, most megyek – felelte Waverly, és már indult is a lift
felé, de Arthur a vállára tette a kezét, és megállította.
Megfordult, és látta, hogy a fiú idegesen rágcsálja a száját.
– Csak azt akarom, hogy tudd, nem én javasoltam
Kierannek, hogy így fogalmazza meg a bejelentést.
– Hogy így?
– Hát amikor azt mondta, hogy a siklót Waverly Marshall
vezette.
Waverly döbbenten bámult a fiúra, majd hirtelen leesett
neki, miről beszél. Hát persze! Azzal, hogy egy mondatban
emlegette a potyautassal, Kieran kimondatlanul is Waverlyt
tette felelőssé az illetéktelen behatolásért.
– Ez eszembe sem jutott.
– Meglehetősen mocskos húzás volt a részéről – mondta
zavartan Arthur.
– Ja – felelte Waverly hideg, érzelemmentes hangon.
– Nagy rajta a nyomás...
– Hagyjuk ezt – rázta meg a fejét Waverly, majd Arthurt
maga mögött hagyva elindult a jobb oldali liftekhez. Mikor
kinyílt az ajtó, belépett, és megnyomta a börtönszint gombját.
Hosszú volt az út lefelé, és ahogy egyre többet gondolkodott a
dolgon ereszkedés közben, egyre dühösebb lett Kieranre.
A lift megérkezett, és Waverly elindult a börtön felé. A
hajtóművek különösen hangosak voltak idelent, és egy pillanatra
eltöprengett, Seth vajon hogyan volt képes elviselni
éjszakánként a zajt. Aztán arra gondolt, hogy szinte mindent
meg lehet szokni.
A börtönhöz vezető folyosóra érve Waverly fülét kiabálás
hangjai ütötték meg. Először fiúhangokat hallott, aztán Sarah
sikoltása hasított a levegőbe.
Fittyet hányva Arthur figyelmeztetésének, rohanni kezdett.
Mikor odaért a börtönhöz, megállt, hogy hallja, melyik cellában
tartják fogva Sarah-t. Több mint egy tucat zárka sorakozott
egymás mellett, az acélrácsok mindkét oldalon messzire
elnyúltak. Balról újabb hangokat hallott, és megint futni
kezdett. A harmadik cellában aztán megtalálta Sarah-t. A zárka
közepén lévő fémágyon ült, és dühösnek tűnt. Kieran előtte állt,
a többi oldalról fiúk vették körül.
– Sarah, meg kell védenem a hajót, és a rajta lévő
gyerekeket. Nincs időm játszadozni.
– Elmondom, ha kiengedsz – morogta mérgesen a lány.
Kieran tett egy lépést hátra, és felemelte a kezét. Egész
testében reszketett a dühtől. Úgy nézett ki, mint aki pofon
akarja vágni Sarah-t.
– Hagyd abba! – sikoltotta ekkor Waverly, és félrelökte az
ajtóban álló két őrt. – Te meg mit csinálsz?
Kieran úgy nézett Waverlyre, mint aki éppen visszajátssza
magában az iménti jelenetet, és azt találgatja, vajon hogyan
festhetett kívülről. De aztán gyorsan összeszedte magát.
– Kifelé, Waverly!
– Nem! Nem hagyom, hogy ezt csináld! – kiáltotta Waverly
reszelős, kétségbeesett hangon.
Kieran a könyökénél fogva megragadta az lányt, de az
kirántotta magát a szorításából.
– Szörnyeteg vagy! Nem is ismerlek!
– Waverly – mondta Kieran halkan, és a karjánál fogva
elkezdte kivonszolni Sarah cellájából. Waverly megpróbálta
kirántani a kezét, mire Kieran megszorította. Waverly
felszisszent a fájdalomtól, és Kieran arca felé kapott a szabad
kezével. Kieran azt a kezét is lefogta, és egyetlen lendülettel
kirántotta az ajtón. Mikor kint voltak a folyosón, Kieran
beszorította a lányt az egyik sarokba. Waverly felemelte a fejét,
és belenézett a fölébe tornyosuló Kieran szemébe. A fiú arca
feldagadt a megnövekedett gravitáció okozta ödémától, bőre
alatt látszottak az apró hajszálerek. Waverly most utálatosnak
és taszítónak látta ezt a valaha olyan jóképű fiút.
– Waverly – mondta Kieran halkan. – Nem akartam
bántani. Csak mérges voltam.
– Igen, persze – sziszegte a lány.
– Ez az igazság. Ugyan már, hiszen ismersz. Tudod, hogy
nem vagyok erőszakos.
– Nem voltál erőszakos, egészen addig, amíg ki nem nevezted
magad kapitánynak.
– Jól figyelj – mondta Kieran, és hadonászni kezdett
Waverly arca előtt. – Egy terrorista van a hajón, és gyilkolja a
legénységemet. Nem veszíthetek időt Sarah csökönyössége
miatt. Tudja, hogy miért nem működik a biztonsági
kamerarendszer, mégsem hajlandó elárulni.
– Ha így folytatod, biztos, hogy nem fog segíteni.
– Szerinted mit kellene csinálnom?
– Győzd meg észérvekkel, az isten szerelmére!
– Szeretnéd megpróbálni? – kérdezte Kieran, és bár költői
kérdésnek hangzott a mondat, bizakodva vonta föl a
szemöldökét.
– Ha együttműködik, kiengeded?
– Persze.
– Megpróbálom – mondta Waverly hidegen. – Ha megígéred,
hogy többé soha senkit nem fenyegetsz meg ezen a hajón.
Történjék bármi.
Azzal kirántotta karját a fiú kezéből, és szapora léptekkel
visszament a cellákhoz. A két őr, Harvey Markem és Vince
Petrelli a válluk fölött Kieranre pillantottak. Harvey egy
meglehetősen mocskos kötést viselt a homlokán, de ettől
eltekintve ugyanolyan keménynek tűnt, mint mindig. Vince is
legalább akkora darab volt, mint Harvey, ugyanakkor
mindkettejük arcán ott bujkáltak a kisfiús vonások. Kieran
intett nekik, mire félreálltak az útból, és Waverly beléphetett
Sarah cellájába.
Sarah elgyötörtnek, de erősnek tűnt. Izzó gyűlölettel
bámulta Kierant, de amikor Waverly leguggolt előtte,
megenyhült az arca.
– Figyelj, Sarah, el kell árulnod, hogyan tudják megjavítani
a kamerarendszert.
– Miért? – csattant fel a lány.
– Tudod, hogy miért. Azért, hogy megtaláljuk a potyautast,
aki az Új Látóhatárról átszökött a fedélzetre.
– Potyautast? – Sarah szeme úgy elkerekedett, hogy egy fehér
kör jelent meg a szivárványhártyája körül.
– Te nem mondtad el neki? – fordult oda Waverly Kieranhez.
– Egy órája megtettem a bejelentést – mondta Kieran
zavartan.
– Amit én nyilván nem hallottam, mert annyi eszed sincs,
hogy bekapcsold a börtönben a hangszórókat – mondta Sarah. –
Hülyegyerek!
Kieran összerezzent dühében, de Waverly
figyelmeztetésképp felemelte a kezét. Meg kell akadályoznia,
hogy Kieran kijöjjön a sodrából, csak így segíthet Sarah-nak.
– Sarah – mondta. – Ha van bármi ötleted...
– Elmondom, amit tudni akarsz – mondta Sarah, de Waverly
helyett most Kieranre szegezte kőkemény tekintetét. – Ha
kiengedsz.
– Kiengedlek – felelte Kieran –, miután elmondtad.
Sarah újra Waverlyre pillantott, és felsóhajtott.
– Eloldoznád a kezemet?
Waverly megkerülte Sarah-t, és látta, hogy a vékony zsinórt
olyan szorosan tekerték a lány kezére, hogy az egészen belilult,
megnyomorított ujjai pedig rákollókra emlékeztettek. Waverly
megcsóválta a fejét, de bármennyire is feldühítette a dolog, nem
szólt semmit, csak kioldozta a csomót, és letekerte Sarah kezéről
a zsinórt. Sarah felemelte a kezét, és megdörzsölte a felhorzsolt,
érzékeny bőrt.
– Újraprogramozták a mozgásérzékelőket irányító szoftvert
– mondta gúnyosan.
– Az kizárt – mondta Kieran. – Ellenőriztük a kódot. Nem
nyúltak hozzá.
– Valószínűleg nem könnyű észrevenni. Csupán felcserélték a
parancsokat. Most a kamerák kikapcsolnak, amikor mozgást
érzékelnek, és újra bekapcsolnak, amikor minden mozdulatlan. Az
ellenkezőjét csinálják, mint amit kellene. Valószínűleg csak
néhány karaktert írtak át. Ellenőrizzétek újra. Ez lesz az,
egészen biztos.
Waverly látta Kieranen, hogy nagyon ostobának érzi magát.
Annyira egyszerű volt a dolog, hogy azonnal rá kellett volna
jönnie. Egészen abszurdnak tűnt, hogy képes volt ezért
megfenyegetni valakit.
– Most hazamegyek – mondta Sarah, és felállt az ágyról.
– Akkor mész haza, ha én azt mondom – rázta meg a fejét
Kieran.
– Micsoda? – kiáltott fel Waverly.
– Egy darabig még itt maradsz, cserébe azért, hogy
hátráltattad a nyomozást – mondta Kieran Sarah-nak.
A lány megrázta a fejét. Szája keserű, vékony csíkká
préselődött, az arca komor volt, már-már szoborszerű.
– Kieran Alden, te egy közönséges hazudozó vagy – mondta.
– Nem hazudtam. Csak annyit mondtam, hogy kiengedlek.
Azt nem mondtam, hogy rögtön.
Waverly mozdulatlanná merevedett a haragtól. Úgy érezte,
ha megengedné magának, hogy megmozduljon, egész biztosan
összekarmolná Kieran arcát. Ezért csak állt Sarah mellett, és
nézte a fiút, akit olyan sokáig szeretett. A fiút, akihez hozzá
akart menni feleségül. Most nem érzett iránta mást, csak
végtelen megvetést.
– Gyerünk – mondta Kieran, és intett az őröknek, hogy
kövessék. A cella ajtajából visszanézett Waverlyre, aki még
mindig ott állt Sarah ágya mellett, és csak bámult maga elé a
döbbenettől.
– Gyerünk, Waverly.
Waverly megrázta a fejét.
– Amíg Sarah nem mehet el, én is maradok.
– Erővel is kihozathatlak.
– Az is csak azt bizonyítaná, hogy igazam van. – Bár
majdnem szétvetette a düh, nyugodt és halk maradt a hangja. –
Pont olyan vagy, mint Anne Mather. Egy szánalmas kis Anne
Matherré változtál, és még nála is rosszabb leszel, ha nem térsz
észhez.
– Rendben – mondta Kieran, majd biccentett Harvey-nak,
aki fürgén előrelépett, és bezárta az ajtót. Sarah megfogta
Waverly kezét, és leültek egymás mellé az ágyra.
– Napi háromszori kiadós étkezés – mondta Kieran az
őröknek, azzal kiment a börtönből.
NEM HIVATALOS NYOMOZÁS
Seth a tűlevelű csarnokban ült a földön, és éppen fenyőtobozokat
szedett szét, hogy aztán kiegye belőlük a magokat. Szerencsétlen
mókusnak érezte magát, de tudta, hogy fehérjére van szüksége,
és az legalább volt a fenyőmagban.
Már vagy százszor visszajátszotta magában a bejelentést.
Kierannek sikerült minden várakozását alulmúlnia. Azzal, hogy
azt állította, Seth együttműködik a potyautassal, olyan mélyre
süllyedt, amilyen mélyre csak lehetett. Seth sejtette, hogy meg
fog próbálkozni valami hasonlóval, mégis fájdalmas volt a
gondolat, hogy most mindenki árulónak tartja.
– Ügyes húzás volt, Kieran – mormolta maga elé.
Felvett egy újabb tobozt a földről, kihúzgálta belőle a száraz
tüskéket, majd kiszedegette az apró magokat. Tudta, hogy ezek
után csupán egyetlen módon tisztázhatja magát: ha saját
kezűleg kapja el a rohadékot. Miközben a kicsi, édes magokat
rágcsálta, megpróbált a szabotőr fejével gondolkodni. Vajon mi
lesz a következő húzása?
Alighanem újra megpróbálja eltéríteni a hajót, ám azzal,
hogy elűzte a gépteremből, Seth jócskán megnehezítette a
dolgát. Egy EgyEmberessel megpróbálhatja kívülről
működésképtelenné tenni a hajtóműveket, ám ehhez szüksége
lesz valamiféle robbanószerkezetre. Ha Waverly siklójában
bujkálva érkezett az Empyreumra, valószínűleg nem volt
alkalma bombát hozni magával. Ez azt jelenti, hogy itt kell
megépítenie.
De vajon hol talál olyan anyagokat a hajón, amelyekből
bombát lehet építeni?
Seth hátradőlt, és érezte, ahogy a tűlevelek beleállnak a
hátába. Semmit sem tudott a bombakészítésről, de arra gondolt,
talán érdemes lenne körülnézni a laborban, ahol a vegyszereket
tárolták.
Lesöpörte magát, és kiszaladt a tűlevelű csarnokból a
folyosóra. Jó érzés volt, ahogy a melegebb levegő körülölelte a
testét. Odament a külső lépcsőház ajtajához, kinyitotta, és már
lépett volna ki, amikor hirtelen zajt hallott. A hangok fentről,
néhány szinttel följebbről érkeztek. Döbbenten visszahátrált a
folyosóra, majd leguggolt az ajtó előtt, és hallgatózni kezdett.
A hangok egyre közelebb értek, és Seth hamarosan ki tudta
venni, hogy két fiú beszélget arról, mit csinálnának a
„terroristával”, ha elkapnák. Mind hangosabbak és hangosabbak
lettek a lépteik, míg végül már közvetlenül az ajtó túloldaláról
hallatszottak.
Aztán megálltak.
– Érzed ezt? – A hangja alapján Troy Halderson volt az, egy
tagbaszakadt tizenhárom éves srác.
– Mit?
– Ezt a brutális izzadságszagot.
– Haver, nem akartam szólni, de...
– Én ma reggel zuhanyoztam.
– Mindenesetre olyan a szagod, mint egy tyúkketrecnek.
Ekkor elérték a lépcsőfordulót, és továbbmentek a következő
szintre. Seth megszagolta az ingét, és elfintorodott. Nem sokáig
fog tudni bujkálni ezzel a szaggal. Szerencsére a laborban volt
zuhanyzó arra az esetre, ha valaki leöntené magát valami
vegyszerrel. Nem a legjobb, de a célnak megfelel.
Megvárta, amíg újra elcsendesedik a lépcsőház, majd nagyon
óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett.
Fürgén, szorosan a falhoz tapadva lopakodott fel a
fémlépcsőkön, majd mikor elérte a labor szintjét, kilopózott a
folyosóra. Bármennyire is hegyezte a fülét, nem hallott semmit.
Úgy tűnt, üres az egész szint.
Besurrant a laborba, és bezárta maga mögött az ajtót.
Megfordult, és attól, amit látott, földbe gyökerezett a lába.
Az egyik pulton több tucat üres doboz állt egymásra dobálva. A
pultot itt-ott fehér por borította, azonkívül üres
nitrogénpatronokat is látott. Belepillantott a
mosogatómedencébe, ahol üres csőröspoharak hevertek, belső
oldalukon valami barna, maró anyag maradékával. Seth
megszagolta az egyiket, és felköhögött.
Lehet, hogy mindezt a szabotőr hagyta itt maga után!
Üzennie kell Kierannek, de ahhoz szüksége lesz az apja
hordozható számítógépére, amit a tűlevelű csarnokban hagyott.
És továbbra is le kellene zuhanyoznia. Csak egy gyors zuhany.
Odaszaladt a terem hátuljában lévő tusolókhoz. Isten
nagyon szeretheti a tudósokat, mert még sampont is talált. Seth
szívesen belefeledkezett volna a forró víz nyújtotta örömökbe, de
kényszerítette magát, hogy miközben vadul dörzsöli és
szappanozza magát, lassan elszámoljon százig. Mikor aztán elért
a százhoz, elzárta a vizet.
Megtörölte magát egy köpennyel, azután addig kutakodott
az öltözőszekrényekben, amíg talált egy tiszta inget és nadrágot.
Már majdnem kiszaladt a laborból, amikor megtorpant,
visszament a szekrényekhez, és összeszedte az összes ruhát. Még
egy kézzel kötött pulóvert is talált. Igaz, kicsi volt rá, de arra jó
lesz, hogy melegen tartsa a hideg lépcsőházban meg a tűlevelű
csarnokban. Hóna alá gyűrte a zsákmányát, és elindult az ajtó
felé, miközben továbbra is a Kierannek szánt üzenet járt a
fejében.
– Kedves Szent Kieran, szabadíts meg minket a gonosztól –
mormolta maga elé, és elnevette magát.
Éppen nyúlt volna a kilincsért, amikor hátulról fejbe vágták.
A feje nekicsapódott a csupán néhány arasznyira lévő
ajtónak. Egy pillanatra elfelejtette, hogyan kell levegőt venni, de
sikerült talpon maradnia. Megfordult, hogy szemtől szembe
kerüljön a támadójával. Csak azt látta, hogy egy fémszék lendül
a feje felé. Lebukott, de nem elég hamar, így a szék éles széle
felhasította a fejbőrét.
Pislogott néhányat. Ragacsos, forró vér öntötte el a szemét,
néhány másodpercig azt hitte, hogy megvakult. Jobb kezével
megpróbálta kitörölni, miközben a ballal a támadója után
kapott. Durva, drótszerű hajat érzett az ujjai között, teljes
erővel megragadta, és kétszer beleverte a falba.
A szemébe került vértől olyan volt minden, mintha egy
sötétvörös szűrőn keresztül nézte volna a világot. Egy hatalmas
alakot látott, amint előrehajol és meglódul felé, aztán már csak a
gyomrába csapódó váll erejét érezte.
Elakadt lélegzete, a tüdejéből kiszaladt a levegő, ő pedig
leroskadt a padlóra. Vakon rugdalta a semmit, és közben próbált
újra levegőhöz jutni. Aztán tehetetlenül az oldalára fordult, és a
karját védelmezőén a feje elé emelte. Brutális erővel sújtottak le
rá az ütések. Aztán egy kőkemény bakancs talpa találta el a
bordáit, egyszer, kétszer, és Seth mellkasában szétáradt az
elviselhetetlen fájdalom. Elsötétült a fény a teremben.
Elsötétült a fény Seth tudatában.
És aztán elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, először azt hitte, a tűlevelű
csarnokban van. De faágak helyett fémpultok, és elmosódó,
majd újra kiélesedő fénycsövek magasodtak fölébe. Fogalma sem
volt, hogy került ide.
– Mi történt? – suttogta.
Senki sem válaszolt.
A jéghideg padlón feküdt. Kényszerítette magát, hogy
kinyissa a szemét. Mindene fájt, méghozzá nagyon. Lassan
végigtapogatta magát – a lábát, az ízületeit, a kezét. Minden
rendben volt. Felült.
Metsző fájdalom nyilallt a mellkasába.
Jóságos ég, ez tényleg fáj!
Nem tudott levegőt venni. Eltörött egy bordája. Talán
kettő.
Kényszerítette magát, hogy egyenletesen, kis adagokban
vegye a levegőt, majd feltápászkodott, és miközben imbolyogva
megállt a lábán, körbenézett. Az egyik laborban volt, és furcsa
ruhák voltak rajta. Odabicegett egy tükörhöz. Olyan volt a feje,
mint egy halloween-álarc. Jobb szeme alatt jókora zúzódás
éktelenkedett, és az egész arcát vér borította. Felkapcsolta a
felső világítást, és körbetapogatta a fejbőrén a vágás körüli
területet. Tíz centi hosszú, mély seb volt, és egyenletesen
szivárgott belőle a vér. Ezt össze kell varrni.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy
fenyőmagokat eszik, és azon töri a fejét, hogyan találhatná meg
a potyautast...
Azt hiszem, ez sikerült, gondolta keserűen. Kizárt, hogy Kieran
vagy a haverjai voltak. Ha velük akadtam volna össze, már a
cellámban lennék.
Lehámozta magáról a véres inget, amiről fogalma sem volt,
hogy kié lehet, majd megfordult. A bordáiba nyilalló fájdalomtól
összerándult az arca. Testének jobb oldalát végig kékes színű
zúzódások borították. Most is borzasztóan nézett ki, de tudta,
hogy reggelre tízszer olyan szörnyű lesz.
Segítségre van szüksége.
Odabicegett az ajtóhoz, egy darabig hallgatózott, majd
kisurrant rajta, és nagy nehezen elindult a folyosón a hajó bal
oldala felé. Szörnyen hosszú sétának tűnt. Ezt a szintet nemigen
használták, de azért nem lett volna szerencsés összefutni
valakivel. Mikor beért a lépcsőházba, megállt, és megpróbált
levegőt venni. Szívből remélte, hogy a törött bordák nem
lyukasztották ki a tüdejét. Az apja sokszor elverte, de most
megértette, miért mondta az öreg mindig, hogy „csak a negyven
százalékát kapod, fiam”.
– Én is szeretlek, apa – mormolta, aztán eszébe jutott, hol
van, és megállt, hogy hallgatózzon. Mintha lépteket hallott
volna odalentről, de messze voltak, lent az esőerdő szinten, vagy
még lejjebb.
Erősen megmarkolta a korlátot, és a falnak támaszkodva
araszolni kezdett lefelé. A combja fájt, ahol megütötték, de
biztos volt benne, hogy el fogja bírni a lába, hacsak el nem ájul
attól a rettenetes fájdalomtól, ami a fejében lüktet.
Lassan haladt, egészen addig, míg el nem érte a szintet, ahol
a szállások voltak. Ott aztán megállt, és újra hallgatózni kezdett.
Mi van, ha nem segít? – gondolta, miközben az oldalára
szorította a kezét. De fog. Ha meglát, meg fogja engedni, hogy
maradjak.
A folyosón csend volt, de ez nem jelentette azt, hogy nem
botolhat bele valakibe a következő pillanatban. Gyorsnak kell
lennie. Hiába sikoltoztak a bordái a fájdalomtól, kényszerítette
magát, hogy gyorsabban lépkedjen. A fájdalomtól lát vörösen
mindent, vagy a vér miatt, ami a szemébe folyt? Nem tudta. Ha
nem fekszik le hamarosan, el fog ájulni.
Nem láthatják meg, ahogy belép a lakásba, ezért a valamivel
távolabb lévő karbantartó fülke felé vette az irányt.
Körbejáratta tekintetét a folyosón, de hasonlóan a saját
szállásszintjéhez, itt sem voltak bekamerázva a karbantartó
fülkék. Odabent talált egy kést, amivel sikerült kifeszegetnie a
hátsó falat. Bedugta a fejét az átjáróba. Ez a folyosó is pont
olyan volt, mint amelyik a saját lakása mögött húzódott.
Gyötrelmes kínok közepette bepréselte magát, majd oldalazni
kezdett előre, amíg majdnem teljesen biztos nem volt abban,
hogy elért Waverly lakásáig. Patakokban folyt az arcán az
izzadság, miközben a csőleágazásokat számolta. Lefeszegette az
átjáró hátsó falát, és belezuhant egy szantálfa illatú
ruhásszekrénybe. Nagy nehezen átverekedte magát a lelógó
ruhákon, és kilépett a sötét szobába.
Hallgatózott, de a lakásban csend honolt. Az ötéves szülinapi
bulijuk óta nem járt Waverly szállásán. Mi van, ha ez nem is az ő
lakása?
– Waverly? – kérdezte. Még a hangja is sérült volt, halkan,
gyengén és elgyötörten ejtette ki a lány nevét. – Waverly?
Keresztülvágott az előszobán, majd belépett a másik
szobába, és felkapcsolta a villanyt. Egy hatalmas rongybaba ült
a sarokban lévő székben, a dupla ágy fölött pedig egy fénykép
lógott. A kép egy nőt ábrázolt, aki napernyővel a kezében állt
egy virágos réten. Egy fekete pulóver hevert a szék támláján.
Seth odalépett, és megszagolta. Waverly illata. Semmi kétség, ez
az ő szállása.
Seth állt a sötétben, és visszatartotta a lélegzetét. Olyan
erősen kalapált a szíve a törött bordái mögött, hogy úgy érezte,
minden egyes szívveréssel újabb szilánk szakad le a csontjairól.
Borzasztóan szeretett volna lefeküdni.
De nem lehet. Nem teheti. Addig nem, amíg össze nem varrja
azt a sebet.
Bebotorkált a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. A
fejbőrén tátongó seb olyan volt, mint egy ásító, véres száj,
vastag és élettelen ajkakkal. Egy egyszerű kötés ide nem lesz
elég. Ha nem tudja összezárni, egész biztosan el fog fertőződni.
Tudta, hogy meg kellene várni Waverlyt, és hagyni, hogy ő
csinálja. Csakhogy képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy
valakit a szörnyű vágás közelébe engedjen. Még Waverlyt sem.
Bebotorkált a nappaliba, majd odacsoszogott Waverly
varróasztalához. Most az egyszer megengedte magának, hogy
sírjon. Kiválasztott egy erősnek tűnő fekete cérnát, és
megkereste a legvékonyabbnak tűnő tűt.
– Négy öltés összesen, semmi az egész – mondta magának
remegő hangon. – Egy, kettő, három, négy, és már kész is.
A fürdőszobában, a mosdókagyló alatt talált antibiotikumos
folyadékot, pamutrongyokat és egy darab gézt, amivel majd a
végén bekötözheti a sebet.
Belenézett a tükörbe, és végigmérte a fiút, aki visszanézett
rá. Elég erős vagy ehhez? A vére száraz kis patakokban alvadt meg
a homlokán és a szája körüli mélyedésekben. Hosszasan nézte a
képet, és arra gondolt, valahogy így fog festeni, ha megöregszik.
Vagy már meg is öregedett? Lehet, hogy beleöregedett ebbe az
egészbe.
Megrázta a fejét.
– Még ne őrülj meg, Ardvale.
Fogott egy ollót, és a seb széleinél, amilyen rövidre csak
tudta, levágta a haját. Lesz egy kopasz folt a fején, de ez most
nem számított. Azután bekente a sebet antibiotikummal. Ahogy
hozzáért a húsához az anyag, olyan erős fájdalom hasított a
fejébe és a mellkasába, hogy kis híján elájult. Szerette volna
valami kíméletesebb szerrel lefertőtleníteni a sebet, de tudta,
hogy olyat csak a kórházban találna, így kénytelen volt addig
elviselni a gyötrelmes, égő érzést, amíg biztos nem volt benne,
hogy kitisztult a seb. De ha mégsem tisztult volna ki, akkor sem
bírta volna tovább a fájdalmat.
– Meg tudom csinálni – mondta, miközben felforrósította a
tűt, és keresztülfűzte rajta a cérnát. – Igazi kemény suttyó
vagyok – tette hozzá, ahogy összecsippentette a vágás egyik
végén a bőrt.
– Semmi az egész. Ennél sokkal rosszabb dolgokon is
keresztülmentek már emberek.
Mégis – már percek óta tartotta mozdulatlanul a tűt néhány
centiméterre a fejétől, pedig tudta, hogy minél tovább halogatja,
annál rosszabb lesz. Túl kell esnie rajta, és akkor végre alhat.
Csakhogy az az egyszerű mozdulat, amivel az ember átszúrja a
saját húsát, valójában a legkevésbé sem egyszerű. Le kell hozzá
győznie az önfenntartás ösztönét. Az ösztönt, amely mindenáron
meg akarja őt akadályozni abban, hogy kárt tegyen önmagában.
És le kell győznie a rettegést a fájdalomtól. A rettegést attól,
hogy mennyire rossz lesz. Hogy milyen borzasztóan fog fájni.
– Nem számít – mondta a tükörképének. – Nem akarsz
meghalni egy kis vágástól, ugye?
Belevágta a tűt a fejbőrébe, és felsikoltott. Nem tehetett
róla. Elviselhetetlen volt a fájdalom, mégis kényszerítette
magát, hogy a vágás másik oldalán is keresztülszúrja a sajgó,
véres bőrt. Könny folyt végig az arcán, majd a vértől pirosra
színeződve bele, a mosdóba. Mégis: remegő kézzel ugyan, de
sikerült az első öltést olyan szorosra húznia, amilyen szorosra
csak bírta.
Aztán elhányta magát. Egészen addig fel sem tűnt, hogy
hányingere lenne. Váratlanul érte a hányógörcs, csont feszült
csontnak, olyan volt, mintha belülről belerúgtak volna a fájó
bordái közé. Felkiáltott, az oldalához kapott, homlokát a hideg
porcelánhoz szorította. Nem emlékezett rá, mikor rogyott térdre,
most mégis ott térdelt a padlón, arcán patakokban folyt lefelé az
izzadtság.
Képtelenségnek tűnt, hogy ezt újra megcsinálja.
Sokkal több időbe telt összegyűjteni a bátorságot a második
öltéshez, viszont amikor a tű belehatolt a bőrébe, már nem fájt
annyira. A teste valamiképpen elzsibbasztotta a vágás
környékét, amiért Seth rendkívül hálás volt. Minden egyes öltés
kevésbé fájt, mint az eggyel korábbi, ennek ellenére Seth egész
testében remegett, és zihálva, fulladozva vette a levegőt.
A vágást végül hat öltéssel tudta összevarrni. Nagyon
csúnya, szabálytalan, egyenetlen öltések voltak, de összehúzták
a sebet. Kényszerítette magát, hogy egy fertőtlenítőbe áztatott
pamutdarabbal újra végignyomogassa az egészet, aztán
bekötözte egy darab gézzel, amit az álla alatt kötött meg.
Nevetségesen fog kinézni, amikor Waverly hazaér, de nem volt
mit tenni.
Lehajolt, és ivott a csapból. Nagy, hangos kortyokban nyelte
a vizet, azután áttúrta a gyógyszeres szekrényt
fájdalomcsillapítóért. Bekapott négyet, de közben tudta, hogy
szinte semmit nem fognak használni.
Aludnia kellett. A lába remegett, és úgy érezte, menten
darabokra hull vagy szétfolyik a teste. Azonnal le kell feküdnie.
Keresztülvágott az előszobán, majd be, egy sötét szobába,
amiről nem is tudta pontosan, hogy micsoda. Felnyögött és
addig botorkált előre, amíg a térde el nem érte a matracot.
Rázuhant az ágyra, miközben a karjával próbálta védeni a
bordáit. Körülölelte a hideg takaró, és Seth zaklatott álomba
merült.
A PÁSZTOR
– Köszönöm mindnyájatoknak, hogy eljöttetek – mondta Kieran
a gyülekezetének. Ez volt az első szertartás azóta, hogy
kötelezővé tette a részvételt, és a kezdeményezés szemlátomást
beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Majdnem a teljes
legénység jelen volt. Bár tiltakozott a feladat ellen, Arthur most
a hátsó sorban állt, és csendben felírta azoknak a nevét, akik nem
voltak itt. Kieran végigpillantott a tömegen, és megpróbálta az
arcokból kiolvasni, hány embert kell még megnyernie magának.
Az idősebb lányok szinte kivétel nélkül nyílt megvetéssel
bámulták – haragudtak rá Sarah és Waverly bebörtönzése miatt.
Minden bizonnyal valamelyik őrtől értesültek a dologról. A fiúk
közül is többen bizalmatlanul méregették, de voltak azért
szövetségesei. Az első sorok pedig a leghűségesebb támogatóival
voltak tele, azokkal a gyerekekkel, akik minden körülmények
között kiállnának mellette. Kieran remélte, hogy a szertartás
végére többen lesznek. Könnyen lehet, hogy az élete múlik ezen.
Elterelte gondolatait a koncepciós perről, amit annak idején
Seth szervezett ellene. Félig eszméletlenül, kiéheztetve, gyengén
és betegen hallgatta a hamis vádakat azoknak a fiúknak a
szájából, akiket valaha a barátjának gondolt. Emlékezett a hideg
tekintetükre, arra, ahogyan előrehajoltak a székükben, mikor
Seth megemlítette a kivégzést. Egy darab húst láttak benne,
némi szemetet, amit ki lehet hajítani a légzsilipen keresztül a
világűrbe. Seth egyszer már meggyőzte őket erről, és hacsak nem
erősíti meg valahogyan – bárhogyan – a támogatottságát, újra
megteheti.
– Bizonyára értesültetek róla, hogy Sarah Hodges és
Waverly Marshall jelenleg börtönben vannak. Gondolom, hogy
többetek igen dühös emiatt. Nos, én is dühös vagyok. Szeretném
egyértelművé tenni, hogy nem valamiféle személyes nézeteltérés
miatt tartóztattuk le őket. Azért kerültek rács mögé, mert
akadályozták a nyomozást, melyet egy olyan eseménysorozattal
kapcsolatban folytatunk, ami mindnyájunkat súlyos veszélybe
sodort. A legénység egyetlen tagjának sem hagyom, hogy
veszélybe sodorja a küldetésünket. Erre a szavamat adom.
Újra végigjártatta tekintetét az arcokon. Sokat
gyanakvással hallgatták, de legalább hallgatták. Sikerült
felkeltenie a figyelmüket. Ennél többet nem is kívánhatott
jelenleg. Az elgondolkodó arcokból, és abból, ahogy bólogattak,
úgy látta, hogy a fiúk körében majdnem teljes a támogatottsága.
Lehajtotta a fejét.
– Nem saját elhatározásból, hanem a körülmények miatt
kényszerültem ilyen fiatalon magamra venni a hajó vezetésével
járó felelősséget. Még sok esztendőn át szerettem volna tanulni,
hogyan kell vezetni az Empyreumot. De éppen az idő az, amiből
csak kevés adatott meg nekünk. Szüleink jelenleg is az ellenség
fogságában vannak, és ki tudja, mit kell kiállniuk? Első számú és
legfontosabb feladatom, hogy kiszabadítsam őket, miközben
titeket egytől egyig megvédelmezlek. Tudom, hogy számtalan
hibát követtem el, de ki nem? Az elmúlt hat hónapban több
kombájn hibásodott meg, mint az előző öt évben. Ennek az az
oka, hogy a szerelők és a kombájnvezetők is követnek el hibákat.
Nos, én is követek el hibákat. És sajnálom őket, egytől egyig.
A gyerekeknek valószínűleg eszükbe juthattak a saját hibáik
és tévedéseik, mert Kieran egyre több megenyhült arcot, és egyre
kevesebb rosszalló tekintetet látott a tömegben.
– És ezzel el is érkeztünk Seth Ardvale-hez. Ugyanazon az
estén szökött meg, amikor bekapcsoltak a segédrakéták, ami igen
figyelemreméltó egybeesés. Seth talán elvezethet minket a
terroristához, de csak akkor, ha sikerül megtalálnunk. Ez a
terrorista már megölte az egyik társunkat, és belenyúlt a hajó
navigációs rendszerébe. A teremben egybegyűltek biztonsága
érdekében nagyon kérek mindenkit, hogy ha tudtok valamit
Seth tartózkodási helyéről, tárjátok elénk az információt.
Kieran körbepillantott. Miután tudatosult bennük, hogy egy
veszélyes terrorista bujkál a hajón (Kieran szándékosan
fogalmazott így), a gyülekezetet máris kevésbé izgatta Sarah és
Waverly bebörtönzése. Az idősebb lányok többsége most inkább
ijedtnek tűnt, mint dühösnek, és egytől egyig Kieranre szegezték
a tekintetüket.
– Elkerülhetetlenül közeledik az összecsapás órája. Össze kell
tartanunk, csak így győzhetjük le az ellenséget. Csakhogy még
abban sem vagyok biztos, hogy eddig összetartottunk. Bizalom
és remény helyett a panasz, a bizalmatlanság és a kétkedés
hangjait hallom. – Kieran belecsapott a tenyerébe az öklével. –
Ez így nem mehet tovább! Nem győzhetjük le az ellenséget, ha
nem fogunk össze, és nem rendezzük sorainkat. Ők idősebbek,
tapasztaltabbak, és túlerőben vannak. Eljön a nap, amikor
utolérjük őket, és a szüleink szabadon engedését fogjuk
követelni, és ha azon a napon viszály vagy kétkedés jeleit látják
rajtunk, azt kíméletlenül ki fogják használni. De ha együtt,
egységben, a saját igazunk biztos tudatában lépünk fel, akkor
győzni fogunk, ezt megígérhetem. Nemcsak azért fogunk győzni,
mert fiatalabbak, erősebbek és okosabbak vagyunk, hanem mert
mi a jó, ők pedig a gonosz oldalon állnak. És ha megnézitek, a
történelem során a jó mindig győzedelmeskedett a gonoszon.
Kieran látta, ahogy a gyerekek lepillantanak a földre, majd
miután felidézték magukban, amit a földi történelemről
tanultak, újra rá emelték a tekintetüket. Megnyerte őket. Hittek
neki. De hogy ne hittek volna? Az igazság mindig meggyőző. Az
igazság a lelkükhöz szólt, kimasszírozta belőlük a kétkedést,
lecsillapította a haragjukat, kivette a kezükből a fegyvert. Ha
voltak is pillanatok, amikor Kieran elbizonytalanodott afelől,
hogy tényleg Isten akaratát teljesíti-e be, a mai nap végre
bebizonyította, hogy igen. Azt teszi, amit tennie kell, amire a
teremtője szánta. Az a feladata, hogy a jövője felé irányítsa a
hajót. Ezt pontosan tudta.
– Velem tartotok? Tegyük félre a nézeteltéréseinket, és
egyesüljünk egy közös célért. Kössünk szövetséget, ezen a napon,
ezen a szent helyen. Egy család vagyunk! – Ökölbe szorította és
az égnek emelte mindkét kezét, arcát beletartotta a plafonon
lévő lámpák fényébe. – És nem hagyjuk, hogy bárki elszakítson
minket egymástól!
Kieran hangja megtöltötte a termet, és a gyülekezet tapsolni
és éljenezni kezdett.
– Kyrie Eleison! – kántálták leghűségesebb támogatói,
miközben ütemesen rázták az öklüket a levegőben. Lassan
kezdték, de apránként egyre többen csatlakoztak a kórushoz, és
végül egy emberként üvöltötte a terem az áldást. Kieran a
mellkasában érezte a hangorkán dübörgését, és lemosolygott a
gyerekekre. Isten mellette állt. Hogyan veszíthetne?
Újra biztonságban volt.
A SZAKADÁR
Waverly a cellában állt, amikor Arthur másnap belépett a
börtönbe, hogy szabadon engedje őt és Sarah-t. A fiú
szégyenkezve húzta félre a vasrácsot az ajtó elől.
– Elmehettek – motyogta, de a tekintetét egyetlen pillanatra
sem emelte fel a padlóról.
Sarah kiviharzott a cellából, anélkül, hogy akár csak
ránézett volna, Waverly azonban megállt előtte.
– Tudod, min kaptam rajta? – kérdezte, és hallani lehetett a
hangján, hogy majdnem szétveti a düh. – Megfenyegette
Sarah-t, hogy...
– Hallottam – mondta Arthur halkan.
– Azt hiszi, hogy bármit megtehet! – kiáltotta Waverly.
– Nem bántotta – emelte fel Arthur az egyik kezét.
– Ezt nem igazolja, hogy... – kezdte Waverly, de túlságosan
dühös volt ahhoz, hogy befejezze.
Arthur összeszorította a száját, és idegesen Matt Allbrightra
pillantott, aki a folyosón állt, vigyázzállásban, háta mögött
összekulcsolt kézzel, és nyilvánvalóan hallgatózott. Arthur intett
Waverlynek, és mindketten elindultak a liftek felé.
Miután hallótávolságon kívül kerültek, Arthur megragadta
Waverly karját, és halkan a lány fülébe súgta:
– Egyetértek, Kieran kivetkőzött önmagából, de Sarah is.
– Igen, Sarah tényleg hülye volt – ismerte el Waverly. – De
akkor sem fenyegethetünk meg senkit! És nem börtönözhetjük
be őket bírósági tárgyalás nélkül!
– Egyetértek – mondta alig hallhatóan Arthur. – Hallottad
Kieran tegnapi prédikációját?
– Kénytelen voltam hallani. Zengett tőle a cellánk.
– Akkor tudod, hogy gyakorlatilag úgy állított be titeket
Sarah-val, mint akik együttműködtök a terroristával.
Arthur semleges arckifejezéséből Waverly nem tudta
megállapítani, hogy a fiú fenyegetni vagy figyelmeztetni akarja.
– Ez így nem mehet tovább, Arthur.
– Mindenki igyekszik minden tőle telhetőt megtenni –
válaszolta Arthur, és nagyon kimerültnek tűnt a hangja.
Lenyalta a verítéket a felső ajkán pelyhedző szőrszálakról, és
megnyomta a hívógombot. – Tudom, hogy haragszol Kieranre.
Én is haragszom. De legyünk óvatosak.
– Nehogy véletlenül minket is zendüléssel vádoljon? –
kérdezte Waverly, miközben mindketten beléptek a liftbe.
Megnyomta a szállásszint gombját, és közbe észrevette, hogy
Arthur figyeli. Lehet, hogy azért küldték, hogy kifigyelje, hova
megy? – Kierannek túl sok titka van. Egy Központi Tanács
segítene a dolgon.
– Szeretnél benne lenni? – kérdezte Arthur közömbösen.
– Nem szeretnék. De benne leszek.
– Ugye, tudod, mit mondanak rólad a támogatói? –
billentette oldalra a fejét Arthur.
– Azt, hogy a terroristával vagyok?
– Igen – mondta Arthur, és elkomorodott az arca. – És azt,
hogy a te feladatod lett volna, hogy megmentsd a szüleiket.
Waverly úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Lehet, hogy igaza van Arthurnak. Lehet, hogy meg sem
választanák.
– Nézd – mondta Arthur, és esdeklően nézett Waverlyre a
szemüvege mögül, ami egészen felnagyította a kék szemét. –
Nekem is eszembe jutott már, hogy választást kellene tartani.
Kinyílt a lift ajtaja, de Waverly nem mozdult, csak állt, és
szomorúan nézte Arthurt. Ott, a siklóban, a beszélgetésük után
azt gondolta, talált magának egy szövetségest. Valakit, aki
emberszámba veszi. Most már nem volt annyira biztos benne,
mit gondoljon a fiúról.
– Szia, Arthur – mondta, miközben kilépett a liftből. A fiú
mintha még akart volna mondani valamit, de aztán csak
bólintott, és a lift ajtaja lassan becsukódott előtte.
Waverly mélyen a gondolataiba temetkezve ment végig a
folyosón. A lakása ajtajához érve gépiesen beütötte a kódot a
zárba, majd belépett a nappaliba.
Azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. Földszagot érzett
a sötét szobában, olyan illatot, aminek itt semmi keresnivalója
nem volt. Valaki járt a lakásban. Waverly felkapta az ajtó mellé
támasztott krikettütőt, és óvatosan felkapcsolta a villanyt. Nem
akart hinni a szemének: egy férfi feküdt a kanapéján. Egy férfi,
akinek a feldagadt arcát véres zúzódások borították, és aki most
felkönyökölt az ágyon. Waverly sikoltani szeretett volna, de
annyira megbénította a félelem, hogy még erre is képtelen volt.
A férfi ekkor kinyitotta a száját, és azt mondta:
– Ha szeretnéd, elmegyek.
– Seth – nyögte Waverly, és a földre dobta az ütőt. –
Istenem, Seth.
– Szükségem volt egy biztonságos helyre.
Waverly bezárta maga mögött az ajtót, majd odarohant a
kanapéhoz, letérdelt mellé, és Seth feldagadt homlokára tette a
kezét. Egy átvérzett kötés takarta a fejét.
– Veled meg mi történt?
– Azt hiszem, összefutottam a potyautasunkkal – nyögte
Seth. A felső ajka fel volt szakadva, és úgy nézett ki, mint egy
lila lufi. – Kedves fickó.
Ezután elmondta Waverlynek, hogy miután magához tért a
laborban, ide jött segítségért. Magára a támadásra nem
emlékezett. Waverly látta, hogy a puszta beszéd is nehezére esik.
Szemlátomást nagy fájdalmai voltak.
– El kell mennünk a kórházba.
– Kérlek, ne! – Megfogta és megszorította Waverly kezét. –
Nem mehetek vissza a börtönbe.
Seth feje úgy fel volt dagadva, hogy Waverly alig ismerte
meg, ám amikor végighúzta ujját a fiú arcán, hűvösnek érezte a
bőrét.
– Azt hiszem, nincsen lázad. Úgy néz ki, nem fertőződött el a
seb.
– Van valami fájdalomcsillapítód?
– Azt hiszem, van – mondta Waverly, és kiment a
fürdőszobába, ahol talált egy üveggel abból az erős
gyógyszerből, amit az anyja szedett a migrénjére. Mi van, ha
anyának migrénje van azon a hajón? – hasított belé a gondolat.
Visszanyelte a könnyeit, és bevitte a fájdalomcsillapítót a
szobába.
– Tessék – mondta, és kivett három tablettát az üvegből.
Seth mindhármat a szájába tette, és egyetlen korttyal lenyelte
őket. – Olyan az arcod, mint egy hamburger.
– Nem lehet mindenki szépségkirálynő – vágta rá Seth. A
sérülései ellenére boldognak tűnt. Látszott rajta, hogy örül
Waverlynek.
Waverly elmosolyodott magában, majd kiment a konyhába,
ahol egy kis lavórt megtöltött meleg, szappanos vízzel, azután
leült az ágy mellett álló dohányzóasztalra, és egy nedves
kendővel elkezdte lemosni Seth fejét. A rászáradt vér alatt
kirajzolódott a fiú szürke, nyúzott arca.
– Hogyan jutottál ki a börtönből?
– Szinte biztos, hogy a potyautas engedett ki.
– Micsoda? – Waverly úgy meglepődött, hogy Seth
mellkasára ejtette a nedves ruhát. – Miért?
– Azt hiszem, csalinak használt.
– Kieran azt hiszi, én engedtelek ki.
– Emiatt vagytok rosszban?
– Már egy ideje szakítottunk – vonta meg a vállát Waverly.
– Sajnálom – mondta őszintén Seth. – Ha tudnék más helyet,
ahova mehetnék...
Waverly Seth arcát fürkészte; bizonyítékot keresett arra,
hogy örül a szakításuknak. Nem talált. Seth arcát elködösítette a
fájdalom.
– Fel tudsz ülni annyira, hogy levetkőzz?
– Eljött a fürdetés ideje? – kérdezte Seth, és sikerült
elmosolyodnia.
– Szerencséd van, hogy nem doblak ki a szeméttel együtt –
mondta Waverly.
Seth felült, és hangos nyögések közepette lerángatta magáról
a teljesen összevérzett inget. Waverlynek elállt a lélegzete. Seth
egész mellkasát zúzódások és horzsolások borították.
– Mit tett veled?
– Megölelt, mint egy nagy maci.
Waverly gyors és hozzáértő mozdulatokkal húzta végig a
melegvizes ruhát Seth vállán, majd le, a hátán, végig a hasán, a
bordái mentén, különös figyelmet szentelve az oldalán
éktelenkedő gonosz, fekete zúzódásoknak. Tudta, hogy Seth
figyeli közben, de nem nézett a szemébe. Képtelen volt rá.
Zavarta a saját, zaklatott lélegzése. Teljesen természetes volt,
hogy segít neki, mégis, valahogy furcsán érezte magát. Seth
lélegzetvételét is hallotta, és látta azt is, ahogy fel és le mozog a
mellkasa. Fenyőgyantára emlékeztető erős, de kellemes illata
volt, és azon kapta magát, hogy egyre mélyebben lélegzi be.
– És most alul – mondta Seth rezzenéstelen arccal.
– Keresek valamit, ami jó lesz rád – válaszolta Waverly, és a
fiú kezébe nyomta a rongyot.
Átment az anyja szobájába, felkapcsolta a villanyt, és
amikor meglátta a véres lepedőt, elborzadva felsikított.
– Te meg mit műveltél?
– Sajnálom – mondta Seth megsemmisülve. – Nem tudtam,
kinek a szobája. Amikor rájöttem, átjöttem ide.
– Az anya ágya.
Waverly szája még remegett, amikor megkerülte a véres
ágyat, és odament az öltözőszekrényhez. A szekrényben talált
egy melegítőnadrágot, ami az anyjáé volt, illetve megtalálta az
apja egyik régi ingét, amit Regina megtartott. Visszament a
nappaliba, és odaadta Sethnek a ruhákat. Seth nagy nehezen
felállt, de néhány másodperc múlva nyögve roskadt vissza a
kanapéra.
– Ez tényleg fájhat – mondta Waverly.
– Ja, én is érzem.
Waverly ellenállt a kísértésnek, hogy kisöpörje Seth haját a
szeméből, inkább leült a fotelba, és a térdére fektette a kezét.
– Hogy néz ki a terrorista?
– Semmit nem láttam a szemembe ömlő vértől. – Seth
hátradőlt, tekintetét a plafonra emelte. – A vegyi laborban
tértem magamhoz. Azt hiszem, azért mentem, hogy
lezuhanyozzak.
– De mégis, mit csinálhatott ott?
Seth ekkor hirtelen felült, majd ugyanazzal a mozdulattal
vissza is rogyott az ágyra.
– Hihetetlen, hogy elfelejtettem – nyögte.
– Mit felejtettél el?
– Teljesen fel volt forgatva a labor. Azt hiszem, előtte nem
sokkal fejezhette be. – Öklével belevágott a kanapé párnájába. –
Hogyan felejthettem el?
– Mit fejezett be? Mit csinált? – kérdezte Waverly.
Seth belenézett a lány szemébe. Hosszú másodpercekre
összefonódott a tekintetük.
– El kell mondanod Kierannek – szólalt meg végül Seth
megadóan.
– Rendben – mondta kételkedve Waverly. – Mit mondjak
neki?
– Okos lány vagy – felelte Seth, és becsukta a szemét. –
Hazudj.
Waverly kiment a lakásból, majd elindult a folyosón,
miközben némán gyakorolta, mit fog mondani Kierannek.
Amikor a központi vezérlőhöz vezető folyosóra ért, egy csapat
kislányt pillantott meg, Marjorie Wilkinsszel az élükön. Ahogy
elhaladt mellettük, Marjorie kivett egy karkötőt a karján lévő
kis kosárból.
– Ezzel a karkötővel kifejezheted, hogy Kierant támogatod.
Kérsz egyet? – kérdezte a lány, anélkül, hogy akárcsak
elmosolyodott volna. A többek is odafordultak Waverlyhez, és
várták, mit válaszol.
Waverly érezte a kihívást a lányok tekintetében, és ez
nagyon bosszantotta.
– Köszönöm, de nem.
– Azért, mert együttműködsz vele? – vágott vissza az egyik
kislány. Vékony, piros szája sebhelyként húzódott keresztbe az
arcán.
– Kivel működök együtt? – kérdezte Waverly, és keresztbe
fonta a karját.
– Seth Ardvale-lel – mondta Marjorie, és gonoszán
hunyorított. – Mindenki tudja, hogy te segítesz neki.
Waverly úgy érezte, minden levegő kiszökött a tüdejéből, de
ügyelt arra, hogy egyetlen arcizma se rezdüljön. Kizárt, hogy ezek
tudják, gondolta.
– Ez nevetséges.
– Mindenki tudja, hogy titokban meglátogattad Sethet a
börtönben.
– Ez egyedül énrám tartozik – mondta Waverly, és
megpróbált elmenni mellettük, de Marjorie egyik talpnyalója,
egy Melanie nevű zömök lány elállta az útját. Gonoszul
elvigyorodott, és jelentőségteljesen a Waverly mögötti falra
emelte a tekintetét.
Waverly látta, hogy valaki felírta a nevét a falra, és a nevétől
egy nyíl mutat egy képre, és bár tudta, hogy nem szabadna
megadni nekik ezt az örömöt, tekintetével követte a nyilat. Két
pálcikaember volt a képen: az egyiknek hosszú, hullámos haja, a
másiknak pedig nagy merevedése volt. A hullámos hajú a másik
előtt térdelt. A következő szöveg volt felírva a kép alá: Áruló +
áruló = igaz szerelem.
– Ki csinálta ezt? – kérdezte Waverly.
– Már itt volt, amikor idejöttünk – vonta meg a vállát
Marjorie.
Waverly sorra mindegyik lánynak belenézett a szemébe, akik
pökhendi vigyorral az arcukon néztek vissza. Űzött vadnak
érezte magát; úgy érezte, átlátnak rajta. Ezek csak gyerekek,
mondta magában. De ki tudja, még hányán gondolják róla
ugyanezt a legénységből?
Utat tört magának a lányok között, majd lendületes
léptekkel odament a központi vezérlő ajtajához, és megnyomta a
csöngőt. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, Waverly pedig, mielőtt
belépett volna, még vetett egy pillantást a háta mögött
Marjorie-ra. A lány szemlátomást féltékeny volt, amiért
Waverly csak úgy besétálhat.
Odabent Kieran felállt a kapitányi székből, és úgy nézte
Waverlyt, mint aki valami hirtelen mozdulattól tart. Arthur
láthatóan egész testében megfeszült.
– Nem sokáig rabolom az idődet – mondta Waverly hűvösen
Kierannek.
– Ülj le – mutatott Kieran az egyik székre.
Waverly leült, majd folytatta:
– Tegnap a vegyi laborban jártam, és láttam valami nagyon
furcsát. Azóta nem hagy nyugodni a dolog, és arra gondoltam,
szólok neked.
– Igen... – mondta lassan Kieran. Összekulcsolta a két kezét,
és várta, hogy Waverly folytassa.
Waverly ekkor rájött, hogy fogalma sincs, mit látott Seth.
– Szerintem jobb lenne, ha megmutatnám.
Kieran néhány másodpercig szótlanul méregette a lányt,
majd azt mondta:
– Induljunk.
– Nem kellene magunkkal vinnünk néhány őrt? – kérdezte
remegő hangon Waverly.
Kieran odalépett a terem sarkában lévő szekrényhez, és
kivett belőle egy gázspray-t.
– Nem lesz rá szükség – mondta.
Waverly szívesen kikövetelte volna, hogy vigyék magukkal
az őröket, de tudta, hogy furcsán venné ki magát a dolog.
Furcsa érzés volt Kierannel végigmenni a folyosón,
kettesben, úgy, mint régen. Kieran megnyomta a lift gombját, és
lopva Waverlyre pillantott. Waverly úgy tett, mintha nem
venné észre, és minden erejével azon volt, hogy ne mutassa ki,
mennyire fél.
A laborszinten sötét volt, ezért Kieran odament az egyik
irányítópanelhez, felkapcsolta a világítást, majd mindketten
elindultak a folyosón. Waverly attól félt, túl hangosan veszi a
levegőt. Amikor odaértek a labor ajtajához, Kieran kinyitotta, és
magabiztosan besétált.
A laborban tökéletes rend és a tisztaság volt. A rozsdamentes
acélfelületek ragyogva verték vissza a lámpák fényét. A
mosogatómedence makulátlan volt és száraz, mintha hetek óta
nem használták volna. Az összes szemetes üres volt. Waverly
kétségbeesetten próbálta megtalálni a nyomát annak, amiről
Seth beszélt. De hiába.
– Mit láttál? – kérdezte Kieran halkan, miközben nem vette
le a szemét a lányról.
– Olyan... olyan volt, mint egy tudományos kísérlet –
hebegte Waverly. – Csőröspoharak és kémcsövek...
– Hol? – nézett körbe Kieran a tökéletesen tiszta laborban.
– A pulton. – Waverly érezte, hogy elvörösödik, és úgy tett,
mintha nem venné észre, hogy Kieran az arcát vizslatja.
– A pulton hol?
Waverly találomra odamutatott a pult egy pontjára.
– Mikor láttad ezt? – lépett oda Kieran.
– Nem tudom. Tegnap reggel – válaszolta Waverly, és
legszívesebben felpofozta volna magát. Hogy lehet ennyire
ostoba? Egyre átlátszóbbak voltak a hazugságai.
Kieran visszament Waverly mellé, és egyetlen pillanatra sem
vette le a tekintetét az arcáról.
– Kapcsolatban vagy Seth Ardvale-lel?
Waverlynek tátva maradt a szája. Döbbenten nézte Kierant,
és közben vadul zakatolt az agya.
– Ez most komoly, Kieran? – kérdezte, és próbálta haraggal
leplezni az ijedtségét. – Te semmi másra nem tudsz gondolni?
– Ma reggel találtunk egy videofelvételt, amin az látszik,
hogy Seth meglehetősen összeverve elhagyja ezt a helyiséget.
Amikor lejöttünk ide, tisztaság és rend fogadott. Honnan tudnál
a dologról, ha nem tőle?
– Nem láttam Sethet – jelentette ki Waverly, és úgy nézett
Kieranre, hogy az ne merjen ellentmondani neki. Megpróbálta
kiolvasni a fiú arcából, vajon tudja-e hogy Seth a lakásában van,
de amikor elfordította a tekintetét, Waverly tudta, hogy csak
blöffölt.
– Csak meg kell néznem a videónaplót, és tudni fogom,
hazudsz-e.
Waverlyt elöntötte a harag, amiért erre nem gondolt, de már
nem volt mit tenni. Az tűnt a legokosabb ötletnek, ha témát
változtat.
– Miért csinálsz úgy, mintha Seth a terrorista oldalán állna?
Kieran összeszorította a száját.
– Jelenleg ez tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak –
mondta végül.
– Te is tudod, hogy Seth soha nem működne együtt senkivel
az Új Látóhatárról.
– Ő bármire képes, Waverly – mondta Kieran halkan és
nagyon lesajnálóan. Csakhogy hazudott. Abból, ahogy beszélt és
viselkedett, Waverly tudta, hogy valójában ő maga sem hiszi el,
amit mond.
– Seth nem áruló – csattant fel.
– A kapitánya ellen fordult – emelte meg a hangját Kieran.
– Te nem vagy kapitány! – üvöltötte Waverly olyan
hangosan, hogy beleremegtek a terem fémfalai. – Senki sem
választott meg kapitánnyá!
– Te is támogattál! – kiáltotta Kieran, és Waverly arca elé
emelte az ujját. – Most viszont nagyon felelőtlenül viselkedsz.
Rontja a morált, ha a hajó vezetői veszekednek egymással.
– Választás nélkül nincsenek vezetők, Kieran.
Kieran becsukta, majd újra kinyitotta a száját, ahogy akkor
szokta, amikor ideges.
– Évtizedek óta nem volt választás a hajón – mondta
zihálva. – Ráadásul most, hogy egy terrorista bujkál...
– Te arra használod a terroristát, hogy politikai előnyhöz
juss, Kieran. És ez annyira... annyira... – Waverly érezte, hogy
könnyek futják el a szemét, de nem foglalkozott velük, csupán
dühösen pislogott egyet. – Hogy mondhattad, hogy Sarah és
én...
– Segített nekik elrejtőzni! Azzal, hogy ellenszegült nekem,
Seth és a terrorista is időt nyertek, hogy...
– Sarah nem is tudott a terroristáról!
– Sethről tudott. Róla mindenki tudott.
– Te pedig bűnbaknak használod. – Waverly keze
előrelendült. – Az egész legénységet ellene fordítod.
– A közös ellenség egységbe forrasztja a legénységet, és ez
segít abban, hogy megvédjem őket. Ha te lennél a hajó vezetője,
értenéd, hogy...
– Pont erről beszélek, Kieran. Egyedül te hiszed magadról,
hogy te vagy a hajó vezetője.
– Szeretnéd kipróbálni? Szeretnéd látni, mennyire könnyű?
– Szándékomban áll – mondta Waverly, és azzal faképnél
hagyta a döbbent Kierant.
Végigment a folyosón a lifthez, és közben nem vette észre
kisfiút, aki a lépcsőházajtó üvegén keresztül figyelte, mint ahogy
azt sem vette észre, hogy amikor belépett a liftbe, a fiú kisurrant
a folyosóra, és egészen a szállásszintig követte. És azt sem, hogy
miután becsukta az ajtaját, az apró alak beosont a szemközti
lakásba.
A LÁNY
Seth már azelőtt tudta, hogy vendégeskedése a végéhez
közeledik, mielőtt a hazatérő Waverly beszámolt volna a
Kierannel folytatott beszélgetésükről. Elmondta, hogy Kieran
sejti, hogy kapcsolatba lépett vele, így legfeljebb holnapig
maradhat. Bár Seth azt is tudta, hogy nem lehet köztük semmi,
nem tudta leplezni az örömét, amikor a szépséges Waverly
Marshall egy tányér meleg levest és egy ropogós bagettet tett le
az ágy mellé.
– Nem szívesen hajítalak ki – mondta, és tekintete
végigsiklott a Seth arcát elcsúfító zúzódásokon és vágásokon.
– A fájdalomcsillapító volt a legfontosabb – mondta Seth, és
felült. – Ha még egy éjszakát kihúzhatok a kanapédon, teljesen
jól leszek.
Összetalálkozott a pillantásuk, és Seth megpróbálta
kitalálni, mi járhat Waverly fejében, ám semmit sem tudott
kiolvasni a kemény, merev tekintetből.
– És ha hagynék neked ott kaját valahol? Az segítene? –
kérdezte Waverly, miközben belemártott egy kenyérdarabot a
levesébe.
– Túl kockázatos – mondta Seth.
– Nem nagyon tudok már rontani a helyzetemen. Kierannek
elege van belőlem. De igazából az egész legénységnek.
– Az egész legénységnek? Hogyhogy?
Waverly egy pillanatra elhallgatott, és lehajtotta a fejét.
Látszott rajta, hogy túlságosan fájdalmas erről beszélnie.
– Haragudnak, amiért ott hagytam a szüleiket az Új
Látóhatáron – mondta végül.
– Ők ugyanúgy ott hagyták őket.
– Nem – rázta meg Waverly a fejét. – Ki kellett volna...
– Waverly – mondta komolyan Seth. – El kellett döntened,
kit mentesz meg: egy csomó kisgyereket, akik képtelenek
magukról gondoskodni, vagy egy csomó felnőttet, akik viszont
képesek. És te helyesen döntöttél.
– De...
– Nincs de – mondta Seth, és addig nézett Waverly szemébe,
amíg a lány felemelte a fejét. – Senkinek sincs joga kritizálni
azért, amit tettél. Senkinek. Ezt el kell hinned, őszintén el kell
hinned, különben nem fognak békén hagyni.
Waverly hosszasan nézte Sethet, és közben azon
gondolkodott, amit a fiú mondott. Végül bólintott, és azt
mondta:
– Igazad van.
– Az szokott lenni.
Waverly tekintete lassan átkúszott a tányérjától Seth
arcára, a kezére, aztán vissza, a tányérjára. Igyekezett nem
kimutatni az érzéseit, de Seth látta, hogy kényelmetlenül érezi
magát, és ez tetszett neki. Olyan sebezhetőnek tűnt így.
– Visszatérve a kajára – mondta Waverly, és immár
határozottabb volt a hangja. – Kitaláljuk, mi legyen az a négy
vagy öt hely, ahol ételt hagyok neked. Meg hogy mikor.
Senkinek sem fog feltűnni.
Seth csábítónak érezte a dolgot, különösen az imént
elfogyasztott tökéletesen fűszerezett, fantasztikus leves után.
Mégis megrázta a fejét.
– Már így is épp elég veszélynek tettelek ki.
– Kieran nem fog kivégeztetni.
– Tudom – mondta Seth, és felkönyökölt az ágyon. – De azt
sem szeretném, hogy sittre vágjon.
– Úgy beszélsz, mintha bármi beleszólásod lenne abba, hogy
mit csinálok – csattant fel Waverly. Seth látta, hogy felzaklatta
a Kierannel folytatott beszélgetés, de több esze volt annál, hogy
faggatózni kezdjen. Ha volt valaki, akiről nem akart beszélni,
akkor az Kieran Alden volt. – Nem érdekel, hogy akarod-e vagy
sem, én vinni fogok neked kaját. Úgyhogy akár meg is eheted
majd.
– Mi van, ha valaki észreveszi, mit csinálsz?
– Majd olyan helyen hagyom, ahol senki nem jár. Például az
obszervatóriumban. De több ilyen elhagyatott hely is van.
– Rendben – mondta bizonytalanul Seth. – Ha úgysem
tudlak megakadályozni, csináld.
Waverly idegesen Sethre mosolygott, aztán kiment a
konyhába, és egy süteménnyel megpakolt kistányérral tért
vissza.
– Kérsz egyet?
– Négyek kérek – mondta Seth, és felmarkolta a sütiket úgy,
hogy Waverlynek csak egy maradt.
– Ne szégyenlősködj – mondta szúrósan Waverly.
– Oké – vigyorodott el Seth, és elvette az utolsó süteményt is.
Waverly kikapta a fiú kezéből a sütit, és leült a kanapéra,
közel Seth lábához. Combja megnyugtatóan nyomódott neki
Seth lábujjainak. Seth azon gondolkodott, vajon Waverly is
észrevette-e, hogy egymáshoz értek, de úgy tűnt, a lány
gondolatai nagyon messze járnak. Az arcára vetülő
lámpafényben látszott, hogy az erős összpontosítástól egészen
összeráncolódik a szemöldöke.
– Egyszer mondtál valami furcsát Jones kapitányról –
szólalt meg végül. – Pont a támadás előtt.
– Ja – mondta Seth fojtott hangon. Tudta, hogy úgy néz
most Waverly re, amit lehetetlen félreérteni.
De Waverly úgy tűnt, mint aki semmit sem vett észre.
– Azt mondtad, hogy a barátai hajlamosak rá, hogy
túlkomplikálják az életüket.
– Ja – mondta Seth, és elszorult a torka.
Waverly odahajolt a fiúhoz.
– A szüleinket meggyilkolták?
Seth felült az ágyon, karját a térde köré kulcsolta, és olyan
közel hajolt Waverlyhez, hogy érezte a hajából felszálló
samponillatot. Csakhogy az, amiről a lány beszélni akart,
mocskos dolog volt, ezért inkább visszafeküdt, és gyorsan
összeszedte magát.
– Mit tudsz?
– Semmit, de... – Waverly lesöpörte a kezéről a
süteménymorzsákat. – Mutathatok valamit?
Anélkül, hogy megvárta volna a választ, odament a
dobozhoz, amit a nagy szövőszék mögé rejtett, kivett belőle egy
fényképet, és odaadta Sethnek. Az a kép volt, amelyik Waverly
apját ábrázolta fiatalkorában, éppen csak deresedő halántékkal.
A férfi mellett ott állt Jones kapitány, és úgy néztek ki, mint
akik éppen akkor sütöttek el egy jó viccet.
– Igen? – kérdezte Seth.
– Nézd – mondta Waverly, és megfordította a fényképet,
hogy megmutassa a hátulján lévő írást: Galen és Eddie, a
futo-lutein felfedezése. – Ez anya kézírása – tette hozzá komoran.
Seth értetlenül nézett a lányra.
– Anya soha nem szólította a keresztnevén a kapitányt. –
Visszaült a kanapéra, és közben egyetlen pillanatra sem vette le a
tekintetét Sethről. – Soha nem mondta, de mindig az volt az
érzésem, hogy gyűlölte a kapitányt – tette hozzá halálosan
komolyan, majd gyorsan észbe kapott, és kijavította magát: –
Vagyis, hogy gyűlöli.
– Szerinted az anyukád tud valamit? – bólintott Seth.
– Szerintem igen.
– De miért hazudna neked?
– Azért, hogy megvédjen – vágta rá Waverly. – De van itt
más is. Átnéztem a hajónaplót, és szinte semmi nincs benne a
balesetről. Azt írja, hogy a légzsilip meghibásodása okozta,
amely a helytelen telepítés miatt következhetett be.
Ez egyszerűen nem stimmelt.
– Ha a telepítés során keletkezett a probléma...
– Akkor annak a zsilip első használatánál ki kellett volna
derülnie.
– Meg kell nézni, hányszor használták a zsilipet, mielőtt...
– Ezt a légzsilipet harmincötször nyitották ki, és soha
semmilyen probléma nem volt vele. Az elejétől a végéig átnéztem
a karbantartási naplót.
– Ez még semmire nem bizonyíték, de elismerem, hogy
furcsán hangzik – sóhajtott Seth. Nem akart erre gondolni.
Olyan sok éven át megkímélte az apját és Waverlyt az
igazságtól, de lehet, hogy ezzel csak szenvedést okozott a
lánynak. Ami az apját illeti, neki már semmi sem fájhat.
– Ez minden, amit találtam – mondta Waverly. – Ahhoz,
hogy ennél többet ki tudjak deríteni, be kellene jutnom Jones
kapitány szobájába, és el kellene olvasnom a személyes naplóját.
– És azt hiszed, abból megtudnál valamit? – kérdezte Seth
szomorúan. – Ott is elolvashatnád ugyanazokat a hazugságokat.
– Hazugságok – mondta elgondolkodva Waverly, miközben
a fiú arcát fürkészte. Seth lesütötte a szemét. – Te tudsz valamit.
– Nem tudok semmi biztosat. – Seth a kanapé támlájára
hajtotta a fejét. – Csak van pár dolog, amire még
gyerekkoromból emlékszem.
– Mondd el – kérte Waverly, és Seth kezére tette a kezét. –
Seth, kérlek.
Seth nem tudta levenni a szemét Waverly apró kezéről.
Mozdulatlanná merevedett, nehogy a lány elhúzódjon, de végül
Waverly csak hátradőlt, és várakozóan nézett rá.
– Igazából egyetlen beszélgetésről van szó. Apa és a kapitány
beszélgettek, és én kihallgattam. Négyéves voltam, és aludnom
kellett volna, de felébredtem rájuk. – Seth lehunyta a szemét, és
hagyta, hogy visszatérjen az emlék – az emlék, amire soha nem
gondolt, de ami mégis mindig ott lappangott a tudata mélyén.
Az apja hangjában fortyogó harag ébresztette fel. A két férfi
a szomszéd szobában állt, és fojtott hangon veszekedett
egymással. A kis Seth felült az ágyában, pufók kezeivel
megdörzsölte a szemét, és odatotyogott a résnyire nyitott
ajtóhoz. Ott lehuppant a földre, átkarolta a térdét, és hallgatózni
kezdett.
– Neki semmi köze nem volt ehhez – recsegte Mason Ardvale.
– Ő soha nem tenne ilyet.
– Sajnálom, Mason – mondta a kapitány. – Nem tudom, mit
mondhatnék.
– Ne mondj semmit. Egyszerűen csak menj el.
– Senkit sem vádolnék ilyesmivel, ha nem lenne
bizonyítékom.
A kapitány előhúzott a zsebéből egy pendrive-ot, és
odalépett a sarokban álló számítógéphez. Egy ideig mindketten
hallgattak. Seth bekukucskált a szobába, és látta, hogy az apja
és a kapitány a képernyő fölé hajolnak, amely kék fénnyel
világítja meg az arcukat. Az apja egy ideig tökéletesen
érzelemmentes arcot vágott, aztán döbbenet, majd mélységes
szomorúság ült ki az arcára.
– Meg kell kérdeznünk – kiáltotta. – Kell, hogy legyen
valamilyen magyarázat.
– Hogyan lehetne ezt megmagyarázni? – kérdezte a kapitány
higgadtan, miközben vaskos kezét rátette a fiatalabb férfi
vállára, és tekintetével az arcát fürkészte.
– Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy megmagyarázza.
– Meg fogja kapni – mondta a kapitány.
Seth apja nem nézett a kapitányra, és a nagydarab férfi
megérezhette, hogy ideje mennie. Szakállas fejét leszegte, mint
aki próbál nagyon szomorúnak tűnni, és idomtalan lábain
kitámolygott az ajtón.
Seth egészen biztos volt benne, hogy az anyukája bajban
van. Mikor azonban az asszony este porosan és fáradtan hazatért
a búzaföldről, Seth apja baljósan hallgatag volt, és amikor a nő
vacsora közben megkérdezte, hogy mi a baj, Mason Ardvale
csupán megköszörülte a torkát, elmosolyodott, és annyit
mondott:
– Semmi, csak alig várom, hogy legyen már egy kis
szabadidőnk.
Seth ebből arra következtetett, hogy az anyukája talán még
sincs olyan nagy bajban.
Mennyi idő telhetett el? Egy hét? Egy hónap? Seth nem
tudta. De később, amikor Seth éppen az óvodában volt, és szokás
szerint egyedül játszott az építőkockákkal, megszólalt a
riasztósziréna, és az egész hajón piros fények kezdtek villogni.
Seth ledobta a fölre a kockákat, befogta a fülét, és elkezdett
üvölteni. Az óvónők megfogták a vállánál fogva, és úgy
tartották, miközben Seth a sípcsontjukat rugdosta. A többi
gyerek döbbenten nézte a jelenetet, voltak, akik sírva is
fakadtak.
– Erre emlékszem – mondta Waverly, visszarántva Sethet a
végtelenül szebb jelenbe. – Akkor nem értettem, miért zaklatott
fel ennyire a dolog.
– Én még most sem értem.
– Azért, mert tudtad – mondta Waverly, és a fiú vállára tette
a kezét. – Istenem, Seth. Tudtad, hogy az apádnak valami köze
van a dologhoz.
– Nem tudtam biztosan, és most sem tudom – mondta Seth
valamivel élesebb hangon, mint ahogy szerette volna. Waverly
elhúzódott tőle. – Úgy értem – folytatta megenyhülve –, hogy
fogalmam sincs, honnan tudtam akkor, hogy meghalt az anyám.
De valahogyan megéreztem. Az egyik pillanatban még azokkal a
hülye építőkockákkal játszottam, a következőben pedig már egy
hatalmas lyuk tátongott az életemben.
Seth azelőtt soha, senkinek nem beszélt erről, és most úgy
érezte, mintha valaki egy hatalmas súlyt gördített volna le a
mellkasáról. Szerette volna az összes történetét rázúdítani
Waverlyre, szeretett volna mindent elmondani neki, amire
kíváncsi volt.
– Talán valahol igazad van. Talán számítottam arra, hogy
történni fog valami. Abból, ahogy apa akkor nézte anyát,
amikor az nem látta. Mosolygott, amikor anya ránézett, de
abban a pillanatban, hogy elfordult, eltűnt az arcáról a mosoly,
és úgy bámulta... nem is tudom... mint egy ragadozó a
zsákmányát. Felismertem ezt a nézést, hiába voltam olyan kicsi.
– Seth Waverlyre emelte a tekintetét. A lány rezzenéstelen
arccal, ítélkezés nélkül hallgatta. – Tudtam, hogy bántani akarja
anyát.
– De miért? – kérdezte Waverly, és könnyek buggyantak ki a
szeme sarkán. – Miért ölték meg az apámat?
Seth megrázta a fejét.
– Nem tudom, mivel haragították magukra ennyire a
kapitányt.
– Annyira, hogy képes volt ölni. – Egy könnycsepp gördült
végig Waverly arcán. Seth gondolkodás nélkül odanyúlt, és
letörölte. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Waverly
arcáról.
– Emlékszel az apukádra? – kérdezte gyengéden.
– Csak pár képre – suttogta Waverly. – De néha arra
gondolok, talán ezeket az emlékeket is csak én találtam ki.
Abból, amiket anya mesélt.
– Igen, tudom, mire gondolsz.
– Te rosszabbul jártál. Hozzám legalább kedves volt az
anyám – mondta Waverly, majd észbe kapott, és belenézett Seth
szemébe.
– Te tudtad? – kérdezte a fiú fagyosan. – Tudtad, hogy bánt
velem apa?
Waverly egy pillanatra elhallgatott, majd némi habozás
után azt mondta:
– Mindenki tudta.
– És senki nem csinált semmit – mondta Seth még hidegebb
hangon.
– Ő volt Jones kapitány legjobb barátja – mondta Waverly,
de egyből rá is jött, hogy ez csak kifogás. – Nem. Igazad van.
Óriási hiba volt, hogy senki nem avatkozott közbe. Hogy senki
nem segített neked.
– Hihetetlen, mit meg nem úsznak azok, akiknek elég
hatalmuk van.
Waverly bólintott, majd lehajtotta a fejét a kanapé
háttámlájára. Seth látta a szemén, hogy mindjárt elnyomja az
álom, de nem akarta abbahagyni a beszélgetést. Szeretett volna
még a szüleik titkairól sugdolózni. Kicsit olyan volt az egész,
mint valami beavatási szertartás.
Azelőtt mindig azt gondolta, hogy árulásnak fogja érezni, ha
egyszer elmondja valakinek, milyen volt az apja, de inkább
olyan érzés volt, mintha életében először hűséges lett volna
önmagához.
– Seth – mondta Waverly. – Tudnom kell az igazságot.
– Fogalmam sincs, hogyan tudnánk kideríteni.
– Nekem sem. De valahogy ki fogom.
Waverly olyan elszántnak, olyan erősnek tűnt, hogy Seth
szerette volna megcsókolni. Arra gondolt, hogy megfoghatná a
vállát, és a szájához szoríthatná a száját, és akkor minden
kiderülne. Ha bárki más ül mellette, meg is teszi. De Waverly
Marshallal nem hibázhat... Bele sem mert gondolni, mennyire
gyötrelmes lenne, ha Waverly egyszer s mindenkorra
visszautasítaná.
Ugyanakkor Waverly sírt előtte. Lehet, hogy az ő jelenléte is
felszabadítóan hatott Waverlyre?
Seth az arcát figyelte, de Waverly éppen csak visszanézett
rá, és úgy fürkészte az arcvonásait, mintha még mindig nem
döntötte volna el, megbízhat-e benne, vagy sem.
Ő nem a tiéd, emlékeztette magát Seth. Nem lehet a tiéd.
– Biztos nagyon fáradt vagy – mondta Waverly egy
bocsánatkérő mosoly kíséretében.
Ne menj el, szerette volna mondani Seth, de ehelyett
bólintott.
– Gyere – nyújtotta oda a kezét Waverly.
Sethnek nagyot dobbant a szíve, de aztán rájött, hogy a lány
csak segíteni akar felállni. Hagyta, hogy rátámaszkodjon, és
lassan átvitte az anyja szobájába, ahol új, tiszta ágynemű várta
az ágyon.
– Nem vagy abban az állapotban, hogy egy kanapén aludj –
mondta.
Seth odafordult hozzá. Tudta, hogy az arca túl sok mindent
elárul, és hogy Waverly a szája formájából is pontosan tudja, mit
érez.
– Jó éjt – mondta Waverly, és megfordult, hogy
visszamenjen a saját szobájába. Amikor becsukta a kettejüket
elválasztó ajtót, még visszanézett.
– Jó éjt – mondta Seth az üres folyosónak.
A TÁMADÁS
Kieran széles mosollyal az arcán pillantott végig a gyülekezetén.
Még vasárnaponként sem szokott ennyire tele lenni a terem, még
úgy sem, hogy kötelezővé tette a részvételt. Majdnem mindegyik
széken ültek. Még Waverly is itt volt: a középső sorban ült, kék
ruhában, és őt nézte. Volt valami nehezen meghatározható a
pillantásában. Talán bocsánatkérés bujkált benne? Esetleg
bűntudat? Lehet, hogy rosszul érezte magát a beszélgetésük
miatt, és azért jött ma el, hogy jóvátegye a dolgot.
Kieran ma különösen energikusan érezte magát. A hangja
tisztábban, a szavai erőteljesebben csengtek. Jókedvű volt, és
nyitott. Tudta, hogy ma képes lesz megszólítani őket.
– Gondolkodtatok már azon, hogy miért itt vagytok, ezen a
hajón, és nem a Földön kell küzdenetek az életben maradásért,
miközben az a szemetek láttára változik sivataggá?
Gondolkodtatok már azon, hogy a véletlenek micsoda egybeesése
kellett ahhoz, hogy részesei lehessetek az emberiség legfontosabb
küldetésének?
Kieran megköszörülte a torkát, és tekintetét a pódium
szélére szegezte. Végigsimított a szószék oldalán. Keménynek és
valóságosnak érezte a fát a tenyere alatt.
– Néhányan még emlékeztek Arthur Dietrich történetére,
ugye? Emlékeztek arra, hogy a szüleinek egy rozoga teherhajón
kellett áthajózniuk az Atlanti-óceánt? A rossz minőségű
benzintől a hajó motorja Grönland partjaitól ötszáz mérföldre
tönkrement, és hat hétig hánykolódtak az Északi-tengeren, amíg
egy arra járó cirkáló el nem vontatta őket Új-Skóciába. Saját
maguknak kellett ivóvizet párolniuk, és azt ették, amit a
hálóikkal ki tudtak fogni. Ezután keresztül kellett vonatozniuk a
kontinensen, de úgy, hogy a vasúti kocsik tetején utaztak, éjjel a
fagyos hidegben, nappal a perzselő kánikulában, míg meg nem
érkeztek Chicagóba, ahol le kellett tenniük egy sor gyötrelmes
alkalmassági vizsgát, újra meg újra bizonyítaniuk kellett az
iskolázottságukat és a tudásukat, míg végül részt vehettek egy
irdatlan nagy lottósorsoláson. De tudtátok, hogy a történet itt
még nem ért véget? Nem bizony, ugyanis az első körben nem
választották ki őket. Várólistára kerültek, és majdnem
visszamentek Németországba, hiszen csupán két hét volt a
küldetés kezdetéig. Végül mégis úgy döntöttek, hogy maradnak,
és tudjátok, mi történt? Azok az emberek, akiket helyettük
választottak, az Empyreum indítása előtt négy nappal életüket
vesztették egy rablótámadásban. Így lettek Gunther és Edith
Dietrich mérnökök az Empyreum legénységének tagjai.
– Gondolkodjatok el ezen egy kicsit. Gondoljátok el, mennyi
minden sülhetett volna el balul, de mégsem így történt. – Kieran
felemelte mindkét kezét, mint aki meglepődik. – Van, aki erre azt
mondja, szerencse, de a lelkem azt súgja, hogy a szerencse ezt
nem magyarázza meg. És gondoljatok a többiek történetére,
arra, hogy mindnyájuknak foggal-körömmel kellett küzdeniük
azért, hogy feljussanak erre a hajóra. A szüleitekről beszélek. Az
én szüleimről. – Látta arcukon, hogy elgondolkodnak, hogy a
székükben ülve visszautaznak az időben. – Számomra mindez
egyetlen dolgot jelent. Ez a hajó az otthonunk. Ez a hajó a
végzetünk. Mindnyájan egy hatalmas terv részei vagyunk. És
minden, amit teszünk, ennek a tervnek a megvalósítását segíti.
Mindnyájan azt tesszük, amit tennünk kell, és pontosan úgy,
ahogy tennünk kell. Ezért tudom a lelkem mélyén, hogy nem
fogunk elbukni.
Itt elhallgatott, elég sokáig ahhoz, hogy hallhassa a saját
hangját visszaverődni a falakról. A világon mindennél jobban
szerette ezeket a pillanatokat, ezeket a csendeket a prédikáció
közben, amikor tisztán érezte Isten jelenlétét a helyiségben.
Rengeteg szeretetet, rengeteg jóságot érzett. Örült, hogy
Waverly is eljött. A lányra pillantott, nézte gyönyörű, ovális
arcát és hatalmas szemét, amely egyenesen őrá szegeződött.
Látta, hogy a lány erősen gondolkodik valamin. Vajon sikerült
megérintenie a szavaival?
– Érzitek? – suttogta a mikrofonba, majd megállt, és
megvárta, amíg elragadtatott közönségének némasága megtölti
a terem levegőjét. – Érzitek ennek az üzenetnek az erejét?
Remélem, hogy egész nap érezni fogjátok. Remélem, hogy
egészen holnap reggelig érezni fogjátok, amikor újra találkozunk,
hogy ismét megerősítsük a hitünket.
Most jött a kedvenc része. Kilépett a pódium mögül,
felemelte mindkét kezét, és azt kiáltotta:
– Most rajtatok a sor, hogy beszéljetek! Kérlek titeket, hogy
ha van valami, ami aggaszt vagy emészt, lépjetek előre, és
osszátok meg velünk!
Megdöbbent, amikor Waverly habozás nélkül felállt.
– Aggaszt, hogy még mindig nem tartottunk választást –
mondta, és egyenesen a szemébe nézett. – A hajón
demokráciának kell lennie. Azonnal fel kell állnia a Központi
Tanácsnak.
A szavak pengeéles jégszilánkokként hasítottak Kieran
dobhártyájába.
De Waverly megszólalása csupán az előszele volt a közelgő
lavinának. A terem közepén felállt Sarah Hodges, haragos
tekintetét Kieranre emelte, és gonoszul elvigyorodott.
– Aggaszt, hogy Kieran titkolózik. Egy terrorista van a
hajón. Tudnunk kell, mi történik.
Kieran már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de
ekkor Melissa Dickinson is felállt, és azt mondta a maga
vékonyka hangján:
– Aggaszt, hogy Kieran Alden bírói ítélet nélkül börtönöz be
embereket.
Olyan volt, mint egy rémálom.
Kieran egy darabig csak bénultan bámulta a három lányt,
majd Waverly megköszörülte a torkát.
– Kieran nagyszerű munkát végzett – mondta hangosan.
Immár az egész hallhatósághoz intézte a szavait. – De hozzánk
hasonlóan őt is megviselte a támadás. Hogyan várhatnánk el,
hogy egymaga cipelje a hajó irányításával járó felelősséget és
feladatokat? Pihenésre van szüksége. – Összetalálkozott a
tekintetük. – Mindezek tudatában felkérem Sarah Hodgest, hogy
induljon Kieran ellen a kapitányválasztáson.
– Én pedig jelölöm Waverly Marshallt a Központi Tanácsba.
Hirtelen óriás hangzavar támadt, ahogy mindenki elkezdte
bekiabálni a jelöltek nevét különböző posztokra.
Ezt az egészet előre eltervezték. Nem azért jöttek, hogy
meghallgassák a prédikációját. Azért jöttek, hogy megdöntsék a
hatalmát.
– Várjatok! Várjatok! – ordította Kieran. Nem akart ennyire
haragosnak tűnni, de így legalább elhallgattak. Mind a
kétszázötven gyerek odafordult felé. – Hogyan tarthatnánk
választásokat, miközben egy terrorista van a hajón?
– Egyetlen nap elég hozzá – kiáltotta oda Waverly a tömeg
feje fölött. – Ha megválasztanak, holnap este már megtarthatod
az eligazítást a Központi Tanácsnak, akik elkezdhetnek
mentesíteni a terhek alól.
Kieran gyűlölte Waverlyt, amiért az úgy állította be a
dolgot, mintha szívességet tenne neki.
Sarah Hodges elkezdett papírcédulákat osztogatni. Több
száz cetli volt nála, és a gyerekek mohón kapkodták szét őket.
Kieran Waverlyre nézett, aki szemrebbenés nélkül állta a
tekintetét. A könyörületnek a szikrája sem látszott az arcán. Az
utolsó morzsája is elillant annak a csodálatnak, amit Kieran
valaha a lány iránt érzett, és egyszerre rájött, hogy az a két, szép
nagy szem, az a szív alakú áll, azok a magas arccsontok, az a
mézszín bőr – valójában az ellenség arca.
– A papíron a jelöltek vitájának menetrendjét olvashatjátok
– kiáltotta Sarah Hodges. – Minden egyes vita után
szavazhatunk a nekünk legjobban tetsző jelöltre. Így néhány óra
alatt felállhat a Központi Tanács. Délután aztán választunk egy
békebírót, este pedig sort kerítünk a két kapitányjelölt vitájára.
Tehát lesz időd felkészülni, Kieran.
– Nincsen szükségem időre ahhoz, hogy felkészüljek! –
mondta dühösen Kieran.
– Jó – mondta Sarah boldogan.
Kieran egy darabig csak bámulta a lány arcán szétterülő
pimasz vigyort, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.
De aztán a tömegre pillantott, és nem tudta nem észrevenni,
hogy mennyire lelkesek. A gyerekek fel-alá járkáltak,
tanulmányozták a vitabeosztást, izgatottan beszélgettek
egymással. Még soha nem tűntek ilyen élénknek. Ezek a
gyerekek akarták a választást.
Ha megpróbálja megakadályozni, azzal biztosan elveszíti a
kapitányi széket.
– Meghajlok a legénység akarata előtt – mondta hangosan,
hogy mindenki hallja. Sarah gonosz mosollyal neki is átnyújtott
egy papírt. Elvette, és az egymás szavába vágva kiabáló,
izgatott tömeget otthagyva visszament az irodájába, hogy
gondolkodhasson.
Lehajtotta fejét az íróasztalára, és becsukta a szemét. Eljött
hát a próbatétel ideje.
Vett néhány mély lélegzetet, és megpróbált megnyugodni.
Szükségem van a hitemre, mondta magában. Hinnem kell, hogy
ez a választás is része az Ő tervének.
De mi van, ha veszítek? – gondolta.
Nem veszíthetek, mondta magában. Az a sorsom, hogy
kapitány legyek. Különben mi értelme volt ennek az egésznek?
Megnyugodott, és mire visszament az előadóterembe, ahol
éppen kezdődtek a viták, készen állt arra, hogy szembenézzen a
kihívóival.
Körülbelül huszonöten ülhettek a színpadon, ők voltak azok,
akik versenybe szálltak a Központi Tanács hét székéért. Alig
várták, hogy elmondhassák, megválasztásuk esetén mit
csinálnának jobban. Kieran derekasan tűrte a sok-sok kritikát,
melyek nagy része abból fakadt, hogy a kritikus képtelen volt
helyesen felmérni a legénység és a hajó képességeit.
A legnevetségesebb javaslat Adam Mizrahi választási
beszédében hangzott el:
– Már holnap utolérhetnénk az Új Látóhatárt, ha teljes
sebességre kapcsolnánk a hajtóműveket.
A fiatalabb gyerekek kitörő lelkesedéssel és tapsviharral
köszöntötték az ötletet, de Kieran látta, hogy az idősebbek már
kevésbé lelkesek, hiszen ők tudták, milyen következményekkel
jár a megnövekedett nehézkedés a szervezetre.
Arthur Dietrich, aki szintén indult a Központi Tanács egyik
székéért, felállt, és belenézett Adam szemébe.
– Nemcsak a gravitáció testünkre gyakorolt hatásai miatt
nem gyorsíthatjuk tovább a hajót, hanem mert a nagyobb
gyorsulással azt kockáztatnánk, hogy a mélyűr részecskéi
átszakítják a hajótestet. Benne van a Repülési és navigációs
kézikönyvben, ha esetleg érdekel. – Ettől elcsendesedett a tömeg,
és Arthur odafordult a gyerekekhez: – A Központi Tanácsban
kell lennie legalább egy olyan embernek, aki tisztában van a hajó
működésével, valamint naprakész információi vannak a
terroristáról, és arról, hogy miként tervezzük az összecsapást az
Új Látóhatárral. Én ilyen ember vagyok, ezért szavazzatok rám.
Arthur jelentőségteljesen Kieranre pillantott, és ő tudta,
hogy a fiú megbízható közvetítője lenne a tanácsban. Nagyon
remélte, hogy megválasztják.
Ezután Waverly keze emelkedett a levegőbe, és a hallgatóság
rá kezdett figyelni.
– Mindenki másnál többet tudok az Új Látóhatár
parancsnoki struktúrájáról, azonkívül ismerem a hajó alaprajzát
és az ott kialakult politikai helyzetet. A támadás előkészítéséhez
felbecsülhetetlen segítséget jelentene a tapasztalatom.
– Otthagytad a szüleinket! – kiáltotta ekkor Marjorie egyik
kis hűséges fegyverforgatója hátulról. Többen egyetértőén
sipítozni kezdtek, Marjorie pedig elégedetten vigyorgott.
– Ti ugyanúgy otthagytátok őket – vágott vissza Waverly,
és villámokat szórt a szeme.
Úgy tűnt, erre nem tudnak mit mondani, ezért elhallgattak.
Volt azonban néhány fiú, akiket nem elégített ki a válasz.
– Meg sem próbáltad kideríteni, ki van még életben! –
kiáltotta egy tizenkét éves srác, akiről Kieran tudta, hogy
fogalma sincs, mi történt a szüleivel.
– A te testedben hány golyólyuk van? – kérdezte mérgesen
Waverly, és félrehúzta az inge gallérját, hogy megmutassa a
vállán éktelenkedő csúnya, vörös heget. – Ezt akkor szereztem,
amikor a szüleinket próbáltam megmenteni. És meg is
mentettem volna őket, ha nem repkednek körülöttem
pisztolygolyók.
– Otthagytad őket – kiáltotta Marjorie Wilkins. Bár ő volt
az egyik legelszántabb támogatója, Kieran nem igazán kedvelte
a lányt. Mindig csúfondáros arcában bujkált valami nehezen
megfogható gonoszság.
– Sarah Hodges és én találtuk ki, hogyan menekítsük ki a
lányokat arról a hajóról. Samantha Stapleton az életét áldozta
azért, hogy kiszabadulhassunk – mondta Waverly, és majd’
keresztüldöfte Marjorie-t a tekintetével. – Azt, hogy ma itt
ülhettek ebben a teremnek, nekünk köszönhetitek.
Úgy tűnt, erre senki nem tud mit mondani.
Miután véget ért a vita, a legénység felsorakozott a terem
végében, és mindenki beütötte az általa választott hét nevet egy
számítógépbe, amelyik egyből összesítette is az eredményeket.
Kieran néhány barátja bekerült a Tanácsba. Arthurt és Tobin
Amest is megválasztották – őt a gyerekek egy ideje Tobin
doktornak szólították –, valamint az egyik tisztjét, Harvey
Markemet. Harvey fejéről már lekerült a kötés, és úgy nézett ki,
mint aki teljesen meggyógyult. Bár rezgeti a léc, Waverly is
bekerült, és még több olyan gyerek, akik inkább őhozzá húztak,
mint Kieranhez: ott volt Alia Khadivi, aki hűséges barátnője
volt Waverlynek, aztán Melissa Dickinson, az a lány, aki a
kisebbekre vigyázott, és aki mindig megvédte Waverlyt, amikor
a többiek becsmérelték. A tanács hetedik tagja Sealy Arndt lett,
Seth forrófejű cimborája. Kierannek elszorult a szíve. A
támogatói kisebbségben lesznek a Tanácsban. Arthurnak nagyon
meggyőzően kell érvelnie a vitákban.
A békebíró-választás végtelenül hosszúra nyúló vitája után a
legénység az öt jelölt közül szerény többséggel Bobby Martint
választotta. Kieran próbálta nem kimutatni, mennyire nem örül
az eredménynek. Bobby meglehetősen kiszámíthatatlan fiú volt,
és Kieran soha nem tudta biztosan, kinek az oldalán áll.
Őrültségnek tűnt egy olyan fiú kezébe adni az
igazságszolgáltatást, aki még csak nem is borotválkozik.
Csakhogy az idősebb fiúk már mind betöltöttek valamilyen
tisztséget: őrök voltak, esetleg a Központi Tanács tagjai, vagy a
központi vezérlőben teljesítettek szolgálatot. Egyszerűen
elfogytak a kamaszok.
Kieran haragos tekintete Waverlyt kereste a teremben, és
amikor megtalálta, meglepődve látta, hogy a lány is őt nézi.
Odabiccentett neki, mert akármit is gondolt erről a helyzetről,
tudta, hogy kénytelen lesz együtt dolgozni vele. De azt is tudta,
hogy hiába erőltetett magára nyugalmat, Waverly pontosan
látja, mennyire dühös. Soha, semmit nem tudott eltitkolni előle.
Miután véget ért az alacsonyabb pozíciókért induló jelöltek
vitája, Waverly felment az üres színpadra, és megfogta a
mikrofont.
– Eljött a kapitányjelöltek vitájának ideje. Megkérném
Sarah Hodgest, hogy jöjjön fel a színpadra.
Sarah a karját lóbálva lépett oda a pódiumhoz, mint aki
fizikai összecsapásra készül. Elvette Waverlytől a mikrofont, de
mielőtt megszólalt volna, még megeresztett Kieran felé egy
gyűlölettel teli mosolyt.
– Amint azt ti is tudjátok, néhány napja mindenféle
tárgyalás és ítélet nélkül bebörtönöztek, megfenyegettek és
árulónak bélyegeztek. Ha nem akarjátok, hogy veletek is
megtörténhessen ugyanez, szavazzatok rám. Kieran Alden nem
kapitány. Kieran egy diktátor, és a mi dolgunk, hogy
megállítsuk.
Kierant majd szétvetette a düh, ahogy a Sarah szájából
elhangzó rágalmakat hallgatta. Ijesztő volt hallani, hogy valaki
ilyen gyűlölettel beszél róla, de amikor a tömegre pillantott,
látta, hogy sokan kétkedéssel hallgatják a lányt. Minél tovább
beszélt – arról, hogy miként gyorsítaná fel az Új Látóhatár
üldözését, és hogyan végezné ki Anne Mathert és a Központi
Tanácsát mindazért, amit tettek – annál kevésbé keltette
alkalmas vezető benyomását, és annál inkább tűnt dühös, ijedt
kislánynak, akinek fogalma sincs a feladat nagyságáról. A
beszédet megtapsolták ugyan, de Kieran tudta, hogy ő ennél
sokkal jobbat tud.
Amikor fellépett a színpadra, a fiúk egy része a terem végén
álló Arthur vezetésével hangosan tapsolni és éljenezni kezdett,
amitől máris magabiztosabban érezte magát.
– Kétségkívül érdekes történet volt, amit Sarah Hodges
elmesélt rólam – mondta, és próbált inkább gúnyosnak, mint
haragosnak tűnni. – Azért nevezem történetnek, mert egyetlen
mondata sem volt igaz. Hodges kisasszonyt azért csukattam le,
mert olyan fontos információt tartott vissza, amely segíthetett
volna Seth Ardvale és a terrorista kézre kerítésében. Nagyon
fontos, hogy kiszabadítsuk a szüleinket, és nagyon fontos az is,
hogy fenntartsuk a hajó működését, de van valami, ami
számomra még ennél is fontosabb: mégpedig az, hogy életben
maradjatok. Max Brentet megölték. Őrültek rohangálnak a
hajón, és gyilkolják a legénységet. Rosszul gondolom, hogy
bármi áron kézre kell kerítenünk őket? Rosszul gondolom, hogy
mindent meg kell tennem, hogy az igazságszolgáltatás elé
állítsam ezeket az embereket?
Arthur ekkor üdvrivalgásban tört ki hátul, mire a többiek is
tapsolni és éljenezni kezdtek.
– Nézzétek – mondta Kieran, majd megvárta, amíg elül a
taps. – Tudom, hogy nem voltam tökéletes kapitány. Követtem
el hibákat. Akárcsak ti, én is csak egy gyerek vagyok, aki
felnőtteknek való munkát végez. És bár adódtak nehézségek,
biztos vagyok benne, hogy senki ezen a hajón nem tudta volna
jobban csinálni a dolgot.
Újabb taps. A tömeg már most izgatottabbnak tűnt, mint
Sarah beszéde alatt. A lány az első sorban ült, a homlokát
ráncolva nézte Kierant, és közben a körmét rágta.
– De ami még fontosabb: nem lenne helyes, ha egy ilyen
válsághelyzet kellős közepén váltanánk le a vezetést. Hónapok
óta vezetem a hajót. Tudom, mivel jár a feladat. Ismerem az
Empyreumot. A jelenlegi veszélyhelyzetben katasztrofális
következményekkel járna egy vezetőváltás, nem csupán a hajó,
de a mentőakció szempontjából is.
– Már ez is elegendő ok lenne arra, hogy engem válasszatok
kapitánynak – mondta Kieran szerényen. – De van valami, ami
talán még ezeknél is fontosabb. – Itt rövid hatásszünetet tartott,
és végigpillantott az arcokon. Mindenki őt nézte, és bár voltak,
akinek kételkedés tükröződött a szemében, a legtöbben
kíváncsian és bizakodva hallgatták.
– Senkinek nincs olyan határozott elképzelése a hajó
jövőjéről, mint nekem. Fogtam ezt a szedett-vedett, tehetetlen
legénységet, és elértem, hogy működtetni tudjuk a hajót.
Nézzétek, ilyen rövid idő alatt hova jutottunk! De ez nem az én
érdemem. Hiszem, hogy azért voltunk képesek talpra állni, mert
végül elfogadtuk, hogy van egy közös célunk. Közösen
létrehozunk egy új erkölcsi világképet, és nem tudom szavakkal
kifejezni, mennyire megtisztelő számomra, hogy eszköze lehetek
sorsunk beteljesülésének, vagyis annak, hogy a következő világ
teremtői legyünk.
A hallgatóság ezúttal elgondolkodott, mielőtt tapsolni
kezdett, de aztán néhány másodperc múlva kitört a hangos és
hosszan tartó éljenzés. Kieran bólintott. Biztos volt benne, hogy
megválasztják.
A szavazás néhány percig tartott, ennyi időre volt szükség
ahhoz, hogy a legénység minden tagja bedobja a saját
szavazócéduláját egy dobozba. A szavazatok összeszámlálása is
gyorsan ment, a három, egymástól független számláló a
közönség előtt, a színpadon összesítette az eredményeket. Sarah
hunyorogva figyelte a számlálást, és időnként dühös
pillantásokat lövellt Kieran felé. Kieran az első sorban ült, és bár
próbált magabiztosnak látszani, aggódott. Mihez kezd, ha többé
nem ő lesz a kapitány? Abban sem volt biztos, hogy az életének
lesz úgy bármi értelme. Győznie kell.
Győzni fogsz, mondta a hang az elméje mélyéről.
Kihúzta magát. Hova lett a hite? Ha tényleg az a sorsa, hogy
elvezesse az Empyreumot az Új Földre, ahogy hitte, akkor
természetesen győzni fog. Nincs mitől félnie.
Amikor a három szavazatszámláló – Harvey Markem, Alia
Khadivi és Melissa Dickinson – végre odaléptek a mikrofonhoz, a
teremben elült a morajlás, és mindenki várakozva nézte őket.
A kipirult, narancssárga hajú Harvey megköszörülte a
torkát.
– Sarah Hodges kilencvenegy szavazatot kapott. Kieran
Alden száznegyvenkilencet. Kieran Alden a...
Harvey hangja beleveszett a kirobbanó taps- és
éljenzésviharba. Kieran felállt, és ahogy felsétált a lépcsőn a
pódiumhoz, a taps a tetőfokára hágott. Nem tudta megállni,
hogy ne mosolyodjon el. Lepillantott Sarah-ra, és látta, hogy a
lány karba tett kézzel ül a székén, és mogorván néz maga elé.
Waverly néhány sorral mögötte ült, és nem tűnt meglepettnek.
– Köszönöm, köszönöm – mondta Kieran, és mosolyogva
felemelte a kezét, hogy csendet kérjen. Beletelt némi időbe, amíg
abbamaradt az éljenzés, és a gyerekek leültek és figyelni kezdtek.
– Először is, szeretném megköszönni Waverly Marshallnak a
választás ötletét.
Waverly közömbösen nézte. Ha fel is tűnt neki a gúny, nem
mutatta ki.
– Szeretném, ha tudnátok, hogy tovább vezetem a hajót...
Ekkor néhányan köhögni kezdtek hátul, és Kieran
elhallgatott, hogy megvárja, amíg befejezik. Azonban a köhögés
nem maradt abba, éppen ellenkezőleg: újabb és újabb gyerekekre
tört rá. Néhányan közülük fel is álltak, és az arcuk elé kapták a
kezüket.
Aztán összeestek.
Kieran megfeledkezett a beszédéről, és nézte, hogyan terjed
hátulról előre a rosszullét a teremben. Egyre több gyerek kezdett
fintorogni, köhögni, hogy aztán könnyezve kétrét görnyedjenek,
és leessenek a székükről. Mint valami hullám, úgy tört előre a
dolog a színpad felé.
– Kifelé a teremből! – kiáltotta Kieran a mikrofonba. Az elöl
állók értetlenül néztek rá. – Mindenki azonnal hagyja el a termet!
– üvöltötte. – Kifelé az első ajtókon keresztül! Valamilyen gáz
került a levegőbe! Gyerünk!
Óráknak tűnt, mire a gyerekek felálltak, körülnéztek,
meglátták, ahogy hátul a társaik a torkukhoz kapnak és
fuldokolva a földre zuhannak, és végre megértették, miről beszél
Kieran.
Az előadóteremben kitört a fejetlenség.
Kieran végigpásztázta tekintetével a tömeget. Először
Waverlyt látta meg, aki két kislánnyal a derekán botladozott a
legközelebbi kijárat relé. Aztán Sarah Hodgest pillantotta meg,
aki egy kisfiút húzott maga mögött, miközben az inge gallérjával
eltakarta az orrát és a száját.
Aztán meglátta Arthurt.
A fiú a székek közti folyosó közepén feküdt a hátán, széttárt
karokkal.
Kieran egy pillanatig sem gondolkodott.
Leugrott a színpadról, belevetette magát a tömegbe, és
elkezdte átverekedni magát a vállak és izzadt homlokok erdején.
Már csak hat méter. Nem látta Arthurt a szemből tóduló
tömegtől. Végeláthatatlan sorban rohantak el mellette a rémült,
könnyező gyerekek. Rettentő, maró fájdalom nyilallt a torkába,
a szemébe, a gyomrába. Olyan ízt érzett, mint amilyen a
megbuggyant narancslének van. Nagyon közel volt ahhoz, hogy
elhányja magát, de aztán rájött, hogy nem szabad levegőt
vennie. Összeszorította a száját, és eltökélte, hogy kibírja levegő
nélkül. Újra fejest ugrott a szemből érkező gyerekáradatba – még
három méter és hamarosan mintha egy szőke fejet pillantott
volna meg a padlón. A következő pillanatban aztán teljesen szem
elől veszített Arthurt, de ment tovább vakon előre, és végül
belebotlott a fiúba.
Megpróbálta elkapni a kezét, de nem sikerült, aztán újra
próbálkozott, és ezúttal beleakadt az ujja Arthur bőrövébe.
Megmarkolta az övét, és addig húzta, amíg a másik kezével a fiú
dereka alá tudott nyúli. Aztán, maga sem tudta, hogyan, de a
vállára emelte Arthurt, és futni kezdett vele.
Hasogatott a tüdeje. Még húsz másodperc sem telt el azóta,
hogy visszatartotta a lélegzetét, de a cipekedés miatt máris
oxigénért könyörögtek az izmai. Harcolt a létfenntartó
ösztönnel, amely próbálta rávenni, hogy vegyen levegőt, és
tekintetét a még legalább húsz méterre lévő kijáratra szegezte.
Szinte már semmit nem látott a könnytől és a fájdalomtól, így
tapogatózva haladt előre. A lábával követni kezdte az egyik
széksort, és végül ott állt az ajtó előtt.
Vállával kilökte az ajtót, és kitántorgott a folyosóra, ami tele
volt hányó, köhögő és síró gyerekekkel. Zihálva odabotorkált a
lifthez. Még mindig alig bírt levegőt venni, úgy érezte,
összeszűkült és feldagadt a torka. Érezte, ahogy körbeveszik a
liftbe bezsúfolódó gyerekek. Mire a kinyíló liftajtó mögött
megpillantotta a kórházban tomboló fejetlenséget, Kieran körül
elszürkült a világ. A fogadórész tele volt kétségbeesett
gyerekekkel, egyetlen szék vagy ágy sem volt szabadon.
Óvatosan lefektette Arthurt a földre, majd felállt, hogy
megkeresse Tobint.
Hirtelen örvénylést érzett a gyomrában.
Hangos reccsenés hallatszott a zsúfolt teremben, és egyszerre
mindenki elhallgatott, és a zaj forrását kezdte keresni. Aztán
Kieran rájött, hogy a saját feje okozta a zajt, amikor a
fémpadlónak csapódódott. Nem érzett semmit.
A KÖZPONTI TANÁCS
Waverly a központi vezérlő felé tartott. Egy nappal a támadás
után kísérteties csendbe burkolózott a hajó. A legénységen úrrá
lett a félelem, így a legtöbben félretették az elvégzendő
feladatokat, és inkább a szállásukon húzták meg magukat.
Waverlynek még mindig fájt a torka és a szeme a mérges gáztól,
de a többiekhez képest szerencsésen megúszta a dolgot. Sokan,
köztük Kieran és Arthur is rosszabbul jártak, ők most oxigént
kaptak a kórházban. Nagyjából ez volt minden, amit tudni
lehetett.
Waverly befordult a sarkon, és látta, hogy újabb graffiti
került fel a központi vezérlő falára. A rajz a Központi Tanács hét
tagját ábrázolta, akik előtt egy obszcén dolgokra készülő alak
térdelt négykézláb. Waverly értelmezésében ez utóbbi csakis ő
lehetett.
Tanácstagként az lesz az első dolga, hogy kitakaríttatja ezt
az átkozott folyosót.
Vett egy mély lélegzetet, ökölbe szorította a kezét, és
bekopogott a központi vezérlő ajtaján. Hallotta, ahogy felbúg a
kamera motorja, és amikor felpillantott, egy fekete lencse nézett
farkasszemet vele.
– Mi az, Waverly? – szólalt meg Sarek Hassan hangja a
hangszóróból.
– Szeretném használni a kommunikációs rendszert, hogy
összehívjam a Központi Tanácsot.
Ez csak ürügy volt. Máshonnan is megtehette volna a
bejelentést, de Waverly szerette volna tudni, mi folyik a hajón.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. Kieran és Arthur
nélkül sötétnek és üresnek tűnt a központi vezérlő. A
parancsnoki csapatból csak Sarek volt itt, aki a helyén ült, a fő
kommunikációs pult mellett. Kieran első számú csatlósa, Matt
Allbright Sarek mögött állt, és a fiú képernyőjét nézte a válla
fölött.
– Ki csinálta azt a graffitit? – kérdezte Waverly, és próbált
nyugodtnak tűnni.
– Egy fekete kapucnis valaki – mondta Sarek, és úgy tűnt, őt
is bosszantja a dolog. – De amúgy most ez a legkisebb gondunk.
– Melyik állomást használjam a bejelentéshez? – kérdezte
Waverly.
Sarek a kapitányi szék felé bökött a fejével, Waverly pedig
leült, felvette a fejhallgatót, és bekapcsolta a mikrofont.
– Figyelem! Itt Waverly Marshall beszél. Összehívom a
Központi Tanácsot. Kérem a Tanács tagjait, hogy öt perc múlva
jelentkezzenek a tanácsteremben.
Waverly ezután ülve maradt, és a folyosón keresztül a
monitorra pillantott, amelyik annyira lekötötte Sareket és
Mattét. A képen az előadóteremhez vezető folyosó látszott.
Nyilván a gáztámadásért felelős terroristát keresték a
videofelvételeken.
– Felvettek valamit a kamerák? – kérdezte.
Sarek dühösen odafordult, de mintha lenyugodott volna,
amikor látta, hogy Waverly aggodalmas tekintettel nézi a
képernyőt.
– Egyik kamera sem vett fel semmit.
– Valahogy hatástalanítja őket – mondta Waverly.
– Igen – mondta Sarek kelletlenül, majd Mattre pillantott,
aki közömbös arccal nézte a monitort. – Előretekerte a felvételt
egy olyan részhez, ahol hosszú másodpercekig csak egy nagy
fehérség látszott. – Úgy gondoljuk, hogy amerre jár, lézerrel
belevilágít a kamerák lencséjébe. Sokszor láttuk ezt a fehér
valamit, mielőtt rájöttünk, mi lehet.
– Vagyis nincsen róla egyetlen képünk sem?
– Olyan nincs, ami jó lenne valamire – mondta komoran
Sarek. – Mindössze annyit tudunk, hogy nagydarab.
Megnyomott egy gombot, és a képernyőn egy kapucnis
kabátba öltözött hatalmas alak jelent meg. A kimerevített képen
az illető éppen magasba emelte a kezét, és a benne lévő eszközt a
kamerára irányította. A kapucni teljesen eltakarta az arcát.
Waverly megrázta a fejét, pedig tudta, hogy igazából semmi
jelentősége az egésznek. Nyilvánvaló volt, hogy ha egy idegent
látnak a hajón, akkor az a terrorista, és bármelyik gyerek
azonnal fel fogja ismerni. Akkor viszont miért próbálja titokban
tartani a kilétét?
– Hogy van Kieran?
– Egy-két napon belül felépül. Arthur úgyszintén.
– Sikerült kideríteni, mi volt ez a gáz?
Sarek megrázta a fejét.
– Az biztos, hogy nem a raktárból van. A laborban
készíthette. Úgy gondoljuk, hasonló lehet ahhoz az anyaghoz,
amit a Földön tömegoszlatásra használtak a Vízháborúk idején.
Nem halálos, de harcképtelenné tesz.
– Miért csinálja? – hallotta Waverly Matt mély, bariton
hangját. – Miért nem végez velünk?
– Figyelmeztetésnek szánta – mondta Waverly. – Próbál
ránk ijeszteni. Legközelebb valami veszélyesebb anyagot fog
használni.
Matt és Sarek összenéztek.
– Mi az? – kérdezte Waverly. – Mi van, fiúk?
Matt elszántan bámulta a képernyőt. Sarek elkerülte
Waverly pillantását.
– Kezdődik a Központi Tanács ülése – mondta Waverly –,
úgyhogy mennem kell. Ha elhallgattok előlem valamit,
tájékoztatni fogom a békebírót, hogy hátráltatjátok a hivatalos
vizsgálatot.
– Oké – emelte fel a kezét Sarek. – Volt egy üzenet – tette
hozzá, és Mattre pillantott, aki levett egy kulcsot a nyakán lógó
láncról, és odament a kapitány széke mögötti szekrényhez.
Kinyitotta, és elővett egy piros fémbögrét, olyat, amilyenből a
földeken dolgozók szokták inni a vizet. A fémdoboz átlátszó
műanyag zacskóba volt csomagolva.
– Ezt az előadóterem végében lévő világítószobában
találtuk.
Waverly elvette a bögrét, amire egy vastag, fekete betűkkel
írt üzenet volt erősítve.
*
A TÁMADÁSOK ADDIG FOGNAK SÚLYOSBODNI, AMÍG NEM
KÖTTÖK BÉKÉT AZ ÚJ LÁTÓHATÁRRAL.
*
– Békét kötni? – mondta Waverly. – Mégis hogyan kössünk
békét, amikor még az üzeneteinkre sem válaszolnak?
Sarak arca elkomorodott, de nem mondott semmit. Waverly
megjegyezte a dolgot, de úgy döntött, ez nem a megfelelő idő
arra, hogy tovább szorongassa a fiút.
Odalökte a bögrét Mattnek. Az üzenetet ugyanazzal a
kicsavart logikával írták, mint amivel Anne Mather
gondolkodott. Lehet, hogy ő maga diktálta ezeket a szavakat.
– Mindenről tudni akarok, amit ennek a rohadéknak a
felkutatása érdekében csináltok – mondta Waverly Mattnek. –
Gyere velem.
– Most?
– Jelentést teszel a Tanácsnak – vakkantotta Waverly, és az
sem érdekelte, ha hatalmaskodónak tűnik. – Miután Matt
visszajött, te is elmondod, amit tudsz, Sarek.
Sarek habozva nézett Waverlyre, de a lány addig állta a
pillantását, míg végül beleegyezően bólintott.
Waverly kiviharzott a központi vezérlőből, és végigsietett a
tanácsterembe vezető hosszú folyosón. A teremben már ott várt
a Tanács többi tagja. Kupola magasodott a helyiség fölé, melyen
keresztül még látni lehetett a nebulát, amiből nemrég
szabadultak ki. Azon kevés terme közé tartozott ez a hajónak,
ahonnét majdnem 360 fokos kilátás nyílt a csillagokra. A nebula
hatalmas volt, rózsaszín, és messzire nyúló csápok indultak ki a
közepéből. Waverly összeborzadt, és elfordult a csillagködtől.
Alia Khadivi az asztalnál ült, és egy nagy, türkizkék gyűrűt
tekergetett az ujján. Hatalmas, sötét szeme meg-megcsillant a
lámpafényben. Tobin Ames tarkóra tett kézzel ült Alia mellett,
és kamaszosan nagy, barna szemével gyanakodva figyelte
Mattét. Melissa Dickinson, Sealy Arndt és Harvey Markem az
asztal másik végénél sorakoztak. Melissa egészen eltörpült a két
óriási fiú mellett, de ez szemlátomást nem zavarta. Szégyenlősen
rámosolygott Waverlyre, amikor az leült az asztalfőn álló üres
székre.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Waverly. – Sajnos
Arthur Dietrich még nincs abban az állapotban, hogy el tudjon
jönni, de majd ő is csadakozni fog. Matt Allbright azért van itt,
hogy tájékoztasson minket a terrorista kézre kerítésre érdekében
folytatott nyomozás állásáról. Matt? – fordult oda Waverly a
székével a fiúhoz.
Matt néhány másodpercig csak bámult némán maga elé, de
aztán megköszörülte a torkát.
– Az a helyzet, hogy nagyon kevés nyomunk van. A
videofelvételeken gyakorlatilag alig látszik, ezért nem sikerült
kiderítenünk, hol lakik, hogyan jut ételhez és vízhez, és hogy
kapcsolatban áll-e az Új Látóhatárral.
– Értem – mondta Waverly. – De ott vannak azok a fehér
képkockák. Azok segítségével követhetitek a mozgását.
– Lehet – válaszolta Matt –, de nehéz kiszúrni ezeket az
egykét másodpercig tartó villanásokat. Több napnyi
videofelvételt kellene végigpörgetnünk, és egy jó részüket
valószínűleg nem vennénk észre. Ezért inkább arra
összpontosítunk, hogy kiderítsük, kapcsolatban áll-e Anne
Matherral.
– Ellenőrzitek a kifelé irányuló rádióadásokat? – kérdezte
Waverly.
– Léteznek olyan titkosítási módszerek, amikkel
háttérsugárzásnak lehet álcázni egy rádióbeszélgetést. Egyelőre
nem észleltünk a hajóról induló jeleket, de feltételeznünk kell,
hogy a terrorista nálunk nagyobb technikai tudással rendelkezik.
– Átkutattátok az Empyreumot?
– Minden nap páros őrség járja a hajót.
– Véletlenszerűen határozzátok meg, hogy mikor hova
mentek? – kérdezte Waverly.
Matt nem válaszolt, csak nézett Waverlyre értetlenül.
– Ha el akarjátok kapni, kiszámíthatatlanul kell
mozognotok – mondta Waverly. Meglepte, hogy Kieran nem
gondolt erre. – Azonkívül nem szabad közben beszélgetnetek és
zajt csapnotok. Ha hallja, hogy jöttök, könnyen odébb tud állni.
Matt bólintott, de nyilvánvalóan nem tetszett neki, hogy így
számon kérik. Gyanakvóan méregette Waverlyt, aki arra
következtetett, hogy a fiú hasonló véleménnyel van róla, mint
Kieran.
Alia előrehajolt, és felemelte az egyik ujját.
– Valamelyik rejtekhelyét sikerült megtalálni? – kérdezte.
– A hajtóműtermen és a laboron kívül sehol nem találtuk
semmi nyomát. Úgy gondoljuk, most már óvatosabb, és nem
megy vissza kétszer ugyanarra a helyre. – Matt elhallgatott,
mint aki nem tudja biztosan, folytassa-e. A tanács csendben
várt, mintha Waverlyhez hasonlóan mindnyájan megérezték
volna, hogy könnyen elveszíthetik Matt bizalmát, ha erőltetik a
dolgot. – Igazából találtuk néhány nyomot, de úgy gondoljuk,
hogy azok Seth Ardvale-től származnak, ő táborozott ott.
– Hol vannak ezek? – kérdezte határozottan Sealy.
– A tűlevelű csarnokban. Az esőerdő szinten.
– Honnan tudjátok, hogy Seth táborozott ezeken a helyeken,
és nem a terrorista? – kérdezte Melissa Dickinson, aki
szemlátomást zavarba jött a saját hangjától.
– Azért, mert visszakerestük a felvételeket, és láttuk, hogy
Seth az.
– Akkor miért nem kaptátok még el? – kérdezte Sealy. Seth
azóta a bögyében volt, hogy a sitten összeverekedtek.
– Rengeteg felvételt kell átnéznünk – mondta Matt. – A hajó
biztonsági rendszerét nem arra tervezték, hogy szökevényeket
kutassanak fel a segítségével, hanem hogy meghatározott helyen
és meghatározott időben történt baleseteket vagy
bűncselekményeket vizsgáljanak ki vele. Az egész hajó be van
kamerázva, mindent, amit csinálunk, rögzít a rendszer. Ezt mind
át kell néznünk ahhoz, hogy megtaláljuk Sethet.
– A terroristára összpontosítsatok – mondta Waverly egy
kicsit túlságosan is gyorsan. Nem vett tudomást a rá szegeződő
kíváncsi tekintetekről. – Jelenleg hányan őrjáratoznak?
– Hat pár emberrel minden nap át tudjuk fésülni a hajót.
– Ez nem elég – emelte fel a kezét Waverly. – Több tisztre
van szükség.
Matt leszegte az állát, és nem válaszolt, amit Waverly
hallgatólagos beleegyezésnek vett.
– Azt akarom, hogy toborozzatok még embereket. Kétszer
ennyi ember kell. És úgy állítsátok össze a felderítőcsapatokat,
hogy egy tapasztaltabb és egy kevésbé tapasztalt fiú – ekkor
hirtelen nagyszerű ötlete támadt – vagy lány legyen párban. Az
idősebb lányok közül is toborozzatok. Semmi nem indokolja,
hogy csak fiúk lehessenek tisztek.
Mattnek szemlátomást nem tetszett az ötlet, de hallgatott.
– Jó ötlet. Fogok is jelentkezni – mondta Alia, és
rámosolygott Mattre.
– Én is – vágta rá Melissa Dickinson, ezúttal bármiféle
habozás nélkül.
– Van valami, amit még szeretnél elmondani, Matt? –
kérdezte Waverly. Úgy érezte, kissé megszorongatta a fiút, ezért
most próbált valamivel kedvesebb hangot megütni. – Minden
további információt nagyra értékelünk.
Néhány pillanatra összeszorult a fiú állkapcsa, de aztán
sikerült megszólalnia.
– Kieran jó vezető. Csodálatos munkát végez – mondta.
– Köszönjük, Matt – mondta Waverly, és elmosolyodott. –
Beküldenéd, kérlek, Sareket?
Miután Matt kiment a teremből, Waverly körbepillantott az
asztal körül ülő tanácstagokon. Melissa meg-megvillanó
tekintette ellentétben állt azzal a nyugalommal, amit az arcára
erőltetett. A csendes, gyámoltatlannak tűnő lány lelkében
alighanem komoly viharok tomboltak. Harvey Markem a
körmét rágta, és közben az asztal közepét fixírozta a
tekintetével. Narancssárga szeplők virítottak az orra körül, és
bár a földeken végzett munkától megizmosodott, vonásai még
lágyak és kisfiúsak voltak. A Harvey mellett ülő Alia hosszú,
sűrű fekete hajával és olívaszín bőrével úgy nézett ki, mint egy
mór hercegnő. Waverly örült, hogy a lány csendes
állhatatosságával erősíti a tanácsot. Sealy komor tekintettel
bámult ki az ablakon, világosbarna dróthaja kócosan meredezett
a fején. Waverly furcsállta, hogy a fiút egyáltalán
beválasztották a tanácsba, lévén hogy ő volt Seth egyik
leghűségesebb embere. Bízott benne, hogy Sealy megválasztása
azt jelzi, hogy a legénység egy része titokban támogatja Sethet.
Mindenki kihúzta magát a székében, amikor a mogorva és
bizalmatlan Sarek belépett a tanácsterembe. Meg sem várta,
hogy kérdezzenek tőle, csak odamasírozott az egyik üres székhez,
hangos puffanással ledobta magát, és máris rákezdett.
– Nézzétek, hónapok óta dolgozom Kierannel a központi
vezérlőben, és ő az egyetlen, aki egyben tudja tartani ezt a
legénységet. – Végigjáratta a tekintetét a tanácson, majd miután
megállapodott Waverlyn, így folytatta: – Tudom, hogy van, akit
zavarnak a prédikációi, meg hogy erőlteti ezt a vallásos dolgot,
de az árván maradt gyerekeknek szükségük van valami
ilyesmire. Különben teljesen kétségbeesnének.
Waverly figyelmesen nézte Sareket, és hirtelen rájött,
mennyire értelmes is a fiú. Sőt, egy kicsit még sikerült is
meggyőznie. Azon kapta magát, hogy azt mondja:
– Alighanem igazad van, Sarek.
A fiú tekintetében meglepetés csillant, majd feszült ráncok
jelentek meg a homlokán. Úgy festett, mint aki nagyon vívódik
valamin. Talán van valami, amit szeretne elmondani a
tanácsnak, de a Kieran iránti lojalitása visszatartja.
Barátságosnak kell lennünk vele, gondolta Waverly.
– Van valami, amiről szeretnél tájékoztatni minket? –
kérdezte halkan.
A fiú bizonytalanul megrázta a fejét.
Waverly néhány másodpercig az arcát fürkészte, majd
találomra megkérdezte:
– Esetleg valami hír az Új Látóhatárról?
Sareknek megvillant a szeme, és mintha egy pillanatra
elakadt volna a lélegzete.
– El kell mondanod, ha tudsz valamit – mondta Waverly. Az
egész tanács a fiút nézte, várták, hogy megszólaljon.
– Nagyjából két héttel ezelőtt... – kezdte, majd ismét
elhallgatott, és tekintetét az asztallapra szegezte. Aztán vett egy
mély lélegzetet, és így folytatta: – Anne Mather kapcsolatba
lépett az Empyreummal, és Kieran négyszemközt beszélt vele.
Mather nevének hallatán Aliának elakadt a lélegzete, Melissa
Dickinson elfehéredett, Waverlynek pedig elkezdett verejtékezni
a keze.
– Tudod, miről beszéltek? – kérdezte halkan, és beletörölte a
tenyerét a nadrágjába.
– Békét akar kötni – mondta szégyenkezve Sarek. – Azt
akarja, hogy Kieran nézzen meg valami videót, ami Jones
kapitányról szól, és aztán tárgyaljanak a túszok... vagyis a
szüleink szabadon engedéséről.
Fájdalmas csend telepedett a teremre.
– És Kieran... – kezdte Waverly, majd vett egy mély
lélegzetet, és várt egy kicsit, hogy elmúljon a remegés a
hangjából. – Kieran teljesítette Mather kérését?
– Nem tudom – mondta Sarek. – Azóta nem beszélt vele.
– Tudnál róla?
– Teljes hozzáférésem van a hajó kommunikációs
rendszeréhez. Ha valaki üzenetet küld vagy fogad, arról én
tudok.
– És mi a helyzet a támadás óta? – kérdezte Alia. Éppen
olyan zaklatottnak tűnt, mint ahogy Waverly érezte magát. A
nő nevének a puszta említése visszahozta az emlékeket: a furcsa,
puritán szokásokat, Mather megfejthetetlen értelmű mondatait,
azt, ahogy begyógyszerezték őket, és elrabolták a petesejtjeiket.
Olyan sebek voltak ezek, amelyek soha nem fognak begyógyulni.
– Azóta jelentkezett?
– Nem – mondta Sarek de... Nem lepődnék meg, ha
hamarosan hallanánk felőle.
A tanács síri csöndbe burkolózott. Végül Alia törte meg a
hallgatást.
– Kaptunk egy lehetőséget Mathertől – mondta. – Hónapok
óta üldözzük eredménytelenül az Új Látóhatárt. Talán közelebb
kerülhetünk hozzá, ha úgy teszünk, mintha belemennénk a
játékába.
Minden tekintet őrá szegeződött.
– Azt hiszem, Kieran is ezt a lehetőséget mérlegelte – mondta
Sarek.
– Egyedül – mondta Waverly keserűen, de azonnal meg is
bánta, amikor látta, hogy Sarek gyanakodva méri végig. Meg
kell tartania magának az efféle megjegyzéseket, ha azt akarja,
hogy a fiú együttműködjön a tanáccsal.
– Megvannak neked ezek a videók? – kérdezte Sealy, és
szürke szemét Sarekre szegezte. Ő láthatóan nehezebben
bocsátotta meg a titkolózást a fiúnak, mint a tanács többi tagja.
Sealy indulatos hangját hallva Waverly ráeszmélt, hogy
valójában ő is dühös. Tudnia kellett volna róla, hogy Mather
kapcsolatban lépett a hajójukkal. Az egész legénységnek tudnia
kellett volna róla.
– Készítettem egy másolatot a üzenetről – mondta Sarek.
– Meg kell néznünk – mondta Harvey Markem. Ez volt az
első alkalom, hogy megszólalt. Mivel egyike volt a Seth
cellájánál szolgálatot teljesítő őröknek, Waverly nem tudta,
kinek az oldalán áll – Kieranén vagy a tanácsén. De most úgy
tűnt, hajlandó szembeszállni a kapitánnyal. – Ide tudnád hozni a
videót, hogy megnézhessük?
Waverly hosszú idő óta először kezdett reménykedni.
Pontosan egy ilyen tanácsra volt szüksége a hajónak.
– Nem vagyok biztos benne, hogy megtehetem – mondta
lassan Sarek.
– Micsoda? – visított fel Melissa Dickinson. – Ha van valami,
ami közelebb vihet a szüleinkhez, azt oda kell adnod.
– Kieran nem véletlenül tartotta meg magának – mondta
Sarek. – Már így is többet mondtam, mint amennyit kellett
volna. Nem tehetem ezt vele.
Felháborodott kiáltások töltötték meg a tanácstermet, mire
Waverly felemelte a kezét, és azt mondta:
– Hé, hé! Várjatok! – A tanácstagok lassan elhallgattak, és
mindenki Waverlyre szegezte a tekintetét. – Sareknek igaza van.
Kieran a hajó választott kapitánya, és nekünk tiszteletben kell
tartanunk a döntését.
Sarek arcáról egyszerre minden bizalmatlanság eltűnt, sőt
még halványan rá is mosolygott Waverlyre. Waverly a
bizalmába férkőzött, legalábbis egyelőre.
– Kieran hamarosan elég jól lesz ahhoz, hogy beleegyezését
adja a dologhoz.
– Én nem akarok egyezkedni azzal a nővel – mondta Alia, és
máskor bársonyos hangja hidegen és kimérten csengett.
– Egyetlen követelését sem fogjuk teljesíteni – csattant fel
Waverly. – De elhitethetjük vele, hogy hajlandóak vagyunk az ő
szabályai szerint játszani.
Erre mindenki felkapta a fejét. A terem elcsendesedett, és ez
a csend különleges jelentőséggel ruházta fel Waverly szavait.
– Úgy teszünk, mintha együttműködnénk vele – mondta
elszántan. – Azután pedig megöljük.
AZ OBSZERVATÓRIKUM
Sethnek hiányzott Waverly. Egy légkifúvó mellé kuporodva
feküdt az atmoszféravezérlőben, és hagyta, hogy a bordáit
feszítő rettenetes fájdalmat átjárja a forró levegő. Puha ágyra és
meleg ételre volt szüksége, csakhogy ezek közül egyikhez sem fog
hozzájutni. Waverly minden nap hagyott neki szendvicset és
hideg salátát az előre megbeszélt helyeken. Tegnap egy csirkés
szendvics és néhány szilva várta a 15. szinten, a külső lépcsőház
ajtaja mellett, de mire megtalálta, gyakorlatilag mindkettő
megvolt fagyva. Ettől függetlenül persze nagyon hálás volt az
élelmiszercsomagokért. Waverly csomagjain kívül még a
bioszféraszinten megtermő zöldségekből tudott enni, de azokkal
sem tudott jóllakni.
Megkordult a gyomra. Még néhány perc, és Waverly
megérkezik a vacsorával az obszervatóriumba. A csillagvizsgáló
egy kupolás, üvegtetejű terem volt, ami azt jelentette, hogy
meglehetősen hideg volt odabent, ennélfogva – és mert senki nem
járt arra – ideális rejtekhelynek és éléskamrának tűnt.
Seth tudta, hogy pihennie kellene, amíg el nem indul a
vacsorájáért, csakhogy vadul zakatolt az agya. Egyfolytában a
potyautas járt a fejében. Valahányszor elhaladtak a búvóhelye
mellett, sikerült elkapnia egy-egy beszélgetésfoszlányt, és bár az
okára nem jött rá, egyértelmű volt, hogy a gyereket jobban
félnek, mint azelőtt. Nagyon szerette volna tudni, mi van
Waverlyvel, de egyedül a szendvicsek felbukkanásából tudott
következetni arra, hogy valószínűleg nincsen komolyabb baja. A
következő mellett talán hagy majd egy üzenetet.
Lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni. Waverly arca
jelent meg előtte, az, ahogy mosolyogni szokott rá. Soha nem
nyílt, széles mosollyal, hanem inkább úgy, mint azok az
emberek, akik éppen próbálnak nem mosolyogni. Egy nap el
fogja érni, hogy Waverly igazából rámosolyogjon, határozta el
magában. Látni akarta, hogyan néz ki Waverly, amikor boldog.
Valószínűleg most éppen az obszervatóriumba tart a
vacsorájával. Ez volt az a hely, ahol azelőtt összejártak a
szerelmesek. Nem a kilátás miatt – az ugyanolyan volt, mint a
többi, hajóablakkal rendelkező helyiségben –, hanem mert itt
nyugalom volt, és a párok kicsit magukban lehetettek a sötétben.
Vajon jelent valamit, hogy Waverlynek az obszervatóriumra
esett a választása? Nem, mondta magában Seth. Mivel nem
voltak felnőttek a hajón, a gyerekek bárhova elvonulhattak, ha
kettesben akartak lenni. Senki sem járt már az
obszervatóriumban. Egyetlen dolgot lehetett ott csinálni –
karbantartani azt az első szenzorsort –, csakhogy az szinte
semmilyen karbantartásra nem szorult.
Sethnek kipattant a szeme.
Rájött, hogyan kommunikál a potyautas az Új
Látóhatárral.
Az első szenzorsor egy nagy hatótávolságú érzékelőeszköz
volt, amely az űrben lebegő objektumok kikerülésében segítette a
navigációs rendszert. Nagy sűrűségű elektromágneses
villanásokat bocsátott ki, és észlelte, ha a mágneses sugár
visszaverődött egy tárgyról. A rendszert különösebb nehézségek
nélkül át lehet alakítani úgy, hogy képes legyen titkosított
üzeneteket küldeni és fogadni. A fő kezelőszervek ugyan a
központi vezérlőben voltak, de a hajóorrban is volt egy kézi
irányításra szolgáló pult.
A hajóorr ebben az esetben egész pontosan az
obszervatóriumot jelentette.
Ahogy teltek a másodpercek, Seth egyre biztosabb volt
benne, hogy a terrorista az első szenzorsor segítségével
kommunikál a másik hajóval. Egész egyszerűen ez volt az
egyetlen lehetőség. Valószínűleg az egész napot a
csillagvizsgálóban tölti, és várja az Új Látóhatárról érkező
üzeneteket.
Waverly pedig egyenesen oda tart.
Sethen egyszerre úrrá lett a rettegés. Az obszervatóriumba
kell mennie, de azonnal.
Miután megbizonyosodott róla, hogy nincsen senki a külső
lépcsőházban, futni kezdett felfelé, a hajóorrba. Alig kapott
levegőt, és a bordái is iszonyatosan fájtak, de most csak egyetlen
dolog érdekelte: hogy hamarabb odaérjen, mint Waverly. A
folyosón csend honolt, amikor lábujjhegyen odalopózott az
obszervatórium ajtajához.
Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy elkésett.
– Ne legyél paranoid – mormolta maga elé.
A fejét bedugva belesett a sötét terembe. Nem hallott
semmit, és látni is csak a félkörbe rendezett székeket látta,
melyek mind a csillagvizsgáló üvegkupolája felé néztek.
Nevetségesnek találta, hogy a földi mérnökök azt hitték, szükség
lesz egy ilyen helyiségre. Hacsak nem volt muszáj, a legénység
nem nézett ki a hajóablakokon, hiszen a mindig ugyanolyan
csillagok csak azt juttatták az eszükbe, milyen messze vannak a
Földtől és annak állandóan változó egétől. Inkább mindenki
próbált befelé figyelni, a növényekre és az állatokra, egy olyan
bolygó emlékeire, amelyet évtizedekkel azelőtt maguk mögött
hagytak, és amelyet soha többé nem fognak látni.
Seth elbújt az egyik széksor mögé, és figyelni kezdte az ajtót.
Dohos, állott volt a levegő a teremben, mintha régóta nem
szellőztettek volna. Kieran valószínűleg úgy próbál energiát
megtakarítani, hogy csak a gyakran használt helyiségekben
keringeti a levegőt. Tekintve, hogy a hajtóművek nem olyan
régen majdnem túlhevültek, ez nem is volt rossz ötlet. Seth
kénytelen volt beismerni, hogy Kieran nem is végezte annyira
rosszul a dolgát...
Seth mozdulatlanná merevedett. Hallott valamit. De
tényleg hallotta? Vagy lehet, hogy megérezte? Valami, közel a
háta mögött. Talán a kilélegzett levegő kavarta légörvény. Talán
egy másik test szaga.
Meg akart fordulni, de ekkor egy acélerős kéz elkapta a
nyakát.
– Nem tudom, hogy csinálod, hogy mindig megtalálsz, te kis
szarházi – sziszegte egy rekedt hang. Seth próbálta kiszabadítani
magát a férfi szorításából, de az irtózatosan erős volt. A
könyökhajlatába fogta Seth nyakát, és elszorította a légcsövét.
Seth érezte, hogy nem jut friss vér az agyába. Vörös foltok
jelentek meg a szeme előtt. – Ezúttal meg kell, hogy öljelek –
tette hozzá a hang kedvesen és csitítóan. – Sajnálom, kölyök.
Nem veled van bajom.
Meg fogok halni, gondolta Seth higgadtan. Úgy érezte,
mintha az arca feldagadt volna a fejében rekedt vértől. A torka
teljesen összeszűkült. Vadul kapálózott a lábával, miközben
próbálta lejjebb rángatni a férfi karját a légcsövéről. Aztán
érezte, ahogy az elméje lassan becsukódik, a végtagjai pedig
elernyednek.
Aztán hallotta, ahogy kattan az ajtón a kilincs.
Utolsó erejével lökött még egyet magán, hogy a férfi ne az
ajtó felé álljon, ne lássa a belépő Waverlyt. Támadójának vastag
karja köré kulcsolta a kezét, hogy így enyhítsen egy keveset a
szorításon, majd testének egész súlyával húzni kezdte lefelé a
férfi, így az kénytelen volt kissé meggörnyedni.
Fuss, gondolta, miközben érezte, ahogy az üresség szirmot
bont a koponyájában. Kérlek, fuss el.
Ekkor meghallotta a fém és csont találkozását jelző émelyítő
puffanást, és a nyaka körül lazult a szorítás.
– Te kis kurva – mordult fel a férfi. – Te ölted meg Shelbyt.
Seth érezte, hogy zuhan. A következő pillanatban a padlón
feküdt, és sem megmozdulni, sem a szemét kinyitni nem volt
képes. Hallotta, hogy Waverly meglepetten felkiált, majd
fuldokolni kezd.
Megfojtja.
Úgy jelent meg elméjében a gondolat, mint egy
természettudományos tény. Semmi sem gyorsabb a fénynél,
Waverly pedig haldoklik.
Négykézláb vagyok, tudatosult benne. Fényes foltok
villództak a szeme előtt, miközben jobbra-balra dülöngélt. Nagy
nehezen magába szívott egy kis oxigént a feldagadt légcsövén
keresztül, majd sikerült először az egyik, majd a másik lábát is
kiegyenesítenie maga alatt. Amikor felállt, az egész terem
megbillent vele, de belekapaszkodott az egyik szék támlájába, és
botorkáva elindult abba az irányba, ahonnét Waverly fuldoklása
hallatszott.
A bal lába előtt egy jókora csavarkulcs hevert, olyan, mint
amivel a traktorkerekeken szokták meglazítani a csavarokat.
Waverly szerszámövéből eshetett ki, gondolta. És valóban,
megpillantotta magát az övét is, Waverly jobbra-balra vonagló
csípőjén. Sorra hullottak ki belőle a csavarok és a csapszegek,
ahogy a lába magatehetetlenül rángatózott a padlón. A hatalmas
férfi fölébe térdelt, hogy testének teljes súlyával a nyakára
nehezedhessen.
Sethben fellángolt a harag, és egyszerre megfeledkezett a
végtagjait lebénító gyengeségről, és arról, hogy az egész helyiség
táncolt körülötte. Felvette a fölről a csavarkulcsot, tett két
lépést a férfi felé, és teljes erőből lesújtott.
A villáskulcs vége leszakított egy darabot a férfi fejbőréből,
aki meglepetten fordult hátra.
Seth soha életében nem látott ilyen szörnyen eltorzult arcot.
A férfi orra ráncos volt, a szeme véresnek és vizenyősnek látszott
a gyenge fényben, alsó és felső fogsora megcsikordult egymáson,
a szája sarkában nyál csillant. Seth újra lesújtott a
csavarkulccsal, de a férfi elhajolt, ő pedig elvétette az ütést.
Érezte, ahogy kicsavarják a kezéből a szerszámot.
A férfi ekkor megfordult, és a feje fölé emelte a
csavarkulcsot. Ha ezzel eltalálja a koponyáját, Seth meghal.
Seth tett egy lépést hátra, majd még egyet, amíg Waverly meleg
lábát nem érezte a talpa alatt. Ekkor leguggolt, és háttal
ráfeküdt Waverlyre. Meghalt, futott át az agyán a gondolat egy
rettenetes pillanatig, miközben a kezét Waverly arcára tette.
Életében nem érzett még olyan boldogságot, mint amikor
Waverly meleg lélegzete végigsimított az ujjain.
Lehunyta a szemét, és várta a halálos ütést. Az ütés azonban
elmaradt, és helyette egy meglepett kiáltást hallott. Felemelte a
fejét, és azt látta, hogy egy hihetetlenül púpos alak saját
magával verekszik. A férfi felüvöltött, ledobta a csavarkulcsot a
földre, és a kezével, ami valamitől véres volt, hátba vágta magát.
Aztán egy kicsit oldalra fordult, és Seth megpillantotta a hátát,
és egyszerre megértette, mi történik.
Egy fiúcska tapadt a férfi hátára: lábát a dereka köré
kulcsolta, vékonyka karjával pedig kétségbeesetten szorította a
nyakát. A terrorista az ép kezével a fiú hátát csapkodta, aki teli
torkából üvöltött. Seth, ha nehezen is, de megértette, mit mond.
– Megölted az anyukámat! Megölted az anyukámat!
– Seth – suttogta egy hang, és amikor Seth lenézett, látta,
hogy Waverly levegőért kapkodva néz rá. – Segíts neki! –
nyögte, mielőtt újra fuldokolni kezdett volna.
Seth újra felvette a csavarkulcsot, és remegve felállt. A férfi
ekkor megindult hátrafelé, és nekinyomta a hátán csimpaszkodó
kisfiút a kupola üvegfalához. A fiú feje hangos koppanással
csapódott neki a hideg üvegnek, még egyszer felnyögött, majd a
földre rogyott. A férfi lenézett, elképedve végigmérte a fiúcskát,
majd éppen fordult volna meg, amikor Seth minden maradék
erejét összeszedve lesújtott rá. A csavarkulcs nagy erővel
csapódott neki a hatalmas férfi halántékának.
A szerszám úgy rezgett Seth kezében, mint valami
harangnyelv.
A férfi Sethre emelte döbbent, vizenyős tekintetét, majd
térdre rogyott. Bár a szeme még nyitva volt, távolinak tűnt a
tekintete. Vékony vércsík csordult végig az állán, azután arccal a
padlóra zuhant, és rángatózni kezdett.
Seth nem emlékezett, mikor dobta el a csavarkulcsot, és
mászott el a terem végében lévő kommunikációs panelhez, csak
annyit tudott, hogy ismét térdel, és hogy a vészjelző gombja
majdnem másfél méter magasan van. Fogalma sem volt, hogyan
fogja elérni. Végül valahogy sikerült felemelnie a jobb kezét, és a
tenyerével kitapogatta a vészjelző gombját. Felvillant a
képernyő, és Sarek Hassan döbbent arca nézett vissza Sethre a
monitorról.
– Segítség – préselte ki magából Seth.
Hallotta, hogy Sarek utasításokat ad valakinek. Jönnek, és
segítenek. Vissza akart mászni Waverlyhez, de túl sok volt a
piros folt, és Waverly túl messze volt. Az oldalára feküdt,
lehunyta a szemét, és várta, hogy megérkezzen a segítség.
HARMADIK RÉSZ – AZ IGAZSÁG
A FELÉPÜLÉS
Kieran nem értette, hogy hogyan fér bele ez a rengeteg fájdalom
a koponyájába. A halántékából kiinduló gyötrelmes lüktetés az
ágy fejénél lévő hajóablakon keresztül kiáramlott a világűr
fekete ürességébe. Ekkor egy kislány lépett be a kórterembe, aki
megvágta az ujját. Megmutatta a sebet Tobin segítőinek, majd
az egyikük elindult vele a lefüggönyözött vizsgáló felé, hogy
ellássa. Ahogy elhaladtak az ágya előtt, a kislány megállt, és
szégyellősen Kieranre mosolygott. Kieran újra feltette magának
a kérdést, hogy a hajó tervezői vajon milyen megfontolásból
tették az ágyak nagy részét a központi kórterembe, szembe a
bejárati ajtóval, hogy bárki, aki belép, tökéletesen rálásson a
betegekre. Megalázó volt ennyire betegnek lenni egy
átjáróházban.
– Mi a helyzet, nagyfiú, jöhet egy kis morfium? – kérdezte
megint Tobin Ames, és bőrkeményedéses ujjával kitapintotta a
pulzust Kieran csuklóján.
– Jöhet – bólintott végül Kieran, és figyelte, ahogy Tobin
szakszerű mozdulatokkal előkészíti a fecskendőt, majd a
könyökhajlatánál beleszúrja a vénájába.
A fájdalom veszített az erejéből, keresztüllebegett a
hajótesten, és összegyűlt a hajóablak előtt. Onnan figyelte
Kierant – várta, hogy elmúljon a morfium hatása, és
visszatérhessen.
– Nem értem, miért vártál eddig – rázta meg a fejét Tobin.
– Úgy gondoltam, a morfium kicsit erős anyag egy
fejfájáshoz.
– Attól függ, milyen fejfájásról van szó.
– Honnan tudjam, mennyire fáj, ha nem várom meg, amíg
kimegy a morfium? – kérdezte Kieran olyan hangon, mint aki be
van rúgva. Majdnem annyira utálta a morfiumot, mint a
fájdalmat. A morfium eltompította az agyát, felkavarta a
gyomrát, zavarodottnak és gyengének érezte magát tőle.
Rémálmai voltak miatta; rémálmok, melyekben Waverly
kinevette, rémálmok, melyekben Sarah vádlón mutogatott rá, és
a legrosszabb: rémálmok, melyekben bezárták a légzsilipbe.
Látta a légzsilip ablakán keresztül, hogy Seth benéz,
elvigyorodik, majd ujját a zsilip nyitógombjára teszi. A morfium
jobb volt a fájdalomnál, de csak egy kicsit.
– Jó nagy adagot bekaphattál abból a gázból – mondta
Tobin. – Vagy még az lehet, hogy érzékenyebb vagy rá, mint a
többiek.
– Ők hogy vannak? – kérdezte Kieran, és elhessegette
magától Tobin felvetését, miszerint gyengébb lenne a többi
gyereknél. Pedig az vagyok, gondolta. Sokkal erősebb voltam, de
most gyenge vagyok. Azért, mert Seth Ardvale annyi időn át
éheztetett.
– Nagyjából kiheverték – mondta Tobin, majd
hüvelykujjával a Kieran melletti ágyban fekvő Arthurra bökött.
– Ti ketten vagytok a legrosszabbul.
Kieran odafordult Arthurhoz, aki éppen egy tál levest
szürcsölgetett. A fiú látta, hogy Kieran őt nézi, és biccentett.
– Visszajött már a hangod? – kérdezte Kieran.
Arthur megrázta a fejét.
– Borzasztó, amit a gáz a hangszálakkal művelt – mondta
Tobin, és a szokásos tempójában körbecsoszogott Kieran ágya
körül. A fejét mindig lehajtva tartotta, mint aki vállvonogatás
közben úgy maradt. – Szteroidokat adok neki, és reménykedem,
hogy visszajön a hangja. Ennél többet nem tehetek.
– Honnan tudod? – kérdezte Kieran.
– Honnan tudok bármit is? Olvasom a tankönyveket. Nézem
az oktatóvideókat.
– Borzasztó lehet, hogy nem tudsz beszélni – mondta Kieran
Arthurnak.
Arthur megvonta a vállát, és szemét gúnyosan az égnek
emelte, mintha a hangja elvesztése nem jelentene különösebb
tragédiát. Tekintve, hogy általában amúgy sem beszélt, ez
valahol érthető volt.
Kieran visszadőlt a párnájára. Most, hogy elmúlt a fájdalom,
végre tudott máson is gondolkodni. Miközben ő az ágyat
nyomja, Waverly valószínűleg mindent megtesz, hogy aláássa a
tekintélyét. Főleg ezért akart lejönni a morfiumról – ki akarta
deríteni, képes-e elhagyni a kórházat. Ha addig marad, amíg
Tobin szeretné, Waverlynek elég ideje lesz arra, hogy
megszilárdítsa a hatalmát.
Valószínűleg ebben a percben is mesterkedik valamiben.
Lelökte magáról a takarót, és dülöngélve felkelt az ágyból.
Egyik kezével belekapaszkodott az ágyrácsba, és tett egy
bizonytalan lépést a kijárat felé.
– Te meg mégis mit csinálsz? – szaladt oda Tobin egy
csiptetős írólappal a kezében. – Feküdj vissza!
– Csak gyorsan benézek a központi vezérlőbe.
– Sarek kézben tartja a dolgokat – mondta Tobin, és
megpróbálta visszanyomni Kierant az ágyra, de az ellenállt.
– Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya – mondta Kieran,
és közben nagyokat pislogott. Hirtelen megváltoztak a színek a
teremben, zöldből kék, aztán piros és sárga lett, méghozzá olyan
gyorsasággal, mintha valaki bekapcsolt volna egy rendőrségi
villogót.
– A kapitánynak is be kell tartania az orvos utasításait –
mondta Tobin, és keresztbe fonta a karját. Még mondani akart
valamit, ám ekkor megszólalt az irodájában a riasztó.
Valami baj van, gondolta Kieran. Megvárta, amíg Tobin
berohan az irodájába, majd bizonytalan léptekkel elindult az
ajtó felé. Már csak néhány gyerek volt a kórházban, főként
kisebbek, akik még mindig asztmaszerű tüneteket produkáltak a
támadástól. Az egyik kislány ijedten bámulta Kierant, és közben
a plüssmackója fülét szopogatta. Kieran odaintegetett neki.
Valószínűleg részegnek nézhette, ezért megpróbálta összeszedni
magát, és amennyire tudott, méltóságteljesen kimenni az ajtón.
Amikor kilépett a liftből, arra sem emlékezett, hogyan szállt
be. Úgy látta, mintha lüktetne a központi vezérlőhöz vezető
folyosó – kitágultak, majd újra összeszűkültek a falak. Úgy
érezte, mintha már egy órája nézné az irányító ajtaját, mire
végre odaért. Hallotta, ahogy felbúg a feje fölötti kamera
motorja, majd egy csengetés kíséretében kinyílt az ajtó.
– Szólj, ha beértél a kórházba – vakkantotta Sarek a
mikrofonba, majd csatornát váltott. – Harvey! A börtönben
vagytok már?
– Mindjárt – mondta Harvey zihálva. – Nagyon nehéz!
– Leküldök majd egy orvosi csapatot. De meg kell kötöznöd,
mielőtt bárkit a közelébe engedsz. – Sarek felnézett, és amikor
meglátta Kierant, izgatottan intett neki.
– Mi folyik itt? – kérdezte Kieran, és kinézett a
hajóablakokon. Egészen biztos volt benne, hogy a fejfájása ide is
követte, és most is lüktetve vár rá odakint.
– Waverly és Seth elkapták a terroristát! – mondta Sarek.
– Micsoda? Waverly és Seth? – kérdezte Kieran. Egy
pillanatra elveszítette az eszméletét, és majdnem összeesett, de
valahogy alá került egy szék. Felpillantott, és látta, hogy Matt
Allbright magasodik fölé. A fiú elengedte a szék támláját, és
kurtán odabiccentett Kierannek.
– Csúnyán elintézte őket – mondta. Kieran belelátott az
orrába, látta, hogyan rezegnek benne a szőrszálak, miközben
beszél. – És azt a kissrácot is, Philip Grieget.
– Nincsen eszméleténél – vágott közbe Sarek, és egyik
kezével megfogta a fejhallgatója hangszóró részét. – Waverly és
Seth hol magukhoz térnek, hogy elájulnak.
– Az előbb nem voltak ott a kórházban – mondta Kieran.
Vagy mégis? A morfium jobban elkábította, mint várta.
– Most viszik be őket – mondta Sarek, majd újra Harvey
hangja szólalt meg a fejhallgatóban. – Igen! Bent van? Rendben,
szólok Tobinnak.
Sarek hívta a kórházat.
– Mi az? Nincsen szabad kapacitásom – jelentkezett be
Tobin.
– Kérek egy orvost a sittre – mondta Sarek.
– A terrorista várhat – üvöltötte Tobin. – A legénység három
súlyosan sérült tagja várja, hogy ellássuk őket.
Kieran biztosan elkerülte őket. Kábán ült a székében. Seth és
Waverly rátaláltak a terroristára. A két legnagyobb ellenségéből
hamarosan ünnepelt hősök lesznek.
Mindenki hülyének fog nézni.
– Pár perce történt az egész – mondta Sarek izgatottan. –
Fogalmam sincs, hogyan, de Waverly és Seth megtalálták a
fickót az obszervatóriumban.
– Az obszervatóriumban – mondta Kieran halkan. Azelőtt
mindig oda hívta randizni Waverlyt. Összebújtak egy takaró
alatt, nézték a csillagokat, csókolóztak. Most Sethtel találkozott
ugyanott. – Mit kerestek ott?
– Gondolom, a terroristát.
– Nem – mondta Kieran, és belebokszolt a levegőbe. –
Véletlenül botlottak bele.
– Hogy érted? – kérdezte értetlenül Sarek.
– Seth és Waverly összefogtak – mondta Kieran. Halk és
erőtlen volt a hangja. – Azért találkoztak az obszervatóriumban,
hogy engem tönkretegyenek. Nem értitek? Az egész választás
Seth ötlete volt. Ő irányítja Waverlyt. Véletlenül találták meg a
terroristát.
– Lehet – mondta Matt lassan. – De...
– Nem lehet – mondta Kieran akadozó nyelvvel. – Ez biztos.
Tudom, hogy ez történt.
– És honnan tudod? – kérdezte Sarek.
– Egyszerűen így van – mondta Kieran, majd megrázta a
fejét, hogy kicsit összeszedje a gondolatait, de majdnem kiesett a
székből.
– Azt hiszem, főnök, neked most nem kellene itt lenned –
szólalt meg Matt feje, amely még mindig Kierané fölött lebegett.
– Szerintem még nem vagy jól.
– Ti is tönkre akartok tenni – mondta Kieran, majd
felszisszent. – Nem úgy értettem.
– Vidd vissza a kórházba – mondta Sarek Mattnek.
– Ne beszéljetek rólam a fejem fölött. Nem vagyok gyerek –
mondta Kieran, de már érezte is, hogy gurítják végig a folyosón.
Nem volt biztos benne, hogy ülve vagy fekve viszik, mivel néha a
plafont, néha a folyosó oldalát látta.
Végül Matt begurult vele a kórházba, ahol hatalmas
fejetlenség fogadta őket.
Waverly az ő ágya melletti ágyon feküdt, a lány másik
oldalán pedig Sethet látta. Mindkettejük szeme csukva volt. A
torkukat rettenetes, lila zúzódások borították, és mindketten
hörögve és szaggatottan vették a levegőt. Az ágyuk melletti
oxigénpalackokból átlátszó csövek kígyóztak az orrlyukaikba.
Waverly borzasztóan sápadt volt.
A szomszédos szobából rémes hangok hallatszottak ki. Tobin
és két másik fiú az egyik ágy fölé hajoltak, így Kieran nem látta,
ki fekszik előttük. Mindössze két, meg-megremegő apró lábfejet
látott.
– Ki az? – kérdezte.
– Philip Grieg – suttogta valaki. Kieran megfordult, és látta,
hogy Waverly őt nézi. A lánynak borzasztóan véres volt a szeme.
– Megmentette az életünket.
– Vigyél oda hozzá – mondta Kieran, és Matt engedelmesen
áttolta a szobába. Kieran kimászott a székből, nekitámaszkodott
a falnak, és elbotorkált a kicsi magánkórterem végébe, míg végül
megpillantotta Philipet.
A kisfiú bal szeme úgy fel volt dagadva, hogy majdnem
kiesett az üregéből. A szája sarkában fehér hab csillogott, a
végtagjai remegtek és rángatóztak. Mindkét orrlyukát alvadt vér
borította, és borzalmas nyögések és hörgések törtek fel a
torkából. Irtózatos volt hallgatni.
– Mi a baja? – kiáltotta Kieran. Már akkor megrémült,
amikor belépett a szobába, de a vér csak most fagyott meg az
ereiben, ahogy Tobin Ames ránézett, és látta, hogy ennek az okos
fiúnak, aki olyan jól ellátta a hajóorvosi feladatokat az
Empyreumon, könnyben ázik az arca.
– Azt hiszem, vérzik az agya – mondta Tobin, és kitört belőle
a zokogás. – Nem tudok segíteni rajta! Nem tudok!
– Miért nem? – üvöltötte Kieran. Hirtelen elmúlt a morfium
hatása, meg tudott állni a saját lábán, és elméje egyetlen dologra
összpontosított: Philip Grieg életének megmentésére. – Mit
csinálna egy orvos?
– Meglékelnél a koponyáját!
– Akkor csináld!
Döbbent csönd lett a szobában, és minden tekintet Kieranre
szegeződött. A fiú most teljesen nyugodt volt.
– Hát nem érted? – kiáltotta Tobin. – Mostanáig mindent
megtaláltam a kézikönyvben, amire szükségem volt! De
agyműtétekhez nincsen oktatóvideó!
– Egyértelműen látszik, hogy ha nem próbálod meg, meghal.
– Meghal, ha megpróbálom.
– Adj neki egy esélyt – mondta Kieran.
Tobin néhány másodpercig csak állt mozdulatlanul Philip
rángatózó teste fölött állt, és hangosan zihált. Rövid nyakán
kidagadtak az erek.
– Rendben – szólalt meg végül. – Kérek egy borotvát és egy
szikét, és... jódot. És... nem tudom. Keressetek egy fúrót.
A két segítője csak bámult rá tátott szájjal, amíg Tobin el
nem üvöltötte magát:
– Gyerünk! Nincs időnk!
Odament a mosdóhoz, beszappanozta, és egy kis fehér
kefével a könyökéig lesikálta a kezét. Az egyik segédje felhúzta
rá a gumikesztyűt, közben a másik betolt egy kocsit, tele
ijesztőbbnél ijesztőbb és bonyolultabbnál bonyolultabb
eszközökkel.
– Vissza kell szereznünk a felnőtteket – mondta Kieran
halkan maga elé, de aztán eszébe jutott, hogy vannak felnőttek a
hajón. A gyengélkedőben fekszenek, és próbálnak felépülni a
sugármérgezésből. – Victoria Hand az öntudatánál van? –
kérdezte, de senki nem válaszolt.
– Fordítsátok meg! – mondta Tobin.
Segítői óvatosan megfordították a sovány és vékony fiút, és
a lélegzetük is elállt, amikor megpillantották a tarkóján
éktelenkedő hatalmas duzzanatot. Olyan volt, mint egy
rettenetes léggömb. Rengeteg vér gyűlhetett össze ebben a kicsi
koponyában. Tobin lehunyta a szemét, összeszorította a száját,
és az összes levegőt kifújta a tüdejéből. Ezután segítői
műtősmaszkot erősítettek a szája és az orra elé.
– Mindenki kifelé – mondta Tobin.
– Nem kell segítség? – kérdezte elképedve az egyik segédje.
– Képtelen vagyok megcsinálni, ha néznek közben.
Matt megfogta Kieran könyökét, és kivezette a szobából.
Oda akarta kísérni az ágyához, de Kieran megmakacsolta magát.
– Nézzük meg a felnőtteket – mondta.
Matt erősen markolta Kieran könyökét, miközben
elhaladtak az orvosi szoba előtt, és beléptek az utána következő
terembe. A tágas helyiségben nyolc ágy sorakozott egymás
mellett, és mindegyiken egy-egy beteg felnőtt feküdt. Kieran
már hetek óta nem nézett feléjük. Ketten közülük
lélegeztetőkészülékre voltak kapcsolva, ami felfújta a
mellkasukat, és ettől úgy néztek ki, mint a rongybabák. Tobin
anyja volt az egyik. Nem csoda, hogy a fiú szinte soha nem
hagyta el a kórházat; keményen dolgozott, hogy megmentse a
társait, ha már a saját anyján nem tudott segíteni. Az, hogy
sikerült életben tartaniuk ezeket a felnőtteket, jól mutatta,
mennyire okosak és találékonyak voltak ő és a segítői.
A terem túlsó végében feküdt Victoria Hand, az Empyreum
orvosi csapatának egyetlen túlélő tagja. A nővér ágya mellett ott
ült a fia, Austen. Gyakorlatilag ápolóként dolgozott a
kórteremben, a többi olyan gyerekkel együtt, akiknek még itt
feküdtek a szülei.
– Hogy van? – kérdezte Kieran. Amikor meglátta a
kapitányt, Austen kihúzta magát a székben, és megdörzsölte a
szemét.
– Napi húsz órát alszik – mondta, és megszívta az orrát. –
Minden nap csinálok neki dialízist.
– Honnan tudod, hogyan kell dialízist csinálni?
– Ő mondta.
– Vagyis beszél?
– Tudunk kérdezni tőle, amikor ébren van.
Ez megmagyarázza, miért működik olyan jól a kórház.
Kieran a nő fölé hajolt, és megfogta a kezét.
– Vickie? Vickie, ébredjen föl.
Egy pillanatra megrebbent a nővér szempillája, de aztán
újra lecsukódott. Puffadt volt a bőre, és mintha húsz évet
öregedett volna a támadás óta. Résnyire kinyitotta a száját.
– Kieran – lehelte alig hallhatóan.
– Vickie, van egy súlyos fejsérültünk a másik kórteremben.
A nő szeme újra lecsukódott, mire Kieran letérdelt, és a
füléhez szorította a száját.
– Tobin Ames mindjárt meglékeli Philip Grieg koponyáját –
mondta hangosan.
A nővér szeme kipattant, és egyenesen Kieranre nézett.
– Kizárt, hogy az anyja beleegyezzen – kezdte, de aztán
valószínűleg eszébe jutott, hogy Philip anyja meghalt.
– Ha hozok egy tolószéket... – kezdte Kieran, de a nő már el
is kezdett kikászálódni az ágyból. Austen mögéje ugrott, és
megtámasztotta a hátát.
– Biztos, anya?
– Igen – nyögte Victoria. – Csak vigyetek oda.
Most, hogy felegyenesedett, és a lámpa fénye megvilágította
a fejbőrét, Kieran észrevette, hogy a nővér haja szinte teljesen
kihullott. Az összes bordája átütött a vékony kórházi köntösön,
olyan volt, mintha botokból és pálcikákból állna a teste.
Austen, miközben idegesen harapdálta a száját, hozott egy
tolószéket, Matt pedig beleemelte Victoriát. A nő ekkor egy
pillanatra elveszítette az eszméletét, oldalra dőlt a székben, és
híg, vízszerű hányás buggyant ki a szájából a köntösére.
– Anya! – kiáltotta Austen.
– Csak azért van, mert felegyenesedtem – mondta Victoria
alig hallhatóan.
A központi kórteremben mindenki abbahagyta, amit csinált,
és döbbenten nézte, ahogy Victoriát áttolják a műtőbe. Kieran
az ajtó üvegén keresztül látta, hogy Tobin éppen borotválja
Philip haját. Victoria felvett az asztalról egy műtősmaszkot.
– Tedd rám – mondta a fiának, aki engedelmesen fölé hajolt,
és aggodalmas arccal az anyja fülére akasztotta a maszkot.
– Te is fölveszed – mutatott Mattra, aki gyorsan magára
kapott egyet, majd betolta Victoriát a műtőbe. Austen csak állt,
és nézte őket. Látszott, hogy semmiképpen sem akar bemenni.
Kieran az ajtó üvegén keresztül figyelte, mi történik. Tobin
megkönnyebbülten kiáltott fel, amikor meglátta Victoriát. Matt
az ágy fejéhez tolta a nővért, hogy jól lássa szegény Philip
deformálódott koponyáját, majd gyorsan kiment a műtőből, és
megállt Kieran mellett. Együtt nézték, ahogy Victoria a fiúra
mutat, Tobin pedig figyelmesen hallgatja. Aztán Tobin felvett
egy jóddal átitatott nagy gézt, és elkezdte bekenni vele Philip
fejét. Amikor ezzel megvolt, felvette az szikét a tálcáról. Az
arcán patakokban folyt le a veríték.
– Bátor ez a Tobin – mondta valaki, és amikor Kieran
megfordult, látta, hogy Seth az ágyából figyeli, mi történik a
műtőben. – Én biztosan nem lennék rá képes.
– Én sem – suttogta Waverly, aki könnybe lábadt szemmel
nézte a jelenetet.
Bár beszélni még mindig nehezen tudtak, szemlátomást
elkezdtek hatni a gyógyszerek.
Kieran odabotorkált az ágyához, és közben nem vette le a
szemét Sethről, aki rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. Az
látszott, hogy Seth sokat fogyott, de ez persze csak még jobban
kihangsúlyozta az izmait és finom arccsontját. Hogy lehetnek az
efféle külsőségek ekkora hatással egy olyan értelmes lányra, mint
Waverly?
– Matt – mondta Kieran, és ujjával intett a fiúnak, aki
egyenes háttal lehajolt hozzá. – Menj le a börtönbe, és mondd
meg az őröknek, hogy értesítsenek, ha magához tért a terrorista.
Senki sem beszélhet vele, amíg le nem érek – súgta Kieran a
fülébe.
– Rendben – mondta Matt.
– És hozz magaddal néhány őrt.
Matt hidegen Sethre nézett, és bólintott.
– Gondolom, megyek vissza a sittre – mondta Seth, pedig
biztosan nem hallotta, amit Kieran Mattnek súgott.
– Tárgyalás nélkül senki sem megy a sittre – mondta
Waverly. – Ugye, Kieran?
Kieran elengedte a füle mellett a kérdést, és csak bámult
maga elé.
– Seth rájött, hogyan kaphatja el a terroristát – csattant fel
Waverly.
– Átalakította az elülső szenzorsort, azzal üzent az Új
Látóhatárnak – közölte Seth tárgyilagosan. – Nem értem, hogy
nem jutott korábban az eszembe.
Annyira öntelten beszélt, hogy Kieran legszívesebben ott
helyben befejezte volna, amit a terrorista elkezdett.
– Hogy kerültetek oda? – kérdezte halkan.
Zavart csend következett. Kieran megfordult, és látta, hogy
Waverly makacsul összeszorítja a száját, és a kezét nézi. Aztán
lassan belenézett a szemébe, és nyugodt hangon azt mondta:
– Ételt vittem Sethnek.
– Fenyegetés hatására – vágott közbe Seth. –
Kényszerítettem rá.
– Engem senki sem kényszeríthet semmire – mondta
Waverly, és szúrós pillantást vetett Sethre, majd odafordult
Kieranhez. – Azért tettem, mert azt gondoltam, nem kellene
visszamennie a börtönbe azok után, hogy láttam, hogyan bánsz
Sarah-val. Azt gondoltam, veszélyben van, ezért segítettem neki
elrejtőzni.
– Milyen kedves tőled – mondta Kieran, és elfordult.
Végtelenül taszítónak érezte most Waverlyt.
Hamarosan Matt lépett be a kórházba, sarkában az
idegesnek látszó Harvey Markemmel és Hiro Mazumotóval.
– Matt, Hiro, vigyétek Sethet a cellájába – mondta Kieran.
A két fiú először tanácstalannak tűnt, de amikor Hiro megfogta
Seth karját, az levette magáról az oxigéncsövet, és viszonylag
engedelmesen felkelt az ágyból. Meglehetősen bizonytalanul állt
a lábán, ezért Kieran még hozzátette: – Vigyetek magatokkal
egy oxigénpalackot.
Szabad kezével Hiro megfogott egy palackot, és elindult
Sethtel az ajtó felé.
– Harvey – mondta Kieran –, letartóztatom Waverlyt az
igazságszolgáltatás akadályozásáért és szökevény rejtegetéséért.
Harvey vonakodva megfogta Waverly karját, mire az
felháborodottan felkiáltott. Waverlynek átfutott az agyán, hogy
küzdeni fog, de aztán belátta, hogy úgysem győzhet, így lassan
felállt. Harvey felvette az oxigéntartályát, és az ajtó felé kezdte
tolni a lányt.
– Rosszul vagyunk, Kieran – mondta Waverly. Kieran
hallotta, hogy kattog a lány torka, amikor levegőt vesz. –
Kórházban lenne a helyünk, nem börtönben.
– Kaptok orvosi ellátást – mondta Kieran.
Seth éppen az ajtónál volt, de megállt, és sikerült
visszatartania a két kísérőjét annyira, hogy hátrafordulhasson,
és egy gyilkos pillantást lövellhessen Kieran felé.
– Nem vagy jobb, mint én voltam – mondta, mielőtt az
őröknek sikerült kivonszolniuk a kórteremből.
Miután mindketten távoztak, Kieran balra fordult, és látta,
hogy Arthur kék szeme egyenesen rá szegeződik.
– Nincs más választásom, Arthur. Ugye, tudod, hogy nincs?
Arthur elfordult, és magára húzta a takaróját. Kieran ekkor
a műtő ajtajára szegezte a tekintetét, amely mögött Tobin és
Victoria Philip életéért küzdött. Jelen pillanatban egyedül a
kisfiú sorsa érdekelte.
A SZABADULÁS
– Túlságosan betegek vagyunk ahhoz, hogy itt legyünk –
mondta Waverly Harvey-nak, miközben az végigvezette a
folyosón. Hiába hangzott úgy a dolog – még saját maga számára
is mint valami kifogás, tudta, hogy tényleg ez a helyzet. A
szteroidok, amiket Tobin belépumpált, segítettek, hogy magához
térjen, de mi lesz, ha elmúlik a hatásuk? A torka belső oldala újra
feldagadhat, és lehet, hogy meg fog fulladni. Fekvésre volt
szüksége, és orvosi ellátásra. Seth hátán kívül semmit nem látott.
A fiú dülöngélve botorkált a két őr között. Waverly attól félt,
hogy bármelyik pillanatban összeeshet.
– Nem viccelek, Harvey. Majdnem meghaltunk!
– Tudom. Összehívom a Központi Tanácsot. Tarts ki –
suttogta Harvey a szája sarkából, és beterelte Waverlyt a cellák
között végigfutó folyosóra.
Waverly benézett a jobb oldali első cellába, és látta, hogy a
férfi, aki majdnem megölte, a priccsen fekszik, és hangosan
horkol.
– Nem akarok a közelében lenni – mondta összeborzadva.
– Nem fogja tudni, hogy itt vagy – mondta Harvey.
Waverly megbotlott, és majdnem térdre zuhant, de ekkor
Harvey felnyalábolta, elcipelte a sor végén lévő utolsó celláig, és
lefektette a priccsre. Waverlyt meglepte, hogy ilyen erős a fiú. A
cellája pont szemben volt Sethével.
Ez azt jelentette, hogy látni fogják egymást, és tudnak majd
beszélni is. Kieran egyáltalán nem fog örülni ennek. Ezt
valószínűleg Harvey és a másik két őr is tudták. Vajon így
akartak tiltakozni Kieran tisztességtelen eljárása ellen?
Mozdulatlanul feküdt, amíg Harvey rögzítette az
oxigéncsövet az orra alatt. Némi megkönnyebbülést érzett,
amikor a fiú megnyitotta a palackot.
– Jól vagy? – hallotta, és amikor megfordult, látta, hogy
Seth őt nézi. A fiú is kapta már az oxigént. A szeme fehérje piros
volt a bevérzésektől, a bőre teljesen elszürkült. Vajon neki is
ilyen a színe? Az ő zúzódásai is ennyire csúnyák?
– Azt hiszem, igen – felelte Waverly, de még mindig ki volt
fulladva a börtönbe vezető úttól. – És te?
– Éppen most próbált megfojtani egy gorilla, úgyhogy igen,
nagyszerűen érzem magam.
Waverly a plafonra emelte a tekintetét, mert képtelen volt
elviselni Seth sérüléseinek a látványát, de becsukni sem merte a
szemét. Attól félt, hogy újra elzáródik a torka, és megfullad
álmában.
Még mindig ijedt vagyok, ennyi az egész, próbálta nyugtatni
magát. Az alvás meg fog gyógyítani.
Ám valahányszor lehunyta a szemét, a férfi dühtől eltorzult,
állatias arca jelent meg előtte, amint acél karjával a torkát
szorongatja. Minden egyes részlet beleégett a tudatába: a férfi
magas homloka, tág, zsíros pórusai, bűzös lehelete, az arcán
végigcsorgó izzadság, amely néhány másodpercre megállt az orra
hegyén, aztán potyogni kezdett az arcára, a nyakára, a hajára.
Ujjai megreccsentették a csigolyáit, hallotta, ahogy megreped a
légcsöve. Elfelejtette, hogy Seth ott van a szemközti cellában.
Elfelejtette, hogy a börtönben van. Haldoklott, és egyedül volt a
gyilkosával. Rugdalózott a lábával, próbált kiszabadulni a
szorításából, de a férfi elképzelhetetlenül erős és hatalmas volt.
Persze Waverly már korábban is megtapasztalta, mi az a
félelem, de a rettegés, amely életének utolsó másodperceiben
fogta el, új volt számára. Ez a rettegés kiürítette, megalázta,
emberi lényből üres tüdővé és erekké alacsonyította. Szürke köd
kezdett beúszni a látóhatára peremén, és egy hang a fejében azt
üvöltötte: Meghalok! Mindjárt meghalok!
Amikor a támadás után magához tért a kórházban, nem
érezte a saját testét. Emberek hajoltak fölé, róla beszéltek,
kiabáltak hozzá, de ő nem tudott szólni hozzájuk. Nem volt
biztos benne, hogy ugyanabban a valóságban vannak. Ők éltek,
ő pedig halott volt.
Aztán elfordította a fejét, mert meglátta Sethet, amint a
szomszéd ágyból nézi őt.
Visszajöttem, gondolta. Megint élek.
És mindezek után Kieran leküldte erre a hideg, elhagyatott
helyre. Kieran száműzte.
Tényleg gyűlölhet.
Megrázta a fejét, és az arca azonnal össze is rándult a
tarkójába nyilalló fájdalomtól. Érezte, hogy könnycseppek
gördülnek végig az arca oldalán, majd végigfolynak a
halántékán, bele a hajába. Azt tudta, hogy Kieran már nem
szereti. Ez egy ideje egyértelmű volt, és ő el is fogadta. Csakhogy
immár az ellensége volt.
Tudtam, hogy ez megtörténhet, mondta magának dühösen.
Zavarta a saját szomorúsága. Szerette volna, ha eljön végre az az
idő, amikor nem a régi életét gyászolja, és nem foglalkozik annyit
a jövővel. Egyszer csak megkeményedik majd annyira, hogy ne
fájjon többé a dolog. Érezte, hogy mint a kicsavart pálmában a
rostok, melyek fokozatosan megadják magukat, őbenne is kezd
megtörni valami. Mi történik, ha majd végre enged a
nyomásnak?
– Meg fogok őrülni – suttogta, és kinyitotta a szemét.
Úgy tűnt, mintha sok idő telt volna el. Lehet, hogy elaludt?
Valaki lekapcsolta a világítást. Most félhomályba burkolózott a
cellája, egyedül a fém mosdókagyló fölötti kis égő világított. Az
oxigéncső sziszegésétől eltekintve teljes volt a csend.
– Nem fogsz – mondta Seth, és Waverly odafordult a fiú felé.
Seth a priccsén feküdt, onnan nézte Waverlyt a derengő
fényben. Egészen behorpadt a hasa, ahogy zihálva vette a
levegőt. Halványan elmosolyodott.
– Azok után, amin keresztülmentünk – mondta Waverly,
leküzdve a torkát szorító fájdalmat –, előbb-utóbb össze fogunk
omlani.
– És akkor?
Waverly megrázta a fejét, majd felkiáltott a nyakába
nyilalló fájdalomtól. Odakapott a torkához. Minden csont és
izom égett benne. Ha lett volna egy őr vagy ápoló a közelben,
kért volna fájdalomcsillapítót, de nem volt.
– És akkor – suttogta. – Megkönnyebbülés lesz megőrülni.
– Lehet – mondta Seth, és megvonta a vállát. – De te akkor
sem fogsz.
– Honnan tudod?
– Mert már rég meg kellett volna őrülnöd.
Waverly lehunyta a szemét. Talán igaza volt Sethnek. De
néha mégis azt kívánta, bárcsak feladhatná az egészet, és
elfelejthetne mindent, amiért most úgy érezte, harcolnia kell.
Bárcsak átadhatná valaki másnak, hadd aggódjon helyette az.
– Waverly – suttogta Seth.
Waverly a fiú felé fordult.
– A tűlevelű csarnokban, a borókabokroknál el van ásva egy
zsák. Egy magyalág jelzi a helyét. Egy csomó piros bogyó.
Könnyű észrevenni, ha tudod, mit kell keresni.
– Miről beszélsz? – ráncolta Waverly a szemöldökét.
– Szükséged lesz arra, ami benne van, ha esetleg valami rossz
történne.
– Mi van benne?
A fiú megrázta a fejét. Abból, hogy nem akarja kimondani,
Waverly tudta, mi az.
– Nem fog odáig fajulni a dolog – mondta halkan.
Seth hitetlenkedve nézett rá, és Waverly azonnal rájött,
mennyire naiv és gyerekes dolog volt ezt mondania.
Bekapcsolt a folyosóvilágítás, és Waverly hallotta, hogy
valaki jön. Meglepetésére Tobin Amest pillantotta meg a cellája
ajtajánál. Kissé bizonytalanul állt a lábán, látszott, hogy
teljesen kimerült. Egy fecskendőt tartott a kezében.
– Még egy kis gyulladáscsökkentőt a hölgynek? – vonta fel a
szemöldökét.
– Rendben – mondta Waverly.
Tobin előhúzott egy kulcsot az övéből, és kinyitotta a cella
ajtaját. Amikor átlépett a küszöbön, kigyulladtak a lámpák, és
Waverly hunyorogva nézett a fénybe. Tobin megtörölte a vállát
alkoholos vattával, majd beleszúrta a tűt az izomba.
– Jól csinálod – suttogta Waverly.
Tobin nem vett tudomást a dicséretről, helyette Waverly
kezébe nyomott néhány tablettát és egy pohár vizet.
– A fájdalomra – mondta.
Waverly néhány másodpercig fürkészve nézte az arcát, majd
megkérdezte:
– Hogy ment a dolog a kisfiúval? Philippel?
– Te még nem láttál annyi vért – mondta Tobin. – De most
elfér az agya a koponyájában.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte Seth a folyosó túloldaláról.
Tobin megrázta a fejét.
– Victoria Hand szerint elképzelhető, hogy túléli, de
valószínűleg soha nem lesz a régi.
Waverly felnyögött, és újabb könnycseppek gördültek végig
az arcán.
– Hé. – Waverly érezte, hogy Tobin megfogja az állát, és
felnézett a fiúra. – A sírást tartogasd későbbre, oké? A jelenlegi
állapotodban nem kellene felzaklatnod magad.
Waverly bólintott, és elgyötört légcsövén keresztül mélyen
beszívta a levegőt.
Tobin kiment a cellából, bezárta maga mögött az ajtót, majd
megállt Seth cellája előtt.
– Engedni fogod, hogy ellássalak? Nem fogsz balhézni?
– Mi az, félsz tőlem?
– Fél kézzel el tudnál intézni – mondta Tobin kertelés nélkül.
– Tévedsz. Nem tudnálak – válaszolta Seth, és felemelte
ernyedt karját, hogy megmutassa, mennyire gyenge.
– Négy őr áll a folyosó végén, szóval esélytelen, hogy
meglépj. Csak mondom. – Tobin bedugta a kulcsot a zárba, majd
belépett Seth cellájába. Odaadta a fiúnak a tablettákat, amiket
az azonnal, víz nélkül lenyelt. Amikor beadta neki az injekciót,
Seth arca összerándult a fájdalomtól.
– Anyámasszony katonája – mondta Waverly.
– Nem mindenkinek lehet olyan emberfeletti szuperereje,
mint egy ötvenkilós lánynak – felelte Seth.
– Nagyon viccesek vagytok – mondta Tobin, majd akkorát
ásított, hogy majdnem kiesett a saját száján.
– Menj aludni – parancsolt rá Waverly.
Tobin bólintott, majd kicsoszogott Seth cellájából. Elindult
a folyosón, de aztán megállt, és megfordult.
– Csak hogy tudjátok, szerintem szemétség volt Kierantől,
hogy bezárt titeket, miután elfogtátok a terroristát – mondta,
majd kissé oldalra billentette szögletes fejét. – Ettől függetlenül
elég nagy gyökér voltál, amikor te irányítottad a hajót, Seth.
– Köszönöm a támogatást – mondta Seth nyájasan.
– Akkor is az voltál – erősködött Tobin, és előre szegte az
állát.
– Ja, tudom! – mondta ingerülten Seth.
– Ha nekem be tudod ismerni, talán az többieknek is menni
fog. Jelents be, hogy támogatod Kierant, és akkor véget érhetne
ez az egész.
– Szerinted működne? – kérdezte Seth kétkedve.
– Egy próbálkozást megért – vont vállat Tobin, majd egy
újabb ásítás közepette továbbindult, és alakja néhány
másodperc múlva beleveszett a cellák között megülő sötétbe.
Waverly szerette volna, ha világosabb van a börtönben. Hideg
acél és kérlelhetetlen élek vették körül, nem látott egyetlen puha
vagy meleg felületet sem.
– Lehet, hogy igaza van – mondta. – Lehet, hogy Kieran
csak biztosra akar menni, hogy nem szervezel megint zendülést.
– Ó, tényleg? És te hogyan fogod jóvátenni a bűneidet?
– Lehet, hogy nekem is bocsánatot kellene kérnem – mondta
Waverly elmélázva.
– Tehát úgy gondolod, hogy hiba volt segíteni nekem.
Waverly a fiúra pillantott, és látta, hogy bánat és sértettség
bujkál az elgyötört, véres szemében.
– Nem, Seth – mondta.
Attól, hogy hangosan kimondta a fiú nevét, mintha valami
megmozdult volna benne, és úgy látta, hogy ugyanez történik
Sethtel. A fiú tekintete ellágyult, pofacsontja jobban belesimult
az arcába. Beleharapott a felső ajkába. Ha nem Seth Ardvale-ről
lett volna szó, Waverly azt gondolta volna, hogy egy olyan
ember arcát látja, aki mindjárt sírva fakad.
Addig nézték egymást a két cellasort elválasztó folyosón
keresztül, amíg újra ki nem aludtak a fények. Most, hogy
megkapta a szteroid-injekcióját, Waverly már nem félt attól,
hogy álmában meghalhat, és egyszerre rájött, mennyire álmos.
Érezte, hogy leragadnak a szempillái, és végül megadta magát.
Amikor felébredt, Alia Khadivi olajbogyó formájú arcát
pillantotta meg először, aki a cella rácsai közül nézte.
– Jól vagy? – kérdezte a lány.
– Fáj – nyögte Waverly. Száraznak és sebesnek érezte a
torkát. – Kérek vizet.
– Őrök! – kiáltotta Alia, és néhány másodperc múlva
megjelent Hiro. Alia Waverly cellájának zárjára mutatott, mire
a rezzenéstelen arcú fiú kötelességtudóan elővette a megfelelő
kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Alia odalépett a fali csaphoz, teleengedett vízzel egy
műanyag ivópoharat, majd letérdelt Waverly mellé, nagyon
óvatosan megemelte a fejét, és a szájához illesztette a pohár
peremét. A víz hideg volt, Waverly tisztának és édesnek érezte.
– Még – nyögte, miután hatalmas kortyokkal mindet
megitta.
Alia addig hordta az ágyhoz az újabb és újabb bögre vizeket,
amíg végre elmúlt Waverly gyötrő szomjúsága. Aztán leült a
priccs szélére, és megfogta Waverly kezét. Meghitt és vigasztaló
érzés volt, ahogy száraz tenyere Waverly hideg ujjaihoz ért.
– Szereztem egy végzést a békebírótól, miszerint ki kell, hogy
engedjenek. Tobin doktor odakint vár a tolószékkel, hogy
visszavigyen a kórházba.
– Hogyan csináltad? – mosolyodott el Waverly.
– Nagyon egyszerűen – válaszolta Alia, és neki is mosolyra
húzódott a szája. – Sethet semmilyen bűncselekménnyel nem
vádolták meg, ezért nem minősült szökevénynek, amikor
segítettél neki.
– És akkor Seth is kijöhet?
Waverly hallotta, hogy a fiú felvihog a szemközti cellában,
de Aliától nem látta őt.
– Nem, mert Kieran végül vádat emelt ellene.
– Miszerint? – kérdezte Seth érdes hangon. Felkönyökölt, de
abból, ahogy meg-megrándult a feje, Waverly tudta, hogy
komoly erőfeszítésébe telik a mozdulat.
Alia egy pillanatra elbizonytalanodott, majd amikor
odafordult Sethhez, Waverly egy másodpercre meglátta a fiút.
Még mindig szürke volt. A szeme fehérje rózsaszín masszának
tűnt, a szája ki volt száradva. Rosszabbodott az állapota.
– Kieran gyilkossági kísérlettel vádol – mondta Alia.
– Vállalom – mondta Seth, majd visszarogyott a priccsre.
– Ápolásra szorul – mondta Waverly.
– Látom – mondta Alia. – Kérni fogom a békebírót, hogy
vitesse át a kórházba, és őrizzék ott tovább. – Odafordult
Sethhez. – Meddig bírod még?
– Innom kell – mondta Seth, és megpróbált felállni a
priccséről, de túlságosan gyenge volt, és visszahanyatlott.
– Hiro! Be kell mennem egy percre Seth Ardvale-hez –
mondta Alia, mire megjelent Hiro, kiengedte Waverly cellájából,
és Sethéhez kísérte. Kinyitotta az ajtót, és megállt Seth fölött.
Egyik keze a gumibotján, a másik az övére akasztott könnygázos
palackon volt, de teljesen fölösleges volt a nagy óvatosság.
Sethnek ahhoz is alig volt ereje, hogy amikor Alia odatartotta
neki a vizespoharat, felemelje a fejét a párnáról, és igyon.
Hirtelen dühös kiáltás hallatszott a folyosóról:
– Semmi értelme, hogy fogva tartsatok!
– Magához tért – mondta Waverly, és megborzongott.
– Nagyon ijesztő – rezzent össze Alia. – Ahogy nézett rám,
amikor elmentem a cellája előtt. Szerintem megismert az Új
Látóhatárról.
– Te emlékszel rá?
– Nem – rázta meg a fejét Alia.
– Mikor hallgathatjuk ki?
Alia arca elkomorult.
– Kieran egymaga akarja kihallgatni.
– Azt hiszi, hogy kapitányként joga van hozzá?
– Ki akarja zárni a Központi Tanácsot.
– Erről szó sem lehet – mondta Waverly. Úgy érezte, mintha
a víz felhígította volna az ereiben a vért. Ha szédült is, de már fel
tudott ülni. – A Központi Tanácsnak részt kell vennie a
kihallgatáson.
– Keresztül kell jutnunk az őrein – mondta Alia, és Hiróra
nézett, aki elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha süket lenne.
– Majd a saját őreink megoldják – mondta Waverly.
– Háborút akarsz indítani Kieran ellen? – vonta fel Alia a
szénfekete szemöldökét.
– Ő az, aki háborút indított ellenünk.
Waverly ekkor lépéseket hallott, és Tobin Ames tűnt fel a
folyosón egy kerekes székkel.
– Készen állsz az utazásra?
– Előbb nézd meg Sethet – mondta Waverly.
– Állandó orvosi megfigyelés alatt kellene lennie – csóválta
meg a fejét Tobin, miután meglátta a fiú arcszínét, és
meghallotta, hogyan veszi a levegőt.
– Hogy van Philip? – suttogta Seth torokhangon.
– Életben van – mondta Tobin komoran. – Ha értenék az
EEG-készülékhez, meg tudnám mondani, hogy milyen
állapotban van az agya, de nem értek. Úgyhogy várunk. –
Ezután Hiróra pillantott, aki még mindig a falat bámulta. –
Engedj oda a betegemhez.
Tobin doktor, gondolta Waverly. Csak magára vállalta hát a
szerepet. Nyilvánvaló volt, hogy nem könnyű szívvel, hanem
keserű elszántsággal tette. Eltökélte, hogy gyorsan fog tanulni,
és helyt fog állni.
Tobin belevilágított Seth szemébe és torkába, majd elővett a
zsebéből egy fecskendőt.
– Azt hiszem, ebből kelleni fog még.
Seth közönyösen fogadta az injekciót, teste mozdulatlanul
feküdt a priccsen, csupán a mellkasa hullámzott, ahogy beszívta
és kifújta a levegőt.
– Mindjárt visszajövök, és bekötök neked egy infúziót –
mondta Tobin. – Folyadékra és cukorra van szükséged ahhoz,
hogy megerősödj.
– Te vagy az orvos.
– Bárcsak az lennék – mondta Tobin, majd Hiróra pillantott,
aki kinyitotta, azután visszazárta Seth ajtaját. Tobin ezután
végre belépett Waverly cellájába. Segített neki felülni, majd a
hóna alá nyúlva beültette a tolószékbe.
– Kijuttatlak innen – mondta Waverly Sethnek, miközben
Tobin elindult vele a folyosón.
– Oké – válaszolta Seth, de Waverly látta a szemében, hogy
nem hiszi el, hogy képes lesz rá.
Ahogy közelebb értek a férfi cellájához, aki kis híján
meggyilkolta, Waverly balra dőlt, és belekapaszkodott a kerekes
szék karfájába. Zihálva kezdte venni a levegőt, és érezte, ahogy a
halántékán lévő vékony hajszálakon végigcsorog a veríték. Saját
rettegésének szaga ködként töltötte meg körülötte a levegőt.
Húzd ki magad. Nem láthat ilyen állapotban. Waverly
kiegyenesedett, mindkét kezét a combja alá szorította, és amikor
a férfi cellájához értek, kényszerítette magát, hogy benézzen.
A férfi mozdulatlanul ült, csuklóján bilincs volt, két ökle,
mint két súlyos kő pihent a térdén. Fejét behúzta hatalmas vállai
közé, és vastag, barna szemöldöke alól bámult ki a folyosóra.
Lélegzetvételnél először felfújta a száját, majd egészen furcsa
módon beszippantotta. A haragtól megremegett az arca, amikor
felismerte Waverlyt. Fekete szemében vad harag tombolt, ahogy
tekintetével követte a cellája előtt tovagördülő lányt. Úgy nézett
ki, mint egy vadember.
– Állj! – mondta Waverly, aki félelem helyett hirtelen csak
haragot érzett. – Fordíts oda felé.
Tobin szó nélkül engedelmeskedett.
– Halálra foglak ijeszteni – mondta bele Waverly a terrorista
húsos arcába. Hangjában, bár még mindig vékony és erőtlen
volt, gyilkos indulat bujkált. A férfi keresztülnézett rajta, a háta
mögötti rácsot bámulta. – Olyan fájdalmat fogok okozni neked,
hogy bármire hajlandó leszel, csak hogy abbahagyjam. És
élvezni fogom.
A férfi tekintete egy pillanatra összetalálkozott az övével, de
aztán ugyanúgy bámult tovább a semmibe. Waverly mégis
tudta, hogy eljutott hozzá az üzenet. Van valami, amin a férfi
elgondolkodhat, és ha majd Waverly visszajön, már nem lesz
ilyen bátor.
A BESZÉLGETÉS
Kieran a terroristával szemben ült egy összehajtható fémszéken.
Nem érdekelte már a fejfájás, ami, mióta elhagyta a kórházat,
bosszantó sajgássá szelídült. A férfi, miközben apró szemeit
Kieran mellkasára szegezte, hangosan szuszogva szívta be és
fújta ki a levegőt szőrös orrán keresztül. Nem volt hajlandó
megszólalni. A cellája hátsó falánál lévő csapból folyamatosan
csöpögött a víz, ami meglehetősen bántotta Kieran fülét.
– Mi a küldetésed? – kérdezte újra Kieran, de megint csak
hallgatás volt a válasz.
Kieran a saját bőrén tapasztalta, hogy ha elég ideig tartanak
valakit egyedül bezárva, az végül bárkivel, akár a legádázabb
ellenségével is hajlandó lesz szóba állni. Talán még nem telt el
elég idő ahhoz, hogy a magány kikezdje a férfi akaraterejét, de
Kieran tudta, hogy nem várhat tovább. Lehet, hogy a terrorista
csapdákat rejtett el a hajón. Be kell jutnia a férfi fejébe,
méghozzá gyorsan.
– Max Brent – mondta Kieran, és hagyta, hogy
leülepedhessen kettejük közé ez a név. – így hívták a fiút, akit
megmérgezett. Tizennégy éves volt. Szeret gyerekeket ölni?
A férfi malacszeme Kieran arcára tévedt.
– És Philip Grieg. Egy árva kisfiú, aki mindenhova magával
vitte a plüssmackóját. Olyan erővel ütötte meg, hogy bevérzett
az agya. Már soha nem lesz olyan, mint azelőtt. Büszke magára?
Ettől mintha megmozdult volna valami a férfiban. Kissé
ellágyult a tekintete, és szomorúan azt mondta:
– Nem tudtam, hogy ilyen kicsi, csak amikor már a padlón
feküdt.
Megszólalt! Kieran megpróbálta elrejteni az izgatottságát.
– És megpróbálta megfojtani a legénység két tagját, két
tizenöt éves gyereket – folytatta.
A férfinek erre elsötétült a tekintete.
– Az a kis kurva megérdemelte.
– Ó, valóban? – mondta Kieran, miközben kényszerítette
magát, hogy higgadt maradjon. – És miért?
– Mert megölte a... barátomat. Hidegvérrel meggyilkolta.
– Ismerem Waverlyt, és soha nem tett volna ilyet, hacsak
nem gondolta úgy, hogy meg kell tennie.
– Shelby nem volt rossz ember.
– Úgy gondolja, hogy Waverlynek hagynia kellett volna,
hogy Anne Mather azt tegyen velük, amit akar? Úgy gondolja,
hogy nem lett volna szabad megszöknie?
– A lányaitok tartoznak nekünk, azok után, hogy a
legénységetek terméketlenné tette az asszonyainkat.
– Miről beszél?
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád – mondta a férfi
megvetően. – Tönkretettétek az asszonyainkat.
– És mégis hogyan csináltuk?
– Hibásan küldtétek át a gyógyszer képletét. Azt
hazudtátok, hogy kipróbáltátok, és teljesen biztonságos.
– Anne Mather utasított arra, hogy ezt mondd?
– Azt sem tudja, hogy itt vagyok.
– Nyilvánvalóan tudja. Miért mentél az obszervatóriumba,
ha nem azért, hogy kapcsolatba lépj vele?
– Szeretem nézni a csillagokat – mondta a férfi közönyösen.
– Azt állítja, hogy a legénységünk rossz képletet küldött át
maguknak. Nem tesztelték, mielőtt használni kezdték volna?
Ennyire ostobák lettek volna?
– Megbíztunk bennetek! – üvöltötte a férfi olyan erővel,
hogy Kierannek csengeni kezdett a füle. Felpattant a priccséről,
de a lánc a csuklóján visszatartotta. Úgy nézett Kieranre, mint
aki kész lenne ott helyben végezni vele.
Kieran alig láthatóan elfordította a fejét, és
megbizonyosodott róla, hogy Hiro még mindig ott áll mögötte, és
készenlétben tartja a gumibotját. Kifújta a levegőt, és lassan
megnyugodott.
– Még ha igaz is, amit állít, akkor sincsen joga megölni két
gyereket.
A férfi mélyen belenézett Kieran szemébe, és mint aki nem
hajlandó többet mondani, becsukta húsos száját.
Kieran felállt, és intett Hirónak, hogy nyissa ki a cella
ajtaját. Hadd főjön a terrorista egy kicsit a saját levében.
A börtön bejárata előtt Harvey és két másik őr állt a
folyosón, mindhárman gumibotokkal és könnygázzal voltak
felfegyverkezve.
– Senki sem látogathatja, senki sem beszélhet vele, világos? –
vakkantotta Kieran.
– Persze – mondta Harvey Kierannek, de hamar elfordította
a tekintetét. A fiú tagja volt a Központi Tanácsnak, és Kieran
úgy sejtette, ez máris próbára tette az iránta tanúsított hűségét.
Megfordult a fejében, hogy talán egy kevésbé fontos feladattal
kellene megbíznia a fiút, de aztán arra gondolt, hogy úgy csak
még jobban elidegenítené magától.
Az irodájába visszaérve kinyitotta az asztala legalsó fiókját.
A Mather videóját tartalmazó pendrive pontosan ott hevert,
ahol hagyta. Abban bízott, hogy a nő újra fel fogja venni vele a
kapcsolatot, és megpróbálja rábeszélni, hogy nézze meg a
felvételt, de azóta nem kereste. Pedig akkor talán kiszedhetett
volna belőle valamit.
Belépett a központi vezérlő radarrendszerébe, és megnézte az
Új Látóhatár helyzetét. 13 millió kilométerrel jártak előttük.
Sikerült majdnem félmillió kilométerrel csökkentenie a
távolságot, de ha így haladnak tovább, még így is legalább egy
év, amíg utolérik őket. És utána mi lesz? Ha utol is érik őket, a
legénysége annyira gyenge lesz az ödémától, az
izombántalmaktól és az ízületi kopástól, hogy esélyük sem lesz
felvenni velük a harcot. Mindene fájt, és látta a többiek arcán,
hogy ők is ugyanúgy szenvednek.
Próbált rájönni, hogyan tudnák anélkül megtámadni a
másik hajót, hogy megölnék a saját szüleiket. Már vagy egy
tucatnyi forgatókönyvet végigpörgetett magában, de mindegyik
kivitelezhetetlen volt. Ha úgy dönt, lerohanja az Új Látóhatárt,
csak a nagyobb gyerekeket tudja bevetni, ami negyven,
legfeljebb ötven embert jelent. Fel kellene jutniuk a hajóra, és
erővel kiszabadítaniuk a szüleiket. Csakhogy Mather komoly
lépéselőnyben van hozzájuk képest. Figyelemmel tudja követni
az Empyreum helyzetét, így kizárt, hogy észrevétlenül meg
tudják közelíteni a hajóját. Az ő térfelén folyna az ütközet, így
mindent alaposan elő tudna készíteni. És ami a legrosszabb:
fogalmuk sem lenne, merre keressék a szüleiket. Minél többet
gondolkodott a dolgon, annál biztosabb volt benne, hogy nyílt
hadviseléssel nem győzhetnek.
Bár bizseregni kezdett a gyomra attól, amire készült,
belépett a nagy hatótávolságú kommunikációs rendszerbe, és
hívni kezdte az Új Látóhatárt. Egy sárgás bőrű nő arca jelent
meg a monitoron.
– Beszélni akarok Anne Matherrel – mondta Kieran.
– Azt az utasítást kaptam, hogy kérdezzem meg,
megnézted-e a videofelvételeket, amiket küldött.
– Még nem volt időm. Egy terrorista van a hajónkon, azzal
kellett foglalkoznunk.
– Azt az utasítást kaptam, hogy tájékoztassalak, a pásztor
nem elérhető.
– Csak kérdezni akarok tőle valamit.
– Amíg meg nem nézted a... – A nő a fejhallgatójához emelte
az egyik kezét, majd újra Kieranre függesztette színtelen szemét.
– Kis türelmedet kérem.
A képernyőről hirtelen eltűnt a nő, és a helyén Mather
kövérkés, rózsaszín arca jelent meg.
– Szervusz, Kieran.
– Elfogtuk az emberét.
– Milyen emberemet? – vonta fel a nő a szemöldökét.
– A Neander-völgyit, aki megpróbálta eltéríteni a hajónkat.
Rács mögött van.
– Azt akarod mondani, hogy a legénységem egyik tagja az
Empyreumon van? – kérdezte Mather, és meglepetten pislogott.
Kieran figyelmesen nézte a nő arcát, kereste az árulkodó
jeleket. Mather a homlokát ráncolva nézett maga elé, és úgy
festett, mint aki egyáltalán nem örül a hírnek, hogy az egyik
embere engedély nélkül eltávozáson van. Vagy tényleg nem
tudott a terroristáról, vagy született hazudozó volt.
– Nem árulja el a nevét, de nagydarab, durva arcú,
kopaszodó...
– Jake – suttogta alig hallhatóan Mather. – Jacob Pauley
már jó ideje nem jelentkezett feladatteljesítésre. Azt hittem,
depressziós, azért nem hagyja el a szállását.
Ez nyilvánvalóan hazugság volt. Az Új Látóhatár
ugyanolyan nagy és bonyolult hajó volt, mint az Empyreum. A
legénység minden tagjának alapvető fontosságú feladatai voltak,
melyek elhanyagolásáért szigorú elmarasztalás járt. Nem. Egész
biztos, hogy Mather küldte, vagy legalábbis régóta tudott róla,
hogy itt van.
– Feltételezem, hogy megnézted a videókat – mondta a nő.
– Nem, és ha tudni akarja, nem is szándékozom megnézni.
– Azt hittem, szeretnétek visszakapni a szüleiteket – vonta
fel Mather a szemöldökét.
– Honnan tudjuk, hogy egyáltalán életben vannak?
Semmilyen bizonyítékot nem mutatott.
Mather bólintott, és elfordította a tekintetét a képernyőről.
– Igazad van. Érthető, hogy bizonyítékot szeretnél. –
Előrehajolt, összeérintette a két tenyerét, és egymáshoz
szorította az ujjhegyeit. Úgy meredeztek az ujjai, mint öt tüske.
– Miután megnézted a videókat, átadom a túlélők egy részének
névsorát. Aztán, ahogy haladnak előre a tárgyalások, további
neveket kaptok.
– Nem hagyom, hogy manipuláljon...
– Azt álmomban sem reméltem – mondta Mather egy
önelégült vigyor kíséretében, majd elsötétült a képernyője.
Gyűlöletes egy nőszemély volt, de már legalább nem tett
úgy, mintha a barátja lenne. Kieran gyanakodva méregette a
pendriveot. Nem tudta, mi van rajta, de félt tőle. Már majdnem
visszadobta a fiókba, amikor eszébe jutott a graffiti a központi
bunker falán, ami hősnek nevezte Seth Ardvale-t és Waverly
Marshallt. Sarek megtalálta a felvételt, amelyiken látszik a
művész, de az lepedőbe burkolózott, és még azt sem lehetett
eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Lesitteltjük a hőseinket? –
kérdezte a nagy, kék betűkkel felfestett mondat a falon. Kieran
helyzete a legjobb indulattal is ingatagnak volt nevezhető.
Ha sikerülne kiszabadítana a túlélő szülőket, többé senki
sem kérdőjelezné meg a tekintélyét.
Kézbe vette a pendrive-ot, és forgatni kezdte az ujjai között.
Érezte, ahogy felkavarodik a gyomra, és kellett nyelnie egy
nagyot, hogy ne öklendezzen.
Istenem, mit tegyek? Valami útmutatásért esedezett, de a
kétkedés túlságosan erős volt a szívében ahhoz, hogy meglássa a
helyes utat.
Ekkor egy hirtelen mozdulattal belökte a pendrive-ot a
számítógépébe, és bekapcsolta.
Jones kapitány mosolygós arca jelent meg a monitoron.
Nagyon fiatal volt a felvételen, a haja még élénkvörösen lángolt.
Kierannek furcsa volt így látnia Jonest, hiszen ő világéletében
ősz hajjal ismerte. Ugyanabban a székben ült, mint amiben most
ő, a háta mögött ugyanaz a Goya-festmény látszott, mint ami
őmögötte lógott a falon. A látványtól Kierant megcsapta a
múlandóság szele, és megborzongott. A kapitánynak még nem
volt szakálla, így semmi nem takarta sunyi arcát és keskeny, kis
gödörben végződő állát. Mintha nem is ő lett volna.
– Ez nem fogod elhinni, Anne – mondta Jones kapitány.
– Megtaláltátok? – kérdezte lelkesen Mather, aki nem
látszott a felvételen. – Megtaláltok a képletet?
– Az előzetes kísérletek lenyűgözőek! Nem akartunk hinni a
szemünknek!
– Mikor próbáljátok ki emberen?
– Én az emberkísérletekről beszélek! Számítottunk rá, hogy a
gyógyszer stimulálja a petefészket, csakhogy úgy tűnik, a
petesejtek minőségét is javítja! Már vannak magzataink!
– Te jóságos isten! És növekednek?
– Gyönyörűen, Anne! – Jones kapitány boldogan
megdörzsölte az arcát. – Átküldöm a leírást, ami alapján
szintetizálni tudjátok az anyagot.
– Ma este tíz imát fogok mondani értetek, Edmond.
Jones elhallgatott – pillanatnyi szünet volt csupán, ami alatt
hűvös fény váltotta fel a lelkesedést a tekintetében –, majd újra
megszólalt:
– Jó. Köszönöm. Tedd azt.
Váltott a kép a monitoron, az új felvételen már ápolatlan
szakáll borította Jones kapitány arcát. A halántéka még nem
őszült, és a szemét sem hálózták be az erek úgy, mint később, az
arcán ülő megvető kifejezés mégis utálatossá tette.
– Hogy tehetted ezt velünk? – sírt fel Anne Mather. Kieran
azt kívánta, bárcsak láthatná az arcát. Szerette volna látni,
ahogy sír.
– Sajnálom, ami történt, Anne. El sem tudom mondani,
mennyire sajnálom! – mondta a kapitány. Csakhogy egyáltalán
nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja. Leginkább bosszúsnak
nézett ki. – De azzal vádolni minket, hogy szándékosan
szabotáltuk...
– Visszavonom! – kiáltotta Mather. – Visszavonom a
gyanúsítást, és soha senki nem fog hallani róla. Csak arra kérlek,
hogy segíts! Fogy az időnk, Edmond!
– Fiatal gyerekek vannak a hajón. A csontjaik még növésben
vannak. Az orvosaink szerint katasztrofális következményekkel
járna, ha növelnénk a gyorsulást...
– Az még úgy is csak töredéke lenne a földi g-erőnek,
Edmond. Te is tudod, hogy a testük ennél sokkal nagyobb
nehézkedéssel is megbirkózik!
– De mi lesz, amikor újra lelassulunk? Nem tudhatjuk, az
milyen hatással lenne a fejlődésükre. Ha csak mi, felnőttek
lennénk...
– Hazudsz! Kifogásokat keresel! Nem akarsz nekünk
segíteni!
– Gondolnom kell a legénységemre, Anne.
– Magatoknak akarjátok az Új Földet, hogy valóra
válthassátok a beteges elképzeléseiteket a tökéletes
társadalomról. Nem akarjátok, hogy mi is ott legyünk.
– Anne – kezdte a kapitány, és Kieran most először hallott
némi együttérzést a hangjában jobban ismersz annál, hogy
komolyan azt gondold...
Itt ugrott a felvétel, mintha egy részt kivágtak volna.
– Edmond, több mint ötszáz lépésből állt a vegyület
szintetizálásának folyamata. Amikor a döntő lépéshez értünk, az
utasításaitokat követve egy olyan mérget állítottunk elő, ami
kifejezetten a fogamzóképességünket támadta meg. Mekkora az
esélye, hogy ez megtörténjen? Hogyan tudod megmagyarázni a
dolgot?
– Nem tudom megmagyarázni – mondta a kapitány,
miközben kifejezéstelen arccal bámult a kamerába.
– Szabotázs történt. Ez az egyetlen magyarázat.
– Hát nem érted, hogy a gyerekeink egészsége most
fontosabb, mint valaha? – esedezett a kapitány összekulcsolt
kézzel. – Nem kockáztathatjuk, hogy valami bajuk esik. A
küldetés sikere vagy kudarca múlik ezen.
– Te is pontosan tudod, hogy nem lesz elég gyereketek a
küldetéshez. Teljes létszámban kell megérkeznünk az Új Földre.
– Meglesz a létszám, ha a lányaink elég fiatalon teherbe
esnek. A logisztikai csapatom már dolgozik a problémán.
– Logisztika! Én arról beszélek, mi helyes és mi nem!
– Szóval megint itt tartunk? Azt hiszem, végre el kellene
fogadnunk, hogy az erkölcs viszonylagos. – Jones kapitány arca
hatalmasra nőtt, ahogy közel hajolt a kamerához. Kieran látta a
homlokán tátongó pórusokat és izzadságcseppeket. – Helyénvaló
lenne segíteni nektek, Anne, de még helyénvalóbb, hogy
megvédjük a gyerekeinket, és gondoskodjunk róla, hogy
eljussanak az Új Földre.
– Biztos pusztulásra ítélsz minket azért, mert van egy
minimális esélye annak, hogy a gyorsulás kárt tesz a
gyerekekben.
– Ha te így látod...
– Minden reményünk szertefoszlott – mondta Mather, és a
testetlen hang megremegett a kétségbeeséstől. – Nekünk végünk.
Hogyan fogod elbírni ennek a súlyát?
– Majd arra gondolok, hogy a jövő nemzedékeiért tettem.
– Úgy maradsz meg az emberiség emlékezetében, mint az Új
Föld első háborús bűnöse.
Egy pillanatra elkomorult a kapitány arca, de aztán Jones
megrázta a fejét.
– Nem, Anne. Az Új Földön senki nem fog emlékezni erre.
Újra váltott a kép, és a mostani Anne Mather jelent meg
Kieran monitorján. Haja takaros kontyba volt tűzve a feje
búbján, szép vonalú orra végén szemüveg ült.
– Meggyőződésem, hogy Jones kapitány tudott a
szabotázsról, sőt, jóvá is hagyta azt. De tegyük fel, hogy mégsem
így volt. Nem gondolod, Kieran, hogy miután értesült róla, neki
és az Empyreum legénységének mindent meg kellett volna
tennie, hogy helyrehozzák a dolgot? Nem ez lett volna az
emberséges viselkedés?
Kieran fészkelődni kezdett a székében. Számított rá, hogy
Mather manipulálni fogja. Arra azonban nem, hogy ennyire
ügyesen.
– Mivel a kapitányotok visszautasította a segítséget, és mivel
nemcsak ránk várt biztos pusztulás, de az Új Föld
benépesítésének küldetése is veszélybe került, nem volt más
választásunk, mint hogy megtámadjuk a hajótokat, és
megszerezzük azt, amire a termékenység visszaállításához
szükségünk volt. – Anne Mather elmosolyodott, és furcsa öröm
ült ki az arcára. – Most majdnem száz kisbabánk, és több mint
száz várandós anyukánk van a fedélzeten. A küldetés
biztonságban van, de a jövő még bizonytalan. Arra kérlek, hogy
tájékoztasd a legénységedet az igazságról, mondd el nekik, mi
történt. Ha nem is tudjátok megbocsátani, amit tettünk,
legalább érteni fogjátok, miért tettük. És hiszem, hogy az
elkövetkező nemzedékek képesek lesznek megbocsátani elődeik
hibáit, és békében együtt élhetnek majd az Új Földön.
Kieran döbbenten dőlt hátra a székében.
Jones kapitány annyi éven keresztül hazudott?
Azt értette, hogy a kapitány miért nem segített az Új
Látóhatáron, de a hazudozást már nem. Jones kapitány tizenhat
éven keresztül titkolta az igazságot az Empyreum legénysége
előtt. Teremtett egy kétségbeesett és elkeseredett ellenséget, és
soha nem tájékoztatta a legénységet arról, hogy egy nap
megtámadhatják a hajót. Kieran világéletében szerette és
csodálta a kapitányt. De most nem tudta, mit gondoljon.
Semmi sem igazolhatja a támadást és az esztelen öldöklést.
De ha igaz, amit Mather állít...
Megnyomta a gombot a kommunikációs pulton, és hívni
kezdte az Új Látóhatárt. Ezúttal maga Anne Mather
jelentkezett be.
– Gondolom, megnézted a videót – mondta, és felvonta az
egyik szemöldökét.
– Igen.
– És?
– Mit akar tőlem?
– Beismerést.
– Miről? Úgy gondolom, Jones kapitány semmi rosszat nem
csinált. Ő csupán a legénységét védte.
– És te mit csinálsz? Gyorsítottál. Megtetted, amire ő nem
volt hajlandó. Ez eszedbe jutott már?
Kieran döbbenten nézett maga elé. Mi van a kisgyerekekkel?
Vajon nem esett bajuk? Rájött, hogy ideje csökkenteni a
gyorsulást. Amúgy sem vált be.
– Megtettem, amire kért – mondta Mathernak. – Küldje át a
listát.
– Rendben – mondta Mather, és elsötétült a kép, majd
néhány pillanat múlva öt név jelent meg a monitoron. Kieran
szeme mohón futotta végig a sorokat, reménykedett, hogy az
anyja neve is ott lesz. Nem volt, de ettől függetlenül
elmosolyodott. Megnyomta a központi vezérlő hívógombját, és a
következő másodpercben Sarek arca jelent meg a képernyőn.
– Sarek, most kaptam egy listát Anne Mathertől néhány
túlélő nevével.
– És? – kérdezte Sarek, és beleharapott az ajkába.
– Rajta van az apukád.
RABOK
Seth a hátán feküdt, egyik karjával eltakarta a szemét.
Valamivel könnyebbnek érezte a csontjait, és kevésbé volt
fáradt, amiből arra következtetett, hogy Kieran csökkentette a
gyorsulást. Testének minden porcikája, kezdve az izmaitól az
ízületein át egészen a bőréig, megkönnyebbülten lélegzett fel.
Már csak ebből a kínkamrából kellene kijutnia valahogy.
Bármilyen könnyűnek is érezte magát, még mindig egy kemény
fémpriccsen feküdt. És a füle is megfájdult. A terrorista órák óta
ugyanazt a dalt énekelgette – valami régi vallásos ének lehetett
–, és Seth úgy érezte, meg fog őrülni, ha sürgősen nem hagyja
abba.
– Hé! – kiáltotta ki a folyosóra. A támadás miatt még mindig
recsegett a hangja. – Fogja már be!
Egy pillanatra abbamaradt a dudorászás, de aztán
újrakezdődött, ezúttal egy hanggal magasabban.
– A templomi kórusra gyakorol, seggfej? – kiáltotta Seth
olyan hangosan, amennyire legyengült szervezete engedte. – Azt
mondtam, pofa be!
– Te fogd be, te kis gyökér! – üvöltötte vissza a férfi. Napok
óta ez volt az első alkalom, hogy Seth beszélni hallotta.
– Jé, egy crô-magnoni ősember, aki tud beszélni! – kiáltotta
Seth. Meglepetésére a gorilla felnevetett.
Seth szeretett volna felállni, és inni egy pohár vizet, de a
karjából lógó csövek miatt ez igen körülményes lett volna.
Ráadásul nem is volt szüksége vízre. Miután beleszúrta a tűt a
kézfejébe, Tobin elmondta, hogy az infúzió tartalmazza az összes
tápanyagot és folyadékot, amire szüksége van.
– Miért nem kaphatok simán csak egy kis csirkét? – kérdezte
tőle Seth alig hallgatóan.
– Nem menne le a torkodon. Csúnyán megsebezte a
terrorista. Csak folyadékot kaphatsz. – Tobin felhúzta Seth
ingét, szemügyre vette a bordáit borító csúnya zúzódásokat,
azután beletúrt Seth félhosszú, szőke hajába, és megkereste a
kopasz foltot, ahol az összevarrt vágás volt. – Úgy látom, szépen
gyógyul.
– Waverly elmondta...
– ...hogy összevert? Igen. Milyen érzés az infúzió?
– Isteni.
– Egyelőre ez a menü, aztán majd jöhet a sült csirke meg az
okra, rendben? Csak feküdj, és hagyd, hogy gyógyuljon a tested.
Az egy helyben fekvés soha nem tartozott Seth Ardvale
erősségei közé.
A torka sokkal jobban volt, de kiabálni még mindig nem
tudott, ezért egy fémtálcával kezdte verni a cellája rácsait.
Hallotta a közeledő bakancsos lábak zaját, aztán Harvey
Markem jelent meg a rács túlsó oldalán.
– Igen? – kérdezte Harvey. Sokkal barátságosabb vele, mint
azelőtt. Seth úgy sejtette, ez azért lehet, mert elkapta a
terroristát. Sokan voltak vele barátságosabbak emiatt. Seth
arról már senkinek nem számolt be, hogy a terrorista is
ugyanúgy elkapta őt.
– Ha már hallgatnom kell azt a rohadékot, miért nem viszel
át egy olyan cellába, ahonnét láthatom is? – kérdezte.
– Minek? Nem valami szép látvány.
Seth belenézett Harvey nyílt, őszinte arcába, és megpróbálta
eldönteni, vajon célravezető lenne-e, ha elárulná az igazat. Rövid
tanakodás után aztán arra jutott, hogy nincsen ereje hazudni.
– Talán mondana nekem valamit.
– Miért mondana? – ráncolta össze a homlokát Harvey.
Bármilyen nagyra is nőtt, ettől az arckifejezéstől újra kisfiúnak
tűnt.
– Mindketten be vagyunk zárva. Talán úgy érezné,
sorstársak vagyunk.
– Ó – mondta Harvey. Rágcsálni kezdte a szája sarkát, majd
némi gondolkodás után bedugta a kulcsot Seth cellájának
ajtajába. – Ha valaki kérdezi, büntetésből vittelek át.
– És miért kaptam a büntetést?
– Mert ilyen átkozottul jól nézel ki. – Harvey Seth fölé
hajolt, a vállára vette a fiú karját, és felültette. – Rendben?
– Ja – mondta Seth, és megfogta az infúziós állványt. – Csak
lassan.
Harvey felnyögött, és addig húzta Seth karját, amíg sikerült
talpra állítania, majd lassan kibotorkáltak a folyosóra.
– Kieran lelassította a hajót? – kérdezte Seth.
– Ja. Nekem is jobb most a hátam.
Seth napok óta most először állt a saját lábára, így most
tudatosult csak benne, mennyire gyenge is valójában. Nem volt
büszke a dologra, ezért nagyra értékelte, hogy Harvey
tapintatosan elfordítja a tekintetét, és inkább a földet bámulja.
– És amúgy – szedte össze a bátorságát Harvey – tényleg te
vittél be a központi bunkerba, miután leütöttek?
– Ja – nyögte Seth.
– Rendes volt tőled.
– Ne gondold, hogy nem fordult meg más is a fejemben –
mondta Seth.
– Akkor miért csináltad?
– Mert szánalmasan néztél ki.
– Köszi szépen.
Seth hirtelen zavarba jött, és az üres zárkákat kezdte nézni,
amelyek mellett elhaladtak. Végül Harvey betámogatta a
gorilláéval szemközti cellába, és lesegítette a priccsre. Egy
bocsánatkérő mosoly kíséretében bezárta az ajtót, majd elment.
A férfi a zárka padlóján ült, és az ágynak támaszkodott.
Ködös tekintetét a plafonra szegezte, és még mindig a kedvenc
énekét dúdolgatta. Valami furcsa átszellemültség ült ki az
arcára, amitől olyan benyomást keltett, mint aki nem teljesen
normális. Seth felismerte ezt az arckifejezést. Számtalanszor
látta már a tükörbe nézve. Azok néztek így ki, akiknek nem volt
vesztenivalójuk. Azok, akik már csak ösztönből cselekedtek,
mivel a gondolkodás túl nagy fájdalommal járt.
– Nem gond, ha bekapcsolódom? – kérdezte Seth.
A férfi elhallgatott egy pillanatra, de aztán kezdte elölről az
egészet.
Hogyan lehet rávenni valakit, hogy beszéljen? Seth nem volt az
a kifejezett társasági ember, mindig irigyelte azokat, akik
képesek voltak megnyílni és gátlások nélkül beszélni magukról
másoknak. Azt vette észre, hogy ettől a többi ember is beszélni
kezdett.
– Maga meg a társai aztán tudják, hogyan kell jó első
benyomást tenni – mondta Seth. – Tényleg kiváló rajtaütés volt.
Nagyon hatékony.
A fickó tovább énekelt, és közben a kezét bámulta, amit a
két térde közé szorított.
– Az apukám maga meg a barátai miatt halt meg – folytatta
Seth. – Azóta egyedül vagyok. Nagyon hálás vagyok, sokat
tanultam saját magamról.
A férfi valamivel halkabban kezdett énekelni, és teljesen
mozdulatlanná merevedett. Olyan volt, mint aki figyel.
– Az anyukámat évekkel ezelőtt elveszítettem – szólalt meg
újra Seth, miközben a plafont nézte. Tudta, hogy ha ránézne a
férfira, azonnal elárulná magát. – Állítólag a légzsilippel történt
valami. Négyéves voltam. Nem nagyon emlékszem rá. Csak a
fényképek maradtak.
– Együttérzésre vágysz? – mordult fel a gorilla.
– Csak próbálom elütni az időt – mondta Seth, és igyekezett
nem kimutatni, mennyire izgatott, amiért szóra bírta a férfit.
– Nem érdekel.
– Akkor ne figyeljen – csattant föl Seth.
A férfi tovább folytatta az éneklést.
Seth ismét a plafonra szegezte a tekintetét, és kitapogatta a
kezén a bőrkeményedéseket.
– Furcsa, hogy mik hiányoznak az embernek. Anya csinálta
a legjobb forró csokit a világon. Nagyon krémes volt, vastag
csokibajszom lett tőle. Mindig nagyon viccesen nyaltam le, csak
hogy megnevettessem. Miután meghalt, apa is megpróbálkozott
a dologgal, de az övét képtelen voltam meginni. Amikor aztán
nagyobb voltam, és is megpróbáltam elkészíteni anya forró
csokiját, de soha nem lett olyan. Szerintem ő tett bele valami
titkos hozzávalót, talán valami fűszert, vagy egy kis kecsketejet,
nem tudom. De tény, hogy az övé volt a legjobb. Ma már
egyáltalán nem iszom forró csokit.
Mire Seth a mondat végére ért, abbamaradt az éneklés.
– Sokat nevetett – mondta, majd lehunyta a szemét, és
felidézte az anyja könnyed kacagását. Ezek a nevetések soha
nem tartottak sokáig, de mindig felvidították. Szerette
produkálni magát az anyjának. Körbetáncolta pizsamában,
összevissza ugrándozott, és addig grimaszolt, amíg az anyja meg
nem puszilta. – Miután anya meghalt, senki nem nevetett a
házban. Azt apám igazi... Holtakról vagy jót, vagy semmit, de az
apám az a fajta seggfej volt, aki szerint a nevetés a gyengeség
jele. Azt hiszem, ebben őrá ütöttem, mert nem tudok olyan
embert a hajón, aki valaha képes volt megnevettetni.
– Lehet, hogy csak szomorú vagy – mondta a gorilla.
Seth egy pillanatra megdöbbent az együtt érző szavakon, de
aztán gyorsan összeszedte magát.
– Lehet.
– Nem tudtam, hogy árva vagy.
– Az vagyok. – Seth torka fájt a sok beszédtől, ezért
visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogy újra megszólaljon a
férfi.
Sokáig várt, és már majdnem elaludt, amikor a férfi végül
megszólalt.
– Én is árva vagyok – mondta, és olyan mély volt a hangja,
mintha egyenesen a széles mellkasa közepéből szakadtak volna
fel a szavak. – Az anyukám még a Földön meghalt, azelőtt, hogy
felkerültünk volna az Új Látóhatára. Megharapta egy kutya, mi
pedig nem tudtunk antibiotikumot szerezni neki. El tudod ezt
képzelni? Csak egy kis penicillinre lett volna szükségünk, és azt
sem tudtunk szerezni! Ebbe majdnem beleőrültem. Azt hiszem,
apa ezért akart annyira feljutni a hajóra – hogy mindig legyen
mellettünk egy orvos.
– Mi történt az apjával? – kérdezte Seth.
– Veserák. Tizenkét éves voltam.
– Az szívás.
– Rendben felnőttem. Az emberek gondoskodtak rólam.
– Az biztos, hogy felnőtt. – mondta Seth tettetett elismeréssel
a hangjában. – Milyen magas?
– 189 centi.
– Tényleg? Magasabbnak tippeltem volna.
– Te milyen magas vagy?
– Körülbelül 182.
– Még nőni fogsz. Ha addig meg nem öleted magad.
– Érdekes ezt attól hallani, aki megpróbált megölni. Kétszer.
– Az nem neked szólt.
– Én nagyon úgy éreztem, mintha nekem szólna. – Seth egy
pillanatra megfeledkezett arról, mit próbál elérni ezzel az
egésszel. Legszívesebben ráüvöltött volna a férfira, szerette
volna puszta kézzel megfojtani.
– Hát, sajnálom – mondta a fickó, majd mocorogni kezdett,
amitől hangosan megnyikordult a priccs. Kinyújtotta a lábát, és
a cipője talpa egészen a cella rácsáig elért. – Csak próbáltam
életben maradni.
– És Waverlyt is megpróbálta megölni.
– Megölte Shelbyt.
– Az ki volt, a kedvenc kisbáránya?
– A bátyám volt – mondta férfi. Volt valami furcsa, sebzett
él a hangjában, amitől egészen kisfiúsán csengtek a szavai. –
Nem voltunk vér szerinti testvérek. Apa halála után a
szomszédok vettek magukhoz, és Shelby az ő fiuk volt. Sok
gyerek rosszul viselte volna, ha egy új srác költözik be hozzájuk,
de Shelby megölelt, és azt mondta: „Mindig is szerettem volna
egy testvért.” Ez a legelső nap történt. Szerintem sajnált, amiért
elveszítettem az apukámat, és segíteni akart.
– Rendes srác lehetett – mondta Seth, amikor a gorilla
elhallgatott.
– Nagyszerű srác volt – csattant fel védekezőén a férfi. – Az
volt csak a baj, hogy odavolt Mather pásztorért, és megcsinált
mindent, amire kérte.
– Miért, maga nem?
– A pásztor nem nagyon foglalkozott velem – mondta a férfi,
de Seth úgy vette ki a szavaiból, hogy szeretette volna, ha ez
máshogy van.
– Akkor miért küldte ide?
A férfi egyenesen belenézett Seth szemébe, Seth pedig
minden igyekezetével azon volt, hogy állja a gorilla tekintetét.
– Miben mesterkedsz? – kérdezte a férfi.
– Tessék? – válaszolta ártatlanul Seth. – Azt hiszi, hogy
valami kém vagyok?
A férfi összevonta a szemöldökét, és Sethre hunyorított.
– Higgyen, amit akar – mondta Seth, és az oldalára fordult,
hogy aludjon. A cellája sötétségbe burkolózó hátsó falát
bámulta, a rozsdamentes acélmosdót, a horpadt szekrényt a
sarokban. Csak azért hallgatott el, hogy beszéltesse a gorillát, de
most úgy érezte, menten leragad a szeme. Végül úgy döntött,
jobb, ha nem erőlteti tovább a dolgot, és hagyta, hogy magával
sodorja az álom.
Fémcsikorgásra ébredt, és amikor megfordult, Kierant
pillantotta meg a terrorista cellájában. Egy széken ült, a férfi
pedig félig lehunyt szemhéja alól figyelte. Mivel ő maga is
kemény legény volt, Seth tudta, hogy a gorilla csupán a félelmét
próbálja leplezni az agresszív testtartással. Talán jó is volt, hogy
félt Kierantől.
– Szüksége van orvosi ellátásra? – kérdezte Kieran.
Seth akaratlanul is felnevetett. Mióta bezáratta, Kieran egy
nyomorult gézcsíkot sem ajánlott fel neki. Kieran kifejezéstelen
tekintettel rápillantott, majd Harvey-ra nézett, aki a háta
mögött állt, és összekulcsolt kézzel vigyázta a gorilla minden
mozdulatát. Seth tudta, hogy Harveynak meg kell majd
indokolnia, miért helyezte át ebbe a cellába.
Seth alaposan szemügyre vette Kierant, aki valahogy
kisebbnek tűnt a szokásosnál. Zöldes színű volt a bőre, és
hunyorgott a lámpafényben. Nem keltette egészséges ember
benyomását.
– Hogy van a feje? – kérdezte Kieran, de a terrorista rá sem
hederített, csak némán bámult egy pontot a válla fölött.
– Majd szólok az egyik ápolónak, hogy hozzon le
fájdalomcsillapítót – mondta Kieran. – Azt is hagynia kell, hogy
megmérje a lázát. Tudnunk kell, nem fertőződött-e el a sebe.
– Mit érdekel téged, hogy vagyok? – fröccsent föl a férfi. –
Hagynod kellett volna, hogy meghaljak.
– Ha hagytam volna, most nem tudnék beszélni magával.
– Semmit sem fogsz megtudni tőlem.
– Tudom, ki maga – mondta hízelegve Kieran. – Maga Jake
Pauley. Mather mondta.
Seth erre felkapta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy
Kieran kapcsolatban van a másik hajóval.
A gorilla tanácstalannak tűnt. Nyilván nem számított arra,
hogy Mather bármilyen információt kiad róla.
– Megpróbáltam felhasználni magát – folytatta Kieran. –
Túszcserét javasoltam. A szüleinket cserébe magáért. De Mather
azt mondta, nem érdekli, mit csinálok magával.
Seth észrevette, hogy a gorilla szeme alig láthatóan felvillan.
– Nagyon dühös magára, amiért megölt egy gyereket, több
másikat pedig megpróbált megölni.
A férfi szeme Kieranre villant, majd egy pillanatra
megállapodott Sethen, végül visszatért a Kieran válla fölött
lebegő ponthoz.
– Ennek fényében nem értem, miért próbál lojális maradni
hozzá – mondta Kieran. – Mather egy szívtelen rohadék.
– Ő Isten asszonya – felelte a férfi.
– Úgy tudom, ártatlanokat ölni bűn.
– Nem gondolta, hogy az egész legénység ott lesz – kezdte a
férfi, de aztán elhallgatott.
– A siklódokkban? – kérdezte Kieran, túlságosan
türelmetlenül. Várt egy kicsit, de a terrorista csak hallgatott. –
Szóval nem akarta lemészárolni a legénységünket?
A férfi összeszorította a száját, és a falat bámulta.
– Akkor miért nyitotta ki a légzsilipet a siklódokkban?
Nem jött válasz.
– Mi a küldetése, Jake? – kérdezte Kieran.
– Nincsen küldetésem – válaszolta Jake, de aztán újra
becsukta a száját, és megrázta a fejét.
– Tudnom kell, mi az, Jake. Veszélyben van még a
legénységem?
A férfi nem válaszolt, csak bámulta tovább a pontot Kieran
válla fölött.
– Mit tud elmondani a túszok helyzetéről, Jake? Hol tartják
őket fogva az Új Látóhatáron? – Kieran hangja ezúttal
megremegett a türelmetlenségtől. – Ők a szüleink. Ki kell őket
szabadítanunk!
Jake csak ült a padlón, és bámult maga elé.
Kieran felállt, odahajolt a férfihoz, és felemelte a
mutatóujját.
– Ne áltassa magát azzal, hogy az idők végéig meg tudom
védeni. Kétszázötven gyerek van ezen a hajón, akik bármit
megtennének, hogy kiszedjenek magából valamit. És én nem
fogom a végtelenségig visszatartani őket. Kivéve, ha kapok
magától valami használható információt.
– Sajnálom – mondta a gorilla, és a tekintete összetalálkozott
Kieranével. Kieran felállt, intett Harvey-nak, hogy nyissa ki a
cellaajtót, majd kivonult a zárkából. A folyosóról még
visszanézett, de nem a terroristára, hanem Sethre.
– Nem nagyon szereti magát – kuncogott Seth.
– Úgy látom, téged sem – nevetett Jake.
– Ja, azt hiszi, hogy megpróbáltam megölni.
– És így volt?
Seth leszegte az állát, vett egy mély lélegzetet, és kizárta a
tudatából annak a napnak az emlékeit.
– Rá akartam ijeszteni, hátha attól megjön az esze. Úgyhogy
megfenyegettem, hogy kihajítom a légzsilipen.
– Talán nem ártott volna kicsit jobban átgondolni a dolgot.
– Ja, szerintem se – mondta Seth egy keserű vigyor
kíséretében, majd az oldalára fordult, és a karjára hajtotta a
fejét. – Magát nem Mather küldte, ugye?
Jake tekintete Seth cellájának falára siklott.
– Önálló akció volt az egész? Valami előléptetésre játszik,
vagy mi?
A férfi nagyot sóhajtott.
– Nem volt időm végiggondolni. Láttam, hogy indul a sikló,
és felkaptam egy EgyEmberest. Leginkább Waverly Marshallt
akartam megölni. Csak a megfelelő pillanatra vártam.
Seth nyelt egy nagyot. Ebben a pillanatban nagyon nehezére
esett leplezni a férfi iránt érzett gyűlöletét.
– Ja, Waverly nagy hülye tud lenni – vetette oda Seth. –
Eléggé nagyra van magával.
– Most már vannak családok az Új Látóhatár fedélzetén –
mondta a gorilla hűvösen. Úgy beszélt, mintha egy régóta
begyakorolt szöveget mondana fel. – Meg kell őket védeni.
– Vannak gyerekei?
– Nem – felelte keserűen a férfi. – Nincsenek gyerekeim.
– Mégis meg akarja védeni mások gyerekeit. Ez szép dolog.
– Shelby is ezt tette volna.
– És maga próbál méltó lenni az emlékéhez – mondta Seth,
mintha csak be akarná fejezni a férfi gondolatait. A torka kezdett
rettenetesen égni. Muszáj lesz szüntetet tartania. – Valószínűleg
tetszene neki a dolog.
– Remélem – mondta a férfi csendes szomorúsággal a
hangjában.
– És ehhez miért kellett megmérgeznie Maxet? – kérdezte
Seth, majd amikor a férfi ránézett, felemelte az egyik kezét. – Azt
hiszem, érthető, hogy érdekel.
A gorilla leszegte az állát.
– Nem tudhattam, hogy nem láttatok-e meg – mondta, és
megnyúlt a szája.
– Én egész végig aludtam. És Max is azt mondta, hogy
semmit sem látott.
– Biztosra kellett mennem. Titeket akartalak megtenni
bűnbaknak, de ha elmondtátok volna a többieknek, hogy
potyautas van a hajón, az veszélybe sodorta volna a
küldetésemet.
– Tehát mégiscsak van küldtetése – mondta Seth mintegy
mellékesen. – És szándékosan kergeti Kierant az őrületbe. Ez
tetszik.
A férfi elmosolyodott, amitől kivillantak a fogai között lévő
háromszög alakú rések.
Azt hiszi, barátok vagyunk, gondolta Seth, és hanyatt dőlt a
priccsen. Az ostoba barom nem is sejti, hogy neki lőttek.
AZ ÖSSZECSAPÁS
Kieran az íróasztala mögött ült, mutatóujjával ütemesen verte
az asztallapot. A következő pillanatban aztán hirtelen
előrehajolt, és megnyomta a kórház hívógombját a
kommunikációs panelen.
– Tobin? Tudunk beszélni?
– Itt vagyok – mondta Tobin, és az arca megjelent a
képernyőn. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt.
– Van valami változás Philip állapotában?
– Nincs. Victoriával azon vagyunk, hogy megtanuljuk
használni az EEG-gépet. Amint sikerül, készítek egy felvételt, és
akkor látni fogom az agyfunkcióit.
– Victoria segít?
– Próbál. Pár órát van ébren egy nap. Sok mindent nem tud
csinálni.
– Philip önállóan lélegzik?
– Még lélegeztetőgépen van. Amint elég erősnek tűnik,
megpróbáljuk lekapcsolni.
– Majd hívjál, rendben? Ott akarok lenni – mondta Kieran,
majd megszakította a kapcsolatot.
Annyi minden miatt kellett aggódnia, annyi mindentől
kellett félnie, Kierant azon az éjszakán mégis Philip feldagadt
fejének, kidülledő szemeinek, és a marionettbábuként rángatózó
végtagjainak emléke nem hagyta aludni. Nem lett volna szabad
rábíznia egy ennyire veszélyes feladatot egy ilyen fiatal gyerekre.
Persze, akkor még egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a feladat.
Waverly miatt vált azzá. Mert Waverly olyan dolgokat
csinált, amiket nem kellett volna. Ha nem így tesz, Philipnek
most kutya baja sem lenne.
Most valószínűleg éppen a Központi Tanáccsal találkozik.
Szerencsére Arthur meggyógyult annyira, hogy részt vehessen a
tanácskozásokon, és bár beszélni még mindig alig tudott, be
tudott számolni Kierannek a gyűlésekről. Kieran így Waverly
minden lépéséről tudott, a fenyegetés tehát, amit a lány
jelentetett, egyelőre elhárult.
Vagy mégsem? A szállásáról a központi vezérlő felé tartva
egy különösen rikító graffiti mellett vitt el az útja. A falfirka őt,
Waverlyt és Sethet ábrázolta – ő magával játszott, miközben a
lány és Seth a terroristával verekedtek. Ki a valódi vezetőnk? –
kérdezte a kép alatt a felirat. Egy néhány nappal korábban
született graffiti Sethet örökítette meg a cellájában. Így mondunk
köszönetet a hőseinknek, hirdette a felirat. Elképelhető, hogy az
elzárással néhány ember szemében mártírt csinált Sethből, de mi
mást tehetett volna?
– Ki kell szabadítanom a szüleinket – mormolta maga elé. –
Senki sem panaszkodhat többet, ha kiszabadítom őket.
Bár egész testében remegett, és gyorsan, kapkodva vette a
levegőt, kényszerítette magát, hogy előrehajoljon,
bejelentkezzen a nagy hatótávolságú kommunikációs
rendszerbe, és hívni kezdje a másik hajót.
A hívásra azonnal válaszoltak, és egy nyájas kinézetű férfi
jelent meg Kieran képernyőjén.
– Empyreum, itt az Új Látóhatár beszél.
– Szeretnék beszélni Anna Matherrel.
– Megnézem, ráér-e a pásztor – mondta a férfi.
Nem telt el sok idő, és Mather arca tűnt fel a monitoron.
Kieran megelégedéssel nyugtázta, hogy a nő fáradtnak és
elgyötörtnek tűnt, mint aki napok óta nem aludt.
– Szervusz, Kieran. Remélem, jó híreid vannak.
– Tudni akarom, mik a feltételei.
– Rendben – mondta a nő, és rákönyökölt az asztalára. –
Először is, védettséget akarok.
– Kinek?
– Magamnak. Mivel én vagyok ennek a hajónak a vezetője,
ha megpróbálnál háborús bűnösnek beállítani, azzal az egész
legénységem becsületét sértenéd meg. Addig nem lesz béke, amíg
nem hagyunk fel a kölcsönös vádaskodással.
– Majd megfontolom.
Mather egy szúrós pillantást lövellt Kieran felé, de azért
folytatta.
– Biztos akarok lenni abban, hogy amikor elérünk az Új
Földre, mindkét hajó egyenlő feltételekkel vehet részt a terület
felosztásában.
– Pár száz ember között kell elosztani egy egész bolygót.
Gondolja, hogy nagy viták lesznek?
– Sok mindent nem tudunk az ottani ökoszisztémákról,
Kieran. Lehet, hogy alig lesz megművelhető föld. Nem
engedhetem, hogy az embereimnek valami sivatagban kelljen
tengődniük.
– Rendben. Ezt el tudom fogadni.
– Továbbá, a két hajó képviselői évente legalább egyszer
gyűljenek majd össze, cseréljenek információt, és döntsenek
közösen a bolygó vezetését érintő kérdésekről. A gyűlést felválta
lássa vendégül a két hajó vagy a két kolónia.
Kierannek ekkor eszébe jutott, hogy azon kívül, hogy kapják
vissza a szüleiket, semmilyen feltétellel nem készült. Nem
hagyhatja, hogy Mather magához ragadja az irányítást.
– Mather pásztor...
– Szólíts csak Anne-nek.
Kieran nagyot sóhajtott, szörnyen idegesítette a nő
barátságos hangszíne.
– Kérem, hogy küldje át a feltételeit egy szöveges
dokumentumban, hogy meg tudjam vitatni az embereimmel.
– Az embereiddel? – kérdezte a nő egy elbizakodott mosoly
kíséretében.
– A Központi Tanáccsal – mondta Kieran, csak hogy időt
nyerjen. – A legénységemmel. Nem lenne helyes, ha nélkülük
hoznám meg a fontos döntéseket.
Mather hátradőlt a székében, és közben Kieran arcát
fürkészte.
– Jó a viszonyod a Központi Tanáccsal?
– Természetesen – felelte Kieran, és kényszeredetten
elmosolyodott.
A nő bólintott, de Kierannek az volt az érzése, hogy nem hisz
neki.
– A terrorista – Jacob – végül mégiscsak kapcsolatba lépett
magával? – kérdezte Kieran. Máskülönben miért kételkedne
abban, amit mond?
Mathernek megvillant a szeme, de az arca merev és
mozdulatlan maradt.
– Nem.
– Pedig az előbb úgy beszélt, mintha azt hinné, tud valamit a
hajómról.
– Sajnálom, ha így tűnhetett. Nem tudok. A jó viszonnyal
kapcsolatos kétségeim a saját tapasztataimból fakadtak. Mint
minden kormányzó testületet, őket is a hajtja a hatalomvágy.
– Maga pedig nem szívesen ad nekik ebből a hatalomból –
mondta Kieran.
– Nem mindig tetszik nekik, amit csinálok, de egy vezető
néha kénytelen népszerűtlen döntéseket hozni. De gondolom, ezt
már magad is megtapasztaltad.
Kieran és a nő egy hosszú pillanatra farkasszemet néztek
egymással. Mathernek aggasztóan jó megérzései voltak, és
pontosan tudta, mivel tudja kibillenteni Kierant. Ebből a
szempontból Waverlyre emlékeztette a fiút. Csakhogy
egyvalamit azért elárult, nem igaz? Attól fél, hogy háborús
bűnösként bíróság elé állítják, jött rá Kieran. Mihez kezdhetnék
ezzel?
– Átküldöm egy dokumentumban a feltételeimet, Kieran.
Nyugodtan tanulmányozzátok át őket, azután újra beszélünk.
– Várjon – mondta Kieran. – A tárgyalások nem
folytatódnak, amíg meg nem kapom a hajóján fogva tartott
személyek teljes névsorát.
Mather felsóhajtott.
– Azonkívül azt akarom, hogy minden fogoly készítsen egy
videóüzenetet. Hogy a saját szemünkkel láthassuk, milyen
körülmények között tartják őket.
– Ez időbe fog telni.
– Huszonnégy órán belül akarom. És ajánlom, hogy jó
egészségben legyenek, különben úgy fog bevonulni a
történelembe, mint az Új Föld első háborús bűnöse – mondta
Kieran, és mielőtt a nő válaszolhatott volna, megszakította a
kapcsolatot.
Hadd főjön kicsit a levében, gondolta elégedetten.
Ekkor megszólalt a kommunikációs panel. Arra számított,
hogy Mather hívja, de amikor előrehajolt, látta, hogy a
kórházból keresik. Megnyomta a fogadó gombot, és a képernyőn
megjelent Tobin.
– Kinyitotta a szemét – mondta.
– Azonnal ott vagyok.
Végigbotorkált a folyosón, aztán le, a lépcsőn. A kórházba
belépve látta, hogy Tobin Philip fölé hajol, és a kisfiú ovális
arcát figyeli. Philip üveges, fénytelen tekintettel bámulta a
plafont, és úgy nézett ki, mint aki semmit nem fog fel a
külvilágból.
– Tud beszélni? – kérdezte Kieran.
– A légzőkészülékkel a torkában biztosan nem – mondta
Tobin. – Megpróbálhatom kihúzni.
– Az nem veszélyes?
– Amúgy is kihúztam volna. Csak úgy deríthetjük ki, tud-e
önállóan lélegezni.
– Akkor csináld – mondta Kieran, és hátralépett. Tobin
óvatosan kioldott egy kapcsot a cső körül. A Philip ágya fölött
lévő készülék sípolni kezdett, de Tobin ingerülten kikapcsolta a
gépet, és odatartotta az arcát a kisfiúéhoz, hogy érezze,
lélegzik-e. Kieran látta, hogy Philip mellkasa megemelkedik és
lesüllyed, aztán másodpercekig tartó gyötrelmes mozdulatlanság
következett, majd újra emelkedni és süllyedni kezdett. Tobin
még ellenőrzött néhány dolgot, azután megkönnyebbülten
Kieranre nézett.
– Úgy tűnik, rendben van.
Philip tekintete egy pillanatra átkúszott Tobin arcára, és
figyelte, ahogy beszél, de aztán újra a plafont kezdte bámulni.
– Philip – mondta Tobin –, lefogadom, hogy szeretnél már
megszabadulni attól a csőtől a torkodban, ugye, kispajtás?
A fiú lehunyta és kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, jelenleg ez a
legtöbb, amire képes. Kierant Felicity régi babájára emlékeztette
– Felicity volt az a lány, aki úgy döntött, az Új Látóhatáron
marad. Valahányszor a hátára fektette, a baba szeme ijesztő,
gépies mozdulattal lecsukódott. Vajon ott van még Philip azok
mögött a szemek mögött? – töprengett Kieran.
– Egyetlen mozdulattal fogom kihúzni, rendben? – mondta
Tobin hangosan, miközben határozottan megmarkolta a
lélegeztetőcsövet. – Kifelé kell fújnod a levegőt, amikor
csinálom.
– Csináltál már ilyet korábban? – kérdezte Kieran.
– Csendet – mondta Tobin. Kieran tisztában volt vele, hogy
a legtöbb dolgot, amit csinált, Tobin életében először csinálta, és
hogy egyetlen módon tudta megnyugtatni a betegeit, mégpedig
úgy, ha tökéletesen magabiztosnak mutatta magát.
Tobin megvárta, amíg Philip elkezdi kifújni a levegőt, majd
egy gyors mozdulattal kihúzta a csövet a torkából. A fiú
felköhögött, és a száraz, gyenge köhögéstől rázkódni kezdett a
válla. Miután abbahagyta, Tobin felvett egy szórófejes üveget az
ágy melletti asztalról, gyengéden kinyitotta a fiú száját, és finom
permetet spriccelt a torkába. Bár Philipnek savanyú volt a
lehelete, Kieran közel hajolt hozzá.
– Hallasz, Philip? – kérdezte, és próbálta megőrizni a
nyugalmát. Philip szája kinyílt és becsukódott, amitől úgy
nézett ki, mint egy hal. Kieran még közelebb hajolt, és a vállára
tette a kezét. Vékonynak és törékenynek érezte a fiú csontjait.
Philip halkan felnyögött, de Kieran nem értette, mit mond.
– Több vizet – mondta, és Tobin permetezett még egy
keveset a fiú szájába. Philip lassan összeérintette az alsó és a
felső ajkát.
– Fény – suttogta Philip, és úgy pislogott, mintha a
lámpafény belevilágítana a szemébe.
– Vedd lejjebb a világítást – mondta Kieran, mire Tobin
megnyomott egy gombot a falon, és a teremben a felére csökkent
a fényerő.
– Villanás – mondta Philip, és újra felköhögött. –
Fényvillanás.
– Villogó fényeket látsz, Philip? – kérdezte aggodalmasan
Tobin.
Philip Tobin felé fordította a fejét, de a két szeme mintha túl
messze lett volna egymástól, és Kieran most vette észre, hogy a
pupillái is eltérő méretűek.
– A jobb oldalon.
– Azt hiszem, félrebeszél – mondta Tobin. – Hagynunk
kellene pihenni.
Kieran bólintott, és már indult volna el, de Philip
kinyújtotta felé a kezét. Kieran gyengéden tenyerébe fogta a
kisfiú tenyerét, majd odahajolt a füléhez, és belesúgta:
– Nem tudom, Philip, hallasz-e, de sajnálom. Sajnálom, hogy
ilyen helyzetbe hoztalak. Nem szabadott volna.
– Tele van velük a jobb oldal – suttogta Philip. – A
plafonban.
– Philip. Hallasz engem?
– Ó, Istenem. – Philipnek elkerekedett a szeme, és gyorsan,
zihálva kezdte venni a levegőt. – Soha nem fognak megbocsátani
nekünk.
Kieran érezte, hogy Tobin megfogja a karját.
– Hagyjuk, hadd pihenjen.
– Mit mond? – kérdezte Kieran. Egyszerre fázni kezdett, a
szíve pedig vadul kalapált.
– Nincsen magánál – mondta Tobin mentegetőzve. –
Olvastam erről. Kómás betegeknél előfordul. Álmában beszél.
Értelmetlen dolgokat.
– Olyan, mintha álmodna?
– Olyasmi – mondta Tobin szomorúan. – De önállóan
lélegzik. Ez jó jel.
Tobin nagyon gyengéden és tapintatosan beszélt Kierannel.
A fiú ekkor rájött, hogy a másik hallotta a bocsánatkérést, amit
Philip fülébe súgott.
– Ha bármi változás van, szólj, rendben?
– Azonnal szólok – bólintott Tobin, és visszafordult
Philiphez. Kieran ekkor észrevette, hogy Tobinnak hatalmasra
nőttek a vállizmai. Egész nap a betegeket emelgeti, döbbent rá, hogy
beadhassa nekik a gyógyszereiket, vagy segítsen elhelyezkedni az
ágyban. Nagyon kimerítő lehet. Soha nem panaszkodik.
– Azt hiszem, kapitányi pályafutásom legjobb döntése volt,
hogy téged neveztelek ki tisztiorvossá – mondta Tobinnak.
Tobin ettől annyira zavarba jött, hogy képtelen volt
Kieranre nézni, inkább intett, hogy menjen el, majd hátat
fordított neki, és írni kezdett valamit Philip kartonjára. Ahogy
elfordult, Kieran egy könnycseppet látott megcsillanni a fiú
szeme sarkában. Az egész legénységből talán Tobin volt az
egyetlen, aki hozzá hasonlóan képes volt felmérni, micsoda
felelősség nyomja a vállukat. Emberéletek múltak a döntésein,
fáradhatatlanul kellett dolgoznia, és mindezért a legritkább
esetben kapott köszönetet. Bárcsak lett volna valaki a hajón, aki
a szemébe mondja Kierannek, hogy ő is jól végzi a dolgát.
Bárcsak megerősítette volna valaki abban, hogy nem halmoz
hibát hibára a kezdetektől fogva. Csakhogy mostanra már rájött,
hogy egy kapitány nem számíthat efféle dicséretre vagy
bátorításra.
Egyszer megkérdezte a hangot, ami meg szokta látogatni,
hogy szerinte jól végzi-e a dolgát, és a hang azt válaszolta, amit
Kieran hallani akart. De mi van, gondolta Kieran, ha az egészet
csak én találtam ki?
Amikor visszaért az irodájához, Waverly az ajtó előtt várta.
– Beszélnünk kell – mondta a lány, és makacsul
összeszorította az ajkait. A hangja még rekedtes volt, de a
zúzódásai már egészen elhalványultak, és újra egészségesnek
tűnt.
– Most nem érek rá.
– Egy perc az egész.
Kieran felsóhajtott, de kinyitotta az irodája ajtaját, és
félreállt, hogy Waverly beléphessen. A lány szó nélkül
bemasírozott a helyiségbe, és leült az asztal előtt álló székbe.
Kieran is leült a sajátjába, majd Waverlyre függesztette a
tekintetét, és várt.
– A Központi Tanács találkozni akar a terroristával –
mondta Waverly.
– Ez lehetetlen.
– Miért?
– Biztonsági okokból.
– A fogvatartottak fizikai és mentális állapotának
ellenőrzése céljából a tanácsnak joga van találkozni a hajón
fogva tartott minden rabbal. Hajószabályzat, negyvenkettedik
oldal.
– Aggódtok, nem hiányzik-e neki a mamája?
– Semmilyen törvényes eszközzel nem akadályozhatod meg,
hogy találkozzunk vele.
Kieran tekintete a kapitány könyvespolcán álló
hajószabályzatra siklott. Waverlyvel ellentétben neki nem volt
ideje arra, hogy áttanulmányozza.
– Ennek utána kell néznem – mondta. – Várhat pár napot a
dolog?
– Nem.
– Nem ronthatsz rám csak így.
– Pedig azt csinálom.
– Mikor lett belőled ilyen hülye picsa?
Mire észbe kaphatott volna, már kicsúszott a száján. De ettől
független igaza volt. Waverly követelőző lett, ostoba és
kibírhatatlan.
– Minek neveztél? – kérdezte Waverly olyan hangon, hogy a
szavak szinte égették Kieran fülét.
– Olyan helyeken járkálsz, ahol semmi keresnivalód, olyan
dolgokba ütöd az orrod, amikhez semmi közöd.
– A hajó működtetéséhez mindenkinek egyformán köze van
– mondta, és az indulattól megbicsaklott a hangja. – Ez a
demokrácia lényege.
– Attól még nem csicskáztathatsz.
– Szólsz a verőembereidnek, hogy engedjenek be minket,
vagy sem?
– Úgy, hogy fogalmatok sincs a helyzetről? Úgy, hogy
semmiféle információtok nincsen a fogvatartottról? Be akartok
hozzá rontani, és tönkretenni mindent? – Kieran most már
magából kikelve üvöltött. Érezte, hogy egyre forróbb és
vörösebb az arca.
– Semmit sem sikerült kiszedned belőle! – csapott bele
Waverly a levegőbe. – Hadd próbáljuk meg mi!
– Miből gondolod, hogy nem mondott semmit?
– Szerinted az őreidnek nincsen füle?
Harvey. Nyilván jelentett a tanácsnak. Waverlynek sikerült
a maga oldalára állítani az egyik leghűségesebb őrét. Kieran félig
lehunyta a szemét, úgy figyelte Waverlyt... A lány
összekulcsolta a karját a melle előtt. Lábával folyamatosan
dobolt a padlón, amitől Kieran viszont a fogát kezdte
csikorgatni.
– Nem fogsz még több gyereket veszélybe sodorni – mondta
végül. Szavaival, akár egy késsel, próbálta megkeresni Waverly
legérzékenyebb pontját.
– Miről beszélsz? – Waverlynek elszürkült az arca, a lába
pedig megállt a levegőben.
– Te tehetsz róla, hogy szegény Philip... – Kieran nem fejezte
be a mondatot.
– Hogy tehetnék én róla? Véletlen volt, hogy ott járt! Nem
hibáztathatsz azért, mert... – mondta Waverly, de a mondat
közepén elhallgatott. Néhány másodpercig csak bámult Kieranre
nyitott szájjal, aztán a szemei lassan apró, fekete pontokká
szűkültek.
Kieran próbált kitalálni valamit, amivel menthetné a
helyzetet, de közben tudta, hogy minél tovább gondolkodik,
annál gyanúsabb lesz.
– Rám állítottad Philipet – mondta Waverly halkan. –
Követett, és jelentett neked. Így volt?
– Dehogy – mondta Kieran olyan hangon, mintha maga a
felvetés is nevetséges lett volna. Ha akart volna sem tűnhetett
volna ennél hiteltelenebbnek.
Waverly felállt.
– Hazudsz.
Kieran felemelte a mutatóujját, és Waverly arca felé bökött
vele.
– Megvolt rá az okom.
– Tehát beismered.
– Most meg fogsz próbálni meggyőzni arról, hogy nem
segítettél Seth Ardvale-nek? Komolyan, Waverly? – Kieran
ismét üvöltött. Csengett a füle a saját szavaitól. Valami
átkattant benne, és nem tudott leállni. – Akkor is vele akartál
találkozni! Nem ti találtátok meg a terroristát! A terrorista talált
meg titeket!
– Majdnem megölt! – károgta Waverly. – Inkább nem
találtam volna meg, elhiheted!
– Hagyd ezt a dumát! Politikai értelemben ennél jobban nem
is járhattatok volna!
– Napról napra egyre jobban hasonlítasz Anne Matherre! –
Az utolsó szónál Waverlynek megbicsaklott a hangja, és a
torkához kapott. – Arra használod a pulpitust, hogy átmosd az
emberek agyát.
– A felszínen tartom őket! Másképpen belefulladnának a
kétségbeesésbe!
– Ha nem lenne itt nekik Kieran Alden, a messiás, hogy
mutassa az utat? – sziszegte Waverly. – Undorító vagy.
Kieran felpattant a székből, hogy pofon üsse Waverlyt, de az
utolsó pillanatban megálljt parancsolt magának.
Waverly is felállt. A szeme kivörösödött, a haja az égnek állt,
az orrcimpája remegett, ahogy a levegőt vette. Mindkét kezét
ökölbe szorította, mint aki arra készül, hogy mindjárt leüti a
másikat. Szinte sercegett köztük a levegő, ahogy hosszú
másodpercekig farkasszemet néztek egymással. Végül Waverly
megfordult, és kiviharzott az irodából.
VADON TERMŐ IGAZSÁG
– Nem egyezett bele – mondta Waverly keserűen, amikor
visszaért a tanácsterembe.
A tanács többi tagja komor beletörődéssel vette tudomásul a
hírt. Alia és Melissa szomorúan Waverlyre mosolyogtak, amikor
az leült a székére.
– Nekem kellett volna mennem – mondta hörögve Arthur.
– Nem, fontos, hogy továbbra is megbízzon benned –
mondta Waverly, és halványan a fiúra mosolygott.
Sírni szeretett volna. Sikoltani és belerúgni valamibe. De
csak annyit tehetett, hogy belenyúlt a zsebébe, és kitapintotta az
ott lapuló eszközt. Használni fogom, mondta magában. Így vagy
úgy, de használni fogom.
Alia elgondolkodva nézte az üvegkupolán keresztül az apró
csillagokkal teli Tejútrendszert. Harvey és Melissa a kezüket
bámulták. Tobin Amest szemlátomást felkavarta a hír, és
idegesen rágcsálta a körmét, miközben félig lehunyt szemmel
gondolkodott. Sealy Arndt simán csak tajtékzott a dühtől.
– Tehát – szólalt meg Alia a maga bársonyos hangján – ezek
szerint le kell mennünk, és erőszakkal kell bejutnunk hozzá.
– Azok az őrök hűségesek Kieranhez – csóválta meg a fejét
Harvey. – Nem szegülnének szembe a parancsával.
– Vagyis erőszakba torkollhatna a dolog – mondta
elborzadva Waverly. Már eddig is túl sok vér folyt.
– Mi a helyzet a békebíróval? Nem kérhetnénk meg Bobbyt,
hogy segítsen? – kérdezte Tobin. – Használjuk ki, ha már egyszer
a mi oldalunk áll a törvény.
– Behívhatjuk? – kérdezte Arthur.
Melissa odament a rádióhoz, és megkérte a központi
vezérlőben lévő Sareket, hogy keresse meg Bobby Martint. Amíg
vártak, Waverly elmondta a többieknek, hogy Philip Kieran
utasítására követte őt, és minden lépését figyelte.
– Kieran kémkedett utánad? – kérdezte Melissa elkerekedett
szemmel.
– Ez tényleg meglep? – kérdezett vissza Waverly.
– Nem hibáztathatod – hörögte Arthur. Egyszerre minden
tekintet őrá szegeződött. – Meglátogattad a börtönben Seth
Ardvale-t. Mit gondoltál, hogyan fog erre reagálni Kieran?
– Ésszerűen. Egyetlenegyszer látogattam meg.
– És az obszervatóriumba is azért mentél, hogy
találkozzatok – mondta Harvey, és hatalmas szemét Waverlyre
emelte.
– Akkor szerintetek elfogadható, hogy egymás után
kémkedünk? – csattant fel Waverly, majd rátört a köhögés. Még
mindig sebes és érzékeny volt a torka.
– Mindnyájan félünk – mondta Alia. – És félelem hatására az
emberek szörnyű dolgokat művelnek.
– De akkor sem tiporhatjuk lábbal egymás jogait – mondta
Waverly eltökélten.
– Persze, ideális esetben nem – mondta Arthur halkan. –
Csakhogy a mi helyzetünkben semmi ideális nincs.
Waverly elszomorodott, és egy ideig csak hallgatta a
többieket. Hamarosan a terroristára terelődött a beszélgetés.
– Előre össze kell írnunk a kérdéseinket – mondta Tobin. –
Nem mehetünk be hozzá úgy, hogy nem tudjuk, mit akarunk
kérdezni.
– Kapcsolatban volt az Új Látóhatárral – szólalt meg
Waverly, mire minden szem rászegődött. – Talán tud valami
arról, mi folyik a hajón.
– Igen – mondta Alia. – Talán tudja, hol tartják fogva a
szüleinket...
– És hogyan őrzik őket – mondta Harvey.
Arthur elővett egy hordozható számítógépet a táskájából, és
elkezdte leírni a kérdéseket. Még akkor is ezen dolgoztak, amikor
Bobby Martin megérkezett. A fiú meglehetősen kimerültnek
tűnt. Olajszínű bőrétől élesen elütött szőke, kócos haja, amely
most belelógott a sápadtkék szemébe. Egy napon talán még Seth
Ardvale-nél is jóképűbb lesz, állapította meg Waverly, miközben
nézte, ahogy a fiú kihúz magának egy széket, és leül az asztalhoz.
Egyelőre azonban csak egy kisfiú volt. A szagából ítélve éppen
birkatrágyát teríthetett szét a krumpliföldön, amikor hívatták.
– Gondolom, a rabról van szó – mondta, miközben Arthurra
pillantott. Szemlátomást azt feltételezte, hogy ő a Központi
Tanács vezetője. Waverlyt bosszantotta a dolog, de nem
foglalkozott vele.
– Beszélni akarunk vele – mondta olyan határozott hangon,
hogy Bobby kénytelen legyen tudomást venni róla. – Ki akarjuk
hallgatni.
– Azt hittem, Kieran már elkezdte a kihallgatását – mondta
Bobby, és a tekintete körbejárt az arcokon.
– Azt gondoljuk, hogy mi... hatékonyabban tudnánk csinálni
– mondta Sealy. Összekulcsolta bütykös ujjait, és a könyökével
rátámaszkodott az asztalra. – Egy kicsit gyorsabban a végére
járnánk a dolognak.
– És mi szükség van rám? – kérdezte Bobby. Most pont
olyan nyivákolós volt a hangja, mint a korabeli gyerekeknek.
– Kieran nem hajlandó beengedni minket hozzá – mondta
Alia.
– Márpedig a fogva tartásra vonatkozó szabályok
értelmében jogunk van – kezdte Waverly, de Bobby leintette.
– Kérem a szabályzatot – mondta Arthurnak, aki odafordult
a háta mögött lévő polchoz, és levette a kötetet.
– Negyvenkettedik oldal – mondta Waverly, miközben
Bobby a könyvet lapozgatta. A fiú ráharapott az alsó ajkára,
úgy olvasta végig a vonatkozó bekezdést. Ő is, és az egész terem
néma hallgatásba burkolózott, amíg a szavak pontos jelentésén
gondolkozott.
– Törvényesen nem akadályozhatja meg, hogy találkozzatok
a rabbal – mondta végül.
– Akkor menjünk le – mondta Waverly. – Most rögtön,
mielőtt Kieran kitalál valamit, amivel megállíthat.
Alia felállt, körbepillantott a szobában, és várakozóan nézett
a többiekre. Sealy odalépett az ajtóhoz, kinyitotta Aliának, majd
ő is kilépett rajta. Harvey és Melissa követték. Tobin és Arthur
vonakodtak a leginkább, és Waverly őszintén sajnálta őket.
Mindketten közel álltak Kieranhez, és nem akartak összeveszni
vele. Csakhogy, ha össze kell veszniük, arról egyedül Kieran
tehet majd. Waverly hagyta el utolsóként a termet, majd miután
kilépett az ajtón, Bobby után szaladt, aki éppen a koszos kezét
törölgette a nadrágjába.
– Nem ilyen koszosan kellene csinálnom az ilyesmit –
mondta zavartan a fiú.
– Emlékszel Connor békebíróra? – mosolyodott el kedvesen
Waverly, és felidézte magában a férfit, aki mintha állandóan egy
darab kenyeret rágcsált volna. Connor évekkel a támadás előtt
meghalt, és az egész legénység ott volt a búcsúztatásán. Waverly
szomorú volt, hogy a férfi már nem él, de közben arra gondolt,
talán jobb is, hogy nem érte meg a támadást. Akkor ment el,
amikor még mindenki azt hitte, hogy ez egy békés küldetés.
Hogy biztonságban vannak. – Mindig koszos volt a körme. Te
viszed tovább a hagyományt.
– Lehet – mondta bizonytalanul Bobby.
A lefelé vezető út igen nyomasztó volt. Csípős, áporodott
szag terjengett a liftben – az, amit akkor árasztanak magukból
az emberek, amikor félnek. Waverlynek átfutott az agyán, hogy
neki is félnie kellene, de nem félt. Türelmetlen volt.
Amikor látták, hogy közeledik a Központi Tanács, a börtön
előtt álló őrök kihúzták magukat, és a mellkasukhoz szorították
a pisztolyukat. Szóval Kieran végül elővetette velük a
fegyvereket, gondolta Waverly.
– A börtönbe tilos a belépés – mondta Hiro Mazumoto
rezzenéstelen tekintettel.
Bobby Martin előlépett, belenyúlt a zsebébe, és egy jelvényt
nyomott Hiro orra alá. Waverly el sem tudta képzelni, honnan
szerezhette.
– Én vagyok a békebíró, és parancsolom, hogy álljatok félre
az útból.
– Csak Kieran Alden parancsára állunk félre – mondta Ali
Jaffar, és mogyoróbarna tekintete idegesen siklott át egyik arcról
a másikra.
– Ha nem álltok félre, mindkettőtöket letartóztatlak.
– A hajó szabályzata kimondja, hogy jogunk van találkozni
a rabbal – mondta Arthur reszelős, beteg hangon. Elővette a
szabályzatot, és a megfelelő oldalnál kinyitva odanyújtotta az
őröknek.
Hiro elvette a könyvet, és olvasni kezdte a vonatkozó részt.
Ali a másik fiú mögé állt, és átlesett a válla fölött. Szemlátomást
egyikük sem tudta, mitévők legyenek.
– A Központi Tanács és a békebíró áll előttetek, ketten a
hajó irányító testületeiből – mondta Waverly. – Kieran szava
nem erősebb a miénknél. Kieran nem a hajó teljhatalmú ura.
Hiro felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Bárcsak ki tudnának jönni egymással az emberek –
mormolta maga elé, de ennek ellenére félreállt az útból, és
hagyta, hogy Waverlyék bemenjenek.
A börtönben állott izzadságszag terjengett. A terrorista a
priccsén feküdt, a karjával eltakarta a szemét, úgy aludt. Nyitva
volt a szája, így kilátszottak megbarnult, szuvas fogai. Olyan
hangokat adott ki, mint egy vadállat.
– Ébresszétek fel – mondta Waverly az őröknek.
Hiro megütögette a cella rácsát a pisztolya markolatával.
– Hé! Látogatói érkeztek!
A terrorista megdörzsölte a szemét, lassan, ráérősen
megnyalta vastag, kicserepesedett száját, majd a következő
pillanatban észrevette Waverlyt a rács túlsó oldalán. Hirtelen
megkeményedett az arca, felült, és gyilkos tekintettel kezdte
bámulni a lányt.
– Bilincseljétek meg! – mondta Waverly halkan.
Ali megállt a zárka előtt, pisztolyának csövét a fogoly fejére
irányította, Hiro pedig kinyitotta a cella ajtaját, és belépett.
– Felállni! – mondta, és a terrorista, miközben szemét
egyetlen pillanatra sem vette le Waverlyről, engedelmeskedett.
– Bilincseld a bokáját a priccs lábához! – mondta Waverly.
A fogoly arca alig láthatóan, de megrezzent. Waverly tudta,
hogy kezd megrémülni. Ali átnyújtott Hirónak két bilincset, az
pedig a terrorista mindkét bokáját a fémágyhoz bilincselte, amit
vastag csavarok rögzítettek a padlóhoz. A férfi furcsán széttárt
lábakkal, hátra tett kézzel ült az ágyon. Teljesen kiszolgáltatott
volt.
– Waverly – suttogta valaki, és amikor Waverly megfordult,
legnagyobb meglepetésére Sethet pillantotta meg a háta mögött
lévő zárkában.
– Azt hittem, te a sor másik végén vagy – mondta Waverly.
Nem akarta, hogy Seth végignézze, ami történni fog.
– Ti meg mit csináltok? – kérdezte Seth. Még mindig
infúzióra volt kötve, és nem volt valami jó színe.
– Felteszünk neki néhány kérdést – mondta Waverly, és
felszegte az állát, mint aki a maga részéről befejezte a
beszélgetést.
Seth félrebillentette a fejét, és a lány arcát figyelte.
– Ugye, nem arra készülsz, amire gondolok?
– Hagyjál békén – mondta Waverly, és elfordult. Ő akart
elsőként belépni a terrorista cellájába. Ő akarta feltenni a
kérdéseket.
Odalépett a fickóhoz, elég közel ahhoz, hogy érezze a
szájából áradó állott hagymaszagot. Látta a rövidre vágott
hajszálak között megcsillanó verejtékcseppeket a fejbőrén.
Érezte a testszagát, amely mélyen belemart az orrába. Odalépett
hozzá, hagyta, hogy a férfi érezze a jelenlétét, hagyta, hogy
gyűlölje, és várta, hogy sikerüljön annyira lecsillapítania a saját
haragját, hogy meg tudjon szólalni.
– Fel fogunk tenni néhány kérdést – mondta remegő hangon.
– Maga pedig válaszolni fog rájuk.
A férfi gúnyosan felnevetett.
Waverly ekkor előhúzott a zsebéből egy elektromos sokkolót.
Hallotta, ahogy a háta mögött meglepetten összesúgnak a
többiek. Alia fürkészve nézte. Melissa kifejezéstelen arccal
bámulta. A sokkolót a pánikba esett haszonállatokon szokták
használni, így szokták megakadályozni, hogy kárt tegyenek
magukban. Ahhoz elég erős volt, hogy leterítsen egy kecskét, de
egy embert nem tudott volna kiütni. Ugyanakkor egy embernek
is komoly fájdalmat tudott okozni – gyötrelmes, mély, idegekig
hatoló fájdalmat.
– Ezzel nem értek egyet – mondta Bobby, és tett egy lépést
Waverly felé.
– Tudni akarom, hogy életben vannak-e még a szüleink –
mondta Waverly a terroristának. Tudta, hogy ez meg fogja
állítani Bobbyt, akinek a szülei eltűntként voltak nyilvántartva.
Bobby meg is torpant, és várta, mit válaszol a férfi. A tanács
többi tagja, sőt, Kieran őrei is lélegzet-visszafojtva nézték a
jelenetet.
– Nem tudom – mondta a fogoly.
Waverly odanyomta a sokkolót a férfi nyakához, és
megnyomta a gombot. A terrorista felüvöltött, és egész testében
megrázkódott. Waverly orrát megcsapta az égett hús szaga, és
amikor elhúzta a készüléket, látta, hogy a férfi bőre V-alakban
megégett.
– Ne csináld, Waverly! – kiáltotta Seth rekedt hangon a
szemközti cellából.
– Életben vannak még a szüleink? – kérdezte Waverly, és
ismét a fogolyhoz nyomta a sokkolót, de nem húzta meg a
ravaszt. Még nem.
A férfi ösztönösen elhúzódott, de halkan azt mondta:
– Azt hiszem.
– Hol tartják őket fogva? – kérdezte Waverly.
A férfi összeszorította a száját, tekintetét pedig makacsul a
padlóra szegezte.
– Hol? – üvöltötte Waverly a fülébe, és megint meghúzta a
ravaszt. Érezte a bizsergést, ahogy az áram a készülékből
átömlött a férfi testébe, és görcsösen rázni kezdte. A terrorista
felüvöltött, arca gyötrelmes grimaszba torzult. Waverly
emlékezett, hogyan szorította el a férfi a légcsövét, és hogyan
nézett bele a szemébe, miközben azt suttogta: „Megöllek, ahogy
te is megölted Shelbyt”. Emlékezett rá, ahogy elfogadta a tényt:
meg fog halni, és ez az ember lesz a gyilkosa. Emlékezett rá,
ahogy a férfi rávette: adja föl. Milyen könnyen föladta. Te jó ég,
mennyire gyűlölte ezt az embert.
Mégis elengedte a ravaszt, és a férfi teste abbahagyta a
rángatózást. A terrorista felnyögött.
– Hol vannak? – kérdezte Waverly halkan.
– Nem tudok semmilyen új helyszínről – mondta a férfi
levegőért kapkodva. – Valószínűleg még az
atmoszféravezérlőben vannak.
– Mather ennél óvatosabb. Átvitette őket máshova. Ebben
biztos vagyok.
– Nem tudom!
Waverly beleeresztett egy újabb adagot, a terrorista pedig
gyötrelmesen felsikoltott.
– Kérlek, ne csináld, nagyon kérlek – nyögte, miután
Waverly elengedte a gombot.
– Mondja el, hol vannak a rabok!
– A... a szennyvízfeldolgozóban vannak! Az ajtók le vannak
láncolva! Csak lángvágóval fogjátok tudni kiszabadítani őket!
– Honnan tudja?
– A pásztor... át akarta vinni őket valahova, ahol hosszabb
ideig maradhatnak, ezért átalakították a szennyvízfeldolgozót.
Valószínűleg mostanra már átvitték őket.
– Biztos ez? – kérdezte Waverly, és meglóbálta a sokkolót a
férfi arca előtt.
– Esküszöm – mondta a férfi, és esdekelve járatta körbe kék
szemét a tanács tagjain, együtt érző pillantások után kutatva. –
Ez az igazság. Ott vannak.
Waverly Aliára pillantott, aki biccentett a fejével. Úgy tűnt,
mint aki hisz a férfinak.
– Hogyan őrzik őket? – kérdezte Waverly, és a férfi
tarkójához nyomta a sokkolót.
– Csak néhány emberrel, azt hiszem – mondta könnyek
között a férfi. – Mivel már nem vagytok a hajón.
– Milyen a politikai helyzet? – kérdezte Waverly.
– Akkor jöttem el, amikor ti. Semmivel nem tudok többet,
mint ti.
– Folyamatos kapcsolatban volt velük.
– Nem voltam.
Waverly nekinyomta a sokkolót a férfi gerincének, és
megnyomta a gombot. Az felüvöltött, de Waverly ezúttal nem
hagyta abba. A terrorista rángatózni kezdett, a feje előre-hátra
bicsaklott, a szájából fröcskölt a nyál. Amikor végül Waverly
elengedte a gombot, mozdulatlanul, behúzott nyakkal,
ernyedten ült az ágyon, fejét lelógatta a két térde között.
– Vizet – mondta Waverly.
Ali odament a mosdóhoz, megtöltött vízzel egy műanyag
poharat, és odaadta Waverlynek. Waverly a fogoly fejére öntötte
az egészet, amitől az megrázkódott, és hangosan felröfögve, mint
egy disznó, magához tért.
– Kapcsolatban volt az Új Látóhatárral, így van?
Könnycseppek gördültek végig az arcán, de bólintott.
– És mit tudott meg az ottani helyzetről?
– Mit akarsz hallani?
– Az igazat. Amikor elmentünk, Mather szénája nem állt
valami jól.
– Még mindig ő irányítja a hajót – mondta a férfi, és
lehunyta a szemét.
– Valamit elhallgat előlünk. – Waverly belenyomta a
sokkolót a férfi ágyékába, és egyenesen belenézett az arcába.
Patakokban folyt a férfi könnye, miközben próbálta kifürkészi
Waverly arckifejezését. Egész testében remegett. Waverly
érezte, hogy ahol hozzáér a sokkoló, a férfi combjában
megfeszülnek az izmok. – Mondjon el mindent, amit tud.
– Mather nincsen jó viszonyban a gyülekezet elöljáróival.
Ezt Sbelby mondta egyszer. Bármikor megfoszthatják a
hatalmától.
– Igazat beszél?
– Igen – nyöszörögte a férfi.
Waverly mégis meghúzta a ravaszt. A férfi csak üvöltött és
üvöltött, de Waverly nem hagyta abba. Nézte, ahogy a
fájdalomtól eltorzul az arca, nézte, ahogy magatehetetlenül
rángatóznak a lábai, nézte, ahogy a testét újra meg újra
összerántja az elektromos áram acélmarka. Aztán bugyogó
hangot adott ki, és habzani kezdett a szája, de Waverly még
ekkor sem hagyta abba, csak amikor valaki megfogta a kezét.
Felnézett, és Alia döbbent arcát pillantotta meg.
– Elég lesz – mondta Alia. Sápadt volt, a szája
meg-megremegett, ahogy elvonszolta Waverlyt a zokogó
fogolytól.
Waverly engedte, hogy kivezessék a cellából. Csak most
érezte, mennyire remeg a lába. Nézte, ahogy Ali eloldozza a
bilincseket, és végigfekteti a férfit az ágyon. A terrorista minden
mozdulatra, minden érintésre összerándult, úgy nyöszörgött,
mint egy csecsemő. Miután Ali lefektette, felhúzta a lábát,
magzatpózba helyezkedett, és a szájához emelte a kezét, mint aki
mindjárt szopni kezdi az ujját.
A Központi Tanács többi tagja kicsoszogott a börtönből.
Tekintetüket a padlóra szegezték, némi zavart köhécseléstől és a
cipőtalpak nyikorgásától eltekintve semmilyen hangot nem
adtak ki. Waverly megvárta, amíg elmennek, majd Sethhez
fordult, aki úgy nézett rá, mintha most látná először.
Kinyitotta a száját, de mivel nem jött ki belőle hang, sarkon
fordult, és kiment a börtönből. Ekkor még nem tudta, mi ez az
érzés. Nem tudta, mi ez az üresség a mellkasában, mi ez a súly,
ami lefelé húzza a kezét és a lábát, mi ez a szürke köd, ami
rátelepedett az elméjére. Azelőtt soha nem érzett ilyet.
Aztán aznap éjjel, amikor álmatlanul feküdt az ágyában,
rájött, hogy ez az érzés nem más, mint a mélységes,
jóvátehetetlen szégyen.
Seth végignézte az egészet.
UTALÁSOK
Seth az oldalán feküdt, és Jacobot bámulta, aki már órák óta
nem mozdult, csak ült az ágyán összekuporodva, és valami
érthetetlen dalt dúdolt maga elé. Szemlátomást megháborodott.
De nem ez volt az, ami nyugtalanította Sethet. Az
nyugtalanította, amit álmában nyögdécselt vagy kiabált.
Eleinte értelmetlen gagyogásnak tűnt, de aztán, ahogy
hozzászokott a füle, kezdte megérteni a szavakat: „Égni fog a
lány, Shelby”.
Valami rettenetes dolog volt készülőben. Jake készül
valamire, neki pedig muszáj értesítenie valakit.
– Őrség! – hörögte Seth, és a fémtálcájával verni kezdte a
cellája rácsait. – Őrség! Segítségre van szükségem!
Ezzel már korábban is megpróbálkozott, de őrei alighanem
új utasításokat kaphattak Kierantől, mert senki sem reagált.
Senki sem szólt hozzá. Senki rá sem nézett, amikor becsúsztatták
az ételt a zárkájába. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett
állat.
– Hé! Orvosi segítségre van szükségem! – Üvölteni próbált,
azt remélte, erre talán lépnek valamit. Valójában jobban érezte
magát, mióta újra evett, de ha Tobin lejönne, hogy „orvosi
segítséget” nyújtson neki, vele tudna beszélni.
– Mindenki halott ezen a hajón. – A szavakból áradt az
önelégült gőg.
Seth lapockái között végigfutott a hideg.
Jake szájából jött a hang, mégis távolinak tűnt, mintha
valaki más szólna rajta keresztül. A tekintete is furcsán ködös
volt, alsó ajka bénultan lógott lefelé.
Seth döbbenten bámult a férfira. Érezte, hogy kiszárad a
szája.
– Hogy érti?
– Úgy értem, hogy ne izgasd magad. Teljesen fölösleges. Már
nem számít – mondta Jacob. Most nézett először Sethre, mióta
Waverly megkínozta. Ajkát felhúzta, amitől kilátszottak barna
fogai, pofacsontja megemelkedett, szeme megcsillant a
lámpafényben. – Hamarosan minden mindegy lesz.
– Miért? – kérdezte Seth. – Jake?
– Jobb, ha nem tudod. Elég, ha elhiszed nekem.
– Miért, mit csinált? – Seth próbált mohó, cinkos érdeklődést
mutatni, mint aki nem akarja, hogy kihagyják a balhéból.
Meglehetősen átlátszó próbálkozás volt, és tartott tőle, hogy
Jake átlát rajta. – A hajtóművek. Valahogy tönkretette a
hajtóműveket? Vagy a reaktorokat?
– Minek neked orvosi segítség? – kérdezte gyanakodva Jake.
– Úgy tűnsz, mint akinek semmi baja.
– Azért... – Seth megtörölte az arcát a kezével, hogy nyerjen
egy kis időt. – Azért, hogy megüzenjem a többieknek, hogy a
Központi Tanács kínozza a fogvatartottakat. Lehet, hogy én
leszek a következő.
– Téged nem utálnak annyira.
– Nem vagyok valami népszerű.
Jacob felnevetett, és megcsóválta a fejét, mintha csak azt
mondaná, buta fiú.
– Ugyan már. Mondja el, mit talált ki! Kinek mondanám el?
– Miért akarod tudni?
– Azért, mert unatkozom – mondta Seth, de tudta, hogy a
türelmetlenség a hangjában elárulja. – Elszórakoztatna, ha
tudnám, hogy hamarosan annyi ezeknek a rohadékoknak.
– Azt akarom, hogy meglepetés legyen – mondta Jack, és
ismét megvillantotta vérfagyasztó mosolyát.
– A reaktor az, ugye? Csinált valamit, amitől beindul a
zónaolvadás.
Jake elfordult, mint akit már nem érdekel a dolog, és újra
énekelni kezdte a baljós, dallamtalan énekét. Előre-hátra
dülöngélt az ágyon, két kezét a combja alá szorította, és egy
távoli pontot bámult. A kínzás rossz volt, de nem tartott olyan
sokáig, és nem ismétlődött meg. Egy épelméjű ember ennyibe
nem bolondult volna bele. De persze egy épelméjű ember eleve
nem gyilkolászik gyerekeket. Lehet, hogy a fickó eleve nem volt
százas, és Waverly sokkolója csak az utolsó csepp volt a
pohárban.
Amikor abbahagyta az éneklést, Jack azt mondta:
– Kezdi rám hozni a frászt.
Jake erre megint elmosolyodott. A homloka verítékben
úszott, a levegőt pedig nedvesen, szörcsögve vette, mintha
nehezére esne keresztülpréselni az oxigént a húsos torkán.
– Nem Shelby volt az egyetlen, akit elveszített, ugye? –
kérdezte Seth. Futó megérzés volt csak, de meg kellett próbálnia
szóra bírni Jake-et.
– A szüleimet is elveszítettem. Már mondtam – válaszolta
Jake olyan hangon, mintha gondolatban valahol máshol járna.
– Nem. Ez nem olyan régen történt. Valaki mást is
elveszített. Igaz, Jake?
Jake hosszú ideig úgy ült az ágyon, mint aki nem is hallotta a
kérdést. Amikor aztán újra odafordult Sethhez, két nedves folt
csillant meg az arcán.
– Egész életében annyit szeretett volna csak, hogy anya
lehessen – mondta végül a férfi. Elbicsaklott a hangja, állát
belefúrta a mellkasába. – Az én Ginnym volt az egyetlen az Új
Látóhatáron, akinek sikerült teherbe esnie.
Seth visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy a férfi újraéli a
múltat, és arcán árnyékként suhannak át a bánat és a fájdalom
emlékei.
– Először annyira boldogok és büszkék voltunk.
Elmondtunk mindenkinek, és mindenki gratulált. Reményt
adtunk nekik. Mather pásztor még egy prédikációt is mondott,
ami rólunk szólt. Ginnyt úgy hívta, az új Éva. Én pedig,
gondolom, az új Ádám lehettem.
Jake kihúzta magát, és elmosolyodott, ahogy felidézte a
pillanatot.
– Én azt hittem, nincsenek gyerekek az Új Látóhatáron –
mondta Seth halkan.
Jake arcáról eltűnt a mosoly. Sethre pillantott, de úgy,
ahogy a ragadozó néz az áldozatára.
– Nincsenek is.
– Elveszítette a babát – mondta Seth halkan. Már majdnem
megsajnálta ezt az összetört, zavarodott embert.
Jake a tenyerébe temette az arcát.
– És még egyet és még egyet és még egyet.
Seth nem mondott semmit, csak nézte, ahogy Jake zihálva
veszi a levegőt.
– Egy idő után mintha kihunyt volna benne a fény – nyögte
ki végül Jack. – Nem mosolygott többet, aztán nem is beszélt,
aztán nem kelt ki az ágyból. Nem tudtam, mitévő legyek. Azt
hittem, majd jobban lesz. De...
Seth meg akarta kérdezni, mi történt Ginnyvel. Sejtette a
választ.
– Csak próbálom jóvátenni – motyogta Jake a tenyerébe. –
Az összes halott kisbabánkat. Az összes kisbabánkat, akik meg
sem születhettek. Kell, hogy legyen valami módja, hogy
kiegyenlítsük a számlát. Azok után, amit velünk tettek.
– Max meggyilkolása kiegyenlítette a számlát?
– Az csak a kezdet volt.
– Max még nem is élt, amikor ez az egész történt.
– De az apja igen – mondta Jake gyötrelmes hangon. – Most
megtudja, milyen, amikor meghal a gyereked.
– Max apukája meghalt a támadásban. – Sethnek semmilyen
elégtételt nem jelentett, hogy ezt kimondhatta.
Jake erre semmit nem mondott.
Seth csak bámult rá, és hosszú másodpercekig észre sem
vette, hogy remeg a dühtől. Felfordult a gyomra ettől az ostoba,
vak bosszúvágytól. Ő is ugyanezt csinálta az apja halála után.
Kierant büntette mindenért, ami tönkrement. Ettől egy ideig
jobban érezte magát, de aztán ez elmúlt, és csak arra vágyott,
hogy valahogy kikeveredjen ebből az undorító fekete
labirintusból, amit saját magának épített.
Most Waverly is egy ilyen labirintusban barangol. Seth látta
a száján, amely vigyorra húzódott, amikor hozzányomta a
sokkolót Jake nyakához. Látta a szemén, amely fényesen
ragyogott, miközben az égett húsból felszálló vékony füstcsíkot
nézte. Látszólag információt akart kiszedni a terroristából, de
Seth tudta, miről szólt az egész valójában. Túl sok mindent
kellett kiállnia. Valami eltörött benne. Kihunyt belőle az
emberség, és átadta helyét az állatias ösztönöknek: az ölni,
megsebesíteni, megcsonkítani és túlélni parancsának.
De Seth tudta, hogy Waverlynek majd eszébe fog jutni a
pillanat, amikor búcsút intett a nemesebbik énjének, mint ahogy
őt is kísértették a szörnyűségek, melyeket Kierannel tett. Nincs
annál rosszabb, mint amikor tudatára ébred az ember, milyen
mélyre merült az embertelenségben.
Ez a férfi mélyebbre merült, mint amilyen mélyre Seth vagy
Waverly valaha fognak.
– Azelőtt én is hittem a bosszúban – mondta Seth, mintha
csak társalogni akarna. – Megkínoztam Kieran Aldent,
megbüntettem a hibáiért, gondoskodtam róla, hogy szenvedjen.
Egy szörnyeteg voltam. Minden csak egyre rosszabb lett, egyre
több ellenséget szereztem magamnak, egyre nőtt a gyűlölködés a
hajón, egyre több okot adtam a bosszúra. És nézze meg, hova
jutottam. Kieran veszélyesnek tart, és igaza van. Veszélyes
voltam. De most itt ülök a sitten, miközben én lehetnék ennek a
hajónak a kapitánya. És ha vissza is jönnek valaha a felnőttek,
és többé-kevésbé újra normálisan mennek majd a dolgok, akkor
sem fog megbízni bennem senki. Tönkretettem az életemet, csak
mert azt akartam, hogy valaki szenvedjen.
– Most pedig rajta a sor, hogy bosszút álljon – mondta Jake
egy torz mosoly kíséretében.
– Én csak azt tudom – felelte Seth, és próbált minél
meggyőzőbbnek tűnni –, hogy a gonoszságommal csak egyre
jobban elrontottam mindent, miközben javíthattam is volna a
dolgokon, ha kedves vagyok.
– A te korodban még hisznek a gyerekek a tündérmesékben.
– Ez színtiszta logika, ember.
Jake Sethre sandított, és félig elmosolyodott.
– Te vagy az egyetlen, akit sajnálni fogok.
– Miért fog sajnálni, Jake? Mire készül?
– Majd meglátod – mondta. Újra ott volt az a mosoly az
arcán – az a furcsa, üdvözült mosoly azon a groteszk arcon. Jake
elfordult, és dúdolni kezdte magának azt a bizarr dallamot. Seth
képtelen volt levenni róla a szemét, és miközben az összetört férfi
éneklését hallgatta, érezte, hogy olyan erővel ragadja a mélybe a
tehetetlenség örvénye, mint még életében soha.
SÉRÜLÉS
Kieran még akkor is a Waverlyvel folytatott vitájukon
dühöngött, amikor másnap belépett a börtönbe, hogy újra
kihallgassa a terroristát. Elhaladt két megbízható őre, Hiro és
Ali mellett, akik ma valahogy zárkózottnak és gondterheltnek
tűntek. Amikor odaért Jake cellájához, és benézett, azt látta,
hogy a férfi a földön, az oldalán fekszik lehunyt szemmel, és két
kezét a térde közé szorítva reszket.
– Jake? – kérdezte Kieran.
A férfi nem reagált.
– Ali! – kiáltotta Kieran. A folyosó túlsó végén Ali nagyot
sóhajtott, és odament a terrorista zárkájához. Láthatóan kerülte
Kieran tekintetét.
– Mióta csinálja ezt?
– Körülbelül huszonnégy órája.
– Miért nem szóltatok?
A fiú megállt Kieran előtt, kinyitotta a száját, mintha
mondani akarna valamit, de képtelen volt megszólalni.
– Kieran – suttogta valaki a háta mögül. Kieran megfordult,
és látta, hogy Seth Ardvale beszél hozzá. Seth a cellája rácsába
kapaszkodott, és esdeklően nézett rá. – Beszélnünk kell.
Kieran hátat fordított a fiúnak.
– Beteg? – kérdezte. A férfi úszott a verítékben, és bár
csukva volt a szeme, Kieran látta, hogy a szemhéja alatt mozog a
szemgolyója. Úgy nézett ki, mint aki rosszat álmodik.
– Nem – mondta Ali kelletlenül. – Itt volt a Központi
Tanács.
Kieran Alira meredt, aki öntudatlanul is hátrált egy lépést.
– Mi történt? – hörögte Kieran.
– Kieran – suttogta Seth, amíg Ali tétovázott. – Tényleg
beszélnünk kell.
Kieran megfogta Ali karját, és visszavezette a fiút az
őrhelyre. Hiro azóta is ott állt, tekintetét az üres folyosóra
szegezte.
– Azonnal tudni akarom, mit történt itt.
Az őrök idegesen méregették egymást, végül Ali volt az, aki
megszólalt.
– Waverly Marshall lehozta Bobby Martint – mondta lassan.
– Azt mondták, szabályellenes lenne, ha nem engednénk be őket.
– Miért nem hívtatok?
– Akartunk, de... – Ali Hiróra pillantott, aki aggodalmas
arccal hallgatta a beszélgetést.
– Waverly a szüleinkről kezdte kérdezni – mondta Hiro. –
Elfelejtettelek felhívni. Hallani akartam, mit mond.
– Mit csinált vele Waverly? – kérdezte Kieran, és egyre
jobban elfogta a balsejtelem.
– Megrázta egy birkasokkolóval – mondta szégyenkezve Ali.
– Miért nem hívtatok? – Kierant majdnem szétvetette a düh.
A két őr egyre ijedtebbnek tűnt.
– Féltünk – mondta Hiro. – Tudtuk, hogy mérges leszel.
– Azt reméltétek, hogy nem fogom megtudni.
Mindkét fiú úgy nézett Kieranre, mintha azt várnák, hogy az
elővesz egy vonalzót, és a körmükre csap vele. Ezek csak gyerekek,
gondolta Kieran. Kisfiúk, akik féltek, hogy bajba kerülnek.
Kieran lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Hogyan vezessen
el egy hajót, ha az őrei úgy viselkednek, mint a nyolcévesek?
– Add ide a rádiódat! – mondta végül Hirónak. Hiro átadta
neki az adóvevőt, Kieran pedig megnyomta az adás gombot. –
Sarek, küldj le két új őrt a börtönbe.
– Pihenőt kapunk? – kérdezte reménykedve Hiro.
Kieran felnevetett, majd kirántotta a kulcsokat először Ali
övéből, aztán Hiróéból. Mindkettőjüktől elvette a pisztolyt, és
elzárta az asztal mögött álló fémszekrénybe.
– Felmentelek a szolgálat alól. Mentek vissza dolgozni a
földekre.
Hiro lesütötte a szemét, mint aki tudatában van annak, hogy
megérdemli a büntetést, de Ali felszegte a fejét, és dühösen
Kieranre nézett.
– Ha nem lennél ekkora gyökér, az emberek nem félnének
elmondani neked az igazat – mondta.
Kieran elengedte a füle mellett a mondatot, és visszament a
cellákhoz. A terrorista ugyanott feküdt.
– Kieran, kérlek – suttogta Seth, és a rácsok között
megpróbálta megfogni Kieran karját. – Tudok valamit, amit
neked is tudnod kell.
– Akkor mondd el – válaszolta Kieran, anélkül, hogy
ránézett volna.
– Itt nem lehet – mondta Seth, és szemét a fogolyra szegezte,
aki kezdett ébredezni.
– Jake? – kiáltotta Kieran. – Én vagyok az, Kieran.
A férfi nem mozdult. Kieran halkan kinyitotta a zárka
ajtaját, és óvatosan belépett. A bejárat közelében maradt, ha
esetleg hirtelen felugrana a terrorista.
– Jake – suttogta Kieran.
A férfinak kipattant a szeme, és olyan meglepett arcot
vágott, mintha először látná a cellája falait.
– Sajnálom, Jake. Nem tudtam, hogy ezt fogják csinálni
magával.
A férfi addig járatta körbe a tekintetét, amíg megtalálta
Kierant.
– Higgyen nekem. Waverly nem kapott engedélyt, hogy ezt
csinálja. Nagyon sajnálom.
– Nem hiszem – mondta a férfi sírós hangon.
– Elfogadhatatlannak tartom a kínzást. Én soha nem
emeltem kezet magára, igaz?
– Jó zsaru, rossz zsaru. Ezt így hívják.
– Mit hívnak így?
– Az egyik eljátssza, hogy az ellenséged, a másik meg hogy a
barátod – mondta a férfi olyan hangon, mintha már százszor
elismételte és begyakorolta volna ezeket a szavakat. – így
szokták csinálni.
– Waverly nem a barátom – mondta kétségbeesetten Kieran.
Minden munka és erőfeszítés, amivel a terrorista bizalmát
igyekezett megszerezni, kárbeveszett. – Mi nem dolgozunk
együtt.
A férfi üres tekintettel és kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Hívok magának egy ápolót, rendben? – kérdezte Kieran.
Jake eltakarta a kezével a szemét, Kieran pedig kilépett a
cellából, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Kérlek, Kieran – suttogta Seth. – Engedj ki pár percre.
Mondanom kell valamit.
– Menj a pokolba – mondta Kieran, azzal elment.
Miután utasította az új őröket, hogy hívjanak ápolót a
fogolyhoz, Kieran egyenesen a Központi Tanácshoz ment.
Amikor belépett, és meglátta Arthurt az asztalnál a többiekkel,
hirtelen leesett neki, hogy az egyik legjobb barátja sem árulta el
neki, mi történt a fogollyal. Kieran láttán Arthurnak kiszökött a
vér az arcából, és az asztal szélét kezdte bámulni. Hamarosan a
többi tanácstag is észrevette, hogy Kieran a teremben van, és a
beszélgetés morajlássá halkult, majd beállt a zavart csend.
– Szervusz – mondta Waverly. Ő volt az egyetlen, akin nem
látszott félelem vagy ijedtség.
– Hallottam, voltatok a börtönben – mondta Kieran.
– Jogunk volt hozzá – válaszolta Waverly, és előreszegte az
állát.
– És a kínzás? Ahhoz is jogotok volt?
Waverly arckifejezése megváltozott; nyilvánvalóan nem
tetszett neki, hogy Kieran azt a szót használta.
– Nem okoztam neki maradandó károsodást.
– A testének talán nem.
– Azt tettem, amit tennem kellett.
– Ezen a hajón nem kínzunk meg senkit. Ezt te mondtad
egyszer. – Kieran ijesztően halkan beszélt. – Álszent vagy,
Waverly.
Waverly lepillantott a kezeire, melyek az ölében hevertek, és
egymást tördelték.
Végül Arthur volt az, aki megszólalt.
– Nem akarod tudni, mit derítettünk ki? – kérdezte.
Kieran csak nézte a fiút, és úgy érezte, mintha kést
forgatnának a szívében. Nem hitte, hogy Arthur képes lesz
összeállni Waverlyvel.
– Mather pozíciója meglehetősen ingatag – mondta Arthur. –
Rossz a viszonya a gyülekezet elöljáróival.
Kieran szerette eltagadni az információ fontosságát, de nem
tudta. Ezzel még lehet kezdeni valamit.
– Azonkívül – mondta Waverly megtudtuk, hogy a
szüleinket a szennyvízfeldolgozóban tartják fogva.
– És?
– A harc szempontjából nem rossz hely.
Kieran lenézett az asztalra. A tanács éppen az Új Látóhatár
alaprajzát tanulmányozta, amikor ő belépett.
– Nem fogunk harcolni velük – mondta halkan.
Egyszerre csend lett a teremben, és minden tekintet őrá
szegeződött. Végül Alia Khadivi volt az, aki megszólalt.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy egyezkednünk
kellene Anne Matherrel?
– Ez az egyetlen lehetőség – mondta Kieran. Tekintete
összetalálkozott Arthuréval, de az lesütötte a szemét, és az
asztalon heverő alaprajzot kezdte tanulmányozni.
– Át fog verni, Kieran – mondta Waverly.
– Csak azt hiszi, hogy át fog verni – felelte Kieran.
– Soha nem fogja elengedni a szüleinket – mondta valaki a
sarokból. Kieran odafordult, és Sarah Hodges rosszalló
pillantásával találta szembe magát. Sarah görnyedt háttal ült a
székén, kócos, vörös haja rendetlen copfba fogva lógott le a
vállán, és úgy nézett Kieranre, mint annak idején a
fizikatanárára. Sarah Hodges nem is volt tagja a Központi
Tanácsnak! Mégis milyen alapon vehet részt ezen a nevetséges
gyűlésen?
– Semmi esélyünk Mather legénysége ellen – mondta Kieran.
– Ha van egy jó tervünk – kezdte Waverly, de Kieran
leintette.
– Te mondtad, hogy nagyon ravasz. Ha tényleg az, miért
gondolod, hogy le tudnánk győzni?
– Nem számít majd rá, hogy... – mondta Alia, de Kieran őt is
félbeszakította.
– Közvetlen közelről néztem végig a támadást, és higgyétek
el, Anne Mather zseniális hadvezér. Kizárt, hogy legyőzzük, főleg
a saját térfelén. Anélkül legalábbis biztosan nem, hogy ne haljon
meg egy csomó gyerek. Fel vagytok készülve erre? –
mennydörögte Kieran, akinek hangját felerősítették a kupolás
mennyezet üvegablakai. Hidegnek és távolinak tűntek a fejük
fölött a csillagok.
– Talán igazad van – mondta végül Arthur, majd felállt, és
egyik kezével az asztalra támaszkodott. – De jó esélyünk van azt
feltételezni, hogy Mather megpróbálja majd elfoglalni a
hajónkat, amikor találkozunk. A hatalom megszállottja, és
tudjuk, hogy az Új Földön ugyanazt a papi uralmat akarja majd
megvalósítani, mint amit a hajóján. Te képes lennél az uralma
alatt élni? Mert én biztosan nem.
Kieran döbbenten nézett Arthurra. A fiú nyíltan
szembeszegült vele, ráadásul a politikai ellenfelei szeme láttára.
Erre nem volt mentség.
A tanács mintha megérezte volna a feszültséget a két fiú
között. Zavart csend következett, majd végül Waverly is felállt.
– A tárgyalás és az egyezkedés jó A tervnek, Kieran, de fel
kell készülnünk a legrosszabbra. És most éppen azt csináljuk –
mondta halkan, és sorra belenézett az összes tanácstag szemébe.
Csend ereszkedett a teremre, mindenki hallgatott, még Sarah is,
aki elgondolkodva nézte Waverlyt.
– Vagyis ez a B terv? Kijelentitek, hogy csak akkor
támadjátok meg a hajót, ha a tárgyalások nem vezetnek
eredményre?
Waverly körbepillantott az asztal körül. Vonakodva ugyan,
de a tanács összes tagja bólintott.
– Rendben, akkor szövögessétek csak a kis terveiteket –
mondta Kieran. Az egész tanácshoz intézte a szavait, ám a
haragja Arthurnak szólt. – De nagyon alaposan meg kell majd
gondolnom, átadom-e nektek a fegyvereket.
– Rendben – válaszolta Waverly egy rejtélyes mosoly
kíséretében.
A mosoly megrémítette Kierant, de mielőtt ez bárkinek
feltűnhetett volna, sarkon fordult, és faképnél hagyta a tanácsot.
Amikor belépett a központi vezérlőbe, Sarek izgatottan
pillantott fel a képernyőjéből.
– Éppen most kaptunk egy hatalmas videófájlt az Új
Látóhatárról.
– Küldd át az irodámba – mondta Kieran, majd kifordult az
ajtón, végigszaladt a folyosón, remegő kézzel beütötte a belépési
kódot az irodája ajtaján lévő billentyűzeten, és odarohant az
asztalához.
Tucatnyi kis kép jelent meg a képernyőjén, arcok, akiket
hónapok óta nem látott. Mélységes szomorúság és sóvárgás
kerítette hatalmába. Megszámolta a képeket – negyvenhat
túlélő.
Csak negyvenhat? A több mint háromszázötven felnőttből
negyvenhatan maradtak életben? Hosszú percekig képtelen volt
bármit is csinálni; a szíve hevesen kalapált a mellkasában, de a
teste többi részéből kiszállt minden erő. Tudta, hogy óriásiak a
veszteségek, de... felfoghatatlan volt, hogy ez a több mint
háromszáz ember, akiket egész életében ismert, egyszerűen
megszűnt létezni. Eszébe jutott a borzalmas jelenet a jobb oldali
siklódokkban. Újra átélte a tehetetlenséget, amit akkor érzett,
amikor hiába próbálta meggyőzni a felnőtteket, hogy ne
menjenek oda. Újra átélte a rettenetes pillanatot, amikor
kinyíltak a légzsilipek, és a vákuum majdnem a teljes legénységet
kiszippantotta a világűrbe. És most ott pörögnek, némán, a
hidegben. És az idők végezetéig ott fognak pörögni.
Ne gondolj erre, Kieran.
Elkezdett mélyeket lélegezni, és amikor valamelyest
alábbhagyott a döbbenet és a gyász, kényszerítette magát, hogy
közelebbről megnézze a kis képeket. Most, hogy elérkezett a
pillanat, rá kellett jönnie, hogy borzasztóan fél. Ha az anyja arca
nem lesz ott a túlélők között...
Regina Marshall, Harvard Stapleton, Kálik Hassan,
Gunther Dietrich – sorra tűntek fel a képernyőn a barátai szülei,
és Kieran mindegyik arc láttán nagy megkönnyebbülést érzett.
De ahogy egyre lejjebb görgette a kis képeket, mind jobban
elszorult a szíve, és érezte, hogy könnycseppek szúrják belülről a
szemhéját. Nem volt ott. Az anyja arca nem volt a túlélők
között. Az apjáé sem, de abban nem is reménykedett.
A képernyő alján Mather arcát pillantotta meg.
Rákattintott.
– Itt láthatod az Empyreum összes túlélőjét, Kieran, kivéve
egyet – mondta Mather tettetett megbánással. – Az édesanyád
videóját addig nem küldöm át, amíg nem találkozunk a
koordinátákon, amelyeket most átküldők.
Elsötétült a képernyő.
Életben volt az anyukája! Életben volt! De Kieran gyorsan
ráeszmélt, hogy az üzenet jelent még valamit. Azt, hogy az
apukája már nem él.
Régóta sejtette, hogy az apja nem élte túl a támadást, de
most, hogy biztosan tudta... úgy érezte, mintha megfagyna a
lelke.
Képtelen volt elkezdeni az érzéseivel foglalkozni. Sírni akart.
Tudta, hogy sírnia kellene, vagy legalább ordítania. Ehelyett
azonban inkább egymás után lejátszotta a videókat. Bár a
foglyok egytől egyig elgyötörtnek tűntek, szemlátomást nem
éheztették őket. Mindnyájan elmondták a kamerának, hogy
mennyire szeretik a gyerekeiket, hogy ne aggódjanak, és hogy
hamarosan együtt lesznek. És hogy ne féljenek.
Harvard Stapleton videója különösen megrázó volt. A férfi
nagyon megöregedett, vörös szeme alatt mély ráncok húzódtak.
A hangja is megváltozott, rekedtebb, gyengébb, szomorúbb lett.
Kieran mélységes sajnálatot érzett a férfi iránt. Harvard két
olyan embernek üzent – a lányának és a feleségének –, akik
mindketten hónapok óta halottak voltak.
– Erős vagy, Samantha – mondta Harvard. – Nem aggódom
miattad. Tudom, hogy kijutottál, és jól vagy. De ti anyukáddal
biztosan aggódtok miattam. Jól vagyok. Nehéz itt, de adnak
enni, és orvosi ellátást is kapunk. Fizikailag jól vagyok. Az a
legrosszabb az egészben, hogy nagyon hiányoztok. Alig várom,
hogy újra láthassalak titeket.
Kieran a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Siratta az elpusztított családokat, siratta a gyerekeket, akik soha
nem fogják kiheverni, ami történt. És siratta a jövőt. Eddig nem
engedte meg magának, hogy azon szorongjon, hogyan lesz
ezután, de most kénytelen volt feltenni magának a kérdéseket.
Hogyan fogja kiszabadítani a szüleiket? És ha sikerül is
kiszabadítani őket, hogyan tudnak majd együtt élni az Új
Földön ezekkel a gonosz emberekkel, akik ennyi életet
kioltottak?
Mire az utolsó videónak is a végére ért, Kieran elméje ismét a
megszokott vágányokon zakatolt, ami valamennyire
megnyugtatta. Rengeteg dolga volt, feladatok, amelyeket meg
kell oldania, és nem engedheti, hogy a gyász és a szomorúság
bármiben is hátráltassa. Elküldte a videókat Sareknek, és
utasította, szóljon a túlélők gyerekeinek, hogy megnézhetik a
felvételeket.
– De nem mondd el senkinek, hogy rajtuk kívül nincs több
túlélő.
– Micsoda? Ennyien vannak? – kérdezte döbbenten Sarek.
– Igen – felelte Kieran, miközben a fiatalabb fiú hatalmasra
nyílt szemeit nézte a monitoron.
Sarek megrázta a fejét.
– Hívd az Új Látóhatárt – mondta Kieran, de Sarek nem
mozdult. – Sarek?
– Rendben – mondta a fiú halkan, és bontotta a kapcsolatot.
Kierannek csak most esett le, hogy Sarek éppen most tudta
meg, hogy meghalt az anyukája. És ő még annyit sem mondott,
hogy sajnálja.
Jóvá fogom tenni, gondolta Kieran, de közben érezte, hogy
már soha nem fogja tudni megmondani Sareknek, mennyire
sajnálja, Sarek pedig soha nem fogja meghallgatni. Kezdek
megkeményedni. Nem vagyok már ugyanaz az ember.
Sípolást hallott, és a következő pillanatban megjelent Anne
Mather gyűlöletes arca a monitoron. Kieran komor tekintetének
láttán a nő felvonta a szemöldökét.
– Pontosan ettől féltem. Azok a videók életre keltették a
démonaidat.
– Megnéztem a koordinátákat, amiket átküldött – mondta
Kieran, és elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Rendben
vannak. Ma este a találkozási pont felé vesszük az irányt, és
néhány napon belül el fogjuk érni.
– Amint látom, hogy irányt változtattatok, átküldöm a
hiányzó videót – mondta Mather, és már nyúlt volna a
kommunikációs konzolhoz, hogy megszakítsa a kapcsolatot,
amikor Kieran gyorsan megjegyezte:
– Gondolkodtam a békekötés feltételein.
Mathernek megvillant a szeme.
– Nem tudom garantálni, hogy nem fogják megvádolni
háborús bűnökkel.
A nő hátradőlt, és hunyorítva méregette Kierant.
– Az embereim nagyon csalódottak lesznek.
– Ó, azt azért nem hiszem. – Kieran úgy köpött ki minden
szót, mint a keserű epét.
Mathernek egyetlen vonása sem rezzent, de az arcából
kifutott a vér.
– Tudja, Mather pásztor – mondta Kieran halkan –,
szerintem sokan vannak a hajóján, akiknek nem tetszett, amit az
Empyreummal csinált.
– Megértik, amit tettem. Tudják, hogy nem volt más
választásom.
– Megértik, hogy árvaságra juttatott kétszáz gyereket? –
kérdezte Kieran. – Az azt jelentené, hogy az egész legénysége
olyan mélyre süllyedt, mint maga. Ezt pedig nem tartom
valószínűnek.
Mathernek most először fogalma sem volt, mint mondjon.
Tátott szájjal bámult bele a képernyőbe, vizenyős szemei
tanácstalanul csillogtak.
– El kell döntenie, mennyire lesz képmutató és álszent.
Kockáztatja az egész békeszerződést csak azért, hogy Anne
Mathert a törvény fölé helyezze?
– Én...
– Mit fog szólni hozzá a legénysége?
– Álljuk meg egy pillanatra.
– Hogy mutat majd a dolog a történelemkönyvekben?
Mather nem válaszolt, és amikor Kieran ránézett, mintha
megfagyott volna az arca. Megleptem, jött rá Kieran. Nincsen
hozzászokva a meglepetésekhez.
– Rendben, Kieran – szólalt meg végül Mather, akinek ennyi
idő elég volt ahhoz, hogy visszanyerje megszokott, hűvös
nyugalmát. – Elmondtad, amit szerettél volna.
– Elölről kezdjük a tárgyalásokat. Átküldöm az én
békefeltételeimet. Aztán, ha majd az Empyreum összes túlélője
biztonságban visszatért a hajónkra, elkezdhetjük megbeszélni,
mihez kezdjünk a maga háborús bűneivel. Érthetően fejeztem ki
magam?
Kieran még azelőtt bontotta a vonalat, hogy a döbbent
Mather bármit is mondhatott volna.
NEGYEDIK RÉSZ – SZIKRA
GYAKORLÁS
Nagyon hideg volt a tűlevelű csarnokban. Waverly csak akkor
szeretett itt lenni, amikor működtek a hősugárzó lámpák, de
most sötétre volt szüksége. Egy könnyű, összecsukható lapátot
szorongatott a köpenye alatt, miközben besétált a fenyők közé.
Tudta, hogy a biztonsági kamerák minden mozdulatát figyelik.
Kapucnis pulóvert viselt, viszont még mindig bicegett, így szinte
biztosra vette, hogy fel fogják ismerni. A torka viszont már
majdnem teljesen meggyógyult. Több mint egy hét telt a
támadás óta, és napról napra erősebbnek érezte magát.
Amikor elérte a borókaligetet, bemászott az ágak alá,
bekapcsolta a zseblámpáját, és a talajt pásztázva keresni kezdte
a piros bogyós ágat.
Tizenöt különböző borókafaj élt a ligetben, ráadásul minden
fajból több példány, így meglehetősen sokáig tartott, mire két
oregoni boróka között megtalálta Seth magyalágát. Körbeölelte
a friss fenyőillat, és bár meg-megborzongott a hidegtől,
Waverlynek jólesett, ahogy a ropogós levegő az arcát simogatta.
Félrerúgta a magyalágat az útból, és belevágta a lapátot a
fagyott földet borító tűlevélszőnyegbe. Sokkal keményebb volt a
talaj, mint gondolta. Az istenért kellett pont ide elkaparnod,
gondolta, majd egész testével nekiveselkedett az ásásnak.
Hamarosan vékony verítékréteg borította be a hátát, amitől még
jobban fázott. Zsibbasztó, gépies munka volt, így a gondolatai
visszakanyarodtak oda, ahol az elmúlt két napban jártak.
– Ne csinálj semmi hülyeséget – mondta az anyja a videón.
Waverly újra meg újra lejátszotta a felvételt, órákon át nézte és
hallgatta az anyukáját, és próbált rájönni, milyen állapotban
lehet. Regina bátran mosolygott a kamerába, a hangja szinte
már vidáman csengett, mégis volt valami furcsa a
viselkedésében. Abban, ahogy meg-megrándult a bal szeme.
Abban, ahogy újra meg újra kinézett a kép bal oldalán, mintha a
felvételt készítő személy jóváhagyását várná. Waverly nem
tudta, mire számítson, amikor egy üzenet kíséretében Sarek
elküldte neki a videót. Az üzenetben az állt, Anne Mather Kieran
utasítására készíttette el a felvételeket. Először borzasztóan
boldog volt, de ahogy alaposabban megnézte a videót, aggódni
kezdett, és ez az aggodalom csak erősödött, ahogy újra meg újra
megnézte az üzenetet. Volt valami furcsa az anyja
viselkedésében. Valami, amitől olyan érzése volt Waverlynek,
mintha nem önszántából mondaná, amit mond.
Újabb ok, hogy folytassa az ásást.
Olyan harminc centi mélyen járhatott a lapát, amikor
beleütközött valami keménybe. Waverly a nagyobb,
megkeményedett földdarabok egy részét lekapargatta a
szerszámmal, azután letérdelt a földre, és addig söprögette a
földet, amíg bele nem akadt a keze egy hevederbe. Amilyen
erősen csak tudta, húzni kezdte, és a nehéz tárgy lassan
megindult fölfelé. A következő pillanatban aztán hirtelen
kiszabadult a talaj fogságából, és Waverly hanyatt vágódott a
földön.
A szájába vette a zseblámpa végét, kinyitotta a zipzárt, és
pontosan azt találta a táskában, amire számított: két tucat
pisztolyt, és számolatlanul sok töltényt.
Miért ásta el ezeket Seth? És mikor?
Waverly egyik kérdésre sem tudta a választ, de egyelőre nem
is ez volt a legfontosabb. Kieran az Empyreumon található
összes fegyvert elrejtette, és még Arthur sem tudta, hova. Ez volt
minden, ami maradt.
Waverly igyekezett minél gyorsabban kijutni a tűlevelű
csarnokból a folyosó melegébe. Vállára vette a zsákot, és ahogy
elindult, a pisztolyok minden lépésnél nekiütődtek a csípőjének.
Borzasztóan nehéz volt a táska, ezért csak nagyon lassan tudott
haladni, mégis sikerült anélkül elérnie a siklódokkig, hogy
bárkivel találkozott volna. Fogalma sem volt, hogyan
akadályozta volna meg, hogy Kieran emberei belenézzenek a
zsákba. Kieran alighanem tudta, hogy a mentőcsapat tagjai
lőfegyvert fognak majd használni, de Waverlynek most nem volt
kedve foglalkozni a dologgal.
Amikor Waverly megérkezett, Arthur a kiválasztott sikló
pilótafülkéjében ült, és elgondolkodva tanulmányozta az
irányítópultot. Olyan volt, mintha memorizálni próbálná a
kapcsolók és gombok helyzetét.
– Hány van? – kérdezte komoran, amikor hallotta, hogy
Waverly belép.
– Huszonnégy – válaszolta Waverly.
– Az több, mint amennyire szükség lesz.
– Elvisszük mindet. Jó lesz a szülőknek, ha tűzharc árán
tudunk csak kijutni.
– Jó ötlet – mondta Arthur, és hangosan nyelt egyet.
Láthatóan nyugtalanította a csata gondolata. Csak annyit
mondott a saját videóüzenetéről, hogy az apja soványabbnak és
idősebbnek tűnt rajta, de Waverly tudta, mennyi aggodalom
rejtőzik e mögött a két szó mögött. Arthur maga is
soványabbnak és idősebbnek tűnt.
– Mikor érjük el a találkozóhelyet? – kérdezte, és leült a
másodpilóta székébe. Képtelen volt szabadulni a gondolattól,
hogy neki kellene a pilótaszékben ülnie, de tudta, hogy miután
hónapokon keresztül vezette az Empyreumot, Arthur egész
biztosan el fogja tudni irányítani a siklót az Új Látóhatárhoz. Az
volt a terv, hogy leszállás után Arthur a hajóban marad, és ott
várja meg, amíg Waverly és a támadó csapat kiszabadítják a
felnőtteket.
– Nem mehetek a központi vezérlő közelébe – mondta
Arthur, és megvonta a vállát. – Sarek és Kieran pedig nem
beszélnek velem. – A fiú olyan arcot vágott, mintha Kieran
haragja elbizonytalanította volna.
– Helyesen cselekszünk, Arthur. Azt tesszük, amit tennünk
kell.
– Csak olyan jó lenne, ha ezt meg tudnánk értetni Kierannel.
– Már megpróbáltuk.
– Biztos? Igazán megpróbáltuk? – Arthur szemei
hatalmasnak tűntek a szemüvege mögött. Úgy meredtek
Waverlyre, mint két kék fényű zseblámpa.
– Ismered – mondta Waverly, és megrázta a fejét. A
pisztolyokkal teli zsákot letette a padlóra. – Tudod, mennyire
makacs.
– Nem tetszik, hogy így becsapjuk.
– Nem csapjuk be – mondta Waverly, és felszegte az állát. –
Tudja, mit csinálunk.
– Te is makacs vagy – mondta Arthur.
– Jó dolog a makacsság, ha igaza van az embernek. –
Waverly odahajolt Arthur székéhez, és megfogta a fiú karját.
Arthur még mindig nagyon fiatal volt, de Waverly már érezte a
férfikor sarjadó izmait az ujja alatt. Kezdett felnőni.
Mindnyájan kezdtek felnőni. – Elbizonytalanodtál?
– Mindig mindennel kapcsolatban elbizonytalanodom. Sokat
agyalok a dolgokon.
– És azt gondolod, hogy helytelenül cselekszünk?
– Az alapján, ahogy Anne Mather eddig viselkedett, nem.
– De...
– Ugyanazt fogjuk csinálni, mint amit ő csinált.
Waverly elhúzódott a fiútól, és elfintorodott.
– Te nem ismered azt a nőt... – kezdte, de Arthur
félbeszakította.
– Erőszakkal próbálta megoldani a problémákat. Mi is erre
készülünk.
– Csak akkor, ha Kieran terve nem válik be – emlékeztette
Waverly.
– Mit jelent az, hogy nem válik be?
– Micsoda?
– Hogyan döntjük majd el, hogy nem vált be a terve?
– Ha visszakapjuk a szüleinket, lefújjuk a támadást –
mondta Waverly, de hallotta a nyugtalanságot a saját
hangjában. Arthur szájából bonyolultnak tűnt az egész, ő
viszont szerette volna azt gondolni, hogy egyszerű lesz. De persze
Arthurnak volt igaza. Semmi sem ilyen egyszerű.
– Mi van, ha a túszcsere tovább tart annál, mint amire
számítunk? – kérdezte felélénkülve Arthur. – Mi van, ha Mather
csak tíz túszt ad át? Mi van, ha Kieran véletlenül elárulja, hogy
mi is ott vagyunk?
Odapördült Waverly felé a székével, és fejét ráhajtotta a szék
háttámlájára. Alulról nézve furcsán idomtalan volt az arca.
– Ezek a dolgok szinte soha nem egyértelműek – mondta.
– Ha majd eljön az ideje, meghozzuk a szükséges döntéseket.
Arthur nagyot sóhajtott.
– Ködben leszünk. Ijedtek leszünk és zavarodottak.
– Bátrak leszünk – mondta Waverly határozottan. Megfogta
Arthur kezét, és megvárta, amíg a fiú ránéz. – Ott leszek, és
együtt végigcsináljuk.
Arthur pislogott egyet, de nem mondott semmit.
– Ne felejtsd majd el gyakorolni a célzást – mondta Waverly,
csak hogy megtörje a csendet.
Arthur benyúlt a zsákba, és szemügyre vette a pisztolyokat.
Mindegyiknek a tetejére egy távcsőszerű szerkezet volt szerelve.
– Ezekkel a lézerirányzékokkal nem lehet olyan nehéz –
mondta Arthur. – Seth jól választott.
– Lézerirányzékok? – kérdezte Waverly, és hirtelen
ostobának érezte magát.
– Ezek vadászpisztolyok. – Arthur felvette az egyiket, a sikló
hátsó falára irányította, majd mutatóujjával óvatosan
megnyomta a ravaszt. Egy apró, piros pont jelent meg a falon. –
Látod? Oda fog becsapódni a golyó.
– Így tényleg könnyű – mondta Waverly, és hirtelen
elbicsaklott a hangja. Eszébe jutott, hogy lehet, hogy újra ölnie
kell. Végignézni, ahogy kiszáll belőlük az élet, és elvéreznek.
Hirtelen úgy kiszáradt a szája, hogy alig bírt nyelni. Valahogy az
egész tervezgetés alatt nem gondolt az ölésre. Márpedig lesznek
emberek, akik meg fognak halni az Új Látóhatáron. Nem lesz
ideje tétovázni, hacsak nem akar esélyt adni arra, hogy ők
tüzeljenek először. Látta, hogy Arthur őt nézi, ezért kihúzta
magát a székben, és rámosolygott a fiúra.
– Nem igazságos, hogy vissza kell menned oda – mondta
Arthur.
– Már semmi sem igazságos – válaszolta Waverly. – De
igazságot fogunk tenni. Visszaszerezzük a szüleinket, és bárki az
utunkba áll, azt... – Nem fejezte be a mondatot. Nem akarta
hallani saját magát, ahogy kimondja.
Joguk volt mindenhez. Megtámadták őket, tönkretették az
életüket, elszakították őket a szüleiktől, elrabolták a jövőjüket –
végtelen volt a bűnlajstrom. És mi van azokkal a videókkal,
amikre még mindig hiába várnak a gyerekek? Mather csak
negyvenhat felvételt küldött át, és hiába vert tanyát egy csapat
fiú és lány a központi vezérlő közelében, csak nem érkeztek új
hírek. Az Empyreum az árvák hajója lett, gondolta Waverly. És
ezért a saját kezével akart végezni Anne Matherrel.
Nagyon várta már.
Gyakran álmodta azt, hogy végigkergeti azokat az őröket,
felügyelőnőket, orvosokat és nővéreket az Új Látóhatár
folyosóin, akik olyan sok mindentől megfosztották őt és a többi
lányt. Gyakran álmodta azt, hogy belenéz a meglepett arcukba,
meghúzza a ravaszt, azok pedig térdre rogynak. Álmában
hallotta, ahogy fuldokolni kezdenek a saját vérüktől, és előtör
torkukból az a gurgulázó hang. Álmában látta, ahogy maguk elé
tartják a kezüket, mintha a vékony hús és a csont megállíthatná
a golyót. Vagy a golyókat. Anne Mather mindig a folyosó végén
állt, egyedül és védtelenül. Felemelte a kezét, mint aki imádkozni
készül, és rázendített, hogy „Istené a bosszúállás!”, és ekkor
Waverly beleeresztette a golyókat. A golyók vörös rózsákat
festettek a fehér selyempalástjára, az arcát pedig finom
vérpermettel terítették be.
A régi Waverly elborzadva ébredt volna ebből az álomból, de
az új Waverly rendre azon kapta magát, amikor kinyitotta a
szemét, hogy mosolyog.
Az ő hibája, nem az enyém, gondolta. Ő tett azzá, ami vagyok.
– Megyek, megpróbálok kiszedni valamit Sarekből – mondta
Waverly.
– Semmit nem fog mondani.
– De, fog – válaszolta Waverly, azzal kiment a
pilótafülkéből.
Lassan kezdett ébredezni a hajó. Ahogy végigsietett a
központi vezérlőhöz vezető folyosón, Waverly látta, hogy csipás
szemű fiú és lányok indulnak kötelességtudóan a reggeli
szertartásra. Hiába kapták el a terroristát, Kieran továbbra is
megtartotta a kötelező napi gyűléseket. Waverly soha nem ment
el rájuk, és nem értette, Kieran miért nem bünteti meg ezért.
Talán azoknak az időknek az emlékére volt ilyen elnéző, amikor
még jelentett neki valamit Waverly.
A központi vezérlő elé érve Waverly megnyomta a csengőt,
és várt. Hallotta, ahogy megmozdult a kamera, és
várakozásteljesen nézett bele a lencsébe.
– Menj el, Waverly – hallotta Sarek fáradt hangját. Mióta
Arthur nem dolgozott a központi vezérlőben, kétszer annyi
feladat hárult rá.
– A Központi Tanácsnak joga van tudni, mikor érjük el a
találkozási pontot, Sarek.
– Azt a parancsot kaptam, hogy nem beszélhetek veled.
– Ha nem engedsz be, elmondom Kierannek, hogy
lehallgatod a Matherrel folytatott beszélgetéseit.
– Nem hinne neked.
– Olyan részleteket tudok, amik csak tőled származhatnak,
Sarek. Úgyhogy engedj be.
Waverly türelmesen megvárta, amíg kinyílik az ajtó, majd
belépett.
Sarek kimerültnek tűnt, és olyan szagot árasztott, mint aki
napok óra nem fürdött. Waverly leült a hozzá legközelebb eső
székbe, és az előtte lévő számítógép fölé hajolt.
– Sajnálom, hogy kénytelen voltam nyomást gyakorolni
rád...
– Dehogy sajnálod – mondta a fiú keserűen. Waverly úgy
látta, hogy a fáradtságon kívül valami más baja is van Sareknek.
A szeme piros, a hangja pedig rekedtes volt. Úgy nézett ki, mint
aki sírt.
– Mi a baj?
– Semmi – válaszolta a fiú halkan.
– Te tudsz valamit, Sarek – mondta Waverly. – Veszélyben
van a hajó?
– Nem jobban, mint eddig – felelte Sarek szomorúan.
– Kaptál videót az apukádtól, ugye? – próbálta Waverly
jobb kedvre deríteni a fiút. – Lehet, hogy az anyukádtól is fogsz
kapni.
Sarek belenézett Waverly szemébe, és a lány megpillantotta
a tekintetében lángoló haragot. Waverly felismerte az érzést – a
gyász tehetetlen dühe volt ez. Sarek elfordította és megrázta a
fejét. Waverly látta, hogy összeszorul az állkapcsa, és próbálja
visszatartani a könnyeit.
– Jaj, Sarek, sajnálom.
A fiú megrázta a fejét.
– Nem akarok beszélni róla.
Waverly némán ült a fiú mellett, átjárta Sarek fájdalma. Az
egész teremnek szomorúság-szaga volt, mintha Sarek úgy
árasztaná magából a bánatot, mint a pézsmát, nyomot hagyva
mindenütt, amerre jár.
– Mindkettőnknek életben maradt az egyik szülője – szólalt
meg végül Waverly. – Úgyhogy ki kell találnunk, hogyan hozzuk
ki őket onnan.
– Kieran elmondta, mit fogtok csinálni.
– Jó. És mikor lesz a találkozó? Tudnom kell.
– Negyvennyolc óra – csattant föl Sarek. – Most pedig kifelé.
– Tényleg nagyon sajnálom, Sarek – mondta Waverly
halkan.
– Azt mondtam, hogy légy szíves, menj el – ismételte meg a
fiú, és nem nézett Waverlyre.
Mivel nyilvánvaló volt, hogy Sarek nem szeretné, ha
maradna, Waverly egyetlen szó nélkül kiment.
Az egész teste bizsergett a félelemtől. Két nap, és újra látja
az anyukáját! Más lehetőségre gondolni sem mert.
A központi vezérlőből egyenesen a siklódokkba ment, ahol a
Központi Tanács és a küldetésre jelentkező öt önkéntes várta.
Azért gyűltek itt össze, hogy gyakorolják a rohamot. Nagyon sok
gyerek jelentkezett, hogy szeretne részt venni a támadásban, de
a tanács úgy határozott, hogy a gyorsaság kedvéért kisszámú
csapattal fognak támadni, és életkor alapján választottak az
önkéntesek közül.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Most erősítették meg, hogy a
találkozó a várt időpontban, negyvennyolc óra múlva várható.
Morajlás hullámzott végig a tömegen. Alia, Sarah és Melissa
nagyon eltökélt arcot vágtak. Melissának vörös és duzzadt volt a
szeme. Waverly gyanította, hogy szegény lány azóta sír, hogy
három napja megérkeztek a videók. Sem az apjáról, sem az
anyjáról nem tudott semmit. Sarah, aki szintén nem kapott
videót, dühösnek tűnt, Alia pedig egyszerűen fásuknak látszott.
– Van valakinek kérdése, mielőtt elpróbáljuk a támadást? –
kérdezte Waverly.
Elvégezték az utolsó simításokat a haditerven, és
átismételték, kinek mi lesz a feladata és a pozíciója. Nagyjából
fél óráig tartott, amíg mindent megbeszéltek.
– Van még kérdés? – mondta Waverly.
Alia elmosolyodott, de az ajkai remegtek. Mellette Debora
Mombasa állt – a kávébarna bőrű lány nem is számított arra,
hogy üzenetet kap, de a boldogság, amit a szerencsésebb
gyerekek éreztek, mintha elmélyítette volna a gyászát. Sarah
Hodges a száját harapdálta, és indulatosan jártatta körbe a
tekintetét a dokkban. Mellette Randy Ortega állt, egy kerek
arcú, magas fiú, akinek széles válla és nagy, barna tenyere volt.
Valamit súgott Sarah fülébe, aki ettől szemlátomást
megenyhült, és halványan Randyre mosolygott. Waverly
gyanította, hogy Sarah és a fiú között valami óvatos románc van
kibontakozóban. Senki sem kérdezett semmit, és Waverly egy
idő után kezdte úgy érezni, hogy már csak halogatja a dolgot.
– Rendben – mondta végül. – Azt hiszem, mindnyájan jól
megjegyeztük a tervet. Induljunk.
Meglehetősen ostobán érezte magát, miközben végigrohant a
szennyvízfeldolgozóhoz vezető üres folyosókon, és közben úgy
tett, mintha egy pisztoly lenne a kezében. Alia magabiztosan
szaladt a csoport élén, minden saroknál felvette a pozícióját,
kihajolt, és képzeletbeli pisztolyával lelőtte a képzeletbeli
támadót. Sarah és Randy alkották a hátvédet. Mikor elértek a
szennyvízfeldolgozóhoz, mindegyik bejáratnál megállt
három-három gyerek, egy négyfős csapat pedig odarohant, ahol
a feltételezésük szerint a szüleiket fogva tartó konténer lesz.
Waverly beizzította az ívhegesztőt, amit a szerszámteremből
hozott. Nekiállt elvágni a vastag acélreteszt, ami pont olyan
volt, mint amilyeneket az Új Látóhatár marhakonténerein
látott. Úgy érezte, már legalább egy órája dolgozik a reteszen, de
amikor az végre megadta magát, Sealy felkiáltott:
– Négy perc! Szuper vagy, Waverly!
A csapat tapsolni kezdett, de Waverly túlkiabálta a
hangzavart:
– Még csak félúton vagyunk! Gyerünk!
Egy másik úton jutottak vissza a siklódokkba. Waverly
tudta, hogy ez az egész küldetés legveszélyesebb és
legkiszámíthatatlanabb része. Szinte biztos, hogy fegyverrel kell
utat törniük maguknak, és Waverly tisztában volt vele, milyen
sok minden van, ami balul üthet ki. Ugyanezt érezte, mielőtt
megszökött volna Mather fogságából – gyomorbizsergés,
szájszárazság és a rettegés, amely mintha kitöltötte volna a
tüdejét. Amikor elmenekültek az Új Látóhatárról, elveszítette
Samanthát. Most kit fog elveszíteni?
Nem gondolhatsz erre, figyelmeztette magát dühösen. El kell
hinned, hogy sikerülni fog, máskülönben kizárt, hogy sikerüljön.
A szabadítóakció próbája összesen tizenkilenc percig tartott,
Waverly mégis aggódott. Tizenkilenc perc bőven elég Mathernek
ahhoz, hogy lépjen valamit.
A gyakorlat után a tanács és az önkéntesek visszamentek a
raktárdokkba, és párosával gyakorolni kezdték a
fegyverhasználatot. Egy vastag acéllapra céloztak, és Waverly
ugyanazt az élvezetet, ugyanazt a furcsa örömöt látta az
arcukon, valahányszor meghúzták a ravaszt, amit ő érzett
azokban a véres álmaiban. Vajon akkor is ezt érzik majd, amikor
élettelen fém helyett emberekre lőnek?
Miután elhasználtak annyi lőszert, amennyit fel mertek
áldozni, véget ért a gyakorlás, és a gyerekek elmentek aludni.
Waverly összeszedte a pisztolyokat, és visszavitte őket a siklóra.
Kísérteties érzés volt végigmenni a hajón – mintha az
Empyreum egy olyan univerzumhoz tartozna, aminek ő,
Waverly már nem volt a része. A sima fémfalak, az esőerdő
földillata, ami még itt, fönt is érződött, a szellőztető rendszerben
áramló levegő halk fütyülése, a hajtóművek soha nem szűnő
morajlása – mindez egy szempillantás alatt semmivé foszolhat.
Vagy az is lehet – sőt, ez még valószínűbb –, hogy ő maga fog
nyomtalanul elpárologni. Testének minden rostját védtelennek
és sérülékenynek érezte, minden sejtje tisztában volt vele, hogy
talán már csak néhány óra van hátra az életből. Azt akarta, hogy
sikerüljön a küldetés. Hitt benne, hogy sikerülni fog. De látta, mi
történt Samanthával az Új Látóhatáron. Tudta, hogy ő is
meghalhat.
Mindenitől elbúcsúzott, kivéve attól az embertől, akitől a
legjobban szeretett volna. Neki ugyanis képtelen volt a szemébe
nézni. A kínzás emlékeit Waverly mélyen elzárta magában –
csinált egy erős, biztonságos dobozt a fejében, és oda rejtette az
egészet, és azóta sem nyitotta fel a doboz tetejét. Nem akarta
újra hallani a fogoly üvöltését, látni a fájdalomtól eltorzult
arcát, érezni a félelem nedves szagát, ami ott, akkor, a férfi fölött
állva megcsapta az orrát. Seth arcát azonban nem tudta
elfejteni. Nem tudta elfejteni azt a mélységes mély sajnálatot,
amivel utána nézett rá. Mintha akkor döbbent volna rá, hogy
Waverly nem az a lány, akinek hitte. Waverly tudta, hogy nem
az. Különben meg senki sem tökéletes. Csakhogy azon a napon
Waverly elveszített valamit, amiről egészen addig nem is
sejtette, hogy a birtokában van. Seth egészen addig tisztelte és
nagyra becsülte őt. De ennek vége. Mert hogyan tisztelhetné
azok után, hogy végignézte, ahogy kéjes vigyorral a férfi
ágyékába nyomja a sokkolót? Hogyan tisztelhetné ezek után
bárki?
És ezúttal egyedül magát hibáztathatta.
Ennek ellenére szeretett volna elbúcsúzni Sethtől. Szeretett
volna szerencsét kívánni neki. Szeretett volna... Nem tudta, mit
szeretne. De képtelen volt Seth szeme elé kerülni. Így aztán
kifordult a siklódokkból, és visszament a szállására. Főzött
magának egy kis babot, összetörte, és fűszerek nélkül megette.
Ezután lekuporodott a kanapéra, felütötte az anyja egyik
réges-régi detektívregényét, és anélkül, hogy felfogta volna a
szavak jelentését, olvasni kezdett. Amikor aztán elindult
lefeküdni, megállt a szobája ajtajánál, és hosszasan bámult bele a
sötétbe. Megpróbálta elfelejteni Sethet. Megpróbálta elfelejteni a
foglyot. Anne Mathert. Mindent. Megpróbálta elfelejteni
önmagát.
AZ UTOLSÓ ÁMEN
– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – mondta Kieran a
pulpitusról a megfogyatkozott hallgatóságának. Nem érezte
magában az ihletet ehhez a mai prédikációhoz. Túlságosan félt.
– Holnap kora reggel, a támadás óta először, találkozni
fogunk az ellenségeinkkel. Bízom benne, hogy ezúttal békésen
zajlik majd le a találkozás. Tudom, hogy bosszút szeretnétek. Én
is azt szeretnék. De nekem az a dolgom, hogy megvédjelek
titeket. Ezért megpróbálok megegyezni velük, és békés úton
lezárni a konfliktust. Ha ez nem sikerül...
– Akkor mi lesz? – kiáltotta valaki a terem hátuljából. –
Lehajolsz, és megcsókolod a seggüket?
Kieran elképedve nézett fel a pulpitusról. Tekintetével
végigpásztázta a hallgatóságot, de a színpadi lámpák fényétől
nem látott el a hátsó sorokig.
– Nem – mondta. Lepillantott az előre megírt beszédére, és
egyszerre nagyon gyengének, erőtlennek érezte. Kemény kis
galacsinná gyűrte a papírt, és hátrahajította a válla fölött.
Voltak, akik nevettek, néhányan kihúzták magukat a
székükben. – Nem. Ha nem adják át azonnal a szüleinket, vagy
megpróbálják elfoglalni a hajót, vagy bármilyen gyanús lépést
tesznek, akkor... megállapodtunk a Központi Tanáccsal, hogy
ebben az esetben erőszakkal szabadítjuk ki őket.
Füttyögés és kiáltozás hallatszott a terem végéből, és a
következő pillanatban már az egész gyülekezet állva tapsolt és
kurjongatott.
– Megöljük őket! Mindet megöljük! – kiabálta túl valaki az
éljenzést.
– Mather fejét akarjuk! Mather fejét akarjuk! – kezdte
kántálni néhány fiú.
Hamarosan az egész közönség együtt üvöltött a
hangadókkal, és a termet megtöltötte a vérszomjas düh.
Marjorie Wilkins és a húga a székeiken álltak, az első sorban,
és felemelt kézzel üvöltötték bele tehetetlen haragjukat a
levegőbe. Nem kaptak videót az Új Látóhatárról. Valószínűleg
ugyanez állhatott a legtöbb gyerek haragjának és dühének
hátterében – bárki vademberré változna, ha végig kellene néznie,
ahogy a barátai életjelet kapnak a szeretteiktől, ők viszont nem.
Mert vademberek voltak, ehhez nem fért kétség.
Kivörösödött fejjel üvöltöttek, az öklükkel verték a levegőt,
percek alatt rekedtre kiabálták magukat. Kieran elképedve
bámulta őket. Nem ismert rájuk. Fogalma sem volt, hogyan
szóljon hozzájuk. Amikor valamennyire sikerült összeszednie
magát, feje fölé emelte a kezét, és beleüvöltött a mikrofonba:
– Elég! Abbahagyni! Hagyjátok abba!
A tömeg lassan elhallgatott, mindenki várakozásteljesen
nézett rá.
– Tudom, hogy bosszút akartok állni azért, amit velünk
tettek. Én is ugyanezt szeretném.
– Akkor meg? – kiáltotta Marjorie, mire többen nevetni
kezdtek.
– Hagyjuk az egyezkedést! – üvöltötte az egyik fiú az első
sorból. – Intézzük el őket!
Többen egyetértőén kurjongattak.
– Meg kell próbálnotok ésszerűen gondolkodni! – harsogta túl
őket Kieran. – Mindnyájan szeretnék megbüntetni őket, de egy
olyan csatában, amit az ő hajójukon vívunk, könnyen lehet,
hogy ők büntetnének meg minket.
– Gyáva, gyáva! – kiáltotta valaki a terem végéből, és
többen csatlakoztak, először csak halkan, de aztán egyre
hangosabban, és hamarosan az egész gyülekezet teli torokból
kiabált. Néhányan Kieran védelmében üvöltöztek, de a
legtöbben támadták.
Kieran lenyalta az izzadságot a felső ajkáról. Sós, állapította
meg magában. Állt már ugyanitt, ugyanezek előtt az emberek
előtt, akik ugyanígy ellene fordultak. Ismerte ezt a rettegést, és
egyszer már majdnem legyőzte.
Nem, mondta magában. Nem.
– Fogjátok be! Mindenki fogja be! – üvöltötte a mikrofonba.
Marjorie Wilkins, rá sem hederítve, felállt a széke támlájára, és
rávetette magát egy fiúra, aki kioltott nyelvvel gúnyolódott
Kieranen. A fiú könnyedén lerázta magáról Marjorie-t, aki
leesett a földre. Kierant elöntötte a harag. – FOGJÁTOK BE A
POFÁTOKAT! – üvöltötte újra teli torokból a mikrofonba.
Olyan erővel robbant ki a hangja a hangszórókból, hogy
félbeszakadt a kiabálás, és a gyerekek meglepetten néztek fel rá.
Kieran hagyta, hadd nézzék, és megvárta, amíg a
csendhullám eléri a terem hátsó falait. Amikor újra megszólalt,
nyugodt, határozott és halk volt a hangja.
– Ha azt hiszitek, hogy besétálhattok oda, lelőhettek egy
csomó felnőttet, aztán szépen visszajöhettek az Empyreumra a
szüleitekkel, akkor hatalmasat tévedtek! – Kieran leemelte a
mikrofont az állványáról, majd leugrott a színpadról, és elindult
a széksorok között. Mindenkinek, aki mellett elment, belenézett
a szemébe. – Én láttam, mit tettek a szüleinkkel az első
támadásnál, és tudom, hogy semmi esélyünk ellenük. Jó lenne,
ha ezt felfognátok végre.
Kezdett dühös morajlás támadni, de Kieran beleüvöltött a
mikrofonba, így még csírájában elfojtotta az újabb hangzavart.
– És mindenki elmehet a fenébe, aki azt gondolja, hogy
gyáva vagyok! Holnap teljesen egyedül átmegyek az Új
Látóhatárra, hogy tárgyaljak azokkal a gyilkosokkal. Simán
megölhetnek, ha akarnak. És miért ne akarnának? Semmit sem
ér nekik az életem.
Elért a terem végébe, ahol addigra elhallgattak a gyerekek.
A legtöbben zavarba jöttek, amikor belenézett a szemükbe, de
voltak néhányan, akik pökhendi vigyorral válaszoltak.
– Megmondtam Anne Mathernek, hogy nem biztosítok neki
védettséget a háborús bűnök vádja alól, sem ezen a hajón, sem az
Új Földön. Jó oka van arra, hogy megszabaduljon tőlem, mégis,
az életemet teszem arra, hogy nem fog.
Megkereste a tömegben a gúnyos, ellenséges tekinteteket, és
miközben elindult vissza, a színpad felé, mindegyikbe hosszan
belenézett. Voltak, akik megpróbáltak farkasszemet nézni vele,
de végül mindenki lesütötte a szemét. Marjorie Wilkins, akinek
elszakadt az inge az eséstől, zavartan és kiábrándultan nézett rá.
– Itt az ideje, hogy felnőjetek. Biztosan örülnétek egy végső,
nagy összecsapásnak, olyannak, mint ami a mesekönyvekben
van, csakhogy ez nem mese. Ez háború. A saját szememmel
láttam, ahogy a szüleink kirepültek a légzsilipen, úgyhogy
nekem elhihetitek, hogy a háborúban nincs happy end.
Kettesével szedve a lépcsőket visszament a színpadra, és
lepillantott a gyülekezetre. A gyerekek megszeppenve, némán
néztek vissza rá. És ekkor azt mondta Kieran:
– Imádkozzunk.
Legnagyobb meglepetésére, ha kelletlenül is, de mindenki
lehajtotta a fejét.
A szertartás hátralévő része békésen zajlott, bár Kieran
észrevette, hogy néhányan kimentek a teremből. Elhatározta,
hogy nem törődik velük. Lehet, hogy nem mindenki áll az ő
pártján, de most nem ez a lényeg. Az emberek álruhába
öltöztetett szörnyetegek, ez derül ki a történelemkönyvekből is.
A béke azonban mindig jobb, mint a háború. Helyesen teszi,
hogy megpróbál beszélni Matherrel, és nem fogja engedni, hogy a
jövőben bárki újra megkérdőjelezze az igazát.
Miután elmondta a végső áment, átment a központi
vezérlőbe, elfoglalta helyét a kapitányi székben, és a hosszú
hatótávolságú radar képernyőjén villogó, egyre közeledő
fénypontra pillantott. Ez a pont volt az Új Látóhatár, és ha eléri
a képernyő közepét, akkor olyan közel lesz, hogy az hajóablakon
kinézve is látni lehet majd. És akkor elkezdődik.
Amikor elérkezett az este, Kieran egyedül indult el a
szállására. Száraz kenyeret, hideg csirkét, fügét és nyers spárgát
vacsorázott, és miközben az ízetlen falatokat rágta, tekintetét a
hajóablakban fénylő csillagokra szegezte. Szeretett volna aludni,
de önkéntelenül is újra meg újra sorra vette a békekötés
feltételeit, amiket napközben megtanult kívülről. Tiszában volt
vele, hogy bármennyit is gyakorol, nem lesz könnyű a dörzsölt
Matherrel tárgyalni. Mégis, jobban érezte magát attól, hogy
legalább tudta, mit akar mondani. Így el tudta hitetni magával,
hogy legalább egy kevés befolyása van a dolgokra.
Hajnalban megfürdött, felvette a legjobb ruháját, majd
bement a központi vezérlőbe, és leült Sarek mellé, aki a
találkozási pont felé irányította a hajót. Sarek kimerült,
végletesen túlhajtott öregember benyomását keltette. Kierannek
újra eszébe jutott, mennyire hiányzik neki Arthur. Nagyon fájt
neki a barátja árulása, most mégis szerette volna átbeszélni a
tervét a fiúval. A tudálékos Arthurban megvolt az a képesség,
ami csak kevesekben: legyen szó bármilyen tervről, minden
lépést alaposan körbejárt, megfontolt, és képes volt egyszerre
több nézőpontból látni a dolgokat. Két olyan gyerek volt a
hajón, aki tudott így gondolkodni, és most mind a kettő egy
olyan támadás előkészítésén dolgozott, amihez ő nem adta a
beleegyezését. Azonban most, hogy közeledett a pillanat, amikor
át kell szállnia az ellenséges hajóra, Kieran tulajdonképpen örült,
hogy van egy csapat gyerek, akik készek erőszakkal válaszolni az
erőszakra.
– Izgulsz? – szakította ki Sarek a töprengésből. A fiúnak
annyira karikás volt a szeme, mintha behúztak volna neki, a
szája körül pedig úgy ráncolódott a bőr, amit Kieran eddig csak
idős felnőtteknél látott. Sarek agyondolgozta magát, és bármit is
csinált Kieran, bármennyiszer is ajánlotta fel Matt Allbright,
hogy átveszi az irányítást, Sarek csak idegesen megrázta a fejét.
Kieran sejtette, hogy azért, mert amúgy sem tudna aludni. Sarek
addig ott fog ülni, abban a székben, amíg az. apja ki nem
szabadul az Új Látóhatár fogságából.
– Miért is izgulnék? – kérdezte Kieran, és elvigyorodott.
– Mert beszélni fogsz azzal a nővel. Meg mert fellépsz annak
a hajónak a fedélzetére.
– Persze, hogy izgulok.
– Mi van a Központi Tanáccsal? – kérdezte Sarek, és tűnődve
nézte Kierant.
– Mi lenne velük? – kérdezett vissza ingerülten Kieran.
– Készen állnak?
– Nem – nevetett Kieran. – De ők azt hiszik, igen.
– Hát – mondta szomorúan Sarek az már fél siker.
– Ígérd meg nekem, hogy nem nyitod ki nekik a dokkoló
légzsilipjét, amíg azt nem mondom, hogy Mather becsapott.
Megígéred?
– Átprogramoztam a zsilipet. Csak akkor tudnak felszállni,
ha én innen kinyitom az ajtókat.
– Jó. – A két fiú összenézett, és hosszú másodpercekig
kifejezéstelen arccal bámulták egymást, majd Kieran összeszedte
magában a bátorságot, és hozzátette: – Nem tudom, mihez
kezdenék nélküled.
– Ja, persze.
– Komolyan mondom.
– Fogd be.
Kieran szerette volna megölelni Sareket. Egyszerre rátört a
gondolat, hogy talán most látja utoljára ezt a fiút, aki a hónapok
óta tartó megpróbáltatások közepette mindvégig mellette állt.
De tudta, hogy Sarek nem szeretné, hogy megölelje. Nem
szerette az érzelgősséget, meg különben is, Kieran sem akarta
beleélni magát abba, hogy ma meghalhat. Attól csak még jobban
megijedne. És tudta, hogy nem győzheti le Mathert, ha
eluralkodik rajta a félelem. Így aztán csak megveregette Sarek
hátát, és azt mondta:
– Hamarosan találkozunk.
– Ja – mondta Sarek, és visszafordult a képernyőjéhez,
mintha ez is csak egy olyan nap lenne, mint bármelyik más.
Kieran kilépett a központi vezérlőből, és elhaladt a falat
hosszan beborító grafiitik előtt, melyek között volt olyan,
amelyik gyáva féregnek, volt, amelyik behódoló hadvezérnek,
volt, amelyik gonosz diktátornak, és volt, amelyik szentnek
ábrázolta. Lement a lépcsőn a bal oldali siklódokkba, és
megpillantotta Waverlyt, aki idegesen járkált fel-alá az egyik
leeresztett rámpával várakozó sikló előtt. Ahogy közelebb lépett,
látta, hogy a lány szegycsontja fölött izzadtságcseppek
csillognak, a szeme körül pedig fényesen feszül a bőr. Olyan közel
volt, hogy már a samponja illatát is érezte, amikor Waverly
végre észrevette. Fél méterre tőle megállt, abbahagyta a
járkálást, és belenézett Kieran szemébe.
– Készen álltok? – kérdezte Kieran. Feszültnek hallotta saját
magát, de már nem érzett haragot. Tudta és érezte, hogy eljött
az igazság napja.
– Halálra gyakoroltuk magunkat – mondta Waverly. – Azt
hiszem, készen állunk.
– Jó. – Kieran rugdosni kezdte a padlót a cipője orrával. – És
akkor megvárjátok, amíg szólok, ugye?
– Persze.
– Talán mondanom sem kell, de... – Kieran Waverlyre
pillantott, és látta, hogy a lány figyel. Nem volt védekezés vagy
ellenállás a tekintetében. Mint mindig, most is próbált
sztoikusnak tűnni, de látszott, mennyire fél. – Valószínűleg
megölnek, ha a fedélzetre léptek, amíg tart az egyezkedés.
– Megvárjuk, amíg szólsz, Kieran.
– A kezedbe adom az életem.
– Tudom – mondta Waverly halkan, de nem nézett a fiú
szemébe.
Olyan volt, mintha még akarna mondani valamit, de a
szavak nem jutottak ki a száján, és nem értek el Kieranig. Kieran
megfordult, hogy elinduljon, de ekkor Waverly hirtelen
odaugrott hozzá, átkarolta a vállát, és magához szorította.
Kieran döbbenetében először mozdulni sem tudott, de aztán
a két karja hamar a helyére került, és átölelte Waverlyt. Olyan
volt az illata, mint amire emlékezett, és majdnem olyan volt az
ölelése is, csupán a régi lágysága hiányzott. Csak álltak a sikló
előtt, és szorították egymást... Kieran nem tudta, mennyi ideig.
Nem tudta, másodpercek vagy percek teltek el, míg végül
Waverly elengedte, megtörölte a szemét, megfordult, és befutott
a siklóba. Kieran nézte, ahogy eltűnik a sikló gyomrában, és
eszébe jutott az a rettenetes nap, amikor végig kellett néznie,
ahogy Waverly beszáll egy másik siklóba, ami aztán Anne
Mather rettenetes birodalmába vitte. Azon a napon könyörgött
Waverlynek, hogy maradjon, hogy szálljon ki a siklóból, hogy ne
menjen. Most is szeretett volna ugyanezért könyörögni, de
ehelyett megfordult, és kiment a siklódokkból. A csoszogásától
eltekintve tökéletes csend honolt a folyosón.
Keresztülvágott a hajón, belépett a jobb oldali siklódokkba,
és odament a légzsiliphez legközelebb álló hajóhoz. Megnyomott
egy gombot, és a rakodórámpa lassan leereszkedett. A nyitódó
szelepek és zárak olyan hangot adtak ki, mint a megrepedő
tojáshéj. A siklót most először nyitották ki azóta, hogy a Földön
beemelték az Empyreum gyomrába, így odabent minden ősrégi
ragaszó- és szigetelőanyag-szagot árasztott. Kieran leült a
pilótaszékbe, és bejelentkezett a központi vezérlőhöz. Sarek egy
rövid horkantással nyugtázta a kapcsolat létrejöttét, azután
csak néma, feszült, várakozásteljes lélegzése hallatszott.
Kieran a radart figyelte, azt, ahogy az Új Látóhatárt jelző
villogó pont egyre közelebb úszik a képernyő közepéhez. Végül a
két hajó olyan közel került egymáshoz, hogy bekapcsolt az
Empyreum ütközéselkerülő rendszere. Kieran képernyőjén
villogni kezdett a „Közeledő objektum” felirat, vibráló,
halványzöld fénnyel árasztva el az egész pilótafülkét.
– Itt vannak – mondta Sarek.
Kieran úszott a verítékben. Bekapcsolta a hajtóműveket,
aztán összedörzsölte a két tenyerét, hátha attól abbamarad a
kézremegése. Felbúgtak a motorok, és a sikló elemelkedett a
talajtól. Kieran lassan szembefordította a gép orrát a légzsilip
ajtajával.
– Sarek – mondta, de az ajtó már nyílt is ki. Amilyen
óvatosan csak tudott, belebegett a siklóval a légzsilipbe. Először
a kattanás következett, amivel a hidraulika a háta mögött
bezárta az ajtót, azután a halk robbanás, amivel a légzsilipben
maradt levegő kiáramlott a világűrbe. Kieran siklóját körülölelte
a jeges vákuum. Kinyílt a zsilip külső ajtaja, és Kierannek
összeszorult a gyomra.
– Istenem – nyögte. Az Új Látóhatár hatalmas tömege
mintha csak méterekre lebegett volna tőle. A hajó némán várta,
hogy elnyelje a siklóját. Hirtelen elbizonytalanodott, vajon meg
tudja-e csinálni. Aztán rájött, hogy már csinálja is. A sikló úgy
dugta ki az orrát az Empyreum légzsilipéből, mint az üregéből
kimerészkedő gyík. Még néhány méter, és nincs visszaút.
– Sarek – nevetett fel idegesen Kieran –, mondd, kérlek, hogy
nem lesz belőlem emberáldozat.
– Hát, lehet, hogy tényleg igaz, amit beszélnek – mondta
Sarek.
– És mit beszélnek?
– Azt, hogy messiásnak képzeled magad.
Kieran elmosolyodott, és végül kimondta azt, amit eddig
képtelen volt.
– Szeretlek, barátom.
Zavart csend következett. Sarek nem nézett Kieran szemébe,
de aztán elmosolyodott, és mintha felderült volna az arca.
– Nem vagy az esetem.
– Ezt úgy veszem, hogy te is szeretsz – nevetett Kieran.
Sarek arcáról eltűnt a mosoly, és látszott, hogy a könnyeivel
küszködik.
– Legyél óvatos, rendben?
Mielőtt Kieran válaszolhatott volna, Sarek bontotta a
kapcsolatot.
Kieran magára maradt.
AZ ÜNNEPSÉG
Kieran berepült a siklóval az Új Látóhatár légzsilipébe, és
visszafojtott lélegzettel várta, hogy becsukódjanak mögötte az
ajtók. Aztán kinyílt a belső ajtó, és meglepődve látta, hogy a
dokk tele van tapsoló és éljenező emberekkel. Idegesen letette a
siklót, majd döbbenten nézte a pilótafülke ablakán keresztül az
egyszerű fehér köpenyt, fekete nadrágot és szandált viselő
csoportot. Sok nő kisbabát tartott a karjában, és az ő apró
kezükkel integettek Kierannek. Anna Mather a gyülekezet
közepén állt, és úgy mosolygott, mintha a régen nem látott fia
érkezett volna haza.
Kieran lement a sikló rámpáján, és egyenesen Mather
karjaiban találta magát. A nő meglepően alacsony és
galambszerű volt. Az arcbőre rózsaszín volt és sima, bár a felszín
alatt kirajzolódott a hajszálerek hálója. Az orra fénylett, a fogai
pedig sárgásak voltak, mintha megfogta volna őket a tea vagy a
kávé. Kierant nem csak a nő termete lepte meg, hanem
nyilvánvaló esendősége is. Öregszik. Gyengül. Egy nap megfog
halni. Egészen eddig úgy gondolt rá, mint egy időtlen
márványoszlopra, egy démonszerű istennőre, akit gyűlölt, és
akitől félt.
Mather mindkét oldalról arcon csókolta Kierant, majd
megfogta a kezét, és szembefordította a tömeggel.
– Mutassuk meg Kieran Aldennek, hogyan üdvözöljük az Új
Látóhatáron a szívesen látott vendégeket!
Az emberek fülsiketítő éljenzésben törtek ki. Waverly és a
többi lány is azt mondta, hogy a legénységet legyengítették az
alacsony gravitációban eltöltött évek, ám ez most egyáltalán
nem látszott. Mindenki egészségesnek és erősnek tűnt. Kieran
megpróbálta megszámolni őket – nem lehettek többen ötvennél,
de a hangjuk megtöltötte a siklódokkot. Nem tudta, mitévő
legyen, így végül odaintett nekik. Zavarban volt, és sejtette,
hogy Anne Mather pontosan ezt akarja.
– Beszélhetünk? – kérdezte a nőtől. Érezte, hogy csurom víz
az inge, és a tenyere is ragadt az izzadtságtól. Hiába volt a lelkes
fogadtatás, még soha életében nem félt ennyire. Felvonta a
szemöldökét. Azt akarta, hogy Mather lássa, nincsen hatással rá
a szemfényvesztés. – Az ünneplést... korainak érzem. Még nem
állapodtunk meg a feltételekről.
– Mindent a maga idejében. Szeretnélek először egy kis
fogadással üdvözölni a fedélzeten.
Kieran nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de ekkorra
már körbevette egy csomó nő, akik elkezdték keresztülterelni a
dokkon, és közben arról duruzsoltak a fülébe, hogy mennyire
örülnek a látogatásának, és hogy milyen jó itt látni egy ilyen
jóképű fiatalembert, aki ifjú kora dacára már tud űrsiklót
vezetni! Ez igazán rendkívüli! Kieran Anne Matherre pillantott,
aki a csoport végén jött, és bár az arcán mosoly ült, a tekintete
feszült volt és éber.
A lépcsőházhoz vezették, és elindultak vele fölfelé. Kieran
hátrapillantott, és látta, hogy hosszú sorban kígyóznak mögötte
az emberek. Hallotta, hogy valamit énekelnek, de úgy
visszhangzott a lépcsőház, hogy a szöveget nem értette. A dallam
valamennyire ismerős volt, és az egész kezdett egyre
valószínűtlenebb lenni. Nem ilyen fogadtatásra számított, és
egyre jobban kóválygott a feje.
A központi bunkerba vezették, ahol a priccsek helyén fehér
terítővel borított ebédlőasztalok álltak. Az egész terem fel volt
díszítve: pálmalevelek, páfrányok, liliom-, nőszirom-, és
napraforgócsokrok pompáztak mindenhol. Valaki megfogta a
kezét, és odafordított a mosolygó Mather felé. A nő egy színpad
felé húzta, melyen egy hosszú, keskeny asztal állt, az asztal körül
pedig egy tucat barátságtalan arcú idősebb férfi és nő ült. Kieran
leült az üresen álló székre, éppen a pódium mellé, és gyanakodva
figyelte Anne Mathert, aki a kezét felemelve csendre intette a
tömeget.
Az egészet alaposan begyakorolhatták, mert mikor
elcsendesedett a terem, valaki egy dallamot kezdett dúdolni,
amibe aztán mindenki bekapcsolódott. A három szólamban
megszólaló kórus ugyanazokat a latin szavakat ismételgette, és
bár szép volt a dal, Kierant egyre erősebben a hatalmába
kerítette valamiféle balsejtelem. Furcsa hasadás állt be a
valóságos helyzet, és aközött, ami itt történt. Mintha ezek az
emberek nem lennének hajlandóak elismerni azokat a rettenetes
dolgokat, amiket elkövettek. Hogyan fog tudni így egyezkedni
velük?
Amikor véget ért a dal, Anne Mather odalépett a pódiumhoz.
Lemosolygott a tömegre – a gyülekezetére, eszmélt rá Kieran – és
azt mondta:
– Dona nobis pacem. „Adj nekünk békét.” Azt hiszem, ennél
megfelelőbb szavakkal nem is kezdhetnénk ezt a napot. Most
hajtsuk le fejünket, és adjunk hálát, amiért itt lehet köztünk
Kieran Alden barátunk.
A teremben mindenki engedelmesen lehajtotta a fejét.
Kieran összefonta a karját, de a szemét egyetlen másodpercre
sem vette le Matherről.
– Béke legyen veletek – mondta a gyülekezetnek.
– Béke legyen veletek – visszhangozták az emberek.
– Uram – folytatta Mather, és az égnek emelte a két kezét,
mintha Isten ott lebegne a pulpitus fölött, és ő meg akarná
érinteni –, buzgalommal kérünk, hogy te vezéreld az Empyreum
küldöttével folytatott tárgyalásokat, hogy leszármazottaink
békében élhessenek majd együtt az Új Földön. Arra kérünk,
hogy legyél velünk ennél az asztalnál. Arra kérünk, hogy segíts
nekünk kérdezni, és segíts válaszolni, hogy megérthessük
egymást. És ha nem túl nagy kérés, fond körénk a felebaráti
szeretet kötelékét, hogy együtt dicsérhessük a neved. Ámen.
– Ámen – válaszolta a tömeg.
A terem végében lévő ajtók kinyíltak, és Mather emberei
ételektől roskadozó kocsikat toltak be rajtuk. Szárított és friss
gyümölcsöt kínáltak Kierannek, datolyával és mogyoróval
töltött kenyeret, hideg garnélarákot és pitét. Kieran mindenből
vett egy keveset, de túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy
egyen. A lenti asztaloknál ülő emberek kedélyesen beszélgettek
egymással, jókedvűen veregették egymás hátát. Kieran időnként
azt érezte, hogy valaki figyeli a tömegből, de mire odafordult, azt
látta, hogy mindenki újra a szomszédjával nevet, mintha éppen
akkor meséltek volna egymásnak egy nagyszerű viccet.
Ez az egész csak színjáték, gondolta. Ez nem igazi.
Ekkor felállt a székéből, mire a tömeg azonnal
elcsendesedett, és visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy
keresztülvág a színpadon, és odalép az asztal túlsó végénél ülő
Matherhez. Kieran látta, hogy két nagydarab férfi, akik eddig a
terem végében álltak, most előresietnek, és megállnak a színpad
közelében. Anélkül, hogy tudomást vett volna róluk, odahajolt
Matherhez, de olyan közel, hogy az orrában érezte a kenyér
szagát, amit a nő éppen rágott, és a fülébe súgta:
– Most azonnal látni akarom a foglyokat.
– De mindenki annyira boldog, hogy itt vagy – mondta a nő,
és megrebegtette a szempilláját. – Azt akartam, hogy részesei
legyenek ennek a nagyszerű pillanatnak.
Nem szórakozni jöttem – sziszegte Kieran. – Magának meg
nekem rengeteg megbeszélnivalónk van egymással.
– Tisztában vagyok vele – mondta Mather. – De az
udvariasság azt kívánja, hogy megfelelő ünnepélyességgel
fogadjuk a hozzánk ellátogató diplomatákat. De, gondolom, te
nem ismered már ezeket a régi földi szokásokat.
Miért ilyen nehéz szót érteni ezzel a nővel?
– Most azonnal látni akarom a foglyokat, utána pedig
használni akarom valamelyik kommunikációs állomásukat.
– Ó. – Mather félig odafordult Kieranhez. – És miért?
– Várják a bejelentkezésemet, hogy biztonságban
megérkeztem.
– Rendben – mondta Mather, és szelíden elmosolyodott. –
Amint tudom, a rendelkezésedre bocsátom az egyik
állomásunkat.
Azzal a szájába tett egy olajbogyót, és ült tovább a székén.
Kieran körbenézett, és úgy érezte, csapdába került. Elmebaj
volt ez a fogadás. Még el sem kezdődött az egyezkedés, de úgy
érezte, mintha Mather valami furcsa, megfoghatatlan módon
máris legyőzte volna.
Mert arra számít, hogy udvarias leszek, ébredt rá egyszerre.
Nem gondolja, hogy jelenetet fogok rendezni.
Hirtelen ötlettől vezérelve odalépett a pódiumon álló
mikrofonhoz, és bekapcsolta.
– Halló? – mondta, és hangja felharsant a hangszórókból.
Szempillantás alatt csend lett a teremben. Még a felszolgálók is
abbahagyták, amit csináltak, és őt nézték.
– Ha befejezték ezt az őrült előadást, szeretném, ha
odakísérnének a foglyokhoz. Most.
Anne Mather rezzenéstelen arccal figyelte, mit csinál, de nem
mozdult meg.
– MOST! – ordította Kieran a mikrofonba. A hangszórók
közelében ülő emberek felkiáltottak, és a fülükhöz kapták a
kezüket.
Mather felállt, lehajította a szalvétáját az asztalra, és
odaviharzott Kieranhez.
– Ezek az emberek rengeteget dolgoztak azért, hogy...
– MOST! – üvöltötte torkaszakadtából Kieran. A mikrofon
begerjedt, és a sípolás mintha az agyáig hatolt volna.
Mather dühösen Kieranre pillantott, majd elvette a
mikrofont a pódiumról.
– Sajnálom, de a díszvendégünknek most mennie kell –
mondta, majd lemasírozott a színpadról, és Kierannel a sarkában
kivonult a teremből.
– Búcsúztatódallal is készültek – súgta oda Mather
Kierannek. – Hiábavaló volt az a sok gyakorlás.
– Teljesen hülyének néz? Azt hiszi, le tud venni a lábamról
néhány dallal meg finom ételekkel?
– Azt akartam, hogy érezd a megbecsülésünket.
– Azt akarta, hogy egy idiótának érezzem magam – sziszegte
Kieran.
Mather egy sértett pillantást lövellt Kieran felé, aki ebben a
pillanatban annyira gyűlölte a nőt, hogy puszta kézzel meg tudta
volna ölni.
Mather a központi vezérlőhöz vezette Kierant, ami valahogy
sokkal nagyobbnak tűnt, mint az Empyreum irányítója. A terem
tele volt munkájukat végző emberekkel, mindenki csinált
valamit, vagy éppen utasításokat adott ki a fejhallgatójába.
Mennyire hatékonyan és olajozottan menne minden az
Empyreumon, ha neki is ennyi megbízható fedélzeti tisztje lenne!
Mather még ebből a szempontból is előnyben volt.
– Hívd az Empyreumot – mondta Mather egy alacsony,
fáradt nőnek, aki kurta biccentéssel vette tudomásul a
parancsot.
– Először látni akarom a foglyokat – mondta Kieran.
– Azt mondtad, először tájékoztatnod kell őket, hogy
épségben megérkeztél – felelte meglepetten Mather.
– Igen, miután láttam a foglyokat.
– Vonalban az Empyreum – mondta a nő Mathernek.
Mather várakozásteljesen felvonta a szemöldökét.
Arra, ami eddig történt, nem volt titkos kód, és pontosan
leírni sem lehetett. Kieran elvette a nőtől a fejhallgatót, és a
képernyő fölé hajolt, ahol megjelent Sarek arca.
Sarek megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta
Kierant.
– Jól vagy – mondta.
– Én jól vagyok, de a foglyokat még nem láttam.
Sareknek elkomorult az arca.
– Miért nem?
– Nem tudom – válaszolta Kieran, és egyszerre végtelenül
alkalmatlannak érezte magát a feladatra. Egy jobb, ügyesebb
vezető már elérte volta, hogy odavigyék a foglyokhoz. Ő viszont
csak elrontott mindent. Máris borult az eredeti terv. – Húzzák az
időt.
Sarek hosszú másodpercekig nem mondott semmit, csak
fürkészte Kieran arcát, minta valami titkos üzenet próbálna
leolvasni róla.
– Hogy haladnak a tárgyalások? – kérdezte végül.
– Még el sem kezdődtek.
– Akkor menj vissza – mondta némi hallgatás után Sarek.
– Ha gondolod, bemehetünk az irodámba, és megihatunk egy
teát, Kieran – szólalt meg a háta mögött Anne Mather.
– Nem teázni jöttem! – üvöltötte Kieran olyan hangosan,
hogy a kommunikációs állomást kezelő nő felugrott a székéből. –
Ha nem vezet azonnal a foglyokhoz...
– Ugyan, édes fiam, egy egyezkedés nem így néz ki. Először
te adsz nekem valamit, amire szükségem van, azután én is adok
valamit, amire neked van szükséged. És ehhez idő kell.
Kieran rávágott a pultra az öklével. Most azonnal el kell
döntenie, mit csináljon. Amikor belenézett Sarek szemébe, látta,
hogy a másik fiú felvonja a szemöldökét.
– Bírjátok még ki egy kicsit, Sarek – mondta végül Kieran.
Istenem, add, hogy ez legyen a helyes döntés.
Sarek bólintott, aztán nyelt egy nagyot.
Hirtelen az Empyreum vészszirénájának hangja harsant fel a
rádió hangszóróiból. Anna Mather felállt a kapitányi székből, és
odasietett a monitorhoz. Sarek eltűnt a képernyőről, de Kieran
látta az árnyékából, hogy a fiú ide-oda szaladgál a központi
vezérlő hátsó falánál. Aztán hallatszott, hogy bemond valamit
az Empyreum hangosbemondójába, de csak a hangjában bujkáló
kétségbeesést lehetet kivenni, magát az üzenetet nem. Végül újra
megjelent a képernyőn.
– Baleset történt – kiáltotta zihálva. – Az egyik kombájn
megsebesítette a gyerekeket.
– Felajánlhatom a segítségünket? – kérdezte Anne Mather.
Sarek Kieranre nézett, Kieran pedig Anne Matherre.
– Nálunk egyetlen orvos sincsen a fedélzeten – mondta
Kieran.
– Hozzátok át a sérülteket! – mondta Mather. – Át tudjátok
hozni őket egy siklóval, vagy menjünk át értük?
– Át tudjuk vinni őket – mondta Sarek –, ha az orvosaik
tudják fogadni őket. Súlyosnak tűnik.
– Leküldök egy orvosi csapatot a siklódokkba – mondta
Mather, és odabiccentett az egyik technikusnak, aki halkan
beszélni kezdett a mikrofonjába.
– Köszönöm – mondta Kieran, és a combjára szorította a
hideg tenyerét. – Nagyon nehéz orvos nélkül.
– Mi lenne, ha elmennénk valahova, ahol tudunk
beszélgetni? – kérdezte Mather, és kivezette Kierant a központi
vezérlőből, át, a szomszédban lévő irodájába.
A helyiség elrendezése megegyezett a saját irodájáéval, de ez
volt az egyetlen hasonlóság a két szoba között. Mather
irodájának falán hímzett szőnyegek lógtak, amik otthonos
melegséget sugároztak. Volt viszont valami furcsa abban, ahogy
a tárgyak – a jegyzetfüzete, a naplója, egy képkeret – tökéletes
rendben sorakoztak az asztalán, ahogy a könyvek pontosan az
asztal sarkaihoz voltak igazítva, ahogy a toll éppen a
jegyzetfüzet közepén hevert. Minden pontos, kiszámított és
tökéletes volt, mintha nem is ember dolgozna itt, hanem egy gép.
– Kérsz teát? – kérdezte Mather.
– Azt kérem, hogy vigyen a foglyokhoz – mondta Kieran.
– Először beszélni akarok az ajánlatodról. Egyszerűen nem
tudom elfogadni.
– Az ajánlatom végleges.
– Nem tudom megígérni, hogy a legénységem majd egy
másik földrészen fog letelepedni. Mint már említettem, nagyon
keveset tudunk az Új Föld időjárásáráról. Könnyen lehet, hogy
alig találunk letelepedésre alkalmas területet.
– Nem akarom, hogy az emberei az én embereim közelében
legyenek.
– Még van negyvenkét évünk, hogy túltegyük magunkat a
múlt szerencsétlen történésein.
– Szerencsétlen történések? Úgy beszél, mintha magának
semmi köze nem lenne ahhoz, ami történt.
– Követtem el hibákat, Kieran. Mint vezető, biztosan te is
tapasztaltad már, hogy az apró tévedések milyen könnyen
vezethetnek katasztrófákhoz.
Kieran gyűlölettel bámult a nőre. Most már egyáltalán nem
félt. Egyetlen dolgot érzett: végtelen haragot.
– Ha most azonnal nem visz a foglyokhoz, elmegyek.
Mather állta Kieran tekintetét. Apró, szürke gombostűkké
szűkült a szeme.
– Ha megengeded, először szeretném megvárni, mit
csinálnak a barátaid.
– A barátaim?
– A partra szálló egység, amit az imént utasítottál indulásra.
Hamarosan ideérnek. Meglátom, mit csinálnak, és majd annak
fényében eldöntőm, láthatod-e az édesanyádat.
– Azok sérült gyerekek – mondta Kieran. Próbált
felháborodottnak tűnni, de tudta, hogy kihallatszik a hangjából
a félelem. – Semmit sem tudnak csinálni.
– Majd meglátjuk – mondta a nő, és szórakozottan
elmosolyodott.
A LEGJOBB TERV
Waverly odahajolt Sarah hordágya fölé, és betűrte a lepedő
szélét a lány lába alá. A Központi Tanács tagjai betárazták a
pisztolyaikat, és a siklódokkot megtöltötte az izgatott
várakozás.
– Tegyél még magadra festéket, Alia – mondta halkan Sarah,
és odabiccentett a lánynak. Alia a sikló mellett állt, és a fekete
festéktől olyan volt a szeme, mint két fekete lyuk. Gyönyörű volt
és félelmetes.
– Harci festés – mondta Waverly Sarah-nak, aki halkan
felnevetett.
– Úgy nézek ki, mint aki megsebesült? – kérdezte, és lejjebb
húzogatta a fél fejét betakaró, pirosra festett kötést.
– Hadd nézzem, mennyire fáj – válaszolta Waverly.
Sarah olyan arcot vágott, mint akinek rettenetes nagy
fájdalmai vannak.
– Jó lesz – mondta Waverly. – Amúgy sem kell sokáig
színészkednünk.
– Az baj, ha én már nagyon várom ezt az egészet? – kérdezte
Sarah egy ördögi vigyor kíséretében.
– Igen – mondta Waverly halkan. – Hol a pisztolyod?
– A combomnál.
Waverly betolta Sarah hordágyát Debora Mombasa és
Randy Ortega közé, majd odaszíjazta a raktér falához. A két
másik gyerek is csirkevérbe áztatott kötéseket viselt. Debora
nyugodnak tűnt, de Randy zihálva vette a levegőt a félelemtől.
– Jól vagy? – kérdezte Waverly.
Randy nem mondott semmit, csak bólintott.
Waverly belépett a pilótafülkébe, és leült Arthur mellé a
másodpilóta székébe. A fiú idegesen babrált a kapcsolókkal és a
gombokkal. Waverly egy pillanatra elgondolkodott, hogy
Arthur vajon tényleg csinál valamit, vagy csak próbálja elterelni
a saját figyelmét arról, ami ezután fog következni.
– Készen állsz?
Arthur megnyalta a száját, és bólintott. Odanyúlt a
fejhallgatójához, és megkérte Sareket, hogy nyissa ki a
légzsilipet. Waverly nagyon figyelt, hogy ha esetleg hibázna a
fiú, azonnal át tudja venni az irányítást. De Arthur mindent úgy
csinált, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Waverly akár
azt is hihette volna, hogy ez a sokadik repülése.
Miután kinyílt a légzsilip ajtaja, Arthur kikormányozta a
siklót a dokkból, majd irányba fordította. Azért a bal oldali
dokkból indultak, mert ez közelebb volt az Új Látóhatár
kórházához, és bíztak benne, hogy ettől hihetőbb lesz a
fedőtörténetük. Most, hogy már elindultak, Waverly egyszerre
nagyon átlátszónak érezte a mesét.
Arthur átrepült a siklóval az Empyreum íve fölött. A
hajótestből kiálló kupolák azokra a homokdűnékre
emlékeztették Waverlyt, amiket a Földről készült fényképeken
látott. A képeket Amanda mutatta neki, az az asszony, aki
magához vette őt az Új Látóhatáron eltöltött hónapok alatt.
Amanda azt próbálta megmutatni Waverlynek, mennyire
változékony volt a sivatagi táj a Régi Földön. Waverly arra
gondolt, vajon mi történhetett Amandával és Mather titkárával,
Jessicával, akik mindketten segítettek neki a szökésben. Lehet,
hogy Anne Mather bebörtönözte őket, vagy valami még
rosszabbat csinált velük. Most döbbent csak rá, hogy egészen
mostanáig egyáltalán nem is gondolt rájuk. A két nő része volt
azoknak a borzalmaknak, amiket Waverly örökre el akart
felejteni, ezért aztán őket is száműzte az emlékezetéből, pedig az
életét köszönhette nekik.
Az Új Látóhatár bizarr holdként emelkedett ki az
Empyreum mögül. Szürke fémteste az ég nagy részét elfoglalta.
Ahogy közelebb értek, Waverly ki tudta venni a hajóablakok
mögött elhaladó emberek körvonalait. Úgy tűnt, mint akik észre
sem veszik a közeledő siklót.
Waverlyt a hajó puszta látványától is kiverte a víz. Az Új
Látóhatár pontosan úgy nézett ki, mint az Empyreum – miért
látta mégis olyan gonosznak minden részletét? Minden – a szürke
burkolat, a szabálytalan alakú hajótest, a hajóablakok százaiból
kiáradó fény – félelmetes és taszító volt. Hogy elterelje a
figyelmét, Waverly megpróbált inkább Arthur manővereire
összpontosítani. A fiú óvatosan az Új Látóhatár dokkjának
hatalmas ajtaja elé irányította a hajót, és az ajtó magától
kinyílt.
Ez az, mondta magában Waverly, miközben a sikló lassan
belebegett az Új Látóhatár gyomrába. Összevissza vert a szíve, a
keze pedig olyan volt, mintha jégből faragták volna ki.
A kinyíló belső ajtó mögött egy csoport orvos és ápoló várta
őket. Köpenyt és fehér kesztyűt viseltek. Waverly furcsa arcú
idegeneknek látta őket, és egytől egyig gyűlölte mindegyiket.
Módszeresen végigjártatta tekintetét az egész dokkon, de nem
látott fegyveres őröket. Ennyire könnyen menne a dolog?
Nem, mondta magának. Anne Matherrel semmi sem megy
könnyen.
Arthur idegesen Waverlyre pillantott, majd megnyomta a
rámpa leeresztő gombját. Waverly hallotta a működésbe lépő
hidraulika sziszegését. Átment az utastérbe, ahol a rohamosztag
tagjai már felálltak a székükből. Sealy kibiztosította a
pisztolyát, és belenézett az irányzékba. Harvey Markem a
mellkasához szorította a pisztolyát, és olyan erővel markolta,
hogy belefehéredtek az ujjai. Mivel ő volt a legnagyobb, az ő
feladata volt cipelni a zsákot, amiben a tartalék pisztolyok
voltak, és amit szorosan a hátára szíjaztak. Melissa Dickinson
már felvette a pozícióját a lépcső tetején, pisztolyának csövét
lefelé irányítva készen állt arra, hogy fedezze a csapatot.
– Gyerünk – súgta neki Waverly, és elindult le, a raktérbe,
ahol az orvosok és az ápolók már körülállták a betegeket. Egy
kistermetű férfi orvos éppen arra készült, hogy belevilágítson
Sarah szemébe, amikor egy rászegeződő pisztolycsővel találta
szembe magát. A Randy mellett álló két nővér nagyot sikoltott,
amikor a fiú felállt, és rájuk szegezte a pisztolyát. Az orvosi
csapat többi hat tagja csak állt döbbenten, és tátott szájjal
bámult maga elé.
Waverly nem törődött az utolsó néhány lépcsőfokkal, hanem
leugrott a raktérbe, és a köpenye nyakánál fogva megragadta az
egyik nővért.
– Hol vannak az őrök?
A nő csak nézett Waverlyre, és bár mozgott az állkapcsa,
nem jött ki hang a száján. Waverly a nyakához szorította a
pisztoly csövét.
– Azt kérdeztem, hol...
– Nincsenek őrök – nyögte a nő.
– Hazudsz! – ordította Waverly az arcába.
– Igazat mond – szólalt meg a mögötte álló egyik orvos. –
Mather pásztor nem adott mellénk őröket.
Waverly tekintete az orvosról Sarah-ra siklott, aki már
felállt a hordágyáról, és gyanakodva méregette a férfit.
– Mindenki kapja el a túszát! – kiáltotta Waverly, azzal
megragadta a legközelebb álló orvos gallérját, és a pisztolya
csövét a lapockái közé szorítva tolni kezdte maga előtt. A
férfinak rövid haja volt, és Waverly látta, ahogy az izzadság
lecsorog a fejbőrén, végig a tarkóján, majd eltűnik az inge
gallérjában. A keze erősen remegett, és alig kapott levegőt,
ahogy végigbotorkált Waverly előtt a rámpán.
– Indulás! – üvöltötte Waverly olyan hangosan, hogy
belesajdult a torka.
Elindultak a dokk bejárata felé, és valahányszor elhaladtak
egy sikló mellett, Waverly hátrafordult, arra számítva, hogy az
addig ott rejtőző őrök előugranak. Úgy tűnt azonban, hogy
rajtuk kívül senki sincs a dokkban. Az akció előtt nem gondolt
bele, milyen érzés lesz újra a hajón lenni. Rátört a
klausztrofóbia, úgy érezte, sarokba szorították. Egy hajszál
választotta el attól, hogy pánikba essen. Ez az a hely, ahol azt
tették vele. Nem lett volna szabad idejönnie. Vett néhány mély
lélegzetet, valahogy úrrá lett a pánikon, és megpróbált az előttük
álló feladatra összpontosítani.
Gond nélkül jutottak el a siklódokk ajtajáig. Sarah
előrement, hogy kinyissa. Waverly visszafojtott lélegzettel
várta, mikor rontanak be a terembe az őrök, de az ajtón túl csak
a kihalt folyosó várta őket.
És az egész út ilyen volt. A túszokat pajzsként használva
minden sarok és ajtó előtt alakzatba rendeződtek, de sehol nem
ütköztek ellenállásba. Még egyszerű karbantartókkal sem
találkoztak. Tökéletesen kihaltak voltak a folyosók.
Waverly tudta, hogy a teljesen automatizált
szennyvízfeldolgozó és környéke a hajó elhagyatottabb részei
közé tartozik – az Empyreumon is csak akkor ment le valaki ide,
ha meg kellett javítani valamit – mégis, furcsa nyugtalanság
kerített hatalmába. A szíve olyan hevesen zakatolt a
mellkasában, hogy azon sem lepődött volna meg, ha a túsz is
hallja. Ő mindenesetre hallotta a férfi lélegzetvételét, azt, ahogy
a levegő durva kenderkötél módjára keresztülküzdi magát a
torkán. Időnként meg-megtorpant, de hagyta Waverlynek, hogy
irányítsa, és bekanyarodjon vele a sarkokon. Két kezét
vállmagasságban tartva botorkált előre.
Amikor az egyik hosszú folyosó végén megpillantották a
szennyvízfeldolgozó ajtaját, a csapat megállt, és felmérte a
terepet. Hátborzongatóan csendes volt minden.
– Mit gondolsz? – szólalt meg valaki Waverly mellett, amitől
Waverly szíve kis híján kiesett a helyéről.
Odafordult a hang irányába, és tekintete összetalálkozott
Aliáéval, aki szintén egy fehér köpenyes túszt tartott maga előtt.
Fekete szemében aggodalom tükröződött.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Waverly.
– Nem lehet, hogy egyenesen belesétálunk valami csapdába?
– kérdezte halkan Alia.
– Ha ez csapda, akkor már belesétáltunk – mondta Waverly.
– Hova megyünk? – kérdezte Randy túsza.
– Pofa be – sziszegte Randy.
– De ennek semmi értelme! – kiáltotta a férfi
kétségbeesetten.
– Felismerlek – mondta Alia. Halálosan nyugodt volt a
hangja. – Te kábítottál el, mielőtt kivették volna a
petesejtjeimet. Egy okot mondj, hogy ne lőjelek agyon.
A férfi Aliára pillantott, és elhallgatott.
– Gyertek – mondta Waverly halkan a többieknek. –
Menjünk.
Mindenki felvette a pozícióját a szennyvízfeldolgozó bejárata
előtt, majd Sarah odalépett az ajtóhoz, hogy feltörje a zárat, de
legnagyobb meglepetésére az nyitva volt.
– Ez meg mi? – nézett kérdően Waverlyre.
Waverly megrázta a fejét.
Sarah megnyomta a nyitógombot, és az ajtó félrecsúszott.
Waverlyt fejbe vágta a szennyvízfeldolgozással járó nyirkos,
fullasztó bűz, a szivattyúk és szűrők fülsiketítő dübörgése, a
zubogó víz morajlása.
A csapat belépett a helyiségbe, és legyezőállásba
rendeződött. A másodperc töredéke alatt felmérték a helyzetet.
Senki sem volt a szennyvízfeldolgozóban. Üres volt a terem.
– Mi ez? – mondta valaki Waverly mögött. – Mi ez?
– Ne! – kiáltott Sarah. Ellökte magától a túszát, és a nő a
földre esett.
Waverly odafordult az orvoshoz, és az arcának szegezte a
pisztolya csövét. A férfi felnyüszített, és mindkét kezét a feje fölé
emelte.
– Hol vannak?
– Kicsodák? – kérdezte nyöszörögve a férfi. – Kit kerestek?
Mindent elmondok.
– Hol vannak a szüleink? – üvöltötte Waverly, és tett előre
két lépést, amitől a férfi kénytelen volt nekihátrálni a mögötte
lévő falnak.
Az orvos megrázta a fejét.
– Nincsenek itt. Soha nem is voltak itt.
– Akkor miért mondta Jake – kezdte Waverly, de gyorsan
elhallgatott.
– Waverly – lépett közelebb Sarah. – Mi legyen?
– A kamerákon keresztül látták, hogy idejöttök – szólalt meg
az egyik nővér. Közepes termetű volt, és kihívóan nézett
Waverlyre. – A biztonságiak már úton vannak.
– Hol vannak? – kiáltott rá Waverly az orvosra, akinek
nekiszegezte a pisztolyát. – Azonnal elmondod, különben veled
fogok példát statuálni.
– Jaj, istenem – nyögte a férfi. Waverly látta, hogy egy
nedves folt kezd szétterjedni az ágyékánál, majd egy kis pocsolya
jelent meg a lábánál. – Azt hiszem, a börtönben vannak.
– A börtönben? – kiáltotta Sealy, és olyan erővel csapott rá a
pisztolya markolatával a fémfalra, hogy még sokáig
visszhangzott a dörrenés. – Kizárt, hogy bejussunk oda.
– Mennünk kell – mondta Alia megsemmisülve. – Waverly,
mennünk kell.
– Igaza van – mondta síri hangon Sarah. – Mindjárt
ideérnek.
Waverly felüvöltött a tehetetlenségtől, és beleeresztett egy
golyót a falba, néhány centiméterrel az orvos feje fölött, aztán
még egyet és még egyet. Sípolt a füle a lövésektől. Az orvos maga
elé kapta a kezét, és a félelemtől rángatózva a földre rogyott.
Waverly ugyanazt érezte, mint azok után a rémálmok után –
borzalmas kielégültséget, amiért megbüntethetett valakit. De a
kielégültséghez ezúttal valami savanyú íz is társult, és amikor
lepillantott a mutatóujjára, látta, hogy az rángatózva feszül neki
a forró fémnek.
– Rendben – szólalt meg végül. A hangja rekedt volt, de
nyugodt. – Menjünk. Hagyjátok itt a túszokat. Nélkülük
gyorsabban tudunk haladni. – A halálra rémült orvos
megkönnyebbülve hunyta le a szemét, de csak addig, amíg
Waverly hozzá nem tette: – Kivéve téged. Te velünk jössz.
A férfi az összeomlás szélén volt, de hagyta, hogy Waverly
felrángassa a földről, és tolni kezdje maga előtt. Ruháján
mindenütt átütött a jeges veríték, egész testéből a rémület
csípős, fojtogató szaga áradt. Reszketve tette egyik lábát a
másik után, vizeletben ázó szövetcipőjének talpa nedvesen
nyikordult a padlón.
Waverly és a túsz mentek elöl, de ahogy kiértek a folyosóra,
Waverly a falhoz nyomta a férfit, megvárta, amíg a többiek
utolérik, azután bezárta a szennyvízfeldolgozó ajtaját, és
szétlőtte a zárat, hogy a többi túsz ne tudjon utánuk jönni.
Ezután újra megragadta a védekezésre képtelen férfi gallérját, és
futni kezdett a barátai után, akik már jóval előrébb jártak.
– Maradjunk együtt! – kiáltotta, mire a sort vezető Randy
Ortega megállt a következő sarkon, ami után a siklódokkhoz
vezető folyosó kezdődött.
Egy árnyék suhant át Randy mögött, mire Waverly maga
elé rántotta a túszát, és elordította magát:
– Vigyázz!
Randy villámgyorsan megfordult, de a kanyar mögül
kinyúlt egy kéz, elkapta a pisztolya csövét, és kicsavarta a
kezéből a fegyvert. Randy hanyatt esett, és mire
feltápászkodott, már egy fekete pisztoly nézett farkasszemet
vele. Egy sovány, pólóba és túlméretezett nadrágba öltözött férfi
lépett ki a kanyarból. Szürke szemét Waverlyre szegezte, és mély
hangon azt mondta:
– Dobjátok el a fegyvert.
Waverly még szorosabban megmarkolta a túsz gallérját, és a
férfi szájába nyomta a pisztolyt.
MACSKA ÉS EGÉR
– Bárcsak ne lenne szükség erre – mondta Anne Mather
Kierannek az asztal túloldaláról. Kieran a kettejük között lévő
monitort nézte, amin Waverly és a rohamcsapat néztek
farkasszemet egy felfegyverzett férfival.
– A sarkon túl nyolc másik emberem várja őket, Kieran.
Remélem, Waverly jó döntést hoz.
Kieran látta, hogy Waverly a fegyverét dörzsölgeti, és
közben a férfit nézi, aki Randy Ortega halántékához szorította a
pisztolyát. Kérlek, Waverly, ne csinálj semmi hülyeséget. Tudta,
hogy valami ilyesmi fog történni. Majdnem biztos volt benne,
hogy nem fog sikerülni a dolog, mégis rábólintott az akcióra,
mert meg akarta mutatni Mathernek, hogy hajlandó
szembeszállni vele. Most rájött, hogy csak rontott a helyzetükön.
Egy rakás szerencsétlen gyereknek tűntek, akiknek fogalmuk
sincs, mit csinálnak.
Anne Mather kikapcsolta a monitort. Kieran felpillantott, és
belenézett a nő kárörvendő arcába.
– Miért kockáztatta az orvosai életét? – kérdezte.
– Nem volt valódi veszély – mondta a nő, és mocorogni
kezdett a székében. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik.
– Gondolta, megszabadul néhány ellenségétől?
– Tudom, hogy mérges vagy – mondta végül Mather. – Én is
az lennék a helyedben.
– Ha bántja őket...
– Semmi bajuk nem esik, amíg együttműködnek. Szépen
visszakísérjük őket a siklójukhoz – mondta Mather, és felemelt
az asztalról egy díszes teáskannát, kitöltött két csésze
kamillateát. Az egyik csészét odanyújtotta Kierannek, és addig
tartotta előtte, míg az el nem vette, majd szándékosan ki nem
ejtette a kezéből.
– Lehet, hogy néha trükköztem egy kicsit – mondta Mather,
ügyet sem vetve a csörömpölve asztalra hulló csészére, és a
kifröccsenő teára –, de mindig őszintén megmondtam, hogy mit
akarok. A célom a béke, és szeretném, ha a tiéd is az lenne.
– Akkor miért húzza az időt? – kérdezte Kieran, és olyan
erővel csapott az asztalra, hogy megfájdult a csuklója.
– Hogy kiterítsétek a lapjaitokat – mondta Mather, és
halványan elmosolyodott. – Tudtam, hogy készültök valamire.
El akartam hárítani a veszélyt, mielőtt bármiben is engedek
neked. Most egyenlő félként állunk szemben egymással.
– Ez nem igaz. Kezdetektől fogva maga van nyerő
helyzetben.
Mather fürkész tekintettel nézte Kierant. Volt a halántékán
egy ősz tincs, amit folyamatosan rezegtetett a háta mögött lévő
légbefúvó, és ez kizökkentette Kierant az erőszak-fantáziáiból.
Próbál feldühíteni, jött rá. Azt akarja, hogy mérges legyek, és ne
tudjak gondolkodni.
– Látni akarom a foglyokat – mondta, és felállt az asztaltól.
– Máskülönben azt kell gondolnom, hogy bajuk esett.
– Először szeretném, ha megállapodnánk a békeszerződés
feltételeiben.
– Nem – mondta Kieran, és várakozva nézte a nőt.
– Semmi okom nincs, hogy megbízzam benned.
– Megtámadta a hajónkat, megölte a legénységünk nagy
részét, elrabolta a lányainkat, orvosi értelemben megerőszakolta
őket, bebörtönözte a szüleinket, és ezek után képes bizalomról
beszélni?
– A bizalom a béke alapköve.
– Mondjon egyetlen okot, hogy én miért bízzam meg
magában.
Szinte izzott köztük a levegő a kialakult patthelyzettől.
Végül Mather rácsapott a tenyerével az asztalra, és
feltápászkodott.
– Rendben, Kieran. Elviszlek a foglyokhoz.
Kieran legnagyobb meglepetésére a nő odament az ajtóhoz,
és intett, hogy kövesse. Fél órával ezelőtt még azt gondolta
volna, kezd az ő javára billenni a helyzet, de most már tudta,
kivel áll szemben, és miközben két őr kíséretében elindult Mather
után, szinte biztos volt benne, hogy éppen most sétál bele egy
újabb csapdába.
A liftben Mather megnyomta a belső kommunikációs
rendszer gombját.
– Megyünk lefelé – mondta valakinek.
– Igenis, pásztor – válaszolta a hang a vonal túlsó végéről.
– Hova megyünk? – kérdezte Kieran. Egyetlen pillanatra
sem tudott megfeledkezni a mögötte álló két nagydarab férfiról,
és a kezükben szorongatott pisztolyokról. Egyetlen szót sem
szóltak, és annak sem adták semmi jelét, hogy hallgatnák, mit
beszélnek Matherrel, ám ettől csak még fenyegetőbb volt a
jelenlétük.
– A börtönbe – mondta Mather. – Jobb körülmények között
szerettük volna elszállásolni őket, de a szállásszinten nem lettek
volna biztonságbon.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Kieran dühösen.
– Sajnos vannak a hajón olyanok, aki még mindig nagyon
dühösek, amiért az Empyreum terméketlenné tett minket. Ők
akár vért is ontanának a bosszú kedvéért. De hát te találkoztál is
az egyikükkel. Hogy van Jacob?
– Egész jól – mondta Kieran. – Feltéve, ha az elmebajt nem
számítjuk.
– Ó, Jacob nem őrült – mondta Mather, és kedvesen
megrázta a fejét. – Ő csupán meghasonlott. Nagy különbség.
– Szegény kis gyerekgyilkos.
– Miről beszélsz? – nézett Mather szúrósan Kieranre.
– Megmérgezte Max Brentet. Tizennégy éves volt. Azonkívül
pudingot csinált Philip Grieg agyából. Lehet, hogy nem éri meg a
tizedik születésnapját.
Mathernek tátva maradt a szája, a mandula alakú nyílásban
megvillant a metszőfoga. Nekidőlt a falnak.
– Nem tudtam – mondta, miközben megkapaszkodott az
egyik őr karjában.
– Nyilván – mondta Kieran keserűen. – Főleg, hogy végig
kapcsolatban voltak.
– Én nem mondtam neki, hogy öljön meg bárkit is.
– De maga küldte a hajónkra.
– Nem. Hidd el, hogy nem én küldtem. Saját szakállára
csinálta.
A lift megállt, kinyílt az ajtaja, és Mather intett Kierannek,
hogy kövesse. Még éppen csak ráfordultak a börtönhöz vezető
folyosóra, amikor Kieran orrát megcsapta valami furcsa,
kellemetlen szag. Hangokat is hallott, halk, morajló beszélgetést,
és bár egyik hangról sem tudta megállapítani, kihez tartozhat,
így együtt az otthonát juttatták eszébe.
A bejáratot őrző fegyveresek félreálltak Mather útjából, aki
belépett a börtönbe, és a folyosóra mutatott. Kieran követte, és a
következő pillanatban éljenzés és üdvrivalgás tört ki. A tizenkét
cellás börtönt úgy alakították ki, hogy egy cellában egy embert
lehessen elzárni, Mather azonban négyesével zsúfolta be a
foglyokat a zárkákba. A padlón hálózsákok hevertek szanaszét,
minden felületet szennyes ruhák borítottak. Áporodott
állatkertszag terjengett a folyosón.
A rácsok közül kezek nyúltak ki, megfogták Kieran ingét,
megveregették a hátát, belekapaszkodtak a karjába, és közben
megállás nélkül záporozta a kérdések.
– Láttad a lányomat?... a férjemet? Jól vannak a gyerekeim?
Véget nem érő, kétségbeesett kérdések, és a sok ismerős,
kedves – bár elgyötört és szürke – arc. Kieran szeretett volna
megállni, hogy megcsókoljon minden kezet, és megválaszoljon
minden kérdést, de az őrök nem engedték.
A folyosó közepénél járhattak, amikor Regina Marshall
elkapta a karját. A nő halálsápadt volt, és még a többieknél is
soványabb és gyengébb, mégis olyan erővel szorította meg
Kieran karját, hogy a fiú felszisszent.
– Annyira örülök, hogy látlák, Kieran. Hogy van Waverly?
Sikerült visszajutnia az Empyreumra?
– Igen – válaszolta Kieran. Megdöbbentette, milyen rossz
állapotban van az asszony.
– Csókold meg a nevemben – mondta Regina sóvárogva. –
Mondd meg neki, hogy hamarosan otthon leszek.
– Megmondom – suttogta Kieran.
A követező cellában Kieran megpillantotta Kálik Hassant,
aki a többiektől valamivel távolabb, hátul állt. Ő, és Gunther
Dietrich is némán nézték, ahogy Kieran a zárkájuk elé ér, majd
Gunther kérdően felvonta a szemöldökét.
– Arthur és Sarek is jól vannak! – kiáltotta oda nekik Kieran.
Kálik összekulcsolta és megcsókolta a két kezét, Gunther
pedig lehunyta a szemét, és boldog, megkönnyebbült mosoly
terült szét az arcán.
– Hol van az anyám? – kérdezte Kieran az egyik őrtől, de az
csak megvonta a vállát. Ám ekkor Kieran megpillantotta az
édesanyja csontos, piros kezét a folyosó végén lévő cella rácsai
között, és futni kezdett.
– Kieran! – kiáltotta az anyukája.
– Anya! – kiáltotta Kieran, és amikor odaért a cellához,
megragadta az nő kezét, és a rácsokon keresztül csókolgatni
kezdte az arcát.
Az asszonynak nagyon megnőtt a haja, szőke tincsei a feje
tetejéről hatalmas hajkoronába fogva lógtak le egészen a válláig.
Az arca beesett volt, borostyánsárga szeme körül sötétkék
karikák éktelenkedtek. Az orrát hajszálerek finom hálója
borította, a bal szeme sarkában pedig egy véres folt látszott, ami
alighanem a támadás alatt elszenvedett dekompresszió
következtében alakult ki. De élt. Egyben volt, és lélegzett.
Kieran a két keze közé fogta az anyja arcát. Azelőtt
kényelmetlenül meghittnek érezte volna a mozdulatot, de most
nem vágyott másra, csak hogy megérintse az anyukáját, mert
még mindig alig akarta elhinni, hogy ott áll előtte. Vékony és
pergamenszerű volt a bőre. Annyira törékenynek tűnt.
– Miért téged küldtek? – kérdezte a nő, és megszorította
Kieran kezét. – Ez az egész túl veszélyes egy korodbeli fiúnak.
– Anya...
– Hogy van apád? – vágott Kieran szavába az anyja, és
beleharapott az ajkába. Egy darabka le volt törve az egyik
metszőfogából. – Biztosan nagyon aggódik.
Kieran elvette a kezét. Tehát nem tudta. Egyikük sem tudta.
Végignézett a rácsok közül kilógó arcokon és kezeken. Hogyan
mondja meg nekik? Mit mondhatna?
– Apa... – kezdte, de képtelen volt befejezni.
Az asszony belenézett Kieran szemébe, azután végigsiklott a
tekintete a fia arcán, és mindent kiolvasott belőle.
– Nem kell kimondanod – bólintott elgyötörten.
– Sajnálom – suttogta Kieran, és homlokát hozzászorította a
hideg rácshoz.
– Reménykedtem – mondta az asszony rekedten. – De
közben tudtam.
– A siklódokkban volt, amikor –
– Pszt – Kieran anyja a fiú szájához érintette az ujját. – Ne
mondj semmit.
– Kieran – hallotta Kieran Anne Mather hangját a háta
mögül. – Megkaptad, amit kértél. Folytathatjuk?
– Mather pásztor – mondta Kieran anyja halkan és
tiszteletteljesen. – Maga hozta ide Kierant?
Kieran meglepetten pillantott az anyjára. Az asszony
reménykedve, csillogó szemmel nézte Mathert. Kieran ellépett a
rácsoktól.
– Nagyon szerette volna látni magát – mondta Mather, majd
Kieran legnagyobb megrökönyödésére benyúlt a cellába, és
megfogta az anyja kezét. – Hűséges fiú.
– Tudom. – Lerta Alden szégyenlősen elmosolyodott. –
Köszönöm.
– Anya... – kezdte Kieran, de amikor az anyjára pillantott,
rájött, hogy amit kérdezni akar, azt nem lehet szavakba önteni.
Léna megváltozott. Volt benne valami új. Valami ijesztő. –
Szeretném, ha az anyukám is jelen lenne a tárgyalásnál – mondta
végül, mire az anyja boldogan rámosolyogott.
– Mit szólsz ehhez, Léna? – kérdezte Mather. – Szeretnél ott
lenni a fiad mellett, az irodámban?
– Ó, igen! – válaszolta lelkesen Léna. Hátralépett, amíg az
őrök kinyitották a cellája ajtaját, aztán kilépett a folyosóra.
Sütött róla a kislányos jókedv, ahogy elindult Anne Mather után
a kijárat felé. Elhaladtában rámosolygott a többi rabra, akik
visszamosolyogtak rá, de közben nem szűntek a gyerekeikről
kérdezgeti Kierant.
Hirtelen ötlettől vezérelve Kieran az utolsó pillanatban
megállt, és a foglyok felé fordult.
– A gyerekeitek biztonságban vannak az Empyreumon –
mondta hangosan, mire az emberek éljenezni és tapsolni kezdtek.
Kieran megfordult, hogy tovább induljon Mather után, de
ekkor mintha egy ütést érzett volna a szegycsontjánál. Meglátta
ugyanis, hogy Samantha Stapleton apja lerogy a cellája
padlójára, és a megkönnyebbüléstől zokogni kezd. Harvey
Stapleton Kierannel volt a támadás napján, és ő hívta a
felnőtteket a siklódokkba, ahol olyan sokat lelőttek közülük. Az
erős és bátor Harvey-ból mostanra szinte semmi sem maradt – a
férfi olyan gyengének és törékenynek tűnt, hogy Kieran attól
tartott, akár bele is halhatna a lánya halálhírébe.
Mathert követve kilépett a börtön kapuján, de közben ügyelt
arra, hogy véletlenül se nézzen Harvey-ra. Nem akarta, hogy a
férfi észrevegye rajta a bánatot.
Léna Alden egész úton fogta a fia kezét. Az irodába érve
tisztelettudó biccentéssel elfogadott Mathertől egy csésze teát,
majd leült az egyik székbe, és kíváncsian figyelni kezdett.
Mather melegen rámosolygott, ő pedig, boldogan, amiért
tudomást vettek róla, visszamosolygott.
Elrabolta anya lelkét, döbbent rá Kieran. Egy pillanatra
elszürkült körülötte a szoba, és zsibbadtnak, használhatatlannak
érezte az ajkait.
– Kieran – kezdte Mather, és felvett az asztalról egy
hordozható elektronikus olvasót. – Áttanulmányoztam a
feltételeidet. – Először kérdeznék valamit – emelte fel a kezét
Kieran.
– Rendben – mondta Mather, azzal visszatette az olvasót az
asztalra, és nyájasan Kieranre mosolygott.
– Miért velem egyezkedik? – kérdezte Kieran.
– Hogy érted? – kérdezte Mather, és a csodálkozástól egy
pillanatra nyitva maradt a szája.
– Egy csomó felnőtt van a hajón, akikkel tárgyalhatna, de
maga mégis engem választott. Miért?
– Mert... te vagy az Empyreum kapitánya! Ki lenne jobb
nálad? Nagyon tehetséges fiatalember vagy.
Kieran hunyorítva dőlt hátra a székében. Fogalma sem volt,
milyen válaszra számított, de ettől a szánalmas hízelgéstől ideges
és feszült lett. Waverly próbálta megértetni vele, mennyire
veszélyes ez a nő, és bármennyire is fájt ezt most beismernie,
Waverlynek igaza volt. Minden, ami ezen a napon történt,
Mather túlerejét bizonyította.
– Ez nem fog menni – mondta Kieran, és felállt az asztaltól. –
Nem vagyok alkalmas a feladatra.
– Ezt korábban is mondhattad volna...
– Nem vagyok jogász. Semmit nem tudok a szerződésekről,
vagy...
– Ne is hallgasson rá, Mather pásztor – legyintett Léna. – A
fiam nagyon ügyes!
– Ez nem igaz. Túlságosan fiatal vagyok – mondta Kieran
Mathernek. – Valamelyik felnőttel kell tárgyalnia.
– Kieran – csattant fel Mather, és dühösen felállt az asztaltól.
– Heteken át tartó előkészületek előzték meg ezt a találkozót.
– Azért velem akar tárgyalni, mert azt hiszi, hogy csak egy
ostoba gyerek vagyok, aki bármit aláír, csak hogy visszakapjuk
a szüleinket.
– Már bebizonyítottad, hogy nem vagy ostoba – hízelgett
Mather. – Bíznod kellene magadban.
– Bízom magamban. És úgy ítélem meg, hogy nem
folytatódhatnak a tárgyalások.
Kieran odalépett az anyjához, hogy felsegítse a székből,
amikor hirtelen fényvillanást látott. Elveszítette az egyensúlyát,
és valami visszanyomta a székébe.
VILLANÁS
Waverlynek bizsergett a fejbőre, miközben nézte, ahogy a férfi
Randy fejéhez szorítja a pisztolya csövét. Ne öld meg, villantak
fel a szavak a fejében, de tudta, hogy könyörgés nem segít.
Nekinyomta a pisztolyát a túsz nyakához, mire az hangosan
felnyögött.
– Engedd el Randyt – sziszegte, és az ujja rácsúszott a
ravaszra. – Különben megölöm a drágalátos orvosotokat.
– Ha megölöd, nem juttok ki élve a hajóról – mondta a férfi,
és hűvösen elmosolyodott. – Ha viszont én ölöm meg ezt a
fiatalembert, csupán annyi történik, hogy még eggyel
kevesebben lesztek. Nem vagy abban a helyzetben, hogy
alkudozz.
– Ha lelövöd, megöllek – mondta Sarah.
– Várjatok – mondta ekkor a férfi valakinek, aki a sarkon túl
állhatott, aztán újra Waverlyre nézett. – Nyolc mesterlövész
várakozik mögöttem, de visszatartom őket, mert nem akarok
lövöldözést a külső burkolat közelében. Ez érthető?
Waverly nem válaszolt, csak nézte a férfit, aki mintha egyre
távolabb került volna tőle, mintha kezdett volna kiszakadni a
valóság szövetéből. Neki most az anyukája, és nem valami
szánalmas, halálra rémült orvos mellett kellene lennie. Neki most
a siklóhoz kellene kísérnie az anyukáját, hogy hazarepüljenek.
– Waverly – mondta a férfi, ezúttal kedves, lágy hangon.
Honnan tudja a nevemet? – futott át Waverly agyán, de aztán
eszébe jutott, hogy ezen a hajón alighanem mindenki ismeri. –
Már célba vettük a siklód legénységét.
– Ha bántódásuk esik... – kezdte Waverly.
– Mather pásztor azt az utasítást adta, hogy ha nem
szükséges, ne öljünk meg senkit. Éppen zajlanak a
béketárgyalások. Nem gondoljátok, hogy ez hátráltathatja a
dolgot?
Waverly a férfit figyelte, közben az ujja idegesen rángatózott
a ravaszon.
– Most pedig mindnyájan leteszitek a fegyvert, rendben? –
vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Hol vannak a foglyok? – kérdezte Debora, aki Waverly
mögött állt. Nyugodt és határozott volt a hangja, és Waverly el
sem tudta képzelni, hogyan képes ilyen higgadt maradni.
– Az Empyreum legénységére gondolsz? – A férfi megvonta a
vállát. – Nem itt.
– Hova vittétek őket? – kérdezte Waverly.
– Dobd el a pisztolyt, édes, és elmondom.
Waverly keze mintha összenőtt volna a pisztoly
markolatával. Úgy érezte, képtelen megmozdulni. Mintha már
évezredek óta állna mozdulatlanul ugyanazon a helyen. Ha
Arthurt elkapták, nekik végük. Igen, sikerült halálra rémítenie
ezt az orvost. Úgy remegett, hogy összecsuklott a térde, sőt, ha
akarnál, le is lőhetné, hogy megbosszulja, amit a lányokkal tett.
És utána? Ő biztosan meghalna, és a barátai is. Egyetlen
választásuk maradt.
Elengedte az orvost, aki rongybábuként csuklott össze a fal
tövében. Azután leguggolt, és anélkül, hogy egyetlen pillanatra
is levette volna a szemét a Randy mellett álló férfiről, a földre
tette a pisztolyát.
– Rúgd el magadtól – mondta a férfi, és még erősebben
nekinyomta a fegyvert Randy fejének.
Waverly engedelmeskedett.
Hallotta, ahogy a társai felhördülnek a háta mögött, de
ugyanakkor látta a hálát Randy szemében. Randy letérdelt a
férfi elé, és két kezét a magasba emelte. Mekkora ostobaság volt,
gondolta Waverly. Hogy hihettük el, hogy sikerülhet?
– Soha nem voltak itt a túszok – mondta végül a férfi
Waverlynek. – Ezt akartad tudni?
Vagyis Jacob hazudott. Hiába kínozta meg, hiába üvöltött a
fájdalomtól, végül csak nem mondta el az igazat.
– Úgy szól a parancsom, hogy kísérjelek vissza titeket a
siklódokkba, aztán küldjelek vissza a hajótokra. Mit gondoltok,
gyerekek, menni fog a dolog vérontás nélkül?
Waverly látta, hogy Harvey bólint, mint egy alázatos kisfiú,
akit leszidott a tanára.
– Akkor nagyon lassan tegye le mindenki a pisztolyát a
padlóra, és lépjen el tőle öt lépést.
– És ha nem csináljuk? – kérdezte Debora.
– Akkor megtudod, milyen érzés az, ha valaki meghal
miattad – mondta a férfi, és a vállánál fogva megrázta Randyt.
Randy felnyögött, és becsukta a szemét.
Waverly hallotta, hogy egy fémtárgy tompa koppanással a
padlóra esik, és amikor hátranézett, azt látta, hogy Sarah lassan
elhátrál a pisztolyától. A lány szemében gyilkos indulat villant,
és amikor összenéztek, Waverly tudta, hogy majd’ szétfeszíti a
düh. Veszítettek, és ezt mindketten tudták. De mi a helyzet a
többiekkel?
Újabb koppanás hallatszott, aztán még egy és még egy, míg
végül az egész akciócsoport fegyvertelenül és tehetetlenül nézte a
férfit.
Az bólintott, és egyszerre fegyveresek özönlötték el a
folyosót – fegyveresek, akik félelmetes rutinnal és
összeszokottsággal mozogtak együtt. Körbevették Waverlyt és a
csapatát, és a gyerekek lapockájára irányították a fegyvereiket.
Waverlynek mintha cseppfolyóssá vált volna a gerince a
félelemtől, amikor a csoportot vezető férfi talpra állította
Randyt.
– Gyerünk. Semmi hirtelen mozdulat. Az embereim nagyon
forrófejűek – mondta a fegyveres, és a férfiak lassan a siklódokk
felé kezdték terelni Waverlyéket.
Amikor odaértek, Waverly látta, hogy a dokk ajtaja nyitva,
Melissa és Arthur pedig a sikló mellett állnak. A kezük a
tarkójukon volt, és elkeseredetten néztek maguk elé. Waverly
felismerte az egyik nőt az Empyreum elleni támadásból; fura,
pirospozsgás arca beleégett az emlékezetébe. A nő nem nézett
Waverlyre, amikor az elindult felé.
– Sajnálom – mondta Arthur, amikor Waverly elég közel ért.
– Elrejtőztek a dokkban, mielőtt leszálltunk volna. Amikor meg
elmentetek, ránk rontottak. Még tüzelni sem volt időnk.
– Semmi baj – mondta Waverly.
– Csönd legyen – förmedt rá a mögötte álló férfi.
A fegyveresek félreálltak az útból, és pisztolyt szegezve a
gyerekekre végignézték, ahogy Waverly és a többiek lassan
felmennek a rámpán, azután az utastérbe vezető lépcsőn. Sarah
dühös volt és csalódott, de azért megfogta Randy kezét, aki
elkeseredetten csóválta a fejét. Debora a körmét rágta, és közben
a padlót bámulta. Alia nem szólt semmit, csak nézett maga elé
távolságtartó, kifejezéstelen arccal. Sealy valamiért nagyon
fiatalnak nézett ki, valahogy úgy, mint egy tízéves kisfiú, akit
éppen megbüntettek valamiért. Harveynak lángolt az arca, és
remegett a szája, amikor leült a székére.
A fegyveresek főnöke felment utánuk az utastérbe, és
megkérdezte:
– Gondolom, nem szeretnétek, hogy az egyik emberem
veletek menjen, és elvezesse a siklót az Empyreumra.
– Nem – mondta Waverly.
– Rendben – válaszolta a férfi. – Ugye, nem lesz több hasonló
próbálkozás?
Waverly lenézett a cipőjére, majd megrázta a fejét.
Gyengének és megalázottnak érezte magát. Ostobának.
Hallgatnia kellett volna Kieranre. Tudhatta volna, hogy nem fog
sikerülni. A haditervről, amit olyan zseniálisnak tartottak,
kiderült, hogy gyerekes ostobaság, ami fabatkát sem ér.
– Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy ha odakintről
próbálkoztok meg valami ostobasággal, mondjuk megpróbáltok
kárt tenni a hajótestben, azonnal végzünk a szüleitekkel.
Érthető?
A férfi várakozóan Arthurra nézett, végül a fiú bólintott.
– Egyenesen visszamegyünk az Empyreumra.
– Helyes. Egy nap talán elfelejtjük ezt az egészet, és barátok
leszünk.
– Menj a pokolba – mondta Sarah.
Randy megmerevedett a székében, és rettegve pillantott a
férfira. A régi nyugalomnak és eltökéltségnek immár nyoma sem
volt a szemében. Waverly látta, hogy a fiút megváltoztatta a
fejéhez szorított pisztoly. Létezik a rettegésnek olyan foka,
amitől más ember leszel. Waverly rádöbbent, hogy ugyanez
történt az orvossal, amikor lőni kezdte a falat a feje fölött. Ettől
azonban nem érezte jobban magát. Ocsmány volt az egész – az is,
amit ők csináltak, és az is, amit velük csináltak. Ocsmány,
beteges és rossz volt az egész.
– A biztonság kedvéért követni fogunk titeket. Ha valami
gyanúsat csináltok, belétek megyünk.
– Attól ti is meghaltok – mondta Sarah.
– Dehogyis. Az orrkúpunk kibírja az ütközést. Majd egy
finom, puha részt célzunk meg a siklótokon. Észre sem veszitek,
és már végetek is lesz.
Waverly a férfi fanyar ábrázatára pillantott, és rájött, hogy
az egyetlen percig sem félt tőlük. Egy rakás kölyköt lát, akik
fegyverekkel játszadoznak. Semmilyen veszélyt nem jelentünk a
számára.
Arthur bement pilótafülkébe, Waverly pedig utána.
– Láttad őket? – kérdezte Arthur, miután mindketten
elfoglalták a helyüket. – Láttad a szüleinket?
Waverly megrázta a fejét.
– Nem voltak ott a szennyvízfeldolgozóban, ugye?
– Hazudott nekünk. Hiába bántottam, hazudott.
Arthur bekapcsolta a hajtóműveket.
– Vagy az is lehet, hogy nem.
Waverly értetlenül nézett Arthurra. A fiú sápadt volt, a haja
csatakosan fénylett az izzadságtól, mégis, volt valami komor
fenyegetés a tekintetében, amitől méltóságteljes benyomást
keltett. Waverly egy pillanatra meglátta benne azt az értelmes,
bátor férfit, akivé egy nap majd válni fog.
– Emlékezz vissza, Jacob először azt mondta, hogy nem
tudja, hol vannak a túszok – folytatta Arthur. – Lehet, hogy
tényleg nem tudta.
– De én tovább bántottam.
– Ezért aztán hazudott. Azt mondta, amiről azt gondolta,
hogy hallani szeretnéd.
Kinyílt előttük a légzsilip ajtaja, és Arthur finom
mozdulatokkal felemelte a földről a hatalmas vasmadarat.
Waverly lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a gyorsulástól
elmozdul a súlypontja a székben, azután hallotta a zsilipből
távozó levegő sziszegését. Amikor újra kinyitotta a szemét, a
külső ajtók már félig kinyíltak, és feltárult mögöttük a világűr
fekete, flitteres függönye. Amióta az eszét tudta, ez a függöny
borította be az otthonát. Olyan érzés volt a csillagokat nézni,
mintha a semmit nézné.
– Ennyi, vége – mondta Waverly gyászosan.
És ez volt az a pillanat, amikor nem bírta már tovább, és
sírni kezdett. A nagy, kövér könnycseppek kicsordultak a
szemén, majd megkapaszkodtak az arcán. Ahogy letörölte őket a
kezével, tökéletes kis gömbökké formálódtak, és ellebegtek a
levegőben. Arthur úgy tett, minta semmit nem venne észre. Egy
csődtömeg vagyok. Soha semmi nem sikerül.
– Ott vannak – mondta Arthur, és a képernyő felé bökött az
állával. Waverly látta, hogy az Új Látóhatárból előbukkanó
sikló egyenesen az Empyreum jobb oldala felé tart. Még annak a
cingár, önelégült hólyagnak az alakját is ki tudta venni a
pilótafülkében.
– Gyűlölöm – suttogta.
Arthur szótlanul átrepült a hajóval az Empyreum fölött, és
elindult a bal oldali siklódokk felé.
A következő pillanatban olyan erővel lökte valami előre a
siklót, hogy Waverly kiesett a székéből, és nekizuhant a
pilótafülke ablakának.
– Figyelj oda, mit csinálsz! – kiáltotta oda Arthurnak,
miközben a fejét dörzsölgetve visszakapaszkodott a székébe. –
Jézusom.
– Nem csináltam semmit!
– Akkor belénk jöttek? – kiáltotta Waverly, és a hátsó
kamerák képére pillantott.
Képtelen volt értelmezni, amit látott. Mintha milliónyi
konfetti – háromszögek, négyszögek, szabálytalan alakú és
megvetemedett síkidomok – kavargott és örvénylett volna a
világűrben. Az Empyreum irányából indultak, és ezüst és arany
ragyogással távolodtak a hajótól.
– Ez meg mi? – kérdezte, majd a képernyőt vakító villanás
fehérítette el, és még több konfetti jelent meg az Empyreum
körül. Fémes kopogás hallatszott a sikló külső burkolata felől, és
a gyerekek felsikoltottak az utastérben.
– Ne! Ne! – üvöltötte valaki. – Ne! Ne! Ne!
Waverly kicsatolta a biztonsági övét, és hátrarohant az
utastérbe, ahol mindenki a bal oldali ablakoknál állt. Sarah
magán kívül volt, az egész teste remegett, záporoztak a könnyei.
– Hogy tehették ezt? Hogy tehették? – sikoltotta, miközben
újabb villanás borította vakító fénybe az utasteret.
Waverlynek égni kezdett a szeme. Lehunyta, és amikor újra
kinyitotta, sötétséget látott maga körül. Az egész sikló
sötétségbe burkolózott. Vagy megvakult volna?
– Mi történik? – kiáltotta, miközben kitapogatta Sarah-t, és
megkapaszkodott a barátnője vállában.
– Nem látok! Nem látok! – kiáltotta valaki, talán Harvey
vagy Sealy.
– Ne nézzetek bele! – sikoltotta Debora Mombasa. –
Forduljatok el!
– Mi ez? – üvöltötte bele Waverly a hangzavarba. – Mi
történik?
– Megölnek minket! – mondta zokogva Sarah. –
Felrobbantják! Felrobbantják az Empyreumot!
VAKSÁG
Hiába takarta el a szemét, amikor Mather irodáját elárasztotta a
hajóablakon betörő fény, a villanás így is elvakította Kierant.
Körbenézett a szobában, de csak alaktalan árnyékokat látott
maga körül. Valahogy így képzelte el annak idején Platón
barlangját a filozófiaórán. Égett és könnyezett a szeme.
Megvakultam, állapította meg magában tárgyilagosan. Látta az
anyja körvonalait, ahogy elindult a hajóablak felé.
– Fordulj el, anya! – üvöltötte, miközben két újabb villanás
borított forró, fehér fénybe a szobát, majd a tenyerébe temette az
arcát.
– Donald! Merin! – kiáltotta Mather az őröknek. – Mi
történik?
– Nem tudom, pásztor – mondta egy női hang a folyosóról.
Kieran hallotta, ahogy Mather tapogatózva keres valamit az
asztalán, majd néhány másodperc múlva felzúgott a rádió.
– Központi vezérlő, jelentést! – kiáltotta Mather.
– Az Empyreum az, asszonyom – mondta egy kétségbeesett
férfi a vonal túlsó végéről. – Robbanás történt.
– Jóságos Isten! Soha nem fogják megbocsátani nekünk! –
Mather önuralmának nyoma sem volt, a nő kétségbeesetten
sikoltozott. – A hajtóművek azok? Távolodjunk tőlük!
– Nem a hajtóművek! Azt hiszem, a robbanás a hajótest jobb
oldalán történt, a siklódokk és a laboratóriumszint környékén!
– Hívd őket! – üvöltötte Mather.
Kieran pislogott egyet, és amikor kinyitotta a szemét,
sikerült kivennie a nő alakját. Ráugrott, és szerencséjére éppen a
torkát kapta el a kezével. Ujjaival kitapintotta a nő nyakának
puha, formálható húsát, majd teljes erejével megszorította.
Mather belemélyesztette körmeit a kezébe, és Kieran érezte,
ahogy a meleg vér végigfolyik a csuklóján. Mégsem engedte el a
torkát; kétségbeesetten szorította, egészen addig, míg nem valaki
fel nem kapta, és le nem hajította a padlóra.
– Ne! – üvöltötte Mather. Kieran felnézett a földről, és két
alakot pillantott meg, akik egy pisztolynak látszó tárgyat
próbáltak kitépni egymás kezéből. – Ne lődd le, Donald! Csak
pánikol!
– Megpróbált megfojtani!
– Kötözzétek meg, és fektessétek a díványra.
Kieran érezte, ahogy összekötözik a két kezét a háta mögött,
majd négy erős kéz a levegőbe emeli, és leteszi egy kemény ágyra.
Gyengéd ujjakat érzett az arcán, az anyja ujjait.
– Miért támadtad meg a pásztort? – kérdezte az anyja.
Kieran nagy nehezen kinyitotta a szemét, és sikerült
kivennie az anyja alakját.
– Anya? Látsz? – kérdezte a fölé hajoló asszonytól.
– Nem túl jó.
– Mit láttál a hajóablakban?
– Láttam, ahogy felrobban az Új Látóhatár.
– Az Új Látóhatár? Anya, ez az Új Látóhatár.
– Dehogyis, édesem, mi az Empyreumon vagyunk – mondta
somolyogva.
– Nem, anya. Az Új Látóhatáron vagyunk. Az Empyreum…
Elcsuklott a hangja. Egyszerre felfogta, mi történt, és mintha
három métert zuhant volna alatta az ágy. Egy percen át minden
erejét lekötötte, hogy sikerüljön levegőt vennie. Mintha olajos
veríték borította volna a torkát, és furcsa forróságot érzett az
arcán, ami hamarosan égetni kezdte a füleit. Azt hitte, el fog
ájulni, de beleharapott az ajkába, és hamarosan elfutotta a
száját a vér fémes íze. Amikor már úgy érezte, tud beszélni,
kinyitotta a száját, és azon kapta magát, hogy azt üvölti:
– Te kurva! Te őrült kurva! Megölted őket!
Valaki pofán vágta, és amikor felnézett, látta, hogy ott áll
fölötte az egyik őr.
Az anyja nem mondott semmit. Nem csinált semmit.
– Ne bántsd, Donald! – mondta Mather. – Sokkot kapott!
Kieran érezte, hogy valaki megfogja a térdét, majd közvetlen
közelről hallotta Anne Mather hangját.
– Esküszöm neked, Kieran, hogy nem tudtam, mire készül
Jacob.
Mather hangjának hallatán Kieran testét valami alaktalan
düh kerítette hatalmába. Szinte reflexszerűen emelkedett fel az
ágyról, és teljes erővel lefejelte a nőt. Az ütközés erejétől
elzsibbadt a homloka, és fájdalmasan megrándult a nyaka. A
szobát megtöltötte Mather őreinek kétségbeesett kiáltozása.
– Pásztor! Mather pásztor!
Kieran hallotta, hogy a nő a padlón nyögdécsel. Még
megpróbált belerúgni, de a szeme sarkából már látta, ahogy az
egyik őr fölébe tornyosul. A következő pillanatban irtózatos
erejű ökölcsapás sújtott le a fejére. Mintha fény villant volna,
azután teljes sötétség borult a szobára.
– Lelépni, Donald – mondta Mather levegőért kapkodva. –
Jól vagyok.
– Nem vagy jól!
– Csak levegőhöz kell jutnom.
– Veszélyes a fiú.
– Menj ki a szobából, Donald.
– De hát miért véded? – kérdezte a férfi elképedve.
– Mert ő az egyetlen reményünk, te ostoba.
– Mather pásztor – szólt egy hang a rádióból. – Vonalban az
Empyreum.
– Mi folyik ott? – hallotta Kieran Mather ziháló hangját. –
Jól vagytok?
– Kierannel akarok beszélni! Hol van Kieran? – A hangja
alapján Sarek az összeomlás határán volt.
Kieran felült.
– Hadd beszéljek vele.
Hallotta, ahogy Mather odalép hozzá, majd érezte, ahogy
lehajolt vagy letérdelt előtte.
– Hozok neked egy fejhallgatót, jó?
– Jó – sziszegte Kieran.
– Nem fogsz megint rám támadni, ugye?
– Nem – mondta Kieran, bár nem volt biztos benne, hogy
képes lesz uralkodni magán.
Megpróbálta elviselni, ahogy a nő ujjai körbetapogatják a
fülét, azután ráhelyezik a fejhallgatót. Undorító volt az érintése,
ennél az is jobb lett volna, ha felpofozza. Amikor rajta volt a
fejhallgató, a nő felé köpött, de érezte, ahogy a saját térdére hull
a nyála.
– Kieran? – hallotta Sarek kétségbeesett hangját.
– Mi történik?
– Dekompresszió az egész jobb oldalon!
Kieran bólintott, és közben próbált gondolkodni, de zsibbadt
és bénult volt az agya.
– Mit csináljak, Kieran? – sikoltotta Sarek.
– Nem tudom – mondta Kieran, és tudta, hogy
cserbenhagyja a barátját.
– Ki kell hoznod őket. – A hang irányából ítélve Mather
előtte ült. – Az egész hajón megszűnhet a nyomás.
Kieran úgy remegett, mint a nyárfalevél.
– Lezártál minden rekeszfalat, amit lehetett? – kérdezte.
– Az összes olyat lezártam, ahol szinte biztos, hogy nem volt
senki.
– Mindegyiket le kell zárnia – mondta Mather. – Nem
várhat.
– Semmit nem hiszek el, amit mond – sziszegte Kieran
Mather arcába. – Sarek, próbálj megtalálni mindenkit, aki azon a
részen lehet.
– Az Isten szerelmére, Kieran! – kiáltotta Mather. –
Feláldozol mindenkit azért, hogy megmenthess egy vagy két
embert! Zárasd le a válaszfalakat!
Kieran érezte, hogy valaki lehúzza róla a fejhallgatót. Utána
kapott, és addig próbálta tapogatózva megtalálni, amíg meg nem
hallotta az anyja hangját.
– Sarek? Itt Léna Alden, Kieran anyukája. Megismered a
hangomat?
– Igen – válaszolta tétován Sarek.
– Azonnal le kell zárnod az összes válaszfalat, különben
megölsz mindenkit a hajón. Zárd le őket most.
– Rendben – mondta Sarek, de bizonytalan volt a hangja.
– Azután megkeresheti a túlélőket – mondta halkan Mather.
– Pofa be! – Kieran megpróbált felállni, de hirtelen
legyűrhetetlen súly nehezedett a vállára. Az egyik őr leszorította
a földre, de úgy, hogy mozdulni sem bírt. – Semmi joga
utasításokat osztogatni a legénységemnek!
– Tudom – mondta Mather.
– Lezártad a válaszfalakat? – kérdezte Léna Sarektől.
– Igen – válaszolta sírva Sarek.
– Rendben. Most lépj be a biztonsági rendszerbe, és teremről
teremre fésüld végig az egész hajót, és keresd meg a túlélőket –
mondta Léna. – Küldjél mindenkit a központi bunkerba,
rendben?
– Nagyon jó, Léna – mondta Mather.
– Miért csinálja ezt? – tört ki a zokogás Kieranből. – Miért
gyilkol minket még mindig?
Kieran kérdésére senki sem válaszolt.
CSAPDÁBAN
A börtönben csend volt. Seth az ágyán feküdt, és Jake
horkolását hallgatta. Volt egy nagy, véres seb a szája belső
oldalán, és egyfolytában azt piszkálta a nyelvével. Amikor ideges
volt, vagy félt, rendszerint beleharapott a szájába, és néha addig
rágta a húst, amíg vérezni nem kezdett. Rettenetes és fájdalmas
szokás volt, de amikor kissrác volt, segített abban, hogy
megacélozza magát, és könnyebben el tudja rejtenie a fájdalmát,
a haragját vagy a szégyenét. Aztán amikor csókolózni kezdett
lányokkal, felhagyott a dologgal, de most újrakezdte, mert
tudta, hogy valami borzasztó van készülőben. Ebben biztos volt
– ugyanolyan biztos, mint annak idején, a vészjelző szirénák
felharsanásakor abban, hogy meghalt az apja. Jake készült
valamire, és emberek fognak meghalni.
Hagyta, hogy a gondolatai egy fájdalmas fordulattal
visszakanyarodjanak Waverlyhez. Waverly azóta nem látogatta
meg. Egyszer sem. Vajon feldühítette, amikor megpróbálta
megakadályozni, hogy megkínozza Jake-et? Lehunyta a szemét,
és megpróbálta kitörölni emlékezetéből a mozdulatot, amivel
Waverly Jake gerincéhez szorította a sokkolót. Megpróbálta
elfelejteni a Waverly arcára kiülő mosolyt, a kis ráncokat az
orrán, a kivillanó fogait. Nem mintha Sethnek ne lett volna
ismerős az a késztetés, aminek hatására Waverly addig gyötörte
Jake-et, amíg az üvölteni és vonaglani kezdett. Túlságosan is jól
ismerte – olyan jól, hogy azt is tudta, Waverly soha nem fogja
tudni elfelejteni, amit tett. Valami olyat tudott meg magáról,
ami jobb lett volna, ha titokban marad.
És Sethnek is rossz volt így látni őt. Annyira nem volt naiv,
hogy azt higgye, Waverlynek nincsen sötét oldala. Persze, hogy
volt. Seth egész életében meg volt győződve róla, hogy
mindenkinek vagy egy sötét oldala, és hogy mindenkiből elő
lehet hozni az embertelenséget. Ez vele is sokszor megtörtént.
Végignézte, ahogy az apjával is megtörténik. Nála lassan, szinte
észrevétlenül történt a dolog, mintha rák rágta volt a lelkét.
Végül árnyék borult a homlokára, és többé nem tudott
mosolyogni, még a saját fiára sem. Waverly viszont – vele nem
lett volna szabad megtörténnie. Seth bármit megadott volna, ha
vissza tudja csinálni a dolgot, ha Waverlyt vissza tudja
változtatni olyanná, amilyen azelőtt volt. Ha meg tudja tanítani
újra egyszerűnek lenni.
– Csakhogy ezek az idők már nem jönnek vissza – mondta, és
felébresztette magát. Rájött, hogy félálomban volt, és
Waverlyről álmodott. Barna haj, barna szem, világosbarna bőr –
mindene barna volt. Nem volt húsa. Waverly szépsége az
alakjából áradt, abból, ahogy mozgott, abból, ahogy nézett. Az ő
szépsége csendes és rejtélyes szépség volt. Seth szívesen töltötte
volna az egész életét a tanulmányozásával.
De persze az is lehet, hogy Seth egy romantikus idióta.
– Ez nem szerelem – mondta magának, inkább csak
megszokásból. Valójában csak a fájdalmat akarta enyhíteni,
amit Waverly távolmaradása miatt érzett. Mert hol van
Waverly? Ha igazi volt, amit azon az éjszakán, a lakásán látott
rajta, akkor hol van most?
Fogd már fel, hogy nem viszonozza, mondta magának.
Amikor Jake cellája felé pillantott, észrevette, hogy a férfi
mosolyogva nézi.
– Üdv – mondta Seth. Félt az egyre zavarodottabbá és
eszelősebbé váló Jake-től. Már jó ideje nem próbált beszélgetni
vele. Érvekkel semmire sem ment, és bárhogy is próbált
információt kiszedni belőle, mindössze annyit ért el, hogy
hallgathatta a férfi ködös fenyegetőzéseit, amiknek általában
semmi értelmük nem volt. – Mióta van fent?
A férfi megvonta a vállát.
– Beszéltél álmodban.
– Ja, szoktam.
– Azt mondják, az a kreativitás jele – mondta Jake. –
Kreatív vagy?
– Nem – mondta Seth.
– Kár – felelte Jake. – Én sem vagyok az.
Hirtelen megremegett a padló Seth talpa alatt, és a távolból
mennydörgés hallatszott. Olyan volt, mint amikor Jake
elállította a segédhajtóműveket, csak hangosabb. Aztán újabb
robbanás következett, és még egy, és még egy, mind egyre
közelebbről.
Jake felállt az ágyáról, megfogta a cellája rácsát, és
elvigyorodott.
– Mi ez? – kérdezte Seth, és ő is fölállt.
– Mondtam, hogy közeledik – válaszolta Jake. – Hát most itt
van.
– Mi ez? – üvöltötte Seth. Keresztülrohant a celláján, és
teljes erejével nekiugrott az ajtónak. Ha elég erősen nyomná,
meg tudná hajlítani a vasat, és kiszabadulhatna. Az ajtó
azonban egyetlen millimétert sem engedett. – Az isten verje meg,
Jake, mondja meg, mit csinált!
– Rá fogsz jönni. – Jake oldalra billentette hatalmas fejét, és
várakozva nézte a folyosót. Úgy nézett ki, mint valami ősember.
Sokkal több keresnivalója lett volna egy barlangban, mint egy
űrhajón.
– Mi fog történni? – kérdezte Seth, és olyan érzése volt,
mintha valaki egy padlóba fúrt lyukon keresztül kiszívná a vért
a testéből.
– Nem tudom – mondta szórakozottan Jake, miközben apró
szemeiben a várakozás fáklyája lobogott.
– Mi az, hogy nem tudja? – Bekapcsoltak a vészfények, és
bizarr árnyékokat festettek a cellákra és a folyosóra. – Hogy
lehet, hogy nem tudja?
– Nem én csináltam – mondta Jake.
Mély morajlás futott végig a hajón, amely mintha saját
akarattal rendelkező vadállattá változott volna. Seth érezte,
ahogy a lába alatt megmozdul az acél. A cellája rácsai
nyikorogva próbáltak ellenállni az őket feszítő erőnek. A hajó
kezdte megváltoztatni az alakját, kezdett behorpadni. Hol van
Waverly? Hol vannak a gyerekek?
Recsegés hallatszott a hangszórókból, majd Sarek éles
hangja töltött meg a börtönt.
– Mindenki azonnal a központi bunkerbe!
– Hé! – üvöltött ki Seth a folyosóra. – Hé! Nem hagyhattok
itt! Őrök!
Hiába fülelt, semmit nem hallott. Kieran emberei elhagyták
volna az őrhelyüket? Itt fog meghalni, a börtönben, kettesben
ezzel az elmebeteggel?
Nincs itt semmi keresnivalóm, döbbent rá. Megfizettem
mindenért, most ki akarok jutni.
– Hallotok? – kiáltotta. – Ki akarok menni! Nem tehetitek
ezt velem!
Ekkor hallotta, hogy kinyílik a folyosóra vezető ajtó, és
megkönnyebbülten térdre rogyott. Néhány másodperc múlva,
amikor közelebb értek a léptek, újra felállt.
– Hála istennek – kezdte, de aztán meglátta, hogy ki érkezik,
és nem tudta befejezni a mondatot.
Egy alacsony, rovararcú nő támolygott végig a cellák közti
folyosón. Sovány volt és csontos, és úgy járt körbe a szeme,
mintha bármelyik sarokból lecsaphatna valami láthatatlan
ellenség. Egy hatalmas fűrészt cipelt magával, olyan nagyot,
hogy újra meg újra meg kellett állnia, hogy kifújhassa magát.
– Édesem, hát mit csináltál? – kérdezte Jake gyengéden.
– Nem fontos – mondta a nő. – Kijuttatlak innen. Csak ez
számít.
Jake előrehajolt, és megcsókolta a homlokát a rácsok között,
de a nő mintha rá sem hederített volna.
– Állj félre az útból – mondta.
Sethet, aki döbbenten bámulta a jelenetet, egyetlen
pillantásra sem méltatta. Kísértetszerű, nem evilági volt. Seth
nyelt egyet, de a szája teljesen ki volt száradva. Hogy lehetett
ekkora hülye? Hogy lehetett ekkora istenverte idióta?
Jake hátralépett, és a felesége – aki annak idején állítólag
annyira kétségbeesett a meg nem született gyermekei miatt, és
akit olyan nagyon gyászolt Jake – bekapcsolta a fűrészt.
A szerszám visítása pengeként hatolt keresztül Seth
hallójáratán, aki kénytelen volt a fülére tapasztania a kezét, és
úgy nézni a szanaszét szóródó szikrákat. Öt teljes percbe telt,
mire a nő keresztülvágta az első rácsot, azután elővett egy új
pengét a vállán lógó zsákból. Összesen négy helyen vágta át az
acélt, majd kiemelt két rácsot, Jake pedig keresztülpréselte
magát a lyukon.
– Most Sethet – mondta Jake a nőnek. Sethnek még mindig
csengett a füle, ezért alig hallotta, mit beszél Jake, de azt látta,
hogy a férfi gyengéden megfordítja a feleségét, hogy megmutassa
neki a ketrecbe zárt rémült fiút. A nő tetőtől talpig végigmérte
Sethet.
– Nincs idő – mondta hűvösen.
– Édesem, ez csak egy gyerek – mondta Jake.
– És? Az ő élete többet ér, mint a miénk? Gyerünk! –
rikoltotta a nő, azzal ledobta a földre a fűrészt, és húzni kezdte
maga után Jake-et a kijárat felé.
– Valaki majd lejön érted – mondta Jake Sethnek.
– Senki sem fog lejönni – válaszolta Seth nyugodtan. –
Pánikban vannak. Megfeledkeztek rólam.
– Áhh – mondta Jake, de megfordult, és futni kezdett a
felesége után.
– Hé! – kiáltotta utánuk Seth. – Ha elmennek, én tényleg
meghalok.
Hallotta, ahogy kinyílik, majd becsukódik a börtön ajtaja.
Itt hagyták.
De itt hagyták a fűrészt is. Csak éppen Seth nem érte el.
Sikerült kipréselnie a lábát a rácsok közti résen, és a lábujjával
éppen hozzá tudott érni a fűrész pengéjéhez. Talán ha a másik
lábával próbálná, és még erősebben tolná...
Húsz rettenetes percbe telt, mire a lábujját a penge belső
oldalán ide-oda húzogatva sikerült olyan közel húznia a fűrészt,
hogy a mutató és a hüvelykujjával meg tudta fogni a végét. Mire
végzett, testének minden izma égett, a csípője pedig, mivel
mindvégig be volt szorítva két rács közé, teljesen kisebesedett.
Két ujjával óvatosan odahúzta a rácshoz a fűrész, és végül
sikerült kézbe vennie.
A szerszám nem fért át a rácsok között, ezért lehetetlen
testtartásban, a cellájából kinyúlva kellett megfognia és
tartania. Nekidőlt a rácsoknak, jobb kezével felemelte a nehéz
fűrészt, majd bekapcsolta.
Agyáig hatolt a rettenetes visítás, pillanatokon belül
megfájdult tőle a feje, és szinte lehetetlen volt egy helyben
tartani az acélrácsba bele-belekapó szerszámot. Ám amikor
szikrázni kezdett a fém, Seth összeszedte minden erejét, és addig
szorította a fűrészt a rácshoz, amíg sikerült egy kis mélyedést
ejtenie rajta. Eltelt öt, aztán tíz perc, és Seth félig átvágta az első
rácsot.
Túlságosan tompa a penge. A nő mindegyik rácshoz új pengét
használt.
Tekintetével megkereste a nő zsákját, de az a folyosó
közepén hevert, és esélytelen volt, hogy elérje. És különben is,
lehet, hogy üres. Megpróbálta kiverni a fejéből a tartalék
pengéket.
Az egész teste verítékben úszott az erőlködéstől, és most
mintha hűvös levegő simított volna végig a csatakos arcán.
A következő pillanatban már az egész testével érezte a
légmozgást, annak ellenére, hogy egyetlen szellőztetőnyílás sem
volt a közelben. Nem volt más magyarázat a szélre, mint hogy
lyuk keletkezett az Empyreum hajótestében, és most oda
áramlik a levegő.
– Istenem – mondta, és még erősebben nekinyomta a fűrészt
a rácsnak, ám az hirtelen kiugrott a kezéből. Bénító fájdalom
hasított a kezébe, és amikor lepillantott, látta, hogy a mutató és
a középső ujja egészen lehetetlen helyzetben állnak. A fájdalom
végighömpölygött a karján, és felüvöltött. Percekig csak
nyöszörögött és nyelte a könnyeit, majd amikor végre magához
tért, és felpillantott a rácsra, rájött, mi történt. A penge
túlhevült a súrlódástól, eldeformálódott, és beszorult a vágatba.
Elveszítette a pengéjét, a fűrésze pedig használhatatlanul lógott
a rács túloldalán. Végképp semmi esélye nem volt arra, hogy
kiszabaduljon.
Üvölteni kezdett, és üvöltött és üvöltött, ahogy csak a
sebesült torkán kifért, hátha meghallja valaki. Aztán már nem
jött ki hang a torkán, és összeesett.
Máskor is félt már életében, de az semmi sem volt ehhez a
rettegéshez képest. Csapdába esett állat volt, aki hamarosan
elpusztul.
PÁNIK
– Hova menjek? Hova menjek? – sikoltozta megállás nélkül
Arthur. Waverly a jobb szemére szinte teljesen megvakult, de
amit a ballal látott, az elég volt ahhoz, hogy visszakapaszkodjon
a pilótafülkébe. Arthur remegve ült a kormány mögött, és
elkerekedett szemmel kapkodta a levegőt.
– Hogy néz ki a hajótest többi része? – kérdezte Waverly. A
hatalmas hajó mintha éppen tovaúszott volna a sikló alatt, de
már nem bízott a saját szemében.
– Ez az oldal talán nem sérült meg. De hatalmas volt a
robbanás. – Arthurnak elcsuklott a hangja.
– Segítnünk kell kijutni a kicsiknek.
– De mi van, ha már...
– Ki ne merd mondani! – kiáltotta Waverly. – Fogd be, és
vidd oda a siklót!
Arthur letörölt egy könnycseppet az arcáról, Waverly pedig
vett egy nagy levegőt.
– Sajnálom.
– A bal oldali siklódokk valószínűleg még ép – mondta
Arthur. Most nyugodtabbnak tűnt a hangja, és amikor
megnyomta a gyorsítót, a sikló simán és magabiztosan indult
meg előre.
– Te látsz? – kérdezte pislogva Waverly. Még mindig csak
foltokat látott, de lassan kezdtek visszatérni a színek.
– A monitoron láttam a robbanást, úgyhogy semmi baja a
szememnek.
– Hol van a másik sikló?
– Szerintem elpusztult – mondta Arthur. – Úgy láttam, hogy
elnyelte őket a robbanás.
Az a hajó csupán néhány száz méterre volt az övékétől.
Hajszálon múlt, hogy ők nem úgy végezték, nyilallt bele
Waverlybe a felismerés.
Felvette a rádió fejhallgatóját, és hívta az Empyreum
központi vezérlőjét.
– Sarek? – mondta.
– Hol vagytok? – hallatszott Sarek kétségbeesett hangja.
– Jól vagy? – kérdezte Waverly. – Mi történt? Hol van a
legénység?
– Én jól vagyok, mindenkit berendeltem a központi
bunkerba.
– Megsérült a baloldali siklódokk?
– Nem hiszem. A robbanás a jobb oldalon történt.
A börtön a jobb oldalon volt.
– Sarek! – sikoltotta Waverly. – Mi van a börtönnel?
Megsérült?
– Nem tudom megmondani. Nagyon instabil a hajó.
– Ki kell engedned Sethet!
– Lezártam a válaszfalakat, Waverly. Nem tudom
kiengedni.
– Akkor nyisd ki őket!
– És akkor mi lesz? Be van zárva egy cellába, és nincs lent
senki, akik ki tudná engedni.
– Akkor valakinek le kell mennie!
– Kinek? – kérdezte Sarek keserűen.
– Majd én lemegyek. Te csak küldj mindenkit a baloldali
siklódokkba. Ki kell juttatnunk a gyerekeket. – Elfacsarodott a
szíve, ahogy ezt kimondta. Egyetlen helyre mehettek: Anne
Mather átkozott hajójára.
– Rendben – mondta bizonytalanul Sarek.
– Biztos, hogy Mather egész végig erre játszott – mondta
komoran Arthur.
– És mi egyenesen belesétáltunk a csapdájába. – Waverly
belebokszolt a széke háttámlájába. – És most mindenkit az
uralma alá fog hajtani.
– Nem – mondta Arthur. – Most az életéért fog küzdeni.
Igazam van?
Waverly elgondolkodva nézte a fiú arcélét. Mindent
homályosan és elmosódottan látott, azt azonban, ahogy Arthur
összeszorítja a száját és teljes erejével markolja a botkormányt,
tisztán ki tudta venni.
– Igazad van.
– Elkapjuk a rohadékot.
– Saját kezűleg fogom megölni – mondta Waverly, és ökölbe
szorította a kezét.
Arthur oldalra pillantott, de nem mondott semmit.
A sikló követte az Empyreum ívét, míg végül látóhatáron
belülre került a siklódokk. Arthur csinált egy bukfencet a
hajóval, majd megcélozta a hatalmas ajtókat. Waverly látta,
hogy remegnek az ujjai, és olyan erősen harapja a száját, hogy
elfehéredett az ajka, mégis, egy tapasztalt pilóta
magabiztosságával vezette be a siklót a légzsilipbe. Amint a sikló
alja hozzáért a dokk padlójához, Waverly kipattant a székéből,
és lerohant a rámpáról. Odakint őrült fejetlenség fogadta.
Sok gyereket már átmenekítettek a központi bunkerből a
siklódokkba. A legkisebbek kétségbeesetten zokogtak, a
nagyobbak közül néhányan letérdeltek hozzájuk, és próbálták
nyugtatgatni őket, de majdnem mindenki sokkos állapotban
volt. Sokan voltak, akinek vérzett a füle. A robbanás, melynek
hangját a világűr vákuumában nem lehetett hallani, a fedélzeten
minden bizonnyal fülsiketítőén hangos volt.
– A naplómat akarom! – jajveszékelt egy Maysie Fisher nevű
kilencéves kislány, aki mindkét szülőjét elveszítette a
támadásban. – Abban van anyáék fényképe!
A holtsápadt Sarah ekkor odalépett Waverly mellé, és
remegő hangon megkérdezte:
– Te is érzed?
– Mit?
– Ezt a szelet – mondta Sarah hűvösen.
Sarah-nak igaza volt. A levegő tényleg mozgott, gyengéden
simogatta Waverly arcát. A siklódokkban nem voltak
szélturbinák, és szellőztetőnyílás sem volt a közelben. Egyetlen
oka lehetett a légmozgásnak: az Empyreumról szökött a levegő.
A hajó haldoklott.
– Te jó Isten – nyögte Waverly, és futni kezdett a dokk
kijárata felé. – Mennem kell.
– Tessék? – kiáltott utána Sarah. – Hova mész? Megőrültél?
– Seth csapdába esett! – üvöltötte hátra Waverly, és futott
tovább a szél irányába. – Ne várjatok ránk!
– Nem is fogok! – kiáltotta dühösen Sarah. – Neked elment
az eszed!
Miközben a liftek felé futott, Waverly talpa alatt
megremegett a padló. Kétségbeesetten nyomogatta a
hívógombot, de a liftek nem működtek. Biztosan a vészhelyzet
miatt.
Akkor maradnak a lépcsők.
Megiramodott a lépcsőház irányába, és a fokokat kettesével
szedve rohanni kezdett lefelé. Még soha életében nem futott ilyen
gyorsan, a megerőltetéstől mindkét lábában égni kezdtek az
izmok. Nem törődött a fájdalommal, csakis Sethre tudott
gondolni, aki a cellájába zárva várta a halált. Nem hagyhatja,
hogy így végezze.
A szíve úgy vert, hogy majd’ kiszakította a mellkasát, és a
lába is remegett a megerőltetéstől, mégis, úgy érezte, hogy a
végtagjaiban lévő minden egyes idegszál folyamatos
magasfeszültség alatt áll. A lábai gyorsabban futottak, mint
ahogy ő vette a levegőt, de valahogy sikerült tartania az iramot
az első válaszfalig. Egy áthatolhatatlan acélajtó zárta el a lefelé
vezető utat. Waverly megkereste az ajtó mellett lévő vészhívót,
és megnyomta rajta a gombot.
– Sarek?
– Mi az?
– Nyisd ki a válaszfalat a tizenkettedik szinten.
– Nem.
– Csak egy másodpercre, hogy beszaladhassak.
– Ezzel az egész hajót veszélybe sodornád, Waverly.
– Veszélybe sodornám? Ez komolyan gondolod? Ez a hajó
már elsüllyedt, Sarek. Vége. Te nem láttad kívülről a robbanást,
én viszont igen. Hidd el, hogy ezt a hajótestet már nem lehet
megjavítani. Nem tehetünk mást, mint hogy kimentünk annyi
embert, amennyit csak tudunk.
Waverly hallotta, ahogy Sarek felsóhajt, de aztán résnyire
kinyílt a válaszfal, és feltárultak a lefelé vezető lépcsőfokok. A
túloldalon erősebb volt a légmozgás, és a hirtelen
légnyomáskülönbségtől bedugult a füle, de gond nélkül be
lehetett lélegezni a levegőt.
Még ötször folytatták le Sarekkel ugyanezt a párbeszédet.
Sarek minden egyes emeletnél nekiállt tiltakozni, Waverly pedig
minden egyes emeletnél addig könyörgött, amíg a fiú kinyitotta
a válaszfalat. Valahányszor új szintre ért, hátborzongató
megfellebbezhetetlenséggel záródott be mögötte az ajtó, és
Waverly kezdett ráébredni, mekkora kockázatot vállalt. Minél
lejjebb ért a hajó gyomrába, annál nehezebben vette a levegőt,
annál jobban kóválygott a feje, és annál erősebben szédült. A
levegő egyre ritkább és hidegebb lett.
Mi van, ha már... Nem engedte magának, hogy befejezze a
gondolatot.
Még gyorsabban futott, de kezdte cserbenhagyni a látása.
Egyre homályosabb lett körülötte minden. Már majdnem elérte
az utolsó válaszfalat, amikor megbotlott a saját lábában, és egy
fél lépcsőfordulót zuhant lefelé. A válaszfalon landolt, néhány
másodpercig kábán feküdt a fémajtón, de aztán a homlokán
végigfolyó vér magához térítette, és felült. A fémlépcsők éles
sarka csúnyán felhasította a térdét, és amikor végigsimított a
homlokán, meglepődve állapította meg, hogy egy mély vágás
húzódik a hajvonalánál. Remegő kézzel végigtapogatta a karját,
a lábát, a bordáit, a gerincét, de nem törött el semmije.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire fel tudott állni, és oda
tudott bicegni az rádióhoz.
– Sarek – mondta levegőért kapkodva. – Nyisd ki az utolsó
válaszfalat.
– Nem tehetem, Waverly.
– Muszáj ezt minden egyes alkalommal végigcsinálnunk?
– Most másról van szó. Most tényleg nem tehetem meg.
– Miről beszélsz?
– Nincsen elektromosság a lejjebb lévő szinteken. Nem
működnek a szenzorok.
– De az ajtókat tudod mozgatni, nem?
– Fogalmam sincs, van-e levegő a túloldalon.
Waverly érezte, hogy a homlokáról elkezd belefolyni a vér a
jobb szemébe.
– Mi lenne, ha egyszerűen kinyitnád, és akkor megtudnánk,
van-e ott levegő? – kérdezte, és dühösen letörölte a vért.
– Nem akarlak megölni.
– Sarek. A Központi Tanács tagjaként parancsolom, hogy
nyisd ki ez a válaszfalat. – Ismét nem látott semmit a szemébe
folyó vértől, ezért belemélyesztette körmét a köpenyébe, és
leszakított egy csíkot az aljáról. – Sarek, komolyan beszélek!
Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – üvöltötte, miközben a homloka
köré tekerte a vászondarabot.
– Waverly – mondta Sarek, és elcsuklott a hangja. – A siklók
már indulnak.
– Eszem ágába sem volt ilyet kérni tőled.
– De hogyan juttok fel, ha én már nem leszek itt?
– Mielőtt elindulsz, nyisd fel az összes válaszfalat.
– Azt nem tehetem.
– Visszazárom őket, mielőtt elhagyom a hajót.
– Feláldozod a hajót egyetlen emberért.
Waverly erre hirtelen nem tudott mit mondani. Helytelenül
cselekedett, és ezt tudta is. Semmi sem volt fontosabb a
küldetésnél, ebből következően pedig semmi sem volt fontosabb
a hajón található növényeknél, melyek közül rengeteget hiába is
kerestek volna az Új Látóhatáron. És persze ott voltak még a
csirkék, a kecskék, a méhek, a hangyák és a halak. Ők mind
odaveszhetnek. Seth viszont ott volt, lent. És lehet, hogy éppen
haldoklott.
– Ő egy fontos ember – mondta Waverly végül.
– Ennyire senki sem fontos.
– De igen, ha a hajónak már annyi. És ennek annyi, Sarek. –
Akkora erővel vágott rá az intercom billentyűzetére, hogy a
gombok felsértették az ujjait. – Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy Waverly kezdte azt
gondolni, Sarek itt hagyta őt meghalni. De aztán résnyire kinyílt
az ajtó. A levegő olyan dühödten zúdult ki az egyre szélesedő
nyíláson, hogy Waverly először azt gondolta, a túloldalon már a
vákuum várja. De nem, tudott lélegezni. Nagyon ritka és hideg
volt a levegő, de ahhoz elég, hogy ne fulladjon meg.
Waverly lerohant az utolsó néhány tucat lépcsőn, majd
megiramodott a raktárdokk bejárata felé. Kinyitotta a hatalmas
terem ajtaját, és végigpillantott az egymáson sorakozó, hosszú
sorokba rendezett óriási tároló konténereken. A ki-kihunyó
tartalékvilágítás földöntúli, hátborzongató fénybe burkolta
ezeket az acélhegyeket, melyek hosszan elnyúltak a terem hátsó
része felé. Waverly olyan gyorsan lépdelt, amilyen gyorsan csak
engedte a szíve és a tüdeje. Érezte, ahogy a térdén lévő vágásból
szivárgó vér átáztatja a zokniját, de nem foglalkozott vele. Nem
foglalkozott azzal sem, hogy mennyire fájnak a sebei. Csak az
számított, hogy eljusson Serhez.
Minél közelebb ért az Empyreum jobb oldalához, annál
közelebb került a hajótesten tátongó lyukhoz. Érezte a lyuk
jelenlétét; érezte, hogy csak arra vár, hogy magába szívja.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire keresztülvágott a
hatalmas csarnokon. Egyszer megpróbált futni, de azonnal
vibráló fekete pontok jelentek meg a szeme előtt, ezért kénytelen
volt megállni. Ha még jobban megerőlteti a szívét és a tüdejét, el
fog ájulni, és ájultan senkinek az életét nem lehet megmenteni.
Így aztán lassan lépdelt, és tekintetét a távolba szegezte, ahol a
párhuzamos konténersorok összetalálkoztak. Hogy is hívják ezt?
Pedig tanulták rajzórán.
Távlatpont. Nem vette le a szemét a terem túlsó végéről,
ahol a tér mintha összezsugorodott, és egyetlen pontba
sűrűsödött volna.
Zavarosan gondolkodom, mondta magában. Egy helyben jár az
agyam.
Egyik láb, másik láb, aztán megint az egyik, és megint a
másik, és így tovább. Túl kicsiket lépett. Olyan nagy volt ez a
terem. Olyan sok lépést kellett még megtennie.
Egyszer megbotlott, és a földre esett. Zsibbadt volt a nyelve,
úgy érezte, mintha egy nedves rongyot tartana a szájában.
Megnyalta az ajkát, és érezte, hogy száraz és cserepes.
Aztán észrevette, hogy újrajár. Talpon volt, és újrajárt. A
távlatpont kiszélesedett. Már látta a távolságot a konténersorok
vége között. Már majdnem ott volt.
Hamarabb elérte a hegygerincek végét, mint remélte. Azon
kapta magát, hogy a terem végén áll, és a falat nézi. Itt vagyok,
futott át halványan az agyán. Sikerült.
Nem tudta, melyik ajtó vezet a börtönbe, ezért elindult a
legközelebbi felé. Kinyitotta, és olyan erővel vágott az arcába a
hideg, hogy egy pillanatra azt hitte, egyenesen a világűrre
nyitott ajtót. A jobb oldali lépcsőház volt. Egy fordulóval
lejjebb már a börtönhöz vezető folyosónak kell kezdődnie.
Bármilyen távolinak is tűnt az alatta lévő szint, Waverly
lábai lebotorkáltak a lépcsőn, a keze előrenyúlt, és megfogta a
kilincset, a teste pedig keresztülhaladt az ajtón. Az ajtó egy
folyosóra nyílt. A börtön bejáratánál álló elhagyatott őrhely
végtelenül távolinak tűnt.
– Hallasz? – suttogta Waverly bele a sötétbe, majd elindult
előre.
Járás közben újra meg újra neki kellett támaszkodnia a
falnak. A plafonra szegezte a tekintetét, mert félt, hogy ha lenéz
a padlóra, összeesik. Amikor aztán a jobb kezénél megjelent
végre a börtön ajtaja, nem akart hinni a szemének. Hogyan
sikerült idáig eljutnia? Most, hogy tisztán érezte, menyire ritka
itt a levegő és milyen szaporán ver a szíve, rájött, hogy a
lehetetlenre vállalkozott. Hogyan fog visszajutni a siklódokkba
ilyen állapotban?
Mindegy, most Seth volt a legfontosabb.
– Hallasz? – motyogta megint, pedig kiabálni akart.
Kísérteties és elhagyatott volt a börtön, akár egy síremlék, és
Waverly attól tartott, hogy elkésett. De a következő pillanatban
már Seth cellája előtt állt, és a rácsok között lesett befelé. Nem
látta a fiút.
– Seth – suttogta.
Egy alak rajzolódott ki a cella távolabbi, sötétbe burkolózó
sarkából. Seth Ardvale volt az. Összekuporodva feküdt a padlón.
– Waverly? – kérdezte Seth. – Mi az istent csinálsz itt?
– Idejöttem – mondta Waverly valaki másnak a hangján,
valaki olyanén, aki papírvékony volt. – Itt vagyok.
– Te idióta – mondta Seth, de közben nevetett. Talpra
ugrott, és odaszaladt a rácshoz. – Te hülye idióta.
– Szívesen, te segg – nyögte még ki Waverly, mielőtt
elveszítette volna az eszméletét.
FÜRÉSZLAP
Seth nem hitt a szemének. Waverly Marshall ott feküdt előtte a
földön. Úgy nézett ki, mint akit megvertek, a halántékán lévő
hevenyészett kötésből barnás folyadék csordogált, hogy aztán
végigfolyjon az arcán. Minden erejét elhasználta, hogy lejusson
ide.
– Kevés a levegő – motyogta Seth maga elé. Azt, hogy
mennyire kevés, csak. most vette észre, miután felkelt a földről,
és idejött a rácsokhoz. Kóválygott a feje. Nem csoda, hogy
Waverly elájult. – Waverly! Ébresztő! Hé!
Waverly meg sem mozdult.
Seth kinyúlt a rácsok között, de csak a lábszárát érte el.
Megböködte, megütögette, de hiába. Végül odament a cella
sarkában álló csaphoz, teletöltött egy poharat hideg vízzel, és
Waverly arcába borította.
Waverly kinyitotta a szemét, és meglepetten nézett Sethre.
– Mi van?
– Mit keresel itt? – kérdezte Seth levegőért küzdve.
– Azért jöttem... – Megdörzsölte a homlokát, mintha
hasogatna a feje. – Hogy kivigyelek.
– Hol vannak a kulcsok?
– Kulcsok? – kérdezte Waverly értetlenül.
– Hogy kinyisd az ajtót – mondta Seth, és borzalmas
előérzete támadt.
– Nem elektronikusan nyílik? – kérdezte bizonytalanul
Waverly.
– Nincsenek nálad a kulcsok?
– Nem tudtam, hogy... – Seth biztos volt benne, hogy ha
nem lenne ennyire kimerült, Waverly elsírta volna magát.
– Jézusom, Waverly! – Belebokszolt a levegőbe, és a
mozdulattól kis híján hanyatt esett.
– Annyira hülye vagyok – mondta erőtlenül Waverly.
Seth megrázta a fejét, majd leült a földre, és nekitámasztotta
a fejét a rácsnak.
– Jobb, ha most elindulsz kifelé – mondta. Érezte, hogy
haragudnia kellene Waverlyre, de ahhoz több oxigénre lett volna
szüksége. Meg különben is, már beletörődött a
megmásíthatatlanba.
Waverly körbenézett, és észrevette, hogy Jacob cellája üres.
– Hogyan jutott ki?
– A felesége megszöktette – mosolyodott el Seth.
– A felesége? – rázta meg a fejét Waverly. – Hogyan? –
kérdezte zihálva. – Ő a siklóval jött, de a felesége...
– Lehet, hogy akkor jött, amikor megtámadták a hajót... –
mondta Seth, és néhány másodpercre elhallgatott, hogy
levegőhöz jusson –, és itt maradt.
– Álmomban sem gondoltam volna erre – suttogta Waverly.
Seth arra számított, hogy Waverlyt jobban ki fogja borítani
a dolog, de az oxigénhiánytól alighanem valamilyen módosult
tudatállapotba került. Kacsintva pislogott, és láthatóan
nehezére esett, hogy fókuszáljon a szemével.
Waverly a véres térdére támaszkodva nagy nehezen
feltápászkodott a földről, és odatámolygott a rácsba beleszorult
fűrészhez.
– Ezt használták?
Seth felállt, amitől ismét kóvályogni kezdett a feje. Lehet,
hogy ő sem volt teljesen magánál, mert teljesen megfeledkezett a
fűrészről.
– Nézd meg a táskát! – mondta, és hirtelen hatalmába
kerítette a reménykedés.
– Ezt? – Waverly odabotorkált a kis hátizsákhoz, és felvette.
Belenyúlt, és előhúzott belőle egy fényes korongot. – Mi ez?
– Egy fűrészlap! Cseréld ki! Bele tudod tenni?
Waverly letérdelt a rács elé, amelyikbe beleszorult a fűrész.
Ahogy a véres térde hozzáért a padlóhoz, az arca összerándult a
fájdalomtól. Lassan és ügyetlenül nekiállt leszerelni a fűrészről a
félig leszakadt, meghajolt lapot. Többször is megvágta az ujját,
mire nagy nehezen sikerült kiszabadítania a szerszámot a rács és
a fűrészlap fogságából. Ezután megpróbálta kirángatni a
megvetemedett lapot a hasítékból, amit Seth a rácsba vágott, de
az meg sem moccant.
– Nem számít – motyogta maga elé, és rátette az új lapot a
fűrészre.
– Hogyhogy nem számít? – kérdezte Seth.
– Miért nem vágtad szét simán a zárat? – kérdezte, majd
felemelte a fűrészt, megtámasztotta a csípőjén, és odabotorkált a
kulcslyukhoz. – Ott csak zárnyelvet kell elvágni, nem?
– De – mondta Seth, és rendkívül ostobának érezte magát.
Waverly nekinyomta a nehéz szerszámot a zárnak, és
beindította. A fűrész egy erős rándulással életre kelt, és
belekapott a fémbe. Waverly hunyorogva nézte a szikraesőt, és
valahányszor valamelyik tűzforró szikra a bőréhez ért,
felmordult. Az egész rettenetesen hangos volt, így Seth a fülére
szorított kézzel nézte, ahogy Waverly dolgozik.
Waverly úgy dülöngélt, mintha be lenne rúgva. Zihálva,
kétségbeesetten vette a levegőt. Sápadt volt, és mintha kezdett
volna bekékülni a szája. Seth el sem tudta képzelni, mitől van
még egyáltalán magánál.
Amikor sikerült átvágnia a zárat, Waverly egyszerűen
lehajította a fűrészt a földre, és óvatosan megpróbálta kinyitni
az ajtót. Az ajtó kitárult, és Waverly a következő pillanatban
már Seth karjaiban volt.
– Köszönöm – súgta Seth Waverly hajába.
– Ne köszönd meg.
Ahogy magához szorította, Seth érezte Waverly szívverését,
és a mellkasa szapora emelkedését és süllyedését. Vagy egy percig
álltak így egymásba kapaszkodva, majd Seth megfogta Waverly
kezét, és húzni kezdte maga után a folyosón.
– Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – mondta Waverly
zihálva. – Olyan messze van.
– Fogd be – csattant föl Seth.
– Olyan fáradt vagyok.
– Nem vagyok rá kíváncsi. Gyerünk! – mondta, azzal
elkezdte felfelé tolni Waverlyt a vészfényekben úszó fagyos
lépcsőházban, majd miután elérték a következő szintet,
eltámogatta a raktárdokk ajtajáig. Hihetetlenül hideg volt a
raktárban, ennek ellenére betolta Waverlyt a hatalmas terembe.
Ha szükség lesz rá, a vállára veszi, bár nem volt benne biztos,
hogy elbírja. Alig maradt oxigén a levegőben, és csontig hatolt a
hideg. Kétségbeesetten jártatta végig a tekintetét a sorba állított
konténereken. Bárcsak tudná, melyik konténerben vannak az
oxigéntartályok. De nem tudta, nekiállni megkeresni pedig
őrültség lett volna.
Seth kezdett egyre furcsább tudatállapotba kerülni. Az
egyetlen dolog, amit felfogott a külvilágból, Waverly
cipőtalpának a nyikorgása volt. A látómezejének nagy része
elsötétült, egyedül középen látott egy fényes pontot, ott, ahol a
konténersorok összeértek a távolban. A messzi távolban. A
hihetetlenül messzi távolban. Ekkor észrevette, hogy Waverly
övét markolja, és már csak ő tartja talpon a lányt. Amikor aztán
Waverly végül összecsuklott, Seth lefektette a földre, ép kezével
megfogta a bokáját, és húzni kezdte a szemközti fal felé. Vagy
Waverly volt rettenetesen nehéz, vagy ő volt rettenetesen
gyenge.
Ekkor egy dal csendült fel Seth fejében, egy icipici pókról
szóló dal, amit az anyukája énekelt neki kiskorában. Egy icipici
pók felmászott az ereszen... Egy icipici pók felmászott... – szólt a
fejében az első sor, akár egy végtelenített magnószalagon.
Szörnyen gyermekded, idegesítő és elviselhetetlen volt a dal, és
Seth nagyon szerette volna elhallgattatni, de aztán azon kapta
magát, hogy a mondóka ritmusára lépked, így hagyta, hadd
szóljon tovább.
Hogy mennyi időbe telt, amíg keresztülvágtak a
raktárdokkon? Erre a kérdésre Seth később sem tudta a választ.
Ugyanúgy lehetett tíz perc, mint két óra. Akárhogy is, végül ott
találta magát az ajtó előtt, és az ajtót kinyitva kilépett a
lépcsőházba.
– Waverly – mondta, és a sírás határán volt. – Nem tudlak
vinni. A kezem...
Az ujjai rettenetesen feldagadtak, és kezdtek elkékülni.
– Muszáj felébredned. Waverly?
Letérdelt mellé, és megpróbálta magához téríteni, először
kisebb ütésekkel, majd egy jókora pofonnal, de hiába.
– Oké – mondta kifulladva. – Végül is te egy sovány lány
vagy.
A csuklójánál fogva felültette Waverlyt, aztán
nekitámasztotta a falnak, és minden erejét összeszedve addig
tolta felfelé, amíg a karját át nem tudta vetni a jobb vállán. Ép
kezével átkarolta a derekát, és reménykedett, hogy ez elég lesz.
– Istenem – nyögte, ahogy repedt bordái felsikoltottak
Waverly súlya alatt. Egyszerre egyet lépett, és minden lépcsőfok
után megállt pihenni. A pókos mondóka olyan kitartóan szólt a
fejében, hogy kezdte a fülével is hallani – Egy icipici pók... Egy
icipici pók... – énekelte az anyja a süvítő szélben.
Végtelennek tűnő küzdelem után Seth azt érezte, hogy a feje
nekiütődik valami keménynek. Amikor felnézett, rájött, hogy
egy válaszfal az. Annyira meglepődött, hogy leejtette Waverlyt
a lépcsőre, aki nagyot koppant a földön, és halkan felnyögött.
– Ne haragudj – suttogta, majd odavonszolta magát az
intercomhoz, és megnyomta a gombot. – Nyissátok ki a
válaszfalat – mondta alig hallhatóan. – Légy szíves.
Nem érkezett válasz.
– Légy szíves – mondta újra. – Csapdába estünk.
– Halló! – hallotta Sarek hangját a hangszóróból. –
Waverly?
– Itt van ő is – mondta Seth. – Nyisd ki az alsó válaszfalat.
– Hihetetlen, hogy ti még életben vagytok – mondta
döbbenten Sarek.
– Gyorsan! – Seth megpróbált kiabálni, de csak annyit ért el,
hogy irtózatos nyilallás hasított a fejébe. Tudta, hogy ha most
elájul, mindketten meghalnak, ezért kényszerítette magát, hogy
vegyen néhány mély lélegzetet, amitől lassan enyhülni kezdett a
fejfájása.
– Készüljetek fel, hogy lesz egy kis szél – mondta Sarek.
Lassan kinyílt. az ajtó, és meleg levegő vágott Seth arcába.
A csuklójánál fogva húzni kezdte Waverlyt. Waverly feje
nekiütődött a lépcsőfokoknak, de Sethnek nem volt választása,
keresztül kellett vonszolnia a lányt a válaszfal vonalán. Amikor
átértek a túloldalra, újra hívta Sareket.
– Rendben, bezárhatod – mondta.
Az ajtó lassan becsukódott, és a szélvihar alig érezhető
szellővé szelídült.
Itt, ha sokkal nem is, de jobb volt a levegő. Seth érezte, hogy
lassul a szívverése, és a fejfájása is csillapodott egy keveset. Pár
perc elteltével Waverly kezdte visszanyerni a színét, és a légzése
is mélyült és lassult. Seth ismét megütögette az arcát, és
megpróbálta felébreszteni.
– Waverly, édes, fel tudsz kelni?
Waverly összecsukta és kinyitotta a száját, de nem válaszolt.
Seth felpillantott a tíz szinttel fölöttük lévő következő
válaszfalra.
– Semmiség – mondta elkeseredetten, és felnyalábolta
Waverlyt.
Az izmai üvöltöttek a fájdalomtól. A fejfájása újult erővel
tért vissza, olyan volt, mintha valaki ököllel verné a koponyája
belsejét. Minden lépcsőnél felnyögött. Még soha életében nem
erőltette meg magát ennyire, de pontosan tudta, mi történne, ha
megállna. Ezért inkább nem állt meg.
Amikor elérte a következő válaszfalat, leültette Waverlyt a
földre, és megnyomta a gombot az ajtó mellett.
– Sarek? Nyisd a következőt.
Nem jött válasz, csak kinyílt az ajtó, és újabb adag meleg
levegő zúdult rájuk. Most sokkal erősebb volt a szél, és Sethnek
minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy felvonszolja Waverlyt
a lépcsőn. Ez a levegő azonban már tele volt oxigénnel, és Seth
mohón teleszívta vele a tüdejét.
– Zárd be – mondta, miután Waverly lábfejét is áthúzta a
válaszfal vonalán. Az ajtó hangtalanul a helyére csúszott.
Seth lerogyott a földre, és csak feküdt ott, és szívta be és
fújta ki ezt a csodálatos levegőt, és semmi másra nem tudott
gondolni, csak a benne lévő rengeteg oxigénre. A fejfájása nem
enyhült, és az izmai is ugyanúgy rángatóztak, de tisztábban
tudott gondolkodni, és úgy érezte, képes folytatni az utat.
Hallotta, hogy Waverly felnyög, és amikor felült, azt látta,
hogy a lány eltakarja a szemét a kezével.
– Waverly – mondta. – Jól vagy?
– Hogy jutottam... – Waverly körbenézett, és lassan felfogta,
hol vannak. – Te felhoztál?
– Ja – mondta Seth.
– Sajnálom. Én próbáltam.
– Tudom – mondta Seth, és feltápászkodott a földről. Bár
erősen remegett a lába, ha bizonytalanul is, de sikerült
megtartania magát. – Gyere – nyújtotta a kezét Waverlynek.
– Milyen messze vagyunk? – kérdezte Waverly, miközben
egyik kezével Sethbe, a másikkal a korlátba kapaszkodva felállt.
– Félúton lehetünk.
– Oké – mondta Waverly, és elindult Seth után a lépcsőn.
Csendben, némán vánszorogtak fölfelé, csak a csoszogásuk és
a ziháló lélegzetvételük hallatszott. Seth a nyakában érezte a
pulzusát. Hihetetlenül gyorsan vert a szíve, a körmei körül kékes
volt a bőr, a szája száraz volt és ragacsos. Waverly bizonytalanul
állt a lábán, és a levegőt is szaporán és zihálva vette, de úgy tűnt,
lesz elég ereje a visszaúthoz.
A következő válaszfalnál még erősebb volt a szél. A levegő
bársonyos volt, az íze akár pedig akár a reggeli búzamezőké. Seth
egyszerűen képtelen volt betelni vele.
– Ez már jobb – mondta Waverly, miután ez az ajtó is
becsukódott mögöttük.
Nem indultak rögtön tovább, csak álltak egymás mellett a
lépcsőfordulóban, és próbálták összeszedni magukat. Seth érezte,
ahogy a végtagjaiba visszatér az erő, és mintha a fejfájása is
enyhült volna. Újra tudott gondolkodni.
– Miért jöttél le értem? – kérdezte végül.
– Hogy érted? – nézett Waverly kihívóan a fiúra.
– Úgy értem, hogy kockára tetted az életedet, hogy kihozzál.
Miért?
Waverly elképedve nézett maga elé.
– Te is megtetted volna értem, nem?
– Én tudom, hogy miért tettem volna meg érted. De arra
vagyok kíváncsi, hogy te miért csináltad.
– Te miért csináltad volna? – kérdezte Waverly kihívóan.
Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást, végül Seth
nem bírta tovább, és elfordította a tekintetét.
– Rendben. Akkor mondd, hogy nem akarsz beszélni róla –
mondta, és Waverlyt kikerülve elindult felfelé a lépcsőn.
– Egy egyszerű köszönöm is megtette volna – sziszegte
Waverly.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – fordult hátra Seth, és egy
sötét pillantást lövellt Waverly felé. Waverly összeszorította a
száját, és két vonal jelent meg a két szemöldöke között.
– Tudod – mondta, miközben a kettejük között sorakozó
lépcsőfokokat nézte –, ez az antiszociális dolog, amit nyomsz...
már lejárt.
– Pedig úgy tűnsz, mint akinek bejön.
– Ezt meg hogy érted?
– Pontosan tudod, hogy értem – mondta Seth zihálva. – Csak
zavar, hogy kimondtam.
– Ez igaz. Zavar. – Waverly most úgy beszélt, mint egy
elkényeztetett, sértődött kislány. – Beképzelt vagy, nem
hallgatod meg, amit más mond, aztán csodálkozol, hogy be
akarnak zárni, és messze akarják hajítani a kulcsot!
– Mégis mit képzelsz? – pördült hátra Seth. – Azt hiszed, a te
dolgod megszelídíteni a civilizálatlan vadembert? Én nem
valami meseszereplő vagyok.
– Mint ahogy én sem – mérte végig Waverly karba tett kézzel
Sethet. – És bűnözők rehabilitációjával sem foglalkozom.
– Ne tegyél úgy, mintha te soha nem tévedtél volna át a sötét
oldalra – mondta Seth. – Láttam.
Waverly ekkor mintha hirtelen összement volna: apró, aszott
kis teremtménnyé zsugorodott. Seth szerette volna visszaszívni a
mondatot, de már késő volt. Waverly lehajtotta a fejét, mintha
nem akarná, hogy a fiú ránézzen. Seth nem tehetett mást, mint
hogy megfordult, és tovább indult a lépcsőn.
Hallotta, ahogy Waverly mögötte kapaszkodik, de mintha
még a zihálása is a csoszogása is elcsendesedett volna attól, amit
mondott neki. Barom, mormolta magában Seth minden egyes
lépcsőfoknál. Barom. Barom. Barom.
Az utolsó válaszfalnál Waverly odaszaladt az intercomhoz,
és megnyomta a központi vezérlő gombját.
– Sarek? Nyisd ki!
– Rendben – válaszolta Sarek, és az ajtó félrecsúszott. A
túloldalon ugyanolyan légnyomás várta őket, és itt már a levegő
sűrűsége sem különbözött.
Amikor bezárult mögöttük a fal, Waverly odalépett a felső
intercomhoz, és újra Sareket hívta.
– Találkozunk a siklódokkban, rendben?
Nem jött válasz.
– Sarek?
Waverly várt néhány másodpercet, majd odafordult
Sethhez.
– Már biztos elindult – mondta.
– Bárcsak elmehetnénk a szállásszintre pár dologért –
mondta Seth sóvárogva. Volt egy képe az édesanyjáról, és
nagyon szerette volna magával vinni.
– Az jó lenne. – Waverly hangjából elpárolgott a harag.
Egymásra néztek Sethtel.
– Waverly – szólalt meg Seth.
– Elég – emelte fel a kezét Waverly.
– Én csak... sajnálom.
– Mondtam, hogy elég! – csattant fel Waverly, de a szemében
bűntudat csillant. – Hallgatnom kellett volna rád.
– Az az ember... az az ember megölt egy gyereket.
Megérdemelte.
– Talán – mondta Waverly, de a tekintete ugyanolyan
zaklatott maradt. Mindketten tudták, hogy nem az a lényeg,
megérdemelte-e, vagy sem. – Azt hazudtam magamnak, hogy
csak információt akarok kiszedni belőle, de ez nem volt igaz.
– Akkor miért csináltad? – kérdezte Seth.
Waverlynek megremegett a szája, a feje pedig oldalra billent,
és úgy lógott a nyakán, mintha a gerince már nem bírná tovább
tartani.
– Mert jólesett – mondta végül.
Seth Waverly vállára tette a kezét. Tudta, hogy ez nem
sokat ér, de fogalma sem volt, mit mondhatna.
Waverly sem mondott semmi, és nem is nézett rá, de Seth
érezte, hogy egy kicsit enyhül a feszültség az izmaiban.
Néma csend honolt a siklódokkban, amikor beléptek. Két
sikló már elment, de egy harmadik indulásra készen várakozott a
légzsilip ajtajánál. Sarah Hodges karba font kézzel állt a rámpa
aljánál, és mérgesen toporgott. Waverly elindult a sikló felé, Seth
pedig követte. Most először gondolt bele, mi következik ezután.
– Gondolom, most mindenki átmegy az Új Látóhatárra –
mondta.
– Vagy az, vagy a halál – vonta meg a vállát Waverly. –
Ennek a hajónak annyi.
– Ja – mondta Seth. – De akkor, gondolom, mostantól az az
elmebeteg nő fog dirigálni.
– Valószínűleg le fog csukni.
– Tényleg?
– Talán a börtönben találkozhatom anyával. Vagy
Amandával.
– Ki az az Amanda?
– Ő volt az egyik, aki segített megszökni.
– Szerinted ez lesz? Mész a sittre a többi bajkeverővel együtt,
mindenki másnak pedig...
– Úgy kell viselkednie, mint Isten szelíd báránykájának –
fejezte be Waverly dühösen a mondatot. – Öt percig sem fogod
kibírni.
– Akkor záros határidőn belül találkozunk majd a börtönben
– mondta Seth, de a következő pillanatban megtorpant. Támadt
egy ötlete. Waverly ekkor már bicegve futott Sarah felé, így
Sethnek igencsak meg kellett iramodnia, hogy néhány méterre a
sikló előtt utolérje.
– Nem gondoltam, hogy meg fogsz várni – mondta Waverly
Sarah-nak.
– Már vagy egy tucatszor majdnem elmentek – mondta
rosszallóan Sarah, majd odafordult Sethhez: – Remélem, boldog
vagy. Majdnem meghaltam, csak azért, hogy Waverly
kihozhasson téged. Ráadásul meg sem érdemelted.
– Én is örülök, hogy életben vagy – mondta Seth.
Waverly elindult a rámpán, ám Seth megfogta a könyökét.
– Mi van? – kérdezte mérgesen Waverly.
– Valamit mondanom kell neked – sziszegte Seth a fogai
között.
– Majd mondd el a fedélzeten! – Waverly megpróbálta
kiszabadítani magát Seth szorításából, de a fiú a vállára tette a
kezét. Waverly keménynek, de kicsinek érezte magát, és amikor
Seth húzni kezdte maga felé, beletámolygott a karjába.
– Ez nem a megfelelő pillanat! – kezdte Waverly.
– Mondanom kell valamit neked, és te meg fogsz hallgatni.
– Tessék? – kiáltotta Waverly, és Sarah-ra nézett, aztán a
sikló rakterébe vezető rámpára – mindenhova, csak Sethre nem.
– Indulnunk kell!
– Nem érdekel többé, hogy nem vagyok elég jó hozzád –
mondta Seth.
– Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Waverly.
– Azt mondtam... – Seth olyan közel húzta magához
Waverlyt, hogy a lélegzete a frufruját súrolta –, hogy nem
érdekel, hogy nem vagyok elég jó hozzád.
Waverly csak bámult rá tátott szájjal, és ez egyszer fogalma
sem volt, mit mondhatna. Így aztán Seth megcsókolta.
Nem úgy indult a csók, ahogy elképzelte. Sem gyengéd, sem
szeretettek, sem kedves nem volt. Dühös volt, mohó és
kétségbeesett. Waverly először egész testében megfeszült, de
aztán apránként megadta magát, és végül ő is mohón Seth
szájára szorította a száját.
– Az isten szerelmére – mondta Sarah. – Gyertek már!
Waverly kiszakította magát Seth öleléséből, majd tett két
lépést hátrafelé. Láthatóan zaklatott volt és feldúlt.
– Én nem megyek – mondta Seth, és lelépett a rámpáról.
– Micsoda? – kiáltotta Waverly. – Mi az istenről beszélsz?
– Én nem megyek, Waverly – ismételte meg Seth.
– Ahogy gondolod – mondta Sarah, és megnyomott egy
gombot a rámpa irányítópanelján.
A rámpa emelkedi kezdett, és Waverly térdre rogyott.
– Mi az istent csinálsz?
– Még nem tudom – mondta Seth. – De jobb így, hogy te
sem.
– Ezt nem hiszem el! – üvöltötte Waverly, és megindult az
irányítópanel felé, de Sarah elkapta a derekát, és visszatartotta.
– Seth! Mi az isten folyik itt?
– Hamarosan találkozunk – kiáltotta Seth.
Waverly lehasalt a csukódó rámpára, így Seth még látta az
arcát, ami vörös volt a haragtól.
– Megölöd magad, és én soha nem fogok neked
megbocsátani! Seth Ardvale, egy beképzelt faszfej vagy!
A rámpa már majdnem becsukódott, és Seth tudta, hogy ha
még mondani akar valamit, azt most kell mondania. De nem
találta a szavakat, így végül csak felemelte a kezét, és
megpróbált rámosolyogni Waverlyre. Waverly elképedve,
könnybe lábadt szemmel nézte Sethet.
Néhány másodperc múlva becsukódott a rámpa, majd
beindultak a hajtóművek. A sikló felemelkedett a padlóról,
lassan belebegett a légzsilipbe, végül bezárult mögötte a zsilip
ajtaja. Waverly elment.
Beképzelt, ízlelgette a szót Seth. Ezt mondta rá Waverly, és
neki tetszett.
Megfordult, és miután vetett egy utolsó pillantást az
otthonára – a falak mentén lógó üres EgyEmberesekre, a
siklókra, melyek őskori madarak módjára gubbasztottak egymás
mellett a padlón, a feje fölött némán villódzó lámpákra – elindult
a legközelebbi EgyEmberes felé.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Őszinte hálám Victoria Hanley-nek és Michael Ryannek,
amiért elolvasták a kéziratot, és megosztották velem az értékes
észrevételeiket. Köszönök mindent az én csodálatos
ügynökömnek, Kathleen Andersonnak. Köszönet illeti Jennifer
Whist, Mollie Travert, Rachel Ekstromot, Sarah Goldsteint és a
St. Martin Press teljes varázslócsapatát.