„megvagyunk mi egymás mellett…”btkvat/doc/pub/konyvek/... · tem volna. Így van, mert...

„Megvagyunk mi egymás mellett…”Magyar-román etnikai együttélési helyzeteka szilágysági Tövisháton

„Megvagyunk mi egymás mellett…”Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetének kutatócsoportja 2009–2012 között az erdélyi Szilágyság peremvidékén etnikailag vegyes (magyar és román) népességű tele-pülések hosszú távú együttélési folyamatait tanulmányozta. Jelen kötet fejezetei az eredménye-ket összegző elemzéseket tartalmaznak, melyek a térségben történetileg kialakult stabil etnikai együttélési helyzet jellemzőit és sajátosságait mutatják be. A szi lágysági Tövishát északi falvaiban tapasztalt figyelemreméltó társadalmi és kulturális gyakorlatok a kiegyensúlyozottan működő et-nikumközi kapcsolatok „jó” példája.

Az Antropos eddig megjelent kötetei:Biczó Gábor (szerk.): Antropológiai irányzatok a második világháború utánBiczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom – Egy új paradigma útkereséseJacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat – A vizuális művészetek antropológus szemmelAlfred Reginald Radcliffe-Brown: Struktúra és funkció a primitív társadalombanWolfgang Kaschuba: Bevezetés az európai etnológiábaAz Idegen – Variációk Simmeltől DerridáigN. Kovács Tímea: Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjárólBiczó Gábor–Kotics József (szerk.): „Megvagyunk mi egymás mellett…”

– Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

„Meg

vagy

unk m

i egy

más

mel

lett…

” – M

agya

r-rom

án et

nika

i egy

ütté

lési

helyz

etek

a sz

ilágy

sági

Tövis

háto

n

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézete és a Csokonai Kiadó sorozata

Sorozatszerkesztő Biczó Gábor

„MEGVAGYUNK MI EGYMÁS MELLETT...”Magyar–román etnikai együttélési helyzetek

a szilágysági Tövisháton

SzerkesztetteBiczó Gábor – Kotics József

•

•

•

ME KVAI, 2013

A könyv az Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek két vegyes lakosságú kisrégióban (Tövishát, Zobor-vidék) OTKA 78618. sz.

kutatási pályázat (2009–2012) keretében jelent meg.

Lektorálta: Czégényi Dóra, Ilyés Zoltán, Pozsony FerencOlvasószerkesztő: Magyari Márta

© Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, Miskolc, 2013

ISSN 1589–9136ISBN 978-963-358-034-9

A kötetben található fotókat a kutatócsoport tagjai készítették.

Grafika, borító: Dallos CsabaNyomdai előkészítés és technikai szerkesztés: Dallos Csaba

Nyomta a Kapitális Kft., DebrecenFelelős vezető: Kapusi József

5

• TARTALOM

Biczó Gábor–Kotics József: Bevezető ..................................................................... 5

ELSŐ RÉSZ: AZ EGYÜTTÉLÉS SZÍNTEREI

Biczó Gábor: A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása ...................25Biczó Gábor: Az etnikai együttélési egyensúlyhelyzet elmélete:

a szilágysági Tövishát északi falvainak példája .................................................. 53Kotics József: Divergens megélhetési stratégiák és az értékrend

etnikai dimenziói – A tövisháti példa............................................................... 105Bán András: „Ez itt az én időmből van.”

Vizuális antropológiai kutatás tövisháti román és magyar portákon ................ 141Dallos Csaba: Az elbeszélés és a reprezentáció lehetőségei

a dokumentumfilmben, a szilágysági terepmunka példáján ............................. 173

MÁSODIK RÉSZ:ESETTANULMÁNYOK A TÖVISHÁTI ETNIKAI EGYÜTTÉLÉSRŐL

Keresztury Ágnes: Változó idők: tradíció és migráció Bősházán .........................205Osgyáni-Kovács Kitti: A közösségi élet vizsgálata Völcsökön

avagy a „hiány” funkciójáról ............................................................................. 227Mészáros-Nagy Éva: Női normák és életvezetési gyakorlatok

kulturális antropológiai vizsgálata Monón ....................................................... 251Ujhelyi Anna: A magyar–román együttélés vizsgálata

globális-lokális ellenhatások tükrében Bősházán ............................................. 273

FÜGGELÉK

„Elkacagott világ” – Portré az etnikai együttélésről a Szilágyságban dokumentumfilm szövegkönyve (Szilágyi Péter) .............................................295

295

• FÜGGELÉK„ELKACAGOTT VILÁG”

PORTRÉ AZ ETNIKAI EGYÜTTÉLÉSRŐL A SZILÁGYSÁGBAN DOKUMENTUMFILM

SZÖVEGKÖNYVESzilágyi Péter

Monó, 2009

296 | Szilágyi Péter

JÁN TATA: Gyere ide ne!IBOLYA: Igen? És mi lesz?JÁN TATA: Persze gyere!IBOLYA: És akkor mi lesz?JÁN TATA: Gyere!IBOLYA: Igen, puszillak meg? Adjak vagy két puszit?JÁN TATA: Persze, na gyere !IBOLYA: Na Péter, látod nem zsingás1 a kis Jancsikám. Hogy egyen meg! Milyen kis

ügyes kis Jancsi. Így van, így van. Jól is teszed, úgy is kell, ügyes legyél.

1. rész „…falusiak vagyunk…”

ISMERŐS: Mióta ismerem? Hát mióta gyerek vagyok. Ki ne ismerné? Itt a faluban min-denki ismeri egyik a másikat.

1. ROKON: Olyan nincs a faluban, aki ne ismerné, mondjuk. Még a kicsik is. Nagyon hí-resek. Szorgalmasak.

ISMERŐS.: Jó populáris asszony. Mindenkinek bédől egykettőre a dumáival, nem? Min-denki élvezi meg szereti. Tud jól beszélni.

IBOLYA: Megvagyunk. Megvagyunk, csak öregszünk nagyon, olyan szaporán öreg-szünk meg, ez a baj. De mit csináljunk? Nincs mit csináljunk, mert ilyen az élet. És olyan hamar tellenek a napok is. Pedig el vagyunk foglalva minden-nel, jövünk-megyünk, dolgozunk. Na! De hát hiába, a napok tellenek. Rán-cosodunk, öregszünk. Nem így van, fiam? Így van. Mit csináljunk? De hál’ Istennek jó, hogy elértük ezt a kort, hogy tudunk öregedni.

IBOLYA: Én asszony vagyok, de én most is elmennék dolgozni. Úgy dolgoznék, mint a tűz! De hát mióta nyugdíjasak vagyunk hál’ Istennek. Én is már vagy majd-nem tíz éve, az uram megint. Kapunk vagy 15 milliót, 15 milliót is! Na, aztán kettőnknek nem elég? Hála legyen! És onnét arra tejbűl pínz, disznót elad-tuk, pínz. Akkor tojással megyek Égerhátra, krumplival, minden pínz. És azt mondják, nekem könnyű. Hát már könnyű, könnyű mert van, de biz az-tat meg kell dolgozni, nem? Mert a krumplit meg kell permetezni, el kell rakni, műtrágya kell, gané kell, meg minden kell reá, a földre, csak úgy te-rem, nem? Meg ki kell szedni, el kell rakni, fel kell válogatni, csak így lehet.

IBOLYA: Én járok árulni, nem szégyellem menni a piacra. Pedig János bátyátok azt mondja: Te, hogy nem szégyelled magadat, lükj neki egy ilyen leit? Mondom, János fiam, milyen egy ilyen lei? Hát mondom ebből is egy lei, a másikból is meg a harmadikból is, mindjárt van egy csomó pénz. Nem? Hát csak tojás-

1 Ravaszkodó.

„Elkacagott világ” – Dokumentumfilm szövegkönyv | 297

sal ha elmegyek, mondtam neki, a múltkor is elmentem mondom 50 darab tojással, vettem rajta egy zsák korpát a disznóknak. Az nem jó? Hát nem is nyúlok a nyugdíjhoz!

IBOLYA: Te aztán meg mutatsz engemet otthon? RIPORTER: Meg!IBOLYA: Tényleg?RIPORTER: Szabad? IBOLYA: Hát na, de hát akkor én ki kellett volna öltözzek szépen, nem? RIPORTER.: Nem…IBOLYA: Nem kell kiöltözzek szépen? Jó vagyok így is surcosan?2 Jaj, az Isten áldjon

meg! Jól vagyok surcosan, igaz? Falusiak vagyunk fiam. Így van. IBOLYA: Nehogy megmondd anyádnak, hogy 67 éves vagyok. Mondjad, hogy nagyon

fiatal menyecske! Mert tud ugrálni. IBOLYA: És úgy! Mert így lehet csak! Akkor megyek a tejbe minden reggel nyalkán,

és olyan 10 órakor jövök haza csak. 10 órakor. Megyek, ülök be barátnőhöz kávézni, akkor beszélgetünk, felszedjük a híreket és aztán így. Hát akkor mír élek fiam, minek élek akkor? Hát itt ketten kivel beszélgessek? Hát mind me-gyek mindenüvé, mindenkihez. Megyek, meg jönnek én hozzám is, minden-ki jön. Ez az igazság. Jóba vagyunk mindenkivel. Jóba vagyunk. Nagyon jó!

RIPORTER: És mik a hírek most?IBOLYA: Hát nem járok a faluba! Nem járok a faluba, most már nem járok, mert nincs

tej. Mert mind a kettő ellő. Mind a két tehén. Na, már mikor megellenek, majd április vége fele, akkor aztán megyek. A Jó Isten csak segítsen meg és adjon erőt, hogy tudjunk menni. Tudjak menni, mert szeretem. Minden-ki kérdik, hogy hun vagyok? Kérdik ettől a másik szomszédasszonytól. Azt mondja szülésin. Bázsukurába. Szülésin vagyok - amúgy meg nem volt gyer-mekem soha. Azt mondja: elment már szülésire? Hát de szülésin vagyok, mert már ha a tehenek ellők, akkor már persze, akkor már én is szülésin va-gyok. De jó, jó… Jó hál’ Istennek! Jó.

IBOLYA: Nagyon. Mert ott van ni, a Biblia, mert elővettem. Mert már egyszer-egyszer leülök egy cseppet, és mondom itt ezek már hagyják el a református vallást

- már a szülei ezeknek, és akkor mennek a pünkösdistákhoz. És akkor most kaptam meg itt a zsidókhoz írt levélbe a tizedik résznél, hogy mit mondott Jézus, és hogy kell cselekedjünk, hogy tudjuk, hogy az ő követői vagyunk. Mit kell cselekedjünk, és hogy milyen hitbe kell, hogy éljünk, és hogy ne hagy-juk el a mi egyházunkat. A mi gyülekezetünket nem szabad elhagyni, mint mások elhagyják. Ezt nem szabad csinálni, mert azt mondja: majd mikor az

2 Kötényben.


ítélet napja lesz, akkor meg leszel ítélve, hogy te, amit fogadtam itt, én, a református gyülekezetben, én elhagytam, és elmentem oda. És az olyan mit érdemel? Az mit érdemel? Akkor azt mondja: de én elfordítom az arcomat felőletek, és akkor nem ismerlek, hogy ti kik vagytok!

IBOLYA: Gyere a sorba te is, és gyere!BARÁTNŐ.: Hát lehet én nem illek a sorba!IBOLYA: Nem illesz hát! Mindenki illik! Hát hogy? Na, ez a barátnőkám, az enyém. Ő az én testvérem.JÁRÓKELŐ: Szomszédok…..!PAP: A sarettai özvegyhöz eljött Illés próféta és így szólt: „Sem a vékabeli liszt el

nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesebb, addig, amíg az Úr esőt ád a földnek szívére!” Nem történik meg ez gyakorta közöttünk is? Ma van, hol-nap nincs - mondja egy-egy aggodalmaskodó keresztyén. Holnap is van! Sőt, holnapután is van. Egészen addig, amíg elmúlik a szárazság, azaz a szükség. És végül hosszabb időre biztosítva látja magát. A júdeai, a jeruzsálemi első keresztyének számára, Pál kérő szavára, bizony bőven adtak a más országban lakó keresztyének. De ilyen formán tettünk mi is, amikor 1947-ben az egész országból küldtük a gabonát a szárazság sújtotta székelyföldi testvéreinknek. De miért tennénk ezt csak a távoli és ismeretlen testvérekkel? Miért ne ten-nők meg azokkal is, akik közöttünk élnek? Akiket ismerünk? Isten nagyon sokszor a jobb sorban élők által tartja meg a nyomorultat.

JÁN TATA: Mert jön haza úgy, mint az ember a kocsmából. Mint mikor elmentem a kocs-mába, ittam egy sört, eljöttem haza, semmi skandal. Feleségem mikor haza-jön, ezt a fazekat arra húzza, másik fazekat arra nyomja. Megnézi, hogy mibe kössön. Mert itt vannak a fazekak a fűtőn, felteszi a húst hogy főjön, papri-kát mit tudom mit, ő elment. Akkor én meg reánézek. Hazajön: hopp! Ibo-lya fiam, megint megmondalak a papnénak! Ilyen dolgokon a helyzet….

IBOLYA: Aztán úgy, hogy mik elmaradtunk apánktúl, na, már anyánk nevelt fel, pe-dig testvérek voltunk ötön, ötön. És elég jól megvoltunk. Na, és akkor aztán, azt mondja, egyszer jön a testvérem, na, mán akkor voltak fiúk elég, jajajaj, úgy jöttek nótázva, még le a kalappal. Na, melyikhez menjek? Mert az apám testvérei azt mondták, úgy, hogy Ibolya drága, ha te elmúlasz húsz éves ak-kor már nem nagyon, akkor már fogsz válogatni. De most, amelyik fiút gon-dolod, csináld, menjél férjhez. Mert megmondják, hogy öreg leány vagy. Azt mondták apám testvérei. Na jó.

De melyikhez menjek én? Na, mert néztem, ezt is szerettem, azt is szeret-tem volna. Így van, mert voltak jó fiúk, jajajaj, táncoltunk úgy, mint a nyava-lya. Na, azt mondja egyszer, mondom Imrének a testvéremnek, mert Imrének hívták, mondom Imre testvér, te mit mondasz? Mondom, én melyikhez men-


jek, hallod? Tudod, mert már te vagy az apám, mondom, mert más ember nincs a háznál. Az amit mondasz te, hallod! Te, azt mondja, ide menjél ehhez a komámhoz – mert komázódtak az emberemmel –, ide menj a komámhoz

– mert azt mondja- ha ehhez mész, itthon van mit keressél a háznál. De ha máshoz mész, csak szép szóval, jó szóval, csak olyankor jöhetsz – azt mond-ja –, mert én nem akarnám azt, hogy úgy viselkedjél, hogy te ne álld meg a helyedet. Mondom nem is akarom, hogy beteljesüljön, ha tudom, hogy fa-kérget rágok, akkor se jövök haza, mondom én. Na, azt mondja, ehhez a ko-mámhoz menjél. Mondom: te, ez szeret tyutyurkálni – tyutyu3 –, és akkor aztán mondom, félek, hogy na! Azt mondja, ne félj semmitől, mert kelendő, úgy is van hál’ Istennek. Zöld fűre jöttünk, de nézd, hogy vagyunk! Annyi-ért vettük ezt, hogy nekünk is lovunk most nincsen, de jó hogy minden van, meg stráf, meg eke, meg borona, meg mindenféle, és gazdálkodunk.

IBOLYA: Viszem ki ezeket is, mert ezeket is megrázzuk Ján tatával egy cseppet. Se-gít, segít mindig hűségesen, úgy segít, hogy rázzuk meg őket, jajajaj. Mindig mondja: nem rázzuk meg őket?

Hát ha nincs menyecske a háznál, mit csináljunk? … Nincs menyecske…

2. rész „…mind az enyimek vagytok…”

ISMERŐS: Segít, sokat segít. Már csak ahogy mondja itt nekem. De sokat. Ennek adok, annak adok, ehhez megyek, ahhoz megyek. Segítni segít.

RIPORTER: És miért?ISMERŐS: Lehet, hogy olyan a természete. Nem mindenkinek olyan. Hát van aki fös-

vény, és nem szereti. Azt mondja, miért adjak? Ha van neki van, ha nincs, nincs. Na ez más, más. Jólelkű, nincs mit mondani. Jólelkű.

2. ROKON: Mikor megszorulunk, Ibolya nénihez lehet menni bármikor, mert szegények, nekiek mindig van. 17 millió nyugdíj, az bejön.

1. ROKON: Ők csinálják tovább, adnak is; és úgy látszik, hogy aki ad, az kétszer kap. IBOLYA: Sajnálom is őket. Sajnálom a fiatalokat. Sajnálom. Mert én mindig olcsób-

ban adom itthon, de hát ingyen sem adhatok annyit. Hát itt vannak Jólánék, második rokon néniék is. Az is, azt mondja Pityu bácsi, adjak neki egy mázsa krumplit, 100 kilót. Hát mondom már, mondom te, én nem hogy nem adok egy 30-35 kilót, hát már mind szomszédasszonyéknak is, a másiknak nincsen. Hát ezek mind az enyémek vagytok, te. Hát úgy kell osszam be, hogy min-denkinek legyen egy kis krumpli. És a magkrumpli megint, mindegyiknek egy ládával, kettővel, amennyi jut. Míg jut ezeknek az enyimeknek. Hát én nem adhatom egynek el. Mert én sajnálom a másikat.

3 Iddogálni.


RIPORTER: Sokaknak ad kölcsön? IBOLYA: Jaj Istenem, mindenkinek. Mindenkinek. Mindenkinek. Már annyi, jaj, már

annyi pénzeket adok, mán Ján tata úgy haragudott reám, mint a… jajajaj… Mit csináljak véle? Veszekedett, veszekedett, kezdett veszekedni vélem. Mon-dom neki hallgassál, mondom fiam, mert amit odaadtam kölcsön – mondom

–, az a miénk. Mert mikor megadják, nekem az jól fog. És az az én pénzem. Hogy nem adnak kamatot, nem is kell semmi kamat, nem teszem be a csekk-be. Én inkább odaadtam kölcsönbe. Ha adom kölcsön, van aki bélátja, és ak-kor jönnek nekem segíteni. Tudod? Jönnek, jönnek, és nekem ez sokat ér.

IBOLYA: De jaj, Péter, hogy mondjam neked? Jó volt, mert sose nem veszekedtünk, vagy úgy veszekedjünk, hogy haragudjunk egymásra, ilyesmi sose nem volt. Negyvenhat éve már, figyeld meg! Mit mondasz?

RIPORTER: Mindjárt aranylakodalom. IBOLYA: Így van, így van, így van. Azt mondják ezek, nekem már mind mondják, hogy

tartsam meg azt hamarébb egy kicsit, hogy már élvezzük mink is azt a lako-dalmat, hogy s már mindenki jöjjön ide, hogy engemet köszöntsenek, mert én is mindenkinek mentem, és nekem is, ide is jöjjenek. Már mondom nem baj, hagyjátok el, mert mondom, csinálunk egyszer egy összejövetelt, aztán akkor jó lesz. Csináljuk meg, mondom, a torunkat jó előre? Mondom meg vagytok ti szívverésetekre! Jaj, csak a jó Isten adjon egészséget, jajajaj.

IBOLYA: Mit csináljak véle, nem baj. Mindig nagyon féltem, halljátok fiaim. Ha any-nyi évet együtt lehúztunk, én nagyon féltem. Mondom, Jancsim vigyázz ma-gadra, Jancsim! De igen elkényeztettem, lehet. Így van. Így van, mert nem jó az embert elkényeztetni. Inkább volnék én kényes, de én nem vagyok kényes. Elkényeztettem, mert szerettük egymást, és ez így van. És én nagyon féltem ezt az embert. Nagyon-nagyon. Így van fiam, így van. Mert tudjátok mit mon-dok nektek? Hogy ha az ember szeretetből kél össze, meg szeretetből mész össze, és tudsz vele értekezni, akkor az az élet nagyon jó. És ha akármit csi-nálsz, meg tudsz az egyik a másiknak bocsájtani. Így van? Meg tudsz bocsáj-tani. De én igaz, én úgy viselkedtem mióta vagyok, ha árva leány voltam, úgy viselkedtem, hogy én mindig csak dicséretet kaptam. Én akárhová megyek, megállom a szakácsnéságot, megállok, akárhova megyek, akármit dolgozzak, ügyesen. Sose nem beszél senki, vagy valaki, hogy veszekedjek, vagy szembe-süljek, ez nekünk sose volt. Se én, se az uram. És ennél jobb nincs a világon. Nem így van, fiam? És ha mondjuk, ő – látod – megbotlik, mert a százlábú is megbotlik, de én ha szeretem, csak megbocsátok neki. Így van. Szeretem, megbocsátok neki. De nagyon megbocsátok. Nagyon. És egyszer már úgy jön, hogy sírjak, bánatos vagyok, mikor mondom neki: Jancsim, Jancsim fiam, úgy félek, hogy elmaradok tőled, és én vélem mi lesz? Azt mondja: már onnét arra legyen ami lesz, de én mondtam neked, amíg engemet látsz, neked mindig jó


lesz dolgod. De hál ’ Istennek van, mindenünk van, látszik. Mindenünk van hál’ Istennek. Én most is kötök, még fonnék is, még szőnék is, meg mindent csinálok, de nem kell senkinek. De megmutatom, bejösztök a szobába, nem szégyellem. Gyermekem nem volt, de én szőttem. Tíz évig volt bent az eszta-váta4 nálam, ott ni. Tíz évig! De én megszedtem azokat a ruhákat, úgy előre. A templomban szedtem, ha elmentek a templomba, azokat a szép… mind egy cseppig. Én nagyon szeretem, ez az igazság. És most is lássátok, este is kötök. Nézem én a filmet, de kötök is. Kötöm-kötöm, gúzsolom. Így van. Igaz? Így van. Na, hogy nem jön be ez a Jancsim? Nem tudom hol van, hol lesz, az ólba lesz, vagy hun lesz, hogy jöjjön, igyon véletek egy pohár pálinkát.

ISMERŐS: Olyan víg asszony. Szeret mulatni. Elkacagja. Lehet, hogy ha még szomorú is, nem is mutatja.

IBOLYA: Szépek voltunk, hiába. Fiatalok, szépek. RIPORTER: Ez?IBOLYA: Ez én vagyok, mikor hogy mondjam, mikor fiatal voltam. Fiatal menyecs-

ke. Ott levett egyszer egy valaki, ott álltam, és levett. Csak levett na, ott egy bácsi. Aztán csak elküldte. Hát drágák voltak azok, hadd el a jóba, mert sok pénz kellett értük.

Látszik, hogy itt vagyok. Megmutatom az ujjammal, hogy lássad. De csak látszik az, mert csak ismerszek. Csak kiválok, ha? Igaz kiválok fiam, a többi közül? Így van. Kiválok én a többi közül, így van.

Az én vagyok ott. Egy munkatársam volt az is. De már öreg volt, meghalt már. De jó csárdás menyecske vagyok, nézz oda! Szeretem, azért elnézegetem mindig. Itt is csak úgy van. Csak nem voltam akármilyen asszony. Ugye jól nézek ki? Fiatal voltam, de

ni, itt is milyen csinos vagyok! Menj az égbe! Ugye milyen jó csinos vagyok? Hát itt, atyaúristen! Nézz oda! Nem voltam akármilyen kutyafasza. Így van. Még most se hagynám magam, de már gatta….

Hajajaj.,..

3. „… úgy ülünk, mint testvérek…”

SZOMSZÉDASSZONY: Ibolya nénje meg majdnem, mondom, mintha anyósom vagy édes-anyám, mondhatni olyan viszonyba. Én főzök valamit, viszek; ő főz valamit, hoz. Ő bejön naponta tízszer, anyósom van, hogy nem jön le egyszer egy nap. Tehát azért meg lehet tenni a különbséget. Bármi van, hamarább beszaladok hozzá, mint fölszaladjak anyósomhoz, mert ő itt van csak a szomszédba. Így jött össze legjobban a barátság, mert hát azért ő is, ha van valami, idesza-lad hamarabb, nem megy föl a Felszegre, mert azért majd egy kilométer van,

4 Szövőszék.


ott vannak a rokonai. Ott vannak akik fiatalabbak, meg segítenek rajta, és hamarabb ideszalad át. És ha tudunk, mi segítünk hamarabb, nem a rokon.

IBOLYA: Itt van Enikő ni, aztán reáragaszkodok. Mit szólsz Péter? Enikőre. Jó asz-szony. Olyan asszony amilyen kell, ügyes. Megmondja a számízét, ha meg kell mondani is. Én is mondom neki is! Jól van, eleget.

RIPORTER: Hát de úgy a jó nem?IBOLYA: Hát de mi, hogy mondjam neked? Jaj Istenem, nincs nekünk semmi ba-

junk. Már még idáig. Az, hogy mi lesz, még nem tudom. De itt segítnek, ja-jaj, akármikor. Nekem azt mondta az este, igaz, hogy már jó este volt, már fél hét volt, fél hét mire hazajöttem a szőlőből. Már jó volt az idő, mondom ülök és úgy is van. Hát már esik az eső. Aztán mondta, hogy megyen Bányá-ra, de mennek korán. Mondom: fiam, amilyen korán csak akarsz. Én elme-gyek, ügyelek a gyermekre, Helenát rendezem, mosom, öltöztetem, táskába teszek, főzök nekiek. Menjetek! Menjél nyugodtan! Aztán azért ők is akár-mikor jönnek, kisegítenek nagyon. Ügyesek. Jól teszik.

SZOMSZÉDASSZONY: Olyan asszony, mondtam, talpraesett asszony, ki tudja forgat-ni. Tehát elmegy a piacra, meg szeret menni, mert azért azt szeretni is kell, mondtam, hogy elmenjen az ember a piacra és ott állingáljon. Neki ott is rengeteg barátai vannak. Tehát ő hamar ismerkedik, hamar köti a barátsá-got. De hát ő pillanatok alatt el is tud adni mindent. Nem igazán hoz visz-sza semmit a piacról.

VÁSÁRLÓ: Jó vásárt! Mit árulsz?IBOLYA: Hát köszönöm. Ennyi paradicsomot, paprikát. Na, nem kér?VÁSÁRLÓ: Van nálunk is. IBOLYA: Na hál’ istennek. Hogy vannak?2. ÁRUS: Ibolya néném!IBOLYA: Tessék?2. ÁRUS: Adja egy leibe?IBOLYA: Adom. Adom. Adjál. Mennyi Kell? Dou kilo? Adjak pungát…IBOLYA: Ezek onnét a Szilágyságból vannak. Ezek jó barátnőm nekem, meg barátom.

Románok, de nagyon jóba vagyunk vélük. S akkor ezeknek van vagy 200 da-rab juhuk. Sajttal, meg ilyesmikkel foglalkoznak. Juhtenyésztéssel. Ilyen na-gyon ügyesek.

ROMÁN BARÁT: Ce face ? Umi!!! … (románul beszélnek)IBOLYA: Há’ egyelek meg!RIPORTER: S hogy lettek barátok egyébként? IBOLYA: A piacról.


RIPORTER: De hát mégis, sokan vannak a piacon. IBOLYA: Hát úgy, hogy megyek az asztalokhoz oda, és akkor én is mindig megyek elad-

ni a csomagjaimmal, és akkor aztán odakerültem mellé, mondta, hogy menjek csak, mert már intettem már, mert engemet jaj itten Sülelmeden meg Éger-háton, itt ezek a bükkaljaiak úgy ismer, minenki ismer tán engemet. Most ez meg volt operálva, már vagy négy hete, s akkor jött az ember utánam, engem vitt oda: mentem mosogattam, főztem, takarítottam. Hozzák a ruhákat a mosógépbe, én kimosok nekiek, megcsinálom mindenkinek, nem csak ne-kiek. Most is valami gulyások hoztak ide ruhát. Én kimosom, én nem sajná-lom. Se amit teszek oda, se ami megyen a víz, az áram, én eztet nem nézem. A jó Isten nekem duplán megfizet. És csak egészséget adjon a jó Atya! Hát itt nálunk, itt úgy ülünk, mint testvérek. Én még jobban szeretem ezeket mert, hogy mondjam, másképp vannak. Mink egy kicsit irigykedünk egy-másra. Tudja mi az az irigykedés?

RIPORTER: És ők nem?IBOLYA: Ezek nem. Ezek nem. És úgy ügyelnek egymásra, olyanok, úgy ügyelnek

egymásra, hogy ha valakinek van egy szolgálatja, az abba jár mindig, hogy bétegye a másikat is. De mink a magyarok? Ha egyik bé tud kerülni, örül, hogy bé tudott kerülni, aztán a másik legyen, ahogy lesz. De ezek úgy ügyel-nek egymásra, le a kalappal! És ha én velük barát vagyok? Akármi van, akár-mi történik, ők is abba járnak, hogy minket is támogassanak, vagy hívjanak, vagy adjanak, így van.

RIPORTER: És támogatják magát?IBOLYA: Nagyon!RIPORTER: Mit kap tőlük?IBOLYA: Mit? Most is mit hoztak?! Egy rakás juhtúrót. Na, és akkor eljönnek, enge-

met elvisznek egy piacra, jönnek, felvágtak egy nagy stráf fát, és így. Hát ez nem jó?

RIPORTER: De jó!IBOLYA: Na. Hát akkor mi kell még egyéb?RIPORTER: Barátság.IBOLYA: Így van!IBOLYA: Mikor kérdi, akkor én felelek reá, mert ez az igazság, mert mindig csak az

igazat mondhatom. Ami megtörtént, meg a mindennapokban meg van ez. Mindennap. Mert ha tegnapelőtt, mikor eljött Attila, hétfőn. Hétfőn jött el Attila vajon a kéményhez? Hétfőn. Persze, ma már szerda. Meg volt itt rak-va a stráf, hogy leszedték a kéményt, hogy már újat teszünk mink is, mert már jártak a patkányok, meg régi volt, vályogból. Tudja mi az a vályog? Na meg téglából, feljebb is. Na, akkor így volt. Szegények voltunk, ahogy jutott


úgy jutottunk hozzá, meg volt, ahogy volt. Még csináltuk a téglát. Na, volt akkor is nehézség elég.

És akkor aztán elment oda egy román barátunkhoz, nagyon jó barátunk, an-nak van lova is. És akkor hiába nekiek ünnepjek volt, mert Szent János na-pot tartották hétfőn. Sfântul Ioan, Szent János. És akkor eljött azért, eljött a fia talember, és elvitte nekünk innét a stráfot avval a sok piszoksággal. Akkor már mik hogy ne tudjunk jóba lenni? És akkor én őtet, mikor szorul, hogy ne tudjam őtet kisegíteni?

RIPORTER: Ő kicsoda?IBOLYA: Nélu. Egy román ember. Van még út ott a temető utcájánál, na ott lakik, Jo-

lánnak szomszédjuk. Ott a túlsó felibe. Na. Hát úgy lettünk barátok, hogy nekünk volt lovunk. Tartottunk lovat, és nekiek akkor nem volt. Nagybányá-ra jártak akkor, feleségestül ott dolgoztak Bányán, és akkor mikor szorultak, jöttek ide haza falura. Akkor elhívták az emberem, kétszer vetettek málét, vetettek forgót. És akkor úgy, hogy ez elment nekik lóval, akkor ők nekünk visszajöttek kaszálni, kapálni. Jöttek segíteni, mert mi pénzt nem veszünk soha senkitől. Ez az igazság. Nekünk nem kell. És akkor eljöttek, és mik na-gyon jó barátságba kerültünk. Na, akkor nekiek meghalt az apjuk, akkor en-gemet hívtak szakácsnénak, akkor ott voltunk én is, barátnő is, meg mind. Ez az igazság, hiába románok, nem baj. Na, és akkor azóta nagyon-nagyon jóba vagyunk. És nekünk azok jönnek mindenre, feleségestül jönnek. Én a paszulyt elrakom vélük, mikor kell tavasszal rakni a paszulyt, vagy szedjük a málét, vagy hozzuk haza, vagy akármi, mik ilyen jóba vagyunk velük. És jönnek megkérdeznek. Mit kell csinálni? És engemet nem hagytak, hogy menjek, sorozzuk a málét, hanem az asszony ment az urával. Mondta nekem románul: hogy üljek csak itthon, mennek ők ketten, mert én viszem a lovat, és akkor azt mi megcsináljuk. Mert megérdemeljük.

1. ROKON Hát a románokkal, amit kérdett, nekem, Monóról beszélek, de itt a környe-zetbe is, a környéken is voltunk. Konfliktus nincs, ez biztos. Jó szomszédja-ink vannak, megértjük egymást, ők is beszélnek magyarul is, értik, megértjük.

RIPORTER: Családban van román?1. ROKON Van bizony. A menyem például román, a feleségem testvérének a férje: ro-

mán. Együtt itt bográcsolunk5 vasárnaponként, és minden, minden jó. RIPORTER: Nincs veszekedés?1. ROKON: Nincsen. A gyerekekkel, ugye unoka van is, meg nekik is van gyerekük. Most

ez olyan, még nincs két éves az unokám, és ők a szomszéd faluban laknak, Sü-lelmeden, ottan románul beszélnek vele, mert ugye a fiam el van menve dol-gozni. Akkor, mikor feljön ide, most is itt van, ott lent a Kis utcában Ibolya

5 Közös főzés.


néni mellett. Akkor egy olyan 2-3 percet megáll és gondolkozik, és átváltja magyarra. Olyan okos, hogy magyarul is, románul is, közösen. Egy ilyen ki-csin mi is csodálkozunk, hogy tud ilyet csinálni.

RIPORTER: És ez csak a javára válik, nem? 1. ROKON: Persze. Hát hogyne. Jó lenne angol is, másik is, de ezt mind a kettőt. És na-

gyon, összeadja a szavakat. Minket ugye tanítani kellett arra, hogy románul beszeljünk, de ő most menet közbe ahogy nő, úgy, nagyon. Menyünkkel meg-értjük egymást, a sógorommal is, a románnal. Nincs baj. Azt az ilyen, hogy nagy Románia meg nem tudom mi, meg nagy Magyarország, ezeket kikap-juk, mert nem a miénk. Gondolom, nem mi hozzuk, nem mi ránk tartozik. Vannak nagyobbak, akik többet veszekednek ezen, mint mi, az itteniek.

IBOLYA: Mikor ott laktunk, ott arrébb, már nem olyan messze, mikor fiatalok voltunk, egy másik utcában, voltak akkor a kollektív elnökék is, ott is románok voltak, de azokkal is mi olyan jóba voltunk, még a mai napig is. És mentünk a ma-gyar leányok a román táncba, mert akkor táncok voltak, ők külön csinálták a csűrökbe. Tudja mi a csűr? Ott csinálták a táncot, a magyarok megint külön. És mik azért mentünk egyik a másikhoz a táncba is. És jöttek a román legé-nyek hozzám, de az én anyám, a jó Isten nyugosztalja, azt mondta, ne lásson itt egyet se. Azt mondta: Ibolya fiam, ilyen nekünk nem kell. Ilyet ne jártassál! Mert összeszoktok, és akkor azután annak annyi. És nem engedte az én anyám, hogy jöjjenek. Hogy kimentünk a táncba, táncoltunk, meg minden. Meg jár-tunk dolgozni, jó volt mindenféle, de hogy ilyen nagyba legyünk, hogy…

RIPORTER: Barátság volt, de házasság nem volt?IBOLYA: Isten őrizzen! Akkor, abban az időben. Van most. Van most…

4. „…mi bánt engem annyira?...”

1. ROKON: Hát az Ibolya néni ez anyámnak testvére. Aki ugye, ő fiatal korában minket is nevelgetett. Mikor elmentek valahova, vagy munkába voltak, vagy vala-hogy, akkor sokat segített biztos, rajtunk. Nem beszélve arról, hogy nászna-gyom is volt, ugye házasságnál. Itt mindig részt vett, segített és nem csak lelkileg és ilyen szempontból, hanem még anyagilag is. Nem volt gyerekük, ragaszkodtak az ilyen fiatalokhoz. A fiamat is nagyon akarták volna, hogy odaköltözzön hozzájuk, sajnos más utat választott.

2. ROKON: Hát akkor mikor fiatalok voltak, összejárták az orvosokat, meg minden és akkor hát nem lehetett. Nem lehetett, kész.

RIPORTER: El voltak nagyon keseredve? 2. ROKON: Hát már el voltak akkor… De mindig mondom a bátyámnak, ha lett volna

három-négy gyermek, meglátná ő is, mert azt mondja nekünk, hogy mi nem tudunk nekiek parancsolni. Miért nem parancsoltak azoknak a gyermekek-


nek? - úgy mondja az Ibolya ángyó feléről is azoknak. Zsoltiéknak, szüleinek. Azt mondja Jánoskának, hát tik hogy nem tudtok nekiek parancsolni? Majd meglátná - mindig mondom neki - maga is! Hogy a mai gyermeknek hogy lehet. Maga boldogabb lehet így, hogy nincs, de legalább nem bosszankodik!

1. ROKON: Egész olyan ameddig 45 éves, 50 évig jártak ők orvoshoz meg minden. És akkor lassan ez az idő felőrölte őket, gondolom én is, és akkor már belenyu-godtak. Addig voltak persze orvosoknál, meg próbálkoztak. Persze hogy le voltak... De hát itt egy unoka, túl egy unoka, mit tudom én mi. Gondolták ez pont jó lesz nekünk, minket fognak segíteni. Mentük mindig, mert a Já-nos bácsi az nagyon víg ember volt annak idején. Lakodalmakban végig tán-colta, meg mulatás meg minden, és akkor szerettünk járni oda. Viccelődött satöbbi, oszt gondolta, valamelyik csak oda… Mik megmondtuk, hogy ha nem is ment oda a fiam, mik amennyit tudunk, ezután is fogunk segíteni.

IBOLYA: Jövünk és segítünk. Mondom: Jánoska, jösztök fiam. De mondom: tudjátok mit? Én nekem csak, gondolom magamban, csak jobb lett volna, nekem is lett volna valakim, de ha nem volt, a jó Isten legyen áldott. Nincs mit csináljak, idegenekre jutottam. Már nem vagytok idegenek, mert családbeliek vagytok, de ez így van. Mikor van a saját gyermeked, mert én láttam az én anyámat, meg a testvéremet, mert a fiú testvérem meghalt, meg anyám. És mik még a leányok még megvagyunk hál’ Istennek, mert annyian vagyunk négy le-ánytestvér, és egy fiú volt. És mondom: mik olyan hűségesen mentünk a mi anyánkhoz, és szegény mindent nekünk mindent megmondott. De mondom: te, neked én csak nem tudom megmondani aztat, hogy engemet mi bánt any-nyira? Csak nem tudom úgy kimondani. Nem? Se nem követelhetek rólatok semmit, te. Nénika, de nagyon jó lelkűek, hát ma volt egy hete, vasárnap volt egy hete, tartottuk a születésem napját. Olyan egy tortát hoztak te, nekem ide, hogy akkor is nagyon jött, hogy sírjak. Megcsinálták és lehozták és akkor tar-tottam a születésem napját. Na, hát hogy mondjam, azok is olyan jó lelkűek.

IBOLYA: Mondjad: négy! Mondjad szépen, mondjad, aztán Péter fog neked adni csil-lagot tízet! Igen. Mondjad! Jehó, jehó…Na látod, bravó, hogy ki tudtad ven-ni, látod? Ki tudtad venni. Látod milyen ügyes vagy?

JÁN TATA: Ott egy másik utcán arra felfelé, volt egy öregrendű ember. Annak is volt bi-valya. És én jöttem a szőlőből ott lefelé, volt a lovam, stráfom, béhívott. Gyere bé! Öreg volt sokkal, mint én. Min’ megyek. Te, gyere csinálunk egy keresz-telőt. Dezső sógor, úgy hívták, Dezső. Én reá vagyok, akármerre. Fiatalabb is voltam. Azt mondja: hogy csináljuk? Ahogy maga mondja. Itt a felesége is. Meghívta az is a papot. Megcsinálta a keresztelőt, lettünk komák az öreg-gel. De és sokkal fiatalabb voltam. Utána megcsináltuk nálunk. Mind ajánl-koztak, hogy nem tudnak jönni mihozzánk semmilyen alapon. Se nem volt konfirmálás, se keresztelő, se gyermek, se semmi. És akkor eszembe jutott, hogy valamire meghívom őket. Már jöttek volna onnét is látogatóba - így.


Azt mondja a tiszteletes úr: János bácsi, hát mire hív? Úgy néztem ki, mert kellett menjen Égerhátra is. Mert idetartozott Égerhát

Monóhoz. Úgy néztem ki, hogy mikor végez, déli órában hívjam meg őket. Mikor elhívtam ide, feleségem megcsinálta az ennivalót, minden. Tisztele-tes Úr, már legyen szíves, jöjjön, mutassam meg a gyermeket! A gyermek az istállóban volt, a bivaly pulyu.6 Adtam egy poharat vízzel, ahogy szokták a templomban keresztelni a gyermeket. Az annyira elcsodálkozott. Mondom: Tiszteletes Úr, meg Tiszteletes Asszony, ahová mennek, majd felemlegetik, hogy Monóba’ volt egy ilyen keresztelés is, ami nem oda tartozik mondjuk a néphez, de az is valami, szülött volt.

GYEREKEK: Csókoljátok meg egymást na, puszild meg!…IBOLYA: Puszilkodjatok! Bravó, bravó, bravó…mindjárt meghalok… Oda tessenek

egymásnak, ho ho ho!… Jaj drágáim…

5. „…ami a szívemen, a számon…”

2. ROKON: Aztán mondom, a Föld színén nem marad maga is, maga se! Eltemetik ma-gát is, és a vagyonára is akad! Akad a vagyonra is valaki, hogy elsajátítsa!

RIPORTER: Van nagy vagyon? 2. ROKON: Hát van nekiek elég sok mindenük van. Csak edény mennyi van, bent ott

a szobában is mindenhol, amelyiket soha nem jártatták. Én vettem az án-gyomnak, már ki tudja hány éve, egy kuktát, hogy hamar főzzön. Ott tar-tották egyszer a születésnapjukat, mert egymás után van augusztusban, és akkor meghívták innen Monóból a testvérgyermekeket, mindenkit. Hát már itt csak én vagyok. Akkor elmentünk, hát én, na, hogy vegyek én is egy ér-tékes dolgot. Akkor még értékes volt a kukta. Ilyen fazéktípusú kukta. De hát soha nem látta az a…, még ki se volt véve a tokjából. Tiszta újonnan. Az egész edénye… Van rengeteg edénye, amelyik soha nem volt elővéve. Nagyon vigyáz ő mindenire. Aztán lesz mit örökölni, aki majd fogja örökölni.

RIPORTER: Ki örökli?2. ROKON: Hát ki tudja, kié lesz?IBOLYA: Na. Gyere be az én szobámba! Lássad, nekem milyen falusias szobám van.

Mit műveltünk régen. Van még valakinek ilyesmi? Nem csinálják most. Mik is vehetnénk bútorokat, hogy legyen ott minden, de mit tudom én… Már

mik megszoktuk ezeket, hát mik nem, nem akarjuk, hogy elhagyjuk a mién-ket. Már jankáskodjak7 egy cseppet, aztán itt a szifonyba8, itt aztán teli van

6 Bivalyborjú. 7 Büszkélkedjek.8 Sifonér, eredetileg fiókos szekrény tájnyelvi alakja.


ruhával megrakva, még a felleges ég is itt van. Annyi ruhát szőttünk, meg csi-náltunk itt. Atyaúristen. Zsákok meg lepedők, meg mindenféle kendők, meg abroszok, meg minden. Na, de ott nálatok nem csinálnak ilyesmiket. Na, de itt mi csináljuk. Olyan szép abroszt csináltam, gyászos abroszt. Már attól függ, de azt mondják, hogy szeretik mindenfelé. Nézd milyen szép gyászos abroszt csináltam, mikor meghalok, akkor teszik az asztalra. Nézz oda! Ezt mind az esztavátába9. Nézz oda, milyen szépet pengáltam!10 Megvettük a gyapotot, meg kötöttük, meg minden, hát ezekkel sok baj van, sok dolog van vélek. Na, de hát csináltam én, ha szeretem őket. Aztán azt mondtam, mikor meghalok, ha elégetik, égessék, csináljanak amit akarnak, nem bánom. Csak legyen ne-kem most vagyon, még vagyok, míg élek. Míg élek addig legyen.

Ez a bútor, ez volt az extra nekem, mikor férjhez jöttem. Eztet adták anyám, apám nem volt. Ők vették akkor, de nem adtak akkor még szobabútort. Az-tán szőnyegem, nézz oda! Kacsints meg oda bé, mennyi van! És mindenütt van a földön, túl is a nyáriba, itt is, túl is, ott is. Na és akkor még vettem oda. De minek vettem, Péter? Minek? Mondjad fiam! Minek vettem azt mond-jad? Mire vettem?

RIPORTER: Hát minek?IBOLYA: Hogy költsem el a pénzt. Ha? Igaz fiam? Hadd el! Kelljen ott. Jól fog vala-

kinek. Úgy elosztják, elszorozzák. Na. IBOLYA: Mik ide akartuk hozni a testvéremnek, a nagyobbik leánytestvéremnek az

unokáját. Ide akartuk hozni nagyon. És azt csinálta, azt csinálta a fiú, hogy összeszokott egy román leánnyal, és összeházasodtak. És elment, és ott la-kik Sülelmeden. Elment oda, és ott lakik. Elment vőnek. Na, nem kellett neki itt a nyugodalom meg a telek. Nem vagyok én, hogy mondjam, viccelek is, de mikor komoly kell lenni, komoly vagyok. Ez a szent és igaz. És meg is mondom az igazat is, ami nekem a szívemen, az a számon is.

Mi féle ez a csaj? Hát azt mondja: na, egy sülelmedi. Hát mondom, fiam, nincsen magyar leány elég fiam? Mert mondom azt mondta a Kovács sógor, az uram, mert úgy mondják, Kovács sógor, meg vannak a papírok mind csi-nálva, jössz, válassz minket, azt mondja, akkor itt minden a tiéd. Írunk alá, a tiéd fiam. És ha nem fogunk tudni egyezni, vagy valami lesz, de nem hi-szem, hogy te hibát fogsz kapni, mert láttad, a szüleid ismernek, itt vagyunk egybe mindig, aztán itt neked úri... Aztán én neked kocsit veszek, én trak-tort veszek. - Vehetne mai napig is -. Hát nem fogadott szót, elment.

Hát miért kell neki, nincs magyar leány elég? Csak mondjuk. Nem azért, mert egy Istenünk van, onnét származunk Ádámtól és Évától. De hát hiába, mert

9 Szövőszék.10 Festettem.


itt aztán kerülnek a bajok. Fiam, menjél, van leány elég. Ha nem tetszik a faluból, ha nem becsületesek, akkor menj más faluba. Elment Szamosardó-ba, és ott volt egy jó csajjal. Nagyon jó leány volt és mink akartuk…ajajaj…De, hogy aztán ez a román mit csinált, mit nem, azt mondjuk valamit csak csinált ezzel a fiúval. Csak aztán mikor ott volt, hogy összekeljenek, ez bele-bújt megint, aztán csak elcsábította. Visszacsábította magához és elvette.

Azt mondja: nénika, nincs mit csináljak. Ennek így kell legyen. De mondom Kovács sógor nem akarja, mert ő azt mondta, hogy ő nem bánja, de nekünk ide nem kell. Én mondom, Kovács sógor szégyelli neked megmondani, de megmondom neked én fiam, mert én vagyok neked a nénikéd. És mondom, ide nekünk nem kell. Mert mondom: nagyon sok bajok keverednek ebből. Mert egyik akarja tanítani románul, a másik tanítja magyarul a gyermeket, akkor megvannak ezek a hánykolódások és így van. Én Kovács sógoroddal lehúztam 43 évet. Mert most ezelőtt két éve volt. Lehúztunk 43 évet együtt, fiam. Mikor láttál itt köztünk bajt, vagy veszekedést, vagy harcot, mi csak mindig dolgoztunk. És mi gondoltuk, hogy úgy, hogy a Kovács sógornak az ő hozzátartozóinak nem akarja adni, mind neked akarja adni a részit, a jus-sát. És akkor fiam, te nem mered elfogadni ezt a sok minden jóságot?

IBOLYA: Így kell elfogadjuk, ahogy van. Nekünk is jó lett volna, lett volna valakink, de hát nem tudom, nem tudom. Hát itt vannak Enikőék, nagyon jók, min-dent segítenek azok a világon, meg ők is, én is, mindig mondom Enikőnek, azt mondja János bátyátok: há..Enikő, azt mondja, ez az Ibolya néni csak ti rátok bízik. Hát azt mondom, fiam, igen, engemet ha megbíznak ők, me-hetnek akárhova, mehetnek lakodalomba, én a gyermekkel másnap reggelig megtakarítom, megpucolom, én felmosogatok, én mindenekre ügyelek ne-kiek. Így van. De ők is nekünk, Attila is mindenre jön a világon. Ha itt kell valamit csinálni akármit: az hegeszt, teszi-veszi, csinálja, amire csak szoru-lunk. Nagyon ügyes az az ember is… jajajaj.

Mindig jönnek, kérdik, hogy mi van vélünk. Ha csak egy cseppet nem me-gyünk, már adja a telefont, hogy mit csinálunk. De hát nem jó így? Nem jó így? Mondom neki: Istenem, Enikő, ha összeveszünk, akkor nem fogod tud-ni, hogy hun a pínzem! Nem tudod hogy hun a pínzem! Mert eltört a kezem, most karácsonykor múlott egy éve. Igen-igen, eltört a kezem. És akkor az-tán, hogy a csűrben meszeltem. Ügyes akartam lenni nagyon. És akkor az-tán meszeltem a csűrt is, mert leöntöttük betonnal meg minden, és akkor leestem a létráról. Kinyílott a létra így kétfelé, és akkor én zupp le. Mondom az emberemnek: Jancsim! – mondom –, gyere, mert eltört a kezem! Hát mit csináltam?! - szidott mint a bokrot. Jah… Futottam le a váluhoz, mert ott a válu11, ahogy itatunk itt lent, mert ott a csűr. Már úgy bévezettük a vizet.

11 Vályú.


Aztán futok, dugom bele a kezemet a váluba és kiáltom: – Enikő, gyere ha-mar! Enikő gyere, mert halok meg!

Azt szalad: mi van magával? – Jaj Enikő, vedd el a pínzt, és vigyetek, mert halok meg! Na. – Hát mit csináljunk? Mondom: gyere adj telefont a testvérem gyermekének, mert azok ott fent lak-

nak, na azok mindig jönnek. Mind mondjad Szabinak hogy jöjjön, vigyen kocsival Bányára!

A Szabi adja a telefont, hogy ő már ivott. Hát akkor kit hívjunk? Nem kaptál még embert, hogy levigyen Sülelmedre. Mert már tyutyurkál-

nak12 az emberek, így egy kicsit, és akkor már nem mernek menni, mert félnek a polisztól.13 Na, jöttek is onnét az apja, anyja, a fiú, jöttek, bevittek Sülel-medre, de onnét arrébb nem tudott menni, mert itt még el van, ha iszik, de ha nem tud bévinni Nagybányára, és mentőt meg nem adtak. Hát délután 5 órá-ig, 3-tól 5 óráig vártunk ott ilyen alkalmira. Hát nem kaptunk senkit. Na, jön aztán az egyik fiú haza a munkából, és jön, azt mondja: jöjjön nénika, bevi-szem én magukat. Na, be is vitt a fia, a jó Isten adjon neki erőt, egészséget, bévitt. Na, aztán este 8-kor tették gipszbe a kezemet. Sírok aztán, jaj, mon-dom Marika drága, mert Marikának hívják az anyjuk, mondom, jaj, Marika drága, Istenem, ha meghaltam volna, mert pénteki nap volt, mondom, engem már vasárnap temetnének. Jaj Istenem -azt mondja-, nénika mit mond maga? Mondom: te, szólnának a harangok, na, vajon ki hót meg, hát meghót, mert engemet hazulról Micsodának csúfolnak, hazulról. Már olyan másik nevem, mert Mátyás, én Mátyás vagyok leánykori, Mátyás, de aztán a nagyszülein-ket Micsodának, Micsoda Imre, meg Micsoda János, meg úgy, na. És nekem azt mondják, Micsoda Ibolya, most is akárhová megyünk lakodalmakba, úgy írják Micsoda Ibolya. Nem írják Mátyás, vagy Kovács, mert én Kovács va-gyok az uram után.

És mondom neki: Marika, megmondanák meghót Micsoda Ibolya. Jaj Iste-nem, hát hogy hót meg, most hegyezett itt az úton? - mondtam én.

Igen, mert így van. Jaj, hát most hegyez az úton, hogy hót az meg? Miképpen hót meg? Hát, meg-

hót. Na. De aztán csudálkozott, hogy miért mondtam ilyeneket. De azért mondtam,

hogy felejtkezzek én is, és kacagjunk egy cseppet. Így van. Na és aztán eljöt-

12 Isznak.13 Rendőrtől.


tünk jó haza, de fájt a kezem, fájt, fájt, fájt. A jobb kezem vót. Na de aztán bétették… Azt mondja a doktor, hogy a másik héten csütörtökön tán, men-jünk vissza…. Hát visszamegyünk, de nekem itt ez a csont. Úgy fel volt…

6. Epilógus

IBOLYA: Hát úgy akart hallod Péter drága, Ján Tata is belőlem úriasszonyt csinál-ni. De én nem szerettem az uraságot, csak a földművességet. Én mondtam: én se nem megyek Szilágycsehbe lakni, se nem megyek Nagybányára, mert akart vinni, mert akkor már taplicár volt, meg minden. Olyan jó pénzt kere-sett. Keresett hajajaj…és mondom: János fiam, te menj ahova akarsz, de én innét nem megyek el!

Én csak nekifogtam, dolgoztam és hordtam. Hordtam és csináltam és ügyel-tem és így. És akkor hála Istennek így van. Most már csak tudjuk megbecsül-ni meg szeressük egymást fiam…

(énekelve) Szeressük egymást gyerekek…. Hogy van tovább Péter?RIPORTER: Nem tudom.IBOLYA: Nem tudod? Hát ez nagyon szép ének. A magyarok mindig fújják. … Minden szép és jó….(énekelve) Egyem meg… a drágáját… Hiába…

- Vége -

Péter Szilágyi

„LAUGHING THE WORLD AWAY”: SCRIPT OF THE DOCUMENTARY: PORTRAIT ON THE ETHNIC

COHABITATION IN THE SZILÁGYSÁG

The English subtitles of the documentary being an Annex of the present book. Through the life of an elderly Hungarian woman living in the Tövishát region,

the film describes the mutual effort toward consensus in the cohabiting ethnic communities of the villages in focus. The main character of the four episodes has a personality that carries the viewers with her through the journey revealing not only a personal history, but also the history of the locality and of ethnic cohabitation.

Szamosardó, 2009

Szamosardó, 2009

„megvagyunk mi egymás mellett…”btkvat/doc/pub/konyvek/... · tem volna. Így van, mert...

Documents