Halason 1956-ban győzött a forradalom Rövid időre ismét a nép dönthetett sorsáról a kisvárosba 1956-ban Kiskunhalason három napra beköszöntött a demokrácia. Október végén az országban egyedül itt írtak ki választást, amelyet a kisgazdapárt fölényesen megnyert. A forradalmi események alternatív fordulatot vettek az önkormányzatiság révén. A kommunista városvezetés, a forradalmárok és a kisgazdák egyezségének megfelelően kompromisszumos megoldás született. Igaz ehhez előtte kellett egy sortűz - mondta Végső István történész 1956-os kutatásai révén. „Pesten kitört a forradalom” – a hírt október 24-én a vasutasok hozták le Halasra, akik mintegy megerősítésként azonnal letépték sapkájukról a vörös csillagot. Igaz, felsőbb utasításra vissza kellett tenniük, de 25-ére már nem csak a vasutasok, hanem szinte az egész város változást akart: kisebb-nagyobb tüntetésekre került sor, a gyárakról eltüntették a szovjet jelképeket, munkástanácsok alakultak és sokan követelték, hogy a kommunisták „tűnjenek el”. Munkás- és katonatanácsok alakultak a gyárakban, a hivatalokban és a laktanyákban. 26-án este hat óra körül a tüntetők a szovjet emlékművet akarták ledönteni; Reile Géza tanácselnök „közbenjárására” először csak a vörös csillagot cserélték ki nemzeti lobogóra, ám ez a többségnek nem volt elég: kilenc órakor már nem állt az emlékmű –mondta az adatközlők elmondása és korabeli dokumentumok alapján Végső István. A sortűz Ám a forradalmárok lendületét a kommunista vezetők igyekeztek megtörni. Október 27-én Miklós Gergely alezredes, helyőrségparancsnok vette át a város irányítását, ami gyakorlatilag katonai hatalomátvételt jelentett. Ezen a napon ismét tömeg gyűlt össze a főtéren, ahol a parancsnok igyekezett csitítani a kedélyeket – ekkor lövések dördültek el: egy 19 éves munkáslány, Gyöngyösi Pap Ida, illetve egy nyugdíjas borbély, 1919-es kommunista veterán, Poloznyik Kálmán fejlövést kapott és meghalt, hárman megsebesültek. Végső István azt mondja, nem tüntetésről volt szó: az emberek azért gyülekeztek a Városháza környékén, hogy információhoz jussanak. Sokan voltak olyanok – köztük Gyöngyösi Pap Ida is – akik csak kenyérért jöttek be a városközpontba. (A munkáslány a kenyérrel és a kétszersülttel már hazafelé tartott, amikor a halálos lövés érte.) – Utólag ugyan sok „legenda” szövődött azzal kapcsolatban, hogy mi történt pontosan (ismeretlen személyek valamelyik közeli épületből lövöldöztek; provokátorok voltak a tömegben, stb.), az azonban a rendelkezésre álló forrásokból egyértelmű, hogy a katonák lőttek – mondja Végső. Később maga Miklós Gergely is ezt állította, igaz hangsúlyozva, hogy ő nem adott tűzparancsot. Egy 1994-es ügyészségi vizsgálat során a laktanyában tartózkodó egykori katonák szintén úgy vallottak, hogy visszaérkező társaik azt mondták: lőniük kellett. És hogy a levegőbe leadott lövésekből hogy lett fejlövés? Nem tudni. Végső szerint egy dolog biztos: miután a katonák a tömegoszlatásra valakitől parancsot kaptak, az október 27-i eseményekkel kapcsolatban sörtűzről, és nem pusztán lövöldözésről beszélhetünk – a témát kutató történészek ezt egyértelműen így értelmezik. Persze a kiskunhalasi esemény nem volt teljesen véletlenek összejátszása. A hírhedt kommunista parancsnok, Gyurkó Lajos vezérőrnagy irányítása alatt álló magyar 3. honvéd hadtest területén, a Duna-Tisza közén több ehhez hasonló sortűzre került sor Kecskeméten, Kiskőrösön, Kalocsán, Kecelen, Szabadszálláson, Baján, Tiszakécskén – mondta Végső. A győzelem

Október 28-án már a Nemzeti Forradalmi Tanács vezette a várost – a pártok és társadalmi szervezetek képviselőivel a soraiban. Másnap a testületbe Nagy Szeder Istvánt is meghívta Reile Géza, feltehetően azzal a céllal, hogy a népszerű kisgazdavezér segítségével megakadályozzák, hogy a városban elszabaduljanak az indulatok. Nagy Szeder azonban komoly feltételeket szabott: választásokat kell tartani, nem lehet nemzetőrséget szervezni, a forradalmi intézmények helyett önkormányzatiságot. A feltételeket elfogadták, így megkezdődtek a választás előkészületei: újjáalakultak a pártok, ezek nagygyűléseket szerveztek (bár igazán csak a Kisgazdapárt bizonyult működőképesnek). Nagy Szeder az úgynevezett „halasi norma” (az általa kidolgozott pártszervezési technika) révén mozgósítani tudta az „alvó” kisgazdákat, így 31-én már több ezres tömegdemonstrációt tartottak. Fölényüket tükrözte a november 1-én tartott választás eredménye is: a 16 ezer szavazó 76 százaléka a kisgazdákra voksolt, miközben a Szociáldemokrata Párt 14, a Parasztpárt 6, a Kommunista Párt pedig mindössze 4 százalékot ért el (utóbbiakra mindössze 551-en szavaztak, pedig legalább 1300 kommunista párttag volt a városban). Mint Végső István hangsúlyozza: a helyi választás országos szinten is egyedülálló volt, hiszen az ország irányításába ugyan behívták a pártok képviselőit, de új választásokra nem került sor. Ezzel gyakorlatilag Halason győzött a forradalom, még akkor is, ha a győzelem ízét rövid ideig lehetett élvezni. A kisgazdák már a halasi járásban is előkészítették a helyi választásokat, ezekre azonban már nem kerülhetett sor, hiszen november 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonultak a városba. A megtorlás November 4-én este Reile Géza és társai megköszönték Nagy Szeder Istvánnak, hogy részvétele révén komoly összecsapások nélkül zajlott le a forradalom, és a kommunistáknak sem esett bántódásuk. Bár a tanácselnök azon volt, hogy a kisgazdavezért ne tartóztassák le, a városba visszatérő – korábban elmenekült – kommunisták szorgalmazták felelősségre vonását. Ennek ellenére a megtorlás Halason nem kezdődött meg azonnal. Erre csak azt követően került sor, hogy Nagy Szeder és a kisgazdák 1956/57 telén gyűjtést szerveztek a pesterzsébeti Pacsirta telepen élő szegény gyerekeknek. 16 vagon ruhát és élelmiszert célba is juttattak egy református lelkész közvetítésével, ez azonban már átlépte a hivatalos szervek ingerküszöbét: a kisgazda vezért és munkatársait őrizetbe vették. A tárgyalásokon már a forradalmi tevékenység is szóba került, így Nagy Szedert 3 évre, Péter Balázs kereskedőt, kisgazdaszervezőt 1,5 évre börtönbe zárták, Kurdics József gimnáziumi tanárt pedig internálták, igaz, később mindegyik ítéletet enyhítették. Rajtuk kívül néhány személyt még felelősségre vontak koncepciós perek révén, többek elmenekültek, emigráltak a városból. Az 1956-os kiskunhalasi eseményekről többet megtudhatunk a Thorma János Múzeum által kiadott Végső István által írt 1956 Kiskunhalason tanulmányfüzetből. Keretes: Nagy Szeder István, a „Mérnök úr” Nagy Szeder István 1907-ben született, halasi család sarjaként. 1930-ban belépett a Független Kisgazda Pártba, majd az 1944 után újjáalakított párt 1945-ben kiskunhalasi elnökévé választották, majd a város országgyűlési képviselője lett. Építészmérnöki diplomával a zsebében is önzetlenül felvállalta a Halas környéki gazdák és a tanyai nép érdekvédelmét. Jó példa erre az 1945-ös földosztás, amikor összeütközésbe került a „helyezkedő” helyi hatalmasságokkal. Az FKgP a településen is szétforgácsolódott. 1947-ben a Magyar Függetlenségi Párt listáján bejutott a parlamentbe. Néhány hónap múlva mandátumát

megsemmisítették az országos eseményeknek köszönhetően, majd ismét letartóztatták. 1948-ban szabadult, de továbbra is rendőri felügyelet alatt tartották. A „Mérnök úr” 1957-es letartóztatása után 1959-ben szabadult – ám a sorsa továbbra is a „lelki száműzetés” volt. Apja nyomdokán helytörténeti kutatásokat végzett élete végéig. 1991-ben szülővárosa díszpolgárává választották. 1994-ben hunyt el. Sebestyén István In: Halasi Tükör, 2007. november

Tévedésből bombáztak a szovjetek? KARÁCSONYI GYÁSZ 1944 drámáját a kommunisták a németekre fogták A legújabban feltárt forrásokra támaszkodva megdöbbentő gyanúja támadt Végső István halasi történésznek. A fiatal kutatónak meggyőződése, hogy a sokévtizedes (eredetileg kommunista) propagandával szemben 1944 karácsonyán nem a németek, hanem a szovjetek bombázták meg Kiskunhalast. Ráadásul ők egy fatális tévedés miatt… Kohout Zoltán A történész meglepő bejelentése voltaképpen sokak régi gyanúját igazolja: azokét, akik sosem hittek a valószínűtlen és a logikának ellentmondó hivatalos propagandának az 1994. december 24-i bombázás ügyében. Azon a tragikus karácsonyi estén a templomok koraesti miséjéről tartottak hazafelé az emberek, amikor kigyúltak a világítógyertyák az égen, majd kisvártatva süvíteni kezdtek az első bombák. A támadásban 30-40 ember sebesült meg, 10 személy belehalt sérüléseikbe; 306 épületet ért kisebb-nagyobb kár, 1000 ember vált hajléktalanná. December 27-ére gyászba öltözött a város: az Országzászló-emlékműnél 8 személy ravatala felett mondott búcsúbeszédet Halász D. Sándor polgármester és Ván Benjámin református lelkész. A ravataltól nem messze közszemlére tették néhány fel nem robbant bomba vagy repesz maradványait, ezek azonban eltűntek – pedig ma minden kétséget kizáró választ adhatnának a nyugtalanító kérdésre: miért bombáztak volna az akkor már a szovjetek által meghódított területen? A válaszra mostanáig kellett várni – hangoztatja Végső István halasi történész, aki a megyei-halasi Thorma János Múzeum és az önkormányzat együttműködéseként kiadott Kiskunhalas története 3. kötetében városunk hadtörténeti eseményeit boncolgató tanulmánya megírásánál figyelt fel néhány érdekes forrásra. Végső szerint az elmúlt 63 évben elhallgatták az adatokat, a média és a történetírók a fasisztákat vádolta a szörnyűséggel. Valójában azonban érthetetlen, hogy a nyugati országrész és a főváros tartására is alig képes németeknek miért lett volna fontos egy alföldi mezőváros megtámadása? 1944. decemberére a német légierő meggyengült, alig voltak már bombázói, hatókörük távol kiesett az Alföldtől. Ellenben e területen több szovjet légi hadsereg állandóan bevetésekre indult, többük gépeinek ekkoriban épp Halas felett kellett elrepülniük célpontjaik felé. Ráadásul a hadijelentésekben aznap német légi bevetésekről nem esik említés, szovjet források szerint viszont 1944. december 24-én a 3. Ukrán Frontot támogató szovjet 17. légi hadsereg jelentős: 953 nappali és 136 éjszakai bevetést hajtott végre. - Több kortanú említette annak idején, hogy akkoriban nem náci gépek repültek a város légterében. Az egyik legdöntőbb tényt viszont Horváth Gábor repüléstörténettel foglalkozó szakember adatközléséből tudom: a kérdéses időpontban a főváros és nyugati területek ellen támadó szovjet 17. légihadsereg egyik hadosztályának amerikai gyártmányú Douglas A-20 gépekkel repülő, éjszakai bevetésekre is specializálódott (449. számú) ezrede Zomborban volt, így nyugat felé Halas fölött kellett repülniük… - idézi a tényeket Végső. Mindezt erősíthetik azok a közvetett források, amelyek – mint például a korabeli, kommunista befolyás alatt kiadott Halasi Hírek újság – árulkodó közlésekkel álltak elő. A lap akkor ezt írta: „A támadást megelőzőleg sok repülőgép húzott el fölöttünk, melyek valószínű, távolabb, más felé igyekeztek… A negyedórás motorzúgás után kivált egy gép a többi közül, s ejtőernyős világítógyertyákkal nappali fényt vont a város fölé… Mikor a világítógyertyák a legkáprázatosabb fényt árasztották, lezúgott az első bombasorozat.” A nagy kötelékre és a távoli célpontokra való utalások is megerősíthetik, hogy a történelmi források és a hadijelentések tükrében egyértelműen szovjet akció történt, továbbá a világítógyertyák (köznapi nyelven: Sztálin-gyertyák) használata egyértelműen szovjet módszer volt. Egy

szemtanú a városháza mellé kitett, fel nem robbant bombán látta az US-ARMY feliratot, tehát a Douglas A-20 gépekhez adott amerikai robbanótesteket szórták a városra. E tények is a szovjet 449. ezred támadását támasztják alá – mondja a történész. Ám mindez még mindig nem ad választ arra, miért támadnak rá a szovjetek egy már elfoglalt városra? Végső szerint a feltárt források világosan tanúsítják a szovjet pilóták és célmegjelölők ijesztő pontatlanságát. Kassa 1941-es bombázása esetében is most már pontosan tudjuk, hogy eltévedt szovjet bombázók támadtak. Tehát felkészületlen pilóták miatt érte légitámadás Halast, amely harcászati hiba miatt lett áldozat.

Kohout Zoltán In: Halasi Tükör, 2009. január

Halas és Bácsfeketehegy 160 éves testvérisége

1848/1849-es szabadságharcban hajlékot adtunk bácskai testvéreinknek

A vérzivataros évszázadok alatt sokszor fordult elő a magyar történelemben, hogy

halasiaknak futniuk kellett az ellenség elől, és ideiglenes szálláshelyet keresni, de hasonlóan

több alkalommal történt meg, hogy mi adtunk élelmet, menedéket másoknak. Ilyen szomorú,

de egyben felemelő esemény történt 160 éve, 1849. január 23-án is az ún. „Mária-napi

szaladás” idején.

Bácsfeketehegy (észak-bácskai község) szinte teljes magyar lakossága menekülésre

kényszerült ekkor, mivel a szenttamási szerbek és Jellasics bán csapatai támadásra készültek a

falu ellen, melyet tíz nemzetőr védett, teljesen reménytelenül. A civilek közül csupán néhány

mozgásképtelen beteg és aggember maradt ott Berhidai Keresztes József református

lelkésszel, akit még aznap este, a helység szabadságharc-ellenes svábjai lelőttek. A számtalan

üldözött közül Kiskunhalas mellett Soltvadkert is sokakat befogadott. A bácsfeketehegyieken

kívül, akiknek száma közel 2000 fő lehetett, más bácskai település menekültjei is nálunk

kaptak menedéket. Élelmezésük és ellátásuk hatalmas terhet rótt a városra 1849 januárjától,

de a halasiak önfeláldozó módon akár több családot is elszállásoltak házaikban. A helyzet

stabilizálása érdekében a központi költségvetésből is segítséget kellett kérni. A városi

hatóságok pedig például azzal próbáltak enyhíteni a nehéz körülményeken, hogy a

Délvidékről érkezett iparosoknak, kereskedőknek engedélyezték szakmájuk gyakorlását, vagy

a rátermettebb férfiakat nemzetőrnek fogadták fel, és az értelmiséget is igyekeztek alkalmazni

a hivatalokban. Ám ennek ellenére a menekültek között törvényszerű volt, hogy előfordult az

éhezés és a koldulás. Nem is csoda ez, hiszen közel nyolc hónapig éltek itt velünk

barátságban, de mégis számkivetetten. Az elsősorban református bácsfeketehegyiek közül

ebben az időszakban, városunkban közel 18 fő született, 23 fő hunyt el (jellemzően főként

csecsemő- és gyermekkorúak), és néhányan még meg is házasodtak. Bár 1849. július 14-én

Guyon Richárd tábornok a szabadságharc utolsó győztes csatáját épp Bácsfeketehegy és

Kishegyes között vívta, viszont a bácskaiak csak az ősz folyamán mentek haza. A délvidéki

településen a mai napig jó szívvel gondolnak, említik és emlékeznek a halasiak és

soltvadkertiek 160 évvel ezelőtti segítőkézségére és jóakaratára.

Végső István, történész, In: 2009. január

Kerek helytörténeti évfordulók 2009-ben

Halas város első említésétől kezdve, a gimnázium elődjén át, a római katolikus egyház

újjászületésén keresztül, a hatalmas bombatámadásig számos kiskunhalasi kerek évforduló

fémjelzi az idei évet. A teljesség igénye nélkül, de a fontosság szempontjából igen kiemelkedő

évfordulók (voltak már és) lesznek még idén. Erről beszélgettünk Végső István történésszel.

A legfontosabb a régebbiek közül az 1439-es év (570 esztendeje), amikor Halast először

említették, mint (mező)várost. Ekkor az oklevél bejegyzés szerint Habsburg Albert magyar

uralkodó királyi tulajdonú településünket Hunyadi Jánosnak adta. („oppida seu possessiones

nostra… Halas… in Comitatu de Bodrog…” – a Bodrog vármegyei Halas városunkat zálogba

adjuk). Meg kell azonban említeni, hogy már nem ezt tartja a történeti kutatás a település első

említésének dátumának, hanem 1347-et, amikor először esik szó a helységünket birtokló

Csertán kun nemzetség vezetőjéről Köncsög kapitányról (Comes Kuncheg Capitaneus

Comanorum generationis Cherthan), akit 1366-ban „halasi” előnévvel említenek az oklevelek

(comes Küncheg de Halas – Halasi Küncsög kapitány).

Kétségkívül az egyik legfontosabb, hogy 1769, amikor 240 éve a kora újkor után ismét

megalakult a római katolikus egyház. Temetője lett és 1769. május 15-én mai templomának

alapkövét is letették. A városi tanács és a helybeli protestánsok heves ellenszenve és

tiltakozása ellenére, Mária Terézia magyar királynő támogatásával az egyházközösség

megerősödött, és a katolikusok igen nagy számban települtek le a város déli, alsóvárosi

részein. Döntő hányaduk egyszerű, szegény földműves ember volt, akik a jobb élet

reményében költözöttek ide más alföldi településekről. Közel 130 év múlva már többen

voltak, mint az egykor többségben élő reformátusok.

A hódoltság korában többször török-tatár hadak által elpusztított településünket egyszer 1569-

ben (440 esztendeje) népesítették be újra. A halasi oktatástörténet mérföldköve, hogy 1664-

ben létesítették, 345 éve a nagyhírű debreceni kollégium schola particuláját (alsó fokú

iskoláját) a mai Szilády Áron Gimnázium elődjét. Érdekes, hogy csupa 9-re végződő évben

érintette városunkat több nagyobb pestisjárvány is: 1679-ben, 1709-ben 1300 áldozattal, és

1739-ben 913 áldozattal. 1789-ben, 220 éve indult el a postakocsi járat Pest és Zimony

között, így állandó levél és csomagküldemények mentek át, és érkeztek a városba.

Ipartörténeti jelentőségű, hogy 1799-ben, 210 éve építették az első halasi szélmalmot, a

Kuruchalmon. 1834-ben, 175 éve épült fel a mai városháza klasszicista épületrésze.

Büszkeséggel tölthet el bennünket elődeink nagylelkűsége, hogy 1849-ben, 160 éve 8 hónapra

befogadtuk a szerbek elől menekülő, közel 2000 főnyi bácsfeketehegyi magyar testvérünket.

A mai halasi muzeális gyűjtemények elődjét jelentette, de többségében mára teljesen elveszett

az 1874-ben, 135 esztendeje létesült Székely György lakatos, amatőr antikvitás gyűjtő

hagyatékából a református líceum régiségtára.

1904-ben, 105 éve építették fel a Gazdasági Bank épületét (régi posta). Ugyanekkor avatták

fel a város első köztéri műalkotását, a Búsuló kuruc szobrát, amely 234 kuruc katonának állít

emléket, akik 1703. október 5-én áldozták életüket a magyar szabadságért. 1919-ben, 90 éve a

kommunista direktórium került hatalomra a városban, majd a bukása után a fehérterror idején

8 kommün tagot gyilkoltak le a különítményesek. Közigazgatási szempontból érdekes, hogy

1929-ben, 80 éve lett megyei város Kiskunhalas. Szomorú pont, hogy 65 éve, 1944. október

11-én a halasi vasútállomásnál, tömegmészárlásban 196 munkaszolgálatos halt meg.

Ugyanebben az évben október 21-23-án és 28-29-én vonult át rajtunk a második világháború

frontja. Valószínűsíthetően egy téves szovjet akció miatt, 1944. december 24-én az eddigi

legnagyobb repülő- és bombatámadás érte településünket, amely számos áldozatot, sebesültet

követelt.

Számos híres és fontos személy született és halt meg, akiknek kerek évfordulójuk van.

Tormássy János egykori halasi lelkész, református püspök 1814-ben, 195 esztendeje hunyt el.

Szász Károly a településért igen sokat tett református püspök 1824-ben, 185 éve született.

Korának kiemelkedő személyisége volt Korda Imre tanár és író, aki 1914-ben, 95 esztendeje

hunyt el. Szintén generációjának fontos képviselője volt az 1994-ben, 15 éve meghalt ifj.

Nagy Szeder István mérnök, politikus, helytörténész.

Kohout Zoltán In: Halasi Tükör, 2009. február

A kommunizmus halasi áldozatai nyomában A kommunista hatalomátvételek kerek évfordulóit éljük ebben az évben: 1919, 1949. Előbbi a Tanácsköztársaság proletárdiktatúráját, míg utóbbi a legsötétebb parancsuralmi rendszer végleges berendezkedését, a Rákosi korszakot hozta el Magyarországnak. A harmadik jeles esemény 1989. október 23. pedig a hazai kommunista hatalom végét jelezi. Évek óta tartó tudományos, feltáró munkájáról beszélgettünk Végső István halasi történésszel. 1919 elég fordulatos éve volt a magyar történelemnek: elkezdődik az első világháborút lezáró béketárgyalás-sorozat, létrejön, majd elbukik a tanácsköztársaság, román megszállás, majd Horthy színrelépése. Mit tudunk a térségünket érintő állapotokról abból az időből? 1919-ben szerencsére elkerült minket a vörös terror gyilkos árnya. Ám a halasi parasztság, polgárság egy része mindenképpen megérezte a proletárdiktatúra elnyomását. A puccsszerűen országos és helyi szinten hatalomba került szociáldemokrata és kommunista pártemberek tevékenysége leginkább a Tanácsköztársaság felső vezetésének rendeleteitől függött és működött. Így megtörténtek az államosítások, a vallás tanítás betiltása, néhány utcát is átneveztek, vörösőrség szerveződött. Minden intézménybe, szakterültre munkásokat, „agrárproletárokat”, megbízható elvtársakat helyeztek. A kommunisták sok boltot bezártak, kisajátítottak, kifosztottak, házkutatásokat tartottak és „rekviráltak” a módosabb polgároknál. A 100 hold feletti mezőgazdasági ingatlanokat elvették. A Sóstófürdőt a munkásság és saját „elvtársi” igényeik céljára vették igénybe. Több hazafias, halasi antikommunista érzelmű ember inkább a külterületen bujkált a retorzióktól tartva. Idegen népbiztosi kiküldöttek lovas kocsikon járták a halasi határt, és ami megtetszett nekik lefoglalták, elvitték a „hatalom nevében”. A közellátása romlása és a magyar Vörös Hadsereg élelmiszerhiánya miatt más pesti kommunisták is lejöttek, és erőszakos módon szerezték be, amire szükségük volt. A 1919-es rendszer bukása sorsszerű volt, már mindenkinek elege lett belőlük, így igaz, hogy a fehérterror és román megszállás követte őket, de a kommunistákat hosszú időre meggyűlölte a lakosság. A február (25-e) egyben a kommunizmus áldozataira való emlékezése hivatalos ünnepe is. Először azt kérdezném, miért van még mindig az, hogy kevesebbet beszélünk például a Don-kanyar vagy a bolsevizmus mártírjairól, mint más történelmi drámák áldozatairól? Fontos, és emeljük ki, hogy ez a nap a Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkárának Szovjetunióba hurcolásának a napja. Visszatérve a kérdésre, nekem is sokat panaszkodnak, hogy miért van több szó a más mártírokról. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy mit tesznek azért, hogy a kommunizmus vagy a második világháború katonai áldozatairól legalább annyi szó essen? Ott vannak a rendezvényeken, beszélnek-e a gyerekeikkel ezekről a dolgokról, tudják-e ki volt érintve a családjukból ezekben a tragédiákban? Kiderül, hogy általában egyikről sincs szinte még segédfogalmuk sem, és nem teszik meg azt, hogy eljöjjenek a városban rendezett emlékezésekre. Pedig évente az a 60 perc igazán nem lenne nagy tehertétel. Ugyanúgy, mint információkat szerezni az eseményekről, hiszen ezekről a dolgokról könyvtárnyi irodalom van, és a tankönyvek is részletesen írnak. Nem lehet mindig mást hibáztatni, kicsit nekünk is tenni kellene, és lehetőleg nem pártpolitikai síkon. Ezért azt gondolom, hogy a családokban történő beszédtémák sivársága is hibás, hogy a gyerekek, de már a középkorúak nagy része sem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Persze egyértelműen nem lehet őket kárhoztatatni, hiszen minden ünnepünk, megemlékezésünk kicsit vagy nagyon át lett politizálva, így ezeket a köznép inkább elkerüli. Pedig fontos lenne tájékozottnak lenni a már említett 1919-es eseményeken túl az 1945 utáni történésekről is. Néhányan, köztük én is, már több tanulmányt írtunk, nyilatkoztunk, de úgy látszik mindhiába. Talán, ha az emberek közvetlenebb, helytörténeti példákon keresztül ismernék meg ezeket a borzalmakat, akkor

érdeklődőbbé válnának. Ám ehhez el kell menni a könyvesboltokban, a városi könyvtárba, és keresni a szakirodalmat ezekről a tragédiákról. Megyénket és Kiskunhalast is rengeteg atrocitás érte a kuláklistázás és a kolhozosítás idején. Városunkban is egyházi intézmények, ingatlanok kerültek állami kézbe. Egyesületeket, civil szerveződéseket tiltottak be vagy oszlattak fel. Az itteni kommunista vezetők legfontosabb feladata az volt, hogy a kisgazdapártot ellehetetlenítsék. Az időnként közel 6-7000 tagot is számláló szervezetet kiszorították a városi tanácsból, majd tagjaik terrorizálásával, illetve az országos és helyi kisgazdaerők belső harcát kihasználva teljesen legyengítették 1947-re. 1956-ban és utána is számos fontos esemény történt Kiskunhalason. Tüntetések, sortűz, választás, aztán megtorlások. Számos embert hurcoltak meg, akik tönkre mentek mind egzisztenciálisan, mind lelkileg. Sokan hagyták el a települést vagy az országot. A Kádári puha diktatúra porhintésében a világelsők lettünk alkoholizmusban, érrendszeri megbetegedések okozta halálokban, abortuszban, öngyilkosságban. Rengeteg tehetséges ember kallódott el, ment tönkre szellemileg és mentálisan, és lett gyakorlatilag a kommunista rendszer áldozata. Milyen tanulságai vannak a ma közéletére a múlt itt tárgyalt epizódjainak? Sok és fontos tanulsága van. Az már kérdés, hogy a mai közélet sem vonja le megfelelően a következtetéseket, nem foglalkoznak vele igazán. Lehet itt kokárdát kirakni, sör virslivel ünnepelni, de ameddig a hatalom nem veszi észre a nép valódi problémáit, és ennyire eltávolodik a társadalom alján lévőktől, addig mindig felsejlik egy újabb diktatúra veszélye. A demokrácia nagyon szép addig, amíg nem lesz egy jól látható elit kiváltsága és játékszere. A kommunizmus, fasizmus és minden más totalitárius berendezkedés mindig vonzóvá fog válni, amikor a politikai vezetés nem képes már kontrollálni a gazdasági, közéleti, társadalmi bajokat, és gyakorlatilag kicsúszik a kezéből az, hogy ő irányítson és megtartsa az emberek bizalmát. Ilyenkor jönnek a Sztálinok, a Mussolinik, a Hitlerek, a „rendrakás” és „erős kéz” mellett a borzalmak, a polgárháborúk, a háborúk, az elnyomás, a történelem legsötétebb időszakai. Kohout Zoltán In: Halasi Tükör, 2009. február

Mohácshoz hasonlítható pokol 66 éve kezdődött meg a Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarnál Alig van olyan magyar család, amelynek tágabb köreiben ne ismertek volna a Don-kanyarban elesett vagy eltűnt magyar katonát. Bár a hadtörténeti vonatkozású nemzeti tragédiák között elsősorban Mohácsot emlegetjük jelképes erővel, a 2. magyar hadsereg megrendítő pusztulása1943-ban hasonló csapást mért erőinkre és hazánkra. A helytörténeti kutatások ma mára már azt is megállapították, hogy a korszak milyen áldozatokat szedett a halasi származásúak táborából. Végső István történész a doni összeomlás nagyszerű mozzanatairól is beszélt lapunknak. - Kitörölhetetlen emlékként élnek a történelmet csak alapfokon ismerők szívében is azok a korabeli felvételek, amelyek a rossz felszerelésben jéggé fagyott, a németektől is elárultan elhunyt magyar katonákat ábrázolják, akik 1943-ban távol a hazájuktól, a Don-kanyarnál haltak meg. Mit kell tudnunk erről az eseményről és aktualitásáról? - A mínusz 30-40 fokos januári, szovjet télben a gyengén felszerelt és rosszul ellátott magyar katonák – akiket nem készítettek fel téli időszaki hadviselésre, mert a hadvezetés eredetileg úgy gondolta, hogy az őszre befejeződik a rájuk szabott hadművelet, illetve számítottak a német utánpótlásra - a világ legnagyobb hadseregével néztek szembe. Helyzetük reménytelen volt. Az 1943. január 12-én induló szovjet támadás elsöpörte a magyar állásokat, és bár helyenként volt példa az ellenállásra, ennek ellenére a totális vég elkerülhetetlen volt. A magyar hadsereg áprilisig próbálta normalizálni helyzetét, és a visszavonult maradék alakulatokat valamint a megmenekült katonáit összeszedni. Az eredmény azonban lesújtó volt: az emberveszteség minden képzeletet felülmúlt, és a harci felszerelés 70 százaléka is odaveszett. Ennek a pokolnak a napjaiban, heteiben a Don-kanyarnál mintegy 80 halasi katona és munkaszolgálatos halt meg vagy tűnt el. Vagyis, ha a frontszolgálat következtében keletkezett veszteséget vesszük, akkor minden tizedik halasi katonai áldozat a Donnál veszett oda. Sok volt köztük a 20-as éveiben járó fiatalember, akik előtt még ott állhatott volna az élet, ha a háború és a front nem jön közbe. A 200 ezer fős magyar 2. hadseregből közel 45 ezer katona halt hősi halált vagy tűnt el, és mintegy 28 ezren kerültek szovjet hadifogságba. A magyar hadtörténelem Mohácshoz hasonlítható súlyos veresége máig nyomasztóan hat, hiszen kevés olyan magyar család volt, ahol rokonnak, szomszédnak, ismerősnek ne lett volna halottja 1943-ban a Don mentén. - Úgy tudni, a veszteségek a katonai élettől edzett magyar hadvezetőket is megrázták… - Az egyik legdöbbenetesebb, de eddig alig tárgyalt eseménye a doni összeomlásnak, hogy a katasztrofális veszteségek következtében néhány magasabb rangú főtiszt, parancsnok is gyógykezelésre szorult, vagy öngyilkos lett. Hasonlóan tett a halasi születésű Farkas Antal vezérkari alezredes, a VII. hadtest vezérkari főnökének helyettese is, aki látva a kilátástalan helyzetet és a hatalmas veszteségeket, amit a magyarok elszenvedtek, 1943. január 17-én a bogyenniji kórház udvarán főbe lőtte magát. Persze voltak, akik nem roppantak meg, mint például vitéz Oszlányi Kornél ezredes, aki a városban állomásozó kerékpáros zászlóalj korábbi parancsnoka, valamint a halasi Farkas Ilona férje volt. Ő az alakulatával azon kevesek közé tartozott, akik próbálták a veszteségeket csökkenteni, és fedezték a visszavonulást, amiért a második világháborúban egyedüliként, 1944-ben megkapta a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, a korabeli Magyarország legmagasabb katonai kitüntetését. - A korábbi évtizedekben, egészen talán a 80-as évek derekáig, viszonylag keveset lehetett tudni erről a tragikus időszakról. Kik és milyen munkát végeztek azóta a halasi vonatkozások terén?

- Vass Lajos tanár úr és egy köré szerveződő csapat végezte először el a legnagyobb munkát az 1990-es évek legelején, a világháborús emberveszteségek összegyűjtése kapcsán (Vass Lajos nyugalmazott iskolaigazgatóként díszpolgári címet kapott a II. világháború halasi áldozatainak felkutatásáért és néptanítói munkásságáért – a szerk.). Ám azóta már többet és pontosabban tudunk az elesett személyekről, körülményekről és számokról. Én 2001 óta foglalkozom a témával behatóbban, és azóta mind több és pontosabb tényanyag került elő. 2005-ben megjelent, Kiskunhalas második világháborús szerepét boncolgató tanulmányom óta is sok adattal lettünk gazdagabbak. Ez egy soha le nem záruló kutatás, de a legfrissebb tényeket és számadalékokat hamarosan publikálni fogom, hogy ezzel is emléket állítsunk a halasi áldozatoknak, és minél többet tudhassunk meg halottainkról. - Mit tudunk ma konkrétan a kiskunhalasi származású áldozatok számáról a második világháború idejéből? - Kiskunhalas katonai vagy munkaszolgálatban elhunyt, eltűnt áldozatainak száma a legújabb kutatások szerint közel 750 főre tehető. Közülük 1939 és 1945 között többen megjárták a balkáni, a szovjet, a lengyel, az erdélyi, az alföldi, a dunántúli, a nyugati frontokat is. Volt köztük honvéd, főtiszt, hivatásos, tartalékos, munkaszolgálatos, vagy gyalogos, tüzér, kerékpáros, páncélos, repülős, de gazda, szegényparaszt, polgár, munkás, kereskedő, iparos, értelmiségi is, viszont abban egyeztek, hogy Kiskunhalason született vagy itt élt férfiak voltak, és mindannyian az életüket adták a második világháború éveiben a hazáért. Kohout Zoltán In: Halasi Tükör, 2009. január

HADIJÁTÉKOT IS RENDEZETT A NAGYKÖZÖNSÉGNEK A HELYI ELITALAKULAT Színészkedtek és sportoltak is a kerékpáros katonák Mint a tenyerüket, úgy ismerték a környék, a mai kistérség és a megye több lőterét a második világháború legendás halasi kerékpáros katonái. Nemcsak jó kondijuk volt, de sokan közülük a színészi tehetségét is csiszolgathatta a maga korának elitalakulatában. Többek között erről is szó lesz a Végső István történész által írt, idén ősszel megjelenő, a Balogh Ádám zászlóaljról szóló könyvben. Dalárda, élőkép és hazafias színmű Érdekes színfoltját jelentette a városunknak a zászlóalj több szempontból is. Igen aktívan kivették a részüket abban, hogy a város sport és kulturális életét színesebbé tegyék. Rendszeres és tevékeny résztvevői voltak a városi, állami ünnepségeknek. A múlt század 30-as éveiben például minden március 15-i ünnepségen a Balogh Ádám kuruc brigadérosról elnevezett kerékpáros zászlóalj adta a díszőrséget. Sőt, az egység tagjai az ünnep előtti napon egy színházi, vagy hazafias előadást rendeztek és adtak elő a Városi Színházban – írja a közeljövőben megjelenő helytörténeti kötetében Végső István. A halasi történész szerint jellemzően rövid színjátékokkal, hazafias versekkel, dalokkal szórakoztatták a közönséget. Az egyik első ilyen, egyébként helyi diákokkal közösen megrendezett és előadott darab – ma már sajátosan hangzó - műsorpontjai 1934-ből: „,Hiszekegy - énekli a dalárda; Ünnepi beszéd - elmondja Hosszú István alhadnagy; Az utolsó kezelő – élőkép, szaval: Müller Gyuszika; A pópa leánya – hazafias színmű egy felvonásban…” Tárogatók és talentumok Ugyanakkor a zászlóaljnak saját ünnepe is volt – idézi a fiatal történész. Ezt minden év december 15-én rendeztek meg, szinte mindig ugyanazzal a programmal: délelőtt ökumenikus istentisztelet, utána csapatszemle a Csipkeház melletti Vásártéren, az este folyamán egy-egy, a korszellemhez hű színházi előadás. Halason már a zászlóalj bevonulásának évében, 1932-ben színre vittek egy ilyen darabot: a Vén bakancsos és fia, a huszár című népszínművet. Az ilyen ünnepségekkel emlékezett a zászlóalj a névadójáról. Ezért az ünnepségek előadásai egyébként is mindig a kurucos időket idézték. E hagyománytiszteletnek megbecsüléseképp a Magyar Vitézi Rend budapesti küldöttsége 1937. december 15-én egy dísztárogatót adományozott a zászlóaljnak. Többen közülük igen tehetséges szavalók, énekesek, táncosok és amatőr színészek voltak. S természetesen sokan így próbálták a sokszor unalmas és egyhangú laktanyai életet vidámabbá tenni. Lőgyakorlatok a város térségében Az ilyen feszültségoldó, lélekvidámító programokra már csak azért is szükség lehetett, mert a kerékpáros katonák élete gyakorlatokkal és testedzésekkel is tarkított volt. A hétköznapokhoz nem csak díszfelvonulások tartoztak, hanem katonai kommandírozás is. - Erről viszonylag kevés írásos információval rendelkezünk, általában sokkal bővebb a képanyagunk. Így tudjuk, hogy kerékpárosaink valószínűleg többször megfordultak Örkényben, Várpalotán, Császáron. Az utászok, helyben Szegeden és régiójában gyakorlatoztak. Ám az alakulat Kiskunhalas környékén is számos alkalommal tartottak éleslövészetet – ismerteti kutatásainak e fejezetét Végső István. Igen jó terepnek bizonyult erre a kiskunsági homokdombság és a tanyavilág. Inoka, Eresztő, Szarkás-Debeák, Pirtó, Fehértó és Harkakötöny puszták és Ládahomok remek gyakorlati helyszínek lehettek. Éleslövészetek alkalmával az érintett térség tanyáit kiürítették, és a veszélyes területet járőrök felügyelték, és piros-fehér zászlókkal kerítették körbe. A gyakorlatok többségében reggel héttől délután kettőig tartottak. Sportélet és városközponti hadijáték Az állandó gyakorlatozás mellett a katonák igen nagy gondot fordítottak a sportolásra. A város mai északi kapujában elhelyezkedő laktanyában több olyan sportrendezvény volt, amelynek nemcsak szervezői, hanem résztvevői is voltak – például vidám, szórakoztató sport és harcászati bemutatóknak, amelyekre rengeteg kíváncsiskodó gyűlt össze. A zászlóaljnak saját labdarúgó csapatot is alakított, amely össze-összecsapott a „rivális” helyi katonai alakulatok csapataival. Végső István kutatási szerint az alakulat a kerékpáros versenyek hagyományait is szerette volna a zászlóalj megteremteni, de erre a

második világháború kitörése már nem adott lehetőséget. Végül szerényebb keretek között, ám változatlanul nagy közérdeklődés mellett rendeztek igen érdekes és figyelemfelkeltő hadijátékokat a város közepén.

Kohout Zoltán, In: Halasi Tükör, 2008. január

Egy nagyon elfeledett halasi tudós-kisgazda Egy halasi miniszter, értelmiségi: Balla Antal életének nyomában Tájékoztatásügyi miniszter, akadémiai levelező tag, főszerkesztő, háborús hadirokkant, majd politikus, a második köztársaság alkotmányának egyik szerzője. Kiskunhalason született, mégis igen kevesen ismerik a nevét: dr. Balla Antal újságíró, történész városunkban látta meg a napvilágot, majd szédítő karriert futott be, és a fővárosi elitértelmiség és közélet egyik tagjává vált. Ír, harcol, szerkeszt Dr. Balla Antal egyszerű, halasi református földműves családba született1886-ban született Kiskunhalason – mondja Végső István történész, aki jelenleg az elfeledett halasi származású nagyság életét kutatja. Balla közeli rokonságban, barátságban állt a helyi Daczi-, Buda-, Brecska-, Kocsi-, Ternyák- és Tóth Varjú-családokkal. Az alsó- és középfokú iskoláit itt végezhette a városban, majd Budapesten a Magyar Királyi Tudományegyetemen bölcsészdiplomát szerzett. A nyomdász és laptulajdonos dinasztia egyik tagját, Légrády Brigittát vette el feleségül. 1910-ben a kormánypárti, szabadelvű Nemzet című lap munkatársa, majd 1919-ben szerkesztője. Harcolt az első világháborúban, ahol súlyosan megsebesült és elveszítette az egyik lábát. 1922-től a Hadirokkantak Lapjának szerkesztője, de ezzel egy időben a Pesti Hírlapnál munkatárs, majd a külpolitikai rovat vezetője volt. Viszontagságos évek Balla 1931-ben belépett a Független Kisgazda Pártba, amelynek delegáltjaként 1945 tavaszán a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja, majd 1945-1947 között országgyűlési (nemzetgyűlési) képviselő volt. A Tildy Zoltán- és a Nagy Ferenc-féle kormányokban tájékoztatásügyi miniszter volt, 1945 novemberétől egy éven át. Ennél a tárgykörnél igen sebezhető az életrajz - hívta el a figyelmet Végső István történész -, hiszen ebben az időszakban számos, elítélhető jelenség történt a magyar kormányok intézkedéseinek nyomán. - Például a svábok kitelepítése, a csehszlovák-magyar lakosságcsere kapcsán kérdés, hogy ő kormánytagjaként hogyan is állt hozzá ezekhez, de persze itt az egész kisgazda első vezetés felelőssége is felmerül – avat kutatásai részleteibe a történész, aki szerint ugyanakkor az is kiemelendő, hogy Balla a második magyar köztársaság alapokmányának egyik atyja, hiszen az 1946. I. törvénycikkely - a köztársasági államforma indoklásának - egyik szerzője is ő volt. Kutatások és keresztek Több szervezetben vezető tisztséget viselt 1945 után, mint például a MÚOSZ, Kossuth-emlékbizottság, Hadviseltek Gazdasági Szövetkezete és mások, továbbá 1945 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt a Bölcsészettudományi, Társadalmi és Történeti Osztályon. Vélhetően politikai okok miatt 1949-ben visszaminősítették tagságát, amit csak 1989 után állítanak vissza. S még néhány fontos dátum igen aktív életében: 1946-1948 között a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanára; 1946. március és július között az FKgP lapjának, a Kis Újságnak a főszerkesztője; 1947-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztjét. Kiemelkedő történészi munkássága is, amely közül fontosabb publikációi 1920 és 1946 között a következők voltak: A nemzetközi szocializmus válsága; A liberalizmus története; A legújabb kor világtörténete; A legújabb kor gazdaságtörténete; Magyarország története; II. Rákóczi Ferenc történelmi szerepe és jelentősége; Buda ostroma és elfoglalása 1686-ban; Az Észak-Amerikai Egyesült Államok tegnap és ma; Mit kell tudni a demokráciáról?. Emellett több angol fordítása is volt, köztük a híres autógyáros, Henry Ford életrajzi könyve.

Elfeledett értékek Dr. Balla Antal 1953. november 22-én hunyt el Budapesten, és ott is van eltemetve. Sajnos - mint Végső István mondja -, Ballához hasonlóan sok értékes halasiról feledkezett meg az utókor. Ám ezt jóvátehetjük, ha helytörténeti kutatások a következő időkben alaposabb, pontosabb „mélyfúrásokat” végeznek városunk históriájának feltárásban.

Kohout Zoltán In: Halasi Tükör, 2009. április

Halasi Nemes Tanács története - egy kisvárosi reformkezdeményezés múltja Mint a mesében, néhány fiatal érkezett a számukra teljesen ismeretlen városba, hogy szerencsét próbáljanak. Azonban szemben a mendemondákkal, a visszaemlékezések szerint, ők a megyei KISZ és a Forrás című lap egy-egy munkatársának felkérésére érkeztek ide. Az ifjú szociológus, szociográfus (a legaktívabbak: A. Gergely András, Kamarás István, Varga Csaba) csapat célja, hogy őszinte érdeklődéssel megismerjék, feltérképezzék a település jelenét és kilátásait. Szociográfia eszközeivel élethelyzetek, életutak révén egyedi társadalom és gazdaság helyzetrajzot fessenek fel. 1979-et írtunk, és Kiskunhalas, immár sokadszorra tudományos és kulturális kutatások középpontjába került. Szembesíteni akarták a halasi népet és vezetőit a korképpel vagy inkább kórképpel. Tükröt tartani a társadalomnak és képet adni országnak-világnak Kiskunhalas akkori helyzetéről. A feltáró munka hátterében társadalomkritika, szubkultúrák és értelmiség helyzetének vizsgálata, közvélemény-kutatás, kulturális körülmények elemzése mellett a gazdasági változások okozta élet- és szemléletmód átalakulás felmérése is középpontban állt. Céljuk, hogy két világháború közötti falukutatáshoz hasonló módszerekkel, interjúzással, történeti, kulturális és gazdasági jellemzők összevetésével minél teljesebb képet felvázolni, valamint a legkritikusabb, legszemléletesebb és legfontosabb pozitív és negatív sajátosságokat kiemelve egyfajta bírálatot, de helyenként megoldást is kínálni, ajánlani. Rendszerkritikájukkal gyakran kerültek összeütközésbe a hatalommal, és emiatt a szociográfia veszélyes írásműnek is számított. Szaktudományos mivolta miatt az egyszerűbb emberek értetlenül vagy közönnyel voltak iránta, irodalmi jellege miatt értelmiségi elit körökben ódzkodva fogadták, az új szakterület tanulmányait, könyveit. Annak ellenére, hogy mindenkihez szólni akartak, sokszor senkihez vagy csak bizonyos rétegekhez jutottak el gondolataikkal. A Kiskunhalasra érkezett fiatal szociográfusok azzal a tervvel jöttek, hogy megismerjék a települést és annak közéleti, kulturális és gazdasági mozgatórugóit, problémáit, kiemelkedő vagy véleményformáló személyiségeit, értékes és érdekes halasiakat, és ebből egy kisváros helyzetképet alkossanak. Ám végül a puszta tanulmányíráson túllépve, részben interjúalanyaik ösztönzésére, nagy ötlettel álltak elő. Civiljellegű, de mégis hivatali jogosítványokkal is rendelkező, a szocialista rendszerben működő bizottságokhoz hasonló jogkörű, önkéntes testület létrehozását javasolták. Nemes Tanács néven szerették volna megszervezni, abból kiindulva, hogy Kiskunhalason sok értékes, érdekes emberrel találkoztak, akik a város érdekében tettek, tennének le az asztalra ötleteket, javaslatokat, elképzeléseket, terveket. A legkisebb megoldásra váró feladatoktól, a legnagyobb társadalmi problémákig minden területen, bár elsősorban értelmiségi és alkotó halasiak bevonásával képzelték el az indulást. Ennek érdekében Varga Csaba és Kamarás István 1979. november 22-én egy csütörtöki napon gyűlést hívott össze a mai Művelődési Ház, Forrás klubtermében. Az invitáltak közül szinte mindenki eljött, és a közel negyven ember nagy érdeklődéssel várta a fővárosi fiatalemberek által toborzott gyűlés témáját. A zsúfolásig megtelt teremben tanárok, orvosok, hivatalnokok, egyházi emberek, értelmiség minden rétege mellett a kommunista párt is képviseltette magát. Vitaindítónak szántak néhány észrevételt, elképzelést és ezeket pontokba szedték. A hatvannégy pont egy része túlmutatott a szocialista berendezkedés bírálatán, megreformálásán, és valóban a lokálpatriotizmust erősítő, és helyileg nagyon érzékeny, meghatározó problémákat is felvetettek. Az egy éjszaka alatt összeállított elképzelések sokszor voltak átfedésben egymással, bizonyos témákat túlmagyaráztak, többször csak egy vagy néhány ember érdekét vagy sérelmeinek orvoslását szolgálták. Nem ritkán igen apró részletkérdések mellett, makro-problémákat is felvetettek, és végül a szubjektivitás és kérdésfelvetés kavalkádja lett a halasi hatvannégy pont, vagy később „baj-gyűjteménynek” nevezett felsorolás. Többször megoldásokat kínáltak, de esetenként nyitottan hagyták a

teljesítés mikéntjét. Nemegyszer utópisztikus, a modernkorban már nehezen megvalósítható, az akkori és mai életformáktól teljesen elütő, de sokszor mindenképpen érdekes válaszokat adtak a felvetődő kérdésekre. A teljesség és a korszellem kedvéért mind a hatvannégy pont rövid leírása itt olvasható. A felolvasás után fórum indult. A hozzászólók egy része elveszett a részletekben, míg mások egyértelmű rosszallásukat fejezték ki az ifjú kutatók felé. Vorák József nyugdíjas múzeumigazgató a Halasi Csipke áráról, a Nagy Szeder helytörténeti gyűjtemény közkinccsé tételéről, a mintaházról, a cigánykérdésről, a tanyai kollégiumokról, a helyi tv-adóról, a mellőzöttek helyzetéről, az utcanevekről, a diáklapokról, a kultúra, mint fogyasztási cikkről, a Lenin tér rendezéséről; Rapcsák Tibor népművelő a Nemes Tanács hiábavalóságáról, a mellőzöttek helyzetéről, a Garbai emléktábláról, László Józsefné tisztviselőnő a mintaházakról; Varga Sabján Gyula könyvtáros a Nemes Tanácsról, a városszépítő egyesületről; Kocsis István lakásügyi előadó a felelős gondolkodásról, Diószegi Balázs helyzetéről, utcanevekről; Rapcsák Tibor pártbizottsági küldött városszépítő egyesületről, a művelődési házról, a kitüntetésekről, a lelki orvoslókról, családi zenélésről, kollégiumokról, információ-áramlásról, Garbai emléktábláról, szociográfusok munkájáról; Nagy Szeder István nyugdíjas mérnök a Nemes Tanács fontosságáról, Garbai Sándor személyének jelentőségéről, utcanevekről, a Lenin tér problémájáról, a Nagy Szeder gyűjteményről, Kiss Márta megyei közművelődési előadó a Nemes Tanácsról, az ötletek összegyűjtéséről a szociográfusok felvetéseiről és munkájáról, közművelődésről beszéltek. Kamarásék elgondolását az motiválta és igazolta is: „hogy egy ilyen társadalmi testületre nagy szükség van, ha – tételezzük fel – a tanácsi és tömegszervezeti bizottságok tökéletesen dolgoznak. A vita tanulságait elemezve értettük meg, hogy nagyon kellene legalább egyetlen ilyen önkifejező szervezet, amely meghatározóan segítheti /nem csak ellenőrizheti/ az állami-politikai s a társadalmi-politikai szervezeteket. A formálisan működő, bár demokratikusan elgondolt intézményeket nem helyettesítheti, ám ezeket is ösztönözheti a hatékonyabb munkára. Egyébként is szükség van olyan önkéntes társadalmasító szervezetekre, amelyekben bárki részt vehet, s amelyeknek hivatásos vezetője nincs. ” (A. Gergely András – Kamarás István – Varga Csaba: Egy kisssváros. Művelődéskutató Intézet, Bp, 1986. 149-150. o.) A Nemes Tanács létrejötte már ekkor, 1979. november 22-én bizonytalanná vált. Bár a megjelent értelmiségiek és az alkotók nagy lelkesedéssel vettek volna részt a munkában, a politikai rendszer merevsége és a pártállam számára néhány „nem kívánatos” személy jelenléte, valamint a közigazgatást, városi tanácsot is kritizáló pont „túlzásai” megfojtották a kisvárosi reform tömörülés megszületését és későbbi életét. A pártbizottság és a város vezetői egyértelművé tették a szociográfusok számára, hogy elképzelésüket nem támogatják, sőt egyenesen értésükre adták a későbbiekben, hogy ne folytassák ezt a szervezést. A Kádár rezsim puha diktatúrájának bája eddig tartott Kiskunhalason az őszinte és jóhiszemű ifjú tudósoknak. Jóindulatú jobbító vágyuk nem ért célt, de a városban sokáig beszédtéma maradt, és akik interjút adtak nekik és részt vettek a megbeszélésen nem feledték el ennek a kezdeményezésnek a történetét. Ennek bizonyítéka, hogy 12 év után felmerült a testület feltámasztása. 1991. november végén a Városi Ifjúsági Műhely kezdeményezésére újraéledt a Nemes Tanács. Lukács László egyesületi elnök valamint Varga-Sabján Gyula könyvtárigazgató szervezése mellett a városi könyvtárban kezdte meg működését a régi, 1979-es névlista és új személyek bevonásával a munka. 1991. november 21-én tartotta első ülését, immáron demokráciában a Nemes Tanács. Kamarás István és Varga Csaba is megjelentek, és örömmel vették, hogy ismét felkarolták egykori reform-kísérletüket. Újra előkerült a 64 pont, az ún. „bajgyűjtemény”, és többen felszólaltak, hogy reményüket fejezzék ki és a feladatmegoldások érdekében. Tanácskozásaik

témái és előadóik 1992 és 1993 között: kiskunhalasi régi református temető története és ügye (Nagy István református lelkész); a város építészeti helyzete és kérdései (Kuminka István építész); a város oktatásügye (Molnár Nándor hivatalnok, Horváth Etelka könyvtáros); az értelmiség helyzete a városban (Szörfi István tanár); a Halasi Csipke ügye (dr. Parczer Menyhért megyei előadó) voltak. Ezen felül a Nemes Tanács alapszabálya, sajtó és média helyzet a városban, köztéri alkotások ügyei, utcanevek anomáliái kerültek terítékre az üléseken. Legaktívabb felszólaló tagjai, levezető elnökei a fórumoknak: dr. Farkas László mérnök, Kocsis István hivatalnok, F. Nagy József tanár, Vas Benő alpolgármester, Szörfi István tanár voltak. A Nemes Tanács elképzeléseit megvalósítva ötletbörzét is tartottak, a környezetvédelem tárgyában. Az utolsó fórum 1993. december 8-án a köztéri szobrok témával zajlott le a művelődési házban. Mindössze 15 ülést élt meg a kilencvenes évek Nemes Tanácsa, majd, mint a szervezői visszaemlékeztek, önkormányzati érdektelenség, a részt vevők belefáradása a sokszor értelmetlen szélmalomharcokba és vitákba, a média támogatás elmaradása miatt 1994-re megszűnt, nem folytatta tevékenységét. 2007. november 30-án Lukács László alpolgármester invitálására Kiskunhalas meghatározó közéleti, közigazgatási és civil szereplőit hívták össze a Művelődési Házba. A célkitűzés szerint Kiskunhalas önkormányzatának társadalmi tanácsadó testületévé kell, hogy váljon, amely időszerű és fontos kérdéseket és javaslatokat vet fel. A cél, hogy kreatív ötletek és a város fejlődését, otthonosságát szolgáló elképzelések és konkrét tervek valósuljanak meg. Ennek érdekében a népi kezdeményezés határkörében (Kiskunhalasi Önkormányzati SZMSZ VI. fejezet, 57.§) a Nemes Tanács kidolgozott javaslatot terjeszthet a városi grémium elé. A felülről szervezett fórum ügyvezetője, többek visszalépése után, Varga Judit, a Fészekrakó Egyesület elnöke lett. Néhány sikertelen tanácskozás után, részleges eredmények is megvalósultak. Cigányügyi, valamint depresszió, öngyilkosság elleni, környezetvédelmi munkacsoportok kezdték meg a munkát. A meghívottak körének racionalizálása után 2009-ben, a 30 évvel ezelőtti elképzelések szerint próbál meg működni. Vagyis célja, hogy Kiskunhalas érdekében, aktív gondolkodó és alkotó emberek közösségét alakítsanak ki, amelynek vannak jogosítványai, és döntéshozói szintre is tudja emelni elképzeléseit, terveit. Végső István történész

Nemes Tanács hatvannégy pontja, Kiskunhalas, 1979. november 22. Első pont: Halasi Csipke marketingjének hiánya Második pont: A halasi városszépítő kör jogkörének kiterjesztése Harmadik pont: Értelmiség szerepének növelése Kiskunhalason Negyedik pont: Diószegi Balázs festőművész helyzetének kérdése Ötödik pont: Múlt-feltárás kérdései és fontossága Kiskunhalason Hatodik pont: Húsz éves halasi kultúra terv elkészítése Hetedik pont: Évente kétszer ötletbörzét, „kiskosarat” tartani a lakossági vélemények összegyűjtésére Nyolcadik pont: Politikai jellegű görcsök, sérelmek háttérbe szorítása a közérdekében Kilencedik pont: Orgonaversenyek a halasi templomokban Tizedik pont: Fásítás kérdései a városban Tizenegyedik pont: Halasi Művelődési Ház szerepének és feladatának kérdései Tizenkettedik pont: Városi kitüntetettek személyeinek, a kitüntetések kérdései Tizenharmadik pont: Nemes Tanács, mint a civil javaslatok és ötletek létrehozásának testülete Tizennegyedik pont: Egy új kultúrház létrehozásának kérdése Tizenötödik pont: Lelki támasz intézmény létrehozása, lelki orvoslás kérdése Tizenhatodik pont: Természetvédelem kialakítása Tizenhetedik pont: Értelmiség telepítése a városba Tizennyolcadik pont: Információ áralmás meggyorsítása, fontos információk eljutatása a városba Tizenkilencedik pont: Halasi fiatalok tehetséggondozása Huszadik pont: Jelentős, mértékadó, értékes emberek hívása a városba előadni Huszonegyedik pont: Amatőr kultúra, családok kulturális művelődését életét elősegíteni Huszonkettedik pont: Családi zenélés, otthoni kultúra segítése Huszonharmadik pont: Minta családi ház, lakótelepi lakás tervek kidolgozása és megvalósítása Huszonnegyedik pont: Kit, kiket választunk, kire voksoljunk, ki képviseljen minket választások kérdése Huszonötödik pont: Halasi kollégiumok, kollégisták helyzete, tehetséggondozás és közösség kialakítás kérdései Huszonhatodik pont: Közösség- és kultúrateremtés a helyi könyvtárban Huszonhetedik pont: A halasi művelődési ház programjai és a hagyományos valamint értékteremtő kultúrakínálat kérdései Huszonnyolcadik pont: Országos, megyei, városi, reformtörekvések hatásosságának megvitatása (a később fennmaradt jegyzőkönyvekből nem derül ki, hogy ez mit fejtett ki, csupán az Egy kisssváros (Bp., 1986.) című könyv említi ezt a pontot) Huszonkilencedik pont: Halasi szociográfia megírásának kérdése és terjesztése Harmincadik pont: A város kulcsszemélyiségeinek bevonása a döntéshozatalba Harmincegyedik pont: Halasi temető, temetőmúzeum, sírkertek kialakítása, és a régi református temető átalakításának kérdései Harminckettedik pont: Halasi származású művészek, tudósok meghívása, visszahívása a városba Harmincharmadik pont: Halasi lakótelepek összképének megváltoztatása, átalakítása Harmincnegyedik pont: Művészek, előadók meghívása Kiskunhalasra és ennek nehézségei Harmincötödik pont: Helyi TV-adó, média megteremtése a helyi hírek megjelenítésre Harminchatodik pont: A helyi információk terjesztésének lehetőségei Harminchetedik pont: A városirányítás újragondolása, a szocialista közigazgatás rendszerének „megreformálása” (a később fennmaradt jegyzőkönyvekből nem derül ki, hogy ez mit fejtett ki, csupán az Egy kisssváros (Bp., 1986.) című könyv említi ezt a pontot)

Harmincnyolcadik pont: Helyi színjátszó-csoportok, előadó-művészet segítése Harminckilencedik pont: Műalkotások megvásárlásának nehézségei a városban Negyvenedik pont: Vendégház helyett halasi, családi vendégség kialakítása az idelátogatók számára Negyvenegyedik pont: Nyilvánosság, kommunitás, agóra, közéleti közösségek kialakításának kérdései a városban Negyvenkettedik pont: Négy réteg (jöttmentek, felsőoktatásban tanulók, „nagy öregek”, „egyéb” értelmiségiek) hiánya a város döntéshozói közül Negyvenharmadik pont: A halasi közművelődési intézmények, dolgozóinak helyének és szerepének pontosabb meghatározása, az ún. mérce meghatározása Negyvennegyedik pont: A halasi cigányság problematikájának kérdése Negyvenötödik pont: A halasi iskolák tekintélyének helyreállítása kulturális, közéleti és közművelődési területeken Negyvenhatodik pont: A halasi helytörténeti gyökerek, helytörténeti oktatás megvalósítása Negyvenhetedik pont: Pályázatok kiírásának kérdései Negyvennyolcadik pont: Megoldások felvetése a közömbösség feloldására Negyvenkilencedik pont: Az egység megteremtése az értékhordozás és többféleség jegyében Ötvenedik pont: Kiskunhalas nagyjainak megbecsülése, utcaelnevezése, helytörténet ellentmondásainak kérdése, történelmi leckék mindenkinek Ötvenegyedik pont: Egyeztetések szükségegessége és kérdései minden szinten a városban Ötvenkettedik pont: Kitüntetések kérdése Kiskunhalason Ötvenharmadik pont: Kultúra és közélet rejtett, halasi értékei és helyszínei, mi folyik ezeken a helyeken Ötvennegyedik pont: A közművelődés valóban a közé legyen elképzelés kérdései Ötvenötödik pont: Épülő és új városrészekhez könyvtár, klubhelyiség, közösségi terek építése kell, „üres helyiségek” nélkül ne jöjjenek létre településrészek Ötvenhatodik pont: A városi bizottságok szerepének felülvizsgálata Ötvenhetedik pont: Ifjúsági vezetők és a közművelődés hatékonyságának kérdései Ötvennyolcadik pont: Diáklapok létrehozása a város iskoláiban Ötvenkilencedik pont: Valódi kulturális igényfelmérés és kulturális agresszió kérdései Hatvanadik pont: Kultúrafogyasztás kérdései és problematikájuk Hatvanegyedik pont: „Fúrás” és véleményközlés kérdései a városban Hatvankettedik pont: Pletykák és rosszindulatú vélemények közlésére lapot indítani Hatvanharmadik pont: A „szocialista” és „közösségi” jelzők elértéktelenedése Hatvannegyedik pont: Életforma, életmód és kultúra hosszú-távú tervezetének kidolgozása (Kiemelések az eredeti jegyzőkönyv alapján.)

forrás: www.nemestanacs.sodiz.hu

Végső István, A kiskunhalasi tömegmészárlás rövid története A vidéki tömegmészárlások tekintetében az egyik legtöbb áldozatot követelő esemény

Kiskunhalason volt. Még a Horthy-korszakban lezajlott népirtás hátteréről sokáig hallgattak,

illetve tévesen elferdítve adtak számot a hatóságok és a történetírás. A rendszerváltás után

lehetett megkezdeni a tudományos feltárást. Először Gáspár Ferenc vizsgálta át az ügyben

indított periratok nyomán az esetet, és jutott arra az egyértelműnek látszó eredményre, hogy a

tömegmészárlás eseményét többszörösen megmásítva jutották a közvélemény és a

népbíróságok elé. Politikai, személyes okoknál fogva olyan, elsősorban kiskunhalasi és

polgári emberekre, terelték a figyelmet, akiknek, mint későbbiekben kiderült kevés közük volt

a tömeggyilkossághoz. A valódi bűnösök: a német SS egységek illetve néhány magyar katona

szerepével szemben eltörpülő polgári lakosságra próbálták egyesek a felelősséget átruházni.

Ám ismerve most már több visszaemlékezést, hatósági személyek elkötelezettségét illetve a

munkaszolgálatos század belső működését tisztább lett a kép. Ami szinte biztos az ügy

kapcsán, hogy 1944 őszén a kiskunhalasi vasútállomáson a menekülőket, magyar, illetve

német katonákat szállító vonatok egymást érték. 1944. október 11-én déli 12 órakor Újvidék-

Zombor felől a 101/322. munkásszázadot is szállító szerelvény futott be. Robbanás hangja

hallatszott, miután sokan partizántámadásra gondoltak. Az állomáson lévő német és magyar

katonák tűz alá vették a munkaszolgálatosok vagonjait. A menekülők után embervadászat

indult a környéken és a városban. A mészárlás 3-4 óra hosszán át tartott, és mintegy 15-25

munkaszolgálatos élte túl. A halottakat a gyilkosok az állomás hulladékgyűjtő-telepén ásatták

el. 187 papírjaitól, holmijaitól megfosztott ember tetemét rejtette a tömegsír. A városban még

9 munkaszolgálatost hantoltak el a vérengzésben. A 196 áldozatot 1946 januárjában és

októberében a budapesti Kozma utcai izraelita temetőben közös sírban temettek végül el. A

tömegmészárlás ügyében négy per indult. A munkásszázad parancsnokai és keretlegényeivel

szemben, az események idején ott tartózkodó vasutasok, polgári és katona személyek ellen.

Többéves kényszermunkára, börtönbüntetésre ítélték a legsúlyosabb esetekben a vádlottakat.

Egy keretlegényt halálra ítéltek, de őt végül a köztársasági elnök kegyelemben részesítette.

1956 után egy katonatisztet, aki a szakaszával az öldöklés után fosztogatott szintén

felelősségre vonták, de felmentették.

A valódi bűnösök valószínűleg soha nem kerültek a vádlottak padjára!

Felhasznált irodalom:

Gáspár Ferenc: A kiskunhalasi tragédia. In: Századok, 1996/6 1473-1504. p.

Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz.

L’Harmattan, Budapest, 2007.

Forrás: www.kiskunhalasizsidosag.hu