VAGYOK gyakorlása

hallgató: A koncentrációról akartam kérdezni. Mi az? Hogyan használjuk?

Mooji: Kell hogy legyen valami konkrét kérdésed, nem lehet általánosan csak koncentráció...

hallgató: arra gondoltam, hogy az ÉN-hez való kötődés, az ÉN-re való koncentrálás, nem vagyok benne biztos hogy értem...

Mooji: ah, értem ... igen, igen... ez valójában nagyon egyszerű, semmiről nem tudok, ami ennél egyszerűbb lenne. Ha úgy érzed, hogy ez a rengeteg spirituális gyakorlat túl fárasztó, túl nehéz, egy csomó gyakorlást és időt igényel, és mostanság az emberek nem akarnak túl sok energiát fektetni ilyesmibe, akkor van valami nagyon egyszerű. Ez az érzet, hogy "én vagyok", az ott van benned, senki nem tette oda, még a szüleid sem plántálták beléd ezt az érzetet, hogy "létezek", "vagyok". Ez egy egyszerű érzet, hogy egyszerűen csak tudod, hogy vagy.

Amikor azt mondod "én", az én azt jelenti, "én vagyok". És a "vagyok" igazi értelmezése a tudatosság. Az Isteni alapelv mindenkiben ott van, az mondja, hogy "én vagyok". De az "én vagyok" érzet amint testben nyilvánul meg.. hm?.. szüksége van a testre, mert a 'vagyok" a testben tud tapasztalásokat szerezni, de valahogy az énkép azonososítása a testhez párosul, pedig az csak eszköz és megszületik az érzet, hogy van testem.

Amikor az az érzet, hogy "én vagyok a test" bevésődik a tudatosságba, akkor további gondolatok, asszociációk jöhetnek vele ... van testem, ez vagyok én, egy nő vagyok, zsidó vagyok, angol vagyok, ez vagyok, az vagyok, mindezek a további dolgok jöhetnek, abból az alapgondolatból, hogy ez a test vagyok. És akkor én vagyok a cselekvő, én vagyok az, aki élem az életem, és ez mind bekerül a játékba és ezt nevezzük tudatlanságnak.. érted? ...

Tehát a "vagyok" önmagában egy nagyon titokzatos alapelv, mert úgy jelenik meg, mintha Isten mondaná "vagyok" és az ördög is azt mondja "vagyok". Érted? Úgy szoktam ezt nevezni, hogy kaméleon elv, változik a háttérnek megfelelően. Úgyhogy lehetek nagyon személyeskedő, amikor azt mondom "tudok nagyon személyeskedő lenni!", és ez folymatosan változik alakjában és méretében. Abból, hogy nagyon egyéni vagyok, ez vagyok én stb, stb. egyetlen pillanat múlva lehetek abban a pozícióban, hogy egyszerűen csak megfigyelek, ez a megfigyelő nem személy, hanem személytelen, csendes, egész, békés.

Van egy kép, amit Indiában láttam régebben. Két madár van rajta egy fán. Az egyik buzgón fészket épít, meg ilyesmit csinál, a másik meg csak ül, és nézi. Ez a fészket építő izgő-mozgó madár az a kép, ahogy magunkról gondolkodunk, ahogy az életünkről gondolkodunk - ki vagyok, mit kezdjek az életemmel, mi a célom?; a másik pedig, amelyik csak ül, az a tényleges érzet, hogy "vagyok". Egyszerűen csak megfigyel.

Úgyhogy a "vagyok", az intuitív értelmezése a "vagyok"-nak, amelyiknek nincs szülinapja, nincs formája, nincsenek jó napjai, vagy rossz napjai, nincs lélektani kortörténete, a puszta jelenlétében figyel meg. Az "én" érzet, melynek határozott összefüggései vannak, mely egy meghatározott személy, meghatározott személyiséggel, határozott célokkal, ambíciókkal, ragaszkodással, kapcsolatokkal, és mindennel, azzal foglalatoskodik, hogy elfoglalja a helyét. Ez utóbbi abból emelkedik ki, amelyik csak megfigyel .. valahogy .. valahogy egyek, de mégis van köztük különbség.

Úgyhogy a "vagyok" érzetének meg kellene engedni, hogy megmaradjon önmaga, próbáljátok meg! Ne hagyjátok, hogy a "vagyok" érzet kapcsolódjon, vagy érintkezzen más fogalmakkal, hogy aztán valahogy belesodródjon valami történetbe, vagy képbe. Hagyjátok meg a "vagyok" érzetet önmagának. Mindenféle gondolat fog jönni, hogy játszadozzanak, mondd nekik " gyertek, csak gyertek!" Néha, ez elején, amikor kirpóbálod ezt, döbbenetes kizökkenésekkel találkozol, jönnek hogy húúúú, mint a hullámok, de közben tudatában vagy, hogy ott vannak, nem kell velük harcolnod. Próbáld megtalálni a csendet, a "vagyok" csendjét és maradj benne. Ne aggódj amiatt mi jön-megy, csak a "vagyok" érzetben legyél. Ne minősíts, ne értelmezz! Maradj az intuitív "vagyok"-ban.

Fokozatosan az összes zaj el fog tűnni a messzeségbe. És a "vagyok" érzet, az intuíció végre egyedül fogja magát érezni, erőfeszítések nélkül. Nincs széle, nincs határa, nincs szándéka, nem ragaszkodik, nincsenek vágyai, és tiszta békeként, természetes örömként sugárzik; maga a tér, és intuitív érzet, hogy itt nincs kezdet és nincs vég. Szokj hozzá ehhez a kontempláláshoz! Így.

Valahányszor a figyelmed elkalandozik, kapcsolatba akar lépni más gondolatokkal, játszadozni akar, meg akar nyilvánulni minél több történetben, hozd vissza a "vagyok"-ba, tartsd a figyelmed ebben a "vagyok" állapotban. Szokj hozzá ehhez a öröm, derü folyamhoz, a nem-kiszakadáshoz, hiszen ott van veled. Nem olyan nehéz. Eleinte tűnhet zötyögésnek, de fokozatosan könyebb és könnyebb lesz és aztán nemsokára elegendő lesz a csak figyelmet áthelyezni és megint ott az űr. Hozzászoktok ehhez az érzethez, hogy ebben a testben űr, semmi van. Még ha ilyen nagy testetek van is, mint az enyém, ez is olyan mint az űr, a semmi. Olyan mintha az űr haladna keresztül az űrön. A létetek érzete olyan mint az űr.

hallgató: és a kérdés?

Mooji: a kérdés, hogy ki vagyok?

hallgató: igen, hogyan kapcsolom össze a kettőt? a koncentrációt és a kérdést?

Mooji: kezdd azzal, amit épp most mondtam el. A természetes érzet, hogy "vagyok" az ott van magától. A parfüm ebből a "vagyok"-ból árad, ahogy mondtam, mely béke, öröm, ez a tapasztalás. Lehet, hogy abban az állapotban nem is jön elő a kérdés, hogy ki vagyok? Csak öröm van és űr (semmi). Aztán egyszercsak feléled az "én" érzet. Erős reakció, ítélkezések, félelmek .. ezek belépnek. Ha jönnek, ne harcolj azzal, hogy legyőzöd őket, vagy hogy ne zavarjanak. Engedd, hogy teljességükben megtörténjenek a testben. Ne keress semmilyen "gyógyszert" rájuk. Engedd, hogy megtörténjen. Tartsd a szemed nyitva. Érezd a jelenlétüket energetikailag a testedben. Milyen érzet a félelem? Milyen érzet a féltékenység? az elutasítástól való félelem? hadd jönnenek! Ez az "én" érzet a testben ha összerándulással jár, hagyd. Először csak figyeld meg, ahelyett hogy rögtön orvosolni szeretnéd.

Két dolgot tehetsz: ha rádtör, hagyd, hogy megtörténjen, és tegyél meg mindent, hogy csendes tudj maradni. Ne ítélkezz, ne vedd magadra, ne merülj bele, csak hagyd hogy megtörténjen. Lehet hogy kényszerítve vagy, hogy végig nézd, de arra nem kényszeríthetnek, hogy részt is vegyél benne. És akkor fokozatosan találni fogsz magadban egy űrt, amelyik csendes mindennek a mozgásnak, feszültségnek a közepén. Van bent egy csend érzet. És intuitívan érezni fogod, hogy 'itt vagyok". Ha ez az érzés megérkezik, addigra a forróság alábbhagy, a remegés meg nem fontos. Még ha jelen is van, valahogy az is a békévé válik. Ez a felfedezés fantasztikus!

És még valamit tehetsz. Amikor a felfordulás állapotában vagy, fokozatosan kérdezgesd: ki szenvedi mindezt el? ki a szenvedés alanya itt? Nem cinikus kérdés. És nem ítélkezés. Találd meg a szenvedőt! Mert valami történik "ó, ezt nem bírom tovább, ez túl sok" "úgy érzem ez elpusztít" " ez megsemmisítő" gyere rá ki mondja ezeket a dolgokat, csendesen ... ki mondja ezeket a szavakat? ki mondja ezeket a dolgokat? hiszen eddig ez nem volt kérdés. Elfogadtad, hogy ez te vagy, azonosítottad magad szilárdan vele. Így olyan, mintha ez lennél te. Tehát ekkor kell megnézned ki szenvedi el mindezt. Nézd meg fellelhető-e. Mert úgy tűnik, hogy ennek az elszenvedője valami megfogható. Rengeteg identitás van egy ilyen megtapasztalásban. Tele van identitásokkal. És ahol identitás van, ott "én" identitás is van a háttérben. Vizsgáld meg, hogy ez az "én" identitás megtalálható-e.

Mooji: tehát mégegyszer, kezdetben a zavarok nagyon erősek, érzed ahogy mindez a sok zaj feltör, és mondok nektek valamit, néha megmagyarázhatatlanul jönnek az érzetek a testben, félelmek, nagyon erős remegés, pánik, akár pánik roham is megjelenhet, mindez önmagában, ha magára van hagyva elviselhető, csak ott van. De mi történik? Amint megjelenik ez az érzet, azonnal valamiféle értelmezése is bekúszik mellé. És ettől az értelmezéstől, ezektől a minősítésektől lesz olyan büdös az egész. És ez már szokásunk. Mert amint ezek az érzések megnyilvánulnak, el kezdjük értelmezni őket, hogy ez azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó, emez azt jelenti, hogy többet kell koncentrálnom, valamiből többet kell csinálnom, és ez egyre jobban leköt bennünket belülről az izgalom, a minősítés, mindez és a környezet felforrósodik és meg lesz zavarva az addigi édes környezet. Érted?

Tehát ha jön egy érzés, nagyon erősen, remegünk kívül-belül, néha még a benne rejlő üzenetet sem tudod felismerni, ami bármi lehet bármiről, néha az az igazság, de csak a csendben jöhetsz rá, hogy mi van a hátterében, mi a történet ebben az érzésben, érted? Lehet, hogy valami elvárja, hogy történjen valami. Úgyhogy először egyszerűen csak csendesedj el! És gyere rá, ki? Ki szenved itt? kinek vannak elvárásai és mire irányulnak az elvárások? Legyél csendben! Nem kell sok kérdést feltenned, de ezeknek a kérdéseknek erejük lesz önmagukban.

Néha mikor megkérdezed, hogy "ki szenved ettől?" hirtelen olyan érzésed lehet, mint valami hatalmas összeomlás. És az is lesz, mert van valami erő, amelyik nem akarja, hogy felfedezd. Nem akarja, hogy tisztán láss. Így jelenik meg. Fel fogod fedezni, hogy ki a tolvaj a házban, rá fogsz jönni. És hirtelen az ajtón csöngetnek és jön valami árus. "helló, hogy s mint,", jön valami, ami kizökkent. Akkor megint vissza kell térni. Térj vissza a kérdésre. meg fogod látni, még ha jön is valami erős összeomlás, sokszor, ha ilyen jellegű kérdést teszünk fel, rá fogsz jönni, hogy milyen rengeteg féle dolog van egy müzliben, mintha egyszerűen nem tudnál koncentrálni. "Ideje új kézitáskát venni", meg ilyesmik jutnak eszedbe. Akkor hirtelen le kell állítsd "hé, mi folyik itt?" Mert ha mindenféle másra gondolunk, az összeomlás nem tud megtörténni. Ez már jel, hogy valami nyomában vagy. Ki szenvedi ezt el? Nézd meg ténylegesen meg tudod-e találni, hogy a szenvedő megfogható-e, mert mostanáig olyan érzés volt, hogy "én vagyok az" (aki szenved), magammal azonosítottam, mint egy gócot. Bézd meg le tudod-e leplezni.

És amikor mindezt keresed, óriási erő, energia szabadul fel a vizsgálódás közben, és rá fogsz jönni, hogy nincs ott semmi. Nem tudtam mit mondjak, így inkább ezt mondtam, mivel az emberi lények az elmúlt évszázadok során, a világ minden táján számos ilyen kutatást futtattak le, és mind ugyanarra jöttek rá: nincs megfogható szenvedő, csak gondolatok. A szenvedő egy gondolat. De nagyon kitartó gondolat. Nagyon bensőséges gondolat. Nagyon

erősen támogatott gondolat, mely a létezést szétcincálja, félelemben tartja, meg ilyesmi. Az emberek így gondolkodnak.

Néha vizsgálódsz és rájössz, hogy nincs ott semmi és mi jön? egy hatalmas megkönnyebbülés érzet.. huuuhhh.. köszönöm, köszönöm, köszönöm ... de ne hagyd abba a kutatást túl korán! A megkönnyebbülésről is találd ki, hogy ki érzi azt. Azok, akik tényleg ilyen megfigyeléseket végeztek, nem adták fel. Nem hagyták magukat eltéríteni ettől a kérdéstől. És így olyan sok erő jön a létezésbe!

Merthogy nem arról van szó, hogy csak azt gondolod "nincs is ott senki", hanem valóban felfedezed, hogy nincs ott senki. A testedben minden egyes sejt, az egész lényed felfedezi, hogy nincs ott semmi. Nem mások mondják ezt neked, te magad fedezed fel önmagad számára. Érted? Ez a kutatás (önvizsgálat) ereje. És minél többet foglalkozol vele, annál kegyetlenebb lesz, nagymértékben reflektorfénybe helyezi az egót, hogy te nem ez vagy, félrelökheted.

A sikeres kutatás (önvizsgálat) űrben (a semmiben) végződik. Megintcsak a semmi, az űr, a béke van ott, és öröm. A kutatás (önvizsgálat) lesz a valós lényünk testőre. Senkinek sem kell szólnia, hogy "gyere játszani", beindul automatikusan, fokozatosan. Többféle kutatási mód van, most csak néhányat emeltem ki közülük. Néha a természet egyszerű, nyitott elfogadás arra, hogy bármi történik, rendben van. Már beszéltem nektek erről, mikor elmondtam, hogy a jó hozzáállás az amikor úgy állok hozzá, hogy "nem bánom". "Nem bánom mit hoz az élet, rendben van". Nem arról van szó, hogy nem érdekel, hanem hogy nem ellenzem, nem loholok tapasztalokat vásárolni, semleges megfigyelő maradok. Ennél nagyobb dolog nincs.

Ha ez tetszik, akkor a bölcsek területére lépsz. Ők nem aggódnak amitt, hogy mi fog történni, nem tartják számon, hogy egyáltalán történik-e valami. Ha valami jelentős dolog, az spontán fog megtörténni, hogy feldolgozzuk, hogy átlássunk rajta, és minden összeáll. Nem személyiségként cselekednek, így jönnek ki belőle ebből a kábulatból, a tudatlan azonosulás okozta kómából és térnek vissza eredeti lényükhöz. Ami itt van. Itt van. Nem kell utána menni sehova. Ez a valós igazságotok magja. És az egész folyamat nem más, mint lehámozása az azonosulás okozta hallucináció "szürkehályog" rétegeinek a puszta megfigyeléssel, akár csak az üldögéléssel, igen, anélkül az érzet nélkül, hogy bármit is csinálnál.

És vannak pillanatok, amikor nincs kutatás, még ha akarod sem történik meg, akkor ezt is tiszteletben kell tartani. Ezt is. Egyszerűen csak tanulsz táncolni önmagaddal, mindezekkel a mozdulatokkal, melyek maguktól jönnek, maguktól jelennek meg a jelenlétben, melyben benne vagy. A kegy jelen van, higyjétek el!

Néha úgy mentek el egy satsangról (elvonulásról), hogy "semmire nem emlékszem ebből a satsangból", mert mélyebben, másként hallgatjátok. És bár a hallgatáshoz az átjáró az elme, néha amit hallgatunk eljut egészen a szívig. A szívnek nem kell emlékeznie. Az elmének emlékeznie kell, hogy fel tudja hasznosítani a dolgokat. A szívnek nem kell hasznosítania semmit. Az egyszerűen csak ragyog. Az elme dolgozik, a szív ragyog.

hallgató: köszönöm