A L F R É D DE M U S S E T

ASZÁZAD GYERMEKÉNEK

VALLOMÁSA(LA CONFESSION D'UN ENFANT DU SIÉCLE)

FORDÍTOTTA

BENEDEK MARCELL

A PESTI NAPLÓ RT.

LAPKIADÓ R T. É s A MAGYARORSZÁGN A P I L A P RT. K I A D Á S A

A P E S T I N A P L Ó K Ö N Y V E K E T S Z E R K E S Z T IDR. L A C Z K Ó GÉZA F E L E L Ő S S Z E R K E S Z T Ő .A K I A D Á S É R T F E L E L : S A L U S I N S Z K Y IMRE.M E G J E L E N I K H A V O N T A . E L Ő F I Z E T É S I ÁR12 K Ö T E T R E 48 P E N G Ő , AZAZ EGY K Ö T E TÁRA 4 P E N G Ő . A P E S T I N A P L Ó , AZ ESTÉS A M A G Y A R O R S Z Á G E L Ő F I Z E T Ő I ÉSO L V A S Ó I — AZ U T Ó B B I A K AZ EST-L A P O K B Ó L K I V Á G A N D Ó NÉGY U J S Á G -S Z E L V É N Y B E S Z O L G Á L T A T Á S A M E L L E T T — EGY K Ö T E T E T EGY P E N G Ő É R T K A P N A K .

71374. - ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RT. NYOMÁSA

Két élet úgy találkozik egymással mint az országútés a vasútvonal. Egy ponton metszik egymást, lényegükszinte egybeolvad gondolatjelként leeresztett vagy felkiáltó-jelként égnek meredő sorompók között, azután mindegyikköveti a maga irányát, egyre távolodnak egymástól és sohatöbbé nem találkoznak.

Így futott össze rövid két esztendőre (1833—35)s így vált szét Alfréd de M u s s e t és George S a n déletvonala.

Musset (1810—1857) hódító dandy, »szárnyasszívű Foszfor herceg«, lélekben romantikus, írásmodorábanminden iskolától független költő, az ifjúi báj és féktelen-ség újhangú lírikusa, a szerelmi bánat utolérhetetlenbárdja, a »szív színházáénak pajkosan tragikus mesteres a francia költői nyelv egyik legegyénibb továbbteremtője.

S a n d (1804—1876) a legfőbb Kékharisnya, betű-smokk, a módszertelen regényírás módszeres apostola,szerelmes érzékű és hideg fejű, viharos szerelmek rende-zett lelkű hősnője, aki úgy írja a regényeket, ahogy a körtefatermi a körtéi, válogatás nélkül, kellemesen és tűrhetetle-nül folyékony elbeszélő, aki annyira a mélyére hatol min-dennek, hogy az örvényt is ellaposítja, ő a nagy Prédikáló,aki 105 regénnyel oly kimerítően hatott korára, hogy azutókorra már semmi hatása sem maradt.

Musset a tomboló, néha gonosz, sokszor szeszélyesde mindig emberien igaz szenvedély. Sand a szerelem

6

nyugodt élvezője, aki őszintén felolvad a csókban, amelyreazonban előtte nem is gondol s utána nem is emlékszik rá.Musset a kormányozhatatlan idegek hányt-vetett sajkája,Sand a kormányozható érzékek kényelmes hajójánaknyugodt kapitánya. Musset dúlt zseni, akinek élete fel-emésztődik a költészete anyagát szolgáltató érzelmi tragé-diákban, amelyek roncsaként teste túléli hamar kihunytlángelméjét. Sand rendezett tehetség, aki minden érzelmiviharból épen kerül ki és saját betű-tengerén nyugodtanátgázolva az irodalom női patriarchájává öregedik. Musseta francia irodalom örök bájos sihedere; Sand a franciairodalom örök nénije.

El lehet képzelni, mi lehetett és mi volt két ilyen külön-böző természet szerelme, bár az, hogy mi láncolt a közepeslelkű Sandhoz két olyan kivételes zsenit, mini Musset,majd Chopin, Örökre a férfi és nő bizalmas kapcsolatai-nak titka marad; viszont minden idők szerelmi lélek-tanának érdekes fejezete lesz, hogy miként morzsolódikszét a férfiasan nyugodt és határozott George Sand termé-szetének rideg malomkövén két olyan nőiesen érzékeny éspuha férfi, mint Musset és Chopin.

George Sand és Musset viszonya 1833 júniusábankezdődött — irodalmi ismeretséggel. Decemberben Olasz-országba utaznak, ahonnan Musset 1834 áprilisában egye-dül tér vissza Párizsba, ott hagyva szerelmesét VelencébenPagello olasz orvos karjai közt. Majd G. Sand is haza-tér s némi veszekedések után 183$ áprilisában véglegszakítanak.

Ebből a szerelmi történetből több írásmű született.Musset fivére, Paul, megírta a Lui et Elie-t, G. Sandmegírta az E l l e et L u i-t (mind a kettő 1859-bőlvaló, két évvel a költő halála után), a cím után is meg-ítélhetően ellentétes szempontokból világítva meg a kétszerelmes regényét.

Musset három igen különböző természetű ihletet merí-tett a Nagy Kalandból.

7

1. A szakítás után rögtön hozzáfogott a C o n f e s s i o nd'un e n f a n t du siecle megírásához, amely1836-ban jelent meg. Itt mintegy kiemelkedik önmagábóls a sértett szerelmes utolsó lovagi cselekedeteként a mél-tatlan vagy egyszerűen csalódást hozott nő szerepét meg-szépítve minden hibát magára vesz, de úgy, hogy történe-tét általánossá szélesíti.

A szereplők: Octave, azaz Musset; Mme BrigittePierson, azaz George Sand, s Smiih, azaz Pagello.

Az 1810-ben született Octave annak a nemzedéknektagja, amely Napóleon háborúinak izgalmas idejébenfogant s amely viharokra és tettekre nevelődve ifjúkéntteljes nyugalmas szélcsönddel és kényszerű tétlenséggeltalálja magát szemközt. Egy mindennapi lelki megrázkó-dás — /// szerelmi csalódás — elég ahhoz, hogy gonoszvizekre verje a fiatal férfi-élet törékeny csónakját. Viharés tett egyesül a kicsapongásban, amely pótolja a harciés politikai letűnt változandóság izgalmait. Akik hősök-nek készültek, lumpok lesznek. Csakhogy ennek az életnekmegvan a maga érzelmi veszedelme, a szívet, ahogy Baude-laire mondja, szétmarcangolja a nő foga és karma, nincsmár szíve az ilyen ifjúnak, a vadállatok felfalták. Mussetezt úgy fogalmazza meg, hogy a kicsapongásba züllés előremegölt minden jöhető igaz szerelmet. Octave megismerke-dik Brigitte-tel s egymáséi lesznek. De a kicsapongás mérgeott roncsol tovább Octave szívében s kínok és kínzásokután, mikor új fiatalember merül fel Brigitte érzelmilátóhatárán, Octave új boldogságban egymásnak hagyjaőket, »megköszönve Istennek, hogy három ember közül,aki az ő hibájából szenvedett, csak egy maradt boldog-tálam.«

Ls csakugyan, ez a Vallomás nemcsak Mussetbelsőleg hű beszámolója George Sand-nal való viharosviszonyáról, hanem egyúttal csakugyan a XIX. századgyermekének nyilvános gyónása, amely saját sorsát akétségbeesés villanó fényénél egész nemzedékére vonatko-

8

zóan jellemzőnek látja s — ez már a zseni ajándéka —valóban így is van.

Musseí Wállomásán gyötrő utazás, dantei pokoljárása talaját vesztett »án« dúlt belső tájain, ahonnan nincskiút, csak a boldogtalanságba. S ebben különbözik ez akönyv a többi híres »Vallomások»tól. Rousseau »Val-lomásai« regényes utazás az »én« körül, Szent Ágostonészárnyas lelkendezés az »én«-ből ki az Isten felé, Tolsztojéelgondolkozó lassú zarándoklás ugyancsak az »én«-ből kiaz evangéliumi életbe, csak Musset száguld körbe ftémjeszűk ketrecében vigasztalhatatlanul.

II. Mikor így, a tConfessiona-t megírva, mintegylerázta magáról szerencsétlen szerelmi regénye t é n y e i t ,elhatalmasodott rajta a tényekből lepároltan megmaradólírai ihlet, amely a francia költészet legszebb darabjaiközé tartozó »Éjszakák«-at szülte. A M á j u si É j s z a k as a D e c e m b e r i É j s z a k a még 1835-ből való,s aztán évek múlnak s vissza-vissza döbben belé a kínzóés boldogító, felejthetetlen emlék ( A u g u s z t u s i Éj-szaka 1836, O k t ó b e r i É j s z a k a 1837), amelyetmint kincsei halhatatlan lelkébe zár, s nem törődve azember és a világ életével vagy halálával, az Istenhez röp-pen vele. ( E m l é k e z é s , 1841.)

III. Legalantasabb, legkegyetlenebb — s így az olvasó-nak mulatságos — a harmadik ihlet, amelyet Mussetélete legnagyobb érzelmi kalandjából merített, s amely aMerleblanc gúnyos elbeszélését irattá meg vele.A fekete rigók társaságában feltűnő fehér rigó, művelt rigó,aki persze nem fehér, csak annak mázolta be magát, G.Sand, a rigók emancipációjának megzavarhatatlan har-cosa, a táv-firkáló, akinek az irodalmi munka kellemesujj-gyakorlat, aki ír, ír, ír szakadatlanul, szégyentelenül,nyugodtan, nagyképűen, folyékonyan, törlés és terv nél-kül, tehetsége nem egyéb, csak kimeríthetetlen tintatartó,fehérségére büszke fehér rigó a fekete rigók közt, míg azeső egyszer le nem mossa róla a hazug fehér festéket s ott

9

marad előttünk a kopasz fekete rigó — azaz a kivételesnőnek és kivételes tehetségnek hitt George Sand-ból nemmarad más a nagy szerelmi és irodalmi kiábrándulásután, csak egy szerelmi társnak méltatlan, írónak sekélyesközepesség, nagyképű értéktelenségekben tetszelgő, érték-telen csókú nőnemű firkász.

E hármas képben az irodalom s a szerelem európaitörténelmének örök tanulsága Alfréd de Musset és GeorgeSand viszonya, amely a lázas megbánás (Confession),a nem múló fájdalom (N u i t s) s a gúnyos düh (Merleb l a n c ) három oly különböző ihlet-rohamát váltotta kia franciák egyik legnagyobb lírai költőjéből.

LACZKÓ GÉZA

ELSŐ RÉSZ

I. FEJEZETHogy valaki megírhassa élete történetét, mindenek-

előtt élnie kellett; nem is a magamét írom hát meg.Még fiatalon támadott meg egy szörnyű lelkibeteg-

ség; elmondom, mi történt velem három esztendőalatt. Ha csak magam volnék beteg, nem beszélnék adologról; de mert rajtam kívül sokan szenvednekugyanabban a bajban, az ő kedvükért írok, bár nemtudom, figyelni fognak-e szavamra; mert ha ügyetsem vetne rá senki, akkor is meglenne az a haszna,hogy sajátmagamat jobban kigyógyítottam, s mint acsapdába esett róka, elrágtam becsípett lábamat.

II. FEJEZETA császárság háborúi alatt, miközben a férjek meg

a fivérek Németországban jártak, a nyugtalankodóanyák egy égőlelkű, halvány, ideges nemzedéket hoztaka világra. Ezernyi ezer gyermek, aki két csata köztfogant s dobpergés közepette nevelkedett s kollégiumok-ban, zord pillantásokkal méregette egymást s próbál-gatta satnya izmait. Időnként megjelentek a vérrelborított apák, fölemelték őket aranypaszomántos keb-

12

lükhöz, aztán visszatették a földre és ismét nyeregbepattantak.

Egyetlen ember élt ekkor egész Európában; a többiistenteremtése azzal a levegővel igyekezett teleszívnitüdejét, amit ő kilehelt. Franciaország minden esztendő-ben háromszázezer ifjút ajándékozott ennek az ember-nek; ez volt a császárnak fizetett adó s ha ez a nyájnem volt a háta mögött, nem tudta szerencséjénekútját járni. Ilyen kíséret kellett neki, hogy végigvonul-hasson a világon, s végül lebukjék egy elhagyatottsziget kicsiny völgyében egy szomorúfűz alá.

Sohasem volt annyi álmatlan éjszaka, mint ennekaz embernek az idejében; sohasem hajolt a városokfalaira a kétségbeesett anyák ekkora serege; sohasemvolt ekkora csönd azok körül, akik halálról beszéltek.És mégis: sohasem volt ennyi öröm, ennyi élet, ennyiharcias harsonaszó minden szívben. Sohasem volt olyantiszta napsütés, mint az, amelyik ezt a sok vért fel-szárította. Azt mondták, hogy Isten ennek az ember-nek a kedvéért sütteti a napot s elnevezték Austerlitznapjának. De ez az ember örökösen dörgő ágyúivalmaga is megteremtette ezeket a napokat, amelyek csakcsatái után váltak fellegesre.

Ennek a tiszta égnek a levegőjét, amelyben annyidicsőség csillogott és annyi acél ragyogott: ezt a levegőtszívták be akkor a gyermekek. Jól tudták, hogy tömeg-áldozatra vannak szánva; de sebezhetetlennek hittékMurat-t s látták végigmenni a császárt egy hídon, aholannyi golyó süvített, hogy nem tudták: halandó-eegyáltalán. És még ha meg is kellett halni az ember-nek, mit jelentett az? Oly szép volt akkor maga a halális, oly nagy, oly fenséges, párolgó bíborában! Oly hason-latos volt a reménységhez, olyan zöld kalászokat kaszáltle, hogy ettől mintha maga is megfiatalodott volna saz emberek nem hittek többé az öregségben. Francia-ország minden bölcsője megannyi pajzs volt, s minden

13

koporsója is; valóban nem voltak többé aggastyánok,csak holttestek vagy félistenek.

Közben a halhatatlan császár valamelyik naponegy dombtetőről nézte, amint hét nép gyilkolja egymást;még nem tudta, vájjon az egész világ ura lesz-e, vagybe kell érnie a felével, amikor elhaladt az úton Azrael,megérintette szárnya hegyével s az Óceánba taszította,ledördülésének zajára a halódó hatalmasságok föl-egyenesedtek betegágyukon s a királyi pókok kampóslábaikat kinyújtva felszabdalták Európát és bohóc-ruhát készítettek Cézár bíborköpenyéből.

Mint ahogy az utas, amíg messze van hazulról,éjjel-nappal vágtat, esőben, napsütésben, virrasztást ésveszélyt észre sem véve, de mihelyt megérkezett csa-ládja körébe s leül a tűz mellé, végtelen fáradtságotérez s alig tudja ágyáig vonszolni magát: így éreztemeg egyszerre sebét a Cézártól megözvegyült Francia-ország. Ereje elhagyta, s olyan mély álomba merült,hogy öreg királyai halottnak hitték s fehér szemfedőbeburkolták. A szürkehajú öreg hadsereg fáradtságtólmegtörten tért haza s az elhagyatott kastélyok tűz-helyei szomorúan gyulladtak ki újra.

És ekkor a császárság férfiai, akik annyit szeret-keztek és annyit gyilkoltak, megcsókolták lesoványodottfeleségüket s emlegetni kezdték első szerelmüket; meg-nézték képüket a hazai rétek forrásaiban s oly öregnek,oly csonka-bonkának látták magukat, hogy fiaikragondoltak: hadd legyen, aki szemüket lezárja. Meg-kérdezték, hol vannak a fiúk; a gyerekek otthagytáka kollégiumot s nem látván többé sem kardot, semmellvértet, sem gyalogosokat, sem lovasokat, mostmár ők kérdezték, hová lett az apjuk. De azt feleltéknekik, hogy a háborúnak vége, hogy Cézár meghalt, shogy a konzulátusok és nagykövetségek előszobáibanWellington és Blücher arcképe lóg s alatta ez a kétszó: Salvatoribus mundi.

14

S ekkor egy gondterhelte ifjúság telepedett le egyvilág romjaira. Ezek a gyermekek valamennyien annaka lángoló vérnek cseppjei voltak, amely a földet elárasz-totta; a háború ölén születtek, háborúra szántan.Tizenöt esztendőn át álmodoztak Moszkva haváról ésa piramisok napsütéséről. Nem jártak városuk határántúl, de azt hallották, hogy ezeknek a városoknak mindensorompóján keresztül Európa valamelyik fővárosábavezet az út. Egész világ volt a fejükben; nézték aföldet, az eget, az uccákat és az utakat; mind, mindüres volt s csak falujuk harangja csengett a messze-ségben.

Feketeruhás, halvány kísértetek járták végig las-san a mezőket; mások meg a házak kapuján kopog-tattak, s mihelyt beengedték őket, zsebükből nagy,kopott pergamenteket húztak elő s azokkal elkergettéka házak lakóit. Mindenfelől érkeztek olyan emberek,akik még most is egész testükben remegtek attól a féle-lemtől, amely távozásuk idején, húsz évvel ezelőtt fogtael őket. Valamennyi követelődzött, vitatkozott és kiál-tozott; csuda, hogy egyetlen halál ennyi hollót csődí-tett össze.

Trónján ült a francia király s ide-oda nézegetett,nem lát-e egy méhet kárpitjai között. Némelyek kalap-jukat nyújtották feléje, ezeknek pénzt adott; másokfeszületet mutattak neki, azt megcsókolta; mások be-érték azzal, hogy csengő, nagy neveket kiáltottak afülébe s ezeknek azt felelte, hogy menjenek a nagy-terembe, mert annak zengő visszhangja van; ismétmások régi köpönyegüket mutogatták neki, hogy milyjól letörülték róla a méheket — ezeknek új kabátotadott.

A gyermekek elnézték mindezt s folyvást arragondoltak, hogy Cézár árnyéka majd csak partra szállCannes-ban s elfújja ezeket a kísérteteket; de a csend-nek nem akart vége szakadni s az égen nem lebegett

15

egyéb, csak a liliomok halványsága. Amikor a gyer-mekek dicsőségről beszéltek, azt mondták nekik:

— Menjetek papnak; — amikor becsületrőlbeszéltek:

— Menjetek papnak; — amikor reménységről, szerelem-ről, erőről, életről: — Menjetek papnak!

Közben felment a szószékre egy ember, aki a királyés a nép közt kötött szerződést tartott a kezében;mondogatni kezdte, hogy szép dolog a dicsőség s szépa háborús becsvágy is, de van, ami annál is szebb, sannak neve: szabadság.

A gyermekek fölemelték fejüket s visszaemlékezteknagyapjukra, aki ugyancsak beszélt erről valamikor.Eszükbe jutott, hogy az apai ház homályos zugaibantitokzatos mellszobrokra bukkantak, amiknek hosszúmárványhaja és római felírása volt; eszükbe jutott,hogy este, virrasztóban, nagyanyjuk bólogatva beszéltegy véráradatról, amely még szörnyűbb volt, mint acsászárkorabeli. Éreztek valamit a »szabadság« szó-ban, ami megdobogtatta szívüket, mint valami távoliés félelmes emlék s ugyanakkor mint valami drága,még távolabbi reménység.

Összerezzentek a hallatára; de hazatérőben háromrabszállító kocsit láttak Clamart felé haladni: háromfiatalembert vittek a halálba, akik kelleténél korábbanejtették ki ezt a szót: »szabadság«.

Különös mosoly jelent meg ajkukon erre a szomorúlátványra; de más szónokok léptek a szószékre s kezd-ték nyilvánosan kiszámítani, hogy mibe kerül a becs-vágy, mily drága a dicsőség; megmutatták a háborúborzalmát s mészárlásnak nevezték a tömegáldozatokat.Annyit s addig beszéltek, hogy minden emberi illúzió,akár az Őszi lomb, levelenként hullott le körülöttük shallgatóik végighúzták kezüket homlokukon, mint akilázas álomból ébred.

Egyrészük így szólt: — A császár bukását azokozta, hogy a népnek nem kellett többé; — mások:

16

— A nép a királyt akarta; nem, a szabadságot; nem,a józan észt; nem, a vallást; nem, az angol alkot-mányt; nem, az abszolutizmust; — s az utolsó hozzá-tette: — Nem, ezt mind nem akarta, csak a nyugalmat.

Három uralkodóeleme volt tehát annak az élet-nek, amely ekkor a fiataloknak kínálkozott: hátukmögött a mindörökre elpusztított múlt, amely mozgoló-dott még saját romjain, az abszolutizmus századainakásatag lényeivel egyetemben; előttük egy végtelenlátóhatár hajnala, a jövendő első fénysugarai; s e kétvilág között. . olyasvalami, mint az Óceán, amely azóvilágot elválasztja az ifjú Amerikától — határozat-lan, lebegő valami, háborgó, roncsokkal teli tenger,amelyet időnként egy-egy távoli fehér vitorla vagynehéz gőzt pöfögő hajó szel át; egyszóval a mai kor,amely elválasztja a multat a jövőtől, amely sem egyik,sem másik s egyszerre mindkettőhöz hasonlít s amely-ben valahányat lép az ember, sohasem tudja, vetésenjár-e vagy romhalmazon.

Ilyen zűrzavarból kellett hát választani akkor;ez tárult szeme elé ezeknek az erős és vakmerő gyer-mekeknek, a császárság fiainak s a forradalom unokáinak.

Már most: a múlt nem kellett nekik, mert a semmi-ben hinni nem lehet; a jövőt, azt szerették, de úgy,mint Pygmalión Galatheát: olyan volt az nekik, mintegy márványszerető s várták, hogy megelevenedjékhogy a vér megfesse ereit.

Maradt hát a jelen, a kor szelleme, a félhomályangyala, amely nem éjszaka és nem nappal; láttákülni egy csontokkal teli meszeszsákon, az önzők köpe-nyébe burkolózva s irtózatos hidegtől dideregve. Halál-félelem áradt a lelkükbe ennek a félig múmia, féligembrió kísértetnek láttán; úgy közeledtek hozzá, mintaz utas, akinek Strassburgban megmutatják az egykoriSarvenden gróf leányát menyasszonyi ruhájában be-balzsamozva: megborzongatja ez a gyermeki csontváz

17

mert vékonyka, sápadt kezén jegygyűrűt visel s a fejenarancsvirágok közt porlad.

Mint ahogy vihar közeledtével félelmes szél zúgvégig az erdőn, megrázza a fákat s aztán mélységescsend következik: úgy rengetett meg Napóleon is min-dent, amikor végigvonult a világon; a királyok inga-dozni érezték koronájukat, fejükhöz kaptak s nem talál-tak egyebet, csak rémülettől égremeredt hajukat. A pápaháromszáz mérföldet tett meg, hogy Isten nevébenmegáldja s fejére tegye a koronát; de Napóleon kivettea kezéből. Hát így remegett minden a régi Európagyászos erdejében; aztán elkövetkezett a csend.

Mondják, hogyha dühös kutyával találkozik azember, s van bátorsága, hogy nyugodtan, meg sem for-dulva, szabályos léptekkel menjen tovább: a kutyabeéri azzal, hogy követi egy darabig, foga közt morogva;de ha véletlenül egy ijedt mozdulatot tesz, ha gyor-sabbat lép a kelleténél, ráveti magát és összemarcan-golja; mert az első harapás után nincs többé menekvés.

Nos, Eurépa történelmében gyakran megesett, hogyegy uralkodó ilyen rémült mozdulatot tett s a népeösszemarcangolta; de ha egy megtette is, mégsem tet-ték valamennyien egyszerre — vagyis eltűnt egy király,de nem tűnt el a királyi fenség. Napóleon szeme előtta királyi fenség tette meg ezt a mindent elveszejtőmozdulatot — és nemcsak a fenség, hanem a vallás is,a nemesség is, minden isteni és emberi hatalom.

Napóleon halála után ténylegesen helyreálltak ugyanaz isteni és emberi hatalmak, de a beléjük vetett hitmegszűnt. Szörnyen veszedelmes dolog az, ha az embe-rek tudják, hogy mi lehetséges, mert szellemük mindigelőbbre jár ennél. Más dolog azt gondolni magunk-ban: »ez meglehetne« s más azt gondolni: »ez meg-történt« ez a kutya első harapása.

A zsarnok Napóleon utolsó lobbanása volt a zsar-nokság lámpájának; ledöntötte és csúffá tette a kirá-

18

lyokat, mint Voltaire a szent könyveket. Nyomábanpedig nagy zaj hallatszott: a Szent Ilona szigeti kőzuhant rá a régi világra. Tüstént megjelent az égen azész fagyos csillaga — és sugarai az éj hideg istennőjé-nek sugaraihoz hasonlatosan, melegség nélkül valófényt árasztva, holthalavány szemfedőbe burkolták avilágot.

Akadtak addig is olyan emberek, akik gyűlölték anemességet s szónokoltak a papság ellen, összeesküdteka királyok ellen; kiáltoztak addig is visszaélések éselőítéletek ellen; de nagy újdonság volt, hogy a népmosolygott ezen. Ha egy nemes, pap vagy uralkodóelhaladt előtte, a háborút járt paraszt fejét rázogatva,így szólt: — Hohó, ezt is láttuk ám annakidején,akkor más képet vágott — ha meg trónról és oltárrólbeszéltek neki, azt felelte: — Négy szál deszka azegész; össze is szegeztük, szét is feszegettük; — hameg azt mondták: — Ó nép, kijózanodtál tévelygé-seidből, visszahívtad királyaidat és papjaidat — aztfelelte: — Nem mi hívtuk, hanem ezek a fecsegők; —s ha azt mondták: — Nép, feledd a multat, szánts, vessés engedelmeskedjél — fölegyenesedett ültében s valamitompa zörrenést lehetett hallani, egy rozsdamarta, ki-csorbult kard mozdult meg a kunyhó valamelyik zugá-ban. Ekkor hirtelen így folytatták: — Legalább maradjnyugton; ha téged nem bántanak, te se bánts sen-kit; — sajnos, ezzel beérte.

De az ifjúság nem érte be. Bizonyos, hogy kéttitokzatos erő van az emberben, amely holtig harcolegymással: az egyik tisztánlátó és hideg, ragaszkodika valósághoz, számítgatja, mérlegeli s megítéli a multat;a másik a jövendőt szomjazza s az ismeretlen felé ira-modik. Amikor a szenvedély elragadja az embert, azész sírva megy utána s figyelmezteti a veszélyre; demihelyt az ember megáll az ész szavára, mihelyt aztgondolja magában: — Igaz, bolond vagyok, hová indul-

19

tam? — a szenvedély odakiáltja neki: — Hát én, énmeghalok?

Valami kifejezhetetlen, kietlen érzés kezdett háterjedni minden ifjú szívben. A fiatalok, akiket a világurai nyugalomra kárhoztattak, kiszolgáltattak min-denféle vaskalaposoknak, a tétlenségnek és az unalom-nak — a fiatalok, mondom, látták, hogyan húzódnakvissza előlük azok a tajtékzó hullámok, amelyek ellenkarjukat edzették volt. Ezek az olajjal bedörgöltgladiátorok mind valami elviselhetetlen nyomorúságotéreztek a lelkük mélyén. A leggazdagabbak tobzódásraadták magukat; a csekélyebb vagyonúak állást vállal-tak s ráfanyalodtak vagy a reverendára vagy a kardra;a legszegényebbek a hazug lelkesedésbe menekültek, anagy szavakba, a céltalan cselekvés iszonyú tengerébe.Mivel pedig az emberi gyöngeség szereti a társulást saz embernek birkatermészete van: beleszólt a dologbaa politika is. Verekedtek a palotaőrökkel a törvény-hozó kamara lépcsőin; özönlöttek megnézni egy szín-darabot, ahol Talma olyan parókát viselt, amely hason-lóvá tette Cézárhoz; rohantak egy liberális képviselőtemetésére. De a két szembenálló párt tagjai közt nemvolt egy sem, aki hazatérve keserűen ne érezte volna,hogy élete üres, s a kezében nincs semmi.

Ugyanakkor, amikor a külső élet ilyen halvány éskicsinyes volt, a társadalom belső élete zord és hallga-tag képet öltött; az erkölcsökben a legszigorúbb szen-teskedés uralkodott; s amikor a jámborsághoz az angoleszmék is hozzászegődtek, még a vidámság is eltűnt.Talán a Gondviselés készítette már a maga új útjait,talán az eljövendő társadalmak fullajtár-angyala vetetteel már az asszonyok szívébe annak az emberi függet-lenségnek csiráit, amelyet valamikor követelni fognakmajd. De annyi bizonyos, hogy — ami eddig hallat-on dolog volt — egyszerre csak Párizs valamennyiszalonjában a férfiak az egyik oldalra húzódtak, az

20

asszonyok a másikra; így kezdték szemükkel mére-getni egymást, egyik oldal fehérbe öltözve, mint meg-annyi menyasszony, másik feketébe mint megannyiárva.

Tévedés ne essék: rettentő szimbólum az a feketeruha, amit korunk férfiai hordanak; hogy idáig jus-sunk, darabonként kellett lehullani a vértezetnek, virá-gonként a hímzésnek. Az emberi ész döntött megminden illúziót; de magában gyászt visel érte, hogymegvigasztalják.

A diákok és művészek erkölcsei, ezek a szabad,szép, fiatalsággal teljes erkölcsök hasonlóképpen meg-érezték az általános változást. A férfiak, amikor külön-húzódtak az asszonyoktól, elsuttogtak egy szót, amelyhalálra tud sebezni: a megvetést. A borhoz és a kurti-zánokhoz menekültek. Odamenekültek a diákok és aművészek is: úgy bántak a szerelemmel, mint a dicső-séggel, meg a vallással — idejétmúlt illúzió volt ez is.Rosszhírű helyekre jártak tehát; a grisette, ez az álmo-dozó, regényes szerelmében oly szelíd és gyöngéd leány-fajta, elhagyatva állt az üzletek pultja mögött. Szegényvolt és nem szerették többé, ruhákat és kalapokat akart,eladta magát. Micsoda nyomorúság! A fiatalember,aki szerethette volna, akit szeretett volna maga is;aki valamikor elvitte a verriéres-i és romainville-i lige-tekbe, füvön táncolni, fák alatt vacsorázni; aki eljöttesténként beszélgetni a lámpa alatt, a bolt mögött,hosszú téli virrasztásokon; aki megosztotta vele azarca verejtékével áztatott darab kenyeret s fenségesés szegény szerelmét: ugyanaz a férfi előbb elhagyta,aztán valami dőzsölő estén a nyilvánosházban talált rá,sápadtan, ónszínűen, örökre elveszetten, éhes ajakkal ésprostituált szívvel.

Ezidőtájban két költő, a Napóleon után következőkor két legnagyobb lángelméje arra szentelte életét,hogy összegyűjtse az egész világon szétszóródott gyöt-

21

rődést és fájdalmat. Goethe, egy új irodalom pátriárkájaamikor már Wertherben lefestette az öngyilkosságbasodró szenvedélyt, Faustjában felrajzolta a legzordabbemberi alakot, aki a betegséget és szerencsétlenségetvalaha is kifejezte. Írásai akkor kezdtek NémetországbólFranciaországba átkerülni. Dolgozószobájából, képekkelés szobrokkal körülvéve, gazdagon, boldogan és nyu-godtan, atyai mosollyal nézte, hogy zordon műve hogyanközeledik hozzánk. Byron olyan fájdalmas kiáltássalválaszolt neki, amely megremegtette Görögországot,s a szakadék fölé függesztette Manfrédját, mintha a meg-semmisülés lett volna a megfejtése annak az iszonytatórejtélynek, amelybe beléburkolózott.

Bocsássatok meg nekem, nagy költők, akik egymarék hamuvá lettetek s a föld alatt nyugosztok! Bo-csássatok meg nekem! Ti félistenek vagytok, én csakszenvedő gyermek. De amíg ezeket írom, akarva, nemakarva, átkoznom kell benneteket. Miért nem énekelté-tek meg a virágok illatát, a természet hangjait, a reménytés a szerelmet, a szőlőt és a napot, a kék eget és a szép-séget? Bizonyára ismertétek az életet, bizonyára szen-vedtetek, összeomlott körülöttetek a világ s sírtatokromjain és kétségbeestetek; szeretőtök megcsalt, bará-totok megrágalmazott, honfitársaitok félreismertek;szívetekben üresség volt, szemetek előtt halál, a fájdalomkolosszusai voltatok. Dehát mondd, nemes Goethe, nemakadt-e már vigasztaló hang az ős német erdők áhítatossuttogásában? Te a tudomány testvérének tartottad aköltészetet: ez a kettő együtt nem tudott a halhatatlantermészetben gyógyító füvet keresni kedveltjük szívé-nek? Te, aki pantheista voltál, antik görög költő, szerel-mese a megszentelt formáknak, nem tudtál egy kis mézetcsepegtetni azokba a szép vázákba, amelyeknek formá-lásához oly jól értettél — te, akinek csak mosolyognodkellett s engedned, hogy a méhek ajkadra szálljanak?Es neked, Byron, nem volt-e ott Ravenna közelében,

22

olasz narancsfáid és szép velencei eged alatt, kedvesadriai tengered partján — nem volt-e ott a kedvesed?Ó Istenem, én, a gyönge gyermek talán ismertem olyanbajokat, aminőket te nem szenvedtél el, s mégis hiszeka reménységben, mégis áldom az Istent.

Amikor az angol és német eszmék így elszálltakfejünk fölött, mintha valami zord és hallgatag undorfogott volna el bennünket s utána irtózatos forrongáskövetkezett. Mert általános eszméket formába önteniannyi, mint puskaporrá változtatni a salétromot, s anagy Goethe homéroszi agyveleje mint valami lombik,egész nedvét magába szívta a tiltott gyümölcsnek. Akiknem olvasták akkor, azt hitték, semmi közük a dologhoz.Szegény jámborok! A robbanás mint megannyi por-szemet sodorta őket az általános kételkedés szakadékába.Olyan tagadása következett minden égi és földidolognak, amelyet kiábrándulásnak, vagy ha úgy tetszik,kétségbeesésnek nevezhetünk; mintha a tompa álombamerült emberiséget halottnak hitték volna azok, akikütőerét tapogatták. Mint az egyszeri katona, akitől vala-mikor megkérdezték: — Miben hiszel? — elsőnek fe-lelte: — Magamban, — a francia ifjúság is elsőnekfelelte erre a kérdésre: — Semmiben.

E perctől fogva mintha két tábor alakult volna ki:egyik oldalon a túlcsigázott, szenvedő elmék, a kiáradólelkek, amelyeknek szükségük van a végtelenségre, sírvahajtották le a fejüket; beteges álmokba burkolóztak,s csak törékeny nádszálakat látott az ember a keserűségtengerén. A másik oldalon rendíthetetlenül álltak a testemberei, pozitív élvezetek közepette s nem volt másgondjuk, mint a pénzüket számlálni. Csak zokogás éskacagás hallatszott, — egyik a lélekből jött, másik atestből.

A lélek ezt mondta:— Fájdalom, a vallás pusztulóban van, az ég fel-

legei eső alakjában zuhognak le; nincs se reményünk

23

se várnivalónk többé, két keresztberakott fekete fa-darabkánk sincs, amely felé kezünket kinyújtsuk.A lövendő napja alighogy fölkel még, nem tud elválnia látóhatártól, felhők burkolják be s vérvörös a korongja,mint a téli napnak - 1793-ból őrizte meg ezt a színt.Nincs többé szerelem, nincs többé dicsőség. Sotet éjszakaborult a földre, s meghalunk, mire kinappalodik.A test pedig ezt mondta:

__ Az ember azért él a földön, hogy érzékeinekhasznát vegye; több, vagy kevesebb darab sárga vagyfehér fémje van s ez több, vagy kevesebb becsülésre adjogot neki. Az élet: evés, ivás, alvás. Ami az emberekközt lévő kötelékeket illeti: a barátság — pénzkölcsön-zés de ritka az a barát, akit ennyire szeret az ember.A rokonság öröklésre jó; a szerelem testmozgás; egyet-len szellemi élvezet a hiúság.

Akárcsak a Ganges páráiból kilehelt ázsiai pestis,a szörnyű kétségbeesés óriási léptekkel haladt a földön.Már Chateaubriand, a költőfejedelem beburkolta köpe-nyébe az irtózatos bálványt s márványoltárra helyezte,szent füstölik illatai közé. A kor gyermekei tele haszon-talanná vált erővel, megmerevítették tétlen kezüket sitták terméketlen serlegükből a mérgezett italt. Mársüllyedőben volt minden, amikor előbújtak a fold alóla sakálok. Egy hullaszínű és hullaszagú irodalom,amelynek csak formája volt, de iszonytató formája,kezdte bűzhödt vérrel öntözni a természet minden szór-nvetesfét.

Ki meri valaha is elmondani, hogy mi történt ekkora kollégiumokban? A férfiak kételkedtek mindenben:a fiatalok mindent tagadtak. A költők a kétségbeesésrőlénekeltek: a fiatalok derűs homlokkal, üde, piros arccal,káromló szájjal léptek ki az iskolából. Egyébiránt mint-hogy a természettől fogva vidám és nyílt francia ter-mészet még mindig uralkodott: az agyak könnyenmegteltek az angol és német eszmékkel, de a harcra és

24

szenvedésre túlságosan könnyű szívek elhervadtak, minta letört virág. így hát a halálhozó méreg hidegen, ráz-kódtatás nélkül szállt le a fejből a szívbe. Nem lelke-sedtünk a rosszért, csak tagadtuk a jót; nem estünkkétségbe, csak érzéketlenné váltunk. Tizenöt éves gyere-kek virágzó bokrok alatt heverészve puszta időtöltésbőlolyan szavakat mondtak, amelyeknek hallatára borzalom-tól remegtek volna meg Versailles mozdulatlan ligetei.Krisztus teste, az ostya, az égi szeretet örök szimbólumalevélragasztóul szolgált; a gyermekek kiköpték Istenkenyerét.

Boldogok, akik kimenekültek ennek a kornakkarmai közül! Boldogok, akik az ég felé tekintve ha-ladtak át a mélységek fölött! Bizonyára akadtak ilye-nek — s ezek szánni fognak bennünket.

Sajnos, igaz, hogy a káromlás nagy erőpazarlássaljár s ez megkönnyíti a túláradó szívet. Amikor egyatheista óráját elővéve, negyedórát adott Istennek, hogyvillámával lesújtsa, — bizonyos, hogy a harag és a ke-gyetlen élvezet negyedóráját szerezte meg magának.A kétségbeesés csúcspontja volt ez, szörnyű szólongatásaminden mennyei hatalomnak; egy szegény, nyomorultteremtés vonaglott az eltipró láb alatt; nagy fájdalom-kiáltás volt. S ki tudja — annak szemében, aki mindentlát, imádság volt talán.

Így foglalkoztatták a fiatalok tétlen erejüket akétségbeesés mutogatásával. Kigúnyolni a dicsőséget,a vallást, a szerelmet, mindent a világon — nagy vigasz-talás azoknak, akik nem tudják, mitévők legyenek;magukat csúfolják ezzel s igazat adnak maguknak, mi-közben leckéztetik magukat. Meg aztán édes dolog sze-rencsétlennek hinni magunkat, amikor csak üresekvagyunk s unatkozunk. Mindezeken felül pedig a ki-csapongás — első következménye a halál elveinek —szörnyű taposókáddá változik, amikor erőink kifacsará-sáról van szó.

25

A gazdagok azt gondolták magukban: — Nem igazsemmi, csak a gazdagság, minden egyéb — álom; él-vezzünk és haljunk meg. — A kisebb vagyonúak aztgondolták: — Nem igaz semmi, csak a feledés, a többiálom; feledjünk és haljunk meg. — A szegények pedig:— Nem igaz semmi, csak a szerencsétlenség, a többi —álom; átkozódjunk és haljunk meg.

Nagyon sötét mindez? Túlzás talán? Mit gondoltok?Embergyűlölő vagyok? Hadd mondjam el egy gondo-latomat.

A római birodalom bukásának történetét olvasva,okvetlenül észreveszi az ember, hogy a keresztények,akik oly bámulatraméltóak voltak a sivatagban, mennyikárt okoztak az államnak, mihelyt hatalomra kerültek.»Ha arra gondolok, — mondja Montesquieu — hogymilyen mélységes tudatlanságba süllyesztette a görögpapság a laikusokat: akaratlanul is a Herodotos-emle-gette szkíthákhoz kell hasonlítanom őket, akik kiszúrtákrabszolgáik szemét, hogy vajköpülés közben semmi seterelje el a figyelmüket. Minden állami ügyet, békét,háborút, fegyverszünetet, alkudozást, házasságot a szer-zetesek közvetítésével intéztek el. Hihetetlen, hogymennyi baj származott ebből.«

Montesquieu hozzátehette volna: a kereszténységvesztét okozta a császároknak, de megváltotta a népeket.Kitárta a barbárok előtt Konstantinápoly palotáit, dekitárta a kunyhók ajtaját Krisztus vigasztaló angyalai-nak. Nem a földi hatalmasságokról volt szó! Ez azérdekes éppen: a csontja velejéig romlott birodalomutolsó hörgése az a sötét galvanizmus, amelynek segít-ségével Heliogabalus és Caracalla sírja fölött meg-meg-rándult még a zsarnokság csontváza! Bizony kár lettvolna épségben megőrizni Róma múmiáját Nero illat-szereivel bebalzsamozva, Tiberius szemfedőjébe bebur-kolva! Arról volt szó, politikus uraim, hogy föl kellkeresni a szegényeket s azt mondani nekik, hogy éljenek

26

békességben; arról volt szó, hogy engedjék: haddrágják a férgek meg a vakondokok a szégyen oszlopait,de húzzanak elő a munka ölébó'l egy éppen olyan szépszüzet, mint a Megváltó anyja, a reménységet, az elnyo-mottak barátját.

Ezt tette a kereszténység; s mit tettek annyiesztendő óta azok, akik lerombolták? Látták, hogy a sze-gény elnyomatja magát a gazdaggal, a gyönge az erőssel,így okoskodván magában: — a gazdag és az erős el-nyomnak itt a földön, de ha majd be akarnak lépni aparadicsomba, ott állok a kapuban s bevádolom őketIsten ítélőszéke előtt. — így aztán, sajnos, türelemmelvoltak.

Krisztus ellenfelei azt mondták hát a szegényeknek:— Türelemmel vársz az igazságtétel napjáig: igazság-

tétel nincs; várod az örökéletet, hogy bosszút követelj:nincs örökélet; felgyüjtöd a magad és családod köny-nyeit, gyermekeid sikoltozását és feleséged zokogását,hogy Isten lába elé rakjad halálod óráján: Isten pedignincs.

Bizonyos, hogy erre a szegény felszárította könnyeit,elhallgattatta feleségét, magával hívta gyermekeit sbikaerősen egyenesedett fel a rögön. így szólt a gazdag-hoz: — Te, aki elnyomsz engem, csak ember vagy; —a paphoz pedig: — Te, aki vigasztaltál engem, hazudtál.

— Éppen ezt akarták Krisztus ellenfelei. Talán azthitték, hogy boldoggá teszik az embereket, ha elindítjáka szegényt a szabadság meghódítására.

De ha a szegény végre megértette, hogy a papokmegcsalják, hogy a gazdagok kirabolják, hogy mindenembernek egyenlő jogai vannak, hogy minden gazdagságe világból való, s hogy az ő nyomora istentelenség; haa szegény semmiben sem hisz többé, csak önmagábanés két karjában s egy szép napon így kezd gondolkozni:

— Pusztuljanak a gazdagok! Nekem is jogom van aföldi örömökhöz, mert más öröm nincsen! Enyém a

27

föld, mert az ég üres! Enyém és mindenkié, mert min-den ember egyenlő! — ti, felséges okoskodók, akik idáigvittétek, mit mondtok neki, ha legyőzik?

Kétségtelenül emberbarátok vagytok, kétségtelenüligazatok van a jövendőre nézvést, s el jő majd az a nap,amikor áldani fognak: de ma még, őszintén szólva,nem áldhatunk benneteket. Régen, amikor az elnyomóazt mondta: — Enyém a föld! — az elnyomott ígyfelelt: — Enyém az ég! — De mit feleljen most?

A mai kor egész betegsége két okból származik;a nép, amely megérte 1793-at és 1814-et, két sebethordoz szívében. Ami volt, az mind nincs többé; amilesz, az mind nincs még. Ne is keressétek másutt beteg-ségünk titkát.

Itt egy ember, akinek háza düledez; lerombolta,hogy másikat építsen. A törmelék ott hever a földjén,s új köveket vár az új épülethez. Amikor már készen áll,hogy megfaragja a követ s megkeverje a vakolatot,kezében csákány, ingujja felgyűrve — hírül hozzákneki, hogy kő nincs, s azt tanácsolják, meszelje be újraa régit, hogy felhasználhassa valamiképpen. Mitévőlegyen ez az ember, ha nem akar romokból rakni fészketa fiókáinak? A kőbánya túlságosan mély, a szerszámokgyöngék, hogy a követ kifejtsék. — Várj, — mondjákneki — majd csak kifejtik lassanként; remélj, dolgoz-zál, haladj előre, vonulj vissza. — Isten tudja, mi min-dent nem mondanak még. Közben pedig a mi emberünk,akinek régi háza már nincs meg, s új háza még nincs,nem tudja, hová meneküljön az eső elől, hogyan főzzemeg a vacsoráját, hol dolgozzék, hol pihenjen, hol éljen,hol haljon meg; s a gyermekei kicsinyek.

Ha erősen nem csalódom, ehhez az emberhez ha-sonlítunk mi. Ó, eljövendő századok népei! Amikormajd meleg nyári napon az eke szarvára hajoltok a hazazöld szántóföldjein; amikor tiszta, ragyogó napsütés-ben látjátok, hogy termékeny édesanyátok, a föld hogyan

28

mosolyog reggeli ruhájában kedves gyermekére, a mun-kásra; amikor nyugodt homlokotokról letörölve a ve-rejték szent keresztvizét, végigjártatjátok szemeteketa roppant látóhatáron, ahol az ember-gabonának egyikkalásza sem nyúlik magasabbra a másiknál, csak búza-virág és margaréta villan elő a sárguló búza közül:ó, ti szabad emberek, ha majd akkor hálát adtok Isten-nek, amiért erre az aratásra születtetek, gondoljatokreánk, akik nem vetünk többé, gondoljátok el, hogy midrágán megfizettünk a ti nyugalmatokért; mindenősötöknél jobban szánjatok bennünket, mert sokat szen-vedtünk el azokból a bajokból, amelyek őket szánalomra-méltóvá tették, s elvesztettük azt, ami őket vigasztalta.

III. FEJEZET

El kell mondanom, milyen alkalommal kerítetthatalmába a kor betegsége.

Asztalnál ültem, nagy vacsoránál, álarcos mulatságután. Körülöttem barátaim, pompás jelmezben, minden-felé fiatal emberek, fiatal asszonyok, mind ragyogotta szépségtől és az örömtől, jobbra-balra válogatottételek, metszett üvegek, csillárok, virágok; fölöttemlármás zenekar, szemközt velem a kedvesem, — nagy-szerű teremtés, akit bálványoztam.

Tizenkilenc éves voltam ekkor; semmi baj, semmibetegség nem ért még; természetem büszke és nyiltvolt, előttem állt minden reménység, és túláradt a szívem.A bor gőze forrongott az ereimben; olyan mámorospillanat volt ez, amikor minden, amit lát és hall azember, kedveséről beszél neki. Az egész természet olyan-nak látszott ilyenkor, mint egy ezer lapra csiszolt drága-kő, amelyre egy titokzatos név van vésve. Az emberszeretne megcsókolni mindenkit, akit mosolyogni lát,s minden élőlény testvérének érzi magát. A kedvesem

29

találkozót adott erre az éjszakára, — s én egyre őtnéztem, miközben lassan ajkamhoz emeltem a poharat.

Amint megfordultam, hogy elvegyek egy tányért,a villám leesett. Lehajoltam, hogy fölemeljem, s mertnem találtam meg mingyárt, fölemeltem az abroszt,hogy lássam, merre gurult. Ekkor megpillantottam azasztal alatt a kedvesem lábát, a mellette ülő fiatalemberlábán; lábszáruk egymáson keresztberakva fonódottössze, s időnként lágyan összeszorították.

Teljes nyugalommal egyenesedtem föl, más villátkértem s folytattam a vacsorát. Igen nyugodt volt ked-vesem és a szomszédja is; alig beszéltek és nem néztekegymásra. A fiatalember az asztalra könyökölt s tréfál-kozott egy másik asszonnyal, aki nyakékét és karkötőjétmutogatta neki. A kedvesem mozdulatlan volt, sóvár-gástól fátyolozott, merev szemmel nézett maga elé.Egész vacsora alatt figyeltem őket és se mozdulataikban,sem arcukon nem láttam semmi áruló jelet. Végül,amikor a csemegénél tartottunk, készakarva leejtettemaz asztalkendőmet, újra lehajoltam s ugyanabban a hely-zetben találtam őket, szorosan összefonódva egymással.

Megígértem volt a kedvesemnek, hogy hazakísérem,özvegy volt, s így igen szabadon élt egy öreg rokonasegítségével, aki kísérgette és gardedámul szolgált neki.Amikor az előcsarnokon keresztülmentem, megszólított:

— Itt vagyok, Octave, — mondotta — mehetünk.Felkacagtam és válasz nélkül kiléptem az uccára.

Néhány lépés után leültem egy sarokkőre. Nem tudom,mire gondoltam; mintha tökéletesen megbutított volnaennek az asszonynak a hűtlensége, akire sohasem voltamféltékeny, s akit sohasem gyanúsítottam. Amit láttam,az semmi kétséget nem engedett meg; mintha bunkó-csapás kábított volna el, nem emlékszem, mi történtbennem, amíg a sarokkő vön ültem — legföljebb arra,hogy gépiesen néztem az eget, megláttam egy hulló csil-lagot, köszöntöttem ezt a futó fénysávot, amelyben

30

a költők egy összeomlott világot látnak, s komolyanmegemeltem előtte a kalapomat.

Igen nyugodtan mentem haza, nem éreztem semmit,s mintha gondolkozni sem tudtam volna. Vetkőzni kezd-tem, lefeküdtem; de alig, hogy a fejemet letettem,olyan erővel fogott el a bosszúvágy, hogy hirtelen fel-egyenesedtem, mintha testemnek minden izma fávámerevedett volna. Fölkiáltottam, amikor kikeltem azágyból — karomat kitárva a sarkamon jártam, oly gör-csösen összerándultak a lábujjaim idegei. Majd egy óráttöltöttem el így, — tökéletesen őrült voltam és merev,mint a csontváz. Ez volt az első dühroham, amin életem-ben keresztülmentem.

Az az ember, akit kedvesemmel megleptem, leg-bensőbb barátaim közé tartozott. Elmentem hozzá más-nap egy Desgenais nevű ifjú ügyvéd társaságában;pisztolyokat vettünk magunkhoz, még egy tanút keres-tünk s kimentünk a vincennesi ligetbe. Egész úton egyszót sem szóltam ellenfelemhez, még csak közelébe semkerültem; így álltam ellent annak a vágynak, hogymegüssem, vagy sértegessem, — az ilyenfajta heveskedésmindig utálatos és haszontalan, ha a törvény megtűria szabályos párviadalt. De azt már nem tudtam meg-állani, hogy a szememet rá ne szegezzem. Gyermekkoripajtásom volt, s esztendők óta állandóan szolgálatokattettünk egymásnak. Mindent tudott a szerelmemről snem egyszer világosan értésemre is adta, hogy az effajtakötelék szent dolog a barát szemében s ő képtelen volnakiütni engem a nyeregből, még ha ugyanazt az asszonytszeretné is. Egyszóval minden tekintetben megbíztambenne s talán sohasem szorítottam meg senki kezétmelegebben, mint az övét.

Kíváncsian, mohón néztem ezt az embert, aki fülemhallatára úgy beszélt a barátságról, mint egy antik hőss a szemem láttára simogatta a kedvesemet. Életembenelőször láttam szörnyeteget, s tétova szemmel mére-

31

gettem, hogy megfigyeljem: milyen. Ezt az embert,akit tíz éves kora óta ismertem, akivel mindig a leg-tökéletesebb, legszorosabb barátságban éltem — minthanem is láttam volna még soha. Itt egy hasonlatot kellelmondanom.

Van egy közismert spanyol darab, amelyben egykőszobor a mennyei igazságszolgáltatás küldöttjekéntmegjelenik vacsorára egy kicsapongó embernél. A ki-csapongó ember bátran viselkedik, s igyekszik közömbös-nek látszani; de a szobor a kezét kéri s mihelyt oda-nyújtotta neki; a kicsapongó halálos hidegséget érezés összeroskad.

Nos, valahányszor életem folyamán megesett velem,hogy sokáig bizakodva hittem egy barátban, vagyszeretőben s egyszerre fölfedeztem, hogy megcsal;ennek a fölfedezésnek hatását úgy tudom kifejezni, haa kőszobor kézszorításához hasonlítom. Valósággal amárványt érzi az ember, mintha a valóság egész haláloshidegségében jéggé dermesztené csókjával; a kőemberérintése ez. Fájdalom, a szörnyű vendég nem egyszerkopogtatott a kapumon, nem egyszer vacsoráztunkegyütt.

Közben a megbeszélések véget értek, ellenfelem ésén felálltunk s lassan közeledtünk egymás felé. ő lőttelsőnek s jobb karomon megsebesített. Tüstént másikkezembe kaptam a pisztolyt, de kifogytam az erőből,nem tudtam fölemelni, féltérdre roskadtam.

Láttam, hogy ellenfelem nyugtalanul, sápadt arccalsiet felém. Ugyanakkor odaszaladtak a tanúim is,látván, hogy megsebesültem, de félretolta őket s meg-fogta sebesült kezemet. Foga összeszorult, nem tudottbeszélni; láttam a gyötrődését. A legszörnyűbb gyöt-relmet szenvedte el, amit ember érezhet.

— Eredj! — kiáltottam rá, — eredj s törülközzbele *** asszony lepedőjébe! — Fuldoklott — és ful-dokoltam én is.

32

Kocsiba ültettek; a kocsiban orvos várt rám.Kiderült, hogy a seb nem veszélyes, mert a golyó nemért csontot, de oly izgatott állapotban voltam, hogynem tudtak azonnal bekötözni. Amikor a kocsi elindult,ablakában egy remegő kezet pillantottam meg — ellen-felem tért vissza újra. Válaszképpen csak a fejemetráztam; annyira dühöngtem, hogy hiába is próbáltamvolna megbocsátani neki, bár éreztem, hogy őszinte amegbánása.

Mire hazaértem, a sebemből bőségesen csörgedezővér nagyon megkönnyített; mert a gyöngeség meg-szabadított a haragtól, ami jobban fájt, mint a sebem.Gyönyörűséggel feküdtem le, s azt hiszem, semmiféleital nem esett jobban soha, mint az első pohár víz,amivel megitattak.

Az ágyban kitört rajtam a láz. Ekkor kezdtem elkönnyezni. Nem azt éreztem fölfoghatatlannak, hogya kedvesem nem szeret többé, hanem azt, hogy meg-csalt. Nem értettem; olyan asszony, akit sem köteles-ség, sem érdek nem kényszerít, miért hazudik az egyikférfinak, amikor a másikat szereti. Napjában húszszoris megkérdeztem Desgenais-t, hogyan lehetséges ez.

— Ha férje volnék, — mondottam, — vagy hafizetném, megérteném, hogy megcsal; de ha nem szere-tett már, miért nem mondta meg? Miért csalt meg?

Nem tudtam fölfogni, hogy szerelemben hazudni islehet; gyermek voltam akkor, de megvallom, hogy eztma sem értem még. Valahányszor belészerettem egyasszonyba, megmondtam neki, s ha nem szerettem már,megmondtam azt is, ugyanazzal az őszinteséggel, s min-dig azt gondoltam, hogy ilyen dolgokban az akaratunknem tehet semmit s nincs más bűn, csak a hazugság.

Mindarra, amit mondtam, Desgenais csak eztfelelte:

— Nyomorult teremtés; ígérd meg nekem hogysohasem keresed fel többé.

33

Erre ünnepélyesen megesküdtem neki. Ráadásulazt is tanácsolta, hogy ne írjak még csak egy szemre-hányó sort se, s ha ő írna nekem, ne válaszoljak. Eztmind megígértem, szinte csodálkozva a kívánságán, sméltatlankodva, hogy az ellenkezőjét föl meri tennirólam.

De azért mihelyt fölkeltem s ki tudtam menni aszobámból, első dolgom az volt, hogy elszaladjak akedvesemhez. Egyedül találtam, szobája egyik zugá-ban ült, levert arccal, kusza rendetlenségben. A leg-hevesebb szemrehányásokkal halmoztam el; részegvoltam a kétségbeeséstől. Úgy kiabáltam, hogy zengettbelé a ház, s ugyanakkor a könny néha oly erőszakosanelakasztotta a szavamat, hogy zokogva roskadtam azágyra.

— Hűtlen, nyomorult! — mondtam sírva, — tudod,hogy belehalok ebbe, örülsz? Mit vétettem neked?

Nyakamba borult, azt mondta, hogy elcsábították,elcsavarták a fejét; hogy vetélytársam leitatta azon avégzetes vacsorán, de sohasem volt az övé; hogy egypillanatra megfeledkezett magáról; hogy hibát követettel, de nem vétkezett; végül, hogy jól látja, milyenfájdalmat okozott nekem, de ha nem bocsátok meg neki,belehal ő is. Az őszinte megbánás minden könnyét, afájdalom egész ékesszőlását kimerítette, hogy meg-vigasztaljon; sápadtan, dúltan, félig kinyílt ruhában,vállán szétszóródó hajjal térdelt a szoba közepén;sohasem láttam ilyen szépnek, s reszkettem az iszonyat-tól, miközben minden érzékem fölberzenkedett erre alátványra.

Összetörten távoztam, nem láttam semmit, aligálltam a lábamon. Soha többé nem akartam látni, denegyedóra múlva visszatértem. Nem tudom, micsodakétségbeesett erő hajszolt; valami tompa vágyat érez-tem, hogy még egyszer birtokomba vegyem, feligyampompás testéről ezeket a keserű könnyeket s aztán

34

megöljem őt is, magamat is. Egy szó, mint száz, iszo-nyodtam tőle és bálványoztam; éreztem, hogy szerelmevesztemet jelenti, de nélküle élnem lehetetlen. Úgyszáguldtam fel hozzá, mint a villám; cseléddel nembeszéltem, egyenesen beléptem — ismertem a házat —s betaszítottam szobája ajtaját.

Öltözőasztala előtt ült, mozdulatlanul, drága-kövekkel borítva. Szobalánya éppen fésülte; ő magavörös kreppdarabot tartott kezében s gondosan dör-zsölgette az arcát. Azt hittem, álmodom; lehetetlenneklátszott, hogy ez ugyanaz az asszony, aki negyedórávalezelőtt a padlón fetrengett fájdalmában; úgy álltamott, mint a kőszobor, ő, amint az ajtó nyílását hallotta,mosolyogva fordult hátra.

— Te vagy? — kérdezte. Bálba készült, s vetély-társamat várta, aki el akarta kísérni. Megismert, össze-szorította ajkát s összeráncolta szemöldökét.

Már tettem egy lépést kifelé. Elnéztem sima,beillatozott nyakszirtjét, ahol haja össze volt fonva sgyémántfésű csillogott rajta; ez a nyakszirt, az életerőszékhelye, feketébb volt a pokolnál; két csillogó haj-fonat csavarodott föléje s azokon könnyű ezüstkalászokringatóztak. Tejnél fehérebb válla és nyaka még jobbankiemelte az erős, sűrű pihék feketeségét. Volt ebben afölhajtott sörényben valami szemérmetlen szépség,amely mintha kicsúfolt volna engem, amiért egy pilla-nattal előbb olyan feldúltnak láttam. Hirtelen oda-léptem hozzá s öklöm hátával rásújtottam erre a nyak-szirtre, A kedvesem még csak fel sem kiáltott, fejeelőrebukott a kezére, én pedig sietve távoztam.

Amint hazaértem, ismét olyan erővel tört ki rajtama láz, hogy ágyba kellett feküdnöm. A sebem felszakadtés sokat szenvedtem miatta. Desgenais meglátogatott;elmondtam neki, mi történt. Némán hallgatott végig,aztán tűnődve sétálgatott egy darabig a szobámbanVégre megállt előttem és felkacagott.

35

— Ez az első szeretőd? — kérdezte.— Nem, — feleltem, — az utolsó.Éj dereka táján nyugtalan álmom közben úgy rém-

lett nekem, hogy mély sóhajtást hallok. Kinyitottamszememet s kedvesemet láttam összefont karral állniaz ágyam mellett: olyan volt, mint a kísértet. Nemtudtam elfojtani egy rémült kiáltást, mert azt hittem,beteg agyamnak szülöttje ez a jelenés. Kiugrottam azágyból s a szoba másik végébe menekültem, de utánamjött.

— Én vagyok, — mondotta, s átkarolva kezdettmagával vonszolni.

— Mit akarsz? — kiáltottam, — eressz! Meg tud-nálak ölni ebben a percben!

— Hát ölj meg — felelte. — Megcsaltalak, hazud-tam neked, aljas, nyomorult teremtés vagyok, deszeretlek és nem tudok lemondani rólad.

Elnéztem; milyen szép volt! Egész teste remegett;szerelemtől fátyolozott szeme valósággal árasztotta agyönyört, keble csupasz volt, ajka égett. Magamhozöleltem.

— Jó, — mondottam — de Istenemre, aki látbennünket, apám lelki üdvösségére esküszöm, hogytüstént megöllek s megölöm magamat is.

Elvettem a kandallóról egy kést s a párnám aládugtam.

— Ugyan, Octave, — mondotta s mosolyogvaölelt át, — ne csinálj őrültségeket. Nézd, fiacskám, eza sok szörnyűség megárt neked, hiszen lázad van. Addide azt a kést.

Láttam, hogy el akarja venni.— Idehallgass, — mondtam erre. — Nem tudom,

ki vagy és micsoda komédiát játszol, de ami engemillet, én nem komédiázom. Szerettelek, amennyire földiember szeretni tud, s tudd meg, halálos szerencsétlen-ségemre, még most is őrülten szeretlek. Azt mondtad

36

az imént, hogy szeretsz te is — jó, elhiszem; de min-denre esküszöm, ami szent: ha ma éjszaka én vagyoka kedvesed, holnap nem lesz más. Istenemre, Istenemre— ismételtem — nem fogadlak vissza kedvesemnek,mert éppen annyira gyűlöllek, amennyire szeretlek.Istenemre: ha enyém akarsz lenni, holnap reggel meg-öllek.

E szavak közben lázas önkívületben hanyatlottamvissza az ágyra, ő vállára vetette köpenyét s futva mentki a szobából.

Amikor Desgenais megtudta ezt a történetet, ígyszólt hozzám:

— Mért nem kellett neked? Nagyon kényes vagyhisz olyan csinos asszony.

— Tréfálsz? — kérdeztem. — Azt hiszed, ilyenasszony lehet a kedvesem? Azt hiszed, belenyugszomvalaha is, hogy osztozzam valakivel? Gondold meg:6 maga vallja be, hogy a másé, — talán megfeledkezzema szerelmemről, hogy így akarjam magamévá tenni?Ha a te szerelmed ilyen, akkor sajnállak.

Desgenais azt felelte, hogy ő csak kokottokatszeret s nem szokott ilyen szigorú lenni.

— Kedves Octave, — tette hozzá, — te nagyonfiatal vagy; sok mindent szeretnél, szép dolgokat, amiknincsenek a világon. Te valami sajátságos fajta szere-lemben hiszel; lehet, hogy képes is vagy rá; elhiszem,de nem kívánom neked. Lesz még más kedvesed is,barátom, s majd megbánod egyszer azt, ami ma éjszakatörtént. Amikor ez az asszony fölkeresett, bizonyos,hogy szeretett; ebben az órában talán nem szeret, talánmásvalaki karjában van; de ma éjszaka ebben a szobá-ban szeretett, mit törődöl a többivel? Volt egy szépéjszakád, s ezt vissza fogod sírni, afelől bizonyos lehetsz,mert nem tér vissza többé. Az asszony mindent meg-bocsát, csak azt nem, ha nem kell neked. Félelmesenszerelmes lehetett beléd, hogy idejött hozzád, amikor

37

tudta és meg is vallotta a bűnösségét s talán sejtettehogy visszautasítod. Hidd el, visszasírod még ezt azéjszakát, mert én mondom neked, hogy ilyenben alighalesz részed.

Mindabban, amit Desgenais mondott, volt valamiolyan egyszerű és mélységes meggyőződés s a tapaszta-lásnak valami olyan kétségbeejtő nyugalma, hogy meg-borzongtam a hallatára. Amíg beszélt, heves kísértésfogott el, hogy újra elmenjek a kedvesemhez, vagy írjakneki és magamhoz hívjam. Nem tudtam fölkelni; ez meg-mentett attól a szégyentől, hogy talán újra úgy találjakrá, amint vetélytársamat várja, vagy bezárkózott vele.De írni így is lehetett; akaratlanul is azon tűnődtem,hogy vájjon eljönne-e, ha írnék neki.

Desgenais távozása után oly irtózatos izgalmatéreztem, hogy elhatároztam: ennek véget vetek, akár-hogyan is. Szörnyű küzdelem után végre is az iszonyodáslegyőzte a szerelmet. Megírtam kedvesemnek, hogysoha többé nem akarom látni s kérem, ne jöjjön el, hanem akarja, hogy kiutasítsák a házamból. Hevesencsöngettem s megparancsoltam, hogy minél gyorsabbanvigyék el a levelemet. Alighogy az inasom kilépett azajtón, utána kiáltottam. Nem hallotta meg; nemmertem mégegyszer hívni; arcomat két kezemmeleltakartam s mélységes kétségbeesésbe merültem.

IV. FEJEZET

Másnap kora reggel első gondolatom ez volt:mitévő leszek most?

Nem volt sem állásom, sem foglalkozásom. Orvos-tudományt és jogot tanulgattam, de egyik pályára semtudtam rászánni magamat; félesztendeig dolgoztamegy bankárnál, de oly hanyagul, hogy sietve le kellett

38

mondanom az állásomról, nehogy elcsapjanak. Jóltanultam, de fölületesen, mert az emlékezőtehetségem-nek gyakorlásra van szüksége, s éppoly könnyen felej-tek, mint ahogy tanulni tudok.

A szerelmen kívül egyetlen kincsem a függetlenségvolt. Már serdülőkorom óta dacos kultuszt szenteltemneki s úgyszólván szentségként őriztem a szívemben.Egy napon az apám jövőmre gondolva különbözőpályákról beszélt, amelyek közt választást engedettnekem. Kikönyököltem szobám ablakán s elnéztemegy magányos, ösztövér nyárfát, ahogy a kertbeningatta a szél. Gondolkoztam ezekről a különbözőállásokról s elhatároztam, hogy valamelyiket elfoglalom.Valamennyit megforgattam a fejemben, de egyikhezsem éreztem kedvet s szabadjára engedtem a gondolatai-mat. Egyszerre úgy rémlett nekem, hogy mozogniérzem a földet s érzékeim felfogják azt a tompa, látha-tatlan erőt, amely magával sodorja a térben^ úgy érez-tem, mintha hajón volnék; a szemem előtt levő nyárfahajóárbocnak tetszett; fölegyenesedtem, kitártamkaromat és felkiáltottam: — Kicsi dolog egynapos utas-nak lenni ezen a világűrben úszó hajón; kicsi dologembernek lenni, fekete pontnak a hajó fedélzetén;ember leszek, de nem valami külön fajtája az embernek!

így hangzott az első fogadalom, amelyet tizennégyesztendős koromban tettem a természet színe előtt s ezidőtől fogva csak apám iránt való engedelmességbőlpróbálkoztam eggyel-mással, de ellenszenvemet soha-sem tudtam legyőzni.

Szabad voltam tehát — nem lustaságból, de amagam akaratából; egyebekben szerettem mindent,amit Isten alkotott, s igen kevéssé kedveltem az emberalkotásait. Az életből csak a szerelmet ismertem, avilágból csak a kedvesemet — egyebet nem is akartamtudni. Így aztán, amikor a kollégiumból kilépve, sze-relemre gyulladtam, őszintén hittem, hogy ez a szere-

39

lem egész életemre szól s eltűnt belőlem minden egyébgondolat.

Az életem éppenséggel nem volt mozgalmas. Anapot kedvesemnél töltöttem; nagy mulatságomatleltem abban, ha szép nyári napokon kivihettem magam-mal a városból, leheveredtem mellé az erdőben a fűrevagy a mohára — mert a ragyogó természet látásamindig legerősebben tudott szerelemre ingerelni. Télen,mivel a kedvesem szerette a társaságot, bálokba és álarcosmulatságokra jártunk, úgy hogy ennek a dologtalanéletnek sohasem szakadt vége; s mert amíg hű volthozzám, egyedül csak rá gondoltam: egy árva gondolatsem maradt a fejemben, amikor megcsalt.

Hogy fogalmat adjak elmém akkori állapotáról,leginkább olyanféle lakáshoz hasonlíthatom, aminőketmanapság lehet látni — ahol mindenféle kor és minden-féle ország bútorait egymás hegyére-hátára halmozzákössze. A mi korunknak nincsenek formái. Nem nyom-tuk rá a század bélyegét sem házainkra, sem kertjeinkre,sem semmi egyébre. Az uccán olyan emberekkel talál-kozunk, akik szakállukat III. Henrik korának divatjaszerint nyíratják, mások simára borotválják arcukat —egyiknek úgy van elrendezve a haja, mint Rafael Önarc-képén, másiknak, mint Jézus Krisztus korában. A gazdagemberek lakása ilyenformán csupa ritkasággyüjtemény:antik és gót stílus, renaissance és XIII. Lajos korabeliízlés össze-vissza. Szóval együtt van nálunk valamennyiszázad, a magunkét kivéve, ami soha, semilyen máskorban nem volt így: a mi ízlésünk az eklekticizmus;elfogadunk mindent, ami kezünkbe akad — ezt szép-ségéért, amazt kényelmességéért, ezt régiségéért, amaztéppen a csúnyaságáért, — úgy, hogy csupa hulladékbólélünk, mintha közel járnánk a világ végéhez.

Ilyen volt az elmém állapota; sokat olvastam;azonfelül tanultam festeni is. Sok mindent tudtamkönyv nélkül, de mindebben nem volt semmi rendszer,

40

úgyhogy a fejem üres és duzzadt volt egyszerre, minta spongya. Sorjában belészerettem minden költőbe, deerősen befolyásolható természet lévén, az utolsó mindigki tudott ábrándítani a többiből. Nagy raktárt halmoz-tam fel romokból, míg végre a sok új és ismeretlendolog végképpen eloltotta szomjúságomat s romnakéreztem önmagamat is.

De a rom fölött nyílt még egy igazán ifjú virág:gyermeki szívem reménysége.

Ez a reménység, amelyet semmi sem hervasztottel, semmi sem rontott meg, amelyet a szerelem a vég-sőkig fokozott, most egyszerre halálos sebet kapott.Legmagasabb röptében érte a kedvesem hűtlensége, samikor erre gondoltam, valami olyan görcsös vonaglástéreztem a lelkemben, mint amikor a sebzett madárhaldoklik.

A társaság, amely annyi rosszat cselekszik, ahhozaz indiai kígyóhoz hasonlít, amely egy növény leveléntanyázik s ez a növény gyógyítja a harapását; majdnemmindig ad orvosságot is a maga okozta szenvedés mellé.Például az olyan ember, akinek szabályos életmódja van,reggel üzleti ügyei, bizonyos órákban látogatásai, egyikórában dolgozik, a másikban szeret — veszedelem nélkülelvesztheti a kedvesét. Foglalatosságai és gondolataiolyanok, mint valami érzéketlen katonák, akik egyvonalban vannak csatarendbe állítva; kilőnek közülökegyet, szomszédai összezárkóznak, meg sem látszika hiány.

Nekem nem volt meg ez a segítségem, amiótamagamra maradtam: éppen ellenkezőleg, nagyobbnakés üresebbnek láttam drága anyámat, a természetet,mint valaha. Meg lettem volna mentve, ha tökéletesenel tudom felejteni a kedvesemet. Hány ember van,aki könnyű szerrel meggyógyul! Az ilyenek egyszerűennem tudnak szeretni egy hűtlen asszonyt, s hasonlóesetben bámulatos szilárdsággal tudnak viselkedni.

41

Dehát tud-e az ember így szeretni tizenkilenc esztendőskorában, amikor semmit sem ismer a világból, mindentmegkíván s minden szenvedély csíráját egyszerre érzimagában? Miben tud kételkedni ez a kor? Jobbra-balra,a messzi látóhatáron mindenütt hangok szólongatják.Minden csupa vágy, csupa álmodozás. Semmiféle való-ság nem állja meg a helyét, amíg a szívünk fiatal; nincsolyan görcsös, kemény tölgyfa, amelyből egy dryád nelépne ki; ha száz karja volna az embernek, valamennyitki merné tárni az üresség felé, — csak kedvesét kellkarjai közé szorítania, s az üresség megtelt

Ami engem illet, fel nem tudtam fogni, hogy szerel-men kívül mást is csinálhat az ember; ha más foglal-kozásról beszéltek nekem, nem válaszoltam. A kedve-sem iránt érzett szenvedélyem úgyszólván vad volt segész életemen valami szerzetesi, vad jelleget hagyott.Csak egy példát mondok erre: kedvesem megajándéko-zott medaillonba foglalt miniatűrképével; szívemenhordoztam, amit sok férfi megcselekszik; de egyszervalami ritkaságárusnál találtam egy vezeklőövet, amely-nek végén hegyes szögekkel kirakott lemez volt; amedaillont erre a lemezre erősítettem és így viseltem.Ezek a szögek minden mozdulatomra bemélyedtek a"mellembe s oly különös gyönyörűséget okoztak nekem,hogy néha kezemmel nyomtam beljebb, hogy erősebbenérezzem. Jól tudom, hogy ez őrültség; de a szerelemelkövet ennél különbeket is.

Amióta megcsalt ez az asszony, nem viseltem többéa kegyetlen medaillont. El nem mondhatom, milyenszomorúsággal csatoltam le a vasövet s milyen sóhajtört fel a szívemből, amikor megszabadult tőle! —Szegény sebhelyek,— gondoltam magamban — hát el-simultok most már? Óh, sebem, drága sebem, micsodabalzsamot tegyek rád?

Hiába gyűlöltem ezt az asszonyt, hogy úgy mond-jam, benne volt a véremben; átkoztam, de álmodtam

42

róla. Hogy lehet ezen segíteni? Mit tehet az emberegy álom ellen? Mivel torkolja le a test és a vér emlé-kezéseit? Macbeth, amikor megölte Duncant, aztmondta, hogy az óceán sem moshatja tisztára kezét;az én sebhelyeimet sem tudta volna kimosni. Aztmondtam Desgenais-nek: — Mit tegyek? Mihelytelalszom, a feje ott van a párnámon.

Csak ebben az asszonyban éltem; benne kételkedniannyi volt, mint kételkedni mindenben; őt megátkozniannyi, mint megtagadni mindent; őt elveszteni annyi,mint mindent lerombolni. Nem jártam ki többé, a vilá-got csupa szörnyeteg, vadállat, krokodillus népesítettebe a szememben. Akármit mondtak nekem, hogy gon-dolataimat eltereljék, azt feleltem: — Igen, nagyonhelyes s hidd el, hogy nem teszem meg.

Odaálltam az ablakhoz s azt gondoltam magamban:— Eljön, egészen bizonyos, már jön is, most fordul bea sarkon; érzem, hogy közeledik. Nem élhet nélkülem,mint ahogy én sem őnélküle. Mit mondok majd neki?Milyen arcot vágok? — Erre eszembe jutott az álnok-sága. — Ne jöjjön! — kiáltottam fel, — ne közeledjékhozzám! Meg tudnám ölni!

Utolsó levelem óta nem hallottam többé róla. —Hát végre is mit csinál? — tűnődtem magamban. —Mást szeret? Szeressünk mást mi is. De kit? — S amíggondolatban keresni kezdtem, egy távoli hang kiáltásáthallottam: — Te, mást, mint engem? Két ember, akiszereti egymást, aki összeölelkezik s aki nem te, megén?Hát lehetséges ez? Megőrültél?

— Gyáva! — szólt hozzám Desgenais, — mikorfelejted el már ezt az asszonyt? — Hát csakugyan olyan,nagy veszteség? No ugyan, nagy gyönyörűség is, haő szeret valakit! Válaszd a legelsőt, aki utadba kerül.

— Nem, — feleltem — nem olyan nagy veszteség.Nem tettem meg a kötelességemet? Nem kergettem elinnét? Mit mondhatsz még? A többi az én dolgom;

43

a cirkuszban megsebzett bikának is joga van ahhoz, hogylefeküdjék egy zugban, vállában a matador kardjávals békességben pusztuljon el. Ugyan mondd meg, mitcsináljak itt, vagy amott? Mi az az »első«, aki az utambakerül? Nem mutathatsz nekem mást: kék eget s fákat,házakat, férfiakat, akik beszélnek, isznak, énekelnek,asszonyokat, akik táncolnak, lovakat, amelyek vágtat-nak. Ez mind nem az élet, csak az élet lármája. Eredj,eredj, hagyj engem békén.

V. FEJEZET

Amikor Desgenais látta, hogy a kétségbeesésemgyógyíthatatlan, hogy nem hallgatok senkire s hogynem mozdulok kis szobámból: komolyan kezdte fel-fogni a dolgot. Egy este fontos képpel állított be hoz-zám; kedvesemről beszélt, aztán csúfondáros hangonfolytatta s elmondott az asszonyokról minden rosszat,amit gondolt róluk. Amíg beszélt, felkönyököltem azágyban s figyelmesen hallgattam.

Zord este volt — amikor a süvöltő szél a haldoklósóhajtásához hasonlít; heves eső csapkodta az ablak-táblákat s közbe-közbe halálos csend támadt. Ilyenidőben az egész természet szenved; a fák fájdalmasanvonaglanak, vagy búsan lehajtják fejüket; a madarakegymáshoz bújnak a bokorban; az uccák kiürülnek.Nekem fájt a sebem. Még tegnap volt egy kedvesemmeg egy barátom; a kedvesem megcsalt, a barátombetegágyba döntött. Nem láttam még világosan, hogymi történik a fejemben; egyszer úgy rémlett, hogy bor-zalmas álmot láttam s csak be kell hunynom a szememet,hogy másnap boldogan ébredjek föl, máskor meg egészéletem látszott nevetséges, gyerekes álomnak, amelynekhamissága most kiderült. Desgenais ott ült előttem,

44

a lámpa mellett; szilárd volt és komoly s állandó mosolyült az arcán. Csupa szív-ember volt, de száraz, minta kovakő. A korai tapasztalás időnek előtte megkopaszí-totta; ismerte az életet és elsírta könnyeit a magaidejében; de a bánata páncélt viselt; materialista voltés várta a halált.

— Octave, — mondotta, — abból, ami bennedtörténik, látom, hogy hiszel abban a szerelemben, amelyeta regényírók és a költők ábrázolnak; egyszóval abbanhiszel, amit beszélnek ezen a földön s nem abban, amitcselekszenek. Ennek az az oka, hogy nem okoskodolegészségesen s ez még nagy szerencsétlenségekbe sodorhat.

— A költők úgy ábrázolják a szerelmet, ahogy a szob-rászok formálják a szépséget, ahogy a muzsikusokteremtik a dallamot; vagyis ideges és finom szervezettellévén megáldva, lelkesedve válogatják ki az élet leg-tisztább elemeit, az anyag legszebb vonalait és a ter-mészet legharmonikusabb hangjait. Mondják, hogy sokszép leány volt Athénben; Praxiteles mindet leraj-zolta egymásután; aztán ezekből a különböző szépsé-gekből, amelyeknek mind megvolt a maguk hibája,egyetlen, hibátlan szépséget alkotott s megteremtettea Vénuszt. Az első ember, aki hangszert készített störvényeket és szabályokat adott a zeneművészetnek,sokáig hallgatta előbb a nád susogását és a fülemüleénekét. Éppen így a költők is, akik ismerték az életet,amikor már sok, többé-kevésbé múlékony szerelmetláttak, amikor már mélységesen érezték, hogy a felségesrajongásnak minő fokára emelkedhetik egy-egy pilla-natra a szenvedély: eltávolítottak az emberi természet-ből minden lealacsonyító elemet s megteremtették ezeketa titokzatos neveket, amelyek egyik korszakról a másikraszálltak az emberek ajkán; Daphnis és Chloe, Hero ésLeander, Pyramus és Thisbe.

— A valóságos életben ezekhez hasonló örök éstökéletes szerelmeket keresni ugyanannyi mint künn

45

az uccán Vénuszhoz hasonló asszonyokat keresni, vagyazt|kívánni, hogy a fülemüle Beethoven-szimfóniákaténekeljen.

— Tökéletesség nincs; a tökéletesség gondolatátfelfogni: ez az emberi értelem diadala; vágyódni atökéletességre, hogy bírja az ember: a legveszedelme-sebb őrültség. Nyisd ki az ablakodat, Octave, nemlátod a végtelenséget? Nem érzed, hogy az ég határ-talan? Az eszed nem mondja meg ezt neked? De azért:fel tudod-e fogni a végtelenséget? Tudsz-e fogalmatalkotni valami végtelen dologról — te, aki tegnapszülettél és holnap meghalsz? A világegyetem roppantnagyságának látványa mindenütt a legnagyobb őrült-ségeket hozta létre. Innen erednek a vallások; a vég-telenség birtoklásáért lett öngyilkos Cato, ezért dobtákoda magukat a keresztények az oroszlánoknak, a huge-nották a katolikusoknak; a föld minden népe kitártakarját a végtelen térség felé s belé akart zuhanni. Azesztelen bírni akarja az eget; a bölcs bámulja, térdreborul és nem vágyakozik.

— A tökéletesség, barátom, éppoly kevéssé valónekünk, mint a végtelenség. Nem szabad azt keresnünksemmiben, nem szabad megkívánni semmitől, sem aszerelemtől, sem a szépségtől, sem a boldogságtólsem az erénytől; de szeretni kell, hogy erényesek,szépek és boldogok lehessünk, amennyire ember azlehet.

— Tegyük fel, hogy van a dolgozószobádban egyRafael-kép, amelyet eddig tökéletesnek tartottál; tegyükfel, hogy tegnap este, amint közelről nézegetted, a képegyik alakjában valami durva rajzhibát fedeztél föl, egymegtört tagot, vagy természetellenes izmot, amilyen vanis állítólag az antik gladiátor egyik karjában; kétség-telenül nagy kedvetlenséget érzel, de a képet azértnem dobod tűzbe; csak annyit mondasz, hogy nemtökéletes, de vannak bámulatraméltó részletei.

46

— Vannak asszonyok, akiknek jó természete ésőszinte szíve nem engedi, hogy két szeretőjük legyenegyszerre. Azt hitted, hogy a kedvesed ilyen; csak-ugyan, jobb is lett volna. Most rájöttél, hogy megcsalt;de kénytelen vagy ezért megvetni, bántani aztaz asszonyt s azt hinni, hogy méltó a gyűlö-letedre?

— De még ha sohasem csalt volna is meg a ked-vesed s ha most csak téged szeretne: gondold meg,Octave, hogy akkor is mily messze lenne még ez aszerelem a tökéletességtől, mily emberi lenne, milykicsiny, mennyire alá volna vetve a társadalmi szentes-kedés törvényeinek; gondold meg, hogy előtted másikférfié volt, sőt nem is egy férfié; hogy másoké is leszutánad.

— Gondold meg ezt: ami téged ebben a pillanat-ban kétségbeejt, az a tökéletesség, ahová gondolatbanfölemelted a kedvesedet s ahonnan most lezuhanni látod.De mihelyt megérted, hogy maga ez az első gondolatis kicsi és korlátozott emberi gondolat volt: belátodmajd, hogy egy fokkal több vagy kevesebb nem sokatjelent az emberi tökéletlenség nagy korhadt lét-ráján.

— Ugyebár készséggel elismered, hogy a kedve-sednek más férfiakkal is volt már és lesz még dolga;bizonyára azt is mondod, hogy ez a tudat mellékesneked, ha szeret s ha csak a tiéd, addig, amíg szeret.Én azonban azt mondom neked: ha más férfival is voltdolga, nem mindegy-e, hogy ez tegnap történt, vagykét évvel ezelőtt? Ha más férfiakkal is lesz dolga, nemmindegy-e, hogy ez holnap történik-e, vagy úja'bbkét esztendő elmúltával? Ha úgyis csak egy ideigszeret, — és ha szeret — nem mindegy-e, hogy ez kétesztendeig tart, vagy egy éjszakán át? Ember vagy,Octave? Látod, amint a levelek lehullanak a fáról, anap fölkel és lenyugszik? Hallod remegni az élet óráját

47

a szíved minden dobbanására? Hát oly nagy különb-séget jelent nekünk az esztendeig, vagy órahosszattartó szerelem — te esztelen, aki ezen a tenyérnyiablakon át kiláthatsz a végtelenre?

— Tisztességesnek nevezed azt az asszonyt, akikét esztendeig hűségesen szeret; nyilván erre a célrakészült naptárad van s onnét tudod, mennyi idő alattszárad meg a férfi csókja az asszony ajkán. Nagy kü-lönbséget teszel az olyan asszony közt, aki pénzért saz olyan közt, aki gyönyörűségből adja oda magát,— az olyan közt, aki gőgből s aki szerelemből adja oda.A megvásárolt asszonyok közül egyiket drágábbanfizeted meg, mint a másikat; azok közül, akiket érzékigyönyörűség kedvéért keresel föl, egyiknek többbizalommmal engeded át magad, mint a másiknak;akikhez a hiúság köt, azok közül jobban büszkélkedelaz egyikkel, mint a másikkal; s akiket szerelemmelszeretsz, azok közül egyiknek a szíved harmadát adnádoda, másiknak negyedét, harmadiknak felét — aszerint,hogy milyen a nevelése, erkölcse, neve, születése, szép-sége, véralkata, — aszerint, hogy milyen az alkalom,hogy mit mond róla a világ, hogy hány óra van, hogymit ittál vacsorakor.

— Van részed asszonyokban, Octave, mert fiatalvagy, tüzes vagy, mert tojásdad és szabályos az arcod,mert gondosan fésülöd a hajadat; de éppen ezért,barátom, nem tudod, hogy mi az asszony.

— A természet mindenekelőtt az élőlények szapo-rodását akarja; az élet mindenütt, a hegyek csúcsá-tól az óceán fenekéig, fél a haláltól. Isten, hogy művétfenntartsa, azt a törvényt hozta tehát, hogy mindenélőlény legnagyobb élvezete a nemzés aktusa legyen.A pálmafa, amikor elküldi hímporát a nőstényének,szerelemtől remeg a tüzes szélben; a szerelmes szarvasfelökleli a nőstényét, ha ellenáll neki; a galamb úgyvonaglik a hím szárnyai alatt, mint egy érzékeny

48

szerelmes; a férfi pedig, ha párját karjai közt tartja,a mindenható természet kebelén, sziporkázni érzi szívé-ben az isteni szikrát, amely megteremtette.

— Oh, barátom, amikor egy szép és erős asszonytszorítasz meztelen karodba — ha a gyönyörűség köny-nyeket csal a szemedbe, ha zokogni érzed ajkaidon azÖrök szerelem esküjét, ha a végtelen leszáll a szívedbe:ne félj kitárni a lelkedet, még ha egy kurtizánnal vol-nál is együtt.

— De ne téveszd össze a bort a mámorral, s aserleget, amelyből az isteni italt iszod, ne hidd isteni-nek; ne csodálkozz, ha estére üresen, összetörve találod.Asszony az, törékeny edény, amelyet földből gyúrtegy fazekas.

— Köszönd meg Istennek, hogy megmutatjaneked az eget, s amért szárnyaddal csapkodsz, ne hiddmagadat madárnak. Még a madár sem szállhat a felhőkfölé; van egy réteg, ahol kifogy a levegőből, s a pacsirtaamely énekelve száll föl a reggeli ködben, néha holtanesik vissza a barázdák közé.

— Élvezz annyit a szerelemből, amennyit józanember megiszik a borból; ne légy részeges. Ha kedvesedőszinte és hű, szeresd ezért: de ha nem az s ha fiatalés szép, szeresd a fiatalságáért s a szépségéért; szeresdakkor is, ha kellemes és elmés s ha mindebből semmisincs meg benne, de legalább szeret: akkor is szeresd.Nem minden éjszaka szeretik az embert.

— Ne tépd a hajad és ne beszélj öngyilkosságról,amért vetélytársad van. Azt mondod, hogy a kedve-sed megcsal valakivel; ez bántja a büszkeségedet:de csak cseréld föl a szavakat, gondold, hogy azt csaljameg veled s már büszkélkedhetel.

— Ne kösd szabályokhoz a viselkedésedet s nemondd, hogy azt akarod, hogy csak téged szeressenek;mert ember vagy s magad is állhatatlan, kénytelenvagy hallgatólag hozzátenni: »amennyire lehet«.

49

— Fogadd el az időt, ahogy jön, a szelet, ahogy fúj,az asszonyt úgy, amilyen. A spanyol nő — a legelsőa világon — hűségesen szeret; a szíve őszinte és heves,de tőrt hord a szíve fölött. Az olasz nő buja, de a szélesvállakat keresi és rőffel vesz mértéket a kedveséről. Azangol exaltált és melancholikus, de hideg, gőgös. A németgyöngéd és szelíd, de ízetlen és egyhangú. A francia elmés,elegáns és élvezetvágyó, de úgy hazudik, mint az ördög.

— Mindenekelőtt ne vádold az asszonyt, amiértaz, ami; mi tettük ilyenné, minden alkalommal lerom-bolva a természet munkáját.

— A természet mindenre gondol s arra teremtettea szüzet, hogy szerető legyen; de az első gyermeknélkihull a haja, formáját veszti a keble, sebhelyet horda teste; az asszony arra termett, hogy anya legyen.A férfi talán elhagyná ekkor, mert elveszi kedvét azelvesztett szépség; de a gyermeke sírva kapaszkodikbelé. Ez a család, az emberi törvény; természetellenesminden, ami ettől eltávolodik. A paraszt azért erényes,mert a felesége szülő- és szoptatógép, mint ahogy ő magaföldművelőgép. Nem ismeri sem a hamis hajat, sem aszépítő kenőcsöket; de a szerelmét nem is fertőzi megsemmi; ösztönös párosodása közben nem veszi észre,hogy Amerikát fölfedezték. Az asszonya nem érzéki, dsegészséges; a keze kérges, de a szíve bezzeg nem az.

— A civilizáció éppen ellenkezőjét cselekszi annak,amit a termeszt tesz. A mi városainkban, a mi erköl-cseink szerint azt a hajadont, aki arra termett, hogya napon szaladgáljon s meztelen birkózókat csodáljonmeg, mint Lakedemoniában, hogy kiválassza és meg-szeresse valamelyiket: szobába zárják, lakat alatttartják, hanem azért regényt rejteget a feszület alatt;halvány és dologtalan, megromlik a tükre előtt, az éj-szaka csendjében hervasztja el azt a szépséget, amelyfojtogatja s amelynek szabad levegőre volna szüksége.Aztán egyszerre csak kirántják innét — nem tud sem-

50

mit, nem szeret semmit, de megkíván mindent; egyvénasszony kioktatja, fülébe súgnak egy szemérmetlenszót s odavetik egy ismeretlen ember ágyába, aki erő-szakot tesz rajta. Hát ez a házasság, vagyis a civilizáltcsalád. Most aztán szegény leánynak gyereke lesz; hajamegritkul, szép keble, teste hervadni kezd; a szeretőszépségét elvesztette már s még nem szeretett! Fogantés szült s nem tudja, miért. Odavisznek hozzá egy gye-reket s azt mondják neki: — Anya vagy, — Azt feleli:— Nem vagyok anya; adják oda ezt a gyereket egyolyan asszonynak, akinek teje van, az én emlőmbennincs, — nem így szokott megjönni az asszonyok teje.Az ura azt feleli neki, hogy igaza van, hogy a gyerekmegutáltatná vele. Most felcicomázzák, brüsszeli csipké-vel díszítik bevérezett ágyát; ápolják, kigyógyítják azanyaság betegségéből. Egy hónap múlva megjelenik aTuileriákban, a bálon, az operában: a gyerek Chaillot-ban, Auxerre-ben, az ura valami rosszhírű házban. Tízifjú ember beszél neki szerelemről, odaadásról, rokon-szenvről, örökké tartó ölelésről, mindarról, amit a szívé-ben hordoz. Kiválaszt egyet, keblére vonja; az meg-gyalázza, sarkonfordul s megy a tőzsdére. Ezzel útnakindították; átsír egy éjszakát s úgy találja, hogy akönnytől kivörösödik a szeme. Vigasztalót választ sannak elvesztéséért egy másik vigasztalja meg; ígyfolyik ez harminc esztendős koráig s még tovább is.Ekkor történik, hogy kiábrándultan, megmételyezetten,elvesztve minden emberi érzést, még az útálkozást is,egy este összetalálkozik valami szép, serdülő ifjúval,akinek fekete a haja, lángol a szeme, reménységtől doboga szíve; ráismer a maga ifjúságára, eszébe jutnak aszenvedései, továbbadja az ifjúnak az élettől kapottleckét s megtanítja, hogy ne szeressen soha.

— Ilyenné tettük az asszonyt, ilyenek a kedve-seink. Dehát Istenem, mégis csak asszonyok, s kellemesperceket lehet eltölteni velük.

51

— Ha keményre edződtél, ha biztos vagy magadfelől s ha igazán férfi vagy, akkor ezt tanácsolom neked:vesd bele magad félelem nélkül a társaság forgatagába;ölelgess kurtizánokat, táncosnőket, polgárasszonyokat ésmárkinékat. Légy állhahatos és hűtlen, szomorú és vi-dám, megcsalt, vagy tiszteletben tartott férfi; csak azttudd, hogy szeretnek-e s ha igen, a többivel ne törődj.

— Ha alacsonyabbrendű, közönséges ember vagy,akkor azt tanácsolom: keresgélj egy darabig, mielőttválasztanál, de semmire ne számíts mindabból, amitkedvesedben találni véltél.

— Ha gyönge ember vagy, aki könnyen engeduralkodni magán s hajlandó gyökeret verni ott, aholegy kis földet lát: akkor csinálj magadnak olyan pán-célt, amely mindennek ellenáll; mert ha gyönge ter-mészetednek engedsz, nem boldogulsz ott, ahol gyökeretvertél; elszáradsz, mint az élősdi növény s nem lesz sevirágod, se gyümölcsöd. Életed nedve egy idegen növénykérgébe megy át; minden cselekedeted halavány lesz,mint a fűzfalevél; nem öntöz egyéb, csak tulajdonkönnyeid, nem táplál más, csak tulajdon szíved.

— De ha egzaltált természet vagy, ha álmokbanhiszel s azokat meg is akarod valósítani, akkor kerekenazt mondom neked: — Szerelem nincs.

— Mert osztom a véleményedet s azt mondom:szeretni annyi, mint testestül-lelkestül odaadni magun-kat, vagy helyesebben: két emb«rt eggyé olvasztani;sétálni a napon, a szélben, gabonaföldek és rétek között,négy karú, kétfejű, kétszívű testtel. A szerelem: hit;a szerelem: a földi boldogság vallása; sugárzó három-szög a világnak nevezett templom boltozatán. Szeretniannyi, mint szabadon járni ebben a templomban, olda-lunk mellett olyan valakivel, aki meg tudja érteni:miért állsz meg egy gondolat, egy szó, egy virág miatts miért emeled föl fejed a mennyei háromszög felé.Nagy kincs az ember nemes képességeinek gyakorlása,

52

s ezért oly szép dolog a lángész; de megkétszerezni aképességeinket, értelmünkhöz és szívünkhöz szorítanimásvalaki szívét és értelmét: ez a legfőbb boldogság.Isten nem tett ennél többet az emberért; ezért ér többeta szerelem, mint a lángész. De mondd meg hát: ilyen-ea mi asszonyaink szerelme? Nem — el kell ismerni,hogy nem. A szerelem másvalamit jelent nekik: le-fátyolozva kisurranni hazulról, titokzatosan írni, remegve,lábujjhegyen járni, összeesküvést szőni és gúnyolódni,epedő pillantásokat vetni, szűziesen sóhajtozni kivasalt,begombolt ruhában, aztán behúzni a reteszt, kibújni aruhából, megalázni egy vetélytársat, megcsalni egy fér-jet, kétségbeejteni a szeretőiket; a szerelem a miasszonyainknak annyit jelent, mint hazugosdit játszani,ahogy a gyerekek bújósdit játszanak: undok kicsapon-gása a szívnek, rosszabb, mint a római feslettség Priapus-szaturnáliái; elfajzott paródiája a bűnnek éppen úgy,mint az erénynek; tompa és alacsony komédia, amely-ben suttogva mondanak el és rejtett pillantásokkalcselekszenek meg mindent, amelyben minden kicsiny,elegáns és torz, akárcsak a Kínából hozott porcellán-szörnyekben; siralmas kicsúfolása mindannak, amiszép és rút, isteni és pokoli a világon; testetlen árnyék,csontváza mindannak, amit Isten teremtett.

Így beszélt Desgenais maró hangon az éjszakacsöndjében.

VI. FEJEZET

Másnap ebéd előtt a Bois de Boulogne-ban jártam;az idő komor volt. A Maillot-kapuhoz érve, lovamrabíztam magamat s mélységes tűnődésbe merülve lassan-.ként átgondoltam mindazt, amit Desgenais mondottnekem.

Egy fasoron keresztül haladva, hallom, hogy neve-

53

men szólítanak. Megfordulok s egy nyitott kocsibanmegpillantom a kedvesem egyik meghitt barátnőjét.Megállíttatja a kocsiját, barátságosan kezet nyújt smegkér, hogyha nincs jobb dolgom, ebédeljek nála.

Ez az asszony, Mme Levasseur, kicsi-volt, kövérés nagyon szőke; sohasem tetszett nekem, nem tudommiért, mert érintkezésünk mindig kellemes volt. Deazért nem tudtam ellenállni annak a vágynak, hogymeghívását elfogadjam; megszorítottam a kezét, ami-kor köszönetet mondtam neki; éreztem, hogy a kedve-semről lesz szó.

Adott valakit, aki a lovamat hazavigye; beültema kocsijába — egyedül volt — s tüstént visszafordultunkPárizs felé. Megeredt az eső, a kocsira ráhúzták a föde-let; ahogy így, kettesben összezárva ültünk, eleinteegyikünk sem szólt egy szót sem. Kifejezhetetlen szomo-rúsággal nézegettem: nemcsak barátnője volt hűtlenkedvesemnek, de bizalmasa is. Boldogságunk idejéngyakran töltöttük hármasban az estét. Milyen türel-metlenül viseltem el akkor! Hányszor számláltam a per-ceket, amiket velünk tölt még! Nyilván innen szárma-zott az ellenszenvem. Hiába tudtam, hogy pártoljaszerelmünket, hogy még védelmébe is vett kedvesemelőtt összezördülések idején — egész barátságáért semtudtam alkalmatlankodását megbocsátani. Akármilyenjó és szolgálatkész volt is, csúnyának és unalmasnakláttam. Hajh, milyen szépnek találtam most! Elnéz-tem kezét, ruháját; minden mozdulata szívemig ha-tolt; az egész múlt meg volt írva benne. Keresztül-látott rajtam, sejtette, hogy mit érzek a társaságában,s milyen emlékek nehezednek rám. így telt el az idő,— én néztem őt, ő mosolygott rám. Végre, amikorbeértünk Párizsba, megfogta a kezemet s így szólt:

— Nos?— Nos? — feleltem zokogva — mondja meg neki

ha akarja... — és patakzott a könnyem.

54

De amikor ebéd után a kandalló mellé telepedtünkmegszólalt:

— Hát végre is, visszavonhatatlan ez az egészdolog? Nincs semmi segítség?

— Fájdalom, — feleltem — semmi sem vissza-vonhatatlan, csak az, hogy engem meg fog ölni a fáj-dalom. A történetem rövid: sem őt nem tudom sze-retni, sem mást, sem pedig lemondani nem tudok aszerelemről.

E szavakra hátradőlt székében s arcán meglátszotta részvét. Sokáig gondolkozott magábamélyedve, minthaszíve visszhangiát figyelte volna. Szemére fátyol borult,s mintha bezárkózott volna valami emlékbe. Kezétnyújtotta s én odaléptem hozzá.

— Én is, — suttogta — én is ezt éltem át annakidején. — Erős felindulás fojtotta el szavát.

A szerelem testvérei között az egyik legszebb aszánalom. Kezét fogtam Mme Levasseur-nek, majdnema karjaim közt volt; kezdte elmondani mindazt, amitkedvesem javára ki tudott találni s amennyire rajtamszánakozott, ugyanannyira védte a barátnőjét. Én mégjobban elszomorodtam; mit feleljek neki? Aztán magá-ról kezdett beszélni.

Nemrégen történt, mondotta, hogy elhagyta egyférfi, aki szerette. Nagy áldozatokat hozott ezért aférfiért, vagyona és nevének becsülete veszélyben forog.Férje, akit bosszúálló embernek ismer, megfenyegette.Könnyezve mondta el a történetét s az annyira érde-kelt, hogy a magam fájdalmáról megfeledkeztem, amígaz övét hallgattam. Szíve ellenére adták férjhez, sokáigharcolt; de nem bán semmit, csak azt, hogy nemszeretik többé. Azt hittem, önmagát is vádolja valami-képpen, amért nem tudta megőrizni kedvese szerelméts könnyelműen bánt vele.

Amikor szívén könnyített s bizonytalanul elhallga-tott megszólaltam:

55

— Nem, nem a véletlen vitt ma engem a Bois deBoulogne-ba. Hadd higgyem, hogy az emberi fájdal-mak eltévedt testvérek s van valahol egy jó angyal,aki némelykor szándékosan egyesíti ezeket az Isten felékinyújtott remegő kezeket. Ha már találkoztunk ésmagához hívott, ne sajnálja, hogy beszélt; s bárkihallgassa is, ne bánja meg soha a könnyeit. A rám-bízott titok csak egy könnycsepp, amely a szemébőllehullott, de ottmaradt a szívemen. Engedje meg, hogyeljöjjek újra és szenvedjünk néha-néha együtt.

Beszéd közben oly élénk rokonszenv vett erőt raj-tamf hogy öntudatlanul megcsókoltam; eszembe semJutott, hogy megsértődhetnék ezen, s úgy látszottmintha észre sem vette volna.

Mély csönd uralkodott a házban, ahol Mme Levas-seur lakott. Valamelyik lakó betegsége miatt szalmáthintettek az uccára, úgyhogy a kocsik zörgése semhallatszott. Ott voltam mellette, karjaimban tartot-tam, s átengedtem magam a szív egyik legédesebbérzésének, a megosztott fájdalomnak.

Beszélgetésünk a közlékeny barátság hangján folyta-tódott. Elmondta szenvedéseit, én a magaméit; s úgyéreztem, hogy a két egymást érintő fájdalom közöttvalami kimondhatatlan édesség támad, valami vigasz-taló hang szólal meg, mint egy tiszta, mennyei akkord,amely két sóhajtó hangból született. De amíg ígykönnyeztünk, Mme Levasseur fölé hajolva, csak azarcát láttam. Egy néma pillanatban fölemelkedtem skissé eltávolodtam tőle; ekkor észrevettem, hogy beszél-getésünk közben meglehetős magasan támasztotta lábáta kandalló oldalához, úgyhogy ruhája felcsúszott s láb-szára egészen csupasz volt. Különösnek találtam, hogyzavarom láttára nem változtat a helyzetén s néhánylépést tettem félrefordított fejjel, hogy ideje legyenrendbeszedni magát, de nem tette. Visszatértem a kan-dallóhoz s némán odatámaszkodtam hozzá, elnézve ezt a

56

rendetlenséget, amely kibírhatatlanul felháborító látványvolt. Végre összetalálkozott a szemünk s a mikor világo-san láttam, hogy nagyon is észrevette a helyzetét, minthaa villám sújtott volna le rám; egyszerre megértettem,hogy határtalan szemérmetlenség játékszere voltam, shogy az ő számára a fájdalom is csak az érzéki csábításeszköze volt. Némán fogtam a kalapomat; ő lassanleengedte ruháját, én pedig mély meghajlással kimentema szobából.

VII. FEJEZETOtthon a szobám közepén nagy faládát találtam.

Egyik nagynéném meghalt s nem túlságosan jelentékenyörökségéből rám is esett egy rész. A ládában, egyébközömbös holmik közt, egy sereg porlepte régi könyvis volt. Nem tudtam, mitévő legyek, ölt az unalom —elhatároztam hát, hogy egyiket-másikat elolvasom.Nagyrészt XV. Lajos korabeli regények voltak; istenesnagynéném alighanem maga is örökölte s megőrizte,őket, anélkül, hogy olvasta volna; mert úgyszólván akicsapongás katekizmusa volt valamennyi.

Különös lelki hajlandóságom, hogy elgondolkoz-zam mindenen, ami történik velem, még a legapróbbeseten is s valami logikus és erkölcsi okát keressem;úgyszólván olvasószemeket csinálok az ilyen esetekbőls akarva nem akarva, megpróbálom egy szálra fűzni őket.

Ha gyerekesnek látszom is: ezeknek a könyvek-nekaz érkezése megdöbbentett mostani körülményeimközött. Határtalan keserűséggel és szomorúsággal fal-tam őket, összetört szívvel és mosolygó ajakkal. — Igen,igazatok van, — szóltam hozzájuk — csak ti ismeritekaz élet titkait; csak ti meritek megmondani, hogy semmisem igaz, csak a kicsapongás, a szenteskedés meg aromlottság. Legyetek barátaim, öntsétek lelkem sebére

57

maró mérgeiteket; tanítsatok meg, hogy higgyekbennetek.

Miközben így belemerültem a sötétségbe, kedvesköltőim és tudós könyveim szétszórva hevertek a por-ban. Lábbal tiportam őket haragom rohamaiban:— Ti pedig,— így szóltam hozzájuk — esztelen álmodo-zók, akik csak szenvedni tanítotok, nyomorult szó-rendezgetők, kuruzslók, ha tudjátok az igazat, együgyűfráterek, ha jóhiszeműek vagytok — de mindenképpenhazugok, akik tündérmeséket fabrikáltok az emberiszívről: egy szálig elégetlek mindnyájatokat!

Közben segítségemre siettek a könnyek s észre-vettem, hogy mindebből semmi sem igaz, csak a fáj-dalmam. — Nos hát, — kiáltottam fel őrjöngve —mondjátok meg nekem, jó és rossz szellemek, jó és rossztanácsadók, mondjátok meg, hogy mit kell tennem?Válasszatok bírót magatok közül!

Felkaptam asztalomról egy öreg bibliát s vaktá-ban kinyitottam. — Felelj nekem te, Isten könyve,— szóltam hozzá — lássuk, mi a véleményed. Vélet-lenül a Prédikátor könyvére nyitottam, a IX. részre:

»Mert mindezt szívemre vettem és pedig azért,hogy megvizsgáljam mindet: hogy az igazak és bölcsekés azoknak minden cselekedetei Isten kezében vannak;szeretet is, gyűlölet is, nem tudják az emberek, mindezelőttük van.

Minden olyan, hogy mindenkit érhet, egyazonszerencséje van az igaznak és gonosznak, jónak vagytisztának és tisztátalannak, mind annak, aki áldozik,mind aki nem áldozik, úgy a jónak, mint a bűnösnekaz esküvőnek úgy, mint aki féli az esküvést.

Mind az ég alatt való dolgokban e gonosz van,hogy mindeneknek egyenlő szerencséjök van; és azemberek fiainak szíve is teljes gonoszsággal és elmé-jökben minden bolondság van, amíg élnek, azutánpedig a halottak közé mennek.«

58

Megdermesztettek ezek a szavak; nem hittemvolna, hogy ilyen érzés lehet a bibliában. — ígyhát, szóltam hozzá, — kételkedél te is, reménység könyve S

Mit gondolnak hát a csillagászok, amikor előremegmondják, hogy egy megszabott órában, bizonyosponton át fog vonulni egy üstökös, az ég legszabály-talanabb utasa? Mit gondolnak a természettudósok,amikor mikroszkópon állatokat mutatnak egy cseppvízben? Azt hiszik hát, hogy föltalálják, amit észrevesz-nek s az ő mikroszkópjaik és távcsöveik szabnak tör-vényt a természetnek? Mit gondolt hát az emberekelső törvényhozója, amikor a társadalom épületénekalapkövét kereste s nyilván valami alkalmatlan szó-szátyár miatt felbosszankodva rácsapott' érctábláiras a »szemet szemért« törvényének kiáltását hallottaa lelke mélyén? Talán feltalálta az igazságot? És akielsőnek tépte ki a földből a szomszédja üliette növényt,köpenye alá rejtette s jobbra-balra nézegetve elfutottvele — ez találta fel a szégyent? És az, aki ráakadvánerre a tolvajra, aki megfosztotta munkája gyümöl-csétől, elsőnek bocsátotta meg hibáját s ahelyett, hogykezét ráemelte volna, így szólt hozzá: — Ülj ide svedd el még ezt is — amikor így jóval fizetett a rosszért,az égre nézett s érezte, hogy szíve megremeg, szemekönnybeborul, térde földrehajlik — feltalálta-e hát azerényt? Oh, Istenem, Istenem! íme, itt egy asszony, akiszerelemről beszél és megcsal engem, itt egy férfi, akibarátságról beszél s azt tanácsolja, hogy a kicsapon-gásban keressek feledést, itt egy másik asszony, akisír s a lábikrája izmaival akar megvigasztalni; ittegy biblia, amely Istenről beszél, s azt feleli: »meglehet;minden mindegy«.

Odarohantam a nyitott ablakhoz s belekiáltottama fejem fölött terjeszkedő nagy, halavány égbe: —Igaz hát, hogy üres vagy? Felelj, felelj! Mielőtt meghal-nék, adsz-e nekem álomnál egyebet két kitárt karomközé?

59

Mélységes csönd uralkodott a téren, amelyre ab-lakaim nyíltak. Amint ott álltam, kitárt karral s a mesz-szeségbe vesző tekintettel, egy fecske fájdalmas kiál-tást hallatott; akaratlanul is követtem szememmel;miközben nyílsebesen tűnt el a messzeségben, egyéneklő leányka ment el arra.

VIII. FEJEZET

Mégsem akartam engedni. Elhatároztam, hogymindent megpróbálok, mielőtt igazán mulatságos ol-daláról fognám fel az életet, ami az én szemembena legsötétebb oldala volt. így hát sokáig maradtamzsákmánya megszámlálhatatlan bánatomnak s irtó-zatos álmok gyötörtek.

A legfőbb ok, amely gyógyulásomat akadályozta,ifjúságom volt. Akárhol jártam is, akármilyen foglalatos-ságot kényszerítettem magamra, csak az asszonyokratudtam gondolni; megremegtem, ha asszonyt láttam.Hányszor keltem föl éjszaka, verejtékben fürödve, fulla-dáshoz közel, hogy szobám falára tapasszam a szájamat!

Részem volt abban a nagy s talán mindennélritkább boldogságban, hogy a szerelemnek adhattamártatlanságomat. De ennek az lett a következménye, hogyaz érzéki gyönyör gondolata mindig eggyé olvadt bennema szerelem gondolatával; ez volt a vesztem. Mert aka-ratlanul is folyvást az asszonyokra gondoltam, s ugyan-akkor nem tehettem mást: éjjel-nappal forgattamfejemben a kicsapongás, az álszerelem s az asszonyicsalfaság gondolatát, amivel tele voltam. Bírni egyasszonyt, rámnézve annyit jelentett, mint szeretni;egyébre sem gondoltam, csak az asszonyra, s nemhittem többé az igazi szerelem lehetőségében.

Ezek a szenvedések úgyszólván megdühítettek;egyszer az a vágyam támadt, hogy úgy tegyek, mint

60

a szerzetesek s önsanyargatással győzzem le érzékeimet,máskor neki akartam indulni, ki az uccára, falura,akárhova, leborulni az első asszony elé, aki utambakerül s örök szerelmet esküdni neki.

Isten a tanúm: megtettem akkor mindent, hogyelszórakozzam és meggyógyuljak. Eleinte — mégmindig azzal az akaratlan gondolattal eltelve, hogy azemberi társadalom a bűn és tettetés barlangja, aholmindenki a kedvesemhez hasonlít — elhatároztamhogy elszakadok tőle s tökéletes magányban élek.Újrakezdtem régi tanulmányaimat; belevetettem ma-gam a történelembe, a klasszikus költőkbe, az anató-miába. Lakott a házban, a negyedik emeleten egy igenművelt öreg német, aki egymagában, visszavonultanélt. Nagynehezen rávettem, hogy tanítson meg azanyanyelvére; szegény, amint hozzálátott a munká-hoz, komolyan vette. Kétségbeejtette örökös szóra-kozottságom. Hányszor megtörtént, hogy szemköztülve velem füstös lámpája alatt, türelmes csodálkozás-sal nézett el engem, kezét összefonva a könyve fölött,miközben én álmaimba veszve se jelenlétét, se szánako-zását nem vettem észre!

— Kedves uram, — mondtam neki végül, —ez az egész dolog hiábavaló, de ön a legjobb ember avilágon. Micsoda feladatra vállalkozott! Hagyjon engemsorsomra, nem tehetünk itt semmit, sem ön, sem én.

Nem tudom, megértette-e ezt a beszédet; szótlanulmegszorította a kezemet s többet nem beszéltünk anémet nyelvről.

Tüstént megéreztem, hogy a magány nemhogymeggyógyítana, de tönkretesz s teljesen megváltoz-tattam a módszeremet. Kimentem vidékre, vágtatvaeredtem neki az erdőnek, vadászat közben; vívtamlélekzetfogytig, agyonfárasztottam magam s amikoregy verejtékes, száguldó nap után este istálló- és puska-porszagúan roskadtam az ágyba, párnámba fúrtam

61

a fejemet, fetrengtem a takaró aiatt s felkiáltottam:—Fantóm! Fantóm! kifáradtál-e te is? Békén hagysz-e

már egy éjszakára?De mit ért ez a hiábavaló erőfeszítés? A magány

a természethez kergetett, a természet a szerelemhez.Amikor a rue de l'Observance-ban hullák vettek körüls véres kötényembe törültem kezemet, sápadtan ahalottak között, fuldokolva a rothadás szagától, aka-ratlanul is félrefordultam s szemem előtt a zöldelővetés, az illatos rét, az este mélázó harmóniája lebegett.— Nem — gondoltam magamban — nem a tudományfog megvigasztalni engem; s hiába süllyedek belé ebbea halott természetbe, itt olyan halott leszek magamis, mint egy ólomszínű vizihulla a nyúzott báránybőrében. Nem tudok kigyógyulni a fiatalságomból;odamegyek hát élni, ahol élet van, vagy legalább isnapfényen halok meg.

Elmentem, lóra ültem, nekivágtam Sévres ésChaville sétaútjainak, leheveredtem a virágos rétenvalamelyik félreeső völgyben. Sajnos, ezek az erdők,ezek a rétek mind azt kiáltották oda nekem:

— Mit keresel itt? Mi zöldek vagyunk, szegénygyermek, a reménység színét viseljük.

Ekkor visszatértem a városba, belévesztem asötét uccákba; elnéztem az ablakok világát, a titokza-tos családi fészkeket, kocsik haladtak el mellettem, em-berek lökdösődtek. Oh, micsoda magány! Milyen szomorú füst bodorodik a háztetők fölött! Mennyi fáj-dalom van ezekben a kanyargós uccákban, ahol min-denki topog, dolgozik és izzad, ahol ezernyi ismeret-len jő, megy, könyökével megtaszítva egymást; ebbena kloakában, ahol csak a testek vannak társaságban,de a lélek magános marad, s ahol csak a prostituáltaknyújtják feléd kezüket a kapuk alól! — El kell zülleni,el kell zülleni! akkor nem szenvedsz többé! — Eztkiáltják a városok az embernek, ez van szénnel föl-

62

írva a falaikra, sárral a kövezetükre, kiszökkenő vérrelaz emberek arcára.

És néha, amikor egy szalonban félrehúzódvanéztem valami ragyogó mulatságot s ugrálni láttamezeket a rózsaszín, kék vagy fehérruhás asszonyokat,csupasz karjukkal, hajfürtjeikkel, mint valami fénytőlmegrészegedett cherubinokat a harmónia és a szépségszféráiban — azt gondoltam magamban: — Micsodakert! Mennyi leszakítani, megszagolni való virág!Oh, margaréták, margaréták! Vájjon mit mond majdutolsó szirmotok annak, aki egyenként letépdesi?»Egy kicsit? Cseppet? Cseppet sem?« Ez a nagyvilágerkölcse, ez a vége a mosolyaitoknak. Ennek a szomorúszakadéknak szélén hordozzátok oly könnyedén eze-ket a virággal teliszórt, lehelletszerű szöveteket; ezena borzalmas igazságon szaladtok végig lábujjhegyen,őzikék módjára!

Desgenais azt mondta: — Ej, miért kell mindentkomolyan venni? Ilyet még nem látott a világ. Azonbúsulsz, hogy a palack kiürül? Van még hordó a pincé-ben s pince a szőlőhegyen. Készíts egy jó horgot, édesszavakkal megaranyozva, csábító csalétekkel s aztánfürgén halássz ki a feledés folyójából egy csinos vigasz-talót, frisset és simát, mint az- angolna; ha kisiklika kezed közül, majd akad másik. Szeress, szeress, hiszenmeghalsz a vágyakozástól. Kell, hogy az ifjúság ki-tombolja magát; ha neked volnék, inkább megszök-tetném a portugál királynét, semhogy anatómiávalfoglalkozzam.

Ilyen tanácsokat kellett minduntalan hallanom;s amikor elérkezett az ideje, síró kedvben, arcomatköpenyemmel eltakarva indultam hazafelé; letérdel-tem az ágyam szélén s szegény szívem megkönnyebbült.Micsoda könnyek! Micsoda fogadalmak! Micsoda imák!Galilei a földre toppantott ezzel a kiáltással: — Ésmégis mozog! — így vertem én is a szívemet.

IX. FEJEZET

Hirtelen, legsötétebb bánatom közepette a két-ségbeesés, a fiatalság és a véletlen sorsdöntő cseleke-detre bírt.

Azt írtam volt kedvesemnek, hogy nem akaromtöbbé viszontlátni; valóban álltam is a szavamat,de éjszakáimat az ablakai alatt töltöttem, egy padonülve a kapuja előtt; láttam kivilágított ablakait, hal-lottam a zongorája szavát; néha meg is pillantottam,mint valami árnyékot, félig szétnyílt függönyei mögött.

Egy éjjel, amint ezen a padon ültem, szörnyűszomorúságba merülve, egy elkésett, tántorgó munkástláttam arramenni. Összefüggéstelen szavakat dado-gott s közbe-közbe felrikkantott örömében; aztánénekelni kezdett. Részeg volt s elgyöngült lába holegyik, hol másik oldalára vitte az uccai csatornának.Aztán leroskadt egy másik ház padjára, velem szemközt.Egy darabig könyökére támasztva ringatta fejét, aztánmélységes álomba merült.

Az ucca néptelen volt: száraz szél söpörte a port;a hold magasan járt a felhőtlen égen s megvilágítottaaz ember alvóhelyét. Kettesben voltam hát ezzel atuskóval, akinek sejtelme sem volt a jelenlétemrőls ezen a kőpadon talán édesebben pihent, mint azágyában.

Ez az ember, akarva, nem akarva elterelte figyel-memet a fájdalmamról; fölálltam, hogy átengedjemneki a teret, aztán visszatértem s leültem újra. Nemtudtam megválni ettől a kaputól, pedig egy világértbe nem kopogtattam volna rajta; sétálgattam fel salá s végül gépiesen megálltam az alvó előtt.

— Micsoda álom! — gondoltam magamban. -—Ez az ember bizonyosan nem álmodik; a felesége talánéppen ebben a pillanatban nyitja ki a szomszédnak

64

padlásszobájuk ajtaját. Ruhája rongyos, arca beesett,keze ráncos, — szegény éhenkórász, bizonyosan nincsmeg a mindennapi kenyere. Ezer emésztő gond, ezerhalálos gyötrelem várja, mihelyt felébred; de ma estevolt egy tallér a zsebében, belépett egy kocsmába,ahol búfelejtőt adtak neki a pénzéért; egy heti munká-val megkeresett egy éjszakai álomra valót, — talána gyerekei szájától vonta meg. Most aztán megcsalhatjaa kedvese, barátja tolvajként surranhat be az odújába;én a vállára csaphatok, odakiálthatom neki, hogy meg-gyilkolják, hogy ég a háza; másik oldalára fordul selalszik újra.

— Én pedig, — folytattam magamban, nagy lép-tekkel menve át az ucca másik oldalára — én nemalszom, pedig ma este is annyi pénz van a zsebemben,amennyiből neki egy esztendei alvásra telnék; olyangőgös és esztelen vagyok, hogy nem merek belépni egykocsmába s nem veszem észre, hogy azért jár odaminden szerencsétlen, mert boldogan lép ki az ajtaján.Oh, Istenem, egy lábbal taposott szőlőfürt elég, hogya legsötétebb gondokat szétoszlassa s összetépje azokata láthatatlan szálakat, amiket a gonosz szellemek feszí-tenek ki előttünk. Asszonymódra sírunk, mártírmódraszenvedünk; kétségbeesésünkben úgy érezzük, hogy egyvilág szakadt a fejünkre s könnyek közt üldögélünk, mintÁdám a paradicsom kapui előtt. S egy világnál nagyobbseb kigyógyítására elegendő, ha egy kis mozdulatot te-szünk a kezünkkel s megöntözzük a gégénket. Micsoda hit-ványság hát a bánatunk, ha így lehet enyhíteni rajta?Csodálkozunk, hogy a Gondviselés szenvedésünk lát-tára nem küldi el angyalait, hogy imádságainkat meg-hallgassa; kár volna a fáradságért; látta minden szen-vedésünket, minden vágyunkat, bukott angyalhozméltó gőgünket, látta a minket körülvevő bajok tengerét.s beérte azzal, hogy egy kis fekete gyümölcsöt akasz-tott az utunk szélére. Ha ez az ember ilyen jól alszik

65

ezen a padon, mért ne alhatnék én is így az enyémen?A vetélytársam talán a kedvesemnél tölti az éjszakát;pirkadatkor kilép tőle; az asszony félmeztelenül kísériki a kapuig s meglátnak itt engem álombamerülve.A csókjaik nem ébresztenek föl, a vállamra csapnak;másik oldalamra fordulok és tovább alszom.

Vad gyönyörűséggel indultam kocsmát keresni.Minthogy éjfél elmúlt már, majdnem valamennyizárva volt; ez feldühített. — Eh, — gondoltam —hát még ez a vigasztalás is tilos nekem? — futkostammindenfelé, bezörgettem az italmérésekbe s kiáltoztam: — Bort! Bort!

Végre találtam egy nyitott kocsmát; kértem együveg bort, meg sem néztem, jó-e vagy rossz, egyik po-hárral hörpintettem föl a másik után; következett amásik üveg, aztán a harmadik. Úgy bántam magammal,mintha beteg volnék s erőltettem az ivást, minthaorvos rendelte gyógyszerről lett volna szó s az életemfüggött volna tőle.

A sűrű és nyilván pancsolt folyadék gőzei hamarosanfelhőbe borították a fejemet. Túlságos gyorsan ittam,egyszerre csapott le rám a részegség; éreztem, hogy agondolataim megzavarodnak, aztán lecsöndesednek smegzavarodnak újra. Végre nem tudtam már gondol-kozni, égre emeltem a szememet, mintha elbúcsúznámönmagamtól, s elnyúltam az asztalra könyökölve.

Csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedüla helyiségben. A kocsma másik végében undok, beesettarcú, durva hangú emberek üldögéltek. Ruhájukrólítélve nem tartoztak a néphez, de polgárok sem voltak;egyszóval ahhoz a felemás, valamennyinél hitványabbosztályhoz tartoztak, amelynek sem állása, sem va-gyona, még csak mestersége sincs, ha csak valamialjas mestersége nem — se nem szegény, se nem gazdag,s megvan benne a gazdagnak minden bűne, a szegény-nek minden nyomorúsága.

66

Fojtott hangon vitatkoztak, mocskos kártyák föléhajolva; egy igen fiatal és igen csinos, rendesen öltözöttleány ült közöttük, aki semmi másban nem hasonlí-tott hozzájuk, csak hangja volt olyan rekedt, repedthang, mintha rózsás arcocskájával hatvan esztendeiglett volna nyilvános kikiáltó. Figyelmesen nézegetett,nyilván csodálkozva azon, hogy kocsmában lát; mertelegánsan, szinte keresetten voltam felöltözve. Lassan-ként közeledni kezdett hozzám; ahogy elment az asz-talom előtt, megemelintette a borosüvegeket s mosolyogvalátta, hogy üres mind a három. Láttam, hogy remek,villogóan fehér foga van, megfogtam a kezét s kértem,hogy üljön le mellém; nem kérette magát s szólt, hogyhozzanak vacsorát neki.

Szó nélkül nézegettem s a szemem könnyel teltmeg; észrevette s megkérdezte, miért. De nem tudtamfelelni; fejemet ráztam, mintha azt akarnám, hogy akönnyeim még bőségesebben ömöljenek, mert éreztem,hogy végigpatakzanak az arcomon. Megértette, hogyvalami titkos bánatom van s nem próbálta kitalálni azokát; elővette zsebkendőjét s miközben vidáman va-csorázott, időnként megtörölte az arcomat.

Volt ebben a leányban valami oly szörnyű és olyszelíd vonás, s arcátlansága oly furcsán keveredettszánakozásával, hogy nem tudtam, mit gondoljak róla.Iszonyodtam volna tőle, ha az uccán megfogja a keze-met; de oly különösnek tetszett, hogy egy teremtés,akit soha életemben nem láttam, — akármiféle is —szó nélkül az asztalomnál vacsorázik s zsebkendőjéveltörölgeti könnyeimet, hogy elképedve ültem ott, fel-háborodottan és mégis elbűvölten. Hallottam, aminta kocsmáros megkérdezte tőle, hogy ismer-e; azt fe-lelte, hogy igen s hogy hagyjanak békében. A játéko-sok hamarosan elmentek, a kocsmáros bezárta az ajtóts a külső ablaktáblákat s hátrament a szobájába,egyedül maradtam a leánnyal.

67

Mindaz, amit tettem, oly gyorsan történt s olykülönös, kétségbeesett ösztönnek engedelmeskedtem,hogy azt hittem: álmodom s gondolataim útvesztőbenkeringtek. Úgy rémlett nekem, hogy megbolondultam,vagy pedig valami természetfölötti erő ragad magával.

— Ki vagy te? — kiáltottam föl egyszerre —mit akarsz tőlem? Honnan ismersz? Ki mondta, hogytörölgesd a könnyeimet? A mesterségedet folytatod?S azt hiszed, hogy kellesz nekem? Az ujjam hegyévelsem nyúlnék hozzád. Mit csinálsz itt? Felelj! Pénz kell?Mennyiért árulod a sajnálkozásodat?

Fölálltam és menni akartam, de éreztem, hogy tán-torgok. A látásom is megzavarodott, halálos gyönge-ség fogott el, s leroskadtam egy székre.

— Maga beteg, — mondta a leány és karonfogott,— igazi gyerekmódra ivott, nem tudta, hogy mit csi-nál. Maradjon itt, ezen a széken s várjon, míg kocsijön erre; majd megmondja nekem, hol lakik az anyjas a kocsis hazaviszi, ha már — tette hozzá nevetve— ha már csakugyan csúnyának talál.

Amíg beszélt, ráemeltem a szememet. Talán a ré-szegség tévesztett meg; nem tudom, addig láttam-erosszul, vagy abban a pillanatban; de egyszerre észre-vettem, hogy ez a szerencsétlen végzetesen hasonlíta kedvesemhez. Megdermesztett ez a látvány. Van egyfajtája a borzongásnak, amely haján ragadja meg azembert; a nép azt mondja, hogy ilyenkor a halál szállel a fejünk fölött, de az én fejem fölött nem a halálszállott el.

A kor betegsége szállott el — vagy inkább ez aleány maga volt a kor betegsége; sápadt és gúnyosarcával, rekedt hangjával, ez a betegség ült velemszemközt a kocsmában.

X. FEJEZET

Abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogyez a nő hasonlít a kedvesemhez, valami szörnyű, ellen-állhatatlan gondolat kerítette hatalmába beteg agyamats ezt a gondolatot végre is hajtottam tüstént.

Szerelmünk kezdetén kedvesem néha titokban meg-látogatott. Ünnepnap volt ez az én kis szobámnak;virágot hozattam, vígan lobogott a tűz, pompás vacsorakészült; az ágy is lakodalmi díszben várta kedvesemet.Amikor ott ült a díványomon a tükör alatt, gyakranórákhosszat némán nézegettem s csak a szívünk beszélt.Elnéztem, amint Mab királynő módjára paradicsommáváltoztatta ezt a magános kis zugot, ahol én annyitsírtam. Ott volt, a könyveim között; a szétszórt ruhák,a rozzant bútorok, a bús négy fal között; mily szelídfénnyel ragyogott ki ebből a szegénységből!

Amióta elvesztettem, szakadatlanul üldöztek ezekaz emlékek s megfosztottak az álomtól is. A könyvek,a falak, mind róla beszéltek: nem szenvedhettem őket.Ágyam kikergetett az uccára; ha nem sírtam benne,irtóztam tőle.

ídevittem hát ezt a leányt; azt mondtam neki,hogy üljön le s fordítson hátat nekem; vetkőzzék fél-meztelenre. Aztán úgy rendeztem el körülötte a szobá-mat, ahogy egykor a kedvesem számára szoktam.A karosszékeket odatoltam, ahol egy bizonyos estén áll-tak, amelyre visszaemlékeztem. Egyáltalán: a boldog-ságról való gondolatainkban mindig egy bizonyos emlékuralkodik; egy nap, egy óra, amely fölülmulta minda többit, vagy legalább is típusa és eltörölhetetlenmintaképe volt a többinek; volt az egészben egy pil-lanat, amikor az ember felkiáltott, mint Théodore,Lope de Vega színdarabjában: — Fortuna! akaszdmeg aranyszöggel a kerekedet.

Amikor így elrendeztem mindent, nagy tüzet gyúj-

69

tottam s melléje guggolva kezdtem megmámorosodnia határtalan kétségbeeséstől. Leszálltam a szívemmélyéig, hogy érezzem, amint megvonaglik és össze-szorul. Közben egy tiroli románcot dúdoltam magam-ban, amelyet kedvesem örökösen énekelt:

Altra volta gieri biele,Blanch´ e rossa corn' un' flore;Ma ora nó. Non son piü biele,Consumatis dal' amore.1

Hallgattam, hogyan visszhangzik ez az egyszerűkis románc a szívem sivatagában. Azt gondoltam magam-ban: — Hát ez az ember boldogsága; ez az én kisparadicsomom, ez az én Mab királynőm, egy uccaileány. A kedvesem se különb nála. Ezt találja hát azember a pohár fenekén, amelyből az istenek nektárjátitta, ez a szerelem hullája.

A szerencsétlen, amint engem énekelni hallott,maga is rákezdte. Elsápadtam, mint a halál; mert eza durva, aljas hang a kedvesemhez hasonló teremtésszájából mintegy szimbóluma volt az érzésemnek.A megszemélyesített kicsapongás recsegett a torká-ban, virágzó ifjúságtól körülvéve. Ugy rémlett nekem,hogy ilyen hangja lehet a kedvesemnek, amióta meg-csalt. Eszembe jutott Faust, aki a Brockenen egyfiatal, meztelen boszorkánnyal táncol s vörös egeret látkiugrani a szájából.

— Hallgass! — kiáltottam rá. Felálltam és oda-léptem hozzá; mosolyogva ült le az ágyamra, s énúgy nyúltam el mellette, mint önmagam szobra a sír-emlékemen.

Kérlek titeket, kortársaim, akik ebben az órábangyönyörűségeitek után jártok, bálba vagy operába

1 Valamikor szép voltam, fehér és rózsaszín, mint a virág;de most nem, nem vagyok már szép, elemésztett a szerelem.

70

mentek, s ma este az ágyban, hogy aludni tudjatok,elolvassátok az öreg Voltaire valamelyik elkopott isten-káromlását, Paul-Louis Courier valamelyik értelmesfecsegését, vagy egy közgazdasági beszédet, amely aHáz egyik bizottságában hangzott el — egyszóval vala-melyik pórusotokon magatokba szívjátok annak a ter-mészetellenes vízililiomnak hideg lényegét, amelyetaz Ész ültet el városaink szívében: kérlek, ha ez a sze-rény könyv véletlenül kezetekbe kerül, ne mosolyog-jatok nemes megvetéssel, ne vonogassátok túlságosana vállatokat, ne legyetek túlságosan meggyőződve arról,hogy képzelt betegségről panaszkodom; hogy végre isaz ész a legszebb tulajdonságunk s ezen a földön nincsmás igaz, csak a tőzsdejáték, a kártya, a bordeauxibor, a testi egészség, a mások iránt érzett közöny seste az ágyban az illatos bőrrel borított buja izmok.

Mert jöhet egy nap, amikor álló, mozdulatlan éle-teteken végigszáguld egy szélroham. A Gondviselésráfuvinthat azokra a szép fákra, amelyeket ti a feledésfolyójának nyugodt vizeivel öntözgettek; kétségbe-eshettek, ti érzéketlenek; könny csilloghat a szemetek-ben. Nem mondom, hogy a kedvesetek megcsalhat:ez nem olyan nagy bánat nektek, mint hogyha egylovatok megdöglik; de azt mondom, hogy a tőzsdénveszteni is lehet, s hogy a királyotokat elviheti egy ász;s ha nem vagytok kártyások, gondoljátok meg, hogyvagyonotok, pénzzé vert nyugalmatok, arany-ezüst-boldogságotok egy bankárnál van, aki megbukhatik,vagy közalapokban, amelyek fizetésképtelenné vál-hatnak; azt mondom, hogy akármily fagyosak vagytokis, mégis szerethettek valamit; bensőtökben meglazul-hat egy szál s kitörhet belőletek egy kiáltás, amelya fájdalomhoz hasonlít. Egy napon, a sáros uccákonődöngve, amikor hiányoznak már a testi élvezetek,amelyek tétlen erőtöket felhasználják, amikor a reali-tás és a mindennapi élet kicsúszik kezetekből; vélet-

71

lenül sor kerülhet arra is, hogy beesett arccal néztekkörül, s leültök éjfélkor egy elhagyatott padra.

Oh, márványemberek, felséges egoisták, utánoz-hatatlan okoskodók, akik sohasem követtetek el semkétségbeesett tettet, sem számtani hibát, — ha idáigjuttok valaha, összeomlásotok órájában emlékezzetekvissza Abélard-ra, aki Héloíse-t elvesztette. Mert jobbanszerette, mint ti a lovaitokat, aranytalléraitokat éskedveseiteket; mert amikor elvált tőle, többet vesz-tett, mint amennyit ti valaha is veszíteni fogtok, mintamennyit fejedelmetek, a sátán veszítene, ha még egy-szer lezuhanna az égből; mert olyan szerelemmelszerette, aminőről az újságok nem szoktak beszélni saminőnek feleségetek és leányaitok színét sem látjáka mai színházakban és könyvekben; mert fele életétazzal töltötte, hogy csókolgatta tiszta homlokát s Dávidzsoltáraira és Saul énekeire tanította; mert rajta kívülsenkije nem volt ezen a földön — és Isten mégis meg-vigasztalta.

Higgyétek el nekem, hogy ha sanyarúságotokbanAbélardra gondoltok, más szemmel nézitek majd a vénVoltaire enyhe istenkáromlásait és Courier fecsegéseit;megérzitek, hogy az emberi ész kigyógyíthat az illú-ziókból, de a szenvedésből nem; hogy Isten az észt jóháziasszonynak teremtette, de nem irgalmas nővérnek.Rájöttök majd, hogy az emberi szív nem mondta kiutolsó szavát ezzel: — Nem hiszek semmiben, mertnem látok semmit. — Kerestek magatok körül valamireménység-félét; megrázzátok a templomok kapuit,hogy vájjon kinyílnak-e még, de befalazva találjátok;trappistának akartok beállni, s a gúnyos végzet együveg kocsisborral meg egy kurtizánnal válaszol.

S ha kiisszátok a bort, ha ágyatokba visziteka kurtizánt: halljátok meg, mi lesz abból.

M Á S O D I K RÉSZ

I. FEJEZET

Másnap reggel, amikor felébredtem, oly mélysé-gesen undorodtam magamtól, oly hitványnak, elaljaso-dottnak éreztem magamat, hogy első pillanatra valamiszörnyű kísértés fogott el. Kiugrottam az ágyból, meg-parancsoltam annak a teremtésnek, hogy öltözzék smenjen minél gyorsabban; aztán leültem s amintkétségbeesetten nézegettem szobám falait, tekintetemgépiesen megállt abban a sarokban, ahol a pisztolyaimvoltak felakasztva.

Még ha a szenvedő lélek úgyszólván kitárt karokkalsiet is a megsemmisülés felé, s megszületik benne azerőszakos elhatározás: úgy látszik, hogy a fegyverleakasztásának és megtöltésének fizikai cselekvésében,sőt magában a vas hidegségében is van valami testi bor-zalom, amely független az akarattól; az ujjaink nehe-zen mozognak, a karunk megmerevedik. Ha valakia halál felé megy, az egész természet visszahúzódikbenne. Nem is tudom kifejezni, mit éreztem, amíg aza leány öltözködött, hacsak azt nem, hogy a pisztolyomígy szól hozzám: — Gondolj arra, amit tenni készülsz.

Azóta valóban gyakran elgondoltam, mi történtvolna velem, ha az a teremtés kívánságom szerint gyor-san felöltözik és elmegy. A szégyenkezés első rohamakétségtelenül elcsendesedett volna; a szomorúság nem

73

kétségbeesés, s Isten azért egyesítette őket testvérekmódjára, hogy az egyik sohase hagyjon bennünketegyedül a másikkal. A szívem megkönnyebbült volna,mihelyt szobám levegőjét nem fertőzi be többé ez anőszemély. Nem maradt volna közelemben más, csaka megbánás, annak pedig a mennyei megbocsátásangyala megtiltotta, hogy megölje az embert. De leg-alább kétségtelenül meggyógyultam volna egész éle-temre; a kicsapongás örökre száműzve lett volna ajtómküszöbéről és soha többé nem éltem volna át azt aborzalmat, amit első látogatása ébresztett bennem.

De minden másképpen történt. A lelkemben le-zajló küzdelem, a szívembe markoló leverő gondolatok, azundor, a félelem, sőt a harag, (mert ezer dolgot éreztemegyszerre) mindezek a végzetes erők odaszögezteka karosszékhez; s miközben én a legveszedelmesebbőrjöngés martaléka voltam, az a teremtés a tükör eléhajolva csak arra gondolt, hogy ruháját minél csino-sabban hozza rendbe s a világ legnyugodtabb mosolyá-val fésülködött. Ez a csinosító müvelet több, mintnegyedóráig tartott s én már jóformán megfeledkeztema leányról. Végül valami neszre türelmetlenül vissza-fordultam s oly félreérthetetlen, haragos hangon szólí-tottam fel a távozásra, hogy pillanat alatt elkészülts félkezét a kilincsre téve, a másikkal csókot dobottnekem.

E pillanatban csöngettek a külső ajtón. Felug-rottam, s csak annyi időm volt, hogy kinyissam egyfülke ajtaját és betuszkoljam azt a teremtést. Szinteugyanakkor lépett be Desgenais két szomszéd fiatal-emberrel.

Azok a nagy vízáramlások, amikkel a tengerekközepén találkozik az ember, az élet bizonyos esemé-nyeihez hasonlítanak. Végzet, véletlenség, Gondviselés— a név mindegy. Aki azt hiszi, hogy tagadja az egyiket,amikor a másikat szembeszegzi vele, csak a szavakkal

74

játszik. Még az ilyen emberek közt sincs senki, aki,ha Cézárról, vagy Napóleonról beszél, magától értető-dően azt ne mondaná: — A Gondviselés embere volt.— Nyilván azt hiszik; csak a hősök érdemlik meg,hogy az ég törődjék velük s a bíbor szine ugyanúgyvonzza az isteneket, mint a bikát.

Hogy mit döntenek el a földön a legkisebb dolgok,s hogy sorsunkban minő változásokat idéznek elő alegjelentéktelenebbnek látszó tárgyak és körülmények:ennél mélyebb örvény szerintem nincs az emberi gon-dolat számára. Közönséges cselekedeteinkkel is úgy álla dolog, mint azokkal a tompa kis nyilakkal, amiketa célba, vagy a cél közelébe szoktunk röpíteni, úgy,hogy mindezekből az apró eredményekből végül valamielvont és szabályos lényt formálunk s azt elnevezzükmegfontoltságunknak, vagy akaratunknak. Aztán jönegy szélroham, s egyszere csak a legkisebb, legkönnyebb,legjelentéktelenebb nyíl fölemelkedik, elvész szemünkelől, túlrepül a látóhatáron, Isten végtelen kebelébe.

Micsoda megdöbbenés vesz erőt rajtunk ilyenkor!Mivé lesznek a nyugodt gőg fantomjai: az akarat ésaz okosság? Még az erőt is, a világ urát, az ember kard-ját az élet csatájában, hiába ragadjuk meg haragosan,hiába próbáljuk kivédeni vele a fenyegető csapást;egy láthatatlan kéz eltéríti a hegyét s erőfeszítésünk-nek egész lendülete csak arra jó, hogy még mélyebbenzuhanjunk az Ürességbe.

Abban a pillanatban, amikor egyetlen vágyam azvolt, hogy lemossam magamról az elkövetett hibát,talán meg is büntessem magam érte, — abban a pil-lanatban, amikor mélységes irtózás vett erőt rajtam:megtudtam, hogy veszedelmes próbát kell megállnom,s elbuktam.

Desgenais sugárzott az örömtől; végignyúlt adíványon s mindenekelőtt gúnyolódni kezdett kialvat-lan ábrázatomon. Nem voltam olyan hangulatban.

75

hogy tűrjem a tréfáit, s szárazon felszólítottam, hogyhagyja abba.

Úgy tett, mintha ügyet sem vetne a szavamra;ugyanazon a hangon tért rá a jövetele céljára. Azt akartatudtomra adni, hogy a kedvesemnek nem két szeretőjevolt egyszerre, hanem három, vagyis a vetélytársam-mal éppenúgy elbánt, mint velem; amikor szegény fiúmegtudta ezt, rettentő lármát csapott s most már egészPárizs értesült a dologról. — Eleinte rosszul értettema szavait, mert alig figyeltem oda; de amikor három-szor is aprajára elismételtettem vele mindent s pon-tosan tájékozva voltam erről a szörnyű históriáról, olyelképesztő zavar fogott el, hogy nem tudtam mit felelni.Első ösztönöm az volt, hogy kacagjak az egészen, mertvilágosan láttam, hogy a leghitványabb nőszemélytszerettem; de azért mégiscsak igaz, hogy szerettem,— helyesebben szólva még mindig szeretem. Ennyittudtam kinyögni: — Lehetséges ez?

Desgenais barátai ekkor megerősítették mindazt,amit mondott. Kedvesemet tulajdon házában leptékmeg két kedvese közt s olyan jelenetet kellett elviselnie,amelyet már mindenki könyv nélkül tud. Oda a becsü-lete, s kénytelen elhagyni Párizst, ha a legkegyetlenebbbotránynak nem akarja kitenni magát.

Könnyű volt belátnom, hogy ezekből az élcelődé-sekből tekintélyes adag illeti meg az én nevetségespárbajomat, amit ezért az asszonyért vívtam, legyőz-hetetlen szenvedélyemet s egyszóval: egész viselkedé-semet. Amikor róla kijelentették, hogy a legaljasabbnevet érdemli meg, hogy elvetemült teremtés, aki talánszázszorta különb dolgokat is követett el, mint amiketa világ tud; keserűen éreztették velem, hogy én iscsak olyan becsapott áldozat vagyok, mint annyi más.

Mindez éppenséggel nem tetszett nekem; a fiatal-emberek észrevették ezt és tartózkodóbban kezdtekviselkedni; de Desgenais-nek megvolt a maga

76

terve: feladatának tekintette, hogy kigyógyítsona szerelemből s könyörtelenül úgy kezelte, mint valamibetegséget. Kölcsönös szolgálatokkal megalapozottrégi barátságunk följogosította erre, s minthogy szán-dékát helyesnek tartotta, habozás nélkül érvényesítettea jogait.

Szóval nemcsak hogy nem kímélt, de mihelyt zava-romat és szégyenkezésemet észrevette, minden lehetőtmegtett, hogy minél messzebb hajszoljon ezen az úton.A türelmetlenségem hamarosan annyira szemmel-látható volt, hogy nem folytathatta tovább; rászántamagát a hallgatásra, s ez még jobban felingerelt.

Most én kezdtem kérdezgetni; fel s alá jártam aszobában. Az imént képtelen voltam végighallgatniezt a történetet; most szerettem volna, ha újrakezdik.Igyekeztem hol derűs, hol nyugodt arcot vágni, dehiába. Desgenais, aki az előbb utálatos fecsegő volt,most egyszerre megnémult. Közömbösen nézett rám,ahogy nagy léptekkel járkáltam s hagyta, hogy forgo-lódjak a szobában, mint a ketrecbezárt róka.

Nem mondhatom el, hogy mit éreztem. Az azasszony, aki olyan hosszú ideig szívem bálványa volt,s amióta elvesztettem, oly heves gyötrelmeket okozottnekem — az egyetlen, akit szerettem, akit halálomigakartam siratni, egyszerre szemérmetlen, aljas terem-téssé változott, fiatalemberek élceinek tárgya, világra-szóló botrány hősnője! Mintha vállamon éreztem volnaa tüzes vasat, amely a szégyen égő bélyegét nyomja rá.

Minél tovább gondolkoztam, annál inkább sűrű-södött körülöttem a homály. Egyszer-egyszer félre-fordítottam a fejemet s megpillantottam egy fagyosmosolyt, vagy egy kíváncsi, megfigyelő tekintetet.Desgenais nem hagyott magamra; tudta jól, hogy mitcsinál, régóta ismertük egymást; tudta, hogy mindenőrültségre képes vagyok, s hogy exaltáltságom túl-ragadhat minden határon, akármilyen úton — egyet-

77

len egyet kivéve. Ezért mocskolta be szenvedésemet,ezért föllebbezett fejemtől a szívemhez.

Amikor végre látta, hogy eljutottam odáig, ahovávezetni akart, késedelem nélkül rámmérte az utolsócsapást.

— Talán nem tetszik neked ez a történet? —kérdezte. — Elmondom a legjobbat: a végét. Az abizonyos jelenet ***-nál szép, holdvilágos éjszakán tör-tént; s mialatt a két szerető torkaszakadtából vesze-kedett a hölgynél, s pattogó tűz mellett halálos párbaj-ról beszélt: úgy látszik, az uccán megláttak egy nyu-godtan sétálgató árnyékot, amely annyira hasonlítotthozzád, hogy a közhit szerint te magad voltál.

— Ki mondta ezt? — riadtam föl — ki látottengem az uccán?

— Maga a kedvesed; fűnek-fának elbeszéli, éppolyvígan, mint ahogy mi mondjuk el az ő történetét. Erő-sítgeti, hogy még mindig szereted, hogy őrt állsz a kapujaelőtt és hogy ... a többit képzelheted; elég, ha annyittudsz, hogy nyilvánosan beszél a dologról.

Sohasem tudtam hazudni, s valahányszor megesett,hogy leplezni akartam az igazságot, az arcom mindigelárult. A hiúság, meg a szégyen, hogy gyöngeségemettanuk előtt valljam be, mégis rábírt erre az erőfeszí-tésre. Azonkívül azt gondoltam magamban: bizonyos,hogy ott voltam az uccán. De ha tudom, hogy a ked-vesem még rosszabb, mint aminőnek hittem, kétség-telenül nem lettem volna ott. — Végre is elhitettemmagammal, hogy nem láthattak világosan; tagadnipróbáltam. A vér olyan erővel szökött az arcomba,hogy magam is hiábavalónak éreztem a tettetést. Des-genais mosolygott.

— Vigyázz, — mondta — vigyázz! Nem kelltúlságosan megfeszíteni a húrt.

Tovább járkáltam, mint a bolond, nem tudtam,kibe kössek bele; nevetésre kellett volna fogni a dol-

78

got s ez még lehetetlenebb volt. Ugyanakkor nyilvánbeláttam a hibámat; meg voltam győzve.

— Hát tudtam én? — kiáltottam fel — tudtamén, hogy ez a nyomorult...

Desgenais úgy biggyesztette ajkát, mintha aztakarná mondani: éppen eleget tudtál.

Megakadtam s minden pillanatban valami nevet-séges mondatot dadogtam. Negyedóra óta felkorbá-csolt vérem olyan erővel kezdett lüktetni a halántékomalatt, hogy nem felelhettem semmiről.

— Én odakünn sírok az uccán, kétségbeesetten!S közben ez az összetalálkozás a lakásán! S még akkoréjszaka kicsúfol! ő mer csúfolódni! Igaz ez, Desgenais?Nem álmodol? Igaz ez? Lehetséges ez? Mit tudszróla?

Ilyeneket mondtam vaktában s elvesztettem afejemet; egyre erősebben uralkodott rajtam a leküzd-hetetlen harag. Végre leültem, kimerülten, reszketőkézzel.

— Édes barátom, — mondta Desgenais — nevedd komolyan a dolgot. Megártott neked, hogy kéchónap óta ilyen magányosan élsz: látom, hogy szóra-kozásra van szükséged. Vacsorázzál velünk ma este,holnap meg kimegyünk valahová a környékre.

Az a hang, ahogy a szavakat kimondta, jobbanfájt mindennél. Éreztem, hogy sajnál, s úgy bánikvelem, mint a gyerekkel.

Mozdulatlanul ültem egy sarokban, s hiába próbál-tam önuralmamat visszanyerni. — Eh, mit — gondol-tam magamban — elárult egy asszony, megmérgeztekirtózatos tanácsokkal, nem találtam menedéket sehol,sem a munkában, sem a fáradtságban; húsz esztendőskoromra nincs egyebem, ami a kétségbeeséstől és aromlástól megmentsen, csak egy szent, szörnyű fájda-lom, — és Istenem, most ezt a fájdalmat, szenvedésem-nek ezt a szent ereklyéjét törik össze a kezemben! Már

79

nem a szerelmemet, hanem a kétségbeesésemet sértege-tik! Csúfolódott! Ő csúfolódik, amikor én sírok! —Ezt hihetetlennek láttam. Amikor erre gondoltam, amúltnak minden emléke visszaözönlött a szívembe.Mintha egymásután láttam volna fölemelkedni szerel-mes éjszakáink kísérteiéit; feneketlen, végtelen, halá-losan sötét szakadék fölé hajoltak s a szakadék mély-ségei fölött csengő, gúnyos kacagás cikázott: — Ez ajutalmad!

Ha csak azt mondták volna nekem, hogy a világnevet rajtam, azt felelem: — Az a világ baja, — snem bosszankodom túlságosan; de ugyanakkor tud-tomra adták azt is, hogy a kedvesem közönséges, aljasteremtés. így egyfelől nevetségességem nyilvános ésbebizonyított dolog, két tanú állapította meg, aki nem-csak azt mondta el, hogy látott, de bizonyára azt is,hogy milyen alkalommal: a világnak igaza van velemszemben; másfelől pedig — mit felelhetek neki? Mibekapaszkodjam? Hova sáncoljam el magam? Mitévőlegyek, amikor életem középpontja, maga a szívem isössze van zúzva, meg van ölve, meg van semmisítve?Mit mondok? Amikor ez az asszony, akiért mindennel,nevetséggel és gánccsal egyaránt szembeszálltam volnaakiért hegyként engedtem volna magamra halmozódnia nyomorúságot; amikor ez az asszony, akit szeret-tem, aki mást szeretett, akitől nem kértem, hogy szeres-sen, akitől csak azt akartam, hogy engedjen sírni akapuja előtt, hogy távol tőle, emlékének szentelhessemifjúságomat s a nevét, egyedül a nevét írjam remény-ségeim sírja fölé!... ó, amikor erre gondoltam, a halálkörnyékezett , ez az asszony csúfolódott velem; ővolt az első, aki ujjal mutatott rám, aki rámirányítottaennek a tétlen tömegnek, ennek az üres és unott nép-ségnek a figyelmét, amely gúnyos kacagással vesz körülmindenkit, aki megveti és megfeledkezik róla; ő volt,az ő ajka, amely annyiszor tapadt az enyémre — ebbőla testből, életem lelkéből, húsomból-véremből eredt ez

80

a sértés, az utolsó, leghitványabb, legkeserűbb sértés,az a könyörtelen nevetés, amely a fájdalmat arculköpi.

Minél jobban belemélyedtem gondolataimba, annálinkább növekedett a haragom. Vagy harag volt eztulajdonképpen? Nem tudom, mi volt a neve a bennemforrongó érzésnek. Annyi bizonyos, hogy végre is aféktelen bosszúvágy kerekedett felül. De hogyan álljakbosszút egy asszonyon? Semmi pénzt nem sajnáltamvolna olyan fegyverért, amely megsebezheti; de milegyen ez a fegyver? Az én kezemben nem volt semmi-lyen, még az sem, amit ő használt; nem felelhettemneki a maga nyelvén.

Egyszerre csak egy árnyékot vettem észre az üve-ges ajtó függönye mögött; a fülkében várakozó nő-személy volt.

Erről megfeledkeztem.— Idehallgassatok, — kiáltottam izgatottan fel-

ugorva — szerettem, szerettem, mint a bolond, minta hülye. Megérdemeltem, hogy nevessenek rajtam. DeIstenemre, mutatok nektek valamit, annak bizonysá-gául, hogy nem vagyok még olyan hülye, mint hiszitek.

E szavakkal berúgtam az üveges ajtót s megmutat-tam nekik a leányzót, aki egy sarokban gubbasztott.

— Lépj be ide, — mondtam Desgenais-nek — te,aki Őrültnek tartasz, amért szeretek egy asszonyt, saki csak uccalányokat szeretsz: nem látod, hogy abölcsességed itt kuksol ebben a karosszékben? Kér-dezd meg tőle, hogy csakugyan *** ablaka alatt töl-töttem-e az egész éjszakát; lesz erről valami mondani-valója. De nemcsak ezt akarom mondani — tettemhozzá. — Ma este együtt vacsoráztok, holnap kirándul-tok; ott leszek én is, elhiheted, mert addig el nemválok tőled. Együtt töltjük a napot, vívhatunk, kár-tyázhatunk, kockázhatunk, puncsot ihatunk, amitakarsz, de innen nem mégy el. Velem tartasz? Énmeg veled, kezet rá! A szerelmem mauzóleumává

81

akartam tenni a szívemet, de most már más sírbavetem a szerelmemet, igazságos Isten, még ha szívem-ben kell is vájnom azt a sírt.

E szavak után leültem, a többiek pedig belépteka fülkébe s én éreztem, mekkora orom szabadjáraengedni a méltatlankodásunkat. Aki csodálkozik azon,hogy e naptól fogva tökéletesen megváltoztattam azéletemet: az nem ismeri az emberi szívet, nem tudja,hogy lehet húsz esztendeig habozni, mielőtt egylépést megteszünk, de ha megtettük, hátrálni nemlehet többé.

II. FEJEZET

A kicsapongás inaskorszaka a szédüléshez hasonlít;eleinte valami gyönyörűséggel vegyes rémületet érez azember, mint egy magas torony tetején. Míg a szégyen-lős, titkos erkölcstelenkedés lealjasítja a legnemesebbembert is: az őszinte és merész tobzódásban, amitszabad levegőn való kicsapongásnak lehet nevezni, vanvalami nagyság, még a legromlottabb ember számárais. Aki az éj leszálltával gallérját feltűrve elindul, hogyismeretlenül bemocskolja életét s titkon lerázza magá-ról egész napi szenteskedését; az olaszhoz hasonlít,aki ellenfelét hátulról döfi le, mert nem meri párbajrahívni. Az uccasarkokban, az éjszaka bevárásában vanvalami az orgyilkosságból, ellenben a lármás orgiákhősét az ember szinte harcosnak hiszi; az ilyesmibenvan valami íze a csatának, valami látszata a büszkeküzdelemnek. — Mindenki megteszi ezt, csak titkolja;tedd meg és ne titkold. — Ezt mondja a gőg szava, sha ezt a páncélt egyszer felöltötte az ember, a napsugárcsillan meg rajta.

Mondják, hogy Damokles kardot látott a feje fölött;az erkölcstelenkedők is mintha ilyenformán éreznénekmaguk fölött valamit, ami szüntelenül ezt kiáltja nekik:

82

— Siess, siess; csak egy hajszálon lógok. — Életüknekhű képe az a sok álarcosvivő kocsi, amit farsang idejénlát az ember. Rozoga, elül-hátul nyitott hintó, lobogófáklyák, amik kimeszelt fejeket világítanak meg;egyik kacag, másik énekel; közbül mintha asszonyokmozgolódnának: csakugyan, asszonyi maradványoks majdnem embernek látszanak. Simogatják és sérte-getik őket; nem tudni, mi a nevük, kicsodák, mifélék.Ez mind ott hullámzik, imbolyog az égő gyanta alatt,semmivel sem törődő részegségben, amelyen, mondják,külön Isten őrködik. Egyszer-egyszer úgy látszik, hogykihajolnak, összeölelkeznek; egy zökkenőnél kipottyantaz egyik; ki bánja? Jönnek erről, mennek arra, s a lovakvágtatnak.

De, ha az ember első ösztöne a csodálkozás, amásodik az elszörnyedés s a harmadik a szánalom.Valóban annyi erő, vagyis inkább oly sajátságos erő-pazarlás van itt, hogy gyakran magával ragadja a leg-nemesebb jellemet, a legszebb szervezetet is. Ezek vak-merőnek és veszedelmesnek látják á dolgot s magukis tékozolni kezdik önmagukat; rákötöztetik magukata kicsapongásra, mint Mazeppa a vad paripára; össze-fonódnak vele, Centaurokká válnak; sem a vérnyomo-kat nem látják, amiket husfoszlányaik hagynak afákon, sem a nyomukban vöröslő farkasszemeket, sema pusztaságot, sem a hollókat.

Elmondtam, milyen körülmények taszítottakbele ebbe az életbe, — most elmondom, mitláttam benne.

Amikor először láttam közelről azokat a híresösszejöveteleket, amiket színházi álarcosbálnak nevez-nek, hallottam beszélni a régensség tobzódásairól,s egy francia királynéról, aki ibolyaárusnak öltözött.Én ibolyaárus leányokat találtam ott, markotányos-nőnek öltözve. Kicsapongásokat vártam, de ilyesminekigazában nyoma sem volt. Nem lehet kicsapongásnak

83

nevezni a faggyúgyertyát, a verekedéseket, s a holt-részeg uccalányokat az összetört borosüvegek között.

Amikor először láttam tobzódó lakomákat, Helio-gabalus vacsoráiról hallottam, meg egy görög filozófus-ról, aki afféle természeti vallássá tette az érzéki gyönyö-röket. Vártam valamit, ami, ha nem az örömhöz, hátlegalább a feledéshez hasonlít; azt találtam, ami leg-rosszabb a világon, az élni igyekvő unalmat — no megangolokat, akik ezt gondolták magukban: — Ezt megezt teszem, tehát szórakozom. Ennyi meg ennyi aranyatfizettem, tehát ennyi meg ennyi gyönyörűséget érzek.— S ezen a köszörűkövön morzsolják le az életüket.

Amikor először láttam kurtizánokat, Aspasiárólhallottam, aki Alkibiades ölében ülve vitatkozott Sok-ratesszel. Vártam valami merész, szemtelen, de vidám,bátor és eleven dolgot, olyasmit, mint a pezsgő szipor-kázása; tátott szájat, merev szemet és kapzsi kezettaláltam.

Amikor először láttam elismert kurtizánokat, márolvastam Boccacciot és Bandellot, mindenekfölött olvas-tam Shakespeare-t. Álmodoztam ezekről az elevenvérűszépségekről, a pokol cherubjairól, ezekről a fesz-telen életművészekről, akiknek a Dekameron-beli gaval-lérok szenteltvizet nyújtanak miséről kijövet. Ezerszermegrajzoltam ezeket a költői módon bolondos fejeket,amelyek merészségükben oly találékonyak, ezeket apompás, kótyagos fejeket, amelyek egy kacsintásbanegész regényt röpítenek az ember felé, s amelyek hul-lámozva kígyóznak előre az életben, mint a szirének.Visszaemlékeztem a Száz új novella tündéreire, akikmindig pityókosak egy kicsit a szerelemtől, ha ugyannem részegek. Találtam: levélírókat, akik pontos órá-kat állapítanak meg, akik egyebet sem tudnak, csakhazudni ismeretlen embereknek, aljasságokat szentes-kedés mögé rejteni, s nem akarnak egyebet, csak oda-adni magukat és felejteni.

84

Amikor először léptem játékbarlangba, arany-özönről hallottam, negyedóra alatt termett vagyonuk-ról, egy IV. Henrik udvarához tartozó nagyúrról, akiegy lapon százezer tallért nyert — amennyibe a ruhájakerült. Találtam: egy ruhatárat, ahol a személyzet,amelynek nincs váltani való inge, egy frankért ad bérbefrakkot egy estére; a kapuban ülő csendőröket s éhen-kórászokat, akik egy falás kenyeret tettek kockára egypisztolylövés ellenében.

Mikor először láttam nyilvános, vagy nemnyil-vános gyülekezetet, ahol megjelenhetett egynéhányabból a harmincezer nőből, akinek Párizsban engedélyevan rá, hogy eladja magát: hallottam minden korokszaturnáliáiról, minden elképzelhető orgiáról, Babilon-tól Rómáig, Priapusz templomától a Parc-aux-Cerfs-igs a küszöbre mindenütt ez az egyetlen szó volt írva:»Gyönyör«. A mi időnkben sem találtam többet egyet-len szónál: »Prostitució«; de ez mindig kitörölhetetlenvolt, nem a napszínű, büszke fémbe vésve, hanem aleghalványabba, amelyet mintha az éjszaka hideg fényefestett volna meg sápadt sugaraival: az ezüstbe.

Amikor először láttam a népet... szörnyű reggelvolt, hamvazó szerdán, az álarcosmenet éppen vissza-tért a courtille-i mulatókból. Már előző este óta apró,fagyosszemű eső esett, minden ucca csupa pocsolya volt.Az álarcosvivő kocsik össze-vissza haladtak, egymásba-ütközve, egymáshoz súrlódva, a gyalogjárón álló bor-zalmas férfiak és asszonyok két hosszú sövénye között.Ezeknek a baljóslatú nézőknek bortól vörös szemébenállati gyűlölet lappangott. Egy mérföld hosszúságbanzúgott-morgott az egész; a hintók kereke az emberekmellét érintette, de egy tapodtat sem hátráltak. Álltamaz ülésen, a nyitott kocsin; a sövényből időnként ki-lépett egy rongyos ember, csak úgy okádta ránk a sér-téseket, aztán teliszórt liszttel. Nemsokára sarat is kap-tunk, de azért csak folytattuk az utat, az Ile-d'Amourig

85

és a csinos romainvillei ligetig, ahol egykor annyi édescsók csattant el a füvön. Egyik barátunk, aki a bakonült, leesett a kövezetre s majdhogy ki nem törte a nya-kát. A nép rávetette magát, hogy agyonverje: oda kel-lett szaladni és körülvenni. Az egyik trombitás, aki előt-tünk lovagolt, követ kapott a vállába: liszt nem voltmár. Ilyesmiről soha nem hallottam beszélni.

Kezdtem megérteni ezt a századot s felfogni, hogymilyen korban élünk.

III. FEJEZET

Desgenais fiatalembereket hívott össze nyaralójába.Remek borok, pompás ételek játék, tánc, lovaglás —nem hiányzott semmi. Desgenais gazdag volt és nagyonbőkezű. Mai világból való erkölcsei ősi vendégszeretettelegyesültek. Egyébként a legjobb könyveket is meg le-hetett találni nála; társalgása művelt, jólnevelt emberrevallott. Rejtély volt ez az ember.

Én hallgatag kedvben érkeztem hozzá s ezt nemtudta legyőzni semmi; Desgenais tiszteletben tartotta.Nem feleltem a kérdéseire, hát nem faggatott; csak azvolt a fontos neki, hogy elfelejtsem a kedvesemet. Avadászatra elmentem, asztalnál éppen olyan jó cimboravoltam, mint a többi; ennél többet nem is kívánt.

Vannak ilyen emberek, akik minden áron szolgá-latot akarnak tenni s lelkifurdalás nélkül ránkdobnáka legsúlyosabb követ, hogy a legyet elkergessék az or-runkról. Legfőbb gondjuk megakadályozni bennünketabban, hogy rosszat cselekedjünk — vagyis nincs nyug-tuk addig, amíg magukhoz hasonlóvá nem tettek ben-nünket. Ha ezt a célt elérték, akárhogyan is, boldogandörzsölgetik a kezüket s eszükbe sem jutna, hogy mi akisebb bajt talán nagyobbal cseréltük föl; mindezt jó-barátságból cselekszik.

86

A tapasztalatlan ifjúság egyik legnagyobb szeren-csétlensége, hogy az első feltűnő jelenségek alapján kép-zeli el a világot; de valljuk meg, van egy igen szeren-csétlen emberfajta is: az, amelyik ilyenkor mindig jelenvan s azt mondja az ifjúságnak: — Igazad van, ha hiszela rosszban, mi tudjuk, hányadán áll a dolog. — Hal-lottam például valami különös dologról: afféle középútvolt jó és rossz között, bizonyos megegyezés szívtelenasszonyok és hozzájuk méltó férfiak között; ők úgynevezték ezt, hegy »múló érzés«. Úgy beszéltek róla,mint valami gőzgépről, amit egy kocsigyártó vagy egyépítési vállalkozó talált föl. Azt mondták nekem: — Azember megállapodik ebben vagy abban, kimondja eztmeg ezt, amire azt meg azt kell felelni; ilyen leveleketír, így meg így borul térdre. — Mindez oly pontosanvolt szabályozva, mint egy katonai szemle; s ezekneka derék embereknek ősz volt a haja.

Ezen kacagnom kellett. Szerencsétlenségemre nemtudom azt mondani egy asszonynak, akit megvetekhogy szerelmes vagyok belé, még ha tudom is, hogy kon-venció az egész s nem fogja megtéveszteni. Sohasem tér-deltem le, ha a szívem nem parancsolta. Ilyenformánaz úgynevezett könnyű nők osztálya ismeretlen előt-tem — vagy, ha beleakadtam, az tudtom nélkül, együgyű-ségből történt.

Megértem, ha valaki félreteszi a lelkét, de azt nem,ha hozzá enged nyúlni. Meglehet, hogy ez gőgös kijelen-tés; sem dicsekedni nem szándékozom, sem ócsárolnimagamat. Végtelenül gyűlölöm azokat az asszonyokat,akik a szerelmet kikacagják s nem bánom, ha viszonoz-zák gyűlöletemet; közöttünk sohasem lesz vita.

Az ilyen asszony mélyen alatta áll a kurtizánnak:a kurtizán tud hazudni s az ilyen asszony is; de a kur-tizán tud szeretni s az ilyen asszony nem tud. Emlék-szem egy kurtizánra, aki szeretett engem s azt mondtaegy nálam háromszorta gazdagabb embernek, akivel

87

együtt élt: — Unlak, megyek a kedvesemhez. — Eza teremtés többet ért sok másnál, akit nem fizetnek meg.

Az egész nyarat Desgenais-nél töltöttem; ott tud-tam meg, hogy a kedvesem elutazott, elhagyta Francia-országot; erre a hírre valami epedő érzés költözött aszívembe, amelytől azóta sem tudtam megszabadulni.

Annak az új világnak látása, amely itt falun körül-vett, eleinte valami különös, szomorú és mély kíváncsi-ságot ébresztett bennem s úgy néztem mindent a sze-mem sarkából, mint az ijedős ló. Elmondom az elsőesetet, amely erre alkalmat adott.

Desgenaisnek akkoriban igen szép kedvese volt,aki nagyon szerette; egy este, séta közben elmondtamneki, hogy csodálatraméltónak találom a kedvesét,szépsége és ragaszkodása miatt egyaránt. Egyszóvallelkesen magasztaltam s értésére adtam, hogy boldoglehet mellette.

Desgenais nem felelt. Ilyen volt a modora s tud-tam róla, hogy a legszárazabb ember. Éjszaka, amikormindenki visszavonult már a szobájába, negyedórávalazután, hogy lefeküdtem, kopogtattak az ajtómon. Ki-kiáltottam, hogy szabad — azt hittem, valami álmatlanvendég.

Egy halálsápadt, félmeztelen nő lépett be, kezébenbokrétával. Odajött hozzám s átadta a bokrétát; egydarab papír volt rátűzve, ezzel a néhány szóval: »Octave-nak Desgenais barátja, viszonzás terhevel«.

Mihelyt elolvastam, megvilágosodott az agyam. Meg-értettem, mi minden rejlik Desgenaisnek ebben a csele-kedetében, aki így küldi el hozzám kedvesét, törökösajándék gyanánt néhány elejtett szavamra. Ahogy ajellemét ismertem, nem volt ebben sem a nagylelkűségfitogtatása, sem romlottság — lecke volt az egész. Ez anő szerette; én magasztaltam előtte, ő pedig meg akarttanítani arra, hogy ne szeressem, akár elfogadom, akárvisszautasítom.

88

Gondolkodóba ejtett a dolog; szegény leány sírt.nem merte letörölni a könnyeit, nehogy észrevegyem.Micsoda fenyegetéssel bírhatta rá Desgenais, hogy el-jöjjön? Nem tudtam.

— Ne szomorkodjék, kisasszony. — szóltam hozzá— menjen a szobájába és ne féljen semmitől.

Erre azt felelte, hogyha reggel előtt kilép a szobám-ból, Desgenais visszaküldi Párizsba; az anyja szegényasszony, nem tudja erre rászánni magát.

— Jól van — mondtam — az anyja szegény, való-színűleg maga is az, tehát maga engedelmeskednékDesgenaisnek, ha akarnám. Maga szép leány — kísér-tetbe jöhetnék. Ámde sír s mert a könnyei nem nekemszólnak, a többivel nincs mit kezdenem. Menjen — vál-lalom, hogy nem engedem visszaküldeni Párizsba.

Sajátságos vonása a jellememnek, hogy az elmél-kedés, ami legtöbb embernél szilárd és állandó tulajdon-sága az elmének, bennem csak akaratomtól függetlenösztön, amely néha úgy ragad magával, mint valamiheves szenvedély. Időnként erőt vesz rajtam, akaratomellenére, amikor és ahol neki tetszik. De amikor meg-jelenik, nem tehetek ellene semmit. Oda visz, ahováakar, amerre akar.

A leány távozása után felültem az ágyban. — Hátezt küldi neked az Isten, barátom — gondoltammagamban. Desgenais talán nem tévedett abban ahitében, hogyha nem adja neked a kedvesét: belé-szerettél volna.

— Megnézted-e jól? Fenséges, isteni misztérium ját-szódott le a méhben, amely foganta. Az ilyen teremtésa természet legéberebb, anyai pillantásait kívánja meg— s az az ember, aki téged meg akar gyógyítani, mégsemtalált ki okosabbat: karjai közé akart lökni, hogy le-szoktasson a szerelemről.

— Hogy lehetséges ez? Nyilván megcsodálták másokis, de azok nem forogtak veszedelemben; kipróbálhatta

89

rajtuk kedve szerint minden csábító eszközét — a ve-szély egyedül téged fenyegetett.

— De akármilyen is ennek a Desgenaisnek az élete,kell, hogy szíve legyen, hiszen él. Miben különböziktőled? Olyan ember, aki nem hisz semmiben, nem félsemmitől, nincs gondja, talán bosszúsága sincs s nyil-ván halálra rémülne, ha egy pici sebet ejtenének a sar-kán — mert mivé lenne, ha a teste cserbenhagyná?Semmi egyéb nem él benne, csak a teste. Micsoda terem-tés hát ez, aki úgy bánik a lelkével, mint az önsanyar-gatók a testükkel? Hát lehet fej nélkül élni?

— Gondolj erre: ez az ember karjai közt tartjaa világ legszebb asszonyát; fiatal és hevesvérű; szép-nek találja az asszonyt s ezt meg is mondja neki; azasszony biztosítja szerelméről. Erre valaki válláracsap s így szól hozzá: — Ez a nő közönséges uccalány— nem kell több, tisztában van magával. Ha azt mond-ták volna neki: — Ez a nő méregkeverő, — talánszerette volna s egyetlen csókkal sem ad kevesebbetneki; dehát uccalány, s a szerelemről ezentúl éppolykevéssé esik szó, mint a Saturnus csillagról.

— Micsoda hát ez a szó? Igazságos, megérdemelt,határozott, megbecstelenítő szó — rendben van. Devégre mégis csak szó. Meg lehet ölni egy testet egy szó-val?

— S ha te szereted ezt a testet? Bort töltenek apoharadba s azt mondják: — Ne szeresd, négy ilyenpohárral kaphatsz hat frankért.

— És ha lerészegszel?— Dehát ez a Desgenais szereti a kedvesét, hiszen

megfizeti; máshogyan szeret, mint a többi ember?Nem, nem máshogyan; az ő szerelme nem szerelem,s nem érez több szerelmet a méltó asszony iránt, minta méltatlan iránt. Egyszerűen nem szeret senkit.

— De ki juttatta idáig? így született, vagy ilyennévált? A szerelem éppoly természetes dolog, mint az evés,

90

meg az ivás. Nem ember ez. Korcsszülött, vagy óriás?Csakugyan mindig biztos a maga érzéketlen teste felől?Igazán annyira az, hogy veszedelem nélkül vethetimagát a szerelmes asszony karjai közé? Még csak belesem sápad? Sohasem cserél mást, csak aranyat testért?Micsoda lakoma hát az élete, s miféle italokat isznaka serlegeiből? Harminc esztendős korára olyan, mintaz öreg Mithridates, meghitt barátja a viperaméreg.

— Nagy titok van itt, fiam, meg kell találni akulcsát. Akármilyen okoskodással támogassa is megaz ember a kicsapongást, csak azt bizonyíthatja be,hogy természetes dolog egy napig, egy óráig, ma este— de holnap nem, sem mindennap. Nincs olyan népa földön, amely az asszonyt ne tekintette volna a férfiélettársának és vigasztalójának, vagy élete megszen-telt eszközének s e két alakjában ne tisztelte volna.Itt pedig egy fölfegyverzett harcos beugrik abba a sza-kadékba, amelyet Isten önkezével ásott ember és állatközött; akár a beszéd képességéről is lemondhatna.Micsoda néma titán ez, hogy a test csókjai közt el merifojtani a gondolat szerelmét s önnön ajkára üti a vad-állat bélyegét, az örök hallgatás pecsétjét?

— Tudni kellene ennek a rejtvénynek a megfej-tését. Azoknak a zord erdőknek a szele fúj alatta, ame-lyeket titkos társaságoknak neveznek, — olyan titokez, aminőket a pusztítás angyalai súgnak egymásfülébe, amikor az éj leszáll a földre. Ez az ember rosz-szabb, vagy jobb, mint aminőnek az Isten teremtette.Benseje olyan, mint meddő asszonyoké, — a termé-szet vagy csak félig formálta ki, vagy valami mérgesnövényt szűrt le a homályában.

— Nos, barátom, téged sem a munka, sem a ta-nulás nem tudott meggyógyítani. Jelszavad: felejteniés tanulni. Holt könyvekben lapozgattál; túlságosanfiatal vagy a romokhoz. Nézz körül, az emberek sápadtnyája van körülötted. Szfinxek szeme csillog az isteni

91

hieroglifek között; betűzd ki az élet könyvét! Bátor-ság, diák, vesd magad a Styxbe, a sebezhetetlen fo-lyóba, s gyászos habjai vigyenek vagy a halálba, vagyIstenhez.

IV. FEJEZET

»Ha volt mindebben valami jó: az volt, hogy ezeka hamis gyönyörök fájdalmak és keserűségek vetéseivoltak, s tökéletesen kifárasztottak.« Ezeket az egyszerűszavakat mondja ifjúságáról minden idők legemberibbembere, Szent Ágoston. Azok közül, akik úgy cseleked-tek, mint ő, kevesen mondanák ki ezeket a szavakat,de mindegyik szívében hordja; én nem találok másta magaméban.

Decemberben visszatértem Párizsba, s mulatságok-kal, álarcosbálokkal, vacsorákkal töltöttem a telet,ritkán szakadva el Desgenais-től, aki el volt ragadtatvatőlem, — én kevésbbé tetszettem magamnak. Minéljobban belemerültem ebbe az életbe, annál komorabbvoltam. Rövid idő elmultával úgy rémlett nekem,hogy ez a különös világ, amelyet első tekintetre feneket-len szakadéknak láttam, úgyszólván lépésről-lépésreösszeszűkül; ahol kísértetet véltem látni, közelebblépve csak árnyékot láttam

Desgenais megkérdezte, mi bajom.— Hát neked? — feleltem vissza, — neked mi

bajod? Valami halott rokonod jutott eszedbe? Vagyvalami sebed van, ami a nedvességtől újra fölszakad?

Ilyenkor néha úgy éreztem, hogy megért engemha nem válaszol is. Asztalhoz menekültünk s ész nélkülittunk; éj derekán postalovakat fogadtunk s tíz-tizenkétmérföldnyire falura mentünk reggelizni; aztán visszaa fürdőbe, onnan asztalhoz, aztán kártyások közé,aztán az ágyba; s amikor ott álltam az ágyam mellett,

92

akkor bereteszeltem az ajtót, térdreroskadtam és sír-tam. Ez volt az esti imádságom.

Különös dolog: büszke voltam arra, hogy olyasmi-nek tartsanak, ami lelkem mélyén egyáltalán nemvagyok; nagyobb bűnökkel dicsekedtem, mint aminő-ket elkövettem, s valami furcsa, szomorúsággal elegygyönyörűséget találtam ebben a hetvenkedésben. Ami-kor igazán megtettem azt, amit elbeszéltem, csakunalmat éreztem; de amikor kitaláltam valami őrült-séget, egy tobzódás történetét, vagy egy orgia lefolyá-sát, amelyben nem vettem részt: nem tudom miért,elégedettebbnek éreztem a szívemet.A legnagyobb fájdalmat az okozta nekem, ha egy-egy kiránduláson valami olyan helyre értünk Párizskörnyékén, ahol egykor a kedvesemmel jártam. Meg-butultam, magamban jártam, a többiektől elszakadva,s határtalan keserűséggel nézegettem a bokrokat, afatörzseket — még meg is rugdaltam, mintha porráakarnám zúzni. Aztán visszatértem s százszor is elis-mételtem a fogam közt: — Isten nem szeret, Isten nemszeret. — Ilyenkor órák hosszat szótlan maradtam.Minduntalan eszembe ötlött az a gyászos gondolat,hogy az igazság: a meztelenség. — A világ — gondol-tam magamban — arcfestékét erénynek nevezi, olva-sóját vallásnak, uszályos köpenyét illendőségnek. Szo-balányai a becsület és az erkölcs, borában a lelki sze-gények könnyeit issza, akik hisznek benne; lesütöttszemmel sétálgat, amíg a nap az égen jár; templomba,bálba, gyűlésekre megy — este aztán megoldja ruhájáts a ruha alatt kecskelábú, meztelen bacchansnőt pillan-tunk meg.

De amíg így beszéltem, magam is iszonyodtammagamtól, mert éreztem, hogy ha a ruha alatt test van,a test alatt csontváz rejtőzik. — Lehetséges volna,hogy ez az egész? — tűnődtem akaratom ellenére is.Aztán visszatértem a városba, az úton találkoztam egy

93

csinos leánykával, aki karonfogva vezette anyját,sóhajtva néztem utána s ismét olyan voltam, minta gyermek.

Bár barátaimmal mindennapos szokásokat vettünkföl s valósággal szabályoztuk kicsapongásainkat, azérttovább is jártam társaságba. Itt elviselhetetlen zavarfogott el az asszonyok láttára; reszketve érintettemmeg a kezüket. Erősen elhatároztam, hogy nem szere-tek többé soha.

Hanem egy este olyan beteg szívvel tértem hazaegy bálról, hogy megéreztem: ez a szerelem. Vacsorá-nál a legbájosabb, legdisztingváltabb asszony mellékerültem, akire vissza tudok emlékezni. Amikor álomrahunytam szememet, magam előtt láttam. Azt hittem,el vagyok veszve; tüstént elhatároztam, hogy többénem találkozom vele, elkerülök minden helyet, aholtudom, hogy meg szokott fordulni. Két hétig tartottez a láz, s ezalatt majdnem folyvást díványomon hever-tem, s akaratlanul is vég nélkül rágódtam a legapróbbszavakon is, amiket egymással váltottunk.

Mivelhogy nincs hely az ég alatt, ahol az emberannyit törődnék a szomszédjával, mint Párizsban:

— nem sok időbe telt, s minden ismerősöm, aki Desge-nais társaságában látott, kijelentette, hogy a legki-csapongóbb életű ifjú vagyok a világon. Bámultam avilág eszét: amilyen együgyű újoncnak tartott, amikora kedvesemmel szakítottam, olyan érzéketlen, megátal-kodott ember hírében álltam most. Még olyasmiketis mondtak nekem, hogy nyilván sohasem szerettemazt az asszonyt, s bizonyára játéknak tekintem a szerel-met — azt hitték, hogy ez a legnagyobb magasztalás— s a legrosszabb, hogy nyomorult hiúságomban elvoltam bűvölve mindettől.

Azt akartam, hogy blazírtnak tartsanak, miközbentele voltam vággyal s túlcsigázott képzeletem mindenhatáron keresztülragadott. Mondogatni kezdtem, hogy

94

semmibe sem veszem az asszonyokat; agyam a kifá-radásig termelte a chimérákat s azt állítottam, hogytöbbre tartom ezeket a valóságnál. Szóval: egyetlengyönyörűségem az volt, hogy önmagamat meghami-sítottam. Ha egy gondolat különös volt s megbotrán-koztatta a józan észt, ez elég volt ahhoz, hogy tüsténtvédelmezőjéül szegődjem, még ha a legszégyenletesebbvéleményeket kellett is hangoztatnom.

Legnagyobb hibám az volt, hogy mindent utánoz-tam, ami a szemembe tűnt — nem szépségével, hanemkülönösségével, s mert utánzó voltomat nem akartambevallani, túlzásokba vesztem, hogy eredetinek tűnhes-sek föl. Semmit sem ismertem el jónak, sőt tűrhetőneksem; semmit sem tartottam méltónak arra a fárad-ságra, hogy az ember utánafordítsa a fejét; hanemazért mihelyt belemelegedtem a vitába, úgy tetszettnekem, mintha nem akadna a francia nyelvben elégfellengző kifejezés annak dicséretére, ami mellett kar-doskodtam; de hevességem egyszerre lelohadt, mihelytvalaki elfogadta a véleményemet.

Természetes következménye volt ez a viselke-désemnek. Utáltam az életmódomat s mégsem akartamváltoztatni rajta:

Simigliante a quella 'nfermaChe non puó trovar posa in su le piume,Ma con dar volta suo dolore scherma.

DANTE.

így gyötörtem elmémet, hogy megcsaljam, sminden ferdeségbe beleestem, hogy önmagamból ki-bújhassak.

De amíg hiúságom így elszórakozott, a szívemszenvedett, — úgy, hogy majdnem állandóan együttlakozott bennem egy nevető meg egy síró ember. Minthaörökös kölcsönhatás lett volna fejem és szívem között.Tulajdon gúnyos szavaim néha végtelen fájdalmat

95

okoztak nekem s legmélyebb bánatom kitörő kaca-gásra csábított.

Valaki azzal dicsekedett egyszer, hogy a babonásfélelemnek nincs hatalma rajta s nem ijed meg semmi-től; barátai csontvázat rejtettek az ágyába, aztánelbújtak a szomszédos szobában, hogy meglessék,amikor hazatér. Nem hallottak semmi neszt, de másnapreggel, amikor beléptek a szobájába, ott ült és játszadozott a csontokkal: megőrült.

Volt bennem valami, ami ehhez az emberhezhasonlított — ha egyéb nem, kedves csontocskáimegy szeretett csontvázhoz tartoztak, szerelmem hulla-dékai voltak, — mindaz, ami a múltból megmaradt.

De azért nem mondhatnám, hogy nem voltakjó pillanatok is ebben a kicsapongó életben. Desgenaispajtásai disztingvált fiatalemberek voltak, jórészt mű-vészek. Néha gyönyörűséges estéket töltöttünk együtt,dőzsölés ürügye alatt. Egyikük akkoriban szerelmesvolt egy szép énekesnőbe, aki elbűvölt bennünkettiszta és mélabús hangjával. Hányszor hallgattukkörben ülve, miközben a terített asztal várt ránk!Hányszor megesett, hogy amikor éppen kipattant adugó a palackokból, valamelyikünk egy Lamartine-kötetet tartott a kezében, s megindult hangon olvasottföl belőle! Azt látni kellett, hogy eltűnt ilyenkor mindenrhás gondolat! Csakúgy repült az idő, s furcsa dőzsölésvolt az, amikor asztalhoz ültünk. Egy árva szót semszóltunk s a szemünk tele volt könnyel.

Különösen Desgenais — máskor a leghidegebb,legszárazabb ember — viselkedett ilyenkor hihetetle-nül. Oly szokatlan érzelmek vettek erőt rajta, hogylázálomban beszélő költőnek mondta volna az ember.De ilyen kitárulások után megesett, hogy valami dühösöröm fogta el. Mihelyt fejébe szállt a bor, tört, zúzottmindent, a pusztítás géniusza fölf egy vérzetten ugrottki a fejéből; őrjöngései közben néha úgy vágott neki

96

a zárt ablaknak egy széket, hogy mindenki halálrarémült a csörömpöléstől.

Akaratlanul is tanulmányoznom kellett ezt a furcsaembert. Jellegezetes típusa volt a szememben egy olyanosztálynak, amely bizonyára megvan valahol, de előt-tem teljesen ismeretlen. Ha valamit tett, nem lehetetttudni, hogy a beteg ember kétségbeesése, vagy az el-kényeztetett gyermek szeszélye mozgatja-e.

Különösen ünnepnapokon volt olyan izgatott ideg-állapotban, hogy valósággal iskolásgyerek módjáraviselkedett. A hidegvére kacagtató volt ilyenkor. Egynapon rávett, hogy menjünk el hazulról kettesben,alkonyatkor, groteszk jelmezekbe öltözve, álarcosán,hangszerekkel. így sétálgattunk egész éjszaka, nagykomolysággal, szörnyű hujjogatások között. Megpillan-tottunk egy bérkocsist, aki elaludt a bakon; kifogtuka lovait, aztán úgy tettünk, mintha bálból jönnénk,s hangos kiáltozással hívni kezdtük. A kocsis fölébredt,lovai az első ostorcsapásra elszaladtak s otthagyták abakon kuksolva. Még aznap este elmentünk a Champs-Elysées-re. Desgenais megpillantott egy arrajáró kocsits megállította, mint valami útonálló; fenyegetéseivelmegrémítette a kocsist, leszállította a bakról s kényszerí-tette, hogy lehasaljon a földre. Ez a játék az életünkbekerülhetett volna. Közben kinyitotta a kocsi ajtajáts egy rémülettől megdermedt fiatal párt láttunk azülésen. Desgenais felszólított, hogy tegyem azt, amitő; mindkét ajtót kinyitottuk s elkezdtünk belépniaz egyiken, ki a másikon, úgy, hogy a kocsiban ülőszerencsétlenek egész rablóseregnek hittek bennünket,

Azt hiszem, azok, akik mondogatni szokták, hogya társaséletben tapasztalást lehet szerezni, nagyoncsudálkozhatnak, ha valaki hitelt ad a szavuknak.A társasélet csupa örvény, s egyik örvénynek semmiköze a másikhoz; az emberek is rajokban járnak, minta madár. Még ugyanannak a városnak egyik kerülete

97

sem hasonlít a másikhoz, s aki a Chaussée d'Antin-enlakik, ugyanannyit tanulhat a Marais-ban, mint Lissa-bonban. Csak annyi igaz, hogy ezeken a különbözőörvényeken, amióta a világ világ, hét örökké változat-lan személyiség úszik keresztül: az elsőnek a neve re-mény, a másodiké lelkiismeret, a harmadiké közvéle-mény, a negyediké vágy, az Ötödiké szomorúság, a ha-todiké gőg — a hetediknek neve: ember.

Szóval pajtásaim meg én afféle madárraj voltunks együtt maradtunk tavaszig, hol kártyázva, hol nőkután járva.

— Dehát, — szólal meg az olvasó, — milyen asz-szonyokkal volt dolgotok eközben? Sehol sem látoma testet öltött kicsapongást.

Szegény teremtések, akik az asszony nevet viseli-tek, s álomként húzódtatok végig egy olyan életen,amely maga is álom volt — mit mondjak rólatok?Lehet-e emlék ott, ahol a reménynek árnyéka sem voltsoha? Hol találjalak meg benneteket? Mi némábbtinálatok az ember emlékezetében? Miről lehet jobbanmegfeledkezni, mint tirólatok?

Ha már nőkről kell beszélni, két fajtát említekmeg, — itt az első:

Azt kérdezem, mitévő legyen egy fiatal, csinos,szegény varróleány, aki tizennyolc esztendős, tehátvágyai vannak; munkaasztalán regény hever, amely-ben egyébről sincs szó, mint szerelemről; nem tudsemmit, semmiféle erkölcsi eszmét nem ismer, örökösenvarr egy ablak mellett, amely előtt körmenetek nemvonulnak el többé, mert a rendőrség megtiltotta, ellen-ben minden este ott lézeng egy tucat bárcás leány, akitugyanaz a rendőrség vesz tudomásul; mitévő legyenez a leány, amikor egész álló nap fárasztotta kezét, sze-ntét,, egy ruhával vagy kalappal, s estére kelve egypillanatra kikönyököl az ablakába. Azt a ruhát, azt akalapot, amelyet szegény, becsületes kezével szabott

98

ki és varrt meg, hogy vacsorára legyen mit hazavinnie,egy örömleány testén, fején látja viszont. Napjábanharmincszor is bérkocsi áll meg a kapuja előtt, s egyprostituált nő száll ki belőle, aki éppen úgy meg vanszámozva, mint a kocsi, amelyen jár, — lenéző arccalpipeskedik egy tükör előtt, próbálja, leveti, fölveszitízszer is az ő álmatlan éjszakáinak szomorú és türel-mes munkáját. Látja, amint ez a nőszemély hat aranyathúz ki a zsebéből, amikor ő egyet keres hetenként;megnézi tetőtől talpig, szemügyre veszi az öltözködését,utána megy a kocsijáig, — s aztán, Istenem, amikornagyon sötét az éjszaka, munka nincs, az anyja beteg,kinyitja félig az ajtaját, kinyújtja kezét s megállít egyjárókelőt.

Ez volt a története egy ilyen leánynak, akit ismer-tem. Tudott egy kicsit zongorázni, egy kicsit számolni,egy kicsit rajzolni, konyított valamit a történelemhez,meg a nyelvtanhoz is, mindenhez értett egy keveset.Hányszor elnéztem szívbemarkoló részvéttel a természet-nek ezt a szomorú, félbemaradt munkáját, amelyeta társadalom még jobban megcsonkított! Hányszorkövettem a sötét éjszakában ennek a szenvedő, elvetéltszikrának halvány, imbolygó világosságát! Hányszormegpróbáltam e szánandó hamu alatt lángralobbantania kialudt parazsat! Szegénynek hosszú haja csakugyanhamuszínű volt s Hamupipőkének neveztük el.

Nem voltam elég gazdag, hogy tanítókat fogadjakmellé; Desgenais az én tanácsomra érdeklődni kezdettiránta; újra taníttatta mindarra, aminek az elemeitismerte, de soha, semmiben nem tudott észrevehetőhaladást tenni: mihelyt a tanítója elment, összefontakarját s így maradt órák hosszat, kinézegetve az ablakon.Micsoda napok! Micsoda nyomorúság! Egyszer meg-fenyegettem, hogy pénz nélkül marad, ha nem dolgozik;némán munkához látott s kevéssel utóbb megtudtam,hogy titokban elszökött hazulról. Hova lett? Tudja

99

Isten. Mielőtt elment, megkértem, hogy hímezzennekem egy erszényt; ezt a szomorú ereklyét sokáigmegőriztem; fölakasztottam a szobámban, sötét em-lékéül mindannak, ami rombadől ezen a földön.

Most lássuk a másikat.Körülbelül esti tíz óra volt, amikor lármás, fárasztó

nap után fölmentünk Desgenais-hez, aki néhány órávalmegelőzött bennünket, hogy a mulatságot előkészítse.A zenekar játszott már, s a szalon tele volt, amikormegérkeztünk.

A legtöbb táncosnő színházi patkány volt; meg-magyarázták nekem, hogy miért érnek ezek többet,mint más: azért, mert mindenki kapkod utánuk.

Alighogy beléptem, belevetettem magam a keringőörvényébe. Mindig szerettem ezt a gyönyörűséges tán-cot; nem ismerek nemesebbet, szép asszonyhoz és fiatalfiúhoz méltóbbat; ehhez képest a többi tánc csupaegyügyű konvenció, vagy ürügy a legsemmitmondóbbtársalgásra. Az ember bizonyos tekintetben valósággalbirtokába veszi az asszonyt, ha félórahosszat karjaiközt tartja s így ragadja magával az akarata ellenéremegremegő teremtést, nem is minden veszedelem nél-kül — nem lehet tudni, oltalmazza-e, vagy erőszakottesz rajta. Némelyik olyan kéjes szeméremmel, olyszelíd és tiszta megadással engedi át magát, hogyaz ember nem tudja, vágyat, vagy félelmet érez-emellette s hogy elkábul-e, ha a szívére szorítja, vagyösszetöri, mint a nádszálat. Németország, ahol ezt atáncot föltalálták, bizonyosan olyan ország, aholszeretnek.

Én egy olasz színház nagyszerű táncosnőjét tar-tottam karjaimban, aki farsangra jött Párizsba; bac-chansnőnek öltözött, párducbőr ruhába. Sohasem láttamepedőbb tekintetet, mint ezé a teremtésé Magas, karcsúleány volt s bár igen gyorsan keringett, úgy látszott,mintha vonszolná magát; azt hitte volna az ember,

100

hogy kifárasztja a táncosát, de meg sem lehetett érezni,mintha csak varázslat röpítette volna tovább

Keblén óriási bokréta volt, amelynek illata akara-tom ellenére is megrészegített. Karom legkisebb moz-dulatára éreztem, hogy meghajlik, mint az indiai liánoly enyhe és rokonszenves lágysággal, amely illatosselyemfátyolként vett körül. Nyaklánca minden forduló-nál alig hallhatóan odaütődött fémből készült övéhez;oly istenien mozgott, mint egy szépséges csillag s mo-solygása olyan volt, mint egy elröppenni készülőtündéré. Mintha az ő ajkai közül folyt volna a keringőgyöngéd és kéjes zenéje, miközben feje befont feketehajának erdejével megterhelve hátrahaj ok, minthaa nyaka gyönge volna ahhoz, hogy elbírja.

A keringő után egy boudoirban leroskadtam egyszékre; szívem dobogott, magamon kívül voltam— Istenem, — kiáltottam fel, — hogyan lehetségesez? Gyönyörű szörnyeteg! Szépséges kígyó! Hogytudsz befonni, hogy tudsz kígyózni, te édes vipera,hajlékony, pettyes bőröddel! Mily jól megtanítottbátyád, a bibliai kígyó, hogyan kell az élet fája körécsavarodni,ajkaid közt tartva az almát! Oh, Meluzina,Meluzina! A férfiak szíve tiéd, tudod te ezt jól, te va-rázsló, azzal a lágy, epedő tekinteteddel, amely úgy tesz,mintha nem sejtenél semmit. Tudod jól, hogy elveszejted,megfojtod az embereket, tudod, hogy szenvedni fog,aki hozzádnyúl; tudod, hogy belé lehet halni a mosoly-gásodba, a virágaid illatába, gyönyörűséges testedérintésébe: ezért adod oda magadat oly lágyan; ezértoly szelíd a mosolyod, ezért oly frissek a virágaid;ezért teszed oly puhán vállunkra a karodat. Istenem,Istenem, mit akarsz hát tőlünk?

Halié professzor mondott egyszer egy rettenetesszót: »Az asszony az ideges része az emberiségnek,a férfi az izmos része.« Maga Humboldt, ez a komolytudós azt mondta, hogy az emberi idegek körül valami

101

láthatatlan légkör van. Nem beszélek azokról az ál-modozókról, akik követik Spallanzani denevéreinekkeringő röpülését s azt hiszik, hogy egy hatodik érzé-ket találtak a természetben. így is elég félelmesek amisztériumai, elég mélységesek az erői ennek a természet-nek, amely megterem, kigúnyol és megöl bennünket, —fölösleges még sűrűbbre vonni körülöttünk a homályt!De melyik férfi hiheti magáról, hogy élt ha tagadjaaz asszonyok hatalmát? Ha sohasem vált meg remegőkézzel egy szép táncosnőtől? Ha sohasem érezte azt ameghatározhatatlan valamit, azt az idegesítő magnetiz-must, amely bál közben, zeneszó mellett, a hőségtőlelhalványuló csillárok fényében lassanként kiárad egyfiatal asszonyból, őt magát is felvillanyozva s ott száll-dos körülötte, mint az aloe illata a szélben himbálódzófüstölő fölött.

Mélységes kábulat vett erőt rajtam. Hogy azilyen mámor lehetséges, ha szerelmes az ember, aznem volt új dolog nekem: tudtam mi az a fénykör,amely a szeretett asszonyt körülveszi. De hogy valakiilyen szívdobogást támasszon, ilyen fantomokat idéz-zen föl puszta szépségével, virágaival s egy vadállattarka bőrével, bizonyos mozdulatokkal, bizonyos fajtakörbenforgással, amit valami csepűrágótól tanult, segy szép kar körvonalaival, — s mindezt egy szó nélkül,egy gondolat nélkül, látszólag anélkül, hogy tudomásulméltóztatnék venni! Mi volt hát a káosz ha ez a hatteremtő nap munkája?

De mégsem szerelem volt az, amit éreztem, s nemmondhatok mást, mint hogy szomjúság volt. Életem-ben először éreztem, hogy a szívemtől idegen húr rezegbennem. Ennek a szép állatnak láttára egy másikállat kezdett bensőmben bömbölni. Éreztem: nem tud-nám azt mondani ennek az asszonynak, hogy szeretem,hogy tetszik nekem, még azt sem, hogy szép; semmimás nem volt az ajkamon, csak a vágy, hogy ajkát

102

megcsókoljam s azt mondjam neki: »Övezz engemezekkel a közömbös karokkal; támaszd arcomhoz ezta lehajtott fejet; tapaszd ajkamra ezt az édes mosolyt«.Testem szerette a testét; megmámorosodtam a szép-ségétől, mint a bortól.

Arra ment Desgenais, s megkérdezte, mit csinálok. — Ki ez a nő? — kérdeztem én.

— Miféle nő? Kiről beszélsz?Karonfogtam és visszavezettem a terembe. Az

olasz nő látott bennünket közeledni. Elmosolyodott;hátráltam egy lépést.

— Haha, — nevetett Desgenais, — hát Marco-val keringőztél?

— Ki az a Marco? — kérdeztem.— Ejh, hát az a rosszféle, aki ott nevet, ni; tet-

szik neked?— Nem, — válaszoltam, — keringőztem vele s

tudni akartam a nevét; nem tetszik különösképpen.Szégyenkezésből beszéltem így, de mihelyt Desge-

nais otthagyott, utána futottam.— Nagyon sietsz, — mondta nevetve. — Marco

nem afféle közönséges nőszemély; kitartott barátnője,majdnem felesége de *** úrnak, a milánói nagykövet-nek. Egyik barátja hozta el hozzám. De azért, — tettehozzá, — légy nyugodt, beszélek vele; csak akkor en-gedünk meghalni, ha semmiképpen nem tudunk segí-teni rajtad. Talán elérhetjük, hogy itthagyják va-csorára.

Azzal továbbment. Kimondhatatlan izgalommalláttam, hogy közeledik a leányhoz; de nem követtemőket, eltűntek a tömegben.

— Hát igaz? — gondoltam magamban — csak-ugyan idáig jutottam? Egy pillanat alatt! Istenem,ezt fogom hát szeretni? De végre is, — gondolkoztamtovább — ez az érzékeim dolga, a szívemnek semmiköze hozzá.

103

Így próbáltam megnyugtatni magamat. Néhánypillanat múlva Desgenais a vállamra csapott.

— Mindjárt vacsorázunk, — mondta, — te veze-ted Marcot asztalhoz. Tudja, hogy tetszett neked, adolog rendben van.

— Idehallgass, — feleltem, — nem tudom, hogymit érzek. Mintha a sánta Vulkánt látnám, amintcsókjaival borítja Vénuszt, kovácsműhelyében, füstösszakállával. Szeme rámered áldozatának kemény hú-sára. Egész lénye ennek az asszonynak, egyetlen kin-csének látásában összpontosul; igyekszik nevetni örö-mében, úgy tesz, mintha remegne a boldogságtól;s közben eszébejut apja, Jupiter, aki fenn ül a magaségben.

Desgenais rámnézett és nem felelt, karonfogottés elvitt.

— Fáradt vagyok, — mondotta, — szomorúvagyok, megöl ez a zaj. Menjünk vacsorázni, az majdvisszahozza a kedvünket.

A vacsora fényes volt, de én csak néztem. Hozzásem tudtam nyúlni semmihez, az ajkamban nem volterő.

— Mi a baja? — kérdezte Marco. De én olyan vol-tam, mint a szobor, s néma bámulattal nézegettem tető-től talpig.

Elnevette magát s Desgenais is, aki messzirőlfigyelt bennünket. A leány előtt serlegformára metszettnagy kristálypohár volt, amelynek ezer csillogó lapjaverte vissza a csillárok fényét s úgy ragyogott, minta szivárvány hétszínű prizmája. A leány lustán kinyúj-totta karját s színig töltötte a poharat aranyos ciprusiborral, azzal a cukrozott keleti borral, amelyet olykeserűnek találtam később a Lido elhagyatottpartján.

— Tessék, — nyújtotta felém, — Per voi, bambino

104

— Neked és nekem, — mondottam visszanyújtvaneki a poharat. Megmártotta benne az ajkát, én pedigolyan szomorúsággal ürítettem ki, amelyet nyilvánkiolvasott a szememből.

— Rossz a bor? — kérdezte.— Nem, — feleltem.— Vagy a feje fáj?— Nem.— Hát fáradt?— Nem.— Oh, akkor szerelmi bánata van!Amint így a maga nyelvén kezdett beszélni, a te-

kintete elkomolyodott. Tudtam, hogy Nápolyból való,s amikor szerelemről beszélt,, akaratlanul is Itália do-bogott a szívében.

Erre nagy tobzódás következett. Kezdett a fejekbeszállni a bor, összecsengtek a poharak; a iegsápadtabbképeket is elborította már az a könnyű bíbor, amellyela bor festi meg az arcot, mintha meg akarná akadá-lyozni, hogy a szemérem megjelenhessék rajta; időn-ként zavaros moraj hangzott fel, a növekvő dagályhozhasonló; a pillantások itt-ott föllángcltak, aztán egy-szerre üresen dermedtek meg; valami szél egymás-felé hajtotta ezeket a bizonytalan mámorokat. Egy nőfelemelkedett, mint a még nyugodt tengeren az elsőhullám, amely megérzi a vihart s magasra tolul, hogybejelentse; egy intéssel csöndet kért, egy hajtásrakiürítette poharát s ettől a lendülettől kibomlott akontya; aranyhajának özöne a vállára omlott; kinyi-totta száját s valami bordalra akart gyújtani, szemétfélig lehunyta. Nehezen lélekzett; összeszorult mellé-ből kétszer is kitört valami rekedt hang; egyszerrehalálos sápadtság borította el az arcát s visszaesetta székébe.

Ekkor zűrzavaros lárma kezdődött, s egy teljesóra hosszat, egészen a vacsora végéig nem akart meg-

105

szűnni. Nem lehetett abból kihallani semmit, sem akacagást, sem a nótázást, még a kiáltásokat sem.

— Mi a véleményed erről? — kérdezte Desgenais.— Semmi, — feleltem. — Bedugom a fülemet

és nézem.A szép Marco az egész bacchanália alatt néma

maradt, nem ivott, nyugodtan támaszkodott meztelenkarjára és lustán álmodozott.. Sem csodálkozás, semizgalom nem látszott rajta.

— Nem akar úgy tenni, mint ők? — kérdeztem. — Az imént ciprusi borral kínált meg, nem akarjamaga is megkóstolni?

E szavak közben színültig töltöttem neki egy nagypoharat; lassan fölemelte, egy hajtásra kiitta, aztánletette az asztalra s újra visszaesett szórakozottságába.

Minél tovább figyeltem ezt a Marcot, annál külö-nösebbnek találtam; nem lelte gyönyörűségét semmi-ben, de nem is untatta semmi. Éppoly nehéznek lát-szott megharagítani, mint tetszését megnyerni; meg-tette, amire kérték, de magától nem kezdett semmit.Az örök nyugalom géniusza jutott eszembe, s azt gon-doltam magamban, hogy ha ez a sápadt szobor alva-járóvá lenne, hasonlítana Marcohoz.

— Jó vagy-e, gonosz vagy-e? — kérdeztem tőle,— szomorú vagy-e, víg vagy-e? Szerettél-e? Akarod-e,hogy szeressenek? Szereted-e a pénzt, a gyönyört? Alovakat, a falut, a bált? Ki tetszik neked? Miről álmo-dozol? — s mindezekre a kérdésekre ugyanazzal a mo-sollyal felelt, öröm és fájdalom nélkül való mosollyal,amely mintha ennyit mondott volna: Mindegy —és semmi többet.

Ajkamat ajkára nyomtam; adott egy olyan szó-rakozott és közömbös csókot, amilyen ő maga volt,aztán szájához emelte zsebkendőjét.

— Marco, — mondtam neki, — jaj annak, akibeléd talál szeretni!

106

Rámnézett fekete szemével, aztán az égre emeltetekintetét, s utánozhatatlan olasz mozdulattal fölemelveujját, halkan kimondta a hazájabeli asszonyok nagyszavát: — Forse!

Eközben felszolgálták a csemegét, a vendégekegy része fölkelt az asztal mellől, egyik dohányzott,másik kártyázni kezdett; néhányan ott maradtak azasztalnál; a nők egyrésze táncolt, másrésze elszunyó-kált. A zenekar visszajött; a gyertyák sápadozni kezd-tek, újakat tettek a helyükbe. Eszembejutott Petro-nius vacsorája, ahol a lámpák kialszanak az elszunnyadturak körül, a rabszolgák pedig lábujjhegyen besetten-kednek s ellopják az ezüstöt. Eközben tovább hangzottaz ének s három angol, afféle komor alak, akinek a kon-tinens a kórháza, mindennek ellenére folytatta a leg-sötétebb balladát, amely valaha kikerült az angolmocsarak közül.

— Jere, — mondtam Marconák — menjünk!Felállt és karomba kapaszkodott.— Viszontlátásra holnap! — kiáltotta Desgenais

— s azzal kimentünk a teremből.Amíg Marco lakása felé haladtunk, hevesen dobo-

gott a szívem; nem tudtam beszélni. Fogalmam semvolt arról, hogy ilyen nő is van a világon; nem érzettsem vágyat, sem utálkozást s nem tudtam, mit gondol-jak, amikor kezem remegett ennek a mozdulatlanteremtésnek közelében.

Szobája is zord és kéjes volt, mint ő; egy alabástrom-lámpa homályosan világította meg. A karosszékek^a dívány puhák voltak, mint megannyi ágy s azt hiszemcsupa pehelyből volt minden. Beléptemkor török pasz-tillák erős szaga csapott meg, — nem az, amit nálunkárulnak az uccán, hanem konstantinápolyi, a legide-gesítőbb és legveszélyesebb illatszer. Marco csöngetetts belépett egy szobalány. Szótlanul átment vele a háló-fülkéjébe s néhány pillanat múlva ágyban láttam,

107

könyökére támaszkodva, most is megszokott, közömböstesttartásával.

Ott álltam és néztem. Különös: minél jobbanbámultam, minél szebbnek találtam, annál gyorsabbanfoszlott szét a vágy, amelyet ébresztett bennem. Nemtudom, magnetikus hatás volt-e ez; hallgatása ésmozdulatlansága rám is elragadt. Úgy tettem, mint ő,ledőltem a díványra a hálófülkével szemközt s lelkemreleszállt a halál hidege.

A vér lüktetése az erekben: különös óra, amely-nek ketyegését csak éjjel hallja az ember. Ilyenkorcserbenhagyja a külső világ, magába mélyed s halljaa saját életét. Bármily fáradt és szomorú voltam, nemtudtam lehunyni a szememet. Marco rámszegezte te-kintetét; némán s ha lehet ezt mondani: lassan néztükegymást.

— Mit csinál ott? — kérdezte végül — nem jönide hozzám?

— Dehogynem, — feleltem — maga olyan szép!Gyönge sóhaj hallatszott, panaszhoz hasonló:

Marco hárfájának egyik húrja meglazult. Odanéztem,ahonnan a nesz hallatszott, s láttam, hogy a hajnalelső sugarai halaványra festik az ablakokat.

Fölkeltem és széjjelhúztam a függönyöket; elevenvilágosság hatolt a szobába. Odamentem az egyikablakhoz s megálltam néhány pillanatra. Az ég tisztavolt, a napot nem takarták felhők.

— Hát nem jön? — ismételte Marco.Intettem neki, hogy várjon még. Óvatosságból a

város középpontjától távol választott lakást; talán voltmásik lakása is, mert néha vendégeket fogadott. Ked-vesének barátai jártak hozzá, s az a szoba, ahol vol-tunk, kétségtelenül csak afféré »kéjlak« lehetett. ALuxembourg-ra nézett s annak a kertje terült el a sze-mem előtt.

Mint a vízbe nyomott dugó, amely nyugtalan-

108

kodik az ember kezében s kicsúszik ujjai közül, hogyismét felszínre kerüljön: úgy mozgolódott bennemvalami, amit sem legyőzni, sem eltávolítani nem tud-tam. A Luxembourg fasorainak láttára megdobbanta szívem, s eltűnt belőlem minden más gondolat. Iskola-kerülés közben hányszor nyúltam el ezeken a kis dom-bokon a fák árnyékában valami jó könyvvel, bolondospoézissel telve! Ilyenek voltak gyermekkorom kicsa-pongásai. Ezeket a távoli emlékeket mind viszontlát-tam a kopár fák, az ágyások hervadt növényei között.Itt sétáltam tízéves koromban fivéremmel és házi-tanítómmal, kenyérmorzsát szórva szegény ázott ma-daraknak; ott, abban a sarokban ülve nézegettemórákhosszat a körben ugráló kislányokat; hallgattam,hogy dobog gyermeki szívem együgyű dalocskáikrefrénjeire; amott, azon a fasoron ezerszer is végig-mentem iskolából jövet, beléveszve Virgilius egy so-rába s lábammal továbbrugdalva egy kavicsot. —Itt vagy, gyermekkorom! — kiáltottam fel — oh...Istenem, itt vagy hát!

Megfordultam. Marco elaludt, a lámpa kiégett,a napvilág teljesen megváltoztatta a szoba képét: akárpitok, amiket azúrkéknek néztem, zöldes, kopottszínűek voltak, Marco pedig, a szép szobor, a háló-fülkében elnyúlva sápadt volt, mint a halott.

Önkénytelenül megborzongtam; benéztem a háló-fülkébe, aztán ki a kertre: fáradt fejem elnehezedett.Tettem néhány lépést s leültem egy nyitott írószekrényelé, egy másik ablak közelében. Rátámaszkodtams gépiesen nézegettem egy ottfelejtett, nyitott levelet:néhány szó volt az egész. Többször is elolvastam odasem figyelve, míg a puszta ismétlés meg nem világí-totta előttem az értelmét; egyszerre belémcsapott,bár nem tudtam egészen felfogni. Kezembe vettem apapírt, s ezeket a helyesírási hibával teli sorokat ol-vastam:

109

»Tegnap meghalt. Este tizenegy órakor érezte,hogy az ereje elhagyja; odaszólított magához s ígyszólt: Louison, megyek az életem társa után; eredj aszekrényhez, akaszd le a szögről a lepedőt, ez a párjaa másiknak. — Sírva térdeltem le, de ő kinyújtottakezét s azt kiáltotta: Ne sírj, ne sírj! És olyat sóhaj-tott ...«

A levél többi része le volt szakítva. Nem tudomkimondani, milyen hatást tett rám ez a gyászos olvas-mány; megfordítottam a papírt s láttam Marco cí-mét és a tegnapi dátumot. — Meghalt? Ki halt meg?— kiáltottam fel akaratlanul, miközben a hálófülkefelé mentem. — Meghalt! De kicsoda? Kicsoda?

Marco kinyitotta szemét; látta, hogy ott ülökaz ágyán s kezemben a levél.

— Az anyám halt meg — mondotta. — Hát nemjön ide?

Miközben ezt mondta, kinyújtotta kezét.— Csönd, — feleltem — aludj és hagyj engem.Visszafordult és elaludt újra. Nézegettem egy

darabig s amikor tudtam, hogy már nem veszi észre,elhúzódtam és nesztelenül kimentem a szobából.

V. FEJEZET

Egy este a kandalló mellett ültem Desgenais-vel.Az ablak nyitva, márciuseleji nap volt, tavasz hír-nöke; esett az imént, édes illat szállt föl a kertből.

— Mit csinálunk, barátom, — szólaltam meg, —mire eljön a tavasz? Szeretnék utazni.

— Én, — mondta Desgenais — azt teszem, amittavaly; falura megyek, mihelyt itt lesz az ideje.

— Hogyan, — feleltem — hát te minden évbenugyanazt csinálod? Újra kezded az idei életedet?

110

— Hát mi mást tegyek?— Igaz; — kiáltottam fel s hirtelen felugrottam

— jól mondtad, mi mást tegyen az ember? Oh, Desge-nais, hogy untat engem ez az egész! Téged sohasemfáraszt ez az élet?

— Nem — mondotta.Egy metszet előtt álltam, amely a pusztába vonult

Magdolnát ábrázolta; akaratlanul is összekulcsoltama kezemet.

— Mit csinálsz? — kérdezte Desgenais.— Ha festő volnék, — mondtam — s a melankó-

liát akarnám megfesteni, nem fiatal leányt festenék,aki könyvet tart a kezében.

— Mi bajod ma este? — kacagott fel Desgenais.— Nem, — komolyan mondom — folytattam, —

ennek a könnyben úszó Magdolnának csak úgy duzzada keble a reménységtől; az a halvány, beteges kéz,amelyre fejét támasztja, még mindig illatos azoktóla kenőcsöktől, amelyekkel Krisztus lábát bekente.Nem látod, hogy ebben a pusztaságban a gondolatokegész népe imádkozik? Ez nem a melankólia.

— Ez egy nő, aki olvas — felelte Desgenais szá-raz hangon.

— Boldog ez a nő, — mondtam én —- és boldogez a könyv.

Desgenais megértette, hogy mit akarok mondani;látta, hogy mélységes szomorúság vett erőt rajtam.Megkérdezte, van-e valami okom a bánkódásra. Haboz-tam, hogy feleljek-e s éreztem, hogy megszakad a szí-vem.

— Édes Octave, — mondotta — ha van valamiokod a bánatra, valld meg nékem habozás nélkül, tu-dod, hogy barátod vagyok.

— Tudom, — feleltem — nekem van barátom,de a bánatomnak nincs.

Faggatott, hogy beszéljek világosabban.

111

— Mit használ, — mondtam — ha mindentmegmagyarázok is, hiszen egyikünk sem segíthet abajon. Azt akarod hallani, hogy mi van a szívem mélyén,vagy megelégszel az első szóval, ami eszembejut, valamikifogással?

— Légy őszinte — mondta.— Nos hát, — feleltem — Desgenais, te annak-

idején tanácsokat adtál nekem, s most arra kérlek:hallgass meg úgy, ahogy akkor én hallgattalak. Aztkérdezed, mi van a szívemben: hát majd elmondom.

— Válaszd ki az első jöttmentet s mondd nekiezt: vannak emberek, akik egész életükben isznak,lovagolnak, mulatnak, játszanak, kiélveznek mindengyönyörűséget; semmi béklyó nem köti őket, sajáttetszésük a törvényük, asszonyt annyit kapnak, ameny-nyit akarnak, gazdagok. Egyéb gondjuk nincs semmi;minden napjuk ünnep. — Mit gondolsz? Ha ez azember nem valami szigorú erkölcsbíró, azt fogja felelni,hogy hát ilyen gyönge az ember — de egyszerűen aztis felelheti, hogy ez az elképzelhető legnagyobb bol-dogság.

— Már most késztesd cselekvésre ezt az embert;ültesd asztalhoz, szép asszony mellé, adj poharat akezébe, adj minden reggel egy marék aranyat s aztánmondd neki: — Ez lesz az életed. Miközben elalszola kedvesed mellett, a lovaid patáikkal kapálni fognakaz istállóban; amíg lovadat táncoltatod a sétautakhomokján, a borod érik a pincéidben; amíg te ivássaltöltöd az éjszakát, a bankárok szaporítják a vagyono-dat. Csak kívánnod kell, s minden vágyad valósággáváltozik. A legszerencsésebb ember vagy a világon;de vigyázz: egy este többet találsz inni a kelleténéls a tested nem tud élvezni többé. Nagy szerencsétlen-ség lesz ez, mert minden bánatra van vigasz, csak azilyenre nincs. Egy szép éjszakán víg társasággal nyar-galsz a2 erdőben; a lovad félrelép, beléesel egy iszapos

112

árokba, s megeshetik, hogy beborozott társaid a vidámkürtharsogástól nem hallják meg rémült kiáltozásodat;vigyázz, nehogy elhaladjanak anélkül, hogy észrevettekvolna, s jókedvük zaja el ne vesszen az erdőben, amígte összetört tagjaidon a homályban vonszolod magad.Egy este veszteni fogsz a játékban; a szerencsénekis megvannak a maga rossz napjai. Amikor hazatérszs leülsz a kandalló mellé: vigyázz, nehogy öklöznikezdd a homlokodat, könnytől engedd megnedvesednia szempilláidat s keserűen nézegess erre-arra, mint akibarátot keres; mindenekfölött vigyázz, nehogy magá-nyosságodban egyszerre csak azokra gondolj, akik va-lami nádfödeles kunyhóban nyugodt házaséletet élneks egymás kezét fogva alusznak el; mert veled szemköztpompás ágyadon egyetlen meghitted ül majd: az asápadt teremtés, aki a pénzedbe szerelmes. Föléjeha-jolsz majd, hogy könnyíts elszoruló kebleden, s Ő aztgondolja, hogy sokat veszíthettél, mert nagyon szo-morú vagy; könnyeid nagy gondot okoznak neki, mertezek miatt talán rajta vénül meg a ruhája s lehullnakujjairól a gyűrűk. Ne mondd meg neki annak a nevét,aki a pénzedet elnyerte; megeshetik, hogy holnap össze-találkozik vele s megbékél a te romlásoddal. Íme, ezaz emberi gyöngeség: van-e elég erőd hozzá? Embervagy? őrizkedjél az undortól; ez is gyógyíthatatlanbetegség: többet ér egy halott, mint egy élő, aki meg-utálta az életet. Van szíved? őrizkedjél a szerelemtől;kicsapongó ember számára nagyobb baj ez a betegség-nél is — nevetségessé teszi. A kicsapongó fizeti a kedve-sét, s az asszony, aki eladja magát, csak egy embertvethet meg a világon: azt, akit szereti. Vannak szen-vedélyeid? Ügyelj az arcodra; szégyene a katonának,ha fegyverzetét eldobálja s a kicsapongónak, ha el-árulja, hogy ragaszkodik bármihez is; az ő dicsőségeaz, hogy mindenhez csak olajjal bedörgölt márványkéz-zel nyúl, amiről lesiklik minden. Hevesvérű vagy?

113

Ha élni akarsz, tanulj meg ölni: a bor néha kötelőz-Icödévé tesz. Van lelkiismereted? Vigyázz az álmodra;a kicsapongó, aki későre bánja meg bűneit, olyan, minta léket kapott hajó, sem a szárazföldre nem térhetvissza, sem útját nem folytathatja; hiába hajtják aszeled* magához vonja az óceán, körben forog és eltűnik.Ha van tested, óvakodj a szenvedéstől, ha van lelked,óvakodj a kétségbeeséstől. Szerencsétlen, óvakodj azemberektől; ameddig ezen az úton jársz, azt hiszed,roppant síkságot látsz s rajta összefogózkodó táncosokvirágos füzérét, amely úgy összetart, mint a lánc szemeide az egész nem egyéb csalóka délibábnál; aki a lábaalá néz, tudja, hogy örvény fölött kifeszített selyemszá-lon ugrál s az örvény sok néma lezuhanót nyel magába,anélkül, hogy egyetlen ráncot vetne a fölszine. Megne találjon csusszanni a lábad! Maga a természet isúgy érzi, hogy isteni szíve elhúzódik tőled; a fák, anádszálak nem ismernek rád többé; meghamisítottadanyád törvényeit, nem vagy többé testvére a csecs-szopóknak, s a mezők madarai elhallgatnak láttodra.Egyedül vagy! Őrizkedj Istentől! Egyedül állsz veleszemközt, hideg szoborként, akaratod talapzatán. Azégből hulló eső nem üdít fel többé, hanem aláaknázés kiváj. A szálló szél nem nyomja homlokodra az életcsókját, szent egyességet mindennek, ami lélekzik;megingat, megrendít. Minden asszony, akit megcsókolsz,elvesz egy szikrát az erődből s a magáéból nem ad;fantomokkal fáradsz halálra; ahol verejtékednek egycseppje lehull, sötét temetővirág nő a nyomán. Haljmeg! Ellensége vagy mindennek, ami él; roskadjössze magányodban, ne várd meg az öregséget; nenagyj gyermeket a földön, ne termékenyítsd meg a meg-fertőzött vért; oszolj el, mint a füst, ne foszd megegyetlen napsugártól se a csírázó búzaszemet!

Elhallgattam, leroskadtam egy karosszékbe s sze-memből patakzott a könny.

114

— Oh, Desgenais, — kiáltottam fel zokogva— te nem ezt mondtad nekem. Hát nem tudtad? S hatudtad, miért nem mondtad?

De Desgenais maga is összekulcsolta kezét; sápadtvolt, mint a patyolat s könny folyt végig az arcán.

Egy pillanatig hallgattunk. Ütött az óra; egyszerreeszembe jutott, hogy éppen egy esztendeje, ezen anapon,ebben az órában fedeztem föl a kedvesem hűtlenségét.

— Hallod ezt az órát? — kiáltottam fel. — Hal-lod? Nem tudom, mit kongat most; de irtózatos óraez s jelenteni fog valamit az életemben.

Lázasan beszéltem s nem tudtam, mi történik ben-nem. De majdnem ugyanebben a pillanatban sietvebelépett a szobába egy inas; kézenfogott, odébbveze-tett s fülembe súgta:

— Nagyságos úr, az édesapja haldoklik; szélütésérte s az orvosok lemondtak az életéről.

H A R M A D I K RÉSZ

I. FEJEZET

Apám falun lakott, meglehetősen messze Párizstól.Mire megérkeztem, a kapuban találtam az orvost,aki ezzel fogadott:

— Elkésett; édesapja szerette volna még egyszerlátni.

Beléptem és halva láttam apámat.— Kérem, doktor úr, — mondottam — küldjön

ki mindenkit, hagyjanak magamra: apám mondaniakart nekem valamit s meg is fogja mondani.

Parancsomra a szolgák eltávoztak; odaléptem azágyhoz s gyöngéden fölemeltem a szemfedőt, amely máreltakarta apám arcát. De amint megpillantottam,ráborultam, hogy megcsókoljam s elvesztettem az esz-méletemet.

Amikor magamhoz tértem, ezeket a szavakathallottam:

— Ha kívánja, tagadják meg, akármilyen ürüggyel.Megértettem, hogy távol akarnak tartani a halottas

ágytól s úgy tettem, mintha nem hallottam volna sem-mit. Minthogy nyugodtnak láttak, magamra hagytak.Megvártam, amíg mindenki lefeküdt a házban, fogtamegy karosgyertyatartót s beléptem apám szobájába.Egy fiatal pap ült egymagában az ágy mellett.

116

— Tisztelendő úr, — szólítottam meg — merészdolog egy árvától elvitatni azt a jogát, hogy apja fö-lött virrasszon. Nem tudom, mit mondhattak önnek.Maradjon a szomszéd szobában; ha ez bűn, vállalom.

Visszavonult. Egyetlen gyertya égett az asztalon,az világította meg az ágyat; leültem a pap helyére smégegyszer fölfedtem ezeket a vonásokat, amelyeketsohasem látok többé

— Mit akartál mondani, apám, — kérdeztem tőle— mi volt utolsó gondolatod, amikor tekinteted fiadatkereste?

Apám naplót vezetett s abba bele szokta írni,amit nap-nap után cselekedett. A napló az asztalonvolt s láttam, hogy nyitva van; odaléptem és elébetérdeltem; a nyitott lapon ezek a szavak voltak: »Istenveled, fiam, szeretlek és meghalok.«

Könnyet nem ejtettem, zokogás sem szökkent kiajkaim közül; torkom összeszorult, szájamat minthapecsét zárta volna le; mozdulatlanul néztem apámat.

Ismerte életemet s kicsapongásaim nem egyszeradtak okot neki panaszra vagy korholásra. Valahány-szor találkoztunk, beszélt jövendőmről, ifjúságomrólés tévelygéseimről. Tanácsai gyakran kiragadtak rosszsorsom kezéből s e tanácsoknak nagy ereje volt, mert aző élete kezdettől végéig mintaképe volt az erénynek,nyugalomnak és jóságnak. El voltam készülve arra, hogyhalála előtt látni akart s szeretett volna mégegyszermegpróbálkozni azzal, hogy eltérítsen életem mostaniútjáról; de a halál túlságosan sietett; egyszerre meg-érezte, hogy csak egy szót mondhat már — annyitmondott, hogy szeret.

II. FEJEZET

Kis fakerítés vette körül apám sírját. Régen kife-jezett akarata szerint a falusi temetőben hantolták el.Mindennap odajártam s a nap egy részét egy kis padontöltöttem el a sír kerítésén belül. Magamban töltöttema többi időt is, ugyanabban a házban, ahol apám meg-halt, s csak egyetlen szolga volt velem.

Akármilyen gyötrelmet okoznak is a szenvedélyeknem szabad az élet fájdalmait a halál fájdalmaival ösz-szehasonlítani. Az első, amit apám ágya mellé leülveéreztem, az volt, hogy esztelen gyerek vagyok, aki nemtud semmit és nem ismer semmit; sőt elmondhatomazt is, hogy szívem fizikai fájdalmat érzett a halálamiatt s néha összegörnyedtem, kezemet tördelve, mintaz álmából ébredő inasgyerek.

A falun töltött első hónapok folyamán eszembesem jutott, hogy a múltra vagy a jövőre gondoljak.Mintha nem is én lettem volna az, aki mostanáig élteaz életemet; amit éreztem, az nem volt kétségbeesés,s csöppet sem hasonlított egykori heves fájdalmaimhoz;csak valami ernyedtség volt minden cselekedetemben,valami fáradtság és mindenre kiterjedő közöny — devalami szívbemarkoló keserűséggel, amely bensőmetmardosta. Egész nap könyvet tartottam a kezembende nem igen olvastam, vagyis igazában egyáltalán nem— csak álmodoztam, nem tudom, miről. Gondolataimnem voltak; néma volt bennem minden: olyan hevesés mégis oly hosszantartó rázkódtatás ért, hogy tétlenültűrő teremtéssé váltam s nem mozdult meg bennemsemmi.

A szolgám — Larive volt a neve — hűségesen ra-gaszkodott apámhoz; apám után talán ő volt a legjobbember, akit valaha ismertem. Egyforma termetük volts libéria helyett azokat a ruhákat viselte, amiket apámneki ajándékozott. Körülbelül egykorúak voltak, vagyis

118

szürkült már a haja, s húsz esztendő alatt örökösenapám mellett élve, eltanult valamit a modorából is.Miközben ebéd után föl s alá jártam a szobában, hallot-tam, hogy ő az előszobában ugyanezt teszi; bár nyitvavolt az ajtó, sohasem lépett be, s egy szót sem beszél-tünk egymással, de időnkint láttuk sírni egymást,így teltek az esték s már rég lenyugodott a nap, amikornekem eszembe jutott, hogy világot kérjek, vagy neki,hogy magától behozza.

A házban minden a régi rendben maradt s egydarab papírt sem mozdítottunk el helyéről. A nagy bőr-karosszék, amelyben apám ülni szokott, a kandallómellett volt; asztala, könyvei régi helyükön; tisztelet-ben tartottam még a port is a bútorain, mert nem sze-rettem, ha takarítás közben elmozdították a helyük-ből. Ez a magányos ház, amely megszokta a csöndet s alegnyugalmasabb életet, nem vett észre semmit; csakazt éreztem, hogy a falak néha szánakozva néznek,amikor apám hálóköntösébe burkolózva, karosszékébetelepedtem. Mintha megszólalt volna egy gyönge hang: — Hová lett az apa? Jól látjuk, hogy ez itt az árvája.

Párizsból több levelet kaptam, s valamennyireazt válaszoltam, hogy a nyarat egyedül akarom töltenia falunkban, ahogy apám szokta volt. Érezni kezdtemazt az igazságot, hogy minden rosszban van valami jós hogy egy nagy fájdalom, bármit mondjanak az embe-rek, nagy nyugalmat is jelent. Amikor Isten küldötteivállunkra csapnak, akármilyen hírt hoznak is, azt a jótmindig megcselekszik velünk, hogy fölébresztenek ben-nünket az élet álmából — s ahol ők megszólalnak, ottelhallgat minden. A múló fájdalmak káromolják ésvádolják az eget; a nagy fájdalmak nem vádolják ésnem káromolják, csak hallgatják.

Délelőtt hosszú órákat töltöttem el a természetszemlélésével. Ablakaim mély völgyre nyíltak, a völgyközepén a falusi templom tornya emelkedett; szegé-

119

nyes és nyugodt volt minden. A tavasznak, a virágok-nak, a rügyező leveleknek látása nem volt rám azzala sötét hatással, amelyről a költők beszélnek, akik az életellentéteiben a halál csúfolkodását látják. Azt hiszem,hogy ez a léha gondolat — ha ugyan nem önkényesengyártott közönséges antitézis — igazában csupán azok-ban a szívekben él még, amelyek csak félig tudnakérezni. A játékos, aki pirkadatkor égő szemmel és üreskézzel lép ki a házból, hadiállapotban érezheti magát atermészettel, akár a gyertya, amely egy borzalmasvirrasztást világított meg; de mit mondhatnak a rügyezőlevelek az apját sirató gyermeknek? A szeméből hullókönnyek testvérei a harmatnak; a fűzfa levelei magukis könnyek. Az eget, az erdőt, a mezőt szemlélve, értet-tem csak meg: micsoda az ember, aki azt képzeli, hogyvig*isztalódik.

Larive-nak époly kevéssé volt kedve engem vigasz-talni, mint megvigasztalódni. Apám halálakor attóltartott, hogy eladom a házat s őt Párizsba viszemmagammal. Nem tudom, hallott-e eddigi életemről;de eleinte nyugtalanságot árult el s amikor látta, hogymegtelepszem a házban, első tekintete a szívemig hatolt.Akkor volt ez, amikor elhozattam Párizsból apámnakegy nagy arcképét; az ebédlőbe tétettem. Amikor Larivebelépett, hogy felszolgáljon, megpillantotta; habozvaállt meg, hol az arcképre pillantott, hol énrám; oly szo-morú öröm csillant meg a szemében, hogy ennek nemtudtam ellenállni. Mintha így szólt volna hozzám:— Micsoda boldogság! Hát nyugodtan fogunk szen-vedni? — Kezemet nyújtottam neki s zokogva borítottacsókjaival.

Mondhatnám, úgy gondozta bánatomat, mint amaga bánatának gazdáját. Amikor reggel kimentemapám sírjához, ott találtam a virágokat öntözgetve;mihelyt megpillantott, távozott és hazament. Sétáimközben nyomon követett; minthogy én lovon jártam

120

ő meg gyalog, sohasem akartam, hogy elkísérjen; dealig tettem száz lépést a völgyben, észrevettem a hátammögött, botra támaszkodva s homlokát törölgetve.Vettem neki egy kis lovat valamelyik környékbeliparaszttól s így kezdtük járni az erdőket.

Volt a faluban néhány ismerős, aki azelőtt gyakranmegfordult a háznál. Sajnáltam őket, de a kapu zárvamaradt előttük; senki társaságát nem bírtam. Magá-nyomba zárkózva, egy idő múlva arra gondoltam, hogymegvizsgálom apám írásait. Larive kegyeletes tiszte-lettel hozta elő; reszkető kézzel bontogatta fel a kötege-ket s rakta ki előttem.

Az első lapok olvasása közben azt a friss szellőtéreztem szívemben, amely egy csöndes tó körül meg-élénkíti a levegőt; apám lelkének szelíd derűje illatkéntáradt a poros lapok közül, amint egymásután kibonto-gattam őket. Élete, úgy ahogy folyt napról napra, meg-jelent előttem; napról napra megszámolhattam enneka nemes szívnek dobbanásait. Szelíd, mély álombakezdtem burkolózni s bármennyi komolyság és szi-lárdság volt ezekben az írásokban, valami kimondhatat-lan bájt fedeztem fel bennük, apám jóságának békességesvirágát. Olvasás közben halálának emléke szüntelenülösszevegyült élete történetével; el nem mondhatom,minő szomorúsággal követtem ezt a kristálytiszta pata-kot, amelyet láttam volt az óceánba ömleni.

— Te igaz ember! — kiáltottam fel — te félelemés gáncs nélkül való ember, mennyi tisztaság van tapasz-taltságodban! Önfeláldozás a barátaid iránt, istenigyöngédság anyám iránt, csodálat a természet iránt,fenséges szeretet Isten iránt: ez volt az életed, szíved-ben nem volt helye másnak. Az érintetlen hó a hegyekcsúcsán nem tisztább a te szent öregségednél; fehérhajad ehhez a hóhoz hasonlít. Óh apám, apám, add eztnekem: fiatalabb az én szőke fejemnél. Engedd, hogyúgy éljek és haljak meg, mint te; a földbe, ahol szuny-

121

nyadsz, belé akarom ültetni új életem zöld ágát; köny-nyeimmel öntözgetem s az árvák istene táplálni fogjaezt a szent növényt egy gyermek fájdalmával s egyaggastyán emlékével.

Amikor elolvastam ezeket a drága írásokat, rendbe-szedtem őket. Ekkor határoztam el, hogy én is megíroma naplómat; éppen olyan kötetet csináltattam, mintaz apámé volt s naplójából gondosan kikutatva életéneklegapróbb foglalatosságait is, igyekeztem ezekhez alkal-mazkodni, így aztán a napnak minden percében könnybe-borította szememet az óraütés: — Apám ezt, meg ezttette ebben az órában — gondoltam — s akár olvasásvolt, akár séta, akár étkezés, sohasem mulasztottam elugyanazt cselekedni. így hozzászoktam a nyugodt, szabályos élethez; a szívem végtelen varázst lelt ebben akiszabott pontosságban. Olyan jó érzéssel feküdtem leamelyet szomorúságom még kellemesebbé tett. Apámsokat foglalkozott kertészkedéssel; a nap többi részetanulmányokkal és sétával telt, helyesen megosztvatestmozgás és szellemi munka közt. Átvettem jótékony-kodó szokásait is s megtettem mindazt a szerencsétle-nekért, amit ő tett volt. Útjaim közben kezdtem fölke-resni a rámszoruló embereket; a völgyben bőven akadtilyen. Hamarosan ismertek már a szegények; kimond-jam-e? Igen, bátran kimondom: ahol a szív jó, ottegészséges a fájdalom. Életemben először voltam bol-dog; Isten megáldotta könnyeimet s a fájdalom megta-nított az erényre.

III. FEJEZET

Egy este a faluvégi hársfasorban sétálgattam s vala-melyik félreeső házból egy fiatal asszonyt láttam kilépni,öltözete igen egyszerű volt, s fátyolt viselt, úgyhogyarcát nem láthattam, de termetét, járását oly bájosnak

122

találtam, hogy szememmel kísértem egy darabig. Amintegy közeli réten keresztül ment, odafutott hozzá egy sza-badon legelésző fehér kecskegida; a nő megcirógatta skörülnézett, mintha valami kedves eledelével szeretnémegkínálni. Megpillantottam a közelben egy vad eper-fát; letörtem egy ágát s azzal feléje indultam. A kecske-gida félénken lépegetve közeledett hozzám; azutánmegállt s nem merte kivenni kezemből az ágat. Úrnőjebátorítóan intett neki, de a gida nyugtalanul nézettvissza rá; erre a fiatal asszony odalépett hozzám, rátettekezét az ágra, s a gida tüstént elvette. Köszöntem s azasszony folytatta útját.

Odahaza megkérdeztem Larive-tól, nem tudja-e,ki lakik a faluban azon a tájékon; szerény külsejű,kertes kis ház volt. Ismerte; mindössze két lakója volt,egy istenes hírben álló idősebb asszony, meg egy fiatal.Madame Pierson. őt láttam hát. Megkérdeztem, kicsodas szokott-e apámhoz járni. Azt felelte, hogy özvegyasz-szony, visszavonultan él, s látta néha, de apámnál rit-kán. Többet nem beszéltünk róla, aztán újra elmentemhazulról, visszatértem hársfáimhoz s leültem egypadra.

Egyszerre valami meghatározhatatlan szomorúságfogott el, amint a kecskegida visszajött hozzám. Föláll-tam, elnéztem azt az ösvényt, amelyen Madame Piersontávozott s szórakozottan elmélázva indultam el rajta,úgyhogy jó messzire bejutottam a hegyek közé.

Majdnem esti tizenegy óra volt már, amikor eszembejutott, hogy vissza kellene fordulni; sokat gyalogoltam,hát megindultam egy közeli tanya felé, hogy egy csészetejet s egy darab kenyeret kérjek. Ugyanakkor nagycseppekben esni kezdett az eső, vihar készült, s megakartam várni, míg az elhúzódik. A házban világosságvolt s hallottam is valami jövés-menést, de nem vála-szoltak a kopogtatásomra, hát odamentem az egyikablakhoz hogy megnézzem, nincs-e ott valaki.

123

Az alacsony szobában jól megrakott tüzet láttam;a tanya gazdája, akit ismertem, ágya mellett ült; beko-pogtattam az ablakon s nevén szólítottam. Abban apillanatban kinyílt az ajtó, s meglepetve pillantottammeg Madame Piersont, akire tüstént ráismertem. Meg-kérdezte, ki van odakünt.

Oly váratlan volt ez a találkozás, hogy észrevettecsudálkozásomat. Beléptem a szobába s engedelmetkértem tőle, hogy idemeneküljek az eső elől. El nemtudtam képzelni, mit csinálhat ilyenkor ezen a félreesőtanyán, — de ekkor valami panaszos hang hallatszottaz ágyból — odanéztem s láttam, hogy a gazda feleségehalálos betegen fekszik.

Madame Pierson utánam jött s visszaült helyére aszegény emberrel szemközt, akit mintha egészen össze-tört volna a fájdalom; intett, hogy maradjak csendben:a beteg alszik. Fogtam egy széket s leültem egy sarokba,hogy megvárjam a vihar elmúlását.

Várakozás közben láttam, hogy egyszer-egyszerfölkel helyéről, odamegy az ágyhoz, aztán suttogvabeszél a gazdával. Ölembe vettem az egyik gyereket smegtudtam tőle, hogy Madame Pierson minden esteeljő, amióta az anyjuk beteg s néha az egész éjszakátitt tölti. Egy irgalmas nővér munkáját végzi; rajtakívül nincs más ápoló a környéken, orvos is csak egy s azis tudatlan. — Ez Rózsa-Brigitta, — mondta halkan agyerek — nem ismeri?

— Nem, — feleltem ugyanolyan halkan — mérthívják így? — A gyerek azt felelte, hogy nem tudja;talán azért, mert rózsalány volt s rajta maradt eza név.

Madame Pierson most nem viselte a fátylát, sza-badon láthattam a vonásait; amikor a gyerek ottha-gyott, fölnéztem rá. Ott állt az ágy mellett, kezébencsészét tartott s odanyújtotta az asszonynak, aki köz-ben felébredt. Sápadtnak és kissé soványnak találtam;

124

haja hamvasszőke volt. Nem szabályos szépség, mitmondjak róla? Nagy fekete szeme mozdulatlanul nézetta beteg szemébe s ez a szegény, halálát érző teremtésvisszanézett rá. A könyörületnek és hálának ebben azegyszerű kicserélésében volt valami kifejezhetetlenszépség.

Az eső egyre hevesebben zuhogott; mélységes sötét-ség nehezedett az elhagyatott mezőkre, amiket időn-ként élesen világított meg a villám. A vihar zúgása,a szél nyögése, az elemek zabolátlan dühöngése a szalma-tető fölött — éppen, mert oly erős ellentétben volt akunyhó áhítatos csöndjével — még szentebbé tette azta jelenetet, amelynek tanuja voltam s valami különösnagyságot kölcsönzött neki. Elnéztem a nyomorult beteg-ágyat, az esőverte ablakokat, a sűrű füstöt, amit a viharvisszavert, a gazda bamba magábaroskadását, gyerme-keinek babonás rettegését, a külső világ dühöngését,amely egy haldoklót ostromolt; s amikor mindennekközepette láttam ezt a szelíd, halvány asszonyt, akilábujjhegyen jár-kel, pillanatra sem hagyja abba türel-mes jócselekedetét s látszólag nem vesz észre semmit,sem a vihart, sem a mi jelenlétünket, sem saját bátor-ságát, csak egyedül azt, hogy szükség van rá: úgyéreztem, van valami ebben a nyugodt munkában, amiderűsebb a legfelhőtlenebb égnél s hogy emberfölöttiteremtés az, aki ennyi szörnyűségtől körülvéve pilla-natra sem kételkedik a maga istenében.

— Kicsoda hát ez az asszony, — tűnődtem magam-ban — honnan jön? mióta van itt? Régen, hiszen emlé-keznek rá, hogy rózsaleány volt. Mért, hogy nem hal-lottam beszélni róla? Egyedül jön ebbe a kunyhóbailyenkor? S ha ide nem szólítja többé a veszély, máshelyet keres majd? Igen — viharokon, erdőkön, hegye-ken-völgyeken át jő, megy, egyszerűen, lefátyolozva,életet visz oda, ahol nincs, tartja ezt a törékeny kiscsészét s útközben megcirógatja a kecskéjét. Ezzel a

125

csöndes, nyugodt járásával halad maga is a halál felé.íme, ezt tette ő, ebben a völgyben, amíg én a kocsmá-kat jártam; bizonyosan itt született s itt is fogjákeltemetni a temető valamelyik sarkában, drága édes-apám mellett. így hal meg ez az ismeretlen asszony,akiről nem beszél senki s akiről a gyerekek azt kérdeziktőlem: — Hát nem ismeri?

Nem tudom elmondani, mit éreztem; mozdulat-lanul ültem egy zugban, csak reszketve mertem lélek-zetet venni s úgy rémlett nekem, hogy ha segíteni pró-bálnék neki s kinyújtanám a kezemet, hogy egy lépéstőlmegkíméljem, szentségtörést követnék el, a szent edé-nyeket érinteném meg.

A vihar majdnem két óra hosszat tartott. Amikorelcsöndesült, fölült a beteg s mondogatni kezdte, hogyjobban érzi magát, az ital jót tett neki. A gyerekektüstént odaszaladtak az ágyához, nagy szemekkel, félignyugtalanul, félig örvendezve nézték anyjukat és bele-kapaszkodtak Madame Pierson szoknyájába.

— Meghiszem azt, — mondta a férj, el sem moz-dulva a helyéről — misét mondattam érte, sok pén-zembe került!

Erre a durva és ostoba szóra odapillantottamMadame Pierson felé; beesett szeme, sápadtsága, test-tartása világosan mutatta fáradtságát s hogy mennyirekimerítette a sok virrasztás. — Oh, szegény uram, —mondta a beteg — fizesse meg neked az Isten!

Nem bírtam tovább; fölugrottam, mintha belémvágott volna ezeknek az állatoknak az ostobasága, akikegy angyal könyörületességéért a papjuk kapzsiságá-nak adtak hálát; már-már szemükre vetettem alacsonyhálátlanságukat s úgy bántam velük, ahogy megérde-melték. Madame Pierson karjára emelte az asszony egyikgyermekét s mosolyogva azt mondta neki: — Csókoldmeg anyádat, meg van mentve. — E szavak hallatáramegálltam; soha nem láttam még ilyen édes arcon ily

126

őszintén megnyilatkozni egy boldog és jóindulatúlélek tiszta elégedettségét. A fáradtság, a halványságegyszerre eltűnt róla; örömének egész tisztaságábansugárzott; ő is hálát adott Istennek. A beteg megszólalt— mindegy, hogy mit mondott!

De néhány perc múlva Madame Pierson azt mondtaa gyerekeknek: költsék fel a bérest, hogy hazakísérje.Odaléptem, hogy kíséretemet fölajánljam; azt mond-tam, fölösleges fölkelteni a bérest, hiszen ugyanazon azúton megyek haza, s megtisztel, ha a kíséretemet elfo-gadja. Megkérdezte, hogy nem Octave de T*** vagyok-e;azt feleltem, hogy igen s hogy talán emlékszik az apámra.Különösnek találtam, hogy erre a kérdésre elmosolyo-dott; vidáman elfogadta a karomat s megindultunk.

IV. FEJEZET

Hallgatva lépdeltünk; a szél elcsöndesedett; a fákszelíd borzongással rázták le ágaikról az esőcseppeket.A messzeségben itt-ott villámlott még; nedves lombokillata szállt a langyos levegőben. Az ég hamarosankitisztult, s a hold megvilágította a hegységet.

Akaratlanul is a véletlen szeszélyére kellett gon-dolnom, amelynek akaratából rövid néhány óra alattmagam vagyok éjszaka, elhagyott tájékon, útitársa egyolyan asszonynak, akinek reggel még a létezéséről semtudtam. Nevem hallatára elfogadta kíséretemet s biz-tosan lépdelt, szórakozottan támaszkodva karomra.Úgy éreztem, hogy ez a bizalom vagy vakmerőségvagy ártatlanság; valójában mind a kettő lehetett,mert lépésről-lépésre erősebben éreztem, hogy ennek azasszonynak oldalán büszkévé és ártatlanná válik aszívem.

Beszélgetni kezdtünk a betegről, akinek ágya mel-

127

lől távozott, meg arról, amit útközben láttunk; eszünkbese jutott, hogy új ismerősök szokása szerint kérdezges-sük egymást. Beszélt apámról, még mindig azon a han-gon, ahogy akkor szólt, amikor emlékét fölidéztem előtte— vagyis szinte vidáman. Ahogy hallgattam, azt hit-tem, megértem, miért: nemcsak a halálról beszélt így,de az életről is, a szenvedésről és mindenről a világon.Mert az emberi fájdalom semmi olyanra nem tanította,ami vád volna Isten ellen, s mosolygásából kiéreztema hívő lelket.

Elmondtam neki magános életemet. Nagynénje— azt mondta —, gyakrabban találkozott apámmal,mint ő; kártyázni szoktak vacsora után. Meghívottmagához: szívesen látott vendég leszek.

Az út közepe táján elfáradt s néhány percre leültegy padra, amelyet sűrű lombok védtek meg az esőtől.Megálltam előtte s elnéztem homlokán a hold sápadtsugarait. Pillanatnyi hallgatás után fölkelt s szórako-zottságom láttára megkérdezte: — Min gondolkozik?Ideje, hogy útnak induljunk.

— Azon gondolkoztam — feleltem —, hogy miértteremtette magát az Isten, s rájöttem: azért, hogy aszenvedőket meggyógyítsa.

— Ez a szó a maga szájában nem lehet bóknálegyéb — mondotta,

— Miért?— Mert nagyon fiatalnak látszik.— Megesik néha, hogy az ember öregebb, mint

amilyennek az arca mutatja.— Az ám — válaszolta nevetve — s megesik

az is, hogy fiatalabb, mint amilyennek a szavai mu-tatják.

— Nem hisz a tapasztalásban?— Tudom, hogy legtöbb ember ezt a nevet adja

bolondságainak és bánatainak; mit lehet tudni amaga korában?

128

— Egy húszesztendős férfi többet élhetett, mintegy harmincesztendős asszony. A férfiakat a szabadsá-guk hamarabb juttatja el a dolgok mélyéig; béklyónélkül futnak minden felé, ami vonzza őket; meg-próbálkoznak mindennel. Mihelyt reménykednek, útnakindulnak, mennek, sietnek. Célhoz érve, visszafordulnak,a remény elmaradt útközben s a boldogság megszegteszavát.

Amikor ezeket mondtam, egy kis domb tetejénálltunk, ahonnét a völgybe vezetett az út; MadamePierson, mintha a meredek lejtő csábította volna,könnyedén ugrálni kezdett. Öntudatlanul utánoznikezdtem; futásnak eredtünk, még mindig fogva egy-más karját; a síkos fű még gyorsabb futásra ösztökélt.Végül mint két szeleburdi madár, ugrálva, kacagva ahegy alján találtuk magunkat.

— Lássa — mondta Madame Pierson —, az iméntmég fáradt voltam, most már nem vagyok az. Higgyennekem — tette hozzá elbűvölő hangon —, gyógyítsaolyanformán a tapasztalását, mint én a fáradtságomat.Jót szaladtunk s annál jobb étvággyal vacsorázunk majd.

V. FEJEZET

Másnap meglátogattam. Zongorája mellett talál-tam; az öreg nagynéni az ablak mellett hímezett, kisszobája tele volt virággal, gyönyörű napsütés szűrődöttbe a zsalugáterek között s nagy madárkalitka állt azoldala mellett.

Jóformán arra voltam elkészülve, hogy egy apácáttalálok itt, vagy legalább is afféle vidéki asszonyt, akinem is sejti, mi történik két mérföldnyi körzeten túls egy bizonyos körben él, amelyből nem lép ki soha.Megvallom, mindig féltem az ilyen félrehúzódó élettől

129

aminő itt is, ott is úgyszólván el van ásva a városok-ban, ezernyi ismeretlen házfödél alatt — féltem, mintmegannyi poshadó ciszternától; nem hiszem, hogy alevegője beszívható lenne: itt e földön minden fele-désben van egy kevés a halálból.

Madame Pierson asztalán ott voltak a legújabblapok és könyvek; igaz, hogy nem igen nyúlt hozzájuk.Bármily egyszerű volt minden, ami körülvette, bútorzataés ruhája, megismerszett rajta a divat, vagyis az újdon-ság, az élet; nem ragaszkodott hozzá és nem avatko-zott belé, de azért mindez magától értetődött. Az ízlé-sében meglepett, hogy egyáltalán nem volt bizarr,csak fiatal és kellemes. Társalgása tökéletes nevelésrevallott; mindenről jól és könnyen tudott beszélni.Naivnak látta az ember, de ugyanakkor mély és gazdagléleknek érezte; nagy és szabad elméje szelíden lebe-gett szívének ártatlansága és visszavonult életénekszokásai fölött. A halászka madár, amely az ég azúr-jában kering, lebeg így a felhők magasságában a fűszálfölött, amelyhez fészkét tapasztja.

Irodalomról, zenéről beszéltünk s majdnem politi-káról is. A tél folyamán járt Párizsban; időnkéntátsuhant a társaságon; amit látott belőle, az jó voltbeszédtárgynak, a többit kitalálta.

De mindennél jellemzőbb tulajdonsága az a vidám-ság, amely nem jutott el az örömig, de változhatatlanvolt; virágnak mondta volna az ember, amelynekillata a vidámság.

Sápadtsága és nagy, fekete szeme mellett kimond-hatatlanul meglepő volt ez — nem is beszélve arról,hogy időnként egy-egy szó, egy-egy tekintet világosanelárulta, hogy szenvedett és megtaposta már az élet.Volt benne valami, ami arról beszélt, hogy homlokánakszelíd derűje nem e világból való — Istentől kaptas híven vissza is fogja vinni neki, el nem veszítve belőlesemmit, akármit tesznek is az emberek; s voltak

130

pillanatok, amikor a háziasszonyt juttatta eszembe, akia szélben kezével oltalmazza a gyertya lángját.

Még csak fél órát töltöttem szobájában s már elkellett neki mondanom mindent, ami a szívemet nyomta.Elmúlt életemre gondoltam, bánataimra és bajaimra;fel s alá jártam, a virágok fölé hajoltam, beszívtam alevegőt, néztem a napot. Kértem, hogy énekeljen,szívesen megtette. Közben kikönyököltem az ablakons elnéztem az ugráló madarakat. Eszembe jutott Mon-taigne egyik mondása: »Nem szeretem és nem becsü-löm a szomorúságot, ámbár a világ különös kegyébenkezdi részesíteni. Felöltözteti vele a bölcsességet, azerényt, a lelkiismeretet. Ostoba és silány ékesség.*

— Micsoda boldogság! — kiáltottam fel akarat-lanul —, micsoda nyugalom! Micsoda öröm 1 Micsodafeledés!

A derék nagynéni felkapta fejét, csodálkozva nézettrám; Madame Pierson elhallgatott. Fülig pirultam,éreztem, hogy bolond vagyok s szó nélkül leültem.

Lementünk a kertbe. A fehér kecskegida, amelyetelőző nap láttam, a fűben heverészett; mihelyt úrnőjétmeglátta, odajött hozzá s szelíden lépegetett utánunk.

A fasor fordulójánál hirtelen megjelent a kert-kapuban egy sápadtarcú, magas fiatalember, valamifekete reverendafélébe burkolva. Csöngetés nélküllépett be s köszönt Madame Piersonnak. Úgy rémlett,hogy láttomra kissé elsötétült az arca, amelyet amúgyis baljóslatúnak találtam. Pap volt, akit láttam már afaluban s Mercansonnak hívták; most végezte a Saint-Sulpice szemináriumot s rokona volt a falubeli plébá-nosnak.

Kövér és sápadt volt egyszerre, ami sohasem tet-szett nekem s csakugyan csúnya is; a beteges egészségértelmetlen dolog. Azonkívül lassú és szaggatott be-szédmódja vaskalaposságra vallott. Bosszantott még ajárása is, amely sem fiatalos, sem őszinte nem volt;

131

nézése meg mintha nem is lett volna. Nem tudom,mit gondoljak olyan emberről, akinek a szeme semmitsem mond nekem. Hát ezekből a jelekből ítéltem megMercansont — sajnos, nem csaltak meg.

Leült egy padra s beszélni kezdett Párizsról —modern Babilonnak nevezte. Onnan jött, ismert min-denkit; bejáratos volt Madame de B***-hez, aki való-ságos angyal; prédikálni szokott a szalonjában s térden-állva hallgatták. (A legszomorúbb az egészben, hogyigaz.) Egyik barátját, akit ő vezetett be oda, nemrégkicsapták a kollégiumból egy leány elcsábítása miatt,ami rettenetesen szomorú dolog. Ezer bókot mondottMadame Piersonnak, a környéken gyakorolt jótékony-ságáról; megtudta jócselekedeteit s hogy betegeketápol, sőt személyesen virraszt felettük. Ez nagyontiszta lélekre vall, okvetlenül beszél róla a SaintSulpice-ben. Mintha azt mondta volna, hogy okvetlenül megem-líti a jó Isten előtt.

Kifárasztott ez a szónoklat s hogy a vállamat nevonogassam, leheveredtem a fűbe és játszadozni kezd-tem a kecskegidával. Mercanson lenézett rám fakó,élettelen szemével s így szólt:

— A híres Vergniaud-nak volt az a mániája, hogyleült a földre s állatokkal játszott.

— Ha ez mánia — feleltem —, hát igen ártatlanmánia, abbé úr. Ha csak ilyen mániák volnának a vilá-gon, a világ magától is boldogulna s nem kéne annyiembernek beleavatkozni a dologba.

A válaszom nem tetszett neki, összeráncolta szem-öldökét s másra terelte a szót. Üzenetet hozott: rokona,a plébános, beszélt neki egy szegény ördögről, aki nemtudja megkeresni a kenyerét. Itt meg itt lakik; őmaga is járt ott s érdeklődött iránta; reméli, hogyMadame Pierson ...

Elnéztem eközben Madame Piersont s vártam,hogy válaszoljon, mintha hangjának csengése orvosság

132

lett volna a pap hangja ellen. De csak meghajolt s apap eltávozott.

Mihelyt elment, visszatért a jókedvünk. Arról voltszó, hogy megnézzük az üvegházat a kert végében.

Madame Pierson úgy bánt virágaival is, mint mada-raival és parasztjaival: mindennek egészségesnek kel-lett lenni körülötte, mindenkinek meg kellett kapni amaga csöpp vizét és napsugarát, hogy ő maga is vidámés boldog lehessen, mint egy jó angyal; nem is láttamsoha jobb karban tartott bajosabb helyet ennél a kisüvegháznál. Amikor végigjártuk, így szólt hozzám:

— Hát ez az én kis világom, Monsieur de T***,mindenemet látta, itt vége az uradalmamnak.

— Asszonyom — mondtam —, ha apám neve,aminek a bejutásomat köszönhetem, engedélyt szereznekem arra is, hogy újra eljöjjek: hinni fogom, hogya boldogság nem feledkezett meg egészen rólam.

Kezét nyújtotta; tisztelettel érintettem meg,nem mertem ajkamhoz emelni.

Estére hazamentem, bezártam az ajtómat és lefe-küdtem. Egy kis fehér ház lebegett a szemem előtt;láttam magamat, amint estebéd után elmegyek hazulról,keresztül a falun, végig a fasoron s bekopogtatok a kertkapuján.

— Oh, szegény szívem! — kiáltottam fel — hálalegyen az Istennek! Fiatal vagy még, tudsz élni, tudszszeretni!

VI. FEJEZET

Egy este Madame Piersonnál voltam. Több minthárom hónap telt el úgy, hogy majd mindennap láttam— s mi egyebet mondhatnék erről az időről mint azt,hogy: láttam. »Ha szeretünk valakit — mondja LaBruyére —, a puszta együttlét kielégít; ha álmodozunk,

133

ha beszélünk, ha nem beszélünk, ha rágondolunk, haközömbös dolgokra gondolunk — ez mind egyre megy,csak együtt legyünk.«

Szerelmes voltam. Három hónap óta hosszú sétákattettünk együtt; be voltam avatva szerény jótékony-kodásának titkaiba; jártuk a sötét fasorokat, 6 kislován, én gyalog, kezemben pálcával; így kopogtattunkbe a kunyhókba, félig elégedetten, félig álmodozva.Volt egy kis pad az erdő szélén, ott szoktam megvárniestebéd után; így mintegy véletlenül találkoztunk smégis rendszeresen. Délelőtt zene, olvasás, este a nagy-nénivel kártya a kandalló mellett, ahogy annakidejénapám szokta; ő pedig mindig, mindenütt ott volt aközelben, mosolygott s szívem tele volt a jelenlétével.Oh, Gondviselés, micsoda úton vezettél vesztembe?Micsoda elháríthatatlan végzetet kellett betöltenem?Ilyen szabad élet, ilyen bűbájos meghittség, ennyi nyu-galom és szülemlő remény ... Istenem, mit panaszkod-nak az emberek? Mi édesebb a szerelemnél?

Élni — igenis, erősen és mélyen érezni, hogy élünk,hogy emberek vagyunk, Isten teremtményei —, ez alegelső, legnagyobb jótéteménye a szerelemnek. Két-ségtelen, hogy megmagyarázhatatlan rejtély a szere-lem. Akármilyen láncokkal, nyomorúságokkal, sőt utá-latos dolgokkal vette körül a világ, akárhogy beburkol-ják is az elkorcsosító és elaljásító előítéletek, akár-mennyi szeméten hurcolják keresztül: a szerelem, azeleven és végzetes szerelem mégis époly hatalmas ésérthetetlen mennyei törvény, mint az, amelyik anapot tartja fenn az égen. Mi ez a kötelék, kérdem,amely keményebb, tartósabb a vasnál s amelyet semlátni, sem megérinteni nem lehet? Mit jelent az, hogyösszetalálkozunk egy asszonnyal, ránézünk, egy szótszólunk hozzá s többé nem felejtjük el soha? Miértéppen ez az asszony az s miért nem egy másik? Hivat-kozzál az észre, a megszokásra, az érzékekre, a fejre,

134

a szívre s magyarázd meg, ha tudod. Csak két testettalálsz — egyik ott, másik itt s mi van köztük? Levegő,tér, végtelenség. Esztelenek, akik embernek hiszitekmagatokat s okoskodni mertek a szerelemről! Láttá-tok talán, hogy beszélni mertek róla? Nem, csak erez-tétek. Váltottatok egy pillantást egy mellettetek elha-ladó ismeretlennel s egyszerre csak kiröppent belőletekvalami névtelen, nemtudommicsoda. Gyökeret verteteka földbe, mint a növényben elrejtett mag, amely érzi,hogy az élet megdagasztja s hogy gabona leszbelőle.

Egyedül voltunk, nyitott ablak mellett; a kertvégében volt egy kis szökőkút, amelynek csobogásaodáig hallatszott. Istenem, bár cseppenként megszám-lálhatnám, mennyi víz hullott le, míg ott üldögéltünk,ő beszélt s én feleltem neki. Ott mámorosodtam beléannyira, hogy eszemet is elvesztettem.

Azt mondják, semmi sem oly gyors, mint az ellen-szenv érzése; de azt hiszem, az ember még hamarábbmegsejti, hogy érti a másikat s hogy szeretni fogjákegymást. Mily drága ilyenkor a legkisebb szó is! Mind-egy, miről beszél a száj, amikor a szívek párbeszédéthallgatjuk. Mily végtelenül édesek az első pillantásokegy vonzó asszony közelében! Eleinte úgy rémlik,hogy mindaz, amit egymás jelenlétében mondunk,csupa félénk kísérlet, könnyed próbálkozás; egyszerrevalami különös öröm születik meg: az ember érzi,hogy visszhangot ébresztett; kettős élet eleveníti meg.Micsoda érintés, micsoda közeledés! S amikor márbizonyosak abban, hogy szeretik egymást, s az emberfelismeri a drága teremtésben a testvériséget, amitkeresett benne: micsoda derű támad a lelkében! Aszó önmagától elhal; előre tudják, mit mondanak egy-másnak; a lelkek megértik egymást, az ajkak hall-gatnak. Oh, micsoda hallgatás! Micsoda megfeledkezésmindenről!

135

Bár szerelmem megkezdődött mingyárt az elsőnapon s túlnőtt minden határon: az a tisztelet, amelyetMadame Píerson iránt éreztem, mégis pecsétet tett azajkamra. Ha nem enged oly könnyen a közelébe,talán vakmerőbb lettem volna, mert oly heves hatásttett rám, hogy mindig szerelmi őrjöngésben távoztam eltőle. De éppen őszinteségében és bizalmában volt valami,ami megállított; s különben is apám nevének köszön-hettem, hogy barátként bánt velem. Ez a gondolatmég tisztelettudóbbá tett; méltónak akartam mutat-kozni ehhez a névhez.

Szerelemről beszélni — azt mondják — annyi,mint szeretkezni. Mi ritkán beszéltünk szerelemrőlValahányszor megesett, hogy futtában megérintettemezt a tárgyat, Madame Pierson alig felelt s másra tereltea szót. Nem tudtam, miért, hiszen nem volt szentes-kedő; de néha úgy rémlett nekem, hogy arcán ilyenkoregy kis szigorúság, sőt szenvedés jelenik meg. Minthogyelmúlt életéről sohasem kérdezgettem s nem is akartamkérdezgetni, ennek sem kérdeztem magyarázatát.

Vasárnaponként tánc volt a faluban; ide majdnemmindig eljárt. Ilyenkor elegánsabban öltözködött, bármég mindig egyszerűen; virágot tett a hajába, derű-sebb színű szalagot tűzött fel vagy más ilyen semmisé-get — de egész lénye fiatalabb, fesztelenebb volt. ön-magáért szerette a táncot, őszintén, mint holmi szóra-koztató testmozgást s a tánc bolondos jókedvre hangolta;megvolt a szokott helye a kis zenekari emelvény tövé-ben; ugrálva, kacagva érkezett oda a falusi lányokkal,akik szinte valamennyien ismerték. Ha egyszer neki-eredt, meg sem állt többé. Ilyenkor úgy rémlett nekem,hogy szabadabban beszél velem, mint rendesen; valamiszokatlan meghittség volt a szavában. Én a gyászommiatt nem táncoltam, de ott maradtam a háta mögötts jó hangulata láttán nem egyszer fogott el a kísértés,hogy szerelmemet megvalljam.

136

De nem tudom miért, mindig legyőzhetetlen félel-met éreztem; a vallomás puszta gondolatára is hirte-len elkomolyodtam a legvidámabb beszélgetés köze-pette. Néha gondoltam arra, hogy írok neki, de eléget-tem a leveleimet, mire félig megírtam.

Ezen az estén nála vacsoráztam s elnéztem nyu-galmas otthonát; a magam nyugodt életére gondoltam,boldogságomra, amely ismeretségünkkel kezdődött seltűnődtem: — Mi kell ennél több? Hát nem elég ezneked? Ki tudja? Isten talán nem szánt többet neked.Ha megmondanám neki, hogy szeretem, mi lenne avége? Talán megtiltaná, hogy eljárjak hozzá. Boldo-gabbá teszem, ha megmondom neki? S vájjon magamboldogabb leszek-e?

A zongorához támaszkodtam s e gondolatok köz-ben erőt vett rajtam a szomorúság. Alkonyodott,Madame Pierson gyertyát gyújtott; amint visszaülthelyére, észrevette, hogy könny csordult ki a szememből.— Mi baja? — kérdezte. Elfordítottam a fejemet.

Mentséget kerestem, de nem találtam; féltem, hogya tekintetünk összetalálkozik. Fölegyenesedtem s oda-mentem az ablakhoz. A levegő enyhe volt, a hold fel-jött a hársfasor mögött ott, ahol először találkoztamvele. Mélységes álmodozásba merültem, még a jelen-létéről is megfeledkeztem, az ég felé tártam karomat sszívemből zokogás tört ki.

Felállt s odajött a hátam mögé. — Mi baja hát? —kérdezte ismét. Azt feleltem, hogy a magános völgyláttára eszembe jutott apám halála; elbúcsúztam tőleés távoztam.

Nem tudtam számot adni magamnak arról, hogymiért akarom szerelmemet elhallgatni. Közben ahelyett,hogy hazamentem volna, bolond módjára kóborolnikezdtem a faluban s az erdőben. Leültem, ahol padottaláltam, aztán felugrottam megint. Éjféltájban Ma-dame Pierson házához közeledtem; ott állt az ablak-

137

ban. Reszketés fogott el a láttára; vissza akartamfordulni, de mintha elvarázsoltak volna: lassan, szo-morúan odamentem s leültem az ablak alatt.

Nem tudom, rám ismert-e; néhány perc óta ottülhettem már, amikor meghallottam, hogy édes, üdehangján egy románc refrénjét énekli s majdnem ugyan-abban a pillanatban egy virág hullt a vállamra. Az arózsa volt, amelyet aznap este a keblén láttam; föl-vettem és ajkamhoz emeltem.

— Ki jár itt ilyenkor? — kérdezte. — Maga az?— s a nevemen szólított.

A kert kapuja félig nyitva volt; szó nélkül föl-álltam és beléptem. Megálltam a gyep közepén; olyanvoltam, mint az alvajáró, nem tudtam, mit cselekszem.

Egyszerre csak látom, hogy megjelenik a lépcsőajtajában; bizonytalannak látszott s figyelmesen néztea holdat. Néhány lépést tett felém s én is közeledtemhozzá. Nem tudtam szólni; térdreborultam előtte smegragadtam a kezét.

— Idehallgasson — mondotta —, tudom: de hamár idáig jutott, Octave, el kell utaznia. Mindennapeljön ide, szívesen látom; nem elég ez? Mit tehetekmagáért? A barátságom a magáé; szerettem volna,ha van annyi ereje, hogy tovább őrizze irántam valóbarátságát.

VII. FEJEZET

Madame Pierson elhallgatott e szavak után, minthaválaszt várna. Engem lesújtott a szomorúság; szelí-den kivonta kezét a kezemből, hátrált egy-két lépést,újra megállt, aztán lassan visszament a házába.

Én ottmaradtam a füvön. El voltam készülve arra,amit mondott; tüstént meg is született az elhatározá-som — utazom. Vérző, de elszánt szívvel álltam fel s

138

körüljártam a kertben. Megnéztem a házat, szobájánakablakát; távozóban behúztam a kertkaput s amikorbecsuktam, megcsókoltam a zárját.

Otthon szóltam Larive-nak, hogy készítsen előmindent, hajnalban utazom. Elcsodálkozott szegény,de intettem, hogy engedelmeskedjék és ne kérdezzen.Behozott egy nagy útitáskát s készülődni kezdtünk.

Reggeli öt óra volt, a nap falkelőben, amikor azonkezdtem gondolkozni: hová megyek. Erre az egyszerűgondolatra, amely eddig nem ötlött eszembe, legyőzhe-tetlen csüggedés vett erőt rajtam. Kinéztem a mezőre,szemléltem a látóhatárt erre is, arra is. Nagy gyöngeségfogott el; össze voltam törve a fáradtságtól. Leültemegy karosszékbe, gondolataid lassanként összezavarod-tak; homlokomhoz nyúltam, elöntötte a verejték.Heves láztói remegett minden tagom; csak annyi erőmmaradt, hogy Larive segítségével ágyamig vánszorogjak.Minden gondolatom oly zűrzavaros volt, hogy alig tud-tam visszaemlékezni arra, ami történt. így telt el anap; estefelé zeneszót hallottam. A vasárnapi bál volt;elküldtem Larive-ot, nézze meg, ott van-e MadamePierson. Nem találta ott; a lakására küldtem. Azablakok zárva voltak; a cseléd azt mondta neki, hogyasszonya elutazott a nagynénjével s néhány napot töl-tenek egy rokonuknál, aki N***-ben, egy meglehetősentávoli kisvárosban lakik. Egy levelet is hozott, amitátadtak neki. A levél így szólt:

»Három hónapja ismerem s egy hónapja vettemészre, hogy olyasmit kezd érezni irántam, amit a magakorában szerelemnek neveznek. Észrevettem azt azelhatározását, hogy titkolja előttem és erőt vesz magán.Amúgy is tiszteltem s ezért még jobban. Nem tehetekszemrehányást azért, ami történt s azért sem, hogyakaratereje cserben hagyta.

Amit maga szerelemnek hisz, az csak vágy. Tudom,hogy sok asszony igyekszik vágyakat ébreszteni;

139

különb tárgyat is kereshetnének a büszkeségüknek súgy intézhetnék, hogy ne legyen vágykeltésre szüksé-gük, ha tetszeni akarnak azoknak, akik közelednekhozzájuk; de a hiúságnak még ez a fajtája is veszedel-mes, mert én elkövettem azt a hibát, hogy ilyen hiúsá-got tápláltam magával szemben.

Néhány esztendővel idősebb vagyok magánál s arrakérem, ne keressen fel többé. Hiába próbálná elfelejtenipillanatnyi gyöngeségét; ami köztünk történt, azt semmegismételni, sem egészen elfelejteni nem lehet.

Szomorúan válok meg magától; néhány napigtávol leszek; ha visszatértemkor nem találom többéa vidéken, hálával fogadom barátságának és tiszteleté-nek ezt az utolsó bizonyságát.

Brigitte Pierson

VIII. FEJEZET

A láz egy hétig ágyhoz szögezett. Mihelyt írni tud-tam, azt feleltem Madame Piersonnak, hogy engedelmes-kedem és elutazom. Jóhiszeműen írtam, minden ámítószándék nélkül; de sehogy sem tartottam meg ígérete-met. Alig tettem meg két mérföldet, kikiáltottam, hogyálljunk meg s kiszálltam a kocsiból. Járkálni kezdtemaz úton. Nem tudtam levenni szememet a faluról,amelyet még láttam a messzeségben. Végre irtóztatóhabozás után éreztem, hogy lehetetlen folytatnom azutat s inkább ott helyben halnék meg, semhogy vissza-üljek a kocsiba. Azt mondtam a kocsisnak, hogy for-duljon meg, s ahelyett hogy Párizsba mentem volnaahogy bejelentettem, egyenesen N***-be tartottam, aholMadame Pierson volt.

Este tíz órakor érkeztem oda. Mihelyt a fogadóbanmegszálltam, egy fiúval megmutattattam magamnak

140

Madame Pierson rokonának házát s meg sem gondolva,hogy mit teszek, azonnal odamentem. Egy szolgálónyitott ajtót; megkérdeztem, otthon van-e MadamePierson s beüzentem, hogy valaki keresi MonsieurDesprez megbízásából. így hívták a falunkbeli plébánost.

Amíg a szolgáló bennjárt az üzenetemmel, én künn-maradtam egy homályos kis udvarban; esett az eső,behúzódtam a lépcső alatt elfutó oszlopos folyosóra,amely nem volt kivilágítva. Madame Pierson hamarosankijött, nyomában a szolgálóval; lesietett a lépcsőn snem látott meg a sötétben; egy lépést tettem feléjes megérintettem a karját. Rémülten hőkölt vissza sfelkiáltott: — Mit akar tőlem?

Hangja annyira remegett s mikor a szolgáló odaérta lámpával, oly sápadtnak láttam, hogy nem tudtam mitgondolni. Lehetséges, hogy váratlan megjelenésemennyire megzavarta? Ez a gondolat átvillant az eszemen,de azt hittem, hogy ez az ijedt mozdulat természetesegy asszonynál, akihez váratlanul hozzányúlnak.

Közben valamivel nyugodtabb hangon ismételtemeg kérdését.

— Meg kell engednie — mondottam —, hogymég egyszer lássam. Elutazom a vidékünkről; engedel-meskedem magának, esküszöm, még többet is teszek,mint amennyit kíván, mert eladom apám házát, birtokáts külföldre költözöm. De csak azzal a föltétellel, hogymég egyszer találkozunk; különben maradok; nem kellfélnie tőlem, de ezt elhatároztam.

Összeráncolta szemöldökét s különös pillantástvetett jobbra-balra; aztán szinte barátságosan felelte:— Jöjjön holnap, a nap folyamán, fogadni fogom. —Azzal távozott.

Másnap délben odamentem. Egy régi kárpitokkalborított, antik bútorokkal berendezett szobába vezet-tek. Egyedül találtam, díványon ülve. Leültem veleszemközt.

141

— Nem azért jöttem — szólaltam meg —, hogya szenvedésemről beszéljek s azért sem, hogy a szerelme-met megtagadjam. Azt írta nekem, hogy ami köztünktörtént, felejthetetlen — s ez igaz is. De azt mondja,hogy ezért nem találkozhatunk többé úgy mint azelőtt,s ebben téved. Szeretem magát, de nem bántottam meg;magát illetően nem változott semmi, hiszen maga nemszeret engem. Ha újra találkozunk, csak értem kell fele-lősséget vállalni, értem pedig éppen a szerelmem felel.

Félbe akart szakítani.— Könyörgök, engedje, hogy befejezzem. Én tu-

dom legjobban, hogy bármennyire tisztelem magát sakármilyen fogadkozásokkal kössem meg magamat,a szerelem mindennél erősebb. Ismétlem: nem akarommegtagadni azt, ami a szívemben van. De hiszen magais mondja: nem most tudta meg, hogy szeretem. Miakadályozott meg eddig abban, hogy a szerelmemetmegvalljam? Az a félelem, hogy elveszítem; féltem,hogy nem fogad többé — s így is van. Szabja föltételül,hogy az első szóra, amit erről mondok, az első alkalomra,amikor egy önkénytelen mozdulattal vagy gondolattaleltávolodom a legmélyebb tisztelettől, bezárul előttemaz ajtaja — ahogy eddig hallgattam, hallgatni fogokezután is. Azt hiszi, hogy egy hónap óta szeretem,pedig az első nap óta. Amikor észrevette, tovább istalálkozott velem. Ha akkor eléggé becsült, hogy min-den sértésre képtelennek higgyen, miért vesztettemvolna el a becsülését? Ezt akarom visszakérni. Mitvétettem? Térdreborultam, de még csak egy szót semszóltam. Mit árultam el, amit nem tudott úgyis?Gyönge voltam, mert szenvedtem. Istenem, húszévesvagyok s amit eddig láttam az életből, azt annyiramegutáltam, (mondhatnék erősebb szót is), hogy nincsma a földön sem az emberek társaságában, sem a ma-gányban olyan kicsi és jelentéktelen hely, amelyet mégel akarnék foglalni. A maga kertjének négy fala közt

142

bezárt terület az egyetlen hely a földön, ahol élek;maga az egyetlen emberi lény, aki ébren tartja bennemIsten szeretetét. Mindenről lemondtam, mielőtt még meg-ismertem volna; miért foszt meg az egyetlen napsugártól,amit a Gondviselés meghagyott nekem? Ha félelemből— mivel ijeszthettem meg? Ha ellenszenvből — mi abűnöm? Ha könyörületből a szenvedésem miatt —csalódik, ha azt hiszi, hogy meggyógyulhatok valaha;két hónappal ezelőtt talán meggyógyulhattam volna;jobb szerettem magát látni és szenvedni s ezt nem isbánom meg, akármi történik is. Az egyetlen szeren-csétlenség, ami érhet: ha magát elveszítem. Tegyenpróbára. Ha egyszer úgy érzem, hogy ez az alku túlsá-gosan nagy szenvedést okoz neksm, elutazom; efelőlbizonyos lehet, hiszen ma elküld magától s én készvagyok elutazni. Mit kockáztat, ha egy-két hónappalmegtoldja még életem egyetlen boldogságát?

Vártam a válaszát. Hirtelen fölállt, aztán újraleült. Egy pillanatig hallgatott.

— Higgye el — mondta —, nincs ez így.Úgy éreztem, olyan szót keres, amely nem látszik

túlságosan szigorúnak s szelíden akar válaszolni.— Egy szót — mondtam fölállva —, egyetlen egy

szót. Tudom, hogy ki maga, s ha van a szívében valamiszánalom irántam, hálás vagyok érte; mondjon egyszót! Ez a pillanat eldönti egész életemet.

Fejét rázta; láttam, hogy habozik.— Azt hiszi, kigyógyulok? — kiáltottam fel. —

Isten tartsa meg ebben a hitében, ha elkerget innét...E szavak közben a látóhatárra néztem s lelkem

mélyén oly szörnyű magánosságot éreztem a távozásgondolatára, hogy a vérem jéggé fagyott. Látta, hogyállok, szememet rászegezve s várom, hogy megszólaljon;minden életerőm az ajkához tapadt.

— Nos hát — mondotta —, hallgasson ide. Meg-gondolatlanság volt, hogy ideutazott; a világnak nem

143

szabad tudni, hogy a kedvemért van itt; vállaljon elegy megbízást, amivel elküldöm a családom egyik barát-jához. Ha úgy találja, hogy kissé messze van, ez alkal-mat ad magának arra, hogy távol maradjon ameddigakar, de ne túlságosan rövid ideig. Akármit beszél is— tette hozzá mosolyogva —, egy kis utazás meg fogjanyugtatni. Megállapodik a Vogézekben s elmegy Stras-bourgig. Jöjjön vissza egy hónap, vagy inkább kéthónap múlva s adja át az üzenetet, amit magára bíznak;akkor újra találkozunk s én majd jobban tudok felelni.

IX. FEJEZET

Még aznap este kaptam Madame Piersontól egyR. D. úrnak Strasbourgba címzett levelet. Három héttelutóbb elvégeztem megbízásomat s már vissza is tértem.

Egész úton másra sem gondoltam, csak reá s mindenreményemet elvesztettem, hogy elfeledhetem valaha.De azért elhatároztam, hogy hallgatok előtte; sokkalkegyetlenebbül megszenvedtem azért, hogy majdnem el-vesztettem oktalanságom miatt, semhogy mégegyszermegkockáztattam volna ezt a veszedelmet. A tiszteletnem engedte, hogy jóhiszeműségében kételkedjem éssemmi szenteskedést nem láttam abban, hogy egyidőreeltávozott a falujából. Egyszóval szentül meg voltamgyőződve arról, hogy első szerelmes szavamra bezárulnaelőttem az ajtaja.

Lesoványodva, megváltozottan láttam viszont.Megszokott mosolygása szenvedőnek látszott halványajkán. Azt mondta, hogy beteg volt.

A történtekről nem esett szó. Látszott, hogy semmiresem akar visszaemlékezni, én pedig nem akartam be-szélni. Hamarosan fölelevenítettük régi, szomszédolószokásainkat; de azért volt köztünk valami feszélye-

144

zettség, valami mesterkélt bizalmasság. Mémelykormintha azt gondoltuk volna magunkban: — Ez ígyvolt azelőtt, legyen hát így ezután is. — Megajándéko-zott bizalmával s becsületemnek ez a helyreállítása jól-esett. De a beszélgetéseink hidegebbek voltak éppenazért, mert beszéd közben a tekintetünk néma társal-gást folytatott. Akármit mondtunk, abban nem volttöbbé semmi kitalálni való. Nem igyekeztünk mintazelőtt, behatolni egymás lelkébe; nem volt meg min-den szónak, minden érzésnek az az egykori érdekessége,kíváncsi latolgatása; jóságosan bánt velem, de énbizalmatlan voltam még e jóságával szemben is; sétál-gattam vele a kertben, de nem kísértem el többé házonkívül; nem jártuk többé együtt az erdőket, a völgye-ket; kinyitotta a zongorát, ha egyedül voltunk; hang-jának csengése nem ébresztette fel többé szívemben afiatalság nekilendüléseit, az öröm elragadtatásait, amikreménységgel teli zokogáshoz hasonlítanak. Amikortávoztam, mindig kezét nyújtotta, de ezt a kezet élet-telennek éreztem; sok erőltetés volt a könnyedségünk-ben, sok meggondolás minden legkisebb szavunkban éssok szomorúság mindennek a mélyén.

Éreztük, hogy egy harmadik van közöttünk: azén szerelmem. Viselkedésemben nem árulta el semmi,de hamarosan meglátszott az arcomon: elvesztettemvidámságomat, erőmet, s a látszat-egészség pirosságát.Egy hónap sem telt belé, s már nem hasonlítottam régimagamhoz.

Beszélgetéseink közben mindegyre hangoztattam,hogy mennyire megutáltam a társaságot s mennyireiszonyodom attól, hogy valaha is visszatérjek belé.Mindenáron éreztetni akartam Madame Piersonnal,hogy nincs oka szemrehányást tenni magának, amértújra fogad a házánál. Egyszer a legsötétebb színekkelfestettem eddigi életemet s értésére adtam, hogy a halál-nál is rosszabb magánosság várna rám, ha el kellene

145

válnom tőle; azt mondtam, hogy iszonyodom a társa-ságtól s életem hű története bizonyította, hogy őszinténbeszélek. Máskor meg nagyon is szívem ellenére vidám-ságot színleltem annak kifejezéséül, hogy a legszörnyűbbboldogtalanságtól mentett meg, amikor megengedte,hogy el-ellátogassak hozzá; jóformán minden alkalom-mal megköszöntem ezt neki, azért, hogy este, vagy más-nap újra elmehessek.

— Minden álom, amit a boldogságról szőttem, —mondogattam — minden reménységem, minden becs-vágyam elférne ebben a kis zugban, ahol maga lakik;azon a levegőn kívül, amelyet maga szív be, nincs szá-momra élet.

Látta, mit szenvedek, s akaratlanul is szánakozottrajtam. Lelkierőm sajnálkozást ébresztett benne s haott voltam nála, minden szaván, minden mozdulatán,egész magatartásán valami elérzékenyülés ömlött el.Érezte, milyen küzdelem játszódik le bennem. Enge-delmességem hízelgett büszkeségének, de halványságomfölébresztette benne az ápolónővér ösztönét. Néhaingerültnek, szinte kacérnak láttam; némelykor majd-nem dacosan mondta: — Holnap nem leszek itthon;ekkor meg ekkor ne jöjjön. — Amikor aztán szomorúans parancsába beletörődve, menni készültem, egyszerrecsak megenyhült s azt mondta: — Nem tudom, talánjöjjön mégis; — vagy pedig meghittebben búcsúzko-dott s szomorúbb, szelídebb pillantással kísért a kertkapujáig.

— Higgye el, — mondtam neki, — engem a Gond-viselés vezetett magához. Ha magát meg nem ismerem,talán visszaestem volna már régi kicsapongásaimba.Isten küldte magát jóságos angyalként, hogy kiment-sen az örvényből. Szent küldetést bízott magára; kitudja, ha elveszíteném, hová sodorhatna a marcangolóbánat, a fiatalon szerzett gyászos tapasztalás, s ifjú-ságomnak rettentő harca az unalommal?

146

Ez a gondolat, amely egyébként egészen őszintevolt, a legnagyobb erővel hatott erre az exaltáltan val-lásos, kegyes és lángoló lelkű asszonyra. Talán ez voltaz egyetlen ok, amiért megengedte, hogy látogassam.

Egy napon éppen hozzá készültem, amikor kopog-tattak az ajtómon s Mercanson lépett be, ugyanaz apap, akit első látogatásom alkalmával láttam a kertjé-ben. Mentegetőzésekkel kezdte, (amik éppoly unalma-sak voltak, mint ő,) amért ismeretlenül jelentkeziknálam; azt feleltem, hogy igen jól ismerem, mint plébá-nosunk unokaöccsét s megkérdeztem, hogy miről vanszó.

Mesterkélt viselkedéssel forgolódott erre-arra,kereste a szavakat s megbökdösött ujjával mindent,ami az asztalomon hevert, mint aki nem tudja, mitmondjon. Végül közölte velem, hogy Madame Piersonbeteg s általa üzeni, hogy ma nem fogadhat.

— Beteg? De hiszen tegnap meglehetős későn jöt-tem el tőle s akkor nem volt semmi baja!

Meghajolt.— Dehát, abbé úr, ha beteg, mért üzeni ezt meg

nekem egy harmadikkal? Nem lakik olyan messze,s nem lett volna nagy baj, ha hiába megyek el hozzá.

Mercanson ismét csak meghajlással felelt. Fel nemfoghattam, miért keresett föl, s még kevésbbé, hogymiért bízták rá ezt az üzenetet.

— Jól van, — mondottam — majd fölkeresem hol-nap s megmagyarázza az egészet.

Újra dadogni kezdett; Madame Pierson azonkívülazt mondta neki... mondja meg nekem ... elvállalta,hogy...

— Eh, mit vállalt hát el? — kiáltottam fel türel-metlenül.

— Ön túlságosan heves. Azt hiszem, MadamePierson elég komolyan beteg; egész héten nem fogad-hatja önt.

147

Újra meghajolt és távozott.Nyilvánvaló volt, hogy valami titok van a látoga-

tása mögött: vagy nem akar többé fogadni MadamePierson s nem tudtam, hogy ezt minek tulajdonítsam;vagy pedig Mercanson saját szakállára avatkozott adologba.

Megvártam ennek a napnak a végét; másnap márkora reggel ott voltam Madame Pierson kapujánál sa szolgálója fogadott; de azt mondta, hogy úrnó'jevalóban súlyosan beteg — s bármit tettem is, sem akínált pénzt nem akarta elfogadni, sem a kérdéseimetmeghallgatni.

Amint a faluba visszatértem, éppen Mercansontpillantottam meg a sétaúton; iskolásgyerekek vettékkörül, nagybátyja növendékei. Odaléptem hozzá, félbe-szakítottam beszédét s megmondtam, hogy egy-kétszavam volna hozzá.

Velem jött egészen a térig, de most én kezdtemdadogni, mert nem tudtam, hogyan húzzam ki belőlea titkát.

— Könyörgök, uram, — szólaltam meg — mondjameg nekem, igaz-e az, amit tegnap közölt velem, vagyvalami más indítóok rejlik mögötte. Nem beszélve arról,hogy a környéken nincs is orvos, akit el lehetne hívatniigen fontos okaim vannak, hogy megkérdezzem öntől:hányadán áll a dolog?

Mindenféleképpen védekezett; azt állította, hogyMadame Pierson csakugyan beteg s ő nem tud egyebet,csak azt, hogy érteküldött s rábízta a nekem szólóüzenetet, amit ő át is adott. Hanem beszéd közbeneljutottunk a főucca végében egy elhagyatott helyre.Látván, hogy sem ravaszsággal, sem könyörgéssel nemmegyek semmire, hirtelen megfordultam s mindkétkarját megragadtam.

— Mi ez? Erőszakoskodni akar?— Nem, de azt akarom, hogy beszéljen.

148

— Én nem félek senkitől, s megmondtam annyit,amennyit mondanom kellett.

— Megmondott annyit, amennyit kellett, de nemannyit, amennyit tud. Madame Pierson nem beteg, ezttudom, efelől bizonyos vagyok.

— Mit tudhat Ön?— A szolgálója megmondta. Miért tilt el a házától,

s miért éppen önt bízza meg ezzel?Mercanson megpillantott egy arramenő parasztot.— Pierre! — kiáltott oda neki, várjon meg, beszé-

dem van magával.A paraszt odajött hozzánk; Mercanson csak ezt

akarta, tudván, hogy harmadik személy előtt nemmerem bántani. Csakugyan el is engedtem, de oly kemé-nyen taszítottam el, hogy hátratántorodott s háta neki-ütődött egy fának, ökölbeszorítottá kezét és szó nélkülelment.

Végtelen izgalomban töltöttem az egész hetet —napjában háromszor is elmentem Madame Piersonhoz,de sohasem engedtek be hozzá Levelet kaptam tőle;azt írta, hogy udvarlásomról beszélnek a környékens kért, hogy ezentúl ritkábban látogassam meg. Egye-,bekben egy szót sem szólt sem Mercansonról, sem abetegségéről.

Ez az óvatosság oly kevéssé illett a természetéhezs oly különös ellentétben volt azzal a közömbös büszke-séggel, amelyet minden efféle pletyka iránt tanúsított,hogy eleinte alig akartam elhinni. De mert sehogysemtaláltam más magyarázatot, azt feleltem, hogy legfőbbvágyam neki engedelmeskedni. De szavaimon akarat-lanul is megérzett valami keserűség.

Még készakarva is késleltettem azt a napot, amikorszabad volt meglátogatnom, s egészsége iránt sem érdek-lődtem — annak jeléül, hogy nem hiszek a betegségé-ben. Nem tudtam, mi az oka, hogy így távoltart magá-tól; de igazában oly boldogtalan voltam, hogy néha

149

már komolyan véget akartam vetni ennek az elvisel-hetetlen életnek. Egész napokat elbarangoltam az erdőn,ott véletlenül összetalálkoztunk egyszer — szánalmasállapotban látott.

Alig mertem valami magyarázatot kérni tőle;nem válaszolt nyíltan, s nem tértem vissza többé errea tárgyra. Kénytelen voltam számolgatni a tőle távoltöltött napokat s hetekig élni egy-egy látogatás remény-ségéből. Minduntalan elfogott a vágy, hogy lába elévessem magam s feltárjam előtte kétségbeesésemet.Azt gondoltam, hogy nem maradhat érzéketlen s ki-fizet legalább egy-két szánakozó szóval; de ekkoreszembe jutott hirtelen elutazása és szigorú viselkedése,féltem, hogy elveszítem s inkább meghaltam volna,semhogy szembeszálljak az akaratával.

így aztán, hogy szenvedésemet még csak bevalla-nom sem volt szabad, végképpen tönkrement az egész-ségem. Lábam csak húzódozva vitt el hozzá: éreztem,hogy minden látogatás újabb könnyek forrása lesz;mindig olyan marcangoló érzéssel hagytam el, minthasohasem látnám többé viszont.

Ami őt illeti: nem beszélt velem többé a régi han-gon, a régi fesztelenséggel; emlegette, hogy utaznikészül; úgy tett, mintha könnyedén megvallaná nekem,hogy időnként elfogja az utazás vágya, — s az ilyenszavak hallatára inkább halott voltam, mint eleven.Ha egy pillanatra átengedte magát természetes haj-landóságainak, utána tüstént visszaesett kétségbeejtőhidegségébe. Egy napon fájdalmamban sírvafakadtamelőtte, amért így bánt velem. Láttam, hogy akarat-lanul is elsápad. Amikor távoztam, a kapuban így szólthozzám: .

— Holnap Saint Luce-be megyek (ez egy környék-beli falu neve volt) s gyalogszerrel kissé messze volna.Legyen itt lóháton kora reggel, ha nincs jobb dolga:elkísérhet.

150

Képzelhető, hogy pontos voltam a találkozón.Szavainak hatása alatt este túláradó boldogsággal feküd-tem le; de reggel, indulóban leküzdhetetlen szomorú-ságot éreztem. Amikor visszaadta azt az elvesztettkiváltságomat, hogy magános útjain elkísérhetem,nyilván valami szeszélynek engedett s ez a szeszélykegyetlen, ha nem szeret engem. Tudja, hogy szenve-dek; miért él vissza a lelkierőmmel, ha a szándéka nemváltozott?

Ez az önkéntelenül támadt gondolat egészen másemberré tett. Amikor lóra szállt, dobogó szívvel fogtammeg a lábát; nem tudom, vágytól, vagy haragtól dobo-gott-e. — Ha megindították a szenvedéseim, — gon-doltam magamban — minek ez a nagy tartózkodás?Ha csak kacérkodik, miért enged ennyi szabadságot?

Ilyen a férfiember. Első szavamból észrevette,hogy gyanakodva nézek rá, s hogy az arcom megválto-zott. Nem beszéltem s az út másik oldalán haladtam'.Amíg a sík mezőn jártunk, nyugodtnak látszott s csakidőnként fordította felém a fejét, hogy követem-e;de amint beértünk az erdőbe s a lovak dobogása fölkezdte verni a sötét fasorokat a magános sziklákközött: láttam, hogy egyszerre csak reszketni kezd.Megállt, mintha meg akarna várni, mert kissé elmarad-tam mögötte; mihelyt utólértem, vágtatni kezdett.Hamarosan hegyoldalba értünk s lépésben kellett ha-ladni. Ekkor mellette lovagoltam tovább, de mindkettenlesütöttük a fejünket; elérkezett az idő s megfogtama kezét.

— Brigitte, — szólaltam meg — mondja, bántot-tam-e a panaszaimmal? Amióta visszajöttem, amiótamindennap látom s hazatérőben minden este azon tűnő-döm, hogy mikor kell meghalnom — zaklattam-e,mondja? Két hónapja, amióta elvesztettem nyugal-mamat, erőmet és reménységemet, szóltam-e csak egyszót is arról a végzetes szerelemről, amely marcangol

151

és megöl — hiszen tudja? Emelje föl a fejét; ki kell-emondanom a szót? Hát nem látja, hogy szenvedek,s az éjszakáim sírással telnek? Nem találkozott valaholebben a sötét erdőben egy boldogtalannal, aki homlokátkezére támasztva üldögélt? Nem talált soha könny-cseppeket a haraszton? Nézzen rám, nézze ezeket ahegyeket; eszébe jut még, hogy szeretem? Ezek a tanúktudják; ezek a sziklák, ezek az elhagyatott helyek tud-ják. Mért vezet ide közéjük? Nem vagyok még elégnyomorult? Elvesztettem a lelkierőmet? Nem engedel-meskedtem eléggé? Milyen próbának, milyen kínzásnakakar alávetni s micsoda bűnért? Ha nem szeret, miértvan itt?

— Menjünk, — mondotta — kísérjen haza, fordul-junk vissza.

Megragadtam a lova kantárját.— Nem, — feleltem — mert most megszólaltam.

Ha visszatérünk, tudom, hogy elveszítem; előre tudom,hogy otthon mit fog mondani. Látni akarta, meddigtart a türelmem; próbára tette a fájdalmamat, talán,hogy joga legyen elűzni engem; unta ezt a szomorúszerelmest, aki panasz nélkül szenvedett s türelmesenszürcsölte megvetésének keserű kelyhét! Tudta, hogyha kettesben leszek magával, ebben az erdőben, ebbena magányban, ahol a szerelmem kezdődött, nem tudokmajd tovább hallgatni! Akarta, hogy joga legyen meg-bántódni: nos hát, hadd veszítsem el! Eleget sírtam,eleget szenvedtem, elég volt szívembe visszafojtania rajtam rágódó esztelen szerelmet; elég volt a kegyet-lenségéből!

Olyan mozdulatot tett, mintha le akarna ugrania lóról; átkaroltam s ajkára tapasztottam ajkamat.Abban a pillanatban elsápadt, szeme lezárult, elengedtea kantárt és lesiklott a földre.

— Jóságos Isten, — kiáltottam fel — szeret! —Visszaadta a csókomat!

152

Leugrottam és odarohantam hozzá. Elnyúlva feküdta füvön. Fölemeltem, kinyitotta a szemét; valami hir-telen rémülettől egész teste összeborzongott; erősenellökte magától a kezemet, könnyekbe tört ki és ki-szabadult a karjaim közül.

Ottmaradtam az út szélén; elnéztem ragyogó szép-ségében, ahogy egy fához támaszkodva állt, hosszúhaja vállára hullt, keze izgatottan remegett, arca pirosvolt, bíbortól és könnyektől csillogott.

— Ne közeledjék hozzám! — kiáltotta, — egylépést se!

— Oh, szerelmem! — mondottam, — ne félj semmi-től; ha az imént megbántottalak, megbüntethetsz érte;egy pillanatra erőt vett rajtam a düh és a fájdalom;bánj velem, ahogy akarsz, elmehetsz, elküldhetsz, ahovátetszik; tudom, hogy szeretsz, Brigitte s most márnagyobb biztonságban vagy itt, mint a világ mindenkirálya a palotájában.

Madame Pierson e szavakra rámszegezte nedvesszemét; tekintetéből villámként csapott felém életemboldogsága. Átmentem az úton s térdreborultam előtte.Mily kevéssé szeret az, aki el tudja mondani: milyenszavakkal vallotta meg kedvese, hogy szereti!

X. FEJEZET

Ha ékszerész volnék s kincsesládámból elővennékegy gyöngynyakéket, hogy valamelyik barátomat meg-ajándékozzam vele: azt hiszem, nagy örömöm telnékabban, hogy magam akasszam a nyakába; de ha énvolnék a barát, inkább meghalnék, semhogy kitépjema nyakéket az ékszerész kezéből.

Láttam, hogy a legtöbb férfi siet magáévá tenniazt az asszonyt, aki szereti; én mindig ellenkezőképpen

153

cselekedtem, nem számításból, hanem természetes érzés-ből. Az az asszony, aki szeret egy kicsit és ellenáll, nemszeret eléggé, aki pedig eléggé szeret és mégis ellenáll,tudja, hogy nem szeretik eléggé.

Madame Pierson azóta, hogy szerelmét megval-lotta, több bizalmat mutatott irántam, mint valaha.Tiszteletem olyan édes örömet szerzett neki, hogy széparca kinyílt virághoz kezdett hasonlítani; némelykorbolond jókedve támadt, aztán hirtelen elcsöndesedett,gondolkodóba esett, némelykor úgy bánt velem, minthagyerek volnék, aztán könnybeborult szemmel nézettrám; ezer tréfát eszelt ki, hogy ürügyet találhassonvalami bizalmas szóra, vagy ártatlan símogatásra —aztán otthagyott, leült magában s álmodozásba merült.Van-e ennél édesebb látvány a világon? Amikor vissza-jött hozzám, ott talált útjában valami fasorban, ahonnétmessziről figyeltem. — Oh, kedvesem, — mondtamneki — maga az Isten is gyönyörűséggel látja, hogymennyire szeretlek.

De azért nem tudtam eltitkolni előtte, hogy milyhevesek a vágyaim s mennyi szenvedés közt harcolokellenük. Egy este, amikor nála voltam, elmondtam neki,hogy reggel megtudtam egy fontos pöröm elvesztését,ami erős változásokat okoz a körülményeimben.

— Hogy lehet erről nevetve beszélni? — kérdezte.— Egy perzsa költőnek vo't egy bölcs mondása, —

feleltem — »Akit szép asszony szeret, azt nem bánt-hatják a sors csapásai.«

Madame Pierson nem felelt, egész este még vidá-mabbnak mutatkozott, mint rendesen. Kártyáztama nagynénjével és vesztettem; ezer apró rosszmájú-sággal próbált bosszantani — azt mondta, hogy nemértek a játékhoz s folyvást ellenem tett, úgy, hogyegész nálam lévő pénzemet elnyerte. Amikor az öreghölgy visszavonult, ő kilépett az erkélyre s én némánutánamentem.

154

A világ legszebb éjszakája volt; a hold lenyugo-dott, a csillagok annál élénkebb fénnyel sziporkáztaka sötétkék égen. Szellő sem ingatta a fák lombjait;langyos és balzsamos volt a levegő.

Könyökére támaszkodott s az égre nézett; oda-hajoltam melléje s elnéztem álmodozása közben. Csak-hamar magam is fölemeltem a szememet; mélabúsgyönyörűség részegített meg mindkettőnket. Együttszívtuk be a gyertyánosból áradó langyos lehelletet;szemünkkel kísértük a messzeségben annak a halványfehérségnek utolsó nyomát, amit a hold vitt magával,amikor lebukott a gesztenyefák sötét tömegei mögött.Eszembejutott egy nap, amikor kétségbeesve néztemennek a szép égnek roppant ürességét; összerezzentemerre az emlékre; most oly teli volt minden! Éreztem,hogy hálaadó ének szólal meg szívemben s szerelmünkfelszáll az Isten elé. Átkaroltam drága kedvesem dere-kát; fejét szelíden felémfordította: szemét elöntöttea könny. Teste meghajlott, mint a nádszál, félig nyitottajka az enyémre hullt s az egész világegyetemről meg-feledkeztünk.

XI. FEJEZET

Boldog éjszakák örökkévaló angyala, ki beszéliel a te hallgatásodat? Csók! Titokzatos ital, amelyetaz ajkak szomjas serlegként öntenek egymásba I Érzé-kek mámora, gyönyör — igen, halhatatlan vagy te is,mint Isten! Felséges lendülete a teremtménynek, világra-szóló egyessége a lényeknek, százszor szent gyönyör,mit mondtak azok rólad, akik dicsértek? Múlékonynakneveztek, téged, aki teremtesz s azt mondták, hogy rövdfelvillanásod beragyogja gyorsan múló életüket. Rövid?Ez a szó maga rövid, rövidebb egy haldokló lehelleté-

155

nél! Érzéki állathoz illő szó, aki csodálkozik azon, hogyegy órahosszat él s az örök lámpa világosságát kavics-ból kivert szikrának nézi. Oh szerelem, éltető elve avilágnak! Drága láng, amelyet az egész természet,mint a nyugtalan vesztaszűz, szüntelenül őriz Istentemplomában! Tűzhelye és eredete minden létezőnek!A pusztítás szellemei maguk is meghalnának, ha elfúj-nának téged! Nem csodálom, hogy káromolják nevedet;mert nem tudják, ki vagy, akik azt hiszik, hogy szemtől-szembe láttak, mert szemüket kinyitották; s amikormegtalálod igazi apostolaidat, akik e földön egy csók-ban egyesültek, megparancsolod szemhéjuknak, hogyfátyolként záruljon össze: hogy a boldogságot ne lássaaz ember.

Ámde ti, gyönyörűségek, epedő mosolyok, elsőcirógatások, félénk tegezés, a szerelmes asszony elsődadogó szavai — titeket látni lehet, ti hatalmunkbanvagytok: kevesebbek volnátok ti Istennek, mint a többi?Ti szépséges cherubok, akik a hálófülkében lebegtek svisszatérítitek e világra az isteni álomból felébredtembert? Drága gyermekei a gyönyörnek, mennyireszeret titeket édesanyátok! Kíváncsi beszélgetések,akik az első titkokat megoldjátok, remegő és még szű-zies érintések, máris kielégíthetetlen pillantások, akikfélénk vázlat gyanánt kezditek megrajzolni a szívbenaz imádott szépség eltörölhetetlen képét. Királyság!Hódítás! Ti teremtitek meg a szerelmeseket. És te,igazi korona, boldogság ragyogása! Első pillantás,amelyet ismét az életre vetünk, a boldogok első vissza-térése megannyi közömbös tárgyhoz, amelyeket márcsak örömükön keresztül tudnak látni, első lépéseka természetben a szeretett lény oldalán! Ki tud benne-teket lefesteni? Milyen emberi szó fejezheti ki valahaa leggyöngébb cirógatást is?

Az, aki hűs reggelen ifjú erőben lassú léptekkeltávozott egy házból, s egy imádott kéz csukta be mö-

156

götte a titkos ajtót; aki maga sem tudta, merre jár,elnézve az erdőt, a mezőt; aki átment egy téren s nemhallotta, hogy szólnak hozzá; aki leült egy magánoshelyen ok nélkül sírva, kacagva; aki arcára tettekezét, hogy egy illat maradékát beszívja; aki egy-szerre elfelejtette, hogy idáig mit csinált a földön;aki beszélt az útszéli fákhoz s a szálló madarakhoz;aki végül az emberek közt esztelenül jókedvűnekmutatta magát, aztán térdreborult és hálát adottIstennek — az panasz nélkül halhat meg: övé voltaz asszony, akit szeretett.

N E G Y E D I K RÉSZ

I. FEJEZET

Most azt kell elmondanom, hogy mi lett szerelmem-ből s milyen változás történt bennem. Milyen okát adha-tom? Semilyent, csak azt, hogy elmondom s hozzá-tehetem: ez az igazság.

Két napja volt, sem több, sem kevesebb, hogykedvese voltam Madame Piersonnak. Este tizenegykorszálltam ki a fürdőből s gyönyörű éjszakán mentemvégig a sétaúton, hogy fölkeressem. Olyan jó érzés volta testemben s annyi elégedettség a lelkemben, hogyjárás közben ugráltam örömömben s karomat az ég felétártam. Kedvesem fenn állt a lépcsőn, a korlátra könyö-kölve, a földre téve maga mellé a gyertyát. Várt ráms mihelyt meglátott, elémszaladt. Hamarosan a szobá-jában voltunk s bereteszeltük az ajtót.

Megmutatta, hogyan változtatta meg hajvisele-tét, amely nem tetszett nekem; az?al töltötte a napot,hogy haját olyan vonalba kényszerítse, aminőt én akar-tam; eltávolított hálószobájából egy nagy, csúf feketerámát, amelyet én túlságosan zordonnak találtam; újvirágokat tett a régiek helyébe — volt a s?oba mindensarkában — elbeszélte, hogy mit csinált, amióta ismer-jük egymást, hogyan látott szenvedni, mit szenvedettő maga; ezerszer is el akarta hagyni a vidéket, hogy

158

szerelme elől meneküljön; ezer óvintézkedést talált kiellenem; tanácsot kért nagynénjétől, Mercansontólés a plébánostól; megesküdött magának, hogy inkábbmeghal, de nem enged — s mindez elröppent, egy bizo-nyos szavamra, egy bizonyos tekintetre, bizonyos körül-mények hatása alatt; s minden vallomást egy csókkövetett. Ami megtetszett nekem a szobájában, amiaz asztalát borító apróságok közül magára vonta figyel-memet, azt mind nekem akarta adni, hogy vigyem elmég aznap este s tegyem a kandallómra; elmondta,hogy mit fog tenni ezután reggel, este, a nap mindenórájában, hogy tetszésem szerint rendelkezzem az idejé-ről s ő ne törődjék többé semmivel; elmondta, hogynem bánja, akármit beszél is a világ; csak azért tettúgy, mintha gondolna vele, hogy engem eltávolítsonde most boldog akar lenni s bedugja a fülét; nemrégmúlt harmincesztendős s most már nem sokáig élvez-heti az én szerelmemet.

— Hát te? Sokáig fogsz szeretni engem? Van valamiigaz ezekben a szép szavakban, amikkel elkábítottál?

Erre aztán édes szemrehányások következtek,hogy későn jöttem és sok időt töltöttem az öltözkö-déssel; hogy túlságosan beillatosítottam magam a fürdő-ben, vagy nem eléggé, vagy nem az ő ízlése szerint;hogy ő papucsban maradt, hadd lássam meztelen lábát,amely éppoly fehér, mint a keze; hogy ő egyébirántnem túlságosan szép; szeretne százszorta szebb lennis szép is volt tizenötesztendős korában. Jött, ment,részegen a szerelemtől, pirosan az örömtől; nem tudta,mit találjon ki, mit tegyen, mit mondjon, hogy újrameg újra odaadja magát testestül, lelkestül, min-denestül.

A diványon hevertem; minden szavára úgy érez-tem, hogy elmúlt életemnek egy rossz órája lehull, le-válik rólam. Elnéztem, hogyan kel föl a szerelem napjas éltető nedvvel teli fának éreztem magam, amely le-

159

rázza a szélben száraz leveleit, hogy új lombruhábaöltözködjék.

Kedvesem a zongorához ült s azt mondta, hogyegy Stradella-dallamot játszik el nekem. Mindennéljobban szeretem az egyházi zenét s ez a darab, amelyethallottam már énekelni tőle, nagyon tetszett.

— Nos, — mondotta amikor befejezte — tuddmeg, hogy tévedtél; megcsaltalak: ez a dallam tőlemvaló,

— Tőled?— Az ám, s azért mondtam Stradella szerzemé-

nyének, hogy meglássam, mit szólsz hozzá. Ha meg-esik, hogy zenét szerzek, sohasem játszom el senkinek;de most kísérletet akartam tenni s láthatod, hogy sike-rült, mert téged bolonddá tettelek.

Szörnyűséges gépezet az ember! Ugyan mi lehe-tett volna ennél ártatlanabb? Akármelyik kissé szem-füles gyerek ki tudta volna eszelni ezt a cselfogást,hogy házitanítóját meglepje. Jóízűen nevetett, amikorelmondta nekem, de én egyszerre úgy éreztem, minthafelhő venne körül s elváltozott az arcom.

— Mi történt? — kérdezte, — mi bajod?— Semmi; játszd el még egyszer ezt a dallamot.Amíg játszott, föl s alá jártam a szobában; végig-

simítottam a homlokomat, mintha a ködöt akarnámeloszlatni róla; lábammal toppantottam, vállamatvonogattam esztelenségem miatt; végül leültem a földreegy leesett párnára. Kedvesem odajött hozzám. Minélinkább akartam harcolni a sötétség szellemével, amelye pillanatban belémkapaszkodott, annál sűrűbb lettfejemben az éjszaka.

— Csakugyan, — mondottam — ilyen jól tudszhazudni? Ez a dallam tőled való? Ilyen könnyedénhazudsz?

Csudálkozva nézett rám. — Mi bajod? — kérdezte.Vonásain kifejezhetetlen nyugtalanság látszott. Nyil-

160

ván nem tarthatott olyan bolondnak, hogy komolyszemrehányást tegyek neki ilyen együgyű kis tréfáért;nem látott mást komolynak, csak a szomorúságot,amely erőt vett rajtam; de minél jelentéktelenebbvolt az oka, annál inkább meg lehetett döbbenni rajta.Egy pillanatra azt akarta hinni, hogy magam is tréfá-lok; de amikor látta, hogy egyre jobban elsápadok sközel járok az ájuláshoz, nyitva maradt szájjal, előre-hajolva állt meg, mint egy szobor. — Úristen! — kiál-tott fel, — hát lehetséges ez?

Te talán mosolyogsz, olvasóm, amikor ezeket aa sorokat olvasod; én, aki írom, még most is reszketek.A szerencsétlenségnek is megvannak az előjelei, mint abetegségnek, s nincs félelmesebb dolog a tengeren,mint a látóhatáron megjelenő kis fekete pont.

Napkeltekor a drága Brigitte odahúzott a szobaközepére egy kis kerek puhafa-asztalt s rárakta a vacso-rát, vagyis inkább reggelit, mert a madarak énekeltekmár s a méhek zümmögtek a kert virágai felett. Magakészítette az egészet, s valahányszor én ittam, ő is ajká-hoz emelte a poharat. A nappal kékes fénye, a tarkavászonfüggönyökön keresztültörve, megvilágította bájosarcát s kissé fáradt, nagy szemét; álmos volt s amintmegcsókolt, epedő szavakkal ejtette vállamra a fejét.

Hiába küzdöttem volna ez ellen a bűbájos oda-adás ellen s szívem újra megnyílt az öröm befogadására;azt hittem, egészen megszabadultam az imént elszen-vedett rossz álomtól s bocsánatot kértem tőle pilla-natnyi őrültségemert, amelyet sehogysem tudtam meg-érteni.

— Drágám, — mondtam neki őszinte szívvel —boldogtalan vagyok, hogy igazságtalan szemrehányásttettem neked egy ártatlan tréfáért, de ha szeretsz, nehazudj nekem soha, a legapróbb dolgokban sem: ahazugság irtózatos dolog a szememben, nem tudomelviselni.

161

Lefeküdt; hajnali három óra volt s azt mondtamneki, hogy mellette akarok maradni, amíg el nem alszik.Láttam, amint behunyta szép szemét s hallottam,hogy első álmában mosolyogva suttog valamit, mi-közben ágya fölé hajolva csókkal búcsúztam tőle. Aztánnyugodt szívvel távoztam, s megfogadtam magamban,hogy élvezni fogom boldogságomat, nem zavarhatjameg többé semmi.

De már másnap Brigitte mintegy véletlenül ígyszólt hozzám:

— Van egy vastag könyvem, abba beleírom mindengondolatomat, mindazt, ami átvillan a fejemen — oda-adom, olvasd el, mit írtam rólad az első napokban,amikor megláttalak.

Együtt olvastuk el a rólam szóló részeket s százbolondsággal toldottuk meg; aztán közömbösen kezd-tem lapozgatni a könyvben. Gyorsan forgattam a lapo-kat, de szemembe ötlött egy nagybetűkkel írott sor;világosan elolvastam néhány meglehetősen jelenték-telen szót s már folytatni akartam, amikor Brigitterámszólt: — Ezt ne olvasd el.

Ledobtam a könyvet az asztalra.— Igaz, — mondottam — nem tudom, mit teszek.— Hát ezt is komolyan veszed? — mondta nevetve,

mert nyilván észrevette, hogy betegségem újra kitörrajtam, — fogd csak azt a könyvet, akarom, hogy ol-vasd.

— Ne beszéljünk többet róla. Ugyan mi érdekesettalálhatnék benne? A titkaiddal te rendelkezel, drágám.

A könyv az asztalon maradt s hiába igyekeztem,nem tudtam levenni róla a szememet. Egyezerre minthavalami hang suttogott volna a fülembe, s úgy rémlett:Desgenais száraz képét látom magam előtt fintorogni,fagyos mosolyával. — Mit keres itt Desgenais? — tűnőd-tem magamban, mintha valósággal láttam volna. Úgyjelent meg előttem, amilyennek egy este láttam: le-

162

hajtott fejjel ülve a lámpám alatt, amikor éles hangjánelőadta nekem a kicsapongás katekizmusát.

Szemem még mindig rajta volt a könyvön s homályo-san éreztem emlékezetemben valami régen hallott, el-felejtett szavakat, amik összeszorították a szívemet.A kétség szelleme fejem fölött lebegett s egy csepp mér-get oltott be az ereimbe; a méreg gőze fejembe szállts kissé megtántorodtam, gonosz részegség kezdett erőtvenni rajtam. Micsoda titkot rejteget előttem Brigitte?Tudtam, hogy csak le kell hajolnom s kinyitnom a köny-vet; de hol? Miről ismerem meg azt a lapot, amelyikrevéletlenül bukkantam?

Egyébiránt a büszkeségem tiltakozott az ellen, hogyfölvegyem a könyvet — de vájjon igazán a büszkesé-gem? — Istenem, — gondoltam magamban végtelenszomorúsággal, — hát kísértet a múlt? Feljár a sírjá-ból? Én nyomorult, nem tudom hát szeretni ezt azasszonyt?

Minden asszony-megvető gondolatom, mindaz agúnyos, hiú mondás, amelyet lecke vagy szerep mód-jára ismételgettem kicsapongásaim idején, hirtelenátcikázott az elmémen — s különös: míg azelőtt hitnélkül hangoztattam ezeket, most igaznak láttam,vagy legalább is azt hittem, hogy igazak voltak vala-mikor.

Négy hónapja ismertem Madame Piersont, de el-múlt életéről nem tudtam s tőle sem kérdeztem semmit.Határtalan bizalommal és lelkesedéssel engedtem átmagamat iránta érzett szerelmemnek. Valami gyönyörű-séget találtam abban, hogy ne kérdezzek róla semmit,se mástól, se tőle magától: különben is a gyanakvásés féltékenység oly kevéssé illik a természetemhez, hogyamikor feltámadt bennem, jobban csodálkoztam rajta,mint Brigitte. Sem első szerelmeimben, sem az embe-rekkel való szokásos érintkezésben nem voltam bizal-matlan soha, inkább vakmerő, s úgyszólván nem kétel-

163

kedtem semmiben. Tulajdon szememmel kellett látnomkedvesem csalfaságát — különben nem hittem volnael, hogy hűtlen lehet hozzám. Maga Desgenais is, mi-közben szokásos prédikációit tartotta, örökösen gúnyo-lódott azon, hogy mily könnyen becsapatom magam.Egész életem története azt bizonyította, hogy inkábbhiszékeny voltam, mint gyanakvó s amikor ennek akönyvnek megpillantása egyszerre ilyen hatást tettrám, úgy éreztem, hogy valami új, ismeretlen embertámadt föl bennem; eszem tiltakozott az érzésem ellens gondolni sem mertem arra, hogy hová vezet mindez.

De a szenvedések, amiket elviseltem, a csalfasá-gok emléke, amiknek tanuja voltam, a magamra kény-szerített félelmetes kúra, barátaim szavai, a romlotttársaság, amelyben megfordultam, a szomorú igaz-ságok, amiket ott láttam, s azok, amelyeket szerencsét-len értelmemmel felfogtam, vagy kitaláltam anélkül,hogy ismertem volna; aztán a kicsapongás, a szerelemmegvetése, az általános csömör: ez lakott a szívembenanélkül, hogy sejtettem volna; s abban a pillanatban,amikor azt hittem, hogy újjászülettem, s előttem áll areménység, meg az élet: ezek az elszunnyadt fúriákmind torkonragadtak s fülembe kiáltották, hogy ittvannak!

Lehajoltam és kinyitottam a könyvet, aztán tüs-tént becsuktam és visszadobtam az asztalra. Brigitterámnézett; szép szemében nem volt sem sértett büszke-ség, sem harag; csak valami gyöngéd nyugtalanság,mintha beteg volnék.

— Azt hiszed, hogy titkaim vannak? — kérdezteés megcsókolt.

— Nem, — feleltem — nem hiszek semmit, csakazt, hogy szép vagy s halálomig szeretni akarlak.

Otthon vacsora közben megkérdeztem Larive-tól:— Ugyan, kicsoda ez a Madame Pierson?Elcsudálkozva fordult felém.

164

— Hosszú évek óta élsz ezen a vidéken — foly-tattam — jobban ismerheted, mint én. Mit beszélnekitt róla? Mit gondolnak róla a faluban? Milyen életetélt, mielőtt megismertem? Milyen emberekkel érint-kezett?

— Igazán mondom, nagyságos úr, én nem láttamegyebet, mint amit mindennap csinál, vagyis hogysétálgat a völgyben, pikét játszik a nagynénjével s jó-tékonykodik a szegényekkel. A parasztok Rózsa-Brigit-tának hívják; soha senkitől egy rossz szót sem hallot-tam róla, hacsak azt nem, hogy egyedül szaladgál künnnappal is, éjszaka is, akármikor, dehát ezt is jóságbólteszi! ő a gondviselése ennek a vidéknek. Érintkeznimeg nem igen érintkezik mással, mint a plébános úrral,meg nyaranta M. de Dalens-al.

— Ki az a M. de Dalens?— Egy kastély gazdája túl a hegyen; csak vadászni

jár ide.— Fiatal?— Az.— Rokona Madame Piersonnak?— Nem; az urának volt barátja.— Régen halt meg az ura?— Öt esztendeje lesz Mindszentek napján; derék

ember volt.— S nem beszélnek arról, hogy ez a M. de Dalens

udvarol neki?— Az özvegynek, nagyságos úr? Hát, az igazat

megvallva . . . (itt zavartan hallgatott el).— Beszélj már, no!— Mondták is, nem is ... én nem tudok semmit,

nem láttam semmit.— Az imént azt mondtad, hogy nem beszélnek róla

a környéken.— Nem is beszéltek semmit, és azt hittem, hogy

erről tud a nagyságos úr.

165

— Hát Végre is mondják, vagy nem mondják?— Mondják. Legalább is azt hiszem.Fölkeltem az asztal mellől s lementem a sétaútra,

ott találtam Mercansont. Azt hittem, el fog kerülni,de ellenkezőleg, odalépett hozzám.

— Uram, — mondotta — a múltkoriban olyanjeleit adta haragjának, amelyeket az én állásombanköteles elfelejteni az ember. Sajnálatomat fejezem ki,amért olyan alkalomszerűtlen (nagyon szerette a hosszúszavakat) — igen, alkalemszerűtlen megbízatást vál-laltam s kissé kellemetlenül avatkoztam az ügyeibe.

Viszonoztam az udvariasságát s azt hittem, hogyezekután magamra hagy, de mellettem kezdett lépkedni.

— Dalens! Dalens! Dalens! — mormogtam ma-gamban, — kitől tudhatnék meg valamit Dalens-ról,— Mert Larive csak annyit mondott, amennyit egyszolga mondhat. Kitől tudta? Valami szolgálótól vagyparaszttól. Nekem olyan tanú kellett, aki láthatta Da-lens-t Madame Piersonnal s tudta, hányadán áll a dolog.Ez a Dalens sehogyse akart kimenni a fejemből s mertegyébről nem tudtam beszélni, tüstént megemlítettema nevét Mercanson előtt.

Sohasem tudtam világosan megállapítani, hogyrossz ember-e Mercanson, együgyű-e vagy ravasz?Annyi bizonyos, hogy gyűlölhetett s lehetőleg gonoszulviselkedett velem szemben. Madame Pierson, aki őszintebarátságot érzett a plébános iránt, (még pedig joggal)— végül szinte akarata ellenére átruházta ezt az unoka-öccsére is. Mercanson büszke volt erre s ennélfogvaféltékeny is. Nemcsak a szerelem tud féltékennyé tenni,valami kegy, egy jóakaratú szó, egy szép ajak mosoly-gása őrjítő féltékenységet ébreszthet bizonyos embe-rekben.

Mercanson, éppen mint Larive, eleinte csodálko-zott a kérdéseimen. Én még jobban csodálkoztam. De-hát ki ismeri önmagát ezen a földön?

166

A pap első válaszaiból láttam, hogy megértette,mit akarok tudni s elhatározta, hogy nem mondja megnekem.

— Hogy lehet az, hogy ön, aki régóta ismeri MadamePiersont s elég bizalmasan érintkezik vele (legalábbazt hiszem) — sohasem találkozott nála M. de Dalens-al?De nyilván van valami énrám nem tartozó oka, hogyma kérdezősködjék róla. A magam részéről csak annyitmondhatok, hogy tisztességes úriember, csupa jóságés könyörületesség; bizalmasan érintkezett MadamePiersonnal, éppen mint ön; tekintélyes falkája vans odahaza remek házigazda. Igen szépen muzsikáltMadame Piersonnal, éppen mint ön. Jótékony kötele-zettségeit pontosan teljesítette, amikor a környékentartózkodott s elkísérte sétáira őnagyságát, éppen mintön. A családja kitűnő hírnek örvend Párizsban; vala-hányszor őnagyságához elmentem, majdnem mindigott találtam nála; az erkölcseit kifogástalannak mon-dották. Egyébiránt gondolhatja, hogy csak tisztessé-ges bizalmasságról beszélek, aminő az ilyen kvalitásúemberekhez illik. Azt hiszem, csak a vadászat kedvéértjár ide; barátja volt a férjnek; igen gazdagnak és bő-kezűnek mondják; de egyébként alig ismerem, inkábbcsak hallásból...

Hány ilyen facsaros szólammal sújtott le rám eza nehézkezű hóhér! Csak néztem rá, szégyenkezve,hogy hallgatom, nem mertem tovább kérdezni, de félbe-szakítani sem mertem a fecsegését. Addig szórta alat-tomos rágalmait, ameddig neki tetszett; görbe tőrétkénye-kedve szerint forgatta a szívemben; amikor meg-elégelte, otthagyott, nem is tudtam visszatartani, —s ha jól meggondolom, végeredményben nem mondottsemmit.

Egyedül maradtam a sétaúton; esteledni kezdett.Nem tudom, mi volt bennem erősebb, a düh vagy aszomorúság. Az a bizalom, amellyel vakon odadobtam

167

magam Brigitte iránt érzett szerelmemnek, oly édes ésoly természetes volt, — nem tudtam elhinni, hogy eza nagy boldogság csalóka lehetett. Az a naiv és hiszé-keny érzés, amely odavezetett hozzá s amelyet sem le-küzdeni nem akartam, sem kételkedni benne: magá-ban is mintha bizonyítéka lett volna annak, hogy Bri-gitte méltó rá. Hát lehetséges az, hogy ez a négy boldoghónap máris álommá foszlott?

— De végre is, — gondoltam magamban egyszerre— ez az asszony túlságos gyorsan adta nekem magát.Nem lehetett hazugság abban a menekülő szándékban,amit eleinte mutatott s ami egy szavamra elmúlt?Nincs-e véletlenül olyan asszonnyal dolgom, amilyetannyit lehet találni? Igen, így kezdik mind: meneküléstszínlelnek, hogy üldözőbe vegyék őket. így tesz az őz-tehén is: a nőstény ösztöne ez. Nem a maga akaratábólvallotta-e meg a szerelmét, abban a pillanatban, ami-kor azt hittem, hogy sohasem lesz az enyém? Hiszenmár az első napon ismeretlenül is elfogadta a karomats ez a könnyelműség is kétséget támaszthatott volnabennem! Ha ez a Dalens a kedvese volt, valószínűlegma is az: az ilyen társaságbeli viszonyok sehol sem kez-dődnek és sehol sem végződnek: amikor találkoznak,újrakezdik, amikor elválnak, elfelejtik egymást. Ha ezaz ember visszajő a nyáron, bizonyosan találkozni fogvele újra s valószínűleg anélkül, hogy velem szakítana.Micsoda ez a nagynéni, mit jelent ez a titokzatos élet,amelynek cégére a jótékonyság, ez a bátor szabadság,amely nem törődik semmi szóbeszéddel? Hátha közön-séges kalandornő ez a két asszony a kis házával, nyárs-polgárságával és jámbor viselkedésével, amely oly köny-nyen port hint az emberek szemébe s még könnyebbenmeghazudtolódik? Annyi bizonyos, akárhogy áll is adolog, behunyt szemmel estem bele egy kalandba,amelyet regénynek néztem; de mitévő legyek most?Nem látok itt senkit, csak ezt a papot, aki nem akar

168

világosan beszélni, vagy a nagybátyját, aki még keve-sebbet mond majd. Istenem, ki ment meg engem? Hogytudjam meg az igazat?

így beszélt a féltékenység; így történt, hogy köny-nyeimet s minden szenvedésemet elfelejtve, két napelmultával nyugtalankodni kezdtem, amárt Brigitteengedett nekem. Mint mindazok, akik kételkednek, énis elvetettem már az érzéseket és gondolatokat s a tények-kel vitatkoztam, belekapaszkodtam a holt betűbe, sboncolgattam azt, akit szerettem.

Gondolataimba elmélyedve lassan lépkedtem Bri-gitte háza felé. A kertkaput nyitva találtam s az udva-ron áthaladva világosságot láttam a konyhában. Arragondoltam, hogy kivallatom a szolgálót. A konyha feléindultam hát s zsebemben pénzt csörgetve a küszöbreléptem.

Valami irtózó érzés megállított. Ez a szolgálósovány, ráncos vénasszony volt, a háta görnyedt, minta röghöz kötött embereknek. Amikor rányitottam,piszkos kiöntőmedence fölött rakosgatta az asztaliedényt. Undok gyertya remegett a kezében; körülötteserpenyők, tálak, az estebéd maradékai, amiket egykóbor kutya szaglászott — szégyenkezve sompolygottbe az is, mint én; a nedves falakból meleg, émelyítőszag áradt. Amikor az öreg észrevett, bizalmaskodómosolygással nézett rám; látott reggel kisurranni azúrnője szobájából. Végigborzongott rajtam az undor— utáltam magamat s azt is, amiért idejöttem, erre azaljas tervemhez méltó helyre. Ugy menekültem ettőla vénasszonytól, mint megszemélyesített féltékenysé-gemtől s mintha a piszkos edény szaga tulajdon szívem-ből áradt volna ki.

Brigitte az ablakban állt, kedves virágait öntöz-getve; egyik szomszédasszony gyereke a nagy karos-székben ült, párnák közé temetkezve s Brigitte egyikruhaujját húzogatta; szája tele volt cukorral s a maga

169

vidám és érthetetlen nyelvén nagy szónoklatot tartott,beszélni még nem tudó csöppségek módjára. LeültemBrigitte mellé s megcsókoltam a gyerek pufók arcát,mintha vissza akarnék szerezni valamit a szívem ártat-lanságából. Brigitte félénken fogadott; látta, hogyszememben megzavarta már valami a képét. Én kerül-tem a tekintetét; minél jobban bámultam szépségét,annál inkább kínzott az a gondolat, hogy az ilyen asz-szony ha nem angyal, valóságos ördöge az álnokságnak.Igyekeztem visszaemlékezni Mercanson minden szaváras úgyszólván szembesítettem ennek az embernek gyanúsí-tásait kedvesem vonásaival s arcának bájos körvona-laival. — Nagyon szép — gondoltam magamban —s nagyon veszedelmes, ha tud csalni; de majd meg-kínzom én s megfelelek neki; látni fogja, hogy kivelvan dolga.

— Drágám, — mondtam hosszú hallgatás után —az imént tanácsot adtam egy barátomnak, aki hozzám-fordult. Meglehetősen együgyű fiatalember; azt írja:rájött, hogy annak az asszonynak, aki nemrég az övélett, másik kedvese is van. Azt kérdi, mit tegyen?

— S mit feleltél neki?— Két kérdést: csinos-e az asszony és szereted-e?

Ha szereted, felejtsd el; ha csinos és nem szereted,tartsd meg a gyönyörűség kedvéért; ha csak a szép-ségével van dolgod, akármikor ráérsz otthagyni s ezis éppen annyit ér, mint más.

Szavaim hallatára Brigitte elengedte a gyermekets leült a szoba hátterében. A szobában nem égett vilá-gosság; a hold megvilágította azt a helyet, ahonnanBrigitte elment s mély árnyékot vetett a díványra,ahová leült. Szavaim értelme oly kemény, oly kegyet-len volt, hogy magamnak is összefacsarodott a szívems megtelt keserűséggel. A gyerek nyugtalankodva hívtaBrigitte-et, s elszomorodva nézett rám. Vidám kiálto-zása, csacsogása lassanként elhallgatott; elaludt a

170

karosszékben. Így hallgattunk mind a hárman s a holdelőtt felhő vonult el.

Bejött egy szolgáló, akit a gyerekért küldtek; vilá-gosságot hoztak. Fölálltam s ugyanakkor Brigitte is;de két kezét szívére nyomta s összeroskadt az ágyalábánál.

Rémülten rohantam oda; nem vesztette el az esz-méletét s kért, hogy ne hívjak senkit. Azt mondta,hogy heves szívdobogások kínozzák fiatalkora óta, sily váratlanul szokták elfogni, de egyébként ezek arohamok nem veszedelmesek s nincs is ellenük semmiorvosság. Ott térdeltem mellette; gyöngéden kitártakarját; megragadtam a fejét és vállára borultam.

— Sajnállak, édes barátom — mondotta.— Hallgass ide, — súgtam a fülébe, — szerencsét-

len bolond vagyok, de semmit sem tudok magamba-fojtani. Ki az a M. Dalens, aki a hegyen lakik s meg-látogat néha?

Csodálkozott, hogy ezt a nevet hallja tőlem.— Dalens? — mondotta — az uram egyik barátja.Úgy nézett rám, mintha azt kérdezné: mire való

ez a kérdés? Arca mintha elborult volna. Én harap-dáltam az ajkamat. — Ha meg akar csalni, — gondol-tam magamban — kár volt beszélnem.

Brigitte nagy nehezen fölkelt, fogta a legyezőjéts nagy léptekkel járt-kelt a szobában. Hevesen lélek-zett; megsértettem. Egy darabig elgondolkozott s két-szer-háromszor szinte hidegen, ellenségesen néztünkegymásra. Odament írószekrényéhez, kinyitotta, ki-vett egy selyemmel átkötött levélcsomót s szótlanulelémdobta.

De én nem néztem rá s a levelekre sem; az iméntkövet hajítottam a mélységbe s most figyeltem a vissz-hangját. Brigitte arcán először jelent meg a sértett büszke-ség kifejezése. Szemében nem volt már sem nyugtalan-ság, sem szánalom, s mint ahogy magamat is egészen

171

más embernek éreztem, mint azelőtt voltam, benne istökéletesen ismeretlen asszonyt kezdtem látni.

— Olvasd el ezt, — mondta végül. Odaléptem hozzás kezemet nyújtottam neki. — Olvasd! Olvasd! —ismételte fagyos hangon.

Kezemben tartottam a leveleket. E pillanatbanannyira meg voltam győződve az ártatlanságáról s olyigaztalannak tartottam magamat, hogy mélységes meg-bánás fogott el.

— Eszembe juttatod, — mondotta — hogy adósvagyok neked az életem történetével; ülj le és hall-gasd meg. Aztán nyisd ki ezeket a fiókokat s olvass elmindent, a kezem írását is s azt is, amit idegen kéz írt.

Leült s helyet mutatott nekem egy karosszékben.Láttam, hogy erőfeszítésébe kerül a beszéd. Sápadtvolt, mint a halál; elváltozott hangja nehezen tört kiösszeszorult torkából.

— Brigitte! Brigitte! — kiáltottam fel, — azIstenre kérlek, ne beszélj! Isten a tanúm, hogy nemszülettem olyannak, aminőnek hiszel; soha életembennem voltam sem gyanakvó, sem bizalmatlan. Meg-rontottak, megváltoztatták a szívemet. Egy siralmastapasztalás valóságos mélységbe taszított le, s egyesztendő óta egyebet sem láttam, csak rosszat. Isten atanúm, hogy mind a mai napig nem hittem képesnekmagamat erre az aljas, mindennél alávalóbb szerepre,a féltékeny ember szerepére. Isten a tanúm, hogy szeret-lek s egyedül te vagy ezen a világon, aki kigyógyíthatsza multam betegségéből. Eddig csak olyan asszonyokkalvolt dolgom, akik megcsaltak vagy méltatlanok voltaka szerelemre. Kicsapongó életet éltem; eltörölhetetlenemlékeket hordozok a szívemben. Tehetek-e arról, haa rágalom, a leghatározatlanabb, a legtarthatatlanabbvád még mindig talál a szívemben beteg idegszálakat,amelyek mindent befogadnak, ami a fájdalomhoz hason-lít? Ma este hallottam egy emberről, akit nem ismerek,

172

akinek a létezéséről sem tudtam; értésemre adták,hogy rólad meg róla holmi szóbeszédek szállongtak,amik nem bizonyítanak semmit; semmit sem kérdezektőled; szenvedtem emiatt, megvallottam neked s ezhelyrehozhatatlan hiba. De semhogy elfogadjam, amitfelajánlasz, inkább tűzbehajítok mindent. Ne aljasítsle, édes barátnőm, ne kezd igazolni magad, ne büntessazzal, hogy szenvedsz. Hogy is gyanúsíthatnálak hűt-lenséggel a szívem mélyén? Nem — szép vagy és őszinte;egyetlen pillantásod, Brigitte, többet mond nekem, mintamennyi kell ahhoz, hogy szeresselek. Ha tudnád,mennyi szörnyűséget, mennyi ördögi álnokságot látottaz a gyermek, aki itt áll előtted! Ha tudnád, hogybántak vele, hogy megcsúfolták mindazt, ami jó benne,mily gondosan megtanították mindarra, aminek végea kétség, a féltékenység, a kétségbeesés! Jaj, drágakedvesem, ha tudnád, hogy kit szeretsz! Ne tégy nekemszemrehányást; legyen annyi lelkierőd, hogy sajnálj;el kell felejtenem, hogy más is van a világon rajtad kívül.Ki tudja, micsoda megpróbáltatásokon, micsoda szörnyűfájdalmakon kell még kereszttilmennem! Nem is sej-tettem, hogy ez így lehet, nem hittem, hogy harcolnomkell. Amióta enyém vagy, kezdem észre venni, hogymit tettem; csókod közben éreztem, mennyire bemocs-kolódott az ajkam. Isten nevére kérlek, segíts nekemélni! Isten jobbnak teremtett, mint amilyen vagyok.Brigitte kitárta karját s gyöngédebben dédelge-tett, mint valaha. Kért, hogy mondjak el neki mindent,ami okot adott erre a szomorú jelenetre. Csak Lariveszavairól beszéltem, nem mertem megvallani, hogykivallattam Mercansont is. Okvetlenül ragaszkodottahhoz, hogy magyarázatait meghallgassam. M. deDalens szerelmes volt belé, de könnyelmű, csélcsap,állhatatlan ember volt; ő értésére adta, hogy nem akarújra férjhez menni s kérte, hogy hagyjon fel az udvar-lással. Dalens belenyugodott ebbe, de ezidőtől fogva

173

egyre ritkábban látogatott el hozzá s mostanában egyál-talán nem jön már. Kihúzott a csomóból egy levelet;megmutatta, a keltezése friss volt; pirulnom kellett,amikor megerősítve láttam a levélben mindazt, amitBrigitte elmondott; biztosított afelől, hogy megbocsá-tott nekem s büntetésül csak azt ígértette meg, hogyezentúl nyomban közlök vele mindent, ami gyanúttámaszthatna bennem. Egyességünket csókkal pecsé-teltük meg s amikor kivirradt és eltávoztam, már minda ketten elfelejtettük, hogy M. Dalens a világon van.

II. FEJEZET

A kicsapongó emberek közös tulajdonsága valamikeserű örömmel tarkított poshadó mozdulatlanság.Következménye ez annak a szeszélyes életnek, amelybensemmi sem igazodik a test szükségleteihez, csak a lélekszeszélyeihez s az egyik mindig kénytelen a másiknakengedelmeskedni. A fiatalság és az akarat ellenállhata kicsapongásnak; de a természet titkon bosszút álls amikor elhatározza, hogy kipótolja elvesztett erejét,meghal az akarat, amely megvárná ezt s újra vissza-élhetne vele.

Az ember ilyenkor újra ott találja maga körülmindazt, ami tegnap még csábította; s mert nincs erejetöbbé, hogy magáévá tegye, csak utálkozó mosollyaltudja nézni azt, ami körülveszi. Tegyük még hozzá,hogy ezekhez a dolgokhoz, amelyek tegnap fölébresz-tették a vágyát, sohasem nyúl hidegvérrel az ember;a kicsapongó erőszakkal ragadja meg mindazt, amitszeret; állandó láz az élete; szervei, míg az élvezetetkeresik, kénytelenek erjesztett italokkal, kurtizánok-kal és álmatlan éjszakákkal tartani az iramot, az una-lom és restség napjaiban tehát tehetetlensége és a kísér-

174

tések között sokkal nagyobb távolságot érez, mint máss csak úgy állhat ellent ezeknek, ha segítségére jön abüszkeség s elhiteti vele, hogy lenézi valamennyit. ígytörténik aztán, hogy leköpi életének tobzódásait s azégő szomjúság s a túlságos kielégültség közt a nyugodthiúság vezeti a halál felé.

Bár nem voltam többé kicsapongó, egyszerre meg-történt velem, hogy testem visszaemlékezett egykorikicsapongásaimra. Egyszerű a magyarázata annak,hogy ezt eddig nem vettem észre. Eleinte mindent el-hallgattatott az apám halálán érzett fájdalom. Aztánjött egy heves szerelem; amíg magányban éltem, azunalomnak nem volt mi ellen küzdenie. Hogy szomorúidő jár, vagy vidám, mindegy annak, aki egyedül van.

Mint ahogy a cink, ez a felemás fém, ha kivonjákabból a kékes érből, ahol a kalaminban alszik, nyersréz közelében, napsugarat bocsát ki magából: úgy éb-resztették föl Brigitte csókjai lassankint a szívemben,amit eltemetve hordoztam benne. Mihelyt vele álltamszemközt, észrevettem, hogy mi vagyok. Voltak napok,amikor már reggeltől fogva meghatározhatatlanul furcsalelkiállapotban voltam. Ok nélkül ébredtem föl, mintaki előző este túlságos evés-ivással fárasztotta ki magát.Minden kívülről jövő érzéklés elviselhetetlen fáradt-ságot okozott, minden ismert és megszokott tárgyingerelt és untatott; csak azért beszéltem, hogy nevet-ségessé tegyem azt, amit mások mondtak vagy magamgondoltam. Ilyenkor díványon heverészve, mintha moz-dulni sem tudnék, készakarva elmulasztottam mindensétát, amit az előző nap megbeszéltünk; előkotortamemlékezetemből mindazt a mélyen érzett és őszinténgyöngéd szót, amit jó pillanataimban mondtam a ked-vesemnek s nem nyugodtam, amíg gúnyos tréfáim megnem rontották, meg nem mérgezték a boldog napokemlékeit. — Nem hagyhatnád meg ezt nekem? — kér-dezte szomorúan Brigitte. — Ha két ennyire különböző

175

ember van benned, nem elégedhetnél még azzal, hogymegfeledkezel a jóról, amikor a rossz feltámad?

Dehát az a türelem, amellyel Brigitte félrebeszélé-seimet elviselte, csak annál jobban feltüzelte félelmesjókedvemet. Különös dolog, hogy a szenvedő emberszenvedést akar okozni annak, akit szeret! Nem az-ea legszörnyűbb betegség, ha valaki ily kevéssé tud ural-kodni magán? Mi lehet keservesebb egy asszonynak,mint az, ha a karjaiból kibontakozó férfi megbocsát-hatatlan különcködésből nevetségessé teszi a boldogéjszakák legszentebb titkait? És mégse menekült elő-lem; ottmaradt mellettem, hímzése fölé hajolva, mi-közben én kegyetlen hangulatomban így sértegettema szerelmet s csókjaitól még nedves ajkam eszelős szava-kat mormogott.

Ezekben a napokban, szokásom ellenére nagy ked-vem támadt, hogy Párizsról beszéljek s úgy tüntettemföl kicsapongó életemet, mint a legjobb dolgot a világon.

— Te jámbor asszony létedre nem tudod, mi az,— mondtam nevetve Brigitte-nek. — Nincs párja agondtalan embernek, aki szeretkezik a nélkül, hogyhinne a szerelemben. — Nem annyit jelentett ez, hogymagam sem hiszek benne?

— Nos hát, — felelte Brigitte — taníts meg, hogyanőrizhetem meg örökre a tetszésedet. Talán vagyok olyancsinos, mint azok a kedveseid, akiket visszasírsz; hanem vagyok olyan szellemes, hogy úgy szórakoztassa-lak, mint ők, legfőbb kívánságom, hogy ezt is megta-nuljam. Tégy úgy, mintha nem szeretnél s engedd,hogy szótlanul szeresselek. Ha jámbor vagyok a temp-lomban, az vagyok a szerelemben is. Mit kell tennem,hogy elhidd ezt nekem?

Most ott áll a tükör előtt s úgy öltözködik nap-közben, mintha bálba vagy ünnepélyre készülne, olyanhiúságot színlel, amely igazában tűrhetetlen neki,igyekszik olyan hangon beszélni, mint én, kacag és ugrál.

176

— Tetszem így neked? — kérdezi. — Melyik ked-vesedhez hasonlítok? El tudja-e feledtetni a szépségem,hogy lehet még hinni a szerelemben? Elég könnyelmű-nek látszom-e?

Aztán e színlelt vidámság közben egyszerre csakhátatfordított nekem s akaratlan borzongás remeg-tette meg hajában a beletűzött szomorú virágokat.Odarohantam és lábához borultam.

— Hagyd abba, — mondtam, — túlságosan is hason-lítasz ahhoz, amit utánozni akarsz s amit elég aljasvoltam előtted emlegetni. Tedd le ezt a virágot, vesdle ezt a ruhát. Mossuk le ezt a vidámságot egy őszintekönnyel; ne juttasd eszembe, hogy tékozló fiú vagyokcsupán; nagyon is jól emlékszem a múltra.

De még ez a megbánás is kegyetlen volt; bebizo-nyította előttem, hogy a szívemben hordozott kísér-tetek teli vannak valósággal. Amikor iszonyodó ösztö-nömnek engedtem, annál világosabban mondtam megneki, hogy beletörődése és tetszenivágyása csak egytisztátalan képet támaszt föl bennem.

S ez igaz is volt. Amikor Brigitte-hez érkeztem,oda voltam örömömben s esküdöztem, hogy karjai köztmegfeledkezem szenvedéseimről és elmúlt életemről;amíg ágyáig nem értünk, térdreborulva bizonykodtam,hogy mennyire tisztelem; úgy léptem ágyába, mint egyszentélybe; könnyek között tártam feléje karomat;akkor aztán — tett egy mozdulatot, egy bizonyos módonvetette le ruháját, kiejtett egy bizonyos szót, miközbenhozzám közeledett: s egyszerre eszembejutott ez vagyaz a kurtizán, aki egy este ruháját levetve, ágyamhozközeledve ezt a mozdulatot tette, ezt a szót mondta ki.

Szegény, odaadó lélek! Mennyit szenvedtél ilyen-kor, elsápadásomat látva; amikor ölelésre kész karomélettelenül hullott puha, friss válladra! Amikor csókrakészülő ajkam összezárult s a szerelmes tekintet, Isten-nek tiszta fénysugara visszahátrált szemembe, mint

177

a nyíl, amelyet irányától elver a szél! Oh, Brigitte,minő gyémántok hulltak a szemedből! A fenséges könyö-rületnek minő kincsestárából merítetted türelmes kéz-zel szánakozással teli, szomorú szerelmedet!

Sokáig szinte szabályosan váltogatták egymásta jó és rossz napok; felváltva voltam kemény és gúnyo-lódó, gyönge és odaadó, száraz és gőgös, bűnbánó ésmegalázkodó. Desgenais alakja, mely legelőször jelentmeg előttem, hogy figyelmeztessen arra, amit tennifogok, most pillanatra sem tűnt el emlékezetemből.A kétkedés és hidegség napjaiban úgyszólván vele tár-salogtam; amikor valami kegyetlen gúnyolódássalmegbántottam Brigitte-t, sokszor azt gondoltam magam-ban: — Desgenais még különbeket is tenne a helyemben.

Megesett néha az is, hogy amikor kalapomat vet-tem s Brigitte-hez akartam indulni, tükörbe néztem sígy gondolkoztam: — Nincs semmi baj, végre is vanegy szép kedvesem; odaadta magát egy kicsapongóembernek, fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. —Mosolyogva érkeztem hozzá, közömbösen, fesztelenülvetettem magam egy karosszékbe; akkor aztán oda-lépett Brigitte nagy, szelid, nyugtalan szemével; ke-zembefogtam kis fehér kezét s véget nem érő álmo-dozásba merültem.

Hogy adjon az ember nevet annak, ami megnevez-hetetlen? Jó voltam-e, vagy gonosz? Gyanakvó, vagyőrült? Nem szabad ezen gondolkozni, gyerünk tovább,így volt.

Volt egy fiatal szomszédasszonyom, Madame Dá-niel; szép volt és tetszenivágyó; szegény asszony létéregazdagnak akart látszani; vacsora után járt el hozzánks mindig nagyba játszott velünk, bár veszteségeit nehe-zen viselte; énekelt, bár hangja nem volt. Ebben azismeretlen faluban, ahová rossz sorsa eltemette, hal-latlanul emésztette az élvezet vágya. Legfőbb beszéd-tárgya Párizs volt, ahová évente kétszer-háromszor

178

tette be a lábát; haladni akart a divattal; az én drágaBrigitte-em tőle telhetően segítette ebben, ámbár szána-kozva mosolygott rajta. Az ura kataszteri hivatalnokvolt, ünnepnapokon elvitte a megye székhelyére s azasszonyka minden cifra holmiját magárarakva, kedvérekitáncolta magát a helyőrség tisztjeivel, a prefekturatermeiben. Ragyogó szemmel, összetört testtel szokottinnét visszatérni; ilyenkor bejött hozzánk, hogy elmond-hassa hőstetteit s beszámolhasson: hány szívet zúzottössze. Többi idejét regényolvasással töltötte, ügyet semvetve háztartására, amely persze nem is volt a leg-rendesebb.

Mindig mulattam rajta, valahányszor láttam, mertnem ismertem nevetségesebb dolgot a világon, mint azt,amit ő életnek nevezett; félbeszakítottam, ha a mulat-ságokról beszélt s uráról meg apósáról kérdezgettem,akiket kimondhatatlanul utált — az egyiket, mert azura volt, a másikat, mert közönséges paraszt volt; egy-szóval ritkán voltunk úgy együtt, hogy valamiről nevitatkoztunk volna.

Rossz napjaimban az az ötletem támadt, hogy udva-rolni fogok ennek az asszonynak — csak azért, hogyBrigitte-nek fájdalmat okozzak.

— Nézd, — mondottam — hogy érti az életet ez aMadame Dániel! Milyen vidám a természete! Kíván-hat-e az ember ennél bajosabb szeretőt?

Azzal zengeni kezdtem a dicséretét: jelentéktelenfecsegése finom könnyedséggé változott, túlzott igényeitermészetes tetszésvággyá; arról, hogy szegény, igazánnem tehet; legalább csak az élvezetre gondol s ezt őszin-tén meg is vallja; nem prédikál, s nem hallgatja meg amások prédikációit. Odáig mentem, hogy azt mondtamBrigitte-nek: vegyen példát róla, mert nekem az ilyen-fajta asszony tetszik.

Szegény Madame Dániel észrevette Brigitte szemé-ben a bánkódás jeleit. Furcsa teremtés volt: ha a ruha-

179

kérdések közül kiemelték, éppoly jó és őszinte tudottlenni, mint amilyen ostobának látszott, amikor ezekkelvolt tele a feje. Ez alkalommal olyasvalamit cselekedett,ami egészen rávallott, vagyis jóság és ostobaság voltbenne egyszerre. Egy szép napon, amikor kettesbensétáltak Brigitte-el, karjaiba vetette magát s azt mondta:úgy veszi észre, hogy udvarolni kezdek neki, s félre-érthetetlen célzatú szavakat intézek hozzá; de ő tudja,hogy másnak a kedvese vagyok s bármi történjék is,inkább meghalna, semhogy egy barátnője boldogságáttönkretegye. Brigitte köszönetet mondott neki, MadameDániel pedig ilymódon megnyugtatván lelkiismeretét,sűrű kacsintgatásokkal igyekezett engem tőle telhetőenkétségbeejteni.

Este, amikor eltávozott, Brigitte szigorú hangonmondta el nekem, hogy mi történt az erdőben; kért,hogy ezentúl kíméljem meg efféle sértésektől.

— Nem mintha fontosnak találnám, — mondotta —vagy elhinném ezeket a tréfákat; de ha szeretsz egykicsit, azt hiszem, fölösleges másoknak tudtára adni,hogy nem szeretsz állandóan.

— Hogy lehet az, — válaszoltam nevetve — hogyegyáltalán törődöl ezzel? Láthatod, hogy kutyába semveszem az egészet s csak időtöltésnek tekintem.

— Oh, édes barátom, — mondta Brigitte — azmár nagy baj, ha valakinek időtöltésen kell törni afejét.

Néhány nappal később azt indítványoztam, hogymenjünk el magunk is a prefektúrára s nézzük meg,hogyan táncol Madame Dániel; Brigitte nem szívesenegyezett bele. Amíg öltözködött, én a kandalló mellettálltam s szemére vetettem, hogy elvesztette régi jó-kedvét.

— Mi bajod van hát? — kérdeztem (bár époly jóltudtam, mint ő) — mért vagy mindig ilyen kedvetlenmostanában? Igazán kissé szomorú lesz így ez a mi kettő-

180

sünk. Valamikor vidámabbnak, szabadabbnak, nyíltabb-nak ismertelek; nem nagyon hízelgő rámnézve, hogymegváltoztál miattam. De benned valami apácaléleklakik; arra születtél, hogy kolostorban élj.

Ez egy vasárnap történt; a sétaúton Brigitte meg-állíttatta a kocsit, hogy szóbaálljon néhány barátnőjé-vel, friss, kedves falusi lányokkal, akik táncolni menteka hársak alá. Amikor elvált tőlük, sokáig nézett ki akocsi ablakán; szerette ezt a kis mulatságot; szeméhezemelte zsebkendőjét.

Madame Dánielt örömtől sugározva találtuk aprefektúrán. Elég sűrűn táncoltattam, hogy a társaságészrevegye a dolgot; ezer bókot mondtam neki s ő tőletelhetően felelgetett.

Brigitte szemközt volt velünk. Le nem vette rólunka szemét. Nehéz megmondanom, hogy mit éreztem: voltabban élvezet is, fájdalom is. Világosan láttam, hogyféltékeny; de nemhogy megindulást éreztem volna,minden lehetőt megtettem, hogy még jobban nyugtala-nítsam.

Hazatérőben el voltam készülve a szemrehányásaira;de nemhogy szemrehányást nem tett, hanem komoranhallgatott másnap és a következő napon is. Érkezésem-kor odalépett hozzám és megcsókolt; aztán leültünk egy-mással szemközt, elfogódottan s alig váltva egy-kétjelentéktelen szót. Harmadnap megszólalt, keserű szemre-hányásokban tört ki, azt mondta, hogy a viselkedésemmegmagyarázhatatlan, nem gondolhat egyebet, minthogy nem szeretem többé, de ezt az életet nem tudjatovább elviselni s inkább akármire elszánja magát, sem-hogy különcködéseimet és hidegségemet tovább tűrje.Szeme könnyel volt tele s én már bocsánatot akartamkérni tőle, amikor egyszerre olyan keserű szavak szalad-tak ki a száján, hogy a büszkeségem fellázadt. Hasonlóhangon válaszoltam neki s a veszekedésünk hevessé kez-dett fajulni. Azt mondtam: nevetséges, hogy annyi

181

bizalmat sem tudok kelteni a kedvesemben, hogy a leg-közönségesebb dolgokban rámbízza magát; hogy Ma-dame Dániel csak ürügy; igen jól tudja, hogy nem gon-dolok komolyan erre az asszonyra; az ő állítólagos félté-kenysége nem egyéb nagyon is valóságos zsarnokságnálés különben is, ha unja ezt az életet, csak rajta áll, hogyszakítson.

— J ól van, — felelte. — Úgysem ismerek rád, amiótaa tied vagyok; nyilván komédiát játszottál, amikor elakartad hitetni velem, hogy szeretsz; most már untata komédia s csak fájdalmat tudsz okozni nekem. Elsőszóra azzal gyanúsítasz, hogy megcsallak, nekem megnincs jogom, hogy szenvedjek a sértéseid miatt. Nemvagy már az az ember, akit szerettem.

— Tudom, — mondottam — hányadán áll a dologa te szenvedéseiddel. Mi biztosít arról, hogy mindenlépésemre ki nem újulnak? Legközelebb már szólnomsem lesz szabad más asszonyhoz. Úgy teszel, minthamegbántottak volna, hogy magad sértegethess; zsarnok-sággal vádolsz, hogy rabszolgává tégy. Ha zavarom anyugalmadat, hát élj békességben; engem nem látsztöbbet.

Haragban váltunk el s egy álló napig nem láttam.Másnap éjféltájban ellenállhatatlan szomorúság vett erőtrajtam. Patakzott a könnyem, jól megérdemelt sértések-kel halmoztam el magamat. Azt mondtam magamban,hogy őrült vagyok, mégpedig gonosz őrült, amiért szen-vedést okozok a legnemesebb, legjobb teremtésnek ezena földön. Elfutottam hozzá, hogy lába elé boruljak.

Amint a kertbe léptem, láttam, hogy világos aszobája s valami kétség villant át az agyamon. — Engemnem vár ilyenkor, — gondoltam magamban — ki tudja,mit csinál? Tegnap könnyek közt hagytam el, ma talánénekelve látom viszont, s úgy elfelejtett, mintha a vilá-gon se volnék. Talán öltőzőasztalánál ül, mint a másik.Nesztelenül lépek be: tudni akarom, mi az igazság.

182

Lábujjhegyen mentem odáig s mert az ajtó vélet-lenül félig nyitva volt, látatlanul figyelhettem megBrigitte-et.

Asztalánál ült s ugyanabba a könyvbe írt, amelyikelső kétségeimet fölébresztette. Balkezében kis puhafaladikot tartott s időnkint ideges remegéssel nézegette.Valami baljóslatú, látszólagos nyugalom uralkodott aszobában. Az írószekrény nyitva volt s néhány irat-csomó látszott benne, sorbarakva, mintha most rendez-ték volna el.

Egy kis zörejjel nyitottam ki az ajtót. Fölállt, oda-ment az írószekrényhez, bezárta, aztán mosolyogvalépett hozzám:

— Octave, édes barátom, — mondotta — igazigyerekek vagyunk. A veszekedésünknek semmi értelmenincs s ha ma este vissza nem jössz, éjszaka én mentemvolna el hozzád. Bocsáss meg, én vagyok a hibás. MadameDániel eljön holnap vacsorára; ha úgy tetszik, büntessmeg az úgynevezett zsarnokságomért. Ha szeretsz, bol-dog vagyok; felejtsük el, ami történt s ne rontsuk el aboldogságunkat.

III. FEJEZET

A veszekedésünk úgyszólván kevésbé volt szomorú,mint a kibékülésünk; Brigitte részéről valami titok-zatosság kísérte, amely eleinte megijesztett, aztánállandó nyugtalanságban tartotta a lelkemet.

Hiába volt minden erőfeszítésem, egyre jobban ki-bontakozott bennem a boldogtalanságnak az a kételeme, amely a múltból maradt rám: egyszer a dühösféltékenység, szemrehányásokkal és sértésekkel tele;másszor a kegyetlen jókedv, a színlelt könnyelműség,amely tréfálkozva sértegette azt, ami legdrágább voltnekem. Így üldöztek szakadatlanul a könyörtelen em-

183

lékek, így történt, hogy Brigitte, akivel hol mint hűtlenszeretővel, hol mint kitartott teremtéssel bántam, las-sankint olyan szomorúságba süllyedt, amely egész éle-tünket tönkretette, — s ami a legrosszabb: terhemrevolt ez a szomorúság, noha tudtam az okát s éreztem,hogy magam vagyok bűnös benne. Fiatal voltam s sze-rettem a gyönyörűséget; ez a mindennapos együttlétegy nálam idősebb asszonnyal, aki szenvedett és epede-zett; ez az egyre komolyabb arc, amely folyvást előttemállt: mindez föllázította fiatalságomat s keserűen vissza-kívántatta velem a*z egykori szabadságot.

Amikor szép holdvilágnál lassan átmentünk azerdőn, mindkettőnket mélységes mélabú fogott el. Bri-gitte szánakozva nézett rám. Leültünk egy sziklára,amely egy elhagyatott hegyszakadék fölött emelkedett;órákat töltöttünk ott; félig elfátyolozott szeme szívembe-hatolt szememen keresztül, — aztán ismét a természetaz ég és a völgy felé fordította. — Oh, drága gyere-kem, — mondotta — mennyire sajnállak! Nem sze-retsz te engem!

A szikláig két mérföldet kellett megtenni az erdő-ben; két mérföld visszafelé: összesen négy. Brigitte nemfélt sem a fáradságtól, sem az éjszakától. Este tizenegykorindultunk els néha csak reggelre értünk vissza. Ezekre anagy kirándulásokra kék zubbonyt és férfiruhát vett föl.Jókedvűen mondogatta, hogy rendes ruhája nem bozótbavaló. Előttem járt a homokban, határozott léptekkel soly. bűbájosán keveredett benne az asszonyi törékenységa gyermeki vakmerőséggel, hogy minduntalan meg-álltam és elnézegettem. Ha egyszer nekiindult, úgy lát-szott, mintha valami nehéz, de szent feladatot kellenevégrehajtania; ment, mint egy katona, karját lóbálva,torkaszakadtából énekelve; egyszerre sarkonfordult, oda-lépett hozzám és megcsókolt. Így volt ez odamenet;visszajövet karomra támaszkodott: ilyenkor nem voltnótázás, a vallomások, gyöngéd szavak ideje követ-

184

kezett el, amiket mindig suttogva mondott, ámbár jókétmérföldes körzetben egyedül voltunk. Egyetlen vissza-térőben váltott szóra sem emlékszem, amely nem aszerelem vagy a barátság szava lett volna.

Egy este magunk kitalálta úton indultunk a sziklafelé, vagyis úttalan utakon vágtunk át az erdőn. Brigitteolyan jókedvvel gyalogolt s dús szőke hajára fölcsapottkis sapkája oly hasonlóvá tette egy elszánt kamaszhoz,hogy amikor nehezebb helyre értünk, megfeledkeztemasszonyvoltáról. Nem egyszer kénytelen volt vissza-hívni engem, hogy segítsem a sziklákra fölmászni, mertén nem is gondoltam rá s már magasabban jártam. Elnem mondhatom, hogyan hatott ebben a világos, nagy-szerű éjszakában erdő mélyén ez a félig vidám, féligpanaszos női hang, ennek a kis diáknak a hangja, aki arekettyékbe, a fatörzsekbe kapaszkodott s nem tudottelőbbrejutni. Karombakaptam.

— No, asszonyság, — mondtam kacagva — maganagyon csinos, derék és fürge kis hegylakó; de lenyúzzafehér kezecskéjét s hiába a nagy szöges cipője, botja ésharcias külseje, látom, hogy vinni kell magát.

Kifulladva értünk föl; a derekamon bőröv volt, sinnivalót hoztam magammal egy fonott palackban.Brigitte a sziklán elkérte a palackot; szerencsésen elvesz-tettem a tűzszerszámmal együtt, amely viszont arraszolgált, hogy elolvassuk az útjelző táblákat, ha eltéved-tünk, ami minduntalan megesett. Ilyenkor fölmásztama karóra s úgy kellett tüzet csiholni, hogy futtábanelolvashassa az ember a félig eltörlődött betűket; mind-ezt bolondos jókedvvel cselekedtük, ahogy két magunk-fajta gyerekhez illett. Érdemes volt látni bennünketegy keresztúton, ahol nem egy, hanem öt vagy hattáblát kellett kibetűzni, amíg a jót megtaláltuk. De aznapeste egész poggyászunk a fűben maradt.

— Hát akkor, — mondta Brigitte — itt töltjükaz éjszakát, úgyis fáradt vagyok. Ez a szikla egy kicsit

185

kemény ágy; majd száraz levelekkel ágyazunk meg.Üljünk le s ne beszéljünk többet a dologról.

Gyönyörű volt az este: a hold éppen fölkelt a hátunkmögött; még most is magam előtt látom, ahogy balfeléegyre följebb emelkedett. Brigitte hosszasan elnézte,ahogy lassan kiszabadult a fekete rovátkák közül, amiketaz erdős dombok rajzoltak ki a látóhatáron. Amint ahold világa egyre jobban kibontakozott a sűrű bozótbóls szétterült az égen, Brigitte éneke mind lassabbra, méla-búsabbra vált. Egyszer csak felém hajolt s átkarolta anyakamat:

— Ne hidd, — mondotta — hogy nem értem mega szívedet s szemrehányást teszek neked, amért fájdal-mat okozol nekem. Nem tehetsz róla barátom, ha nincserőd, hogy a régi életedet elfelejtsd; őszintén szerettélengem, s még ha belé kell is halnom ebbe a szerelembe,akkor sem bánom meg azt a napot, amikor neked adtammagam. Azt hitted, újjá tudsz születni s a karjaimbanelfelejted azokat az asszonyokat, akik tönkretettek. Jaj,Octave, valamikor mosolyogtam a te állítólagos koraitapasztalásaidon, amikkel tudatlan gyerek módjáradicsekedtél. Azt hittem, csak akarnom kell s első csó-komra ajkadig szalad minden jó, ami a szívedben van.Magad is azt hitted, s csalódtunk mind a ketten. Gyer-mekem, te olyan sebet hordozol a szívedben, amelysehogysem akar begyógyulni; nagyon szerethetted aztaz asszonyt, aki megcsalt! Jobban, mint engem, sajnos,sokkal jobban, mert egész szegény szerelmemmel nemtudom eltörölni a képét; és kegyetlenül megcsalhatott,mert én hiába vagyok hű hozzád! És mit tehetett a többi,az a sok nyomorult, hogy így megmérgezhette az ifjúsá-godat. Nagy és félelmes gyönyörűségeket vásárolhattáltőlük, ha azt kívánod, hogy hozzájuk hasonlítsak! Hamellettem vagy, ők jutnak eszedbe! Ez a legkeservesebb,drága gyermekem. Jobb szeretem, amikor igaztalanulés dühösen vádolsz elképzelt bűnökkel s rajtam állsz

186

bosszút az első kedvesed bűnéért, mint hogyha azt aszörnyű vígságot látom az arcodon, a gúnyolódó szoknya-vadász ábrázatát, amely egyszerre gipszálarcként eresz-kedik az ajkaink közé. Mondd, Octave, mire való ez?Miért beszélsz néha megvetéssel a szerelemről, mértgúnyolod ki oly szomorúan a legédesebb bizalmaskodá-sainkat is? Milyen hatalma lehetett a te ingerlékenyidegeiden annak a szörnyű életnek, hogy akaratod ellenéremég most is ilyen sértések lebegnek az ajkadon? Igenis,akaratod ellenére, mert a szíved nemes; sokkal jobbanszeretsz, semhogy ne szenvednél miattuk, hiszen látod,hogy én is szenvedek. Amikor először láttalak ilyennek,elképzelhetetlen rémület fogott el. Azt hittem, közön-séges, romlott ember vagy, készakarva csaltál meg szín-lelt szerelemmel s olyannak látlak, amilyen igazábanvagy. Oh, édes barátom, a halálra gondoltam; micsodaéjszaka volt az! Te nem ismered az életemet; nem tudod,hogy én sem szereztem szebb tapasztalást az életről,mint te. Bizony, szép az élet, de csak azoknak, akiknem ismerik.

— Édes Octave, nem te vagy az első férfi, akit sze-rettem. A szívem mélyén rejtőzik egy sötét történet:akarom, hogy megismerd. Apám még fiatalon egy régibarátja egyetlen fiának szánt. Falusi szomszédok voltaks körülbelül egyforma értékű kis birtokuk volt. A kétcsalád mindennap találkozott s úgyszólván együtt élt.Apám meghalt; anyámat már régen elvesztettük. Reáma nagynéném vigyázott, akit ismersz. Kevéssel utóbbel kellett utaznia s kénytelen volt rábízni engem jövendő-beli apósomra. Az mindig leányának nevezett s a kör-nyék oly jól tudta, hogy fiának jövendőbelije vagyok,hogy szabadon engedtek együttjárni bennünket,

— Ez a fiatalember, akinek nevét fölösleges meg-mondanom, mindig úgy mutatta, hogy szeret. Az évekóta tartó gyermekkori barátság idővel szerelemmé vált.Amikor magunkban voltunk, beszélni kezdett a ránk

187

váró boldogságról; elmondta türelmetlenségét. Csak egyesztendővel voltam fiatalabb nála; hanem ő megismer-kedett a szomszédságban egy gonoszéletű emberrel,valami szélhámossal s annak a tanácsára hallgatott.Én gyermeki bizalommal engedtem át magam a gyön-gédségeinek, ő pedig közben elhatározta, hogy megcsaljaapját, megszegi mindnyájunknak adott szavát s elhagyengem, amikor már megrontott.

— Az apja reggel behívatott bennünket a szobá-jába s ott az egész család előtt bejelentette, hogy ki vantűzve az esküvőnk napja. A fiú még aznap este talál-kozott velem a kertben, hevesebben beszélt a szerelmé-ről, mint valaha, azt mondta, hogy most, amikor aházasságkötés napját meghatározták már, férjemnektekinti magát s Isten előtt férjem is születése óta. Nekemnem volt más mentségem, mint fiatalságom, tudatlan-ságom s belevetett bizalmam. Nekiadtam magamat,mielőtt felesége lettem volna, ő pedig egy hét múlvaotthagyta az apai házat; megszökött egy asszonnyal,akivel új barátja ismertette össze; azt írta nekünk, hogyNémetországba utazik és soha többé nem láttuk.

— Ez az életem rövid története; tudta az uram is,mint ahogy te tudod most. Bennem sok büszkeség van,gyermekem s magánosságomban megesküdtem, hogysoha többé férfi nem szenvedteti el velem azt, amitakkor szenvedtem. Megláttalak és megfeledkeztem azeskümről, de a fájdalmamról nem. Gyöngéden kellvelem bánni; ha te beteg vagy, én is az vagyok; ápol-nunk kell egymást. Amint látod, Octave: én is tudom,mit jelent a múlt emléke. Bennem is kegyetlen félelme-ket ébreszt, még melletted is; bátrabb leszek nálad,mert talán én többet szenvedtem. Rajtam a sor, hogyelkezdjem; a szívem nem nagyon bízik még magában,igen gyönge vagyok még; oly nyugodt volt az életemebben a faluban, amíg te ide nem jöttél! Hányszor meg-fogadtam, hogy többé nem változtatok rajta! Mindez

188

követelőzővé tesz. Dehát mindegy, a tiéd vagyok. Jóperceidben azt mondtad nekem: a Gondviselés rám-parancsolt, hogy vigyázzak rád, mintha anyád volnék.Ez az igazság, édes barátom; nem vagyok mindennap akedvesed; sokszor anyád vagyok, anyád akarok lenni.Igen, valahányszor szenvedést okozol nekem, nem akedvesemet látom benned; akkor csak beteg, gyanakvóvagy dacos gyermek vagy, akit ápolni akarok, vagy meg-gyógyítani, hogy újra föllelhessem azt, akit szeretek ésmindig is szeretni akarok. Adjon Isten erőt ehhez, —tette hozzá az égre pillantva. — Isten, aki lát bennünketés hall engem, az anyák és szeretők istene engedje, hogyvégrehajtsam ezt a feladatot! Még ha belepusztulok is,még ha lázadozó büszkeségem, akaratom ellenére össze-törő szegény szívem, egész életem ...

Nem tudta befejezni, a könnyek elfojtották szavát.Istenem, láttam ott térdenállva, összekulcsolt kézzel akő fölé hajolva; a szél úgy ingatta előttem, mint a ben-nünket körülvevő rezgőfüvet. Törékeny, fenséges terem-tés! Szerelméért imádkozott. Karomba emeltem.

— Oh, egyetlen barátnőm, — kiáltottam föl — oh,kedvesem, anyám, testvérem! Imádkozzál értem is,hogy tudjalak úgy szeretni, ahogy megérdemled. Imád-kozzál, hogy tudjak élni, hogy szívem megtisztuljon akönnyeidben; hogy mocsoktalan ostyává váljon s Istenszíne előtt osztozzunk rajta!

Ledőltünk a kőre. Minden hallgatott körülöttünk;fejünk fölött kiterült a ragyogó csillagos ég.

— Rámismersz? — kérdeztem — emlékszel az elsőnapra?

Hála Istennek, ez este óta sohasem tértünk visszaehhez a sziklához. Ez az oltár tiszta maradt; életemegyetlen kísértete, amely még mindig fehérruhásan vonulel szemem előtt.

IV. FEJEZET

Egy este a falu főterén két beszélgető embert pillantottam meg; az egyik meglehetős hangosan mon-dotta: — Az a híre, hogy durván bánik vele. — Az őhibája, — felelte a másik — minek választ ilyen embertmagának? Az mindig csak uccalányok körül forgolódott;most ő sínyli meg a tobzódásait.

A sötétségben közelebb mentem hozzájuk, hogylássam, kik beszélnek így s többet is halljak, ha lehet;de megláttak és odébb álltak.

Brigitte-et nyugtalankodva találtam; a nagynénjekomoly beteg volt; alig ért rá, hogy egy-két szót szóljonhozzám. Aztán egész héten át nem láthattam; meg-tudtam, hogy Párizsból hívatott orvost; végre egy napértem küldött.

— A nagynéném meghalt, — mondotta — elvesz-tettem az egyetlen embert, akim még volt ezen a földön.Most egyedül vagyok a világon s itthagyom ezt a vidéket.

— Hát én senki sem vagyok neked?— De igen, barátom; tudod, hogy szeretlek s gyak-

ran én is azt hiszem, hogy szeretsz. De hogyan számít-hatnék rád? A kedvesed vagyok, de te, sajnos, nemvagy a szerelmesem. Rólad szól Shakespeare-nek ez aszomorú mondása: »Csináltass változó színű ruhát, mertszíved az ezerszínű opálhoz hasonlít.« Én pedig, Octave —mondta gyászruhájára mutatva — hosszú időre ehhez azegy színhez vagyok kötve s nem változtatok már rajta.

— Hagyd itt a vidéket, ha akarod; vagy megölömmagam, vagy utánad megyek. Oh, Brigitte, — foly-tattam s térdreborultam előtte — azt hitted, hogyegyedül maradtál a nagynénéd halála után! Ennélkegyetlenebb büntetést nem is mérhettél volna reám;sohasem éreztem fájdalmasabban az irántad érzett sze-relmem nyomorúságát. Vissza kell vonnod ezt a rettentőgondolatot; megérdemlem, de belehalok. Istenem, hát

190

igaz, hogy semmi sem vagyok az életedben, vagy csakazért vagyok valami, mert fájdalmat okozok neked?

— Nem tudom, — mondotta Brigitte — ki törődikvelünk; furcsa szóbeszédek keringenek egy idő óta afaluban meg a környéken. Egyik ember azt mondja,hogy tönkreteszem magam; meggondolatlansággal, őrült-séggel vádol; a másik rólad beszél úgy, mint kegyetlenés veszedelmes emberről. Nem tudom, hogyan, de turkál-nak legtitkosabb gondolatainkban is; híre megy annak,amiről azt hittem, hogy csak magam tudom, a viselke-désed hullámzásának s a szomorú jeleneteknek, amiketez okozott; szegény nagynéném beszélt ezekről s régótatudott mindent, csak nem szólt. Ki tudja, hátha mindezsiettette és keservesebbé tette a halálát? Amikor a séta-úton régi barátnőimmel találkozom, hidegen szólnak hoz-zám, vagy elhúzódnak, ha közeledni látnak; még aparasztlányok is, ezek a kedves teremtések, akik annyiraszeretnek, vállukat vonogatják vasárnap, ha üres helye-met látják kis báljukon a zenekar tövében. Miért, hogyantörténik ez? Nem tudom s bizonyára te sem; de el kellutaznom, nem tudom ezt elviselni. És mindenekfölöttez a halál, ez a hirtelen, rettentő betegség, ez a magány,ez az üres szoba! Elhagy a lelkierőm; barátom, édesbarátom, ne hagyj el te is!

Sírt; a szomszéd szobában szétdobált holmikat lát-tam, a földön egy táskát s mindenféle egyéb jelét azutikészülődésnek. Nyilvánvaló volt, hogy nagynénjehalálának pillanatában Brigitte nélkülem akart elutazni,de ehhez nem volt ereje. Annyira össze volt törve, hogybeszélni is alig tudott; a helyzete irtózatos volt s ezt énokoztam. Nem elég a boldogtalanság: nyilvános sérté-seket kellett eltűrnie, s az a férfi, akiben támaszt ésvigasztalót kellett volna találnia, csak még bőségesebbforrása volt számára a nyugtalanságnak és gyötrelemnek.

Annyira éreztem hibámat, hogy szégyenkeztem ön-magam előtt. Ennyi ígéret, ennyi hiábavaló lelkesedés,

191

ennyi terv és reménység után végeredményben ezt tet-tem hát, rövid három hónap alatt! Azt hittem, kincsvan a szívemben s csak keserű epe folyt ki belőle, egyálom árnyéka s az imádott asszony boldogtalansága.Most először láttam igazában szemtől-szembe önmaga-mat; Brigitte semmi szemrehányást nem tett nekem;el akart utazni és nem tudott; kész volt továbbszen-vedni. Egyszerre az jutott eszembe: nem kellene-e el-hagynom, nem az én kötelességem volna-e, hogy mene-küljek előle s megszabadítsam egy csapástól.

Fölálltam, átmentem a másik szobába s leültemBrigitte útitáskájára. Fejemet kezemre támasztottam sösszezúzottan ültem egy helyben. Elnéztem magam körüla félig elkészített csomagokat, a bútorokra teregetettholmit; jaj, valamennyit ismertem! Szívemből egy sze-mernyi rajtamaradt mindenen, ami Brigitte testét meg-érintette. Kezdtem kiszámítani, hogy mennyi bajt okoz-tam; újra láttam drága kedvesemet, amint végighalada hársfasoron, nyomában a fehér kecskegidával.

— Ember! —kiáltottam föl — mi jogod volt ehhez?Micsoda vakmerőség idejönni s birtokodbavenni ezt azasszonyt? Ki engedte meg, hogy valaki szenvedjenérted? Megfésülködöl a tükör előtt s elégült arccalindulsz kalandra kétségbeesett kedvesedhez; ledőlszezekre a párnákra, ahol az imént imádkozott érted ésönmagáért, s fesztelenül, kedveskedve lapogatod mégmindig reszkető, gyönge kezét. Meglehetősen érted amódját, hogyan kell egy együgyű asszonyt lázbahozni,s elég hevesen tudsz szónokolni, szerelmes őrjöngésed-ben, — olyanformán, mint az ügyvéd, aki kisírt szemmeltávozik egy elvesztett, hitvány pör tárgyalásáról. Ját-szod a kis tékozló fiút, enyelegsz a szenvedéssel, tűszúrá-sokkal kedélyesen hajtasz végre egy budoár-gyilkos-ságot. Mit mondasz majd az élő Istennek, ha művedetbefejezted? Hova megy az asszony, aki szeret téged?Hovasiklasz, hova zuhansz, miközben reádtámaszkodik?

192

Milyen arccal temeted el majd halvány és szerencsétlenszerelmesedet, mint ahogy ő eltemette utolsó oltalmazó-ját? Igen, semmi kétség, el fogod temetni, mert a szerel-med megöli, elsorvasztja; áldozatul vetetted lelkedfúriáinak, ő az, aki ezeket lecsendesíti. Ha utánamégy,meghal érted. Vigyázz! Jó angyala habozik még; azértsújtott le erre a házra, hogy elűzzön innét egy végzetesés szégyenletes szenvedélyt; ő sugallta Brigitte-nek azelutazás gondolatát; e pillanatban talán utolsó figyel-meztetését súgja a fülébe. Gyilkos, hóhér, vigyázz!Életről-halálról van szó!

Így beszéltem magamban; aztán a dívány egyiksarkában megpillantottam egy egyszerű csíkos gingan-ruhát, amely már össze volt hajtva, hogy betegyék atáskába. Ez a ruha tanúja volt egyik ritka boldognapunknak. Megsimogattam és fölemeltem.

— Hogy én elhagyjalak téged! — szóltam hozzá —hogy elveszítselek? Kis ruha, nélkülem akarsz elmenni?

— Nem, nem hagyhatom el Brigitte-et; hitványságvolna ebben a pillanatban. Most vesztette el a nagy-nénjét, egyedül maradt, céltáblája Isten tudja miféleellenség szavainak. Nem lehet az más, mint Mercanson,nyilván továbbadta Dalens-ról folytatott beszélgeté-sünket s mert egyszer féltékenynek látott, ebből követ-keztette és kitalálta a többit. Nyilván ez a vipera mocs-kolta be nyálával az én drága virágomat. Először is meg-büntetem, aztán helyrehozom azt a bajt, amit Brigitte-nek okoztam. Milyen esztelen is vagyok! Azon gondol-kozom, hogy elhagyjam, amikor neki kell szentelnem azéletemet, jóvá kell tennem a hibáimat s boldogsággal,gondoskodással, szerelemmel kárpótolni őt a miattamhullatott könnyekért! Amikor én vagyok egyetlentámasza a világon, egyetlen barátja, egyetlen fegyvere.Amikor a világ végére is utána kell mennem, testemmeltakargatnom s megvigasztalnom, amiért szeretett ésnekem adta magát!

193

— Brigitte! — kiáltottam s visszamentem hozzá aszobájába — várj rám egy óráig, visszajövök.

— Hová mégy? — kérdezte.— Várj, — mondtam — ne indulj el nélkülem.

Emlékezzél Ruth szavaira: »Mert ahová te mégy, oda-megyek, néped az én népem és Istened az én Istenem;ahol te meghalsz, ott halok meg; ott temessenek elengem is.«

Hirtelen otthagytam és elfutottam Mercanson-hoz. Azt mondták, hogy nincs otthon s bementem, hogymegvárjam.

Leültem egy sarokba, a pap bőrhuzatos székére,fekete, piszkos asztala előtt. Kezdtem már unni a vára-kozást, amikor eszembejutott első kedvesem miatt vívottpárbajom.

— Kaptam egy pisztolylövést — gondoltam ma-gamban — s nevetséges bolond hírébe keveredtem. Mitakarok itt? Ez a pap nem fog verekedni; ha belé akarokkötni, azt feleli, hogy reverendája fölmenti szavaim meg-hallgatása alól, s távozásom után még többet fog lo-csogni. Különben is: mit beszélnek az emberek? Mi az,ami Brigitte-et nyugtalanítja? Azt mondják, hogytönkreteszi a jóhírét, hogy rosszul bánok vele s bolond,hogy tűri ezt. Micsoda ostobaság! Ehhez senkinek semmiköze; legokosabb engedni, hadd beszéljenek; az ilyensemmiségeknek azzal ad fontosságot az ember, ha törődikvelük. Vidéki embereket nem lehet megakadályozniabban, hogy a szomszédjukkal foglalkozzanak. A szentes-kedő nénikék mindig rágni fogják azt az asszonyt, aki-nek kedvese van. Hogy lehet a pletykát megállítani?Ha azt mondják, hogy rosszul bánok vele, az én dolgom,hogy az ellenkezőjét bebizonyítsam, de nem erőszakkal,hanem azzal, ahogy vele szemben viselkedem. Épolynevetséges volna Mercansonba belekötni, mint itt-hagyni a vidéket, csak azért, mert az emberek fecseg-nek. Nem, nem kell itthagyni a vidéket, ez ügyetlenség

194

volna; mindenki azt mondaná, hogy igaza volt s a fecse-gőknek nyert ügye volna. Nem szabad elmenni s nemszabad törődni a szóbeszéddel.

Visszatértem Brigitte-hez. Félóra is alig telt el sháromszor változott meg a véleményem. Lebeszéltema tervéről; elmondtam, mit csináltam az imént s miértmondtam le a szándékomról. Türelmesen meghallgatott;de azért menni akart, irtózott ettől a háztól, ahol anénje meghalt; sok erőfeszítésembe került, hogy mara-dásra bírjam, de végre sikerült mégis. Újra meg újraelmondtuk egymásnak, hogy nem törődünk a világ nyelvé-vel, hogy semmiben nem engedünk az embereknek éssemmit nem változtatunk megszokott életünkön. Meg-esküdtem neki, hogy szerelmem minden bánatáért megfogja vigasztalni, s ő úgy tett, mintha hinné ezt.Azt mondtam, hogy ez a mostani alkalom fölvilágosítotthibáimról, a viselkedésem be fogja bizonyítani meg-bánásomat, kísértetként űzöm el magamtól a gonoszság-nak szívemben megmaradt kovászát, s ezentúl nem kellszenvednie sem büszkeségemtől, sem szeszélyeimtől,így történt, hogy Brigitte búsan és türelmesen, ölelésem-ből egy pillanatra sem bontakozva ki, engedelmeskedettegy közönséges szeszélynek, amelyet én józan eszem föl-villanásának tartottam.

V. FEJEZET

Egy napon, amikor odaérkeztem hozzá, nyitvataláltam egy kis szobát, amelyet ő oratóriumánaknevezett; a szobácska berendezése csakugyan nem voltmás, mint egy térdeplő meg egy kis oltár, rajta a keresztés néhány virágváza. Fala, függönye fehér volt, mint ahó. Brigitte bezárkózott ide néha, de amióta együttéltem vele, ritkán tette ezt.

195

Bedugtam fejemet az ajtón s megpillantottamBrigitte-et a földön ülve, virágok között, amiket azimént kidobott a vázából. Egy kis koszorút tartott akezében — úgy tetszett, hogy száraz fűből volt fonva —s azt morzsolgatta szét az ujjai között.

— Mit csinálsz? — kérdeztem, összerezzent ésfölállt.

— Semmit, — mondotta — ez itt holmi gyerek-játék; egy régi rózsakoszorú, amely elhervadt itt azoratóriumban; nagyon régen tettem ide; most azértjöttem be, hogy kicseréljem a virágokat

Remegő hangon beszélt s mintha közeljárt volna azájuláshoz. Eszembe jutott az a név, amelyen emlegetnihallottam: Rózsa-Brigitta. Megkérdeztem, nem rózsa-lány-koszorúja volt-e az, amit most összemorzsolt.

— Nem, — felelte elsápadva.— De igen! — kiáltottam fel — életemre mondom

hogy az! Add ide a törmelékeit!Összeszedtem s az oltárra tettem, aztán némán

álltam ott, szememet a koszorú foszlányaira szegezve.— Hát ha a rózsalány-koszorúm volt is, — mon-

dotta — nem volt-e igazam, hogy levettem erről a fal-ról, ahol olyan régóta lógott? Mirevalók ezek a foszlá-nyok? Rózsa-Brigitta nincs már a világon s a rózsáksem, amikről elkeresztelték.

Kiment; zokogást hallottam s az ajtó bezárultelőttem; térdreborultam a kövön s keservesen sírtam.

Amikor fölmentem hozzá, asztalnál ülve találtam;a vacsora készen volt s Brigitte várt rám. Némán ültemle a helyemre s nem esett szó arról, amit a szívünkbenhordoztunk.

VI. FEJEZET

Valóban Mercanson volt az, aki a faluban s a kör-nyékbeli kastélyokban elmondta Dalens-ról folytatottbeszélgetésünket, s gyanúmat, amit akaratom ellenérevilágosan elárultam előtte. Tudjuk, hogy terjed vidékena pletyka, hogy növekszik, amint szájról-szájra jár; eztörtént most is.

Brigitte meg én új helyzetben voltunk egymássalszemben. Akármilyen gyönge kísérletet tett is a távo-zásra, mégiscsak megtette. Az én kérésemre maradt itt;ez kötelezettséget jelentett számomra. Köteleztem ma-gam, hogy sem féltékenységemmel, sem könnyelműsé-gemmel nem zavarom meg nyugalmát; minden durvavagy gúnyos szó, amely kiszaladt a szájamon: hiba volt,s Brigitte-nek minden szomorú pillantása átérzett ésmegérdemelt szemrehányás.

Jóságos és egyszerű természetével eleinte élvezte amagányt; akármikor találkozhatott velem, semmi óva-tosságra nem volt szükség. Talán azért intézte ily köny-nyedén a dolgot, hogy bebizonyítsa nekem, mennyivelfontosabbnak tartja szerelmét a jóhírénél, mintha meg-bánta volna, hogy valamikor törődött a pletykával.De akárhogy volt is: ahelyett, hogy ügyeltünk volnamagunkra s védekeztünk volna a kíváncsiság ellen, olyszabad és nemtörődöm módon éltünk, mint eddigsoha.

Ebéd idején szoktam átmenni hozzá; egész napsemmi dolgom nem lévén, csak vele együtt jártamki a házból. Ottfogott vacsorára, természetesen otttöltöttem az estét is, s amikor a hazamenés órájaelérkezett, ezer ürügyet eszeltünk ki, ezerféle lát-szólagos óvatossággal éltünk, aminek alapjában semmiértelme nem volt. Egyszóval jóformán nála laktam súgy tettünk, mintha azt hinnők, hogy ezt senki semveszi észre.

197

Egyideig szavamnak álltam, s kettősünket egyetlenfelhő sem zavarta meg. Boldog napok voltak — de ne mezeket kell elmondanom.

A környéken mindenütt azt beszélték, hogy Brigittenyilvánosan együtt él egy párizsi szoknyavadásszal, hogya kedvese rosszul bánik vele, örökösen összevesznek éskibékülnek, s mindennek rossz vége lesz. Amennyiredicsérték Brigitte egykori életmódját, annyi gáncs hang-zott most ellene. Még egykori, minden magasztalást meg-érdemlő viselkedését is igyekeztek utólag rosszra ma-gyarázni. Magányos hegyi útjai, amiknek célja a jóté-konyság volt, s amikre sohasem gyanakodott senki, egy-szerre élcek és gúnyolódások tárgyává lettek. Azt mond-ták: minden tisztességérzet kiveszett belőle s magazúdít magára elkerülhetetlen, szörnyű szerencsétlen-ségeket.

Kijelentettem volt Brigitte-nek, hogy engedni fogom,hadd fecsegjenek az emberek s nem akartam elárulni,hogy törődöm a beszédjükkel; de az igazság az, hogymár nem tudtam elviselni. Néha látogatásokat tettema környéken, csak azért, hogy meghalljak valami hatá-rozott szót, amit sértésnek foghatok föl s elégtételt kér-hetek érte. Figyelmesen hallgattam meg mindent, amita szalonokban suttogtak, de egy szót sem tudtam el-fogni; megvárták a távozásomat, hogy kényelmesenszétszedhessenek. Ilyenkor hazamentem s azt mondtamBrigitte-nek, hogy ez a sok szóbeszéd mind semmiség,s bolond, aki törődik vele; beszéljenek rólunk, amennyittetszik, én tudni sem akarok a dologról.

Nem voltam-e kimondhatatlanul bűnös ebben? HaBrigitte meggondolatlan volt, nem az én dolgom lettvolna-e, hogy gondolkozzam és figyelmeztessem a ve-szélyre? Én pedig az ellenkezőjét tettem: úgyszólván avilág pártjára álltam vele szemben.

Azzal kezdtem, hogy nemtörődömséget színleltem,de nemsokára gonosznak kezdtem mutatkozni.

198

— Igazán, — szóltam Brigitte-hez — rosszakatbeszélnek az éjszakai kirándulásaidról. Egészen bizo-nyos, hogy nincs igazuk? Nem történt semmi ennek aromantikus erdőnek fasoraiban és grottáiban? Sohasemfogadtad el hazatérőben alkonyatkor egy ismeretlen férfikarját, mint ahogy az enyémet elfogadtad? Igazán egye-dül a könyörületesség volt az istened a lombok szépségestemplomában, amelyen oly bátran mentél keresztül?

Sohasem felejtem el, milyen pillantást vetett rámBrigitte, amikor először szólaltam meg ezen a hangon;magam is összeborzongtam tőle. — Eh, — gondoltammagamban aztán — ha lándzsát törnék mellette, ő isúgy tenne, mint az első kedvesem; ujjával mutogatnarám, mint valami nevetséges hülyére, s a közönségszemében én fizetnék meg mindenkiért.

A kételkedéstől a tagadásig csak egy lépés. Mindenfilozófus félig atheista. Előbb azt mondtam Brigitte-nek, hogy kétségeim vannak egykori viselkedését ille-tően, aztán igazán kételkedni kezdtem s mihelyt kétel-kedtem, nem hittem többé semmit.

Már el is képzeltem, hogy megcsal — ő, akit napjá-ban egy órára sem hagytam el; néha készakarva marad-tam el meglehetős hosszú időre s azzal áltattam magam,hogy próbára akarom tenni; de alapjában véve mintegyöntudatlanul alkalmat akartam adni magamnak a két-kedésre és gúnyolódásra. Meg voltam elégedve magam-mal, amikor észrevétettem vele, hogy távolról semvagyok féltékeny, sőt eszembe sem jutnak többé azok abolond félelmek, amelyek valamikor átjárták a lelkemet;ezzel természetesen azt akartam mondani: nem becsülömeléggé, hogy féltékeny legyek rá.

Eleinte megtartottam magamnak a megjegyzései-met; nemsokára gyönyörűségemet leltem abban, hogyhangosan elmondjam Brigitte előtt. Ha sétálni men-tünk, így szóltam: — Csinos ez a ruha; ez meg ez akokott barátnőm, azt hiszem, éppen ilyet viselt. — Vagy

199

asztalnál: — No, drágám, a régi kedvesem a csemegénélszokta a nótáját elénekelni; úgy illik, hogy kövesd apéldáját. — Ha zongorához ült: — Kérlek szépen,játsszad el nekem a tavaly divatos valcert, eszembe-juttatja a régi jó időket.

Félévig folyt ez így, olvasóm, a megrágalmazotts a világ sértéseinek kitett Brigitte teljes félesztendőnkeresztül szenvedte el tőlem mindazt a megvetést,mindazt a sértést, amivel egy haragos és kegyetlenkéjenc elhalmozhatja fizetett szeretőjét.

Az efféle szörnyű jelenetek után, amikor elmémleleményesen kereste a kínzásokat s marcangolta tulaj-don szívemet, hol vádolva, hol gúnyolódva, de mindigmohón vágyakozva, hogy szenvedhessen és vissza-térhessen a múlthoz; az ilyen jelenetek után, mondom,valami különös szerelem, valami végletekig csigázottérzés arra kényszerített, hogy úgy bánjak kedvesemmel,mint valami bálvánnyal vagy istenséggel. Negyedórá-val azután, hogy sértegettem, térden álltam előtte;mihelyt nem vádoltam már, bocsánatot kértem tőle;mihelyt abbahagytam a gúnyolódást, sírtam. Ilyen-kor valami hallatlan őrjöngés, lázas boldogság vetterőt rajtam; mintha összezúzott volna az öröm, minthaeszemet vette volna a heves elragadtatás; nem tudtam,mit mondjak, mit tegyek, mit találjak ki, hogy az el-követett bűnt helyrehozzam. Átkaroltam Brigitte-et,s százszor, ezerszer elismételtettem vele, hogy szeretés megbocsát. Emlegettem, hogy megvezeklek bűnömérts főbelövöm magam, ha még egyszer bántanám. Ezeka szívbeli nekibuzdulások egész éjszakákon át tartot-tak s ilyenkor szakadatlanul beszéltem, sírtam, fetreng-tem Brigitte lába előtt, megmámorosodtam a határ-talan, idegbomlasztó, eszeveszett szerelemtől. Aztánjött a reggel, fölkelt a nap; erőtlenül roskadtam össze,elaludtam s mosolygó ajakkal ébredtem föl, kigúnyolvamindent s nem tudva hinni semmiben.

200

E félelmes gyönyörök éjszakáin Brigitte minthanem is emlékezett volna arra, hogy más ember is lako-zik bennem, mint aki ott áll a szeme előtt. Ha bocsá-natot kértem tőle, vállat vont, mintha azt mondaná:— Hát nem tudod, hogy megbocsátok neked? — Érezte,hogy a lázam rá is átragad. Százszor is elmondta gyönyö-rűségtől és szerelemtől sápadtan, hogy ilyennek kíván,hogy ezek a viharok az életét jelentik; hogy ez a juta-lom megédesíti a szenvedéseit; hogy sohasem fog panasz-kodni, amíg szívemben megmarad egy szikrája a szerel-münknek; tudja, hogy belehal, de reméli, hogy bele-halok én is; szóval, hogy minden jó, minden édes neki,ami tőlem jő, sértegetés és könny s ezek a gyönyörű-ségek fogják megölni.

Közben teltek-múltak a napok s a bajom egyrerosszabbodott; a gonoszság és gúny rohamai sötét ésgyógyíthatatlan jelleget kezdtek ölteni, őrjöngéseimközben valóságos lázrohamokat kaptam, amik villám-csapás módjára sújtottak le; minden tagomban resz-ketve, hideg verejtékkel borítva ébredtem fel. Akár-milyen meglepetésre, váratlan benyomásra úgy össze-rezzentem, hogy megijedt, aki látott. Brigitte nem pa-naszkodott, de mélységes forrongás nyomait viselte azarcán. Amint bántani kezdtem, szó nélkül kiment ésbezárkózott. Hála Istennek, sohasem emeltem rá akezemet: leghevesebb rohamaimban is inkább meg-haltam volna, semhogy hozzányúljak.

Egy este az eső csapkodta az ablaktáblákat, ma-gunkban voltunk, összehúzott függönyök mögött.

— Jó hangulatban vagyok, — mondtam Brigitte-nek; — de ez a szörnyű idő akaratom ellenére is el-szomorít. Ne engedjük, hogy elbánjon velünk: ha teis úgy akarod, mulassunk, ne törődjünk a viharral.

Fölálltam és meggyújtogattam minden gyertyáta karosgyertyatartókban. A szoba elég kicsi volt s olyanfényesség támadt benne, mintha díszkivilágítást ren-

201

deztem volna. A kandalló fullasztó meleget árasztott(benne jártunk a télben).

— No, — mondtam — hát mit csinálunk vacsoráig?Eszembejutott, hogy Párizsban ez a farsangi mene-

tek ideje. Mintha szemem előtt láttam volna az álarco-sokat hordozó kocsikat, ahogy egymás útját keresz-tezik a boulevardokon. Hallottam a jókedvű tömeget,amint a színházak bejáratánál a megjegyzések nyíl-záporát árasztja; láttam a buja táncokat, a tarka jel-mezeket, a bort, a tobzódást; egész fiatalságom föl-ébredt s megdobogtatta a szívemet.

— öltözzünk jelmezbe — mondtam Brigitte-nek.— Csak a magunk kedvéért, nem baj. Ha nincs jelme-zünk, van miből csináljunk s mulatságosabban telikel az idő.

Egy szekrényből ruhákat, kendőket, köpenyeket,szalagokat, művirágokat szedtünk elő, Brigitte, mintmindig, türelmes jókedvet mutatott. Átöltöztünk minda-ketten; engem maga akart megfésülni; kifestettük éskipudereztük magunkat; minden hozzávalót megtalál-tunk egy régi ládikóban, amely azt hiszem, a nagy-nénjétől származott. Egy szó, mint száz: egy óra múlvamagunk sem ismertünk egymásra. Énekszó és ezerbolondság közt múlt el az este; éjfél után egy óra táj-ban ideje volt, hogy vacsorához üljünk.

Felkutattunk már minden szekrényt; az egyikfélig kinyitva állt a közelemben. Amint asztalhoz ül-tem, egyik polcán észrevettem azt a könyvet, amelyrőlbeszéltem már, amelyikbe Brigitte'gyakran szokott írni.

— Nem a gondolataid gyűjteménye ez? — kérdez-tem s már utána is nyúltam a könyvnek és kivettem aszekrényből. — Ha nem tolakodás a kérésem, engedd,hogy belenézzek.

Kinyitottam a könyvet, bár Brigitte egy mozdu-lattal tiltakozni próbált — az első oldalon ezekre aszavakra esett a pillantásom: Ez a végrendeletem!

202

A kézírás elejétől végig nyugodt volt; hűséges,keserűség és harag nélkül való elbeszélését találtambenne mindannak, amit Brigitte elszenvedett tőlem,amióta kedvesem volt. Kifejezte azt a szilárd elhatáro-zását, hogy mindent eltűr, amíg szeretem s meghal,amikor elhagyom. Intézkedéseit megtette; napról-napra számot adott élete föláldozásáról. Amit elvesz-tett, amit remélt, a szörnyű magányosság, amely mégkarjaim közt sem hagyta el, a kettőnk közt mind maga-sabra emelkedő korlát, a kegyetlenségek, amikkel tűrőszerelméért megfizettem — mindez egyetlen panaszosszó nélkül sorakozott egymás után; ellenkezőleg, fel-adatának tartotta, hogy megvédjen engem. A végéneljutott személyes ügyeinek részletezéséig s intézkedettaz örököseiről. Azt írta, hogy méreggel fog végetvetniaz életének. Saját akaratából hal meg s kifejezettenmegtiltja, hogy emlékezete valaha is ürügyéül szolgál-jon valami ellenem tett lépésnek. Utolsó szava ez volt:imádkozzatok érte!«

A szekrénynek ugyanazon a polcán találtam egykis skatulyát, amelyet láttam már, finom, kékes, sóhozhasonló porral tele.

— Mi ez? — kérdeztem — ajkamhoz emelve askatulyát. Iszonyút kiáltott és rámvetette magát.

— Brigitte, — mondtam — búcsúzzunk. Elviszemezt a skatulyát; felejts el és élj tovább, ha megakarsz kímélni a gyilkosságtól. Én még ma éjszakaelutazom s nem kérek tőled bocsánatot; ha te meg-bocsátanál is, Isten nem bocsátana meg. Adj egyutolsó csókot.

Föléhajoltam és homlokon csókoltam. — Ne még!— kiáltott fel rémülten. De visszalöktem a díványras kirohantam a szobából.

Három óra múlva útrakészen álltam s a posta-kocsi megérkezett. Az eső még mindig esett s tapoga-tózva szálltam föl a kocsiba. E pillanatban a kocsis

203

elindította a lovakat s éreztem, hogy két kar átölel svalaki zokogva tapasztja ajkát az ajkamra.

Brigitte volt. Mindent megpróbáltam, hogy mara-dásra bírjam; kikiáltottam, hogy állítsák meg a kocsit,elmondtam mindent, ami eszembejutott, hogy rávegyema kiszállásra; még azt is megígértem, hogy valamikorvisszatérek hozzá, ha már az idő s az utazások elmostáklelkében a fájdalmak emlékét. Igyekeztem bebizonyí-tani neki, hogy ami tegnap megtörtént, úgy fog tör-ténni holnap is; ismételgettem, hogy én csak boldog-talanná tehetem s gyilkossá tesz, ha ragaszkodik hozzám.Kéréshez, esküdözéshez, még fenyegetőzéshez is folya-modtam; egyre csak azt felelte: — Ha elmégy, vigyélmagaddal; hagyjuk itt a vidéket, hagyjuk itt a mul-tat. Nem élhetünk itt tovább, menjünk máshova, ahovaakarsz; haljunk meg a földnek valamelyik zugában.Kell, hogy boldogok legyünk, én veled, te énvelem.

Oly szenvedélyesen öleltem meg, hogy azt hittem,megreped a szívem. — Indulj hát! — kiáltottam kia kocsisnak. Egymás karjába vetettük magunkat s alovak vágtatva indultak el.

Ö T Ö D I K RÉSZ

I. FEJEZET

Hosszú útra szántuk el magunkat s Párizsba men-tünk; a szükséges előkészület s az ügyeink elintézéseidőt kívánt s egy hónapra bútorozott lakást kellettvennünk.

Az az elhatározás, hogy Franciaországot elhagyjuk,mindennek a képét megváltoztatta; egyszerre vissza-tért lelkünkbe az öröm, a remény, a bizakodás; a közelielutazás gondolata véget vetett bánatnak és veszeke-désnek egyaránt. Folyton a boldogságról álmodoztunk,esküdöztünk, hogy örökre szeretni fogjuk egymást;most végre igazán feledtetni akartam drága kedvesem-mel minden szenvedését. Hogy is állhattam volna ellentgyöngéd szeretete bizonyságainak s bátor elszántsá-gának? Nemcsak, hogy megbocsátott nekem, de a leg-nagyobb áldozatra készült a kedvemért: el akart hagynimindent, hogy velem jöjjön. Méltatlannak éreztem ma-gam erre az önfeláldozó szerelemre, de annál inkábbakartam, hogy szerelmem megjutalmazza érte; jóangyalom végre diadalmaskodott s a csodálat és a szere-lem kerekedett fölül a szívemben.

Brigitte oldalam mellett az asztal fölé hajolvakereste a térképen azt a helyet, ahol eltemetkezünkmajd; még nem választottuk ki s olyan élénk és új-

205

szerű gyönyörűséget találtunk ebben a bizonytalanság-ban, hogy úgy tettünk, mintha sehogyse tudnánk meg-állapodni. Kutatás közben homlokunk összeért, karomátfogta Brigitte derekát. — Hová megyünk? Mit csiná-lunk? Hol kezdjük meg az új életet? — Hogy mondjamel, mit éreztem, amikor ennyi reménység közepetteegyszer-egyszer fölemeltem a fejemet? Micsoda meg-bánás fogott el ennek a szép, nyugodt arcnak láttán,amely már a jövendő felé mosolygott, pedig sápadtvolt még a múlt szenvedéseitől! Amikor így átölelvetartottam s ujja a térképen keresgélt, — amikor halkanbeszélt ügyei rendezéséről, kívánságairól, jövendőbelibúvóhelyünkről — a véremet adtam volna érte. Boldogtervezgetések, talán bennetek rejtőzik az egyetlen igaziboldogság a földön.

Körülbelül egy hete volt már, hogy szaladgálások-kal és bevásárlásokkal telt az idő, amikor egy fiatal-ember jelent meg nálunk: leveleket hozott Brigitte-nek. Beszélgetésük után szomorúnak, levertnek láttam;de csak annyit tudhattam meg, hogy a levelek N***-ből jöttek, ugyanabból a városból, ahol először beszél-tem szerelmemről s ahol Brigitte még élő rokonai laktak.

Közben gyorsan folytak az előkészületek s szívem-ben el sem fért más, csak az elutazás türelmetlen várása;az öröm érzése alig hagyott nyugton egy pillanatra.Reggel, amikor fölkeltem s a nap besütött az abla-kainkon, mámoros voltam az elragadtatott boldogság-tól; lábujjhegyen léptem abba a szobába, ahol Brigittealudt. Nem egyszer ébredt arra, hogy ott térdelek azágya előtt, nézem, amint alszik s nem tudom vissza-fojtani könnyeimet; nem tudtam, hogyan győzzemmeg megbánásom őszinte voltáról. Ha első kedvesemiránt érzett szerelmemben valamikor őrültségeketkövettem el, ezeket megszázszoroztam most; őrjöngvekutattam fel mindazt, ami furcsaságot és heveskedésta túlzásbavitt szenvedély sugallhat. Kultuszt szentel-

206

tem Brigitte-nek s bár több mint félesztendeje voltammár a kedvese, valahányszor közeledtem hozzá, úgyéreztem, mintha először látnám; ruhája szegélyét isalig mertem megcsókolni ennek az asszonynak, akitoly sokáig bántottam. Minden szavára összerezzentem,mintha ismeretlen volna a hangja; egyszer zokogvavetettem magam a karjai közé, máskor meg ok nélkülkacagásban törtem ki; egykori viselkedésemről csakiszonyattal és undorral beszéltem s szerettem volna,ha van valahol egy temploma a szerelemnek, hogy otta keresztségben tisztára mossam magam s felöltsem amegtértek ruháját, amelyet többé senki sem téphetle rólam.

Láttam Tiziano Szent Tamását, amint Krisztussebére teszi az ujját s gyakran jutott az eszembe: haössze merném hasonlítani a szerelmet az Istenbe vetetthittel, azt mondanám, hogy hozzá hasonlítottam. Mia neve annak az érzésnek, amelyet ez a nyugtalan arcfejez ki majdnem kételkedve még, de már imádkozva?Megérinti a sebet; az istenkáromlás csudálkozva akadmeg szétnyílt ajkán, amelyre csöndesen rászáll az imád-ság. Apostol ez? Vagy hitetlen? Bűnbánata van-e olynagy, mint a vétke? Sem ő maga, sem a festő, sem te,aki nézed, nem tudtok erről semmit; a Megváltó moso-lyog s az egészet harmatcseppként szívja fel a végtelenjóságnak egy sugara.

így álltam némán, mintegy örökösen meglepetveBrigitte előtt; reszkettem attól, hogy megmaradt ben-nem valami félelem s hogy bizalmatlanná teszi az asok változás, amit bennem látott. De két hét elmultá-val világosan olvasott a szívemben; megértette, hogyaz ő őszintesége azzá tett engem is, s mert a szerelmemaz ő lelkierejének szülötte volt, nem kételkedett benne,mint ahogy magában sem kételkedett.

A szobánk tele volt szétdobált holmival, albumok-kal, ceruzákkal, könyvekkel, csomagokkal s mindezek

207

fölött örökösen ki volt terítve a drága térkép, amelyetannyira szerettünk. Sürögtünk, forogtunk; mindenpillanatban megálltam, hogy Brigitte lába elé vessemmagam, aki rámfogta, hogy lusta vagyok s nevetvemondta, hogy mindent magának kell elvégeznie, mertén nem vagyok jó semmire; s miközben a poggyásztcsomagoltuk, elképzelhető, hogyan száguldoztak a ter-veink. Szicília nagyon messze van, de ott oly kellemesa tél. Ez a legszerencsésebb éghajlat. Génua gyönyörűfestett házaival, lécrácsos zöld kertjeivel s háta mögöttaz Appenninekkel. De micsoda lárma! Micsoda tömegek!Három ember közül, aki végigmegy az uccán, egy szer-zetes, egy meg katona. Flórenc szomorú, — a közép-kor, amely még itt él közöttünk. Hogy bírja ki az emberazokat a rácsos ablakokat s azt a szörnyű barna színt,amely a házakat bemocskolja? Mit csinálnánk Rómá-ban? Nem azért utazunk, hogy a szemünk elkáprázzons még kevésbbé azért, hogy tanuljunk. Hátha a Rajnapartjára mennénk? De akkorára elmúlik ott a szezons bár nem keressük a társaságot, mindig szomorú oda-menni, ahová járni szokott — amikor nincs ott többé.Hát Spanyolország? Ott sok volna az akadály: odaúgy megy az ember, mint a háborúba s mindenre ellehet készülve, csak a nyugalomra nem. J erünk Svájcba?Ha annyi ember utazik oda, csak hadd nézzék le a bolon-dok, ott sugárzik teljes ragyogásában Istennek leg-kedvesebb három színe: az ég kékje, a rétek zöldjes a hó fehérsége a havasok csúcsán. — Menjünk, men-jünk, — mondotta Brigitte, — repüljünk, mint a madár.Képzeljük el, édes Octave, hogy csak tegnap óta ismer-jük egymást, bálban találkoztál velem, megtetszettemneked, én pedig szeretlek; elmondod nekem, hogynéhány mérföldnyire innét, valami kis városban szeret-tél egy bizonyos Madame Piersont; én el sem akaromhinni, ami köztetek történt. Úgy-e, megvallanád nekem,hogyan szerelmeskedtél egy asszonnyal, akit elhagy-

208

tál érettem? Aztán megsúgom én is, hogy nem is olyanrégen szerettem egy rossz gyereket, aki meglehetősszerencsétlenné tett; te megsajnálsz, elhallgattatszs megegyezünk, hogy egy szót sem beszélünk többéróla.

Amikor Brigitte így beszélt, valami fösvénység-hez hasonló érzés fogott le; remegő karral szorítottammagamhoz. — Istenem, — kiáltottam fel — nem tudomörömömben vagy félelmemben reszketek-e? Elviszlekmagammal, drága kincsem. Ebben a végtelenségbenenyém vagy, megyünk! Haljon meg az ifjúságom,haljanak meg az emlékek, haljon meg a gond, a meg-bánás! Jóságos, bátor kedvesem, te embert faragtálegy gyermekből! Ha most elveszítenélek, sohasem tud-nék többé szeretni. Mielőtt megismertelek, talán meg-gyógyíthatott volna egy másik asszony; de most tevagy az egyetlen a világon, aki megölhet vagy meg-menthet, mert szívemen hordom a sebeket, amiketrajtad ütöttem. Hálátlan voltam, vak és kegyetlen.Aldassék az Isten: szeretsz még. Ha valaha visszatérsza faluba, ahol a hársak alatt láttalak, nézd meg aztaz elhagyatott házat; bizonyosan kísértet lakik benne,mert az az ember, aki onnét eltávozott veled, más, mintaki belépett volt.

— Igaz ez? — kérdezte Brigitte, ég felé emelveszerelemtől sugárzó szép homlokát; — igaz, hogy tiédvagyok? Igen, gyermekem: távol ettől a világtól, amelyidőnap előtt megvénített, szeretni fogsz. Ugy leszelenyém, amilyen vagy — s a világnak akármelyik zugá-ban találjuk meg az életet, lelkifurdalás nélkül ott-felejthetsz mihelyt nem szeretsz többé. Akkor betöl-töttem a hivatásomat s mindig lesz odafönn egy Isten,akinek ezt megköszönjem.

Mily szívbemarkoló, szörnyű emlékkel töltenek elmáig is ezek a szavak! — Végre elhatároztuk, hogyelőször is Genfbe megyünk s az Alpok tövében kivá-lasztunk valami csöndes helyet, hogy ott töltsük a

209

tavaszt. Brigitte máris a szép tavat emlegette; én mármagamba szívtam a szelet, amely felkorbácsolja s azöldelő völgy eleven illatát; Lausanne, Vevey, az Ober-land s túl a Monté Rosa csúcsain a roppant lombardiaisíkság, a feledés, a nyugalom, a menekülés, a boldogmagány minden géniusza csábított, hívogatott márbennünket; este, amikor összekulcsolt kézzel, némánnézegettük egymást, már éreztük fölébredni magunk-ban azt a különös nagysággal teljes érzést, amely nagyutazások előtt ejti hatalmába a szivet — azt a titkosés megmagyarázhatatlan szédületet, amelyben vanvalami a száműzetés borzalmából s a zarándoklatreménységeiből. Istenem, a te hangod szólít ilyenkor,figyelmeztetvén az embert, hogy hozzád készül. Nin-csenek-e remegő szárnyai és megfeszülő húrjai az emberigondolatnak? Mit mondjak — nincs-e egész világ ezek-ben a szavakban: »Készen állt minden, indulóban vol-tunk?«

Egyszerre csak Brigitte elernyed; lehajtja fejétés hallgat. Amikor megkérdem, hogy rosszul érzi-emagát, elhaló hangon mond nemet; amikor az indulásnapjáról beszélek, hidegen és elszántan feláll s folytatjaelőkészületeit; amikor megesküszöm neki, hogy boldoglesz és neki szentelem az életemet, bezárkózik és sír;amikor megcsókolom, elsápad s félrefordított szemmelnyújtja az ajkát; amikor azt mondom, hogy még semmisem történt s lemondhat a terveinkről, kemény és vadarckifejezéssel ráncolja össze a szemöldökét; amikorkönyörgök neki, hogy tárja föl a szívét előttem s ismé-telgetem, hogy ha belehalnék is, inkább boldogságomatáldozom föl, semhogy ő valaha megbánjon valamit:akkor nyakambaborul, aztán megáll s mintegy akarat-lanul eltaszít magától. Végre egy napon belépek a szobá-jába s kezemben a jegy, a besanconi gyorskocsira. Oda-megyek hozzá, ölébe teszem a jegyet — kitárja a kar-ját, felsikolt s eszméletlenül esik a lábam elé.

II. FEJEZETMinden erőfeszítésem, hogy ennek a váratlan

változásnak okát kitaláljam, éppoly eredménytelenmaradt, mint a kérdéseim. Brigitte beteg volt és csökö-nyösen hallgatott. Egy álló napig hol könyörögtem neki,hogy magyarázza meg a dolgot, hol találgatásokkalgyötörtem magam, — aztán kimentem a házból, aztsem tudtam hova. Amint az Opera mellett haladtamel, egy üzér jeggyel kínált s gépiesen, ahogy annakide-jén megszoktam, beléptem.

Nem tudtam figyelni sem a színpadra, sem a néző-térre: olyan fájdalom gyötört s oly kábult voltam,hogy úgyszólván csak belül éltem s a külső dolgokmintha nem is hatottak volna már az érzékeimre. Min-den erőm egyetlen gondolatra összpontosult s minéltöbbet forgattam ezt a fejemben, annál kevésbbé tud-tam világosan látni. Micsoda hirtelen támadt, szörnyűakadály forgatta fel így egy nappal az elutazás előttminden tervünket és reménységünket? Ha csak valamiköznapi eseményről, vagy akár valóságos szerencsét-lenségről van szó, — ha vagyona körül van baj, vagyegy barátját vesztette el — miért ez a csökönyös hall-gatás? Mindazok után, amiket Brigitte megtett s abbana pillanatban, amikor legkedvesebb álmaink a megvaló-sulás küszöbére jutottak — miféle titok lehetett az,amely lerombolta boldogságunkat s amelyet nem akarnekem megvallani? Hogyan? Hát előttem titkolózik!Ha bánata, ügyes-bajos dolga, vagy akár a jövőtől valófélelem, valami ismeretlen eredetű szomorúság, bizony-talanság vagy harag visszatartja egy ideig, vagy arrakényszeríti, hogy örökre lemondjon erről az annyirakívánt utazásról: miért nem tárja föl lelkét előttem?Szívemnek akkori állapotában sem tudtam semmiszégyenletes dologra gondolni. A gyanúnak még alátszata is felháborított és iszonyodást ébresztett ben-

211

nem. De különben is, hogyan hihessem állhatatlannakvagy szeszélyesnek ezt az asszonyt, akit oly jól ismerek?Sötét szakadékba tévedtem s nem láttam egy szikravilágosságot sem, egyetlen pontot sem, amely tájéko-zást nyújthatott volna.

Velem szemközt az erkélyen egy fiatalember ült,akinek vonásait ismertem valahonnan. Mint ahogygyakran megesik, ha valami gondolat erősen elfoglaljaaz embert: öntudatlanul nézegettem s igyekeztem nevetkapcsolni az arcához. Egyszerre ráismertem: ő volt az,aki — mint előbb elmondtam, — leveleket hozott Bri-gitte-nek N***-ből. Hirtelen fölkeltem, hogy beszéljekvele, meg sem gondolva, hogy mit teszek. Olyanhelyen ült, hogy sok embert kellett volna megzavarnom,amíg hozzájutok s kénytelen voltam megvárni a fel vonás-közt. Első, önkénytelen gondolatom az volt, hogy havalaki egyáltalán fölvilágosítást adhat az egyetlen kér-désről, amely nyugtalanít, még leginkább ez a fiatal-ember lehet az. Néhány nap óta többször is beszélge-tett Madame Piersonnal s emlékeztem, hogy amikor-eltávozott tőle, mindig szomorúnak találtam kedve-semet, nemcsak az első napon, de minden alkalommal.Előző nap is meglátogatta, annak a napnak reggelén,amikor Brigitte megbetegedett. A leveleket Brigittenem mutatta meg nekem; lehetséges, hogy a fiatal-ember ismeri a valódi okot, amely az elutazásunkatkéslelteti. Lehet, hogy Brigitte nem avatta teljesenbizalmába, de okvetlenül megmondhat nekem leg-alább annyit: mi volt a tartalma ezeknek a leveleknek,— s elég tájékozottnak tarthattam a kettőnk ügyeitilletően, hogy kérdést merjek intézni hozzá. Boldogvoltam, hogy ráakadtam s mihelyt a függöny legör-dült, kiszaladtam a folyosóra, hogy csatlakozzam hozzá.Nem tudom, látott-e közeledni, de továbbment, belé-pett egy páholyba. Elhatároztam, hogy megvárom,roíg kijön s negyedóra hosszat sétálgattam folyton a

212

páholy ajtaját figyelve. Végre kinyílt az ajtó s ő kilé-pett; messziről azonnal üdvözöltem s feléje indultam.Néhány habozó lépést tett, aztán hirtelen megfordult,lesietett a lépcsőn és eltűnt.

Oly szemmelláthatóan meg akartam szólítani,hogy nem tűnhetett így el, ha nem volt határozottszándéka, hogy elkerüljön. Ismernie kellett az arco-mat, de még ha nem is ismerte volna, aki közeledni látmagához valakit, tartozik neki legalább azzal, hogymegvárja. A folyosón egyedül voltunk, amikor feléjeindultam, kétségtelen tehát, hogy nem akart velembeszélni. Eszembe sem jutott, hogy ebben szemtelen-séget lássak: valaki, aki mindennap eljár egy lakásba,ahol én is lakom, akit mindig jól fogadtam, valahány-szor összetalálkoztunk s különben is egyszerű és szerénymodorú ember, — miért hinném, hogy akarattal sér-tett meg? Csak menekülni akart előlem s megszabadulniegy kellemetlen beszélgetéstől. De miért? Ez a másodikrejtély majdnem annyira izgatott, mint az első. Bármittettem is, hogy ezt a gondolatot elkergessem: a fiatal-ember eltűnése ellenállhatatlanul összekapcsolódottagyamban Brigitte csökönyös hallgatásával.

Minden gyötrelem közt a bizonytalanságot leg-nehezebb elviselni s életemben többször is nagy szeren-csétlenségeket zúdítottam magamra, mert nem tudtamtürelmesen várni. Amikor hazatértem, Brigitte éppenezeket a végzetes N***-i leveleket olvasta. Azt mond-tam neki, hogy nem maradhatok tovább ebben a lelki-állapotban s ennek mindenáron véget akarok vetni;bármi legyen is, ismerni akarom hirtelen változásánakokát s ha nem akar felelni, hallgatását úgy fogom fel,hogy nem akar velem elutazni, sőt azt parancsolja,hogy hagyjam el mindörökre.

Kelletlenül mutatta meg nekem az egyik levelet.Rokonai azt írták neki, hogy elutazása örökre meg-gyalázza, hogy mindenki ismeri az utazás okát s köte-

213

lességüknek vélik előre kijelenteni, hogy mik leszneka következményei; hogy nyilvánosan úgy él velem,mint a szeretőm s ámbár szabad és özvegy, de mégfelelősséggel tartozik a névért, amelyet visel; hogysem ők, sem más régi barátai nem fogadják többé, hamegmarad szándéka mellett: egyszóval mindenfélefenyegetéssel és tanáccsal igyekeztek arra bírni, hogyszűkebb hazájába visszatérjen.

Fölháborított ennek a levélnek a hangja s eleintecsak sértésnek tekintettem az egészet. — S az a fiatal-ember, aki ezeket a szemrehányásokat hordozza neked,— kiáltottam föl — kétségtelenül vállalkozott arra ishogy megtoldja élőszóval és áll is a szavának, úgy-e?

Brigitte mélységes szomorúsága gondolkodóba ej-tett s lecsöndesítette haragomat. — Tégy, amit akarszmondotta — s tedd teljessé a romlásomat. Sorsom akezedben van, már régóta te intézed. Állj bosszút tet-szésed szerint régi barátaim utolsó erőfeszítéséért,hogy visszatérítsenek a józan észhez, a társasághoz,amelyet valamikor tiszteltem, s a becsülethez, amitelvesztettem. Nekem egy szavam sincs s ha diktálniakarod a válaszomat, úgy írom meg, ahogy kívánod.

— Én nem kívánok semmit, — feleltem — csaka szándékaidat akarom ismerni, az én dolgom, hogyalkalmazkodjam és esküszöm, hogy erre kész is vagyok.Mondd meg, maradsz-e, utazol-e vagy egyedül kellelutaznom?

— Mire való ez a kérdés? — mondotta Brigitte —beszéltem-e arról egy szóval is, hogy megváltoztattama szándékomat? Beteg vagyok, így nem utazhatom el;de mihelyt meggyógyultam, vagy legalább is fel tudokkelni, elmegyünk Genfbe, ahogy megállapodtunk.

E szavak után elváltunk s hangjának halálos hideg-sége jobban elszomorított akármilyen visszautasítás-nál. Nem először történt, hogy efféle tanácsokkal szétpróbálták szakítani a viszonyunkat; de mostanáig

214

akármilyen hatást tettek is Brigitte-re az ilyenfajtalevelek, hamarosan megfeledkezett róluk. Hogyan higy-jem el, hogy ez az egyetlen ok ma ily nagy erővel hat rá,amikor kevésbbé boldog időkben teljesen hatástalanmaradt? Kutatni kezdtem, nem volt-e valami helyte-len a viselkedésemben, amióta Párizsban tartózkodunk?— Csak annak az asszonynak a gyöngesége volna ez— gondoltam magamban — aki valami vakmerőségetakart elkövetni s a cselekvés pillanatában meghátrájtulajdon akarata elől? Vagy az volna, amit szabad er-kölcsű emberek az utolsó aggálynak szoktak nevezni?De hiszen az a jókedv, amit Brigitte egy héttel ezelőttreggeltől-estig mutatott, ezek az édes tervek, amiketszüntelenül elejtett és újra szövögetni kezdett, ezekaz ígéretek, ezek a fogadkozások — mindez mégiscsakőszinte és valóságos volt, nem kényszerítette rá senki.Akaratom ellenére is utazni akart. Nem, itt valamititok van; s hogy járjak a végére, ha a kérdéseimetolyan okkal üti el, amely nem lehet az igazi? Nem mond-hatom neki, hogy hazudik s nem is kényszeríthetem,hogy mást feleljen. Azt mondja, hogy még mindigel akar utazni; de ha ezen a hangon mondja, nem köte-lességem-e föltétlenül visszautasítani? Elfogadhatok-eilyen áldozatot, amelyet úgy hajtanak végre, mintvalami feladatot, vagy ítéletet. Amikor úgyszólvánadott szavára hivatkozva kell követelnem azt, amithitem szerint szerelemből ajánlott föl? Istenem! ezta sápadt, elernyedt teremtést vinném el a karjaim kö-zött? Egymindenbe beletörődő áldozatot hurcolnékel, távol a hazájától, hosszú időre, talán egész életére?Azt mondja: megteszem, amit akarsz! Nem, semmitnem akarok a türelmétől kérni és semhogy csak egyhétig is lássam ezt a szenvedő arcot: ha tovább hallgat,egyedül utazom el.

Őrült voltam! Hogy lett volna erőm ehhez azutazáshoz? Sokkal boldogabb voltam két hétig, semhogy

215

vissza mertem volna nézni erre az időre s mert neméreztem magamban ezt a bátorságot, csak arra gondol-tam: hogyan vihetném magammal Brigitte-et. Egészéjjel nem hunytam le a szememet s másnap kora reggelelhatároztam, hogy lesz, ami lesz: elmegyek ahhoz afiatalemberhez, akit az Operában láttam. Nem tudom,a harag, vagy a kíváncsiság kergetett-e oda s volta-képpen azt sem, hogy mit akartam tőle; de azt gondol-tam, hogy így legalább nem kerülhet el s ez volt egyet-len kívánságom.

Minthogy nem tudtam a címét, bementem Brigitte-hez, hogy megkérdezzem, azzal az ürüggyel, hogy soklátogatása után tartozom neki valami udvariassággal;mert az operai találkozásunkról egy szót sem szóltamneki. Brigitte ágyban volt s fáradt szemén meglátszott,hogy sírt. Amikor beléptem, kezét nyújtotta és ígyszólt: — Mit akarsz? — Hangja szomorú volt, de gyön-géd. Egy-két barátságos szót váltottunk s kevésbbékétségbeesve távoztam a szobájából.

A fiatalembert, akihez készültem, Smith-nek hív-ták; nem messze lakott tőlünk. Amikor bekopogtattamhozzá, valami nyugtalanság fogott el; lassan közeled-tem, mintha egyszerre váratlan világosság csapottvolna a szemembe. Első mozdulatára megfagyott avérem. Ágyban feküdt s ugyanolyan hangon, mint azimént Brigitte, ugyanoly sápadt és szétdúlt arccal,kezet nyújtva, ugyanazokat a szavakat mondta: —Mit akar?

Gondoljon kiki, amit akar, vannak az életben olyanvéletlenek, amiket az emberi ész nem tud megmagya-rázni. Leültem, nem tudtam mit felelni, s mintha álom-ból ébredtem volna, megismételtem magamban a kér-dését. Valóban, miért jöttem hozzá? Hogyan mondjamel neki a látogatásom célját? Föltéve, hogy hasznátvehetem a kérdezősködésnek: ki tudja, akar-e beszélni?Leveleket hozott s ismeri a levelek íróit, de minderről én

216

is éppen annyit tudok, mint ő, hiszen Brigitte megmuta-tott nekem egy levelet. Nehezemre esett a kérdezgetéss féltem, hogy gyanítani kezdi, mi történik a szívemben.Első szavaink udvariasak és jelentéktelenek voltak. Meg-köszöntem neki, hogy elvállalta Madame Pierson család-jának megbízásait; azt mondtam, hogyha elutazunkFranciaországból, mi is meg fogjuk kérni egy-két szíves-ségre; ezek után elhallgattunk s nem értettük, hogymiért vagyunk együtt.

Zavarban lévő emberek módjára elkezdtem körül-nézegetni. A fiatalember szobája a negyedik emeletenvolt; tisztességes, munkás szegénységre vallott benneminden. Néhány könyv, hangszerek, puhafa-keretek,terítővel letakart asztalon rendberakott írások, egy régikarosszék, néhány szék, ez volt az egész; de mindenenmegérzett a tisztaság és a gondozás s a szoba együttvévekellemes hatást tett. Ami a fiatalembeit illeti, nyílt éslelkes arca első pillantásra megnyerő volt. A kandallónegy idős asszony arcképét pillantottam meg; szórakozot-tan léptem oda s Smith azt mondta, hogy az anyjaképe.

Ekkor eszembejutott, hogy Brigitte gyakran beszéltróla s ezer elfelejtett részlet támadt föl az emlékezetem-ben. Brigitte gyermekkora óta ismerte. Mielőtt én avidékre kerültem, találkoztak néha N***-ben, de azótaBrigitte csak egyszer járt ott s Smith akkor nem voltodahaza. Tehát csak véletlenül tudtam meg róla néhányrészletet, de ez is erősen hatott rám. Vagyona nem volt,csak egy kis állása s ebből tartotta el anyját és nővérét.Ezzel a két nővel szemben bámulatraméltóan viselkedett;mindenről lemondott értük s bár zenei tehetségévelvagyont szerezhetett volna, végtelen becsületességébenés tartózkodásában mindig többrebecsülte a nyugalmat,mint a siker kínálkozó lehetőségeit. Egyszóval ama ritkaemberek közé tartozott, akik csöndben élnek s hálásak,ha a többiek nem veszik észre az értéküket.

217

Hallottam róla néhány jellemző esetet, amiből meglehet alkotni egy ember képét; nagyon szerelmes voltegy szomszédságbeli szép leányba, s esztendőnél hosz-szabb udvarlás után a család hajlandó volt feleségül adnihozzá. Az éppen olyan szegény volt, mint ő. Már a szerző-dés aláírására készültek s minden kész volt a lakoda-lomra, amikor anyja így szólt hozzá: — Hát a húgodatki adja férjhez? — Ez az egy szó megértette vele, hogyha megházasodik, háztartására költi, amit munkájávalkeres s így a húgának nem lesz hozománya. Tüsténtszakított menyasszonyával s nagy lelkierővel lemondottházasságáról, szerelméről; ekkor került Párizsba s fog-lalta el mostani állását.

Valahányszor ezt a történetet hallottam, — mertbeszéltek róla a vidéken — mindig szerettem volna meg-ismerni a hősét. Ez a csöndes, homályban maradó ön-feláldozás bámulatraméltóbb volt a szememben, mint aharcterek minden dicsősége. Anyja arcképének láttáratüstént eszembejutott a dolog, ránéztem s csodálkoztam,hogy ily fiatalnak találom. Önkénytelenül is megkérdez-tem a korát — egyidősek voltunk. Az óra nyolcat ütött,fölkelt az ágyból.

Első lépései után megtántorodott; fejét rázta. —Mi baja? — kérdeztem. Azt felelte, hogy ideje volnairodájába indulnia, de nincs jártányi ereje.

— Beteg?— Lázam van és kegyetlenül szenvedek.— Tegnap este jobban volt; azt hiszem, láttam az

Operában.Bocsásson meg, amiért nem ismertem meg. Sza-

bad bejárásom van oda s remélem, találkozunk még ott.Minél tovább figyeltem ezt a fiatalembert, ezt a

szobát, ezt a házat, annál kevésbbé éreztem erőt magam-ban, hogy rátérjek látogatásom igazi tárgyára. Előzőnapi gondolatom, hogy Smith árthat nekem Brigitteszemében, önkénytelenül is szertefoszlott; őszinte és

218

szigorú megjelenése meghökkentett és tiszteletet ébresz-tett bennem. Gondolataim lassanként más irányba tere-lődtek; figyelmesen néztem rá s úgy rémlett nekem,hogy ő is érdeklődve figyel meg.

Huszonegy évesek voltunk mind a ketten s mekkorakülönbség volt kettőnk között! Ő olyan élethez szokott,amelynek minden mozdulatát óraütés szabályozta; soha-sem látott mást az életből, csak azt az utat, amely magá-nyos szobájából egy minisztérium eldugott hivatalszo-bájába vezet; anyjának küldi megtakarított pénzét, azörömnek azt az obulusát, amelyet minden dolgozó kézoly fösvényen szokott szorongatni; panaszkodik szen-vedésben eltelt éjszakája miatt, mert megakadályoztaabban, hogy napját fáradságban töltse; egyetlen gon-dolata, egyetlen kincse az, hogy egy másik ember jóllété"nőrködjék, — s ez így van gyermekkora óta, amióta akarját bírja! És én, — mit csináltam én ezzel a drága,gyorsan múló, könyörtelen, verejtékivó idővel? Férfivagyok én? Melyik élt igazi életet kettőnk közül?

Amit itt egy oldalon mondok el, azt egy pillantásalatt megéreztük. Szemünk összetalálkozott s nem sza-kadt el többé egymástól. Smith utazásomról beszélts az országról, amelyet meg akartunk látogatni.

— Mikor indulnak? — kérdezte.— Nem tudom; Madame Pierson beteg s három

nap óta ágyban fekszik.— Három nap óta! — felelte önkénytelen moz-

dulattal.— Igen; mért csodálkozik ezen?Fölállt és kitárt karral, merev tekintettel borult

rám. Irtózatos borzongás futott végig rajta.— Szenved? — kérdeztem és megfogtam a kezét.

De Smith ugyanakkor arcához emelte, nem tudta el-fojtani könnyeit s lassan ágyához vánszorgott.

Meglepetten néztem rá; a láz heves rohama egy-szerre leverte lábáról. Nem akartam otthagyni ebben az

219

állapotban, s ismét közelebb léptem hozzá. Erősen el-taszított magától s mintha valami különös rémület lettvolna a mozdulatában. Amikor végre magáhoztért,gyönge hangon így szólt:

— Bocsásson meg, nem vagyok olyan állapotban,hogy fogadhassam. Legyen oly jó, hagyjon magamra;mihelyt erőm engedi, elmegyek, hogy megköszönjem alátogatását.

III. FEJEZET

Brigitte jobban volt. Amint mondotta: indulniakart, mihelyt meggyógyult. Ezt nem engedtem, —vagy két hetet várnunk kellett még, amíg állapota meg-engedi, hogy elviselje az utazást.

Még mindig szomorú és hallgatag volt, de telejóindulattal. Akárhogy igyekeztem is rábírni, hogy nyíl-tan beszéljen velem: azt mondta, mélabús hangulatá-nak egyetlen oka az a levél, amelyet megmutatott nekems kért, hogy erről ne beszéljünk többet. Magam is kény-telen voltam ugyanúgy hallgatni, mint ő, s hiába próbál-tam kitalálni, hogy mi történik a szívében. Ránknehe-zedett az egyedüllét s minden este színházba jártunk.Ott, egymás mellett ülve egy páholy mélyén megszorí-tottuk néha egymás kezét; időnkint egy szép zenei rész-let, egy megkapó szó hatása alatt baráti pillantásokatváltottunk; de menet is, jövet is némák voltunk s elme-rültünk gondolatainkba. Egy nap húszszor is úgy érez-tem, hogy kész vagyok lába elé borulni s arra kérni,hogy adja meg nekem a kegyelemdöfést, vagy adja visszaa messziről megpillantott boldogságot; abban a pilla-natban, amikor már-már megtettem volna, elváltoztaka vonásai; felállt és otthagyott, vagy egy fagyos szóvalmegállította ajkamraszökő szívemet.

220

Smith majdnem mindennap eljött. Bár jelenlétevolt az oka minden bajnak, s nála tett látogatásomnyomán különös gyanú maradt a lelkemben: az ő sze-mélyét illetően megnyugtatott az a modor, ahogy utazá-sunkról beszélt s megnyugtatott jóhiszeműsége és egy-szerűsége is. Említettem eló'tte a leveleket, amiket hozotts úgy láttam, hogy kevésbbé sértették meg, de jobbanelszomorították, mint engem. Nem ismerte előre a levelektartalmát, s Brigitte iránt érzett régi barátságában nyil-tan rosszalta. Azt mondta: nem vállalta volna az átadá-sukat, ha tudja, mi van bennük. Madame Pierson tartóz-kodó hangjáról ítélve nem hihettem, hogy bizalmábaavatta. Szívesen láttam, tehát, bár valami feszélyezett-ség és udvariasság még mindig megmaradt közöttünk.Elvállalta, hogy távozásunk után közbenjár Brigitte éscsaládja között s megakadályozza a nyílt szakítást. Aza tisztelet, amelyet a vidékünkön éreztek iránta, fontosszerepet játszhatott ezekben a tárgyalásokban s akarat-lanul is hálás voltam neki. A legnemesebb jellem volt avilágom Amikor mindhárman együtt voltunk, s valamihidegséget vagy feszességet vett észre köztünk, mindenerejét megfeszítette, hogy ismét jókedvre derítsen; hanyugtalanította, ami történt, mindig tapintatosan visel-kedett s igyekezett megértetni velünk, hogy szeretneboldognak látni bennünket; ha viszonyunkról beszélt,tisztelet volt a szavában s megérzett rajta, hogy a szerel-met istentől megszentelt köteléknek tartja; egyszóvalbarátunk volt a maga módján, s bennem tökéletesbizalmat ébresztett.

De hiába minden, hiába a saját erőfeszítései is —szomorú volt s nem tudtam leküzdeni holmi különösgondolatokat, amelyek erőt vettek rajtam. Szemem lát-tára elsírt könnyei; betegsége, amely pontosan egy időbeesett kedvesem betegségével; valami mélabús rokon-szenv, amelyet mintha fölfedeztem volna kettejük közt:egyre zavart és nyugtalanított. Még egy hónappal

221

ezelőtt kevesebb gyanúok is őrjöngően féltékennyé tettvolna; de most ugyan mivel gyanúsíthattam volnaBrigitte-et? Akármi lett légyen is a titok, amelyet rejte-getett előttem, nem készült-e elutazni velem? Még halehetséges lett volna is, hogy Smith-t beleavatta valamielőttem ismeretlen titokba: miféle titok lehetett az?Mi gáncsolnivaló lehetett szomorúságukban és barát-ságukban? Brigitte ismerte gyermekkora óta; hosszúesztendők elmultával látta viszont, abban a pillanatban,amikor el akarta hagyni Franciaországot; szerencsétlenhelyzetben volt s a véletlen akaratából Smith tudta ezt,sőt némiképpen eszközéül is szolgált rossz sorsának.Nem volt-e természetes, hogy egyszer-egyszer szomorúannéztek össze, hogy a fiatalember láttára felébredt Bri-gitte lelkében a múlt, emlékeivel és megbánásaival?Ami a fiatalembert illeti: nézhette-e aggodalom nélkülaz indulását, nem kellett-e akaratlanul is a hosszúutazás eshetőségeire, a száműzött, elhagyatott asszonybolygó életének veszedelmeire gondolnia? Mindennekkétségtelenül így kellett lenni s ha erre gondoltam,éreztem, hogy az én kötelességem fölállni, odaállni kette-jük közé, megnyugtatni őket, hitet kelteni bennükmagam iránt, azt mondani az egyiknek, hogy karomtámogatni fogja mindaddig, amíg hajlandó rátámasz-kodni, a másiknak pedig, hogy hálás vagyok neki, irán-tunk tanúsított szeretetéért s jövendőbeli szolgála-taiért. Éreztem — de nem tudtam megtenni. Haláloshidegség szorongatta szívemet s ottmaradtam karos-székemben.

Este, amikor Smith elment, vagy hallgattunk, vagyróla beszéltünk. Valami. különös vonzóerő arra kény-szerített, hogy nap-nap után újabb részletekért faggas-sam Brigitte-et. Pedig nem volt több mondanivalója,mint amennyit már közöltem az olvasóval; Smith életesohasem volt egyéb, mint aminek én láttam: szegény,szerény, tisztességes élet. Kevés szóval el lehetett be-

222

szélni az egészet; de én folyvást ismételtettem magam-nak s nem tudtam, miért érdekel annyira.

Ha jól meggondolom, volt a szívem mélyén valamititkos szenvedés, amelyet nem vallottam meg magam-nak. Ha ez a fiatalember boldogságunk pillanatábanérkezik, holmi jelentéktelen levelet hoz Brigitte-nek smegszorítja kezét a kocsiraszállás pillanatában, — váj-jon ügyet vetek-e rá egyáltalán? Hogy rámismert-e azOperában, vagy sem, hogy ismeretlen okból könnyetláttam a szemében — mit bántam volna mindezt, haboldog vagyok? De — bár nem sejtettem az okát Bri-gitte szomorúságának — jól láttam, hogy bármit mond-jon is, egykori viselkedésemnek része van mostanibánatában. Tudtam, hogy a világon semmi sem zavar-hatná meg boldogságunkat, ha féleszetendeje, amiótaegyütt élünk, mindig az lettem volna, aminek lennemkellett. Smith csak közönséges ember volt, de jó ésönfeláldozó; egyszerű, szerény tulajdonságai nagy,tiszta vonalakhoz hasonlítottak, amiket a szem köny-nyen felfog mingyárt első pillantásra; negyedóra alattmeg lehetett ismerni s bizalmat, sőt csodálatot ébresztett,önkénytelenül is azt kellett gondolnom, hogyha ő lettvolna Brigitte kedvese, jókedvűen utazott volna el atársaságában.

A magam akaratából késleltettem az indulásunkat,de már is megbántam. Brigitte is sürgetett néha: — Kitartóztat bennünket? — kérdezte. — Meggyógyultam,s készen van minden. — Csakugyan, ki tartóztatott?Nem tudom.

A kandalló mellett ülve hol Smith-re, hol kedve-semre szegeztem a tekintetemet. Sápadtnak, komolynak,némának láttam mind a kettőt. Nem tudtam, miértilyenek, s önkéntelenül is ismételgettem magamban,hogy az ok nyilván közös s nincs itt két megfejteni valótitok. De nem volt ez afféle határozatlan és betegesgyanú, aminő azelőtt szokott gyötörni — legyőzhetetlen,

223

végzetes ösztön volt ez. Mily különös jószág az ember!örömest hagytam őket magukra a kandalló mellett skimentem álmodozni a folyó partjára, a mellvédrekönyököltem, s elnéztem a víz folyását, mint egy uccainaplopó.

Amikor N***-i tartózkodásukról beszéltek, s Bri-gitte szinte jókedvűen, anyáskodó hangon juttattaeszébe az együtt töltött napokat: úgy éreztem, hogyszenvedek s mégis gyönyörűséggel hallgattam. Kérdez-gettem őket; beszéltem Smith-el anyjáról, dolgairól,terveiről. Alkalmat adtam neki, hogy kedvező világítás-ban mutatkozzék s kényszerítettem, hogy szerénységénerőtvéve feltárja előttünk az érdemeit. — Úgy-e nagyonszereti a húgát? — kérdeztem — mit gondol, mikortudja férjhezadni? — Pirulva felelte, hogy a háztartássokba kerül, talán két esztendő múlva lesz meg a dolog,de talán hamarább is, ha egészsége megengedi, hogykülön díjazott, rendkívüli munkákat vállaljon; hogyvan a környéken egy elég jómódú család, amelynekidősebbik fia barátja neki; majdnem meg is egyeztekmár, s a boldogság is, akárcsak a halál, észrevétlenülelérkezik egy napon; hogy húga javára lemondott apjá-ról maradt kis örökségéről; hogy anyja tiltakozott ezellen, de ő nem enged; hogy fiatalembernek a keze-munkájából kell élni, a leány sorsa pedig esküvője nap-ján dől el. Ilyenformán lassankint feltárta előttünk egészéletét, egész lelkét s én elnéztem Brigitte-et, amint hall-gatja. Amikor aztán felállt, hogy távozzék, az ajtóigkísértem s ottmaradtam, elgondolkozva, mozdulatlanul,amíg csak lépéseinek nesze el nem halt a lépcsőházban.

Akkor visszamentem a szobába; Brigitte vetkőznikészült. Mohón néztem ezt a bűbájos testet, a szépségkincsesházát, amely annyiszor volt birtokomban. El-néztem, amint hosszú haját fésüli, kendőjét megkötifélrefordul, amikor ruhája földresiklik, mint egy fürdőbefépő Diana. Lefeküdt, s én is siettem a magam ágyába;

224

eszembe se juthatott, hogy Brigitte megcsal s az sem,hogy Smith szerelmes belé; nem gondoltam arra, hogymegfigyeljem, vagy meglepjem őket. Nem vettem tudo-mást semmiről. Azt gondoltam: — Brigitte nagyonszép, s ez a szegény Smith becsületes fiú, mindkettőjük-nek nagy bánata van, s nekem is. — Ez fajtattá szívemet,de meg is nyugtatott.

Amikor újra kinyitottuk útitáskáinkat, észrevettük,hogy holmi apróság hiányzik még; Smith vállalta, hogymegszerzi. Fáradhatatlanul tevékeny volt, s azt mondta,lekötelezzük, ha rábízunk valami elvégeznivalót. Egynapon hazaérkezve a földön láttam, amint éppen egybőröndöt zárt be. Brigitte a zongora előtt ült, amelyetpárizsi tartózkodásunk idejére béreltünk. Egy régi dal-lamot játszott — nagy érzéssel tudta az ilyeneket elő-adni s nekem igen kedvesek voltak. Megálltam az elő-szobában, a nyitott ajtó közelében; minden hang alelkembe hatolt: sohasem énekelt még ily szomorúan,ily szent tisztasággal.

Smith gyönyörködve hallgatta; térden állt s abőrönd sziját tartotta a kezében, összegyűrte, leejtette,s a holmit nézte, amit ő maga hajtogatott össze s takartbe fehér vászonnal. így maradt, amikor végetért a dal;Brigitte keze a billentyűkön pihent, szeme a messzilátóhatáron járt. Most másodszor pillantottam megkönnyet a fiatalember szemében; magam is közeljártama síráshoz s nem tudván, mi történik bennem, beléptemés kezet nyújtottam neki.

— Hát te itt voltál? — kérdezte Brigitte. Össze-rezzent és meglepettnek látszott.

— Igen, itt voltam, — feleltem. — Énekelj, kérlek,drágám, hadd halljam újra a hangodat!

Szó nélkül új rákezdte; neki is emlék volt ez. Láttamegindultságomat s a Smith-ét is; hangja elváltozott.Az utolsó hangok alig hallatszottak, mintha az ég magas-ságában vesztek volna el. Brigitte fölállt és megcsókolt.

225

Smith még mindig fogta a kezemet; éreztem, hogyerősen, görcsösen megszorítja; sápadt volt, minta halál.

Egy másik napon litografált albumot hoztam hazasvájci látképekkel. Nézegettük mind a hárman, s időn-kint, amikor Brigitte kedvérevaló tájékot talált, figyel-mesen vizsgálgatta a lapot. Az egyik messzi felülmúltaa szemében valamennyit; Vaud kantonból való tájékvolt, nem nagy távolságra a brigues-i úttól: almafákkalteliültetett zöldelő völgy, az árnyékban legelésző állatok-kal; a messzeségben kis falu — tucatnyi faház, rendet-lenül szétszórva a réten s egymás fölött emelkedve akörnyező dombokon. Az előtérben nagy szalmakalapotviselő leány ült egy fa tövében, előtte egy béreslegényállt, s vasas botjával mutatta neki az utat, amelyenideérkezett: a hegységben elvesző kanyargós ösvényvolt az. Fölöttük az Alpok emelkedtek, s a képet háromhófödte hegycsúcs koszorúzta a lenyugvó nap fényében.Csodálatosan egyszerű és mégis csodálatosan széptájkép volt. A völgy lomb tengerhez hasonlított s aszem a legtökéletesebb nyugalommal követhette kör-vonalait.

— Ide menjünk? — szóltam Brigitte-hez. Fogtamegy ceruzát s néhány vonást húztam a metszeten.

— Mit csinálsz? — kérdezte.— Azt próbálgatom, — mondottam — hogy egy

kis ügyességgel hozzád hasonlóvá tegyem ezt az alakot,minden nagyobb változtatás nélkül. Ennek a leánynaka szép kalapja, azt hiszem, remekül illenék neked; s hasikerülne, ezt a derék hegylakót egy kicsit hasonlóvátenném magamhoz.

Mintha tetszett volna neki ez az ötlet; fogott egyvakarókést s hamarosan letörölte a lapról a fiú meg aleány arcát. Én megrajzoltam az ő arcképét, ő az enyém-mel akart megpróbálkozni. Az alakok igen kicsinyekvoltak, hát nem követeltünk sokat; megegyeztünk

226

abban, hogy az arcképek megszólalásig hasonlítanaks valóban csak keresni kellett bennük a vonásainkat,hogy meg is találja az ember. Amikor már eleget mulat-tunk ezen, a könyv nyitva maradt s mert a háziszolgakiszólított valami ügyben, néhány pillanat múlvatávoztam.

Amikor visszajöttem, Smith az asztalhoz támasz-kodott s oly figyelmesen nézte a metszetet, hogy észresem vette a belépésemet. Mélységes álmodozásba merült;én visszaültem helyemre a kandalló mellé s ő csak akkoremelte föl fejét, amikor megszólítottam Brigitte-et. Egypillanatig elnézett bennünket, aztán sietve elbúcsúzotts amint az ebédlőn átment, láttam, hogy a homlokáracsap.

Amikor véletlenül észrevettem a fájdalomnak ezta jelét, fölálltam s gyorsan bezárkóztam a szobámba. —Mi ez hát, mi ez? — ismételgettem magamban. Aztánösszekulcsoltam kezemet s könyörögni kezdtem ...kihez? nem tudom; talán jó angyalomhoz, talán rosszsorsomhoz.

IV. FEJEZET

Szívem kiáltva mondta, hogy induljunk, s én mégiskéslekedtem; esténkint valami titkos, keserű gyönyörű-ség szögezett a helyemhez. Ha Smith-t vártuk, nem voltnyugtom, amíg a csengetyű szavát nem hallottam.Hogy lehet az, hogy van valami bennünk, ami szereti aboldogtalanságot?

Mindennap megborzongatott egy szó, egy hirtelenvillanás, egy tekintet; mindennap visszavetett a bizony-talanságba ellentétes hatásával egy másik szó, egy másiktekintet. Micsoda megmagyarázhatatlan titok miattláttam ily szomorúnak mindkettőjüket? Mi volt az amásik titok, amely engem arra kényszerített, hogy moz-

227

dulatlan szoborként nézzem őket, amikor nem égyhasonló alkalommal a dühöngésig heves szoktam lenni?Nem volt erőm, hogy megmozduljak, pedig szerelembenoly kegyetlenül féltékeny voltam, mint némely keletiember. Várakozással töltöttem napjaimat s nem tudtamvolna megmondani, hogy mit várok. Este leültemágyamra s azt mondtam magamban: — No, gondol-kozzunk ezen. — Fejemet kezemre hajtottam, aztánfelkiáltottam: — Ez lehetetlen! — s másnap újra-kezdtem.

Smith jelenlétében Brigitte barátságosabb volt hoz-zám, mint amikor magunkban voltunk. Egy este Smithérkezése előtt meglehetősen kemény szavakat váltot-tunk; amikor meghallotta hangját az előszobában, azölembe ült. Smith, aki mindig nyugodt és szomorú volt,úgy látszik, állandó erőfeszítéssel uralkodott magán.Legkisebb mozdulata is kimért volt; keveset beszéltés lassan; de önkéntelen, hirtelen mozdulatai annálmeglepőbbek voltak, mert annyira ellenkeztek rendesmagatartásával.

Nevezhetem-e kíváncsiságnak az én helyzetembenazt a türelmetlenséget, amely lelkemet marcangolta?Mit feleltem volna, ha valaki így szól hozzám: — Mittörődöl az egésszel? Túlságosan kíváncsi vagy. — Pedigtalán csakugyan nem volt egyéb kíváncsiságnál.

Emlékszem, hogy egyszer a Pont Royal közelébenláttam vízbefulladni egy embert. Mint az uszodábanmondják, szabadúszást csináltunk a barátaimmal, s hajókövetett bennünket két úszómesterrel. Nyár derekavolt; a hajónk összetalálkozott egy másikkal, úgy, hogyharmincnál is többen voltunk a híd nagy íve alatt. Egy-szerre csak az egyik fiatalember görcsöt kapott közöt-tünk. Kiáltást hallok és visszafordulok. Két kezet látoka víz felszínén hadonászni, aztán eltűnik minden. Tüs-tént lebuktunk, de hiába, s csak egy óra múlva tudtákkihalászni a holttestet egy tutaj alól.

228

Sohasem felejtem el, mit éreztem a víz alá bukáspillanatában. Nézegettem mindenfelé a homályos, mélyvízrétegek között, amelyek tompa mormogással vettekkörül. Amíg lélekzetemet vissza tudtam fojtani, mindmélyebbre igyekeztem; aztán visszatértem a felszínre,gyors kérdést váltottunk egy hozzám hasonlóan nyug-talan másik úszóval; aztán folytattam az emberhalá-szatot. Tele voltam borzalommal és reménységgel;kimondhatatlan örömet és rémületet okozott az a gon-dolat, hogy talán tüstént megragad két görcsös kar; scsak akkor szálltam vissza a hajóra, amikor már oda-voltam a fáradtságtól.

Ha a kicsapongás állattá nem teszi az embert,elkerülhetetlen következményei közé tartozik valamikülönös kíváncsiság. Beszéltem már arról, amit Des-genais-nél tett első látogatásom alkalmával éreztem. Depontosabban is megmagyarázom a dolgot.

Az igazság, a látszatok csontváza azt akarja, hogyminden ember, akármilyen legyen is, egyszer a magaidejében megérintse örökkévaló csontjait valami múlé-kony seb mélyén. Ezt nevezik világismeretnek s ez azára a tapasztalásnak.

Nos, megesik, hogy e próba elől egyik ember iszo-nyodva hátrál meg; a másik gyöngén és ijedezve imbo-lyog, mint az árnyék. Vannak olyanok, s talán a leg-jobbak, akik tüstént belehalnak. Legtöbb ember elfelejtis így úszik mind a halál felé.

De vannak olyan emberek is, — nyilván szerencsét-lenek — akik nem hátrálnak és nem ingadoznak, nemhalnak meg és nem felejtenek: amikor rájuk kerül asor, hogy megérintsék a szerencsétlenséget, vagyis helye-sebben az igazságot, szilárd léptekkel közelednek feléje,kinyújtják kezüket és — szörnyűség! — megszeretikaz ónszínű hullát, amelyet a víz fenekén megérezték.Megragadják, tapogatják, magukhoz szorítják; mámoro-sak a megismerés vágyától, csak azért nézik már a dol-

229

gokat, hogy keresztüllássanak rajtuk; már csak kétel-kednek és próbálkoznak; feltúrják a világot, mintIsten kémei; gondolataik nyíllá hegyeződnek s bensejük-ben egy hiúz születik.

A kicsapongó ember mindenki másnál hajlamosabberre az őrjöngésre, s ennek igen egyszerű az oka: ha aközönséges életet sírna, átlátszó vízszínhez hasonlítjuk,a kicsapongó ember a gyors áramlatokban minduntalanleér a víz fenekére. Például egy bálból kijövet elmegyvalami rosszhírű helyre. Keringőzés közben egy ártatlanleány tiszta kezét szorongatta s talán meg is remeg-tette — most megy, szalad, ledobja köpenyét s kezétdörzsölgetve telepszik le az asztal mellé. Még ajkán vanaz utolsó mondat, amelyet az imént egy szép, tisztességesasszonyhoz intézett; most hangos kacagással ismétlimeg. Néhány pénzdarabért fölemelgeti azt a ruhát,amely a szemérmet jelenti; a női ruhát, ezt a titokzatosfátyolt, amely mintha maga is tisztelné azt, akit meg-szépít s körülveszi anélkül, hogy megérintené. Milyenfogalma lehet az ilyen embernek a világról? Mindenpillanatban úgy érzi magát, mint a színész a kulisszákmögött. Megszokta, hogy a dolgok mélyét kutassa, meg-szokta a mélyreható, szentségtörő tapogatózásokat.Hogy beszél az ilyen ember, bármiről van is szó! Mindiga legnyersebb, a legdurvább, legaljasabb kifejezésekethasználja, csak ezeket látja igaznak; a többi csak cifra-ság, konvenció és előítélet. Ha anekdotát mond el, haérzéseiről ad számot: mindig csak a mocskos, fizikai szó,mindig a betű, mindig a halál! Nem azt mondja: »Ezaz asszony szeretett engem« — hanem: »Ez az asszonyaz enyém volt; nem azt mondja: »Szeretek«, hanem:»Megkívántam valakit«; sohasem mondja: »Bár adnáaz Isten«, hanem mindig ezt: »Ha én akarnám.« Nemtudom, mit gondol önmagáról s hogyan monologizál?

Ebből elkerülhetetlenül következik vagy a restség,vagy a kíváncsiság; mert miközben rászokik arra, hogy

230

mindenben csak a legrosszabbat lássa, mégis azt kívánja,hogy a többi ember tovább higyjen a jóban. Tehát vagyannyira közömbös, hogy a fülét is bedugja, vagy pediga többi ember hangja fölriasztja álmából. Az apa elen-gedi fiát oda, ahová annyian eljárnak, ahová maga Catois eljárt; azt mondja, hadd tombolja ki magát az ifjúság.De a hazatérő fiú ránéz a húgára; s íme, minő hatássalvolt rá az az óra, amelyet a nyers valósággal szemtől-szembe töltött el! Okvetlenül ezt gondolja magában: —A húgom semmiben sem hasonlít ahhoz a teremtéshez,akitől most jövök — se naptól fogva tele van nyugtalan-sággal.

A rosszra irányuló kíváncsiság aljas betegség, s eza vége minden tisztátalan érintkezésnek. A fantomokkóbor ösztöne ez, amely a sírok födelét fölemeli; meg-magyarázhatatlan kínszenvedés, amellyel Isten büntetia vétkezőket; szeretnék hinni, hogy mindenki elbukhatik,s talán kétségbe lennének esve, ha így volna. De azértnyomoznak, kutatnak, vitatkoznak; félrehajtják fejü-ket, mint az építész, aki a derékszögmérőt igazgatja, sígy próbálják azt látni, amit kívánnak. Ha a rossz be vanbizonyítva, mosolyognak rajta; ha kétséges, megesküd-nének rá; a jónak ki akarják kutatni a hátterét. Kitudja? — ez a nagy formula az első szó amelyet a sátánkiejtett, amikor bezárulni látta az eget Oh, hány em-bert tett szerencsétlenné csupán ez a szó! Hány össze-omlást és halált okozott, hány szörnyű kaszavágástejtett a zsendülő vetésen! Hány szív, hány család dőltromba, amióta ez a szó felhangzott benne! Ki tudja?Ki tudja? Aljas szó! Semhogy kimondja az ember,inkább tenne úgy, mint a birka, amely nem tudja, hola vágóhíd, s legelészve közeledik hozzá. Ez is többet ér,mint szabadgondolkodónak lenni és La Rochefoucauld-tolvasni.

Legjobb példa minderre az a történet, amelyetmost beszélek el. Kedvesem indulni akart, nekem csak

231

egy szót kellett szólnom. Szomorúnak láttam, — mértnem indultam útnak? Mi történt volna, ha elutazom?Egy percig tartó félelem; az utazás harmadik napjánfeledve lett volna minden. Ha egyedül vagyok mellettecsak rám gondolt volna; mért kellett megtudnom egytitkot, amely boldogságomat nem veszélyeztette? Bri-gitte beleegyezett az utazásba, ennél nem kellett több.Vagy igen: egy csók az ajkára — ehelyett pedig el-mondom, mit tettem.

Egy este, amikor Smith nálunk vacsorázott, koránvisszavonultam és magukra hagytam őket. Amikoraz ajtómat bezártam, hallottam, hogy Brigitte teátrendel Másnap belépek a szobájába, véletlenül az asz-talhoz kerülök s a teáskanna mellett csak egy csészétlátok. Előttem senki sem járt benn, tehát a szolgasemmit sem vihetett el a tegnap használt edényből.Körülnéztem, nem látom-e valahol a másik csészéts meggyőződtem, hogy nincs ott.

— Soká maradt Smith? — kérdeztem Brigitte-től.— Éjfélig.— Magad vetkőztél le, vagy behívtál valakit,

hogy segítsen?— Magam vetkőztem; mindenki aludt már a ház-

ban.Még egyre kutattam s a kezem reszketett. Micsoda

burleszk bohózatban akad olyan ostoba féltékeny, akiegy csésze sorsát kezdi kutatni? Miért ivott volna Smithés Madame Pierson ugyanabból a csészéből? Mond-hatom, előkelő egy gondolat!

Közben kezemben tartottam a csészét s jöttem-mentem a szobában, önkéntelenül felkacagtam s oda-vágtam a csészét a padlóhoz, Ezer darabra tört s adarabjait sarkammal tapostam össze.

Brigitte csak nézett s egy szót sem szólt. Két napigolyan hidegséget mutatott irántam, amelybe mintha meg-vetés is vegyült volna, Smith-el pedig tüntetően szabadabb

232

és jóindulatúbb hangon beszélt, mint máskor. Kereszt-nevén, Henri-nak szólította s bizalmasan mosolygott rá.

— Szeretnék egy kis levegőt szívni, — mondtavacsora után — eljönnél az Operába, Octave? Kedvemvolna gyalog menni odáig.

— Nem, itthon maradok, menjetek nélkülem.Karonfogta Smith-t és elment vele. Egész este

egyedül maradtam; papír volt előttem s írni akartam,hogy lerögzítsem a gondolataimat, de sehogysem bol-dogultam.

Mint a szerelmes, aki magáramaradva előhúzzakebléből kedvese levelét s édes álmodozásba temet-kezik: magam is gyönyörűséggel merültem el mély-séges magányom érzésébe s bezárkóztam, hogy kétel-kedhessen! Előttem volt a két üres szék, ahol az iméntSmith és Brigitte ült; mohó szemmel néztem, minthamegtudhatnék tőlük valamit. Ezerszer megforgattamfejemben, amit láttam és hallottam; időnként az ajtó-hoz mentem s egy pillantást vetettem a fal mellettsorbaállított s egy hónapja várakozó poggyászainkra;kissé kinyitottam, nézegettem a ruhákat, könyveket,amelyeket a gondos, finom kis kéz rakott rendbe; hall-gattam az elhaladó kocsik zörgését; ez a hang meg-dobogtatta szívemet. Kiterítettem az asztalra Európatérképét, amely nemrég olyan édes tervezgetések tanujavolt; s itt, szemtől-szembe minden reménységemmel,ebben a szobában, ahol megfogamzottak s oly közelvoltak a megvalósuláshoz, egész szívemmel átenged-tem magam a legszörnyűbb előérzeteknek.

Hogy lehetett ez? Sem haragot, sem féltékeny-séget nem éreztem, csak határtalan fájdalmat. Nemgyanakodtam és mégis kételkedtem. Oly különös azemberi elme, hogy abból, amit lát s annak ellenére,amit lát, száz okot tud kovácsolni a szenvedésre. Agy-veleje igazában az inkvizíció zárkáihoz hasonlít, aholannyi kínzószerszámmal vannak teleaggatva a falak,

233

hogy sem céljukat, sem alakjukat nem érti az embers tűnődni kezd: harapófogók-e vagy játékszerek. Ugyanmi különbséget jelent, ha az ember azt mondja kedve-sének: »Minden asszony hűtlen« — vagy ezt: »Te hűt-len vagy hozzám?«

Hanem ami az agyamban végbement, talán éppoly szubtilis volt, mint a legkörmönfontabb szofizma;afféle párbeszéd volt az elme és a lelkiismeret között.

— Ha elveszíteném Brigitte-et? — mondta az elme. —Elmegy veled, — mondta a lelkiismeret. — Ha meg-csalna? — Hogy csalna meg ő, aki végrendeletében ismeghagyta, hogy imádkozzanak érted! — Ha Smithszereti? — Mit bánod, bolond, amikor tudod, hogyBrigitte téged szeret? — Ha szeret, miért szomorú?

— Ez az ő titka, ezt tartsd tiszteletben. — Boldog lesz-e,ha elviszem? — Szeresd és boldog lesz. — Mért kerüliannak az embernek a tekintetét? — Mert asszony ésmert fiatal. — Mért sápad el hirtelen az az ember aző tekintetétől? — Mert férfi és mert Brigitte szép. —Mért borult sírva a nyakamba, amikor meglátogattam?Mért csapott egyszer a homlokára? — Ne kérdezd,amit nem szabad tudnod. — Mért nem szabad tudnomezeket a dolgokat? — Mert nyomorult, törékeny embervagy és mert minden titok Istené. — De miért szenve-dek? Mért szörnyed el a lelkem, valahányszor erre gon-dolok? — Gondolj apádra és arra, hogy jót keíl csele-kedned. — De miért nem tudom megtenni? Miértvonz magához a rossz? — Térdelj le és gyónj meg;ha hiszel a rosszban, már el is követted. — Az én hibám-e,ha elkövettem? Miért hagyott cserben a jó? — Amértsötétségben vagy, még nincs jogod tagadni a világos-ságot. Ha vannak árulók, miért tartozol közéjük? —Mert félek a megcsalatástól. — Mért töltöd virrasz-tással az éjszakáidat? Az újszülöttek alszanak ilyen-kor. Mért vagy most egyedül? — Mert gondolkozom,kételkedem és félek. — Mikor imádkozol hát? — Majd

234

ha hiszek. Miért hazudtak nekem? — Miért hazudszte, te hitvány, még ebben a pillanatban is? Mért nemhalsz meg, ha nem tudsz szenvedni?

Így beszélt és sóhajtozott bennem két félelmes,ellenkező hang s egy harmadik azt kiáltotta: — Ó jaj,ártatlanságom! Ó jaj, elmúlt napok!

V. FEJEZET

Félelmes emelőrúd az emberi gondolat! Védőnkés oltalmazónk, legszebb ajándéka Istennek. Rendel-kezünk vele, engedelmeskedik nekünk; kiröpíthetjüka messzeségbe s ha egyszer kijutott ebből a gyöngekoponyából — vége, nem felelünk róla többé.

Miközben egyik napról a másikra halogattam azindulást, elvesztettem erőmet, álmatlanság gyötörts lassanként, észrevétlenül egészen cserbenhagyott azélet. Az asztal mellett halálos undort éreztem; éjszakairtóztató álmokban üldözött ez a két sápadt arc, Smithés Brigitte arca, amit egész álló nap figyeltem. Ha esteszínházba mentek, nem akartam velük tartani, aztánodamentem egyedül, elrejtőztem a földszint hátsó sorai-ban s onnan néztem őket. Ugy tettem, mintha dolgomvolna a szomszéd szobában, ottmaradtam egy órahosszat s hallgatóztam. Egyszer hevesen elfogott az avágy, hogy belékössek Smith-be és párbajra kény-szerítsem; hátat fordítottam neki, miközben beszélthozzám; — aztán meglepett arccal jött felém s a kezétnyújtotta. Máskor meg, amikor egyedül voltam éj-szaka s az egész ház aludt, kísértés fogott el, hogy oda-menjek Brigitte írószekrényéhez s elraboljam az írásait.Egyszer kénytelen voltem elmenni hazulról, hogy ellenttudjak állni ennek a kísértésnek. Mit mondjak még?Egy nap kést ragadva akartam megfenyegetni őket,

235

hogy megölöm, ha nem mondják meg, mért oly szomo-rúak; máskor meg magam ellen akartam fordítanidühömet. Micsoda szégyenkezéssel írom le mindezt!S ha valaki megkérdezi tőlem, hogy voltaképpen miértviselkedtem így, — nem tudtam volna, mit feleljekneki.

Látni, tudni, kételkedni, fürkészni, nyugtalan-kodni és szerencsétlenné tenni magamat, leselkedésseltölteni a napot, sírással az éjszakát; ismételgetni, hogymeghalok fájdalmamban s hinni, hogy van is rá okom;érezni, amint a magány és a gyöngeség kitépi szívembői a reményt; azt képzelni, hogy kémkedem, miközben csak saját lázas érverésemet hallgattam a sötétben,vég nélkül kérőzni ezeken a lapos közhelyeken: »Aiélet álom, nincs semmi állandó a földöm — és végülátkozódni, káromolni az Istent önmagamban, nyomoru-ságommal és szeszélyeimmel: ez, ez volt az élvezetemaz a drága foglalkozás, amelynek kedvéért lemondtana szerelemről, a friss levegőről, a szabadságról!

Örökkévaló Isten, a szabadság! Igen, voltak pilla-natok, amikor mindennek ellenére gondoltam még rá.Ennyi őrület, furcsaság és ostobaság közepette egy-egyszökkenéssel néha kiemelkedtem önmagamból. Egyfriss légáramlat tette ezt, amely megcsapta arcomat,ha börtönömből kiléptem; vagy egy könyv valamelyiklapja, ha ugyan megesett, hogy mást vettem a kezembe,mint a pamfletíróknak nevezett modern szikofantákírásait, akiknek egyszerű közegészségügyi okokból megkellene tiltani, hogy embereket marcangoljanak ésfilozofémákat gyártsanak. Ha már ezekről a jó pillana-tokról beszélek: oly ritkák voltak, hogy egyet le akarokírni. Egy este Constant Emlékiratai-t olvastam; rá-bukkantam a következő tíz sorra:

»Salsdorf szász kirurgusnak, aki Christian hercegkíséretéhez tartozott, egy gránát összezúzta a lábáta wagrami csatában. Szinte élettelenül hevert a porban

236

Tizenöt lépésnyire tőle Amédée de Kerbourg, már el-felejtettem, kinek a szárnysegéde, vért okádva esikössze: mellét horzsolta egy ágyúgolyó. Salsdorf látja,hogy a fiatalember gutaütésben hal meg, ha nem segí-tenek rajta; összeszedi erejét, odakúszik-mászik hozzá,eret vág rajta és megmenti az életét. Salsdorf aztánmeghalt Bécsben, négy nappal a lába amputálásaután.«

Amikor e szavakat olvastam, eldobtam a könyvetés könnyekre fakadtam. Nem bánom ezeket a könnye-ket, jó napot szereztek nekem; mert egyre csak Sals-dorfról beszéltem s nem törődtem semmi egyébbel.Annyi bizonyos, hogy senkit sem gyanúsítottam ezena napon. Miért kellett ekkor szegény álmodozó létemrevisszaemlékeznem arra, hogy valamikor én is jó voltam.Mit használt ez nekem? Hogy kétségbeesve tárhattamkaromat az ég felé, töprenghettem, hogy miért vagyoka világon s körülnézhettem, nem esik-e le körülöttemvalami gránát, amely mindentől megszabadít örökre.Fájdalom, csak a villanása szelte át az éjszakám sötét-ségét.

Akárcsak azok az őrült dervisek, akik a szédület-ben találják meg az extázist: a gondolat is, amely ön-maga körül forogva, Önmagában vájkálva belefárada haszontalan munkába, egyszerre elszörnyedve álla-podik meg. Mintha üres volna az ember s önmagábaleereszkedve, egy csigalépcső utolsó fokára érne le. Ottis, mint a hegyek csúcsán és a bányák mélyén, kifogya levegő s Isten megtiltja, hogy továbbmenjünk. Aszívet halálos hidegség csapja meg, szomjazza a feledést,szeretne kiröppenni, hogy újjászülessék; új életértkönyörög környezetéhez, mohón szívja be a levegőt;de maga körül nem talál mást, csak saját rémképeit,amelyeket a maga elfogyasztott erejével elevenítettmeg, — önnön teremtményeit, amelyek könyörtelenkísértetek gyanánt veszik körül.

237

Lehetetlen volt, hogy a dolgok sokáig folytatód-janak így tovább. A bizonytalanság kifárasztott; el-határoztam, hogy próbát teszek s kiderítem az igaz-ságot.

Postalovakat rendeltem este tíz órára. Kocsit bérel-tem s megparancsoltam, hogy a jelzett időre mindenkészen legyen. Egyben megtiltottam, hogy bármit isszóljanak Madame Piersonnak. Smith nálunk vacsorá-zott; amikor asztalhoz ültem, a rendesnél vidámabbkedvet színleltem s anélkül, hogy szándékomról érte-sítettem volna őket, utazásunkra tereltem a szót. Le-mondanék róla, mondottam Brigitte-nek, ha azt gondol-nám, hogy kevésbbé vágyódik az utazásra; oly jólérzem magam Párizsban, hogy legszívesebben ittmarad-nék, amíg neki tetszik. Magasztaltam azt a sok gyönyörű-séget, amit csak ebben a városban lehet megtalálni;beszéltem a bálokról, színházakról, a lépten-nyomonfelbukkanó ezerféle szórakozásról. Egyszóval, ha úgyisboldogok vagyunk, nem tudom, miért indulnánk elinnen s eszem ágában sincs hamarosan útrakelni.

Vártam, hogy ragaszkodni fog a genfi út tervéhezs csakugyan így is volt. Igaz, hogy meglehetős gyengénvédelmezte, de mihelyt az első szavakat kimondta, úgytettem, mintha meghajolnék a kérése előtt; aztánmásra tereltem a szót, s közömbös dolgokról beszéltem,mintha minden rendben volna.

— És miért ne jönne velünk Smith? — tettem hozzá.— Igaz, hogy a foglalkozása ideköti, de bizonyosan kap-hat szabadságot. És különben is a tehetsége, amelyneknem akarja hasznát venni, akárhol a világon szabadés tisztességes életet biztosítana neki. Jöjjön mindenteketória nélkül; elég nagy a kocsi, felajánlunk nekiegy helyet. Fiatalembernek világot kell látni s az ő korá-ban nincs szomorúbb dolog, mint egy szűk körbe be-zárkózni. Nem igaz? — fordultam Brigitte-hez. — No,drágám, te talán rá tudod bírni arra, amit tőlem meg-

238

tagadna; kérd meg, hogy áldozzon fel a kedvünkérthat hetet az idejéből. Együtt utazunk majd s a társa-ságunkban tett svájci körutazás után jobb kedvveltér vissza hivatali munkájához.

Brigitte velem együtt kérte, ámbár jól tudta,hogy tréfa az egész meghívás. Smith nem távozhatottPárizsból állásának veszélyeztetése nélkül és sajnálkozvafelelte, hogy emiatt nem fogadhatja el az ajánlatun-kat. Közben felhozattam egy jó palack bort, tovább erős-ködtünk, félig nevetve, félig komolyan s fölélénkültünkmind a hárman. Vacsora után egy negyedórára kimen-tem megnézni, hogy végrehajtották-e a rendelkezé-seimet, aztán vidám arccal tértem vissza, leültem azongora mellé s indítványoztam, hogy muzsikáljunk.— Töltsük itthon az estét, — mondottam — hallgas-satok rám, nem menjünk színházba; segíteni nem tudoknektek, de hallgatónak jó leszek. Smith-t megmuzsikál-tatjuk, ha unatkozik s az idő gyorsabban telik el, mintmásutt.

Brigitte nem kérette magát, szívesen énekelt;Smith csellón kísérte. Fölhozattunk mindent, ami apuncskészítéshez kellett s hamarosan földerített minketaz égő rum fényesen lobogó lángja. A zongorától vissza-tértünk az asztalhoz, kártyázni kezdtünk — úgy történtminden, ahogy akartam s nem volt egyéb gondunk,csak a szórakozás.

Az én szemem állandóan a faliórán volt s türelmet-lenül vártam, mikor éri el a mutató a tizet. Mardosotta nyugtalanság, de volt erőm, hogy el ne áruljam. Végreelérkezett a kitűzött pillanat; hallottam a kocsis ostor-pattogtatását s az udvarra beforduló lovak dobogását.Brigitte mellettem ült; megfogtam a kezét s megkér-deztem, kész-e az utazásra. Meglepetten nézett ráms nyilván azt hitte, hogy tréfálok. Azt mondtam, hogyvacsorakor oly határozottnak láttam a kívánságát,hogy habozás nélkül lovakat rendeltem — ezért mentem

239

ki a szobából. E pillanatban belépett a háziszolga sjelentette, hogy a csomagok a kocsin vannak és márcsak bennünket várnak.

— Hát ez komoly dolog? — kérdezte Brigitte, —még ma éjszaka indulni akarsz?

— Miért ne, — feleltem — ha egyetértünk abban,hogy itt akarjuk hagyni Párizst?

— De most? Ebben a pillanatban?— Természetesen; hiszen egy hónapja készen áll

minden. Amint látod, csak fel kellett kötözni a táská-inkat a kocsira; ha egyszer elhatároztuk, hogy nemmaradunk itt: minél előbb megyünk, annál jobb. Véle-ményem szerint mindent így kell csinálni, semmit sehalasszon az ember másnapra. Ma este utazó hangulat-ban vagy s ezt sietve fel akarom használni. Mirevalóörökösen várni, halogatni? Nem bírom ezt az életet.Utazni akarsz, ugyebár? Hát akkor utazzunk, mostmár csak rajtad áll a dolog.

Egy pillanatra mély csend támadt. Brigitte azablakhoz ment s látta, hogy csakugyan befogtak. A han-gom különben sem tűrt kételkedést s bármily hirtelen-nek találhatta is ezt az elhatározást, végeredménybentőle magától származott. Nem tagadhatta meg tulaj-don szavait s nem találhatott ürügyet a halogatásra.Tüstént el is határozta magát; előbb kérdezett egy-smást, mintha meg akarna győződni arról, hogy mindenrendben van; amikor látta, hogy nem feledkeztünkmeg semmiről, keresgélni kezdett a szobában. Előszedtekendőjét, kalapját, letette, újra keresett valamit. —Készen vagyok, — mondotta, — hát megyünk? Csak-ugyan indulunk? — Fogott egy gyertyatartót, meg-nézte az én szobámat s a magáét, kinyitogatta a ládá-kat s a szekrényeket. Kérte az írószekrénye kulcsát —azt mondta, hogy elvesztette. Hol is lehet ez a kulcs?Egy órával ezelőtt még a kezében volt. — No jerünk,készen vagyok, — ismételgette végtelen izgalommal —

240

induljunk Octave. — Eközben folyton keresgélt s végreleült mellettünk.

Én egész idő alatt a díványon ültem s néztem azelőttem álló Smith-t. A magatartása nem változott,sem zavar, sem meglepetés nem látszott rajta;de halántékain egy-egy verejtékcsepp folydogált lefelés ujjai közt recsegni hallottam egy elefántcsont-játékpénzt — a darabjai lehullottak a földre. Smithkét kezét nyújtotta felénk. — Jó utat, barátaim! —mondotta.

Újra csend támadt; még egyre figyeltem s vártam,hogy szóljon még egy szót. — Ha van itt valami titok,— gondoltam magamban — mikor tudjam meg, hanem most? Mind a kettőnek az ajkán lebeghet. Ha azárnyéka kiröppen, azt is megragadom.

— Mit gondolsz Octave, — szólalt meg Brigitte —hol állapodunk meg? írni fog nekünk úgy-e, Henri?Nem feledkezik meg a családomról s megteszi értem,amit tehet?

Megindult hangon, de látszólag nyugodtan felelte,hogy szívvel-lélekkel vállalkozik a szolgálatára s meg-tesz minden tőle telhetőt. — Nem felelhetek semmiről;— mondotta — s azok a levelek, amiket kapott, nem sokreményt engednek. De nem rajtam fog múlni, ha mégisnem küldhetek hamarosan maga után valami jó hírt.Számítson rám, hű szolgája vagyok.

Mondott még néhány szívélyes szót, aztán távoznikészült. Fölkeltem és megelőztem; még egyszer, utol-jára egyedül akartam őket hagyni egy pillanatra s mi-helyt becsuktam magam mögött az ajtót, a csalódottféltékenység egész dühével kezdtem leskelődni a kulcs-lyukon.

— Mikor látom viszont? — kérdezte Smith.— Soha, — felelte Brigitte — Isten áldja, Henri.

— Kezét nyújtotta neki. Smith meghajolt, ajkáhozemelte kezét s már csak annyi időm volt, hogy hátra-

241

ugorjam a sötétségben. Elhaladt mellettem anélkül,hogy látott volna és távozott.

Amikor egyedül maradtunk Brigitte-el, össze-facsarodott a szívem. Várt rám, karján tartogatvaköpönyegét s a felindulás félreismerhetetlenül meg-látszott rajta. Megtalálta a keresett kulcsot, írószek-rénye nyitva volt. Visszamentem a kandallóhoz és le-ültem.

— Hallgass ide, — mondottam anélkül, hogy rámertem volna nézni — annyit vétkeztem ellened, hogykötelességem várni és szenvedni, panaszra nincs jogom.A benned történt változás úgy kétségbeejtett, hogyakarva nem akarva meg kellett kérdeznem az okát,de ma már nem kérdezem többé. Nehezedre esik az el-utazás? Mondd meg; én belenyugszom.

— Induljunk, induljunk! — felelte Brigitte.— Ahogy akarod; de légy őszinte. Akármilyen

csapás sújtson is le rám, még csak azt sem szabadmegkérdeznem, honnan jő; zúgolódás nélkül fogomelviselni. De ha valamikor el kell, hogy veszítselek, neadd nekem vissza a reménységet, mert Isten a tanúm,hogy azt nem élném túl.

Hirtelen visszafordult. — Kérlek, — mondotta —a szerelmedről beszélj, ne a szenvedésedről.

— Nos hát, jobban szeretlek, mint az életemet!A szerelmemhez képest a szenvedésem csak álom.Jöjj velem a világ végére, vagy meghalok, vagyveled élek!

E szavak közben egy lépést tettem feléje s láttamhogy elsápad és visszahúzódik. Hiú erőfeszítést tett,hogy összeránduló ajkát mosolyra kényszerítse, aztánfáhajolt az írószekrényre s azt mondotta: — Egy pilla-natot kérek még, csak egy pillanatot, írásokat akarokelégetni. — Megmutatta nekem az N***-ből jött le ve-teket, széttépte és tűzbedobta; másokat szedett elő,átolvasta és kiteregette az asztalon. Kereskedők számlái

242

voltak, köztük egynéhány fizetetlen. Amíg vizsgál-gatta, peregve kezdett beszélni s az arca égett, minthaláza volna. Bocsánatot kért csökönyös hallgatásáérts egész viselkedéséért. Nagyobb gyöngédséget és bizal-mat mutatott irántam, mint valaha. Kacagott, tapsolts azt mondta, hogy gyönyörű lesz az utazásunk; csupaszerelem volt, legalább látszatra. Ki nem mondhatom,micsoda szenvedést okozott nekem ez a színlelt öröm;ebben az önmagát meghazudtoló fájdalomban ször-nyűbb szomorúság volt, mint a könnyekben s keserűbb,mint a világ minden szemrehányásában. Jobb szerettemvolna hidegnek és közömbösnek látni, semhogy ígyfelizgassa magát csak azért, hogy érzelmein erőt vegyen;mintha legboldogabb pillanataink paródiáját láttamvolna. Ugyanazok a szavak, ugyanaz az asszony, ugyan-azok a gyöngédségek; s ami két héttel ezelőtt mámo-rossá tett a szerelemtől és a boldogságtól, attól iszo-nyodtam most, hogy így ismétlődött meg.

— Brigitte, — szóltam rá hirtelen — micsoda tit-kot rejtegetsz előttem? Ha szeretsz, miféle rettentőkomédiát játszol itt nekem?

— Én? — kiáltott fel szinte sértődötten. — Mérthiszed, hogy komédiázom?

— Mért hiszem? Mondd azt, kedvesem, hogy kétségbevagy esve és halálos kínokat szenvedsz. Itt a karom,hogy átöleljen; hajtsd vállamra a fejedet és sírj. Akkortalán elviszlek magammal, de így igazán nem.

— Induljunk, induljunk! — ismételte újra.— Lelkemre mondom, nem! Most már nem, amed-

dig hazugság vagy álarc van közöttünk. A boldogtalan-ságot is jobb szeretem ennél a vidámságnál. — Elnémults megdöbbenve látta, hogy szavai nem vezettek félres erőfeszítései ellenére is olvasok a lelkében.

— Minek áltassuk magunkat? — folytattam, —annyira elvesztettem hát a becsülésedet, hogy komé-diázni tudsz előttem? Azt hiszed, kényszerít valaki erre

243

a szerencsétlen, szomorú utazásra? Zsarnok vagyok én,korlátlan úr? Hóhér, aki vesztőhelyre vonszol? A hara-gomtól félsz annyira, hogy ilyen kerülőutakra térsz?Micsoda félelem kényszerít, hogy hazudj?

— Tévedsz, — felelte — kérlek, egy szót se szóljtöbbet.

— Mért nem tudsz őszinte lenni? Ha bizalmasodnem vagyok, nem bánhatsz velem legalább úgy, mintbarátoddal? Ha nem szabad tudnom, mi okozza könnyei-det, nem láthatlak sírni legalább? Még annyi bizalomsincs benned, hogy elhidd: tiszteletben tartom a bána-todat? Mit követtem el, hogy nem ismerhetem meg?Nem lehetne orvosságot találni rá?

— Nem, — mondotta Brigitte — tévedsz; boldog-talanná teszel mindkettőnket, ha tovább faggatsz.Nem elég, ha elmegyünk?

— Hogy menjek el, amikor látszik az arcodon, hogyirtózol ettől az utazástól, kelletlenül jössz s máris meg-bántad? Mi ez hát Istenem, mit rejtegetsz előttem?Mire való a szavakkal játszani, amikor a gondolat olyvilágos, mint ez a tükör itt? Én volnék az utolsó embera világon, ha szó nélkül elfogadnám tőled azt, amitennyi fájdalom árán adsz nekem. Dehát hogyan uta-sítsam vissza? Mit tehetek, ha nem beszélsz?

— Nem igaz, hogy kelletlenül megyek veled, té-vedsz; szeretlek, Octave, ne kínozz már tovább.

Annyi gyöngédség volt a szavaiban, hogy térdre-borultam előtte. Ki tudott volna tekintetének, istenihangjának ellenállni? — Istenem — kiáltottam fel,— hát szeretsz, Brigitte? Drága kedvesem, hát sze-retsz?

— Igen szeretlek, tied vagyok, tégy velem, amitakarsz. Veled megyek, menjünk együtt, induljunkOctave, várnak ránk. — Két kezébe szorította kezemetős homlokon csókolt. — Igen, ennek meg kell lenni —suttogta — akarom, utolsó lehelletemig.

244

— Meg kell lenni? — ismételtem magamban. Föl-álltam. Az asztalon már csak egyetlen papírlap maradt;Brigitte átfutotta. Kezébevette, megfordította, aztánleejtette a földre — Más dolgunk nincs? — kérdeztem.

— Nincs.Amikor a lovakat hozattam, még nem gondoltam,

hogy valóban elutazunk. Csak próbát akartam tenni,de a dolgok erejénél fogva a próbából valóság lett.Kinyitottam az ajtót. — Meg kell lenni! — gondoltammagamban. — Meg kell lenni, — ismételtem fenn-hangon. — Mit jelent ez a szó, Brigitte? Mi van itt,amit én nem tudok? Magyarázd meg, különben ittmaradok. Mért kell, hogy szeress engem?

Leroskadt a díványra s kezét tördelte fájdalmá-ban. — Szerencsétlen, szerencsétlen fiú, — mondotta— te sohasem tanulsz meg szeretni!

— Lehet, elhiszem; de Istenemre mondom, szen-vedni tudok. Kell, hogy szeress? Nos hát, felelned iskell. Ha mindörökre elveszítelek is, ha fejemre omla-nak is ezek a falak, akkor sem mozdulok innét, amígmeg nem tudom, mi az a titok, amely egy hónap ótagyötör. Beszélj, vagy elhagylak. Lehet, hogy őrjöngőbolond vagyok s készakarva rontom el az életemet,amikor megkérdezem tőled, amit látszólag nem kellenetudomásul vennem, — lehet, hogy e-gy kis kimagyaráz-kodás tönkreteszi a boldogságunkat s áthághatatlankorlátot emel közénk, — talán lehetetlenné teszemezt az utazást is, amelyet annyira kívántam — dekerüljön bármibe, beszélni fogsz, vagy lemondok min-denről.

— Nem, nem beszélek!— Beszélni fogsz! Azt hiszed talán, hogy félre-

vezettél a hazugságaiddal? Azt hiszed, csalódom, amikoregyik napról a másikra nagyobb különbséget látok kéténed közt, mint a nap és az éjszaka közt? Amikor holmilevelekkel hozakodol elő, amiket még csak olvasni sem

245

érdemes, azt hiszed, hogy én beérem az első előkapottürüggyel, mert neked nincs kedved jobbat keresni?Talán gipszből van az arcod s nehéz meglátni rajta,hogy mi történik a szívedben? Hát micsoda véleménnyelvagy te rólam? Nem lehet engem úgy bolondítani,mint gondolod s jól vigyázz: szavak helyett a hallga-tásod találja elárulni azt, amit oly csökönyösen rejte-getsz előttem.

— Mit rejtegetek?— Még te kérdezed? Szemtől-szembe akarsz sérte-

getni ezzel a kérdéssel? A végsőre akarsz kényszerítenis meg akarsz szabadulni tőlem? Igen, a sértett büszke-ség alig várja már, hogy kitörjek. Ha őszintén elmon-danám, ami a szívemet nyomja, neked szolgálatodraállna az asszonyi színlelés egész fegyvertára; várod,hogy vádoljalak, mert azt akarod felelni, hogy magad-fajta asszony nem alacsonyodik le a védekezésig. Mi-csoda büszke, megvető pillantásokba tudnak beburko-lózni a legbűnösebb, legálnokabb asszonyok! A te leg-főbb fegyvered a hallgatás; régóta ismerem. Csak aztakarod, hogy megsértsenek s addig hallgatsz, amígerre nem kerül a sor; rajta, rajta, harcolj a szívemmel;ott, ahol a tied dobog, megtalálod az enyémet is; dea fejemmel ne próbálj harcolni, az keményebb a vasnáls éppen annyit tud, mint te!

— Szegény fiú! — suttogta Brigitte, — hát nemakarsz elutazni?

— Nem! Csak a kedvesemmel utazok el, te pedignem vagy az most. Eleget harcoltam, eleget szenved-tem, eleget rágtam a szívemet! Ideje már, hogy fölkel-jen a nap, elég soká éltem az éjszakában. Akarsz-efelelni igen, vagy nem?

— Nem.— Ahogy tetszik, én várhatok.Leültem a szoba másik végébe s elhatároztam,

hogy nem kelek föl, amíg meg nem tudtam, amit tudni

246

akarok. Brigitte gondolkozni látszott s határozott lép-tekkel járt előttem fel s alá.

Mohó tekintettel követtem s hallgatása fokról-fokra növelte haragomat. Nem akartam, hogy észre-vegye s nem tudtam, mitévő legyek. Kinyitottam azablakot. — Fogják ki a lovakat, — kiáltottam le azudvarra — s fizessék ki a kocsist. Nem utazom ma este.

— Szegény szerencsétlen! — mondotta Brigitte.— Nyugodtan becsuktam az ablakot s visszaültem ahelyemre, mintha nem hallottam volna semmit, de adühnek alig tudtam ellenállni. Ez a hideg hallgatás,ez a negatív erő a végsőkig dühített. Akkor sem szen-vedhettem volna jobban, ha valóban megcsalnak ésbizonyos vagyok a szeretett asszony hűtlensége felől.Mihelyt rászántam magamat, hogy továbbmaradokPárizsban, eltökéltem azt is, hogy Brigitte-nek minden-áron beszélnie kell. Hiába kutattam a módját, hogyszóra kényszerítsem; de mindenemet odaadtam volna,ha abban a pillanatban megtalálom. Mit tegyek? Mitmondjak? Nyugodtan állt ott s szomorúan nézett rám.Hallottam, amint kifogták a lovakat; lassú ügetésselmentek el s csengetyűjük szava hamarosan elhalt azuccán. Csak meg kellett volna fordulnom, hogy vissza-jöjjenek, mégis úgy éreztem, hogy a távozásuk vissza-vonhatatlan. Bereteszeltem az ajtót; valami ezt súgtaa fülembe: — Most egyedül vagy, szemtől-szembeazzal, aki életet vagy halált adhat neked.

Miközben gondolataimba elmerülve, valami kerülő-utat próbáltam kieszelni, amely az igazsághoz vezessen,eszembejutott Diderot-nak egy regénye, amelybenegy kedvesére féltékeny asszony meglehetősen furcsaeszközt talált, hogy kétségeitől megszabaduljon. Aztmondja neki, hogy nem szereti többé s bejelenti, hogyelhagyja. Des Arcis marquis ( ez a neve a szeretőjének)beléesik a csapdába s megvallja, hogy maga is unja mára hölgy szerelmét. Ez a furcsa jelenet, amelyet túlságos

247

fiatalon olvastam, úgy hatott rám, mint a ravaszságremeke s most elmosolyodtam az emlékén. — Ki tudja,— gondoltam magamban — ha én is így tennék, Brigittetalán elhinné s elárulná a titkát.

A dühös haragból egyszerre ravasz, agyafúrt gon-dolatokba csaptam át. Hát olyan nehéz dolog egy asz-szonyt akarata ellenére megszólaltatni? Ez az asszonya kedvesem; nagy gyöngeség volna, ha ennyit sem tud-nék nála elérni. Hanyagul, közömbösen dőltem hátraa díványon. — No, drágám, — mondtam vidáman —hát a mai nap nem a vallomások napja?

Csudálkozva nézett rám.— Istenem, — folytattam, — előbb vagy utóbb,

de egyszer csak meg kell mondanunk egymásnak azigazat. Hogy példát adjak neked, szeretném megkezdeni;ez téged is bizalmasabbá tesz majd s az a legjobb, ha jó-barátok tisztában vannak egymással.

Amíg így beszéltem, arcom nyilván elárulta az érzé-seimet; Brigitte úgy látszik, nem értett meg s továbbjárt-kelt a szobában.

— Tudod-e, — mondottam — hogy végre is fél-esztendeje együtt vagyunk már? Az életünk egyáltalánnem mulatságos. Te fiatal vagy, én is az vagyok; haúgy történnék, hogy elmenne a kedved ettől a kettős-től, volna-e bátorságod, hogy megmondd nekem? Én,ha így volna, őszintén megvallanám. És miért ne? Hátbűn az, ha szeret az ember? Ha nem, akkor az sem lehetbűn, hogy kevésbbé szeret vagy egyáltalán nem szerettöbbé. Mi csudálatos volna abban, ha a mi korunkbanvalaki szükségét érezné a változatosságnak?

Brigitte abbahagyta a járkálást. — A mi korunk-ban! — kiáltott fel — énhozzám beszélsz? Miféle komé-diát játszol?

A vér arcomba szökött. Megragadtam a kezét.— Ülj le ide — mondottam — és hallgass rám.— Minek? Hiszen nem te vagy az, aki beszél.

248

Szégyenkeztem színlelésem miatt s már le is mond-tam róla.

— Hallgass ide — feleltem erős hangon — s kérlek,ülj le ide mellém. Ha magad hallgatni akarsz, legalábbengem légy szíves meghallgatni.

— Hallgatlak; mit akarsz mondani?— Ha ma gyávának mondana valaki, — Istenem

— huszonkétesztendős vagyok s volt már párbajom;egész életem, egész szívem felháborodna. Éreznémmagamban azt az öntudatot, hogy ki vagyok. De azértki kellene mennem a mezőre, szembeállnom az első jött-menttel, kockára tennem az életemet az ő élete ellené-ben, — és miért? Annak a bizonyságául, hogy nem va-gyok gyáva, — mert máskülönben a világ elhinné.Ez az egy szó ilyen választ követel, valahányszor akárkifia kimondja.

— Igaz, de mit akarsz ezzel?— Az asszonyok nem párbajoznak; de ahogy a

társadalmunk megvan alkotva, minden ember, akár-melyik nemhez tartozzék is, életének bizonyos pillana-taiban — még ha ez az élet olyan szabályos is, mint azóraütés s oly szilárd, mint a vas — kénytelen kockáz-tatni mindent. Gondolkozzál csak; ki vonhatja ki magátez alól a törvény alól? Talán egy maroknyi ember;de aztán mi a folytatása a dolognak? Férfinál a becs-telenség, asszonynál a feledés. Mindenki, aki valósá-gos életet él, már ennélfogva is kénytelen bizonyságottenni az életéről. Asszony és férfi egyaránt kerülhetabba a helyzetbe, hogy megtámadják. Ha az asszonybátor: föláll, megmutatja, hogy jelen van s visszaüla helyére. Egy kardcsapás semmit sem bizonyít, ha rólavan szó. Nemcsak védekeznie kell, de fegyvereit is nekimagának kell kovácsolni. Gyanúsítják — kicsoda?Valami közömbös személy? Megvetéssel intézheti el —így is kell elintéznie. A kedvese? Szereti a kedvesét?Ha szereti, akkor ez az élete, nem vetheti meg.

249

— Egyetlen válasza a hallgatás?— Tévedsz; a kedvese, aki gyanúsítja, egész életét

megsérti ezzel, tudom; s mi felel érte? A könnyei, azeddigi viselkedése, az odaadása, a türelme. Mi történik,ha hallgat? Az, hogy kedvese lesz a hibás, ha elveszíti,őt pedig az idő igazolni fogja. Úgy-e, így gon-dolkozol?

— Talán; a hallgatás mindennél többet ér.— Talán, azt mondod? Bizonyos, hogy elveszíte-

lek, ha nem felelsz; végképpen elhatároztam magam:egyedül utazom.

— Nos, Octave..— Nos, — kiáltottam fel, — szóval az idő fog iga-

zolni? Fejezd be, amit kezdtél, legalább erre mondjigent vagy nemet.

— Remélem, igen.— Reméled! Arra kérlek: ezt kérdezd meg őszin-

tén önmagádtól. Valószínűleg utoljára van erre alkal-mad, velem szemben. Azt mondod, hogy szeretsz s énel is hiszem. Gyanúsítalak; már most az-e a szándékod,hogy elutazzam s téged az idő igazoljon?

— És mivel gyanúsítasz?— Nem akartam megmondani, mert látom, hogy

hiábavaló. De végre is egyik baj annyit ér, mint a másik,válassz tetszésed szerint, nekem mindegy. Megcsalsz,mást szeretsz, — ez a te titkod s az enyém is.

— Kit szeretek? — kérdezte.— Smith-t.Ajkamra tette kezét és félrefordult. Nem tudtam

többet mondani; elgondolkozva ültünk mind a ketten,szemünket a földreszegezve.

— Hallgass ide, — mondta nagy erőfeszítéssel. —Sokat szenvedtem s Isten a tanúm, hogy életemet ad-nám érted. Amíg egy csöpp reménységem marad, szíve-sen szenvedek tovább; de még ha újra megharagíta-nálak is azzal a szóval, hogy asszony vagyok, akkor

250

sem mondhatok mást, barátom. Senkitől sem szabadtöbbet követelni, mint amennyit az emberi erő megbír.Erre a kérdésre sohasem fogok felelni. Ebben a pilla-natban nem tehetek többet: még egyszer, utoljára,térdenállva könyörgök neked, hogy utazzunk el.

Amikor ezt mondta, mélyen meghajolt. Én föl-álltam.

— Bolond, — mondtam keserűen — bolond az,aki egyszer életében meg akarja tudni az igazat egyasszonytól. Csak megvetésben lesz része s igazán megis érdemli! Az igazság! Az tudja, aki szobalányokatveszteget meg, vagy ágyukhoz surran, amikor álmuk-ban beszélnek. Az tudja, aki maga is asszonnyá váliks aljassága beléavatja mindabba, ami a homálybantörténik! De a férfi, aki nyíltan kérdezi, aki becsülete-sen kinyújtja kezét ezért a szörnyű alamizsnáért, azsohasem kapja meg! Vele szemben résen állnak; válaszhelyett vállatvonnak s ha kifogy a türelemből, sértettvesztaszűzként emelkednek föl erényükbe burkolózva,s kimondják a nagy asszonyi orákulumot, hogy a gyanúmegsemmisíti a szerelmet s hogy sohasem bocsátjákmeg azt, amire nem tudnak felelni. Úristen, hogy unomezt! Mikor lesz már vége?

— Amikor akarod, — felelte fagyos hangon, — énmár éppen úgy belefáradtam, mint te.

— Akár ebben a pillanatban — elhagylak örökre,s aztán ám igazoljon az idő. Az idő! Az idő! Emlékezzélerre a búcsúra, te fagyos szerető! Az idő! S hová lesza szépséged, a szerelmed, a boldogságod? Nem sajnálszilyen egyszerűen elveszíteni? No, igen: amikor a fél-tékeny szerelmes megtudja, hogy igaztalan volt, amikorlátja a bizonyítékokat, akkor megérti majd ugyebár,hogy micsoda szívet bántott meg? Sírni fog szégyené-ben, sem örülni, sem aludni nem tud; egész életébencsak arra gondol, hogy valamikor boldogan élhetettvolna. De ugyanakkor gőgös kedvese belesápad talán

251

jólsikerült bosszújába s azt gondolja magában: —Bárcsak korábban tettem volna ezt! — S hidd el nekem:ha igazán szeretett, a gőg nem fogja megvigasztalni.

Nyugodtan akartam beszélni, de nem voltam márura önmagamnak: most én kezdtem izgatottan fel salájárni. Vannak pillantások, amelyek igazi kardcsa-pások módjára keresztezik egymást; ilyeneket váltot-tunk Brigitte meg én ebben a pillanatban. Úgy néztemrá, mint a rab a cella ajtajára. Mindkettőnk életétkockára tettem volna, hogy letéphessem ajkáról a pecsé-tet, beszédre kényszerítsem.

— Mit akarsz? — kérdezte — mit mondjak meg?— Hogy mi van a szívedben. Kegyetlenség, hogy

ennyiszer ismételteted.— És te! — kiáltott fel — nem vagy még száz-

szorta kegyetlenebb? Azt mondod: bolond, aki megakarja tudni az igazat. Én meg azt mondhatom: bolond,aki azt reméli, hogy hisznek neki! Tudni akarod a tit-komat — a titkom az, hogy szeretlek. Bolond vagyok!Te más titok után kutatsz. Vádolod, faggatod ezt asápadtságot, amelynek te vagy az oka. Bolond vagyok!Némán akartam szenvedni, neked akartam szentelnia lemondásomat; titkolni akartam előtted a könnyei-met, te meg úgy kémleled őket, mint valami bűn tanu-jeleit. Bolond vagyok! Tengereken akartam átkelni,száműzni magam Franciaországból a te társaságodban,meghalni, távol mindenkitől, aki szeretett, erre a szívreborulva, amely kételkedik bennem. Bolond vagyok!Azt hittem, olyan tekintete, olyan hangsúlya van azigazságnak, hogy kitalálják és tiszteletben tartják.Fojtogat a könny, ha erre gondolok. Ha így kellettennek végződni, miért tettem meg azt a lépést, amelyörökre megzavarja a nyugalmamat? Nem tudok gon-dolkozni, nem tudom hányadán vagyok.

Sírva hajolt fölém. — Bolond vagyok, bolond!— ismételte szívettépő hangon.

252

— És mi ez, — folytatta — meddig maradsz ilyen?Mit tehetek ezek ellen az örökösen újjászülető, örökösenváltozó gyanakvások ellen? Azt mondod, igazolnomkell magam. De mi miatt? Hogy elmegyek, hogy szere-tek, hogy meghalok, hogy kétségbeesem? Ha pedigjókedvet színlelek, ez a jókedv téged bánt. Én mindentfeláldozok ezért az utazásért, te pedig egy mérföldetsem teszel meg s már hátra fogsz nézegetni. Mindig ésmindenütt, bármit tegyek is, sértés és harag lesz belőle!Oh, gyermekem, ha tudnád, micsoda halálos hidegség,micsoda szenvedés azt látni, hogy a szív legőszintébbszavát kételkedés és gúnyolódás fogadja! Ezzel meg-fosztod magad az egyetlen földi boldogságtól, a biza-kodó szerelemtől. Minden kényes és emelkedett érzéstmegölsz azoknak a szívében, akik szeretnek téged;már csak abban tudsz majd hinni, ami a legdurvább,legközönségesebb; a szerelemből csak az marad megszámodra, ami szemmellátható és kézzelfogható. Fiatalvagy Octave s hosszú élet áll előtted még; lesz még máskedvesed is. Igen, jól mondod, a gőg nem sokat érs nem az fog engem megvigasztalni; de adja Isten,hogy egyetlen csepp könnyed fizessen meg valami-kor nekem azokért a könnyekért, amiket most miat-tad sírok!

Fölállt. — Ki kell hát mondani? Meg kell hát tud-nod, hogy félesztendő óta minden este azzal a gondo-lattal feküdtem le, hogy hiábavaló minden, s te nemgyógyulsz meg soha; minden reggel azzal keltem föl,hogy újra meg kell próbálni; minden szavadból érez-tem, hogy el kellene hagynom téged s minden ciróga-tásodból azt, hogy inkább meghalnék; nap nap után,percről percre, mindig félelem és remény közt hány-kódva, ezerszer próbáltam legyőzni vagy szerelmemetvagy szenvedésemet; valahányszor szívemet kitártamelőtted, gúnyos pillantást vetettél a lelkem legmélyébe,s mihelyt bezártam újra, olyan kincset éreztem benne,

253

amellyel csak te tudsz gazdálkodni? Elmondjam-eneked a gyöngeségeimet s azt a sok titkot, amit mindgyerekesnek lát az, aki nem tartja tiszteletben? Hogyamikor haragosan hagytál el, bezárkóztam és újra-olvastam első leveleidet: hogy van egy kedves kerin-gőm, amelyet sohasem játszottam hiába, amikor nagyontürelmetlenül akartalak látni? Oh, én szerencsétlen,milyen drágán fogom megfizetni ezeket a titkos köny-nyeket, a gyönge ember édes bolondságait! Most mársírhatok; ez a kínszenvedés, ez a fájdalom mind hiába-való volt.

Félbe akartam szakítani. — Nem — mondotta —most már nekem is beszélnem kell egyszer. Mondd,miért kételkedel bennem? Félesztendő óta gondolat-ban, testben, lélekben csak a tiéd voltam. Mivel merszgyanúsítani? Akarsz elutazni Svájcba? Kész vagyok,amint látod. Azt hiszed, vetélytársad van? Küldj elneki egy levelet — én aláírom, te add postára. Mitcsinálunk, hová megyünk? Határozzunk valamit. Nemvagyunk mindig együtt? Hát miért hagysz el? Nemlehetek egyszerre melletted is, távol is tőled. Azt mon-dod: úgy kéne lenni, hogy az ember megbízhassák akedvesében; ez igaz. Vagy jó a szerelem, vagy rossz:ha jó, hinni kell benne, ha rossz, ki kell gyógyulni belőle.Látod, ez az egész csak játék, de a tét a szívünk, azéletünk s ez rettenetes! Akarod, hogy meghaljunk?Hamarább lenne vége. Hát ki vagyok én, hogy kétel-kedni lehet bennem?

Megállt a tükör előtt. — Hát ki vagyok én? —ismételte, — ki vagyok én? Gondoltál erre? Nézd megaz arcomat.

— Kételkedni, benned! — kiáltott föl saját kép-másához szólva, — szegény halvány képem, téged gyanú-sítanak! Szegény sovány arc, szegény fáradt szem,kételkednek bennetek s a könnyeitekben! Nos, legyenmár vége a szenvedésnek; az a csók, amely elhervasz-

254

tott, zárja le szemedet is! Szállj le ebbe a nedves földbe,szegény roskatag test, hiszen nem tudsz már meg-állni a lábadon! Ha már ott leszel, talán el fogják hinni,ha ugyan a kétely hisz a halálban. Milyen parton akarsznyögve kóborolni, szomorú kísértet? Micsoda tűz emészt?Útiterveket szövögetsz, amikor féllábad már a sírban!Halj meg! Isten a tanúd, hogy akartál szeretni! Oh,a szerelemnek minő gazdagságát, mekkora erejét ébresz-tették fel a szívedben! Mily szép álmot álmodtattakveled s micsoda mérgekkel öltek meg! Mi bűnt követtélel, hogy ezt az égető lázat oltották beléd? Micsoda dühhevíti azt az esztelen teremtést, aki lábával taszít akoporsóba, miközben az ajka szerelemről beszél? Milesz hát belőled, ha életben maradsz? Nincs-e itt az idő,nem volt-e elég már? Milyen bizonyságát adhatod fáj-dalmadnak, hogy higyjenek benne, amikor neked magad-nak sem hisznek, szegény élő bizonyság, szegény tanú?Milyen kínszenvedésnek akarod alávetni magad, amitmég nem koptattál el? Milyen gyötrelmekkel, micsodaáldozatokkal csöndesíted le a mohó, kielégíthetetlenszerelmet? Nevetség tárgya leszel; hiába keresel egyelhagyatott uccát, ahol a járókelők ujjal nem muto-gatnak rád. Elveszítesz minden szemérmet, elveszítedmég a látszatát is annak a törékeny erénynek, amelyoly drága volt neked; s az a férfi, akiért lealjásítodmagad, az első lesz, aki megbüntet ezért. Szemedre vetimajd, hogy egyedül érte élsz, hogy kedvéért szembe-szállsz a világgal, s miközben barátaid suttognak körü-lötted, kutatni fogja tekintetüket, hogy nem lát-ekelletténél több szánakozást benne; hűtlenséggel fogvádolni, ha más kéz is megszorítja a tiédet s ha életedsivatagában véletlenül találsz valakit, aki egy pilla-natra megsajnál. Istenem — emlékszel-e arra a nyárinapra, amikor fehér rózsákkal koszorúztak meg? Ezvolt az a homlok, amely a koszorút viselte? Oh, ez akéz, amely fölakasztotta az oratórium falára, nem om-

255

tott porra, mint a koszorú! Oh, édes völgyem! öregnagynéném, aki immár békében nyugszol! Hársfáim,kis fehér kecskegidám, derék parasztjaim akik úgyszerettek! Emlékeztek még, hogy boldognak, büsz-kének, nyugodtnak, tiszteletreméltónak láttatok? Kivetette utamba ezt az idegent, aki el akar szakítanitőletek? Ki adta neki azt a jogot, hogy falum ösvényéretegye a lábát? Szerencsétlen asszony, mért fordultálvissza a legelső napon, amikor utánad ment? Mértfogadtad úgy, mint a testvéredet? Mért nyitottál ajtót,mért nyújtottál kezet neki? Octave, Octave, mértszerettél, ha mindennek ez lett a vége!

Közeljárt az ájuláshoz — eltámogattam egy karos-székig, beleroskadt s fejét a vállamra hajtotta. Szörnyűerőfeszítésébe kerültek ezek a keserű szavak s össze-törték. A megsértett szerető egy pillanat alatt panasz-kodó, szenvedő gyerekké változott. Szeme lezárult;átöleltem s mozdulatlan maradt karjaim között.

Amikor magához tért, nagy gyöngeségről panasz-kodott s gyengéd hangon kért: hagyjam magára, hogylefekhessék. Alig volt jártányi ereje; karomon vittema hálófülkéig s óvatosan letettem az ágyára. Semminyoma nem látszott rajta szenvedésnek; úgy pihenteki fájdalmát, mint valami fáradtságot s látszólag nemis emlékezett rá. Gyönge és kényes természete harcnélkül engedett s mint ő maga mondta: többet kíván-tam tőle, mint amennyit az ereje megbírt. Kezébentartotta kezemet; megcsókoltam; ajkunk szerelmesvolt még, úgyszólván tudtunk nélkül forrt össze s ekegyetlen jelenet után szívemen aludt el mosolyogva,mint az első napon.

VI. FEJEZETBrigitte aludt. Némán, mozdulatlanul ültem ágya

fejénél. Mint a szántóvető, aki vihar után számlál-gatja a kalászokat az elpusztított mezőn, magamba kezd-tem szállni én is s felmérni a rosszat, amit elkövettem.

Mihelyt gondolkozni kezdtem rajta, már helyre-hozhatatlannak is találtam. Bizonyos szenvedések ép-pen túlságos erejükkel figyelmeztetnek arra, hogy hama-rosan végetérnek, s minél erősebb volt szégyenkezésemés lelkifurdalásom, annál inkább éreztem, hogy ilyenjelenet után nincs más hátra, búcsút kell mondanunkegymásnak. Bármennyi lelkierő lakozott is Brigitte-ben, körömpróbáig ürítette szomorú szerelmének keserűserlegét; ha nem akartam halálát, engednem kellett,hogy megpihenjen. Gyakran megesett, hogy keserűszemrehányásokat tett nekem s régebben talán többharaggal, mint most; de amit most mondott, az nem asértett büszkeség diktálta hiú szó volt, hanem az igaz-ság, amelyet elfojtott szíve mélyén s amely összetörtea szívét, hogy kiszabadulhasson. A helyzetünk s az énkijelentéseim, hogy nem akarok vele elutazni, lehetet-lenné tett minden reménykedést; ha meg akart volnabocsátani, akkor sem lett volna ereje hozzá. Elég bizony-ság volt erre az alvása is, a szenvedést tovább nem bíróteremtés ideiglenes halála; ez a hirtelen támadt csönds az a szelídség, amellyel szomorúan tért vissza az életbe;sápadt arca, sőt még csókja is, mind azt mondta nekem,hogy — vége s bármilyen kötelék egyesített is bennün-ket, azt én örökre összetéptem. Éppen úgy, ahogymost aludt, nyilván örök álomra szenderült volna, hamégegyszer szenvedést okozok neki. Az óra ütött s énéreztem, hogy a most elmúlt óra magával vitte az éle-temet.

Nem akartam senkit behívni, magam gyújtottammeg Brigitte lámpáját; elnéztem ezt a gyönge világos-

257

ságot s gondolataim úgy imbolyogtak a homályban,mint a lámpa téveteg sugarai.

Akármit mondtam vagy tettem eddig, sohasemnéztem szembe azzal a gondolattal, hogy elvesztemBrigitte-et. Százszor is el akartam hagyni; de aki szere-tett valaha, tudja, hogy mit jelent ez. Kétségbeesés voltcsak, vagy haragos indulat. Amíg tudtam, hogy szeret,bizonyos voltam afelől, hogy szeretem én is; most elő-ször tornyosodott fel kettőnk között a legyőzhetetlenkényszerűség. Valami tompa sóvárgást éreztem, amibensemmit sem tudtam világosan megkülönböztetni, össze-görnyedtem a hálófülke mellett s bár első pillanattólfogva teljes nagyságában láttam szerencsétlenségemet,nem éreztem a szenvedést. Amit elmém felfogott, azelől gyönge lelkem riadtan hátrált meg, hogy látniane kelljen. — Bizonyos ez, — gondoltam magamban— bizonyos; magam akartam és magam tettem; két-ségtelen, hogy nem élhetünk tovább együtt; nem aka-rom megölni ezt az asszonyt, hát nincs más hátra: elkell hagynom. Ez így lesz, holnap elmegyek. — S köz-ben nem gondoltam sem hibáimra, sem a múltra, sema jövőre; e pillanatban nem jutott eszembe sem Smith,sem más; nem tudtam volna megmondani, ki juttatottidáig s azt sem, hogy mit csináltam egy óra óta. Elnéz-tem a szoba falait s azt hiszem, csak az a gondo-lat foglalkoztatott, hogy milyen kocsival indulok elholnap.

Ez a sajátságosan nyugodt állapot meglehetősensokáig tartott. Mint ahogy a tőrrel leszúrt ember eleintecsak a vas hidegségét érzi, továbbmegy még néhánylépésnyire s megdöbbenve, révedező szemmel kérdezi,hogy mi történt vele. De aztán cseppenként megindula vér, megnyílik a seb s engedi folyni; sötét bíborszínfesti meg a földet, közeleg a halál; közeledtére irtózat-tál borzong meg az ember s egyszerre összeroskad.Így hallgattam én látszólag nyugodtan a balsors közele-

258

dését; halkan ismételgettem magamban, amit Brigittemondott s köréje rakosgattam mindent, amiről tudtam,hogy éjszakára oda szokták neki készíteni; aztán rá-néztem, aztán az ablakhoz mentem s ott álltam, homlo-komat az üvegre tapasztva, szemközt az ég sötét, nehézboltozatával; aztán visszatértem az ágyhoz. Holnapelutazom — egyetlen gondolatom ez volt s lassan-lassankezdtem megérteni ezt a szót: elutazom. — Oh Istenem,— kiáltottam föl egyszerre — szegény kedvesem, el-veszítelek s nem tudtalak szeretni!

összerezzentem ezekre a szavakra, mintha valakimás ejtette volna ki; egész lényemben visszhangoztak,mint a felhangolt hárfában a szélroham, amely össze-töri. Pillanat alatt kétesztendei szenvedés száguldottát a szívemen s aztán, mintegy következménye s utolsókifejezéseképpen megragadott a jelen. Hogyan fejez-zem ki ezt a fájdalmat? Talán egyetlen szóval — azokszámára, akik szerettek. Megfogtam Brigitte kezéts mert nyilván álmodott, kiejtette a nevemet.

Fölálltam s járkálni kezdtem a szobában; szemem-ből omlott a könny. Karomat kitártam, mintha megakarnám ragadni a menekülő multat. — Lehetségesez? — ismételgettem, — elveszítelek téged? Mást nemtudok szeretni. Hogyan, elmégy hát? Vége mindörökre?Te, életem, imádott kedvesem, te futsz előlem s nemlátlak többé soha? Soha, soha, — mondtam fennhangons az alvó Brigitte-hez kezdtem beszélni, mintha meg-hallhatott volna: — Soha, soha, erre ne számíts; soha-sem egyezem bele! Dehát mi ez? Mirevaló ez a gőg?Nincs más mód, hogy a sértést helyrehozzam? Kérlek,keressük együtt. Nem bocsátottál-e meg ezerszer is?De hiszen szeretsz, nem tudsz elmenni, nem lesz erődhozzá. Mit csinálnánk aztán?

Szörnyű, rémítő őrület vett erőt rajtam egyszerre;jöttem, mentem, össze-vissza beszéltem, valami gyil-kos szerszámot kerestem az asztalokon. Aztán térdre-

259

estem s az ágyhoz csapkodtam a fejemet. Brigitte meg-mozdult, akkor tüstént abbahagytam.

— Ha fölébreszteném! — gondoltam megbor-zongva, — mit csinálsz, szegény eszeveszett? Hagydaludni reggelig; ezen az egy éjszakán láthatod még.

Visszaültem a helyemre; annyira féltem Brigittefölriadásától, hogy lélekzeni is alig mertem. Könnyeimfolyásával együtt mintha szívem is megállt volna.Reszkettem a dermesztő hidegtől s mintha csöndreakarnám kényszeríteni magamat, ezt mondogattam:— Nézd, nézd, most még szabad.

Végre sikerült megnyugodnom s édesebb köny-nyek folydogáltak le lassan az arcomon. A dühöngésreelérzékenyülés következett. Ugy rémlett nekem, hogyvalami panaszos kiáltás hasít keresztül a levegőn; azágy fölé hajoltam s nézegettem Brigitte-et, mintha jóangyalom utoljára figyelmeztetett volna, hogy véssemlelkembe drága vonásait.

Milyen halvány volt! Hosszú szempillái kékeskarikák közt könnytől nedvesen csillogtak még; egy-kor oly könnyed termete meggörnyedt, mintha terhetviselt volna; lesoványodott, ónszínű arca vékony kezén,gyönge és ingadozó karján nyugodott; homloka minthaa megadás véres töviskoszorújának nyomát viseltevolna. Eszembejutott a parasztkunyhóban töltött éj-szaka. Mily fiatal volt félesztendővel ezelőtt! Milyenvidám, szabad és gondtalan! Mi lett mindebből énmiat-tam! Mintha valami ismeretlen hang énekelte volnabennem azt a régi románcot, amelyet már rég elfeledtem:

Altra volta, gieri bieleBlanch'e rossa com' un' flore,Ma ora no. Non son piü biele,Consumatis dal' amore,

Első kedvesem régi románca volt ez s ez a mélabústájszólás most először világosodott meg előttem. Ismé-

260

telgettem, mintha mostanáig értetlenül őriztem volnaemlékezetemben. Miért tanultam meg és miért jutottmost eszembe? Itt volt az én hervadt virágom, halálrakészen, szerelemtől elemésztve.

— Nézd, — szóltam magamhoz zokogva — nézd!Gondolj azokra, akik panaszkodnak, hogy a kedvesüknem szereti őket; a tiéd szeret, egészen a tiéd volt;te pedig elveszíted, nem tudtad szeretni.

Hanem a fájdalom túlságosan erős volt: föláll-tam és ismét járkálni kezdtem. — Igen, — folytattam— nézd csak; gondolj azokra, akiket mardos az una-lom s messze meghordozzák társtalan fájdalmukat.Amit te szenvedtél, azt veled szenvedték, semmi nemmaradt magános, ami benned lakozott. Gondolj azokra,akik anya nélkül, rokonok nélkül, kutya nélkül, barátoknélkül élnek; azokra, akik keresnek és nem találnak,akiket kigúnyolnak, ha sírnak, akiket megvetnek, haszeretnek, akiket elfelejtenek, ha meghalnak. Szemedelőtt, ebben a hálófülkében pihen valaki, akit a termé-szet talán neked alkotott. Az értelem legmagasabbköreitől az anyag és forma legtitkosabb misztériumáigtestvéred ez a lélek és ez a test; félesztendő óta szájadegyszer sem szólalt meg, szíved egyszer sem dobbantmeg úgy, hogy egy szó, egy szívdobbanás ne felelt volnará; s ez az asszony, akit Isten úgy küldött neked, mintvirágnak a harmatot — ez az asszony csak elsiklotta szíved fölött. Ez a teremtés, aki az ég szemeláttára,tárt karokkal jött feléd, hogy életét, lelkét neked adja— eltűnik, mint az árnyék, nyomtalanul. Miközbenajkad ajkát érintette, karod átfogta a nyakát s az örökszerelem angyalai egyetlen lény gyanánt fontak összebenneteket a gyönyör vérigható kötelékeivel — mesz-szebb voltatok egymástól, mint két száműzött a világkét végén. Nézd csak — és mindenekfölött: hallgass.Még ezen az egy éjszakán láthatod, ha zokogásod fölnem ébreszti.

261

Lassanként forrni kezdett a fejem, egyre sötétebbgondolatok hánytak-vetettek, rémítgettek s valami el-lenállhatatlan erő kényszerített, hogy magamba szálljak.

Rosszat tenni! Ez volt hát a szerep, amelyet aGondviselés kiszabott rám! Hogy én rosszat tegyek!Én, akit a lelkiismeret szava jónak mondott, még dühön-géseim közepette is! Én, akit a könyörtelen végzetmind mélyebbre sodort az örvénybe s akinek ugyan-akkor egy titkos borzalom állandóan mutatta, hogymilyen mély örvénybe hull! Én, aki mindenütt és mind-ennek ellenére, még ha bűnt követek el, még ha vértontok is tulajdon kezemmel, azt ismételgettem volnamagamban: hogy a szívem nem bűnös, hogy tévedek,nem én cselekedtem így, hanem sorsom, rossz szelle-mem, egy idegen lény, amely bennem lakik, de nem szüle-tett bennem! Hogy én rosszat tegyek! Félesztendőóta ezt a feladatot hajtottam végre: egyetlen nap nemmúlt el úgy, hogy ne dolgoztam volna ezen az isten-telen munkán s bizonysága e pillanatban is ott heverta szemem előtt. Az a férfi, aki Brigitte-et szerette, akimegbántotta, aztán sértegette, aztán elhagyta, újravisszavette, de most már félelemmel tele s gyanakvás-sal ostromolva s végül idedobta a szenvedés ágyára,ahol most fekszik — az a férfi én voltam! Vertem amellemet s Brigitte láttára nem tudtam elhinni ezt.Elnéztem őt s megérintettem, mintha meg akarnékgyőződni arról, hogy nem álom játszik velem. Meglát-tam szánalmas arcomat a tükörben, csudálkozva nézettrám. Kicsoda ez a teremtés, aki az én vonásaimatviselve jelenik meg előttem? Ki ez a könyörtelen ember,aki szájammal szentségtörő szavakat mond s kezemmelkínszenvedéseket okoz? Ugyanaz volna, akit anyámOctave-nak nevezett? Ugyanaz, akit tizenötesztendőskorában erdőn, mezőn átlátszó források vízében láttam,amikor föléjük hajoltam, oly tiszta szívvel, mint e for-rások kristályos vize?

262

Behunytam szememet s gyermekkorom napjairagondoltam. Mint a felhőn keresztültörő napsugár, ezeremlék járta át a szívemet. — Nem, — gondoltam —nem én tettem ezt. Ami ebben a szobában körülvesz,csupa lehetetlen álom. — Visszaemlékeztem arra azidőre, amikor nem tudtam semmit, az életben tett elsőlépéseimre, amikor szívemet kinyílni éreztem. Eszembe-jutott az öreg koldus, aki egy tanya kapuja előtt a kő-padon üldögélt s akihez néha kiküldtek, hogy reggeliután ételmaradékokat vigyek neki. Magam előtt láttam,amint a gyönge, összegörnyedt ember kinyújtja rán-cos kezét s mosolyogva megáld. Éreztem halántékomona reggeli szellőt, valami kellemes hűvösséget, mely har-matként hullot lelkemre az égből. Aztán egyszerre ki-nyitottam szememet s a lámpa világánál ismét magamelőtt láttam a valóságot.

— S te nem tartod magadat bűnösnek? — kérdez-tem iszonyodva. — Te frissen-romlott újonc, te! Ártat-lannak tartod magad, mert sírsz? Amit lelkiismeretedtanúságának hiszel, az talán csak lelkifurdalás s melyikgyilkos nem érzi ezt? Ha erényed azt kiáltja, hogyszenved: honnan tudod, hogy nem halálát érzi? Tenyomorult, zokogásnak hiszed azt a távoli hangot,amelyet szívedben jajongani hallasz, pedig talán csaka sirály hangja, a baljóslatú viharmadáré, amelyet ahajótörés hívogat magához. Ki mondta el neked valahaazoknak gyermekkorát, akik vértől mocskosan halnakmeg? Jók voltak azok is a maguk idején; azok is kezükbetemetik arcukat, hogy erre visszaemlékezzenek néha.Rosszat teszel és megbánod? Megbánta Nero is, amikoranyját megölte. Ki mondta neked, hogy a könny tisz-tára mos bennünket?

— S még ha így volna is? Ha igaz volna, hogy lel-kednek egy része sohasem esik a rossznak zsákmányául— mitévő leszel a másik részével? Megtapogatod bal-kezeddel a jobbkezed ütötte sebeket; szemfedőt csinálsz

263

erényedből, hogy bűneidet beléburkold; lesújtasz kar-doddal s miként Brutus, rávéseted Platón fecsegéseit!Annak, aki tárt karokkal közeledik feléd, szívébe döfödezt a fellengős és máris bűnbánó fegyvert; temetőbekíséred szenvedélyeid maradványait és sírjukra szórodszánalmad terméketlen virágát; így szólsz azokhoz,kik meglátnak: — Mit tegyek, ha gyilkolásra taní-tottak? íme, lássátok, még most is sírok miatta; Istenjobbnak teremtett engem. — Ifjúságodról beszélsz majd,elhiteted magaddal, hogy az ég is bocsánattal tartozikneked, hogy akaratlanul okoztad a bajt, — s szónokolnifogsz álmatlan éjszakáidhoz, hogy hagyjanak egy kisnyugtot neked.

— Dehát ki tudja? Fiatal vagy még. Minél inkábbbízol a szívedben, annál jobban elbolondít a gőg. Ma ittállsz az első romhalmaz előtt, amely utadat jelzi. HaBrigitte holnap meghal, sírni fogsz a koporsója fölött;hová mégy, amikor otthagyod? Talán elutazol háromhónapra s Itáliában kóborolsz; köpenyedbe burkoló-zol, mint egy spleen-gyötörte angol s egy szép napon,a fogadóban, ivás után azt gondolod magadban, hogylelkifurdalásod elcsöndesedett s ideje már feledni a multatés új életet kezdeni. Nagyon is későn kezded a sírást,vigyázz: egy napon nem fogsz sírni többet. Ki tudja?Ha a világ gúnyolódni kezd őszintének vélt szenvedései-den; ha egy bálon valami szép asszony szánakozvamosolyog, amikor elmondják neki, hogy halott kedve-sed emlékét hordozod magadban: nem találsz-e majddicsőséget ebben s nem kezdesz-e egyszerre büszkél-kedni azzal, ami most szívedet rágja? Amikor a jelen,amely most megborzongat s amellyel nem mersz szembe-nézni, már múlttá, régi históriává, zavaros emlékkéváltozik, nem eshetik-e meg véletlenül, hogy egy este,kicsapongó társaság vacsoráján, hátradőlsz a széked-ben s mosolygó ajakkal beszéled el azt, amit könnyesszemmel néztél végig? Így veszti el az ember a szem-

264

érmét, így járja útját a földön. Valamikor jó voltálmost gyönge vagy, később gonosz leszel.

— Szegény barátom, — gondoltam szívem mélyén,— egy tanácsot adhatok neked: azt hiszem, meg kellhalnod. Ebben az órában jó vagy még, használd fölarra, hogy ne légy gonosz többé; most, amikor szerel-mes asszonyod haldokolva hever ezen az ágyon s temég iszonyodol magadtól, tedd kezedet a mellére; mégél, ennyi elég; hunyd be szemedet és ne nyisd ki többé;ne végy részt a temetésén, nehogy holnap már meg-vigasztalódjál; döfd le magad, amíg szíved szereti mégteremtő Istenét. Ifjúságod fogja le a kezedet? Hajadszínét akarod megkímélni? Sohase engedd megőszülni,ha ezen az éjszakán meg nem őszül.

— Különben is, mi tennivalód van ezen a világon?Merre tartasz, ha elmégy innen? Mit remélsz, ha ittmaradsz? Ugyebár, ha erre az asszonyra nézel, azthiszed, hogy eltemetett kincsek vannak még a szíved-ben? Ugyebár, nem annyira azt veszíted el, ami volt,mint inkább azt, ami lehetett volna, s az a legszörnyűbbbúcsú, amikor azt érzi az ember, hogy még nem mondottel mindent? Mért nem szólaltál meg egy órával ezelőtt?Amikor az a mutató ezen a ponton állt, még boldoglehettél volna. Ha szenvedtél, mért nem tártad föl alelkedet? Ha szerettél, mért nem mondtad meg? Mostolyan vagy, mint aki elásta kincsét s éhenhal fölötte;bezártad az ajtótad, te fösvény s most vergődöl a rete-szek mögött. Rázd meg őket: erősek, saját kezeiddelkovácsoltad. Vágyakoztál, te esztelen, beteljesült avágyad és nem gondoltál Istenre! Úgy játszottál a bol-dogsággal, mint a gyerek a csörgővel s nem gondoltadmeg, mily ritka és törékeny dolgot tartasz a kezedben;lenézted, mosolyogtál rajta, halogattad az élvezetets nem tartottad számon, mennyit imádkozott közbenjó angyalod, hogy ezt az egynapos, tűnő árnyat meg-őrizze számodra! Oh, ha van angyal az égben, aki valaha

265

őrködött feletted, mit csináljon vájjon ebben a pilla-natban? Ül egy orgona előtt; szárnya félig kitárva,keze az elefántcsontbillentyűkön s belekezd egy örökhimnuszba, a szerelem és a halhatatlan feledés himnu-szába. De térde megroggyan, szárnya lehull, feje lehaj-lik, mint a törött nádszál; a halál angyala megérin-tette vállát, eltűnt a végtelenségben!

— Te pedig huszonkétesztendős korodra egyedülmaradsz a földön, amikor egy nemes, magasztos szere-lem s az ifjúság ereje még talán valamivé tehetett volna!Amikor hosszú bánkódások, égő fájdalmak, sok hatá-rozatlanság és kicsapongó ifjúság után végre nyugodtés tiszta napot láthattál volna fölkelni; amikor az imá-dott lénynek szentelt életed új nedvvel telhetett volnameg: abban a pillanatban süllyed és tűnik el mindena szemed elől! Immár nem határozatlan vágyakkal,hanem valóságos megbánással állsz itt; a szíved nemüres többé, hanem kiveszett belőle minden! S te méghabozol? Mire vársz? Ha neki nem kell többé az életed,ne vedd semmibe ezt az életet! Ha ő elhagy, hagyd elte is magadat. Hadd sirassanak, akik ifjúságodat szeret-ték! Nincsenek sokan. Aki néma tudott maradni Bri-gitte mellett, maradjon néma mindörökre! Aki végigtudott taposni a szívén, legalább őrizze meg érintet-lenül a nyomát! Ha élni akarnál még, nem kelleneeltörülni ezt a nyomot? Ha nyomorult életedet megakarnád tartani, nem volna más utad: végképpen megkellene romlanod. Igen, most már ez az ára az életed-nek. Ha el akarnád viselni, nemcsak meg kellene feled-kezni a szerelemről, de elfelejteni még azt is, hogy vana világon; nemcsak megtagadni azt, ami jó volt benned,de megölni azt is, ami jó lehet még; mert mitévő lennél,ha eszedbejutna? Ha egy lépést tennél a földön, hanevetnél, ha sírnál, ha alamizsnát adnál egy koldus-nak, ha csak egy negyedórahosszat jó lennél, szívedbe-szaladó véred odakiáltaná neked: Isten azért terem-

266

tett jónak, hogy Brigitte boldog legyen. Legapróbbcselekvéseid is zengő visszhang módjára szólalnánakmeg benned s nyögetnék minden szerencsétlenségedet;minden, ami lelkedet megindítaná, megbánást ébresz-tene benne, s még a reménység is, ez a mennyei követ,ez a szent barát, aki életre ösztökél bennünket, veledszemben könyörtelen kísértetté változnék s ikertest-vére lenne a múltnak; minden próbálkozásod, hogyvalamit megragadj, megannyi hosszú megbánás volna.Amikor a gyilkos a homályban lépdel, kezét melléreszorítja, nehogy bármit is megérintsen, nehogy vádolnikezdjék a falak. Neked is így kellene tenned; válasszlelked és tested között: egyiket meg kell ölnöd. A jó-nak emléke a rosszhoz utasít; csinálj holttestet magad-ból, ha önmagad kísértetévé nem akarsz lenni. Oh,gyermek, gyermek, halj meg tisztességesen, hogy sírnilehessen a sírodon!

Az ágy lábához vetettem magam, oly szörnyűkétségbeeséssel, hogy eszem elhagyott s nem tudtammár, hol vagyok, mit cselekszem. Brigitte felsóhajtotts fehér, csupasz melléről, mint valami nyomasztó ter-het, lerántotta a takarót.

Erre a látványra minden érzékem felbolydult.Fájdalomtól vagy vágytól, nem tudom. Hirtelen meg-borzongatott egy szörnyű gondolat. — Mit! — gondoltam— másnak hagyni ezt? Meghalni, föld alá kerülni, amígez a fehér kebel beszívja a mennybolt levegőjét? Igaz-ságos Isten! más férfi keze érintse ezt a finom és át-látszó bőrt! Másnak a szája tapadjon erre az ajakra,másnak a szerelme lakjék ebben a szívben! Más férfiálljon itt az ágy fejénél! Brigitte boldogan, imádat-ban éljen s én a temető zugában, egy árok mélyén por-ladozzam! Mennyi idő kell neki, hogy elfeledjen, haholnap nem leszek többé? Hány csepp könnyet hullatértem? Talán egyet sem! Minden barátja, mindenki,aki közeledik hozzá, azt mondja majd, hogy a halálom

267

jótétemény volt, siet a vigasztalására, könyörög, hogyne gondoljon rám többé! Ha sír, igyekeznek elszóra-koztatni; ha megszállja az emlékezés, elhessegetik;ha szerelme túlél engem, kigyógyítják belőle, mintvalami mérgezésből; s ő maga is, aki első nap talánazt mondja, hogy követni akar a sírba, egy hónapmúlva félrefordul majd, hogy meg ne lássa messzirőla síromra ültetett szomorúfüzet! Hogy is lehetne más-ként? Kit sajnálhat az, aki ilyen szép? Ha meg akarnais halni bánatában, az a szép kebel azt mondaná neki,hogy élni akar s a tükre meggyőzné erről; s amikorkiapadt könnyei átengedik helyüket az első mosoly-nak, ki nem üdvözli majd ujjongva, amért kigyógyultbánatából? Amikor egyheti hallgatás után tűrni kezdimajd, hogy kiejtsék előtte nevemet, mert maga isbeszélni fog rólam epedő tekintettel, mintha azt mon-daná: »Vigasztaljatok« — aztán lassanként nem kerülimár az emlékemet, csak nem beszél róla többé s ki-nyitja ablakát szép tavaszi reggeleken, amikor a mada-rak énekelnek a harmatos lomb között; amikor álmo-dozva mondja: »Szerettem!...« — ki lesz ott mel-lette? Ki meri azt felelni neki, hogy újra szeretni kell?Oh, akkor, akkor én nem leszek már! Meg fogod hall-gatni ezt a szót, hűtelen; pirulva hajtod le fejedetmint a nyílni készülő rózsa s szépséged, fiatalságodmámorossá tesz. Mondogatod még, hogy a szíved be-zárult, de engeded kiáradni belőle azt a friss fénykört,amelynek minden sugara csókot követel. Az asszony,ha azt mondja, hogy nem szeret többé, nagyon Is akarja,hogy szeressék! Mi csudálatos van ebben? Asszony vagy;tudod, mit ér tested, alabástromkebled, megmondtákneked; ha ruhád alá rejted, nem hiszed, mint a szűz-lányok, hogy mindenki hasonlít hozzád s tudod, hogymennyit ér a szemérmed. Hogy mondhatna le a magasz-talásról az olyan asszony, aki egyszer megízlelte? Élő-nek hiheti-e magát, ha homályban marad s hallgatnak

268

a szépségéről? Ez a szépség nem más, mint kedvesénekmagasztalása és tekintete. Nem, semmi kétség; akiegyszer szeretett, nem élhet többé szerelem nélkül;aki halálhírt hall, még jobban ragaszkodik az élethez.Brigitte szeret s ebbe a szerelembe talán belehalna;megölöm magam — és másé lesz.

— Másé lesz, másé lesz! — ismételgettem ágyafölé hajolva s homlokom megérintette a vállát. —Hiszen özvegy, — gondoltam — találkozott már ahalállal. Ez a gyöngéd kis kéz ápolt és temetett már.A könnyei tudják már, hogy meddig tartanak s a másod-szor ontott könnyek rövidebb életűek. Istenem, őrizzmeg! Mi tart vissza, hogy meg ne öljem álmában?Ha most fölébreszteném s azt mondanám neki, hogyütött az órája s egy utolsó csókkal meghalunk: bele-egyeznék. Mit bánom én? Oly bizonyos talán, hogyezzel nincs vége mindennek?

Találtam egy kést az asztalon s kezembe vettem.— Félelem, gyávaság, babona! Mit tudnak azok,

akik ezt mondogatják? A nép és a tudatlanok kedvé-ért beszélnek nekünk egy másik életről, de ki hisz bennea lelke mélyén? Melyik temetőőr látta valaha, hogyegy halott kilépett sírjából s bekopogtatott a paphoz?Valamikor régen láttak kísérteteket; ilyesmit a micivilizált városainkban nem enged meg a rendőrségs a föld alól legföljebb az élve eltemetettek kiáltásahallatszik ki. Ki némította el a halált, ha beszélt vala-mikor? Talán, mert a processzióknak nem szabad többéaz uccák forgalmát zavarni, azért tűri a mennyei lélek,hogy elfeledjük? Meghalni — ez a vég, ez a cél. Istenszabta elénk, az emberek vitatkoznak róla, de mind-egyiknek homlokára van írva: »Tégy, amit akarsz,mindenképpen meghalsz«. Mit szólnának, ha meg-ölném Brigitte-et? Sem ő, sem én nem hallanánk abbólsemmit. Holnap benne volna egy újságban, hogy Octavede T*** megölte a kedvesét s holnapután senki sem be-

269

szelne többé a dologról. Ki jönne el a temetésünkre?Akárki is: otthon nyugodtan megebédelne temetésután; mi pedig, ha egyszer egymás mellett hevernénkennek a kérészéletű sárnak a kebelén, fel nem ébred-nénk többé, ha az egész világ lába végigdobogna isa sírunk fölött. Igaz-e kedvesem, igaz-e, hogy jól érez-nők ott magunkat? Puha ágy a föld; ott semmi szen-vedés utói nem érne bennünket; a szomszéd sírokbannem fecsegnének Isten előtt kötött frigyünkről; csont-jaink békésen, minden gőgöt levetkezve ölelkeznének:a halál jó vigasztaló s amit összeköt, nem oldozza föl.Mért ijesztene téged a megsemmisülés, szegény test,amely úgyis arra vagy teremtve? Minden óraütés köze-lebb visz hozzá, minden lépésed összetör egy létra-fokot, amelyre lábad támaszkodott; csak halottakkaltáplálkozol; a levegő nyomasztóan nehezedik rád, aföld, amelyen jársz, lábadnál fogva magához vonz.Szállj le, szállj le! Mitől iszonyodol? Az az egy szórémít meg? Mondd egyszerűen így: »Nem élünk tovább.«Nem édes megpihenni ekkora fáradság után? Hogylehet habozni, ha csak ennyi a különbség: kevésselelőbb, vagy kevéssel utóbb? Az anyag örökéletű s afizikusok azt mondják, a végtelenségig morzsolják alegkisebb porszemet, anélkül, hogy meg tudnák semmi-síteni. Ha az anyag a véletlen rabszolgája, mi bűntkövet el, amikor szenvedése formáját megváltoztatja,mert hiszen gazdát úgysem cserélhet? Istennek mind-egy lehet, hogy milyen alakot öltöttem s milyen libériátvisel a szenvedésem: a fájdalom a koponyámban él;a fájdalom enyém, azt megölöm; de a csont nem enyém,azt visszaadom annak, akitől kölcsönkaptam: haddcsináljon belőle serleget egy költő s igya belőle a magaúj borát! Miféle szemrehányás érhet s ki tehetné ezta szemrehányást? Micsoda könyörtelen bíró mondhatjanekem, hogy visszaélést követtem el? Honnan tudja?Járt a lelkemben? Ha minden teremtménynek meg-

270

van a maga feladata s ezt bűn lerázni magáról: milynagy bűnösök azok a gyermekek, akik dajkájuk keb-lén halnak meg? Mért nem büntetik ezeket? Ha valakibeszámolna arról, ami halála után történt vele, ki vennéhasznát ennek a tanulságnak? Az ég okvetlenül üreslenne, ha az embert még haláláért is megbüntetnék,mert elég büntetés az, hogy élnie kell; nem tudom, kimondta ezt, ha ugyan nem Voltaire a halálos ágyán;egy kétségbeesett öreg ateistához méltó utolsó, tehe-tetlen kiáltás ez. Mire való, miért van ez a sok küzde-lem? Ki van hát odafönn, aki tetszelegve nézi ezt asok gyötrelmet? Ki az, aki tétlenül elszórakozik az örö-kösen születő és örökösen haldokló teremtés látványán?Látja, hogy építenek s fű nő a romok fölött; látja,hogy fát ültetnek s villám csap belé; látja, hogy járnaks a halál azt kiáltja: »Megállj!« — Látja, hogy sírnaks a könnyek felszáradnak; látja, hogy szeretnek s azarcok megráncosodnak; látja, hogy imádkoznak, le-borulnak, könyörögnek, karjukat nyújtogatják s azaratás egy szem búzával sem hoz többet! Ki az hát,aki annyit dolgozott csak azért a gyönyörűségért, hogyegymaga tudhassa: nem ér semmit, amit csinált?A föld meghal; Herschel azt mondja, hogy a hidegtől:ki az hát, aki a kezében tartja ezt a párákból össze-sűrűsödött cseppet s nézi, ahogy elpárolog, mint ahalász, aki tengervizet merít a tenyerébe, hogy egycsipetnyi sóhoz jusson? A vonzás nagy törvénye, amelyhelyén tartja az űrben a világot, vég nélküli vágybankoptatja és rágja; minden bolygó csikorgó tengellyelhordozza a maga nyomorúságait; hívogatják egymástaz ég egyik végétől a másikig, félnek a nyugalomtóls várják, hogy melyik áll meg előbb. Isten megtartjaőket; szorgalmasan, Örökösen végzik üres és haszon-talan munkájukat; forognak, szenvednek, égnek, ki-alusznak és kigyulladnak újra, leszállnak és fölkelnek,üldözik és kikerülik egymást, összefonódnak, mint a lánc-

271

szemek; felszínükön ezernyi ezer folyvást megújulóélőlényt hordanak; ezek is mozognak, keresztezikegymás útját, egy órára egymáshoz bújnak, aztánleroskadnak, mások állnak a helyükbe; az élet oda-siet, ahonnan kifogyott; a levegő odaszáguld, aholürességet érez; sehol semmi rendetlenség, meg vanszabva, ki van jelölve minden, aranysorokba, tűz-parabolákba írva, a mennyei zene hangjai melletthalad minden, mindörökre, könyörtelen ösvényeken;és mindez — semmi! Mi pedig, szegény névtelen álmok,halvány és fájdalmas jelenések, észrevehetetlen kéré-szek, mi, akiket egy másodpercig tartó lehellet ele-venít meg azért, hogy halál is lehessen a világon: miagyonfárasztjuk magunkat annak bebizonyításával,hogy szerepet játszunk s hogy valaki észrevesz bennün-ket. Nem merünk elővenni egy kis vasszerszámot snem merjük egy vállrándítással főbelőni magunkat;azt hisszük, ha öngyilkosok leszünk, ismét helyreálla káosz; isteni és emberi törvényeket írtunk és szer-kesztettünk s félünk a saját katekizmusainktól; har-minc évig szenvedünk zokszó nélkül s azt hisszük,hogy harcolunk; a végén mégis erősebb a szenvedés,egy csipetnyi port küldünk az értelem szentélyébe svirág nő a sírunkon.

E szavak után a kezemben tartott kést Brigittekeble fölé emeltem. Nem voltam már ura magamnaks nem tudom, őrjöngésemben mi történhetett volna;félredobtam a takarót, hogy a szívét megtaláljam s kétfehér keble közt kis ébenfa feszületet pillantottam meg.

Ijedten léptem hátra; ujjaim szétnyíltak, a késkiesett kezemből. Brigitte-nek nagynénje adta halá-los ágyán ezt a kis feszületet. Mégsem emlékeztem,hogy valaha láttam volna rajta; nyilván az elutazáspillanatában akasztotta a nyakába, hogy ez az ereklyeóvja meg az út veszedelmeitől. Egyszerre összekul-csoltam kezemet s éreztem, hogy földregörnyedek.

272

— Uram, Istenem, — mondtam reszketve — UramIstenem, jelen voltál!

Akik nem hisznek Krisztusban, olvassák el ezta lapot; én sem hittem benne. Se mint gyerek, se mintdiák, se mint férfi, nem jártam templomba; vallásom,ha ugyan volt, nem ismert sem rítust, sem szim-bólumot s csak egy alaktalan Istenben hittem, kultuszés kinyilatkoztatás nélkül. Serdülőkorom óta megmér-geztek már a múlt század írásai s korán magamba-szívtam belőlük a hitetlenség terméketlen tejét. Azemberi gőg, az önzők istene nem engedte ajkamra azimádságot, rémült lelkem pedig a megsemmisülés remény-ségében keresett menedéket. Mintha részeg, vagy őrültlettem volna, amikor megláttam Krisztust Brigittekeblén; de, bár magam nem hittem benne, meghát-ráltam, mert ismertem az ő hitét. Nem valami hiúrémület állította meg a kezemet e pillanatban. Kilátott? Egyedül voltam a sötét éjszakában. A világelőítéleteivel törődtem volna? Ki gátolt abban, hogyeltávolítsam szemem elől ezt a kis fekete fadarabot?A hamuba hajíthattam volna, — de a fegyveremetdobtam oda. Oh, hogy éreztem a lelkem mélyéig s meny-nyire érzem még ma is! Mily nyomorultak, akik valahais gúnyolták azt, ami egy élőlényt meg tud menteni!Mindegy a név, a forma, a hit, — szent minden, ami jó.Hogy merhet valaki Istenhez nyúlni?

Mint ahogy a napnak egy pillantására a hó lejöna hegyekből s az eget ostromló fagyos tömeg patáikkáválik a völgyben: így árasztotta el a szívemet is egyforrás szétterülő vize. Tiszta tömjén a megbánás; ennekillata áradt egész szenvedésemből. Bármily kevés hiány-zott ahhoz, hogy a bűnt elkövessem: ártatlannak érez-tem szívemet, mihelyt kezemből kihullt a fegyver.Egyetlen pillanat visszaadta nyugalmamat, erőmet éseszemet; újra beléptem a hálófülkébe: lehajoltam bál-ványom fölé s megcsókoltam keblén a feszületet.

273

— Aludj békén, — mondottam — Isten őrködikfeletted. Mialatt álmodban elmosolyodtál, életed leg-nagyobb veszedelméből menekültél meg. De a kéz,amely fenyegetett, nem fog ártani többé senkinek;a te Krisztusodra esküszöm, hogy sem téged nem öl-lek meg, sem magamat. Esztelen vagyok, őrült vagyok,gyermek, aki férfinak hitte magát. Hála Istennek,fiatal vagy, élsz, szép vagy, el fogsz felejteni engem.Kigyógyulsz a bajból, amit én okoztam, ha meg tudodbocsátani. Aludj békén reggelig, Brigitte s akkor döntsa sorsunkról, zúgolódás nélkül fogadom, akárhogyítélsz is. Te pedig Jézus, aki megmentetted, bocsássmegesne mondd el neki. Vallástalan korban születtem,sok vezekelni valóm van. Szegény fia vagyok az elfelej-tett Istennek s nem tanítottak meg, hogy szeresselek.Sohasem kerestelek a templomokban; de hála az Ég-nek, ott, ahol megtaláltalak, még mindig tudok resz-ketni. Mielőtt meghalok, egyszer legalább megcsókol-talak, egy olyan szíven, amely tele van veled. Oltal-mazd, ameddig élet van benne; maradj ott szent őrző-jéül; emlékezzél arra, hogy egy szerencsétlen embernem mert fájdalmába belehalni, mert megpillantotttéged keresztrefeszítetten; hitetlen létére megmen-tetted a gonosztól, — ha hitt volna, meg is vígasztalod.Bocsáss meg azoknak, akik hitetlenné tették, mivel-hogy te bűnbánóvá tetted; bocsáss meg mindazoknak,akik káromolnak téged: nyilván sohasem láttak a két-ségbeesés órájában! Az emberi örömek gúnyos termé-szetűek s könyörtelenül tudnak megvetni; oh, Krisztu-som, a földi boldogok azt hiszik, hogy soha sincs szük-ségük reád. Bocsáss meg nekik. Bár gőgjük sértegettéged, könnyeik előbb vagy utóbb megkeresztelik őket;sajnálatraméltóak, amért azt hiszik, hogy őket semmivihar el nem érheti s a balsors szigorú tanításaira vanszükségük, hogy hozzád eljussanak. Bölcseségünkés kételkedésünk nagy gyerekjáték a kezünkben; te,

274

aki a Golgotán mosolyogtál, bocsáss meg nekünk, amérthitetlennek álmodjuk magunkat. Minden kurta nyomoru-ságunk között a legrosszabb az, hogy nyomorúságunk-ban hiúságból megpróbálunk elfeledkezni rólad. Delátod, mindez csak árnyék, amely egy tekintetedtőlszertefoszlik. Hiszen ember voltál te magad is. A fáj-dalom tett Istenné; a kínos halál eszköze segített égbe-szállni, az vitt kitárt karokkal dicsőséges atyádnakkebelére; minket is a fájdalom vezet hozzád, mikénttéged atyádhoz vezetett; csak töviskoszorús fejjelhajlunk meg képmásod előtt; vérző lábadhoz csakbevérezett kézzel nyúlunk s azért szenvedted a márti-riumot, hogy a szerencsétlenek szeressenek.

A hajnal első sugarai kezdtek beszűrődni a szobába;lassacskán ébredezett a város s távoli, zavaros hangok-kal telt meg a levegő. A fáradtságtól összetörve, elgyen-gülve ott akartam hagyni Brigitte-et, hogy kissé meg-pihenjek. Amint kifelé indultam, egy karosszékre dobottruhadarab lecsúszott mellettem a földre s összehajto-gatott papiros esett ki belőle. Fölemeltem; levél volt,s megismertem Brigitte kezeírását. Nem volt leragasztva,kinyitottam s ezt olvastam benne:

» 18 . . dec. 23.

Mire ezt a levelet megkapja, én már messze jároks talán nem is kapja meg soha. Sorsom összeköt vala-kivel, akinek mindent feláldoztam; ő nem tud nélkülemélni s én megpróbálok meghalni érte. Szeretem önt,Isten áldja, szánjon bennünket.«

Olvasás után másik oldalára fordítottam a papírts ezt a címet olvastam rajta: »Henri Smith úrnak,N***. Poste restante.«

VII. FEJEZETMásnap délben, szép decemberi napsütésben egy

fiatal pár karonfogva ment végig a Palais Royal kert-jén. Beléptek egy ékszerészhez, két egyforma gyűrűtválasztottak, mosolyogva cserélték ki s mindegyikujjára húzott egyet. Rövid séta után ebédelni menteka Fréres Provencaux-hoz, egy olyan kis emeleti szobába,ahonnan egészen át lehetett tekinteni a világ egyiklegszebb helyét. Bezárkóztak kettesben s amikor apincér visszavonult, az ablakba könyököltek s gyön-géden megszorították egymás kezét. A fiatalemberútiruhában volt; örömtől sugárzó arcáról ifjú házas-nak nézte volna az ember, aki először mutatja megfeleségének Párizs életét és gyönyörűségeit. Vidámságaszelíd és nyugodt volt, mint a boldog embereké. Tapasz-taltabb megfigyelő fölismerhette volna benne a férfiváérő gyermeket, akinek bizakodóbb tekintete kezdi aszívét is megszilárdítani. Időnkint az eget nézte, aztánvisszatért barátnőjéhez s könnyek csillogtak a szemé-ben; engedte, hogy lefolyjanak az arcára s mosolygott,a nélkül, hogy letörülte volna. Az asszony sápadt ésmélázó volt s csak a barátjára nézett. Vonásain valamimély szenvedés érzett, amely nem igyekezett ugyanelrejtőzni, de azért nem mert ellenállni a maga előttlátott vidámságnak. Amikor társa mosolygott, mosoly-gott ő is, de magától soha; ha az beszélt, válaszolt nekis megette, amit tányérjára tett; de valami hallgatáslakozott benne, amelybe csak pillanatokra költözöttélet. Ernyedtségén és nemtörődömségén világosan meg-ismerszett a lélek lágysága, a két egymást szerető lénygyöngébbikének álmatagsága, akik közül az egyik csaka másikban él s csak visszhang gyanánt elevenedikmeg. A fiatalember tisztán érezte ezt s büszkének éshálásnak látszott; de büszkeségén is észre lehetettvenni, hogy a boldogsága új neki. Amikor az asszony

276

hirtelen elszomorodott s lesütötte szemét, igyekezettnyílt és határozott viselkedésével megnyugtatni, deez nem mindig sikerült s egyszer-egyszer maga is zavarbajött. Közömbös néző sohasem érthette volna meg azerőnek és gyöngeségnek, örömnek és bánatnak, zavar-nak és derűnek ezt a keverékét; felváltva hihette volnaőket a világ legboldogabb és legboldogtalanabb terem-téseinek; de ha titkukat nem ismerte is az ember, meg-érezhette, hogy együtt szenvednek s bármi légyen is titok-zatos szenvedésük, fájdalmaikra a szerelemnél is hatal-masabb pecsétet ütöttek: a barátság pecsétjét. Miközbenegymás kezét szorongatták, tekintetük szűzies maradt;halk hangon beszéltek, ámbár egyedül voltak. Minthagondolataik meggörnyesztenék őket, homlokukat egy-másnak támasztották, ajkuk nem ért össze. Gyöngéden,ünnepélyesen nézték egymást, mint gyönge emberek,akik jók akarnak lenni. Amikor az óra egyet ütött, azasszony mélyet sóhajtott s félig elfordulva mondotta:

— Hátha mégis tévedsz, Octave!— Nem, édes barátnőm, — felelte a fiatalember,

— hidd el, hogy nem tévedek. Sokat fogsz szenvedni,talán sokáig, én pedig örökké; de ebből kigyógyulunkmind a ketten; téged az idő gyógyít meg, engem Isten.

— Octave, Octave, — ismételte az asszony, —bizonyos vagy abban, hogy nem tévedsz?

— Nem hiszem, édes Brigitte, hogy el tudjuk felej-teni egymást; de hiszem, hogy e pillanatban még nem tu-dunk megbocsátani egymásnak, már pedig ezt kell elérnünk mindenáron, még ha sohasem találkozunk is többé.

— Miért ne találkoznánk? Miért ne lehetne egynapon ... Hiszen te oly fiatal vagy!

Mosolyogva tette hozzá:— Mire legközelebb szerelmes leszel, veszedelem

nélkül találkozhatunk.— Nem, édes barátnőm; mert tudd meg, hogy

szerelem nélkül sohasem láthatlak téged viszont. Bár-

277

csak méltó lenne hozzád az, akire ráhagylak, akinekodaadlak! Smith derék, jó, becsületes ember; de akár-milyen szerelmes vagy belé, láthatod, hogy engem isszeretsz még; mert ha maradni akarnék vagy el akar-nálak vinni, beleegyeznél.

— Ez igaz, — felelte az asszony.— Igaz? Igaz? — ismételte a fiatalember s egész

lelkéből nézte, — igaz, hogy velemjönnél, ha akarnám?Aztán szelíden folytatta:— Éppen ezért nem szabad soha többé találkoz-

nunk. Vannak az életben szerelmek, amelyek meg-zavarják az észt, az érzéseket, a lelket és a szívet, devan egyetlen fajtája a szerelemnek, amely nem zavarjaföl, hanem belehatol s ez csak azzal együtt hal meg,akiben gyökeret vert.

— De írni fogsz azért?— Igen, eleinte, egy darabig, mert oly keserves

az, amit el kell szenvednem, hogy belehalnék, ha mindenmegszokott és szeretett formától el kellene szakadnom.Lassan és apránként történt, hogy ismeretlenül, félén-ken közeledtem hozzád, bizalmasabb barátod lettemés végül... De ne beszéljünk a múltról. Lassan, lassanfognak gyérülni a leveleim is, amíg egy napon meg nemszűnnek. így ereszkedem le arról a dombról, amelyreegy esztendő alatt feljutottam. Valami nagy szomorú-ság lesz ebben, de lesz talán valami báj is. Ha az embera temetőben megáll egy friss, zöldelő sír előtt, amelybekét drága név van vésve, titokzatos fájdalmat érez,amely keserűség nélkül való könnyeket fakaszt; ígyakarok némelykor megemlékezni arról, hogy élő embervoltam.

Ezekre a szavakra az asszony egy karosszékbe omlottés zokogásra fakadt. Könnyezett a fiatalember is, demozdulatlan maradt s mintha maga sem akarta volnafájdalmát észrevenni. Amikor könnyei felszáradtak,odalépett barátnőjéhez, megfogta kezét és megcsókolta.

278

— Hidd el nekem — mondotta — az, hogy sze-retsz, akármilyen helyet foglalok is el a szívedben, erőtés bátorságot ad. Hidd el, Brigitte, senki sem fog job-ban megérteni, mint én; méltóbban szerethet más,de mélyebben nem. A másik kímélni fogja benned azo-kat a tulajdonságokat, amiket én megbántottam skörül fog venni szerelmével: jobb kedvesed lesz, denem jobb testvéred. Add a kezedet s hadd nevessen avilág egy fenséges szón, amelyet nem ért meg: »Marad-junk barátok és Isten veled örökre«. Amikor előszöröleltük meg egymást, valami már régóta tudta bennünk,hogy egyek leszünk. Ez a részünk, amely Isten színeelőtt összeölelkezett, ne tudjon arról, hogy e földönelválunk; egy nyomorult, rövidéletű harag ne válasszaszét örök boldogságunkat.

Fogta az asszony kezét; az felállt, arca még min-dig könnyben ázott; különös mosollyal lépett a tükörelé, elővette ollóját s hosszú fürtöt vágott le a hajából;elnézte magát egy pillanatig, így, eltorzítva, megfosztvalegszebb ékességének egy részétől s odaadta kedvesének.

Az óra ismét ütött; ideje volt lemenni; amikorújra elhaladtak a galériák alatt, éppoly vidámnak lát-szottak, mint érkezésük pillanatában.

— Szépen süt a nap, — mondta a fiatalember.— Szép nap volt ez. — mondta Brigitte, — és

semmi sem tépheti ki innét!Erősen a szívére ütött; gyorsabban kezdtek lép-

delni s eltűntek a tömegben. Egy órával utóbb posta-kocsi haladt át egy kis dombon, túl a fontainebleau-isorompón. A fiatalember egyedül ült benne; messzi-ről egy utolsó pillantást vetett szülővárosára s meg-köszönte Istennek, hogy három ember közül, aki az őhibájából szenvedett, csak egy maradt boldogtalan.

VÉGE