ASZERELEMÉLETTANA

STÚDIUMOK

ÍRTA

BRÓDY SÁNDOR

PEGAZUS KIADÁS1 9 2 2

Copyright by Pegazus Könyvkiadó 1922

Ebből a könyvből ezen a kiadáson kívül 500 famentes papírranyomott, művésziesen kötött és kézzel számozott

példány is készült, a szerző fényképévelés sajátkezű aláírásával.

W. Hamburger, Wien VI. - 22 163

ElőszóMost már itt az ideje, sőt talán sietős

is a dolog, hogy a szerelemről való érzéseimetés gondolataimat lejegyezzem. Nem rend-szerbe foglalva, inkább csak ötletszerűen éscsak annyi elmélyedéssel, amelyre ebben akorszakban férfi képes lehet. Nagyon szeret-nék egyszerű lenni ebben a hallatlanul bonyolultkérdésben. Szeretnék bátorsággal belenéznia titkok titkába, amelyet mindenki tud. Haegészen becsületes ember és igazi író volnék,azon kezdeném, hogy én magam nem tudoksemmit különöset és utalnék a világirodalomraés annak az alján, a végén a magam írásaira,amelyek hét éves korom óta, egész máig,negyven köteten át csak a szerelemről szólanakés semmi másról. Hogy mernék e hatalmasés egyetlen egy valakihez, mert aligha, ha vanmás, hozzá is nyúlni; és hogyan bátorkodnékmint egy még mindig részeg tanár, hogy meg-magyarázzam az egész ügyet — halottakon.Igazában a szerves vegytanra kellene bíznoma dolgot, annak a bontakozó igazságai közöttvan — valami jel. Vagy a filozófusokhoz for-

4

dúljak? Egy-egy szót tudnak azok is. Szépendadognak. Gondoltam: a fiziológusokhoz for-dulok, — szegényekhez, akik maguk is színezettbaktériumok.

Mit tagadjam, nagy gyönyörűség nekem,hogy tárgyammal foglalkozzam, amelyen kí-vül más igazán nem igen érdekelt. Legfeljebbaz ellentéte: a halál. És mentől jobbanközeledem az utóbbihoz, annál erősebben iz-gat maga az élet, azaz a szerelem. Gondo-lom, a k e t t ő egy. A nap, a tüz, a melegmindenféle formájában, a mámor forrósága,lelkiekben és testiekben ugyanegy; a nap,a rádium, az ismeretlen csillagok kisütése.Nevezzük két billió ismeretlen jelenségnek,ami van és ami alkalmasint csak kettő: egypár-ember. A férfi meg. a nő. Még az selehetetlen, hogy csak a nemiség. Es ugylátszik, ennek a törvényei ugyanazok,legalább is hasonlók, a nagyszerű élővilág-ban mint a kövekben, a füvekben és még meg-és fel nem ismert valamikben és valakikben.A vegytan azt hiszi, hogy a karbonnak, ametanfiánnak négy ölelő karja van. Minden diáktudja, hogy a férfi virág; elküldi szerelméta női virágnak, pedig nincs is szerencséjükegymáshoz. Vigyázzunk, hogy ebbe a sok-féleségbe és egyetlen egybe bele ne bolon-

5

duljunk, mint a levés, azaz a lét kérdésébeés úgy látszik, hogy az emberiség korlátolt-ságában nagyszerű ösztönnel cselekedett,amidőn a teremtő Isten cselekedeténél meg-állapodott. Nagyon helyesen tette, amidőnminden okának egy emberszerű lényt kreáltés elfogadott, hitt benne és megszerette aztés a többi isteneket mind. Végre is nemlehetetlen, hogy így van. A magam részérőlnem szégyellem, hogy van hajlandóságom ahitre és ha kételkedem, anyámra gondolok,mint a legfőbb bizonyítékra, pedig ő magahitetlen volt. De volt, anyám volt. Nekem pe-dig gyermekeim voltak és vannak. Ezek mindösszefüggések az élettel, annak a különöslánczolatával. (Ez a láncz! A szerves vegytan-ban is a vérnek ez a sémája; a láncz, titkavan, de megoldása nincs. Annyit tudunk, hogyegy pár-kapocs van. Az egyik hím, a másika női kapocs!)

De védekezem, hogy tudományos jelen-ségekbe és elméletekbe kapaszkodjam bele,és azok csigahátán vágtassak előre, hogyelérjem czélomat: tárgyam leegyszerűsítésé-hez és összezavarásához, fölnagyításához éski czifrázásához.

Egészen bizonyos némely dolog az egész-ből, az egész szerelemből.

Egy: nagyon jó. (Még emlékszem.)

6

Második: a legfőbb czél és a legfőbbczéltalanság.

Harmadik: istene, királya és a leg-nyomorultabb rabszolgája a mai és a sohael nem múló holnap fönnmaradásának, min-dennek ami van. Abba bele kell nyugodnunk,hogy nem csak a számunkra találták föl. Alegmagosabb csudák, a csillagok is rend-szeresen cselekszik. Egymás körül tánczol-nak, körbe-körbe, egymásba furakodnak, el-válnak, fiadzanak. Ugyanezt teszik magukaz istenek is, mint ahogy a derék görögökhitték. Elég jó Ízlésre vall, hogy az istenekembereket is szerettek, sőt állatokat is, haszépek voltak. Még ugyanegy neműeket is.Ami ellen az én ízlésem hevesen tiltakozik,de maga a művelt, sőt tudományos újkormég sokkal elnézőbb. És ami a női nemetilleti, ebben a képben még több mint meg-értő. Újabban favorizálja a jelenséget. Régen:csak megértette. Ma? Belterjessé tette. Megyvalamerre ?

Negyedik, a jó szerelmi kérdés. A nemiösztön. Kiben, kiben vad és telhetetlen, ki-ben csak pislákol, mint a rossz olajmécsesvizes, elhamvadt szövétneke. Dicséretünkre,a férfiak dicséretére legyen mondva, ez in-kább a nőkre vonatkozik. Nem is hiszik,hogy az ember-nők között mennyi a frigid,

7

sokszor csak mímeli a nemi szerelmet, hogya férfi örvendjen és — táplálja szép gyen-gébb testét, mely nem nehéz munkára szüle-tett. Hogy ruhával elfödje, czifra tollal föl-ékesítse. Elbolondítsa. Megcsalja anélkül,hogy csalná.

Ötödik amit a tárgyról tudok: ezt azegész szerelem ügyet az úgynevezett költőkösszevissza gabalyították, össze-visszadobták,czifrázták. Nyilvánvalóan a maguk ki-vételesen erotikus mivoltuknak kiélése ked-véért. Vagy csalás okán, avagy játékból. Azutánzás mániájából. Ostoba érvényesülés egyrossz és veszedelmes ipar kedvéért. Mindigharagudtam a költőkre: megmérgezték magáta szerelmet és magát az emberi társaságot.Még a legbecsületesebb Homeros, az ősi-költő is azt cselekedte. A fantasztikus nemivágy nem duzzadt volna fel ilyen nagyra,változatosra nélkülök. Rossz munkát végezteka költők vagy helyesen cselekedtek? Igazánnem tudom, a poézis az őszinteség ésigazság rovására dolgozott, az kétségtelenés az is bizonyos, hogy szerencsétlen fajtán-kat még szerencsétlenebbé tették.

A hatodik bizonyosság: hogy hiábavalóminden bizonyosság, lehetetlen minden igaz-ság és képtelen minden általánosítás, amitárgyam közelébe vihetne. Merészen körül

8

szárnyalni talán lehetne, de körültipegni:szegényes és hívságos.

A tárgyról való régebbi írásaim, amelyeke könyvben foglaltatnak, még okosabbak mertmég bolondabbak. Ma, hogy lehiggadtam,nem tudom meghatározni a higgadtság mér-tékét. Csak azt tudom, hogy érdemes volta bolondságért, a mámorért, érette élniés érdemes volna, de csak azért élnitovább. Ha végérvényesen vége volna,nem élnék, mindenesetre nem kívánnék. Deférfinál elmúlhat-e igazán teljesen? Nőt márláttam, hogy szégyenkezve, bután nézettvissza rá. Letagadta hogy volt egyszer? Nemis tudta mi? Restelte, sőt utálta hogy voltegykor. Szégyenkezve törülgette a szájaszélét. De akadt olyan is, aki nem helyeselte.

Viszont találkoztam egy nyolczvan éventúl — élete utolsó heteit élő férfiúval, —aki a szanatórium reggeliző termében az ab-lakmélyedésbe, a függöny mögé húzott éselpirulva halkan szólott:

— Jól aludtam. És egész éjszakán át egytizenhat éves lányról álmodtam, akibe húszéves koromban szerelmes voltam. Ezen ategnap éjszakáján boldog voltam és most isaz vagyok. Az aggastyán feje reszketett.Szenilis volt, de az esze józan és ép.

Ha meggondolom, ha tehát újra meg-

9

gondolom, nem szabad haragudnom a köl-tőkre, akik a szerelmet fölnagyítják és össze-vissza szövik a képzelődés óriási és bonyolultszövőszékén. Hol van a legvakmerőbb éslegromlottabb író, aki csak közelébe is férkőz-hessek az élőlények szerelmi természetrajzá-nak sok jelenségéhez. Egy magyar orvosbeszélt nekem a közönséges hangyánálnem nagyobb bogarakról, melyek a tenger-parti moszat mélyében élnek, örök sötétség-ben és ezért a természet takarékosságaszemet se adott nekik: vakok e bogarak.Aligha látja egyik a másik ideálját és mégisszeretnek, szaporodnak. Nem sűrűn, az igaz,— és a rovargyűjtők vagyont adnak egy pél-dányért. Már sokkal olcsóbb a religioza nevűpók, amelynek a nője a legszadistább szadistaa földi teremtmények összes női között.Franczia természettudósok állítják, hogy abecstelen póknő — nagyon haragszom rá, —szerelem közben a férfinak megeszi — a fejét.

Elhallgatok itt, mert félek a szokatlanperverzitástól. A rendes szerelem is vad dolog.Az állatoké sokszor csúnya is.

Hajlamom mégis erős, hogy tárgyamataz emberen keresztül a lét minden élő jelensé-gével egybe foglaljam, egy csillagrendszerbeközösítsem. E sorok irása közben olvasom,hogy egy angol vagy egy német — nemzeti

10

felfogásom fenntartása mellett ez talán szabad?— kitalálta, hogy végső eredményében ahidrogén is szeret, sőt viszonya van egyatommal, ha ez megőrül illetve megőrjíttetik.Sajnálom, hogy úgyszólván csak ember-atomtestvéreimről tudok egyet-mást, talán többetis, mint illenék. Itt is inkább csak a nemivonatkozásokban. Úgy látszik erre van, deerős velem született tehetségem. A lelki ésmetafizikus tudásom, fájdalom, tökéletlen. Afiaim — öt van — minden mód jobban tud-ják e témát mint én. A legkisebb fiamtól, akimost már huszonegy esztendős, a tárgyamatilletőleg szeretnék sok mindent kölcsön kér-ni, de nem igen adja. Nagy néha el-el mondegy-egy részletet szerelmi, természetesenlelki életéből.

Múltkor éjszaka, az ilyesmit csak éj-szaka lehet, elbeszélte:

— Atyám, tudja-e, hogy a gyönyörűség,amit nékem eddig az élet adott, — és talánnem is ad többet, — négy öt lépés este, fákalatt a sötétben. Sétáltunk Szerafinnal, amamájával és a családjával. Holdas éjjel akastély kapuja előtt sűrű hárs, tökéletes sötét-ség alatta. Ott kettőnket előre eresztettek,nem láttak. Az a négy-öt lépés volt minden.Néha csak egy csók, egy félölelés. Egésznap ezért az egy árnyékos pillanatért éltünk.

11

Vájjon vissza jön-e még? Vájjon lesz-e mégéletemnek ilyen tökéletes és erős tartalma,vagy ez volt minden, az egész életem igaztartalma. A fiú spiritualista, de nem féltem.

Tudom, hogy a lelki rész erősen el vanhanyagolva a tanulmányokban és ez igaz-ságtalan és helytelen. De az író természet-rajzában legfontosabb a testies hajlandóság.Az a meggyőződésem, hogy a végzet arrarendelt, hogy a nemi szerelem fiziológiájátirjam meg, pozitív formában. A szelíd ésegy-nőjű Forel, a pszihológus Stendhal, atúlságosan mindentudó Balzac, az inkábbcsak furcsaságokat kedvelő Mantegazza,vagy a legtökéletesebb szanatóriumtulajdonosKrafft-Ebing — a kóros esetek az övéik. Ajó erős, tisztán emberi kell nekem.

íme eldicsekszem és mielőtt munkámbafognék, látom, hogy amit itt összeszedtem, in-kább csak tanulmányok a szerelem élettaná-hoz. Az igazi vágyam az volna, ha mostfrissen, bár kiábrándult, de teljes munkáhozkezdhetnék. Az első vaskos kötet: A nép ésannak szerelme. Ám az egészen más! De azidő és a korszak siettet, valami furcsa készü-lődések vannak. Az állatok maradtak a régi-nél. Az emberek mintha végzetesen meg-változtak volna — igen sok dologban. Vagy

12

csak nekem tetszik és látszik így? Vigyáz-nom kell, hogy el ne áruljam magamat. Sietősaz utam, hogy legalább e tökéletlen Írás-művemet adjam közre most. Fogadják ezt iselnézéssel. Csak azt az egyet követelem,hogy frivol kíváncsisággal ne közeledjeneka könyvemhez, mint ahogy én magam mindenfrivolitás nélkül, majdnem komor komolysággalmélyedtem el a kérdések kérdésébe.

1921. karácsonyhava.(Tél van.)

Bródy Sándor.

A szerelem természetrajza

Általánosságok és különösségekLe akarom írni a szerelem természetrajzát. Talán

legokosabban és legegyszerűbben akkor cseleked-nék, ha kiválasztanám a mámor kertjének két szépés egészséges virágát és azokon bizonyítanám amagam igazait, elmondván létük minden mozdulatátattól kezdve, hogy bezárkózva, ismeretlenül, titok-zatosan élnek a magban, egészen addig, amíg elher-vadva, újra alkotó részei lesznek a földnek és azúj növevényeknek. Úgylehet, a szerelemnek ez azélettörténete lenne a legművészibb, csakhogy nema művészet az, amire én e munkában törekszem.

Keresem a lényegét, kutatom és előállítom példáitaz élet e legnagyobb titkának, amely előttem igengyakorta czéljának is látszik, összegyűjtöm a rájavonatkozó híres vagy érdekes, nyilvánvaló, vagyeddig eldugott okmányokat, feltárom a nevezetesvizsgálódásokat, amelyek eddig folytak, akár tudo-mányos, akár költői alapokon. A roppant anyagnakegy újszerű, helyes és gazdaságos összehordása,mondjuk így: elbeszélése a főczélom és az én felfogá-som széljegyzetek, a magam csekély tapasztalatai,inkább mellékesek, de hiszem, semmiképpen nemlesznek feleslegesek.

Ilyen módon akarom megcsinálni a szerelemlélek- és élettanát. A legelsőt, amely magyar nyelvenés magyar szellemben, idehaza íródott. Kitűnőkartársam könyve, a Szász Zoltáné tíz évvel későb-ben jelent meg. Mert úgy tartom, hogy igenis fontos,

16

sőt legelsőbb is az, hogy a magunk szellemével lás-sunk ki a világba és be a szívünkbe. Így talán sikerüla legáltalánosabb természetrajz különös középpont-jává tenni a magyar szívet és az elmét.

A szerelemről való nagy rendszeres vagy tudo-mányos gondolatok azonban — sajna — nem amieink. Mi az édes szenvedélyt inkább cselekedjükés megtörténtetjük, érezzük és kultiváljuk, nézzükvagy elbeszéljük. A nagyszerű bölcseségek, a kutatóelmélyedések diadala idegen fajtáké: a régi zsidóké,az igen szerelmes természetű hinduké és az új nem-zetek közül: az angolé, a francziáé és a németé.

A szerelem helyét, szerepét és filozófiailényegét a világegyetemben — akár tetszik ez ne-künk, akár nem — egy német elme határozta megeddig a legérthetőbb és ezért a legnépszerűbb —hazugsággal. Arthur Schopenhauert értem, aki vi-lágos formulái, érthető és élvezetes stílusánál fogva,elfoglalva tartja a szerelem-professzorság világtan-székét. Pedig tézise kellemetlen, sőt a szerelmesrenézve egyenesen sértő, de első pillanatra szerencsétformulának látszik, ennek az óriási ügynek összeku-szált és temérdek aktái között a legegyszerűbb azírása.

A német, — tudják önök, hiszen éppen azért beszé-lek róla — az ötletes gondolkodó fogott egy feltű-nően csinos ideát, amelynek látszólag fiziológiaialapja van. És ezen épitette fel hires metafizikájáta nemi szerelemről. Szerinte: a szerelem csalás,helyesebben a szeretők megcsalattatása. ő így gon-dolja a dolgot: van valami, az első, a legfőbb, az em-beri fajta. Ez van és lenni akar okvetetlenül. Foly-tatni akarja létezését be a végtelenségbe, még pedig

17

egy ősi ösztönnél fogva, a lehető legkellemesebben.Ennek a fajtának szolgálatában áll az ember, amikorszeret. Ennek engedelmeskedünk, ennek dolgozunk,ettől hagyjuk magunkat bolonddá tenni. Tehát azelső, még félénk és részben tiszteletteljes csókban,amelyet a szerető a kedves ajkára nyom: a csókolód-zókra nincs semmi jó és semmi szükséges, volta-képpen hivatalos kötelességet teljesítenek, a láthatat-lan főnök, a fajta parancsára. És ezt, majd az utánafokozatosan következő társasjátékot sem a mi mintapárunk, sem általában akármely szerelmes pár nemteljesítené, ha a Fajtának ez nem volna ösztönbéliérdeke. Viszont ennek a mindenhatóságnak a kegyel-méből a szerelmesek elbolondíttatnak és megadatiknekik az az illúzió, hogy magukért cselekszenek,hogy amit végbevisznek, az gyönyörűség, amelyhezhasonlót a világegyetemben rajtuk kívül nem érzettsenki. Pedig az egész dolog semmis, vagy amint aszász asszony mondja: „ ... aztán mi van magánakbelőle!“

Akármily frivol és hideg legyen is a hires böl-cselő elmélete, annyit meg kell engedni, hogy ok-fejtésének két nagyszerű részlete van. Az egyik,amint keresi az összefüggést a jelenségek között,ahogy a múló földi tüneményeket összeköti az elmul-hatatan örökkévalósággal. Annak igaznak kelllenni, hogy a szerelem csak sugara valamely lát-hatatlan napnak, nem ok, hanem következés.Schopenhauer azt hiszi, hogy az emberi fajtábanmegtalálja ezt a napot, itt megáll és csomót köt. Akiindulási pontja tehát eszményi, de tudományosrendszere: a szász asszonyé, ő a kiábrándulás éskiábrándítás filozófusa, voltaképpen nincs tehát

18

tehetsége a szerelemre, még kevésbbé pedig arra,hogy törvényeit megállapítsa. Hiányzik belőle a ra-jongás is, a tudás, úgy a gyakorlati, mint az elméleti.Mégis, genieje megfogott néhány tapasztalati éstermészettudományi tényt és kifejtette az ellen-téteknek a szerelemben való szerepét. Tételehogy a jövendőben megszületendő gyermek mintkeresi ki szüleit úgy, hogy ő — ha egykor meglesz— életrevaló és fejlődésképes legyen, ez a hipotézis,ha nem is áll erősen, szellemesen van fölállítva, ki-fejtve és rendszerbe foglalva. Darwin ivari kiválásá-nak e népszerűsítése átment a köztudatba és hallot-tam róla beszélni gimnazistalányokat.

De minden elmélet zöld, az élet teli pirosságáhozképest. És abban a korban, amelyben a Schopen-hauer általános filozófiáját a műveltség jó részehajlandó természetrajzi igazságnak elfogadni, ma aszerelem egyénibb, mint valaha volt. Azt mernémmondani, hogy az emberek ma édeskeveset törődnektöbbé a fajta nagy érdekeivel, sőt akad nem egyjelentékeny áramlat, amely egyenesen ellene cselek-szik.

Vigyázok, nehogy gondolataim frivol térreszabaduljanak, mert semmit sem utálok jobban,mint az úgynevezett pikantériát és tudom, hogytárgyam azonnal alávaló lesz, mihelyt egy árnya-latát elvesztem a kellő komolyságnak. Tehát jó lesznem is beszélni arról, mint és miképpen szabadítjaföl magát az egyén a fajta zsarnoksága alól. Sőt aztszeretném mondani, hogy a fajtának a jelentkezésea szerelemben, czéljának, gyümölcsének, a gyer-meknek a képében: egyszerűen megzavarja, a magatermészetéből kiforgatja magát a szó szoros értel-

19

mében vett ideális szerelmet. Fájdalom, nem lehetoly világosan nyilatkoznom, hogy kizárjam a kon-fúziót, amely az olvasó és köztem e pontban igenkönnyen fölmerülhet.

Köviden tehát annyit: bizonyos, hogy a szerelemönmagáért való, önmagában a legjobb, amit halandóérezhet és hogy mely czélnak szolgál, mily láthatat-lan napnak a kisugárzása, semmiféle bölcs, és talánsoha, meg nem tudja mondani. Hogy segítségével istartja fenn magát az emberiség: nekem úgy tetszik,hogy ez csak egyik munkája, lényeges, de nem fömomentuma.

A Schopenhauer-magyarázat tehát amily érdekes,olyan erőszakos, mert éppen a nagy, a patologikus,a feltűnő szerelmeket és ezt a mai szaporodni nem,de szeretni annyira vágyó kort nem tudja elhelyeznielmélete keretébe. A csudás ész, ha látta volna, hogyaz egyéni boldogság ösztöne és akarata mint válikki és lép előtérbe, ha megfigyelheti a szerelem száz-féle áramlatát: bizonyára letesz a hívságos tervről,hogy megfogja, kikutassa és számokkal jelölje megazt a pontot, amelyből a szerelem maga ered. Nekemaz a sejtésem, hogy ez ugyanaz, ami a lété és ezelérhetetlen és megközelíthetetlen minden földi hajósszámára. Inkább fogadjuk el a régi jó alkalmatos-ságot, a hitet és azon evezzünk lábai elé — az isten-ségnek. És mondjuk: A szerelem az istenség szíve,döbe. Ez aztán a nászút ez az igazi krisztallizáczióamiből és amiért lett minden. Ez a formula legalábbegy határtalan kép, amelybe mindenkinek a fantá-ziája belefér és benne kedvére játszhatik.

Alig kezdtem, mindjárt szakítok az általános-ságokkal. Egyáltalán: a tünemény magyarázatánál

20

maradok a tüneményeknél. És itt mindjárt, az elsőlépésnél, belekapaszkodom valakibe, akinek aszerelemről, mint jelenségről egy éppen olyan nép-szerű hipotézise van, mint amilyen a Schopen-haueré. Stendhalt (Henry Beyle-t) értem, aki a múltszázad elején könyvet irt a szerelem fiziológiájá-ról. Ennek a könyvnek van egy példázata, amelycsaknem átment a míveltség vérébe, a kódexnek úgy-szólván első szakasza lett.

Stendhal mondja:Salzburg sóbányáinak valamely elhagyatott tár-

nájába beledobunk egy levéltelen fa-ágat. Néhányhónap múlva kivesszük és akkor látjuk, hogy telera-kódott kristályokkal. Legkisebb ágai, melyek nemnagyobbak, mint egy egér bajusza, teméntelenragyogó és fénylő gyémántokkal vannak telerakva.Az eredeti ágat megismerni sem lehet többé.

Ez a krisztallizáczió. És amit én ennek nevezek,az a léleknek egy képessége és cselekvése, amely min-denből — ami csak kínálkozik az érzékeknek — újmeg új fölfedezésekre jut, arról, hogy a szeretettkedvesnek új meg új, több és több tökéletessége van.

Ez a krisztallizáczió híres föltevése, amelynélszebb és kényelmesebb kiindulási pontot nem találoka szerelem életét kutató kalandos utamra.

Egy kifejlődött asszony vallomásaDélamerika Virginia államában élt egy magas

termetű, fiatal és erős rabszolga, fajtájára nézvenéger, de már keresztény. Hogy, hogy nem, elég azhozzá, hogy a fekete ember beleszeretett a gazdája— egy gazdag ültetvényes — szép fiatal feleségébe.Valószínű, hogy nem kérdezte meg mi az a krisztal-lizáczió és egészen bizonyos, hogy sem a Stendhal,sem más szerelmi elméletről nem volt tudomása,sőt magának a szerelemnek is csupán a nagyszerűvak ösztönét ismerte ekkoráig. Az angol újság,amely az esetet előadta, nem szolgált semmiféleanalízissel, adta a tényeket, amint következtek.Meglehetősen rapid következtek: a néger szerelem-re gyullad és egy hő tavaszi éjszakán — mikor agazdája nem volt otthon — betört az úrnője háló-szobájába, előbb azonban lefegyverezte a farmminden cselédségét, vagy tíz rabszolgát, akik nemvoltak szerelmesek az úrnőjükbe. Kettőt vagy hár-mat meg is ölt, mert kénytelen volt vele, a többitszerteszórta, az asszonyt az ágyából kiölelte és el-futott vele a langyos éjszakába, egy árnyékos őser-dőbe. Ez aztán a nászút, ez az igazi krisztallizáczióműve!

—És mi történt a bölcs őrülttel, a gyönyörűgazemberrel?

—Szegényt meglinchelték, de az mellékes. Afődolog az, hogy maguk a fehér férfiak ritkán

22

képesek többé ilyen nagyszerű gaztettre és ha azőserejű szerelmet akarjuk magyarázni, kénytelenekvagyunk Virginiába és a múltba kalandozni.

*Ezt a kis amerikai történetet egy úriasszony

beszélte el nekem, aki állásánál és koránál — ő aharminczéves asszony — de különösen képességeinélfogva a legelső tekintély előttem mindenneműszerelmi dolgokban. Megtiltotta, hogy a nevét és akarakterét kiírjam, sőt én mindent el fogok követni,hogy rá ne ismerhessenek, és ezentúl röviden akékhajú hölgynek fogom nevezni. Még csak azhiányzik, hogy a hajának és a szemének a színérőlmegmondjam az igazat! Annyit azonban kénytelenvagyok elismerni, hogy az én nagyrabecsült forrá-somnak voltak tapasztalatai ez ügyben, kétszer voltférjnél és saját bevallása szerint — kilenc éves koraóta — összesen tizenegyszer volt szerelmes. Egy-kettöt gondolom czélzatosan ki is hagyott vagy elis felejtett. Egyről bizonyosan tudok, egy ostobaférfiúról, akinek a lelke nagyot hallott, nem tudtamegérteni, hogy mily szerencse érte és mert nemkiabálták a fülébe, nem hitte el, hogy szeretik.

Szakértőm még néhány példával, ügyes kismesékkel szolgált és mindezekkel azt példázta, hogyaz úgynevezett elementáris szerelem létezik és pedigleginkább a végképpen durva, vágy a végtelenülfinom lelkeknél.

— De ezeket nem lehet analizálni és felbontani,vannak, mint az elemek, csak azt lehet tudni, hogymit akarnak. Mindig csak azt, hogy érvényesül-hessenek, a nekik szükséges helyet betöltsék. Gon-dolja maga tovább, maga férfi, nekem egy kissé

23

genáns ... Különben ha már benne vagyunk atudományban, nem szabad szégyelősnek lennünk.Mit is akar maga azzal az úgynevezett krisztallizá-czióval, elmaradt tétel, metafizika, mint ahogy önökmondják. Mantegazza úr ugyan erősen hámozza aszelet, de én nekem mégis tetszetősebb az ö feüselmélete. Az, hogy a férfi — avagy a nő — bele-bolondul egymás valami részébe, lehetőleg többrészébe is. Egy vak ösztönből, valami betegségnélfogva, amelynek a kórtana még nincs megállapítva:úgy rajong ezért a részért, mint a pogány a magafétiséért. Néha az egész — egy illat. Némelykor nemis — illat. Megkülönbözteti, csudatevőnek érzi éstudja, ragaszkodik hozzá mindhalálig, vagy aházasságig. Akinél a fétis van, annál van aztánminden és azt bírnunk kell. Miután pedig bírtuk,vagy elveszti a fétis az ő bűverejét, vagy csakhellyel-közzel veszíti el, lehet hogy még növekedikis. Az asszonyok hajlandók sokáig hinni benne, sőtvannak nőies természetű férfiak is, akiket a bírásnem hűsít, hanem hevít és akiknek a megszokáscsak erősíti a szerelmét.

Jó lesz erről különben nem beszólni valami nagyvilágossággal, a gyermekek kedvéért. Mi, akiktudunk a dologról, úgy is megértjük. Minél ismaradtunk? Annál, hogy én az úgynevezett lelkiszerelmet nem sokra tartom, egy kicsinyt irodalom,némiképpen majmolás, sokban rossz szokás, igengyakran az unalom csinálja, a legtöbbször — a minapjainkban — a kaczérság szüli.

Neki tetszeni akarok — ő tetszik nekem! Leg-főképpen ebből áll az egész. Ha egy fiatal leányfigyelmes, érdeklődő és szeretetteljes tekintettel néz

24

egy fiatal férfira, akire még így nem tekintettek —:egészen bizonyos, hogy a szerelem folyamata meg-kezdődött. Viszont is így áll ez a történet. Ha pedigegy pár ember kerüli, bagatelizálja egymást, talántüntetőleg meg is veti, vagy éppen gyűlölködikellenében —: akkor is kezdődhetik ugyanaz a fajtaszerelem, mert a kaczérság itt is meg van, csakhogymás a formája. Természetesen, valakinek kezdenikell és a kezdet csak kaczérkodás lehet, mert úgy-emaguk kis naiv tudományosok is tisztába vannakazzal, hogy a mindenható érzés nem támad manap-ság már egy pillanat alatt, mintahogy egy gyufameggyúl és elsül.

—Gondolja asszonyom, hogy inkább úgy, mintrégen, ahogy azelőtt tüzet csiholtak két darab fából,amelyet összedörzsöltek, amíg tüzet nem fogott?

—A hasonlat csúnya és primitív, méltó egyférfiúhoz. Valami keveset találó mégis. Oh milyenkeserves nehezen szeretnek ma egymásba a párok!Mennyiszer kiábrándulnak, mielőtt végképp egy-másba bolondulnának! Láttam már férfiakat, akika szerelem végső kifejlődése elöl elszöktek, tisztáncsak azért, mert az nem látszott előttük hasznosnakés ismertem nőket, akik végképp beleszerettek vala-kibe, mert az jó és szükséges volt — életfentartásukszempontjából. Különben mondok magának egytitkot, de ne írja meg, mert bennünket gyöngitenevele, különben írja ki, úgy is tudják, hogy kétféleokból szeret az asszony. Az első, azért, ha talál-kozik egy férfiúval, aki önfeláldozásra kész érte,a másik ok — szerencsére ritka — hogy feláldoz-hassa magát a férfiért. Ha jól tudom, az emberi

25

betegségek természetrajzában megvan erre a kétkimagasló kóralak, de ördög vigye a patológiát.

—És térjünk vissza a kaczérsághoz.—Igen, tartsunk rendet. Kezdődik a szerelem

az egymással való törődéssel és kulminál abban,hogy egy pár ember nem törődik csak egymással.

—És azzal, hogy egy harmadikban új világotteremtsenek.

—Ne mohóskodjék, így sohasem állapítjuk mega kaczérság ősformáját. Nem a színésznőkét, mertannak a végső czélja a művészet vagy az üzlet.Hanem a fiatal leányét, aki például én voltam. El-mondom magának, hogy ki és mért volt az elsőszerelmem. Egy beteges, fiatal, soványképű,csirkemellű írnokocska, aki egy kissé rajzolnitudott. Közelünkben lakott és egyszer lerajzoltemlékezetből. Az apám a képet elhozta és az énszívem megdobbant: egyszerre okosnak, tehetséges-nek és ügyesnek tartottam a fiút. Elpirulva, mo-solyogva köszöntem meg, amikor találkoztam vele.Attól fogva értettük egymást. Én még szebbnek éskiválóbbnak akartam látszani előtte, ő még figyel-mesebbnek, ügyesebbnek és az egyedülinek, — akirajzolni tud. Nem igen ügyeltek rám, hamar csóko-lództunk. Engem egy kis utálat fogott el kezdetben.A férfi, az más ... Aztán a szívemig hatott az a bók,amelyet az ő látható gyönyörűsége mondott nekem.Egy nagy kaczérság, egy kis érzékiség, némi vá-sottság — és megvolt a szerelem. Lesni kezdtekránk, beszéltek rólunk, tiltottak egymástól —: abeszéd még jobban összefűzött, az akadály még job-ban összeszorított bennünket. Mert mi úgynevezettönzetlen, nemeslelkü szerelmesek voltunk. Sok re-

26

gényt elolvastam már én is akkor. Szerettem volnadicsteljes hősnője és gyermekeinek hű anyja lenni.Azonfelül olyan gondos voltam hozzá, mint egy hűanya.

Mindezt pedig azért, mert lerajzolt. Jó szerencse,hogy fiatal, gyáva és tisztességes fiú volt. Milycsúnya és beteg gyermekeink lettek volna!

Második szerelmem — de mondja el inkább amaga elsőjét, talán jobb példa.

— Az enyém hat éves korombeli emlék és nemkaczérságon alapult, hanem elementáris érzésen.Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szín-házat játszottunk fészer alatt, régi rozzant hintóvolt a színpad. Valamelyik kis fiú a külvárosbólhozott egy előttem addig ismeretlen kis lányt prima-donnának. Egy kissé elhanyagolt volt az öltözete,szőke és borzas a haja, a szeme olyan nagy és ham-vas fekete, mint a berzenczei szilva. Tizedik évébenlehetett már. Szépen próbáltunk és játszottunk egydarabig, amíg a kis Katuska, önző és akadékoskodóleány, a kis fiukkal összeveszett, jól megverték éselkergették a primadonnát. Utána szaladtam, kisszívem majd kiszakadt a mellemből, úgy rohantamutána. ígértem neki, hogy csak jöjjön vissza, meg-verem a gyerekeket mind, őt pedig elveszem fele-ségül, hogy megbékítsem.

A lányka azonban elszaladt, eltűnt és ott marad-tam a parton, az utcza végén, mondhatatlan gyötrő-désben, éreztem, hogy fiú vagyok, hogy az lány, lekell törülni könnyeit, elégtételt kell neki szolgáltatniés boldoggá kell tenni. Én pedig akkor még nem tud-tam sem irodalomról, sem szolgálók szeretkezéseiről.Nem láttam a szerelem példáját, magától lobbant az

27

föl éretlen kis elmémben, ártatlan gyermek szívem-ben. És vagy nyolcz évig el is tartott, ragaszkodvaugyanahhoz a kicsiny borzas leányhoz.

Én így kezdtem és azt hiszem, hogy a szerelemaz emberben magában van, aki az utcába akad, atárgy szinte mellékes. Voltaképpen magunkbavagyunk szerelmesek...

— No, ezt az egyet elhiszem. De ez a férfiaklélek- és élettana, nem pedig a szerelem. Szégyen,hogy én, az asszony mondom önnek, maradjunktudományos alapon. Maga talán nem ismeri, de énismerem Darwin könyvét a fajok kiválásáról, abbantényekkel van bebizonyítva, hogy a szerelem alapjaa kaczérság. A czélját — azt tudják. Az őrületeseneszeveszett, összevissza és kiválasztott szaporaság.

Üsse csak fel a nagyszerű könyvet! A csók, amegismerés az más, ami szerelem azután következik,az becsületesebb és — furcsa, hogy én mondom —biztosabb. Azonban erről nekem nincs mondani va-lóm, legfeljebb annyi, hogy egy nőnek huszonnyolcz-harmincz esztendős koráig nem szabadna férjet vá-lasztani. Az is igaz, hogy mit csináljon addig éshogy voltaképpen a tanulás éveire szükség van. Eh,mindezekről maga is tud valamit, hiába teszi olyanártatlannak magát. Remélem fog is beszélni róla,végre becsületesen. De elébb a lelkiekkel kell bibe-lödnie... Evégből se nyúljon a regényekhez, keressefel Darwint és álljon szóba valamelyik orvos-pro-fesszorral.

Valtaképpen természettudományi kérdés az egész.Szeretünk mint ahogy eszünk. Az egyik kis étű, amásik nagy belű. A táplálkozás ösztöne fájdalom,tovább tart.

28

A belső secretiók kérdése még nem volt megamikor e sorokat írtam. És a szegény harmincz évesasszony se tudta még, hogy a nőnél az „egész“ötven éves korában, a legjobb esetben véget ér. Amíga férfiúról, aki racebeli, csak kezdődik az igazi —ha ötven esztendős lesz.

A nő álhatatosságárólElhatároztam hogy elmegyek egy-két híres

orvos-professzorhoz és azokkal tartok konferenciáta szerelem elementáris erejéről és a kaczérság élet-tani titkait együtt hüvelyezzük ki, természetesencsak úgy, ha lehet.

Föl is mentem egyhez, estefelé, amikor szünöfél-ben a betegek népvándorlása. A várószoba üres voltmár, de az inas még nem nyitotta ki az ablakokat.Meg kellett ott fúlni, oly forróság volt. Az életnekugyanez a nehéz atmoszférája a tanár belső szobá-jában, aki kétségbeesetten eresztette ki utolsó be-tegét. Tudniillik a professzor maga volt kétség-beesve, hogy soha már nem lehet a magáé egy fél-órára. Ah, a tisztelt úr nagyon is össze volt törveahhoz, hogy a szerelem életéről beszélgethessek vele.Ha most rátámadok és megkérdezem, aligha felelmást, mint hogy:

— A szerelem őrület.Rp. Hideg fürdő és lovaglás a férfiaknak, meleg

fürdő és sok járkálás az asszonyoknak. Általánosmassage, Zander, az egyedüllét tilos, színházbanem szabad járni. A legjobb kúra ellene különben aházasság. Egyébként tudja-e, honnan ered a legtöbbszerelem? A magányból, a tétlenségből és az una-lomból. A paraszt aratáskor sohasem szerelmes, azelsőéves jogász és a huszártiszt, mivel semmi dolga,mindég. Elismerem, vannak különös esetek —: ezek

30

mind patologikusak. Rómeót és Júliát szanatórium-ba kellett volna vinni, Othelló tragikuma elmarad,ha akkor már exisztál a félfürdő és a langyos tuss!

Különben hagyjunk egymásnak békét. Mertszürke minden elmélet és zöld az élet aranyfája.

Megegyeztünk a professzorral, hogy most békénhagyjuk egymást, mert meg kell ezt az ügyet alapo-san hányni-vetni és az idő most erre nem alkalmas.Majd ha nagyon meleg lesz, vagy újra hideg lesz.Most ki a napba, élni, élni!

Be örültem, hogy menekülhettem. (Azt hiszem,ő is.) Voltaképpen szégyenletes az a dolog, amirevállalkozni akartam, hogy a szerelemről elméleti vi-tába fogjak — most. Amikor a földből felbukkanó,mereven és vidáman kiütköző fűtől kezdve a ragyogóbárányfelhőig, amely hevesen csókolja a hegyekcsúcsát, minden azt hirdeti: itt van május, cselekedj,szeress! És mintha magában a nagy városban meg-szűnt volna minden művészet, kereskedelem, politi-ka és irodalom, az emberek zöld salátát esznek ésszeretnek. Legalább én mind ezt látom: régi sebekkinyílását, újak heves vérzését, amelyről aki okozta,azt hiszi, soha meg nem áll és holnap már beheged.

Lelkében remegve nézi mindezt a bús szemlélődőés idegenül tekint a fehér papírra, amelyet fekete be-tűkkel kell telerajzolni. Soha a munka oly bolond-ságnak nem tűnt még föl, mint most és mereven nézvea sima papírra, Fausttal szavaltam: és rád átkokátka, türelem. Azaz légy átkozott kötelesség. Hogynekem gondolataim, ötleteim legyenek, megtöltsenekegy egész könyvet és én okosabb legyek mint más!?Amikor ez az időszak senkit úgy meg nem bolondítmint engem. Tökéletesen elvesztem polgári öntudato-

31

mat és nagyon nehezemre esik, hogy ne vétsek a tár-sadalom elemi törvényei ellen. Szeretnék példáulmegszólítani minden idegen leányt:

— Nos kisasszony, mi? Úgy-e jó élni, úgy-e forra szívében valami? Mondja meg, mi, hadd üdvözülökvallomásainak illatában.

Persze, hogy végre is csak az ismerősöktől kér-dezősködöm. Soha ennyi titkot meg nem tudtam. Denekem ez még mind semmi. Szeretnék belebújni azorgonavirág bugájába és megérezni, hogy mily okonoly bódítóan szerelmes ez a virág? Arra vágyom,Hogy egész lényem egy része legyen a vibráló leve-gőnek, amely most diadalmasan árad be a legsötétebbés leghidegebb alkoveokba.

Hajh, de maradnia kell a szegény embernek amaga földhöz lánczolt materiájánál és elmélkednikell a szerelemről. De ki hallgatja most? Oh én sze-gény bohóczom, csapd a földhöz sapkád, amely olyszomorúan és zavarosan csörög!

Azonban elmélkedéseimből mégis kiválik egygondolat, amelynek van valami kis, bár koppasztottszárnya.

Azon évődöm, — és egy kissé mulatok is rajta,— hogy miben rejtőzik a nőnek az a képessége, Kogyellen tud állani még május erejének is? Az ősi sze-mérem, — tudom, tudom. A fiziológiai különbség,mely köztük és közöttünk oly jelentékeny, hogy aszerelem gyönyörűsége reájuk nézve végzetes, ko-moly, a kifejlődésében tele szenvedéssel, meglepetés-sel,, anyagi elváltozással? Aztán az is, hogy a ter-mészet is védi őket: a férfiak akaratának gyen-geségével, azzal, hogy bennünket olyanoknak alko-tott, mint amilyenek vagyunk. Más teremtésnek lát-

32

juk a nőt és csak akkor ismerjük meg őket, ha ben-sejüket azok önként kitárták. Rossz pszihológusokvagyunk, amint mondani szokták „otthonról“, azon-felül ügyetlenek. És amióta a világ világ, csak kétcsábító volt, aki e nevet igazán megérdemli; az egyikGoethe, a másik az ördög. De jól van ez így, mert ami lelketlen mohóságunk, aljas és önző kíváncsisá-gunk szerterobbantaná az egész asszonyi nemet, haaz erény nem volna.

Mert van. És én hiszek az úgynevezett női erény-ben, úgy különösen, mint általában. Nagyszerű pél-dáit láttam magam is és egy igen szépet beszélt elnekem barátom, a festő, hadd nevezzem öt Arpadinodi Martesinónak. Illetőségi helyénél fogva nem voltolasz, de a vérénél, az arczánál fogva, Istenemre az.

Di Martesinó beszélte:„Mikor még fiatal voltam és arczom, de alakom

is olyan volt, ami a legcsinosabbnak mondható, ab-ban az időben, amikor a nők igen megkülönböztettek— mert nem igaz, hogy a férfinak csak egy cseppelkell szebbnek lennie Belzebubnál — mondom, virág-zó ifjúságom java idejében: Tótországban bolyong-tam és ott, az országút mentén egy kőtörő leányrataláltam.

Ez volt a legszebb leány életemben. Soha ennélszebbet, sem azelőtt, sem azóta, pedig láttunk azótaegyet-kettőt, úgy-e pajtikám?

Tizenkilencz éves lehetett, kifejlődött, az álla egykissé asszonyos már. Ez a májusi álomtól van bará-tom, mert a lányok is álmodnak, ha eljön az ideje.A lelkükben benne van az Ígéret eljövetele, de azöntudatuk, a testük nem tud. róla. Elég az hozzá,hogy szemkápráztató szépség volt, görög szobor is,

33

németalföldi festmény is, az arcza hófehér, de ez alóltranszparens módjára áttetszett az élet piros hamva,gyengén, mint a lehelet. A lába meztelen, a felsőtestéről a pruszlikját levetette és amíg a követ törte,úgy látszik, szerteszakadt az inge.

Leszálltam a kocsiról, azaz, hogy levett a szemé-vel. Melléje állottam, az alakja sütött. Tudjátok, aza szokásom, hogy megragadjan a pillanatot, semmitétovázás, a zsebem tele volt pénzzel, akkor adtam ela nagy képemet, az árán megvehettem volna az egészfalut, amely arrább, a kék hegy aljába volt szórva,mint néhány összevissza, rozsdás szeplő.

Azonnal udvarolni kezdtem a kőtörő leánynak.Az apja, egy púpos kis tót, hol a grófi kocsit nézte,— azon jöttem — hol engem mérlegelt és azt hiszem,az előnyömre. Mindjárt kért pálinkára valót, egytízest nyújtottam át neki. Mint egy örült, úgy szaladtel vele és otthagyott engem a leánnyal, a legszebbel,akit valaha láttam.

Akkor mindjárt hozzákezdtem a leghevesebb ud-varláshoz, mert tótul tudok:

„Lány“, mondtam neki, „te nagyon tetszel ne-kem. Nézz meg, hogy szenvedhetsz-e engem?“

„Igen“, felelte a lány, „az úr, szép úr?“Nagyon nekividámodva folytattam:„Akkor aztán minden jól van, ásó, kapa választ

el bennünket egymástól. Nekem van sok pénzem ésegy szeretőm sincsen. Sok évig, lehet, hogy amígélek, nem fogok szeretni mást, mint téged. Mert úgyérzem, hogy te veled nem lehet betelni. Most nemnyúlok hozzád, mint ahogy az urak vagy paraszt-legények szokták, mert nekem a lelked is kell.Tudod-e te, hogy mi az a lélek?“

34

„Azt nem tudom“, viszonzá a kőtörő leány. Majdelpirulva monda: „talán a lehelet?“

„A galamb, akit Krisztus küldött. Te vagy az ne-kem! Tedd le a kalapácsot, ne kopácsolj!“

„Azt nem lehet, ennek meg kell lenni!“„Ne bolondozz, kifizetem az egész országutat!

Nesze!“ Odanyújtottam neki a nagy tárczámat, majdfelezünk, ha összekerülünk.

A lány a tárczát átvette, a tartalmát megnézte,úgylátszik a pénzt ismerte már. Nevetett rá, majdelszomorodva visszaadta:

„Tessék már menni, a lovakat mind megeszi alégy!“

„Gyere velem, nem lát most senki, az apád örül,ha velem jösz. Kitől félsz, mitől tartasz, szeretődvan?“

„Nincs.“„Akkor mért nem szeretsz?“„Mert nem akarok.“„De mért nem akarsz?“A lány haragosan vállat vont és rávágott a ka-

vicsra, csak úgy szikrázott az.Megfogtam a kezét erővel és arra gondoltam,

hogy elviszem erőszakkal, az ő érdekében történik.Itt pusztuljon, itt nyomorogjon, tündéri arczát a

buta kavics összevágja, isteni testét valami rusnyatót favágó összerombolja, vad martalócz módjára,mint egy őrjöngő képromboló!

Átöleltem, a fülébe súgtam:— Papot akarsz, neked a törvény kell? Jól van

kis bolondom! Én festő vagyok, csak egy genie, énelveszlek téged feleségül a földes, fatornyú templom-

35

ban, csak azt mondd meg, akarsz-e szeretni. Gazdagvagyok és látod szép is vagyok. Szeretsz-e?

Nemet intett a fejével, a kezével egyet taszított,rúgott egyet a térdével, elszaladt a szomszéd erdőbeés még most is szalad, ha azóta meg nemállott. ----------- “

Így barátom, a daliás és derék Arpadino, aki aleányt hiába kereste, soha meg nem találta. Talánazért maradt neki a legszebb, mert meg nem foghattasoha?

Milyen más volt, mint egy másik, talán még jobbbarátom, aki meggyűlölte azokat a lányokat, akikelfutottak.

De azóta én is mind kutatom, hogy igazság voltez, vagy allegória? És mely csudás erö lehetett az,amely e kőtörő lányban lebírta május erejét?

A kamasutramSzakszerű — elismerem hogy kissé — szabad

vizsgálódásaimban megállít egy ritka könyv, melyvéletlenül került a kezembe. Ez a munka a hinduszerelem művészete, a kamasutram, mely a derékVatsyanától ered és Yacodhara magyarázataival,azaz Jayamangulá-jával van ellátva. A könyveredetije sanskrit és az olvasó elképzelheti, hogy énnem eredetiben olvastam, a Smidt professzor fordi-tása került hozzám.

A kamasutram első lapján egy sanskrit idézetvan, a fordító nem csatol hozzá kommentárt, én nemértem, hanem azért ideírom, mert a két sor a magamiszticzizmusában rendkívül gondolatkeltő, íme:

Kanyaratnaga namas tubhyam, nabhud apuzvakarnenaYasyah nustaka midam acritasya mama ciladoso hiKernelem, hogy ez a „hi“ nem egy rövid, de erő-

teljes nevetést akar jelenteni, kikaczagását mindazok-nak, akik a szerelmet könyvből akarják megismerni,annak művészetét nyomtatott betűből megtanulni,vagy — ami tényleg egy kissé komikus is lehet —törvénytelen törvényeit, vibráló mivoltát kemény,fekete betűkbe lefogni és megrögzíteni.

Éppen ellenkezőleg. Vatsyana a mi pártunkonvan. A szerelem művészetének nevezetes hindukódexe szörnyűséges komolyan fogja föl a magadolgát és hamarosan, mindjárt az első lapjain, ígyhatározza meg maga magát:

37

„Miután a szerelem nem egyéb, mint a férfinakés a nőnek teljes és lényeges egyesülése: okvetetlenszabályai vannak. Ezeket a szabályokat tanítja akamasutram.“

De, nehogy — különösen ezért a meghatározásért— azt higyjék, hogy az egész munka ilyenformánnem egyéb, mint egy sanskrit Mantegazza, egy hinduÁmor és Hymen, vagy egyéb hasonló újkori, fontos-kodó pornográfia. Mondtam már hogy Vatsyanakollegám szerfölött komolyan veszi a dolgát ésrengeteg tárgyát óriási — vagy amint ma mondják:örült — tudással és mélységes bölcselettel gyúrjaés formálja. Voltaképpen nagy érdemei még sincse-nek, mert a kitűnő Vatsyana nem cselekszik egyebet,mint a magyar tudósok nagy része: rövidit és kivo-natol. Könyvének magyarázója, a komoly Yacod-hara legalább azt állítja, hogy a kamasutram forrás-munkája egy teméntelen nagy régi könyv, melyezer fejezetben tárgyalta a szerelem művészetét.

És hogy annak a czélirányos, de bő kivonata az,ami ime előttem fekszik. De még így is igen tekin-télyes az, úgy, hogy egy kissé meg is rémülök tőle.Főképp keresetlen és túlságosan modern hangjától.Kérdem is magamtól, vájjon illik-e, szabad-e a hiu-dosztáni ős szavait önök előtt mérlegelnem? Meg-nyugtat az a feltevésem, hogy önök épúgy tudják,mint én, hogy valamennyien egyformán, mindenvalószínűség szerint ugyanegy helyről — Hindosz-tánból származunk.

Annyi bizonyos, hogy könyvünknek nem az afőtárgya, hogy nő és férfi között lehető-e a tisztabarátság, van-e platonikus szerelem avagy nincs?

38

Vatsyana az egész szent ügyet fölöttébb testiesenfogja föl, de azért nem hanyagolja el a lelkieketsem. Magát, a szerelem eredetét nem sokat firtatja,megállapítja, hogy az a három istenek közül egy-ből ered, az akarja és az csinálja. Alapjában vévemi sem tudunk mást és többet. Azaz, hogy az indbölcs többet tud: a csóknak vagy ezerféle módjátadja elő és főcsókot is legalább vagy ötszázfélét tud.A legtökéletesebb párisi hetera, a legmaibb, leg-raffináltabb franczia író naiv és ügyetlen baba, a minéhány ezeréves emberünk találékonyságához, kép-zelőerejéhez, tudásához és perverzitásához mérve.Igaz, hogy mindjárt a kiindulási pontja erősenszázadunkbeli, sőt cinikus.

Vatsyana azt mondja: „A szerelem kéj.“ Ennél-fogva a legtöbbet a hetérákkal foglalkozik, mint akike tudománynak a letéteményesei. Szörnyen tiszteliőket, példának okáért így beszél róluk: A hetéra,ha jellemes, szép és egyéb előnyökkel rendelkezikés ezekben ki is tünteti magát, a czíme Ganika lesz ésigen nagy tisztességben tartatik.

És a férfi hetérák? Arról is van szava: „Egyférfi, aki a szerelem művészetében járatos, beszédesés hízelkedő: gyorsan megtalálja az asszonyokszívét, még ha nem is valami híres, nevezetes is!“Azonban ama férfi, aki ebben az ügyeskedésbenkitűnik, semmiféle különösebb nevet nem kap. Pediga hindu szerelmi viszonyban mindenkinek meg vana maga hivatalos neve. Például: aki vagyonát el-verte, meg is házasodott, de azért a hetéra körökbenszép neve van: azt Vitának hívják. Vidusakánakneveztetik viszont az a vidám egyén, aki a magaszemélyére nézve nem nagyon szerelmes, de mulat-

39

tatja a mások érzelme. Ezek a szerelem miniszterei,ezek a tréfás urak!

Szóval: semmi új a nap alatt. Azaz, régen mégtöbb újság volt, úgy látszik. Az emberek jobbanráértek, hogy bányásszanak az érzelem világában,komolyabban is vették a dolgot. A mi bölcsünk meg-határozza azt is, hogy miféle hölgyekhez nem jóközeledni.

Őrültekhez, elzüllöttekhez, pletykásokhoz, sze-mérmetlenekhez, akiknek ifjúságuk jórészt elmúlt.De nem szabad megvizitelni a túlságos világosvagy túlon-túl sötét színűeket sem. És nem tanácsosa barátkozás: az apáczákkal, barátaink, rokonaink,a tanitók és a királyok feleségeivel.

Mi marad akkor? Egyáltalán, itt nem értem azén világos eszű kollégámat. Mit ért azalatt, hogya nagyon világos színű hölgyeket el kell hanyagol-nunk? Amikor azok oly különösen szépek. Szintigya sötétek is. Mit vétettek Vatsyanának, mi dolog ez,ezt magyarázza meg Yacodhara vagy Smidt pro-fesszor, de most hallgatnak. Én is, — jobbnak vélem— ha nem igen firtatom tovább a tárgy e részét,mert Vatsyana olyan mélységekbe vezetne, ahol atartózkodás végzetes, de társaságban nem isszokásos.

Vigyázva, tapogatódzva, ha lehetséges, gyen-géden törtessünk előre a Titkok Titkának birodal-mában.

*Mondanom se kell, hogy az ókori szerző —:

verista. Mindég csak visszatér a maga kiindulásapontjához: „A földön ismert, a látható szerelem:érzéki. Ennek vannak a legszebb gyümölcsei. Tehát

40

a többi fajta mind ennek van alája rendelve.“ Csak-hogy végre elismeri, hogy vannak másfélék is, nembánom, ha le is becsüli őket! Az is megnyugtat,hogy a kamasutram a közönséges szerelmet is nagybensőséggel és égő fantáziával tárgyalja és igenkiemeli lelki vonatkozásait. Az sem olyan közön-séges ám! Nagyszerű és nem egy-, hanem hatvan-négyféle. Legyenek nyugodtak, nem fogom azokatismertetni! Azonban még sem állhatok ellent egészenés kilopok a nagy titkos könyvből egy képet:

„Mint ahogy a Cala-fát körülövezi a liána, úgyölelje át az asszony a férfit. És fejét lehajtva,csókolja meg... Ez az úgynevezett liána-ölelkezés!“

Természetesen, ez csak úgy lehetséges, ha mind-ketten ismerik már egymást jól, tudják az egymásgondolatait is.

*Vatsyana elég rendszeres elme, de abszolúte

nem németes, méltóztatnak is látni. Azért van őbenne is elég szentimentalizmus. Például a külön-féle csókok ismertetésénél, megállapodik — az átvittcsóknál. Hogy mi az, azt könnyű megérteni, csakegy kis magyarázat kell. Íme: Ha szerelmesünkneka tükörben, a falon vagy a vízben tükröződő képét,ajkunkkal érintjük. Ha egy gyermeket, képet, valamiszobrot csókolunk meg helyette! Ez az átvivő csók,amelyben lelkünknek kell megnyilatkoznia.

Az átvitt szerelemmel egyébként is sokat baj-lódik a kamasutram. Ismeri például azt a módotis, amikor valaki a szívével mást szeret, a karjábaazonban nem azt öleli. Baj, baj, de az ember néhakénytelen vele. Az a szerencse, hogy a képzelő

41

tehetség az igaz, a szívbéli szerelmet szolgálja éscsudákat tesz.

Erről sok mindent tud a magyarázó Yacodhara,de latinul.

*Hagyjuk a latin részeket. Sajnálom, de belátom,

hogy azokkal foglalkoznom nem lehet, bár azok-ban rejtőzik a szerelemnek ősi, sanskrit felfogása.Hogy ezt valahogyan mégis megismerjük, alényegtelen részekből kell csipegetnünk. Halljukpéldául mit mond Vatsyana a kurizálásról.

„Közeledj a leány felé az éjnek csendjében, azédes magányosságban.“

„Ha a leány három egymást követő éjjelen mindcsak szótalannak és mozdulatlannak lát — vala-mint egy szobrot — türelmét veszti.“

„Virágember a lány, gyöngéden kell bánni vele.Ha bizalmadat még nem nyerte meg és úgy közeledszhozzá vadul és vakmerőn, meggyűlöli a szerelmetmagát.“

„Először gyengéden csókoljad meg és tégy úgy,mintha semmi sem történt volna.“

„Ha valaki egy leánynak megnyerte a bizalmát,félig már a szerelme is az övé.“

„A szegény, pénztelen fiatal ember — még hatehetségekben gazdag is — jobb, ha nem forgolódikleányok körül, kevés a reménysége.“

„Okos dolog vele együtt virágot szedni, társasjátékot játszani — enni.“

„Meg kell fogni a kezét.“„Meg kell ragadni a pillanatot, különben ha

elmúlt — mindig visszatér.“

42

Nehogy azt higyjék, hogy ez a klasszikus könyvfrivol! Csak a felfogása erősen délszaki. Ott, aholirták, erősebben süt a nap, feketébb az árnyék. Amierkölcs, erkölcs és nem alakoskodás. Ott nevénnevezték a dolgokat és az emberek nem vergődtekczéltalanul. Minderikit három Géniusz vezetett: aDharma, az Artha és a Kama. Úgy tetszik nekem,hogy mindezek között azt vették a legkomolyabban,amely a szerelmet jelentette.

A szerelmet melynek egy neve — nincs. De többmint a héber nyelvben az istennek. Pedig abbanhetven neve van. Az egyet, az igazit ki se lehet,ki se szabad mondani.

A polgári- és úri szerelem technikája,avagy az alaptalan szerelem

Hiába határoztam el, hogy tudományos módszer-rel vizsgálom meg a szerelem életének történetét: aközönséges rendes napi élet tünetei folyton leteríte-nek az utamról, vagy legalább is megakasztanak,hol mint kedves és mulatságos, hol mint kellemetlen,boszantó és elháríthatatlan akadályok. A minapá-ban — példának okáért — egy asszonyság, — akiasszony létére józanabb, mint Herbert Spencer, meg-lehetősen védett helyen, egyszerűen meghúzta a ha-jamat és szólt:

— Maga annyi mindent összefirkál a szerelemrőlés fogadni merek, hogy sejtelme sincs arról, hogyujabban sűrűbben, de régebben is elég gyakran, miakadályozza meg a fiatal leányokat abban, hogyebben a nemes érzésben buzgólkodjanak. Megakadá-lyozza őket a vágy és a küzdés — hogy tessenek. Afiatal nőcske először tetszeni akar. És magának hal-vány képzelete sincs arról, hogy mint küzködnek alegkedvesebb molett dámácskák a kövérség ellen. Asoványságért való epedéshez képest semmi a szerel-mes férfiú iránt való érzemény. Különben mit beszé-lek a vaknak a színekről! Maguknak íróknak fogal-muk sincsen egy fiatal leány fejlődéséről.

Az asszonynak jókedve volt, elmondta a magafejlődését is és én leírom elbeszélését szórul-szóra,

44

azzal a megjegyzéssel, hogy tiszteletteljes hiteltkövetelek a számára, az én írásaimban tessék kétel-kedni, de ez — kódex.

„Nos — így kezdé — halljon valamit intimus fej-lődéséről annak, akinek veleszületett képessége volta szerelemre.

Tizenkét éves voltam, amikor megismerkedtemegy kis leánnyal, akinek — mint már három-négykis leánynak előbb — örök hűséget és barátságotesküdtem, ő is megfogadta, hogy mindég szeretnifog engem; és mielőtt az élet próbára tenné fogadal-mainkat: sok-sok órát töltöttünk el együtt, elmerülveédes találgatásokba, ábrándozásokba a jövőről, azéletről, amelyről még alig tudtunk valamit.

—Mikor fogsz midért kapni? — kérdezte tőlemkis barátném egy napon.

—Nem tudom, mikor vesz anyám — feleltem én.De ez a kérdés szeget ütött a fejembe, és ettől a nap-tól fogva nagyon sokat beszéltünk a minderről, amelyúgy lebegett a szemünk előtt, mint egyik részese an-nak a sok édes asszonyi titoknak, amelyeknek amegismerése ránk vár a jövendőben, előre felénkvetve ingerlő bűbájos mosolyát az idők aranyködösfátyolán keresztül. Midért kapni, nagy lánnyá lenni,az első bálba menni, először hallani bókot, előszörtánczolni férfivel, megösmerni a szerelmet és azanyaságot: mindez ugyanegyet jelentett nekünk. Ésa mider volt az első szimbólum — a legelérhetőbbés a legközelebb fekvő — amely jelzendő volt, hogyaz életbe való utazáson elérkeztünk az első állo-máshoz.

Én kaptam midért azon a nyáron még. Tizenkét

45

éves voltam csak, de hirtelen fejlődésnek indultam.Kimenőre kaptam egy kék buillantin ruhát fehércsipkedíszítéssel. A ruha egybe volt szabva — miakkor princessze-nek hívtuk ezt a szabást — éshátul kapcsolódott. A varrónő — jóindulattal felémkacsintva — kijelentette anyámnak, hogy ehhez aruhához már okvetlen míder kell. És én addigkönyörögtem, míg a mídert megvették.

Hogy milyen volt ez a míder, arra nem emlék-szem. De hogy ritkán álltam ki nagyobb testi szen-vedést, mint azon a napon, amelyen először felvet-tem: arra tisztán emlékszem.

Vasárnap volt. Felvettem a kék buillantin ruhát,de elébb a midért. A nevelőnőm kibontotta szép nagyhajamat — amely hétköznapokon két ágba voltfonva — és a homlokom fölött megkötötte egy kékszalaggal, hogy ne hulljon az arczomba. Nagyon tet-szettem magamnak, amint a tükörbe néztem. Nemtudtam megállapítani, hogy mihez hasonlítok job-ban: egy szépen felöltöztetett hajas babához? Vagyegy kékruhás angyalhoz, aki az égbe repülendő?De mivel a mozgásom nemcsak szelíd volt, de egyút-tal olyan is, mintha kéjes álmodozásokkal volnéktele és mivel már a mitológiát tanultam: nem voltambiztos afelől, hogy nem hasonlítok-e egy kissé aszőke Psychéhez is, akinek az álmát Ámor meglesia görög mesés könyvem illusztráczióján.

Délig elég jól éreztem magam és vidám lelkese-déssel bájos pózokat vágtam magam előtt, ha lopvaa tükörbe tekinthettem. De testileg kényelmetlenüléreztem magam egy kicsit, úgy, mintha szűk czipővolna — de nem a lábamon, hanem a derekamon.Hanem délután! Mert ebédre vendégek jöttek, ked-

46

ves vendégek, akik messze laktak és valamikoranyámmal fürdőn megösmerkedtek. Pompás ebédvolt a tiszteletökre: az ebéd végén vanília-fagylaltés az első cseresznye! Nagyon keveset ettem, úgyéreztem, hogy új méltóságom — a míderviselés, anagy leánnyá avatás — első napján nem illik sokatennem. Dehogy profanáltam volna én valaha is éle-temben valamit, amit pietással vesz körül a tisztalélek fantáziája! De bármily keveset ettem is, mégismegártott az étel, ha nem is a gyomromnak — de amídernek. Olyan gyomorgörcsöt kaptam, hogy hanem szégyeltem volna, menten sírva fakadok. Ural-kodtam magamon, de egész délután szomorúan, el-gyötrötten üldögéltem és élénken emlékeztem egynapra, amikor hasonló testi kényelmetlenséget áll-tam ki. Hat év előtt volt, amikor az első fogamatvesztettem el és egész nap a helyén tartottam anyelvem.

De még rosszabb volt, mikor elérkezett a dinnye-idény. Hanem akkorra már megokosodtam és ebédután mindég kicsit kitágítottam a midért.

A német kisasszonyom azonban, a tudományosés mindent előre látó vén leányok szokása szerint:rettenetes horoszkópot állított ilyenkor a szememelé, amelytől megrémültem:

— Aha, maga máris kényelmes és étkes. Meg-lássa, fiatalon el fog hízni, mint a mamája...

Én ijedten összefűztem magamon a mídert ésmegfogadtam magamnak, hogy leszokom — a jó ét-vágyról.

Mindamellett egész tizennégy éves koromig nemvontam magamtól meg az evés gyönyörűségét.

De tizennégy éves koromban szerelmes lettem és

47

nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy szívemepedése daczára: gömbölyű vagyok, mint egy étkeskis fehér macska. Egyik regényemben sem fordulelő — a naturalista irodalom még a bölcsőjébenszunnyadott akkor és kiváltképpen hozzáférhetetlenvolt a fiatal leányoknak — hogy a szerelmes hősnőkövér volna. Deli, impozáns alakoknak még csakmeg volt engedve a regényekben, hogy hősnők legye-nek és hogy szeressenek. De a szerelmes fiatalleányok a regényekben: karcsúk, könnyedek, lengékvoltak, mint a hímes szárnyú lipék.

Emlékszem, hogy engem tizennégy éves korom-ban kövérségem nem tett kevésbbé melankolikussáés világfájdalmassá, mint boldogtalan szerelmem.Mert régi dolog, hogy mit érne az ifjúkori szerelem,ha nem volna reménytelen és boldogtalan! De tánúgy éreztem, hogy boldogtalan szerelmem még hij-ján van az igazi érdekességnek, amíg ilyen jó testierőben és viruló egészségben szeretek boldogtalanul.Úgy éreztem, hogy sem magam nem vehetem, semmások nem vehetik komolyan szívem fájdalmait,amíg piros az orczám, mint a rózsa. És végre elhatá-roztam, hogy lesoványítom magam, hogy éheznifogok.

Egy szép napon hozzáfogtam az éhezéshez. Estemég jóllaktam csokoládébonbonokkal, de reggelrekelve már nem ettem semmit. Uzsonna táján végreittam egy kis üres teát — czukor nélkül, mert aztolvastam valahol, hogy semmitől nem hízik az emberannyira, mint a czukortól. És hetekig koplaltam ilyenmódon. A szüleim azt hitték, beteg vagyok éskönyörögtek, hogy több étellel éljek. Hiábavaló volt

48

minden! Elhatároztam, hogy le fogok soványodni,vagy meghalok!

És elértem a czélomat. Tavasz felé vézna és átlát-szó lettem, megnyúltam és bátran viselhettem a csí-pőben széles szoknyákat — panieresnek hívtuk eze-ket — amelyek divatba jöttek akkor. Az udvarlóim-nak, akik azt állították rólam, hogy a szépség tün-dérkirálynője vagyok, amíg piros és kövér voltam:megdöbbenve kérdezték tőlem most:

— Mi baja? Hova lett gyönnyörű színe? Szerel-mes talán?

Végre meglátszott hát rajtam, hogy szerelmesvagyok! Boldog voltam és vidáman folytattam akoplalást.

Azt kérdezi Ön tőlem, hol vettem oly fiatal létem-re az erélyt ahhoz, hogy ily következetesen ellentáll-jak az egészséges étvágy csábításainak? Bizony ne-hezemre esett egy kicsit megtagadni emberi voltamlegelementárisabb szükségleteit. De igaznak kelllenni annak, amit némelyek állítanak, hogy a fiata-loknak erélyeseknek lenni nem virtus, hanem ter-mészetük, miként a fiatal fa kérgének a zöld szin.Azután meg mi szükség van a testi táplálkozásra ab-ban a korban, amikor az ember illúziókkal táplál-kozik, bennök fürdik, úszik, lubiczkol és általok érin-tetlen marad a földi sártól, akárcsak a sárga kiskacsák, amelyeknek tolláról lepereg a pocsolya pisz-kos vize.

Én is evés helyett ábrándoztam, és nem éheztem.És megvolt az a nagy elégtételem, hogy ezentúl, habarátnőimmel összejöttem: én is bátran fölvetettema karcsúság kérdését, és kinevethettem azokat a paj-tásnőinket, akik kövérek és mi szerintünk ostobák

49

voltak, mert ha tudnának a szerelemről és a lelkiepedésekről, hogyan lehetnének pirosak és kövérek?

—Mennyi vagy sluszban? — kérdeztük egymás-tól minden alkalommal.

—48! — mondtam én büszkén. — Végre 46-rasoványodtam le. Sőt volt idő, hogy karcsúságbanleszálltam 42 czentiméterre.

Ekkor végre újra elkezdtem jó étvággyal enni.Az idők is múltak és sarkain megfordult a világ.Titokban olvasni kezdtük a franczia, sőt a magyarírókat is és elképpedve láttuk, hogy a női test egész-sége és a kifejlett asszonyi formák buja virágzásalantosra talált és polgárjogot nyert a romantika vi-lágában. Igaz, hogy ez a romantika furcsa és szo-katlan volt nekünk, undorodtunk is tőle egy kicsit,de mégis megértette velünk azt, amit a férfiak sza-vára nem tudtunk elhinni addig, mi ábrándos, fiatalleányok: azt, hogy a kövér leányok nem csúnyák,és hogy jobban tetszenek a férfiaknak, mint a légiesalakú szépségek.

A szerelmes férfiak ostobaságaEgyszer egy fekete vérrel írott levelet kaptam;

ilyen az én szerencsém, nekem jelenti valaki, hogyhétfőn vagy kedden, minden valószínűség szerintmegöli magát. Mi vagyok én? Entreprise des PompesFunebres, czinterem, halottkém vagy lírai költő? Mitakar tőlem, óh ismeretlen uram; hacsak azt akarja,hogy az önkéntes elmúlásról lebeszéljem, legyen,azt szívesen!

A teológusok és a született nagy szellemekszerint az öngyilkosságra nincsen soha elegendősúlyos ok, engedje meg, hogy én, mint egyszerűczivil erről máskép gondolkodjam. Szerintem elviakadály nincs és az a férfi, aki magát halálosan éshelyrehozhatatlanul nevetségessé tette, egész bátranmehet Krupphoz, hogy annál egy ágyút vásároljonés akár azzal pusztitsa el magát. A jó Isten és azegyház is, ennek végre megbocsájt és — mikéntBálintot Faustban — eltemetik mint egyszerű kato-nát. Ha megvetéssel kaczagnak az emberek, azt el-birni — belátom — nem lehet, de ön még nincs ott,csak azon az úton. Talán jobb és egyszerűbb volnamegállani és visszatérni e mesgyéről, mint leugrania mélységbe vagy felugrani az örökkévalóságba —higyje és tegye ön hite és cselekedete szerint, deannak idejében. Jelenleg még kegyednek nincsszüksége más egyébre, minthogy a leány, kit halá-losan szeret: jól megkínozza, összeszidja és elűzze.

51

Uram, uracskára, kevés boldogabb embert is-merek önnél. Szeret valakit, az szereti önt, megvanapai és anyai áldás, semmi akadály, semmi gond ésön csinál magának gondot és akadályt. Levelénekelső oldalán határozatlanul, de teljes erővel sóhajtvégig, hogy a másik oldalon végre kimondja aszörnyű titkot: és mi nem lehetünk, úgy érzem, nemlehetünk egymáséi soha, mert a mama, az ő mamájaudvaroltatott magának az urán kívül mással is ésmég ma is. Hogy vehessem el én ennek a hölgyneka leányát, hogyan merjem!

Hogy valaki féltékeny legyen az apja helyett:ilyet már hallottam; hogy valaki féltse a feleségét,aki még nincs és aki semmi okot erre nem ád: ezis érthető, csak azt nem bírom felfogni: miért nemveszi el ön hitvestársul a morált és miért akarszerencsétlenné tenni egy élő és valószínűlegártatlan és bájos leányt, akinek a dolgok természetesrendje szerint anyja és apja van. Nem azok az — azthiszem, hogy nem veszedelmes — udvarlók az önbaja, hanem az, hogy a szeretett leány miért nemminden hozzátartozó nélkül él és miért nem mindeneredet nélkül eredt a világba, miért nem áll olyegyedül, mint egy szál verbéna egy cserépben. Ilynagyon szeret ön vagy ily kicsinyt, magam semtudom, töröm is rajta a fejem és amint gondolkozom,belátom végre is, hogy ön — mégis csak komolyférfiú, van is valami igaza és voltaképpen nemülendő önnel figurázni.

Tehát a mamának kurizálnak. A puszta tényhezmagához gratulálok önnek, mert kellemetes és ajövendőre nézve, jó jel az, ha az anyós nem koránmegvénült, hanem még mindig jó alak, aki férjhez

52

adandó leánya daczára még tud érdeklődést kelteni.Egyébként szívesen elismerem, hogy kellemetlen, haimádottunk közvetlen elődje, legelső hozzátartozója,az anyja valamely társadalmi, sőt erkölcsi kifogásalá eshetik. Ez árnyék és ön jövendő házas életétfélti tőle, férfiúi és férji önérzete, becsülete és hiú-sága lázad fel ellene és ezenfelül — bár ezt Ön nyíl-tan ki nem mondja — félti magát, jövendő boldog-ságát, ön a Desdemona zsebkendőjét szaggatjaszörnyű kinok között máris, amikor még e kendőtoda sem adta Desdemonának. „A példa, a példa!“nyögi fekete levelében és félig kivallja, hogy gyűlölia közmondásokat, amelyek anyáról és leányról, azalmáról és fájáról szólanak s hogy a fülében mind-untalan ez a szó zsong: a nemezis, az öröklés...Ha egy asszony — idős vagy fiatal — udvarlóttart, ez, szalónszavamra mondom, nem az örökléskérdése és ha az ön imádottjának az édesanyjaörökké csak a szent kutat járta volna és ha idegenférfit sohase látott volna: a leánya, férjhezmenvén,mégis udvaroltathat magának, ha a férje ebbe bele-viszi, ezt megengedi, erre rákényszeríti. A legtöbb-ször nem a verség dolga ez, hanem a szoktatásé,nem az asszonyon múlik, hanem a férfin. E kopottigazság újra való koptatásáért az ön borús fejérehintem a vádat, ön kényszerített, hogy leírjam. Hátnem tudja: asszony sorsa a férfi, amely név alattnem minden nadrágban járó, télen kemény gallértviselő, bajuszos és dohányos úr értendő. Igaz, van-nak asszonyok, akik megelőzik a férfiakat a sors-csinálásban, de ezekkel hadd bajlódjék a történelemmeg a dráma, nekünk kettőnknek pedig viruljontovább a rendes polgári élet. Ennek a törvényei pedig

53

azt követelik öntől, hogy vegye el a leányt, aki hozzávaló, akivel szeretik egymást és akinek egyelőre máshibája nincs, csak az, hogy nem mamája — a mamá-jának. Ha az lehetne, bizonyára jobban nevelte volnaés nem engedi meg azt, amin ön most — különbenméltán — megütközik és búsan elszörnyülködik. Demeg vájjon tudja-e ön, nem fordul-e szegényke némapanasszal anyja felé, a jövendőre nézve nem keservestanulság-e az neki, hogy akit legjobban kell tisztelniea világon, azt a világ inkább szereti, mint tiszteli. AzÖn néma vádjai, a füleihez eljutó pletykák: gyehennatüze lehet ez ártatlan léleknek, amelyben megtisztulés megerősödik. Tudok rá példákat, hogy igen vidámanyáknak szinte komor becsületességü leányaikvoltak, valamint az ellenkezőre is van példa elég, denem folytatom, uram, ez nincs tovább.

Sem kedvem, sem feladatom védelmezni valakit,aki leánya boldogságát teszi koczkára, de arra sincskedvem és küldetésem, hogy az ön szenteskedőerkölcstanára rányomjam akár az irodalom, akár azén magán bélyegzőmet. Ellenkezőleg: én önt vádolomhipokrizissel és gyávasággal, igen, gyávasággal,mert az, aki fél elvenni azt, akit szeret és akit jónak,ártatlannak, nemesnek és tisztának tud, az más mintgyáva, vagy beteg, nem lehet. E kettő különbenugyanegy és én, aki sokat tartok az érzékenyszívemre, még csak részvétet sem érzek ön iránt:tessék, siessen, vegye meg azt az ágyút és öljemeg magát, ha még egy pillanatig is késlekedikboldoggá lenni a boldogtalanságtól való félel-mében. Óh, óh szegény barátom, ön most oly furcsaaz én szememben, mintha virágos rét kellős közepénállana, halálos szomjan, előtte a friss és tiszta

54

forrás, de ön nem akar inni belőle, mert az a rémesgyanúja, hogy a forrás egyszer mérges lesz és el-jövend az idő, amikor kristálytisztasága elveszett...

Menjen, menjen ön — röviden — a pokolba, mitakar tőlem, ki mondta meg önnek a czímemet?

És én mit foglalkozom a bajával, amikor segítenirajta nem tudok. Kegyed, egyszerűen szólva, az énvéleményem szerint el van veszve abban a pillanat-ban, amelyben kérdezősködik, hogy mit tegyen,házasodjék-e vagy megölje magát.

Tudja mit, ne tegye egyiket sem, hanem menjenel barátnak, még pedig Ferenczrendinek, ahol meg-szigorították most az életet és ne is maradjon aszerelmes és szép Magyarországban, hanem menjenel Ausztriába. Ha sokáig él, ott talán elimádkozhatjamindazt a bűnt, amit a tiszta, közvetetlen érzés, atiszta szerelem legfőbb joga, a menyasszonya, apolgári élet és én ellenem, szegény idegen ember ellenelkövetett.

De elébb mutassa meg ezt a levelet a mamának.Annak számára írom ide alázatos kézcsókomat ésazt a szerény megjegyzést, hogy:

„Nagyságos asszony, az idő elmúlt, a lánya nagy,az akar élni és Önnek talán most már mégis elég!“

A szerelem új, azaz nagyon is régiformái

Az igazgató mellém ültette a királynét. Nemvolt igazi királyné, csak az alakja miatt annakneveztük, amikor az osztrák szanatóriumban —ahol csaknem mind magyarul nyögtünk — előszörmegjelent. A gyógyintézet orvos-direktora, külön-ben egyike a legsúlyosabb betegeknek, beajánlotta hölgynek:

—Itt a legmulatságosabb beteg.A királynőt is röviden jellemezte:—A legbúsabb nő!Magunkra hagyott bennünket az ebédnél és az

asszony a következő másodperczben így szólt:—Én megcsaltam az uramat, azért vagyok itt.

Mért kutassa, találgassa ön, megmondom mindjárt.Megcsaltam, a szobalány elárult, rajtakapott, elű-zött. A kis fiamat elvette, és csak minden két hétbenláthatom, de csak mások előtt és csak egy órahosszat beszélhetek vele. Ennie a gyermeknek nemszabad nálam. Szigorúan meg van tiltva. Ez elvisel-hetetlen. Nem étethetem, ami a legkedvesebb.

—És ha szabad tudnom, miért...—Nem tudom, magam sem tudom, miért csal-

tam meg. Nagyon fiatal vagyok, nem vettemkomolyan a dolgot. Nem is emlékszem az arczára,akivel megtettem. Egy fiatal ember volt, egy senki.És az uram — őt — még meg se verte; hagyta futni.

56

Nem akart lármát csapni, csendbe végzett ki engem,elvált tőlem. Bocsánatot kértem tőle, átöleltem alábát, forró könnyeimmel átáztattam az ölét, meg-rugdalt és nem bocsátott meg. Soha többé az nemlesz, hogy az ágyban reggel magunk közé vegyüka kis fiamat...

—És mi most nagyságodnak az életprogrammja?—Semmi.—Mit akar tenni?—Semmit. Két esztendeje hurczolnak — az apám

és anyám — szanatóriumból szanatóriumba. Apáma télen abbahagyta az üzletet, hogy velem tölthesseaz időt Nizzában. Tavasszal Egyptomban voltunk,odahaza Pesten minden ideggyógyászt idegessétettünk. A testem tele van kis tűszúrásokkal, arzén,morfium, reál, peul, minden van bennem. Kétesztendeje, hogy a dolog történt, egy pillanatig sincsjó kedvem. Egy darab fa vagyok, semmit se érzek,még a bánatot se igazán. Nincs reményem, nemhiszek a jövőben, nem akarok meghalni és nemtudok élni. Enni csak azért eszem, hogy szüleimés az orvosok ne veszekedjenek...

Annyit evett, mint egy beteg fecske, pedig fen-séges test volt, de nem a házasságtörő asszonyoktípusából való. Karcsú, szikár, emelt fejű, de fölöt-tébb nőies. Semmi kaczérság rajta, a tiszta hom-lokából kifésült haja görög kontyban, a szemeihosszú pillái miatt örökké szemérmesek és álmata-gok, a hosszú kezei gyűrűtlenek. Méltóságteljesnyugalom az arczán, egész alakján, a hisztériánaksemmi jele rajta, hangjának éles szomorúságapedig direkte olyan őszinte volt, hogy egy

57

pillanatra azt kellett hinnem, ez az asszony nemis asszony többé.

Hirtelenében valami elszánt bókot mondtamneki. A medaillonját kivette a blúzából és meg-mutatta a benne levő erős bajuszú, rövid homlokúférfiarczképet.

—Ez az uram. Szép férfi. A legszebb. Hogymért csaltam akkor meg? Ez az! Ez az, amit nemtudok. És ez az, amit nem lehet jóvátenni.

—De vájjon csak ez az egy férfi van a világon?—Nekem csak ez az egy.—Tudja, hogy ez őrültség.—Tudom.—És nem akar belőle kigyógyulni?—Nem tudok. A szüleim — az orvosok taná-

csára — mindenáron férjhez akarnak adni. Azapám gazdag. A vagyona felét nekem adja hozo-mányul. Nincsen nap, hogy ne jelentkezzék valamitisztességes férfi, aki elég becstelen, hogy engemelvegyen feleségül. Némelyiket nehéz lerázni, pedigmindent őszintén elmondok. Könnyítek magamon,nincs bennem semmi szégyenérzet. Magának,remélem, nincs semmi szándéka és segít nekem, haalkalmatlankodnak!

Az igazgató asztalt bontott és egy pillanatrahozzánk nézett.

—Remélem, mindent elmondott!—El! — monda az elűzött királyné lakonikusan

és ment a szobájába, ahonnan csak az étkezésekés a hidegvízkúra idejére lehetett kicsalni. Délutánmegérkezett a famíliája, aki a közeli Gráczba költö-zött, hogy minden nap együtt lehessen a család el-szerencsétlenedett és szégyenbe került tagjával. Az

58

apa, az anya, egy férjhez adandó húga és az öccsekevésbé előkelő külsejűek, de fölöttébb szomorúak.Tárgyat, ennivalót, egy-egy könyvet vagy messzi-ről jött fiatal embert hoztak ki. Nem ismerkedteksenkivel, örök gyászba borultak volt amiatt, mertkét lenge — és oktalan — női kar egy férfi derekánegy — vagy esetleg több — ölelést végzett. Csak-hogy a férfi dereka nem volt a női karhoz tör-vényesen beosztva.

A királyné nehezen ismerkedett, bárha ezekbena szanatóriumokban a nyomorúságon keresztül alegtartózkodóbb emberek is nyomban összeölelkez-nek s titkos tanácsosok merev gerincze összeér —és testvéresül — a gabonaalkusz elgörbült gerinczé-vel. Oh, be szép is, amint a gyáva szenvedés össze-csókolódzik és a különböző, sőt ellenséges fajtákés rangok meleg részvéttel kérdik egymástól:

— Hogy aludt?Mind csak aludni akar, pedig a halál előszobájá-

ban mindenben inkább passziózni kellene, csak nemaz álomban, melynek örök dózisa már úgy is felvan írva. Ámde az életöröm nélkül való éjszakáka legborzalmasabbak. Én kimentem a parkba ésláttam, amikor az egész éjjelt a nyitott ablaknálvirrasztja végig az elűzött királyné. Megálltam —földszintes — ablaka előtt.

— Remélem, nem kompromittálom! szóltamkissé izgatottan, mert a fiatal nő szépségét a holdteljesen kifejlesztette, ez az égitest volt kirendelvehozzá természet szerint. A hosszú ívű szeméhez, atojásalakú fehér állához, a leeresztett hamuszínűhajához. Valószerűség nélkül való; köböl vésett,régen élt.

59

— Engem kompromittálni nem lehet többé!Maradjon, — monda.

Így beszélgettünk éjszakákon át, hiába. Pedigén, rohamosan gyógyulva, mert a búskomor nőkedvéért mellőztem a nagyon is vidámakat — nemvoltam rest, hogy minden ékesszólásomat — amikicsiny van — és temperamentumomat — ami pedigvan egy kevés — kipróbáljam az ügy érdekében.Föl kellett világosítani az elűzött királynét, hogynem csak egy trónus van és egy huszonkét eszten-dős nö, aki kivételes és tökéletes, ezenfelül gazdag,akkor és ott lesz boldog, ahol akar. Nem lehetettvele beszélni, melankóliája áttörhetetlen és meg-sebezhetetlen; mint egy tízezer esztendős gúla, úgyfeküdt a lányos mellén. Én szégyenkezve meg-futamodtam, jött helyettem egy mariner tiszt, grófés szívbeteg, annyi esztendős, mint a királyné.Belészeretett és ott haldokolt előtte. A férjéről, akitmegcsalt, szívesen beszélt vele az asszony, egyébrőlhallgatott. Az az meghallgatta a szerelmi nyilat-kozatokat, elfogadta a virágot, de nem értette.

—Mit gondol, az uram, ha egy nőt megölel,— van neki kettő — gondol-e rám? És az én szájamjut-e eszébe? — ez volt a legmelegebb mondása,egyetlen érzéki fellendülése.

—Egyetlen érzéki fellendülés. Csak ezenkeresztül lehet hozzáférni. Ez a czél! — monda azigazgató főorvos és maga is megpróbálkozott, nemminden önbizalom nélkül, mert e szőke férfit kes-kenyre és laposra koptatta le a bon fontane, amelyreneki ez intézetben monopóliuma volt. Maga melléültette a királynét, zongorázott neki és fuvolázotta bűvös holdas éjjelen, kinn a parkban karonfog-

60

vast, a hisztérikák villogó szemének spalierjábansétálva vele. —

— El van veszve, nem lehet segíteni rajta. Hamég én se! — monda egy heti kísérletezés után.Valósággal haragudott a házasságtörő nőre, rosz-szakat gondolt, söt mondott is rá, utolsó rohamai mái-brutálisak voltak. A segédorvos következett ezután,ez egyszerűen ki akarta hipnotizálni az asszonyelméjéből a múlt férfiát és magát mint a jövőemberét behelyettesíteni. Nem ment semmire,szánakozó, hideg mosollyal kellett megelégednie,mint mindannyiunknak, akik megpróbálkoztunk,hogy részben emberbaráti és orvosi szempontból azáltalános szerelem annyira közönséges gondolatátújra felköltsük e nőben, aki egyébként mindjobbankiszínesedett és megerősödött itt. A férfiak, különö-sen az újonnan jöttek, mint a legbecsesebb, de elér-hetetlen prédára úgy néztek rá és ő alig vett róluktudomást, pedig nem egyszer hallhatta is, amint arégi betegek magyarázták az újnak az ő esetét:

— Megcsalta az urát. Megbánta, belebetegedett!Nem fogyott el a férfi, aki ambiczionálta,hogy meggyógyítsa. És az asszonyok, főkép pediga lányok megkülönböztetett érdeklődéssel vettékkörül. Tiszteletnek, sőt tekintélynek örvendett— ha ugyan örvendeni tudott volna — mint egyelűzött királyné. A lányok, beteg anyjuk vagy apjukkísérői bámulták és dicsérték előkelő megjelenését,nem egy közöttük ajálkozott is, hogy elmegy azurához és kibékíti vele. Az asszonyok becsméreltékaz urát és bebizonyították, hogy neki van igaza,jóltette. Kilátásba helyezték, hogy boldogabb lesz,

61

mint valaha és biztosították: lesz még gyereke, többis a kelleténél. —

— Az nem lesz az, aki van! — monda a házas-ságtörő asszony konok egyszerűséggel, egy pilla-natra is nem engedett mániákus bánatából. Pedigami az erkölcsöt illeti, nem volt valami szigorúnevelés és most sem hitte, hogy bűnt követett el.Olyanformán Ítélte meg hibáját, hogy evett valamit,amit nem volt szabad. Majdnem szemérmetlenülrészleteket mondott el az esetről, a férfiről, a tetten-kapásról. Az erényben még erős nők érzéki mohó-sággal Hallgatták, ketten, hárman egyszerre, ülvénvele a forró napban, amelyről hűs vére tudomást sevett. És ebben a hallgató csoportban egy napon —láttam, amikor odament — új alak vegyült. Spéla,egy orosz lány, aki halálos beteg kis húgával ésanyjával Marienbadból jött ide, Hazamenet piHenniegy kevéssé.

A leány magas volt, mint a királyné, az alakjaépp oly nemes, sőt nőies, de a Gretchen frizura alattaz arcza durván mintázott, férfias. A szája igenkicsiny és vékony, ám a hangja férfias, a keze iskemény, gyémántos vasgyűrűt viselt a hosszú erősujján. Az orosz leány és a királyné rögtön össze-ismerkedtek és én messziről láttam, hogy a követ-kező félórában mint viszi el a leány a többi asszony-tól és a régi ismerősöktől és mint sétálnak elmerülvea patak partján. Ezentúl minden szabad idejüketegyütt töltötték. Reggel rózsát, délben szegfűt, esteviolát vitt a leány az asszonynak, aki a virágokatkezében tartotta, megszagolta, majd kedvetlenülelhagyta valahol. Spéla — hallottam — szemrehá-

62

nyásokat tett az elűzöttnek, aki — nagy kegyesen— egy estvén hajába tűzte a fehér violát.

Mi férfiak ettől fogva nem fértünk többé a házas-ságtörő asszony közelébe. Az orosz leány gyűlöl-ködve nézett ránk és elmart bennünket mellőle. Azálmatlan holdas éjjeken ő állott az asszony ablakaalatt, majd kevés vártatva egymás mellett jelent mega fejük. A leány befonta az asszony haját, hideg-aczél kezével a forró-fehér homlokát hüsitette. Majdderekát — a nagy kendő alatt — átfogván sétáltattaa nyárfák között. És egy éjszaka meghallottam azasszony nevetését is. Megborzongtam bele a gyönyö-rűségtől és meglepetéstől, mintha valami síremlékszólalt volna meg zengő és vidám hangon. A kezemindig a másik kezében: Spéla fogta, az asszonyengedte, összefonták ujjaikat, később az asszonyis. Egyszer meglestem őket, amint így ültek az el-hagyatott társalgóban.

—Maga egy rossz gyerek! — monda az asszonya leánynak.

—A férfiak gazemberek! — jelentette ki azorosz leány egyszerűen, de a haragtól kipirultarcczal.

—Azok! — monda a királyné és a hangjábanbenne volt a sírás, melynek enyhülete két esztendeigelkerülte.

Körülnézett, sírvafakadt és a leány lapos, deerős melléhez bújt. Az vigasztalta, simogatta,csókolgatta, a fülébe sugdosott.

Nem tudom, mit sugdosott. Nem hallhattamérveit, vigasztalását, gyengéd bölcseségét, amelybizonyára különb volt, mint mienk, férfiaké. Azegész dolog misztikus volt előttem, mint maga a

63

szent távoli Oroszhon. Maga az igazgató sem értette,csak kijelentette:

— A maga királynéja meg van mentve. Nemtudom, hogy történt, nem értem, a gyógymód, a viz,Krafft-Ebing báró, az arzén, ... én, a tudomány? Amelankóliája eloszlott, a fiát nem akarja minden-áron étetni, maga eszik. Kijelentette, hogy férjhezfog menni, de csak később. Most elmegy Spéla kis-asszonyai Livádiába utókurára. Ez a leány nem isleány. Angyal!...

Ezt a történetet nem igen merem magyarázni.Egy ó-görög hölgy, Sappho nevű, tette örökre híresséa szerelemnek e nem szokott formáját, amelynekemblémája két nő ölelkezése. A klasszikus iroda-lom sőt a mai pszihopatológia is nagyon sokat tude könnyen nem érthető, de mégis mind gyakoribbformáról. Nem szívesen teszem, de mégis kell mon-danom róla néhány szót.

A különös, semmiesetre sem természetes szen-vedély ősi és eredeti formája az úgynevezett lélek-csere. A természet szereti az ilyen tréfát, fogjamagát, egy nőbe egyszerűen férfi lelket bujtat. Eza szegény férfi-nő aztán nem minden gyötrődés nél-kül megkeresi a nő-nőt. Vad és társadalmi viszonyo-kat összezavaró és felfordító szövödések támadnakebből. Mind érthetetlenebbek és mind érthetőbbek,egészen szelídek, csaknem kedvesek. Vannak nők,finomak és kedvesek, akik egyszerűen csak platoni-kusan szerelmesek minden szép, vagy nekik tetszőnőbe. És vannak nők, mint az én orosz hölgyem,aki meghódítja és elragadja a meghódíthatatlant.

A nagy vérontás, a férfiak huzamos távolléte,nagymértékű megritkítása után, most egyszerre

64

mint mánia lép fel az, ami csak különös jelenségvolt. Leginkább nagy városokban látod, de ki látjaa kis várost, a falut? A metropolisokban azonbanmár valóságban beleütközöl. Most már nem csakpárosával, hanem hármasban is mutatkoznak.

A harmadik nő: — a házibarát...És ez mégsem Szodoma és Gomorrha. A szerelem

őrületének és határainak kiterjesztése telhetetlen-ségböl, nyugtalanságból, az újra forró lávává válto-zott földből kinőve és kitermelve. ítélni felette sze-gényes erkölcsi okokból — azt én nem cselekszem.Cselekedje a moralista, a pap, az államférfi, akatona, a természettudós, az aki maga is bolond ésegyoldalú. Nekem már csak egy fix szempontomvan — a bölcselő. Minden, ami van érthető, éppencsak a kezdő okait és a végső czéljait nem látják éssemmi esetre nem tudják összefoglalni. Mégis hidegszemmel — az is van — e nehéz órában nem taga-dom, hogy az emberi teremtések katasztrófájábana nagy általánosság mégis az e g y s z e r ű ,n e m e s , t e r m é s z e t e s s z e r e l e m . A legszebbés a legjobb is. Fajtánk fennmaradására nézve alegczélravezetőbb is. Nem kell félnünk, hogyutánunk az özönvíz.

Az ős típus még mindig Daphnis és Chloe.

Fejezetek egy szerelmes férfiélettörténetéből

Bevezető.Szeretném megírni egy élet történetét, —

a magamét. Nem volt valami nagy jelentőségű,de nem érdektelen, izgalmas, szórakoztató éstanulságos. Az emberek, akikkel együtt éltem,hasonlatosak a Lionardo nagy rajzlapjához,amelyen a fejek mind valami ismert állatéhozhasonlatosak. Magam, közöttük nem különb,valami leopárdféle, akin sehogy se állott a polgáriruha, de mint férfi nem a legutolsó. Erre sokatadok, bár olyan élettörténetet akarok elmondani,amelyben magamról mind kevesebb szó legyen.Semmi módon nincs kedvem ahhoz, hogy exhibitio-náljam magamat, amint ma szokás: szemérmetlenüllemezteleníteni önmagamat csak azért, hogy jogomlegyen másokkal is azt cselekedni, bebizonyítván,hogy mindenki más ocsmányabb, mint én. Hazudniazért nem akarok, úgy is azt cselekedjük, valamed-dig lélekzünk és a teljem nagy igazság akkor kez-dődik, amikor az utolsó lélekzetvételünk is el-fogyott.

A dolgom sietős. Nem tudom miért. Pillanatnyihalálsejtelmeim most nincsenek. (A halálra mindégkészen voltam és emelt fejjel vártam.) De mindenperczben jöhet, bizonyos hogy túlbuzgó szívemnagyon sokat dolgozott és akármelyik szekundum-ban azt mondhatja: nincs tovább. És mindig nyitottajtómon, ha valamelyik reggelen, fiaim nagy vidám-

68

sággal betörnek hozzám; nem tudom tőlük kérdezni:mi történt az éjszaka? És ők sem tudják kérdezni.Hangtalan, hidegen fekszem ott... Sürgős, sürgős!Szeretnék még melegedni, jó lenne még kibeszélgetnimagamat, nagyon, nagyon sok mondani valóm van.És most már nincs is titkolnom. Egy igen jó em-berem, az öreg Dungyerszky Lázár jut az eszembe,aki élete végén egyszer így szólt hozzám:

— Én bizony kártyás voltam és bevallhatom,hogy nagyban és egészben én nyertem. Most máralkalmasint nem fogok veszíteni!

És én se, mi mindent nyertem az életemen!Meg vagyok elégedve kortársaim, de azért pontotnem teszek még utána, ötvenesztendőn bár túlvagyok s nagy dolgok történhetnek az emberrel,amíg ki nem hűlt. (Söt ki tudja, azután is?!) Amaszázszoros milliomos, kit Herzog Péternek hívtakés akit élete alkonyán arra biztattam, hogy diktál-jon valami elszegényedett írónak önéletrajzot, el-utasította e tervet, így szólván:

— Mit akarsz, minek? Az én életem nem voltmás, mint munka és munka. És dolgozni akarokmindvégiglen, mint a konflis-ló és kidűlni azigában.

Nos, igát én nem vontam. A kötelesség nyaklójanem igen vérezte föl a nyakamat. Szabad életetéltem én. Zsebórám nem volt soha, még gyerek-koromban, pakfondból se. A szerencse tálonnyújtotta magát és még annyi fáradtságot se vet-tem magamnak, hogy nyúljak utána. Kényelmesés gőgös törökmagyar zsidó volt az apám és énaz ő fia vagyok. Hogy utáltam azokat, akik mindcsak nyúlkálnak és amikor meg-megmarkolják a

69

szerencsét: rosszillatú, kiélt anyag marad a kezük-ben. A gyűjtök, a karrier-vadászok, — ártalmasocsmány fajta — akik azzal törődnek, hogy mitirnak róluk holtuk után a Révai nagy lexikonjába!Dátumok, üres kaptárok. „Mesterember fiánakszületik, miniszter lesz.“ És mi még! Mi lehet azember a tetején? Egy föl- vagy kirúgott császár.Egy kompromittált, vagy örök tömjénfüsttel igazolt.Benn lenni a történelemben, az semmi, maga atörténelem is semmi, — a retrospektív szamárság.Széles a kedvem, mert nem lettem semmi. Csak néhasajnálom, hogy nem lett orvos belőlem: az nagyboldogság lehet a szegény beteg ember baján segí-teni, sőt néha még a gazdagén is. Egyébként...ha az igazat meg kell vallanom, amire fogódzkod-tam, meg kell vallanom, nem érzem magamat bukott-nak az elmúlt életemben. Többet adott, amit ígért.Iskolákat nem végeztem és nem hittem, hogy többreviszem, mint amennyire egy keresett írnok, másod-rendű festő, ügyes szobrász, vagy rossz színész.Ehhez a várakozáshoz képest úri mód bukdácsoltamvégig, sok elhasalással, még több nekilendüléssel,mindössze egyszer egy napon át éheztem. Nő dol-gában, — ami talán még fontosabb étel — sok naponis, sokszor. (De — úgy mondják — ez jó. Azután!)És mi minden történt velem, körülöttem, bennemés kívülem! A történetek hogy játszanak, cziczáznak,halk, majd komor szóval körülöttem most, amintpróbálok igazságot tenni, rendet csinálni köztük!És nem tudok, sorrend nincs és nem lesz. A tegnapközel és a Közel oly távol. Különben s ezen a naponúgy érzem magam, mintha most kezdeném és titok-zatos, át nem tekinthető volna számomra a leg-

70

kisebb szépség is. Ifjú koromban leghűbb, legkedve-sebb barátom, költő és festő — húsz évet élt — írtarólam: „Kert néki négy cserép világa!“ Sejtelmesés izgató regény előttem a legegyszerűbb dolog.Másnap megint az egész világ egy nem nagyhorizontú kert, tele dühös vagy szelíd bolonddal,kinek neve, emberiség. A sorsom kegyes volthozzám, hogy gyors egymásutánban egyszerrevagyok öreg és fiatal, távollátó és közellátó, józan,mint egy kitűnő kodak, majd megvadult, mint egyfényképező masina, majd mint egy vadult csóva.Igazában, a legmélyében, a mag magjában: hideg éskemény azért. Azért ne féljenek tőlem. De én félekmagamtól, szívem hangosan dobog, a lélekzetemelfojtódik, ilyen lámpalázat írás közben nem éreztemsoha még.

Az „egy“ asszonyomFalun egy kalapos finom leány, amint jön

felénk — ez milyen szédület! Milyen üdítő volt aláz ami erre elfogott.

Vágtatott felém, sárga homokfutó-kocsin, feketehomokon. Fehér komondorok, hangtalan csaholtaka deres lovak előtt, a kocsi után. (Bocsánat a sokszinért, de nyár volt akkor, falun, Hevesmegyében.)És milyen színes maga a leány! De erről most nemnyilatkozom, később, nemsokára.

Álltam a kapuban, én tizennyolcz éves fiú, költő,egy borbélytalan faluban, hol a parasztmenyecskéknem egyszer megkérdezték: Miért nem és mikorfogom befonni a hajamat? Nem polgári színű ruhavolt rajtam és arra gondoltam, hogy a tizennégyvagy tizenöt esztendős leánynak fogok-e tetszeni?Mindenesetre a kezemmel intettem a hajzatomnak,hogy vigyázzon és nedvesre, pirosra haraptam aszámat. Milyen hiú egy ilyen fiatalember, az undo-rító és gyönyörű egyben!

A leány jött mind közelebb, a komondorok is ésvalamelyik olyan nagy, mint egy borjú, egyenesennekem és ott a kapuban eldöntött, alkalmasint azért,hogy kompromittáljon a kisasszony előtt. Hanyatt-vágódtam, de semmi bajom nem történt, csak az ije-delem, a szégyen. Az illető azonban nem nevetett ki,komolyan megnézett és vágtatott tovább. Sietős éskomoly dolga volt: a szomszéd községből jött, hogynyoszolyólánya legyen a mi falunk kis tanítójának.

72

A menyasszony, természetesen a nagy kántortanítóleánya volt.

Siettem magam is az esküvőre, de előbb fölvettema fekete raglánomat, bár forró nyár volt. És nemvolt hűvös, a nagy kabátban azonban nem vagyokolyan sovány gyerek. Hogy csurgott le rólam a verí-tek, de álltam, vártam a menyasszonyt. Jött.Még rövid ruha volt rajta, de haja mint az igaziaranyporral meghintett bronz. Mintha érczből lettvolna kiverve a kontya. És külön még föllángolt,mert a falusi templom ablakán a nap rézsút, de egye-nesen a fejére rásütött. Nem volt ez csoda, mégszentebb dolog: a teli élet föllángolása. Az arczafehérebb, mint a szűzfehér templom fala. De fehér-ségében áttetsző volt és világított. A harisnyája kéttérdén, fehér fodrokként lágyan és gyengéden vág-tak el, — szintén fehér. A kivágott lakkczipőjefekete. Milyen hatást tud tenni egy pár ilyen czipő!(Közben arra gondoltam, hogy elég szép, elégdekorativ vagyok-e én?)

Az esküt ezalatt szépen esküdték. A drága kisorgona szólt, kedves öreg papom, Csengeri volt aneve, papolt. Ékes és lírikus volt a szava. Kálvi-nista, de nem kenetes. Kék szemében örök melan-kólia, amelynek tudtam a magyarázatát: szeretettegy leányt, az meghalt és több lányt ismerni nemakart. De mámor csak kell: a szagos és nehéz italokmámorába menekült és csak olyankor volt józan,ha esketett. Közönségesen alig mondott mást: „Hogyígy, hogy úgy.“ Kék szeme most is nedves volt,amint a tanító — szegény, gégesorvadásos volt —mint egy politikai hitvallást kiabálta: ... ezt a haja-dont „szeretem“!

73

A nyoszojólány szelíd érdeklődéssel fordítottafelém árnybarna szemét. Én bátran feléje azenyémet. Még nem tudtuk pontosan az egymás nevét,de itt a Kálvin szegény, de gőgös templomában márkészen volt a predesztináczió: hogy ezzel a vöröskis nővel megyek majd esküvőre. Könnyelműen,mint ez a siheder, mert nekem is volt már egy kishektikám, azért dégáltam itt a falun a nénémnél,meleg tejet inni hajnalban és forrón csókolódzni afejőleánnyal. Ezen kezdtem, másokkal folytattam ésaz ígéret menyasszonyával csak leveleztem.

Ezek a levelezések, ezek is üdítő lázakat okoz-nak és amíg más lányokkal bujkáltam lakásokban,vad erdőkben, színházak rossz illatú karzatain: alevelezés lendületéből, hazugságaiból, a szép szavakhínárjából, egyszerre megszületett az úgynevezettkomoly szerelem. Egy hamis krisztallizáezió,amelynek vegyületében — abban a korszakban— egy idegen férfi fantáziája, a Jókaié volt alegerősebb. Isten áldja meg ezt a mérgező kép-zeletet, mennyit ártott, mennyit ártott! Emlékszem,akkor már Pesten emésztő lázban vártam a leve-leket. Az Andrássy-úton sétáltam délben, hogy azutczán fogjam el a postást. Egy idegen nő sétáltvelem és néha akkor még jobban szerettem öt, mintazt, aki a leveleket írta. De a levél az más! Ha meg-jött, beszaladtam a kapu alá és otthagytam a leányt.Mi ez, mi volt ez? Nem érek most rá, hogy kérdezős-ködjek magamtól és titkát fejtsem. Siettem válaszolniés a szép szavakon keresztül belekorbácsoltammagamat a házasságba.

Így telt el néhány év. Közben meg is látogattama mostoha apjánál, aki egy mezővárosban, Hevesen,

74

járásorvos volt és engem akkor nem nagyon szere-tett. (Az Isten áldja meg!) És eljött az ideje alánykérésnek is, amely egyszerűen így történt:

— Nagyságos asszony, én füzikus — így, nemfizikus! — teljesen vagyontalan vagyok, állásomnincs, nem is tudom miből élek, még kevésbbé azt,hogy fogok megélni másod magammal? Ha énmagának volnék, még a kutyámat se adnám olyanembernek, mint én! Ezzel van szerencsém megkérnia lánya kezét!

Az okos és derék anya félre se nézve, szomorúanszólt:

— Ha szeretik egymást, legyenek egymáséi, férjés feleség. Vegye, vigye. A jó isten csak megsegítimagukat!

A fehér arczú leány nagyon kipirosodott éserősen örült. Én meg elkomolyodtam, lényemnekkemény, hideg legbenseje megszólalt: „Mit csinálsz,mit csinálsz? Nem látod-e magadat megfordított kes-hedt zöld ruhádban. (Nem vártam a világháborúvalruhafordítás dolgában.) Vékony lábadon czugoskatona-czipő. Hová akarod elvinni, a hátadra venni,mindörökre czipelni ezt az elegáns és előkelőleányt. Te csirkefogó, te taknyos!“

„Eh, ha eltartani nem tudom, ha nem szeretemmár, ha ő nem szeret engem, — végzek magammal!“

„Aztán meg — gondolkodtam tovább — elpusz-tul ha itt hagyom, nem bírja tovább ezt a tikkadtfalut és a maga tikkadt lányságát. Érett gyümölcs,le akar szedetni, különben férges, beteg lesz, lehull:nem töltheti be hivatását, hogy egy férfi megegye!“

Kezdődött a jegyesség jószagú élete. Az igaziüdítő lázak. Az esküvő. A házasság. Oh, ahogy

750

magamhoz nyúlok a gyönyörűség sebeivel vagyoktele! Szégyelem magam, hogy mások előtt megtapo-gassam magamat és hozzányúljak máshoz. Ariszto-kratikus érzésem föllázad. De egy lírikus, mitcsinál egy lirikus! Mit gőgösködöm? Egy bátrabbés becsületesebb élet kezdődik íme. Gyerünk. Végreis nem becstelenség az, hogy én, aki a múltbanolyan férfiúnak látszom, mint aki legalább százszoknya hullámai között fuldokol —: nem ismertemés nem szerettem mást, csak ezt az egy kis vörösnöt, aki elvált tőlem és azután meghalt.

Megölöm magamatJúlius első vasárnapján egy szegény ördög —

lehetett úgy negyven éves — fegyvert fogott egynegyvenéves úrra és golyót röpített a szívébe. Aszegény ördög és a gőgös úr is — én voltam. Abíró, aki ítélt, a hóhér, aki végrehajtotta az ítélet ésaz áldozat — én voltam. Meg kell ezt érteni, bár nemvalami egyszerű dolog, ha valaki — különben józanésszel — úgynevezett öngyilkos lesz. Különösen, haelső a fajtájában. Tudtommal én voltam az ős, nagycsaládom nem homályos történetében. Nincs mitbüszkélkednem benne, hogy én voltam az első.

Szép sorrendben, oknyomozó módon fogom ki-kotorni bensőmnek minden zegét-zugát, hazugság,utálat és önrészvét nélkül. A korszak, e nap, külö-nösen alkalmas a férfias munkára, csak arra kellvigyáznom, hogy az elmúlt időkre ne kenjek többet,mint amennyit megérdemelnek, úgy is elég bűnükvan minden rosszban, szerencsétlenségben és külö-nösen ostobaságban. De ízlésem és egy sajátságosösztönöm, melynek neve még nincs és én se tudom,hogy szólítsam, eltilt attól, hogy a ma uralkodó esz-mék hősének és áldozatának állítsam be magamat.Nem voltam az, hanem egyszerűen csak korunk, ak-kori korunk hőse. Tele megvetéssel a gonosz pénziránt és telve szeretetével mindannak, amit a pénzelszórásával meg lehet szerezni. Tizennyolcz éveskoromban kerültem Pestre, hogy itt valami legyek,

77

tizennyolcz forint volt a zsebemben és a pályaudvar-kapujában balról az egylovas, jobbról a két-lovas bér-kocsikat láttam. Gondolkozás nélkül a fiakkerbeültem. Ez sok mindent megmagyaráz, főképpen azt,hogy nem lettem puritán, az — az igaz író. Pedigma, ahogy a tizennyolcz éves fiatalembert látom ésnézem — mindent tudok róla, szegény, de kedvesnagymájú kakasról — minden lehettem volna. (Éshogy nem lettem ezennel bocsánatot kérek tőle —magamtól.)

Sorrendet akartam tartani és már is látom,nagyon is korán kezdtem a sort. Gyerünk a köze-pére, még csak annyit kell lejegyeznem, hogy önki-végzésem filozófiája mégis csak az, hogy a bennemrejlő erőt és akaratot, hasznosat és szépet, a magamtökéletlensége és az akkori viszonyok nem tűrték.Deviáltam mint egy golyó. Azonban ez finom böl-cselet, talán nem is egészen igaz. Nem voltak durvatények, amelyek a gyönyörű reggelen a semmeringivölgybe üldöztek el, hogy cselekedjek. Az első ok azvolt, hogy megaláztak, elkergettek a hirlaptól, aholhúsz esztendeig egyfolytában dolgoztattak. Főképenvezérczikket írattak velem, bár politikai meggyőző-désem, tudásom nem volt. Igaz, ilyesmi nem volt aszépfejű és jószívű gazdámnak sem. Sok jót, derosszat is tudnék róla írni, de a fia él és az becsü-letes és munkás ember. A belletrista tollam áldoztamfel az ocsmány munkának, de nem mentség nélkül:azt az árut, amit szállítottam, jól fizették, bensőségesérzést nem követeltek tőlem, nem profanáltam vele amagam művészetét és a bennem hamu alatt elfojtvaégő írói parazsat és — a czikket nem kellett aláírni.És itt meg kell dicsérnem a toll szerény mester-

78

emberét: nem akart publiczista hírébe kerülni, kép-viselő vagy ilyesféle másfajta gazember szerepetvállalni. Klubba, parlamenti folyosóra, jogtalan, dekönnyű pénzszerzésre, vagyonra vetemedni. Nemegyszer kívánták tőlem, hogy oda írjam a nevemet,mint bűntárs. És csak nemrégen tudtam meg, hogyaz éles és vad politikai czikkeim java főképen arravaló volt, hogy kormányzatok; főként azoknak atitkos pénztárait fúrják meg velük. Ha tudtam volna,hogy a nyomorult bért ilyen pénzügyi manipuláczió-ból kapom, kényes természetem miatt bizonyos,hogy visszamenekülök Gyulára polgármesteriírnoknak.

Szégyenteljes keserű emlékek! Csak a vadtor-mának van olyan íze, mint amilyent én most a szá-jamban érzek. És testileg is lerontott ez a munka.Hány és mennyi éjszakán át feküdtem a szerkesztő-ség piros — poloskás — díványán, éber-álombanvárva, amíg az én kedves fejű emberem, a főszer-kesztő magát kikártyázva — szegény jó embermajdnem mindig vesztett — megjött a nemzetikaszinóból és megadta a témát. Akkor három órais volt hajnalban, de nyaratszaka, amikor az urakodahaza a mezőgazdálkodást nézték, estefelé ismegkaptam a feladatot, sőt vacsorálni is elvitt,pezsgőt is hozatott és ezért az isten áldja a tipikusmagyar nagy ur hamvait. Milyen jól bánik velem,gondoltam akkor és ma tudom, mennyit ártott,mennyit ártott. És még ma sem gyűlöletes az em-léke és ezért még ma sem tudom, hogy nem jobbvolna-e ama korszak hőseit agyonverni, mert mégma sem tudunk megkeményedni. Igaz, hogy annakaz időnek és az embereimnek volt valami charmeja.

79

És sokkal rothadtabb volt, minthogy kegyetlen tudottvolna lenni. Nem is ők kergettek el. Egy egészenmás típus. Egy bank-szocziólogus és szépirodalmifinancier fia, tudatlan, sőt iskolázatlan, majdnemfélbenmaradt fiú, akit megtett a lap igazgatójának.(A hírlapot egy osztrák banktól kapta ajándékba,hogy csináljon belőle valamit, de úgy, hogy ő is,a bécsi is keressen rajta valamit.) Az igazgatóegy szőrösképű csenevész fiú, még magyarul semtudott akkor, nem volt tehát oka arra, hogy írásai-mat megvesse, vagy utálja. Legfeljebb otthon atyjá-tól hallhatott ilyesmiket.

— Villemessant, a Figaró híres kiadó-szerkesz-töje, bizonyos év-maximum után elküldte a régimunkatársakat és újakat szerződtetett. Fiam az aváltó-gazdaság!

— A Bródyt megint letiltották, végrehajtókelárverezik. Nem lehet tőle élni. Ez a rendetlen-ség...

— Kiírta magát. Salgó doktor azt mondta, hogykímélni kell különben. No?

Valaki egy-két szót is ejthetett értem. Talán azöreg, aki a nagy tudásával, humanista, söt szép-irodalmi szoczializmusával jött ide a németek közül,hogy a magyar politikát megfejje. Még ma isgyakran álmodom róla és bizonyos, hogy puhazsidószíve volt. De a fia, bár más hitre tért az lát-szott amolyan harmadrendű zsidónak. Nem kívánomsérteni, csak jellemezni és ehhez van jogom. Külö-nösen, hogy tudom mint lépett életembe és mint lettegyike azoknak, akik a kezembe adták a fegyvert.Valami kicsiny anyagi ügyön vesztünk össze. Al-kalmasint nem azon, hogy nekem erővel előleget

80

akart adni. Jogom lehetett ahhoz, hogy pénzt kérjektőle és alkalmasint nem nekem, de másnak, alkal-masint a kis kölykeimnek kellett az a vásárlóértékű papírrongy, amit nem adott. Mondtam valamit?Fellázadni? Ha bocsánatot kértem volna, elhalasz-tották volna a kidobatást? Csak azt tudom, hogynem voltam hajlandó megalázni magam. Egy szó-val: vagy húsz esztendei szolgálat után máról-holnapra kitettek, de adtak egy hónapi élelemrevalót. És ez akkoriban még nagylelkűség volt,pedig még a Darányi Náczi cselédtörvénye se voltmegalkotva.

Mint egy eldobott karó, úgy feküdtem a piaczon— most már megmondhatom. És nem szólhattam,nem mondhattam meg senkinek, még feleségemnek,a gyermekeimnek se. Nem érdemes ilyesmire mégemlékezni se és most olyan messze már, össze-szorul a torkom és összeszorítom a markomat.Nevetséges! Elmosolyodom: a kis kobakú zsar-nokomnak milyen negédes neve volt: — ez hogyHoráczió. Belebetegednék, ha le nem irnám:Horáczió.

De talán nem is volt rossz fiú és nem is tehetettarról, amit tett, ő is korunk hőse volt. És csak egykisebb viccz a sok nevezetesebb sok között, amiegyszerre vagy szép egymásutánban ért. Az ég veledHoráczió, ha meg vagy még, izenem, hogy nemneheztelek és te se haragudj reám. Havas, kivétele-sen csendes éjszaka van odakünn. A szobám kihűlt,de magam ugyancsak kimelegedtem. Be jó nyugodtéjszaka ez Horáczió, ha még az életben találkozomveled és ha bajba léssz és ha én tudok rajtad segi-teni, — segítelek. Mi ez bennem? Eh, mit törődöm

81

annyit azzal, akit a semmeringi hotelben tizennégyéwel ezelőtt leterítettem. Lássuk a másikat. Maga-mat, aki itt vagyok és képzelődöm, hogy ez a rekedtharang valami szokatlan új hangnemben beleorditaz éjszakába.

A kommün kezdődött abban az időben, amikorezeket a sorokat írtam és biztosan belejátszott abba,hogy a gazdasági rendet belekevertem az önkény-tes, a kényszerű halálom okaiba.

Most revideálom ezt az írást és azt korszakot is,mint ahogy mindég, minden revízióra szorul amihangulat, sőt tény is, ami igazság is; abban iscsak egy állandó, — az hogy változó.

Talán csak egy nem, — a sexualitás. És úgyszól-ván csak egyben vagyok bizonyos, abban, hogyerősebb és gazdagabb volt bennem a sexualis —ámbátor rendes hajlandóság a kelleténél. Megöltemmagamat, mert csúnyának láttam magamat és nőiszemmel és érzülettel nézve a férfiút, — enmagamat— nem voltam többé kívánatos.

A vedlett, lekopott, erőtlen hím állat így ván-szorog el a rengetegbe, vagy az árokpartra.

A férfiak „Bon fortune“-jaEgy halott utazott a Déli vasúton Olaszhon egy

kis tengeri fürdőjére. És itt hét nap alatt talpra állt.Én voltam a nap, vagy a nő csinálta azt? A nő. Ahalott természetesen én voltam, most nem először.Úgy letörni, mint én, talán nem tud senki más ésnémileg büszke is vagyok, hogy én vagyok az, akiolvastam a magam nekrológjait. Mulatságos egyolvasmány, de hagyjuk most. Ez a legutóbbi halá-lom, hét éve lesz mindösszesen, egészen alapos volt.Egy kávéházban, természetes, hogy egy kávéházban,az ajkamon patakzott ki a vér, elvitettem magamategy kórházba, mivel régi tervem az volt: kórházbanhaljak meg. Ott mesterségesen összedrótoztak és el-küldtek Itáliába elmúlni. Ez is belevágott az élet-programmomba, pap nélkül, egyesületi szónok, kán-tor és kar nélkül feküdni egy rendes sziklasírban.Páduában — közelében a tengerpartnak — ki isnéztem magamnak a jó bő pakfongkoporsót és vár-tam — amíg beletesznek. Addig is kifeküdtem anapra a szanatórium elé és néztem, mint vonul elelőttem az élet, a legszebb élet, aki csak volt valaha.

Szelíden bús, majd ingerült és haragos búcsúzá-sok! Belülről még tele tűzzel, amelyet az emésztőlázak még növeltek, jártányi erőm se volt. Tudtam,hogy testem, tulajdonom, siet elválni tőlem. És hogyszerettem a testemet, milyen kultuszt csináltambelőle! Néma harag lázított fel, mert így megváltó-

83

zott. Egy öreg ember képződött ki rajtam, mint forrótestem vedlett új ruhája. Le, le vele, most már ígygondolkoztam, amíg előttem és körülöttem a földhallhatóan lángolt az ifjúságtól. És a tenger is, pedigaz még jobban tud, még erősebb, még jobb szagú.Soha még így nem imádtam az új életet. Április volt.És minden délben elment előttem Nina. Nina őfen-sége, valóságos orosz herczegkisasszony, tizen-kilencz éves, aki itt élt egy villában a családjával.Az anyját ide száműzte a szívbaja és itt élt a családmár évek óta. önfeláldozóan ápolták és idegesenvárták a halálát. A fm kormányzó volt odahaza egytartományban, amely nagyobb volt, mint a Habs-burgok — akkori — monarchiája. És minduntalanide kellett ugrálnia. Az apja akkoriban aktiv mi-niszter — most már fölötte passzív — szintén sok-szor lejött, de sohasem akkor, amikor a szívbajosanyának a szeretője. A Nina vőlegénye, lánytestüezüstruhás gárdista tiszt is lebotorkált néha. Egy,sovány leány, a dán komornája, az állandós, itt éltés fogfájás elleni szerért sokat járkált a szanató-riumban, ahol haldokoltam és mindent elmondottnekem Nináról.

Nina a gyümölcsöt és nem a virágot szerette. Anagy kutyákat és nem a kis macskákat. Akkor für-dött, ha ki volt írva: „E vietato!“ Csókolódzott atornyos hullámokkal a viharban és arra várt, hogyszűzi — és hatalmas — testét az ég villámai szúrjákkeresztül. A rendkívül nőies, sőt gyermeklányosajka fölött barna pehely, igen, pehely. Mintha nyáribálra menne, mindég fehér ruhában ment el előttemés én bágyadt fejemet egy kissé mindig felé fordítot-tam, tűszurásokkal teli mellemet, mint egy öreg

84

kígyó, megmozdítottam, hogyha megjelent. Azt hi-szem, búcsúzkodóra még egy kissé szerelmes is vol-tam bele. Szégyenletes, de én legalább bevallom, fő-képpen azért, mert Nina herczegkisasszony volt,rokonságban a nagy és kis herczegnővel, sőt többuralkodó-házakkal. (Mert ezek mind rokonok, minta honi zsidók.) Különös az elmúlt korszak e szerel-mi jegeczedése, a legmagasabb uraságok és az arisz-tokráczia női hallatlan hatást váltanak ki a legutolsóproletárból és a legvadabb népbiztos nem vágyiknagyobbra, mint arra, hogy zárt szobában csókoljaannak a lábát, akinek fejét majd törzséről leszakít-ja... Ninát én imádtam és azért a három perczértéltem, amíg megjelent és eltűnt. Sok mindenért cse-lekedtem ezt, de legfőként a reménytelenségeért.

És egyszer Nina, amint előttem elhaladt, a kalap-ját — a bolero-kalapját — fogta és megemelte előt-tem. A halott talpraállott, sőt ugrott, hozzásietett ésjegygyürüs nagy kezét megcsókolta, de olyan erősen,ahogy csak egy letörött és hektikás tud. Nem mondta„na!“ Bemutatkozás nem történt, nem kérdezte kivagyok. Végignézte a terepet. Megállapította, hogysenki. Néhány hal, a tengerből felszökkenő, látottcsak bennünket. És a hal nem szólt. Mi sem. A leányégő számat megérintette az ujjával és hítta a magaforró szájához. Megcsókolt, olyan hangosan, mintegy olasz szolgáló leány. Aztán mosolyogva továbbment. De ezután minden délben visszatért és hasonló-képpen történt. Egy napon pedig még azt is mondtaoroszul és hozzátette olaszul: „Nőtte!“ Éjszaka.

Vártam rája villájuk parkjában. És amíg vártam,zaklatva gondolkoztam: hogy történt velem ez anagy szerencse? Biztos, hogy istennői részvétből

85

vagy gonoszságból teszi ezt velem? Azt akarja-ehogy a leggazdagabban menjek el a kincsek e föld-jéről? A tavaszi hullámok árja sodorta-e hozzám, azaszú roncshoz? A telihold — ez, sütött javában —játszik-e vele? Úgy mondják, a hold az, aki a nő szi-vére és ölére úgy hat, mint a delej. Megállapítottam,hogy akármint legyen, én ebbe csakugyan belehalok.Tüdővészel, pleuritisszel és az én negyvenöt évem-mel valóban nem üdvös nékem az éjből belecsóko-lózni a hajnalba. Alig beszélni egy szót és mindigcsak csókolózni, átölelvén egymást, úgy, hogy állóalakunknak az árnyéka nem volt, csak egy.

A fogfájós dán komorna addig vigyázott, vagynem is vigyázott. A dán doggok, óriási ebek, az őkutyái, elnézték a dolgot, talán helyeselték is, bárigenlőleg nem vakkantottak egyet se. De ezek azarisztokratikus kutyák diszkrétek és a cselédség is— azelőtt, régen — mind némán látta, hogy Ninamint szökött le hozzám, mint egy szolgáló.

Talán mégse volt ez a puszta részvét? És talánmégse voltam egészen halott. Jobban állottam ezeketaz éjszakákat, mint egy fiatal diák, aki ilyenkorolyan kedvesen lusta szokott lenni, ha jő a nappal.Nem szúrt többé a mellemben, vér nem szivárgott aszámon, még a lázam is elmúlt. Nem utáltam többémagamat és Páduában visszarendeltem az artiszti-kus pakfong-koporsót. Mindég mondtam én, mertmindég tapasztaltam, hogy a legemésztőbb lázakazok, amelyek megeszik a kóros lázakat és — urambocsa'! — a Megváltón kívül csak egy női ajak az,amely utolsó álmodból, ó férfi, fel tud költeni és aztmondja: jer! Így lőn, hogy az árnyék mind egysége-sebb lett és Nina, mivel még ő is csak nő volt, felszó-

86

lított, hogy vegyem el feleségül. És ezzel a tengerbedobta a maga jegygyűrűjét, tőlem ezüst gyűrűt köve-telt, olyant, amilyet a cselédek kapnak, itt és az egészvilágon. Nem is tudtam, mit akar, mert csaknem min-dég oroszul beszélt és követelte, hogy értsem meg.Én magam tört szavakkal magyaráztam neki, hogyaz, nem raison. Viszont ő megérttette velem, hogyigenis az, sok-sok ezer verszt földbirtoka és sokezer muzsikja van. Jó partié. Az anyja? Csak a szív-bajával, meg a szeretőjével törődik, ő meg az apjá-val nem törődik, hiszen nem bizonyos, hogy az apja!A dán nő, öreg kisasszony és nem mehetett férjhezegyszer se egész életében, helyeselte az egész ügyet,megszerezte a herczegkisasszony összes írásait, föl-fedezte a szomszéd Páduában a görög nem-egyesültpapot. A magam írásai — temetésem eshetősége miatt— rendben. Kevés vita és sok tavaszi éjszaka után kiis tűztük a vasárnap kora reggelt és már én ol-vastam — olvasni véltem — hogy és kivel léptem há-zasságra. Hogy fognak csodálkozni odahaza! Azorvosprofesszoraim mint lesznek lesújtva és mint da-dognak egymásnak latin szavakat. Mit mondanak afiaim? örvendenek, de aztán, azután? Mit mondanaka klubban? Az elnök mint tart dikcziót fölöttem, mintegy régi halálom alkalmából és mint érteti meg kol-legáimmal, hogy mégis csak egy értéktelen férfi vol-tam, elszédített egy nő! Családom vájjon fogja-eszeretni Ninát? A testvérem bizonnyal és ez is öt!De nem vagyok-e én kalandor, egy megöregedettczlgányprimás? Ninának vasárnap előestéjén el-mondtam aggodalmaimat. Megvigasztalt és meg-védelmezett: „Maga öreg? Én vagyok az, én sokszáz esztendeje, hogy élek. Mi degeneráltak va-

87

gyünk, maguk, maga, fiatal és naiv!“ Erre igenmélyen és búsan elgondolkodtam: ő mondjamagáról, hogy öreg, degenerált és naiv! És én holnapreggel a nevem, az egész életem adom neki, pedigkevés elvem közül talán legjobban ahhoz ragasz-kodom, hogy se hátra, se előre kokü ne legyek. Fag-gattam, megeskettem a múltra nézve, hogy semmit,de semmit nem cselekedett. Miért faggattam, mikortudtam, hogy amivel vádolja magát, az nem igaz.Tehát menjünk, menjünk esküvőre. „Holnap, íél-hétkor a vaporetton. Ott találkozunk. A dán duennahozza a ruháskosarat, a legszükségesebb női fehér-neműt. Ami éppen szükséges.“

Keveset aludtam azon az éjszakán, mert mégiscsak martam, marczangoltam magamat. Mégis csakközönséges polgárember vagyok én. Mikorra ki-világosodott, rázott a hideg és így szóltam magam-hoz: „az anyádnak, ha élne, ez amit tenni akarsz,nem tetszenék. Megijedne tőle! Megetted kenyered-nek javát és most akarsz kalandor lenni és csaló.“Így történt, hogy az esküvőmre nem mentem el.Nina pedig hazajött, egyedül és hiába írtam, levelez-tem, a fogfájós dán nőnek hiába ígértem házasságot,hogy mentsen ki, nem állt szóba velem többé soha.Úgy észre nem venni egy férfi létezését, mint ahogyez az orosz herczegnő tudta! Értem, hogy az irombanép letörte törzséről ezeket a karcsú, de merevrekiegyenesedett hattyúnyakakat...

Azután hazajöttem, gyógyultan és most, alkal-masint megint valami halál előtt, sokat gondolkozomazon: mi volt ez az egész? Micsoda ösztön kergetteNinácskát a maga uralkodó — de veszendő — fajtá-jából hozzám, a néphez. A börtön, a letaposás, a

88

megöletés elöl kergette vad és buja életösztöne? Ésén, én? Hogy lehettem olyan erő nélkül való, gyáva,én?

Ha jól meggondolom, a sok kifogás között az azigazi, hogy nem tudtam olyan korán — felkelni.

Szeretni - szivarozniEgy nadrág négy forint volt akkor. Fejlődő-

képes, szép, sőt új nadrág.Én, kis fiú, helyesírásra tanítottam egy pesti

kurtizánt, bár helyesen írni még magam sem tud-tam és ezt tudtam. Tehát csaltam és ezért ma ispirulok. De a szegénység sok mindent megmagyarázés mi, anyám, két nőtestvérem és én, igazán nemvoltunk ebben az időben gazdagok. A bátyám adottminden hónapban hetven forintot, s ebből mindenretelt, utczai lakásunk volt a Havas utczában, hústettünk minden délben. Anyám azonban nem szerettea húst, csak hozzáért a villájával, az ajkához érin-tette a villát és azt mondta: „a hús kemény!“ Egyfiú nem érti azt, hogy az ilyesmi mit jelent. Énkülönben is fölötte éltem a kis családnak, sőt anagy földgolyóbisnak, sok finom és durva dolgotnem vettem észre. Láttam mégis, hogy a lányokstikkelnek, kézimunkáznak és az anyám, ezeket alenge rongyokat a fekete mantillja alatt elviszi, kia városba és nem hozza vissza. Azért urak voltunkés a szép, meg a vidám, nagy testvéreim mindenestefelé kimentek a korzóra sétálni. Boldogok vol-tak és a három nő élénken beszélgetett. (Csak egyilyenre emlékszem: arról cseréltek eszmét, hogyBlahánénak milyen nagyszerű gavallér udvarol.)Tehát ők társadalmi életet éltek, én nem. Nem vol-tam kíváncsi a korzóra sem, lenéztem és elhatároz-

90

tam, hogy teljesen önálló életet fogok élni, állástvállalok. (A sétálni vitt kézimunkák alkalmasintszerepet játszottak itt.)

Tizennégy esztendős voltam abban az időben ésszerencsém hamar mutatkozott. A József-téren egymásik bukott diákkal a jóistenről vitatkozván,hozzám lépett egy kedves emberke és így szólt:„Látom, Ön művelt ember, akar-e egy úrileánytreggel héttől-nyolczig helyesírásra tanítani?“ Azembert, aki engem is embernek nevezett, Kacznakhívták, cselédhurczoló volt és az emléke legyen áldott.Már másnap megjelentem a tizenkétesztendős kis-asszonynál. Nem tudtam róla, hogy kurtizán, alkal-masint ő maga sem. (Sőt azt se, hogy mi az a kur-tizán.) De azt hamar észrevettem, hogy rejtelmes,rendkívüli, sőt bűnös volt körülötte minden. Kétújonnan bebútorozott szobában egyedül lakott egyszinte igen fiatal tót szobalánnyal és ez nem volthozzá illedelmes. Nem járt hozzá senki, csak egysáfrányhajú öreg nő, de az minden elsején és elvitttőle huszonöt ezüstforintot. Lehet, hogy az anyjavolt. Miért járt neki a pénz? Bűnpénz volt? Azagárhátam összeborsódzott és a vékony lábam-szára a négypengős nadrágban reszketett alattam.Bűn, bűn, jószagú bűn, a szoba levegője is. És iz-gatóan gyanús minden a lány körül. Gyöngyből ésnádból konstruált függöny az ajtók előtt. Sárga,fekete japán paraván az ágy előtt. Piros selyem-ernyő a lámpáson. Fürdőszoba is volt a lakásbanés tanítványom, a kurtizán mindennap fürdött éslila muszlin hálóköntösben fogadott, amikor ahosszú útról sűrű lélekzetvétellel megérkeztem.Rendesen először a négy fehér egérrel játszottunk,

91

mert négy fehér egere volt rézkalitkában. Minthaezek is hozzátartoztak volna a romlottsághoz, négynyomorult rab-egér, akik börtönnel fizettek kiváló-ságukért?

A lányom, Leonóra nevű, nem igen látszottmeg, hogy romlott, sőt ellenkezőleg: komoly éskedves volt, szőkehajú és csupa félkörből és egészkörből volt rajzolva. Minden, minden kerek rajta.(Nagy gazember és tudós, filozófus voltam a kor-szakban: azt gondoltam akkoriban, hogy e göm-bölyűségek: a saját farkába harapó kígyó az öröknő, a végtelenség jelképei.) És minden leczke előttés után kilelt a hideg. Mert mit jelent az, tizennégyévesnek lenni és ilyen körülmények között: ezt méga tizennégy évesek sem tudják. Egy fejletlen kisistenfia és egy izgatott kölyökkutya egy ilyenemberke. De nem is olyan fejletlen. Hallatlan iz-galom, kíváncsiság, példátlan étvágy.

A kívánat ott van előtte és nem nyúlhat hozzá.Ott van a fekete peremű női szem — az egyedülihosszúkás alakú rajta, — és nem nyomhatja rá ahideglelő száját! És külön még a bűn, hogy lázítja,ragadja az is. Mindehhez pedig a jónevelés, test-véreink tisztaságának a tudata! Az az óriási féle-lem és tisztelet, amellyel egy tiszteséges fiú egyfiatal nő iránt viseltetik. Meg az affektáczió! Fél-rebillentettem a fejemet, ha a vanilla-szagú lányfej— tanulás közben — hozzám közel, sőt fölémhajolt. A kettős, sőt hármas „t“ betűk oktatásaközben nem egyszer — a maga czeruzájával — azorromat megérintette Leonóra és komolyan neve-tett, ha haragudtam. Vajaskenyeret kínált, vissza-utasítottam. Közben nem egyszer arra gondoltam,

92

hogy meg kell mentenem az elzülléstől. Denem volt sehol, semmi nyoma. Legfeljebb az, hogyfél kilenczkor minden reggelen egy vastag kopaszúr jött hozzá reggelizni és több — semmi. Az illetőférfi — megtudtam — tőzsdei ügynök volt. Még ezis! Ennek a beteg felesége mellett régebben, mintvarrónő működött az én kisasszonyom. A züllött-ségében kéjvágyó gazember alkalmasint elcsábí-totta: külön lakást vett neki, kiszakította család-jából, vagy megvette anyjától, egy Tafler-féle házházmesternőjétől. Mindegy. És így estem én bele akárhozás közé, havi tíz forintért. Milyen szenvedés,mekkora szomjúság! A sok csíkú nadrág majd lee-sett rólam, úgy soványodtam. És nem mertem, csakmost tudom, hogy mennyit lehetett volna csókolódzniazalatt.

A leány néha, észrevettem, haragudott is rám,kiállhatatlannak is nevezett. Egyszer — betegenágyban feküdt, úgy tanultunk — kinyújtotta a kezétés szólt: „Fogja meg milyen forró!“ Szinte sütöttcsakugyan, de az én kezem, mint a jég. Elkapta amagáét és az enyémre ütött. Ez mulattatta és pirospecsenyét kellett vele játszani. Egyszer úgy rámsózott, hogy megsajnált és a nyitott nedves szájátnyújtotta, hogy megbékítsen. Nem fogadtam el ésarra hivatkoztam, hogy: „Ön rossz nő!“ És én meg-fogadtam, hogy csak jó nővel fogok először csóko-lódzni! Elsírta magát és kiáltott: „Én, én? Mit mermaga nekem mondani? Dehát igaz, igaz, igaz!“Nyomban kidobott, sőt meg akart veretni a vastagkopasz úrral, de az megelégedett azzal, hogy meg-fedett, a félhavi tiszteletdíjamat lefogta és közöltevelem, hogy a viszonyuk mindössze ez: A kurtizán

93

százötven forintot kap havonta. Egy krajczárral setöbbet. „Szerelem van jelen!“

Így tértem vissza a családi életbe. A szerelmiforró fázások tartottak tovább, egy darabig csak azaz egy, fehér egeres Leonóra, majd később az összesLeonórák iránt. Attól félek, ettől a kitűnő kórság-tól, még ma sem vagyok ment. Alkalmasint azért vanez, hogy mi férfiak közben kialusszuk magunkat ésutána minden újra kezdődik. Nem tudom, ez alvástnem ezért kreálta-e a természet?

Később — azóta — mi s egymás történt velemnő-ügyekben. Az egeres hölggyel találkoztam azóta,egyszer, úgy húsz év után. A margitszigeti kis szál-lóban egy földszinti szoba előtt ült teljes gyászbanés várta, amíg a temetkezési intézet szolgái megjön-nek és elviszik az urát, aki épp e nap délutánján haltmeg. Nem merészelt benn ülni a halottal egyedül,azért ült kint a folyóson. Nem ismertem meg, hogyő, alkalmasint azért szólítottam meg. Ő megismertés bár kisírt szemmel, elmosolyodva szólt: „Azuramat ön ismerte, az vett el, ő. Rendes ember volt,régen, régen betegeskedett. Neki jó. Vagyont szer-zett, azt szerzett. Csak gyerekünk nincs. Senkimnincs, lássa. Nem jönnek. A halottasházba viszikki. Drágább, de jobb, mint a házból. A hajam meg-barnult mi?“

Nyár volt, de nedves, hűs az idő kint a folyóson.Bementünk a szobába. A szegény pénzkereskedő alehető legmélyebben aludt a díszes halotti lepel alatt.Az egykori kurtizán, most már tisztes és még mindignagyon csinos asszony, nem fél többé a másiktól,hogy én, az egyik, jelen voltam. Bátrabban ésmindenesetre kevesebb tetetés nélkül beszélgettem

94

vele. Az özvegy egyet-egyet sírt, de édesdeden el-beszélgetett a fehér egerek korszakáról. „Furcsa egyilyen fiú, mint amilyen maga akkor volt. De ki nemállhattam, de ki nem állhattam! Szabad megmondani?úgy-e szabad!“

—Mit tetszett csinálni azóta? — kérdeztem tőleén is bátrabban.

—Semmit.—Én se. Majdnem semmit. Szóra sem érdemes.

Szerettem. Szivarozgattam.— Én meg elczigarettáztam. Rágyújthatunk az ő

jelenlétében. Szabad? Nem sértjük a kegyeletet?Soká nem jöttek a pompes funébres emberei. Már

világosodott és kint a szigeten már munkába fogtaka gőzdaruk. Ó be szép a hajnali földimunka, beszép! A baggerek, a földmunkások egyhangú, de erőséneke és imádsága. Hogy is van csak?

Addio amore!Írom az epilógust a szerelem kis élettanához,

amelynek még az elejéhez is alig jutottam. A tudo-mányos vizsgálódások, a praktikus tájékoztatás,szerelmi természetrajz és szerelmi történelem:minden a tolfban maradt. Csak egy ígéretemet sike-rült végképp megtartanom, azt, hogy ez élettankorántsem lesz fontoskodó, rendszeres. Nos, tehátvégképp rendszertelen lett. Többi hibája között,főképp ezt nézzük el az írónak s azt, hogy enneka témának tudományos vagy legalább is okostárgyalásához még mindig nincs meg a szükségeshiggadtsága. Most pedig megmondom ami lényegesdolgokat tudok. Talán nem kell külön is dicsérnemez intézményt, minden valamirevaló földi lénynekéreznie kell, hogy megfúlna nélküle, épp úgy,mintha nem volna levegője. Hogy állandóan élünk,vagy élnünk kell vele: ezt épp úgy nem mondhatjasenki, mint azt, hogy valamennyien egyformákvagyunk benne. Oh nem, több a válfaja, mint ameny-nyit a Kamasutram kimutat. És vannak lények,akiknél erősebb az emlék, mint a jelenlévő szen-vedély. Épp azért nagy botorság volt azt hinnem,hogy összefoghatom egy kalap alá, mint egy csomószines pillangót. Jó szerencsét, kései kiábrándulást— ám egy kis kenyeret és húst is hozzá. Mertszomjúság és éhség az ördög bűvszerre ez istenieredetű szenvedély ellen. Amivel nincs az mondva,

96

hogy gazdag férfihoz menjetek nőül és ne vegyenel szegény lányt, aki nem gazdag férfi. Sőt még azsem értetik alatta, hogy a házasság szentsége éstörvények alatt való roskadozása, a megszokottságjármával együtt, megölné. És ma e bús és késeiórán hangos szóval hirdetem: A szerelem el nemmúlik soha, nagy pillanataiban van örökkévaló-sága. Belső természete nem az állandóság, de nagy-ralátás volna földi embernek azt követelni az egek-től, hogy ami ily csudás, az változatlan maradjon.Egy másik életben bizonyára tökéletesebb lesz ésén hiszem, hogy e földön csak az elejét éljük. Vala-hol másutt van a kifejlődése, a magyarázata, atitka. Itten: sok kínja és még több gyönyörűsége.Amíg itt vagyunk, éljük és viseljük: egészen ala-posan az élettan komoly módszereivel, hogymegvizsgáljuk, arra majd ráérünk, amoda, akényelmes, az idő-nélkül való örökkévalóságban.Abban a végtelen térségben amelyen alkalmasint aszerelem folytonos hullámai az uralkodó elem.Valami ami, a szünettelen üdítés, a fáradhatatlankéj, az erő, amelynek súlya nincs, a szünettelen zeneamelynek a hangszere: enmaga.

Szerény szóval: a Titok. A szerelem is az, ami-nek a teremtésben még csak közelébe se érhetünk.Vérlázító hogy kitombolása előtt — és íme kitom-bolása után — legördül előttünk az égi kordina —:nincs tovább!

Egy beteg szerelem fiziológiája

ElőszóEgy beteg szerelem életrajza is e fejezet.

Szeretnék magyarázattal szolgálni a szerelem emagyarázatához, de félek, hogy az terjedelmesebblenne mint az egész munka. Pedig nem tudom, lesz-emég ilyen kínálkozó alkalmam megtenni a magam— lehetőleg száraz — vallomását a szóban forgókérdésről. Mi a beteg szerelem, hol az egészségesszerelem? Van-e nagy szenvedély, amely nemkóros? Egy nagy — igaz, nem teljesen józan —színésznőtől hallottam a szentencziát: „minden vala-mire való embernek van valamely monomániája“(szerelmi monomániára gondolt). És én úgy gon-dolom, nem lobogott még valamire való szerelem,amelynek tüzét ne táplálta volna egy vagy más,titkos vagy kifejezett betegség. De úgy látom, rész-letekbe megyek bele, ahelyett hogy sürgősen ésröviden néhány szükséges jegyzettel látnám el„A beteg szerelem“ könyvét.

Sajnálom, hogy már előttem mások lefoglaltákés elkoptatták a műformát, hogy: „ezeket azÍrásokat egy elhalt barátom hagyta reám“. Bizony,be kell vallanom, hogy e leveleket én írtam, bárhaaz is igaz, hogy az a valaki, aki a legerősebben éle levelekben, bennem meghalt. Szeretném magamtóleltávoztatni azt a lényt, aki férfi létére, ha bár mintelbeszélő is, komolyan, sőt tragikusan néz egyszegény érzéki asszonyt, de ami valóság volt, az

100

marad és nem másítja meg az utólagos szégyen-kezés is. Mégis amikor bevallom, hogy ez elbeszé-lésnek szubjektív alapja d ehetett, kérem az olvasót,ne keressen abban személyi vonatkozásokat, nézzeegyszerű mesemondásnak, amelyet némiképpensúlyossá — és kínossá is tesz — a sok reflexió, abetegség lelki és testi mélységeiben való elmerülés.Szívesen bevallom, hogy magam is jobban szeretemaz elbeszélés Bocaccio-szerű folyamatosságát és azizgatott, egyben tudományos hang, amely e novellánátvonul, nem felel meg a műformák törvényeinek.Mégis úgy vélem, nincs mit restelnem rajta és aszerelem természetrajzának nagy irodalmábanmegtalálja a maga helyét ez a kis leszámolás. Haadatai nem is újak, összeállításainak körülményeitalán azok. Az asszony — egy női faun és a férfi,aki elnőiesedik — ezek benne az új körülmények,az újkori alakok. Nem kedves, nem szimpatikus,lehet, hogy nem is mulatságos nézni: mi lesz egyasszonyból, ha intellektusa és érzékei a kor nyo-mása és önfentartási ösztönének hatása alatt férfiasirányban fejlődnek? A fekete selyem alsó szoknyaalól kikaczérkodik a lóláb, amelyet a férfi csókjaivalés átkával borít el. A kép, bevallom, most egy kisséundorít, de állítom, hogy tanulságos és nem volthiába való róla nyers és sok tekintetben műkedvelő,fotográfiai másolatot készíteni. Csak azt sajnálom,hogy egy fiú, valakinek, a hősnek a fia, van bele-keverve a dologba. Remélem, hogy az én öt fiamközül egy sem olvassa el ezt a könyvet. És akkoris más tanulságot nem merítenek belőle mint azt,hogy az apjuk egyszer, egy rossz esztendejébenvalamely kényes témához nyúlt, azt jól-rosszul

101

letárgyalta, aztán tovább ment. Előbb azonbanmegállapította — amit felnövendő fiainak és mindenfiatal és nem fiatal férfinak figyelmébe ajánl — hogyaz élet mohó Örömével teli, érvényesülni vágyóasszonyszemélyt ha látsz, menj át az utcán amásik oldalra. Rossz sujetek és ha komolyanveszed őket, tragikus alak lehetsz magad. Forróvágyuknak rossz illata van és ez előre figyelmeztet,hogy óvjad magad. Jaj, ha éppen náthád van, hate magad képzelőerőd izgató parfumejaival úgykörülvetted, hogy az orrod semmit sem érez...komikusak, mégis közveszélyesek ez alakok, akikethazug lovagiasság és egy ostoba társadalom —meg egy vak rendőrség — megvéd, sőt melenget is.Ám tegye, de te kedves nagy ham és egyéb férfifelebarátom, vigyázz és elkerüld! Hogy fölismerjeda sablonját a paraszt szolgálóba oltott Nietzschek-nek, talán ezért Íródott „A beteg szerelem“. Mostveszem észre, hogy örülnöm kell, mert megírtam.Örülök is és csak azt sajnálom, hogy a betegenszerelmes férfit olyan puhának, szegénynek rajzol-tam. Pedig elég kemény fiú volt, úgy látszik.Kimászott a tüzes és szennyes vermekből; a bőrekissé lement a testéről, megkoppasztódott, de talpraállott, elnevette magát és tovább ment. És még mostis megy, ha el nem érték... Mindezt azonbanbeszélje el ő maga — a levélíró hősöm.

Tizenöt év előtt írtam e különös tanulmányt abeteg szerelemről.

Még haragudtam magamra, másra, arra avad és furcsa nőre, aki ünnepeltetik benne. Mosttudom, hogy igazi czíme a munkának: adatok asexualis szerelem kór és oktanához. Kényes kínlódás

102

története az egész, nem is lehetett olyan rossz. Akóreset indiszkrét leírásáért bocsánatot kérek —magamtól. És ha ugyan még él — a másiktól is, —vagy írom, hogy él és azt mondják romantikus éseszményi költő lett, nem is rossz, inkább kitűnő,csak egy kicsinyt ideális.

Valakitől, aki hirtelen elmúlt, néhány leveletkaptam, hogy adjam közre, nem annyira az olvasószórakozására, mint okulására. Az illető, aki kül-városi kezdő orvos volt, eredetileg fiának irta eleveleket, helyesebben kínképeket. Czéljukat tekintve,azt hiszem, naivak és hiábavalók, de irodalmilagtalán nem érdektelenek. Azért adom közre. Íme:

I.Kis fiam, abban bizakodom, hogy ez a pár sor

írásom mennél későbben kerül a kezedbe. Szeret-ném, ha húsz éves korod előtt e vallomásokat nemmutatná meg neked senki, nem mintha attól félnék,hogy elrontanak, hanem mert attól tartok, hogy ezírás tanulságai nagyon is homályosak lennénekelőtted. Ha mégis, már most lejegyzem számodraezeket, azért cselekszem, mert most, a teljes egész-ség érzésében egész bátran, sőt bizonyos passzió-val gondolkodom halálos, rút, megalázó és olyandolgokról, amelyek miatt szégyenkezem. Ezekegyikéről akarlak téged most kioktatni és hogymegtehessem, nem rettenek vissza a kopott műfor-mától, mint amilyen az apának fiához írott, úgy-nevezett erkölcsös levele.

Kis fiam, ne értsed meg soha, hogy tisztességesférfi mint jut abba a helyzetbe, hogy elvegyen egynőt, akit nem tart sem ő, sem a környezete tisztes-

103

ségesnek. Az én fejem is megderesedett, amíg vala-melyest megértettem. Pedig mindig kíváncsi voltamennek a dolognak az úgynevezett technikájára, sokatolvastam róla és láttam is egyet-mást. Azonban azéletem programmja, iránytadó bölcselete ugyanazvolt, mint amilyen — hiszem — a tied lesz: tisztes-séges férfi nem vesz el más nőt, csak olyant, akiaz édesanyjához hasonlatos önfeláldozásban, nőies-ségben és hűségben. Megvetettem, lenéztem és nemértettem meg azokat a férfiakat is, akik oltárhozvezettek olyan leányt, akinek a haja a homlokábavolt fésülve és a tarkóján kisütve. Orvosi pályámellenére is rossz verista verseket írva, még kerültemezeket a hölgyeket ós ezek is meglehetősen kerültekengemet nagyon sokáig, valószínűleg azért, mertérezték, hogy velem nem lehet „bánni“. Ha már ottvagyok, hogy mindent bevallják, elmondom neked,hogy ama kevés rossz hajlandóságú asszony ésleány, akinek a közelébe férkőztem: megszelídült,megjavult vagy hamarosan megszökött az én leve-gőmből. Engem sem mulattattak, mert hamar rá-ismertem a férfias természetükre és úgy gondoltam:egy házban elég egy férfi.

E kusza önéletrajzi adatok bajosan érdekelnek,sietek is a vallomáshoz, nehogy elveszítsek egyet-len jellemző, egyetlen világító részletet.

Arról van szó, hogy becsületes ember, akinek aházasság szentség, akármily romlott legyen is apróvilági dolgokban — mint vehet el hites feleségülnöt, aki nem becsületes?!

Fizikai kérdés az egész — egyszerű fizikaikérdés, mint majdnem minden, amit közel és kicsit-

104

látó emberi szemmel meg tudunk ítélni. Az a pro-bléma: ki az erősebb, a férfi-e vagy az asszony?

Csudálkoztok azon, ha egy aggastyán — vagyegy művész — elvesz egy fiatal nőt, aki hiúságbólvagy más egyéb érdekből meg akarja próbálni atörvényes hitvesi állapot némely kellemességeit éskényelmességeit? Nevetség. Napóleon elveszi aszolgálóját, ha ez erősen akarja. A fődolog az, hogya férfi idegeiben és ellentálló erejében ki legyenfáradva és a nő mindkettőben erős legyen.

Amikor én odakerültem, amibe azok, akikkülönben kedveltek, csaknem bele hagytak pusz-tulni: — ki voltam állva végkép. Nagy lelki ráz-kódtatások után, otthontalanul, mint egy kivertkutya kóboroltam az utczán, mikor rám lesett azuicza lánya ... Kicsiny, kövér, szőke és piros, mintegy vérkelés. Szóval bókot mondtam neki, de ösztön-ből utáltam, mert amíg valami erőm volt, láttam,hogy ez az, akinek a termeszét. Háztartásában aza szerep jutott, hogy az ép kötőszövetet szerterob-bantsa, amíg maga is felbomlik és szétpattan alkotóelemeire, amelyekről jobb nem beszélni. A kóborlány a kóbor emberhez csatlakozott; 30, tehát merjünkegyütt. Azért sokszor elrúgtam, nem egyszer őmaga is elcsavargott tőlem, észrevettem rajta, hogyami nekem a szerencsétlenségem, — az érzékiség,az neki a mestersége, lélek, nem érthető, amitmondok, legyünk hát inkább durvák, mint homályo-sak. A lány erősebb volt mint én, megéreztem, meg-tudtam, megszoktam. És amilyen mértékben meg-szoktam én, oly mértékben szokott el tőlem ő. Ésmiután elszokott és hasznosabb ügyekkel akart

105

próbálkozni: elhatározta, hogy legalább elvétetimagát velem feleségül, az egész életre.

Nem szabad egyoldalról nézni egy nem erkölcsösnőt, aki egy nem becstelen férfival — akit nem isszeret — el akarta vétetni magát. Az én szőke,babafejű, erőteljes nőstényem sokszor brutálisanbecsületes volt. Nem egyszer bevallotta, hogy bele-hecczelt egy dologba, amelyhez nekem semmi közömnem volt. Olykor a jóság egy vérárama öntötte el„zsírosodó“ szívét és szólt:

— Még én is rontom és bántom magát!De nem tagadta le azt sem, ami világos volt

előtte, hogy neuraszteniám — vagy mi más? — kötés visszavisz hozzá. A betegséget tudja, ismeri ésmelegen számító szemmel arra akarja felhasználni,hogy életének egykori paráználkodásait födözze,

És én ott állottam összetörten és tehetetlenülegy kiöltözködött asszonnyal szemben, aki semmi-ben nem különbözik — ami lényeges — azoktól acselédektől, kiknek a szobájában Miskolczon vagyEgerben — a nagynénéimnél — egy-egy óráraelszórakoztam, hogy aztán ne lássam őket többésoha. Undorodva váltam el tőlük, és amikor egygyengéd hízelgő vagy hálás szót intéztek hozzámmásnap — félre néztem, nem ismertem meg őket.(Eh, minden visszatérül!) De mégis mily különbségaz én asszonyom! Erősen kimosakodva, idős vagyperverz férfiaktól, de legfőképpen tőlem kölcsönzöttfantáziával, milyen más és mégis ugyanaz, mint ekövér cselédek!

A különbség látszólag majdnem lényegtelen:ama szakácsnék nem olvasták Nietzschét, ez betévetudta és nemcsak okos, hanem kultúrképes. Nem

106

volt színésznő, de próbálkozott a pályán. Hivatalnokkisasszony lett és az újságírással is próbálkozott.

II.Fiam, ne ítélj el, — én is csaltam. Amikor elő-

ször léptem be a nyilvánosság leányának lakásába,amelyben az ordináré és a rossz szagot a fenyőillatés angol szappanok illata nem tudta elvenni —: egyszóval sem mondtam meg neki, sőt még magam előttis titkoltam, hogy hol vagyok. Hazudtam neki is,magamnak is, mert tudtam: az első őszinte szó ésa nemi czifrálkodásoknak vége van. Meg fogodérteni később e nehézkes gondolatot, most nemmagyarázom, hanem sietek végső czéljaim felé. Azelső estve, amikor hívásra, kényszerűségből, szeren-csétlenségből először jelentem meg a három szobáslakásban — közel a régi losonczi pályaudvarhoz —kedvem lett volna azonnal egyszerűsíteni a dolgot,amelyet később olyannyira összekomplikáltam. Azvolt az érzésem, hogy a készen vett bútorok közöttelhaladva, odalépjek a kis nőies íróasztalhoz és ígyszóljak:

— Kisasszony, én tudom, hogy ön nem kis-asszony és egyszer már, nem esküdt felesége voltegy idősebb utazóügynöknek, amit a városban —bárha az már elég nagy — igen sokan tudnak. Azidős úr nem tudta önt kellőleg méltányolni, inkábba szesznek élt, mint önnek, rendetlenül járt haza ésezért ön sokat sírt, hogy nem ön járhatott hazarendetlenül. A szeszmérgezés és a nyomorúságpillanatában ön eltávozott tőle. Sajnálom, hogyerről az egy emberről csak mások fognak nekembeszélni, ön soha, csak belekeverve más férfiak

107

jellemrajzába. De, hál' istennek, itt az arczkép.Kristályüveg alatt hatalmas feje a géniének, ki azépítőművészettel foglalkozott és szintén öreg volt,amikor rá méltóztatott találni. Ennek, akinek akései mámor néhány óráját szerezte, e hatvan éveslángésznek köszönhetjük, hogy ön itt van, bútorai-val, renoméjával, évi lakásával egyetemben. Szánó— de nem egészen hálátlan mosollyal — néz ön ehatalmas fejre, amelyet mint öreg rabszolgáját állitbe és aki arra született, hogy önt kiszolgálhassa.

—Pénzt kérek tőle és ő ad, ez az egész viszo-nyunk! — jegyezte meg, amíg hatalmas rocska fejéna baba álarcz egy mosolyra változott. Később azon-ban — a jövőbe meresztvén bele kék szemét, hozzá-tette:

—Ez a legerősebb ember az országban. Ezengem megvéd, ha akármi történnék.

Tolvaj tekintete már elfogta benső tartalmátannak a nézésnek, amellyel az író arcképeit szem-léltem. Egy pillanatra éreznie kellett, hogy én, akitő itt áldozatnak és jámbor rabszolgának ide csalt,időleges elpuhulása ellenére kemény ellenség lesz,aki vagy feleségül veszi, vagy eltapodja. Vannaknők, akik fantázia nélkül is, pusztán aczéllogikájuksegedelmével jóval előre látják a végső következése-ket. Azért nem térnek ki előle, mintahogy nem tértki ama Mari nevű vásárhelyi asszony, akinekklasszikus fejét, sokszor összevétettem az ón hős-nőm duránczi-baraczk-színű arczával. Az első vizitalatt elmélyedve néztem némely elődeimnek arcz-képeit.

Ott volt egy író, aki stúdiumainak kiegészítéséülitt megjelent és csaknem egy évig vergődött a hús-

108

ból font hálóban, amíg az örök asszonyba vetetthitét hátrahagyva, megszökött. Itt voltak közszem-lére kitéve eszményi tabetikus, szívbajos, gümőkórrahajlamos férfiak arczképei: mind férjjelölt, mindama szerencsétlen fajtából való, amely — ösztön-szerűen — keresi a nagy tüzet, a gyors pusztulást.De egy részük tán nem is kereste, a leány kutattafel őket, húzta ki feleségük párnája alól, anyjukölelő karjából, tisztességes pályájukból. Ez acsoport — úgylátszik — metiérje volt neki és azerőteljes férfiak arczképeit — azokét, akikkelpótolta és ugratta őket — bent tartotta az Íróasztal-hókban. Mért és hogy nem tudta megfogni azelőbbieket? Én, az első látogatás alatt már tudtam:mert elmohóskodta a dolgot. Mert rosszul bánt acselédjeivel, gyűlölték, mert aki csak úgy cseléd-sorba való, mint ők, ennyire kiemelkedik fölöttük.Új cselédje is volt minden új barátjánál. Amikorén jöttem, télidőn űzte el a régit, azon a czímen, hogybeteg. Igaz, rekedt is volt és amikor az első hajnal-ban kitántorogtam tőle, a cseléd érthetetlen hangonmotyogott is nekem valamit a folyosón. Megsajnált,szólt, leszidtam és tovább mentem; sorvadt vállainegyet vont a leány és besompolygott a konyhába.

Rendszertelenül írok, kedves kis fiam, de ez nemmemoire és nem regény, hanem csak jegyzet ehhezaz utóbbihoz, amelyet talán sikerül még megírnom,mielőtt kinyújtóztatnának az örök kényelemben;kell, hogy megírjam azt a munkát, olyan komolyokaim vannak rá, mint az életben alig volt kettő-három. Nem mesterségem a nagy lélekzetű írás, deebben talán kilélekzem magamat...

Visszatérek az első látogatáshoz, amely alkalom-

109

mai, ha becsületes vagyok, nem megyek bele acsalásba és mindjárt az elején így szólok a kibon-tott és valóban szép szőke hajú leányhoz:

— Maga levelező egy droguista-czégnél, hatvanforintot kap ezért havonta, azt sem egészen aleveleiért. És ez itt egy kétezernégyszáz forintosháztartás. Honnan a többi? Ide jönnek tisztességesférfiak, sőt nők is, tudják, hogy nincs egyensúly ahivatalnoknő keresete és kiadása között, mégisbelenyugszanak a dologba, helyesebben, csalnak.Csalok íme én is, amikor nem kutatom, hogy miközöm ez otthonhoz és elfogadom a teát.

Hallgattam és belementem az ügybe; előszörmentem bele ilyesmibe. Pedig hányszor voltamkísértésben, hogy átlépjem e küszöböt, de az ösztö-nöm és életem programmja letiltott róla. Egyszeregy ismerősöm hozott nekem egy színes krétarajzot,amelyet a hivatalnok-nő — neki ismerőse — adottát neki, hogy csempéssze a kezembe. A lánynakvolt valami dilettáns festői tehetsége, de élet utánnem tudott lerajzolni egy vonást is, ellenben márkész arczképek után csinos, édeskés portraiteokattudott csinálni. Ilyeneket csinált rólam többet is.Egy a kezembe jutott és meghatott. Hátha vanvalami abban a kézben, amely oly SZÍVÓS ügyesség-gel babrál az arczomon. Másvalaki — orvos kartár-sam — szólt: „Ha én a te helyedben volnék, tudnámmit csinálnék, elmennék hozzá és?“... Irt is, üzen-getett is, ám amikor először nála voltam, ő nemcsalt, nem tagadta le, hogy máskép gondolta az elsőestét:

— Nem aludtunk és nem is csókolództunk! —monda nyílt szívű szemérmetlenséggel, amelytől

110

egy merőben új érzésem támadt. A haj, ez az egynem volt csalás, valóban szép volt ez asszonyon,akiről mégis megállapítom: hogy ez az első rosszember, akit láttam.

Rossz asszony, az más, arról nem írnék levele-ket, attól nem óvnálak.

De meg kell vizsgálni az okmányaimat, valóbanaz volt-e?

III.Az első, korántsem udvariassági vizit alatt —

lámpagyújtás után volt, télen — nagyon kevesetbeszélgettünk a szerelemről és igen sokat a halálról.Voltaképpen nem is beszélgettünk, én szóltammagam, a magam kedvéért és alig vettem tudomásul,hogy egy úgynevezett kívánatos asszony is jelenvan és csak félszemmel állapítottam meg, hogy rámles: mit lehet belőlem kivenni, ki vagyok, értékel,mint egy gabonakereskedő a búzát és el nem tit-kolható jókedvvel számítgatja a hasznot, amit evizit és ami követni fogja, hozhat neki. Itt tisztelet-ben tartom öt és akarom, hogy te se ítéld el fiam.Az asszony, az ostoba társadalmi rendnél fogva,majdnem mindig rá van szorulva a férfiura és ate apád ígéretekben oly szenvedélyesen gazdag:nem egyszer félrevezette e nőt anyagi eszközeinektekintetében, hogy durván ne fejezzem ki magamat.Ezt ne felejtsed az én számlám rovására irni, deha lehet, légy irántam elnéző ezen a ponton is, tudod,hogy kis keresetű és nagy kötelezettségű orvoslétemre, fantáziámnak valamely hibájánál fogva,úgy gondoltam, hogy ajándékokkal, aranyrudakkalés ezüstfoglalatú gyémántokkal áraszthatok elmindenkit, azt is, aki kér, azt is, aki nem várja.

111

Viszont a leány, kezdetben nagy mohósággalakarta valóra váltani ezt az ártatlan mániát és ővolt a legerőteljesebb Margit, akiről a bölcs Mefistóa bolond Faustnak szólott: ajándékot, csak ajándé-kot! Igazságosnak kell lenni — bárha egy legislegú-jabb irodalmi és filozófiai irány az igazság hasznátés szépségét nem látja többé. Legyünk igazságosak:az a mohóság, amivel tőlem mű- és egyéb tárgyakatakart kivájni mindjárt az első ízben, nem szűköl-ködött kedvesség nélkül, ez nőies és örökletes voltbenne, a szegénység, amelyben élt és nevelkedettmeg valamely idősebb udvarlója szoktatta rá. Mérttett volna velem kivételt? És én nagyon szégyenlemmagam, és irántam való nem egy halálos bűnételengedem azért, mert ebben az irányban nemtettem érte semmit, részint mert szegény voltam,részben mert sértette a hiúságomat, hogy olybávesz, mint fiatal tánczosnék vén bankárokat.

Az első viziten viszont én sérthettem a hiúságát.Nem igen törődtem tömött, magától illatos és térdigérő, kibontott szőke hajával és erős térdein exponált,hófehér erős kezével. Én halottammal törődtem,arról beszéltem. Pácziensem volt, negyven esztendős.Napok előtt tehetetlenül állottam mellette, sóoldatotfecskendeztem a hidegülő bőre alá, forró vízzelmelengettem a lábait. Nem tudtam átsegíteni akatasztrófán, amely az életet a haláltól elválasztja,pedig tudtam és láttam, hogy életerő és értékesenergia van az elmúló emberben és ha ezekhezvalahogy hozzá tudtam volna férni: megmenthetem.Tanácstalanul, ügyetlenül és kétségbeesve állottamhörgő, majd elhaló teste mellett. Iszonyú módonmegbuktam magamban, magam előtt. És ez a halál,

112

ez a bukás csak tegnap történt, még azon friss volt,még teljesen a hatása alatt állottam és mind arrólfantáziáltam.

Az asszonyt kissé untatta, másrészt megérdekelte a vergődésem. A halált bizonyos ijedtkéjelgéssel szimatolta. A mások halála neki majd-nem kellemes volt — bár ez a szó rossz — mert akihunyt élettel és mozdulatlan merevséggel össze-hasonlítva a maga tomboló temperamentumát:a bilance az ő számára pompásan ütött ki.Talán úgy érezte, hogy mindenki helyett, aki nincsmár, ő van. Nem is félt a mások halálától, csak amagáétól rettegett, ha ugyan el tudta képzelni, mertminden reggel újra születvén, azt hitte, hogy az őélete az egyetlen, amely örökké tart. És izomerejé-nek csodálatos frissesége nem engedte, hogy tudo-mást vegyen már beteg szívéről, amelyet éppen azéletnek elbizakodott és hatalmas lüktetései mégiscsak elgyengítettek.

Szóltam tehát a halálról és magamról. Mindkéttémát unta, mert ő magáról, életéről akart beszélni.Azonban a halál, mint tény, az emiitett okokból,izgatta. Az ajka azért lehetett oly nedves, és forró.Az ismerős és ismeretlen elhullottak ekkor és más-kor mindég közel hozták hozzám. Egy naponvalami mesterember pusztult el abban a házban,ahol lakott. Megnézte és azon az estén melegebbvolt irántam, mint rendesen. Egy más alkalommalmeg, amikor húszan vagy harminczan — mindfiatalok — fúltak bele a Dunába, egy orvos ismerősétnem hagyta békén, hogy éjnek idején vigye el ahalottas házba, ahol ezek kiterítve feküdtek. Azután,engem akart fölkeresni. Vallomása szerint azért,

113

hogy megnyugodjék: élek-e, nem pusztultam-e el?Az ok, amiért látni akart, oly egyszerű és egyszer-smind olyan komplikált, hogy most, amikor sietve,a tételes dolgokat jegyzem fel, nem foglalkozhatomvele. Nem terjeszkedhetem ki itt más, hasonló ese-tekre és példákra sem és ez asszonynak a halállalvaló különös viszonyából ki kell hagynom azt arészletet is: mint akarta a maga és egykori hozzá-tartozóinak ebben a dologban való különös érzéseit,belém, az elgyengült idegrendszeremen keresztülátoltani. Félek, fiam, hogy ezek után azt hiszed enöröl, hogy beteg volt és mint ilyen, irgalomra ésgyógyító-intézetre érdemes inkább, minthogy fölötteítéljenek. Nem volt beteg. Mindez a lényegéheztartozott. Próbáim és bizonyítékaim vannak erre.Egyszer, amikor érte és miatta félholtan feküdtem,dérlepte szőke hajam beesett halántékomhoz hozzátapadt már és többé nem esztétikusan, alig lélegezve,kihűlt ajkkal feküdtem előtte. Nem leplezett utálat-tal nézett végig rajtam és elmenőben szólt:

— A halál lárváját látom az arczán. Mindegy,a felesége leszek, ha egy kissé magához tér. Demilyen borzalmas lesz azután!

Kiment czipőt próbálni és hogy megnézze, vájjonnem jött-e levele?

Az elemi és őseredeti gonoszság ezt a fajtájáthonnan szedte egy fiatal nő? Sokszor törtem rajtaa fejemet. Megvizsgáltattam, kikutattam eredetét,ifjúságát, neveltetését és megismertem ama férfia-kat, akiknek a beszédmódját felhasználta. Elolvas-tam az olvasmányait, felkerestem a barátnőit. Mind-ezek kevéssé hatottak rá. Sőt nem befolyásolta aza nevezetes írónő sem, aki hozzá a hivatalnoknőhöz

114

leereszkedett. Miért? Ma már tudom. És ezeket a tit-kos barátságokat ma mindenki megérti és senkinem ütközik meg rajta. E nő, aki valóban szép,bár kissé erotikus regényeket írt, szabad tolla ésszabad szája ellenére maga volt a tisztaság és azerkölcs. Elvben, írásaiban. Ez az alapjában tisztes-séges leány nem befolyásolhatta az én bátor és erősszárnyú hivatalnok-kisasszonyomat.

IV.Nem követek-e el valamely rút hibát — fiam —

amikor a vállaidra szokatlan terhet hagyok örökül,azt, hogy gyűlölséggel és utálattal gondolj egyasszonyra? Most azt hiszem ennek czélja és értelmenincs. Igazabb a középkori gondolat, az, hogyutolsó hörgésünk alkalmából is egy nagyot kellnyelnünk és örökre elhallgatnunk. Ez a középkorifelfogás, amely olyan patetikus, mintha Dantetalálta volna ki, de olyan komikus, mintha Offen-bach irta volna hozzá a muzsikát, rajtam is ural-kodott egészen addig, amíg e jegyzetek írásáhozjutottam. Életem utolsó szakában ugyan találkoztamegy nagyon is tisztességesen, nemesen és ujitóokossággal gondolkozó bátor asszonnyal, aki ígyszólt hozzám:

— A férfiak lovagiassága, hogy nőt ki nemadnak mindhalálig, egyrészt naiv, másrészt ravasz.Ezt a férfiak kitalálták, hogy a nők feltétlen titok-tartásában bizakodva — mint általános erénybe —könnyebben és szívesebben menjenek bele azelcsábíttatásba. Az asszony erkölcse azonban ottér véget, ahol maga ennek a tudatára jut. A többimesterséges és ártalmas férfi csinálmány ...

115

Mégis, én hiszek benne és nem vétettem elleneegész életemben, egészen egy pontig, amelynek meg-világítására szolgálnak ezek a jegyzetek. Kár, hogyazonnal, néhány sorban nem gyújthatom fel ezt avilágosságot és türelmetlenné teszlek talán mégtéged is, fiam, aki az olvasásban idáig jutottál ésígy szólsz:

— Ugyan apám, a legrosszabb nőről is rosszatcsak akkor szabad mondanunk, amikor valaki, akia mi szemünkben tisztességes és értékes, abban aveszedelemben forog, hogy tisztességét és értékétennek az asszonynak odadobja. És még akkor is:szólni nem szabad, míg a maga erkölcsei szerintvagyok nevelve, csupán csak felelni lehet, ha meg-kérdeznek !

Nem mondhatom, hogy megszólítottak volna, dehangtalan kérdéseket hallottam, némán kérdőtekinteteket eleget láttam. Néha sajnáltam az utó-daimat! Úgy-e ebben van valami humoros?

Óh, végül hogy el fog menni a kedved a nevetés-től, főképp amikor megérted azt, hogy mily kis ponte jellemrajzban az az eredeti, akiről e másolatvétetett, és hogy amikor vele oly közvetetlenül fog-lalkozom, mint az a férfi, aki szerelmese homlokárólcsókolja le a verejtéket —: igazában öt magát, mintegyént, nem is látom többé; hol vagyok tőle? Meny-nyire megnyugodva és eltávolodva! Olyan nekem,mint a vastag aranygyűrű, amelynek rejtekkövébőla mérget kiszívtam és meghaltam tőle. Nem emlék-szem többé reá mint földi témára. Ez nekem márcsak elmélet a te és a mások kedvéért. E másszemélyek között, nem az utolsó nekem a nemesemberi fajta maga, amelynek esküdt ellenségét ma

116

is látom benne. Óh, csak meg tudnám mondani,hogy szeretem én a magam fajtáját, épugy, mintahogy ő megvetette és — mohón élt vele. Kihaltagy velőmből sem fog elmúlni, még nagyon, nagyonsokáig fog élni két, reá — és idevonatkozó — kép.Az egyik, a kisebbik, az, amikor téged, aki ösztön-ből utáltad mindjárt az első pillanatban, előszörmeglátott. Kissé elvörösödött, szemei elhomályosod-tak és nem koketteriából, de kényszerű őszinteség-ből súgta nekem:

— Ennek a fiúnak még dolga lesz velem!A hivatalnok-leánnyal, vele való ismeretségem

első szakában volt ez, amikor, ha igazi férfi vagyok,el kellett volna kergetnem. De éppen evett, szégyen-lősen, mint egy cseléd és meg sem rágva, hanemlenyelve a falatokat, mint némely vadállatok. Aztánegy nap múlva elűztem öt magamtól, de visszasom-polygott és erős fagyöngy-karjait megint felfuttattavékony vállaimra, beesett mellemre.

A másik, a nagyobb, a felejthetetlenebb képmegint csak a halállal függ össze és egy kissé saj-nálom is, hogy meg kell zavarnom vele ifjú elmédet.

Valamelyik estve, hogy felmentem hozzá, meg-lehetősen nyugtalannak találtam: az apja halt megvalahol messze vidéken, arról kapott hírt, talántelegrammot valamely nőtestvérétől. Úgy lehet,születésén kívül, keveset köszönhetett az apjának,aki érczöntő, vagy kőmívespallér volt, hogy mi ésmelyik mesterséget folytatta, most már biztosannem tudom. Próbáltam vigasztalni, de nem voltszüksége rá: ez a halál is csak annyiban hatott reá,hogy az életörömének tudatát növelte benne. Némi-leg megzavarta az a gondolat is, hogy ő is meg-

117

halhat, ha az apja is kénytelen volt ezt megcsele-kedni. A kis keze és a nagy szőke feje remegett— ezzel az igazsággal tartozom neki. És még azzalis, hogy nem volt szentimentális és előttem számít-gatta, miféle földi bajok származnak e halálból,különösen milyen reá vonatkozó kötelességek. Ezutóbbiak felizgatták és nem akart elengedni, ami-kor én a régi divatú férfiérzékenységgel úgy gon-doltam — és ezt ki is fejeztem — hogy most legalábbegy ideig a gyásznak kell élnie. Kedvetlenül,babonás érzéssel eltelve maradtam nála és ő ismegfogván hideg kezemet, mélyen — és különöskiábrándultsággal — a szemembe nézve szólt:

—Nem szeretem magát. Nem szeretem.—Miért tart hát akkor itt?—Azért, mert maga mégis csak él. Mert

akarom, hogy az élet legyen a közelemben.Nem értettem, vállat vontam, de megsajnáltam.

Az élet csakugyan kihalt körülöttünk. Havas szélfútt a kültelki ház körül és mintha egyetlen egyember se mozgott volna az utczán, sőt a szomszédlakásokban sem. Csakugyan egyedül voltunk élőkés amint kitekintettem az ablakon, úgy tetszett,mintha a nagy, fekete gyárak is belehaltak volnaa hófúvásba. A gázgyár és a temető is, minthameghalt volna. A házzal csaknem szemben, a gáz-gyár körül elterülő nagy széndepot-k sötét dombjaimég éltek. Az ablaknál állva és az ő halottja emléké-től áthatva mutogattam neki e különös világot. Őmeg piros arcát a képemhez szorítva, mintegymagának, de rám vonatkoztatva, mind azt mondta:

— Nem szeretem... Nem szeretem mégsem!Csak jóval később tudtam meg, hogy ez a mon-

118

dás mire vonatkozott. Arra, hogy legközelebbivérrokonának halálától ő nagy szerelmi emócziókatvárt, valami „esetről“ hallott és úgy képzelte, hogyegy ilyen haláleset százszorosan kívánatosabbá éstüzesebbé teszi a csókot. így, ide dobva ezt a képet,tudom, hogy szinte érthetetlen előtted. Néhány alak,és azok magyarázata hiányzik csak hozzá. íme:Pár nap múlva megnyugodott az én asszonyom is,akit hogy megvigasztaljon, feljött ama leány-ismerőse vagy barátnője, az írónő, akiről már meg-emlékeztem.

Világosan ma se tudom, mért barátkozott ez alágy, félénk és jószívű lány az én veszedelmesenbátor hivatalnokkisasszonyommal? Mi köze volthozzá? Talán sajnálta, talán érdekelte, talán tanul-mányozta? Az sem lehetetlen, hogy azért járt hozzáoly sűrűn, mert engem akart megmenteni tőle. Ahangja oly meleg volt, oly becsületes volt, úgy óvott.Ezt a hangot most is hallom egy-egy pillanatra...De valószínű az is, hogy éppen e hang izgatott belebizonyos tévedésekbe és veszedelmekbe.

Akármilyen különösen hangzik, de eddig azideig még csak igen hiányos fogalmaim voltak arossz asszonyokról, amit ő — akit most már ked-vesemnek kell neveznem — így fejezett ki:

— Magának, akármit beszéljen is, az első bonfortune-je én vagyok. Az első valamire való, tisz-tességes asszony!

Ezt reggel felé mondta. Az a reggel érdekes, sőtkedves volt.

V.Ma, amikor a jegyzetek e részét írom — kedves

fiam — kivételesen jó kedvem van. Nem kutatom,

119

helyesebben nem mondom el az okait, csak egyetemlítek: tíz órát aludtam egyfolytában, de nemnehéz álomportól, hanem nyilván azért, mert atermészet — akinek valamire talán kellek még egyideig — szeretne és úgy látom, akar rajtam segiteni.Valami életöröm van ma bennem és az egész kérdést— amelynek részben való megoldása a te dolgodlesz — nem látom olyan nagynak, jelentékenynek, agyásza mintha rikító szövetekkel volna kibélelve.Eszembe jutott a gentleman felfogás: a rossz asz-szonyt vagy magához emeli az ember, vagy haméltatlannak mutatkozik, rúg rajta — aztán —egyet. Ezzel aztán vége. Nem lehet birkózni vele,mint egy férfiúval. Semmiesetre sem kell sokteketóriát csinálni. A pénzért, szabott árért, válto-zatos és könnyű életükért a társadalomból kiközösí-tett nőket, akik keservesen fizetnek meg, hogy furcsapályájukra léptek, — azok ügye más. — Azokat nemlehet könnyen venni, azoknak meg lehet csókolni akezöket, hanem nagyon utálatosak. Mert nem csalókés kalandornők; nyilvánosak, becsületesek, szüksé-gesek, minden szégyent és mártírságot elviselnek,amit a társadalom rendezetlensége és aljas igazság-talansága rájuk ró. De ezt csak mellesleg mondom,húsz éves korodban meg fogod siratni őket, mintahogy én megsirattam és sohasem tudtam a közelük-ben lenni anélkül, hogy ne áradjon el bennem amelankólia. Azok a papír-pillangós, japán legyezös,petróleum szagú szobák, azok a gyárilag előállítottszalonok —; nem sokat jártam bennök, de mindéga bánattól elbutulva, a tehetetlen részvéttől alényemből kiforgatva léptem ki belőlök. Ám ezekmellékes és szükségtelen megjegyzések. Inkább le-

120

írom, hogy fölébredve, ma, hangosan kaczagtam föl,mert egy gyermekkori emlékre, egy képre gondol-tam. Ismered-e — biztosan ismered — az úgyneve-zett temető-dögészt. Egy potrohos és ha véletlenülparfümírozva nincs, rossz illatú fekete bogár. Lát-tam belőle egy példányt. Leszállt egy nála nagyobbbogárra, amelynek lába, keze ki volt kezdve, nemmocczant meg. A potrohos azt hitte, már halott is, éspróbálta kikezdeni, a maga likosztályába elczipelni.Amint azonban rág-rág rajta, a nála különb állatmegmozdul és ő hirtelen szökkenéssel menekült.Nem vagyok bogár-pszihologus, az ügyet nehéz iseldönteni, miért menekült? Megijedt a tetszhalottébredésétől, vagy a saját nyomorult életét féltette“?vagy a közvetetlen közelben jobb sujet-k, húsosabbáldozatok mutatkoztak? A valószínűség itt is az,hogy sok ok szolgál egy tényt és ezek között azelső az, hogy a mi bajuszos czinczérünk felocsúdottés a kikezdett végtagjaival rúgott egyet a reá telepe-dett, az iromba állaton, az illatba páczolt, vízbenkiáztatott temetődögészen . . .

Nem szeretem az úgynevezett természeti képeket,régen tanultam zoológiát is, nem értek hozzá,tudom. De a kép eszembe jutott és nevetnem kellettrajta: kicsi ügy ez az egész! A föld milyen óriásinagy és mennyi ilyen kis történet esik meg rajta,mint az enyém. Csak komolyan nem kell fölfogni.Én magam is sokszor nevettem — bensőmben —nem egy tragikusnak látszó részletén. Amikor azelső éjszakákon rémüldözött az én asszonyom ésmeg akart engem is rémíteni: nem csenget-e valaki,nem jön-e valaki, nem jön-e vissza az első? Tudtam,hogy ez az „első“ mit jelent, nem egy embert, hanem

121

egy összalakot, akit ő konstruált naivan és komiku-san, mert végső eredményében ez a nem egy dolog-ban egyéni teremtés is, nem volt más, mint az abizonyos másolatokra teremtett írógép-kisasszony.Senki sem csengetett soha, csak ő akarta magátbecsesebbé tenni előttem, mert értett az idegeikbenelfáradt, vagy brutális férfiú lélektanához és tudta,hogy nekünk oktalan és állati örömet okoz, ha egybajtársunktól elvehetünk egy asszonyt, erővel,lopva, titkon vagy nyíltan. De ezt a trükköt részinttudtam, részben hamar fölismertem, mert bár semköltő, sem zeneszerző nem vagyok: kitűnő érzékemvan a hazugság és a hamis hang iránt. A csen-getések engem még sem izgattak — kivéve egyszer,de ez más affaire — mert tudtam, hogy az „első“fogalma alá sorozott csoportból mindenki elszök-dösött tőle, többé-kevésbbé gyengéden, most egyedülunja magát és lesben van éppen. Nem értette, hogyhagyhatják el, bár érezte, hogy gerjesztő képességaz van, de megtartó tehetség nincsen benne, amiértegyszer-másszor kétségbe is esett és azt ki is fejezte:

— No, ha maga sem marad nálam, akkor igazánnem tudom, mit gondoljak magamról?

De legvadabb kétségbeeséseit a legvakmerőbbönbizalom váltotta fel két perczen belől és a fantá-ziája lusta lévén, az elmének legnemtelenebb játé-kát: a logikátlan és érdekhazugságokat űzte (az,ez a beteg szerelem: ha a férfi így lát és azért —marad). Nehogy azt higyjed fiam, hogy nagy gránit-trónusra ülve, prédikálni fogok a hazugság ellen,amely a fantáziának egy értékes, valójában czéltalan,de művészi játéka és azok űzik, akik maguknak ésmásoknak ártatlan örömeket akarnak szerezni.

122

Ebből a gyerek- és költő-hazugságból nem volt megbenne semmi: praktikus haszonért, dicsvágyból,vagy azért hazudott, hogy egy messze czélt alapoz-zon meg, megrémítse, szomorúvá tegye, lealjasítsa,megalázza a másikat, vagy helyesebben a többeket.Nem is a képzelő erő munkálkodott ilyenkor benne,hanem az ész, amely sohase lehet olyan nagy, hogyilyen dolgokban cserben ne hagyja az illetőt. Fan-táziája csak egy irányban volt, de erről később, —még csak a kezdetén vagyunk a jegyzetek idevonat-kozó részének.

A csengetéses éjszakákon, ha elcsitult bennemaz érzés, amelynek nem ő volt az okozója, hanemcsak a levezető alkalmatossága: be sokszor gondol-kodtam magamban — a közvetetlen közelében— így:

— Bolond kis némber. Milyen tökéletlenülrekonstruál ez a sok alakjából egyet! Az „Első“férfi mindennap másmilyen. Csak modorban tudjaőket hasonlóvá tenni. Mind egyféleképpen modoro-san beszélteti és valamennyiről el akarja hitetni,hogy csak a rabszolgái voltak, vagy még rosszab-bak: newfoundlandiai, pincsi kutyái, borzebei, illa-tos, kövér kutyák, akik öt mulattatták és ez voltegyetlen dicsőségük, kötelességük és élethivatásuk.Volt azonban — hadd vallom meg az igazat — egyhét is, amikor egy típushoz hű maradt és erről néhakét-három jó szava is volt.

Az első!...De engedtem, hogy olyannak tüntesse fel magát,

amilyennek akarja. Nem volt iránta semmi illúziómés hálás voltam, hogy azért erőlködik, mert illúzió-kat akar bennem felkelteni. Hová halad, merre az ár

123

vinni, még nem tudtam. Örökké sajnálom, hogy kész-pénzzel, vagy más egyéb értékkel nem fizettem megneki azt a törekvését, amellyel el akarta velemhitetni, hogy voltaképpen én csábítottam el és igazá-ban én voltam — az első!

Egyszer, nem bírtam magamat türtőztetni éshangosan felkaczagtam.

— Mért nevet, mi ez?! — kérdezte gyanakadva.De őrületes önbizalma nem engedte, hogy hosszabbideig kételkedjék magában és abban, hogy van aföldön valaki, akit el ne tudna bolondítani. Sen-kinek és senkiben nem hitt, csak magának és magá-ban, akit pedig kitűnően ismert. Csodákat várt amaga hatásától, ha kellő formák között jelentkez-hetik, már-már nagy államférfiakat látott alábainál . . .

De a mai friss kedv eltérít az eredeti czéljaimtól.Mintha egy pillanatra még visszatérne az az idő,amikor mulattam rajta. Térjünk csak szépen visszaaz „Első“ fogalmához. „A három királyokhoz“,azaz a színészekhez, polgárokhoz, urakhoz, államitisztviselőkhöz, felnőtt diákokhoz, a márványarczúpaphoz, a tudóshoz, a magyar géniek fejedelméhez,aki oly jó volt hozzá és annyira vak vele szembenés legfőképpen a szegény orvoshoz, hozzám, akinekvégső eredményében mégsem passzió ez a leszámo-lás és nem öröm, hogy igazolnom kell magamat azelőtt, aki a fiam. Ám én, a kötelességek kényszerű,rabja: ha hullákon is, ha a magam holttestéig is,megyek előre az utamon, tiszta munkát akarok.Elintézni ezt a rút és megszégyenítő, elintézetlendolgomat!

Óh istenem, milyen messzire eltávolodtam már

124

megint a könnyű és kicsiny természeti hasonlatom-tól. Egyszerre eszembe jut, hogy lett nekem kedvesés szükséges az, aki a született, halálos ellenségem.Amíg jegyezgetek, megint teljes komolyságávalbontakozik ki előttem az ügy —: a szabad szerelem,amint a házasság kérdéséhez hozzá férkőzik,amint azzal összefügg.

Ám tartsunk egy kis pihenőt a személyi dolgok-ban, egy már parabolává változott igaz történet jutaz eszembe, egy gyermekkori emlék, amely nélkülrozsdás lancettejeim és becstelen nevetségessé tettnevemen kívül nem hagytam volna rád semmit is.El kell neked mondanom egy régi-régi történetet.

VI.Nagyon tartok attól — fiam — hogy e jegyzetek

folyamán hasonlítok az áldozati bárányhoz, akikeservesen béget, vagy valamely más ártatlanbaromhoz, amely öntudatlanul, de kétségbeesvesajnálja magát, amikor a vágóhídra viszik. Nem,sem ártatlan, sem oktalan nem voltam, régen nemvoltam már az, amikor a reám, bizonyos józan má-niával vadászó kezek közé kerültem. De mennyiveltöbbet tudott nálam ez a kis másoló lány, aki sokkalfiatalabb nálam és végre is nő volt!

— Hat esztendős korom óta élek asszonyi életet!— monda egyszer, abban az időben, amikor kezdtemagát egészen kiadni. Korkülönbségünk daczáratehát voltaképpen idősebb volt mint én, de erről éshogy milyen módon kell ezeket a szavait érteni, csakkésőbben beszélhetek, mert ha művészi Írásra nemis törekedem, valamely sorrendet mégis kell tar-tanom. Aztán most még oly nagy bennem a degout,

125

a maga-magát, a gyermekleányt és azt, ami eztkörnyékezi, megcsúfoló és bepiszkoló asszony ellenés úgy megborzadok saját magamtól is, hogy ezzelegyütt tudtam lenni, hogy az idevonatkozó magya-rázatokkal várnom kell addig, amíg az oknyomozóigazságszeretet több lesz bennem itt is, mint azutálat. Azután meg, bizakodom abban, hogy amígidáig jutok, megtanulom az irói mesterséget isannyira, hogy le tudom és le merem irni azokat adolgokat, amelyekről a psziho-patológus és a tudósis csak nagy általánosságban és látható félénkség-gel szokott beszélni. De meg kell tennem a magameleven halottjának ezen a részén is a szakszerű ésbecsületes bonczolást, mert nem akarok félmunkátvégezni és főképpen nem akarom, hogy az Asszonyiránt való rajongásod, amelyet valószínűleg avéredben örökölni fogsz tőlem, egy pillanatra isfélrevezessen, amikor az én némberemhez hasonlótípussal találkozol. Kell, hogy azonnal, az elsőtekintetre megismerjed és elrúgjad magadtól, mielőttfinom rajzú fejedet a hazug poézis aranyos ködealatt, durva karjaiba ölelné. Jaj, látom, hogy szívjabe magába széles szája az ajkadat! Ezek azok aFérfi csókok, amelyeket egy Nő ad, és látom fölébedkerülni az iromba sphynxet; akinek négy emlője van,vakitó fehér és nagy mind, de egyik sem az anyaédes melle, nem a fajfentartó isteni symbolum, hanemforró és bársonyos vánkos, amelyen a fajta „mintduzzadt almon“ megrészegedik, elkárhozik és el-pusztul.

Eh, nem tűröm, hogy a leszámolás akasztófa-humora elhagyjon és belemenjek a pathetikus látá-sokba! Mért is nem írok nappal, mint régen, a lám-

126

pás alatt szemem nem látja a fekete betűket, amelye-ket a papirosra vetek, hanem a káprázatnak ezt azirtózatos felvillanását. Nekem még — igaz, hogy márcsak a végén — volt erőm a négy emlőjű asszonyonkaczagni és elmenekülni a karjaiból, megmentvelegalább a csontvázamat, amelyről az érzéki dühorgiáiban annyiszor mondta:

— Letisztítani, szeretném róla a húst levenni,hogy ne maradjon, csak . . .

Csak a skelett. Ezt a szót és annak értelmétöntudatosan már nem ismerte és nem is fejezte ki,hogy mért gondolt a puszta csontvázamra olyanmegvadult vággyal. Akkor én sem kerestem, maakaratlanul is tudom, ez volt az ő igazi költészete:eltenni, ami bennem érték, emlékbe, bezárni vala-melyik siffónjába, előhozakodni vele utódaimnak,mint megrémítő eszközzel, hivalkodni, izgatni asegitségével, felkorbácsolni a maga kifáradt fantá-ziáját, kiegészíteni a lakása hiányos berendezkedé-sét. Vannak nők, ha már bizonyos útra léptek, meg-mutatják azoknak a naiv és könnyelmű férfiaknakaz intim leveleit, amelyeket azok a mámor pillanataiután vagy előbb írtak neki, az én gépíró-kisasz-szonyom nem igyekezett így cselekedni, hanem akipreparált koponyámmal, a gerinczemmel, amelybőla velő kiégett és a — bizonyára nem dísztelen —postamentumra állított lábszáraimmal kivárna mu-lattatni a barátait is — majdan — a barátnőit is.Talán férfiatlanság vagy gyávaság, hogy nem szol-gáltam neki ezzel a kis szívességgel, amelyből ő némierkölcsi és anyagi hasznot húzott volna? De ezért atörekvéséért — újra mondom — ne ítélj fölötte.Végre is ennek a nőnek se lehet megtiltani, hogy ne

127

legyen külön költészete. Vannak lányok, akik ima-könyvükbe lepréselik a kedvestől kapott virágot,lehetnek asszonyok, akik a kedvesüket egészbenkivannak lepréseltetni és preparáltatni, ahhoz értőorvosok által és adott esetben az egykori kedveslesrófolható koponyájából akarnak tüzes édes bortinni az új kedvesükkel! Mi van ebben? Semmi. Ezcsak nem bestialitás? Csak egy összelopkodott fan-táziának és egy méreggel diluált sűrű vérnek avágya. Ez a természettudomány. Ám pokolba a ter-mészettudománnyal is, ha azokról a veszélyekrőlvan szó, amelyek rád leselkednek. Ha ki lehetneöldösni minden ilyen asszonyt, hogy egy se legyen,amikorra te felnősz? Én még csak megbirkóztameggyel. De én, az apám fia voltam. Te már az én fiamvagy. Én még ép maradhattam férfikorom deléig.Hogy lesz veled?

Önzés ez, vagy valami mánia, hogy nem tudokkimenekülni e gondolatkörből, amelynek egy aprórészlete is nem fantázia, hanem szolgai fényképe-zés!? Még mindig ügyetlenül itt botorkálok egy pontkörül és ahelyett, hogy sietnék a végső eredményekfelé, hiába emészt a vágy, hogy lezárjam az összesaktákat, még mindig az ügycsomó első iratának elsőmondatainál vagyok! Pedig az előbbi jegyzetekbenmegígértem neked, hogy előkeresem ama, csaknemgyermekkori emlékemet, amely belevitt ebbe a hús-ból való sarcophagba, de egyszersmind ki is vittbelőle.

Hallgass ide: min múlt, hogy nem epedtem so-káig, nem hittem benne és nem szerettem bele úgy,ahogy azt szerelemnek nevezhetném.

128

VII.Ez a följegyzés voltaképpen közjáték, amelynek

czime ez lehetne: Mese a női erény titkáról.Harmadikszor vagy negyedikszer ültem mellette

a diványon. Mint mindég, most is előbb meg kellettmelegednem és a szememet el kellett futnia annak avérnek, amely elborítja azoknak a látását, akikrőla „ver sacrum“ soha el nem múlik. Az első perczek-ben még láttam a díványhuzaton, hogy közvetetlenülelőttem az ült a helyemen, aki tele volt gyöngédség-gel, jósággal és — halállal, az a férfi, aki iránt asors kegyelmesebb volt, mint én irántam, elszólítottaa földről, mielőtt összemarczangolt martaléka lehe-tett volna ennek a kisasszonynak. Szegény barátom,nagy, becsületes és tiszta lélek, úgy siratlak, minttestvér a testvért és úgy irigykedem rád — bárha eza rút erő nincs meg bennem — mint az ellenségre.Hogy elmenekülhettél, hogy megpihenhettél, hogy atermészet egy förtelmes játékában nem voltál bennecsak egy-egy félórára! Csak annak örülök, hogyforró és költői illúziók nem égtek már a te agyadbansem, amikor ráborult az örök fagy ... Én akkormár tudtam, hogy a te helyeden is ülök és a szelidszép fejed nyomát véltem látni a díványon. Mért nemugrottam föl akkor, mindjárt!? És mért nem törtemössze a csészét sem, amelyből megittam — félig — ateát, és annak párájában egy másik nem futólagosanközbenjött elődöm képe alakult ki előttem. A teagőzéből kiéreztem azt, aki küldte. Engedtem azerősebb akaratnak és elkábulva a magam képzeleté-től, átengedtem fáradt ajkamat a széles, pirosszájnak, amelynek a csók: düh, sport, színjáték,

129

szenvedély és az ismeretlen adatokkal való számításipróba volt egyben. Lehet, megcsókoltak már előbbengem, igaz, vajmi kevesen, talán csak kettő, igazszerelemből. Sokkal többen: tűnő érzékiségből, kí-váncsiságból vagy érdekből, de az erős szájú asz-szony csókjai valamennyitől különböztek. Nemidőzöm náluk, mert most még túlságosan fázom aforróságuktól.

Nehezen csókolta ki az ajkamból elmúlt, tisztaajkak emlékeit. Sőt az első perczekben csókolódzásközben arra a kis kövér, halovány szájra is gondol-tam, amely egyik legrégibb fiatalkori emlékem.Milyen bátor voltam ezzel a lánnyal szemben! Igazhogy a rokonom volt. Pedig milyen gyávák a férfiakolyan nőkkel szemben, akik még nincsenek deflo-reálva. Késő férfikorban jutnak, ha egyáltalán hoz-zájutnak — bizonyos női erények kulcsához.

Vigyázva és hebegve beszélek, félek a lascivitás-tól és az irodalmi szókincs e tárgyban még nincsmegállapítva, az erotikus szótár pedig ostoba és Íz-léstelen. Nagyon nehezen tudom magam megérteni,pedig maga a történet igen egyszerű.

Húsz éves sem voltam még ekkor, GeorgesElliot-t tartottam a legnagyobb írónak, katonai szol-gálatomnak sem tettem még eleget. Vidéken éltem ésvalami vizsga — vagy talán testvérbátyám egy meg-bízása miatt — éppen Pesten jártam, onnan jöttemmeg. Az első éjszaka mentem és a másik nappalonjöttem meg, kifáradva, fölizgatva, új nyakravalóvalés új kalapban. A kis vidéki házban még a cselédeksem voltak ébren. Velünk egy folyosón lakott egymagasabb rangú tisztviselő magányosan élő öz-vegye, egy molett asszony, aki nekem mint nő tet-

130

szett — hogyne tetszett volna? — és aki a lépéseimzajára felébredt, meggyújtotta a gyertyát. (Merttéli reggel volt.) És kiszólt az ablakon:

—Ki az?—Én. Most jöttem meg. Pestről.—Föllármázza az embert! — monda rosszked-

vűen, de még egy pillanatig ott maradt az ablaknála függöny mögött.

—Feküdjék le, mert megfázik!—Jó, jó.—Pedig szeretnék magával beszélni.—Most? Mit?—Mennyi újság van Pesten!—Majd elmondja.—Addig elfelejtem. Hoztam is valamit; könyvet.—Dobja be az ablakon.—Inkább beviszem.—A poklot. Még a Liszka (a cseléd) is alszik.—Annál jobb.—Várjon, majd felöltözök.—Nem, én bemegyek.—Pletykát akar csinálni?—Azt viszek inkább. Milyen pletykákat tudok!

Én bemegyek.—Jó hogy az ajtó nincs nyitva!De az ajtó nyitva volt. Lábujjhegyen lopóztam

be a kis, kövér állú, egyedül, de erényesen élőözvegyasszony szobájába. Már bebújt az ágyába éssárgaselyem paplanát felhúzta a szeméig. A másikágy, ahonnan nála sokkal öregebb férje öt esz-tendei házasság után kihalt, nem volt megvetve. Eztmegjegyeztem magamnak és egy kissé szomorú islettem. Úgy éreztem, hogy gyöngédtelen vagyok a

131

halott emléke iránt, akit elevenen nem is ismertem,de a vastag ősz bajuszú arczképe ott lógott a márévek óta vetetlen ágya fölött. Valahogyan afektáczió-nak ne gondoljad, de olyan szomorú volt annak azágynak a takarója, zöld és fekete nagy virágok be-leszőve, belekopva.

Fáztam, dideregtem, úgy látszik meghűltem avonaton.

VIII.— Hogy mert beszemtelenkedni? — kérdé az asz-

szony, de nem kihívó hangon. — Én meg, egésztestemben remegve a fölindulástól, bután mosolyogvaállottam ott, úgy ahogy azok a fiúk és férfiak, akikegy gyűszűnyi bortól mindjárt mámorosak lesznek.A fejem reszketett és ezt — emlékszem, szégyeltem,mint ahogy mindég resteltem azt, ha annak, akivelem szemben áll, az a gondolata támadhat, hogyvalamely gyengeség rabja vagyok, vagy éppenség-gel tartok valamitől. (Férfi erkölcs.) Amit a férfiakbátortalanságnak vagy éppen félelemnek neveznek— a pokolra, amelyben benne élek, esküszöm —soha, öntudatra ébredésem óta nem ismertem. Vol-tak bennem — azok is csak voltak — bizonyos ide-ges jelenségek. Hogy szégyen érhet, de a meg-maradási ösztön soha sem volt bennem erős, mindégkészülődtem az elmúlásra, a halál csudájának hiteés vágya örökké bennem élt, természetesen sohaúgy, mint ez utolsó időkben, amikor szomjúhozomaz elpusztulás után és csak az tart vissza, hogy be-lemenjek, mert utánam és nélkülem még nincs vala-mely rend és megnyugvás, amit biztosítottam. De ha

132

meglesz, mint ahogy meglesz, csak egy kis türelemmég csak egy kevés ideig kell még várnom!

... Azonban akkor a formás özvegy asszony-nyal — és nem a halállal — állottam szemközt. Nemtudtam hogyan belefogni. Megigazítottam a pirosplümót a sárga paplanon.

—Megfázik! — mondám lehetőleg résztvevőhangon.

—Menjen ki, menjen ki, még sötét van, aludniakarok! — Ám azt káprázó szemmel is láttam, hogynem álmos, a nagyon is éber, kihívó tekintete felémvillant a homályban.

—Jó, ha zavarom, elmegyek! — mondtam meg-zavarodva és leverten. Majd bátrabban és hogymagam előtt igazolhassam magamat, hozzátettem:

— Legalább adjon kezet, nyújtsa ki kezét a paplanalól hogy nem haragszik!

Kinyújtotta, kezet fogtunk és a fagyos ujjaimata forró száraz kezébe szorította. ErreMeültem azágy mellett álló nádszékre.

— Egy kis vizet adjon, a torkom egészen kiszá-radt, ott van a víz az éjjeli szekrényen! — mondahalkan.

Odanyújtottam a poharat, ivott és amikor el-vettem az üres poharat, a piros szájának egy moz-dulata magához vonzotta az én ajkamat; meg-csókoltam, bizonyára nagyon ügyetlenül. Elhárítottmagától és szólt:

—Már most menjen, menjen, menjen, elég volt,nekem nem szabad és nem is lehet!

—Nem lehet! — monda még egyszer, de tel-jességgel nem objektív hangon.

—Nem lehet? Miért?

133

— Az uram... az én szegény uram... Férfi,de nagyon is becsületes volt, engem imádott, de hogyimádott! Idős volt, sokkal idősebb, mint én. Közöt-tünk csak testvéri viszony volt. Nem egészen test-véri, de majdnem olyan, tudja ...

A szava megeredt, nem is játszotta többé azálmosságot.

Elbeszélte házasságának történetét, amivellehűtött egy kissé, mert azt adta elő — a meg-győződés szent hangján — hogy ő egészen fiatallány volt, az ura pedig egészen öreg. És ő, hogyis mondjam, még ma is, ma is, huszonnyolcz éveskorában — leány. Én elhittem neki és — a lélek-tani ok nem ide tartozik — kissé kiábrándultam.Azonfelül elkedvetlenített valami; mert azt hittem,hogy ez már patológia.

Az asszony kövér szemei — mert a szeme iskövér volt — megnedvesedtek. Csendesen sirdo-gálni kezdett:

— Hagyjon magamra... Én vagyok a legbol-dogtalanabb nő ... Hagyjon magamra.

Magára akartam hagyni. Nem csupán azért,mert alapjában nagyon is egészséges természetemföllázadt egy nem természetes állapot ellen, hanemazért is, mert életem programmjában még akkorbenne volt — amiről a legnagyobb mámorban semszoktunk megfeledkezni — hogy teljes életévelhozzá van kötve minden tisztességes férfiú ahhoza nőhöz, akit ő tesz asszonnyá. (Legalább is elv-ben.) A temperamentumom, úgy látszik, mégis csakkisebb volt, mint a velem született, vagy belémnevelt becsületérzés. Lehűtve, megdöbbenve éstanácstalanul állottam előtte egy darabig. És hogy

134

ott maradtam — nem esztétikus úgy-e, hogy egyasszonyt, aki már nincs is, kiadok? — az ok, hogynem sompolyogtam ki, nem rajtam múlt. Azasszony temperamentuma erősebb volt, mint azenyém és kis lábával lerúgta magáról a követ-kezetességet. A nyakam köré fonta karját és a kinthideg és világosodó — bent meleg és homályos —téli reggelen nem is tudom: mi történt.

Csak azt tudom biztosan, hogy hazudott aszegény uráról, az férfi, úr és becsületes embervolt, nem jogtalanul vett el annak idejében egyfiatal leányt. Asszony volt az én asszonyom, olyigazán asszony, hogy ennek a megszentelt, az öröknefelejcseit is láttam, amint fehér bőrén sejtelmesen,de világosan áttetszettek. Később láttam, az igaz.E reggelen nem figyeltem meg semmit, csak éreztemés megtudtam néhány igazságot. És ezek legtöbbikeaz, hogy bizonyos természetű nőkre nézve mit semjelent az, hogy ha a következő pillanatban kitűnikteljes ellenkezője annak, amit egy pillanattal előbbanyjok sírjára esküdtek és egy pillanatnyi gyönyö-rűség több nekik, mint egy mázsa következetesség.A másik igazság, amit e derék nőnek köszön-hetek, az, hogy megismertem bizonyos asszonyok-nak egy bizonyos nézését. A nőknek egy fajtá-jával ismerkedtem meg. Ezeknél a legelszántabbellentállás is tréfa csak, mert minden pillanatban,mindig azt cselekszik, ami nekik jó érzés és ha azéletüket, egész létüket tönkre is teszi, nem törődnekvele. Sok asszony természetrajzának a titka nyiltmeg előttem a legteljesebb valóságban és ezért nemállottam — amikor az az idő elkövetkezett — bátor-talanul, vagy csüggedetten az én gépírókis-

135

asszonyom előtt, bárha a kellő időben elmondtanekem az én vidéki, régi, szegény jó, úri asszonyommeséjét. Csalása, majdnem szórói-szóra az volt,amit hallottam ama téli regében, a szeme az volt,a csókja az volt. Csak öntudatosabb, számítóbb ésegyszersmind őszintébb s igazi egymáshoz tartozá-sunk második napján ő már fáradt szempilláitlehunyva szólt:

— Én... én magát szeretem. Maga kell nekem,félek megutál, mégis bevallom, én minden csinosférfit szeretnék ...

A szabad szerelem félénk és egyben elbízottapostola így fogta fel a szabad szerelmet. Ilyennőiesen — és férfiasan.

IX.Ha férfi leszel — fiam — a sok kérdés között,

amelyet elnémult alakomhoz hiába intézel, előrefelelek itt. Ha férfi leszel, első kérdésed bizonnyal ez:

— Ha így volt, mért nem rúgta el, mint ahogyaz ilyeneket szokás?!

Ez férfias és becsületes, kemény beszéd, de lehet-eelrúgni a kovászt, amely beléd, reád ragadt? Véde-kezem a vádad ellen, és mielőtt Ítélnél más fölött,fölöttem is ítélsz. Íme az adatok:

Én láttam őt olyannak, amilyen volt, de nekemtetszett, hogy egy másféle alakot csináljak belőle,olyant, amilyen nekem tetszik. Ő lány volt. És énazt kívántam tőle hogy az legyen, amit e szent név-jelent. Kettőt követeltem tőle, az egyik a másikatkizárja. Vádolni akarom magamat, megismerni ésfeltárni hibáimat, nem pedig szépíteni. Ám magam,most undorodom magamtól, hogy nem volt bennem

136

esztézis és nem menekültem el mindjárt az elsőperczben, amikor megláttam teljesen. Pedig — és ezta javára írjad — ezt a nőt valami puha és nőieselődöm rászoktatta, hogy olykor brutális igazságo-kat mondjon és segítsen a tiszta látásban és nemegyszer kéjelgett abban, hogy végképp kiadja magátés levetkőzve minden szemérmet, elém álljon, minta férfi-nő, az a típus, amely most előttünk fejlődik.Minden valószínűség szerint azt hitte, hogy azidegrendszerem már annyira szét van rombolva,csak ez új képpel kell még megzavarnia és akezében vagyok, az ujjára húzhat, mint egy jegy-gyűrűt, mert — és ezt ne feledd — a szabad szere-lem e pathetizáló és meghízott Michel Lujzája azelső pillanattól az utolsóig nem volt egyéb, mintegy házasságvadász, nem a szokott értelemben ésnem is úgy, mint egy nő, hanem mint ahogy egyférfi szokott. A hideg agyában ez élt és a forrótestét ez az idea szolgálta, úgy, hogy gyakortamegfeledkezett magáról, józan elméjét elbontotta afantasztaság, ugyanaz, ami a szegény szakácsnékat,akik maguk vásárolnak maguknak vastag jegy-gyűrűket és a mesterlegényt csak azután keresikhozzája, néha nem is keresik. Elég a jegygyűrű.

Volt rá eset, hogy minden ok nélkül egyszerrecsak így szólt:

— Azt hiszem, tudom, holnap valaki meg fogkérni feleségül...

Nekem kezdetben nem beszélt a házasságról,még csak a lehetőséget sem hozta szóba, ellenkező-leg kerülte, mint az állatfajok legelővigyázóbb pél-dánya, a macska, kerüli a forró és kívánatos ételt.Ám én tudtam minden furfangját, szépen vert hom-

137

lokába minden pillanatban beleláttam. Elbeszéltea férjért való elvesztett csatáit. És én számos adattalrendelkeztem arról, hogy mely módon akarta hitesurává tenni, akit utált, miképpen próbálta kivájnifeleségének paplana alól a férjet. Latszámra mérteki nekem a jóltevőjét, faunkaczagás közben beszélteel annak szokatlan tempóit, amelyekről én mintférfi és orvos mitsem tudtam. Láttam diadalmasarczán a torz mosolyt, ahogy eljátszotta, mint rúgtael magától az építő művészt, talán a legigazabbmagyar geniet, akinek ő a lábainál csúszott, amígszüksége volt rá és amíg idős emberekre utazott.Már javában tartott barátkozásunk, amikor az —— már szegényen — megjelent nála, hogy ő csúsz-szon az ő tele talpú talpához.

— Ha látta volna azt a jelenetet, ha látta volna!— kaczagta tele a szobát, hogy e megalázkodnivágyó idősebb férfitől származó berendezkedése ésa siffónjaiban a színes selyem alsóruhák is bizo-nyára megreszkettek.

Nem láttam, azaz hogy láttam azt a jelenetet,amelyet nem teljes világossággal adott elő, hanemengedte hogy úgy, mint ahogy Rembrandt és tanít-ványai, a fontos és nekik tetsző részleteket vakítóanmegvilágitva, a többit meghagyva, áttetsző ésérthető homályban, amely még jobban világított. Mais látom a képet és hallom hozzá az ő alt hangját:

—Elég volt öregem, elég. Isten áldja, siessen,várok valakit. Valakit, akit szeretek. Végre eljött!

—És én, nem én jöttem el?—Óh, maga!...—Csenget a cselédnek és félhangon mondja:— A férfi, kell, hogy mindig különb és különb

138

legyen. Most, az után maga, maga a jelen — monda.Olykor még őszintébben beszélt:— Aki nekem kell, még eljön. A sors nekem a

lábaim elé hozza. Ide fekszenek, mind, csak fütyül-nöm kell. Néha egy kicsinyt sírni. Mind feljebbakarok menni rajtuk, mind feljebb.

Miféle lépcsőn és hová? Erről még számolunk.Most csak kiírom a jegyzeteimből az egymáshoztartozó — időrendben vagy egyéb tekintetben —összefüggő jellemvonásokat, amelyek némelyike aző előnyére szolgál. E romlott és czéltudatos, majd-nem teljesen naivitás nélkül való némberben voltegy-egy kedves asszonyi jellemvonás is.

— Ha maga látná, hogy a férfiak hogy néznekaz utczán engem. Munkások, iparosok, megfordul-nak, szólnak is: ez már teszi! — szólt egy sétaután, amikor nálam megjelent és lopva vizsgáltaaz arczomat: hogyan vagyok preparálva az őszámára ma?

Csaknem elnevettem magam ilyenkor, mertolykor láttam öt, olyannak, amilyen volt: komikus-nak és nemtelen külsejűnek, furcsa hibáival éseszembe jutott Lujza, a hol hetyke, hol tetszelgővagy alázatos hermaphrodita, aki az én kisvárosomban — ahol tizenhárom éves koromig éltem— nagy mulatság tárgya volt. (Furcsa! Pióczávalkereskedett.) Egyszer így is szólitottam meg, hogy:

— Lujza, no! Mi lesz?Megzavarodott és ő maga is érezte állapotának

fonákságát, hogy voltaképpen egy nőimitátor ésmég aznap estve testalkatának némely szabály-talanságáról kissé kedvetlenül emlékezett meg. Demindig hamar megvigasztalódott és tudva belement,

139

hogy alakját kettősnek lássam és elfogadta a szépet,az eszményit, amit én a magam képzeletéből rá ésfölé alkottam, mert ez nekem néha kellett, hogy abennem élő rajongás valahogy életre kelhessen.Mért nem pazaroltam én ezt igazi, nemes és kivá-natos lányra, amilyen annyi van e világon, vagyakár egy szerencsétlen utczai, de igazi nőre? Ezvolt az én vétkem, szerencsétlenségem és az ő bűne.Bün! Megint itt vagyok ennél az ostoba szónál,mintha moralista volnék. Egy alakot akarok lábraállitani, néhány igazságot keresek és magamatakarom igazolni te előtted.

Előtted tisztán akarok és fogok állani, meg fogodlátni, hogy hű voltam és férfi voltam a szerencsétlen-ség ellágyulásaiban is. Ha van bennem valamiértékes, azt még megmenthetem neked és a magamönérzete számára. Az ára nagy volt, annyi bizonyos,de gyáva az, aki sajnálja azt, amit elpazarolt, el-határozott, elintézett és elvégzett. Újra élek, hogytúl vagyok az egészen és annak minden következé-seit viselni fogom. A fontos az, hogy szívem fel-szabadult a nyugtalanító dobogástól és ha vala-miért szenved, arra csak egy oka van, az, hogysajnálom azt a két-három férfit, akik utánam követ-keztek egy időben — és akiknek kikezdett idegeireépugy rálesett, mint az enyémre. Oly elővigyázatos-sággal, annyi ravaszsággal, hosszan előre vetetttekintetekkel, messziről exponálva a munkáját, hogymeg ne lássák . . . (Egy rossz asszony természet-rajza ez.) De mit sajnálom azokat most, amikormég ott tartok, hogyan hozott szerencsétlenséget,bukást, szégyent az előttem valókra, akikhez csakhozzá ért. Mint szedte ki a zárt intézetből a pszi-

140

hiater kezéből az egyik alakját, a nagy és gazdagelméjű, de terhelt jogászt s mint vitte azt vissza oda,de már nem rövid tartózkodásra, hanem mindörökre.Már magam is látom, hogy mily nehezen keresemössze és illesztem egybe a skartétáimat, amelyeketpedig épp a kellő időben írtam tele. Az idő jó volt,de a munka e része szabálytalan, mert a jegyzeteksorrendjében első sorban annak kell következnie:mely okok voltak azok, hogy nekem, bizonyos időmúlván, ez a lány szükséges, sőt kedves és kívánatoslett? Mely erők laktak benne, mert kell, hogy benneis kvalitások lettek légyen. De mindennél fontosabbaz: mint történt, hogy akitől az első félévben mindenhéten utálattal — és magamtól is megrémülve —szöktem el, azt a másik félévben megszerettem?Meglátjuk hogyan volt? Lassanként kilöktem azigazi, a jól látott alakját és behelyettesítettem amagamét, a képzeltet? Ő lett más, vagy én lettemmás? Mennyi történt ez egy év alatt! De az semmiahhoz képest, amennyi abban a pillanatban történt,amikor mindörökre elváltam tőle.

X.Fiú, a bölcs élet első titka az, hogy mindent

megérts! És ha mindent megértettél, azért nemszükséges kezedet szépen az öledbe téve, cselekvésnélkül, álmodozva ténferegni végig a földön. Hozzákell csatlakozni valamihez, ami magasabb, mint azégbolt, szilárdabb és változatlanabb, mint a leg-keményebb terméskő, mint az évezredes sziklák —a bátorság és a férfiasság ez.

Mindent megérts. Imádom az Istent és kérvekérem az összes ördögöket: ha megérthetnél min-

141

dent, mielőtt a szenvedések tökéletesítették és ki-mélyítették volna bensődet. Szeretném rád átruházniezt a tehetségemet, mert én mindég értettem azutolsó tolvajt is, aki lopott szükségből, alkalomból,kényszerűségből. És te is értsd meg a nyomorultcselédleányt is, aki elveszti gyermekét, akinek asorsa szégyen, nyomorúság, betegség egyben. Azegyedülálló, ártatlan, tisztelt úrnő az más, ezNietzsche és Malthus gyermektelen leánya. Ez azerős nő, aki mívelt és tudós személyek közrészvéteés egybekapcsolódó segédlete mellett biztonságbanvan. Ám ezt is értsed meg, de a cselédre nézz rárészvéttel és a hideg cselédszoba pallóján vergődőtestét valahogy meg ne rugdosd! Az utánzó, azösszeszövődött bűnt úgy megértsed, mint ahogy abrutálisat, az őseredetűt. Borzalmas ösztönök lak-nak a föld eleven és mozgó lényeiben! Lehet külön-ben, hogy amikorra megnősz, akkor már te jobbanmegérted mindezt és én tanítlak téged, aki a moralis-ta hajlandóságot magamból — koromnál fogva —végképp kiverni nem tudom! Te már tudni fogod afalánk és dísztelen szelindek fiziológiájának egésztermészetrajzát. Amit én értek belőle, az most csakegy eltorzult nevetésben fejeződik ki, mert az aludtvér mérgező hatására gondolok, mert nevetnem kellmindenen, ami máról holnapra való! Mindez csakúgy jut eszembe. Eh, gyerünk tovább!

Egy mindegyiknél különösebb naphoz. Azonaz estén, amikor először fért hozzám igazán: csak-nem szép volt. Az arcza egy fehérség, a lénye meg-ható. Kissé későn mentem föl hozzá. Ezen az esténugylátszik — azaz most úgy tudom — hogy előbbsirt valakinek otthon vagy az utczán. Ki volt fáradva

142

az életöröm benne, elbágyadt, le volt hangolva, kisleány koráról beszélt. A belső gúny és a lenézésmég élt bennem ebben az órában is, de megszelídül-tem, megfeledkeztem, már kezdődött bennem az az— erőszakos és folytonos, ernyedetlen és szorgal-mas izgatásra — támadt folyamat, hogy a magamképzelt alakját hellyel-közzel behelyettesítsem az őlétező testének helyébe. Egy pillanatra megzavartaezt a folyamatot, hogy félbeszakítva világító ésbájos melankóliáját, rám támadhasson:

—Mért jön ilyen későn? Maga miatt mindenkielkerül és egész nap egyedül vagyok!

—Dolgom volt. Az ember előbb dolgozik ésvergődik másért, aztán él a maga gyönyörű-ségének.

— Tudom milyen dolga volt, tudom . . .Féltékeny pillantást vetett rám, hogy kék szemei

belesötétedtek.— Ma csodálatosan más maga! Fehér leány!— Úgy? Nem tudom miért? Azt tudom, hogy ma,

ma estve nem maradhatunk soká együtt, aludnomkell, holnap délelőtt igazán szép akarok lenni.Valaki jön.

A féltés két izzó szögét verte a halántékomba.Eredendő ösztönből, de józanul cselekedte ezt? Mel-lesleg azonban költői hangulatban volt és öntudat-lan fejemet — a mellére szorította és tovább beszéltkis leány koráról.

XI.Ma kevés feljegyzésre való van. Szeretném

is kihagyni ezt a napot, amelyen csömöröm vanaz írástól, az egész ügy fontosságát nem látom és

143

szeretném az ablak előtt állva nézni, amint odakinthull, hull a hó és befödi az életet meg sírhantjátúgy a borús életű szenteknek, mint az életörömmelteli hetairáknak. Ma rideg józansággal nézem azegész dolgot és mosolygok naivságomon.

Jó, azoknak akik túl vannak e leányon! — ígyszólok magamhoz. Akik vergődnek, vagy vergődnifognak a gonoszság és a betegség ez izgató alakjakörül — végre is semmi közöm. Ha erősek, mene-külni fognak, kissé megbecstelenítve és nevetségessétéve, ha gyengék, vagy kifáradtak valamelyes küz-delemben, megeszi őket a nagy pohos aranyponty.Az élet sötét tengerfenék]ében már ez a sorsa akisebb halaknak, a keszegeknek és az apróbb raga-dozóknak és a nagyobb, de ügyetlen halaknak is ...Ez az élet, mit verekszem ellene, amikor bizonyoseklatáns tanításokra úgy sem vagyunk képesek,hanem ha valami nagy poiente-el, valami önfelál-dozó, véres és mindent megmagyarázó példával. Manincs ehhez kedvem és arra gondolva, hogy a hideghó csakugyan mindent beföd: erre az egy naprabölcs vagyok. Ami késztet és izgat, még az, hogy ezórákban sem tudok kiszeretni az irodalomból,amelybe az utolsó hónapok borzalmas szenvedései-ben beleszerettem és még e hűvös pillanatokban iselőre üldöz az ambíczió: megtartani, konzerválni,úgyszólván bebalzsamozni a jövő számára egy ritkahullát, amelyről a bűn anatómusai taníthassanak.Ma, most, elismerem: szinte valószínűtlenek ez alakméretei és színei; a gyáva, mégis szemérmetlen, vagynaiv és idegeiben gyenge ítélkezőnek ez az irás:kellemetlen, kényelmetlen, sőt fölháborító lehet. Deeljön a nap, amikor a holttest élni fog — irodalmilag,

144

és eljön a kor, amidőn megmagyarázza magát ésigazol engem, hogy a lényegben igaz és hű voltamés amikor csaknem elevenen bonczoltam valakit, akie pillanatban még ismeretlen vak tömegben rejtőzikel, volt okom, jogom és becsületes czélom vele ésugyanazzal a lancettával, amellyel a munkám rajtavégeztem, a magam agyának girusaiban és a szívempitvarainak legmélyében is kíméletlenül dolgoztam.A ma nem kell nekem, de üdv neked holnap, te vagyaz enyém!

. . . Azon a napon, amelyen fehér volt: kivé-telesen órákig nem gondoltam sem a holnapra, sema tegnapra. Jelen voltam, ott voltam nála, mint talánsoha még. Odaszögezett a halántékomba vert kéttüzes szeggel. Aztán sírt, nevetett, dalolt. Színházatjátszott, amely nekem akkor már félig valóságnaktetszett, és tetszett. Stendahl, aki hasonló folyama-toknak legalaposabb ismerője, azt mondaná: ajegeczedés munkája megkezdődött. Én, az író-orvos,azt mondom: félszívvel belementem a játékba, acsalásba, a borzalmas és buta, idegromboló komédiá-ba. És most már bevallom, hogy amit kis leánykoráról elbeszélt, abban volt valami gondolatkeltő,költői, sőt bájos. Mert van-e bajosabb, mint egy kisleány, aki parasztlányokkal a pázsiton játszik ésazután a nagy leány, aki emlékszik e játékokra ésdalokra és annak szűziességét érzéki hangokramindjárt átírja!? Tudott mindent dalt, amit kisleány kora óta hallott és most hol egyikbe, hol má-sikba belekezdett.

Egy pillanatra, kiszabadulva a hatása alól, ígyszóltam magamban:

— Ez olyan, mint a csaplárleány, akit fiatal

145

koromban ismertem. Tud minden nótát, áriát, min-den szöveget, mindazt ami duhaj és mindazt, ami aszűzies és — másé!

De egy erősebb érzéki hangra elvesztettem apillanatot és a bírálatot és már igazoltam magam-ban:

— Elhagyatott, anyátlan-apátlan, egyedül álló!Kicsiny kezeivel férfiak tömegében törtetett előre ésazoknak volt a játékszerre. Csuda, hogy ennyireis leánynak maradt meg!? És hogy vergődik,törekedvén a jóra, a tisztesre, ami számára mind-örökre elveszett!

Jó publikum voltam ezen az estén, sőt talán többvalamivel. Órákra elfeledtem, hogy ennek azelőadásnak, az ismert reprisenek már előttemmások felültek, tapsoltak. De mintha az emlékezeteséjjelen elvesztettem volna a memóriámat, aligtudtam elmenni, ő küldött:

— Menjen, most már menjen, nekem félkilenczrehivatalba kell menni. Mister Yost vár. Aztán délbenén várok valakit — érdek, ügy — szépnek kelllenni!

Hajnali három óra lehetett, tél; hullt a hó, mintmost, de ritka pelyhű és a vad hideg szél a forrótestemet majd elfútta. Átvágtam a sötét utczán,kocsit kerestem. Megfagytam volna, ha nem viszemmagammal — a véremben — fehéren izzó alakját.Nagyon sokára találtam kocsit és csak amikorbenne ültem: ocsúdtam föl és egyszerre eszembejutott, hogy amikor estve fölmentem hozzá, akkorjött le a lépcsőn, talán tőle, egy férfi, túléletnagyságú,soha nem láttam még, egy Michel-Angelesque alak,mégis kenetteljes, szinte édeskés arcz; különösen

146

alázatos tekintetével rajtam végig is siklott. Pap,vagy snobb tanár lehet — gondoltam akkor.

Ma tudom, hogy ez az alak a vezérmotívum agépírókisasszony életében.

A fejem — ritka eset — megfájdult a hirtelenhőváltozástól. Nem tudtam elaludni és ruhát semváltva, alig vártam a délutánt, hogy fölmehesseka leányhoz. Nem volt ott, vártam reá és ahogy író-asztalán valami könyv után kutattam — jogom volthozzá — egy névjegyet találtam ott. Egy asszonynévjegyét. Egyszerű név, most tudom, hogy kitjelentett: a leány operájában a vissza-visszatérőáriát.

XII.Sietnem kell és azért, bár e jegyzetek természe-

ténél fogva sok — lehet hogy nem mulatságos —visszatérésre van szükségem, egy nap történetétsebtében és ha lehet, dramatikusan irom le.

A nő névjegye mellett egy kis bádogdoboz állott,idegen czím volt rajta, a tartalmát bár megnéztem,orvos létemre nem értettem, bizonyára valami koz-metikai szó. A névjegyen csak ez állott, hogy azillető hölgy hódolattal és rajongással küldi. Valamikellemetlen és émelyítő sejtésem volt, de az álmos-ság kiverte a fejemből Bementem a másik szobábaés lefeküdtem a díványra, hogy aludjak, amíg agépírókisasszony a hivatalból visszatér. A cseléd-nek mondtam, hogy hagyjanak békén, haddpihenem ki magamat. De a külső ajtó nyilasárafölébredtem és hallottam, anélkül, hogy hallgatóz-tam volna. A mi hősnőnk valami asszonnyal tértvissza, akinek lágy, mégis zengzetes beszédje erősen

147

megkülönbözött a gépírókisasszony férfias hang-jától.

Hallottam, hogy udvaroltak egymásnak, amihölgyek között nem ritkaság. Talán még csókot isváltottak. A vendég mély hódolattal beszélt, minthaa másolásból élő leány királynő lett volna. Ez megkaczagott, játszott vele. Majd — hallottam suttogóhangjában is — a tettetett ijedelmet, amint szólt.

—Menjen, menjen, jönni talál.—Ki?—A férfi. (Ez én voltam.)—Mi van abban, hát itt talál. Kíváncsi is vagyok

rá! — szólt egy beteges, de szívből jövő és örökrefelejthetetlen hang.

—Ugyan! — monda az én némberem keményés kufár hangon — utálom magukat, asszonyokat,semmi hasznukat nem leltet venni... Mennyi havipénzt kap maga az urától?

—Kell!? Odaadjam?—Most már aló! — monda haragosan, sértő-

dötten és álpátosszal a gépírókisasszony, deletiltó és önérzetes hangjában már benne volt a jövőígérete, az hogy kihasználja a nő érthetetlen lel-kesedését és a következő alkalommal már elszeditőle a havi pénzét és az asszony gyermekeinek —mert a gyermekekről is volt szó — ném lesz téliruhájuk, ő piperézi el.

—Olvassunk valamit együtt! monda a nő, akivalószínűleg az volt, aki a névjegyet itt hagyta ésvisszakerült.

—Jön a férfi! — szólt az én „nőm“. És márisajtót nyitott a vendégének, de nagy ügyességgelnekem is, úgy, hogy én megláthassam, amikor

148

elmegy. Sugár, bájos, gyermekarczú, nagy fekete-hajú, egésze fiatal nő volt. Leverten, selyemszok-nyáját maga után húzva, sleppjében megbotolvament el.

—Lássa, az asszonyok, hogy imádnak engem!— monda — miközben harsogó kaczagással futottbe hozzám.

—És maga?—Én, én utálom őket! — szavalta valószínűt-

len hangon.E pillanatban egy új női látogatója jött, egy

vézna, fiatal teremtés, egy a hivatalnok kisasszony-nyal egy házban lakó úri lány, akinek fekete ternoruháján keresztül kisugárzott testének szüzessége,hosszúkás szemeiben pedig benne volt a vadgalambszilaj és egyszerre bátortalan nézése. Ezt hamarelintézte, ezt unta, amíg bírta, tettetett, de — azajtón keresztül is hallottam — röviden szólt ésnagyot ásított. Szerettem volna kimenni a zárkám-ból — mert rám fordította a kulcsot — és szólniaz ártatlan és becsületes lánynak: ki hozott ide?Menekülj innét, vissza se nézz!

De maradtam — és ez az én gyávaságom.A kis leány elment és tiszteletreméltó barátném

kikísérte, hogy megnézze, jöttek-e levelei. Jöttek.Az egyiket a túléletnagyságú férfiú, a „vezérmotí-vum“ írta, a másikat egy eszményi és büszke férfiú,aki a lány gúnyolódó vallomása szerint első emberlehetett ebben az országban „csak még várt, amígmegjön az ő ideje.“

Az első levél felizgatta — erről nem szólt. Amásodiknak tartalmát harsogó kaczagássalmondta el.

149

Aztán elhallgatott, elcsendesedett és miutánengem röviden kinevezett királynak, lady Macbethhangján előző szavaihoz félhangon hozzáfűzte:

— Ehhez férjhez megyek. Akkor vesz el, amikorakarom. És ha meggebed is.

XIII.Ha néha ingadozó és aggodalmas a tollam, és

sokszor visszatér egy-egy ponthoz, ennek nemcsakaz az oka, hogy mégsem vagyok igazi író, hanemmert nagyon vigyázok, nehogy elrajzoljam az ala-komat és mert néha elfog iránta a szánalom — végreis csak élni akart, a maga nem mindennapi kadaver-jét fűteni, szolgálni, a maga furcsa géniuszának.Testének építésénél fogva a szabad szerelem szüle-tett híve, de agyában benne él az az atavisztikusvágy: hogy legyen egy férfia, aki a zsákmánytkeríti, szükségleteit ellátja, aki a természetben ésa jogrendben az ő alakja mellett áll, mint tápláló,mint védő, mint takaró. Ma, természetes és egyszers-mind komikus előttem a vágya és mosolyogva saj-nálkozom rajta, amikor „akart“. Legfőképpen enni,mert a központban megromlott idegei, elzsírosodószíve és még egy fiziológiai ok, képtelenné tettékarra, hogy gyomra egy negyedóráig is üres legyen.

— Enni, enni akarok! — szólt azon az estvénis, amelyről már beszéltem.

—Az éhség szomorúvá és rúttá tette; lusta,indulatos és méla volt, mint egy boa constrictor,amely már idején túl szűkölködött zsákmány nélkül.

— S ilyenkor nem ismert tekinteteket és szemérmet:— Enni, enni!De nem ehetett még most sem. Jött egy rajongó,

150

tiszta szívű és szemű, de vak férfiú, akinek esz-ményi érzésein annyit mulatott, de akinek — hanem is nagy — anyagi segítségére rá szorult. (Pfuj!gondoltam a másik szobában és első sorban magam-tól undorodtam.) Az idealistának játszott egy-kétkaczéran eszményi scénát, aztán elküldte, bizonyoslelkiismeretfurdalással, mert azt lehetőleg mindégfentartotta a maga és az én számomra.

—Szegény! — monda, amikor elment — ennekvége van!

—Miért?—Tabetikus! — monda komikus fontoskodás-

sal. Majd hozzátette: — Nem is tudom, mit akarnakkörülöttem mindég ezek és éppen ezek az alakok!

Félregörbítvén az éhségtől most már halaványajkát, mosolygott:

— Mért van körülöttem folyton egy egész is-potály, azt nem értem? Ígérje meg, hogy nem fogjamellettem szívszélhűdés érni!

Megígértem, mire ő — hogy az időt, amíg avacsorát föltálalják, betöltse, — fantáziáját szerteküldte ismerősei körül:

— Ha meggondolom: kik imádtak engem! Agenie, akinek minden vágya az volt, hogy — dicsér-jem, mint az istent; a belvederi Apolló, aki úgy túlvolt a szerelmen, mint egy kiszolgált pinczér. Aztána „ló-ember!“ (Egy jóltevője, idősebb férfi, akibenaz elővigyázatosságot is legyőzte és aki csaknemelvette feleségül.)

Az elbeszélés során következett — némi kihagyá-sokkal — egy másik férfi, aki szintén csaknem hogyelvette és akire e „csaknem“ miatt úgy haragudott,hogy a tisztes és szerencsés családját megátkozta,

151

úgy, hogy az átka fogott. (Milyen diadal volt ezneki.) A „vezér-motívum“, akiből néha ideális hőst,némelykor meg egy parázna, potrohos, tétlen éstudatlan papot csinált. Valaki következett azután,akit dicsért, ám úgy, hogy az erényeiért nagyonelszégyelné magát. A beszédje végén kitűnt, hogymint a naphevített, felforralt görögdinnyék, úgyfeküdtek a talpa alatt a legkiválóbb fejek — néme-lyik meglékelve, egy-egy kissé kipróbálva, de mindbeteg, beteg...

— Magam sem tudom, én is mit akarok ezektől abeteg emberektől? És mit akarok az öregedő férfi-tól; — tette hozzá csúfolódva, majd kikorrigáltamagát: És ezt én mondom, aki mindenkinél öregebbvagyok.

... — Enni, enni!Természetes és igaz brutalitása kitört rajta,

mert a cseléd késett. Majd elbánik vele, csak hazajöjjön. A cseléd és ő! Sokba belevilágít az a viszony,amelyben ő a cselédségével állott. Ez azonban egymásik és lehet, hogy merőben új fejezet. Meg kellnéznem: akkor ki volt nála, a szőke Treszka-e,akire egy kissé féltékeny is volt? A tisztességesházból eredő, de nem kicsiny orrú és állu özvegy-asszony-e, a Mari, vagy az Ilma? Rabszolgái ésbarátnői, született ellenségei és tanácsadói, akiknekfölolvasta a legbizalmasabb leveleit is. Mert tit-kolódzni csak bizonyos körülmények között tudotte szerencsétlen-szerencsés teremtés, hangosan kellettneki gondolkodnia, mint lady Macbethnek, akinekvéletlenül egyéb ösztöneit is osztotta, ő is azt hitte:„a víz mindent lemos!“ Még egyéb közös vonásukis volt. Már emlékszem, hogy melyik cselédről volt

152

szó: a beteg parasztleányról. Bár későn jött, nemkapott ki. Az úrnője látta, hogy én ezt nem szere-tem, sőt a cseléd-affaireket tűrni nem tudom. Ésezen az estén én „a tökéletes férfiú voltam.“

Jegyzeteimből az tűnik ki, hogy ezen az éjjelenczélzott először arra, hogy képes leszek-e érteminden nagy, eredendő és szent kötelességemet el-rúgni magamtól. Vizsgálódott: elég beteg, elégromlott, elég sivár vagyok-e már ahhoz, hogy egytesti szenvedélyért belemenjek egy konkubinátusba,aztán egy házasságba?

— Elvált már maga egészen? Független maga?— kérdezte reggelfelé, amikor az agyamban márnem volt semmi vér, csak fantázia, kifáradt és kiolt-hatatlan álmaim az Asszonyról. De vértelen agy ve-lömben ott élt, ha megbolygatva is, a józanság ésa tisztesség, amely két qualitás miatt annyiszormegharagudott rám; érezte, hogy ezekkel nem bir.Az agyam vérét mind neki áldozhatom, a „legjobbmateriát“ is belepusztulhatja ebbe a tusába egy vagykét esztendő alatt, de a megvetett két tulajdonság-hoz hozzá nem férhet soha. Nem bolygatta a kérdést,de nem könnyelműségből, hanem okosságból. El-aludt. Én ébren maradtam.

XIV.

Ébren voltam és néztem. Az asztalkáján künn-hagyott levelek nyilván arra szánva, hogy elolvassamőket. De ezeket minden tiltakozásom ellenére már őolvasta fel nekem, hogy alakjának bizonyos becseseache-t adjon. Izgatószereknek használta ezeket és— ingyen parfümírozta velük a nehéz testét és illat-

153

talan psychéjét. „Valaki miatta nem aludt egy egészéjjel“. Én. ,,Valaki mint életfeladatát azt tűzte kimagának, hogy amikor már elmerült a forró iszap-ban: őt nézze amint ott úszik — ő — hattyú. A leve-lek irói között voltak készen vett pantalonban járóLohengrinek és számító altruisták. Meg kell adni,hogy jelentékeny emberek is akadtak e kigúnyoltés nekem fontszámra kimért levélírók között, akikközött egy becsületes ember is akadt, aki akaratla-nul és közvetve bár, védelmezni akar engem, ismeret-lenül — a „kéjgép“ ellen, mint ahogy a leányt el-nevezte . . . Reátekintettem e levelekre, azután azasszonyra és voltaképp magamat néztem és maga-mat vizsgáltam; mi történhetett velem, hogy egyrossz nő szállásán alszom, amit a könnyelmű ifjú-korban sem cselekedtem meg soha! És ha legalábbmost nem volnának rajtam kívül egyéb ügyletei?

„Ez már patológia. És mivel magamat nem vizs-gálhatom meg, orvossal fogok konzultálni!“ Ebbenyugodtam bele és megfogadtam, hogy amikor —akaratom ellenére — elhurczol: erős leszek. (Né-hányszor ellen is tudtam állani, de csak úgy, hogyfutó szerelmekben, a régi barátnékhoz való vissza-térésekben kimerítettem magamat.) Mennyiszer elűz-tem, hányszor otthagytam, de — fizikailag — ő voltaz erösebb és szívósabb. Ő el bírta a legnagyobbmegaláztatásokat és a kíméletlenség még tüzelte.Egészen egy pontig, amíg úgy vélte, hogy mindenértékkel, amely bennem reá nézve becses — leszá-molt. Ilyenkor kimeresztette szemét, hogy utód utánnézzen, sokszor kényelmetlen, nehéz és különösenszegény voltam neki. Ha még valami reménye lehe-tett volna, hogy pénzbeli inkorrektségbe vihet bele.

154

Ez volt ama nő típusa, aki sikkasztásba, váltóhami-sításba és rablásba viszi bele azokat a tisztességesférfiakat, akiket húsos és gödrös kezébe kaparint.Egy éjjel mondta nekem: „Unom a gépírást, tartsonki engem“. Egyszer-másszor — az én bűnöm —megvertem hasonló mondásaiért és a hangtalan,fölismert kísértéséért, de abbahagytam ezt a nevelést,amikor észrevettem, hogy ez neki bizonyos gyönyö-rűséget okoz.

A végső eredmény mégis az volt, hogy ott vir-rasztottam a szállásán, a közvetlen közelében ésamint így elnéztem arczát, amely így jobban elárultmindent, mint fiókjába zárt és rá nézve nem mindigkedvező irányú levelei, amint forró karjához értem,már tudtam, hogy velem is megtörtént az, amiértannyi férfit lenéztem, én is hozzászoktam egy nőhöz,aki declassée. Ámbátor hogy az, erről az emberekvakságuk, ostobaságuk, gavallériájuk miatt csakkevesen tudtak biztosat. Akik erről nekem beszéltek,azokat keményen rendreutasítottam, tehát magam isbenne voltam már a bűntársaságban. De mit bűn!Most már én is odaérkeztem, hogy mentegettemmagamban, sőt meg akartam menteni. Amíg aludt,megcsókoltam a homlokát és így szóltam:

— Mit is akartok tőle? Ennek igaza van! Ez agyönyörűséget, ez a boldogságot, az élet teljes éskellemes tudását akarja. Nincs benne erkölcs? Hon-nan lenne? Falánk, mint egy kacsa? Miért ne lenneaz, amikor olyan a természete? Az önzése és kegyet-lensége, amivel mást ki akar használni: nerói, de atermészete másrészt olyan mint egy tevéé. Nemérdekes-e ez? Úgy akarja de ösztönből is, hogy azén véremből, elmémből, foszforomból, idegeimből

155

és életerőmből el akar venni mindent, ami neki kell,— de ha ez a szenvedélye, ha én vagyok, akire éppenrátalált és ha én minden józanságom mellett olyannaiv vagyok, hogy ezt engedem, akkor nem ő, hanemén vagyok, aki nem egészséges és az élettani tör-vényeknél fogva kell, hogy én legyek a martalék.Hiába minden érzékenykedés, megölt társaikból táp-lálkoznak az emlősök, ez így igaz. Meg fogom tennikötelességemet, kiszolgáltatom magamat neki.

Azonban közbejött valami.Reggel, — amely mindig vidám volt — elment,

hogy egy veszélytelen és pár perczig tartó operáczió-nak vesse alá magát. Addig, amíg hazajött, aludniakartam, de nem lehetett.

XV.Valami jelentéktelen foghúsgyulladás operálásá-

ról volt szó, ami körül — a mégis csak egyedül állóleány lelkében — forgott már napok óta az egészvilágegyetem és minden élet. A nagy egészségű ésbecstelenül önző férfiak e tulajdonsága egy asszony-ban már nem ingerelt és nem idegenített el. Márannyira benne voltam abban a tudatban, hogy a leg-szebb véges életnél is többet ér egy végtelen álom,hogy mulattatott: mennyire imádja magát e magábais érzékileg szerelmes szervezet. Kedvesnek találtamazt, amit most utálatosnak találok és aggódva,becsengettem a cselédet.

—Nem lesz-e baj?—Dehogy. A nagysága minden hajaszálából oly

nagy dolgot „csinál“ — nyugtatott meg az okosparasztleány, aki tett-vett körülöttem, dolga is voltbenn, meg nyilván beszélgetni is akart egy kissé.

156

Egyszerre csak mosolygós részvéttel nézett raj-tam végig és kérdezetlenül szólt:

— Soha nem fog a nagyságos úr megszabadulnia nagyságától. Soha!

Ijedten dobtam el a czigarettát, amelyet épp azküldött, aki e pillanatban segített az operácziónál ésakit a gépírókisasszony épp oly szánalmas alaknakállított be, mint minden férfit, aki alázatosan vagydühösen szolgálta. Szerinte csak mi ketten voltunkdicsőségesek, ő meg én, különösen ő, mert bizonyosvagyok benne, hogy engem is elárult ahol azt hitte,hogy nem számíthat reám, vagy mutatkozik valaki,akire jobban számíthat. Az operáczió pillanatában —példának okáért — egészen azé volt, aki megszabadí-totta a fájdalomtól és aki egy óra múlva hazakísérte,hogy vigasztalja, óvja és gardírozza ez eszményilényt, aki egy óra múltán már benn trillázott a háló-szobában és mint a föld legnagyobb szenvedését, úgyadta elö a maga kis fájdalmát. Meg kell adni azon-ban, hogy becsületes orvos-kartársamat, aki megope-rálta és hazakísérte, minden teketória nélkül, rövi-desen küldte haza. Rövidesen azért hogy előttemérdemeket szerezzen ezzel is.

— Szegény, maga miatt még be se vezethettem!Részvéte és sajnálkozása azonban nem akadá-

lyozta meg öt abban, hogy ugyanezt a nagy, jószívűés derék embert, aki széles és vastag nyelve alányúlt, ki ne kaczagja s ugyanegy időben, amikorkigúnyolta: egyszersmind meg ne sarczolja — min-dig adván a martirt és a hozzáférhetetlent — és neszegezze rá örült akaratának fegyverét: hát haelveszi feleségül? Ha én, a „kóborczigány“, elosonok.A „komoly“ talán beleesik. Vagy eljön egy zöld-

157

csőrű, aki nem sokat teketóriázik és a forró húsfizikai hatásának súlya alatt megtörik és szalad velea paphoz, a jegyzőhöz. Természetesen, mielőtt a csa-lád, az anya, a testvér beleavatkoznék, mert ezektőlfélt, ezekkel szemben már csatát vesztett, tapasztalt.Szóval, családias érzés volt e nőben és ezt nem atréfának okáért jegyzem föl, hanem mert újra megakarom rögzíteni alapgondolatomat és az eredményt,amelyért e szokatlan vivisectiót végeztem. Mind akettő kellett e nőnek, a szabad szerelem is, a tör-vényes is. Az utóbbira még jobban vágyott, remény-kedvén, hogy az előbbit is megtarthatja majd. Ezértbeszélt oly szelíd mollban a sebészorvossal, az egyikférjjelölttel; és egészen másnak mutatkozott mintamilyennek én ismertem. Bánatos, szűzies, sőtházias, ő, aki utálta a munkát és nő létére könnyeb-ben fojtott volna meg egy gyermeket, minthogy egykrumplit meghámozzon.

Sohse felejtem el kollegámnak — a sebésznek —szelid gordonkahangját és végső órámban is furdalnifog a lelkiismeret, hogy amíg e leány reá is szug-gerálta, hogy foghúsának operácziójával a legneveze-tesebb dolog történt meg, ami csak e világon történ-hetik: azalatt én egy második czigarettára gyújtottamrá bent a hálószobában és szinte kéjelegtem abban,hogy íme, elvesztem az erkölcs számára. Valamivélettem, amire nincs is magyar szó, a fogalom olyutálatos és annyira nyugati. Valami torz kárörömfogott el, hogy annyira kivetkőztem a magam lényé-ből és életemnek becsületes ifjúságában megállapítotttervétől im eltértem. Mégis mosolyogva ezt ismételtemmagamban:

„Elvesztem, elvesztem“.

158

Meg kell vallanom, hogy az utolsó félesztendö-ben, amikor a gépírókisasszony már látta, hogy bárhálás, de nehéz sujet vagyok, egyszer-egyszer, min-dég az én kezdeményezéseimre, adott egérutat, hogymeneküljek, felocsúdjam, új életbe fogjak azokért,akiknek életemmel tartozom és nem lehetetlen, hogyegyszer-másszor az is eszébe jutott, hogy neki kel-lemetlen lehet, ha bizonyos rend és tisztesség nélkültalál befejeződni az életem. De várni akart a szakí-tással, amikor az neki zavart nem okoz, kényelmes, akellő időben való lesz. Aztán minden kalandvágyamellett egy kissé lusta is volt, gyorsan gondolkozott,de sokszor nehezen és nem egyszer ügyetlenülmozdult. Neki is volt azért életprogrammja, „jövö“-je és a jövőhöz accompagnirozott egy ványadt,elgyötrött, szolgálatba szegődött, leigázott — okosés szegény asszonyt, aki gyermekek nevelésével ésegyszersmind azzal foglalkozott — ingyért, — hogya nagy szőke leánynak a bűntársa legyen. „Ez aszolgálóm, a hordárom, az első miniszterem és eztzárják be majd helyettem“ — mondta róla kaczagva.

Nem volt tehát a kishivatalnok-asszony oly egy-szerű, mint amilyennek az első hónapokban gondol-tam és egészen addig, amíg eljutott a nem egyszerűhanem kényszerű, nem természetes érzékiségig és akönnyelmű bűntársaságig, nem sokat fejlődött.Csak én nem láttam jól. Én nem láttam magamatsem. Nem akartam látni. Kifáradtam, aludni akar-tam egy nagyot, de altató szer nélkül. Csúnyánakláttam az alakomat. Nem nézem tovább. Ez nemis én vagyok. El vele!

*

— 159 —

Eddig tartanak a rendszeres följegyzések. Ajegyzetek többi része egy-egy mondat, axióma,összefüggés nélkül való feljegyzés. így nemlehet az egészet közreadni. Nekem azonbanirodalmi és baráti kötelességem, hogy befejezetlenülne hagyjam ezeket a dokumentumokat. Az irodalmiérdek az én szememben mindennél előbbre való. Áma jegyzetek szereplő személyét — nem látom olyankomplikáltnak, mint a jegyzetek irója látta. Egynem érdektelen, de nem példa nélkül való érzékieltévelyedés volt az egész ügy. Tárgya nem szép,de igaz és bizonyos literális zavart tisztáz. Meg-irása nem volt hiába való, már csak azért sem, merta férfiú, aki egy súlyos lelki válság közepette ésmég inkább veronál mérgezés következtében kerültegy neuraszténiát gyártó nő kezébe: néhány élőadatot szolgáltatott a szabad szerelem természet-rajzához. A nő a megfordított Manón Lescaut voltés mint ilyen — mint minden ami megfordított —,dísztelen látvány. Egy ponton azonban rokonszen-vünk akármennyire is hajlik a férfi felé — védelmez-nünk kell a nőt. A világba kidobott férfiasan intelli-gens és egyébként is férfias leány csak asszony volt,élni akart. Még pedig jól. És hogyan, ha nem férfi,vagy férfiak által? Mentenünk kell őt, mert szeren-csétlen volt és naiv vagy kicserélt lelkű, avagy egy-szerűen parázna, asszonyok segítségét végérvényesencsak akkor vette igénybe, amikor a férfiakból ki-fogyott.

Egyébként alapjában véve a végén jövök rá, egy-szerű ez a némber, nincs mit csudálkozni rajta smint egy most fejlődő új irodalom új tárgyával talánérdemes foglalkozni vele. Rá unt a neuraszténiás

160

férfiakra, akik azt akarják, hogy a nő ne is ember,hanem több legyen. A fele angyal, a fele ördög. Azangyalt el is engedik. De az ördög tüzes villájátviszont nem bírják.

Ama állítólagos Kovács István megölte magát.Helyesebben én megöltem magamat benne. Azótaföl is ébredtem, íme. A nő él és — ír — s nem alegutolsó azok között, akik ezer és ezer számratörnek utat maguknak ez érzéki és koldus világban.

Végszó, azaz a szerelem elmúlásárólÚjra elolvastam ezt az essayt, novellát, mit

tudom mit és szemérmetlenül rossznak találtam.Nem szégyenlem azért, az enyém, mint akármelyikhibám, kívül és belül tele vagyok velük. De miértnem mondta, amikor írtam, a szemembe senki ésmiért nem mondta, hogy a beteg szerelmem az énbeteg testem és lelkem — mondjuk lelkem — gon-dolata volt, aki írta. Lelketlen lélek, helyesebbenegy parázna test, amely fel volt lázadva egy másikellen, mert az is az volt. Csak a durva, de nagy-szerű cseléd fia. Strindberg volt ilyen kímélet-len és igazságtalan e sorok írója előtt. Mentségünkegyedül csak az, hogy nem beszéltünk össze — nemismertük egymást. Ő kint a világban, én a magambüszke, de elzárt nagy falujában.

Mélyen sajnálom, hogy az írást íme vissza-vonom és ez csak a munka kiadásával történhetik.Azért sajnálom főkép, mert elfogyott belőlem a ve-hemens egyoldalúság, mely az élet legszebb szép-sége és egyúttal legnagyobb igazsága is.

Egy csaló férj, aki megöli a csaló asszonyt, egycsaló asszony, aki gonoszul féltékeny az urára —törvény ez, ezek a szerelem specziális újkori formái.Kialakult, vagy véletlen formák: a részleteit, tör-vényeit vizsgálja a tudós, én csak író vagyok,helyesebben író akarok lenni — majd ezután! És

162

mint elmúlt és leendő író, leteszem e nem jelentőség-teljes munka zárókövét. Belevésve csak egy igenprimitiv rajz magyarázna meg mindent, de ezértmagáért lefoglalnák a könyvet. Karczoljunk tehát aköbe csak annyit, amit fiatal gyerekek elrejtett, sőtnagyon is nyilvános helyekre ábrázolni szoktak.

Végezném, de ágyban betegen feküdve írok, mégpontot tenni sem tudok. Az élet minden edényé-ben bennem kifogytak a nedvek s a mindenhatótüzek. A szerelemből és annak a czéljaira fabrikáltalak — én, Jóbnak legutolsó tanitványa, feltápász-kodok mégegyszor itt az ágyban és elmondom mégazt is, hogy próbált feltápászkodni tavaly ilyenkor.

Elzarándokoltam Velenczébe, hogy a szerelmesKovács István — a magam — nyomait megkeresném.Csak czifra, nagyralátó kőöépületeket, csupán büdöslagúnákat találtam. A füstös baldachin alatt, aholmagam feküdtem, patkány ropogtatta az elmúlt egércsontjait. A borzasztó állatok közül egyik-egyikkeresztülszaladt a testemen.

Féltem, — mondják, nem próbáltam az italtólvaló részegséget soha — a delirium tremensségszokásos és allegorikus jelenségei ezek. Eajtamtalán az érzéki szerelemben való ittasságomnak éskijózanodásomnak a vége ez?

Velencze, kinek minden kövét forró csókjaimmalborítottam, úgy tűnt fel nekem, mint egy hamweder.Azelőtt: mint aranyozott nászágy. Félek keveseketérdekel, de érdekel még engem s ez most végre afontos, nem ami azelőtt volt: a másneműek érdek-lődése. Közömbös szinte, hogy mint hallgatnak reá,mit olvasnak ki belőle. A kíváncsiságuk talán kisséidefigyel: majdnem mind ezen a helyen volt, ami

163

volt. Nyoma sincs, vágya sincs, még csak utálatasincs. Legalább az irtózatos szenvedései maradtakvolna meg a vágyakozásnak, amely rendesen ismertföldi büntetése a hűtelen és önző asszonyrablóknak.

Elégedetlenül írom le ez önvallomásomat, attólfélek, hogy sajnálni találnak. És valami durva hang— egy az olvasóból, vagy többen is — sürgetik afrivolitást és százféle kérdést intéznek hozzám,mint a tárgyra vonatkozót, ilyeneket és ilyenformán:

Jó, jó az elfáradt és megöregedett férfi életörö-mének kihunyását adja elő Ön. Ismerjük, tudjuk,értjük. Miért jutott volna éppen Önnek örök ifjúság.Hagyja ezt s mivel fogadkozott, hogy a nemi sze-relem élettanáról referál, mondja meg, mikor múlikel „az“ s hogyan?

Tehát röviden és zordonan: valamire való fér-fiúban akkor, amikor látja és érzi, hogy növel szem-ben nem tud többé illúziót kelteni. Egyszer-egyszermég csalogatja magát azzal, hogy hátha hamis voltaz Ítélete a maga kárára, de jön a valóság: öreg!Milyen kegyetlen tud lenni egy asszony, még kegyet-lenebb egy leány, hogyan megy el egy elöregedettférfi mellett, mint egy temetetlen kadáver mellett, énláttam, én látom, én tudom. Igaz, az se valamikellemetes, ha olyan növel találkozunk, akit fiatal-nak ismerünk és ennek még a nyoma sincs megrajta. Ha az utczán látjuk egyszerűen átmegyünk amásik oldalra.

Végeztem a beteg szerelem izgatott énekével. Avége carmen lugubre. A halotti ének maga nem lehetilyen szomorú, mert ez az ének még feltámadást isígér a léleknek. A testünk, akit úgy imádtunk, nemad egy jó szót. És ezért úgy gondolom minden bölcs

164

elmélyedés helyett, nincs más csak az, ami a bölcsÖnmérséklet ellentéte: véred vadságát, szájad szom-júságát, a magad életét mohón éljed ki. Nem lehetfelraktározni, felgyűjteni, takarékoskodni vele. Elég'eltűnik, tovaillan, mint azok a titkos elemek,amelyek felvillanását látjuk, elvillanása után pedighiába kapkodunk. Szívd, edd, vakulj meg tőle, örüljbele, úgy sem tudsz meg róla semmit ami lényeg,csak azt, hogy nagyon-nagyon jó volt.

A mámor anyaga

A női szépségA női szépségről kell írnom. Nehéz erről nem ver-

set költeni és az az érzésem, hogy a tárgyról valóstúdium: fontoskodás, a históriai rész pedig egye-nesen hívságos. Épp a szépek szépjeinek nem volttörténetük; lettek és elmúltak, mint a szűz tavalyihó. A feladat mégis izgat, mivelhogy végeredményé-ben egyetlen, az egyetlen téma minden korok irójaszámára. Legfeljebb az essay formája, amelybendolgoznom kell, nem kényelmes nekem. Mert megkell őriznem nyugodtságomat és nem törhetek kitört, délszaki szavakban, északi sejtelmes hangokon,a troubadour módjával, a rapszód modorával. Dekülönben is ez énekek éneke (sir hasizim) abibliában megvan írva. És a mértéktartás szüksége,mintha megalázna. Mi és ki vagyok én, mivé lettem,hogy az asszony szépségét dicsérem és bírálom amás számára? Végül is, meghiggadva nyugszombele, hogy íme: elmélkednem kell az abszolút és nemabszolút asszony külső formáiról. Mert a szépséget,mint klasszikus és abszolút dolgot kikapcsolom aproblémából, mivelhogy mindjárt a legelején szi-gorúan még kell állapítanom az első igazságot: amásik nem szépségének egy típusa nincs. Milliótipusa van és ez is még korszakok, fajták és évekszerint oszlik és változik. Ezenfelül még a legtöbbnöi szépség belülről árad kifelé és kevés köze van akülsőségekhez. Ez pedig a nőiesség — megfoghatat-

168

lan, meg nem határozható, egyszerre szent és egybenégető — fluiduma.

De melyek azok a típusok, amelyek legjobbanhatottak az emberiségre?

Melyek a szépség látható, a példákból levonhatótörvényei?

Kik a fajták, amelyek előljárnak?A férfiak ízlése — és tudománya — miben válto-

zandó és miben állapodott meg?Kik voltak világhódító hősei a női szépségnek?A magyarság, mint race, kedves, drága, szomorú

magyarom! hogy áll ebben a kérdésben?Mint formálódnak a dolgok ma és hogyan látjuk

szépnek a jövendő nőjét?Ezek a részletek azok, amelyekkel különösképen

foglalkoznom kell. Nagyon nehezen fogok a munká-ba, mert forró érzéssel áraszt el a gyerekkori emlék;csak a nagyon is erőteljes nő hat az érni kezdőfiúgyermekre és hogy milyen nagyon hat, ez a ked-ves és izgalmas emlékem. Azt hiszem, közös mindenép férfigyermekkel. Fontos, sőt döntő bizonyságotlátok e tényben. Azt, hogy ami a nőben nekünklegelsőbben tetszik, az a fajfenntartás ideájánakszolgálatában tetszik. Az anyaságra leginkább képesnő köti le legelőször is a friss, műveltség, esztézisés más egyéb eltanulások által meg nem romlott férfipsychét. A schopenhaueri eszme ez, vagy helyeseb-ben, egy idea, amely a német nőgyűlölő — tehátnőimádó — filozófus gondolatával rokon. Azerőteljesség és a fejlettség: ezek olyan kritériumok,amelyeket általánosságban el lehet fogadni. AVenus típust, amelyhez a modellt Lesbos szigetbelinők állhatták a görög szobrászoknak, el lehet fogad-

169

nunk mint olyan alakot, amely minden időkben ésmindenkinek tetszik. Erősen kifejlett nőiesség, agömbölyű vonásoknak majdnem zenei harmóniája:ezek a Venusok főjellemvonásai. És Aphroditébenmár benne van Juno, egy-két év és aki elébed áll,az az isteni anya.

A VENUSOK.Egy görög színház romjai között megtalálták a

milói Venust és előre, csaknem két évszázadra, megvolt állapítva a női szépség fogalma. (Miután márelébb évezredekre így volt megállapítva.) A leg-szebbnek a karja hiányzik, a szerzője ismeretlen ésamióta a föld alól kikerült, ő a legszebb márványkirálynője a világnak. A medici Venus, aki Firenzé-ben rejti el legbűbájosabb bájait, bár teljes egészs mosolygós a frivolitásig, a csonkakarú mellettszóba se jöhet.

Elnézem a párisi Louvre-ban — hol volna má-sutt? — álló csodát és kérdem: csakugyan oly szépvagy-e és ki voltál, amíg éltél? Szebb voltál a való-ságban, vagy a szobrász, aki szerelmes lehetett be-léd, kipótolta, összeharmonizálta és befejezte, amita természet alkotott?

Semmi válasz. És nem felel a vatikáni Venus,kinek jobbkarja könyöktől kezdve szintén hiányzik.És egy pillanatra úgy tetszik nekem, hogy ez a cson-kaság szépség, így kell legyen. És úgy tetszik nekem,hogy ez a Venus még különb a többinél, a szelíd-ségével, a szűziességével különb. Pedig lehet, sőtvalószínű, hogy a modell egy Phryne volt.

Aztán jönnek a kar nélkül való Aphroditék, aszinte szabálytalanul rövid felső és gyönyörűen

170

hosszú alsó testükkel. Szédítő és izgató, de egybenmegindító látomások. Róluk mérte le az újkor a nöiszépség törvényeit, a kánont, és hozzájuk hasonlószeretne lenni — ösztönből — a velenczei csip-keverölánytól fel az orleansi herczegnőig mindenfiatal nő, akiben nemes tetszvágy lakozik.

Tehát ilyenformán állunk: Krisztus előtt ezeresztendővel, sőt Krisztus után csaknem kétezerévvel, a női szépség fogalmának nagy vonalakbanegy az általános típusa — a Venusé. És annak előtteés a mi ezután következik? Úgy látszik egy ésugyanaz. Minden változandó, csak ez az egy állandó-Homer — amíg vak nem volt — nem látta másképpenminden idők leghíresebb szép nőjét, Helénát, mintahogy a szalonok mai első dámáját nézi a sokszemű— és még hozzá monoklis — Anatole France. Alényeg alig változik, a formák azok olykor — főképa művészek kegyelméből — nagyon, néha lénye-gesen.

Boticelli úrnak, több mint félezer esztendő előtt,tetszett belészeretni egy hölgybe, aki nyilván sápkó-ros, vagy arra nagyon hajlandó volt. És úri kedvé-ben úgy határozta el, hogy ez a Venus, úgy látta ésérezte. A szűkvállú, beesett mellű hölgy így lettkorának Aphroditéje. És így történt, a művész sou-verenitásának okából, hogy az elmúlt századegyik legdivatosabb festője, Makart, Venust, sőtDianát, legjobb képét, egy bécsi probiermamsell-szépségböl kreálta. Az újkor e vértelen — de nemérdektelen — Kubense minden szabad vásznára oda-festette az ő szívének és szemének kedvesét, a szük-homlokú, karvalyorrú, hosszúlábú asszonyságot, a-kit a világ lassanként elfogadott Júliának is, Diana-

171

nak is... Bizonyos, hogy az ő látásuk és felfogásukaz irányitó és fontos, és nekünk el kell tűrnünk méga szeszélyeiket is; ha Velasquez egyszerűen meg semutatja a híres Venusának az arczát, mivel Venusáncsak hátsó vonalait ábrázolja. Lehet, hogy csak egynagyszerű ateliercoup ez, de az se lehetetlen, hogyjelképes beszéd, a lessingi törvénynek egy korábbikifejezése: a legfőbb szépet már megmutatni, ábrá-zolni se lehet! Vagy arról van szó, hogy az arcz nemis olyan fontos?

És a Venus-kérdéssel itt egybetalálkozik — azÉva kérdése. A szépség és az anyaság, azaz a ter-mékenység együtt, bizonyos korszakokban túl-szárnyalta — szépség dolgában — a szépség isten-asszonyait. A renaissance német festőinek aVenusai, a Düreréi is, így a Cranachéi is, hösiebbek,zörgő csontúak, a kor szárazan szűzies leányai, azismerős, jó családbeli polgárkisasszonyok. A kor-szak Évái azok a gyönyörű teli asszonyok. És egyszázaddal később Tizián Évát festi meg V,enusnak,az „égi szerelem“-ben, sőt a másik Venusa is, a tem-peramentumosan bájos, a kívánatos, de a telivérű —anya. Viszont a legújabb korszakbeli festők a leg-szebb női szépség ábrázolásában nem keresik többéÉvát, sőt ellenkezőleg. Valami finom morbidezzaés a kizárólagos egyéniség bélyege van ezeken atípusokon, a testiségből lehetőség szerint kivetkőz-tetve, a termékenységtől majdnem elzárva. Ramsesvalamelyik — sokadik — feleségének, körvonallalrajzolt felesége, a sokezeresztendős divathölgy éscourtisane, a tenger időn át összecsókolódzik, egytestvér, a Rodin márványsziklába vájt sovány höl-gyével.

172

A kísérlet, hogy a nő szépségét túlnövesszék azemberi határokon, virágot, drágakő ornamentumot,beszélő hattyút, szóval csodát csináljanak belőle —művészek örök álma, vad törekvése, amely elvezérliőket az őrület határáig, sőt sokszor egyenesen beaz őrületbe. Viszont vannak festők, és a legnagyob-bak közül valók, akik az asszonyi jelenségek töké-letességét úgy adják vissza, hogy sok-sok százesztendő múlva azoknak még az egyéni parfümjétis érezzük. Ilyen a Leonardo da Vinci ellopott —és ellophatatlan — Monna Lisá-ja. Ilyen a Raífaelkedvesének első képe. Mintha ezek a géniek ígyszólnának: éppen elég nekünk a valóság is!

Szégyen, nem szégyen, a szépség típusának amegállapításában és megrögzítésében, a másik úr— a szabó. Mindig nagy úr volt, ma: nagyobbmint valaha. A harmadik uraság — a don Juanok.Azaz: minden korszaknak divatos férfiai, akik egyvagy más nőt divatba hoznak. Mert a férfi ítéleteebben a dologban ilyen: aki a szerencsésnek, avakmerőnek, az erős, a gazdag férfiúnak tetszik —az a szép. Ennek az emblémája a Rubens „Parisítélete“. Az irigységnek és féltékenykedésnek különesztétikája van, amelyről csak sejtéseim vannak,de törvényt hozni róla és Deczikkelyezni, nem istudok, nem is merek.

A HISTÓRIAI NŐK.A női szépség históriát csináló problémái végig

foszforeszkálnak az egész művészet történetén.Nagyon érthető, hogy ezek a nagy, vagy szentalakok végig izgatták a festőket — sőt részben aszobrászokat is — főképpen azokban a korokban,

173

amikor még az volt a művészi felfogás, hogy atárgynak magának okvetetlen jelentőségteljesnekkell lennie. Különös admiratio veszi körül Juditotrégebben és Salomét most. Igaz, hogy majdnemmindig költök járnak a piktorok előtt, ezek fantá-ziáját azok ingerlik fel, sőt sokszor ráirányítják is.így divatja volt Eszternek, a franczia encziklopedistaés klasszikus drámaírók után. Bemard Shaw ésRichárd Strausz, mondjuk: Hoffmannsthal nyománSalome-tenger áradt.

A történelmet csináló nők között, engem igenérdekel Eszter, aki megmentette náczióját mertcsókot adott a nagy úrnak. Vájjon szebb volt-e,mint amilyen okos? Az különben kétségtelen,hogy egy okos nő szép is tud lenni, ha akar, anélkül, hogy szépnek született volna. A derék ó-korileányt sűrű szemöldökű, molett fekete nőcskénekábrázolják. Bizonyos, hogy nem erős érvei ésnemes ékesszólása hódították meg a királyt, haneminkább még a mosolya, amely fogainak szikrázósora fölött hirtelen fölfelé illesztette szájának frisssövényét.

Jeanne d'Arc se volt katona. Mint valami szűzilátomás, olyan szép lehetett és úgy is hathatott adurva katonákra, akik a madonnakultuszt még azanyjuk és a dajkájuk tejével szívták magukba. Egykardos madonna, olyan fehér, mint a téli hold, deargot-t beszél! Minden nőben megvan a fétis, amellyel uralkodhatik valamely férfin, csak a férfitmegtalálja. Ez a normandiai paraszt leány magavolt a fétis és — akkoriban — minden férfiszámára, aki előtt csak ellebbent. És mentek ölni,a fölöttébb egyszerű és valóban fehér leány iránt

174

való szerelmükben. Nagyon férfias volt ez és igenférfiasan is végződött. Mintán istennek láttak egygyenge nöt és miután szegényke nem mutatkozottmindenben annak: leteperték a sárba és keresztülgázoltak rajta. Drága kis Jeanne, szépséged talánmégis a legnagyobb világtörténeti asszonyi hatás.Boldogság helyett, ha megelégszik emlékezetedezzel, úgy dicsőség és béke veled!

Egy másik kis francziában Charlotte Corday-ban nem vagyok olyan bizonyos, hogy valóbanolyan szép volt-e? Az egykorú, részben klasszikusképek kissé szemforgatónak ábrázolják. Eltitkoltaaz eredeti ábrázatát, szebbnek mutatta magát, mintamilyen volt igazán.

Ez az, a szemforgatás! Bocsánatot kérek minden-kitől, akit illet, de az emberi küzdésnek, a világtör-téneti problémának a magja: a nő, akiben megvan aképesség arra, Hogy a férfival elhitesse azt — hogyő nem is ember. Nem csalás ez, ősi ösztön és azigazi női szépségben mindig van egy gondolatnyiebből a szent — csalásból!

Clémence Isaure, a XV. század második felébendivatba hozta a virágénekeket az érzékiség nélkülvaló érzékiséget. Szép volt; csodájára jártak Tou-louseba poétalelkű rajongói. Emléke örökkön élni fogannak a kornak fennmaradt költészetében. Leányvolt s mindvégig az maradt — meggyőződésből, atiszta poézis nevében.

REMBRANDT ÉS RUBENS NŐI.

A női szépség típusát Európa számára — amintmondtam — minden kétségen kívül a görög szobrá-szat állapítja meg. A típus marad egészen a nagy

175

németalföldi mesterekig. Rembrandt — nekem lega-lább — a legnagyobb mester, aki az olasz renais-sance nagy alakjait kétségkívül ismerte és szerette— állítólag Pálmája és Lionardo da Vincije is voltmagángyűjteményében. A leydeni vízimolnár fia márnem a keskenyarczú, szűkhomlokú Venust, avagyMadonnát tartja szépnek, hanem azt a hollandus nőt,aki közelében él, egyéni, föld illatú és eleven.

Az egyéni, a race női szépség előtérbe lép. Rem-brandt bizonyára szépnek tartotta első feleségét,Saskiát és a másodikat, Hendrikjét is. Egyiket semidealizálta, sőt van egy arczképünk Saskiáról, amelyen a patriczius leány egyenesen komikus egykissé. A mi mesterünknek azonban az volt a fő,hogy egy izgatottan eleven, kíváncsian élveteg nőtábrázoljon. A második feleségét, Hendrikjét, fürdőgörög istennőnek pingálta meg. A görög istennőnekazonban olyan hatalmas és jóltáplált tagjai voltak,mint egy holland cselédleánynak a régi jó időkbenés ahol a cseléd — az asszony. Ez a leány elébbszolgálója volt Harmens van Rhyn úrnak. A német-alföldi, amint mitológiai, históriai és polgári képe-ken a maga véleményét elmondja a nöi szépségről,azonosítja magát kar- és honfitársaival. A nő legyenerőteljes, élveteg, sok gyermek szülőanyja és sok-sok férfi kedvese. A rejtelmesség, a szentképszerű-ség, a nő istenítése, a fanatikus nő-kultusz íme végetért. Rafael Sanzio még mint isten anyját festi meg,glóriolával a feje körül kis kedvesét. Rubens ahitvesét meztelenül, de nem szűziesen ábrázolja ésannak Reménytelen rózsás húsát mintha martalékuldobná oda a világkultúrának. Rubens második fele-sége, mint a női szépség típusa, bizonyos, hogy jogo-

176

sült, s attól tartok, hogyha a nem is műveletlen fér-fiak többségét megkérdeznök, hogy ki tetszik nekijobban, a Boticelli „Prima vera“-jának első hölgye-e,vagy a prémbe alig burkolt meztelen Rubensné, ezutóbbit választaná. (Magamról se tudom nem rászavaznék-e.) Az antwerpeni buja fantáziájávalnagyot változtatott azon a képzelődésen, amelya női szépség körül bizonyos mértékben már meg-állapodott. A férfi érzékiségét s ennek őszinte be-vallását nagy bátorsággal és korlátozhatatlan tem-peramentummal vitte bele a problémába. Sok okomvan azt hinni, de bizonygatni nem merem, mertkicsiny hozzá az apparátusom, hogy az asszonyszépségének a típusát, bizonyos korszakokban mű-vészek határozzák meg előre és a tömegek az őszuggesztiójuk alatt fejlődnek ki ízlésükben. Szó-val nem lehetetlen, olvasó, hogy imádatod tárgyátnem szabad szemmel, hanem valamely nagy piktor,vagy pláne egy egész műtörténet képein át látod.

A NŐI SZÉPSÉG SZABÁLYAI.A német akadémikus esztetiko-higienikus rend-

szere a szép nöi fejről — profeszor Andinger gon-dos feljegyzése után — ez:

A fej magasságmérete 7 1/3 vagy legfeljebb 7¾-szertaláltassék az egész testben. A koponyarésznek jóvalnagyobbnak kell lennie, mint az arcznak. Hosszúkás,bogáralakú és szimmetrikus legyen. Az arczcsont nenyomuljon előre. A fogak függőlegesen legyenek el-helyezve a szájban. A homlok — persze — sima ésaz arcz szélességének egy harmadrésze. A szem-gödör jó nagy. A szemöldök íves legyen.

177

A szem — okvetetlen — nagy legyen és szögleteihorizontál álljanak.

Az orrnak igen sok szép formája van. A tör-vény voltaképen az volna, hogy ha orr, legyen görögorr. Azaz egyenes vonalban egyenesen a homloktóleredjen. Nem rossz a kissé hajlott római orr sem.A legfontosabb az orrlyukak kicsiny volta. A kicsiorr se mondható csúfnak.

Mind e törvények természetesen csak Európáraszólanak. Vannak, nem is vad emberfajták, aholaz asszlony nem is asszony, ha a tömpe orra fapál-czikáva nincs átlyuggatva.

Mi ezeknek az esztézisük? Mi ezeknek — mertvan — a szépségtörvényük? E titkot most foglaljarendszerbe egy német...

A száj akkor a legszebb, ha a felső ajaknak azalakja az úgynevezett ámor-ív. A teljes széles-ségének nem szabad többnek lennie, mint az egészarcz hosszúsága egy negyedrészének. Viszont azajak magasságának, a felső ajak szélétől az alsószéléig — a középen mérve — éppen olyannak kelllennie, mint amilyen a szem felső pillájától az alsópilláig, de ezt is a közepén kell megmérni. A felsőajak kissé előre nyomuljon.

A fül-kérdés, az nagyon nehéz. Fölöttébb ritka aszép fül. Különös követelményei is vannak. így: csakkicsiny lehet. Egészen a fejhez kell simulnia, az alsóczimpája mégis független és szabad. A fülkagylófelső része egy vonalban van a szemgödör felső szé-lével. Viszont a kis fülczimpa horizontál terjedjenaz orrczimpával. A fül széle — ez csak világos —keretes, a nyilasa nem nagy, magassága és széles-sége egyforma.

178

Csak az íves áll a helyes.Az arcz — szabad kérdés. A fökellék: a simaság.A haj legyen dús és sok, haj, haj! Az aranyszőke

— ez az eszmény. De különösen érvényes a gesz-tenyevörösbarna hajzat is. A fekete is különösenszép lehet. Az albino szín — nem czélirányos.

Így a német, aki folytatja vizsgálódásait a nőitesten tovább. Én nem követem, de azért velük, higié-nikus és czélszerűségi esztétikusokkal együtt val-lom, hogy a modern öltözködés nem igen használ anöi szépségnek. Ők — a nagynémetországiak —könyveket írnak, sőt üzleteket alapítanak erre abúbánatra. Az való igaz, hogy a rossz vállfűző ésa rossz czipő sok mindent elront. Aki valaki a nőkközött, az vállfűző nélkül, természetesen, tökélete-sebb. De aki csúnya, reformruhában is az. A klaszi-kus szépségek nem igen ismerték a tengeri halrugalmas csontjával való csúf mesterkedést és nemkívántak karcsúbbak lenni, mint amilyenek. Tud-niillik fölöttébb karcsúk voltak. Azonban könnyűsoruk vala az ó-görög hölgyeknek, az ő férfiaik —általában — még jobban értettek a szépséghez, a-melynek fogalma azóta össze-vissza zavarodott ésindividualizálódott. A mai romlott férfiú voltaképennaiv ebben — elhiszi a mieder alakját és illúziót adneki egy ruha.

A MAGYAR NŐI TÍPUS.

A milói és medici Venus mégis csak márvány,nincs annál természetesebb, minthogy nekünk leg-szebb egy magyar nő, ha szép. A közfelfogásban, anép fantáziájában a szép magyar nő ilyen: barna-piros arczbőrű, fekete szemű, fekete hajú. Közép-

179

magas, inkább erőteljes, mint madárhúsú. Fontos,hogy sok-sok apró és fehér foga legyen — és halehet — állán és arcza egyik felén a vidám bájosság-nak ama bizonyos kis gödre. Ez a sablon, de bizo-nyos, hogy a köztetszésben uralkodó. Nem egyedül,mert vidékenként, sőt városonként, változó, nem isszólva elrejtőzött falvak sajátos ízléséről. Ismerekközségeket, ahol a leányok meszet, agyagot vagysok-sok czitromot esznek, hogy halott-halványak,azaz szépek legyenek. Viszont ismerem amaz erőtel-jes ízlésű községeket, ahol azok a szép leányok, akik „duflák“, azaz kivételesen erősek. De ez a nép,amelynek e dologról a legkülönfélébb ízlése ésÍtélete van, mert sem a Venus, sem a Madonna ideanem befolyásolja, — úgy látszik, ennél már régibb,valósággal ősi érvek és vértisztaság munkálkodnakközre, — a sokféle, egymástól talán még fajtáranézve is különböző törzs, egymástól egészen eltérőősi ízlést hozott az őshazából és azon a tenger év,temérdek tapasztalat, az idők teljes, tökéletes meg-változása sem változtatott.

Reám nézve minden típus fölött áll az a paraszt-nő, akit egy kis hevesmegyei faluban, Kömlőn,láttam. Lehet, hogy kun vér is van ezekben a nőkbenés valamely szorgalmas történetíró úri, sőt ariszto-kratikus nyomokra is akadna. A kömlői paraszt-leány, — még inkább a fiatal menyecske — jóvalmagasabb a középtermetűnél, a haja a feketénélfeketébb, a szeme azonban aczélkék és olyan nagy,hogy a szempillák sűrű fekete pereme csak finom,ideges munkával tudja teljesen, tökéletesen befödni.Az arczuk, a nyakuk fehér, mint a lázi márvány.Nem tudnak lesülni, pedig mind a mezőn járnak.

180

Egyáltalán — egészen érthetetlenül — nagy ahasonlatosságuk a görög szobrokhoz. Mozgásuk isolyan kötött, mint ezeké. A természet nagy játékaez? Én láttam egy kömlői leányt, amint úgy vittefején a szakajtót, mint egy régi görög vázán ábrá-zolt leány az ázsiai vázát. Úgy rémlett nekemakkor, hogy a női szépség, a maga legtökéletesebbfokán egy és a kairói múzeum négyezer esztendőskirálykisasszonya, a fővonalakban, megegyezik akömlői leánynyal, aki szolgálni megy a kis boltos-hoz Egerbe...

Azt hiszem, mindnyájunknak, minden férfinakvan ilyen Kömlője és hívságos volna a magyar nöiszépséget vidékenként, sőt falvanként felkeresni ésmegkülönböztetni. Sőt helytelen is volna, mert akérdés mélységeibe merülve, inkább azt kell meg-állapítani, hogy a magyar nőnek nincs típusa —az a típusa. Szláv, német, török, tatár, magyar éssémita keveredett itt össze, hiába választotta el afalvakat is az al- meg a felvég. Volt és van egyuzus, hogy még ezek se házasodtak össze a paraszt-ságban. A polgári és úri elem nem így. Talán arégi, a kevés igazi arisztokráczia olyan tiszta ésegységes még, mint a parasztság. Maga a közép-osztály azonban az angolszász szépségtől egészena tatár arczú beautéig mindenféle típust megmutat.És Budapest mindebben elöljár, itt szédítő a nőiszépség különfelesége. Nincs oly város, mely ver-senyezhetne vele. Én húsz esztendő bálkirálynőireemlékszem vissza; voltak köztük Loreleyek ésszéles csontú, erős arczú jettaturás szemű feketenők, mint maga a Bűn. Érthető, hogy a szépségfaconját, a társaságra nézve, ők állapították meg.

181

ők és a színművésznők. Blaha asszony sokáig úgyszerepelt, mint a tökéletes, akihez hasonlítaniakellett annak, aki tetszeni akart. Voltak Pálmay-korszakok és nem is volt csinos nő az, akineknem volt tótosan fitos az orra. A Márkus Emilia-korszak, úgy gondolom, még ma is él... Ámbárépp e pillanatban, párduczszerű, óvatos és puhalépéssel új típusok alakulnak.

A magyar nő típusa, a külföld kissé tágas lel-kében és nem megbízható fantáziájában, inkább ahoni sémita vonatkozású hölgy. Erősen race,vékonycsontú, érzéseiben offenzív, csaknem fiús.Az ország fővárosának tömegszépsége, igaz, ilyen,mégis tiltakoznom kell ez általánosítás ellen. Kár,hogy ezenközben történelmi háttérre nem támasz-kodhatom. Nehezen megközelíthető családi kép-tárainkban és a múzeumokban alig találunk egy-egy elmúlt és elmúlhatatlan női szépségre. A boldogemlékű Zrínyi Ilona és a boldogtalan emlékűBáthory Erzsébet arczmásai nem megbízhatók. Aszépséges Bercsényi Miklósné, Csáky Krisztinagrófné arczképéről sem mondhatok egyebet. Amagyar és még inkább az erdélyi arisztokrácziafiatal hölgyei mind gyönyörűek. De jaj volt afestőnek, aki a tizennyolczadik században egy nőtnem a szépek szépének ábrázolt volna. Csakpillantsunk rá Metternich Kelemenné képére. Amagyar úri családi képtárakban — vannak ilyenekis — bizonyosan élnek ezek az elmúlt szépek. Acsaládok azonban féltékenyen őrzik arczmásukat.

A régi szépek, hajh, a régi szépek! Újkori festőkfriss fantáziájában láthatjuk ezeket csak, úgy mint

182

a Murányi Vénust, akit Székely Bertalan álmodottújra a magyar lélek számára.

A múltba nem látunk, de a jelen — az elkápráz-tató. Még akad csúnya leány. Én igen rég nemláttam ilyent.

SZABAD FANTÁZIA A SZUBJEKTÍVSZÉPRŐL.

Az írót hideg és meleg borzongás futja át arraa gondolatra, hogy mennyi forró szépség múlt el éslett egyenlő a hűs földi porral! Volt egy öreg tor-zonborz, de igazán férfias poétánk, Vajda János,aki belenyugodott abba, hogy ledőlt és elmúlt „büszkeIlion“, Salamon temploma és az egész ó-világ; derettenetes volt elgondolnia, hogy elmúlik merészeniveit homloka és fehér kebele egy nőnek, őrjitö gon-dolat, amelyben hánykódva még az se csillapit le,hogy jönnek újak, talán még szebbek, vagy ugyana-zok. Nem volna csodálatos, ha egy fantasztikus fél-tékenység fogna el, hogy nem látom, akik lesznekés égetne egy retrospektív féltékenység visszafelé amúltba, egész Kleopátráig!

Milyen volt Kleopátra? És milyen volt a MurányiVenus? Csak színes és tüzes sejtéseink vannak ró-luk, költőkön és festőkön keresztül. Egyiptom ki-rálynéja olyan volt talán, mint egy nőstény feketepárducz, vakító asszonyi bőrben; a mi Széchy Má-riánk pedig az arkangyal pánczélingben.

Melyik Venus tetszik nekem legjobban, a nagyművészek Venusai között? A Michelangelo Lédája,aki nem is Venus, de a komor firenzei restelte, hogya tökéletes és édes széppel foglalkozzék. A velen-czei Léda azonban nekem legszebb, mert rejtelmes

183

és félelmes, fölötte van a női szépségnek és az asz-szonyi czélnak. Ez a Léda többé nem vakító fekete-ségü termőföldje az emberi fajtának, a szépség —és szolgája a szerelem — mint néma aczél áll elébed.Mikor először láttam e képet, torkom összeszorult,megdöbbenve és meghatva megértettem, hogy egy nőkedvéért le is lehet mondani a nőről és klastrombavonulni.

A szépek legszebbje talán mégis csak Io. Correg-gio Ioja, akit maga a görög isten tartott méltónakarra, hogy udvaroljon neki. Iromba felhő medve-kar-jával öleli Iot, akinek az arczán mélységes és vilá-gító a gyönyörűség. A gyönyör a női arczon. Ez apogány, tehát görög, azaz legújabb kritérionja adiadalmas asszonyi szépségnek.

*Ám a szomorú mosoly, az is valami!A magyar Felföldön leveles búcsúkon jártam.

Mária havában van ez és bár a pápai encyklikábanengedélyezett ünnep, mégis valóságos pogány jellegevan. Friss lombból buja sátrakat ró a nép. A sátornaivul rejtelmes homályában Mária képe. Reproduk-cziók minden korú, rangú és rendű festők müveiután. Sajátságos, de lehet, hogy csak én láttam ajóságos, de szomorú mosolyt e Mária-fejeken. Láttampéldául Palóczországban, Parád faluban, leveles bú-csún a Madonna ím Grünen jó reprodukczióját. AzAssuntát mindenfelé. Gio' Beilini különösen fiatalés egészséges Máriáját is nem egy helyen. Ilyenfor-mán a Szűzanya szépséges és jóságos művészi arczaa népben nem csak a hitéletet táplálja, hanem azasszonyi szépségnek is örökmécsese.

184

A német rendszer, a kánon, nagyon is fölületesenbánik el a női hajjal. Hihetetlenül fontos pedig. Éppúgy az ókorban, mint ma, a keret néha lényegesebb,mint maga a kép. A haj a keret, amelynek színétől,még inkább formálásától függ a kép hatása. Sza-bálytalan arezból ez alkot szabályosat s a merevprofilt ezt teszi lággyá. A történelmi női hajak ki-rálynéja volt és marad a Tizian-vörös, amelynekannak idejében is igen erős volt a succés-je. Olyanerős, hogy négyszáz esztendő után, igen előkelő höl-gyek festik be a hajukat Tizian szerint.

A női szépségnek egy hallatlan kultusza vanmaguk között a nők között és a bálkirálynét, miótae földi farsang tart, nem a férfiak választják, hanema nők.

A nöi szempont a szépség megítélésében nagyjá-ban — nem lényegében — ugyanaz, ami a férfiaké.Csak a ruha fontosabb. Mély hódolat, szinte val-lásos tisztelet fogja el a nőt egy igazán szép ruhábaöltözött, igazán szép nő előtt. Valósággal szerelmeslesz belé a maga módja szerint. A nő rajongása anöi szépség iránt természetesen ideális. De meg-mérhetetlen és határtalan. Kánonja persze nincs,csupán Sapphoja van.

*„Vade me liber ibis in urbem ...“ A vén és ra-

vasz Ovidius könyvébe, az Ars amandi-ba belenéz-tem, hogy ki- és megtanulnám: mi volt az ó-rómaihölgyeknek szépség-titka. Az, ami a maiaknak:kaczérság. Az, ami minden idők nőjének: — „Nézzide, férfi, ilyen vagyok, érted vagyok ilyen és egye-dül csak érted és tied vagyok!“

185

A históriai tény, a természettudományi tézis, aTörvény mégis csak az, hogy az a nő tetszik a fér-finak, aki már előbb megmutatta, hogy tetszett neki— a férfi!

*Csak semmi szerelem és semmi ditirambus. Le-

gyünk komolyak, sőt tudósok, ha lehet. Disszer-tálnom kell a tárgyról akadémikusán és hidegen.Lássuk.

Milyennek látnám Venust, ha festő volnék? Azenyém ilyen: Majdnem magas legyen. Fejlett lábaés keze legyen. Nem szeretem az úgynevezett piskó-talábat és a piczi kezet, amelyen alig fér el egy-kétcsók és amely egészen elvész a férfi kezében.

Az én Venusom fejlett. Nem szabad, hogy egytavaszi széláramlat derékon törhesse. Ember legyen,mint én és ne tetesse magát, hogy virág vagy kép.A homloka azért ne legyen nagy; ments isten, hogynagy legyen; — halántéka azért nem keskeny éselöl is olyan, hogy lássék rajta: ez gondolkodni istud, nemcsak érezni csupán. A nagy, természetesensötét, sőt bronzvörös színbe játszó haja ki a hom-lokból, nehéz nagy kontyba fonva hátul ... A szemcsak kék, sőt csak sötéten kék lehet, egymástól távolálló. Hideg nézésű közönségesen. De elboruló, ki-világosodó, elsötétülő, százféleképen változó. Mindiga szerint, ami szerint. Az orr egyenes, inkább nagymint kicsiny és egyszerű, a czimpának csigavonala.Nehogy „csepp“, picziny legyen a száj. Merész ivü,nagyon is vaskos és egy kissé mindig nedvesenpiros. Az áll erős legyen, sohasem elég sok a női feje gyönyörű részéből. De kettős rajza szigorúan tilos.Egy vonal legyen, egy előre hajló nagy szív büszke

186

vonala. A nyak, az még csak a fö! Hosszú és erőtel-jes, mégis majdnem átmenet nélkül tartsa a fejet éskösse a vállat meg a keblet, amelynek nem szabadhivalkodóan erőteljesnek lennie, sőt ellenkezőleg ...

És a szín? A bőrnek finomsága és színe? Nem isolyan fontos, mint ahogy a nők hiszik. Az — nekem— lényeges, hogy ne hasonlítson a porczellán vagya márvány hideg fehér színéhez. Legyen emberszínű.Valami finom és transzparens zöld vagy sárgát ve-gyítek bele és hamvas legyen, olyan hamvas, amitnem fog a dér.

A hamvasság — ez a legfőbb, a legritkább részea női szépségnek.

Az esztétikusok között van egy párt, amelyvallja: a férfi és különösen a férfi-akt szebb mint anői. Nem vitatkozom ezekkel a tudósokkal, — sze-gényekkel. Egy érvet, amely a nő mellett szól, el-hallgatni azonban nem szabad még akkor sem, ha ahidegszemű professzorokkal szóba nem is állunk.A szép férfi-akt nem természetes, mert kifejlesztettizmok nélkül el sem képzelhető. Viszont ez izmokmesterségesen csináltak. A szép női test pedigmintha azon frissen került volna elő a mindenségszűzi kagylójából. Ugyanígy áll a dolog a mozdula-tokkal is. A férfi szép mozdulata mindenképen ésegyformán — az erő. A nőé, az egyszerűen és egye-dül — a szép.

Könnyű ezt így szóval megmondani, de nehézszóval megmagyarázni. A német tudomány minden-féle ravaszságokkal segít magán. Példának okáértazt mondja: a nő felső teste kell, hogy ki legyenfeszítve, ez a szépség, a mozdulat, a bőr szépségének

187

hasznára van. Szerencsére a nők még ravaszabbak,mint a germán és nem kérnek tőle tanácsot. Tud-ják, hogy a hullámos, könnyű és zenés mozdulata szép. És igen, igen fontos. Maga Eugénia francziacsászárné és a legokosabb emberek megbolondítója:Sheridan asszony, de maga a vatikáni Venus is,klasszikus szépek nem lehetnének a mozdulatokkifejezhetetlen és leírhatatlan bája nélkül. Egytökéletes nőalak tökéletes mozgása maga a muzsika,egy menüettének klasszikus átírása, egy Beethoven-nél is Beethovenebb szerzőtől való. Finom komoly-ság, visszafojtott temperamentum, bizonyos könnyűmelankólia — ezek a fővonalak, azaz a főhangok.

A hang! Az igazi hang! Ezzel csinál csak furatréfákat a teremtés. Egy minta-szépség megszólalpávahangon — és vége a szépségének. Egy csinosnő kinyitja az ajkát és mintha szívéből jönne zengőszopránja. Egyszeriben kinyílnak tőle a legnehezebbzárú férfiszívek is és vége a tárgyias esztétikának.A legfőbb biró, a férfi behódol és egyszerre érthetőlesz, hogy egész — sőt több — generácziók szerel-mesek egy-egy széphangú színésznőbe. Nemcsakénekesnőt értek, hanem beszélőt is. Azt kellene mon-danom, hogy a szép hang mérgez, a bájos mozdulatelbódít. De nem disztingválok külön és a legkerü-lőbb úton térek vissza az első és utolsó igazsághoz:

Az asszonyszépség ezer és egy tulajdonságösszességéből áll. Ez ezer és egyet ismerjük, delegalább még ugyan ennyi — a titok. Félve és titko-lódzva merek egyre, egyre gondolni ezek közül ésmint valami álom, úgy áramlik felém: az illat...

TARTALOM.

Előszó ................................................................................ 3

A szerelem természetrajza ............................................... 13Általánosságok és különösségek ....................................... 15Egy kifejlődött asszony vallomása................................... 21A nő álhatatosságáról .................................................... 29A Kamasutram ................................................................... 36A polgári és uri szerelem technikája ............................ 43A szerelmes férfiak ostobasága ........................................ 50A szerelem új és nagyon régi formái................................ 55

Fejezetek egy szerelmes férfi élettörténetéből .............. 65Bevezető ............................................................................ 67Az „egy“ asszonyom......................................................... 71Megölöm magamat ............................................................ 76A férfiak „Bon-Fortune“-ja ............................................... 82Szeretni-szívarozni............................................................. 89

Addio amore ....................................................................... 95

Egy beteg szerelem fiziológiája ......................................... 97Előszó ............................................................................ 99A levelek ........................................................................... 102Végszó, azaz a szerelem elmúlásáról ................................ 161

A mámor anyaga ................................................................ 165A női szépség.................................................................... 167

A Vénusok ..................................................................... 169A históriai nők............................................................... 172Rembrandt és Rubens női.............................................. 174A női szépség szabályai ................................................ 176A magyar női típus........................................................ 178Szabad fantázia a szubjektív szépről ............................ 182