A PALACK (KOR) SZELLEME

A palack (kor) szelleme

A palack (kor) szelleme

Véletlenszerű merítés kedvenc írásaimból

Nyelvi lektor:

Sándor Lászlóné Barta Erzsébet

Irodalmi lektor: Subiczné Palotai Erzsébet

Előszó: Subiczné Palotai Erzsébet

Borító:

Az első: Lőrincz Mária Magdolna Mártély, a hátsó pedig a Fátyol című képeinek felhasználásával készült

ISBN 978-963-08-2355-5

Felelős kiadó:

© Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

Készült:

a Faragó Nyomdában

Debrecen, 2011.

AJÁNLÁS

Elnézegetem és olvasgatom az immár második kötetben megjelent írásokat, s talán most sem tudnék mást mondani, mint az első könyv esetében.

Ugyanolyan sokszínű kaleidoszkópcsodákat látok, mint először, s egyre jobban meggyőződöm arról, hogy a költészetben eltűnnek a határok és korlátok, hogy nem kell senkinek sem, csakis önmagának megfelelnie az embernek ahhoz, hogy bimbózzon, virágozzon és gyümölcsöt adjon. Sorsok és pillanatok, attitűdök, a mindennapi életben való apró botladozások filozófiai síkú magasságokig való emelkedése és bölcseleti gondolkodás, absztrakt világnézetek tarka anziszkja az üzenetek hordozója, amelyek bizton célba érnek. Hogy a leírt szavakat mennyi megélt élményanyag, belső késztetés és küzdés, egyszóval vívódás és pulzálás előzi meg, az a befogadóban alakul évszakokká és kertekké, méghozzá varázsosan meséssé.

Meg kell állnom, hogy én is át tudjam adni magam ennek a különleges világnak, amelyet csak kiemel Lőrincz Magdolna csodálatos borítóterve.

Szívből gratulálok Minden egyes Szerzőnek!

Subiczné Palotai Erzsébet

Debrecen, 2011. november 17.

Írásaink

5

PRÓZÁK

© Szerzők a közlés sorrendjében:

©Bihary Emőke ©Bocskai Lajos ©Brátán Erzsébet ©Fehérné Viola Zsuzsanna ©Jega Szabó Ibolya ©Kémeri Éva ©Marković Radmila ©M. Fehérvári Judit ©Németi Zoltán ©Székely Daniela ©Szikora Zsó ©Szmolka Sándor

6

BIHARY EMŐKE

Böszörményi néni sokadik álma

Piacra indult. Ám valami téglakerítés félével övezett tekepálya mellé érkezett. Hatalmas, súlyosnak látszó golyók lendültek csak úgy maguktól kopottas, megviselt, emberalakokat formázó bábuk felé.

A gömbökről távolról is látszott, frissen-ropogós húszezres bankók kandikálnak ki belőlük.

Százmilliárdokat érhettek, még lefelé kerekítve is. De ki mozgatja őket? A bábokkal érintkező csattanásaikat mintha más hangok is tarkították volna.

Böszörményi néni ágaskodott egyet. Aztán úgy is maradt a meglepetéstől.

A versenypálya két oldalán egy-egy gerle illetve pávacsapat sorakozott. Az ő burukkolásuk és éles rikácsolásuk volt az a kísérő zaj. Pedig csak bemelegítettek. A java, a parti, csak most kezdődött.

Jobbról felsorakozó Páváék első embere kezdett. Hatalmasra tárta tarka farok-tollazatát és pávaszemeit. Egyetlen suhintással ledöntötte középről a királyt. Eddig soha nem hallott diadal-rivalgás hagyta el a csőrét:

– Hogy’ festenék a helyén?

Polgár, katona, doktor, tanító s néhány ma már tán-nevét-sem-tudjuk mesterség figurája azonban talpon maradt.

- A polgárt kíméljétek! A polgárt hagyjátok… utoljára! – rendelkezett a vezérnek látszó rikkantós.

A kopottas, megviselt emberalakokat formázó bábfigurák derekasan állták a sarat. Persze előfordult, hogy mégsem.

Gerléék balról a felcsert vették célba. De lyukat lőttek. Végül mégis Páváék végeztek vele. A végeredmény meg valahogy

7

döntetlen lett. Hogy igazi XXI. századi mesét kerekítsünk, mondjuk így: null szaldó. Csak a kopottas, megviselt emberalakokat formázó bábokról pattogzott le újabb lakk-meg festékréteg, sőt jó néhány faszilánk is. Értelme: - Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. - Lássuk, mit tud az egy híján húsz. - Ne állj oda kugli-bábnak. - Nem minden madár madár. - Tudd a mesterséged nevét és csínjait-bínjait. - A gerle legyen szelíd, a páva meg hiú és ostoba.

Még egyszer az Igazságról

Ül az ember lánya a monitor előtt, és morfondírozik. Már 11 gondolat az igazságról. De csak 3 válaszol a mi az igazság kérdésre. Az is áttételesen. A többi 8 a hol, milyen az igazság, mit tehet / tesz vele az ember és mi lesz belőle felvetésekre próbál megoldást kínálni.

De hát akkor mi is maga az igazság?! Tehát ül az ember lánya a monitor előtt, és morfondírozik Az igazságról. Amit eddig valami csillogó-villogó természetfeletti színekben pompázó gyémánt keménységű-és értékű beazonosíthatatlan tüneménynek látott itt a környezetében. Fent, magasan önmaga felett, az emberi magasrendűségnek képzelt tartományban.

Aztán egy évszázadokra világhírnevet szerzett Friedrich Schiller nevű poéta kijelenti, hogy az igazság a mélységekben lakozik. Emberünk lánya pedig megkísérli összevetni az új információt a környezetében látottakkal.

Igen. Végül is igazság, hogy mélyen az óceánvíz felszíne alatt csodáktól hemzsegő színes-gyönyörűséges világ kavarog-örvénylik. Ám igazság az is, hogy e páratlan bőség percenként több millió élet pusztulásának sötét tanúja.

8

És ott van az a jászolban, barmok közt született gyermek, akinek megkorbácsolt, töviskoszorúzott, keresztre feszített élete mégis az igazság, az út és az élet. Akkor hát mi is az igazság?

Még mindig odaül az ember lánya a monitor elé, és morfondírozik. Az igazságról. Ami az emberiség zseniális polihisztora, Leonardo da Vinci szerint nem más, mint az idő leánya.

Pontosan, mégis végtelen tapintattal fogalmazta meg azt, amit mi, hétköznapi emberek egyszerűen, ám gyakorta hevesen, indulatosan szélkakas-természetnek, köpenyegforgatásnak, állhatatlanságnak, gerinctelenségnek, igazságtalanságnak aposztrofálunk.

Még mindig az igazságról....

Egyszer régebben már leírtam, most mégis meg kell ismételnem, soha nem írok blogot ad hoc, hirtelen indulat fűtötte elhatározásból. Gyakoribb, hogy napokon, olykor heteken keresztül foglalkoztat egy téma vagy gondolat, mielőtt úgy érzem, most végre talán sikerül úgy közreadnom, ahogy az az én szívemben fortyog.

Ez az igazság téma meg egyenesen évek óta foglalkoztat. Ma a lehet-e két fél igazságból egy. És arra a döntésre jutottam magammal, hogy igen. Foglalkozzunk a dologgal két ember kapcsolatában. Ha az egyik magáénak tudja a teljes igazságot, mi marad a másiknak? A hiányérzet, boldogtalanság, a düh, a frusztráció. Ha Jézus az út, az igazság és az élet, akkor ő a Tao is. A Tao eredetileg az utat jelenti, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Az ellentétek szüntelen egymásba olvadását, ami akkor történhet harmonikusan, ha ezek az ellentétek egy sík körfelszín mentén rugalmasan engednek egymás nyomásának.

9

Vagyis mi is az igazság?

Az igazság valami, ami felnagyít. És valami, ami egyszerűsít. Az igazság valahol karikatúra. Olyasmi, amit legnehezebben látunk meg, hallunk, fogadunk el magunkból és másokból. És amit leginkább kritizálunk bennük, mert belőlünk hiányzik.

Menekülősdi

Már egészen apró, négy-ötéves kislányként ezt játszotta. Nem tudta, mi elöl menekül. Csak azt, elmondhatatlanul jó érzés behúzódni az ócska pokrócokkal, sallangos terítőkkel bunkerré varázsolt széthúzható, ám szét csupán karácsonykor húzott nagy családi asztal vagy éppen háromlábú fekete zongora alá. Később barátnőit is megnyerte ennek a foglalatosságnak. Akkoriban már azt is tudták, mi elől menekülnek.

Már-már megszállottan lesték a sötét viharfelhőktől terhesedő ég alját. Nem tudni miért, de akkortájt igazi viharok voltak. Fokozatosan sötét, egyre sötétebb szürkébe boruló világ, feszülő, egyre feszültebb légkör, gyakrabban majd még gyakrabban fellobbanó villámok, kezdetben tompán morajló, majd élesebbnél élesebb csattanásokkal riasztó mennybolt. És a fényvillanások – hangrobbanások szüneteit kitöltő, távolság-mérő másodpercszámlálásaik.

Aztán az utolsó, szinte egyazon pillanatban hasító, vörösen-kéken-sárgán cikázó lobbanások és mindent átható csattanások…Hogy leszakadjon az ég. Hatalmasan szakadt le akkoriban a zápor. Nem is cseppekben, hanem fonálban feszítve-oldva, utóbb már csak oldva az ég és föld között felhalmozódott feszültségeket.

És minden égzengés-földindulás után megjelent a teljes félkörívnyi, hétszínű szivárvány. Nem is emlékszik az azóta-maga-is-asszony-aprócsak-lány, látott-e mostanában olyan

10

hamisítatlan, töretlen, élénk árnyalatokban sziporkázó szivárványt.

- Bomba! Hallod! Bomba! – súgta többször is az asztal alatt kuporgó gyerek az otromba, nagyon kezdetleges ám mégiscsak fehér plüss maci fülébe. Ott kuporgott vele mindenki, aki számára kedves volt, s amit a túléléshez nélkülözhetetlennek tartott: unokatestvér, barátnők, fehér maci, Debi baba, babaruhák, ócska pokróc, édes barackmag.

- Bomba! Hallod! Bomba! – súgta az asszony is az éppen hogy egy esztendős apróság fülébe, mikor az tágra meredt szemekkel, már a síráshoz is elsiketülten regisztrálta a Donáti utcai ház két szomszédját porig radírozó szerkezetek becsapódását. Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet?

Azért egyéves kora körül ő is megszólalt. Mint minden más egészséges kisgyerek. - Bomm - ba… Bomm – ba…

Nem papa, nem mama, nem miau-miau, vagy vau-vau. Mint minden egészséges kisgyerek. - Bomm – ba… Bomm – ba…

Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet? Hogy az egykor aprócska lány ma megírja ezt a történetet.

Ősz

Mint kagyló két héja lassan, lassan borul egymásra köd és a világ.

A résen egyetlen keskeny, egyre keskenyebb rozsdavörös fény-nyaláb hátrál még. Az ég verejtékszagú könnyét, porból, kínból szült igazgyöngyét, függönynek sodorja szobám ablakára mindent tudón a szél. Suttog, süvít, mesél. (Farkas vonyít a háztetőn - játszik a gondolattal négy esztendős fiam.) Mesél a szél. Egy lányról.

11

Olykor Göncöl szekerén suhan, Vágy-tenger mélyén csillag után kutat, Vizek mélye kincsét halászni a Notre-Dame csúcsára ül. Eltűnt. Az utolsó fénysugár. Csontjaimra zúzmara hűl. Fázom.

BOCSKAI LAJOS

Curriculum vitae

Amikor megszülettem, igen kicsi voltam. Épp háború volt. Most több mint egy méterrel nagyobb vagyok, így nem én vagyok a legkisebb. Mire elég nagy lehetnék, a világegyetem tovább tágul, kezdhetném elölről, vagy már el is kezdtem. Bandukolhatnék végszám, valahonnan a Szíriusz felől, szamár képében, hátamon a bálám. Hamar cseperedtem. Még féléves se voltam, már a Zeneakadémiára jártam. A légópincébe. Első megrázó élményemet egy zárlatos vasalónak köszönhetem, én túléltem, a vasaló nem. Ami megrázott az 220 volt, most nem tudom mennyi, de a nagy Amerikának most is csak 110 van. Szerettem játszani a többi vásottal, nem, akartam abbahagyni. Ha mégis muszáj volt valami közönséges dolog miatt, mint vacsora vagy mosakodás, méregbe gurultam. Anna néném ilyenkor azt kérdezte: most mérges vagy?...a mérgesbe szarni járnak. Én meg rákrétáztam az udvari budira: „Mérges‖. Az utca tele volt állatokkal, néha megkergettük őket, ők meg minket. Ma is ugyanabban az utcában lakom, most is tele van állatokkal. Mindnek van saját autója. Nekem is van...hehe...Egy család vagyunk.

12

Kijártam pár iskolát, és most már mindent tudok (a betűket is ismerem) Legkedvesebb gyermekkori könyvem az Egri csillagok, épp az idén nyerte a Nagy Könyv díjat. Ezek szerint, kár volt az összes többi elolvasásával vesztegetni az időt. Azt, hiszem, arról szólt, hogy egy Dobó nevű fickó úgy szétrúgta a törökök seggét, hogy nem bírtak még vagy százötven évig hazamenni. A kertvárosias környezet tehette, hogy természetkedvelő lettem (nem beleértve mindenkori főnököm természetét), fák, virágok, fény.... és valami ősi vonzódás él bennem a kövek iránt, feltéve, hogy nem rám vetik az elsőt. Amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, nem emlékszem, mit válaszoltam, de arra álmomban sem gondoltam, hogy egész életemben dolgozni fogok. Persze ilyen idős kislány korában Pimpi se gondolta, hogy egy árokban végzi, alkoholtól szétmarcangolt májjal. Amikor a középiskola után nem vettek fel az egyetemre, tudomásul vettem, hogy aki nem végez egyetemet, annak dolgozni kell. Hála a kitartó oktatáspolitikának, ma már alig van szakmunkás, így annak is dolgozni kell, aki egyetemet végzett és nem vették fel menedzsernek. És az ilyenek állandóan elégedetlenek, ha egy erdőmérnök rosszul szereli össze a mosógépüket. Korán megértettem, hogy a pénz nem boldogít. Legalább is amennyi nekem jut belőle. Így azután nem néztem vágyaim távolába, hiszen minden karnyújtásnyi távolban van, ha markodat szorítod, az barátság, ha karjaidat zárod, az ölelés. S, bár magam sem tudtam, annyira vágytam csak, hogy „Adjon az Isten szerencsét...‖ - egyesek szerint eme várakozás aljas képmutatás tőlem. Hmmm...legfeljebb nem állok szóba egyesekkel. Vagyunk elegen... Amikor megszülettem, épp háború volt. Mire egyéves lettem, megölték egymást úgy hatvan millióan. (vagy ezt már mondtam...? Közben én tapsikoltam. Velem született rendkívüli képességeim hamar megnyilvánultak, még kapaszkodnom kellett, de már kellő

13

határozottsággal és éleslátással mutattam rá a rideg valóságra. Galaaamb!... pedig anyám tyúkja volt... Nem illik mutogatni, korholtak tanítóim. „De én őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam‖, mire elfogyott a türelem, s így kiálta rám az egyik: - Majd én megmutatom neked, te büdös kölyök..., de nem mutatta meg. Rájött, hogy nem illik? Pedig az emberek szeretnek mutogatni. Főleg képet. A képmutatás a globalizáció elkerülhetetlenségének bizonyítéka. Csillagjegyem a Bak, ez kínaiban a Kecske A KecskeBak kedves és szeretni való (bak-kecske)? „Sokat vár az élettől, igényes, de mindig van Ön mellett valaki, aki segíti, támogatja, megoldja az életét. Egyedül nem is érzi jól magát, szüksége van egy másikra, akihez kötődhet, és aki gondoskodik Önről. Mindezt jószívűségével hálálja meg, hiszen azért tevékeny és hihetetlen ötletei vannak. Megtévesztő szerénységével bárkit levesz a lábáról. Rengeteg ismerőse van, de csak kevés barátja, de akit méltónak talál bizalmára, annak egy életen át társa marad.‖ (A nem szimpatikus részleteket persze kihagytam, megtévesztő szerénységgel.). Társam egy másik bak, de Ő kínailag majom. „Egy vidám, tréfás ember. Szeret a középpontban lenni, és nevetni is. Nem számít, hogy ki mit gondol Róla. Tehetsége, okossága úgyis mindig megsegíti. A társának bizony nem könnyű, de humorával, dinamizmusával mindent és mindig helyrehoz‖ - állítja a leírás. Az igazságot persze ketten tudjuk csak. Közel negyven év után csak annyit árulhatunk el - ideát van. Másképp mondom. Anyai nagyapámat nem ismertem. Ami azt illeti, anyám sem. Nagyanyám soha nem említette kilétét. Sohasem fogjuk megtudni ki volt. Alighanem egy snájdig huszártiszt. Elment a háborúba és nem tért vissza többé. Hehe. Vagy nem a nagyanyámhoz. Ha hős lett volna, talán marad róla egy elsárgult fénykép, amint épp leigázza regimentjével a szerbeket a Drinánál.

14

Nagyanyámnak volt valahonnan annyi esze, hogy anyámat kikeresztelje. Így anyám felcserélte a zsidók istenét a keresztényekével. A bolondnak is megéri... Anyám azután szépen férjhez ment egy délceg és szép nevű magyar legényhez. Azt hiszem, egyszerre szeretett bele a magyar hagyományokba és a jóképű legénybe. Sokáig őrizgetett egy fényképet. A kép valamelyik Márton-napi vásáron készült. A képen apám és bátyja láthatóak, teljes legényi mivoltjukban. A képnek le volt vágva az alsó széle. Anyám egyszer elárulta, szégyellte a barátnői előtt, hogy a fiúk „meztéllább‖ ünnepelnek Márton napján. Szegénylegények voltak, cipőre már nem tellett... Szép nevű apám apjától örökölte szép nevét. Apja pedig az ő édesanyjától. Apám nagyapja is a feledés homályába merül. „Ilyen az élet, dédikém...‖. Nagyapa azután elvesz egy szép nevű osztrák-magyar leányt. Egy nap ő sem jön többé haza. Bányász volt, a bánya lett a mauzóleuma. Én már nem ismerhettem őt sem, fizikai valójában. Ahogyan nagybátyámat sem. Együtt utaztak apámmal a Don-kanyarba, hogy szétrúgják a muszkák seggét, amiért leverték a 48-as szabadságharcot. Vagy valami ilyesmi... Nagybátyám egyenesen az öntődéből ment a hómezőkre. Napok alatt elvitte a tüdőgyulladás. Apám ellátó volt, végül is vitézként tért haza. Elébb a sereg után mendegélt, azután hazafelé, mögötte. És felrobbantotta az összes raktárat, amit odafelé megtöltött, dögöljön éhen a muszkája, ha már a valagát nem sikerült szétrúgni. Az én eddigi kis életemben nincs semmi említésre méltó. Mire féléves lettem, a hazafiak megöltek más hazafiakat mintegy hatvanmilliónyit. Azután tartottak egy kis pihenőt. Minden igazi férfinak jár legalább egy pihe nő. A többiekkel együtt én is elkezdtem építeni egy jobb jövőt. Mindannyian így kezdjük. És a jövő egyre jobb lesz, időnként kicsit bal. Ez valami törvényszerűség. Ha nincs job, nincs jövő. Egy idő után pedig már a job se számít. Ha egy reggel arra ébredsz, nem fáj semmid, meghaltál. „Élünk és meghalunk..., hát kívánj szép álmokat"...

15

A gyermekkoromról beszéltem elébb, nincs sok mit hozzátenni. Jártam iskolába, ahogy kell. Negyedikes koromba szerelmes voltam a Mojzek Mariba. De elszakított tőle az élet. Az ötödikeseknek másik iskolába kellett menniük. Az általános mellett volt egy gimnázium is, csak átsétáltunk, arra érdemesek. A magyar érettségin azt hitték, én leszek az új az énekes Vazul...egészen a szóbeliig. Aki nem tud verset elemezni, nem lehet Vazul. Szar az élet. Már nem számít. A verselemzés az egyik leghiábavalóbb foglalkozások egyike. Mindjárt a kritikusok után. Gondoltam akkor inkább orosz-francia szakos bölcsész leszek. A jó öreg Eckhard professzornak más volt a véleménye. Ő meg kakált a munkáskáderekre. Egy vasgyárba mentem erőt gyűjteni. Nem vasgyár volt, itt csak végtermékké alakítottuk a vasat, hogy vas és acél országa legyünk. Beteljesült ősi legendánk, kézzelfogható közelségbe került a csoda szar vas. Egy év múlva újra ott álltam az egyetem fura urai előtt. Vagy úgy - mondották, Aragon, mi? … meg Prévert, mi?... Meg Sartre, mi?... Balzac meg semmi?? - ugyan, menjen már! Hát mentem... Tudományos karrieremet úgy kezdtem, mint betanított munkás. Ez állt a munkakönyvemben: Szépítéstudományi Intézet - bm. Valaki kérdezte, mi az a bm. Mi lenne: beton mérnök. Hehe. Idővel felfokoztak technikussá - erről papírom is van. A főiskoláról nincs. Pedig majdnem elvégeztem. Huszonkét év kutatóintézet után az utcán találtam rá magamra. Mint kényszervállalkozó. „Kényszer volt egykor a munka‖, ma a vállalkozás hősi tett. Egészen a csődig. Közalkalmazottnak állok, ennél már nincs lejjebb, egy Vazulnak legyen büszkesége.

Lili

Mit is mondhatnék a macskákról? Ha a természet normális lenne, a kutya lenne a férfi állat, a macska meg a nő, ahogy kisgyermekként képzeltem.

16

„Az egyiptomi Bastet istennő szimbolikájából kitűnik, hogy a macska az élet élvezésének és a derűnek a jelképe, tehát pontosan ellentéte a létszorongásnak. Ha egy macska éhes, bejön a szobába, és kinyivákolja magának a tejet. A kutya inkább úgy viselkedik, mint mi, például jelét adja hálájának, a macska viszont kész hercegnő. Úgy tesz, mintha megtiszteltetés volna őt kiszolgálni, s merő kegyből engedné meg, hogy tejet adjunk neki. Aztán az ember lábához dörgölőzik, és méltóztatik elfogadni a simogatást. Teszi pedig ezt olyan szuggesztíven, hogy az ember magától értetődően lehajol, és teljes szerénységgel megteszi ezt, miközben még kitüntetve is érzi magát. Ha ezt őmacskasága megelégelte, ismét elvonul. Hálának, bármiféle kötődésnek semmi nyoma; nem számít, ki simogatja; a fontos csak az, hogy rá tekintettel legyenek. Ezért a macska valami szőröstül-bőröstül isteni; létszorongásban szenvedők igazi kompenzációja.‖ (Mari-Louise von Franz)

Őmacskasága Delila. (Nekünk Lili) Noha nem igazán létszorongunk, (legalább is nem tudatosan), azért hűséges alattvalói vagyunk.

Nem kétséges, hogy az élet változatossága az ember pusztulása után is megmarad, és a győztes valamelyik emlős rokonunk lehet. Itt van például Lili. Lili Angliából került hozzánk. Egy Magyarországon dolgozó brit házaspár hagyta itt, rábízva a bejárónőre. Aki nem tudott mihez kezdeni vele. Panelmacska volt, meglehet, még a lépcsőházat sem látta életében. A kertes ház felfedezése hónapokig tartott, eleinte ki sem merte tenni a lábát, majd lépésenként, méterenként ismerkedett meg vele. Az ösztönök persze működtek, a kíváncsiság, a vadászat. Vadászni pedig van mire, a guruló falevéltől a tücsök és bogárig.

Jó darabig nemigen állt szóba velünk, ösztönösen érezte, sőt beszédünket hallva nyilván tudta, hogy aligha tudunk bármit is kihámozni az ő birminghami dialektusából. Szép csendben megtanult magyarul. Nyilván sokkolóan hatott rá, milyen nehezen tanulunk. Lilinek legalább négy éve ment rá, hogy némely olyan elemien szükséges kifejezést megtanítson

17

nekünk, mint a kimegy, bejön, dögönyöz. Idővel lemondott arról, hogy képesek leszünk különbséget tenni reggeli, vacsora között, de türelmes volt, és nem adta fel amíg a "tányért" el nem sajátítottuk. Időnként megfeledkezik arról, hogy alighanem reménytelenek vagyunk, és olyan hosszabb kifejezésekkel is megpróbálkozik, mint például, hol a francba voltatok egész nap, és mi van a vacsorámmal?, vagy nem tudok békésen szunyókálni a kurva szarkák miatt, de már nem hiszem, hogy reménykedik.

Mostanában gyakran megteszi, hogy amikor nem válaszolok néhány kurta kérdésére, felugrik az íróasztalra, leül az egér és a klaviatúra közé, nézi a kezemet, a képernyőt és nem kérdezi meg: tényleg azt hiszed, hogy ennyi ésszel mész valamire? Szemébe nézek, azután a képernyőre, s látom, hogy milyen igaza van. Leugrik puhán, a fotelhoz megy, és azt mondja: dögönyöz, - mindjárt, mondom, - és boldogan vigyorgok.

Lili cica az idén 84 éves. Éppen húsz évvel öregebb nálam. Még megérheti a századikat és ugyanilyen gyönyörű lesz, sehol egy ránc, egy ősz szál, vagy épp kopaszodás, meglottyadt bőr, melyből „kifogyott‖ az izom, májfolt, pigmenthiány, műfogsor, szemüveg meg ilyenek.

Valamelyik hajnalban fura kopogást hallottam. Lejöttem csendben. Lili talált valahol egy kis fatojást és elmélyülten játszott, - hempergett vele és vadászott rá.

De nem érte meg. Rák támadta meg, és olyan helyen, ahonnan nem lehetett eltávolítani. Meg kellett hoznunk a nehéz döntést, remélem, boldogan hempereg valahol a macskamennyországban, ha van olyan.

2008. június

Trónkövet elő!

„Daka József (I. József), Magyarországnak a Szent Koronával megkoronázott királya - 66 esztendő után, Horthy Miklós

18

kormányzó úrnak tett titoktartási fogadalmát megtörve - igényt tart a magyar trónra.

1944-ben koronázott meg Horthy Miklós kormányzó úr. A kormányzó úr... átadta Jusztinián hercegprímás bíboros úrnak a Szent Koronát, aki a fejemre helyezte: „Isten áldásával vezéreld a magyar népet sok szerencsével. Ezt követően átmentünk a királyi palotába, ahol beleültem a trónszékbe, és a bíboros úr megáldott. "

Nem addig a' Józsi bátyám. Mert ha ilyen fennforgások vannak, hamar akadnak számosan, akik elkezdhetik firtatni, hol vannak a trón kövei. Namármost, ezek erről lettek elnevezve: trónkövet elő.

Itt vagyok mindjárt én. Őseimnek törött kardja, a kezemben (made in china...).

Lai Chee császár harmadik leányának férje Lai Os tábornok volt a legendás vályoghadsereg vezére. Fia Lai Oska a déli határok védelmi vonalának kiépítése során került kapcsolatba Árpád népével. Lai Oska beleszeretett egy gyönyörű leányba, akit apró termete miatt Babocskának hívtak. Babocska, Árpád törvénytelen gyermeke volt, kilétét Abacil rabbiátus természete miatt titokban kellett tartani.

Lai Oska annyira eszét vesztette a szerelemtől, hogy utasította a vályoghadsereget, ássák be magukat addig, amíg visszatér. És egy sötét éjen elrablotta Babocskát Árpád táborából, csak vágtattak, csak vágtattak, míg üldözőik le nem maradtak.

Egy kis faluban telepedtek meg, kedves lankás dombvidéken. Lai Oska értett a lovakhoz, hamarosan jól elboldogult, és tiszteletre méltó nemes ember lett belőle. Babocska kedvességével és szépségével elvarázsolta a lankák népét. Olyannyira, hogy halála után a falu az ő nevét vette fel. A történelem viharai után a Babocska névből Bocska lett, nemes Lay Oska fiának gyermektelensége miatt azután az anyai ágon már csak a Bocska név öröklődött, míg a bocskai Bocskákból csak Bocskai nem lett.

19

Mindezidáig magam is titokban tartottam e vérvonalat, de látom, eljött a mi időnk, (2010.nov.) Józsi bátyám, mostantól én sem szedem a gyógyszerem.

Nem kívánom én vitatni Józsi bátyám elsőbbségét. Legyen csak Bátyámé a magyar királyi szék. Magam beérem a szépséges Erdéllyel, amit természetesen Józsi bátyám visszavesz, ha gondolja segedelmemmel. Kötünk egy kölcsönös baráti, együttműködési és felnemtámadási egyezményt, továbbá egy-egy pár meleg zoknit, a nehéz napokra.

BRÁTÁN ERZSÉBET

Angyal rituálé

Olvastam Eckard Strohm Atlantisz angyalai című könyvét.

Elmentünk Dobogókőre, egy hotel udvarán várakoztunk, amíg felkészültek a rituáléra az esszénus papok és mesterek, akik csillag alakzatban, 144 –en álltak 6x3-as sorokban, esszénus papi ruhában. Középen maga Eckard Strohm ült egy széken, jobbján, és balján szintén egy- egy főpap. Ők hárman közvetítették az angyalok erejét.

A betegek hosszú, tömött sorban várakoztak. Előre mentek a rokkantak, a gyerekek, a legbetegebbek. Mi is beálltunk a sorba, egészen elől voltunk, mégis több mint 3 órát vártunk, mire sorra kerültünk.

A sorban várakozva többen mondták, hogy érzik az erőt, az energiát. Én irigykedtem egy kicsit, mert én is akartam érezni valamit, de nem éreztem semmit, vagy nem tudtam, hogy mi az. Furcsa, megmagyarázhatatlan izgalommal vártuk a sorunkat, vajon milyen lesz?

A levegőben isteni finom illat szállt, fel-alá, minden olyan misztikus volt. Nézegettem, honnan jöhet, ki a célszemély, akinek ilyen jó új parfümje van, vagy a papok illatosak? De nem, finom fuvallattal szállt, suhant a levegőben az illat. A

20

zene felidézte bennem a reiki beavatásomat. Közben még jobban fájt a fejem, és a mögöttem állók mondták, hogy 300 Km – ről jöttek ide, ezért.

1 perc 1 ember. Arra gondoltam, csak 1 perc? Nem kevés az? Bemondták a mikrofonba, hogy a kíváncsiskodók ne álljanak be csak azért, hogy megtudják, milyen ez, sőt a sima nátha elmúlik akkor is, ha kívül állnak, csak nézelődnek. Megfordult a fejünkben, hogy jogosultak vagyunk e mi is erre a gyógyításra? Meggyőztük magunkat, hogy igen, - de voltak, akik elmentek, mert meglátták az elején a beteg gyerekeket, megállapították, hogy ők ehhez képest egyáltalán nem betegek.

Amikor sorra kerültem, és leültem az egyik főpap elé, éreztem az említett finom illatot, a finom, légies fuvallatot, gondoltam, talán tényleg ők vannak beillatosítva, szentelt olajjal…

Két kezében összefogta a két kezemet, a saját kezéből pedig olyan döbbenetes energia áradt, szó szerint lüktetett a keze, nem bírta megállítani. Erre a pár pillanatra megszűnt körülöttem minden, csak arra gondoltam, hogy ez olyan csodálatos, soha- soha ne legyen vége! Fantasztikus volt! Majd a bal kezében tartotta a két kezemet, a jobbját a bal vállamra tette, aztán a jobb vállamra, majd a fejem tetejére, keresztet rajzolt a homlokomra, rám mosolygott és készen voltam. Megköszöntem, de nagyon sajnáltam elmenni onnan!

Ketten kísértek ki a középpontból, teljesen átszellemült voltam. Fejfájással ugyan, de a mennyekben éreztem magam.

Amikor hazaértem, repültem… Feküdtem az ágyon, vagy inkább az ágy felett, teljesen boldogan, néztem, de azt sem tudom, mit, hallottam, de azt sem tudtam, mit, nem odafigyeltem… elmerültem a csodában, az ágy felett lebegtem a gyönyörtől, a megrészegültségtől… Először volt ilyen élményem…

Eszembe jutott, amit a könyvben olvastam, hogy az angyalok illatát lehet érezni! Ekkor leesett a tantusz, hiszen én az angyalok illatát éreztem, és a suhanásukat! Én, aki panaszkodtam, hogy nem érzek semmit…

21

Ember vagy! / Ember vagy?

„Téves elképzelés, hogy a költők formára is másféle emberek, mint a többiek, akadhatnak a hétköznapi emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő. Annyi csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékező tehetsége, gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni addig, amíg szavakkal testet nem ad nekik. Három dolog kell ahhoz, hogy valaki költő legyen: értelem, képzelet, és érzelem.”

(H. C. Andersen)

A fenti idézet nemcsak a költőkre vonatkozik. Hajlamosak vagyunk bármikor, bárkiről téves elképzeléseket, és hamis elméleteket gyártani… Számtalan alkalommal előfordult velem is, hogy olyasmit feltételeztem, vagy vártam el valakitől, amire nem volt képes, és utána csalódtam benne. De vajon kiben csalódtam igazából? Abban, akiben hittem? – Nem! Az elvárásomban, mert azt szerettem volna a másik emberből kihozni, amire nem volt képes, vagy nem volt hajlandó rá. Évek sora alatt rengeteget gondolkodtam ezen… Először meg akartam változtatni másokat, megpróbáltam meggyőzni őket a saját igazamról, példát mutattam, hátha majd akkor, de semmi nem történt. Tétován szemléltem a körülményeket, nem tudtam, mitévő legyek. Ma már nem tenném, de nekem is el kellett jutnom valahogy idáig… Mondok pár példát: Ha valaki például gyönyörűbbnél gyönyörűbb verseket, novellákat, regényeket ír, elvárjuk tőle, hogy az életben is hasonlóan érzékeny lelkű, csodálatos személyiség legyen. Ha megismerünk egy mindig a jó szerepében tündöklő színészt, tőle ugyanezt várjuk el az életében, sőt, negatív szerepben többé nem fogadjuk el. Ha egy tanárt közelebbről sikerül tanulmányoznunk, vagy legyen az élet bármelyik területéről

22

valaki, akit górcső alá veszünk, amikor megismerjük, rájövünk, nem pont olyan, amilyennek képzeltük.

Az egyik továbbképzésünk kurzusát például, egy szakmai kirándulással koronáztuk meg. Valamelyik nagy költőnk vidéki házában jártunk, ahol megtekinthettük, hol élt, alkotott a híres hősszerelmes poéta. Utána az egyik ismerősömnek túlfűtött lelkesen meséltem az élményeimről, aki rögvest pulykavörös lett a méregtől. Nem tudtam, mire véljem, amikor elmondta, hogy valójában rokona az az ember, akinek azért nem voltak gyerekei, azért halt meg örökösök nélkül, mert agyonverte a két saját gyerekét! Teljesen leesett az állam és azt hittem, nem ugyanarról beszélünk, akiről az iskolában tanultunk, akinek fülemben csengenek a sorai. A nagyapjának a testvére volt… ő is sokat szenvedett a vadállat őse mindennapi terrorjától, kizárólag a nagymama szeretetteljes viselkedése mentette meg őket.

Felháborodtam, és legszívesebben megírtam volna a költő történetét, de nem mocskolhatom be az emlékét, és nem vehetem el az emberek illúzióit.

Manapság igen divatos a spiritualitás, és valljuk be, sokan, sőt egyre többen az útjára lépnek. Azonban némi csalódást okozhat az, ha feltételezzük róluk, hogy tökéletesek, és az emberek által elkövetett hibáktól mentesek, azaz maguk a puszta jóság, elfogadás, ego mentes, és örök szeretetben élő lények! (Vannak ilyenek is, de még elég ritka) Ha meglátjuk például, hogy dohányoznak, esetleg isznak, káromkodnak, csúnyán beszélnek, igencsak elcsodálkozunk. Meglepetten nézelődünk magunk körül, mert ezt a viselkedést nem tudjuk hová tenni, ismét csalódtunk…

Miért?

Miben csalódtunk?

Mint azt már említettem, olyasmit vártunk el tőlük, olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel őket a fantáziánk segítségével, ami nem volt a birtokukban. Azaz saját fantáziánkban, saját elvárásunkban csalódtunk.

23

Az emberekben még működik a tömegeszme, azaz szeretnek valakit követni, ha nincs jobb ötletük, nincs saját céljuk, és nem hallják a belső útmutatást. Azt vettem észre, ha az egyik elkezd valamit, akkor a többi folytatja, ez amolyan majmolási szokás, sajnos általában a butaságot követik többen. Akkor nem kell gondolkodni, jó muri együtt mulatni a végeredményen.

Ilyenkor mondhatjuk: nagy az Isten állatkertje.

De mi van, ha szükség van az állatkertre?

Ha Isten azt is tudja, amikor egy hajunk szála meggörbül, akkor miért hisszük azt, hogy erről nem tud? Persze, végtelen szabad akaratot biztosított nekünk, tehát azt tehetünk, amit akarunk, de azért vannak bizonyos korlátok.

Nézzük csak az őrangyalok munkáját: Mindenkit kísér akár több őrangyal is, akiknek az a tisztük, hogy megvédjék az embert, amíg a feladatát be nem teljesíti. Ez azt jelenti, hogy bármi történik velünk, addig vigyáznak ránk, amíg itt kell maradnunk. Láttam egy valóság videót, amiben egy részeg ember beesett a metró sínek közé, éppen akkor, amikor a szerelvény száguldott az állomás felé. Pont a két sín közé sikerült landolnia, amiben ugye áram van! Az emberek kétségbeesetten integetettek a vezetőnek, hogy vegye észre, mi történt. A metró pontosan az ember előtt állt meg. Megpróbálták többen kisegíteni, de folyton, azaz többször is visszapottyant, mert annyira ittas volt, és mindannyiszor úgy sikerült elterülnie, hogy nem ért hozzá a sínekhez. Az őrangyalai energiája segítették ebben, mert nem ott kellett meghalnia! Ez biztos! Ám ugyanezek az őrangyalok elintézik azt is, hogy elüssön a szerelvény, ha ott a vége földi létezésünknek! Az életben erre is láttam számos példát, olyan emberekkel, akik látszólag nem érdemelték meg. A többi csak annyit tudott kérdezgetni: miért? Miért éppen ő? Miért ő, amikor olyan jó ember volt? – Azért, mert akkor járt le az idő, és a véletleneknek tűnő összjáték elrendezte!

Az élet minden területéről hozhatunk fel példákat, amikor kénytelenek vagyunk ítélkezni, és pálcát törni a másik ember viselkedése felett, ilyenkor mit szoktunk mondani?

24

De hát ők is emberek! – felkiáltással elnézzük nekik hibáikat.

Senki sem tökéletes, emberek vagyunk!

Emberek vagyunk?

Ember nincs hiba nélkül!

Az nem mentség, hogy ember vagy, nem elég az emberi fajba születni. Emberré is kell válni. – mondják mások.

Utalva arra, hogy szabad akaratunkból választhatunk, hogy emberként, vagy attól rosszabb minőségben óhajtunk élni.

A védikus filozófia egyértelműen kimondja, aki nem él ember módjára, nem használja ki az emberi élet lehetőségét, az állat, illetve annál is rosszabb! – mondják ismét mások.

Meglehet, igaza van a védikus filozófiának, mint az egyik legősibb írott tudásnak, sőt nagyon is közel áll hozzám, mint más, spiritualizmus útjára lépett emberhez, de még bennem mindig ott van az, hogy Isten tud róla, és mindennek így kell lennie! Azt gondolom, el kell őket is fogadni, mert az az ő döntésük, hogyan élnek, azzal nekik kell elszámolniuk, talán a létezésük tükör, ami segít a többieknek, akik nem akarnak olyanná válni, vagy úgy élni, mint ők. (Ha azt vesszük alapul, hogy mindenkinek fontos küldetése van, amit meg kell valósítania.) Ha a hajléktalan azért ül véresre fagyott kezekkel, koszos rongyokban a sarkon, hogy felhívja a társadalom figyelmét a könyörületre, az emberségre, az összefogásra, akkor bizony az ilyen emberek életének is legalább akkora jelentőséget kell tulajdonítanunk.

Nem vagyunk a cipőjében, nem ismerjük a körülményeit a saját szemszögéből, számára bizonyára az a döntés tűnt a legjobbnak.

Mindenkinek a saját keresztje a legkönnyebb, még ha nem is tűnik annak! És az benne a csodálatos, ha ezt a keresztet a legszentebb ünneplőruhaként tudjuk viselni, mint saját választásunkat!

Persze sokan kérdezik, hol van Isten, amikor éhezünk, háború dúl, amikor szenvedünk, vagy öljük egymást?

25

Hol van Isten?

Bennünk!

Rajtunk múlik, hogy ezt észrevesszük-e, és hajlandóak vagyunk-e az ő törvényei szerint élni, vagy továbbra sem mutatunk könyörületet, irgalmat, és együttérzést egymás, azaz végső soron önmagunk iránt.

Ha Isten bennünk van, és egyek vagyunk, akkor kit bántunk, ha gyilkolunk?

Isten miért hagyja mindezt?

Mert végtelen szabad akaratot kértünk tőle, és ő engedi, hogy saját magunktól megtanuljuk, melyik a helyes út, végül pedig visszatérjünk hozzá.

Sokan úgy vélik, hogy a spirituális emberek szentek, vagy annak kellene lenniük. Ez hatalmas tévedés, ők is emberek, akik a szellemi és a lelki fejlődés útjára léptek. Ám ezzel együtt nem vélik elkülönültnek magukat a többi élőtől, nem felülről néznek le ránk. A földi életet elfogadják, nem becsmérlik, csak már egészen más értékek szerint élik. Nem magasztalják a szegénységet, sőt, direkt nem idézik elő az életükben, nem állítják, hogy a gazdagság bűn, emellett nem harácsolnak, mindenből az éppen elégre törekszenek. Ha szükséges, kiállnak önmagukért, megvédik az érdekeiket, de nem élnek vissza a hatalmukkal, sem a tudásukkal. Törődnek a testi-lelki-szellemi egészségükkel, egységként tekintik önmagukat, minőségi, magasabb színvonalú könyveket olvasnak, és hasonló témájú filmeket néznek, vagy zenéket hallgatnak. Ahogyan változnak, úgy változik az ízlésük is minden téren, az olyan dallamok fogják őket csábítani, amik emelik a rezgés szintjüket, ami egy húron pendül a belső hangjukkal. Elfogadják a többi embert, és valóban apaként, anyaként, fivérként, és nővérként tisztelik a bennük lévő fényt, az Istent. A megjelenésük rendszerint szolid, ápolt, tiszta, a vonzerejük a kisugárzásukban rejlik, amit az arra érzékenyek észre is vesznek, leginkább az őszinte, tiszta gyermeki lelkek, és a halába készülő idősek.

26

Az igazi spirituális ember első és legfontosabb tulajdonsága a türelem. Ebben a végtelen türelemben minden benne van! Az a bölcsesség, amivel tudja, hogy minden így van jól, és csak jót mosolyog a színházon, mintegy megfigyeli, hogy milyen illúzióban élünk itt lenn, közösen. Tudja, biztosan tudja, érzi, mennyire egyek vagyunk, mint a tengerben a vízcseppek, együtt alkotjuk a végtelen óceánt, amit jelen esetben emberiségnek hívnak, ám ez az óceán egy a többi létformával, és az egész univerzummal, nélküle nem tudna létezni.

A türelemben benne foglaltatik az elfogadás, és ha elfogadunk mindent úgy, ahogyan van, akkor hálát érzünk, hogy itt lehetünk, élhetünk, és megtapasztalhatjuk az anyaglétet is. Ebben az állapotban már nincs szükség megbocsátásra, mert ha feltétel és elvárás nélkül elfogadunk, sosem gyúl harag a szívünkben. Ha segítünk, azt csendben tesszük a hátérben, nem csapunk zajt körülötte, és nem várunk érte semmit, mert tudjuk, hogy amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük, önmagunkért tettük. Ha másoknak jobb, nekünk is az lesz!

Vegyünk példát elődeink fáklyavivőiről, például Jézusról.

Jézus kivétel nélkül mindenkit elfogadott, pedig pontosan tudta, ki milyen, kivel áll szemben. Ismerte a gondolataikat, mert érezte a lelküket, sőt a múltját, jelenét, és jövőjét is látta annak, aki előtte állt. Aki meglátta, megérezte a közelségét, megváltozott, megnyílt a szíve, ő is megérezte mások lelkét, és az ott lakozó érzelmeket, úgy a fájdalmat, mint a jóságot, mint a szeretetet.

Ma is vannak olyan emberek (emberek?), akiknek ha belenézel a szemébe, érzed, tudod, mindent tud rólad, múltad, jelened, jövőd, a lelked mezítelenül áll előtte, elmerülsz végtelen szeretetében, az igazi lélekérintésben, és nem vagy képes méltóképpen megfogalmazni, amit éreztél. Az ilyen csodálatos, magas rezgésszintű ember a legnagyobb csendben működik a háttérben, igazi fénymunkás, aki tettei hatására angyallá változott. Aki idáig jutott, már nem tudja lehúzni, visszahúzni semmi, ám neki is szüksége van egy oltárra, egy nyugodt helyre, ahol újratöltődhet.

27

A világ tényleg csak általunk, és bennünk változhat meg, minden tőlünk függ, rajtunk múlik, olyanná válik, amilyenné teremtjük a gondolatainkkal, a tetteinkkel! Tehát, ha változást várunk, tegyünk érte, elsősorban mi változzunk!

FEHÉRNÉ VIOLA ZSUZSANNA

A fagyi

Az antikvárium előtt álltam, vártam a gyerekemet. Nézegettem a könyveket és fagyit majszoltam, a nap hétágra sütött. Kell ennél több? Elém pattant egy hihetetlenül pici, törékeny, nagyon idős néni - Ilyennek képzelek el egy koboldot. Szinte biztos, hogy a kilencvenes éveit taposta. Megkérdezte a tölcsérre mutatva, hogy hol vettem. Halovány volt, mint aki már évek óta nem járt az utcán, a napsütésben a friss levegőn szabadon. A hangja recsegett, mint aki nem sokat beszél, elszokott tőle. A ruhái is olyan otthon viselt tiszta, de ezeréves hacukák voltak. Ötvenméternyire álltunk a fagyit áruló kocsitól. Természetesen megmutattam. Időközben beérte a kísérője, egy huszonéves baseball sapkás fiú, aki egy „kulikocsin‖ a néni - valószínűleg összes, személyes holmiját hozta. Aztán már fordultak is a zebra felé szó nélkül és mentek át a túloldalra. Nem kapott fagyit! Sokáig néztem utánuk találgatva mi is történhet éppen vele. Olyan valószínűtlen volt az egész, olyan szívszorító.

A gyereklány

Nem tud lábra állni, nem tartja meg a térde. Nem csoda, hiszen 74 éve agyvérzéssel jött a világra és a jobb oldala szinte teljesen használhatatlan volt, a balt pedig agyon erőltette.

28

Vidéken nőtt fel, szegény családban ott pedig a „selejt‖ megbocsáthatatlan. Egész élete bizonyítás volt.

Hatszor annyit kellett letennie az asztalra mint másnak, hogy egyáltalán emberszámba vegyék. Pedig nagyon okos, értelmes és ügyes ember volt. Talán pont ezért, neki muszáj volt. Szép arcú, szép testű okos tekintetű lány volt, de balkezes, a jobbot furán tartotta és ha elfáradt, bicegett kicsit.

Egy nap beállított a faluba egy motoros ember. Gyereklányt keresett a családja mellé. Ő és a felesége egy gyárban dolgoztak reggeltő estig. A három gyerekre a nagymama vigyázott addig, de valami történt vele és most már ő is felügyeletre szorult. A műszak az műszak, kell valaki melléjük. Pénz erre a gyári kereset mellett csak igen vékonyan jut. Cselédre nem futja, talán itt talál valakit, az sem baj, ha hibás.

Megállapodtak az anyjával. Koszt, kvártély, és némi kis apró. Egy óra múlva már robogott is Gyál felé a motor, oldalkocsijában a tíz éves halálra rémült kislánnyal.

Sötét, vizes kétszobás ház volt. Középen a konyha. Tulajdonképpen olyan volt, mint otthon, csak ez le volt pusztulva és nem voltak mögötte az ólak, teli állattal, a nagy kert, a földek. Este volt mikor megérkeztek. A konyhában éppen mosakodott a család. Egy kád volt középen és szép sorban mindenki levetkőzött és mosakodott. Ott, a többiek előtt és a víz állapotából arra lehetett következtetni, hogy ugyanabban a már kissé elszürkült lében.

Náluk ez bizony nem így volt. Ő aztán le nem vetkőzik itt, mosakodni pedig pláne nem fog ebben a mocskos vízben mindenki után. Végig sírta az éjszakát, aztán a következő hatot is. Napközben vigyázott a három vásott, vele meglehetősen gonoszan bánó kölyökre. A nagymama is kellően lefoglalta. Elsősorban az volt a dolga, hogy otthon tartsa, mert bizony ha elbóklászott, akkor napokig nem került elő. Takarított, segített neki a konyhában és főleg arra vigyázott, hogy lehetőleg tiszta és oda való dolgok kerüljenek a fazékba. Közben pedig mindenki gúnyolta testi hibája miatt.

29

A nevét lehet, hogy nem is tudták, mert azon bizony senki sem szólította.

Otthon patika tisztaságú volt a konyha, a ház, meg minden körülötte, nem volt ehhez szokva. Nappal még el volt, a munkától nem félt, de az esték bizony kiborították. Az ő vallásos, erkölcsös nevelése nem bírta el az ott látottakat. Részt venni pedig végképp nem akart benne.

Aztán pénteken megjelent az ajtóban az ő szép, magas tiszta szemű édesapja. Ránézett és már fogta is a kezét, vitte magával haza. Hogy otthon mi volt ennek az előzménye azt sosem tudta meg, de attól kezdve a szülei nem sokat beszéltek egymással. Igaz, vele sem.

*

A nővére egy pesti polgár családnál volt cselédlány. Nagyon szerették, mert ügyes, tiszta, talpraesett lány volt és kitűnően főzött. Mikor a kisasszony férjhez ment és elköltözött magával vitte.

Szüksége volt rá, hiszen egy új háztartást kellett beindítani, felépíteni. A helyét be kellett tölteni. Mesélt már a húgáról, a gyereklányi pályafutás kudarcáról. Így aztán kézenfekvő volt, hogy megpróbálják, hátha méltó utódja lesz nővérének.

A hatodik osztályt már befejezte, munkát kellett keresni. Egyszóval, mindenki boldog volt, teli szép reménnyel.

Nővére egy hétvégére hazajött és magával vitte Pestre. Milyen más volt ez! Nem félt, sőt, nagyon büszke volt magára, hogy így megbíznak benne. El is határozta, hogy nála jobb cselédlány nem is lesz Pesten.

Mikor becsukódott az ajtó a nővére után úgy érezte, hogy otthon van. Teli izgalommal vette birtokba élete első önálló szobáját. Az ágynemű illatos, nem úgy, mint otthon, annak csak tiszta, olyan mosószappan szaga volt. Mielőtt becsukta a szemét megszámolta a sarkokat, a babona szerint ezt így kell, szerencsét, boldogságot hoz, és hozott is.

Az öreg nagyságos kedves, mosolygósszemű asszony volt. Mikor a lánya férjhez ment, már özvegyasszonyként

30

magányosan élt. Félt az egyedülléttől és nagyon örült az életvidám, talpraesett kislánynak. El lesznek ők jól kettecskén.

Másnap aztán megkezdődött az új életük. A nővére ugyan részletesen elmesélte a teendőket, mi hol van, mit hogyan kell csinálni, de az elmélet azért kevés egy ilyen kis kezdőnek. Először körbejárták a lakást, mindent megnéztek és közben beszélgettek, ismerkedtek egymással. Szépen, ízléssel berendezett, tágas polgári otthon volt, tele gyönyörűséges holmival. Az otthoni, szegényes, puritán berendezés után ez valóságos kastély volt számára, mintha egy mesébe csöppent volna. Gyönyörű, fényes bútorok, szőnyegek, porcelán és rengeteg könyv. Otthon a gerendán csak néhány kalendárium, a biblia, ima- és énekeskönyv sorakozott.

Úgy érezte, ennél nagyobb szerencse nem is érhette volna és ez valószínűleg így is volt. A kislány élete talán legszebb éveit töltötte el itt.

Ketten láttak neki a munkának. Az asszony mondta, hogy mit tegyen, a kislány pedig végezte a dolgát. Pár nap alatt betanult és már segítség nélkül is elboldogult. Kapott csinos egyenruhát, szép bőrcipőt és elindultak a városba. Előbb a környező boltokba és a piacra, aztán messzebbre is. Lassan megismerte a várost.

Mikor már napi rutinná vált a munka, egyre több szabadideje maradt. Esténként már nem dőlt be az ágyba fáradtan, maradt ideje másra is. Kapott könyvet, olvasott és meg is beszélték. Az asszony okosan, szisztematikusan tanította a kislányt, anyja helyett anyja volt és ő nagyon hálás volt érte.

Aztán elérte Pestet a front és neki haza kellett menni, az asszony pedig meghalt az ostrom alatt. Ezeket az éveket azonban soha semmi nem törölhette ki a szívéből.

A nádpálca

Volt édesapámnak egy nádpálcája. Ott állt a sarokban figyelmeztetőül, nehogy rosszalkodjunk. Valójában sosem

31

kaptunk ki vele, nem vertek minket. Mikor hozzánk került apu bemutatta milyen, gyengéden a fenekünkre ütött vele.

Nem fájt, de csípett és erre aztán mindig emlékeztünk és szívből utáltuk.

Egyszer mikor nem voltak otthon betörtük az ablakot és kitört a pánik. A nővérem 10, én 4 éves voltam. Gondoltuk ártalmatlanná tesszük, eltörjük.

A nád viszont igen rugalmas jószág. Kést ugye nem használtunk, mert az a főbűnök egyike lett volna, így kb. két óránkba telt, mire rost-szálakra bontva kézzel eltépkedtük. Aztán visszatettük a sarokba. Úgy nézett ki, mintha egy kutya marcangolta volna szét. Mikor később megkérdezték mi lett vele ártatlan képpel állítottuk, hogy mi aztán nem tudjuk, biztosan eldőlt és attól eltört.

Szó nélkül tudomásul vették és soha többé nem tettek a helyére másikat.

A szív

Egy garzonlakásos házban laktunk. 22 négyzetméteren, sötét udvari lakásban négyen - apa, anya, gyerekek. Mindig csak annyink volt, ami épp elég, luxusra sosem futotta. Nem is kellett, hiszen tulajdonképpen mindenünk volt, elsősorban szeretet és jókedv, a többit pedig az én ügyes anyám mindig pótolta valamivel. Cukrot még csak kaptunk néha, csokit többnyire ünnepekkor láttunk, akkor is a vendégek hozták ajándékba. Melyik gyerek nincs oda az édességért? Természetesen mi is imádtunk minden nasit. Hogy ne érezzük magunkat hátrányban tehetősebb barátainknál anyukám majd minden nap sütött valamit. Az asztalon mindig volt egy tál linzer-keksz. Szív, virág, hold, csillag alakú édes, vaníliás keksz. Csak belemarkoltunk, teletömtük a zsebünket és már futottunk is játszani. A gyümölcsöt pedig nagyanyám szállította minden héten. Feljárt a Lehelre túrót, tejfölt, száraztésztát és gyümölcsöt árult. Csütörtökönként mindig nálunk aludt. Az almát, körtét néha elcserélte vérnarancsra,

32

így déligyümölcs is akadt, az pedig nagy szó volt akkoriban. Ha nekem volt, akkor természetesen a barátaimnak is volt.

A tanév végén egy pénteken aztán nagyanyám engem is magával vitt. Pár hétig náluk voltam, aztán mentem tovább keresztanyámékhoz és így tovább egészen nyár közepéig, aztán az unokatestvéreim jöttek hozzánk. Szóval gyönyörű gyerekkorom volt.

Nem minden barátomnak volt ilyen jó dolga. Évike egy duci kislány volt és élt-halt az édességért, gyümölcsért, de náluk sosem volt. Nem is értettem miért, hiszen tanyájuk volt valahol vidéken, a hétvégéket is ott töltötték. A gyümölcsöt viszont eladták, a saját gyerekeik nem nagyon kaptak belőle. Sütemény is csak ünnepekkor került az asztalra.

Teltek, múltak a napok egy délután megszólalt a csengő. Anyám kinyitotta az ajtót és ott állt Évike könyörgő gombszemekkel: - Viola néni van magának szíve?

Volt szíve, meg hold és csillag is akadt – megtömte a kislány zsebét süteménnyel és ez így volt ezután minden délután, míg haza nem jöttem.

Egyedül

Hirtelen olyan pici lett! Szeme, szája nyitva, biztosan ott szökött el.

Most mit is kellene tenni?

Eddig mindig tudtam mit tegyek, de akkor itt volt és rám szorult, muszáj volt okosnak lennem és az is voltam. Most viszont egyedül vagyok, nagyon egyedül. Filmekben láttam, hogy ilyenkor felkötik a halott állát. Felkötöm – de minek? Mindjárt elviszik, és sosem látom többet. Bejön a nővér és furán néz rám, leveszi a kötést és közli, ez az ő dolga, menjek ki. Aztán visszahív és otthagy, de előbb közli, hogy a holmiját szedjem össze és vigyem magammal és még, hogy késő van,

33

végezzek mihamarább. Alig találom meg az ágyban még kisebb, mint az előbb volt, a nővér összecsomagolta. El kéne búcsúznom, de kitől? Ő már nincs itt, rohadtul egyedül vagyok. Megnyílik az ajtó, majd becsukódik újra.

Csomagolok - mennyi mindent hordtunk be néhány nap alatt – alig fér be a táskába, szatyrokba. Kezemben, nyakamban, mindenütt csomag. Az ajtóból még visszanézek, de ő már nincs itt, csak az a kis csomag az ágy közepén. Vánszorgok le a lépcsőn egyedül – éjfél elmúlt már régen – üres minden – én is.

Ülök a kocsiban és haza kéne indulni, mint máskor, de most nem máskor van. Na most kezdek el bőgni! Még jó, hogy üresek az utak is, mert nem sokat látok – ha félre állok, akkor ma már nem jutok haza, inkább tovább megyek. Hát ennyi volt!

Most hogy is legyen tovább?

Gyermeknevelés

Jó hangulatban zajlott az építkezés. A magnóból hol klasszikus zene, hol a 70-es évek rock zenéje szólt. A tetőn egy két diplomás volt egyetemi docens pakolta a cserepeket, a falat egy építész vakolta, a maltert grafikus keverte. Már a harmadik építkezésen volt túl a kis csapat. Precíz munkájuk miatt kézről kézre adták őket a környéken. Megjött a ház ura, kamasz fia kelletlenül ballagott mögötte. - Adjisten! – dobta oda a melósoknak, majd hogy hallják milyen jó apa is ő a következő nevelő szándékú mondatot a fiának: - Látod, így keccsölhetsz majd, ha nem tanulsz végre rendesen! Hír: „A tíz utcaseprő állásra ezren jelentkeztek. A pályázók 30 %-a középiskolai végzettségű, 10 %-a diplomás volt.‖

34

Ma nem kellett volna felkelnem - nem is ment könnyen…

Önsajnálatba fulladt a reggelem. Fáj a kezem, esik, hideg van. Párás, fullasztó a levegő. Mit vegyek fel, hogy most ne fázzak, de délután hazafelé mégse kelljen cipelni a fölös ruhát. Szóval már hajnalban „komoly‖ gondokkal küzdöttem.

Reggelente 1 óra az út, amit végig olvasok, így kibírható, sőt még kellemes is. Szinte mindig ugyanazokkal utazom, de nem foglalkozom senkivel, semmivel, mert leköt a könyvem.

Ma ez is más volt. Felszállt valaki a metróra, és mint a ketrecbe zárt tigris nagy tempóban járkált ajtótól ajtóig. Fel sem néztem, hiszen mi közöm hozzá, ki mit csinál, na meg gyáva is vagyok és lapítottam, mint a többiek. A lábát láttam a könyv felett, abból leszűrtem elhanyagolt állapotát, az otthon tartós hiányát. Vágni lehetett a feszültséget. Aztán mégis felnéztem: az arcába, a szemébe. Egy 18-28 év közötti fiú (a kor meghatározásával mindig gondom van) tiszta, okos meleg tekintetével találkoztam, amiből sütött a kétségbeesés. Nem féltem tőle, féltettem, segíteni szerettem volna, de mint a többiek, én sem tettem semmit, lapítottam tovább, most pedig furdal a lelkiismeret.

Ma nem kellett volna felkelnem!

Ratkó gyerekek

Megszülettünk, mert az állam úgy akarta. Ratkó gyerekek néven híresültünk el. Megszülettünk, mert a vezetők úgy gondolták kevés a gyerek, kevés a dolgozó, így nem megy semmire ez a kis ország. Felnőttünk és dolgoztunk szorgalmasan.

35

Fiatalon mindig azt hallottuk, várjuk ki a sorunkat, még fiatalok vagyunk, majd ránk kerül a sor, legyünk türelmesek. Mi pedig vártunk. Igaz nem figyeltünk rá, nem volt erre időnk. A munka, a gyerekek felnevelése és az állandó spórolás minden időnket, energiánkat lekötötte. Nem nagyon bántuk, mert hát majd eljön a nyugdíj és akkor majd lesz időnk élni is kicsit. A sok kis Ratkó gyereknek sok kis gyereke lett. Aztán eljött a rendszerváltás és kiderült sokan vagyunk, a munkahely pedig kevés. Ami addig volt megszűnt. Bezárták a gyárakat, üzemeket. Az ország nem termel, ahol mégis, ott bizony éhbérért, vagy ingyen dolgoznak. Bizony ingyen, mert ki kéri számon, hogy kapnak-e fizetést, és ha igen, akkor mennyit. Becsődölt az idegenforgalom, a mezőgazdaság és a kereskedelem is halódik. Ráadásul, ezek a „vén hülyék‖ még nyugdíjat is akarnak, vagy legalább munkát, netán orvosi ellátást. Fiatalon a továbbtanulásért küzdöttünk, hiszen sokan voltunk, a korosztály létszámának arányában csak kevesen jutottak a továbbtanulás lehetőségéhez. Most pedig a munkáért, nyugdíjért epekedünk, úgy tűnik hiába. Akinek megszűnt a munkahelye, az többé nem kap 50 felett, a nyugdíjat pedig sosem fogjuk elérni, hiszen az orrunk előtt húzzák, mint egy mézesmadzagot, mire épp elérnénk, felemelik a korhatárt. Aki pedig mégis eléri egyszer, annak a kapott összeg majd nem lesz elég a létfenntartásra sem.

Amikor mi neveltük a gyerekeinket volt ugyan gyes, a három és sok gyerekesek kaptak is segítséget. Akinek egy, vagy két gyereke volt, az saját erejéből nevelte fel őket. Ez rendben is van, hiszen ez a dolgunk. Születtek is a gyerekek, lett is sok munkanélküli. Nekik pont akkor kellett volna munkába állniuk, mikor már nem voltak munkahelyek. Most pedig ezt a korosztályt buzdítják arra, hogy sokasodjanak. Az fel sem merül bennük, hogy pont úgy járnak majd, mint mi? A nyugdíjat a dolgozó állampolgárok befizetéséből fizetik, munka pedig nincs. Lenne aki dolgozna és fizetne, de hát hol dolgozzanak. A statisztikákban csak a frissen munka nélkül maradottak vannak, akik már régebben vesztették el a munkájukat, azokra úgy tekintenek, mintha nem is

36

léteznének. Munkahelyeket kellene teremteni előbb, termelni ezt-azt, hogy legyen bevétele az országnak, hogy az itt élők meg tudjanak élni, akkor nem kellene államilag „szaporítani‖ az embereket, hiszen gyerekre mindenki vágyik, csak nyomorra nem akarja kárhoztatni az utódját.

A most bevezetett kedvezmények a jobb keresetűeket segítik, a nagy átlagot nem. Adókedvezményt csak a dolgozó, jó keresetű nagy családok kapnak. Mintha a társadalom egy rétegét szeretnék „szaporítani‖, a többit pedig leselejtezték volna. E szerint 3 millió a kiválasztott, 6 millió pedig mehet a levesbe, majd csak kipusztulnak.

JEGA SZABÓ IBOLYA

A titokzatos Nyessei kert

(Régi történetek a gyermekkoromból)

A faluvégén laktunk, a nagy gödrök előtti utcában. A környék jobbnál jobb izgalmas játszóhelyeket kínált a gyerekeknek. A nagy gödrök a háborúvégi szőnyegbombázás eredményei voltak, de csak részben, mert itt természetes módon is gidres-gödrös volt a táj. Itt volt a falu híres hajba dombja, amely olyan meredek és olyan magas volt, hogy én soha nem mertem lecsúszni a szánkóval róla.

A fiuk itt fitogtatták a bátorságukat. A háború végén az amerikai repülők lebombázták a németek által használt, utolsó határ menti vasútállomást, a falu végére is jutott jócskán a bombákból. Furcsa módon a falu maga épen maradt. Napokig lángoltak, a németek által ki tudja mivel, megrakott vagonok. Az idősek azt mesélték, hogy még a tíz kilométerre lévő városból is látták a lángokat. Az öregasszonyok szerint az

37

Úristen óvó keze volt a dologban. Én el is hittem nekik, mert a gödröket látva, volt elképzelésem arról, hogy mi maradt volna a házakból egy ilyen támadás után.

A falunak ezt a részét németesen, mivel hogy itt felerészben svábok laktak, szoliderejnek hívták, csak így fonetikusan mondva, ami hevenyészve lefordítva, katonai területet jelenthetett. A gödrök, olyanok voltak, mint a mini hegyvonulatok. Az én gyerekkoromban már mindent fű borított be, elvadult ecetfa és vadrózsabokrok bújtak meg itt-ott. Néhol kis barlangszerű sekély bemélyedések voltak a domboldalakban, ezeket használtuk játszó kunyhóknak, az ecetfa fiatal nagy ágait letörtük és ezzel fedtük be a bejáratot. Azóta ki nem állhatom az ecetfa büdös, semmihez sem hasonlítható szagát. Itt játszottunk, bújócskáztunk, vagy csak egyszerűen futkároztunk, és lebukfenceztünk a dombokról. Néha nagy esőzések után, megteltek vízzel, akkor fürödtünk benne, és ide hajtottuk ki a libákat, kacsákat úszni. A liba-, kacsa-, disznóetetéshez a zöldet is mi szedtük egy zsákba. Csalánt a gödröknél, líciumlevelet a Nyessei kert kerítésénél. A lícium levél a kacsák darájába került. Nekünk tilos volt enni a bogyójából, azt mondták mérgező, mára már gyógy-bogyó lett belőle.

A lícium, a dombon álló hatalmas és titokzatos Nyessei kert kerítését teljes hosszában benőtte, és cudarul el is burjánzott. A kertbe belátni nem lehetett, a sűrű tüskés bokroktól bemászni lehetetlennek tűnt, hát ezért is volt titokzatos, és a furcsa lakóitól. Mi gyerekek rettentően kíváncsiak voltunk, mit nem adtunk volna azért, hogy bejussunk. A kert nagynak, és a végében álló hosszú ház hatalmas látszott, egyetlen ablak sem nézett a külvilágba. A ház mögött egy keskeny út húzódott öreg fákkal övezve. A ház mindkét végében kapu állt, egyik kicsi, a másik nagy. A lakói, egy bolond öregasszony és a sánta fia. Mi borzongva kukucskáltunk be a kapun, féltünk a ház lakóitól, de az oldalunkat furdalta a kíváncsiság, vajon, hogy élhetnek a falak mögött, mi lehet a kertben. Mondogatták, hogy valamikor, a háború előtt úri

38

család volt a Nyessei család, de ennek nyomait csak ez a különálló bírtok mutatta, mert a sánta Nyessei dolgozott a határon, mint németül és angolul tudó tisztviselő. Mindig biciklivel ment és jött a munkából, senkivel nem beszélt a környéken. Az öregasszonyt vénséges vénnek láttam, aki, hol bolond volt, hol nem. Ha rajta volt a bolondéria, kikiabált a kiskapunál ránk, amint baktattunk hazafelé az iskolából: Kisasszony kifosott az ablakon! Mi ilyenkor tudtuk, hogy bolond, és ijedtünkben fejvesztve rohantunk hazafelé. Máskor meg szép nyugodt hangon megkérdezte, hogy mostanság mit tanítanak abban az iskolában. Néha kora nyár táján megkínált bennünket pár szem friss eperrel. Abban az időben az eper majdnem olyan kuriózum volt, mint a déligyümölcs. Hát ettől még titokzatosabb lett a ház. Néha, ha a ligetben jártunk esténként nyár idején, találkoztunk az öregasszonnyal, egy kis vödörbe földet gyűjtött a gesztenyefák alól, és hazavitte. Miután ezt is elég bolond tettnek gondoltuk, nagy ívben kikerültük.

Egy napon hallottuk, hogy a sánta Nyessei megnősült, idegenből hozott feleséget. Mi öregnek gondoltuk gyerekfejjel, de nem volt ötven évnél idősebb, a feleség sem volt már fiatal, de nagyon szép úri nő lehetett valamikor, mert az látszott rajta, a hajviseletén az ápolt külsején, és a választékos beszédén. Ha megláttam, hosszan megbámultam és zavartan köszöntem neki, ő mindig szelíden mosolyogva köszönt vissza. Olyan jóság áradt belőle, hogy alig vártam a találkozásokat.

Egy meleg déli napon a táskámat lóbálva ugrándoztam hazafelé, amikor az öregasszony kivisította a kapun a „kisasszony kifosott az ablakont". No, nekem sem kellett több, iszkiri, futás. A nagykapunál a fiatal Nyesseiné elkapta a karom, és megállított. Kedvesen, de nagyon halkan azt mondta, nem kell tőle félni, nem bánt ő senkit, csak megöregedett és egy kis gubanc van a fejében, de nem tehet róla. Majd, ha jó napja lesz, bejössz hozzánk és jól

39

elbeszélgetsz vele. Na, gondoltam, én ugyan nem, még elvágja a torkom, vagy ledob a pincéjükbe.

Néhány nap múlva, az öregasszony csendesen nézegetett a kapunál, amikor rúgtam a port hazafelé. Megkérdezte, hogy láttam-e a postást jönni. No, gondoltam, ma jó napja van, és ballagtam tovább.

- Kislány gyere vissza! - hallom a fiatal Nyesseiné hangját. Kelletlenül visszaoldalogtam. Gyere csak be hozzánk, van egy kis eper, szereted ugye? Hát hogyne szerettem volna. Máris bátrabban mentem utána. A hosszú ház másik oldalát most láttam először. Minden ablaka a kertre nézett, volt rajta vagy három ajtó. A ház előtt gyönyörű rózsabokrok, a nyíló orgonák ontották az illatot, hatalmas dézsákban számomra akkor ismeretlen virágok álltak. Ma már tudom, hogy leanderek voltak. A ház közepén lévő ajtón beinvitáltak, meglehetősen nagy nappaliszerű helységben álltam, ahol egy szintén hatalmas asztal mellé leültettek. A sarokban egy öreg kanapé, üveges szekrények sorakoztak a fal mellett, telis-tele gyönyörű porcelánokkal, kristálypoharakkal. A fejem felett csillogó csupa üvegcsipke csillár lógott. Minden bútoron azért látszott, hogy vének, mint a gazdájuk. Csak a moziban láttam ilyen bútorokat. Táskámat zavartan a lábam közé fogtam és szinte vigyáz állásban ültem. Kis tányéron hozták az epret, amit puszta udvariasságból csak csipegettem, de szívem szerint befaltam volna egyszerre. Kikérdeztek mindenről, hogy ki fia borja vagyok, merre lakunk, hányadikba járok, van e testvérem. Az öregasszony odaült velem szembe, és minden átmenet nélkül elkezdett a háborúról mesélni. A szenvedésről a bujkálásról, a férje elvesztéséről. Arról, hogy az oroszok elfoglalták a házát, és még az udvari vécére is katonai kíséretet kapott. A fia hazajött a háborúból, de örökre sánta maradt. Szeméből mélységes szomorúság áradt, rekedtes hangon halkan beszélt, néha olyan érzésem volt, hogy nem is lát engem. A szeme messzeségbe révedt. Olyan szomorú volt, hogy nekem is gombóc lett a tokomban. Nem mertem mozdulni, csak hallgattam élete nagy tragédiáját, amelytől

40

már soha nem tudott elszabadulni, gúzsba kötötte, és megzavarta az elméjét.

Volt, amikor a fiatal Nyesseiné hívott csak be, az öregasszonyt nem láttam sehol. Tekingettem körbe, alszik mondta, ma nincs jól. Kakaóval és kaláccsal kínált, olyan ünnepi érzésem támadt, mint elsőáldozás után a paplakban, amikor megvendégeltek bennünket, szintén kakaóval és kaláccsal, mert egyébként mi csak tejet ittunk és kenyeret ettünk hozzá. Az asszony gyönyörű fényképeket mutatott magáról, álomszép ruhákban és még ragyogóbb frizurával volt lefényképezve, ekkor tudtam meg, hogy valamikor a háború előtt színésznő volt. Attól kezdve kerestem a társaságát és áhítattal tekintettem fel rá. Néha panaszkodott, mert vén Nyesseiné gondozása sok munkát adott neki. Volt egy rossz szokása, hogy éjjelente, egy hatalmas bilibe pisilt ezt betolta az ágy alá, amikor megtelt, ráöntözte a dézsás virágokra, azok meg kidöglöttek tőle. A földgyűjtés is ilyen bolondmánia volt. Éjszaka figyelni kellett rá, mert hálóingben ment ki a hidegbe, nem vigyázott magára már. Volt, amikor etetni kellett, mert nem evett magától. Sokszor gondoltam, hogy a Nyessei azért hozott feleséget magának, hogy valaki gondozza az anyját, de hogy egy színésznő miért jött el egy bolond öregasszonnyal vesződni a világvégére egy ilyen magányos házba, az sosem fért a fejembe.

Egy szomorú esős őszi napon mentem a haza az iskolából, látom, hogy az örökké zárt kiskapu egy résnyire nyitva. Óvatosan megnyitottam, és besomfordáltam az udvarra, hogy szóljak a kapu miatt, de nem jött ki senki. Megnyitottam a középső ajtót, belestem, de üres volt a nappali, a konyhaajtó is tárva nyitva állt, ott sem volt egy árva lélek sem. Tétován, az egyik lábamról a másikra billegve álltam, éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Azon gondolkodtam, hogy benyitok az első ajtón, de féltem, mert ezt a küszöböt még nem léptem át soha. Szívem a tokomban dobogott, mikor lenyomtam a kilincset, de csak egy előszoba félébe értem be. Halk sírás ütötte meg a fülemet, beljebb óvatoskodtam. Akkora már, az

41

amúgy is hideg lakásban, minden ízemben remegtem. A szoba közepén álló nagy ágyban feküdt az öreg Nyesseiné fekete ruhájában halott fehéren, kezei a mellén összekulcsolva. A menye egy széken ült az ágy fejénél és zokogott, rám nézett.

- Meghalt - mondta. Sokat szenvedett szegény. Én megperdültem és hanyatt-homlok rohantam haza, még soha nem láttam halottat.

Sokszor behívott később is a fiatal Nyesseiné, akinek még a keresztnevét sem tudtam, de az anyósáról nem beszélt soha többet. Az én dolgaimról és a faluról kérdezősködött, néha könyveket adott olvasni. Gyönyörű gobelineket hímzett, és az álomszép kertjét gondozta. A sánta Nyessei halála után még nagyon sokáig élt, de elzárkózva a világtól, már asszony voltam, amikor hallottam, hogy eladták a Nyessei kertet, a líciumot kiirtották, és házak épültek a helyére.

Kétségek

Az út, melynek már a végén járok, soha nem volt sima, csak ritkán értem el egy-egy oázisba, hol a málhát letéve, a gondtalan boldogság vizében néha megmártóztam. Az anyák örömét, bánatát, gondját, aggódását, mint az élet ajándékát, mind megkaptam, hisz erre vágytam. Rá kellett jönnöm, hogy életem kapuján betérő gyermekeim, vendégeim csupán, de tudom már, hogy e rövid idő adta meg az életem minden értelmét is. A boldog gondoskodó idő, gyorsan eliramlik, a bölcső ringása messze már. Saját útjaikra indulnak, gyorsan elhagyva az ismert, védett ösvényt. Kétségek gyötörnek, adtam én elég útravalót? Kitart vajon nekik? Elég lesz az útjaikra? Ráncos kezünkkel deres hajunkat hátra simítva, elgondolkodunk sokan, vajon minden tettünk hasznos volt? Intő, segítő, szerető szavaink célhoz értek? Tudásomnak, élettapasztalatomnak a javát adtam? A mögöttem sorakozó évek vajon bölcs gondolatokat súgtak? Csak reménykedek, hibáimat már nem javíthatom, rég elkéstem.

42

Az élet tele van buktatókkal, ha rosszul lépnek, vajon a javításhoz lesz e elég talonjuk félretéve? Az ember gyarló, a mindennapok bábeli hangzavarában nem hallja meg az útmutatót, és elfelejti fellapozni az útravalóul kapott tanácsokat az élet könyvében.

Lelkemben olykor végtelen szomorúság bujkál, tehetetlennek érzem magam. Kétségek gyötörnek, és csak remélni tudom, hogy a tanácsaim jó felé vezettek.

Úgy érzem olykor magam, mint a sakkjátékos, aki bizonytalan, előre ki nem számított lépést tett és a következménye matt. Vajon hány éjszakán hánykolódok majd álmatlan, gondolatokba kavarodva, hogy egy reggelre megvilágosodjak? Hiú remény, mert bizonyosságot csak a múló idő ad.

Gyerekeink, unokáink felnőttek, de nekünk örökre kicsik maradtak. Tetteik már az övék, és bizton az ő hasznukra vannak, és bár sokszor látjuk előre a következményeket, óvó szavunkat már senki nem hallja. Éppúgy, ahogy mi sem hajdan.

Számomra 1956-nak örökre mandarin illata marad már

Ekkor én már kilenc éves és negyedik osztályos nagylány voltam, és már sok minden megmaradt ebből az időből az emlékezetemben. Azon az őszön folyton esett, hideg nyugati szelek fújtak és kiscsizmáink mindig sarat dagasztottak.

Akkoriban a közeli gazdasági tanya egyik, a dolgozói számára újonnan épült házába költöztünk. Mi gyerekek nagyon szerettünk kint játszani a nagy mezőgazdasági gépek között, amelyek a gazdasági épületek mögött álltak, kint a házak végén. Ám anyánk megtiltotta a sok mászkáló idegen és a baleset miatt, mert az öcsénk fennakadt az állánál fogva a kultivátoron. Nagyobb baja is eshetett volna, ám ekkor ő még a Mária kötényében volt.

43

Erre a csúnya időjárásra ezért emlékszem ilyen élesen, mert a négy kilométerre lévő iskolából sokszor hazagyalogoltam, és majdnem lefagyott a lábam a gumicsizmában, a kezem meg folyton vörös volt a hidegtől. Gyerekként még nem sokat tudtam a világ folyásáról, de az elejtett mondatokból, a feszült ideges hangulatból megéreztem, hogy nagy a baj. A szüleim rendszeresen hallgatták a rádiót, összesúgtak, pusmogtak, előttünk titkolózva beszéltek. Emlékszem egy este Nagy Imre beszélt a néphez a rádión keresztül, semmit nem értettem belőle, de unalmamban én is hallgattam. Apámék idegesek lettek, már nem is sutyorogtak, hangosan taglalták a helyzetet. Azt fontolgatva, hogy ők is felpakolnak és elindulunk a nagyvilágba, de négy kisgyerek terhével és a nyelvtudás hiányával nem mertek nekivágni az ismeretlennek.

Korán sötétedett, és mi négy óra tájt már mindig jól bezárkóztunk. Apánk behordta délután a tűzifát, hogy este már ne kelljen hátra bukdácsolnia a sötétben, meg aztán ki tudja, nem e húzza meg valaki magát a fáskamrában. Éjszakánként puskalövésekre ébredtünk meg, anyánk megnyugtatott bennünket, mondogatta, biztosan itt vannak az oroszok. Rengeteg idegen járt a tanyaközpont körül, mert közel volt az osztrák határ, úgy egy kilométerre. Volt olyan nap, hogy szinte sorokban mentek át a határon, mi meg csak bámultuk a sok embert. Esténként bekopogtak a házakhoz éjjeli menedékért, de a szüleim nem mertek beengedni senkit. Sok ember aludt a tanyaközpont konyhájának ebédlőjében, és a környék szénakazlaiban, és bizony az is előfordult, hogy újszülöttet, vagy még csecsszopót hagytak hátra. Ilyen esetben az egész tanya felháborodott, az asszonyok gondozták az ártatlanokat, míg el nem vitték őket.

Ezen az őszön nem sütött a nap és nagy nélkülözésre emlékszem, nem volt cukor, gyufa, és liszt sem a boltban. Nálunk négy gyerek éhes gyomra idegesítette anyánkat. Apám nem pénzben kapta meg a járandóságát, hanem gabonában, nem kis gondot okozva. Főtt a fejük, hogy lesz

44

ebből ennivaló? A határ tárva nyitva, mint az átjáró ház, a kutya nem ellenőrizte. hát átvitte lovas kocsin egy osztrák határ menti faluba és eladta a gabonát. Élelmet és karácsonyra valókat vásárolt. Ezért van az én emlékezetemben 1956-nak mandarin illata, mert ekkor láttam és ettem déligyümölcsöt életemben először. Egy fél zsák mandarin volt a kocsin, és amikor apánk behozta a házba, mindenütt a mandarin illata terjengett. Mennyei illatnak éreztem. Ekkor írtam először golyóstollal, s az maga volt a csoda. Sok évvel később tudtam csak meg, hogy magyar ember találta fel. Soha életemben nem ettem annyi csokoládét, és soha nem kaptam annyi ruhát, mint akkor. A faluba érkező külföldi segélycsomagok felbontásakor a rokon hivatalsegéd sokat félretett nekünk. Nekünk, gyerekeknek az ötvenhat nem csak rosszat, hanem, sok újat is adott.

Ezen a karácsonyon anyám maga főzte a szaloncukrot, és mi segítettünk csomagolni, mert a fenyőfa elképzelhetetlen lett volna nélküle. Örökké a felnőtteket hallgatva tanultam meg a disszidens szót is, mert a faluban majd minden családból idegenbe ment valaki. Folyton a Szabad Európa rádiót hallgatták, hátha üzen és életjelt ad magáról a szeretett családtag. Oly távol messze van hazám kezdetű dal, a honvágydal, sláger lett, és az asszonyok sírva hallgatták. Én nem értettem miért, mert azt hittem, hogy aki a távoli országba disszidált az gazdag ember lett és jó élete van, pedig ez nem így volt, mert sokukról soha többet nem hallottak, és hiába kerestették a vöröskereszttel.

45

KÉMERI ÉVA

A Halál madara

Tikkasztó hőség volt, 36 fok árnyékban… a munkahelyemen 39…

Az izzadtság patakban folyt végig a homlokomon, bele a szemembe. Az egész testem verítékezett.

Hol szédelegtem, hol légszomjam volt, úgy éreztem, hogy már nem bírom elviselni. Végre lejárt a munkaidőm, és fél három körül hazaérve, szinte beestem a hűvös lakásba… egyenesen a fürdőszobába a zuhany alá, erőt meríteni az éltető, hűsítő vízből.

Kicsit felfrissülve lepihentem, a jótékony álomba menekülve. Már esteledett, mikor visszatértem a valóságba, és siettem az udvarra a szomjazó növényeimen segíteni… mert már ők is aludtak.

Örömmel tapasztaltam, hogy fekete felhők kúsznak felénk minden irányból, bekebelezve a világosságot. Már csak fölöttünk volt tiszta az égbolt. A távolból, morogva, dübörögve, cikázó villámok kíséretében megérkezett a hűsítő zápor.

Olyan igazi nyári zápor… esett, mintha dézsából öntötték volna!

Órákon át hullott az „Isten áldása‖ hol erősen, hol szépen, csendesen… Ágyamon kiterülve élveztem a kitárt ablakon beáramló hűs levegő, frissítő simogatását izzadságtól szenvedő bőrömön, s hallgattam az esőcseppek kopogását.

Nyugalmamból egy fékező vonat kerekeinek visító nyikorgása, és hosszú sikoltáshoz hasonló dudálás billentett ki.

- Biztos elromlott a fénysorompó, olyankor dudálnak ilyen hosszan a vonatok – gondoltam, de újabb és újabb vonatsikoly hasított a csendbe. A fiam izgatottan lépett a szobámba.

46

- Anyuci! Hallod, hogy dudálnak a vonatok? Most írták a barátaim, fotókat is küldtek, hogy valaki öngyilkos lett. Letámasztotta a bicaját, és széttárt karokkal, mintha ölelésre várná, a száguldó vonat elé állt. Van dolguk a rendőröknek!

Közben ismét eleredt az eső, morogva, recsegve dörgött az ég, s a villámok megvilágították a sötétbe burkolózott várost. A vihar szele erősen lebegtette a kitárt ablakon a függönyt.

Feküdtem az ágyamon, és borzongtam. Féltem.

Újabb vonatsikoly… kerekek újabb sírása…

Láttam a veszteglő vonatot… láttam a véres mozdonyt… a sötétben fényesen csillogó véres síneket, ahogy a zápor lassan lemossa a vért, amit a föld mohón elnyel. Láttam azt a szerencsétlen fiatalembert élettelenül… kinek a lelke a magasból visszanézett értetlenül…

35 éves volt. Az idén ő a harmadik, ki így vetett véget életének egy értelmetlen szerelmi vita miatt… vagy talán ez adta meg neki az utolsó lökést.

Hajnalig hánykolódtam. Úgy éreztem, hogy a halál madara szélesre tárt szárnyaival itt köröz felettünk, és elégedetten keresi újabb áldozatát…

Ne segítsetek neki emberek!

Akkor most mesélek…

Van egy munkatársam, akivel valahogy úgy alakult, hogy minden nap, találkozáskor kezet fogunk. Na, nem így, hanem így: lazán, éppen, hogy összeérnek az ujjaink. Szeretek vele dolgozni, már kitalálom a gondolatait, s ő is szeret velem dolgozni, mert a nagy feladatokhoz engem hív „asszisztálni‖ Nem számít, hogy férfi, mert „csak‖ az embert látom benne, és neki sem számít, hogy én nő vagyok, mert „csak‖ az embert látja bennem.

Egy hete a műszakvégi búcsúzáskor - tudta, hogy szabadságra jövök - megfogta a kezem, és így szólt: - Hiányozni fogsz, jó veled dolgozni!

47

- Remélem is! – vágtam rá a váratlan öröm hatása alatt és eltűnődtem, hogy milyen csodálatos a sors, hogy olyan ember mellé rendelt, akinek szeretek a közelében lenni, mert mintha mindig ismertem volna.

Egy iskolába jártunk, ismertük egymás szüleit, testvéreit. Kikerülve az általánosból, semmit nem tudtunk egymásról évekig, majd egyugyanazon munkahelyre kerültünk, ahol ő művezető volt, én adminisztrátor. Az üzemben napi kapcsolatban voltunk. Ő megnősült, ismertem a feleségét, én férjhez mentem, ismerte a férjemet. Mikor a középső fiam született, nekik akkor született az egy szem fiuk. A két gyerek a bölcsődében „véletlenszerűen‖ egy csoportba került, már akkor, két évesen barátok lettek.

Az óvodában egy csoportba, az iskolában egy osztályba jártak. Mint később megtudtam, ők intézték így, hogy a gyerekek ne szakadjanak el egymástól. Az általános elvégzése után elváltak ugyan az útjaik, de a barátságuk megmaradt. Én időközben (24 éve) elkerültem a cégtől, más munkakörökben mozogtam, de a gyerekek által – ők voltak a kapocs – folyamatosan tudtunk egymás életének alakulásáról. A hosszú kitérő után, bő egy éve megint visszajöttem a céghez, amelynél kezdtem – ő azóta is itt dolgozott – és megint munkatársak lettünk. Összeköt minket a múlt, a közösen végzendő munka, a fiaink barátsága… ezt pecsételi meg, a mindennapi kézfogás… és ez jó... nagyon jó!

Az utolsó találkozás

Nem értem, hogy miért történik, és keresem, kutatom a választ, hogy miért törnek fel váratlanul, rég elfeledettnek hitt, gyermekkori emlékképek gondolataimban. Este, ha aludni térek, már félálomban vagyok, és mint a villámcsapás villan be egy-egy kép, jelenet a gyermekkoromból, amelynek a főszereplője mindig az anyukám.

48

Szegénykémmel többször átéltem az ijesztő halál közeledtét az évek alatt. Gyermekkorunk óta szívbeteg volt. Az utóbbi években többször előfordult, hogy rohammentő vitte kórházba, ahol keményen harcoltak az életéért. Olyankor mindig azt hittem, hogy elveszítjük.

Legutóbb, mikor derékfájástól szenvedett, lehívtam hozzá az orvost, aki idegszál becsípődéssel kezelte. Nem javult az állapota, így egy másik orvossal próbálkoztam, aki már előzőleg eredményesen kezelte.

Szerinte nem idegszál, hanem vesebetegség okozta a panaszokat, ezt igazolta az elkészített labor eredmény is. Írt fel más gyógyszereket. Teltek a napok, de nem javult semmit, hanem még rosszabbul lett, mert bármit evett vagy ivott, semmi nem maradt meg a gyomrában. Fenn állt a kiszáradás veszélye is, így beküldte a kórházba kivizsgálásra. Összekészítettem a kis holmiját és bekísértem.

Akkor még abban bíztam, hogy hamarosan megtalálják a panaszokat kiváltó okot, beállítják a gyógyszereit, és megint rendben lesz minden. De napról napra gyengébb lett, már fel sem tudott ülni az ágyban, pelenkázták, oxigén, infúzió, és közben folyamatosan vizsgálták, keresték, hogy mi lehet a baj. A kezelőorvosa, azt nyilatkozta, hogy ő rosszindulatú hasi daganatra gyanakszik, áttétekkel.

Ledermedtem a megdöbbenéstől, mikor ezt hallottam.

- Akkor nem a vese…? És akkor most mi lesz? Hogyan tovább?

Munkám végeztével minden délután bementem hozzá a kórházba. Az izgalomtól, félelemtől remegve mentem, hogy vajon mire érek oda, mi történt tegnap óta. Ha éppen aludt, leültem és néztem, vártam, hogy felébredjen. Áthallatszott a szomszéd kórtermekből a betegek jajgatása, sóhajtozása, nyögdécselése és ez még erősebb rettegéssel töltött el.

Egy alkalommal, mikor jobban volt, beleültettem a tolókocsiba, kivittem az udvarra, mert vágyott a napfényre. Ahogy ült a kocsiban a betegségtől görnyedten, sápadtan,

49

lefogyva, fénytelen bágyadt szemmel rám nézett, és megkérdezte:

– Mi van velem Éva, mi fáj ennyire?

Úgy éreztem megfulladok.

– Anyukám! Azt mondja az orvos, hogy gerincsérve van és nem műthető, mert gyenge a szíve, nem bírná ki a műtétet - mondtam.

Hazudtam! Akkor, ott hazudtam! Talán ez fáj most olyan nagyon? Soha sem hazudtam neki.

Meg kellett volna mondanom az igazat? Hogy kell azt közölni a szülő anyámmal, hogy vége az életének, hogy nincs tovább, hogy meg fog halni????

Meg… különben is? Mi az, hogy nincs tovább? Mi az, hogy meg fog halni? Teljesen össze voltam zavarodva…

A következő nap borzalmas nagy fájdalmai voltak, minden lélegzetvétel szenvedés volt neki. Sietve kerestem meg az ügyeletes orvost, és megkérdeztem, hogy nem lehet-e adni valamit anyukámnak, ami enyhítené a fájdalmait?

Nem lehetett, mert a legerősebb morfium tapasz volt felragasztva. Szenvedni látni, tehetetlenül csak nézni… azt hittem bele őrülök!

Mikor eljöttem tőle, a parkból visszanéztem a kórházra, a kórterem ablakára, ahol ott, bent, szenved az én drága anyám…! Akkor este zokogva imádkoztam. Könyörögve kértem az Úr Istent, hogy ha szereti, hívja haza, ne engedje tovább szenvedni szerencsétlent, hiszen oly sok fájdalom érte már az életében.

Pár nap múlva, megszűntek a fájdalmai, nem találta helyét, mindig menni akart valahová, maga sem tudta, hogy hová.

Nyugtatgattam és örültem, mert fel tudott ülni. Gondoltam, biztos tévedtek az orvosok és nem is olyan vészes a helyzet, mint ahogy mondták. Csakhogy ijesztő, félelmetes dolgokról kezdett beszélni, és akkor döbbentem rá, hogy zavart lett az elméje. Már nem fogta fel, hogy kórházban van, azt hitte, hogy otthon vagyunk a szobájában. Egyszer csak tisztább lett a tekintete, és megtörten, mélyet sóhajtva így szólt.

50

– Nem megyek én már innen haza… hiába…egyszer mindenkinek el kell menni! - Elcsendesedett, és elaludt… azt hittem, hogy alszik, alig lélegzett…

Akkor még nem tudtam… hogy akkor már haldoklott.

Sajgott, zokogott a lelkem, amint néztem drága viaszarcát… Váratlanul, egyszer csak kinyújtotta felém a kezét és megfogta a kezemet. Kezét a kezemben tartva, ordítani tudtam volna a tehetetlenségtől, mert nem tudok tenni semmit érte. Fülemben csengtek az orvos szavai, hogy nem tudni meddig tart… hetek, hónapok, de lehet egy év is. Mikor megint felnézett, végigkérdezte az egész családot, hogy hogy vannak. Testvéreimet, fiaimat, unokáit, dédunokáit, kicsiktől a nagyokig, mindenkit. Teljesen kitisztult a tudata, és én megint megörültem, hogy jobban van. Mikor el jövet elköszöntem tőle, mosolyogva integetett.

– Szia! Legyetek jók!

Akkor, gondolni sem mertem, hogy ez volt az utolsó találkozásunk… akkor, ott, elköszönt!

2008. november 3-án meghalt.

Így utólag látom, hogy minden esemény kérdéseiben ott van a válasz is, csak akkor az adott helyzetben nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni, mert körömszakadtáig ragaszkodunk ahhoz, aki sziklaszilárdan mindig ott volt mellettünk, az eddigi életünkben. Nem tudjuk elfogadni, hogy egy hónapja, mikor besétáltunk a kórházba, az volt utolsó sétánk együtt. El sem tudjuk képzelni azt, hogy Ő nincs többé!

Most, írás közben tisztul le, hogy miért törtek fel oly fájón ezek az emlékképek, és mi kényszerített a leírásukra.

Adósnak érzem magam anyukámmal szemben!

Nem köszöntem meg, és már nem köszönhetem meg neki az életemet… hogy becsületes embernek nevelt… hogy büntetett, ha kellett… hogy nekünk áldozta az életét… hogy érdes kezével úgy tudott simogatni… hogy úgy szeretett, ahogy már senki sem fog szeretni!

Tőle tanultam, hogy a gyermekeim legyenek a legfontosabbak, ők legyenek az elsők mindenek felett.

51

Arra viszont, nem tanított meg, hogy időben elmondjam, kimutassam az érzéseimet, ezért nem mondhattam el neki sem. Most általa, megtanultam. Megtanultam azt is, hogy úgy kell élnünk, hogy nem tudhatjuk, hogy melyik az utolsó nap az életünkben…

Pucérka

Mint legtöbb gyerek, én is szerettem az állatokat. Nem volt olyan gethes, kóbor macska, amit én haza ne vittem volna! - Jaj de sokat megszidott anyu, mert mindenféle beteg kiscicát összeszedtem az utcán! - Napokig ápolgattam, de aztán, csak rossz végük lett, elpusztultak.

Végignéztem a haldoklásukat, majd keserves sírás közepette eltemettem őket a kert távoli sarkába, ahol már szabályos kis állat temető volt. Szép kis síremléket állítottam nekik…

Abban az időben még úgy volt kiscsirkénk, ha keltettünk magunknak. Ha egy tyúk elkotlott, aláraktunk 21 vagy 23 tojást, és három hét után azokból kikeltek a kiscsirkék. Nagyon szerettem a kis puha, pihés csirkéket simogatni, anyu el is nevezett „pipiskének ‖.

Egy kora nyári nap, mikor már szünidő volt, keltek ki a kis csirkék a kotló alatt. Mint a kotló, úgy ültem ott én is, figyeltem, hogy mi történik. Anyukám gyakran megnézegette, és kiszedte a frissen kibújt csirkéket, hogy a kotló nehogy megtapossa őket. Egyszer csak, felkiáltott:

- Nézd csak Éva, ilyet még nem láttam, mióta megvagyok! - és a markában tartott egy teljesen meztelen, pihe nélküli csirkét. Kicsordult a könnyünk a nevetéstől! Szegényke, nagyon mulatságos volt… Mint mindig, most is választhattam magamnak kedvenc csirkét, és persze, hogy a pucérat választottam, el is neveztem, Pucérkának.

Bevihettem a házba, egy papírdoboz lett a lakhelye. Ő lett a család kedvence, de még a szomszédok is csodájára jártak, jókat derültek rajta. Ahogy növekedett, továbbra sem nőtt rajta, még egy pihe sem! Olyan volt, hogy szinte át lehetett

52

látni rajta. A kezemből evett. Ahogy lenyelte a darát, látszott, ahogy az végig megy a begyéig. Látszott, ahogy dobog a kis szíve. Nagyon érdekes volt. Mikor hívtam, szólítottam, hogy – Pucérka, kis szárnyait széttárva futott hozzám, úgy, mintha repülni akarna. Mikor hozzám ért, beleugrott a tenyerembe, és ahogy az arcomhoz emeltem, csipkedett a kis csőrével, mintha csókolgatott volna. Nagyon szeretett hozzám bújva aludni

Egy délután hirtelen, nagy zápor kerekedett, jéggel együtt jött. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, szinte füstölt. Nem tudtam kiszaladni, megkeresni kis kedvencemet, csak hívtam, kiabáltam neki a nyitott ablakon át. Nem jött.

- Biztos elbújt valahová - nyugtatgatott anyu, de amint csitult a zápor, indultam megkeresni.

Mezítláb gázoltam a bokáig érő vízben, bebarangoltam az egész udvart, szólítgattam… Hosszas kétségbeesett keresgélés után átmentem a hátsó szomszédba is, ahol egy pocsolyában kinyúlva megpillantottam Pucérkát. Még élt…

Zokogva kaptam fel, ernyedt, hideg kis testét a testemhez szorítottam, hogy felmelegítsem. Mintha rám nézett volna… csipogott még egyet… és mire hazaértem vele, már nem lélegzett.

Kitört belőlem a keserves zokogás. Anyu könnyes szemmel, fejcsóválva, csak ennyit mondott:

- Szegény, kis bolond csirke!

Mikor végre nagy nehezen megnyugodtam, eltemettem Pucérkát.

Nekem ez a nyaram volt a legszebb… A kis bolond csirke szépítette meg.

53

MARKOVIĆ RADMILA

Anyu, ne merj sírni!

Amikor a középiskolát befejezték a tanulók, a fiúkat rögtön vitték katonának. Nem valami jó ötlet volt, hiszen még jóformán gyerekek voltak, meg aztán nem sokkal az én fiam rukkolása előtt történt egy tragédia. Az egyik kaszárnyában nemzetiségi alapon az egyik kiskatona lelőtte néhány társát. Mi szülők mindannyian rettegve engedtük el a fiainkat katonának. Eljött az indulás ideje. Szerettem volna elkísérni a fiamat Szabadkáig, de ő nem engedte. - Anyám, attól félek, rosszul leszel, meg aztán úgyis csak sírnál. Búcsúzzunk el itthon. - De kisfiam... - Ne izgulj, nagyon vigyázok magamra! Elindult, de vagy még kétszer visszaszaladt. Megpuszilta a nővérét, engem, meg elvitte az indexét, mondván, hogy hadd lássák nem csak szép, de okos is. Jóízűt nevetett hozzá. Elment, és mi a lányommal úgy éreztük, hogy üres lett a ház. Egy hónap elteltével elérkezett az eskütétel ideje. Értesített a fiam bennünket, hogy mikorra menjünk el hozzá. A tengerparthoz közel volt a kaszárnyája. Újvidéken elég sokáig kellett várakoznunk az átszállásra. A váróterem egyik sarkában megláttam egy gyanúsnak tűnő csomagot. Senkihez sem tartozott. Rászedtem a lányomat, menjünk át a nem dohányzók várójába, mert az a csomag lehet, hogy bomba. Nevetett rajtam, de azért átjött velem a másik váróba. Megérkezett a vonat. Megrohamoztuk a vonatot. Rengeteg utas volt, hiszen mindenki ment a katona fia eskütételére. Sikerült helyet kapni, amikor egy sokszoknyás asszony bejött a kupéba, és a fejem fölé tette a nekem gyanús csomagot. A lányomból kitört a nevetés, én meg vállat vontam. Egész éjjel utaztunk, mire Titográdba értünk, onnan autóbusszal

54

folytattuk az utunkat. A kaszárnyába érve azt mondta egy tiszt, hogy csak eskütétel után beszélhetünk a gyerekeinkkel. Vártunk. Végre jöttek négyes sorrendben a katonák, de hiába kerestem a fiamat, nem láttam sehol sem. Olyan egyformák voltak! Végre észrevettem. Biztos valami szívhez szóló beszédet mondott valaki, de fogalmam sincs, hogy mit is, mert le sem vettem a szemem a fiamról. - Anyu, nehogy sírj nekem! Ne hozz szégyent Lórira! Nyeltem a könnyeimet, de ahogy szétnéztem magam körül, még a férfiak szeméből is patakzott a könny. - Nem sírsz, remélem - mondta a lányom. - De sírok! - úgy potyogtak a könnyeim, mintha felhőszakadás lett volna. Eskütétel után alig tudtam elengedni a gyerekem. Ekkor vettem észre, hogy a lányom szeme is könnyes.

Bankot raboltál?

Amikor a Vajdasági Pedagógiai Intézetben dolgoztam, decemberben kaptunk 13. havi fizetést is. Ennek mindannyian igazán örültünk. Karácsony közeledtével, én ezt az összeget gyermekeimre fordítottam. Előbb a lányom jött el hozzám Újvidékre, akinek vettem kosztümöt, cipőt, majd a fiam is. Ő azt mondta, hogy neki csak télikabát kell. Elmentünk a városba nézelődni. Megláttam egy nagyon szép bőrkabátot, aminek az ára még szebb volt. - Tetszik kisfiam? Ha igen, megveszem. - Anyu, te bankot raboltál? Honnan lenne nekünk ennyi pénzünk? Nekem ez nem kell! Vedd meg azt a kabátot, amit a legelső boltban láttunk! Nekem az tetszik a legjobban! Térdig kopott már a lábam Újvidék üzleteit járva. A nyelvem lógott, és itt van, az a kabát kell neki, amit a legelső boltban láttunk. Tollkabát volt, a legmodernebb, a fiam szerint, a módit én nem kísértem. Sokkal olcsóbb volt annál, amit én ajánlottam, de

55

lényeg az, hogy a fiam még ma is örömmel meséli: „Alig tudtam anyut rászedni a legszebb télikabát megvételére, de sikerült.

Ha nem leszek

Milyen furcsa ez az élet! Hol ilyen, hol olyan meglepetésekkel áll mellém. Vannak ilyen, olyan napjaim. Senki sem bánt, csak úgy. Magamnak sem akarom bevallani, hogy többet felejtek, mint ifjú koromban. Akkor is arról voltam ismeretes: „Jaj, már megint elfelejtettem!‖ Persze nem mindig hittek nekem, például amikor szarvashúsból készült bográcsosra voltam hivatalos. Még sértődés is lett belőle. Tanár voltam, rengeteg gyerekkel, azok szüleivel, később emberekkel volt részem dolgozni. Nem egyszer kerültem olyan helyzetbe, valaki megállít az utcán, nem csak itt Kishegyesen, hanem városban, vagy bárhol. Üdvözöl, kérdezget felőlem, én meg azt sem tudom ki áll velem szemben, de nincs lelkem azt mondani: ne haragudj, nem tudom ki vagy. Ilyenkor általános kérdésekkel bombázom. Te merre vagy most? Mit csinálsz? Régen láttalak. A családod? Mint a hülye gyerek, a kapott válaszra valamilyen bókkal, vagy mosollyal válaszolok. Azt szeretem, ha rám kérdeznek: Tudja, ki vagyok? Ilyenkor, ha nem tudom, akkor töredelmesen bevallom: ne haragudj, de nem emlékszem. Azután elmagyarázza, kivel állok szemben, és vagy beugrik, vagy sem, leginkább igen. Valamelyik este sétálok a barátnőmmel hazafelé, persze a kocsiúton, mert ott nem töredezett a beton, így nem kell állandóan az orra elé nézni az embernek. Mivel besötétedett, az utcai lámpák égtek, és aránylag jól lehetett látni. Az egyik ház előtt emberek álltak, beszélgettek. Odaköszöntek, mi illedelmesen visszaköszöntünk, amikor megindult felém egy csupa szőrmók, magas férfi. Szent Habakuk, ez meg mit akar? Mikor egész közel ért, akkor

56

ismertem fel a hangjáról, és az állandó kézcsókról, ami nála kötelező. Elég illuminált állapotban volt. Átölelt, Mondta mennyire tisztelt engem, mint tanárt, a fejemre is kaptam puszit, és egyre indultam volna, de ő csak mondta, mondta, mondta. Hirtelen mosolyogva rám kérdezett: emlékszem –e arra, hogy mit bocsátottam meg neki? Na, itt van, most megismertem, de le leszek tesztelve. Honnan emlékeznék arra, hogy a párezer gyerek közül neki mit bocsátottam meg. Bevallottam: nem. - Gondolkodjon. Valamit el kellett olvasni. - Akkor sem emlékszem, drága gyerekem- feleltem. - Megbocsátotta, hogy nem olvastam el a Légy jó mindhalálig című házi olvasmányt. Sikerült kiszabadulnom az öleléséből, elköszöntünk, és a várakozó barátnőmhöz mentem. - Na, én ugyan nem engedtem volna ennek a részeg embernek, hogy ilyen bizalmas legyen velem. - Tökéletesen megértelek, csak hogy Te nem voltál tanár, nem értheted, ő még mindig a diák szerepében van, ha találkozik velem. Ha nem leszek …Ha az a sok diák, akiket korholtam: Megy ez neked jobban, tanulj gyerek, ha meglát egy könyvet mondja-e: „Tanárnővel könyvet elemezni, de jó volna‖… Milyen furcsa ez az élet, hol ilyen, hol olyan, de egyszer már nem leszek részese.

A kutyáimról

Több Portálon is olvasok állatokról, főleg macskák és kutyák a téma. Elolvasom, és van egy személy, akinek az írása humoros, és tetszik ahogy küzd a macskájával. Nem egy esetben megmosolyogtam, hogy is van idege ennyit kínlódni egy macskával.

57

Mivel én falun élek, nálam sem a kutyának, sem a macskának nincs helye a szobámban, mert a menyem és a fiú unokám allergiásak a szőrre. Ennek én azért titokban örülök, nem annak, hogy allergiásak, hanem hogy okom van kint tartani őket. Operáció után a lányom és a legidősebb unokám hozzám költöztek, s elhozták az akkor még gombócka kiskutyájukat is. Amint sétálhattam, én etettem a kis Mikit, és négy hónap után is nálam maradt. Mivel magasugró, először csak ráugrott a széles kerítésre, majd rájött, hogy ha fel tud ugrani, akkor le is ugorhat. Most kezdődött a baj. A szomszédomnak öt kisgyereke van, az én Mikim meg csak engem látott hónapokon keresztül, mindenki mást ellenségnek könyvelt el. Nem volt lelkemnek hova lenni, elmentem, és vettem két méter magas vasrácsot. A fiam a barátjával felszerelte kora hajnalban, mert mentek dolgozni. Vidáman betettem mindlét kutyámat, az öreget, meg a fiatalt, és mit látok, pár perc múlva nyugodtan sétálnak a kertben, és szaglásznak. Nem mondhatnám, milyen örömhullám jött rám. Elmentem a fatelepre, vettem drótot, a barátnőm férje, az unokám kedvesével felszerelték a drótot, és megnyugodtunk. Igen ám, amint nyílt a kapu, az én Mikim nekirontott a drótnak, és erős fogával úgy szaggatta, mintha oroszlán lenne. Mi lett a vége? Akkora lyukat szaggatott ki, hogy még egy kicsi, és kiugrik. Vettem megint drótot, mos már én erősítettem oda, nem hívhatok minden percben segítséget, Az előző drótot is megerősítettem. Na, most már két dróttal nem bír el az én Mikim, gondoltam én, de nem úgy Miki. Pillanatok alatt, megint tátongott a lyuk. Megállj betyár, nem jársz Te túl az eszemen, odaszereltünk erős vasszerkentyűt a lányommal, és a jó nagy területen elkerített kapun megszűnt a veszély. Igen ám, de a kerítésnek ugyebár oldala is van, nem csak kapuja, Miki megtanította a másik kutyámat is, hogyan kell kiutat találni, az idős s kicsi suttyomban alul készítette el a kijáratot, a fiatal magasabban,

58

és mit ad Isten, ott vagyok, ahonnan elindultam, Jött a foltozgatás, hát ha nadrág lett volna a kerítés, mondhattam volna folt hátán folt, mégis lyukas volt. Ekkor nem bírtam tovább idegekkel, vettem három méter hosszú kutyaláncot, és Mikit megkötöttem. Úgy megsértődött rám, hogy kapart magának a földbe egy lyukat, és fejjel befelé bele bújt. Enni sem akart, inni sem akart. Az öreg kutya szaladt hozzá, szaladt előre, hívott engem. Bepréseltem magam a kapujukon, és odamentem Mikihez. Hiába szólítgattam, meg se moccant, akkor kihúztam a gödörből, megszeretgettem, odavezettem az ételhez, pár szemet a kezembe vettem, és nyújtottam neki. Elfordította a fejét. Ez biz a, haragszik még rám. Akkor egyenként tettem a szájába, evett ivott, és indult a fejét a földbe dugni. Elébe állam, és beszélgettem vele, megmagyaráztam mért kapott láncot, és hogy mit gondolt magában, azt nem tudom, de többé nem dugta a fejét a földbe. Lassan kezdett enni, inni, de az ugatást abbahagyta, amit azért sajnáltam, mert a harmadik fülem nélkül is tudtam jön valaki, ha ő rázendített. Megbékélt velem az én Mikim, most ismét meg kell szeretgetni evés előtt, és ugat is, csak a kerítés marad épségben. Most az állatbarátok biztos felhorkannak, de én emberbarát is vagyok.

Sikertelen interjú Interjút készítek sikeres emberekkel. Megengeded? Érdekes. Kérdezel, vagy elmondjam magamról ami eszembe jut. Tudod Te mi az interjú? Azt hiszem, kíváncsiskodsz. Remélem, nem kérdezed mikor, hogyan huci - mucizok a férjemmel. Na jól van, kérdezz már valamit. Mi a véleményed a kishegyesi emberekről? Van ilyen is, olyan is, de pletykázni szeretnek. Dolgos nép lakja ezt a falut?

59

Naná. Mintha nem tudnád. Dolgoznak, kaparnak, mint a güzü, tartogatják a pénzüket, azután oda adják az orvosnak, mert az egészségük bajban van. Azt hiszik örökké élnek, ők is, szüleik is, azután jön a hirtelen döbbenet. Így jártál te is? Még kérdezed. Én voltam a legnagyobb balek. Többet kellett volna lenni a gyerekeimmel, többször kimutatni anyámnak hálámat, szeretetemet. Mi tartott vissza? Rohanás önmagam után. Te kitől kaptál szeretetet? Bevallom a gyerekeimtől, és sok másoktól. Barátoktól, rokonoktól. Volt problémád valakivel? Igen. Kivel? Önmagammal. Térjünk már a tárgyra, mi érdekel. Elmondtam magamról mindent. Veled kedvesem, ki valóban sikeres vagy, majd legközelebb.

A borászat Baráti összejövetel volt nálunk. A gyerekek az egyik szobában játszottak, mi felnőttek a másik szobában beszélgettünk, nevetgéltünk. Fiatalkori emlékeinket mesélgettük, amik főleg muris történetek voltak. Mikor rám került a sor, egyetemista koromból való élményemmel rukkoltam elő. - Tudjátok, népi hagyományokat gyűjtöttünk Penavin Olga tanárnőnek. Horgosra mentünk, ahol diákok vittek bennünket elszállásolásra. Engem a tanárnő a szőlészettel és a borászattal bízott meg. Próbáltam tiltakozni, hogy én nem tudok semmit sem erről a témáról, talán a fiúk között van olyan, aki ért hozzá. Nem jártam eredménnyel. Mennem kellett a szőlészettel, borászattal foglalkozó gazdákhoz. Magam sem tudom hol kezdtem a kérdezősködést, de csak borivás mellett volt a gazda hajlandó beszélni. A legértékesebb hiedelmet, ami

60

a kereszténységhez fűződik, még sikerült leírnom. Így hangzik: „Amikor az Isten a földön járt, megtanította az embereket hogyan kell a szőlőtőkéket elültetni. Amikor kiássák a gödröt, először rózsaleveleket hintsenek bele. Másodszor oroszlánvért öntsönek a gödörbe. Harmadszorra meg disznó vérével locsolják meg a gödröt. Ezért van az, ha kevés bort iszik az ember, akkor rózsaszínűben látja a világot. Ha többet iszik, akkor olyan erősnek érzi magát, mint az oroszlán. Ha sokat iszik az ember, akkor disznóvá válik.‖ Mire este lett, több borgazdánál jártam, és én, aki nem voltam hozzászokva az alkoholhoz, olyan részeg voltam, hogy a disznó enyhe kifejezés a számomra. Valahogy elhagytam az utolsó gazda házát, egy nagy eperfa alá álltam, és késő éjjelig ott ácsorogtam, mire végre magamhoz tértem. Két hétig voltunk Horgoson. A második hét végére vedelhettem a bort, semmi bajom sem lett, mert jól ettem, és egyfajta bort kértem mindenhol Ott tartózkodásunk utolsó estéjén, a búcsúvacsorán hangosan megkérdeztem: ‖ Mit mondott az öreg Kis?‖ Kórusban válaszoltak: ‖ Hogy egy kicsit igyunk is.‖ ―Mit mondott az öreg Nagy?‖ ― Ha nem iszol, bolond vagy!‖

A juhász Magnetofonnal jártam a falut, és így gyűjtöttem össze a munkámhoz szükséges adatokat. Többek között a juhászattal kapcsolatos szavakat gyűjtöttem volt juhászoktól, akik jól ismerték a birkaőrzés csínját-bínját. Lábadi bácsihoz irányítottak. Jó kedélyű, vicces ember volt, aki azt mondta, szívesen elmond mindent, amit tud.

61

Ekkor én beállítottam a nagy hordozható magnetofont, a mikrofont odakészítettem, és megkértem, beszéljen a mikrofonba. Rám nézett huncut mosollyal az ajkán. - Nem beszélek én magának tanárnő semmijibe sé bele. Ha akarja eemesélém amit tudok. - Jól van, de megengedi akkor, hogy legalább leírjam amit mond, mert elfelejtem, és aztán nem csináltunk semmit sem. - Azt nem bánom - mondta a juhász. Így jutottam fontos adatokhoz a juhászattal kapcsolatban.

A padlás Egy idős nénihez mentem, aki az öltözködéssel kapcsolatos szavakat mesélte nekem, meg azután rátért a szokásokra is, többek között arról is szó esett, hogy milyen volt a viszony a férj és a feleség között. - Hékám, gyerünk a pallásra !- mondta az ember,- akkor az asszonynak menni köllött a pallásra. Bambán néztem az asszonyra. Nem értettem az egészet. - Minek mentek a padlásra? – kérdeztem én. Most a néni nézett rám csodálkozva, hogy még ezt sem tudom. - Hát párzani. Lent vótak a gyerekek. Belőlem kitört a nevetés. Nem a nénit nevettem ki, hanem eszembe jutott, hogy nagymamám padlása is milyen tisztán volt tartva, még mázolva is fel volt. Elég nagy butaságot követtem el. Tovább a néni egy szót sem volt hajlandó mesélni a régi életről. Megtanultam a leckét. Érzelmeket nem mutattam ki soha többé az adatközlők felé.

62

M. FEHÉRVÁRI JUDIT

A Megváltás melódiája

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmasabb volt az mindenkinél és oly sok gőg élt benne, hogy az bizony majdnem elhomályosította a napot is. Birodalmában így is minden nyirkos volt és tejfehér. Még lépni is alig tudtak az közrendű emberek, hiszen nem nagyon láttak tovább az orruknál! Bezzeg a király! Hatlovas hintókon járt csak, előtte 12 ember vitte a fáklyát, s mellette is mindkét oldalon, de még hátul is. Így aztán meglehetősen nehéz volt közlekednie, hiszen ennyi ló nem mehetett vele, csak gyalogosan kísérték a Hetedhét országból gondosan összeválogatott deli vitézek.

Egy szép, kevésbé ködös napon, amikor néhány fénysugár áthatolt a palota fölött, őfelsége úgy döntött, hogy megnézi a fenyőfaerdejét, s ő maga választja ki a karácsonyfáját, mert bizony december végére járt már az idő. Bosszús volt nagyon az uralkodó, mert nem akarta Időapót zaklatni azzal, hogy állítsa meg a rokkáján a fonalfolyamot vagy húzzon vissza belőlük. A Birodalomban ugyanis mindenkit meg tudott vesztegetni, csak ezt a furcsa, habókos öregembert nem. Összetrombitáltatta tehát a teljes kíséretét, s azon nyomban el is indultak. Csak mentek, mendegéltek megállás nélkül, mert olyan sűrű sötét éjjel szakadt le valahonnan magasról minden Holdtölte után, hogy bizony a Birodalomban az emberek, még a legelvetemültebbek is, takarójuk alá menekültek, s még a szempilláikat is kulcsra zárták. Nem így a király! Parancsba adta, hogy próbálják csak elérni azt az erdőt, ha már kigondolta. Csöndesen, magába zuhanva ballagott a kíséret, s csak a lovak egyre ritkuló horkantásaiból tudták, hogy nincsenek egyedül ebben az ébenéjben. Hirtelenjében az uralkodó valami picike fényt pillantott meg, ami annyira vonzotta, hogy egyre mélyebbre barangolt a sötétségben, mert

63

annyira vágyott a lelke a fényre. Nem is vette észre, hogy messze hagyta embereit, s immáron egyedül bolyong. A kísérete egy darabig megpróbálta ugyan követni, de ekkor egy sűrű sötét fellegből, amit ugyan senki sem látott, de mindenki hallotta orkán üvöltését, hatalmas szél kerekedett, s visszafordította őket.

Nem hiányzott otthon a király senkinek sem. A város lakói ugyanúgy élték tejfehér mindennapjaikat, mint eddig. Az uralkodó ugyanis nagy zsarnok is volt, meg családja sem volt, mert kivégeztette régen az összes hozzátartozóját, nehogy az uralmára törjenek egyszer. Így aztán új királyt emeltek a magasba, aki sokkal igazságosabb volt, s így ünnepelték a Szentestét. Még énekeltek is. Ilyen pedig emberemlékezet óta nem esett meg ezen az elhagyatott tájon. Először még azt sem tudták, hogy a torkukból nemcsak szavakat képesek kibocsátani, de éppen arra járt egy szakállas, vén öregember, aki egy furcsa tárgyat cipelt a hátán, amiből csak úgy ömlött a fonal, s mindenkinek ingyen adott belőle éppen annyit, hogy egy rend új ruhára való kerekedjék ki belőle. Ha megkérdezték tőle, miért osztogatja a nehéz munkája által feldolgozott gyapjút, csak annyit mondott, hogy nem más ez, mint az emlékezés fonala mindazoknak, akikre a felejtés ködössége szállott rá. Még azt is hozzátehette mérföldes szakálla alól motyorogva, hogy a valamikori dal és világosság kincse. Az emberek furcsán csóválták fejüket, s rábólintottak, hogy bizonyára habókos. Amúgy meg egyfolytában dallamok hagyták el ajkait, s úgy csatinázott, akár egy csalogány. Először egy apró fiúcska ment oda hozzá, s kérte meg arra, hogy tanítsa meg a madarak nyelvén fütyörészni, majd az egész város minden apraja és nagyja is odasereglett, s szájtátva hallgatták e muzsikát. Még nagyobb volt a csodálkozás, amikor mély öblös hangján egy éjről dalolt, s erre a nótára meg is tanított minden egyes embert. Amikor közös éneklésbe kezdtek, egy picike csillagot pillantottak meg az égbolton, már amennyire sejtették, hol is kellene azt keresni, ami csak úgy szórta rájuk a mennyei fényt. Először egy termetes asszonyságnak derengett fel a valamikori zsarnokság

64

képe, s hihetetlen, de úgy megtelt a szíve szeretettel és örömmel, hogy az egykori király után akart menni, s megkeresni azt. Majd a többiek is sorra mind, mert úgy emlékeztek uralkodójukra, hogy kíséretének melegségéből, a fáklyák fényéből nekik is mindig jutott egy picinyke szeretet.

Közben, ha hiszitek, ha nem (Járjatok csak nyugodtan utána!), kerek harminchárom esztendő telt el.

Ha Időapó meg nem jelenik a városban, s a dal imádatával meg nem állítja rokkáját, talán mégis észrevette volna valaki, hogy semmi sem változott a békességen kívül, ahogyan egymás felé fordultak az emberek.

Hogy a zsarnok uralkodóval mi történt? Az első néhány évben megvédték a tűlevelű fák a ragadozóktól, szarvasok hordozták a hátukon, madarak etették, apró fénytündérek itatták, s a felejtés ködét bocsátották rá. Emlékei elillantak, s egyes-egyedül az erdő rezzenéseiből táplálkozott a lelke. Furcsa álmai voltak, amelyből a tejfehérségre, emberek könyörgő tekintetére, s az ég felé tárulkozó kezeinek képére emlékezett csupán. Az ég madarai megtanították énekelni, s immár tudta azt, hogy az erdő az áldást és békességet hozta el szívébe. És nem is vágyott másra.

Amikor egykori népe rátalált, akkora hosszú szakálla volt már, hogy 15 deli vitéz cipelte utána. Hazatérvén, egykori dajkája megmosta a lábát, s ő végeláthatatlan zokogásban tört ki. Könnyeitől feloszlottak a ködök, s karácsony ünnepére sűrű, fehér hótakaró váltotta fel az egykori lápvidéki táj képét. Valahonnan messziről éppen odaért a betlehemi csillag is, s beragyogta az éjszakát, s az ünnepnek új hitet adott. Időapó szépen tovafonta rokkáján a megkezdett szálakat, mert eljövendett az új, az igazságos uralkodó.

Az eddigi királlyal mély barátságba keveredett az immár igazságos és szelíd királyunk, s felerészben uralkodtak ezentúl a Birodalomban, ahol december 24-én azóta is minden este egyenesen az Ég felé száll a „Csendes éj…‖ melódiája, hogy

65

csillagokra, megváltásra és szeretetre, odafigyelésre, a törődés erejére emlékeztessen mindenkit.

Triptichon mozaikok

Véletlenül azt találtam mondani, hogy: „Haza szeretnék menni!‖ Értetlenül néztél rám. - Hova haza?- kérdezted. - Haza szeretnék menni! – ismételtem. - De hiszen itthon vagy! – felelted. - Nem tudok itt lenni! – válaszoltam. - Nem érzem a levegő illatát, a hajnalok hűsét, az ágy puhaságát, az ablakokról lemálló idő sercegését, a szabadban száradó ruhák jégcsapszobrokká meredését a téli fagyokban, a tűz lobbanását, a fejsze csattogását, nem hallom a fűrész dalát és oly távolba tűnik apám árnyéka, ahogyan előttünk siet az állomásra, hogy elérjük a vonatot. - Tudtad, hogy mindig hajnalok hajnalán utaztunk angyalarcú nagyszüleimhez? A gőzös pernyéket sodort a szemembe és a hajamba… Csupa korom lett az arcom. - Láttál már kiskorú kéményseprőt? - És olyat, amelyik kidobja a vasparipából a kedvenc maciját? - Miről beszélsz? - Furcsán nézted azt a benső ragyogást, amit valahol messze feledtem, és soha senkinek sem engedtem megismerni. - Ez az otthonod! – ismételted. - Nem hibbantam meg, csak hiányzik a családom – suttogtam távolba meredő tekintettel. - Mi vagyunk a családod – értetlenkedtél. Akkor semmibe vettelek.

***

A ház előtt álltam. Délután már kibírható volt a hőség és árnyat vetett ránk az otthon szentsége; a kezeinkkel épített falak védőszentjei mind felébredtek. Arcunkon éreztük

66

cirógatásaikat. Apám a virágoskertet rendezte, Nagyanyám, az Ő Édesanyja távolabb állt. Tegnap éjszaka ott fényképeztük a csillagokat. Persze előtte megszámoltattad velem őket, amíg haza nem értünk. Gyalog mentünk, mint mindig és én pontosan tudtam, melyik tető alatt kik is élnek. Néha megcsókoltál. Egyszer hatalmas vihar támadt. Ruháinkat levetve, csak alsóneműben szaladtunk haza. Néha meghemperegtünk egy buborékfolyamban. A Mennyország kapujában akartál látni. Magad exponáltad a képeket. Nem értettem, miért kell mindig néhány lépéssel távolabb mennem, s miért kattogtatod a géped. Aztán megláttam a fotóid. Mindegyiken én voltam csak éppen párhuzamosan egymás mellett éppen háromszor.

***

- Varázsszám ez – suttogtad. - Nem gondoltam soha, hogy elveszítelek. - Ez milyen levél? – kérdezted. - Dohány, hát mi is lenne, Te bolondos! - Honnan tudod, hiszen városi lány vagy? - Ismerem. Szeretem a tapintását. - De hiszen ez zöld még! - És? Attól még dohány. A cseresznyefa tetejéről olyan picinek látszottál. Kacagva kúsztam egyre fentebb, s míg Te ott lent aggódtál, hogy le ne essek, egyre több fülbevalóm lett. Gyorsan peregtek az évek. A tujákat magam választottam. Imádtam a bogyóikat addig morzsolni, míg minden karácsonyillatú nem lett. Fehér házunk volt sok lépcsővel és sok kutyával hátul hatalmas őszibarackossal. - Ma elültetjük a fákat – mondtad. - Négyszer négy méteres gödröket ásunk, szeretnéd Te elkezdeni? – kérdezted.

***

- Még mindig nem válaszoltál? - Mi az, hogy hiányzik a családod?

67

- Ez a Te otthonod. Itt a Lányod. Itt vagyok én is. Neked ez nem elég? - Szeretnék hazamenni! – zokogtam. - Hívjuk ki az orvost vagy én vigyelek el a rendelőbe? - Nem. Nincs olyan rendelő, amelyik a holtakat feltámasztaná – feleltem. Attól a naptól kezdve állandóan a tekintetem fürkészted, és nem kérdeztél soha többet.

Debrecen, 2011. október 2.

Ma…

A mai napon az egyik egészségügyi bent fekvő intézmény olyan osztályán jártam, mint önkéntes beteglátogató, ahova nem sokan mennek jó szívvel.

Nekem igazából semmi más feladatom nincsen, csak beszélgetni. Az emberek először nehezen nyílnak meg és valójában még nehezebb dolognak tűnhet mosolyogni, de számomra nem az. Szeretem az embereket. Elesettségükben, szomorúságukban, magányukban, kétségbeeséseikben még inkább. Meglepően sok az idős és hajléktalan. Az előbbiek nem tudnak békével eltávozni, s a pokol tüzétől rettegve teljesen tiszta tudattal néznek a szemembe egyetlen kérdésükkel, hogy miért. Miért van elmúlás, s miért lesz tűz és büntetés azért, mert leéltek csaknem 90 évet e földön. Nehezen találom a szavakat. Megkérdezem a keresztnevét, s mosolyogva adom tudtára, hogy a mi családunkban rajtam kívül mindenkit így hívtak, s meglepődve elmosolyodik. Szemei azúrkékek. Megigazítom takaróját, s szólok a kórházi lelkésznek, hogy beszélgessen már el a nénivel. Ő megkérdezi tőlem, hogy zavart-e, s meglepődik a nem válaszomon. Továbblépek. A 74 éves néni hat gyermek édesanyja, s még itt is, s most is azon tépelődik, hogy miért nem tudta elfogadni a jelenleg 55 éves fiát a férje, akinek 5 gyereket szült, de akkor

68

ment hozzá, amikor ezzel a meglett férfival éppen mástól volt terhes. Nem is nősült meg a fiú, s velük él ma is. Nem tudok mit mondani, így megkérdezem, hogy hogy van, s mióta fekszik bent. Alig néhány napja. Próbálok Neki mesélni annak a kisvárosnak a fürdőjéről ahonnan való, a szomorúfüzek szépségéről, a dombtetőről, ahonnan én mindezt láttam, s megkérem arra, hogy mire legközelebb jövök, próbálja meg magát kipihenni. Egy „Isten áldja!‖ után az újabb néni szintén zokog. 51 éves lánya külföldön él, a férje is tehetetlen. Senki sincsen, akire támaszkodhatnának. Megígérem Neki, hogy amikor csak időm lesz, benézek Hozzá is.

A férfiak sokkal nehezebben nyílnak meg, s nem is csodálom, hiszen katéterek és kacsák között tudok csak lépkedni, de mégis nyíltabbak. Beszélgetünk a szociális hálóról, a munkáról, a „nincs‖-ekről, s minden másról. Ők könnyebben viselik, amit saját akaratukon kívül is kaptak a sorstól. Talán, mert mégis az erősebbik nem. Vagy csak azért, mert nő vagyok…

Ma tetőtől talpig népi ruhába öltöztem. Nem kell arra az igazi palócos vagy hasonló viseletre gondolni, inkább bajor minta szerint. A kórház előtt tüzet kérek egy fiatal lánytól. Nem kellene dohányoznom, de látván ezeket a betegeket, valahogyan oldanom kell a feszültségem. És éppen amiatt nem lenne szabad mégsem, amit megtapasztalok. Majd eljön annak az ideje is, amikor nem jelent már semmi fontosat számomra sem egy nikotin rudacska, de úgy tűnik, ez nem az a nap. A hölgy 25 éves, szóba elegyedik velem, s éppen a viseletem miatt. Megkérdezi, milyen művész vagyok. Leginkább időbűvész viccelem el mélyen a szemébe nézve. Önfeledten nevet. Én is csatlakozom hozzá. Aztán a táncra kerül a sor, megvitatjuk, hogy ki milyen táncokat szeret, ajánlok Neki Debrecenben egy modern táncjátékstúdiót, szerencsére hallott róla, s felhívom a figyelmét arra is, hogy a néptánc együtteseknek van táncházuk is, s az mindig nagyon jó szokott lenni. Pontos időpontokkal, helyszínekkel. Örül, hogy megismerkedtünk és én is.

69

Közben már itthon vár a délutáni munkám. Míg nagy nehezen hazavergődöm a város másik végére, leszáll az est. Enni már megint elfelejtettem, de tanulás van. Szeretem ezt a fiút. Ahogyan nő, úgy lesz egyre fogékonyabb a világ dolgai iránt. Út közben vettem Neki egy csokit, olyat, amit én szerettem valaha nagyon, s amit mára már nem ehetek meg. Nagy nehezen megoldjuk a matek leckéjét is, jókat derülünk a feladatok logikátlanságán, s Adyval folytatjuk. Valamelyik nap az egyik közösségi portálra már megint feltette valaki az egyik olyan művét, amit nem ismertem. Van mit pótolnom nekem is! Csengetnek. Nem is olyan sokára születésnapom lesz. Nem akarok hinni a szememnek! Az egyik közösségi portálos Barátomtól Budapestről megkaptam életem nagy szerelmét könyvben. Mert leírtam, s itt is itt van a blogomban, miért szeretem ezt a regényt. Hogy honnan tudta a címem, arra három tippem is van. Glória. Ez az ajándék az őszi pompa Szeretetsugarait vonta erre a napra.

Kell több?

Higgyétek el, megéri a neten megosztani önmagunkat, mert szívük megtelik mindazzal, amiért élni érdemes!

Tegnap...

Ingatlaneladásban vagyok, mert a gazdasági helyzet olyan, hogy nem érdemes megtartani azt, amiben úgysem él senki, s csak a rezsit viszi.

Nem szeretném albérletbe kiadni, mert annak is számtalan hátránya van. Legfőképpen, hogy nem mehetek a saját házamba, amikor én szeretnék vagy a családom.

Már a 8. éve fizetem feleslegesen a gázalapdíjat, a csatornadíjat és egyéb hasonló dolgokat.

Tulajdonképpen régen meg kellett volna szabadulnom attól a háztól, amihez igazán semmi közöm.

70

És itt a csak: betonoztam, kerítést csináltam, hozzáépítettünk, összeközművesítettünk, s ma is előttem vannak a harsogó nevetések, viccelődések, bosszúságok életképei...

...úgy peregnek a filmkockák akár egy hatalmas diavetítés.

Bennem él mind a 4 autónk képe, amelyek az építkezés során sérültek meg, s éppen a mostani kocsim motorházteteje is az országúton csapódott fel, amikor odatartottam, mert a lányom éppen ott ünnepelt.

És mi is.

Tulajdonképpen nagyon jókat lehet ott nyújtózkodni, mélázni, pihenni, akár fűnyírás közben is.

És volt egy lilaakácerdőm.

Nevetséges módon estünk neki, lombfűrész helyett vasfűrészekkel, hogy ne maradjon csak három fa.

És diófa helyett szomorúfüzet ültettem, meg szőlőlugast, mert valahol mélyen vonzott a vidéki élet, de megbarátkozni soha nem tudtam vele.

És cseréltünk nyílászárókat, kéményeket, konvektorokat, volt vagy 5-6 villanybojlerünk, csak éppen mégsem volt a miénk az a ház.

Nem is értem, miért.

Talán a szívem egyik fele maradt ott 4 éve...

Belső ügyem.

Ezekről nem szokott az ember beszélni, ezeket fojtja magába, s ezek miatt ragaszkodik egy álomhoz, amit már nem is álmodik...

Az ingatlaniroda pofátlanul nagy jutalékkal dolgozik.

És nem tárgyalhatok a vásárlóval, s csak az ügyvéd előtt derül ki, hogy mennyi is a pontos vételár, de az én telefonom csörög, amikor dolgozom, amikor orvosnál vagyok, amikor alszom, amikor éppen vacsoráznék...

Megéri ez nekem, hogy még csak azt sem dönthetem el, mennyiért is adom oda ténylegesen?!

Van két nagyon régi ügyvédbarátom. Elolvastam, amit aláírtam. Az apró betűs részeket meg pláne...

71

Mert ma hihetetlenül nehéz megbízni az emberekben, ha ingatlannal foglalkoznak, meg farkastörvényeket ülünk.

Legszívesebben elszaladnék, kikapcsolnám az összes telefonom, s kimennék ma aludni a házamba, ahol egyedül soha nem töltöttem el egyetlen percet sem 8 év alatt...

Oka lehet.

Mély, fájdalmas, olyan, ami csak az én ügyem...

Talán el kellene varrni ezeket a szálakat, mert másképpen egyszer önmagam okolhatom, hogy volt valami, ami életemnek olyan egésze, amiről nem beszélek, nem írok, csak itt sajog, s abban a házban ég, vele lángol, s fájdalmasan szelíd és csöndes sarkot követel lelkemben...

Soha többé vissza nem hozhatót...

S mert ilyen vagyok, még soha nem adtam el az emlékeim.

Így aztán nem is került rá, ama i betűre a pont, mert gondolkodom.

El akartam utazni, ehelyett itthon ülök, s holnap 11 óráig (Mert nem számít, munkaidőm van-e vagy sem!) eldönthetem, mennyit is érnek az emlékeim..

Kavicsok

Mindenfélék léteznek: fehérek, feketék, színesek, kagylószerűen szétáradók, csigavonalban összegörbülők, laposak, kövérebbek, hallgatagok, fecsegők, hegyesek, domborúak, édesek, álmodozók, harsogók...

A tenyeredben nyerik el otthonuk, mert melegséged rájuk is átragad, midőn együtt dobog az élő és élettelen anyag.

Vagy csak egyszerűen a víz felszínén kacsáznak, göndör kacajjal élvezve a szabadságot, az életet...

Később beépülnek kerítésedbe, házadba, kedvenc virágod földjét díszítik, szökőkutad forrását őrzik...

Hozzád tartoznak, ahogyan te is részese lettél létüknek.

72

Tudod, hogy nem tudsz többé nélkülük élni, mert szemedben sokkal többek immár, mint egyszerű kövek.

Barátaid is ilyen sziklákká növekszenek, mert hozzád tartoznak, s tudod, hogy hiába az égető nap, a fagyok lehelete, az évek lassú áramlása, ha ígéretüket adták, hogy melletted lesznek bármi történik is, biztonságban lévő, boldog ember vagy.

Van olyan élethelyzet, amikor az egyik kavics a másikért kiált. Valahogyan közéjük keveredsz, de nem a te történeted írják, s mégis részeid.

Legszívesebben vízesésekben fürösztenéd őket vagy kalciumot itatnál velük, de nem teheted, mert megszülettek érzéseik, melyekben nem a te meséd írják, hanem csakis azt az egyetlent, ami most éppen az övék...

Ekkor szeretnék tengerparton sétáló oroszlánokról álmodni, s átadni a régi világok tartását, hitét...

Nem kellenek érvek, sem megadások, hallgatások és vigaszok, nyugalomra van szükség, a Kavicsok ősi titkaira, a lelkek őszinteségére és szavakra...

Csak éppen a kő nagyon nehezen beszél...

Mindig ott marad, ahova Te Magad viszed...

Ugye, tudod, hogy kaviccsá lenni a legnagyobb boldogság?

Légy részese a Mindenségnek, a rituáléknak, s ha sírnod kell, hagyd ömleni könnyeid, hadd legyenek cseppkövekké, karszttá, a Mindenséggé...

Hangulatjelentés

Lehet-e, édesbús hangulatokban tobzódni?

Lehet-e, az aranyló ősz melegbarna vagy csupán a temetők hangulati járnak át a tölgyesek mélabús, de mégis fenséges érzeteivel, ha a fák ágai között vidáman szökdelő mókusokat is engedi megpillantani az Örök Természetanya?!

Oly sokszor esünk értelmetlen pánikokba, a megmagyarázhatatlan félelmek kelepcéibe, mert tudjuk azt,

73

hogy nem csupán a felsőbb hatalmak irányítják életünket, hanem néha olyan emberek is, akik nem ismerik a vagy szó jelentését.

Néha csak nemek koppannak, s még el sem mondhatjuk az ellenérveink, csak magunkba fojtjuk szavaink, s így öljük meg akaratlan Angyalainkat is.

Mert vannak orvosok is...

Dr. Kriskó Miklósnak

Délután három óra. Belváros. Hajléktalannak tűnő nő elhanyagolt fekete ruhában. Először csak 100 Ft-ot kunyerál cigarettára. Aztán a mobilom szeretné azzal a kéréssel, hogy telefonálnia kell. Majd heves zokogásba tör ki, s megkérdezi, merre van a pszichiátria. Kb. 50 méterre vagyunk a Városi Ideggondozó Intézettől. Fájó tekintet, újabb segélykiáltás… Elkísérném-e? Ha már tele van a belváros, gondolom, nagy bajom nem lehet mellette, így vele megyek. Pontosan megmondja, hogy kihez. Ott aztán, veri az ajtót. Furcsán néznek ránk. Főleg én szenvedek a visszás tekintetek kereszttüzétől. Őt nem érdekli semmi. Már nem… Kijön az orvos. Nevén szólítja. Ritka, szép hangzású keresztneve van… A nő talán tíz évvel lehet fiatalabb tőlem... Most látom először hátulról a ruháját. Csupa kosz. Az orvos lassan, nyugodtan elmagyarázza neki, hogy ma már nem kaphat újabb injekciókat, de megfogja a vállait, s arra kéri, nyugodjon meg, s beviszi valamiféle váróba. Nagyon emberi. Ebben a mai világban szinte hihetetlenül megértő. Már az utcán vagyok, mikor újra megpillantom a nőt, kezében hatalmas csomag keksszel és egy doboz rostos lével. Ragyogóan süt a nap, szétárad a fény. A nő a püspöki székhely épülete felé indul. Már nem sír. Halkan dudorászik. Nekem meg eszembe jut, hogy bárcsak minden orvos Ember volna, s a másik irányban megyek tovább ugyan, de ez a történet úgy hiszem, szépséges varázsa miatt örökre velem marad.

74

Az őszi esőről

Itt esik az eső, mondhatni zuhog...

Szeretem a tavaszi esőket, a nyári esőket, de még a téli esőket is, ha csöppjei nem fagynak rá a hóra, s nem a jégen balettozva kell eljutnom az egyik helyről a másikra.

A késő őszi esőket nem kedvelem.

Szürke ólomként nehezednek a városra, s akár a higanycseppek, csillogásukkal is mérget bocsátanak az emberekre.

Nem lassú sorvadást, hanem a házba behúzódós rossz kedvet.

S néha ilyenkor is el kell indulni.

Kocsival járok.

Bekapcsolom a világítást, törlöm a szélvédőket, s mosolyokat keresek.

A táj azonban elkúszik, eggyé lesz a vízsugarakkal, a fényekkel, s az emberek belső melegsége valahol ott remeg az esőfüggöny mögött a tavaszváró lelkükben...

Úgy látszik, öregszem.

Fiatalabban imádtam elázni még ezekben a betonszínű napokban is...

Talán azért, mert több remény élt a szívemben...

Mostanában egyre hamarabb lesz karácsony.

Valahogyan felgyorsult az idő is, miközben eltűnnek azok a gyönyörűséges tavaszi szelek és áradások, a helyüket pedig árvizek és kétségbeesések foglalják el...

Az eső pedig hideg csöppjeivel elszomorítja a lelkemet, mert ha jól belegondolok, Fényekre lenne szükség ott kint és itt legbelül is!

75

NÉMETI ZOLTÁN

A sebész

(Lipcse 2500 kilométer)

Féldelíriumos állapotban dolgozott, a kimerültség bénító ólomköpenyként borult tudatára, és ez egész kellemes állapot volt, csak a hideg ellen nem védte meg.

Lehelete párafelhőként gomolygott, a feje felett függő nagy sebészlámpa melegét azonban nem tudta elűzni.

Továbbra is folyamatosan a szemébe csorgott a hideg verejték.

És emlékezett, egyre csak emlékezett.

A több száz orvos között, akik a 6. hadseregnél szolgáltak, csak egy volt az apró sakkfigurák között.

Önkéntes volt, szegény paraszti családból származott, és mivel az örökösödési jog nem juttatta hozzá semmiféle vagyonhoz, ha apja meghal – az csak az elsőszülött fiút illette meg – ezért tanulásra adta a fejét.

Az orvoslás művészete nehéz volt, úgy festett nem is képes letenni a vizsgáit, amikor minden egy csapásra megváltozott.

A Führer, Adolf Hitler lehetőségekhez juttatta őket, és azon vették észre magukat, hogy sorra üresednek a nem német származású orvosok állásai és rendelői. Azután már azok is átmentek a vizsgán, akik nem akartak, és a szülei, egyszerű emberek, kiknek szemében, mint orvos afféle Isten lett, olyan tivornyát rendeztek a sikerre, hogy a lovak is ittasak lettek, a kutyák is, a szolgálók, a vendégek, az ismeretlenek, a zene szavára betérők.

Azonban mindennek ára volt.

Kitört a rájuk kényszeríttet háború, amit a lengyel uszítók a nyugat támogatásával kezdtek és többé nem volt megállás.

76

Hans Heider törzsorvos beosztást kapott és elindult egy olyan úton, amiről csak Isten tudhatta, hol ér véget.

Hans, aki Bajorországon kívül semmi mást nem látott addig a világból, hirtelen nyakig merült a teuton turizmusba és különös révületben és vad diadalmámorban látta a kerekek alatt a lengyel, a dán, a franciaországi, a görög utakat.

Akkor látott, most emlékezett.

Nem értett hozzá, de tudta, hogy a töméntelen páncélos járművet egy akarat mozgatja, a vezér akarata, hogy azok acélököllé válva egy ütéssel zúzzanak szét szabadságot, ellenállást, mindent, ami útjukba kerül.

És közben szakértővé vált. Tudta az emberek, az ellenséges katonák szeméből hogy milyen ellenállásra, ebből kifolyólag mennyi halottra, sebesültre, egyszóval munkára számíthat.

És a katonák, az egyszerű parasztok, sofőrök, fémmunkások, csiszárok, ácsok, kiskereskedők vele együtt mind hadistenekké váltak és azt hitték, hogy most már ilyen lesz a világ mindörökké és ma az adriai tengerben áztatják a lábukat, holnap a fölköziben, a normandiai strandokon, Olaszországban…

És eljött a legforróbb nyár a háborúban.

Olyan forró volt, hogy a kulacsokban, tartályokban egy nap alatt megposhadt a víz és a járművek úgy imbolyogtak a végtelen sztyeppén, mintha tengeri hajók volnának.

A tüzérek bronzbarnára sültek a napon és izmaik úgy játszottak bőrük alatt, mint az erőművészeké a cirkuszban, az éjszakát pedig egy szál ingben a földön, sátorlapon, matracon, parasztkunyhóban töltötték és beérték kevés alvással is.

A katonák mind fiatalok, izmosak, edzettek, fanatikusak voltak.

Csak előre néztek, falták a frontújságok minden szavát, hittek a vezérben, aki megmondta, hogy az ellenség utolsó tartalékait veti már harcba, gyerekeket, öregeket, bűnözőket, komisszárokat.

77

Akiket a hadsereg parancs értelmében mind egy szálig le kellett lőni és Hans látott olyan menetoszlopokat, amelyek mint óriási folyam hömpölyögtek hátra, a fogságba, de még inkább hasonlítottak hosszú és nyomorult féregre és az őreik, ha elunták magukat, akkor néha célba lőttek rájuk…

Nem értett a részletekhez, de a törzssátorban az ebéd alatt sok mindent látott és hallott így képet alkothatott magának arról, mi folyik a háttérben.

Páncélos tiszteket hallott beszélni hangosan, mert félig már süketek voltak és mindig panaszkodtak a púderfinomságú porra, ami tönkretette a tömítéseket, és hogy akárhány orosz tankot lőnek ki, mindig jönnek az újak, vadonatújak, silány munka, rossz hegesztés, sorják az illesztéseknél, de igénytelenségük miatt jobban bírják a terepet a precíziós német tankoknál, és hát rengeteg van belőlük…

Állandóan bűzlöttek az olajtól és a benzintől, amiből egyre kevesebb akadt és előfordult, hogy oroszok a majdnem bezárt bekerítésből kisétáltak, mert kifogyott az üzemanyag és harapófogó halálos pofája nyitva maradt.

Gyalogsági tisztek izzadtságtól arcukra kérgesedett mocsokréteg alól tekintettek ki komoran és várták a gyéren csörgedező utánpótlást, miközben ezredeik egyre apadtak és legjobb embereik, akik eddig megnyerték a csatákat, a kimerültségtől estek össze menet közben és nem is keltek fel többé.

És nem láttak semmit csak a sivár sztyeppét, ahol a forróság miatt délibáb játszott velük, vizet hazudva, rozzant viskókat száz kilométerenként. És nem volt zsákmány, amit hazaküldtek volna, nem volt sem bor, sem selyem, sem ékszer, sem illatszer, amit Franciaországban raboltak. És üdvrivalgás tört ki, ha találtak egy pár tyúkot.

Megitták a mézet csak úgy, a cserépkorsóból, szalonnát ettek hozzá kenyér nélkül és bort vedeltek utána, amíg volt.

Aztán következett a mitikus folyam, a Don.

78

És a tisztek leheveredtek, Hans is levette a csizmáját és élvezte a roppant, hűs folyamot, ekkora folyót még senki sem látott közülük.

És akik azt hitték, hogy most már kifelé másznak a gödörből és az ellenségnek vége, azok rádöbbentek, még csak most kezdődik.

Hans, aki látta ezeket a szemeket, tudta, hogy ezek nem emberek, hanem konok állatok és hiába vannak bekerítve, többszörös túlerővel szemben is harcolnak az utolsó töltényig, aztán késsel, aztán puszta kézzel.

És nem használ a vezéri kiátkozás, az ellenállás értelmetlensége, amit nem tudnak felfogni és nekik, németeknek kell a fejükbe verniük, és nem akarják elfogadni, hogy ők egy alacsonyrendű faj, olyan élet, ami nem érdemli az életet…

Csak azt tudta, hogy munkája a többszörösére nőtt, míg a személyzet létszáma ugyanannyi maradt. Kábára dolgozták magukat napi három óra alvással, és csak nem akart véget érni.

Látott feltartóztatott postaszerelvényeket, melyeket sebesültvonatok miatt állítottak mellékvágányra, pedig a posta is legalább olyan fontos volt, mint a levegő vagy akár a lőszer, aztán a sebesülteket is félretolták egy harckocsikat szállító szerelvény miatt.

Akkor jött rá, hogy itt egy tébolyult malom őröl, emberéletekkel és nincs fontossági prioritás és a német szervezőgéniusz csődöt mond, mert csődöt kell mondani ezer meg ezer kilométerrel a berlini, varsói, harkovi és rosztovi közlekedési csomópontoktól.

És valahol messze elől, ahonnan koromfekete füstoszlopok törnek a magasba és éjszaka szünet nélkül világít az ég alja, egy halálos romútvesztőbe, a német hadsereg tömegsírjába szorul az addig legyőzhetetlen Wehrmacht, és közülük a legerősebb, a hatodik hadsereg, ami elfoglalta fél

79

Franciaországot és elképzelhetetlennek tartotta, hogy valakik azt parancsolják neki egyszer: MEGÁLLJ…

És akkor történt az, hogy összeszedtek mindenkit, konyhásokat, lovászokat, szerelőket, adminisztrátorokat, tankjukat vesztett harckocsizókat és mind be lettek vetve.

Aztán ez a dilettáns tömeg, akik semmit sem értettek a gyalogsági harchoz, úgy hullottak, mint az őszi legyek és előrevonták az összes orvost és hullahegyek mellett.

A tábori lelkész szürke egyenruhás alakja a megkülönböztető kereszttel a nyakában ötszavas búcsúimát mondott.

És a fiatal, napbarnított legények most csonkán, kéz vagy láb nélkül, vakon vagy nyaklövéstől némán, és sokkal rosszabbul festettek, mint az alacsonyabb rendű faj.

És megváltozott a stáb szókincse is.

Egy új nyelv volt kibontakozóban, ami másból sem állt, mint különleges szavakból.

Kulcspozíció, páratlan vezér, minden katona egy kis erőd, az összenyomott rugó a legerősebb, vándorló katlan volt a kétségbeesetten kitörni igyekvő tömeg, homloktér a Don-Volga közti földszoros, az ellenség nem tud menekülni a fojtogató szorításból, és nem adtuk fel Rinokot Sztálingrádtól északra, mert azt külön nyomás nélkül kiürítettük és így tovább és így tovább.

Ezek a szavak beleivódtak az elméjébe és most, 1942 decemberében, amikor már hat hete bekerítésben voltak, akkor fény árasztotta el az agyát és minden értelmet nyert.

Attól kezdve, hogy a Don menti Kalacsnál bezárult a szovjet gyűrű és saját szemével látta a táblát: Kalacs itt, Lipcse 2500 kilométerre, rádöbbent, hogy nem tudja, mit keresnek itt és miért kell Európát, nagynémetországot itt, az Isten háta mögött védelmezni, akkor ezek a szavak életre keltek. Hans arra gondolt, hogy talán az oroszok is tudták ezt, és talán ellopták az ötleteket, a szavakat, lehallgatták a rádióadásaikat, a vezéri beszédeket, és azért volt az acélos ellenállás és már

80

csak 200 méterre voltak a Volgától, de azért a kis földsávért feláldoztak mindent és a németek néhol még hullahegyek árán sem tudták átvágni a kétszáz métert…

Már akkor, amikor a Sztálingrádot eltakaró alacsony dombhát takarásából kijutva először látta meg a várost, elképedt.

Ez nem egy vörös pötty volt, ahogy a térképek mutatták, hanem egy hosszan elnyúló óriási város, vad romok, kráterek, félbetört gyárkémények, lyukas házfalak, felborult járművek, égő olajtartályok, kusza görcsökbe tekeredett vashalmok és gépek útvesztője.

Ezért a romhalmazért kellett ennyi vasat belerakni ebbe a helybe, annyi tábori temető mellett elmenni, annyi haslövésest elaltatni, mert a megmentésükhöz korszerű műtő, és másfél órás műtét kellett, ám addig a könnyebb esetek is súlyosakká válhattak volna…

És most, ennek a rozzant, lebombázott áruháznak a pincéjében kellett rádöbbennie, hogy a végtelenbe, Indiába, Iránba, az olajmezőkhöz tervezett rohamnak itt van vége.

Erre volt jó ez a fékevesztett, szertelen vállalkozás, mértéktelen csavargás, rablás, gyilkolás, rabszolgatartás, mert ez adta a szent harmadik birodalom alapját, és egyszer elfogy a rabolnivaló és elfogynak a gyáva, megalkuvó népek.

Ezért a népért sem adtak volna már egy lyukas garast se és a végén ők szorítják a németeket a jeges Volgába…

És körülötte deliráltak és álmodoztak az emberek, volgai folyamtársaságról és építővállalatokról, marhatenyésztésről és vendéglőkről a parton, és valódi német karácsonyról sonkával, kaláccsal,

káposztás gombóccal és borral, pálinkával, pezsgővel az új évre, és a gyerekekről, az asszonyról, a vemhes tehenekről, a békéről.

Még belevágott az előtte fekvő elaltatott ember derekába, kiemelt egy aknaszilánkot, aztán a mozdulat félbeszakadt.

81

Egy hónapja még a hadseregorvos kimutatása előtt 300 000 ezer volt az élelmezési létszám, németek, románok, egy kevés horvát, olasz, orosz hadifogoly, bár azok már régóta csak vízlevest meg „lóteát‖, egy kondér vízben megfőzött lócsont levét kapták…

Ma azonban már csak 130 000 ezer maradt.

Tüzérségi belövés, akna, mesterlövész, tífusz, szifilisz, eléhezés, lánctalp, tetanuszos faszilánk, egyebek miatt…

Ez az egy itt már nem változtat semmin.

Nem számít.

Kezében nem remegett a szike.

Lassú mozdulattal levette a vérmocskos kötényt és a levágott tagokkal teli vödröket kerülgetve kifelé indult a picéből, a siralomházból, a pokol tornácáról.

Segédje bámulva nézte.

Kint mélyen beszívta a fagyos, egészséges levegőt és elindult, át a téren.

Kiáltást hallott, de nem törődött vele.

Csak el innen, gondolta. Mindenhol jobb, mint itt.

Akik nézték, a fagyos földe vájt gödrökből, találgattak. Nem érdekelte őket a személye.

Úgy hitték, a tér túloldala a célja, az orosz hadifogság, vagy élelem szerzése, vagy akármi.

Talán sikerül neki, gondolta egy szürkére fagyott arcú gyalogos, civilben Harz-hegységbeli parasztember.

De félúton lövés dördült…

82

SZÉKELY DANIELA

A bál

A férfi egyre türelmetlenebb volt. Borús, nyomasztó hangulata betöltötte az egész báltermet. Ijesztő szemvillanásokkal zavarta el magáról az érdeklődő tekinteteket, fel alá járkált idegességében. Hangos, zsibogó fecsegés vette körül. A nők zajongtak, nevettek, a férfiak pöfékelve terpeszkedtek asszonyaik, barátaik mellett. Hangjuk, s az egyre gomolygó füst óriás szörnyetegként fonta közre a férfi egyre zavarosabb gondolatait. Nem tudta, hová is menekülhetne. Félt, dühös volt, futni vágyott.

Hosszú órák teltek el. Táncoltak. Mindig mással. Őrjítő dallamokat hallattak a hangszerek. Forogtak, forgott a terem, egyik partnertől a másikig szédelgett. Akárhová nézett, nem találta a kiutat, nem talált nyugalmat, nem találta a fényt, az egyre kavargó tömeg egyetlen fényt hozó tüneményét.

„Nem jött el!‖ Amint eszébe jutott ez a picike mondat, szívet tépő fájdalom szakította ki valójából. Kitépte kezeit egy nő karmai közül, és keservesen futott a kijárat felé. Visszahúzták, mégis egyre menekült, és menekült. Az ajtóban megállt, még egyszer, utoljára végignézett a bálozókon, majd csalódottan lesütve szemét ballagott tovább az éjsötét virágoskert biztonságot nyújtó árnyékai közé.

Vágyakozással teli szívével álldogált a kertben, lemondóan tekintett a hold sütötte virágok parányi szirmaira, hatalmasat sóhajtott, majd egy hangra lett figyelmes. Hátrafordult és a sötét alakot megpillantván, azt hitte, egy „szörnyeteg‖ követte őt a teremből. Ismét ideges lett, de amint az alak közelebb lépett felé, jól eső borzongás futott rajta végig, majd széles mosollyal az arcán ölelte meg az est legtündöklőbb csillagát.

A lány riadtan omlott karjaiba, könnyeitől alig látott, mégis nagyon boldog volt, hogy végül időben érkezett. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, csak táncoltak a rideg épületből

83

kihallatszó egyre hevesebb dallamra, mely minden egyes porcikájukat átjárta. Remény, öröm, és szerelemük lángja ott szikrázott tekintetükben, és úgy érezték, akár örökké is tarthat ez a pár pillanat.

Érzelmeik mindent elsöprő erővel találkoztak. Viharként söpörték el egymást, s mégis elválaszthatatlanul vonzották a másikat, míg egyikük (vagy talán mindkettő) bele nem halt ebbe a túlfűtött, villámsújtotta állapotba.

A férfit elérte keserű végzete. Kinyitotta szemét, s a leány, az ő szabadsága már sehol sem volt. Az elkeseredettség mindenét elborította. Kínos, maró seb esett szívén, melyet többé nem gyógyíthat be semmi. Hiába követelte ingerülten, egyre szitkozódva, hiába kiabált, hiába kergette elveszett álmait. Nem volt neki semmije. Sem rangja, sem családja, sem otthona. S már a leány sem lehetett az övé. Többé nem kaphatta vissza. Elveszett szívét többé senki sem adhatta vissza neki.

A bálozók nagy ricsajjal mulattak még akkor is, mikor a férfi hosszú percek múltán elindult. Nem tudta merre megy és hová érkezik. Beteljesületlen szerelmével együtt, magányosan indult útnak egy másik, jobb élet felé, majd eltűnt a hajnali fénysugarakkal átszőtt szürke ködfátyol sűrűjében.

2011. november 15.

SZIKORA ZSÓ

Tervszerű cselekvés, vagy rögtönzés?

Avagy életem legemlékezetesebb koncertje

Nem vagyok az az előre tervezgető típus. Sosem voltam. Előfordult, úgy indultam el gyerekestől Olaszországba, hogy jóformán csak a buszon tudtam meg, valójában hová is megyünk, pedig nem last minute útra fizettem be. Ha ne adj

84

Isten, valamit mégis jó előre megtervezek, abból nem sül ki soha semmi jó. De tényleg nem. Talán azért, mert ilyenkor már-már paranoiásan félek, hogy megint minden összeesküszik ellenem. Szóval jobban szeretem a spontán dolgokat. Legjobb élményeim mindig ezekből születtek.

Történt egyszer, hogy az énekkarommal az örök városban volt szerencsénk egy fesztivál részesei lenni, s ha már ott voltunk, természetes, hogy azt a néhány napot - a fellépések mellett - azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk Róma összes nevezetességét meglátogatni. Ennek sikeréhez nagyban hozzájárult legjobb barátnőm, aki rabszolgahajcsár módjára terelt bennünket a negyvenfokos hőségben egyik helyről a másikra. Hát mit mondjak? Ha itt találkozunk először egymással, nem vagyok biztos benne, hogy a szívembe zárom, a négy nap trópusi hőségben legyalogolt kilométerei után. Persze így utólag már hálás vagyok neki, és büszke magamra, hogy volt elég kitartásom a küldetés teljesítésére.

S akkor elérkezett az utolsó előtti nap késő délutánja. A fesztivál záróünnepségéről az előző napok viszontagságai után elcsigázottan zötykölődtünk a metrón, nem kevésbé elcsigázott társainkkal, szálláshelyünk felé. Aznap estére semmi programot nem terveztünk, gondoltuk vacsora után bepakolunk bőröndjeinkbe, majd korán lefekszünk aludni, hiszen másnap reggel már indultunk hazafelé. De ahogy ott ültünk, véletlenül megütötte a fülünket, hogy egy óra múlva Genesis koncert lesz a Circus Maximusban. Barátnőmmel egymásra néztünk, azzal az ugye te is hallottad nézéssel, és egyszerre döntöttünk úgy, hogy akkor inkább reggelre halasztjuk a pakolást, de nekünk ott a helyünk a koncerten. Próbáltuk társainkat is rábeszélni, hogy nem szabad elszalasztaniuk ezt a soha vissza nem térő alkalmat, de ők maradtak az eredeti tervnél. Még éppen egy utolsó győzködéssel kísérleteztünk, amikor meghallottuk a hangszórókból a "Circus Maximus"-t. Mire feleszméltünk, hogy nekünk akkor itt le kell szállni, nyíltak az ajtók, s a felszállók tömege kezdett bezúdulni. Én hősiesen harcba

85

szálltam ellenük, és keresztülfúrva magam rajtuk, már a peronon álltam, s vártam, hogy barátnőm is hasonlóképp sikeresen túl legyen ezen a nem mindennapi akción. Még egy lépést kellett volna tennie, s ő is lent van, de csak a retikülje került kívül a hirtelen becsapódó ajtókon. Ott fityegett árván, miközben a szerelvény elindult vele, s gazdájával a következő állomás felé. Én pedig csalódottan, egyedül bandukoltam a kijárat felé, sms-t pötyögtem barátnőmnek a követendő taktikáról. Miután elküldtem, felnéztem, és ekkor szembesültem azzal, hogy én vagyok rossz helyen, nem itt, hanem csak a következő megállónál kellett volna leszállni. Gyorsan visszafordultam hát, és néhány perc múlva már én is a jó megállóban találtam magam, aztán önfeledten nevetgélve indultunk a Circus Maximus irányába.

A koncert fergeteges volt, és sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem így döntünk. Most szegényebb lennék egy fantasztikus élménnyel.

SZMOLKA SÁNDOR

1968

Kosarazni voltam a Tápión. Nem kosárlabdázni, hanem vesszőkosárral halászni.

Nagyon nem akartak a halak zsákmányommá válni. Csak picike naphalak, sügérek, keszegek kerültek a kosárba. Ettől, és hogy elvágtam a talpam valamivel a folyóban, és hogy még mindig vérzett, eléggé ingerült voltam.

Letettem a kosarat, és kézzel folytattam a halászást. A pandalokban megbúvó halakban bíztam. Eredményre is vezetett a módszerváltásom, mert két darab 30-35-cm -es keszeget és egy valamivel kisebb pontyot is sikerült fognom.

86

Ezek már nagy halaknak számítottak, és elégedetten folytattam tovább a halászást. A kosarat a halakkal, félig a Tápió vizében hagytam, hogy ne pusztuljanak el, amíg folytatom a halászást.

Már régóta nem fogtam semmit és egy kiszélesedett, bokáig érő szakaszhoz értem. Arra gondoltam, visszafordulok a kosárért, mert elég volt a halászatból. Így is túlteljesítettem, még saját elvárásaimat is. Egyébként máskor jó, ha kettőt fogtam, és azok is kisebbek szoktak lenni. A ponty meg egyébként is olyan ritka volt, mint a fehér holló.

Már visszafordultam, mikor csobbanásokra lettem figyelmes a hátam mögött. Visszanéztem, és meghűlt bennem a vér. Ekkora halat, ami küszködve próbált továbbjutni a sekély vízben, még én sem láttam soha.

Ezt azért mondom, mert talán az egész faluban én voltam egyedül abban az időben, aki szinte házasságra lépett a folyóval.

Alig volt nap, hogy ne láttam volna gyönyörű tiszta vizét. Ha szomjas voltam ittam belőle, ha melegem volt fürödtem benne, ha egyik sem, akkor gyönyörködtem benne.

Ott volt előttem ez az óriási hal. Csak kínlódva haladt előre útján, kínálva nekem életem legnagyobb fogását.

Ámulatomon csak lassan kerekedett felül az egyébként nagyon is élénk vadászösztönöm. Lekaptam magamról a trikómat és rohanva közelítettem a hal irányába. Szívem a kaland és a dicsőség lehetőségének hatására kovácsok szerszáma lehetett volna! Úgy dobogott, hogy szinte ide-oda rángatott, ahogy közelítettem életem legnagyobb hala felé. A trikómat magam elé tartva lecsaptam.

Lecsaptam megint és megint. A hal olyan erővel bírt, hogy valahányszor elkaptam, mindig kicsúszott alólam, hiába feküdtem rá teljes súlyommal. Végül sikerült a pólómat kicsit benyomni a kopoltyúja alá, és így fogást nyerni rajra.

Megvan!- kiáltottam egy hatalmasat örömömben. Már azon járt az eszem, hogyan fogom végigvinni a falun, hogy minél több ember láthassa. Kivittem a partra a legalább 5 vagy 6

87

kilós halat. Jó messzire vittem a folyómedertől, nehogy úgy járjak, mint egyszer, mikor visszavergődött a vízbe az egyik hal, mert figyelmetlen voltam.

Lepihentem a hal mellett a fűben és átadtam magam gyönyörű látványának. Kicsavartam vizes trikómat és törölgetni kezdtem zsákmányomat, mint úri házban szokás a míves porcelánt. Szájának tátogó hangtalan mozgása és a büszkeségtől már messze járó gondolataim édes nyugalommal árasztották el lihegő testemet. Kikapcsoltam minden zavaró elemet fejemben, mely megszakíthatta volna az élvezetet, amit a halászat sikere oly régóta tartogatott már számomra.

Az enyhe zúgást egyre erősebben hallottam fejemben, így gondolataim is visszatértek a hétköznapok egyszerű valóságába. Mivel a zúgás nem a fejemből, hanem hátam mögül jött, hátrafordultam. A távolban egy hatalmas madárcsapat repült az ég alatt, így a föld feletti látóhatáron kerestem a már egészen jól hallható mély búgás eredetét.

Ismét felpillantottam az égre.

Helikoptereket láttam a magasban közeledni, melyek zúgása már egészen hangos volt. A többi gyerekekkel abban az időben sokat harcoltunk a németek ellen, de ez valahogy nem olyan volt. A már elviselhetetlen mély búgás, és a rengeteg helikopter látványa, úgy megijesztett, hogy otthagyva halat, kosarat, trikót, rohantam hazafelé, ahogy csak bírtam. Rohanás közben időnként hátrafordulva fokozta félelmemet a vasszörnyek közelgő hada. Közben a fejem fölé értek a hatalmas alacsonyan szálló, visító és dübörgő gépszörnyek, szinte teljesen elsötétítve környezetemet.

Ijedt kegyetlen sírás, jajveszékelés kísérte tovább futásomat. A félelemnek ezt az érzését most ismertem meg először. Hála istennek azóta sem kellett megélnem hasonlót. A hangos jajveszékelésem alábbhagyott, ahogy világosodni kezdett felettem az ég. Az egyre távolodó gépek rémisztő zaja is egyre gyengébb lett. Én viszont változatlan sebességgel vetettem magam a gangon álló édesanyám oltalmazó karjai közé, ismét hangos jajveszékelésbe kezdve.

88

Édesanyám nem volt megijedve, de még ő is a már láthatatlanná vált helikopterek eltűnésének irányában felejtette tekintetét.

- Mégijetté? - törte meg a szótlanságot anyukám szelíd hangja.

- No. Mibájod? Nemtört ki á hóború.

Pedig én azt hittem. Azt gondoltam, itt a vég. Bombázni fognak, lőni. Igazából.

- Á hóború nem ilyen. Nékém ehihetéd. Én mó lóttám.

Révedt most már maga elé anyukám.

- Ezék csák gyákorlátoznák - reménykedett édesanyám a történtek láttán.

Magához szorítva simogatta fejemet, és csak álltunk nézve a koromtól lassan tisztuló eget, amit a Cegléd felé eltűnt helikopterek kipufogói hagytak maguk után.

Én hittem is, meg nem is. Azért féltem, hátha mégis visszajönnek. Aznap már nem is mertem elmenni otthonról. Halász szerencsémről is csak másnap beszéltem édesanyámnak, aki nem nagyon hitte történetemet. Természetesen nem, hogy a halakat, még a trikómat sem találtam meg, amiért viszont hosszan veszekedett velem. Engem különösebben nem viselt meg a hal eltűnése, mert már tudtam, sok mindenre képes vagyok ezen a téren, amiről mások még csak nem is álmodnak.

Tévedett anyukám. Háború volt. Az egyik szomszédos országot, Csehszlovákiát támadta meg Magyarország. Persze akkoriban erről, csak kevesen tudtak.

Hát. Így úsztak el halaim a háború miatt.

A halőr

A Tápiónak, volt egy mellékága Pánd és Tápióság között. Sokat jártam ide is, mert a meder, viszonylag keskeny volt és a víz sem volt mély. Körülötte mocsaras, zsombékos rét ékeskedett messziről hirdetve, itt még a természet az úr. Ezt a mellékágat valószínűleg mesterségesen hozták létre a mocsár

89

lecsapolása érdekében valamikor. Itt általában több volt a hal, mint a főágban, vagy legalább is, könnyebb volt megfogni őket. Nem csak hal, hanem az egyéb élőlények fajtáinak sokasága lakta ezt a szívemhez oly közeli területet. Óriásira nőtt fekete páncélú csiborok, vízi patkányok, vízisiklók, piócák, vízipókok éltek többek között a vízben. Ezt a szakaszt piócásnak hívtuk. Körülötte a mocsaras réten, melyet zsombékosnak neveztük, vadkacsák fészkeltek a vízből kidudorodó, néha akár két-három méter átmérőjű zsombékok közepén. Rájuk is vadásztam, noha csekélyke eredménnyel.

Gyönyörű látvány volt, mikor a kacsamama a kiskacsákkal kalandozott a zsombékok között. Hiába voltak még picikék a kacsák, mégsem tudtam fogni belőlük egyet sem. Ha valamelyikhez közel kerültem, az, lebukott a víz alá, és ha elég türelmes voltam, vagy tíz méterrel odébb megláthattam ismét őket. Egyszer viszont sikerült fognom egy kacsa mamát, mikor az a tojásokon ült. Ha nagyon lassan és csöndben közelítettem a zsombékhoz, a kacsák némelyike egészen közelre engedett magához. Minden fészeknek legalább két bejárata volt, így könnyen menekülőre tudták fogni, ha közelítettem. Egyébként, nagyon nehezen lehetett megtalálni őket, mert úgy bele tudtak illeszkedni környezetükbe. Volt olyan, hogy karnyújtásnyira volt tőlem a vadkacsa, mégis csak akkor szereztem tudomást róla, mikor már késő volt.

A kacsavadászat titka, hogy nekem kell először észrevennem, és attól kezdve nem szabad ránézni. Lassan, nem zajongva szabad csak megközelíteni. Ha észreveszi, hogy megláttam, már messziről menekülni kezd. Ha a kacsa úgy gondolja, hogy még nem vettem észre, egészen közel enged magához. Ekkor kell hirtelen lecsapni rá.

Legtöbbször tojás volt a zsákmány, de anyukám annak is nagyon örült. Ma már én is másképp látom a dolgot, de akkoriban nem okozott gondot kitekerni a kacsa nyakát. Ez a kacsa finom sültként végezte a pocimban. Kevéske, egészen sötétvörös húsa volt, viszont annál rágósabb. A rajtam levő póló vagy atlétatrikó volt legtöbbször a bevásárló szatyrom, mert abban vittem haza zsákmányaimat.

90

A halőr, aki ezt a területet is vigyázta, ha meglátott vesszőkosárral vagy a bármivel a kezemben, akárcsak egy bottal is, mindig megállított és figyelmeztetett, hogy mit nem szabad. Természetesen, falra hányt borsó volt számomra minden ilyen intés. Néha meg is fogott halászás közben. Ilyenkor következett a fenyítés. Néha úgy megpofozott, hogy alig tudtam hazamenni. Mivel nagyon figyeltem, így ez csak ritkán fordult elő velem.

Egyszer egyik körutamon, észrevettem, amint egy kecét helyez el a patakmederben. Elbújtam és megvártam, amíg távozik. Kiszedtem a varsát a vízből, és elvittem jóval messzebbre, és én is hasonlóan helyeztem el a patakban.

Örömöm nagy volt, mivel a bosszún túl még a biztos halfogásra is lehetőségem nyílt. Közben az járt az eszemben, mekkora álszent ez a halőr, mert amit nekem tilt, azt ő, százszorosan műveli.

A kece szárnyai teljesen átérték a medret, így a halak mindenképpen a csapdában találták magukat, ha tovább szerettek volna úszni.

Ez már igazi halászat volt.

Válogathattam az értékesebb fajták között és még azokból is a nagyobbakat. Legalább két hétig jártam ide szinte minden nap. Anyám a nagyobb halakat eladta a szomszédoknak, a kisebbeket pedig elkészítette a családnak. Én soha sem ettem halat, mert az egyik kosarazásom alkalmával vagy tíz kilogramm apró keszeget vittem haza. Szüleim egész nap pucolták és lisztbe forgatva megsütötték egy részét. Apám is otthon volt és elégedettségét úgy fejezte ki felém, hogy sokat evett a halból. Nagyon szerette.

A többi hal kint várakozott a kosárban és megbüdösödött.

A pálpusztai sajt, amit apám szintén nagyon szeretett, illatos virág volt ahhoz képest, amit a büdösödő hal áraszt. A pálpusztairól még annyit, hogy egyszer papírba csomagolt sajtot hozott haza és letette az asztalra. Kukacok kezdtek kimászni a papír alól és én szóltam apámnak emiatt. Ő kibontotta a csomagot, én majd elhánytam magam, mert egy

91

hatalmas nyüzsgő kukaccsomó volt benne. Erre apám ennyit mondott:

„ Akkor érett és finom a pálpusztai, ha már le tud mászni az asztalról!‖

Három ujjával összenyomkodott valamennyit belőle, és megette. Én elrohantam hazulról.

Olyannyira irritált a büdös hal szaga, hogy nem tudtam abbahagyni a hányást. Emiatt orvoshoz is kellett vinni engem. Az orvos, becsületes nevén Dr. Hercegh Sándor, valamilyen kanalas orvosságot adott, és kis idő múlva már nem volt olyan erős a hányingerem. Ő egy „maszek‖ orvos volt. Anyám mindig hozzá vitt, ha komolyabb bajom volt, mert csak benne bízott meg. Volt ugyan állami körzeti orvosa is a falunak, de hozzá csak a legritkább esetben mentünk.

Szóval, elég macerás volt a halászat, mert messze volt a házunktól a kece. Egyre ritkábban mentem már ki és egyre több volt benne a döglött hal is. A legutolsó alkalommal körülbelül egy hét után mentem ki a varsához. Szinte teljesen tele volt döglött halakkal, csiborokkal. Volt benne két darab vízi patkány is.

Undorító látvány volt a sok döglött hal, mert némelyiket kikezdték a többiek vagy valamilyen más élőlény. A vízi patkányok viszont gyönyörűek voltak. Kihúztam a kecét a partra és a vízi patkányok látványában gyönyörködtem. Mindkettő a hátsó lábaira ült, fejüket magasra tartották, mellső lábaikat pedig úgy tartották, mintha imádkoznának. Kis tenyerüket összetartva néztek rám, mintha könyörögnének nekem szabadulásukért. Élet és halál ura voltam akkor. Rajtam múlt, élnek-e tovább vagy sem. Sokáig néztem őket, piszkáltam is egy ágdarabbal, de egyáltalán nem voltak agresszívak. Csak imádkoztak és könyörögtek, gyönyörű tekintetükkel.

Végül, a kece hátsó ajtajának kinyitásával, megkegyelmeztem nekik. Egy szempillantás alatt tovább álltak. A varsát otthagytam a parton halastul, és azt hiszem többet már nem is jártam azon a részen halászni.

92

VERSEK

© Szerzők a közlés sorrendjében:

©Bátai Tibor ©Brátán Erzsébet © GaBriella ©Gere Irén ©Ignéczi Péter ©Jega Szabó Ibolya ©Libricz Mária ©Maryam Monn ©Marković Radmila ©M. Fehérvári Judit ©Molnár József ©Nagy Lászlóné Gabi ©Németi Zoltán ©Németi – Vas Katalin ©Sima István ©Székely Daniela ©Szikora Zsó ©Thököly Vajk ©Vermuth Attila

93

BÁTAI TIBOR

A szemünk világa

Úgy néztelek akkor, akárha előszőr; néztelek, s mert a vágy oly erővel tört föl, csakis csukott szemmel láthattalak volna, tán csukott szemmel sem láthattalak volna. Néztelek, és te csak azt a nézést láttad, rád szegezett szempárt, tágult pupillákat — vak nézhet így vissza a világtalanra, vakon néztél vissza a világtalanra. Mindkettőnk régóta élesebben láthat, mégis egyre játszik velünk a káprázat, hogy újra próbáljunk egymásba vakulni, látva próbáljunk meg egymásba vakulni.

94

Érettünk végre eljövendő

„Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha halál tette őt védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz a hős

nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, mint a 'Lenni vagy nem lenni'. A válasz akár megmaradásunkról is dönthet."

Szécsi Margit: Nagy László emlékezete

Jöttek bár tarka tömegben, küldötteiként akárhány rangnak– rendnek, ám senki bátor az ő nevében, ki vitt a fogadására kirendelt szárnyas seregeknek oly égi harsonát, hogy hangjára – múltán alig évtizednek – porig omolva múlt el fölülünk az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya. Lám, a hattyúi csapat zavarodottan mégis ekkor széledt el végleg. Szállt aki vele az élen, hány hullt ki maga is időnek előtte a sorból? Hangja némultán hány maradt megfáradva hátra? S kiket elől ért a váratlan ránk- szakadt szabadság: vágytak megrészegedve földi szerepekre, olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva táborokat szervezni láttak idelenn. Szárnypróbáló fiaknak minta így lett a repülés eddig lendítő íve helyett a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.

Hogyan bírhatták volna hát meg a szétfutó partokat megroppanva is hídként összetartó szivárvány terhét?

95

Miként mind távolabb került a túlpart, úgy szorult távlatot vesztve egyre lejjebb a horizont, tévesztve szem elől táguló határokat. Ostromlott várat védők és ostromlók sorsszerű szerepük szerint így mondtak le – önként! – a már kiküzdött végtelenről. Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera: trikolórba fúlók és a „korszellem" világnyelvére könnyen lefordítható globál-ünnepeltek iszapba ragadt, hervasztó vitája. Kimaradni belőle akár nívó is lehet. S bár megtartatni az időben más program nincs ma sem – magyarul a mindenséget! –, ama harc addig megvívatlan érte, míg nincs válasz az egyszerű kérdésre: KI LÉSZEN AZ Ő NEVÉBEN ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ?

Ködök seborvosaira

ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló Miféle chirurgus buzgalom terjed itt közöttünk, hogy már valahány oldalon seregnyi felcser kész összevarrni – ne leskelődne rajtuk illetéktelen a zavarba ejtő múltra senki – megszurkált ködök sebeit?

96

Szeplőtlenséget mímelők kórusa tagadná konokul a tényt, miként lehetett érte és nevében szólva végül bontani szorosra zárt sorokon túl magát a rendet — éppen így lesz módja az ellen-karnak (bírálva is csak: óvták–védték) zengeni pirulás nélkül önnön dicséretét. Rejti hát szem elől hibátlanul sűrű homály ŐKET, kik valóban a magasba álmodott hazáért ügynököltek, bátran konspirálva bár a hatalommal is. Stallumot viselők és közrendűek – mi mindnyájan –, ama árkok partjain! Meglehet, jussunk csupán a késdobáló jelen, ám a ködbombák egyszer elfogynak végleg, s a történet – kell, hogy reméljük – véget nem e korcs- mában ér!

97

Szimultán(ok)

I.

Ott pulzál

Párhuzamos síkok, helyszínek. Történések egy időben: lényegük szerint fölötted zajlók, és intimitástól megemeltek. Cseppek egyediségében az óceán megtapasztalt, univerzális élménye, és megfordítva, a Tejút távolából készült sorozatfelvételek járdarepedésnyi mikrovilágról — az agy merevlemezére exponálva. Összeérő pólusok szikra- kisüléseitől élesre állított érzékek. Megérint. Mellbe vág. Betölt. Szimultán jelenléteidben ott pulzál egy képtelen ígéret teljesülésének zavarba ejtő esélye.

II.

Nincs mit kezdened

Mit kezdhetnél a dezsavükkel? Nem ezt, nem így, és még csak nem is te. Legfeljebb hasonlót, ha egyáltalán. Másként. Valaki más. Áttetszővé fakulva is rendre vissza- csatol saját jelenébe a tiédből. Ám átjárás csak a múltba, soha abba az immár idegen jelenbe. Ha olykor cseppfolyósan mégis föltolul, értelmezhetőség híján csak rendszert terhelő üresjárati folyamat. Élhetsz ugyan visszafelé is, persze,

98

de mindig csak, mint a mostani éned. Íme, a szimultán korlátai. Nincs mit kezdened velük.

III.

Így képzelem

Ott majd föltárulsz mindeneknek. Átlátható lesz összes áramköröd és közöttük minden létre jött vagy csak lehetséges kapcsolat. Egyszerre leszel, aki valaha is voltál és még itt lehettél volna. Egyetlen személy tudatává rendeződik össze – közvetlenül lehívható formában – minden letöltött információ, és jelenléted kitölti az összes bejárt helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül szabadságod csaknem teljessé tágul. Tenmagad maradsz az egyetlen határ, mit átlépned nem adatik meg, mert már csak önnön teljességed lehetsz. (Igazság ha tétetik, én így képzelem.)

Triptichon Nem szűnik a varázs nem múlnak az álmok szelíd határsértők szememből szemedre áthajolnak napvilágnál inni csillagok fényét tüzet gyújtani pázsitodon majd kioltva megrabolni

99

rejtekeidet nem fogyó rejtelmeidet körülölelnek mindennapjaim titkos ékszered szorításuk tűz-ujjuk nyoma s már nem szűnik a varázs soha szerelmem ébreszt és bocsát rád álmot. Itt áll előttem éltető fénybe öltözötten és sugarát szelíden rámveti íme választott napom holdam és minden csillagom partról a vágyott álmodott tenger és 'föld!' kiáltás az árbockosárból élet mely puszta létével hevít a szenvedélyig és kitartanom segít élni én beléköltözöm magára gyújtott és végigégem.

100

Már sosem fogunk

se asztaltól se ágytól már csak itt a közelemben ha legtávolabb távol ing alatt lángként rejtelek bőröddel bőröm perzseled járjak bár bárhol fölékesítve napjaim a megújuló vágytól mindenkor bennem virágzol fölöttem követ csillagod kivezet mocsárból sárból és már sosem fogunk se asztaltól se ágytól.

Törvényt bontunk

Már kezdettől egy voltam veled, mint bárki mással, hiszen mindannyiunkban szüntelen ugyanaz az Egy akar megnyilvánulni. Valahány kárpitunkon ő a hasadás, amelyen keresztül magunkra láthatunk. Éjünk égboltján csillagként ő sugárzik, zentijeinken ő delel, ő dereng át titkaink homályán. Ám ennyi év múltán mégis törvényt bontunk mi ketten: kárpitunk egymáshoz mind hasonlóbb mintázatával s szövetével, benső égboltjaink iker- csillagaival, zenitünk idejének zavarbaejtő összecsúszásával és egymásnak is földerengő titkainkkal. A szabályt megsértve mi egyebbek vagyunk. (És a büntetés jutalmunk lesz majd ott is.)

101

BRÁTÁN ERZSÉBET Tükör

csüggedt napon önmagammal szembefordulok… s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat, csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat, …kérdezgetek - de senki nem válaszol…

csak a néma tükör tekint vissza rám, és vajon onnan ki néz vissza most, s ha a pillantás mélán mosolyog, mi lakozik egy kőálarc mögött, ki vagyok én, és kit faggatok,

ki van ott mélyen legbelül ki szenved, ki örül, talán

éppen csak könyörög, kettő, vagy egy az, ki lágyan bólogat,

ki vagyok én, ki az az én, a lelkem, a tükör kettő, egy én, ki ő ?

? ő ki én, egy

kettő a tükör

a lelkem ki az az én,

ki vagyok én, ki lágyan bólogat

kettő, vagy egy az, éppen csak könyörög,

ki szenved, ki örül, talán ki van ott mélyen legbelül

ki vagyok én, és kit faggatok, mi lakozik egy kőálarc mögött,

s ha a pillantás mélán mosolyog, és vajon onnan ki néz vissza most,

csak a néma tükör tekint vissza rám, …kérdezgetek - de senki nem válaszol…

csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat, s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat,

csüggedt napon önmagammal szembefordulok…

102

GABRIELLA

Démontánc

halkan jött be szinte lopva szívem két marokra fogta égő testtel ágyamba bújt tüzes átka arcomba hullt hajam szálát tépi húzza nyakam köré feszül ujja foga húsba foga májba ezer körme bőröm vájja rám simogat égő parázst szemével küld delej-varázst táncba forgat belém nevet szája helyén vérző sebek azt suttogja: sosincs reggel ami kell azt mindig vedd el körbetapsol hogyha sírok mozdulni is alig bírok.......

tudom egyszer nem figyel majd kisóhajtok egy kis hajnalt mosolyomat ráfeszítem s botladozva itt hagy engem...

Ringató

nézem szemedet mosolyogva létem belering mosolyodba szívem szíveden harangozva köztünk a világ kanyarogva...

103

Fércek:)

érzek ezer sebből vérzek takargatom de ezek csak fércek keményedni kéne mint a súlyos ércek de szembejössz és én tág szemekkel nézlek pont olyan vagy ekkor mint egy enyhe végzet burkot építenék de csak korhadt lécek még a hibáid is olyannyira szépek szemeidben ott a tenger meg a kékek jó lenne ha többé nem néznél rám kérlek…

Szoborárván elment este volt pöffeszkedett fenn a Hold

nem nézett rám én se néztem szemem egy csillagba véstem szoborárván álltam ott s lesírtam a csillagot…

104

Nyárról nyárról megmaradt darabjaid elém hullanak sötétre piroslott avarodban bolyongok szemem szádon elidőz színed szórod mint az ősz Semmi szemedből az égbolt kékje bőröm alá csöppent égve viszi a vér széjjel szerte olvadok a végtelenbe lila pillék szárnya lebben hogy lehetne ennél szebben belemúlni a semmibe... mint napba néző hópihe...

Szemed Pilla-erdő alatt hívogató csöndben, pupilla virágmag nefelejcset szökken.

105

Szemed mezejében kék vallomás nyílik, szirmait ápolva néznélek a sírig.

Talán zöld levelekbe szőtt álmaim már az avarban pihennek színeset sírnak a fák és egy szürke felleg bomló fodrába kódolom arcodat majd tavasszal megfejti a nap

GERE IRÉN 2010

kétezer-tíz elválaszt: magányt szül, nem választ ad

kérdéseimre nem utat mutat,

hogy merre hogy meddig

hogy hová lépjek ahol nincs érdek

ahol az érvek ülnek

106

ahol a tiszta szándék nem vegyülhet semmi mással sem csalással sem árulással

sem félelemmel... tudom nem járhatok

csukott szemmel látnom kell

át kell élnem minden percét

a mának... köszönnöm kell

a Halálnak ki véget vet

tegnapi mosolynak tegnapi barátságnak...

A hajléktalan

Bemocskolta őt az aluljárók szennye, tudja: sosem jut fel a mennybe. Hónapok óta nincsen kabátja,

már régen elhagyta minden barátja. Arcul csapja a kirakatok fénye,

sejti: neki már nincs sok reménye. Az asszony, a gyerekek, a munka -

mind a másé már, ezt is tudja. Az utolsó féldecit még kikéri, - már nem fázik - Ez a Karácsony

is az utcán éri!

107

Belső utam

lám évtizedek múltak s én nem feledtem

a múltat itt táncol szorosan

mögöttem lépteim nyomán... (mintha csak most

mondanám: szeretlek) nem vettek el tőlem az évek

- sodrukat álltam: ÉLEK -

tükröm bár idegen arcot mutat

tudom: nem vétettem el

.. az utat.

...a fűben...

Holnapra csak emlék leszel.

- majd gondolok rád a fűben ülve,

míg nézem a hangyák útját, ahogy cipelik

terhüket: vonják, húzzák szorgalmasan,

108

fáradhatatlanul, - talán eszembe

jut még pár kedves szavad, -

elmerengek kicsit, - és figyelem

tovább e dolgos nép küzdelmeit!

A lelkeddel simogatsz

Már csak a lelkeddel simogatsz az éjben, - álmomban és néha ébren

...mintha az arcodat látnám... ...mintha átnéznél egy üvegtáblán...

...csak nevetsz rám cinkosan, akár a Hold ,

és eltűnsz hirtelen, mint aki ott sem volt.

Néha újra játszol velem! Aztán az álom tépett foszlányait

kacagva nekem adod, de a hajnali fénnyel

hiányodat is rám hagyod. Léggömböt eresztek az égbe,

és tudom: kezedben van a zsinór vége.

Nem engeded, hogy messzire elszálljon, mint a sok

együtt szőtt pókháló-álom. Már csak a lelkeddel simogatsz az éjben, - álmomban és néha ébren..., s én érzem!

109

A madár halála

Tenyerem: ravatal halott madárnak

- már nem suhannak a szárnyak, megadták magukat a Halálnak. Tegnap a vér-piros

cseresznyét csipegette a földről, - most hunyt szemmel

tűri, hogy elsirassam szörnyű pusztulását, és a gyönyörű május

be nem teljesült álmát. Tegnap gonoszul elhessegettem..., ma végleg sajgó

lelkembe temettem...

Álmatlanul

Csak szürkeség lopózik be az ablakon, - a hajnalt várom már nagyon...!

az álom régóta elkerül, nem ringat el az éjszaka, - a tegnap gondja gyűrött paplanomra ül, - ez nem a boldogság évszaka...

110

A parton

...mit keresek a parton...?

nem tudom! csak elindultam

az úton és valahogy

ide jutottam. itt állok

árván, unottan, és nézem a fényeket a

víz tükrén - látom ahogy egy felugró

ponty rám nevet, - lassan

megnyugszik a lelkem:

nem kérdez senki, nem

kell felelnem, csupán a

lemenő Napnak, ...és talán

önmagamnak...

A Senki földjén

Ez itt a Senki földje! itt élek ezer éve és

pár napja, - hogy innen kiüldözzön bárki,

111

nincs rá jogalapja! hogy ezt a kertet, mit én szépítek

sok száz éve már, gondatlan kufár kezére adja, kit

csak a haszon éltet Isten szép Napja

alatt és eladná azt is, ami a tarolt földön

maradt humusznak, - rohadni a mélybe, - mert a gilisztáknak is legyen csemegéje,

hogy a természet örök körforgása megmaradjon...!

... ...de hol is élek én ...?!

- kérdezem magamtól...

Aludni szeretnék

mióta nem állok szóba magammal,

egyre magányosabb vagyok - vannak napok, hogy a madarak csivitelését is jobban értem, mint

önnön hitvány lényem - már csak aludni szeretnék

hosszan, álomtalanul, vak szemek bölcsőjében

112

Álmodtam...

Álmodtam az éjjel

árvalányhajat, papsajtot, tűz-tüskés

iglicebokrokat, kormos fejű szárcsákat a Kis-Dunán,

ladikot, keszeget, pontyot...,

gazos útszélen vadribizli-bokrot

- feketét -, bodzavirágot

hófehéret, pemetét, homokbuckákat, illatos akácokat, szűk, kavicsos

falusi utat, - törte mezítlábamat...

113

IGNÉCZI PÉTER

Álmomban rámhajoltál

Míg hittem, fény, tűz voltam. Én már nem hiszek sosem. Hiába

ver a sorsom, éget tűz - ajtóm zárom. Szekercém forgácsot szab és fenyőillat terjeng. Építem házikómat. Eljöhetsz hívatlanul. Vágott virág vár téged. Asztalon étel, ital. A kert csendes. A tóban aranyhalrajok úsznak. Ezernyi álom bennem. Elsorvadt hiányod ég. Elringatsz hit! Vakítasz. Két fa, közte árokpart. Csak sóhajunk ér össze. Hídnak ott a szivárvány. A kín nem fáj. Eltűröm. Hosszú éj. Vibrál a csönd. A csillagok tudják-e merre jársz? Ne emlékezz! Szólít egy hang és vinne hozzád, vagy máshoz - félek. Álmomban rámhajoltál. Elhittem. Pedig nem vagy.

folyamat reggel fény fürdök benned kezdetem vagy kedvem van benned folytatódni

114

Vágyak az éjben Lángja se lobban szunnyad a tűz idebent két karom átfog játszom a melleiden ívbe feszül ideged. Bomlik a szoknyád gerjed az ölben a vágy résbe furakszom elnyel a mély zuhanok robban a föld elalélsz. Zárul a szemhéj vágta után lebegés őrzöm az álmod pirkad a hajnali ég fényre derül a világ.

Most beszélsz, csak úgy... Bedönt a csönd, múlt ront rád, torkod szorít. Hitted, a sors kegye elér, ocsúdni kell, test, vért szakít, magadra hagy Isten, a hit, egyedül ülsz, testvért siratsz, nincs kegyelem, sír fedelén ott van a név, mi hoz vigaszt?

115

Könny mar, egész mélyen, belül, felsebez szűz fájdalmakat, nem látható szörny minden éj, tobzódva döf minduntalan, a fény ha kel, a nappalok, dolgod ha köt, csönd, a magány, indulatod, most beszélsz csak úgy, mintha, de nincs, nyugtat, de fáj.

Ami maradt lenyomatod ott az ágyamon könyvedben szél lapoz még érzem kávéd illatát mosdóm szélén árva hajszál de hajkeféd már kifosztva fénypor vagy csillagokban bejárhatod a tejutat de szemem nem kutat ami volt a tegnapom mi itt maradt a hiányod

116

Egy vagy... Szádhoz érve más íze van testednek, húsod két kezemben, melled omlik, csókod porlik, könnyű sütemény vagy, étek, ágy, ha benned fekszem, paplan alatt hő, esti bor zamata, könnyű fűszer, gőzölgő fény, mosoly, egy vagy, ki átringathat, világomból egy másikba.

ki vallja meg ki vallja meg bűneit ki hogy elbukta múltja perceit s jogát az alkura hiába sikoltja zongora fisz gisz bé fars a vég lecsapja zongorád fedelét vadul egy kéz és felveszi fázósan szvetterét ki hallgatta eddig a zenéd elhagy elmegy nyoma nem marad lábnyomát felissza útpora az idő mint homály súlynehezék mi nyom tovább

117

Gondolatok a könyvtár mellől Vagyok egymagam itt csak a lelkem dől előre hegyoldalakban a fák is mielőtt végleg kidőlnek.

Utcazajban pár fa sziget a házfalak között megmaradt három foga nem tudom: ember volt vagy szörny?

A világ is szörnyű angyalnak nem jutott szárnyra dakotának se könnyű hogy döglött lovon nyargal.

szakadás szakad a vászon szövete tépi a szél nem szelíden lobog a rúdon hevesen egy fönt egy alább már sose egy két rongy az ütem is más a lobogás is ideges mást vall a fent mást vall a lent rongy lett mindkettő rongy az élete.

118

merre most hol az a hely ahol mi barátom a sörünket gurítottuk a nők tarka szoknyáját vizslattuk nincs már meg elbontva az is ordas eszmék fejünk felett átnyúltak s lecsaptak cunamiként letarolva a hit düledező bástyáit berekedt torkokkal szomjazunk valami szépre de nincs itt semmi ami még közös lehetne s vinne bennünket egyfelé. barátom úgy halunk majd mint álló fák erdőszéleken szél hajlít ide-oda összeroppan a váz te jobbra én balra hullva a szívben meghasadva utána csend szélcsend lesz.

119

Hol az a hely? Nehéz itt ülni szótlan, járkálok azért is gondolatban, keresvén minden mozdulatban azt, amit őrzünk ma még elmúlt időkből, a megmásíthatatlan azonosságunkat, a kézmeleg sugarakat, a föld jó melegét testünk alatt, átmulatott hajnalokat, volt - nincs, könnyű kis pillantások, s a szertelen dugások hegyoldalait. Öleltük a fákat, áramló nedűk átcirkuláltak bennünk is, és hiába az alázat, énelőttem térdelve a szádban, fogyó javaim mind veszni vélem, legallyaztál, lábról ledöntve gurul lélekben a testem, felszeletel a jövő, szálkás deszkává leszek, áterezel, s ez a végzet. Nap sugarát gyűjtöm és nézem a tájat, hol az a pont, hol a hely, ahová átszelídülve még mindig tiéd lehetek, úgy ahogy volt, vagy majdnem.

120

álmaid

álmaid mint a pók sződd tovább ha ringat álmos szél aludj el hámját a bizalom rád veti alszik belül vigasz virágod... megannyi éj mi itt virraszt bent te benne mindenütt ha én is - álmodom a képek színesek elúsznak ég felett a szörnyek a szépek isten ha volna itt nem értené a " nélkülem" se hogy lehet élni hogy boldog a nap s az est de én tudom kivel lehetne úgy lenni hogy minden percben a szív ritmusát kiverje és üssön át bőrdobok lemezén virágos krizantém réteken az ősz át meg átkeverje a méhek zümmögő kórusát a lélek és a test pihegve tél álmát alussza végtelen

121

Mikor a fák füstbe borulnak Mikor a fák füstbe borulnak, limlomjaink égnek kazalban, égetjük a múltat, mennyi gyöngeség, gyámkövek lazulnak, roppan a födém, a hit, ha rendül, bábeli zűrzavar, úttalan utak, szerteágaznak, vezet felkelő nap, s az értelem, a magány elvész, tér, időben, zsugorodik a volt, a sötét árnyék, hintán leng a szép, ébred a szándék, a lélek kábul, bontja a rendet, próbálja mérni a mérhetetlent. Állsz megfeszülve, kék az égbolt, hasadt rongya alatt bomlik világod, csodát ne várj, talán fölment Istened, ha van, de gyöngeséged fekélyes seb, csonthéját bontja rőt lelkednek, forgács, mi maradt, páfrány se fedi, ha eltemetnéd, szikkadt földje magából kivetné, háncsától fosztott fák ráborulnak, alájuk simul lassan, az alkonyat.

Tapintalak vakon

Cseppen az eső rád, lecsurran ajkaidon, ahogy a csók, eltűnik sebesen, le a melleid között, elpárolog, elforr, ahogy a vágy, nyári zápor, hirtelen, kanálisok fedelén át mélyre, mi gyűlik egyre jobban, s lesz csobogó.

122

Tapintalak vakon, mikor alszom, éberen is, roppan a z ív, a híd is összedől, ha nagy a terhelés. Csak finoman feszítem gerincedet, hogy ne roppanj, vágyad ha feszít, gyűlj bennem, ahogy én, mint folyóvíz gátak közt, kövek alatt. Mily jó, ha marasztalsz. Ringatsz lapos hasadon. Az ég, a fény elvakít és nincs kín, elzsibbad a félelem, nem rengeti törzsünket se vihar, újrakél régi időnk, a test fűszerén.

JEGA SZABÓ IBOLYA

A remény négysorosa

Elvesztelek, ujjaim között kiperegsz, tehetetlen összeroskadok. Ám ha reggel a nap új fényben ragyog, fejem felemelve ismét rád lelek.

A reménytelenség négysorosa Messze már, hiába minden. Kezem nyújtanám, érzem elérhetetlen.

A korom négysorosa A földre hajolva látom kezemen az idő nyomát a szemem hunyorog a távolban szalad az ifjúság.

123

Szélcsengő tánc

Csengő bongó szélcsengő szél fújta tánc. A gondolat messze jár lélek pihentető.

Temetői négysoros

Mécses lángol cseppnyi fény bús táncot rop az elveszett remény.

LIBRICZ MÁRIA

Csendes éj Remek díszlet csillagos függöny rengeteg ember, félhomály, tüllök zenekar hangol, karmester pálca lebben Diótörő hangja száll fel a csendben. Gyönyörű dallam csendül a légben karácsonyi szólam a Csendes éjben, csillogó fényeknek váltakozó színe melegség költözik emberek szívébe. Megszólal a hárfa és a hegedű húrja Szimfonikus együttes csodásan húzza, csilingel a csengő, angyalok üzennek: itt van hamarosan Jézus születése…

124

Jászolban fekszik körötte állatok égen fénylő csillag, mely reá ragyog „Pásztorok pásztorok örvendeznek‖ Karácsony szentestét ünnepelnek. 2010.12.20.

Hófehér a város Jégvirágos ablakomra ragyog a téli nap tavaszt idéző virágomra csillámot is rak vastag hótakaró borítja a fagyos tájat - szívem körül olvad a magányos bánat. Hófehér köntösbe öltözött a város szeretet ünnepére csillagszóró vár most, csizmák alatt roppan a hó: ripp-ropp gondolatban veled vagyok: itt-ott. Testemen most is érzem a mámort mikor karjaimban boldogságod látom odakinn téli vihar kavarja a havat szívünk mélyén szerelem rügye fakad. 2009.12.20.

huszonhatodika Október 26-a gyönyörű őszi nap csodás színekben fák pompáznak örül ma a szívem negyven éves lettem s kedvesem hangját hallom közvetlen mellettem. Sárga barna vörös és zöld a táj suhanunk buszunkkal a szeretet vár...

125

Kedves arcát mosolygós szemét sosem fogom feledni, minden októberben Őt fogom szeretni!... 2011.10.26.

Mellettem kell... Mellettem kell hogy legyél: és szálljak a felhők fölé azért hogy arcom mosolyomat szórja szét... - boldogságom sugározzon az emberek felé - Mellettem kell hogy legyél: érezd! minden szívverésem a tiéd élvezd! csókjaim heves tüzét felforrósodott testünk vágyának bizsergését. mikor megérintesz elkap egy érzés: benned látom életem értelmét - Mellettem kell hogy legyél! - közelséged boldogságot nyújt nekem nem engedlek el... maradj mindig velem. Mellettem kell hogy legyél: és szálljak a felhők fölé... 2010.11.20.

126

Párna vers Vánkosomra lehajtom fejemet Macimat karjaimmal ölelem, olyan, mintha te lennél velem: s vigyáznál rám, féltve, csendesen. Újra eljött az este fejemet párnámra tettem. Mellettem a helyed még üres, de halk szuszogásod, már hallom Édes. Nem moccanok… …hozzád bújva dorombolok… lassan, elalszom, míg arcod simogatom. Majd ha jő a hajnal és a reggel Csókok özönével ébresszél fel! 2010.10.01.

Tudod, ünnep lesz megint… …eltelt megint egy év, itt a karácsony Ünnepre készülnek bárhol a világon. Kigyúlnak a fények a házak ablakán Csillámot szórnak csillagos éjszakán. Ünneplőbe öltöznek, emberek városok Izzófényben úsznak a templomok Karácsonyi dallam száll az éjbe’ Szeretet költözik az emberek szívébe. Fenyőfa ágon színes fényes gömbök Csengőszóra várnak édes kis kölykök Ajkukon csendül „Mennyből az angyal‖ Kipirult arccal angyali hanggal.

127

….eltelt megint egy év, Jézus születik Édesanyja karján istállóban fekszik Körülötte pásztorok és három királyok Dicsérik Isten fiát ezen a szép napon. 2009.12.21.

Szúnyogtánc Szúnyog Szilárd bálba készül… minden lába táncra lendül, táncparketten Szúnyog Szilvi elbűvölve nézi lesi. Szilárd úrfi észreveszi s még röptében táncra kéri. Szilvi nagyot pislantva boldogan száll karjaiba. Szúnyog Szabolcs irigykedve: - Csárdást járok egész este? Szúnyog Szandra mellé szökken s járják ők a polkát bőszen… Szúnyog család, szúnyog bálban: Szabina meg boldogságban Egész éjjel a táncot ropják így vérünket ma sem lopják. 2010.06.24.

128

MARYAM MOON

Karácsony este Szép karácsony békés napján Varázspálcám lenne Szeretetet, boldogságot Lopnék a szívekbe. Szent karácsony éjszakáján Békés nyugalomban Paplan alatt szunnyad a ház Most semmi sem moccan. Az ég alján puha-bársony Belengi a tájat Hópehelyből horgolt álmok Mind valóra válnak.

Karácsonyi ének Fodros csipkepaplan teríti az eget Betlehemi csillag szeli a felleget Titok-jászol ölén kisdedünk született Jézus, a megváltónk a Földre érkezett. Lassan félreverik a zendülő harangot Öröm táncot járnak nálunk az angyalok Könnyes szemek némán csodálják a jászolt A benne mocorgó apró kis Megváltót.

129

Ősi jóslat szerint szabadítónk lenne A mindenség fájdalma sorsot öltött benne Lelke tisztasága, feddhetetlen léte Feloldozást hullat az emberiségre. Gyertyák pislákolnak szent karácsony napján Szerető családok terített asztalán Béke költözzön ma minden áldott házba Szeretet örvénye szálljon a világra.

Karácsony szent napján Karácsony szent napján megnyugszik a lélek Égen és földön is angyalok zenélnek Gyertyák gyúlnak sorra, mécsesek lobognak Nyoma sincs bánatnak, szívünk összedobban. Minden ember békés, otthonában készül Fő a finom leves, karácsonyfa szépül. Terített asztalon épp már készülőben Friss kalács illata száll a levegőben. A fenyő új ruhát ölt, fény-fűzér a karja Tetejét ezüstös kristálydísz takarja Csillagszóró szikrák csillannak az ágán Piros gömbök lógnak meseszép palástján. Gyermeki kezecskék izgatottan várják Mit hozott Jézuska, s vidáman csodálják Mit rejt a fa alja, van-e még ajándék Azon nyomban kezdődhet az önfeledt játék. Adventi koszorú pihen az asztalon Gyertya lángja lobban, nézem, és csak hagyom Töltse be a szobát arany sugarával Tele van a szívem meleg boldogsággal.

130

Karácsony éjjelén én csak azt kívánom Szeretet és béke legyen a világon Lehulló hópelyhek vigyázzák az álmunk Minden beteljesül, amit csak kívánunk.

Nincs igazság deresre húzom magam vagy az élet botoz rajtam a fene se tudja egyszer majd megunja feszült inakkal tűrök fejkendős hazugságba gyűröm mit se lát se hall a másság nincs is tán igazság

kétkedésben ebben a rezzenéstelen létezésben semmisül meg az ember ám a jól megfontolt kétkedésben szemernyi igazság lebeg rétegeid alatt csak saját tükrödbe inogsz szememben álarcod marad még rád feszül a titok majd ha földtiszta leszel dús hajtásra hajlasz míg egód falat emel önnön árnyékod maradsz egyenesítsd hát magadban az embert hajlottan az évek átoksúlya nyom mert élni csak gerinccel lehet így járj jelölt utadon másképp nem érdemes

131

Kényszer szülte játék Kavicsok vagyunk mind, hűs mederben Kényszer csiszolta játék életünk Összeráz és szétzilál a jellem Örvénybe érve fel-felébredünk. Szemünk nyílik, sodródunk az árral Elválásaink fájdalma bérünk Muszájt dacolva az ár-apállyal Parttalan honunkba visszatérünk. De, mily erő hajt előre mégis Hasztalan létünk sem holnaptalan Az akarat, mi újra felépít Hogy kiköss végre és élj boldogan. Szemedre hajlón Hold ezüstje szűrt fényt karcol Ölelésre gyengül karom Foszlott töredék a messze Lágyan tágul íriszedre Puha gyolcs-meleg az álom Míg az éjjelt rád szitálom Összebújt pillanat leszek Sosem volt, sosem létezett. Fénytűnés A fény, mint fáratag pók, úgy szaladt Szoknyáját puhán égre vetette A hintáló Holdat hátra hagyva Felhőfodrok közt lágyan lebegett. Ahogy fölém hajolt, kacér teste Ablakon megült, arcomba hőkölt Falra tekergőzve hunyt szemembe Fülledt nyarat, épp csak elidőzött.

132

A suttogása hajamba kócolt Reggel illatú áhítatra csalt S lüktetése tompán létbe foszlón Az ébredéssel félve elriadt.

Alkonyi csöndben Narancsköd ringat Pírt a vidékre Bódulva illan Reszket a fény. Nap keze nyúlik Messze az légbe Katlanba hullik Hold tenyerén. Égi keréken Fordul az alkony Csend szava bélel Éji zenét. Csillagok gyúlnak Pisla homályban Álmok lazulnak Vágy peremén.

Éji ritonell Ma éjjel oly sápadt fényű a Hold Opál ezüstbe vonja fátyolát Bús magányába fúlva bandukol. Mélán kitárom sarkig ablakom Kigyúló csillagrengeteg a tér Sóhajom félőn égre táncolom.

133

Párnám megül a gyűrött ráncokon Érted kibontom álom szárnyamat Míg a hajnalt magamhoz láncolom.

Reggeli dallam Pislogva éled színe a Napnak Lágy szellő surran a lombok ölén Bódító dallam lüktet a dalban Méh dala zönget nyári zenét. Fű zöldjén csillan a reggeli harmat Pipacsot pettyez a jó szagú rét Tejszínű égen csipke a paplan Mosolyba ringat a kékszemű fény. Üresednek a nappalok Ahogy lazulnak a színek Úgy üresednek a nappalok A nyirkos ősz is prüszkölve illan Könnycseppet hagy az ablakon. Csurranva cseppen csendbe kongón Lombos fákra, álmos háztetőkre Markából ködöt szór bokrokra Kihunyt tarka illatú mezőkre. Csak a szél sír fülembe S ahogy bontott tenyeredbe Rakom a tavasz illatát Lassan átjár a nélküled hidege.

134

megoldás ácsolt bajainkkal tömködjük foltos zsebeinket s úgy cipeljük mint keresztet felszakadt sebeinket lábaink előtt botlásaink hevernek kiszakadásig rakjuk éveink a magunkraeszmélés szűkmarkúságával orra buknak tévely lépteink mert tövistelen hittel összenőtt örök bábot vonszolsz ácsorgó néma szirteket repülhetsz ha hitedet pillangószárnyra bontod mégis levetheted a levethetetlent ürítsd ki hát szakadt zsebed mert bőséggel van bocsánat de hátadra bajaid ismét ne vedd

Bomlik az ősz Bomlik az ősz, rádúsul a télre Színaranyat mintáz árva falevélre Mordulva kócol, szélversenyt futva Dér-ruhát húz fákra dermedt fagyos ujja. Hópuha paplant igéz a tájra Barnáit fakítja, fehérre tisztázza Szusszanva elalél, nagyot horkol Avar ágyba bújva, téli álmot horgol.

135

mi végre? mi végre nevelsz fel magadban ha lépésed imbolygó s lehúz a mélybe biztonsággal állj elém lélekből szóljon a száj félelmedet hagyd magad mögött előtted célod legyen s a mostban mi majd én is magamba vegyítelek akkor megtudod akkor megtudom

Valamit még úgy mondanék Valamit még úgy mondanék Szűz-fehér szavakból bontanék Szelídített percet szemedre Öleld hát belém az embert! Zokogd ölembe kérlelésed Könnyekbe hajló nevetésem Száz halált hív érted újra S tört éveket, szilánkokra hullva.

136

Mindenem Fa voltál, lombos, égig érő Kéregtested mozdulatlan Ágaid óvó, ölelő karok Ott voltál minden mozdulatban. Virág voltál, színes, illatos Ölelkező szirmaid bársonyán Ringó mezőtáncra keltél Nektár ízű napnak alkonyán. Madár voltál, dalos kisrigó Dallamod kérőn fülembe súgtad Varázstrillád messze szállt Titkaidat nékem daloltad. Forrás voltál, tiszta, éltető Csobogón belém hatoltál Átmostad régvolt lényemet Boldog, új életre hívtál.

MARKOVIC RADMILA

A kasza

Hófehér ágyban, színes éjszakában, halkan sír, piheg a zöld, a kék, a lila, a csíkos, a pöttyös és a tarka, színes éjszakából kilépett a fekete, táncolni támadt kedve, acél-kasza a szögön lógva figyel, szobában láthatatlan fekete köntös meglibbenti a levegőt.

137

"Nem kell a síró masina, a pihegő zöld, a kék valahogy ridegebb, mint én, de a lila, a lila az kell nekem!" A színes, a pöttyös, a tarka csak figyel, táncra kelt a lila és fekete, először lassan, lágyan, édes sejtéssel, váltott a ritmus, puhán siklottak ők ketten: a lila és a fekete. Kasza sem kellett, vitte, vitte őket a lendület, a színes éjszakában eltűntek. Kacagott a kasza, és többé nem figyelt Mondd meg anyám, miért Most itt vagyok: én, az önfejű, a csecsemő a vénségtől megtört, az ifjú szívű, kivel kacagtál, sírva sírtál. Mielőtt elszálltál, szemrehányást hagytál nekem örökül, pedig a tenger kéklett, partján csigák, halak, kicsik-nagyok

138

Velem kavics, homok, neked sárgaföld jutott. Együtt voltunk pogány, hitehagyott, bennünk emelt templomot: bűn és erény. Mi ketten egyek voltunk a gyengédség, a szeretet, de hol semmi a lét, ott minket egyenként, hiába keresel.

Vadvirágos emlékezés

Amikor a réten sétálok önfeledten, vigyázok ne lépjek a gyógynövényre, amint fészkéből fölröppen a fürj, jelzi a rétnek: vendégünk jött, a messzeségből a délibáb szellővel üzen: gyere, itt friss patak csörgedez, hüssítsd szomjad képzelet vizével, lépj a délibábba, ott ambróziával kínálnak, gyógynövények, vadvirágok mosolya biztat, szedjél csokorba éltető erőt, teájuk felfrissít, délibáb, patakcsobogás, aranyeső, álom-valóság, csodálatos mesevilág, ahova lépek, léptem nyomán dal fakad, dúdolgat,

139

halkan, sejtelmesen, mint amikor itt jártunk mi ketten, mint ma én, oly önfeledten, mintha érezném kedvesem elbűvölően szép jelened, gyöngéd ölelésed simogatja testemet, leheleted forró véremmel egyesül, volt szerelmünket a rét szívében rejtegeti nekünk, most elém vetítette híven, szeretettel, csatlakozik madárdal, aranyeső, mezei virág és: mesél, mesél, suttogja fülembe: szép volt, emlékezz, ma is szép

M. FEHÉRVÁRI JUDIT Csillagokra feszülten - Krisztusi harminchármas

Világhiányban éltem, Apám elhagyott. Bújtam volna pedig hozzá, miközben leemeltem föntről az "Égi Csillagot"... Magzatoddá lettem, kékítőddé a padlás ajtaján, vegyültem szappanbuborékokkal, röpülni tanultunk: megigézett a fönt, ó, én balga Ikarosz, zuhanásom csak pubertáskori nyavalyákat hozott. A semminek kicsinyke, csupasz ágán kinevettem a szépséget, mert csupán koldultam árva kenyerét, s barátom a Gazda, az Isten nevettében, ha rám nézett, folyton törölgette könnyektől vidám szemét. Mértem volna magam a mindenséggel,

140

de csak tehervonatok jártak ott, hol zakatolásuk "holt vidék" álmokat hozott és éjeket a külvárosban a "város peremén"... S ekkor Attilaként felsejlett Pista létem, dadogva kérdeztem csak, miként lettem skizofrén... Szép lassan csak az iszonyat maradt lelkemben, így eszméltem érett férfivá én. "Nagyon fáj" a Gát utca - keserves hazakép... Születésnapok és Horger Antalok ácsolták háromszázhatvanöt napnyi későbbi kenyerét. Éltetett Márta, Judit, Edit, Flóra, de Rorschach-lepkékké gubóztak mind vissza, ha szárnyaim emeltem szép szóval egyre dideregve, remegve egy csöppnyi szerelem - vigaszért... Ugye, tudjátok, fennakadtak könnyeim, akár a hosszú tél rozsdafoltjai a vágányokon, mielőtt a vonat végleg elítélt?! (Debrecen, 2011. április 10. - A Költészet Napjára)

Harlequin fázik és énekel – Zsének És mert nem tudok visszanézni, nem vagyok képes ítélni, s kimondani, miért fájnak néha a percek, mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed... És égnek a szavak, szúrnak, akár a penge, érzékeny belső szerveket sebezve, szüntelenül a szeretet csapdáiba esve... Hidd, a mélység medrei rajtam is átzubognak, megszólítnak, hogy visszhangozhassanak bensőmben, mert ez így szokás, mikor hevesen elkap a láz,

141

s görcsbe fordulnak kint a fák, míg bent fogollyá lesz a nyár. Tudod, csak a kontrasztok miatt kérem az Istent egyre erőteljesebben, hogy ne adjon olyan örömet, melyben a bánat bunkere építi sündisznófészkét álcázva csillagok járását, égre feszítve a lepkék mindenségét, s bolondnak érzem magam, Harlequinnek, ki szenved e létben, búcsút intve szerepének, holott gyógyítania kellene szentélyekkel, kozmikus erővel, csillagfénnyel, látni és hallani, de nem reflektorfényben, hanem csupán egy szóban és emberségben. Te ezt tudod adni, s jó így megnyugodni, keringőhöz vulkánok peremére állni, dúsan termő búzaföldekhez simulni, burjánzani, elképedni, fényt teremni, gondolkodni, világokat dallá tenni, törvényeket tisztán látni, egyensúlyom megőrizni, mert védtelen vagyok és égnek a szavak, szúrnak, akár a penge, érzékeny lelkünket sebezve, és még nem tudok visszanézni, mert nem vagyok képes ítélni, s kimondani, miért fájnak néha a percek, mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed...

142

MOLNÁR JÓZSEF

Bölcsen „Alkotni annyi, mint önmagunk felé haladni‖ (Tatiosz)

Zúzd porrá magadban az erős-gyengét!, s még aznap te légy’ gyengéden erős; az utókor meg hadd mondja, e hős itt küzdött meg félelmeivel, lengén; Száz fegyvert adtak ellened, s időt, hogy sorsodba beletörődve, hetykén s önként dalolva vonzd a bajt, mint pengét: majd legyél fa, mely vihartól kidől. Eldőlünk mi is, kétes-józanul, itt, kárvallott vágyaink visznek a sírba, s ki marad, csokrot tesz a ravatalra. A kamera majd veszi, s felbutít: lásd, mivé lett az egykor égő tinta?

Majd bölcsen ráfeszülsz a másvilágra.

Pársorok 2.

Természet Csókod tündérkert, gyémánt ragyogása a Fénynek, Hajnali lágy zeneszó, vágyteli titkos ima.

143

Néma Levente Látod, Néma Levente ma eljött, vérzik a szája. "Fáj az Igazság!" - így szól, szava törne elő.

Koldus a mennyben Fekszik a koldus a mennyben, kérdi az Úr, ugye itt jobb? Sokkal! - zengi a lény, csak kevesebb a remény.

Tél volt és jó illata... Tél volt és jó illata friss, puha reggeli hónak. Mint amaz égi kenyér; Édesanyám keze mér.

Láttál bús csillagot...? Apró gyermeki lény, láttál bús csillagot égen? Mint ama Nagy-Magyarország ragyogása felénk.

Villám-eső Záporeső-zivatar hull néma varázskopogással... Küldi a Végtelen Úr távoli fényjeleit.

Hallod? Hallod, az őselemek, mint állnak fel csatazajban? Víz, tűz, föld s levegő, ember elől menekül.

144

Hidd azt! Hidd azt, bikkfa magyar nép, senki nem érti a nyelved. Halld meg a régi korok (h)ős ütemét magarul!

Dörgés Véletlen van vagy nincs? Felteszik olykor e kérdést. Majd Én megfelelek! - dörren az isteni Ég.

Turmix Felgyorsult a világ, perben kavarogsz az Idővel. Jó mozdonyvezetőt s fékeket elkeverünk.

Beavatott Ukrán mesterem így szólt, ő, aki törve magyar nyelv: "Héber előtt az orosz! - s így dübörög ma az Ég".

Fitten Hallani, sok módszer van fitten tartani súlyod. Csak van-e sok pénz is, majd amit elvisz a víz.

Fut, zakatol... Fut, zakatol vonatunk, széltől tépett Magyarország. Ócska a sín s elavult, mozdonya vén szakadék.

145

Dömperi-dumm... Hallod-e, kedves jó fiatalság, ősi zenéink? Vagy csak a pusztító dömperi-dumm a tiéd?...

Szánalmas látvány Szánalmas látvány, amikor vak, s ősz öreget látsz, Kit lepedős neje hajt - végzete biztosan áll.

Hazám Nagy súly nyomja a lelkét, lába alig viszi Múltját. Otthona elhagyatott, feltör a gaz, szabadon.

Mérkőzés Sokszor már nehezen megy tartani kézben az ellent. Csak hát jön feketén senki-se-hívta-halál.

Festek egy felhőt Hányszor gondoltam gondolatlan szeretőkre. A megfagyott lakk feketékre, az illanó szellő szüzekre, kik előbújnak falánk bábjaikból, kik rám uszítják szerelmüket. Forró napokon mezítláb futok előlük, tüskés faágakba takarózok, zömök buszok mélyére elmenekülve megtapadok az óriáskerék időben végig iszom a Dunát is megúszva,

146

jéghavas utcákban hóemberként merülök, festek egy felhőt, szürkéjében meglapulok, nyolcadik bolygót redőnynek tartok eléd.

Kapaszkodó Tudtad, nagy ára lesz a hallgatásnak! S a mosolyainkkal, csak tovább gyilkolunk, mosolyogtunk tovább, mintha mi sem történt volna, mellettünk kialudtak a sírok, a kétszer, háromszor temetett sírok, tovább folyt a tömjénezés, az öndicséret bűzlő vákumai forgatták az idő lapátjait, s te, akárkiporszemlétedre megigazítottad becsületruhád, melyet már régen leszaggattak rólad, hiába is kapaszkodtál az utolsó szalmalángba, poroltál tovább, kaputól ajtókig, a csengőnélküli semmiben kutakodsz, tovább, tovább!, sürget a belső hang, valami tornádó nyújt kapaszkodót, biztos a bizonytalanban, tehetetlenséged falára tapadsz, becsapódsz saját kráteredbe, azt mondják, öngyilkos tetted következményeként, már nem tudod, ki küldött, s te, miért nem mentél oda, talán féltél, kihajítottak volna az űrből, ahol, egykor, te voltál az első a majmok közt, de lejöttél a földre,

147

dobott a gravitációs erő, itt mindent kezdhettél elölről, itt mindent kezdenél elölről, tudtad, a hallgatásnak nagy ára lesz, s a mosolyokkal gyilkolni kell.

Márványölelés Hosszú az éj, remeg a vér…Titokban utána osontam, szűz teste vonzott. Riadt száját befogtam, félt, vonaglott; a hold vergődve csüng egy lombsátorban. Ránk jár a rúd. Két rőtfarkas nyomomban. A vér szaga, vagy áruló van köztünk? Ma éjfélkor a bűnöst ketté törjük, fecseg majd, dühös kínban és mocsokban.

Ez ráér!...Mobilon hívnak…A bűnös már szenved, kék kígyót kapott örökbe. Nőm nyaka mint márványölelés, hűvös.

A metsző hideget fogam vörösre festi, egy holló szirénázik, szűkös időnk, koporsónk, ma estig törölve.

Oltár Tudod, mit lát a mozdonyvezető a ködben, a pilóta az égő viharban, a matróz a feldühödt tengerben, a hegyi mentő a lavina alatt, a bányász, ha betemették, a barlangkutató, ha nincs kiút; vajon a költő, mit lát maga előtt,

148

s a csecsemő megszületésekor, és a halott mit nézhet a sötétből, és az évek, mit látnak a jövőből, vagy a múltunk hogyan értékel, a tűzoltó hogyan éli a szörnyű percet, és a föld mit szól madarai elvesztéséhez, a sziklák a lekoptatott éghez, vajon, mit tudnak az istenek tetteinkről, mit gondol az Anya gyilkos fiáról, mit szól a véletlen a következményekhez, mit szól az alagút a teljes sötétséghez, mit szól a csend az erősebbhez, mit szól a szív a szenvedélyhez, ha a lángok magával ragadják, tudható, hogy világunk egy oltár, s a bennünk élők a szerelem?

Visszhang (Jorge Luis Borges: Labirintus versére)

„Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha."

A bikaarcú néma küzdelemben, te vagy a harc, s te alkotsz békés-csendet,

te vagy a gúny, s az iránytű-moha. Nem zöldell benned tűz, te mostoha.

A messzi határ értelmedtől elzár; belső hegyeidben nem jár lift s vájár,

te vagy a kegy, s az isten ostora. Már századok óta keringsz e testben,

réseket keresve, bomlott falat, egy titkos hajszálrepedést - utat,

hogy örök körforgás-iszap ne lepjen. Reményfonálként sikoltasz e ködben, kéretlen visszhangod régen kiölted.

149

Novemberi tépett-haikuk

Lisztes-szürke köd: fák hajolnak avarba eldobott kontyért. Felakasztott nap agonizál, szájában kékes-lila nyár. Dögkútba dobott rövidnadrágos emlék: bottal keresik. Sápadt virág-éj elhullott színes fényét hiába hívja. Lekaszált erdő: halott madár csőrében tépett mosolyod. Holt erdő verdes ember-madár gyémánt-csőr szorításában. Aranyba mártott üzenet hull szűk időnk feketéjébe.

150

NAGY LÁSZLÓNÉ GABI

Mélázó Ha nem hiszel másban, csak mi megfogható, mit törvénybe foglalt már rég a ráció, lesz-e majd képlet mivel leírhatod, a csodát, amit tiszta szívvel egy ismeretlen adott verssorokon át?

Szerelem szinte éget ahogy hozzáérek hangja hallatán gerincemen végigfutó verejtékcsepp combjaim közt teste remegése ritmikus játék óvatosan olajoztam: legyen a következő óra ajándék lassan suhanunk a száguldás még várhat szilajságát fékezem majd játszom

151

szabadon engedem és zabolázom s ha szenvedélyem kiszolgálta motorom parkolóba állítom

Őszi Októberben a nap elérzékenyül, delente alacsonyabb zenitre ül, s ahogy anyának gyermekére van gondja, gyengéden tekint le a völgyre, a dombra, s a zöldbe rejtett színeket minden levélből egyenként kibontja.

A jelen... egy mozgókép egyetlen lüktető végtelen pillanat homályos háttér előtt premierplánban magad miközben a nagy montázs piciny darabja vagy a múlt és jövő csak ködbe vesző - földerengő neuronok közt vibráló retusált információ

152

Kimondatlan igazságod, míg kimondatlan, csak émelyít, feljön, rágódsz rajta, visszanyeled lassan kristályosodó szerkezet, szélei már pengeélesek súlyos a szó, hát börtönbe zárod, hiába engednéd szabadon, hisz elszállni képtelen, de napvilágra kerülve célba találna, s pusztító viharban állnátok ketten, szótól megsebzetten

Nézz a szemembe Páratlan pillanat volt, ahogy meleg-barna tekinteted megtalálta hozzám az utat, kiszakított földi létre teremtett burkomból, és én engedelmesen, feltételek nélkülhagytam sorsára testem. Megborzongott a világ, pillantásnyi időre meg is állt talán, míg megérkeztem. Kívülről szemléltem önmagam, egy furcsa, megmagyarázhatatlan dimenzióba lépve, melynek koordinátái rejtve maradtak. Egyszerre láttam íriszed egyetlen pontjába zsúfolva múltat, jelent, jövőt, világok születését és hanyatlását, nyári horizonton reszkető naplementét, fagyos tél jégvirág-festette ablakai mögött kandallók melengető fényét.

153

És magamat, ahogy lefoszlanak rólam évezredes konvenciók rabruhái, s helyettük a tavasz bújtat hamvas öltözetbe, őserőt zsongítva ereimben. Féktelen voltam és békés. Fekete és fehér. Az egyensúly. De elfordultál, és én visszazuhantam a valóba. Nézz a szemembe... még egyszer, újra.

lehetnék... ágvégről rugaszkodó őszi szél ölébe szédülő sárgult levél hullhatnék hunyt szemmel önként színevesztett világba mégis kapaszkodom fuvallattal sugdolózó ágaid közt végtelen nyárért fohászkodva

154

S-nek Érzéki csalódás hinned, hogy a következő pontig mindig egyenesen előre – néha lazán, kisujjból..., máskor harcosan, az "erőn felül" érzetével - haladtál. Megpihensz egyszer, visszanézel. Mögötted pontjaid egybekapcsolódtak. Kirajzolódó életvonalad, másokéval összefonódott háló. Csomópontok. Némelyiken harmatcsepp- emlék, másokon feledés pora, itt míves, aprólékos csipkék, amott csomókba keményedett, könnyektől fuldokló kusza gombolyagok. ―Egyet előre. Lép. Zár. Egyet előre. Lép. Zár.‖ Megfordulsz. Az origó mégsem előtted áll. Valamit elszámoltál? Vagy ahol vagy, helyed a világegyetem színpadán nem rossz, nem jó. Nem vagy elégedetlen sem, csak nem ide indultál. Még mindig válaszok után kutatsz. Tekinteted vonalak közt pásztáz a jelentől a múlt felé, míg megtalálod a pillanatot... Ott történt. "Csak egy találkozás -

155

hitted akkor - nem több." De elgörbült a tér - s magadnak is észrevétlen -, az ívet követve haladtál tovább. Kérdéseid azóta magadban mormolod: "Nem látlak már, nem fogom kezed. Kaptam

tőled valamit

de adtam-e neked?"

Leplezetlen úgy látod pókerarc pedig tévedsz csak egy ócska maszk olvadt egybe vonásaival alatta még bizseregnek a grimaszok szelíd mosolyok talán tágra nyílik a pupilla időnként ahogy idegsejtek közt cikázni kezd a vágy sőt néha elpirul pedig megette már a kenyere javát kacsintásában a huncutság még kiskamasz és ha senki sem hallja dúdol egy bluest édes-szomorút néhanap gyermekké lesz

156

és játszik betűkből épít várat magának hol megbújhat szavakkal szeretkezni olyankor eltűnik a maszk

Kiütve Egyre halogattad a lépést. Latolgattál esélyt és következményt. Csak az időtényezőt nem emelted be a képletbe. Visszaforgatnád a kereket, de agg tagjaid ellenségeddé váltak. Bemattoltad önmagad. Figurád kiütve fekszik. Játszmát nyert a határozatlanság.

Illuzionista Négy fal között szárnyad visszahúzva: az ég ma túl drágán kapható! Kalapod, ócska darab! Mégis, hogy utca porába dobd, és mellette ülj konokul, attól többre hivatott. Vagy vedd lazán, s keress hozzá vándorbotot?

157

Karimáját gyűrögeted, hóvégi ábrándot álmodsz bele, s óvatos ujjakkal húzol belőle lutrit: szigorú számadással élére állított holnapot.

Last Horizon

lehunyt szemmel feledve minden terhet

csendet sóhajt a harmónia egybekulcsolja kezeinket

átkarol és felemel apró pont már

a hétköznapok kolostora

szárnyalunk

alattunk fehér sziklák szerelmes hullámok

Dover partjait csókolják

NÉMETI ZOLTÁN

Korszellem Csendőr portyáz lova nélkül az utcán. Elhaló parancsszó csattan, de kurtán. De nincs már kit bilincsbe verni. Egy seregnyi rabot kell most megetetni…

158

Van remény, de jól el van rejtve. Uraknak munkától rég elment már a kedve… Templom volt egykor a szeretet EGY háza. Most pénzváltók lelketlen palotája… Duna, Rába, Sió, most kiárad, oh…! Ki fennmarad a vízen, boszorkány, áruló… Szöcske, szecesszió, szerencse, szabadság, hol vagy…? Nem cirpel. Elmúlt már. Elhagyott. Vak vagy…? Díszes épületben kártyázik a sok ökör. Jobb a kibicnek pár fillér, mint egy mély gödör… Fejetlen bárd tiszteleg ura, Edvárd király előtt. Istent ölted minden testben, kit rendszered lelőtt… Csaba királyfi már vár fehér lovon. Ne feledd! Liliom nő majd minden hős romon!

NÉMETI - VAS KATALIN

TUD-athasad-ÁS Kanyargós szerpentin simul lábam alá tétova lépteket határoz minden kanyar mögül rám kacsint a lét jeleket sugároz… szivacsként szívom magamba a tudást minden morzsát összekaparok mégis csak arra világít rá mennyi mindent nem tudok birtokolni vágyom mint napsugár a Föld arcát simítanám hogy szelídüljön belém de nagyobb halmazt képez az, mi sosem lesz enyém

159

Ne lépj be! Hamu alatt lapuló parázs vagyok ősi bárka árbócából hamvadtam bőröm nem viszem a vásárra van ami nem eladó mit láttattak velem mély titokkén őrzöm hályog nem takarja szemem látok… s ha néha ez átok én várok rátok édes-bús gondolatok enyéim vagytok s ha semmim sem lesz e világon ti akkor is velem maradtok hisz bennem laktok… lelkem lakatját csak ti nyithatjátok mélybe merülhettek rám lelhettek egészen a legbelső magig juthattok ott viszont ÁLLJ! Ne lépj be!

Újjászületés

párkák fonták szőtték sodorták hosszú csontos ujjaik közt átengedték a csomókat összekuszálták a szálakat de hiába a végzetet kicselezni tán nem is akarták csak húsom harapták bőröm szaggatták

160

s már meztelen voltam álltam egy végtelen sorban és nem tudtam miért aztán bekövetkezett az újjászületés

Hetedik kerületi Canossa-járás

erőltetett menetben vonulnak mosoly-katonáim arcomra mimikri terül megtéveszteni mindenkit sikerül, mert a fátyol mögé senki sem néz. bár bánatom könnyezve kér nem kap kegyelmet a hatalomból neki át nem engedhetek jottányit sem még mindig én uralkodok a helyzeten s nem a helyzet Rajtam… csak az ostor csattan véres csíkokkal jelöl meg, de kígyóbőrként levedlem bőrömet…

Sors-les alkut kötöttünk Én és a Sors hosszú és meddő vita volt packázott velem mint macska az egérrel de nem vert laposra se péppé, se széjjel csupán figyelt változatlan kéjjel

161

Közelebb Anyámhoz Már enyhül a régi torokszorító érzés de még gyülekezőt tartanak könnyeim Pedig mosolyod minden napkeltében ott ragyog de lépteid neszét már elnyelték a csillagok lényed felfedezhető vonuló madarak röptében szemed kékje nyári ég színében hangod bársonya rigók énekében s minden nappal közelebb a bizonyosság valamikor találkozunk majd

Kis éji merengés ott lenne a helyem köztetek fényes csillagtestvérek de földi létre kárhoztattak létem zárvány hibás szivárvány és ha majd közétek jutok akkor sem sokáig maradhatok újra alászállok e pokolba pedig tudja minden ostoba a lét önmagában kevés nem igazság-vetés így nem kellhet ki a mag dehogy vagy szabad Csak…

162

agárdi varázslat nap-lajtorján lebegek lehunyt pillám mögött hangjegyek rigóének trilláját kottázzák, terrakotta mintáját inkább csak érzem nem vonható kétségbe létezésem a fény felé haladunk falakat bontunk, s nem rakunk a sárdobálókat magunk hajítjuk feneketlen kútba újra, meg újra nincs kő helyett kenyér s a másik orcánkra se fér több ütés

Hatások a hypothalamust érintetlenül hagyom csak a többit veszem górcső alá de túl nagy odabenn a zűrzavar ezeregy gondolat tekereg, glédás vigyázban áll innen-onnan idekeveredő apró momentumok zaja Nagy Sándort emelik ózonpajzsra Dzsingisz kánnal vívott csata után Pár évszázad elválasztja ugyan őket De a történelem vérzivataros Óceán mélységében Ugyan miért ne találkoznának?

163

Menny és Pokol... Mondd, mit rabol még el tőlem az élet? hatkarú Sívaként osztja a szépet majd egy hirtelen tripla csavarral megkeveri a paklit Mondd, osztó én miért nem lehetek e játszmában? a hetedik Mennyországból miért taszít a Pokol legmélyebb bugyrába? Miért nem enged a tornácán megpihenni? Miért kell szárnyaim nyesegetni? Hogyan fogok akkor újra felrepülni?

Ó Uram én ezt nem értem…

Már-már elfogadnám nem véletlen, de Sorsszerű létem amikor egy hirtelen pillanattal leradírozol egy mozdulattal lelkem romba döntöd pedig minden rosszat kiöntök tisztára söpröm nem maradnak CSAK a körök, s a Végzet, mely mint tudjuk ÖRÖK S a REMÉNY is megkapta már a feloldozást Halni kíván, de mégis ÉL tovább

S BENNEM is összeállnak a mozaik darabok Csak egy gyarló, telhetetlen ember vagyok S a földi létre csak azért születtem, hogy a szeretet lebegjen körülöttem belengjen, áthasson minden napot ne fertőzzenek hitvány senki alakok

164

s ne hagyjam a szépséget, jóságot veszni hisz ilyesmit sehol sem lehet venni, s csak az árulókkal kell vigyázni ebben nem szabad hibázni.

S ha majd a Mennyet és Poklot ezerszer bejártam s minden indulatot magamban lezártam akkor majd beköszön a pillanat hátrahagyom a boldogtalan és boldog napokat a földi vendégségnek vége szakad lelkem sarka megérinti a CSILLAGokat a TÉR és IDŐ jelentéktelenné törpül minden IGAZSÁG VALÓSÁGgá könnyül

S elszáguldok a végtelenbe hogy majd újra visszatérve előről kezdjem az egészet CSAK akkor is megtaláljalak majd TÉGED

Az út végén a Menny VÁR, vagy a Pokol HÍV? Ez, majd akkor, ott kiderül Mikor A LÉLEK is jobb(?)létre szenderül…

SIMA ISTVÁN

Ars poetica

Izzó vasrudakkal foghatják a nyelvem, Lángoló kévét dughatnak alám, Az izzó vas éget, a kéve lángja perzsel, Én mégis szólásra bírom most a szám. Hozzátok szólok, Nektek írok, Kik szürke hétköznapokon Az egyhangúság őrlő csapdájába esve Nem tűnődtök el már édes álmokon.

165

Nem hisztek jövendőt, elhagyjátok Istent, A Haza szívetekben nem talál helyet. És nem kezdtek semmihez őszinte hittel, Mert mára már bízni is elfeledtetek. Halljátok hát és hallgassátok! A költő Nektek énekel. A közönyt és a fásultságot Talán e verssel űzi el. Kezében serceg már a toll, A szűz lap lassan megtelik. S bár éjfélt ütött imént az óra, Ő ír még tovább; reggelig. Értetek lobban a szíve haragra, Értetek szól ő – helyettetek. Értetek veti a betűket lapra, Hogy a holnapokhoz hitet nyerjetek!

A szeretet hangja

Olyan verset szeretnék írni, Amit ki olvas - el sosem felejt. Olyat, mely megtanít szeretni, bízni, Melyet minden ember, majd szívébe rejt. Kit vonz zavart lelkek élve boncolása? Csupán az, hogy írjak, mire volna jó? A semmit ragozni? - azt ráhagyom másra, Az öncélú költészet nekem nem való! A kulcsot keresem az emberek szívéhez, A kulcsot, azt az egyet, mely minden szívbe jó, A szeretet hangját, mit akárki idézhet, Mert ez az a kulcs, mely tovább adható!

166

Egy blogger panasza Eszembe jutott megint egy furcsa rím, S a klaviatúrán pötyögnek ujjaim. De, ha be is gyűjtök vele itt-ott lájkokat, Előbb-utóbb törlik a fájlokat. A halhatatlanságra nincs remény. Egy blog lesz csupán a megírt költemény. Hírnév, babér nekem itt nem terem, Szavaim elvesznek - az interneten. Karácsony

Amikor jégvirágot fest megint a tél, Mikor a fenyvesekben hideg szél zenél, Mikor egy hópihe meleg bőrödhöz ér, Akkor van Karácsony.

Mikor a temetőkben a csend már túl fehér, Mikor a jégcsapból egy csepp víz földet ér, Mikor a lelkedhez néma hang beszél, Akkor van Karácsony.

Mikor az Égi Csillag legendát mesél, Mikor a szeretet is végre hazatér, Mikor a Te kezed az én kezemhez ér, Akkor van Karácsony.

Könyvek

Van könyvem, míves, bőrkötéses. Van díszes vászonba kötött. Van keményfedelű, színes, képes. És akad ponyva is kedvenceim között.

167

Ott sorakoznak fenn a polcon, S ha úgy tartja kedvem, egyet leveszek, És szabadidőmből lopva néhány órát Az olvasásnak szentelek.

Nekem már az is kéjes érzés, Amikor kezembe foghatom, S hallhatom a papír zizzenését, Ahogy lapozgatom.

Regények, esszék, novellák, versek Megannyi vajúdva megszült alkotás. A középpontban mindig ott az Ember És minden mű – egy vallomás.

Szerelem

Mint világtalan, ki álmaiból látni megtanul Formáltam képed Mint esőcsepp, mely elsőként az út porába hull Úgy jöttem Érted A virradat, mely felváltja a sötét éjszakát Szemedben fénylett S az ölelés, a beteljesült titkos néma vágy Hozzám köt Téged Mint virágot, mit könnyű szél is megdönt, porba sújt Szerelmünk védem Mint gyémántot, melynek fénye meg sosem fakul Arcod úgy nézem S az esküvést, a múló idő örök zálogát Igaznak érzem S, hogy úgy szeress, mint nem szerethetsz soha senki mást Tőled ezt kérem!

168

Vallomás

Ha sziklát kell morzsolnom az ujjaim között Vagy oldanom a csomót, amit a sors kötött Ha néznem kell azt, mit nem láthat senki Vagy indulnom kell arra, hol nincs út hová menni Érted megteszem! Napleány

Télen ezüst fényű hajnal fagyos köntösébe bújt Tavasszal a könnyű harmat szeméből a földre hullt Nyáron Napból szőtt ruhája karcsú testéhez simult Ősszel aranyló hajába hűvös szél font koszorút Útkeresők

Azt mondtad, elmész messzire Nem tarthat vissza senki se Keresni indulsz álmaid, Elérni titkolt vágyaid Eltűnt a Nap hátad mögött Sötét ruhába öltözött Nem menj tovább, míg nem jövök Eltévedsz az útvesztők között

169

Sötétben lesben áll a baj Sötétben túl kemény a fal Sötétben ellobban a láng Sötétben nem nyílik virág Sötétben nem látsz jeleket Sötétben nem jön felelet Sötétben megfagy a mosoly Sötétben csak botladozol Egyedül vagy, egy szál magad Várj meg, hisz egy úton megyünk Túl gyönge vagy egy szál magad De együtt erősek leszünk És eljön majd más is velünk

‘56 margójára

A harcok még el sem ültek S a rommá lőtt város testén Mint szaporán burjánzó fekélyek Jelentek meg a holnap vámszedői A kaméleonlelkűek, Hogy cukrot, lisztet Piros papírra váltva A győztesek mellett tegyenek hitet Majd a tisztító viharban Patkány módra pincékbe bújva Lapultak, s rejtőzve vártak - És nem hiába! Mert egy bús novemberi reggelen A szabadságtipró lánctalpak zajára Ébredő országban Eladták a Hazát!

170

A Tűz nyomán

Hamu alatt izzik a parázs Kialszik, majd kihűl, ha nem jön változás De ha szél támad a nagy hegyek mögül A hamu elszáll, s a parázs lesz fölül Félelmetes tűz kél, veres, lángoló Nem állhatja útját sem patak, sem folyó Feléget mindent, a Föld is áthevül, De méhébe holnap termékeny mag kerül Merengés

Lettem, vagyok, s majd meghalok, Kaptam, s hiszem, hogy adhatok. Talán egy vers, egy szó, egy gondolat Mint vetett mag, majd szárba kap.

Együtt Veled Együtt Veled – ketten vagyunk a végtelen, Együtt Veled lépdelünk át az éveken, Együtt Veled az Élet terhe sem oly nehéz, Együtt Veled e 35 év is túl kevés! Együtt Veled merengünk múlton – jelenen, Együtt Veled édes ma is a szerelem!

A pók Fenn a plafon jobb sarkában, Ott gubbaszt ő egymagában. A hálóját már megszőtte, Azt bámulja gyönyörködve.

171

A szemei mindent látnak, Minden zugát a szobának. S amint ül ott néma lesben, Lábaiból egy se rezzen. Türelmes ő, és kivárja, Míg felé röpül a zsákmánya. -Bogár, szúnyog, légy, vagy lepke Előbb-utóbb jön majd erre!- Aztán megrezdül a háló, S fönnakad egy arra szálló Döngicsélő kis legyecske, Ki érzi már – itt a veszte. A pók ezt látva, nyolc gyors lábon, S egy áttetsző, vékony fonálon Hálójára ereszkedik, S a légy fölé helyezkedik. És mielőtt még felosonna Leshelyére a plafonra, Áldozatát körbe fonja, Gondolva a szűk napokra.

A csendet hallgatom A csendet hallgatom. Ülök a parti lépcsőn Nézem a nagy folyót, Nézem merengve. S mintha minden bánatom A rohanó hullámok Sodrásába veszne.

172

Fohász Gyermekkorom drága évei, Nagy remények szép emlékei, Szív és lélek tiszta képei, Nincs már erőm őket védeni. Porrá zúzott, ábrándos világ, Fásult lelkem féreg járja át! Olyan világba születtem, Hol ember embert nem becsül, A gaz él jól, de lelke fázik, S az igaz megfeszül! Az emberiség szennyben úszik, Sárban vonja lábait, Üres szeme nem rejt semmit, Rég feladta álmait! Keze véres, agya kába, Nem érti a szív szavát, Torz tükörben nézi arcát, Nem ismeri fel magát! Miért van az, mondd miért, Hogy mindenki idegen? Miért van, hogy félni kelljen, Mondd miért van Istenem?! Ilyen világot álmodtál? Agyagból ily szörnyet formált meg kezed?! Ily lelketlen lelket adtál, Művednek jóság helyett? Meghallod-e könyörgésem? Imám megindítja-e szíved? Add meg hát, hogy visszanyerjem Az emberben elvesztett hitet!

173

SZÉKELY DANIELA

Rémálom Romba dőlt város, Eszméletlen emberek, Idegtépő, néma csend, Tehetetlen szellemek. Szívemben szorongás, Jajdító fájdalom, Zokogó rémálmok, Szemekben szánalom.

Rohanó gyilkosok, Suhogó kések, Mindig kínoznak, Meredten nézek. Újra rohanok, Futok én messzire, Megfojtnak a kínok, Eltűnök a semmiben...

174

Halkuló szívverés, Nyugvó rémálom, Elmúlik az életem, Elmúlik a fájdalom. Mélyen lesz az otthon, Sírkő alatt, dobozban, Eltűnik minden rossz, Minden, amit okoztam... (2011. 10. 18.)

Hiányozni fogsz... Halálod üres szavával álmodom, Álmodom, hogy minden jobb lesz, Vártam, hogy elmúlik a fájdalom, De magaddal engem is eltemetsz. Éjjel, ha bámulom a sok csillagot, Halott árnyad ott ül velem, Szemeidben nézem az univerzumot, Kopár fénytől ragyog óriás sebed. Tekinteted szeretettel van telve, Elrejted fájó, magányos lelkedet, Sajgó szíved végső útjára kelne, Eleget várt, eleget sírt, szenvedett! De... de lényed ködként foszlik szerte, Álmodtam csupán, hogy élsz, Keresnélek, de sosem tudom merre, A Halállal táncolsz, s az út végére érsz... (2011. 10. 03.)

175

Árva kislány könnyei Nagy szemeivel nézett maga elé, Ült a hintán magányosan, Apró pici szíve megszakadt belé, Hogy máshoz hiába rohant.

Dühösen ráncolta kicsi homlokát, Nem értette, miért van ez így, Nem értette, miért van a sok "barát", Miért, hisz rajta nem segít.

Egyedül volt, elhagyták az emberek, Arcocskáján könnyek folytak. Egyedül volt, nem látták az emberek, Árva kislány, jobb lesz holnap. Ne sírj! Jobb lesz holnap.

(2011. 02. 11.)

Tél Keserűség tépi lelkem vérző sebét, Savas könny marja világtalan szemem. Félek, sötét árnyék kúszik felém, Rángatja, szaggatja, elrabolja életem.

176

Jégvirágba borultak a kopár gallyak, Fagyott, rideg, kegyetlen, mostoha a világ. Dermedt, fekete varjak marnak, Keringnek körbe-körbe, nem tudom, mi vár. Vérvörös szilánkok szállnak a légben, Fázom, elvesztem, már nem megyek haza. Egyedül, egyedül fekszem a vérben, Lassan elhal könyörgésem minden szava.

(2011. 02. 01.)

Jó lesz így? Emlékek százai zokognak fejemben, Siratják fájó elmúlásukat, Szilánkos szívemet tartom kezemben, Szétszórom, elállja utamat.

Szívtelen lelkem a porban vonszolom, Úgysem kell már senkinek, Mindig megszakad, darabjait elhagyom, Vajon jobb lesz, ha elmegyek?

Jobb lesz, ha szemed elé nem kerülök? Ha engem nem látsz többé? Jobb lesz, ha némán elmerülök, Hideg vízben dermedve jéggé? Vajon, jobb lesz?

(2011. 01. 28.)

177

Elveszett szülőkhöz

Küzdj, harcolj, ember! Nem szabad feladnod! Tartsd szem előtt célodat, Míg öröm lesz meghalnod! Kínlódj, szenvedj, ember! Álmodat tűzd karóra, Lassan ásd meg sírodat, S halj meg e szörnyű valóban! Gyerünk, dolgozz keményen! Nem sikerül? Sírj hát! Tudom, ismerős a padló, De vonszolod terhes igád. Kezdd mindig újra! Állj fel! Nézz csak körül, S lásd meg, mit te nem tudsz, Hogy a kisgyermek mind örül! Ó, ti gondtalan gyermekek! Kacagva fordultok a világhoz, Elsuhantok bú, s gond felett, Nem érnek titeket szilánkok. Szenvedésre ítéltettél, Mégis figyelj, ember! Lásd meg a boldogságot, Ha másban nem is, gyermekedben! Ne törjön le irigy tekintet, Aljasság vagy gaz bánat! Ne hagyd elveszni önmagad! Ne hagyd elveszni a mádat! S ha mégis egyedül lennél, Kifosztott és elveszett, Lépj be a kis szobába, S öleld át jól gyermeked!

(2011. 04. 30.)

178

SZIKORA ZSÓ

Meredély Vágyfalakon cikázik tekintetem. Mielőtt végleg összeomlana, végigpásztázok rajta, utoljára. Kimenekítem, amit még tudok. Arcod, mosolyod - már soha nem láthatom úgy, ahogy... Hangod simogatását, kacajod; nem hagyom. Őket nem veheti el semmiféle hatalom.

Nélküled Talán a nappalok a legrosszabbak. Tudni, hogy nem álmodom, valóban létezel, és olyan vagy, amilyennek lenni kell. Tökéletesnek épp nem mondható a kép, mégis úgy hiányzol, érzem itt belül a kínt. De kívülre ezt nem mutathatom, hisz én vagyok az örök kacagó, kinek szemében könnycsepp csak akkor lehet, amikor nevet. És azok az átvirrasztott éjszakák. Fekszem ágyamon, nézem szobám falát, mely fehér mint a fagyos téli hó, nem tisztasága, ridegsége az, mi átható; s átjárja testemet a fájdalom, hogy nem vagy itt velem, karomba csak párnám zárhatom. Neki suttogom el ami bánt nagyon, könnyeim ő látja, őt áztatom.

179

Miniatűrök

Lét-elem Nem pörölök tovább a sorssal, ő tudja, mit miért tesz velem... Nem lázadok már, hisz úgyis reménytelen a küzdelem. Te markodban tartod őt, s ha akarod, visszahoz nekem.

Néma jelek A megválaszolatlan kérdések üzenete az, nem akarod, hogy fájjon a válasz.

Kölcsönhatás kölcsönkért idő kölcsönvett lélek kölcsönzött álmok között szeretlek téged

Átváltozásaim Görcsösen próbálok más ember lenni, de síró lélekkel nehéz folyton csak nevetni.

180

Vonalak

Megrajzoltalak magamnak, talán szebb is, jobb is mint amilyen vagy... - olyan lelkem szerint való -

fázom... kezeimet mécses fölött melengetem mondják nem értenek hisz nincs is hideg a láng bűvöletében élek amikor nem vagy velem fázom...

Fényedben

A zenit és horizont között fél úton várok rád, tündöklő meteoritom. Zuhanjunk együtt, vagy inkább mutassuk meg a világnak, nem hullócsillagok vagyunk. Nekünk a gravitáció sem árthat, hiszen összetartozunk, s mi ketten, meghódíthatjuk az Univerzumot.

181

Honey A mai nap is csak olyan mint a többi. Vajon hányszor fogom ezt még így kimondani, ilyen megadó-keserű mosollyal ajkamon. Az élet keserédes tudom, s én ízlelgetem egyre-másra, mindig a holnapra várva, a benne megbúvó csodára. Vannak kik esküsznek rá: létezik. De addig míg hozzám megérkezik, jó lenne érezni végre, a sok keserű után, egy csöppnyi édeset is a számban.

Személytelenül egyre hűvösebbek a reggelek ágyam is üres nélküled úgy vacogok ajtón kilépve mogorva emberek szedik sietve léptüket az úton fejleszegve halad el mind mint aki idegen bár némelyikőjüket ismerem csak tudnám honnét nem köszön rám a szomszéd (és már te sem teszed) nevét se tudom - ugyan minek (nem mondod többé hogy szeretsz) szótlanul elmegyünk egymás mellett

182

Az illúzionista Szánalmas ez az igyekezet. Az örökös képmutatás, kényszerű önfeladás, behódolás. Ahogy fennen hirdeted elégedettséged, s a makulátlanság álcája mögé rejted minden vétked. Már-már magad is elhiszed, uralkodsz e látszatvilág felett, de csak statiszta vagy, más játssza helyetted a főszerepet.

Ma újra... ma újra bekukucskált szobámba a nap épp csak megmutatta magát majd odébb suhant mintha rám kacsintott volna pajkosan vagy tán én láttam úgy álomittasan hívott magával azt hiszem súgta szeretlek kedvesem

Bolondulásig...

A bolond lány tekintete valahol a távolban kutat; nem tudja miért van itt, miért marad.

183

Gondolatfoszlányok, villódzó fénynyalábok cikáznak zsibongó agyában - összefüggéseket keresnek egymással-mással; logikát a megmagyarázhatatlan összevisszaság sápadt fátylába burkolózó múló idő visszhangzó zajában. Ott áll a bolond lány, tekintete a távolban kutat - talán szebb idő lesz holnap.

THÖKÖLY VAJK

hangya esik az eső… csepp… csepp ez is elég hogy baj legyen megegyen imádkozó test mi les csápok de csapok csapunk remeg a föld fekete átokká alakul minden mi zöld széthordott kőmorzsák örökségünk része dicső szűz talaj szívét is hallom lent a mélyből miként dobog hangyányi dolog ember…

184

fel sem eszmélsz toporzékolsz taposod udvarod járdád fajtád is s bokád csavarod hogy megölj kis fekete pont a porban (?) én vagyok nem féreg (!) neked rovar nekem élet csepp… csepp esik az eső zivatar közeleg … csepp… csepp

épp mikor fagy

meztelen künn testembe bele-bele harapsz így csalsz a vesztembe csontba lelkig gázolsz ím fagy merevvé varázsolsz (neked adom fényem) észre sem veszem és végem brrrrrrr rossz kéj vagy tudom úgy közeledsz aszalsz megkapsz beléd bukom kis tüzem lopod

185

mint nő ki ondóm szívod szopod

(hideg délibábod nézem) észre sem veszem ím végem brrrrrrrr

Nyál, irodalom, nyelvek s miegymás Pszt, halkan, csendesen, csupasz hús vagyok, csontra nyúzott, tékozló, csóváló farok. (remegő kéregbe szorult teríték, nyál, nedv, ondó, vér, veríték) Lent indultam útnak, hol rád tapadt a por, kinyaltam álmaid, bűnöd annyiszor. (égnek álló irányjelzőm útján bujkálok, ruhátlan nyelvemmel, hozzád, ím bejárok) Felfele sodort a vágy, nyálam nedvvel keveredve, sikamlós veríték arcomba szeretve. (büntetnek körmeid, felszántják földem, szisszenek, sóhajtasz, megtöröd csöndem) Íved, ízed szőrtelen, bimbózó virágod élvezet, ajkad forrásához ujjbegyem rávezet. (ültetem fám, hangod útját álom, szenvedek, még…most ne nyelj többet, végem van, elmegyek)

186

ofanim

Érzem minden szárnyverésed, rám vagy, mégsem látlak téged, tudat alatt rejtve maradt. (lelkem) Öröm, harag, meglepetés, undor, szomorúság, megvetés, a mélység felszíne, lebegve fedi be. (arcom) Gyanakvó, rút ősfélelem, míg dobban, nem vonz a végtelen, bensőmben híd épült, templomom felkészült. (ofanim)

Hej të ílet Máma újbul pofon vágtá, fára másztam, lëszakatt, talpom alantt mëghasatt. Száraz ágat markolászok, belémtört az összes szálka, lelkëm szítfújta a róna.

187

(të ílet, vótá të nyers is) Bécsaptá engëm, hazudtá, tënnap is nyomorba döntötté, ím orcámba köpkötté. Újbú lëlökté, verjed szëged, enné lëjjebb van még (?) lëhet, keskëny út mi hozzád vëzet. Ím mosolygok, fël-fëlállok, levëgőbe járok, látod, hiszëm súlyostalanságod. (főd vótam, s lëszëk, de a kettő köszt elveszëk)

Csókoltató Ragyog a Nap fent az égen, A leányok künn a réten, Csépelnek és kévét kötnek, Egymás között viccelődnek, Ihajja-csuhajja, Mosolyognak rajta. Szoknyájuk fodrán egy rózsa, Mellényükön hímzett búza, Copfba kötött hajuk szélén, Piros pántlika a végén, Ihajja-csuhajja, A szél is meg csavarja.

188

Nevetgélnek, fel sem néznek, Büszkén hetyelegve lépnek, Mint a nagyságos, ki éppen, Csak úgy sétál künn a réten, Ihajja-Csuhajja, Büszkeségük vallja. Odébb állnak a legények, Búzát zsákolnak szegények, De a munkát nem bámulják, Szemükkel a szépet szúrják, Ihajja-csuhajja, A szájuk meg-megnyalja. Fekete bőr csizmájukban, Kalapjukon fácántoll van, Hímzett kabát a vállukon, Egy hűs korty bor az ajkukon, Ihajja-csuhajja. Magyar legény fajta. A fonóban hegedű szólt, Csillagos az egész égbolt, Menyecskék kik a port verik, Legények kik súgnak nekik, Ihajja-csuhajja, Az éjszaka megcsalja. Összecsapják csizmák szárát, Megcsókolják egymás száját, Elsétálnak egy imára, A csusznyába, vagy a padlásra, Ihajja-csuhajja, Csak az apja meg ne hallja.

189

Lócálló Szálkás dëszka jó lócának, Rëá csalom a rózsámat, Intëk, nízëk szëmeibe, Szúrjon belé, fenëkibe. físzkelődik itt mellëttem, ejnye-bejnye kínyëlmetlen? Mive szúrja fel-felállik, Ím ölëmbe belébúvik, Kínyelmës a combom szárja, Nem szúrja ott csak ëgy szálka. súgom néki, - szíp virágom, dinom-dánom lësz, úgy látom. Rëgge-este ülne rajta, Mikínt szúrja, nem zavarja, Szálkás dëszka künn a rítën, Csillag alatt a hódfínybën. mëghamargat, szálkám nyomjam, ihaj-csuhaj, jobban-jobban!

Mënyecskéző Lëhullott a bodza virág, tótágast áll a dílibáb, kis mënyecskék sokasága, a hëgy mëgé mëgy sétálva. Ihaj-csuhaj mosolyognak, ím nem a munkára gondolnak.

190

Piros derű jányom arcán, keszkënő a szőtt rokolyán, vesszőkosár a karjukon, korsó zörög a másikon. Selye-haja copfba kötve, pántlikásan mëgpödörve. Zamatos bor a korsóban, kosarukban pogácsa van, de a legínyëk nem kapnak, csak ha néha támogatnak. Ákom-bákom kívánatos, ami benne jó illatos. Két ágra nyílott a létra, mindëgyikön firfi tarttya, mënyecske áll fënt a hëgyin, hogy alá lásson jól a lëgíny. Csip-csip-csóka titok lapul, vajon van é bugyi alul? Fütyörészik fënt a rigó, a színába aludni jó, magába van, azt hazuggya, csak az apja mëg ne tuggya. Kicsijányom - búj bejébb te, nígy lábbal lógsz ki belőle!

191

VERMUTH ATTILA

Látomás III.

Rezgő szemhéjad: fehér szirmok csókjai

holdsütötte fán

Viseletes

Lötyögő lomok - kinyúlt pulóver rajtam

a használt remény

Éjem

Fekete égen, magányosan: csonka hold.

Harapós a csend. Személyes

Csukott szemű táj. Szél sodorta haiku.

Eredő idő.

Ősz II.

Csöpörög a köd. Szent Mihály lova legel

ablakom alatt.

192

Ősz IV.

Nyáladzó ökrök - fejfákat cirógató finom fonalak

Ősz V.

Hideg hírével

hallgató kavicsok közt neszez egy levél

November

Égtakaró hull. Halálba ölelkező

virágok hava.

Tél

Vijjogó varjak vágta lég hósúlya: a

föld igézete

Vágy

Tengert álmodik egy útszéli tócsa a

forróság előtt

193

Szerelem II.

Múzsára váró habcsók-reményem után:

savanyúcukor

Szerelem III.

Határolt térben egymásba fordult tükrök:

sötét végtelen

Neked

Csökkent értékű papírmasé-sziklaszirt:

akciós élet

Mese

Választó vadak.

De kevés a vacsora! Kacor, a király.

Cseresznyéskert

Meg-meghajolnak az álomvirágú fák.

Fejszecsattogás.

194

Önarckép

Gyakran horpadó végtelen körök

(be) határolt ember

szemüveg mögött

Fegyelmező

Kemény időkben - most nem tréfálok: jegyre

adják a boldogságot...

Találkozás

Úgy suhantál el mellettem, mintha ott sem volnék.

Szívedben csak ez lehettem: dupla semmi, ember-pótlék.

Az utánad rám dőlő falak

visszhangozták pillantásodat. Csak hiányod, mi velem marad,

elhagyván az árnyékodat.

S irányodba vonszolódnak a megkésett, kába szavak:

kegyetlen, hogy másnak vigasz

szemedben az örök tavasz...

195

Erdő, erdő, sötét erdő Erdő, erdő, sötét erdő, de sűrű a közepe. Ottan dalol, ottan dalol egy magányos gerlice. Szegény, árva kismadár, elrepült a párja már. Szerelmében, szerelmében nincsen neki társa már. Szegény árva, szegény árva vagyok immár magam is. Az én édes kis galambom elhagyott már engem is. Keservembe` dalolok, egymagamba` maradok. Az én drága rózsám nélkül immár biztos meghalok. (Megsütöttem tegnap délbe` galambomat ebédre. Nem röpül már, nem röpül már énmellőlem semerre! Látod, rózsám, így jártál, mert veszteg nem maradtál. Most már mindegy, most már mindegy, emberedre akadtál!) ("A csitári hegyek alatt" dallamára énekelhető)

Mondóka

Mindenem vagy semmid vagyok napba nevetsz én megfagyok

messze szaladsz itt maradok újjászületsz elporladok

196

Még úton

A batyumban szomorú kis szerelem felhőrajok üldögélnek fejemen

körbe-körbe gomolyognak elegen hogy ne férjen hozzám se fegyelem

se figyelem a fénybarna szemeken se kegyelem a szakadék-peremen se irgalom a csonthideg szíveken

se szánalom a hosszú éveken

s hogy utamat így is járom mereven és maradtam félig-meddig eleven

még a földem is fordul tán kereken csak azért van mert - szeretem

197

KÉPEK

© Szerzők a közlés sorrendjében:

©Ignéczi Péter ©Juhász Árpádné © Dávidné Ágnes ©Szikora Zsó ©Lőrincz Mária Magdolna ©Székely Daniela

198

IGNÉCZI PÉTER: November

199

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: Hallstatt

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: Gmunden

200

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: Rédicsi Szentlélek templom

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: Rédicsi Szentlélek templom

201

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: Bled és környéke

DÁVIDNÉ ÁGNES: Napkelte

202

DÁVIDNÉ ÁGNES: Ősz színei

SZIKORA ZSÓ: Túlpartról - Esztergomi Bazilika

203

LŐRINCZ MÁRIA MAGDOLNA:

Madonna

204

SZÉKELY DANIELA:

Összezárva

205

Tartalom

PRÓZÁK

BIHARY EMŐKE ......................................................................... 6

BOCSKAI LAJOS ....................................................................... 11

BRÁTÁN ERZSÉBET .................................................................. 19

FEHÉRNÉ VIOLA ZSUZSANNA ................................................. 27

JEGA SZABÓ IBOLYA ............................................................... 36

KÉMERI ÉVA ............................................................................ 45

MARKOVID RADMILA.............................................................. 53

M. FEHÉRVÁRI JUDIT .............................................................. 62

NÉMETI ZOLTÁN ..................................................................... 75

SZÉKELY DANIELA ................................................................... 82

SZIKORA ZSÓ ........................................................................... 83

SZMOLKA SÁNDOR ................................................................. 85

VERSEK

BÁTAI TIBOR ........................................................................... 93

BRÁTÁN ERZSÉBET ................................................................ 101

GABRIELLA ............................................................................ 102

GERE IRÉN ............................................................................. 105

IGNÉCZI PÉTER ...................................................................... 113

JEGA SZABÓ IBOLYA ............................................................. 122

LIBRICZ MÁRIA ...................................................................... 123

206

MARYAM MOON .................................................................. 128

MARKOVIC RADMILA............................................................ 136

M. FEHÉRVÁRI JUDIT ............................................................ 139

MOLNÁR JÓZSEF ................................................................... 142

NAGY LÁSZLÓNÉ GABI .......................................................... 150

NÉMETI ZOLTÁN ................................................................... 157

NÉMETI - VAS KATALIN ......................................................... 158

SIMA ISTVÁN ........................................................................ 164

SZÉKELY DANIELA ................................................................. 173

SZIKORA ZSÓ ......................................................................... 178

THÖKÖLY VAJK...................................................................... 183

VERMUTH ATTILA ................................................................. 191

KÉPEK

IGNÉCZI PÉTER ...................................................................... 198

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ ................................................................. 199

DÁVIDNÉ ÁGNES ................................................................... 201

SZIKORA ZSÓ ......................................................................... 202

LŐRINCZ MÁRIA MAGDOLNA ............................................... 203

SZÉKELY DANIELA ................................................................. 204

207

208

A könyv kereskedelmi forgalomba nem hozható