A K I S S Z E B E N I F Ő O L T Á R S Z Á R N Y K É P E I

R e s t a u r á l á s

A Szépművészeti Múzeum gyűjteményei a második világháború utolsó éveiben vándoroltak az óvóhelyre s festményeink zöme közel három évet tö l tö t t e helyisé­gekben. A kényszerű elhelyezés, a nem kielégítő szellőzöttség, a beton-padló, a rak­tá r zsúfoltsága — szükségszerűen kisebb-nagyobb rongálódásokat okozott gyűjtemé­nyeinkben. E rongálódások azonban nem voltak súlyosak, s veszélyeztetett fest­ményeink konzerválása, restaurálása a háborút követő néhány éven belül meg­tör tént .

A viszonylag szerencsés háborús raktározásnak csupán egy siílyosabb áldozata akadt. Az 1500-as évekből származó kisszebeni főoltár jobboldali forgatható szár­n y á t a nem kielégítő elhelyezés komolyan megviselte, a négy, kétoldalán festett tábla nyolc képmezője közül két tábla , vagyis négy képmező, aggasztó állapotban került műtermembe (Szt. János remetesége, Heródes lakomája, Ecce Homo, Krisztus és a 12 apostol). E ké t táblán az enyves kréta-alap penészedni kezdett, az alapozás a nedvesség hatására megduzzadt s fenyőfa deszkájától sok helyen elvált, helyenként felhólyagozóclva le is hullott. Sőt az egyik, több deszkából összerótt fatábla (János remetesége, Ecce Homo) egy helyen szójjelvált és meg is vetemedett. I lyen körül­mények között az első feladat a nagyméretű (320 x 177 cm) oltárszárny súlyosan beteg két táblájának az épen maradt két táblától való elválasztása volt, s ezért a szárny közös keretét lombfűrésszel elfűrészeltük. A következőkben került sor a sérült festékréteg biztosítására. Beteg tábláink kétoldalt festettek és erősen defor­máltak, ezért festékrétegük vasalással nem rögzíthető. A mintegy négy évvel ezelőtt megkezdett és még hosszabb időt igénylő munka folyamán a négy festményt — a rongálódás meghatározta egymásutánban — új táblákra helyezem át .

A kisszebeni főoltár helyreállítása során a két súlyosan beteg tábla restaurálása az egyik feladat csupán, a másik s régóta időszerű feladat a táblákat borító barokk­kori átfestések eltávolítása. E munkála tokat a Krisztus keresztelését ábrázoló táblán még 1938-ban megkezdtem, de akkor részben más teendők, majd a háborús ese­mények miatt abbahagytam. A megakadt munka folytatását mintegy négy évvel ezelőtt a főoltár teljes helyreállításának programja tette ismét időszerűvé. Ezúttal az újonnan feltárt festmények restaurálásának menetét kívánom röviden ismertetni.

Néhány rövid kísérlet kiderítette, hogy a barokk-kori átfestés rendkívül nehezen oldódik és hogy alatta piszkos, fekete színű réteg húzódik, ami vékony voltához képest igen nehezen enged az erős oldószereknek is. Ennek eltávolítása után azon­ban az eredeti zománcos festékréteg ragyogó színekben és kiváló állapotban bukkant elő (36—42. kép).

Nyilvánvaló, hogy annak idején á festmények megfeketedése, bepiszkolódása indította a táblák átfestőjét az egyes jelenetek teljes átmázolására. Nem ismervén

a piszokréteg eltávolításának módját, természetes eljárásként adódott számára új színekkel ismételni meg az eredeti kompozíciót. Megállapíthattam azt is, hogy más kéz festette á t a belső szárnyképeket, p l . Ker. Szt. János születése (41—42. kép), és más a külsőket (Angyali üdvözlet, Jézus születése ; 36—40 kép).

A belső szárnyképek átfestése valamivel ügyesebb kézre vall, mint a külső tábláké. Míg a belső szárny képeket csak részben festették át, többnyire vékonyan, addig a külsőket teljes egészében vastag átfestés fedi. Érdekes megfigyelni, hogy a belső szárnyképeknek azokat a részeit szabadon hagyták, amelyeknek átfestése nagyobb gondot okozott volna. Ilyenek az aranyozott felületek, az arany-brokát ruhák, a hajzat és pár helyen az arcok is. Akad olyan arcrész, ahol csak a fényeket, vagy csupán a szemeket festették á t ; néhol az eredeti és az újabb színek teljesen megegyeznek. Ez a részleges átfestés igen megnehezíti a helyreállítás felelősségteljes munkáját, s különösen óvatos eljárás szükséges akkor, amikor az átfestés átterjed az aranyozott részekre is. A közópkoii képeknek ezek a legérzékenyebb részei, mivel már tiszta vízzel is oldódnak, lévén a bólusz gyengén enyvezett kréta. Ilyen helyeken az átfestést csak mechanikai módszerrel, kaparással távolí thatjuk el.

Külön problémát jelent a lazúrosán festett részletek restaurálása. Köztudomású, hogy a középkori festő egyes színeknek, így a zöldnek, pirosnak vagy kéknek sötét árnyalatait lazúrozó eljárással érte el. Előbb aránylag világos, kissé nyers színnel festette meg a kívánt részletet, többnyire ruharedőzetet, azután hasonló, de tüzes sötét színnel — minden árnyalás nélkül — vonta be az előzőleg megfestett drapériát, így változtak aztán képein az erős, kissé meszes hatású színek tüzesekké, mély árnya-latúakká. Az idők során azonban a lazúros színekben használt lenolaj előbb meg­sárgult, később barnává vált, végül teljesen átlátszatlanná lett. Az így megvál­tozott festékréteg természetesen tónusban és színben is elüt a többi, nem lazúrosán festett résztől. E képfelületek restaurálása igen kényes feladat. Ha a lazúros festék­réteget eltávolítjuk, túl nyerssé válik a kép egy része, ha pedig nem érintjük az elváltozott felületet, úgy zavaróan disszonáns együttest alkot a képfelület helyre­állított részeivel.

A kisszebeni főoltár Szt. János születése képén (41—42. kép) a problémát a következő módon oldottam meg. Az előtérben térdelő szolgáló zöld ruhájáról az elváltozott színfelületet eltávolítottam, majd a letörléshez használt vatta-csomókból a leoldott festéket kivontam, és az így nyert barnás-zöld, lazúros festékből annyit tettem vissza a letisztított, kissé rikító színű redőzetre, amennyi e domináló színfolt elmélyítéséhez elégnek bizonyult.

K Á K A Y S Z A B Ó G Y Ö R G Y

S t í l u s k é r d é s e k

A fentiekben vázolt restaurálási folyamat régóta számontartott , de vaskos átfestései miatt mindeddig ismeretlen táblaképsorozatot iktat most későközépkori festményeink gazdag együttesébe. Az oltár ötven esztendeje jutot t múzeumi őrizetbe, szobrairól eddig is gyakran esett szó, de festményei előtt •—• néhány tematikai, ikonográfiái megjegyzéstől eltekintve — művészettörténetünk hallgatni kényszerült. Impozáns méretei, tizenhárom szobra, huszonnégy táblaképe legnagyobb szárnyas­oltáraink sorában jelölik meg helyét.

Az oltár huszonnégy képe közül eddig mindössze öt született középkori szép­ségében újjá, s így a tekintélyes sorozatot övező kérdésekre végső válasz ma még nem adható. Nem oldható meg a mesterkezek problémája, nem rögzíthető pontosan

10 Bulletin 16 133

helye a rokon emlékek között , nem határozhatók meg megnyugtatóan a közelebbi vagy távolabbi műhelyekkel és iskolákkal szövődött stiláris rokonvonásai. De tágabb határok között körvonalazható már az a terület, amelynek talajából stílusa sarjadt, felismerhető kapcsolatainak fő irányvonala s mérlegre helyezhető nemes kvalitása. A táblák friss szépsége indokolja, hogy megelőzve a még hosszabb időt igénylő restaurálás teljes befejeztet, röviden bár, már most is szó essék róluk.

Az öt restaurált festmény közül ket tő a belső szárnylapokról, Keresztelő János élettörténetének sorozatából, három pedig a zárt oltár mezőiről való. Az előbbi ket tő Keresztelő János születését (41. kép) és János t Heródes előtt (44. kép), az utóbbi három az Angyali üdvözletet (38. kép), Jézus születését (40. kép) és az Utolsó ítéletet (45. kép) ábrázolja. (A Keresztelő János Heródes előtt jelenetet és az Utolsó ítéletet Móré Miklós tisztította meg barokk átfestéseitől.) Közölt fényképeik mellett hosszabb, elemző leírásuk szükségtelen, csupán ragyogó színeikről, széles és gazdag színskálá­jukról kell külön is megemlékezni. A tündöklő fehér ruhák, az izzóan vörös és a mély zöld köpenyek, az elegáns kék palástok, a hűvösen tar tózkodó szürke interieu-rök, másut t meg a meleg hangulatú rózsaszín architektúrák a festő, vagy a mű­hely gazdag kolorista fantáziájáról, ízléséről, ötletességéről vallanak. À határo­zott karakterű színek biztos kontúrokkal válnak el egymástól, egyszerű rendszerező elvet követnek, harmonikus együttest alkotnak.

Az öt jelenet kompozíciója a színek együtteséhez hasonlóan világos és egyszerű. A festmények a választott t émát kevés alakkal, a legszükségesebbekkel jelenítik meg, kerülik a zsúfoltságot, a szereplők térbeli elhelyezése egyszerűen értelmes. Jellemző, ahogy az egyes kompozíciók a magas és keskeny arányú táblák által adott térhez nem alkalmazkodva a jelenetek kevésbé fontos részleteit elhagyják, vagy a szereplők figuráiból is kisebb szeletet lemetszenek. Ez a sajátos, de nem szokatlan eljárás a János Heródes előtt táblán a legszembetűnőbb — a belső tér jobb oldala a terített asztal jobb felével együtt kiesik a képmezőből — a János születésén az átlósan elhelyezett ágy marad csonka, az Utolsó ítéleten a két tér­delő figura há tá t metszi a keret. E két utóbbi kép egyben a világosan egyszerű komponáló elv szemléltetésére is jó példa. De a röviden jelzett rokon sajátos­ságok mellett különbözőségek is megfigyelhetők az egyes táblák között : a két belső mezőn levő kép, János életének két jelenete mozgalmasabb, szereplőik az ábrázolt térhez arányosítva kisebbek, a három külső szárnymezőre festett jele­net ezzel szemben higgadtabb, figuráik nagyobb arányúak. Hasonlóképpen elté­rések figyelhetők meg az egyes arctípusok között is. Bővebben szólni e rokon és különböző jegyekről ma még indokolatlan lenne, szélesebbkörű több megfigyelés csupán az összes tábla restaurálása u tán végezhető majd.

Festményeink fejlett művészi ízlésről, csiszolt festői kultúráról tanúskodnak. Elmélyülésre hajlamos hang, formai elegancia, világos komponálókészség, színbeli választékosság jellemzi a képeket. S erényeik között nem hagyható említés nélkül a kisebb, csendéletszerű részletek ábrázolásában megnyilatkozó könnyed festőiség, amit a János születése kép előterében a vizes kancsón megcsillanó fények, vagy a hát tér asszonyalakjának kezében levő tál , avagy Heródes ter í te t t asztala szemléltet. Ha e jelenetek az M S mester előkelő európai rangját nem is érik el, kétségkívül a magyarországi—szlovákiai táblaképfestészet legszebb emlékei közé sorakoznak.

A sorozat, az öt kép formai tanúsága szerint is, nem egy festő műve. A műhely stílusa a Lőcsei Vir dolorum oltár mestere és a Szent Antal Legenda Mester, valamint a Káposztafalvi Mester által képviselt irányzattal rokon. Nem azonosítható e szepes­ségi festők egyikének stílusával sem, mégis úgy tűnik, hogy ez összefüggések, az összes tábla restaurálása u tán az 1500 körüli szepességi táblaképfestészet fejlődés-

történeti rajzát, az e területen rekonstruált mester-oeuvre-ket kisebb vagy nagyobb mértékben módosítani fogják. Bizonyos, hogy az a korábbi szemléletmód, amely Sáros területét a szepességi és a kassai művészet kevéssé jelentős függvényének tekintette, helyesbítésre szorul majd. A sárosi művészet rangja-emelkedésének, fontossága-növekedésének a kisszebeni főoltár szép képei mellett más emlékek is indítói lesznek, említsük e helyen csupán a kisszebeni Angyali üdvözlet oltár pompás szobrait. S bár e sárosi művészet szerves, belső fejlődéstörténete ma még megíratlan, mégis, és már ma is, kétségtelennek tűnik, hogy ez, fejlődése bizonyos szakaszaiban a szepességivel vagy a kassaival egyenrangút alkotott. Természetesen nem függet­lenül tőlük, de nem is az alacsonyabbrangú tanítvány szerepében, hanem velük együtthaladó, gyakran egyenértékű társként.

Ahogy ma — öt tábla ismeretében — nem határozhatók még meg hiánytalanul a közelebbi rokonsági kapcsolatok, úgy nem gombolyíthatók fel a messzebb vezető stílusösszefüggések szálai sem. A távolabbi hatókör szemléltetésére csupán egy példát idézünk : a krakkói Múzeum Narodowe őrizetében levő Dobczyce-i Heródes lakomáját (43. kép). Ennek témája, kompozíciója is közeli rokon a kis szebeni Keresztelő Szent János Heródes előtt festményével. A képforma különbsége ellenére is azonos kompozíciós szerkezetük : az asztal elhelyezése, az asztal mögöt t ülő és az asztal előtt látható két-két figura, valamint a baloldalon megjelenő Szent János, illetve Salome elrendezése. Az azonos kompozíciós keretben egyes motívumok pontosan ismétlődnek is : az asztal előtti apród a magas serleggel, Heródes koronája és kéztartása, a terített asztal egyes csendéleti elemei ; majdnem azonos az előtér­ben térdelő, bort merítő ifjú mozdulata ; rokon jegyek jellemzik a két festmény szereplőinek arcvonásait is. A hasonlóságok és azonosságok bizonyítják ke t tő jük szoros kapcsolatát . Kvalitásbeli, jelentőségbeli különbségeik adnak választ az adó és átvevő kérdésére, nem lehet vitás, hogy a szerényebb tehetségű lengyel festő tanult a kisszebeni főoltár jól felkészült műhelyében.

Az említet t lengyel tábla jelzi oltárunk stílusának távolabbi hatóterületét . Emlékünk a lengyel—magyarországi művészeti összeköttetésekről tanúskodó alkotások sorozatához illeszkedik, sőt ez összeköttetések jelentős elemének bizo­nyul, s e kapcsolatok feltárása terén a még mindig bőven adódó tennivalókra is figyelmeztet. Említsük e helyüt t újabb adalékként a Stary Saez-i Krisztus siratása triptichon középképének rokonságát a liptószentmáriai R N festő stílusával, vagy a Szczepanow-i két oltárszárny (az előbbi triptichonnal együtt a Tarnów-i Múzeum­ban) valószínű és még megvizsgálandó kapcsolatait — talán a női arctípusok t anús ­kodnak erről — a berki Magdolna oltár szárny képei vei.

R A D O C S A Y D É N E S

10* 13 5