a hatam mogott - sabine durrant

8/17/2019 A Hatam Mogott - Sabine Durrant

1/301


2/301

Sabine Durrant

A hátam mögött


3/301

A mű eredeti címe: Under Your Skin Fordította: Miklya Anna

Szerkesztő: Horváth Ágnes A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér

Borítókoncepció: Bohus CsabaBorítóterv: Bárdosi Gábor

Copyright © Sabine Durrant© TPC & G Ltd, 2013

Hungarian translation © Miklya Anna


4/301

G. S.-nek


5/301

péntek

Ma reggel korábban lépek ki a házból, mint szoktam. Márnincs sötét, de még nem is világosodott ki teljesen. A parkárnyakkal és szellemekkel teli, a fák talpig páncélba öltözöttharcosokként nem vesznek tudomást a tavasz koraisimogatásáról. A sínek mentén egymást fojtogatja bokorág ésföldiszederinda. Ideális terep egy rablótámadáshoz, merül fel bennem a gondolat, de igyekszem elhessegetni.

A szokásos útvonalat választom: át a hídon, el a focipályákmellett, amelyek zöld gyepe hepehupásra ázott már. Ott van a

legsötétebb, ahol kanyarodik az út: néhány kellemetlenmásodpercig beszorítva érzem magam a sínek és az üres játszótérközé. Egy póznán felejtett, nedves, kék anorák nyugtalanítóanemberi formát mutat. Meggyorsítom a lépteimet, amíg az ösvény végre kivezet a nyílt terepre, a főút felé. Autók lámpafénye söpri a járdát – ingázók, akiknek még nálam is korábban kell munkábaérniük, már ha ez egyáltalán lehetséges. Szinte hangtalanulközelít egy árny: egy másik futó. Csak fejhallgatójának és

műszálas futónadrágjának fémes villanását látom, egylélegzetvételnyivel később csupán meleg fuvallat és izzadtságszagmarad belőle. Londonban az ember sosincs egyedül, még alegmeddőbb éjszakán sem, még egy kora márciusi hajnal csontigható hidegében sem. Mindig megeshet, hogy valaki néz, figyeli,mit csinálsz. Nem tetszik az érzés.

A futás segít. A ritmus, végtagjaim ütemes mozgásamegregulázza a gondolataimat. Nem aludtam valami jól az éjjel.Még abban a rövid időszakban, amikor végre elnyelt azöntudatlanság, akkor is azt álmodtam, hogy ébren vagyok. Aztánfel kellett kelnem. A lélegzetvételemre figyelek. Be és ki. Be és ki.Futok egy jót, megpróbálom rendezni a gondolataimat, otthonmegzuhanyozom majd egy nagyot. Steve hétre jön, hogyelfuvarozzon a stúdióba. Megpuszilom Millie-t búcsúzásként – Marta majd megreggelizteti. (Igyekeznem kéne legalább egy

kicsit kedvelni Martát.) Vajon összefutok Philippel is? Valószínűleg nem. Mennyi is most az idő? Negyed hat? Ak kormár zuhanyozik, borotválkozik, hogy levakarja magáról kedvenc


6/301

éttermének és klubjának a szagát. (Amikor hajnali háromkorhazaesett végre, éreztem rajta a szivar illatát.) Aztán felhúzza a biciklismezt, és vadiúj, szénvázas kerékpárjára pattanva elteker a belváros felé, várja a tőzsde. Régebben együtt futottunk.

(Egymáshoz illő, márkás futócuccban. Vajon ciki, hogynosztalgiával gondolok erre?) Utoljára tavaly nyáron kocogtunkegyütt. Amilyen most a helyzet a Cityben, komolyabbizommunkára van szükségem, szokta mondani. A futás nemképes oldani azt a stresszt, amelyben él.

A lélegzetem zaklatottá válik. Forrón lüktet a mellkasom.Rosszul csinálom. Teljesen reménytelen vagyok: a nő, aki mégfutni és levegőt venni sem tud rendesen. Felszaladok a középső

ösvényre, elhaladva a pad mellett, amire karácsonykor valakihalotti koszorút akasztott, szívet tépő felirattal (ANYA). Ez segít,hogy visszatérjek a hétköznapi gondolatokhoz. Philip szülei választ várnak a vasárnapi ebéddel kapcsolatban. Millie-nekpótszületésnapja lesz: könyörögni fogok Philipnek, hogy ezúttalne felejtse el. (Hogy lehet, hogy nem ért oda kedden?)

Az a hétvége a brightoni tengerparton... görcsbe rándul agyomrom, ha rágondolok. Annyit mondott, hogy túl elfoglalt.

„Nem nagy ügy", vágtam rá, de nem gondoltam komolyan. Még akifejezést sem használom. Mintha valaki másnak szerettem volnatettetni magam, nem is tudom... fiatalabbnak, szemtelenebbnek.Indiának például, az irodából. Stan Kennedy pro-tezsáltja, amosolya fogszabályozottan tökéletes: elég csinos és okos ahhoz,hogy a helyemre ácsingózzon. Nem nagy ügy? Valóban olyanfurcsán nézett rám Philip, amikor válaszul ezt böktem ki neki? Valóban úgy hangzott, mintha erőlködve próbálnék lezsernektűnni? Nem nagy ügy. Minden apróság nagy ügy, éppen ez a baj.Mi a lényegtelen? Mi a fontos? Vasárnapi ebéd Philip szüleivel,drága fehérneműk egy brightoni lakosztályban, egy fiatalabb nőgyöngysorként csillogó fogai, vagy ahogy egy nyolcéves kislányelfújja a szülinapi gyertyáit? Nem nagy ügy, de erről szól az élet. A végén úgyis minden a szeretetről szól. Felkaptatok a hídon,majd leszaladok a túloldalán. Ahogy lassan világosodik, egyre

több alakot látni. Két másik futó vág át a füvön. Egy nagy testűkutya gyanakodva szimatol a tavacska mellett. Méltatlankodvagágog, csapkodva rebben fel mellőle három kacsa. Az ég színe


7/301

enyhülni kezd – valahol azok mögött az alacsonyan függő,ólomszín felhők mögött éppen a magasba emelkedik a nap. Afénynek még ezek a korai, suta próbálkozásai is átmossák aparkot, és színekkel, kontraszttal gereblyézik át a reggel fekete-

fehér árnyait. Egy totyogó ottfelejtett vörös kiscipője himbálózika játszótér szürke kerítésén. Pöttyös, átnedvesedett katicakalapakadt az ezüstszín korlátra. Szegény, magányos tárgyak, apródarabkák, amiket a tulajdonosaik hátra sem fordulva hagytakmaguk mögött. Egyszer, szintén futás közben, egy férfinadrágotláttam a cserjék közé dobva. Mégis, hogy lehet ez? Ez nem valamikülvárosi kupleráj, mégsem vagyunk a Clapham Parkban. Akertvárosi elit zöldjében, Wandsworthben cikázom. Csupa

előkelő népség vagyunk, még a kutyáink is elegáns labradorok ésfelszegett állú uszkárok. Itt nincsenek szaftos botrányok.Egy kicsit tétovázom, aztán letérek a kávézó mellett, és

megyek egy gyors kört a tekepálya körül. Amikor elérem ateniszpályák előtti kis kalyibát, valami a fákkal benőtt, vadcsalitos felé vonz. Nem szoktam erre kocogni. Túl gyanús, már-már veszélyes hely: tömött lombú fák kis háromszöge, magas éskeskeny törzsek kusza sűrűjével. A futballpálya szélén van, a fő

csapás látószögén kívül esik. Vajon miért futok éppen arra? Miirányítja a lépteimet? A lassan gyűlő fény? A tekepálya szépenfésült gyepe, vagy a saját kényelmes tempóm? A reménytelennektűnő vágyakozás, hogy rendbe tegyem a dolgaimat? Nem tudom.Hirtelen sóvárgás támad bennem, hogy burjánzó, friss, élettel teliföldet érezzek a talpam alatt, hogy kitörjek a park túlontúl szelídhatárai közül. Csak pár másodpercre egyedül lehessek abban a vad csalitban. Nem tudom megmagyarázni.

Nem vagyok ijedt, bár kapkodom a levegőt, talán mert túlgyorsan futok. Nehezebb előrehaladni, mint képzeltem. A talajegyenetlen, buckák és mély gödrök között botladozom.Figyelnem kell a fejmagasságban visszacsapódó faágakra, akönyökömmel török utat a szúrós hajtások között. És akkor,félrekapva a fejem egy halom átláthatatlan gally elől,észreveszem. Az első pillanatban az ugrik be róla, hogy egy

elhajított guminő. Vagy valami hal. Egyszer Wight szigetén vakációztunk, és delfintetembe botlottunk a parton – sápadt,mégis hússzerű, nyugtalanítóan mozdulatlan test volt. Évekkel


8/301

ezelőtt pedig, még oxfordi diákként, egy csatorna partján sétálvadöglött hattyút láttam, teljes hosszában kiterítve a parton. Alátvány teljesen felkavart. Nem csak azért, mert halott volt – bárkegyetlen volt a hófehér gyönyörűség pusztulásának látványa –,

hanem mert csak feküdt ott, és senkinek nem jutott eszébeeltakarítani.Megtorpanok, és óvatosan szétválasztom az ezüst

nyírfacsemeték sápadt ágait magam előtt. Kutyák, rókák, taláncsavargók is használják az összeboruló lombsátrat, ahol az a valami fekszik.

Ebben a másodpercben rám tör a rémület. Nem, ez nem egyguminő, nem egy haltetem, de nem is egy hattyú.

Az oldalán fekszik, lemeztelenített, hófehér karját a feje fölényújtóztatták, háta enyhe ívbe hajlik. A haja mahagóniszínű,erőszakosan hátrarántva az arcából. A szeme nyitva van, de márüveges, mintha áttetsző fólia fedné. Hosszú, póklábvastagszempillák hullanak a keskeny arcra – olyan feltűnőek, hogy vagyerősen festi, vagy műszempillát hordhat. Apró fogak övezik a vastagra dagadt nyelvet, ami kilóg a szájából. Szűk, khakiszínűnadrágot visel – Zara vagy Mango lehet –, zsebekkel a combján

és cipzárral a bokája körül. A lábfeje is csupasz. A lábkörmeisötétre, majdnem feketére festve, éles ellentétben kézfejemeggyötört, megkínzott körmeinek látványával. Fekete tanga bukkan ki sötét rózsaszín pólója alól, ahogy felgyűrődött a hátán. A húsa – az arca, a nyaka, és amennyit a mellkasából látok – kékesfehér, tele foltokkal: vér, vágások és karmolások, aprópöttyök és sötét vonalak, fekete zúzódások az egész testen. Anyaka pedig. alig merek rápillantani.

Nem sikítok fel. Ugyan. Egyáltalán nem adok ki hangot. Dehirtelen a saját levegővételemtől is visszariadok: egyszerre tűnikrémült zokogásnak és öklendezésnek. Zihálni kezdek. Számosgondolat váratlanul ér – a Zara például. Miért érdekel, hol vette anadrágját, vagy hogy műszempillát visel-e? Mintegy öntudatlanulregisztrálom ezeket a részleteket. A gondolataimirányíthatatlanul csaponganak, amikor pedig végre magamhoz

térek, az agyamban szavakba öntöm őket. Rendszerezek. Arragondolok, hogy szólni kell valakinek. Már gondolok arra, hogymit tegyek. A kezem szinte akaratlanul a szám elé lendül, és úgy


9/301

érzem, elhányom magam. Érzem az epeízű nyálat felkavarodni aszámban, de kényszerítem, hogy visszanyeljem, és a sűrűaljnövényzeten átvágva valahogy visszatántorgok az ösvényre.Ügyetlenül előkapom a telefonomat a ruhám belső zsebéből.

Csak többszöri próbálkozásra sikerül feloldanom a billentyűzárat. Túl gyorsan nyomom a gombokat egymás után, azujjaim úgy reszketnek, hogy majdnem elejtem a telefont, miresikerül végre beütnöm a számot.

A női hang a túloldalon nyugodt és halk. Olyan halk, hogyazon kapom magam, dadogva ismételgetem:

– Hall rendesen? Rendesen hall engem? Azt feleli, hall minden szót, én pedig tovább

szerencsétlenkedem a részletekkel. Még az út nevére sememlékszem ebben az állapotban. Annak az útnak a nevére, ami alegközelebb esik a parknak ehhez a részéhez, az út nevére, ami aházunk közelében fut el, párhuzamosan a mi utcánkkal. Az útazokkal a nagy, masszív családi házakkal, az út, amit olyan jólismerek. Végül azt mondom: Trinity Road, a börtön, a ToastRack. Ismeri ezeket a szabályosan futó utcákat? A kávézó aközpark szélén. Szorosan mögötte. Egy háromszögnyi csalitos

részen.Egy számítógépen vagy GPS-en követheti, amit mondok,

mert többet tud a környékről, mint én magam. Megkérdi, jól vagyok-e, nem vagyok-e veszélyben. Arra kér, hogy maradjak ahelyszínen, amíg megérkeznek.

Amint leteszi a kagylót, hirtelen mégsem érzem jól magam,egyáltalán nem. Nem tudom, mihez kezdjek. Visszafutok ateniszpályák felé, hogy meglássam a rendőröket, és mutatnitudjam majd nekik az utat. Senki nincs itt, csak a pálya zöldjéntúl villan fel a Trinity Roadon fel-alá robogó autók lámpáinakfénye, a Wandsworth börtön távoli sziluettje, és azoknak a nagyházaknak a hajnali derengésben felfénylő cserepei, amelyek aDorlcote Wayen fekszenek. Most már emlékszem a névre.Felkapom a fejem a teniszkunyhó felől érkező panaszos, halknyikorgásra. Az apró ablak mögött sötétség lapul. Régebben egy

fekete-fehér foltos macska lakott ott, de már rég elpusztult. Mostpont a túloldalán állok a vasútnak, mint ahol az előbb futottam. Atöltés mindkét partja meredek, tele bokrokkal és fákkal, amelyek


10/301

minden ősszel elhullajtják nedves lombjukat. Bárki elbújhat asötét árnyékok között. Gyerekek építhettek búvóhelyet a töltéspartján. Hirtelen zizegés az avarban – egy róka, mókus vagymadár lehetett, mégis megijedek. Úgy érzem, valaki más is van

itt, aki engem figyel. Azon kapom magam, hogy ide-oda futok, először az ösvényenaz út felé, aztán vissza a csalitoshoz. Úgy festhetek kívülről, mintegy patkány a laboratóriumban, miközben a stressztűrését vizsgálják. Elvesztettem a lányt szem elől, és hirtelen olyanérzésem támad, hogy talán eltűnt, talán valaki felnyalábolta éselvitte, vagy talán nem is volt ott soha. Visszafutok az ösvénymellett, botladozva, ügyetlenül. Az arcom elé kapom a kezem,

hogy kivédjem a szemembe csapódó ágak és indák támadását.Elhárítom a galagonya-, rekettye– és nyírfacsemeték vesszőit,nem törődve a karcolásokkal, amelyeket az alkaromon okoznak,míg vissza nem érek arra a borzalmas helyre. Mielőttmegérkeznék, már biztos vagyok benne, hogy mégsem tűnt el,hogy még mindig ott fekszik. Ugyanabban a nézni is iszonyú,kicsavart testhelyzetben. A szeme fátyolos, és még mindigteljesen, visszavonhatatlanul halott.

Csend támad egy kis időre. Madárdal, mindössze ennyithallani. A távolban felsikolt egy vonat. Nappali fény van már.Zöld pontok pettyezik az ágakat mellettem, valószínűleg rügyek.El fogok késni a munkából – ide kell rendelnem az autót, ésegyenesen a stúdióba menni. De még nem szabad erregondolnom. Letérdelek a nedves fűre. Kettesben vagyunk. Olyansebezhetőnek tűnik. Szúrós, jellegzetes illatot érzek egypillanatra, kórházi folyosók vagy uszodai öltözők szagát.Próbálok nem a szemébe nézni. Apró foltok borítják a szemhéját,egészen a vékonyra szedett szemöldökig. Ovatosan megérintem ahaját. Halott tapintása van, de hát a haj nem él, nem igaz? Valamiért zavar a felsője – rövid ujjú, elöl gombos póló. Durvánaz egyik hónalja alá rángatták, a melltartója kilátszik azon azoldalon. Egy elszabadult fekete csipkepánt lóg ki a póló alól:k ipattanhatott a helyéről. Valami felkavarodik bennem, és arra

késztet, hogy megfogjam a pántot, és visszakattintsam a kampóta melltartókosár felső részén lévő hurokba. A csuklóm futólaghozzáér a fehérnemű anyagához. Hideg, nyirkos érzés. Furcsa


11/301

zajt hallok, és csak lassan jövök rá, hogy én magam keltem. Egyaltatódal, Millie-nek énekeltem kiskorában. Már akkor semtudtam pontosan a szöveget. „Csendben lépkedj, alszik a kislány,állj meg, óra, ne ketyeg..." A szavak a torkomban ragadnak. Úgy

hangzik, mint valami nyögés.Egy örökkévalóságnak tűnik, de valójában csak pár perc telikel, mire megszólal a sziréna. Már akkor tudtam, hogy valamitörténni fog, amikor kiléptem a házból. Volt egy érzés, egynyomasztó, hányingert keltő érzés a gyomromban – hátborzongató előérzet, ha jobban tetszik. Talán túl erőltetett, ésnem elég meggyőző ezt mondani? Mea culpa, ha így lenne.

Ketten közelednek. Az egyenruhás nő azonnal felismer, látomaz enyhe pírból, ami elfutja az arcát, ahogy megpillant, vagyahogy tekintetét a k ollégájára kapja. Jelentőségteljesen tágranyitja a szemét, mintha jelezné: „Ez ő, tudod, a nő a tévéből." Haa férfi tudja is, hogy ki vagyok, nem mutatja. Civil ruhában van,farmerben és pólóban – elég dektektívsorozatot néztem végigahhoz, hogy tudjam, milyen fontos jel ez a rendőrségihierarchiában. Bemutatkozik, végigisimítva zsíros, erős szálú

haján. Perivale hadnagy, a nő pedig Morrow rendőr. A teniszkunyhó mellett álldogálunk. Visszafutottam idáig,

amikor a sziréna elhalkult, és megláttam a rendőrautó kéklámpáját felvillanni a fák között. Kezet fogok velük, mert hirtelenelönt a vágy a testi kontaktus iránt. Nem gondolok a sírásra,elvégre nem én vagyok az, akit megöltek. Morrow rendőrránézésre tizenkét éves, karon fog, miközben visszafelé sétálunk. Aprócska és szeplős arcát barna, lófarokba fogott haj keretezi.Majdnem csinos, bár a szemei túl közel ülnek egymáshoz, éscsúnyán kiáll az egyik elülső foga. Elmeséli, hogy éppen az éjjeliszolgálata végén érte a hívásom.

– Már egy jó nagy szenyáról álmodoztam, tele baconnel – csicsergi. – Ketchup. Meg egy kis mustáros mártás.

Megnyugtatni próbál a csiviteléssel. Perivale hadnagy nem isfoglalkozik velünk. Előttünk lépked, a vállát összehúzva,

farmernadrágjának lóg az ülepe. Ovatosan, lassan, egyensúlytkeresve lép egyik lábáról a másikra, ahogy egy síelő keres helyet ahóban a síbotjának.


12/301

Nem kell elmagyarázni neki, hol fekszik a test. Elégegyértelmű. Amint közelebb lépünk, megkér, hogy várjunk azösvényen – illetve inkább kiutasít minket, széttárva karját, mint valami jelzőpózna.

– Elnézést – suttogja Morrow rendőr bocsánatkérő hangon.– Már szóltunk a kutyásoknak, és itt lesznek hamarosan ahelyszínelők is, kábé nyolc percre saccolom, ha bekapcsolták aszirénát. Lezárják a területet, és nyomok után kutatnak.

Megkérdem tőle, milyen nyomokra gondol. – Bármilyenre – feleli. – Ujjlenyomatok, fegyver, elemi

szálak és rostok, vér, haj, festék, üveg. Csodálatos, mi mindentnem találnak. Emiatt nem engedhetjük, hogy beszennyezze a

helyszínt – pillant rám.– Remélem, hogy nem szennyeztem be már most – felelem. Asűrű fűre mered, és helytelenítően csettint egyet.

– Az emberek igazán feltakaríthatnának maguk után – mondja.

Egy bizarr másodpercig azt hiszem, hogy a testre gondolt.Elfojtok egy ideges nevetést. Az állával azonban egy összegyűrtmcdonald'sos zacskóra mutat, amiből szalvéta– és salátadarabok

hullottak a földre.– Úgy gondolja, hogy ez is valamiféle bizonyíték? – kérdezem

tőle, miközben a zacskót tanulmányozom. – Inkább csak szemét. Arról nem is beszélve, mi mindent tesz

az a sok só és zsír az erekkel. Gyerekek dobhatták el.– Gyerekek – válaszolom tűnődve. Ki más kóborolna

errefelé?Perivale hadnagy még mindig a lány mellett van. Nem érinti

meg: letérdel mellé, bámulja, és telefonál közben. Valamit kiabálMorrow-nak – számomra összefüggéstelen számhalmaz –, és arendőr is előveszi a telefonját. Fáradtságot érzek a nyakamban ésa vállamban. Amikor Morrow leteszi a telefont, megkérdezem,hogy elmehetek-e. Azt válaszolja, előbb fel kell írnia pár részletet.

Néhány sietős szóval vázolom neki, hogy időben amunkahelyemre kell érnem. Biccent, és azt feleli: „Pontosan.

Értem. Önt. Asszonyom." Mintegy artikulálva a különbséget azén életem gyorsasága és az ő munkájának elsőbbsége között.


13/301

Megvitatja a kérdést Perivale hadnaggyal, majd visszafordul velem a kávézó felé, hogy keressünk egy padot.

– Máshogy néz ki – mondja. – Nem ugratni akarom, vagyilyesmi, de sokkal fiatalabbnak néz ki, mint a tévében.

Felnevetek.– A hajam az oka. A hosszú hajam. A hosszú, dús, vörös,mindig képernyőképes hajam. Kinézni jól néz ki, de mire akamerák elé kerülök, a sok formázótól olyan érzésem van, mintha valami sisak lenne a fejemen.

– Saját fodrásza van? – hüledezik a rendőr, és amikor biccentek, hozzáfűzi: – Minden egyes nap?

– Elég szürreális – rázom meg a fejem – ilyen hétköznapi

dolgokról beszélgetni, miközben.– Tudom – bólint együtt érzőn. – Az első holttest mindigsokkolja az embert. Valaki azt mondta nekem, hogy két szagot jegyez meg egy rendőr az első évben. Az egyik a kábítószeré. Amásik a halál szaga.

– Volt egy különös illat. – szakítom félbe elgondolkodva. Azorrát ráncolva helyesel.

– Mint egy öregember lakása, savanyú, orrfacsaró illat. Az

elmúlásé.– Valami más – rázom meg a fejem.Miközben a jegyzetfüzete után keresgél, felsorolja nekem,

milyen halottjai voltak a szolgálatban eddig eltöltött két éve alatt.Olyan hanghordozással beszél, mintha a könyveket sorolná,amiket élvezettel olvasott mostanában – egy öngyilkosság(akasztás), egy közlekedési baleset, jó pár szívinfarktus.

– Öngyilkosság? – kérdezek rá.– Az, a franc essen bele – bólogat. – Látni belőlük párat

ebben a melóban.Hosszasan fejtegeti, hogy a nők és a férfiak is máshogy

szeretik, nyugtatóval vagy a csuklójukat felmetszve, akasztással,főbelövéssel. Érzem, hogy nem kéne a halálról beszélgetnünktöbbet, ez így túl sok nekem egyszerre. Kétségbeesetten vágyomarra, hogy hazamenjek, és igyak egy korty kávét. Vagy legalább a

kocsiba magammal vihessem, ha nincs rá időm. Titokbanidegesít a rendőr beszédessége. Talán nem is velem kedves,hanem ilyen a természete. Félbeszakítom a monológját, és


14/301

elkezdek arról beszélni, hogyan találtam meg a testet (Kicsitlassabban, mondja mosolyogva): elindultam futni, és hogy valami, nem tudom pontosan, mi, de eltérített az ös vényről a bozót felé. Először azt gondoltam, hogy a sápadt, kinyújtóztatott

test egy hattyú vagy egy delfin teteme lehet...Mindent lejegyez, amit mondok neki. Rákérdez, láttam-e valami különöset vagy valaki mást rajtam kívül, erre megemlítemneki a másik futót és a kutyát a tónál. Nem, senki más nem voltezen kívül.

– Bármi más különös, a szokásostól eltérő? – Csak a lány – felelem neki.Szóról szóra visszaolvassa, amit leírt, én pedig veszem a

bátorságot, és rákérdezek az apró pöttyökre a lány arcán.– Kicsi kiütések – magyarázom –, az a fajta, ami a babák bőrén van, és olyan nehezen tűnik el.

– Tudom, miről beszél – bólogat. – A fojtogatáskövetkezménye.

– És láttam még ezeket a foltokat is a nyaka körül – sorolomtovább –, a seb maga olyan volt, mintha sajtvágóval kaszabolták volna fel a húst, de láttam még további zúzódásokat, ütődéseket

is, mintha csak ujjlenyomatok lettek volna. Mit gondol, elvágtáka nyakát vagy megfojtották?

– Meg kell várnunk a halottkém véleményét – feleli –, deannyit mondhatok, hogy ezek a zúzódások gyakran nem agyilkostól, hanem magától az áldozattól származnak. Tudja,ahogy küzdenek a fojtózsineg ellen.

Önkéntelenül összeborzongok, majd még egyszer, mert jólesik a mozdulat. Felveszem a derekam köré kötött kapucnispulcsit. Érzem, ahogy a sokk feloldódik, és átvált valami más,sokkal hétköznapibb, megmagyarázhatóbb érzésbe.

– Kérhetek egy autogramot? – kérdi Morrow rendőr. Felé fordulok, önkéntelenül is ragyogó mosoly önti el az

arcomat, és udvariasan nyújtom a kezem a tollért – míg rá nemdöbbenek, hogy csak a jegyzőkönyvet kell aláírnom.

Ahogy feltekintek, Perivale hadnagyot látom felénk baktatni

az ösvényen, és hallom, ahogy újabb szirénák közelednek. Kutyákés helyszínelő rendőrök, egyenruhások kamerákkal ésműszerekkel, pálcákkal, amelyekkel feltúrják a talajt és


15/301

átgereblyézik a füvet. Bizonyítékok után kutatnak, rostokat,elemi szálakat, üveget és festéket keresnek, hogy rájöjjenek, kitette ezt.

Különös érzés. Nem tudom megmagyarázni, de most

engedem el. Már nem az én holttestem többé. Nem érzekfelelősséget. Mostantól hozzájuk tartozik.

Stockwell és Waterloo között sodródom a dugóban, egyrenövekvő késéssel: a negyvenöt perc lassan kilencvenné nyúlik, énpedig kihagyom a reggeli műsorértekezletet, ami az egészmunkanapomat megszabná. Védekező pozícióba kényszerülökmajd – már ha nem kényszerített eleve abba a halott lány

megtalálása.Stan Kennedy, a műsorvezetőtársam már a zöld szobábanüldögél, amikor megérkezem. A vendégekkel cseveg – egyszülésznővel, aki megnyerte a Pampers Kiválósági Díját, és agyermekszülésről beszél majd egy új vígjátéksorozat kapcsán.Meg egy nagyjából velem egykorú nővel, akinek a kamasz fia egyévvel ezelőtt öngyilkosságot követett el Facebook -zaklatás miatt. Az asztal alatt süteménymorzsák után szaglászik egy vizsla. „Az

egész nemzet szívét nyerte meg" Dawn, a producerasszisztensszerint, amikor egy Youtube-videóban focizott egy csirkével. Élet,halál és egy kutya. Minden együtt, egy helyen a Jó reggelt!műsorában.

Ha Stan észre is veszi a jöttömet, nem adja jelét. Könnyebblenne mindkettőnknek, ha ki tudnánk jönni egymással.Hangosan felkacag, ahogy a sminkszoba felé fordulok. Azzal atorokból jövő, harsány hahotázással, ami a névjegyévé vált, amiolyan természetessé és szerethetővé teszi. Mintha mindenidegszálával csak arra figyelne, akivel éppen beszélget. Lám, méga gyászoló anyát is elbűvöli: lesütött szemmel ragyogó mosolyt vet a térde felé. Apró, láthatatlan ráncokat simít ki a szoknyájaszövetén.

Mindenkivel ilyen, kivéve engem. Szünet nélküli háború dúlköztünk. Clara barátnőm szerint, aki párszor már találkozott

vele, szemfogai ragadozószerűsége teszi olyan ellenállhatatlanná.Ellensúlyozza arcának alapvetően nőies vonásait. Az alsó ajka jóval vastagabb, mint a felső, olyan, mintha behúztak volna neki


16/301

– az ember szeretne beleharapni, célozgatott félig komolyanClara.

Még akkor is hallom kellemes, whiskeytől és szivartólelmélyült kacagását, amikor a szobámba vezető folyosón sietek

végig. Van valami ebben a nevetésben, amitől kívülállónak érzemmagam. Annie már vár rám, csupa ideg a késésem miatt, a

sminkszerek, a hajsütő előkészítve. Bocsánatot kérek tőle, hiszenmég nehezebbé teszem a munkáját, mint amilyen valójában.Csak remélni merem, hogy tudja, miért késtem el. Még a kocsibólfelhívtam a producert, és talán továbbította is az üzenetemet.

– Úgy festesz, mint valami hulla – közli Annie nyersen, mikor

lerogyok a székbe.Nem, ezek szerint még nem tud róla. Bárcsak lenne időmmindent elmondani! Szeretek beszélgetni vele, és ezt mindig megis mondom neki, próbálom megvigasztalni a nehéz munkájamiatt. Valójában persze magamat szeretném megvigasztalni az őnehéz munkája miatt. Nem érdemlek én ennyi gondoskodást.

Nem ez a megfelelő pillanat a csevegésre. Majdnem tíz óra van. Annie a maga rövid hajával, festetlen arcával túl ideges a

céltalan csacsogáshoz. Én már átbújtattam a fejem egykarmazsinvörös Diane von Furstenberg ruha nyakán,elernyesztettem az arcomat az alapozóra várva, és puhán tágranyitottam a számat, hogy a megfelelő rúzzsal bek enje, aszemhéjamra pedig színes festéket mázoljon. Talán igaza van.Talán valóban úgy festek, mint egy hulla – elfedni való mély, lilakarikák a szemem alatt, a szemhéjam napról napra ráncosabb. Ahajam sem olyan dús már, mint régebben volt, a tiziánvöröslassan nem is tudom, mivé, talán szalmasárgává kopik.Emlékszem anya hajára, milyen élénk, fényes volt, szinteilletlenül vörösnek láttam gyerekként. Milyen mocskos narancsosrózsaszín lett, amikorra eltemettem. A halott lány haja szintén vörös volt. Nem lehetett természetes, biztosan festette. Őrület,most jövök rá, hogy ismerős volt ez a szín.

– Tessék – lép hátra Annie elégedetten –, most már sokkal

emberibbnek tűnsz.


17/301

– Ragyogó vagy – felelem, pedig valójában én vagyokragyogó, a rengeteg csillámló és irizáló, fénylő púderrel és fényt visszaverő mikrorészecskével a bőrömön.

Megfelelőre polírozott, hogy kiléphessek a sminkszobából.

Senki nem veszi észre az apró ideget, ami a szemhéjam alattütemesen ráng. Ez nem én vagyok, ez a hamis arc, ez a csillogó,dús frizura. Hogy őszinte legyek – bár ezt sosem vallanám be Annie-nak –, úgy nézek ki a nagyítótükörben, akár egytranszvesztita. A nők férfiasodnak, a férfiak nőiesednek az idővel.Nem is emlékszem már, ki mondta ezt nekem. Az öregedés, valljuk be, egy rosszindulatú seggfej.

Vajon inkább ki kellett volna vennem egy szabadnapot? Még

anyám haldoklásakor sem hagytam ki egyetlen délelőtti műsortsem. Voltak olyan éjszakák, amikor egyáltalán nem aludtam: valahogy megbirkóztam a betegsége iszonyatával, aztán kocsibaültem, és végigzötyögtem a kora reggeli utakon. Mosolyogvaültem a kamerák elé, miközben még érződött a hányás szaga azujjamon. Minden nő ilyen bizonytalannak érzi a helyzetét? Hogycsak a szerencsén múlt, hogy ott vagyok, ahol. Egy botlás, egyapró hiba, és azonnal kirúgnak. De ezen a reggelen talán mégsem

kellett volna bejönnöm. Amikor ilyen közel kerülsz egytragédiához, először fel sem fogod.

Egyszer egy házaspárt láttunk vendégül a stúdióban: asíüdülés végeztével pakoltak be éppen, amikor egy hóeke a magaelőtt kotort óriási kupacba fojtotta totyogókorú kisfiukat. Szintekibírhatatlan részlet: miután a kis testet elszállították a kórházba,átkeltek az Alpokon. Azon a kompon jöttek haza, amit előrelefoglaltak. Közelről sem hasonlíthatom az átélteket az övékéhez,ezt én is tudom. Mégis, furcsa dolgok történnek, ha az embertstressz éri.

Annie maga elé húzza a kezemet: gyors mozdulatokkal festiskarlátszínűre a körmeimet, ami illik a dohányzóasztal közepén bókoló, élénk szegfűhöz. Határozott elképzelései vannak amegjelenésemről. Ezek a részletek fontosak. Ha észre is vesziujjaim remegését, nem szól. Belemélyesztem a tenyeremet a

sminkasztalon fekvő törülközőbe, érzem, hogy ütemesenrázkódik az egész karom.


18/301

A vörös körmök. A piros virágok. A hosszú ujjú karmazsinruha. Vérre és halálra gondolok, majd vértelen halálra, azokra asebekre a lány nyaka körül. Meglengetem vörös karmú kezemet Annie orra előtt:

– Nem vagyok túlságosan piros?– Nagyon vidám – rázza meg a fejét Annie. – Tökéletes egyolyan unott, szürke márciusi reggelen, mint ez a mai. Valamennyiünket felvidítasz majd. Isten látja lelkem, szükségünkis van rá – sóhajt fel.

Sosem akartam délelőtti műsorvezető lenni. Valahogy belecsúsztam a dologba. Szerkesztőként és riporterkéntdolgoztam, aztán hirtelen jött ez a lehetőség. Philip lelkes volt, én

pedig igent mondtam, mielőtt arra gondolhattam volna, hogytalán nemet szeretnék mondani. Fura szakma. Nemszínészkedés, nem is újságírás. Nehezen tudnám elképzelni, hogy valakinek ez áll a karrierlistája élén. A szakmában senki nemtiszteli a délelőtti műsorvezetőket. Úgy vagyunk elkönyvelve,mint „felszínes" riporterek, még lejjebb a televízióstáplálékláncban, mint a hírolvasó kollégák. „Cuki pofák, cukifenekek, és a nagy büdös semmi a kettő között", hogy egy régi

kollégámat idézzem. „Ha Mr. Blair bombázni kezdi Bagdadot – mondta egyszer Richard Ingrams újságíró –, ezt a tényt egycsinos arcocska jelenti majd be, tökéletes mosoly mögül."

Ha volt évfolyamtársaimba botlok Oxfordból – ma mindneves újságíró, esetleg egyetemi tanár –, vagy ha olyasvalakiveltalálkozom, akivel együtt gyakornokoskodtam a BBC-nél, márszámítok a cikizésre. „Milyen az élet a szabálytalanul görbülő banánok csodálatos világában?" – süvített át az asztalon egy ürgea Nemzeti Televíziós Díj átadóünnepségén az egyik éjjel. Együttszerkesztettem vele az Éjjeli híreket annak idején. Nem tudom,mit csinálhat most, de ránézésre ugyanazt az inget viseli azóta is.Látványosan elmosolyodtam, és azt feleltem:„Húzd le a gatyád,és megmutatom." Nagy kacagás tört ki az asztalnál.

Nem vagyok büszke rá. Nem volt valami vicces. Csak azértnevetett mindenki, mert (egy kicsit) híres vagyok, amolyan

háztartásbeli név. A diadalmas, győzelmes kacagásukat rosszabb volt hallani, mint a gúnyos kérdést. Én is pontosan tudom, anapközbeni tévéadásokról mindenki az otthon lebzselő


19/301

munkanélküliekre és a depressziósokra gondol. Nem mellékesenkiváló célpontja az élcelődésnek. „Háztartásbeli", ez jó kifejezésarra, hogy mit csinálok. Mégis, rengeteget tudnék arról mesélni,milyen bonyolult ez a munka, és milyen kevés ember tudná jól

végezni rajtam kívül. Nemcsak a tökéletes fogsor vagy az EUszigorú gyümölcsimportszabályainak ismerete a lényeg, hanemhogy a nézőhöz beszéljünk, egyenesen hozzá. Nem mindegyikhez,hanem csak ahhoz az egyhez, aki éppen a készülék előtt ül.Igaziak és elevenek vagyunk a nappalidban, Stan és én, és ehhezsajátos képesség, mondhatni, tehetség kell.

Mindannak ellenére, ami velem történt, most itt ülök aszófán, még mielőtt Stan betoppanna az ajtón. Annie egyszer

megsúgta, hogy azért szeret előttem érkezni a stúdióba, hogyaztán heccelhessen a késésem miatt „az elfoglalt családanya"életemmel, ahogy ő hívja. Mindez csak vicc, szemfényvesztés,feleltem akkor Annie-nak. Része az állandó csipkelődésnekkettőnk között, ami megfűszerezi a műsort, Stan nem gondoljakomolyan. De a mosolyok és vállon veregetések mögött, attóltartok, éppenhogy komolyan gondolja. Fölém akar kerekedni, ahelyemre akar lépni. Nem tudja, hogy többet keresek, mint ő, de

gyanítja.Hal, az egyik menedzser megigazítja a mikrofonomat,

becsíptetve melltartóm szélére, a ruhám kivágásába. Én pedig alányra gondolok, a melltartójára, hogy biztosan valami olyanfajta, amit többféleképp lehet viselni, pánt nélkül, keresztpánttal vagy nyakba akasztva, különben nem pattant volna ki olyankönnyedén a helyéről. Ezen töprengek, és mivel túl intimnektűnik maga a gondolat is, próbálom elhessegetni, miközbenfigyelem Stant. Éppen most ballag be az ajtón, és beszélgetésbeelegyedik Terrivel, a producerrel.

Megpillant, és meglepetésében felemeli a kezét.– Nahát, Miss Marple! Megold egy gyilkosságot, segít a

rendőröknek a nyomozásban, és még így is időben érkezik amunkahelyére. De lehet, hogy Miss Marple szerepe túlságosanöregít – simít végig egy képzeletbeli bajuszon a szája felett, és

álbelga akcentussal hozzáteszi: – Netán Hercule Poirot jobbanmegfelel?


20/301

Szóval ma utánam akart bejönni. Na persze, könnyebb állóhelyzetből megalázni valakit. Most, amikor az életem kibillentmegszokott keretei közül, fontos neki, hogy elfoglaltabbnak ésderűsebbnek tűnjön nálam. Olyannak, aki jobban kézben tartja

az életét, és mindenestül élőbb, mint én vagyok. – Nem oldottam meg a gyilkosságot, Stan – vigyorgok visszará nagy nehezen.

Terri előtt sosem mutatkoznék esendőnek. Kőkemény nő,akinek nincs ideje a lemaradókra és a gyengékre, de amígméltónak talál rá, kiáll mellettem. Tudom, hogy Stan nem fogkérdezősködni: ez az egyetlen esélyem, ami maradt.

– Csak úgy véletlenül belebotlottam egybe – teszem hozzá.

Stan lehuppan mellém a puha kanapéra, a párnák megadóansóhajtanak fel a súlya alatt.– Emlékeztess rá, hogy sose menjek futni veled – harsogja,

de nem nekem, hanem úgy általában, az egész szobának. A Jó reggelt! stúdiója egy toronyház teljes ötödik emeletét

foglalja el. A mögöttem lévő ablak Londonra és a Temzére nyílik,a kilátás olyan fenséges és lenyűgöző, mintha vetített háttérlenne. A mi kis sarkunk a maga visszafogott stílusával, elegáns,

hullámmintás szőnyegével meghitt fészek a stúdió közepén. Afények már égnek. Otthonosság ragyogó melege önti el a stúdiót,de én csak fészkelődöm a kanapén, és nem tudok másragondolni, mint hogy mennyire utálom Stant. A zene megy, azintrónkat játsszák, miközben ő aranyköpésekkel szórakoztatja azegész termet. A hangja elharsan egészen a fény – és hangkezelőfiúkig, a szerkesztőkig. A csinos Indiáig a sarokban, aki aFacebook-, Twitter– és e-mail fiókok tartalmából olvas föl. Stanaljas játékot űz, a célzásait nekem szánja.

– Ki tudja, hogy hívják a nekrofilek a temetkezési vállalkozókat? Striciknek... Mi a különbség a pedofília és anekrofília között? Nagyjából nyolcvan év.

Megpróbál felidegesíteni és elbátortalanítani.Hamarosan képernyőre kerülünk. Jó reggelt kívánok a

nézőknek, végigmondva a saját beköszönőszövegemet. Stan is a

kamera felé fordul, elbűvölve a szemével, egyenesen a nézőlelkébe pillantva, mintha ő lenne az egyetlen, aki megérti azt. A beköszönőmben bejelentettem, hogy a Muppet Show egyik


21/301

sztárja lesz a vendégünk a konyhában. Aztán beharangoztam egykis felhajtást „A legjobban öltözött parlamenti képviselő"-versenykapcsán, majd a továbbiakban „Az újságok legjobb hírei"-tígértem Sally Bercow-tól, és elejtettem egy-egy ügyes utalást a

nemzet focizó kutyaüdvöskéjére meg a díjnyertes szülésznőre. Stan a Facebook-anyukával kezd. Az arckifejezése elkomorodik,lefelé görbülő szájjal fejezi ki a show következő részénekszomorúságát:

– Egy évvel ezelőtt – kezdi fénytelen, együtt érző hangon – Maggie Leonard tizennégy éves fia, Sam internetes zaklatás miattéletét vesztette.

Fájdalommal teljes pillantást vet felém. Egyetértőn biccentek,

engedélyezve magamnak egy bocsánatkérő félmosolyt. Ketten vagyunk csak, ő és én. Megdörgöli az állát: én vagyok az egyetlen,aki hallja a borostás bőr halk, kellemetlen sercegését.

– Gonosz nap – folytatja mély sóhajjal.Néhány héttel ezelőtt, amikor az egyik minisztert hazugságon

kapta egy napilap, egy pszichológust hívtunk meg a műsorba, akia testbeszédről és a manipuláció művészetéről beszélt. Agyermekek gyakran eltakarják a szájukat, ha füllentenek. A

felnőttek megérintik az állukat, vagy a hajtókájukkal babrálnak,próbálva elfojtani a késztetést, hogy keresztbe tegyék a kezüketmaguk előtt.

A délelőtti műsor alatt én is odafigyelek a testbeszédemre,mert folyton úgy érzem, mintha hazudnék. Nem érdekel semmi,amiről beszélgetek. Ma a triviális apróságok még a szokásosnál isfelszínesebbnek tűnnek. Késve adom le a végszót Indiának, bocsánatot kell kérnem tőle és a nézőktől. „Nem nagy ügy", feleliIndia. Billynek, a focizó kutyának gügyögök valamit,megvakargatva a füle tövét, és Stant ugratom. Közben azon jár azeszem, hogy ellenőriznem kellett volna a riasztót, mielőttelindulok otthonról, és figyelmeztetni kellett volna Martát, hogyne a parkon át, hanem a hosszabb úton menjenek az iskolába. Arra sem voltam képes, hogy ésszerűen gondolkodjak, ésmegtegyek minden elővigyázatossági lépést.

Maggie Leonard interjúja jön. Oda kell figyelnem, mitmondok, habár pontosan tudom a délelőtti műsorsávbanmegengedett kifejezéseket. Azt mondjuk, „az elhunyt" vagy „az


22/301

eltávozott", vagy hogy „nincs velünk többé", „magára hagyta önt".Bizarr erőfeszítéseket teszünk, hogy elkerüljük a „halott"kifejezést.

Hazafelé a kocsiban az ablaknak támasztom az arcomat.

Megkönnyebbülés, hogy nem kell többé fegyelmeznem magam. Végig arra a szegény lányra gondolok. Az autó megáll, újraindul,felgyorsul, majd nagyot rándulva újra lelassít. Beütöm azállamat, a fejem nagyot koppan, hallom megreccsenni anyakamban az inakat. A sofőröm, Steve a tegnap éjszakai dartsrólés az útfelújításokról beszél.

– Elegem van ebből az időből – fakad ki végül. – Nem hideg,nem meleg, még csak nem is esik. Csak olyan semmilyen, nem

igaz? Ebben az évben a március csak egy hónapnyi szürke, büdössemmi.Boltok kirakatai, hullámzó bádog és acél, sikátorok,

metróbejáratok, építkezések, daruk és munkagépek és színesfestékkel összefújt falak, minden változatlan. Iszonyú dolgoktörténnek jó emberekkel. Autók ütköznek össze és gyermekekhalnak szörnyet. Nőket erőszakolnak és csonkítanak megKongóban – láttam erről egy műsort valamelyik este. Barátok

mesélnek tragédiákról – a fiatal férj váratlan szívrohama, a bátorhatéves emberfeletti küzdelme a leukémiával. És ez a sok szörnyűdolog a te életedben is nyomot hagy. Azt kívánod, bárcsak egy szósem lenne igaz belőlük, és éjszaka összeszorul a szívedfélelmedben. De aztán felkel a nap, és eltűnik az aggodalom, mintegy maréknyi, felcsapódó kavics az autó ablaküvegén, észre sem veszed már az utána maradt repedést a sarokban. Hurcolodtovább az aprócska létezésedet, csak a saját kis problémáiddalfoglalkozva -egy nemtörődöm férj, egy kibírhatatlan kolléga. Ezazonban, ez a halál minden mást parkolópályára állított.Túlságosan közel történt. Senki sincs biztonságban. Ez egy olyan világ, ahol emberek ölnek meg más embereket. A halál nem csaklassan, hónapok és évek hosszú munkájával ragadja el azembereket, mint ahogy anyával tette. Megtörténhet egy pillanatalatt. Egy szemhunyásnyi idő elég hozzá. Valami zsinór szorosan

a nyak köré tekerve, egy gyors rántás képes kioltani egy emberéletét. Ezen gondolkozom, és annyira szédülök, hogy meg kellkapaszkodnom.


23/301

Az autó szinte duruzsol alattam a pirosban. A tökéleteséletem, ugye. Mit számít az ezzel szemben? Semmit. Nem a lányhalálára gondolok, hanem a születésére. Az édesanyjára. Aszüleire. Az iskolás éveire. A nyári vakációkra. Munkák. Család.

Barátok. A barátja. Vajon értesítették már őket? Kiderítette arendőrség egyáltalán, hogy ki ő? Hogy ki volt? Szerette vajon azéletét, vagy valami más után vágyódott? Beleborzongok, bármeleg van az autóban.

A BBC News a mobilomon nem tesz említést az esetről.Semmiféle „szenzáció" vagy „a nap híre". Egyáltalán hírnekszámít manapság az ilyesmi? Valamelyik nap egy megcsonkítotthulla lebegett a víz felszínén Limehouse-nál, és egy kukazsákot

találtak nemrégen a Regent-csatornában levágott végtagokkal.De a teljes testekkel talán más a helyzet. Lehet, hogy egy teljesholttest hétköznapi dolog. Lehet, hogy találni holttesteketidőnként más parkokban is, más kertvárosok bokrai között.Lehet, hogy ez egy amolyan mindennapos dolog. Mi a normális?Mi nem? Nem tudom megítélni.

A forgalom csikorogva megáll. A Walworth Roadkereszteződésében egy konténeres teherautó zárja el az utat

minden irányba. Megszólalnak a dudák mögöttünk a hosszúkocsisorban. A kimerültség lassan dühbe csap át.

– Ezek a barom sofőrök – dörmög Steve. – Semmi tisztelet.Mind börtöntöltelék. Akkora robajjal ugratnak afekvőrendőrökön az utcánkban, mintha legalábbis bombatámadás lenne. Direkt csinálják. Dühterápiára lenneszükségük – teszi hozzá. Majd elveszítve az együttérzését, kisidővel később módosít az álláspontján: – Fel kéne lógatnimindet.

A dugó enyhül egy kicsit. Szabadon haladunk a KenningtonPark Roadon, az aszfalt puhán surrog a kerekek alatt, Stevepedig, aki lehúzta az ablakot, hogy dühösen kikönyökölhessenrajta, most a fütyülő szélben magyaráz, elharapva a szavait,miközben elhaladunk a Szent Márk-templom és a metrómegállóelőtt. Nem sokat hallok. Amint lenyugodott kissé, a Clapham

Park közelében, becsukja majd. Érdeklődnöm kellene a feleségeállapota iránt – nőgyógyásznál járt ma –, és megkérdezni, hogy


24/301

sikerült a lánya, Sammy állásinterjúja. Meg is teszem mindezt, haaz ablak rendesen fel lesz tekerve.

Most jókor hívom Clarát: éppen a tanáriban van, alegbékésebb helyen, ahol csak az ő zajos mindennapjaiban lehet.

– Helló, Gaby Mortimer – köszönt Clara, ahogy mindig, azona néven, amit a telefonjába mentett. A hangja mögött csattogó, zakatoló zörej, mintha egy vonat

haladna el a közelben, vagy egy kantinban pakolná valakiegymásra a fémtálcákat.

– Itt vagy? – kérdez rá megint, ahogy nem válaszolokazonnal. Megköszörülöm a torkomat, és azt mondom:

– Helló, Clara Macdonald.

– Istenem. Péntek – nyögi válaszul. – Sosem érkezhet elégkorán. Semmi másra nem vágyom, mint hazamenni, dumálni agyerekekkel – Nick főz ma este –, és felpolcolt lábbal megnézni aReklámőrülteket. Egy halomnyi javítani való dolgozatom lenne,de nem érzem különösebben bűnösnek magam, ha félreteszemőket. A digibox rögzítője annyira tele van, hogy végig kellnéznem, mielőtt letörli magát. Vagy ez csak egy mendemonda?Bárhogy is, megérdemlek egy kis sorozatnézést, tisztára kell

mosnom az agyamat.Már az is felüdít, hogy hallom a hangját. Iskoláskorunk óta

barátok vagyunk, és Clara Macdonald szerintem olyan közel áll atökéleteshez, amennyire csak lehetséges.

– Történt valami? – kérdez rá gyanakodva, elértve hosszúhallgatásomat. – Valaki felidegesített? Megint Philip?Flegmáskodott? Vagy az a jóképű seggfej húzott fel a stúdióból?

– Mindkettő – felelem félig nevetve. – A flegma flegma, mintmindig, a seggfej pedig seggfej, mint általában, egyébként pedig.

Azon tűnődöm, hogyan kezdjek bele, milyen sorrendbeszedjem a szavaimat. Valami „O, el se képzelnéd, mi történt ma velem... " kezdetű, pletykás hangvételben, vagy legyek kicsit buzgóbb: „Figyelj, hamarosan az egész sajtó tele lesz vele, ezértazt akarom, hogy tőlem tudd meg először." Fogalmam sincs.Egyik se tűnik helyénvalónak. Az első olyan otromba és felületes.

A második pedig pontosan az a tónus, ahogyan az emberek alegszörnyűbb dolgokat szokták egymás fülébe suttogni. Akedvenc nagynéném azt mondaná rá, hogy „vénasszonyos", tele


25/301

önigazoló felfuvalkodottsággal. Borzalmas. És pontosan tudom,hogy Clara könnyekig meghatódva érezne együtt az engem érttraumával, én pedig nem érdemlem meg mindezt. Nem lennefair, egyáltalán nem.

Elképzelem Clarát, ahogy a tanáriban áll, a kollégáiszorgoskodnak körülötte. Egyszerű bőrtáskáját telepakoltakönyvekkel és iratokkal, szíja a vállán átvetve feszül, hátsózsebében a metróbérlet, hogy bármikor gyorsan előkaphassa.Talán már az olcsó dzsekijét is fölvette, csíkos sálja a nyaka körétekerve. Elképzelem, ahogy kinyílik az ajtó a zsúfolt folyosóra,esetleg egy másik tanár kedvesen utánakiált, felajánlja, hogyelviszi kocsival a megállóig.

Steve felhúzza az ablakot. Meggondolom magam. Majdkésőbb elmesélek mindent Clarának, amikor nem lesz ilyenkimerült. Egyébként is, valószínűleg túlreagálom a dolgot. Olyanhétköznapian, ahogy csak tőlem telik, folytatom:

– ...csupán be akartam jelentkezni a hétvége előtt, amígtudok. Jókedvű a hangja, miközben azt feleli:

– Mielőtt megnyílnának a pokol kapui, ugye?

Marta a konyhában üldögél. Nem eszik, egykedvűenlapozgatja a Graziát. Sosem látom enni. Ez is idegesít. A múltnyáron minden olyan hirtelen történt. Robin, a régi bébiszitterünk teherbe esett, anya haldokolt, én pedig nemtudtam annyi energiát fordítani az interjúztatásra, amennyitkellett volna. Talán nem a megfelelő kérdéseket tettem föl,fogalmam sincs. Végül szinte oda sem figyelve fogadtam egy bébiszittert. Most pedig folyton aggódom miatta. Nemhibáztathatom, hogy nem eszi meg a főztömet, elvégre nem vagyok egy Jamie Oliver. De érdekelne, mégis mikor eszik és mit,mintha ez valamiképp az én felelősségem lenne. Csakhuszonnégy éves. Lehet, hogy honvágya van, vagy valami olyanétkezési rendellenessége, amiről tudnom kéne. Néha úgygondolom, titokban Twix szelettel, Snickersszel és chipsszel tömimeg magát.

Millie különtornán van, ahonnan hazafuvarozzák, Martapedig épp befejezte a mosást. Makulátlanul tiszta, élérehajtogatott pólók és szabadidőruhák várják egy kupacban, hogy a


26/301

helyükre kerüljenek, köztük az én reggeli futófelszerelésem is. Akonyhában tökéletes rend, minden a helyén, a gránitfelületekcsillognak, a padló szinte ragyog. Ez a másik dolog, amimérhetetlenül idegesít: a tisztasága. Amikor megérkezett,

egyetlen kérése volt hozzám: néhány pár különleges kesztyű atakarításhoz, latexből, akárcsak egy réteg második bőr. Tudom,persze, hogy hálásnak kellene lennem. Philipnek tetszik a dolog, végre valami, ami passzol az ő rendszerető elméjéhez. Engemazonban feszélyez. Robin, miután megérkezett Új-Zélandról, hétévig élt velünk, amíg teherbe nem esett, és feleségül nem ment aző k elet-angliai tehenészgazdájához tavaly nyáron (te jó ég, hogymilyen vakmerő az a lány!). Na, ő aztán óriási zűrzavart teremtett

maga körül, amitől én csak még jobban otthon éreztem magam. A család része volt. Közénk tartozott. Marta azonban más. Nemtöbb ő, mint az alkalmazottam, és tudom, hogy ez amolyanfelsőosztálybeli probléma. Azt is tudom, hogy jobb lennemindkettőnknek, ha nem rágódnék ezen ennyit, de aztszeretném, ha a barátom lenne.

Teljes csendben teszem fel a teavizet – citrom és gyömbér,megnyugtatja az idegeket –, majd leülök a konyhapadra. Marta

beletörődve pillant rám az újság fölött. Nyilvánvaló, hogy beszélgetést akarok kezdeményezni, és ő retteg tőle. Nekemazonban muszáj beszélnem vele, muszáj elmondanom, hogy mitörtént, és figyelmeztetni őt. Elővigyázatosnak kell lennie, intemhangosan. Ellenőriznie kell, hogy az ablakok és az ajtók be vannak-e rendesen zárva. Ne sétáljon át a parkon, Millie-vel sem,egyedül sem. Vigyázzon magára. Nem tudhatjuk, ki ólálkodikodakünn, folytatom egyre vészjóslóbban, hátha egy szikra, egy vészjelző, valami felcsillan a tekintetében, a szokásos passzivitáshelyett.

Fekete hajának tincsei mögül mered rám. Amikor befejezema mondandómat, arrébb rebben a tekintete, harapdálni kezdi a bőrt az egyik körme tövénél, majd a hüvelykujjával óvatosanelegyengeti. Ő mindig nagyon óvatos, amikor Millie-vel van,magyarázza nekem, és mindig megbizonyosodik arról is, hogy be

van-e kapcsolva a riasztó. Talán csak képzelem, de mintha védekezne, mintha az egész történetet csak ellene találtam volna


27/301

ki. Valószínűleg rosszul fejezhettem ki magam, és megintfélreértett valamit.

Az előtte fekvő magazinra pillantok. Pippa Middleton van acímlapján, és Marta unalmában firkálgatott rá, illetve nem is

firkált, inkább barázdákat vésett a papírra. Úgy néz ki, minthafelszabdalta volna Pippa Middleton arcát. Megkérdezem tőle,hogy áll a kurzussal – angolt tanul egy nyelviskolában. Javaslokneki pár klubot, amit a fiatalabbak emlegettek a stúdióban, és„elég menőnek" tűntek. Elég menő? Te jó ég. Nem csoda, hogyutál. Amikor megszólal a csengő, már ott sem vagyok, csak hogyelhallgattassam magam végre.

Egy magas, sötét hajú férfi álldogál kint bő farmerben és

sötétzöld dzsekiben, kicsit meggörnyedve, háttal nekem. Egészenközelről bámul egy le velet a járda mellé ültetett olajfa ágán. Egymásodperccel később, mint ahogy az illendő lenne, megfordul, ésazt kérdi:

– Saját olajat is sajtol, ugye? Perivale nyomozó az.– Csak egy hónapja ültettük az olajfákat – felelem. – Az egész

kertet átrendeztettük, elöl és hátul is. Egy társaság tervezte meg,a nevük Muddy Wellies. Nem hiszem, hogy elég termésünk lenne

az olajhoz. Csak három fáról van szó. De ki tudja.Hátralép, és a kezével olyan mozdulatot tesz, mintha

felmérné az épületet.– Szép ház – közli. – Elég nagy, csak hármójuknak.Hogy leplezzem afölött érzett meghökkenésemet, mégis mi

mindent tudhat rólam (csak hármójuknak, mondta), magam ishátrálok kissé, és tanulmányozni kezdem a vöröstégla-díszítést, ahárom szint szikrázó üvegű ablakait, az elegánsan csúcsosodó, viktoriánus oromzatot, az újonnan ültetett lilaakác vastag,egymásba fonódó füzéreit, mintha magam is először látnám aházamat vagy valaki más élne benne.

– A kollégám azt mondta – fűzi hozzá közönyösen –, hogy aszomszéd ház ötmillióért kelt el.

Elpirulok. Csak témát keresett, engem azonban rögtönelfogott az aggodalom. Nem tudom, miért éppen erről kezdett

beszélni. Kint állunk a kapu előtt, bámuljuk a házat, időnkéntegymásra meredünk, és igazán nem tudom, mit gondoljak. Végülkiejti a száján, amitől annyira féltem, mert titokban persze abban


28/301

reménykedtem, hogy az én szerepemnek már vége, megtettem,ami a kötelességem volt. Azt mondja:

– Tudna rám szakítani egy kis időt? Marta eltűnt a konyhából, mire újra felbukkanok a bejárati

ajtónál. Felszaladhatott az emeletre, bár nem hallottam a lépteit. A vasalnivaló sincs már ott, ahogy a befejezetlen csésze teámsem. Berakta a mosogatógépbe, mintha csak mindenestül elakarná tüntetni létezésem aggasztóan piszkos nyomait.

Megkérem Perivale-t, hogy foglaljon helyet, de nem teszi. Állva marad. A csaphoz lépek, és újratöltöm a kannát, csak hogycsináljak valamit, közben pedig hallom azt a neszt, ahogy a cipőjenyikorog, miközben a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi

át. Elegáns, barna félcipőt v isel, lyuksorral a lábujjai vonalában,amiről az embernek drága boltok és kézzel varrt lábbelik jutnakaz eszébe.

– A közelben lakik? – érdeklődöm. – Battersea – válaszolja, nekem háttal. – Clapham másik

felén.– Feljövő környék – felelem, és közben utálom magam érte.– Szép kép – folytatja, oda sem figyelve arra, amit mondtam.

– A lánya festette?Ideges vagyok. Persze csak rá kellett keresnie a nevemre az

interneten – épp múlt vasárnap szerepeltem a The Sunday Times„Egy nap, egy élet" mellékletében –, de akkor is, félelmetes,amikor olyan emberek, akikkel sosem találkoztál, bizalmasdolgokat tudnak rólad. Ezt próbáltam elmagyarázni arendőrségnek tavaly nyáron, amikor azok a furcsa zaklató dolgokkezdődtek. (Bár az is igaz, hogy a médiában addig senki vagy ,amíg valaki zaklatni nem kezd.)

– Craigie Aitchison – állok meg mellette. A képen egy kutya látható az egyszerű háttér, a vibráló,

élénkkék égbolt és a virító gumicukorzöld fű előtt. Csak egy fa,egy csíkká csúcsosodó vonal látható még a képen mint egy v életlen ecsetvonás. Megtévesztően egyszerű, mégis, van valamimagányos és meditatív abban a kutyában. Talán Krisztusra

kellene gondolnunk, vagy valami ilyesmi.– Az egy Bedlington-terrier – mondom önkéntelenül.


29/301

– Egy Bedlington-terrier, nem is akármilyen közönségesterrier. És egy másik olajfa. Látom, szereti a motívumot.

– Az ciprus, nem olajfa – rázom meg a fejem. – Tudja, halál,temetők, meg minden. A férjem vette a képet, évekkel ezelőtt,

amikor aztán Aitchison meghalt, az ára megsokszorozódott. Elég jó vásár volt.– Elég jó vásár – ismétli utánam, olyan hangon, mintha

életében nem hallott volna még ilyen ostobaságot.Abbanreménykedem, hogy játékosnak vagy összekacsintónak tűnök, de valójában csípős hangon szúrom oda:

– Négy lóg belőle a Tate-ben. Elton Johnnak is van egy. Vállat von. Igazából fiatalabb, mint először gondoltam. Azt

hittem, ötven körüli, de inkább az én korosztályom, a negyveneséveinek elején. A modorossága, a görnyedtsége, amivel amagasságát próbálja rejteni, állkapcsának bágyadtsága, amit csakhangsúlyoz, hogy folyton a szája sarkát húzogatja, minthamorzsákat söpörne le róla: mindez sokkal öregebbnek mutatja a valóságnál. Pedig nincsenek szürke szálak a barna hajában, mígPhilip halántéka már kissé deresedik. Hosszúkás, keskeny árok ülaz arccsontjai alatt: kicsit több hús, és egészen jóképű lehetne.

Dús hajával, elegáns, hosszúkás csontjaival pont olyan, mint egyangol gentleman karikatúrája.

Rendben, elég ebből, gondolom. – Akkor egy kis tea. A szokásos ipari, vagy jobban érdekli

valami munkáspárti különlegesség? – kérdezem könnyednekszánt, éneklő hangon.

Le tudnám lőni magam. – Ami van – feleli. Végül mégis helyet foglal az asztalnál, leveszi a dzsekijét, és

gondosan a szék támlájára teríti. A hátsó kertünket figyeli: aszépen ápolt zöld gyepünket, Millie trambulinját, a csinos kisfaház gyámfáit, amelyek eltűnnek a gyertyánfa dús füzérei között.Philip úgy határozott, újra kell ültetni az egész kertet, miután amesterek befejezték a pince felújítási munkálatait, mert óriásirendetlenséget hagytak maguk után.

Mintha valami mozogna a bokrok között, vagy valamitkergetne maga előtt a márciusi szél, ami így leköti a figyelmét.Talán így működik egy nyomozó agya: minden egyes apró kis


30/301

részlet megragadja a figyelmét, hiszen sosem tudhatja, melyikfontos és melyik nem.

– Megérintette a testet?Majdnem elejtem a csészét. Éppen az asztal felé viszem, és

pár forró csöpp a hüvelykujj és mutatóujj közti bőrfelület kényesháromszögére hull.– Jaj. A csap alá tartom a kezemet, figyelem, ahogy a hideg víz

szétárad a bőrömön. Egy pillanatig csak erre fókuszálok: a vízreés a bőrömre. A következő dolog, amire gondolni tudok, a nőhaja, a hosszú haj finom tapintása. A testét – felelemelgondolkodva. – Nem, nem érintettem meg. Amikor

megfordulok, egyenesen rám mered.– Ismerte valahonnan a nőt? – Nem. – Veszek egy mély lélegzetet, és lerázom a vizet a

kezemről. A másodperc elszállt. – Ahogy a másik rendőrnek isemlítettem, sosem láttam ezelőtt. Sikerült már azonosítaniuk?

– Nem, még nem. Nem.Szemben vele foglalok helyet, az asztal másik oldalán lévő

padon, háttal a kertnek. A kihallgatás elindult, a csevegésnek

vége. Megkér rá, hogy fussak végig még egyszer a történetemen.Nem jegyzetel. Az egésszel nem lehet több célja egy kötetlencsevejnél, mégis minden gesztusom feszélyezett és árulkodó. Vana kommunikációnak egy mindenki által elfogadott illemtana: ahallgató félnek a beszélő félre kell néznie, és a beszélő fél számáraengedélyezett csak, hogy félretekintsen. Perivale egyáltalán nemnéz rám, én vagyok az, aki folyton figyelem, egészen addig, amígrövid szünetet nem tartok a mondandómban. Ekkor hirtelen visszakapja rám a tekintetét, már-már felnyársal vele. Zavarba jövök, óvatosan félrebiccentem a fejem, végiggereblyézem ahajamat az ujjaimmal, majd lófarokba sodrom, kétszer ismegtekerve, hogy ne bomoljon ki. Az egész mozdulatsortermészetellenesnek tűnik, mintha valaki tettetni szeretné, hogymilyen nyugodt és fesztelen. Hasonlóan hamis gesztus, amikor belesüllyesztem a kezem a nadrágom zsebébe. A legjobb

nyugodtnak és mozdulatlannak maradni, ezt javasoljuk mindig a vendégeknek is a stúdióban. Üljenek a kezükre, ha ettől jobbanmegy a dolog. Pír önti el a nyakamat. Mikor befejezem a


31/301

beszámolót – ami szóról szóra megegyezik azzal a vallomással,amit Morrow rendőr írt le pár órával korábban –, megosztomPerivale felügyelővel, hogy valósággal bűnösnek érzem magam a jelenlététől. Ugyanaz a vállat görbítő, szorongó érzés tör rám,

mint amikor luxusboltok biztonsági kapuján sétálok át vagyelhaladok egy biztonsági őr előtt. – Gyakran csinál ilyet? – kérdez rá válasz helyett.– Micsodát? – kérdezek vissza zavartan.– Gyakran sétál át luxusüzletek kapuján?Bizalmasnak szánt mozdulattal lapogatom meg az alkarját.

Nem túl kellemes pillanat. A bőre, amit a póló szabadon hagy,sápadt, tele sötét, dús szőrszállal. Meglepve a kezemre pillant, a

karmazsin körmeimre.– Ó, a körömlakk – húzom vissza gyorsan a tenyeremet. – Kicsit vad, nemdebár? A munka miatt festették ki.

Végre megajándékoz egy félmosollyal.– Igya meg a teáját, mielőtt kihűl – javaslom

megkönnyebbülten. – Sajnálom, hogy nem tudtam többetsegíteni. Úgy szeretném azt mondani, hogy láttam valamihasználhatót, hogy egyáltalán, láttam valamit. Úgy tűnik,

fölösleges út volt. Mégis, szegény lány.– Nincs olyan, hogy fölösleges út – szögezi le.Ő is egyike lehet azoknak a férfiaknak, akik akkor érzik

nyeregben magukat, ha másokat kényelmetlen helyzetbe hoznak. Az egyik főnökömre emlékeztet a Panoramából, amikor ottgyakornokoskodtam, Colin Sinclairre. Fekete bőrszerkóban járt,és egy kis piros Suzuki motorja volt. „Ez a maga véleménye, énpedig nem is mernék vele vitába szállni", jelentette ki mindig, ha valami egy kicsit is kétes volt. Amikor pedig késett a vonatom,leszögezte: „Én ugyan hiszek magának, de a tévénézők millióinem fognak." Elveszettnek érezte magát, amíg nem talált egynyomvályút, amibe belezöttyenhetett, egy elcsépelt gondolatot,amibe kapaszkodhatott. Ez a nyomozó épp ugyanilyen.

– Még odakint van? – kérdem. – A park közepén? Vagy márelvitték onnan? Nem tudom, mi az eljárás az ilyen szituációkban,

szerencsére. A nyomozó megdörgöli az arcát.– Már elszállítottuk a testet. Éppen boncolják.


32/301

– Valaki, maguk vagy a helyszínelők, találtak már valamit? Valami nyomot, ami alapján kiderült, hogy mi történhetett?Talán rablótámadás volt? Vagy nemi erőszak? Esetleg egy simagyilkosság? Van egy sorozatgyilkos odakint, akiről tudnunk

kellene? Bocsánat, hogy felteszem ezeket a kérdéseket, de mégis jó lenne... tudni valamit.Legnagyobb meglepetésemre úgy érzem, mindjárt elsírom

magam.– Egyelőre várnunk kell az eredményekre – feleli, nem is

barátságtalanul. – Később többet tudunk majd mondani. Az énmottóm: Ne ítélj előre! Ne bízz senkiben! Ellenőrizz mindent!Hamarosan jelentkezünk majd, ígérem.

– Gondolom, a szexuális játék közbeni fulladás. ez esetbennem feltételezhető ilyesmi? – kérdezek rá óvatosan.– Még nincsenek feltételezéseink – feleli –, de úgy gondolom,

hogy ezt kizárhatjuk.Fecsegek, mintha csak viccelődni próbálnék. Rossz szokás,

akkor csinálom, ha ideges vagyok. Perivale továbbra is rámmered, az arckifejezése félig érdeklődő, félig unott, mintha csakegy mérsékelten érdekes hal lennék az akváriumban.

– Nem tudják, kicsoda? – folytatom. – Nem volt nála semobiltelefon, se pénztárca?

– Nem – sóhajt fel szinte színpadiasan. Talán mégsem olyankibírhatatlan ürge. – Ebben a percben semmit sem tudunk.

Hirtelen mélyen elszomorodom.– Gondolom, maguk megszokták az ilyen dolgokat – felelem

neki.– Nem igazán – válaszolja.– Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy jó munkát végeznek

majd -felelem sután.

– Nincs semmi más, amit fel tudna idézni? – kérdez vissza.Egy kellemetlen emlék fut át rajtam.

– Egy furcsa illat. Majdhogynem. butaságnak tűnhet, demajdhogynem olyan, mint a fehérítő.

Bólint egyet.– Én is észrevettem. A patológus megállapítja majd, pontosanmicsoda.


33/301

– És a szeme? Említettem már? Mintha viasszal lett volna borítva. Észreveszem, hogy felfelé kanyarítom a mondataim végét, mint amikor

Millie túl sok rajzfilmet néz.

– Annak semmi köze ahhoz, hogyan halt meg, inkább ahhoz,hogy mikor. Akkor történik, amikor a nyomás megszűnik a szemmögött, mert a szemgolyó meglágyul a halál után. Ez adja nekiazt a finom, felhős, filmszerű hatást.

– Kialszik a fény – felelem összeborzongva.– Pontosan – válaszolja. Az órámra pillantok. Millie bármelyik percben itt lehet, és

nem bánnám, ha a nyomozó távozna, mielőtt a lányom

felbukkan. Végig kell gondolnom, mit mondok majd neki éshogyan. És fel kell hívnom Philipet is. Szörnyű, hogy eddig nemtettem meg. Anya utolsó betegsége alatt folyton a telefononlógtam, hogy hallhassam a hangját, és kibírjam ép ésszel.Különös és zavaró, hogy eddig nem mondtam el neki, mi történt,egy újabb jel, ha ugyan szükségem lett volna még egyre, ami bizonyítja a közöttünk lévő távolságot. Felállok, feltűröm aruhám ujját, és elveszem a nyomozó elől a teásbögrét, jelezve,

hogy szeretnék elmosogatni. Élesen a kezemre pillant. Követem atekintetét. A karom belső fele csupa karcolás és horzsolás, apró,megszáradt vércseppek pöttyözik, a karkötőm pedig, amitPhiliptől kaptam a születésnapomra, eltűnt. Leejthettemkorábban. Bár valószínűleg ez utóbbi nem érdekli a nyomozót.Megdörgölöm a csuklómat.

– A bokrok – magyarázom. – Ahogy átvágtam közöttük.Észre sem vettem. Még jó, hogy hosszú ujjút viseltem a maiműsorban, különben már kapnám az együtt érző nézői leveleket,hogy miért vagdosom magam. Nézzen csak rám – teszem hozzá,megátszott amerikai akcentussal (ugyan miért mórikálom ittmagam?) –, szó szerint megsebeztek a ma tapasztaltak.

Szerencsére úgy tűnik, az utóbbit nem is hallotta. Akabátjával vesződik éppen. A szövet zsírosan csillog a hajtókáknálés ott, ahol az ujjai a cipzár körül babrálnak.

– DNS-mintát kell vennem, hogy kizárhassuk magát – mondja –, és még egy dologra lenne szük ségem: a futócipőre,amit ma reggel viselt. A helyszínelők kérik.


34/301

– Hogyne. A belső zsebéből előcibál egy műanyag zacskót és egy

fültisztító pálcát, majd egy már-már megalázó pillanatigkinyitom a számat, kieresztve a gyömbér– és citromtea illatát, ő

pedig egy hirtelen mozdulattal a számba helyezi és kiveszi apálcikát, aztán belepottyantja a zacskóba. Lezárja, majd visszateszi a zsebébe. Amilyen gyorsan csak tudom, felmenekülöka szobába. Sokkal hangosabban szaladok fel a lépcsőkön, mintahogy szükséges. Nem bírom ki, elnevetem magam. Az egész beszélgetés alatt, végig ott várt a zsebében az a műanyag zacskó.Emlékszem a tinédzser éveimre, a mindig akcióra kész óvszerre afarzsebekben. A hálószobába érve hangtalanul belesikítok az

öltözőasztalom tükrébe, hog y megnyugtassam kissé az idegeimet.Felmarkolom a futócipőt a szekrényből, és visszaszaladok akonyhába. Amint elhaladok Marta szobája előtt a félemeleten,zenét hallok a zárt ajtó mögül, dörömbölő, elektromos zenét, túlsok basszussal az én ízlésemnek.

Perivale a bejárati ajtótól jobbra nyíló szobában motoszkál – úgy döntött, átsétál ide, mintha nem a vendégem lenne, hanemlegalábbis a ház tulajdonosa. Két szobát nyitottunk egybe egy

krémfehér, elegáns, fényűző szobává, tele üvegdohányzóasztalokkal, süppedő szófákkal és kövér párnákkal: egynappali, amit szinte sosem használunk. A nyomozó a kandallóelőtt áll, és a bekeretezett fényképeket tanulmányozza.

Az egyiket felemeli, és hosszabb ideig a kezében tartja.Tudom, hogy melyik keltette fel az érdeklődését. Az egyik esküvőifotónk. A kamerába nevetek, Philip karját a derekam köré fonvamagához húz. A vad, sötét hajával, nagy, nyílt tekintetével szintenevetségesen kisfiús. Egy használtan vett öltönyt visel. Rajtam aza zsugorruha van, ami akkoriban a divat csúcsa volt: tisztaműszál, minden mosásnál összement, vasalóval kellettmegfelelőre alakítani. Furcsa pózba csavarom magam, mint azemberek általában, ha attól félnek, nem férnek rá a képre, és úgyfestek, mint aki éppen készül fejjel előrezúgni a chelsea-i városháza lépcsőin. Emlékszem, arra gondoltam: el se hiszem,

hogy engem választott! Engem vett feleségül! Tartottunk egy kis bulit a pubban, a hétvége további részét pedig a lakásunkbantöltöttük, teljesen meztelenül, mert friss házasok voltunk. Hat


35/301

hónappal azelőtt ismerkedtünk meg, és nem tudtunk betelniegymással.

Perivale felém mutatja a fényképet, és legnagyobbmeglepetésemre alig bírom leküzdeni a késztetést, hogy

féltékenyen kiragadjam az ujjai közül. Teszek egy gyors, elterelőmegegyzést, hogy milyen fiatalok vagyunk a képen, ő azonbanfurcsa arckifejezéssel mered rám.

– Maga nem vette észre? – kérdezi.– Mit kellett volna észrevennem? – kérdezek vissza.Megrázza a fejét, mintha egy makacs gondolatot szeretne

elhessegetni.– Elnézést. Semmi. Csak éppen...

Elveszem a fotót, és úgy teszek, mintha gondosantanulmányoznám, majd óvatosan visszateszem a helyére akandallópárkányon. Elszomorít ez a fénykép. Gondosanmegigazítom, hogy egy sorban legyen a többivel, a mellettelévővel például, ami Millie eg yik tornaversenyén készült.

– Úgy gondolom – fűzi hozzá a nyomozó –, hogy számíthatmég ránk.

– Tényleg? – kérdezem. – Ja persze, az áldozatsegítés.

Természetesen.– Áldozatsegítés?– Már találkoztam velük, amikor egyszer ellopták a

mobiltelefonomat a táskámból. Nagyon kedvesek voltak,aggódtak a lelki egészségem miatt. Valószínűleg tanácsadástajánlanak akkor is, ha valaki talál egy holttestet. Vagy tévednék?

– Attól tartok, a jelenlegi bűntény igazi áldozata nincs abbanaz állapotban, hogy bármilyen lelki tanácsadást fogadjon, bármilyen szüksége is lenne rá – feleli feddő hangon a nyomozó.

Igaza lehet, de eltűnődöm, hogy vajon tudja-e a felügyelő,milyen borzalmas egy átlagos ember számára, ha holttestre bukkan.

– Mennyi „bármilyen" egy mondatban – szúrom közbe.– Határozószó – feleli. – A bármilyen határozószó.Szótlanul tanulmányozzuk egymás arcát, mintha egyikünk

sem bízna meg a másikban.– Akárhogy is – szólalok meg végül –, nincs szükségem atanácsadóra. Erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök.


36/301

Még mindig a kandalló mellett álldogál, és úgy tűnik,meggondolta magát. Hallom, ahogy becsapódik a kapu, beszűrődik rajta a kislányok csengő kacagása. Elkéstem. Nemraktam ki időben a szűrét.

– Csak megakadt a szemem – nyögi ki végre – a fizikaihasonlóságon maga, illetve bárki is legyen ezen a képen, és azodakint lévő lány között.

Az állával az ablak felé int, és tudom, hogy nem a feljárónkaptató Millie-re gondol, aki lassan már a lépcsőnél tart.

– Csak azért, mert mindkettőnknek vörös a haja – felelem,hátravetve a magamét, hogy elrejtsem, milyen zavarba jöttemhirtelen. – Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint én. És sokkal.

alacsonyabbnak.Felveszi a dzsekijét, végigsimítva azon a zsíros részen a cipzármellett, a kezét a zsebébe süllyeszti. Ahogy keresztülvág a szobán,észreveszem a cipője nyomait, amit a finom, bolyhos, krémszínűszőnyegen hagyott.

Az ajtónál megfordul, és kissé kenetteljes hangon azt mondja:– „Szörnyü tett ily szörnyü rázkodást szül." William

Shakespeare.

– Költészet, nahát. Maga mélyebb, mint hinné az ember.– Annyit kérek csak, hogy legyen óvatos. Mindössze ennyi.

Legyen nagyon óvatos.


37/301

szombat

Philip mellettem fekszik, amikor felébredek. Alszik – mostnem egyéb, mint egy nyugodt, csendes, mozdulatlan árny, egyegyenletesen szuszogó test. A párnából kikandikáló toll a légzéseütemére mozog az arca mellett, ez az egyetlen jele, hogy mégéletben van. Senkit sem ismerek, aki olyan mélyen tud aludni ésolyan villámgyorsan képes magához térni, mint Philip. Tegnapéjjel kettő körül például felvette a megcsörrenő telefont. Felült,tíz percig összefüggően beszélt valami átkonvertálhatókövetelésekről, csak úgy ontotta magából a pontos számításokat,

majd letette, visszafeküdt, és máris álomba zuhant. Még csakrám se nézett. Amikor felhívtam, megígérte, hogy időben hazaérkezik, mert

lemondta az üzleti vacsoráját, de végül cserbenhagytam.Kimerültnek éreztem magam, ugyanaz a kétrét görnyesztő,agyzsibbasztó fáradtság zuhant rám, mint amikor anyámateltemettem. Jóval azelőtt elaludtam, hogy megérkezett volna.Először esti mesét olvastam Millie-nek. A Fecskék és Fruskákat

vettük elő, amit mind a ketten szeretünk, de rá kellett jönnöm,hogy több vitorla és horgony szerepel a könyvben, mint amireemlékeztem, és egy ilyen szárazföldi patkánynak, mint én, eznem egyszerű olvasmány. Végül elszakítottam magam a rózsaszínplüssnyuszi, a puha paplan és a meleg kis test vonzereje alól, és vettem egy forró fürdőt, Clara nyugtató aromaterápiás olajávalfölszerelkezve, amit akkor kaptam tőle, amikor az anyámmeghalt. Azt mondta, ez megfelel egy nagy pohár vörösbor vagyakár egy Xanax hatásának is. (Na jó, az olaj mellett ebből akettőből is kipipálhatok egy vagy két adagot.) Végül ágybazuhantam a magam köré tekert, még kicsit nedves törülközővel.

Ugyanazzal a fejfájással ébredek, a migrénnek ugyanazzal adübörgő tekegolyójával a halántékom mögött, mint amivelelaludtam. Egy kis idő után fél arcomat a párnába temetem, arrakoncentrálva, hogy ha nem is tűnik el a golyó, legalább egy

helyen maradjon. Az alvó Philipet figyelem. Két évvel idősebbnálam, de fiatalabbnak látszik – az élet nem igazságos. Dús hajais tehet erről, noha az ezüstszálak annyira elszaporodtak az


38/301

utóbbi időben, hogy már nem lehet egyenként számon tartaniőket. Ilyen közelről feltűnnek a tág pórusok az orrán, ahogy azapró kis szőrszálak is, amelyek elkerülték a gondos csipeszt.Miután kihúzza őket, hangosan tüsszent egyet, amit, ha én is ott

vagyok mellette a fürdőszobában, úgy vezet fel, mint egykarmester. Mindig is kész volt az öniróniára – jellemző rá az afajta túlzó viselkedés, ami egyszerre kigúnyolja őt ésmegszeretteti a hallgatóságával. Bár ha jobban belegondolok,már jó ideje nem láttam így viccelődni. Most barnább, mintamilyen barnának márciusban illik lenni ezen a szélességi fokon. A szél fogta meg azon a bizonyos egynapos golfkirándulásonTurnberryben. Vicces, hogy egy kis arcpír hogy ki tudja fejezni az

emberek közti távolságot.Nemigen láttam a szerdai „randiesténk" óta. Az ötletet azegyik magazinból lestem – „teremtsetek közös alkalmatmagatoknak", „beszéljétek ki magatokból". Na igen, manapság anapok, a hetek, még a hónapok is csak úgy rohannak, és hirtelenazon kapja magát az ember, hogy hosszú ideje nem is beszélt amásikkal normálisan. A születésnapom tavaly júniusban, erre boldogan emlékszem vissza. Egy karkötőt kaptam tőle, azt, amit

most elvesztettem, csavart ezüstláncon függő, apróezüstgolyókkal. Lehajtotta a fejét, lélegzetének melegemegérintette a csuklóm belső oldalát, ahogy bekapcsolta.Pizzázás Millie-vel, sok nevetés, egy üveg bor, édes istenem, mégszex is. Ahogy végigpörgetem magamban, nem találok másikmegfogható pillanatot. Augusztus, szeptember. egyszer csak visszavonult, hallgatásba burkolózott. A munkája, édesanyám betegsége, a saját zavartságom. tudok én okokat találni, hanagyon akarok.

Beírtam a szerda estét a naptárba nagy, piros betűkkel,aláhúzva. A Chez Bruce-ba mentünk. Philip egyszer azt mondta,igen hasznos, hogy van egy Michelin-csillagos bisztrónk itthelyben – mennyire nevettem akkor rajta. (Gyerekkoromban afagyasztott pizza is ritka élvezetnek számított, meséltem neki.)De kárba veszett a borsós tortellini és a cornwalli lepényhal.

Megtarthatták volna a trompette köretüket és a Lardo diColonnatát is, és adhattak volna egy extra adagot valaki másnak:Philip egész idő alatt a BlackBerryjére meredt, és ahhoz is túl


39/301

elfoglalt volt, hogy egyen. Én pedig elfogódottan tologattam azételt a tányérom szélén, mélységes együttérzéssel gondolva apincérekre.

Nem lett volna szabad Brightont említenem. Azonnal

rosszked vű lett tőle. – Ugyan már, hiszen csak egy házassági évforduló – felelte. – Majd máskor, Gabs. Elmegyünk majd, amikor a dolgokelrendeződnek.

A dolgok sosem rendeződnek el maguktól. Éppen ez aprobléma. Mindenen dolgozni kell: úgy tűnik, még azon is, hogyaz ember leheverhessen napozni a tengerparton. Itt fekszemmellette az ágyban, és azt mormolom: megőrülök attól, hogy

várjak arra, hogy a dolgok csak úgy elrendeződjenek körülöttünk.Még az öregotthonban is arról fogok magam elé motyogni, hogy adolgok nem rendeződnek el csak úgy.

Túl mélyet sóhajthattam, mert Philip kinyitja a szemét. Amásodperc töredékéig a tekintete az enyémbe akad, majd az agyafelismeri a tényt, hogy ébren van, erre elkapja a szemét. Akönyökére támaszkodik.

– Gaby – suttogja a fejem tetejének –, Gabs, hihetetlen, mi

történt veled. Nem is hiszem el. Az egyik karjával átöleli a vállamat. Állát a fejemen nyugtatja,

én pedig a nyakába fúrom az arcomat. Az a sunyi önsajnálat öntel, amit akkor érzel, ha valaki, akit nagyon szeretsz, nem volt ott,amikor szükséged lett volna rá. A felsője bazsalikom– éscitromillatú. Megpróbálok visszaemlékezni rá, mikor kezdettfelöltözni a lefekvéshez. Finom pamut ártalmatlan sötétkockákkal (a szülei drága ajándéka, akiket, atyaég, még mindignem hívtam fel), elegáns, de mégis – a vad, szabad, zabolátlanPhilip, akihez hozzámentem, most puha, kényelmes pizsamábanfekszik?

Megcirógatom a kulcscsontja és válla közti puha részt aszámmal – nem teljes csók, csak az ajkak óvatos közeledése, nemolyan megalázó, ha visszautasítana. A teste feszes és erős. Amásodik gomb kigombolódott, és alig bírom megállni, hogy

végigfuttassam az ujjaimat meztelen mellkasán. Eltol magától, éshalványan rám mosolyog.


40/301

– Tea, ez az, amire most szükséged van, és persze egy kispihenésre. Azonnal felhozom az újságot.

– Jó, de Millie biztosan felébredt már – felelem rövid szünetután –, és tévét néz.

– Adok neki egy kis müzlit, és azonnal visszajövök. Aztszeretném, ha mindent elmesélnél.Megcsókolja a homlokomat, majd feltápászkodik. Nem lesz

olyan gyors, mint amit ígért, mert sosem hagyna ki egy menetet a bokszzsákkal vagy egy gyors vágtát a futópadon. Philip agyakülönleges – másodpercek alatt összerendez egy sornyiszámjegyet, bonyolult befektetési multistratégiát eszel kimásodpercek alatt, figyelemmel kísérve a mennyiségi változókat.

(Úgy hangzik, mintha érteném, amit mondok? Pedig nem értem.) A befektetői számára ő maga az aranytartalék, ebben biztos vagyok. Mindig is tudtam, hogy az esze máshogy működik, mintaz enyém. Szinte betegesen nyugodt és túlságosan megfontolt.Sosem láttam még, hogy elkapkodta volna a döntést, hogyidegeskedett vagy dühöngött volna valami miatt, mégismegszállott a maga módján. Pete Anderson, egy bróker, akivelegyütt dolgozott a Nomuránál, mondta nekem: „Philip mások

pénzét lélegzi be és ki, ezen él." Akkor megdöbbentem ésfelháborodtam ezen – egy életet nem lehet fontokra és pennykre váltani! –, és azóta is sokat gondolkodom rajta. Nem volt igaza.Talán Philip agysejtjei tényleg felvillanyozódnak a tőzsdepiac változásaitól, de a testének is megvannak a saját szenvedélyei.Egy időben hegycsúcsokat hódított meg vagy a tengerben úszott. Aztán én magam voltam ez a lángoló szenvedély. Mostanábanpedig a saját, egyedi kerékpárjának, egy Parlee Z2-nek amegszállottja, amit magas minőségű vázzal és különleges ülésselállíttatott össze magának (éppen eleget hallottam minderről atervezés fázisában). És az edzőteremnek, ami a felújítottalagsornak legalább a felét elfoglalja.

– Tessék, édesem, egy csésze tea és a The Times.Elbóbiskolhattam. Philip az ajtóban áll, deréktól lefelé egy

törülközőbe csavarva magát. A mellkasán legyező alakban

terülnek szét az aprócska szőrszálak. Egy fehér bögrét ad akezembe, a porcelán azonban nem olyan forró, mint amilyenneklennie kéne. Akkor önthette a filterre a vizet, amikor lefelé indult


41/301

az alagsorba, és akkor vette ki a csészéből, amikor visszafelé jött.„Édesem." Hogy tud fájni egy ilyen csekélység? Hogy lehet, hogyegy ilyen kis semmiség mégis ekkora közönyt fejezzen ki?

– Köszönöm szépen – felelem neki, és nagyot kortyolok a

bögrébe.– Láttad Martát?Elgondolkodva ráncolja a homlokát, amitől egy pillanatra

olyanná válik, mint egy iskolás fiú.– Futottam a szobája mellett, biztos, ami biztos. Sosem

kockáztatnám, hogy meglássam meztelenül. Kicsinálna a naphátralevő részére.

– Ne légy ilyen kegyetlen!

– A világítás megint elromlott az edzőteremben – váltgyorsan témát. – Ki tudnád hívni a villanyszerelőt? – Természetesen – felelem.Mindent én intézek a házban, ami szükséges. Olyan vagyok,

mintha a gondnoka lennék. Letelepszik az ágy másik oldalára.– Fáradtnak tűnsz. El sem hiszem, hogy bementél dolgozni,

mindezek után. És a szegény kezed – fordítja maga felé akaromat, végigfuttatva ujjait a vágásokon.

– Az ágak. Cserjék. Szeder, ilyesmi.– Szörnyű volt? – kérdez vissza.– Nagy megrázkódtatás – felelem.Elmondom neki, mi történt. Még egyszer elmesélem az egész

történetet, elejétől a végéig. A beszéd segít. A szavaknak megvana saját lendületük. Ráébredek, hogy már nem is arra emlékszem,milyen érzés volt megtalálni a lányt. Arra koncentrálok, hogymegfelelő sorrendbe állítsam az eseményeket. Arra, hogy mimindent mondtam már el eddig másoknak, vagy mennyire tér ela mondandóm az eredeti változattól. Nem beszélek túl sokat atestről, de azt például bevallom neki, hogy majdnem elejtettem amobilomat, miközben remegve próbáltam beütni a számot. Úgygondolom, ezt viccesnek találja majd. Aztán rátérek Morrowrendőr szalonnás szenyájára. Gyakran csináljuk ezt: a rémesdolgok komikus oldalát figyeljük, a groteszket és nevetségest

pécézzük ki. Elmesélem neki, hogyan csörgettem meg asegélyhívó számot, és milyen szánalmas volt, hogy a Toast Rackfelé irányítottam őket, mint valami ingatlanügynök. Élesen


42/301

felkacag, akkor is, amikor eljutok odáig, hogy azt gondoltam,Morrow az autogramomat kéri. Mégis, azt hiszem, jobbanelszórakozhatott volna ezen.

– Istenem! – mondja. Megrázza a fejét. – Borzasztó. Ez egy

rémálom. Feltesz nekem pár kérdést: Milyen volt a test? Mitgondol a rendőrség a tettesről? Majd így folytatja:– Szegény szülők. Gondolom, nem helyi lakos. Lányként utaltam az áldozatra, nem nőként, ezért egy

tinédzsert képzelhet maga elé vagy nem sokkal idősebbet. Valószínűleg továbbgondolta az egészet a fejében. Tisztázhatnáma félreértést, de nincs hozzá kedvem. Már máson töpreng, a biztonsági óvintézkedéseken, a bűnözési hullámon. Négy utcai

rablás történt karácsony óta. A szülői munkaközösség és Millieiskolája minden kellemetlen esetről tájékoztatott bennünket:ékszereket ragadtak el egy nő ujjairól és csuklójáról fényesnappal az utcán, feszítővassal törtek fel hátsó ajtókat, bébiszittereket molesztáltak, kapucnis férfiakat láttak ólálkodni asikátorokban. Minden alkalommal, amikor valami hasonlóthallottam, titokban abban reménykedtem, hogy Philip feljegyziőket az agyában lévő, megfelelő rekeszbe. Szeretnék a peasenhalli

hétvégi házunkba költözni – falusi iskolába küldeni Millie-t,csirkéket és méheket tartani, lovagolni, lekvárt főzni télire.„Ötéves tervet" ígért nekem. Így hát nem beszélhet a környék biztonságáról anélkül, hogy pontosan ne tudná, mire gondolokközben. És valóban, nem éppen ez az eset az a katalizátor, amireszükségünk van a költözéshez?

O

a hatam mogott - sabine durrant

Documents