Sławomir Mrozek

Rancho La Epifania, 1996. május 16. Tessenek elképzelni, hogy a Művészetek Palotájában (vajon így hívják

még?), a Szczepański téren új kiállítást nyitnak meg, jelen van az egész krakkói kulturális élet, valamint a diplomáciai testület. A verniszázs kilenckor ér véget, a vendégek kezdenek elszállingózni. Az elsők között távozik néhány diplomata a feleségével. Kimennek, de nyomban vissza is jönnek, az urak idegesek, a hölgyek zokognak. A Szczepańska utcai kijárat lépcsőjénél fiatalemberek csoportja várt rájuk késekkel és pisztolyokkal. Nem folyt vér, az urak átadták levéltárcájukat és órájukat, a hölgyek a táskájukat és ékszereiket, majd visszafordultak, mert látták, hogy a rájuk váró csoport csak az első volt a környéken álldogáló számos csoport közül. A helyszínen tartózkodó egyenruhás rendőrök, akiket az esemény biztosítására rendeltek ki, az eget nézték, vagy a körmeiket vizsgálgatták.

A megnyitó vendégei között van egy fiatal nő, aki a férjével Nowy Targ környékén, egy kisebb birtokon lakik. Autóval jött fel Krakkóba még délelőtt, hogy elintézzen egypár hivatalos ügyet, és találkozzon ismerőseivel. Estig maradt, hogy a megnyitón részt vehessen.

Miután a diplomaták visszajöttek, egy ideig senki sem meri elhagyni a helyiséget. Az előkelő, estélyi ruhás tömeg az előcsarnokba zsúfolódva, általános megrökönyödés közepette tanakodik, hogy most mi a teendő. A rendőrök, miután megállapították, hogy az eget füstköd takarja, körmeik pedig piszkosak - eltűnnek valahová.

A fiatalasszony haza akar menni. Kocsiját a Starowiślna utcai parkolóban hagyta. Elővesz a táskájából egy vadászkést, rézveretes fanyél, egyvájatú, tizenkét centiméteres penge, a łódźi K. Łubagan cég terméke, amelyet 1960 júliusában vásároltak Varsóban, a Nowy Swiaton. Ettől a késtől sohasem válik meg, mindig a táskájában hordja, amikor fölmegy Krakkóba. Most kiveszi a bőrtokból, a tokot visszateszi a táskájába, és a nyelet oly módon megmarkolva, hogy látszik rajta, nem csak konyhai célokból tud bánni a késsel, kilép a Szczepańska utcára.

Az ott várakozó banda nem reagál. A fiatal nő eljut a Piactérre. Járókelők már nincsenek ilyenkor, csak kósza kis csoportok lesnek zsákmányra - nagy a kereslet, kicsi a kínálat -, vagy támasztják mozdulatlanul a falat. Senki sincs alkoholfogyasztásra utaló állapotban, annál többen kábítószer fogyasztására utaló állapotban. Duhajkodásnak, vigalomnak semmi nyoma, fojtott csend uralkodik, mint a vadászatokon. Minden vadászat fő eleme a csend, amelyet csak ritkán szakít meg hanghatással kísért cselekmény. A kábszeresek se lármásak.

Könyökét csípőjéhez szorítva, a késsel meghosszabbított alkarját majdnem vízszintesen tartva, a fiatalasszony befordul a Piactérről a Sienna utcába. Kihívóan, agresszívan a szemébe néz mindenkinek, aki elmegy mellette vagy az útjában áll. Egyelőre semmi reakció. (folytatása a 2. oldalon)

A B O R N E M I S Z A P É T E R T Á R S A S Á G K U L T U R Á L I S É R T E S Í T Ő J E Új sorozat, III. évfolyam, 6. (22) szám Bécs, 2008 augusztus

A tartalomból:

Bejegyzések a magyar-online.net internet-portál fórumán (2. oldal) MEGHÍVÓ: ’Márai Sándor nyomdokain’ - kirándulás Kassára (3. oldal)

REMETÉK NYUGATON Beszélgetés Márai Sándorral (3.-4. oldal) MÁRAI SÁNDOR Halotti Beszéd (5. oldal) KISS OLIVÉR Egyre több magyar fiatal tér haza az emigrációból (6.-9. oldal) WASS ALBERT Hontalanság hitvallása (10. oldal) BALLA D. KÁROLY Two-in-One magyarok (10. oldal) GYERMEKEK OLDALA:

WEÖRES SÁNDOR Kezdődik az iskola GYURKOVICS TIBOR Iskola-nyitogató (11. oldal) FIGYELŐ Hírek, kiállítások, impresszum (12. oldal)

2. III./6. 2008 augusztus

(folytatás az 1. oldalról) Ez persze blöff. Bármiféle akció vagy reakció esetében az asszonynak semmi esélye sem lenne. Egyetlen és kockázatos esélye a meglepetés, a lélektani hatás. Ilyesmi nem esik meg velük naponta, ilyesmi még soha nem esett meg velük, tehát - okoskodnak a ragadozók - ez a nő nyilván őrült, vagy kiéhezett narkós, vagy ki tudja, miféle. Mindenesetre nem érdemes kezdeni vele. Még azt se érdemes megnézni, érdemes-e.

Végre eljut a Starowiślna utcai parkolóba. Ott reflektorok vannak és fegyveres őrök, akik nem nézik az eget, se a körmeiket, mert ez nem rendőrség, hanem magánőrség, amelyet egy magánvállalat fogadott fel. A fiatalasszony elteszi a kést a táskájába, és nem játssza tovább az őrültet, narkóst vagy ki tudja,

mifélét. Leadja a nyugtát a pénztárnál, fizet, előhozzák a kocsiját, beszáll.

Sikerült, megúszta. Legalábbis ezúttal.

A fenti történet színigaz. Csak nem Krakkóban játszódott le, hanem Mexikóváros központjában. Az asszony pedig a feleségem. A történetet azoknak ajánlom, akik hangoztatják, hogy Krakkó veszélyes. Persze hogy az, kétségkívül, de csak viszonylag. Elnézést, hogy újra elmondom, amit mindig elmondok, mikor azt hallom, hogy mindenütt ugyanaz van és ugyanúgy van. Éspedig: aki

így véli, annak javasolom, hogy üljön rá csupasz fenékkel egy harminc Celsius-fokos bádoglapra, aztán egy száz fokra felhevített bádoglapra - és utána mérje fel a különbséget.

Mrozek fenti írása a "Hazatérésem naplója" című kötetéből származik, Murányi Beatrix fordításában

(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004,. 254 oldal). Slawomir Mrozek, mint oly sok honfitársa, életének jelentős szakaszát, az 1963-ra következő

harminchárom évet emigrációban töltötte. Párizsban kezdte, s végül a mexikói Rancho La Epifaniából tért haza Krakkóba. Eme utóbbi életfordulatnak szép hasonlata a fent közölt jelenet, amelyben a lengyel abszurd legendás alakja a mexikóvárosi közbiztonsági helyzetet vizionálja Krakkó főterére. A Bécsi Posta jelen számában közölt írások zöme az emigráció, a hazától távoli élet, a hazatérés gondolatvilágát járja körül (A szerk.)

Bejegyzések a magyaronline.net internet-portál fórumán

kmelinda | 2005 03 18 16:20 Sziasztok! En Olaszorszagban elek, ide ugye elsorban magyar LANYOK jonnek, alig ismerek olyan vegyes part, ahol ez forditott. Meg nincs gyermekunk, de sokat gondolkozom a nyelvi kerdesen, ugy gondolom nagyon fontos, hogy tudjon magyarul a gyermekunk. Szerencses vagyok, a ferjem rendkivuli ember: erdeklodik a magyar nyelv irant! Sot, volt mar ketszer nyari egyetemen is, lelkesen tanul. Rajta kivul viszont egyetlen ilyen olasz ferfit sem ismerek a kornyezetemben, es nagyon felek, mert az itt elo magyar nok egyaltalan nem tanitottak meg magyarul a gyerekeiket! Nem szornyu, ha a nagymamak nem tudnak beszelni az unokaikkal? Varok biztato peldakat Olaszorszagbol! Linda osztrak | 2005 03 16 10:52

Tegnap tanitottam a 10 éves fiamnak egy locsolo verset. Zöld erdöben jártam...., ugye ismeritek? Itt Ausztriában nincs locsolás.Megyünk haza és meglocsolja az összes ismerös lányt,asszonyt,szomszédnénit.Már alig várja. omgi | 2005 03 15 21:40

Nem véletlenül hívják ezt a dolgot "ANYANYELV"-nek és nem Apanyelvnek! Látom a tágabb környezetemben, hogy ott, ahol az anya magyar, ott valamilyen formában (több esetben kitűnően) tudnak a gyerekek magyarul. Persze, ha valakit pl. egy későbbi anyát- nagy pofon ért a hazájában, az nem fogja érezni szükségességét, hogy gyermekeinek átadja annak a hazának a nyelvét, amely őt eltaszította magától. Ez is érthető. Ferencz Zsuzsanna | 2005 03 15 03:13

Épp tegnap nagyon érdekes előadást hallottam arról, amit szociológusok állapítottak meg: a " nő nélküli emigráció" segíti a gyors és alapos beolvadást. Vagyis: az a férfi, aki feleség, élettárs nélkül emigrál, születendő gyermekeinek nem adja tovább a magyar kultúrát és nyelvet, sőt sajátmaga is nagyon gyorsan asszimilálódik.

III./6. 2008 augusztus 3.

M E G H Í V Ó

a Bornemisza Péter Társaság Kassára kihelyezett évadnyitó rendezvényére, mellyel a Társaság a kassai Duncsák házaspár kedves meghívásának tesz eleget

2008. szeptember 12 - 14

Indulás: pénteken, szeptember 12-én délben Érdeklődök hívják a BPT telefonszámát: 0043 6767196330

Érkezés: péntek kora este, találkozás a házigazdákkal a Slavia szálloda parkolójában Cím: Hotel Slavia -- 04001 Kosice, Hlavna 63

Elszállásolás a helyi magyar iskola bentlakásában (kétszemélyes szobák, kb. 10-15 €/személy) Program:

Szombat, szeptember 13, délelőtt: "Kassa történelmi múltja és nagy szülöttei" -- városnézés.

Vezető: Kovács Miklós művészettörténész és Márai Sándor-szakértő Délután: Eperjes (Presov) megtekintése (kb. 30 km. Kassától) vacsorával

Vasárnap, szeptember 14: Hazautazás egyénileg. Fakultatív kitérő (kb. 30 km) a Jasovska-barlang megtekintésére

Remeték Nyugaton

(Nápolyi beszélgetés Márai Sándorral) A Via Partenope egyik kávéházában ülünk Márai Sándorral. A csodás nápolyi panoráma teljes őszi fényében hivalkodik, a tenger sima tükrén kis vitorlások keringőznek. Márai Sándor, aki egy éve él itteni emigrációjában, az újkori magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Ízig-vérig polgári író és [ugyan]olyan mértékben magyar is. Emigrációról, irodalomról, magyar sorsproblémákról beszélgetünk. – Hogy érzi magát Itáliában? – tesszük fel az első kérdést. – Igen jól – válaszolja habozás nélkül. – Egy év alatt igen megszerettem az olaszokat. Barátságos, kedves nép. Az sem megvetendő, hogy naponta öt órán át süt a nap! – és kimutat a sugaraktól csillogó tengerre. – Újkori olasz kultúra? Kicsit félrehúzza a száját: – Igen felületes, meggyőződésem szerint. Az anyag erre nem jó, hiányzik a szellemi atmoszféra. Csak mázzal bekent dolgaik akadnak, irodalmuk, színházuk legfeljebb csak szórakoztat, de nem nevel, és nem dob fel időszerű problémákat. Vannak persze kiváló szellemeik – teszi hozzá –, mint a nápolyi Benedetto

Croce és még egypáran, de mi ez, mikor a tömeg nem idomul hozzájuk. Mozi, sport, látványosságok: ezeket kapkodják. – És Nápoly? – A világ egyik legkellemesebb helye. Hogy csak egy furcsaságot említsek, ez az egyetlen városa a világnak, ahol a postán alkudni lehet – mondja mosolyogva. – Bementem az egyik postahivatalba, és valami újságot akartam elküldeni a tengerentúlra, ajánlva, repülővel. A tisztviselő nézegette egy darabig a díjszabástarifát, aztán láthatóan mondott egy hasszámot. Kijelentettem erre, hogy sokallom.

"Mit akar fizetni?", hajolt hozzám. Mondtam egy kisebb árat, amiben megállapodtunk. El is ment a lap. Lassan átterelődik a beszélgetés aktuális kérdésekre. Megkérdezzük, mi a véleménye a jelenleg zajló népvándorlásról. – A mai világnézeti ellentétek korában sokaknak nem tetszettek a hazai állapotok, és nekiindultak a nagyvilágnak. Itt pionírmunka lehetőségét adják cserébe, amit el kell fogadnunk. Ez különben időközönként ismétlődik a népek életében, (folytatás a 4. oldalon)

4. III./6. 2008 augusztus

(Folytatás a 3.oldalról) hiszen gondoljunk csak a hollandokra, németekre vagy akár az angolokra, akik már nemegyszer voltak ilyen helyzetben, és megoldották a nagy feladatot. Nekünk is neki kell gyürkőzni. A magyarság helyzete külföldön nehéz. Egyes körök ma is vadul uszítanak ellenünk, eltaposni mindent, ami magyar. De hiszem, hogy most, amikor értékeink ezrei kerülnek ki szétszóródva, itt is javulásnak kell jelentkeznie. . – Kicsit elgondolkozik, elnyomja a cigarettáját. – Nekünk két dolgot kell szem előtt tartani. Nem szabad megsértődni, és nem lehet sajnálni magunkat. Előremenni, megállás nélkül. Nem bosszúalkalmat kell keresnünk, hanem igazságszolgáltatást. Ez az emigránsok feladata. – Mi az emigráns magyar irodalom feladata? – Komoly probléma – kezdi Márai. – Először is, mi ma az irodalom? Az elmúlt században a tömegek számára kétségtelenül elsőrendű élmény volt. Innen keresték ki a választ az életre, és megelégedtek vele. Ma már más a helyzet. Az író hivatását talán egy remetéhez tudnám hasonlítani, aki az erdő sűrűjében ül, miközben körülötte a vadak csapnak zajt, és fenyegetik a létét. Mert mondjuk az a pilóta, aki fönt repül 20.000 méteren, a fülére helyezett kis hallgatóval az egész világot képes hallgatni, esetleg "televizionálni", vagy talán atombombát szállít – az már más fából van faragva. Ettől nem is várható, hogy érdeklődjék az irodalom iránt. Annyira más a beállítottságuk, érdeklődési körük, hogy szükségszerűen másnak is kell szórakoztatni, felüdíteni őket. – Ezek szerint nem is beszélhetünk emigráns magyar irodalomról? – Sajnos nem nagyon. Talán nem is annyira azért, mert az irodalom eddigi formájában lejáratta magát, de mert egy író külföldön legjobb esetben vegetálni tud. Az író együtt él és együtt ír a néppel, és csakis ebben az esetben kelthet visszhangot. Aki kiszakad, már nem tudja a népét képviselni, bármennyire is fájó ez nekünk. Kevés kivétel volt eddig, aki be tudott olvadni, de legtöbbször lehetetlen. – Mi a véleménye a kint élő magyar írókról? – Igen jelentős gárda, és kis túlzással azt is mondhatnám, hogy majd mindenki itt van, aki számít valamit. Nyírő, Zilahy, Körmendy, Bíró, Wass Albert magas nívót képviselnek, hogy hirtelen csak ezeket említsem. Ki maradt otthon? Talán csak Tamási az, aki még magyarul ír, a többi már legfeljebb "élíró"-nak számít. – Miért vajúdik akkor az itteni irodalom, hiszen író akadna elég? – Első oka kétségtelenül anyagi természetű. Kellene egy magyar kiadó, és az megoldaná a

gondokat. Itt alkalmuk lenne a fiataloknak is hírt adni magukról. Nézze, kérem – hajol most előre Márai –, él hozzávetőleg másfél millió magyar tengerentúl és nyugaton. Ha csak öt ezrelékét meg lehetne nyerni előfizetőnek, ebben pedig biztos vagyok – már élnénk. Lehetne csinálni valami negyedéves folyóiratot, később esetleg gyakoribb megjelenésűt. De egyelőre nincs tőkés, nincs kiadó… – … csak szörnyű ellentétek – vágok most az egyszer közbe. Márai csak legyint. – Nem kell komolyan venni azt sem. Ma még marják egymást, az tény, de a sivatagi vasútépítés, vagy más ilyen, hamarosan ledönti ezeket a falakat. Ma még keresik az emberek egymás zsebében a fasiszta ezüstkanalat vagy a vörös szamovárt, de higgye el, egy-két év, és homályosan fognak visszaemlékezni erre. Ha meg lehet majd csinálni az egységes sajtóorgánumot, azt senki sem használhatja majd politikai mosdókamrának. De hangsúlyozom, biztos vagyok benne, hogy akkorra elsimulnak az ellentétek. Zilahy és Nyírő még dühösen vádolja egymást, de akkor boldog lesz mindkettő, magammal és a többiekkel együtt, ha egy magyar lapban aláírhatja a nevét. A szakadékok péppé válnak, és össze fog érni a két oldal. – Ez tehát megoldja az emigráns írók sorsát? – Félő, hogy nem egészen. Mi, magyarok nem vagyunk a külföldi szemében egzotikusak, csak vidékiesek. Egy busman vagy egy tibeti író naplója könnyebben válhat bestsellerré, mint egy magyar író könyve. Ránk is vonatkozik az, ami általában jellemző az egész európai irodalomra, hogy a századforduló óta sem formában, sem tartalomban nem született semmi új. Ugyanakkor például a technika, ipar hihetetlen távolságokat tett meg. Minket sok helyen még ma is mint színes fajt könyvelnek el, vagy ázsiai sárgának vagy cigánynak. Ezt az ellenállást kell feloldani az emigráns írónak, ebben látom legfőbb feladatunkat – teszi hozzá Márai. – A másik, ami kötelessége minden külföldre szakadt magyarnak – folytatja egyre nagyobb hévvel –, az nyelvünk megmentése. Emlékezzünk csak vissza. Amikor Titus bevonult Jeruzsálembe, és a várossal együtt elpusztult a zsidóság színe-java, az életben maradt főpapok kikaparták a romok alól papirusztekercseiket, imáikat, boldogok voltak. "Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet" – mondták, és igazuk volt. Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és csakis ez dönti el népünk sorsát. Az általános kultúráról esik most szó. Megkérdezzük: ki volt szerinte eddig a

III./6. 2008 augusztus 5.

legkiemelkedőbb magyar, akit a külföld is elismert? Most is töprengés nélkül válaszol. – Bartók Béla. Ma éppúgy illik ismerni a nevét, mint Bach, Beethoven vagy más nagyságét. Lehet támadni, lehet meg nem érteni, de tudni kell róla. Munkácsy csak divat volt, hisz a franciáknak akkor volt már Cézanne-jük, Manet-jük. Liszt? Akkori értelemben inkább kozmopolita volt, aki akkor vallotta magát magyarnak, amikor néha, ritkán hazajött. Sajnos, Bartók a legnagyobb szegénységben halt meg. Büszke, nyakas protestáns lévén, nem fogadott el segítséget. Mikor Huberman meglátogatta, ezzel dobta ki: "Maga már csak muzsikál, de nem zenész!" Végül magáról kérdezzük meg Márait. – Dolgozik-e, mik a tervei? – Jelennek meg ma is könyveim, hol Dániában, hol Spanyolországban, máskor meg Hollandiában, de a legtöbbet németből fordítják. Mire az olvasóhoz jut,

természetesen átalakul. Most meghívtak decemberre Svájcba egy kulturális kongresszusra, de erősen gondolkodom, hogy elmenjek-e. Kit képviselek én ott? – adja fel magának a kérdést kissé borongósan. – Nem vándorolok ki! [Amerikába] – jelenti ki határozottan. – Itt akarok maradni a többi 400 millió európaival, hiszen másutt is könnyű elpusztulni. Talán itt maradok. Olaszország rendkívül kellemes hely, jól érzem magam. A kétórás beszélgetés véget ér. Elbúcsúzunk Márai Sándortól, aki biztos léptekkel halad a tengerparton, majd lassan eltűnik. Közben a nap is visszahúzódik a hegyek mögé, még egyszer, utoljára bearanyozva a Santa Lucia-i öblöt. Az interjút Cigány Lóránt közlése szerint valószínűleg a Szabad Európa Rádió ismeretlen munkatársa(i) készítetté(k), 1951 őszén

Márai Sándor

Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" - már nem az, ami volt Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: "A halál gyötrelmei körülvettek engemet" Az ohioi bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltsz: "Az nem lehet, hogy oly szent akarat ..." De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét - Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? "Az nem lehet, hogy annyi szív ..." Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: "Testvért testvér elad ..." Egy hang aléltan közbeszól: "Ne szóljon ajakad ..." S egy másik nyög: "Nehogy ki távol sír e nemzeten ..." Még egy hörög: "Megutálni is kénytelen legyen." Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: "Rosszabb voltam mint e z e k ? ..." Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk Íme, por és hamu vagyunk (Possilipo,1951. Nyár.)

6. III./6. 2008 augusztus

A kolozsvári Mátyás-szobor, 2008 május.

Kiss Olivér

Egyre több magyar fiatal tér haza az emigrációból Megfordult az irány: visszajönnek a fiatalok

A Kolozsvár Társaság az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel és más országos intézménnyel együttműködve június 27–29. között Hívó Szó Kolozsvárra jeligével először szervezett programsorozatot mindazoknak, akik külföldön vagy belföldön élnek, és Kolozsvár Reneszánsza jegyében elmennek, vagy inkább hazajönnek az ezzel kapcsolatos eseményekre. Sok fiatalnak viszont az elmúlt években nem volt szüksége hívó szóra ahhoz, hogy ideiglenesen vagy végleg hazatelepüljön. Elsősorban azokról van szó, akik 2000 után hagyták el Erdélyt, s külföldön telepedtek le, jól fizető munkahelyet találtak, lakást béreltek, baráti társaságokat alakítottak ki stb.. Ennek ellenére mégis hazatértek szülőföldjükre. Most induló sorozatunkban ilyen fiatalok esetét mutatjuk be. Elsőként Rácz Kinga szólal meg. Az interjú első része 2007-ben, a második pedig hazatérése után több mint egy évvel készült.

Öt perc alatt kellett eldöntenem: megyek vagy maradok

Kinga 2001 januárjában kivándorolt Magyarországra. Vele tavaly februárban beszéltem először. Nemrég, több mint egy év elteltével, ismét társalogtunk. Azért vártam egy évet az újabb beszélgetéssel, mert már akkor hallottam a következő véleményt: a kivándoroltak rendszerint nehezen illeszkednek be, és hosszú ideig nosztalgiáznak, idealizálják azt, amit itthon hagytak. Felidézik a "régi szép időket", elméláznak azon, hogy itthon mennyi barátjuk és ismerősük volt, a néhány évvel korábban megejtett kirándulások, szórakozási lehetőségek jutnak eszükbe. Időközben viszont a szülőföldön rengeteg dolog megváltozott. Hazajönnek, kiábrándulnak abból, amit itthon találnak, és fél év, esetleg egy év leforgása után visszamennek Nyugatra. Kíváncsi voltam, vajon Kingával is ez történik-e majd? Kellemes meglepetésben volt részem: egy év után is itthon találtam, Kolozsváron él és dolgozik. Tavaly februárban arról számolt be, hogy Magyarországon építkezés-kivitelezéssel foglalkozó cégnél talált állást. – Milyen gondolatokkal hagytad el a szülőföldet?

– Lényegében a kalandvágy, az önállóság utáni vágy motivált. Egyetemi éveim alatt mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik úgymond elszabadultak otthonról, és Kolozsváron önálló, független életet éltek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy én is ki akartam ezt próbálni. S mivel ezt akkor itt, Kolozsváron nem lehetett, azt mondtam, elmegyek Budapestre. A magyar főváros volt talán az egyetlen olyan hely, ahol el tudtam képzelni életem folytatását. A független életvitel mellett természetesen érdekelt az is, hogy szakmai vonalon tapasztalatot szerezzek,

kapcsolatokra tegyek szert. Itthon elégedett voltam a munkahelyemmel, multinacionális cégnél dolgoztam, jól kerestem. Egyszer csak egy ismerősöm telefonált: öt percem van eldönteni, hogy vállalok-e munkát Budapesten, vagy sem, ugyanis éppen egy gyűlésre megy, ahol közölnie kell, hogy sikerült összeállítania egy szakemberekből álló csapatot, amelynek el kell végeznie egy bizonyos munkát. Fogalmam sem volt a feltételekről, a fizetésről. Egyszerűen megbíztam az illetőben. Meggyőződésem, hogy amennyiben néhány nap gondolkodási időt hagynak nekem, nem vállalom. Kimentem

III./6. 2008 augusztus 7.

Budapestre, sikerült, összejött. Lévén, hogy alapember voltam, a cégvezető, akinek itt Kolozsváron dolgoztam, megkérdezte: tehet-e valamit annak érdekében, hogy maradjak? Nem, hiszen itt nem a pénz volt meghatározó, önállósági törekvésről, kalandvágyról volt szó elsősorban. Szerencsém volt, hogy a szakmában dolgozhattam, Budapesten más a helyzet, a munkamorál, a technológia. Kolozsváron görög, Budapesten pedig osztrák cégnél dolgoztam – gondolom, ennél többet nem kell mondanom. – Mennyit kerestél Budapesten? Jobban éltél, mint itthon? – Közel háromszor annyi volt a jövedelmem, mint Kolozsváron. Ez viszont nem jelentett semmit, mert korántsem vagyok kuporgatós típus, amennyi pénzem van, annyit költök el. – Másként áll hozzá a beolvadáshoz, a magyarországi társadalomhoz, illetve a hazatéréshez az, aki régebben, illetve aki nemrég emigrált? – Budapesten azt vettem észre, hogy más a „beolvadáshoz" való hozzáállásuk azoknak, akik 1989 előtt, röviddel 1990 vagy 2000 után mentek ki Magyarországra. Tapasztalatom szerint minél korábban ment ki valaki, annál inkább hajlott arra, hogy kint szerezzen új barátokat, ismerősöket. A 2000 utániak már inkább arra összpontosítottak, hogy a lehető leggyakrabban utazzanak haza, s ápolják és bővítsék a kolozsvári kapcsolatokat. Mindig ügyeltem arra, hogy a hat év kint tartózkodás alatt a lehető leggyakrabban látogassak haza. Nem szerettem volna azt, hogy bizonyos dolgokra rácsodálkozzam. Havonta legalább egy alkalommal hazajöttem, de olyan is előfordult, hogy hetente jártam Kolozsváron. Ennek köszönhetően néhány személlyel itt ismerkedtem meg, s nem tudták, hogy Budapesten élek. Téged gyakran itt látunk a kocsmában, biztos, hogy kint dolgozol? – kérdezték gyakran tőlem. A következő taktikát alkalmaztam: kimentem, de a lehető leggyakrabban jártam haza. Édesanyám viszont jelezte, hogy magyarországi hangsúllyal kezdek beszélni, bizonyos kinti szavakat veszek át. Érdekes módon, olyan gyakran jártam haza, hogy bővült itthoni baráti társaságom.

Kint pedig szerencsére sok kolozsvárival sikerült megismerkednem. Amikor egyszer bulit akartam szervezni, hatvan kolozsvári ismerőst, barátot számoltam össze, akiket meg akartam hívni. Végül nem tartottam meg a bulit, mert senkit sem tudtam volna törölni a jegyzékről. Focirajongó vagyok, ezért amikor a román válogatott valamilyen fontos mérkőzéséről volt szó, Budapesten a román közszolgálati rádióban hallgattam a közvetítést... Amikor a kedvenc csapatom, a kolozsvári CFR játszott, akkor megkértem valamelyik haveromat, állítsa a webkamerát a tévére, s úgy néztem végig a meccset... A Szabadságot minden nap olvastam az interneten, értesülni akartam minden apró hírről. Mi több, középhullámon bejött a kolozsvári rádió adása is. Azonnal eldicsekedtem Zilahi Csaba feleségének, aki osztálytársam volt. Furcsán hangzik, de egy idő után kint még a román szót is hiányoltam. Sőt, nekem hiányzott a "mărţişor", azaz a márciuska. Bár nem a mi szokásunk, azért valamennyire mégis átvettük, és úgy érzem, mindenképpen közelebb áll hozzám, mint például a Valentin-nap. Alkalomadtán szerveztünk úgy-

nevezett Kolozs-vár-napokat. Az egyik találkozó, amelyre termé-szetesen egy ko-lozsvári tulajdonos kocsmájában került sor, épp március elsejére esett. Egy-szer csak megjelent egy srác egy kis kosárral a kezében, s minden lánynak adott egy márci-uskát. Mellettem ült egy barátnőm, aki Kolozsváron

élt, de akkor éppen Pesten volt. Ő nem kedvelte ezt a szokást, de ebben a környezetben őt is meghatotta a gesztus. Egyéb érdekesség, hogy angolul tanultam meg használni a Windows operációs rendszert és a Word csomagot. Budapesten a munkatársaim közül szinte valamennyien magyarul sajátították el a számítástechnikai tudásukat, ezért nem értették, mire gondolok, amikor azt mondom, hogy copy és paste stb. Amikor visszajöttem Kolozsvárra, olyan jól esett, hogy mindenki az én "nyelvemen" beszél... – Nem volt gond a beilleszkedéssel? Nem viselkedtek másképp veled, mint a többiekkel?

8. III./6. 2008 augusztus

– Egyáltalán nem! Szerencsére a közvetlen főnököm szintén kolozsvári származású volt, ezért korántsem volt gond azzal, hogy megtaláljam helyemet a cégnél, s alkalmazkodni tudjak. Természetesen a főnököm származása rengeteget segített abban, hogy jó legyen a hangulat. Szerencsére a munkatársakkal sikerült gyorsan jó kapcsolatot kialakítanom, a kollégákkal gyakran jártunk pizzázni, a főnökhöz haza, sörözni. Ez sokat segített. Alkalomadtán kirándulni is mentünk. Persze, nem mindenkit sikerült bevonni a túrázásokba, de kialakult egy ötös csapat, akikkel lehetett lazulni. Érdekes viszont megjegyezni, hogy itthon közvetlenebb és közelibb kapcsolatot sikerült kialakítanom a kollé-gákkal. Kolozsváron látogattuk egymást, Pesten viszont egyikük lakásán sem jártam. Más az ilyen kapcsolatoknak az emberi dimenziója, nagyobb mértékű a távolságtartás. Kétségtelen, hogy előíté-letekkel telve érkeztem Budapestre. Fel voltam készülve arra, hogy amennyiben lerománoz-nak, vagy megjegyzik: milyen jól beszélek magyarul, nagyon oda-mondok mindenkinek. Szerencsére erre nem került sor. Voltak viszont olyanok, akik nem tudták, pontosan hol van Kolozsvár, illetve hányan laknak a városban. Azt hitték, sokkal kisebb, ezért néhányszor előfordult, hogy megkérdezték: nem ismerem-e véletlenül ezt vagy azt? Mosolyogtam csupán, s csak annyit mondtam: a szülővárosom Debrecennél is nagyobb, ezért nem valószínű, hogy mindenkit ismerek. – Sokat kerestél, nem volt gond a beilleszkedéssel, jól érezted magad kint. Miért jöttél haza? – Mert hiányzott az itteni hangulat, a kolozsvári feeling. Ez egyszerűen leírhatatlan. Ott nem találtam meg azokat a dolgokat és úgy, ahogy az itthon volt. Nekem meg ez kellett. Ráadásul négy év után megkaptam a magyar állampolgárságot, de még ez sem tartott ott. Érdekes megjegyezni, hogy a

kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás után két hétre kaptam meg a magyar személyi igazolványt. Majdnem hozzájuk is vágtam az iratokat. Rengeteget számított, hogy az a magyar tisztségviselő, aki átnyújtotta az állampolgárságról szóló iratokat, csak annyit mondott: nagyon sajnálja, hogy most csak velem tehet ilyen gesztust. Amúgy nem akartam végleg külföldön maradni, tudtam, hogy hazajövök. – Szinte mindenki ezt mondja, de az évek során legtöbbjük mégis kint maradt... – Én makacs típus vagyok. Ugyanakkor szeretnék megállapodni valahol. Kint jó volt, sokat kerestem, de mégsem tudtam megállapodni.

Mindig tudtam, hogy hazajövök. Budapesten kártyás telefont vásároltam, nem akartam kétéves bérletet kötni, mert tudtam, hogy előbb-utóbb vissza-térek Kolozsvárra. Amikor a kábeltévések győzködtek, hogy kétéves bérlet esetében nagyobb kedvezményben részesülök, az egyéves mellett döntöttem. Kint kerestem azokat a cégeket, amelyek Romániában s ezen belül Erdélyben terjeszked-nek, s szakmai és nyelvi tudásom felhasználásával hasznukra lehetek. Több ajánlatot is kaptam, de nem Kolozsvárra. Vártam, keres-tem, s szerencsére ez is összejött: a Szabadságban közölt álláshirdetés alapján jöttem haza. – Hazajöttél, de már sok

minden nem ugyanolyan. Mi hiányzik leginkább? – Azok a barátnők, ismerősök, akiket hat évvel ezelőtt itt hagytam. Időközben elhunyt nagymamám, nagytatám és édesapám. Most érzékelem valójában, hogy ők már nincsenek. Még csak két és fél hete vagyok itthon (emlékeztetőül: az interjú első része 2007 februárjában készült – szerk. megj.), s ezek az első benyomások, érzések. Egyelőre nem vágyom azokra a dolgokra, amelyeket Budapesten csináltam. Még nem hiányoznak az ottani barátok, ismerősök. Amikor kimentem, 5 hét után már hiányzott az otthon. Lássuk, mennyire fog most hiányozni az, amit magam mögött hagytam....

III./6. 2008 augusztus 9.

Egy év elteltével, idén ismét beszélgettem Kingával. Arra voltam kíváncsi, időközben mi változott. – Száz százalékban bejött az, amit idehaza szerettem volna megtalálni, viszontlátni. Itthon azt találtam, amit hátrahagytam, amikor elmentem. Az emberek ugyanolyan közvetlenek, barátságosak és segítőkészek egymással. A kis magyar közösségünkön belül ugyanúgy egymásra vagyunk utalva, és ez összetart. A más nyelvű honfitársaink ugyanúgy viszonyulnak hozzánk, mint korábban: 2008. március 15. akár 1990. március 15. is lehetett volna. Minden változatlan. És én pontosan erre vágytam, ez a környezet hiányzott. Nem érhetett csalódás, nem számítottam arra, hogy itthon megváltozott a világ, sőt, éppen azt reméltem, hogy nem nagyon változott. Hangsúlyozom: odakint sem szakadtam el az itthoni realitástól, mert havonta itthon töltöttem egy hétvégét, bár mindenki mondta, hogy az nem ugyanaz, mint itthon élni a hétköznapokat. Szerintem elégséges volt ahhoz, hogy lépést tudjak tartani az itthoni helyzettel. Jómagam is nyomon követtem a Funar-korszak felszámolásának folyamatát is, az sem ért meglepetésszerűen, hogy a város lassan-lassan kezdte visszanyerni normális formáját. – Milyen a munkahely? – Bejöttek a számításaim. Tudtam, hogy mivel kell foglalkoznom, és tudtam, mi az előnye és hátránya. A kollegák, a csapat pedig még túl is szárnyalta a reményeimet. Minden olyan, mint ami után sóvárogtam Budapesten. – Most milyennek látod Budapestet? – Azóta többször is jártam a magyar fővárosban, és örömmel állapítottam meg, hogy visszanyerte varázsát. Újra az a hely, amilyennek megszoktam. Az Anyaország, ahová jó elmenni néha, ahol mindenki az én nyelvemet beszéli és érti, ahol egy kicsit eltévedek a forgatagban, ahol turista vagyok és kívülálló. – Mi volt a legnagyobb élmény az egy év itthonlét alatt? – Sok mindent sorolhatnék, kezdve színház és opera előadásoktól könnyűzenei koncertekig, de számomra a legmaradandóbb élményt, a legnagyobb örömet mégis az jelentette, hogy végre két év tervezgetés után tavaly tavasszal elmehettem egy focimeccsre. Az, hogy azóta bérletem van, és végigszurkolhatom a meccseket, már csak hab a tortán. Ilyen élményben sehol a világon nem lehetett volna részem, „mert a más hegyei azok, nem az enyémek". Teljes szívvel, lélekkel csak ennek a városnak tudok szurkolni, csak ez tölt el ilyen

büszkeséggel, mert sorsuk az én sorsom, bennük meglelem magam. Itthon teljes az identitásom, máshol kicsit képmutatás lett volna részemről. Ebből az országból hiába kívánnak elküldeni egyesek, nem fáj, mert én itthon vagyok, jogom van itt lenni, és ez erőt ad. – Mi az amire nem számítottál, ami meglepett, ami sokkolt? – Egyetlen olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam, és kissé elgondolkoztatott. Aki emigrált, az számíthat az otthon maradottak részéről érkező kényelmetlen megjegyzésekre: cserbenhagyta a közösséget. Bár én nem éreztem azt, hogy elhagytam volna a közösséget, mert részt vállaltam kötelezettségeimben is, értem ez alatt a négyévenkénti választást. Ugyanakkor Magyarországon úgy éreztem, nincs jogom beleszólni a dolgok menetébe, mert nem az én ügyem, de azért hat év alatt mégis a saját bőrömön éreztem mások döntéseinek a következményeit. Ezért, amikor lehetőségem adódott, mégis ott is részt vállaltam, és voksommal véleményt nyilvánítottam. Ezáltal az egyik oldalhoz tartoztam, és számítottak rám. Aztán gondoltam egyet, és hazaköltöztem. Ez ott egyeseket meglepetésszerűen ért, nem tudták megérteni, hogyan lehet visszafele nézni és nem előre. A furcsa az volt, hogy Budapesten rám kérdeztek: megyek-e majd szavazni? És nekem eszembe sem jutott, hogy menjek, minek, nem az én dolgom. És sokan szomorúan konstatálták, hogy ők ismét elvesztettek egy szavazatot, cserbenhagytam őket. Nem gondoltam volna soha, hogy Erdély határán túl is cserben lehet hagyni egy közösséget. Furcsa érzés, talán mégis tartoztam oda is egy kicsit, bár soha nem akartam igazából. De ha az ember lakik, dolgozik (soha nem akartam kimondani, hogy ott élek) valahol, óhatatlanul része lesz annak a világnak, bármennyire is tiltakozik ellene. Szóval, tudomásul kellett vennem, hogy igenis ott éltem hat évet, még ha a lelkem mindig is itthon volt, és nyomot hagytam ott is az emberekben. Természetesen, azokat a kapcsolatokat is ugyanúgy tovább fogom ápolni. És azáltal, hogy hazaköltöztem, sok barátot otthagytam, akiknek most onnan hiányzom, és akik nekem is hiányoznak a mindennapjaimból. De ez már így van ebben a globalizált világban....

(Forrás: kolozsvári Szabadság, 2008. augusztus 12.)

10. III./6. 2008 augusztus

Wass Albert

Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok, Mert vallom, hogy a gondolat szabad, Mert hazám ott van a Kárpátok alatt És népem a magyar. Hontalan vagyok, Mert hirdetem, hogy testvér minden ember, S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer Mindenki, aki jót akar.

Balla D. Károly

Two-in-One magyarok

A magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának, míg mások csupán dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. Az Adrián nyaraltunk, de rossz volt az idő. Új kocsit vettem, de már az első héten szervizbe kellett vinnem. Felelős beosztást kaptam nagy fizetéssel, de azóta nincs egy nyugodt percem. A Two-in-One [kettő egyben] funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok járnak az élen. Ebben persze a körülmények is a

kezükre játszanak, hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy határátkeléssel minősítésük azonnal ellenkezőjére változik: emitt még mint kisebbségi magyarok kapnak ilyen-olyan elmarasztaló jelzőket, amott, a többségi magyarság körében viszont azonnal gyanús szlovákokká, románokká, ukránokká válnak. Ezt a sok más egyébben is megmutatkozó kettős méltánytalanságot próbálja aztán a határon túli magyar a panasz és a dicsekvés kétélű kardjával úgy-ahogy hárítani. Egyfelől felpanaszolja a sorsát, siránkozik a történelem igazságtalanságai miatt, másfelől eldicsekszik azzal is, hogy a sorsverések ellenére megmaradt magyarnak – és dagadó kebellel kezd sorolni különböző hőstetteket. De tovább megyek: egyfelől szeretne egyenlő lenni a vele együtt élő többségiekkel, sérelmezi – teljesen jogosan – a negatív megkülönböztetést. Másfelől ugyanakkor – teljesen jogtalanul – különbnek is tekinti magát náluk: hagyományait nemesebbnek, nyelvét szebbnek, vallását igazabbnak, nemzeti történelmét dicsőbbnek, kultúráját gazdagabbnak és saját öntudatát magasztosabbnak tartja, mint a vele együtt élő nem-magyar embertársaiét. És ez még mindig nem minden. Miközben a külhoni magyarok egyfelől a magyarországi magyarokkal egyenlő bánásmódot várnak anyaországuktól, aközben – másfelől – azt képzelik magukról, hogy különbek is a belhoniaknál: "otthon" magyarnak lenni nem nagy kunszt, de magyarnak lenni Kárpátalján, Erdélyben, Szlovákiában, az már valami, az érték, az hősiesség; el lehet vele dicsekedni. Ezt a kettős magatartást kétség kívül a határon túli magyarok politikusai és váteszei vitték tökélyre. Figyeljük csak meg, hogyan beszélnek a kisebbségi régiók hivatásos szószólói. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – , mintha alanyi joguk lenne rá, úgy támasztják az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát. Ráadásul azokkal szemben, akiket még le is lenéznek amiatt, hogy a világ botrányos igazságtalansága okán kedvezőbb helyzetben vannak őnáluk.

(Balla D. Károly József Attila-díjas kárpátaljai magyar író, szerkesztő 1957-ben született a kárpátaljai Ungváron, ma is ott él családjával)

Hontalan vagyok, Mert hiszek jóban, igazban, szépben. Minden vallásban és minden népben És Istenben, kié a diadal. Hontalan vagyok, De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet, És maradok ez úton, míg csak élek Töretlen hittel ember és magyar.

III./6. 2008 augusztus 11.

Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala ---- Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala ---- Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala

Weöres Sándor

Kezdődik az iskola

Könyv, toll, tinta, ceruza, rontom-bontom, kezdődik az iskola, csak aszondom.

Kora reggel rohanás, rontom-bontom, nem könnyű a tanulás, csak aszondom.

Tízpercben nagy futkosás, rontom.bontom, torkod fájdul, ne kiálts, csak aszondom. Zsemlye és vajaskenyér, rontom-bontom,

morzsát szedhet az egér, csak aszondom.

Énekóra, la-la-la, rontom-bontom, reng a terem ablaka, csak aszondom.

Tornaóra, egy-kettő, rontom-bontom, leszakad a háztető, csak aszondom.

Kintről benéz egy szamár, rontom-bontom, iskolába sose jár, csak aszondom.

Gyurkovics Tibor

Iskola-nyitogató

Iskola, iskola, ki a csoda jár oda? A takács, a kovács, a kőműves meg az ács, a kardjával odajár kese lovon a huszár!

Itt tanulta meg az á-t és a matematikát, itt tanulta meg az ó-t, mennyi szálat fon a pók. Itt tanulta meg az í-t, hogy a rózsa kivirít, hogyan írja le az ú-t s a Dunántúl csupa púp, pörögtek az ő-k, az ű-k, mint a fényes köszörűk.

Itt kezdte a hóember, jaj, de szép a december! itt sütötte meg a pék a legelső kenyerét,

itt tanulta meg a csősz, mikor sárgul meg az ősz, minden ember itt tanulta meg, hogy mennyit ér a munka, é-t is, b-t is, c-t is, itt tanulok én is!

Kinyújtom a kezemet, ha ugyan elérem a kilincset, s bemegyek pirosan, fehéren, körülöttem karikában kürtös-fürtös kobakok, itt tanult meg a halász is készíteni csónakot, itt tanulta meg az á-t és a matematikát, itt tanulta meg az ó-t, hogyan kötik a csomót, meg a d-t, meg a t-t, emberek becsületét!

12. III./6. 2008 augusztus

˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ KIÁLLÍTÁSOK

Van Gogh Szeptember 5-től lesz megtekinthető a bécsi Albertina termeiben a nagy érdeklődéssel várt Vincent Van Gogh kiállítás, mely a híres festőt egy teljesen új perspektívából igyekszik ábrázolni. A kiállított 150 mű kétharmadát kitevő akvarelljei és rajzai a látogató számára meggyőző bizonyítékként szolgálhatnak majd arra, hogy a festményeire (ezekből 50 darab lesz látható) annyira jellemző expresszív ecsetkezelésének nyomai felfedezhetők a grafikák erőteljes vonalvezetésében is. Az 1990-es amszterdami gyűjteményes kiállítás óta nem volt még együtt ilyen gazdag anyag a világhírű mester alkotásaiból. A kiállítás 2008 december 8-án zárja kapuit.

Reneszánsz a fáraók Egyiptomában A budapesti Szépművészeti Múzeumban tekinthető meg a fenti időszakos kiállítás, amely az egyiptomi fáraókor utolsó virágkorát mutatja be, és amellett, hogy a Nílus menti birodalom egy kiemelt korszakára koncentrál, a kiállított 150 műtárgy segítségével áttekintést nyújt az ókori Egyiptom több ezer éves kultúrájáról. A „Reneszánsz Év” programsorozatba illeszkedő kiállítás tárgyai többek között a British Múzeumból, a párizsi Louvre-ból, továbbá bécsi, firenzei, római és zágrábi gyűjteményekből érkeztek. A tárlaton kiállított szobrok, sztélék, koporsók és egyéb sírfelszerelési tárgyak segítségével a történelem egyik legizgalmasabb korszakát mutatják be. A kiállítás 2008 november 9-ig tart nyitva.

Andreas Fogarasi - 2008

A bécsi MAK (Museum für Angewandte Kunst) galériájában szeptember 14-ig tekinthető meg a magyar származású osztrák művész kiállítása. Andreas Fogarasi 1977-ben Bécsben született; az osztrák fővárosban, a Képzőművészeti Akadémián művészeti, az Iparművészeti Főiskolán pedig építészeti tanulmányokat folytatott. 2007-ben őt kérték fel, hogy a Velencei Biennálén alkotásaival Magyarországot képviselje. A magyar pavilonban kiállított „Kultur und Freizeit” címü videó-sorozat, amely budapesti művelődési házakról szól, elnyerte a 2007-es Velencei Bienállé Arany oroszlán díját. A MAK- Galériában látható kiállításán Fogarasi a modernség és az idő múlása között felfedezhető összefüggéseket vizsgálja, a különböző építészeti alkotásokról (mint pl. a Párizsi Autószalon, a Pacific Design Centers L.A) készített fotósorozatai segítségével.

Absender: P.b.b. Péter Bornemisza Gesellschaft A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. www.bornemisza.at “Wiener Post“ Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung. Erscheinungsort: Wien Verlagspostamt: A-1060 Wien Medieninhaber und Herausgeber: Péter Bornemisza Gesellschaft, A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. Tel.: +43/6767196330. E-Mail: zoltan_ka@yahoo.com Redaktion: Zoltán Kászoni /// Bankverbindung: Creditanstalt Bankverein, A-1011 Wien, Schottengasse 6 BLZ: 11000. Konto Nr. 00207578600, IBAN: AT581100000207578600; SWIFT (BIC): BKAUATWW

Österreichische Post AG Info.Mail Entgelt bezahlt

Lapunk letölthető a BPT honlapjáról: www.bornemisza.at