cMichael H. Hart

100 híres ember A kezdetekt�l napjainkig

magyar könyvklub®

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael H. Hart: The 100. A RANKING OT THE MOST INFLUENTIAL PERSONS IN HISTORY

A Citadel Press Book Copyright © 78, 92 Michael H. Hart

Megjelent a Carol Publishing Group, Inc. hozzájárulásával

Hungarian translation © Dániel Anna, Németh Orsolya, Szopkó Beatrix, Tóth Gábor, 1994

Magyar Könyvklub, Budapest, 1994 Felel�s kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató

Irodalmi vezet� Kajtár Mária M�szaki vezet� Szedlák György Felel�s szerkeszt� Kuncze Mária

Tipográfia és kötéstervez� Horváth Tibor Szedte Omnigraf Kft.

Nyomás és kötés Kossuth Nyomda Rt. Felel�s vezet� Székely Károly vezérigazgató

Megjelent 32,2 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 8289 27 9

Apám emlékére, akinek bátorítása és ösztönzése nélkül

ez a könyv soha nem íródott volna meg.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönetet szeretnék mondani különösen dr. Richard Gottnak, aki a különböz� személyiségek történelmi jelent�ségével kapcsolatos meglátásaival segítette munkámat. Harrison Rothtal és Donald Archerrel folytatott beszélgetéseim szintén nagy segítséget jelentettek. Hálás köszönettel tartozom anyámnak és n�véremnek a bátorításért és a támogatásért. Leginkább feleségemnek, Sherrynek szeretnék köszönetet mondani, akinek a kutatásban és a megírásban nyújtott segítsége nagyban hozzájárult e könyv létrejöttéhez.

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS ID�RENDI TÁBLÁZAT 1. Mohamed 2. Isaac Newton 3. Jézus Krisztus 4. Buddha 5. Konfuciusz 6. Szent Pál 7. Caj Lun 8. Johannes Gutenberg 9. Kolumbusz Kristóf 10. Albert Einstein 11. Louis Pasteur 12. Galileo Galilei 13. Arisztotelész 14. Eukleidész 15. Mózes 16. Charles Darwin 17. Csin Si Huang-ti 18. Augustus 19. Nikolausz Kopernikusz 20. Antoine Laurent Lavoisier 21. Nagy Constantinus 22. James Watt 23. Michael Faraday 24. James Clerk Maxwell 25. Luther Márton 26. George Washington 27. Marx Károly 28. Orville Wright, Wilbur Wright 29. Dzsingisz kán 30. Adam Smith 31. Edward de Vere (ismertebb nevén "William Shakespeare") 32. John Dalton 33. Nagy Sándor 34. Bonaparte Napóleon 35. Thomas Edison 36. Antony van Leeuwenhoek 37. William T. G. Morton 38. Guglielmo Marconi 39. Adolf Hitler 40. Platón 41. Oliver Cromwell

42. Alexander Graham Bell 43. Alexander Fleming 44. John Locke 45. Ludwig van Beethoven 46. Werner Heisenberg 47. Louis Daguerre 48. Simón Bolívar 49. René Descartes 50. Michelangelo 51. II. Orbán pápa 52. Omar ibn al-Hattáb 53. Asóka 54. Szent Ágoston 55. William Harvey 56. Ernest Rutherford 57. Kálvin János 58. Gregor Mendel 59. Max Planck 60. Joseph Lister 61. Nikolaus August Otto 62. Francisco Pizarro 63. Hernando Cortés 64. Thomas Jefferson 65. Izabella királyn� 66. Joszif V. Sztálin 67. Julius Caesar 68. Hódító Vilmos 69. Sigmund Freud 70. Edward Jenner 71. Wilhelm Konrad Röntgen 72. Johann Sebastian Bach 73. Lao-ce 74. Voltaire 75. Johannes Kepler 76. Enrico Fermi 77. Leonhard Euler 78. Jean-Jacques Rousseau 79. Niccoló Machiavelli 80. Thomas Malthus 81. John F. Kennedy 82. Gregory Pincus 83. Máni 84. Lenin 85. Szuj Ven-ti 86. Vasco da Gama 87. Nagy Kürosz 88. Nagy Péter

89. Mao Ce-tung 90. Francis Bacon 91. Henry Ford 92. Menciusz 93. Zarathusztra 94. 1. Erzsébet királyn� 95. Mihail Szergejevics Gorbacsov 96. Ménész 97. Nagy Károly 98. Homérosz 99. Justinianus 100. Mahávíra A KÖNYVB�L KIMARADT, DE EMLÍTÉSRE MÉLTÓ SZEMÉLYEK JEGYZÉKE Aquinói Szent Tamás Arkhimédész Charles Babbage Kheopsz Marie Curie Benjamin Franklin Mahátma Gandhi Abraham Lincoln Ferdinand Magellán Leonardo da Vinci UTÓSZÓ FÜGGELÉK Táblázatok 1. 2. 3.

Látjuk hát, hogy az ész és a tudás nagy m�vei jóval tartósabbak a hatalom és a kéz emlékm�veinél. Vagy talán nem maradtak fönn Homérosz versei jó huszonöt évszázadon át, anélkül hogy akár egy darabka szótag vagy bet� pattant volna le róluk; mialatt örök paloták, templomok, kastélyok, városok süllyedtek el és d�ltek romokba?

FRANCIS BACON

A tudomány haladása (1605)

BEVEZETÉS Voltaire a Filozófiai levelek c. könyvében elbeszéli, hogy 1726-ban, angliai tartózkodása alatt fültanúja volt annak, amint néhány m�velt ember a következ�ket vitatta meg: ki volt a legnagyobb ember – Caesar, Nagy Sándor, Timurlenk vagy Cromwell? Az egyikük úgy ítélte meg, hogy kétségkívül Isaac Newton volt a legnagyobb. Voltaire egyetértett ezzel az ítélettel, mivel: "�t, ki szellemünket az igazság erejével vezérli, s nem azokat, kik láncra verik azt: �t illeti meg mély tiszteletünk."

Lehet, hogy Voltaire valóban meg volt gy�z�dve arról, hogy Isaac Newton volt minden id�k legnagyobb embere, de lehet, hogy csupán egy filozófiai problémát feszegetett. Mindenesetre az anekdota izgalmas kérdést vet fel: a Földön valaha is élt emberek milliárdjai közül kik voltak azok, akik a legnagyobb hatással voltak a történelem alakulására?

Ez a könyv az én válaszom a fenti kérdésre: egy 100 f�s lista azokról, akiket a történelem legnagyobb hatású személyeinek tartok. Hangsúlyozni szeretném, hogy a történelem legnagyobb hatású személyiségeir�l van szó, nem pedig a legnagyobbakról. Például helyet kapott a könyvben egy olyan rendkívüli hatású, b�nös és könyörtelen ember, mint amilyen Sztálin, de a szent élet� Cabrini anya már nem.

Ez a könyv egyetlen kérdéssel foglalkozik, hogy ki volt az a 100 ember, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a történelemre és a világ folyására. E 100 embert fontosságuk szerint rangsoroltam; ehhez az emberi történelemre és az emberek mindennapi életére tett hatásuk egészét vettem alapul. A kivételes embereknek egy ilyen arcképcsarnoka lett légyen nemes gondolkozású vagy elítélend�, híres vagy ismeretlen, üstökösszer� vagy szerény egyénekr�l szó, mindenképp érdekes lehet; �k voltak azok, akik életünket és a világot formálták.

Egy ilyen lajstrom összeállítása el�tt meg kell határoznunk az alapvet� kritériumait annak, hogy kit és milyen alapon találunk alkalmasnak a felvételre. El�ször is, csak valós személy jöhet számításba. Olykor nehéz a döntés; például Lao-ce, a kínai bölcs vajon tényleg létez� valaki volt-e, vagy csupán legendai alak? És mi a helyzet Homérosszal? Vagy Aiszóposszal, a híres ezópusi mesék vélt szerz�jével? Az ilyen esetekben – amikor csak bizonytalan tények álltak a rendelkezésemre – találgatni voltam kénytelen (bízom benne, hogy jól), a hozzáférhet� információk alapján.

Kizártam az ismeretlen személyeket is. A kerék feltalálója – ha egyáltalán egyetlen személyhez f�z�dik a találmány – kétségkívül nagy hatású ember volt, talán fontosabb, mint e könyvben szerepl�k többsége. Azonban az általam felállított kritériumok alapján ezt a személyt, az írás feltalálójával s az emberi faj minden ismeretlen jótev�jével együtt, nem vettem tekintetbe.

E lista összeállításakor nemcsak a történelem legismertebb vagy legtekintélyesebb személyeib�l válogattam. Sem a hírnév, sem a tehetség, sem a nemes jellem nem mérvadó a mi szempontunkból. Így Benjamin Franklin, ifj. Martin Luther King, Babe Ruth, s�t még Leonardo da Vinci is kimaradt e névsorból – noha némelyiküket felvettem a 100-ak után, A könyvb�l kimaradt, de említésre méltó személyek jegyzéke c. fejezetbe. Másrészr�l pedig nem mindig jóindulat jellemzi a másokra gyakorolt hatást; ekképpen Hitler, az elvetemült zseni is megfelelt a kritériumoknak.

Mivel a bennünket érdekl� hatást a világ egészén arányosan elosztva vizsgáltuk, több olyan kimagasló politikai személyiség neve kimaradt, akinek els�sorban helyi jelleg� befolyása volt. Ám egy jelent�s országra gyakorolt nagy hatás egyenérték� a világ egészét érint� kisebbel; így az orosz cár, Nagy Péter, aki els�sorban a saját országán belül éreztette a hatását, helyet kapott a 100-ak között.

Listám nem csupán az emberiség jelenlegi helyzetét befolyásoló személyekre szorítkozik. A múlt nemzedékeire tett hatás ugyanolyan súllyal esik latba.

Mi a helyzet a jöv�t illet�en? A könyvben szerepl� férfiak és n�k rangsorolásakor tekintetbe vettem azt, hogy teljesítményeik mennyiben befolyásolhatják az elkövetkezend� id�k nemzedékeit és eseményeit. Mivel a jöv�vel kapcsolatos tudásunk meglehet�sen korlátozott, nem segíthetett a még folyamatban lev� hatások felbecsülésében semmiféle közelg� bizonyosság. Mindazonáltal kétségtelenül megjósolható, hogy például az elektromosság 500 év múlva is fontos lesz, ezért az olyan tudósok eredményei, mint Maxwell és Faraday, távoli utódaink mindennapi életében is éreztetni fogják hatásukat.

Egy egyén pontos helyének meghatározásakor lényeges szempontom volt, hogy mekkora jelent�ség� a történelmi mozgás, amelyhez hozzájárult. Általában a nagyobb történelmi események soha nem egyetlen személy cselekedeteinek tulajdoníthatók. Mivel e könyv az individuális, személyhez kötött hatással foglalkozik, megkíséreltem arányosan elosztani az érdemet az adott fejlemények minden résztvev�je között. Az egyének ezért nem ugyanúgy követik egymást a rangsorban, ahogyan a fontos események vagy mozgalmak követnék egymást, melyekkel kapcsolatban álltak. Olykor egy személy, akinek egy jelent�s eseményben vagy fejleményben szinte kizárólagos szerepe volt, magasabbra került a rangsorban egy olyannál, akinek kevésbé meghatározó szerepe volt egy másik fontosabb eseményben.

Szembeszök� példája ennek Mohamed és Jézus. Az el�bbit magasabbra rangsoroltam, els�sorban azért, mert szerintem Mohamednek jóval nagyobb szerepe volt a mohamedán vallás kialakításában, szabályokba foglalásában, mint Jézusnak a keresztény valláséban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Mohamedet nagyobb embernek tartom Jézusnál.

Több olyan meghatározó esemény van, melyben sokaknak volt része, de közülük senki sem volt kiemelked� jelent�ség�. Jó példa erre a robbanóanyagok és a l�fegyverek fejl�dése, a n�i egyenjogúsági mozgalom, de ugyanúgy a hinduizmus megjelenése és kibontakozása is. Mindezek nagy fontossággal bírnak, de ha a sok résztvev� között szétadagolnánk az egy f�re jutó érdemet, egyikük sem min�sülne alkalmasnak e listára való felkerülésre.

Vajon tanácsos lenne-e minden ilyen esetben egy reprezentatív személyt kiválasztani s az egész érdemet az � javára írni? Azt hiszem, nem. Ilyen módszerrel a hindu filozófus, Sankara, a lista elején kapna helyet, mint a hinduizmus képvisel�je. Maga Sankara azonban nem különösebben híres – Indián kívül úgyszólván ismeretlen –, és kimagasló hatása sem volt. Könnyelm� döntésnek hatna az is, ha Richard Gatlinget, a géppuska egyik els� változatának a feltalálóját magasabbra rangsorolnánk Albert Einsteinnél, pusztán azért, mert a géppuskák megjelenése nagyobb jelent�ség� volt, mint a relativitáselmélet kidolgozása. Minden ilyen esetben úgy döntöttem, hogy nem az "egyenl�k között az els�t" választom ki. E könyvben szerepl� minden személy kiválasztásakor inkább a neki tulajdonítható tényleges hatást vettem alapul, mintsem – egy fontos történéshez köthet� – reprezentatív min�ségét.

Különleges szabályt alkalmaztam azokban az esetekben, amikor két személy szoros együttm�ködésével jött létre egy alapjában véve közös teljesítmény. Például Orville és Wilbur Wright olyan szorosan együttm�ködtek a repül�gépük megalkotásakor, hogy egyéni teljesítményeiket szinte lehetetlen kettéválasztani. Értelmetlen próbálkozás lenne kideríteni, hogy kinek-kinek mi írható a javára, majd mindkett�nek külön helyet kijelölni a listán. Ehelyett közös címszó alatt tárgyaltam �ket.

Akár a Wright fivérek, Karl Marx és Friedrich Engels is egy fejezeten osztoznak, noha azt csupán Marx nevével jelöltem, mivel kettejük közül �t tartom fontosabbnak. Hasonló módon jártam el a többi társteljesítménnyel is. Hangsúlyozni szeretném, hogy a közös címszó szabálya nem alkalmazható olyan személyekre, akik csupán ugyanazon az általános területen

tevékenykedtek, csak azokra, akik nagyon közeli munkatársak voltak. Felmerült még egy lehetséges szempont, amelyet tekintetbe vehettünk volna az egyes

személyek helyének meghatározásakor. A múltba visszatekintve azt látjuk, hogy ha Guglielmo Marconi nem találta volna fel a rádiót, akkor másvalaki tette volna meg helyette néhány éven belül. Ugyanígy az is valószín�nek látszik, hogy Spanyolország akkor is meghódította volna Mexikót, ha Hernando Cortés soha nem is él, továbbá, hogy az evolúciós elméletet Charles Darwin nélkül is kidolgozták volna. Ezeket az eredményeket azonban ténylegesen Marconi, Cortés és Darwin érték el. Ezért e három embert is teljesítményükkel összhangban rangsoroltuk e listán, s az "egyébként is megtörtént volna" érvelést figyelmen kívül hagytuk.

Másrészt olyanok is voltak néhányan a történelemben, akik nélkül bizonyos fontos események soha nem következtek volna be. Ezeknek (akik e különös összetétel� Dzsingisz kánt, Beethovent, Mohamedet és Hódító Vilmost magában foglaló csoportba tartoznak) értékelésekor és rangsorolásakor a f� hangsúly egyéni teljesítményükön volt, mivel ezek az emberek – a szó legmélyebb értelmében – egyénileg hatottak.

A Földön valaha is élt emberek tízmilliárdjai között egymillióból alig akad egy, aki bekerül a nagy életrajzi lexikonokba. E lexikonokban megemlített kb. húszezer egyénnek mindössze fél százaléka szerepel listánkon, így e lista miden egyes személye szerintem egyike a történelem legmonumentálisabb alakjainak.

A n�k hatása az emberi dolgokra s a civilizációhoz való hozzájárulásuk nyilván jóval nagyobb annál, mint ami e könyvben való megjelenésük számából kitetszik. De a nagy hatással bíró személyek ragyogó gyülekezetét természet szerint olyan egyének alkotják, akiknek tehetségük és lehet�ségük egyaránt megvolt arra, hogy nagy hatást fejthessenek ki. A n�kt�l általában megvonták ezt a lehet�séget a történelem folyamán, s az, hogy könyvemben mindössze két n�i név szerepel, pusztán ennek a sajnálatos igazságnak a tükröz�dése. Annak pedig nem látom értelmét, hogy néhány n� jelképes felvételével megpróbáljam elkend�zni a megkülönböztetésnek ezt a kellemetlen tényét. Ez a könyv arra épül, ami valóban megtörtént a múltban, s nem arra, aminek meg kellett volna történnie, illetve ami megtörtént volna, ha az emberi társadalom igazságosabb lett volna. Ugyanez érvényes a különböz� faji és etnikai csoportokra is, melyeknek tagjai hátrányos helyzetben voltak a múltban.

Hangsúlyoztam már, hogy a hatás volt az egyetlen kritériuma e könyvben szerepl� egyének rangsorolásának. Egy "kimagasló személyekb�l" álló névsort természetesen más kritériumok szerint is össze lehetne állítani, pl. hírnév, tekintély, sokoldalúság, nemes jellem alapján.

Önt, az olvasót arra buzdítom, hogy próbáljon meg egy saját listát készíteni, akár a legnagyobb hatású, akár a legnevezetesebb, illetve az élet bármely egyéb területéhez tartozó "leg...ebb" személyiségekb�l válogatván. A száz legnagyobb hatású emberr�l szóló könyvem megalkotását szórakoztatónak és lebilincsel�nek találtam, s biztos vagyok benne, hogy ön is élvezne egy ilyen intellektuális gyakorlatot. Az ön névsora nem fog megegyezni – s nem is szükséges, hogy megegyezzen – az enyémmel. Lehet, hogy ön szívesebben rangsorolná a száz leghatalmasabb vagy a száz legkarizmatikusabb egyént. De ha mégiscsak a legnagyobb hatású személyek kijelölésére esik a választása, remélem, hogy e szellemi játék a történelem új távlatait nyitja meg ön el�tt, ahogyan el�ttem is megnyitotta.

ID�RENDI TÁBLÁZAT Néhány fontosabb esemény és találmány A könyvben szerepl� els� húsz személy neve nagybet�vel van szedve

I. e. 3500 A sumérok feltalálják az ÍRÁST 3000 Ménész egyesíti Egyiptomot A BRONZKOR kezdete a Közel-Keleten 2500 Kheopsz; felépül a nagy piramis Az akkád Sarrukin meghódítja Sumert 2000 Az els� ábécé (korai kánaánita?) Hammurápi törvénykönyve 1500 Ehnaton Kivonulás Egyiptomból; MÓZES A VAS használata elterjed A Közel-Keleten a trójai háború 1000 Dávid király Jeruzsálem uralkodója Homérosz, Ézsaiás 600 A vaskor kezdete Kínában Zarathusztra a babiloniak meghódítják Júdeát Lerombolják Salamon templomát Mahávíra BUDDHA Kürosz meghódítja Babilóniát 500 KONFUCIUSZ, Marathóni csata A nehézfegyverzet� gyalogság gy�zelme Periklész 400 Hérodotosz Szókratész halála Hippokratész Démokritosz Platón ARISZTOTELÉSZ Lao-ce, Nagy Sándor 300 Menciusz, EUKLEIDÉSZ Asóka Szamoszi Arisztarkhosz Arkhimédész CSIN SI HUANG-TI egyesíti Kínát Liu Pang megalapítja a Han-dinasztiát 200 Róma legy�zi Karthágót a második pun háborúban Róma meghódítja Görögországot 100 Julius Caesar meghódítja Galliát AUGUSTUS, az els� római császár I. sz. JÉZUS keresztre feszítése SZENT PÁL igehirdetése és írásai 100 CAJ LUN feltalálja a papírt A Római Birodalom virágkora

Ptolemaiosz Galenus 200 A Han-dinasztia vége Kínában Máni igét hirdet Mezopotámiában, Perzsiában

300 Nagy Constantinus, az els� keresztény római császár A gót lovasság (kengyellel, nyereggel felszerelve) legy�zi a római gyalogságot a hadrianopolisi csatában 400 Róma hanyatlása Szent Ágoston Az angolszászok meghódítják Angliát 500 A Nyugatrómai Császárság bukása Justinianus törvénykönyve 600 Szuj Ven-ti újraegyesíti Kínát MOHAMED megalapítja az iszlámot Omar ibn al-Hattáb, a második kalifa; Arábia leigázza Egyiptomot, Perzsiát, Irakot 700 A kínai fatáblanyomtatás kezdete Az arabok elfoglalják Spanyolországot Az arabok vereséget szenvednek Franciaországban, a tours-i csatában A Tang-dinasztia virágkora 800 Nagy Károly megkoronázása Rómában Harun ar-Rasíd A bagdadi kalifátus fénykora; Nagy Mámún 900 Viking hadjáratok Európában A viking állam kezdete Normandiában 1000 Leif Ericson Hódító Vilmos gy�z a hastingsi csatában, meghódítja Angliát 1100 - II. Orbán pápa; a keresztes hadjáratok kezdete Terjed a nyílpuska használata a hadviselésben 1200 A pápai hatalom tet�pontja III. Ince korában Magna Charta, Temüdzsin = Dzsingisz kán Aquinói Szent Tamás A mongolok leigázzák Oroszországot A mongolok leigázzák Kínát; a mongol hatalom csúcspontja; Kubiláj kán A RENESZÁNSZ kezdete Itáliában Marco Polo 1300 Dante Használni kezdik az ÁGYÚT Európában Angol íjászok legy�zik a franciákat a crécyi csatában A fekete halál pusztít Európában Timurlenk végigpusztít Indián, Perzsián 1400 Tengerész Henrik Jeanne d'Arc 1450 A tüzérségi ostrom ellen a középkori várak nem nyújtanak védelmet Kezdetleges kézifegyverek A törökök meghódítják Konstantinápolyt (= a Bizánci Császárság bukása) GUTENBERG feltalálja a könyvnyomtatást 1475 Ferdinánd és Izabella egyesíti Spanyolországot; Megkezd�dik a spanyol inkvizíció Oroszország kivívja függetlenségét a mongoloktól KOLUMBUSZ felfedezi Amerikát 1500 Vasco da Gama megnyitja az Indiába vezet� tengeri utat Leonardo da Vinci

Michelangelo Machiavelli A REFORMÁCIÓ kezdete; Luther 1525 Magellán Cortés meghódítja Mexikót Pizarro meghódítja Perut VIII. Henrik Kálvin 1550 KOPERNIKUSZ I. Erzsébet angol királyn� Ez id�t�l a L�FEGYVEREK dominálnak a hadviselésben 1575 A spanyol armada vereséget szenved az angol hajóhadtól 1600 Edward de Vere ("William Shakespeare") Kepler Feltalálják a távcsövet GALILEO GALILEI 1625 Francis Bacon Zarándokok szállnak partra Plymouth Rocknál Harvey felfedezi a vérkeringést Németországot romba dönti a harmincéves háború Japán elzárkózik a Nyugattól 1650 Descartes Rembrandt Felépül a Tádzs Mahal Az angol polgárháború; Oliver Cromwell 1675 Leeuwenhoek felfedezi a mikrobákat A "dics�séges forradalom" Angliában Isaac Newton megírja a Principiát 1700 John Locke Nagy Péter Az els� g�zgépek 1725 Voltaire megírja a Filozófiai leveleket; a francia felvilágosodás korának kezdete Johann Sebastian Bach 1750 Montesquieu Rousseau, Benjamin Franklin Leonhard Euler Angliában elkezd�dik az IPARI FORRADALOM 1770 James Watt feltalálja a g�zgép tökéletesített változatát Jefferson megszövegezi, Adam Smith megírja a Függetlenségi Nyilatkozatot A nemzetek gazdagságát 1780 George Washington, Immanuel Kant Elfogadják az USA alkotmányát Culomb elektrosztatikus törvénye 1790 LAVOISIER A FRANCIA FORRADALOM kezdete Mozart Jenner Malthus 1800 Volta feltalálja az els� elektromos áramforrást Bonaparte Napóleon Anglia betiltja a rabszolga-kereskedelmet 1810 Iohn Dalton

A waterlooi csata Beethoven David Ricardo 1820 A britek uralmuk alá vonják Indiát Bolívar megnyeri a boyacai csatát 1830 A vasút az élet részévé kezd válni Faraday felfedezi az elektromágneses indukciót 1840 Feltalálják a távírókészüléket Daguerre feltalálja a fényképezést Morton bevezeti az érzéstelenítést 1850 DARWIN megjelenteti A fajok eredetét 1860 Lenoir feltalálja a kétütem� bels� égés� robbanómotort Gatling feltalálja a géppuskát James Clerk Maxwell Az amerikai polgárháború; Lincoln Mendel 1870 Marx Károly, Lister A Meidzsi-korszak Japánban PASTEUR Bell feltalálja a telefont 1880 Otto feltalálja a négyütem� bels� égés� robbanómotort Edison feltalálja az elektromos világítást A brit birodalom fénykora 1890 A gépkocsi-kereskedelem kezdete (Daimler, Benz) A mozgókép feltalálása Röntgen felfedezi az X-sukarakat

Marconi feltalálja a rádiót Becquerel fefedezi a radioaktivitást 1900 Sigmund Freud Max Planck A Wright fivérek feltalálják a repül�gépet EINSTEIN kidolgozza a speciális relativitáselméletet 1910 Henry Ford bevezeti a T-modellt Rutherford felfedezi az atommagot Az I. világháború: lövészárkok, harci gázok, tankok 1920 Az orosz forradalom; Lenin Kvantummechanika: de Broglie, Heisenberg, Schrödinger 1930 Fleming felfedezi a penicillint Picasso Franklin D. Roosevelt Sztálin Keynes Hitler 1940 Fermi felépíti az els� atomreaktort, a II. világháború ATOMBOMBÁK, a SZÁMÍTÓGÉPEK általános használata Feltalálják a tranzisztort (Shockley és mások), a TELEVÍZIÓ térhódítása 1950 Mao Ce-tung Feltalálják a hidrogénbombát Crick & Watson felfedezik a DNS szerkezetét Mézerek Pincus kifejleszti a fogamzásgátló tablettát 1960 Lézerek

John F. Kennedy elindítja az Apollo-tervet Az els� HOLDRASZÁLLÁS (Apollo-11) 1970 A vietnami háború Mesterséges gént ültetnek baktériumokba (génsebészet) 1980 Gorbacsov 1990 A kelet-európai szovjet hatalom vége A hidegháború vége A Szovjetunió felhagy a kommunizmus építésével, és szétesik

1 MOHAMED 570-632

Néhány olvasót talán meglep, másokban kételyeket ébreszthet, hogy az emberiség legnagyobb hatással bíró személyiségeinek listáját Mohameddel nyitom meg, pedig � volt az egyetlen ember a történelemben, aki mind vallási, mind világi értelemben tökéletes sikert ért el.

A világ nagy vallásainak egyikét alapította meg és hirdette, az alacsony sorból származó Mohamed, akib�l roppant hatású politikai vezér is lett. Ma – tizenhárom évszázaddal a halála után-még mindig er�teljesen és nagy területen érezteti a hatását.

A könyvben szerepl� személyek többségének megadatott egy olyan el�ny, hogy civilizációs központokban születtek és n�ttek fel, magas kultúrájú vagy politikailag vezet� nemzetek tagjaként. Ezzel szemben Mohamed Mekka városában született 570-ben, Arábia déli részén, a világnak egy akkoriban elmaradott területén, távol a kereskedelmi, m�vészeti és tudományos központoktól. A hatévesen árvaságra jutott gyermek szerény körülmények között nevelkedett. Az iszlám hagyományból úgy tudjuk, írástudatlan volt. Anyagi helyzete huszonöt éves korában fordult jobbra, amikor feleségül vett egy jómódú özvegyet. Nemigen találunk utalást arra, hogy a negyvenedik életéve felé közeled� férfi híres személyiség lett volna.

Az arabok többsége akkoriban több istenben is hitt. Élt azonban Mekkában néhány zsidó és keresztény is; valószín�leg t�lük hallott el�ször Mohamed az egyetlen, mindenható Istenr�l, aki az egész világmindenség felett uralkodik. Negyvenéves korában Mohamedet – Gábriel arkangyal révén – megszólította ez az egy igaz Isten (Allah), s �t jelölte ki, hogy az igaz hitet terjessze.

Három évig csak közeli barátainak és társainak prédikált. Azután – 613 körül – nyilvánosan is elkezdte hirdetni az igét. Mivel lassan egyre több követ�je akadt, a mekkai hatóságok, mint veszélyes és nemkívánatos személyre kezdtek tekinteni rá. Mohamed nem érezhette magát biztonságban, így 622-ben Medinába – egy Mekkától 200 mérföldre, északra lév� városba – menekült, ahol egy jelent�s politikai hatalommal járó tisztséget kínáltak föl neki.

Ez az esemény, amelyet hidzsrának is neveznek, fordulópontot jelentett a próféta életében. Mekkában még csak néhány híve volt, Medinában viszont egyre több követ�re talált, s nemsokára olyan befolyásra tett szert, hogy gyakorlatilag abszolút uralkodóvá vált. A következ� néhány év során – mialatt Mohamed tábora egyre n�tt – több csatára került sor Medina és Mekka között. Ez a háborúskodás Mohamed gy�zelmével ért véget 630-ban, amikor leigázta Mekkát. Életének hátralév� két és fél évében tanúja lehetett annak, hogy az arab törzsek áttérnek az új vallásra. Amikor Mohamed 632-ben meghalt, már Arábia egész déli részének tényleges uralkodója volt.

A beduin törzsek tagjai rettenthetetlen harcosok hírében álltak Arábiában. De számuk igen csekély volt, s állandó széthúzásuk és egymást pusztító háborúskodásuk miatt sem volt esélyük arra, hogy méltó ellenfelei lehessenek a t�lük északra fekv�, s�r�n lakott birodalmak nagy hadseregeinek. Azonban Mohamed, el�ször a történelem folyamán, egyesítette �ket, s most, az egyetlen igaz Isten iránti er�s hitükt�l f�tve, ezek a kis arab seregek a történelem egyik legnagyobb, bámulatba ejt� hódítássorozatát indították meg. Arábiától északkeletre a Szászánidák nagy perzsa birodalma terült el; északnyugatra pedig Bizánc – a Keletrómai Birodalom –, melynek központja Konstantinápoly volt. Az arabok hadereje jóval kisebb volt, mint ellenfeleiké. A csata mezején azonban megfordult a helyzet. A lelkes arabok nagy iramban hódították meg egész Mezopotámiát, Szíriát és Palesztinát. 642-ben Egyiptom elszakadt Bizánctól, arab fennhatóság alá került, a perzsa seregek pedig kulcsfontosságú csatákat vesztettek

el 637-ben Kádiszíjánál, illetve 642-ben Nehávendnél. Ezek a hatalmas hódítások azonban – melyeket Mohamed közeli barátai és közvetlen utódai,

Abu-Bakr és Omar ibn al-Hattáb vezettek – még nem jelentették az arab el�renyomulás végét. 711-ben az arab seregek végigsöpörtek Észak-Afrikán, s egészen az Atlanti-óceánig eljutottak. Ott észak felé vették az irányt, s a Gibraltári-szoroson átkelve Spanyolországban megdöntötték a vizigót királyságot.

Egy ideig úgy látszott, hogy a muzulmánok az egész keresztény Európát leigázzák. 732-ben, a híres tours-i ütközetben azonban az arab hadsereg – amely egészen Franciaország közepéig eljutott – végül is vereséget szenvedett a frankoktól. Alig egy évszázad alatt mégis olyan birodalmat szereztek maguknak ezek a próféta szavaitól vezérelt beduin törzsek, mely India határaitól egészen az Atlanti-óceánig húzódott. A legnagyobb birodalmat, amelyet a világ valaha is látott addig. Mindenütt, ahová a seregeik eljutottak, tömegesen tértek át az emberek az új vallásra.

Ezek a hódítások nem bizonyultak mind maradandónak. A perzsák, noha h�ek maradtak a próféta vallásához, visszaszerezték függetlenségüket az araboktól. Spanyolországban pedig, több mint hét évszázados háborúskodás után, a keresztények végül visszahódították az egész félszigetet. Mezopotámia és Egyiptom, a korai civilizáció két bölcs�je azonban megmaradt arabnak, miként Észak-Afrika egész partvidéke is. Az új vallás természetesen tovább terjedt a következ� évszázadokban, messze túl az eredeti arab területhódítások határain. Jelenleg több tízmillióra tehet� az Afrikában és Közép-Ázsiában él� hív�k száma, de még több van bel�lük Pakisztánban, Észak-Indiában és Indonéziában. Az indiai szubkontinensen azonban a mohamedánok és a hinduk közti ellentét még mindig nagy akadálya az egyesülésnek.

Miért tartjuk ilyen jelent�snek Mohamed hatását az egész emberi történelemre? Mint minden vallás, az iszlám is óriási befolyást gyakorol hívei életére. Ezért szerepelnek a világ nagy vallásainak alapítói olyan el�kel� helyeken e könyvben. Ha azt nézzük, hogy körülbelül kétszer annyi keresztény él a földön, mint mohamedán, talán furcsán hat, hogy Mohamedet el�bbre rangsoroltuk Jézusnál. Két alapvet� ok miatt választottunk így. Egyrészt, Mohamed sokkal fontosabb szerepet játszott az iszlám kibontakozásában, mint Jézus a kereszténységében. Jóllehet a kereszténység etikai és morális elveinek kialakítása Jézus érdeme, lényegében Szent Pál volt az, aki a keresztény teológia alapjait lefektette; � volt a legels� vallástérít� s az Újszövetség egy nagy fejezetének a szerz�je.

Mohamed nevéhez köt�dik viszont mind az iszlám teológia, mind annak etikai és morális alapelveinek megteremtése. Ráadásul az új hit terjesztésében, valamint az iszlám vallásos gyakorlatának megalapozásában is kulcsfontosságú szerepet töltött be. Ezeken kívül � a szerz�je a Koránnak, a mohamedán szentírásnak, amely Mohamed isteni sugallatúnak tartott kijelentéseinek gy�jteménye. E kinyilatkoztatások nagy részét többé-kevésbé h�en még Mohamed életében lejegyezték, s a hiteles gy�jteményt nem sokkal a halála után készítették el. A Korán ezért megbízható forrása Mohamed gondolatainak és tanításainak, nagy részében pedig a próféta saját szavait is tartalmazza. Krisztus tanairól ilyen részletes gy�jtemény nem maradt fenn. Minthogy a Korán legalább annyira fontos a mohamedánoknak, mint a Biblia a keresztényeknek, Mohamed hatása – a Korán mint médium által – óriásinak mondható. Lehetséges, hogy Mohamed relatív hatása nagyobb volt az iszlámra, mint Jézus Krisztus és Szent Pál együttes hatása a kereszténységre. Csupán vallási értelemben tehát valószín�, hogy Mohamednek az emberi történelemre tett hatása Jézuséhoz hasonló.

Mohamed, Jézussal ellentétben, világi vezet� is volt, nemcsak vallási. Ha azt tekintjük, hogy mintegy hajtóer�ként állt az arab hódítások mögött, minden id�k legnagyobb hatású politikai vezérének nevezhetnénk.

Számos történelmi eseményr�l elmondható, hogy elkerülhetetlen volt, s az azt irányító politikai vezet� nélkül is bekövetkezett volna. A dél-amerikai gyarmatok például valószín�leg akkor is elnyerték volna Spanyolországtól függetlenségüket, ha Simón Bolívar soha nem is élt volna. Ám ugyanez nem mondható el az arab hódításokról. Soha ehhez fogható nem történt Mohamed el�tt, s nincs okunk azt hinni, hogy e hódítások nélküle is bekövetkeztek volna. Az emberi történelemben csak a tizenharmadik századi mongol hódítás hasonlítható ehhez, ami els�sorban Dzsingisz kán hatásának tulajdonítható. E hódítások azonban, bár kiterjedtebbek voltak az arabokénál, nem bizonyultak tartósaknak, s ma már csak azok a területek tartoznak a mongolokhoz, melyek Dzsingisz kán el�tt is az övéik voltak.

Mer�ben más a helyzet az arab hódításokkal. Iraktól Marokkóig arab népek egész sora kapcsolódik egymásba, s nemcsak az iszlámba vetett hitük által tartoznak össze, hanem a közös nyelv, történelem és kultúra által is. A Korán központi helyzete a mohamedán vallásban s az a tény, hogy arabul írták, óvhatta meg az arab nyelvet attól, hogy érthetetlen dialektusokra hulljon szét, ami máskülönben könnyen megeshetett volna az elmúlt tizenhárom évszázad folyamán. Persze ellentétek, véleménykülönbségek vannak az arab országok között, méghozzá elég jelent�sek, de ez a részleges megosztottság nem vonhatja el a figyelmünket az egység fontos elemeir�l, melyek még mindig élnek. Gondoljunk csak arra, hogy Irán és Indonézia – mindkett� vallása az iszlám és olajtermel� ország – nem csatlakozott az olajembargóhoz 1973-74 telén. Nem véletlen viszont, hogy az összes arab ország (s csak az arab országok) részt vett az embargóban.

Láthatjuk, hogy a hetedik század arab hódításai, egészen napjainkig, milyen fontos szerepet töltöttek be az emberiség sorsának alakulásában. A világi és a vallási szférának olyan páratlan összefonódásáról van itt szó, ami úgy érzem, Mohamedet a történelem legnagyobb hatású alakjává avatja.

2 ISAAC NEWTON 1642-1727

Sötétben bújt Természet és Törvény, Szólott az Úr: – Legyen Newton! – s l�n fény. (Alexander Pope: Sir Isaac Newton sírfelirata)

Isaac Newton, minden id�k legjelent�sebb tudósa, az angliai Woolsthorpe-ban született 1642-ben, ugyanannak az évnek a karácsonyán, amikor Galilei meghalt. Akár Mohamed, � is az apja halála után született. Már gyerekkorában megmutatkozott kiváló mechanikai érzéke s nagyon jó kézügyessége. Az egyébként eszes gyermek az iskolában hanyag volt, és nem adta jelét különösebb érdekl�désnek. Tizenéves korában anyja kivette az iskolából azt remélve, hogy sikeres gazdálkodó válik bel�le. Szerencsére belátta, hogy fia adottságai folytán ennél többre hivatott, így az ifjú a Cambridge-i Egyetemre került tizennyolc éves korában. Cambridge-ben rövid id� alatt mindent elsajátított, amit a tudományban és a matematikában tudtak akkoriban, s hamarosan önálló kutatásba kezdett. Huszonöt és huszonhét éves kora között olyan tudományos alapelveket fektetett le, melyek kés�bb forradalmi hatással voltak a világra.

A XVII. század közepén pezsgett a tudományos élet. A távcs� feltalálása a század elején forradalmasította az asztronómia egész tudományát. Francis Bacon angol és René Descartes francia filozófus arra szólította fel Európa szerte a tudósokat, hogy az arisztotelészi tekintély iránti feltétlen tiszteletüket tegyék félre, kezdjenek el kísérletezni, végezzenek önálló kutatásokat. Azt, amir�l Bacon és Descartes beszélt, a nagy Galilei a gyakorlatban valósította meg. Az újonnan feltalált távcs� segítségével tett csillagászati megfigyelései forradalmasították az asztronómia tudományát, mechanikai kísérletei pedig el�készítették azt, amit ma Newton els� mozgástörvényének ismerünk.

Más nagy tudósok, mint például William Harvey, a vérkeringés felfedez�je, vagy Johannes Kepler, aki a bolygók Nap körüli mozgásának szabályszer�ségeit írta le, új alapismeretekkel gazdagították a tudomány világát. Mindamellett a tiszta tudomány az értelmiség játékszere maradt, s nem mutatkozott jele annak, hogy – amint azt Francis Bacon megjósolta – a gyakorlatban alkalmazva az emberi életmód egészét átalakította volna.

Habár Kopernikusz és Galilei lerombolta az ókori tudomány néhány tévképzetét, s hozzájárult az univerzum tökéletesebb megértéséhez, nem született meg a tudományos alapelveknek olyan szabályrendszere, amely ezeket a látszólag kapcsolat nélkül álló tényeket tudományos el�feltételezésekre alkalmas, egységes elméletbe tömörítette volna. Isaac Newton volt az, aki megalkotta ezt az egységes tudományelméletet, azóta is érvényes mederbe terelve az újabb kori tudományokat.

Newton mindig is vonakodott közzétenni tudományos eredményeit, s bár 1669-ig elvégzett munkáinak nagy részében már megfogalmazta alapgondolatait, ezek sokáig nem kerültek nyilvánosságra. Els� publikált felfedezése egy úttör� jelent�ség� munka volt a fény természetér�l. Egy precíz kísérletsorozat révén Newton felfedezte, hogy a közönséges fehér fény a szivárvány összes színének a keveréke. Részletesen elemezte továbbá a fénytörés és fényvisszaver�dés törvényszer�ségeit. Ezek alapján 1668-ban megtervezte, és el is készítette az els� tükrös távcsövet, a teleszkópnak azt a típusát, amelyet a fontosabb csillagvizsgálók nagy része ma is használ. E a felfedezéseket, számos egyéb, általa elvégzett optikai kísérlet

eredményeivel együtt, Newton huszonkilenc éves korában terjesztette a British Royal Society (Brit Királyi Társaság) elé.

Már a fénytanban elért tudományos teljesítményei alapján is méltán fel lehetne venni Newtont e listára, mindezek azonban jóval kevésbé fontosak, mint az elméleti matematika, illetve a mechanika terén tett felfedezései. A matematikában elért legf�bb eredménye az integrálszámítás felfedezése volt, melynek gondolata talán huszonhárom-huszonnégy éves korában fogamzott meg benne. A modern matematika e legjelent�sebb vívmánya – amellett, hogy számos újabb kori matematikai elmélet magját képezi – nélkülözhetetlen eszköze a legtöbb modern tudományág fejl�désének. Ha Newton semmi egyebet nem csinált volna, az integrálszámítás felfedezése önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy igen kiemelked� helyet biztosítson neki e névsorban.

Newton legfontosabb felfedezései azonban a mechanika – az anyag, a testek mozgását tanulmányozó tudomány – területén születtek. A mozgás els� törvénye Galilei nevéhez f�z�dik, amely az olyan testek mozgását írja le, melyek semmilyen küls� er� hatásának nincsenek kitéve. A valóságban természetesen minden test küls� er�hatásnak van kitéve, s a mechanika legsarkalatosabb kérdése az, hogy miként mozognak ilyen körülmények között a testek. Ezt a problémát Newton oldotta meg második mozgástörvényében, amelyet joggal tekinthetünk a klasszikus fizika legalapvet�bb törvényének. A második törvény szerint (amit matematikailag az F = ma egyenlet jelöl) egy tárgy gyorsulása (azaz változó sebessége) egyenl� az er� és a tárgy tömegének a hányadosával. E két els� törvényhez Newton hozzáadott egy harmadikat, a híres harmadik mozgástörvényét (mely kimondja, hogy minden hatásnak – azaz fizikai er�nek – van egy vele egyenl� és ellentétes irányú ellenhatása), amely a newtoni törvények legismertebbike: az egyetemes vonzástörvény. E négy törvény együttesen olyan egységes rendszert alkot, mellyel jóformán minden makroszkopikus mechanikai rendszert – az ingamozgástól kezdve egészen a bolygók Nap körüli pályamozgásáig – tanulmányozhatunk, illetve el�re jelezhetjük viselkedésüket. Newton nem csupán megalkotta a mechanika törvényeit, hanem matematikai számítási módszereket alkalmazva megmutatta, hogyan használhatók ezek az alapvet� törvények valós problémák megoldására.

A newtoni törvények rendkívül nagy területen alkalmazhatók tudományos és mérnöki problémák megoldására. Életében törvényeinek a legnagyobb felt�nést kelt� alkalmazására az asztronómia területén került sor. Ebben a tudományágban is Newtoné volt a vezet� szerep. 1687-ben közölte nagy m�vét, a Principia mathematica philosophiae naturalist (amelyet egyszer�en csak Principiaként szoktak emlegetni), ebben ismertette vonzástörvényét, valamint mozgástörvényeit. Bemutatta, hogyan lehet e mozgástörvényekkel a bolygók Nap körüli mozgását kiszámítani. Ezáltal a dinamikus asztronómia legf�bb problémáját – a csillagok és bolygók helyének és mozgásának pontos kiszámításának mikéntjét – oldotta meg egycsapásra. Emiatt Newtonra gyakran, mint a csillagászok legnagyobbikára tekintenek.

Miben látjuk hát Newton tudományos fontosságát? Ha fellapozzuk egy tudományos enciklopédia névmutatóját, sokkal több (talán kétszer-háromszor annyi) utalást találunk benne Newtonról, illetve törvényeir�l és felfedezéseir�l, mint bármely másik tudósról. Továbbá az sem érdektelen, hogy más nagy tudósok hogyan vélekedtek róla. Leibniz, aki nemigen volt Sir Isaac barátjának mondható, s akivel Newton elkeseredett vitát folytatott, így írt róla: "Ha végigtekintünk a matematikának a világ kezdetét�l Newton életéig végbement fejl�désén, azt kell látnunk, hogy amit Newton tett, az kiemelked�en a legjobb." A nagy francia tudós Laplace ezt írta: "A Principia felette áll az emberi géniusz minden egyéb produktumának." Lagrange gyakran kijelentette, hogy Newton volt a legnagyobb zseni, aki valaha is élt. Ernst Mach pedig a következ�képpen írt 1901-ben: "Mindaz, amit Newton óta elértek a matematikában, a mechanika deduktív, formális és matematikai fejl�désében mutatkozott meg, amely Newton törvényein

alapul." Itt érkeztünk el talán a nagy newtoni m� sarkpontjához: � úgy találta, hogy a tudomány egymástól elszigetelt tények és törvények összevisszasága, amely ugyan képes leírni néhány jelenséget, de csak keveset tud el�re jelezni; � viszont törvények egységes rendszerét hagyta ránk, mellyel a fizikai jelenségek rendkívül kiterjedt körének tanulmányozására, pontos tudományos el�rejelzésekre nyílt mód.

Egy ilyen rövid áttekintés nem teszi lehet�vé, hogy Newton összes felfedezésére részletesen kitérjünk, k�vétkezésképp kihagytuk a kisebbeket, noha a maga nemében mindegyik fontos eredmény volt. Newton nagymértékben hozzájárult a termodinamika (h�tan) és az akusztika (hangtan) fejl�déséhez, � fogalmazta meg az impulzusmegmaradás és a perdületmegmaradás törvényének roppant fontos fizikai alapelveit, � fogalmazta meg a matematikában a binomiális tételt, végül � adta el�ször meggy�z� magyarázatát a csillagok keletkezésének.

Nos, ha elfogadjuk is azt, hogy Newton volt minden id�k legnagyobb hatású tudósa, felmerülhet a kérdés, hogy miért került el�bbre a rangsorolásban olyan nagy politikusoknál, mint Nagy Sándor vagy George Washington, a vallástörténet olyan nagy alakjainál, mint Jézus Krisztus és Gautama Buddha. Véleményem szerint a nagy jelent�ség� politikai változások ellenére is joggal állíthatjuk, hogy az emberek ugyanúgy éltek a világon ötszáz évvel Nagy Sándor halála után, mint ahogy �seik éltek öt évszázaddal az uralkodó el�tt. Napjaik is hasonlóképpen teltek i. sz. 1500-ban és i. e. 1500-ban. Az utóbbi öt évszázad azonban, az új tudományágak el�rehaladásával, forradalmi változásokat hozott az emberiség mindennapi életébe. Máshogyan öltözködünk, másként táplálkozunk, más munkákat végzünk, és a szabad id�nket is egészen másképp töltjük, mint ahogyan i. sz. 1500 körül tették az emberek. A tudományos felfedezések nemcsak a technológiát és a gazdaságot forradalmasították, a politikát, a vallásos gondolkodást, a m�vészetet és a filozófiát is teljesen átalakították. Alig maradt az emberi cselekvésnek olyan területe, amely ne változott volna meg a tudományos forradalmak hatására. Ez az oka annak, hogy annyi tudós és feltaláló nevével találkozhatunk ebben a könyvben. Newton nem csupán a legragyogóbb elme volt a tudósok között; a tudományos elméleti rendszerek fejl�désének legnagyobb hatású alakja volt egyben, ezért igazán megérdemli, hogy a világ nagyjainak bármilyen felsorolásában a lista élén vagy legalábbis annak közelében álljon a neve.

Newton 1727-ben halt meg, a Westminster Abbeyben temették el. � volt az els� tudós, akinek megadatott ez a tisztesség.

3 JÉZUS KRISZTUS i.e. kb. 6-i.sz. kb. 30 Jézus olyan egyértelm� és óriási hatással volt az emberi történelemre, hogy néhányan megkérdezhetik t�lem, miért csak a közelébe került e lista élének. S�t, a leginkább várható kérdés az lehetne, vajon miért nem került Jézus – a történelem legnagyobb hatású vallásának ihlet�je – az els� helyre?

A kereszténységnek kétségkívül jóval több követ�je volt az id�k folyamán, mint bármely más vallásnak. E könyvnek azonban nem mércéje a különböz� vallások relatív hatása, inkább az egyéni nagyságok relatív hatását veszi alapul. A kereszténységet – az iszlámmal ellentétben – nem egyetlen személy alapította meg, hanem kett� – Jézus és Szent Pál –, kialakulása kettejük érdeme.

Jézus fogalmazta meg a kereszténység erkölcsi alapfogalmait, valamint annak alapvet� szellemi szemléletmódját és az emberi viselkedéssel kapcsolatos f� gondolatait. A keresztény teológia azonban els�sorban Szent Pál munkásságával jött létre. Jézus a lélek üzenetét hozta; Pál hozzáadta ehhez Krisztus imádatát. Szent Pál volt a szerz�je az Újszövetség tekintélyes részének, s � jelentette az els� évszázadban a kereszténység f� hittérít� erejét.

Jézus elég fiatalon halt meg (nem úgy, mint Buddha vagy Mohamed), s meghatározott számú tanítványt hagyott maga után. Halálakor követ�i egy kis – zsidó – szektába tömörültek. Pál írásainak és fáradhatatlan hittérít� tevékenységének nagyon nagy része volt abban, hogy ez a kis szekta egy er�teljes és jóval nagyobb mozgalommá n�tt, amelybe nem zsidók és zsidók egyaránt tartoztak, s amely végül a világ egyik legnagyobb vallásává terebélyesedett.

Ez az oka annak, hogy egyesek egyenesen azt állítják, valójában inkább Pált – és nem is annyira Jézust – kell a kereszténység megalapítójának tekintenünk. Ezzel az érveléssel egy olyan logikai következtetésig juthatunk el, amely Pált egy hellyel Jézus elé sorolhatná e listán! Nem tudhatjuk, hogy Szent Pál hatása nélkül milyen lett volna a kereszténység, az viszont nyilvánvaló, hogy Jézus nélkül egyáltalán nem is létezne.

Nem lenne azonban az sem indokolt, ha Jézust tennénk felel�ssé mindazért, amit a keresztény egyház, illetve maguk a keresztény emberek tettek kés�bb az � nevében, f�leg ha meggondoljuk, hogy sok mindent maga is helytelenített volna ezen tettek közül. Némelyek – például a különféle keresztény szekták között dúló vallásháborúk, a barbár mészárlások, a zsidóüldözés – olyan éles ellentétben állnak a jézusi magatartással és tanításokkal, hogy teljesen ésszer�tlen lenne azt állítani, hogy Jézus inspirálta �ket.

Bár a modern tudományok Nyugat-Európa keresztény népeinél jelentkeztek el�ször, ugyanúgy helytelen lenne azt feltételezni, hogy a tudományok felvirágzása is Jézus érdeme. Biztosan nem volt olyan a korai keresztények között, akit Jézus tanításai a kézzelfogható valóság tudományos tanulmányozására ösztönöztek volna. S�t a római világ kereszténnyé válásának idején s azt követ�en mind a technológia általános szintjének, mind az általános tudományos érdekl�désnek a drasztikus hanyatlása volt tapasztalható.

Hogy a tudomány végül is Európában lendült fel, az valójában annak volt a jele, hogy volt valami az európai kulturális örökségben, ami kedvezett a tudományos gondolkodásnak. Ez a valami pedig nem Jézus szavaiból, sokkal inkább az Arisztotelész és Eukleidész m�veivel fémjelzett görög racionalizmusból eredt. Figyelemre méltó tény, hogy a modern tudomány nem az egyházi hatalom és a keresztény vallásosság tet�pontján fejl�dött, hanem inkább a reneszánsz idején, abban az id�szakban, amikor Európa megújult er�vel kezdett érdekl�dni a kereszténység

el�tti hagyományai után. Jézus élettörténete, ahogyan azt az Újszövetség elbeszéli, az olvasók többsége el�tt ismert,

ezért erre nem térünk ki külön a továbbiakban. Néhány pontnál azonban érdemes elid�zni. El�ször is, a Jézus életével kapcsolatos információk többsége bizonytalan. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy mi volt az eredeti neve. Legvalószín�bb, hogy ez a gyakori Jehósua (Józsua) zsidó név volt. Születésének éve is bizonytalan, habár az i. e. 6 hihet�nek látszik. Még halálának az éve is – amit pedig követ�i biztosan nagyon jól ismertek – bizonytalan ma már. Jézus nem hagyott maga után írott szövegeket, s gyakorlatilag minden életére vonatkozó adatot az Újszövetségb�l tudunk.

Sajnos az evangéliumok több helyütt is ellentmondanak egymásnak. Máté és Lukács például teljesen más változatban írja le Jézus utolsó szavait; egyébként mindkett� közvetlenül az Ószövetségb�l vett idézet.

Nem véletlen, hogy Jézus tudott idézni az Ótestamentumból; mint az els� keresztény, istenfél� zsidó volt. Gyakran rámutattak arra, hogy Jézus nagyon hasonlított az Ótestamentum héber prófétáira, akik mélyen hatottak rá. Akár a próféták, Jézus is rendkívül nagy hatású személyiség volt, mély és maradandó élményt hagyott mindenkiben, aki találkozott vele. Karizmatikus egyéniség volt, a szó legnemesebb és legigazibb értelmében.

Jézusnak azonban – Mohamedt�l eltér�en, aki mind politikai, mind vallási értelemben nagy tekintélyt vívott ki magának – jóformán semmi befolyása nem volt a politikai történésekre, sem életében, sem az azt követ� évszázadokban. (Közvetve, természetesen, mindkét férfinak óriási hatása volt a hosszabb távú politikai fejl�désre.) Jézus mindenekel�tt erkölcsi és szellemi vezet� volt.

Mivel els�sorban erkölcsi vezet�ként vált ismertté, joggal vet�dik fel a kérdés, hogy milyen mértékben hatottak etikai nézetei a világra. Jézus egyik központi tanítása mindenképpen az ún. aranyszabály. Az aranyszabályt – az erkölcsös magatartás ésszer� vezérfonalát – ma a legtöbb ember elismeri, keresztények és nem keresztények egyaránt. Nem tudunk mindig ezzel összhangban cselekedni, de általában törekszünk rá. Ha valóban Jézustól eredne ez a szinte mindenhol elfogadottá vált alapelv, biztosan els� helyre került volna ezen a listán.

Valójában az aranyszabály már jóval Jézus születése el�tt a zsidó vallás bevett tana volt. Hilel rabbi, az i.e. els� század vezet� zsidó rabbija világosan kihirdette az aranyszabályt, s a zsidóság legf�bb alapelvének nyilvánította. Az eszme nemcsak a nyugati világ el�tt volt ismeretes. Konfuciusz kínai filozófus i. e. 500 körül javasolta, s felbukkan a Mahábháratában, az ókori hindu költeményben is. Voltaképpen az aranyszabály mögött megbúvó életfelfogást majdnem minden nagyobb vallási csoport elfogadja.

Ez azt jelenti vajon, hogy Jézusnak nem voltak eredeti etikai fogalmai? Semmi esetre sem! Máté evangéliumában (5, 43-44) élesen elkülönül� sajátos szempontokra lelünk:

Hallottátok, hogy megmondatott: "Szeresd felebarátodat és gy�löld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gy�lölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. "

Néhány sorral korábban pedig ezt olvashatjuk: "...Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb fel�l, fordítsd felé a másik orcádat is."

Ezek a gondolatok – amelyek Jézus eljöveteléig nem képezték a zsidó vallás részét, de jobbára a többi vallásét sem – minden bizonnyal a legjelent�sebb és legeredetibb gondolatok közé tartóznak, melyeket valaha is megfogalmaztak. Ha tömegesen követnék �ket az emberek, egy pillanatig sem haboznék, hogy Jézust az els� helyre helyezzem a könyvben.

Az igazság azonban az, hogy nem követik �ket tömegesen. S�t még általánosan elfogadottnak sem mondhatók. A legtöbb keresztény szemében a "szeresd ellenségedet" parancsa leginkább

olyan eszmény, amely egy tökéletes világban megvalósítható ugyan, de abban a világban, amelyben mi élünk, nem lehet ésszer� vezérfonala viselkedésünknek. Rendes körülmények között nem alkalmazzuk, s ezt másoktól sem várjuk el, s a gyermekeinket sem tanítjuk arra, hogy éljenek vele. Jézus legjellemz�bb tanítása így egy figyelemre méltó, ám alapjában véve kipróbálatlan eszme maradt.

4 BUDDHA i.e. 563-i.e. 483 A buddhizmust, a világ egyik legnagyobb vallását Gautama Buddha – eredeti nevén Sziddhártha királyfi – alapította. Sziddhártha az Északkelet-Indiában, Nepál határai közelében elterül� Kapilavasztu városában uralkodó király fia volt. A Gautama törzs és a sákják nemzetségének sarjaként i.e. 563-ban született Lumbiniben, a mai Nepál területén. Tizenhat évesen összeházasodott unokatestvérével, aki vele egyid�s volt. A fény�z� királyi palotában feln�tt Sziddhártha királyfi semmi földi jóban nem szenvedett hiányt. Mégis felettébb elégedetlen maradt. Rájött, hogy az emberek többsége szegénységben és állandó nélkülözésben él. Még a jómódúak is gyakran csalódottak és boldogtalanok, az emberekre betegségek leselkednek, s a végén mindenki megadja magát a halálnak. Sziddhártha úgy gondolta, hogy biztosan van valami más is az életben, több mint a mulandó élvezetek, amelyeknek rövid id� után véget vet a szenvedés és a halál.

Huszonkilenc éves korában, éppen els� fia világra jötte után, Gautama úgy döntött, hogy felhagy eddigi életmódjával, s szívvel-lélekkel az igazság keresésének szenteli magát. Eltávozott a palotából, otthagyta feleségét, csecsem� fiát, minden világi vagyonát, s nincstelen vándor lett bel�le. Egy ideig a kor néhány híres szent emberénél tanult, ám tanításaik elsajátítása után úgy találta, hogy az emberi élet kérdéseire adott magyarázataik nem elégítették ki. Széles körben elterjedt hiedelem volt, hogy a széls�séges aszkézis vezet el az igazi bölcsességhez. Így hát Gautama is áttért az aszkéta életmódra, s több éven át szigorú böjtölésnek és önsanyargatásnak vetette alá magát. Végül azonban rájött, hogy testének kínzásával csak elhomályosítja az agyát, anélkül, hogy ezzel közelebb kerülne az igazi bölcsességhez. Ezért újra elkezdett normálisan táplálkozni, s felhagyott az önsanyargatással.

Magányában az emberi létezés nagy kérdéseivel viaskodott. Mígnem egy este, amikor egy hatalmas fügefa alatt ült, úgy t�nt neki, hogy a rejtély minden darabja a helyére került. Sziddhártha az egész estét mélyen a gondolataiba merülve töltötte, s amikor elérkezett a reggel, meg volt gy�z�dve róla, hogy rátalált a megoldásra, és Buddhává – a "megvilágosodottá" – lett.

Harmincöt éves volt ekkor. Életének hátralév� negyvenöt évében keresztül-kasul utazta Észak-Indiát. S az új életfilozófiáról beszélt mindenkinek, aki meghallgatta. Amikor i. e. 483-ban meghalt, már ezreket térített meg. Noha a szavait nem jegyezték le, tanításai tovább éltek tanítványai emlékezetében, a szájról szájra adták �ket egymásnak az elkövetkez� generációk.

Buddha legf�bb tanításait abban lehet összefoglalni, amit a buddhisták a "négy nemes igazság"-nak neveznek. El�ször: az emberi élet lényegében boldogtalan; másodszor: e boldogtalanság oka az emberi önzés és vágyakozás. Harmadszor: az egyén önzésének és vágyakozásának véget lehet vetni, s az ebb�l következ� állapot – amikor minden vágytól és sóvárgástól megszabadulunk – a nirvána (szó szerint "kialvás", "eloltódás"). Negyedszer: az önzést�l és vágyaktól való megszabadulás módszere az ún. "nemes nyolcas út": a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés. Ehhez még hozzá kell adnunk azt, hogy a buddhizmus mindenki el�tt nyitva áll, és (a hinduizmustól eltér�en) nem tesz különbséget a kasztok között sem.

Nem sokkal Gautama halála után az új vallás fokozatosan terjedni kezdett. Id�számításunk el�tt a harmadik században Asóka, a nagy indiai király felvette a buddhista hitet. Támogatásával a buddhista tanok gyorsan elterjedtek Indiában, s hatásuk a környez� államokra is kiterjedt. Délen

Ceylonba, kelet felé pedig Burmába gy�r�zött be a vallás. Meghódította egész Délkelet-Ázsiát, majd továbbhaladt Malájföld és a mai Indonézia területe felé. A buddhizmus északon is el�retört, közvetlenül eljutott Tibetbe, északnyugaton pedig elérte Afganisztánt és Közép-Ázsiát. Gyökeret vert Kínában is, ahol sok követ�je akadt, innen átterjedt Koreába és Japánba.

Indiában az új hit kb. i.sz. 500 után elkezdett hanyatlani, és 1200 táján már majdnem el is t�nt. Kínában és Japánban a buddhizmus megmaradt f� vallásnak. Tibetben és Délkelet-Ázsiában több évszázadon át a vezet� vallás volt.

Buddha halála után tanításait évszázadokig nem vetették papírra, így hát a mozgalom, érthet� okokból, különféle szektákra esett szét. A két legfontosabb: a Thera-vádin-iskola, amely a legtöbb nyugati tudós szerint a legközelebb áll Buddha eredeti tanításaihoz; és a Mahajána-iskola, amely f�leg Tibetben, Kínában és Észak-Ázsiában hódított teret.

Mint a világ egyik legf�bb vallásának a megalapítója, Buddha megérdemelten került e helyre, közel a lista éléhez. Mivel mindössze kb. 200 millió buddhista él a világon, a több mint 500 millió mohamedánnal és a mintegy egymilliárd kereszténnyel összevetve úgy t�nhet, hogy Buddha kevesebb emberre hatott, mint akár Mohamed, akár Jézus. A számbeli különbség azonban félrevezet� lehet. Indiában a buddhizmus kihalásának egyik oka az volt, hogy több tanát és eszméjét magába olvasztotta a hinduizmus. Kínában is nagy számban élnek olyanok, akik nem nevezik magukat buddhistának, noha a buddhista filozófia er�sen hatott rájuk.

A buddhizmust, sokkal inkább, mint a kereszténységet vagy az iszlámot, er�sen pacifista szemlélet jellemzi. Az er�szakmentesség el�térbe helyezése fontos szerepet játszott a buddhista országok politikájának alakulásában.

Gyakran mondogatják, hogy ha Krisztus visszatérne a földre, sok mindenen megdöbbenne, amit az � nevében tettek, s elborzadna a véres harcok láttán, amelyeket a különböz� felekezetek tagjai vívnak egymással, akik magukat az � követ�inek nevezik. Buddha is kétségkívül meghökkenne nem egy doktrínán, amelyet a buddhizmus névjegyével láttak el. Igaz, hogy a buddhizmusnak is sok szektája van, s nagyok köztük a különbségek, de történelmében nem találunk semmi olyat, amit akár távolról is össze lehetne hasonlítani a keresztény Európa véres vallásháborúival. Ebben a tekintetben legalább, úgy t�nik, Buddha tanítása sokkal nagyobb hatást tett a híveire, mint Krisztusé a keresztényekre.

Buddha és Konfuciusz hatása a világra majdnem egyformának mondható. Körülbelül ugyanabban az id�ben éltek, s követ�iknek számában sem mutatkozott nagy különbség. Két oka volt annak, hogy Buddhát mégis Konfuciusz elé helyeztem: az egyik az, hogy a kommunizmus megjelenése nagyban csökkentette a konfuciánus befolyást Kínában; a másik pedig az, hogy a konfucianizmus Kínán kívül nem terjedt el széles körben, s ez arra utal, hogy Konfuciusz eszméi er�sen a régi kínai gondolkodásmódban gyökereztek. Buddha tanításai viszont semmiképpen sem a korábbi indiai filozófia újramagyarázásai, s Gautama Buddha eredetiségének, filozófiája nagy vonzerejének hála, a buddhizmus messze India határain túl is elterjedt.

5 KONFUCIUSZ i.e. 551-i.e. 479 A nagy kínai filozófus, Konfuciusz, els�ként hozott létre egy olyan eszmerendszert, mely a kínai gondolkodás alapelemeit foglalta egységbe. Az egyén erkölcsös magatartására és a tagjait irányadó morális magatartással szolgáló és irányító államszervezet elméletére épül� filozófiája több mint kétezer éven keresztül áthatotta a kínai életet és kultúrát, s igen nagy hatással volt a föld népességének eme tekintélyes hányadára.

Konfuciusz i.e. 551-ben született a Kína északkeleti részében fekv� Lu kantonban (ma Santung). Apja elég fiatalon árván hagyta, s a fiú szegénységben, anyja véd�szárnyai alatt n�tt fel. A leend� filozófus alacsony állami pozíciót töltött be ifjúkorában, néhány évvel kés�bb azonban lemondott tisztségér�l. Az elkövetkez� tizenhat évet tanítással töltötte, s filozófiájával szépszámú tanítványt nyert meg magának. Ötvenéves kora táján magas államigazgatási tisztséggel tüntették ki Luban, négy év múlva azonban az udvarnál lev� ellenségei kieszközölték, hogy elbocsássák állásából, és szám�zzék az országból. A következ� tizenhárom évben vándortanítóként élt, majd hazatért, s itt élte le életének utolsó öt évét. I.e. 479-ben hunyt el.

Konfuciuszt gyakran vallásalapítónak nevezik, de ez a megállapítás helytelen. Nagyon ritkán utalt az istenségre, nem beszélt a túlvilágról, s került mindenféle metafizikus elmélkedést. Alapjában véve világi gondolkodó volt, az egyéni és a politikai erkölcsösség és magatartás érdekelte.

A két legfontosabb erény Konfuciusz szerint a jen és a li, s a magasabb rend� ember ezekhez igazítja életvitelét. A jent néha "szeretet"-nek fordítják, ám az "embertársad iránti jóakaratú tör�dés" jobb meghatározás. A li több dolgot egyesít magában: erkölcsb�l, szertartásokból, szokásokból, udvariassági formákból és illemszabályokból áll.

Az �sök kultuszát – amely már Konfuciusz el�tt is a kínai vallás legfontosabb eleme volt – feler�sítette azáltal, hogy nagy hangsúlyt helyezett a családban a szül�k iránti h�ségre és tiszteletre. Konfuciusz tanítása szerint a feleség a férjének, továbbá az alattvaló az urának tisztelettel és engedelmességgel tartozik. A zsarnokságot azonban nem helyeselte a kínai bölcs. Úgy vélte, hogy az államnak az emberek javát kell szolgálnia, s többször hangoztatta, hogy a hatalmon lev�k inkább irányadó erkölcsös magatartással uralkodjanak, mintsem er�szakkal. Egy másik tanítása valamelyest a jézusi aranyszabályra emlékeztet: "Amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek, azt te se tedd mással."

Konfuciusz alapelvei er�sen konzervatívak voltak. Úgy gondolta, hogy az aranykor a múlté, ezért az uralkodókat és a népet egyaránt arra buzdította, hogy térjenek vissza a régi jó erkölcsi normákhoz. Valójában Konfuciusz elképzelése az irányadó erkölcsös magatartáson alapuló kormányzásról nem volt a korábbi id�k bevett gyakorlata, ez az eszméje tehát inkább reformerként tünteti fel a bölcset.

Konfuciusz a Csou-dinasztia idejében élt, Kína nagy szellemi mozgolódásainak korában. A korabeli vezet�k nem fogadták el az általa kínált programot, mégis, gondolatai az egész országot bejárták a halála után. A Csin-dinasztia megjelenésével (i.e. 221-ben) azonban rossz id�k jártak a konfucianizmusra. A dinasztia els� császára, Csin Si Huang-ti elhatározta, hogy megtöri Konfuciusz befolyását, s végérvényesen szakít a múlttal. Elrendelte a konfuciánus tanítások betiltását és összes könyvének az elégetését. Konfuciusz tanait azonban nem sikerült kiirtania. Amikor a Csin-dinasztia kora néhány évvel kés�bb lezárult, Konfuciusz követ�i újra szabadon hirdethették eszméiket. A soron következ� Han-dinasztia ideje alatt (i.e. 206 - i.sz. 220) a

konfucianizmusból hivatalos államvallás lett. A Han-dinasztiával kezd�d�en az állami tisztségvisel�knél vizsgát kellett tenniük, miel�tt

betöltötték hivatalukat. Egy id� után ezek a vizsgák a konfuciánus klasszikusok ismeretére épültek. Mivel az anyagi boldogulás és a társadalmi tekintély alapja az volt, ha valaki bekerül a hatalom közigazgatási gépezetébe, a köztisztvisel�i vizsgákon igen nagy versengés volt. Következésképpen, generációkon át, Kína legértelmesebb és legambiciózusabb fiatalembereinek nagy része éveket szentelt a konfuciánus klasszikusok elmélyült tanulmányozásának, így a kínai állam élén több évszázadon át olyan emberek álltak, akiknek gondolkodását a konfuciánus filozófia hatotta át. Ez a rendszer – kisebb megszakításokkal – nagyjából kétezer évig maradt fenn Kínában, körülbelül i.e. 100-tól i.sz. 1900-ig.

A konfucianizmus nem csupán a kínai közigazgatás hivatalos filozófiája volt. A konfuciánus eszméket a kínai emberek nagy része elfogadta, s több mint kétezer éven át mély hatást gyakoroltak az életükre és a gondolkodásukra.

Több oka van annak, hogy Konfuciusz ilyen hatalmas vonzer�vel bírt a kínaiak körében. El�ször is az, hogy személyes �szinteségéhez és becsületességéhez nem fért kétség. Másrészt józan gondolkodású és gyakorlatias ember volt, s nem követelt semmi olyat embertársaitól, amit nem tudtak volna megtenni. Amikor tisztességet kért t�lük, nem várta el, hogy szenthez ill� életet éljenek. Ebben és más tekintetben is a kínaiak gyakorlatias természetét tartotta szem el�tt. Ez lehetett a kulcsa eszméi népszer�ségének Kína-szerte. Konfuciusz nem arra kérte a kínaiakat, hogy változtassák meg világszemléletüket. Ellenkez�leg, világos és meggy�z� formában újrafogalmazta hagyományos eszményeiket. Talán nem is volt a történelemnek még egy olyan filozófusa, aki olyan közeli kapcsolatban állt volna honfitársai alapnézeteivel, mint Konfuciusz.

A konfucianizmus, amely inkább az egyén kötelezettségeire, mint a jogaira helyezi a hangsúlyt, talán nehézkesnek és nem túl rokonszenvesnek hat a jelenlegi nyugati gondolkodás tükrében. Államfilozófiaként azonban roppant hatékonynak bizonyult a gyakorlatban. Ha figyelembe vesszük, hogy bels� békét és jólétet volt képes fenntartani, azt mondhatjuk, hogy Kína – vagy kétezer éven át – a világ legjobban kormányzott régiója volt.

Konfuciusz eszméi – melyek mélyen a kínai kultúrában gyökereztek – Kelet-Ázsián kívül nem terjedtek el széles körben. Nagy hatásuk volt azonban Koreában és Japánban, ahol er�sen érz�dött a kínai kultúra befolyása.

Napjainkban rossz id�k járnak Kínában a konfucianizmusra. A múlttal való teljes szakításra törekedve, a kínai kommunisták hevesen támadták Konfuciuszt és tanait, s lehetséges, hogy a történelemre gyakorolt hatásának id�szaka véget ért. A múltban azonban bebizonyosodott, hogy Konfuciusz eszméi nagyon er�s gyökeret vertek Kínában, így hát nem lep�dnénk meg azon, ha a konfucianizmus újjáéledne a következ� évszázad folyamán.

6 SZENT PÁL kb. i.sz. 4-i.sz. 64 Pál apostol – aki fiatalabb kortársa volt Jézusnak – a keresztény vallás legels� térít�je lett. A keresztény teológiára tett hatása a legtartósabbnak és legmesszebbhatónak bizonyult az összes keresztény író és gondolkodó közül.

A Saulként is ismert Pál egy kilikiai (ma Törökország) városban, Tarzuszban született, néhány évvel a keresztény korszak kezdete után. Noha Róma polgára volt, zsidónak született, ifjúkorában megtanult héberül, és alapos zsidó nevelésben részesült. Kitanulta a sátorkészítés mesterségét is.

Fiatalemberként Jeruzsálembe ment, ahol Gamlíél rabbi, egy kiváló zsidó tanító irányítása alatt tanult. Noha Pál Krisztussal egy id�ben tartózkodott Jeruzsálemben, nem valószín�, hogy a két ember valaha is találkozott volna.

Jézus halála után a korai keresztényeket eretnekeknek tekintették, s üldözték �ket. Egy ideig Pál is részt vett az üldözésben. Damaszkuszi utazása közben azonban látomása volt, melyben Jézus szólt hozzá, s áttért az új hitre. Életének fordulópontja volt ez. A kereszténység egykori ellenfeléb�l az új vallás leghevesebb és legbefolyásosabb védelmez�je lett.

Élete hátralev� részében Pál a kereszténységr�l írt és gondolkodott, s híveket szerzett az új vallásnak. Misszionáriusi tevékenysége alatt nagy utazásokat tett KisÁzsiában, Görögországban, Szíriában és Palesztinában. Pál nem ért el a zsidóknál olyan sikereket prédikációival, mint egyes korai keresztények. S�t, magatartása sokszor ellenséges érzületet keltett, s több alkalommal veszélybe került az élete. A nem zsidókhoz intézett prédikációi viszont kimagaslóan sikeresek voltak, olyannyira, hogy gyakran, mint "a nem zsidók apostolát" szokták emlegetni. Senki ekkora szerepet nem játszott a kereszténység propagálásában.

A Római Birodalom keleti részében tett három hosszú misszionáriusi útját követ�en Pál visszatért Jeruzsálembe. Itt �rizetbe vették, majd Rómában bíróság elé állították. Tisztázatlan, hogy mi lett a vizsgálat eredménye illetve, hogy elhagyta-e Rómát valaha is ezután. Mindenesetre tudjuk, hogy végül, Rómához közel, kivégezték (valószín�leg i.sz. 64-ben).

Pálnak a kereszténység alakulására tett ilyen nagymérv� hatása három tényez�re épül: 1. nagy misszionáriusi sikerei; 2. írásai, melyek az Újszövetség fontos részét alkotják; valamint 3. szerepe a keresztény teológia kifejl�désében.

Az Újszövetség huszonhét könyvéb�l nem kevesebb, mint tizennégyet tulajdonítanak Pálnak. Annak ellenére, hogy mai tudósok úgy vélik, e könyvek közül négyet vagy ötöt más személyek írtak, nyilvánvaló, hogy Pál az Újszövetség legfontosabb önálló szerz�je.

Pál hatása a keresztény teológiára felmérhetetlen. Elképzelései a következ�ket tartalmazzák: Jézus nem csupán megihletett prófétaember volt, hanem valójában isteni lény. Krisztus a b�neinkért halt meg, szenvedése megválthat bennünket. Az ember nem üdvözülhet a bibliai parancsok puszta megtartásának megkísérlése által, csak Krisztus elfogadásával s fordítva, ha valaki elfogadja Krisztust, b�nei megbocsáttatnak. Pál hirdette ki az eredend� b�n elvét is (l. Róm. 5, 12-19).

Miután a törvények iránti engedelmesség önmagában nem vezet üdvözüléshez, Pál azt hangsúlyozta, hogy a keresztény valláshoz megtértek számára szükségtelen a zsidó étkezési tilalmak betartása, illetve a mózesi törvénykönyvhöz való alkalmazkodás, s�t még a körülmetélés is. Több korai keresztény vezet� e kérdésekben élesen szembeszegült Pállal, s ha nézeteik érvényre jutottak volna, kétségesnek t�nik, hogy a kereszténység olyan gyors iramban elterjedt volna az egész Római Birodalomban.

Pál soha nem n�sült meg, s bár bizonyítani nem tudjuk, valószín�, hogy viszonya sem volt senkivel. A nemiségr�l és a n�kr�l alkotott nézetei, mivel a Szentírásba bekerültek, jelent�s mértékben hatottak a kés�bbi állásfoglalásokra. A témában tett leghíresebb nyilatkozata így hangzik (1 Kor 7, 8-9): "Mondom pedig a nem házasoknak és az özvegyasszonyoknak, hogy jó nékik, ha úgy maradhatnak, mint én is. De ha magukat meg nem tartóztathatják, házasságban éljenek, mert jobb házasságban élni, mint égni."

A n�k megfelel� helyér�l is szigorú nézeteket vallott: "Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben. Mert Ádám teremtetett els�nek, azután Éva" (1 Tim 2, 1113). Ehhez hasonló gondolatok talán még erélyesebben fogalmazódnak meg a korintusiakhoz írt els� levelében (l l, 7-9). Kétségtelen, hogy e szakaszokban Pál olyan nézeteknek adott hangot, melyeket több kortársa is a magáénak vallott már akkoriban, ám érdemes megjegyezni: Jézusról nem tudjuk, hogy hasonló kijelentéseket tett volna.

Els�sorban Pál érdeme, hogy a kereszténység egy zsidó szektából világvallássá lett. Krisztus isteni mivoltáról s egyedül a hit általi megigazulásról szóló központi gondolatai az elkövetkez� évszázadokban végig a keresztény gondolkodás alapjai maradtak. A kés�bbi keresztény teológusok mindegyikére – Szent Ágostont, Aquinói Szent Tamást, Luthert és Kálvint beleértve – mélyen hatottak írásai. Pál eszméinek hovatovább olyan nagy befolyása volt, hogy egyes tudósok szerint inkább �t, mint Jézust kellene a keresztény vallás legf�bb megalapítójának tekintenünk. Ez a vélemény azonban túlzónak t�nik. De ha Pál hatása nem is mérhet� össze Jézuséval, az bizonyos, hogy nagyobb volt bármely más keresztény gondolkodóénál.

7 CAJ LUN i.sz. 105 körül Caj Lunnak, a papír feltalálójának a neve talán a legtöbb olvasó el�tt ismeretlen. E felfedezés jelent�ségét ismerve bizony meglep�, hogy Nyugaton mennyire megfeledkeztek err�l az emberr�l. Még egyes nagyobb enciklopédiák sem tartalmaznak akár egy rövid szócikket sem róla, s nevét a standard történelmi kézikönyvek is ritkán említik. A Caj Lunra való hivatkozások csekély volta azt a gyanút keltheti bennünk, hogy csupán kitalált személyr�l van szó. A gondos kutatómunka azonban meggy�z bennünket arról, hogy Caj Lun létez� személy volt, a kínai császári udvar egy hivatalnoka, aki i.sz. 105-ben vagy az id� tájt, papírral ajándékozta meg Ho Ti császárt. A Caj Lun találmányáról szóló kínai leírások (melyek a Han-dinasztia hivatalos történetírásában szerepelnek) teljes mértékben megbízhatónak és hihet�nek látszanak, a varázslat- és a legendakeltésnek legkisebb nyomát sem találni bennük. A kínaiak mindig is a papír feltalálójaként tartották számon Caj Lunt, s nevét jól ismerik Kínában.

Nem sok, amit Caj Lun életér�l tudunk. A kínai feljegyzések megemlítik, hogy eunuch volt. Azt is feljegyezték róla, hogy a császár felettébb meg volt elégedve a találmányával, s ennek következtében Caj Lunt el�léptették, arisztokrata címet kapott, s gazdag ember lett bel�le. A kés�bbiekben azonban udvari intrikákba keveredett, ez végül a bukását okozta. A kínai feljegyzések arról is beszámolnak, hogy miután kegyvesztett lett, Caj Lun megmosakodott, felöltötte legelegánsabb ruháját, majd megmérgezte magát.

A papír használata a II. évszázad folyamán terjedt el Kína-szerte, s néhány évszázadon át a kínaiak exportáltak is papírt Ázsia egyéb területeire. Hosszú ideig titokban tartották a papírgyártás technológiáját. 751-ben azonban az arabok foglyul ejtettek néhány kínai papírkészít�t, s nem sokkal ezután már Szamarkandban és Bagdadban is állítottak el� papírt. A papírgyártás tudománya fokozatosan elterjedt az egész arab világban, az európaiak pedig a XII. században tanulták el az araboktól. Egyre szélesebb körben használták a papírt, s miután Gutenberg feltalálta a korszer� nyomtatást, elfoglalta a pergamen helyét.

Manapság természetesnek vesszük, hogy van papír, és nagyon nehéz elképzelnünk, milyen volt a világ nélküle. Caj Lun el�tt a legtöbb könyvet bambuszból készítették Kínában. Az ilyen könyvek nyilvánvalóan nagyon súlyosak és nehezen kezelhet�ek voltak. A könyvek egy részét selyemre írták, de ez túl drága volt általános használatra. Nyugaton, miel�tt a papír divatba jött volna, a legtöbb könyvet pergamenre vagy "vellumra" írták, amely különleges eljárással kikészített birkab�rb�l, illetve borjúb�rb�l készült. Ez az anyag a görögök, a rómaiak, és az egyiptomiak által kedvelt papiruszt helyettesítette. Pergamenb�l és papiruszból azonban nemcsak nagyon kevés volt, hanem az el�állításuk is sokba került.

Hogy ma ilyen olcsón és ilyen nagy mennyiségben tudnak könyveket és más írott anyagokat el�állítani, az nem kis mértékben a papír létezésének köszönhet�. Talán nem lenne olyan fontos a papír, ha ma nem használnák a könyvnyomtatásban, ám az is igaz, hogy a könyvnyomtatás sem lenne jelent�s az olcsó, nagy mennyiségben rendelkezésünkre álló papír nélkül.

Kit kell tehát magasabbra értékelnünk: Caj Lunt vagy Gutenberget? Noha én mindkett�jüknek szinte egyforma jelent�séget tulajdonítok, Caj Lunt helyeztem egy árnyalattal el�bbre a listán, mégpedig a következ� okok miatt: 1. Azon kívül, hogy írásra használják a papírt, számos egyéb alkalmazási területe van. Valójában hallatlanul sokoldalú anyag, s a manapság el�állított papírnak nagy részét nem nyomtatásra használják, hanem más célra. 2. Caj Lun Gutenberg el�tt élt, s elég valószín�, hogy Gutenberg nem találta volna föl a nyomtatást, ha nem létezett volna még papír. 3.

Ha csak az egyiket találták volna fel a kett� közül, úgy vélem, hogy több könyvet gyártottak volna a fatáblanyomtatás (amit már jóval Gutenberg el�tt ismertek) és a papír, mint a mozgatható bet�elemek és a pergamen együttesével.

Helyénvaló-e Gutenberget és Caj Lunt is bevenni a valaha élt tíz legnagyobb hatású személyiség közé? Hogy igazán meg tudjuk érteni a papír és a nyomtatás feltalálásának jelent�ségét, szemügyre kell vennünk Kína és Nyugat eltér� kulturális fejl�dését. Az i. sz. II. évszázadot megel�z�en a kínai civilizáció nem volt olyan egyenletesen fejlett, mint a nyugati. A következ� ezer évben Kína teljesítményei felülmúlták a Nyugatéit, s vagy hét-nyolc évszázadon át a kínai civilizáció a legtöbb vonatkozásban a legel�rehaladottabb volt a világon. A XV. század után azonban Nyugat-Európa el�zte meg Kínát. Többféle kulturális magyarázatot próbáltak adni ezekre a változásokra, de a legtöbb ilyen elmélet figyelmen kívül hagyja azt, ami szerintem a legkézenfekv�bb.

Tény és való, hogy a földm�velés és az írás el�bb indult fejl�désnek a Közel-Keleten, mint Kínában. Ez azonban önmagában nem magyarázza meg azt, hogy miért maradozott le folyton a kínai civilizáció a nyugati mögött. A dönt� tényez�, úgy vélem, az volt, hogy a Caj Lun el�tti id�kben nem volt Kínában megfelel� anyag, amire írjanak. A nyugati világban a papiruszhoz hozzá lehetett jutni, s jóllehet megvoltak a maga hátrányai, ez az anyag mégiscsak alkalmasabb volt könyvkészítésre, mint a fa vagy a bambusz. Egy írásra alkalmas anyag hiánya leküzdhetetlen akadálya volt Kína kulturális el�rehaladásának. A kínai tudósnak egy vagonra volt szüksége ahhoz, hogy magával vigye azt, ami a mi szemünkben szerény mennyiség� könyvnek számít csupán. Elképzelhet�, milyen nehéz volt ilyen körülmények között az állami adminisztrációt m�ködtetni!

Caj Lun felfedezése azonban teljesen megváltoztatta a helyzetet. Mivel most már rendelkezésükre állott az írásra alkalmas anyag, a kínai civilizáció nagy léptekkel kezdett el�rehaladni és néhány évszázad múlva képes volt utolérni a Nyugatot. (Persze a Nyugat politikai megosztottsága is szerepet játszott ebben, de ez nem magyaráz meg mindent. A negyedik században Kína kevésbé volt egységes a nyugatnál, mégis gyorsan fejl�dött kulturális téren.) A következ� évszázadokban, míg a nyugati fejl�dés viszonylag lassú volt, addig Kínában olyan nagy találmányok születtek, mint az irányt�, a puskapor s a fatáblanyomtatás.

Amikor a nyugati nemzetek is elkezdték használni a papírt, megint felvehették a versenyt Kínával, s a kulturális szakadékot is csökkenteni tudták. Marco Polo írásai azonban igazolják, hogy Kína még a XIII. században is sokkal virágzóbb volt Európánál.

Miért maradt el végül Kína mégis a Nyugat mögött? Többféle összetett kulturális magyarázat született már erre, de talán beérhetjük egy egyszer� technológiai magyarázattal is. A XV. századi Európában a zseniális Johannes Gutenberg kifejlesztette a mozgatható bet�kkel történ� könyvnyomtatás technikáját, melynek révén nagy mennyiség� könyvet tudtak el�állítani. Attól kezdve az európai kultúra gyors fejl�désnek indult. Miután Kínának nem volt Gutenbergje, a kínaiak megmaradtak a fatáblanyomtatás mellett, s kultúrájuk viszonylag lassan haladt el�re.

Ha elfogadjuk a fenti elemzést, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Caj Lun és Johannes Gutenberg az emberi történelem két központi figurája. Más oka is van, hogy Caj Lun valóban kimagaslik a feltalálók közül. A találmányok legtöbbje az adott id� terméke, s akkor is létrejöttek volna, ha tulajdonképpeni feltalálójuk soha nem is élt volna. De nem ilyen egyszer� a papír esete. Az európaiak csak ezer évvel Caj Lun után kezdték el a gyártását, s akkor is csak azért, mert az araboktól megtanulták az eljárást. Egyébként más ázsiai népek soha nem voltak képesek önállóan el�állítani, még azok után sem, hogy kínai gyártmányú papír került a kezükbe. Nyilvánvaló, hogy a papírkészítés módszerére elég nehéz volt rájönni ahhoz, hogy egy mérsékelten fejlett kultúrában ez feltétlenül bekövetkezzék. Egy nagy tehetséggel megáldott egyén tev�leges hozzájárulására

volt ehhez szükség. Caj Lun ilyen valaki volt, s az általa alkalmazott papírkészítési eljárás – az i. sz. 1800 körül bevezetett gépesítést�l eltekintve – alapjában véve az akkor használt technológia maradt.

Mindezen okok miatt vélem úgy, hogy helyénvaló Gutenberget és Caj Lunt az els� tíz személy közé sorolni e könyvben, Caj Lunnak pedig Gutenberg el�tt van a helye.

8 JOHANNES GUTENBERG 1400-1468 Johannes Gutenberget gyakran nevezik a könyvnyomtatás feltalálójának. Valójában � fejlesztett ki els�ként egy olyan, mozgatható bet�elemeken és nyomógépen alapuló módszert, amellyel sokféle írott anyagot lehetett gyorsan és pontosan kinyomtatni.

Nincs olyan találmány, amely teljes egészében egyetlen ember elméjéb�l pattant volna ki, s ez bizonyára a könyvnyomtatásra is áll. A fatáblanyomtatás elvén alapuló pecséteket és pecsétgy�r�ket már az �sid�kt�l fogva használnak. Kínában ismert volt a fatáblanyomtatás sok évszázaddal Gutenberg el�tt, s�t egy kb. 868-ból származó nyomtatott könyvre is rátaláltak itt. Az eljárást Nyugaton is ismerték Gutenberg el�tt. A fatáblanyomtatás több másolat elkészítését teszi lehet�vé egy adott könyvr�l. A folyamatnak azonban van egy nagy hátránya: mivel minden egyes könyvhöz teljesen új fametszeteket vagy nyomódúcokat kell készíteni, nemigen lehet vele sokféle könyvet el�állítani.

Többször elhangzott már, hogy Gutenberg legf�bb tudományos eredménye a mozgatható bet�minta feltalálása volt. A mozgatható bet�ket azonban Kínában találták fel valamikor a XI. század közepén, méghozzá egy Pi Seng nev� ember.

Az � bet�mintája agyagból készült, ami nem túl tartós, mások viszont – kínaiak és koreaiak – egy sor hasznos újítást vezettek be, s jóval Gutenberg el�tt a koreaiak már fémb�l készült bet�mintát használtak. S�t a XV. század elején a koreai kormány egy öntödét tartott fenn nyomóelemek gyártására. Mindennek dacára hiba lenne különösebb hatást tulajdonítani Pi Sengnek. El�ször is Európa nem Kínától vette át a mozgatható bet�minta használatát, hanem önállóan fejlesztette ki. Másrészt a mozgatható bet�mintával történ� nyomtatás Kínában nem vált általánossá egészen a viszonylag újabb korokig, amikor a Nyugattól megtanulták a korszer� könyvnyomtatás m�veleteit.

Négy alapvet� összetev�je van a modern értelemben vett könyvnyomtatásnak. Az els� a mozgatható bet�minta néhány egyéb m�velettel együtt, melyek során a mintákat elhelyezik és rögzítik. A második a nyomógép maga. A harmadik a megfelel� nyomdafesték, s az utolsó a megfelel� anyag – mint amilyen a papír –, amelyre nyomtatni lehet. A papírt sok évvel korábban Kínában találták fel (Caj Lunnak köszönhet�en), s használata elterjedt Nyugaton, miel�tt Gutenberg megjelent volna. Ez volt a nyomtatás egészének egyetlen eleme, amelyet Gutenberg készen kapott. Noha a másik három tényez� mindegyikén változtattak már valamit Gutenberg el�tt, � több lényeges módosítással tökéletesítette �ket. Többek között létrehozott egy bet�mintához alkalmas fémötvözetet, egy precíz és hibátlan bet�minta öntéséhez használható önt�formát, egy olaj alapú nyomdafestéket és egy nyomtatásra alkalmas gépet.

De egyéni találmányainál és tökéletesítéseinél sokkal nagyobb jelent�ség� Gutenberg tudományos eredményének egésze. Legf�képpen azért fontos amit tett, mert a nyomtatás alkotóelemeinek összekapcsolásával a gyártásnak egy hatékony rendszerét alakította ki, mert könyvnyomtatás minden korábbi felfedezéssel szemben, els�sorban tömegtermelési folyamat. Egyetlen puska önmagában jóval hatásosabb fegyver, mint egyetlen íj és nyílvessz�. Egy nyomtatott könyv hatása azonban nem különbözik egy kézzel írott könyvét�l. A könyvnyomtatás fölénye tehát a tömegtermelésben van. Amit Gutenberg feltalált, az nem valami eszköz vagy szerkenty�, vagy akár fejlesztéseknek láncolata volt, hanem egy teljes gyártási folyamat.

Elég hiányos életrajzi adataink vannak Gutenbergr�l. Tudjuk, hogy 1400 körül született, a németországi Mainzban. A könyvnyomtatás tudományában elért eredményei a század közepére

tehet�k, s legismertebb alkotását, az ún. Gutenberg Bibliát kb. 1454-ben nyomták Mainzban. (Különös módon Gutenberg neve egyik könyvén sem szerepel, még a Gutenberg Biblián sem, pedig biztos, hogy ezt az � berendezésén nyomták.) Nem hinnénk, hogy különösebben jó üzletember lett volna, bizonyára soha nem próbált nagy pénzhez jutni a találmányából. Több perbe is belekeveredett, s úgy t�nik, egy ilyen perben kobozták el a gépeit üzlettársa, Johann Faust javára. Gutenberg 1468-ban halt meg, Mainzban.

Ha Gutenbergnek a világ történelmére tett hatását akarjuk mérlegelni, érdemes összevetnünk Kína és Európa további fejl�dését. Gutenberg születésének idején a két régió technikailag nagyjából egyformán fejlett volt. De miután Gutenberg feltalálta a modern könyvnyomtatást, Európa nagyon gyors fejl�désnek indult, miközben Kína – ahol még hosszú ideig a fatáblanyomtatást alkalmazták – viszonylag lelassult. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a könyvnyomtatás megjelenése volt az egyenetlen fejl�dés oka, de biztos, hogy fontos szerepe volt benne.

Érdemes azt is megemlítenünk, hogy csak három olyan személy szerepel e könyvben, aki a Gutenberget megel�z� öt évszázad idején élt, míg hatvanhét azoknak a száma, akik a halála utáni öt évszázadban éltek. Ez arra enged következtetni, hogy Gutenberg találmánya fontos – de az is lehet, hogy dönt� – tényez�je volt a modern id�k forradalmi erej� fejl�désének.

Biztosra vehet�, hogy ha Alexander Graham Bell sosem élt volna, a telefont akkor is feltalálják, körülbelül ugyanabban az id�ben. Ugyanez sok egyéb találmányról is elmondható. Gutenberg nélkül azonban a modern könyvnyomtatás feltalálása talán generációkkal kés�bb következett volna be. A nyomtatásnak a történelem következ� szakaszára tett felmérhetetlen hatását tekintve, Gutenberget kétségkívül el�kel� helyezés illeti meg e listán.

9 KOLUMBUSZ KRISTÓF 1451-1506 Amikor Kolumbusz megkísérelte nyugat felé haladva elérni a Keletet, véletlenül felfedezte Amerikát, s ezzel nagyobb hatást tett a világtörténelemre, mint amekkorára esetleg számított. Felfedezésével kezdetét vette az Újvilág felderítésének és gyarmatosításának korszaka, mely a történelem kritikus fordulópontjai közé tartozik. Európa népei el�tt két földrészt nyitott meg, ahová a növekv� lakosság áttelepülhetett, s gazdag ásványi nyersanyagforrásokkal látta el �ket, ami változást hozott Európa gazdasági életébe. Felfedezése az amerikai indián civilizációk romba döntéséhez vezetett. Hosszú távon új népcsoportok kialakulását is eredményezte a nyugati féltekén, melyek teljesen mások voltak, mint az egykor itt él� indián népek, továbbá nagy hatással volt az Óvilág népeire.

Kolumbusz életének f� körvonalai jól ismertek. 1451-ben született Olaszországban, Genovában. Amikor feln�tt, hajóskapitány és ügyes navigátor lett. Meg volt róla gy�z�dve, hogy rá lehet találni egy Kelet-Ázsiáig vezet� járható útvonalra, ha nyugat felé hajózunk az Atlanti-óceánon át, s elgondolásához makacsul tartotta magát. Végül sikerült rábeszélnie Katolikus Izabella királyn�t, hogy finanszírozza felderít� útját.

Hajói 1492. augusztus 3-án hagyták el Spanyolországot. El�ször a Kanári-szigeteknél kötöttek ki, Afrika partjainál. A Kanári szigetekr�l szeptember 6-án indultak tovább, s nyugatnak fordultak. Hosszú hajóút állt el�ttük, tengerészein félelem lett úrrá, s vissza akartak fordulni. Kolumbusz azonban ragaszkodott az út folytatásához, s október 12-én felt�nt a szárazföld.

Kolumbusz a következ� év márciusában érkezett vissza Spanyolországba, s a dics� felderít�t a legmagasabb kitüntetésben részesítették. Ezt követ�en három hajóutat tett még az Atlanti-óceánon, abban a csalóka reményben, hogy közvetlen útvonalon eléri Kína és Japán partjait. Kolumbusz mindvégig abban a meggy�z�désben élt, hogy megtalálta a Kelet-Ázsiáig vezet� utat, még jóval azután is, amikor a legtöbben belátták tévedését.

Izabella azt ígérte neki, hogy kormányzója lehet bármely általa felfedezett területnek. Kolumbusz azonban annyira alkalmatlan ügyintéz�nek bizonyult, hogy végül felmentették kötelezettségei alól, s láncra verve küldték vissza Spanyolországba. Ott azonnal szabadlábra helyezték, de soha többé nem bízták meg közigazgatási tisztséggel. Mindamellett nincs alapja annak a szóbeszédnek, hogy nyomorban halt volna meg. Vagyonos emberként hunyt el 1506-ban.

Kolumbusz els� útja egyértelm�en forradalmi hatással volt Európa történelmére s még nagyobbal Amerikára. 1492 olyan dátum, amelyet minden iskolás gyerek ismer. Ennek ellenére több akadálya van annak, hogy Kolumbuszt e lista élére helyezzük.

A f� ok az, hogy nem � volt az els� európai, aki felfedezte Amerikát. Leif Ericson, a viking hajós több évszázaddal el�tte elérte Amerikát, s valószín�, hogy számos más európai átszelte az Atlanti-óceánt a viking és Kolumbusz közötti id�szakban. Történelmi szempontból azonban Leif Ericson nem annyira fontos figura. Felfedezései soha nem váltak széles körben ismertté, s nem idéztek el� sem Európában, sem Amerikában jelent�s változásokat. Ezzel szemben Kolumbusz felfedezésének híre futót�zként terjedt el Európa szerte. Visszatérése után néhány évvel, felfedezéseinek közvetlen következményeként több utat tettek az Újvilágba, s megkezd�dött az új területek meghódítása és gyarmatosítása.

E könyv más alakjaihoz hasonlóan Kolumbuszról is elmondhatjuk, hogy eredményei akkor is bekövetkeztek volna, ha történetesen soha nem is él. A XV. század Európája már nagy mozgásban volt: virágzott a kereskedelem, s az új földrész felfedezése elkerülhetetlen volt.

Tulajdonképpen a portugálok már jóval Kolumbusz el�tt igen serényen kutattak egy Indiába vezet� új útvonal után.

Valószín�, hogy az európaiak el�bb vagy utóbb felfedezték volna Amerikát, még az is lehet, hogy nem túl nagy id�eltolódással. Egészen másként alakultak volna azonban Amerika eseményei, ha eredetileg 1510-ben fedezte volna fel, mondjuk egy francia vagy egy angol expedíció, s nem Kolumbusz 1492-ben. Mindenesetre Kolumbusz volt az, aki tényleg felfedezte Amerikát.

A harmadik lehetséges ellenvetés az, hogy már Kolumbusz utazásai el�tt is, a XV. században sokan tudták Európában, hogy a világ kerek. Az elméletet sok évszázaddal korábban a görög filozófusok vetették fel, s a hipotézis Arisztotelész általi meger�sítése elég volt ahhoz, hogy azt tanult európaiak elfogadják az 1400-as években. Kolumbusz azonban nem arról nevezetes, hogy megmutatta, hogy a Föld gömböly�. (Valójában ezt nem is igazán sikerült megtennie.) � az Újvilág felfedezésér�l híres, az amerikai kontinens létezésér�l pedig sem a XV. századi európaiak, sem Arisztotelész nem tudott semmit.

Kolumbusz nem volt mindenben csodálatra méltó személyiség. Végtelenül kapzsi volt; amikor megpróbálta rávenni Izabellát, hogy pénzelje �t, terve tulajdonképpen azért ütközött nehézségekbe, mert nagyon pénzsóvár ajánlatot tett. Ezen kívül – noha nem lenne igazságos mai etikai mércékkel megítélni �t – az indiánokkal is ijeszt� kegyetlenséggel bánt. Ezen a listán azonban nem a történelem nemes lelk� személyiségei sorakoznak, hanem a legnagyobb hatásúak inkább, s eme kritérium alapján Kolumbusz rászolgált a lista éléhez közeli helyezésre.

10 ALBERT EINSTEIN 1879-1955 Albert Einstein, a huszadik század legnagyobb tudósa, minden id�k egyik legnagyobb szellemóriása leginkább relativitáselméletér�l ismert. Valójában két elméletér�l van szó: a speciális relativitáselméletr�l, amelyet 1905-ben, valamint az általános relativitáselméletr�l, amelyet 1916-ban alkotott meg, az utóbbit inkább Einstein gravitációs elméletének nevezhetnénk. Mindkét elmélet nagyon bonyolult, s itt kísérletet sem teszünk megmagyarázásukra, a speciális relativitáselmélettel kapcsolatban azért szerét ejtjük néhány megjegyzésnek.

Egy ismert aforizma szerint "minden relatív". Einstein elmélete azonban nem ennek az ismert filozófiai közhelynek a megismétl�dése, hanem szabatos matematikai kifejtése egy olyan vonatkoztatási rendszernek, melyben a tudományos mérések viszonylagosak. Nyilvánvaló, hogy az id� és a tér szubjektív érzékelése a megfigyel�t�l függ. Einstein el�tt azonban az emberek mindig is úgy gondolták, hogy e szubjektív benyomások mögött reális távolságok és abszolút id� is van, amit pontos m�szerekkel objektíven meg lehet mérni. Einstein elmélete forradalmi változást hozott a tudományos gondolkodásba azzal, hogy tagadta bármiféle abszolút id� létezését. A következ� példával szeretnénk érzékeltetni, hogy elmélete milyen radikálisan megváltoztatta az id�r�l és a térr�l alkotott elképzeléseinket.

Képzeljünk el egy �rhajót (egy X �rhajót), amely másodpercenként 100 000 kilométerrel távolodik a Földt�l. Sebességét az �rhajóban és a Földön tartózkodó megfigyel�k egyaránt mérik, s méréseik megegyeznek. Id�közben egy másik �rhajó (egy Y �rhajó) az X �rhajóval teljesen megegyez� irányban halad, de sokkal nagyobb sebességgel. Ha a földi megfigyel�k lemérik az Y �rhajó sebességét azt találják, hogy másodpercenként 180 000 kilométerrel távolodik a Földt�l. Az Y �rhajóban tartózkodó megfigyel�k ugyanezt az eredményt kapják.

Nos, mivel mindkét �rhajó ugyanabban az irányban halad, azt kéne tapasztalnunk, hogy a sebességeik közötti különbség másodpercenként 80 000 kilométer, s hogy a gyorsabb �rhajó ezzel a sebességgel távolodik a lassúbb �rhajótól.

Einstein elmélete azonban azt állítja, hogy ha a megfigyeléseket a két �rhajóról teszik, mindkét �rhajó megfigyel�i egyetértenek majd abban, hogy a köztük lev� távolság másodpercenként 100 000 kilométerrel n�, nem pedig 80 000-rel.

Els� pillantásra képtelennek hat egy ilyen eredmény, s az olvasó arra gyanakodhat, hogy ügyes szócsavarás lehet a dologban, vagy hogy elhallgattuk a probléma néhány lényeges részletét. Ez azonban egyáltalán nem így van. Az eredménynek semmi köze sincs az �rhajók szerkezeti felépítéséhez vagy az �ket hajtó er�khöz. A megfigyelésekben jelentkez� tévedésr�l vagy a mér�m�szerek elégtelenségér�l sincs szó. Semmi trükk nincs a dologban. Einstein szerint az el�bb említett eredmény (ami sebesség-összetevési formulájával könnyen kiszámítható) a tér és az id� alaptermészetének a következménye csupán.

Mindez felettébb teoretikusnak t�nhet, s évekig sokan el is utasították a relativitáselméletet, mint egyfajta "elefántcsonttorony feltevést", melynek nem volt gyakorlati jelent�sége. Persze ezt a hibát már senki nem követte el 1945 után, amikor atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira. Einstein relativitáselméletének egyik következtetése az, hogy az anyag és az energia bizonyos értelemben egyenérték�, s a köztük lev� viszonyt az E = mc2 képlet adja meg, ahol E az energiát jelöli, m a tömeggel azonos, c pedig a fény sebessége. Lévén, hogy c = 300 000 km/szekundum – ami nagyon nagy szám - , a c2 (vagyis c-szer c) már egyenesen óriási. Ebb�l következik az, hogy már egy kis mennyiség� anyag részleges átalakulása is félelmetes

energiamennyiséget szabadít fel. Természetesen nem tudnánk atombombát vagy nukleáris er�m�vet építeni pusztán az E = mc2

képlet alapján. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy bár sokan fontos szerepet játszottak az atomenergiai kutatásokban, Einstein jelent�s hozzájárulása az egészhez vitathatatlan. Ezenkívül az 1939-ben Roosevelt elnökhöz intézett levelével, melyben Einstein az atomfegyverek kifejlesztésének lehet�ségére mutatott rá, s fontosnak tartotta, hogy ebben az Egyesült Államok el�zze meg a németeket, nagyot lendített a Manhattan Project elindításán, ami az els� atombomba el�állításához vezetett.

A speciális relativitás elmélete heves vitát robbantott ki, de egy pontban mindenki egyetértett: ez volt a legelképeszt�bb tudományos elmélet, amelyet valaha is kitaláltak. A kor általános felfogásával szemben Einstein általános relativitáselméletének kiindulópontja az a premissza, hogy a gravitációs hatások nem, mint er�hatások jelentkeznek (a szó megszokott értelmében), hanem a görbült térb�l adódnak, ami igazán megdöbbent� gondolat!

Hogyan mérhetjük meg a tér görbültségét? Mégis mit értsünk azon, hogy görbe a tér? Einstein nemcsak javasolt egy ilyen elméletet, hanem világos matematikai formába is öntötte, mellyel határozott el�feltevések tehet�k, s hipotézise ellen�rizhet�. Újabb megfigyelések – melyek közül a leghíresebbeket teljes napfogyatkozáskor végezték – többször is igazolták egyenleteinek helyességét.

Az általános relativitáselmélet több tekintetben is eltér minden más tudományos törvényt�l. El�ször is, Einstein elmélete nem gondosan elvégzett kísérleteken nyugszik, hanem az arányosság és elegáns matematikai levezetések talaján. Racionalista alapokon tehát, amire a görög filozófusok és a középkori tudósok is igyekeztek építeni. (Ily módon felfogása ellentétes az empirikus szemlélet� modern tudománnyal.) De míg a görögök a szépség és az arányosság keresése közben soha nem tudtak egy mechanikus elméletet találni, amelyet dönt�en igazolt volna a tapasztalat, addig Einstein elmélete sikeresen kiállt minden próbát. Einstein szemléletmódjának egyik eredménye az, hogy általános relativitáselméletét rendszerint a legszebb, a legelegánsabb, a leger�teljesebb és szellemileg a legkielégít�bb tudományos elméletnek ismerik el.

Az általános relativitás más tekintetben is egyedülálló. A legtöbb tudományos törvény csak közelít�leg érvényes. Számos esetben alkalmazhatók, de nem általános érvény�ek. Tudomásunk szerint viszont az általános relativitáselmélet kivétel. Nem ismerünk olyan – akár elméleti, akár kísérleti – körülményt, amelyben az általános relativitáselmélet jóslatai csak közelít�leg lennének igazak. Jöv�beni tudományos kísérletek persze ronthatnak az elmélet eme tökéletes min�sítésén, de addig is, az általános relativitáselmélet a végs� igazság legjobb megközelítése marad, amit tudós elme eddig kigondolt.

Jóllehet Einstein leginkább relativitáselméleteir�l ismert, egyéb eredményei alapján is tudományos hírnévre tett volna szert. Valójában eredetileg a fényelektromos hatás magyarázatát adó értekezéséért kapott fizikai Nobel-díjat, amely jelenség korábban nagy gondot okozott a fizikusoknak. Ebben az értekezésben feltételezte a fotonok, illetve a fény részecskéinek létezését. Mivel interferenciakísérletekkel már régóta megállapították, hogy a fény valójában elektromágneses hullám, s mert "magától értet�d�nek" tartották, hogy a hullámok és a részecskék ellentétes fogalmak, Einstein hipotézise radikális és meglep� szakítást jelentett a klasszikus elméletekkel. Azon túl, hogy a fényelektromos törvény fontos gyakorlati alkalmazását teremtette meg, a fotonról alkotott hipotézise nagy hatást tett a kvantumelmélet fejl�désére is, s annak ma is szerves részét képezi.

Einstein jelent�ségét Isaac Newtonnal összehasonlítva érthetjük meg igazán. Newton elméletei alapvet�en könnyen érthet�ek voltak; abban is zseni volt, hogy els�ként alkotta meg �ket.

Einstein relativitáselméleteit ezzel szemben még alapos magyarázat mellett is felettébb nehéz megérteni. Hát még milyen nehéz lehetett önállóan kigondolni! Bár Newton elképzelései éles ellentétben álltak a kor uralkodó tudományos nézeteivel, elméletei soha nem voltak következetlenek. Ezzel szemben a relativitáselmélet tele van paradoxonokkal. Einstein tehetségét dicséri, hogy kezdetben – amikor gondolatai még egy ismeretlen ifjú ellen�rizetlen feltevései voltak – a látszólagos ellentmondások dacára sem tagadta meg elméleteit. Ehelyett alapos tanulmányozásnak vetette alá �ket, amíg be nem tudta bizonyítani, hogy ezek az ellentmondások csak látszólagosak, s minden esetben szövevényes, ám hibátlan módon fel lehet oldani �ket.

Manapság úgy tekintünk Einstein elméletére, mint ami alapjában még Newtonénál is "pontosabb". Miért került Einstein mégis hátrébb e listán? Els�sorban azért, mert Newton elméletei voltak azok, melyek lerakták a modern tudomány és technológia alapköveit. A modern technológiák nagy része ugyanolyan lenne ma is, ha csak Newton munkáit ismernénk, s Einsteinét nem.

Van egy másik tényez� is, ami megmagyarázza Einstein helyezését e listán. Az esetek többségében egy fontos ötlet megvalósításához több ember is hozzájárult, ahogyan ez nyilvánvaló volt a szocializmus történetében vagy az elektromosság és mágnesesség elméletének kifejlesztésében. Noha a relativitáselmélet felfedezése nem írható száz százalékban Einstein javára, biztos, hogy övé a legnagyobb érdem. Helyesnek t�nik hát a megállapítás, hogy a hasonló jelent�ség� ötletekhez képest a relativitáselmélet inkább tekinthet� egyetlen ember, egy kimagasló zseni alkotásának.

Einstein 1879-ben született a németországi Ulmban. A középiskolát Svájcban végezte, s 1900-ban svájci állampolgár lett. Doktori fokozatot a zürichi egyetemen kapott 1905-ben, elhelyezkedni viszont nem tudott akkor az akadémián. De még ugyanabban az évben megjelentette értekezéseit a speciális relativitásról, a fényelektromos jelenségr�l és a Brown - mozgásról. Néhány éven belül ezek az értekezések (különösen a relativitásról szóló) megalapozták a hírnevét, s mint a világ egyik legbriliánsabb és legeredetibb tudósát tartották számon. Elméletei igen vitatottak voltak. Darwinon kívül nem volt még tudós, aki valaha is olyan vitát váltott volna ki, mint Einstein. Ennek ellenére 1913-ban tanári kinevezést kapott a berlini egyetemen, s ugyanabban az id�ben a Kaiser Wilhelm Fizikai Intézet igazgatója, valamint a Porosz Tudományos Akadémia tagja lett. Ez állásoknak köszönhet�en teljes idejét a kutatásnak szentelhette, ha éppen úgy kívánta.

A német kormánynak nem volt oka megbánni, hogy ilyen nem mindennapi és nagylelk� ajánlatokat tett Einsteinnek, mivel két évre rá már meg is fogalmazta általános relativitáselméletét, 1921-ben pedig Nobel-díjat kapott. Életének második felében Einstein világszerte ismert volt, minden bizonnyal a leghíresebb tudós, aki valaha is élt.

Mivel Einstein zsidó volt, Hitler hatalomra jutásával bizonytalanná vált németországi helyzete. 1933-ban a New Jersey-i Princetonba ment, ahol az Institute for Advanced Study nev� intézetben dolgozott, s 1940-ben amerikai állampolgár lett. Einstein els� házassága válással végz�dött, a második szemmel láthatólag boldog volt. Két fia született. 1955-ben halt meg Princetonban.

Einsteint mindig is érdekelte a körülötte lev� világ, és s�r�n hangoztatta politikai nézeteit. A politikai önkényuralom állhatatos ellensége, lelkes pacifista, s a cionizmus határozott támogatója. Öltözködés és társadalmi konvenciók tekintetében kifejezetten egyéni volt. Kellemes humorú és elb�völ�en szerény embernek ismerték, akinek volt némi tehetsége a hegedüléshez is. Newton sírfelirata talán még inkább illik Einsteinre: "Örvendjenek a halandók, hogy ily nagy ékessége élt az emberi fajnak!"

11 LOUIS PASTEUR 1822-1895 Louis Pasteur, a francia kémikus és biológus általában az orvostudomány történetének legfontosabb egyéni alakjaként ismert. Pasteur sokat tett a tudomány érdekében, de hírnevét leginkább a baktériumok kórokozó hatásáról szóló elmélet felkarolásának és a véd�oltási módszerek kidolgozásának köszönheti.

Pasteur 1822-ben született Dole-ban, Franciaország keleti részén. Egy párizsi kollégium diákjaként természettudományi tanulmányokat folytatott. Tehetsége egyetemista évei során nem mutatkozott, s�t egy tanára "középszer�" kémikusnak nevezte. De doktori címének elnyerése után (1847-ben) Pasteur hamarosan bebizonyította, hogy tanárai tévesen ítélték meg �t. Felfedezése a bork�sav optikai izomerjeir�l neves kémikussá tette, amikor még csak huszonhat éves volt.

Figyelme ezután az erjedés és bomlás felé fordult, s bebizonyította, hogy a folyamatot bizonyos mikroorganizmusok idézik el�. Kísérletileg kimutatta azt is, hogy egyes mikroorganizmus-fajták jelenléte nemkívánatos anyagokat termelhet az erjed� italokban. Ezáltal hamarosan arra a felismerésre jutott, hogy néhány mikroorganizmus-fajta az emberekben és az állatokban is nemkívánatos anyagokat és hatásokat hozhat létre.

Nem Pasteur állt el� els�ként a kórokozóbaktérium-elmélettel. Hasonló feltevésekre már korábban is sor került Girolamo Fracastoro, Friedrich Henle és mások részér�l. De Pasteur volt az, aki határozottan síkraszállva az elméletért s azt számos kísérlettel és szemléltet� bemutatással igazolva, a legfontosabb szerepet játszotta abban, hogy a tudományos világ meggy�z�djön a teória helyességér�l.

Ha a betegségeket baktériumok okozzák, logikusnak t�nik, hogy ha megakadályozzuk az ártalmas baktériumok bejutását az emberi szervezetbe, a betegségek is elkerülhet�ek lesznek. Pasteur ezért fontosnak tartotta, hogy az orvosok antiszeptikus eljárásokat alkalmazzanak, s nagy hatással volt Joseph Listerre is, aki bevezette ezeket a sebészeti gyakorlatba.

Az ártalmas baktériumok élelmiszerrel és itallal kerülhetnek be az emberi szervezetbe. Pasteur kidolgozott egy módszert (az ún. paszt�rözést), mellyel az italokban található mikroorganizmusok elpusztíthatók. E módszer alkalmazásával meg tudták szüntetni a tej fert�zöttségét.

Ötvenes évei derekán Pasteur a lépfene nev� (anthrax) komoly fert�z� betegséggel kezdett foglalkozni, amely a szarvasmarhát támadja meg, de sok más állatra és az emberre is veszélyes. Pasteur kimutatta, hogy a betegséget egy különleges baktériumfajta okozza. Még nagyobb jelent�sége volt azonban annak, hogy kidolgozott egy eljárást, mellyel a lépfenebacilusnak egy legyengített törzsét lehetett létrehozni. A szarvasmarhába befecskendezve a legyengített törzs egy enyhe lefolyású, nem halálos betegséget váltott ki, ez védekez� folyamatokat indított el az állatokban, melyek immunissá váltak a betegség igazi formájával szemben. Pasteurnak a lépfene elleni, szarvasmarhán alkalmazott véd�oltás hatékonyságáról tartott nyilvános bemutatói nagy izgalmat keltettek. Hamarosan megállapították, hogy általános eljárását más fert�z� betegségek megel�zésében is alkalmazhatnák.

Pasteurnek legnagyobb hírnevet hozó önálló eredménye az volt, hogy kidolgozott egy olyan eljárást, mellyel embereket oltott be a rettegett betegség, a veszettség ellen. Más tudósok, Pasteur alapötleteinek felhasználásával, újabb oltóanyagokat fejlesztettek ki számos egyéb komoly betegség ellen, mint amilyen a hastífusz és a gyermekbénulás.

A rendkívül nagy munkabírású Pasteurnek egy sor kisebb, bár igen hasznos felfedezés is érdeme. Kísérletei mások kísérleteinél meggy�z�bb er�vel igazolták azt, hogy a mikroorganizmusok nem spontán nemzedékek által jönnek létre. Pasteur fedezte fel az anaerobiózis jelenségét is, tudniillik azt, hogy a mikroorganizmusok egy része élhet leveg� vagy elemi oxigén hiányában. A selyemhernyók betegségeivel kapcsolatos kutatásai nagy kereskedelmi jelent�séggel bírnak. Egyéb eredményes munkája pl.: a tyúkkolera (a baromfit veszélyeztet� kór) elleni véd�oltás kidolgozása. Pasteur 1895-ben, Párizs közelében halt meg.

Többször összehasonlították már Pasteurt és Edward Jennert, az angol orvost, a himl� elleni véd�oltás feltalálóját. Noha Jenner oltóanyaga több mint tizennyolc évvel Pasteuré el�tt született, Jenner jelent�ségét lényegesen kisebbnek tartom, mivel immunizációs eljárása csak egy betegség ellen volt használható, míg Pasteur módszerei nagyszámú betegség megel�zésére alkalmasak.

A XIX. század közepe óta az emberek várható élettartama a világ nagy részében majdnem megkétszerez�dött. Az emberi élet id�tartamának ez a hatalmas megnövekedése talán nagyobb hatással volt az egyes emberi egyedek életére, mint bármilyen el�relépés az emberi faj egész történelmében. A modern tudomány és orvostudomány végeredményben megajándékozott bennünket egy hosszabb élettartammal. Ha az életkor eme meghosszabbodása kizárólag Pasteur munkásságának lenne tulajdonítható, egy pillanatig se haboznék, hogy az els� helyre tegyem e listán. Mindenesetre Pasteur olyan alapvet� tudományos eredményeket ért el, hogy kétségtelenül a legnagyobb része volt az elmúlt század halálozási arányszámának csökkentésében, ezért érdemesítem magas helyre listámon.

12 GALILEO GALILEI 1564-1642 Galileo Galilei, a nagy olasz tudós, akinek talán bárki másnál nagyobb része volt a tudományos megismerés módszerének kifejlesztésében, 1564-ben született Pisa városában. Ifjú korában a pisai egyetemen tanult, ahonnan anyagi okok miatt ki kellett maradnia. 1589-ben mégis tanári álláshoz jutott az egyetemen. Néhány évvel kés�bb tagja lett a páduai egyetemi karnak, ahol 1610-ig maradt. Ebben az id�szakban születik tudományos felfedezéseinek többsége.

Galilei els� fontos eredményét a mechanikában érte el. Arisztotelész egykor azt tanította, hogy a nehéz tárgyak nagyobb sebességgel esnek, mint a könny�ek, s tudósgenerációk fogadták el e kijelentést, meghajolva a görög filozófus tekintélye el�tt. Galilei azonban elhatározta, hogy ezt az állítást ellen�rzi, s egy sor kísérlet után hamarosan rájött, hogy Arisztotelész tévedett. Az igazság az, hogy a nehéz és a könny� tárgyak légüres térben ugyanazzal a sebességgel érnek földet, de a valóságban a leveg�vel való súrlódás kisebb-nagyobb mértékben lassítja �ket. (Egyébként alaptalannak t�nik az a szóbeszéd, miszerint Galilei a pisai ferde toronyról tárgyakat ejtegetve végezte kísérleteit.)

E felismerés után Galilei újabb lépést tett el�re. Gondosan lemérte a távolságot, amelyet a szabadon es� tárgyak tesznek meg egy adott id�tartam alatt, s úgy találta, hogy az általuk megtett távolság arányos az esés közben eltelt id� négyzetével. A felfedezés (amely az egyenletes gyorsulásra vonatkozik) önmagában is jelent�s. Még lényegesebb volt, hogy sorozatos kísérleteinek eredményeit egy matematikai képletben összegezte. A matematikai képletek és módszerek átfogó használata fontos ismertet�jegye az újabb kori tudományoknak.

Egy másik nagyobb tudományos eredménye az volt, hogy felfedezte a tehetetlenségi er� törvényét. Korábban úgy hitték, hogy egy mozgó tárgy természett�l fogva lelassulna és megállna, hacsak valamilyen er� hatására nem folytatódna a mozgása. Galilei kísérletei azonban azt igazolták, hogy e hiedelem téves. Amennyiben a mozgást gátló er�ket, mint amilyen a súrlódás is, ki tudnánk iktatni, a mozgó tárgy nyilvánvalóan a végtelenségig folytatná mozgását. E fontos elv – melyet Newton világosan újra kifejtett, s mint a mozgás els� törvényét, beépítette a saját rendszerébe – a fizika egyik alaptörvénye.

Galilei leghíresebb felfedezései a csillagászat terén születtek. Az 1600-as évek elején igencsak fel volt bolydulva a csillagászat: fontos vita zajlott a kopernikuszi heliocentrikus elmélet követ�i és a korábbi geocentrikus elmélet támogatói között. Galilei már 1604-ben helyesnek nyilvánította Kopernikusz elméletét, de akkor még nem találta meg a bizonyítás módját. 1609-ben azonban Galilei értesült róla, hogy Hollandiában feltalálták a távcsövet. Bár vajmi kevés leírása volt a szerkezetr�l, hallatlan tehetsége révén rövidesen egy jóval tökéletesebb távcsövet készített. Az új eszköz segítségével egyetlen éven belül egy sor jelent�s felfedezést tett.

A Holdra tekintve észrevette, hogy az nem egy sima felület� gömb, hanem számos kráter és magas hegy van rajta. Megállapította, hogy az égitesteken ugyanolyan egyenetlenségek találhatók, mint amilyeneket a Földön is megfigyelhetünk. A Tejutat vizsgálva azt látta, hogy az korántsem tejszer� és ködfoltszer� képz�dmény, hanem tömérdek különálló csillagból áll, melyek annyira messze vannak t�lünk, hogy puszta szemmel nézve összemosódnak. A bolygókat figyelve észrevette, hogy négy hold kering a Jupiter körül. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy egy égitest más bolygó körül is keringhet, nemcsak a Föld körül. A Napon foltokat fedezett fel. (Valójában el�tte már mások is figyeltek meg napfoltokat, de Galilei sokkal meggy�z�bb er�vel népszer�sítette megfigyeléseit, s felhívta a jelenségre a tudományos élet figyelmét.) Megfigyelte,

hogy a Vénusz fázisai nagyon hasonlítanak a Hold fázisaihoz. Ez bizonyító erej� tény volt Kopernikusz ama elméletének igazolására, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering.

A távcs� feltalálása s az ebb�l származó számos felfedezés híressé tette Galileit. Kopernikusz elméletének támogatásával azonban befolyásos egyházi körök támadását váltotta ki, s 1616-ban arra kényszerítették, hogy hagyjon fel Kopernikusz tanainak hirdetésével. Galilei több éven keresztül szenvedett a megszorító intézkedések miatt. Amikor a pápa 1623-ban meghalt, olyan ember lépett az örökébe, aki régóta Galilei csodálója volt. A következ� évben az új pápa – VIII. Orbán – célzást tett arra (bár egy kissé homályosan), hogy helyezzék hatályon kívül a tilalmat.

Galilei a következ� hat évet legismertebb m�ve, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerr�I megírásának szentelte. A m�, amely mesteri ismertetése és magyarázata a Kopernikusz elméletét igazoló bizonyító erej� tényeknek, egyházi cenzorok jóváhagyásával jelent meg 1632-ben. Mindazonáltal az egyházi hatóságok dühödten fogadták a könyv megjelenését, s nemsokára – az 1616-os tilalom megszegésének a vádjával – a szent inkvizíció perbe fogta Galileit Rómában.

Érthet�, hogy sok papnak nem tetszett a döntés, hogy vádat emeljenek egy kiváló tudós ellen. Még az egyházjog ideje alatt is problematikus volt egy Galilei ellen folytatott eljárás, s viszonylag enyhe ítéletet hoztak ellene. Nem is börtönözték be, csupán házi �rizetbe vették kényelmes arcetri villájában. Elvileg nem fogadhatott látogatókat, de a rendelkezésnek ezt a részét nem tartották be szigorúan. Ezen kívül csak azt követelték t�le, nyilvánosan vonja vissza azt a nézetét, hogy a Föld forog a Nap körül. Ezt nyílt tárgyaláson tette meg a hatvankilenc éves tudós. (Egy ismert és valószín�leg apokrif anekdota szerint Galilei, miután visszavonta tanait, a földre tekintett, és halkan ezt suttogta: "És mégis mozog.") Arcetriben tovább folytatta mechanikai vizsgálódásait. Itt halt meg 1642-ben.

Galilei óriási hozzájárulása a tudomány fejl�déséhez régóta elismert tény. Jelent�sége egyrészt az olyan tudományos felfedezésekben van, mint a tehetetlenségi er� törvénye, a távcs� feltalálása, csillagászati megfigyelései, valamint Kopernikusz feltevésének remek bizonyítása. Nagyobb jelent�ség� azonban a tudománymódszertan kifejl�désében játszott szerepe. Korábban a természettudósok többsége, Arisztotelészt követve, min�ségi megfigyeléseket végzett, és osztályozta a jelenségeket; Galilei viszont a jelenségek tanulmányozásához méréseket végzett, és mennyiségi megfigyeléseket tett. A gondos mennyiségi mérések el�térbe helyezése azóta is a tudományos kutatómunka alapja.

Galileinek talán bárki másnál nagyobb része volt a tudományos kutatás empirikus felfogásának kialakulásában. � volt az els�, aki nagy fontosságot tulajdonított a kísérletezésnek. Elutasította azt a véleményt, hogy tudományos kérdésekben a tekintély iránti tisztelet is dönthet, lett légyen az egyház kijelentéseir�l vagy Arisztotelész megállapításairól szó. Elutasította továbbá a bonyolult deduktív módszerek iránti feltétlen bizalmat is, melyek nem a kísérlet biztos talaján állnak. A középkori tudósok hosszasan fejtegették, hogy milyen dolgoknak kellene bekövetkeznie, illetve a dolgok miért következnek be, de Galilei ragaszkodott hozzá, hogy kísérletekkel határozzák meg, mi következett be valójában. Tudományos szemléletmódja határozottan mentes volt a misztikusságtól; ebb�l a szempontból még néhány utódjánál (pl. Newtonnál) is modernebb volt.

Galilei mélyen vallásos ember volt. Annak ellenére, hogy perbe fogták és elítélték, nem utasította el sem a vallást, sem az egyházat, csupán azt nehezményezte, hogy az egyházi tekintélyek megpróbálták visszaszorítani a tudományos kutatásokat. Kés�bbi nemzedékek joggal csodálták hát Galileit, mint a dogmatizmus és a gondolati szabadságot nyeseget� tekintélyelv�ség elleni lázadás szimbólumát. Ennél is nagyobb jelent�ség� azonban a modern tudománymódszertan megalapozásában játszott szerepe.

13 ARISZTOTELÉSZ i.e. 384 - i.e. 322 Arisztotelész az antik világ legnagyobb filozófusa és tudósa volt. Megteremtette a formális logika tudományát, gazdagította a filozófiának csaknem minden ágát, s nagyszámú tudományos eredményt ért el.

Arisztotelész sok gondolata idejétmúlt ma már, de jóval fontosabb saját elméleteinél a munkássága alapját képez� racionális felfogása. Arisztotelész írásaiban a következ� szempontok uralkodnak: az emberi élet és a társadalom minden aspektusa alkalmas arra, hogy az a gondolkodás és az elemzés tárgyát képezze; az univerzumot nem a vaksors, a mágia vagy hóbortos istenségek szeszélyei irányítják, hanem racionális törvényeknek van alárendelve; érdemes lenne a természetet minden szemszögb�l módszeres vizsgálat alá vetnünk; következtetéseket empirikus megfigyelések és logikai okfejtés segítségével vonjunk le. A megközelítésmódoknak ez az együttese – mely szemben áll a tradicionalizmussal, a babonával és a miszticizmussal – mélyen befolyásolta a nyugati civilizációt.

Arisztotelész i.e. 384-ben született Sztagira városában, Macedóniában. Apja kiváló orvos volt. Tizenhét évesen Athénba ment tanulni Platón Akadémiájára. Húsz évig maradt itt, nem sokkal a Platón halálát követ� id�kig. A biológia és a "praktikus tudományok" iránti érdekl�dése apjától eredhetett; Platón irányítása alatt alakult ki érdekl�dése a filozófiai elmélkedés iránt.

I.e. 342-ben visszatért Macedóniába, és nevel�je lett a király tizenhárom éves fiának, aki Nagy Sándorként vált ismertté a történelemben. Arisztotelész több éven keresztül oktatta a fiatal Sándort. I.e. 335-ben, Sándor trónra lépése után, Arisztotelész visszatért Athénba, ahol megnyitotta önálló iskoláját, a Lükeiónt. A következ� tizenkét évet Athénban töltötte, ez az id� nagyjából egybeesett Sándor hódításainak idejével. Sándor nem kért tanácsot egykori nevel�jét�l, viszont b�kez�en ellátta, anyagilag biztosította a kutatásait. Ez volt talán az els� eset a történelemben s évszázadokig az utolsó, hogy egy tudós nagymérv� állami támogatást kapott kutatásaira.

A Sándorral való kapcsolat azonban veszélyeket rejtett magában. Arisztotelész Sándor diktatórikus módszereivel ellentétes elveket vallott, s amikor a hódító árulás gyanújával kivégeztette Arisztotelész unokaöccsét, fontolóra vehette a tudós kivégzését is. Arisztotelész túl demokratikus volt Sándor számára, másrészt túl közeli kapcsolatban állt az uralkodóval ahhoz, hogy az athéniak higgyenek neki. Amikor i.e. 323-ban Sándor meghalt, a macedónellenes frakció átvette az irányítást Athénban, s "istentelenség" címén vádat emeltek Arisztotelész ellen. Szókratész hetvenhat évvel korábbi esetére emlékezve, Arisztotelész elmenekült a városból, mondván, nem ad második esélyt az athéniaknak, hogy b�nt kövessenek el a filozófia ellen. Szám�zetése idején halt meg néhány hónappal kés�bb, i.e. 322-ben, hatvankét éves korában.

Arisztotelész teljesítménye már mennyiségét tekintve is bámulatba ejt�. Negyvenhét munkája maradt fenn, de az ókori feljegyzések nem kevesebb, mint 170 könyvet tulajdonítanak neki. Nem csupán m�vei száma, hanem óriási m�veltsége is elképeszt�. Tudományos munkái valósággal az egész akkori tudományos m�veltség ismerettárát felölelik. Írt csillagászati, állattani, embriológiai, földrajzi, geológiai, fizikai, anatómiai, pszichológiai, illetve az antik görög m�veltség majdnem minden területével kapcsolatos témákról. Tudományos munkái egybegy�jtik egyrészt a már mások által is birtokolt ismeretanyagot, másrészt anyaggy�jtéssel megbízott segédei felfedezéseit, továbbá számos saját megfigyelésének eredményét.

Legjártasabbnak lenni a tudomány minden területén óriási teljesítmény, s valószín�leg ilyen

ember nem lesz még egy a jöv�ben. De Arisztotelész még ennél is többet ért el. Eredeti gondolkodású filozófus is volt, aki az elmélked� filozófia minden terén nagyot alkotott. Foglalkozott az etika és a metafizika, a pszichológia és a gazdaságtan, a hittudomány és a-politika, a retorika és az esztétika kérdéseivel. Írt a nevelésr�l, a költészetr�l, a barbár népek szokásairól és az athéni alkotmányról. Egyik tudományos munkájában nagy számban összegy�jtötte a különböz� országok alkotmányait, s összehasonlító vizsgálat tárgyává tette �ket.

Mind közül talán a legfontosabb munkája logikai elmélete, s Arisztotelészt általában a filozófia e fontos ágának megalapozójaként tartják számon. Voltaképpen elméjének logikus természete tette �t arra képessé, hogy annyi területen tudott eredményeket felmutatni. Rendszerez� elme volt; az általa javasolt definíciók és az általa megalapozott kategóriák kiindulópontot nyújtottak a kés�bbi gondolkodás számára számos különböz� területen. A misztikusság és a széls�ségesség mindig is idegen volt t�le, � a praktikus és józan ész következetes szószólója volt. Természetesen tévedései is voltak, de inkább az lep meg bennünket, hogy a gondolatnak eme hatalmas tárházában ilyen kevés hibát vétett.

Arisztotelész mérhetetlen hatással volt az egész kés�bbi nyugati gondolkodásra. Az ókorban és a középkorban m�veit lefordították latin, szír, arab, olasz, francia, héber, német és angol nyelvre. A kései görög írók tanulmányozták és csodálták m�veit, s hasonlóképpen a bizánci filozófusok is. Munkái nagyban befolyásolták az iszlám filozófiát, s írásai évszázadokon keresztül uralták az európai gondolkodást. Averroes, mind közül talán a leghíresebb arab filozófus az iszlám teológia és az arisztotelészi racionalizmus szintézisét próbálta meg létrehozni. Maimonidész, a legbefolyásosabb középkori zsidó gondolkodó a zsidó vallás hasonló szintézisét valósította meg. De a leghíresebb ilyen munka a keresztény hittudós, Aquinói szent Tamás nagy Summa Theologicája volt. Fel sem tudnánk itt sorolni azt a sok középkori tudóst, akikre nagy hatással volt Arisztotelész.

Arisztotelész csodálata olyan nagy méreteket öltött, hogy a középkorban már bálványimádás lett bel�le, írásai egyfajta intellektuális kényszerzubbonnyá váltak, és inkább a további kutatás kerékköt�i voltak, mintsem az utat megvilágító lámpás. Arisztotelész, aki a megfigyelés és az önálló gondolkodás híve volt, kétségtelenül elutasította volna az elvakult tömjénezést, mellyel a kés�bbi generációk viseltettek írásai iránt.

Mai mércével mérve szerfelett reakciósnak t�nik Arisztotelész némely gondolata. Például: támogatta a rabszolgaságot, ami szerinte összhangban van a természet törvényeivel, s hitt a n�k természet adta alsóbbrend�ségében. (Természetesen mindkét gondolata a kor uralkodó nézeteit tükrözte.) Nem egy nézete azonban felt�n�en modern, pl.: "A szegénység a forradalom és a b�n forrása"; "Akik eltöprengtek az emberek irányításának m�vészetén, meggy�z�dhettek róla, hogy a birodalmak sorsa az ifjúság nevelését�l függ." (Arisztotelész idejében természetesen nem volt általános oktatás.)

Az utóbbi évszázadokban Arisztotelész befolyása és hírneve jelent�sen csökkent. Ám úgy érzem, hogy hatása annyira átüt� és hosszan tartó volt, hogy szívesebben helyeztem volna el�bbre e listán. Hogy mégis csak erre a helyre került, azt els�sorban az �t megel�z� tizenkét személy rendkívüli jelent�sége indokolja.

14 EUKLEIDÉSZ i.e. 300 körül E könyvben szerepl�k közül kevesen tettek szert olyan tartós hírnévre, mint a geometria nagy görög tudósa, Eukleidész. Habár Napóleon, Nagy Sándor vagy Luther Márton életükben híresebbek voltak Eukleidésznél, hosszú távon az � hírneve valószín�leg maradandóbb.

Ismertsége ellenére szinte semmit nem tudunk életér�l. Tudjuk, hogy tanítóként tevékenykedett az egyiptomi Alexandriában, i.e. 300 körül. Születésének és halálának az id�pontja azonban bizonytalan, s még azt sem tudjuk, hogy melyik kontinensen született, szül�városáról nem is beszélve. Bár több könyvet is írt (melyek közül néhány fennmaradt), a történelemben elfoglalt helyét els�sorban nagy geometria-tankönyvének, az Elemeknek köszönheti.

Az Elemek jelent�ségét nem valami egyedülálló – a könyvben bebizonyított – tétel adja. A m�nek majdnem minden tételét ismerték már Eukleidész el�tt, s a bizonyítások jó részét úgyszintén. Eukleidész f� érdeme az anyag rendszerezése, s a könyv szerkezetének kialakítása volt. Ez els�sorban a megfelel� axiómák és posztulátumok kiválasztását jelentette. (Ez nagyon nehéz feladat volt, s rendkívüli ítél�képességet és éleslátást igényelt.) Ezután gondosan rendszerezte a tételeket úgy, hogy mindegyik logikusan következett az el�z�b�l. Ahol szükséges volt, pótolta a hiányzó láncszemeket, s levezette a hiányzó bizonyításokat. Érdemes megjegyezni, hogy az Elemek, azon túl, hogy egy tér- és síkmértant épít fel, nagyszámú algebrai és számelméleti összefüggést is tartalmaz.

Az Elemeket több mint kétezer éven át tankönyvként használták, s kétségtelenül ez a legolvasottabb tankönyv, amelyet valaha is írtak. Eukleidész olyan nagyszer� munkát végzett, hogy könyve megjelenésekor minden korábbi tankönyv feleslegessé vált, s rögtön el is felejtették �ket. Az eredetileg görögül megírt Elemeket, azóta sok nyelvre lefordították. Az els� nyomtatott kiadás már 1482-ben megjelent, mintegy harminc évvel kés�bb, hogy Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást. Azóta több mint ezer különböz� kiadás látott napvilágot.

Mint az emberi gondolkodást a logikai érveléssel gazdagító és továbbfejleszt� m�, az Elemek nagyobb hatású volt Arisztotelész akármelyik logikáról írt értekezésénél. Kimagasló példája a teljes deduktív módszernek, s mint ilyen, létezése óta elkápráztatja a gondolkodókat.

Bátran kijelenthetjük, hogy Eukleidész könyve nagymértékben hozzájárult a modern tudomány felemelkedéséhez. A tudomány több mint pontos megfigyelések és okos általánosítások puszta gy�jteménye. A modern tudomány nagy teljesítményei egyrészt a kísérletezésre, másrészt a gondos analízisre és a deduktív következtetésre épülnek.

Nem tudjuk biztosan, hogy a tudomány miért inkább Európában bontakozott ki, mintsem Kínában vagy Japánban, de annyit biztonsággal állíthatunk, hogy ez nem a véletlen m�ve volt. Természetesen az olyan ragyogó elméknek, mint amilyen Newton, Galilei, Kopernikusz és Kepler, óriási szerepük volt benne. Úgy t�nik azonban, hogy valószín�leg mélyen gyökerez� okai voltak annak, hogy inkább Európában, mintsem a Keleten tevékenykedtek ilyen emberek. A legkézenfekv�bb tényez�, ami fogékonnyá tette Nyugat-Európát a tudományra, talán a görög racionalizmus volt, a matematikai ismeretanyaggal együtt, amelyet a görögök örökül hagytak.

Az európaiaknak – Eukleidész munkásságát ismerve – elég természetesnek t�nt az a gondolat, hogy létezik néhány fizikai elv, amelyb�l minden egyebet le tudunk vezetni. (Az európaiak általában Eukleidész geometriájára nem csupán, mint elvont rendszerre tekintettek; úgy gondolták, hogy Eukleidész posztulátumai – következésképp tételei is – tulajdonképpen a való

világra érvényesek.) A fent említett tudósok mindegyike az eukleidészi hagyományokon nevelkedett. Mindegyikük

gondosan tanulmányozta az Elemeket, amely matematikai ismereteik alapját képezte. Különösen Newtonnál figyelhet� meg Eukleidész hatása lévén, hogy nagy könyvét, a Principiát – Eukleidész Elemekjéhez hasonlóan – Newton is "geometrikus" formában írta. Azóta több nyugati tudós követte Eukleidészt abban, hogy megmutatták, hogyan lehet következtetéseiket kevés számú alapfeltevésb�l logikusan levezetni; több matematikus is így járt el, olyanok, mint Bertrand Russell és Alfred North Whitehead; a filozófusok közül pedig pl. Spinoza.

A Kínával való összehasonlítás elég meglep�. Kína technikai fejlettsége évszázadokig felette állt Európáénak. De nem volt soha egy Eukleidészhez hasonló formátumú matematikusuk, ennélfogva soha nem rendelkeztek a matematikának egy olyan elméleti rendszerével, mint amilyen a Nyugatnak volt. (A kínaiak jól ismerték a gyakorlati geometriát, de geometriai tudásukat soha nem foglalták deduktív szabályokba.) Eukleidészt egészen kb. i.sz. 1600-ig nem fordították le kínaira, s eltelt még néhány évszázad, míg deduktív geometriaelmélete széles körben ismertté vált a m�velt kínaiak el�tt. Mindaddig a kínaiak nem is értek el komolyabb tudományos eredményeket.

Hasonló helyzetben volt Japán is, ahol Eukleidész m�veit a XVIII. századig nem ismerték, s jó pár éven át még azután sem értékelték �ket. Jóllehet, ma sok kit�n� tudós van Japánban, addig egy sem volt, amíg Eukleidész nem vált ismertté. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan m�velték volna a modern tudományokat Európában, ha Eukleidész nem készítette volna el� a terepet!

Manapság a matematikusok rájöttek arra, hogy Eukleidész geometriája nem az egyetlen lehetséges ellentmondás nélküli geometriarendszer; az utóbbi 150 év alatt több nem euklideszi geometriát dolgoztak ki. Mióta elismerték Einstein relativitáselméletét, a tudósok rájöttek, hogy az euklideszi geometria nem érvényes a világegyetem egészére. Például a fekete lyukak és a neutroncsillagok közelében, ahol a gravitációs er�terek rendkívül er�sek, Eukleidész geometriája nem ad pontos képet a világról. Az ilyen esetek azonban elég speciálisak; a legtöbb esetben az euklideszi geometria a valóságnak nagyon pontos megközelítését adja.

Az emberi tudás el�rehaladása azonban nem von le semmit Eukleidész szellemi teljesítményének értékéb�l. Nem csökkenti korszakalkotó jelent�ség� szerepét sem, melyet a matematika fejl�désében és a modern tudomány kifejl�déséhez szükséges logikai alapok lerakásában játszott.

15 MÓZES i.e. XIII. század körül Talán senkit nem övezett olyan nagy csodálat a történelemben, mint a nagy héber prófétát, Mózest. Hírneve, az �t tisztel� emberek számával együtt, állandóan n�tt az id�k folyamán. Valószín�leg az i.e. XIII. században élt, lévén, hogy II. Ramszesz, akit a Mózes második könyvében szerepl� fáraónak tartanak, i.e. 1237-ben halt meg. Életében, amint ez az Exodusból is kiderül, meglehet�sen sok zsidó nem értett egyet Mózes célkit�zéseivel. Öt évszázad múlva azonban már az egész zsidóság nagyra becsülte. I.sz. 500-ban Mózes – akárcsak a kereszténység – Európa nagy részén hírnévre tett szert és tiszteletnek örvendett. Egy évszázaddal kés�bb Mohamed felismerte benne az igazi prófétát, s az iszlám terjedésével Mózes az egész muzulmán világ el�tt (még Egyiptomot is beleértve) nagyra becsült személyiség lett. Ma, vagy harminckét évszázaddal kés�bb, a zsidók, a keresztények és a muzulmánok is nagy becsben tartják, s még az agnosztikusok közül is sokan tisztelik. A korszer� híradástechnika jóvoltából ma talán még ismertebb, mint egykoron.

Hírneve dacára nagyon kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre Mózes életér�l. Még arra is gondoltak (amit a legtöbb tudós tagad), hogy egyiptomi volt, mivel a neve is inkább egyiptomi, mint héber eredet�. ("Gyermeket" vagy "fiút" jelent, ami több híres fáraó nevében is el�fordult.) Mózest illet�leg nem nagyon fogadhatjuk el hiteles adatforrásnak – mivel nagyszámú csodát tartalmaznak – az ószövetségi történeteket. Az ég� csipkebokor legendája vagy Mózes botjának kígyóvá változtatása például alapvet�en természetfeletti színezet�; s nem igazán tudjuk elhinni, hogy az Exodus idején már nyolcvanéves Mózes ezután negyven éven keresztül vezette a sivatagon át a zsidókat. Azt szeretnénk tudni, hogy valójában mit is tett az igazi Mózes, miel�tt története elmerült a legendák tengerében.

Sokan logikus magyarázatot próbáltak adni az olyan bibliai történetekre, mint az egyiptomi tíz csapás vagy a Vörös-tengeren való átkelés. A népszer� ószövetségi történetek nagy része azonban – Mózest illet�leg – legendaszer�, s megegyezéseket mutat más mitológiákkal. A Mózesr�l és a sásból font kosárról szóló történet például felt�n�en hasonlít egy babiloni történetre a nagy akkád királyról, Sabrukínról, aki i.e. 2360-2305 táján uralkodott.

Általában három f� tettet tulajdonítanak Mózesnek. El�ször: politikai személyiséget látnak benne, aki a zsidókat kivezette Egyiptomból. Ez mindenesetre teljesen hitelesnek tekinthet�. Másodszor: �t feltételezik a Biblia els� öt könyve szerz�jének (a Teremtés könyve, Mózes második könyve, Mózes harmadik könyve, Számok könyve, Deuteronomium), amire gyakran, mint "Mózes öt könyvére" hivatkoznak, s amely a zsidó Tórát alkotja. E könyvek magukban foglalják a mózesi törvénykönyvet (egy sor törvényt, melyek a zsidók magatartását voltak hivatottak irányítani a bibliai id�kben), valamint a tízparancsolatot. A Tóra egészének, de különösen a tízparancsolatnak óriási hatását tekintve, szerz�jük kétségkívül megérdemelné, hogy nagy és maradandó hatású embernek tekintsük. A legtöbb bibliakutató azonban egyetért abban, hogy nem Mózes volt az egyedüli szerz�je e könyveknek. Szemmel láthatólag többen írták �ket, s a szöveg nagy részét hosszú ideig nem is foglalták írásba Mózes halálát követ�en. Lehetséges, hogy Mózesnek volt némi része a meglev� zsidó szokások kodifikálásában, s�t a zsidó-törvények megalkotásában is, azt viszont nem tudjuk megítélni, hogy valójában mekkora volt a szerepe mindebben.

Harmadszor: sokan a zsidó egyistenhit megalapítójának tartják Mózest. Bizonyos értelemben semmi alapja sincs ennek az állításnak. A Mózesre vonatkozó egyetlen információforrás az

Ószövetség; az Ószövetség viszont nyíltan és félreérthetetlenül Ábrahámot tartja az egyistenhit megalapítójának. Mindazonáltal elég világosnak látszik, hogy a zsidó egyistenhit bizonyára kihalt volna Mózes nélkül, akinek kétségtelenül dönt� szerepe volt annak meg�rzésében és továbbörökítésében. Ebben rejlik hát Mózes legnagyobb jelent�sége, mivelhogy a kereszténység és az iszlám, a világ két legnagyobb vallása, egyaránt a zsidó egyistenhitb�l ered. Az egy igaz Isten gondolata – amit oly szenvedélyesen vallott Mózes – végül a világ nagy részét meghódította.

16 CHARLES DARWIN 1809-1882 Charles Darwin, az él�világ természetes kiválogatódáson alapuló fejl�déselméletének megteremt�je, az angliai Shrewsburyben született 1809. február 12-én (ugyanazon a napon, mint Abraham Lincoln). Tizenhat évesen beiratkozott az edinburghi orvostudományi egyetemre; azonban az orvostudományt és az anatómiát unalmasnak találta, s egy id� után átment Cambridgebe, hogy lelkésznek tanuljon. Cambridgeben sokkal nagyobb élvezetet talált a lovaglásban, a lövészetben s más efféle elfoglaltságokban, mint tanulmányaiban. Ennek ellenére mégis olyan nagy hatást tett egyik tanárára, hogy az �t ajánlotta természettudósnak �felsége Beagle nev� hajójára, amely tudományos felderít�útra indult. Apja el�ször ellenezte Charles kinevezését, gondolván, egy ilyen út csak újabb kifogás lenne a fiatalember számára, hogy tovább halogathassa a komoly munka megkezdését. Szerencsére rábeszélték az id�sebb Darwint, hogy adja beleegyezését az úthoz, hiszen ez lett a leggyümölcsöz�bb tengeri utazás a nyugati tudomány történetében.

Darwin 1831-ben szállt vízre a Beagle fedélzetén, huszonkét éves korában. A következ� öt év alatt a Beagle körbeutazta a világot, kényelmes tempóban körüljárta Dél-Amerika partjait, bejárta a magányos Galápagos-szigeteket, s más szigetekre is ellátogatott a Csendes-, az Indiai- és az Atlanti-óceánon. Az utazás hosszú ideje alatt Darwin számos természeti csodát látott, primitív törzseket látogatott meg, jelent�s �slénytani anyagot gy�jtött, s nagyszámú növény- és állatfajt figyelt meg. Hosszasan lejegyzetelt mindent, amit megfigyelt. Ezek a feljegyzések adták az alapját szinte minden kés�bbi munkájának; nem egy alapötletét ezekb�l merítette, s a bizonyítékoknak azt a roppant tárházát is, amivel elméleteit alátámasztotta.

Darwin 1836-ban tért vissza, s a következ� húsz évben könyvek sorozatát jelentette meg, melyek megalapozták hírnevét, s Anglia egyik vezet� biológusa lett. Már 1837-ben meg volt róla gy�z�dve, hogy az állat- és növényfajok nem változatlanok, hanem szakadatlan átalakuláson mentek keresztül a földtörténet során. Ekkor még fogalma sem volt róla, hogy mi okozza ezt az evolúciót. 1838-ban azonban elolvasta Thomas Malthus Tanulmányok a népesedésr�l cím� munkáját, amelyben kulcsfontosságú támpontokat talált a létért való küzdelmen alapuló természetes kiválogatódásról kialakított elképzeléséhez. Azonban miután megfogalmazta a természetes kiválogatódás elvét, Darwin nem sietett nyomtatásban megjelentetni gondolatait. Érezte, hogy elmélete biztosan nagy ellenkezést váltana ki, ezért hosszú id�t szentelt az elméletét alátámasztó bizonyítékok és érvek összegy�jtésének és rendszerezésének.

Elméleteir�l már 1842-ben vázlatokat írt, az összefoglaló m�vön pedig 1844-ben kezdett el dolgozni. 1858 júniusában azonban az történt, hogy a nagy munkáját még mindig b�vítget� és javítgató Darwin egy kéziratot kapott Alfred Russel Wallace-tól (egy brit tudóstól, aki akkoriban Kelet-Indiában tartózkodott), amelyben Wallace saját evolúciós elméletét körvonalazta. Elmélete minden lényeges pontban megegyezett Darwinéval! Wallace teljesen önállóan dolgozta ki elméletét, s Darwinnak küldte el a kéziratot, hogy a publikálás el�tt kikérje a véleményét egy beérkezett tudósnak. Kínos helyzet volt, ami könnyen a prioritásért folytatott civakodáshoz vezethetett volna. Ehelyett Wallace értekezése és Darwin könyvvázlata egyesített tanulmányként került egy tudományos bizottság elé a következ� hónapban.

Különös módon a bemutatott tanulmány nem keltett nagy érdekl�dést. Darwin könyve, A fajok eredete azonban – mely 1859-ben jelent meg – óriási vihart keltett. Talán soha nem jelent meg még tudományos könyv, amely tudósok és laikusok körében egyaránt olyan tömeges és élénk vita

tárgyát képezte volna, mint A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján, vagy a létért való küzdelemben el�nyhöz jutott fajták fennmaradása. Még mindig hevesen folytak a viták, amikor Darwin 1871-ben megjelentette Az ember származása és az ivari kiválogatódás c. munkáját. A könyv – amely felvetette annak gondolatát, hogy az ember egy majomszer� lényb�l alakult ki – tovább hergelte a tomboló vitát.

Maga Darwin nem vett részt az elmélete felett zajló nyilvános vitában. Egyrészt azért, mert a Beagle-en tett utazás óta nem örvendett jó egészségnek (talán egy állandóan visszatér� betegség, a Chagas-kór kínozta, amelyet rovarcsípést�l kapott Dél-Amerikában). Másrészt az evolúció hívei gyakorlott vitázóval rendelkeztek Thomas H. Huxley személyében, aki er�teljesen védelmezte a darwini elméleteket. A tudósok többsége 1882-ben, Darwin halálának az évében ismerte el elméleteinek igazát.

Nem Darwintól eredt a fajok evolúciójának elmélete; el�tte többen is felvetették ezt a gondolatot, köztük Jean Lamarck francia természettudós, valamint Charles nagyapja, Erasmus Darwin. Ezek a hipotézisek azonban nem vívták ki a tudományos világ elismerését, mivel javaslóik nem tudtak meggy�z� magyarázatokkal szolgálni az evolúcióról, annak mikéntjér�l. Nagy teljesítmény volt Darwin részér�l, hogy nemcsak az evolúció m�ködési elvét – a természetes kiválogatódást – mutatta be, hanem nagy mennyiség� meggy�z� bizonyítékkal is alá tudta támasztani feltevéseit.

Érdemes megjegyezni, hogy elméletének kidolgozásakor Darwin nem vette figyelembe a genetikus elméletet, s�t nem is ismerte azt. Darwin idejében senki nem tudott arról, hogy sajátlagos tulajdonságok egyik generációról a másikra tev�dnének át. Noha Gregor Mendel ugyanazon években fedezte fel az örökl�dés szabályszer�ségeit, amikor Darwin megírta és megjelentette korszakalkotó m�veit, Mendel munkáját – mely oly tökéletesen egészíti ki Darwinét – majdnem teljesen mell�zték 1900-ig, amikorra Darwin elméletei már elfogadottnak számítottak. Ilyenformán az evolúcióról alkotott modern felfogásunk – amely egyesíti magában a genetikus örökl�dés szabályszer�ségeit és a természetes kiválogatódás elvét – jóval teljesebb, mint a Darwin által kidolgozott elmélet.

Darwin óriási hatással volt az emberi gondolkodásra. Tudományos értelemben a biológia egészét forradalmasította. A természetes kiválogatódás nagyon is rugalmas elmélet, sok egyéb területen is megpróbálták alkalmazni, például az antropológiában, a szociológiában, a politológiában és a gazdaságtanban.

Tudományos vagy szociológiai jelent�ségénél még fontosabb talán Darwin elméleteinek a vallásos gondolkodásra tett hatása. Darwin idejében és sok évvel utána is sok hith� keresztény úgy vélte, hogy Darwin elméleteinek elfogadása aláásná a vallásba vetett hitet. Félelmük talán indokolt volt, bár nyilvánvaló, hogy sok egyéb tényez� is szerepet játszott a vallásos érzület általános hanyatlásában. (Maga Darwin agnosztikus lett.)

Darwin elmélete még a világi szférában is nagy változásokat hozott az emberek világképébe. Az emberi faj nem foglal el többé központi helyet a dolgok természetes elrendez�désében, ahogy ezt egykor gondolták. Most már úgy kell tekintenünk magunkra, mint egyetlen fajra a sok közül, s ráébredtünk annak lehet�ségére, hogy egy napon túlszárnyalhatnak bennünket. Hérakleitosz mondása- "semmi sem állandó, a változást kivéve" – még inkább érvényes lett Darwin munkássága által. Az ember eredetér�l szóló általános magyarázat – az evolúciós elmélet – sikere meger�sítette azt a hitet, hogy a tudomány a fizikai lét minden kérdésére választ tud adni (bár minden emberi problémát sajnos nem tud megoldani). Az olyan darwini kifejezések, mint a "létért való küzdelem" (struggle for life) és "a leger�sebb fennmaradása", szókincsünk részévé váltak.

Nyilvánvaló, hogy Darwin elméletei nélküle is megszülettek volna. S�t, ha figyelembe

vesszük Wallace munkáját, ez talán még inkább érvényes Darwinra, mint bárki másra e listán. Mégis, Darwin írásai voltak azok, melyek forradalmasították a biológiát és az antropológiát, s amelyek átalakították nézeteinket az ember világban elfoglalt helyér�l.

17 CSIN SI HUANG-TI i.e. 259 - i.e. 210 Csin Si Huang-ti, az i.e. 238-210 között uralkodó nagy kínai császár fegyveres er�vel egyesítette Kínát, és mélyreható reformokat vezetett be az országban. Ezek a reformok fontos tényez�i lettek Kína azóta is meglev� kulturális egységének.

Csin Si Huang-ti i.e. 259-ben született, és i.e. 210-ben halt meg. Ahhoz, hogy megérthessük jelent�ségét, ismernünk kell kora történelmi hátterét. A Csou-dinasztia utolsó éveiben született, amelyet i.e. 1100 körül alapítottak. Évszázadokkal Csin Si Huang-ti kora el�tt egymást követték az erélytelen kínai fejedelmek, s Kína számos feudális államra szakadt szét.

A feudális urak folyton háborúban álltak egymással, s lassacskán számos kisebb fejedelem alulmaradt a harcban. Az egyik leger�sebb hadvisel� állam az ország nyugati részén fekv� Csin volt. A Csin-fejedelmek az államigazgatás alapjául a kínai filozófusok fa-csia iskolájának (legisták) tanításait tették meg. Konfuciusz abból az álláspontból indult ki, hogy az embereken olyan fejedelemnek kell uralkodnia, aki példamutatóan erkölcsös magatartást tanúsít; a fa-csia filozófusai szerint viszont a legtöbb ember nem eléggé jó ahhoz, hogy ilyen módon irányítani lehetne, s csak szigorú törvények határozott és tárgyilagos érvényre juttatásával ellen�rizhet�. A törvényeket az uralkodó hozta, s az államigazgatás érdekében kénye-kedve szerint meg is változtathatta �ket.

Talán a fa-csia tanítások elfogadásának, talán földrajzi helyzetének vagy talán a Csin-fejedelmek rátermettségének köszönhet�en, a Csin állam a leger�sebb kínai állam lett Cseng (a leend� Csin Si Huang-ti) születésének idejére. Cseng i.e. 246-ban, tizenhárom éves korában lépett trónra, de valójában egy régens kormányozta az országot 238-ig, amíg Cseng nem érte el a megfelel� kort. Az új fejedelem tehetséges hadvezéreket nevezett ki, s heves harcokat folytatott a fennmaradt feudális államok ellen. Az utolsókat i.e. 221-ben hódította meg, s most már vanggá, egész Kína császárává kiálthatta ki magát. A múlttal való teljes szakítás jeléül azonban új címet választott magának s felvette a "Si Huang-ti" (a legels� császár) nevet.

Csin Si Huang-ti azonnal elkezdte reformjai bevezetését. A Csou-birodalom vesztét okozó megosztottság elkerülése érdekében elhatározta, hogy az állam egész feudális rendszerét felszámolja. Az uralkodása alatt álló területet harminchat tartományra osztották fel, melyek élén civil kormányzó állt, akit a császár nevezett ki. Csin Si Huang-ti elrendelte, hogy a tartományi kormányzó tisztsége többé ne legyen örökölhet�. Nemsokára ki is alakult az a gyakorlat, hogy a kormányzókat néhány év után áthelyezték a sajátjukból egy másik tartományba, hogy elkerüljék az ambiciózus és er�s, saját hatalmat kiépít� kormányzók fellépését. Minden tartománynak volt saját hadvezére is, akit a császár nevezett ki és távolíthatott el bármikor, továbbá egy központi tisztvisel�je, hogy megteremtsék a civil és a katonai kormányzók közti egyensúlyt. Nagy kiterjedés�, jó úthálózatot építettek ki, mely összekötötte a f�várost a tartományokkal, s biztosította azt is, hogy a központi hadsereget gyorsan elindíthassák, ha valamelyik tartományban felkelés törne ki. Csin Si Huang-ti azt is elrendelte, hogy a régi arisztokrácia megmaradt tagjait szállítsák saját f�városába, Hszienjangba, hogy szemmel tarthassa �ket.

Kína politikai és katonai egysége azonban nem elégítette ki Csin Si Huang-tit; a kereskedelemben, s�t a mindennapi életben is egységre törekedett. Az egész országban szabványosította a súly- és hosszmértékeket, a pénzverést, a különféle eszközöket s a szekerek tengelyhosszát; ellen�rizte az út- és csatornaépítést. Egész Kínára érvényes törvényrendszert foganatosított, és egységesítette az írott nyelvet.

A császár leghíresebb (vagy talán leghírhedtebb) cselekedete azaz i.e. 213-ban hozott rendelet volt, melyben megparancsolta, hogy égessenek el minden könyvet Kínában. Ez alól csak a mez�gazdasági és orvostudományi témájú írások, a Csin-állam történelmi feljegyzései és a fa-csia írók filozófiai munkái képeztek kivételt. Minden egyéb filozófiai iskola írásait – beleértve Konfuciusz tanait is – megsemmisítették. E drákói rendelett�l – amely talán az els� nagyszabású cenzúra volt a történelemben – Csin Si Huang-ti azt remélte, hogy megszünteti a rivális filozófusok befolyását, különösképp a konfuciánus iskoláét. Azt is megparancsolta viszont, hogy a betiltott könyvekr�l tartsanak másolatokat a f�városi császári könyvtárban.

Csin Si Huang-ti külpolitikája ugyanilyen heves volt. Nagy kiterjedés� hódításokat vitt végbe a térség déli részében, s Kína végül bekebelezte az elfoglalt területeket. Seregei északon és nyugaton is sikereket értek el, az ott él� népeket azonban nem tudta tartósan meghódítani. Portyázó támadásaik kivédésére a Kína északi határainál már meglev� több különálló falat összekötötte. A kínai nagy fal ma is áll. Az épít�munkálatok és a sok külhoni háború miatt magas adókat vetett ki, ez a császárt népszer�tlenné tette. Mivel acéluralma ellen reménytelen lett volna fellázadni, többször kísérletet tettek a meggyilkolására, ám egyik sem járt sikerrel, és Csin Si Huang-ti természetes halállal hunyt el i.e. 210-ben.

A király örökébe második fia lépett, aki az Erh Si Huang-ti címet vette fel. Erh Si Huang-ti azonban nem rendelkezett apja képességeivel, s hamarosan fellázadtak ellene. Néhány év múlva meg is ölték; a palotát és a császári könyvtárat felégették, s a Csin-dinasztia megd�lt.

A Csin Si Huang-ti által véghezvitt munka azonban nem vált semmivé. A kínaiak örültek, hogy önkényuralma véget ért, némelyek viszont szerették volna visszaállítani az el�z� kor anarchiáját. A következ� dinasztia (Han-dinasztia) a Csin Si Huang-ti által lerakott alapokon folytatta az állam igazgatását. A kínai birodalom szervezeti felépítése valójában huszonegy évszázadon át az általa megadott irányt követte. Jóllehet a Csinek szigorú törvényrendszerén hamar enyhítettek a Han-császárok, s az egész fa-csia filozófia kegyvesztett lett, és a konfucianizmus lett a hivatalos államfilozófia, a Csin Si Huang-ti által létrehozott kulturális és politikai egység nem bomlott fel.

Csin Si Huang-ti dönt� jelent�ségét Kína és az egész világ szempontjából ma már nyilvánvalónak kellene vennünk. Kína rettent� méretei mindig félelemmel töltötték el a nyugati világot; a történelem során azonban Kína népessége nem volt sokkal nagyobb Európáénál. Ám míg Európa mindig számos kis államra volt feldarabolva, addig Kínát egyetlen hatalmas állammá egyesítették. A különbséget inkább politikai és szociális tényez�k okozták, mintsem földrajziak, hiszen a bels� határok, mint például a hegyláncok, éppúgy megvannak Kínában, mint Európában. Természetesen Kína egységét nem írhatjuk kizárólag Csin Si Huang-ti javára. Sokan mások – például Szuj Ven-ti – játszottak még fontos szerepet, de úgy t�nik, hogy Csin Si Huang-ti központi jelent�ségéhez nem fér kétség.

Nem lenne teljes a Csin Si Huang-tiról szóló értekezés, ha nem ejtenénk szót híres f�miniszterér�l, Li Cunról. Valójában oly jelent�s volt Li Cun hatása a császár politikájára, hogy nehéz lenne eldönteni, ezt vagy azt a nagy változást melyikük javára írjuk. Én, ehelyett inkább teljes egészében Csin Si Huang-tinak tulajdonítom közös eredményeiket. (Elvégre, ha Li Cun javasolt is dolgokat, a végs� szót a császár mondta ki.)

Csín Si Huang-tit részben könyvégetései miatt, a kései konfuciánus írók nagy része becsmérelte. Zsarnoknak, babonásnak, rosszindulatúnak, törvénytelen szülöttnek és középszer�nek nevezték. Ezzel szemben a kínai kommunisták általában dicsérték, mint haladó gondolkodót. A nyugati írók néha Napóleonhoz hasonlították; azonban sokkal helyénvalóbb Augustussal, a Római Birodalom megalapítójával összemérni. Birodalmaik többé-kevésbé egyforma nagyságúak és népesség�ek voltak. A Római Birodalom azonban sokkal rövidebb ideig

állt fenn, s Augustus birodalma hosszú távon nem �rizte meg területi egységét, a Csin Si Huang-ti által kormányzott területek viszont igen, s ez, kettejük hatását tekintve, az � javára billenti a mérleget.

18 AUGUSTUS i.e. 63-i.sz. 14 Augustus, a Római Birodalom megalapítója, egyike a történelem kulcsfontosságú alakjainak. Véget vetett a polgárháborúknak, amelyek i.e. az els� században szétzüllesztették a római köztársaságot, s újjászervezte Róma közigazgatását, amit kétszáz éves bels� béke és virágzás követett.

Gaius Octavius (ismertebb nevén Octavianus; az "Augustus" címet harmincöt éves korában nyerte el) i.e. 63-ban született. Unokaöccse volt Julius Caesarnak, aki Octavianus ifjúkorában Róma vezet� politikusa volt. Caesar, akinek nem voltak törvényes fiai, kedvelte a fiatalságot, és egyengette Augustus politikai pályáját. Amikor Caesart i.e. 44-ben orvul meggyilkolták, Octavianus még csak tizennyolc éves diák volt.

Caesar halála után hosszú és elkeseredett hatalmi harc kezd�dött Róma különböz� katonai és politikai személyiségei között. Riválisai, akik a római politika zord küzd�terén már nagy tapasztalatra tettek szert, kezdetben nem láttak az ifjú Octavianusban komoly ellenfelet. A fiatalember egyetlen el�nye az volt, hogy Julius Caesar a fiává fogadta. Ügyesen kihasználva ezt az el�nyt, sikerült megszereznie Caesar néhány légiójának a pártfogását. Caesar csapatai közül azonban sokan Marcus Antonius oldalára álltak, aki Caesar egyik legközelebbi szövetségese volt. A következ� évek csatározásai minden más hatalomra tör� vetélytársat eltávolítottak; i. e. 36-ra Róma és sok meghódított területe a keleti részeken uralkodó Marcus Antonius és a nyugati részeket ellen�rz� Octavianus között oszlott meg. Néhány évre baljós fegyverszünet állt be a két fél között. Úgy t�nik, ez alatt Antoniusnak túl sok idejét kötötte le a Kleopátrával folytatott viszonya, miközben Octavianus kitartóan fáradozott pozíciója meger�sítésén. A háború i.e. 32-ben tört ki közöttük, melynek kimenetelét a nagy actiumi tengeri ütközet (i.e. 31) döntötte el. A csatát Octavianus katonái nyerték meg. A következ� évben a harc Octavianus teljes gy�zelmével ért véget, Antonius és Kleopatra pedig öngyilkosok lettek.

Octavianus ugyanabba a hatalmi pozícióba került ekkor, mint amilyet Julius Caesar vívott ki magának tizenöt évvel korábban. Caesart megölték, mivel láthatóan arra törekedett, hogy véget vessen a köztársasági kormányzásnak, önmagát pedig egyeduralkodóvá tette meg. I.e. 30-ban azonban, többévi polgárháború és a köztársasági kormány szemmel látható kudarca után, a legtöbb római egy jóindulatú zsarnokot akart, aki meg�rzi a demokratikus kormányzás látszatát.

Annak ellenére, hogy Octavianus könyörtelenül verekedte fel magát a csúcsig, hatalomra kerülése után nagyon megért� volt. I.e. 27-ben, a szenátorság ellensúlyozására, bejelentette, hogy a köztársaságot (a Res Publicát) akarja visszaállítani, s felajánlotta, hogy lemond minden állami tisztségér�l. Ennek ellenére megtartotta pozícióját, három provincia – Hispánia, Gallia és Szíria – helytartójaként. Mivel ezekben a provinciákban tartózkodott a római csapatok többsége, a tulajdonképpeni hatalom az � kezében volt. A szenátus az Augustus megtisztel� címmel ruházta föl, de a királyi címet soha nem fogadta el. Elvileg Róma továbbra is köztársaság maradt. Augustus pedig a princeps (els� polgár) volt, semmi több. A gyakorlatban viszont a hálás és engedelmes szenátus jóváhagyta, hogy Augustus bármilyen általa választott pozíciót betölthessen, s élete hátralev� részét voltaképpen diktátorként élte le. Mire i.sz. 14-ben meghalt, Rómában lejátszódott a köztársaságból a monarchiába való átmenet, s fogadott fia nehézség nélkül léphetett az örökébe.

Augustus a tehetséges és jóindulatú zsarnoknak talán a legjobb példájaként ismerszik meg a történelemb�l. Igazi államférfi volt, aki megért� politikájával sokat tett a polgárháborús viszályok

enyhítése érdekében. Több mint tizennégy évig uralkodott Rómában, s politikája sokáig nagy hatással volt a

birodalom jöv�jére. Augustus alatt a római seregek meghódították Hispániát, Svájcot, Galatiát (Kis-Ázsiában) és a Balkán nagy részét. Uralkodása végére a birodalom északi határa majdnem egybeesett a Rajna-Duna vonallal, s jobbára ez maradt az északi határ a következ� néhány évszázadban.

Augustus rendkívül tehetséges adminisztrátor volt; tevékenyen részt vett a birodalom jól m�köd� közigazgatásának kiépítésében. Korrigálta a római állam adórendszerét és pénzügyigazgatását, átszervezte a római hadsereget, állandó hajóhadat hozott létre. Test�rséget is szervezett, a pretoriánus gárdát, mely a következ� évszázadokban fontos szerepet töltött be a császárok megválasztásakor, illetve trónfosztásakor.

Uralkodása idején kit�n�, s�r� úthálózatot építettek ki mindenütt a Római Birodalomban; számos középületet emeltek Róma városában; s a f�város igencsak megszépült. Templomokat építettek, Augustus a római vallás iránti h�ségre, a régi római szokások megtartására buzdított. Új törvényekkel támogatták a házasságot és a gyermeknevelést.

Augustus idején, i.e. 30-tól kezdve, bels� béke uralkodott Rómában, aminek természetes velejárója volt a jólét növekedése. A m�vészetek virágzásnak indultak, s az augustusi kor a római birodalom aranykora lett. Ekkor élt a legnagyobb római költ� Vergilius, de sok más író is: Horatius, Livius stb.. Ovidius magára haragította Augustust, ezért szám�zték Rómából.

Fiai nem voltak, unokaöccse és két fiú unokája el�bb halt meg nála; ezért örökbe fogadta mostohafiát, Tiberiust, s �t jelölte ki utódnak. A dinasztia azonban (Caligula és Néró, a hírhedt uralkodók is ebbe tartoztak) hamar kihalt. Az Augustusszal kezd�d� bels� béke – az ún. Pax Romana – id�szaka azonban vagy két évszázadig tartott. A béke és a jólét eme hosszú id�szaka alatt a római kultúra mélyen átitatta az Augustus és a más római uralkodók által meghódított területeket.

A Római Birodalom az ókor méltán leghíresebb birodalma. Róma egyaránt volt az ókori civilizáció betet�z�dése s afféle f�vezeték is, amely az ókori világ népeinek (az egyiptomiaknak, a babiloniaknak, a zsidóknak, a görögöknek és másoknak) kulturális teljesítményeit Európába közvetítette.

Nagybátyjával, Julius Caesarral összehasonlítva Augustus – jó megjelenése, intelligenciája, er�s jelleme ellenére – híján volt el�dje karizmatikus adottságainak. Kortársai képzeletét Caesar jóval inkább izgatta, mint Augustus, s mindig is híresebb maradt. A történelemre tett tényleges hatásukat nézve azonban Augustus a jelent�sebb kettejük közül.

Érdekes a Nagy Sándorral való összehasonlítás is. Mindketten elég fiatalon kezdték pályafutásukat. Augustusnak azonban sokkal keményebb versenyben kellett felülkerekednie, hogy elérje a csúcsot. Katonai képessége nem volt olyan kivételes, mint Sándoré, viszont nagyon hatásos volt, s hódításai jóval maradandóbbnak bizonyultak.

Valójában ez a legnagyobb különbség a két ember között. Augustus körültekint�en, a jöv�t szem el�tt tartva építkezett, s ezért az emberi történelemre tett hosszú távú hatása jóval nagyobb.

George Washingtonnal is összehasonlíthatjuk. Mindketten fontos – s némileg hasonló – szerepet játszottak a világ történelmében; de uralkodása id�tartamát, politikája sikerét és a Római Birodalom világtörténelmi jelent�ségét tekintve, úgy vélem, Augustust el�bbre kell rangsorolnunk.

19 NIKOLAUSZ KOPERNIKONIKUSZ 1473-1543 A nagy lengyel csillagász, Nikolausz Kopernikusz (lengyel nevén: Mikolaj Kopernik) 1473-ban született a Visztula menti Torunban, Lengyelországban. Jómódú családból származott. Fiatalemberként a krakkói egyetemen tanult, ahol érdekl�dése a csillagászat felé fordult. Húszas évei derekán Olaszországba ment, ahol jogi és orvostudományi tanulmányokat folytatott a bolognai, illetve a padovai egyetemen. Ferrarában szerzett doktori címet egyházjogból. Feln�ttkorának legnagyobb részét a frauenburgi (lengyelül: Frombork) székesegyházban töltötte, ahol kanonok volt. Kopernikusz soha nem volt hivatásos csillagász, s a nevét híressé tev� nagy m�vét szabadidejében alkotta meg.

Olaszországi tartózkodása alatt megismerkedett szamoszi Arisztarkhosz görög filozófus (i.e. III. század) nézetével, miszerint a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering. Kopernikusz meg volt gy�z�dve a heliocentrikus feltevés helyességér�l, s negyvenéves kora körül egy rövid, kézzel írott szöveget kezdett el mutogatni az ismer�seinek, amelyben vázlatosan kifejtette a tárgyról alkotott nézeteit. Kopernikusz sok éven át megfigyeléseket és számításokat végzett, melyek szükségesek voltak nagy könyvéhez, a De revolutionibus orbium coelestiumhoz (Az égi pályák körforgásairól), melyben részletesen tárgyalta elméletét, s bizonyító erej� tényeket is felsorakoztatott mellé.

1533-ban, hatvanéves korában Kopernikusz egy sor el�adást tartott Rómában, ahol ismertette elmélete sarkpontjait anélkül, hogy pápai rosszallást váltott volna ki. Ennek ellenére csak hatvanas évei végén döntött úgy, hogy kiadja a könyvét, amelynek els� példányai csak halála napján 1543. május 24-én jelentek meg.

Könyvében helyesen állapította meg, hogy a Föld a saját tengelye körül forog; hogy a Hold a Föld körül kering; s hogy a Föld, a többi bolygóval együtt, a Nap körül kering. Azonban – akárcsak el�dei – alábecsülte a Naprendszer arányait. Tévedett abban is, hogy a keringési pályákról azt hitte, körökb�l vagy epiciklusokból állnak. Így elmélete nemcsak bonyolult volt matematikailag, hanem pontatlan is. Mindamellett könyve azonnal nagy érdekl�dést keltett. Más csillagászokat is arra ösztönzött – például a nagy dán csillagászt, Tycho Brahét –, hogy a bolygók mozgásáról pontos megfigyeléseket végezzenek. Johannes Kepler a Tycho által összegy�jtött megfigyelési adatokból tudta végül levezetni a bolygómozgás pontos szabályszer�ségeit.

Jóllehet szamoszi Arisztarkhosz több mint tizenhét évszázaddal Kopernikusz el�tt vetette fel a heliocentrikus világkép gondolatát, indokolt, hogy a legnagyobb érdemet mégis Kopernikusz javára írták. Arisztarkhoszban fogant meg ugyan az ötlet, de elméletét soha nem ismertette olyan részletességgel, hogy tudományosan is hasznát lehessen venni. Amikor Kopernikusz matematikailag is részletesen kidolgozta feltevését, használható tudományos elméletté alakította, mellyel meg lehetett jósolni az égitestek mozgását, ellen�rizni lehetett a tudományos megfigyeléseket, s tanulságos összehasonlításokat tehettek a régebbi elmélettel, mely szerint a Föld volt a világegyetem középpontja.

Tény, hogy a kopernikuszi elmélet forradalmasította egész világképünket, s nagy változásokat idézett el� filozófiai nézeteinkben is. Kopernikusz jelent�ségének felmérésekor azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy a csillagászatnak nincs olyan széles kör� gyakorlati alkalmazása, mint a fizikának, a kémiának és a biológiának. Televíziókészüléket, autót gyárthatnánk vagy egy modern vegyi üzemet is felépíthetnénk anélkül, hogy bármit is tudnánk Kopernikusz elméleteir�l vagy alkalmaznánk �ket. (Ugyanezt nem tehetnénk meg Faraday, Maxwell, Lavoisier és Newton

eredményeinek felhasználása nélkül.) Ám semmit nem tudnánk meg Kopernikusz igazi értékér�l, ha csupán a technológiára tett

közvetlen hatását vennénk figyelembe. Kopernikusz könyve elengedhetetlen prológusa volt Galilei és Kepler munkásságának. �k viszont Newtonnak voltak a f� el�djei, s az � felfedezéseik alapján tudta Newton kidolgozni mozgás- és gravitációs törvényeit. Történelmi szempontból a De revolutionibus orbium coelestium megjelenése a modern csillagászat, s ami még fontosabb, a modern tudomány kezdetét jelentette.

20 ANTOINE LAURENT LAVOISIER 1743-1794 A nagy francia tudós, Antoine Laurent Lavoisier a kémia fejl�déstörténetének legfontosabb alakja. Párizsban született, 1743-ban. Akkoriban a kémia tudománya messze a fizika, a matematika és a csillagászat mögött kullogott. A kémikusok nagyszámú különálló tényt tártak fel, de nem volt egy olyan alkalmas összefoglaló elmélet, amelybe ezek az elszigetelt információdarabkák beilleszthet�k lettek volna. Abban az id�ben olyan tévhit uralkodott, hogy a leveg� és a víz elemi anyagok. S�t, a t�z természetét is teljesen félremagyarázták. Azt hitték, hogy minden éghet� anyag egy feltételezett, flogisztonnak nevezett anyagot tartalmaz, s égéskor az éghetetlen anyagból eltávozik a flogiszton a leveg�be.

Az 1754-1774 közötti id�szakban tehetséges kémikusok – Joseph Black, Joseph Príestley, Henry Cavendish és mások – olyan fontos gázokat különítettek el, mint az oxigén, a hidrogén és a szén-dioxid. De mivel �k elfogadták a flogiszton-elméletet, képtelenek voltak megérteni az általuk felfedezett kémiai anyagok természetét és jelent�ségét. Az oxigént például flogisztonmentes leveg�nek tartották, vagyis olyan leveg�nek, melyb�l az összes flogiszton eltávozott. (Tudták, hogy a faforgács jobban ég oxigénben, mint közönséges leveg�n; ezt annak tulajdonították, hogy a flogisztonmentes leveg� könnyebben abszorbeálta a flogisztont az ég� fából.) Magától értet�d�en nem következhetett be addig igazi el�relépés a kémiában, amíg nem értették meg pontosan az alapokat.

Lavoisier volt az, akinek sikerült minden részt pontosan a helyére raknia s elindítani a kémiaelméletet a helyes úton. El�ször is kijelentette, hogy a flogisztonelmélet helytelen: a flogiszton nemlétez� anyag. Az égési folyamat az ég� anyag és az oxigén kémiai egyesülése. Továbbá a víz korántsem elemi anyag, hanem az oxigén és a hidrogén kémiai elegye. A leveg� sem elemi anyag, hanem els�sorban két gáz: az oxigén és a nitrogén keveréke. Mindezek a megállapítások ma már elég egyértelm�nek t�nnek. Ám egyáltalán nem t�ntek annak Lavoisier el�djei és kortársai számára. Még azután is, hogy Lavoisier kidolgozta s bizonyítékokkal támasztotta alá elméleteit, sok vezet� kémikus nem fogadta el gondolatait. Kiváló kézikönyve, A kémia elemei (1789) olyan világosan mutatta be feltevéseit, s az ezeket igazoló bizonyítékokat oly jól rendezte el, hogy rövid id� alatt meggy�zte a fiatalabb vegyésznemzedéket.

Azon túl, hogy kimutatta, hogy a víz és a leveg� nem kémiai elemek, azokat az anyagokat is felsorolta könyvében, melyeket elemnek vélt. Noha felsorolása néhány hibát is tartalmaz, a kémiai elemek mai listája alapjában véve Lavoisier táblázatának kib�vített változata.

Lavoisier (Berthollet-vel, Fourcroi-val és Guyton de Morveau-val együtt) kidolgozta az els� módszeres kémiai nómenklatúrát is. Lavoisier kifejezéstárában (amelyre a ma használatos is épül) egy vegyület összetétele a nevében is benne van. Az egységes nómenklatúra alkalmazásával el�ször vált lehet�vé a világ kémikusai számára, hogy felfedezéseikr�l érthet�en tájékoztathassák egymást.

Lavoisier volt az els�, aki világosan kijelentette, hogy a tömegmegmaradás törvénye a kémiai reakciónál is megvan: egy kémiai reakció átcsoportosíthatja az eredeti anyagban lev� elemeket, de ezzel az anyagból nem vész el semmi, s a végtermék ugyanannyit nyom, mint az eredeti összetev�k. Lavoisier fontosnak tartotta a reakcióba lépett vegyi anyagok pontos mérését, s ezzel el�segítette a kémia egzakt tudománnyá válását, s megnyitotta az utat a kémia továbbfejl�dése el�tt.

Bár a geológia terén is elért kisebb eredményeket, sikeresebbnek mondható a fiziológiában.

Gondosan végzett kísérletekkel (Laplace-szal együttm�ködve) be tudta bizonyítani a légzés fiziológiai folyamatának és a lassú égésnek az azonos voltát. Más szóval: az emberek és az állatok szerves anyagok lassú, bels� égetéséb�l nyerik energiájukat, amihez a belélegzett leveg�ben található oxigént használják. Ez a felfedezés – melynek jelent�sége talán Harvey eredményéhez, a vérkeringés felfedezéséhez mérhet� – önmagában is el�kel� helyet biztosítana Lavoisier-nak e listán. Els�sorban mégis abban látjuk jelent�ségét, hogy kidolgozott egy kémiaelméletet, mellyel határozottan a helyes irányba terelte a kémia tudományát. Általában "a korszer� kémia atyjaként" emlegetik, s Lavoisier méltó visel�je e címnek.

E lista jó néhány alakjához hasonlóan, a fiatal Lavoisier is jogot tanult. Jóllehet, jogi diplomát szerzett, s felvették a francia ügyvédi kamarába, gyakorló ügyvéd soha nem lett bel�le. Viszont több adminisztratív és közszolgálati munkát is elvállalt. Tagja volt a Francia Királyi Tudományos Akadémiának. Tagja volt továbbá a Ferme Générale-nak nevezett adóbehajtással foglalkozó szervezetnek. Ennek következtében az 1789-es francia forradalom után, a forradalmi kormány igencsak bizalmatlanná vált iránta. Végül a Ferme Générale huszonhét másik tagjával együtt �rizetbe vették. A forradalmi ítélkezés nemigen lehet túl körültekint�, mindenesetre igen gyors volt: egyetlen nap alatt (1794. május 8-án) mind a huszonnyolc személyt bíróság elé állították, elítélték és lefejezték. Lavoisiert túlélte a felesége, egy ragyogó asszony, aki férje kutatásaiban mindig segédkezett.

A kihallgatás során Lavoisier felmentését kérték, a hazájának és a tudománynak tett számos szolgálatára hivatkozva. A bíró elutasította a kérelmet a következ� kurta megjegyzéssel: "A köztársaságnak nincs szüksége lángelmékre." Mintha kissé közelebb járna az igazsághoz kollégájának, a nagy matematikus Lagrangenak a megjegyzése: "Egy pillanat m�ve volt lecsapni e fejet, bár száz év alatt aligha terem még egy ilyen."

21 NAGY CONSTANTINUS kb. 280-337 Nagy Constantinus volt Róma els� keresztény császára. Felkarolta a kereszténységet, s különféle politikai intézkedésekkel el�segítette annak térhódítását; ezzel óriási szerepe volt abban, hogy az üldözött szektából Európa uralkodó vallása lett.

Constantinus 280 körül született Naissus (ma: Nis) városában, amely ma Jugoszláviában található. Apja magas rangú katona volt. Constantinus Nicomédiában töltötte ifjúságát, Diocletianus császár székhelyén.

Diocletianus 305-ben lemondott a trónról, s Constantinus apja a Római Birodalom nyugati részének uralkodója lett. A rákövetkez� évben az apa, Constantinus Chlorus meghalt, s csapatai császárrá kiáltották ki Constantinust. Több hadvezér azonban ellenezte trónra lépését, s ezután egymást követték a polgárháborúk. Mindennek 312-ben lett vége, amikor Constantinus Róma közelében, a Milvius hídnál vívott csatában legy�zte vetélytársát, Maxentiust.

Constantinus most már vitathatatlan uralkodója volt a birodalom nyugati felének; a keleti részt azonban egy másik hadvezér, Licinius uralta. Constantinus 323-ban megtámadta s legy�zte Liciniust, és 337-ben bekövetkezett haláláig a Római Birodalom egyeduralkodója maradt.

Pontosan nem tudjuk, mikor vette fel a keresztény hitet. A legközismertebb történet szerint a Milvius hídnál vívott csata el�estéjén egy tüzes keresztet látott az égen, a következ� szavakkal: "Ebben a jelben gy�zni fogsz." Tekintet nélkül arra, hogy hogyan és mikor tért át a hitre, Constantinus mindenesetre határozottan a pártfogásába vette a kereszténységet. Egyik korai rendelete (milánói edictum) biztosította a keresztény vallásgyakorlat szabadságát. Az edictummal az egyház is visszakapta – az üldöztetés id�szakában elkobzott – vagyonát, továbbá a vasárnap az istentisztelet napja lett.

A milánói edictum nem a vallási tolerancia általános érzéséb�l fakadt. Éppen ellenkez�leg, Constantinus uralkodása kezdetét jelentette a zsidók hivatalos üldöztetésének; ami annyi évszázadon át fennmaradt a keresztény Európában.

Constantinus soha nem tette a kereszténységet hivatalos államvallássá, törvénykezése és államvezetése viszont nagyon is támogatta annak el�retörését. Uralkodása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy könnyebben juthattak magas állami tisztségekhez az olyan emberek, akik áttértek a keresztény hitre, rendelkezései pedig különböz� kiváltságokat és kedvezményeket biztosítottak az egyház számára. Továbbá több – a világ leghíresebbjei között számon tartott – egyházi épületet is az � uralkodása idején kezdtek el építeni, pl. a betlehemi Születés-templomot és a jeruzsálemi Szent Sír-templomot.

Az, hogy Róma els� keresztény császára volt, már önmagában is helyet biztosítana Constantinusnak e listán. Sok egyéb cselekedete volt azonban, melyeknek szintén nagy horderej� következményei voltak. Újjáépítette és megnövelte a régi Bizantiumot, átkeresztelte Konstantinápolynak, s megtette f�városnak. Konstantinápoly (mai nevén Isztambul) a világ nagyvárosainak sorába lépett és 1453-ig a Bizánci Birodalom f�városa, utána évszázadokig az ottomán birodalom székhelye lett.

Constantinus jelent�s szerepet játszott a római egyház történetében is. Az Arius és Athanasius (két keresztény teológus, akik egymással ellenkez� dogmákat hirdettek) hívei közti perpatvar rendezésére összehívta a niceai zsinatot (325-ben), az egyház els� egyetemes zsinatját. A zsinat – melyen Constantinus elnökölt – véget vetett az ellenségeskedésnek azzal, hogy a niceai hitvallást átvette, és az ortodox egyház doktrínájává tette.

Még ennél is fontosabb volt törvényalkotó munkája. Egyik törvénye bizonyos foglalkozásokat (pl. hentes, pék) örökletessé tett. Másik rendeletével megtiltotta a colonusoknak (a telepes parasztoknak), hogy elhagyják földjeiket. Az ilyen és ehhez hasonló törvények révén megteremt�dtek a középkori Európa társadalmi struktúrájának alapjai.

Constantinus haláláig nem keresztelkedett meg, de kétségtelen, hogy már jóval korábban kereszténynek vallotta magát. Ám az is tény, hogy jellemét nem hatotta át a keresztény szellemiség. Még a korabeli viszonyokhoz mérten is könyörtelen és kegyetlen volt s nem csupán az ellenségeivel szemben. Ismeretlen okok miatt feleségét és id�sebbik fiát 326-ban halálra ítélte.

Vitatható, hogy Constantinus a kereszténység adoptálásával megváltoztatta-e egyáltalán a történelem menetét, s nem csupán az amúgy is elkerülhetetlent iktatta törvénybe. Végül is, annak ellenére, hogy Diocletianus császár (uralkodott 284-305-ig) kíméletlenül üldözte a kereszténységet, nem tudta kiirtani, mivel az új vallás túl er�s volt már ahhoz, hogy elpusztíthassák akár a legádázabb eszközökkel is. Ha Diocletianusnak a kereszténység gyökeres kiirtására tett er�feszítései kudarcot vallottak, azt gondolhatnánk, hogy Constantinus beavatkozása nélkül is gy�zelemre jutott volna az új hit.

Elméletben ez érdekes okfejtés, viszont nem elég meggy�z�. Nehéz megbizonyosodni róla, hogy mi következett volna be Constantinus nélkül. Tény, hogy pártfogása alatt a kereszténység – számbelileg és hatását tekintve egyaránt – gyors növekedésnek indult. Kisebbségi vallásból egy évszázad alatt a világ legnagyobb birodalmának uralkodó vallása lett.

Kétségtelen, hogy Constantinus egyike volt az európai történelem nagy kulcsfiguráinak. Államvezetésének maradandó hatása okán magasabbra rangsoroltuk olyon – nála ismertebb-történelmi alakoknál, mint Nagy Sándor, Napóleon és Hitler.

22 JAMES WATT 1736-1819

A skót James Watt – akit a g�zgép feltalálójaként szoktunk emlegetni – az ipari forradalom kulcsfigurája volt.

Valójában nem Watt épített els�ként g�zgépet. Hasonló szerkezetet ír le az alexandriai Hérón az I. évszázadban. 1698-ban Thomas Savery szabadalmaztatott egy g�zgépet, amelyet víz szivattyúzására használtak, 1712-ben pedig egy angol, Thomas Newcomen jelentett be szabadalmat egy némileg tökéletesített változatra. Newcomen gépe azonban olyan gyenge teljesítmény� volt, hogy csak szénbányák víztelenítésére használták.

Wattot 1764-ben kezdte érdekelni a g�zgép, amikor egy Newcomen-féle gépet javított. Noha csak egyéves gépgyártó kiképzésben részesült, nagy feltalálótehetség volt. Az általa Newcomen gépén végrehajtott módosítások olyan nagy jelent�séggel bírtak, hogy indokolt Wattot az els�, gyakorlatban is használható g�zgép feltalálójának tekintenünk.

Watt els� jelent�s továbbfejlesztése, amelyet 1789-ben szabadalmaztatott, az volt, hogy egy különálló g�zs�rít�vel (kondenzátor) egészítette ki a gépet. H�szigeteléssel látta el a g�zhengert is, 1782-ben pedig feltalálta a kett�s m�ködés� expanziós g�zgépet. Néhány kisebb tökéletesítéssel együtt ezek az újítások több mint négyszeresére növelték a g�zgép teljesítményét. Ez a teljesítménynövekedés a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy ügyes, ám nem igazán nagy hatásfokú szerkezetb�l egy, az iparban széles körben használható berendezés lett.

Feltalált egy fogaskerékrendszert is (1781), mely a dugattyú egyenes irányú mozgását forgómozgássá alakította. Ez a szerkezet nagyban megnövelte a g�zgép felhasználási körét. Feltalálta a centrifugális g�zszabályozót (centrifugális regulátor, 1784), amellyel a g�zgép sebességét automatikusan lehetett szabályozni, továbbá a nyomásmér�t (1790), a fordulatszámlálót, a fojtószelepet stb., ezeken felül sok egyéb hasznos változtatást eszközölt a gépen.

Wattnak nem volt jó üzleti érzéke. Viszont 1775-ben társult Matthew Boultonnal, aki gépész volt, s igen rátermett üzletember. A következ� huszonöt évben a Watt és Boulton cég nagyszámú g�zgépet gyártott, s mindketten gazdagok lettek.

A g�zgép jelent�sége felbecsülhetetlen. Sok más találmánynak is volt szerepe az ipari forradalomban. Fejl�dött a bányászat, a kohászat és a gépipar számos ága. Némely találmány – mint amilyen a gyorsvetél� (John Kay, 1733), vagy a mozgókocsis fonógép (James Hargreaves, 1764), még Watt m�vén is túltett. A találmányok többsége azonban nem jelentett nagy fejl�dést, s egyik sem volt létfontosságú az ipari forradalom szempontjából. Egészen más volt a helyzet a g�zgéppel, amely kulcsfontosságú szerepet játszott, s amely nélkül az ipari forradalom teljesen másként alakult volna. Azel�tt, noha némi hasznát vették a szélmalomnak és a vízikeréknek, a f� er�forrás mindig is az ember izomereje volt. Ez igencsak korlátozta az ipar teljesít�képességét. A g�zgép feltalálásával azonban megsz�ntek ezek a korlátok. Nagy mennyiség� energia állt a termelés rendelkezésére, mely ennek hatására mérhetetlenül megnövekedett. Az 1973-as olajembargó ráébresztett bennünket arra, hogy az energiahiány milyen komoly fennakadásokat okoz az ipar m�ködésében, s ez a tapasztalat bizonyos mértékig segíthet abban, hogy képet tudjunk formálni Watt találmányának az ipari forradalomban betöltött jelent�ségér�l.

Azon túl, hogy a gyárak energiaellátásában nélkülözhetetlen szerepet játszott, a g�zgépnek sok egyéb fontos alkalmazása volt. 1783-ban Jouffroy d'Abbans márkinak sikerült a g�zgépet hajó meghajtására használnia. 1804-ben Richard Trevitchik megépítette az els� g�zmozdonyt.

Kereskedelmi szempontból azonban e korai modellek egyike sem volt sikeres. Néhány évtized múlva azonban a g�zhajó és a vasút forradalmasította a szárazföldi és a vízi szállítást.

Az ipari forradalom nagyjából ugyanabban az id�ben játszódott le a történelemben, mint az amerikai és a francia forradalom. Jóllehet, akkoriban nem lehetett szembet�n�, ma már viszont látjuk, hogy az ipari forradalomnak jóval nagyobb hatása volt az emberek mindennapi életére, mint e fontos politikai mozgalmak bármelyikének. Következésképp James Watt a történelem egyik legnagyobb hatású személyisége volt.

23 MICHAEL FARADAY 1791-1867 Az elektromosság korában élünk. Igaz ugyan, hogy korunkat néha �r, vagy olykor atomkorszaknak szokták nevezni, az �rutazások és az atomfegyverek azonban bármily potenciális fontossággal bírjanak is, viszonylag csekély hatással vannak mindennapi életünkre. Ám az elektromos eszközöket nap, mint nap használjuk. Biztonsággal állíthatjuk, hogy egyetlen technológiai vívmány sem hatja át oly mértékben a mai világot, mint éppen a villamos energia használata.

Hosszú a sora azoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ma az elektromosságról ilyen széles kör� ismeretekkel rendelkezünk. Néhányat említünk csak közülük: Charles Augustin de Coulomb, Alessandro Volta, Hans Christian Oersted és André Marie Ampére. Két brit tudós: Michael Faraday és James Clerk Maxwell azonban toronymagasan kiemelkedik közülük. Noha munkájuk részben kiegészíti egymást, semmiképpen sem mondhatjuk, hogy együttm�ködtek volna, és mindketten egyénileg is el�kel� helyet érdemelnek ki listánkon.

Michael Faraday 1791-ben született az angliai Newingtonban. Szegény családból származott, és jobbára autodidakta módon szerezte tudását. Tizennégy évesen egy könyvköt� és árusító mesterhez szeg�dött tanoncnak, így lehet�sége volt arra, hogy sokat olvasson. Húszéves korában a nagyon híres brit tudós, Sir Humphry Davy el�adásait látogatta, és az ott hallottak valósággal leny�gözték. Írt Davynek, aki végül asszisztensként alkalmazta. Néhány éven belül Faraday számos fontos felfedezést tett. Habár matematikai alapképzettsége nem volt, mint kísérleti fizikus, felülmúlhatatlannak bizonyult.

Els� nagy újítása 1821-ben született. Két évvel el�tte Oersted megfigyelte, hogy a mágneses irányt� mutatója elmozdul, ha az irányt� közelében egy drótban elektromos áram folyik. Ez a jelenség Faradayt arra az elgondolásra vezette, hogy ha a mágnest rögzítjük, akkor helyette az áramot vezet� drótnak kell elmozdulnia. El�érzetére hallgatva, egy zseniális szerkezetet sikerült megalkotnia, melyben egy drót mindaddig forog egy mágnes körül, amíg a drótban áram folyik. Valójában Faraday megszerkesztette az els� villanymotort, az els� olyan szerkezetet, amely elektromos áramot a tárgyak mozgatására képes felhasználni. Kezdetlegessége ellenére, Faraday találmányát a ma használatos modern villanymotorok �seként tartjuk számon.

Ez a felfedezés óriási el�relépést jelentett. Mégis, gyakorlati haszna akkoriban nem sok volt, minthogy az elektromos áram el�állítására az egyszer� vegyi elemeken kívül más források, módszerek még nem álltak rendelkezésre. Faraday meg volt gy�z�dve arról, hogy a mágnesesség felhasználásával is el� lehet állítani elektromos áramot, és elkezdte kutatni ennek a módját. Tudta, hogy az álló mágnes nem gerjeszt áramot a közeli huzalban, de 1831-ben Faraday felismerte, hogy ha egy mágnes áthalad egy zárt huzalgy�r�n, a huzalban elektromos áram fog folyni mindaddig, amíg a mágnes mozog. Ezt a jelenséget elektromágneses indukciónak nevezzük, s a törvényt, mely ezt kimondja (Faraday-törvény), Faraday legjelent�sebb felfedezésének tekintjük.

Ez két okból is óriási felfedezés volt: egyrészt a Faraday-törvény kulcsfontosságú szerepet játszott az elektromágnesesség elméleti megismerésébe, másrészt az elektromágneses indukció használható elektromos áram folyamatos el�állítására, amit maga Faraday is bizonyított az els� elektromos áramfejleszt� (dinamó) elkészítésével. Habár a mai áramfejleszt�k, melyek energiával látják el városainkat és gyárainkat, sokkal bonyolultabbak, mint amilyen a Faraday által gyártott szerkezet volt, valamennyi ugyanazon az elven, az elektromágnesesség elvén m�ködik.

Faradaynek a kémia területén is voltak találmányai. Módszereket dolgozott ki a gázok cseppfolyósítására, valamint különböz� vegyi anyagokat fedezett fel, például a benzolt. Jelent�sebb viszont az elektrokémiában (az elektromos áram vegyi hatásaival foglalkozó tudomány) kifejtett munkássága. Gondos kísérletek eredményeképpen megfogalmazta az elektrolízis két törvényét, melyek kés�bb róla kapták nevüket, és amelyek megvetették az elektrokémia alapjait. Az, hogy az olyan fontos szakkifejezések, mint az anód, a katód, az elektróda és az ion, bekerültek a köztudatba, szintén neki köszönhet�.

Faraday vezette be a fizikába a mágneses er�vonalak és az elektromos er�vonalak fogalmát. Nem els�sorban a mágneseknek, hanem inkább a köztük lév� térnek a hangsúlyozásával nagyban hozzájárult a modern fizika fejl�déséhez, ezzel újabb felfedezéseket tett lehet�vé, ideértve a Maxwell-egyenleteket is. Faraday nevéhez f�z�dik az a felismerés is, hogy a polarizált fény mágneses téren áthaladva átalakul. Ez a felismerés nagy jelent�ség�, mert ez volt az els� utalás arra, hogy a fény és a mágnesesség közt valamilyen kapcsolat áll fenn.

Faraday nemcsak ragyogó elme volt, hanem gavallér is, és igen közkedvelt tudományos el�adó. Mindazonáltal szerény életet élt, s a hírnév, a pénz, a kitüntetések nem nagyon izgatták.

Elutasította, hogy lovagi rangra emeljék, és azt is, hogy megválasszák a Brit Királyi Társaság elnökének. Hosszú, boldog házasságban élt, de gyermekei nem voltak. 1867-ben, Londontól nem messze halt meg.

24 JAMES CLERK MAXWELL 1831-1879

James Clerk Maxwell, a nagy brit fizikus nevét az a négy egyenlet tette ismertté, amely az elektromosság és a mágnesesség alaptörvényeit írja le.

E két tudományterület már évekkel Maxwell el�tt is alapos tanulmányozások tárgyát képezte, és köztudomású volt, hogy közeli kapcsolatban állnak egymással. Mindazonáltal, jóllehet, már ismert volt egy sor, a villamosságra és a mágnesességre vonatkozó összefüggés – melyek csak adott körülmények esetén voltak igazak – Maxwell el�tt nem létezett egy átfogó, egységes elmélet. A Maxwell által fölállított négy tömör (ám rendkívül bonyolult) egyenlet pontosan leírja az elektromos és mágneses terek viselkedését és kölcsönhatását. Ily módon a jelenségek zavarba ejt�en nagy tömegét egyetlen elmélettel sikerült megmagyarázni. Az elmúlt században a Maxwell-egyenleteket széleskör�en alkalmazták mind az elméleti, mind az alkalmazott tudományokban.

A Maxwell-egyenletek nagyszer�sége abban van, hogy általános egyenletek, melyek mindig érvényesek. Az összes korábbról ismert, a villamosságra és a mágnesességre vonatkozó törvény a Maxwell-egyenletekb�l levezethet�, valamint számos más, korábban megmagyarázhatatlan jelenség értelmezhet�vé vált.

A legfontosabb új eredményre már maga Maxwell mutatott rá. Egyenleteinek segítségével megmutatható, hogy az elektromágneses tér periodikus rezgéseket végezhet. Az ilyen rezgések, melyeket elektromágneses hullámoknak nevezünk, létrejöttük után, a gerjedési pontjuktól távolodva szétterjednek a térben. A Maxwell-egyenletekb�l az elektromágneses hullámok terjedési sebességére hozzávet�legesen 300 000 km/s adódik. Maxwell észrevette, hogy ez a szám a fénysebességgel egyenl�. Ebb�l igen helyesen arra következtetett, hogy maga a fény is elektromágneses hullámokból áll.

Ilyenformán a Maxwell-egyenletek nemcsak az elektromosság és a mágnesesség, hanem a fénytan alapösszefüggéseit is tartalmazzák! Valóban, a fénytan összes addig ismert szabálya levezethet� ezekb�l az egyenletekb�l, akárcsak számos, addig ismeretlen tény és összefüggés.

A látható fény nem az egyetlen lehetséges típusa az elektromágneses sugárzásnak. A Maxwell-egyenletek arra engednek következtetni, hogy a látható fényt�l eltér� elektromágneses hullámok is létezhetnek, melyeknek hullámhossza és rezgésszáma nem azonos a látható fényével. Az elméleti eredményeket kés�bb – nagyban, látványosan – Heinrich Hertz er�sítette meg. Sikerült neki – a Maxwell által feltételezett – láthatatlan hullámokat létrehoznia, és észlelni is tudta �ket. Néhány évvel kés�bb Guglielmo Marconi bemutatta, hogyan lehet ezeket, a láthatatlan hullámokat felhasználni a "drótnélküli" távközlésben, és a rádió valósággá vált. Ma már a televíziózásban is használjuk az elektromágneses hullámokat. Az X-, a gamma-, az infravörös és az ibolyántúli sugarak további példái az elektromágneses sugárzásnak. A Maxwell-egyenletek mindegyikre érvényesek.

Maxwell els�sorban a mágnesességben és a fénytanban elért nagyszer� eredményeinek köszönheti hírnevét, de a tudomány sok más területén is voltak felfedezései, például az elméleti csillagászatban vagy a termodinamikában (h�tanban). Külön érdekelte a gázok kinetikus elmélete. Felismerte, hogy egy gáz molekulái nem mind azonos sebességgel mozognak. Némely molekulák lassabban, mások gyorsabban, s vannak olyanok, amelyek rendkívül gyorsan. Megadott egy összefüggést, melynek segítségével meghatározható egy adott gáz molekuláinak sebességeloszlása, különböz� h�mérsékletek mellett. Ez a képlet, amely Maxwell-féle

sebességeloszlás néven vált ismertté, egyike a leggyakrabban használt tudományos egyenleteknek, és a fizika számos területén alkalmazták.

Maxwell 1831-ben született a skóciai Edinburghban. Igencsak korán ér� gyerek volt: tizenöt évesen már bemutatott egy tudományos dolgozatot az Edingburghi Királyi Társaságnak. Az Edinburghi Egyetem diákjaként kezdte, és a Cambridgei Egyetemen végzett. Feln�tt életének nagy részében f�iskolai tanárként m�ködött, utoljára Cambridgeben. N�s volt, de gyermekei nem voltak. Maxwellt általában a Newton és Einstein közé es� id�szak legnagyobb elméleti fizikusának tekintik. Briliánsan induló pályafutása korán befejez�dött, 1879-ben, nem sokkal negyvennyolcadik születésnapja el�tt, rákban meghalt.

25 LUTHER MÁRTON 1483-1546

Luther Márton, akinek a római katolikus egyházzal való szembeszegülése a reformáció kezdetét jelentette, 1483-ban született a németországi Eislebenben. Az egyetemen jó oktatásban részesült, s egy ideig (nyilván apja sugalmazására) jogot tanult, jogi tanulmányait azonban nem fejezte be. Néhány évet egy Ágoston-rendi kolostorban töltött. 1512-ben a teológia doktora lett a wittenbergi egyetemen, s röviddel ezután az egyetem tanára.

Egyházellenessége fokozatosan alakult ki. 1510-ben Rómába utazott, ahol döbbenettel töltötte el a római papság megvesztegethet�sége és anyagiassága. Felháborodásának közvetlen oka azonban az volt, hogy az egyház búcsúcédulákat árusított. A búcsúcédulák megvételével b�nbocsánatot lehetett nyerni, s ez a b�nösök tisztítót�zben eltöltend� idejét is csökkentette. 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztette híres kilencvenöt tételét, amelyekben hevesen tiltakozott az egyház üzletelgetése és különösen a búcsúcédulák árusítása körüli visszaélések ellen. A kilencvenöt tétel másolatát elküldte a mainzi érseknek is. A tételeket kinyomtatták, s a másolatokat széles körben terjesztették a térségben.

Luther egyház elleni tiltakozása egyre nagyobb méreteket öltött, hamarosan már a pápa és az egyetemes egyházi zsinatok csalhatatlanságát is kétségbe vonta, s hangsúlyozta, hogy � csak a Szentírásra és a józan észre hallgat. Nem csoda, hogy az egyház ferde szemmel nézett rá. Luthert az egyházi hatóságok elé idézték, de � semmit nem vont vissza, s végül a wormsi birodalmi gy�lésen (1521) eretnekké nyilvánították és kiátkozták, írásait pedig betiltották.

Ennek folyományaként könnyen máglyára vethették volna Luthert. Nézetei azonban széles kör� támogatásra leltek a németek között, s jó néhány német választófejedelem is pártfogolta. Noha majd egy éven át rejt�zködnie kellett, elég er�s támogatásra talált az országban ahhoz, hogy megmeneküljön a büntetés el�l.

Luther termékeny szerz� volt, s több írása nagy hatásúnak bizonyult. Egyik legfontosabb munkája a Biblia német nyelvre való lefordítása volt. Ez lehet�vé tette minden írni-olvasni tudó ember számára, hogy maga értelmezze a Szentírást, anélkül hogy az egyházra vagy annak papjaira támaszkodna. (Egyébként Luther remek nyelvezete óriási hatást tett a német nyelvre és irodalomra.)

Luther teológiáját természetesen nem tudjuk itt teljes mértékben bemutatni. Egyik központi tétele szerint – mely Szent Pál írásaiból táplálkozott – a megigazulás pusztán hit által lehetséges. Luther úgy vélte, hogy természeténél fogva az embert annyira áthatja a b�n, hogy a jó cselekedetek önmagukban nem menthetik meg az örök kárhozattól. Üdvözülni csak hit és isteni kegyelem által lehet. S ha ez így van, az egyházi búcsúcédulák árusítása helytelen és hiábavaló. Téves tehát az a hagyományos nézet, miszerint a keresztények és Isten közé papi közvetítésre van szükség. Hogyha Luther tanait követjük, a római katolikus egyház egész raison d'étreje (létjogosultsága) egy csapásra semmissé lesz.

Azon túl, hogy megkérd�jelezte az egyház nélkülözhetetlen szerepét, számos egyházi hiedelem és szokás ellen is szót emelt. Például: tagadta a tisztítót�z létezését, s kétségbe vonta a papoknak a törvény által rájuk szabott n�tlenségét. Maga Luther 1525-ben összeházasodott egy egykori apácával, és hat gyerekük született. Luther 1546-ban halt meg, szül�városában, Eislebenben tett látogatása idején.

Luther Márton természetesen nem az els� protestáns gondolkodó volt. Megel�zte az egy évszázaddal korábban élt csehországi Husz János s egy XIV. századi angol pap, John Wyclif.

Valójában a XII. századi francia Peter Waldo is korai protestánsnak tekinthet�. E korábbi mozgalmak befolyása azonban alapjában véve helyi jelleg� maradt. 1517-ben viszont a katolikus egyházzal szembeni elégedetlenség olyan általános méreteket öltött, hogy Luther fellépése tiltakozások egész sorozatát váltotta ki, ami rövid id� alatt Európa nagy részére kiterjedt. Joggal tekintik hát Luthert a reformáció legf�bb elindítójának.

A reformáció legszembet�n�bb következménye a különféle protestáns szekták megjelenése volt. A protestantizmus, bár csak egy ágát képezi a kereszténységnek, s nem is a legszámottev�bb ágát, még mindig több hívet számlál, mint a buddhizmus, vagy mint a legtöbb egyéb vallás.

Az új hitvallás másik fontos következményeként vallásháborúk robbantak ki Európa szerte. Némelyik ezek közül (például a németországi harmincéves háború, amely 1618-tól 1648-ig tartott) hatalmas vérontással járt. A háborúktól eltekintve is, a katolikusok és a protestánsok közötti ellenségeskedés az európai történelem meghatározó tényez�jévé vált az elkövetkez� néhány évszázadban.

Nyugat-Európa szellemi fejl�dését is összetett módon, ám igen jelent�s mértékben befolyásolta a reformáció. 1517 el�tt az egyetlen fennálló egyház a római katolikus egyház volt, s a más hit�eket eretnekeknek bélyegezték. Az ilyen légkör nemigen kedvezett az önálló gondolkodásnak. A reformációt követ�en azonban – miután a különböz� országok elfogadták a lelkiismereti szabadság alapelvét – már biztonságosabban lehetett más dolgokról elmélkedni.

Még egy dolgot érdemes megjegyeznünk. E listán szerepl�k közül többen származnak Nagy-Britanniából, mint bármely másik országból. Számukat tekintve a németek a másodikak. A lista egészét szemlélve túlnyomó többségben vannak azok, akik Észak-Európa protestáns országaiból, illetve Amerikából származnak. Azonban azt is észrevehetjük, hogy ezekb�l csak két ember (Gutenberg és Nagy Károly) élt 1517 el�tt. Az azt megel�z� id�kb�l a könyvben szerepl�k többsége a világ egyéb tájairól való, s az akkoriban a mai protestáns országok területén él� emberek viszonylag csekély mértékben járultak hozzá az emberi kultúrához és történelemhez. Ez egyértelm�en arra enged következtetni, hogy bizonyos értelemben a protestantizmus, illetve a reformáció érdeme lehetett az, hogy ilyen nagyszámú kiváló személyiség született e területeken az utóbbi 450 év alatt. Lehet, hogy ez a nagyobb szellemi szabadságnak tulajdonítható, ami e területeket jellemezte.

Luthernek megvoltak a maga hibái is. Az egyházi tekintélyelv�ség ellen lázadó Ágoston-rendi barát rendkívül türelmetlennek bizonyult azokkal szemben, akik vallási kérdésekben nem értettek vele egyet. Lehetséges, hogy Luther ilyetén megnyilvánulásaival magyarázható, hogy a vallásháborúk jóval hevesebbek és véresebbek voltak Németországban, mint mondjuk Angliában. Ráadásul Luther b�sz antiszemita volt, s az a rendkívüli rosszindulat, mellyel a zsidók iránt viseltet írásaiban, segítséget jelenthetett a huszadik század Németországában a hitlerizmus útjának egyengetéséhez.

Luther gyakran hangoztatta, hogy a törvényes polgári hatóság iránti engedelmességet fontosnak tartja. Ennek valószín�leg az volt az oka, hogy kifogásolta az egyház beavatkozását az állami ügyekbe. (Látnunk kell, hogy a reformáció nem csupán teológiai vita volt. Nem kis mértékben hazafias német lázadást jelentett Róma befolyása ellen, s Luther részben ennek köszönhette azt, hogy olyan nagy támogatásra talált a német választófejedelmek körében.) Tekintet nélkül Luther szándékaira, megállapításai sok német protestánst arra ösztökélhettek, hogy politikai ügyekben az abszolutizmust fogadja el. Ebben a tekintetben is segítséget jelenthettek Luther írásai a hitleri korszak el�készítéséhez.

Néhányan biztosan azt kérdezik t�lem, hogy miért nem el�rébb áll Luther Márton e listán. El�ször is azért, mert Luther nagyon fontos lehet az európaiak és az amerikaiak szemében, ám sokkal kevésbé Ázsia és Afrika lakosai számára, ahol aránylag kevés keresztény él. A legtöbb

kínai, japán vagy hindu számára lényegtelenek a katolikusok és a protestánsok közti különbségek.

(Ugyanígy nem sok európait érdekel az iszlám szunnita és síita szektái közti különbség.) Másrészt pedig Luther viszonylag újabb kori történelmi alak, s az emberi történelemnek sokkal rövidebb id�tartamán keresztül éreztette a hatását, mint Mohamed, Buddha vagy Mózes. Ezen kívül az utóbbi néhány évszázadban hanyatlani látszott a vallásos tudat Nyugaton, s a vallásnak az emberi életre gyakorolt hatása valószín�leg jóval kisebb lesz a következ� ezer évben, mint amilyen az el�z� ezer évben volt. Ha a vallásosság hanyatlása tovább folytatódik, a mainál jóval kisebb lesz Luther jelent�sége a jöv� történészei számára.

Végül meg kell jegyeznünk, hogy a XVI-XVII. század hitvitái hosszú távon kevesebb ember életében hagytak nyomot, mint az akkoriban elért tudományos eredmények. Ez a f� oka annak, hogy Luthert Kopernikusz után soroltuk (aki kortársa volt), annak ellenére, hogy Luther egyéni szerepe nagyobb volt a reformációban, mint Kopernikuszé a tudományos forradalomban.

26 GEORGE WASHINGTON 1732-1799

George Washington 1732-ben született a virginiai Wakefieldben. A gazdag ültetvényes fia tizenhat éves korában tekintélyes birtokot örökölt. 1753-58 között a hadseregben szolgált, s aktívan részt vett a franciák és az indiánok elleni háborúban, ahol katonai tapasztalatra és tekintélyre tett szert. 1758 végén visszatért Virginiába, és lemondott tisztségér�l. Röviddel ezután összeházasodott Martha Dandridge Custisszel, egy jómódú kétgyerekes özveggyel. (Neki nem voltak gyerekei.)

A következ� tizenöt évben birtokain gazdálkodott, nagyon tehetségesen. 1774-ben, amikor �t választották meg Virginia képvisel�jének az I. Kontinentális Kongresszusra, az egyik leggazdagabb ember volt a gyarmatokon. Washington nem tartozott a függetlenség els� támogatói közé; 1775 júniusában azonban a II. Kontinentális Kongresszus (melynek � is tagja volt) egyhangúlag �t állította a hadsereg élére. Katonai tapasztalata, vagyona és jó híre, megjelenése (jól megtermett, 190 cm magas ember volt) és er�s testalkata, ügyintéz� tehetsége s mindenekel�tt határozottsága és er�s jelleme miatt esett rá a választás. A háborúban fizetés nélkül szolgált, s példamutató magatartást tanúsított.

Legjelent�sebb eredményeit 1775 júniusa (ekkor vette át a kontinentális hadsereg vezetését) és 1797 márciusa (ekkor fejez�dött be második elnökségének id�szaka) között érte el. Otthonában, a virginiai Mount Vernonban halt meg 1799 decemberében.

Washington, az Amerikai Egyesült Államok egyik megalapítója, három fontos területen játszott szerepe miatt érdemelte ki ezt a címet.

El�ször: az amerikai függetlenségi háború sikeres hadvezére volt. Igaz, hogy Washington egyáltalán nem volt katonai géniusz. Biztosan nem tartozik az olyan hadvezérek táborába, mint Nagy Sándor vagy Julius Caesar, s végs� gy�zelme legalább olyan mértékben tulajdonítható az angol parancsnokok megdöbbent� hozzá nem értésének, mint saját képességeinek. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy több amerikai parancsnok súlyos vereségeket szenvedett, mialatt Washington – a néhány kisebb vereségt�l eltekintve – gy�ztesen fejezte be a háborút.

Másodszor: Washington volt az Alkotmányozó Gy�lés elnöke. Noha gondolatai nem játszottak nagyobb szerepet az amerikai alkotmány kialakításában, támogatása és nevének tekintélye nagyon sokat jelentett az okmány állami szervekkel való elfogadtatásában. Akkoriban nagyon sok ellenz�je volt az új alkotmánynak, s ha Washington nem veti latba befolyását, egyáltalán nem biztos, hogy elfogadták volna.

Harmadszor: Washington volt az Amerikai Egyesült Államok els� elnöke. Szerencse, hogy az Egyesült Államok els� elnöke egy ilyen képesség� és karakter� ember lett. Amint azt a dél-amerikai és afrikai nemzetek történelméb�l tudjuk, egy új állam nagyon könnyen – még akkor is, ha demokratikus alkotmánnyal indul – katonai diktatúrává fajulhat. Washington elég határozott vezet�nek bizonyult ahhoz, hogy a nemzetet megvédje a széthullástól, arra viszont már nem törekedett, hogy a hatalmat a végtelenségig a kezében tartsa. Nem akart sem király, sem diktátor lenni, s a hatalomtól való csendes visszavonulás példáját adta, amit a mai napig követnek az Egyesült Államokban.

George Washington nem volt újszer� és mélyreható gondolkodó, mint kora néhány amerikai vezet�je, Thomas Jefferson, James Madison, Alexander Hamilton és Benjamin Franklin. Mégis sokkal jelent�sebb volt, mint e ragyogó elmék bármelyike, mert Washington mind a harcban, mind a békeid�kben olyan vezet�i képességekkel rendelkezett, amelyek nélkül a politikai

mozgalmak nem vihet�k sikerre. Jelent�s volt Madison hozzájárulása is az Amerikai Egyesült Államok létrehozásához; Washingtoné viszont szinte nélkülözhetetlen.

Washington helyezése e listán nagymértékben függ attól, hogy történelmileg menynyire tartjuk fontosnak az Amerikai Egyesült Államokat. Természetesen egy ma él� amerikainak nehéz ezt elfogulatlanul megítélnie. Noha az Egyesült Államok a huszadik század közepére katonai hatalmát és politikai befolyását tekintve még az ereje teljében lév� egykori Római Birodalmat is túlszárnyalta, politikai hatalma valószín�leg nem tart olyan sokáig, mint Rómáé. Másrészt az Egyesült Államokban elért technikai vívmányokat más kultúrákban, illetve más id�kben bizonyára jelent�snek ítélik majd. Például a repül�gép feltalálása vagy az ember holdra szállása olyan eredmények, melyekr�l mindig is álmodoztak az elmúlt korokban, s az is elképzelhetetlennek látszik, hogy az atomfegyverek kifejlesztését jelentéktelen eredménynek fogják valaha is feltüntetni.

Mivel az amerikai George Washington olyan politikai személyiség, aki nagyjából összemérhet� a római Augustus császárral, indokolt, hogy Augustus közelébe helyezzük e listán. Washingtont f�képpen azért rangsorolták valamivel hátrébb, mert vezetésének ideje sokkal rövidebb volt, mint Augustusé, továbbá azért, mert sokan mások is fontos szerepet játszottak az Amerikai Egyesült Államok létrehozásában (pl. Thomas Jefferson és James Madison). Viszont Washington megel�zte Nagy Sándort vagy Napóleont, mivel teljesítményei jóval tartósabbnak bizonyultak.

27 MARX KÁROLY 1818-1883 Marx Károly, a "tudományos szocializmus" f� megteremt�je 1818-ban született Németországban, Trier városában. Apja jogász volt, � maga is jogásznak tanult. Tizenhét éves volt, amikor beiratkozott a bonni egyetemre, kés�bb azonban átment Berlinbe tanulni. Végül is a jénai egyetemt�l kapta meg a filozófia doktora címet.

Marx azután az újságírás felé fordult, és egy ideig a kölni Rheinische Zeitung szerkeszt�je lett. Radikális politikai nézetei viszont nemsokára bajba sodorták, ezért Párizsba költözött. Ott ismerkedett meg Friedrich Engelsszel, akihez szoros baráti kapcsolat f�zte élete végéig. Emberileg és politikailag egyaránt jól megértették egymást. Habár mindketten külön-külön is írtak könyveket, szellemi hozadékuk olyannyira közeli kapcsolatokat mutat, hogy joggal tekinthetünk rájuk úgy, mint egy ember kutatásának eredményeire. Valójában Marxot és Engelst közös fejezetben tárgyaljuk e könyvben, mégis csupán Marx nevével jelöltük, mert a köztudat általában �t tekinti (s azt hiszem, joggal) a domináló félnek.

Marxot hamarosan kiutasították Franciaországból, és Brüsszelbe költözött. Itt jelentette meg 1847-ben els� jelent�s m�vét, A filozófia nyomorát. A következ� évben Engelsszel közösen megfogalmazta a Kommunista kiáltványt, kett�jük legolvasottabb m�vét. Még ez évben visszatért Kölnbe, de pár hónap után onnan is kiutasították. Ezek után Londonba utazott, ahol élete hátralev� részét töltötte.

Mint újságíró keresett némi pénzt, de f�ként politikai és közgazdasági kutatásai, valamint könyveinek írása kötötte le az idejét. (Ez id� tájt Marx és családja Engels nagylelk� támogatását élvezte.) Marx legjelent�sebb m�ve A t�ke els� kötete 1867-ben jelent meg. A könyv másik két kötete halála után, a hátrahagyott kéziratok alapján, 1883-ban látott napvilágot. E két kötet Engels szerkesztésében és kiadásában jelent meg.

Marx írásai létrehozták a kommunizmus elméleti alapjait, s a szocializmus modern formái is jobbára az � elméletére építkeznek. Marx haláláig egyetlen ország sem ültette át a gyakorlatba gondolatait, de a következ� században már több helyen is létrejöttek kommunista kormányok, például Oroszországban és Kínában. Tucatnyi más országban is változások következtek be, Marx tanításai egyre nagyobb teret hódítottak, és mind több helyen történtek kísérletek kommunista hatalomváltásra. A marxista pártok a hatalom megszerzése érdekében propaganda-hadjáratot folytattak, orgyilkosságokat, terrorcselekményeket követtek el, és felkeléseket szerveztek. A háborúk, a kegyetlen megtorlások és azok a véres tisztogatások, melyeket a hatalom megszerzése után követtek el, évtizedekig nyugtalanságban tartották a világot, és kb. 100 millió ember halálát okozták! A történelemben egyetlen filozófusnak sem volt ekkora hatása a világra az írói tevékenységét követ� évszázadban. Talán egyetértenek velem abban, hogy a marxizmus gazdaságilag és politikailag is súlyos csapást jelentett, de biztos, hogy nem volt jelentéktelen áramlata a történelemnek. Valójában Marxot csak azért nem helyeztük el�bbre a rangsorban, mert ami megtörtént, az nemcsak az � érdeme (vagyis inkább szégyene), sok más személlyel, például olyan neves alakokkal kell rajta osztoznia, mint Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung.

A fentiek ismeretében egyértelm�, hogy Marx el�kel� helyet érdemel e listán. A kérdés az, hogy mennyire el�kel�t. Még ha elismerjük is a kommunizmus óriási hatását, vita tárgyát képezheti magának Marxnak a kommunista mozgalmon belüli jelent�sége. A szovjet vezetés tényleges tevékenységét Marx m�vei szigorú értelemben soha nem irányították. Marx írt a hegeli dialektikáról vagy a munka értéktöbbletér�l, de úgy t�nik, hogy az ilyen elvont dolgoknak kevés

hatása volt az orosz vagy a kínai vezetés napi politikájára. Többször rámutattak már arra, hogy a marxista közgazdaságtan elmélete helytelen. Valóban,

Marx nem egy sajátos jóslata tévesnek bizonyult. Többek között megjövendölte, hogy a kapitalista országok dolgozói az id� el�rehaladtával egyre szegényebbek lesznek, ez nem történt meg. Azt is megjósolta, hogy a középosztály meg fog sz�nni, legtöbb tagja visszakerül a proletariátusba, s csak néhányan emelkednek fel a t�késosztályba. Amint látható, ez sem következett be. Továbbá úgy vélte, hogy a nagyarányú gépesítés a t�kés hasznának csökkenéséhez fog vezetni. Ez az el�rejelzés nem csupán téves, hanem meglehet�sen nevetséges is. Annak, hogy gazdasági elméletei helyesek-e vagy tévesek, nem sok köze van Marx hatásához. Egy filozófus jelent�sége nem nézetei helyességében rejlik, hanem abban, hogy eszméi cselekvésre késztették-e az embereket. Ilyen alapon Marx jelent�sége kétségkívül óriási.

A marxista mozgalmak általában négy f� gondolatot hangsúlyoztak: 1. Egy kisszámú gazdag jómódban él, míg a munkások többsége viszonylagos szegénységben. 2. Ezt az igazságtalanságot úgy lehet megszüntetni, hogy létrehozunk egy szocialista rendszert, melyben a termel�eszközök az állam tulajdonában vannak, és nem magántulajdonban. 3. A legtöbb esetben csak er�szakos forradalommal lehet ilyen rendszert létesíteni. 4. E szocialista rendszer fenntartásához hosszú ideig szükség van a kommunista párt diktatúrájára.

Az els� három gondolatot már jóval Marx el�tt kifejtették. A negyedik megállapítás részben Marxnak "a proletariátus diktatúrája" eszméjéb�l ered. A szovjet diktatúra azonban inkább Lenin és Sztálin munkásságának az eredménye, mintsem Marx írásaié. Emiatt mondják azt egyesek Marxról, hogy a kommunizmusra tett hatása inkább névleges, mint valós, s hogy az írásait övez� tisztelet csupán porhintés volt, mellyel "tudományos" igazolását próbálták adni annak az eszmei-politikai irányvonalnak, mely amúgy is létrejött volna.

Van némi igazság is és túlzás is az ilyen kijelentésekben. Lenin például nemcsak mondta, hogy szükséges Marx tanításait követni, valóban olvasta, teljes mértékben elfogadta és hitte is, hogy követi �ket. Ugyanez áll Mao Ce-tungra és sok más kommunista vezet�re. Igaz, Marx gondolatait félreértelmezték és újramagyarázták, ugyanezt azonban Jézus, Buddha vagy Mohamed gondolatairól is elmondhatnánk. Ha a különböz� marxista kormányok és mozgalmak irányelvei mind közvetlenül Marx Károly írásaiból erednének, akkor még el�bbre került volna ezen a listán.

Marx némely gondolata – például érdekes elképzelése "a történelem gazdasági magyarázatáról" – még a kommunizmus kihalása esetén is könnyen életben maradhat. Mégis, Marx helyezésének eldöntésekor els�sorban azt kell megvizsgálnunk, hogy a kommunizmusnak hosszú távon mekkora jelent�séget tulajdoníthatunk a világ történelmében. Egy évszázaddal Marx halála után több mint egymilliárdan voltak – legalábbis névlegesen – a követ�i. Ilyen sok híve még egyetlen ideológiának sem volt nemcsak abszolút számát, hanem a világ mindenkori összlakosságához viszonyított arányát tekintve is. Ez a tény sok kommunistában olyan reményeket (az antikommunistákban pedig félelmeket) táplált, hogy a marxizmus világméret� diadalt fog aratni a jöv�ben.

Könyvem els� kiadásában ezt írtam: "Noha nem lehetünk biztosak afel�l, hogy meddig jut el és egyáltalán meddig fog még tartani a kommunizmus, az már most nyilvánvaló, hogy az ideológia jól körbesáncolta magát, s legalább néhány évszázadig a világ egyik f� hatóereje marad." Ma már látjuk, hogy ez a becslés túlságosan pesszimista volt. A kommunizmus leköszönésével – Oroszországban, az egykori Szovjetunió többi köztársaságában és a Szovjetunió egykori csatlós államainak nagy részében – az utóbbi néhány évben a marxizmus szerepe gyorsan csökkent a világon; s az a benyomásunk, hogy ez a hanyatlás bizonyára visszafordíthatatlan.

Ha tényleg így áll a dolog – és én azt hiszem, hogy igen –, akkor az az id�szak, amelyben a

marxizmus f� hajtóer�ként volt jelen, mindössze kb. egy évszázadig tartott, s nem sok száz évig. Marx Károly teljes, átfogó hatása ezért jóval kisebbnek mondható, mint ahogyan a könyv els� kiadásában megítéltem. De még így is jóval fontosabb személyiség, mint Napóleon vagy Hitler, mert mindkett�jük befolyása rövidebb ideig tartott Marxénál, s földrajzilag is kisebb területen hatott.

28 ORVILLE WRIGHT 1871-1948 WILBUR WRIGHT 1867-1912 Mivel e két testvér munkássága oly szorosan összefonódott, közös fejezetbe soroltuk �ket, s történetüket is együtt mondjuk el. Wilbur Wright 1867-ben született az Indiana állambeli Milvilleben, öccse, Orville Wright pedig 1871-ben, az Ohio állambeli Daytonban. Mindketten jártak középiskolába, de végül egyikük sem érettségizett le.

A két fiú tehetséges volt m�szaki dolgokban, és mindkettejüket érdekelte a pilótás repülés. 1892-ben közösen m�helyt nyitottak, ahol kerékpárok eladásával, javításával és gyártásával foglalkoztak. Ez megfelel� anyagi hátteret biztosított különleges hobbijukhoz: a repüléstani kutatáshoz. Nagy buzgalommal olvasták a repüléstani szakirodalmat, így Otto Lilienthal, Octave Chanute és Samuel P. Langley munkáit. 1899-ben maguk is elkezdtek a repülés problémájának megoldásán dolgozni. 1903 decemberében, valamivel több, mint négyévi munka után, er�feszítéseiket siker koronázta.

Elgondolkozhatunk azon, hogy vajon miért sikerült a Wright fivéreknek az, amibe oly sokan mások belebuktak. Sikerüknek több oka is volt. El�ször is, több szem többet lát; a Wright fivérek mindig közösen dolgoztak, és képesek voltak tökéletesen együttm�ködni egymással. Másodsorban pedig bölcsen elhatározták, hogy el�ször repülni tanulnak meg, s csak aztán kísérelnek meg motoros repül�gépet építeni. Ez kissé ellentmondásosan hangzik: hogy tanulhatna meg bárki is repülni anélkül, hogy volna repül�gépe? A válasz egyszer�: a Wright fivérek vitorlázó repül�gépen tanultak meg repülni. 1899-ben kezdtek el papírsárkányokkal és vitorlázó repül�gépekkel dolgozni. A következ� évben az Észak-Carolinai Kitty Hawknál már els�, saját, teljes méret� (azaz elég nagy ahhoz, hogy embert szállítson) vitorlázó repül�gépüket próbálhatták ki. A próba nem sok sikerrel járt. 1901-ben építettek és kipróbáltak egy második, majd 1903-ban egy harmadik teljes méret� vitorlázó gépet is. A harmadik változat tartalmazott egypárat a legfontosabb újításaik közül. (Néhány, 1903-ban benyújtott alapvet� szabadalmuk inkább ehhez a vitorlázó repül�géphez köt�dik, mint els� motoros gépükhöz.) A harmadik vitorlázó repül�géppel több, mint ezer sikeres repülést hajtottak végre. A Wright fivérek már azel�tt a világ legjobb és legtapasztaltabb vitorlázó repül�sei voltak, hogy hozzáfogtak volna motoros gépük megépítéséhez.

A vitorlázó repülés során szerzett tapasztalataik adják sikerük harmadik kulcsát. A legtöbben azok közül, akik már korábban is megpróbáltak repül�gépet építeni, leginkább azzal tör�dtek, hogy szerkenty�iket valahogy eltávolítsák a földt�l. A Wright fivérek igen helyesen rájöttek arra, hogy a legnagyobb gond nem ez, hanem hogy hogyan irányítsák a gépet, miután az a leveg�be emelkedett. Ezért idejük és energiájuk nagy részét arra fordították, hogy megtervezzék, miként �rizzék meg a repül�gép stabilitását és irányíthatóságát a repülés alatt. Sikerült összeállítaniuk egy szerkezetet, amely lehet�vé tette gépük háromtengelyes kormányzását, s ez biztosította a tökéletes irányíthatóságot.

A Wright fivérek jelent�sen hozzájárultak a szárny megtervezéséhez is. Hamar rájöttek, hogy ebben a kérdésben az addig publikált adatokra nem támaszkodhatnak. Ezért megépítették saját szélellenállás-mér� csatornájukat, s ebben több mint kétszáz különböz� formájú szárnyfelületet próbáltak ki. E kísérletek alapján el tudták készíteni saját táblázataikat arra vonatkozóan, hogy a szárnyforma hogyan határozza meg a leveg� szárnyra gyakorolt nyomásának a mértékét. Ezeket

az információkat kés�bb felhasználták repül�gépük szárnyainak a megtervezésénél. A Wright fivérek azonban minden eredményük ellenére sem arathattak volna sikert, ha nem a

történelem alkalmas pillanatában t�ntek volna fel. A XIX. század els� felében a motorral hajtott géppel történ� repülésre tett kísérletek elkerülhetetlenül kudarcra voltak ítélve. A g�zgépek egyszer�en túl nehezek voltak ahhoz az energiához képest, amelyet termeltek. A Wright fivérek születésekor már feltalálták a hatékony bels� égés� motorokat. A mindennapos használatban elterjedt bels� égés� motorok azonban még mindig túl nehezek voltak az általuk termelt energiához képest, s így ezeket nem lehetett repül�gépekben használni. Mivel úgy látszott, hogy nincs olyan gyártó, aki eléggé könny� motort tudna tervezni, a Wright testvérek (egy m�szerész segítségével) maguk fogtak a munkához. Zsenialitásukat bizonyítja, hogy bár viszonylag rövid id� alatt tervezték meg a motort, még így is sokkal jobbat tudtak építeni, mint amilyet a legtöbb gyártó tervezni tudott. Ráadásul a propellereket is maguknak kellett elkészíteniük. A motor, amelyet 1903-ban használtak, 66%-os hatékonyságú volt.

Az els� repülést 1903. december 17-én hajtották végre a Kill Devil dombon, Kitty Hawk közelében, Észak-Carolinában. Mindkét fivér két repülést tett aznap. Els�nek Orville Wright szállt fel. A repülés 12 másodpercig tartott, és 36,5 métert tett meg. Az utolsó felszállásnál Wilbur Wright 59 másodperc alatt 260 métert repült. Gépük megépítése, – melyet Flyer-I-nek kereszteltek (ma Kitty Hawk néven közismert) – majdnem ezer dollárba került. Szárnytávolsága körülbelül 12,2 méter volt, és 340 kilót nyomott. 12 lóer�s motorjának a súlya mindössze 77 kiló volt. Az eredeti repül�gép jelenleg a Nemzeti Légügyi és �rhajózási Múzeumban található Washingtonban.

Habár öt szemtanúja is volt ezeknek az els� repüléseknek, másnap viszonylag kevés újság tudósított az eseményr�l (és általában azok sem pontosan). Saját városuk, az Ohio állambeli Dayton lapja tudomást sem vett a dologról. Tény, hogy mindez öt évvel azel�tt történt, hogy a világ általánosan tudomást vett volna a pilótás repülés megvalósulásáról.

Kitty Hawkbeli repüléseik után a Wright fivérek visszatértek Daytonba, ahol egy újabb gépet építettek, a Flyer-II-t. 1904-ben azonban anélkül végeztek 105 repülést ezzel a géppel, hogy túl nagy figyelem irányult volna rájuk. A Flyer--III, amely egy továbbfejlesztett és nagyon ügyes változat volt, 1905-ben épült. Hiába hajtottak végre számos repülést Dayton közelében, a legtöbb ember még mindig nem hitte, hogy feltalálták a repül�gépet. 1906-ban például a Herald Tribune párizsi kiadásában cikk jelent meg a Wright fivérekr�l a következ� szalagcímmel: "Repül�k vagy füllent�k?"

A Wright fivérek 1908-ban végül pontot tettek a közvélemény kételkedéseinek végére. Wilbur Wright egyik gépüket Franciaországba vitte, ahol számos nyilvános bemutatót tartott, melyek során m�ködés közben mutatta be a repül�gépet, és vállalatot alapított találmányuk értékesítésére. Eközben otthon az Egyesült Államokban Orville Wright hasonló bemutatókat szervezett. Sajnos, 1908. szeptember 17-én a gép, amelyet vezetett, lezuhant. Ez volt az egyetlen komoly baleset, amelyet bármelyikük valaha is elszenvedett. Egy utas meghalt, Orville pedig egyik lábát és két bordáját törte el, de hamarosan felépült. Ennek ellenére sikeres repülései már meggy�zték az Egyesült Államok kormányát, és szerz�dést írtak alá az USA Honvédelmi Minisztériumának repül�gépekkel való felszerelésér�l. 1909-ben a szövetségi költségvetésb�l 30 000 dollárt juttattak a légier�nek.

Egy ideig komoly szabadalmi perek zajlottak a Wright fivérek és más rivális igényl�k között, de 1914-ben a bíróság a testvérek javára döntött. Eközben Wilbur Wright hastífuszt kapott, és 1912-ben, negyvenöt éves korában meghalt. Orville Wright pedig, aki 1915-ben eladta a repül�gép-társaságnál lév� pénzügyi érdekeltségeit, 1948-ig élt. Egyik testvér sem n�sült meg.

A témában korábban végzett kutatások, valamint számos el�z� kísérlet és els�bbségkövetelés

ellenére vitathatatlan, hogy a Wright fivéreknek oroszlánrészük volt a repül�gép feltalálásában. E listán való besorolásuk során a f� szempont a repül�gép fontosságának a megítélése volt. Véleményem szerint a repül�gép sokkal kevésbé fontos találmány, mint a nyomdagép vagy akár a g�zgép, amelyek egyaránt forradalmi változásokat hoztak az emberiség életmódjában.

Ugyanakkor e találmány jelent�sége vitathatatlan, legyen szó békés vagy háborús célokra való felhasználásáról. A repül�gép egykor hatalmas planétánkat néhány évtized alatt kis golyóvá zsugorította. Továbbá a pilótás repülés sikeres végrehajtása elengedhetetlen feltétele volt az �rutazás kifejlesztésének is.

Az emberiség hosszú évszázadokon keresztül ábrándozott a repülésr�l. A gyakorlatias emberek azonban mindig is tudták, hogy Az Ezeregyyéjszaka meséinek repül� sz�nyege csupán álom, amely soha nem létezhet a való életben. Hála a Wright fivérek zsenialitásának, az emberiség régi álma mégis teljesült, s a tündérmeséb�l valóság lett.

29 DZSINGISZ KÁN kb. 1162-1227

Dzsingisz kán, a nagy mongol hódító, körülbelül 1162-ben született. Apja, aki jelentéktelen mongol törzsf�nök volt, a Temüdzsin nevet adta neki, egy legy�zött rivális törzsf�nök után. Amikor Temüdzsin kilencéves volt, apját egy ellenséges törzs tagjai megölték, és családja néhány évig állandó veszélyben és nyomorban élt. Ez elég baljóslatú kezdet volt, de Temüdzsin jöv�je még ennél is aggasztóbbnak ígérkezett, miel�tt jóra fordult volna. Fiatalemberként egy támadás során egy ellenséges törzs rabságába került. Hogy a szökésben megakadályozzák, egy fából készült gallért tettek a nyaka köré. Temüdzsin, az írástudatlan rab egy primitív, sivár országban, ebb�l a végtelenül reménytelen helyzetb�l emelkedett fel, hogy a világ leghatalmasabb emberévé váljon.

Amikor sikerült megszöknie fogvatartóitól, nyomban szövetségre lépett Toghrillal, apja egyik barátjával, aki a területen él� rokoni törzsek egyikének volt a vezére. Az elkövetkez� évek hosszú, gyilkos háborúskodást hoztak az ott él� mongol törzsekre, melyek során Temüdzsin fokozatosan felküzdötte magát a csúcsra.

Mongólia lakóit régóta ismerte a világ, mint ügyes lovasokat és vad harcosokat. Történelmük során számos támadást intéztek Észak-Kína ellen. Ugyanakkor Temüdzsin el�tt a törzsek energiájuk nagy részét leginkább az egymással való csatározásra pazarolták. Hála katonai bátorságának, könyörtelenségének, diplomáciai és szervez� képességének, Temüdzsinnek sikerült vezetése alá vonnia és összekovácsolnia ezeket a törzseket, és 1206-ban a mongol törzsf�nökök gy�lése Dzsingisz kánná, azaz "egyetemes császárrá" kiáltotta ki.

Dzsingisz kán aztán ezt az általa összeverbuvált bámulatos katonai gépezetet küls� ellenség, vagyis a szomszédos népek ellen fordította. Legel�ször az északnyugat-kínai Hszihszia államot támadta meg, majd a Csin-birodalmat Észak-Kínában. Ez id� alatt Dzsingisz kán vitába keveredett Mohamed horezmi sahhal, aki jelent�s birodalmat kormányzott Perzsia és Közép-Ázsia területén. 1219-ben Dzsingisz kán csapatait a horezmi sah ellen vezette, lerohanta Perzsiát és Közép-Ázsiát, és a sah birodalmát a földdel tette egyenl�vé. Amíg más mongol csapatok Oroszországot támadták, maga Dzsingisz kán hadjáratot indított Afganisztán és Észak-India területére. 1225-ben visszatért Mongóliába, ahol 1227-ben meghalt.

Röviddel halála el�tt Dzsingisz kán úgy rendelkezett, hogy az uralkodásban harmadik fia, Ogödej kövesse. Bölcsen döntött, mert Ögödejb�l kés�bb kit�n� hadvezér vált. Vezetése alatt a mongol csapatok folytatták el�renyomulásukat Kínában, lerohanták Oroszországot, és el�retörtek Európában. 1241-ben számos lengyel, germán és magyar csapat futamodott meg a mongolok el�l, akik jóval Buda határain túlra terjesztették ki hódításaikat. Ugyanebben az évben azonban meghalt Ögödej, s a mongol csapatok hazavonultak Európából, ahová soha többé nem tértek vissza.

Hosszú szünet állt be a mongol hadviselésben, amíg a törzsf�nökök az utódlásról vitatkoztak. A következ� két kán (Dzsingisz unokái, Möngke kán és Kubiláj kán) uralkodása alatt azonban folytatódott a mongol el�retörés Ázsiában. 1279-re, amikor Kubiláj kán befejezte Kína meghódítását, a mongolok minden id�k legnagyobb területe fölött szerezték meg az uralmat. Birodalmuk magában foglalta Kínát, Oroszországot és Közép-Ázsiát, valamint Perzsiát és Délnyugat-Ázsia jelent�s részét. Csapataik sikeres portyákat vezettek Lengyelországtól az észak-indiai területekig mindenfelé, és Kubiláj kán uralmát Koreában, Tibetben és Dél-Ázsia bizonyos részeiben is elismerték.

Egy ekkora méret� birodalmat a kor primitív szállítási lehet�ségei mellett nem lehetett sokáig fenntartani, így a Mongol Birodalom is hamarosan felbomlott. Számos utódállamban azonban még sokáig fennmaradt a mongol uralom. Kína jelent�s részéb�l 1368-ban �zték ki a mongolokat. Oroszországban viszont jóval tovább tartott az uralmuk. Dzsingisz kán unokája, Batu által Oroszországban alapított mongol királyság, melyet általában "Arany Hordaként" emlegetnek, a XVI. századig maradt fenn, a Krími Kánság pedig 1783-ig létezett. Dzsingisz kán más fiai vagy unokái Közép-Ázsiában és Perzsiában alapítottak uralkodóházakat. A XIV. században mindkét terület Timurlenk kán uralma alá került, aki maga is mongol eredet� volt, és Dzsingisz kán leszármazottjának tartotta magát. Timurlenk dinasztiája a XV. századig maradt fenn, ez azonban még nem jelentette a mongol hódítás és uralom végét. Timurlenk ükunokája, Bábur lerohanta Indiát, hogy ott megalapítsa a Mogul-dinasztiát. A mogul uralkodók, akik végül majdnem egész Indiát meghódították, a XVIII. század közepéig voltak hatalmon.

A történelem folyamán egy sor olyan ember – �rült, ha úgy tetszik – követte egymást, aki a világ meghódítását t�zte ki célul, s ebben tekintélyes sikereket ért el. Közülük is a legjelent�sebb megalomániások Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Bonaparte Napóleon és Adolf Hitler voltak. Vajon miért foglal el ez a négy ember olyan el�kel� helyet ezen a listán? Az eszmék végs� soron fontosabbak, mint a fegyverek, nemde? Abban mindenképp egyetértek, hogy hosszú távon többre képes a toll, mint a kard, azonban a rövid távú eredmények is számítanak. E négy ember mindegyike olyan hatalmas terület és népesség fölött uralkodott, s kortársaira akkora hatást gyakorolt, hogy nem kezelhetjük �ket egyszer�en közönséges b�nöz�kként.

30 ADAM SMITH 1723-1790

Adam Smith, az elméleti közgazdaságtan megteremtésének vezéralakja 1723-ban született a skóciai Kirkcaldy városában. Fiatalemberként Oxfordban tanult, 1751-t�l 1764-ig pedig filozófiát tanított a glasgow-i egyetemen. Ez id� alatt adta ki els� m�vét, Az erkölcsi érzékenység tanát, amely értelmiségi körökben ismerté tette nevét. Hírét azonban els�sorban Vizsgálódás a nemzeti vagyonosság természetér�l és okairól (kés�bb: A nemzetek gazdagsága) cím� f�m�vének köszönheti, mely 1776-ban jelent meg el�ször. A könyv azonnal sikert aratott, Smitht pedig élete végéig híres és megbecsült emberré tette. 1790-ben halt meg Kirkcaldyban. Smith nem n�sült meg, és gyermekei sem voltak.

Nem � volt az els� ember, aki a közgazdaság-tudománynak szentelte magát, és legismertebb tanai sem voltak eredetiek. De � foglalta els�ként érthet� rendszerbe a közgazdaságtan elméletét, amely elég pontos volt ahhoz, hogy megalapozza e tudományág kés�bbi fejl�dését. Ezért bizton állíthatjuk, hogy A nemzetek gazdagsága jelenti a politikai-gazdaságtan modern kutatásának kiindulópontját.

A könyv egyik kimagasló érdeme volt, hogy tisztázott sok addigi téves elképzelést. Smith tagadta a régi merkantilista elméletet, amely szerint az államnak hatalmas aranyrúdtartalékokra van szüksége. Hasonlóképpen szembeszállt könyvében a fiziokratáknak azon nézetével, miszerint a föld a f� értékforrás, s ehelyett rámutatott a munka alapvet� jelent�ségére. Smith hangsúlyozta, hogy munkamegosztás által lehet�ség nyílna a termelés nagyarányú fokozására, és támadta a kormányzati korlátozások régimódi és önkényes rendszerét, amely gátolta az ipari fejl�dést.

A nemzetek gazdagságának vezérgondolata az, hogy a látszólag kaotikus szabadpiac valójában egy olyan önszabályozó rendszer, amely automatikusan olyan típusú és mennyiség� árut fog el�állítani, amilyenre a közösségnek leginkább szüksége van. Tegyük fel például, hogy valamilyen keresett áruból hiány mutatkozik. Következésképp az ára emelkedni fog, a magasabb ár pedig nagyobb hasznot hoz a gyártóknak. A nagy haszon miatt más gyártók is be akarnak majd kapcsolódni az árucikk termelésébe és az ebb�l származó termelésnövekedés enyhíteni fogja az eredeti hiányt. S�t, az árub�ség és a gyártók közötti verseny együttesen azt eredményezi, hogy a termék ára a "természetes árig" csökken, azaz a termel�i árral lesz egyenl�. Senki sem vállalta tudatosan, hogy az áruhiány kiküszöbölésével segít majd a társadalmon, a probléma mégis megoldódott. Smith szavaival élve minden ember "kizárólag a maga hasznát keresi, de mintha csak láthatatlan kéz vezérelné abban, hogy olyan eredmény megszületését segítse el�, ami nem állt szándékában. Azzal, hogy az ember a saját érdekét hajhássza, gyakran még hatékonyabban szolgálja a társadalom hasznát, mintha eredetileg is ez lett volna a szándéka" (A nemzetek gazdagsága, IV. könyv, II. fejezet).

A "láthatatlan kéz" azonban csak akkor tevékenykedhet kielégít�en, ha a szabad verseny feltételei adottak. Ennél fogva Smith szilárdan hitt a szabad kereskedelemben, és ellenezte a magas vámokat. Valójában er�sen ellene volt az üzleti és a szabadpiaci életbe való mindenfajta kormányzati beavatkozásnak. Azt állította, hogy az effajta beavatkozás majdnem minden esetben csökkenti a gazdaság hatékonyságát, és végül az árak emelkedését eredményezi. (A "laissez faire" kifejezést nem Smith találta ki, de mindenkinél többet tett azért, hogy ez a fogalom meghonosodjon.)

Néhányan úgy vélik, hogy Smith pusztán az üzleti érdek szószólója volt, de ez a nézet téves. Több ízben és a leghatározottabban elítélte a monopolista üzleti gyakorlatot, és sürgette

megszüntetését. Smith nem volt naiv szemlél�je a létez� üzleti gyakorlatnak sem. Íme egy jellemz� megállapítás A nemzetek gazdagságából: "Ugyanahhoz a szakmához tartozó emberek ritkán gy�lnek össze, de ha igen, akkor a beszélgetés mindig a köz elleni összeesküvéssel vagy valamilyen áremelési hadm�velettel végz�dik."

Adam Smith olyan jól állította össze és mutatta be közgazdaság-tudományi elméletét, hogy néhány évtizeden belül a közgazdaságtan korábbi iskolái feledésbe merültek. Smith gyakorlatilag összes jó megfigyelésüket beépítette rendszerébe, ugyanakkor módszeresen rámutatott hiányosságaikra. Követ�i, többek közt olyan fontos közgazdászok, mint Thomas Malthus és David Ricardo, tökéletesítették és továbbfejlesztették Smith rendszerét (anélkül, hogy alapvet� tartalmát megváltoztatták volna), amelyet ma klasszikus közgazdaságtan néven ismerünk. Habár a modern közgazdaságtani elmélet új fogalmakkal és technikákkal gyarapodott, nagyjából mégis a klasszikus közgazdaságtan természetes folytatásának tekinthetjük.

A nemzetek gazdagságában Smith részben már felvázolta Malthus túlnépesedésr�l alkotott nézeteit. Míg azonban Ricardo és Karl Marx amellett érvelt, hogy a népesség nyomása megakadályozza majd a fizetések létminimum fölé emelkedését (ez az úgynevezett "fizetések vastörvénye"), Smith kijelentette, hogy a termelés növekedése esetén a fizetések is növekedhetnek. Eléggé nyilvánvaló, hogy az események ezen a ponton Smith igazát bizonyították, míg Ricardo és Marx tévedett.

Attól függetlenül, hogy nézetei helyesek voltak-e vagy sem, vagy hogy mekkora befolyása volt kés�bbi teoretikusokra, Smith hatása a törvényhozásra és a kormányzati gyakorlatra tagadhatatlan. A nemzetek gazdagsága nagy szakmai tudással és érthet� stílusban íródott, és széles körben olvasták.

Smith érvei az üzleti és kereskedelmi ügyekbe való kormányzati beavatkozás ellen, valamint az alacsony vámok és szabad kereskedelem mellett jelent�s hatással voltak a kormányzati gyakorlatra a XIX. század folyamán. Hatása e területen még ma is érezhet�.

Mivel az elméleti közgazdaságtan nagyot lépett el�re Smith kora óta, és néhány tana túlhaladottá vált, könnyen alulértékelhet� Adam Smith jelent�sége. Az igazság azonban az, hogy � volt a kezdeményez�je és megalapítója az elméleti közgazdaságtannak, mint módszeres tudományágnak, ezért méltán kimagasló alakja az emberi gondolkodás történetének.

31 EDWARD DE VERE ismertebb nevén

"William Shakespeare" 1550-1604 A nagy angol költ�t és drámaírót, William Shakespeare-t általában minden id�k legnagyobb írójának tartják. Nem kevés vita folyik személye körül (a következ�kben is err�l lesz szó), de a szerz� tehetségét senki sem vonja kétségbe.

Shakespeare harminchét drámát írt, többek közt olyan remekm�veket, mint a Hamlet, a Macbeth, a Lear király, a Julius Caesar és az Othello, valamint 154 csodálatos szonettet és néhány elbeszél� költeményt. Tekintettel zsenialitására, teljesítményére és méltán megérdemelt hírnevére, talán furcsának t�nik, hogy a neve nem el�bb szerepel a listán. Shakespeare-t nem azért soroltam ilyen hátra, mert nem becsülöm eléggé m�vészi teljesítményét, hanem mert úgy hiszem, hogy az irodalmi és a m�vészeti élet alakjai viszonylag kevéssé voltak hatással az emberi történelemre.

Egy vallási vezet�, tudós, politikus, felfedez� vagy filozófus tevékenysége gyakran befolyásolja az emberiség fejl�désének számos egyéb területét is. A tudomány fejl�dése például óriási hatást gyakorolt a gazdasági és a politikai élet alakulására, de befolyásolta a vallást, a filozófiai gondolkodást és a m�vészeti fejl�dést is.

Ugyanakkor nem valószín�, hogy egy híres fest� – bár jelent�sen befolyásolhatja kés�bbi fest�k munkáját – hatni fog a zene és az irodalom fejl�désére, s gyakorlatilag egyáltalán nem lesz hatással a tudományra, a földrajzi felfedezésekre vagy az emberi tevékenység más területeire. Hasonló kijelentéseket tehetünk egy költ�, drámaíró vagy zeneszerz� kapcsán is. Általában a m�vészek csak a m�vészetre hatnak, és leginkább arra a területére, amelyben maguk is tevékenykednek. Ez az oka annak, hogy az irodalmi, zenei vagy vizuális m�vészetek egyik képvisel�je sem szerepel az els� húsz között, és az egész névsorban is csak néhányan szerepelnek.

Akkor egyáltalán miért kerültek m�vészek erre a listára? Az egyik válasz az lehet, hogy egyetemes kultúránkat – szociológiai értelemben – részben a m�vészet is formálta. A m�vészet a társadalom egyik összetartó tényez�je. Nem véletlen, hogy a m�vészet minden eddigi emberi civilizáció szerves része volt.

A m�vészet élvezete továbbá közvetlen szerepet játszik minden egyén életében. Más szóval, az egyén idejének bizonyos részét könyvek olvasásával, festmények nézegetésével stb. tölti. Ha azaz id�, amelyet zenehallgatással töltünk, nincs is kimutatható hatással egyéb tevékenységeinkre, mégsem elhanyagolható részét képezi életünknek. A m�vészet igenis hat más tevékenységeinkre s bizonyos értelemben egész életünkre. A m�vészet saját lelkünkkel kapcsol minket össze; legmélyebb érzéseinket fejezi ki és teszi megfoghatóvá számunkra.

A m�vészeti produktumoknak bizonyos esetekben többé-kevésbé határozott filozófiai tartalmuk van, ez befolyásolhatja más területekhez való viszonyunkat. Ez persze gyakrabban fordul el� irodalmi m�vek esetében, mint a zenével vagy a festészettel kapcsolatban. Például, amikor Shakespeare a Romeó és Júlia harmadik felvonásának els� jelenetében a következ�ket mondatja a herceggel: "Ki gyilkosnak kegyelmez, gyilkos az" (Mészöly Dezs� fordítása), olyan eszmét mutat be (függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e, vagy sem), amelynek nyilvánvaló filozófiai tartalma van, és ez nagyobb eséllyel befolyásol politikai nézeteket, mint mondjuk a Mona Lisa szemlélése.

Nem vitás, hogy Shakespeare kimagaslik az irodalom m�vel�i közül. Viszonylag kevés ember olvassa manapság Chaucer, Vergilius vagy akár Homérosz m�veit is, kivéve, persze ha kötelez� olvasmányként írják el� �ket az iskolában. Egy Shakespeare-dráma el�adása azonban ma is nagy közönséget vonz. Shakespeare példa nélküli tehetség volt egy-egy mondat találó megfogalmazásában, és gyakran idézik még olyanok is, akik egyetlen darabját sem olvasták vagy látták. Nem kétséges, hogy népszer�sége nem csupán múló divat. M�vei majd négy évszázad olvasóinak és néz�inek nyújtottak élvezetet. Mivel már kiállták az id� próbáját, határozottan állíthatjuk, hogy Shakespeare m�vei még jó pár évszázadon keresztül népszer�ek lesznek.

Miközben Shakespeare jelent�ségét taglaljuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy ha � nem élt volna, akkor a drámáit sem írta volna meg senki. (Természetesen hasonló következtetésre juthatunk bármilyen más m�vész vagy irodalmár esetében is, de ez a szempont jelentéktelenebb m�vészek értékelésekor nem olyan fontos.)

Habár Shakespeare angolul írt, nevét világszerte ismerik. Ráadásul m�veit sok nyelvre lefordították, darabjait rengeteg országban olvasták és bemutatták.

Vannak nagyon népszer� írók, akiket a kritika nem sokra becsül. Nem így van ez Shakespeare esetében, akinek a m�veit az irodalomtudósok feltétlen csodálattal fogadták. Drámaírók generációi tanulmányozták darabjait és próbálták túlszárnyalni irodalmi érdemeit. Más írókra gyakorolt óriási hatása és folyamatos népszer�sége az egész világon, együttesen indokolják, hogy William Shakespeare el�kel� helyet foglaljon el ebben a könyvben. Mindemellett a férfinak a személye, aki ezen a néven írt, hosszú id� óta heves viták tárgya.

Az ortodox nézet szerint (amelyet én is kritikátlanul elfogadtam e könyv els� kiadásának a megírása idején) Shakespeare azonos azzal a William Shakespeare-vel, aki Stratford-upon-Avon városában született 1564-ben, és ott is halt meg 1616-ban. Miután azonban gondosan mérlegeltem a szkeptikusok érveit és az ortodoxok ellenérveit, arra a megállapításra jutottam, hogy a szkeptikusok sokkal meggy�z�bben érvelnek, és ésszer�bben támasztják alá nézetüket.

Adatok tömege bizonyítja, hogy a "William Shakespeare" nevet Edward de Vere, Oxford tizenhetedik grófja használta álnévül. És, hogy William Shakspere (avagy Shaxpere, Shakspeyr, Shagspere vagy Saxbere: a családnevet többféleképpen is bet�zték Stratfordban, de mindig az els� e nélkül, ami miatt másképp ejtették, mint azt, hogy "Shakespeare", vagyis rövid a-val) csak egy jómódú keresked� volt, akit üzleti ügyei Londonba szólítottak, de akinek a drámaíráshoz a világon semmi köze nem volt.

Nem akarom azt sugallni ezzel, hogy de Vere négerként dolgozott Shakespeare-nek, aki viszont a drámákért a korabeli közönség elismerését learatta. Amíg élt, Shakespeare-t senki nem tekintette a darabok szerz�jének, s � maga sem pályázott erre a címre! A nézet, mely szerint Shakspere azonos volt William Shakespeare-rel, a nagy drámaíróval, csak 1623-ban, hét évvel Shakspere halála után terjedt el, egy id�ben a Shakespeare-drámák els� fólió kiadásával. A kiadók bevezet�vel látták el a könyvet, amelyben arra engedtek következtetni (bár egyértelm�en soha nem állították), hogy a stratfordi férfi azonos a m�vek szerz�jével.

Ahhoz, hogy megértsük, miért olyan valószín�tlen, hogy Shakspere volt a drámaíró, el�ször is meg kell ismerkednünk életrajzával, amely az ortodox változat szerint így hangzik:

Shakspere atyja, John valaha jómódú ember volt, de kés�bb elszegényedett, így a fiatal William nehéz körülmények között nevelkedett. Ennek ellenére a stratfordi gimnázium diákja lett, ahol latint és klasszikus irodalmat tanult.

Amikor William tizennyolc éves lett, teherbe ejtett egy Anne Hathaway nev� fiatal n�t. Annak rendje s módja szerint feleségül vette, és néhány hónap múlva gyermekük született. Két és fél évvel kés�bb Anne ikreket szült, így az alig huszonegy éves Williamnek már egy feleséget és három gyereket kellett eltartania.

Nincs tudomásunk arról, hogy a következ� hat évet hol és mivel töltötte, de az 1590-es évek elején már Londonban tartózkodott egy színtársulat tagjaként. Sikeres színész volt, ám hamarosan drámák és versek írásában próbálta ki a tehetségét. 1598-ban már minden id�k legnagyobb angol írójaként ünnepelték. Shakspere körülbelül húsz évet töltött Londonban, s ez alatt az id� alatt harminchét drámát, 154 szonettet és néhány elbeszél� költeményt írt. Pár év alatt meggazdagodott, és 1597-ben már megengedhette magának, hogy egy drága házat vegyen szül�városában (melynek neve "New Place" volt). Családját egész id� alatt Stratfordban hagyta, de mindvégig támogatta �ket.

Furcsamód egyetlenegyet sem adott ki drámái közül, ám gátlástalan nyomdászok, felismervén a bennük rejl� üzleti lehet�séget, m�veinek csaknem a felét megjelentették kalózkiadásban. Bár a kalózkiadásokban a szöveg gyakran pontatlan volt, Shakspere nem tartotta fontosnak, hogy közbelépjen.

1612-ben, negyvennyolc éves korában váratlanul visszavonult az írástól, visszatért Stratfordba és a feleségéhez is. Itt halt meg 1616-ban; a templomkertben temették el. Feltételezett sírkövén nem olvasható a neve. Néhány évvel kés�bb azonban a templomkert falában emlékm�vet állítottak a tiszteletére. Halála el�tt három héttel végrendeletet írt, melyben vagyonának nagy részét legid�sebb lányára, Susannára hagyta. � és utódai egészen 1670-ig éltek New Placeben, míg a család utolsó tagja meg nem halt.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a fenti életrajz jó része pusztán feltételezés az ortodox életrajzírók részér�l. Például nincs írásos nyoma annak, hogy Shakspere valaha is a stratfordi gimnázium tanulója lett volna. S�t egyetlen diák vagy tanár sem állította magáról soha, hogy a híres drámaíró osztálytársa vagy oktatója volt. A színészi karrierjér�l szóló állítások hasonlóképpen vitathatóak.

Mindezek ellenére a hivatalos történet els� hallásra hihet�en hangzik. Ha azonban közelebbr�l is megvizsgáljuk, komoly nehézségekkel találjuk magunkat szembe.

Az els� probléma, melyet még sok ortodox életrajzíró is elismer, az, hogy nagyon kevéssé ismerjük Shakspere életét, sokkal kevésbé, mint azt egy hasonlóan jelent�s személyiség esetében elvárhatnánk. Magyarázatképpen az adatok csekély voltára néhányan így érvelnek: "Majdnem négyszáz évvel ezel�tt élt. Természetesen az általa írt és a róla szóló dokumentumok nagy része megsemmisült." Ez a nézet azonban alábecsüli azt az információmennyiséget, amely Shakspere koráról a birtokunkban van.

Shakspere nem valami elmaradott ország lakója volt egy barbár korban, hanem I. Erzsébet királyn� Angliájáé (amely jól dokumentált korszak volt), ahol nyomdák m�ködtek, az írott anyag közhelyszámba ment, és ahol temérdek ember tudott írni-olvasni. Természetesen sok irat elveszett; de még így is több millió eredeti dokumentum maradt fenn ebb�l a korból.

A William Shakespeare iránti nagy érdekl�désnek köszönhet�en tudósok egész hadserege töltött három emberölt�nyi id�t, e dokumentumoknak az átvizsgálásával, hogy adatokra leljenek a világ leghíresebb irodalmi géniuszáról. A kutatás melléktermékeként papírhegynyi információt találtak a kor összes többi jelent�s költ�jér�l és sok jelentéktelen költ�r�l szintén. Ellenben amit Shakspere-r�l találtak, az összesen mintegy három tucat rövidebb utalás, amelyek közül egyik sem említi, hogy költ� vagy drámaíró lett volna!

Összehasonlíthatatlanul többet tudunk Francis Bacon, Erzsébet királyn�, Ben Jonson vagy Edmund Spencer életér�l, mint Shakspere-ér�l. Az igazság az, hogy még az oly jelentéktelen John Lylyr�l is többet tudunk, mint Shakspere-r�l.

Az Isaac Newtonnal, a történelem legnagyobb tudományos lángelméjével való összevetés különösen megdöbbent�. Sok ezer Newton által vagy róla írt eredeti dokumentum áll rendelkezésünkre (aki Shakspere-hez hasonlóan szintén egy angliai kisvárosból származott).

Kétségtelen, hogy Newton hetvennyolc évvel kés�bb született Shaksperenél. De Galileir�l, aki ugyanabban az évben született, mint Shakspere, szintén sokkal több részletes adatunk van, ugyanígy a nyolcvankilenc évvel korábban született Michelangelóról, s�t az 1313-ban született Boccaccióról is.

Ezzel összefügg� probléma az is, hogy Londonban töltött évei alatt a nagy drámaíró gyakorlatilag láthatatlan volt. Feltételezik, hogy Shakspere nagyjából húsz évet töltött Londonban (1592-1612). De egyetlen feljegyzést sem találtunk eddig, miszerint ez alatt a húsz év alatt bárki is személyesen találkozott volna a híres színésszel és drámaíróval. Ha valaki látta Richard Burbaget, a közismert színészt, vagy találkozott a drámaíró Ben Jonsonnal, akkor azt feljegyezte, mint jelent�s eseményt. De ha legnagyobb népszer�ségének e húsz éve alatt bárki látta is Londonban Shakspere-t a színpadon, vagy beszélgetett vele a költészetr�l, levelezésben állt vele, avagy egy estélyen vagy az utcán megpillantotta, úgy látszik, a találkozást nem tartotta említésre méltónak!

A fenti tények egyetlen elfogadható magyarázata az, hogy a "William Shakespeare" nevet írói álnévként használta a szerz�, hogy valódi személyét titokban tartsa, – s ez sikerült is neki –, ennélfogva azok, akik találkoztak a szerz�vel, nem tudták, hogy a nagy William Shakespeare-rel állnak szemben. (Nyilvánvaló, hogy Shakspere, akinek a neve annyira hasonló volt, nem rejt�zhetett volna sikeresen egy ilyen álnév mögé.)

Talán még szembeszök�bb furcsasága a hivatalos történetnek az, ahogyan a stratfordupon-avoni emberek Shakspere-re tekintettek. Bár Shakspere-t tartják a valaha élt legnagyobb angol írónak – és ráadásul még ismert színésznek is –, semmi nyoma, hogy a szül�városában bárki is tudatában lett volna, hogy a személyében híres embert tisztelhet, vagy hogy egyáltalán bármi szokatlan lenne vele kapcsolatban! Ez fölöttébb meglep�, ha visszaemlékszünk arra, hogy szegény ember volt, amikor Stratfordból elment, és gazdag, amikor visszatért oda; ez a változás a barátokat és a szomszédokat nyilvánvalóan kíváncsivá tette volna. Ugyanakkor tény, hogy egyetlen stratfordi barátja vagy rokona – a saját családját is beleértve! – sem hivatkozott Shakspere-re mint színészre, drámaíróra vagy bármiféle irodalmárra!

De vajon mi a helyzet a Shakspere saját kézzel írt drámáinak kézirataival? Ezek minden kétséget kizáróan bizonyítanák szerz�ségét. Sajnos, nem létezik a drámáknak ilyen kézirata, de még általa írt korábbi vázlatok, részletek, kiadatlan vagy befejezetlen m�vek sem maradtak fenn. Tulajdonképpen hat, jogi iratokon található aláírástól eltekintve SEMMI nem származik az � kezét�l! Nincsenek jegyzetek, jegyzetfüzetek, emlékiratok, nincs napló sem. Egyetlen magánlevél, egyetlen üzleti levél sem maradt fenn a kézírásával. (Még legkorábbi életrajzírói sem számolnak be arról, hogy akár csak egyetlen sort is láttak volna, amely az � kezét�l származott.) A feljegyzések tanúsága szerint Shakspere nemhogy író nem volt, de még írni is alig tudott, ha egyáltalán tudott!

Itt kell megemlíteni, hogy Shakspere szülei, felesége és gyermekei írástudatlanok voltak. Az igaz, hogy egy ember nem választhatja meg a szüleit, és társat is választhat más szempontok alapján, mint az olvasásban, írásban való jártasság. Az már azonban eléggé hihetetlen, hogy valaki, akinek az írott szó oly sokat jelentett, hagyja a saját lányait úgy feln�ni, hogy nem tanulnak meg írni-olvasni. Amennyiben Shakspere valóban Shakespeare volt, akkor � az egyetlen jelent�s író a történelemben, akinek a gyerekeir�l tudjuk, hogy analfabéták voltak!

Hátravan még Shakspere végrendelete. Az okirat eredetije fennmaradt: három oldalon keresztül sorolja fel figyelemre méltó részletességgel minden ingó és ingatlan vagyonát, különféle rendelkezésekkel kísérve. Sehol nem esik szó versekr�l, drámákról, bármilyen kéziratról vagy készül�ben lév� m�r�l, illetve szerz�i jogokról. Nem tesz említést személyes könyvekr�l vagy papírokról sem. Nincs benne utalás arra, hogy a szerz� szeretné, ha addig

kiadatlan drámái megjelennének (bár akkor még legalább húsz nem jelent meg közülük nyomtatásban), vagy hogy írt-e egyáltalán verset vagy drámát életében. Ez egy iskolázatlan, valószín�leg írástudatlan keresked� végakarata.

Megfigyelhetjük továbbá azt is, hogy egy olyan korban, amikor az angol költ�k pompás temetést rendeztek, és terjedelmes dicshimnuszokat alkottak egy-egy társuk halálának alkalmából, Shakspere 1616-ban bekövetkezett halála teljesen észrevétlen maradt körükben. Még Ben Jonson, sem mutatta a bánat leghalványabb jelét sem, amikor meghalt, és egyáltalán nem tett említést az eseményr�l, pedig � kés�bb William Shakespeare nagy csodálójának és barátjának vallotta magát. Vitathatatlan, hogy a korabeli költ�k nem láttak összefüggést a stratfordi férfi és a nagy drámaíró személye között.

Véleményem szerint az el�bbi érvek már önmagukban is bizonyító erej�ek, és nincs szükség további bizonyítékokra, arra vonatkozóan, hogy Shakspere nem volt azonos a drámaíróval, és hogy a "William Shakespeare" nevet az igazi szerz� álnévként használta, hogy személyazonosságát eltitkolja. Mindemellett léteznek még nyomós érvek, amelyek Shakspere szerz�sége ellen szólnak, de ezek már nem perdönt�ek.

Kimutatták például, hogy a legtöbb dráma vagy prózaíró belefoglalja m�veibe saját életének számos eseményét is. (S�t gyakran ezek az epizódok képezik a történet tetemes részét.) Shakespeare drámái azonban, mondhatni, teljesen mentesek bármiféle olyan eseményt�l vagy körülményt�l, amelyek eredetét saját élményeire lehetne visszavezetni.

Újabb érv lehet, hogy a szerz�, William Shakespeare, nyilvánvalóan kivételes m�veltség� ember volt; elég, ha hatalmas szókincsére gondolunk (amely sokkal nagyobb volt, mint bármelyik más drámaíróé), vagy ha a latin és francia nyelvben való jártasságát, a jogi szakkifejezések pontos ismeretét vagy bámulatos klasszikus irodalmi m�veltségét nézzük. Ezzel szemben mindenki egyetért abban, hogy Shakspere sosem járt egyetemre, és – mint azt már el�z�leg is kifejtettem – még az is kétséges, hogy gimnáziumba járt-e egyáltalán.

Ráadásul úgy t�nik, hogy Shakespeare, a szerz�, arisztokrata érzelm� és származású volt, aki jól ismerte az úri sportokat (mint a rókavadászat vagy a solymászat), és otthonosan mozgott az intrikákkal tarkított udvari életben. Shakspere viszont egy kisváros kispolgári környezetéb�l származott.

Shakspere életének még sok más vonatkozása van, amely nem illik bele abba a hipotézisbe, miszerint � volt a híres szerz�, William Shakespeare, és könnyedén tudnék további oldalakat írni olyan tényekr�l, melyek aláássák ezt a nézetet. (Ha az olvasó el akar merülni a részletekben, Charlton Ogburn: A rejtélyes William Shakespeare cím� kit�n� könyvében megtalálja �ket.) Természetesen az ortodox életrajzírók minden egyes általam eddig ismertetett ellenérvre és vitatható pontra gyártottak valamilyen magyarázatot. Bár ezek közül néhány igen valószín�tlen, egyenként legalábbis lehetséges mindegyik.

Például lehetséges, – habár az emberek általában megtartják azokat a leveleket, amelyeket híres emberekt�l kaptak – hogy puszta véletlen folytán Shakspere összes üzleti és magánlevele nyomtalanul elt�nt, ahogy a jegyzetek, jegyzetfüzetek és kéziratok is. Lehetséges, hogy a legnagyobb angol költ� írta saját sírverséül azt a gyermekes f�zfarímet, amely Shakspere sírkövén olvasható. Lehetséges, hogy az a férfi, aki drámáinak tanúsága szerint az intelligens és m�velt n�ket csodálta, hagyta, hogy saját lányai írástudatlanul n�jenek fel. És lehetséges továbbá, hogy bár � volt Anglia legünnepeltebb drámaírója, egyetlen stratfordi barátja, rokona vagy szomszédja sem tett említést arról, hogy színész, költ� vagy drámaíró lett volna. Mindez nem túl valószín�, de lehetséges!

Azonban ahogy a legtöbb esetben, úgy itt is igaz, hogy az egész nagyobb, mint annak bármelyik része. Ha csak egy-két kifogásunk lenne a hivatalos történet ellen, akkor talán még

kissé er�ltetett magyarázatokat is elfogadnánk. De egy id� után rá kell döbbennünk, hogy szinte semmi nem illik bele a hivatalos történetbe. E történettel kapcsolatban, úgy látszik, mindig valami rögtönzött, gyakran er�ltetett magyarázatra van szükség. Az a baj, hogy a stratford-upon-avonbeli William Shakspere egy írni-olvasni alig tudó kisvárosi keresked� volt, és sem iskolázottsága, sem a személyisége, sem pedig az, amit rokonai és szomszédai mondtak róla, nincs összhangban azzal, hogy � lett volna a nagy költ�, William Shakespeare.

Ha tehát nem Shakspere volt a drámák szerz�je, akkor ki volt? Sok ember neve szóba került, akik közül a legismertebb Francis Baconé, a híres filozófusé. Az utóbbi években azonban az újabb bizonyítékok Edward de Vere személyére terelik a figyelmet.

Edward de Verer�l sokat tudunk: kalandos élete volt, és a drámák életének számos eseményét megörökítik. 1550-ben született Oxford tizenhatodik grófjának fia és örököseként, aki gazdag és magas rangú arisztokrata volt. Mint az ilyen �si cím tulajdonosát megilleti – a családfa a normann hódítás koráig visszavezethet�-az ifjú Edward minden téren a lordoknak kijáró nevelésben részesült, melyben a lovaglás, vadászat, hadm�vészet mellett olyan kevésbé veszélyes tevékenységek is helyet kaptak, mint a zene és a tánc. Külön oktatója volt latinból, franciából és egyéb tantárgyakból is. Végül baccalaureatusi fokozatot szerzett a Cambridge-i Egyetemen és magiszteri fokozatot Oxfordban. Ezután jogot tanult Gray's Innben, London egyik leghíresebb jogászkollégiumában.

Apja meghalt, amikor Edward még csak tizenkét éves volt, és anyja újra férjhez ment. Edward nem sokáig maradt az anyjával. Királyi pártfogolt lett, gyámjának William Cecilt választották, aki Anglia pénzügyminisztere és sok éven keresztül Erzsébet királyn� titkos tanácsának a tagja volt. Mint Erzsébet legid�sebb és legrangosabb tanácsadója, Cecil Anglia egyik legbefolyásosabb emberének számított.

A fiatal de Veret rangjához méltóan, mint a Cecil házához tanozó családtagot kezelték. (Egy elég rejtélyes esemény, amelynek során megölte Cecil egyik szolgáját, nem jutott a bíróság tudomására, hála Cecil befolyásának.) Még nem volt húszéves, amikor bemutatták az udvarnál, ahol találkozott minden fontos személyiséggel, a királyn�t is beleértve. Ez utóbbira nagy hatást gyakorolt a fiatalember, aki nemcsak éles esz�, kisportolt és elb�völ� volt, hanem nagyon jókép� is, és hamarosan a királyn� kedvence lett.

Huszonegy éves korában de Vere feleségül vette Anne Cecilt, gyámjának a lányát. Mivel együtt nevelkedtek, és Anne csaknem "n�vér-pajtása" volt, az effajta házasság elég szokatlan volt. (De Posthumus Leonatus, a Cymbetine h�se szintén királyi pártfogolt, szintén gyámjának a lányát veszi feleségül, és még sok egyéb ponton hasonlít a történet de Vereéhez.)

Huszonnégy éves korában hosszabb európai útra indult. Ellátogatott Franciaországba és Németországba, körülbelül tíz hónapot töltött Itáliában, és Franciaországon keresztül tért vissza Angliába. A visszaút során hajóját kalózok támadták meg a La Manche csatornán való átkelés közben, és váltságdíjat remélve foglyul ejtették. De Vere azonban tájékoztatta a kalózokat Erzsébet királyn�höz f�z�d� személyes barátságáról, akik belátták, hogy jobban teszik, ha azon nyomban szabadon engedik, váltságdíj követelése nélkül. (Hasonló epizód játszódik le a Hamlet egyik jelenetében is.) Eközben felesége, Anne, lánynak adott életet. Bár a kislány csak nyolc hónappal azután született, hogy de Vere elhagyta Angliát, � mégis azt állította, hogy a gyermek nem az övé. Annet házasságtöréssel vádolta, és nem óhajtott vele élni. A történészek nagy része úgy véli, hogy gyanúja megalapozatlan volt. Kés�bb maga de Vere is erre a következtetésre jutott, mivel ötévi különélés után elejtette vádjait, és újra Annenel élt együtt. (A házasságtöréssel ártatlanul vádolt fiatalasszony gyakori motívum Shakespeare drámáiban, így például a Minden jó, ha a vége jó, a Cymbeline, a Téli rege és az Othello cím� drámákban is. A becsületében súlyosan megsértett feleség minden esetben megbocsát férjének.)

A feleségét�l való ötévi különélés alatt de Vere viszonyt folytatott egy udvarhölggyel, akit teherbe ejtett. Erzsébet királyn� efölötti haragjában letartóztatta és a londoni Towerba vettette de Veret. Néhány hónap elteltével szabadon bocsátották, ám az ifjú hölgy egyik barátja, de Vere cselekedetén felháborodva, megtámadta és súlyosan megsebesítette de Veret. Egy darabig még folytatódtak az utcai verekedések a két család között, egészen addig, míg a királyn� meg nem fenyegette �ket, hogy mindnyájukat börtönbe záratja, ha a torzsalkodásnak nem szakad vége. (A történet a Rómeó és Júliát juttatja eszünkbe.)

A feleségével való újbóli együttélés eredményeképpen még öt gyermekük született. Ezután Anne, bár még csak harminckét éves volt, hirtelen meghalt. Négy évvel kés�bb de Vere újran�sült, s második felesége túlélte �t.

Eközben de Vere anyagi helyzete – mely tékozló életmódjának köszönhet�en elég kétségbeejt� volt – radikálisan megjavult. 1586-ban, amikor de Vere harminchat éves volt, Erzsébet királyn� élethosszig tartó járadékot adományozott neki, melynek évi összege 1000 font volt. Ez ma kb. évi nettó 100 000 dollárnak felel meg! Nem kis összeg, f�leg ha meggondoljuk, hogy Erzsébet egyébként milyen sz�kmarkúan bánt a pénzzel. Annál különösebb, hogy az adománylevél nem tesz említést semmiféle kötelességr�l, amit de Verenek kellene a járadék fejében teljesítenie, vagy bármilyen egyéb múltbeli szolgáltatásról, amiért ilyen jutalomban részesült. A járadékot mindazonáltal Erzsébet élete végéig rendszeresen fizették, 1603-ban bekövetkezett halála után pedig utódja, I. Jakab gondoskodott az összeg kifizetésér�l.

De Vere mindig élénken érdekl�dött a költészet és a színház iránt, az irodalmi élet számos alakjához f�zte barátság, és tudjuk, hogy fiatal korában saját nevén írt verseket és drámákat. (Ezek a korai drámák elvesztek, de több verse fennmaradt. Néhány közülük elég jó, noha az érett William Shakespeare színvonalának jóval alatta marad.) Ám egyet sem publikált közülük, mivel az volt az általános nézet, hogy arisztokratához méltatlan dolog kiadás céljából verset írni. (Manapság furcsálljuk az effajta hozzáállást, de a történészek egyetértenek abban, hogy ez a vélemény általános volt abban az id�ben, és ezt a tabut csak ritkán sértették meg.)

Miután de Vere Erzsébet királyn�t�l megkapta az életjáradékot, egyetlen sort sem írt többé a saját nevén. Néhány éven belül azonban versek és drámák jelentek meg a láthatatlan szerz�, "William Shakespeare" tollából.

Miért jutalmazta vajon Erzsébet ilyen nagyvonalú életjáradékkal de Veret? Bár erre soha senki nem adott magyarázatot, valószín�nek látszik, hogy a királyn� – számos el�tte élt uralkodóhoz hasonlóan – egy tehetséges m�vészt támogatott így abban a reményben, hogy m�vei az � uralkodását dics�ítik majd. Ha ez volt az indítéka, akkor valóban jól kamatoztatta a pénzét. Sem el�tte, sem utána uralkodó nem választott még jobban!

Az életjáradék elnyerése után az addig igen tevékeny Edward de Vere teljesen visszavonult az udvari élett�l. Életének hátralév� tizennyolc évét valószín�leg a versek és drámák írásával és javítgatásával töltötte, amelyek "William Shakespeare" nevét ismertté tették. 1604-ben halt meg egy pestisjárvány idején, s hackneybeli vidéki házához közel temették el, nem messze Stratfordtól. (Abban az id�ben két Stratford nev� kisváros létezett Angliában, s ez el�bbi nagyobb volt akkor, mint Stratford-upon-Avon.)

Shakspererel – és az összes többi szerz�ként felmerült személlyel – ellentétben Edward de Vere tökéletesen megfelel a titokzatos "William Shakespeare" által támasztott kívánalmaknak.

Magas szint� tanulmányokat folytatott, tanult jogot, és beszélt idegen nyelveket. (Latinul és franciául biztosan tudott, és valószín�leg más nyelveket is értett.) Arisztokrata volt, és belülr�l ismerte az udvari életet és az ott zajló intrikákat. Elég szabadid�vel rendelkezett ahhoz, hogy a drámákat megírhassa. Többször mondták róla mások, hogy kimagasló elme és nagy tehetség.

Egész életében érdekelte a színház, és tudjuk, hogy fiatal korában saját nevén írt verseket és

drámákat. Valóban, még életében kifejezetten úgy emlegették, mint olyan nemesembert, aki írt költeményeket, de (az el�bb említett tabu miatt) saját neve alatt nem jelentette meg �ket. Továbbá az írással valamelyest foglalkozó nemesek közül is a legügyesebbnek és a legkiválóbbnak tartották. (Ezek a megállapítások fennmaradt korabeli dokumentumokból származnak.)

William Shakespeare drámáiban számos olyan esemény vagy szerepl� fordul el�, amelyekr�l világosan kimutatható, hogy összefüggésben vannak Edward de Vere életének eseményeivel, helyzeteivel és általa ismert személyekkel. (Néhányat már említettem ezek közül, de sok egyéb példa van még.)

Csak egyetlen kérdés merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy elfogadjuk-e de Veret a drámák szerz�jének vagy sem: miért titkolta kilétét? Erre több lehetséges választ adhatunk.

1. Szigorúan tilos volt abban az id�ben egy nemesember számára, hogy kiadja a költeményeit, vagy hogy drámáit eladja egy színháznak.

2. De Verer�l köztudomású volt, hogy bejáratos az udvarba. Mivel sok dráma témája az udvari élet volt, amennyiben a szerz�séget elismeri, az emberek nyilvánvalóan (és valószín�leg helyesen) azt feltételezték volna, hogy a drámák különböz� szerepl�i valós udvari személyek sért� paródiái. Manapság az ilyesfajta írások már mindennaposak, és ha nem fogadják is �ket barátságosan, azért be sem perelik értük az embert. Az akkori id�k normái szerint azonban ez már elég alap volt ahhoz, hogy bepereljék, de még inkább, hogy párbajra hívják ki a szerz�t. Az, hogy de Vere személye homályban maradt, az ilyenfajta problémáknak elejét vette.

3. William Shakespeare sok szonettjét címezte n�i szeret�höz. Szerz�ségének elismerése ennélfogva kellemetlen lett volna feleségére nézve.

4. Még ennél is rosszabb, hogy számos más szonettjének címzettje férfi, amit gyakran a szerz� homo- vagy biszexualitásával magyaráznak. Függetlenül attól, hogy ez igaz volt-e vagy sem (a kritikusok többsége szerint nem volt igaz), ha elismeri, hogy � a szonettek szerz�je, kellemetlen pletykáknak tette volna ki a családját.

Lehetséges, hogy a fenti válaszok egyike sem meggy�z� önmagában. Együttesen azonban lehet, hogy teljes magyarázatot adnak arra, miért is titkolta el de Vere a kilétét. Persze lehetséges, hogy voltak még egyéb okai is, amelyekr�l nem tudunk. (Elképzelhet� például, hogy Erzsébet feltételül szabta meg az életjáradék elnyeréséhez, hogy de Vere tartsa be a társadalmi normákat – ezáltal kerüljön el minden esetleges párbajt az udvaroncokkal – oly módon, hogy semmit nem ad ki a saját neve alatt.)

Mindegy, ismerjük-e vagy sem a teljes magyarázatot arra, hogy de Vere miért titkolta el szerz� voltát; tény, hogy minden más tekintetben tökéletesen megfelel a "Shakespeare-ség" követelményeinek és ne feledjük: senki nincs, aki akár csak megközelítené ebben! Számomra gyakorlatilag biztosnak látszik, hogy � a szerz�.

Egyetlen kérdés maradt megválaszolatlan: mi az oka, hogy egyszer csak Shaksperet tekintették a drámák szerz�jének? Úgy t�nik, e meggy�z�dés három különböz� forrásból ered, melyek mindegyike néhány évvel Shakspere halála után keletkezett, és mindegyik meglehet�sen homályos. Hacsak nem a véletlenek különös egybeesésér�l van szó, minden jel arra mutat, hogy valaki (vagy valakik) szándékosan ültette(-ték) el ezt a téveszmét a köztudatba. Vajon ki tette és miért?

Nem lehetünk biztosak a válaszban; a legvalószín�bb magyarázatnak viszont az látszik, hogy az álhírt a de Vere család terjesztette el, amikor elhatározták (1620 körül), hogy kiadják összes m�veit, de személyét továbbra is titokban tartják. Indítékaik valószín�leg ugyanazok voltak, mint de Vereéi: a botránytól való félelem (és talán egyéb indokok, mint például az uralkodónak tett ígéret). Hogy teljessé tegyék a csalást, elhatározták: egy másik embert jelölnek meg szerz�ként.

Dubl�rnek, mint látjuk, Shakspere-t választották nevük hasonlósága miatt. Ezenkívül � nem leplezhette le a csalást sem, hiszen már évek óta halott volt; és mivel kevesen ismerték Londonban, s még kevesebben emlékeztek rá, alig volt olyan ember a városban, aki rájöhetett volna, hogy a történet hamis.

A csalást valószín�leg nem volt nehéz véghezvinni. Ben Jonsont, aki bevezet� verset írt az els� fólió kiadáshoz, meggy�zték, hogy költsön pár kétértelm� sort, amelyek arra engedtek következtetni (anélkül hogy egyértelm�en kimondták, vagy nyilvánvaló hazugságot tartalmaztak volna), hogy a szerz� stratford-upon-avoni születés� volt. Elintézték, hogy emlékm�vet állítsanak Shakspere sírjához közel, olyan felirattal, amely, ha ködösen is, de dics�ít� szavakat tartalmazott. Mivel William Shakespeare kiléte mindig is titok volt, néhány célzás elég volt ahhoz, hogy a történet elterjedjen. Abban az id�ben senkinek nem jutott eszébe, hogy az adatokat gondosan ellen�rizze. (Akkoriban sokkal kevésbé érdekelte az embereket az írók életrajza, mint manapság.) Amikorra az els� Shakespeare-életrajz megszületett (1709-ben, William Rowe tollából), azok, akik tudták az igazságot, már rég halottak voltak, Shakspere szerz�ségének a mítosza pedig már rég beépült a köztudatba.

32 JOHN DALTON 1766-1844 John Dalton volt az, az angol tudós, aki a XIX. század elején felvetette az atomok létezését. Ez a korszakalkotó gondolat indította el azt a hatalmas fejl�dést, ami a kémiában ez id� óta végbement.

Természetesen nem � volt a legels�, aki feltételezte, hogy minden anyag végtelenül sok parányi, tovább már nem osztható részecskéb�l áll, amelyeket atomoknak hívnak. Ezt az elnevezést az ókori görög filozófus, Démokritosz (i.e. 460-370) javasolta, de valószín�leg már korábban is létezett. Az elméletet Epikurosz, egy másik görög filozófus is elfogadta, Lucretius, a római költ� (meghalt i.e. 55-ben) pedig ismertette De rerum natura (A természetr�l) cím� híres versében.

Démokritosz elméletér�l (melyet Arisztotelész nem fogadott el) a középkorban nem vettek tudomást, és így csekély hatással volt a modern tudomány alakulására. Ugyanakkor a XVII. század több vezet� tudósa (köztük Isaac Newton is) támogatott hasonló elképzeléseket. De egyetlen korábbi atomelmélet sem közelítette meg a kérdést mennyiségileg, és a tudományos kutatásban sem használták �ket. Ami még ennél is fontosabb, hogy senki nem látott összefüggést az atomokról szóló filozófiai spekulációk és a kémia már ismert törvényszer�ségei között.

Ekkor jelent meg Dalton, aki egy jól érthet� mennyiségi elmélettel rukkolt el�, amely alkalmas volt kémiai kísérletek eredményeinek magyarázatára laboratóriumi feltételek között, és kísérletileg pontosan ellen�rizhet� volt.

Bár a Dalton által használt terminológia kissé különbözött a ma használatostól, de világosan kifejezte az atom, molekula, elem és kémiai alkotórész fogalmát. Határozottan állította, hogy bár a világban található összes atom száma nagyon nagy, a különböz� típusú atomok száma viszonylag alacsony. (Könyvében húsz elemet vagy atomfajtát sorolt fel, ma alig több mint százat ismerünk.)

Bár a különböz� típusú atomok tömege is különböz�, Dalton hangsúlyozta, hogy két, ugyanahhoz a fajtához tartozó atom minden tulajdonságában megegyezik, beleértve a tömeget is. (Kés�bb gondos kísérletekkel kimutatták, hogy vannak kivételek ez alól a szabály alól. Minden adott kémiai elemnek két vagy több változata – ún. izotópja – létezik, amelyek tömege kismértékben eltérhet egymástól, bár kémiai tulajdonságaik nagymértékben hasonlóak.) Dalton els�ként közölt táblázatot könyvében a különböz� fajtájú atomok relatív tömegér�l, amely kulcsfontosságú minden mennyiségi atomelméletben.

Dalton azt is világosan leszögezte, hogy ugyanannak a kémiai vegyületnek bármely két molekulája ugyanolyan atomszerkezettel rendelkezik. (Például a nitrogén-oxid más néven kéjgáz minden egyes molekulája két nitrogénatomból és egy oxigénatomból áll.) Ebb�l következik, hogy egy adott kémiai vegyület, függetlenül attól, hogyan készült, vagy hol találták, mindig ugyanazokat az elemeket, pontosan ugyanolyan tömegarányban tartalmazza. Ez az "állandó súlyviszonyok törvénye", amelyet Joseph Louis Proust fedezett fel kísérleti úton néhány évvel korábban.

Dalton olyan meggy�z�en mutatta be elméletét, hogy húsz éven belül a tudósok nagy része elfogadta. Ráadásul a kémikusok a könyve által ajánlott eljárást követték, mely a következ� lépésekb�l áll: a relatív atomtömegek meghatározása, a kémiai vegyületek tömegük alapján történ� elemzése, majd az egyes molekulafajtákat alkotó atomok kombinációjának pontos meghatározása. E módszer természetesen elsöpr� sikert aratott.

Az atomelmélet jelent�ségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen a kémia megértésében központi szerepet játszik. Emellett el�futára a modern fizika csaknem minden ágának. Dalton csak azért nem került el�bbre listánkon, mert az atomok kérdését már el�tte is sokan tárgyalták.

Dalton 1766-ban született az észak-angliai Eaglesfield nev� faluban. Iskolai tanulmányai már tizenegy éves korában véget értek, és szinte teljesen autodidakta volt a tudományok területén. Koraérett fiatalember volt, s már tizenkét évesen maga is tanár lett. Életének hátralev� évei alatt többnyire tanár vagy házitanító volt. Tizenöt éves korában Kendal városába, huszonhat évesen pedig Manchesterbe költözött, ahol 1844-ben bekövetkezett haláláig lakott. Soha nem n�sült meg.

Dalton 1787-ben, huszonegy éves korában kezdett el a meteorológia iránt érdekl�dni. Hat évvel kés�bb könyvet írt a témáról. A leveg� és a légkör tanulmányozása felkeltette az érdekl�dését a gázok tulajdonságai iránt. Miután egy sor kísérletet végzett, két fontos törvényt fedezett fel, amelyekkel a gázok viselkedése leírható. Az els�, Dalton által 1801-ben ismertetett törvény szerint a gázok által elfoglalt tér egyenesen arányos a h�mérsékletükkel. (Ezt a tételt többnyire Charles törvényeként ismerik a francia tudós után, aki ezt már évekkel Dalton el�tt felfedezte, de eredményeit nem publikálta.) A második, szintén 1801-ben bemutatott törvény Dalton törvénye a parciális nyomásról néven vált ismertté.

1804-re Dalton megfogalmazta atomelméletét, és elkészítette táblázatát az atomtömegekr�l. F� m�ve: A kémiai filozófia új rendszere azonban csak 1808-bar látott napvilágot. Ezzel a könyvvel vált híressé, és az elkövetkez� évek során számos címmel tüntették ki.

Dalton egyébként egyfajta színvakságban szenvedett, s rá jellemz� módon állapota felkeltette a kíváncsiságát. Tanulmányozta a kérdést, és végül tudományos cikket közölt a színvakságról az els�t, amelyet valaha is írtak ebben a témában!

33 NAGY SÁNDOR i.e. 356-323

Nagy Sándor, az ókori világ leghíresebb hódítója i.e. 356-ban született Pellában, Macedónia f�városában. Apja, II. Fülöp macedón király kimagasló képesség� és el�relátó ember volt. Kib�vítette és újjászervezte a macedón hadsereget, s így üt�képessé tette. El�ször a környez�, Görögországtól északra fekv� területek meghódítására vetette be seregét, aztán délnek fordult, és Görögország nagy részét elfoglalta. Következ� lépése az volt, hogy létrehozta a görög városállamok szövetségét, melynek élére saját magát nevezte ki vezet�nek. Ezután háborút készült indítani a Görögországtól keletre fekv� hatalmas Perzsa Birodalom ellen; a bevonulás meg is kezd�dött i.e. 336-ban, amikor a még csak negyvenhat éves Fülöpöt meggyilkolták. Sándor alig húszéves volt atyja halálakor, de trónra lépése nem ütközött akadályba. Fülöp jól felkészítette fiát az uralkodásra, és a fiatal Sándor már tekintélyes katonai tapasztalattal rendelkezett. Atyja nem hanyagolta el szellemi nevelését sem. Sándor tanítómestere a kit�n� filozófus, Arisztotelész volt, akit talán az ókor legnagyobb tudósaként és filozófusaként tartanak számon.

Fülöp halálát mind a Görögországban, mind az északi területeken él� meghódított népek jó alkalomnak hitték a macedón igából való szabadulásra. Sándor azonban két évvel trónra kerülése után elfojtott minden lázongást, és ezután figyelmét Perzsia felé fordította.

A perzsák mintegy két évszázadon keresztül kormányozták a Földközi-tengert�l Indiáig húzódó hatalmas területet. Noha Perzsia vesztett már egykori hatalmából, még mindig félelmetes ellenfélnek számított, lévén a Föld legnagyobb, leger�sebb és leggazdagabb birodalma.

Sándor i.e. 334-ben kezdte el Perzsia elleni hadjáratát. Mivel hadseregének egy részét otthon kellett hagynia, hogy európai hódításai fölött az ellen�rzést fenntartsa, mindössze 35 000 f�s csapat állt rendelkezésére, amikor merész vállalkozásába kezdett, s ez csekély er�t képviselt a perzsa hadsereggel szemben. A számbeli hátrány ellenére azonban Sándor egy sor megsemmisít� gy�zelmet aratott a perzsa er�k felett. Sikerének három oka volt. El�ször is, Fülöp egy képzettebb és szervezettebb hadsereget hagyott rá, mint amilyen a perzsa sereg volt. Másodszor, Sándor kimagasló tehetség� hadvezér volt, talán minden id�k legzseniálisabbja. A harmadik tényez� magának Sándornak a bátorsága volt. Habár minden csata kezdeti szakaszát az arcvonal mögül irányította, a dönt� lovassági rohamot � maga vezette. Ez kockázatos vállalkozás volt, és gyakran meg is sebesült. De csapatai láthatták, hogy Sándor osztozik velük a veszélyben, és nem kéri t�lük, hogy olyasmire vállalkozzanak, amit � maga nem tenne meg. Ez igen jótékony hatással volt a hadsereg hangulatára.

Sándor el�ször Kis-Ázsián keresztül vezette csapatait, sorban legy�zve az ott állomásozó kisebb perzsa seregeket. Aztán Szíria északi része felé haladva Isszosznál hatalmas perzsa hadat futamított meg. Délnek folytatta az el�renyomulást, és hét hónapig tartó nehéz ostrom után bevette a mai Libanon területén fekv� föníciai szigetvárost, Türoszt. Türosz ostroma alatt Sándor üzenetet kapott a perzsa királytól, aki fölajánlotta neki birodalma felét abban az esetben, ha békét kötnek. Sándor egyik hadvezére, akit Parmeniónak hívtak, jónak tartotta az ajánlatot. "Ha én volnék Sándor, elfogadnám az ajánlatot", mondta. "Én is – felelte Sándor –, ha én lennék Parmenio."

Türosz eleste után Sándor továbbra is délnek haladt. Gáza két hónap után esett el, Egyiptom harc nélkül megadta magát. Ezek után Sándor egy darabig Egyiptomban id�zött, hogy csapatai kipihenhessék magukat. Itt, bár még csak huszonnégy éves volt, fáraóvá választották, és istennek

kiáltották ki. Ezután hadseregét visszavezette Ázsiába, ahol a gaugamélai dönt� csatában i.e. 331-ben egy, az övénél sokkal nagyobb perzsa sereget gy�zött le.

Ezt a gy�zelmet követ�en Sándor kezére jutott Babilon, Szúsza és Perszepolisz. A perzsa királyt, III. Dareioszt (nem keverend� össze el�djével, Nagy Dareiosszal) i.e. 330-ban tisztjei meggyilkolták, hogy megakadályozzák Perzsia feladását. Ennek ellenére Sándor legy�zte és kivégeztette Dareiosz utódját. Háromévi harc után leigázta egész Kelet-Iránt, és Közép-Ázsia felé folytatta az el�renyomulást.

Miután az egész Perzsa Birodalmat meghódította, Sándor hazatérhetett volna, hogy az újonnan szerzett területeket újjászervezze, de olthatatlan hódítási vágya Afganisztán felé hajtotta. Onnan hadseregét a Hindukus hegységen át Indiába vezette. Nyugat-Indiában számos gy�zelmet aratott, és Kelet-India irányában akarta folytatni a hadjáratot. Csapatai azonban a több éve tartó harcban kimerülve megtagadták a további menetelést, így Sándor vonakodva bár, de visszatért Perzsiába.

A következ� két évet birodalma és hadserege újjászervezésével töltötte, mely jelent�s változásokat hozott. Sándor a görög kultúra fels�bbrend�ségének tudatában nevelkedett, és a nem görög népeket barbároknak tartotta. Ez természetesen általános nézet volt a görög világban, és még Arisztotelész is egyetértett vele. Sándor azonban, annak ellenére, hogy teljesen leigázta Perzsiát, ráébredt, hogy a perzsa egyáltalán nem barbár nép, és egy perzsa lehet ugyanolyan intelligens, rátermett és megbecsülésre méltó, mint akármelyik görög. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy egyesíti birodalmának két felét, és ily módon egy közös görög perzsa kultúrát és királyságot hoz létre, természetesen a saját kormányzása alatt. Amennyire meg tudjuk ítélni, valóban az volt a szándéka, hogy a perzsákat a görögök és a macedónok egyenrangú partnerévé tegye, hogy tervét megvalósítsa, nagyszámú perzsát vett be hadseregébe. Egy hatalmas lakomát is szervezett, "Kelet és Nyugat frigyét", melynek során több ezer macedón katona kötött hivatalosan házasságot ázsiai n�kkel. � maga pedig, bár el�z�leg már feleségül vett egy ázsiai hercegn�t, Dareiosz lányát vette el.

Egyértelm�, hogy Sándor újabb hódításokra akarta bevetni ezt az átszervezett hadsereget. Ismert tény, hogy tervezte Arábia lerohanását és valószín�leg a Perzsa Birodalomtól északra fekv� területek megszerzését is. Szándékában állhatott, ezen kívül egy India elleni újabb támadás, valamint Róma, Karthágó és a Földközi-tenger nyugati vidékének a meghódítása. Bárhogyan tervezte is, újabb hódításokra nem került sor. Babiloni tartózkodása idején i.e. 323-ban, június elején lázzal ágynak esett, és tíz nap múlva meghalt. Még harminchárom éves sem volt.

Sándor nem nevezett ki utódot, így halála után nem sokkal hatalmi harc tört ki az országban, melynek során anyját, feleségeit és gyermekeit megölték. Birodalmán végül a hadvezérek osztoztak.

Mivel Sándor fiatalon halt meg, és amíg élt, veretlen volt, sokat gondolkoztak azon, mi történt volna akkor, ha tovább él. Ha bevetette volna hadait a Földközi-tenger nyugati vidékének meghódítására, valószín�leg sikert aratott volna; ebben az esetben viszont Nyugat-Európa történelme esetleg egészen másként alakul. Az ilyesfajta spekulációk, bár kétségkívül érdekesek, nem nagy szerepet játszanak Nagy Sándor tényleges jelent�ségének a megítélésében.

Nagy Sándor talán a történelem legdrámaibb figurája volt, pályája és személyisége pedig azóta is sokakat megigéz. Életének valós tényei is épp eléggé drámaiak, s nevét legendák tucatja övezi. Nyilvánvalóan célul t�zte ki, hogy minden id�k legnagyobb harcosává váljék, s úgy t�nik, hogy ezt a címet méltán megérdemli. Egyesült benne a tehetség és a bátorság. Mint hadvezér páratlan volt, és tizenegy évi háborúzás alatt egyetlen csatát sem vesztett.

Ugyanakkor nagy gondolkodó is volt, aki Arisztotelészt�l tanult, és kincsként �rizte Homérosz költeményeit. Nézetével, miszerint a nem görög népek nem feltétlenül barbárok, szélesebb látókörr�l tett tanúbizonyságot, mint korának legtöbb görög gondolkodója. Más tekintetben

viszont néha meglep�en sz�k látókör�nek mutatkozott. Annak ellenére, hogy számtalanszor kockára tette az életét csata közben, nem gondoskodott utódról, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy birodalma olyan gyorsan szétesett a halála után.

Sándor elb�völ� személyiség lehetett, és gyakran békülékeny és irgalmas volt a legy�zött ellenséggel szemben. Másrészr�l viszont végtelenül önz� és lobbanékony természet� volt. Egyszer például egy részeg vita során megölte egyik közeli emberét, Kleituszt, aki pedig korábban megmentette az életét.

Napóleonhoz és Hitlerhez hasonlóan Nagy Sándor is hihetetlen hatással volt generációjára. Hatása csak azért volt kisebb, mint az övék, mert korának elmaradott közlekedési és hírközlési viszonyai a Föld kisebb területére korlátozták.

Sándor hódításainak legfontosabb hosszú távú eredménye az volt, hogy a görög és a közel-keleti kultúrát szoros kapcsolatba hozta egymással, és így mindkett�t jelent�sen gazdagította. Uralkodása alatt és közvetlenül utána a görög kultúra gyorsan terjedt Iránban, Mezopotámiában, Szíriában, Júdeában és Egyiptomban; Nagy Sándor el�tt a görög m�veltség csak lassan szivárgott be ezekre a területekre. Sándor volt az, aki a görög kultúrát kiterjesztette India és Közép-Ázsia területére, ahová azel�tt nem jutott el. A kulturális befolyás természetesen nemcsak egy irányban m�ködött. A hellenizmus idején, a Nagy Sándor uralkodását követ� két évszázad során – f�leg a vallást érint� – keleti tanok terjedtek el a görög világban. A f�ként görög, de er�s keleti hatásokat mutató hellén kultúra volt az, ami végül Rómára hatott.

Uralma idején Nagy Sándor több mint húsz várost alapított. Közülük a leghíresebb az egyiptomi Alexandria, amely hamarosan a világ egyik vezet� városa, a tudomány és kultúra nevezetes központja lett. Néhány másik, mint például Herát és Kandahár Afganisztánban, szintén jelent�s várossá fejl�dött.

Hatásuk egészét tekintve Nagy Sándor, Napóleon és Hitler elég közel állnak egymáshoz. Mégis az a benyomásunk, hogy az utóbbi két ember hatása kevésbé lesz tartós, mint Nagy Sándoré. Ezért került egy kicsit el�rébb a rangsorban, mint �k, habár saját korára gyakorolt befolyása némileg kisebb volt az övékénél.

34 BONAPARTE NAPÓLEON 1769-1821

Az ünnepelt francia hadvezér és császár, I. Napóleon Korzika szigetén, Ajaccióban született 1769-ben. Eredeti neve Napoleone Buonaparte volt. Franciaország mindössze tizenöt hónappal a születése el�tt szerezte meg Korzika területét, és Napóleon fiatal korában korzikai nacionalista volt, aki a franciákat elnyomóknak tekintette. Mindazonáltal franciaországi katonai akadémiára küldték tanulni, és amikor Napóleon 1785-ben, tizenhat éves korában végzett, hadnagyi rangot kapott a francia hadseregben.

Négy évvel kés�bb kitört a francia forradalom, és néhány éven belül a francia kormány már több külföldi hatalommal állt hadban. Napóleon számára az els� alkalom, hogy kitüntesse magát, 1793-ban jött el, Toulon ostromának idején, amikor a tüzérség irányításával bízták meg. (Ekkorra már feladta korzikai nacionalista elveit, francia hazafinak tekintette magát.) Toulonnál szerzett érdemeiért dandártábornokká léptették el�, és 1796-ban a francia hadsereg itáliai parancsnokává nevezték ki. 1796.-1797.-ben Olaszországban látványos gy�zelmeket aratott, és h�sként tért vissza Franciaországba.

1798-ban Napóleon a franciák egyiptomi hadjáratát vezette, amely teljes kudarcba fulladt. Szárazföldön Napóleon csapatai általában sikeresek voltak, a brit tengerészet azonban Lord Nelson vezetése alatt fényes gy�zelmet aratott a franciákon, így 1799-ben Napóleon, hadseregét Egyiptomban hagyva, visszatért Franciaországba.

Otthon rádöbbent, hogy a közvélemény inkább itáliai hadjáratának sikereire, mintsem az egyiptomi expedíció kudarcára emlékszik. Ezt kihasználva egy hónappal visszatérése után Napóleon részt vett egy államcsínyben Sieyés abbéval és másokkal együtt. Az államcsíny eredményeképpen új kormány alakult, a konzulátus, amelyben Napóleon els� konzuli tisztet töltött be. Noha gondosan kidolgozott alkotmányt fogadtak el, melyet a népszavazás is jóváhagyott, ez csupán Napóleon katonai diktatúrájának álarca volt, aki hamarosan fölénybe került a többi összeesküv�vel szemben.

Ilyenformán Napóleon hatalomra jutása hihetetlenül gyors volt. 1793 augusztusában, Toulon ostroma el�tt, egy teljesen ismeretlen, huszonnégy éves, jelentéktelen katonatiszt volt, ráadásul nem is francia származású. Kevesebb, mint hat év múltán, alig harmincévesen Napóleon Franciaország vitathatatlan uralkodója lett, s ezt a rangot több mint tizennégy évig megtartotta.

Uralkodásának évei alatt Napóleon jelent�s változtatásokat vitt végbe a francia közigazgatásban és jogrendben. Például megreformálta a bankrendszert és a bírói testületet; megalapította a Francia Nemzeti Bankot és a Francia Egyetemet; központosította a francia közigazgatást. Bár e változások mindegyike jelent�s – bizonyos esetekben tartós – hatást gyakorolt Franciaországra, a világ más részeire elenyész� befolyással volt.

A sors úgy hozta, hogy Napóleon egyik reformja a francia határokon messze túl is hatást gyakorolt. A francia polgári törvénykönyv, azaz a Code Napoléon megalkotásáról van szó. A törvénykönyv sok tekintetben a nagy francia forradalom eszméit testesítette meg. Például eltörölte a születési el�jogokat, viszont megteremtette a törvény el�tti egyenl�séget. Ugyanakkor eléggé közel állt a régi francia törvényekhez és szokásjoghoz, ahhoz, hogy a francia nép és a jogi szakma elfogadja. Egészében véve a Code mérsékelt és jól rendszerezett volt, valamint dicséretesen tömör és világos stílusban íródott. Ennek eredményeképpen, a törvénykönyv nemcsak hogy fennmaradt Franciaországban (a jelenlegi francia polgári törvénykönyv felt�n�en hasonlít az eredeti Code Napoléonra), hanem helyi változtatásokkal sok más országban is

átvették. Napóleon mindig is szeretett a francia forradalom védelmez�jének szerepében tetszelegni.

Ennek ellenére 1804-ben Franciaország császárává kiáltatta ki magát. Ráadásul három bátyját más európai államok trónjaira ültette. Eme cselekedetei kétségtelenül neheztelést váltottak ki néhány francia köztársaságpártiban – akik ezt a viselkedést a francia forradalom eszméinek teljes feladásaként értékelték –, komoly nehézségei azonban csak a külföldi államokkal folytatott háborúiból származtak.

1802-ben Napóleon békeszerz�dést írt alá az angolokkal Amiensnél, nyugalmat hozva ezzel Franciaországnak a több mint tíz éve tartó, szinte folyamatos háborúskodás után. A következ� évben azonban a békeszerz�dést felbontották, ami háborúk hosszú sorát eredményezte Angliával és szövetségeseivel.

Bár Napóleon csapatai számos diadalt arattak a szárazföldön, Anglia meghódítása lehetetlen volt hadiflottájának legy�zése nélkül. 1805-ben, a trafalgari tengeri ütközetben – Napóleon számára sajnálatos módon – az angol flotta elsöpr� gy�zelmet aratott, ezt követ�en Anglia tengeri fennhatóságát nemigen vonták kétségbe. Habár Napóleon legnagyobb gy�zelmét (Austerlitznél, az osztrák és az orosz hadsereg ellen) csupán 6 héttel Trafalgar után aratta, ez nem nagyon ellensúlyozta a tengeri csapást.

1808-ban Napóleon oktalan módon hosszú és értelmetlen háborút kezdett az Ibériai-félszigeten, amely évekig lekötötte a francia hadsereget. Legnagyobb baklövése azonban az Oroszország elleni hadjárat volt. 1807-ben találkozott az orosz cárral, akivel a tilsiti békében örök barátságot fogadtak. A szövetség azonban fokozatosan megromlott, és 1812 júniusában Napóleon Oroszország ellen vezette hadseregét, a Grande Arméet.

Az eredményt jól ismerjük. Az orosz hadsereg többnyire elkerülte a szabályos ütközeteket, így Napóleon gyorsan haladt el�re. Szeptemberre elfoglalta Moszkvát. Az oroszok azonban felgyújtották a várost, amelynek nagy része elpusztult a t�zvészben. Öthetes moszkvai várakozás után, abban a hiú reményben, hogy az oroszok majd békéért fognak könyörögni, Napóleon végül elszánta magát a visszavonulásra. Az orosz hadsereg, az orosz tél és a francia hadsereg tartalékainak elégtelen volta együttesen eredményezték, hogy a visszavonulásból megfutamodás lett. A Grande Armée alig egytizede hagyta el élve Oroszországot.

Más európai országok, így Ausztria és Poroszország is, rádöbbentek, hogy elérkezett a pillanat a francia igából való szabadulásra. Egyesült er�vel támadtak Napóleonra, aki a lipcsei csatában, 1813 októberében ismét megsemmisít� vereséget szenvedett. A következ� évben lemondott, és az olasz partoktól nem messze fekv� Elba szigetére szám�zték.

1815-ben megszökött Elbáról, és visszatért Franciaországba, ahol lelkesedéssel fogadták, és visszahelyezték a hatalomba. Európa többi hatalma azonban hadat üzent neki, és a restauráció után száz nappal végs� vereséget szenvedett Waterloonál. Waterloo után a britek az Atlanti-óceán déli részén fekv� Szent Ilona szigetén börtönözték be, ahol 1821-ben halt meg rákban.

Napóleon katonai pályafutása meglep� ellentmondást mutat. Míg a taktikai hadm�veletek terén káprázatos lángészr�l tett tanúbizonyságot, és ha csak ez alapján kellene megítélnünk, talán � lenne minden id�k legnagyobb hadvezére, ugyanakkor átfogó stratégiai szempontból hajlamos volt hihetetlen baklövések elkövetésére, mint amilyen Egyiptom vagy Oroszország lerohanása volt. Stratégiai hibái annyira égbekiáltóak voltak, hogy Napóleont semmiképp sem lehet a legjobb hadvezérek közé sorolni. Vajon igazságtalan értékelés ez? Azt hiszem, nem. Egy hadvezér nagyságának egyik ismérve kétségtelenül az, hogy képes legyen elkerülni a katasztrofális tévedéseket. Nagyon nehéz megítélni a legeslegnagyobb hadvezéreket, mint például Nagy Sándort, Dzsingisz kánt és Timurlenket, akiknek hadseregei veretlenek voltak. Mivel Napóleont végül legy�zték, külföldi hódításai kérészélet�eknek bizonyultak. 1815-ben,

végs� veresége után Franciaország kevesebb területtel rendelkezett, mint 1789-ben, a forradalom kitörésekor.

Napóleon természetesen öntelt volt, és gyakran Hitlerrel mérik össze. De van egy dönt� különbség a két ember között. Míg Hitler tetteit nagyrészt egy gy�löletes ideológia irányította, addig Napóleon csupán egy nagyravágyó opportunista volt, és nem állt különösebben érdekében, hogy szörny� mészárlásokat kövessen el. Napóleon rendszerében még távolról sem emlékeztet semmi a náci koncentrációs táborokra.

Napóleon hatását, igen nagy hírneve miatt, könny� túlértékelni. Rövid távon valóban hallatlan hatást gyakorolt, talán nagyobbat, mint Nagy Sándor, ám kisebbet, mint Hitler. (Becslések szerint kb. 500 ezer francia katona halt meg a napóleoni háborúk alatt; ezzel szemben a II. világháború során életüket vesztett német katonák számát 8 millióra becsülik.) Napóleon tevékenysége, bármilyen mércével mérve is, sokkal kevesebb kortársának életét tette tönkre, mint Hitleré.

Hosszú távú hatását tekintve úgy t�nik, Napóleon fontosabb szerepet játszott, mint Hitler, ugyanakkor nem olyan mérték�t, mint Nagy Sándor. Napóleon átfogó változtatásokat vitt végbe a francia közigazgatásban, de Franciaországban a Föld népességének kevesebb, mint egy tizenhetede él. Akárhogy is, az ilyesfajta adminisztratív újításokat megfelel� távolságból kelt szemlélni és ezek a franciák életére sokkal kisebb hatással voltak, mint az elmúlt két évszázad technikai vívmányai.

A napóleoni korszakról azt mondják, megfelel� id�t biztosított ahhoz, hogy a francia forradalom alatt megindult változások meghonosodjanak, és hogy a francia burzsoázia által szerzett el�nyök megszilárduljanak. 1815-re, amikor végül visszaállították a francia monarchiát, ezek a változások már annyira beépültek a köztudatba, hogy az ancien régime társadalmi berendezkedéséhez való visszatérés elképzelhetetlen volt. A legfontosabb változások ugyan már Napóleon el�tt megindultak, 1799-ben, Napóleon hivatalba lépésekor valószín�leg már túl kés� volt a status quo antéhez való visszatéréshez. Ugyanakkor Napóleon, saját uralkodói ambíciói ellenére, nagy szerepet játszott a francia forradalom eszméinek elterjesztésében Európa szerte.

Napóleon közvetve ugyan, de jelent�s hatást gyakorolt Latin-Amerika történelmére is. Spanyolország ellen indított hadjárata annyira meggyengítette a spanyol kormányt, hogy az elvesztette a tényleges irányítást latin-amerikai gyarmatai fölött. A latin-amerikai szabadságmozgalmak ez alatt a de facto autonóm id�szak alatt kezd�dtek.

Napóleon összes cselekedete közül talán, épp azaz egy járt a legjelent�sebb és legtartósabb következményekkel, amely szinte lényegtelen volt f�bb tervei szempontjából. 1803-ban hatalmas terület� földet adott el az Egyesült Államoknak. Rájött, hogy az észak-amerikai francia birtokokat nehéz lenne megvédeni a brit hódítási törekvésekkel szemben, ráadásul pénzgondokkal is küszködött. Louisiana megvásárlása, amely valószín�leg a legnagyobb békés területcsere volt a történelem során, egyszeriben szinte földrész nagyságúvá tette az Egyesült Államokat. Nehéz lenne megmondani, hogyan alakult volna az Egyesült Államok helyzete Louisiana megvásárlása nélkül; bizonyosan teljesen más ország lenne, mint amilyen ma. Csakugyan kétséges, hogy az Egyesült Államok nagyhatalommá lett volna-e Louisiana nélkül.

Természetesen nem egyedül Napóleon volt felel�s Louisiana eladásáért. Az amerikai kormány nyilvánvalóan szintén szerepet játszott benne. De a francia ajánlat olyan kedvez� volt, hogy bizonyosan bármelyik amerikai kormány elfogadta volna, míg a franciák határozata Louisiana eladásáról egyetlen személy, Bonaparte Napóleon önkényes döntése alapján született.

35 THOMAS EDISON 1847-1931 A sokoldalú feltaláló, Thomas Alva Edison 1847-ben, az Ohio állambeli Milanben született. Mindössze három hónapig járt iskolába, és tanárának az volt a véleménye, hogy értelmi fogyatékos!

Edison els� találmányát, egy elektromos szavazatszámláló gépet, mindössze huszonegy évesen alkotta meg. Ennek nemigen volt keletje, úgyhogy ezután olyan dolgok feltalálására összpontosította a figyelmét, amelyekr�l úgy vélte, hogy könnyen eladhatók lesznek. Nem sokkal a szavazatszámláló után feltalálta a tökéletesített, póznára szerelhet� távírórendszert, amelyet negyvenezer dollárért adott el, s ez hatalmas összegnek számított abban az id�ben. Találmányok egész sora követte ezt, és Edison hamarosan gazdag és híres lett. Legeredetibb találmánya valószín�leg a fonográf volt, amelyet 1877-ben szabadalmaztatott. A világ számára talán mégis többet jelentett az els�, gyakorlatban is használható izzólámpa, amelyet 1879-ben fejlesztett ki.

Nem Edison volt az, aki a villanyvilágítást feltalálta. Pár évvel korábban már használtak elektromos ívlámpákat utcai világításra Párizsban. Edison ég�je viszont, az általa kifejlesztett elektromos energia-elosztóval együtt a mindennapi otthoni használatra is alkalmassá tette a villanyvilágítást. 1822-ben vállalata megkezdte az elektromosáram-fejlesztést New York-i otthonok számára, és ezután az áram házi használata gyorsan elterjedt az egész világon.

Az els� elosztótársaság létrehozásával, amely magánháztartások számára szállított áramot, Edison egy hatalmas iparág fejl�dését alapozta meg. Végül is manapság már nemcsak a villanyvilágítás alapul ezen az energiaforráson, hanem az elektromos berendezések széles skálája is, a tv-készülékt�l kezdve a mosógépig. S�t, az Edison által létrehozott elosztórendszer révén könnyen elérhet� elektromos energia nagymértékben el�segítette az elektromosság ipari használatát.

Edison jelent�sen hozzájárult a mozgóképkamerák és vetít�gépek fejl�déséhez is. Tökéletesítette a telefont (beépített szénmikrofonja nagyban javította a beszéd érthet�ségét), valamint a távírót és az írógépet is. Találmányai között szerepel még a diktafon, a stenciles sokszorosítógép és az akkumulátortelep. Mindent együttvéve Edison több mint ezer különböz� találmányt szabadalmaztatott, ami igazán hihetetlen mennyiség!

Edison meglep� produktivitásának egyik oka az, hogy pályafutásának kezdetén kutatólaboratóriumot hozott létre a New Jersey-i Menlo Parkban, ahol egy csapat tehetséges asszisztenst alkalmazott. Ez volt a nagy kutatólaboratóriumok prototípusa, amilyeneket azóta oly sok iparvállalat is létrehozott. Eme kezdeményezése, azaz a modern, jól felszerelt kutatólaboratórium, ahol sok ember csapatban, vagyis "teamben" dolgozik együtt Edison egyik legfontosabb találmánya volt, noha ezt az egyet természetesen nem szabadalmaztathatta.

Edison nem csupán feltaláló volt, a gyártásban is részt vett, és több iparvállalatot is szervezett. Ezek közül a legfontosabb a kés�bbi General Electric Company volt.

Habár Edison, alkatát tekintve, nem volt a szó szoros értelmében tudós, egy fontos tudományos felfedezést mégis tett. 1882-ben felfedezte, hogy majdnem teljes vákuumban elektromos áramlást lehet létrehozni két drót között, amelyek nem érnek össze. Ezt a jelenséget Edison-hatásnak hívják, és nemcsak elméleti érdekesség�, hanem fontos gyakorlati alkalmazása is van. Ez vezetett kés�bb az elektroncs� kifejlesztéséhez és az elektronikai ipar megalapításához.

Edison életének nagy részében súlyos halláscsökkenést�l szenvedett. Hihetetlen munkabírása azonban b�ségesen ellensúlyozta ezt a fogyatékosságát. Edison kétszer n�sült meg (els� felesége

fiatalon meghalt), és mindkét házasságából három gyermeke született. 1931-ben halt meg a New Jersey-i West Orangeban.

Edison tehetsége vitathatatlan. Mindenki egyetért abban, hogy � volt a legnagyobb feltalálózseni, aki valaha is élt. Hasznos találmányainak mennyisége félelmetes, még akkor is, ha nagy részüket harminc éven belül valószín�leg felfedezték volna mások is. Ugyanakkor, ha találmányait egyenként nézzük, láthatjuk, hogy igazán egyikük sem volt korszakalkotó jelent�ség�. Az izzólámpa például, habár széles körben használják, nem pótolhatatlan része modern életünknek. Valójában a neon- vagy halogénlámpák, amelyek egy egészen más tudományos elv alapján m�ködnek, szintén széles körben elterjedtek, és mindennapi életünk nemigen változna meg, ha egyáltalán nem használnánk izzólámpákat. Csakugyan, miel�tt a villanylámpákat használni kezdték volna, a gyertyákat, olajmécseseket, gázlámpákat általában eléggé megbízható és megfelel� fényforrásoknak tekintették. A fonográf bizonyosan ügyes eszköz, de senki sem állítaná, hogy oly mértékben változtatott volna mindennapjainkon, mint ahogy a rádió, a televízió vagy a telefon. Ráadásul az utóbbi években igencsak különböz� hangfelvételi módszereket dolgoztak ki, mint amilyen a magnetofon is, és manapság viszonylag kis változást jelentene a fonográfok vagy a lemezjátszók hiánya. Edison több szabadalma olyan eszközök tökéletesítésére vonatkozott, amelyeket mások már feltaláltak, és elég használható formában léteztek is. Ezek a fejlesztések, bár kétségkívül hasznosak voltak, nem tekinthet�k igazán fontosnak a történelem folyása szempontjából.

Noha Edison egyetlen találmánya sem volt kimagasló jelent�ség�, érdemes emlékeztetni arra, hogy nem csupán egy, hanem több mint ezer szerkezetet talált fel. Ezért soroltam Edisont el�bbre olyan híres feltalálóknál, mint Guglielmo Marconi vagy Alexander Graham Bell.

36 ANTONY VAN LEEUWENHOEK 1632-1123 Antony van Leeuwenhoek, a mikrobák felfedez�je, 1632-ben született Delft városában, Hollandiában. Középosztálybeli családból származott, és életének java részében kisebb hivatalt töltött be a városi tanácsban.

Leeuwenhoek nagy felfedezését szenvedélyének, a mikroszkópozásnak köszönhette. Abban az id�ben persze nem lehetett mikroszkópot csak úgy, boltban vásárolni, így Leeuwenhoek maga építette meg készülékeit. Sosem volt hivatásos lencsecsiszoló, és nem részesült képzésben sem ezen a téren, de figyelemreméltó jártasságra tett szert a témában, amely jóval meghaladta korának mestereiét.

Habár az összetett mikroszkópot már Leeuwenhoek születése el�tt egy emberölt�vel feltalálták, � nem vette ennek hasznát, nagyon rövid fókusztávolságú kis lencsék aprólékos és pontos csiszolásával sikerült nagyobb felbontású mikroszkópot létrehoznia, mint amilyen a korai példányok bármelyike volt. Egyik fennmaradt lencséjének 270-szeres a nagyítása, és utalások vannak arra, hogy ennél jobbakat is készített.

Leeuwenhoek kivételesen türelmes és gondos megfigyel� volt, éles szemmel és határtalan kíváncsisággal volt megáldva. Parányi lencséivel sokféle anyagot vizsgált meg, az emberi hajtól a kutya ondósejtjén és az es�cseppen át a kis rovarokig mindent, többek között izomrostot, b�rszövetet és még sok más egyebet. Részletes jegyzeteket és aprólékos rajzokat készített mindenr�l, amit megfigyelt.

1673-tól levelezésben állt az Angol Királyi Társasággal, amely korának vezet� tudományos testülete volt. Annak ellenére, hogy nem részesült magas szint� képzésben (járt elemi iskolába, de a hollandon kívül nem beszélt más idegen nyelvet), 1680-ban a társaság tagjává választották. A párizsi Tudományos Akadémiának is levelez� tagja lett.

Leeuwenhoek kétszer n�sült, és hat gyermeke volt, viszont nem született unokája. Jó egészségnek örvendett, és id�s korában is folytatni tudta tudományos munkáját. Sok magas rangú személy felkereste otthonában, köztük I. (Nagy) Péter orosz cár és az angol királyn�. 1723-ban halt meg Delftben, kilencven éves korában.

Leeuwenhoek sok fontos felfedezést tett. � volt az els�, aki részletesen leírta az ondósejtet (1677-ben), és az els�k egyike, aki megfigyelte a vörösvértesteket. Nem értett egyet azzal az elmélettel, miszerint a kezdetlegesebb él�lények spontán keletkeznének, és ez ellen számos bizonyítékot hozott fel. Sikerült megmutatnia például, hogy a bolhák is a szárnyas rovarok szokott módján szaporodnak.

Legnagyobb felfedezését 1674-ben tette, amikor el�ször figyelt meg mikrobákat. Ez az emberi történelem egyik korszakalkotó felfedezése volt. Egyetlen csepp vízben Leeuwenhoek egy egész világot talált, melyr�l addig nem is álmodtak, s amelyben nyüzsgött az élet. Bár ezt akkor még nem tudta, ez az új világ nagy jelent�ség� volt az emberiség számára. S ezek a nagyon apró, mikroszkopikus lények gyakran az emberi élet és halál urai voltak. Miután Leeuwenhoek elkezdte tanulmányozásukat, szinte mindenütt talált mikrobákat: kutakban, tavakban, es�cseppben, emberi szájban és belekben. Sokféle baktériumot és véglényt leírt, és méretüket is kiszámította.

Leeuwenhoek hatalmas felfedezését a gyakorlatban csak majd kétszáz évvel kés�bb, Pasteur idejében kezdték el alkalmazni. Tulajdonképpen a mikrobiológia úgyszólván Csipkerózsika-álmát aludta egészen a XIX. századig, amikor végre megjelentek a tökéletesített mikroszkópok.

Bárki érvelhet ezek szerint úgy, hogy ha Leeuwenhoek nem élt volna, és így felfedezéseit sem teszi meg, ez a tudomány fejl�désén talán alig változtatott volna. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Leeuwenhoek volt az, aki felfedezte a mikrobákat, s a tudományos világ végül is neki köszönhet�en döbbent rá létezésükre.

El�fordul, hogy Leeuwenhoekot olyan tudósnak tekintik, aki pusztán szerencsés véletlen folytán bukkant rá egy fontos tudományos felfedezésre. Ez a nézet nagyon messze van az igazságtól. A mikroorganizmusok felfedezése természetes következménye volt annak, hogy a régebbieket min�ségben jóval túlszárnyaló mikroszkópokat épített, és emellett türelmes és pontos megfigyel� is volt. Más szóval: felfedezését tehetségének és kemény munkájának köszönhette, nem pedig a szerencsének.

A mikrobák felfedezése egyike azon kevés tudományos felfedezéseknek, amely jórészt egyetlen ember tevékenységének köszönhet�. Leeuwenhoek egyedül dolgozott. Annak, hogy felfedezte a véglényeket és a baktériumokat, nem volt el�zménye – ellentétben a biológia legtöbb vívmányával – és semmi esetre sem volt természetes következménye a korábbi biológiai ismereteknek. Ez a tényez�, felfedezésének gyakorlati fontossága mellett indokolja el�kel� helyét e listán.

37 WILLIAM T. G. MORTON 1819-1868 A legtöbb olvasónak bizonyára semmit sem mond William Thomas Green Morton neve. Ennek ellenére sokkal jelent�sebb személy volt, mint sok, nálánál híresebb ember, mert legf�képp neki köszönhet� az érzéstelenítés bevezetése a sebészetben.

A történelem során kevés találmányt értékeltek az egyes emberek olyan nagyra, mint az anesztéziát, és kevés hozott ekkora változást az életükbe. Hátborzongató még belegondolni is, milyen félelmetes volt a sebészet azokban az id�kben, amikor a betegnek ébren kellett átélnie, hogy a sebész a csontjait f�részeli. Az, hogy valaki véget tudott vetni az ilyesfajta szenvedéseknek, bizonyosan az egyik legnagyobb ajándék, amit valaha is adtak az emberiségnek.

Morton 1819-ben született Charltonban, Massachusetts államban. Fiatalemberként a Baltimori Szájsebészeti F�iskolán tanult és 1842-ben kezdett praktizálni. Kezdetben, 1842-1843-ban egy nála valamivel id�sebb fogász, Horace Wells társa volt, aki maga is érdekl�dött az érzéstelenítés iránt. A vállalkozás azonban nem volt kifizet�d�, így 1843 végén megsz�nt.

Egy évvel kés�bb Wells a nitrogén-oxidot ("kéjgáz") kezdte érzéstelenítésre alkalmazni. Sikerült hatékonyan használnia a szert fogorvosi gyakorlatában a connecticuti Hartfordban. Sajnos egy nyilvános bemutató, amelyet Bostonban tartott, sikertelen volt.

Saját fogorvosi praxisiban Morton arra specializálódott, hogy el�készítse az embereket m�fogak viselésére. Ehhez el�ször ki kellett húzni a rossz fogakat. A foghúzás az érzéstelenítés el�tti id�kben rettent� fájdalommal járt, nyilvánvaló volt tehát, hogy szükség van érzéstelenítésre. Morton helyesen ítélte meg, hogy a kéjgáz nem lesz eléggé hatásos céljai eléréséhez, így még er�sebb szer után kutatott.

Charles T. Jackson, egy nagy tudású orvos és tudós, akit Morton is ismert, azt javasolta, hogy próbálkozzon éterrel. Az éter érzéstelenít� tulajdonságait már több mint háromszáz évvel korábban felfedezte Paracelsus, a híres svájci orvos és alkimista. A XIX. század els� felében szintén közöltek egy vagy két hasonló tartalmú beszámolót, de sem Jackson, sem pedig mások, akik az éterr�l írtak, nem használták ezt a vegyszert sebészeti operációk során.

Az éter sokat ígér� lehet�ségnek t�nt Morton szemében, és kísérletezni kezdett vele, el�ször állatokon (beleértve kedvenc kutyáját), majd saját magán. Végül 1846. szeptember 30-án kiváló alkalom adódott arra, hogy az étert betegen is teszteljék. Egy Eben Frost nev� ember jelentkezett Morton irodájában szörny� fogfájással, aki hajlandó volt bármit kipróbálni, ami enyhíthette volna az elkerülhetetlen, foghúzás okozta fájdalmakat. Morton étert adott be neki, aztán kihúzta a fogát. Amikor Frost visszanyerte öntudatát, elmondta, hogy nem érzett fájdalmat. Ennél jobb eredményre aligha lehetett számítani, és Morton azt remélte, hogy megnyílik el�tte a siker, a hírnév, a gazdagság felé vezet� út.

Bár az operációnak tanúja is volt és másnap a bostoni lapok tudósítottak az eseményr�l, a nagyközönség figyelmét mégsem vonta magára. Nyilvánvaló volt, hogy hatásosabb demonstrációra van szükség. Morton ezért megkérte dr. John C. Warrent, a bostoni Massachusettes Kórház vezet� sebészét, hogy adjon neki lehet�séget fájdalomcsillapító módszerének bemutatására más orvosok jelenlétében. Dr. Warren beleegyezett, és a bemutatót el�jegyezték a kórházban. 1846. október 16-án aztán orvosokból és medikusokból álló tekintélyes közönség el�tt Morton étert adott be egy Gilbert Abbott nev� betegnek, azután dr. Warren egy tumort távolított el Abbott nyakából. Az érzéstelenítés tökéletesen hatásosnak bizonyult és a bemutató elsöpr� sikert aratott. Ennek a bemutatónak – amelyet sok újság azonnal közölt –

köszönhet�, hogy a sebészeti m�téteknél való érzéstelenítés széles körben elterjedt a következ� néhány év során.

Az Abbotton végzett operáció után néhány nappal Morton és Jackson pályázatot nyújtottak be a szabadalmaztatásra. Noha a szabadalmat a következ� hónapban megkapták, ez nem vehette elejét az els�ségi harcoknak. Morton követelését, hogy az érzéstelenítés bevezetéséért a dics�ség java �t illesse, többen támadták, különösen Jackson. Ráadásul az a reménye sem vált valóra, hogy újítása majd gazdaggá teszi. A legtöbb – étert használó – orvos és kórház nem tör�dött azzal, hogy jogdíjat is fizessen. A perköltségek, és az els�ségért folytatott harc több pénzt emésztett fel, mint amennyit Morton a felfedezéséért kapott. 1868-ban csalódottan és szegényen halt meg New Yorkban. Még negyvenkilenc éves sem volt.

Az érzéstelenítés hasznossága a fogászatban és a sebészetben nyilvánvaló. Morton jelent�ségének megítélésében azonban annak eldöntése okozza a legnagyobb gondot, hogy milyen mértékben kell az érzéstelenítés bevezetéséért járó dics�séget megosztanunk közte és a többi érintett között. A többiek, akiket tekintetbe kell vennünk, a következ�k: Horace Wells, Charles Jackson és egy georgiai orvos, Crawford W. Long. A tényeket mérlegelve számomra úgy t�nik, hogy Morton hozzájárulása az eredményhez sokkal fontosabb volt, mint a többieké, és ennek megfelel�en soroltam is be.

Igaz, hogy Horace Wells fogorvosi gyakorlata során már két évvel azel�tt alkalmazott érzéstelenítést, hogy Morton sikeresen kipróbálta az étert. Az érzéstelenít�, amelyet Wells használt, vagyis a nitrogén-oxid, nem forradalmasította, nem is forradalmasíthatta a sebészetet. Néhány kedvez� tulajdonsága ellenére a nitrogén-oxid egyszer�en nem elég hatásos érzéstelenít� ahhoz, hogy a sebészetben kizárólag ezt alkalmazzák. (Ma is használják, más szerekkel kombinálva, bizonyos fogászati kezelések során is.) Az éter viszont bámulatosan hatékony és sokoldalú vegyszer és használata forradalmasította a sebészetet. Manapság már különleges esetekben az éternél kívánatosabb gyógyszer, vagy gyógyszerkombináció használatos, bevetését követ�en még hozzávet�leg száz évig az éter volt a leginkább használt érzéstelenít�. Hátrányai ellenére (gyúlékony és használata után gyakran rosszullét lép fel) még mindig a legsokoldalúbb érzéstelenít�, amit valaha is felfedeztek. Könny� szállítani és alkalmazni, és ami ennél is fontosabb, egyesíti magában a biztonságot és a hatékonyságot.

Crawford W. Long (1815-1878) Georgia állambeli orvos volt az, aki már 1842-ben használt étert sebészi beavatkozásoknál, négy évvel Morton bemutatója el�tt. Long viszont eredményeit 1849-ig nem tette közzé, tehát Morton bemutatója, amely sokkal korábban volt, ismertette meg az éter hasznosságát az orvosi világgal. Ennek folytán Long munkája csak néhány betegen segített, Morton tevékenysége viszont az egész világ hasznára vált.

Charles Jackson volt az, aki Mortonnak az éter használatát javasolta, és hasznos tanácsokkal is ellátta arra vonatkozólag, hogyan alkalmazza az étert a pácienseknél. Ugyanakkor maga Jackson sem használta különösebben az étert sebészeti m�tétek során, s Morton sikeres bemutatója el�tt nem is tájékoztatta az orvosi világot arról, amit az éterr�l tudott. Morton volt az, nem pedig Jackson, aki hírnevét kockáztatva vállalta a nyilvános bemutatót. Ha Gilbert Abbott meghalt volna a m�t�asztalon, nem valószín�, hogy Jackson a legcsekélyebb felel�sséget is vállalta volna.

Hol a helye tehát William Mortonnak ezen a listán? Ide kívánkozik Marton és Joseph Lister összehasonlítása. Mindketten orvosok voltak, mindketten arról híresek, hogy új módszert vagy eljárást honosítottak meg, amely forradalmasította a sebészetet és a szülészetet, utólag mindkét újítás elég nyilvánvalónak t�nik, egyikük sem els�ként alkalmazta az eljárást vagy módszert, amely az � er�feszítéseiknek köszönhet�en vált ismertté és mindketten meg kellett, hogy osszák az újításért járó elismerést másokkal. Legf�képpen azért soroltam Mortont el�rébb a listán, mint Listert, mert meggy�z�désem, hogy hosszú távon az érzéstelenítés bevezetése fontosabb

fejlemény volt, mint a steril körülmények között végzett m�téteké. Végül is a modern antibiotikumok pótolhatják a sterilizáló intézkedések hiányát az operáció alatt. Érzéstelenítés nélkül azonban kényes vagy hosszú m�téteket nem lehetne végezni, s még az egyszer�bb operációkat is addig halogatnák, amíg már túl kés� lenne.

Morton nyilvános bemutatója azon az októberi reggelen 1846-ban, az emberiség történelmének egyik nagy fordulópontja. Talán semmi nem összegzi jobban Morton munkásságát, mint emlékm�vének felirata:

William T. C. Morton Az érzéstelenít� belégzés felfedez�je és ismertet�je. Akinek hála, a sebészetben megsz�nt, a fájdalom. Aki el�tt a sebészet, mer� gyötrelem volt. És aki után a tudomány ura lett a fájdalomnak.

38 GUGLIELMO MARCONI 1874-1937 Guglielmo Marconi, a rádió feltalálója 1874-ben született az olaszországi Bolognában. Jómódú családban n�tt föl, és magántanárok tanították. 1894-ben, húszéves korában kezébe került Heinrich Hertz néhány évvel korábban végzett kísérleteinek leírása. Ezek egyértelm�en bizonyították a láthatatlan elektromágneses hullámok létét, amelyek a leveg�ben fénysebességgel terjednek.

Marconit nyomban lázba hozta az ötlet, hogy ezeket, a hullámokat jelek drót nélküli továbbítására lehetne használni nagy távolságokra. Ez új távlatokat nyithatott a távközlésben, hiszen a távíróval ez eddig nem volt lehetséges. Ezzel a módszerrel például esetleg lehetséges üzenetek továbbítása tengeren tartózkodó hajókra is.

1895-ben, mindössze egyévi munka után, Marconinak sikerült egy m�köd� berendezést létrehoznia. 1896-ban szerkezetét bemutatta Angliában, ahol felfedezése megkapta az els� szabadalmat. Marconi hamarosan vállalatot alapított, és 1898-ban elküldték az els� marconigramokat. A következ� évben sikerült drótnélküli üzeneteket küldenie a La Manche csatornán túlra. Bár felfedezésének lényegére már 1900-ban szabadalmat kapott, Marconi folyamatosan továbbfejlesztette találmányát, és valamennyi újítását szabadalmaztatta. 1901-ben sikerült rádióüzenetet küldenie az Atlanti-óceánon keresztül Angliából Új-Foundlandra.

Az új találmány jelent�sége drámai körülmények között vált nyilvánvalóvá, amikor 1909-ben az S. S. Republic nev� hajó egy ütközés során megsérült és elsüllyedt. A rádióüzeneteknek köszönhet�en megérkezett a segítség, és hat személy kivételével mindenki megmenekült. Ugyanabban az évben Marconi Nobel-díjat kapott találmányáért. A k�vetkez� évben sikerült üzeneteket továbbítania rádió segítségével Írországból Argentínába, vagyis majdnem tízezer kilométeres távolságra.

Ez üzeneteket egyébként a morzeábécé pont-vonal kódjával küldték. Ismeretes volt, hogy a hang is közvetíthet� rádió segítségével, de ez csak 1906-ban sikerült el�ször. A rádiós m�sorszórás csak az 1920-as évek elején indult, de ezután népszer�sége és jelent�sége rohamosan n�tt.

Várható volt, hogy egy szabadalmi jogok szempontjából ilyen értékes találmány jogi vitákat kavar majd. Ennek ellenére a pereskedés 1914 után befejez�dött, amikor a bíróság elismerte Marconi egyértelm� els�bbségét. Életének utolsó éveiben Marconi jelent�s kutatásokat végzett a rövidhullámú és mikrohullámú távközlés terén. 1937-ben halt meg Rómában.

Mivel Marconi csak feltalálóként ismert, nyilvánvaló, hogy hatása a rádió és a hasonló elven m�köd� berendezések jelent�ségével arányos. (Marconi nem találta fel a televíziót. Ugyanakkor a rádió feltalálása nagyon fontos el�futára volt a televíziónak és ezért jogos, hogy a televízió kifejlesztéséért járó érdem egy részét Marconinak tulajdonítsuk.) Modern világunkban a drótnélküli távközlés jelent�sége magától értet�d�. Hírközlésre, szórakoztatásra, katonai célokra, tudományos kutatásra egyaránt használják, de sok egyéb célra is (például: segíti a rend�rség munkáját is). Noha bizonyos célokra a távíró is (amelyet majdnem fél évszázaddal el�bb találtak fel) majdnem ugyanúgy megfelel, a rádió számos területen nélkülözhetetlen. Üzenete eljut autókhoz, tengeren lev� hajókhoz, repül�gépekhez repülés közben, s�t még �rhajókhoz is. Egyértelm�en fontosabb találmány, mint a telefon, mivel telefonon keresztül küldött üzeneteket rádióval is lehet közvetíteni, a rádióüzenet viszont olyan helyekre is eljut, amelyek a telefon számára elérhetetlenek.

Marconi el�rébb szerepel a listán, mint Alexander Graham Bell, s ennek oka egyszer�en az, hogy a drótnélküli távközlés fontosabb találmány, mint a telefon. Edisont, találmányainak nagy száma miatt, kissé el�rébb soroltam, mint Marconit, habár ezek közül egyik sem olyan fontos, mint a rádió. Mivel a rádió és a televízió csupán két gyakorlati alkalmazása Michael Faraday és James Clerk Maxwell elméleti munkásságának, ezért jogosnak látszik, hogy Marconit e két ember után soroljam. Ugyanakkor az is világos, hogy a legfontosabb politikai személyiségeknek csak kis hányada gyakorolt a világ sorsára akkora hatást, mint Marconi, s ez indokolja meglehet�sen el�kel� helyét ezen a listán.

39 ADOLF HITLER 1889-1945 Be kell vallanom, hogy bizonyos undort érzek, amikor Adolf Hitlert beleveszem ebbe a könyvbe. Szinte kizárólag káros hatással volt az emberiségre, és nem áll szándékomban, hogy egy olyan emberr�l emlékezzek meg, akinek f� jelent�sége abban van, hogy mintegy harmincötmillió ember halálát okozta. Mégsem menekülhetek az el�l a tény el�l, hogy Hitler rengeteg ember életére gyakorolt nagy hatást.

Adolf Hitler 1889-ben született az ausztriai Braunauban. Fiatalemberként sikertelen m�vész volt és valamikor fiatal évei alatt vált bel�le buzgó német nacionalista. Az 1. világháború alatt a német hadseregben szolgált, megsebesült és bátorságáért két kitüntetést is kapott.

Németország veresége döbbenettel és haraggal töltötte el. 1919-ben, harmincéves korában csatlakozott egy jelentéktelen jobboldali párthoz Münchenben, amely rövidesen Német Nemzetiszocialista Munkáspártra változtatta a nevét (röviden náci párt). Két éven belül a párt vitathatatlan vezet�je lett (azaz németül: Führer).

Hitler vezetése alatt a náci párt rohamosan er�södött és 1923 novemberében államcsínyt kísérelt meg, amely a müncheni sörpuccs néven vált ismertté. A puccs sikertelen volt, Hitlert letartóztatták, hazaárulás vádjával bíróság elé állították és elítélték. Miután kilenc hónapot letöltött a büntetésb�l, szabadon bocsátották.

1928-ban a náci párt még mindig elég kicsi volt, ám a nagy világgazdasági válság beköszöntével a tömegek elégedetlensége a német politikai pártok iránt n�ttön-n�tt. A nácik egyre nagyobb befolyásra tettek szert, és 1933 januárjában, negyvenhárom évesen Hitlert Németország kancellárjává választották.

Kancellárságának kezdetén Hitler rövid id� alatt diktatúrát vezetett be, s az államapparátust az ellenzék felmorzsolására használta fel. Helytelen azt képzelni, hogy ez a folyamat a polgári szabadságjogok és a vádlottak jogainak fokozatos eltiprásával ment volna végbe. A diktatúra bevezetése szinte egyik pillanatról a másikra történt és a nácik nagyon gyakran még azzal sem tör�dtek, hogy legalább a törvényesség látszatát keltsék. Sok ellenzéki politikust összevertek vagy egyszer�en nyíltan meggyilkoltak. Ennek ellenére a háborút megel�z� években Hitler megnyerte a német nép nagy részének �szinte támogatását, mert sikerült csökkentenie a munkanélküliséget és fellendítette a gazdasági életet.

Hitler ezután területhódító politikába kezdett, ami végül a második világháborúhoz vezetett. Az els� területeket háború nélkül sikerült megszereznie. Anglia és Franciaország saját gazdasági problémáival küzdött és mindenáron a béke meg�rzésére törekedett, úgyhogy nem avatkoztak közbe, amikor Hitler a német hadsereg megszervezésével megsértette a versailles-i békeszerz�dést, sem akkor, amikor csapatai megszállták a demilitarizált Rajna-vidéket (1936 márciusában), sem pedig amikor er�szakkal bekebelezte Ausztriát (1938 márciusában). Még abba is beletör�dtek, hogy (1938 szeptemberében) megszállta a Szudéta-vidéket, Csehszlovákia jól meger�sített határvidékét. A müncheni egyezmény néven ismert nemzetközi szerz�dés, amelyt�l a britek és a franciák azt remélték, hogy biztosítja majd "ennek a kornak a békét", segítség nélkül hagyta Csehszlovákiát, és néhány hónappal kés�bb Hitler az ország többi részét is elfoglalta. Hitler mindig ravaszul, azzal a fenyegetéssel f�szerezve tálalta a cselekedeteit igazoló érveket, hogy háborút indít, ha törekvéseiben meggátolják. A nyugati demokráciák pedig minden alkalommal félénken meghátráltak

Anglia és Franciaország azonban végül elszánta magát, hogy megvédi Lengyelországot, Hitler

következ� célpontját. Hitler azzal biztosította magát, hogy 1939 augusztusában megnemtámadási szerz�dést írt alá Sztálinnal (ez valójában egy támadó egyezmény volt, amelyben a két diktátor megállapodott egymással Lengyelország felosztásáról). Kilenc nap múlva Németország megtámadta Lengyelországot, és tizenhat napra rá a Szovjetunió is. Noha Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, Lengyelországot rövid id�n belül legy�zték.

Hitler legsikeresebb éve 1940 volt. Áprilisban csapatai bekebelezték Dániát és Norvégiát. Májusban lerohanták Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot. Júniusban kapitulált Franciaország. De a britek még ugyanabban az évben kivédték a német légier� támadássorozatát a híres angliai csatában, és Hitlernek soha nem sikerült lerohannia Angliát.

Hitler csapatai 1941 áprilisában meghódították Jugoszláviát és Görögországot. 1941 júniusában Hitler felrúgta a szovjetekkel kötött megnemtámadási szerz�dést, és megtámadta a Szovjetuniót. Hadserege hatalmas területeket hódított meg, de a szovjet csapatokat nem sikerült a tél beköszönte el�tt megsemmisítenie. Noha már Angliával és a Szovjetunióval hadban állt, Hitler az Egyesült Államoknak is hadat üzent 1941 decemberében, néhány nappal azután, hogy a japánok megtámadták az USA tengeri támaszpontját Pearl Harbornál.

1942 els� felének végére Németország nagyobb területet birtokolt Európában, mint addig bármelyik nemzet a történelem során, ráadásul Észak-Afrika nagy része is a fennhatósága alá tartozott. A háború 1942 második telében fordulóponthoz érkezett, amikor Németország dönt� csatát vesztett Egyiptomban el-Alameinnél és Oroszországban Sztálingrádnál. E kudarcok után a németeket elhagyta a hadiszerencse. Bár Németország végleges veresége ekkor már nyilvánvaló volt, Hitler nem volt hajlandó feladni a háborút. A félelmetes veszteségek ellenére Németország a sztálingrádi vereség után még több mint két évig folytatta a harcot. A keser� vég 1945 tavaszán következett be. Hitler 1945. április 30-án öngyilkos lett Berlinben, egy héttel kés�bb Németország megadta magát.

Amíg Hitler hatalmon volt, a történelemben addig példátlan népirtó politikába kezdett. Elvakult fajgy�löl� volt, mely a zsidók elleni különösen heves ellenszenvben nyilvánult meg. Nyíltan céljául t�zte ki, hogy a világ összes zsidóját kiirtsa. Uralma alatt a nácik hatalmas megsemmisít� táborokat létesítettek. A német befolyás alá került területekr�l ártatlan férfiakat, n�ket és gyerekeket gy�jtöttek össze, hogy marhavagonokban elszállítsák, és aztán gázkamrákban megöljék �ket. Néhány év leforgása alatt majdnem 6 millió zsidó vesztette így életét.

Nemcsak a zsidók estek áldozatul Hitlernek. Óriási számban gyilkoltak meg oroszokat és cigányokat is és mindazokat, akiket vagy fajilag alsóbbrend�eknek, vagy pedig az állam ellenségeinek min�sítettek. Nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek a gyilkosságok a harc hevében elkövetett spontán cselekedetek voltak. Hitler haláltáborait olyan gondosan megszervezték, mintha valami nagy üzleti vállalkozásról lenne szó. Nyilvántartást vezettek, megszabták a kvótát, a holttesteket pedig gondosan átvizsgálták arany fogtömések és jegygy�r�k után kutatva. Sok áldozat testét szappangyártásra használták fel. Hitler olyannyira megszállottja volt ennek a gyilkos programnak, hogy amikor Németország a hátországban és a hadszíntéren egyaránt üzemanyaggondokkal küzdött, a marhavagonok továbbra is közlekedtek a haláltáborokba, hátborzongató – ám katonailag teljesen haszontalan – küldetésüket teljesítve.

Több okból is nyilvánvalónak látszik, hogy Hitler hírneve tartós lesz. El�ször is, sokan �t tartják a történelem leggonoszabb alakjának. Ha olyan embereket, mint Néró vagy Caligula, akiknek gaztettei eltörpülnek Hitleréi mellett, kétezer év óta tart számon az emberiség a kegyetlenség szimbólumaiként, akkor biztonsággal jósolhatjuk, hogy Hitler, aki vitathatatlanul a történelem leggonoszabb embereként vált ismertté, még sok-sok évszázadon át híres-hírhedt lesz. Ráadásul Hitlerre természetesen, mint a második világháború kirobbantójára is emlékezni

fognak, ez volt a legnagyobb háború, amelyet a világ valaha is látott. A nukleáris fegyverek megjelenése miatt nem valószín�, hogy a jöv�ben sok hasonlóan nagy háború lesz még. Ezért a második világháborút valószín�leg két-háromezer év múltán is a történelem fontos eseményeként fogják számon tartani.

Ezen kívül bizarr és érdekes élettörténete miatt is hírnévre számíthat Hitler. Az a tény, hogy egy külföldi (Hitler Ausztriában született, nem Németországban) politikai tapasztalat, pénz és összeköttetések nélkül kevesebb, mint tizennégy év alatt egy jelent�s világhatalom vezet�jévé váljon, igazán elképeszt�. Különleges szónoki képességekkel rendelkezett. Ha annak alapján ítéljük meg, hogy mennyire volt képes az embereket mozgósítani, akkor nagyon valószín�, hogy Hitlert tarthatjuk minden id�k legsikeresebb szónokának. Végtére is egyhamar nem fog feledésbe merülni az, hogy milyen ördögien gonosz célok megvalósítására fordította képességeit.

A történelem során valószín�leg senki sem volt kortársaira akkora hatással, mint Adolf Hitler. A tízmilliókon kívül, akik a náci koncentrációs táborokban és az általa kezdeményezett háborúban haltak meg, emberek további milliói váltak hajléktalanná és milliók élete ment tönkre a harcok következtében.

Minden munkának, amely Hitler hatását értékeli, tekintetbe kell vennie két másik tényez�t is. El�ször is az, ami az � vezetése alatt történt, valószín�leg egyáltalán nem történt volna meg, ha nem lett volna Hitler. (E tekintetben éles ellentétben áll olyan személyiségekkel, mint például Charles Darwin vagy Simón Bolívar.) Igaz persze, hogy a németországi és az európai helyzet megfelel� alkalmat teremtett Hitler számára. Militarista és antiszemita nézetei például bizonyosan megértésre találtak hallgatóságának nagy részénél. Ugyanakkor semmi nem utal arra, hogy a németek többsége a 20-as vagy a 30-as években azt akarta volna, hogy kormánya olyan széls�séges politikát folytasson, mint kés�bb Hitleré és az sem nagyon valószín�, hogy más lehetséges német vezet�k ugyanúgy tettek volna, mint �. Valójában a hitleri éra eseményeit még megközelít�leg sem látta el�re egyetlen küls� szemlél� sem.

Másodszor pedig, a náci mozgalmat egyetlen vezet� neve fémjelezte. Marx, Lenin, Sztálin és mások mind jelent�s szerepet játszottak a kommunizmus felemelkedésében. A nemzetiszocializmusnak azonban nem volt figyelemre méltó vezet�je sem Hitler el�tt, sem utána. � juttatta hatalomra a nácikat, és vezet�i posztját mindaddig meg�rizte, amíg hatalmon voltak. Amikor meghalt, a náci párt és a kormány, amelynek élén állt, vele együtt pusztult el.

Bár Hitler saját generációjára gyakorolt hatása hatalmas volt, tevékenysége az utókorra kisebb mértékben hatott. Hitler f�bb céljainak elérésében teljes kudarcot vallott és úgy t�nik, hogy az a csekély befolyás is, amit a kés�bbi generációk életére gyakorolt, inkább az ellenkez� irányba mutat, mint eredetileg akarta. Például Hitler növelni akarta Németország befolyását és területét. Területi hódításai ezzel szemben, bár hatalmasak voltak, rövid élet�eknek bizonyultak és Németországnak jelenleg kisebb a területe, mint amekkora Hitler hatalomátvételekor volt. Hitlert pusztító szenvedély f�tötte, melynek célja a zsidók megsemmisítése volt, hatalomra jutása után tizenöt évvel azonban megalakult a független zsidó állam, els� ízben az utóbbi kétezer év alatt. Hitler gy�lölte a kommunizmust és a Szovjetuniót. Halála után, részben az általa kezdeményezett háborúnak köszönhet�en viszont a szovjeteknek sikerült irányításuk alá vonni Kelet-Európa tekintélyes részét, a kommunista befolyás pedig világszerte jelent�sen megn�tt. Hitler megvetette a demokráciát, és remélte, hogy eltiporhatja nemcsak más nemzeteknél, hanem Németországban is. Ezzel szemben ma Németországban demokrácia van, és úgy t�nik, hogy lakói sokkal kevésbé tolerálják a tekintélyelv� uralmat, mint Hitler el�tt bármikor.

Mi a végeredménye a saját korára tett mérhetetlen befolyás és az utókorra gyakorolt viszonylag kismérték� hatás e különös keverékének? Hitler hatása korának életére olyan hatalmas volt, hogy nyilvánvalóan elég magasra kell kerülnie ezen a listán. De biztosan jóval olyan

személyek mögött kell állnia, mint Csin Si Huang-ti, Augustus és Dzsingisz kán, akiknek a tevékenysége még évszázadokkal haláluk után is hatott a világra. Napóleonnal és Nagy Sándorral összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy rövid távon Hitler még jobban felbolygatta a világot, mint ez a két ember, azért került mégis valamivel hátrébb a listán, mert �k nagyobb hatással voltak az utókorra.

40 PLATÓN i.e. 427-i.e. 347

Az ókori görög filozófustól, Platóntól erednek a nyugati politikai filozófia gyökerei, de etikai és metafizikai gondolkodásunk kezdetét is t�le számítjuk. Elmélkedéseit e témákban több mint 2300 éve olvassák. Platónt ezért a nyugati gondolkodás egyik legnagyobb atyjának tartják.

Platón egy el�kel� athéni családban született i.e. 427 körül. Fiatalemberként ismerkedett meg Szókratésszel, a neves filozófussal, aki barátja és mentora lett. I.e. 399-ben az akkor hetvenéves Szókratészt istentelenség és az athéni ifjúság megrontásának eléggé ködös vádjával bíróság elé állították, majd halálra ítélték és kivégezték. Szókratész kivégzése – akir�l Platón a következ�képp írt: "minden ember közül a legbölcsebb, a legigazságosabb és a legjobb, akit valaha is ismertem" – Platónt hosszú id�re kiábrándította a demokratikus kormányzásból.

Nem sokkal Szókratész halála urán Platón elhagyta Athént, és a következ� tíz-tizenkét évet külföldi utazással töltötte. I.e. 387 körül visszatért Athénba, ahol iskolát alapított, az Akadémiát, amely több mint kilencszáz évig m�ködött. Életének hátralev� negyven évét jórészt Athénban töltötte, ahol filozófiai munkákat írt és tanított. Leghíresebb tanítványa Arisztotelész volt, aki tizenhét éves korában került az Akadémiára, amikor Platón hatvanéves volt. Platón i.e. 347-ben halt meg, nyolcvanéves korában.

Harminchat könyvet írt, f�leg politikai és etikai kérdésekr�l, de metafizikáról és teológiáról is. Nyilvánvalóan lehetetlen néhány mondatban összefoglalni ezeknek a könyveknek a tartalmát. Mégis megpróbálom összegezni – gondolatainak leegyszer�sítése árán is – f�bb politikai nézeteit, melyeket leghíresebb könyvében, Az államban írt le, amely az ideális társadalomról alkotott nézeteit tartalmazza.

Platón szerint a kormányzásnak arisztokratikusnak kell lennie. Ezen nem örökletes arisztokráciát vagy monarchiát ért, hanem érdem szerinti arisztokráciát, ami az állam legkiválóbb és legbölcsebb tagjainak uralmát jelenti. Ezeket az embereket nem a polgárok szavazatai alapján, hanem kooptálás útján választják: azok, akik már tagjai az uralkodó osztálynak, vagyis az �rök rendjének, további személyeket választanak maguk közé, kizárólag érdemeik alapján.

Platón hitt abban, hogy minden embernek, férfiaknak és n�knek egyaránt, meg kell adni a lehet�séget, hogy bizonyíthassa, alkalmas az �rök rendjének tagságára. (� volt az els� jelent�s filozófus – és hosszú ideig tulajdonképpen az egyetlen – aki a nemek alapvet� egyenl�ségét hirdette.) Az esélyegyenl�ség biztosítása érdekében javasolta, hogy minden gyermeket az állam neveljen és taníttasson. A gyermekeknek el�ször alapos testi nevelésben kell részesülniük, de a zenét, a filozófiát és más elméleti tárgyakat sem szabad elhanyagolni. A különböz� szakaszokban mindenre kiterjed� vizsgákat kell tenni. A kevésbé sikeres személyek a közösség gazdasági életében vállalnak majd részt, míg a sikeresebbek folytatják tanulmányaikat. Ennek a további oktatásnak nemcsak a szokásos elméleti tárgyakat kell tartalmaznia, hanem a "filozófia" tanulmányozását is, ami alatt Platón az ideális formákra vonatkozó metafizikai tanainak tanulmányozását érti.

Azok az emberek, akik meggy�z�en bizonyították jártasságukat az elméleti kérdések terén, harmincöt éves korukban még tizenöt évi további nevelést kapnak, amelynek gyakorlati munkából kell állnia. Csak azokat szabad felvenni az �rök rendjébe, akik megmutatták, hogy képesek elméleti tudásukat a való életben alkalmazni. Ezenkívül csak olyanokból lehet az állam �re, akik világosan bizonyították, hogy szívükön viselik a köz javát.

Az �rök rendjében a tagság nem mindenki számára vonzó. Az �rök nem lehetnek gazdagok.

Csak minimális összeg� személyes tulajdonuk lehet, és nem rendelkezhetnek házzal vagy földdel. Meghatározott (nem túl magas) fizetést kapnak, és nem birtokolhatnak aranyat és ezüstöt. Az �rök rendje tagjainak nem lehet külön családjuk, hanem együtt kell étkezniük, és szeret�ik is közösek. Ezeknek a filozófus-államférfiaknak a jutalma nem lehet anyagi természet�, inkább a köz szolgálata miatt érzett megelégedettség. Röviden így vélekedett Platón az ideális államról.

Az államot sok évszázada széles körben olvassák. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a benne leírt politikai rendszer sosem szolgált modellként egyetlen létez� polgári kormány számára sem. A Platón korától mostanáig eltelt id�szak alatt a legtöbb európai ország államformája jórészt örökletes monarchia volt. Az utóbbi évszázadok során több államban valósult meg demokratikus kormányzás, voltak olyan id�szakok is, amikor katonai diktatúra vagy demagóg önkény váltotta fel a demokráciát, mint amilyen Hitler és Mussolini uralma volt. Ezek egyike sem hasonlított Platón ideális államához. Eszméit egyetlen politikai párt sem tette magáévá és politikai mozgalmak sem n�ttek ki bel�lük, ellentétben például Karl Marx eszméivel. Arra kellene tehát következtetnünk, hogy bár Platón munkáiról elismeréssel beszélnek, de a gyakorlatban tudomást sem vesznek róluk? Szerintem nem.

Igaz, hogy Európában egyetlen polgári kormány sem jött létre közvetlenül Platón modellje alapján, ugyanakkor nagyon hasonló szerepet játszott a katolikus egyház a középkori Európában, mint Platón �reinek rendje. Az egyház a középkorban egy önmegújító elitb�l állt, amelynek minden tagja képzésben részesült a hivatalos filozófiából. Lényegében minden férfi, származásától függetlenül, beléphetett a papságba (noha a n�ket kizárták). Elvileg a papságnak nem volt családja, és az volt a szándék, hogy legf�képp a nyáj iránti tör�dés motiválja �ket, nem pedig saját hatalmuk növelése.

Platón eszméi az Egyesült Államok kormányának szerkezetét is befolyásolták. Az Amerikai Alkotmányozó Nemzetgy�lés számos tagja ismerte Platón politikai tanait. Természetesen azzal a szándékkal hozták létre az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az, lehet�vé tegye a közakarat megismerését és érvényesítését. De azzal a szándékkal is, hogy biztosítsa a legbölcsebb és legmegfelel�bb emberek kiválasztását a nemzet kormányzására.

Platón jelent�ségének a megítélése azért nehéz, mert hatása az évszázadok során széles kör� és átható volt, ugyanakkor nehezen tetten érhet� és közvetett. Politikai elméletein kívül etikai és metafizikai értekezései is sok kés�bbi filozófusra hatottak. Platón lényegében azért került sokkal hátrább ezen a listán, mint Arisztotelész, mert az utóbbi nemcsak filozófus, hanem jelent�s tudós is volt. Másrészt viszont Platón azért el�z meg olyan gondolkodókat, mint Thomas Jefferson vagy Voltaire, mert ez utóbbiak politikai írásai mindössze két-három évszázada hatnak a világra, míg Platón hatása már 2300 éve tart.

41 OLIVER CROMWELL 1599-1658

Oliver Cromwell, a ragyogó és lelkesít� katonai vezet�, aki az angol polgári forradalomban gy�zelemre vezette a parlament er�it, volt az, az ember, akinek a leginkább köszönhet�, hogy Angliában parlamentáris demokrácia van.

Cromwell 1599-ben született Huntingdonban, Angliában. Fiatalon olyan korban élt, amikor Angliát vallási széthúzás osztotta meg, királya pedig az abszolút monarchia feltétlen híve volt. Maga Cromwell gazdálkodó és vidéki nemes volt, valamint buzgó puritán. 1628-ban beválasztották a parlamentbe, de ott csak rövid ideig tevékenykedett, mert a következ� évben I. Károly király elhatározta, hogy feloszlatja a parlamentet, és egyedül fogja kormányozni az országot. Csak 1640-ben hívta össze ismét, amikor pénzre volt szüksége a skótok elleni háborúhoz. Ez az új parlament, amelynek Cromwell is tagja volt, biztosítékot és védelmet követelt a király esetleges újabb önkényes kormányzása ellen. I. Károly azonban nem kívánta alávetni magát a parlament akaratának, így 1642-ben háború tört ki a királypárti és a parlamentpárti er�k között.

Cromwell a parlament oldalára állt. Miután visszatért Huntingdonba, lovas sereget állított fel, hogy a király ellen harcoljon. A háború négy éve alatt Cromwell figyelemre méltó katonai tudása egyre nagyobb elismerést aratott. Vezet� szerepet játszott mind a Marston Moor-i jelent�s csatában, amely a háború fordulópontja volt (1644. július 2.), mind a nasebyi dönt� ütközetben (1645. június 14.). 1646-ban. I. Károly bebörtönzésével véget ért a háború, Cromwellt pedig kikiáltották a parlamenti er�k legsikeresebb tábornokának.

A béke azonban még nem állt helyre, mert a parlamentáris er�k nem voltak egységesek, a különböz� frakciók céljai lényegesen különböztek egymástól, és mert a király tudván ezt, halogatta a megegyezést. Egy éven belül újabb polgárháború tört ki, melyet Károly király szökése és er�i egyesítésére tett kísérlete idézett el�. Az újabb konfliktus a király csapatainak vereségével végz�dött, ezt követ�en a konzervatív és mérsékeltebb tagokat kizárták a parlamentb�l, és 1649 januárjában kivégezték a királyt.

Így Anglia államformája köztársaság lett, amelyet ideiglenesen az Államtanács irányított Cromwell elnökletével. A királypártiak azonban hamarosan fölénybe kerültek Írországban és Skóciában és er�iket a kivégzett király fia, a majdani II. Károly mögött sorakoztatták fel. Az eredmény: Cromwell csapatai sikeresen lerohanták Írországot és Skóciát. A hosszan tartó háborúskodás végül 1652-ben, a royalisták teljes vereségével zárult.

Most, hogy a háború végre befejez�dött, ideje volt beiktatni az új kormányt, a kormánynak pedig el kellett fogadnia az alkotmányt. Cromwell életében ezt a problémát nem sikerült megoldani. A puritán tábornok képes volt gy�zelemre vinni az abszolút monarchiát ellenz� er�ket, de sem hatalma, sem tekintélye nem volt elég ahhoz, hogy a támogatói között feszül� társadalmi ellentéteket feloldja, mert ezeket bonyolult vallási konfliktusok is terhelték.

Amikor Cromwell hatalomra került, az 1640-es parlamentb�l mindössze egy kis, nem reprezentatív széls�séges kisebbség maradt, az úgynevezett Csonka Parlament. Cromwell el�ször megpróbált új választások kiírásáról tárgyalni. Amikor azonban a tárgyalások nem jártak sikerrel, feloszlatta a Csonka Parlamentet (1653. április 20-án). Ett�l fogva egészen Cromwell 1658-ban bekövetkezett haláláig három különböz� parlamentet hívtak össze és oszlattak fel. Két alkotmányt fogadtak el, de egyik sem vált be. Ebben az id�szakban Cromwell a hadseregre támaszkodva kormányzott; valójában katonai diktátor volt. Azonban a demokratikus gyakorlat

bevezetésére tett ismételt kísérletei, valamint az, hogy nem fogadta el a koronát, amikor felajánlották neki, azt jelzik, hogy nem akart diktátor lenni, erre csak az a körülmény kényszerítette, hogy támogatói képtelenek voltak egy m�köd� kormányt felállítani.

Cromwell 1653-tól 1658-ig kormányozta Angliát, Skóciát és Írországot, mint Lord Protektor. Ez alatt az öt év alatt épült ki Nagy-Britannia viszonylag rendezett közigazgatása. Több szigorú törvényen enyhített, és támogatta az oktatást. Cromwell a vallási tolerancia híve volt, és engedélyezte a zsidóknak, hogy újra letelepedhessenek Angliában és gyakorolhassák vallásukat. (Több, mint háromszáz évvel korábban I. Edward király �zte el �ket Anglia területér�l.) Külpolitikája is sikeres volt. 1658-ban halt meg maláriában, Londonban.

Legid�sebb fia, Richard Cromwell követte a hatalomban, de kormányzása rövid ideig tartott. 1660-ban II. Károlyt visszahelyezték a trónra. Oliver Cromwell földi maradványait kiásták és felakasztották. Ám ez a megtorlás sem tudta feledtetni a tényt, hogy az abszolút monarchiáért folytatott harc megbukott. II. Károly megértette ezt, és nem próbálta meg kétségbe vonni a parlament fennhatóságát. Amikor utódja, II. Jakab megkísérelte visszaállítani az abszolút monarchiát, egykett�re elmozdították a hatalomból az 1688-as ún. dics�séges forradalomban. Az eredmény az lett, amit Cromwell már 1640-ben is akart: alkotmányos monarchia, ahol a király alárendelt szerepet játszik a parlamenttel szemben és ahol a vallási türelem elve érvényesül.

A halála óta eltelt három évszázad alatt Oliver Cromwell alakja mindig is heves vita tárgya volt. Számos kritikus vádolta képmutatással, rámutatva, hogy jóllehet mindig is hangoztatta a parlament fels�bbségét, és ellenezte az önkényes végrehajtó hatalmat, valójában katonai diktatúrát vezetett be. A többség véleménye azonban az, hogy Cromwell demokrácia iránti odaadása �szinte volt, bár rajta kívül álló okok néha arra kényszerítenék, hogy diktatórikus eszközökhöz folyamodjon. Tény, hogy Cromwell sosem volt kétszín�, sosem fogadta el a koronát, és nem vezetett be tartósan diktatúrát. Uralma többnyire mérsékelt és toleráns volt.

Hogyan értékeljük akkor Cromwell történelemre gyakorolt hatását? Legnagyobb jelent�sége természetesen az volt, hogy kit�n� katonai vezet�ként legy�zte a royalista er�ket az angol polgárháborúban. Mivel a parlamentáris er�k a háború kezdeti szakaszában elég rosszul álltak, nagyon valószín�, hogy végs� gy�zelmük Cromwell nélkül nem következett volna be. Cromwell gy�zelmeinek eredményeként a demokratikus kormányzás fennmaradt és meger�södött Angliában.

Nem szabad azt gondolnunk, hogy ez az esemény mindenképpen bekövetkezett volna. A XVII. században az európai tendenciák jórészt az abszolút monarchia meger�södése felé mutattak, a demokrácia gy�zelme Angliában a f� irányvonallal ellentétes esemény volt. A kés�bbi években az angol demokrácia példája fontos tényez� volt a francia felvilágosodásban, a francia forradalomban és a nyugat-európai demokratikus kormányok létrejöttében. Nyilvánvaló az is, hogy a demokratikus er�k gy�zelme Angliában hozzájárult ahhoz, hogy megteremt�djön a demokrácia az Egyesült Államokban és más korábbi angol gyarmatokon, mint amilyen Kanada és Ausztrália. Bár maga Anglia csak kis területet foglal el a Földgolyón, a demokrácia innen hatalmas területekre jutott el.

Oliver Cromwell el�bbre került volna a listán, ha nem lenne majdnem ugyanakkora érdeme John Locke-nak, az angol filozófusnak is abban, hogy a demokratikus intézmények létrejöttek Angliában és az Egyesült Államokban. Nem könny� megítélni Cromwell jelent�ségét, aki els�sorban a tettek embere volt és Locke-ét sem, aki viszont az elméleteké. Ugyanakkor Locke korának intellektuális légkörét ismerve valószín�nek látszik, hogy az övéihez nagyon hasonló politikai eszmék akkor is hamarosan megjelentek volna, ha maga Locke sohasem születik meg. Másrészr�l viszont, ha Cromwell nem élt volna, nagy a valószín�sége annak, hogy a parlamenti er�k elvesztették volna az angol polgárháborút.

42 ALEXANDER GRAHAM BELL 1847-1922 Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója 1847-ben született Edinburgh-ben, Skóciában. Habár csak pár évig járt iskolába, családja révén és autodidaktaként nagy m�veltségre tett szert. Bell érdekl�dése a hang reprodukálása iránt eléggé magától értet�d� volt, mivel apja a hangfiziológia specialistája volt, valamint logopédiával és siketek oktatásával is foglalkozott.

Bell 1871-ben a Massachusetts állambeli Bostonba költözött. 1875-ben itt tette azokat a felfedezéseit, amelyek a telefon feltalálásához vezettek. 1876 februárjában szabadalmat kért találmányára, amelyet néhány hét múlva meg is kapott. (Érdekes megjegyezni, hogy ugyanaznap valaki más is, egy bizonyos Elisha Gray is szabadalmaztatni akart egy hasonló szerkezetet, de egy-két órával kés�bb.)

Röviddel az után, hogy szabadalmát megkapta, Bell kiállította a telefont a philadelphiai Centenáriumi Kiállításon. Találmányát hatalmas érdekl�déssel fogadták és díjat is kapott. Ennek ellenére az Egyesült Nyugati Távíró Társaság (Western Union Telegraph Company), amelynek 100 ezer dollárért felajánlották a találmányi jogokat, végül elállt a vásárlástól. Bell és társai ezért 1877. júliusában saját vállalatot alapítottak, a mai Amerikai Telefon és Távíró Társaság el�djét (American Telephone and Telegraph Company). A telefon azonnali és óriási üzleti sikert aratott, és az AT & T-b�l végül a világ legnagyobb üzleti magántársasága lett. (Azóta több kisebb vállalatra vált szét.)

Bellnek és feleségének, akik 1879 márciusában a telefontársaság részvényeinek kb. 15%-át birtokolták, úgy látszik nem sok fogalmuk volt arról, hogy a vállalkozás milyen mesésen kifizet�d� lesz. Hét hónapon belül eladták részvényeik nagy részét, átlagosan 250 dollárért darabját. Novemberre a részvények már 1000 dollárért keltek el! (Márciusban, amikor az értékük még csak 65 dollár volt, a felesége megpróbálta rávenni Bellt, hogy azonnal adják el a részvényeket, mert attól félt, hogy az árfolyam nem lesz többé ilyen magas!) 1881-ben meggondolatlanul eladták maradék részvényeik egyharmadát. Ennek ellenére 1883-ra már kb. egymillió dollárt értek.

Noha a telefon feltalálása gazdaggá tette Bellt, sohasem hagyott fel kutatásaival és még több hasznos, bár kevésbé jelent�s eszközt sikerült feltalálnia. Sok minden érdekelte, de els�sorban az, hogy a siketeken segítsen. A felesége, akinek korábban a tanára volt, szintén siket volt. Két fiuk és két lányuk született, de mindkét fiuk még gyermekkorában meghalt. 1882-ben Bell amerikai állampolgár lett. 1922-ben hunyt el.

Bell jelent�ségének a megítélése mindig attól függ, hogy valaki milyen fontosnak tartja a telefont. Véleményem szerint nagyon fontos, hiszen kevés találmányt használnak ilyen széles körben, és kevésnek van ekkora hatása mindennapi életünkre. Bellt azért soroltam Marconi után, mert a rádió sokoldalúbb eszköz, mint a telefon. Egy telefonon keresztül bonyolított beszélgetést lényegében rádión is le lehet adni, de sok olyan helyzet van (például egy repül�géppel való összeköttetés repülés közben), amelyekben a telefon nagy valószín�séggel nem helyettesítheti a rádiót. Ha ez lenne azonban az egyetlen szempont, akkor Bell sokkal hátrább került volna a listán Marconinál. Ezzel szemben még két másik tényez�t is figyelembe kell vennünk. El�ször is azt, hogy bár egyetlen telefonbeszélgetést rádión is le lehet bonyolítani, egész telefonhálózatunkat már nagyon nehéz lenne egy hasonló rádió-távközlési rendszerrel helyettesíteni. Másodszor pedig Bell volt az, aki els�ként találta meg a hang reprodukálásának módját; ráadásul ezt a módszert használták fel kés�bb a rádióadó, a lemezjátszó és más hasonló berendezések feltalálói is. Ezért

tartom Marconit csak kismértékben fontosabbnak Alexander Graham Bellnél.

43 ALEXANDER FLEMING 1881-1955

Alexander Fleming, a penicillin felfedez�je 1881-ben született a skóciai Lochfieldben. Miután orvosi diplomát szerzett a londoni St. Mary Kórház orvosi egyetemén, immunológiai kutatásokba kezdett. Kés�bb az I. világháborúban katonaorvosként sebfert�zéseket tanulmányozott, és észrevette, hogy sok fert�tlenít�szer jobban rombolja a sejteket, mint a mikrobákat. Rájött, hogy az lenne a megoldás, ha olyan anyagot találna, amely elpusztítja a baktériumokat, de az emberi sejtekre ártalmatlan.

A háború után Fleming visszatért a St. Mary Kórházba. 1922-ben, kutatásai során felfedezett egy anyagot, amelyet lizozimnak nevezett el. A lizozim, amelyet az emberi test termel, s amely a nyál és a könny alkotórésze is, nem ártalmas az emberi sejtekre. Bizonyos mikrobákat elpusztít ugyan, de sajnos nem éppen azokat, amelyek a legártalmasabbak az emberre. Ezért, bár maga a felfedezés érdekes, nem volt nagy jelent�ség�. Fleming 1928-ban tette nagy felfedezését. A laboratóriumában található egyik Staphylococcus baktériumkultúrát leveg� érte és megpenészedett. Fleming észrevette, hogy a tenyészetnek az a része, amely közvetlenül körülvette a penészt, feloldódott. Ebb�l helyesen arra következtetett, hogy a penész olyan anyagot termelt, amely mérgez� volt a Staphylococcus baktériumra. Hamarosan azt is sikerült kimutatnia, hogy ugyanez az anyag sok más káros baktériumfajta növekedését is meggátolta. Az anyag, melyet penicillinnek nevezett el a penész (penicillium notatum) után, amely termelte, nem volt mérgez� emberre és állatra sem.

Fleming 1929-ben publikálta eredményeit, de el�ször nem nagyon figyeltek fel rájuk. Rámutatott, hogy a penicillin fontos lehetne az orvosi gyakorlatban. Neki magának azonban nem sikerült kidolgoznia az eljárást a penicillin kiválasztására, és a csodálatos szert ezért még több mint tíz évig nem használták.

Végül a harmincas évek vége felé két kutatóorvos, Howard Walter Florey és Ernst Boris Chain rábukkant Fleming cikkére. Megismételték a kísérletet, amely igazolta eredményeit. Aztán penicillint választottak ki és kísérleti állatokon próbálták ki az anyagot. 1941-ben beteg embereken is alkalmazták a penicillint. A vizsgálatok világosan kimutatták, hogy az új szer meghökkent�en hatásos.

A brit és az amerikai kormány biztatására gyógyszerészeti vállalatok is bekapcsolódtak a kutatásba, és hamarosan kifejlesztették az eljárást, amellyel nagy mennyiségben tudtak penicillint el�állítani. A penicillint el�ször csak háborús sebesülésekkor alkalmazták, de 1944-re a brit és az amerikai polgári lakosság kezelésére is megfelel� mennyiséggel rendelkeztek. 1945-ben, amikor a háború véget ért, a penicillin használata az egész világon elterjedt.

A penicillin felfedezése nagyban el�segítette más antibiotikumok kutatását is, ami sok egyéb "csodaszer" felfedezését eredményezte. A leggyakrabban használt antibiotikum azonban a penicillin maradt.

Folyamatos népszer�ségének egyik oka az, hogy a penicillin nagyon sokféle mikroorganizmus ellen hatásos. A szer eredményesen használható a szifilisz, gonorrhoea, skarlát és diftéria kezelésére, valamint bizonyosfajta ízületi gyulladások, hörghurut, agyhártyagyulladás, vérmérgezés, kelések, csontfert�zések, tüd�gyulladás, fekély és még sok más betegség esetében is.

A penicillin másik nagy el�nye, hogy használata elég biztonságos. 50 000 adag penicillin már hatásos bizonyos fert�zések ellen, de napi 100 millió egységnyit is fecskendeztek már be

betegnek káros mellékhatások nélkül. Noha az emberek egy kis százaléka allergiás a penicillinre, a legtöbb ember esetében hatásos és egyben biztonságos is.

Mivel a penicillin már emberéletek millióit mentette meg és fogja megmenteni a jöv�ben is, kevesen vitatnák Fleming felfedezésének a fontosságát. Az effajta rangsorban elfoglalt pontos helye természetesen attól függ, hogy mekkora érdemet tulajdonítunk Floreynak és Chainnek. Úgy vélem, az elismerés nagy része Fleminget illeti, aki az alapvet� felfedezést tette. Nélküle sok évnek kellett volna még eltelnie a penicillin felfedezéséig. Miután eredményeit publikálta, elkerülhetetlen volt, hogy a kiválasztás és a gyártás korszer� eljárásait el�bb-utóbb kifejlesszék.

Fleming boldog házasságban élt és egy gyermeke volt. 1945-ben Floreyval és Chainnel közösen Nobel-díjat kapott felfedezéséért. 1955-ben halt meg.

44 JOHN LOCKE 1632-1704

A híres angol filozófus, John Locke volt az els�, aki összefügg� rendszerbe foglalta az alkotmányos demokrácia alapvet� eszméit. Tanai jelent�sen befolyásolták az Egyesült Államok megalapítóit, valamint a francia felvilágosodás sok vezet� filozófusát.

Locke 1632-ben született az angliai Wringtonban. Oxfordban tanult, ahol 1656-ban baccalaureusi, 1658-ban pedig magiszteri fokozatot szerzett. Fiatalemberként sokat foglalkozott a természettudományokkal, és harminchat éves korában a Brit Királyi Társaság tagjai közé választotta. Barátságot kötött Robert Boylelal, a híres kémikussal, élete derekán pedig lsaac Newton is jó barátja lett. Az orvostudomány is érdekelte, s ebb�l baccalaureusi fokozatot szerzett, de csak alkalmanként praktizált.

Életének egyik nagy fordulópontját a Shaftesbury grófjával kötött ismeretsége hozta, akinek titkára és háziorvosa lett. Shaftesbury a liberális politikai eszmék ismert szószólója volt, II. Károly egy id�re be is börtönözte politikai tevékenysége miatt. 1682-ben Hollandiába menekült, ahol a következ� évben meghalt. Locke, aki Shaftesburyvel való közeli kapcsolata miatt szintén gyanúba keveredett, 1683-ban menekült Hollandiába. 1688-ig maradt ott, amikor is Károly utódját, II. Jakabot a dics�séges forradalom során elmozdították a trónról. 1689-ben tért vissza hazájába, s ezután élete végéig ott élt. Locke, aki sohasem n�sült meg, 1704-ben halt meg.

Az Értekezés az emberi értelemr�l (1690) cím� könyve tette híressé a nevét, amelyben az emberi tudás eredetét, természetét és határait tárgyalta. Locke alapvet�en empirikus nézeteket vallott, s gondolataira nyilvánvalóan hatott Francis Bacon és René Descartes is. Locke nézetei viszont olyan filozófusokra hatottak, mint Bishop George Berkeley, David Hume vagy lmmanuel Kant. Habár az Értekezés Locke legeredetibb m�ve és a filozófia egyik híres klasszikus darabja, kevésbé hatott a történelem fejl�désére, mint politikai írásai.

A Levél a vallási türelemr�l cím� m�vében (el�ször 1689-ben jelent meg névtelenül) Locke azt a nézetet képviselte, hogy az államnak nem szabadna beleszólnia a vallásgyakorlás kérdésébe. Locke nem az els� angol volt, aki a protestáns szekták toleranciája mellett foglalt állást; a nyomós érvek azonban, amelyeket a vallási türelem mellett sorakoztatott fel, hozzájárultak ennek a politikának a népszer�sítéséhez. S�t, Locke kiterjesztette a tolerancia elvét a nem keresztényekre is: "...sem pogánytól, sem mohamedántól, sem pedig zsidótól nem szabad megvonni a nemzetközösség polgári jogait a vallása miatt". Ugyanakkor Locke vallotta, hogy a toleranciát katolikusokra nem szabad kiterjeszteni, mert külföldi hatalomnak esküdtek h�séget, sem pedig ateistákra. Mai mércével ezért nagyon intoleránsnak tekintenénk, de természetesen saját kora eszméinek tükrében kell megítélnünk. Valójában a vallási türelem mellett felhozott érvei meggy�z�bbek voltak kora olvasóinak szemében, mint a kivételek, amiket tett. Ma, hála írásainak, a vallási tolerancia azokra a csoportokra is kiterjed, amelyeket Locke kizárt volna.

Még ennél is nagyobb jelent�ség� volt Locke Két értekezés a kormányzásról (1689) cím� m�ve, amelyben bemutatta a liberális alkotmányos demokrácia alapjául szolgáló eszméket. A könyv jelent�s hatást gyakorolt az angol ajkú világ, politikai gondolkodására. Locke szilárdan hitte, hogy minden emberi lény természet adta jogokkal bír, és ezekbe nemcsak az élethez való jog tartozik bele, hanem a személyes szabadsághoz és a tulajdonhoz való jog is. Locke azt állította, hogy az állam f� célja az emberek, és a tulajdon védelme. Ezt a nézetet az "állam éjjeli�r-elméleteként" is emlegetik.

Locke visszautasította azt az elvet, miszerint a királyok istent�l kapták a hatalomhoz való

jogukat és hirdette, hogy a kormány a hatalmat csak a kormányzottak beleegyezésével nyerheti el. "A társadalomban az ember szabadsága abban áll, hogy csak a nemzetközösség beleegyezésével létrejött törvényhozói hatalomnak vesse alá magát..." Locke nyomatékosan hangsúlyozta a társadalmi szerz�dés eszméjét. Ez a fogalom részben egy korábbi angol filozófus, Thomas Hobbes (1588-1679) írásaiból származott. De míg Hobbes arra használta a társadalmi szerz�dés elvét, hogy az abszolutizmust igazolja, addig Locke nézete szerint a társadalmi szerz�dés visszavonható:

”...ha a töményhozók bármikor arra törekszenek, hogy elvegyék és megsemmisítsék az emberek tulajdonát, vagy hogy rabszolgasorba vessék �ket egy önkényes hatalom szolgálatában, akkor háborúba sodorják saját magukat a néppel, amely ezáltal felszabadul minden további kötelezettség alól, és az egyetlen mentsvár felé fordul, amelyet Isten minden embernek meghagyott a kényszer és az er�szak ellen.”

Továbbá: "...a népnek még mindig megvan az a legf�bb joga, hogy eltávolítsa, vagy megváltoztassa a törvényhozói testületet, ha úgy találja, hogy a törvényhozói gyakorlat ellentétes a beléjük plántált bizalommal..." Locke kiállt a forradalomhoz való jog mellett, és ez er�sen hatott Thomas Jeffersonra és más amerikai forradalmárokra.

Loeke hitt a különböz� hatalmak szétválasztásában, ámde úgy vélte, hogy a törvényhozói hatalomnak feljebbvalónak kell lennie a végrehajtóinál (ennélfogva a bírói hatalomnak is, amelyet a végrehajtáshoz sorolt). Mint a törvényhozói hatalom fels�bbségének hirdet�je, Locke szinte biztosan ellenezte volna a bíróságoknak azon jogát, hogy bizonyos törvényeket alkotmányellenesnek ítéljenek.

Noha Locke szilárdan hitt a többségi kormányzás elvében, mindamellett világosan rámutatott arra, hogy a kormány nem rendelkezhet korlátlan hatalommal. Nem sértheti meg az emberek természet adta jogait, és nem foszthatja meg �ket tulajdonuktól. Egy kormány kizárólag a kormányzottak beleegyezésével kobozhat el jogosan vagyont. (Amerikában ezt az elvet egy szlogen örökíti meg: "No taxation without representation", kb.: "Nincs adórendszer képviseleti rendszer nélkül.")

A fentiekb�l egyértelm�, hogy Locke gyakorlatilag az amerikai forradalom összes fontos eszméjét megfogalmazta majdnem száz évvel az esemény el�tt. Thomas Jeffersonra gyakorolt hatása különösen szembeötl�. Nézetei Európában is elterjedtek, különösen Franciaországban, ahol közvetett szerepet játszottak a francia forradalom kitörésében és a francia Emberi Jogok Nyilatkozatának megszületésében. Bár olyan gondolkodók, mint Voltaire és Thomas Jefferson, híresebbek is, mint Locke, az � írásai megel�zték ez utóbbiakét és nagyban hatottak rájuk. Ezért indokolt, hogy megel�zze �ket ezen a listán.

45 LUDWIG VAN BEETHOVEN 1770-1827

Ludwig van Beethoven, minden id�k legnagyobb zeneszerz�je 1770-ben született Bonnban, Németországban. Már fiatalkorában megnyilvánult tehetsége, els� m�veit 1783-ban adta ki. Fiatalemberként ellátogatott Bécsbe, ahol bemutatták Mozartnak, ismeretségük rövid ideig tartott. 1792-ben Beethoven visszatért az osztrák f�városba, és egy ideig az akkori vezet� bécsi zeneszerz�, Haydn irányítása alatt tanult (Mozart az el�z� évben meghalt). Bécsben, a zenei világ akkori f�városában telepedett le és élete végéig ott élt.

Beethoven virtuóz zongorajátéka mindenkire nagy hatást gyakorolt, el�adóm�vészként és tanárként egyaránt népszer� volt. Hamarosan termékeny zeneszerz� lett. M�veit kedvez�en fogadták és húszas éveinek közepét�l könnyedén el tudta �ket adni a kiadóknak.

Beethoven húszas éveinek vége felé járt, amikor a süketség els� jeleit észlelte magán. Nem meglep�, hogy a fiatal zeneszerz�t mélyen felkavarta ez a baljóslatú fejlemény, egy ideig még az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott.

Az 1803-tól 1815-ig eltelt éveket Beethoven pályája középs� szakaszának szokás tekinteni. Ez alatt az id�szak alatt, ahogy hallása mind jobban romlott, fokozatosan visszavonult a társasági élett�l. Növekv� süketsége miatt az emberek megalapozatlanul ugyan, de azt gondolták, hogy embergy�löl�. Több fiatal hölgyhöz f�zték gyengéd szálak, de úgy t�nik, hogy minden kapcsolata boldogtalanul végz�dött és végül sohasem n�sült meg.

Beethoven kés�bb is termékeny szerz� volt. Ahogy múltak az évek, úgy szentelt mind kevesebb figyelmet arra, hogy kora közönségének zenei ízlését kielégítse, mindazonáltal muzsikája továbbra is sikeres maradt.

Negyvenes évei végére teljesen megsüketült. Következésképp nem adott több nyilvános koncertet és még inkább visszavonult a társasági élett�l. Kevesebb m�vet írt és azok is nehezebben voltak érthet�ek. Ekkorra már els�sorban csak magának és egy jöv�beli ideális közönségnek komponált. Állítólag egy kritikusnak ezt mondta: "Ezek nem önnek készültek, hanem egy kés�bbi kor számára."

A sors kegyetlen iróniája, hogy épp minden id�k legtehetségesebb zeneszerz�jét sújtotta a süketség. Ha Beethovennek valami emberfeletti er�feszítés árán süketsége ellenére is sikerült volna ugyanolyan szinten komponálnia, akkor ez lelkesít� és szinte hihetetlen h�stett lett volna. Az igazság azonban különösebb a feltételezésnél. Valójában a teljes süketség évei alatt Beethoven nem csupán megtartotta korábbi m�vei színvonalát, hanem túl is szárnyalta. Utolsó éveiben komponált szerzeményeit általában legnagyobb m�veinek tekintik. 1827-ben halt meg Bécsben, ötvenhét éves korában.

Beethoven hatalmas életm�ve kilenc szimfóniát, harminckét zongoraszonátát, öt zongoraversenyt, tíz, zongorára és heged�re írt szonátát, egy sor csodálatos vonósnégyest, kórusm�veket, egy operát és még sok mást foglal magában. M�vei mennyiségénél mégis sokkal fontosabb a min�ségük. Fenségesen egyesítik magukban az érzelmek intenzitását és a kivitelezés tökéletességét. Beethoven bebizonyította, hogy a hangszeres zene nem tekinthet� többé másodrangú m�vészetnek és saját szerzeményei a m�vészet legmagasabb fokára emelték a zenét.

Beethoven kimagaslóan eredeti zeneszerz� volt és sok általa bevezetett újítás hatása bizonyult tartósnak. Kib�vítette a zenekart, megnövelte a szimfónia terjedelmét és szélesítette skáláját. Azzal, hogy megmutatta a zongorában rejl� hatalmas lehet�ségeket hozzájárult ahhoz, hogy els� hangszer váljék bel�le. Beethoven átmenetet képviselt a klasszicizmus és a romantika között,

m�vei pedig a romantika számos vonására hatottak. Beethoven nagy hatást gyakorolt sok kés�bbi zeneszerz�re, beleértve olyan különböz�

stílusok képvisel�it, mint Brahms, Wagner, Schubert és Csajkovszkij. El�futára volt Berlioznak, Gustav Mahlernek, Richard Straussnak és még sokaknak.

Egyértelm�nek látszik, hogy Beethovennek minden más zeneszerz�t meg kell el�znie ezen a listán. Noha Johann Sebastian Bach is majdnem ugyanolyan jelent�s, Beethoven m�veit szélesebb körben és többet hallgatták, mint Bachéit. Ezen kívül Beethoven számos újítása mélyebb hatást gyakorolt a zene további fejl�désére, mint Bach m�vei.

A politikai és erkölcsi nézeteket általában könnyebben és világosabban ki lehet fejezni szavakkal, mint zenével, ezért az irodalom, hatásosabb m�faj, mint a zene. Ez az oka annak, hogy bár Beethoven kimagasló alakja a zenetörténetnek, valamivel Shakespeare után szerepel. Amikor Beethovent és Michelangelót összehasonlítottam, er�sen befolyásolt az a tény, hogy a legtöbb ember sokkal több id�t tölt zenehallgatással, mint szobrok vagy festmények szemlélésével. Ezért úgy gondolom, hogy a zeneszerz�k általában nagyobb hatást gyakorolnak az emberekre, mint azok a fest�k vagy szobrászok, akik a maguk területén éppolyan jelent�sek. Mindent összevetve igazságosnak látszik, hogy Beethoven nagyjából Shakespeare és Michelangelo között foglal helyet.

46 WERNER HEISENBERG 1901-1976

1932-ben a fizikai Nobel-díjat Werner Karl Heisenbergnek, egy német fizikusnak ítélték oda a kvantummechanika megteremtésében játszott szerepéért, ami a természettudományok történetében azóta is az egyik legfontosabb teljesítmény.

A mechanika a fizikának, azaz ága, amely a tárgyak mozgását meghatározó általános törvényekkel foglalkozik. Ez a legalapvet�bb ága a fizikának, amely viszont a természettudományok alapja. A XX. század els� éveiben nyilvánvalóvá vált, hogy a mechanika általánosan elfogadott törvényei nem alkalmasak a nagyon kis tárgyak viselkedésének leírására, mint amilyenek az atomok és az atomoknál kisebb részecskék. Ez aggasztó és nyugtalanító is volt egyben, mivel az elfogadott törvények kit�n�en m�ködtek makroszkopikus tárgyak (vagyis az egyes atomoknál sokkal nagyobb tárgyak) esetében.

1925-ben Werner Heisenberg javasolta, hogy új rendszerbe foglalják a fizikát, amely alapvet� fogalmait tekintve gyökeresen különbözött a Newton-féle klasszikus rendszert�l. Az új elmélet, Heisenberg utódainak néhány változtatása után, ragyogóan bevált és jelenleg is érvényesnek tartják mindenféle típusú és nagyságú fizikai rendszerre.

Matematikailag bizonyítható, hogy olyan esetekben, amikor csak makroszkopikus rendszerekr�l van szó, a kvantummechanika el�rejelzései olyan mértékben különböznek a klasszikus mechanikáétól, amelyek túl kicsik ahhoz, hogy mérni lehessen �ket. (Ez az oka annak, hogy a klasszikus mechanika, amely matematikailag sokkal egyszer�bb, mint a kvantummechanika (még mindig alkalmazható a legtöbb tudományos számításhoz.) Ezzel szemben ott, ahol atomi nagyságrend� rendszerekr�l van szó, a kvantummechanika eredményei lényegesen különböznek a klasszikus mechanikáétól, kísérleti úton bebizonyították, hogy ilyen esetekben a kvantummechanika eredményei a pontosak.

Heisenberg elméletének egyik következménye a híres "határozatlansági reláció", amit � maga fogalmazott meg 1927-ben. Ezt az elvet általában a tudomány egyik legmélyebb értelm� és legnagyobb horderej� elvének tekintik. A határozatlansági reláció arra szolgál, hogy meghatározzon bizonyos elméleti értékeket, amelyek korlátozzák az általunk elvégezhet� tudományos mérési lehet�ségeket. Ennek az elvnek óriási következményei vannak. Ha a fizika alapvet� törvényei megakadályoznak egy kutatót abban, hogy legyenek bár a körülmények a legideálisabbak, pontos ismereteket szerezzen a vizsgált rendszerr�l, akkor nyilvánvaló, hogy ennek a rendszernek a jöv�beni viselkedését nem lehet teljesen megjósolni. A határozatlansági reláció szerint mér�m�szereink fejl�dése sohasem fogja kiküszöbölni ezt a problémát!

A határozatlansági reláció biztosítja, hogy a fizika a dolgok természetéb�l fakadóan képtelen egyébre, mint statisztikai el�rejelzésekre. (Egy, a radioaktivitást tanulmányozó tudós például, el�re megmondhatja, hogy egytrillió rádiumatom közül kétmillió fog gamma-sugarakat kibocsátani a következ� napon. Ugyanakkor azt már nem tudja megmondani, hogy mely rádiumatomok fognak így tenni.) A gyakorlatban ez legtöbbször nem lényeges megkötés. Ha nagyon nagyszámú elemb�l álló rendszerr�l van szó, a statisztikai módszerek is gyakran megbízható eredményt adnak, kis számúak esetében azonban a statisztikus el�rejelzések már valóban nem elegend�ek. S�t, kis rendszerek esetében a határozatlansági reláció a szigorú fizikai oksági viszonyokról alkotott nézeteinek feladására kényszerít bennünket. Ez alapjaiban változtatta meg a tudományfilozófiát, olyannyira, hogy még olyan nagy tudós, mint Einsten sem akarta elfogadni: "Nem tudom elhinni – mondta egyszer Einstein –, hogy Isten kockázik a

világegyetemmel." A legtöbb modern tudós mégis belátta, hogy el kell fogadnia Heisenberg nézetét.

Nyilvánvaló, hogy elméleti szempontból a kvantumelmélet – talán még inkább, mint a relativitáselmélet – alapjaiban változtatta meg a fizikai világról alkotott elképzelésünket. Az elmélet azonban nemcsak filozófiai következményekkel járt.

Gyakorlati alkalmazása olyan modern eszközök megjelenését eredményezte, mint az elektronmikroszkóp, a lézer és a tranzisztor. A kvantumelméletet szintén széles körben alkalmazzák a magfizika és az atomenergia területén. Spektroszkópiai ismereteinknek alapját képezi, és széles körben használják a csillagászatban és a kémiában is. Ezen kívül olyan különféle kutatási témáknál is alkalmazzák, mint a folyékony hélium tulajdonságainak és a csillagok bels� szerkezetének vizsgálata vagy a ferromágnesesség és a radioaktivitás.

Werner Heisenberg Németországban született 1901-ben. 1923-ban doktori fokozatot szerzett elméleti fizikából a müncheni egyetemen. 1924-t�l 1927-ig a nagy dán fizikussal, Niels Bohrral közösen dolgozott Koppenhágában. Els� fontos dolgozata a kvantummechanikáról 1925-ben jelent meg, a határozatlansági reláció elvét pedig 1927-ben publikálta. Heisenberg 1976-ban halt meg, hetvennégy éves korában. Felesége, akit�l hét gyermeke született, túlélte �t.

A kvantummechanika fontosságának tudatában az olvasó esetleg csodálkozik, hogy Heisenberg miért nem került még el�rébb ezen a listán. Nem Heisenberg volt az egyetlen számottev� tudós, aki szerepet játszott a kvantummechanika fejl�désében. Jelent�sen hozzájárultak még a témához el�dei, Max Planek, Albert Einstein, Niels Bohr és a francia tudós, Louis de Broglie is. Ráadásul a Heisenberg témaindító értekezését közvetlenül követ� években sok tudós tett fontos kiegészítéseket a kvantumelmélethez, többek közt az osztrák Erwin Schrödinger és az angol P.A.M. Dirac. Mindemellett úgy gondolom, hogy a kvantummechanika fejl�désében Heisenbergé volt a legfontosabb szerep, és noha a dics�ség több ember között oszlik meg, tudományos eredményei el�kel� helyre érdemesítik.

47 LOUIS DAGUERRE 1787-1851

Louis Jacques Mandé Daguerre volt, azaz ember, akinek az 1830-as évek végén els�ként sikerült kifejlesztenie a fényképezés gyakorlati módszerét.

Daguerre 1787-ben született egy észak-francia városban, Cormeilles-ben. Fiatalkorában m�vész volt. Harmincas éveinek derekán megtervezte a Diorámát, amely különleges fényeffektusokkal ellátott, kör alakban elrendezett festményekb�l állt. Míg ezen a munkán dolgozott, elkezdett egy olyan gépezeten gondolkozni, amely képes lenne ecset és festék nélkül, önm�köd�en képeket létrehozni a világról, vagyis a fényképez�gépen.

A m�köd� fényképez�gép létrehozására tett korai kísérletei nem jártak sikerrel. 1827-ben megismerkedett Joseph Nicéphore Niépce-szel, aki szintén megpróbálta (és kicsit több sikerrel) feltalálni a kamerát. Két évvel kés�bb társak lettek. 1833-ban Niépce meghalt, Daguerre pedig tovább próbálkozott. 1837-re sikerült kifejlesztenie a fényképezés egy m�köd� rendszerét, a dagerrotípiát.

1839-ben Daguerre nyilvánosságra hozta eljárását, anélkül hogy szabadalmaztatta volna; cserében a francia kormány élethosszig szóló járadékot adományozott neki és Niépce fiának. A találmány bejelentése nagy szenzációt keltett. Daguerre-t h�sként ünnepelték, és címekkel halmozták el, a dagerrotípia pedig rövid id� alatt elterjedt. Daguerre hamarosan visszavonult; 1851-ben halt meg Párizs környéki vidéki házában.

Kevés találmány alkalmazása oly sokrét�, mint a fényképezésé. A tudományos kutatásnak jóformán minden területén széles körben használják, az ipar és a katonaság is számtalan célra alkalmazza. Egyesek számára komoly m�vészet, millióknak pedig élvezetes hobbi. A fényképek tájékoztatnak (vagy félretájékoztatnak) az oktatásban, az újságírásban és a reklámban. Mivel segítségükkel elevenen felidézhet� a múlt, ezért a legelterjedtebb szuvenírekké és emlékeztet�kké váltak. A filmgyártás természetesen a fényképezés fontos mellékterméke, amely amellett, hogy a szórakoztatóipar egyik legf�bb ága, gyakorlatilag majdnem annyi mindenre használható, mint a fényképezés.

Egyetlen találmány sem származik kizárólag egy embert�l, s nincs ez másként Daguerre esetében sem, akinek eredményét sok ember korábbi munkája készítette el�. A camera obscurát (amely hasonló a lencse nélküli fényképez�géphez, de nincs benne film) már legalább nyolcszáz évvel Daguerre el�tt feltalálták. A XVI. században Girolamo Cardano megtette azt a fontos lépést, hogy lencsét helyezett a camera obscura nyílásába. Ez egyik érdekes el�dje a modern fényképez�gépnek; viszont mivel az így nyert kép egyáltalán nem volt tartós, ezért nehezen tekinthetnénk az eljárást fényképezésnek. A másik fontos el�-felfedezést 1727-ben tette meg Johann Schulze, aki rájött, hogy az ezüst-sók érzékenyek a fényre. Noha felfedezését használta rövid élettartamú képek készítésére, Schulze nem fejlesztette tovább az ötletet.

Daguerre legközvetlenebb el�dje Niépce volt, aki kés�bb partnere lett. 1820 körül Niépce felfedezte, hogy a júdeai bitumen, amely egyfajta aszfalt, fényérzékeny. E fényérzékeny anyag és a camera obscura társításával Niépce-nek sikerült el�állítani a világ legels� fényképeit. (Az egyik 1826-ban készült darab még ma is létezik.) Ezért néhányan azt vallják, hogy �t kellene a fényképezés feltalálójának tekintenünk. Mindamellett Niépce fényképezési eljárása teljesen használhatatlan volt, mivel nyolc óráig tartott az expozíció, és még így is eléggé homályos kép volt az eredmény.

Daguerre módszerével a képet egy ezüst-jodiddal bevont lemezen rögzítették. 15-20 percnyi

expozíciós id� már elegend�nek bizonyult, s emiatt az eljárás kissé nehézkes volt ugyan, de használható. Két évvel azok után, hogy Daguerre nyilvánosságra hozta módszerét, mások apró módosítást javasoltak: egy új fényérzékeny anyag, az ezüst-bromid hozzáadását az ezüst-jodidhoz. Ez a kis változtatás nagymértékben csökkentette az expozíciós id�t, és így arcképek fényképezés útján történ� készítésére is alkalmassá vált.

1839-ben, nem sokkal azután, hogy Daguerre nyilvánosságra hozta találmányát, egy angol tudós, William Henry Fox Talbot bejelentette, hogy újabb eljárást dolgozott ki a fényképezésre, melynek során el�ször egy negatív lenyomat készül úgy, ahogy azt ma is csinálják. Érdemes megjegyezni, hogy Talbot 1835-ben készítette els� fotográfiáját, két évvel megel�zve az els� dagerrotípiát. Talbot, aki több más kutatási programon is dolgozott, nem fejezte be rögtön fényképezési kísérleteit. Ha nem így tesz, valószín�leg Daguerre-t megel�zve kifejlesztette volna a fényképezés gazdaságosabb módszerét, és ma �t tekintenénk a fényképezés feltalálójának.

A Daguerre és Talbot utáni évek hatalmas fejl�désének állomásai a fényképezés területén: a nedves lemezes eljárás, a száraz lemezes eljárás, a modern filmtekercs, a színes fényképek, a mozgókép, a polaroid fényképezés és a fénymásolás. Annak ellenére, hogy sokan szerepet játszottak a fényképezés feltalálásában, úgy érzem, Louis Daguerre-nek oroszlánrésze volt benne. Azel�tt nem létezett használható fényképezési eljárás, viszont az általa kifejlesztett módszer bevált, és hamarosan elterjedt. Ráadásul eredményesen népszer�sített találmánya ösztönz�leg hatott a kés�bbi fejlesztésekre is. Igaz, hogy a fényképezés ma használatos módszere lényegesen eltér a dagerrotípiától, ám ha ezeket a módszereket sohasem fejlesztik ki, a dagerrotípiát ma akkor is használhatnánk fényképezésre.

48 SIMÓN BOLÍVAR 1783-1830

Simón Bolívart gyakran "Dél-Amerika George Washingtonjaként" is emlegetik öt dél-amerikai ország (Kolumbia, Venezuela, Ecuador, Peru és Bolívia) spanyol uralom alóli felszabadításában játszott szerepe miatt. Kevés politikusnak volt ekkora szerepe, ha volt egyáltalán, egy egész kontinens történelmében.

Bolívar Venezuelában, Caracasban született 1783-ban, spanyol eredet� arisztokrata család sarjaként. Kilencéves korában árvaságra jutott. Tanulóévei alatt er�sen hatottak rá a francia felvilágosodás eszméi és eszményei. A filozófusok között, akiknek a munkáit olvasta, ott volt John Locke, Rousseau, Voltaire és Montesquieu.

Fiatal korában sok európai országba ellátogatott. 1805.-ben Rómában, az Aventinus (azóta híressé vált) domb tetején esküt tett, hogy addig nem nyugszik, amíg szül�földjét fel nem szabadítja a spanyol iga alól.

1808-ban Napóleon lerohanta Spanyolországot, és saját öccsét ültette a spanyol trónra. Azáltal, hogy a spanyol királyi családot elmozdította a politikai hatalomból, Napóleon kit�n� alkalmat teremtett a dél-amerikai gyarmatok számára, hogy harcba szálljanak politikai függetlenségükért.

A spanyol uralom elleni harc 1810-ben tört ki Venezuelában, amikor az ország spanyol kormányzóját lemondásra kényszerítették. 1811-ben függetlenségi nyilatkozatot adtak ki, ugyanabban az évben Bolívar tiszti rangot kapott a felszabadító hadseregben. A következ� évben azonban a spanyol csapatok visszafoglalták Venezuelát. Francisco Mirandát, a forradalom vezérét bebörtönözték, Bolívar pedig elmenekült az országból.

A következ� évek háborúk egész sorát hozták, amelyekben id�leges gy�zelmek és megsemmisít� vereségek váltották egymást. Ennek ellenére Bolívar elhatározása egy pillanatra sem ingott meg. A fordulópont 1819-ben következett be, amikor Bolívar kis, szedett-vedett hadseregét folyókon, síkságokon és az Andok szorosain keresztül Kolumbia felé vezette, hogy megtámadja a spanyol csapatokat. Ott megnyerte a boyacai dönt� ütközetet (1819. augusztus 7-én), ami igazi fordulópontot jelentett a csatában. Venezuela 1821-ben szabadult fel, Ecuador pedig 1822-ben.

Eközben az argentin hazafi, José de San Martín felszabadította Argentínát és Chilét a spanyol uralom alól, és megkezdte Peru felszabadítását is. A két felszabadító Ecuadorban, Guayaquil városában találkozott 1822 nyarán. Nem sikerült megegyezniük az er�iknek a spanyolok elleni egyesítésére és összehangolására vonatkozó tervben. Mivel San Martín nem akart hatalmi harcot az ambiciózus Bolívarral (ami csak a spanyolok malmára hajtotta volna a vizet), elhatározta, hogy lemond parancsnoki tisztér�l, és visszavonult Dél-Amerikából. 1824-re Bolívar hadserege befejezte a mai Peru felszabadítását, és 1825-ben a spanyol csapatokat Fels�-Peruból (a mai Bolíviából) is ki�zték. Bolívar pályafutásának hátralév� évei már kevésbé voltak sikeresek. Nagy hatást tett rá az Egyesült Államok példája, és várakozással tekintett az új dél-amerikai államok szövetsége elé. Venezuela, Kolumbia és Ecuador már egyesült, és megalakították Nagy-Kolumbiát, melynek elnöke Bolívar lett. Sajnos, a széthúzó er�k Dél-Amerikában sokkal er�sebbek voltak, mint az észak-amerikai gyarmatok esetében. Amikor Bolívar 1826-ban összehívta a Latin-amerikai Államok Kongresszusát, csak négy állam vett rajta részt. Ahelyett, hogy még több nemzet csatlakozott volna Nagy-Kolumbiához, az unió hamarosan felbomlott. Kitört a polgárháború, és 1828-ban merényletet kíséreltek meg Bolívar ellen. 1830-ra Venezuela

és Ecuador különvált. Bolívar, miután rádöbbent, hogy � maga is akadálya a békekötésnek, 1830 áprilisában lemondott. 1830 decemberében kiábrándultan, elszegényedve és hazájától, Venezuelától távol, szám�zetésben halt meg.

Bolívar határozottan becsvágyó ember volt, és korának kényszerít� körülményei hatására el�fordult, hogy diktatórikus eszközökhöz folyamodott. Ennek ellenére, ha választania kellett, hajlandó volt személyes céljait a közjónak és a demokrácia eszményének alávetni, és mindig lemondott diktatórikus hatalmáról. Egy ízben felajánlották neki a trónt, de nem fogadta el. Minden bizonnyal úgy érezte, hogy az "El Libertador" (a "Felszabadító") név, amellyel már korábban kitüntették, nagyobb megtiszteltetés, mint akármilyen királyi cím.

Nem kétséges, hogy Bolívar vezet� szerepet játszott Latin-Amerika spanyol uralom alóli felszabadításában. A mozgalom ideológiai vezet�je volt, cikkeket, leveleket írt, újságot adott ki és beszédeket mondott. Fáradhatatlan volt a harc anyagi eszközeinek el�teremtésében, és � volt a felszabadító er�k legf�bb katonai vezet�je is.

Ennek ellenére hiba volna azt gondolni, hogy Bolívar nagy hadvezér volt. Az általa legy�zött hadseregek nem voltak sem nagyok, sem jól szervezettek. Maga Bolívar nem volt különösebben tehetséges stratégiai és harcászati kérdésekben. (Ez aligha meglep�, mivel sohasem részesült katonai képzésben.) Bolívar azonban ellensúlyozta hiányosságait a csapásokkal szemben tanúsított rettenthetetlen szellemével. Minden egyes vereség után, amelyet a spanyoloktól elszenvedtek, Bolívar elszántan újra összegy�jtötte a hadsereget, és folytatta a harcot még akkor is, amikor mások már fel akarták adni.

Véleményem szerint Bolívar sokkal jelent�sebb volt olyan, nála híresebb személyeknél, mint Julius Caesar vagy Nagy Károly, részint azért, mert a tevékenységének köszönhet�en bekövetkezett változások tartósabbnak bizonyultak, részint pedig azért, mert az érintett térség nagyobb területet ölel fel. Ugyanakkor azért soroltam Bolívart Nagy Sándor, Adolf Hitler és Napóleon mögé, mert amit ez a három ember vitt végbe, nélkülük nem történt volna meg, viszont nehéz elképzelni, hogy a dél-amerikai országok valahogy ne nyerték volna el függetlenségüket.

Legérdekesebb és legkézenfekv�bb Bolívart George Washingtonnal összehasonlítani. Washingtonhoz hasonlóan Bolívar is kis és képzetlen hadsereg élére állt. Az anyagi eszközök sz�kösek voltak, és ezért gyakran volt szükség egy lelkesít� vezet�re, hogy a hadsereget egyáltalán képes legyen összetartani.

Bolívar, nem úgy, mint Washington, még életében összes rabszolgáját felszabadította. Ezen felül proklamációk kiadásával és alkotmányos úton próbálta meg eltörölni a rabszolgaságot az általa felszabadított területeken. Próbálkozásait nem koronázta maradéktalan siker, és halálakor még nem sz�nt meg a rabszolgaság a térségben.

Bolívar összetett és érdekes személyiség volt, drámai, merész és romantikus. Jóvágású férfi lévén, több szerelmi ügybe keveredett El�relátó idealista volt, az adminisztrációhoz viszont kevesebb tehetsége volt, mint Washingtonnak, s a hízelgés is jobban hatott rá. Washingtonnal ellentétben �t sokkal inkább hajtotta saját nagyravágyása, aminek az általa felszabadított területek látták kárát. Ugyanakkor viszont Bolívar határozottan közömbös volt az anyagi javak iránt. Gazdagon kezdte politikusi pályafutását, és szegény emberként vonult vissza.

Az a terület, amelyet Bolívar szabadított fel a gyarmati uralom alól, lényegesen nagyobb volt, mint eredetileg az Egyesült Államoké. Ennek ellenére egyértelm�, hogy nem olyan jelent�s személyiség, mint Washington, aminek egyszer�en az az oka, hogy az Egyesült Államok sokkal fontosabb szerepet játszott a történelemben, mint a Bolívar által felszabadított országok.

49 RENÉ DESCARTES 1596-1650

René Descartes, a híres francia filozófus, tudós és matematikus, 1596-ban született egy La Haye nev� faluban. Fiatal korában egy kit�n� jezsuita kollégiumban tanult, La Fléche-ben. Húszévesen jogi diplomát szerzett a Poitiers-i Egyetemen; de ügyvédi gyakorlatot sohasem folytatott. Noha kit�n� oktatásban részesült, meggy�z�dése volt, hogy a matematikát kivéve, nagyon kevés megbízható ismeret szerezhet� bármilyen területen. Tanulmányai folytatása helyett inkább úgy döntött, hogy utazgatni fog Európában, és tapasztalatokat szerez a világban. Mivel jómódú családból származott, jövedelme elegend� volt ahhoz, hogy kedve szerint utazgathasson.

1616-tól 1628-ig Descartes sokfelé megfordult. Rövid ideig három ország hadseregében szolgált (Hollandiában, Bajorországban és Magyarországon), de úgy t�nik, egy csatában sem vett részt. Ellátogatott Olaszországba, Lengyelországba, Dániába és más országokba is. Ezek alatt az évek alatt megfogalmazta azt, amit az igazság megismerése általános módszerének tekintett. Harminckét éves korában elhatározta, hogy megkísérli módszerét egy általános világkép megalkotására alkalmazni. Ekkortájt telepedett le Hollandiában, ahol életének hátralév� huszonegy évét töltötte. (Azért esett Hollandiára a választása, mert ott nagyobb volt a gondolatszabadság, és mert szerette volna távol tartani magát a párizsi társasági élet csábításaitól.)

1629 körül megírta A szellem irányításának szabályai cím� m�vét, melyben felvázolta módszerét. (A könyv befejezetlen maradt és Descartes-nak valószín�leg nem állt szándékában közreadni, els� ízben halála után több mint ötven évvel jelent meg.) Az 1630-tól 1634-ig terjed� id�szakban Descartes a természettudományok tanulmányozására alkalmazta módszerét. Hogy az anatómiáról és az élettanról b�vebb ismereteket szerezzen, boncolásokat végzett. Jelent�s önálló kutatásokat folytatott még az optika, a meteorológia, a matematika területén és más tudományágakban is.

Descartes egy könyvben akarta publikálni tudományos eredményeit, melynek címe Le Monde (A világ) lett volna. 1633-ban azonban, amikor a könyv már majdnem elkészült, tudomására jutott, hogy Olaszországban az egyház elítélte Galileit, amiért Kopernikusz elméletének védelmére kelt, miszerint a Föld forog a Nap körül, nem pedig fordítva. Descartes ezért úgy döntött, hogy el�vigyázatosságból könyvét nem jelenteti meg, mivel abban � is a kopernikuszi elv mellett foglalt állást. Ehelyett 1637-ben kiadta leghíresebb m�vét, az Értekezések az értelem helyes használatának s az igazságok megismerésének módszerér�l a tudományokban cím�t (amelyet általában Értekezések a módszerr�l címmel rövidítenek).

A Módszert a latin helyett inkább franciául írta, hogy minden értelmes ember elolvashassa, még azok is, akik nem rendelkeznek klasszikus m�veltséggel. A Módszerhez három esszét csatolt, amelyekben Descartes példákat sorolt fel módszere segítségével tett felfedezéseir�l. Az els� ilyen függelékben, az Optikában Descartes leírta a fényvisszaver�dés törvényét (amit ugyan már Willebrord Snell korábban felfedezett). Tárgyalva a lencséket és különböz� optikai eszközöket; leírta a szem m�ködését és több rendellenességét, valamint ismertette fényelméletét, amely a kés�bb Christiaan Huygens által megfogalmazott hullámelmélet el�dje volt. Második függeléke tartalmazta az els� modern leírást a meteorológiáról. Tárgyalta a felh�k, az es�, a szél jelenségeit, és pontos magyarázatot adott a szivárvány keletkezésére. Szembeszállt azzal a nézettel, hogy a h� egy láthatatlan folyadék, és helyesen feltételezte, hogy a h� nem más, mint bels� mozgás eredménye. (Ezt az elméletet azonban Francis Bacon és mások már

megfogalmazták.) A harmadik függelékben, a Geometriában Descartes bemutatta mind közül a legfontosabb eredményét, az analitikus geometria felfedezését. Ez jelent�s el�relépés volt a matematikában, és el�készítette Newton felfedezését, az integrál- és differenciálszámítást.

Descartes filozófiájának talán a legérdekesebb része elméletének kiindulópontja. Tekintettel az általánosan elfogadott számtalan téves nézetre, Descartes elhatározta, hogy teljesen új alapokról indul, hogy végül eljusson az igazsághoz. Ezért azzal kezdte, hogy mindent kétségbe vont amit tanáraitól tanult, legbecsesebb nézeteit, a józan ész diktálta minden elképzelést, a külvilág, s�t saját maga létezését is, egyszóval mindent.

Ez természetesen felveti a kérdést: vajon miként lehet túltépni ezen az egyetemes kételkedésen, és lehet-e bármir�l is megbízható ismeretet szerezni? Mindamellett egy sor ügyes metafizikai érv segítségével Descartes-nak sikerült saját megelégedésére bizonyítani, hogy � maga létezik ("Gondolkodom, tehát vagyok"), hogy Isten létezik, és hogy a külvilág is létezik. Ezek voltak elméletének kiindulópontjai.

Descartes módszere két szempontból is jelent�s. Egyrészt, filozófiai rendszerének középpontjába az alapvet� ismeretelméleti kérdést helyezte: "Honnan ered az emberi tudás?" Korábbi filozófusok már megpróbálták leírni a világ mibenlétét. Descartes tanított meg minket arra, hogy ezt a kérdést csak úgy lehet kielégít�en megmagyarázni, ha feltesszük a következ� kérdést is: "Honnan tudom?"

Másodszor pedig rámutatott arra, hogy nem a hitb�l, hanem a kétkedésb�l kell kiindulnunk. (Ez épp ellentétes volt Szent Ágoston és a legtöbb középkori teológus álláspontjával, akik a hit els�ségét hirdették.) Igaz, hogy Descartes ezután ortodox teológiai végkövetkeztetésekre jutott. Mindazonáltal olvasói sokkal inkább felfigyeltek az általa hirdetett módszerre, mint a következtetésekre, amelyeket ezek alapján levont. (Az egyház félelmei, hogy Descartes írásai felforgatónak bizonyulnak majd, teljesen megalapozottak voltak.)

Filozófiájában Descartes hangsúlyozta a különbséget a szellem és az anyagi dolgok között, és e tekintetben a mélyreható dualizmus szószólója. Ezt a megkülönböztetést már korábban is megtették, de Descartes írásai filozófiai vitát váltottak ki. Az általa felvetett kérdések, azóta is izgatják a filozófusokat, és mindmáig megválaszolatlanok.

Nagy hatást gyakorolt Descartes fizikai világról alkotott elképzelése is. Hitte, hogy az egész világ – Istent�l és az emberi lélekt�l eltekintve – mechanikus alapon m�ködik, ezért minden természeti jelenség megmagyarázható mechanikai alapon. Ezért utasította vissza az asztrológia, a mágia és a különféle babonák állításait. Ugyanígy tagadta a jelenségekre adott teológiai magyarázatokat is. (Vagyis közvetlen mechanikai alapon nyugvó indítékokat keresett és visszautasította azt a nézetet, hogy a különböz� események azért következnek be, hogy valamiféle távoli, végs� célt szolgáljanak.) Descartes szemléletmódjából következik, hogy az állatok alapjában véve bonyolult gépek, és hogy az emberi test is közönséges mechanikai törvények szerint m�ködik. Ez, azóta a modern fiziológia egyik alapelve lett.

Descartes helyeselte a tudományos kutatást és hitte, hogy eredményeinek alkalmazása a gyakorlatban a társadalom hasznára válhat. Úgy gondolta, hogy a tudósoknak kerülniük kellene a ködös elképzeléseket, és meg kellene próbálniuk matematikai egyenletekkel leírni a világot. Ez mind nagyon modernül hangzik. Descartes azonban, jóllehet megfigyeléseit maga végezte, sohasem mutatott rá igazán a kísérletezés alapvet� fontosságára a tudományos módszerben.

A híres angol filozófus, Francis Bacon már több évvel Descartes el�tt hirdette a tudományos vizsgálódás szükségességét és az ebb�l származó el�nyöket. Descartes híres érvelése: "Gondolkodom, tehát vagyok" sem volt eredeti. Több mint 1200 évvel korábban ezt már Szent Ágoston is megfogalmazta (természetesen más szavakkal). Ugyanígy Descartes "bizonyítéka" Isten létezésér�l csupán egyik változata az els� ízben Szent Anzelmusz (1033-1109) által

bemutatott lételméleti érvnek. 1641-ben Descartes egy másik híres könyvet adott ki, az Elmélkedéseket. A filozófia elvei

cím� m�ve 1644-ben jelent meg. Eredetileg mindkett� latinul íródott, de francia fordításban már 1647-ben megjelentek.

Noha Descartes választékosan, elb�völ� stílusban írt, írásainak hangneme meglep�en ódivatú. Gyakran hasonlít (talán racionalista megközelítése miatt) egy középkori skolasztikuséra. Ezzel szemben Francis Bacon stílusa, noha harmincöt évvel Descartes el�tt született, viszonylag modern.

Írásaiból is nyilvánvaló, hogy Descartes szilárdan hitt Istenben. Jó katolikusnak tekintette magát; az egyház azonban rossz szemmel nézte tanait, és m�vei a tiltott könyvek katolikus Indexére kerültek. Még a protestáns Hollandiában is (amely akkoriban talán Európa legtoleránsabb országa volt) ateizmussal vádolták, és a hatóságokkal is összeütközésbe került.

1649-ben Descartes elfogadta Krisztina svéd királyn� b�kez� ajánlatát, Stockholmba ment, és a királyn� magántanára lett. Descartes kedvelte a meleg szobákat, és szeretett mindig sokáig aludni. Nagyon elkedvetlenedett, amikor megtudta, hogy a királyn� reggel ötkor akar órákat venni! Attól félt, hogy a reggeli hideg leveg� a halálát okozza majd, és tényleg így is lett. Nem sokkal kés�bb tüd�gyulladást kapott. 1650 februárjában halt meg, négy hónappal Svédországba érkezése után.

Descartes sohasem n�sült meg. Volt azonban egy lánya, aki tragikusan fiatalon halt meg. Descartes filozófiáját sok kortársa er�sen bírálta részben, mert úgy érezték, hogy érvelése

néhol tautologikus. Kés�bbi filozófusok rendszerének sok gyengeségére rámutattak, manapság pedig kevesen állnának ki teljes mértékben mellette. De egy filozófus jelent�sége nem kizárólag rendszerének helyességét�l függ. Lényegesebb, hogy nézetei, vagy inkább azok a nézetek, amelyeket mások levonnak írásaiból, mekkora hatást gyakorolnak. Ezen az alapon kétségtelen, hogy Descartes jelent�s személyiség volt.

Descartes nézetei közül legalább öt nagymértékben hatott az európai gondolkodásra: a) a világmindenségr�l alkotott mechanikus képe; b) pozitív hozzáállása a tudományos kutatáshoz; c) a matematika jelent�ségének hangsúlyozása a tudományban; d) a kezdeti szkepticizmusra való buzdítás és e) az ismeretelmélet középpontba állítása. Descartes jelent�ségének megítélésében tiszteletreméltó tudományos eredményeit is

számításba vettem, különösen az analitikus geometria felfedezését. Ez a tényez� gy�zött meg arról, hogy Descartes-ot lényegesen el�rébb soroljam olyan kiemelked� filozófusoknál, mint Voltaire, Rousseau és Francis Bacon.

50 MICHELANGELO 1475-1564 Michelangelo Buonarroti, a nagy reneszánsz m�vész kimagasló alakja a vizuális m�vészetek történetének. Michelangelo, a zseniális fest�, szobrász és építész, egész gy�jteményre való mesterm�vet hagyott maga után, amelyek több mint négy évszázada b�völik el a néz�ket. Munkássága jelent�sen befolyásolta a kés�bbi európai festészet és építészet fejl�dését.

Michelangelo 1475-ben született Caprese városában, Olaszországban, Firenzét�l kb. hatvanöt kilométerre. Tehetsége korán megmutatkozott, és tizenhárom éves korában a híres firenzei fest�, Ghirlandaio tanítványául fogadta. Amikor Michelangelo tizenöt éves lett, Lorenzo di Medici (II. Magnifico), Firenze uralkodója meghívta a Medici-palotába, ahol szinte családtagként lakott, s kés�bb a mecénása lett. Michelangelo óriási tehetsége kortársai el�tt is nyilvánvaló volt, így gyakran bízták meg pápák és magas rangú világi vezet�k, hogy m�alkotásokat tervezzen és alkosson a számukra.

Noha sok helyen élt, életének legnagyobb részét Firenzében és Rómában töltötte. 1564-ben halt meg Rómában, kevéssel nyolcvankilencedik születésnapja el�tt. Sohasem n�sült meg.

Bár nem volt olyan univerzális tehetség, mint id�sebb kortársa, Leonardo da Vinci, azért Michelangelo sokszín�sége is nagyon impozáns. � volt az egyetlen m�vész, talán az egyetlen ember, aki két különböz� területen is kimagaslót alkotott. Fest�ként talán a legjelent�sebb, mind legkit�n�bb m�veinek min�ségét, mind kés�bbi fest�kre gyakorolt hatását tekintve. Azokat az óriási freskókat, amelyekkel a római Sixtus-kápolna mennyezetét díszítette, méltán tartják minden id�k egyik legnagyobb m�vészeti alkotásainak. Ennek ellenére Michelangelo els�sorban szobrásznak tartotta magát, és sok kritikus tekinti e téren a legnagyobbnak. Dávid- és Mózes-szobra például vagy a híres Pietá mind párját ritkító remekm�vek.

Michelangelo kiemelked� tehetség� építész is volt, � tervezte a firenzei Medici-kápolnát. Sok-sok éven át volt a római Szent Péter-bazilika vezet� építésze is.

Michelangelo élete során számos verset írt, közülük mintegy háromszáz maradt fenn. Szonettjeit s más verseit csak jóval halála után adták ki, s határozottan arról tanúskodnak, hogy költ�ként is kiváló volt.

Ahogy azt már a Shakespeare-r�l szóló részben is elmagyaráztam, meggy�z�désem, hogy a m�vészet és a m�vészek általában viszonylag kisebb hatást gyakorolnak az emberiség történelmére és mindennapjaira. Ezért van az, hogy Michelangelo, annak ellenére, hogy zseniális m�vész volt, hátrább került ezen a listán, mint sok tudós és feltaláló, akik közül többen kevésbé híresek nála.

51 II. ORBÁN PÁPA 1042-1099

Nem sokan tudják manapság, hogy ki volt II. Orbán pápa. Pedig kevés ember volt, akinek a történelemre gyakorolt hatása ilyen nyilvánvaló és közvetlen lett volna, mivel II. Orbán volt az a pápa, aki háborút hirdetett a Szentföldnek a mohamedánoktól való visszafoglalására, s ezzel kezdetét vette a keresztes hadjáratok kora.

Orbán, akinek eredeti neve Odo de Lagery volt, 1042 körül született Franciaországban, Chátillon-sur-Marne közelében. Népes francia nemesi családból származott és kit�n� nevelést kapott. Fiatalemberként f� esperes volt Reimsben. Kés�bb clunyi szerzetes, perjel, majd bíboros aztán érsek lett, miel�tt 1088-ban pápává választották volna.

Orbán határozott, agilis és a politikában jártas pápa volt, de nem emiatt került be a könyvembe. Az az esemény, amely legf�képpen emlékezetessé tette II. Orbán nevét, 1095. november 27-én történt. Egyházi zsinatot hívott össze a franciaországi Clermont városába és itt, több ezres tömeg el�tt hangzott el az a beszéde, amely talán a leghatásosabb volt a történelem során, s amely még évszázadokig éreztette hatását Európában. Beszédében Orbán kikelt az ellen, hogy a szeldzsuk törökök, akik akkor a Szentföld területét lakták, keresztény szent helyeket gyaláznak meg és bántalmazzák a zarándokokat. Orbán felszólította a keresztény világot, hogy szent háborúban, egy nagy keresztes hadjáratban fogjon össze a Szentföld visszafoglalására. Orbán persze sokkal ravaszabb volt annál, semhogy kizárólag önzetlen érzelmekre apellált volna. Hangsúlyozta, hogy a Szentföld termékeny és gazdag, sokkal gazdagabb, mint a keresztény Európa túlnépesedett területei. Végül a pápa bejelentette, hogy a keresztes hadjáratban való részvétel a keresztes lovag számára teljes b�nbocsánattal járna.

Orbán ragyogó beszéde, mely egyszerre hatott hallgatóinak legnemesebb és legönz�bb énjére, szenvedélyes lelkesedést keltett a hallgatóság körében. Miel�tt befejezhette volna, a tömeg kórusban kiabálta: "Deus le volt!", vagyis "Isten így akarja!" és ez lett hamarosan a keresztesek csatakiáltása. Néhány hónap múlva már elindult az els� keresztes hadjárat. Ezt szent háborúk hosszú sora követte (nyolc jelent�s és több kisebb keresztes háborút indítottak), amelyek nagyjából kétszáz évet öleltek fel.

Orbán 1099-ben halt meg, két héttel azel�tt, hogy az els� keresztes hadjárat során sikerült visszafoglalni Jeruzsálemet, de még miel�tt az err�l szóló hírek eljutottak volna hozzá.

Nem hiszem, hogy a keresztes háborúk jelent�ségét magyarázni kellene. Mint minden háború, ezek is közvetlenül hatottak a résztvev�kre és az útjukba kerül� civil lakosságra egyaránt. Ráadásul a keresztes hadjáratok közeli kapcsolatot teremtettek Nyugat-Európa és a bizánci, iszlám civilizáció között, az utóbbiak abban az id�ben sokkal fejlettebbek voltak. Ez a kapcsolat hozzájárult a reneszánsz megszületéséhez, amely a modern európai civilizáció felvirágzásához vezetett.

II. Orbán pápa nemcsak a keresztes hadjáratok hatalmas jelent�sége miatt került erre a listára, hanem azért is, mert nem valószín�, hogy ezek az � inspirációja nélkül bekövetkeztek volna. A helyzet nyilvánvalóan megérett, máskülönben beszéde süket fülekre talált volna. Viszont egy egész Európára kiterjed� mozgalom elindításához egy központi vezet�re is szükség volt. Egyik ország királya sem lett volna alkalmas erre. (Gondoljunk csak bele: ha például a német császár szent háborút hirdet a törökök ellen, és hadseregét keresztes hadjáratra vezeti, nem valószín�, hogy sok angol lovag csatlakozik hozzá.) Csak egy személy volt Nyugat-Európában, akinek hatalma országhatárok felett állt. Csak a pápa tehetett ilyen javaslatot az egész keresztény

világnak, abban a reményben, hogy sokan csatlakoznak majd indítványához. A pápa vezetése és drámai beszéde nélkül a keresztes hadjáratok, mint tömegmozgalmak, valószín�leg sohasem kezd�dtek volna el.

A körülmények sem voltak olyanok, hogy bárki, aki a pápai tisztséget betölti, keresztes hadjáratot kezdeményezhetett volna a Szentföld felszabadítására. S�t, a legtöbb el�relátó vezet� vonakodott volna ilyen szokatlan indítványt tenni, amelynek a következményeit oly nehéz volt el�re megjósolni, de II. Orbán vette a bátorságot; és ezzel a tettével nagyobb és tartósabb hatást gyakorolt az emberiség történelmére, mint sok, nálánál híresebb ember.

52 OMAR IBN AL-HATTÁB kb. 586-644

Omar ibn al-Hattáb a második és talán a legjelent�sebb volt a mohamedán kalifák sorában. Mohamed fiatalabb kortársa volt, és a prófétához hasonlóan � is Mekkában született. Születési éve nem ismeretes, valószín�leg 586 körül volt.

Omar eredetileg Mohamednek és új vallásának egyik legelszántabb ellenfele volt. Aztán elég váratlanul áttért az iszlám vallásra és ezután szilárd védelmez�jévé vált. (Szembeötl� a párhuzam Szent Pál kereszténységre való áttérésével.) Omar Mohamed próféta közeli tanácsadója lett, és Mohamed haláláig az is maradt.

632-ben Mohamed meghalt, anélkül hogy kijelölte volna utódját. Omar haladéktalanul Abu-Bakr jelöltségét támogatta, aki a próféta közeli munkatársa és apósa volt. Ez kiküszöbölte a hatalmi harcokat, és lehet�vé tette, hogy Abu-Bakrt els� kalifának (vagyis Mohamed "utódjának") ismerjék el. Abu-Bakr sikeres vezet� volt, de meghalt kalifaságának második éve végén. � viszont kifejezetten Omart jelölte meg utódjaként (aki szintén a próféta apósa volt), s így megint elkerülték a hatalmi harcot. Omar 634-ben lett kalifa és 644-ig maradt hatalmon, amikor is Medinában egy perzsa rabszolga merényletet követett el ellene. Halálos ágyán hat f�b�l álló testületet bízott meg azzal, hogy kijelöljék az utódját, újfent elkerülve a hatalomért való fegyveres harcot. A bizottság Oszmánt választotta harmadik kalifául, aki 644-656 között uralkodott.

Omar kalifaságának tíz éve alatt vitték végbe a legnagyobb arab hódításokat. Nem sokkal Omar hatalomra kerülése után az arab seregek lerohanták Szíriát és Palesztinát, amelyek abban az id�ben a Bizánci Birodalomhoz tartoztak. A jarmuki csatában (636) az arabok elsöpr� gy�zelmet arattak a bizánciak fölött. Damaszkusz ugyanabban az évben esett el, Jeruzsálem pedig két évvel kés�bb hódolt be. Az arabok meghódították egész Palesztinát és Szíriát és a jelenlegi Törökország felé nyomultak tovább. 639-ben megszállták Egyiptomot, amely szintén bizánci fennhatóság alá tartozott. Három éven belül az arabok teljesen meghódították Egyiptomot.

Irak ellen, amely akkor a Szászánidák perzsa birodalmához tartozott, már Omar uralomra jutása el�tt megkezd�dtek az arab támadások. Az arabok dönt� gy�zelmüket 637-ben, a kádiszíjai csatában aratták Omar uralkodása alatt. 641-re az arabok egész Irak felett megszerezték a hatalmat. De ezzel még nem ért véget a harc, az arab csapatok Perzsiát is lerohanták, és a nehávendi csatában (642) végs� gy�zelmet arattak az utolsó Szászánida-császár er�i fölött. Amikor 644-ben Omar meghalt, Irán nyugati felének nagy részét elfoglalták. Halálakor az arab seregek nem vesztettek lendületükb�l és keleten hamarosan befejezték Perzsia meghódítását, nyugaton pedig folytatták az el�renyomulást Észak-Afrikán keresztül.

Omar hódításainak tartóssága ugyanolyan fontos, mint kiterjedésük. Irán, bár lakói áttértek az iszlám hitre, végül visszanyerte függetlenségét az araboktól. Szíria, Irak és Egyiptom azonban nem. Ezek az országok teljesen elarabosodtak, és mind a mai napig meg is maradtak arabnak.

Omarnak természetesen ki kellett alakítania politikáját a seregei által meghódított hatalmas birodalomban. Elhatározta, hogy az arabok kiváltságos katonai kasztot alkotnak majd a meghódított területeken és hely�rségi városokban fognak élni, elkülönítve az �slakosoktól. A meghódított népeknek sarcot kellett fizetniük a muzulmán (legnagyobbrészt arab) hódítóknak, de ett�l eltekintve békében élhettek, és ami a legfontosabb, nem térítették át �ket er�szakkal az iszlám vallásra. (A fentiekb�l nyilvánvaló, hogy az arab hódítás nemzeti hódító háború volt inkább, nem pedig szent háború, noha a vallási tényez� is jelen volt.)

Omar eredményei valóban bámulatra méltóak. Mohamed után � játszotta a legfontosabb szerepet az iszlám elterjedésében. Ha hódításait nem viszi véghez, kétséges, hogy az iszlám ugyanilyen széles körben uralkodó vallás lenne, mint ma. Ráadásul az uralma alatt meghódított területek, azóta arab fennhatóság alatt állnak. Nyilvánvaló természetesen, hogy az érdem nagy része Mohamedet, e változások elindítóját illeti, de nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni Omar közrem�ködését. Hódításai nem voltak magától értet�d� következményei a Mohamed által megkezdett m�nek. A területi terjeszkedés egy része valószín�leg mindenképp végbement volna, de nem olyan nagymértékben, mint ahogy végül Omar zseniális vezetése alatt történt.

Talán meglep�, hogy Omar – aki gyakorlatilag ismeretlen a nyugati világban – el�kel�bb helyet foglal el olyan híres embereknél, mint Julius Caesar vagy Nagy Károly. Ennek azaz oka, hogy az Omar uralma alatt véghezvitt arab hódítások méretüket és tartósságukat tekintve is lényegesen jelent�sebbek voltak Caesar vagy Nagy Károly hódításainál.

53 ASÓKA kb. i.e. 300-232

Asóka, India történelmének valószín�leg legjelent�sebb uralkodója harmadikként lépett a trónra a Maurja-házból, s unokája volt a dinasztia alapítójának, Csandragupta Maurjának. Csandragupta indiai hadvezér volt, a Nagy Sándor hadjáratát követ� esztend�kben meghódította Észak-India túlnyomó részét, s ily módon megalapította az els� nagy birodalmat India történelmében.

Asóka születésének évét nem ismerjük, feltehet�, hogy i.e. 300 körül lehetett, és i.e. 273 táján lépett trónra. Eleinte nagyapja nyomdokait követte és országát háborúval igyekezett növelni. Uralkodása nyolcadik esztendejében sikeres hadjáratot vezetett az India keleti partjánál elterül� Kalinga állam ellen (nagyjából a jelenlegi Orissza állam helyén). De amikor rádöbbent gy�zelmének iszonyatos árára, megrémült. Százezer embert öltek meg és még nagyobb volt a sebesültek száma. A megrendült és b�ntudatot érz� Asóka elhatározta, hogy nem viszi véghez India meghódítását, és lemond minden hódító háborúról, Vallási filozófiaként a buddhizmust fogadta el, s igyekezett a dharma erényeit, a becsületességet, a könyörületet és az er�szak elkerülését gyakorolni.

Életvitelében Asóka felhagyott a vadászattal és vegetáriánus lett. Még jelent�sebbek ennél azok a különböz� emberbaráti és politikai irányelvek, amelyeket követett. Kórházakat és állatmenedékhelyeket létesített, számos kemény törvényen enyhített, utakat építtetett és fejlesztette az öntözést. S�t, még különleges kormányzati tisztvisel�ket, dharma tisztvisel�ket is kijelölt, hogy jámborságra oktassák, és baráti kapcsolatokra buzdítsák a népet. Birodalmában minden vallást megt�rt, de kiváltképpen a buddhizmust támogatta, amelynek népszer�sége érthet�en megnövekedett. Birodalmából számos külországba küldtek buddhista misszionáriusokat, akik f�ként Ceylonban végeztek sikeres térít� munkát.

Asóka elrendelte, hogy élete eseményeit és intézkedéseit véssék sziklákra és oszlopokra, szerte birodalmában. Ezek közül az emlékm�vek közül számos megmaradt. Földrajzi eloszlásuk megbízható felvilágosítást ad Asóka fennhatóságának kiterjedésér�l, s a rájuk vésett feliratok a mi legmegbízhatóbb forrásaink uralkodása eseményeir�l. Mellesleg ezeket, az oszlopokat remek m�vészi alkotásokként is becsben tartják.

Ötven év sem telt el Asóka halála után, s a Maurja-birodalom szétesett, és soha nem támadt fel. Ám a buddhizmus támogatásával Asóka id�álló és széles kör� hatást gyakorolt a világra. Amikor trónra lépett, a buddhizmus jelentéktelen helyi vallás volt, csupán Északnyugat-Indiában tett szert népszer�ségre. Asóka halálakor már egész Indiában voltak hívei, és gyorsan terjedt a szomszédos országokban. Gautamán kívül Asóka tett legtöbbet azért, hogy a buddhizmus nagy világvallássá fejl�dhessen.

54 SZENT ÁGOSTON 354-430

A Római Birodalom hanyatlásának éveiben élt Ágoston – latin nevén Augustinus – korának legnagyobb teológusa volt. Írásai az egész középkoron át mély hatást gyakoroltak a keresztény hitelvekre és magatartásra, s�t még manapság is hatnak.

Ágoston 354-ben született Tagaste városában (jelenleg Souk-Ahras, Algéria), körülbelül negyvenöt mérföldre, délre a nagy tengerparti várostól, Hippótól (jelenleg Annaba). Apja pogány volt, anyja hív� keresztény. Ágostont gyermekkorában nem keresztelték meg.

Szellemi képességei már serdül�korában leny�göz�ek voltak és tizenhat évesen Karthágóba küldték tanulni. Ott ágyast tartott és egy törvénytelen gyermeke született. Tizenkilenc éves korában elhatározta, hogy a filozófiát fogja tanulmányozni. Hamarosan a manicheus hitre tért, ezt a vallást Máni próféta alapította 240 táján. Az ifjú Ágoston a kereszténységet kezdetlegesnek látta, ezzel szemben a manicheizmus az értelméhez szólt. A következ� kilenc év folyamán mégis fokozatosan kiábrándult ebb�l a hitb�l. Huszonkilenc évesen Rómába költözött, majd rövidesen Észak-Itáliában, Milánóban telepedett le. Ott belemélyedt Platón filozófiájának módosított változatába, az új-platonizmusba, amelyet Plótinosz fejtett ki a harmadik században.

Milánó püspöke ebben az id�ben Szent Ambrus volt. Ágoston meghallgatta a püspök néhány prédikációját, s ezek megismertették a kereszténység új, bonyolultabb értelmezésével. A harminckét esztend�s Ágoston megtért, s az egykori kételked� a kereszténység buzgó védelmez�je lett. 387-ben Ambrus megkeresztelte, és röviddel ezután Ágoston hazatért Tagaltéba.

391-ben Ágoston Hippo püspökének a helyettese lett. Öt év múlva a püspök elhalálozott, és helyére a negyvenkét esztend�s Ágoston lépett. Élete végéig töltötte be ezt a tisztséget.

Jóllehet Hippo nem tartozott a fontos városok közé, Ágoston kiválósága olyan nyilvánvaló volt, hogy hamarosan az egyház egyik legtiszteltebb vezet�je lett. Gyenge egészsége ellenére gyorsírók segítségével számos vallásos m�vet írt. Nagyjából 500 szentbeszéde és több mint 200 levele maradt ránk. Könyvei közül Az Isten városa és a Vallomások a leghíresebb, s ez a kett� gyakorolta a legnagyobb hatást. Az utóbbit, amely a világirodalom egyik legismertebb önéletrajza, negyvenes éveiben írta.

Ágoston számos levele és szentbeszéde azt a célt szolgálja, hogy megcáfolja a manicheusok, a donatisták (szakadár keresztény szekta) és a pelagiánusok (egy másik eretnek csoportosulás) tanait. A pelagiánusokkal folytatott vitája Ágoston tantételeinek fontos része. Pelagius angol szerzetes volt, aki 400 körül Rómába ment, és ott figyelemre méltó teológiai tanokat fejtegetett. Mi valamennyien – hirdette Pelagius – mentesek vagyunk az eredend� b�nt�l, és szabadon választhatunk jó és rossz között. Erényes élettel meg jótettekkel minden ember elnyerheti az üdvösséget.

Pelagius nézeteit, részint Ágoston írásainak befolyására, eretneknek bélyegezték és magát Pelagiust (akit már el�z�leg szám�ztek Rómából) az egyház kiközösítette. Ágoston szerint ugyanis valamennyi embert megbélyegzett Ádám b�ne. Emberi lények képtelenek csupán a maguk erejéb�l és jótettekkel elnyerni az üdvösséget, az üdvözüléshez Isten kegyelme szükséges. Hasonló gondolatokat már régebben is kifejtettek, ám Ágoston kiegészítette az el�z� állításokat, s írásai meger�sítették az egyház állásfoglalását ezeken a pontokon, amelyek az id�k folyamán megszilárdultak.

Ágoston azt állította, hogy Isten már tudja, ki üdvözül és ki nem, s ezért közülünk egyesek

predesztinálva vannak az üdvözülésre. Az eleve elrendelés eszméje nagy hatást gyakorolt kés�bbi teológusokra, így Aquinói Szent Tamásra és Kálvin Jánosra.

Az eleve elrendelés hittételénél feltehet�en még fontosabb Ágoston állásfoglalása a szexualitással kapcsolatosan. Amikor keresztény hitre tért, elhatározta, hogy lemond a szexualitásról. (Egy helyen azt írta: "Mi sem kerülend� inkább a szexuális kapcsolatoknál.") Ám a tényleges lemondás nagyon nehéznek bizonyult, Ágoston Vallomásaiban hosszasan írja le a testi vággyal folytatott küzdelmeit és ez irányú nézeteit. A Vallomásaiban kifejtett szempontok Ágoston nagy tekintélye miatt jelent�s hatást gyakoroltak a középkor a szexualitással kapcsolatos felfogására. Ágoston írásai az eredend� b�n fogalmát is összekapcsolták a szexuális vággyal.

Ágoston életében a Római Birodalom gyorsan hanyatlott. Alarik uralma alatt, 410-ben a vizigótok feldúlták Rómát. A megmaradt pogány lakosság persze azt hangoztatta, hogy a rómaiakra így sújtott le a büntetés, mert elhagyták régi isteneiket és keresztény hittre tértek. Szent Ágoston leghíresebb könyve, Az Isten városa részben véd�irat a kereszténység mellett ennek a vádnak ellenében. Ám a könyv átfogó történelemfilozófiát is tartalmaz, amely id�vel jelent�s hatást gyakorolt az európai fejl�désre. Ágoston kifejtette benne, hogy sem a Római Birodalom, sem Róma városa vagy a Föld bármely városa nem bír jelent�séggel. Valójában csupán az "égi város" növekedése, más szavakkal az emberiség lelki fejl�dése fontos. Ennek a fejl�désnek hajtóereje természetesen az egyház. ("Az Egyházon kívül nincs üdvösség.") Ebb�l az állításból az következik, hogy az uralkodónak, akár keresztények, akár pogányok, akár barbárok, nincs akkora jelent�ségük, mint a pápának és az egyháznak.

Jóllehet Ágoston nem tette meg a dönt� lépést, érvelése arra a következtetésre vezet, hogy a világi uralkodók a pápának legyenek alárendelve. A középkori pápák örömest vonták le ezt a következtetést Ágoston írásaiból, akinek tételei tehát megalapozták egyház és állam hosszan tartó konfliktusát, azt a konfliktust, amely sok századon át rányomta bélyegét az európai történelemre.

Ágoston írásainak nagy szerepük volt abban, hogy a görög filozófia bizonyos nézetei átszármaztak a középkori Európába. Kiváltképpen az újplatonizmus befolyásolta er�sen Ágoston érett gondolatvilágát, s rajta keresztül hatott a középkori keresztény filozófiára. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Ágoston már kifejezte Descartes híres állítását: "Gondolkodom, tehát vagyok", csak persze más szavakkal.

A sötét középkori századok el�tt Ágoston volt az utolsó nagy keresztény teológus, aki írásaiban az egyház hitelveinek valamennyi fontos körvonalát úgy vázolták fel, ahogy azok nagyjából az egész középkorban fennmaradnak. A latin egyházatyák közt � volt a legkiválóbb, írásait a papság széles köre olvasta, nézetei az üdvözülésr�l, a szexualitásról, az eredend� b�nr�l és sok más kérdésr�l ennek megfelel�en hatottak. Számos kés�bbi katolikus teológusra, köztük Aquinói Szent Tamásra, valamint kimagasló protestáns egyházi személyiségekre, így Lutherre és Kálvinra gyakorolt nagy hatást Szent Ágoston.

Ágoston 430-ban, hetvenhatodik évében halt meg Hippóban. Ebben az id�szakban a Római Birodalmat szétszaggató barbár törzsek egyike, a vandál ostrom alá vette Hippót. Néhány hónap múlva bevették a várost, nagy részét felégették, ám Ágoston könyvtára és a székesegyház megmenekült a pusztulástól.

55 WILLIAM HARVEY 1578-1657

William Harvey, a nagy angol orvos, a vérkerintés és a szívm�ködés felfedez�je 1578-ban született Folkestone városban, Angliában. Harvey 1628-ban adta közre nagy m�vét: Anatómiai értekezés a szív és a vér mozgásáról állati lényekben, amelyet joggal tekintenek az egész orvostörténet legfontosabb könyvének. Valóban ez a kezdete a modern fiziológiai tudománynak. Legf�bb jelent�sége nem a közvetlen alkalmazásban áll, hanem inkább abban, hogy alapvet� ismerettel lát el az emberi test m�ködésér�l.

Nekünk, akik abban a tudatban n�ttünk fel, hogy a vér kering, s ennélfogva tényként bizonyosnak vesszük, Harvey elmélete magától értet�d�, de ami manapság egyszer�nek és nyilvánvalónak tetszik, nem volt az a régebben él� biológusok szemében. Kiemelked� biológusok írásaikban a következ� nézeteket fejtették ki:

a) az élelem a szívben válik vérré; b) a szív melegíti fel a vért; c) az artériák leveg�vel vannak telve; d) a szív életfenntartó folyadékot állít el�; e) a vér mind az artériákban, mind a vénákban árad és apad, hol a szív felé folyik, hol meg

távolodik t�le. Galenus, az ókori világ legnagyobb orvosa, aki személyesen végzett számos boncolást, s

elmélyülten foglalkozott a szív m�ködésével és a vérerekkel, soha nem gyanította, hogy a vér kering. Nem merült ez fel Arisztotelészben sem, bár a biológia is érdekl�dése középpontjában állt. Még Harvey könyvének megjelenése után sem volt hajlandó sok orvos elfogadni azt az állítást, hogy a vér az erek zárt rendszerében állandóan kering az emberi testben, s a szív gondoskodik a vért mozgató er�r�l.

Harvey egyszer� számtani m�velet révén jutott arra a gondolatra, hogy a vér kering. Úgy becsülte, hogy a szív minden egyes verésével kiáradó vér körülbelül két uncia (56,70 g). Minthogy a szív percenként nagyjából 72-szer ver, egyszer� szorzás ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a szív óránként 245 kg vért lök az aortába. Csakhogy 245 kg messze meghaladja az emberi testsúlyt, és még inkább meghaladja a vér súlyát. Harvey számára tehát nyilvánvaló volt, hogy a szív állandóan ugyanazt a vért keringteti. Miután ezt a feltevést megfogalmazta, kilenc éven át kísérleteket, és gondos megfigyeléseket végzett, hogy meghatározza a vérkeringés részleteit. Könyvében világosan megállapította, hogy az artériák vért visznek a szívb�l, a vénák pedig visszaviszik a vért a szívbe. Mikroszkóp hiányában nem láthatta a kapilláriákat, a hajszálereket, amelyek a legvékonyabb artériákból a vénákba szállítják a vért, de helyesen következtetett létezésükre. (A hajszálereket Malpighi olasz biológus fedezte fel Harvey halála után néhány évvel.)

Harvey azt is megállapította, hogy a szív feladata vért pumpálni az artériákba. Elmélete – akárcsak minden más kérdésben – teljesen helytálló volt. Továbbá kísérleteken alapuló kétségbevonhatatlan tények sokaságát tárta fel gondosan megválasztott érvek kíséretében. Elmélete kezdetben er�s ellenállásba ütközött, de élete végén általánosan elfogadták.

Harvey az embriológia terén is tevékenykedett, ez irányú munkássága sem jelentéktelen, jóllehet kevésbé fontos, mint a vérkeringéssel kapcsolatos kutatása. Gondos megfigyel� volt, és könyve, az 1651-ben közzéadott Az állatok nemzésér�l a modern embriológiai kutatás kezdetét jelzi. Akárcsak Arisztotelész, aki er�sen hatott rá, Harvey is cáfolta a preformáció elméletét, azt a

feltevést, hogy az embriónak legkorábbi szakaszában is ugyanaz a felépítése, mint a kifejl�dött egyednek, csak sokkal kisebb. Helytállóan mutatta ki, hogy az embrió végleges felépítése fokozatosan fejl�dik ki.

Harvey élete hosszú, érdekes és sikeres volt. Tizenévesen a Cambridge-i Egyetem Caius Kollégiumában tanult. 1600-ban Itáliába utazott, s a padovai egyetemen, amely akkoriban talán az egész világ legjobb orvosi egyeteme volt, orvosi tanulmányokat folytatott. (Érdemes megjegyezni, hogy Galilei a padovai egyetem professzora volt, mialatt Harvey ott tartózkodott, jóllehet nem tudni, hogy találkoztak-e.) Harvey 1602-ben Padovában szerzett orvosi diplomát. Majd visszatért Angliába, ahol hosszú és sikeres orvosi gyakorlatot folytatott. Két királyt is kezelt (I. Jakabot és I. Károlyt), valamint Francis Bacont, a kiváló filozófust. A londoni Orvosi Kollégiumban anatómiát adott el�, s egy ízben az intézmény rektorává választották. (Harvey nem fogadta el a tisztséget.) Magánpraxisán kívül a londoni Szent Bertalan Kórház f�orvosa is volt. Amikor a vérkeringést tárgyaló könyve 1628-ban megjelent, egész Európában híressé vált. Harvey házasember volt, de gyermektelen. 1657-ben, hetvenkilenc éves korában halt meg Londonban.

56 ERNEST RUTHERFORD 1871-1937

Ernest Rutherfordot általában a XX. század legnagyobb kísérleti fizikusának tartják. A radioaktivitással kapcsolatos ismereteinknek � a központi személyisége s egyszersmind az az ember, aki létrehozta a magfizika tudományágát. Roppant horderej� felfedezései elméleti jelent�ségéhez hozzájárult széles kör� gyakorlati alkalmazásuk, többek között nukleáris fegyverek, nukleáris er�m�vek, radioaktív indikátorok és radioaktív kormeghatározás terén. A világra gyakorolt nagy hatása feltehet�en még növekszik és valószín�leg tartós lesz.

Rutherford Új-Zélandon született és nevelkedett. Az ottani Canterbury Kollégiumban tanult, és huszonhárom éves korára bölcsész- és természettudományi diplomát szerzett. A következ� esztend�ben ösztöndíjat kapott az angliai Cambridge Egyetemre, ahol három évet töltött el kutató egyetemi hallgatóként a kor kimagasló tudósa, J.J. Thompson mellett. Huszonhét éves korában a fizika professzora lett a kanadai McGill Egyetemen, s itt m�ködött kilenc esztend�n át. 1907-ben tért vissza Angliába, ahol a Manchesteri Egyetem fizika tanszékét vezette. 1919-ben visszament Cambridge-be, ezúttal a Cavendish Laboratórium igazgatójaként, s élete végéig ott is maradt.

A radioaktivitást 1896-ban fedezte fel Antoine Becquerel francia tudós, miközben urániumvegyületekkel végzett kísérleteket, de Bequerel érdekl�dése hamarosan elfordult ett�l a jelenségt�l. Alapvet� tudásunknak túlnyomó része ezen a területen Rutherford széles kör� kutatásának köszönhet�. (Marie és Pierre Curie még két radioaktív elemet talált, a polóniumot és a rádiumot, de alapvet�en fontos felfedezéseket nem tettek.)

Rutherford kezdeti megállapításainak egyike az, hogy az uránium radioaktív kisugárzásai két különböz� összetev�b�l állnak, amelyeket � alfa-, illetve béta-sugárnak nevezett el. Id�vel mindkét összetev� sajátosságait kimutatta (sebesen mozgó részecskékb�l állnak) és bebizonyította, hogy van még egy harmadik összetev� is: a gamma-sugarak.

A radioaktív sugárzásnak fontos jellemz�je az energiája. Becquerel, a Curie házaspár és még számos más kutató úgy vélekedett, hogy ennek az energiának küls� forrása van, de Rutherford kimutatta, hogy a megnyilvánuló energia – amely sokkal nagyobb a kémiai reakciókban felszabadulónál – az uránatomok belsejéb�l származik. Ezzel létrehozta az atomenergia nagy jelent�ség� fogalmát.

A tudósok mindig azt tételezték fel, hogy az egyes atomok szétbonthatatlanok és megváltoztathatatlanok, de Rutherfordnak (igen tehetséges fiatal asszisztense, Frederick Soddy segítségével) sikerült kimutatnia, hogy ha egy atom alfa- vagy béta-sugarakat bocsát ki, más atommá alakul át. A vegyészek eleinte vonakodtak ezt elfogadni, de Rutherford és Soddy kidolgozta a radioaktív bomlások teljes sorozatát, amelyben az uránium ólommá alakul át. Rutherford kimérte a bomlási sebességeket is és bevezette a felezési id� nagyon fontos fogalmát. Ez hamarosan elvezetett a radioaktív kormeghatározás technikájához, amely egyike lett a leghasznosabb tudományos segédeszközöknek; fontos szolgálatot tesz a geológia, a régészet, a csillagászat és még sok más tudomány területén.

Rutherford felfedezéseinek bámulatos sorozata 1908-ban meghozta neki a Nobel-díjat (id�vel Soddy is Nobel-díjban részesült), de legnagyobb teljesítménye még csak ezután következett. Rutherford ugyanis azt észlelte, hogy sebesen mozgó alfa-részecskék, anélkül hogy látható nyomot hagynának, könnyen át tudnak hatolni egy vékony aranylemezen, bár az áthatolás közben kissé eltérültek. Ez a tény azt a feltevést sugallta, hogy az arany atomjai nem kemény, áthatolhatatlan testecskék, "parányi biliárdgolyócskához" hasonlóak, miként a tudósok ez ideig

hitték, hanem belül puhák. Mintha az apróbb, keményebb alfa-részecskék olyan könnyen hatolnának át az aranyatomokon, akár egy nagy sebesség� lövedék a zselén.

De Rutherford, aki két fiatal kutatóval, Geigerrel és Marsdennel dolgozott együtt, megállapította, hogy az alfa-részecskék közül néhány mozgásiránya jelent�sen megváltozott, amikor nekiüt�dött a vékony aranylemeznek, s�t egyesek visszapattantak! Sejtve, hogy ebben valami nagyon fontos jelenség rejlik, többször megismételte a kísérletet és gondosan megszámlálta a különböz� irányokban szétszóródó részecskéket. Majd egy nagyon nehéz, de teljesen meggy�z� matematikai számítással kimutatta, hogy csakis egyetlen lehet�ség van a kísérleti eredmények magyarázatára: az arany atomja majdnem teljesen üres térb�l áll, és az atomnak csaknem az egész tömege egy parányi "atommagban", a középen összpontosul!

Rutherford értekezése (1911) egy csapásra szétzúzta a szokásos megfigyeléseken alapuló világképünket. Ha még egy fémdarab is, amely a legszilárdabb tárgynak tetszik túlnyomóan üres tér, akkor minden, amit mi szilárdnak tekintettünk, hirtelen a határtalan ürességbe rohanó parányi foltok sokaságának t�nik.

Rutherford az atommag felfedezésével megvetette az atomszerkezet modern elméletének alapját. Amikor két év múlva Niels Bohr közzétette híres m�vét, amelyben az atomot a kvantummechanika irányította, parányi naprendszereként írja le, modelljének kiindulópontja Rutherford atommag-hipotézise volt. Hasonlóképpen járt el Heisenberg és Schrödinger, amikor a mátrixmechanika és hullámmechanika segítségével bonyolultabb atommodelleket szerkesztettek.

Rutherford felfedezése tehát új tudományhoz, az atommag tanulmányozásához vezetett. Ezen a téren is úttör�nek bizonyult. 1919-ben sikerült nitrogénatommagokat oxigénatommagokká átalakítania oly módon, hogy sebesen mozgó alfa-részecskékkel bombázta �ket. Ez a teljesítmény hajdani alkimisták legmerészebb álmait is felülmúlta.

Hamarosan felismerték, hogy a Nap energiájának forrása feltehet�en a magátalakulás. Továbbá, hogy az a folyamat, amely az atommagok átalakulásához vezet, az alapja az atomfegyvereknek és a nukleáris er�m�veknek. Rutherford felfedezése ezért messzire túln�tt az elméleti fontosság keretein.

Rutherford "túlméretezett" egyénisége maradandó hatást gyakorolt azokra, akik találkoztak vele. Nagydarab, er�s hangú férfi volt, áradt bel�le a határtalan energia és magabiztosság, és szembet�n�en hiányzott bel�le a szerénység. Amikor egy kollégája szóvá tette azt a kísérteties képességét, hogy mindig a tudományos kutatás "hullámtaraján" van, � rávágta: "Nos, miért ne? Végeredményben én hoztam létre azt a hullámot, nemde?" Kevés tudós cáfolná ezt az állítást.

57 KÁLVIN JÁNOS 1509-1564 Kálvin János, a hírneves protestáns egyháztudós és moralista az európai történelem kimagasló egyéniségeinek egyike. Nézetei oly különböz� tárgykörökben, mint teológia, kormányzás, az egyén erkölcse és munkavégzése, négyszáz év óta százmilliók életét befolyásolják.

Kálvin János (Jean Calvin, eredeti neve Jean Cauvin) 1509-ben született Franciaországban, Noyon városában. El�ször a párizsi Montaigu Kollégiumban tanult, majd Orléans-ba ment, ahol az egyetemen jogot hallgatott. Bourges-ban is tanulmányozta a jogot.

Kálvin mindössze nyolcesztend�s volt, amikor Luther Márton kiszögezte kilencvenöt tételét a wittenbergi székesegyház kapujára, s ezzel elindította a reformációt. Kálvin a katolikus vallásban nevelkedett, de fiatal férfiként protestáns hitre tért. Elhagyta Párizst, hogy az üldöztetést elkerülje, s egy ideig utazgatott, majd Svájcban, Bázelben telepedett le. Ott álnéven élve elmélyült teológiai tanulmányokat folytatott. 1536-ban, huszonhét éves korában közreadta legismertebb munkáját, az Institutio Religionis Christianaet (Tanítás a keresztény vallásra). Ez a könyv, amely a protestáns vallások lényegét foglalja össze, minden részletre kiterjed�en és módszeresen mutatva be mindegyiket, híressé tette Kálvint.

1536-ban Genfbe utazott, ahol a protestantizmus gyorsan terjedt. Felkérték, hogy maradjon a városban, mint a protestáns gyülekezetek tanítója és vezet�je. Ám hamarosan összeütközésre került sor a hajthatatlanul puritán Kálvin János és a genfiek között, s � 1538-ben kénytelen volt elhagyni a várost. 1541-ben mégis felkérték, hogy térjen vissza. Kálvin visszament, és nemcsak Genf vallási, hanem tényleges politikai vezet�je is lett 1564-ben bekövetkezett haláláig.

Elméletben Kálvin soha nem volt diktátor Genfben, hiszen a város sok polgára rendelkezett szavazati joggal és a hivatalos politikai hatalom nagy része a huszonöt tagú tanács kezében volt. Kálvin nem volt tagja ennek a tanácsnak. Állásából bármikor elmozdítható volt (el is �zték 1538-ban), ha nem rendelkezett a többség jóváhagyásával. Ám valójában 1555-t�l fogva szinte diktátorként uralkodott a városban.

Kálvin irányítása alatt Genf városa Európa vezet� protestáns központja lett. Külországokban, f�ként Franciaországban Kálvin kitartóan igyekezett el�mozdítani a protestantizmus ügyét, s egy ideig Genfet a "protestáns Rómaként" emlegették. Genfbe visszatérve Kálvinnak els� ténykedései közé tartozott, hogy a helybeli református egyházközség számára egyházi rendelkezések sorát bocsássa ki. Ezek a rendelkezések mintául szolgáltak sok európai református egyházközösségnek. Genfben Kálvin számos nagy hatású vallásos értekezést írt és folytatta az Institutio átdolgozását. Számos teológiai és a Biblia szövegét értelmez� el�adást is tartott.

Kálvin vezetése alatt Genf meglehet�sen komor és puritán város volt. Nemcsak a házasságtörést és a paráználkodást tekintették súlyos b�nnek, hanem a szerencsejáték, a részegeskedés, a tánc és a trágár dalok éneklése is tilos volt és szigorú büntetést vont maga után. Törvény szabta meg el�írt órákban a templomba járást, s a hosszadalmas prédikációk megszokottak voltak.

Kálvin er�sen ösztökélt a szorgalmas munkára. A tanítást is el�mozdította, a Genfi Egyetemet akkor alapították, amikor � állt a város élén.

A vallási türelmet nem ismerte, halálos ítélet sújtott le Genfben azokra, akiket Kálvin szakadárnak tekintett. Legnevezetesebb áldozata (voltak jó néhányan) a spanyol származású orvos és teológus, Michel Servet (Szervét Mihály), aki nem fogadta el a szentháromság tanát. Amikor Servet Gentbe ment elfogták, eretnekség b�nével halálra ítélték, és 1553-ban máglyán

megégették. Rajta kívül Kálvin kormányzása alatt még számos, boszorkánysággal gyanúsított személy is máglyán pusztult el.

Kálvin 1564-ben halt meg Genfben. Házasember volt, de felesége 1549-ben elhalálozott, és egyetlen gyermekük még újszülött korában meghalt.

Kálvin els�dleges jelent�sége nem politikai tevékenységében rejlik, hanem jóval inkább abban az ideológiában, amelyet hirdetett. Kiemelte a Biblia tekintélyét és fontosságát, s akárcsak Luther, tagadta a római katolikus egyház tekintélyét és jelent�ségét. Lutherhez, Szent Ágostonhoz és Szent Pálhoz hasonlóan � is azt vallotta, hogy valamennyi ember b�nös, s az üdvözülés nem jótettekkel, hanem egyedül a hit által érhet� el. Kiváltképpen megrázóak voltak Kálvin gondolatai a predesztinációról és az elkárhozásról. Isten szerinte már eleve elhatározta, tekintet nélkül az érdemekre, hogy ki üdvözül, és ki kárhozik el. De akkor miért törekedjen az ember az erényes életvitelre? Kálvin válasza az, hogy a "kiválasztottakat" (vagyis azokat az embereket, akiket Isten kiszemelt Krisztus befogadására, s ezáltal elnyerik a megváltást) Isten az erényes életmódra is kiválasztotta. Nem azért üdvözülünk, mert jót cselekszünk, hanem azért cselekedjünk jót, mert üdvözülésre választattunk ki. Bár ez a hittétel különösnek tetszhet egyeseknek, aligha kétséges, hogy sok kálvinistát ösztönzött kivételesen jámbor és becsületes életvitelre.

Kálvin nagy hatást gyakorolt az egész világra. Teológiai tantételeinek végül több követ�je lett, mint Luther hitelveinek. Jóllehet Észak-Németország és Skandinávia lakossága túlnyomó részben lutheránus (evangélikus) lett, Svájcé és Németalföldé a kálvinista (református) hitre tért. Jelent�s református kisebbségek voltak Lengyelországban, Magyarországon és Németországban. A skóciai presbiteriánusok is Kálvin vallását követték, akárcsak a franciaországi hugenották és az angliai puritánok. S a puritán hatás Amerikában kétségkívül er�s és még most is tart.

Valószín�, hogy Kálvin idejében Genf inkább volt teokrácia, mind demokrácia, de a kálvinizmus hatása végeredményben mégis növelte a demokráciát. Talán az tette a kálvinistákat hajlamossá a fennálló hatalom korlátozásainak támogatására, hogy sok országban kisebbségben voltak. Vagy talán a református egyház viszonylagosan demokratikus bels� szervezete volt az egyik tényez�. Bármi is az ok, bizonyos, hogy a kálvinizmus el�dei (Svájc, Hollandia és Nagy-Britannia) a demokrácia el�dei is lettek.

Régóta hangoztatott állítás, hogy Kálvin tanainak fontos szerepe volt az úgynevezett "protestáns munkamorál" kialakulásában és a kapitalizmus kibontakozásában. Nehéz eldönteni, hogy ez az állítás mennyire jogos. A holland nép például már jóval Kálvin világra jötte el�tt híres volt szorgalmáról. És azt is esztelenség feltételezni, hogy Kálvin határozott állásfoglalása a kemény munkáról nem hatott követ�ire. (Meg kell jegyezni, hogy Kálvin megengedte a kamatszedést, amelynek gyakorlatát a legtöbb régebbi keresztény moralista kárhoztatta, de amelynek fontos szerepe volt a kapitalizmus fejl�désében.)

Milyen helyet foglaljon el Kálvin listánkon? Hatása eleinte csupán Nyugat-Európára és Észak-Amerikára terjedt ki. Továbbá nyilvánvaló, hogy befolyása a múlt század folyamán er�sen csökkent.

Ámbár a reformáció nagy történelmi fontosságú esemény volt, világos, hogy els�sorban Luther Márton a létrehozója ennek a nagy változásnak. Kálvin csupán egyike azoknak a nagy hatású protestáns vezet�knek, akik Luther után jelentek meg. Ezért kétségbevonhatatlan, hogy Luther mögé kell helyezni a rangsorban. Másrészt elébe kell helyezni olyan filozófusoknak, mint Voltaire és Rousseau, részint azért, mert hatása az övékénél kétszer hosszabb id�szakra terjed ki, részint pedig azért, mert eszméi mélyen befolyásolják követ�i életét.

58 GREGOR MENDEL 1822-1884

Gregor Mendel azért híres manapság, mert � fedezte fel az örökléstan alapelveit. Életében azonban ismeretlen nev� osztrák szerzetes és amat�r tudós volt, akinek zseniális kutatómunkáját nem ismerte a tudományos világ.

Mendel 1822-ben született Heinzendorf városában, amely abban az id�ben az Osztrák Birodalomhoz tartozott, ma Csehország területén van. 1843-ban Brünnben (ma Brno) belépett egy Ágoston-rendi kolostorba. 1847-ben pappá szentelték. 1850-ben tanári vizsgára jelentkezett, de megbukott, legalacsonyabb osztályzatait biológiából és geológiából kapta. A rendház apátja mégis a bécsi egyetemre irányította Mendelt, ahol 1851 és 1853 között matematikai és természettudományi tanulmányokat folytatott. Szabályszer� tanári oklevelet sohasem szerzett, de 1854 és 1868 között a természettudományok helyettes tanára volt a brünni Modern Iskolában.

Id�közben, 1868-tól kezd�d�en véghezvitte híres növénykísérleteit. 1865-ben befejezte nevezetes átöröklési törvényeinek kidolgozását, és közreadta �ket egy tanulmányban, amelyet a brünni Természettudományi Társulatnak nyújtott be. 1866-ban eredményei megjelentek a Társulat tudományos folyóiratában, a közlemény címe: Kísérletek növényhibridekkel. Három év múlva újabb cikke jelent meg ugyanabban a folyóiratban. A brünni Természettudományi Társulat lapja nem volt tekintélyes folyóirat, de a nagyobb könyvtárak járatták. Mendel dolgozatának egy példányát elküldte az örökléstan nagy tekintély� kutatójának, Karl Nägelinek. Nägeli elolvasta, és válaszolt Mendelnek, de nem ismerte fel a közlemény óriási jelent�ségét. Mendel cikkeir�l ezt követ�en több mint harminc évig nem vettek tudomást.

1868-ban Mendel a káptalan apátja lett, s ett�l fogva hivatali kötelességei kevés id�t hagytak növénykísérletei folytatására. Amikor hatvanegy éves korában, 1884-ben meghalt, zseniális kutatása szinte feledésbe merült, semmiféle elismerést nem kapott érte.

Mendel m�vét csak 1900-ban fedezték fel újra, amikor három kutatónak – a holland Hugo de Vrisnek, a német Karl Corrensnek és az osztrák Erich von Tschermaknak – kezébe került Mendel cikke. Mindhárman egymástól függetlenül fedezték fel Mendel törvényeit. Mindegyikük, miel�tt eredményeit közreadta volna, a tudományos irodalomban kutatva rábukkant Mendel cikkére, és mindegyikük részletesen rá hivatkozva megállapította, hogy a saját munkája meger�síti Mendel következtetéseit. Elképeszt� ez a hármas véletlen! Ráadásul ugyanabban az esztend�ben William Bateson angol tudós is rábukkant Mendel cikkére, és felhívta rá a kutatók figyelmét. Mire az év véget ért, Mendel megkapta azt az elismerést, amelyre élete folyamán b�ven rászolgált.

Melyek az átöröklésnek azon tényei, amelyeket Mendel felfedezett? Mendel els�sorban azt mutatta ki, hogy valamennyi él� organizmusban alapvet� egységek

vannak, amelyeket ma géneknek nevezünk; ezek örökítik át a tulajdonságokat a szül�kt�l az utódokra. A növényekben, amelyeket Mendel tanulmányozott, valamennyi egyéni tulajdonságot, így a mag színét vagy a levelek alakját, egy génpár határozta meg. A növényegyed mindegyik génpárból egy gént örököl mindkét szül�jét�l. Mendel megállapította: ha egy adott jellegzetességet örökít� két gén különbözik (például az egyik gén zöld magokat, a másik sárga magokat hordoz), akkor általában csak a domináns gén (ebben az esetben a sárga magokat meghatározó) nyilvánul meg az egyedben. Azonban a latens gén nem pusztul el, és meglehet, hogy átviv�dik a növény utódaiba. Mendel megértette, hogy valamennyi reproduktív sejt vagy gaméta az emberi lényekben mindegyik génpárból csupán egy gént hordoz. Azt is megállapította: véletlen, hogy az egyes génpárnak melyik génje bukkant fel az ivarsejtben és viv�dött át egy

utódra. Mendel törvényei, jóllehet némileg módosították �ket, ma is a modern genetika

kiindulópontjai. Miként lehetséges, hogy Mendel, a m�kedvel� kutató fel tudta fedezni ezeket a fontos tudományos elveket, amelyek el�tte oly sok kiváló hivatásos biológus figyelmét elkerülték? Mendel kutatásai számára mer� véletlenségb�l olyan növényfajtát választott ki, amelynek legszembeszök�bb tulajdonságait egyetlen génsorozat határozza meg. Ha a kutatott jellegzetességeket különböz� génsorozatok határozták volna meg, munkája összehasonlíthatatlanul nehezebb lett volna. De még a szerencsés választás sem biztosítja a sikert, ha Mendel nem lett volna módfelett gondos és türelmes kísérletez�, s akkor sem, ha át nem látja, hogy észleléseir�l szükséges statisztikai elemzést készíteni. Az el�bbiekben említett véletlenségi tényez� miatt általában nem lehetséges meghatározni, hogy az utód milyen tulajdonságokat fog örökölni. Csak nagyszámú kísérlettel (Mendel több mint 21 000 növényegyedr�l jegyzett fel eredményeket!) s az eredmények statisztikai analízisével sikerült törvényeit levezetnie.

Nyilvánvaló, hogy az átöröklés törvényei jelent�sen gyarapítják az emberi tudás tárházát és genetikai ismereteinknek a jöv�ben valószín�leg még nagyobb szerepük lesz. De egy másik tényez�t is figyelembe kell venni, amikor arról döntünk, hogyan rangsoroljuk Mendelt. Minthogy felfedezéseit életében nem ismerték és következtetéseit a kés�bbi kor tudósai t�le függetlenül vonták le, Mendel kutatásait talán semmisnek tekinthetnénk. Ha végs�kig visszük ezt az érvet, az a gondolatunk támadhat, hogy Mendelt végképp le kell hagyni a listáról, miként mell�ztük Leif Ericsont, Arisztarkhoszt és Semmelweis Ignácot, Kolumbusz, Kopernikusz és Lister javára.

Csakhogy különbség van Mendel és a többiek megítélése közt. Mendel m�ve csak nemrég merült feledésbe, és amikor újra felfedezték, hamarosan közismert lett. Továbbá de Vries, Correns és Tschermak, jóllehet egymástól függetlenül fedezték fel újra Mendel szabályait, végül is olvasták dolgozatát, és mindhárman idéztek bel�le. Azt sem lehet joggal állítani, hogy Mendel m�ve semmilyen befolyást nem gyakorolt volna, ha de Vries, Correns és Tschermak nem él. Mendel cikkét megemlíti egy nagyon elterjedt, az átöröklésr�l szóló munkákat ismertet� bibliográfia (W. O. Focke munkája). Ez a felsorolás biztosította, hogy el�bb vagy utóbb az átörökléstan valamelyik elmélyült kutatója rábukkan Mendel cikkére. Meg kell jegyezni, hogy a három tudós közül egyik sem tartott igényt els�bbségre az átöröklés felfedezésében, s a feltárt tudományos elveket egyetemesen "Mendel törvényeinek" nevezik.

Mendel felfedezései eredetiségüket és jelent�ségüket tekintve vetekednek Harveynak a vér keringésér�l tett felfedezésével. Mendel ennek megfelel�en foglalja el helyét a ranglistán.

59 MAX PLANCK 1858-1947

Az 1900. év decemberében Max Planck német fizikus elképesztette a világot azzal a merész hipotézissel, amely szerint a sugárzási energia (vagyis a fényhullámok energiája) nem folyamatos, hanem parányi darabkákból vagy rögökb�l áll, amelyeket � kvantáknak nevezett. Feltevése ellentétben állt a fény és az elektromágnesesség klasszikus elméletével, és kiindulópontjául szolgált a kvantumelméletnek, amely azóta forradalmasította a fizikát és az anyag és a kisugárzás mélyrehatóbb megértését tette lehet�vé.

Planck 1858-ban született a németországi Kielben. Fels�fokú tanulmányait a berlini és a müncheni egyetemen végezte és huszonegy éves korában a müncheni egyetemen fizikából doktorrá avatták summa cum laude eredménnyel. Egy ideig a müncheni, majd a kieli egyetemen tanított. 1889-ben a berlini egyetem professzora lett, s itt m�ködött, amíg 1928-ban, hetvenéves korában nyugdíjba nem ment.

Planckot, akárcsak sok más tudóst, foglalkoztatta a fekete test kisugárzása. Így nevezik azt az elektromágneses sugárzást, amelyet egy teljesen fekete tárgy bocsát ki, ha fel van f�tve. (Teljesen fekete tárgynak azt tekintjük, amely minden ráes� fényt elnyel, semmit nem ver vissza.) Kísérleti fizikusok még miel�tt Planck elkezdett volna dolgozni a problémán, már gondos méréseket végeztek az ilyen testek sugárzásáról. Planck els� teljesítménye annak a meglehet�sen bonyolult algebrai képletnek megfogalmazása volt, amely pontosan leírja a fekete test kisugárzását. Ez a képlet, amelyet az elméleti fizika manapság gyakran használ, teljesen összhangban volt a kísérleti adatokkal. De felmerült egy probléma: a fizika ismert törvényei egészen más képletet írnak el�.

Planck elmélyülten vizsgálta ezt a problémát és végül teljesen új elmélettel állt el�: a sugárzási energia egy elemi egység egzakt többszöröseiben terjed, amelyet Planck kvantumnak nevezett. Elmélete szerint egy fénykvantum nagysága a fény frekvenciájától (vagyis a színét�l) függ, és arányos egy fizikai mennyiséggel is, amelyet Planck h-val jelölt, s amelyet manapság Planck-állandónak neveznek. Planck feltevése ellentétben állt a fizika akkoriban érvényes fogalmaival; azonban alkalmazásával le tudta vezetni a fekete testek kisugárzását leíró pontos összefüggést.

Planck hipotézise olyan forradalmian merész volt, hogy kétségkívül �rültségként utasították volna el, ha � maga nem áll megbízható, konzervatív fizikus hírében. Ámbár a hipotézis nagyon különösnek tetszett, ebben a sajátos esetben a helyes képlethez vezetett.

Eleinte a fizikusok többsége (és maga Planck is) a hipotézist csak egy alkalmas matematikai fantáziálásnak tekintette. Néhány év múlva kiderült, hogy Planck elgondolása a kvantumról nemcsak a fekete testek kisugárzására, hanem különböz� fizikai jelenségekre is alkalmazható. Einstein 1905-ben a fotoelektrikus effektusok magyarázatánál, Niels Bohr 1913-ban az atom szerkezetét taglaló elméletében használta fel Planck koncepcióját. 1918-ban, amikor Planck Nobel-díjat kapott, már nyilvánvaló volt, hogy hipotézise helytálló, és alapvet�en fontos az elméleti fizikában.

Planck er�sen nemzetiszocializmus-ellenes nézetei miatt komoly veszélyben volt a hitlerizmus alatt. Kisebbik fiát 1945 elején kivégezték, mert részt vett abban a kudarcba fúlt összeesküvésben, amelyet katonatisztek terveztek Hitler ellen. Planck 1947-ben halt meg, nyolcvankilenc éves korában.

A kvantummechanika kifejtése valószín�leg a huszadik század legfontosabb tudományos eredménye, amely még Einstein relativitás-elméleténél is jelent�sebb. Planck h-konstansának dönt� fontosságú szerepe van az elméleti fizikában, és jelenleg a két vagy három legalapvet�bb

fizikai konstans egyikének tekintik. Megtaláljuk az atomszerkezet elméletében, Heisenberg határozatlansági elvében, a sugárzási elméletben és számos tudományos képletben. Planck becslése numerikus értékér�l 2 százalékkal tér el a manapság elfogadott számjegyt�l.

Planckot általában a kvantummechanika létrehozójának tekintik. Jóllehet az elmélet további fejl�désében kevés szerepe volt, hiba lenne túlontúl alacsony fokra rangsorolni. Az a kezdeti áttörés, amelyet � vitt véghez, nagyon fontos. Megszabadította az embereket el�zetes téveszméikt�l, s ezzel lehet�vé tette a nyomába lép�knek, hogy megalkossák a mai, sokkal elegánsabb elméletet.

60 JOSEPH LISTER 1827-1912

Joseph Lister angol sebész, aki bevezette az antiszeptikus eljárásokat a sebészetbe, 1827-ben, Uptonban, Angliában született. 1832-ben orvosi képesítést szerzett a londoni Egyetemi Kollégiumban, amelynek kiváló hallgatója volt. 1861-ben a glasgow-i Királyi Kórház sebésze lett, nyolc évig töltötte be ezt az állást. F�ként ebben az id�ben dolgozta ki az antiszeptikus sebészet módszereit.

A Királyi Kórházban az új sebészeti részleg osztályai Lister ellen�rzése alá tartoztak. A m�tét utáni elhalálozások magas arányszáma megdöbbentette. Súlyos fert�zések – így üszkösödés – gyakori következményei voltak a sebészi beavatkozásnak. Lister igyekezett tisztán tartani kórtermeit, de ez nem volt elegend� a magas halálozási arányszám leküzdésére. Sok orvos azt állította, hogy a fert�zéseket a kórház körüli "miazmák" (ártalmas kig�zölgések) okozzák. Ám ez a magyarázat nem elégítette ki Listert.

1865-ben elolvasta Pasteur egyik értekezését, és megismerte bel�le a kórokozó baktériumok elméletét. Lister ebben az elméletben megtalálta a megoldás kulcsát. Ha a fert�zéseket baktériumok okozzák, akkor a m�tét utáni fert�zés megakadályozására a legjobb módszer az volna, ha a baktériumokat elpusztítanák, még miel�tt a nyílt sebbe bejuthatnának. Lister az antiszeptikus eljárások sorozatát vezette be azzal, hogy karbolsavat használt a baktériumok elpusztítására. A m�tétek el�tt nemcsak gondosan megtisztította a kezét, hanem a használandó sebészeti eszközök és a kötések teljesen higiénikus állapotáról is meggy�z�dött. S�t, egy ideig még karbolsavat is permetezett a leveg�be a m�t�ben. Az eredmény a m�tét utáni elhalálozások rohamos csökkenése volt. 1861 és 1865 között a m�tét utáni elhalálozások aránya férfiak esetében 45 százalék volt, 1869-ben már 15 százalékra csökkent.

Lister els� jelent�s értekezése az antiszeptikus sebészetr�l 1867-ben jelent meg. Gondolatait nem fogadták el azonnal. Mégis felajánlották neki az Edinburgh-i Egyetem klinikai sebészeti tanszékét, s az ott töltött hét év alatt hírnevet szerzett. 1875-ben körutat tett Németországban, elgondolásairól és módszereir�l felolvasásokat tartott, s a következ� esztend�ben az Egyesült Államokban járt ugyancsak felolvasó körúton, de az orvosok többsége még mindig nem volt meggy�zve.

1877-ben Lister megkapta a klinikai sebészet tanszékét a londoni Királyi Kollégiumban, ezt a tisztséget tizenöt esztendeig töltötte be. Londonban tartott szemléltetései az antiszeptikus sebészetr�l orvosi körökben nagy érdekl�dést keltettek, s állításait egyre inkább elfogadták. Élete végén az orvosok jóformán általánosan követték alapelveit az antiszeptikus sebészetr�l.

Lister sok kitüntetést kapott úttör� munkásságáért. Öt évig volt a Királyi Társaság elnöke, és Viktória királyn� �t választotta sebészéül. Lister házasember volt, de gyermektelen maradt, és kis híján nyolcvanöt éves koráig élt. 1912-ben halt meg az angliai Walmerben.

Újításai teljesen forradalmasították a sebészetet, és életek millióit mentették meg. Manapság sokkal kevesebben halnak meg m�tét utáni fert�zésben, s a sebészet megment számtalan embert, aki nem vetné magát alá a m�téteknek, ha a fert�zés veszélye olyan nagy volna, mint egy századdal korábban. Továbbá a sebészek a mi id�nkben olyan bonyolult m�téteket is végeznek, amilyeneket korábban, amikor a fert�zés kockázata oly nagy volt, nem vállaltak volna. Egy évszázada például a mellkas feltárásával járó m�tétek elképzelhetetlenek voltak. A steril sebészet módszerei manapság különböznek ugyan azoktól a sterilizációs eljárásoktól, amelyeket Lister alkalmazott, de ugyanazokat az alapvet� gondolatokat tartalmazzák és Lister vezérelveinek a

kib�vítései. Ellenvetésként fel lehetne hozni, hogy Lister gondolatai nyilvánvaló következményei Pasteur

állításainak, ezért Listert nem illeti meg jelent�s elismerés. Csakhogy Pasteur tudományos m�vein kívül szükség volt még egy olyan személyre, aki kidolgozza és népszer�síti az antiszeptikus sebészet eljárásaít. Lister és Pasteur szereplése ebben a könyvben nem azt jelenti, hogy kétszer vesszük számba ugyanazt a felfedezést. A kórokozó baktérium elméletének alkalmazásai oly jelent�sek, hogy az érdem megoszlik: Pasteur, Leeuwenhoek, Fleming és Lister egyt�l egyig jogosult, hogy helyet kapjon ezen a listán.

Még egy ellenvetést lehet tenni amiatt, hogy Lister oly elöl áll a rangsorban. Majdnem húsz évvel azel�tt, hogy értekezését megírta, egy bécsi kórházban dolgozó magyar orvos, Semmelweis Ignác (1818-1865) már világosan kimutatta az antiszeptikus eljárás el�nyeit a szülészetben és a sebészetben. Ám Semmelweisr�l jóformán nem vettek tudomást, bár egyetemi tanár volt és írt egy kit�n� könyvet, amelyben kifejtette nézeteit. Lister el�adásai és demonstrációi gy�zték meg ténylegesen az orvostársadalmat az antiszeptikus eljárásoknak az orvosi gyakorlatban való szükségességér�l.

61 NIKOLAUS AUGUST OTTO 1832-1891

Nikolaus August Otto német feltaláló szerkesztette meg 1876-ban az els� négyütem� bels� égés� motort, amely a ma gyártott motorok �se.

A bels� égés� motor sokoldalú gépezet, alkalmazzák motorcsónakok és motorbiciklik meghajtására, valamint az ipar területén, és alapvet� jelent�sége volt a repül�gép feltalálásában. (Miel�tt az els� lökhajtásos gép 1939-ben felrepült, gyakorlatilag minden repül�gépet az Otto-féle négyütem� bels� égés� motor m�ködtetett.) Legfontosabb szerepe azonban a gépkocsik meghajtásában van.

Még miel�tt Otto kidolgozta volna motorját, sok kísérlet történt autók konstruálására. Néhány feltalálónak, így Siegfried Marcusnak (1875-ben), Étienne Lenoirnak (1862-ben) és Nicolas Joseph Cugnotnak (1769 táján) sikerült m�köd�képes modellt szerkeszteni, de megfelel� típusú hajtógép hiányában, amely alacsony súly mellett nagy teljesítménnyel rendelkezett, egyik modellnek sem volt gyakorlati értéke. Ám az Otto felfedezését követ� másfél évtized alatt két másik feltaláló, Karl Benz és Gottlieb Daimler egymástól függetlenül konstruált jól használható, piacképes gépjárm�veket. Azóta különböz� típusú motorokat alkalmaztak és alkalmaznak gépjárm�vek meghajtására és az is lehetséges, hogy a jöv�ben g�zzel, elemmel vagy éppenséggel valamely más módon meghajtott gépkocsik bizonyulnak végül jobbnak. De abban a sok száz millió autóban, amelyet századunkban gyártottak, 99 százalékban négyütem� bels� égés� motor m�ködik. (A dízelmotor, a bels� égés�nek ez az ötletes változata, amelyet sok teherkocsi, busz és hajó meghajtására használnak, lényegében hasonlít az Otto-motorra, de más típusú üzemanyaggal m�ködik.)

A tudományos felfedezések túlnyomó részér�l (a fegyverek és robbanóanyagok kivételével) általában elismerik, hogy az emberiséget szolgálják. Ritka eset például, hogy valaki úgy vélekedjék, ne használjuk a h�t�szekrényt, ne szedjünk penicillint, de a magángépkocsik elterjedésének sok hátránya szembeszök�en nyilvánvaló. Az autók zajosak, szennyezik a leveg�t, kimerítik a sz�kös f�t�anyag-forrásokat és minden évben félelmetesen sok sérülést, és halálos balesetet okoznak.

Nyilvánvaló, hogy soha nem békélnek meg az autóval, ha nem volnának óriási el�nyei is. A személygépkocsi összehasonlíthatatlanul rugalmasabb a tömegközlekedési járm�veknél. A villamosokkal és a földalattikkal ellentétben az autó akkor indul el, amikor óhajtjuk, odavisz, ahova menni akarunk, és háztól házig jutunk vele. Gyors, kényelmes és könnyen szállítja a poggyászt. Nagymértékben növeli az egyéni szabadságot, mert nem vagyunk lakóhelyünkhöz kötve, és eldönthetjük, hogyan töltsük el id�nket.

Vitatható lehet, hogy mindezek az el�nyök megérik-e azt az árat, amibe az autó a társadalomnak kerül, de senki nem tagadhatja, hogy civilizációnknak nagy lendületet adott. Csupán az Egyesült Államokban 180 milliónál több gépkocsi van forgalomban.

Az autók elhelyezésére sok-sok hektárnyi területen létesítettünk parkolóhelyeket, s az autópályák mérföldjeit építettük ki, megváltoztatva a tájak arculatát. Viszonzásként az autó olyan mozgékonyságot biztosít nekünk, amilyenr�l el�z� nemzedékek aligha álmodhattak. A legtöbb kocsitulajdonosnak manapság sokkal nagyobb mozgástere van, mint amennyi autó nélkül lenne. Több lehet�séget ad munkahelyünk és lakhelyünk kiválasztására. A gépkocsi révén sok olyan szórakozási lehet�ség, amelyben azel�tt csak a városlakók részesülhettek, manapság a peremvárosiaknak is elérhet�. (Talán ez az alapvet� oka, hogy a közelmúlt évtizedeiben az

Egyesült Államokban a peremvárosok megnövekedtek, ezzel párhuzamosan a belvárosok hanyatlásnak indultak.

Nikolaus August Otto 1832-ben született Holzhausenben, Németországban. Apját csecsem�korában elvesztette. Otto jó tanuló volt, tizenhat évesen mégis kimaradt az iskolából, hogy munkát kapjon és kereskedelmi jártasságra tegyen szert. Egy ideig egy kisvárosi élelmiszerboltban dolgozott. Id�vel Frankfurtban irodai alkalmazott volt, majd kereskedelmi utazó lett.

1860 körül Otto értesült egy új találmányról, Étienne Lenoir (1822-1900) gázmotorjairól, az els� m�köd�képes bels� égés� motorról. Felismerte, hogy Lenoir motorjának sokkal több alkalmazási lehet�sége lenne, ha folyékony üzemanyaggal m�ködne, ugyanis ebben az esetben nem volna egy gázvezeték függvénye. Hamarosan kieszelt egy karburátort, ám szabadalmi kérelmét a szabadalmi hivatal elutasította, mert hasonló megoldásokat már kidolgoztak.

Otto nem csüggedt, tovább dolgozott a Lenoir-motor tökéletesítésén. Már 1861-ben egy teljesen újfajta motort tervezett, amely négyütem� ciklusban m�ködik (nem, mint a Lenoir kezdetleges kétütem� ciklusban m�köd� motorja). 1862 januárjában Otto összeállította négyütem� motorjának m�köd� modelljét, de nehézségei voltak, f�ként a gyújtással, amikor az új motort gyakorlatilag használhatóvá akarta tenni, ezért letett róla. Helyette kifejlesztette "atmoszferikus motorját", egy gázzal m�köd� tökéletesített kétütem� motort. 1863-ban a motort szabadalmaztatta, és rövidesen társat talált, név szerint Eugen Langent, aki a költségeket viselte. Egy kis gyárat létesítettek, és folytatták a motor tökéletesítését. 1867-ben a kétütem� motor aranyérmet nyert a párizsi Világkiállításon. Ezt követ�en az eladás fellendült, és a vállalat nyeresége rohamosan n�tt. 1872-ben szerz�dtették Gottlieb Daimlert, az üzemvezetésben nagy gyakorlattal rendelkez� kiváló mérnököt, hogy m�ködjön közre motorjaik gyártásában.

A kétütem� motorok gyártása nagy hasznot hajtott, de Ottot mégis váltig foglalkoztatta eredeti elgondolása, a négyütem� motor. Meg volt gy�z�dve arról, hogy egy négyütem� motor, amely begyújtás el�tt összes�ríti az üzemanyag és a leveg� keverékét, sokkal hatékonyabb Lenoir kétütem� motorjának bármely változatánál. 1876 elején Otto végül egy jobb gyújtási módszert talált ki, s így össze tudott állítani egy m�köd�képes négyütem� motort. Els� modellje 1876 májusában készült el, a szabadalmat a következ� évben adták meg rá. A négyütem� motor nagy hatásfoka és teljesítménye nyilvánvaló volt, s azonnal üzleti sikernek bizonyult. A következ� tíz évben több mint 30 000 darabot adtak el bel�le, s a Lenoir-féle motor minden változata hamarosan elavult.

Otto négyütem� motorjának német szabadalma 1886-ban alulmaradt egy szabadalmi pereskedésben. Kiderült, hogy a francia AIphonse Beau de Rochas már 1862-ben alapvet�en hasonló gépezetet tervezett és találmányát szabadalmaztatta. (Ne gondoljuk, hogy Beau de Rochas jelentékeny ember volt. Találmánya sosem került piacra, és tény, hogy egyetlen modell sem készült el bel�le, Otto a találmánya alapgondolatát sem vette át t�le.) Az értékes szabadalmi engedély elvesztése ellenére Otto üzeme továbbra is sikeresen m�ködött. Vagyonos emberként halt meg 1891-ben.

Id�közben, 1882-ben Gottlieb Daimler megvált a gyártól. Elhatározta, hogy az Otto-motort járm�vek hajtására fogja alkalmazni. 1883-ra egy tökéletesebb gyújtási rendszert dolgozott ki (de nem azt, amely manapság általában használatos), s ez lehet�vé tette, hogy a motor percenként 700-900 fordulattal m�ködjék. (Otto modellje percenként 180-200 fordulatra volt képes.) Ezenfelül Daimler arra törekedett, hogy nagyon könny� motort szerkesszen. 1885-ben egyik motorját biciklire szerelte, s így létrehozta a világ els� motorbiciklijét. A következ� évben Daimler megszerkesztette els� négykerek� autóját. Mégis az történt, hogy Karl Benz lekörözte. Benz mindössze néhány hónappal el�bb építette meg els� autóját, ez háromkerek� volt, de

kétségkívül autó. Benz kocsiját – akárcsak Daimlerét – Otto négyütem� motorjának egy változata hajtotta. Benz motorja jóval a percenkénti 400 fordulat alatt maradt, de ennyi elég volt ahhoz, hogy használható legyen. Benz kitartóan javított autótípusán, és néhány év múlva sikerült piacképessé tennie. Gottlieb Daimler autótípusával, valamivel kés�bb jelent meg a piacon, mint Benz, de � is sikeres volt. (Végül a Benz és Daimler cég összeolvadt. A közismert Mercedes-Benz kocsikat ez a cég gyártja.) Még egy embert kell megemlíteni, akinek szerepe van a gépkocsi kifejlesztésében, az amerikai feltalálót és gyárost, Henry Fordot, aki els�ként gyártott tömegfogyasztásra alkalmas, nem költséges autókat.

A bels� égés� motor és a gépkocsi feltalálása óriási jelent�ség�, és ha egyetlen ember érdeme volna, az megérdemelné, hogy neve a lista éléhez közel kerüljön. A feltalálás érdeme azonban több ember között oszlik meg, úgymint Lenoir, Otto, Daimler, Benz és Ford. Mindannyiuk közül Ottoé a legnagyobb érdem. A Lenoir-féle motor valójában nem volt sem eléggé er�s, sem eléggé hatékony autók hajtására. Otto motorja viszont erre alkalmas volt. 1876 el�tt – ebben az évben találta fel Otto a motorját – a használható autó kifejlesztése gyakorlatilag úgyszólván lehetetlen volt, 1876 után tulajdonképpen szükségszer� lett. Nikolaus August Otto ezért valóban a modern világ egyik formálója.

62 FRANCISCO PIZARRO kb. 1475-1541 Francisco Pizarro, az írástudatlan spanyol kalandor, aki meghódította a perui Inka Birodalmat, 1475 körül született Trujillo városában, Spanyolországban. Hernando Cortéshez hasonlóan, akinek pályafutása sok tekintetben hasonlít az övére, Pizarro is hírnevet és vagyont keresve ment az új földrészre. 1502 és 1509 között a Karib-tengeri szigeten, Hispaniolán élt, ahol Haiti és a Domonikai Köztársaság terül el. 1513-ban tagja volt annak az expedíciónak, amelyet Vasco Núnez de Balboa vezetett. Balboa volt az els� európai, aki meglátta a Csendes-óceánt. 1519-ben Pizarro Panamába költözött. 1522-ben – ekkor körülbelül negyvenhét éves volt – Pascual de Andagoya spanyol felfedez�t�l értesült az Inka Birodalom létezésér�l, aki járt is ott. Elhatározta – kétségkívül annak hatására, hogy Hernando Cortés a közelmúltban meghódította Mexikót –, hogy � az Inka Birodalmat foglalja el. Els� kísérlete 1524-25-ben kudarcba fulladt, két hajójának vissza kellett fordulnia, miel�tt Perut elérte volna. Második próbálkozása alkalmával, 1526-28-ban sikerült a perui partra eljutnia és arannyal, lámákkal meg indiánokkal tért vissza.

1528-ban visszahajózott Spanyolországba. A következ� esztend�ben V. Károly császár felhatalmazta, hogy Perut meghódítsa Spanyolország számára, és ellátta a hadi vállalkozáshoz szükséges pénzzel. Pizarro visszatért Panamába, s ott toborozta össze csapatát. 1531-ben hajózott el Panamából embereivel, ekkor már ötvenhat éves volt. Csapata a 200 f�t sem érte el, és a birodalomnak, amelynek meghódítását elhatározta, több mint hatmillió lakosa volt!

Pizarro a következ� esztend�ben kötött ki a perui parton. 1532 szeptemberében mindössze 177 emberrel és 62 lóval elindult az ország belsejébe. Kis csapatát az Andokon át vezette, hogy elérjék Cajamarca városát, ahol az inka uralkodó, Atahualpa negyvenezer harcosból álló seregével tartózkodott. Pizarro csapata 1532. november 15-én ért Cajamarcába. Másnap Pízarro kérésére Atahualpa, csapatai nagy részét hátrahagyva, mintegy ötezer f�nyi fegyvertelen kísér�vel kivonult, hogy tárgyalást folytasson Pizarróval.

Atahualpa magatartása elképeszt�. A spanyolok attól kezdve, hogy partra szálltak, világosan kimutatták ellenséges szándékukat és könyörtelenségüket. Nehezen érthet� tehát, miért engedte Atahualpa, hogy Pizarro csapata akadálytalanul közelítse meg Cajamarcát. Ha az indiánok megtámadják a spanyolokat a sz�k hegyi ösvényeken, ahol Pizarro lovai úgyszólván használhatatlanok voltak, könnyen megsemmisíthették volna a spanyol hader�t. Atahualpa viselkedése azután, hogy Pizarro elérte Cajamarcát, még meghökkent�bb. Hihetetlen ostobaság fegyvertelenül közeledni az ellenséges sereghez. Az érthetetlenséget még fokozza, hogy az inkák szokásos taktikája volt csapdát állítani az ellenségnek.

Pizarro nem szalasztotta el a kínálkozó remek alkalmat. Parancsot adott csapatának, hogy támadja meg Atahualpát és fegyvertelen kíséretét. A csata – vagy inkább tömegmészárlás – körülbelül fél óráig tartott. Egyetlen spanyol katona sem esett el, és az egyetlen sebesült maga Pizarro volt, � könny� sebet kapott, miközben Atahualpát védte, akit sikerült élve foglyul ejtenie.

Pizarro taktikája tökéletesen bevált. Az Inka Birodalomban minden hatalom letéteményese az Inka, vagyis a császár volt, akit félistennek tartottak. Minthogy az Inka fogságba esett, emberei szinte megbénultak, képtelenek voltak védekezni a spanyolok támadása ellen. Atahualpa, azt remélve, hogy visszanyerheti szabadságát, óriási, valószín�leg több mint 28 millió dollár érték� váltságdíjat fizetett aranyban meg ezüstben Pizarrónak. Néhány hónap múlva Pizarro mégis kivégeztette. 1533 novemberében, Atahualpa elfogása után egy évvel Pizarro csapatai harc nélkül vonultak be az inka f�városba, Cuzcóba. Pizarro ott báburalkodóként egy új Inkát helyezett a

trónra. 1535-ben megalapította Lima városát, ez lett Peru új f�városa. 1536-ban azonban a báburalkodó elmenekült, és egy spanyolok elleni indián felkelés élére állt.

A spanyol csapatok egy id�re ostromgy�r�be fogták Limában és Cuzcóban. A következ� esztend�ben a spanyoloknak sikerült visszaszerezni hatalmukat az ország túlnyomó részében, de a felkelést véglegesen csak 1572-ben törték le. Akkorra azonban Pizarro már halott volt.

Bukása nagyrészt azért következett be, mert a spanyolok közt harc tört ki. Diego de Almagro, Pizarro egyik bizalmas társa 1537-ben fellázadt, arra hivatkozva, hogy a vezér a zsákmány �t megillet� részét nem adta oda neki. Almagrót elfogták és kivégezték, de az ügy ezzel nem zárult le; 1541-ben Almagro híveinek egy csoportja betört Pizarro limai palotájába, és megölte a hatvanhét éves vezért, mindössze nyolc évvel az után, hogy diadalmasan bevonult Cuzcóba.

Francisco Pizarro bátor, elszánt és ravasz ember volt. Saját felfogása szerint hív� keresztény. Feljegyezték, hogy a haldokló Pizarro vérével keresztet rajzolt a földre, s utolsó szava "Jézus" volt. Ám elképeszt�en fukar, kegyetlen, becsvágyó és álnok is volt, talán a legbrutálisabb a spanyol konkvisztádorok közt.

Pizarro durva egyénisége azonban ne feledtesse el velünk nagyszer� katonai teljesítményeit. Amikor 1967-ben az izraeliek hatalmas gy�zelmet arattak az arab nemzeteknek az övékénél lényegesen nagyobb létszámú, és sokkal több hadifelszereléssel rendelkez� katonasága felett, sokan meglep�dtek. Hatásos gy�zelem volt ez, de a történelemben temérdek példája van az olyan gy�zelmeknek, amelyeket sokkal nagyobb számbeli fölény ellenében arattak. Napóleon és Nagy Sándor újra meg újra gy�zedelmeskedett az övékénél nagyobb hadsereg felett. A mongoloknak Dzsingisz kán utódainak korában sikerült meghódítaniuk Kínát, azt az országot, amelynek népessége legalább harmincszorosa volt az övékének.

A történelem legbámulatosabb haditette mégis Pizarróé; alig 200 f�nyi csapattal hódított meg egy több mint hatmilliós birodalmat. A számbeli fölény, amelyen diadalmaskodott, sokkal nagyobb volt a Cortés elé tornyosulónál, aki nagyjából ötmillió lakosú birodalmat rohant le 600 emberrel. Mérk�zhetnek-e magának Nagy Sándornak vagy Dzsingisz kánnak a haditettei azzal, amit Pizarro véghezvitt? Kétlem, mert egyikük sem lett volna annyira vakmer�, hogy harcba bocsátkozzék ekkora túler�vel szemben.

De feltehetjük a kérdést: vajon a spanyol t�zfegyverek nem biztosítottak-e Pizarro csapatainak fölényt? Semmiképpen. Az akkori kezdetleges szakállas puskák l�távolsága rövid volt, s újratöltésük sok id�t vett igénybe. Bár ijeszt� zajt csaptak, nem voltak olyan hatékonyak, mint a jó íjak és nyilak. Annyi bizonyos, hogy amikor Pizarro bevonult Cajamarcába, csupán három emberének volt szakállas puskája és alig húsznak íjpuskája. Az indiánok túlnyomó részét hagyományos fegyverekkel, karddal és dárdával ölték meg. Jóllehet a spanyoloknak volt néhány lovuk és t�zfegyverük, világos, hogy óriási katonai hátránnyal bocsátkoztak harcba. Gy�zelmüket sokkal inkább a vezérlet és az elszántság döntötte el, mint a fegyverek min�sége. Pizarrónak kétségkívül szerencséje is volt, de a közmondás is úgy tartja: bátraké a szerencse.

Néhány író ítélete szerint Francisco Pizarro egyszer�en csak egy vakmer� gonosztev�, de kevés az olyan gonosztev� – vagy egy sincs –, aki akkora hatást gyakorolt volna a történelemre, mint �. A birodalom, amelyet megdöntött, a mai Peru és Ecuador túlnyomó részére, Chile északi felére és Bolívia egy részére terjedt ki. Népessége jóval meghaladta Dél-Amerika többi területének népességét. Pizarro hódításai eredményeként az egész térségen Spanyolország vallása és kultúrája vált uralkodóvá. Az Inka Birodalom bukása után Dél-Amerikában az ellenállásnak már sehol sem volt esélye az európai hódítással szemben. Dél-Amerikában még mindig indiánok milliói élnek, de a kontinens legnagyobb részén soha nem szerezték vissza politikai hatalmukat, s az európai nyelv, vallás és kultúra maradt uralkodó.

Cortésnek is, Pizarrónak is csekély katonai er�vel sikerült meglehet�s gyorsan legy�zni az

Azték és az Inka Birodalmat. Ez sokakat arra a feltevésre késztetett: elkerülhetetlen volt, hogy az európaiak meghódítsák Mexikót és Perut. Valóban úgy látszik, hogy az Azték Birodalomnak nem volt reális esélye függetlensége megtartására. Elhelyezkedése (a Mexikói-öböl közelében és aránylag rövid hajóútra Kubától) kiszolgáltatta a spanyolok támadásának. Még ha sikerült volna is az aztékoknak legy�zni Cortés kis csapatát, azt bizonyára hamarosan nagyobb spanyol seregek követték volna.

Az Inka Birodalomnak azonban a védekezés szempontjából sokkal el�nyösebb fekvése volt. Partját csak a Csendes-óceán szegélyezte, amely a spanyol hajók számára nem volt olyan könnyen megközelíthet�, mint az atlanti partok. Az inkák hatalmas hadsereggel rendelkeztek, birodalmuk népes és jól szervezett volt. Peru területét hegyek borítják, s az európai gyarmatosító hader�knek a világ minden táján nagy nehézségeket okozott a hegyes vidékek meghódítása. Még a tizenkilencedik század kései szakaszában is, amikor az európai fegyverek sokkal fejlettebbek voltak, mint a tizenhatodik század elején, kudarcba fúlt egy olasz kísérlet, amely Etiópia meghódítására irányult. Szinte leküzdhetetlen nehézséget jelentett a briteknek is az India északnyugati határának hegyvidékén él� törzsek meghódítása. És az európaiaknak soha nem sikerült gyarmatosítani olyan hegyekkel borította országokat, mint Nepál, Afganisztán és Irán. Ha Pizarro benyomulása nem sikerül, s az inkáknak módjuk lett volna némileg megismerni az európai fegyvereket és haditechnikát, id�vel, sokkal nagyobb európai hader�vel megmérk�zhettek volna. A spanyoloknak így is harminchat évükbe telt az 1536-ban kitört indián felkelés leverése, bár az indiánok kevés puskával rendelkeztek, és csupán egy kis töredékét tudták felsorakoztatni annak a hader�nek, amelyet Pizarro hódítása el�tt összegy�jthettek volna. A spanyolok talán meghódíthatták volna az Inka Birodalmat Pizarro nélkül is, de ez a feltevés korántsem bizonyosság.

Így hát Pizarro valamivel megel�zi Cortést a listán. Cortés felgyorsította a történelem menetét, Pízarro valószín�leg megváltoztatta.

63 HERNANDO CORTÉS 1485-1547

Hernando Cortés, Mexikó meghódítója 1485-ben született Medellínben, Spanyolországban. Apja kisnemes volt. Cortés fiatalemberként a salamancai egyetemen jogot tanult. Tizenkilenc éves korában elhagyta Spanyolországot, hogy az újonnan felfedezett nyugati féltekén próbáljon szerencsét. 1504-ben érkezett Hispaniolába, ahol néhány esztend�t töltött a gazdálkodó úriember és helybeli Don Juan szerepében. 1511-ben részt vett Kuba spanyol meghódításában. A hadjárat után feleségül vette Kuba császári kormányzójának, Diego Velázqueznek sógorn�jét, és Santiago polgármesterévé nevezték ki.

1518-ban Velázquez kormányzó Cortést jelölte ki a Mexikóba tartó hadi vállalkozás kapitányának. Hamarosan visszavonta rendelkezését, mert tartott a becsvágyától, csakhogy már elkésett Cortés megállításával. 1519. februárjában Cortés útra kelt 11 hajóval, 110 matrózzal, 553 katonával (mindössze tizenháromnak volt puskája és harminckett�nek íjpuskája), 10 nehéz-, 4 könny�ágyúval és 16 lóval. A hajó nagypénteken kötött ki, a jelenlegi Veracruz város helyén. Cortés egy ideig a part közelében maradt, és felvilágosításokat szerzett a mexikói helyzetr�l. Megtudta, hogy a Mexikóban uralmon lév� aztékoknak nagy f�városuk van az ország belsejében, hogy értékes fémekb�l hatalmas készletekkel rendelkeznek, és sok leigázott indián törzs, gy�löli �ket.

Cortés hódítani akart, elhatározta, hogy beljebb hatol, és megtámadja az aztékok területét. Emberei közül néhányan megrettentek a rájuk váró óriási kockázattól, ezért Cortés, miel�tt elindultak volna Mexikó belseje felé, szétrombolta hajóikat, csak két lehet�séget hagyva embereinek: vagy követik �t, vagy megölik �ket az indiánok.

Befelé hatolva egy független indián törzs, a tlaxcalanok er�s ellenállásába ütköztek. Miután nagy seregüket kemény tusákban legy�zték, a tlaxcalanok elhatározták, hogy csatlakoznak Cortéshez a gy�lölt aztékok ellen. Cortés ekkor elindult Cholula felé, ahol az uralkodó, II. Montezuma azt tervezte, hogy rajtaütéssel támad a spanyolokra. Cortés tudomást szerzett az aztékok szándékáról, és � támadott ezrével mészárolta le �ket Cholulában. Majd a f�város, Tenochtitlán (ma Mexikóváros) felé tartott, és 1519. november 8-án bevonult a városba, anélkül hogy ellenállásba ütközött volna. Montezumát hamarosan foglyul ejtette, akarat nélküli bábjává tette és úgy látszott, hogy a hódítás befejez�dött. De rövidesen egy másik spanyol sereg érkezett a tengerpartra Pánfilo de Narváez vezérlete alatt, azzal a paranccsal, hogy Cortést le kell tartóztatni. Cortés haderejének egy kis részét Tenochtitlánban hagyta, többségét sebes iramban a tengerpartra vezette. Ott megverte Narváez seregét, s az életben maradtakat rávette, hogy csatlakozzanak hozzá. Ám mire visszatért Tenochtitlánba, alárendeltje, akit a városban hagyott, a végs�kig feldühítette az aztékokat. 1520. június 30-án felkelés tört ki Tenochtitlánban, s a súlyos veszteségeket szenvedett spanyol sereg visszavonult Tlaxcalába. Cortés azonban kisegít� csapatokat kapott, a következ� év májusában visszatért, és ostrom alá vette Tenochtitlánt. Augusztus 13-án a város elesett. A spanyol fennhatóság most már nagyjából megszilárdult Mexikóban, bár Cortésnek még idejébe telt, amíg a távolabbi területeken is meger�sítette a spanyol uralmat. Tenochtitlánt újjáépítették, Mexikóvárosnak nevezték el és az új gyarmatbirodalom (Új-Spanyolország alkirályság) f�városa lett.

Figyelembe véve, hogy Cortés milyen kis csapattal indult el, az ötmillió lakosú birodalom meghódítása valóban jelent�s katonai teljesítmény. Nagy számbeli fölényben lév� hadsereg ellen kivívott gy�zelemre a történelemben csak egyetlen példa van: a Francisco Pizarróé Peruban.

Természetes, hogy érdekel bennünket, hogyan és miért sikerült gy�zni Cortésnek. Kétségtelen, gy�zelmében annak is szerepe volt, hogy lovakkal és t�zfegyverekkel rendelkezett, bár olyan csekély mennyiségben, hogy az korántsem lett volna elegend� az óriási számbeli hátrány ellensúlyozására. (Érdemes megemlíteni, hogy a Mexikó partjára irányult két korábbi hadi vállalkozásnak nem sikerült sem települést létesíteni, sem id�álló hódításra szert tenni.) Bizonyos, hogy Cortés vezéregyénisége, bátorsága és céltudatossága volt sikerének egyik dönt� tényez�je. Leleményes diplomáciája hasonlóan fontos szerepet játszott. Cortés nemcsak azt kerülte el, hogy az indiánok szövetségre lépjenek ellene, hanem tömegesen gy�zte meg �ket, hogy csatlakozzanak hozzá az aztékok ellenében.

A Kecalkoatl istenhez f�z�d� azték legendák is segítették Cortést. A legenda szerint ez az isten tanította meg az embereket a földm�velésre, a fémek feldolgozására és a vezérlésre. Az isten magas termet�, fehér b�r� és leng� szakálla van. Megígérte, hogy majd ismét ellátogat az indiánokhoz, s aztán útra kelt a "Keleti Óceánon", vagyis a Mexikói-öbölben. Valószín�, hogy Montezuma Cortést vélte a visszatért istennek, és félelme er�sen befolyásolhatta magatartását. Kétségtelen, hogy Montezuma ellenállása a spanyol támadással szemben gyenge és határozatlan volt.

A spanyolok sikerének további tényez�je vallásos lelkesedésük volt. A mi szemünkben Cortés benyomulása megbocsáthatatlan agresszió, de � meg volt gy�z�dve arról, hogy támadása erkölcsileg megalapozott. �szintén mondhatta és mondta is katonáinak, hogy gy�zni fognak, mert ügyük erkölcsileg igazolt, és mert a Kereszt zászlaja alatt harcolnak. Cortés vallási indoklása teljesen �szinte volt, hadjárata sikerét többször is azzal kockáztatta, hogy indián szövetségeseit ügyetlen kísérletekkel igyekezett keresztény hitre téríteni.

Cortés az indiánokkal kapcsolatban kit�n� diplomatának bizonyult, de a spanyol vetélytársaival folytatott politikai belharcokban korántsem volt olyan szerencsés. A spanyol király gazdagon megjutalmazta birtokokkal és márkivá tette, de Mexikó kormányzói tisztségéb�l elbocsátotta. Cortés 1540-ben visszatért Spanyolországba és élete utolsó hét esztendejét azzal töltötte, hogy sikertelen kérvényeket intézett az uralkodóhoz, esedezve, helyezze �t vissza hivatalába Új-Spanyolországban. Gazdag, de megkeseredett emberként halt meg 1547-ben, Spanyolországban, Sevilla közelében. Hatalmas mexikói birtokait a fia örökölte.

Nyilvánvaló, hogy Cortés kapzsi és becsvágyó volt. Egy lovag jellemzése szerint, aki személyesen ismerte, kíméletlen, g�gös, rosszindulatú és civakodó ember volt, de Cortés csodálatra méltó tulajdonságokkal is rendelkezett. Bátor, céltudatos és intelligens férfi volt. Kedélye általában der�s. Er�skez� katonai vezet� létére nem volt szertelenül kegyetlen. Pizarróval ellentétben, aki közgy�lölet tárgya volt, Cortés sok indiánnal jól boldogult, s igyekezett kíméletesen kományozni. Mellesleg felt�n�en jóvágású, vonzó férfi volt, egész életében a n�k kedveltje.

Végrendeletében Cortés azt állította, hogy bizonytalankodik, vajon erkölcsileg helyes-e indián rabszolgákat tartani. Kétségek ébredtek benne, s arra kérte fiát, hogy vegye ezt alaposan fontolóra. Ritka magatartás volt ez abban a korban. Nehéz elképzelni, hogy Francisco Pizarrót vagy Kolumbuszt effajta kérdés foglalkoztatta volna. Mindent összevetve az a benyomásunk, hogy a spanyol konkvisztádorok közt Cortés volt a leginkább emberi lény.

Cortés és Pizarro egymástól nem egészen 50 mérföldnyi távolságra született. A két férfi teljesítményei (feltehet�, hogy rokonok voltak) megdöbbent�en hasonlóak. Mindketten szinte kontinensnyi területet hódítottak meg, rákényszerítve az ott él�kre a hódítók nyelvét, vallását és kultúráját. A terület túlnyomó részén a politikai hatalom, azóta is az európai �sök leszármazottainak kezében maradt.

Cortés és Pizarro együttes hatása jóval nagyobb volt, mint Simón Bolívaré. Hódításaik Dél-

Amerikában az indiánok kezéb�l az európaiakéba helyezték át a politikai hatalmat. Bolívar gy�zelmei csupán abból álltak, hogy a hatalmat, a spanyol kormánytól elvéve, olyan Dél-Amerikában született embereknek juttatta, akiknek felmen�i, európaiak voltak.

Els� benyomásra úgy tetszhet, hogy Cortést magasabbra kell rangsorolni Pizarrónál, mert hódítása korábban történt és befolyásolta Pizarrót. Továbbá: Peruban az indián ellenállás nem sz�nt meg Pizarro halálával, Cortés pedig lényegében véghezvitte Mexikó meghódítását. Nézetem szerint azonban ezeknél, a szempontoknál mégis többet nyom a latban egy másik megfontolás. A spanyolok izzó hódításvágya és hatékonyabb fegyvereik nyilván súlyos veszélyt jelentettek az inkáknak és az aztékoknak. A hegyvidékét�l védett Perunak volt némi esélye függetlensége meg�rzésére. Pizarro merész és sikeres támadása tehát lehet, hogy ténylegesen megváltoztatta a történelem menetét.

Az Azték Birodalomban azonban kevesebb volt a hegyvidék, Mexikót pedig, Perutól eltér�en, részben az Atlanti-óceán határolja, tehát a spanyol hader� viszonylag könnyen elérhette. Kiviláglik mindebb�l, hogy Mexikó meghódítása tulajdonképpen elkerülhetetlen volt. Cortés merész és hozzáért� vezérletének az a legf�bb eredménye, hogy felgyorsította ezt a folyamatot.

64 THOMAS JEFFERSON 1743-1826

Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnöke és a Függetlenségi Nyilatkozat szerz�je 1743-ban, Shadwellben, Virginia államban született. Apja földmér� mérnök és sikeres ültetvényes volt, halála után nagybirtokot hagyott fiára. Jefferson a William és Mary Kollégium növendéke volt két évig, de képesítést nem szerzett. Majd néhány évig jogi tanulmányokat folytatott és 1767-ben a virginiai ügyvédi testület tagja lett. A következ� két esztend�ben ügyvédi gyakorlatot folytatott és ültetvényén gazdálkodott. A virginiai törvényhozó testület alsó tagozatának, a Törvényhatóság Házának is a tagja lett.

Jefferson 1774-ben írta meg els� fontos tanulmányát, melynek címe: Összefoglaló áttekintés Brit-Amerika jogairól. A következ� évben Virginia egyik küldötte lett a második Kontinentális Kongresszuson és 1766-ban megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ugyanebben az évben visszatért a virginiai törvényhozó testületbe és több jelent�s reform elfogadásában volt vezet� szerepe. Két jelent�s indítványa: Virginia állam törvényjavaslata a vallási szabadságról és a közneveléssel foglalkozó Törvényjavaslat az ismeretek hathatósabb terjesztésér�l.

Jefferson közoktatási javaslatai a mindenki számára elérhet� alapfokú oktatásra, egy állami egyetemre, ahol a jobb módúak fels�fokú oktatásban részesülhetnek, valamint egy ösztöndíjrendszerre terjedtek ki. Oktatási tervét Virginia állam akkor nem fogadta el, pedig kés�bb jóformán minden államban hasonló tervezet lépett életbe.

Jefferson törvényjavaslata a vallásszabadságról azért figyelemre méltó, mert teljes vallási toleranciát biztosít, s egyház és állam szétválasztását javasolja. Jefferson javaslatának jelentékeny ellenzéke volt, de végül, 1786-ban a virginiai törvényhozás mégis elfogadta. Ugyanezek az eszmék jelentek meg hamarosan más államok jogi törvényeiben, valamint az Egyesült Államok Alkotmányában.

Jefferson 1779-t�l 1781-ig Virginia kormányzója volt. Utána "kivonult" a politikai életb�l. Visszavonulása idején írta egyetlen könyvét, Jegyzetek Virginia államról cím� munkáját. A m� sok más nézet között arról is tanúskodik, hogy Jefferson ellenezte a rabszolgaság intézményét. 1782-ben Jefferson felesége meghalt. (Tíz évig éltek együtt, és hat gyermekük volt.) Bár Jefferson a felesége halálakor még fiatal férfinak számított, nem házasodott meg újra.

Jefferson hamarosan visszatért a közéletbe és részt vett azon a kongresszuson, amely a decimális pénzrendszerre vonatkozó indítványát elfogadta. (A decimális súly- és hosszmértékre vonatkozó indítványát azonban – ezt a méter bevezetése el�tt javasolta – elutasították.) Benyújtott egy törvényjavaslatot is, amely valamennyi új államban megtiltotta volna a rabszolgaságot, de egyetlen szótöbbséggel leszavazták.

1784-ben Jefferson diplomáciai küldetésben Franciaországba utazott. Benjamin Franklin után hamarosan � lett az amerikai követ. Öt esztendeig maradt Franciaországban és mialatt az Egyesült Államok Alkotmányát megfogalmazták és jóváhagyták, hazájától mindvégig távol volt. Jefferson az Alkotmány elfogadása mellett foglalt állást, bár – akárcsak sokan mások – úgy vélekedett, hogy szövegébe egy, a jogokról szóló törvényt is be kellene iktatni.

Amerikába 1789 végén tért vissza, hamarosan kinevezték az ország els� külügyminiszterévé. A kormányban rövidesen összeütközésre került sor közte és Alexander Hamilton pénzügyminiszter között, akinek nézetei mer�ben különböztek az övéit�l. Hamilton hívei végül összefogtak, és megalapították a Föderalista Pártot. Jefferson követ�i a Demokrata Köztársasági Pártba egyesültek, amely id�vel Demokrata Párt néven vált ismertté.

1796-ban Jeffersont jelölték elnöknek, de második lett John Adams mögött. Az akkoriban érvényes alkotmányos rendelkezés értelmében alelnök lett. 1800-ban ismét indult az elnökválasztáson, s ezúttal legy�zte Adamst.

Jefferson elnöki tisztségében mértéktartó volt, egykori ellenfeleivel a megegyezést kereste, magatartásával példát mutatott az Egyesült Államoknak. Kormányzásának legfontosabb, id�álló tette Louisiana megvétele, azaz a Louisiana-ügylet, amely csaknem megkett�zte az Egyesült Államok területét. A Louisiana-ügylet, talán a legnagyobb békés területgyarapodás a történelem folyamán, hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok nagyhatalommá vált, fontossága óriási horderej�. Ha arra gondolok, hogy els�sorban Thomas Jeffersonon múlott a Louisiana-ügylet, sokkal el�bbre kellene �t helyezni ezen a listán. Ám én úgy vélem, hogy az ügyletben valójában nagyobb szerepe van Bonaparte Napóleonnak. � jutott arra a dönt� elhatározásra, hogy a területet eladja az Egyesült Államoknak. Ha amerikai embert megkülönböztetett elismerés illet meg a Louisiana-ügyletért az nem Jefferson, aki soha nem gondolt ilyen óriási méret� területgyarapításra, hanem inkább az Egyesült Államok két párizsi küldötte, Robert Livingston és James Monroe, akik felismerve a kedvez� alkalmat, túlléptek diplomáciai utasításaik hatáskörén, és nyélbe ütötték az üzletet. (Érdemes megemlíteni, hogy Jefferson, a saját sírfeliratát megfogalmazva, nem említette meg a Louisiana-ügyletet egyik jelent�s teljesítményeként.)

Jeffersont 1804-ben ismét elnökké választották, 1808-ban mégis úgy döntött, hogy harmadszor nem vállalja az elnökséget – követve George Washington példáját – 1809-ben vonult vissza, s ezt követ�en egyetlen közéleti tevékenysége a Virginiai Egyetem megalapításával kapcsolatos. (Az egyetem 1819-ben nyílt meg.) Megalakulásában Jefferson közoktatási programja egy részének megvalósulását látta, annak a tervezetnek, amelyet negyvenhárom évvel korábban indítványozott Virginia állam törvényhatóságának. Jefferson sikeres és hasznos munkával eltöltött élet után, a Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltásának ötvenedik évfordulóján, 1826. július 4-én, nyolcvannegyedik évében halt meg.

Nyilvánvaló politikusi tehetségén kívül Jefferson még sok egyéb képességgel is rendelkezett. Öt vagy hat idegen nyelvet ismert, foglalkozott természettudományokkal és matematikával, sikeres ültetvényesként tudományosan gazdálkodott. Gyára és kisebb találmányai voltak, és ügyes építésznek bizonyult.

Jefferson képességei és személyes jó tulajdonságai oly kimagaslóak voltak, hogy a történelemre gyakorolt tényleges befolyását hajlamosak vagyunk túlbecsülni. Ha fel akarjuk mérni valódi jelent�ségét, talán el�ször a Függetlenségi Nyilatkozatra kell tekintenünk, hiszen megfogalmazását általában Jefferson kiemelked� teljesítményének tartják. Mindenekel�tt azt kell leszögezni, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat nem része az Egyesült Államok m�ködését szabályozó törvényeknek; legnagyobb jelent�sége az, hogy meghatározza az amerikai eszményeket. A benne kifejtett eszmék azonban nem Jefferson eredeti gondolatai, nagyrészt Locke írásaiból származnak. A Nyilatkozat nem eredeti filozótiai m�, és nem is annak szánták, sokkal inkább, azzal a céllal készült, hogy szabatosan kifejezze azokat a meggy�z�déseket, amelyeket már el�z�leg sok amerikai ember vallott.

A függetlenség kimondásának elhatározása sem tulajdonítható a Nyilatkozat remek szövegének. Az amerikai szabadságharc már 1775 áprilisában elkezd�dött (több mint egy évvel a Függetlenségi Nyilatkozat el�tt) a lexingtoni és concordi csatákkal. A két ütközetet követ� hónapokban az amerikai gyarmatok dönt� elhatározás el�tt álltak; választaniuk kellett: igényeljék-e kertelés nélkül a függetlenséget vagy keressék a megegyezést az angol kormánnyal? 1776 tavaszán a Kontinentális Kongresszus többségének véleménye az el�bbi megoldás felé hajlott. Nem Jefferson, hanem Virginia küldötte, Richard Henry Lee indítványozta június 7-én, az el�írásoknak megfelel�en, hogy a gyarmatok nyilvánítsák ki elszakadásukat Nagy-Britanniától. A

Kongresszus úgy döntött, hogy Lee a javaslatáról való szavazást néhány héttel elhalasztja és Jefferson elnökletével bizottságot jelölt ki azzal a feladattal, hogy id�közben készítsen el egy nyilvánosságnak szánt közleményt a függetlenség kinyilatkoztatásának okairól. (A bizottság tagjai bölcsen megengedték Jeffersonnak, hogy egymaga fogalmazza meg a szöveget.) A Kongresszus július 1-jén ismét napirendre t�zte Lee indítványát, a következ� napon szavazásra bocsátották, és egyhangúlag elfogadták. Ezen a sorsfordító július másodiki szavazáson hozták meg a döntést a függetlenség javára. Jefferson tervezetét csak a szavazás után vitatták meg. A Kongresszus – némi módosítással – két nap múlva, július 4-én fogadta el.

Még abban az esetben is, ha a Függetlenségi Nyilatkozat nem olyan fontos, mint ahogyan az emberek többsége gondolja, Jeffersont egyéb érdemei nem jogosítanák-e fel, hogy el�bbre kerüljön ezen a listán? Sírfeliratában megemlíti azt a két teljesítményét, amelyekért leginkább óhajtja, hogy nevét meg�rizzék. Az egyik, a Virginiai Egyetem megalapítása, bár kétségkívül elismerésre méltó, aligha elegend�, hogy meghatározza helyét a listán. A másik teljesítménye, Virginia állam törvényjavaslata a vallásszabadságról valóban nagyon fontos. Igaz, hogy a vallásszabadság egyetemes gondolatát kiváló filozófusok, köztük John Locke és Voltaire már Jefferson el�tt kifejtették, de Jefferson törvényjavaslata jóval messzebb megy azoknál az elveknél, amelyeket Locke szögezett le. Azon felül Jeffersonnak, aktív politikus lévén, javaslatait sikerült törvénybe foglaltatnia, és a vallásszabadságról indítványozott törvényjavaslata hatást gyakorolt más államok jognyilatkozatainak kidolgozására.

Egy másik kérdés is felvet�dik ezzel kapcsolatosan: milyen mértékben múlott Jeffersonon az Egyesült Államok jognyilatkozatának elfogadása? Jefferson kétségkívül szószólója volt azoknak az embereknek, akik törvénybe akarták foglalni a szabadságjogaikat, ennek a csoportnak � volt az egyik szellemi vezére. De Jefferson 1784-t�l csaknem 1789 legvégéig nem tartózkodott az országban, tehát az Alkotmányozó Gy�lést közvetlenül követ� dönt� szakaszban nem vezethette a jogok törvényéért folytatott harcot. James Madisonnak volt a legnagyobb szerepe abban, hogy a Kongresszus elfogadta a módosítást (1780. szeptember 25-én, még miel�tt Jefferson hazatért az Egyesült Államokba).

Azt is lehetne állítani, hogy nem Jefferson hivatalos m�ködése, hanem inkább az egész magatartása gyakorolta az igazán er�s hatást az Egyesült Államokra. Ám meglehet�sen kétséges, hogy Jefferson nézeteit teljes mértékben elfogadja manapság az amerikai nép. Sokan támogatnak az övét�l mer�ben ellentétes politikát, bár tisztelik Thomas Jefferson nevét. Jefferson – hogy egy példát említsek – abban bízott megingathatatlanul, amit mi manapság enyhe kormányzásnak neveznénk. Elnöki tisztségébe való beiktatásakor mondott beszédében elhangzott egy jellegzetes kijelentés ezzel kapcsolatosan: "...a bölcs és mértéktartó kormányzás visszatartja az embereket attól, hogy egymásnak ártsanak, de engedi, hogy egyébként maguk szabják meg a szorgalom és tökéletesedés útját..."

Jefferson álláspontja valószín�leg helyes volt, de az elmúlt ötven év választásai azt jelzik, hogy szavai nem gy�zték meg az amerikaiak többségét. Az államhatalomról vallott felfogásának egy másik példája: er�sen ellenezte azt a nézetet, hogy az alkotmány értelmezése végs� soron a Legfels�bb Bíróságot illesse meg, amely következésképpen alkotmányellenesnek nyilváníthat egy olyan törvényt is, amelyet a Kongresszus már elfogadott. Jefferson úgy vélekedett, hogy ez a néz�pont ellentétben áll a demokratikus kormányzás alapelveivel.

Az el�z� bekezdés talán arra enged következtetni, mintha Thomas Jefferson hatása csekély lett volna, és személyének nincs is helye ebben a könyvben, de ha túlságosan elveszünk a részletekben, nem látjuk a fától az erd�t. Ha, ehelyett hátrább lépünk, és Jefferson pályafutását egészében vesszük szemügyre, máris megértjük, miért nevezték �t "az emberi szabadság kimagasló szóviv�jének".

El�rébb vagy hátrább soroljuk-e Thomas Jeffersont George Washingtonnál? Az amerikai függetlenséget és az amerikai demokratikus intézményeket az eszmék és a tettek embereinek közös er�feszítése hozta létre. Mindkett� lényeges, de úgy hiszem, hogy általában az eszmék szerepe a fontosabb. Nyilvánvaló, hogy a végrehajtás terén Washingtont illeti meg az els�bbség. Az eszmék terén azonban a megbecsülés számos ember közt oszlik meg, olyan amerikaiak közt, mint Jefferson és James Madison, olyan európaiak közt, mint John Locke, Voltaire és még sokan mások. Thomas Jefferson hatalmas tehetsége és erkölcsi súlya ellenére ezért áll ezen a listán jóval George Washington mögött.

65 IZABELLA KIRÁLYN� 1451-1504

I. Kasztíliai Izabella manapság a legtöbb ember szemében csupán az a királyn�, aki Kolumbusz Kristóf felfedez� útjához a pénzt biztosította. Izabella valójában erélyes és tehetséges uralkodó volt, jelent�s döntései századokon át nagy hatást gyakoroltak Spanyolországra, Közép- és Dél-Amerikára és közvetve még most is sok millió embert érintenek.

Tervei túlnyomó részét ravasz és hozzá hasonlóan kiváló képesség� férjével, Aragóniai Ferdinánddal tanácskozta meg, és vele szorosan együttm�ködve hozta meg döntéseit, indokoltnak látszik tehát, hogy ebben a könyvben együtt tárgyaljuk �ket. Mégis Izabella neve került az írás élére, mert többnyire az � elgondolásai valósultak meg.

Izabella 1451-ben született Madrigal városában, a Kasztíliai Királyságban (ma Spanyolország egy része). Fiatal lányként szigorúan vallásos nevelésben részesült és buzgó katolikus lett. Féltestvére, IV. Henrik Kasztília királya volt 1454-t�l 1474-ig, haláláig. Ebben az id�szakban a jelenlegi Spanyolország területén négy királyság volt: a legnagyobb volt Kasztília, a mai Spanyolország északkeleti részén Aragónia, délen Granada, északon Navarra.

Az 1460-as évek vége felé Izabella, a kasztíliai trón várományosa Európa leggazdagabb örökösn�je volt és sok herceg kérte meg a kezét. Féltestvére, IV. Henrik Portugália királyához akarta feleségül adni. A tizennyolc éves Izabella azonban 1469-ben elszökött és Henrik király akarata ellenére Ferdinánddal, az aragóniai trónörökössel kötött házasságot. Henriket felb�szítette Izabella engedetlensége és leányát, Juanát tette meg örökösének. Henrik halála után, 1474-ben Izabella mégis igényt tartott Kasztília trónjára. Juana hívei ebbe nem nyugodtak bele, és polgárháború tört ki. 1479 februárjában Izabella csapatai gy�ztek. Ugyanebben az esztend�ben meghalt II. János, Aragónia királya és utána Ferdinánd lépett a trónra. Ett�l fogva Ferdinánd és Izabella együtt uralkodott Spanyolország túlnyomó részén.

Elméletben a két királyság, Aragónia és Kasztília, akárcsak kormányzati intézményeik többsége, független maradt egymástól. A gyakorlatban azonban Ferdinánd és Izabella döntéseiket együttesen hozták, és legjobb képességeik szerint Spanyolország társuralkodóiként kormányoztak. Együttes uralkodásuk huszonöt esztendejében politikájuk alapvet�en arra irányult, hogy egységes spanyol királyságot hozzanak létre, amelyet er�s uralkodó irányít. Els� terveik közé tartozott Granada meghódítása, az Ibériai-félszigetnek ez a része még mindig muzulmán uralom alatt volt. A háború 1481-ben kezd�dött és 1492 januárjában Ferdinánd és Izabella teljes gy�zelmével ért véget. Granada meghódításával Spanyolország földje pontosan azokig a határokig terjedt, mint jelenleg. (A kis Navarrai Királyságot Ferdinánd 1512-ben, Izabella halála után csatolta a birodalomhoz.)

Ferdinánd és Izabella már uralkodásuk kezdetén megszervezték a spanyol inkvizíciót. Az inkvizíció a bíró, az esküdtszék, az államügyész és a rend�rnyomozók hatáskörét egyesít� egyházi törvényszék volt, amely mind büntetései kegyetlenségér�l, mind tisztességtelen eljárásmódjairól hírhedtté vált. A gyanúsítottaknak kevés, vagy éppenséggel semmi lehet�ség�k nem volt az ellenük emelt vádak megcáfolására. Nem közölték velük sem az ellenük szóló összes bizonyítékot, sem vádlóik nevét. Azokat a vádlottakat, akik tagadtak, gyakran borzalmas kínzásoknak vetették alá, amíg csak nem vallottak. Egy mértéktartó becslés szerint legalább kétezer embert égettek meg máglyán a spanyol inkvizíció m�ködésének els� két évtizedében, és azok száma, akik ennél enyhébb büntetést kaptak, ennek a sokszorosa.

A spanyol inkvizíció élén Tomás de Torquemada, a széls�ségesen fanatikus szerzetes, Izabella

gyóntatója állt. Az inkvizíciót a pápa engedélyezte, de valójában a spanyol uralkodók ellen�rzése alatt állt. Részint a vallási egyöntet�ség meger�sítésére használták fel, részint arra, hogy az uralkodó ellen irányuló minden politikai ellenállást eltiporjon. Angliában a feudális f�uraknak mindig maradt elegend� erejük, hogy sakkban tartsák a királyt. A spanyol uralkodók az inkvizíciót fegyverként használták a velük szembeszegül� feudális f�urak megfékezésére, s ily módon központosított és korlátlan monarchiát alakíthattak ki. Az inkvizíció révén szorosabb ellen�rzés alá vonták a spanyol papságot is.

Az inkvizíció els�dleges célpontjai azonban a vallási elhajlással vádolt személyek, kiváltképpen azok a zsidók és muzulmánok voltak, akik színleg katolikus hitre tértek, de titokban továbbra is eredeti vallásukat gyakorolták.

Az inkvizíció kezdetben nem irányult a hith� zsidók ellen. A fanatikus Torquemada unszolására azonban Ferdinánd és Izabella 1492-ben aláírt egy rendeletet, amely megparancsolta az összes spanyolországi zsidónak, hogy térjenek át keresztény hitre, vagy négy hónapon belül minden tulajdonukat hátrahagyva távozzanak az országból. A körülbelül 200 000 f�nyi spanyol zsidóságra súlyos csapást mért ez a rendelet. Sokan meghaltak, miel�tt még biztonságba kerültek volna, Spanyolországnak pedig nagy gazdasági visszaesést okozott, hogy legszorgalmasabb és leghozzáért�bb keresked�inek és iparosainak tekintélyes részét elvesztette.

Amikor Granada megadta magát, a békeszerz�dés szerint a Spanyolországban él� muzulmánok továbbra is szabadon gyakorolhatták vallásukat. A spanyolok azonban hamarosan megszegték a megállapodást. A mórok fellázadtak, de leverték �ket. 1502-ben minden Spanyolországban él� muzulmánnak választania kellett a keresztény vallás és a szám�zetés között ugyanúgy, mint tíz évvel korábban a zsidóknak.

Izabella buzgó katolikus volt, de soha nem engedte, hogy nemzeti érzését mély vallásossága befolyásolja. Ferdinánddal együtt kemény és sikeres küzdelmet folytatott azért, hogy a katolikus egyház Spanyolországban inkább a király, mint a pápa ellen�rzése alatt álljon. Ez volt az egyik oka annak, hogy a reformáció a tizenhatodik században nem vert gyökeret Spanyolországban.

Izabella uralkodásának legkiemelked�bb eseménye, az Újvilág felfedezése ugyancsak a sorsdönt� 1492. esztend�ben történt. Kolumbusz expedícióját a Kasztíliai Királyság támogatta. (De nem hiteles, azaz Izabelláról szóló történet, amely szerint a királyn� kénytelen volt zálogba adni ékszereit, hogy elláthassa pénzzel az expedíciót.)

Izabella 1504-ben halt meg. Házasságából egy fiú és négy lány született. Juan nev� fia 1497-ben meghalt. Lányai közül Juana a legismertebb. Ferdinánd és Izabella kimódolta, hogy Juana I. (Szép) Fülöphöz, I. Miksa Habsburg császár fiához és Burgundia trónörököséhez menjen feleségül. A dinasztikus házasság eredményeként Izabella unokája, V. Károly az európai történelem egyik legkiterjedtebb birodalmát örökölte. V. Károlyt spanyol királlyá és német-római császárrá is megválasztották, korának � volt a leggazdagabb és leghatalmasabb európai uralkodója, akinek országaiban "nem nyugszik le a nap". Az uralma alatt álló terület magában foglalta a mai Spanyolországot, Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Ausztriát, Svájcot, Olaszország nagy részét, valamint Franciaország, a hajdani Csehszlovákia, a hajdani Jugoszlávia, Lengyelország és Magyarország bizonyos részeit, ráadásul a nyugati félteke egy hatalmas területét is. V. Károly és fia, II. Fülöp vakbuzgó katolikusok voltak; hosszú uralkodásuk alatt az Újvilágból származó temérdek gazdagságot mindketten az Észak-Európa protestáns államai ellen folytatott háborúk pénzelésére fordították. A dinasztikus házasság, amelyet Ferdinánd és Izabella nyélbe ütött, haláluk után szinte egy századon keresztül befolyásolta Európa történelmét.

Megkísérlem összefoglalni Ferdinánd és Izabella tetteit és hatását. Egyesült er�feszítéssel sikerült megteremteniük az egységes spanyol királyságot nagyjából azokkal a határokkal, amelyeket Spanyolország az utóbbi öt évszázad folyamán meg�rzött, központosított abszolút

monarchiát hoztak létre Spanyolországban, a mórok és a zsidók ki�zésének káros következményei voltak mind az el�zöttek, mind Spanyolország számára, vallási fanatizmusuk s az inkvizíció felállítása mély nyomot hagyott Spanyolország kés�bbi történelmében.

Az utóbbi állítás némi fejtegetést kíván. Röviden megfogalmazva: az inkvizíció intellektuális kényszerzubbonyba szorította Spanyolországot. Az 1492. évet követ� századokban Nyugat-Európa túlnyomó részében hatalmas intellektuális és tudományos fejl�dés bontakozott ki. Spanyolországban nem ez történt. Az eredetiség hiánya nem meglep� abban a társadalomban, ahol minden újszer� gondolat képvisel�jét az a veszély fenyegeti, hogy az inkvizíció letartóztatja. Más európai országokban volt némi véleménynyilvánítási szabadság. Spanyolországban az inkvizíció csak a szigorúan ortodox katolicizmust t�rte meg. Mire elérkezett az 1700. év, Spanyolország Nyugat-Európa többi részeivel összevetve szellemileg elmaradott területté vált. Öt évszázad telt el azóta, hogy Ferdinánd és Izabella felállította a spanyol inkvizíciót, és 150 éve törölték el, de hatását még most sem heverte ki teljesen Spanyolország.

Izabella, anyagilag támogatva Kolumbusz expedícióját, elérte, hogy Dél- és Közép-Amerika túlnyomó része spanyol gyarmat lett. Ez azt jelentette, hogy a nyugati félteke egy hatalmas területén spanyol kultúra vált uralkodóvá, és – az inkvizíciót is beleértve – spanyol intézmények létesültek. Aligha meglep� tehát, hogy Spanyolországnak Nyugat-Európa nagy részéhez mért szellemi elmaradottsága miatt a dél-amerikai spanyol gyarmatok is elmaradtak szellemi téren az észak-amerikai angol gyarmatok mögött.

Ha el akarjuk dönteni, hová soroljuk Izabellát ezen a listán, azt kell fontolóra vennünk, vajon nagyjából ugyanazok az események történtek volna-e nélküle is. Igaz, hogy a keresztes hadjáratok szelleme nagyon er�s volt Spanyolországban, hiszen 700 év óta folyt a küzdelem a muzulmánokkal az Ibériai-félsziget visszahódításáért, de a harc 1492-ben gy�zelmesen véget ért és Spanyolország választhatott, hogy melyik irányt kövesse. Ferdinánd és Izabella – f�ként Izabella – terelte Spanyolországot a hajthatatlan vallási ortodoxia útjára. Lehetséges, hogy Spanyolország az � hatása nélkül ésszer�en pluralista társadalom maradt volna.

Talán kézenfekv� összehasonlítani Izabellát a nála híresebb I. Erzsébet angol királyn�vel. Erzsébet legalább olyan kiváló államvezetése miatt sokkal csodálatraméltóbb uralkodónak t�nik fel. De nem volt olyan újító, mint Izabella, és egyik tette sem gyakorolt olyan er�s hatást, mint Izabelláé az inkvizíció felállításával. Izabella néhány intézkedése borzadályt kelt, de a történelem folyamán kevés uralkodónak volt olyan messzire ható befolyása, mint neki.

66 SZTÁLIN 1879-1953

JOSZIF VISSZARIONOVICS Sztálin, eredeti nevén Joszif Visszarionovics Dzsugasvili a Szovjetunió diktátora volt sok éven át. 1879-ben született a grúziai Gori városában, a Kaukázusban. Anyanyelve az orosztól er�sen különböz� grúz volt. Az orosz nyelvet id�vel elsajátította, de mindig jellegzetes grúz kiejtéssel beszélte.

Sztálin szegénységben n�tt fel. Iszákos foltozóvarga apja, aki kegyetlenül verte, meghalt, amikor fia tizenegy éves volt. Gyermekkorában Joszif Toriban egyházi iskolába járt, tizenévesen teológiai szemináriumba került Tifliszbe (ma Tbiliszi), de 1899-ben felforgató eszmék terjesztése miatt kizárták. Részt vett földalatti marxista mozgalomban és 1903-ban, amikor pártszakadás történt, � a bolsevik szárnyhoz csatlakozott. Aktív párttag volt, többször letartóztatták (de általában enyhe ítéleteket kapott, és minthogy többször is sikerült megszöknie, lehetséges, hogy egy ideig kett�s ügynökként m�ködött). Ebben az id�ben vette fel a találó "Sztálin" (acélember) nevet.

Az 1917-es kommunista forradalomban Sztálinnak nem jutott igazán jelent�s szerep. A forradalmat követ� két esztend�ben aktívan tevékenykedett és 1922-ben az SZKP f�titkára lett. Tisztségénél fogva igen nagy befolyása volt a párt ügyeiben való döntésekben, és pozíciója jelent�s mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Lenin halálát követ� hatalmi harcban � lett a gy�ztes.

Kétségtelen, hogy Lenin Trockijt szemelte ki utódjául. Politikai végrendeletében leírta, hogy Sztálin nagyon kegyetlen, el kell mozdítani �t a párt f�titkári tisztségéb�l. Lenin 1924 elején meghalt, s utódja mégis Sztálin lett, aki eltitkolta Lenin végrendeletét. A továbbiakban Sztálin szövetkezett Lev Kamenyevvel és Grigorij Zinovjevvel, a Politikai Bizottság két befolyásos tagjával és hármasban egy "trojkát", vagyis triumvirátust alkottak. Sikerült Trockij és követ�i fölé kerekedniük. Majd Sztálin, a politikai belharcoknak ez a lángelméje Zinovjev és Kamenyev ellen fordult. Miután a hatalmi harcokban az "ellenzéki balszárnyat" (vagyis Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet és követ�iket) megsemmisítette, Sztálin néhány fontos politikai elgondolásukat folyamatosan átvette. Majd rövidesen a kommunista párt jobbszárnyára – egykori szövetségeseire – támadt és �ket is kiszorította a hatalomból. A harmincas évek elején Sztálin már a Szovjetunió teljhatalmú diktátora volt.

Ebben a hatalmi helyzetben Sztálin 1934-t�l a könyörtelen politikai tisztogatások sorozatát indította el. A magas rangú kommunista tisztségvisel�nek, Sztálin egykori tanácsadójának, Szergej Kirovnak 1934. december 1-jén történt meggyilkolása volt az ürügy a tisztogatások elkezdésére. Nagyon valószín�nek látszik azonban, hogy Kirov meggyilkolását maga Sztálin rendelte el, részint azért, hogy megszabaduljon t�le, de f�ként azzal a céllal, hogy ürügye legyen a leszámolásra.

A következ� néhány esztend�ben Sztálin hazaárulással vádolta és kivégeztette azoknak az embereknek a többségét, akik az 1917-es forradalomban a Bolsevik Párt vezet�i és Lenin munkatársai voltak. Közülük sokan nyilvános bírósági tárgyaláson tettek beismer� vallomást. Mintha Thomas Jefferson köztársasági elnökként a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány aláíróinak túlnyomó részét hazaárulás vádjával elfogatta volna, és – miután a nyilvános törvényszéki tárgyaláson "beismer� vallomást tettek" – kivégezteti �ket. 1938-ban Genrih

Jagoda, aki a korábbi tisztogatásokat vezette, szintén törvényszék elé került, és hazaárulásért annak rendje-módja szerint kivégezték. Utódja, Nyikolaj Jezsov szintén erre a sorsra jutott.

Az 1930-as évek tisztogatási akciói az egész kommunista pártra és a hadseregre kiterjedtek. Els�sorban nem az antikommunisták és az ellenforradalmárok ellen irányultak. (Többségüket még akkor megsemmisítették, amikor Lenin állt az ország élén.) A tisztogatások célpontja tulajdonképpen maga a kommunista párt volt. Sztálin jóval sikeresebben pusztította a kommunistákat, mint a cári rend�rség. Az 1934-es pártkongresszuson megválasztott központi bizottsági tagok több mint kétharmadát végezték ki az egymást követ� tisztogatások folyamán. Nyilvánvaló, Sztálin f� indítéka az volt, hogy az országban eleve meggátolja bármely független er� kialakulását.

Sztálin kénye-kedve szerint használta fel a titkosrend�rséget. Tudván, hogy önkényes letartóztatás, kivégzés, fogságban vagy munkatáborban töltött évek hosszú sora vár mindazokra, akik, akár a legcsekélyebb mértékben bírálják uralmát, a lakosság engedelmesen meghunyászkodott. Az 1930-as esztend�k végére létrehozta a modern id�k talán legtotálisabb diktatúráját, olyan kormányzást, amely az élet minden területét ellen�rizte, s amelyben nem volt polgári szabadság.

Sztálin gazdasági célkit�zései közt szerepelt a mez�gazdaság er�szakos kollektivizálása. Ez nagyon népszer�tlen volt a parasztok közt, és sokan ellenálltak. Az 1930-as évek elején Sztálin parancsára a parasztok millióit pusztították el – kivégezték �ket vagy éhen haltak –, s célja végül megvalósult.

A Szovjetunió gyors iparosítása volt az a másik gazdaságpolitikai cél, amelynek megvalósítását Sztálin szorgalmazta. Az els� "ötéves tervben" el�írta az ország iparosítását. A különböz� fogyatékosságok ellenére Sztálin iparosítási terve rövid távon sikeresnek bizonyult. Bár a második világháborúban a Szovjetuniót óriási veszteségek érték, a háborúból mégis a világ második legnagyobb ipari hatalmaként került ki. (Hosszú távon azonban mégis súlyos károkat okoztak a szovjet gazdasági életben azok a mez�gazdasági és ipari rendszabályok, amelyeket Sztálin bevezetett.)

1939 augusztusában Hitler és Sztálin aláírta a híres megnemtámadási szerz�dést. Két hét múlva Hitler nyugatról támadta meg Lengyelországot, néhány hét múlva a Szovjetunó kelet fel�l tört rá, és az ország egy részét megkaparintotta. A Szovjetunió még ebben az évben három független országot – Litvániát, Észt- és Lettországot – invázióval fenyegetett meg. Mindhárom harc nélkül adta meg magát, területüket végül a Szovjetunióhoz csatolták. Ugyanígy került Románia egy része a Szovjetunióhoz. Finnország nem ijedt meg a fenyegetést�l, ezért az oroszok háborút indítanak és elfoglalják. Ezeknek az országoknak a birtokbavételére az szolgált ürügyül, hogy a Szovjetuniónak a hitlerista Németország várt támadása ellen védekezésül van szüksége a területre. A háború véget ért, Németországot leverték, de Sztálin egyetlen megszállt területet sem engedett ki a markából.

A második világháború végén a szovjet seregek Kelet-Európa nagy részét elfoglalták és Sztálin, felhasználva a lehet�séget, az egész térségben kommunista kormányokat létesített, amelyek a Szovjetuniót szolgálták. Kommunista kormány alakult Jugoszláviában is, de ebben az országban nem állomásoztak szovjet csapatok, tehát nem vált csatlós állammá. A többi kelet-európai országban, nehogy Jugoszlávia példáját kövessék, Sztálin tisztogatásokat rendezett. A háborút közvetlenül követ� id�szakban kezd�dött el a hidegháború. Néhányan ezt megkísérelték ugyan a nyugati vezet�k számlájára írni, ám világos, hogy igazi oka Sztálin hódító politikája és az a konok elhatározása volt, hogy a kommunista rendszert – meg a szovjet hatalmat – az egész világra kiterjessze.

1953 januárjában a szovjet kormány hírül adta, hogy magas rangú szovjet tisztségvisel�k

meggyilkolásának terve miatt letartóztattak egy orvoscsoportot. Ez a vád úgy hangzott, mintha Sztálin újabb nagyarányú tisztogatásra készülne. Csakhogy 1953. március 5-én a hetvenhárom éves diktátor meghalt Moszkvában, a Kremlben. Holttestét bebalzsamozták, és a Vörös téri mauzóleumban ünnepélyesen közszemlére tették Lenin holtteste mellé. Id�vel Sztálin hírneve elhalványult, ma már általában irtózattal emlegetik, mint kegyetlen zsarnokot.

Sztálin családi élete nem volt szerencsés. 1904-ben házasodott meg, de felesége három év múlva tüd�bajban meghalt. Egyetlen fiuk, Jakov a második világháborúban német fogságba esett. A németek felajánlották, hogy kicserélik, de Sztálin visszautasította az ajánlatot, és Jakov meghalt egy német fogolytáborban. 1919-ben Sztálin újra megn�sült. Második felesége 1932-ben meghalt, öngyilkos lett, de olyan hírek is jártak, hogy Sztálin gyilkolta vagy gyilkoltatta meg. Ebb�l a házasságából két gyermek született. Fia, a szovjet légier� tisztje alkoholista lett, és 1962-ben meghalt. Sztálin leánya, Szvetlana elhagyta a Szovjetuniót és 1967-ben az Egyesült Államokba ment.

Sztálin legfelt�n�bb jellemvonása a könyörtelenség. Érzelmek a legcsekélyebb mértékben sem gyakoroltak rá hatást, irgalmat nem ismert. Módfelett gyanakvó, paranoiára hajlamos személy volt, de rendkívül tehetséges, energikus, kitartó, ravasz, nagyesz� ember is.

Sztálin a Szovjetunió diktátoraként csaknem negyedszázadon át temérdek életre gyakorolt jelent�s befolyást. Talán � volt a történelem legnagyobb diktátora. Életében emberek millióit küldte a halálba, munkatáborokba vagy hagyta éhen pusztulni �ket. (Nincs mód rá, hogy megtudjuk, hányan haltak meg a különböz� tisztogatási akciókban, de valószín�, hogy számuk csaknem eléri a 30 milliót.)

Tagadhatatlan tehát, hogy Sztálin rövid id�szakra tett befolyása óriási volt. Ám kétséges, hogy – akárcsak kortársáé, Hitleré, akivel gyakran összevetették – hatása maradandó lesz.

Sztálin kiterjesztette a Szovjetunió határait, Kelet-Európában csatlós államokból álló birodalmat szervezett, és a Szovjetuniót a világ minden részére befolyást gyakorló nagyhatalommá tette. De az elmúlt néhány esztend�ben a szovjet birodalom összeomlott és tizenöt önálló államra esett szét. Az oroszok jelenleg nagyobb személyes szabadságnak örvendnek, mint hazájuk történelme folyamán bármikor.

Sztálin közgazdasági programja Marx és Lenin elgondolásain alapul. De míg Marx csupán indítványozta ezeket az irányelveket, Lenin meg belekezdett megvalósításukba, Sztálinnak sikerült nagy arányokban megszüntetni az egyéni földtulajdont és az egyéni vállalkozásokat a Szovjetunióban. Ezek az intézkedések azonban kártékonynak bizonyultak és még most sem számolták fel �ket teljesen.

Mégis úgy érzem, hogy a fentiek er�sen alábecsülik Sztálin átfogó hatását. � nem csupán hatalommániás diktátor volt, aki több mint húsz évig uralkodott egy óriási országban. A hidegháború bevezetésével halála után is rányomta bélyegét az egész világ történelmére. A történelem folyamán egyetlen háborúnak, még a második világháborúnak sem volt olyan hatalmas térségre kiterjed� hatása, mint a hidegháborúnak. Nem csupán a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat érintette; Földünk valamennyi országát elérték a harc gazdasági és diplocnáciai vetületei, s a világ sok részén véres háborúk is folytak. A két szuperhatalom fegyverkezési versengése – jóllehet a történelem legnagyobb méret� és legköltségesebb versengése, amely sok trillió dollárba került – csupán egyik megnyilvánulása ennek a küzdelemnek. S ami talán a legrosszabb: az egész világ sok évig a civilizációnkat megsemmisít� nukleáris holokauszt fenyegetettségében élt.

A hidegháborút világszerte gy�lölték és a legtöbb nép azt kívánta, hogy véget érjen, de a halott Sztálinnak még évtizedekig bármelyik él� politikai személyiségnél nagyobb tényleges hatása volt a világra. Róla talán inkább mondható el joggal, mint akármelyik történelmi

szerepl�r�l, az embert túlélik elkövetett gonosztettei. A hidegháborúnak már vége, és talán Sztálin ártalmas befolyása is véget ér. S emlékezzünk

arra is, hogy a Sztálin b�neit illet� vádak közül néhány Leninre irányul, aki megel�zte �t és utat nyitott neki. Sztálin azonban mégis a történelem egyik titánja, a kegyetlenség lángelméje, akit nem felejtünk el egyhamar.

67 JULIUS CAESAR i.e. 10 - i.e. 44

Gaius Julius Caesar, a híres római hadvezér és politikus Rómában született, Krisztus el�tt 100-ban, egy rendkívül nyugtalan politikai korszakban.

Az id�számítás el�tti második században a rómaiak hatalmas birodalmat alapítottak, miután a második pun háborúban Karthágót legy�zték. A hódítás által sok római hatalmas vagyonra tett szert. De a háborúk súlyosan megrendítették Róma szociális és gazdasági helyzetét, s a parasztok tömegesen elszegényedtek. A római szenátus alkalmatlannak bizonyult a nagy birodalom igazságos és hatékony kormányzására. A politikai korrupció elburjánzott, s az egész Földközi-tenger menti népesség szenvedett a rossz római kormányzás miatt. Magában Rómában is körülbelül i.e. 133-tól kezd�d�en z�rzavar uralkodott. Politikusok, hadvezérek és népvezérek harcoltak a hatalomért, seregek vonultak még Rómába is (Mariusé i.e. 87-ben, Sulláé i.e. 82-ben). Bár a rossz kormányzás mindenki el�tt nyilvánvaló volt, a legtöbb római polgár mégis a köztársaság fennmaradását óhajtotta. Valószín�, hogy Julius Caesar volt az els� jelent�s politikai vezet�, aki világosan felismerte, hogy a köztársasági kormányzást Rómában már nem érdemes, s�t nem is lehet fenntartani.

Caesar régi patrícius családból származott. Jó nevelésben részesült és fiatalon politikai pályára lépett. Változatos tisztségeit, sokféle szövetkezését és politikai feltörését nem tárgyalom részletesen ebben a könyvben. A negyvenkét éves Julius Caesar i.e. 58-ban három provincia, Gallia Cisalpina (Észak-Olaszország), Illyricum (az egykori Jugoszlávia tengerparti vidéke) és Gallia Narbonensis (Franciaország déli partvidéke) proconsulja lett. Vezérlete alatt ebben az id�szakban négy római légió, nagyjából húszezer f�nyi hader� állt.

Caesar ezt a hader�t az i.e. 58-51. esztend�kben arra fordította, hogy megtámadja és meghódítsa Gallia összes többi részét. Ez a terület hozzávet�legesen a mai Franciaországot és Belgiumot, továbbá Svájc, Hollandia és Németország bizonyos részeit foglalta magában. A harcokban csapatai er�sen megfogyatkoztak, de mégis sikerült levernie a gall törzseket és az egészen a Rajnáig terjed� területet a Római Birodalomhoz csatolta. Britanniába kétszer is küldött sereget, de tartós hódítást nem vitt véghez.

Gallia meghódítása Caesart – aki már el�z�leg vezet� politikai személyiség volt – népszer� h�ssé tette Rómában, politikai ellenfelei szemében túlságosan is népszer�vé és hatalmassá. Amikor hadvezérségének ideje letelt, a római szenátus elrendelte, hogy magánemberként, vagyis hadsereg nélkül térjen vissza Rómába. Caesar attól tartott – valószín�leg okkal –, hogy ha csapatok nélkül tér vissza Rómába, politikai ellenfelei végeznek vele. Nyíltan szembefordulva a római szenátussal i.e. 49-ben, január 10-r�l 11-re virradóra csapatait átvezette az észak-itáliai Rubicon folyón, és Róma felé vonult. Ez a teljes mértékben törvénytelen tett polgárháborút robbantott ki Caesar légiói és a szenátushoz h� er�k közt. A polgárháború négy évig tartott és Caesar teljes gy�zelmével ért véget, az utolsó csatát Hispániában, Mundánál vívták i.e. 45. március 7-én.

Caesar már eldöntötte, hogy � az a hatékony és tisztánlátó egyeduralkodó, akire Rómának szüksége van. I.e. 45 októberében visszatért Rómába; ott rövidesen haláláig tartó diktátori hatalommal ruházták fel. I.e. 44 februárjában felajánlották neki a koronát, de visszautasította. Ám ez nem nyugtatta meg köztársaságpárti ellenfeleit – hiszen Caesar már katonai diktátor volt – és i.e. 44. március 15-én (a nevezetes március idusán) egy szenátusi gy�lésen az összeesküv�k egy csoportja meggyilkolta.

Életének utolsó esztendeiben Caesar nagyszabású reformprogramot indított el. Tervet készített arra, hogy a hadsereg veteránjait és Róma szegényeit új közösségekbe költöztesse szerte az egész birodalomban. A római polgárjogot kiterjesztette különböz� embercsoportokra. Azt is tervbe vette, hogy az itáliai várasokban egységes közigazgatási rendszert vezet be. Egy átfogó oktatási program, valamint a római törvények kodifikálása is tervei közé tartozott. Sok más reformot is bevezetett, de kielégít� alkotmányos kormányzási jogrendszert nem sikerült létesítenie Róma számára és talán ez volt bukásának f� oka.

Csupán egy év telt el Caesar mundai gy�zelme és Rómában történt meggyilkolása közt, így hát sok terve soha nem valósult meg és nehéz megítélni, hogy államvezetése mennyire bölcs vagy hatékony lett volna, ha életben marad. Valamennyi reformja közül legmaradandóbb az új naptár bevezetése. Kisebb változtatásokkal azóta is az a naptár használatos, amelyet � vezetett be.

Juliul Caesar egyike a történelem legkarizmatikusabb egyéniségeinek, tehetsége rendkívül sokágú volt. Sikeres politikus, zseniális hadvezér, kiváló szónok és író. Könyvét (De bello Gallico), amelyben leírja Gallia meghódítását, már hosszú ideje az irodalom klasszikus m�vének tartják. Sok irodalomtörténész szerint a legolvashatóbb és legérdekesebb m� a latin klasszikusok közt. Caesar bátor, er�teljes és jóvágású férfi volt. Közismert Don Juan hírében állt, szerelmi életét még korának elnéz� szemlélete is szabadosnak tartotta. (Leghíresebb szerelmi ügye kétségkívül a Kleopátrához f�z�d� nevezetes románc.)

Caesart sok bírálat érte. Hatalomra tör� volt és bizonyos, hogy politikai tisztségeit felhasználta vagyonszerzésre. Ám sok becsvágyó politikustól eltér�en általában nem volt sem fondorlatos, sem csalárd. A gallokkal folytatott harcokban könyörtelen és brutális volt, legy�zött római ellenfeleivel azonban rendkívül nagylelk�en bánt.

A nevét övez� nimbuszt jelzi, hogy a német császári cím – Kaiser – és a császárt jelent� cár egyaránt a Caesar szóból származik. Mindmáig sokkal híresebb unokaöccsénél, Augustusnál, a római császárság tényleges megalapítójánál. Julius Caesar jelenlegi hatása a történelemre azonban nem áll arányban óriási hírnevével. Igaz, hogy fontos szerepe volt a római köztársaság bukásában, de ebb�l a szempontból sem kell jelent�ségét felnagyítani, hiszen a köztársasági kormányzás akkor már ingadozott Rómában.

Caesar legjelent�sebb tette Gallia meghódítása. Területek, amelyeket ott elfoglalt, nagyjából öt évszázadon át Róma uralma alatt maradtak, és ez id� alatt teljesen elrómaiasodtak. Elterjedtek a római törvények és szokások, a latin nyelv, kés�bb meg a római katolikus vallás. A mai francia nyelv nagyrészt az akkori id�k latin köznyelvéb�l származik.

Gallia meghódításával Caesar magára Rómára is fontos hatást gyakorolt. Az elfoglalt területek Itáliát évszázadokig megvédték az északról jöv� támadások ellen. Gallia meghódítása az egész Római Birodalom biztonságának egyik tényez�je volt.

Meghódították volna-e el�bb-utóbb Caesar nélkül is a rómaiak Galliát? Technikai vagy számbeli fölényük nem volt a gallok felett. Másrészt azonban Róma gyorsan terjeszkedett a Gallia meghódítása el�tti id�szakban és egy darabig azután is. Az akkori római hadsereg nagy hatékonyságából, a Gallia és Róma közti csekély távolságból és a gall törzsek viszálykodásából arra lehet következtetni, hogy Galliának kevés esélye volt függetlensége meg�rzésére. Az viszont vitathatatlan, hogy Caesar volt az a hadvezér, aki vereséget mért a nagy kelta seregekre, és meghódította Galliát, s f�ként ezért a teljesítményéért szerepel ebben a könyvben.

68 HÓDÍTÓ VILMOS kb. 1027-1087

Vilmos, Normandia hercege 1066-ban mindössze néhány ezer f�nyi csapattal átkelt a La Manche csatornán azzal a céllal, hogy elfoglalja Anglia trónját. Vakmer� kísérlete sikerült ez volt az utolsó alkalom, hogy ellenség özönlötte el Anglia földjét.

A normann hódítás sokkal többet jelentett annál, hogy megszerezze a trónt Vilmos és utódai számára. Ez a hódítás óriási hatást gyakorolt Anglia egész jöv�beli történelmére, olyan módon és olyan mértékben, amilyenre maga Vilmos is aligha gondolhatott.

Vilmos 1027 körül született Franciaországban, a normandiai Falaise városban. Törvénytelen, de egyetlen fia volt I. Róbert normandiai hercegnek. Róbert jeruzsálemi zarándokútjáról hazamenet 1035-ben meghalt. Miel�tt útnak indult volna, Vilmost jelölte ki utódjaként. Így lett Vilmos nyolcesztend�s korában Normandia hercege.

Az utódlás korántsem biztosított neki gazdagsággal és hatalommal járó kényelmes helyzetet, ingatag körülmények közé került. Kisfiúként h�bérura lett a feudális báróknak, akik feln�tt férfiak voltak. Nem meglep�, hogy a bárók becsvágya er�sebb volt h�ségüknél, s a súlyos anarchia id�szaka következett, amelyben Vilmos három gyámja er�szakos véget ért és tanítómesterét is meggyilkolták. Vilmos szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem pusztult el gyermekkorában, ehhez hozzájárult névleges h�bérura, I. Henrik francia király segítsége is.

Vilmost 1042-ben lovaggá ütötték, ett�l kezdve személyesen vett részt a politikai eseményekben. A normandiai feudális bárók ellen folytatott harcok hosszú sorozata után Vilmosnak végre sikerült teljesen a fennhatósága alá vonnia hercegségét. (Kétségtelen, hogy törvénytelen származása politikai hátrány volt, ellenfelei gyakran úgy emlegették: "a fattyú".) 1063-ban sikerült meghódítania a szomszédos Maine tartományt, s 1064-ben már a közeli Bretagne tartomány h�bérurának is elismerték.

Anglia királya 1042-t�l 1066-ig Hitvalló Edward volt. Edward házassága gyermektelen maradt, így hát sok mesterkedés folyt az angol trón utódlásáért. Vérrokonság szempontjából Vilmos igénye az angol trónra meglehet�sen ingatag volt: Edward anyja Vilmos nagyapjának a n�vére. Edward azonban, talán Vilmos nyilvánvaló rátermettségét látva, mégis megígérte neki a trónutódlást.

1064-ben Harold Godwin, a leghatalmasabb angol f�úr, Hitvalló Edward bizalmas híve és sógora Vilmos keze közé került. Vilmos jól bánt Harolddal, de nem engedte szabadon, amíg ünnepélyes esküvel meg nem fogadta, hogy fogva tartója igényét az angol trónra támogatni fogja. Az ily módon kicsikart esküt sokan nem tartanák sem törvényesnek, sem erkölcsileg kötelez�nek, nyilván Harold sem tartotta annak. Edward 1066-ban meghalt, Harold Godwin igényt tartott a trónra és a Witan (az angol lordok tanácsa, amely gyakran vett részt a trónöröklésr�l hozott döntésben) �t választotta meg új királynak. A becsvágyó Vilmost, aki növelni akarta birodalmát, felb�szítette Harold esküszegése, s elhatározta, hogy megtámadja Angliát, trónigényének fegyverrel szerez érvényt.

Hajórajt és sereget gy�jtött össze a francia parton, és 1066 augusztusának elején készen állt az indulásra. A makacs északi széljárás miatt a hadjárat mégis elhalasztódott néhány héttel. Id�közben Harald Hardrada, Norvégia királya is elindított egy hadjáratot az Északi-tengeren Anglia ellen. Harold Godwin Anglia déli részén táborozott seregével, felkészülve, hogy szembeszáll Vilmos támadásával. Csakhogy északra kellett irányítania hadát, hogy feltartóztassa a norvégok támadását. Szeptember 25-én a Stamford Bridge-i csatában a norvég királyt megölték

és haderejét szétzúzták. Két nap múlva a La Manche csatornán a szélirány megváltozott, Vilmos csapatával

haladéktalanul átkelt Angliába. Haroldnak pihen�t kellett volna adnia seregének, miel�tt ütközetbe bocsátkozik. �, ehelyett sebes iramban délnek irányította harcosait, hogy megmérk�zzenek Vilmossal. A két sereg 1066. október 1-jén csapott össze a híres hastingsi csatában. Az ütközet napjának végén Vilmos lovasságának és íjászainak sikerült szétvernie az angolszász hader�t. A sötétség beállta el�tt magát Harold királyt is megölték. Két fivére már el�bb elesett, s egyetlen olyan katonai parancsnok sem maradt, aki elég tekintélyes lett volna egy új hader� felállítására vagy Vilmos trónigényének kétségbe vonására. Karácsony napján Vilmost Londonban királlyá koronázták.

A következ� öt esztend�ben lázadások törtek ki szerte az országban, de Vilmos valamennyit leverte. A lázadásokat ürügyként használta fel, hogy Anglia minden földjét elkobozza és a saját tulajdonává nyilvánítsa. A földnek nagy részét aztán szétosztotta normann hívei közt, akik vazallusként birtokolták. Tehát jóformán az egész angolszász arisztokrácia elvesztette vagyonát, s helyét normannok foglalták el. (Bármily drámaian hangzik is ez, a hatalom átvétele közvetlenül csupán néhány ezer embert érintett. A földet m�vel� parasztok csupán annyi változást tapasztaltak, hogy h�béruruk személye megváltozott.)

Vilmos mindig azt állította, hogy � jog szerinti királya Angliának, s életében az angol intézmények és szokások java részét megtartották. Fontosnak tartotta, hogy tájékoztatást kapjon új birtokairól, tehát elrendelte, hogy készítsenek részletes összeírást Anglia lakosságáról és a tulajdonokról. Az eredményt a hatalmas méret� Domesday Bookban összegezték, amely a történelmi adatok felbecsülhetetlen forrása lett. (Az eredeti kézirat megmaradt, jelenleg a londoni Public Record Office �rzi.)

Vilmos házasember volt, négy fia és öt leánya született. 1087-ben halt meg Franciaország északi részén, Rouen városában. Anglia valamennyi uralkodója az � egyenes leszármazottja. Különös, hogy Hódító Vilmos, bár Anglia királyai közt talán � a legjelent�sebb, francia ember volt. Franciaországban született, ott halt meg, úgyszólván az egész életét ott töltötte, és csak franciául beszélt. (Érdemes megemlíteni, hogy írástudatlan volt.)

Hódító Vilmos nélkül a normann hódítás soha nem ment volna végbe. Nem volt az angol trón jogos örököse, az � személyes becsvágyán és rátermettségén kívül nem volt történelmi ok vagy szükség a normann invázióra. Angliát az ezer éve történt római hódítás óta nem támadták meg Franciaország fel�l, és a Hódító Vilmos kora óta eltelt kilenc század alatt sem lépett földjére ellenség.

Az a kérdés tehát: mekkora volt a normann hódítás hatása? A normann hódítók száma viszonylag alacsony volt, de hatásuk nagy az angol történelemre. Hódításuk következtében az angol kultúra közeli kapcsolatba került a franciával. (Manapság ez természetesnek tetszik, de a Hódító Vilmos el�tti századokban Anglia f�ként Észak-Európával állt kulturális kapcsolatban.) Angliában az angolszász és a francia kultúra összeolvadt, s erre más körülmények között nem kerülhetett volna sor.

Hódító Vilmos a feudalizmus fejlett formáját vezette be Angliában. A normann királyoknak ennek köszönhet�en – angolszász el�deikt�l eltér�en –, több ezer f�nyi fegyveres lovag, a középkori méretekhez viszonyítva hatalmas hadsereg állt rendelkezésükre. A normannok gyakorlott ügyintéz�k voltak, s az angol kormányzás Európa egyik leghatalmasabb és leghatékonyabb államvezetése lett.

A normann hódítás egy másik figyelemre méltó következménye az új angol nyelv kifejl�dése. Az angol nyelvben temérdek új szó jelent meg. A modern angol szótárakban több a francia vagy latin, mint az angolszász eredet� szó. A normann hódítást követ� három vagy négy évszázadban

az angol nyelvtan is nagyon gyorsan megváltozott, mégpedig az egyszer�södés felé haladt. Ha a normann hódítás nem megy végbe, a jelenlegi angol nyelv alig különbözött volna az alnémett�l és a holland nyelvt�l. Egyedülálló eset, hogy egy elterjedt nyelv jelenlegi alakja egyetlen ember pályafutásának a következménye. (Érdemes megjegyezni, hogy napjainkban kétségkívül az angol a világ legfontosabb nyelve.)

A normann hódításnak Franciaországra gyakorolt hatásáról is szólni kell. A hódítás után nagyjából négy évszázadig háborúk sora tört ki a francia és az angol királyok között. Az utóbbiaknak normann származásuk révén hatalmas birtokaik voltak Franciaországban. Ezek a háborúk egyenest visszavezethet�k a normann hódításra; 1066 el�tt nem volt háború Anglia és Franciaország között.

Anglia sok tekintetben lényegesen különbözik az európai kontinens valamennyi országától. Méreteivel nem áll arányban hatása, melyet a világ többi részére gyakorolt részint, mert nagy hatalomra tett szert, részint pedig demokratikus intézményei miatt. A brit történelemnek ezek a jellegzetességei milyen mértékben következnek Hódító Vilmos tetteib�l?

A történészek nem értenek teljesen egyet abban a kérdésben, hogy vajon a modern demokrácia eredetileg miért éppen Angliában bontakozott ki, és nem – például – Németországban. Az angol kultúra és az angol intézményrendszer az angolszász és a normann keveréke; ez a normann hódítás következménye. Másrészt úgy vélem, hogy mégsem helyes a zsarnoki Hódító Vilmosnak túlontúl nagy érdemet tulajdonítani az angol demokrácia kés�bbi kifejl�désében. Kétségtelen, hogy a normann hódítást követ� században vajmi kevés demokrácia volt Angliában.

A brit világbirodalommal kapcsolatosan Hódító Vilmos hatása világosabbnak tetszik. 1066 el�tt Anglia támadások célpontja volt. 1066 után a szerepek felcserél�dtek. Az er�s központosított hatalom következtében, amelyet Hódító Vilmos vezetett be, utódai pedig fenntartottak, Anglia földjére soha nem lépett újra ellenség, ezzel szemben Anglia bocsátkozott újra meg újra tengeren túli hadjáratokba. Természetes volt tehát, hogy amikor Európa a tengeren túlra terjeszkedett, Anglia végül minden európai államnál több gyarmatot szerzett.

Nem írhatjuk Hódító Vilmos javára Anglia további fejl�dését, de az bizonyos, hogy a normann hódítás közvetetten sok mindenhez hozzájárult, ami kés�bb történt. Hódító Vilmos hosszan tartó hatása tehát igen nagy.

69 SIGMUND FREUD 1856-1939

Sigmund Freud, a pszichoanalízis létrehozója 1856-ban született Freiberg városban, amely most Csehország területén van, de akkoriban az Osztrák Birodalomhoz tartozott. Freud négyéves volt, amikor a család Bécsbe költözött, s � jóformán az egész életét ott töltötte. Kiváló tanuló volt, orvosi diplomáját 1881-ben a bécsi egyetemen szerezte. A következ� tíz esztend�ben kutatómunkát végzett. Egy pszichiátriai klinikán dolgozott, neurológiai magánpraxist folytatott, Párizsban a kiváló francia neurológus, Jean Charcot munkatársa volt, és Joseph Breuer, bécsi orvossal is együttm�ködött.

Freud elgondolásai a pszichoanalízisr�l fokozatosan bontakoztak ki. Els� könyve, a Tanulmányok a hisztériáról csak 1895-ben jelent meg Breuerrel közösen. A következ�, az 1900-ban közreadott Álomfejtés a legeredetibb és legjelent�sebb m�vei közé tartozik.

A könyv eleinte igen lassan fogyott, de Freud népszer�ségét mégis nagymértékben növelte. Ezt egyéb fontos munkák követték, és mikor Freud 1908-ban el�adás-sorozatot tartott az Egyesült Államokban, már híres ember volt. 1902-ben, Bécsben pszichiátriai vitacsoportot szervezett. Els� tagjai közé tartozott Alfred Adler, s néhány év múlva Karl Jung is csatlakozott a körhöz. Mindketten világhír� pszichiáterek lettek.

Freud házasember volt és hat gyermeke született. Élete alkonyán, az állkapcsán rákos daganat képz�dött, javulást remélve 1923-tól több mint harminc m�téten esett át. A munkát azonban folytatta, s ezekben a kései éveiben néhány fontos m�vet alkotott. 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába, és a nyolcvankét éves Freud, zsidó lévén, kénytelen volt Londonba menekülni, ahol a következ� esztend�ben meghalt.

Freudnak a pszichoanalízisben kifejtett munkássága oly hatalmas, hogy nehéz röviden összefoglalni. Kiemelte a tudattalan szellemi folyamatok óriási fontosságát az emberi magatartásban. Megmutatta, hogy ezek a folyamatok miként hatnak az álmok tartalmára, s okoznak olyan mindennapi kellemetlenségeket, mint a nyelvbotlás, a nevek elfelejtése, valamint az önhibánkból történ� balesetek, s�t betegségek is.

Freud a pszichoanalízis technikáját a mentális betegség kezelésének módszereként fejtette ki. Elméletet alkotott az emberi személyiség felépítésér�l. Pszichiátriai elméleteket állított fel vagy népszer�sített a szorongásról, a védekezési mechanizmusról, a kasztrációs komplexusról, az elfojtásról és a szublimálásról, hogy csupán néhányat említsünk. Írásai nagymértékben növelték az érdekl�dést a pszichológia elmélete iránt. Eszméi közül a múltban és manapság is sokat támadnak, és megfogalmazásuk óta heves vitákat keltettek.

Freud nevét talán az a gondolata népszer�sítette leginkább, hogy az elnyomott szexuális vágyak gyakran okoznak mentális betegséget vagy neurózist. (Ez a gondolat nem Freudtól származik, jóllehet írásai nagyban hozzájárultak elterjedéséhez.) Azt is kiemelte, hogy a szexuális érzelmek és vágyak nem a serdülés éveiben, hanem már a korai gyermekkorban kezd�dnek.

Freud eszméi közt most is sok a vitatott. Tehát nagyon nehéz megállapítani helyét a tudományok fejl�déstörténetében. Töretlen utakon járó pionír volt és kiemelked� tehetséggel fogalmazott meg új gondolatokat. Tanai azonban (Darwin és Pasteur tanaitól eltér�en) soha nem nyerték el az egész tudományos világ jóváhagyását, és nem könny� megítélni, hogy eszméinek mekkora részét fogják végül helytállónak tekintetni.

Bár nézeteir�l folyik a vita, aligha kétséges, hogy Freud az emberi gondolat fejl�déstörténetének kimagasló egyénisége. A pszichológiáról kifejtett álláspontja

forradalmasította az emberi intellektusról kialakított fogalmunkat, s azok közül a gondolatok és kifejezések közül, amelyeket � vetett fel, számos közhasználatúvá vált, így például az ego, a szuperego, az Ödipusz-komplexus és a halálvágy.

Igaz, hogy a pszichoanalízis nagyon költséges gyógykezelés és gyakran cs�döt mond. De az is igaz, hogy Freud módszere rengeteg sikert is elkönyvelhet. A jöv� lélekbúvárai talán arra a következtetésre jutnak, hogy az elnyomott szexuális ösztönök szerepe az emberi magatartásban nem olyan nagy, mint amekkorának a freudisták hirdetik. Ám ezeknek az érzelmeknek bizonyára fontosabb szerepük van annál, mint a legtöbb Freud el�tti lélekbúvár vélte. Hasonlóképpen, a pszichológusok és pszichiáterek túlnyomó része manapság meg van gy�z�dve arról, hogy a tudattalan mentális folyamatok dönt� jelent�ség�ek az emberi magatartásban, s ezt a tényt a Freud el�tti id�kben nagymértékben alábecsülték.

Freud bizonyára nem az els� olyan pszichiáter, akinek gondolatai majdnem teljesen helytállóak. A modern pszichológiai elmélet kibontakozásának mégis � a legnagyobb hatást gyakorló és legfontosabb egyénisége; tekintettel m�ködési területének óriási jelent�ségére, kétségtelen, hogy helyet érdemel ezen a listán.

70 EDWARD JENNER 1749-1823

Edward Jenner angol orvos dolgozta ki és népszer�sítette az oltás technikáját a rettegett kór, a fekete himl� megel�zésére.

Manapság, amikor Jennernek köszönhet�en a fekete himl� elt�nt a föld színér�l, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy milyen félelmetesek voltak a járványok, amelyeket az el�z� századokban okozott. A fekete himl� annyira ragályos volt, hogy Európa népességének jelent�s részét megfert�zte. És annyira virulens is, hogy a betegségbe a fert�zötteknek legalább 10-20 százaléka belepusztult, s a túlél�k 10 vagy 15 százalékát örökre elcsúfították a mély hegek. A fekete himl� nem korlátozódott Európára, végigpusztította Észak-Amerikát, Indiát, Kínát és a világ sok más táját. Leggyakoribb áldozatai mindenhol a gyermekek voltak.

Már hosszú id� óta kutatták a himl� megel�zésének módját. Réges-régen tudták, hogy az a személy, aki himl�be esett és túlélte, utána immunissá vált, másodszor nem fert�z�dik meg. Keleten ez a megfigyelés arra vezetett, hogy egészséges embereket enyhe lefolyású himl�vel fert�zöttek vérével oltottak be. Azt remélték, hogy az ily módon beoltott személy csak enyhe fert�zésen esik át, és gyógyulása után immunissá válik.

Ezt az eljárást a tizennyolcadik század elején Lady Mary Wortley Montagu Angliába is átszármaztatta, és már Jenner születése el�tt jó néhány évvel alkalmazták. Magát Jennert is beoltották nyolcesztend�s korában. Ám a megel�zés ezen módjának volt egy hátulüt�je: számos ily módon beoltott személy nem enyhe, hanem er�s fert�zést kapott, ami után csúf hegek maradtak. Kétségtelen, hogy éget� szükség volt egy hatékonyabb, megel�z� módszerre.

Jenner 1749-ben született Berkeleyben, Gloucestershireben, Angliában. Tizenkét éves korában tanulónak adták egy sebész mellé. Kés�bb anatómiát tanult és egy kórházban dolgozott. 1792-ben orvosi képesítést szerzett a Szent András Egyetemen. Negyvenes évei derekán tekintélyes orvos és sebész volt Gloucestershireben.

Jenner jól ismerte a környékbeli fej�lányok és földm�vesek közt elterjedt hiedelmet, hogy akik tehénhiml�be estek – ez a szarvasmarhák enyhe lefolyású betegsége, amely emberekre is ráragadhat – utána soha nem fert�z�dnek meg fekete himl�t�l. (A tehénhiml� az emberek számára nem veszélyes, bár tünetei némileg hasonlítanak a nagyon enyhe lefolyású fekete himl�ére.) Jenner felismerte: ha a földm�vesek hiedelme helytálló, akkor a tehénhiml� vírussal történ� oltás immunissá tesz a fekete himl� ellen. Alaposan megvizsgálta a kérdést és 1796-ra arra a meggy�z�désre jutott, hogy a hiedelem megalapozott. Elhatározta, hogy kipróbálja a gyakorlatban.

1796 májusában Jenner egy fej�lány kezén támadt tehénhiml� hólyag váladékával beoltott egy James Phipps nev� nyolcesztend�s fiút. A gyerek – miként várható volt – megbetegedett tehénhiml�ben, de hamarosan meggyógyult. Néhány hét múlva Jenner fekete himl� kórokozójával oltotta be. A gyereken – miként remélte – a betegség semmi jele nem mutatkozott.

Néhány további vizsgálat után Jenner 1798-ban közzétette eredményeit a Kutatás a himl�oltás eseteir�l és hatásairól cím� rövid könyvben, amelyet a saját költségén jelentetett meg. Els�sorban ennek a könyvnek köszönhet�, hogy a himl�oltás gyorsan elterjedt. Jenner még öt cikket írt ebben a tárgyban, és idejének nagy részét éveken át módszere ismertetésének és az elfogadásáért folytatott munkának szentelte.

Az oltás alkalmazása gyorsan elterjedt Angliában, hamarosan kötelez�vé vált a brit hadseregben és tengerészetben. Végül a világ túlnyomó részén bevezették.

Jenner felajánlotta módszerét a világnak, nem kísérelt meg hasznot húzni bel�le. A brit parlament azonban, hálája jeléül, 1802-ben 10 000 fontot adományozott neki. Néhány év múlva a parlament újabb jutalmat, 20 000 fontot szavazott meg. Jenner világhír� lett, sok kitüntetéssel halmozták el. N�s ember volt, három gyermeke született. Hetvenhárom esztend�s koráig élt, 1823 elején halt meg otthonában, Berkeleyben.

A leírtakból kiviláglik, hogy nem Jennert�l származik az a megállapítás, amely szerint a tehénhiml�-fert�zés immunissá tesz a fekete himl� ellen, ezt � másoktól hallotta. S�t lehetséges, hogy néhány embert már Jenner el�tt beoltottak tehénhiml� vírussal.

Bár Jenner nem volt kimagaslóan eredeti tudós, kevesen tettek annyit az emberiség javáért, mint �. Kutatásaival, kísérleteivel és írásaival egy népi megfigyelést, amelyet az orvostudomány soha nem vett komolyan, tudományos rangra emelt, ezzel életek millióit menti meg. Igaz, hogy Jenner módszere csupán egyetlen betegség megel�zésére alkalmas, de ez a betegség nagyon súlyos volt. Jenner b�ségesen rászolgált arra a megbecsülésre, amellyel a saját nemzedéke és az utána következ�k adóznak neki.

71 WILHELM KONRAD RÖNTGEN 1845-1923

Wilhelm Konrad Röntgen, az X-, vagyis a röntgensugarak felfedez�je 1845-ben született Lennep városában, Németországban. 1869-ben a zürichi egyetemen avatták doktorrá. Ezt követ�en tizenkilenc évig különböz� egyetemeken m�ködött, és fokozatosan hírnévre tett szert, mint kiváló tudós. 1888-ban a würzburgi egyetem fizikaprofesszorának és az egyetemi Fizikai Intézet igazgatójának nevezték ki. Itt vált híressé 1895-ben felfedezésével.

1895. november 9-én Röntgen katódsugarakkal kísérletezett. A katódsugár tulajdonképpen elektronáram, amely úgy jön létre, hogy egy zárt üvegcs�b�l szinte minden leveg�t kiszívnak, s a cs� két végére elhelyezett elektródákra nagyfeszültséget kapcsolnak. A katódsugarak áthatoló képessége nem különösképpen nagy, néhány centiméter leveg� már mindet elnyeli. Ez alkalommal a katódsugárcsövet Röntgen teljesen befedte vastag fekete papírral, hogy még m�ködés közben se lehessen a cs�b�l kijöv� fényt észlelni. Mégis, amikor Röntgen bekapcsolta a katódsugárcsövet, meglepetten látta, hogy a közelben, egy munkaasztalon lév� fluoreszkáló erny� villogni kezdett, mintha fény érte volna. Röntgen kikapcsolta a nagyfeszültséget és az erny�, amely bárium-platin-cianiddal, egy fluoreszkáló anyaggal volt bevonva, megsz�nt villódzni. Minthogy a katódsugárcs� teljesen be volt fedve, hamarosan rájött, hogy a feszültség alá helyezett cs�b�l valamilyen láthatatlan sugárzás lép ki. Titokzatos jellege miatt ezt a sugárzást "X-sugaraknak" nevezte el, mert X a jele a matematikában az ismeretlennek.

A véletlen adta felfedezés fellelkesítette Röntgent, abbahagyta más irányú kutatásait, és az X-sugarak tulajdonságainak vizsgálatára összpontosította figyelmét. Néhány heti kemény munkával a következ� tényeket állapította meg: 1. Az X-sugarak el�idézhetik a bárium-platin-cianid mellett más vegyi anyagok fluoreszkálását is. 2. Az X-sugarak áthatolnak számos olyan anyagon is, amelyen a szokásos fénysugarak nem. Röntgen azt is megfigyelte, hogy az X-sugarak könnyen áthatolnak testének izomszövetein, de a csontjain nem. Ha kezét a katódsugárcs� és a fluoreszkáló erny� közé helyezte, az erny�n kézcsontjainak árnyékát láthatta. 3. Az X-sugarak egyenes vonalban haladnak, s az elektromos töltés� részecskékkel ellentétben a mágneses mez�k nem térítik el �ket.

1895 decemberében Röntgen megírta els� közleményét az X-sugarakról. Beszámolója nyomban nagy érdekl�dést és izgalmat keltett. Néhány hónapon belül a tudósok százai kezdtek foglalkozni az X-sugarakkal, s egy esztend� leforgása alatt ezernyi közlemény jelent meg ebben a témakörben. Henri Becquerel volt azon tudósok egyike, akinek kutatómunkájára Röntgen felfedezése közvetlen hatást gyakorolt. �, jóllehet az X-sugarakkal akart foglalkozni, szerencsés véletlen folytán a még fontosabb radioaktivitás jelenségét fedezte fel.

X-sugarak általában akkor keletkeznek, ha nagy energiájú elektronok egy tárgyhoz csapódnak. Maguk az X-sugarak nem elektronokból, hanem elektromágneses hullámokból állnak, ezért alapvet�en hasonlítanak a látható sugárzáshoz (vagyis a fényhullámokhoz), eltekintve attól, hogy hullámhosszuk sokkal rövidebb.

Az X-sugarak legismertebb alkalmazási területe kétségkívül az orvosi és fogorvosi diagnózis. Alkalmazásuknak egy másik területe a radioterápia, az X-sugarakat rosszindulatú daganatok megsemmisítésére vagy növekedésük megállítására használják. A röntgensugarakat az iparban is gyakran alkalmazzák, így például bizonyos anyagok s�r�ségének megmérésére vagy rejtett folytonossági hiányok felderítésére. A tudományos kutatás számos területén, a biológiától kezdve az asztronómiáig, hasznosak. Kiváltképpen sok információt szolgáltatnak a tudósoknak az atom-

és molekulaszerkezetekr�l. Röntgent teljes elismerés illeti meg az X-sugarak felfedezéséért. Egymaga dolgozott,

felfedezésére mi sem utalt el�z�en, s kísérleteit nagyszer�en vitte véghez. Mindemellett felfedezése nagy ösztönzést adott Becquerelnek és más kutatóknak is.

Mégsem szabad túlbecsülni Röntgen jelent�ségét. Az X-sugarak alkalmazásának lehet�ségei kétségkívül nagyon fontosak, de mégsem állíthatjuk, hogy átalakították az egész technológiánkat, mint Faraday felfedezése, az elektromágneses indukció. Azt sem lehet mondani, hogy az X-sugarak felfedezése valóban alapvet� fontosságú a tudományelméletben. Az ultraibolya sugarakat (hullámhosszuk rövidebb, mint a fényé) már csaknem egy évszázada ismerték. Az X-sugarak hasonlatosak az ibolyántúli fényhullámokhoz, csak hullámhosszuk még rövidebb, következésképpen jól beillenek a klasszikus fizika keretei közé. Mindent összevetve úgy vélem, teljesen indokolt Röntgent jóval Rutherford mögé sorolni, mert az utóbbi felfedezései alapvet�bbek.

Röntgennek nem volt saját gyermeke, de feleségével örökbe fogadtak egy kislányt. 1901-ben neki ítélték a fizikai Nobel-díjat, amelyet ekkor osztottak ki els� ízben. 1923-ban halt meg Münchenben.

72 JOHANN SEBASTIAN BACH 1685-1750

Johann Sebastian Bach, a nagy zeneszerz� els�ként ötvözte össze sikeresen a Nyugat-Európában kialakult különböz� nemzeti zenestílusokat. Összesítve, ami a legjobb az olasz, a francia és a német zenei hagyományokban, sikerült mindegyiket gazdagabbá tennie. Életében nem volt kimagaslóan híres, s a halálát követ� ötven esztend�ben félig-meddig feledésbe merült. Ám az elmúlt 150 évben hírneve egyre n�tt és manapság a világ két vagy három legnagyobb zeneszerz�je közé sorolják, s�t vannak, akiknek véleménye szerint � a legnagyobb.

Bach 1685-ben, Eisenachban, Németországban született. Szerencséjére olyan családból származott, amelyben a zenei tehetséget tisztelték, és zenei teljesítményekre ösztönöztek. Apja kit�n� heged�m�vész, déd-nagybátyjai közül kett� tehetséges zeneszerz� és számos unokafivér nagyra becsült muzsikus volt.

Bach kilencesztend�s korában elvesztette anyját és tízévesen apját. Tizenéves fiúként részben szép hangja, részben sz�kös anyagi helyzete okán ösztöndíjas lett a lüneburgi Szent Mihály Iskolában. 1702-ben ott szerzett képesítést, s a következ� esztend�ben, egy kamarazenekarban helyezkedett el heged�sként. A következ� húsz évben, sokféle állásban m�ködött. Életében f�ként remek orgonistaként volt elismert, holott zeneszerz�, zenetanár és karmester is volt. 1723-ban, harmincnyolc éves korában a lipcsei Tamás-templom kántora lett. Élete hátralév� huszonhét esztendejében ezt az állást töltötte be, 1750-ben halt meg.

Bachnak mindig volt jó állása, és el tudta tartani családját, ám életében távolról sem volt olyan híres, mint Mozart vagy Beethoven, vagy éppenséggel, mint Liszt avagy Chopin a saját korukban. Óriási tehetségét nem mindegyik munkaadója ismerte fel. Lipcsében a tanács "els�rend� muzsikust" akart szerz�dtetni, és csak az után ajánlották fel az állást kelletlenül Bachnak, hogy az els� két választottjukat nem sikerült megszerezniük. (Másrészt azonban, néhány évvel korábban, amikor Bach a weimari herceg udvarában meg akart válni orgonista és karmesteri állásától, a herceg annyira vonakodott elengedni, hogy még börtönbe is vettette. Bach több mint három hetet töltött fogságban, mire a herceg hajlandó volt megválni t�le.)

Bach huszonkét éves korában másod-unokatestvérét vette n�ül. Hét gyermekük született, de az asszony harmincöt esztend�s korában meghalt. A következ� esztend�ben Bach ismét megn�sült, és második felesége nemcsak segít�társa volt a hét gyermek felnevelésében, hanem még tizenháromnak adott életet. Bachot csak kilenc gyermeke élte túl. Közülük négy ismert nev� muzsikus lett. Valóban tehetséges család!

Bach termékeny zeneszerz� volt. M�vei hozzávet�legesen: több mint 200 kantáta, a Wohltemperiertes Klavier-t alkotó 48 fúga és prelúdium, legalább 140 egyéb prelúdium, 100-nál több csemballó kompozíció, 23 versenym�, 4 nyitány, 33 szonáta, 5 mise, 3 oratórium és sokféle más zenem�. Mindent összevéve Bach élete folyamán 800-nál több nagy zenem�vet komponált.

Bach mélyen vallásos evangélikus volt. Zenéjével az egyházat akarta szolgálni, s m�veinek túlnyomó része egyházi zene. Nem próbálkozott új zenei formák létrehozásával, a meglév�ket emelte a legmagasabb fokra.

A halálát követ� fél évszázadban Johann Sebastian Bach zenéje jóformán feledésbe merült. (De érdemes megjegyezni, hogy ennek a kornak a legnagyobb komponistái, Haydn, Mozart és Beethoven méltányolták Bach lángelméjét.) Új zenei stílusok bontakoztak ki, és Bach "ódivatú" zenéje ideiglenesen a háttérbe szorult. De 1800 után az érdekl�dés feltámadt muzsikája iránt, megbecsülése és népszer�sége, azóta n�ttön-n�. Napjainkban, ebben a világias korban Bach

népszer�bb, mint életében. Valóban különös, hogy azt a zeneszerz�t, akit 200 éve stílusában, tematikájában egyaránt ódivatúnak ítéltek, manapság világszerte csodálják. Mi az oka ennek az óriási hírnévnek?

Els�sorban az, hogy valamennyi nagy komponista közül általában Bachot tartják a legvirtuózabbnak. Korának minden zenei er�forrását ismerte, és valamennyit tökéletesen tudta felhasználni. Az utána következ� komponisták közül például egy sem érte utol m�vészetét a többszólamú szerkesztésben. M�veit ezen felül még hangszerelésük logikája és változatossága, témáik hatásossága és dallamaik kifejez� volta miatt is csodálják.

A legtöbb zeneért�re sokkal nagyobb vonzer�t gyakorol Bach m�veinek felépítése és összetettsége, mint más zeneszerz�k könnyebben érthet� kompozíciói. Sokan, akiknek zenei érdekl�dése inkább a köznapi felé fordul, meglehet�sen nehezen érthet� zeneszerz�nek vélik Bachot, hívei mégsem korlátozódnak egy sz�k zenei elitre. Lemezei valószín�leg kelend�bbek, mint bármely klasszikus komponistáéi, Beethoven kivételével. (Hosszú távon Bach vagy Beethoven m�veit jóval többen hallgatják, mint egy "népszer�" komponistáét, akiért majd meg�rülnek egy darabig, de népszer�sége id�legesnek bizonyul.)

Hová soroljuk Bachot listánkon? Mindenképpen Beethoven mögé kell kerülnie, Beethoven m�vei nemcsak népszer�bbek, hanem � merész újító is volt. Ugyanígy helyénvalónak látszik Bachot a képz�m�vészet vezéregyénisége, Michelangelo mögé sorolni, és jóval hátrébb a legnagyobb írói lángelménél, Shakespeare-nél. De tekintettel Bach zenéjének id�álló népszer�ségére és arra a széles kör� hatásra, amelyet az utána következ� zeneszerz�kre gyakorolt, ésszer�nek tetszhet a m�vészet vagy irodalom minden más személyisége fölé helyezni.

73 LAO-CE i. e. a 4. században m�ködött

A Kínában írott sok ezer könyv közül az ország határain túl talán a leggyakrabban fordították le és a legtöbben olvasták azt a több mint kétezer éve írott vékony kötetet, amelynek címe Tao-tö-king (Az út és erény könyve). Ez az alapvet� fontosságú írás a taoista filozófiát tartalmazza.

Nehezen felfogható szöveg, módfelett rejtélyes stílusa sokféle magyarázatra ad lehet�séget. Központi gondolata a taóra irányul; ezt a szót általában "az �svény" vagy "az út" kifejezéssel fordítják. De a fogalom némileg homályos, mert a Tao-tö-king ezekkel a szavakkal kezd�dik: "A tao, amelyr�l szólni lehet, nem az örökkévaló tao; a név, amely megnevezhet�, nem az örökkévaló név." Mégis mondhatjuk, hogy a tao nagyjából azt jelenti: "természet" vagy "a természet rendje".

A taoizmus szerint az egyén ne küzdjön a tao ellen, hanem vesse alá magát, és m�ködjön együtt vele. Nyereséget hajszolni vagy hatalmat gyakorolni inkább d�reség és hiábavalóság, mint erkölcstelenség. A taót nem lehet legy�zni, meg kell próbálnunk összhangban élni vele. (Egy taókövet� hivatkozhat arra, hogy a víz elomlóan puha, ellenállás nélkül folyik a legalacsonyabb helyekre, s a leggyengébb er�nek is simán enged, és mégis elpusztíthatatlan, holott a legkeményebb sziklák is elkopnak az id�k folyamán.)

Az emberek éljenek egyszer�en és természetesen. Az er�szakot, akárcsak a pénz vagy a hírnév hajszolását, kerülni kell. A világot ne akarjuk megreformálni, hanem inkább igyekezzünk tiszteletben tartani. A kormányzásnak is általában legbölcsebb módja a némileg passzív politika. Máris túlontúl sok a törvény, a rendelet. Ha még több törvényt hozunk vagy er�szakkal betartatjuk a régieket, rendszerint csak rontunk a helyzeten. Magas adók, becsvágyó kormányprogramok, háborúk kirobbantása - mindez ellentétes a taoista filozófia szellemével.

A kínai tradíció úgy tudja, hogy a Tao-tö-king szerz�je az a Lao-ce nev� férfi, aki a szájhagyomány szerint Konfuciusz id�sebb kortársa volt. De Konfuciusz i. e. a hatodik században élt, s a Tao-tö-king tartalma és stílusa miatt kevés tudós tartja valószín�nek, hogy a könyvet ilyen korai id�ben írták. Megírásának tényleges idejér�l nagy vita folyik. (A Tao-tö-king soha nem tesz említést meghatározott személyr�l, helyr�l, id�pontról vagy történelmi eseményr�l.) Az i. e. 320 azonban körülbelül helyes becslés.

A kérdés temérdek vitát keltett, nemcsak a dátumokat, hanem Lao-ce létezését illet�en is. Néhány szaktekintély a hagyományt fogadta el, eszerint Lao-ce i. e. a hatodik században élt, s ebb�l azt a következtetést vonták le, hogy nem � írta a Tao-tö-kinget. Más tudósok úgy vélekednek, hogy Lao-ce legendás alak. Az én véleményem, amellyel csupán a tudósok kisebbsége ért egyet, a következ�: 1. Lao-ce él� személy volt, s � írta a Tao-tö-kinget. 2. I. e. a negyedik században élt. 3. Koholt az a történet, amely szerint Konfuciusz id�sebb kortársa volt, ezt kés�bbi taoista filozófusok találták ki, hogy Lao-ce és könyve tekintélyét emeljék.

Érdemes megjegyezni, hogy a korai kínai írók közül sem Konfuciusz (i. e. 551-479), sem Mao Ti (i. e. ötödik század), sem Menciusz (kb. i. e. 371-289) nem tesz említést Lao-cér�l vagy a Tao-tö-kingr�l, azonban Csuang-ce, a jelent�s taoista filozófus, aki i. e. 300 körül élt, többször megemlíti Lao-cét.

Minthogy Lao-cének még a létezése is vita tárgya, kételkedve fogadjuk az életrajzi részleteket. A következ� állítások azonban megbízható forrásokból erednek: Lao-ce Kína északi részén született, és ott is élt. Élete egy szakaszában történész vagy a hivatalos levéltár kurátora volt, a legnagyobb valószín�ség szerint Lojangban, a Csou-dinasztia f�városában. Eredeti neve nem

Lao-ce, ez valójában megtisztel� címet, nagyjából "id�s mestert" jelent. Házasságban élt, és volt egy Szung nev� fia, aki id�vel tábornok lett Vej államban.

A taoizmus alapvet�en világi filozófiaként jelentkezett, de végül vallási mozgalom fejl�dött ki bel�le. A tanizmus mint filozófia továbbra is els�sorban a Tao-tö-kingben kifejtett gondolatokon nyugodott, a taoista vallásra azonban hamarosan temérdek babonás hiedelem és mesterkedés rakódott, amelyeknek aránylag kevés közük volt Lao-ce tanításaihoz.

Feltételezve, hogy valóban Lao-ce írta a Tao-tö-kinget, hatása kétségkívül széles kör�. A könyv nagyon rövid (nem egészen hatezer kínai írásjel, tehát egyetlen újságlapon elfér), de sok szellemi táplálékot tartalmaz. A taoista filozófusok egész sora a saját gondolatai kiindulópontjául használta és használja fel ezt a könyvet.

Nyugaton a Tao-tö-king jóval népszer�bb lett, mint Konfuciusz vagy bármelyik követ�jének írásai. A Tao-tö-king legalább negyven különböz� angol fordításban jelent meg, ezt a számot a Biblia kivételével egyetlen más könyv sem érte el.

Kínában általában Konfuciusz tana maradt az uralkodó filozófia, s ahol nyilvánvaló az ellentét Lao-ce és Konfuciusz gondolatai közt, a kínaiak többsége az utóbbit követi. De Konfuciusz követ�i általában nagy tiszteletben tartják Lao-cét. Ezenfelül a taoista gondolatok sok esetben beépültek Konfuciusz filozófiájába, s így sok millió olyan emberre is hatnak, aki nem vallja magát taoistának. A buddhista filozófia kínai fejl�désére, kiváltképpen a zen buddhizmusra is er�sen rányomta bélyegét a tanizmus. Manapság kevesen vallják magukat taoistának, de Konfuciusz kivételével nincs még egy kínai filozófus, aki olyan messzire sugárzó és tartós hatással lett volna az emberi gondolkodásra, mint Lao-ce.

74 VOLTAIRE 1694-1778

Francois Marie Arouet, akit általában felvett nevén, Voltaire-ként ismernek, a francia felvilágosodás vezet� egyénisége. Költ�, színm�író, tanulmány- és regényíró, novellista, történész és filozófus, Voltaire a szabadgondolkodás apostola volt.

1694-ben, Párizsban született. A középosztályból származott, apja ügyvéd volt. Voltaire a jezsuiták Louis-le-Grand kollégiumában tanult, majd egy ideig joghallgató volt, de jogi tanulmányait rövidesen abbahagyta. Párizsban hamarosan nagyon eszes fickó hírére tett szert, ontotta az ötletes tréfákat és a szatirikus verseket. Csakhogy Franciaországban az ancien régime korában az effajta ötletesség könnyen veszélyessé vált. Voltaire-t néhány politikai verse miatt elfogták és a Bastille-ba zárták. Kis híján egy esztend�t töltött a börtönben, idejét egy eposz, az Henriade megírására használta fel, amely kés�bb nagy tetszést aratott. 1718-ban, röviddel kiszabadulása után Oedipe (Oidipusz) cím� drámáját óriási sikerrel adták el� Párizsban. Huszonnégy éves korában Voltaire híres író, s élete hátralév� hatvan esztendejében � a francia irodalom vezéregyénisége.

Voltaire a pénzzel és a szavakkal egyaránt ügyesen bánt, és id�vel független, gazdag ember lett. 1726-ban azonban bajba jutott. Ebben az id�ben már azt tartották róla, hogy korának (és talán minden id�knek) legelmésebb és legragyogóbb társalgója, de híján volt annak a szerénységnek, amely – némelyik francia arisztokrata véleménye szerint – ill� a közszármazású emberhez. Ezért az udvarban ellenségeket szerzett, és szám�zetésbe kényszerült. Voltaire Angliába ment, és nagyjából két és fél esztend�t töltött ott.

Az angliai tartózkodás fontos fordulópont Voltaire életében. Megtanult angolul, és megismerte híres angol alkotók, így John Locke, Francis Bacon, Isaac Newton és William Shakespeare m�veit. Kora legjelent�sebb filozófusainak nagy részével személyes kapcsolatba került. Nagy hatást tettek rá Shakespeare drámái, valamint az angol tudomány és empirizmus, mégis leginkább az angol politikai rendszer ragadta meg. Az angol demokrácia és a személyes szabadságjogok éles ellentétben álltak azzal a politikai állapottal, amelyet Franciaországban tapasztalt.

Franciaországba visszatérve Voltaire megírta els� nagy filozófiai m�vét, a Lettres philosophiques (Filozófiai levelek) cím�t. Az 1734-ben közreadott könyv a francia felvilágosodás kezdetét jelzi. A Filozófiai levelekben Voltaire általában kedvez� képet festett a brit politikai rendszerr�l, valamint John Locke és több más angol filozófus gondolatairól. A könyv felkeltette a francia hatóságok haragját, és Voltaire ismét kénytelen volt elhagyni Párizst.

A következ� tizenöt év túlnyomó részét Franciaország keleti részén, Cireyben töltötte, ahol szeret�je volt Madame de Chátelet-nek, egy márki ragyogóan okos és nagy m�veltség� feleségének. 1750-ben, egy évvel Madame de Chátelet halála után Nagy Frigyes porosz király személyes meghívására Voltaire Poroszországba utazott. Három esztend�t töltött Frigyes udvarában, Potsdamban. Eleinte jól összefért a zseniális és nagy m�veltség� Frigyessel, de végül összet�ztek, és 1753-ban Voltaire elhagyta Németországot.

A potsdami tartózkodás után Voltaire Genf közelében egy birtokon telepedett le, ahol védve volt mind a francia, mind a porosz királytól. Csakhogy liberális nézetei miatt még Svájc is veszélyessé vált számára; 1758-ban egy másik birtokra, Ferneybe költözött, a francia-svájci határ közelébe, ahonnan – ha meggy�lik a baja a hatóságokkal – két irányba is menekülhet. Húsz esztendeig maradt ott, ontva a szépirodalmi és filozófiai m�veket, levelezve Európa szellemi elitjével és szórakoztatva látogatóit.

Az évek hosszú során át nem csökkent Voltaire irodalmi teljesítménye. Elképeszt�en termékeny író volt, talán a legtermékenyebb a könyvünkben szerepl�k közül. Mindent számba véve összegy�jtött munkái jóval több, mint 30 000 oldalt tesznek ki, lírai verseket, epikus költeményeket, kortársakhoz intézett leveleket, pamfleteket, regényeket, novellákat, színm�veket, történelmi és filozófiai m�veket foglalnak magukba.

Voltaire egész életében a vallási tolerancia szilárd híve volt. A franciaországi protestánsüldözések kirívó esetei láttán a felháborodott Voltaire szellemi keresztes hadjáratra kötelezte el magát a fanatizmus ellen. Politikai röpiratok sokaságában támadta a vallási türelmetlenséget, és valamennyi személyes levelét ezekkel, a szavakkal végezte: Écrasez l'infáme! azaz: Tiporjátok el a gyalázatost! A gyalázatos Voltaire szemében a vakbuzgóság és a fanatizmus volt.

1778-ban a nyolcvanhárom esztend�s Voltaire visszatért Párizsba, és megjelent új színm�ve, az Iréne bemutatóján. Hatalmas tömegek ünnepelték a francia felvilágosodás "nagy öregét". Százszámra keresték fel csodálói, köztük Benjamin Franklin, de Voltaire élete csakhamar véget ért. Párizsban halt meg, 1778. május 30-án. Köztudomású klérusellenessége miatt Párizsban nem részesülhetett egyházi temetésben, de tizenhárom év múlva, a diadalmas francia forradalom idején a párizsi Pantheonban helyezték el földi maradványait.

Voltaire munkássága oly terjedelmes, hogy egy rövid cikkben még a legjelent�sebb írásait is nehéz volna felsorolni. Ám a címeknél fontosabbak azok az alapvet� gondolatok, amelyeket hirdetett. Egyik legszilárdabb meggy�z�dése a szólás- és sajtószabadság szükségessége. A gyakran neki tulajdonított megjegyzést idézve: "Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálomig védem a jogát, hogy kimondhassa." Voltaire ezt így soha nem jelentette ki, de bizonyos, hogy tükrözi álláspontját.

Voltaire másik vezérelve a vallásszabadság igenlése. Egész életében állhatatosan ellenezte a vallási türelmetlenséget és üldözést. Istenhív� volt, de szilárdan szembehelyezkedett a legtöbb vallási dogmával, és kitartóan hangoztatta azt a nézetét, hogy a tételes vallás alapvet�en ámítás.

Voltaire természetesen soha nem hitte, hogy Franciaország f�rangú nemessége bölcsebb vagy jobb, mint �, s olvasói megtanulták, hogy az úgynevezett "Istent�l ered� királyi jog" mer� badarság. Jóllehet Voltaire nem volt modern demokrata (inkább az er�skez�, de felvilágosult uralkodó felé hajlott), eszméinek f� vonulata nyilvánvaló ellentétben állt az öröklött uralkodói hatalom minden formájával. Így hát nem meglep�, hogy követ�inek túlnyomó része a demokráciát helyeselte. Politikai és vallási nézetei tehát a francia felvilágosodás f�áramát képezték, és lényegesen hozzájárultak 1789 francia forradalmához.

Voltaire nem volt eredeti tudós, mint némelyek ezen a listán, de élénken érdekl�dött a tudományok iránt, és követ�je volt Francis Bacon és John Locke empirista szemléletének. Történészként is alapos és tehetséges volt. Egyik legfontosabb munkája az Értekezés a nemzetek szokásairól és szellemér�l cím� egyetemes történelmi m�. Ez a könyv két lényeges szempontból különbözik a legtöbb el�bbi históriai munkától: egyrészt Voltaire felismerte, hogy Európa csupán egy kis része a világnak, következésképpen írása tekintélyes részében Ázsia történelmével foglalkozik, másrészt Voltaire szemlélete szerint a kultúrtörténet általában sokkal fontosabb a politikainál. Könyve tehát b�vebben tárgyalja a társadalmi és gazdasági körülményeket és a m�vészetek fejl�dését, mint királyok országlását és a háborúkat, amelyeket az uralkodók viseltek.

Voltaire nem volt eredeti filozófus, mint néhányan a listán szerepl�k közül. Sokat vett át más filozófusok, így John Locke és Francis Bacon eszméib�l, újra kifejtette és népszer�sítette �ket. Voltaire írásainak köszönhet�en – inkább, mint bárki másénak – terjedtek el a vallási türelem és a szellemi szabadság gondolatai szerte az egész Franciaországban és Európa nagy részében. Bár a francia felvilágosodás korában éltek még más jelent�s írók is (Diderot, D'Alembert, Rousseau,

Montesquieu stb.), jogosan állítható, hogy Voltaire a mozgalom kimagasló vezet� egyénisége. Els�sorban azért, mert metsz� stílusa, hosszú pályája és hatalmas mennyiség� írása a többi kortárs íróénál sokkal nagyobb olvasótábort biztosított neki, másodsorban, mert gondolatai az egész felvilágosodásra jellemz�ek voltak, harmadsorban, mert Voltaire id�ben megel�zte a felvilágosodás valamennyi fontos szerepl�jét. Montesqieu nagy m�ve, A törvények szelleme csak 1748-ban jelent meg, a híres Enciklopédia els� kötete 1751-ben, Rousseau 1750-ben írta meg els� értekezését. Ezzel szemben Voltaire Filozóiai leveleit 1734-ben adták közre, és megjelenésük el�tt tizenhat évvel írójuk már híres volt.

Voltaire m�veit rövid regénye, a Candide kivételével manapság ritkán olvassák. A tizennyolcadik században azonban széles kör� olvasótábora volt, tehát Voltaire fontos szerepet töltött be abban, hogy megváltozott az emberek gondolkodása, ami végül a francia forradalomhoz vezetett. Hatása nem korlátozódott Franciaországra. Kiváló amerikai férfiak, köztük Thomas Jefferson, James Madison és Benjamin Franklin jól ismerték munkáit, és Voltaire sok gondolata épült bele az amerikai politikai tradícióba.

75 JOHANNES KEPLER 1571-1630

Johannes Kepler, a bolygómozgás törvényeinek felfedez�je 1571-ben született Weil der Stadt városban, Németországban. Pontosan huszonnyolc évvel az után jött a világra, hogy megjelent Kopernikusz nagy m�ve, a De nevolutfonibus orbium coelestium, amelyben a csillagász kifejtette elméletét, miszerint a bolygók nem a Föld, hanem a Nap körül keringenek. Kepler a tübingeni egyetemen folytatta tanulmányait, a baccalaureatus fokozatot 1588-ban, a magiszterit három év múlva szerezte meg. Akkoriban a legtöbb tudós nem fogadta el Kopernikusz heliocentrikus elméletét, de Kepler tübingeni tartózkodása alatt megismerkedett az elmélet logikus magyarázatával és hamarosan hinni kezdett benne.

Tübingenb�l távozva néhány évig a grazi Akadémia tanára volt. Itt írta els� asztronómiai könyvét (1596). Bár az elmélet, amelyet Kepler ebben a könyvben kifejtett, teljesen hibásnak bizonyult, oly nyilvánvaló bizonyságot tett matematikai tehetségér�l és eredeti gondolkodásáról, hogy Tycho Brahe, a nagy csillagász felkérte, legyen a munkatársa a Prága melletti csillagvizsgálóban.

Kepler elfogadta az ajánlatot és 1600 januárjában Tycho Brahe munkatársa lett. A következ� esztend�ben Brahe meghalt, de Keplert a közbees� hónapokban annyira megkedvelték, hogy II. Rudolf német-római császár haladéktalanul kinevezte udvari matematikusnak. Ezt a tisztséget Kepler élete végéig betöltötte.

Tycho Brahe utódjaként Kepler megörökölte azt a hatalmas mennyiség� feljegyzést, amelyet Brahe, az esztend�k folyamán az égitestek megfigyelésér�l tett. Brahe, ez az utolsó nagy csillagász a teleszkóp feltalálása el�tt, egyszersmind páratlanul gondos és pontos megfigyel� is volt, tehát ezek a feljegyzések felbecsülhetetlen értékkel rendelkeztek. Kepler úgy vélte, Brahe jegyzeteinek gondos matematikai elemzése lehet�vé teszi, hogy meghatározza, hogy a bolygómozgás melyik teóriája helytálló, Kopernikusz heliocentrikus elmélete, Ptolemaiosz régebbi, geocentrikus elmélete vagy talán egy harmadik, amelyet maga Tycho Brahe javasolt. Sok esztend� gondos számításai után azonban Kepler csüggedten állapította meg, hogy Brahe megfigyelései egyik elmélettel sem egyeztethet�k össze'

Végül Kepler rájött a probléma nyitjára: akárcsak Tycho Brahe, Kopernikusz, valamint az összes többi tekintélyes csillagász, � is úgy vélte, hogy a bolygók pályája körökb�l vagy körök kombinációiból áll. A bolygópálya azonban nem kör alakú, hanem elliptikus.

Keplernek az alapvet� megoldás felfedezése után még sok hónapot kellett eltöltenie bonyolult és kimerít� számításokkal, hogy kétségtelenül meggy�z�djön, az � elmélete összhangban van Brahe megfigyelésivel. Nagy m�vében, az 1609-ben megjelent Astronomia Novában közreadta két els� törvényét a bolygómozgásról. Az els� törvény megállapítja, hogy valamennyi bolygó a Nap körül mozog elliptikus pályán, amelynek egyik fókuszában a Nap van. A második törvény azt állítja, hogy a bolygó mozgása sebesebb, ha közelebb van a Naphoz, egy bolygó sebessége annak a távolságnak a mértéke szerint változik, amelyet a bolygót és a Napot összeköt� vonal azonos id�tartamok alatt azonos területeken ível át. Tíz év múlva Kepler közreadta harmadik törvényét: minél távolabb van egy égitest a naptól, keringési ideje annál tovább tart, a keringési id� négyzete arányos a Naptól való távolság köbével. Kepler törvényei, teljes és pontos leírást nyújtva a bolygók Nap körüli mozgásáról, a csillagászat egyik alapvet� problémáját oldották meg. Ez a megoldás még olyan lángelméknek sem sikerült, mint Kopernikusz és Galilei. Természetesen Kepler nem magyarázta meg, hogy a bolygók miért mozognak azokon a

pályákon, ezt a problémát a század folyamán kés�bb Isaac Newton oldotta meg, de Kepler három törvénye létfontosságú el�zménye Newton nagy szintézisének. ("Ha távolabbra láttam, mint a többi ember, azért volt lehetséges, mert óriások vállán álltam", mondta egyszer Newton. Kétségtelen, hogy Kepler egyike az óriásoknak, akikre hivatkozik.)

Kepler jelent�sége a csillagászatban csaknem a Kopernikuszéhoz hasonló. S�t, bizonyos tekintetben Kepler teljesítménye még leny�göz�bb. � az eredetibb, s az el�tte tornyosult matematikai nehézségek óriásiak. A matematikai eljárások abban az id�ben nem voltak olyan fejlettek, mint manapság, nem voltak számítógépek, amelyek megkönnyítették volna Kepler számítási feladatait.

Tekintetbe véve Kepler eredményeinek fontosságát, meghökkent�, hogy eleinte úgyszólván tudomást sem vettek róluk, még olyan nagy tudós sem figyelt fel rá, mint Galilei. (Kiváltképpen meghökkent�, hogy Galilei semmibe vette Kepler törvényeit, hiszen a két férfi levelezett egymással, és Kepler törvényei segítettek volna Galileinek megcáfolni Ptolemaiosz elméletét.) De ha mások késlekedtek is méltányolni teljesítményének nagyszer�ségét, Kepler maga tudatában volt ennek. Kirobbanó lelkesültségében ezt írta:

"Isteni eksztázisnak adom át magam... Könyvem elkészült. Olvasni fogják, vagy a kortársaim, vagy az utókor, mindegy nekem, hogy mikor. Várhat akár száz évig is egy olvasóra, miként Isten várt 6000 esztend�t valakire, aki megérti m�vét."

Mégis fokozatosan, néhány évtized alatt Kepler törvényeinek jelent�sége nyilvánvaló lett a tudományos világban. Tény, hogy id�vel, a század folyamán a newtoni törvényeket alátámasztó fontos érv volt, hogy Kepler törvényei levezethet�k bel�lük. És ellenkez�leg is, ha adva vannak Newton mozgástörvényei, a newtoni gravitációs törvények pontosan levezethet�k Kepler törvényeib�l. Ám ehhez sokkal bonyolultabb matematikai módszerek szükségesek, mint amelyeket Kepler ismert. Ezek hiányában Kepler mégis olyan éles elméj� volt, hogy felvetette azt a gondolatot, hogy a bolygók mozgását a Napból származó er�k szabályozzák.

A bolygómozgás törvényein kívül Kepler a csillagászatban kevésbé jelent�s eredményeket is elért. Az optika elméletét is fontos eredményekkel gyarapította. Élete végs� szakaszát személyes problémák árnyékolták be. Németország a harmincéves háború káoszába süllyedt, kevés ember tudta elkerülni a súlyos gondokat.

Kepler egyik problémája a fizetésével volt kapcsolatos. A német-római császárok még a viszonylag nyugalmas id�kben is késedelmes fizet�k voltak. A háború káoszában Kepler fizetése gyakran elmaradt. Kepler kétszer n�sült és tizenkét gyermekr�l kellett gondoskodnia. Ezek a pénzügyi nehézségek tehát ugyancsak komoly bajok forrásai voltak. A másik súlyos probléma anyjával volt kapcsolatos, akit 1620-ban boszorkányként börtönbe vetettek. Keplernek temérdek idejébe került, míg végre sikerült elérnie, hogy anyja kiszabaduljon, anélkül hogy megkínozták volna.

Kepler 1630-ban halt meg Regensburgban, Németországban. Sírját a harmincéves háború z�rzavarában hamarosan feldúlták, de a bolygómzgásról alkotott három törvénye id�állóbb emlékm� minden k�b�l emeltnél.

76 ENRICO FERMI 1901-1954

Enrico Fermi, az els� atomreaktor megtervez�je Olaszországban, Rómában született. Kiemelked�en tehetséges diák volt, és még miel�tt huszonegyedik évét betöltötte volna, a fizika doktorává avatták a písai egyetemen. Huszonhat éves korára tanszékvezet� egyetemi tanár lett a római egyetemen. Ekkorra már közreadta els� nagy tanulmányát, amely a fizika egyik nehezen érthet� ágával, a kvantumstatisztikával foglalkozik. Ebben a tanulmányban Fermi kifejtette a manapság fermionoknak nevezett részecskehalmazok viselkedését leíró statisztikai elméletét. Minthogy az elektronok, a protonok és a neutronok – az anyag e három épít�köve – mind férmionok, Fermi teóriájának nagy a tudományos jelent�sége. Fermi egyenletei lehet�vé tették, hogy jobban megismerjük az atomok magját és a deformált anyag viselkedését (ahogyan ez a folyamat bizonyos típusú égitestek belsejében is lejátszódik), valamint a fémek tulajdonságait és viselkedését. Ez utóbbi gyakorlati haszna nyilvánvaló.

1933-ban Fermi megalkotta a béta-bomlás (a radioaktivitás egy típusa) elméletét, amely magában foglalta a neutrinó és a gyenge kölcsönhatás els� kvantitatív leírását. Mindkett� fontos témája a mai fizikának. A laikusok számára nem egykönnyen érthet� ilyen jelleg� kutatások avatták Fermit a világ egyik legkiválóbb fizikusává. Ám legjelent�sebb teljesítményei csak ezután következtek.

1932-ben James Chadwick angol fizikus felfedezett egy új atomi részecskét, a neutront. 1934-t�l Fermi a legtöbb ismert kémiai elemet neutronokkal bombázta. Kísérletei kimutatták, hogy az atomok számos különböz� típusa képes neutronokat abszorbeálni, és az ilyen nukleáris átalakulásból származó atomok sok esetben radioaktívak. Arra lehetett volna számítani, hogy a neutron könnyebben hatol be egy atommagba, ha nagyon sebesen mozog. Ám Fermi kísérletei kimutatták, hogy éppen az ellenkez�je igaz, és ha a sebesen mozgó neutronokat lelassítják oly módon, hogy el�z�leg parafinon vagy vízen hatolnak át, akkor ezeket nagyobb hatásfokkal abszorbeálják az atomok. Fermi felfedezésének alkalmazása nagy fontosságú az atomreaktorok építésében. A neutronok lelassítására szolgáló anyagot a reaktorokban moderátornak nevezik.

1938-ban Fermi jelent�s kutatómunkáját a neutronok abszorpciójáról fizikai Nobel-díjjal tüntették ki. Id�közben azonban nehézségei támadtak Olaszországban. Felesége zsidó volt, és a fasiszta olasz kormányvezetés kíméletlen antiszemita törvények sorozatát bocsátotta ki. Fermi ezen kívül is szembehelyezkedett a fasizmussal – veszélyes magatartás volt ez – Mussolini diktátorsága idején.

1938 decemberében Fermi Stockholmba utazott, hogy a Nobel-díjat átvegye, s utána nem tért vissza Olaszországba. New Yorkba ment, ahol a Columbia Egyetem – kapva az alkalmon, hogy el�adói karát a világ egyik legkiválóbb fizikusával gyarapíthatja – állást ajánlott fel neki. Fermi 1944-ben az Egyesült Államok állampolgára lett.

1939 elején Lise Meitner, Otto Hahn és Fritz Strassmann arról számolt be, hogy a neutronok abszorpciója id�nként hasadást idéz el� urániumatomokban. Amikor a beszámoló megjelent, Fermi (más kimagasló fizikusokhoz hasonlóan) azonnal átlátta, hogy egy felhasadó urániumatom elegend� neutront bocsáthat ki ahhoz, hogy láncreakció jöjjön létre. Ezen felül Fermi (mint más fizikusok), el�re látta a láncreakció katonai jelent�ségét. 1939 márciusában Fermi kapcsolatba lépett az Egyesült Államok haditengerészetével, és igyekezett felkelteni érdekl�désüket az atomfegyverek kidolgozása iránt. Ám csak hónapok múlva, miután Albert Einstein levelet intézett ebben a kérdésben Roosevelt elnökhöz, foglalkozott az Egyesült Államok kormánya az

atomenergiával. Mihelyt az amerikai kormány fontosnak ítélte az ügyet, a tudósok els� feladatuknak

tekintették egy atommáglya prototípusának létrehozását azzal a céllal, hogy eldöntsék, megvalósítható-e egy önfenntartó láncreakció. Minthogy a neutronok kérdésében Fermi volt a legkimagaslóbb szaktekintély, s megvolt az elméleti és kísérletez� tehetsége is, �t jelölték annak a kutatócsoportnak vezet�jéül, amelynek a világ els� atomreaktorának megépítése volt a feladata. El�ször a Columbia Egyetemen, majd a chicagói egyetemen dolgozott. 1942. december 2-án Chicagóban m�ködött el�ször a Fermi vezetése alatt megtervezett és megépült atomreaktor. Ez volt az atomkor igazi kezdete, mert az ember el�ször indított el egy nukleáris láncreakciót. A sikeres kísérletr�l azonnal értesítést küldtek keletre ezekkel a rejtélyes, de profetikus szavakkal: "Az olasz hajós belépett az új világba." Az eredményes kísérlet után elhatározták, hogy teljes sebességgel dolgoznak a Manhattan-terven. Ferminek vezet� tudományos tanácsadóként továbbra is nagy szerepe volt a terv megvalósításában.

A háború után Fermi a chicagói egyetem tanára lett. 1954-ben halt meg. Házasember volt, és két gyermeke született. A századik kémiai elemet, a fermiumot róla nevezték el.

Fermi különböz� okokból is jelent�s személyiség. Els�sorban azért, mert kétségkívül a huszadik század egyik legnagyobb tudósa, s azon kevesekhez tartozik, akik elméleti és kísérleti téren egyaránt kiemelked�ek voltak. Ez oldalakon legfontosabb eredményei közül csupán néhányról számoltam be, holott Fermi munkássága során 250 darabot meghaladó értekezést írt.

Másodsorban Fermi azért kimagasló, mert igen jelent�s szerepe volt az atombomba létrehozásában, bár ebben más tudósok közrem�ködése is hasonlóan fontos volt.

Fermi legnagyobb jelent�sége azonban az atomreaktor feltalálásában betöltött vezet� szerepe. Kétségtelen, hogy ezért a találmányért �t illeti meg a legf�bb érdem. Nagymértékben hozzájárult az elméleti alapok kidolgozásához, majd irányította az els� reaktor tervezését és megépítését.

A háborúkban 1945 óta nem használnak atomfegyvereket, de számos nukleáris reaktor készül, hogy energiát szolgáltasson békés célokra. Valószín�, hogy a reaktorok a jöv�ben még fontosabb energiaforrások lesznek. Reaktorokkal hasznos radioizotópokat is el�állítanak gyógyászati és kutatási célokra. A reaktorok a létrehozói – s ez igencsak nyugtalanító – a plutóniumnak, ennek az atomfegyverek el�állítására is alkalmas anyagnak. Érthet� a rettegés, hogy a nukleáris reaktor nagy veszélyt hozhat az emberiségre, de senki nem állítja, hogy jelentéktelen találmány. Bármit hoz is a jöv�, valószín�, hogy Fermi munkássága az eljövend� id�kben nagy hatást gyakorol a világra.

77 LEONHARD EULER 1707-1783

Leonhard Euler, a tizennyolcadik századi svájci matematikus és fizikus minden id�k egyik legkiválóbb és legtermékenyebb tudósa. Eredményeit a fizikában és a m�szaki tudományok számos területén széles körben alkalmazzák.

Euler matematikai és természettudományos teljesítménye egyenest elképeszt�. Harminckét terjedelmes könyvet írt, némelyik többkötetes, és eredeti gondolatokat felvet� matematikai és természettudományos cikkek százait bocsátotta közre. Összegy�jtött tudományos m�vei több mint hetven kötetet tesznek ki! Euler lángelméje a tiszta és az alkalmazott matematika jóformán valamennyi ágazatát gazdagította, s az elméleti fizikában elért eredményeit számtalan területen alkalmazzák. F�ként annak a kimutatásában volt kiváló, hogy a mechanika általános törvényei, amelyeket az el�z� században Newton állapított meg, miként alkalmazhatók a fizikai szituációk bizonyos gyakran el�forduló típusaira. Például: Newton törvényeit folyadékok mozgására alkalmazva Euler le tudta vezetni a hidrodinamika egyenleteit. Hasonlóképpen egy szilárd test mozgásait gondosan elemezve és Newton törvényeit alkalmazva olyan egyenletsorozatot állított fel, amely tökéletesen meghatározza egy szilárd test mozgását. A tárgyak természetesen nem teljesen szilárdak a valóságban. Euler azonban a testek rugalmas alakváltozásának elméletét, amely leírja, hogyan deformálódnak a szilárd testek küls� er�hatások következtében, szintén fontos eredményekkel gyarapította.

Euler tehetségét csillagászati problémák matematikai elemzésére is fordította, kiváltképpen a háromtest-problémára, amely azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a Nap, a Föld és a Hold milyen mozgást végez kölcsönös gravitációs vonzásuk következtében. Ez a probléma még mindig nincs tejesen megoldva, tisztázása a huszonegyedik századra marad. Mellesleg a tizennyolcadik században Euler volt az egyetlen kimagasló tudós, aki (miként kiderült, helytállóan) a fény hullámelméletét elfogadta és támogatta.

Euler termékeny elméje gyakran szolgált kiindulópontként olyan matematikai felfedezéseknek, amelyek másokat tettek híressé. Például: Joseph Louis Lagrange francia matematikus és fizikus olyan egyenletrendszert állított fel ("Lagrange-egyenletek"), amelynek nagy az elméleti fontossága, és sokféle mechanikai probléma megoldására szolgál. Az alapvet� egyenletet azonban Euler állította fel, s rendszerint Euler-Lagrange-egyenletként említik. Egy másik francia matematikusnak, Jean Baptiste Fourier-nek tulajdonítják általában annak a fontos matematikai technika megalkotását, amely Fourier-analízis néven ismeretes. Alapvet� egyenleteit ennek is Leonhard Euler állította fel el�ször, s ezek is Euler-Fourier-képletek néven ismeretesek. Az Euler-Fourier-képleteket a fizika különböz� területein, így az akusztikában és az elektromágnesesség elméletében is alkalmazzák.

Eulert matematikai munkásságában f�ként a differenciál- és integrálszámítás, a differenciálegyenletek és a végtelen sorok foglalkoztatták. Eredményei e a területeken nagyon fontosak, de túlságosan szakmaiak ahhoz, hogy ismertessem �ket. Eredményei a variációszámításban és a komplex számok elméletében alapját képezik minden további fejl�désnek e a területeken. Mindkett�t széleskör�en alkalmazzák a tudományos munkában, s ehhez járul még jelent�ségük a tiszta matematikában.

Euler képlete – eix= cosx + i sinx – megvilágította a trigonometriai függvények és komplex számok közötti összefüggést, és felhasználható a negatív számok logaritmusainak kiszámítására is. A matematikában a leggyakrabban használt képletek egyike. Euler egy analitikus geometriai

tankönyvet is írt, és jelent�s eredményekkel gazdagította a differenciálgeometriát, valamint az általános geometriát.

Eulernek szerencsés adottsága volt olyan matematikai felfedezésekhez, amelyek alkalmazhatók a tudományban, s a tiszta matematika területén is csaknem hasonlóan kimagaslott. A számelméletben elért sok kiváló eredménye sajnos túlságosan nehezen érthet�, semhogy ebben a könyvben ismertetni lehessen. A topológiának, a huszadik századi matematika nagyon fontossá vált ágazatának is korai m�vel�i közé tartozott.

Utoljára, de nem utolsóként említve, Euler értékes eredményekkel járult hozzá a jelenlegi matematikai jelölési rendszerünkhöz. Így például az � nyomán vált általánossá a kör kerületének és átmér�jének hányadosát jelöl� görög [pi] bet� használata. Sok más jelölést is bevezetett, amelyek manapság általánosan használatosak a matematikai m�veletekben.

Euler 1707-ben született Svájcban, Bázelben. 1720-ban, mindössze tizenhárom éves korában a bázeli egyetem hallgatója lett. Eleinte a teológiát tanulmányozta, de hamarosan áttért a matematikára. Tizenhét esztend�s fejjel tudományos fokozatot ért el a bázeli egyetemen, húszéves korában elfogadta II. Katalin cárn� meghívását Szentpétervárra, a Tudományos Akadémiára. Huszonhárom éves korában a fizika professzora lett Szentpéterváron, és huszonhat volt, mikor a híres matematikus, Daniel Bernoulli utódjaként megkapta a matematika tanszéket. Két év múlva az egyik szemére megvakult, de munkáját töretlen lendülettel folytatta, és kiváló értekezések hosszú sorát adta közre.

1741-ben Nagy Frigyes porosz király elcsalta Oroszországból, és rávette, hogy a berlini Tudományos Akadémián fogadjon el egy állást. Euler huszonöt évig maradt Berlinben, 1766-ban visszatért Oroszországba. Rövidesen a másik szemére is megvakult, de tudományos munkásságát még ekkor sem hagyta abba. Bámulatos fejszámoló tehetséggel rendelkezett, s egészen haláláig (1783-ban hetvenhat éves korában halt meg Szentpéterváron) folyamatosan adta közre els�rangú matematikai értekezéseit. Euler kétszer n�sült, tizenhárom gyermeke közül nyolcan kiskorukban meghaltak.

Euler felfedezései végül akkor is megvalósultak volna, ha � maga soha nem él, de én úgy vélem, hogy ilyen esetben fel kell tennünk a kérdést: milyen volna a tudomány és a modern világ, ha mindazt, amit � felfedezett, soha senki fel nem fedezi? Leonhard Euler esetében a válasz teljesen világosnak látszik. A modern tudomány és technológia nagyon elmaradott, szinte elképzelhetetlen volna Euler képletei, egyenletei és módszerei nélkül. Egyetlen pillantás a matematika- és fizikakönyvek tartalomjegyzékébe a következ�kre utal: Euler-szögek (szilárd test mozgása), Euler-konstans (végtelen sorok), Euler-egyenletek (hidrodinamika), Euler mozgásegyenletei (szilárd testek dinamikája), Euler-képlet (komplex változók), az Euler-számok (végtelen sorok), Euler poligonális görbéi (differenciálegyenletek), Euler tétele a homogén függvényekr�l (parciális differenciál-egyenletek), Euler-transzformáció (végtelen sorok), Bernouilli-Euler-törvény (a rugalmasság elmélete), Euler-Fourier-képletek (trigonometriai sorok), Euler-Lagrange-egyenlet (variációszámítás, mechanika) és az Euler-Maclaurin-képlet (numerikus módszerek), hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Tekintetbe véve mindezt, az olvasó álmélkodhat, hogy miért nem került Euler el�kel�bb helyre a listán. A legfontosabb ok az, hogy Euler – jóllehet bámulatos sikerességgel mutatta meg, miként lehet Newton törvényeit alkalmazni – saját maga soha nem állapított meg eredeti tudományos elvet. Ezért kerültek eléje olyan emberek, mint Harvey, Röntgen és Mendel, akik alapvet�en új tudományos jelenségeket vagy elveket fedeztek fel. Mindazonáltal Euler hozzájárulása óriási a természettudományokhoz, a mérnöki munkához és a matematikához.

78 JEAN-JACQUES ROUSSEAU 1712-1778

Jean-Jacques Rousseau, a híres filozófus 1712-ben született Svájcban, Genfben. Röviddel születése után anyja meghalt, apját szám�zték, amikor Rousseau tízesztend�s volt, s az apa fiát hátrahagyva ment el Genfb�l. 1728-ban, tizenhat éves korában Rousseau is elhagyta Genfet. Jó néhány esztendeig egyik helyr�l a másikra vándorló, egyik ideiglenes állásból a másikba cseppen� ismeretlen nev� ember volt. Számos szerelmi ügybe bonyolódott, az egyik Thérése Levasseurhöz f�zte, akit�l öt törvénytelen gyermeke született. Mind az ötöt lelencházba adta. (Végül, ötvenhat éves korában feleségül vette Thérése-t.)

1750-ben a harmincnyolc éves Rousseau egy csapásra hírneves lett. A dijoni Akadémia díjat t�zött ki a legjobb tanulmányra arról a kérdésr�l, vajon a m�vészetek és a tudomány jótékony hatást gyakorolnak-e a társadalomra és az erkölcsre. Rousseau tanulmánya, amelyben kifejtette, hogy a tudomány és a m�vészetek fejl�dése nem hatott jótékonyan az emberiségre, els� díjat nyert, és szerz�jét máról holnapra híressé tette. Számos m� követte az els�t, így az Értekezés az emberek köti egyenl�tlenség eredetér�l és alapjairól (1755), az Új Héloise (1961), A társadalmi szerz�dés (1762), a Vallomások (1770), és mindegyik növelte nimbuszát. Rousseau, akit egész életében er�sen foglalkoztatott a zene, két operát is írt, A gáláns múzsákat és A falusi jóst.

Rousseau eleinte barátja volt a francia felvilágosodás néhány liberális szellem� írójának, így Denis Diderot-nak és Jean D'Alembert-nek, de gondolatai hamarosan egyre inkább eltértek azokétól. Ellenezte Voltaire színházalapítási tervét Genf számára, s ezzel felkeltette Voltaire tartós neheztelését. (Rousseau azt a nézetet vallotta, hogy a színház az erkölcstelenség iskolája.) De eltekintve a színházügyt�l, Rousseau érzelmessége is éles ellentétben állt Voltaire és az enciklopédisták racionalizmusával. 1762-t�l Rousseau-nak politikai írásai miatt súlyos bajai támadtak a hivatalos hatalommal. Hívei közül néhányan elidegenedtek t�le, s nagyjából ebben az id�szakban kezdett paranoiássá válni. Sok ember viseltetett iránta barátsággal, de a gyanakvó és ellenséges Rousseau jóformán mindegyikkel összeveszett. Élete végs� húsz esztendejében megkeseredett és szánalmasan szerencsétlen ember volt. 1778-ban halt meg Ermenonville-ben, Franciaországban.

Rousseau írásairól megállapították, hogy fontos szerepük volt a szocializmus. a nacionalizmus, a romantika, a totális rendszerek és a racionalizmusellenesség kialakulásában, valamint azt, hogy utat nyitottak a francia forradalomnak, és lényegesen hozzájárultak a demokrácia és az egyenl�ség modern eszményeihez. Elismerik róla, hogy nagy hatással volt a pedagógiára. Azt állítják, hogy az � írásaiból következik az az elmélet, amely szerint az embereket egyedül a körülményeik alakítják ki (tehát teljesen formálhatóak). És természetesen összekapcsoljuk �t azzal a gondolattal, hogy a modern technológia és a társadalom rossz, és neki tulajdonítjuk a "nemes lelk� vadember" eszményi alakját. Ha mindez valóban az � m�ve volna, sokkal el�bbre kellene kerülnie ezen a listán. Ám én úgy vélem, hogy abból, amit neki tulajdonítanak, sok minden téves vagy er�sen eltúlzott állítás.

Vizsgáljuk meg például a nemes lelk� vasember fogalmát. Els�sorban: Rousseau soha nem használta ezt a kifejezést, és nem volt csodálója sem a Csendes-óceán déli részének szigetein él� bennszülötteknek, sem az amerikai indiánoknak. A nemes lelk� vadember fogalma már jóval Rousseau kora el�tt ismeretes volt, John Dryden, a neves angol költ� ezt a kifejezést használta több mint egy évszázaddal azel�tt, hogy Rousseau a világra jött. És azt a nézetet sem vallotta Rousseau, hogy a társadalom szükségszer�en rossz. Ellenkez�leg, mindig azt hangoztatta, hogy a

társadalom szükséges az ember számára. Teljesen téves állítás, hogy a "társadalmi szerz�dés" gondolata Rousseau-tól származik. Ezt a

problémát Thomas Hobbes, a neves angol filozófus még Locke munkássága el�tt részletesen fejtegette.

És Rousseau technikaellenessége? Nyilvánvaló, hogy a halála óta eltelt két évszázadban a technikában bámulatos fejl�dés következett be. Rousseau technikaellenességének mértéke kétségtelenül ártalmatlan. S a jelenleg létez� technikaellenes el�ítéletek sem származnak Rousseau írásaiból, hanem inkább válaszok azokra a terhes következményekre, amelyeket a technika fékevesztett alkalmazása idéz elv.

Sok nagy gondolkodó állította, hogy a környezetnek dönt� szerepe van az egyéniség kialakulásában, s én úgy vélem, oktalanság egyedül Rousseau-nak tulajdonítani ezt a meglehet�sen gyakori nézetet. A nacionalizmus is fontos er� volt már jóval Rousseau m�ködése el�tt, és neki kevés köze van a kibontakozásához.

Vajon el�készítették-e Rousseau írásai a francia forradalmat? Ez bizonyos mértékben tagadhatatlan, és valószín�, hogy sokkal inkább, mint Diderot és D'Alembert írásai. Ám Voltaire hatása ebb�l a szempontból jóval nagyobb, s az � m�vei megel�zték Rousseau írásait.

Kétségtelen, hogy Rousseau - ellentétben kora többi híres francia írójával - alkatánál fogva racionalizmusellenes volt. De a racionalizmusellenesség nem volt új eszme: politikai és társadalmi vélekedéseink általában érzelmekben és el�ítéletekben gyökereznek, jóllehet igazolásukra gyakran agyalunk ki látszólag racionális érveket.

Ha Rousseau hatása nem is olyan nagy, mint csodálói (vagy ellenz�i) hangoztatják, de ugyancsak széles kör�. Teljesen helytálló, hogy nagy szerepe volt az irodalmi romantika kibontakozásában, s a pedagógiai elméletre és gyakorlatra tett hatása még jelent�sebb. Rousseau a gyermek nevelésében minimálisra csökkentette a könyvb�l való tanulást, s azt ajánlotta, hogy az érzelmi nevelés el�zze meg az értelmi képzést, és kiemelte a tapasztalat fontosságát az ismeretek elsajátításában. (Közbevet�leg megjegyezve, Rousseau korai szószólója volt a szoptatás el�nyeinek.) Elképeszt�, hogy az az ember, aki a saját gyermekeit elhagyta, merészelt másokat kioktatni, miként neveljék fel az övéiket, de vitathatatlan, hogy Rousseau eszméi mély hatást gyakoroltak a modern pedagógiai elméletre.

Rousseau politikai m�veiben sok az érdekes és eredeti gondolat. De valamennyib�l kiviláglik szenvedélyes vágya az egyenl�ségre s az a hasonlóan szenvedélyes vélemény, hogy a társadalom meglév� felépítése elviselhetetlenül igazságtalan. ("Az ember szabadnak született, és mindenhol láncokat hord.") Bár Rousseau maga nem hív fel er�szakra, de másokat kétségtelenül arra ösztönzött, hogy a fokozatos reformok helyett az er�szakos forradalmat igeneljék.

Rousseau nézetei a magántulajdonról - akárcsak sok más kérdésr�l - gyakran ellentmondanak egymásnak. A tulajdont egy alkalommal "a polgárok legszentebb jogának" nevezte. Mégis alighanem bizonyossággal mondható, hogy a magántulajdon ellen intézett támadásai olvasóira nagyobb hatást tettek magasztaló megjegyzéseinél. Rousseau egyike azoknak az újabb kori íróknak, akik keményen támadják a magántulajdon intézményét, s ezért a modern szocializmus és kommunizmus egyik �sének tekinthet�.

Végül szólni kell Rousseau alkotmánnyal foglalkozó eszméir�l is. A társadalmi szerz�dés központi gondolata Rousseau szavaival: "minden egyes társult részér�l a teljes lemondás, és minden jog az egész közösségé". Az ilyen mondat édeskevés helyet hagy a polgári szabadságjogoknak. Rousseau személy szerint lázad a hatalom ellen, de könyvének egyik lényeges következménye, hogy igazol kés�bbi diktatórikus rendszereket.

Bírálói szerint Rousseau neurotikus személyiség (ha ugyan nem paranoiás); a férfiak fels�bbrend�ségét hirdeti, zavaros tej� gondolkodó akinek eszméi megvalósíthatatlanok. Az ilyen

kritika ugyancsak jogosult. De ezeknél az elmarasztalásoknál sokkal jelent�sebb Rousseau éleslátása és zseniális eredetisége, amely két évszázad óta hat a modern gondolkodásra.

79 NICCOLÓ MACHIAVELLI 1469-1527

Niccoló Machiavelli olasz politikai író közismert kend�zetlen tanácsáról: ha az uralkodó meg akarja tartani, és növelni szándékozik hatalmát, párosítsa a csalárdságot, a fortélyt és a hazugságot az er� kíméletlen alkalmazásával.

Machiavellit sokan aggályok nélküli gazembernek bélyegzik, mások makacs realistának tartják, aki a világot olyannak merte ábrázolni, amilyen valójában. Machiavelli azokhoz a kivételes írókhoz tartozik, akiknek m�veit filozófusok és politikusok egyaránt tanulmányozzák.

1469-ben született Itáliában, Firenzében. Apja tekintélyes családból származó jogász, de nem jómódú. Machiavelli élete egybeesik az olasz reneszánsz virágkorával. Itália ekkor sok apró államból állt, ellentétben olyan viszonylag egységes országokkal, mint Franciaország, Anglia és Spanyolország. Nem meglep� tehát, hogy Machiavelli idejében Itália kimagasló kultúrája ellenére katonai szempontból gyönge volt.

Machiavelli fiatalsága idején Firenzében a Medici családból származó hírneves Lorenzo il Magnifico uralkodott. Lorenzo 1492-ben meghalt, és néhány év múlva a Medicieket el�zték Firenzéb�l. A város köztársaság lett, és 1498-ban a huszonkilenc éves Machiavelli magas állásba került a firenzei közigazgatásban. Tizenöt esztendeig állt a Firenzei Köztársaság szolgálatában, és különböz� diplomáciai feladatokkal megbízva Franciaországba, Németországba és itáliai államokba utazott.

A Firenzei Köztársaságot 1512-ben megdöntötték, s a Mediciek ismét hatalomra jutottak. Machiavellit elbocsátották állásából, s a következ� esztend�ben letartóztatták azzal a váddal, hogy részt vett a visszatért Mediciek elleni összeesküvésben. Kínzásnak vetették alá, de � kitartott ártatlansága mellett és még ugyanabban az évben szabadon engedték. Egy kis birtokra vonult vissza Cascanióba, nem messze Firenzét�l.

A visszavonulását követ� tizennégy esztend�ben Machiavelli könyveket írt, köztük a két leghíresebb A fejedelem (1513) és az Értekezés Titus Livius els� tíz könyvér�l. Többi munkái közül kiemelkedik A háború m�vészete, Firenze története és a Mandragora. (Ezt a kit�n� darabot id�nként még ma is játsszák.) Ám hírnevét Machiavelli els�sorban A fejedelemnek köszönheti, amely talán a legzseniálisabban megírt és bizonyára a legkönnyebben olvasható mélyenszántó politológiai értekezés. Machiavelli házas volt, és hat gyermeke született. 1527-ben, ötvennyolc éves korában halt meg.

A fejedelem az államf�nek adott gyakorlati tanácsok tárházának tekinthet�. A könyvnek az az alapvet� szempontja, hogy a fejedelem, ha sikert akar elérni, vessen el minden erkölcsi megfontolást, és csak az er�höz meg a ravaszsághoz folyamodjon. Machiavelli nem gy�zi hangsúlyozni – ezt tartja a legfontosabbnak –, hogy az állam legyen jól felfegyverezve. Figyelmeztet, hogy csak az állam saját polgáraiból álló hadsereg megbízható, a zsoldos csapatoktól vagy idegen országok csapataitól függ� állam szükségszer�en gyenge és veszélyeztetett.

Machiavelli azt tanácsolja a fejedelemnek, hogy szerezze meg a lakosság támogatását, mert a megpróbáltatásból csak így lel kiutat. Megérti ugyan, ha egy új uralkodó olykor, hogy hatalmát biztosítsa, kénytelen az alattvalóinak visszatetsz� cselekedeteket is elkövetni, de azt ajánlja,hogy "...a hódító, mid�n birtokba vesz egy államot, minden kegyetlen tettét egy csapásra vigye végbe, hogy ne kelljen nap nap után megismételnie... A juttatásokat apránként kell kiosztani, hogy jobban örüljenek nekik."

Ha a fejedelem sikeresen akar uralkodni, válasszon jó képesség� és h� minisztereket. Machiavelli arra inti a fejedelmeket, hogy kerüljék a hízelg�ket, és tanácsot is ad, hogy miként.

A fejedelem 17. fejezetében Machiavelli felveti a kérdést, mi a jobb az uralkodó számára, ha szeretik, vagy ha rettegnek t�le:

"Azt feleljük, egyik is, másik is szükséges lenne, de biztonságosabb, ha tartanak t�le, mint ha szeretik, ha a kett� közül egyiknek már hiányoznia kell, mert a szeretetet a hála köteléke tartja fenn. Mivel azonban az emberek nyomorultak, valahányszor önnön hasznuk így kívánja, elszakad a kötelék, ám a félelmet a büntetést�l való rettegés tartja fenn, és ez soha nem hagy el téged."

A 18. fejezet címe: Hogyan tartsa meg a fejedelem az adott szót. Machiavelli azt állítja: "A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik..." És hozzáf�zi: "...a fejedelem mindig talál rá alkalmat, hogy csalárdságát jó színben tüntesse fel", mert "olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni �ket, mindig megtalálja köztük a maga emberét". E szempontoknak magától értet�d� következményeként Machiavelli azt tanácsolja a fejedelemnek, hogy gyanakvással fogadja mások ígéreteit.

Ezt a m�vet gyakran nevezik "a diktátorok kézikönyvének". Machiavelli pályafutása és többi írásai arra vallanak, hogy a köztársasági kormányzást a diktatúra fölé helyezte, de hazája politikai és katonai gyöngesége aggodalommal töltötte el, er�skez� uralkodót óhajtott, aki egyesíti Itáliát és ki�zi az idegen hódítókat, akiknek seregei megnyomorítják az országot. Érdemes megjegyezni, hogy Machiavelli, bár azt javasolta, hogy a fejedelem folytasson cinikus és könyörtelen politikát, saját maga nemzeti érzés� idealista volt, s aligha alkalmas arra a megtéveszt� szerepre, amelyet ajánl.

Ritka az olyan politikai író, akit úgy megbélyegeztek volna, mint Machiavellit. Éveken át a gonosz megtestesít�jének tartották, neve egyet jelentett a kétszín�séggel és a fortélyossággal. (A legszenvedélyesebb kárhoztatások gyakran azoktól eredtek, akik a gyakorlatban valósították meg Machiavelli tanítását, a kétszín�séget, amelyet � lehet, hogy elvben helyeselt!)

Machiavelli erkölcsi alapokon történ� bírálata korántsem vitatja a jelent�ségét. Jóval találóbb e tekintetben az az ellenvetés, hogy gondolatai nem különösebben eredetiek. Ebben az állításban van némi igazság. Machiavelli ismételten hangoztatta, hogy � nem indítványoz új politikát, inkább azokat a módszereket emeli ki, amelyeket jelent�s uralkodók �sid�kt�l fogva sikeresen alkalmaztak. Valóban, Machiavelli elgondolásait újra meg újra a régmúlt történelméb�l vagy a korabeli itáliai eseményekb�l merített meggy�z� példákkal támasztja alá. Cesare Borgia (Machiavelli magasztalja �t A fejedelemben) nem Machiavellit�l tanulta taktikáját, hanem éppen fordítva történt, Machiavelli tanult t�le.

Noha Mussolini egyike azoknak a kisszánú politikai vezet�knek, akik nyilvánosan magasztalták Machiavellit, kétségtelen, hogy sok nagynev� politikus is gondosan olvasta A fejedelmet. Napóleonról úgy hírlik, hogy párnája mellett tartotta a könyv egyik példányát, és hasonló megjegyzéseket tettek Hitlerr�l és Sztálinról is. Ennek ellenére nem lehet megállapítani, hogy a machiavellista taktika hatékonyabban van-e jelen a modern politikában, mint A fejedelem megjelenése el�tt. Ez a legf�bb oka, hogy Machiavelli nem került el�bbre ebben a könyvben.

Ha Machiavelli hatása a politikai gyakorlatra tisztázatlan is, a politikai elméletben vitathatatlan. Régebbi korok filozófusai, így Platón és Szent Ágoston, a politikát az etikával vagy a teológiával kapcsolta össze. Machiavelli mer�ben emberi szempontokból értekezik a történelemr�l és a politikáról, s az erkölcsi megfontolásokat egyszer�en figyelmen kívül hagyja. A központi kérdés, amelyet megcéloz, nem az, hogy miként kell az embereknek viselkedniük, hanem hogy miként viselkednek ténylegesen, nem az, hogy a hatalom kié legyen, hanem hogy az emberek miként gyakorolják a hatalmat. Ha a politika elméletét manapság sokkal reálisabban vitatják meg, mint hajdanában, ez nagyrészt Machiavelli hatásának köszönhet�. Joggal tekintik �t

a modern politikai gondolkodás egyik legjelent�sebb létrehozójának.

80 THOMAS MALTHUS 1766-1834

1798-ban egy ismeretlen nev� angol lelkész, Thomas Robert Malthus rövid, de rendkívül nagy hatású könyvet adott közre ezzel a címmel: Tanulmány a népesedés törvényér�l, miként az a társadalom jövend� jobbulását érinti.

Malthus alapvet� tétele az a gondolat, hogy a népesség számának növekedése el�reláthatólag meg fogja haladni az élelmiszerkészlet növekedését. Tanulmánya els� változatában ugyancsak szigorúan fogalmazva közli ezt a nézetet, azt állítja, hogy a népesség a mértani sorozat növekedése szerint szaporodik (vagyis exponenciálisan, mint az l, 2, 4, 8, 16... számsorban), míg az élelmiszerkészlet csak számtani haladvány szerint (vagyis lineárisan, mint az l, 2, 3, 4, 5... számsor). Könyve kés�bbi kiadásaiban Malthus ezt a tételt kevésbé szigorúan fogalmazta meg, csupán azt állította, hogy a népesség korlátlanul növekszik, amíg el nem éri az élelmiszerkészlet határát. Tételének mindkét megfogalmazásából ezt a következtetést vonta le, hogy az emberiség nagy tömege arra ítéltetett, hogy szegénységben vagy az ínséghez közeli állapotban éljen. Ezt a következményt hosszú távon a technikai fejl�dés sem képes megakadályozni, mert "a népesség ereje határtalanul nagyobb a Föld erejénél, amellyel élelmet termel az ember számára".

Vajon nem lehet-e valami más módon visszatartani a népesség növekedését? Igen, ez lehetséges. Háború, pusztító járványok vagy egyéb megpróbáltatások gyakran tizedelik a népességet, de ezek a csapások csak id�legesen és keserves módon enyhítik a túlnépesedés fenyeget� veszélyét. Malthus a túlnépesedés elkerülésére kedvez�bb lehet�ségként az "erkölcsi korlátozást" ajánlja, amelyen � nyilván a kései házasságot, a házasság el�tti önmegtartóztatást és a házastársi nemi kapcsolat önkéntes csökkentését érti. De Malthus eléggé realista volt ahhoz, hogy belássa, a legtöbb ember nem lesz hajlandó ilyen korlátozások vállalására. Azt a gyakorlati következtetést vonta le, hogy a túlnépesedés elkerülhetetlen, következésképpen a legtöbb embernek úgyszólván szükségszer� sorsa a szegénység.

Malthus személy szerint soha nem ajánlotta, hogy fogamzásgátló szerekkel szabályozzák a népesedést, de ez az � alapvet� gondolatának egyenes következménye volt. Francis Place (1771-1854), a tekintélyes brit reformer javasolta els�ként a fogamzásgátlók széles kör� használatát a túlnépesedés elkerülésére. Place olvasta Malthus tanulmányát, s ez nagy hatást gyakorolt rá.

1822-ben írt egy könyvet, s abban a fogamzásgátlás mellett érvelt. A munkások között felvilágosító írásokat is terjesztett a születések számának szabályozásáról. Az Egyesült Államokban dr. Charles Knowlton adott ki 1832-ben egy könyvet a születésszabályozásról. Az els� malthuziánus liga 1860-ban alakult, s a családtervezés hívei továbbra is követ�kre leltek. Minthogy Malthus erkölcsi szempontokból helytelenítette a fogamzásgátlók használatát, neomalthuziánusoknak nevezik azokat, akiknek nézete szerint a fogamzásgátlókkal kell szabályozni a népesség szaporodását.

Malthus elvének fontos következménye lett a közgazdasági elméletben. Hatására közgazdászok arra a következtetésre jutottak, hogy nem rendkívüli körülmények között a túlnépesedés megakadályozza, hogy a bérek lényegesen meghaladják az érvényben lév� színvonalat. David Ricardo, a híres angol közgazdász, Malthus személyes jó barátja azt állította: "A munka természetes ára az az érték, amely szükséges ahhoz, hogy a munkások megéljenek és gondoskodjanak – növekedés vagy csökkenés nélkül – a fajfenntartásról." Ezt "a bérek vastörvényeként" emlegetett elvet Marx elfogadta, s értéktöbblet-elméletének egyik lényeges kritikai alkotóeleme lett.

Malthus nézetei a biológiára is hatottak. Charles Darwin azt állította, hogy olvasta a Tanulmány a népesedés törvényér�lt, és a m� fontos láncszemet szolgáltatott neki a természetes kiválasztódás útján történ� evolúció elméletében.

Malthus 1766-ban született a Dorking közeli Surreyben, Angliában. Tanulmányait a Cambridge-i Egyetem Jézus Kollégiumában folytatta kiváló eredménnyel. 1788-ban szerzett diplomát, és még ugyanabban az esztend�ben anglikán pappá szentelték. 1793-ban a Jézus Kollégium professzora lett.

Híres könyvének els� változata névtelenül jelent meg, de sokan olvasták és hamarosan hírnevet szerzett neki. Kib�vített tanulmányát öt év múlva, 1803-ban adta közre. Könyvét több ízben átnézte és kib�vítette, a hatodik kiadás 1826-ban jelent meg.

Malthus 1804-ben, harmincnyolc éves korában n�sült. 1805-ben a történelem és a közgazdaság professzora lett a Kelet-indiai Társaság Kollégiumában, Haileyburyben. Élete hátralév� részében ezt a tisztséget töltötte be. Els� m�vén kívül még több közgazdasági könyvet írt, köztük a legfontosabb az 1820-ban megjelent A politikai közgazdaságtan alapelvei cím� m�. Ez a könyv sok kés�bbi közgazdászra, köztük kivált a huszadik század kiemelked� tudósára, John Maynard Keynesre gyakorolt hatást. Id�s korában Malthusnak nagy megbecsülésben volt része. 1834-ben, hatvannyolc éves korában halt meg Bath közelében, Angliában. Három gyermeke közül kett� élte túl. Unokái nem voltak.

Minthogy a fogamzásgátlók használata csak jóval Malthus halála után terjedt el, olykor felmerül az a nézet, hogy Malthusnak valójában nem volt nagy hatása. Én úgy vélem, hogy ez helytelen álláspont. Malthus eszméi er�sen befolyásolták Darwint is, Marxot is, a XIX. századnak talán e két legnagyobb hatású tudósát. Bár a neomalthuziánusok nézetét az emberek többsége nem fogadta el azonnal, javaslataikról tudomásuk volt, elgondolásaik nem merültek feledésbe. A jelenlegi születésszabályozási mozgalom közvetlen folytatása annak, amely Malthus életében kezd�dött el.

Thomas Malthus nem els�ként hívta fel a figyelmet arra a lehet�ségre, hogy az egyébként jól kormányzott országra bajt hozhat a túlnépesedés. Ezt a nézetet �t megel�z�en már más nagy gondolkodók is kifejtették. Malthus maga is hangsúlyozta, hogy Platón és Arisztotelész már fejtegette ezt a kérdést. Hivatkozik is Arisztotelészre, aki ezt írta: "...az államok túlnyomó többségében szegénység a szükségszer� következrnénye annak, ha minden embernek jogában áll, hogy annyi gyermeke legyen, amennyit akar..."

Bár Malthus alapvet� gondolata nem teljesen eredeti, jelent�ségét nem szabad alábecsülni. Platón és Arisztotelész csak futólag veti fel a túlnépesedés problémáját és rövid megjegyzéseiket a kérdésr�l általában nem ismerték. A gondolatot Malthus fejtette ki, � írt részletesen róla. S ami a legfontosabb, � emelte ki els�ként a túlnépesedés fenyeget� veszélyét, s a világ értelmiségének figyelmét � fordította erre a kérdésre.

81 JOHN F. KENNEDY 1917-1963

John Fitzgerald Kennedy 1917-ben született Brookline-ben, Massachusetts államban. Az Egyesült Államok elnöke volt 1961. január 20.-tól 1963. november 22.-ig, amikor Dallasban, Texas államban meggyilkolták. Életrajzi adatainak túlnyomó részét mell�zni fogom, részint mert közismertek, és f�ként azért, mert Kennedy magán- és politikai tevékenységének túlnyomó része kevéssé függ össze azzal, hogy neve szerepel a listán.

Valószín�, hogy ezer év múlva a Békehadtestet, a Szövetséget a Haladásért vagy a Disznó-öblöt aligha fogják sokat emlegetni. S azt sem tartják majd különösebben fontosnak, hogy Kennedy milyen irányelveket követett az adózást vagy a polgárjogi törvénykezést illet�en. John Fitzgerald Kennedy csupán egyetlen ok miatt került a listára: els�sorban rajta múlott az Apollo-�rprogram bevezetése. Feltéve, hogy az emberi faj id�közben nem semmisíti meg önmagát, szinte bizonyosra vehetjük, hogy a Holdra tett utazást ötezer év múlva is óriási eseménynek, az emberiség története egyik nagy mérföldkövének fogják tekinteni.

Miel�tt a program fontosságát fejtegetném, hadd foglalkozzak azzal a kérdéssel, hogy valóban John Fitzgerald Kennedyt illeti-e meg els�sorban az elismerés ezért az útért. Nem inkább Neil Armstrongot vagy Edwin Aldrint, akik els�ként léptek a Holdra? Ha a tartós hírnév szempontjából rangsorolunk, ami helyes is, úgy vélem, valószín�bb, hogy 5000 év múlva Neil Armstrongra inkább fognak emlékezni, mint John Kennedyre, de a hatás szempontjából Armstrong és Aldrin is jelentéktelen. Ha valamilyen szerencsétlenség következtében ez a két férfi az Apollo-11 elindítása el�tt meghal, egy tucatnyi gyakorlott és hozzáért� �rhajós foglalta volna el kett�jük helyét.

Tulajdonítsuk a f� érdemet talán Wernher von Braunnak, esetleg más olyan tudósnak vagy mérnöknek, aki nagymértékben el�segítette az �rrepülés elméletének kidolgozását? Kétségtelen, hogy Wernher von Braunnak (akárcsak el�djeinek, Konsztantyin Cialkovszkijnak, Robert H. Goddardnak és Hermann Oberthnek) jelent�s érdemei vannak az �rhajózás terén. Ám mihelyt megtörtént a dönt� politikai elhatározás, egyetlen tudósnak – vagy a tíztagú kutatócsoportnak – sem volt lényeges szerepe a sikerében. A Holdra irányuló �rrepülést illet�en sokkal inkább jelent�s az a politikai döntés, hogy a terv megvalósításához hozzá kell fogni és 24 billió dollárt kell ráfordítani.

Hogyan vélekedjünk a politikai döntésr�l? Nem történt volna meg el�bb vagy utóbb John Fitzgerald Kennedy nélkül is? Er�sen gyanítom – bár teljes bizonyosság szerzésére nincs mód –, hogy végül valamelyik kormány megszavazta volna a holdraszállás költségeit. Bizonyos, hogy John F. Kennedy nem a közösség ellenében vitte keresztül az Apollo-progamot.

A nagyszabású tervet azonban lelkes közhangulat sem követelte. Ha az Egyesült Államok Kongresszusa 1959-ben vagy 1960-ban jóváhagyta volna az Apollo-programot elindító, és a költségeit biztosító törvényt, és ha Eisenhower megvétózta volna, akkor lehetne azt mondani, hogy Kennedy csupán a közhangulatnak engedett. A valódi tények azonban mások voltak: sok amerikai óhajtott valamiféle �rprogramot, de igazán nagyszabásút nem igényeltek. S�t még az Apollo-11 sikere után is széles kör� nyilvános vita folyt arról, hogy megérte-e a program a költségeket. Tény, hogy 1969 óta az Országos Repülésügyi és �rkutatási Hivatal költségvetése er�sen csökkent.

Nyilvánvaló, hogy valóban John F. Kennedy vezet�i képességének köszönhet�, hogy az Apollo-tervet elindították. � kötelezte az Egyesült Államokat 1961 májusában, hogy

kezel�személyzettel ellátott �rhajót indítson a Holdra, "még miel�tt az évtized véget ér". � szerezte meg a kongresszus jóváhagyását, s a programot az � elnöksége alatt dolgozták ki. El�bb vagy utóbb mindenképpen létrehoztak volna egy Hold-programot, de Kennedy volt az az ember, aki ténylegesen megtette.

Akadnak, akik még mindig úgy vélik; hogy az Apollo-program hiábavaló volt. Ez ideig nemigen igényelték, hogy 1969. július 20.-át (a Holdra érkezés napját) nemzeti ünneppé nyilvánítsák. De gondoljunk csak arra, hogy Kolumbusz Napját, jóllehet a tizenhatodik században nem tartották meg, ma egy új-kor nyitányaként ünneplik.

Ha az Apollo-tervet soha többé nem követné más égitestre irányuló út, akkor is örökké emlékezetes marad az emberiség egyik legnagyobb tejesítményeként. Én azonban úgy vélem, hogy az Apollo-program id�vel folytatódik, és az �rrepülésnek a jöv�ben jóval nagyobb lesz a szerepe, mint eddig volt. Ha így történik, utódaink majd átérzik, hogy az Apollo-11 útja, akárcsak Kolumbuszé az Atlanti-óceánon, az emberiség történelmének teljesen új szakaszát nyitotta meg.

82 GREGORY PINCUS 1903-1967

Gregory Pincus amerikai biológusnak volt a legfontosabb szerepe a fogamzásgátló pirulák el�állításában. Bár neve soha nem volt különösebben közismert, korunkra tett hatása jóval nagyobb, mint sok világhírességé.

A fogamzásgátló pirula két szempontból is fontos. Abban a világban, amelyet állandóan fenyeget a túlnépesedés veszélye, a pirula a népességszaporulat szabályozásának eszköze, jelent�sége nyilvánvaló. Kevésbé közvetlen, de hasonlóan forradalmi a pirula hatása a szexuális erkölcsre. Közismert tény, hogy az utóbbi harminc év folyamán az Egyesült Államokban lényeges változás ment végbe a szexuális magatartás terén. Kétségtelen, hogy sok politikai, gazdasági és szociológiai tényez�nek is része volt ebben, de a legfontosabb bizonyára a pirula megjelenése. El�z�leg a nem kívánt terhességt�l való rettegés miatt sok n� vonakodott a házasság el�tti vagy éppenséggel a házasságbeli szexuális kapcsolattól. A n�k el�tt most hirtelen megnyílt a lehet�ség, hogy a terhességt�l való félelem nélkül létesítsenek szexuális kapcsolatot, s a megváltozott körülmények gyakran idéztek el� változást mindkét fél állásfoglalásában és viselkedésében.

Azt az ellenvetést lehet tenni, hogy az Enovid (az els� fogamzásgátló pirula) el�állítása nem is olyan fontos, hiszen már régebben ismertek az egészségre nem káros és biztonságos fogamzásgátló módszereket. De ez az érvelés nem vesz tudomást arról, hogy különbség van a technikailag hatékony és a pszichológiailag elfogadható módszer között. A pirula el�állítása el�tt a "szakért�k" leginkább a pesszáriumot ajánlották fogamzásgátlóként. A pesszárium valóban nem káros az egészségre, és aránylag megbízható, de a n�k többsége vonakodott és még mindig vonakodik használatától. Érdemes megemlíteni, hogy amikor a pirulát el�ször próbálták ki, a n�k százai inkább vállalták a még nem ellen�rzött és talán veszélyes fogamzásgátló használatát ahelyett, hogy az egészségre nem káros és az id� próbáját kiállt pesszáriumot használták volna.

Azt az ellenvetést is lehet tenni, hogy az Enovid nem is olyan nagy tudományos siker, hiszen használata egészségileg némi kockázattal jár, és id�vel, talán a közeljöv�ben ki fogják szorítani biztonságosabb szerek vagy eszközök, de a dolgok természete szerint a fogamzásgátlás jöv�beli módszerei viszonylag csekély fejl�dést jelenthetnek, hiszen a pirula széles körökben terjedt el, és általában kielégít�. (Figyelemre méltó, hogy az elmúlt harminc esztend�ben – ebben az id�szakban sok millió amerikai n� kezdte el a pirulák rendszeres használatát – a szülési kedv jelent�sen megn�tt az amerikai n�k körében. Pusztán ez a tény nyilvánvalóvá teszi, hogy a pirula nem károsítja az egészséget.) A történelem az Enovidnak az 1950-es években történt el�állítását nagy áttörésnek fogja tartani a születésszabályozás terén, vagy legalábbis annak kellene tartania.

Az orális fogamzásgátló el�állításának kutatómunkájában sokan vettek részt. Magával a gondolatával már régóta foglalkoztak, a nehézség abban rejlett, hogy senki nem tudta pontosan, milyen vegyi anyagokból álljon a pirula. Érdekes, hogy a kulcsként szolgáló felfedezést 1937-ben tették. Ebben az esztend�ben A.W. Makepeace, G.L. Weinstein és M.H. Friedman kimutatta, hogy a progeszteroninjekciók (a progeszteron a n�i szexuális hormonok egyike) a laboratóriumi állatokban megakadályozzák a peteérést. Ám ez a felfedezés nem keltette fel a születésszabályozás híveinek figyelmét, talán, mert az injekciót nem tartották a születésszabályozás hatásos eszközének, vagy talán inkább azért, mert a progeszteron el�állítása nagyon költséges volt.

A pirula el�állítására irányuló munka csak 1950 körül indult meg, amikor Gregory Pincus

amerikai biológus elkezdett dolgozni a problémán. Kétségtelen, hogy Margaret Sanger, aki már hosszú ideje buzgólkodott a családtervezés érdekében, beszélte rá Pincust, hogy vágjon neki a kérdés kidolgozásának. Aligha választhatott volna jobban, mert Pincus a szteroid anyagcserének és az eml�sszaporodás fiziológiájának szakért�je volt, s igazgatója a Shrewsburyben, Massachusetts államban m�köd� Worcester Alapítvány Kísérleti Biológiai Intézete laboratóriumainak.

Kétségtelen, hogy a technikai hozzáértést a tudományos intuícióval egyesít� Pincus úgyszólván azonnal megtalálta a megoldást. Megbízta dr. Min Csueh Csangot, a Worcester Alapítvány egyik kutatóját, aki a progeszteront laboratóriumi állatokon próbálta kí, hogy vizsgálja meg, vajon a szer akkor is megakadályozza-e a peteérést, ha orális úton jut a szervezetbe. Csang kísérletei eredményesek voltak. Biztató kezdet volt ez, kiváltképpen azért, mert néhány évvel el�bb egy Russell Marker nev� kémikus rájött, miként lehet progeszteront szintetikus úton olcsón el�állítani.

John Rock n�gyógyász, egy másik értékes munkatárs Pincus javaslatára olyan kísérleteket végzett, amelyek bebizonyították, hogy az orálisan bejuttatott progeszteron a n�k peteérését megakadályozzák. Rock kísérlete azonban két komoly nehézséget is feltárt. Els�sorban: a peteérést mindössze 85 százalékban akadályozza meg. Másodsorban: még ehhez az eredményhez is mértéktelenül nagy adagok szükségesek.

Csakhogy Pincus meg volt gy�z�dve róla hogy helyes nyomon jár, és nem adta fel a küzdelmet. Felötlött benne, hogy lehetnek a progeszteronhoz hasonló, de annak hátrányait nélkülöz� szerek. 1953-ban vegyi anyagokat gyártó cégekhez fordult azzal a kéréssel, hogy küldjenek neki mintákat minden olyan szintetikus szteroidból, amely kémiailag rokon a progeszteronnal. Pincus megvizsgálta a kapott anyagokat, s az egyik, a norethinodrel, amelyet a G.D. Searle és Társa állított el�, kiváltképpen hatékonynak tetszett.

Szerencsés lehet�ség volt ez Pincus számára, ugyanis amikor 1950-ben elkezdte kísérleteit, a norethinodrel még nem létezett! 1952-ben állította el� szintetikus úton dr. Frank B. Coltop, a Searle-laboratóriumokban dolgozó biokémikus,. de sem Coltop, sem valamelyik felettese a G.D. Searle-nél nem próbálkozott orális fogamzásgátló el�állításával.

Pincus kutatócsoportjának további kísérletei azt jelezték, hogy a norethinodrel még hatékonyabb lenne, ha a mestranol nev� anyagból adnának hozzá egy kis adagot. Ezt az összetételt dobta végül piacra a G.D. Searle és Társa Enovid néven.

1955-ben Pincus úgy vélte, hogy eljött az id� a pirula nagyarányú tesztelésére. A vizsgálatok 1956 áprilisában kezd�dtek a Puerto Ricó-i San Juan egyik külvárosában, dr. Edris Rice-Wray ellen�rzése alatt. Nagyjából kilenc hónap elteltével vizsgálataik a pirula nagymérték� hatékonyságát bizonyították. A vizsgálatok ennek ellenére még további három évig folytatódtak, miel�tt az Élelmezési és Gyógyszerhivatal (Food and Drug Administration) 1960 májusában jóváhagyta az Enovid piacra bocsátását.

Az el�zményekb�l nyilvánvaló, hogy Gregory Pincus nem egymaga dolgozta ki a fogamzásgátló pirulát. A norethinodrelt Frank Colton állította el�, �t és azokat a gyógyszerészeket, akik hozzájárultak Pincus teljesítményéhez, tekintélyes rész illeti meg az elismerésb�l. Hasonlóképpen még sok más kutatót is, akik a Pincus-munkacsoporttal együtt dolgoztak, köztük John Rock, Min Csueh Cang és dr. Celso-Ramon Garcia munkája kiemelked�. Dr. Rice-Wraynek, Margaret Sangernek és még másoknak, akiket nem említettem, ugyancsak szerepük volt a megvalósításban. Mégis kétségtelennek látszik, hogy Gregory Pincus volt a terv központi alakja és hajtóereje. � az a tudós, aki idejét és er�feszítését az orális fogamzásgátló lankadatlan kutatására fordította, � rendelkezett a megfelel� tudományos és szervez�képességgel, hogy a tervet sikerre vihesse, � agyalta ki az alapvet� gondolatot, pénzt szerzett a kutatásra, és

tehetséges embereket gy�jtött maga köré a terv megvalósítására. Megvolt benne a kell� elszántság a terv sikeres véghezviteléhez, � kapta a legnagyobb elismerést, és �t is illeti meg.

Gregory Pincus 1903-ban Woodbine-ban, New Jerseyben született, szülei orosz zsidók voltak. 1924-ben a Cornellen szerzett diplomát és 1927-ben a Harvard Egyetemen avatták doktorrá, majd különböz� tudományos intézetekben folytatott kutatómunkát és egyetemi professzor volt néhány évig. 1944-ben közrem�ködött a Worcester Alapítvány Kísérleti Biológiai Intézete megalapításában, s utána jó ideig az ottani laboratóriumok igazgatója volt. Több mint 250 tudományos dolgozat és A termékenység meghódítása cím� könyv szerz�je.

Pincus sok tudományos kitüntetést kapott, de sem �, sem bárki a fogamzásgátló pirula kidolgozásában résztvev�k közül nem kapott Nobel-díjat. Amikor 1967-ben, Bostonban meghalt, halála még a tudóstársadalomban is úgyszólván észrevétlen maradt. Manapság ritka az az enciklopédia, amelyben szerepel a neve. Mégis az � nevéhez f�z�dik az emberiség történetének egyik legjelent�sebb teljesítménye.

83 MÁNI 216-276

A III. századi próféta, Máni volt a manicheizmus megalapítója, azé a vallásé, melyet napjainkban ugyan már nem gyakorolnak, ám virágkorában számos követ�re talált. A manicheizmus a Közel-Keletr�l kiindulva, nyugaton egészen az Atlanti-óceánig, keleten pedig a Csendes-óceánig terjedt el, és több mint ezer évig maradt fenn.

A vallás, melynek megalapítása Máni nevéhez f�z�dik, korábbi vallások tanainak érdekes szintézise volt. Máni Zaratusztrát, Buddhát és Jézust hajlandó volt igazi prófétának elfogadni, de meg volt gy�z�dve arról, hogy � maga a kés�bbiekben bármelyiküknél nagyobb elismerésben részesül majd.

Noha Máni vallásában buddhista és keresztény elemek is jelen vannak, alapvet� tanai, még ha ez egy kissé furcsán hangzik is – különösen a nyugaton él� emberek számára –, a zaratusztrai dualizmusból erednek. Máni tanítása szerint a világ nem egyetlen isten hatalmában van, hanem két ellentétes er� folytonos küzdelmének a színtere. E két er� közül a Gonosz az egyik, melyet Máni a sötétséggel és a testtel azonosít, a másik a Jó, mely a világosság és a lélek megtestesít�je. Mindez úgy hangzik, mintha a kereszténység Isten- és Sátán-tudata volna, ám a manicheizmusban a Jó és a Gonosz alapjában véve azonos hatalommal bír. Ebb�l következ�en a Gonosz létezésének filozófiai paradoxon, mely a keresztény és zsidó számára oly sok gondot okoz, nem jelent semmiféle problémát a manicheus filozófia számára.

Itt most nem tárgyalnám részletesen a manicheus teológiát, de azt mindenesetre meg kell említeni, hogy mivel a manicheusok az ember lelkét a Jó-val, testét a Gonosz-szal azonosították, ennek következményeként mindenfajta szexuális érintkezést – még a fajfenntartás céljából való szexuális kapcsolatot is – elkerülend�nek tartottak. A húsevés és borívás terén is voltak kötöttségeik.

Els� pillantásra elképzelhetetlennek t�nik, hogy az ilyen alapelveken nyugvó vallás sok követ�re leljen, s hogy képes is legyen megtartani �ket. E tiltásoknak nagy része azonban nem járt semmiféle kötelezettséggel a manicheizmushoz tartozó átlagemberek számára, csak "a kiválasztottaknak" nevezett, kis létszámú csoportra vonatkoztak. Az egyszer� hívek – "a Hallgatók" – megn�sülhettek (vagy tarthattak szeret�t), családot alapíthattak, ehettek húst, ihattak bort stb. Ám volt számos vallási szertartás, melyeket a Hallgatóknak is meg kellett tartaniuk, és ezeken felül még kötelesek voltak támogatni a Kiválasztottakat. Azok az erkölcsi követelmények, melyeknek eleget kellett tenniük, könnyen teljesíthet�ek voltak. (Természetesen létezik még számos olyan vallás, mely a papok vagy szerzetesek számára kötelez�vé teszi a szüzességi fogadalmat, de az nem vonatkozik a hív�k tömegére.) A Kiválasztottak lelke haláluk után egyenesen a Paradicsomba jutott, míg a Hallgatóké valamivel hosszabb utat kellett, hogy megtegyen odáig. Néhány manicheus szekta azonban, mint például a kataroké, hitt abban, hogy a Hallgatók ugyanolyan könnyen jutnak a Paradicsomba, mint a Kiválasztottak.

Máni 216-ban született Mezopotámiában, amely abban az id�ben az Arszakida-dinasztia vezetése alatt a Perzsa Birodalom része volt. Máni perzsa �sökt�l származott, és rokonságban állt az Arszakida uralkodócsaláddal. A legtöbb perzsa valamiféle kapcsolatban volt a zoroasztrizmussal, ám Máni neveltetése egy olyan kis vallási szekta keretein belül folyt, melyre nagy hatással voltak a keresztény eszmék. Tizenkét éves, mikor els� látomásai megjelentek, s huszonnégy éves korától már új vallásának igéit hirdeti. Hazájában eleinte nincsenek nagy sikerei, így Nyugat-Indiába utazik, ahol megtérít egy ottani uralkodót.

242-ben visszatér Perzsiába, ahol hallgatóságának száma egyre gyarapszik, s I. Sápúr királyt is sikerül megnyernie ügye számára. Sápúr ugyan nem tért meg, de Máni nagy hatással volt rá, így engedélyezte a prófétának, hogy új vallását az egész Perzsa Birodalom területén hirdesse. Az ezt követ� harminc esztend�ben Máni mindenfelé szabadon hirdethette az igét, s így óriási tömegeket sikerült megnyernie. Id�közben a birodalom határain kívül is voltak hittérít� mozgalmak. Azonban a zoroasztrizmust hirdet� papokban – mely vallás a Szászánidák uralkodása alatt a Perzsa Birodalom államvallásává lett – Máni sikerei kibékíthetetlen ellentétet ébresztettek. 276 körül, az új uralkodó, I. Bahrám trónra lépését követ�en, Mánit letartóztatták és bebörtönözték. A próféta huszonhat napig tartó kegyetlen megpróbáltatások után meghalt a börtönben.

Élete során Máni számos könyvet írt. Egyet perzsául, a többit pedig szír nyelven (mely nyelv a sémi nyelvcsalád tagja, s közeli rokonságban áll a Jézus korabeli arámi nyelvvel). A kés�bbiekben ezek a könyvek a manicheizmus szent szövegeivé lettek. A vallás hanyatlását követ�en e szent szövegeknek nyomuk veszett; csak a XX. század folyamán került el� néhány.

A manicheizmus kezdett�l fogva hittérít� vallásként m�ködött, amely már a próféta életében Indiától egész Európáig követ�kre talált. Máni halála után a hívek száma tovább növekedett, nyugaton egész Spanyolországig, keleten pedig már Kínáig terjeszkedett. Nyugaton a vallás a IV. században élte fénykorát, mikor is méltó vetélytársa volt a kereszténységnek. (Szent Ágoston kilenc éven át manicheus volt.) Amikor azonban a kereszténység a Római Birodalom államvallásává lett, a manicheizmus hívei üldözöttekké váltak, s a vallás a VII. századra szinte teljesen kiszorult nyugatról.

Mezopotámia és Irán területén azonban még mindig jelent�s szerepet játszott, ahonnan Bels�-Ázsiába és Kína nyugati területeire terjedt tovább. A VIII. század végére az uj-gurok hivatalos vallásává lett, akik Kína nyugati részein és Mongóliában tekintélyes területeket tartottak ellen�rzésük alatt. Nyugat-Kínából aztán elterjedt egész Kínában, majd Tajvan szigetén is, ám az iszlám megjelenése a VII. században a manicheizmus hanyatlásához vezetett. A VIII. századtól az Abászidák könyörtelenül felléptek a manicheusokkal szemben, míg végül a vallás Mezopotámiában és Iránban is kihalt. A manicheizmus a IX. századtól fogva Bels�-Ázsiában is hanyatlásnak indult, s a mongolok XIII. századi hódításai végképp megsemmisítették. Mindennek ellenére, Marco Polo még 1300 táján is találkozott manicheus gyülekezetekkel Kína keleti vidékein.

Id�közben a manicheizmus hatására számos szekta jött létre Európa-szerte. Pál apostol hívei a VII. századtól t�nnek fel a Bizánci Birodalom területén. A bogumilok, akiknek hatása leginkább a Balkánon érvényesült, a X. század táján jelentek meg, ám ezek közül a kései európai utódok közül a legnagyobb figyelmet a kataroknak érdemes szentelnünk (akik egyik központjukról, a franciaországi Albi városáról kapott nevükön, mint albigensek, közismertebbek voltak). A XII. században a katarok számos követ�re leltek Európa-szerte, különösen Franciaország déli vidékein. Az albigensek, noha alapelveik jóval közelebb álltak a manicheizmus doktrínáihoz, magukat keresztényeknek vallották, az ortodox egyház viszont eretnekeknek tartotta �ket. Végül III. Ince pápa – a leger�sebb kez� és legkevésbé toleráns a középkori pápák közül – keresztes hadjáratot indított ellenük. Az 1209-ben indult és 1244-ig tartó, számos emberéletet követel� irtóhadjárat, és a dél-franciaországi pusztítások az albigenseket teljesen megsemmisítették.

Minden vallás nagymértékben kihat hívei életére. Éppen ezért, még az olykor talán jelentéktelenebbnek t�n� vallások alapítói is legtöbbször olyan személyiségek, akik képesek befolyásolni mások életét. A manicheizmus, még ha manapság már nem létezik is, egy id�ben vezet� vallásnak számított, tehát ez is azt bizonyítja, hogy Máni korának egyik meghatározó személyisége volt. (Lényeges megemlítenünk Máni tanításával kapcsolatban, hogy az akkoriban

már biztos alapokon nyugvó vallások a manicheizmus teljes felszámolására törekedtek.) Máni személyisége óriási szerepet játszott ennek az új vallásnak a létrehozásában. � volt a

vallás megalapítója, aki kidolgozta annak elméletét és gyakorlatát, és közzétette erkölcsi kódexét. Igaz, hogy Máni gondolatainak egy része korábbi nagy gondolkodóktól származott, ám Máni volt az, aki ezeket a több szálon futó gondolatokat egy új vallás keretei közé szorította. Prédikációval sokakat megtérített, megteremtette a vallás szervezeti formáját, és rögzítette szentírását is. Ritka, hogy valaki ilyen nagy hatással legyen a tömegekre. Nyilvánvaló, hogy a vallás nélküle nem jött volna létre, s ezt figyelembe véve, Máni szerepe – csakúgy, mint megannyi más vallási vezet�é – sokkal fontosabb, mint bármelyik tudósé vagy feltalálóé.

Ezért nem is kérdés, hogy Máninak helye van-e ezen a listán, a kérdés csak az, hogy hol. Persze tehetnénk �t jóval a három világvallás (a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus) alapítójának neve után. Másrészt, habár a zoroasztrizmus és a dzsainizmus mind a mai napig fennmaradt, a manicheizmus pedig elt�nt, mégis úgy látszik, hogy a manicheizmus – amely virágkorában több hív�t tudhatott maga mögött, mint a másik két vallás együttesen – az a vallás, amelyik az említett három vallás közül a legnagyobb hatással volt a világra. Ez az oka annak, hogy Máni el�kel�bb helyet foglal el a listán, mint akár Zaratusztra vagy Mahávíra.

84 LENIN 1870-1924

Vlagyimir Iljics Uljanov, akit ma már csak Leninként emlegetünk, volt az a vezet� politikus, aki Oroszországban megteremtette a kommunizmus alapjait. Marx lelkes tanítványaként, csakis az � elméleteire épül�, új politikai ideológiát dolgozott ki. A kommunizmusról alkotott elképzelései villámgyorsan terjedtek a szélrózsa minden irányába, s ennek következtében Lenint, mint a történelem egyik legbefolyásosabb személyiségét kell számon tartanunk.

Lenin 1870-ben született az oroszországi Szimbirszk városában, mely ma az iránta való tisztelet jeleként az Uljanovszk nevet viseli. Apja kormányh� tisztvisel� volt. Bátyját, Alekszandrt, aki a narodnyikokhoz csatlakozott, egy III. Sándor ellen megkísérelt merénylet miatt kivégezték. Lenin már huszonhárom éves korára lelkes marxistává lett. 1895 decemberében a cári kormány letartóztatja forradalmi tevékenységéért, s tizennégy hónapi börtönbüntetés után Szibériába szám�zi.

Három évig tartó szibériai szám�zetésében (mely id�szak nem járt nagy megpróbáltatásokkal számára) feleségül veszi egyik forradalmár elvtársn�jét, s megírja Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfels�bb foka cím� tanulmánykötetét. 1900 februárjában, szibériai fogságából szabadulva, Nyugat-Európába utazik, s az elkövetkez� tizenhét évben ott folytatja forradalmi munkásságát. Mikor az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (melynek Lenin is tagja volt) két pártra szakadt, Lenin lett az önmagát bolseviknak nevez�, nagyobb politikai súllyal bíró párt vezet�je.

Az els� világháború nagyszer� lehet�séggel ajándékozta meg Lenint. A háború gazdasági és katonai katasztrófát jelentett Oroszországnak, s mindez fokozta az elégedetlenséget a cári önkényuralommal szemben. 1917 márciusában a cári kormányzat megbukott, és egy darabig úgy látszott, hogy Oroszországnak demokratikus kormánya lesz. Lenin, tudomást szerezve az eseményekr�l, azon nyomban visszatért Oroszországba. Hazatértekor már az els� pillanatban látta, hogy a demokratikus pártok – még ha addigra már felállítottak is egy ideiglenes kormányt – nem rendelkeznek elegend� hatalommal, és kit�n�en felismerte annak a lehet�ségét is, hogy a jól szervezett kommunista párt még kis létszáma ellenére is képes magához ragadni a hatalmat. Így arra ösztönözte a bolsevikokat, hogy tegyenek kísérletet az ideiglenes kormány hatalmának azonnali megdöntésére, s helyébe állítsanak fel egy kommunista kormányt. Az ideiglenes kormány megdöntésére tett júliusi kísérlet megbukott és Leninnek ismét el kellett hagynia az országot. Újabb kísérletüket 1917 novemberében végül is siker koronázza, s így az állam új vezet�je Lenin lesz.

A végrehajtó hatalom elnökeként Lenin magatartását leginkább a következ� szavakkal jellemezhetnénk: könyörtelen és módfelett gyakorlatias. Mindenekel�tt a gazdasági élet teljes mérték� szocialista átszervezésére törekedett, ám amikor ez a kísérlete kudarcot vallott, képes volt újítani és létrehozni egy kapitalista és szocialista elemeket ötvöz� gazdaságot, mely még évekig fennállt a Szovjetunióban.

1922 májusában Lenint súlyos szélütés éri, s ett�l fogva 1924-ben bekövetkezett haláláig szinte teljesen munka- és mozgásképtelen. Halálát követ�en testét gondosan bebalzsamozták, így �rizve �t meg az utókor számára. Teste mind a mai napig Moszkvában, a Vörös téren álló mauzóleumban található.

Lenin azzal, hogy Oroszországban hatalomra juttatta a bolsevikokat – így hozván létre a világ els� kommunista államát –, s felismerte Marx tanításának jelent�ségét, biztosította helyét a

világtörténelem kiemelked� személyiségeinek sorában. Ez, a kommunista rendszer megalapítása felé tett els� lépés, a legújabb kori történelem egyik fordulópontját jelentette. 1917 és 1979 között a kommunista ideológia fokozatosan teret hódított a világban, s volt id�, mikor a Föld lakosságának mintegy egyharmada kommunista rendszerekben élt.

Noha Lenin leginkább, mint politikai vezet� vált ismertté, írásaival is nagy hatást gyakorolt a világra. A forradalomról szóló elméletei sokban hasonlítanak Marxéihoz, ám Lenin a forradalom gyakorlati módszereinek kidolgozására helyezi a hangsúlyt, s önmagát e téma szakért�jeként tünteti fel. Szakadatlanul az er�szak szükségességét hangsúlyozta, s ezt bizonyítja egyik legtöbbször idézett mondata is: "Az osztályharc egyetlen problémája sem oldódott meg a történelem során er�szak nélkül." Marx m�veiben csak néhol tesz utalást a proletariátus diktatúrájára. Lenin viszont majdhogynem megszállottja lesz e néhány sornak: "A proletárdiktatúra nem más, mint egy er�szakos hatalom, amelyet semmi nem korlátoz sem törvény, sem semmiféle szabály."

De vajon mennyire helytállóak Lenin politikai elméletei? Ennek a könyvnek az els� kiadásában a következ�ket írtam: A szovjet típusú vezetést a nyugat-európai országok szocialista kormányaitól nem gazdaságpolitikája különbözteti meg, hanem a korlátlan politikai hatalom fenntartására való törekvése. Lenin óta a világon egyetlen kommunista kormány sem bukott meg (ott, ahol már egyszer létrejött). Az államhatárokon belül szigorú ellen�rzés alatt tartva a hatalommal rendelkez� intézményeket – mint a sajtó, a bankok, az egyház, a munkásegyesületek stb. –, a kommunista kormányoknak látszólag sikerült kiküszöbölniük a bels� bukás lehet�ségét. Ennek ellenére azonban kell, hogy a rendszernek legyen egy sebezhet� pontja, ám, még ha van is, eddig azt még senki sem találta meg.

Ez a bekezdés 1977-ben, mikor írtam, igaznak t�nhetett, ám az elmúlt néhány év eseményei azt mutatják, hogy tévedtem. A sebezhetetlennek látszó leninista rendszerek jobbra-balra inogtak, Lenin bízott abban – ellenfelei azonban igencsak tartottak attól –, hogy a propaganda és a munkatáborok megteremtésével olyan államrendszert hagy örökül, amely évszázadokig m�köd�képes lesz. Azonban tévedett, és éppen ezért történelmi jelent�sége jóval kisebb, mint ahogy én azt gondoltam volna.

Még ha Lenint, mint elméleti szakembert túlbecsülték is (hiszen gazdasági elméletei szinte kivétel nélkül Marxtól származnak), mint a tettek emberét, elismerésben kell részesítenünk azt a gyakorlati politikust, aki hatalmát hazája átalakítására fordította, de ahhoz, hogy a történelemben elfoglalt helyét megítélhessük, el�ször is össze kell vetnünk cselekedeteinek fontosságát utóda, Sztálin tetteivel.

El�ször is, Lenin csak öt évig volt hatalmon. Az alatt az id� alatt tökéletesen felszámolta az orosz arisztokráciát, s elindította az országot a kommunizmus útján, de Sztálin volt az és nem Lenin, aki szövetkezetekbe tömörítette az orosz parasztságot, és aki a Szovjetunió területén gyakorlatilag felszámolta a közép- és kistermel�k vállalkozásait. Sztálin alatt következett be, és nem Lenin alatt, hogy a szovjet kommunizmus világhatalommá vált, amely puszta létével is nagy kihívást jelentett a Nyugat és gyakorlatilag a Föld összes országa számára.

És bár az alatt a néhány év alatt, míg Lenin hatalomban volt, milliók halálát okozta azzal, hogy létrehozta a kommunista program politikai ellenzékének felszámolását szolgáló munkatáborok rendszerét, de Sztálin alatt volt az úgynevezett "Gulag-szigetcsoporthoz" tartozó munkatáborok száma a legmagasabb és a politikai tisztogatás céljából elkövetett gyilkosságok száma is ekkor érte el a tet�pontot.

Mindezek után jogunkban áll-e Lenin személyét fontosabbnak ítélnünk Sztálinénál csak azért, mert el�dje volt, és � volt az, aki el�készítette a terepet Sztálin számára? E kérdéssel talán szoros összefüggésbe hozható II. Fülöp macedón uralkodó és fia, Nagy Sándor példája. Fülöp kit�n�

hadvezér volt, aki katonai képzettségével és szervez�készségével nagyszer� lehet�séget teremtett fia számára. Nagy Sándor élt is vele, sokkal jobban, mint ahogy az egy hozzá hasonló férfitól elvárható lett volna. Így azt hiszem, hogy mindazért, amit véghezvitt, �t és nem pedig apját, Fülöpöt illeti a dics�ség. Hasonló okok miatt, mindebb�l az következik, hogy Sztálin jelent�sebb személyiség volt, mint Lenin.

Ám, még ha Lenin személye nem is olyan fontos, mint Sztáliné (vagy akár Marxé, akinek írásai adták az egész kommunista mozgalom elméleti bázisát és kiindulópontját), így is a történelem egyik vezéregyéniségeként tartjuk �t számon. Nemcsak a Szovjetunióban taposta ki az utat Sztálinnak, hanem írásai, politikája és személye is nagy hatással volt a világ kommunista mozgalmaira.

Sokan azt vallják, hogy a halálos áldozatok rendkívül magas száma a Szovjetunióban nem a leninizmusnak tulajdonítható, hanem kizárólag Sztálin mérhetetlen kegyetlenségének és könyörtelenségének. Nem osztom ezt a véleményt, tekintve, hogy a Szovjetunióban, még miel�tt Sztálin hatalomra jutott volna, már Lenin alatt is milliók haltak meg. Nem beszélve arról, hogy számos kommunista állam vezet�je is határtalan, brutális pusztítást vitt véghez. Pol Pot személye a legjobb példa erre, aki 1975-t�l 1979-ig Kambodzsa államf�je volt. Kormányzásának meglehet�sen rövid ideje alatt majdhogynem kétmillió kambodzsai vesztette életét, s ez az ország lakosságának jóval nagyobb hányadát jelentette, mint ahányan az alatt a 25 év alatt haltak meg, míg Sztálin a Szovjetunió élén volt. Tehát ha a Lenin által létrehozott rendszer nem is volt mindig ilyen vérengz�, azért még magában hordozta az effajta rémtettek lehet�ségét. Lenin egész életét a zsarnokság felszámolásának szentelte, aminek eredménye az egyén személyi szabadságának tökéletes megsemmisítése lett a világ számottev� régiójában.

Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a marxista-leninista mozgalmak fennállása még évszázadokon át (mint ahogy én azt e könyv els� kiadásában gondoltam) elképzelhetetlen, s így szükségtelennek t�nik Lenint e könyv els� húsz személye közé sorolnunk, azonban indokoltnak látszik nevét a világ száz kiemelked� személyisége között említenünk. Lenin alakjának jelent�ségét az Oroszországban véghezvitt változtatások Nagy Péterrel teszik egyenrangúvá, s ha figyelembe vesszük eszméinek a világ számtalan országára tett hatását, egyértelm�vé válik, hogy e rangsorban Péter cárnál el�kel�bb hely illeti meg, de jóval Sztálin mögött kell helyet foglalnia.

85 SZUJ VEN-TI 541-604

Szuj Ven-ti (eredeti nevén Jang Csien) kínai császárnak sikerült az addig, hosszú évszázadokig igazságtalanul felosztott Kínát újraegyesítenie. Az általa létrehozott politikai egység szinte egészen napjainkig fenn tudott maradni. Ennek következtében Kína mindig is a világ egyik leger�sebb államának számított. E politikai egység létrejöttében rendkívül nagy szerepet játszott az, hogy Kína lakossága – mely hozzávet�legesen egyötöde a világ népességének – közel sem szenvedett annyit a háborúk borzalmaitól, mint Európa, a Közel-Kelet vagy más országok népei.

Az id�számításunk el�tti III. században Csin Si Huang-ti alapította meg a kínai birodalmat. Nem sokkal halála után a Csin-dinasztia uralma megd�lt, s helyébe meglehet�sen rövid id�n belül a Han-dinasztia lépett, amely i.e. 206-tól egészen i.sz. 220-ig uralkodott Kínában. A dinasztia bukását követ�en hosszú ideig bels� szétesés jellemezte az országot, mely id�szak sok hasonlóságot mutatott az Európában a Római Birodalom bukását követ� sötét középkorral.

Jang Csien 524-ben született Észak-Kína egyik befolyásos családjában. Csak tizennégy éves volt, mikor élete els� katonai kinevezésében részesült. Tehetségének köszönhet�en nagy léptekkel haladt el�re a katonai ranglétrán uralkodója – az északi Csou-dinasztia császárának – szolgálatában. Segédkezett az észak-kínai területek egyesítésére tett kísérletben, s e tevékenysége nem maradt viszonzatlanul. 573-ban a trónörökös feleségül vette Csien lányát. Öt évvel kés�bb a császár meghalt, de mivel a trónörökös elmezavarban szenvedett, elkezd�dött a harc a hatalomért. 581-ben a trónért folyó küzdelemb�l a negyvenéves Jang Csien került ki gy�ztesen, akit ezek után az északi birodalom császárának tekintettek. � azonban nem érte be ennyivel, s gondos el�készületek után 588-ban megtámadta Dél-Kínát. 589-ben sikerült is elfoglalnia, s így � lett a kínai birodalom uralkodója.

Szuj Ven-ti uralkodása alatt az újraegyesített birodalom számára új f�várost alapított, s hozzáfogott a Nagy Csatorna megépítéséhez is, mely Kína két legnagyobb folyóját, a Jangcét Bels�-Kínában és északon a Huanghót (vagy más néven Sárga-folyót) köti össze. Ez a csatorna, melynek befejezésére csak Szuj Ven-ti fiának uralkodása alatt került sor, nagy segítséget nyújtott a birodalom északi és déli területeinek összefogásában.

A császár egyik legfontosabb reformja intézkedése az volt, hogy az állami tisztségvisel�ket a köztisztvisel�khöz hasonló módon válasszák meg. Évezredeken át ez a rendszer biztosította Kína magasan képzett hivatalnokokból álló adminisztratív testületét, s e választási formának köszönhet�en a nagy tehetséggel megáldott férfiak az ország bármely pontjáról és társadalmi osztályából a birodalom szolgálatába állhattak. (Ennek a rendszernek a bevezetésére már a Han-dinasztia idején sor került, azonban az uralkodócsalád bukását követ� id�szakban az államigazgatási posztok ismét örökl�dhettek.)

Szuj Ven-ti uralkodása alatt az úgynevezett "elkerülés törvényét" alkalmazta, mely megtiltotta a tartományok kormányzóinak, hogy ugyanabban a tartományban szolgáljanak, amelyben születtek. Ezzel az óvintézkedésével elébe ment az esetleges protekcionizmusnak, s ugyanakkor megakadályozta, hogy túl nagy hatalom összpontosulhasson a tartományi kormányzók kezében.

Szuj Ven-ti alapjában véve nyugodt, megfontolt természet� ember volt, de szükség esetén bátor cselekedetekre volt képes. Igyekezett mindenféle fény�zést elkerülni, s alattvalóinak helyzetén az adóterhek csökkentésével próbált enyhíteni. Mindemellett külpolitikája is sikeresnek nevezhet�.

Szuj Ven-ti megközelít�leg sem volt annyira magabiztos, mint azok az uralkodók vagy

hódítók, akik hozzá hasonló sikereket tudhattak magukénak. Noha millióknak volt er�skez� és sikeres uralkodója, otthonában nem � volt az úr. Életre való felesége – még ha zsarnokoskodott is felette – nagy segítségére volt mind hatalomra kerülésekor, mind uralkodása alatt. Szuj Ven-ti 63 éves korában, 604-ben halt meg. Másodszülött fia – aki egyébként a császárné kedvence volt – követte �t a trónon. Nincs kizárva annak a lehet�sége, hogy netán � gyilkolta meg az apját.

Az új császár kudarcot vallott mind külpolitikájában, mind saját hazájában, a hatalma elleni felkelések leverésében. 618-ban � is gyilkosság áldozata lett, s halálával a Szuj-dinasztia kihalt. Ez azonban még nem vezetett a kínai egység hanyatlásához. Halálát követ�en a Tang-dinasztia került hatalomra, melynek uralkodói 618-907-ig uralkodtak. A Tang császárok megtartották a Szuj uralkodók államszervezetét, s kormányzásuk alatt sikerült meg�rizniük Kína területi egységét. (A történészek szerint Kína a Tang-dinasztia uralkodása alatt élte fénykorát, részben katonai erejének, részben a m�vészetek és az irodalom felvirágzásának köszönhet�en.)

Mennyire volt jelent�s Szuj Ven-ti alakja? Erre a kérdésre talán a legegyszer�bben úgy adhatnánk kielégít� választ, ha személyét összevetnénk Nagy Károlyéval, a nagyra becsült európai egyeduralkodóéval. A két férfi életpályája között szembet�n� párhuzam vonható. Körülbelül három és fél évszázaddal a Római Birodalom hanyatlását követ�en Nagy Károlynak jelent�s területeket sikerült újraegyesítenie Európa nyugati felén csakúgy, mint Szuj Ven-tinek, akinek a Han-dinasztia bukását követ� három és fél évszázaddal sikerült újraegyesítenie Kínát. A nyugati társadalmakban természetesen Nagy Károly alakja a közismertebb, ám kettejük közül Szuj Ven-ti volt nagyobb hatással a történelemre. Neki Kína valamennyi területét sikerült újraegyesítenie, míg Nagy Károlynak sosem sikerült Nyugat-Európa összes jelent�s területét (Angliát, Spanyolországot vagy akár Dél-Itáliát például) bekebeleznie. Másodsorban a Szuj Ven-ti által újraegyesített kínai birodalom hosszú évszázadokon át képes volt fennmaradni, míg Nagy Károly birodalma halálát követ�en széthullott, és soha többé nem lett egységes.

Harmadsorban a Tang-dinasztia kulturális eredményei, legalábbis részben, Kína gazdasági jólétének és politikai egységének voltak köszönhet�ek. Ugyanakkor a tiszavirág-élet� Karoling-reneszánsznak Nagy Károly halálával és birodalmának felbomlásával vége szakadt. Végül pedig a köztisztvisel�i választási rendszer bevezetése nagy hatással volt a kés�bbi id�k történelmére. A fentebb említettekb�l következ�en – annak ellenére, hogy egészében Európa fontosabb szerepet játszott a világtörténelemben, mint Kína – Szuj Ven-ti nagyobb hatással volt a történelemre, mint Nagy Károly. S valóban kevés olyan uralkodó élt akár Kínában, akár Európában, aki oly nagy hatással lett volna az emberiség történelmére, mint Szuj Ven-ti.

86 VASCO DA GAMA kb. 1460-1524

Vasco da Gama, a portugál hajós fedezte fel Afrika megkerülésével a közvetlen tengeri utat Európából Indiába.

A portugálok már Tengerész Henrik herceg (1394-1460) óta próbáltak rátalálni egy ilyen útvonalra. 1488-ban egy portugál expedíció Bartolomeo Diaz vezetésével elérte Afrika déli csúcsát, és megkerülve a Jóreménység fokát, visszatért Portugáliába. E sikeres expedíciót követ�en a portugál király felismerte, hogy az oly régóta áhított siker – az Indiába vezet� tengeri út megtalálása – már nem várat hosszú ideig magára. Az expedíció azonban csak 1497-ben indult el Indiába. Az expedíció élére a király Vasco da Gamát nevezte ki, egy középnemest, aki 1460 körül született Sines városában, Portugáliában.

Da Gama 1497. július 8-án indult útnak, parancsnoksága alatt négy hajóval és 170 f�nyi legénységgel, beleszámítva az arabul beszél� tolmácsokat is. Az expedíció el�ször a Zöldfoki-szigetek felé vette útját, majd kés�bb ahelyett, hogy Afrika partvonalát követte volna, mint ahogy Diaz, da Gama majdhogynem egyenesen délnek hajózott a partoktól messze, az Atlanti-óceánon. Hosszú utat tett meg délnek, aztán kelet felé vette útját, hogy elérje a Jóreménység fokát. Ez optimálisan megválasztott útvonal volt, gyorsabb, mintha a part mentén lefelé hajózott volna, ugyanakkor jóval nagyobb bátorságot és navigációs készséget igényelt. A da Gama által választott útvonal következtében meglep� módon 93 napig nem láttak szárazföldet. (Ez két és félszer hosszabb id�, mint ameddig Kolumbusz bolyongott a tengeren!)

Da Gama november 22-én kerülte meg a Jóreménység fokát, és Afrika keleti partja mentén hajózott tovább. Északnak tartva útját több, mozlimok által lakott városban is megszakította, beleértve a mai Kenya területén fekv� Mombasát és Malindit is. Malindiban felfogadott egy arab révkalauzt, aki a 23 napig tartó út során elvezette az expedíciót az Arab-tengeren át Indiába. 1498. május 20-án – körülbelül tíz hónappal elindulása után – da Gama kikötött Kálikutban, Dél-India legforgalmasabb kereskedelmi központjában. Kálikat hindu uralkodója, Szamudrin, el�ször szívélyesen fogadta da Gamát, de a portugál hajós által ajándékként kínált áruk láttán hamarosan csalódás fogta el. Da Gamának a mozlim keresked�k, akik korábban uralmuk alatt tartották az Indiai-óceán kereskedelmi útvonalait ellenségeskedésével is szembe kellett néznie. Mindez meghiúsította, hogy kereskedelmi egyezményt kössön Szamudrinnal. Ám da Gamának még így is sikerült Kálikat kiköt�jét igen jelent�s mennyiség� f�szerrakománnyal a fedélzetén elhagynia.

A hazafelé vezet� út jóval viszontagságosabb volt, mint az odavezet�. Körülbelül három hónapjukba telt az Arab-tenger átszelése, s az út folyamán a legénységet skorbut tizedelte meg. Végül mindössze két hajónak sikerült épségben hazatérnie, Az egyik 1499. július 10-én érte el Portugália partjait, da Gama hajója viszont csak két hónappal kés�bb tért vissza. A legénységb�l csak 55-en – ez az eredeti létszámnak kevesebb, mint az egyharmada – élték túl az utat. Mégis, mikor 1499. szeptember 9-én da Gama visszatért Lisszabonba, a király és � is egyetértettek abban, hogy e két évig tartó út nagy jelent�ség� volt.

Hat hónappal kés�bb a portugál király Pedro Alvarez Cabral vezetésével újabb expedíciót indított útnak. Cabral, útközben felfedezve Brazíliát (noha egyes történészek szerint a portugálok arra már korábban rátaláltak), el is jutott Indiába, s f�szerekkel tért vissza hazájába. Az út során Kálikutban Cabral néhány embere gyilkosság áldozata lett, ezért 1502-ben a király Vasco da Gamát egy húsz hajóból álló flotta élén bosszúhadjáratra küldte Indiába, mely során da Gama nem ismert könyörületet.

Távol India partjaitól megtámadott egy arab hajót, s miután a rakományát elkobozta, utasaival a fedélzetén felégette. A hajón tartózkodó több mint száz ember – köztük asszonyok és gyermekek – életét vesztette. Miután da Gama kikötött Kálikutban követelte, hogy Szamudrin tiltsa ki a mozlimokat a kiköt�b�l. A király tétovázott, ezért da Gama harmincnyolc hindu halászt felkoncoltatott, majd lerombolta Kálikut kiköt�jét. Mindez nagyon felb�szítette Szamudrint, de mit volt mit tennie, teljesítenie kellett da Gama követelését. Úton hazafelé Portugáliába da Gama Észak-Afrika egy részén kereskedelmi telephelyeket hozott létre.

Tettei elismeréseként a portugál király gazdagon megjutalmazta, nemesi rangot és földbirtokot adományozott neki, s élete hátralév� éveire tekintélyes vagyonnal ajándékozta meg. Da Gama legközelebb csak 1524-ben tért vissza Indiába, mikor a portugál király Portugál India alkirályává nevezte ki. Néhány hónappal Indiába érkezését követ�en da Gama megbetegedett, és 1524 decemberében meghalt. Testét Lisszabontól nem messze helyezték örök nyugalomra.

Vasco da Gama útjának alapvet� fontossága az volt, hogy felfedezte a közvetlen tengeri útvonalat Európából Indiába és a Távol-Keletre, s ennek hatása sok országban érezhet� volt.

E felfedezés azonban Portugália életére volt a legnagyobb hatással. Annak következtében, hogy a Keletre vezet� új kereskedelmi útvonalat a portugálok tartották ellen�rzésük alatt, az addig elmaradott Portugáliából Európa egyik leggazdagabb állama lett. A portugálok az Indiai-óceán vidékén rövid id�n belül szilárd gyarmatbirodalmat építettek ki. Voltak kereskedelmi telephelyeik Indiában, Indonéziában, Madagaszkáron, Afrika északi partjainál és még máshol is. Ezek a területek már csak kiegészítették a Brazíliában és Nyugat-Afrikában akkor már megszilárdult gyarmataikat, melyeket már da Gama utazásait megel�z�en elkezdtek kiépíteni. A portugáloknak sikerült egyes gyarmataikat egészen a XX. század második feléig megtartaniuk.

Az Indiába vezet� út felfedezése komoly visszaesést jelentett a mozlim keresked�k számára, akik a portugálokat megel�z�en kezükben tartották az Indiai-óceán kereskedelmi útvonalait. A mozlim keresked�k tökéletes vereséget szenvedtek a portugáloktól, s azok teljesen kiszorították �ket az Indiai-óceán vizeir�l. Továbbá az Indiából Európába vezet� szárazföldi kereskedelmi útvonalak is feleslegessé váltak, mivel a portugálok által megnyitott új tengeri út Afrika megkerülésével, sokkal gazdaságosabbnak bizonyult. Mindez óriási veszteséget jelentett mind a törökök, mind az itáliai keresked�városok (többek között Velence) számára is. Addig az � kezükben volt az egész keleti kereskedelem. Európa többi államába viszont – az új felfedezésnek köszönhet�en – a távol-keleti áruk jóval olcsóbban jutottak el, mint azt megel�z�en.

Vasco da Gama utazása mindazonáltal nem is Európára, vagy a Közel-Keletre volt a legnagyobb hatással, hanem sokkal inkább Indiára és Délkelet-Ázsiára. 1498-at megel�z�en India tökéletesen el volt szigetelve Európától, és önálló egységet alkotott. Az egyetlen említésre méltó idegen hatás észak-nyugattól érkezett területére. A da Gama által felfedezett tengeri útvonalnak köszönhet�en India közvetlen kapcsolatba került az európai civilizációval. Az európaiak befolyása és hatalma rohamosan er�södött Indiában, s a XIX. század második felére már az egész szubkontinens az angol korona fennhatósága alá tartozott. (Meg kell említenünk, hogy a történelem során ez volt az egyetlen olyan id�szak, amikor India egész területét egyetlenegy uralkodó tartotta kezében.) Ugyanez volt a helyzet Indonéziával is, mely el�ször csak az európaiak befolyása alá került, majd kés�bb teljes ellen�rzésük alá vonták. Ezek a területek csak a XX. század derekán nyerték vissza függetlenségüket.

Vasco da Gamával leginkább Kolumbusz Kristóf személyét hasonlíthatnánk össze. Ez a párhuzam da Gamára nézve több szempontból kedvez�. Utazása például sokkal bámulatra méltóbb teljesítmény volt, hiszen mind id�ben, mind pedig térben – valójában háromszor – hosszabb volt, mint Kolumbuszé és sokkal pontosabb navigálást igényelt. (Kolumbusz esetében mindegy volt, hogy mennyire tér el az útiránytól, mivel szinte lehetetlen volt nem beleütköznie az

Újvilágba; ellenben da Gama könnyen elkerülhette volna a Jóreménység fokát, és az Indiai-óceánban nyoma veszhetett volna.) Továbbá: Kolumbusszal ellentétben da Gamának sikerült elérnie eredeti úti célját.

Természetesen mindez vitatható, hiszen Vasco da Gama nem egy új földrészt fedezett fel, hanem csak egyszer�en kapcsolatot teremtett Európa és a Föld egy már lakott régiója között, ám mindezt Kolumbuszról is elmondhatjuk.

Kolumbusz útjai a nyugati félteke – akkor már a civilizáció magas fokán álló – országaira voltak óriási hatással, míg da Gama útja végül is India és Indonézia civilizációjának átalakulását eredményezte. Kolumbusz és da Gama szerepének megítélésekor természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy míg Észak- és Dél-Amerika területe külön-külön is nagyobb Indiáénál, addig India lakossága több mint a nyugati félteke összes országának lakossága együttvéve!

Nyilvánvaló azonban, hogy Kolumbusz jóval nagyobb hatással volt a világra, mint Vasco da Gama. Vasco da Gama semmit sem tett annak érdekében, hogy felfedez�útra küldjék. A portugál király volt az, aki már jóval Kolumbusz útját megel�z�en szeretett volna egy expedíciót indítani Indiába. Kolumbusz expedícióját maga Kolumbusz Kristóf szorgalmazta, s � vette rá Izabella királyn�t arra, hogy az expedícióhoz szükséges anyagi támogatást biztosítsa számára. Kolumbusz nélkül az Újvilágot (noha minden bizonnyal id�vel úgyis megtalálták volna) kés�bb fedezték volna fel, s a felfedezés valószín�leg egy másik ország nevéhez f�z�dne. Másodszor, ha a portugál király nem Vasco da Gamát, akkor valaki mást állított volna az expedíció élére. Még ha az a személy alkalmatlannak bizonyult volna is e feladatra, még ha belebukott volna is, a portugálok – akkor, amikor e siker lehet�sége már csak karnyújtásnyira volt – bizonyára további er�feszítéseket tettek volna annak érdekében, hogy rátaláljanak az Indiába vezet� közvetlen tengeri útvonalra. Figyelembe véve azonban az Afrika nyugati partjainál már meglév� portugál kereskedelmi telephelyeket, majdhogynem nyilvánvaló, hogy más európai országoknak nem sok esélyük volt, hogy els�ként jussanak el Indiába.

Az európaiak megjelenése Indiában és a Távol-Keleten nem volt olyan romboló hatással e területekre, mint az Újvilágra. Az igaz, hogy az európai civilizáció óriási hatással volt India civilizációjára, de Kolumbusz utazását követ�en az újvilág indián lakosságát szinte teljesen kiirtották. Tehát mint láthatjuk, nem húzható párhuzam India és a nyugati féltekén létrehozott Amerikai Egyesült Államok között.

Ugyanúgy, ahogy Kolumbuszt nem tehetjük felel�ssé a nyugati féltekén azóta végbement eseményekért, da Gama sem felel�s azért, hogy milyen változások mentek végbe keleten azóta, hogy kapcsolatba került Európával. Vasco da Gama a Tengerész Henrik, az Afrika nyugati partvidékét feltáró portugál hajóskapitányok, a Bartolomeo Diaz, a Francisco de Almeida és Alfonso d'Albuquerque és még sok más férfi nevéb�l álló láncnak csak egy szeme. Azt hiszem, hogy Vasco da Gamát könnyen tekinthetjük e láncot alkotók legfontosabb alakjának, még ha nem t�nik is ki annyira, mint Kolumbusz azoknak a személyeknek a sorából, akik a nyugati féltekén elterjesztették az európai kultúrát. S ez a f� oka annak, hogy neve e rangsorban messze Kolumbusz mögött található.

87 NAGY KÜROSZ i.e. kb. 590-kb. 529

Nagy Kürosz alapította meg a Perzsa Birodalmat. A mai Irán délnyugati részén, a mérlek fennhatósága alatt él� perzsák fejedelmeként három nagy birodalom (a mérlek, a lídek és a babiloniak állama) felett aratott gy�zelmet, s az ókori Közel-Kelet legnagyobb részére kiterjesztette hatalmát, Indiától egészen a Földközi-tengerig.

Kürosz i.e. 590 táján született az ókori Perszisz tartományban, mely ma a Fársz nevet viseli, s az id� tájt a mérlek államának volt része. Kürosz a méd király h�béreseinek a leszármazottja volt.

A kés�bbiek folyamán szájhagyomány útján egy olyan érdekes legenda kelt szárnyra, melyben Kürosz alakja a görögök Oidipusz királyára emlékeztet. A legenda szerint Kürosz a mérlek királyának, Asztüagésznek volt az unokája. Kürosz születését megel�z�en Asztüagész megálmodta, hogy unokája fogja letaszítani �t a trónról. Így az uralkodó elrendelte, hogy a csecsem�t születését követ�en azonnal öljék meg. A hivatalnokoknak viszont, akikre az újszülött meggyilkolását rábízták, nem volt szívük e véres tett végrehajtásához, s inkább odaadták egy birkapásztornak és a feleségének, hogy �k vessenek véget a gyermek életének. Azonban �k is képtelenek voltak megölni a fiút, s úgy nevelték fel, mintha a sajátjuk lett volna. Ám amikor a gyermek felcseperedett, valóban letaszította Asztüagészt a trónról.

Ez a történet (melyet részletesen Hérodotosz írásaiban találhatunk meg) csak legendának t�nik, valójában szinte alig tudunk valamit Kürosz fiatalságáról. Tudjuk, hogy valamikor i.e. 558 tájékán lépett apja, I. Kambüszész örökébe, s így perzsa királyként a médek h�béresévé lett. Ám i.e. 553 táján fellázadt feljebbvalója ellen, s egy három évig tartó háborút követ�en sikerült megdöntenie a médek királyának uralmát.

A médek és a perzsák közeli rokonságban álltak egymással mind származásukat, mind nyelvüket tekintve. Miután Kürosz a médek legtöbb törvényét és kormányzati rendszerét is megtartotta, a médek felett aratott gy�zelme sokkal inkább nevezhet� dinasztiaváltásnak, mint idegen hódításnak.

Ám Kürosz hamarosan újabb hadjáratokat indított. El�ször a kis-ázsiai Lid államot szemelte ki célpontjául, mely a legendásan gazdag Kr�zus király uralma alatt állott. Kürosz azonban nem érte be csupán Kr�zus aranyával. I.e. 546-ra meghódította az egész Lid államot és királyát, Kr�zust börtönbe vettette.

Kürosz érdekl�dése ezt követ�en kelet felé fordult, s hadjáratok sorozatával igázta le a mai Irán keleti területeit, melyeket kés�bb beolvasztott a birodalmába. i.e. 540-re a Perzsa Birodalom az indiai Industól egészen a bels�-ázsiai Jaxartes (mai nevén Szir-darja) folyóig terjedt.

Kürosz maga mögött tudván az �t támogatók népes seregét, minden energiáját a térség legértékesebb kincsére, a dúsgazdag Babilóniára fordíthatta, melynek központja Mezopotámia területén helyezkedett el, ám ugyanakkor az ókori Közel-Kelet egész termékeny félholdjára kiterjedt. Kürosszal ellentétben a babilóniai király nem volt népszer� alattvalói körében, így mikor Kürosz seregei felsorakoztak Babilónia határánál, a babilóniai csapatok semmi értelmét nem látták egy esetleges ellenállásnak és i.e. 539-ben Babilónia harc nélkül megadta magát. Mivel abban az id�ben Szíria és Palesztina is a babilóniai birodalomhoz tartoztak, azok is Kürosz birodalmának részeivé váltak.

Kürosz az elkövetkez� néhány évet újonnan meghódított hatalmas birodalmának újjászervezésével és uralmának megszilárdításával töltötte. Ezt követ�en hadseregével északnak vette útját, hogy leigázza a Bels�-Ázsia területén, a Kaszpi-tengert�l keletre él� nomád törzseket.

A perzsák egy korábbi csatában gy�zelmet arattak a masszagéták felett, ám i.e. 529-ben vereséget szenvedtek, s maga Kürosz – a világ addigi legnagyobb birodalmának uralkodója – is e csatában vesztette életét.

Küroszt fia, II. Kambüszész követte a trónon. Kambüszésznek sikerült legy�znie a masszagétákat, s miután apja holttestét örök nyugalomra helyezte, meghódította Egyiptomot, s ezzel az egész ókori Közel-Keletet egyetlen birodalommá egyesítette.

Kürosz nagyon tehetséges hadvezér volt, de ami leginkább megkülönbözteti �t más népek uralkodóitól, jóságos természete. Módfelett toleránsnak mutatkozott a leigázott népek vallásaival és szokásaival szemben, és sikerült elkerülnie a más uralkodókra oly jellemz� brutális és véres túlkapásokat is. Példának okáért a babiloniak vagy a még náluk is ismertebb asszírok ezreket mészároltak le, és egész népcsoportokat kényszerítettek új hazába, hogy ily módon akadályozzák meg esetleges fellázadásukat; s�t amikor a babiloniak i.e. 586-ban legy�zték Judeát, véget vetettek függetlenségének, s az ország lakosságának nagy részét áttelepítették Babilóniába. Ám mikor ötven évvel kés�bb Kürosz meghódította Babilóniát, engedélyt adott a zsidóknak, hogy visszatérjenek hazájukba. Tehát ha Kürosz nem lett volna, a zsidó nép, mint önálló népcsoport, az i.e. V. században kihalt volna. Kürosznak ebben a döntésében minden bizonnyal egyéb politikai tényez�k is közrejátszottak, azonban vitathatatlan, hogy korának leghumánusabb uralkodója volt. Még a görögök is – akik függetlenségüket leginkább a Perzsa Birodalomtól féltették – csodálattal adóztak Kürosz személyének.

Kürosz olyan jó munkát végzett, hogy a perzsák még halála után is képesek voltak tovább terjeszkedni. Ez a területépítés még körülbelül kétszáz évig folytatódott, egészen addig, míg Nagy Sándor meg nem hódította a birodalmat. Ez alatt a két évszázados uralom alatt e területeken béke és jólét uralkodott.

Nagy Sándor hódítása nem számolta fel teljesen a Perzsa Birodalmat. Halála után I. Nikatór Szelukosz, egyik hadvezére, kiterjesztette hatalmát Szíria, Mezopotámia és Irán területeire, így alapítva meg a Szeleukidák birodalmát, ám az Irán feletti idegen uralom nem bizonyult tartósnak. Az i.e. III. század derekán az irániak Arszakész – aki azt állította magáról, hogy az Akhaimenidák, vagyis Kürosz dinasztiájának a leszármazottja – vezetésével fellázadtak a Szeleukidák uralma ellen. Az Arszakész által felállított birodalom, mely a pártusok birodalmaként vált ismertté, végül uralma alá vonta egész Irán és Mezopotámia területeit is. 224-ben az Arszakida királyok helyébe egy új perzsa dinasztia uralkodói léptek a Szászánidák, akik szintén az Akhaimenidák leszármazottjainak vallották magukat, s akiknek a birodalma négy évszázadon keresztül képes volt fennmaradni.

Kürosz országlása a világtörténelem egyik fordulópontját jelentette. A civilizáció a sumérokkal jelent meg a Földön az i.e. III. évezred tájékán. Több mint 2500 éven keresztül a sumérok és a különböz� sémi népek – az akkádok, a babiloniak és az asszírok, akik követték �ket – a civilizáció magas fokán álltak. Abban az id�ben Mezopotámia a vele megközelít�leg azonos szinten álló Egyiptommal egyetemben a világ leggazdagabb és kulturálisan legfejlettebb régiója volt. Kürosz halálával azonban a világtörténelem egyik nagy fejezete zárult le, mely id�szak mellesleg írott történelmünknek hozzávet�legesen a felét teszi ki. Mezopotámia és Egyiptom attól fogva már nem számított a civilizált világ központjának sem politikailag, sem kulturálisan.

A sémi népek – akik a termékeny félhold népességének nagyobbik hányadát alkották – viszont még hosszú évszázadokig képtelenek voltak visszanyerni függetlenségüket. A perzsákat a macedónok és a görögök, �ket pedig a pártusok hosszú kormányzása után a rómaiak, majd a Szászánidák követték, akik mind az indoeurópai népcsoporthoz tartoztak. A termékeny félhold területei csak a VII. századi mozlim hódításokat követ�en – kb. 1200 évvel Kürosz uralkodása után – kerültek ismét a sémi népek uralma alá.

Kürosz személyét nem pusztán nyertes csatáinak száma és az általa meghódított területek nagysága teszi rendkívülivé, hanem ennél jóval fontosabb szerepet játszik megítélésében az a tény, hogy birodalma az ókori világ, politikai arculatát nagymértékben átalakította.

A Perzsa Birodalom nagyságának és hosszú fennállásának ellenére sem volt azonban akkora hatással a történelemre, mint a Római Birodalom vagy akár az angolok vagy kínaiak birodalma. De ahhoz, hogy Kürosz jelent�ségét megítélhessük, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindaz, amit véghezvitt, nélküle valószín�leg soha nem jött volna létre. I.e. 620-ban (egy nemzedékkel Kürosz születését megel�z�en) senki sem gondolta volna, hogy egy évszázadon belül az egész ókori világ fölött egy addig teljesen ismeretlen délnyugat-iráni törzs fog uralkodni. Még visszatekintve sem t�nik nyilvánvalónak, hogy az akkori politikai események közül a Perzsa Birodalom felemelkedése volt az, amelynek bekövetkezésére – az akkori szociális és gazdasági tényez�ket figyelembe véve – el�bb vagy utóbb számítani lehetett.

Így Kürosz azon kevesek közé tartozik, akik ténylegesen képesek voltak változtatni a történelem kerekén.

88 NAGY PÉTER 1672-1725

I. Péter az oroszok legnagyobb cárja volt. Nyugat felé nyitó politikájával megteremtette annak a lehet�ségét, hogy Oroszország nagyhatalommá váljon.

Nagy Péter 1672-ben született Moszkvában, Alekszej orosz cár és második felesége, Natalja Nariskina egyetlen gyermekeként. Péter még nem töltötte be negyedik életévét, mikor apja meghalt. Alekszej cárnak els� házasságából tizenhárom gyermeke született, s így nem nehéz elképzelni, milyen versengés folyt a trónért olyannyira, hogy egy alkalommal az ifjú Péternek el is kellett hagynia az országot, hogy életben maradhasson. Péter féltestvére, Zsófia, 1682 óta régensként uralkodott. Péter 1689-ben megbuktatta Zsófiát, s ezt követ�en lépett a trónra. Oroszország 1689-ben elmaradott országnak számított. Csaknem minden tekintetben évszázadokkal állt Nyugat-Európa mögött. A városok száma jóval kevesebb volt, mint Nyugaton. A jobbágyrendszer virágkorát élte. A jobbágyok száma egyre növekedett, jogaikat viszont egyre inkább korlátozták. Oroszországot mind a reneszánsz, mind a reformáció elkerülte. Az egyháznak nem volt befolyása, az irodalom, mint m�vészet, szinte egyáltalán nem létezett, a matematika és a természettudományok háttérbe szorultak. Ellentétben Nyugat-Európával, ahol Newton épp az id� tájt írta Principia cím� m�vét, és ahol az irodalom és a filozófia fénykorát élte, Oroszországban középkori állapotok uralkodtak.

1697-98 folyamán Péter tapasztalatszerz� körutat tett Nyugat-Európában, ahonnan 250 tanácsadóval tért vissza hazájába. Pjotr Mihajlov álnéven Péter sok olyan dolgot tapasztalhatott meg, melyek megfigyelésére egyébként nemigen nyílott volna lehet�sége. Utazása során egy ideig Hollandiában, a Kelet-Indiai Társaságnál, Angliában a Királyi Flottánál dolgozott hajóácsként, Portugáliában pedig lövészetet tanult. Gyárakat, iskolákat, múzeumokat, fegyvergyárakat látogatott, s még az angol parlament egyik ülésszakán is részt vett. Egyszóval: megpróbált annyit elsajátítani a nyugati kultúrából és tudományokból, ipari és közigazgatási ismeretekb�l, amennyit csak tudott.

1698-ban visszatért Oroszországba, s megkezdte az orosz állam és társadalom modernizálását. Európai szakembereket hívott Oroszországba, ugyanakkor orosz fiatalokat küldött Nyugat-Európába, ezzel is segítve a nyugati technikák és technológiák meghonosítását az országban. Uralkodása alatt mindvégig támogatta a kereskedelem és az ipar fejlesztését, minek következtében a városok száma egyre növekedett, s a polgárság számának gyarapodásával egyidej�leg befolyásuk is n�tt.

Péter hozta létre az oroszok els� említésre méltó hajóhadát, s�t európai módra kiképzett reguláris hadsereget szervezett. A csapatokat egyenruhával és korszer� l�fegyverekkel látta el, s a hadseregben bevezette az európai mintájú gyakorlatoztatást. Változtatásokat kezdeményezett az orosz közigazgatás területén is, beleértve azt az ésszer� reformot is, mely szerint a köztisztvisel�k el�léptetésekor nem származásuk, hanem a hivatalban teljesített munkájuk játszotta a f�szerepet.

Péter szorgalmazta az európai társadalmi normák széles kör� elterjesztését is. Elrendelte, hogy a férfiak vágják le szakállukat (noha kés�bb ezt a rendeletét módosította) és megkövetelte, hogy a bíróságokon az európai formának megfelel� öltözékeket viseljenek, s�t, minden erejével azon volt, hogy a dohányzás és a kávéivás szokását is meghonosítsa Oroszországban. Még ha az id� tájt e javaslatok nagy része makacs ellenállásba ütközött is, e politika nagy hatással volt az orosz arisztokráciára, s végül a fels�bb osztályok életmódját és kultúráját európai szintre emelte.

Mindezek után nem meglep�, hogy Péter az orosz ortodox egyházat elmaradott és a haladást

gátló intézménynek tekintette. Bizonyos mértékben sikerült az ortodox egyházat újjászerveznie és ellen�rzése alá vonnia. Országszerte világi iskolákat hozott létre, s nagy hangsúlyt helyezett a tudományok és kutatások fejlesztésére. Bevezette a Julián naptár szerinti id�számítást, és korszer�sítette az orosz ábécét. Uralkodása alatt látott napvilágot az els� orosz újság is.

E belpolitikai reformokon kívül a külpolitikában is nagy tetteket hajtott végre, melyek a jöv�re nézve óriási jelent�ség�ek voltak. Uralkodása alatt Oroszország délen a törökökkel, északon pedig a svédekkel állt háborúban. Kezdetben Törökországgal szemben Péter sikereket könyvelhetett el; 1696-ban Azov kiköt�jét elfoglalva kijáratot biztosított Oroszországnak a Fekete-tengerhez. Néhány évvel kés�bb azonban török gy�zelemmel végz�dött a háború, s 1711-ben Pétert kötelezték Azov kiköt�jének visszaadására.

A svédek elleni háborúban az események éppen fordítva követték egymást. Kezdetben Oroszország kísérletei vallottak kudarcot, ám a végs� gy�zelmet � aratta. 1700-ban Oroszország a svédek elleni háborúban – Svédország abban az id�ben vezet� katonai hatalom volt – szövetségre lépett Dániával és Szászországgal. (Kés�bb Lengyelország is hadat üzent Svédországnak.) 1700-ban a Narvánál zajló ütközetben az orosz hader� vereséget szenvedett, s e csatát követ�en XII. Károly svéd király figyelme elterel�dött Oroszországról. Így id�közben I. Péternek lehet�sége nyílott hadseregének újjászervezésére. Az oroszok és a svédek közötti küzdelem Poltavánál folytatódott, s végül 1709-ben a svéd csapatok dönt� vereséget szenvedtek.

Oroszország a háborút követ�en megszállta Észtországot és Livóniát (a mai Lettországot) és 1714-ben Finnországot is bekebelezte. Bár a meghódított területek nagysága nem volt számottev�, abból a szempontból fontosnak bizonyultak, hogy Oroszország kijárathoz jutott a Balti-tengerre. A Néva mentén a Svédországtól elhódított területeken I. Péter megalapította Szentpétervárt, mely Moszkvától 1712-ben átvette a birodalom f�városának szerepét. Ezt követ�en Szentpétervár lett a legfontosabb kapocs Oroszország és Nyugat-Európa között.

Természetesen Péter belpolitikai intézkedései és az idegen népekkel vívott háborúi nagyon költségesnek bizonyultak, s ily módon az adóterhek további növekedéséhez vezettek. A nép körében mind a magas adók, mind a reformok csak fokozták az elégedetlenséget, s több helyütt lázadások törtek ki, melyeket Péter könyörtelenül elfojtott. Noha a cárnak élete folyamán sok ellenfele volt, napjainkban mind az orosz, mind pedig a nyugati történészek egyetértenek abban, hogy az orosz cárok közül � volt a legkiemelked�bb személyiség.

I. Péter két méternél magasabb termet�, er�s, jókép� férfi volt. Tele életer�vel, mindig féktelen jókedvr�l tett tanúbizonyságot, még ha humora sokszor szarkasztikusnak bizonyult is. Az italt sem vetette meg, s jellemében er�szakos vonásokat is megfigyelhetünk. Politikai és katonai képzettségén kívül elsajátította az ácsmesterséget, a nyomdászatot, a hajóépítés technikáját, és megtanult navigálni is. Rendkívüli uralkodó volt!

Kétszer n�sült. Tizenhét éves korában vette el els� feleségét Eudokiát, akivel mindössze egy hétig élt együtt, majd huszonhat éves korában zárdába küldte. 1712-ben elvált t�le és feleségül vett egy alacsony sorból származó litván leányt, Katalint. Péternek els� házasságából egy fiú gyermeke született Alekszej, ám Péter és fia nem voltak jó viszonyban egymással. 1718-ban Alekszejt egy Péter elleni összeesküvés kapcsán letartóztatták, s a börtönben belehalt a kínvallatásokba. Péter 1725-ben, 52 éves korában halt meg Szentpéterváron, s a trónon özvegye, Katalin követte. (Nem tévesztend� össze Nagy Katalin cárn�vel.)

Nagy Péter Oroszország modernizálásában és nyugatra való nyitásában játszott fontos szerepéért kapott helyet e rangsorban. Felmerülhet a kérdés, miért éppen �, hiszen még sok ország uralkodója folytatott az övéhez hasonló politikát.

Napjainkban, a XX. században, a legtöbb állam vezet�je világosan látja, hogy nemzete számára mennyire fontos a nyugaton honos eljárások átvétele, különösen a tudományok és a

technika területén. 1700-ban azonban a nyugati kultúra iránti igény közel sem volt ennyire nyilvánvaló az Európán kívül él� népek számára. Péter személyét az teszi fontossá, hogy felismerte a nyugati kultúra elterjesztésének mérhetetlen jelent�ségét, s hazájában annak mintájára újításokat vitt véghez, s ezzel vagy kétszáz évvel megel�zte korát. El�relátásának köszönhet�en Oroszország – mely trónra lépésekor Európától messze elmaradott országnak számított – képes volt a világ sok országát maga mögé utasítani. (Kés�bb azonban, a XVIII. és a XIX. század során végbement rohamos fejl�dés következtében, Oroszország képtelen volt lépést tartani a nyugat-európai országokkal.)

A török-orosz ellentét meglehet�sen szembet�n�, bár mind Törökország, mind Oroszország "fél-európai" országnak számítottak. Közvetlenül két évszázaddal Péter uralkodását megel�z�en Törökország hadi, gazdasági és kulturális téren is megel�zte Oroszországot. (Mindezt figyelembe véve Törökország a történelem folyamán majdhogynem mindig a fejlettség magasabb szintjén állt, mint Oroszország.) 1700 körül viszont egyetlen olyan török szultán sem élt, aki felismerte volna a rohamosan terjed� nyugati kultúra fontosságát, és országát annak irányába terelte volna. Éppen ezért, míg Oroszország – Péter trónra lépését�l számítva – rohamléptekkel haladt el�re, addig Törökország szinte egy helyben toporgott. S egészen a XX. századig kellett várni, hogy Kemál Atatürk Törökországot a gyors modernizálás útjára léptesse. Ám addigra Oroszország iparát és kultúráját tekintve Törökországnál magasabb szinten állt.

Napjainkra ez a fölény már teljesen nyilvánvalóvá vált, ám biztos, hogy ha abban az id�ben nem Oroszországnak, hanem Törökországnak lett volna egy Nagy Péterhez hasonló, reformokat szorgalmazó szultánja, akkor ma Törökország és nem a Szovjetunió lenne a világ egyik vezet� hatalma, s valószín�leg az a régió, melyet manapság szovjet központú Ázsiának neveznek, az � uralma alá tartozna. (Ezeknek az ázsiai területeknek a lakói mozlimok, akik sokkal közelebbi rokonságban állnak a törökökkel, mint az oroszok.)

Nagy Péter korát jóval megel�z� személyiség volt, aki nem veszett el az események sodrában. Jöv�be látásával képes volt fordítani a történelem kerekén, s azt olyan vágányra terelni, melyre nélküle valószín�leg nem jutott volna. Ezért számomra nyilvánvaló, hogy Pétert joggal illeti meg e hely ezen a listán.

Annak eldöntésében, hogy e rangsorban hová kerüljön, meghatározó volt I. Erzsébet, Anglia királyn�je és az � személye közötti párhuzam. Erzsébet – kiváltképp Európa nyugati felében – a világtörténelem sokkal híresebb alakja. Ám azt hiszem, nagyon nehéz lenne meggy�zni még a legelfogulatlanabb orosz embert is arról, hogy Erzsébet nagyobb hatással volt a történelemre, mint Péter cár. Péter újítóbb szándékú és eredetibb személyiség volt nálánál. Míg Erzsébet legf�bb feladatának az általános társadalmi kiegyezést tekintette, addig Péter cár az oroszokat olyan útra vezette, amelyr�l addig nem is álmodoztak. A két személyiség rangsorolásakor felmerül� különbség még nagyobbnak mutatkozna, ha figyelembe vennénk, hogy az évszázadok folyamán Anglia sokkal fontosabb szerepet játszott a világtörténelemben, mint Oroszország.

89 MAO CE-TUNG 1893-1916

Kínában Mao Ce-tung vezetésével jutott hatalomra a kommunista párt, és az azt követ� huszonhét esztend�ben a kínai nép életében rendkívüli és messzemen� változásokat vitt véghez.

Mao 1893-ban a Hunan tartománybeli Saosan nev� falu egyik tehet�s parasztjának fiaként látta meg a napvilágot. 1911-ben – Mao tizennyolc éves egyetemi hallgató volt – a nép fellázadt a hanyatló Csing-dinasztia ellen, mely a XVII. századtól fogva volt uralmon Kínában. Néhány hónap múlva a császári kormány megbukott és az országban kikiáltották a népköztársaságot. Sajnálatos módon a forradalom vezet�i képtelenek voltak biztos lábakon álló és egységes kormányt felállítani. Így a forradalommal hosszú polgárháborús id�szak vette kezdetét, mely 1949-ig tartott.

Politikai gondolkodását tekintve Mao már fiatalemberként elkötelezett baloldalivá lett és 1920-ra meggy�z�déses marxista. 1921-ben a Kínai Kommunista Párt tizenkét alapító tagja között szerepel, ám meglehet�sen hosszú id�be tellett, míg bekerült a párt vezérkarába, és csak 1935-ben lett annak els� embere.

Id�közben a Kínai Kommunista Párt lassan és néha bizonytalanul haladt a hatalom felé. 1927-ben és 1934-ben is kudarcot vallott a választásokon, de sikerült átvészelnie e kudarcokat. 1935-t�l, Mao vezetése alatt, a párthoz csatlakozók száma rohamos növekedésnek indult. 1947-re a kommunista párt készen állt a totális háborúra Csang Kaj-sek nemzeti kormánya ellen. 1949-ben Mao népi er�i gy�zelmet arattak Csang Kaj-sek csapatai felett, s így Kína egész területe a kommunisták uralma alá került. Kína a Mao elnökségét megel�z� évtizedekben többször széthullott, darabjaira forgácsolódott. Az akkori Kína, amelyben Mao került uralomra, nyomorgó, gazdaságilag elmaradott ország volt; lakóinak jelent�s hányadát írástudatlan parasztság alkotta. Mao, amikor Kína élére került, ötvenhat éves volt, s úgy t�nt, hogy túljutott életpályája zenitjén.

A valóságban azonban csak épp hogy elkezd�dött karrierje, s�t 1976-ra – haláláig – teljesen átformálta Kína politikai arculatát. Az átalakítás egyik f� mozzanata az ország általános modernizációja volt. F�leg az iparosítás területén értek el gyors eredményeket, de az egészségügy és a m�vel�dés terén is nagyon sokat fejl�dtek. Ezek a változások – még ha nyilvánvalóan nagyon jelent�sek is – Kínával egy id�ben a világ sok országában szintén végbementek, s csak ezért nem volna indokolt Mao nevének említése ebben a névsorban.

Mao kormányának másik figyelemre méltó tette Kína kapitalista gazdaságának szocialistává való átformálása volt, bár néhány évvel halálát követ�en utóda, Teng Hsziao-ping megkezdte a szabadpiac-gazdaság különféle módozataira való áttérést. Ma még nem jósolhatjuk meg pontosan, hogy ez a fejl�dés hova fog vezetni, de valószín�nek t�nik, hogy Kína öt-tíz éven belül felhagy a szocializmussal, és ismét kapitalista országgá lesz. Éppen ezért Mao gazdaságpolitikája manapság már nem t�nik olyan jelent�snek, mint évekkel ezel�tt.

Mao eredetileg úgy képzelte, hogy a városokban él� munkások alkotják majd a kommunista párt híveinek magját, s ez az elképzelése összhangban volt Marx elgondolásával. Mindennek ellenére azonban 1925 tájékán Mao azt a következtetést vonta le, hogy ha máshol nem is, de Kínában a kommunista párt híveinek nagy része a parasztság soraiból fog kikerülni. Ennek megfelel�en cselekedett. A nacionalistákkal vívott hosszú hatalmi harcban Mao mindig is a vidékre támaszkodott. Ez a hite végigkísérte �t azokban az években is, amikor mint államf� állt Kína élén. Például: míg Sztálin Oroszországban rendszerint az ipar fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, addig Mao sokkal több figyelmet szentelt a mez�gazdaság és a vidék helyzetének a

javítására. Emellett azonban az ipari termelés is szemmel látható növekedésnek indult kormányzása alatt.

Politikáját tekintve persze totalitárius rendszert teremtett meg. Az általa létrehozott kommunista rezsim legalább húszmillió – de lehet, hogy harmincmillió vagy még annál is több – ártatlan kínai életét oltotta ki. Ezért Maót az emberiség történelmének legvéresebb kez� zsarnokaként tartják számon. (Tettei csak Hitler, Sztálin és Dzsingisz kán tetteivel "vetekedhetnek".) Mao halálát követ�en Kína tett néhány bizonytalan lépést a liberalizmus felé, az országban végbemen� demokratizálódási kísérletet azonban Teng Hsziao-ping – nemegyszer hihetetlen kegyetlenséggel – még csírájában elfojtotta, mint például: 1989-ben, Pekingben a Tienanmen téri diákfelkelést.

Természetesen Mao Ce-tung nem egyedül döntött a kommunista kormány politikáját illet�en. Ugyanúgy, ahogy Sztálin a Szovjetunióban, � sem "egy személyben" kormányzott. Ennek ellenére kétségtelen, hogy 1949-t�l egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig Mao volt a kínai kommunista kormány legfontosabb személyisége.

Az 1950-es évek vége felé elfogadtatta a "Nagy Ugrás" politikáját. Megfigyel�k szerint ennek a tervének, amely a kisüzemi termelésre és a munkaigényes termékek el�állítására helyezte a hangsúlyt, s melyet népi kommunák létesítésével kívánt megvalósítani, kudarcba kellett fulladnia. (Tény, hogy ez az elképzelése végül is nem vált valóra.) Egy másik terve az 1960-asévek végének kulturális forradalma – melyet Mao más kínai vezet�k tiltakozása ellenére támogatott és be is vezetett – nagy bonyodalmat okozott az ország határain belül, s majdnem polgárháborúhoz vezetett Mao hívei és a kommunista párt elszigetelt bürokratikus szervezete között.

Érdemes megjegyeznünk, hogy Mao már 60-as éveinek a derekán járt, amikor a "Nagy Ugrás" elkezd�dött, s már jóval elmúlt 70, amikor kezdetét vette a kulturális forradalom, s majdnem 80 éves, amikor gyökeres fordulat állt be az Amerikai Egyesült Államokhoz f�z�d� politikai viszonyában.

Mindig nagyon nehéz feladat megjósolni, hogy egy kortárs politikus milyen hatással lesz a jöv�re. Ennek a könyvnek az els� kiadásában Maót a mostaninál sokkal el�kel�bb helyre soroltam, mivel úgy t�nt, hogy az általa Kínában kialakított kommunista rendszer még hosszú évekig képes lesz fennmaradni. Ez a feltételezésem már nem helytálló. Kínában megkezd�dött a szocializmus felszámolása, a diktatórikus politikai rendszer, melyet Mao örökül hagyott Kínára, még mindig áll, de meglehet�sen ingatag lábakon.

Míg Mao élt, addig személyének fontossága Csin Si Huang-tiéhez volt fogható. Mindketten kínaiak és országuk forradalmi változásainak meghatározó egyéniségei voltak. Ám míg Csin Si Huang-ti politikája több mint két évezreden keresztül éreztette hatását Kínában, addig Mao munkássága lassan feledésbe merül.

Lenin személye talán a legmegfelel�bb, hogy összehasonlítsuk Mao Ce-tunggal. Csakúgy, mint Mao Kínában, Lenin Oroszországban volt az a vezet�, aki hazájában meghonosította a marxizmust. Els� pillantásra úgy t�nhet, hogy kett�jük közül Mao személye a fontosabb. Elvégre Kína népessége háromszorosa a Szovjetunióénak. Mégis Lenin, megel�zve Maót, példát mutatott neki, s hatással volt gondolkodásmódjára is. Továbbá: Lenin, létrehozva a világ els� kommunista államát, az egész világ politikájára óriási befolyást gyakorolt, és sokkal nagyobb hatással volt hazája határain kívül, mint Mao. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy Mao valamivel Lenin mögött foglal helyet ezen a listán.

90 FRANCIS BACON 1561-1626

"...azok, akik azért szeretnének barátokat szerezni, hogy megnyíljanak el�ttük, saját szívük kannibáljai..." (Francis Bacon: A barátságról)

Noha évekig vezet� angol politikusként tevékenykedett, s élete és energiája nagy részét kés�bbi politikai karrierjének szentelte, Francis Bacon azt, hogy neve e könyv lapjain szerepel, kizárólag filozófiai írásainak köszönheti. Ez írásokban a tudomány új korszakának hírnöke szólal meg. � az els� olyan nagy gondolkodó, aki felismerte, hogy a tudomány és a technika képes a világ arculatának átalakítására, s � volt az, aki az els�k között hangoztatta a tudományos kutatások jelent�ségét.

Bacon 1561-ben született Londonban, Erzsébet királyn� egyik magas rangú kormányhivatalnokának kisebbik fiaként. Tizenkét éves korában a Trinity College-ba, Cambridge-be került, melyet három év múlva diploma nélkül hagyott el. Tizenhat éves korától egy ideig Párizsban az angol nagykövet szolgálatában állt. Apja, amikor Bacon még csak tizennyolc éves volt, hirtelen meghalt, s fiára alig hagyott valamit. Így Bacon jogot kezdett tanulni és huszonegy éves korában ügyvéddé avatták. Nem sokkal ezután kezd�dött politikai pályafutása. Huszonhárom éves korában beválasztották az angol alsóházba. Erzsébet királyn� azonban, még Bacon magas rangú rokonai és barátai s nyilvánvaló éleselméj�sége ellenére is, határozottan ellenezte, hogy bármiféle magasabb pozícióba kerülhessen. Ennek egyik oka az volt, hogy Bacon bátran szembeszállt annak a bizonyos adórendeletnek a törvénybe iktatásával, melyet a parlamentben Erzsébet határozottan támogatott. Mivel Bacon pazarló életmódjának köszönhet�en szinte mindig el volt adósodva (adósságai miatt egyszer még le is tartóztatták), egyre kevésbé szólhatott bele a dolgok alakulásába.

Bacon a kés�bbiekben bizalmas barátja és tanácsadója lett Essex grófjának, a közkedvelt és a politikában babérokra tör� fiatal arisztokratának. A gróf, viszonzásul nagylelk� pártfogójává lett. Amikor azonban Essex túlságosan elbízta magát, és nem átallott összeesküvést sz�ni I. Erzsébet ellen, Bacon ezt helytelenítette, s a királyn� iránti lojalitásra szólította fel. A figyelmeztetés ellenére Essex nem állt el tervét�l. Az összeesküvést végül leleplezték. Essex grófot felségsértés vádjával bíróság elé állították. A perben Bacon aktív szerepet játszott Essex oldalán. A gróf elvesztette a pert, és az eset igen rossz fényt vetett Baconre.

I. Erzsébet 1603-ban bekövetkezett halála után Bacon – a trónon a királyn�t követ� – I. Jakab tanácsadója lett. S bár Jakab nem mindig fogadta meg Bacon tanácsait, nagyra becsülte �t és így uralkodása alatt Bacon egyre magasabb pozícióhoz jutott a parlamentben. 1607-ben a legf�bb államügyész helyettesévé léptették el�, 1613-ban pedig legf�bb államügyésszé. 1618-ban kinevezték Anglia lordkancellárjává. Még ugyanabban az évben bárói címet adományoztak neki, 1621-ben pedig vicomte-i rangot kapott.

Életében ezt követ�en azonban fordulat állt be. Mint bíró, a peresked� felekt�l "ajándékokat" fogadott el, s noha ez abban az id�ben bevett szokás volt, mégis büntetend� cselekménynek számított. Bacon "korruptsága" kiváló ürügyül szolgált a parlamentben politikai ellenfelei számára, hogy eltávolítsák �t a hatalomból. A bíróság el�tt Bacon bevallotta b�nét. Vétségéért a Towerben letöltend� börtönbüntetésre és magas pénzbírságra ítélték, illetve örökre eltiltották a közügyekt�l. Annak ellenére, hogy a király nem sokkal bebörtönzését követ�en szabadon bocsátotta, s a rá kiszabott pénzbírságot is kifizette, Bacon politikai karrierjének vége szakadt.

Bacon esete kapcsán még sok hozzá hasonló magas rangú politikus példáját hozhatnánk fel,

akiket megvesztegetésen értek, vagy akik más úton éltek vissza a nép bizalmával. Ha ezeket az embereket rajtakapták, szinte kivétel nélkül mind panaszkodni kezdett, és mintegy önvédelemb�l azt hajtogatták egyre, hogy mindenki hozzájuk hasonlóan cselekszik. Ezzel azt akarták mondani, hogy akkor ítélhetik el �ket, hogy ha hozzájuk hasonlóan a korrupt politikusokat is bíróság elé állítják. Baconnek azonban más volt a véleménye: "Én az elmúlt ötven év legigazságosabb bírája voltam, az ellenem hozott ítélet viszont a parlament utóbbi kétszáz évének legnyilvánvalóbb szégyene volt" mondta.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen nagy ív� politikusi pálya mellett nem sok ideje maradhatott más elfoglaltságokra. Bacon azonban hírnevét és azt, hogy neve ezen a listán szerepelhet, sokkal inkább filozófiai írásainak, mintsem politikai tevékenységének köszönheti. 1597-ben megjelent és fokozatosan b�vül�, els� említésre méltó munkájának címe Esszék. Ez a kötet tömör, ragyogó stílusban íródott, éles elméj� eszmefuttatásokkal tarkított m� és nem kizárólag politikáról, hanem az élet dolgairól is szól.

Íme néhány, Bacon személyiségét tükröz� idézet: Az ember ifjúkorában inkább feltaláló, semmint ítélkez�, s inkább megvalósítja a dolgokat,

semmint eltervezi �ket, és alkalmasabb új meg új dolgok kigondolására, semmint megállapodott ügyletek vitelére... Ha az ember élemedettebb korú, akkor bizony már körülményesebb, és sokat tanakszik önmagával, s híján van a merész cselekvésnek... Bizony mondom, nem árt odafigyelni erre s amarra is, mert mind az egyik, mind a másik erényei javítgathatják mindkettejük gyengéit.

(Az ifjúságról és a vénségr�l) Akinek felesége és gyermeke van, az a csapodár szerencse túsza. (A házasságról és az agglegénységr�l) (Bacon házasember volt, de házasságából nem született gyermeke.) Bacon legfontosabb írásai kés�bb magáról a filozófia tudományáról születtek. Egy hatkötetes

óriási m� megírását tervezte, melynek az Instauratio Magna címet szánta. Az els� részben a tudomány akkori állását szerette volna tisztázni, a második részt a tudományos vizsgálódás új módszerének ismertetésére szánta, a harmadik a vizsgálódás során szerzett tapasztalatok gy�jteményét tartalmazta volna, a negyedik új tudományos módszere gyakorlati alkalmazásának bemutatása lett volna, az ötödik pedig a levont következtetések gy�jteménye, az utolsó kötet az új módszer által összegy�jtött ismeretek szintézisét adta volna. Nem meglep�, hogy ez a grandiózus terve – talán Arisztotelész óta a leginkább elismerésre méltó vállalkozás – sosem valósult meg. The Advancement of Learning (A tudomány fejl�dése, 1605) és a Novum Organum (1620) azonban megjelent, és e m� els� két kötetének tekinthet�.

A Novum Organum (Új módszer) talán Bacon legjelent�sebb könyve, amely alapvet�en a tapasztalati megismerés melletti véd�beszéd. Arisztotelész logikája teljes mértékben elavulttá vált – mondja Bacon –, ezért új módszert kell kidolgozni a világ megismerésére, s ez a módszer az indukció. A tudás nem velünk született képesség, hanem inkább olyasvalami, amelyet fokozatosan szerezhetünk meg. Az els� teend�nk a világ megismerésében a megfigyelés. Bacon azt mondja, hogy el�ször gy�jtsünk tényeket, majd az induktív gondolkodás által vonjuk le a megfelel� következtetéseket. Igaz ugyan, a természettudósok az id�k során nem minden részletében követték Bacon induktív módszerét, az általa megfogalmazott általános elv – a megfigyelés és a kísérletezés dönt� fontossága – a természettudomány módszereinek, azóta is fontos tényez�je.

Utolsó könyve, az Új Atlantisz, a Csendes-óceán egyik képzeletbeli szigetének utópisztikus államáról számol be. Noha a színhely sokban emlékeztet Morus Tamás Utópiájára, Bacon könyve egészét tekintve mégis sokban különbözik attól. Az Új Atlantiszban, Bacon idealisztikus államában a boldogulás és jólét a tudományos kutatásokon alapul, s a tudomány felvirágzásával

virágzik fel a társadalom is. Bacon közvetve természetesen azt sugallja olvasóinak, hogy a tudomány eredményeinek ésszer� alkalmazása Európa népeit sikeressé és boldoggá tehetné csakúgy, mint a misztikus sziget lakóit.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy az els� modern filozófus Francis Bacon volt. Gondolkodása inkább világi, mint vallásos volt (bár szilárdan hitt Isten létezésében). Józan gondolkodású, empirikus tudós volt. A politikában gyakorlatias volt, az elmélet nemigen érdekelte. Klasszikus m�veltsége és széles kör� irodalmi ismeretei révén nagy rokonszenvet érzett a tudományok és a technika iránt.

Noha Bacon a királyn�höz h�, lojális angol nemes volt, elvei magasan hazája átlaga fölé emelték. A becsvágyó emberek három fajtáját különbözteti meg:

Vannak, akik hazájuk határain belül saját hatalmukat óhajtják gyarapítani: ez a közönséges

hitvány fajzat. Mások hazájuk erejét és hatalmát terjesztenék ki az egész emberiségre: ezekben már több a nemesség, de alig valamivel kevesebb a mohóság. Annak azonban, aki az egész emberiség hatalmát és erejét szeretné a mindenségre kiterjeszteni, nagyravágyása – ha ugyan ezzel a névvel illethet� – kétségkívül egészségesebb és megbecsülend�bb.

Noha Bacon a tudomány apostola volt, � maga nem volt természettudós, kora természettudósaival sem tartott lépést. Nem vett tudomást Napierr�l (aki az id� tájt fedezte fel a logaritmust), sem Keplerr�l s még honfitársáról, William Harveyról sem. Bacon helyesen feltételezte, hogy a h� a mozgás egyik formája, viszont az asztronómiában nem fogadta el Kopernikusz elméleteit. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Bacon meg sem kísérelt átfogó, és támadhatatlan magyarázatot adni a természet törvényeire. Ehelyett inkább az ember számára megtanulandó dolgokról szeretett volna áttekinthet� képet festeni. Tudományos feltételezéseit csak egy kés�bbi vita kiindulópontjának szánta, nem pedig végs� megoldásnak.

Nem Francis Bacon volt az els�, aki felismerte az induktív módszer fontosságát, s nem � volt az els�, aki megértette, hogy a tudomány hasznos lehet a társadalom számára. De el�tte korábban senki nem publikálta e gondolatokat olyan széles körben és oly lelkesen, mint �. Továbbá: részben tehetségének és vezet� politikusi mivoltának köszönhet�en természettudományos elvei óriási hatással voltak környezetére. Amikor 1662-ben a természettudományos ismeretek el�mozdításának érdekében a londoni Királyi Természettudományi Akadémia megalakult, az alapítók Bacont tartották példaképüknek. A francia felvilágosodás idején a nagy Enciklopédia keletkezésekor az Enciklopédia szerkeszt�i, mint Diderot vagy D'Alembert, Francis Bacont tartották munkájuk ihlet�jének. Ha esetleg a Novum Organum vagy az Új Atlantisz ma már kevésbé olvasottak is, mint azel�tt, ez annak a következménye, hogy üzenetük immár széles körben elfogadott és ismert.

91 HENRY FORD 1863-1947

Ez a híres amerikai nagyiparos honosította meg a modern iparban a sorozatgyártás technikáját, s ezzel nagymértékben javított kezdetben csak nemzete, majd kés�bb az egész világ életszínvonalán.

Ford, aki Dearborn mellett, Michigan államban született, nem végzett egyetemet. Középiskolai tanulmányainak befejezése után el�ször Detroitban gépészinasként, kés�bb autószerel�ként, majd mérnökként dolgozott. 1885-ben még fiatalember volt, amikor Karl Benz és Gottlieb Daimler egymástól függetlenül feltalálták az automobilt és elkezdték piaci értékesítését.

Fordot nagyon érdekelték a "ló nélküli kocsik" és 1896-ra elkészített egy saját tervezés� automobilt. S bár igen tehetséges volt, els� két üzleti vállalkozása nem járt sikerrel s kísérlete örökre kudarcba fulladt volna, ha Ford negyvenéves korában meghal.

Ford azonban nem adta fel könnyen. 1903-ban harmadik nekifutásra született meg a Ford Motor Company, mely maradandó értéket hozott létre és Ford számára meghozta a gazdagságot és a hírnevet. A vállalat gyors sikerét nagyrészt Ford alapelgondolásának köszönhette, mely elképzelések a következ� reklámszövegben is jól tükröz�dnek:

...olyan automobilt kell gyártanunk és értékesítenünk, amely mindennapi használatra készül, és mind az üzleti, mind a hivatásos, mind pedig a családi használat során elny�hetetlennek bizonyul.

...olyan .szerkezetet, amelyet formájáért, egyszer�ségéért, biztonságosságáért, minden igényt kielégít� kényelméért, s utoljára, de nem utolsósorban rendkívül kedvez� áráért, (mely ár ezrek számára tenné hozzáférhet�vé az automobilt, még azok számára is, akik eddig gondolni sem mertek arra, hogy drágán kínált gépeket vásároljanak), férfiak, n�k és gyermekek egyaránt kedvelni fognak.

Ford korábbi modelljei, noha meglehet�sen jók voltak, nem feleltek meg a fent említett követelményeknek. Ám az 1908-ban bemutatott s a kés�bbiekben híressé vált T-modellje nagyon közel állt ahhoz, hogy eleget tegyen a fenti célkit�zésnek. A piacon lev� gépkocsik közül kétségkívül ez a típus volt a legkedveltebb, s több mint tizenötmillió darabot adtak el bel�le.

Miel�tt még az autók gyártásához hozzáfogott volna, Ford felismerte: hogy rendre alacsony áron vihesse piacra autóit, az el�állítási költségeknek is nagyon alacsonyaknak kell lenniük. Ennek megvalósítására üzemeiben módfelett hatásos el�állítási technológiákat vezetett be, melyek a következ�k voltak: a) felcserélhet� alkatrészek, b) nagyfokú munkamegosztás, c) futószalag. Ezek a technológiák er�sen megnövelték a munka termelékenységét.

Ford mérhetetlenül fontosnak tartotta, hogy a munkások ne vesztegessék az idejüket azzal, hogy nekik kelljen elmenniük a szükséges anyagokért vagy alkatrészekért vagy, hogy azokat saját maguknak kelljen felemelniük a földr�l, miel�tt még elkezdhetnének dolgozni rajtuk. Ezért megszervezte, hogy a munkadarabokat szállítószalagokon, csúszdákon és görg�kön juttassák el a munkásokhoz, akik minden egyes darabot derékmagasságban kaptak kézhez, mert így tudták leggyorsabban elvégezni a rájuk szabott munkafolyamatokat. A termelési folyamatokat a jobb és hatásosabb technológia kidolgozásának érdekében állandó ellen�rzés alatt tartották. Összetett munkafolyamatokat lebontottak egyszer�ekre és így alacsonyabb intelligenciájú, m�veletlen vagy fogyatékos segédmunkások is el tudták végezni �ket, anélkül hogy hosszú betanítási id�re lett volna szükség.

Ezek az elképzelések eredetileg azonban nem Fordtól származtak. Eli Whitney már több mint

egy évszázaddal Ford el�tt alkalmazott felcserélhet� alkatrészeket. Frederick Winslow Taylor, a híres hatásfokszakért� is tett már említést írásaiban ezekr�l az elgondolásokról. Néhány kisebb cég is alkalmazott már szerel�szalagot. De Ford volt az els� olyan gyáros, aki ezeket az elgondolásokat a munkafolyamatok egészére kiterjesztette.

Az eredmény minden képzeletet felülmúlt. 1908-ban a legolcsóbb T-modell ára 825 dollár volt. 1913-ra ez 500 dollárra redukálódott. 1916-ban tovább csökkent 360 dollárra, s végül 1926-ban volt a modell kiskereskedelmi ára a legalacsonyabb, 290 dollár. Az árcsökkenés az eladás nagyarányú növekedését eredményezte. Az Egyesült Államok "keréken gördül� nemzetté" vált és Ford a világ leggazdagabb állampolgárává lett.

Ahogy munkásai egyre termelékenyebbek lettek, úgy engedhette meg, hogy magasabb béreket fizessen nekik. 1914-ben, az ipar világában óriási meglepetést okozott azzal, hogy az üzemeiben dolgozók napi minimálbérét öt dollárra emelte, ami abban az id�ben hatalmas dolognak számított. Ez a napi öt dollár a vállalat addigi átlagbérének közel kétszeresét tette ki. Ez az új, magasabb bérszint országszerte elterjedt, és lehet�séget teremtett a gyári munkásoknak, hogy kiléphessenek a szegénységb�l és el�relépjenek egy középosztálybeli státusba.

Ford újításai egyéb területekre is nagy hatással voltak. Nem titkolta el a világ el�l tömegtermelési technológiáit, s�t épp ellenkez�leg, nagy örömmel publikálta �ket. Sikerét látva sok gyáros lemásolta és alkalmazta termelési módszereit, ami el�bb az ország, majd kés�bb az egész világ termelékenységében óriási növekedést eredményezett.

Ford, gazdasági sikereit követ�en, politikusként kezdett el tevékenykedni. E ténykedésének eredménytelensége azonban elkeserítette. Pacifista törekvései az els� világháború kezdeti éveiben süket fülekre találtak. Az 1920-as években antiszemita propaganda hadjáratot indított, ezért minden addigi cselekedete megkérd�jelez�dött, s Ford hamarosan visszavonult a közszereplést�l. Az 1930-as években meg akarta akadályozni, hogy vállalatánál szakszervezetek jöhessenek létre. Ez az ellenállása azonban csak munkásai ellenszegüléséhez és a profit elmaradásához vezetett. Így ezt a csatát is fel kellett adnia.

Igaz ugyan, hogy ezek a kés�bbi tettei rossz fényt is vetettek rá, mégsem voltak nagy hatással a világra. Nem változtattak azon, hogy Ford rendkívül fontos szerepet játszott az ipari termelés forradalmasításában, s tevékenységének következtében óriási mértékben megnövekedett a munka termelékenysége és a munkások jövedelme.

92 MENCIUSZ i.e. kb. 371-i.e. kb. 289

A kínai filozófus Meng-ce (Menciusz) Konfuciusz követ�je volt. Tanításait – melyek Meng-ce könyve címen láttak napvilágot – évszázadokon át nagyra becsülték Kínában. Gyakran nevezték Kína "Második Bölcsének". (Bölcsességét tekintve Konfuciusz után emlegették másodikként, akinek kétszáz évvel kés�bb lépett nyomdokába.)

Meng-ce i.e. 371 táján született a kis Csou államban, mely ma Kína Santung nev� tartománya. A kor, melyben született, a Csou-dinasztia uralkodásának utolsó szakasza volt, amelyet a kínaiak "az egymással harcban álló államok id�szakaként" emlegettek, utalván az id� tájt részekre szakadt Kínára. Noha Menciusz konfuciánus hagyományokon nevelkedett és a konfuciánus teóriáknak is mindig lelkes támogatója volt, végül saját elméleteinek köszönhet�en vált ismertté, mint tudós és filozófus.

Meng-ce élete nagy részét "utazó tanácsadóként" töltötte, hiszen útjai során a kínai uralkodókat tanácsokkal látta el. Sokan közülük híven követték javaslatait, s�t Csi államban rövid id�re még köztisztvisel�i feladatok ellátásával is megbízták. Huzamosabb ideig azonban sosem töltött be fontosabb tisztséget a kormányzó testületekben. I.e. 312-ben, mikor ötvenöt éves korában visszatért szül�földjére, Csou államba, élete hátralev� részében ott folytatta munkásságát. Halálának dátuma bizonytalan, de valószín�leg i.e. 289-re tehet�.

Meng-ce élete folyamán sok tanítványt gy�jtött maga köré, mégis Meng-ce könyve cím� m�vével gyakorolt igazán nagy hatást Kínára. Meng-ce könyve a filozófus bölcs mondásainak a gy�jteménye, s annak ellenére, hogy valószín�leg a tanítványai szedték �ket csokorba, nem lehet kétségünk afel�l, hogy alapvet�en Menciusz gondolatait tartalmazza.

Meng-ce könyve idealista és optimista hangvétel�, és tükrözi Meng-ce szilárd meggy�z�dését, miszerint az ember eredend�en jónak születik. Politikai nézetei nagyban hasonlítanak Konfuciuszéhoz, Menciusznak is az volt a véleménye, hogy egy királynak uralkodása során inkább erkölcsi példát kell mulatnia, mintsem az er�szakot alkalmazni. Menciusz azonban sokkal inkább a "nép embere" volt, mint Konfuciusz.

"Isten azt látja, amit az emberek látnak, Isten azt hallja, amit az emberek hallanak"- ez az egyik legismertebb mondása.

Menciusz azt vallotta, hogy minden állam legfontosabb alkotóeleme annak népe, nem pedig uralkodója. Az uralkodó kötelessége, hogy népének jólétet, mindenekel�tt erkölcsi útmutatást és megfelel� életkörülményeket biztosítson. A kormányzati politika meghatározó elemének tartotta a szabad kereskedelmet, a mérsékelt adóterheket, a természetes er�források meg�rzését, az anyagi javaknak az eddiginél igazságosabb elosztását, az öregek és szegények tisztes megélhetésének biztosítását. Menciusz úgy vélte, hogy a királyok hatalmukat Istent�l kapták, s azaz uralkodó, aki népét�l megtagadja a jólétet, elveszti Isten kegyelmét, s joggal taszítják �t le a trónról. Mivel az el�bbi mondat második fele szinte teljesen semmissé teszi a mondat els� részét, valójában tehát Menciusz volt az (még jóval John Locke el�tt) aki kimondta, hogy a népnek joga van ahhoz, hogy fellázadjon az igazságtalan uralkodók ellen. Kínában ez általánosan elfogadott elvvé vált.

A Meng-ce által támogatott politika természetesen sokkal népszer�bb volt az alattvalók, mint az uralkodók körében. Éppen ezért nem meglep�, hogy korának uralkodói nemigen fogadták meg tanácsait. Id�vel azonban nézetei mind a konfuciánus tudósok, mind a kínai nép között egyre nagyobb népszer�ségnek örvendtek. Meng-ce hírneve a neo-konfucianizmus XI. és XII. századi

felvirágzását követ�en egyre n�tt. Tanításai a nyugati kultúrára szinte semmilyen hatással nem voltak. Ennek csak részben oka,

hogy m�vei kínai nyelven íródtak. Lao-ce Tao-tö-kingjét, amely Meng-ce könyvével majdnem egy id�ben íródott Kínában, több európai nyelvre is lefordították, egyszer�en azért, mert a benne kifejtett gondolatokat sokan érdekesnek találták. Meng-ce könyvér�l viszont kevesen voltak azon a véleményen Európában, hogy eredeti vagy különösebben bölcs gondolatokat tartalmaz.

A kormányoknak persze érdekükben állhatna az id�sek és hátrányos helyzet�ek életkörülményeinek javítása vagy az adóterhek csökkentése is. Ha azonban egy amerikai politikus nyilvánosságra hozná, hogy e két elvet magáénak vallja anélkül, hogy közelebbr�l meghatározhatná elképzeléseinek mibenlétét, akkor szinte biztos, hogy mind a liberálisok, mind pedig a konzervatívok bizalmát elvesztené. Menciusz utal arra is, hogy az igazságosabb vagyonmegosztás híve, ugyanakkor helyesli a szabad kereskedelmet és az alacsony adóterheket. Így nyilvánvaló, hogy nem mérte fel, milyen ellentmondás van a két elv között. Lehet persze, hogy igazságtalanok vagyunk Menciusszal szemben, hiszen � maga soha nem akart hatalmat. Igyekezzünk mégis érveket találni e filozófus mellett, aki ilyen értékes, de néha egymásnak ellentmondó alapelveket fogalmazott meg. Végül is egy filozófus – mint például Machiavelli, aki Menciusznál világosabban fejtette ki nézeteit – csak egy bizonyos id� elteltével gyakorol hatást az emberek gondolkodására.

Az azonban kétségtelen, hogy Menciusz írásai nagy hatással voltak a kínaiakra, és bár � közel sem volt olyan meghatározó egyénisége a konfucianizmusnak, mint Szent Pál a kereszténységnek (Menciuszból például hiányzott Szent Pál rendkívüli hittérít�i képessége), írói nagysága vitathatatlan. Nézeteit több mint két évezreden keresztül tanították a Földnek azon a részén, ahol a világ népességének több mint egyötöde él. Nem sok filozófus volt, aki ennyi emberre lett volna hatással.

93 ZARATHUSZTRA i.e. kb. 628-i.e. kb. 551

Zarathusztra (Zoroaszter) iráni próféta volt a zoroasztrianizmus megalapítója, azé a vallásé, mely több mint két és fél évezreden át fennmaradt, s melynek mind a mai napig vannak hívei. � volt az Aveszta leg�sibb részletének a Gathasznak a szerz�je is.

A Zarathusztráról fennmaradt életrajzi adataink nagyon vázlatosak, de valószín�leg i.e. 628 táján született a mai Irán északi vidékén. Fiatalságáról nem sokat tudunk. Feln�ttként az általa létrehozott új vallásról prédikált, mely el�ször nem kis ellenállásba ütközött. Kés�bb viszont, mikor negyvenes éveiben járt, sikerült Vistászpa királyt – Irán északi területeinek uralkodóját – áttérítenie az új vallásra. Attól kezdve a király barátja és támogatója lett. Zoroaszter hetvenhét éves koráig élt, s ez a magas életkor nem volt ritka az akkori iráni társadalomban. Halála így i.e. 551 környékére tehet�.

A zoroasztriánus vallás elmélete érdekes elegye az egyistenhitnek és a dualizmusnak. Zoroaszter egy igaz isten létezésében hitt, akit Ahuramazdának hívnak (újperzsául Óhrmazdnak), Ahuramazda (a "Bölcs Isten") a becsületesség és az igazmondás oldalán áll. A zoroasztriánusok ugyanakkor hisznek Angro Mainju (újperzsául Ahriman) gonosz szellem létezésében is, aki a rosszat és a hazugságot testesíti meg. A világban örökös küzdelem folyik az egyik oldalon Ahuramazda, a másikon pedig Ahriman között. A zoroasztrianizmus szerint mindenkinek jogában áll szabadon eldöntenie, hogy kinek az oldalára áll, Ahuramazdáéra vagy Ahrimanéra. És bár e két oldal közötti küzdelem még nem is d�lt el, a zoroasztriánusok Ahuramazda er�inek végs� gy�zelmében és a halála utáni életben is szilárdan hisznek.

Erkölcsi szempontból a zoroasztrianizmus a becsületesség és az igazmondás fontosságára helyezi a hangsúlyt. Az aszkézist éppúgy ellenzi, mint a n�tlenséget. A zoroasztriánusok vallási szertartásai igen érdekesek, gyakran a t�z imádata áll a középpontban. Egy zoroasztrista templomban például nem szabad a szent t�znek kialudnia, halottaiknak földi maradványait nem lehet eltemetni, mert az beszennyezné a földet, sem elhamvasztani, mert az megfert�zné a tüzet. Így tornyok tetejére helyezik �ket, és a kesely�kre bízzák. (A madarak néhány óra alatt lecsupaszítják a csontokat.) Ez a temetkezési mód sokban eltér más vallások temetkezési módjától.

Noha a zoroasztrianizmus több �si iráni vallással is sok közös vonást mutat, Zoroaszter életében nem terjedt el széles körben. Azt a területet azonban, ahol Zoroaszter élt az i.e. VI. század derekán – mely id�szakra tehet� Zoroaszter halála –, Nagy Kürosz beolvasztotta a Perzsa Birodalomba, s az ezt követ� két évszázadban a perzsa királyok áttértek a zoroasztrianizmusra és nagyszámú követ�t gy�jtöttek maguk köré. Miután az i.e. VI. század második felében Nagy Sándor meghódította a Perzsa Birodalmat, a zoroasztrianizmus hanyatlásnak indult. Ám mikor a perzsáknak a hellén hatás gyengülésével sikerült visszanyerniük politikai függetlenségüket, a zoroasztrianizmus ismét virágzásnak indult. A Szászánida-dinasztia (226-651 kb.) uralkodása alatt a zoroasztrianizmus Perzsia államvallása lett.

A VII. századi arab hódításokat követ�en Perzsia népességének nagy része áttért az iszlám vallásra (néha er�szak hatására, bár alapjában véve a mozlimok toleránsak voltak az �sibb vallással szemben). A X. század környékén a vallásukat megtartó zoroasztriánusok közül sokan menekültek Iránból a Perzsa-öbölben található Hormuz szigetére. Onnan �k vagy leszármazottaik Indiába mentek, s ott egy kis egyházközösséget hoztak létre. Perzsa származásuk miatt a hinduk pársziknak nevezik �ket. Napjainkban, Indiában a párszik száma jóval meghaladja a százezret.

Legtöbbjük Bombayben vagy annak közelében lakik, ahol virágzó közösséget alkotnak. Tehát mint látjuk, Iránban a zoroasztrianizmus soha nem halt ki végleg, mintegy húszezer követ�je maradt az országban.

Manapság kevesebb zoroasztriánus hittudós van, mint mormon vagy akár metodista. A mormonizmus és a metodista vallástudomány azonban jóval kés�bbi eredet�ek, s történelmünk egészét tekintve Zoroaszter követ�inek száma sokkal nagyobb. Ez a f� oka annak, hogy Joseph Smith és Mary Baker Eddy nem szerepel ebben a könyvben, Zoroaszter viszont igen.

Ráadásul a zoroasztrianizmus tanai hatással voltak más vallásokra – többek között a judaizmusra és a kereszténységre, a manicheizmusra tett hatása még a jelent�sebb. A manicheizmus megalapítása Máni nevéhez f�z�dik, aki a zoroasztrianizmusból átvette a jó és a gonosz szellemek egymás elleni harcának elméletét, s erre alapítva bonyolult, ám rendkívül érdekes hitelméletet dolgozott ki. Ez az új hitvallás egy ideig a világ legf�bb vallása volt mindaddig, amíg ki nem halt.

A zoroasztrianizmus annak ellenére, hogy egyike a mind a mai napig él� leg�sibb vallásoknak, alapjában véve mindig is inkább egy bizonyos régió vallása volt, mintsem világvallás. Ennek következtében fontosságát tekintve nem hasonlíthatjuk össze sem a buddhizmussal, sem a kereszténységgel, sem pedig az iszlámmal.

94 I. ERZSÉBET KIRÁLYN� 1533-1603

I. Erzsébetet az angol történelem legkiemelked�bb uralkodójaként tartják számon. Negyvenöt éves uralkodását gazdasági fellendülés, az irodalmi élet felvirágzása jellemezte, s Anglia abban az id�ben vált a világ egyik vezet� tengeri hatalmává. Erzsébet olyan korban élt, amikor az angol királyok nem pusztán névleges uralkodók voltak, ezért tehát joggal illeti �t az elismerés Anglia "aranykoráért".

Erzsébet 1533-ban született Angliában, Greenwich városában. Apja, VIII. Henrik, az angliai reformáció vezet� alakja volt. Anyját, Boleyn Annát – Henrik második feleségét – 1536-ban lefejezték, s néhány hónappal kés�bb az angol parlament a hároméves Erzsébetet törvénytelen gyermeknek nyilvánította. (A legtöbb katolikus osztotta ezt a véleményt, mivel Henrik els� házasságának felbontását nem ismerték el törvényesnek.) Erzsébet azonban – a parlament határozata ellenére – a királyi udvarban cseperedett fel, s kit�n� nevelésben részesült.

1547-ben, amikor tizennégy éves volt, VIII. Henrik meghalt. Az elkövetkez� tizenegy év során az angol uralkodók nem sokkal gyarapították Anglia hírét-nevét. VI. Eduárd – Erzsébet féltestvére – 1547-t�l 1553-ig uralkodott. Uralkodása alatt a kormány er�sen protestánsbarát politikát folytatott. Eduárd utódja, Mária királyn�, öt évig volt az angol trónon, és ez id� alatt a pápai fennhatóságot és a római katolikus restaurációt támogatta. Uralkodása alatt üldözték az angol protestánsokat, s közülük háromszázat ki is végeztek. (Ezt követ�en kapta a királyn� a nem éppen hízelg� "Bloody Mary" gúnynevet.) A kivégzéseket követ�en Erzsébetet is letartóztatták és a londoni Towerba záratták. Noha kés�bb szabadon bocsátották, élete egy ideig komoly veszélyben forgott. Mikor 1558-ban Mária királyn� meghalt, Anglia nagy örömmel fogadta a huszonöt éves Erzsébet trónra lépését.

A fiatal királyn� számos problémával szembesült: így a Franciaországgal folytatott háborúval, s valamiképpen rendeznie kellett a feszült viszonyt Skóciával és Spanyolországgal is, de ami a legjobban nyomasztotta, az Anglia elkeserít� vallási megosztottsága volt.

Ezt az utóbbi kérdést igyekezett a leghamarabb megoldani. Röviddel hivatalba lépése után, az 1559-es Egyházf�ségi Rendelet (Act of Supremacy) és az Anglikán Hitvallás (Uniformity), az úgynevezett 39. cikkely elfogadásával létrejött Anglia hivatalos vallása, az anglikanizmus, amelyet a mérsékelt protestánsok megelégedéssel fogadtak, de a puritánok még radikálisabb reformokat követeltek. A sz�nni nem akaró – részben katolikus, részben puritán – csatározások ellenére, uralkodása alatt Erzsébet soha nem adta fel a 39-es cikkelyben foglaltakat.

A vallási ellentéteket még tovább mélyítette Stuart Mária megjelenése az angol történelem színpadán. Stuart Mária kénytelen volt elhagyni Skóciát, és Angliába menekült, ahol Erzsébet hamarosan fogságba vetette. A királyn�nek jó oka volt erre, hiszen Stuart Mária, mint katolikus trónkövetel� lépett fel, s Erzsébet utódaként szerette volna elfoglalni az angol trónt. Erre két lehet�sége lett volna: vagy felkelést szít, vagy meggyilkoltatja Erzsébetet, s így, ha valamelyik sikerül, Angliának ismét katolikus királyn�je lett volna. Stuart Mária tizenkilenc évig ült börtönben, s ez alatt az id� alatt számtalan cselszövést sz�tt Erzsébet ellen, amelyeket aztán persze lelepleztek, kell� bizonyítékokkal támasztva alá. Végül 1587-ben Stuart Máriát kivégezték. Erzsébet vonakodva írta alá a halálos ítéletet. Miniszterei és a parlamenti képvisel�k zöme azonban már régóta szorgalmazták Mária kivégzését.

A vallási viszályok is komoly fenyegetést jelentettek Erzsébet számára. 1570-ben V. Pius pápa kiközösítette �t az egyházból, és lemondásra szólította fel; 1580-ban XIII. Gergely kijelentette,

hogy az, aki Erzsébet ellen orgyilkosságot követne el, nem számítana b�nösnek. Ez a helyzet azonban el�nyökkel is járt Erzsébet számára. Angliában a protestánsok mindvégig tartottak a katolikusok ellenreformációjától. Erzsébet viszont teljesen elhatárolta magát egy effajta restaurációtól, s valójában ennek köszönheti népszer�ségét az angol protestánsok körében.

Erzsébet megfontolt külpolitikát folytatott. Már 1560-ban megkötötte az Edinburghi Szerz�dést, amely Anglia és Skócia békés egymás mellett élését biztosította. A Franciaországgal folytatott háborúnak is véget vetett, s a két ország kapcsolatában javulás következett be. Ennek ellenére Anglia, a körülmények szerencsétlen alakulása következtében, szembekerült Spanyolországgal. Erzsébet megpróbálta ugyan elkerülni a viszályt, de – figyelembe véve a XVI. századi Spanyolország militáns katolicizmusát – a háború kitört. A spanyolok elleni németalföldi felkelés meghatározó szerepet töltött be ebben a konfliktusban. A f�ként protestáns hollandokból álló felkel�k seregének Erzsébet segítséget nyújtott, mikor Spanyolország megpróbálta leverni a lázadást. Erzsébet nem volt híve a háborúskodásnak, viszont az angolok többsége, valamint a királyn� miniszterei és a parlament egyáltalán nem voltak ellene a fegyveres összecsapásnak. Éppen ezért az 1580-as években, amikor végül mégis kitört a háború Spanyolország és Anglia között, Erzsébet bátran számíthatott az angolok szilárd támogatására.

Erzsébet szívós munkával megteremtette az angol hadiflottát, amire válaszként II. Fülöp spanyol király rövid id�n belül hatalmas hajóhadat építtetett – a Spanyol Armadát –, azzal a céllal, hogy ezzel a flottával támadja majd meg Angliát. A Spanyol Armada majdnem annyi hajóból állt, mint az angol hadiflotta, de jóval kevesebb volt tengerészeinek száma. Az angol legénység képzettebb volt, hajóik jobb min�ség�ek voltak, s t�zerejüket tekintve is er�sebbek voltak a spanyoloknál. Az 1588-as nagy tengeri ütközet a Spanyol Armada abszolút vereségével zárult. Ezzel a gy�zelemmel Anglia a világ vezet� tengeri hatalma lett, s ezt az el�kel� helyet egészen a XX. századig meg tudta tartani.

Erzsébet a pénzügyeket illet�en is mindig körültekint� volt. Uralkodásának kezdetén az angol koronagyarmatok gazdasági helyzete nagyon jó volt, de a háborúskodás Spanyolországgal igen sok pénzt vitt el, s a királyn� uralkodásának utolsó éveiben a kincstári készletek jelent�sen megcsappantak. Ez azonban csak annyit jelentett, hogy bár maga az uralkodóház szegény volt, az ország egészét tekintve, jobban állt anyagilag, mint Erzsébet uralkodása el�tt.

Erzsébet 1558-1603-ig tartó, negyvenöt éves uralkodását gyakran nevezik Anglia "aranykorának". A legnagyobb angol írók közül sokan ebben a korszakban éltek, így William Shakespeare is. Erzsébet – London város helyhatóságával dacolva – segítette és támogatta Shakespeare színházát és személy szerint magát az írót is. Viszont a zenér�l és a festészetr�l nem mondható el ugyanaz, mint az irodalomról. Ez utóbbi két m�fajra nem jellemz� a korabeli felvirágzás.

Az Erzsébet-kori Angliában felfedez�k sora bukkan fel, �k voltak azok, akik többször is eljutottak Oroszországba, s�t Martin Frobisher és John Davis megpróbálta felfedezni a Távol-Keletre viv� utat északnyugati irányban. Sir Francis Drake 1577 és 1580 között Kalifornia érintésével körülhajózta a Földet. Voltak sikertelen próbálkozások is (Sir Walter Raleighé és még másoké), melyek során Észak-Amerikában angol gyarmatokat szerettek volna létrehozni.

Erzsébet talán akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor nem gondoskodott trónörökösr�l. Nemcsak hogy nem ment férjhez, de még az utódját sem jelölte ki. (Feltételezhet�en azért nem, mert félt, hogy a megnevezett utódja rövid id�n belül riválisává vált volna.) Akármi volt is ennek az oka, ha Erzsébet fiatalon halt volna meg (vagy bármikor Stuart Mária kivégzése el�tt), országát, Angliát, minden valószín�ség szerint az utódlásért folytatott polgárháborúba sodorta volna. Éppen ezért Angliára nézve szerencse, hogy Erzsébet hetvenéves koráig élt. Halálos ágyán VI. Jakabot, Skócia királyát – Stuart Mária fiát – nevezte meg utódjául. Noha ez a lépés

egyesítette Angliát és Skóciát, mégis meglehet�sen ingatagnak bizonyult. Jakab és fia, I. Károly túlságos tekintélyelv�ségét az angolok nem tudták elfogadni, s így a század derekán kitört a polgárháború. Erzsébet rendkívül okos, konzervatív nézeteket valló, éles elméj� politikus volt. Irtózott a háborúktól és mindenféle vérontástól, de ha kellett, nagyon határozott tudott lenni. Csakúgy, mint apja, Erzsébet is inkább a parlament révén gyakorolta politikai hatalmát, vagyis tiszteletben tartotta a parlamentarizmust. Soha nem ment férjhez és valószín�leg haláláig sz�z maradt, legalábbis így nyilatkozott többször is a nyilvánosság el�tt, de igazságtalanok lennénk vele szemben, ha azt gondolnánk róla, hogy férfigy�löl� volt. Épp az ellenkez�je igaz, nagyon is kedvelte a férfiakat, élvezte a társaságukat. Erzsébet szerencsésen választotta meg minisztereit, s ebben nagy szerepe volt William Cecilnek (Lord Burghleynek), aki 1558-tól egészen haláláig Erzsébet f�tanácsadója volt.

Erzsébet érdemeit a következ�kben foglalhatnánk össze: komolyabb vérontás nélkül átvezette Angliát a reformáció második szakaszán. (Németországgal ellentétben, ahol a harmincéves háborúban (1618-1648 – a megdöbbent� adatok szerint – a lakosság több mint negyede vesztette életét.) Nemzete egységét úgy sikerült megtartania, hogy igyekezett feloldani az angol katolikusok és protestánsok közötti vallási ellentéteket. Uralkodásának negyvenöt évét – Erzsébet korát – a világ egyik nagy nemzetének aranykoraként emlegetik. Uralkodása alatt Anglia világhatalommá emelkedett, s ezt a pozícióját évszázadokon át megtartotta.

Erzsébet kivételnek számít a listánkon, hiszen ebben a könyvben, alapjában véve nagy újítók, illetve olyan személyek szerepelnek, akik új elméleteket vezettek be vagy politikai változásokat vittek véghez. Erzsébet, politikáját tekintve, nem volt újító, s�t megfontolt és konzervatív volt. Ennek ellenére uralkodása alatt Anglia többet fejl�dött, mint más uralkodók idejében, akik pedig – Erzsébettel ellentétben – mindenáron szerettek volna haladó szellem�eknek mutatkozni.

Erzsébet igyekezett felülemelkedni az uralkodók és a parlament között mindig is meglev� hatalmi harcokon. Pusztán azzal, hogy nem volt zsarnok, többet tett az angol demokrácia fejl�déséért, mintha bármiféle demokratikus alkotmányt léptetett volna életbe. Erzsébet nem vágyott gy�zelmi babérokra, voltaképpen nem akarta, hogy Anglia világhatalom legyen és uralkodása alatt Anglia nem is volt világhatalom, de örökül hagyta Angliára a világ leger�sebb hadiflottáját, és ezzel megalapozta a kés�bbi brit birodalom alapjait.

Anglia azonban csak jóval Erzsébet halálát követ�en vált fontos világpolitikai tényez�vé. Erzsébeten kívül még sokan játszottak fontos szerepet a brit birodalom létrejöttében, ami végül is természetes következménye volt az általános európai terjeszkedésnek és Anglia földrajzi elhelyezkedésének. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Atlanti-óceán partjainál fekv� Franciaország, Spanyolország és Portugália is, Angliához hasonlóan, nagy gyarmatosító hatalmakká n�ttek.

Lehetséges azonban, hogy Erzsébet szerepe az Angliát fenyeget� spanyol veszedelem megfékezésében talán nem is olyan jelent�s. Alaposabban mérlegelve a helyzetet, világossá válik, hogy Spanyolország valószín�leg sosem fenyegette igazán az angol függetlenséget. Emlékeztet�ül, az angol tengeri hajóhad és a Spanyol Armada közötti csata kimenetele nem is volt kérdéses. (Az angolok egyetlen hajót sem vesztettek!) Továbbá, még ha a spanyoloknak sikerült volna is partra szállniuk Angliában, elképzelhetetlen, hogy meg tudták volna hódítani az országot. Meglep� módon a spanyol csapatok Európa többi részén sem értek el nagy sikereket, hiszen ha Spanyolország képtelen volt a csöppnyi Hollandiában kitört felkelés elfojtására, akkor nyilvánvaló, hogy semmi esélye sem lehetett Anglia elfoglalására. A XVI. századi spanyol hódítók számára az angol nacionalizmus túlságosan er�snek bizonyult.

Ezek után már csak az a kérdés, hová soroljuk be Erzsébetet, aki különös jelenség, s akinek személyiségét Nagy Péter orosz cár alakjához hasonlíthatnánk leginkább. Figyelembe véve, hogy

Nagy Péter eredend�en újítóbb szándékú volt, mint Erzsébet, és hogy Péter valóban új útra vezette Oroszországot, azt hiszem, nem lenne éppen könny� feladat meggy�znöm egy mégoly elfogulatlan gondolkodású oroszt sem arról, hogy miért szerepel Erzsébet Péter cár el�tt a sorban. Másfel�l viszont, ha azt nézzük, hogy Anglia s az angolok általában Erzsébet uralkodása óta milyen fontos szerepet játszottak a világ történelmében, hiba lenne Erzsébetet messze Péter cár mögé rangsorolnunk. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a történelem során nem sok uralkodó tud felmutatni ekkora eredményeket.

95 MIHAIL SZERGEJEVICS GORBACSOV 1931-

Az utóbbi negyven év legfontosabb politikai eseménye a Szovjetunió szétesése és a kommunizmus összeomlása volt. A kommunista mozgalom – mely évtizedekig komoly veszélyt jelentett a világra – meglep� sebességgel indult hanyatlásnak és mára a "történelem szemétdombjára" került. Egyetlen kulcsfontosságú személy van ebben a folyamatban, Mihail Gorbacsov, aki hat éven át (1985-1991) vezette a Szovjetuniót.

Gorbacsov 1931-ben, az észak-kaukázusi Privolnojéban született. Gyermekkora Sztálin – a történelem egyik legvéresebb kez� zsarnoka – diktatúrájának legkegyetlenebb id�szakával esik egybe. Mihail nagyapja, Andrej, kilenc évet töltött Sztálin egyik munkatáborában, s csak 1941-ben engedték szabadon, néhány hónappal azt megel�z�en, hogy Németország lerohanta a Szovjetuniót. Mihail túl fiatal volt ahhoz, hogy a II. világháborúban harcolhatott volna, de édesapja a Vörös Hadseregben szolgált, s bátyja is egy ütközetben vesztette életét. Privolnoje körülbelül nyolc hónapon át német megszállás alatt volt.

Ezek az események azonban nemigen hátráltatták Gorbacsov karrierjét. Tanulmányait kit�n�en végezte, tizenöt éves korában belépett a Komszomolba, majd négy évig gépkezel�ként és kombájnosként dolgozott. 1950-t�l a moszkvai egyetemen jogi tanulmányokat folytatott, 1955-ben kapott diplomát. 1952-ben lépett be a kommunista pártba, s ott találkozott leend� feleségével, Raisza Makszimovna Titorenkóval. Nem sokkal azel�tt, hogy Gorbacsov befejezte az egyetemet, össze is házasodtak, s házasságukból egy leánygyermek, Irina született.

Gorbacsov jogi diplomájával kezében, visszatért Privolnojéba, s elindult felfelé a párt bürokratikus ranglétráján. 1970-ben a helyi pártbizottság els� titkárává nevezték ki, majd azt követ�en beválasztották a kommunista párt Központi Bizottságába. 1978-ban Moszkvába költözött, ahol a Központi Bizottság mez�gazdaságért felel�s titkára lett. 1979-ben a Politikai Bizottság tagjává jelölték, majd 1980-ban el is nyerte a tagságot.

Gorbacsov politikai el�menetele az 1964 és 1982 közötti id�szakra tehet�, amikor Leonyid Brezsnyev állt a Szovjetunió élén. Brezsnyev halálát követ�en Andropov (1982-84), majd Csernyenko (1984-85) volt hatalmon, s ez id� alatt Gorbacsov a Politikai Bizottság prominens tagjává vált. 1985. március 11-én meghalt Csernyenko, és a rákövetkez� napon Gorbacsovot nevezték ki f�titkárrá. (A Politikai Bizottság titkos szavazás útján döntött a f�titkár személyér�l, de azt mondják, hogy Gorbacsov nem sokkal el�zte meg Viktor Grisint, a kommunista párt egyik konzervatív alakját. Mennyire másként alakult volna a történelem, ha ketten-hárman a másik oldalra adták volna le a szavazatukat!)

Más orosz vezet�kkel ellentétben Gorbacsov, miel�tt f�titkár lett, sokat utazott külföldre (Franciaország, 1966, Olaszország, 1967, Kanada, 1983, Anglia, 1984), így, mikor f�titkárrá választották, Nyugaton sokan abban reménykedtek, hogy Gorbacsov, gondolkodását tekintve, az el�deinél modernebb és liberálisabb nézeteket valló vezet� lesz. Így is történt, de azt senki sem jósolhatta meg el�re, hogy a Gorbacsov által kezdeményezett reformok olyan nagy sebességgel valósulnak majd meg.

Gorbacsov hivatalba lépésekor a Szovjetunió komoly problémákkal küzdött, amelyeket még súlyosbított a pénzügyi összeomlás. Ennek az volt az oka, hogy óriási összegeket költöttek fegyverkezésre. A fegyverkezési verseny befejezésének reményében Gorbacsov habozás nélkül beleegyezett az amerikai elnök, Ronald Reagan csúcstalálkozóra tett javaslatába. A két vezet� négy alkalommal találkozott egymással: 1985-ben Genfben, 1986-ban Reykjavíkban, 1987-ben

Washingtonban és 1988-ban Moszkvában. A találkozók legfigyelemreméltóbb eredménye az 1987 decemberében aláírt fegyverkorlátozási egyezmény megkötése volt. Ez volt az els� olyan egyezmény, melynek hatására a nagyhatalmak ténylegesen csökkentették nukleáris fegyvereik számát. Gyakorlatilag megsemmisítették az egész közép-hatótávolságú rakétaállományt.

Másik jelent�s lépés volt Gorbacsovnak az a döntése, mely a nemzetközi feszültség csökkentésére irányult, s amely elrendelte a szovjet csapatok kivonását Afganisztánból. A szovjet hadsereg 1979-ben szállta meg az országot, még a brezsnyevi éra alatt, s kezdetben jelent�s katonai sikereket ért el, de Reagannek azt a döntését követ�en, hogy Amerika stinger föld-leveg� rakétákkal látta el az afgán gerillákat – melyek nagymértékben csökkentették a szovjet légier� hatékonyságát –, a dolgok menete megváltozott, és a szovjetek alulmaradtak ebben a hosszú és értelmetlen háborúban. A világ egyébként mindig is rossz szemmel nézte Afganisztán szovjet megszállását, s a költséges háború a Szovjetunióban is népszer�tlen volt. Brezsnyev, Andropov, Csernyenko tartottak azonban a presztízsveszteségt�l, s eleinte még Gorbacsov is vonakodott, végül 1988 elején mégis aláírta a szovjet csapatok kivonásáról szóló egyezményt. (A csapatokat a megegyezés szerint 1989 februárjában vonták ki.)

Ez óriási változást jelentett a külpolitikában, de Gorbacsov szívügye mégiscsak a belpolitikai problémák megoldása volt. Kezdett�l tudatában volt annak, hogy összefogott programra van szükség a gyenge teljesítmény� szovjet gazdaság bajainak orvoslására, s ez volt az úgynevezett "peresztrojka", az átalakítás programja. E program egyik célja a kommunista párt – mely egykor a szovjet kormányzatot teljes mértékben az ellen�rzése alatt tartotta – hatalmának nagyfokú csökkentése volt. Az átalakítás a gazdasági élet több területén a magánvállalkozások törvényes elismeréséhez vezetett.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Gorbacsov mindig is Marx és Lenin h� követ�jének vallotta magát, s szilárdan hitt a szocializmusban. Célja – ahogy mondta –, pusztán a kommunista rendszer megreformálása volt, annak eredményesebb m�ködése érdekében.

Legforradalmibb tette talán a "glasznoszty" (más néven a nyíltság) politikája volt, melyet 1986-ban indított útjára. A "glasznoszty" egyfel�l a kormány ténykedését és a közérdek� eseményeket illet�leg nyíltságot és �szinteséget kívánt megvalósítani. Másrészt szólás- és sajtószabadságot biztosított. Azoknak a nézeteknek nyilvánosságra hozatala, melyek hangoztatásáért néhány évvel Gorbacsov el�tt börtönbüntetés járt volna (a sztálini érában talán még halálbüntetés is), a "glasznoszty" alatt természetessé váltak. A szovjet lapok szabadon bírálhatták a kormány politikáját, a kommunista pártot, magas kormánypoziciókat betölt� tisztségvisel�ket, s�t még magát Gorbacsovot is.

A Szovjetunió demokratizálódásának másik fontos lépcs�je a Népképvisel�k Kongresszusába, azaz az új szovjet parlamentbe delegált képvisel�k népszavazással történ� megválasztása volt. Természetesen nyugati mércével mérve ez nem volt szabad választásnak nevezhet�, ugyanis a jelöltek 90%-a tagja volt a hatalmon lev� kommunista pártnak, és más politikai pártok nem indulhattak a választáson. Másfel�l viszont a választók titkos szavazás útján adták le szavazataikat, elfogadható számú jelölt indult a választáson, és a szavazatok számlálásakor nem voltak visszaélések. A kommunisták hatalomra kerülése óta ez volt az els�, viszonylagosan szabad választás.

A választás után a mérleg nyelve a reform-kommunisták irányába mozdult el. Sok régivonalas pártvezet� (köztük olyanok is, akik egyetlen jelöltként indultak választókörzetükben) szenvedett vereséget, s ugyanakkor számos, korábban hazáját elhagyni kényszerült politikust választottak meg.

A Szovjetunió területén végbemen� radikális reformok ellenére senki sem láthatta el�re, hogy 1989-90 között Kelet-Európában mindent elsöpr� változások lesznek. Röviddel a második

világháborút követ�en szovjet csapatok szállták meg az el�bb említett térség országait. Az 1940-es évek végén megbízható, a Szovjetuniónak szolgai engedelmességgel tartozó kommunista rendszereket hoztak létre Kelet-Európa hat országában: Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban és Magyarországon. Ezek a rendszerek általánosságban véve a leigázott országok lakóinak körében nagyon népszer�tlenek voltak, de vezet�ik a titkosrend�rséget és a hadsereget maguk mögött tudva több mint negyven évig gyakorolhatták hatalmukat. És ha egy népfelkelésnek sikerült is megbuktatnia országa kommunista zsarnokait – mint ahogy ez 1956-ban történt Magyarországon –, a szovjet csapatok rövid id�n belül visszajuttatták a kommunistákat a hatalomba. Noha a kommunisták népszer�tlensége az 1989. júniusi Lengyelországbeli választások után nyilvánvalóvá vált, 1989 kés� szeptemberéig úgy t�nt, hogy hatalmuk Kelet-Európában továbbra is biztosított. Az év végére azonban az egész kommunista rendszer kártyavárként omlott össze.

A problémák gyökere a Német Demokratikus Köztársaságban ered. A szégyenletes berlini fal 1961-es felépítését követ�en sok kelet-német szeretett volna átszökni a szabadságot jelent� nyugati oldalra, de sajnos közülük sokan géppuskat�z áldozatai lettek. A fal évekig az elrettentés szimbóluma volt, amely az NDK-t – de valójában az összes többi kommunista rezsimet is – elzárta a külvilágtól, s mivel az NDK kormánya teljesen lezárta a nyugati országhatárt, a kelet-németeknek máshol nem volt lehet�ségük átjutni nyugatra. A szökevények elfogására szögesdrótot feszítettek ki a határ teljes hosszában, riasztóberendezéseket szereltek fel, aknamez�ket telepítettek, s határ�röket jár�röztettek. Ennek ellenére 1988-ban és 1989-ben sok kelet-németnek sikerült megszöknie kerül� úton, els�ként egy kelet-európai országba utaztak, s onnan mentek tovább Nyugatra.

Ám 1989 októberében Erich Honecker a kitartó, keményvonalas kommunista, – aki évekig volt az NDK els� embere – megpróbálta elzárni ezt az utat is. Néhány nappal kés�bb azonban Honecker lépése ellen tömegtüntetések kezd�dtek Kelet-Berlinben. Ebben a válságos helyzetben tett látogatást Gorbacsov Berlinben. Ottléte alatt szorgalmazta, hogy Honecker ne késleltesse a reformokat, és ne alkalmazzon er�szakot a tüntet�kkel szemben. S�t, arra is felhívta Honecker figyelmét, hogy az ideiglenesen az NDK területén állomásozó szovjet csapatok (abban az id�ben 380 000 f�nyi hadsereg) támogatására sem számíthat.

Gorbacsov figyelmeztetései elejét vették a kelet-német rend�rség és hadsereg véres megtorlásainak, ugyanakkor növelték a tiltakozók bizalmát. Néhány napon belül az NDK különböz� városaiban egymást követték a tüntetések, melyek két héten belül lemondásra kényszerítenék Honeckert. Mivel azonban utóda, Egon Krenz, szintén kommunista volt, s a határ még mindig le volt zárva, folytatódtak a tüntetések. Végül november 9-én Krenz kijelentette, hogy a berlini falat meg kell nyitni, s így a kelet-németek szabadon átjuthattak Nyugatra.

Kevés bejelentést fogadtak ekkora örömmel, s kevés járt ilyen gyors és mélyreható következményekkel. Néhány napon belül keletnémetek milliói lépték át a határt, hogy saját szemükkel láthassák, milyen az élet nyugaton. Amit ott tapasztaltak, meggy�zte �ket, hogy a negyvennégy éves kommunista uralom mind szabadságuktól, mind pedig jólétükt�l megfosztotta �ket.

A berlini fal megnyitása bizonyítékul szolgált arra a filozófiai gondolatra, mely szerint nem maguk a tények számítanak, hanem az emberek azokról alkotott képe. Néhány nappal Krenz bejelentését követ�en a fal fizikai értelemben még mindig sértetlen volt, s a kelet-német kormány elvben bármikor újra lezárhatta volna, de az emberek úgy viselkedtek, mintha a határ állandóan nyitva lett volna, s attól a pillanattól kezdve, hogy mindenki ekképpen vélekedett, a hatás ugyanaz volt, mintha a falat már le is bontották volna!

A berlini fal ledöntésére az emberek Kelet-Európa-szerte csaknem ugyanúgy reagáltak, mint

ahogy – két évszázaddal korábban – Franciaország lakossága a Bastille ostromára. Drámai jelzés volt arra nézve, hogy a zsarnokok elvesztették hatalmukat elnyomottaik felett. A kommunista országok népei egymás után léptek fel elnyomóik ellen, és söpörték el a rezsimeket, melyek oly hosszú ideig voltak hatalmon.

Bulgáriában Todor Zsivkovot – aki harmincöt évig vaskézzel uralkodott országában – pillanatok alatt lemondásra kényszerítenék (1989. november 10.).

Egy héttel kés�bb tömegtüntetések kezd�dtek Prágában, Csehszlovákia f�városában. December 10.-re – a tüntetések hatására – Gustav Husak lemondott, és megsz�nt a kommunista párt hatalma. Husakot elnöki tisztségében Václav Havel – az ismert szabadelv� gondolkodó – követte, aki az év els� pár hónapját politikai fogolyként börtönben töltötte.

A változások még ennél is gyorsabban mentek végbe Magyarországon. A parlament már 1989 októberében törvényben biztosította az ellenzéki pártok megalakulását. Majd 1990 tavaszán szabad választásokat tartottak, amelyek eredményeként az új pártok dönt� vereséget mértek a kommunistákra, akik vérontás nélkül lemondtak hatalmukról.

Lengyelországban zajlottak a leggyorsabban az események. 1989 végén a gy�ztes Szolidaritás Szakszervezet elhatározta, hogy elsöpri a szocialista gazdálkodás elemeit, és helyébe 1990. január elsejét�l egy mindenre kiterjed� szabadpiaci gazdaságot állít fel.

Az NDK-ban Egon Krenz feltehet�en azt remélte, hogy a határ megnyitásával kiengeszteli az ellenzéket, és véget vethet a tiltakozásoknak, de nem így történt. A tüntetések folytatódtak, és 1989. december 3-án Krenz lemondott államf�i tisztségér�l. Négy nappal kés�bb a kormány beleegyezett abba, hogy szabad választásokat tartsanak, amikor is úgy, ahogy arra számítani lehetett a kommunisták megalázó vereséget szenvedtek.

Az utolsó véd�bástya Románia volt, ahol a keményvonalas diktátor, Nicolae Ceausescu nem volt hajlandó lemondani a hatalomról. Mikor december 15-én forradalom tört ki Temesváron, hadseregével a tömegbe lövetett, de a felb�szült népet már nem tudta elhallgattatni. A tiltakozások folytatódtak, s hamarosan más városokra is kiterjedtek. December 25-én a Ceausescu-rendszer megbukott, Ceausescut egy rögtönítél� bíróság halálra ítélte, s az ítéletet azonnal végre is hajtotta. Ezzel az utolsó bástya is led�lt Kelet-Európában.

Ezek az önmagukban is óriási jelent�ség� események rövid id�n belül a következ�ket eredményezték: a szovjet csapatok kivonását Csehszlovákiából és Magyarországról; szabad választásokat az "újonnan felszabadított" államokban (a választásokon a kommunista pártok nagyon gyengén szerepeltek); a marxizmus elveinek feladását azokban az országokban, melyek szovjet befolyás alatt álltak; Németország újraegyesítését (ez 1990-ben következett be).

A nacionalista mozgalmak villámgyors terjedése a Szovjetunión belül azonban még az e változásoknál is fontosabb volt. A Szovjetunió (a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége) nevével ellentétben soha nem volt önkéntes szövetség. Sokkal inkább az orosz cárok által kormányzott régi orosz birodalom örököse, a meghódított népek uniója volt. (Az európaiak a cári birodalmat "a népek börtöneként" emlegették.) Ezek a nemzetek ugyanúgy függetlenségre vágytak, mint az angol, francia vagy holland gyarmatbirodalom lakói. Sztálin – vagy a nála valamivel gyengébb, de még mindig kegyetlen utódai – uralkodása alatt e vágyaikat nem nyilváníthatták ki. De a gorbacsovi évek, a "glasznoszty" idején e nemzetek kifejezésre juttathatták függetlenségi törekvéseiket, s mindezt nem sokkal azel�tt, hogy szervezett formában léptek volna fel céljaik elérésének érdekében. Mozgolódott Észtország, Lettország, Moldávia, és több más szovjet köztársaság is, de a kicsiny Litvánia volt az, ahol a problémák els�ként kerültek felszínre. 1990. március 11-én, az általános választásokat követ�en – melyeknek f� tétje a Szovjetuniótól való elszakadás volt –, a litván parlament bátran kinyilvánította Litvánia függetlenségét.

A litvánok gyakorlatilag csak a jogaikkal éltek. A szovjet alkotmány – évtizedeken keresztül – tartalmazott egy záradékot, mely szerint a köztársaságoknak bármikor jogukban állt kilépni a szövetségb�l, azonban Gorbacsov hatalomra kerülését megel�z�en mindenfajta kísérletet kíméletlenül elfojtottak volna, s a hangadókat szigorúan megbüntették volna.

Gorbacsov válasza meglep� volt: a litvánok megmozdulását azonnal törvénytelennek ítélte. Azzal fenyegette meg �ket, hogy ha nem állnak el eredeti szándékuktól, akkor gazdasági embargót léptet érvénybe. Ugyanakkor a litván f�városban szovjet csapatok tartottak díszszemlét, katonai erejüket fitogtatva, de Gorbacsov nem rohanta le az elszakadni kívánó köztársaságot és a litván vezet�ket sem börtönözte be, vagy végeztette ki, mint ahogy azt minden bizonnyal Sztálin tette volna.

Litvánia kis ország volt, mely sem gazdaságilag, sem katonailag nem volt nélkülözhetetlen a Szovjetunió számára. A litvánok tette azonban mérföldk�nek számított. Miután elszakadási kísérletüket nem kísérte azonnali megtorlás, a szovjet köztársaságok népei, a litván példa nyomán, reményt és bátorságot gy�jthettek vágyaik valóra váltásához. Két hónapon belül Lettország parlamentje is kinyilvánította függetlenségét, majd 1990. június 20-án Oroszország, a Szovjetunió legnagyobb köztársasága is bejelentette önállóságát, amely nem sokban különbözik egy függetlenségi nyilatkozattól. Az év végére mind a tizenöt szovjet köztársaság kinyilvánította vagy függetlenségét, vagy szuverenitását.

Persze e a változásokat, amelyek Gorbacsov beleegyezésével történtek, a kommunista párt és a szovjet hadsereg régi vezet�i nagy aggodalommal szemlélték. 1991 augusztusában közülük többen puccsot kíséreltek meg. Gorbacsovot letartóztatták, s úgy látszott, hogy a puccs vezet�inek sikerül visszafordítaniuk a már megkezdett reformokat. A Szovjetunió több fontos személyisége – közülük a legfigyelemreméltóbb Borisz Jelcin, Oroszország vezet�je – ellenezte a puccsot, mint ahogy az orosz lakosság túlnyomó többsége is, s így a puccs néhány napon belül megbukott.

Ezután az események hihetetlen gyorsasággal követték egymást. A kommunista párt pillanatokon belül a parlamenten kívül találta magát, ténykedését betiltották, és vagyonát elkobozták. Továbbá az év végéig a Szovjetuniót alkotó köztársaságok sorra kiváltak, s a Szovjetunió, mint olyan, hivatalosan megsz�nt. Azokat a vezet�ket, akik csak a kommunista rendszer megreformálását szerették volna, a Jelcinhez hasonlók – akik a volt rendszer teljes felszámolása mellett voltak – gyorsan félreállították. Ezért Gorbacsov 1991 decemberében önként lemondott államf�i tisztségér�l.

A fentiek alapján tehát feltehetjük a kérdést: e változásokban mekkora szerepe volt Gorbacsovnak? Vezetése alatt számos gazdasági reformot hajtottak végre. Ám meggy�z�désem, hogy mindez nem egyedül Gorbacsov személyes érdeme volt. Alapjában véve a szovjet típusú rendszer nyilvánvaló összeomlása kényszerítene reformjai meghozatalára, de ezek a reformok nem voltak eléggé átfogók, és nem érkeztek idejében. Másképp fogalmazva: voltaképpen a szovjet gazdaság gyenge teljesítménye vezetett Gorbacsov bukásához.

Másfel�l viszont teljes elismerés illeti Gorbacsovot Kelet-Európa "felszabadításában" játszott szerepéért. Hat ország szabadult fel a szovjetek ellen�rzése alól, s ez a változás ma már visszafordíthatatlannak t�nik. Gorbacsov személyes befolyása sem kérd�jelezhet� meg. Az Oroszországban végbemen� liberalizációs törekvések ösztönz�en hatottak a kelet-európai reformfolyamatokra. S�t, Gorbacsovnak az a többször is hangoztatott kívánsága, mely szerint a kelet-európai térség országai járják csak saját útjukat, meger�sítette e változásokat. Továbbá: a dönt� pillanatban, amikor az NDK-ban megkezd�dtek a tüntetések 1989 októberében Gorbacsov személyesen lépett közbe. Hasonló körülmények között a korábbi szovjet vezet�k minden esetben fegyveres csapatokat vezényeltek ki, s a felkelések elfojtásához a rendelkezésükre álló

brutális eszközöket gondolkodás nélkül bevetették. Gorbacsov viszont lebeszélte a Honecker-rendszert arról, hogy er�szakkal fojtsa el a tüntetéseket. Egyszer már tanúi lehettünk egy ilyen döntés következményeinek: amikor Gorbacsov Litvániában nem vetett be katonai er�t, az a szovjet köztársaságok egymás utáni kiválását eredményezte.

Gorbacsovnak a fegyverkorlátozás területén elért eredményekben és a nagyhatalmak közötti hidegháború befejezésében is óriási szerepe volt. Sokak szerint azonban a hidegháború befejez�déséért Ronald Reagant illeti a dics�ség. Tény, hogy az Egyesült Államok a Szovjetuniónál könnyebben viselte volna a fegyverkezési verseny kiadásait, s ennek ellenére Reagan volt az, aki meggy�zte a szovjet vezet�ket arról, hogy a hidegháborút be kell fejezni. Mások szerint viszont egy egyezmény megkötéséhez két fél szükségeltetik, akik egyetértenek egymással, így tehát a fegyverkorlátozási megállapodás létrejöttéért Gorbacsovot és Reagant egyenl� mértékben illeti elismerés.

A fenti vélemények helytállóak lennének, ha a hidegháború kialakulásáért az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót egyenl� mértékben terhelné a felel�sség, de a helyzet nem ez. A hidegháborút Sztálin és utódai terjeszkedési politikája okozta, amire az amerikaiak válasza csak természetes védekezési reakció volt. Mindaddig, amíg a szovjet vezet�k az egész világra szerették volna kiterjeszteni a kommunizmust, a Nyugatnak nem volt módja a konfliktus elkerülésére. Abban a pillanatban viszont, amikor olyan vezet� került a Szovjetunió élére, aki letett err�l, a végeláthatatlannak t�n� hidegháborúnak vége szakadt.

Gorbacsovot a szovjetunióbeli változásokért még nagyobb elismerés illeti meg. A kommunista párt politikai befolyásának csökkenése, a "glasznoszty" széles kör� elterjedése, figyelemre méltó el�relépés a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás terén, az ország általános demokratizálódása Gorbacsov nélkül nem történhetett volna meg. A "glasznoszty" politikájának megvalósítására nem a népakarat kényszerítene Gorbacsovot, s azt a politikai bizottság többi tagja sem szorgalmazta. Az egész Gorbacsov elgondolása volt, aki – az ellenz�k népes táborával szemben – mindvégig kitartott elképzeléseinek megvalósítása mellett, Tehát épp a "glasznoszty" volt az, ami a szovjet típusú rendszer végs� bukását lehet�vé tette. Az, hogy ez a forradalmi változás komolyabb er�szak nélkül ment végbe (legalábbis napjainkig) nagyrészt Gorbacsov politikájának köszönhet�.

Meg kell jegyeznünk, azonban azt is, hogy Gorbacsov sokszor egyáltalán nem számolt tetteinek következményeivel (mint például Németország újraegyesítésével, a Szovjetunió szétszakadásával és a kommunizmus csillagának leáldozásával sem). Egy politikus – s minden ember – hatását a történelemre nem szándékai, hanem tetteinek eredményei határozzák meg.

Természetesen mások (közülük a legtöbben megrögzött antikommunisták) is hozzájárultak a marxizmus bukásához: ex-kommunisták, mint Arthur Koestler és Whittakker Chambers, akik szembesítették a Nyugatot a kommunista rendszer valóságával. Szovjet disszidensek, mint Andrej Szaharov és Alekszander Szolzsenyicin, akik életüket kockáztatták, mikor nyíltan szóltak a Szovjetunióban történtekr�l. Gerillaharcosok, mint Afganisztán, Angola és Nicaragua lázadói, akik bátran harcoltak országukban a kommunista kormányok ellen, s az Egyesült Államok politikusai, mint Harry Truman és Ronald Reagan, akik az amerikai szabadság eszméjét és az amerikai jólétet használták fel, valamint fegyvereket és anyagi eszközöket biztosítottak a kommunizmus elterjedésének megfékezésére és annak végs� megbuktatására.

Mégis, amikor Gorbacsov 1985-ben hivatalba lépett, senki sem láthatta el�re, hogy a kommunista világrendszer hanyatlása oly közel van. Valószín�, hogy ha 1985-ben egy Leninhez vagy Sztálinhoz hasonló személyt választottak volna a Szovjetunió élére, akkor az elnyomó kormány mind a mai napig fennállna, és a hidegháború tovább folytatódna.

Ám 1985-ben nem egy Sztálinhoz hasonló személyt, hanem Gorbacsovot választották a

Szovjetunió élére, akinek nem volt célja sem a Szovjetunió, sem a kommunista párt felszámolása, ám az események alakulása mégis politikájának és az általa mozgásba hozott er�knek a következménye volt. Szándékaitól függetlenül visszafordíthatatlanul megváltoztatta világunk arculatát.

96 MÉNÉSZ i.e. kb. 3100

Ménész – az els� egyiptomi dinasztia tagja – volt Egyiptom els� uralkodója, � alapította meg az egyiptomi királyságot, mely az emberiség történelmében hosszú és dics�séges szerepet játszott.

Ménész születésének és halálának id�pontja ismeretlen, de biztosra vehet�, hogy i.e. 3100 körül élt. Azt megel�z�en Egyiptom, mint állam nem létezett, hanem két független birodalomból állt. Az egyik északon, a Nílus deltájánál, a másik délen, a Nílus völgye mentén helyezkedett el. A Nílus folyási irányát alapul véve az ókori egyiptomi térképeken a folyó torkolatát a lap alján tüntették fel. Éppen ezért az egyiptomiak a delta vidékét nevezték el északnak és az ott fekv� birodalmat Alsó-Egyiptomnak, a délit pedig Fels�-Egyiptomnak. Az igazat megvallva Alsó-Egyiptom királya, Ménész volt az, aki az északi vidék meghódítása után egyetlen állammá egyesítette a két királyságot.

Ménész egy dél-egyiptomi városból, Thiniszb�l származott. Az északi királyságot leigázva, "Fels�- és Alsó-Egyiptom királyának" nevezte magát, ezt a címet az �t követ� fáraók évezredekig megtartották. Az egykori királyságok határaihoz közel Ménész új várost alapított, Memphiszt, amely központi fekvése miatt alkalmas volt arra, hogy az egyesített Egyiptom f�városául szolgáljon. Memphisz, melynek romjai Kairó közelében találhatóak, évszázadokon keresztül egyike volt Egyiptom legjelent�sebb városainak, s hosszú ideig volt az ország f�városa.

Ménészr�l kevés életrajzi adattal rendelkezünk. Egy ókori forrás szerint nagyon hosszú ideig, 62 évig uralkodott, de meglehet, hogy ez az információ kissé túlzó.

A régi id�kr�l szóló sz�kös ismereteink ellenére annyit mégis megállapíthatunk, hogy Ménész tettei óriási jelent�ség�ek. A predinasztikus korban (Ménész el�tti id�szak) az egyiptomi kultúra a sumer – a mai Irak területén él� nép – civilizáció kultúrájánál jóval alacsonyabb fokon állt. Egyiptom egyesítése viszont felszabadítani látszott az egyiptomi népben rejl� képességeket. Az egyesítést követ�en rohamos fejl�désnek indult a társadalmi és kulturális élet. Olyan államigazgatási és társadalmi intézmények jöttek létre a dinasztikus id�szak korai éveiben, melyek-kisebb változtatásoktól eltekintve két évezreden át képesek voltak fennmaradni. A hieroglif írás éppolyan gyorsan fejl�dött, mint az építészet vagy a kézm�vesség. Néhány évszázad alatt az egyiptomi kultúra utolérte a sumerokét, s�t több téren felül is múlta. Egyiptom a Ménészt követ� kétezer év túlnyomó részében – gazdaságát és kultúráját tekintve – minden valószín�ség szerint a világ legfejlettebb állama volt. Kultúrájával kevés civilizáció tudná felvenni a versenyt.

Ménész helyét nem olyan könny� meghatároznunk ezen a listán, mivel nincs közvetlen tudomásunk arról, hogy az északi területek elfoglalásában és Egyiptom egyesítésében mennyire volt fontos a személye. Megbízható adatok hiányában csak feltételezhetjük szerepének jelent�ségét a fent említett eseményekben. Az egyiptomi fáraók nem "báburalkodók", hanem államuk tényleges hatalommal rendelkez� vezet�i voltak. S�t, maga a történelem szolgál bizonyítékul arra, hogy egyetlen királyság sem hajtott végre hódításokat gyenge kez� uralkodóval az élén, s ha mégis, akkor a meghódított területeken képtelenek voltak hatalmuk meg�rzésére. Éppen ezért minden valószín�ség szerint Ménész személyisége nagy befolyással volt korának eseményeire. Hiányos ismereteink ellenére úgy t�nik, hogy Ménész a történelem egyik legkimagaslóbb alakja volt.

97 NAGY KÁROLY 742-814

Nagy Károly frank király a kora középkori Európa legnagyobb uralkodója. Szászország meghódítója s a keresztény Nyugat-Európa megalapítója, egyike volt Európa els�, modern értelemben vett uralkodóinak.

Károly 742-ben született, valószín�leg Aachen városának közelében, mely város kés�bb a Frank Birodalom f�városa lett. Apja Kis Pippin volt, nagyapja Martell Károly frank majordomus, aki 732-ben a Tours és Poitiers közötti csatában legy�zte a muzulmán hit� arabokat, s véget vetett nyugati el�renyomulásuknak. 751-ben maga Pippin is felveszi a királyi címet, s ezzel véget vet a Meroving-dinasztia uralkodásának, létrehozván így egy új uralkodói családot, melyet nagy Károly után Karolingoknak (751-987) neveznek. 768-ban Pippin meghalt, és a Frank Birodalom megoszlott Károly és fivére (Karlmann) között. Karlmann 771-ben meghal, s ez nagy szerencséje Károlynak, valamint az egységes Frank Birodalomnak, hiszen Karlmann halála után a már akkor is Nyugat-Európa leger�sebb államának számító Frank Birodalom a huszonkilenc éves Károlyra száll.

Nagy Károly trónra lépésekor a Frank Birodalom a mai Franciaország, Belgium és Svájc területén helyezkedett el, s a mai Hollandia és Németország egyes részeit is magában foglalta. Károly rövid id�n belül megkezdte területi terjeszkedéseit. Karlmann özvegye és gyermekei Észak-Itáliában, a longobárd királyságban találtak menedéket. Nagy Károly Desiderius longobárd király leányát vette feleségül, majd bevonult Észak-Itáliába, s a longobárdok 774-re dönt� vereséget szenvedtek. De még négy további hadjáratra volt szükség, hogy Károly a Longobárd Királyságot beolvaszthassa birodalmába, s a longobárdokkal elismertesse hatalmát. Karlmann özvegye és gyermekei Nagy Károly kezére kerültek, s azt követ�en soha többé nem látták �ket.

Talán még ennél is fontosabb s minden bizonnyal nehezebb feladatot is jelentett Szászország és Észak-Németország nagy kiterjedés� régiójának meghódítása. A szászok bekebelezéséhez nem kevesebb, mint tizennyolc hadjárat szükségeltetett. Az els�re 772-ben, az utolsóra pedig 803-ban került sor. Kétségtelen, hogy vallási ellentétek is közrejátszottak abban, hogy a szászok elleni háború ennyire elhúzódott s ilyen véres volt. A szászok pogányok voltak, ezért Nagy Károly a kereszténység felvételére kényszerítette szász alattvalóit. Azokat, akik nem voltak hajlandók megkeresztelkedni, vagy a kés�bbiekben visszatértek a pogány hitre, Károly kivégeztette. Becslések szerint Szászország lakosságának több mint egynegyede vesztette életét az er�szakos hittérítések következtében.

Károly Németország déli és Franciaország délnyugati területei ellen is hadjáratokat indított, hogy e régiókban is megszilárdíthassa hatalmát. Birodalma keleti határainak megvédésére háborúk hosszú sorozatába bonyolódott az avarokkal. A hunokkal rokon, ázsiai eredet� avarok a mai Magyarország és Jugoszlávia nagy részét ellen�rzésük alatt tartották. A frank-avar háború végül Nagy Károly gy�zelmével végz�dött, bár a frankoknak sem Szászország keleti vidékét, sem a bajor területeket nem sikerült elfoglalniuk. A Frank Birodalom h�béres államai Németország keleti vidékét�l egészen a mai Horvátországig húzódtak.

Nagy Károly birodalma déli határvidékét is szerette volna biztonságban tudni, ezért 778-ban hadjáratot indított Hispánia ellen. E hadjárat végül is nem járt sikerrel, de ennek ellenére Károly kísérletet tett egy észak-hispániai határvidék megalapítására, a frankok fennhatósága alatt.

A gy�ztes háborúkat követ�en Nagy Károlynak (45 évig tartó uralkodása alatt a frankok 54 hadjáratban vettek részt) sikerült majdnem egész Nyugat-Európát egyesítenie. A birodalom

fénykorában magában foglalta a mai Franciaországot, Németországot, Svájcot, Ausztriát, a Németalföldet, Itália nagy részét s különböz� határvidékeket is. Ez volt az els� alkalom a Római Birodalom bukása óta, hogy egy uralkodónak ismét sikerült Európát hatalma alá vonnia.

Uralkodása alatt Nagy Károly szoros szövetségre lépett a pápasággal, de e kapcsolatban sokkal inkább Nagy Károly szava, semmint a pápáé volt a mérvadó.

Uralkodásának csúcspontja vagy legalábbis élete legemlékezetesebb eseménye császárrá koronázása volt. 800 karácsonyán III. Leó pápa Nagy Károly fejére helyezte a koronát, s egyben a római császárok jogutódjának nyilvánította. Elvben ez a több mint három évszázaddal korábban megsz�nt Nyugatrómai Birodalom újjáéledését jelentette, s azt, hogy Nagy Károly Augustus jogos utódaként lépett a birodalom trónjára.

De téves lenne azt gondolnunk, hogy Nagy Károly birodalma a császári Róma feltámasztása lett volna. El�ször is, a két birodalom által kormányzott területek nagymértékben különböztek. Nagy Károly birodalma hatalmas kiterjedésének ellenére is csak a Nyugatrómai Birodalom felét tette ki. Igaz, Belgiumot, Franciaországot, Svájcot és Észak-Itáliát mindkét birodalom magában foglalta, de Anglia, Hispánia, Dél-Itália és Észak-Afrika, amelyek a Római Birodalomnak szerves részei voltak, nem tartoztak Nagy Károly ellen�rzése alá, s Németországot – amely Nagy Károly birodalmának fontos része volt – a Római Birodalom soha nem foglalta magában. Másrészt Nagy Károly sem születését, sem szemléletmódját, sem pedig m�veltségét tekintve nem volt római. A frankok a germán törzshöz tartoztak, és Nagy Károly anyanyelve az egyik germán dialektus volt, bár tudott latinul is. Élete nagy részét Európa északi területein élte le, f�leg Németországban, s mindössze négy alkalommal látogatott el Itáliába. Birodalmának f�városa nem Róma, hanem Aachen volt, amely város a mai Németország területén található, közel a holland és belga határhoz.

Nagy Károly szokásos politikai éleslátása mintha megsz�nt volna, amikor a trónutódlás kérdésével kellett szembesülnie. Annak ellenére, hogy élete nagy részét Nyugat-Európa egyesítéséért vívott háborúkkal töltötte, nem tudott jobb megoldást találni, mint hogy halála után birodalmát három fia között osztotta fel. Ez a terve nyilvánvalóan csak újabb háborúkkal lett volna megvalósítható. Két id�sebbik fia nem sokkal apjuk halálát követ�en hunyt el, s így legkisebb fia, Jámbor Lajos örökölhette Nagy Károly birodalmát, mely apja 814-ben, Aachenben bekövetkezett halálakor még sértetlen volt. Ám Lajos csakúgy, mint apja, nem tudott megbirkózni az utódlás nehéz kérdésével, így a birodalmat � is a fiai között szerette volna felosztani. Rövid ideig tartó háborúskodást követ�en, Lajos fiai végül is 843-ban megkötötték a verduni szerz�dést, melyben három részre osztották fel a Frank Birodalmat. Kopasz Károly a nyugati (francia), Német Lajos a keleti (német) területeket kapta, Lothár, a legid�sebb fiú pedig a középs� területsávot Burgundiával, Itáliával és a császári címmel.

Vannak néhányan, akik Nagy Károlynak a történelemre tett hatását nálam nagyobbra becsülik. �k azzal érvelnek, hogy Károly újjáélesztette a Római Birodalmat, valamint újraegyesítette Nyugat-Európát, Szászországot nyugat-európai szintre emelte, Nyugat-Európában az �t követ�k számára példát adott, megvédte Nyugat-Európát a küls� fenyegetésekt�l, hozzávet�legesen meghúzta Franciaország, Németország és Olaszország határvonalait, elterjesztette a kereszténységet, és amikor a pápa megkoronázta, évszázados harc vette kezdetét Európában az állam és az egyház között a hatalomért. Számomra az effajta állítások túlzottnak t�nnek. El�ször is, a keresztény Nyugat-Európa nem a Római Birodalom visszaállítását jelentette, s még kevésbé volt annak a Frank Birodalomnak a folytatása, amelyet Nagy Károly örökölt.

Nyugat-Európa egyesítése akkor lett volna valóban figyelemre méltó, ha Nagy Károly erre irányuló terve megvalósul. De Nagy Károly birodalma a halálát követ� harminc év múltán darabjaira hullott, s a kés�bbiekben soha többé nem egyesült.

Franciaország, Németország és Olaszország jelenlegi határainak kialakításában sem Nagy Károlynak, sem Jámbor Lajosnak nem volt szerepe. Olaszország északi határvonala nagymértékben az Alpokat követi. A francia-német határ egy hozzávet�leges nyelvi választóvonal mentén jött létre, mely nagyjából a Római Birodalom északi határvonalánál húzódik.

Szintén indokolatlannak tartom a kereszténység elterjedését kizárólagosan Nagy Károlynak tulajdonítani. A kereszténység már évszázadokkal Nagy Károly uralkodását megel�z�en kezdett elterjedni Európában az északi területek felé, és e terjeszkedés Károly után is tovább folytatódott. A szászok er�szakos megtérítése szükségtelen volt. Angliában az angolszászok mindenféle er�szak nélkül felvették a kereszténységet és az elkövetkezend� évszázadokban a skandináv népek közül is több inkább meggy�z�désb�l, mintsem er�szak hatására tért meg.

Vajon helytálló-e azaz elképzelés, amely szerint Nagy Károly katonai gy�zelmeinek eredményeképpen meg tudta volna védeni Nyugat-Európát az esetleges küls� támadásoktól? Tény, hogy az események nem a várakozásnak megfelel�en alakultak. A IX. század folyamán Európa északi és nyugati partvidékei sorozatosan a vikingek és a norvégok pusztító támadásainak voltak kitéve. Eme eseményekkel egy id�ben kelet fel�l magyar nomád törzsek törtek be Európába, a mohamedánok pedig rabló hadjárataikkal tartották rémületben a kontinens déli vidékét. Ez Európa történelmének egyik legviszontagságosabb id�szaka volt.

A világ és egyházi intézmények között dúló hatalmi harc Európa történelmének meghatározó vonása volt még azokon a területeken is, melyek nem voltak részei a Karolingok birodalmának. Ez a harc, melynek csírái már a középkori egyházban is fellelhet�k voltak, valószín�leg Nagy Károly nélkül is (még ha talán attól egy kissé eltér� módon is) megindult volna. Nagy Károly megkoronázása Rómában váratlan esemény volt, de nem volt dönt� hatással e csatározásokra.

Azt hiszem, nem lenne könny� meggy�zni egy m�vett kínait vagy indiait arról, hogy Nagy Károly személye van olyan fontos, mint például Csin si Huang-tié, Dzsingisz káné vagy Asókáé. Ha pedig személyét Szuj Ven-tivel hasonlítjuk össze, nyilvánvaló, hogy a kínai császár a jelent�sebb kett�jük közül. Kína egyesítésének maradandó hatása volt, míg a Nagy Károly által Nyugat-Európában megteremtett egység alig egy generációval élte túl a császárt.

Kétségtelen azonban, hogy – bár Nagy Károly jelent�ségét az európaiak túlértékelik – rövid távon mégis óriási hatással volt Európa történelmére. Felszámolta a longobárdok és avarok államát, és meghódította Szászországot, de ne feledkezzünk el arról sem, hogy háborúi során hatalmas embertömegek vesztették életüket. Tény az is, hogy a véres eseményekkel párhuzamosan rövid élet� kulturális felvirágzás ment végbe uralkodása alatt, melynek azonban nem sokkal halála után vége is szakadt.

Nagy Károly életpályájának voltak messzebb men� következményei is. Uralkodása után a német császárok évszázadokig tartó, hiábavaló küzdelmekkel próbálták kiterjeszteni hatalmukat Itáliára. Nagy Károly példája nélkül valószín�leg kevesebb figyelmet szenteltek volna e területeknek, és minden bizonnyal nagyobb er�feszítést tettek volna északi vagy keleti irányú terjeszkedésre. Tagadhatatlan viszont az is, hogy a Nagy Károly által megalapozott keresztény Nyugat-Európa egészen a XIX. század elejéig fennmaradt, noha fennállásának nagy részében gyenge volt, s a tényleges hatalom Németország számtalan kis államai között oszlott meg.

Nagy Károly legelismerésreméltóbb tette minden bizonnyal Szászország leigázása volt, mert ezzel ezt a területet bevonta az európai civilizáció f� áramlatába. Ez Julius Caesar galliai hódításával mérhet� csak össze, noha nem volt annyira jelent�s, mivel Szászországnak lényegesen kisebb volt a területe.

98 HOMÉROSZ i.e. VIII. sz.

Évszázadokig folyt a vita arról, hogy ki volt a homéroszi eposzok szerz�je. Mikor, hol és milyen körülmények között keletkezett az Iliász és az Odüsszeia? Mennyire támaszkodtak korábbi m�vekre? Vajon ugyanaz a személy írta-e az Iliászt és az Odüsszeiát? Lehet, hogy Homérosz valójában nem is élt, s hogy a két eposz csak szájhagyomány útján terjed� legendák gy�jteménye vagy csak különböz� szerz�k egybegy�jtött eposzai. Ha a tudósok, akik éveken keresztül próbálták e kérdéseket megválaszolni, s mind a mai napig képtelenek voltak azonos álláspontot kialakítani, akkor hogyan adhatna választ e kérdésekre egy magamfajta hétköznapi ember. Természetesen én sem tudom a válaszokat; s�t ahhoz, hogy eldönthessem, hol szerepeljen Homérosz e listán (ha egyáltalán helye van rajta), a következ� szempontok szerint alakítottam ki a véleményemet.

Els� feltételezésem, hogy az Iliásznak csak egy szerz�je volt. (Az eposz túlságosan egységes ahhoz, hogy azt gondolhassuk, többen írták!) A Homéroszt megel�z� évszázadokban a görög költ�k ugyanebben a témában több, rövidebb költeményt is írtak, s így Homérosz sokat meríthetett munkáikból, de Homérosz Iliásza sokkal gazdagabb annál, hogysem csupán a keletkezését megel�z� költemények gy�jteménye lenne. Homérosz valószín�leg válogatott e m�vekb�l, s kivételes írói tehetségével átrendezte és átírta �ket. Ennek a munkának az eredménye az Iliász. (Homérosz, e remekm� alkotója, az i.e. VIII. században élt, bár egyesek szerint jóval korábban.)

Másodsorban úgy gondolom, hogy az Odüsszeia szerz�je ugyanaz, mint az Iliász írója. S noha vannak, akik e két eposzt két különböz� szerz�nek tulajdonítják (véleményüket a két m� stílusbeli különbségére alapozva), én úgy vélem, hogy egészükben vizsgálva �ket, a bennük rejl� hasonlóság több mint a különbség.

Az elmondottak alapján úgy hiszem világosan kit�nik, hogy nagyon keveset tudunk Homéroszról, s hogy valójában nincsenek megbízható életrajzi adataink róla. A korai görög id�kbe visszanyúló legenda szerint Homérosz vak volt. Két eposzában azonban felt�n�en gazdag képzel�erejér�l ad tanúbizonyságot, amib�l arra következtethetünk, hogy ha vak volt is, minden bizonnyal nem vaknak született. Az eposz nyelvezete arra enged következtetni, hogy Homérosz az Égei-tenger keleti partvidékér�l, Jóniából származott.

Nehéz elképzelnünk, hogy egy ilyen terjedelm� és ennyire gondosan megszerkesztett költemény megalkotása írás nélkül is lehetséges. Ennek ellenére a legtöbb tudós egyetérteni látszik abban, hogy e m�vek nagy részükben vagy talán teljes egészükben szájhagyomány útján terjedtek. Véleményem szerint elképzelhetetlen, hogy e terjedelmes m�vek (28 000 verssor) – anélkül, hogy keletkezésükt�l számított rövid id�n belül lejegyezték volna �ket – változatlan formában, kizárólag szájhagyomány útján terjedtek volna. Mindenesetre, az i.e. VI. században már klasszikusoknak számítottak, de Homérosz életrajzi adatait akkor már homály fedte. Az Odüsszeiát és az Iliászt a görögök legkiemelked�bb irodalmi alkotásuknak tekintették. Meglep�, hogy az évszázadok folyamán, az irodalmi stílusok változásai ellenére, Homérosz népszer�sége töretlen volt.

Tekintettel hírnevére, félve rangsoroltam �t ennyire hátra e névsorban, de tettem ezt ugyanazért, amiért más irodalmi nagyságokat és m�vészeket is hátra soroltam. Homérosz esetében óriási ellentét mutatkozik hírneve és a világra tett hatása között. Noha m�veit ma is tanítják az iskolában, napjainkban nagyon kevesen vannak azok, akik befejezvén középiskolai

vagy egyetemi tanulmányaikat, ismét kezükbe veszik �ket. Ez az, amiben homlokegyenest ellenkezik Shakespeare-rel, akinek drámáit és szonettjeit ma is sokan olvassák, s akinek színpadra állított darabjai mind a mai napig igen népszer�ek.

S�t, Homérosztól idézni is ritkán szoktunk, s a hétköznapi nyelvben is alig használjuk fordulatait. Mint láthatjuk, ebben is más, mint Shakespeare vagy Benjamin Franklin vagy Omar Hajjám. A sokak által oly gyakran emlegetett mondás: "a penny saved is a penny earned" valóban hatással lehet az emberek viselkedésére vagy politikai döntéseire. Homérosznak azonban napjainkban nemigen van ehhez fogható gyakran idézett sora.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis miért szerepel neve ezen a listán. Több okból is. Nagyon sok az olyan ember, aki az évszázadok folyamán személyesen hallotta, vagy olvasta Homérosz eposzait. Az ókorban Homérosz költeményei sokkal nagyobb népszer�ségnek örvendtek, mint manapság. Görögországban, széles körben ismerték �ket, s nagy befolyással voltak a görögök vallási és etikai magatartásformáira. Az Odüsszeiát és az Iliászt nemcsak irodalmi m�veltség� értelmiségiek ismerték jól, hanem hadvezérek és politikusok is. Sok ókori római hadvezér idézett Homérosztól, s Nagy Sándor csatáiban mindig magánál hordta az Iliász egy példányát. S�t sokaknak még ma is Homérosz a kedvenc szerz�je, s többnyire mindannyian olvastuk m�veit (legalábbis részleteiben) az iskolában.

Homérosz hatása az irodalomra talán még ennél is figyelemre méltóbb. Hatott az összes klasszikus görög költ�re és drámaíróra. Csak hogy néhány nevet említsek: Szophoklész, Euripidész és Arisztotelész mind a homéroszi hagyományokat követték, s mindannyiuk irodalmi ihletettsége is t�le ered.

Hasonló hatással volt az ókori költ�kre is, akik költészetét követend� példának tartották. Vergilius – akit a rómaiak a legnagyobb költ�jüknek tekintettek – Aeneis cím� eposzának írásakor tudatosan követte az Iliász és az Odüsszeia mintáját.

Homérosz még a modern id�k irodalmában is érezteti hatását, és ha közvetlenül nem is, de olyan írók közvetítésével, mint Szophoklész vagy Vergilius, jelen van a mai írók alkotásaiban. A történelemben nincs még egy olyan szerz�, akinek m�vei a világ ilyen nagy részére és ilyen hosszú ideig hatással lettek volna.

S a legfontosabb, amiért Homérosz neve e könyvben szerepel, a következ�: Tolsztoj biztosan olvasottabb volt az elmúlt évszázadokban, mint Homérosz, következésképp hatása is nagyobb e században, de az � m�vei nem 2700 éven keresztül hatottak az emberiségre, miként Homérosz eposzai. � csak 100 éven keresztül hatott. A homéroszi 2700 év, borzasztóan hosszú id�, s nehéz lenne még egy olyan szerz�t találnunk, akit emberi vonatkozásaiban Homéroszhoz hasonlíthatnánk.

99 JUSTINIANUS 483-565

Justinianus keletrómai császár, mint a római jog megalkotója lett híres. Justinianus törvénykönyve a jogtudományokban jártas zseniális személy keze munkáját �rzi. A törvénykönyv keletkezését követ�en Európa sok országában, alapjaiban változtatta meg a törvénykezést. Valószín�leg nincs még olyan törvénykönyv, amely ilyen nagy hatással lett volna a világra.

Justinianus 483-ban született a mai Jugoszlávia területén fekv� Tauresiumban. I. Justinus unokaöccse volt, aki írástudatlan trák paraszti sorból került a hadseregbe, majd lett a Keletrómai Birodalom császára. Justinianus, paraszti származása ellenére, nagybátyja segítségének köszönhet�en jó neveltetést kapott, s gyorsan haladt tanulmányaiban. 527-ben a gyermektelen Justinus társcsászárává fogadta Justinianust. Justinus 527-ben bekövetkezett halála után Justinianus egészen 565-ig a Keletrómai Birodalom egyedüli császára volt.

476-ban, hét évvel Justinianus születése el�tt a Nyugatrómai Birodalom barbár germán törzsek támadásai következtében széthullott, s csak a Keletrómai Birodalom maradt fenn, f�városával, Bizánccal. Justinianus célja az elveszett nyugati területek visszaszerzése és a római világbirodalom helyreállítása volt, s energiájának nagy részét e cél megvalósításának szentelte. Elképzeléseit részben sikerült is valóra váltania, Itáliát, Észak-Afrikát és Hispánia egy részét vissza tudta szerezni a germánoktól.

Justinianus helyét ezen a listán azonban nem annyira katonai h�stetteiért, hanem sokkal inkább a római jog megteremtésében játszott szerepéért kapta. Már 528-ban, egy évvel hivatalba lépése után, megbízást adott egy birodalmi törvénykönyv megalkotására. A könyv els� formájában, 529-ben látott napvilágot, majd módosított változatát 534-ben fogadták el, s a könyvben nem szerepl�, de addig érvényben lév� rendeleteket és törvényeket hatályon kívül helyezték. Ez a kódex alkotta a Corpus Iuris Civilis els� kötetét. Második része a Kivonat (Digest), a kiváló római jogtudósok nézeteinek gy�jteményét tartalmazta. A harmadik kötet, az Institutes, alapjában véve joghallgatók kézikönyvéül és szöveggy�jteményéül szolgált. A kódexb�l kimaradt, hatályon kívül helyezett törvényeket Novellae címen gy�jtötték kötetbe, s azt Justinianus halála után adták ki.

Justinianus természetesen katonai és államigazgatási elfoglaltságai miatt nem egymaga állította össze a polgári és büntet�jogi törvények gy�jteményét, a Corpus Iuris Civilist. Az általa elrendelt kodifikációt valójában jogtudósok egy csoportja végezte a kiváló ügyvéd és jogi szakért�, Tribonius vezetésével.

A rendkívül energikus Justinianus az államigazgatás megreformálására is nagy gondot fordított, s az állami korrupció elleni következetes harca részben sikerrel is járt. A császár támogatta azokat, akik kereskedelmi vagy kézm�ipari tevékenységet folytattak, s nagy építkezésekbe kezdett a birodalom területén. Uralkodása alatt számos er�dítmény, kolostor és templom épült – például a híres Hagia Szófía – Bizáncban. Ezek az építkezések és a háborúk az adóterhek növekedéséhez és a köznép elégedetlenségéhez vezettek. 532-ben a nép fellázadt Justinianus ellen. Ezt a felkelést manapság a jelszava nyomán nika lázadásként (nika! – annyit tesz: gy�zz!) emlegetjük. Ennek a felkelésnek kis híján sikerült megfosztania a trónjától Justinianust, de a császár végül is leverte a lázadást, s megszilárdította a hatalmát: Ezután, egészen 565-ben bekövetkezett haláláig, rendkívüli népszer�ségnek örvendett.

Justinianusnak nagy segítségére volt felesége, Theodora császárné is. Theodora az 500-as évek elején született. Fiatal korában színészn� és kurtizán volt, s egy törvénytelen gyermeknek adott

életet. Huszonéves korában találkozott Justinianusszal, akinek a szeret�je lett. 525-ben házasodtak össze, éppen két évvel Justinianus trónra lépése el�tt. Justinianus már korábban felismerte a feleségben rejl� rendkívüli adottságokat, s Theodorát társuralkodóvá fogadta, és különféle diplomáciai feladatokkal bízta meg. Theodora nagy szerepet játszott a törvényhozásban, többek között � fogadtatta el a n�k helyzetének és jogainak javításáról szóló rendelkezéseket is. Theodora 548-ban bekövetkezett halála súlyos veszteséget jelentett Justinianusnak, ám ennek ellenére uralkodásának hátralév� tizenhét éve sikeresnek nevezhet�. A gyönyör� és fenséges Theodorát számos m�vészeti alkotásban örökítették meg.

Justinianus a római jog alapját képez� Corpus Iuris Civilis jelent�ségének köszönheti, hogy rangsorolásunkban erre a helyre került. A Corpus Iuris Civilis az európai kontinensen kialakulóban lév� jogrendszerek alapját képezte.

A Corpus Iuris Civilist nem mindenhol fogadták el teljes terjedelmében, de egyes részei meghonosodtak az általános európai polgári jogrendszerekben, s�t Európa számos országában a jogi tanulmányok alapját képezték. S mivel ezeknek a polgárjogi törvényeknek egy részét több, Európán túli ország is bevezette, a Corpus luris Civilis hatása rendkívülinek mondható.

Hibát követnénk el azonban, ha Justinianus Törvénykönyvének jelent�ségét túlbecsülnénk. A Corpus Iuris Civilis mellett egyéb események is hatással voltak a polgárjog fejl�désére. Példának okáért a törvények, illetve szerz�dések inkább a kereskedelmi gyakorlatból és a kereskedelmi törvényszékek határozataiból, mintsem a római jogból erednek. A germán és az egyházi jog is befolyással volt a polgári törvények kialakulására. Századunkban az európai törvények és jogrendszerek természetesen nagy változásokon mentek keresztül. Napjainkban, a legtöbb jogállamban fennálló tulajdonjog már nem sok hasonlóságot mutat Justinianus törvénykönyvével.

100 MAHÁVÍRA i.e. kb. 599-kb. 527

A dzsainisták rendszerint Mahávíraként (nagy h�sként) emlegetik a dzsainizmus megalapítóját, Vardhamanát.

Vardhamana i.e. 599-ben született India azon északkeleti vidékén, ahonnan a nála egy generációval korábban élt Gautama Sziddhártha Buddha is származott. Kett�jük élete meglep� módon sok hasonlóságot mutat. Vardhamana gazdag család másodszülött gyermekeként látta meg a napvilágot, s csakúgy, mint Buddha, fény�z� körülmények közt nevelkedett. Harmincéves korában azonban megcsömörlött a kényelemt�l és jólétt�l, lemondott vagyonáról, otthagyta a családját (feleségét és leányát) és az élet teljességéhez vezet� utat kezdte kutatni.

Vardhamana a kis létszámú, aszkéta Pársvanátha rendbe állt be szerzetesnek. Tizenkét éven keresztül meditált és mindvégig szerény, aszketikus körülmények között élt. Gyakran böjtölt, és semmiféle tulajdonnal nem rendelkezett, még egy bögréje vagy tálkája sem volt, melyb�l ihatott, vagy ehetett volna. S noha kezdetben még viselte egyetlen ruhadarabját, egy id� után még attól is megvált, és teljesen mezítelenül sétált. Még a rovarokat sem söpörte le mezítelen testér�l, ha azok rámásztak, csípéseikkel sem tör�dött. Mahávírát megjelenése és viselkedése miatt még Indiában is kigúnyolták és sértegették (ahol pedig a vándorló szent emberek sokkal gyakoribb jelenségnek számítanak, mint Nyugaton), de � mindezzel nem tör�dött.

Negyvenkét éves korában világossá vált számára, hogy eljutott a Nirvánába, s élete hátralév� harminc évében a lélek legmélyebb titkainak megismerésér�l prédikált. I.e. 527-ben halt meg és sok tanítványt hagyott maga után.

Mahávíra tanai nagyon közel állnak a buddhizmushoz és a hinduizmushoz. A dzsainizmus szerint az ember testével együtt nem hal meg a lelke, hanem egy másik él�lényben tovább él (nem feltétlenül egy másik emberben). A lélekvándorlásnak ez az elmélete a dzsainista filozófia egyik alapja. A dzsainisták szintén hisznek a karmában, abban, hogy egy cselekedet erkölcsi következményei a kés�bbiekben befolyással vannak az azokat elkövet� személy életére. A dzsainizmus f� célja az ember lelkének b�nökt�l való megtisztítása és a Nirvánába juttatása. Mahávíra szerint ez az érzéki örömök megtagadásával érhet� el. A dzsainista szerzetesek szigorú aszkézisben élnek. Itt kell megjegyeznünk, hogy a dzsainizmus szerint az éhhalál dicséretre méltó "tettnek" számít!

A dzsainizmus másik fontos tanítása az ahimsza, mely szerint semmiféle életet nem szabad kioltani, sem emberét, sem állatét. E hitük következményeként a dzsainisták vegetáriánusok. A hív� dzsainisták azonban még az ahimsza tanánál is sokkal messzebbre képesek elmenni. Egy hív� dzsainista még egy legyet sem öl meg, nem étkezik sötétben, mivel véletlenül lenyelhetne egy bogarat, s így megölné azt. S�t egy igazhit� és jómódú dzsainista felfogad valakit, hogy míg sétál, söpörje el�tte az utcát, nehogy véletlenül rálépjen egy bogárra vagy hernyóra, s ezzel megölje.

Mindebb�l logikusan következik, hogy a vallásos dzsainista nyugodt lélekkel nem szánthatja fel a földet. S valóban, a dzsainisták nem is foglalkoznak mez�gazdasággal. Ugyanezen oknál fogva vallásuk tiltja sok más fizikai munka végzését is. A dzsainizmus kit�n� példa arra, hogy egyes vallási nézetek mennyire drasztikusan befolyásolhatják egy egész közösség életformáját. S annak ellenére, hogy a dzsainisták a mez�gazdasági tevékenységeknek kedvez� környezetben élnek, többségük évszázadokon át kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkozott. A dzsainisták, vallásukból következ�en, nagyon szorgalmas emberek. Így az sem meglep�, hogy virágzó

közösséget alkotnak, s hogy India szellemi és m�vészeti életében er�teljesen jelen vannak. A dzsainizmusban eredetileg nem volt kasztrendszer, de a hinduizmus hatására átvették ezt az

anyagi alapokon szervez�d� társadalmi felosztást, bár közel sem olyan szigorú feltételekkel, mint a hinduizmusban. Annak ellenére, hogy Mahávíra soha nem beszélt Isten vagy istenek létezésér�l, a hinduizmussal való kapcsolat mégis az istenek tiszteletét eredményezte. S mivel Mahávíra gondolatait nem vetette papírra, elkerülhetetlen volt, hogy hívei, amikor a szent szövegeket akarták tanulmányozni, a hinduizmus írásaihoz fordultak. A hatás azonban kölcsönös volt, hiszen a hindukra nagy hatást gyakorolt a dzsainisták tiltakozása az állatáldozat és a húsevés ellen. Továbbá: a dzsainisták ahimsza tana mind a mai napig hatással van az indiaiak gondolkodásmódjára is. Például Gandhira nagy benyomást tettek Rajacsandra (1867-1900) dzsainista filozófus tanításai, akit gurujainak egyikeként ismert el.

A dzsainisták soha nem alkottak nagyszámú szektát és napjainkban is csak mindössze három és fél millióan élnek India területén. Ez a világ népességéhez viszonyítva nagyon elenyész� számnak t�nhet, de ha összeadnánk, hogy az elmúlt két és fél évezredben hányan voltak dzsainisták, akkor nagy szám jönne ki. Mahávíra jelent�ségének megítélésekor számításba kell vennünk azt is, hogy a dzsainizmus mind a mai napig óriási hatással van hívei életére, talán még nagyobb, mint más vallások.

A KÖNYVB�L KIMARADT, DE EMLÍTÉSRE MÉLTÓ SZEMÉLYEK JEGYZÉKE

Míg e könyvet írtam, sok barátom és munkatársam tett javaslatot különféle történelmi személyiségek nevének említésére, akikr�l szerintük érdemes lett volna szólnom ebben a könyvben.

Ezek közül a javaslatok közül csak nagyon keveset tudtam elfogadni, különböz� okok miatt. Az alábbiakban felsorolok még 100 érdekes személyiséget, akik ugyan nem tartoznak a történelem legkimagaslóbb alakjai közé, de kétségtelen, hogy sokuk neve vita tárgyát képezhetné, hogy beleillik-e gy�jteményembe vagy sem.

A következ� oldalakon tíz személyr�l találhatunk tömör elemzést, utalva arra, hogy �k miért maradtak ki az els� százból. E tíz híres alak nevét nem állítottam fontossági sorrendbe, tehát ha e listát kib�vítenénk, akkor ez a tíz ember nem 101-110-ig kapna helyet e névsorban, s az alábbi nevek sem 101-200-ig vannak rangsorolva, hanem ábécé szerint.

Ábrahám (bibliai pátriárka) Aiken, Howard H. Aiszóposz Anthony, Susan B. Aquinói Szent Tamás Arisztarkhosz, Számoszi Arkhimédész Arkwright, Richard Armstrong, Neil Atatürk, Kemál Babbage, Charles Becquerel, Antoine Henri Bentham, Jeremy Bismarck, Otto von Bohr, Niels Broglie, Louis de Carnot, Nicolas Sadi Churchill, Winston Clausewitz, Karl von Clausius, Rudolf Curie, Marie Daimler, Gottlieb Dante, Alighieri Dávid király Démokritosz Eddy, Mary Baker Ehnaton (fáraó) Ettinger, Robert C. W. Ézsajás Fox, George Franklin, Benjamin Friedan, Betty Frigyes, porosz király (Nagy Frigyes)

Galenus, Claudius Gandhi, Mahátma Gauss, Karl Friedrich Hammurápi Hegel, Georg Wilhelm Friedrich VIII. Henrik Henrik (Tengerész) Herzl, Theodor Hippokratész Hobbes, Thomas Hunon, James Jeanne d'Arc Jelcin, Borisz Kant, Immanuel Keynes, John Maynard Kheopsz (fáraó) Khorana, Har Gobind King, Martin Luther Kinsey, Alfred C. Kirchoff, Gustav Robert Kubiláj kán XIV. Lajos Leibniz, Gottfried Wilhelm Lenoir, Étienne Leonardo da Vinci Lincoln, Abraham Liu Pang Madison, James Magell�n Meidzsi tennó (Mucuhito császára) Mengyelejev, Dmitrij Montesquieu Montessori, Maria Morse, Samuel Mozart, Wolfgang Amadeus I. Muávija (az Omajjád-dinasztia kalifája) O'Neill, Gerard K. Pascal, Blaise Pavlov, Ivan Picasso, Pablo Polo, Marco Ptolemaiosz Püthagorasz Reagan, Ronald Rembrandt Roosevelt, Franklin Delano Sankara

Schrödinger, Erwin Shockley, William B. Smith, Joseph Szókratész Szophoklész Szun Jat-szen Sz�z Mária Talbot, William Henry Fox Teller Ede Thoreau, Henry David Timurlenk Townes, Charles H. Truman, Harry S. Volta, Alessandro Waksman, Selman A. Watson, James D. Watson-Watt, Robert A. Wollstonecraft, Mary Wright, Frank Lloyd Zvorikin, Vlagyimir

AQUINÓI SZENT TAMÁS 1225-1274 Aquinói Szent Tamást, az itáliai származású domonkos rendi szerzetest teológiai írásai és a Summa Theologiae cím� m�ve, melyben a keresztény tanítás elveit fogalmazza meg, tették ismertté.

Biztosan állíthatjuk, hogy a világon nincs még egy olyan személy, aki ennyire részletesen és ilyen nagy gondossággal dolgozott volna ki egy átfogó filozófiai rendszert, mint Aquinói Szent Tamás. Az olvasó, még ha nem ért is egyet feltételezéseivel vagy következtetéseivel, szinte tehetetlenül áll e férfiú leny�göz�, ellenállhatatlan intelligenciája el�tt. Pedig Aquinói Szent Tamás írásainak jelent�s részében elvont metafizikai kérdésekkel foglalkozik, így sokan semmi gyakorlati hasznát nem is látják a m�vek tanulmányozásának. Aquinói Szent Tamás m�veiben erkölcsi kérdésekr�l is értekezik. E témában keletkezett írásai – eltekintve attól, hogy azokat korábban már rendszerbe foglalták a kereszténység erkölcsi tanaiban – nem sokat változtattak sem az erkölcsi normákon, sem pedig a politikai szemléletmódon. Az sem valószín�, hogy Aquinói Szent Tamás írásait olvasván oly sokan tértek volna át a keresztény hitre. Így megállapíthatjuk, hogy bár elméletei bölcsek és igazak voltak, sem a történelemre nem voltak nagy hatással, sem az emberiségre. Ez az oka annak, hogy neve nem szerepel az els� száz között.

ARKHIMÉDÉSZ i.e. 287-212 Arkhimédész az ókor legkiválóbb matematikusaként és természettudósaként ismert. Vannak, akik az emel�k elméletét és a fajsúly fogalmának megalkotását is neki tulajdonítják.

Valójában azonban az emel�t már évszázadokkal Arkhimédész el�tt ismerték és használták. Viszont � volt az els�, aki m�ködésének elvét világosan kidolgozta, de ez nem változtat azon, hogy Egyiptomban már korábban gyakran és eredményesen használtak emel�t.

Arkhimédész törvénye (a homogén anyagok súlyának és térfogatának hányadosából kiszámítható a fajsúly értéke) valószín�leg már �t megel�z�en ismert volt. Hérón, Szürakuszai királya, aki azzal gyanúsított egy aranym�vest, hogy ezüstöt kevert egy aranykoronába, felkérte Arkhimédészt, mutassa ki a csalást a tárgy károsodása nélkül. Arkhimédész fürdés közben megfigyelte, hogy teste sokkal könnyebbnek t�nik a vízben, mint egyébként és így rájött a megfelel� módszerre (felfedezvén a nevét visel� törvényt). A kádból kiugorva rohant végig az utcákon, és a felfedezést�l elragadtatva azt kiabálta: "Heuréka!" ("Megtaláltam!") Arkhimédész törvénye azonban nem más, mint egy már ismert elmélet elmés gyakorlati alkalmazása, s nem egy új elmélet felfedezése.

Arkhimédész kétségtelenül kiváló matematikus volt. Nagyon közel jutott az integrálszámítás felfedezéséhez, 1800 évvel Isaac Newtont megel�zve, akinek végül is sikerült megfogalmazni a szabályt. Sajnálatos módon azonban Arkhimédész idejében a matematikai jelölési rendszer alkalmatlan volt a szabály megalkotására, és Arkhimédészt követ�en sem voltak olyan igazán kimagasló tehetség� matematikusok, akik megkezdett munkáját befejezték volna. Arkhimédész briliáns matematikai meglátásai ezért sokkal kisebb hatást fejtettek ki, mint várható lett volna. Éppen ezért úgy t�nik, hogy Arkhimédész hatása a világra, noha rendkívül tehetséges volt, nem volt elegend� ahhoz, hogy ebben a könyvben az els� száz személy között jelölhessük ki a helyét. CHARLES BABBAGE 1792-1871 Charles Babbage angol matematikus és feltaláló egy teljes évszázaddal a modern elektronikus

számológépek kifejlesztése el�tt táblázatok kiszámítására alkalmas mechanikus számológépet készített. E találmányát "analitikai gépnek" nevezte el, mely elvben mindazokat a m�veleteket képes volt elvégezni, amelyeket a mai modern számológépek (noha közel sem olyan sebességgel, mivel az analitikai gép nem úgy volt megtervezve, hogy elektronikusan m�ködtethet� lett volna). Sajnos mivel a XIX. századi technológia nem volt elég fejlett, Babbage nem tudta befejezni gépének építését a ráfordított óriási pénzösszegek és rengeteg id� ellenére sem. Halála után ragyogó ötletei szinte teljesen feledésbe merültek.

A Harvard Egyetemen végzett Howard H. Aiken 1937-ben felfigyelt Babbage írásaira. Aiken maga is egy számítógép tervezésével próbálkozott és el volt ragadtatva Babbage ötleteit�l. Az IBM-mel együttm�ködve Aiken létrehozta az els� általánosan használható számítógépet a Mark-I-et, 1946-ban. Két évvel a Mark-I üzembe helyezését követ�en a mérnökök, és feltalálók egy másik csoportja befejezte az ENIAC-ot (Electronic Numerical Integrator and Calculator), a legels� kizárólagosan elektronikus elemekkel m�köd� számítógépet, s attól kezdve a komputertechnológia rohamos fejl�désnek indult. Mivel a számítógépek már napjainkban is oly nagy szerepet játszanak a világban, s minden valószín�ség szerint a jöv�ben szerepük csak fokozódik, szándékomban állt Charles Babbage nevét e könyv százas rangsorában említeni. Hosszas mérlegelés után azonban arra a következtetésre jutottam, hogy Babbage hozzájárulása a számítógépek fejl�déséhez nem volt sokkal nagyobb, mint Aikené vagy John Mauchlyé és J. P. Eckerté (akik az ENIAC tervezésében játszottak vezet� szerepet). S ami azt illeti, még legalább három személy nevét illik megemlítenünk, akiknek a közrem�ködése Babbage-éhoz fogható, s akik Babbage el�dei voltak: Blaise Pascalét, Gottfried Leibnizét és Joseph Marie Jacquard-ét. Pascal, a francia származású tudós, matematikus és filozófus 1647-ben feltalált egy mechanikus számológépet. 1671-ben Gottfried Wilhelm von Leibniz, filozófus és matematikus kieszelt egy olyan szerkezetet, mely tudott összeadni, kivonni, osztani és szorozni is. S Leibniz volt az els�, aki rámutatott a kettes számrendszer fontosságára, mely rendszert a modern számítógépeknél nagymértékben alkalmazzák. A francia Jacquard a XIX. század hajnalán feltalált egy olyan gépet, amely lyukkártyák alkalmazásával vezérelte a szöv�széket. A Jacquard-szöv�szék a kereskedelemben nagy sikert aratott, jelent�s hatással volt Babbagera, valamint az amerikai Herman Hollerithre is, aki a XIX. század vége felé szintén lyukkártyákat alkalmazott a népszámlálások adatainak összegezéseinél.

Éppen ezért a modern számítógép kifejlesztéséért többeket illet elismerés, és bár az el�bb említett személyek mind jelent�s mértékben járultak hozzá a sikerhez, egyik�jük sem t�nik ki sokkal a többi közül. Így sem Babbage, sem a többiek nem szerepelnek a könyv els� részében.

KHEOPSZ i.e. 2600 k. Az egyiptomi fáraó, Hufu (görögül Kheopsz) nevét az El-Gízában található piramis �rizte meg az utókornak, mely temetkezési célokra épült. Hufu születésének és halálának dátuma ismeretlen, de feltehet�en i.e. 2600 körül élt. Tudjuk, hogy uralkodása alatt Egyiptom f�városa Memphisz volt, s hogy hosszú ideig uralkodott, mást azonban nemigen ismerünk életéb�l. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy a Kheopsz-piramis az emberiség leghíresebb és legfigyelemreméltóbb építészeti alkotása. Még az ókorban is a világ hét csodája között tartották számon. S noha a többi hat alkotás azóta már romjaiban hever, a Kheopsz-piramis maradványai mind a mai napig emlékm�vet állítanak az építtet� fáraónak.

Az építmény tökéletessége, csakúgy, mint méretei, félelmetesek. Annak ellenére, hogy a piramis tetejének fels� tíz métere elpusztult, még így is 146,6 m-rel magasodik a föld fölé (ami

kb. egy 35 emeletes épület magassága. Hozzávet�legesen 2 300 000, egyenként átlagosan két és fél tonnás k�tömböt használtak fel az építkezéskor. De mivel a Kheopsz-piramis bels� kamrák, és járatok egész rendszerét foglalja magában, építésekor különböz� méret� köveket kellett felhasználni, ami még inkább megnehezítette a munkálatokat.

Mind a mai napig nem tudjuk, hogyan voltak képesek az ókori egyiptomiak 4600 évvel ezel�tt mindenféle modern felszerelés és gépezet segítsége nélkül létrehozni ezt a monumentális alkotást. Minden bizonnyal gondos tervezést és jól szervezett közigazgatási rendszert igényelt e gigantikus elképzelés kivitelezése. Ha elfogadjuk azt a feltételezést, amely szerint húsz évbe tellett a Kheopsz-piramis felépítése, akkor ez azt jelenti, hogy az épít�knek átlagosan több mint háromszáz követ kellett nap, mint nap a helyére illeszteniük. Nyilvánvaló, hogy a k�tömbök kifejtése s a piramis területére való elszállítása, kívánt méretre vágása és pontos helyére illesztése embert próbáló feladat volt. Valószín�leg egész hajóhad kellett a k�tömbök szállításához, és az építkezésen dolgozó munkások seregének ellátására jól szervezett "kiszolgáló személyzetre" lehetett szükség.

A Kheopsz-piramis már több mint 4500 éve áll, és valószín�leg még akkor is állni fog, amikor a modern id�k mérnökei által tervezett összes épület már elporladt, ugyanis majdhogynem elpusztíthatatlan. Még egy atomtámadás sem tudná elsöpörni a föld színér�l! Lassanként azért mégis kopik, de az erózió jelenlegi mértékét tekintve még több mint egymillió évig fenn fog maradni.

Az el�bbiekb�l nyilvánvalóan kit�nik, hogy Kheopsz, aki valóban rajtahagyta kézjegyét a világon, óriás hírnévnek örvend, a Földön eddig élt emberek közül talán a legnagyobbnak. (Fognak-e még emlékezni akár Napóleonra vagy Nagy Sándorra tízezer év múlva?) De hírnév és befolyás között nagy a különbség, s bár Kheopsz minden bizonnyal óriási hatással volt egyiptomi kortársaira, idegen nemzetekre és az utókorra személye nem volt nagy befolyással.

MARIE CURIE 1867-1934 Marie Curie (eredeti nevén Maria Sklodowska) sokkal híresebb, mint azok a tudósok, akiket én e könyv els� száz személye közé soroltam. Úgy látom azonban, hogy hírnevét nem annyira tudományos munkája fontosságának, hanem sokkal inkább annak köszönheti, hogy amit tett, mint n� tette. Munkássága azt bizonyította, hogy egy n� is képes magas színvonalú tudományos kutatások elvégzésére, és ezért személye, olyannyira híressé vált, hogy sokan úgy képzelik, � fedezte fel a radioaktivitást. Valójában ez Antione Henri Becquerel érdeme. Becquerel els�bbsége nem kérd�jelezhet� meg, mivel Marie Curie, férjével, Pierre-rel, aki hozzá hasonlóan nagy tehetség� tudós volt, csak Becquerel tanulmányának olvasása után fogott hozzá kutatásaihoz.

Marie Curie hírnevét a rádium nev� kémiai elem felfedezésének köszönheti, melyb�l elkülönítette a polóniumot (a név szül�földjére utal). Mindezek csodálatra méltó dolgok, de a tudományos elméletek terén nem nagy jelent�ség�ek.

1903-ban Marie és Pierre Curie, Henri Becquerellel együtt, fizikai Nobel-díjat kapott. 1911-ben Marie Curie-t a kémiai Nobel-díjjal is kitüntették, s � volt az els� a világon, akinek két Nobel-díjat adományoztak.

Érdemes megemlítenünk, hogy miközben Marie Curie legfontosabb tudományos kutatásait végezte, gyerekeket szült és nevelt fel. Legid�sebb lányából, Iréne-b�l szintén sikeres tudós lett. Iréne is egy tehetséges tudóshoz, Jean Frédéric Joliot-hoz ment feleségül, akivel együtt dolgozott és fedezte fel a mesterséges radioaktivitás elméletét. Ezért a felfedezésükért (melyet a

természetes radioaktivitás felfedezésének "leszármazottjaként" emlegetnek) 1935-ben Iréne Curie és Jean Frédéric Joliot Nobel-díjat kapott. Marie Curie másodszülött lányából, Éve-b�l híres zenész és író lett. Micsoda család!

Marie Curie feltehet�leg a radioaktív anyagokkal való érintkezés következtében, leukémiában halt meg. BENJÁMIN FRANKLIN 1706-1790 Azt hiszem, biztosan állíthatjuk, hogy Benjamin Franklin a történelem egyik legismertebb polihisztora volt, s még a világhír� Leonardo da Vincinél is szélesebb körben ért el említésre méltó eredményeket. Megdöbbent�, de igaz, hogy az élet legalább négy, egymástól teljesen különböz� területén végzett kimagasló munkát: az üzleti életben, a tudományban, az irodalomban és a politikában.

Franklin üzleti pályafutása klasszikus példája egy szegénysorból származó fiatalember mesés meggazdagodásának. Franklin Bostonban él� családja szegény volt és a Philadelphiában él� fiúnak szinte alig volt pénze. Ám mire negyvenéves lett, Franklin m�kereskedésének, újságjának és egyéb üzleti vállalkozásainak köszönhet�en tekintélyes vagyonra tett szert. Szabadidejében a természettudományok különböz� területein folytatott tanulmányokat, és öner�b�l megtanult négy nyelvet!

Tudósként leginkább az elektromos jelenségekkel kapcsolatos kutatásai révén vált ismertté, de ezeken kívül még számos hasznos találmányt hagyott az utókorra, úgymint a Franklin-kályhát, a bifokális lencsét és a villámhárítót. Utóbbi két találmányát mind a mai napig világszerte alkalmazzák. Franklin az irodalom területén els�ként újságíróként könyvelhetett el sikereket. Majd megírta A derék Richard kalendáriuma cím� m�vét, melyben bölcs meglátásai kivételes tehetségér�l adnak tanúbizonyságot. (Kevés író hagyott hátra ilyen sok, az angol nyelvterületen mindmáig idézett mondást.) Kés�bb megírta a világirodalom egyik leghíresebb, ma is nagy olvasottságnak örvend� önéletrajzát.

A politikában tisztvisel�ként (gyarmati postaügyi miniszter volt, s hivatali tevékenysége alatt a postai szolgáltatás nyereségesnek bizonyult), törvényhozóként (a pennsylvaniai törvényhozó testületbe többször újraválasztották), diplomataként (az amerikai történelem válságos id�szakában népszer� és sikeres nagykövetként tevékenykedett Franciaországban) m�ködött. S mindezen felül még az els� amerikai Kongresszus képvisel�je és az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazóinak egyike volt.

Franklin szervez�ként Philadelphia els� kórházának is alapító tagja volt. A gyarmatokon az els� t�zoltóállomások és a városi rend�rkapitányságok létrehozásához nyújtott segítséget, s els�ként szervezte meg ugyanitt a kölcsönkönyvtárakat és tudományos társaságokat.

Mint mindnyájunknak Franklinnak is voltak problémái és érték �t is fájdalmas csalódások. Ám tartalmas élete figyelemre méltó példaként szolgálhat az emberiség számára. Ebb�l a szempontból Franklin talán a történelem legkiemelked�bb alakja volt. (Élete 84 évének legnagyobb részében jó egészségnek örvendett, hosszú "földi tartózkodása" izgalmasnak, módfelett tartalmasnak s általában boldognak nevezhet�.)

Így, figyelembe véve a fent említetteket, kísértést éreztem, hogy Franklint a könyv els� részébe soroljam. Viszont egyetlen tudományos eredménye s véleményem szerint egyetlen tette sem t�nik annyira érdemlegesnek, hogy a történelem legbefolyásosabb személyiségei között említhetnénk.

MAHÁTMA GANDHI 1869-1948 Mahátma Gandhi a Független Indiáért Mozgalom kimagasló alakja volt, s ezért sokan javasolták, hogy neve e könyv els� részében szerepeljen. De ne felejtsük el, hogy India elszakadása Angliától mindenféleképpen bekövetkezett volna, a történelmi folyamatok a gyarmatok felszabadításának irányába mutattak, s ma már világosan láthatjuk, hogy az 1947-et követ� néhány éven belül – még ha Gandhi nem is élt volna – India minden bizonnyal visszanyerte volna függetlenségét.

Igaz, hogy Gandhi polgári engedetlenségre ösztönz� er�szakmentes politikája végül a briteket India elhagyására kényszerítene, de vannak, akik azt állítják, hogy India hamarabb is visszanyerhette volna függetlenségét, ha az indiaiak erélyesebben lépnek fel elnyomóikkal szemben. Mivel nehéz eldönteni, vajon Gandhi gyorsította, avagy hátráltatta az indiai függetlenség eljövetelét, nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy tetteinek hatása (legalábbis e tekintetben) nem volt annyira jelent�s. Azt is meg kell említenünk, hogy nem Gandhi volt az Indiai Függetlenségi Mozgalom megalapítója (az Indiai Nemzeti Kongresszust korábban, 1885-ben alapították), s�t India függetlenné válásakor sem � volt az ország vezet� politikusa.

Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Gandhi személyének jelent�sége er�szakmentes küzdelmében rejlik. (Természetesen az er�szakmentes küzdelem gondolata nemcsak t�le származik. Gandhi saját bevallása szerint éppúgy merített az Új-testamentumból, Thoreau és Tolsztoj m�veib�l, mint különféle hindu írásokból.) Kétségtelen, ha a világ Gandhi nézeteivel azonosulni tudna, az átformálhatná az emberiséget, az � nézeteit azonban még Indiában sem fogadják el általánosan.

Igaz viszont, hogy 1954-55-ben az általa alkalmazott módszerrel próbálták a portugálokat Goa elhagyására kényszeríteni. A hadjárat azonban nem járt teljes sikerrel, s néhány évvel kés�bb az indiai kormány fegyveres inváziót indított. Ráadásul az utóbbi negyven évben India háromszor állt háborúban Pakisztánnal, és a határokat illet�en Kínával is fegyveres konfliktusba keveredett, Más országok is vonakodnak elfogadni Gandhi taktikáját. S tagadhatatlan, hogy az e módszer megismerését követ� 80 esztend� alatt zajlott le a világtörténelem eddigi két legvéresebb háborúja is.

De vajon mindebb�l azt a következtetést kell-e levonnunk, hogy Gandhi, mint filozófus kudarcot vallott? Jelen pillanatban úgy t�nik, hogy a válasz igen, de ne feledjük, hogy 40 évvel Jézus halála után egy intelligens, m�velt római kétségtelen, hogy azt a következtetést vonta volna le: a Názáreti Jézus "megbukott", ha egyáltalán hallott Jézusról! S�t, id�számításuk el�tt 450-ben senki se láthatta el�re, hogy Konfuciusz filozófiai rendszere a kés�bbiekben mekkora hatással lesz a világra. Így tehát az eddig történteket figyelembe véve úgy t�nik, hogy ebben a könyvben Gandhit csak az említésre méltó személyek fejezetében illeti hely.

ABRAHAM LINCOLN 1809-1865 Abraham Lincoln, az Egyesült Államok tizenhatodik elnöke, egyike országa (vagy a világ) leghíresebb és legcsodálatraméltóbb politikusainak. Akkor mégis miért nem szerepel a listámon? A három és fél millió rabszolga felszabadítása nem volt óriási teljesítmény?

De az volt. Visszatekintve azonban azt láthatjuk, hogy a rabszolgaság eltörlésére tett törekvések – világszerte – feltartóztathatatlanok voltak. Több országban már Lincoln hivatalba lépése el�tt eltörölték a rabszolgaságot, halála után 65 éven belül a világ összes országában megsz�nt. Így Lincolnt leginkább azért illeti dics�ség, amit hazája fejl�déséért tett.

Lincolnt az Egyesült Államok államszervezetként való összefogásáért illeti a legnagyobb elismerés és ez az egyedüli oka annak, hogy nevét mégis megemlítjük.

S noha Lincoln megválasztása indította el a déli államok elszakadását az Egyesült Államoktól, az mind a mai napig kérdéses, hogy vajon a polgárháború akkor is Észak gy�zelmével végz�dött volna-e, ha nem Lincoln az elnök. Mindennek ellenére tény, hogy Észak népességét és ipari termelését tekintve fölényben volt Déllel szemben,

Sokat az sem változtatott volna azonban a történelem menetén, ha a polgárháború nem Észak gy�zelmével végz�dik. A nyelvi, vallási, kulturális és kereskedelmi kötelék oly szoros volt Észak és Dél között, hogy a két földrész minden valószín�ség szerint el�bb vagy utóbb újra egyesült volna. S�t a világtörténelemre nézve az sem járt volna súlyos következményekkel, ha Észak és Dél egyesítése csak húsz vagy akár negyven évvel kés�bb következett volna be. (Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az akkori Egyesült Államok – még a déli államok nélkül is – ma a föld negyedik legnépesebb nemzete s vezet� ipari hatalma lenne.)

Akkor mindez azt jelenti, hogy Lincoln jelentéktelen személyisége volt történelmünknek? Ezt nem állíthatjuk. Munkássága egy generáción keresztül több millió emberre volt hatással. Ennek ellenére, ez nem jelenti azt, hogy személye annyira fontos lenne, mint Mahávíráé, akinek hatása évszázadokon keresztül érezhet� volt.

MAGELLÁN kb.1480-1521 Magellán portugál tengerész az els� Föld körüli expedíció vezet�jeként ismert. Utazása talán az emberiség történelmének legnagyszer�bb vállalkozása volt. Az út majdnem három évet vett igénybe. Magellán öt hajóból álló kis flottájából csak egy tért vissza épségben Európába, s a 265 f�nyi legénységb�l mindössze tizennyolcan maradtak életben! Az út során Magellán is életét vesztette (de akkor az expedíció már túl volt az út legnehezebb részén). Végül az utazás sikerrel végz�dött, s eredményeképpen bebizonyosodott, hogy a Föld gömböly�.

Vitathatatlan, hogy az expedíció sikere Magellán vezetésének és kitartásának volt köszönhet�. A legénység nagy része néhány hónappal az indulást követ�en vissza akart fordulni, s�t Magellánnak egy lázadást is le kellett vernie ahhoz, hogy útját folytathassa. Szívós volt és ügyes, kiváló navigátor és felfedez�.

Magellán útja azonban nem sokban befolyásolta a világtörténelem alakulását. M�velt európaiak már abban az id�ben tudták, hogy a Föld gömböly�. S�t az út, amelyen Magellán körülhajózta a Földet, nem vált fontos kereskedelmi útvonallá. Vasco da Gama utazásával ellentétben Magellán útja nem volt igazán nagy hatással sem Európára, sem pedig a Keletre. Éppen ezért annak ellenére, hogy utazása következtében híres emberré lett, még nem jelenti azt, hogy a történelem legbefolyásosabb száz alakja közé sorolhatnánk. LEONARDO DA VINCI 1452-1519 Leonardo da Vinci 1452-ben született nem messze Firenzét�l és 1519-ben halt meg. Ez id� óta eltelt évszázadok sem fakították meg e nagyszer� polihisztor hírnevét. Ha a világ általában vett legkiemelked�bb alakjait kellene rangsorolnunk, biztos vagyok benne, hogy Leonardo neve az els� ötven között szerepelne. Ám tehetsége és hírneve nem azonos történelmi befolyásával.

Vázlatfüzeteiben Leonardo számos mai modern találmányt (mint pl. a repül�gépek és tengeralattjárók vázlatait) hagyott hátra. Ám míg e füzetekb�l Leonardo zsenialitásáról és

eredetiségér�l nyerhetünk tanúbizonyságot, addig e vázlatok szinte semmilyen hatást nem tettek a tudományok fejl�désére, mert el�ször is, Leonardo e találmányokat nem építette meg. Másodsorban, elmés elgondolásai ellenére nem látszottak m�köd�képesnek. Egy dolog lerajzolni egy repül�gépet vagy egy tengeralattjárót, és egy másik, sokkal bonyolultabb feladat azok gondos, részletes, gyakorlati megtervezése és egy olyan modell megépítése, amely m�ködik is. Nem azok a feltalálók, akik pompás ötletekkel állnak el�, de képtelenek megvalósításukra, hanem az olyan emberek, mint Thomas Edison, James Watt vagy a Wright fivérek, akik a szükséges részletek kidolgozása mellett gyakorlati adottságokkal és nagy türelemmel is rendelkeznek, s akik képesek leküzdeni a felmerül� nehézségeket, így hozván létre valamit, ami m�köd�képes. Leonardót nem sorolhatjuk ezek közé az emberek közé.

Még ha Leonardo vázlatai tartalmazták volna is a találmányai m�ködéséhez szükséges legapróbb részleteket, az sem változtatott volna sokat a helyzeten, mivel e találmányokat tartalmazó vázlatfüzetei a halálát követ�en évszázadokig nem kerültek napvilágra. Mire e a jegyzeteket kiadták (amelyek szövegei egyébként tükörírással íródtak), a Leonardo találmányaiban rejl� ötleteket mások, t�le teljesen függetlenül, már megvalósították. Tehát mindebb�l azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Leonardo, mint tudós és feltaláló, nem volt különösebben nagy hatással a világra.

Az, hogy ebben a könyvben egyáltalán szerepel, els�sorban m�vészi alkotásainak köszönhet�. Leonardo els�rangú m�vész volt, noha zsenialitása nem sokkal múlta felül Rembrandtét, Raffaellóét, Van Goghét, vagy EI Grecóét. S�t, a kés�bbi m�vészetekre sokkal kevésbé hatott, mint Picasso vagy akár Michelangelo.

Leonardónak megvolt az a sajnálatosan rossz szokása, hogy sok olyan nagy tervet sz�tt, amelyet a kés�bbiekben soha nem valósított meg teljesen. Ennek következményeként a fent említett két m�vésznél jóval kevesebb befejezett festményt hagyott az utókorra. S mivel gyakran megesett, hogy egy már megkezdett munkáját – anélkül, hogy befejezte volna – félbehagyta, hogy valamelyik új elképzelését valóra válthassa, kivételes tehetségének tekintélyes részét elaprózta. Talán meglep�en hangzik, ha a Mona Lisa fest�jér�l azt állítjuk, hogy nem hozott ki mindent magából, de úgy t�nik, hogy akik behatóbban foglalkoztak munkásságával, azok is erre a következtetésre jutottak.

Meglehet, hogy Leonardo da Vinci a világ legtehetségesebb embere volt, de ránk maradt m�veinek száma viszonylag kevés. S noha építészként is nagy hírnévnek örvendett, valójában soha egyetlen épületet sem emelt. S�t, egyetlen szobra sem maradt fent. Az utókorra csak rajzai, néhány pompás festménye (kevesebb, mint húsz) és vázlatfüzetei maradtak, s mind bámulatra méltó tehetségér�l tanúskodnak. Leonardo zsenialitása ellenére nem volt igazán hatással sem a tudományokra, sem a felfedezésekre. Nem volt akkora hatással a történelemre, mint amekkora a tehetsége volt, ezért nevét nem is említjük a száz legbefolyásosabb személyiség között.

UTÓSZÓ

Mivel az e könyvben szerepl� n�k és férfiak igen nagy hatással voltak világunkra, érdekes lehet bizonyos szempontok szerint csoportosítani �ket.

A legszembet�n�bb, hogy az említett személyek legtöbbje európai. (Származásukat tekintve az ”A” táblázatban található egy statisztikai elemzés.) Ebb�l a táblázatból kit�nik, hogy a britek óriási szerepet vállaltak az emberiség fejl�désében, de természetesen más földrészek és nemzetek népeit is megtalálhatjuk benne. Figyelemre méltó, hogy a táblázatban az els� helyen szerepl� britek közül öten Skóciából származnak (s valójában mind az öten a névsor elején szerepelnek). S mivel a skótok a világ népességének egy százalékából is csupán a nyolcadrészt teszik ki, ez az adat azt mutatja, hogy a tehetség és a teljesítmény Skóciában összpontosul a világ országai közül a legjobban.

Mint ahogy a ”B” táblázatból kiolvashatjuk, a rangsorolt személyek többsége az i.e. IV-III. században élt, azt követ�en egy hosszú "holt" id�szak következik. A XV. században a körülmények ismét megérettek a fejl�désre, s az elkövetkezend� évszázadok újból kimagasló hírességeket adtak a világnak. (Természetesen még mindig túl korai lenne megítélnünk, hogy vajon századunk nagyságai ugyanolyan mértékben járulnak-e majd hozzá a történelemhez, mint a XIX. század kiválóságai.)

A történelemkönyvek gyakran politikai események tárgyalásának szentelik a legtöbb helyet. Véleményem szerint azonban a tudományos felfedezések sokkal nagyobb mértékben alakították világunkat, és éppen ezért nem véletlen, hogy e rangsorban több tudós és feltaláló neve szerepel, mint politikusé vagy katonáé. A ”C” táblázat azt mutatja, hogy a könyvben szerepl� személyek az élet mely területén tevékenykedtek.

Annak ellenére, hogy számos vallási vezet� nevét a rangsor elején olvashatjuk, a C táblázat (amely csak az egyes kategóriákhoz tartozó személyek számát mutatja, a rangsorban elfoglalt helyüket azonban nem) kisebb jelent�séget tulajdonít a vallásnak az emberi kapcsolatokban, ugyanakkor kissé túlbecsüli a politikai események fontosságát, holott a könyvben szerepl� politikusok a névsorban hátrább foglalnak helyet.

Érdemes megemlítenünk, hogy a listán szerepl� személyek közül tizenkilencen nem voltak házasok. (S�t lehet, hogy ez a szám még magasabb is, de nem mindenkir�l tudjuk biztosan, házas volt-e vagy sem.) Ez meglep� adat, ha figyelembe vesszük, hogy ez embereknek a túlnyomó többsége az átlagosnál jobb anyagi körülmények között élt, s egészségére is nagyobb gondot fordított.

A házasságban él�k közül sem volt mindegyiknek utódja. Úgy látszik, hogy közülük legalább huszonhatnak nem volt gyermeke és többeknek, akiknek gyermekük született, egy-két generáció múltán mégis kihalt a családjuk. S bár nincsenek minden esetben megbízható adataink és annak ellenére, hogy a feltételezhet�en törvényen kívül született utódokat nem vehetjük számításba, úgy t�nik, hogy a könyvben szerepl� személyek csaknem felének napjainkban nem élnek leszármazottjai.

Természetesen a névsorban található személyek mindegyike roppant intelligens és sokoldalúan m�velt ember volt. Közülük csak heten voltak írástudatlanok, s azoknak is többsége hadvezérként vált ismertté.

Végül egy különös dologról kell szót ejtenünk. Az említett személyek legalább tíz százalékának volt köszvénye, ami a betegség általános el�fordulásának jóval magasabb arányát jelenti. Azt, hogy a kiváló emberek közül olyan sokan szenvedtek ebben a betegségben, felkeltette az orvoskutatók figyelmét is.

FÜGGELÉK A. TÁBLÁZAT Honnan származnak a könyvben szerepl� személyek? Hely A névsorban szerepl�k száma Nagy-Britannia 18 Németország és Ausztria 15 Franciaország 9 Itália vagy Olaszország 8 Görögország 5 Hispánia vagy Spanyolország 3 Oroszország 4 Európa más országai 7 Amerikai Egyesült Államok 8 Dél-Amerika 1 Új-Zéland 1 Afrika 3 Kína 7 India 3 Mongólia 1 Nyugat-Ázsia 7 Összesen: 100 Megjegyzés: Eukleidész, Homérosz, Arisztotelész és Nagy Sándor Görögországnál, Sztálin

Oroszországnál, Alexander Graham Bell Nagy-Britanniánál (ahol született és nevelkedett, nem pedig az Amerikai Egyesült Államoknál) szerepel.

B. TÁBLÁZAT Mikor éltek a könyvben szerepl� személyek? Id�szak A névsorban szerepl�k száma I. e. VI, század el�tt 3 I. e. VI, század-i. e. 201 13 1. e. 200-1400 16 XV. század 4 XVI. század 9 XVII. század 9 XVIII. század 12 XIX. század 18 XX. század 16 Összesen 100 EURÓPA 69 ÁZSIA 18

Megjegyzés: Jeffersont a XVIII. Századhoz, Planckot a XIX. Századhoz, Marconit és Freudot

a XX. századhoz soroltuk.

C. TÁBLÁZAT Mivel foglalkoztak a könyvben szerepl� személyek? Foglalkozás A névsorban szerepl�k száma Természettudósok és feltalálók 36 Politikusok és hadvezérek (katonai vezet�k) 31 Világi filozófusok 14 Vallási vezet�k 11 M�vészek és irodalmi személyiségek 5 Felfedez�k 2 Gyárosok 1 Összesen: 100 Megjegyzés: Pízzarót és Cortést hadvezérként és nem felfedez�ként, Freudot tudósként, nem

pedig filozófusként, Konfuciuszt, Lao-cét, Descartes-ot és Arisztotelészt pedig világi filozófusként soroltuk be e táblázatba.