SCOTT SIGLER

JÁRVÁNY

A fordítás alapjául szolgáló mű: Scott Sigler: Infected

Copyright © SCOTT SIGLER, 2008 Fordította: Sóskuthy György, 2011

Anyának és apának, a legjobb embereknek, akiket valaha ismertem.

Feleségemnek, a végtelen türelméért. Az én O.J.-mnek - ti tudjátok, kire gondolok.

Itt vagy a bőröm alatt, Itt vagy a szívem mélyén, Oly mélyen, hogy már a részem vagy, Itt vagy a bőröm alatt. Próbáltam ellenállni, Azt mondtam, „Úgysem fog ez nekünk összejönni”, De miért akarnék ellenállni, drágám, hisz tudom, Itt vagy a bőröm alatt. Bármi legyen is, bármit feláldoznék, Csak hogy itt legyél velem, Pedig éjjelente egy hang figyelmeztet, Újra meg újra ezt súgja fülembe: „Hát nem tudod, te bolond, hogy sohasem nyerhetsz? Használd az eszedet, Lásd tisztán a helyzetet!” De ahányszor megtenném, elég rád gondolnom, S abbahagyom, mielőtt elkezdeném, Mert itt vagy a bőröm alatt.

COLE PORTER: Itt vagy a bőröm alatt Hadd feketüljön az ég, Hadd égessen a járvány, Ez csak egy új kezdet.

KILLSWITCH ENGAGE: Lángokban a világ

Előhang EZ AZ A HELY… Alida Garcia útját véres lábnyomok hosszú sora jelezte a téli erdőben, mintha csak

lángoló üstököscsóva lett volna a ragyogó fehér havon. A keze hevesen remegett. Karomszerűen begörbült ujjait alig tudta ökölbe szorítani,

annyira elzsibbadtak a körülötte sűrűn hulló súlyos, nedves hópelyhektől, amelyek a bőrére érve szinte rögtön el is olvadtak. Ha eljön az idő, vajon meg tudja-e majd húzni

Luis kivénhedt revolverének ravaszát? A hasában égető fájdalomtól újra a küldetésre gondolt, az isteni küldetésre. Valami nem volt rendben. De a rohadt életbe, semmi sem volt rendben, már azóta,

hogy elkezdte vakarni a hasát és a könyökét. Most azonban valami még nagyobb szörnyűség történt, valami benne volt. Nem kellett volna benne lennie, ezt ugyanakkor - maga sem értette, honnan - biztosan tudta.

Hátranézett a hóba taposott véres ösvényre, üldözői után kémlelt. Semmit sem látott. Éveken át rettegett a bevándorlási hivatal nyomozóitól, de ez most más volt. Most nem kitoloncolni akarták - hanem megölni.

Vér szivárgott a kezéből és a lábszárából is, ahol az ágak végigkarmolták. A bal lábfeje azért vérzett, mert valahol elvesztette a cipőjét, így most minden lépésnél bőrébe vágott a havat borító vékony jégkéreg. Sejtelme sem volt róla, mikor eredt el az orra vére, egyszerűen csak vérzett, de mindez lényegtelennek tűnt a gyomrából percenként felöklendezett vérmennyiséghez képest.

Tovább kellett mennie, muszáj volt tovább mennie, megtalálni a helyet… a helyet, ahol majd elkezdődik.

Két óriási tölgyfa ötlött a szemébe: ágaik úgy nyúltak egymás felé, mintha évszázados szeretők lettek volna, mintha az örök és beteljesületlen vágyakozásnak állítottak volna emléket. Ismét eszébe jutott a férje, Luis és a kisbabájuk, majd rögtön félre is söpörte e gondolatokat. Nem lett volna képes velük foglalkozni, mint ahogy a hasán lévő förtelemmel sem.

Megtette, amit meg kellett tennie. Három golyó Luisnak. Egy a babának. Egy a pasasnak a kocsiban. Tehát már csak egy golyó maradt. Megbotlott és elesett. Kinyúlt, hogy megtámassza magát, de véres karja belesüppedt

a térdig érő hóba. Átfagyott keze láthatatlan kőnek ütődött. Ismét heves fájdalom futott végig a karján, amit rögtön hideg és zsibbadó érzés követett, s a nő fejjel előre a fehérségbe zuhant. Feltérdelt, már az elgyötört arcára tapadó nedves hóval és jéggel sem törődött. Megint öklendeznie kellett, és a szájából előtörő vér élénkvörös foltot hagyott a havon.

Vér és benne néhány formátlan, fekete csomó. Odabent valami nagyon fájt. Kegyetlenül fájt. Fel akart állni, aztán megdermedt, és a két tölgyfára bámult. Egy természetes

tisztáson tornyosultak, kopár, csontvázszerű ágaik vagy ötven méter átmérőjű területet borítottak be. Néhány makacs, halott levél még mindig nem hullott le róluk, s a gyenge téli szél meg-megrezzentette őket. Nem tudta, mit is keres, csak azt, hogy be kell gyalogolnia az erdőbe, az erdő mélyébe, ahová senki sem jár.

Ez volt az… ez volt az a hely. Milyen hosszú utat kellett megtennie idáig. A kocsit még Jacksonban vette el a

fickótól. Az persze esküdözött, hogy ő nem la migra, nem a bevándorlási nyomozók egyike. Csakhogy ezek az alakok egész életében a nyomában voltak, és már nem tudták átverni. A fickó mereven bámult a pisztolyra, és azt mondta, ő nem la migra, ő csak egy

italboltot keres. Alida tudta, hogy hazudik, látta a szemében. A hullát ott hagyta, beült a fickó kocsijába, egész éjszaka vezetett, aztán Saginaw-nál kiszállt. Felugrott egy tehervonatra, és várta, mikor ér be a szerelvény valami sűrű erdőbe. Nem számított, pontosan merre megy, csak az, hogy nagyjából északra tartson.

Voltaképpen persze az egész élete erről szólt, az észak felé haladásról. Minél északabbra került, annál kevesebbet kérdeztek tőle. Gyermekkorát a mexikói Monclovában töltötte. Tinédzserként már Piedras Negrasban élt, majd tizenkilenc évesen átszökött a határon, s elindult Texason át észak felé. Hét éven át dolgozott, rejtőzködött és hazudozott, s közben egyre csak észak felé tartott. Luisszal az oklahomai Chickashában ismerkedett meg, s onnan együtt vándoroltak tovább Amerikában. St. Louis, Chicago, aztán egy ideig Alida anyjával éltek a michigani Grand Rapidsben. Végül tettek egy kis kitérőt keletre, mivel Luis egy jacksoni építkezésen kapott állandó munkát.

Aztán elkezdődött a viszketés, és nem sokkal később visszatért a késztetés is, hogy észak felé menjen. Nem, ez most nem egyszerű késztetés volt, mint azelőtt. A viszketés küldetéssé tette.

De most végre, huszonhét évesen megállhatott. Felbámult a tölgyfákra: úgy nyúltak egymás felé, mint a szeretők. Mint férj és feleség. Most már nem tudta elterelni a gondolatait, nem tudott nem gondolni az ő imádott Luisára. De ez már nem is volt baj, hiszen hamarosan újra együtt lehetnek.

Még egyszer visszanézett. A záporozó hó máris belepte az üstököscsóvát: az égő vörös folt rózsaszínné szelídült, s hamarosan minden újra fehér lesz. A la migra persze továbbra is kereste, hiszen meg akarták ölni - de ha tizenöt-húsz percnél jobban le vannak maradva tőle, akkor hamarosan már bottal üthetik a nyomát.

Még egyszer felnézett a fákra, s csodás látványuk szinte beleégett az agyába. Ez az a hely! Elővette zsebéből a régi .38-as revolvert, és a halántékához nyomta a csövét. Dermedt ujjai jól működtek, amikor meghúzta a ravaszt.

1 JINKY KAPITÁNY - FM 92,5 reggeli ügyfélszolgálat, miben segíthetünk? - Mindet megöltem. Marsha Stubbins felnyögött. Már megint egy „hű de tréfás vagyok” seggfej, aki valami

baromsággal próbál adásba kerülni. - Nahát, valóban? Ez igazán nagyszerű, uram. - Be kell kapcsolnia Jinky kapitányhoz! A világnak meg kell tudnia. Marsha bólintott. Reggel negyed hét volt - éppen az az idő, amikor a holdkórosok meg

a seggfejek kitámolyognak a fürdőszobába, meghallják a rádióban Jinky kapitány és a Morning Zoolander csapatának szokásos reggeli agymenését, s úgy döntenek, nekik is helyük lenne a műsorban. Így van ez minden reggel. Minden átkozott reggel.

- Mit kell tudnia Jinky kapitánynak, uram? - Tudnia kell a háromszögekről! - a hang most egészen halk volt, a beszélő erősen

fújtatott, mintha épp egy erőteljes edzésen lett volna túl. - Értem, a háromszögekről. Nos, ez inkább személyes problémának tűnik, uram. - Ne merészelj lekezelni, hülye picsa! - Hé, hé, ne ordítson így velem, nekem csak az a dolgom, hogy megszűrjem a

hívásokat, világos? - A Háromszögekről van szó. Tennünk kell valamit! Kapcsoljon be Jinkyhez, különben

odamegyek, és feltolok egy kibaszott kést az értetlenkedő agyába! - Aha - felelte Marsha. - Kés az agyamba. Értem. - Hát nem érti, az imént nyírtam ki az egész családomat! Csupa vér vagyok tőlük. Meg

kellett tennem. Ők mondták, hogy tegyem meg. - Maga barom, ez már egyáltalán nem vicces. Egyébként is, ma reggel maga a

harmadik betelefonáló tömeggyilkos. Ha nem száll le rólam, értesítem a zsarukat. A vonal megszakadt. Marsha érezte, hogy a férfi akart még mondani valamit, talán

megint ordítani készült - amíg el nem hangzott a zsarukat szó. Akkor letette, méghozzá nagyon gyorsan.

A nő megdörzsölte az arcát. Nagyon vágyott erre az állásra, de hát ki ne vágyott volna rá. Jinky kapitány vezette Ohio egyik legnépszerűbb reggeli műsorát. Csak hát ez a hívásszűrés és a nap mint nap beérkező rengeteg eszelős telefon… egek, mennyi idióta járkál odakinn, úgy képzelve, hogy vicces.

Megmozgatta a vállát, és a telefonra nézett. Az összes vonal izzott. A jelek szerint a város egész lakossága adásba szeretett volna kerülni. Marsha nagyot sóhajtott, és megnyomta a második vonal gombját.

Az ohiói Clevelandben, az AT&T Huron Roadon álló épületének tizenhetedik emeletén

van egy szoba. Ez a szoba nem létezik. Pontosabban az nem létezik, ami ebben a szobában van. Az alaprajzok, a földhivatali

okmányok és a tizenhetedik emeleten dolgozók túlnyomó többsége szerint az 1712-B szoba egyszerű irattár.

Igaz, olyan irattár, amelyik mindig zárva van. Persze az embereknek van épp elég dolguk, senki sem kérdezősködik, senki nem is törődik vele - az Egyesült Államok irodaépületeiben mindenütt előfordulnak hasonló zárt helyiségek.

Csakhogy ez a szoba egyáltalán nem irattár. Az 1712-B szoba azért nem létezik, mert ez egy „Fekete Szoba”. Márpedig „Fekete

Szobák” nincsenek, legalábbis ezt állítja a kormány. Aki be akar jutni ebbe a Fekete Szobába, egész sor biztonsági ellenőrzésen kell

átesnie. Először is, beszélnie kell a tizenhetedik emeleti őrrel, akinek az asztala furcsamód alig öt méterre van az 1712-B szoba ajtajától. Az őr megbízhatóságát a Nemzetbiztonsági Hivatal ellenőrzi, így ő egy pillanatig sem habozna szétlőni az illetéktelenek seggét. A következő lépés, hogy le kell húznia a kártyáját az ajtó melletti leolvasón. A kártya kódja tíz másodpercenként változik egy napszaktól függő algoritmus alapján - ez a rendszer gondoskodik róla, hogy az adott napszakban csak a megfelelő személyek juthassanak be. Harmadszor, be kell pötyögnie személyes azonosítókódját a

billentyűzeten. Negyedszer, rá kell nyomnia a hüvelykujját a kilincs feletti kis szürke lemezre, hogy egy ügyes kis szerkezet leolvashassa az ujjlenyomatát és a pulzusát. Az igazat megvallva az ujjlenyomat-ellenőrző rendszer nem sokat ér, hiszen könnyen átverhető, a pulzusellenőrzés azonban nagyon is hasznos - például akkor, ha az illető egy csöppet ideges, mivel valaki pisztolyt szegez a fejének, miután ugyanezzel a pisztollyal lepuffantotta az előbb említett biztonsági őrt.

Ha mindezeket az akadályokat sikerrel veszi, feltárul az ajtó, s láthatóvá válik a Fekete Szoba és mindazok a benne lévő dolgok, amelyek szintén nem léteznek.

Itt van rögtön egy NarusInsight STA 780, vagyis egy szuperszámítógép, amelyet tömeges megfigyelésre terveztek. A NarusInsight a bemenő adatokat az Ohióba be- és onnan kifutó telefon- és internetes adatforgalmat bonyolító optikai gyűjtőkábelekről kapja, az azokon elhelyezett sugárosztók közvetítésével. Ez a technikai halandzsa azt jelenti, hogy a szóban forgó vezetékek szállítják Ohio teljes digitális adatforgalmát, beleértve az amerikai középnyugaton folytatott szinte valamennyi telefonbeszélgetést is. Amerika-szerte tizenöt ilyen Fekete Szoba létezik - senki sem marad ki.

A berendezés olyan kulcskifejezéseket keres, mint az atombomba, a kokainszállítmány vagy a mindig népszerű megölni az elnököt. A rendszer automatikusan rögzíti az összes telefonhívást - egyidejűleg akár több tízezret is -, majd beszédfelismerő szoftvere segítségével szöveges fájlokká alakítja azokat. A számítógép azután e fájlokban kutat a potenciálisan veszélyt jelző kifejezések után. Ha nem talál ilyet, letörli a hangfelvételt. Ha viszont a fájlban felbukkannak az efféle kifejezések, a rendszer azonnal továbbítja a szövegfájlt (és a hozzá tartozó hangfelvételt) a beszélgetések ellenőrzésével megbízott személynek.

Így tehát minden telefonhívást ellenőriznek. Minden egyes hívást. Terrorizmusra utaló szavakat. Kábítószerekre és korrupcióra utaló szavakat és hasonlókat keresnek. Az utóbbi hetek néhány különösen erőszakos bűncselekménye miatt azonban titkos elnöki utasítással egy újabb szó is felkerült a nemzetbiztonsági okból figyelemmel kísért szavak listájára.

A „titkos” alatt ebben az esetben nem holmi dokumentum értendő, amiről aztán a beavatottak szép csendben tájékoztathatják a bennfentes újságírókat. A „titkos” most azt jelentette, hogy semmit sem írtak le, semmiféle feljegyzés nem készült az utasításról.

S hogy mi volt az új szó? Háromszögek. A rendszer csak akkor „figyelt fel” a háromszögek szóra, ha az olyan szavak

kíséretében bukkant fel, mint megöl kinyír, felgyújt és hasonlók. E szavak közül kettő is elhangzott abban a beszélgetésben, amelyet Jinky kapitány és a Morning Zoolander rádióshow egyik ügyfélszolgálatosával folytattak.

A rendszer szöveggé alakította át a hangfelvételt, s az elemzés során egymáshoz megfelelő közelségben találta meg a háromszög és a megölni szó valamilyen formáját. A „feltolok egy kibaszott kést az értetlenkedő agyába” is értékelhető volt. A rendszer megjelölte a hívást, titkosította, és továbbította a kijelölt elemzőhöz.

Ez az elemző egy másik titkos szobában dolgozott, a virginiai Langley-ben, a CIA központjában. Persze ha létezik olyan szoba, amelyik a CIA központjában is titkos, és létezését azok elől is titkolják, akik egész életükben titkokat gyártanak és törnek fel,

akkor ott pokolian kényes dologról lehet szó. Az elemző háromszor hallgatta végig a felvételt. Már az első után tudta, hogy ez most

komoly, de a biztonság kedvéért még kétszer lejátszotta. Ezután felhívta Murray Longworth-ot, a CIA igazgatóhelyettesét.

Azt nem tudta, miért fontos, hogy egymás közelségében bukkan fel a háromszög és a megölni szó, azt viszont tudta, hogyan ismerhet fel egy hamis hívást, és ez a mostani nagyon is hitelesnek tűnt.

Hogy honnan érkezett a hívás? Az ohiói Toledóból, Martin Brewbaker otthonából. Eléggé meglepő volt ezt a fajta zenét ilyen hangerővel hallani. A heavy metál nem lett volna furcsa, és az sem, ha valami kölyök bömbölő punkkal

zilálja a szomszédok idegeit. Vagy azzal a rappel, ami Dew Phillips számára mindmáig teljesen érthetetlen maradt.

De Sinatra? Az ember nem hallgat Sinatrát olyan hangosan, hogy beremegjen tőle az ablak.

Itt vagy a bőröm alatt… Dew Phillips és Malcolm Johnson megkülönböztető jelzés nélküli, fekete Buickból

figyelte a házat, ahonnan a kibírhatatlanul hangos zene szólt. Az épület ablakai minduntalan beremegtek a ritmusszekció lassú basszusára, s Sinatra zengő hangjától is meg-megrezzentek.

- Nem vagyok pszichológus - jegyezte meg Malcolm -, de valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy egy eszelős fehér vár ránk a házban.

Dew bólintott, majd elővette Colt .45-ét, és ellenőrizte a tárat. Természetesen tele volt, ahogy mindig, de ő mégis ellenőrizte - negyven év megszokását nehéz lett volna levetkőzni. Malcolm is ugyanezt tette a Berettájával. Noha csak fele annyi idős volt, mint Dew, a szokást mindkettejükben ugyanazok a tényezők alakították ki: szolgálat az amerikai hadseregben, majd megerősítésként egy alapos CIA-kiképzés. Malcolm remek srác volt, okos srác, aki azt is tudta, hogyan kell odafigyelni másokra, amiben igencsak különbözött az újabban egyre gyakoribb taknyos ügynököktől.

- Tuti, hogy dilis, de legalább életben van - felelte Dew, miközben visszadugta fegyverét a vállára szíjazott tokba.

- Úgy érted, remélhetőleg életben van - helyesbített Malcolm. - Már vagy négy óra telt a hívás óta. Lehet, hogy már rég vége.

- Szorítok neki - mondta Dew. - Ha még egy penészes hullát látok, elokádom magam. - Te? Pont te? - nevetett a fiatalabb férfi. - Na, azt megnézem magamnak. Mondd

csak, megdugod azt a CDC-s tyúkot? Montanát? - Montoya. - Az az, Montoyát - bólintott Mal. - Ahogy a dolgok alakulnak, sokat fogjuk még látni.

Idősebb tyúkhoz képest egész jó bőr. - Legalább tizenöt évvel öregebb vagyok nála, ha ő „idősebb”, akkor én őslelet vagyok. - De hát az is vagy.

- Kösz, hogy az eszembe juttattad. Egyébként Montoya amolyan tanult nő - túl okos a hozzám hasonló seggfejekhez. Attól tartok, nem az esetem.

- Én sem tudom, milyen az eseted. Nem mondhatnám, hogy sokat jársz el otthonról, öreg! Remélem, nem én vagyok az eseted!

- Nem, nem te vagy. - Mert ha így állnának a dolgok, attól tuti berágna a nejem. Nem mintha ez olyan nagy

baj lenne. - Elég lesz, Mal - szólalt meg Dew. - Később még csillogtathatod a szellemességedet.

Most viszont inkább szedd össze magad. Meló van. Dew fülhallgatója eddig a nyakába akasztva lógott. Most a fülébe dugta, és ellenőrizte

a vételt. - Központ, itt Phillips, veszitek az adást? - Vesszük, Phillips - hallatszott a távolinak tűnő hang az apró fülhallgatóból. - Minden

egység a helyén. - Központ, itt Johnson, hallotok? - kérdezte Malcolm. Dew hallotta, hogy ugyanaz a

hang nyugtázza társa bejelentkezését is. Malcolm kicsi, bőrből készült névjegytartót vett elő zakója belső zsebéből. Két

fényképet tartott benne: a feleségéét, Shamikáét és hatéves fiukét, Jerome-ét. Dew türelmesen várt. Malcolm általában ezt tette, mielőtt gyanúsítottakkal

foglalkoztak. Szerette emlékeztetni magát arra, miért is végzi ezt a munkát, s miért kell mindig ésszel és óvatosan dolgoznia. Dew tárcájában is volt egy kép a lányáról, Sharonról, de nem állt szándékában megnézni. Pontosan tudta, milyen bájos a mosolya - ráadásul nem is akart rá gondolni, mielőtt bevetésre indult. Igyekezett minél távolabb tartani őt azoktól a dolgoktól, amelyeket meg kellett tennie, amelyeket a hazája érdekében muszáj volt megtennie.

Malcolm becsukta és zsebre tette a kártyatartót. - Szóval, Dew, hogy is kaptuk már megint mi ezt a klassz kis melót? - Úgy, hogy a jó öreg Murray imád engem. Te pedig kaptál egy potyajegyet. Kiszálltak a Buickból, és elindultak Martin Brewbaker kicsi, egyszintes, tanyára

emlékeztető háza felé. Sima, ötcentis hóréteg borította a pázsitot és a járdát is. A ház az ohiói Toledóban állt, a Curtis és a Western Avenue kereszteződésétől nem messze, a vasút közelében. A környék egyáltalán nem volt falusias jellegű. A Western Avenue négy zsúfolt sávjának forgalma meglehetősen nagy zajt csapott - Sinatra bömbölését ugyan nem nyomta el, de nem sok híja volt.

Arra az esetre, ha valami nagyon balul ütne ki, három furgon is várakozott a közelben, a különleges egységek négy-négy tagjával, akik mind védőruhát viseltek. Az egyik kocsi a Curtis Avenue végénél, majdnem a Western Avenue-nál állt, a másik a Curtis-Mozart kereszteződésben, a harmadik pedig a Dix és a Miller sarkán. Ezzel elvágtak minden autós menekülési útvonalat, és Brewbakernek sem a biztosítási iratok, sem a forgalmi engedélyek nyilvántartása szerint nem volt motorkerékpárja. Ha északnak indulna, át a dermesztően hideg Swan-patakon, a Whittier Streeten várakozó negyedik furgonban ülők kapnák el. Martin Brewbaker nem menekülhetett.

De kapott-e védőruhát Dew és Malcolm? Egy fenét! Az ügyet lehetőleg titokban kellett tartani, máskülönben az egész nyavalyás szomszédság pánikba eshet, és akkor

nincs, ami megállítsa a híradós kocsikat. Ha két sárga Racal-ruhába öltözött fickó kopogtat be Mr. Mintapolgár ajtaján, az valószínűleg nem tesz kimondottan jót a diszkrét ügymenetnek. Nem mintha Dew hajlandó lett volna felvenni azt a vacakot - azok után, amin életében átment, tudta, hogy ha csengetnek, akkor úgyis menni kell. Ráadásul, ha minden a tervek szerint alakul, akkor elszigetelik Brewbakert, hívják a szürke furgont - egy valóban jellegtelen járgányt -, bevágják a pasast raktérbe, és elviszik a toledói kórházba, ahol már várja az előkészített karantén.

- A bejárathoz megyek - szólalt meg Dew. Valójában nem beszélt senkihez, de a fülhallgatójára erősített mikrofon minden szavát továbbította a központba.

- Vettem, Phillips. Most talán végre sikerül egyet élve elkapniuk. És talán arra is rájöhetnek, mi a fészkes

fene folyik itt. - Ne feledd a parancsot, Mal - mondta Dew. - Ha gáz van, akkor sem lövünk fejre. - Oké, nincs fejlövés. Dew remélte, hogy a bevetés nem csap át tűzharcba, de valahogy úgy érezte, hogy

mégis ez lesz a vége. Hetek óta üldözték a fertőzötteket, ám mire a tettek színhelyére értek, mindig csak áldozatokat, gyorsan oszló hullákat és/vagy égett maradványokat találtak. Most azonban talán egy élő beteggel lesz dolguk.

Martin Brewbaker, fehér, harminckét éves. A felesége Annie Brewbaker, fehér, huszonnyolc éves. Egy gyermek, Betsy Brewbaker, hatéves.

Dew is hallotta a felvételt, amelyen Martin beszélt a rádió munkatársával. Ám még ennek ellenére sem lehettek biztosak a dolgukban. Lehet, hogy ez egy teljesen normális fickó, aki szereti teljes hangerőn hallgatni Sinatrát.

Próbáltam ellenállni, Azt mondtam, „úgysemfog ez nekünk összejönni”. - Dew, szerinted is benzinszag van? Az idősebb ügynök az első szippantás felénél sem tartott, de már tudta, hogy

Malcolmnak igaza van. Benzin. A szag bentről jön. A francba! Dew a társára nézett. Benzinszag ide vagy oda, ideje volt bemenniük. A

legszívesebben csak suttogott volna Malnek, de Sinatra olyan kibaszott hangosan bömbölt, hogy csak kiabálva tudta megértetni magát.

- Rendben, Mal, gyorsan csináljuk. Valószínű, hogy ez a seggfej fel is akarja gyújtani a helyet, ahogy néhány másik is tette. El kell kapnunk, mielőtt alkalma nyílna rá, világos?

Malcolm bólintott. Dew ellépett a bejárattól. Még mindig be tudta rúgni az ajtókat, ha kellett, de Mal fiatalabb volt, és erősebb. Ráadásul a fiatalok csak felpörögnek az ilyesmitől - akkor hát hadd szórakozzon a srác.

Malcolm hátradőlt, és rúgott egyet. Az ajtó bevágódott, a retesz pörögve repült el valahová, szálkákat szórva szét. Mal ment be elsőnek, Dew közvetlenül a nyomában.

Odabent Sinatra még sokkal hangosabb volt - olyan hangos, hogy Dew összerezzent. Pedig éjjelente egy hang figyelmeztet, Újra meg újra ezt súgja fülembe… A kis nappaliból aprócska étkező nyílt, onnan pedig a konyha. A konyhában egy holttest. Nő. Vértócsa. Elvágott torok. Összeráncolt szemöldök,

inkább meglepődöttség, mint rémület… meglepődöttség vagy zavarodottság, mintha

halálakor a Szerencsekerék egy különösen fogós feladványát próbálta volna megfejteni. Malen nem látszott érzelem, és Dew büszke volt rá. Most már úgysem tehetnének

semmit szerencsétlenért. Hát nem tudod, te bolond, hogy sohasem nyerhetsz? Használd az eszedet, Lásd tisztán a helyzetet! Folyosó vezetett beljebb a házba. Dew minden lépését tocsogó hang kísérte a bolyhos, barna szőnyegen. A tocsogás oka

a széles benzincsík volt, amelytől a szőnyeg még sötétebb barnának látszott. Együtt indultak tovább. Az első ajtó jobbra volt. Mal nyitott be. Gyerekszoba, újabb holttesttel. Egy kislány. Dew tudta, hogy hatéves volt, hiszen

olvasta az aktát. A kicsi arcára nem ült ki csodálkozás, sőt semmilyen kifejezés, csak üveges tekintet. Kissé nyitott száj. A kicsi arc csupa vér. A kisméretű Cleveland Browns póló is vérben ázott.

Mal ez alkalommal megtorpant. A kislány ugyanannyi idős volt, mint az ő Jerome-ja. Dew azonnal tudta, hogy Mal valószínűleg megöli Brewbakert, ha rátalálnak. Abban is biztos volt, hogy ő nem fogja megakadályozni ebben.

Nem volt azonban idejük a nézelődésre. Megkocogtatta Mal vállát. A fiatalabb férfi becsukta maga mögött a gyerekszoba ajtaját. Még két ajtó várt rájuk: egy jobbra, egy pedig a folyosó végén. A zene továbbra is elviselhetetlenül hangos volt, átjárta minden porcikájukat.

De ahányszor megtenném, elég rád gondolnom, S abbahagyom, mielőtt elkezdeném… Mal kinyitotta a jobb oldali ajtót. A szülők hálószobája üresen. Már csak egy ajtó maradt. Dew mély lélegzetet vett, s orra megtelt a benzin szagával.

Mal benyitott. Itt volt Martin Brewbaker. Mal elmélete, amelyről még a kocsiban beszélt, helytállónak bizonyult: valóban egy

eszelős fehér várt rájuk a házban. Martin Brewbaker tágra nyílt szemmel, mosolyogva ült a fürdőszoba padlóján.

Benzintől lucskos Cleveland Browns kapucnis póló és farmernadrág volt rajta, maga elé nyújtott lábán nem viselt zoknit. Lábaira közvetlenül térd fölött egy-egy övet kötözött fel, jó szorosan. Egyik kezében narancssárga öngyújtót tartott, a másikban élesre köszörült, vörösre festett pengéjű baltát. Mögötte vörös-ezüst benzineskanna feküdt az oldalán, s kiömlött tartalma csillogó, nedves tócsába gyűlt a fekete-fehér linóleumpadlón.

Mert itt vagy a bőröm alatt. - Elkéstetek, zsarukáim - szólalt meg Brewbaker. - Megmondták, hogy jönni fogtok. De

tudjátok, mit? Nem tartok veletek, nem viszem be őket. Ha akarnak, menjenek a saját lábukon!

Felemelte a baltát, és teljes erőből lesújtott. A vastag penge könnyedén hatolt át térde alatt a vásznon és a bőrön, roppanva törte át a csontot, és hangos csattanással állt bele a linóleumba. A csonkból minden irányban vér spriccelt, s elvegyült a padlón folydogáló benzinnel. A levágott lábszár a lábfejjel együtt az oldalára billent, és

élettelenül hevert. Brewbaker felüvöltött, s fájdalmas ordítása még Sinatra zenekarának játékát is

elnyomta. De csak a hangjában volt szenvedés, tekintetét Dew-éba fúrta. Mindez egyetlen másodperc alatt játszódott le. A következőben a balta felemelkedett,

ismét lecsapott, s a másik lábat is levágta térd alatt. Brewbaker a hiányzó súly miatt elvesztette az egyensúlyát, és hátrabillent. Lábcsonkjaiból a mosdóra és a mennyezetre lövellt a vér. Dew és Malcolm ösztönösen az arca elé kapta a kezét, nehogy az arcukba is fröccsenjen belőle.

Brewbaker felkattintotta az öngyújtót, és a padlóhoz érintette. A tócsa azonnal lángra kapott, s a tűz egy szempillantás alatt végigszáguldott a folyosón húzódó nedves sávon, majd azon túl. Brewbaker benzinnel átitatott ruháiból mohó lángnyelvek csaptak fel.

Mal egyetlen elegáns mozdulattal a tokjába csúsztatta a fegyverét, lekapta a zakóját, és előrelendült.

Dew rákiáltott, hogy megállítsa, de már későn. Mal Brewbakerre dobta a zakót, így próbálta elfojtani a lángokat. A balta kivágódott,

egyenesen Mal gyomrába. Dew még Sinatra mellett is hallotta a fojtott csattanást, és tudta, hogy a penge Mal gerincében állt meg.

Dew két lépést tett előre, a lángoló fürdőszobába. Brewbaker felnézett, szeme az eddigieknél is tágabbra nyílt, miközben szélesen

vigyorgott. Ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, ám nem volt rá ideje. Dew Philips alig több mint fél méterről háromszor lőtte mellbe. A .45-ös lövedékek

hátralökték a megcsonkított férfit a vértől és benzintől csúszós padlón. Háttal a vécékagylónak ütődött, de akkor már halott volt.

- Behatolás, behatolás! Minden egység ide, sebesültünk van, sebesültünk van! Dew eltette a fegyverét, letérdelt és a vállára kapta Malt. Felállt, s maga is

meglepődött azon, milyen erős még mindig. Brewbaker teste égett ugyan, de a lángok nem terjedtek át a jobb karjára. Dew így megragadta a jobb kezét, s vállán az egyik férfival - maga mögött húzva a másikat - tántorgott végig az égő folyosón.

2 ÁTSÜTVE VAGY VÉRESEN Dew kibotorkált a lángoló házból. A téli levegő hűsítően simogatta kivörösödött arcát,

de hátát még a zakón keresztül is perzselte a pokoli forróság. - Tarts ki, Mal! - mondta a jobb vállán cipelt vérző férfinak. - Tarts ki, haver, jön már a

segítség! Megcsúszott a letakarítatlan járdán, és kis híján a behavazott fűre zuhant, de sikerült

visszanyernie az egyensúlyát. Lelépett a járdaszegélyről, részegként támolyogva kelt át az úton, majd Brewbaker testét egy alacsony hókupacra rántotta. Rövid sistergés hallatszott, mintha égő gyufát dobtak volna egy pohár sörbe. Dew fél térdre ereszkedett, s óvatosan a földre fektette Malcolmot.

Társának nemrég még fehér inge tiszta vörös volt a gyomor környékén. A balta mélyre hatolt, elég mélyre ahhoz, hogy átvágja a beleket. Dew látott már hasonló sebeket, és

nem volt túl bizakodó. - Tarts ki, Mal! - suttogta. - Gondolj Shamikára és Jerome-ra, tarts ki! Nem hagyhatod

magára a családodat! - Megfogta Malcolm forró, felhólyagzott kezét. Gumik csikorgása hallatszott, ahogy néhány jellegtelen, szürke Chevy furgon fékezett le mellettük. A kocsik ajtaja felpattant, és vagy egy tucat ormótlan vegyvédelmi ruhába öltözött ember ugrott ki a hókásás járdára. Aprónak tűnő, FN-P90-es géppisztolyokkal voltak felfegyverezve, és begyakorolt pontossággal mozogtak: úgy helyezkedtek, hogy szemmel tarthassák Dew-t és Malcolmot éppúgy, mint az égő házat. Néhányan azonnal Malcolmhoz rohantak.

- Látod, haver? - mondta Dew. Szája csak centiméterekre volt Malcolm fülétől. - Látod, már itt is van a felmentő sereg, egykettőre kórházban leszel. Csak tarts ki, öregem!

Malcolm felnyögött. Suttogni is alig tudott, hangja olyan volt, mint a piszkos betonon súrlódó szélfútta papíré.

- Az… a mocsadék… halott? - Malcolm ajka, pontosabban, ami megmaradt belőle, alig mozogott.

- Halottabb már nem is lehetne - felelte Dew. - Hármat kapott közvetlen közelről a ketyegőbe.

Malcolm köhögött egyet, és a szájából sűrű, sötét vércsomó fröccsent a hóra. A védőruhás férfiak villámgyorsan beemelték az egyik várakozó furgonba.

Dew még látta, ahogy néhányan egy másik furgonba teszik Brewbaker füstölgő holttestét. A többi katona Dew-t kísérte az utolsó furgonhoz, és félig besegítették, félig belökték a raktérbe. Az ajtó becsapódott mögötte, majd halk sziszegést hallott, ahogy a légmentesen lezárt belső térben csökkentették egy kicsit a nyomást. Ily módon, ha valahol rés is támadna, a levegő befelé áramlana, nem pedig kifelé - ez biztonsági óvintézkedés volt arra az esetre, ha Dew megfertőződött volna az ismeretlen spórával. Átvillant az agyán a gondolat, vajon nem tartják-e majd napokig karanténban, hogy lássák, nem jelentkezik-e rajta a néhány ismert tünet vagy - ez lenne ám a csúcs - néhány olyan, amelyeket eddig nem láttak. De felőle akár így is tehettek, ha segíteni tudtak Malcolmon. Dew nem volt biztos benne, hogy valaha is meg tudná-e bocsátani magának Malcolm halálát.

Alig húsz másodperccel a csikorgó fékezés után a furgonok már újból az utcán száguldottak, maguk mögött hagyva a lángokban álló házat.

3 EGY KIS LÉPÉS… Ismeretlen hosszúságú, ismeretlen ideig tartó útjuk végén a magvak újabb adagja

hullott alá a légkörből, mintha csak mikroszkopikus hó hullott volna, s a szél legapróbb fuvallatától is összevissza kavarodtak. Hullám hullám után szállingózott át a levegőn. A legutóbbi adagok már közeljártak a sikerhez, de még nem sikerült előidézniük azt a kritikus tömeget, amelyre a feladat teljesítéséhez szükség volt. Így aztán változtatásokat végeztek, s újabb magvakat indítottak útnak. Csak idő kérdése volt, mikor találják el a helyes kombinációt.

A magok többsége túlélte a lassú aláhullást, ám az igazi próba még csak most

következett. Milliárdszám pusztultak el a víztől vagy a hidegtől. Mások túlélték a földre érést, csakhogy a további növekedéshez alkalmatlan körülmények között landoltak. Néhányan jó helyre kerültek, de a szél vagy egy kézmozdulat arrébb söpörte őket.

Egy parányi töredékük viszont ideális körülmények között találta magát, és kicsírázott. A porszemnél is apróbb magvak kezdetben bizonytalanul kapaszkodtak a helyükön, de

aztán tépőzárszerű karmokban végződő merev mikrofilamentumaik biztonságosan rögzítették őket. A szerencsés megérkezést követően azonnal versenyfutás kezdődött az idővel. A magokra szinte lehetetlen küldetés várt: el kellett érniük az önfenntartó állapotot, s a túlélésért folytatott ezen küzdelem egy parányi pókszabásúval vette kezdetét.

Egy egyszerű atkával. A Demodex folliculorummal, hogy egészen pontosak legyünk. A Demodex

mikroszkopikus méretű ugyan, de azért nagyobb a táplálékát jelentő elhalt bőrdarabkáknál. Annyival nagyobb, hogy az aprócska, lehámlott bőrfoszlányokat egyetlen falásra is bekaphatja. Az atkák többnyire a szőrtüszőkben rejtőznek, de éjszaka olykor előbújnak, s mászkálnak egy kicsit a hordozó testén. De nem ám holmi parazitáról van szó, amely csak a harmadik világ piszkos, a higiéniára megengedhetetlen fényűzésként tekintő országaiban fordul elő; ez az atka minden egyes ember testén megtalálható.

Köztük a hordozóén is. A hordozó atkái rövid, bőrhabzsoló életükben soha egy pillanatra sem hagyták el a

testét. A szüntelen, mohó falás közepette néhány atka magokat talált - amelyek nagyon hasonlítottak az emberi bőrfoszlányokra. Az atkák magukba tömték a magokat is - számukra nem jelentettek mást, mint újabb falatot az elhalt szerves anyagok bőséges, véget nem érő lakomáján.

Az atka emésztőrendszere ostromolni kezdte a magok külső burkolatát. A proteázoknak nevezett fehérjebontó enzimek nekiestek a hártyának, és meggyengítették. A hártya több helyen is átlyukadt, de nem oldódott fel teljesen. A mag gyakorlatilag épen jutott át az atka belein.

Valójában itt kezdődött el minden - egy kupac mikroszkopikus atkaszarban. A hőmérséklet többnyire 21 fok körül mozgott, de gyakran egészen 27 fokig is

felugrott, ha a bőrt ruha fedte. A magnak pontosan erre a hőmérséklet-tartományra volt szüksége. A fejlődéséhez emellett bizonyos só- és páratartalom is kellett, amelyeket - tudtán és akaratán kívül - a hordozó bőre biztosított. E körülmények együttese, mondjuk így, „bekapcsolta” a magokat, és felkészítette azokat a növekedésre. Voltak azonban további feltételek is, amelyeknek teljesülniük kellett a csírázáshoz.

A növekedés e receptjében az oxigén volt a fő hozzávaló. A hosszú zuhanás alatt a légmentesen záró burok megakadályozta, hogy a gázok bejussanak a mag belsejébe, ahol az a valami rejtőzött, amelyet, ha élő dologról lett volna szó, embriónak nevezhettünk volna. A Demodex emésztőrendszere azonban megbontotta a mag e külső védőburkát, így az oxigén már beszivároghatott.

A körülményeket gondolkozásra képtelen, automatikus receptorsejtek vizslatták, s hihetetlenül bonyolult biokémiai tánccal reagáltak rájuk, amely a leginkább egy felszállás előtti ellenőrzéshez volt hasonlatos.

Oxigén? Rendben. Sótartalom? Rendben. Páratartalom? Rendben. Hőmérséklet? Rendben. Mikroszkopikus magvak milliárdjai tették meg a hosszú utat. Sok millióan élték túl a

légkörön át való lebegést, és jó néhány ezer találta magát megfelelő környezetben. Erre a bizonyos hordozóra több száz darab hullott. Csak néhány tucat tudott megkapaszkodni a csupasz bőrön, s azok közül is jó néhány ment tönkre, mielőtt kikötött volna az atkaürülékben. Végül csupán kilencnek sikerült kicsíráznia.

Gyors növekedési szakasz vette kezdetét. A sejtek száma mitotikus osztódások révén néhány percenként megduplázódott - ehhez a magban raktározott tápanyagok adták az energiát és az építőelemeket. A magoncok életben maradásának kulcsa a gyorsaság volt - gyökereket kellett növeszteniük, és védelmi rendszerekre volt szükségük a hamarosan ellenségessé váló környezettel szemben. A magoknak nem volt szükségük levelekre, csak egy főgyökérre, amelyet a növényi embrióknál gyököcskének neveznek. E gyököcskéken múlt a magok túlélése, a segítségükkel kellett megcsapolniuk új környezetüket.

A gyököcske legfontosabb feladata a bőrön való áthatolás volt. Az első akadályt a legkülső hámréteg jelentette, amelyet szívós, rostos keratinnal teli sejtek alkottak. A parányi gyökerek lassan, de kitartóan növekedtek lefelé, át ezen az akadályon, az alatta lévő lágyabb szövetekbe. Egy mag nem tudta áttörni a külső réteget. Növekedése elakadt, s a mag elpusztult.

Már csak nyolc maradt. Miután túljutottak az első nehézségen, a gyökerek gyorsabban növekedtek, maguk

mögött hagyták a hámot, az irhát és a főként zsírsejtek alkotta bőralját is. Receptorsejtek kísérték figyelemmel a kémiai összetétel változásait. A bőralja és a jóval feszesebb izomszövet között a gyökerek változásnak indultak. A nyolc gyökér mindegyike egy új élőlény központjává vált.

Megkezdődött a második fázis. Az erőltetett ütemű növekedés kimerítette a magok tápanyagkészleteit. Immár

haszontalan, kiürült szállító járművek voltak csupán, s hamarosan le is hullottak. A bőr alatt eközben már javában terjeszkedtek a második fázis gyökerei. Nem a fák vagy az egyéb növények gyökereihez voltak hasonlók, hanem inkább aprócska csápokhoz. A központból szétágazva szívták magukba új környezetükből az oxigént, a fehérjéket, az aminosavakat és a cukrokat. A gyökerek azután biológiai szállítószalagokként juttatták vissza az új organizmushoz ezeket az anyagokat, robbanásszerűen felgyorsítva ezzel a sejtek szaporodását. A magok egyike a hordozó arcára került, közvetlenül a bal szemöldöke fölé. Itt nem volt képes elegendő tápanyagot gyűjteni a második fázisú növekedéshez. Egyszerűen kifogyott az energiából. Néhány része még tovább növekedett: automatikusan gyűjtötték az anyagokat a hordozóból, és soha fel nem használandó építőanyagokat gyártottak belőlük, ám ez nem változtatott azon, hogy

lényegében már e magonc sem volt többé. Heten maradtak. A túlélők lázas építkezésbe kezdtek. Első alkotásuk egy parányi, független valami volt,

amely egy épp kéznél lévő elektronmikroszkóp alatt a leginkább szőrös golyóhoz hasonlított volna, az egyik oldalán két fűrészes állkapoccsal. Az állkapcsok egymás után hasították fel a sejteket, széttépték a sejthártyát, megkeresték a sejtmagot, s magukba szívták. A golyók leolvasták a nyers DNS-t, vagyis lényegében a test tervrajzát, s azonosították a kódokat, amelyek a biológiai folyamatokat vezérelték, a csontok és izmok építését, az összes építő és karbantartó tevékenységét. A DNS tulajdonképpen pontosan ennyit jelentett a golyóknak: egyszerű tervrajzot. Miután leolvasták, a golyók visszatértek a magoncokhoz.

A hetek ezen új adatokból meg tudták határozni, mit kell készíteni a további növekedéshez. Mindez nem tudatosan zajlott, hanem egy nyers, gépies, adatbeviteli és -kimeneti szinten. Értelemre nem volt szükség: a lények elolvasták a tervrajzokat, és tudták, mi lesz a következő teendőjük.

A magoncok cukrokat vontak ki a vérből, s azokból gyors és egyszerű kémiai kötésekkel tartós és rugalmas építőanyagot állítottak elő. Amikor már elegendő gyűlt össze ezekből, az organizmusok legyártották következő önálló, szabadon mozgó gépezeteiket. Míg a golyók csak gyűjtögettek, ezek az új mikrogépek már építettek is. A mind bőségesebb alapanyag-készletet felhasználva hozzáláttak a héj felépítéséhez. Ha nem készítenek mielőbb héjat a számára, az új organizmus nem biztos, hogy kibírja még öt napig.

Ennyi időre volt szüksége a harmadik fázis eléréséhez.

4 EZEK A HÉTFŐK Perry Dawsey lerúgta magáról a hozzá nem illő huzatba behúzott nehéz takarót, s a

téli reggelek hidege egyből lecsapott a testére. Megborzongott. Agyának az a része, amelyik mindig aludni csábította, és arról győzködte, hogy állítsa be tizenöt perccel későbbre az ébresztőt, most megint igyekezett felülkerekedni. Enyhe másnapossága sem fokozta az eltökéltségét.

Látod, vélte hallani a hangot, baromi hideg van ma reggel. Bújj vissza a takaró alá, a finom melegbe! Megérdemelsz egy szabadnapot.

Ez afféle reggeli szertartás volt a számára: a hang mindig hívogatta, ő pedig soha nem vett róla tudomást. Felállt, és csoszogva tette meg a négy lépést az ágyától a kicsiny fürdőszobáig. A linóleumpadló kellemetlen hideggel köszöntötte a talpát. Becsukta maga mögött az ajtót, megnyitotta a zuhany csapját, s hagyta, hogy a helyiség megteljen a csodásan meleg gőzzel. Amint belépett a szinte égetően forró vízsugarak alá, a makacs reggeli hang elhallgatott, ahogyan mindig is tette. Egyetlen napot sem hiányzott a munkából - sőt még csak el sem késett - immár három éve. Tuti, hogy nem ma fogja elkezdeni.

Erőteljes mozdulatokkal dörgölte végig magát, s ettől teljesen felébredt. A bal alkarján

hirtelen viszketni kezdett egy pont, s ő szórakozottan megvakarta vastag körmével. Elzárta a csapot, kilépett a víz alól, lekapta a zuhanyfüggöny rúdján lógó gyűrött törülközőt, és megszárítkozott. A gőz felhőként úszott a levegőben, s a mozdulatai ide-oda hajtották.

A fürdőszoba alig volt nagyobb egy bepolcozott gardróbszekrénynél. Belépve az ajtó mellett jobbra volt a kis műanyag pult a beépített mosdóval, melynek egykor fehér porcelánját rozsdavörösre színezte a csapból megállíthatatlanul csöpögő kemény víz. A pulton gyakorlatilag csak a fogkeféjének, egy borotvahabos flakonnak és egy darab repedezett szappannak volt hely. Minden egyéb szükséges holmi a mosdó fölé szerelt szekrényke tükrös ajtaja mögött rejtőzött.

A pult után következett a vécé, s szinte közvetlenül mellette a kád. A helyiség olyan kicsi volt, hogy Perry a vécén ülve előrehajolás nélkül is megérinthette a szemközti falat. Különféle méretű, össze nem illő színű, használt törülközők lógtak a törülközőtartón, a zuhanyfüggöny rúdján és az ajtó gombján: a sok színes frottír némileg enyhített a zöldesszürke fal és a karcos, drapp linóleumpadló komorságán.

Az egyetlen „dísztárgy” egy kicsi, horpadásokkal és rozsdafoltokkal teli digitális mérleg volt. Lemondó sóhajjal állt rá. A jobb szélső számjegy alsó LED-je már kiégett, így a „2” helyett egy kérdőjelet mutatott, de ettől még le tudta olvasni az értéket: 121,5 kg.

Lelépett a mérlegről. Újabb hirtelen viszketés zavarta meg, ezúttal a bal combján - olyan volt, mint egy szúnyogcsípés. Perry összerándult, aztán jó alaposan megvakarta az érintett helyet.

Nekiállt megtörölni a haját, aztán hirtelen abbahagyta, és elrántotta a kezét. Valami fájt a bal szemöldöke fölött - azt a fajta erőteljes sajgást érezte, amit egy csúnya pattanás érintése okoz.

A törülközővel letörölte a párát a tükörről. Arcát vörös sörte fedte. Élénkvörös szakáll és sima, szőke haj - Perry tudomása szerint a Dawsey-férfiak mindig is ilyenek voltak. A haját vállig érő hosszúságúra növesztette, nem is annyira divatból, mint inkább azért, mert segített leplezni, mennyire hasonlít az arca az apjáéhoz. Minél idősebb lett, annál hasonlóbbnak találta a tükörben látott személyt ahhoz, akit a leginkább el akart felejteni.

- Kibaszott irodai meló. A végén még elhízom. Figyelmét a szemöldökénél lévő pattanásra fordította. Valamiféle gyulladt sebnek

tűnt, de szokatlan érzése volt tőle. Kicsi, göcsörtös, vörös dudor volt, és furcsa érzést keltett, mintha egy parányi rovar folyamatosan csípte volna.

Ez meg mi a fene? Előrehajolt, s bőre szinte már a tükörhöz ért, miközben ujjával a fájó részt piszkálgatta.

A bőr ott feszes és kemény volt, s valami egészen apró dolog állt ki belőle. Az a valami… talán fekete volt? Egy apró szemcse. Megpróbálta a körmével kipiszkálni, de a dudor nagyon fájt. Valószínűleg egy benőtt szőrszál vagy hasonló. Legjobb lesz, ha békén hagyja, amíg egy kicsit megnyugszik, és majd később rendbe hozza.

A borotvahabért nyúlt. Borotválkozás és fogmosás előtt mindig alaposan szemügyre vette magát a tükörben, nem hiúságból, csak hogy lássa, hagyott-e rajta újabb nyomokat az idő.

Főiskolás napjaiban a teste kemény volt, mintha tömör izomból faragták volna, s

százkilencvenhat centijével és száztíz kilós súlyával pontosan olyan volt, mint egy az amerikai futball tíz legjobb hátvédje közé beválasztott játékos. A pályafutását derékba törő térdsérülést követő hét évben azonban a teste megváltozott, s a használaton kívüli izmok helyét zsír töltötte ki. Senki más nem nevezte volna kövérnek, s a nők még mindig gyakran bámulták meg, de Perry már látta a különbséget.

Megborotválkozott, kent egy kis fixálóhabot a hajára, majd szokásos reggeli szertartása utolsó elemeként megmosta a fogát. Miután végzett, visszalépett a hideg lakásba. Gyorsan magára kapott egy farmernadrágot, egy régi AC/DC feliratú pólót és egy meleg, a San Francisco 49ers csapatcímerével díszített pulóvert. Most, hogy már kellően védve volt a hidegtől, a konyhazughoz lépett (soha nem tudott „konyhaként” gondolni rá: járt már olyan házakban, ahol igazi konyha volt, s ez a kétszer két és fél méteres beugró, amelyet szinte teljesen kitöltött a tűzhely, néhány szekrény és a hűtő, semmiképpen sem érdemelt többet a „zug” megnevezésnél).

Ki akart venni a szekrényből egy doboz pirítani való süteményt, ám a hátát váratlanul ívbe rántotta egy újabb viszkető pont: égető, már-már fájdalmas érzés volt a háta közepén, valamivel a lapockái alatt. Perry átnyúlt a válla fölött, s a póló alatt tapogatva sikerült elérnie a pontot.

Addig vakarta, amíg a viszketés alábbhagyott, s közben azon töprengett, nem szedett-e össze valami fertőzéses kiütést, vagy nem a száraz és hideg téli levegő miatt repedezett-e ki a bőre. Kivette a Pop-Tarts-os dobozt, s előhúzta belőle a megmaradt két, ezüstös fóliába burkolt csomag egyikét. A tűzhely digitális órája 8.36-ot mutatott. A szájába tömött egy cseresznyés süteményt, aztán két lépéssel a számítógépasztalánál termett, s az ott heverő papírokat begyömöszölte ütött-kopott, néhol szigetelőszalaggal befoltozott aktatáskájába. A hétvégén eredetileg dolgozni is akart, csak hát szombaton Chiefs-Raiders-meccs volt, a vasárnap meg valahogy elszaladt, miközben hol a sportcsatornák adását nézte, hol a SportsCenter.com oldalt olvasgatta. Este végül leugrott a bárba, és az ottani tévén nézte végig, hogyan páholják el szokás szerint a Lionst. Lecsapta a táska fedelét, belebújt a kabátjába, felkapta a kulcsait, és munkába indult.

Leszaladt a háromemeletnyi lépcsőn, s ahogy kilépett az épületből, megcsapta a michigani tél dermesztő hidege. Ezernyi tű szurkálta a kezét és az arcát, lélegzete pedig hófehér felhőként gomolygott előtte.

Bekapta a második Pop-Tartsot is, és odalépett tizenkét éves, rozsdafoltos Fordjához. Magában imát mormolt a Nagy Tragacsistenhez, hogy engedje beindulni az öreglányt.

A kormány mögé csusszant (soha nem vacakolt a kocsi bezárásával - ugyan, ki lenne olyan bolond, hogy ellopja), és becsukta az ajtót. A jég lepte ablakokon fehéres derengéssel szűrődött át a reggeli napsütés.

- Gyerünk, szivi! - motyogta Perry. Diadalmas mordulással nyugtázta, hogy az öreg járgány az első pöccintésre beindult. Fogta a jégkaparót, s kiszállt, ám ebben a pillanatban a jobb farpofájába szúrt bele a viszketés, mintha csak valami érdes tűt döftek volna bele. Ösztönösen odakapott, amitől elveszette az egyensúlyát, s fenékre esett a parkolóban. Ujjaival dühösen vakargatta a viszkető pontot, s közben érezte, hogy nadrágja ülepe átnedvesedik az olvadó hótól.

- Fasza - tápászkodott fel Perry, és nekiállt leverni magáról a havat -, igazi hétfő reggel.

5 ÉPÍTÉSZET A héjak egyre nagyobbra és egyre masszívabbra nőttek. Szabad szemmel még mindig

láthatatlanok voltak, de már nem kellett sok idő ahhoz, hogy könnyen észrevehetők legyenek. A héjat felépítő parányi, sejtszerű szerkezetek most hozzáfogtak, hogy a rendelkezésükre álló anyagokból legyártsák mindazt, ami majd a héj alá kerül - egy vázat, amely egy új, nagyobb organizmus alapja lesz.

Egy növekvő organizmusé. A magoncok megépítették harmadik, utolsó önálló mikrogépezetüket. A

DNS-tervrajzokat gyűjtő „leolvasók” és a héjat, majd a vázat létrehozó „építők” után most a „terelőkön” volt a sor.

A terelők szétáramlottak a hordozó testében, s egy bizonyosfajta sejt - őssejtek - után kutattak. A DNS-tervrajzokból ugyanis kiderült, hogy ezek azok, amelyekre a magoncnak szüksége lesz. Amikor a terelők őssejtre bukkantak, óvatosan leválasztották azt eredeti helyéről, és visszacipelték a növekvő vázhoz. Ott először is egyszerű kémiai kötésekkel a vázhoz rögzítették, majd átengedték a terepet a golyószerű leolvasóknak.

A fűrészes állkapcsok az őssejtek burkolatát is átvágták, ám ez alkalommal óvatosan dolgoztak. A résen át alig néhány nanométer átmérőjű mikroszálak csusszantak be, egészen az őssejt DNS-éig. Ott azután elkezdtek változtatásokat végezni.

A „leolvasók” feladata ugyanis nemcsak az olvasás volt… hanem az írás is. Az őssejteknek nincs tudatuk. Sejtelmük sem volt róla, hogy épp most hajtották őket

rabszolgaságba. Azt tették, amit mindig tesznek: sejteket termeltek. Az így készülő új sejtek csak kismértékben különböztek azoktól, amelyeket az őssejteknek eredetileg gyártaniuk kellett volna. Az új, módosított sejtek szétterjedtek a növekvő vázban, s itt izmokat, ott más, specializáltabb szöveteket alkottak.

Ami tehát mikroszkopikus magként érkezett, az most fokozatosan átállította a hordozó szervezetét, s az örökletes biológiai folyamatokat megváltoztatva valami idegen dolgot hozott létre, ami még a vírusoknál is sokkal alattomosabb volt.

S bár igaz, hogy a magoncok nem érzékelték az időt, feladatuknak alig néhány nap alatt eleget tehettek.

6 A NAPI ROBOT Perry hét perccel kilenc előtt sétált be az American Computer Solutions (a

bennfentesek csak ACS-ként emlegették) kapuján. Végigkocogott az épületen, s a fülkéje felé menet barátságosan köszöngetett. Lehuppant a székébe, aktatáskáját a szürke asztallapra dobta, és bekapcsolta a számítógépét. Az füttyentett néhányat, mintha csak boldog lenne, amiért megszabadulhat az áramszünet purgatóriumából, majd a memóriateszteket lefuttatva hozzálátott az operációs rendszer betöltéséhez. Perry a

faliórára pillantott, amelyet olyan magasan helyeztek el, hogy mindenki láthassa a fülkék válaszfala felett. 8.55-öt mutatott. Ő már javában dolgozni fog, amikor a mutató 9.00-ra ugrik.

- Azt hittem, ma végre elkapom - hallatszott egy női hang a háta mögül. Nem is fordult meg, inkább kinyitotta a táskáját, és előhúzott egy rendezetlen papírköteget.

- Majdnem összejött, főnök, de csak majdnem - felelte Perry, s szája mosolyra húzódott a mindennapos tréfától. - Talán majd legközelebb.

- Telefonált Samir Cansil a Pullmantól - mondta a nő. - Már megint gondjaik vannak a hálózattal. Az legyen az első dolga, hogy felhívja őket.

- Igen, hölgyem. Sandy Rodriguez otthagyta Perryt a munkájával. Az ACS ügyfélszolgálatának legtöbb

munkatársa néhány perces késéssel érkezett, Perry azonban mindig pontos volt. Sandy csak ritkán foglalkozott a beosztottai lazaságával. Mindenki tudta, hogy nem zavarja, ha késnek egy kicsit - feltéve, hogy nem élnek vissza ezzel, és rendben elvégzik a munkájukat. Nem érdekelte tehát a dolog - de Perry mégis mindig idejében az asztalánál ült.

Amikor a nő felvette, Perry megfogadta magában, hogy soha semmilyen módon nem fogja cserbenhagyni. Ehhez az is hozzátartozott, hogy mindennap korán ér be a munkahelyére. Apja is mindig azt mondta, hogy semmi sem helyettesítheti a kemény munkát. Gyorsan kisöpörte agyából apja váratlanul felbukkanó, kellemetlen emlékét - nem akarta rossz hangulatban kezdeni a napot.

Huszonöt percnek kellett eltelnie, mire meghallotta, hogy Bill Miller is helyet foglal a szomszéd fülkében. Bill szokás szerint késett, és - szintén szokás szerint - egyáltalán nem zavartatta magát.

- ’Reggelt, kisapám! - mondta Billy, és jellegzetes, monoton hangja tökéletesen jól hallatszott a másfél méter magas válaszfal felett. - Szépeket álmodtál?

- Tudod, Bill, én már elég rég túl vagyok a „többet bírok inni nálad” típusú vetélkedésen. Szeretném hinni, hogy hamarosan te is kinősz belőle.

- Eegen, talán igazad van - válaszolta Bill -, bár tény, hogy többet ittam nálad, nyuszifiú.

Perry replikázni akart, ám a kulcscsontjába szúró viszketéstől elakadt a szava, s helyette meglepett zihálás tört fel a torkából. Odanyúlt, és a pólón keresztül megvakarta a bőrt. Lehet, hogy ez valamiféle allergia? Vagy éjszaka pók tévedt az ágyába, és az csipkedte össze?

Erősebben dörgölte, hogy megszűnjön végre a viszketés. Ekkor azonban ismét felerősödött az irritáció a jobb alkarján, ezért ott folytatta a vakarást.- Bolhák? - Bill hangja immár a válaszfal tompítása nélkül, magasabbról hallatszott. Perry felnézett. Billy egész felsőtestével áthajolt a fülkék között emelkedő falon, s feje alig néhány centiméterre volt a mennyezettől. Ezt a magasságot persze úgy érte el, hogy rossz szokása szerint felállt az asztalára. Mint mindig, most is makulátlan volt a megjelenése, noha Perryvel egy időben jött el a bárból, vagyis aligha aludt többet négy óránál. Csillogó kék szemével, gondosan nyírt barna hajával és simára borotvált, teljesen folttalan arcával úgy festett, mint egy tinédzsereknek készült pattanás elleni krém reklámmodellje.

- Csak egy kis rovarcsípés, semmi más - felelte Perry. Bill eltűnt a válaszfal mögött. Perry abbahagyta a vakaródzást, noha a bőre még mindig viszketett, és megnyitotta

számítógépén a Pullman-fájlt. Ezzel egy időben elindította kommunikátor programját is - noha a munkatársak itt legfeljebb néhány fülkényire voltak egymástól, az irodán belüli kommunikációhoz mégis gyakran választották az azonnali üzenetküldést. Ez különösen a szomszéd fülkében ülő Bill-lel való kommunikációra volt érvényes, neki ugyanis rengeteg olyan mondandója volt, amit nem szeretett volna mindenkivel megosztani. A program abban is segített, hogy némi éretlen humorral múlassák az időt.

Mint minden reggel, most is ő indított egy üzenettel, amelyet Bill a hálózatban használt nevére - „StickyFingazWhitey” - küldött.

Bleedmaize_n_blue: Helló, lesz ma este foci? StickyFingazWhitey: Miért visel a pápa tangát? Bleedmaize_n_blue: Én ezt úgy ismerem, hogy miért visel a pápa csúcsos kalapot? StickyFingazWhitey: Azért hord tangát, mert a fehér nagyestélyi alá nem vehet olyan

bugyit, amelynek látszik a széle. J Perry csak alig tudta visszafojtani a kibuggyanó nevetést. Tudta, hogy ilyenkor

komplett idiótának látszik: széles vállai rázkódnak, a fejét leszegi, kezét pedig a szájára tapasztja.

Bleedmaize_n_blue: J Elég már. Most értem ide, és nem akarom, hogy Sandy azt

gondolja, megint a YouTube-ot nézem. StickyFingazWhitey: Mi lenne, ha a Kanos Papokat inkább a szabadidejében nézné,

uram, maga beteg, beteg ember! Perry ismét felnevetett, most már hangosan. Billt már - egek, tényleg ennyi lenne? -

vagy tíz éve ismerte. Perry első egyetemi éve eléggé zűrös volt, akkoriban nemigen tudott uralkodni az indulatain. A Michigani Egyetemre futballösztöndíjjal került be. Eleinte más futballistákkal kellett osztoznia a szobán, ám mindegyikükben vetélytársat látott, még akkor is, ha egészen más poszton játszottak. Ez előbb-utóbb verekedéshez vezetett. A harmadik összecsapás után az edzők már azon tanakodtak, hogy visszavonják az ösztöndíját.

Az efféle szarság talán elmegy máshol, például az Ohio State-en, mondták, de nem a Michigani Egyetemen.

Valójában persze nem akarták elveszíteni - nem véletlenül vették be a csapatba, és adtak neki teljes ösztöndíjat. Az edzők csupán azt szerették volna, ha vadságát a pályán éli ki. Amikor Bill tudomást szerzett a helyzetről, önként vállalta, hogy Perry szobatársa

lesz. Bill egyébként az egyik segédedző unokaöccse volt. A gólyatáborban ismerkedtek össze Perryvel, és remekül kijöttek egymással. Perry jól emlékezett rá, hogy azokban az első hónapokban csak olyankor tudott mosolyogni, ha az ellenállhatatlan humorú Bill közelében volt.

Mindenki úgy vélte, hogy Billnek elment az esze. Mi az ördögért választana szobatársául egy százhetvenkét centi magas, alig hatvannyolc kilós angol szakos diák egy százkilencvenhat centis, száztíz kilós hátvédet, aki könnyedén nyom ki kettőszázhúsz kilót, s aki már három szobatársát verte félholtra, holott azok mind első osztályú futballisták voltak? Ámde mindenki legnagyobb meglepetésére az ötlet bevált. Úgy tűnt, hogy Bill humora lecsillapította a fenevadat. Bill így nem csupán Perry sportpályafutását mentette meg, hanem az egyetemit is, és ő ezt soha nem is felejtette el.

Tíz éve ismerte Billt, de ez idő alatt egyszer sem adott egyenes választ a kérdéseire, kivéve, ha munkáról volt szó.

Zene szűrődött Bill fülkéjéből, egy ősrégi dal Sonnytól és Chertől, ám Bill az eredeti szöveg helyett azt dúdolta hozzá: „Rühes vagyok, szivi”. A számítógép jelzett, hogy újabb üzenet érkezett.

StickyFingazWhitey: Szerinted méltó ellenfele lesz a Ninersnek ma este a Green Bay? Perry nem gépelt választ, sőt igazából már a kérdést sem látta. Az arcán feszült

figyelem és összpontosítás tükröződött, bár mások talán fájdalomnak látták volna. Küzdött a vakaródzási késztetés ellen, csakhogy az most sokkal égetőbb volt, és sokkal rosszabb helyen jelentkezett, mint az eddigiek.

Keze ráfeszült a billentyűzetre, s minden sportolói önfegyelmére szüksége volt ahhoz, hogy ne kezdje dühödten vakarni a bal heréjét.

7 A NAGY SMAFU Dew Phillips kimerülten roskadt le a nyilvános telefon melletti műanyag székbe. Azok

után, amin átment, egy kamasz is mosott szarnak érezte volna magát, ám Dew a maga ötvenhat évével sok minden volt, csak kamasz nem. Gyűrött öltönye verejtéktől és füsttől bűzlött. Sűrű füsttől, fekete füsttől, amilyen csak a lakástüzekben keletkezik. A szag teljesen idegenül hatott a kórház makulátlanul tiszta folyosóján. A lelke mélyén tudta, örülnie kellene, hogy a toledói kórház várójában lehet, és nem a cincinnati CDC (az USA Járványügyi és Betegségmegelőzési Központjai) egy légmentesen lezárt karanténszobájában tartják, de egyszerűen nem volt ereje arra, hogy lelkendezzen.

Viharvert, mélyen barázdált arca bal oldalán zsíros koromcsíkok húzódtak. Ugyanilyen csíkok látszottak kopasz fején is, mintha csak a lángok a koponyája közvetlen közelében táncoltak volna. A hátul fültől fülig körbefutó keskeny, vörös haj sávot viszont valahogy

elkerülte a füst. Ahogy így ült, gyengének és kimerültnek tűnt, mintha bármelyik pillanatban leeshetett volna a székről.

Mindig két mobiltelefont tartott magánál. Az egyik vékony, közönséges készülék volt, és általában ezt használta. A másik jóval vaskosabb és súlyosabb darab, mattfekete festéssel. A legkorszerűbb titkosító eszközöket zsúfolták bele, amelyekről Dew semmit sem tudott, és amelyek fikarcnyit sem érdekelték. Elővette a nagyobbik telefont, és beütötte Murray számát.

- Jó napot! - hallatszott egy derűs, de mégis hivatalos női hang. - Kapcsolja Murray-t! Kattanás hallatszott; tehát várnia kellett. Az aprócska hangszóróból a Rolling Stones

Satisfaction című száma szólt. Jesszus, gondolta Dew, már a szupertitkos, biztonságos vonalakon is kibaszott zenét játszanak. Murray Longworth tekintélyt parancsoló hangja egy refrén közepén hallgattatta el Jaggert.

- Mi a helyzet, Dew? - Nagy SNAFU, uram - felelte Dew. A katonai szlengből származó rövidítés azt

jelentette, Situation Normal, All Fucked Up, ami nagyjából annyit tesz: szokás szerint minden el van baszva. Homlokát a pasztellkék falnak támasztotta. Ahogy lenézett, észrevette, hogy cipője talpa megolvadt, s deformálódva dermedt meg újra, tele kaviccsal és üvegdarabokkal. - Johnson megsebesült.

- Mennyire súlyos? - A dokik szerint hajszálon függ az élete. - A francba. - Ahogy mondja - mondta Dew halkan. - Szar ügy. Murray várt néhány pillanatot, talán csak hogy úgy tűnjön, Malcolm élete fontosabb

számára a feladatnál, majd újabb kérdést tett fel: - Elkaptátok? - Nem. Tűz volt. - Maradványok? - Itt vannak a kórházban, már csak a maga spinéjére várnak. - Milyen állapotban? - Valahol a közepesen és a jól átsült között. De azt hiszem, lesz anyag, amin dolgozhat,

ha erre gondolt. Murray ismét elhallgatott. A csend súlyosan telepedett közéjük. - Vele akarsz maradni, vagy küldjek oda pár fiút, hogy vigyázzanak rá? - A tökömhöz kötözött öszvérfogattal sem tudna elvonszolni innen, uram. - Sejtettem - sóhajtott Murray. - Feltételezem, hogy a területet átvizsgálták és

fertőtlenítették. - Azt hiszem, egy hármas fokozatú tűznél semmi sem sterilizál jobban. - Helyes. Margaret már úton van. Adj meg neki minden segítséget! Én is megyek,

amint tudok. Addigra részletes beszámolót várok. - Igen, uram. - Dew megszakította a vonalat, és visszarogyott a székbe. Malcolm Johnson, akivel már hét éve dolgozott, válságos állapotban volt. Teste nagy

részét harmadfokú égési sérülések borították. A balta okozta hasi sérülések csak tovább súlyosbították a helyzetet. Dew-nak rengeteg tapasztalata volt életveszélyes állapotban lévő emberekkel, s most még dupla tét ellenében sem fogadott volna Mal életben

maradására. Dew-nak éppen elégszer - az átlagosnál jóval többször - akadt már dolga eszelősökkel,

előbb Vietnamban, aztán a Cégnél töltött csaknem három évtized alatt, de soha nem találkozott még Martin Brewbakerhez hasonló alakkal. A szeméből csak úgy sütött az őrület. Ez a pasas levágott lábakkal, a hollywoodi kaszkadőrökhöz hasonlóan hatalmas lángokkal égve még képes volt baltát vágni Malcolmba.

Hagyta, hogy a feje a tenyerébe boruljon. Ha csak egy kicsivel gyorsabban reagál, ha csak egyetlen másodperccel gyorsabb, megakadályozta volna Malcolmot abban, hogy megpróbálja eloltani Brewbakert… Dew-nak tudnia kellett volna, mi következik: Blaine Tanarive, Charlotte Wilson, Gary Leeland - ezek az esetek is erőszakkal és gyilkossággal végződtek. Ugyan miért gondolta, hogy Brewbaker más lesz? De hát ki gondolta volna, hogy az a kibaszott őrült az egész házát felgyújtja?

Várt rá még egy telefonhívás - beszélnie kellett Malcolm feleségével. Átfutott az agyán, hogy vajon Malcolm életben lesz-e még, mire Shamika ideér Washingtonból.

Nem bízott benne. Egyáltalán nem bízott benne.

8 EHHEZ MIT SZÓLSZ? Ebédszünetben Perry a mosdó egyik fülkéjében ült, nadrágját a bokája köré tolta le,

pólóját a csempézett padlóra dobta. A bal alkarján felül, a bal combján és a jobb lábszárán apró vörös kiütéseket látott. Három másik pont is ugyanilyen őrjítően viszketett: ujjai a láthatókhoz hasonló kiütéseket tapintottak ki a jobb kulcscsontján, a gerincén, közvetlenül a lapockái alatt és a jobb fenekén. Volt egy hetedik is a bal heréjén - arra gondolni sem mert.

A viszketés nem volt állandó: néha lassú hullámzással erősödött és gyengült, mintha valaki lustán tekergette volna egy rádió hangerő-szabályozóját, máskor viszont hirtelen csapott le, és teljes erővel, mint egy csutkára feltolt hangfal. Egész biztosan pókcsípések, gondolta. De az is lehet, hogy egy százlábútól származnak: úgy hallotta, azoknak is igen kellemetlen mérgük van. Csak azt nem értette, hogyan tudta átaludni a kis nyavalyás támadását. Bármi csípte is meg, az közvetlenül az ébredése előtt tehette. Ez megmagyarázná azt is, miért nem látta a kiütéseket a reggeli készülődés során - a méreg nem sokkal korábban került a szervezetébe, és az immunrendszere lassan reagált.

Kellemetlenül viszkettek, és egy kicsit nyugtalanítóak is voltak, de összességében nem jelenthettek komoly gondot. Csak pár nyamvadt kis csípés. Egyszerűen önfegyelmet kell gyakorolnia, nem szabad vakaródznia, s akkor előbb-utóbb elmúlnak. Ha békén hagyja őket, valószínűleg teljesen el is tűnnek. Csak hát ő sohasem bírta megállni, hogy ne piszkálja a bőrén lévő rendellenességeket, legyen bár szó varról, pattanásról, hólyagról vagy bármi másról. Szinte kényszere volt, hogy folyton odanyúljon ezekhez, és ez most jócskán megnehezítette a helyzetét. Nem tehetett mást, koncentrálnia kellett, hogy „kikapcsolja a fájdalmat”, ahogyan azt még a főiskolai futballedzője magyarázta.

Felállt, begombolta a nadrágját, és felhúzta a pólót. Vett egy mély lélegzetet, és igyekezett kitisztítani az elméjét. Ez is csak az akaraterő próbája, gondolta. Az

önfegyelem próbája, ennyi az egész. Uralkodnod kell magadon! Kilépett a fürdőszobából, hogy visszamenjen az íróasztalához. Készen állt a munkára,

meg akart dolgozni a fizetéséért.

9 FŐNÖKNEK LENNI SEM KÖNNYŰ Murray Longworth átfutotta azon ügynökök listáját, akik a biztonsági besorolásuk

alapján bekapcsolódhattak a Tangram-projektbe. Nem voltak valami sokan. Malcolm Johnson kiesett, és így Dew-nak egyedül kellett továbbvinnie az ügyet. Murray eredetileg is ezt szerette volna, de Dew ragaszkodott Johnson bevonásához. Murray a fejét csóválta - ez a döntés valószínűleg élete végéig nyomasztani fogja Dew-t.

Az áldozatok sajnos szükségszerű velejárói ennek a munkának. Az ember virágot küld a temetésre, aztán továbblép. Murray megértette ezt, Dew viszont nem. Dew mindent személyes ügyként kezelt. Ezért volt Murray jelenleg a CIA második embere, miközben Dew Phillips porbafingó közlegény maradt. Igaz, öltönyös közlegény, de ez a lényegen nem változtat.

A mindenkori elnök ezért is bízta meg Murray-t bizonyos ügyek elintézésével. Titkos, kellemetlen ügyekkel, amelyek soha nem fognak szerepelni a történelemkönyvekben, de amelyeket muszáj volt elintézni. Az Egyesült Államok elnöke most azt kérte Murray-től, derítse ki, mi a fenétől válnak egyes amerikai polgárok eszelős gyilkosokká. Figyelmet érdemel, hogy a feladatot Murray és a CIA kapta, nem pedig az FBI, holott belpolitikai ügy lévén ez utóbbi lett volna az illetékes. Voltaképpen törvénybe ütközőnek minősült, hogy a CIA amerikai földön tevékenykedik, de az elnök azt akarta, hogy Murray intézze a dolgot - ha mondjuk terrorista támadásról van szó, akkor az elhárításához szükség lehet valamiféle kreatív taktikára. Olyan taktikára, amely esetleg egy hajszálnyival kívül esik a törvényes kereteken.

Eleddig öt áldozatot szedett az a furcsa betegség, amely, ha híre menne, példátlan pánikot robbantana ki az egész országban, és még mindig alig áll rendelkezésére információ. Mostanáig mesteri módon sikerült fedő alatt tartani az ügyet - száznál is többen dolgoztak Murray alatt, de ebből kevesebb, mint tíz tudta, mi is történik valójában. Még az Egyesített Vezérkar sem ismerte az összes részletet.

Amikor Margaret Montoya a CIA-hoz fordult furcsa jelentésével, a hívását végül Murray-hez kapcsolták. Ezt részben annak köszönhette, hogy nem holmi dilinyós volt, és nem is azon önjelölt tudósok egyike, akik állandóan a közelgő világvégéről szónokolnak, vagy a globális felmelegedés okozta közeli katasztrófával riogatnak. A nő a CDC munkatársa volt, és felmerült benne a gyanú, hogy talán egy a terroristák által kifejlesztett biológiai fegyverrel van dolga. Komolysága és a hangjában bujkáló sürgősség elég embert győzött meg ahhoz, hogy áttessékeljék a telefonos rendszer útvesztőjén, s egyre feljebb küldjék, míg végül Murray-nél kötött ki.

Margaret azt mondta, azért nem a szokásos CDC-csatornákon keresztül intézte az ügyet, mert félt, hogy kiszivárog valami. Murray tisztában volt azzal, hogy ez csupán része az igazságnak - másfelől, Margaret nem akarta másnak átengedni a bizarr gyilkos

utáni nyomozást. Attól félt, hogy ha a rendes csatornákra tereli az ügyet, valamelyik felettese lenyúlja tőle, s neki jut a majdani elismerés is, miközben Margaretet szépen a háttérbe tolja.

Találkozóra hívta a nőt, és elég volt egy pillantást vetnie az eseteket ismertető aktákra - valamint a Charlotte Wilsont és Gary Leelandet ábrázoló fotókra - ahhoz, hogy tudja: Montoyának igaza volt, újfajta veszély bukkant fel.

Az egészben a kutatónő viszonylagos névtelensége volt a legérdekesebb. Nem a fertőző betegségek világszerte elismert szaktekintélyéről volt szó, sem Nobel-díjas tudósról. Csupán egy kiváló járványügyi szakemberről, aki a CDC cincinnati irodájában dolgozott; még ahhoz sem volt elég magas beosztású, hogy az atlantai CDC-központba kerüljön. Murray tudta, hogy akár teljesen ki is iktathatná a nőt, és akkor is csak néhányan vennék észre Montoya távollétét.

Ráállított néhány embert, hogy keressenek hivatkozásokat a „háromszögekre”, vagy bármi másra, ami további esetekre deríthet fényt. E kutatás eredményeként jutottak el Blaine Tanarivéhez, aki egy héttel korábban jelentkezett a WNWO toledói tévéállomásnál, és egy állítólagos „háromszög-összeesküvésre” akarta felhívni a figyelmet. A WNWO feljegyzései szerint Mr. Tanarive egyértelműen „paranoid” és „skizoid” személy benyomását keltette.

Két nappal később a szomszédok találták meg Tanarive és családtagjai tetemét a házukban. Tanarive teste a jelentés szerint az „igen előrehaladott bomlás” állapotában volt. Feleségét és két lányát is megölte, de az ő holttesteik még sokkal jobb állapotban voltak. Az orvos szakértői vizsgálat kimutatta, hogy a három női áldozat mindegyikével legalább húsz, ollóval ejtett szúrt seb végzett. A WNWO utána riportot állított össze az esetről, amelyben szerepelt Mr. Tanarive telefonhívása és „háromszög-összeesküvés” elmélete is.

Gyilkosság és öngyilkosság. Tanarive korábban semmiféle erőszakos cselekedetet nem követett el. Sem nála, sem a családjában nem fordult elő semmilyen elmebetegség. Mindazonáltal a bizonyítékok egyértelműen Tanarive bűnösségét támasztották alá. A nyomozók végül azzal zárták le az ügyet, hogy a gyilkosságok oka egy az elkövetőn váratlanul kitörő súlyos elmezavar volt. Ámde az ügy csak addig maradt lezárva, amíg Murray nyomozói rá nem bukkantak a „háromszögek” említésére.

Margaret adatai és a Tanarive-ügy aktái együttesen már bőven elegendők voltak Murray számára. Az információkkal a CIA igazgatójához sietett, majd sürgős találkozót kért az elnöktől. Nem az elnök stábfőnökétől és nem is a védelmi minisztertől, hanem magától a nagy embertől. A titkos megbeszélésre a nyomaték kedvéért Montoyát is magával vitte.

A nő jelentése kellően meggyőzőnek bizonyult. A képek felkeltették az elnök figyelmét: a felvételek egy része a Gary Leelanden talált kék színű, háromszögletű kinövéseket ábrázolta, mások a Charlotte Wilson tetemén felfedezett hasonló, de már rothadóban lévő képződményeket, a többin pedig Blaine Tanarive maradványai voltak láthatók: a csaknem a csontokig bomlott, himlőhelyszerű ragyákkal teli testből mindenütt nedvek szivárogtak, a felszínét pedig különös, zöld színű, bolyhos bevonat borította.

Az elnök szabad kezet adott Murray-nek, s bármit megkaphatott, amit csak kért.

Murray-nek hatalmában állt bárkit bevonni a munkába, ám ő nem kívánt nagy stábbal dolgozni. Egyelőre nem. Azt akarta, hogy a munka csendben folyjon, és ellenőrizhető maradjon. Ha ez a hír eljut a sajtóhoz, olyan pánik fog kitörni, amelyhez nem volt még fogható. Több mint valószínű, hogy az országban gyakorlatilag megállna az élet; az emberek nem hagynák el otthonukat, nehogy elkapják a betegséget, akik pedig mégis elindulnának, azok elárasztanák a kórházakat minden kiütéses panasszal, a kisbabák melegfoltjaitól egészen a bolhacsípésekig. Murray azt is tudta, hogy a dolog előbb vagy utóbb eljut a sajtóhoz. A lehető legtöbb információt kellett összegyűjtenie még az országos pánik kitörése előtt, mivel később már minden sokkal, de sokkal nehezebb lesz.

Eddig öt esetről volt tudomásuk - az elnökkel való megbeszélés óta még kettőt találtak. Az első a hatvankét esztendős Judy Washington volt, akire egy nappal Gary Leeland halála után bukkantak rá, ám nyilvánvalóan korábban fertőződött meg. A csupa ragya csontvázat Dew és a társa fedezték fel egy mezőn, nem messze a nyugdíjasotthontól, ahol ő és Leeland is lakott. A nő fertőzése lefutott. Végül itt volt Martin Brewbaker katasztrofális esete. Öt megbetegedés tizenhat nap alatt, ám Murray biztos volt benne, hogy jó néhány ismeretlen eset is van még.

Gyanította, hogy a helyzet a továbbiakban csak rosszabbra fordulhat.

10 EGY FELBONCOLÁS IS TÖBB A SEMMINÉL Utálta magát miatta, mégis lelkesedést érzett, hogy megvizsgálhat egy friss holttestet.

Elsősorban orvos volt, gyógyító - ez volt a tanult szakmája, még ha nem is a hivatása, és igen nagyra tartotta az élet szentségét. Tudta, hogy szomorkodnia kellene az újabb haláleset miatt, mégis, azonnal izgalom töltötte el, amikor Murray Toledóba rendelte.

Margaret természetesen nem örült az újabb áldozatnak, ámde eddig még nem látott olyan testet, amelyet ne tett volna teljesen tönkre néhány nap alatt a rendkívüli mértékben felgyorsult bomlás. Úgy tűnt, ő az egyetlen védőbástya e bizarr kór útjában, ám szinte semmi sem volt, amit tanulmányozhatott volna, nem volt semmije, amivel dolgozhatott volna. Így aztán ez most nem csupán egy újabb - az eddigi ötödik - tetem volt a számára, hanem lehetőség arra, hogy némi előnyhöz jusson egy olyan betegséggel szemben, amelyhez képest az AIDS és az ebola is egyszerű meghűlésnek tűnik.

Mekkora változások történhetnek egészen rövid idő alatt is! Tizenhat nappal ezelőtt egyszerű halottkém volt a Fertőző Betegségek Koordinációs Központja cincinnati irodájában. A szervezet a Járványügyi és Betegség-megelőzési Központok egyik részlege volt. Margaret tudta, hogy jól végzi a munkáját, de a karrierje csak nem akart felfelé ívelni. Szeretett volna feljebb lépni a ranglétrán, presztízst szerezni, de végül mindig kénytelen volt belátni, hogy ki nem állhatja az irodai politikával együtt járó konfliktusokat - ha úgy tetszik, nem volt elég tökös.

Aztán jött az a hívás, hogy vizsgáljon meg egy holttestet a michigani Royal Oakban, egy tetemet, amely talán ismeretlen fertőző ágenst tartalmaz. Amint meglátta a testet, pontosabban annak maradványát, tudta, hogy itt a nagy lehetőség. A tetem vizsgálata után mindössze hét nappal már egy megbeszélésen ült Murray Longworthszel, a CIA

hírszerzési igazgatóhelyettesével, és magával az elnökkel. Ő, Margaret Montoya az elnökkel beszélget, és segít a döntéshozatalban.

Most pedig, alig huszonnégy órával az Ovális Irodában tartott második titkos megbeszélés után egy CIA-ügynök kíséri mindenhová, mintha legalábbis államfő lenne. Szórakozottan rágcsálta Paper Mate tolla végét, s az oldalablakon kibámulva figyelte, ahogy a fekete Lexus megáll a toledói kórház bejáratánál.

Az épület parkolójában, a mentőbejárat közelében négy tévés közvetítőkocsi várakozott.

- A fenébe! - fakadt ki Margaret. A gyomra görcsbe rándult. Semmi kedve sem volt a sajtóval foglalkozni.

A sofőr, Clarence Otto megállította az autót, és megfordult. - Menjünk inkább a hátsó bejárathoz? - Döbbenetesen jóképű afroamerikai

fiatalember volt. További utasításig Margaret mellé rendelték. Murray Longworth azt az utasítást adta neki, hogy mindenhová kísérje el a nőt. Elsősorban az volt a dolga, hogy „megolajozza a kerekeket”, ahogy Murray fogalmazott. Clarence-nek kellett elintéznie az apróságokat, hogy Margaret a munkájára összpontosíthasson.

A nő mulatságosnak találta, hogy Clarence Otto igazi, fegyveres CIA-ügynök, de valójában ő sem tudja, mi is ez az egész ügy, miközben ő, a CDC beosztott epidemiológusa már térdig gázol valamiben, ami könnyen az Amerikai Egyesült Államokat valaha is fenyegető legnagyobb veszélynek bizonyulhat.

A jóképű férfi zavarba hozta, ezért általában úgy beszélt hozzá, hogy közben másfelé nézett.

- Igen, megkérném… kerüljük el a sajtót, és vigyen mielőbb a bejárathoz! Minden másodperc számít.

Ezzel még nem is mondott sokat. Húszéves pályafutása során olyan sokféle betegség áldozatait látta, hogy ha akarta volna, sem tudja összeszámlálni. A tetemek szép nyugodtan várták, hogy megvizsgálja őket. Csak a jégre kell tenni, és ott eláll, amíg a szakember rá nem ér a boncolásra. Ez mindig így volt - kivéve ennél a szarságnál, itt egészen másként alakultak a dolgok. A három előkerült holttest közül kettő annyira lebomlott, hogy gyakorlatilag semmi hasznukat nem lehetett venni. A harmadik - vagyis az elsőként felfedezett holttest - szó szerint a szeme láttára folyósodott el.

Ez volt az első jele annak, hogy valami nagyon nyugtalanító dolog történik. A michigani Royal Oakból mentők hozták be a néhai Charlotte Wilson holttestét. A hetvenéves asszony nem sokkal korábban egy konyhakéssel megölte ötvenegy esztendős fiát. Ugyanezzel a késsel támadt rá a helyszínre érkező két rendőrre, s közben azt visította, nem engedi, hogy „egy pár zsernyák” elvigye. A rendőröknek nem volt választásuk, egyetlen lövéssel megölték. A mentők jelentették, hogy különös kinövések voltak a nő testén - ilyeneket nemcsak hogy nem láttak még soha, de nem is hallottak hasonlókról.

A helyszínen halottnak nyilvánították, aztán felhívták a hullaházat, hogy szállítsák el a tetemet.

Tíz órával később, a boncolás során is megfigyelt furcsa kinövések arra késztették a megyei egészségügyi hatóságokat, hogy felhívják a CDC cincinnati irodáját, ahonnan Margaretet küldték ki egy csoport élén. Mikor hat órával a bejelentés után megérkezett - tehát csupán tizenhat óra telt el a nő halála óta -, a tetem már meglehetősen rossz

állapotban volt. A következő húsz órában pedig a test egy halom rücskös csonttá, különös, finom szálú, zöld penészfoltokká és egy nagy tócsa fekete nyálkává esett szét. A bomlást nem lassította a hűtés, sőt még a fagyasztás sem. A testet megtámadó betegség új volt, és ismeretlen: megállíthatatlannak tűnő vegyi reakciót váltott ki. Margaretnek azóta sem sikerült kiderítenie, miként.

Nem sokkal Wilson testének szétesése után Margaret nekiállt átkutatni a számítógépes adatbázisokat, említenek-e máshol is háromszögletű kinövéseket. Így bukkant rá Gary Leeland anyagára: az ötvenhét éves férfi háromszögletű kinövésekre panaszkodva ment kórházba. Alig fél nappal a felvétele után azonban öngyilkos lett: magára gyújtotta a kórházi ágyat. Annak, hogy Margaret most itt volt, a Wilsonról készült felvételek, valamint az orvosok által Leelandről készített fotók voltak az okai.

Otto nagy ívben kikerülte a tévés furgonokat és az unottnak tűnő forgatócsoportokat. Néhányan odapillantottak ugyan a jelölések nélküli fekete Lexusra, de más nem történt. A kocsi a hátsó bejárathoz hajtott - ám itt is várakozott már egy szemfüles riporter és a mellé rendelt operatőr.

- Mit mondtak a sajtónak? - kérdezte Margaret. - SARS-fertőzés - felelte Otto. - Ugyanaz a sztori, mint Judy Washingtonnál. Dew Phillips és Malcolm Johnson négy nappal azelőtt bukkant rá Judy Washington

lebomlott tetemére egy elhagyatott telken, nem messze a detroiti nyugdíjasotthontól, ahol lakott. Az ő holtteste volt a legrosszabb állapotban az eddigiek közül - csak egy ragyavert csontváz maradt belőle, és egy olajos folt a talajon. Egyetlen apró darabka húst sem találtak.

- Nyolc nap alatt a második eset - tűnődött Margaret. - A sajtó azt fogja hinni, hogy javában dühöng a SARS-járvány.

A médiák már többször is ráaggatták a SARS-ra, azaz a súlyos akut légúti szindrómára az „új pestis” elnevezést. Noha a betegség tényleg okozhatott halált, és Kínában meglehetősen sok áldozatot szedett, valójában nem jelentett komoly veszélyt egy olyan, fejlett egészségügyi rendszerrel rendelkező országra, mint az Egyesült Államok. Mindazonáltal a SARS fertőző, a levegő útján terjedő betegség volt, ami magyarázatot adhatott a védőruhákra és a karanténra is. S hogy végső soron mi a helyzet a SARS-szal? Nos, elég súlyos kór ahhoz, hogy az emberek odafigyeljenek rá, de igazán csak az időseket és a harmadik világ országaiban élőket veszélyezteti - márpedig Amerikában ez soha nem volt elegendő ok a pánikra.

Kiszállt az autóból. A riporter és az operatőr egy emberként ugrott elé, a reflektor egyenesen a szemébe világított, miközben mikrofont toltak az arca elé. Összerezzent, megpróbálta kitalálni, mit is mondhatna, s közben már a hányinger kerülgette. De bármilyen fürgék voltak is, Clarence Otto gyorsabb volt náluk: egyik kezével eltakarta a kamera objektívjét, a másikkal befogta a mikrofont, s a testét használva pajzsként lehetővé tette Margaret számára, hogy elérje az ajtót. Egy táncos kecsességével és a támadó kobra gyorsaságával mozgott.

- Sajnálom - villantott elbűvölő mosolyt a riporterre Otto -, most nincs lehetőség kérdésekre.

Margaret hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, így már nem kellett tovább hallgatnia az újságíró heves tiltakozását. Clarence Otto valóban tudta, hogyan kell

elintézni a sajtót. Valószínűleg nagyon sok mást is el tudott intézni - ezek egy részére gondolni sem akart, másokról viszont minden éjszaka hosszasan álmodozott egyágyas szállodai szobájában. Úgy vélte, könnyen el tudná csábítani az ügynököt: negyvenkét év ide vagy oda, tudta, hogy hosszú, fényes, fekete haja és sötét szemei nagyon sok férfitekintetet vonz. Vonzó latin nőnek tartotta magát - a férfiak, akik a kegyeibe próbáltak férkőzni, egzotikus szépségnek mondták. Ő ezt mulatságosnak találta, hiszen Clevelandben született. Tény persze, hogy volt a csípőjén némi súlytöbblet (ki az ördögnek nincs negyvenkét évesen?), és a ráncai is mind jobban látszottak, de azért tisztában volt vele, hogy ha akar egy férfit, azt meg is tudja szerezni magának. Márpedig ő Clarence-et akarta.

Megrázta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. A stressztől mindig rátört a szexéhség, mintha csak a szervezete biztosan tudta volna, mi a szellemi feszültség enyhítésének legjobb módszere. De hát a fenébe is, egy holttestet kellett megvizsgálnia, úgyhogy muszáj volt kordában tartania a hormonjait. Margaret mély lélegzetet vett, igyekezett leszorítani a stressz-szintjét, amely a jelek szerint esetről esetre mind magasabbra emelkedett.

A kórházban egy másik CIA-ügynök - azelőtt soha nem látott középkorú férfi - szegődött mellé, és végigkísérte a néptelen folyosókon. Margaret úgy vélte, Clarence-hez hasonlóan ez a pasas sem tudhat sokat a történetről. Murray akarta így - minél kevesebben tudnak róla, annál kevesebb forrásból szivároghatnak ki az információk.

Belépett a hullaházba, ahol már fel is állították a hordozható fertőtlenítőkamrákat. Amos Brown, aki egyedüli segítőtársa volt a biológiai rémálom utáni vadászatban, már várt rá.

- Jó reggelt, Margaret! A nő mindig is úgy vélte, hogy a hangja egy békáéra hasonlít. Vagy talán varangyos

békáéra, egy ronda varangyra: lassú volt és elnyújtott, s az is lehet, hogy ajkának csak az egyik fele mozgott rendesen. Csontsovány volt, kicsit valahogy nőies, és mindig kifogástalanul, bár a divatot vagy tíz év késéssel követve öltözködött. A legtöbben azonnal melegnek gondolták - felesége és két gyermeke viszont ennek az ellenkezőjéről tanúskodott. Mindig azt a benyomást keltette, mintha egy-két órával kevesebbet aludt volna a kelleténél, noha egyszerűen lelőhetetlen volt.

Amos ott volt vele Royal Oakban, amikor megvizsgálta Charlotte Wilsont, s azóta is mindvégig mellette maradt. Tény, hogy a szakma egyik legkiválóbb képviselője volt - de rajta kívül senki sem segített Margaretnek. Kérte ugyan Murray-t, hogy biztosítson több embert a számára, sőt azt mondta neki, hogy segítségre van szüksége, az igazgatóhelyettes azonban elutasította. Ő akarta kézben tartani az információáramlást, s ennek érdekében a lehető legkevesebb embert akart beavatni.

- Meglep, hogy előttem értél ide, Amos. - Nem mindenki legyeskedik az elnök körül, drágám. Lassacskán igazi celeb leszel,

nem? - Oh, hagyj már, inkább öltözzünk be! Nincs sok időnk, ha ez a tetem is olyan, mint a

többi volt. Beléptek a műanyag fóliával eltakart kis öltözőfülkékbe. Mindkettőbe be volt már

készítve egy-egy narancssárga Racal védőruha, amelyet úgy alakítottak ki, hogy mindenféle ártalmas anyaggal vagy kórokozóval szemben megvédje viselőjét. A ruhákról Margaretnek mindig a pokol jutott az eszébe: olyanok voltak, mintha égett emberi bőrök lennének, amelyeket holmi sátáni trófeaként függesztettek ki.

Először is levetkőzött, és műtősruhába bújt. Ezután belecsusszant a védőöltözékbe, amelyet a levegő, a vegyszerek és a vírusok számára egyaránt áthatolhatatlan, rugalmas szövetből készítettek. A ruha a bokáknál, a csuklóknál és a nyaknál bonyolult fémgyűrűkben végződött. Miután eligazgatta magán az öltözéket, belelépett a különleges csizmákba, amelyek szárának fémgyűrűi pontosan illeszkedtek a ruha bokagyűrűihez. Összepattintotta a rugós gyűrűket: a jellegzetes kattanás légmentes záródásról tanúskodott. Néhány réteg barna műanyag ragasztószalagot is tekert az illesztés köré, hogy megvédje a lábát minden esetleges szennyeződéstől. Felvette a vastag kesztyűket, majd azok illesztését is körülragasztotta. A ragasztószalag voltaképpen túlbiztosítás volt, különösen a szuperbiztonságos Racal-öltözék esetében, de látván, hogy mit tett a titokzatos rendellenesség az áldozatokkal, Margaret semmi kockázatot nem akart vállalni. A ruha karjára is felragasztott néhány réteg ragasztót: ha véletlenül megvágná a szövetet, ezekkel pillanatok alatt elzárhatja a rést.

Nem tudták, hogyan terjed a fertőzés. Úgy tűnt, hogy a tüneteken kívül semmiféle kapcsolat sincs az öt ismert áldozat között. Lehet, hogy a fertőzést egy azonosítatlan személy hordozza, és az ő érintése terjeszti; elképzelhető, hogy a levegővel terjed (bár ez valószínűtlennek tűnt azok után, hogy az áldozatokkal érintkező személyek közül senki sem fertőződött meg). Élelem, víz vagy gyógyszer közvetítésével is terjedhet; és nem kizárható a vektor útján történő terjedés sem, vagyis hogy a fertőzést szúnyogok, legyek, patkányok vagy egyéb állatok adják át az embernek. Margaret jelenlegi elmélete sokkal nyugtalanítóbb volt: szerinte a betegséggel szándékosan fertőztek meg bizonyos célpontokat. Akárhogy volt is, amíg nem sikerült bizonyságot szereznie a terjedés módját illetően, a nő nem akart kockázatot vállalni.

Mire kilépett a függöny mögül, Amos már várt rá. Az esetlen ruhában, sisak nélkül a szokásosnál is furcsább látványt nyújtott - a sisakot rögzítő fémgyűrű miatt a férfi vékony nyaka kifejezetten anorexiásnak látszott.

Már azért is vitatkoznia kellett Murray Longworthszel, hogy maga mellett tarthassa Amost. Murray komolyan úgy gondolta, hogy ő egymaga is képes lesz megfejteni egy ismeretlen biológiai jelenség összes titkát. A nő teljes szakértői csoportot szeretett volna, de Murray hallani sem akart erről.

Mindenképpen szüksége volt azonban Amos biokémiai és parazitológiai szakértelmére. Tudta, hogy az előbbi tudományág létfontosságú lesz az áldozatok viselkedésében megfigyelt bizarr változások elemzéséhez, és volt egy olyan megérzése, hogy az utóbbinak is fontos szerep jut majd. Amos beképzelt alak volt, ugyanakkor ragyogó elme is, tele nagyszerű meglátásokkal, ráadásul a jelek szerint alig vagy egyáltalán nem volt szüksége alvásra. Margaret elmondhatatlanul örült, hogy itt volt mellette.

Amos segített felvenni a jókora sisakot, majd összepattintotta a fémgyűrűket, s ezzel légmentesen rázárta a ruhát. Az átlátszó sisaklemez azonnal bepárásodott. A férfi a nyaki gyűrűt is körültekerte a ragasztószalaggal, majd bekapcsolta a ruha derekára

erősített, szűrőkkel egybeépített kompresszort. A nő érezte, ahogy sziszegve áramlik be a friss levegő, s a Racal-öltözék kissé felfújódott a teste körül. Ha megsérülne a ruha, a túlnyomás miatt a levegő nem be-, hanem kiáramlana onnan, s így a teste nem érintkezne a fertőző ágenssel - legalábbis elméletileg.

Most rajta volt a sor, hogy feladja Amos sisakját. - Hallasz? - kérdezte. Hangja furcsán kongott a sisakban, de a beépített mikrofon az

állrészen lévő kis hangszóróhoz továbbította szavait. A környezet hangjait külső mikrofonok fogták fel, és a sisak belsejébe szerelt apró hangszórókhoz továbbították - ez a megoldás viszonylag normális kommunikációt tett lehetővé.

- Úgy tűnik, rendben van - felelte Amos. Békaszerű hangja kicsit távolinak és gépiesnek tűnt, szavai azonban tisztán érthetők voltak.

A kórháznak nem volt légmentesen záró szobája, ezért Murray odaküldetett egy mobilváltozatot, egy szigorúan titkos, négyes szintű biohazard (BSL-4) laboratóriumot. Margaret nem is tudta, hogy létezik ilyen, míg Murray kölcsön nem vett egyet az amerikai hadsereghez tartozó Fertőző Betegségek Kutatóintézetétől (USAMRIID). Valószínűleg az USAMRIID feladata lett volna Brewbaker és a többiek vizsgálata, de mivel Margaret már tudott az ügyről, neki kellett továbbvinnie a kutatást. A veszélyes biológiai anyagokkal szembeni védettségnek négy fokozata van; a BSL-4 a legszörnyűbb kórokozóktól is véd.

A mobil BSL-4 labor kicsi volt, úgy tervezték, hogy meglévő épületekben is használható legyen. Rugalmas falai most a hullaházban álltak: az egész olyan hatást keltett, mintha gyerekek állítottak volna fel egy nagy, fehér műanyag sátrat a szülői ház pincéjében. Margaret pontosan tudta, mi várja majd a szűk belső térben, ugyanis erre vonatkozóan egészen konkrét utasításokat adott Murray-nek. Rozsdamentes boncasztal, folyadékelvezető rendszerrel, hogy felfoghassák Brewbaker elfolyósodó testét; egy számítógép, adatok zárt hálózatban való küldésére és fogadására; valamint egy előkészítő asztal az összes szükséges eszközzel, köztük egy nagy csomag BSL-4 mintatartó edénnyel, amelyek teljesen bemeríthetők a légzsilipben elhelyezett fertőtlenítő folyadékba, hogy azután biztonságosan szállíthassák el őket más BSL-4 laboratóriumokba, további elemzésre.

Margaret és Amos a rugalmas légzsilipen keresztül lépett be a légmentesen záró helyiségbe.

Bent várt rájuk Dew Phillips - hétköznapi öltözékben. Az acélasztalra fektetett, megperzselődött holttest mellett állt. A tetem nagyon csúnyán összeégett, főként a lábak maradványai környékén.

Margaretet elöntötte a düh; ez az alak valamiféle szennyező anyagot hurcolhat be az ő laboratóriumába, és veszélybe sodorhatja mindazt a munkát, amit talán elvégezhetne most, hogy végre egy holttesttel és nem rothadó, fekete húshalommal dolgozhat.

- Phillips ügynök, mit keres itt védőruha nélkül? A férfi némán bámult rá, majd elővett a zsebéből egy szem cukorkát, kicsomagolta, a

szájába pöccintette, majd a papírt a földre ejtette. - Én is örülök a találkozásnak, doki! Dew mélyzöld szeme sötét smaragdokra hasonlított. Bőre halovány volt, arca borostás

és nyúzott, öltönye menthetetlenül összegyűrődött. Kopasz, foltos koponyáján

meg-megcsillant a laboratóriumi lámpák hideg fénye. De a kor nem nyűtte el a testét - a mocskos ruha alatt minden porcikája kőkeménynek

tűnt. - Feleljen a kérdésemre! - követelte Margaret, de hangja a sisak hangszóróján

keresztül gépiesen csengett. Az első pillanattól fogva ellenszenves volt neki az ügynök, ki nem állhatta hideg modorát, és ez az eset sem javított a véleményén.

Dew egy pillanatig még rágcsált, miközben fagyos tekintetét Margaretre emelte. - Tudja, igen közeli, mondhatni bizalmas kapcsolatba kerültem a fickóval. Úgyis

elkaptam tőle, ha fertőz, akkor meg minek húzzak magamra egy túlméretezett kotont? Margaret az asztalhoz lépett, és megvizsgálta a testet. A lángok a fejet is elérték: az

összes haj és szőr leégett róla, s a bőrt apró hólyagok borították. A tágra nyílt szemű arc a torz düh kifejezésébe dermedt. Margaret önkéntelenül is megborzongott: először az asztalon heverő, nem is olyan régen még minden jel szerint eszelős alak miatt, azután Dew Phillips miatt, aki ebbe a rémisztő arcba nézett, mielőtt háromszor is meghúzta a ravaszt.

A legrosszabb állapotban a karok és a lábak voltak, helyenként feketére égtek. A megmaradt bőr a harmadfokú égésekre jellemző módon zöldesfeketére színeződött. A bal kéz inkább csontvázkaromra hasonlított, amelyet helyenként félig elhamvadt hús borított. A jobb kéz kevésbé égett meg, helyenként szinte ép maradt, s fehér színével eléggé különös látványt nyújtott az összezsugorodott és elszenesedett kar végén. Térd alatt mindkét láb hiányzott.

A halott nemi szervei is súlyosan megégtek. Másodfokú égések borították a hasat és az altestet. A mellkason három lőtt seb látszott: kettő alig néhány centiméterre a szívtől, a harmadik pedig pontosan felette. A vérfoltok a hőségben teljesen kiszáradtak, s most könnyen leváltak, fehérebb foltokat hagyva hátra a megperzselt bőrön.

- Mi történt a lábaival? - Levágta őket - felelte Dew. - Egy fejszével. - Hogyhogy levágta őket? Levágta a saját lábait? - Közvetlenül, mielőtt felgyújtotta volna magát. Benzinnel. A társam megpróbálta

eloltani, és a fáradozása jutalmaként a hasába kapta a fejszét. - Jézusom - szólalt meg Amos. - Levágta a saját lábait, és fel is gyújtotta magát? - Pontosan. De azokat a csinos lőtt sebeket a mellkasán, azokat tőlem kapta. Margaret előbb a tetemre nézett, majd vissza Dew-ra. - Na és… van rajta? Dew lenyúlt, és megfordította a holttestet. Margaret meglepetten látta, hogy a férfi

műtőskesztyűt visel. A test mozgatásához nem kellett nagyon erőlködnie - Martin Brewbaker eleve nem volt valami nagydarab fickó, és súlyának jó részét elemésztette a tűz.

A Brewbaker hátán látható kimeneti sebek sokkal csúnyábbak voltak, a .45-ös golyók öklömnyi húsdarabokat szakítottak ki belőle, de Margaret figyelmét nem ez keltette fel. Öntudatlanul visszafojtotta a lélegzetét - a gerinctől balra, közvetlenül a lapocka alatt egy háromszögletű kinövés látszott. Charlotte Wilson „boncolása” óta ez volt az első ilyen kinövés, amelyet személyesen vizsgálhatott meg, s nem fényképen látott. Az egyik golyó a kinövésből is leszakított egy kis darabot, s a tűz is elég sok kárt tett benne, de

legalább volt valami, amivel dolgozhatott. - Van több is? - hajolt előre Amos. - Lehet, hogy láttam egyet az alkarján, de nem vennék rá mérget - válaszolta Dew. - Hogy érti ezt? - Margaret felegyenesedett. - Hogyhogy nem biztos benne? Úgy

értem, vagy látta a háromszöget, vagy nem. - Észrevette, hogy Amos rosszallóan csóválja a fejét a sisakban, de már késő volt.

Dew egy pillanatig csak bámult rá, s máskor kifejezéstelen szemében düh lángolt. - Sajnálom, doki, de épp el voltam foglalva a kibaszott fejszével, amit ez a rohadék a

társam gyomrába vágott. - Lassan beszélt, hideg, fenyegető hangon. - Tudom, tudom, még csak harminc éve végzem ezt a szaros melót, de legközelebb majd jobban fogok figyelni.

Margaret egyszer csak nagyon kicsinek érezte magát - elég volt egy pillantást vetnie a tetemre, és teljesen kiment a fejéből Dew társa, aki válságos állapotban feküdt ugyanebben a kórházban. Jézusom, Margaret, gondolta, nem elég, hogy kiállhatatlan ribancnak születtél, még rá is kellett gyúrnod?

- Dew, én nagyon… nagyon sajnálom… sajnálom… - Nem jutott eszébe Dew társának a neve.

- Malcolm Johnsont - mondta ki Dew. - Ügynök, férj és apa. - Igen, persze, Johnson ügynök - bólintott Margaret. - Szóval, nagyon sajnálom. - Tartogassa ezt az orvosi lapoknak, doki. Tudom, hogy most válaszolnom kellene a

kérdéseire, de hirtelen rám jött a rosszullét. Tudja, van valami az itteni szagban, ami felkavarja a gyomromat. - Dew megfordult, és a kijárathoz indult.

- De Dew, el kell mondania a részleteket! Minden információra szükségem van. - Olvassa el a jelentésemet - vetette oda a férfi, vissza sem fordulva. - Kérem, várjon… Az ügynök belépett a légzsilipbe, s az ajtó bezárult mögötte. Amos már a műszeres asztalnál állt. Az előkészítő csoport egyebek közt egy digitális

fényképezőgépet is hagyott nekik. Amos most felvette a készüléket, elindult körbe a test körül, és folyamatosan készítette a felvételeket.

- Margaret, miért engeded, hogy csak így faképnél hagyjon? Amoshoz fordult, s arca tűzbe borult a haragtól. - Nem vettem észre, hogy te ellenkeztél volna vele. - Persze hogy nem, mivel nyuszi vagyok - mondta Amos, és újabb képet készített. -

Meg hát nem is én vagyok a főnöke ennek a kuplerájnak, hanem te. - Óh, fogd be, Amos! - Az igazat megvallva örült Dew távozásának. A férfinak különös

kisugárzása volt: nemcsak azt érezte a közelében, hogy igazi halálosztóval van dolga, hanem azt is, hogy már türelmetlenül várja önnön halálát. Egyszóval, kitörte a frász Dew Phillipstől.

Visszafordult a holttesthez, és óvatosan, rendkívül óvatosan megérintette a különös kinövést. Kocsonyásnak tűnt az égett bőr alatt. A háromszög egyik csúcsából fekete nyálka szivárgott.

- Fogjunk hozzá! - sóhajtotta Margaret. - Vegyél szövetmintákat a kinövésből, és küldjük el azonnal elemzésre őket. A tetem máris elkezdett bomlani, úgyhogy nincs sok időnk.

Felvette a földről Dew cukorkájának a papírját, bedobta egy szemétgyűjtő edénybe, a nagy kesztyűn keresztül megropogtatta az ujjait, és munkához látott.

11 FUTBALL A VILÁG - Micsoda szemétség volt ez? - Perry dübörgő hangjával csatlakozott a bár más

vendégeinek felháborodott tiltakozásához. - Kizárt, hogy ez szabálytalan volt. Noha a hely zsúfolásig megtelt ordítozó és éljenző futballdrukkerekkel, Perry és Bill

asztala körül szemmel láthatóan üresen maradt egy kis hely. Perry arcán most ugyanaz a fenyegető kifejezés ült, amely annak idején, játékosként a pályán is. A többi vendég időnként lopva odapillantott óriási, feszültségtől merev testére, mintha csak holmi ragadozó lett volna, amely bármelyik pillanatban rájuk vetheti magát.

A Scorekeeper’s Bar és Grill három méter átmérőjű kivetítőjét a San Franciscó-i csapat vörös mezei és arany sisakjai, valamint a Green Bay hagyományos zöld-sárga színei töltötték be. A lassított visszajátszáson jól látszott, amint egy remek dobás tart a Packers egyik fogadójátékosa felé, aztán az utolsó pillanatban felugrik a 49ers egyik védője, és félreüti a labdát.

Perry a tévé felé kiabált: - Láttad ezt? - Billhez fordult, s arcán hitetlenkedés és harag tükröződött. Barátja nyugodtan ült a helyén, s időnként húzott egyet a kezében tartott Budweiser sörösüvegből. - Láttad ezt?

- Nekem jogos fújásnak tűnt - felelte Bill. - Tuti. Ha megnézed, letaglózta a fogadót. Perry dühös kiáltással fejezte ki ellenkezését, s korsójából csak úgy fröcsögött a sör,

ahogy heves gesztikulálással kísérte szavait. - Te hülye vagy! A védőnek joga van a labdára menni, így most a Packers indulhat

nyavalyás tizenöt yardról. - Mi lenne, ha a korsóban is hagynál némi sört - kérdezte Billy, s újból a szájához

emelte az üveget. Perry szalvétával itatta fel a kiömlött italt. - Bocs, csak tudod baromira dühít, amikor a bírók döntik el, ki nyerjen és ki veszítsen,

ahelyett hogy hagynák játszani a csapatokat. - Hja, barátom, az élet kegyetlen és igazságtalan - közölte Bill. - Mindenütt

egyenlőtlenségekbe botlunk, még a sportban is. Perry az asztalra tette a korsót, tekintetét a képernyőre szögezte, s jobb kezével

szórakozottan vakargatta a bal alkarját. A védők a támadósort balról megkerülve jó hét yarddal nyomták vissza a Green Bay irányítóját.

Perry az öklét rázta az ernyő felé. - Ezt neked, szivi! Öreg, milyen jó ezt látni! Utálom az irányítókat. Kibaszott

primadonnák. Jólesik, ha egy kicsit a helyükre teszik őket. Bill félrenézett, s közben felemelte a kezét, mintha csak azt akarta volna mondani:

„elég”. Perry elmosolyodott, egy hajtásra kiitta a maradék sörét, aztán megvakarta a combját.

- Újabban csalános leszel a sörtől? - kérdezte Bill.

- Hogy mi van? - Már megint a bolháid. Az ötödik sörnél tartasz, és mindegyik után jobban vakaródzol. - Ja az? Semmiség, csak valami csípés. - Kezdek azon töprengeni, okos dolog-e egy asztalnál ülnöm veled - nem szeretnék

tetveket hazavinni. - Javíthatatlan vagy - mosolyodott el Perry, majd intett a pincérnőnek. - Te is kérsz? - Kösz, nem - felelte Bill. - Kocsival vagyok. Neked sem ártana lassítanod, cowboy;

kezdesz bepöccenni. - Ugyan, Bill, teljesen oké vagyok. - Helyes, és ez maradjon is így. Te is tudod, mi történik, ha túl sokat iszol. Szóval, ma

estére ennyi volt. Az utasítás bosszússá tette Perryt, a szemei összeszűkült. Ki az ördögnek képzeli

magát Bill, hogy parancsolgasson neki? - Hogy mondtad? - Akaratlanul is közelebb hajolt Billhez, a szája vicsorgásszerű

mosolyra húzódott. Bill arcán semmiféle érzelem nem látszott. - Tudtad, hogy amikor így vicsorogsz, pont olyan vagy, mint az apád? Perry összerándult, mintha pofon vágták volna. Hátradőlt a székében, és

lehorgasztotta a fejét. Érezte, hogy zavarában elvörösödik. Félretolta a korsót. - Sajnálom - mondta halkan. Felnézett, a tekintete szinte gyámoltalan volt. - Bill,

igazán sajnálom. Bill biztatón mosolygott rá. - Spongyát rá, haver! Minden oké. - Nem, egyáltalán nem oké. Nem beszélhetek így az emberekkel, és főleg veled nem. Bill előrehajolt, s halkan, együtt érző hangon szólt hozzá: - Nyugi, Perry! Évek óta nem

volt egy balhéd sem. Perry a semmibe bámult. - Akkor is aggódom. Bármikor megbotolhatok, nem? Csak egy kicsit nem figyelek oda,

és máris kivertem a szart valakiből, mielőtt egyáltalán rájönnék, hogy mit teszek. Vagy mit tudom én.

- Igen ám, de te senkit sem ütöttél meg, már nagyon hosszú ideje. Lazítsál! Az ilyen megható történetek még az én száraz szememből is könnyeket csalnak elő. - Bill a mosolyával jelezte, hogy megérti a barátját.

Perry hálát adott az égnek - korántsem először -, hogy olyan barátja van, mint Bill Miller. Tisztában volt vele, hogy Bill nélkül most minden valószínűség szerint börtönben ülne.

Bill a karjára tette a kezét. - Perry, be kellene végre látod, hogy nagyon is sokat fejlődtél. Egyáltalán nem vagy

olyan, mint az apád! Azt már rég magad mögött hagytad. Csak vigyáznod kell, ennyi az egész, uralkodnod kell az indulataidon. De abbahagyhatnánk már végre ezt a buzis nyafogást, és nézhetnénk a meccset? Szerinted mit lép most a Packers?

Perry a kivetítőre nézett. Nem törődött tovább a történtekkel, nem törődött apja véget nem érő erőszakosságának emlékével. A futballba mindig könnyen bele tudott feledkezni.

- Fogadni mernék, hogy oldalra fognak cselezni. Meg akarják lepni a Ninerst, csak éppen az egész meccsen nem tudták semlegesíteni a belső védőt. Ő rögtön jobbra fog húzódni, és csak arra kell majd figyelnie, nehogy mögé dobják a labdát, amikor nekilendül, hogy szereljen.

Bill megnyugtató érintésétől ismét viszketni kezdett a karja. Oda sem figyelve vakargatta, miközben a kivetítőn a Packers futójátékosa jobbra cselezett, hogy aztán alig két yard megtétele után szerelje a belső védő.

Bill belekortyolt a sörébe, és Perry karjára pillantott. - Tudod, értem én, hogy az előreugró szemöldököd bizonyos ősembervonásokat

tükröz, de talán nem ártana félretenned az orvosi szakmával szembeni ellenérzésedet, és elmenni a dokihoz.

- Az orvosok csak a pénzedre hajtanak. Az egész egy maffia. - Persze, lefogadom, hogy tegnap találkoztál Elviszszel, és földönkívüli lotyókat láttál

az út menti lakókocsiparkban. Ember, az ég szerelmére, diplomád van, és még mindig azt gondolod, hogy az orvosok kuruzslók, akik eret vágnak rajtad, meg piócákkal próbálják kiszívni belőled a rossz szellemeket.

- Nem csípem az orvosokat - mondta Perry. - Nem csípem őket, és nem is bízom bennük.

A kivetítőn a Packers irányítója átvette a labdát, és rögtön továbbadást színlelt. A belső védő lépett egyet előre, és Perry rögtön látta, hogy ezzel rés nyílt a védőfalon. Az irányító is meglátta, hiszen egyenesen állt a felé tartó védők gyűrűjében, s a labdát az alapvonal közelében lévő csapattársa felé dobta, aki pár lépéssel a védők mögött közeledett. Az elkapó látványos ugrással nyúlt a labdáért, s azonnal touchdownt ért el vele. Ezzel a Packers 22.20 arányú vezetést szerzett, alig tizennégy másodperccel a meccs vége előtt.

- Bassza meg! - morogta Perry. - Kibaszottul utálom az irányítókat. - Megint feltámadt benne a marcangoló féltékenység - mindig is ezt érezte, amikor látta, hogy valaki elszúr egy olyan helyzetet, amellyel ő könnyedén megbirkózott volna. Nagyon nehezére esett végignézni az NFL meccseit, hiszen pontosan tudta, hogy neki is ott lenne a helye, és hogy nem egyszerűen egyenrangú fél lenne a pályán, hanem uralná a játékot. Tehetetlenül átkozta a sérülést, amely véget vetett a pályafutásának.

- Előbb a Lions, most a Niners, és még arra sem sikerült rájönnöd, mi a gond a Pullmannál - jegyezte meg Bill. - Úgy látszik, ez nem a te heted.

- Ja - vakarta meg az alkarját Perry. A hangjában lemondás csendült. - Mit nem mondasz.

12 TÁMPONTOK Margaret hátrafeszítette a vállát, és mély lélegzetet vett, hogy egy kicsit lecsillapítsa

az idegeit. A Racal-öltözék minden mozdulatot megnehezített. A keze remegett, igaz, hogy csak egészen kicsit, de ez már elég volt ahhoz, hogy zavarja a laparoszkóp kezelésében.

A laparoszkóp a hasüregben végzett műtétek során használt eszköz, amely egy érzékeny száloptikás kamerából, és a különféle toldalékok, szikék, fúrók és egyéb eszközök rögzítésére alkalmas csatlakozóból áll. A saját fényforrással is ellátott kamera alig vastagabb egy fonalnál. A képét most egy jókora monitor közvetítette, amely a videofelvevőt is tartalmazó állványon állt. A sebészek arra szokták használni a laparoszkópot, hogy hosszú bemetszések nélkül végezzenek kényes hasüregi műtéteket.

Boncoláskor csak kevesen dolgoztak vele, de Margaret úgy akarta megvizsgálni a kinövés környezetét, hogy minél kevésbé bolygassa meg azt. Ez a stratégia most kifizetődőnek tűnt.

A Charlotte Wilson holttestén végzett boncoláshoz hasonlóan a kinövések már itt is folyós fekete masszává rothadtak. Nem volt már kinövés, amit vizsgálhatott volna. A környező szövetek ijesztő tempóban bomlottak le, de Margaret készen állt. A laparoszkóp segítségével alaposan átvizsgálta a kinövés környezetét, s mélyen lent, majdnem a csontnál, a rothadó hústömeg közepén olyan anyagdarabot talált, amely nyilvánvalóan nem az áldozathoz tartozott.

Margaret egyenként ropogtatta meg bütykeit. A csontok roppanását most elfojtotta a védőruha. Újabb mély lélegzetet vett, és bal kezével megfogta a kamera irányítógombját. A monitoron a kinövés megfeketedett, lebomlott belseje volt látható. Tudta, hogy a rothadás hamarosan a test más részeire is átterjed, s alig néhány óra alatt az egész szervezet haszontalan folyadéktömeggé esik szét. Minden másodperc számított.

A keze már nem remegett - nem engedhette meg magának, hogy azért ne tudjon elvégezni egy ilyen kényes feladatot. Az alig fél centiméter átmérőjű anyagdarab a kinövés részének tűnt. Fekete volt, ugyanolyan színű, mint a lebomlott nyálka körülötte, de a fényt műanyagszerűen verte vissza. Ez a csillogás volt az oka, hogy egyáltalán észrevette.

Bal kezével közelebb vitte a kamerát a fekete anyagdarabhoz. Jobb kezével a trokárt irányította, azt az üreges csövet, amelyen keresztül speciális kialakítású sebészeszközöket vezethettek a páciens testüregeibe, azok felnyitása nélkül. Most egy apró csipesz volt a trokárban. Mintha csak kissrác lett volna, aki egy százezer dolláros videojátékkal szórakozik, egyre közelebb vitte a csipeszt a műanyagszerű valamihez. Ujja már a ravaszon volt, amelyet meghúzva a csipesz össze fog csukódni.

Ismét állított a kamerán. Az erős nagyítás miatt enyhén eltorzult kép a titokzatos, fényes darabkát mutatta. A csipesz olyan volt, mint két állkapocs, mintha egy fémszörny éppen ki akart volna kapni egy magányos úszót a sötét tengerből.

Óvatosan meghúzta a ravaszt. A csipesz összecsukódott, és szilárdan megragadta az anyagdarabot. Összeszoruló végei közül feketén bugyborékolva szorult ki a nyálka.

- Szép volt - jegyezte meg Amos. - Elsőre megvan. Szivart a hölgynek! Margaret elmosolyodott, és óvatosan meghúzta a csipeszt. Az anyag azonban

ellenállt. A nő most alaposan megnézte a képet a monitoron, majd finoman jobbra-balra kezdte mozgatni eszközét. Végül láthatóvá vált az ellenállás oka: úgy tűnt, hogy a tárgy vége az egyik bordába ágyazódott. Újra meghúzta a csipeszt, előbb finoman, majd egyre fokozva a nyomást. A különös valami előbb meghajlott, majd kiszakadt a csontból. Nedves, cuppanó hangot hallottak, ahogy a fekete nyálkával bemocskolt csipesz

kiszabadult a sebből. Amos Petri-csészét tartott a csipesz alá, Margaret pedig elengedte a ravaszt, ám az

apró szemcse hozzátapadt a csipeszt borító nyálkához. A férfi egy szike hegyével óvatosan a Petri-csészébe piszkálta.

Margaret a sisakjához emelte a tálkát, hogy szemügyre vegye zsákmányát. A szemcsének jól kivehető alakja volt, és ez arra is magyarázatot adott, hogyan tudott olyan erősen beágyazódni a csontba. Pontosan úgy nézett ki, mint egy fekete rózsatövis.

Margaret elégedettséget érzett. Még mindig nagyon messze voltak a szörnyű rejtély megfejtésétől, de Charlotte Wilsonnak hála, már jobban tudta, mit kell keresnie, és mennyi ideje van a munkára. A fekete tövis új volt, és egy kis lépéssel közelebb vitte a válaszhoz.

- Hé - szólalt meg Amos -, ez mi lehet? - Brewbaker csípőjénél állt, amelyben a lángok viszonylag kevés kárt tettek. Ujját egy kicsiny, a leginkább göcsörtös pattanáshoz hasonló dudor mellett tartotta.

A dudorból apró kék szál állt ki. - Oké, pattanásos volt - vetette oda Margaret. - Szerinted fontos ez? - Szerintem minden fontos. Nem kellene kimetszenünk, és ezt is elküldeni? A nő gondolkozott egy pillanatig. - Még nem. Úgy tűnik, azon a területen még nem indult meg a lebomlás, és szeretném

majd egy kicsit alaposabban is megvizsgálni. Egyelőre foglalkozzunk inkább a rothadó részekkel, mivel tudjuk, hogy arra már nem sok időnk van, s ha ott végeztünk, akkor térjünk vissza ide, rendben?

- Jól hangzik - felelte Amos. Fogta a fényképezőgépet, egészen közel hajolt vele a pattanáshoz, készített róla egy képet, majd a készüléket visszatette az előkészítő asztalra. - Oké, később visszatérünk rá.

- Mikor kapjuk meg a kinövés szövetelemzésének eredményeit? - Holnapra lesznek meg az adatok. Tuti, hogy egész éjjel dolgozni fognak.

DNS-elemzés, fehérjevizsgálat és minden egyéb, ami még közben felmerül. Margaret az órájára nézett - hét perccel múlt este tíz. Ő és Amos egész éjjel fenn

lesznek, sőt még a következő nap nagy részét is végigdolgozzák. Muszáj volt így tenniük. Személyes tapasztalatból tudták, hogy csupán néhány napjuk van, mielőtt Brewbaker teste teljesen szétrothad.

13 KEDDI KÍNOK - Te jó ég, Perry - mondta Bill -, ez már a második nap. Láttam már így vakaródzni

bolhás kutyákat, de embert még nem. - Bill félig áthajolt a fülkék közti válaszfalon, s úgy nézett le a vadul vakaródzó Perryre.

- No persze én csak feltételezem, hogy emberi lény vagy - tette hozzá Bill. - A tudósok egyelőre vitatkoznak ezen.

Perry nem törődött az ugratással, inkább a bal alkarjára összpontosította a figyelmét. A könyöke fölé tűrte fel ócska Detroit Lions pulóvere ujját. A jobb kezét alig lehetett

látni, olyan gyorsan vakargatta szőrös alkarját. - Úgy hallottam, ebben az évszakban baromi kellemetlen a rüh - vigyorgott Bill. - Pokolian viszket. - Perry egy pillanatra abbahagyta a vakaródzást, és a duzzanatra

bámult. Leginkább egy kis eperre hasonlított volna - ha az eper sárga lenne, és apró cseppekben nedv szivárogna belőle. A sárgás duzzanat kemény tapintású volt, mintha csak egy porcdarab vált volna le valahonnan a testéből, s az alkarjába vándorolt volna. Az alkarjába és még hat másik helyre.

Körmei hosszú, haragos vörös csíkokat hagytak, melyek úgy vették körül a duzzanatot, mint a tükörtojás fehérje a sárgáját.

- Hű de egészségesen néz ki - jegyezte meg Bill, majd eltűnt a válaszfal mögött. - Nem nagy ügy. - Perry ismét a képernyőre nézett, ahol egy számítógépes hálózat

diagramja látszott. Szórakozottan felnyúlt, és félresöpört a szeme elől egy hosszú, szőke tincset.

StickyFingazWhitey: Haver, de most komolyan… ez nagyon ronda. Bleedmaize_n_blue: Nem nagy ügy, törődj a magad dolgával! StickyFingazWhitey: Mivé is lenne a világ, ha mennél, és vennél valami - óh, le

merjem-e írni a Szót, Amelyet Sosem Ejtünk Ki - GYÓGYSZERT? Perry megpróbálta figyelmen kívül hagyni Bill szarkazmusát. Mintha ezek a csodás kis

kiütések nem zavarták volna amúgy is eléggé. Már több mint egy órája dolgozott a Pullman-eseten, ugyanazon, amellyel az előző nap sem tudott dűlőre jutni. Legalábbis próbált dolgozni. A kiütések miatt nagyon nehezére esett a munkára koncentrálnia.

- Hagyd már abba ezt a macsó csődör ökörséget, és vegyél egy kis Cortaidet! - Bill úgy lógott a válaszfalon, mint egy kutyakölyök, aki új, ismeretlen hangot hallott. - A fenébe, nem is kell elmenned dr. Gonosz Kuruzslóhoz, csak vegyél valamit, ami segít a viszketésen. Amúgy ahogy elnézem, némi fertőtlenítőszer sem ártana. Fel nem foghatom, miért szenvedsz önként, ahelyett hogy kivennéd a részedet a modern társadalom kínálta csodákból.

- A híres orvosaid a jobb térdemen sem tudtak segíteni, nem? - Az egy meccsen történt, Perry, emlékszel? Amikor meglátogattalak a kórházban, én

is láttam a térdedet. Azt a térdet maga Jézus Krisztus sem tudta volna feltámasztani. - Lehet, hogy egyszerűen csak ősember vagyok, és kész. - Perry leküzdötte a

késztetést, hogy ismét vakarózzon. Most a jobb fenekén lévő kiütés kezdett kegyetlenül viszketni. - Szóval, megyünk este a bárba?

- Nem hinném! Jobban kedvelem a legalább félig egészséges személyek társaságát. Tudod, akik csak rubeólásak vagy bárányhimlősek. Esetleg egy kis pestis is játszhat, de a rühből, kösz szépen, nem kérek.

- Csak egy kiütés, seggfej! - Perry érezte, hogy lassan feltolul benne a düh, de gyorsan vissza is szorította. Bill Miller végtelenül szeretett húzni másokat, és ha egyszer belelendült, nem bírt leállni. Egész héten hallgathatja majd, hogy így rüh meg úgy rüh -

és még csak kedd volt. Perry lecsillapította magát. Ezen a héten egyszer már hagyta, hogy az indulatai felülkerekedjenek - ki van zárva, hogy még egyszer úgy bánjon Bill-lel.

Perry megmozgatta az egeret, és egy kattintással kinagyította a hálózat tervrajzának egy részletét.

- Leszállnál rólam? Sandy azt akarja, hogy még ma rendbe hozzam ezt a vacakot, mert a pullmanosok már a hajukat tépik.

Bill visszacsusszant a fülkéjébe. Perry a képernyőre meredt, s igyekezett rájönni, hol lehet a hiba a tőle csaknem kétezer kilométerre, Washington államban lévő hálózattal. A számítógépes hibák telefonon keresztül történő analizálása nem éppen egyszerű feladat, különösen nem hálózati zavarok esetén, amikor a gondot okozhatja egy vezeték a mennyezetben, egy hibás alkatrész, vagy a 112 munkaállomás bármelyike. Ügyfélszolgálati munkája során jó néhányszor akadt már dolga olyan hibákkal, amelyek Agatha Christie-nek, Columbónak vagy Sherlock Holmesnak is a torkán akadtak volna. Ez a mostani is ilyen volt.

A megoldás ott táncolt a tudata peremén, de nem sikerült oda összpontosítani a figyelmét. Hátradőlt a székében, s a nyomástól a gerincén őrjítő erővel lángolt fel újra a viszketés. Olyan volt, mint ezer szúnyogcsípés egybegyúrva.

Perry eddig felépített gondolatsora teljesen szétesett, ahogy hátát az irodai szék támlájának dörgölte, s érezte, ahogy a durva kárpit a pulóveren keresztül is belenyomódik a bőrébe. Elfintorodott, amikor a lábába is belehasított a fájdalmas viszketés, oly hirtelen és hevesen, mintha csak darázs csípte volna meg. Körmét farmernadrágja szövetén keresztül mélyen a bőrébe nyomva kezdett vakaródzni. Olyan volt, mintha a mondabeli Hidrával harcolt volna - valahányszor végzett egy viszkető fejjel, két másik kezdte rá helyette.

A szomszéd fülkéből is jól hallotta, hogyan is képzeli el Bill egy Shakespeare-színész hanghordozását:

- Vakarni vagy nem vakarni - szavalta Bill, és hangját alig tompította a válaszfal -, mert itt a viszketés.

Perry összeszorította a fogát, és lenyelte a kikívánkozó dühös választ. A viszkető foltok megőrjítették, s ezért már apróságoktól is könnyen elveszítette a türelmét. Bill ugyan nagyszerű barát volt, de néha egyszerűen nem vette észre, mikor kell abbahagyni.

14 PISZKOS KÖRMÖK Margaret a mikroszkópba nézett, és megpróbálta élesre állítani a felnagyított képet.

Szeme kivörösödött az alváshiánytól, de a sisak műanyag lemeze és a nehézkes védőruha miatt meg sem tudta dörgölni. Pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a látása. Mennyi ideje dolgozik Brewbakeren? Már huszonnégy órája, szünet nélkül, és ki tudja még, hol a vége. Lehajolt, és a mikroszkópba nézett.

- Hmm, ez meg mi? - A vizsgált minta jelentése tulajdonképpen egyértelműnek tűnt, de kimerültsége és a holttest bőrének szörnyű állapota miatt nem volt biztos a dolgában. - Amos, gyere, kérlek, és nézd meg ezt!

A férfi abbahagyta a kémiai elemzést, és a mikroszkóphoz lépett. Margarethez hasonlóan ő sem aludt már több mint egy napja.

Néhány pillanat után megszólalt: - Mit is kellene látnom? - Reméltem, hogy egyből feltűnik. - Sok mindent látok itt, Margaret - mondta Amos. - Talán lehetnél egy kicsit

konkrétabb. Honnan származik ez a bőrminta? - Közvetlenül a kinövés mellől. Látsz valamit, ami mérsékelt bőrtraumára utal? - Amos

félig felegyenesedett, hogy válaszoljon, de Margaret még nem fejezte be. - És ha lehet, most hagyjuk a szellemeskedést. Én is pontosan tudom, hogy az egész test cafatokban van.

Amos újra lehajolt a mikroszkóphoz. Néhány pillanatig figyelmesen nézte az elé táruló felnagyított képet, s a hullaházra csend telepedett.

- Igen, látom. Van itt némi hegesedés a bőr alatti rétegben, és szövetsérüléseket is látok. Olyan, mint egy hosszú barázda, talán egy karmolás okozhatta.

Margaret bólintott. - Azt hiszem, még egyszer megvizsgálom az áldozat körme alatt talált bőrmintákat. Amos felegyenesedett, és ránézett. - Csak nem gondolod, hogy ezt ő tette magával? Itt egészen az izomig felszakadt a bőr,

méghozzá úgy néz ki, hogy többször is. Tudod, mennyire fájhatott? - Van róla sejtésem. - Margaret a magasba emelte a karját, s előbb balra, azután

jobbra hajolt. Elege volt már a laborból, és elege a túl kevés alvásból. Igazi ágyra vágyott, nem csak heverőre, s mellé egy jó palack borra is. S ha már álmodozásról van szó, jöhetne Clarence Otto ügynök is, selyem bokszeralsóban.

Felsóhajtott. Otto ügynök még várhat. Egyelőre éppen elég dolga volt, például rá kellett volna jönnie, mi késztethet valakit arra, hogy a körmével mélyen a saját testébe vájjon.

A számítógép-terminál hosszú sípolást hallatott: adatok érkeztek. Amos odacsoszogott, és leült.

- Furcsa - mondta kisvártatva. - Sőt nagyon furcsa. - Összefoglalnád nekem tömören? - Először is, a kinövésből vett minta eredményei. Azt írják, az anyag szinte teljesen

elfolyósodott, mire megkapták. Azért mindent megtettek, amit csak tudtak. Az a szövet rákos volt.

- Hogy érted azt, hogy rákos? Hiszen mi is láttuk. Szó sem volt ott féktelenül szaporodó sejttömegről. A kinövésnek felismerhető szerkezete volt.

- Egyetértek, de nézd csak meg ezeket az eredményeket: rákos szövet. Ráadásul nagy mennyiségű celluláz enzim, és nyomokban cellulóz.

Margaret eltöprengett ezen egy pillanatig. A cellulóz a növényi sejtek fő építőanyaga, s így a Föld biomasszájának legfőbb összetevője. A kulcsszó azonban itt a növények - az állatok sejtjeiben nem képződik cellulóz.

- Viszont a cellulóz sem maradt meg sokáig - folytatta Amos. - A celluláz a minta kézhezvételétől számított néhány óra alatt lebontotta. - Mindent elkövettek a folyamat leállítására, még az anyag lefagyasztásával is megpróbálkoztak, de hiába, nem fagyott meg.

- Pontosan ugyanúgy, mint a húst lebontó enzim esetében. Olyan ez… mint valami önmegsemmisítő mechanizmus.

- Öngyilkos rák? Nem túl merész ez, Margaret? Valóban elég merész volt. Nagyon is merész. De talán éppen erre volt szükség,

merésznek kellett lennie: olyasmit kellett feltételeznie, ami túlmutat a „hivatalos” tudomány nézetein.

15 OTTHON, ÉDES OTTHON A hazatérés a B-203. számú lakásba mindig vegyes érzelmeket keltett Perryben. Nem

volt valami nagy szám, csupán egy jellegtelen lakás az egyforma épületek dzsungelében. Windywood az a fajta hely volt, ahol az idegen még tökéletes útbaigazítással is eltévedhet; elég sok épület állt itt ahhoz, hogy egész kis úthálózatot alakítsanak ki, olyan ömlengő nevekkel, mint Evergreen Drive, Shady Lane vagy Poplar Street. Elég volt egy-két sarkon rossz irányba fordulni, és az ember nem látott mást, mint egyszerű külsejű, háromszintes, tizenkét lakásos háztömböket.

Az ő épülete kétutcányira volt a telep bejáratától, épp szemben a Washtenaw partikellék-szaküzlet - ami nagyon kényelmessé tette a dolgokat. A nagyobb bevásárlásokat a csak néhány kilométerre lévő Meijer vegyesboltban intézte, minden egyébre megfelelt a Washtenaw. A városnak ezen a részén alacsonyak voltak a lakbérek, és a partikellék-szaküzlet sem volt valami puccos hely - az ajtó előtti nyilvános telefonnál mindig állt egy munkanélküli, aki éppen holmi „nagy üzletről” társalgott, vagy a kelleténél jóval hangosabb beszélgetést folytatott valakivel.

Perrynek semmi ennivalója sem volt otthon, s mivel a Washtenaw-ban remek kis csemegepult működött, munka után beugrott egy texasi mustáros sonkás szendvicsért meg egy hatos csomag Newcastle sörért. No persze most is ott sipítozott valami tyúk a telefonba. Egyik kezében a kagylót tartotta, a másikban egy vastagon bebugyolált kölyköt. Perry megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de hát a csaj hangos volt. Nem tudott együtt érezni vele - ha ő le tudta vetkőzni rossz szokásait, akkor bárki képes rá. Akik így éltek, azok így is akartak élni.

Behajtott a házak közé, s megállt a parkolóhelyén, amely alig kétszáz méterre volt a bejárattól. Az a lány valahogy nem hagyta nyugodni - ha ő bekerül az NFL-be (az amerikai futball hivatásos első ligájába), gondolta, most nagy háza lenne valahol, távol az efféle csőcseléktől. Nem tudta lerázni magáról azt az érzést, hogy kudarcot vallott. Ennél több járt volna neki. A lakás a maga módján nem volt rossz, és utálta magát, amiért elégedetlenkedett, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy korántsem volt puccos.

Hét évvel korábban senki sem gondolta volna, hogy legalább egy villa ne jönne össze neki. Perry „Ijesztő” Dawsey-t már a Michigani Egyetem másodéveseként beválasztották az ország tíz legjobb védőjátékosa közé, ahol ott volt például az Ohiói Állami Egyetem végzőse, Cory Crypewicz is. Crypewicz ez után a Chicagóhoz került, ahol évi 2,1 millió dollárt keresett - nem is beszélve a 12 milliós szerződési díjról. Hol volt ettől Perry

szerény ügyfélszolgálati fizetése? Pedig Crypewicz messze nem volt olyan jó, mint Perry, és ezt mindenki tudta. Perry

igazi szörnyeteg volt, az a fajta védőjátékos, aki a puszta vadságával képes uralni a játékot. A sajtó olyan beceneveket aggatott rá, mint a „Fenevad”, az „Ősember” vagy az „Agyaras”. No persze mindig az ESPN munkatársáé, Chris Bermané volt az utolsó szó joga, így amint először használta az „Ijesztő”-t, az rögtön Perryn ragadt.

Egek, mekkora fordulatot hozhat egy nyomorult, elcseszett szerelés. A térdsérülés pocsék volt, gyakorlatilag az ízület körüli összes szalag károsodott. A

csontok sem maradtak ki: a szárkapocscsont eltört, a térdkalácsból pedig levált egy darab. Egy év alatt ki tudja, hány műtéten esett át, és mennyi rehabilitációs foglalkozáson vett részt, de a régi sebességét így sem nyerte vissza. Már nem volt a régi önmaga. Míg egykor úgy robogott végig a pályán, hogy pillanatnyi kétség sem lehetett afelől, ki ott az úr - és kevesen mertek az útjába állni -, most szinte alig volt képes többre, mint szánalmas bicegésre: csak a hátát nézte a támadóknak, akiket utolérni reménye sem volt, s a feltartására kijelölt játékosok könnyedén elbántak vele.

A feszültség futball kínálta levezetése nélkül egyre nőtt a veszélye annak, Perry erőszakos hajlamai a vesztét okozzák. Szerencséjére ott volt Bill, aki segített neki az átállásban. Bill két éven át szinte mindig mellette volt, Perry lelkiismereteként viselkedett, s minduntalan felhívta figyelmét lobbanékonyságára.

Behúzta a Ford kézifékjét, és kiugrott a kocsiból. Michiganben született és nevelkedett, így szerette a hideg hónapokat, de télen a lakónegyed egyhangúnak, sivárnak és reményvesztettnek látszott. Minden szürke volt, és élettelen, mintha csak valami mesebeli varázslat kiszippantotta volna a színeket a tájból.

Zsebre tette a kezét. A zizegős, fehér Walgreens zacskó még mindig ott volt. A viszketés túl erősnek bizonyult, így végül hazafelé megállt a lakónegyedtől alig néhány saroknyira lévő patikánál, és vett egy tubus Cortaidet. Ostobaság volt úgy éreznie, hogy megadta magát, vagy hogy gyengének bizonyult, csak mert vett egy kis viszketéscsökkentő gyógyszert, ám ő mégis így érzett.

Vajon milyen nagy bölcsességet mondott volna apja a gyógyszerről? Valószínűleg valami ilyesmit: Egy kis viszketést sem bírsz ki? Jééézusom, kölyök, felbosszantasz. Azt hiszem, valakinek meg kellene tanítania neked, mi a fegyelem. A szavaknak azután az övével, a tenyerével vagy az öklével adott volna nyomatékot.

Drága, öreg apus! Az igazi emberbarát, a nagyszerű fickó. Perry gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Apus már rég halott volt, elvitte a rák, és meg is érdemelte. Perrynek többet nem kellett miatta aggódnia.

Végigcsoszogott a parkolót lepő vékony hórétegen, amelyet a jelek szerint a legjobb hólapát sem tudott eltüntetni, majd belépett a ház horpadásokkal teli, zöld ajtaján. A ládából kivette a postáját - főleg reklámokat és kuponokat -, majd a lépcsőn felment a lakásába. Menet közben farmernadrágja végigsúrolta a duzzanatokat a lábán, s felerősítette a viszketést - olyan volt, mintha valaki izzó parazsat nyomott volna a bőrére. Kényszerítette magát, hogy ne törődjön vele, hogy fegyelmezze magát, majd a kulccsal kinyitotta otthona ajtaját.

Egyszerű alaprajzú lakás volt: a folyosóra nyíló ajtóban állva balra látszott a konyhazug, jobbra a nappali. A konyhán túl volt az „étkező” - az eredetileg is apró

helyiséget zsúfolásig megtöltötte a számítógépasztal, amelyen a Macintosht tartotta, valamint egy kis kerek asztal és körülötte négy szék. A bútorok között már csak ügyeskedve lehetett elférni.

A nappali viszonylag nagy volt, és kényelmes, kevés bútorral: régi kanapéja előtt egy valahonnan használtan kapott dohányzóasztal állt. A kanapé végében asztalkát helyezett el, s arra lámpát tett. Az aprócska - Perrynek túlságosan is kicsi - fotel Bill törzshelye volt a vasárnapi meccsnézések idején. A kanapéval szemben, az ajtótól jobbra kapott helyet a „szórakoztatóközpont”, vagyis egy kilencven centiméteres, lapos képernyős tévé, és egy Panasonic hifiberendezés, Perry egyetlen drága holmija. Vezetékes telefonra nem volt szüksége: a mobiltelefonját a cég fizette, az internetkapcsolatot pedig kábelmodem biztosította.

A lakásban nem voltak növények és díszítések is alig. A szórakoztatóközpont feletti falat azonban Perry futballtrófeái borították. Egy egész polc volt tele középiskolás „év játékosa” díjaival, valamint az elsőéves korában szerzett, s általa igen nagyra tartott Gator Bowl Legjobb Játékos-serleggel. A polc körül plakettek tarkították a falat: Az Év Tíz Legjobb Védőjátékosa, a Detroit Free Press Mr. Football-díja a középiskola utolsó évéből és még tucatnyi más elismerés.

Két darab egymás mellett függött, szemmel láthatóan a díszhelyen. Az elsőt annak idején elképedve fogadta, pedig tudta, hogy számíthat rá, s fordulópontot jelentett az életében: a felvételi levél a Michigani Egyetemről. A másikat egyszerre szerette és gyűlölte: saját vicsorgó, verejtékes, sisakos arca volt látható rajta, a Sports Illustrated címlapfotóján. A felvételen éppen Jervic McClatchyt, az Ohio State játékosát szerelte, aki szinte teljesen eltűnt Perry duzzadó, csupa sár és fű karjai közt. A címlapszöveg így szólt: „IJESZTŐEN jó: Perry Dawsey és a Wolverine D a bajnoki döntőbe vezeti a Michigant.”

Az nyilvánvaló volt, hogy miért szereti a címlapot - melyik sportoló ne álmodozna arról, hogy az SI az ő arcával jelenik meg? Gyűlölni pedig gyűlölte, mert sok más futballistához hasonlóan babonás volt. Sokan vélték úgy, hogy az SI címlapja rontást hoz az emberre. Ha legyőzhetetlen csapatról van szó, elbukja a következő meccsét. Ha az évtized legjobb védője vicsorog a képen, hamarosan véget ér a pályafutása. Lelkének egy része nem tudott szabadulni attól az ostoba érzéstől, hogy ha nem kerül a címlapra, akkor még ma is futballozhatna.

A lakás kicsi volt és egy kicsit gettóhangulatú is, ám gyermekkori otthonához képest igazi luxusnak tűnt. Perry féltve őrizte a magánéletét. Néha ugyan magányos volt, viszont akkor és azt tehette, amikor és amit akart. Senki sem tartotta számon a napirendjét, senkit sem érdekelt, ha felhozott magával egy bárban megismert lányt, senki sem veszekedett vele, ha a konyhaasztalon hagyta a piszkos zokniját. Senki sem ordított rá érthetetlen okokból. Tény, hogy nem az a villa volt, amelyet megérdemelt volna, nem egy NFL-sztár lakhelye volt - de az övé volt.

Annak is örült, hogy Ann Arborban sikerült munkát találnia, ahol az alma matere is volt. Egyetemi évei alatt szeretett bele a városba. Mivel az aprócska Cheboyganból származott, nem bízott a nagyvárosokban, és kényelmetlenül érezte magát például New Yorkban vagy Chicagóban. Másrészt viszont afféle igazi vidéki fiú volt, aki meglátta a nagyvilág fényeit, és már nem tudott volna visszatérni az egyszerű, a városok kulturális és szórakozási lehetőségeit nélkülöző falusi életbe. Ann Arbor 110 ezer lakosú egyetemi

város volt, amely azonban megőrizte kisvárosi otthonosságát, s így a két világ legjavát kínálta neki.

A kulcsait és a mobiltelefonját a konyhaasztalra dobta, táskáját és vastag kabátját az ócska kanapéra, elővette zsebéből a gyógyszertári zacskót, és a fürdőszobába ment. A kiütések olyanok voltak, mint hét izzó elektróda a bőrében, amelyeket tízezer watt teljesítményű áramforráshoz kapcsoltak.

Hamarosan sort kívánt keríteni a kiütésekre is, de előbb azt a fura pattanást akarta elintézni a szemöldöke fölött. Letette a zacskót, kinyitotta a gyógyszeres szekrénykét, és elővette a csipeszt. Megszokásból a mosdóhoz koccintotta, és meghallgatta, ahogy hangvillaként zümmög, majd a tükörhöz hajolt. Az a pattanásféleség persze még mindig ott volt, és persze még mindig fájt. Egyszer tanúja volt, amikor Bill kinyomta egy pattanását: a művelet vagy húsz percig tartott. Bill módszeres volt, és egy kicsit kényeskedő, úgyhogy végül is nem csodálkozott ezen. Perry sokkal jobban tűrte a fájdalmat, és sokkal kevesebb volt a türelme. Mély lélegzetet vett, a csipeszt a göcsörtös, piros dudorra nyomta, és megrántotta. Az egész húsdarabka kiszakadt, s rögtön beléhasított az égető, megváltó fájdalom. Vér csordogált az arcát. Ismét vett egy nagy levegőt, letépett egy köteg WC-papírt, és azt szorította a sebre. Szabad kezével közben a szeme elé emelte a csipeszt. Csak egy kis húscsomónak tűnt - de mi volt az ott a közepén? Egy szőrszál? Csakhogy nem fekete volt, hanem kék, sötét, irizáló kék.

- Kibaszottul fura - mormogta. A csipeszt a forró víz alá tartva mosta le róla a pattanást. Ezután kivett a szekrényből egy dobozt: már csak hat tapasz maradt benne. Az egyikről letépte a védőpapírt, és a kis, véres foltra, annak a pattanás-izének a helyére illesztette. Ez volt a könnyebbik rész - a fájdalommal bármelyik puhány is megbirkózott volna. De a viszketés, nos, az már egészen más tészta.

Perry letolta a nadrágját, és a vécére ült. Kivette a zacskóból a Cortaidet, jókora adagot nyomott a markába, majd a kocsonyás masszát a bal combján éktelenkedő sárgás duzzanatra nyomta.

Rögtön meg is bánta az elhamarkodottságát. A duzzanat közvetlen érintésétől heves, viszkető fájdalom hasított belé, mintha

lángvágóval estek volna neki a lábának, s a bőre izzó cseppekben fröccsent volna szerteszét. Megcsúszott a vécédeszkán, és kis híján felordított. Csak egy-két másodperc elteltével nyerte vissza az önuralmát: ekkor mély, lassú lélegzetet vett, és minden akaraterejét összeszedve ellazította magát.

A fajdalom ugyanolyan gyorsan enyhült, ahogyan érkezett, azután lényegében teljesen meg is szűnt. Perry elégedett mosollyal nyugtázta apró győzelmét, majd óvatosan a dudorba és a környező bőrbe masszírozta a balzsamot.

Nem sokon múlt, hogy hangosan felnevessen a megkönnyebbüléstől. A többi dudort is bekente Cortaiddel, de persze sokkal óvatosabban. Amikor végzett, egyik hely sem viszketett.

- Heten, mint a gonoszok - motyogta Perry. - De most már nem vagytok olyan nagy legények, igaz?

Kemény küzdelemben bár, de mind a hét viszkető pontot meghunyászkodásra késztette, s szinte beleszédült az örömbe. Azt is érezte ugyanakkor, hogy végtelenül fáradt. Az őrjítő viszketés állandó stresszforrás volt, s most, a stressz megszűntével úgy

érezte magát, mint egy gyorsjáratú jacht, melynek vitorláiból hirtelen kifogták a szelet. Az alsónadrág kivételével minden ruhát ledobált magáról, és a kis hálószobába ment.

A nagy franciaágy mellett alig maradt hely az éjjeliszekrénynek és az egyetlen ruhásszekrénynek. A matrac szélei csupán kétarasznyira voltak a faltól.

Perry belezuhant a kényelmes, régi ágyba, és maga köré húzta a takarókat. Megborzongott egy kicsit, ahogy a hűvös pamuttól csupa libabőr lett, de aztán a takarók gyorsan átmelegedtek, s délután fél hatkor már édesdeden aludt. A száján még mindig kis mosoly játszott.

16 EREK Margaret járkálva igyekezett kilazítani elgémberedett izmait, de a félelmetesen szűk

BSL-4 sátorban nem sok hely volt. Végül Amoshoz ment, aki már hosszú ideje tanulmányozott egy mintát az erős nagyítású mikroszkóp alatt.

- Találtál valamit a tövissel kapcsolatban? - Még hátravan pár vizsgálat, viszont találtam egy másik képződményt, amelyet

érdemes lenne megnézned. Méghozzá most, mert máris bomlásnak indult. - Felállt, hogy a nő a mikroszkópba nézhessen. Úgy tűnt, hogy a minta egy összeesett hajszálér, egy közönséges kis véna. De mégsem volt teljesen normális. Egy része sérültnek tűnt, s innen szürkésfekete csövecske indult. A csövecske egy bomlóban lévő területen végződött, ahol már megjelent az összes áldozatra jellemző rothadás. Amosnak igaza volt, Margaret látta, ahogy a szövet a szeme láttára esik szét. A gyorsan rothadó folt után ismét a csövecskére összpontosította a figyelmét.

- Ez meg mi a fene? - Imádnivaló, Margaret, milyen kifinomultan használod a tudományos

szakkifejezéseket. Ez, kérlek, valamiféle szifonnak tűnik. - Szifonnak? Úgy érted, megcsapolta Brewbaker vérét, mint valami szúnyog? - Nem, nem úgy, mint egy szúnyog. A szúnyog csupán a bőrbe szúrja a szájszervét, és

kiszívja a vért. Amit itt látsz, az egészen más szintet képvisel. Ez a szifon vért vezet el az erekből, csakhogy véglegesen csatlakozik; nem látni semmi olyan képletet, ami a szifon nyitását vagy zárását szolgálná. Eszerint valószínűleg vannak hasonló más szifonok is, amelyek visszavezetik a vért a keringési rendszerbe - máskülönben a kinövés megtelne vérrel, azután kidurranna.

- Ha tehát visszavezeti a vért a keringési rendszerbe, akkor nem közvetlenül a vérrel táplálkozik?

- Nem, nem közvetlenül, de egyértelmű, hogy a maga hasznára fordítja a hordozó életműködéseit. A kinövés nyilván oxigént vesz fel a vérből, és valószínűleg tápanyagokat is. Minden bizonnyal így növekszik. Emellett közvetlenül is táplálkozhat a hordozóból, de a magam részéről ezt kétlem, ehhez ugyanis emésztésre lenne szükség, és a salakanyagok eltávolítását is meg kellene oldani. Igaz, az eddig látott kinövések mind teljesen lebomlott állapotban voltak már, így sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudjuk egy emésztőrendszer létezését, de mindazok alapján, amit itt találtunk, én

nem hiszek benne. Miért fejlesztene ki ez a valami bonyolult emésztőrendszert, amikor a jelek szerint semmi szüksége sincs rá, hiszen a vérből mindent megkap, amire csak szüksége van?

- Tehát nem rákos szövettömeg, hanem egy igazi parazita? - Nos, azt nem tudjuk biztosan, hogy él-t a szó szokásos értelmében - mondta Amos. -

Ha csupán kinövés, akkor nem több egyszerű szövetdarabnál, míg a parazita különálló szervezet. Ne feledd, hogy a laborvizsgálat csak Brewbaker szöveteit tudta kimutatni, semmi mást - mármint leszámítva az óriási mennyiségű cellulázt. Mindenesetre úgy néz ki, hogy a hordozó biológiai funkcióit használja fel az életben maradáshoz, ezért - legalábbis egyelőre - egyet kell értenem veled, és parazitaként kell tekintenem rá.

Margaret némi álmélkodást vélt felfedezni munkatársa hangjában. A férfi valóban csodálni kezdte a különös parazitát. Felállt.

Amos újra a mikroszkóphoz hajolt. - Ez forradalmi felfedezés, Margaret, hát nem látod? Gondolj csak az egyszerű

galandféregre! Nincs emésztőrendszere, de nincs is rá szüksége, hiszen a hordozó emésztőrendszerében él. A hordozó megemészti az élelmet, így a galandféregnek már nem kell ezt megtennie - egyszerűen felszívja a körülötte lévő tápanyagokat. No, és hová kerülnek azok a tápanyagok, ha nem a galandféreghez? A vérkeringésbe. A vér szállítja el őket az oxigénnel együtt a test különböző szöveteihez, majd onnan elszállítja a salakanyagokat és a felesleges gázokat.

- A háromszög-paraziták pedig a vérkeringést megcsapolva jutnak hozzá a táplálékhoz és az oxigénhez. Sem enniük, sem lélegezniük nem kell.

- Igen, úgy tűnik, ez a helyzet. Elképesztő, nem? - Te vagy a parazitológus - felelte Margaret. - Ha így folytatódik, te leszel a főnök és én

a beosztott. Amos elnevette magát, és Margaret rettenetesen gyűlölte abban a pillanatban - több

mint harminchat órája dolgoztak úgy, hogy csak egy-egy húsz perces szunyókálást engedélyeztek maguknak, s a férfi még mindig nem látszott fáradtnak.

- Ugye csak tréfálsz? - mondta Amos. - Beszari alak vagyok, és ezt te is tudod. A veszély első jelére, legyen az testi vagy érzelmi jellegű veszély, felkötöm a nyúlcipőt, és spuri. A tökömet a feleségem tartja odahaza, egy befőttesüvegben. Magasabb nálam, és olyan polcra tette, amit nem érek el.

Margaret elnevette magát. Amos híres volt arról, hogy senki előtt nem titkolta, ki hordja náluk a nadrágot.

- Jól érzem magam ott, ahol vagyok - folytatta Amos. - Sokkal szívesebben vagyok beosztott, ha a főnöknek olyan alakokkal kell bánnia,

mint Dew Phillips és Murray Longworth. Ha viszont valahogy mégis én kerülnék a trónra, ne felejtsd el, hogy feketén szeretem a kávét!

Kis ideig csendben üldögéltek, fáradt agyuk megpróbálta feldolgozni a különös információt.

- Ez nem maradhat örökre titokban - szólalt meg végül Amos. - Kapásból meg tudnék nevezni három szakembert, akiknek most itt kellene lenniük. Murray titkolózási parancsa egyszerűen ökörség.

- Azért az ő álláspontja is érthető, ezt be kell látnod - mondta Margaret. - Nem

hozhatjuk nyilvánosságra, egyelőre nem. Ha megtennénk, mindenki a kórházakba tódulna, akinek valami kiütése vagy rovarcsípése van, vagy akár csak száraz a bőre. Akkor pedig nagyon nehéz lenne megtalálni az igazi fertőzötteket, főleg azért, mert fogalmunk sincs róla, hogy néz ki a fertőzés a korai stádiumban. Ha a sztori most kiszivárogna, több millió embert kellene megvizsgálnunk. Reméljük tehát, hogy sikerül valamiféle szűrési eljárást vagy tesztet kidolgoznunk, mielőtt a nagyközönség tudomást szerez a dologról.

- Tisztában vagyok a helyzet kényes voltával - felelte Amos. - Csak éppen úgy érzem, Murray túl messzire ment. Egy dolog titokban tartani valamit, de egészen más az, ha a titoktartásra hivatkozva közel sincs elég embered az elvégzendő munkához. Mi a fene fog történni, ha hirtelen száz Martin Brewbaker bukkan fel, és senki sem áll készen rá, sőt még csak nem is figyelmeztetik őket rá, hogy ez megtörténhet? Szerinted a bomba terroristafegyver? Mert az semmi ahhoz képest, ha amerikaiak százai válnak pszichotikus őrültekké, és fordulnak egymás ellen. Mi van akkor, ha addig tartjuk titokban az egészet, amikor már túl késő bármit is tenni?

Visszament a számítógéphez, s ott hagyta Margaretet a holttesttel. A könyörtelen bomlásnak tulajdoníthatóan részben ellazult Brewbaker karomszerűen begörbült keze és karja nemrég még függőlegesen felmeredt, most viszont már csak negyvenöt fokos szögben állt. Feketedő, cseppfolyósodó tetemének már nem sok ideje maradt.

Margaret eltöprengett Amos megjegyzésén; ha valóban létezik valahol egy olyan laboratórium, ahol képesek génsebészeti úton előállítani egy az emberi viselkedés megváltoztatására képes parazitát, akkor nem lehetséges-e, hogy máris elkéstek?

17 KAPARKÓR Perry ordítva ébredt. Az egész kulcscsontja lüktetett a gyötrő fájdalomtól, mintha

valaki borotvaéles sajtreszelőt húzott volna végig a csont feletti vékony bőrön. Jobb kezének ujjai hidegek, nedvesek és ragacsosak voltak. A kelő nap egy sugara bekandikált a félig összehúzott függönyök között, s megvilágította az ablakra rakódott jégvirágokat. A szoba megtelt a téli reggelek halványan derengő fényével. Perry most már látta is a kezét: olyan volt, mintha sűrű, sötétbarna csokoládészirup borította volna. Kitapogatta az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolóját, és felkattintotta. A villanykörte fénybe borította a kis szobát, és a kezét is. Nem csokoládésziruptól volt ragacsos.

Merő vér volt. Perry a rémülettől tágra nyílt szemmel meredt az ágyára. A fehér ágyneműn vékony

vércsíkok piroslottak. Az álomtól még mindig félig leragadt szemmel rohant ki a fürdőszobába, hogy a tükörbe nézzen.

Alvadt vérpatakocskák és ujjakról származó elmaszatolt vérnyomok borították a bal oldali mellizmát, s összetapasztották gyér, szőke mellkasszőrzetét. Az éjszaka során felszakította a saját bőrét, s körmeivel mélyen a húsába vájt - alattuk most is ott volt az alvadt vér és néhány bőrcafat. Végignézett a testén. A bal combján is rengeteg vérfoltot látott - egy részük nedves volt, mások ragacsosak, és néhány már teljesen megszáradt.

Borzadva vette észre a vércseppeket az alsónadrágján. Kihúzta a gumit, és lenézett, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem, a heréin nem volt vér.

A saját húsát szaggatta fel az éjszaka - az ébrenlét óráiban elfojtott hevességgel esett neki a viszkető foltoknak. De hogyhogy nem ébredt fel? Itt még az „aludt, mint egy hulla” hasonlat is szegényes lett volna. Ráadásul annak ellenére, hogy több mint tizenhárom órát aludt, fáradtnak érezte magát. Fáradtnak és éhesnek.

Döbbenten bámulta a tükörképét. Halovány, szinte fehér bőrét saját vérének vörösesbarnára száradt foltjai tarkították, mintha teste egy ujjaival festő gyermek vászna lett volna, vagy talán szertartásra felkészített ősi sámán.

A kiütések sokat nőttek az éjszaka. Most már mindegyik akkora volt, mint egy ezüstdollár, a színük pedig rezesre változott. Perry a nyakát nyújtogatva próbálta a tükörből megnézni a hátán és a fenekén lévő kiütéseket. Normálisnak tűntek, vagyis nem vakarta őket véresre az éjszaka. Valójában persze sok mindennek lehetett nevezni őket, csak normálisnak nem.

Nem lévén jobb ötlete, Perry gyorsan letusolt, hogy lemossa magáról a vérfoltokat. A helyzet nyilvánvalóan alaposan el volt baszva, ám egyelőre nem sokat tehetett ellene. Egyébként is, hamarosan munkába kellett mennie. Ha majd végzett, akkor talán beadja a derekát, és bejelentkezik egy orvoshoz.

Megtörölközött, majd magára kente a Cortaid maradékát is, nagyon vigyázva a lábán és kulcscsontján lévő véres sebekkel. Mindkét helyre felragasztott egy-egy tapaszt, aztán felöltözött, és kiadós reggelit készített. Farkaséhség mardosta, sokkal hevesebben, mint más reggeleken. Öt tojásból sütött rántottát, megevett hozzá nyolc szelet pirítóst, és az egészet két nagy pohár tejjel öblítette le.

A kiütések összességében egész jól voltak, bár ránézésre minden eddiginél csúnyábbnak tűntek. Ha már nem viszketnek, gondolta Perry, akkor nem is lehetnek olyan veszélyesek. Biztos volt benne, hogy estére eltűnnek, vagy legalábbis elkezdenek visszahúzódni. Immár meg volt győződve róla, hogy a szervezete úrrá lesz a problémán, így fogta az ütött-kopott táskát, és nyugodt lélekkel indult dolgozni.

18 IDEGEK Margaret hitetlenkedve meredt a képernyőn sorakozó adatokra. - Amos - szólt bele a védőruha apró mikrofonjába idejönnél, és megnéznéd ezt? - A

férfi néhány kecses lépéssel mellette termett. A mozdulatain még mindig nem látszott a fáradtság.

- Mit találtál? - Elkészültem a test különböző részeiről vett minták elemzésével, és nagy mennyiségű

neurotranszmittert találtam mindenhol, különösen az agyban. Amos előrehajolt, hogy olvasni tudjon a képernyőről. - Lássuk csak, túlzottan sok dopamin, norepinefrin, szerotonin… szent isten, az egész

rendszere túlpörgött. Szerinted mi okozhatta ezt? - Ez nem a szakterületem, még utána kell néznem. De annak alapján, amire

emlékszem, a neurotranszmitterek túlzottan magas szintje paranoiás rendellenességeket okozhat, sőt akár pszichopatikus viselkedést is. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy volt-e valaha is olyan dokumentált eset, ahol ennél magasabb szinteket mértek.

- Szóval a kinövés természetes drogokkal irányítja az áldozatait. De szép is lenne egy élő áldozatot találni, hogy megvizsgálhassuk, mi van azokban az átkozott kinövésekben. Ez már a második áldozat, akit tanulmányozhatunk, de a kinövések mindkét esetben teljesen szétrohadtak, mire hozzánk kerültek. Olyan ez, mintha valaki szándékosan gondoskodott volna erről a rothadásról, hogy nehezebb legyen megvizsgálni a kis nyavalyásokat.

Margaret eljátszadozott egy darabig a gondolattal, de végül elvetette. A kinövések hihetetlen bonyolultsága azonban neki is gyanús volt - így új elmélet kezdett alakot ölteni.

Amos a képernyőre mutatott. - A kinövés vagy maga termeli a neurotranszmittereket, vagy fokozza a szervezetben

való termelődésüket, méghozzá reprodukálható módon. Zseniális! Elképesztően zseniális!

- Vannak más lényeges eltérések is - folytatta Margaret. - A kinövés körüli szövetekben az enkefalinok koncentrációja hetvenötször volt nagyobb a normálisnál. Márpedig az enkefalinok természetes fájdalomcsillapítók.

Munkatársa egy pillanatig töprengett csak a hallottakon. - Hát persze, logikus. A rothadás miatt persze ez nemigen látszik, de a kinövés súlyos

károkat okoz a környező szövetekben. Bárki tervezte is a kinövést, nem akarta, hogy a hordozó érezze, milyen nagy a baj. Felfoghatatlan szintű ez az összetettség!

- Amos, azért ne szurkolj a kis rohadékoknak! - szólt rá Margaret, egyértelműen rosszalló hangsúllyal. - Ugye nem felejtetted el: az a dolgunk, hogy megállítsuk őket.

A férfi elmosolyodott. - Nehéz lenne nem csodálni őket. Gyere csak, és nézd, mit látni az UV-mikroszkópban! Margaret odacsoszogott a készülékhez, mellyel Amos már vagy fél órája babrált. A

Racal-öltözék minden lépésnél zizzenő hangot adott, mintha csak harisnyás szárú gyerekpizsamát viselt volna.

Belekukucskált a mikroszkópba. Amit látott, az néhány teljesen normális idegsejtnek tűnt. Amos nagyszerű munkát végzett a szövet előkészítésével: az ibolyántúli fényben szikrázó kéken ragyogott a speciális színanyaggal megfestett, ujjszerű dendritek és a hosszabb, vastagabb axonok hálózata. Ugyanilyen hálózatok segítik a jelek továbbítását a Föld valamennyi idegrendszerrel bíró állatában is.

- Látom, egy izolált idegsejtcsoport - mondta végül. - Honnan van? - A nyolcadik agyideg közelében találtam. A rothadás már elért odáig, de sikerült

találnom néhány viszonylag ép részt. A nehézkes védőöltözékében a mikroszkóp fölé görnyedő Margaret a homlokát

ráncolta. A nyolcadik agyideg szállítja a fülből érkező jeleket az agyba. - Súlyosan károsodott már, a lebomlás jelei is láthatók rajta, de azért egyértelműen

idegszövet - szólalt meg végül. Amos nem felelt. Margaret felnézett a mikroszkópból. A férfi egy kicsit előrébb hajolt.

- Egészen biztos vagy benne? - kérdezte. Margaretnek semmi kedve sem volt az efféle játékokhoz, de azért még egyszer

megnézte a mintát. Semmi szokatlant nem látott. - Amos, ha mondani akarsz valamit, akkor mondd. - Ezek nem Martin Brewbaker sejtjei. Margaret értetlenül nézett rá. - Nem Brewbakeréi? Miért nézegetsz más mintákat? Ha ezek nem Brewbaker

idegsejtjei, akkor… - Elakadt a szava, ahogy rádöbbent a dolog jelentőségére. - Amos, csak nem azt állítod, hogy ezek a sejtek a kinövéshez tartoznak? - A fekete tövis és a vérszifon fehérjéit elemeztem, és az eredmény szerint ismeretlen,

egyértelműen nem emberi eredetű fehérjéről van szó. Ezért aztán vettem pár mintát a test különböző részeiről, és elvégeztem velük ugyanazt az elemzést. A furcsa fehérje különösen nagy koncentrációban fordult elő az agyban - így bukkantam rá az agyidegnél lévő sejtcsoportra. Máshol is találtam a fehérjéből, de ott már nem voltak idegek, csak a különös rothadás maradványai. A fehérjéből sok volt egyébként az agykéregben, a talamuszban, a hipotalamuszban, a farkasmagban és az amygdalában.

Margaret úgy érezte, túl sok ez a számára. Az agy magasabb szintű működéseinek jelentős része továbbra is rejtély, hiába dolgozik oly sok korszerű eszközökkel felszerelt kutató a megfejtésükön. Brewbaker agyának a rothadás által megtámadott részei a limbikus rendszerhez tartoztak, amely a feltételezések szerint egyebek közt az emlékek tárolásával és az érzelmi reakciókkal is foglalkozik.

Mi a fenét keresett az a kinövés Brewbaker agyában? Hiszen a túladagolt neurotranszmitterekkel már úgyis az irányítása alá vonta a pasast, nem?

- Amit itt látsz, az az egyetlen minta, amely nem ment még teljesen tönkre - folytatta magyarázatát Amos. - Még soha nem láttam ilyen fehérjéket, ezért feltételezem, hogy mesterségesek, emberi eredetűek lehetnek. Ha természetesek, akkor sejtelmem sincs, honnan származhatnak. Végigfuttattam egy keresést az összes tudományos és biotechnológiai adatbázisban, és semmi hasonlót nem találtam. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valóban mesterséges fehérjéről van szó, akkor valaki nagyon szigorúan titokban tartja a kutatásait. Persze ez egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, milyen elképesztően fejlett technológiával van itt dolgunk.

Margaret szinte beleszédült a lehetőségbe. Elképzelhetetlen volt, hogy az organizmus teremtője olyan új parazitát alkotott, amely képes egy egészen kis embrióból, talán csupán egyetlen sejtből kifejlődni egy emberi hordozó szervezetében. Ennél is nehezebb volt elképzelni, hogy ez a teremtmény szinte gyárként termeli a neurotranszmittereket, s a vérbe zúdítja azokat. Abba viszont egyenesen zsibbasztó - igen, zsibbasztó - volt belegondolni, miféle lángelme kell olyan mesterséges idegek génsebészeti módszerekkel történő előállításához, amelyek képesek kapcsolatba lépni az emberi idegekkel.

- A vérszifon oké, annak van értelme - szólalt meg végül. - Az azonban csak egy a tápanyagok felvételére szolgáló fizikai toldalék. De minek kellenek a parazitának az emberéhez hasonló idegek?

- Ezzel megfogtál. Viszont akkor is logikusan adódik a következtetés, hogy a kinövés ezekkel az idegekkel kapcsolódik rá az emberi idegrendszerre, mint ahogy a szifonnal a keringési rendszerre.

- De miért? - A kérdést nem is annyira Amoshoz, mint inkább saját magához intézte. - A neurotranszmitter-túladagolás valamelyest kiszámítható, reprodukálható eredményeket ad. Ha a cél az emberek megbolondítása, akkor minek azzal strapálni magukat, hogy egy bonyolult módszerrel rákapcsolódjanak az idegrendszerre is? És mi lehet a célja ennek?

Amos vállat vont, majd rögtön végzett néhány vállkörzést és törzsfordítást is, hogy ellazítsa magát. Néhányszor körbesétálta az asztalt, megpróbálta kirázni testéből a fáradtságot.

Margaret visszasétált a munkahelyéhez, de gondolatai továbbra is az imént felvetődött lehetőségek körül forogtak. Egyre erősödött benne az új organizmus iránti félelemmel vegyes tisztelet.

Teljesen nyilvánvalónak tűnt - hihetetlennek és döbbenetesnek, de ugyanakkor nyilvánvalónak is -, hogy az organizmust biotechnológiai módszerekkel állították elő, s célja az emberek erőszakossá és kiszámíthatatlanná tétele. Most azonban már nem volt ennyire biztos a dolgában. Volt ugyanis valami ebben a rejtélyben, valami, amit aligha lehetett megmagyarázni egy csúcstechnológiát alkalmazó terroristával.

- Margaret, idehoznád a fényképezőgépet? - A nő visszanézett: Amos Brewbaker csípőjénél állt. Most már az egész testet gyors ütemben emésztette el a rothadás, de voltak még részek, ahol a folyamat nem volt annyira előrehaladott - például a csípő. Margaret felvette a fényképezőgépet az asztalról, és Amos kezébe nyomta.

A férfi a csípőre mutatott, a már korábban is látott kis sebre. - Ezt nézd meg! - Letérdelt, és készített egy felvételt. - Látom, egyszer már megmutattad. - Tudom, de nem látsz valami különbséget? Margaret felsóhajtott. - Amos, kérlek, elég a színpadiasságból! Ha mondani akarsz valamit, akkor mondd! A férfi nem szólt semmit, hanem a fényképezőgéppel kezdett babrálni, majd a nő

mellé állt, úgy, hogy mindketten lássák a készülék kis kijelzőjét. A képen a sebről készült közeli felvétel látszott, a kiálló apró, kék szállal.

- Na és? - vetette oda türelmetlenül Margaret. - Még rengeteg dolgunk van, mielőtt ez a tetem teljesen szétfolyik.

- Ez volt az a kép, amelyiket először csináltunk - mondta Amos, majd megnyomta a fényképezőgép léptetőgombját. A készülék azonnal képet váltott. - Ez pedig a mostani felvétel.

Margaret a képre bámult. A két felvétel teljesen egyformának tűnt, egyetlen dolgot kivéve - a másodikon nem egy szál látszott, hanem három: egy kis vörös színű, egy kis kék színű és az eredeti kék, amely háromszor olyan hosszú volt, mint az első képen.

Martin Brewbaker halott volt ugyan, a szálak mégis tovább nőttek.

19 SZERDAI SZENVEDÉS Délre a nyavalyás foltok ismét viszketni kezdtek, és Perry önkéntelenül is azon kezdett

töprengeni, ne menjen-e mégis orvoshoz. De hát az ég szerelmére, csak egy kis kiütésről volt szó! Miféle nyápic alak az, aki rögtön orvoshoz rohan egy kis kiütéssel? Ha az embernek önfegyelme sincs, akkor forduljon föl, nem igaz?

Mindig is rendkívül egészséges volt. Hatodikos kora óta nem hányt - leszámítva persze azokat az estéket, amikor kiütötte magát. Miközben másokat ágynak döntött az influenza, Perrynek csak az orra folyt, és talán émelygett is egy kicsit. Miközben mások az első tüsszentésre beteget jelentettek, Perry három éve egyetlen napot sem hiányzott a munkából. A szívósságát, akárcsak a termetét, az apjától örökölte.

Perry huszonöt éves volt, amikor a rák végre elvitte Jacob Dawsey-t, az egyik legkeményebb rohadékot, akit valaha hátán hordott a Föld. Mielőtt utoljára kórházba ment volna, hogy onnan soha többé ne is térjen már haza, Jacob Dawsey egész életében csak egyetlen napot volt betegszabadságon. Ez akkor történt, amikor Perry eltörte az apja állkapcsát.

Egy szezonvégi edzésről arra ért haza, hogy az apja az anyját veri. Azon a héten már többször is szállingózott a hó, a ritkás füvet helyenként fehérre festette, de a házhoz vezető földút csupán nedvesen csillogott.

Apja a verandáról egy latyakos pocsolyába lökte a feleségét, és javában püfölte az övével. A látvány egyáltalán nem volt szokatlan, és Perry azóta sem jött rá, mi pattanhatott el benne akkor, mi vehette rá, hogy - életében először - szembeszálljon apja minduntalan fellobbanó dühével.

- Majd én megmutatom, asszony, hogy ki parancsol itt - jelentette ki Jacob Dawsey, s lecsapott az övvel. - Az ember a kisujját nyújtja egy nőnek, és az máris a karját akarja. Mit képzelsz, ki az ördög vagy te? - Noha apja egész életét Michigan északi részén töltötte, beszéde délies vontatottsággal színezettnek tűnt.

Perry ekkor már a középiskola utolsó évfolyamára járt, száznyolcvanhárom centiméter magas és kilencvenegy kilós volt, s nőtt, mint a gomba. Persze így sem számított komoly ellenfélnek az apja százkilencvenhat centiméterével és százhúsz kilójával szemben, amit jórészt kőkemény izmok tettek ki. Ennek ellenére rárontott, s repülő szerelése végén mindketten a rozoga verandára estek. Körülöttük csak úgy záporoztak a korhadt fadarabok.

Perry állt fel elsőnek, ordítva és vicsorogva, s irdatlan erejű balhorgot vitt be az apjának. Ez az ütés eltörte a férfi állkapcsát, de Perry csak később tudta meg ezt. Jacob Dawsey úgy taszította el magától a fiát, mintha egy darab szemét lett volna. Perry felugrott, hogy folytassa a támadást, apja viszont felkapott egy lapátot, és nekilátott, hogy kegyetlenül elverje.

Perry úgy küzdött, mint még soha, mivel biztos volt benne, hogy az lesz élete utolsó napja. Még kétszer sikerült állon vágnia az apját, ám a férfi szinte meg sem rezzent ezektől, s újra meg újra lesújtott a lapáttal.

Másnapra a fájdalom még a nagy Jacob Dawsey számára is elviselhetetlenné vált. Elment a kórházba, ahol az orvosok összedrótozták az állkapcsát, úgy, hogy a száját sem tudta kinyitni. Hazatérve a konyhaasztalhoz ült, és odaintette a fiát. Perry teste kék-zöld volt, tucatnyi sebet szerzett, s járni is alig tudott a verés után, de azért leült az asztalhoz. Apja fogott egy darab papírt, és gyerekes, ákombákom betűkkel írni kezdett. Az írás nem volt az erőssége, de Perry azért megértette, mit akar mondani.

Nincs beszéd, álkapocs eltört. Férfiként küzdötél. Büzke vagyok rád. Szemét világba élünk, mekkel tanúnod túlélni. Eccer maj megérted és hálás leszel.

Az egészben nem is a verés volt a legborzasztóbb - mármint az igazán, hihetetlenül borzasztó, hanem az apja tekintete. Az a bánattal, szeretettel és büszkeséggel teli pillantás. Az volt a tekintetében: „Ez jobban fájt nekem, mint neked”, és nem a törött állkapocs miatt. Az apja ugyanúgy tekintett a lapátos verésre, mint egy normális apa egy könnyű kis elfenekelésre - kellemetlen kötelesség, a szülői feladatok egyike. Jacob Dawsey nem gondolta, hogy bármi rosszat tett volna - sőt úgy vélte, nagyon is helyesen cselekedett, felelős szülőhöz méltón járt el, és bár nem szívesen bántotta egyetlen fiát, ő megtette, amit egy jó apának meg kellett tennie.

Persze, kösz, apus, gondolta Perry. Ezer köszönet. Te vagy a legjobb. Bármennyire gyűlölte is azonban az apját, azt Perry sem tagadhatta, hogy a férfi tette

azzá, aki lett. Jacob Dawsey elhatározta, hogy kemény legényt farag a fiából, és sikerrel járt. Perry a keménységének köszönhette, hogy ki tudott tűnni a futballpályán, amivel aztán kiérdemelte az ösztöndíját, és így diplomát szerzett. Akármilyen eszelős volt is Jacob Dawsey, tény, hogy kiirthatatlan munkaerkölcsöt nevelt a fiába, amit Perry személyisége egyik legfontosabb elemének tartott. Szeretett keményen dolgozni. Szerette, ha úgy tekintenek rá, mint aki biztosan megteszi a dolgát.

Most pedig, kiütés ide vagy oda, Perry a munkahelyén volt, és a dolgát végezte. Csakhogy a munkahelyen lenni az nem ugyanaz, mint hatékonyan dolgozni - és Perry képtelen volt összpontosítani. Gondolatban újra meg újra ugyanazokat az utakat járta végig, ugyanazokat a lehetséges megoldásokat vizsgálta meg és vetette el. Az agya valahogy zavartnak tűnt, mintha nem is tudta volna felfogni a feladatot.

- Perry, beszélhetnénk egy percet? Hátrafordult, és csak most vette észre, hogy Sandy már a fülkéjében áll. A nő nem

látszott valami vidámnak. - Persze - felelte. - Most beszéltem Samirral a Pullmantól. A hálózatuk három napja nem működik

rendesen. - Azon dolgozom. Tegnap azt hittem, sikerült rendbe hoznom. Sajnálom, hogy ilyen

sokáig tart. - Tudom, hogy azon dolgozik, de nem vagyok biztos abban, hogy kellő figyelmet

fordít-e rá. Samir szerint tegnap újraindíttatta a hálózati routereiket. Kétszer. És bár ez egyik alkalommal sem segített, ma reggel megint megcsináltatta vele ugyanezt.

Perry lázasan keresett valami megfelelő választ, de semmi sem jutott az eszébe. - Pénzt veszítenek emiatt, Perry. - Sandy most már meglehetősen dühösen beszélt. -

Az nem zavar, ha az embereim nem tudnak megoldani egy feladatot, de azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy maga itt csak szarakodik valamivel, aminek nem tudja a megoldását.

A harag Perryben is kezdett felgyülemleni. Az istenit neki, hiszen teljes erőből ezen dolgozott. Ő volt a legjobb ember az osztályon. Talán vannak olyan problémák, amelyekre egyszerűen nincs megoldás.

- Tehát, meg tudja mondani, mi a baj a rendszerükkel? - kérdezte Sandy. Perry csak most vette észre, hogy a nő szeme és orrlyuka is kitágult a haragtól. Az arckifejezése

valahogy gyerekesnek, duzzogósnak tűnt, mintha elkényeztetett kislány lett volna, aki azt képzeli, hogy mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogy ő fütyül.

- Nem tudom. Sandy szeme még jobban kitágult, és önkéntelenül csípőre tette a kezét. Perry haragja

egyre jobban fortyogott a fennhéjázó póztól. - Hogy a fenébe nem tudja? - mondta Sandy. - Három napja dolgozik ezen. Három

napja nem tudja, mi a baj, és mégsem kért segítséget? - Mondtam már, hogy dolgozom rajta! - Ő maga is furcsának találta a hangját, annyira

kihallatszott belőle a düh és a türelmetlenség. Sandy tekintete lejjebb tévedt, és hirtelen nyugtalanná vált. Gyorsan visszanézett az arcára, de a szemében már nyoma sem volt a duzzogó kifejezésnek - inkább kérdőnek és kissé ijedtnek tűnt. Perry is lenézett, hogy lássa, mi okozhatta a nő változását. Mindkét keze ökölbe szorult, de annyira, hogy bütykei fehéren világítottak vöröses bőrén. Csak most döbbent rá, hogy teste agresszívan megfeszült, s ugyanabba a tartásba helyezkedett, amelyben a pályán várta az egyes labdamenetek kezdetét - vagy ahogyan a verekedések előtt szokott állni. Az iroda hirtelen nagyon csöndesnek tűnt. Perry el tudta képzelni magában, milyen rémisztő lehet a helyzet Sandy számára: a verekedéseiről hírhedt exsportoló hatalmas teste fenyegetően tornyosul az aprócska, törékeny nő fölé. Valószínűleg úgy nézett ki az egész, mintha veszett medve készült volna rávetni magát egy sebesült őzre.

Kényszerítette magát, hogy kinyissa a kezét. Zavarában és szégyenében elvörösödött. Félelmet ébresztett Sandyben, a nő attól tartott, hogy meg fogja ütni (pont, mint az előző helyeden, súgta gúnyosan a lelkiismerete, pont, mint az előző főnököddel).

- Elnézést - mondta végül nagyon halkan. A félelem helyét Sandy szemében aggodalom vette át, de azért kihátrált a fülkéből.

- Úgy látom, elég stresszes lehetett az utóbbi pár napja - felelte Sandy, szinte suttogva. - Talán jobb lenne, ha most hazamenne, és kipihenné magát.

Perry belesápadt a gondolatba - még hogy idő előtt hazamenni a munkából? - Rendben vagyok, de tényleg! Meg tudom oldani a Pullman-problémát. - Nem számít - szólt Sandy, immár határozottabban. - Majd ráállítok valaki mást.

Menjen haza! Most. - Sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott. Perry a padlót bámulta, s úgy érezte, hogy kudarcot vallott, elárulta a nőt. Csak

pillanatokon múlt, hogy nem ütötte meg azt az embert, aki esélyt adott neki, aki lehetővé tette a számára, hogy egyenesbe hozza az életét. Sandy elmondhatatlanul sokat tett érte ezzel - s ő így hálálta meg. A hét pont egyszerre kezdett viszketni, ami csak tovább fokozta a frusztráltságát. Szégyenkező gyerekként állt neki bepakolni szigetelőszalaggal foltozott táskáját, aztán nehézkes mozdulatokkal felöltötte a kabátját is.

Számítógépe halk csilingeléssel jelezte, hogy üzenete érkezett: StickyFingazWhitey: Hé, öreg, minden rendben? Segíthetek?

Perry egy pillanatig tétován bámulta a szöveget. Nem érdemelt ő sem segítséget, sem együttérzést. Le sem ült, úgy gépelte be a választ:

Bleedmaize_n_blue: Ne aggódj miattam, minden oké. StickyFingazWhitey: Na persze. Csak lazítsál, és menj szépen haza, én meg rendbe

hozom neked ezt a szart. Bleedmaize_n_blue: Ne, maradj ki ebből. StickyFingazWhitey: Rendben, megígérem, hogy egy szót sem szólok Sandynek.

Persze köztudottan nagy hazudozó vagyok. Azt is „megígérem”, hogy nem hozom rendbe helyetted a Pullman-hálózatot.

StickyFingazWhitey: Menj csak, és nézd a Kanos Papokat! Ezt majd elintézem. Szóval Bill fedezte őt. Perry ettől valahogy még rosszabbul érezte magát. Még ha

ragaszkodott volna is hozzá, hogy Billy ne foglalkozzon vele, a barátja akkor is megcsinálná helyette a melót.

Kikullogott az irodából, s érezte, hogy minden tekintet a hátára szegeződik. Vörös fejjel, a tehetetlenségtől fortyogva beült a kocsiba, és elhajtott.

20 MEGBESZÉLÉS Nehéz volt felfogni, hogy Murray alig hét napja hívatta. Hét nappal ezelőtt még nem

hallott a háromszögekről, sem Margaret Montoyáról vagy Martin Brewbakerről. Hét napja a társa még nem feküdt a kórházban, ahová, akár tetszik, akár nem, Dew juttatta.

Murray hét nappal ezelőtt hívta magához Dew-t. Annak idején vállvetve harcoltak együtt, de Vietnam után nemigen tartották a kapcsolatot. Ha Murray hívatta, az csak egyet jelenthetett: valamit el akart intéztetni. Valami… kellemetlen dolgot. Valamit, amitől piszkos lehetett az ember keze, és amihez Murray - a maga méretre készíttetett öltönyeivel és manikűrözött ujjaival - nem szívesen nyúlt volna. De hát együtt járták meg a poklot, és bár Murray jócskán előrejutott a CIA ranglétráján - s mindent elkövetett annak érdekében, hogy sokkal több legyen a sárdagasztó hadnagyocskánál, aki Vietnamban volt -, ha Dew-ra volt szüksége, ő mindig a rendelkezésére állt.

Alig hét napja történt, hogy Dew belépett Murray irodájának előszobájába, végigmérte a vörös hajú, huszonéves titkárnőt, s rögtön eszébe jutott, vajon keféli-e a csajt Murray.

A nő ráemelte szikrázó, zöld szemét. - Segíthetek, uram? - A mosolya őszintének tűnt. Ír akcentus, gondolta Dew. Ha nem döngeti meg néha, vagy legalább nem próbálkozik

vele, akkor tuti, hogy impotens. - Dew Phillips ügynök vagyok. Murray hívatott. - Hogyne, máris befáradhat! Egyébként - tette hozzá a kis vörös, immár bizalmasabb

hangon -, késett néhány percet, és Longworth úr ki nem állhatja a pontatlanságot. - Valóban? Nohát, ez bizony kellemetlen. Kénytelen leszek összeszedni magam. Dew besétált Murray hatalmas, ám spártai egyszerűséggel berendezett irodájába. Az

egyik falat golyók lyuggatta amerikai lobogó díszítette. A szemközti falon egy sor kép függött egymás mellett, amelyek az öt utolsó amerikai elnök társaságában ábrázolták Murray-t. A fotók mintha gyorsítva szemléltették volna a férfi öregedését, ahogy keményre edzett testű fiatalemberből nem is kevéssé túlsúlyos, kemény tekintetű vezetővé vált.

Rögtön feltűnt neki a Murray katonai múltját bemutató képek hiánya - sem díszegyenruhás, sem gyakorlóöltözékben készült fényképeket nem látott. Murray el akarta felejteni azt az időszakot, el akarta felejteni, ki is volt akkoriban, és főként, hogy miket tett akkoriban. Dew képtelen volt felejteni - és már nem is vágyott a feledésre. Mindaz az élete részét képezte, ám ő már továbblépett rajta. Legalábbis többnyire.

Nagyon is jól emlékezett például a falon lévő zászlóra és a lőállásra, ahol ő, Murray és hat másik fickó maradt csak életben egy egész századból, s emlékezett arra is, hogyan harcolt veszett fenevadként a puszta életéért. A vége felé, nem sokkal a helikopterek érkezése előtt már olyan volt, mint egy első világháborús ütközet: puszta kézzel küzdöttek az ellenséggel a vizes, homokzsákokkal kijelölt futóárkokban. Éjjel 2 óra volt, de a sűrű esőt hozó felhők eltakarták a csillagokat, a lőállást pedig iszapos sártengerré változtatták.

Murray Longworth nagy tölgyfa asztalnál ült, amelyen az egyetlen dísz - már ha dísznek tekinthető - egy számítógép volt. A fényesre polírozott asztallap makulátlanul csillogott.

- Szeva, L.T.! - mondta Dew. - Tudod, Dew, nagyra értékelném, ha nem használnád ezt a megszólítást. Már máskor

is beszéltünk erről. - Ja, persze - felelte Dew. - Úgy látszik, elfelejtettem. - Foglalj helyet! - Klassz kis irodád van itt, nem mondom. Mióta is a tiéd? Négy éve? Örülök, hogy

végre én is látom. Murray hallgatott. - Mennyi idő telt el a legutóbbi beszélgetésünk óta, L.T.? Három év? És hét éve kértél

tőlem utoljára valamit, ugye? Már megint veszélybe került a karriered, igaz? És eszedbe jutott a jó öreg Dew, aki kihúzhat a szarból, mi? Hogy aztán te ragyogó tisztán kerülj ki az egészből.

- Ez most nem olyan, mint a legutóbbi. - Persze, L.T., persze. Tudod, én sem vagyok már olyan fiatal, mint régen. Nem biztos,

hogy ez az öreg test képes még a piszkos melóra. Dew a lobogó elé lépett. A bal felső sarkán barnás színű folt volt - sár a

Mekong-deltából, mondta Murray mindenkinek, aki csak rákérdezett. Csakhogy nem sár volt, és ezt Dew-nál senki sem tudta jobban. A zászló akkor még rúdon volt, és Dew azzal ölt meg egy vietkongot: úgy döfte át a hasán a rézhegyet, mintha valami primitív dárda lett volna. A jobb alsó sarokban lévő hasonló folt Quint Wallman vére volt, ugyanis Dew a zászlót szorította a toroksebre, miután egy AK-47-ből leadott lövés csaknem lefejezte a

tizennyolc esztendős káplárt. A zászló nem azért volt ott, hogy lelkesítse őket - akkoriban egyikük sem volt

éppenséggel telve hazafias érzelmekkel. Egyszerűen csak ott tűzték ki, ahonnan már nem volt hová menniük, ahol feltartóztatták a támadást, míg meg nem érkeztek a helikopterek, hogy kimenekítsék őket. Murray szállt fel utolsónak a gépre, ügyelve rá, hogy az összes sebesült - köztük Dew is - fenn legyen, mielőtt magával foglalkozott volna. Aztán végül még felkapta a vérfoltos, megperzselt, golyók lyuggatta lobogót is. Akkoriban senki sem értette, miért tett így, valószínűleg maga Murray sem. Amikor azonban rájöttek, hogy vége, hogy megmenekültek a halál torkából, számtalan barát és ellenség holttestét hagyva hátra, akkor a zászló valahogy új értelmet nyert.

Dew csak bámulta a rongyos szövetdarabot, amely számtalan emléket idézett fel benne, s kellett néhány pillanat, mire rájött, hogy Murray halkan szólongatja.

- Dew? Dew? Dew megfordult, és pislogott néhányat, hogy visszatérjen a jelenbe. Murray az

íróasztala előtti székre mutatott. Az ügynök agyán végigfutott a gondolat, hogy ellenkezhetne még egy kicsit, de aztán a székhez lépett, és leült.

Dew előhúzott a zsebéből egy Tootsie Rollt, kicsomagolta, a barna cukorkát a szájába pöccintette, a papírt pedig a padlóra ejtette. Néhány másodpercig némán rágcsálva bámult Murray-re, aztán megkérdezte: - Hallottad, mi történt Jimmy Tillamookkal?

Murray megrázta a fejét. - Főbe lőtte magát egy régi .45-össel. Nem sok maradt az arcából. Murray lehorgasztotta a fejét, és nagyot sóhajtott. - Istenem, nem is hallottam róla. - Képzeld csak el - folytatta Dew az elmúlt négy évben alig fél tucatszor volt benn

rehabilitáción. Csúnyán összeomlott a srác, Murray. Összeomlott, és nagy szüksége lett volna a barátaira.

- Miért nem hívtál fel? - Miért, jöttél volna? Murray hallgatása beszédesebb volt minden szónál. Felnézett, és tekintete találkozott

Dew kőkemény pillantásával. - Tehát már csak mi maradtunk. - Biza’ - felelte Dew. - Csak mi ketten. Micsoda mázli, hogy ilyen közel maradtunk

egymáshoz az évek során. Így most mindketten számíthatunk a másikra. Na gyerünk, L.T., térjünk a kibaszott tárgyra. Mi kéne?

Murray barna borítékot vett elő az asztalból, és Dew-nak adta. Csak ennyi állt rajta: TANGRAM PROJEKT.

- Van itt valami, amiből még komoly gond lehet. - Murray, ha ez valami lószar, ahol énrám fognak lövöldözni a te előmeneteled

érdekében, akkor felejtsd el! - Mondtam már, hogy most nem erről van szó. Ez komoly ügy. - Igazán? Talán megint egy kis takarítás? Mondd csak, most kitől kaptad a piszkos

melót? - Nem mondhatom meg. Dew egyenesen Murray szemébe nézett. L.T. általában sem szívesen emlegetett

neveket. Aztán hirtelen összeállt a kép: Murray nem mondhatta meg, kitől kapta a feladatot, és azt az embert akarta megbízni vele, akiről tudta, hogy bármire hajlandó a sikerért.

- Ó, bassza meg! - suttogta Dew. - Ez a nagyfőnöktől jött, igaz? Valami titkos elnöki akcióról van szó, eltaláltam?

Murray megköszörülte a torkát. - Dew, mondtam már, hogy nem árulhatom el. Ez amolyan nem-tagadó tagadás volt. Murray így támasztotta alá Dew elméletét,

anélkül hogy kimondott volna bizonyos szavakat. Dew belelapozott az iratokba. Az egész anyag csupán négy aktából állt: három

esetleírásból és egy összefoglalóból. Kétszer is végigolvasta az összefoglalót, mielőtt felemelte volna a tekintetét, s az arca ekkor már hamuszürke volt. Újból belepillantott a papírokba, hogy pontosan tudja idézni a leghihetetlenebb kifejezéseket: - „Biológiai viselkedésmódosítás”? „Mesterségesen előállított organizmus”? „Fertőző terroristafegyver”? Te a bolondját járatod velem?

Murray csak a fejét rázta. - De hát ez baromság! - csattant fel Dew. - Szerinted valami terrorista fogta magát, és

készített egy… lássuk csak… „mesterségesen előállított organizmust”, hogy az embereket pszichotikussá tegye?

- Nem egészen ez áll ott, Dew. Eddig három olyan esetről tudunk, ahol egyébként teljesen normális embereken valamiféle kinövés jelent meg, s nem sokkal ez után pszichotikus módon kezdtek viselkedni. Nem tudjuk biztosan, hogy ehhez van-e bármilyen közük terroristáknak, de azt hiszem, megérted, miért kell úgy kezelnünk az ügyet, mintha lenne. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel.

Dew tovább olvasott. A Charlotte Wilsonról szóló jelentéshez egy polaroid felvételt is csatoltak, amely a nő vállán látható kékes színű, háromszögletű foltot ábrázolta. A Gary Leeland aktájában lévő fényképen mogorva öregúr volt látható. A borostás, ráncok szabdalta arcon gyűlölködő, gyanakvó kifejezés ült. A kellemetlen összhatást csak fokozta a nyakán lévő jókora, háromszögletű csomó.

- Szóval ez az izé gyilkosokká változtatja az embereket? - Arra késztette Charlotte Wilsont, a hetvenéves nagymamát, hogy konyhakéssel ölje

meg a tulajdon fiát. Arra késztette Blaine Tanarivét, hogy egy ollóval döfködje agyon a feleségét és a két kislányát. Arra késztette az ötvenhét éves Gary Leelandet, hogy felgyújtsa a saját kórházi ágyát, megölve önmagát és három betegtársát.

- Lehet szó véletlen egybeesésről? Ellenőrizted a három ember hátterét? Az esetleges elmebetegségeket?

- Már mindennek utánanézettem, Dew. Nem hívtalak volna, ha nem tettem volna meg. Az áldozatok egyike sem követett el soha erőszakos cselekedetet, nem voltak betegek, és szellemileg is rendben voltak. A barátaik és a szomszédjaik derék emberként jellemezték őket. Ami közös bennük, az a hirtelen fellépő paranoid viselkedés és a háromszögletű kinövések jelenléte.

- Vannak külföldi esetek? Bárki más, aki hasonló problémával küszködik? Murray megint csak a fejét rázta, az arca komoly volt. - Semmi. Pedig utánanéztünk, Dew, nagyon alaposan utánanéztünk. Amennyire

tudjuk, csak a mi országunkban fordultak elő ilyen esetek. Dew lassan bólogatott; most már értette, miért kellett Murray-nek összeesküvést

gyanítania a vérontás mögött. - De hogy a fenébe találhatnának ki ilyesmit a terroristák? - Nem hinném, hogy terroristák találták fel - mondta Murray. - De a nukleáris

robbanófejet, a szaringázt meg az utasszállító repülőgépet sem a terroristák találták fel. Valaki megcsinálta ezt is, és pillanatnyilag ez számít.

Dew újból elolvasta a jelentést. Ha valóban terrorista fegyverről volt szó, az egészen elképesztő lenne. Ehhez képest a pokolgép és a repülőgép-eltérítés haszontalan időpazarlás: képzeljünk csak el egy országot, ahol senki sem tudhatja, nem válik-e a barátaiból, szomszédjaiból vagy munkatársaiból az egyik pillanatról a másikra eszelős, kényszeres gyilkos. Az emberek nem mernének munkába menni, és fegyver nélkül még a házukat sem hagynák el. Mindenki lehetséges gyilkost látna mindenkiben. A pokolba is, ha a szülők a tulajdon gyerekeiket is hajlandók megölni, akkor senki sincs biztonságban. Egy ilyen fegyver megnyomoríthatná Amerikát.

Újabb cukorkát vett elő. - Murray, ez ugye nem lehet a saját fegyvereink egyike? Valami, ami mondjuk

véletlenül elszabadult? Murray már az előtt rázta a fejét, hogy Dew befejezte volna a mondatot. - Nem, az kizárt. Mindent ellenőriztem, valóban mindent. Nem a miénk, Dew, erre a

szavamat adom. Dew kicsomagolta a cukrot, és a papírt megint csak az iroda patyolattiszta szőnyegére

pottyantotta. - No, és hogy működik? - Még ebben sem vagyunk biztosak. A logikus elmélet az, hogy a kinövések valamiféle

vegyszereket termelnek és juttatnak a vérbe. Mint egy élő injekciós tű, amivel valami nagyon durva anyagot lőnek beléd.

- Hányan tudnak erről? - Vannak páran, akik tudnak néhány részletről, de ami a teljes sztorit illeti, azt csak én

ismerem, az igazgató, az elnök és a jelentésekben szereplő két CDC-s orvos. Dew a fényképeket tanulmányozta. Kellemetlen érzést keltettek benne, amit nem is

tudott volna megmagyarázni, inkább ösztönös volt. - Itt rád van szükségem, Törzs - mondta Murray. Ez a megszólítás ugyanolyan

kellemetlenül érintette Dew-t, mint az L.T. Murray-t. Törzs - a törzsőrmester rövidítése, ugyanis ebben a rangban szolgált Murray alatt Vietnamban {az L.T. pedig a hadnagyi rang rövidítése - a ford). Éveken át ez volt az egyetlen neve, olyan név, amely tiszteletet parancsolt. Akkoriban mindenki, aki csak ismerte, Törzsnek nevezte - de mára Murray maradt az egyetlen, aki egyáltalán emlékezett erre a névre. Murray, aki igyekezett úgy tenni, mintha Vietnam meg sem történt volna.

- Az pedig egyáltalán nem érdekel, Törzs, hogy milyen öreg vagy. Szerintem továbbra is te vagy a legjobb ügynökünk a terepen. Olyan emberre van szükségünk, aki hajlandó és kész megtenni bármit, ami a feladat elvégzéséhez szükséges. Ha csak a felét hiszed el annak, ami a jelentésben áll, akkor pontosan tudod, hogy ki kell derítenünk, mi folyik itt, méghozzá átkozottul gyorsan.

Dew Murray arcát tanulmányozta. Több mint harminc éve ismerte a másikat, és még most is pontosan meg tudta állapítani, mikor hazudik. Murray máskor is kért már tőle segítséget, és Dew minden egyes esetben pontosan tudta, hogy a feladat teljesítésével Murray pályáját fogja egyengetni. Persze ettől függetlenül mindig megtette, mivel Murray-ről volt szó, mivel L.T.-ről volt szó, mivel együtt harcoltak életük legszörnyűbb, rémálomba illő időszakában. Most azonban más volt a helyzet - L.T.-t nem személyes okok motiválták. Félt - vagyis dehogy, halálra volt rémülve.

- Oké, benne vagyok. De a társamat is be kell avatnom. - Az ki van zárva. Majd adok melléd valakit, akit ismerek. Malcolmnak még nincs meg

ehhez a megfelelő biztonsági minősítése. Dew egy pillanatig szóhoz sem jutott, annyira megdöbbent azon, hogy Murray tudja a

társa nevét. - Mi köze ehhez a biztonsági minősítésnek? Olyasvalakire van szükséged, aki

meghúzza a ravaszt, valahányszor meg kell húzni, és bármennyire fáj is ezt beismernem, ez a valaki én vagyok. De már hét éve dolgozom együtt Malcolmmal, és nem vagyok hajlandó nélküle belemenni ebbe az eszelős szarságba. Hidd el nekem, hogy megbízható.

Murray Longworth megszokta már, hogy az ő akarata érvényesül, hogy teljesítik a parancsait, de Dew azt is tudta róla, hogy vérbeli politikus. Márpedig a politikusoknak olykor engedniük kell egy kicsit, hogy elérjék, amit akarnak - ez is benne volt a játékban, amelyet Dew felfogni sem volt képes, Murray viszont mesteri módon játszott.

- Rendben - bólintott Murray -, bízom az ítélőképességedben. Dew vállat vont. - Szóval, mi a következő lépés? Murray kinézett az ablakon. - Várunk, Törzs. Várunk a következő áldozatra. Tehát várt, mint ahogy most is várnia kellett. Hét nappal ezelőtt arra várt, hogy

történjen valami, hogy alkalma legyen a saját szemével látni, vajon ez a szaros Tangram Projekt komoly dolog-e, vagy csak nagy átverés, amelyet azért kalapáltak össze, hogy újabb előléptetést szerezzen Murray-nek. Most viszont arra várt, hogy meghal-e a legjobb barátja.

Ez nem következett volna be, ha Dew nem erőlteti - erőlteti, hogy a fene enné meg - Mal bevonását.

Noha eleget pihent, mégis kimerültnek érezte magát - de a harag sokkal erősebb volt benne, mint az alvás utáni vágy. Egyedül üldögélt szállodai szobájában, a válla és füle közé szorítva nagyobbik mobiltelefonját.

- A társad állapota még mindig válságos? - kérdezte Murray. - Igen, továbbra is életveszélyben van. Pedig baromira küzd. - Dew előtt, a sárga

ronggyal leterített asztalon egy .45 kaliberű katonai Colt feküdt, darabjaira szedve. A sima fémfelület kékesszürkén csillogott a szállodai világítótestek éles fényében.

- Dolgoznak még rajta az orvosok? - Éjjel-nappal - felelte Dew. - Még az a CDC-s spiné is bejött, hogy megnézze. Nem

várhatna legalább addig, amíg kihűl a holtteste? - Én küldtem be, és ezt te is jól tudod. Minden információra szükségünk van, amit csak

meg lehet szerezni. Minden szalmaszálba meg kell próbálnunk belekapaszkodni. - Na és milyen információkat szerzett a nő? - Holnap odarepülök, és személyesen fog tájékoztatni, neked pedig majd én mondom

el. Addig csak ülj szépen a seggeden! - Mi az országos helyzet? Vannak új klienseink? - Dew végzett a fegyver olajozásával és összeszerelésével. Félretette, és két dobozt

vett elő. Az egyikben üres tárak, a másikban .45 kaliberű töltények voltak. - Nem tudunk róla - mondta Murray. - Nyugaton a jelek szerint minden csendes. De

még ha vannak is más klienseink, azzal nem kell törődnöd. Pihenésre van szükséged. Már dolgozom azon, hogy további embereket vonjak be.

Dew gyakorlott, gépies mozdulatokkal töltötte meg az első tárat, majd félretette, és hozzáfogott a másodikhoz. Felsóhajtott, mintha következő szavaival pecsételné meg barátja sorsát, de hát első a kötelesség…

- Mal nem fogja túlélni, Murray. Talán pocsék dolog, hogy ezt mondom, de ez az igazság.

- Már kinéztem neked valakit. Hamarosan tájékoztatom a tudnivalókról. - Nem kell másik társ. - Baszd meg, Dew! - Murray nyugodt hangja hirtelen dühössé vált. Mindig ügyesen

leplezte az érzelmeit, de most túlságosan frusztrált volt. - Ne kezdj szarakodni velem! Tudom, hogy eredetileg egyedül akartalak dolgoztatni, de ez az ügy kezd túlságosan naggyá válni. Azt akarom, hogy legyen valaki melletted. Rád fér egy kis segítség.

- Megmondtam, Murray, hogy nem kell másik társ. - Azt teszed, amit parancsolnak! - Küldhetsz társat - mondta Dew -, majd szépen térden lövöm. Tudod, hogy

megteszem. Murray hallgatott. Dew folytatta, és a hangja csak néha bicsaklott meg egy kicsit az érzelmektől. - Malcolm volt a társam, de ő már gyakorlatilag halott. Murray, amit láttam, az kész

agybaj volt. Akit megfertőz ez a szarság, az már nem ember. A saját szememmel láttam, úgyhogy tudom, mivel állunk szemben. Azt is tudom, hogy Margaretnek kell valami, amivel dolgozhat, méghozzá gyorsan. Én meg tudom azt szerezni neki egyedül is. Ha viszont most kell elkezdenem hozzászokni egy új emberhez, akkor nem fogok tudni úgy mozogni, ahogy kell. Mostantól szólóban csinálom.

- Dew, nem teheted ezt személyes üggyé! Nincs most időnk arra, hogy ostoba gondolatok zavarják meg az ítélőképességedet.

Dew végzett a második tárral is. A bal kezében fogta, s hosszasan meredt az egyetlen kilátszó töltény fényes hegyére.

- Egyáltalán nem bosszúról van szó - mondta végül. - Ne légy ostoba! A seggfej, aki elintézte Malcolmot, már halott, akkor meg kin állhatnék bosszút? Egyszerűen arról van szó, hogy jobban fogok dolgozni társ nélkül.

Murray néhány pillanatig csendben maradt. Dew-t valójában nem érdekelte, hogy Murray beleegyezik-e, vagy sem; mostantól kezdve egyedül dolgozott, és kész.

- Rendben, Dew - szólalt meg halkan Murray. - Csak azt ne feledd, hogy nagyobb szükségünk van egy élő áldozatra, mint egy újabb hullára!

- Hívj majd fel, ha a városba értél! - Dew megszakította a vonalat. No persze, hazudott. Nagyon is személyes ügy volt. De ha az ember belegondol, így vagy úgy minden személyes ügyként kezelhető. Előbb-utóbb megtalálja azt, aki ezeket a háromszögletű kis nyavalyásokat csinálja. Malcolmnak annyi, és valaki fizetni fog ezért.

A pisztolyba tolta a tárat, csőre töltött, és a fürdőszobába ment. A fegyvert a jobb kezébe fogta, ujját a ravaszra tette, s alaposan megszemlélte magát a tükörben. Nem, ő nem úgy végzi, nem úgy fog elmenni, mint Brewbaker. A bőre egészségesnek látszott, de a szeme sarkából mintha kis vörös pontokat látott volna, amelyek azután eltűntek, amikor odanézett. Csak a képzelete játszik vele. De vajon ha elkapta a fertőzést, elég hosszú ideig őrizné meg az ép eszét a tünetek felismeréséhez? Bár ekkor már nem kellene túl sokáig észnél maradnia: csak addig, amíg meghúzza a ravaszt.

Visszament az ágyhoz, a tartalék tárat az éjjeliszekrényre tette, a .45-öst a párnája alá dugta, lefeküdt, és szinte azonnal el is aludt.

Égő házakról és rothadó hullákról álmodott, s mindent betöltött Frank Sinatra hangja: „Itt vagy a bőröm alatt.”

21 LÁRVÁK Elmondhatatlanul jó érzés volt megszabadulni a Racal-öltözéktől. Margaret alig várta

már, hogy lezuhanyozhasson, mert jobban szaglott, mint egy záptojás. Muszáj volt tisztálkodnia, hiszen Murray már úton volt a kórház felé, hogy hivatalos tájékoztatást kapjon. Egyelőre azonban nem ért még rá zuhanyozni. Végigolvasta a jelentést a Martin Brewbakerből kinövő furcsa szálról.

- Néhány óra elteltével a szál egyszerűen elfolyósodott - mondta Amos. - Még mindig nem tudtak rájönni, hogy miért. Amikor kivágtuk, úgy tűnt, nem érte el a rothadás, de valami mégis elindította a folyamatot.

- De ez a jelentés még korábban készült, nem? Ez ugye magáról a szálról szól, és nem a rothadásról?

Amos bólintott. Ő is élvezte, hogy levehette a védőruhát: olyan megkönnyebbültnek tűnt, mint egy tinédzser, aki épp az imént veszítette el a szüzességét.

- Úgy van, és sikerült is elemezniük, mielőtt beindult a folyamat. Színtiszta cellulóz. - Tehát ugyanaz az anyaga, mint a háromszögletű kinövésnek. - Pontosan. Vagyis majdnem. A kinövés cellulóza, úgy tűnt, hogy valamiféle struktúrát

alkotott - héjat, vázat, a formát meghatározó elemeket. A kinövés java részét azonban a rákos sejtek tették ki.

Azért vethették le a ruhát, mert már nem volt értelme tovább folytatni a vizsgálatot: a testből fekete, elfolyósodó szövet maradt csupán, és egy különös penész, amely már a fél boncasztalt belepte. Mindent megtettek, amit csak tudtak, amilyen gyorsan csak tudták. Válaszokat nemigen kaptak, inkább csak új kérdések merültek fel. Az egyik ilyen kérdés pedig állandóan ott motoszkált Margaret fejében: a cellulóz.

- Tehát a kék szál anyaga, a háromszögletű kinövés szerkezeti részeihez hasonlóan cellulóz, azaz egy olyan anyag, amelyet az emberi test nem képes előállítani - foglalta össze Margaret. - Szerintünk valamiféle parazitával van dolgunk. Van valami elképzelésed a kék szálról?

- Azt hiszem, egy csíra lehet - felelte Amos. - Csíra? - Szerintem a kék szál egy olyan parazita része, amely nem jutott el a lárvaállapotig. - Tehát már ismerjük a fejlődési állapotokat? Amos vállat vont. - Mivel nincs rá jobb kifejezésünk, nevezzük a testben előforduló háromszögeket

lárváknak. Nyilvánvalóan van egy lárva előtti állapot is. A háromszög jórészt cellulózból van, a szál szintén, nem túl nehéz meglátni a kapcsolatot.

Bizonyos tekintetben valóban logikusnak tűnt. Lehetett ez például valamiféle sejtautomata, amely szorgalmasan termelte a végül fel nem használt nyersanyagokat, vagy talán a parazita mutálódott változata, amely nem fejlődött tovább a lárvaállapotig, ahogy Amos gondolta.

Ez a lehetőség Margaretet is igencsak nyugtalanította. - Ha tehát van lárvaállapot - folytatta hangosan az okfejtést -, akkor feltételezem, hogy

a kifejlett állapotban valami mássá fog átalakulni. Amos csettintett egyet a nyelvével. - Ne kérdezz butaságokat, Margaret! Nyilvánvaló, hogy így van. És mielőtt

megkérdeznéd, nem, én sem tudom, hogy mi lesz belőle. Egyelőre nem is érdekel, most zuhanyozni akarok, mielőtt le kell ülnünk Murray Longworthszel.

Amos talán legyőzte a kíváncsiságát, de Margaret nem. Illetve pontosabb úgy fogalmazni, hogy nem tudta legyűrni a félelmét.

Ha ez tényleg csak egy lárvaállapot, akkor mi az ördögöt várhatnak a kifejlett alaktól?

22 MÉLYHÁMLASZTÁS Perry egyik kezében egy barna sörrel, a másikban a tévé távkapcsolójával huppant le a

kanapéra. Végigkapcsolgatta a csatornákat, de valójában oda sem figyelt. A kék-zöld kockás kanapét kölyökkora óta jól ismerte: még az apja hozta haza egyszer,

hogy meglepje vele az anyját. Az üdvhadseregnél kapta, és használt darabhoz képest egészen jó állapotban volt - de ennek már tizenöt éve. Anyja halála után csak a kanapét, valamint a különböző készletekből származó evőeszközöket és edényeket hozta el régi otthonukból. Lehetségesnek tartotta, hogy az öreg ház még mindig ott állt a cheboygani földút mellett, ahol szép lassan magáévá teszi az enyészet. Már Perry gyerekkorában is csak apus állandó barkácsolása tartotta egyben az épületet. Egészen biztos volt benne, hogy senkinek nem juthatott eszébe beköltözni a düledező épületbe, s inkább úgy vélte, mostanra vagy összedőlt magától, vagy rég elkotorták egy munkagéppel.

Már jó pár éve nála volt a kanapé, előbb a kollégiumban, azután a lakásában. Ennyi idő után már olyan pontosan hozzáidomult a teste körvonalaihoz, mintha kifejezetten

neki készítették volna. De sem a kanapé, sem a sör, sem a távkapcsoló nem tudta feloldani azt a komor hangulatot, amely a munkahelyétől idáig követte. Idő előtt hazaküldték. Hazaküldték, az ég szerelmére, mint valami fegyelmezetlen, lusta melóst! Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a mélybe taszítsa a hangulatát, és most már a Hét Törpe sem volt hajlandó nyugton maradni.

Ráadásul nem csak viszkettek, hanem fájtak is. Nem csupán a vastag, kérges var lüktetett folyamatosan, hanem volt valami más is,

ami nagyon mélyre hatolt. A szervezete azt súgta neki, hogy kezdenek csúnyán elfajulni a dolgok.

Perry gyakran gondolkozott azon, vajon tudják-e a rákbetegek, hogy valami nagyon nagy baj van. Persze, az emberek mindig döbbentnek tűnnek, amikor az orvos közli velük, hogy még ennyi és ennyi idejük van hátra, és néhányan bizonyára tényleg meglepődnek, de sokakat gyötör olyan fájdalom, amelyről tudniuk kell, hogy nem természetes. Mint az apját.

Az apja például tudta. Noha nem szólt róla senkinek, még hallgatagabbá, még komorabbá és még dühösebbé vált. Igen, bár Perryben csak apja kórházba kerülése után állt össze a kép, az öreg tudta.

Most pedig Perry is tudta. Valami furcsát érzett a gyomrában. Nem ösztön volt ez, nem is megérzés, inkább amolyan nehezen megfogható, kellemetlen lebegés. A kiütések hétfő délelőtti megjelenése óta Perrynek most először jutott eszébe, hogy valami… végzetes bajjal kell megküzdenie.

Feltápászkodott, és kiment a fürdőszobába. Levette az ingét, és szemügyre vette magát. Az rögtön látszott, hogy az állapota (most már „állapotként” gondolt rá a bizonytalan rossz érzés miatt) okozta alváshiány kezdi megviselni. Szánalmas látványt nyújtott. Idegességében mindig a fejét dörgölte, s a haja most kócosan, szénaboglyaként állt. Bőre sápadtabbnak tűnt a szokásosnál, még a michigani télben élő skandináv típusú fickókhoz képest is. A szeme alatti sötét karikák határozottan taszítók voltak.

Akárhogy nézte is, betegnek látszott. Egy újabb részleten is megakadt a szeme, bár nem volt biztos benne, hogy nem csak

képzelődik-e. Az izmai mintha valamivel jobban kirajzolódtak volna a bőre alatt. Lassan felemelte, majd leengedte a karját, és figyelte, ahogy hátizma mozog a bőre alatt. Lehetséges volna, hogy fogyott?

Kigombolta a nadrágját, és a sarokba rúgta. A faliszekrényből elővette a csipeszt, és leült a vécére. A hideg ülőkétől egyből libabőrös lett.

Ujjával megpendítette a csipeszt, mire az halk, hangvillaszerű búgással válaszolt. A bal combján lévő kiütéshez fért hozzá a legkönnyebben. Elég csúnyán felsebezte

már, részben az állandó vakaródzással, részben pedig az éjszakai, öntudatlan támadásokkal. A csaknem tíz centiméter átmérőjű foltot régi és vastag, helyenként pedig új és vöröses var borította. Megfelelő helynek tűnt ahhoz, hogy munkához lásson.

Jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a varas részt, hogy az kidudorodjon egy kicsit. A var széle egy helyen elvált a bőrtől. Megpiszkálta a csipesszel, majd meg is fogta vele, és óvatosan meghúzta. A var megemelkedett, de továbbra is szilárdan tapadt a bőréhez.

Perry előrehajolt, szeme összeszűkült az elszántságtól és az összpontosítástól.

Pokolian fájdalmas lesz, de kerül, amibe kerül, kiszedi azt az izét a testéből. Megszorította a csipeszt, és nagyot rántott rajta. A vastag var végre engedett, s hirtelen, szúró fájdalom és halk, cuppanó hang kíséretében levált.

A csipeszt a mosdópultra tette, és tépett egy jókora csíkot a vécépapírból, majd a sebre nyomta. A vérzés néhány másodperc alatt elállt. A szabaddá vált felület egyáltalán nem tűnt egészségesnek. Fényes, nedves, növekvőben lévő bőrnek kellett volna látszania. Nem ezt találta.

Valami egészen mást. A hús nemcsak színében, de felületében is a narancs héjára emlékeztetett, szaga pedig

egy kicsit olyan volt, mint a nedves avaré. A felszín apró sebein keresztül híg vér szivárgott.

Iszonyatos rémület hasított belé. Ha ez történt a lábán, akkor vajon ugyanez történt a…?

Lenyúlt, óvatosan megemelte a heréit, s magában azért könyörgött Istenhez, hogy normálisnak látsszanak.

Isten lényegében azt felelte Perrynek, hogy húzzon a francba. Soha életében nem volt még része ennyire ijesztő látványban. Herezacskója bal

oldalát sápadt narancsszínű bőr borította. Az a rész szinte teljesen kopasz volt, már csak néhány göndör szőrszál árválkodott rajta.

Eddig is félt, sőt a legjobb úton haladt a színtiszta rettegés birodalma felé, de itt a golyóiról volt szó. Az ég szerelmére, a golyóiról! Dermedten ült a még mindig hideg vécén, s a mosdó lefolyójának csöpögése hirtelen olyan hangosnak tűnt, hogy nem is értette, miként volt képes aludni tőle az apró lakásban.

Kiszáradt a szája, s hallotta a saját lélegzését. Nagy volt a csend körülötte. Perry keményen küzdött, hogy úrrá legyen a pánikon, amely újra meg újra át akarta törni tudata burkát; végül úgy döntött, megpróbálja józan gondolkodással átértékelni a helyzetét.

Csak egy furcsa kiütés volt, semmi több. Elmegy az orvoshoz, és rendbe hozatja. Talán kap majd pár oltást is, de valószínűleg az sem lesz rosszabb, mint a kollégiumban végzett kankó- és szifilisztesztek.

Összeszedte a bátorságát, és tapogatni kezdte az érintett területet. Keménynek és természetellenesnek érezte. Aligha olyasmi ez, amit egy penicillininjekcióval ki tudnának kúrálni, ugyanis nem csak a felszínt érintette. Érzett valamit a zacskó belsejében is, valamit, ami azelőtt nem volt ott, valamit, ami most a vastag, narancsszínű bőr alatt rejtőzött.

Jeges borzongással hasított belé a tökéletesen biztos tudat, hogy meg fog halni. Bármi volt is ez a szarság, meg fogja ölni, ahogy szép lassan kitölti a zacskót, és belenő a farkába is. A rettegés most már ugyanolyan magabiztosan növekedett benne, mint a Hét Törpe, és sötét, fagyos marokkal szorította össze a szívét.

Lélegezz, biztatta magát. Csak lélegezz! Uralkodj magadon! Fő az önuralom! Kényszerítette magát, hogy elengedje az alattomosan növekvő kemény csomót és a vastag, narancssárga bőrt. Ismét rátört az a különös tompaság, s néhány pillanatig üres arckifejezéssel meredt a falra.

Bele sem gondolva, hogy mit tesz, felkapta a csipeszt, és vad erővel combja oldalába

döfte. A tűszerű hegy könnyedén siklott be a bőr alá, majd a var helyén kandikált ki. Perry felordított fájdalmában, de az agya kitisztult: most már tudta, mit tesz, és azt is, mit kell tennie.

Kirántotta a csipeszt. Élénkvörös vér fröccsent szerteszét, majd a cseppek a linóleumpadlóra hullottak. A vérrel együtt valami sötétebb vörös folyadék is kibuggyant - olyan sötét volt, hogy szinte lilának látszott.

Vér csordogált a lábán. Gyorsan letette a csipeszt, tépett egy köteg vécépapírt, és erősen a sebre szorította. A papír hamar vörösre színeződött, de a vérzés is gyorsan alábbhagyott.

Óvatosan felemelte a véres papírcsomót. A csipesz átszakította a narancsszínű bőrt, amelynek közepéből most egy vastag, felhasadt rész állt ki.

Pontot tesz a végére, méghozzá most rögtön! Gyűrd le a fájdalmat! A csipesszel megfogta a narancsszínű bőrdarabot, összeszorította, és teljes erejéből

megrántotta. Kegyetlen fájdalom hasított a lábába, de elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a bőrdarab leszakadt. Ismét vér csöpögött a padlóra.

Felemelte, és a fény felé tartotta a bőrdarabot. Nagyon vastag volt, olyan, mint a grépfrút nagyságúra növő narancsok héja. A széleiből apró, fehér nyúlványok álltak ki, mint valami medúza ezernyi kis karja. A húsos bőr tucatnyi helyen beszakadt ugyan, de egyben vált le.

Félretette, és friss WC-papírt szorított a sebre. A fájdalom ellenére meglepően jól érezte magát, mint aki végre a saját kezébe vette az irányítást. A frissen feltárult hús hihetetlenül érzékeny volt, a legapróbb érintés is fájt. A seb széleiről vékony vérpatakok eredtek.

Valami nem volt rendben. Ahogy véres combjára bámult, hirtelen támadt elégedettsége párologni kezdett - még nem végzett, még korántsem volt kész. A seb közepén ugyanis elszíneződött, sápadt, negyeddolláros nagyságú foltot látott.

Szabályos köralaknak tűnt, bár a körülötte lévő egészséges hús néhol eltakarta a szélét. Perry a csipesz hegyével óvatosan megbökdöste a fehér foltot: szilárd volt, és rugalmas.

A rémület hideg ujjai lassan ismét körülfonták a tudatát, de közben rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem érezte a csipesz bökdösését. Nem érezte, mert az a fehéres folt nem ő volt.

Ahogy összecsípte a seb környékét, az egészséges hús könnyedén elvált a fehér folt szélétől. Az a fehér valami egy a testétől idegen… dolog… volt. Olyan volt, mintha kerek műanyag gomb nőtt volna combjának izmai közé.

Félretolta a húst a fehér kinövés széleiről. Fényes felülete a finom porcelántárgyakat juttatta eszébe.

Ilyen lenne a rák? Lehetséges, de nagyjából mégis biztos volt benne, hogy a rákos hús nem alkot szabályos kör alakú foltokat, és főként nem néhány nap alatt fejlődik ekkorára.

Rák vagy nem rák, a tejszerűen fehér kinövés látványa ősi félelmeket ébresztett fel a lelkében, mintha csak rozsdás farkascsapda csattant volna össze a szíve körül, így az nem tudna tovább verni. Megpróbált erőt venni hirtelen kapkodóvá vált légzésén, igyekezett

lecsillapítani magát. Óvatosan a kinövés alá csúsztatta a csipeszt. Az eszköz hegye végigkarmolta az izmait,

de nem törődött a fájdalommal. Kicsit megemelte a csipeszt, mire a kinövés félrebillent, de valami továbbra is a lábához kapcsolta. Minden mozdításkor vér gyűlt fel körülötte.

Ujjaival annyira félrehúzta a húst, amennyire csak tudta, és a csipesszel tapogatódzott a kinövés alatt, mintha az ujjaival kotorászva „nézett volna körül” a zsebében. Érezte, hogy a kinövésnek szára is van, amely még mélyebbre nyúlik a combjában, és helyben tartja azt a fehér valamit.

Ezzel orvoshoz kell menni. Tutira orvoshoz kell menni. Előbb azonban kint akarta tudni azt a dolgot a lábából, ha lehet, azonnal. Ki kellett

vennie, egy másodperccel tovább sem volt hajlandó eltűrni ezt a szarságot a húsában. A csipesz két vége közé fogta a láthatatlan szárat, és finoman meghúzta felfelé. A

mozdulat közben az izmaiból származó különös érzés és a csipeszen érzett ellenállás együttese jelezte, milyen hosszú is a szár. A fehéres csomó cuppanó hang kíséretében fordult ki a húsból. Kis vérpatakok fakadtak a sebből, végigcsordogáltak a lábán, s tovább gyarapították a kopott padlón húzódó vörös és lilás csíkok számát, de a szár még mindig szilárdan ült az izmai közt. Gyötrő kín kúszott végig a lábán, de Perry nem törődött vele, távol tartotta a tudatától.

Meg kellett tennie. Eljött az ideje, hogy a Hét Törpéből Hatosfogatot csináljon. A csipesszel továbbra is erősen fogta a furcsa szárat, és felfelé rántotta. A mozdulatba

minden erejét beleadta, egy olyan emberét, akinek már csak a küzdelem adhatott reményt az életben maradásra.

A szívós, rugalmas szár csak nyúlt és nyúlt, míg a csipeszbe szorult fej már több mint fél méterre volt a combjától. Úgy elvékonyodott, mint valami puha karamella, s tejfehér színét itt vér, ott nyálka takarta el.

A nyúlás lelassult, majd teljesen elakadt, mire Perry kivicsorította a fogait, és még erősebben húzta.

A láthatatlan horgony kiszakadt, a szár úgy csapódott ki a lábából, mint valami gumiszalag, s nedves csattanással ütődött a csuklójához.

Lenézett a lábára. Szűk, alig ceruzavastagságú, s máris összezárulóban lévő nyílás vezetett a húsa mélyére, mint valami aprócska fekete lyuk. Az eddigieknél is szélesebb vérpatak folyt végig a combján: az összehúzódó izmok kipréselték a lyukban máris felgyülemlett vért, mint ahogyan a fogpasztát nyomják ki a tubusból.

Perry elmosolyodott. Egyfajta ősi sikerélmény áradt szét benne, némi halovány remény kíséretében. Figyelmét ezután a furcsa, fehér kinövésre fordította: a kerek fejet még mindig biztosan tartotta a szár tövéhez szorított csipesz, a csuklójára csavarodott a szár - vagy farok, vagy akármi volt is - pedig a véres nyálkától nedvesen tapadt a bőréhez.

A fény felé vitte a kezét, hogy alaposabban szemügyre vehesse a kinövést. Ahogy a csuklóját forgatva, csodálkozva szemlélte a furcsa valamit, egy pillanatig nagyon gyenge csiklandozást érzett, mint amikor egy apró szúnyog száll le az emberre.

Perry szeme tágra nyílt az undortól. Gyomra felkavarodott, adrenalinszintje az égbe szökött…

A fehér valami farka úgy tekergett, mint egy ragadozó karmai közé került kígyó. Perry

rémült kiáltással dobta a mosdóba a csipeszt, ahol az nagyot csattant a fehér porcelánon, majd a lefolyóig csúszott. A nedves, tekergő, fickándozó fehér valami azonban még mindig a csuklójára volt tekeredve, s farka a bőrét csiklandozta, miközben nehéz, kerek, műanyag gombra emlékeztető feje ernyedten csüngött, s vadul lendült ide-oda a férfi kapkodó mozdulataitól.

Perry felsikoltott, félig az undortól, félig rémületében, s nagy lendülettel meglegyintette a csuklóját, mintha sarat akart volna lerázni az ujjairól. A fehér valami halk placcsanással csapódott a tükörnek. A leginkább főtt spagettidarabra hasonlított, ahogy félig lelógott az üvegről. Még mindig tekergőzött, s mozgásával nyálkát maszatolt maga köré, aztán lassan csúszni kezdett lefelé.

Ez az izé bennem volt! Ez az izé élt! Sőt még MOST IS él! Perry nagyot csapott a tükörre, s az hangos döndüléssel nyugtázta lapátkeze ütését.

Az izgő-mozgó dolog úgy zúzódott szét tenyere alatt, mintha csak lágy tojás lett volna. Vékony csíkokban lilás kocsonya fröccsent az üvegre. A férfi elrántotta a kezét. Fehéres, immár élettelen és ernyedt húscafatok és lila kocsonyadarabok borították a tenyerét. Perry elfintorodott a gusztustalan látványtól, s gyorsan megfordult, hogy lekapja a zuhanyfüggöny rúdjára akasztott törülközőt. A mozdulata azonban túl gyorsra sikeredett. Alsónadrágja még mindig a bokája körül volt, így nem tudott odébb lépni, elveszítette az egyensúlyát, és előreesett.

Maga elé tartotta a kezét, hogy megkapaszkodjon, de semmit sem talált, mielőtt homloka a vécé ülésének vágódott. Hangos reccsenés visszhangzott a kis fürdőszoba falai közt, de Perry ezt már nem hallotta.

23 PARAZITOLÓGIA Martin Brewbaker nem volt többé. Szerdára, nem egészen három nappal az után,

hogy agyonlőtték, nem maradt belőle más, csak egy rücskös, fekete csontváz térd alatt hiányzó lábakkal - no meg a pókháló finomságú penész, amelynek kis foltjai immár nem csupán a csontvázon és a műtőasztalon jelentek meg, hanem a BSL-4 sátor számos pontján is. Még Brewbaker karomszerűen begörbült keze is elernyedt végre: az asztalon hevert, s ujjpercei felismerhetetlen halommá porladtak. A sátorban elhelyezett kamerák álló- és mozgóképein keresztül Margaret is figyelemmel kísérhette a tetem lebomlásának végső szakaszát.

Gyerekkora óta nem volt ilyen nyomasztóan rossz előérzete - akkoriban az Egyesült Államok és a Szovjetunió világégéssel fenyegető kakaskodása volt az ok. A két fél képessége a másik teljes elpusztítására azt jelentette, hogy bármely konfliktus nukleáris világháborúvá fajulhat. Bumm. Meghaltál, vége.

Kislány volt csupán, de bőven elég okos ahhoz, hogy felfogja, milyen katasztrófa következhetne be. Voltaképpen vicces is volt, hogy a szülei úgy vélték, kiváló értelmi képességeinek köszönhetően értette meg a veszélyt, mintha magas IQ_kellene az atomháború közvetlen fenyegetésének felismeréséhez. De hát a szülők régen is összekeverték a gyermeki ártatlanságot a tudatlansággal, ma is így tesznek, s ez

valószínűleg soha nem is fog megváltozni. Margaret pontosan tudta, miről van szó, s így volt ezzel az osztálytársai többsége is.

Tudták, hogy a kommunistáktól félni kell, sokkal jobban, mint az ágy alatt lapuló mumustól. Azt is tudták, hogy a lakóhelyük, Manhattan az elsőként megsemmisítendő helyek közé tartozik.

Vajon miért hiszik azt az emberek, hogy a világvége annyira nehezen felfogható fogalom egy gyermek számára? A gyermekkor javarésze az ismeretlentől való rettegéssel telik, a kicsik félnek az árnyékoktól, a lesben álló szörnyektől és más olyan dolgoktól, amelyek hosszú, csúf és fájdalmas halált ígérnek. Az atomháború is csak egy mumus volt, amely mindannyiukat elvihette volna. Ámde ettől a mumustól a szülei és a többi felnőtt is félt, és a gyerekek ugyanolyan gyorsan és pontosan hangolódnak rá a felnőttek félelmének frekvenciájára, mint a televíziós rajzfilmcsatornák adására.

A szörnyek elől el lehetett futni, a mumus elől ki lehetett térni, de az atomháború fenyegetése mindig ott függött felettük, és semmit sem tehettek ellene. Bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna. Talán a szünetben, amikor a játszótéren játszott. Talán este, amikor vacsoráztak. Vagy talán éjszaka, amikor már aludt.

Én Istenem, most lefekszem, neked ajánlom életem. Ha meghalnék ez éjjelen, vedd magadhoz szegény lelkem.

Akkoriban ez nem csupán imádság volt, hiszen éppoly valós lehetőségről szólt, mint a naplemente. Margaret emlékezett az ismeretlentől való állandó félelemre. Persze ő is játszott, iskolába járt, nevetett és barátkozott, de a fenyegetés mindig sötét árnyként borult rá. Az égboltot keresztül-kasul átszelő kondenzcsíkok bármelyike lehetett volna a halál hírnöke.

Ha pedig bekövetkezik a legrosszabb, neki az égvilágon semmi beleszólása nem lett volna.

Most arról győzködte magát, hogy a jelenlegi helyzet más. Végül is, e potenciális holokauszt elleni küzdelem élvonalában harcol, sőt ő maga az első védelmi vonal. Szó sem volt arról, hogy tehetetlen lett volna - éppen hogy neki kellett cselekednie. Valami okból azonban ez a racionális, felnőttes tudás sem tudta elűzni azt a kislányos félelmet, hogy bármit tesz is, azzal nem befolyásolhatja a játszma kimenetelét.

Vajon hogyan képes Amos legyőzni ezt az érzést, feltéve persze, hogy őt is hasonló gondolatok nyugtalanítják. A férfi sokadszorra dúdolta el a Hawaii Five-O sorozat főcímdalát, de Margaret ahhoz is túl fáradt volt, hogy emiatt panaszkodjon. Inkább a kávéját kortyolgatta. Jó néhány adagot magába döntött már, remélve, hogy egy kicsit felélénkül tőle, de úgy tűnt, semmi sem képes feloldani levertségét. Pedig jó érzés volt végre friss levegőt szívni, nem pedig azt, amit a védőöltözék is átszűrt. Szeretett volna aludni, vagy legalábbis kinyújtózni és lazítani, de az idő nem volt alkalmas erre. Be kellett fejezniük a munkát, el kellett hamvasztani a lebomlott maradványokat, és mielőbb el kellett tűnniük a kórházból.

Amos odafordult hozzá. Haja az égnek állt, ruhái gyűröttek voltak, de a szeme izgatottan csillogott.

- Ez elképesztő, Margaret - mondta. - Gondolj csak bele! Páratlanul bonyolult emberi parazitával van dolgunk. Semmi kétségem sincs felőle, hogy ez a teremtmény tökéletesen alkalmazkodott az emberi hordozóhoz.

Margaret a falra meredt, s válasza alig volt hallható: - Nem szívesen használok közhelyeket, de azt kell mondanom, hogy szinte már túl tökéletes.

- Ezt hogy érted? - Ahogy mondtad, a teremtmény tökéletesen illeszkedik a környezetéhez. Mint

kesztyű a kézhez. De gondolj csak bele, Amos, hol áll jelenleg a tudomány - ez a teremtmény sokkal fejlettebb annál. Olyan, mintha az oroszok a Holdra szálltak volna, miközben a Wright-fivérek még az első felszállásra készülnek Kitty Hawknál.

- Valóban elképesztő, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy itt van az orrunk előtt. Az idő most nem alkalmas arra, hogy az egónkat pátyolgassuk. Úgy tűnik, van valahol egy zseni, aki messze megelőzött bennünket.

- És ha ez a zseni mégsem létezik? - kérdezte Margaret, még mindig nagyon halkan. - Ezt meg hogy érted? Hogyne létezne, máskülönben ki alkotta meg ezt a lényt? A nő szembefordult vele, bőre szinte szürke volt, s a kimerültség mázként tapadt az

arcára. - Tegyük fel, hogy mégsem laborban született. Mi van, ha természetes? - Ugyan már, Margaret! Tudom, hogy fáradt vagy, de térj észhez! Ha ez természetes

lény lenne, hogyhogy soha nem láttuk eddig? Szerinted létezhet egy ekkora emberi élősködő, ilyen súlyos következményekkel járó fertőzés okozója, úgy, hogy ezelőtt egyetlen esetet sem írtak le? Ennek semmi értelme. Ahhoz, hogy ez a valami ilyen pontosan alkalmazkodjon az emberi hordozókhoz, évmilliókon át tartó együttes evolúcióra lenne szükség, ám mi még csak hasonlóval sem találkoztunk nemhogy a főemlősök körében, de a többi emlősnél sem.

- Biztos vagyok abban, hogy sok mindent nem láttunk még - felelte a nő. - De egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azt a feltevést, hogy valaki csak úgy létrehozta ezt a dolgot. Túlságosan összetett, túlságosan fejlett. Függetlenül attól, amit a sajtó hisztériakeltésből állít, az amerikai tudomány valóban a világ élvonalában van. Ki lenne fejlettebb nálunk? Kína? Japán? Szingapúr? Igen, egyes országok bizonyos területeken talán már le is hagytak bennünket egy hajszállal, de nem egy efféle nagyságrendi ugrással. Ha mi nem tudunk ehhez még csak hasonlót sem előállítani, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy más képes lenne rá. Itt nem az egómról van szó, hanem a puszta tényekről.

Amost, úgy tűnt, bosszantotta főnöke makacssága. - Valóban igen valószínűtlen, hogy ez a betegség már létezett ezelőtt is, de még soha

nem dokumentálták. Azt is elismerem, hogy vannak még felfedezetlen fajok, de azért nagy különbség van egy ismeretlen mikroszkopikus lény és e teremtmény között. Semmi hozzá hasonlót nem ismerünk. Olyan népmese vagy mítosz sem jut az eszembe, amelyben valami effélét említenének. Ha tehát természetes, akkor honnan a fészkes fenéből származik?

Margaret vállat vont. - Ezzel megfogtál. Talán eddig valamiféle szunnyadó állapotban volt. Lehetséges, hogy

a történelem előtti időkben élt, de aztán valami okból majdnem kihalt, és ki tudja, mi módon, de szunnyadó állapotban maradt sok ezer éven át, amíg valamilyen környezeti hatás újra fel nem ébresztette. Vannak például olyan orchideamagok, amelyek 2500 éven át is életképesek maradnak.

- Az elméleted kábé annyira hihető, mint a Loch Ness-i szörny létezése - jegyezte meg Amos.

- Miért, ott van például a bojtosúszójú hal. Az emberek azt hitték, már hetvenmillió éve kihalt, amíg egy halász 1938-ban ki nem fogott egy példányt. Csak mert senki sem találkozott vele, Amos, még nem biztos, hogy nem is létezik.

- Értem. Szóval ez a valami több ezer éven át szunnyadó állapotban maradt egy nagyvárosban? Azt még csak el tudnám fogadni, ha a sűrű kongói dzsungel mélyén bukkannának egy efféle teremtményre - na de Detroitban? Ez nem az AIDS, amiben csak úgy meghalnak az emberek. Ezek jól látható, háromszögletű kinövések. A mai, kommunikációs korban egy efféle jelenség nem maradhat említés nélkül. Bocsáss meg a nyerseségemért, de azt hiszem, más elméletet kell találnod.

Margaret szórakozottan bólogatott. Amosnak igaza volt. A szunnyadó állapotban rejtőzködő parazita ötlete túlságosan vad volt. Bármi volt is ez a dolog, újonnan jelent meg.

Amos témát váltott. - Mondd csak, találtak már valamiféle összefüggést Murray emberei az áldozatok

között? - Egyelőre nem sokat. Ellenőrizték, hogy hová utaztak az utóbbi időben, és

lenyomoztak mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerültek. Az áldozatok többsége nem sokat utazott. Az egyetlen kimutatható összefüggés az, hogy Judy Washington és Gary Leeland is ugyanabban a detroiti nyugdíjasotthonban élt, s alig egy hét volt a kettejük halála között. A helyet persze minden elképzelhető módon átvizsgálták, de senki máson nem fedeztek fel fertőzésre utaló tüneteket. Ellenőrizték a vizet, az ételt, a levegőt, de semmi rendelleneset nem találtak - bár mivel egyelőre azt sem tudjuk, hogy mit keressünk, ez nem is jelent szinte semmit.

- A két toledói eset között volt néhány hét eltérés, de az áldozatok csak néhány saroknyira laktak egymástól. Úgy tűnik, lehet valamiféle közelségi hatás. A parazitát átadó vektor egyelőre ismeretlen, de Murray továbbra is abban a hitben él, hogy egy terrorista fertőzget meg véletlenszerűen kiválasztott embereket.

- Ez egybevágna a mi megfigyeléseinkkel is - nézett rá Amos. - Egyre erősödik bennem az a meggyőződés, hogy bár Brewbakert és a többieket megfertőzték, ők maguk már nem voltak fertőzők. Semmi olyat nem találtunk rajta, ami petének, embrionikus állapotú lénynek vagy hasonlónak tűnt volna, vagyis bármi olyannak, ami új parazitákat hozhatna létre. Emellett Dew-n semmilyen tünet sem jelentkezett, és ugyanez áll mindenki másra is, aki érintkezésbe került Brewbaker testével.

Margaret megdörgölte a szemét. Egek, mennyire jólesett volna egy kis szunyókálás. Frászt, igazából nem is erre volt szüksége, hanem egy hétre Bora Borán, ahol egy Marco nevű csinos alkalmazott gondoskodna valamennyi szükséglete kielégítéséről. Bora Bora azonban csak álom volt, az ohiói Toledo pedig valóság; a Marco nevű fiatalember helyett pedig csak egy penésszel benőtt, rücskös csontváz jutott neki, amelyet nem is olyan rég még Martin Brewbakernek hívtak.

24 A FÜRDŐSZOBAPADLÓ A genetikai tervrajzot ellenőrző rendszer felismerte, mikor érte el a héj a kellő

vastagságot, s ezt követően a test fejlesztésére csoportosította át az erőforrásait. A sejtek újra meg újra osztódtak, szünet nélkül zajlott a teremtés csodája. Lassacskán formát öltöttek a belső szervek, bár végső állapotukat csak később érték el. Mivel a megfelelő hőmérsékletet és a tápanyagokat a hordozó biztosította, a belső szervek legtöbbje még várhatott - egyelőre a csápok, a farkak és az agy kialakulása volt a legfontosabb.

Az agy gyorsan fejlődött, de még messze volt attól, hogy képessé váljon bármilyen, az értelmes gondolkodáshoz hasonló tevékenységre. A csápok viszonylag egyszerű felépítésűek voltak, roppant gyorsan növekedtek, s újra meg újra szétágazva a hordozó egész testét behálózták. Felkutatták az idegsejteket, s szorosan összefonódtak azok dendritjeivel.

Az organizmusok lassan, szinte félénken bonyolult vegyületeket, úgynevezett neurotranszmittereket választottak ki a szinaptikus résbe, azaz a csápok és a dendritek közti térbe. Mindegyik neurotranszmitter egy jel, egy üzenet része volt - úgy csusszantak be az axonok receptorhelyeire, mint kulcs a zárba, aminek következtében az érintett idegsejt is előállította a maga sajátos üzenetet hordozó neurotranszmittereit. A hordozó természetes érzékelési folyamatának megfelelően elektrokémiai láncreakció indult el: az üzenetek többször egymás után megismétlődve haladtak végig az idegrendszeren, amíg el nem érték a hordozó agyát. A folyamat - attól a pillanattól kezdve, hogy az üzenet elindul, addig, hogy eléri az agyban lévő végcélját - kevesebb mint egyezred másodpercig tart.

Noha a tudatos gondolkodásra még nem voltak képesek, a Perry szervezetében növekvő organizmusok valamilyen kezdetleges szinten tudták, hogy támadás érte őket, s ez ösztönös növekedésre sarkallta őket. A farok például átalakult: speciális sejteket növesztett, hogy gazdáját annak teljes kifejlődéséig rögzíteni tudja a környezetében.

A hat megmaradt organizmus gyorsan és akadálytalanul növekedett, miközben hordozójuk eszméletlenül hevert fürdőszobája padlóján.

A linóleum hűsítette Perry arcát. Nem érzett különösebb kedvet ahhoz, hogy

megpróbáljon felülni. Amíg mozdulatlanul feküdt, a fájdalom nem is volt elviselhetetlen. Mikor is vesztette el utoljára az öntudatát? Nyolc éve? Nem, kilenc, amikor az apja

tarkón vágta egy tele üveg whiskyvel. A sebet végül kilenc öltéssel kellett összevarrni. Vajon ennyire fájt akkor is, amikor apus fejbe csapta az üveggel? Az nagyon régen volt,

s az emlék semmiségnek tűnt a fejében lüktető tompa fájdalomhullámokhoz képest. Megpróbált felülni, de ettől csak még rosszabbul érezte magát. Olyan volt, mint egy tequilázás utáni másnaposság, csak tízszer olyan erős.

Kavargott a gyomra. Ahogy igyekezett felülni, minden kis mozdulatát újabb kín kísérte a koponyájában. Hányingert érzett, amely lassan tört felfelé émelygő gyomrában.

Felnyúlt, és óvatosan megérintette sérült homlokát. Legalább nem vérzett, bár jókora

dudort tapintott, mintha egy fél golflabda ágyazódott volna a koponyájába. Csak most jött rá, hogy az alsónadrágja még mindig a bokája körül van, s ez még

nehezebbé teszi a felülést. Milyen remek sztorit lehet majd kerekíteni ebből a bulikon, gondolta, de abban a pillanatban hasított belé, hogy voltaképpen miféle sztoriról is van szó. Lassan a hátára fordult, és felhúzta a farmernadrágját. A helyiség homályosnak tűnt a szeme előtt.

A vécéülőkébe kapaszkodott, ám az furcsán billegett, ahogy felhúzta magát. Megnézte, és látta, hogy az ülőke az elülső szélénél kettéhasadt. Betörte a fejével.

Émelygés öntötte el egyszer, kétszer, azután a gyomra fellázadt. Perry előregörnyedt, és kidobta a taccsot. A kagyló csak úgy visszhangzott a mélyről jövő hörgéseitől. Eddig összeszorult gyomra végre kiengedett, így újra lélegzethez jutott, ám a levegő mintha megfagyott volna a torkában, amint kínzó fájdalom hasított a fejébe.

Önkéntelenül is behunyta a szemét, és erőtlen nyögdécseléssel próbálta leküzdeni a koponyájából eredő lüktetést. A kín mozgásképtelenné tette, éppoly hatékonyan, mintha kényszerzubbonyt adtak volna rá. Fel sem tudott állni, hogy bevegyen némi - legalább fél tucat - fájdalomcsillapítót.

Emlékezete bugyraiból felmerült egy információmorzsa, miszerint az emberek akkor hánynak, ha agyrázkódásuk van. Vajon hogyan viselik ezt el az ökölvívók meg a profi futballhátvédek? Nincs az a pénz, amiért megérné.

A rosszullét újabb hulláma rántotta görcsbe a gyomrát, s még egy adag hányás került a vécécsésze amúgy is zavaros vizébe. A csípős szag már az egész fürdőszobát betöltötte. Ettől csak még jobban émelygett, még erősebben lüktetett a feje, ettől viszont úgy érezte, ismét hánynia kell. Olyasfajta ördögi kör volt ez, amitől még az ateisták is azt kérdezik Istentől, ugyan mivel érdemelték ki ezt a gyötrelmet.

- Biztos pederaszta voltam előző életemben - mormogta Perry -, vagy maga Dzsingisz kán.

Harmadszor is rátört a hányhatnék. Már nem volt semmi, amit kiadhatott volna magából, ám ez cseppet sem érdekelte a gyomrát. Olyan robbanásszerű hevességgel rándult össze, hogy Perry kétrét görnyedt, s feje majdnem eltűnt a vécékagylóban.

Arca éppoly feszesre húzódott, mint a rekeszizma. Gyomra öt teljes másodpercig nem volt hajlandó elernyedni, így levegőt sem tudott venni. Amikor végre enyhült a szorítás, és tüdejét végre megtöltötte a levegő, hálásan nyitotta ki könnyes szemét - és e pillanatban úgy robbant a fejébe a fájdalom, ahogy egy száz kilométeres sebességgel száguldó kamion csaphat el egy nyulat. Egy pillanatig fekete pontok lebegtek a szeme előtt, aztán arca visszacsúszott a hűs linóleumra.

25 „KÉPZELGÉSES PARAZITÓZIS” Morgellon-kór. Margaret hitetlenkedve meredt a CDC jelentésére. Ez volt a betegség neve, amely

valójában nem is betegség, hanem az egészségügyi szakemberek többsége szerint csupán „képzelgéses parazitózis”.

- Képzelgés - nyögött fel. - Ehhez mit szólsz? - Az esetek java részében valóban erről lehet szó - felelte Amos. - A tünetek

változatosak, van, aki rovarcsípéseket érez, de olyan is, aki úgy érzi, valami mászkál a bőre alatt. Némelyik esetben furcsa szálakat is találtak, és a többségükben a páciensnél valamiféle hangulati vagy elmezavar is előfordul: depresszió, heveny ADHD, bipoláris betegség és… mit gondolsz, mi a három utolsó?

- Paranoia, pszichózis és pszichopátia? - Nagy formában vagy, Margo! Margaret, Amos és Clarence Otto a kórházigazgató irodájában várakozott, ahol a

barátságos, faborítású falat plakettek díszítették. A szobát négy szépen gondozott cserepes fikusz tette még kellemesebbé. Az igazgatót a roppant meggyőző Otto ügynök bírta rá a távozásra: sűrűn szabadkozott, amiért ilyen kellemetlenséget okoznak, de lehetőséget sem adott az igazgatónak a tiltakozásra. Margaret úgy vélte, Otto született kereskedő - olyasvalaki, aki bárkit rá tud beszélni bármire, úgy, hogy az illető a végén úgy gondolja, a saját ötlete volt az egész. Margaret és Amos a bőrkanapén ült, s buzgón tanulmányozták a jelentés dohányzóasztalon szétterített oldalait, miközben Otto ügynök az igazgató székében foglalt helyet, a díszes fa íróasztal mögött. Lassan körbe-körbe forgott a székkel, és szemmel láthatóan élvezte tekintélyes helyzetét. Akár egy főnökösdit játszó kisfiú.

Murray már úton volt, hogy személyesen tegyék meg neki a jelentésüket. - Tudom, hogy én vagyok a laikus a csapatban - szólalt meg Otto -, szóval bocsássanak

meg a kérdésemért, de ha jól értem, egy CDC-jelentés van önök előtt. Azt akarják mondani, hogy az az izé, amit napok óta tanulmányoznak, valójában ismert dolog?

Amos a fejét ingatta. - Nem, egyáltalán nem. Ami ezt a Morgellon-kórt illeti, egyelőre azt sem tudják, hogy

ténylegesen létezik, vagy csak csoportos tévképzet. Az érintettek csoportjai évekig küzdöttek azért, hogy a CDC legalább úgy tegyen, mintha komolyan venné őket. A CDC munkacsoportot hozott létre, de mindeddig még azt sem sikerült egyértelműen leírniuk, mi is az a Morgellon-kór. Az esetek legtöbbje képzelgéses parazitózisnak bizonyul. Az emberek azt hiszik, hogy megfertőzte őket valami, egy olyan organizmus, amit csak ők maguk látnak. A Morgellon-kór mint kifejezés is csak néhány éve vált ismertté, és amióta felkapta a sajtó, egyre többen számolnak be hasonló tünetekről.

- Ami azt jelenti, hogy terjed - vetette közbe Margaret. - Nem feltétlenül. Jelentheti azt is, hogy ha egyes labilis idegzetű személyek tudomást

szereznek a betegségről, rögtön azt hiszik, hogy nekik is ez a bajuk. A tünetek csak a gondolataikban léteznek, ezért is nevezik az állapotot képzelgésesnek.

Otto továbbra is forgott, s háromszor fordult körbe, miközben beszélt. - Tehát minél többen állítják, hogy ez a betegségük, a dolog annál nagyobb

nyilvánosságot kap, így többen szereznek róla tudomást, és még többen képzelik azt, hogy ilyen betegségük van.

- És ezzel a dilinyósság köre bezárult - tette hozzá Amos. - A fene egye meg Murray-t - mondta Margaret. - Igaza lett, ennek nem szabad

kitudódnia. Ő is pontosan ezt jósolta arra az esetre, ha híre megy a történteknek. Pedig itt még csak a viszketéses kórról van szó, a „bogarak a bőr alatt” tévképzetről. Vajon mi

történne, ha az emberek elé a háromszögeket ábrázoló képek kerülnének… - Vagy megneszelnék, hogy drága öreg nagyikák szeletelik fel a gyerekeiket, aztán úgy

menekülnek a zsaruk elől, mintha chicagói gengszterek lennének - fűzte tovább a gondolatot Otto. - A pszichonagyik igencsak nyugtalanítanák az átlag amerikaiakat.

Amos bólintott. - Igen, azt hiszem, Murray-nek határozottan igaza van. Öt éve alig tucatnyi

Morgellon-kóros eset volt, ma már ezerötszáz felett van a számuk, s jelen vannak mind az ötven államban, sőt Európában is.

- De akkor miért nem hallottunk többet a háromszögekről? - kérdezte Margaret. - Tudjuk, hogy ez nem képzelgés. Láttuk a kis nyavalyásokat, és láttuk, mennyire felborították a kémiai egyensúlyt Brewbaker agyában. Ez valós dolog, Amos!

- Igen, az esetek többsége valóban képzelgés, de nem mind az. A szálak megjelenése döntő érv, Margaret. Dokumentált esetek vannak kék, piros, fekete és fehér színű, cellulózból álló szálakkal. Az orvosok az elmúlt négy évben három esetben elemeztették is a szálakat, és mit gondolsz, mit találtak? Pontosan olyan volt a kémiai összetételük, mint a Brewbaker szálaiénak. Pontosan ugyanaz, egészen a molekuláris szintig.

- Ezek is lárvák? - Igen, azok - mosolyodott el Amos. - Itt vannak az elmúlt pár hétben megfigyelt

háromszöges esetek. Tételezzük fel, hogy ezekben az esetekben az organizmus eljutott a lárvaállapotig. A Morgellon-kutatásból viszont kitűnik, hogy az évek során több páciensnél is találtak szálakat, azaz elhalt lárvákat. Lehetséges tehát, hogy az elmúlt heteket megelőzően is voltak a lárvaállapotig fejlődött fertőzések, csak éppen nem hallottunk róluk.

Otto ügynök rendületlenül forgott. Úgy tűnt, arra kíváncsi, hány fordulatot tud megtenni egy lökéssel.

- Tehát a szálak már jelen vannak egy ideje, de csak most érik el a lárvaállapotot? Ez azt jelenti, hogy valamiféle evolúció zajlik? Fejlődnek?

Margaret szóra nyitotta a száját, szinte automatikusan ki akarta javítani a laikus tévedését, de aztán villámként hasított bele a felismerés. Otto ugyan túlegyszerűsítette a tényeket, de az elképzelése tökéletesen helytállónak tűnt.

- Amos - fordult oda a kollégájához -, készített térképet a munkacsoport a szálak felbukkanásáról?

- Lehetséges - vont vállat Amos -, de nem biztos. Beszélnünk kellene velük. Margaret lapozott néhányat. - Dr. Frank Cheng vezeti a programot. Felhívom, csak azt nem tudom, Murray

engedi-e. - Margaret, mondhatok valamit? - kérdezte Otto. - Persze. Az ügynök körbeperdült, aztán két kézzel elkapta az asztal lapját, s közben végig

mosolygott. - Úgy látom, hagyja, hogy mások parancsolgassanak magának. Jól tévedek? A nő érezte, hogy elvörösödik. Most már mindenki ezzel fogja cseszegetni? - Semmi köze hozzá - vetette oda. - Nekem úgy tűnik, hogy maga sokkal erősebb, mint gondolja. Eléggé őrült dologgal

állunk itt szemben, igaz? Margaret bólintott. - Ha tehát van valami, amit maga szerint meg kell tennünk, akkor talán nem ártana, ha

nem rinyálna annyit. - Tessék? Amos a dohányzóasztalra csapott. - Prédikálj csak, Otto testvér! - Azt mondtam, Margaret, hogy ne rinyáljon annyit! - Hallottam, amit mondott. - Ne hagyja, hogy Murray mondja meg magának, mit tegyen! Margaretnek leesett az álla. - Teljesen elment az esze? Ember, ő a CIA igazgatóhelyettese! - Igen, ő az igazgatóhelyettes. De tudja-e, hogy maga kicsoda? - Mondd meg neki! - kiáltotta Amos. Felállt, és az égnek emelte a kezét. - Mondd meg

a derék nővérnek, ki is ő valójában! - Igen, Otto ügynök, kérem, mondja meg! Otto fordult kettőt, mielőtt válaszolt volna. - Maga a vezető epidemiológus, aki egy új, ismeretlen, borzalmas következményekkel

fenyegető betegséget tanulmányoz. - Borzalmas! - visszhangozta Amos. - Nincs elég embere, és nem kapja meg a szakértőket, akikre szüksége lenne. - Ez bűn! - jelentette ki Amos. - Amos - szólt rá Margaret -, kuss! A férfi elmosolyodott, felvett egy magazint a dohányzóasztalról, s hátradőlve úgy tett,

mintha olvasna. - Margaret, Murray bízta magára a vizsgálat vezetését. Mi van, ha beszél ezzel a

Chenggel? Talán azt hiszi, Murray akkor majd másra bízza a munkát? Margaret belekezdett a válaszba, de rögtön abba is hagyta. Nem, Murray nem tenne

ilyet. Nem azért, mert csak ő volt képes elvégezni a munkát, hanem azért, hogy a lehető legkevesebb ember szerezzen róla tudomást. Murray-nek szüksége volt őrá.

- Tehát - Otto nagyot lökött magán, s fordulatonként egy-egy szót kiejtve fejezte be a mondatot, mintha csak a gondolataiban olvasott volna - használja ki a lehetőségeit!

Margaret haragja egy pillanat alatt elpárolgott. Otto ügynöknek igaza volt.

26 A MÉREGPIRULA A magoncok folyamatosan nyomon követték fejlődésüket, ehhez a hordozó

szervezetében portyázó leolvasók szolgáltatták az adatokat. Egy bizonyos ponton azután a magoncok ellenőrző listája azt jelezte, hogy a leolvasókra nincs szükség többé. Vegyi jelzés áradt szét a hordozó testében, s a leolvasók változáson mentek át. Végrehajtottak egy egyszerű módosítást, mire lehullottak a fűrészes állkapcsok, és az apró golyók

teljesen elszigetelődtek környezetüktől. A belsejükben pedig halálos folyamatok indultak el. Felfúvódtak, s egy újfajta vegyület töltötte ki a belsejüket. Terelők vitték szét a

gömböket a váz különböző pontjaira, s ott rögzítették őket. Az állkapcsok helyén kéregszerű sapka alakult ki. A halálos anyag belülről

folyamatosan fogyasztotta a sapka anyagát, ám a magoncok ezzel egy időben egy másfajta anyagot juttattak oda, amely kívülről hizlalta ezt a védőréteget. Kényes egyensúly állt fenn, s a méreg elzárva maradt - de csak addig, amíg a magoncok „életben” maradtak, és termelték a megfelelő anyagot.

Ha a magoncok működése leállt volna, a sapkák hamar feloldódnak, és a belsejükben lévő katalizátor szétáramlik a vázon, feloldva nemcsak azt, hanem a módosított őssejteket és az azok által előállított többi sejtet is. A sejtek elfeketedtek, elpusztultak és szétfolytak volna, s az így képződő salakanyag további sejteket mérgezett volna meg. Az így létrejövő láncreakció minden, az útjába kerülő lágy szövetet elemésztett volna - a vázat, az izmokat, a bőrt, a szerveket… mindent.

Vagyis a magoncoknak életben kellett maradniuk. A hordozó mit sem sejtett erről.

27 BÚCSÚ - Nagyon sajnálom, Mr. Phillips - mondta az orvos. - Egyszerűen csak elment. Azt

hittük, hogy túl vagyunk már a nehezén, de a jelek szerint tévedtünk. Dew a fáradt, gyűrött külsejű orvosra meredt. Nem az ő hibája volt, a munkatársaival

együtt mindent megtettek. Ennek ellenére Dew-n a harag hulláma söpört végig, s hirtelen az jutott eszébe, milyen könnyen eltörhetné az aprócska orvos vézna nyakát.

- Végül mi vitte el? - Azt hiszem, a történtek túlságosan megviselték a szervezetét, és feladta a küzdelmet.

Ami azt illeti, már hétfőn úgy tűnt, hogy vége, de a szervezete bivalyerős volt, így még hatvan órán át küzdött. Éppen ezért hittük azt, hogy sikerülhet megmentenünk, de sajnos a károsodás túl súlyosnak bizonyult. Igazán sajnálom. Most pedig bocsásson meg, de beszélnem kell az elhunyt feleségével.

- Nem - csattant fel Dew, majd halkabban folytatta. - Nem, majd én. A társa voltam. - Ahogy óhajtja, Mr. Phillips - ingatta a fejét az orvos. - A közelben leszek, ha szüksége

lenne rám. Az orvos elsietett, Dew pedig a padlót bámulva próbálta összeszedni a bátorságát.

Nem ez volt az első alkalom, hogy elveszítette a társát, és nem ez volt az első, hogy közölnie kellett a hírt egy frissen megözvegyült nővel. Ettől azonban semmivel sem lett könnyebb. Furcsa, milyen könnyű hozzászokni a gyilkoláshoz, de mégsem lehet megszokni a halált.

Fáradtan nézett végig a folyosón. Shamika éppen rászegezte a tekintetét; fia, Jerome az ölében aludt. Szemében már gyűltek a tagadás könnyei. Tudta. Dew-nak azonban így is közölnie kellett vele, ki kellett mondani a szavakat.

A nő felé indult, s közben eszébe jutott egy másik kórház, egy hat évvel azelőtti napon, amikor Jerome megszületett. Malcolmmal ült a váróban, s a társa annyira ideges volt, hogy kétszer is ki kellett mennie hányni. Arra is emlékezett, hogy alig néhány órával a szülés után már ő is beszélhetett Shamikával.

Egyre közelebb ért, és Shamika rázni kezdte a fejét, miközben szorosabban magához ölelte Jerome-ot. Mondani próbált valamit, de szavai érthetetlen motyogásba fúltak, bár értelmük így is világos volt. Dew azt kívánta, bárcsak máshol lehetne, bárhol máshol ahelyett, hogy szembe kelljen néznie a síró asszonnyal, barátja és társa feleségével - annak a férfinak a feleségével, akit nem sikerült megvédenie.

Lenyelte a könnyeit, s szíve körül üres bánat kavargott, valamint izzó düh és gyűlölet. Csak ez adott erőt neki most: a biztos tudat, hogy megtalálja azokat, akik ezt tették. S ha megtalálja őket, akkor nagyszerű mulatságban lesz része.

28 A FÜRDŐSZOBAPADLÓ - ISMÉT Az eszméletlen Perry rövid időutazást tett tizenhét éves korába. Anyja - szokás szerint

sírva - gyengéden rázogatja. Perry lassan kinyitja a szemét, a fejében kínzó fájdalmat érez, s ahogy hátranyúl a tarkójához, ujjait véresen emeli maga elé. Apja a konyhaasztalnál ül, s újra meg újra meghúzza a whiskysüveget, amelyet fegyverként használt egyetlen gyermeke ellen.

A palackon kis, ragacsos vér csíkja húzódott, félig a címkén, félig - kis cseppekbe gyűlve - az üvegen.

Jacob Dawsey a fiára meredt, hideg tekintetében az immár állandósult düh tükröződött.

- Hogy érzed magad, fiú? Perry lassan felült, s a feje olyan kegyetlenül lüktetett, hogy alig látott. - Egyszer még - motyogta -, egyszer még kicsinállak, apa. Az idősebb Dawsey megint kortyolt egyet, de szemét egy pillanatra sem vette le a

fiáról. A véres palackot az asztalra tette, és piszkos kézfejével megtörölte a száját. - Soha ne felejtsd el, fiam, hogy erőszakos világban élünk, ahol csak az erősek

maradnak fenn. Én csak felkészítelek rá, és egy nap hálás leszel érte. Egy nap majd megérted.

Perry a fejét rázogatva próbált meg észhez térni. A saját fürdőszobájában feküdt. Ez nem kilenc évvel ezelőtt volt, nem Cheboyganban volt, és apus már rég meghalt.

Életének az a fejezete véget ért, de ettől semmivel sem érezte jobban magát. Úgy tűnt, arca valami kemény, de közben nyálkás dolgon nyugszik a padlón.

Hányásszagot érzett - nem tartott sokáig rájönnie, hogy miért. Lázongó gyomra a jelek szerint talált még valamit, amit kiadhatott magából, miközben ő öntudatlanul hevert.

Megborzongott. Még szerencse, hogy hason feküdt, máskülönben akár meg is fulladhatott volna a saját hányadékában, ahogyan az Bon Scott-tal, az AC/DC egykori énekesével történt. Bon állítólag egy fekete Cadillac hátsó ülésén ájult el a töméntelen whiskytől és drogtól, és annyira ki volt ütve, hogy nem ébredt fel, amikor öklendezett,

így a tulajdon hányásától fulladt meg. A kezével törölte le arcáról a nyálka egy részét, de érezte, hogy jutott a hajába is. A

gyomra kimerült volt, de egyébként rendben lévőnek tűnt; a jelek szerint véget ért a nagy öklendezés. A rémes szag a leginkább a vécékagylóból áradt, így aztán Perry nehézkesen felült, és öblített egyet.

Hogy a fenébe történhetett ez? Homályos, nehezen kivehető képek kergetőztek tudata határán, mint lámpa körül kavargó molylepkék. Bal lábában sajgó lüktetést érzett.

A mosdópultba kapaszkodott, és lassan felállt. Egész testét végtelenül gyengének érezte, s fogalma sem volt, hogy mennyi ideig lehetett eszméletlen. A félig csukott ajtajú fürdőszobában nem lehetett tudni, mennyi az idő, a nappali világosság ugyanis nem ért el idáig a folyosón.

A mosdóra nehezedett, hogy szemügyre vegye tükörképét. A „pocsékul nézek ki” kifejezés meg sem közelítette volna a valóságot. Zöldessárga hányadék borította arca jobb felét, és a haját is csimbókokba tapasztotta.

A homlokán éktelenkedő kékesfekete púp akkora volt, mint egy szarvkezdemény. A szeme alatti sötét karikák pedig már-már nevetségesen hatottak: akár az Élőhalottak éjszakája egyik statisztája is lehetett volna, akinek kissé eltúlozták a sminkjét.

A legjobban azonban nem is az arca keltette fel a figyelmét, hanem a tükörre száradt gusztustalanság. Valami különös folyadék csordogált le patakokban az üvegen, aztán feketére száradt. Szürkés színű anyag papírra emlékeztető darabkái ragadtak a csíkokba: mint a megszáradt fogkrém, vagy még inkább, mint valami agyoncsapott rovar.

Csakhogy nem rovar volt, Perry biztos volt benne. A padlót csúfító mocsok látványa emlékeket kavart fel összezavart, fájdalomtól eltompult agyában. Nem tudta, mi lehet az, de tudta, hogy valami gonosz dolog. Talán maga volt a halál, vérfagyasztóan félelmetes. Borzongott.

Tylenolra volt szüksége, és arra, hogy lemossa magáról a mocskot. A feje már attól is lüktetett, hogy lenyúlt megnyitni a zuhany csapját. Nem emlékezett rá, mikor érzett utoljára ilyen pokoli fájdalmat - vagy hogy egyáltalán érzett-e már ilyet valaha is.

- Itt az ideje orvoshoz menni - mormogta. - Kibaszottul itt az ideje. Kiment a konyhába a Tylenolért. Lassan és megfontoltan mozgott, s közben a fejét

fogta, mintha így próbálná megakadályozni, hogy hevesen lüktető agya kiessen a koponyájából. A tűzhely digitális órájára pillantott: 12.15.

Zúgó fejének jó egy perc kellett, hogy megértse, mi az ábra, s közben még meg is kérdezte magától, hogy süthet a nap éjjel negyed egykor - aztán lemondó sóhajjal nyugtázta önnön ostobaságát. Természetesen déli negyed egy volt. Már rég munkában kellett volna lennie, de kizártnak tartotta, hogy bemenjen, legalábbis addig, amíg egy kicsit rendbe nem jön a feje. Majd betelefonálok, gondolta, és megpróbálom elmagyarázni, mi történt, de csak ha lezuhanyoztam.

A Tylenolos fiola a mikrosütőn volt, a fából készült késtartó mellett. Tekintete egy pillanatra megpihent a csirkeollón. Csak a barna műanyag fogantyúk látszottak, de a fába vájt résben ott pihent a két vastag, rövid penge, amelyek papírként szelték át a nyers húst, és száraz gallyként a csirkecsontokat. Aztán a pillantása tovasiklott, és a fájdalomcsillapítós fioláért nyúlt.

Négy tablettát vett a szájába, aztán összetette a két tenyerét, s a konyhai csapból e „csészébe” engedett vízzel nyelte le azokat.

Miután végzett, visszabotorkált a fürdőszobába, s a ruháit már menet közben ledobálta magáról. Beállt a gőzölgő vízsugár alá, s élvezte, ahogy a bőrét csapkodja. Lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy a víz lemossa a nyálkát az arcáról és a hajáról. A csípősen forró vízsugarak hatására felébredtek ernyedt izmai, s valamelyest ritkult az agyát ellepő köd is. Remélte, hogy hamarosan hatni kezd a Tylenol, mivel alig látott a fejfájástól.

29 MOTIVÁCIÓ Dew nem volt hajlandó sírni, de magára parancsolt. A könnyek ki akartak törni belőle,

és nagyon nehezére esett visszafojtani őket, de nem engedhetett. Nem azért volt ebben a szakmában, hogy barátokat szerezzen. Persze nagyon fájt, de nem Malcolm Johnson volt az első barátja, aki kötelességét teljesítve halt meg.

Hányszor kell még átélnie ezt? Még hányszor lenne képes elviselni? Még hány embert fog elveszíteni?

Hány embert kell még megölnie? Szipogott, aztán a kézfejével megtörölte az orrát. Ideje volt újra a jelenre

összpontosítani. Fogta a mobilját, és bepötyögte a számot. Három csengetés után vették fel. - Halló? - Szia, Cynthia, Dew vagyok. - Oh, szia, hogy vagy? - Szavai mögött egy hosszú és fájdalmas kapcsolat története

bujkált. Dew és Cynthia valamikor gyűlölték egymást, méghozzá olyan szenvedélyesen, hogy a férfi olyat még a legelvetemültebb bűnözővel szemben sem érzett. Ez a gyűlölet abból a mélységes, túláradó szeretetből fakadt, amely összekötötte őket.

Sharon volt az oka, Dew egyetlen gyermeke. - Az igazat megvallva, voltam már jobban - felelte Dew -, de Sharonnak meg ne

mondd. - Számíthatsz rám. Beszélsz vele? - Igen, köszönöm. - Tartsd egy pillanatig! Soha nem lehettek barátok, ő és Cynthia, de tisztelték egymást. Kénytelenek voltak,

mivel Sharon mindkettejüket szerette, s amikor egymásnak estek, abba majd beleszakadt a szíve.

Dew-t annak idején eléggé megviselte a hír, hogy a kislánya leszbikusnak gondolja magát. De ez semmi volt ahhoz a fájdalomhoz és haraghoz képest, amit hét évvel később érzett. Ekkor tudta meg, hogy Sharon és Cynthia már nemcsak „partnerek”, hanem részt vettek valamiféle egybekelési szertartáson, s lényegében házasok lettek. Feleség és feleség. Dew dühöngött, ordítozott mindkettejükkel, mindennek elmondta őket, amit azóta már ezerszer megbánt. Cynthia persze maga is kiabálni kezdett. Csak

Sharont akarta megvédeni, ezt ma már Dew is tudta. Cynthia egyébként megvetette a férfiakat, különösen a mogorva, basáskodó, érzelmeiket leplező katonaféléket - ami voltaképpen elég jó jellemzése volt Dew Phillipsnek. Ámde Cynthia állandó Dew-ellenes kirohanásai - ezekből bőven akadt, akár jelen volt a férfi, akár nem - nagyon megviselték Sharont. Dew gyűlölt. Cynthia is gyűlölt. Sharon azonban képtelen volt erre. Sharon csak szeretni tudott, tisztán és egyszerűen.

Két évnek kellett eltelnie az „egybekelési” szarság után, mire Dew végre megértette, hogy a lányának ez lesz az élete. Nem csupán múló szeszélyről volt szó - egész hátralévő életét Cynthia mellett fogja eltölteni. Miután feldolgozta ezt magában, azt tette, amit egy jó katonának tennie kell: lenyelte a békát, és megpróbálta menteni a menthetőt. Találkozóra hívta Cynthiát az „SDMÖ”-be - a Starbucks Demilitarizált Övezetbe, ahogy utóbb elnevezték -, s nagy nehezen megállapodtak valamiféle fegyverszünetben. Utálhatták egymást, ahogy csak akarták, ezt semmi sem változtathatta meg, ám megegyeztek abban, hogy kulturáltak maradnak, és tisztelettel bánnak egymással. Az évek során azután Dew rájött, hogy Cynthia voltaképpen egész rendes - legalábbis egy leszbihez képest.

- Szia, apu! - Sharon hangja semmit sem változott ötéves kora óta. Ez persze marhaság volt, de Dew mégis így érezte, valahányszor csak beszéltek.

- Szia, kincsem! Hogy vagy? - Remekül. Annyira örülök, hogy felhívtál! Hogy vagy? - Csúcsformában. Jobban nem is lehetnék. A melóban is minden oké. - Még mindig irodai munkád van? - Lánya hangjában aggodalom csendült. - Ugye már

nem küldenek ki a terepre? - Persze hogy nem, az én koromban? Az bizony elég hülye dolog lenne. - Szerintem is. - Figyelj, kincsem, most csak egy percem van. Csak azért hívtalak, hogy halljam a

hangodat. - Akkor most hallod. Mikor jössz legközelebb Bostonba? Elmehetnénk valahová, csak

te meg én. Dew nagyot nyelt. Ha a félig kibelezett Malcolm Johnson gondolatától nem sírt, akkor

nehogy már a lányával folytatott telefonbeszélgetés nyissa ki a csapot! - Ugyan, kincsem, tudod, hogy már rendben vagyunk Cynthiával. Hármasban megyünk

majd el, és remekül fogjuk érezni magunkat! Dew kis híján felnevetett, amikor meghallotta Sharon szipogását. Míg ő bármeddig

vissza tudta tartani a könnyeit, a lányának szinte bármi elég volt ahhoz, hogy elsírja magát.

- Igen, apu, tudom. És baromi sokat jelent ez nekem. Mindkettőnknek. - Na, ne szipogj már! Mennem kell, de hamarosan hívlak. Addig is, jó légy, kicsim! - Szia, apa. És vigyázz magadra, nehogy szálka menjen a kezedbe az íróasztaltól! Dew megszakította a vonalat. Mély lélegzetet vett, és az érzelmek máris gyorsan

fakultak, ahogy visszaterelte őket szokásos rejtekhelyükre. Erre volt most szüksége, hogy felelevenítse magában, miért is teszi, amit tesz. A lányáért. Azért az országért, ahol a lánya a kedve szerint élhet, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy másik nővel él, és az apja ennek még a gondolatától is irtózik. A világ sok országában Sharont megölték volna

- vagy még annál is rosszabb sors várt volna rá. Közhely? Hogy azért kell harcolnia, és ha kell, ölnie, mert Amerika a legnagyszerűbb

nemzet az egész világon? Valószínűleg igen, de Dew nem törődött azzal, hogy az okok logikusak voltak, jók vagy akár közhelyesek. Az ő okai voltak.

Neki ennyi elég volt.

30 MR. KELLEM Margaret, Amos és Clarence Otto felállt, amikor Murray belépett az „elkobzott”

irodába. Murray mindenkivel kezet rázott, aztán a többiek leültek, ő pedig természetesen az íróasztal mögött foglalt helyet.

- Nos, mik a hírek? Ez alkalommal viszonylag friss mintát kaptak tőlünk. Remélem, hogy az ép test adott némi támpontot arra vonatkozóan, hogy mi az ördögök ezek az izék.

Margaret vitte a szót. - Nem sokáig maradt ép, mostanra az összes szövet megsemmisült. Csak a csontváz

maradt belőle, az pedig ugyanúgy néz ki, mint a Judy Washingtoné és a Charlotte Wilsoné. Összegyűjtöttük az elfolyósodott maradványokat is, de azt hiszem, arról az anyagról már mindent tudunk, amit meg lehetett tudni. Mielőtt azonban Brewbaker teste teljesen lebomlott volna, sikerült bizonyos értékes és nyugtalanító információkat szereznünk. Először is, úgy véljük, hogy a kinövés nem szöveti elváltozás, hanem egy parazita organizmus.

Murray arcán enyhén undorodó fintor jelent meg. - Élősködő lenne? Miből gondolják? - Charlotte Wilson esetéhez hasonlóan a kinövés maga már teljesen lebomlott, mire a

test hozzánk került. Semmit sem tudtunk megállapítani róla, viszont olyan képleteket találtunk a környező szövetekben, amelyek alapján élősködőként kell besorolnunk. A kinövések rácsatlakoznak a hordozó keringési rendszerére, s oxigént és talán tápanyagokat vesznek fel a vérből.

Murray szobormereven meredt rá. - Azt akarja mondani, hogy ezek a háromszögletű valamik élnek, és hogy nem az

áldozat szervezetéhez tartoznak, hanem különálló teremtmények? - Pontosan. - De akkor miért kattannak be a „hordozók”, ahogy maga nevezi őket? - Az agyukban magas neurotranszmitter-szinteket találtunk - mondta Margaret. - A

neurotranszmitterek azok az anyagok, amelyek a jelzéseket továbbítják az idegsejtek között, s lehetővé teszik a szervezet és az agy kétirányú kommunikációját, illetve az agy működését is. Különösen magas volt a dopamin és a szerotonin szintje. A túl nagy dopaminkoncentrációnak szerepe van a súlyos skizofrénia kialakulásában, a túl sok szerotonin pedig pszichotikus viselkedést és paranoiát okozhat. Igen nagy koncentrációban találtunk epinefrint és norepinefrint is az agyban: ez a két hormon a harcolj-vagy-menekülj reakcióért felelős, amely a tényleges vagy vélt vészhelyzetekben

jut fontos szerephez, de szerepet játszanak a félelem és szorongás egyes élettani jelenségeiben is. A hormonok túl magas szintje esetén igen gyakoriak a szorongásos rendellenességek.

Murray bólogatva jelezte, hogy érti. - Tehát ezek a paraziták azzal őrjítik meg az embereket, hogy megnövelik a

neurotranszmitterek koncentrációját? - Igen - szólalt meg Amos -, de ez még nem minden. A parazita olyan képződményeket

is növeszt, amelyek az emberi idegeket utánozzák. E képződményeket a kinövés környezetében találtuk meg, de nyomaikat az agyban is felfedeztük, főként az agykéregben és a limbikus rendszerhez tartozó területeken.

- Mi az a limbikus rendszer? Margaret visszavette a szót: - Az agy különböző területei alkotta rendszer, amely

magában foglalja egyebek közt a talamuszt, a hippocampust és az amygdalát is, és amely a feltételezések szerint az érzelmeket szabályozza, valamint részt vesz az emlékek tárolásában és felidézésében is. Az e területeken talált képződmények talán valamiféle belső elválasztású rendszert alkottak, amely a nagy mennyiségű neurotranszmitter termeléséért volt felelős. A limbikus rendszer dopamintúltengésében szenvedő betegek esetei alapján elképzelhető, hogy a hordozóknál rendkívül erős paranoia alakul ki. Ez egybevág a Brewbakernél, Blaine Tanarive-nél, Gary Leelandnél és a Charlotte Wilsonnál megfigyelt viselkedéssel. Ha azonban a képződmények valóban mesterséges idegek, akkor más feladatuk is lehet - elképzelhető, hogy a parazita valami módon rácsatlakozott az agyra.

Murray szeme haragosan villant fel. - Oh, ugyan már! El tudom fogadni a maga „gyógyszerbejuttatás” elméletét, annak

van értelme, de hogy rácsatlakozik az agyra? Mit akar ezzel mondani, hogy nem csupán egyfajta vegyszer-túladagolásról van szó, hanem a parazita valami módon irányítja a hordozót?

- Ez is egy lehetőség - válaszolta a nő. - Miért nem mindjárt azzal jön, hogy a hordozókat gonosz démonok szállták meg,

Montoya doktor? Kezd az az érzésem lenni, hogy súlyos hiba volt magára bízni ezt az ügyet. Mégis, mit képzel, hogyan tudnám elhinni, hogy egy parazita irányítani képes az embereket, és ilyen borzalmas tettekre sarkallja őket?

- Nem azt állítottuk, hogy a parazita zombiként használta az embereket - sietett Margaret segítségére Amos. - De a természetben vannak más hasonló példák is, amikor a paraziták módosítják a hordozó viselkedését. Van például egy mételyfaj, amely egy vízicsigán élősködik, de életciklusa végigviteléhez a csigáról át kell jutnia egy rovarba. A mételylárva valami módon rákényszeríti a csigát, hogy kimásszon a vízből, egy magasabban fekvő helyre, ahol a csiga biztosan elpusztul. Ha úgy tetszik, ráveszi a csigát az öngyilkosságra. Ekkor aztán a métely elhagyja a csiga testét, és behatol a rovarba. Aztán ott van a buzogányfejű féreg, amelyik életét a csótányban kezdi, és a patkányban folytatja. A váltás érdekében a féreg csökkenti a csótány veszélyérzetét, így nagyobb a valószínűsége annak, hogy megeszi egy patkány. De említhetném a…

Murray felemelte a kezét, jelezve, hogy elég volt a példákból. - Értem a lényeget, doki. Mindez érdekes, valóban roppant érdekes, de a csigák meg a

kibaszott csótányok pokolian távol állnak az emberi intelligenciától. - A viselkedés pusztán kémiai reakció, uram - mondta Amos. - Az emberi viselkedés

reakciói bonyolultabbak, de azért ezek is csak reakciók, és ha egy csigára vagy egy… ööö… ki… csótányra, ahogy oly ékesszólóan mondta, hatni lehet általuk, akkor ez az ember esetében is lehetséges.

Murray az orrnyergét dörgölte, mintha szörnyű fejfájás kínozná. - Tudják, abban a reményben jöttem ide, hogy jó híreket hallok, de ez egyre

rosszabbnak tűnik. Rendben, tehát van valaki, aki létrehozott egy az emberi viselkedés befolyásolására képes parazitát. De mikor kapok maguktól olyan információt, amellyel megyek is valamire?

- Longworth igazgató, itt hihetetlenül fejlett dologról van szó - szólt Margaret. A hangja hideg volt, és dühös. Ez a pasas egyszerű válaszokat akart, csakhogy ez lehetetlen. - Ehhez elképesztően fejlett technika szükséges. Ha valóban mesterségesen létrehozott organizmusról van szó, akkor valaki oly sokkal jár előttünk, hogy azt felfogni is nehéz. Másként fogalmazva, ha ezt a parazitát mesterségesen hozták létre, akkor nagyon nagy bajban vagyunk.

Murray a homlokát ráncolta - nyilvánvalóan nem volt ínyére a helyzet. - Ezt hogy érti? - Az a gyanúm, bár itt kell megjegyeznem, hogy Amos ebben nem ért egyet velem,

tehát az a gyanúm, hogy a patologikus viselkedés valójában nem szándékos, csupán véletlen mellékhatás. Továbbra sem zárható ki, hogy ez valamiféle természetes parazita, vagy ha nem az, akkor sem azzal a kifejezett céllal hozták létre, hogy megőrjítse az embereket.

Murray a fejét rázta, és a falon lógó plakettekre meredt. - Ez fegyver, Montoya doktor, méghozzá pokolian jó fegyver. Ne bonyolítsa annyira túl

a dolgot, hogy közben vak legyen arra, ami teljességgel kézenfekvő. Maga csak foglalkozzon a vegyületekkel meg effélékkel, a stratégiai elemzést pedig bízza csak rám! Most pedig ötletekre van szükségem arra vonatkozóan, hogyan vehetjük fel a harcot ez ellen a dolog ellen. Van valami javaslatuk?

Margaretnek több ötlete is volt, főként Murray Longworth fejével és egy baseballütővel kapcsolatosan, de ezeket inkább megtartotta magának.

- Van pár dolog, amire szükségünk van. Először is, több ember kell, például néhány pszichiáter.

- Minek? - Valamennyi hordozó súlyos viselkedési zavarokat tanúsított. Ha meg akarjuk érteni,

hogyan működik ez a valami, akkor élő hordozóra van szükségünk. Több ember kell, méghozzá mielőbb, különösen egy neurobiológus és egy farmakológus. Egy pszichológus segíthetne rájönnünk, hogyan kezeljük az elborult elméjű áldozatokat. Hosszú távon pedig azt is ki kell derítenünk, hogyan küzdhetünk a parazita hatásai ellen, például olyan viselkedésmódosító szerekkel, amelyek ellensúlyozzák a neurotranszmitter-túladagolást.

- Nem hinném, hogy az állomány bővítése jó ötlet lenne, Margaret. - Szükségünk van rájuk, most, azonnal! Bármelyik pillanatban elveszíthetjük a helyzet

feletti uralmunkat. Az információk védelme szép dolog, de hagyni, hogy egy járvány rászabaduljon a nemzetre, nos, az bűn.

Murray az ujjaival dobolt az asztal lapján. - Rendben, elkezdem keresni az embereket. Gondolom, nem kell megismételnem,

mennyire szigorúan titkos az akció, ezért ne várja, hogy már holnap vagy holnapután bővül a csapat. És most mondja meg nekem, mi az, amit már most felhasználhatnánk?

- Brewbakernek volt egy kis kinövése is, amelyikből színes szálak eredtek - mondta Margaret. - Ez a tünet előfordul az úgynevezett Morgellon-kórban szenvedőknél is. Úgy gondoljuk, hogy a szálak olyan parazitákhoz tartoznak, amelyek elhaltak ugyan, de egyes részeik még tovább működnek. A szálak egyébként cellulózból állnak: ez egy olyan anyag, amely a növényekre jellemző, az emberi szervezet azonban képtelen előállítani.

- A szálak egyértelműen összefüggésbe hozhatók a háromszögekkel? - Igen - most Amos beszélt. - A háromszögek javarészt ugyanabból az anyagból állnak,

mint a szálak, azaz cellulózból. Kizárt, hogy ez véletlen egybeesés lenne. - Tehát akinél szálakat találnak, annál a háromszögek is megjelennek? - kérdezte

Murray. - Az pszichotikussá válik? Margaret előrehajolt. - Nem, nem egészen. Úgy tűnik, egyes áldozatoknál megjelennek ugyan a szálak,

mégsem fejlődnek ki bennük a paraziták. - A háromszögletű kinövésekkel pedig korábban soha nem találkoztak, mármint az

előző néhány napot leszámítva? A CDC-nek semmiféle adata nincs róluk? - Nem tudunk róla, hogy korábban is előfordultak volna - mondta Margaret. - Ez nem

jelenti azt, hogy nem is voltak vagy most sincsenek további esetek. Könnyen lehet, hogy voltak, csak éppen nem találtuk meg őket.

- Tehát ezek a szálak már pár éve ismertek, a háromszögek viszont újak - foglalta össze Murray. - Úgy tűnik, bárki készíti is a fegyvert, fejlődik.

Margaret nyelt egyet. Ha el akarja érni a célját, akkor most kell megpróbálkoznia. - Lehet, hogy a CDC-nek vannak adatai a Morgellon-kórról, beleértve az állapot

fejlődésének időbeli lefolyását és térképeket azoknak a lakóhelyéről, akik feltételezetten betegek. Beszélnünk kell a vizsgálat vezetőjével, dr. Frank Chenggel.

Murray hátradőlt az igazgatói székben, és a mennyezetet bámulta. - Nem vonhatjuk be a CDC-t, Margaret. Ezért is emeltem ki magát abból a

szervezetből. - Muszáj beszélnünk vele - erősködött a nő. - Lehetséges, hogy adatbázisuk is van a

betegségről. Ha szerencsénk van, nyomon követik a tüneteket, a fertőzések időpontjait és egyéb olyan adatokat, amelyek elvezethetnek bennünket a parazita más áldozataihoz is.

- Kizárt, hogy engedélyt adjak. - Márpedig kénytelen lesz! - jelentette ki Margaret. Murray lassan lejjebb hajtotta a

fejét, míg hideg tekintete a nő szemébe nem fúródott. Margaret tudta, hogy most már nem hátrálhat, végig kell vinnie, amit elkezdett. - Eddig úgy játszottam, ahogy maga akarta, de most beszélni fogok Chenggel, akár engedélyezi, akár nem.

Nagy küzdelemre számított, az akaratok összefeszülésére, de Murray csak sóhajtott egyet.

- Rendben, beszéljen vele. De ne említse a háromszögeket. Megegyeztünk? - Rendben.

- Derítse ki, mit tudnak! Igazgatói parancsot kap tőlem, amelynek alapján kötelesek lesznek segíteni. Otto, hívja fel a CDC igazgatóját! Cheng doktor köteles együttműködni dr. Montoyával, anélkül hogy tájékoztatnunk kéne a kutatás céljáról.

- Igen, uram! - mondta Otto, és Margaretre mosolygott. Egészen halovány mosoly volt, mégis feltűnő.

- Oké, Montoya, mehet társalogni - szólalt meg újból Murray -, de ha ez nem hoz eredményt, alternatívákra is szükségünk lesz. Ajánljon valamit, amivel addig is munkához láthatunk!

- A neurotranszmitter-felesleg biokémiai rendellenességet idéz elő - mondta Margaret. - Annak alapján, amit az áldozatok haláluk előtti időszakáról tudunk, úgy tűnik, hogy súlyos paranoid skizofréniában szenvednek, és talán erőteljes hallucinációik is vannak. A hordozókra vonatkozó beszámolókat elemezve a paranoia rendkívül erős lehet, s roppant bonyolult fenyegetéseket és összeesküvésekre való utalásokat is magában foglalhat, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem egyik pillanatról a másikra alakul ki. Valószínű, hogy fokozatos a fejlődés, a paranoia lassan erősödik fel. Elképzelhető, hogy a hordozók a korai szakaszban még segítséget kérnek, de az eddigi öt ismert esetben tapasztaltak alapján elmondható, hogy már ekkor is roppant gyanakvók, s lehetőleg elkerülik a segítségnyújtás intézményes formáit, ezen most a kórházakat és az orvosokat értem. Valami módon fel kell kínálnunk a segítségünket ezeknek a személyeknek.

- Mégis, hogyan? - kérdezte Murray. - Hirdetéseket adhatnánk fel a lapokban. Homályos megfogalmazású hirdetéseket,

amelyek felkelthetik a paranoid gondolkozású hordozók figyelmét, másokat viszont teljesen hidegen hagynak. Hirdethetne például egy olyan vállalkozás, amelynek Háromszögek a neve, vagy hasonló, tehát olyasmi, amit meglátnak a hordozók, és nekik azonnal beugrik valami. A paranoid személyiségek roppant bonyolult képzelgéseket alkotnak az őket körülvevő világról. Ha rájátszunk ezekre a képzelgésekre, talán magunkhoz tudjuk csalni őket.

Murray bólintott. - Az újsághirdetés jó ötlet. Eltart egy kis ideig, mire létrehozzuk az álvállalkozást, és

minden olyan lépést kerülnünk kell, amely felkeltheti a sajtó figyelmét, de vágjunk bele. Más?

Otto megköszörülte a torkát. - Bocsásson meg, uram, amiért félbeszakítom, de a legtöbben manapság már nem az

újságokban olvassák el a híreket, hanem az interneten. Könnyű feladat létrehozni egy honlapot, és azt úgy indexelni, hogy a keresők biztosan megtalálják. Az internet névtelenséget kínál, így könnyen lehet, hogy a hordozók ott próbálnak információkat keresni a kinövésekről. Ráadásul a honlapról akár közvetlenül is felvehetik velünk a kapcsolatot.

Murray egyre szaporábban bólogatott. - Igen, igen, világos. Máris ráállítok pár embert, és kitalálunk néhány különböző

módszert arra, hogyan kelthetnénk fel a hordozók érdeklődését. Van még valami, doktor?

- Nagyjából ennyi volt. A háromszögek olyan gyorsan lebomlanak, hogy mindeddig

egyet sem tudtunk alaposan megvizsgálni. Vagy élő hordozóra van szükségünk, vagy olyanra, aki legfeljebb egy órája halott. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a legfontosabb egy élő hordozó lenne, akit megvizsgálhatnánk. Csak így tudhatunk meg többet.

31 MOSD KI A HAJADBÓL! A zuhanyfülkéből a gomolygó gőzzel teli fürdőszobába lépve Perry gyorsan

megtörölközött. Furcsa békességet érzett most, hogy az érzékei (és szeszélyes emlékezete) újra teljes értékűnek tűntek. Élete talán leghosszabb zuhanyozása volt ez, de minden egyes másodperce kincset ért. Nemrég még tébolyító fejfájása halk suttogássá tompult. Éhes volt, farkaséhes. A fürdőszoba feltakarítása is ráért, előbb körül kellett néznie a hűtőben. Előételnek pedig megfelelt mondjuk néhány szelet Pop-Tarts.

A legkülönösebb az volt, hogy már egyáltalán nem érzett viszketést. Jobban belegondolva rájött, hogy amióta magához tért a padlón, nem érzett viszketést, leszámítva azt, amit az állán nőtt élénkvörös borosta okozott.

Immár tiszta lábával óvatosan kerülgette a padlón éktelenkedő mocskot, a párás tükörhöz lépett, s a kezével tisztára törölt egy foltot. A gyöngyöző üvegben látszó szakállkezdemény kétnaposnak tűnt.

Jézus, mennyi ideig volt kiütve? Törülközőt csavart a dereka köré, kiment a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. A 23-as

műsorajánló csatornán a képernyő bal alsó sarkában mindig kiírták a dátumot és a pontos időt is.

Délután 12 óra 40 perc volt - csakhogy nem december 13. csütörtök, hanem december 14. péntek.

Azóta volt eszméletlen, hogy szerdán hazajött a munkából - vagyis csaknem két teljes napig.

Ez nem ájulás volt, hanem valami kibaszott kóma! Két nap? Két napig feküdt a saját hányadékában? Nem csoda, hogy ennyire éhes.

Megnézte a mobiltelefonját: tizenhat üzenete érkezett. A többségüket valószínűleg Sandy küldte, hogy kiderítse, mikor szándékozik bemenni dolgozni.

A munkája. Gyakorlatilag két teljes munkanapot hiányzott. Mostanra valószínűleg ki is rúgták már. Kizárt dolog, hogy pénteken 13 órakor besétáljon! Milyen hihetően hangzana: „Bocs, főnök, de tudja, elbotlottam a fürdőszobában, a fejemet bevágtam a vécédeszkába, és két napig kómában hevertem, a saját okádékomban.”

Perry leült a heverőre, és átnézte az üzeneteket. Kettőt Sandy küldött, hetet Bill, a többi telefonos reklám volt. A munkahelyi üzenetek közül négy még csütörtökön jött. Bill hangja aggódónak tűnt. Az utolsó, pénteki üzenetében azt mondta, átjön megnézni, hogy mi van Perryvel.

Kitörölte az üzeneteket, majd lenémította a telefont. Egyetlen porcikája sem kívánt most beszélgetni, még Bill-lel sem. A bejárati ajtóhoz ment, s valóban, a külső oldalára

tűzve egy üzenet várta. Szeva, BleedMaize n Blue! Kopogtattam, csengettem, az ajtódra hugyoztam, de nem válaszoltál. Egyáltalán nem.

Amúgy minden oké. Hívj fel, ha megjöttél! Sandy nem annyira dühös. Őt nem kell felhívnod, de azért szeretné tudni, hogy rendben vagy-e. Ezt én is szeretném tudni, haver. Láttam a tragacsodat a parkolóban, szóval vagy bujkálsz előlem, vagy elmentél valahová valakivel. Hívj fel!!

-StickyFingaz Whitey- Két nap. Két napot hagyott ki a munkából. Ugyan mit szólt volna ehhez a drága öreg

apus? Semmi jót, Perry ebben biztos volt. De majd behozza a mulasztást, Sandy kedvéért. Még akkor is, ha a következő három hónapban dupla műszakban kell dolgoznia, és a hétvégéken is benn kell lennie, még akkor is, ha ezért nem kap túlórapénzt. Bepótolja, az tuti! Agyrázkódás vagy sem, nincs rá mentség, hogy valaki ilyen sokat mulasszon a melóból. Nem lett volna megoldás, ha most felhívja. Az gyáva dolog lett volna. Most rögtön bemegy, és szemtől szembe megbeszéli a nővel. Csak előbb benéz a kórházba is, persze.

Korgott a gyomra. Legelőször ennie kellett valamit. Néhány perc múlva már ott sercegett a kivajazott serpenyőben az utolsó két tojás. Az

illat hangos morgásokat csalt elő a gyomrából, a szájában pedig összefutott a nyál. Két szelet kenyeret tett a pirítóba, egy harmadikat pedig sietve a szájába tömött, és mohón rágni kezdett.

Mielőtt a tojások megsültek volna, a szekrénybe nyúlt, kivette az utolsó Pop-Tartsot, és néhány falással azt is megette. A pirítós éppen akkor lett kész, amikor a tojásokat a tányérra csúsztatta. Kenyérdarabot tunkolt az első tojás sárgájába, és nagy élvezettel beleharapott. A gyomra ismét kordult egyet, bár ez alkalommal inkább elégedetten, mire végzett az első tojással, aztán felemelte a villáját, hogy kiszúrja a második sárgáját is.

Ekkor megdermedt, még a szájában lévő, félig megrágott ételt sem nyelte le. A kerek tojássárgája narancsszínűen csillogott a körülötte lévő fehér ágyon.

Narancsszín. Narancsszín, ami egykor egy kiscsirke kezdeménye volt. A kiscsirkék a tojáshéjban nőnek fel.

Növekednek, növekednek, növekednek. Aztán felnőnek. A pirítós kifordult a kezéből, és megvajazott felével lefelé a padlóra esett. Hogy a fenébe képzelte, hogy tojást zabál meg a munkája miatt aggódik, amikor ezek

az átkozott valamik még mindig ott voltak a testében? Felhúzta a törülköző szélét, hogy

megvizsgálja a sebet, amelynek oly fontos szerepe volt kétnapos „távollétében”. A zuhany alatt eltűnt az alvadt vér, csak friss, rózsaszín hegszövet látszott, aprócska, sötétvörös vardarabbal a közepén. A seb teljesen egészségesnek tűnt, normálisnak. A fehéres kinövés, amely a viszketést okozta, már rég nem volt benne.

Az már nem… de a többi igen. Leült a konyhaasztalhoz, és térdét egészen a melléig felhúzva szemügyre vette a

lábszárát. A narancsszínű bőr eltűnt, de amit a helyén látott, attól cseppet sem érezte jobban

magát. Ahol korábban a vastag, szemcsés, narancssárga folt volt, ott most különös háromszög

látszott. A háromszög a bőre alatt volt. Az oldalai nagyjából két és fél centiméter hosszúak lehettek.

A furcsa képződmény felett a bőr halványkékes árnyalatú volt, mint amilyen a csukló belső oldalán. De az valójában nem is az ő bőre volt. A lábszárát borító bőr összefüggő volt, akárcsak a teste többi részén, de a kék háromszög feletti rész valahogy nem tűnt a sajátjának. Szívósabb volt, ruganyosabb.

A háromszög mindhárom csúcsa közelében egy-egy fél centiméteres rés volt, amelyek az alakzat közepe felé néztek. Perryt a házi készítésű almás pite bemetszéseire emlékeztették - feltéve persze, hogy az almás pite háromszögletű, emberi bőrből készül és kékes színe van.

Mi a fészkes fene lehet ez? Perry levegő után kapkodott. Ezzel muszáj kórházba menni! Apja is bement a kórházba - és ki se jött onnan. Az orvosok az égvilágon semmit sem

tettek az apjáért. Jacob Dawsey élete utolsó két hónapjában egyre inkább összeaszott a kórházi ágyon, miközben a semmirekellő orvosok tűket szurkáltak bele, böködték és vizsgálgatták. Hordómellkasú, százhúsz kilós apja ez idő alatt hatvannyolc kilós élő múmiává, a gyermekkori rémálmokba illő alakká fogyott.

Egyszer Perry is elment a kórházba, a Rose Bowlban szerzett térdsérülés után. Az orvosok elvileg bármit rendbe tudnak hozni - de mint kiderült, ez azért nem egészen igaz. Hónapokkal később specialisták egy második csoportja (és mindig bőven akadnak specialisták, ha az amerikai futball tíz legjobb hátvédje közé tartozó páciensről van szó) megállapította, hogy a kezelő orvosok elszúrták a dolgot, és hogy Perry folytathatta volna a pályafutását, ha akkor mindent jól csinálnak.

Itt azonban nem egy sérült térdről volt szó, és nem is rákról. A rák csak félig élő hústömeg. De az a valami, amit a lábából tépett ki, az élt, és saját erejéből mozgott.

Még hat volt belőlük. Még hat, amelyek két napon át zavartalanul növekedtek, amíg ő eszméletlen volt. Csak három nap kellett hozzá, hogy apró kiütésből tekergőző rémséggé váljanak, majd további két nap alatt e bizarr, háromszögletű kinövésekké alakuljanak át. Mi a fene lehet belőlük a következő huszonnégy órában? Vagy a következő negyvennyolcban?

Perry villámgyorsan magára kapkodta a keze ügyébe eső ruhadarabokat, felkapta a kulcsait és a kabátját, és az autójához rohant.

Kórházba kell menni. Nincs mese, kórházba kell menni.

32 DR.. CHENGET KÉREM! DR. CHENGET KÉREM! Margaret arra várt, hogy dr. Cheng a telefonhoz jöjjön. Nem örült annak, hogy

megvárakoztatják, de türelmesen várt, miközben Otto ügynök erős kezei csomóba feszült vállizmait masszírozták. Még mindig az igazgató irodájában voltak, csak éppen most ő ült a nagyfőnöki székben. Murray már Washington felé repült, Amos pedig kihasználta az átmeneti tétlenséget, és lefeküdt a kórház egyik üres szobájában.

Cheng afféle nagykutya volt a CDC atlantai központjában. Ugyan nem ismerték egymást, Margaret mégis nagyon élvezte, hogy a CDC központi irodájában milyen készségesen ugranak, amikor telefonál. Murray hívása nagyon sok ajtót megnyitott előtte.

- Doktor Cheng vagyok. - Margaret a fejét csóválta. Ázsiai akcentusra számított, de ez a pasas úgy beszélt, mint egy született kaliforniai.

- Cheng doktor, itt Margaret Montoya. - Miben segíthetek önnek, Margaret? Úgy tűnik, valami nagyon fontos ügyben keres.

Az igazgató maga hívott fel és kért meg, hogy adjak meg önnek minden segítséget, amire csak szüksége van. - A férfi hangja kissé bosszúsan csengett, mintha a telefonhívás miatt egy számára fontos beszélgetést kellett volna félbeszakítania.

- Igen, doktor Cheng. Ami azt illeti, én is a CDC-nek dolgozom. - Valóban? Furcsa, hogy még soha nem hallottam önről. Atlantában dolgozik? Margaret elfintorodott a kérdés hallatán. - Nem, a cincinnati koordinációs központban. - Ah - mondta Cheng, és ebben az egyetlen szótagban rengeteg gúny és megvetés volt. - Doktor Cheng, a Morgellon-munkacsoporttal kapcsolatos információkra van

szükségem. - Képes volt ezért felhívni? - Sajnálom. Egy hasonló szimptómákat mutató kórokozóval foglalkozunk. - Nem lehet nagy a hasonlóság - mordult fel Cheng -, mivel ez a kór nem fertőző

betegség. Csupán egy csomó eszelős, akik beképzelték maguknak, hogy bogarak mászkálnak a bőrük alatt. - Nagyjából olyan együtt érzőnek tűnt, mint egy haláltábor tisztje.

- Engem igazából a szálak érdekelnek. Egy pillanatig csend volt. - Nos, igen, valóban találtunk némi furcsaságot, de ez aligha érdemel különösebb

figyelmet. Meg kell mondanom, nem voltam valami boldog, hogy rám bízták ennek a tömeges képzelgésnek a kivizsgálását. Az ember nem kattan be a bőrében lévő szálaktól, bár azt be kell ismernem, hogy az érintettek némelyikének fájdalmai nagyon valóságosnak tűntek. Néhányuknál még olyan szálakat is találtunk, amelyek a jelek szerint a testükben termelődtek, de az esetek többségében a szálak a szőnyegből, a ruhákból vagy más hasonló forrásokból származónak bizonyultak. Az érintettek meggyőzik magukat arról, hogy fertőzöttek, véresre vakarják magukat, aztán az apró

szálak beleragadnak a sebekbe. Aligha nevezhető járványnak. - De ha jól tudom, ön látott néhány olyan pácienst is, akinek valóban a bőréből nőttek

ki a cellulózszálak, igaz? - Igen, találtunk néhány ilyen esetet - felelte Cheng. - Abban reménykedtem, hogy van valamiféle adatbázisuk a magukat fertőzöttnek

valló személyekről, és különösen azokról, akiknél valóban találtak erre utaló nyomokat. A kérdés a jelek szerint felbosszantotta Chenget. - Hát persze hogy van adatbázisunk, doktor Montoya! Körlevélben kértük az összes

praktizáló orvost, hogy jelentsenek nekünk minden gyanús esetet, ami megfelel a Morgellon-tünetegyüttesnek. Mondja el, min dolgoznak! Ha Morgellon-kórról van szó, akkor az az én munkacsoportom hatáskörébe tartozik, ez esetben pedig magának kellene jelentést tennie nekem.

Margaret mélyebbre süppedt a székben, és megdörgölte a szemét. A beszélgetés nem úgy alakult, ahogyan szerette volna.

- Margaret! - súgta neki Otto. A nő kinyitotta a szemét. Az ügynök most az asztal túlsó oldalán állt. Előbb Margaretre mutatott, aztán a bal kezét tenyérrel lefelé csípőmagasságba tette, a jobb keze pedig fel-le mozgott az ágyéka előtt, mintha egy előtte lehajoló személyt fenekelne. Végül a telefonra bökött. - Gyerünk, nagylány, rúgja szét a seggét!

A nő bólintott. Igaza van. Most én vagyok a főnök. Nem vagyok ennek a fickónak a csicskása - inkább pont fordítva!

- Nem érek rá egész nap, Montoya - szólt a telefonba Cheng. - Min dolgozik? - Ezt sajnos nem árulhatom el magának, Cheng - közölte Margaret. - Nincs

jogosultsága, hogy hozzáférjen ehhez az információhoz. És ebben az esetben maga jelent nekem. Hallotta az igazgató utasítását, nem?

Csend. - Hallotta? - Persze. - Helyes. Nincs most időm erre. Vagy felhagy ezzel a kiállhatatlan faszfej stílussal, vagy

felhívom a CDC igazgatóját, és megmondom neki, hogy nem hajlandó együttműködni. Az előbbinél is hosszabb csend következett Otto abbahagyta a képzeletbeli balek

fenekelését, és most „meglovagolta a betört vadlovat”. Mulatságos látványt nyújtott: nagydarab, felnőtt férfi, egy CIA-ügynök, fekete öltönyben és piros nyakkendőben, amint körbe-körbe forog, s közben úgy tesz, mintha boldogan vigyorogna. Margaret akaratlanul is elmosolyodott.

- Rendben - mondta nagy sokára Cheng. - Mire van szüksége? - Arra kérném, hogy most rögtön keressen rá a legfrissebb esetekre. A tünetek

megjelenésének időpontja számít, azaz a páciens által jelzett időpont. Azokat kizárhatjuk, akik elmondásuk szerint már évek óta szenvednek, de csak most fordultak orvoshoz.

- Tudom, mi az a „tünetek megjelenésének időpontja” - csattant fel Cheng. A telefonból a számítógép billentyűinek kopogása hallatszott. - Volt egy esetünk Detroitban, két hete - szólalt meg egy kis idő elteltével a férfi. - Egy

bizonyos Gary Leeland. A háziorvosához fordult, és azt mondta, szálak nőnek a jobb

karjából. Számos sebe volt az állandó vakaródzástól. Azután… volt két eset is a michigani Ann Arborban. Ezek nem egészen egyhetesek. Kiet Nguyen, a Michigani Egyetem művészet szakos hallgatója, illetve Samantha Hester, aki később a lányát, Missyt is elvitte ugyanahhoz az orvoshoz.

Margaret fürgén jegyzetelt, noha tudta, hogy Chenggel e-mailben is el fogja küldetni az adatokat.

- Ez mikor volt? Mikor mentek orvoshoz? - Nguyen hét napja, Hester hat napja. - Volt velük bármiféle kapcsolata? - A helyzet az, hogy igen. Missyt én magam vizsgáltam meg. A kislánynak egy egészen

apró szál állt ki a jobb csuklójából. Kivettem, alaposan megvizsgáltam, de nem találtam más kiütést, szálat vagy egyéb jelet.

- Ez mikor volt? - Négy napja. Nagyon helyes kislány volt. Egyébként ma vissza is repülök, hogy újra

megvizsgáljam. - Nem szükséges, doktor Cheng. Átmegyek Ann Arborba, és majd személyesen

megvizsgálom őt. - Valóban? És tudja, mit kell keresnie? - Igen, doktor - felelte Margaret -, pontosan tudom, hogy mit keressek. No, és mi a

helyzet ezzel a Nguyennel? - Ó, az egészen más tészta. Goromba egy alak volt. - Mit mondott? - Nos, felhívtam, hogy megkérdezzem, történt-e valami változás, de amint

megemlítettem, hogy a CDC-től vagyok, ordítozni kezdett… lássuk csak, le is írtam valahová… igen, ez az. Azt mondta: „Ha ide mered dugni a kibaszott pofádat te kibaszott kém, akkor levágom a kibaszott töködet, és megzabáltatom veled! Megölök bárkit, akit rám küldesz! Baszd meg!” Azzal lecsapta. Mondanom sem kell, ezzel eléggé csökkentette annak a valószínűségét, hogy még egyszer felkeressük.

- Még valaki? - Az utóbbi hat hónapban senki. - Küldje át nekem a teljes esetleírásaikat, lehetőleg most. Megvan Nguyen és Hester

címe? - Mint már említettem, van adatbázisunk, doktor Montoya. - Köszönöm, doktor Cheng! Nagyon sokat segített. - Letette, majd azonnal felhívta

Murray-t.

33 ISZIK VAGY VEZET? Perry lelki szeme előtt úgy kavargott a végzet baljós árnya, mint a szélvédőn kívül

táncoló hópelyhek. Átszelte a várost, végighajtott a Washtenaw Avenue-n, s egyre közelebb került a kórházhoz.

A Michigani Egyetem klinikáját a világ legjobb kórházai között tartották számon.

Élvonalbeli kutatásokat folytattak, a legújabb módszerekkel gyógyítottak, és a legjobb orvosokat alkalmazták - ha van számára segítség, azt itt kell keresnie. Csak hát ott volt az a „ha”.

Ugyan mit mondhatnának neki az orvosok? Nos, talán mondhatnának valamit. Mégiscsak jobb érzés, ha az ember ismeri a gyilkosát, mint csendben elsorvadni egy lakásban. Sokkal valószínűbb azonban - és ebben biztos volt -, hogy az orvosok megnéznék, megvizsgálnák, összevissza bökdösnék és szurkálnák, hogy aztán közöljék, ez „valami ismeretlen eredetű dolog”. És bár nagyjából annyit tudnának a betegségről, mint a pápa a pornófilmezésről, valahogy mégis megpróbálnának okosnak tűnni. Az orvosok már csak ilyenek, mindig megjátsszák a nagyokost, és egy pillanatra sem merik levetni a hozzáértés álarcát.

Lassított, hogy jobbra kanyarodjon az Observatoryra, de várnia kellett, amíg néhány gyalogos átkelt a latyakos úton. Már az egyetem területén volt. Az itteni diákok kényelmesen battyogtak át a zebrákon, még a legforgalmasabb utakon is, bízva ifjonti halhatatlanságukban és abban, hogy az autósok úgyis lelassítanak. Egyetemisták voltak, és a legtöbbjük még nem fogta fel, hogy az utakon bármikor utolérheti őket a gyors és igazságtalan halál.

- A ti napotok is eljön - morogta Perry az autója előtt áthaladó, vastagon felöltözött, hátizsákos diákok felé. - Az enyém már el is jött! - Végre elindulhatott az Observatoryn. Már csak néhány saroknyira volt a klinikától.

Eszébe jutott, hogy még nem szólt be a munkahelyére. De hát mit számít az? Sokra ment a háromévi odaadó munkával. Egyszer sem késett, na és? Segít ez most rajta?

- Basszák meg az egészet - mondta halkan. Hamarosan majd a munkatársai is megtudják, a hírekből. Szinte már hallotta is a riport előtti bevezető szöveget: „Egy michigani férfi halálát egy eddig ismeretlen betegség okozta, amelyet az orvosáról neveztek el. Az orvos egyébként jól van, és betegre keresi magát az előadó körúttal. A részleteket 11 órakor tudhatják meg.”

A Geddesnél előtte váltott pirosra a lámpa. A következő utca jobbra már a klinikáé volt. A változó erejű szélben a vattaszerű, kövér hópelyhek az egyik pillanatban pörögve lebegtek egy helyben, aztán a következőben úgy lendültek neki, mintha valami láthatatlan hullámvasúton ülnének. Teljesen úrrá lett rajta a kétségbeesés. A körülötte lévő autókban csupa egészséges ember ült, akik mit sem tudtak a betegségről, amely teljesen felforgatta Perry életét. Kibaszottul egészségesek.

Vagy… valóban? Honnan tudhatná, hogy nem szenvednek-e ugyanúgy, mint ő? Talán a kocsiban ülve is küszködnek a viszketéssel, s a kényszerrel, hogy addig vakarják magukat, amíg a körmük véres nem lesz. Honnan tudhatná, hogy az emberek körülötte egészségesek vagy fertőzöttek?

Hirtelen hasított belé a felismerés: igen valószínűtlen, hogy ő lenne az első, aki elkapta ezt a betegséget. Ha pedig nem ő az első, akkor rögtön felmerül egy roppant nyugtalanító kérdés: miért nem hallott még soha erről?

Duda harsant mögötte, s ez visszazökkentette a jelenbe. A lámpa már zöld volt. Hevesen kalapáló szívvel hajtott át a kereszteződésen, s a fejében különös kérdések kavarogtak. Jobbnak látta, ha megáll egy kicsit az út szélén. A jobb oldalon hólepte temetőt látott. Milyen átkozottul találó! Az úton zavartalanul folyt a forgalom, a többi

ember - akár fertőzöttek, akár nem - ment a maga dolga után. Megmarkolta a kormányt, mert csak így tudta elérni, hogy ne remegjen a keze.

Miért nem hallott még soha erről? Az ég szerelmére, kibaszott kék háromszögek nőttek a bőre alatt! Ez a betegség olyan

bizarr, hogy a sajtó biztosan rég felkapta volna, nem igaz? Persze hogy felkapta volna. Kivéve… kivéve, ha azok, akik elkapták ezt a betegséget, mind szépen bementek a kórházba, de többé nem jöttek ki onnan.

Perry mozdulatlanul ült, és csak bámult kifelé a szélvédőn. A hideg levegő beszivárgott az utastérbe, s kiűzött onnan minden meleget. Mi van akkor, ha a kórházban éppen a hozzá hasonlókra várnak? Talán nem is próbálnának meg segíteni rajta. Talán csak tanulmányozni akarják a háromszögeket, őt pedig bezárnák, mint valami foglyot, hogy figyelhessék, amint meghal. De az is lehet, hogy egyből megölnék, aztán felboncolnák, mint valami kísérleti állatot.

Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat, máskülönben biztosan hallott volna valamit a betegségről. A helyzete sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint hitte. Nem egyszerűen beteg volt, hanem halálraítélt.

De ha a kórházba nem mehetett, akkor mi a fenét csináljon? Mi az ördögöt csinálhatott egyáltalán?

A félelem fagyos karmai egyre mélyebbre vájtak, kiszorították testéből a levegőt, s ettől reszketni kezdett.

- Innom kell egyet - suttogta végül. - És kell még egy kis idő, hogy átgondoljam az egészet.

Megfordult, és meg sem állt a Washtenaw partikellék-szaküzletig. A fizetős telefon kivételesen szabad volt. Perry nem beszélt senkivel, nem nézett senkire, megvette, amit akart, és távozott.

34 PULYKAVADÁSZAT Perry két üveg Wild Turkey whiskyvel botorkált vissza a lakásába - az egyik tele volt, a

másik már félig üres. Épp annyira fenyegetőnek tűnt, mint a belváros felett tizenöt emelettel függő páncélszekrény.

Péntek este volt. Bulizós nap. Szépen letette az üvegeket a konyhaasztalra, és komótosan kiballagott a

fürdőszobába. A padlót nemcsak megszáradt hányás borította, hanem alvadt vér is. A kádban még félarasznyi víz állt, mint valami poshadt pocsolya, s csak olyankor rezzent meg, ha belehullott egy csepp a zuhanyrózsából. A lefolyót teljesen eldugították a vastag, narancssárga bőrdarabok, bár kisebb foszlányok a piszkos, szappanhabos felszínen is úszkáltak. Halk csordogálás hallatszott - egy kevéske víz valahogy nyilván átszivárgott a gusztustalan duguláson.

Zuhanyozás közben észre sem vette mindezt. A narancsszínű bőr nyilván magától vált le. Óvatosan megtapogatta a kulcscsontját, ujjait végigjártatta az ottani háromszög túlságosan is kemény körvonalain. Mintha az alakja határozottabbá vált volna, s az éleit

is jobban ki tudta tapintani. A kék szín is valamivel erősebbnek tűnt: még mindig halvány volt, de jól látható, mint valami kifakult tetoválás.

Visszament a konyhába, fogott egy villát, és a késtartóból kihúzott egy kést. Tekintete ismét elidőzött a vastag nyelű, vaskos pengéjű csirkeollón. Érezte, hogy haldoklik. Pedig olyan sok dolga lette volna, annyi élményt szeretett volna még. Nem látogathat el már Németországba, nem próbálhatja ki a tengeri horgászatot, és nem jut el Alamóba vagy a gyarmati Amerika más emlékhelyeire. Nem fog megnősülni. Nem lesznek gyerekei.

Persze voltak szép napok is. Teljes életet élt. Családja első egyetemet végzett tagja lett. Első osztályú futballmeccseken játszott, szerepelt az ESPN-ben, és gyermekkori álmát valóra váltva, a Wolverines színeiben játszott 112 ezer lelkesen ordító néző előtt. És mindenekelőtt sikerült elkerülnie, hogy az apja mintáját követve erőszakoskodjon. Kiemelkedett a környezetéből, lerázta magáról örökségét, s foggal-körömmel harcolva elérte, hogy tisztességes embernek tartsák.

De miért? A semmiért. Leült a konyhaasztalhoz, maga elé tette a kést, és nagyot húzott a félig üres üvegből.

Pocsék volt az íze, és égette a torkát, de mindez alig jutott el a tudatáig. Úgy nyelte a szeszt, mint a vizet. A fejében viszont nagyon is érezte a Wild Turkey hatását. Tudta, hogy mire végez az üveggel, teljesen elázik. Holtrészeg lesz.

Nem érez majd fájdalmat. A kétségbeesés könnyei akartak kibukni a szeméből. Ez nem igazság! De akkor sem

volt hajlandó sírni. Apja egyszer sem sírt, miközben a rák szétrágta a testét, és ha apus nem tette, akkor Perry sem fogja megtenni.

A jó öreg „Szutykos Pipi” hatása épp annyira ütős volt, mint az íze. Perry enyhén szédült, és a lábujjai is bizseregtek. A gondolatai mintha valamiféle sűrű, szirupos közegben mozogtak volna. Üldögélt még néhány percet, a könnyeivel küszködött, és hagyta, hogy a tömény szesz agya minden zugába eljusson.

Aztán megmarkolta a kést. A penge majdnem huszonöt centiméter hosszú volt. A mennyezeti neoncsövek fénye

mintha külön-külön verődött volna vissza a fűrészes él minden egyes fogacskájáról. Ha csirkét vagy marhát készített, ezt az éles konyhakést használta arra, hogy

ne ne ne könnyedén átvágja vele a nyers húst. Az emberi húst is ugyanilyen hatékonyan kell

vágnia, gondolta Perry, különösen lábszárának vékony bőrét. A világ kicsit elmosódott a szeme előtt, ezért megrázta a fejét. Csak most döbbent rá,

mire készül: konyhakéssel akarja felhasítani önnön testét. Nocsak, mire nem képes egy kis Wild Turkey. Igen, valóban a saját húsába akart belevágni, de hát volt ott valami, ami

ne ne ne nem tartozott oda. Közel volt már a halála, úgy legyen, de elhatározta, hogy magával viszi ezeket a

kibaszott háromszög-izéket is. Ideje volt, hogy a Hatosfogat elveszítse egy tagját. Perry hangosan felnevetett - ahhoz, hogy kiejtsen egy játékost a felállásból, a futballzsargonban is úgy mondták, hogy be kell vágnia.

Felhajtotta az üvegben maradt whiskyt, nem törődve azzal, hogy az ital végigégeti a torkát. Az üres palackot félrelökte, majd a késsel felmetszette farmernadrágját. A penge

könnyedén hasította a szövetet. Néhány másodperccel később a nadrágszár már két hosszú csíkban lógott, láthatóvá téve fatörzs vastagságú lábát.

Perry felemelte a lábszárát, és a konyhaasztalra fektette, mint holmi sültet, amelyet ünnepi vacsorához tálaltak fel. A fa hidegen simult hozzá lábikrájához. Az ital egész rajnyi kényelmes dongóként zümmögött a fejében. Tudta, hogy ha nem cselekszik hamarosan, nem lesz képes másra, csak összefüggéstelenül beszélni, nyáladzani és elájulni. Ideje volt

ne ne nem ölni munkához látni. Vett néhány mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsön. Tudta, hogy őrültség, amit csinál, de

hát mit számít ez egy halottnak? A villával megbökdöste a háromszöget. Semmi sem változott a korábbi állapot óta.

- Ki akarsz nyírni? - kérdezte. - Nem, nem, barátocskám, én nyírlak ki téged! A villát a bőrébe nyomta, csak annyira, hogy helyben tartsa a háromszöget. A három

fémág mélyen benyomódott a kékes színű bőrbe. A késpengét apró rozsdafoltok tarkították. Eddig sohasem vette észre őket, de most

feltűnően harsogtak. Sok minden egyebet is felfedezett a késen, például a fanyél apró sérüléseit, a két ezüstszínű szegecset, amelyek összefogták a kényelmes fogást adó fanyelet és a pengét, a fa erezetét, amely olyan hatású volt, mintha számtalan apró halacska dermedt volna meg úszás közben egy puha, meleg, barna patakban.

Megejtette az első bemetszést, még mielőtt egyáltalán belegondolt volna, hogy mit tesz - majd zavaros, ittas tekintettel bámult az öt centiméteres sebre. A vér meleg patakban csordult le lábszára oldalán, szétterült az asztal lapján, majd nagy, vörös cseppekben hullott alá a fehér linóleumpadlóra. A vér csöpögését már az előtt hallotta, hogy megérezte volna a fájdalmat, mely heves volt ugyan, de távoli - idegen, mintha Perry csak a tévében látta volna, meleg takaró alá kucorodva, egyik kezében egy hideg kólával, a másikban a távkapcsolóval.

nem ölni ne kérem nem ölni Akárha robotpilóta irányította volna a mozdulatait, s ő maga szemlélőként vett volna

részt e bizarr ceremónián. Ki gondolta volna, hogy ennyi vérrel jár? Beborította a lábszárát, és szétkenődött világos bőrén, így nehezebb volt kivenni, hol is van a háromszög éle. Ez sem tántorította el, megnyomta a villát, a pengét a bőrére illesztette, s újabb gyors vágást ejtett rajta. Még több vér folyt az asztalra, onnan pedig a padlóra. A fájdalom most már nem volt távoli, egyáltalán nem. Perry összeszorította a fogát, hogy meg tudja őrizni az önuralmát, és be tudja fejezni, amit elkezdett.

A vér a késpenge mentén valahogy a kezére is eljutott, s azt is hallotta, ahogy egyenletesen csepegve hullik a padlóra.

- Na milyen érzés, te kis rohadék? - A szavak lassan, összefolyóan buggyantak ki belőle. - Milyen érzés? Hogy tetszik? Ki akarsz nyírni? Nem, nem, én nyírlak ki téged! Fegyelmet kell tanulnod!

Megacélozta magát, majd erejét megfeszítve újból kitisztította a látását és a tudatát, hogy a következő teendőre tudjon koncentrálni. Keze az ittasság ellenére is elképesztően biztos maradt - a jelek szerint pályát tévesztett.

nem ölni kérem ne ölni ne Zavart kifejezés jelent meg az arcán. Valami birizgálta a tudata peremét, mintha egy

álom akart volna előbújni, hogy felkavarja az éjszakai titkokat. Hevesen megrázta a fejét, majd a véres késre és villára szegezte a tekintetét. A második bemetszés után a háromszögletű rész egyik oldala még ép maradt, s a bőrlebeny úgy volt nyitható, mint egy háromszögletű könyv fedőlapja. Perry alácsúsztatta a kést, és átfordította.

hideg nem ölni hideg hideg Amit látott, attól megállt a kezében a kés, és a levegő halk szisszenéssel hagyta el a

száját, mint ahogy a defektes gumiabroncsból szökik. - Na, ez ám a meglepetés! Csak bámulta a valamit, ami viszketett, ami arra késztette, hogy a saját húsába

marjon, mint holmi csapdába esett vad - ami minden bizonnyal a végzete volt. Vér gyűlt össze és folydogált egy sötétkék, háromszögletű csomó körül. Perry letörölte a lüktető vértócsát, hogy jobban szemügyre vehesse azt a valamit.

Sötétkék volt, és fényes, bár ez utóbbit talán a csak vér okozta. A háromszög felszíne nem volt sima, hanem göcsörtös, összevissza csavarodott, rosszindulatúnak látszó… akár egy a föld felszínére nőtt gyökércsomó, vagy egy acélsodrony, amelyben összekuszálódtak a szálak.

Egy csapásra kijózanodott, ahogy a rémisztő látványra szervezete harcolj-vagy-menekülj válasszal reagált. Ez már valami egészen más volt, mint a kiütések, s egészen más, mint a vastag, narancsszínű hólyagok. Ezt a valamit nem a teste állította elő, nem is állíthatta elő - de akkor honnan az ördögből jött?

Perry kivicsorította a fogát, s veszett állatéhoz hasonló dühös morgás szakadt fel a torkából. Finomnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal a véres, kék háromszög alá csúsztatta a villát. A fémfogak végigkarmolták saját húsát. Soha nem érzett még ilyen

nem érezni nem ölni nem ölni tiszta, tömény, mindent elsöprő fájdalmat, de kizárta azt a tudatából, s inkább a

lábszárába ágyazódott förtelemre összpontosított. Gyűrd le a fájdalmat! A villa fogainak közvetítésével megérezte a háromszög szárának kissé rugalmas

ellenállását. Egy kicsit megmozgatta az eszközt, hogy teljesen becsússzon a kinövés alá. A vörössel összemázolt fémtűskék immár a háromszög másik oldalán kandikáltak ki a sebből.

Lábszára hidegnek és ragacsosnak érezte a véres asztalt. Perry megemelte a villát. A háromszöget, úgy tűnt, könnyű lesz kiemelnie. A szár viszont már más kérdés volt: sokkal szilárdabbá és tömörebbé vált, mint az első volt. Ezt csak nagy erővel ránthatta ki.

Verejték patakzott végig arcán a lábán végignyilalló fájdalomtól. Döbbenetesen heves volt, de sikerült kordában tartania a gondolattal, hogy hamarosan kiirtja testéből ezt a fortéimét. Nagyot rántott

nem ölni nem ölni a villán, de a szár meg sem moccant. A sebből még több vér folyt ki, s tovább hizlalta a

fehér linóleumpadlón vöröslő tócsát. Félrebillent a feje, s kis pontok ugráltak előtte. Gyorsan behunyta a szemét, és

megrázta a fejét, majd szaporán pislogott, míg ki nem tisztult a látása és a tudata. Nem

sok hiányzott ahhoz, hogy elájuljon. Ilyen sok vért veszített volna? Szédülni kezdett, de nem tudta, hogy ez az ital hatása-e vagy a vérveszteségé. A világ megint távolodni kezdett.

kérem ne ne ne ne ne ne ne ne Még jobban átnyomta a villát, így annak fogaiból már elég látszott ki a háromszög

túloldalán, hogy szabad kezével biztos fogást találjon rajtuk. Úgy fogta a villát, mintha kézi súlyzó lett volna, s néhány gyors erősítő gyakorlatra készülne. Vaskos bicepszén türelmetlen, apró rángások futottak végig. Mély lélegzetet vett, és

NE NE NE NE NE NE NE NE NE NE megrántotta a villát. Reccsenést hallott, és izzó, robbanásszerű fájdalom hasított a lábába. A szárban

elpattant valami, Perry pedig a lendülettől hátrabillent, és a padlóra zuhant. A vér eddig csak csordogált, de most már valósággal zubogva tört elő - a lábszára

hátsó oldalából. Szürkeség hullámzott a szeme előtt. El kell állítani a vérzést. Nem halhatok meg itt, a konyhapadlón… Lerángatta magáról a pólóját, és előrehajolt, s közben fenekével és lábaival szétkente

a vért a linóleumon. A pólót vérző lábszára köré csavarta, meghurkolta, és teljes erejéből meghúzta. Rövid ordítása sokáig visszhangzott a kis lakásban.

Visszadőlt a hátára, minden porcikája megfeszült a kíntól, s a szürkeség megint egyre közeledett. Végül elernyedt a teste.

Mellkasa egyenletesen hullámzott, ahogy a véres padlón hevert.

35 KOMMUNIKÁCIÓS ZAVAR Az öt megmaradt organizmus egyfajta ellenőrzést tartott. Mélyen beléjük vésett

utasításokat követve megmérték a tiroxin és a trijód-tironin koncentrációját. Ez a két hormon az anyagcsere sebességét szabályozza, és a pajzsmirigyben termelődik. E vegyületek vérbeli szintjének mérésével az öt organizmus megállapította, hogy melyikük van a legközelebb a nyakhoz.

Vagyis pontosabban, hogy melyikük van a legközelebb az agyhoz. A hordozó gerincén, a lapockái alatt lévő háromszög lett a győztes. A felfedezés

hatására e háromszögben további speciális sejtképződés indult meg: mit sem sejtő áldozatához közeledő alattomos kígyóként új kacs kezdett növekedni lassan, a gerincoszloptól az agy felé.

Célhoz érve a kacs hosszú, mikroszkopikusan vékony szálak százaira vált szét, amelyek az agy konvergenciazónáihoz növekedtek. E zónák afféle szellemi telefonközpontként működve biztosítják a hozzáférést az információkhoz, illetve az információk összekapcsolását a megfelelő adatokkal. A kacsok utat kerestek bizonyos jól körülhatárolható agyi területekhez: a talamuszhoz, a hipotalamuszhoz, az amygdalához, a farkasmaghoz, valamint az agykéreg egyes részeihez. Növekedésük pontos és

gondosan irányított volt. Az értelem még korlátozott mértékű volt, de fejlődött - az organizmusok még csak

most kezdtek el gondolkozni, öntudatra ébredni. Szavak lebegtek a környezetükben, amelyek közül fel is fogtak néhányat, ám az agyat behálózva sokkal többet fognak tanulni.

Igyekeztek megállítani a hordozót, de üzeneteik még erőtlenek voltak. Nem volt elég információjuk a megfelelő kommunikációhoz. Ez azonban változóban volt; hamarosan elég erőssé válhattak ahhoz, hogy rákényszerítsék az akaratukat.

36 ÉBREDJ MI ÉHES ébredj mi éhes A linóleumpadlón való ébredés kezdett idegesítő szokássá válni. Megint sajgott a feje,

de most azonnal felismerte, miféle fájdalom ez - a másnaposságé. A konyhai lámpák egyenesen a szemébe világítottak. A fénycsövek előtti átlátszó

műanyag burában legyeket látott. A kis nyavalyások berepültek oda, és mint az efféle bogarak, ha túl közel kerülnek a fényforráshoz, szép ropogósra sültek.

Fájt a lába és korgott a gyomra - méghozzá hangosan. Az első dolog, ami eszébe jutott (a legyek után) az volt, hogy lényegében három napja nem evett. Attól függően persze, hogy ez alkalommal mennyi ideig volt kiütve. A nappali felől már nem szűrődött be fény, vagyis nyilvánvalóan este volt.

Végignézett a lábán. A vérzés elállt, de a szürke póló immár alvadt vérszínű volt. Alvadt vérfoltok éktelenkedtek a linóleumpadlón is. A helyiség úgy nézett ki, mintha egy hároméves gyerek kint játszott volna az esőben, azután a pocsolyák sarával borítva meghempergett volna a földön.

Lába a friss és még javában gyógyuló sebek tompa lüktetésével fájt. A Hatosfogat jelenlétének semmi nyomát nem tapasztalta - azokon a területeken sem viszketést, sem fájdalmat nem érzett. Ettől azonban nem lett jobb kedve; nem tudhatta, miben sántikálnak most a kis rohadékok.

- Hatosfogat? - Perry szája sarkában meglehetősen gonosz mosoly bujkált. - Ugyan már! Megint elintéztem egyet közületek. Már nem vagytok Hatosfogat, hanem… hanem a Kezdő Ötös.

Meg akarta keresni a villát, amelyikkel a teremtményt kitépte a testéből. Kíváncsi volt rá, hogyan néz ki az a kék valami, amikor nem a lábában lapul, mint holmi kengurukölyök az anyja erszényében.

Amellett, hogy pokolian fájt, a lábában valahogy furcsa érzés is volt, amelyet nem tudott pontosan azonosítani. Mi az ördögöt művelt ott a háromszög, miközben kiszakadt?

A hasára fordult, majd nagy nehezen feltápászkodott, ügyelve, hogy ne nehezedjen a sérült lábára. Fél lábon a pulthoz szökdelt, ott megtámaszkodott, majd körülnézett, hol lehet a villa. Hamar meglátta: egészen a hűtőszekrényig csúszott.

A mozdulatot alaposan átgondolva szökkent egyet, megtámaszkodott a másik pulton,

majd előrehajolt, hogy felvegye a villát. - Remélem, fájt, rohadék - morogta, miközben szemügyre vette trófeáját. A háromszög úgy nézett ki, mintha hámló, összeszáradt fekete moszatcsomó fogta

volna halálos ölelésbe a villát. Az egykor szabályos formát alig tudta kivenni, csak egy gusztustalan, élettelen csomó volt, mindenféle forma és funkció nélkül.

De nem is a teremtmény teste volt az, ami lekötötte a figyelmét, amitől döbbenten leesett az álla, s ami miatt ismét hullámokban tört rá a félelem. Egyáltalán nem a test volt az.

A teremtmény farka ugyanolyan száraz, könnyű és merev volt, mint a teste, ám a legvégén valami egészen váratlan dolog látszott. Horgas, csontos nyúlványok álltak ki a farokból, apró fogakhoz vagy karmokhoz hasonlóan. Perry óvatosan megérintette az egyiket - borotvaéles volt. Legalább olyan éles, mint a konyhakés, amellyel a saját lábába hasított, mint holmi nárcisztikus kannibál. A karmok egy része befelé görbült, s ezeken törések vagy repedések látszottak. Nyilván ezek rögzítették a farkat a sípcsonthoz. Ámde öt másik karom kifelé nézett, vagy gonoszul felfelé görbült, a mostanra kiszáradt fej felé.

- De hát hogyan segíthet ez a kapaszkodásban? - morfondírozott Perry. - Mi a nyavalya ez?

Szája undorodó fintorra torzult, amikor hirtelen beléhasított a felismerés. A kifelé görbülő farkak nem segíthettek a farok rögzítésében - viszont csúf vágásokat okozhattak, ha a teremtményt kihúzták a húsban lévő vackából.

Hát ezért vérzett annyira a lába: az öt darab, fél centiméternél is hosszabb borotvaéles karom végigszántotta lábszára izmait, ahogy a farok kiszakadt a sípcsontból.

Valamiféle védekező mechanizmus volt ez, ami arra szolgált, hogy fájdalmat okozzon Perrynek, ha megpróbálná eltávolítani a háromszöget. Most, hogy már tudta, mi van a testébe ágyazódva, a karmok

figyelmeztetés figyelmeztetésként szolgáltak, hogy azt is tudja, mi történhet, ha megpróbálna még

egyet eltávolítani. Voltaképpen szerencséje volt a lábával: ha a kegyetlen karmok valamelyike átvág egy ütőeret, abba valószínűleg bele is halt volna.

nem próbál újra Perry esze azon járt, vajon megpróbálkozzon-e újra, megpróbálja-e kiszedni a többit

is. Persze nyilvánvaló volt, hogy a nyers erő nem megoldás a… a… Pislogott néhányat. Agya üresen forgott, és semmi sem jutott az eszébe, miközben

igyekezett megérteni, mi történt az imént. Tisztán hallott egy hangot. Talán kezd bekattanni? Elméjét kitöltötték a házilag végzett

műtét emlékei, amikor ugyanez a hang visszhangzott whiskytől elázott fejében. Hát ez remek! Nem elég, hogy haldoklik, most még a hasadt személyiség jelei is előjönnek nála. Kezdett megőrülni.

- Megőrültem, ez a helyzet. Bolond vagyok, totál bolond. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.

te nem bolond mi nem hisz az Ettől aztán a vér is megfagyott Perry ereiben. Végül nagy nehezen sikerült nyelnie

egyet, és most nem törődött súlyos figyelemhiányban szenvedő gyomra panaszos

kordulásával. A hang azt mondta, „mi nem hisz az”. Mi. Vagyis egynél több. Mint… Mint a Kezdő Ötös. Nemhogy nem tudott megszólalni, még gondolkozni is képtelennek érezte magát. - Beszarok - nyögte végül. beszari A hang megint ott csengett a fejében, tökéletesen tisztán hallotta, noha a füle

semmiféle zajt nem észlelt. A hangot csak a fejében hallotta - nem voltak hangzásbeli jellemzői, csupán jelentése.

beszari etess meg mi Ők voltak azok. A Kezdő Ötös. A fejében hallotta a hangjukat. Perry előregörnyedt, és

szinte egész súlyával a pultra nehezedett, mert úgy érezte, mindjárt összerogy, mintha csak behúztak volna neki egyet. A kiütéseiből háromszögek lettek, és azok most beszélnek hozzá. Válaszoljon nekik?

Helló, gondolta - de nem jött válasz. Megpróbált összpontosítani, fókuszálni. HELLÓ, gondolta olyan erősen, ahogy csak tudta. Továbbra sem kapott választ,

etess meg mi miéhes - Etesselek meg? A válasz úgy dübörgött fel a fejében, mint a pontot ünneplő tömeg a futballbajnokság

döntőjében. igen igen igen etess meg mi mi éhes Most feleltek neki. Perry összehunyorította a szemét, és olyan hangosan „gondolta”,

ahogy csak tudta: most miért válaszoltatok? Várt, de nem történt semmi. Válaszoljatok! A gyomra nagyot kordult, akkorát, hogy az már szinte bömbölésnek tűnt. Bármekkora

sokkot okozott is az, hogy hangokat hall a fejében, már nem hagyhatta sokáig figyelmen kívül a bensőjét mardosó érzést.

- Én is elég éhes vagyok - suttogta. mi is etess meg mi mi éhes Felkapta a fejét, mert végre megértette. - Ti hallotok engem? igen mi hall te - Beszélni tudtok a fejemben, de nem halljátok a gondolataimat? szavak küldünk te idegeiden át de te idegeid nem küldenek szavak vissza most már vagy éhes Perry száját különös hang hagyta el - egyszerre volt nevetés, jajdulás és dadogás. A

kétségbeesés beteges, torz kacaja volt ez, hozzá hasonló hangozhatott Andersonville-ben, Buchenwaldban vagy a történelem más sötét helyein, ahol az emberi lények már minden reményt feladtak.

Perry lenyelte a könnyeit, melyek egy pontosabban meg nem határozható érzelem

hatására kívánkoztak kitörni. Elszorult a szíve, ép lábát is gyengének érezte. Lehorgasztott fejjel nehezedett a konyhapultra, a padlóra meredt, de valójában semmit sem látott.

etess meg mi mi éhes A hang a fejében egyre erősebbé vált, akárcsak gyomrának korgása. Komor

tűnődéséből végül a hasába nyilalló apró szúrások rántották vissza. Napok óta nem evett rendesen. A mardosó éhséghez most beteges émelygés is társult.

beszari etess meg mi mi éhes A hang a fejében (furcsa volt így, teljesen komolyan használni a kifejezést, hiszen az

általában csak vígjátékokban vagy rossz horrorregényekben fordult elő, most azonban pontosan írta le a helyzetet) már nem is próbált mondatokban beszélni, hanem kitartó kántálásra tért át.

etess meg etess meg etessmegetessmegetessmeg Perry sután a hűtőhöz ugrándozott, és belenézett. Némi maradék tonhal, egy

majdnem üres doboz vajkrém, egy majdnem tele üveg csokoládészirup, egy régi, s kissé már megbuggyant eperbefőtt, és - megáll az ész - egy bontatlan üveg spagettiszósz.

Perry kivette a szószt a hűtőből, majd a szekrényben kezdett kutatni tészta után. Az utóbbi idők pechszériája most sem szakadt meg: természetesen nem volt egy szem sem. Talált viszont némi ízesített rizst és egy fél zacskó közönséges rizst. Volt még a szekrényben egy csilikonzerv, egy fél kenyér, és egy nagy doboz főzőmargarin is. Miért pont most kell rájönnie, hogy elfeledkezett a bevásárlásról?

Akárhogy is, kezdetnek ennyi is megtette - olyan éhes volt, hogy a csokis csótányt sem utasította volna vissza. Két szelet kenyeret a pirítóba gyömöszölt, egy harmadikat pedig a szájába. Felbontotta a csilit, beleszagolt,

igenigen igenigenigenigen majd kiöntötte egy tálba, és betette a mikrosütőbe. Ekkorra végzett a kenyér

megrágásával, s egy újabb szeletet is legyűrt, mire elkészült a pirítós. Kivette, majd rögtön két újabb szeletet is betett a pirítóba.

A mikrosütő hangos füttyentéseket hallatott. Perry kivette a tűzforró tálat, fogta a pirítósokat is, és az asztalhoz szökdécselt. Az asztallap csupa vér volt. Az ő vére. Úgy döntött, inkább állva eszik a pultnál. Az evőeszközös fiók fölé hajolt, kivett egy villát, és rögtön falni kezdett, noha a csili még olyan forró volt, hogy megégette a nyelvét.

Leszámítva egy darab kenyeret és némi tojássárgáját, napok óta nem evett semmit. Szervezete boldogan fogadta az ételt. A csili ízletesebb volt, mint bármi, amit életében evett - jobb a ráknál, jobb a marhasültnél, de még a friss tavi pisztrángnál is.

Mire eltüntette a csilit és az összes kenyeret, sokkal jobban érezte magát. Éhségét átmenetileg csillapította, így ismét el tudott gondolkozni meglehetősen sajátos problémáján. Rájött, hogy a Kezdő Ötös meg sem szólalt, amióta enni kezdett.

- Hé - mondta fennhangon. Úgy vélte, aligha van valószerűtlenebb dolog annál, mint a testében növekvő háromszögekhez beszélni, amelyek azután a saját idegrendszerén keresztül küldték válaszaikat. - Hé, ott vagytok?

igen mi itt

Sokkal nyugodtabbnak hangzottak, mint amikor az éhségre panaszkodtak. - Akkor miért nem beszéltek? - Hallani akarta őket beszélni, részben azért, hogy

többet tudjon meg ezekről a bizarr rémségekről, részben pedig azért, mert napokig hallgattak, és amíg hallgattak, addig növekedtek.

mi vár enni étel most jönni A kifejezésbe beleborzongott. Azonnal megértette a helyzetet. A háromszögek

olyanok voltak, mint például a galandférgek: azt a táplálékot szívták fel, amit ő megemésztett. Már az is elég szörnyű volt, hogy jókora, háromszögletű lények élnek a testében, de ezt a „belső vámpirizmust” még borzasztóbbnak találta.

A teremtmények az izmaihoz, inaihoz és csontjaihoz horgonyozták le magukat, s a véréből szívták a táplálékukat, ahogy a kisborjú szívja a tejet anyja tőgyéből. Vörös, izzó harag tolult fel benne, ám a haraggal együtt egy felismerés is beléhasított.

Nem ehetnek, csak akkor, ha ő is eszik, ami azt jelenti, hogy nem a húsát rágják szét. A jó hír? Nem falnak fel belülről. A rossz hír? Most még gyorsabban növekedhetnek benned, hála a roppant tápláló csilinek. Úgy érezte, mintha meggyalázták volna, mintha valamiféle rettenetes biológiai erőszaknak esett volna áldozatul.

Egyre inkább tudatára ébredt a fájdalomnak. Fájt a feje. Fájt a lába. Émelygett a gyomra. A szeme állandóan le akart csukódni. A legszívesebben bebújt volna az ágyába, hogy mindent feladjon, mindenről elfeledkezzen, és hagyja, hogy a kegyetlen sors tegye, amit tennie kell.

El is jutott a heverőig - óvatosan ugrált a jó lábán -, aztán leereszkedett a hívogató párnákra. A heverő szinte simogatta a testét és kiszívta belőle a stresszt - talán a párnák alá rejtette, a piszok és a pénzérmék közé. Lehet, hogy most meghal álmában, de képtelen volt tovább ébren maradni.

37 EHHEZ GŐZBOROTVA KELL Dew azonnal megérezte. Félreismerhetetlen. Felejthetetlen. A halál szaga. Alig volt érezhető, csak egy kis fuvallat a szélben. Korán volt, de keserves

tapasztalatból tudta, hogy a szag folyamatosan erősödik, s néhány óra múlva már a szomszédok is megérzik.

- Központ, itt Phillips. Hullaszagot érzek Nguyen házából. Azonnal behatolok. - Vettem, Phillips. Menjen be! Az erősítés már a helyén van. Dew végigsétált a havas járdán, talpa alatt hó és sókristályok ropogtak. Ann Arbor

városa, Michigan. Negyvenezer egyetemista otthona, akik közül sokan az előtte állóhoz hasonlóan öreg és lerobbant házakban zsúfolódnak össze. Ez is amolyan családi ház volt, amely 1950 környékén a sikeres középosztály jelképeként anyunak, apunak meg egy fészekalja gyereknek adott otthont. Mostanra legalább fél tucat diák lakóhelyéül szolgált, akik párosával foglalták el a büdös, sörfoltos szobákat.

Egyetlen hang sem hallatszott a házból. Az egyetemen már két napja véget ért az őszi félév, és megkezdődött a téli szünet. Ennek ellenére a jobb és a bal oldali szomszéd ház tévéjén is baseballmeccs bömbölt, és a részeg kölykök csapatindulókat kántálva biztatták kedvenceiket. A középső házban ellenben néma csend honolt.

Megpróbált benyitni, de az ajtót zárva találta. Bekukucskált az ablakon, ám azt belülről furnérlemezzel takarták el. Gyorsan körbejárt, és megállapította, hogy valamennyi ablakkal hasonlóan tettek.

Dew-nak elege lett a szarakodásból. Besokallt. Megállt a bejárattal szemben, elővette .45-ösét, hátradőlt, és nagyot rúgott a zárba. Még két próbálkozás után az ajtó kitárult.

A kiáradó szag olyan volt, mint a sátán lehelete. Dew nyelt egyet, és belépett. - Jézus! - nyögött fel. Nem volt vallásos, de semmi frappáns nem jutott az eszébe. - Phillips, itt a központ. Jól van? - Kurvára nem - mondta Dew halkan, mivel a mikrofon úgyis minden hangot

felerősített. - Küldjék be mindhárom csoportot, most rögtön. Feltűnés nélkül és gyorsan. Három polgári áldozat, mindhárom golyót kapott, az elkövető valószínűleg még idebent van. Ja, és hívjanak hullaszállítót is, mert lesz melójuk bőven!

Dew már a nappaliban három tetemet látott. A zöldes bőr és a puffadt has ellenére azonnal látta, hogy mindegyiküket fejbe lőtték. A kezük és a lábuk össze volt kötözve. Gyakorlatilag kivégezték őket, valószínűleg három-négy nappal korábban. Közvetlenül a félév vége előtt történhetett: az előadások véget értek, a diákoknak több mint a fele hazament, így e ház lakóinak távolléte senkinek sem tűnhetett fel.

- Hol a picsában vagy, szaros sárga majom? - dünnyögte Dew. Tudta, hogy politikailag igencsak inkorrekt, de a kölyök, aki ezt tette, vietnami, és nagyjából annyi idős lehet, mint azok, akik ellen Dew annak idején a dzsungelben harcolt. Nos, ez tutira megkapja a magáét, méghozzá pillanatokon belül!

Négy, Racal-öltözéket viselő, P-90 géppisztolyokkal felfegyverzett férfi lépett be mögötte a házba, a nehézkes védőruhához képest meglepően nesztelenül. Dew kézjelekkel utasította őket, hogy nézzenek körül a földszint különböző részein. A második négyfős csoportot a pincébe küldte, a harmadikat pedig magával hívta az emeletre. A házban továbbra is halotti csend honolt, csupán a szomszédos házakból beszűrődő tévéközvetítés hangját lehetett hallani. A hirtelen lelkes ordításból nem volt nehéz kitalálnia, hogy a hazai csapat épp most szerzett néhány pontot.

Dew vezette őket felfelé a nyikorgó lépcsőn. Odafent egy fertőzött, összevissza hablatyoló eszelős vár rájuk. Olyan, mint Brewbaker, csak éppen ennek lőfegyvere is van.

- Itt Cooper - szólalt meg egy hang Dew fülhallgatójában. - A földszinten újabb holttest.

Bizony, most megkapod a magadét! Dew felért az emeletre. Mindegyik útjába kerülő szobába benézett, készen rá, hogy ha

mozgó célpontot lát, azonnal lőjön. Minden szobában nagy volt a rendetlenség, és mindenütt az egyetemistákra jellemző holmikat látott. Ez nem a pénzes kölykök lakóhelye volt. Itt csupa olyan diák él - helyesebben élt -, akik megdolgoztak azért, hogy kijárják az egyetemet. Ennek ellenére mindegyik szobában volt egy számítógép, és

mindegyik számítógép monitorjának a közepén takaros, golyó ütötte lyuk látszott. A legutolsó szobában találta meg - ezt a látványt Dew Phillips legszívesebben kihagyta

volna. Székbe kötözött, felfúvódott tetem. Egy másik holttest, lábak és kezek nélkül. A fej egy

része eltűnt, a maradékból pedig egy kibaszott kalapács állt ki, mint valami fogantyú. Buzgón zümmögő légyraj, amelynek tagjai nyilvánvalóan az agyat tartották a legfinomabb csemegének.

A padlón pedig egy fekete, rücskös csontváz hevert a zöld szőnyegen éktelenkedő fekete tócsa közepén.

Ehhez gőzborotva kell, gondolta Dew, majd rögtön átfutott az agyán, hogy nem kattant-e be ő is.

A csontváz egy .22 puskán feküdt, s a koponya hátsó oldalán aprócska lyuk látszott. A sárga majom szemen lőtte magát.

Dew lopva körülnézett, s amit a hátsó falon látott, attól hátrahőkölt. Ezek a fertőzöttek kibaszottul elborult fickók voltak.

- Itt Phillips. Megtaláltam az elsődleges célpontot, halott. Zárjuk le teljesen a helyszínt, és amint kész vagyunk, küldjétek ide Montoya doktort. Egyes osztag, vegyétek le a Racalt, és álljatok a bejáratokhoz, kettő előre, kettő hátra! Senki sem jöhet be, akinek nem engedélyezem! Kettes osztag, kezdjétek el a helyszínelést! Készítsetek egy rakás képet, és hozzatok egy fotónyomtatót! Montoya csak annyi ideig lesz itt, hogy személyesen is láthassa a helyszínt, aztán küldjétek el, de úgy, hogy már a képeket is magával vihesse! Nézzetek szét az egyetemi adatbázisban is, és keressetek képeket ezekről a srácokról, mivel a doktornak arra is szüksége lesz az azonosításhoz! Mozgás, emberek! A helyiek nem lesznek elragadtatva, ha megtudják, hány áldozat van.

Megint elkéstek. Vajon Otto és Margaret több sikerrel járt a Chengtől származó másik nyommal? Ennél rosszabb úgysem lehet - tömeggyilkos egyetemista kontra hétéves kislány, akiből hat napja vettek ki egy olyan furcsa szálat.

Remélhetőleg ott sikerül valami fontosat találni. És legalább nem kell ehhez hasonló helyszínt látniuk.

A SARS-sztorival már aligha lehet elleplezni a hat halálos áldozattal történteket. Az emberek szomorú képet vágnak, amikor azt hallják, hogy egy hetvenéves nő megölte a fiát, vagy valami ismeretlen pasas begolyózik, és kiirtja a családját, de hat halott egyetemista - az már más téma. Egy ilyen tömeges gyilkosság az ország valamennyi hírműsorába bekerülne, ha Dew nem csapná rá jó szorosan a fedőt az egész szarságra, most rögtön.

Szerencsére bármilyen nagymenők vesznek is részt az itteni meccsen, Dew háta mögött még mindig ott állt a legnagyobb ütőjátékos: az elnök. Márpedig az elnöknek mocskosul nagy ütője van.

Dew pontosan tudta, mire van szüksége, még mielőtt elővette volna a mobilját, hogy felhívja Murray Longwortht.

38

TÉVÉZÉS Lábának ütemes lüktetése ébresztette fel mély álmából. Szabályos időközönként

érezte a dupla fájdalomhullámokat, melyek csak hajszálnyit késtek szívritmusához képest.

Perry orvostudományi ismeretei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy felmérje, milyen katasztrófa érte a bal lábát, közvetlenül a bőre alatt. Nem tudhatta, hogy Achilles-ina hasznavehetetlenül, két darabban lóg: a háromszög farkának borotvaéles horgai teljesen átvágták.

Azt tudta csak, hogy fájt. Pokolian fájt. Lüktetett, dobogott, nyilallt. Be kellett vennie valamit a fájdalom ellen. Nyögve ült fel a kanapén, majd óvatosan a padlóra csúsztatta a lábát. A testében hol itt, hol ott érzett fájdalmat, viszont a feje valamivel jobban volt. De ugyan mennyivel érezhette jobban magát, tudván, hogy mi növekszik és tekereg a szervezetében? Azok a valamik fokozatosan kicsinálták, efelől nem volt létsége - de miért? Mi a fenét akartak?

Egyáltalán, honnan jöttek? Még sohasem hallott hozzájuk hasonló élősködőkről - olyanokról, amelyek valahogyan az áldozat fejében „beszéltek”, és amelyek saját értelemmel bírtak. Nem, ez egyértelműen valami új volt. Talán a kormány egy titkos kísérlete. Talán egy ördögi terv kísérleti alanyává vált. Sorra villantak fel agyában a lehetőségek, és Perry válaszokat akart.

- Hé - sziszegte hé, rohadékok! igen itt vagyunk - Mit akartok tőlem? - Néhány pillanatig semmi sem történt, aztán… vakaródzáshoz

hasonló hangot hallott a fejében. Vagy talán inkább a fehér zajhoz hasonló zörejt. Igyekezett az érzésre összpontosítani - olyan volt, mint amikor nagyon gyorsan tekergette a rádió hangológombját, s a fehér zaj, a zene és a beszéd egyetlen, kivehetetlen zajtömeggé folyt össze. Lüktető hanggá.

Perry a válaszukat várta, tudni akarta, mire készülnek. hogy érted ezt A hang monoton volt, a szavak rövidek és lényegre törők. Nem volt hanglejtés, csak

szótagok összefüggő sorozata, amely szinte érthetetlenül gyorsan suhant át az agyán. Szinte nevetséges volt, mint egy földönkívüli hangja egy olcsó, harmadosztályú sci-fi filmből, egy lényé, amelynek szavai elcsépeltek és kiszámíthatók: „az ellenállás hiábavaló”, vagy „az ember alacsonyabb rendű lény”.

- Kibaszottul jól tudjátok, hogy értem! - A frusztráltság igen enyhe kifejezés lett volna arra, amit Perry érzett. Nem elég, hogy ezek a valamik a testében horgonyozták le magukat, még játsszák is itt a hülyét. Újabb szünet, újabb vakaródzás, újabb lüktető hang.

hogy érted ezt Talán túlságosan sokat tételezett fel róluk, amikor „értelmesnek” vélte őket. Lehet,

hogy nem játsszák meg a hülyét, hanem tényleg ennyire ostobák. - Úgy értem, mit kerestek a testemben? - Úgy döntött, megpróbál felállni, és

megtámaszkodott a kanapé karfáján. Megint szünet következett, majd a lüktető hang. nem tudjuk Perry előregörnyedt, s fejét olyan mélyre horgasztotta, hogy szőke hajfürtjei az arca

elé lógtak. A lába kitartóan lüktetett, s a fájdalmas lökések a koponyájában visszhangzottak.

- Hogy a picsába nem tudjátok? Szünet. Lüktető hang. Palira veszik, ez lehet az egyetlen válasz. Valahogy lesugározták őket a testébe - vagy

valamiféle gonosz gombaspórából vagy efféléből nőttek ki -, és biztosan volt valami oka annak, hogy ott voltak.

A válaszra várva megpróbált kicsit jobban odafigyelni a lüktető hangra. Összpontosított, és sikerült is elcsípnie néha egy-egy szót, de olyan gyors ütemben követték egymást, hogy nem tudta azonosítani őket. Olyan volt, mintha az autópályán százzal haladva akarta volna megszemlélni a mellette elsuhanó útszéli köveket - az ember látja őket egy pillanatra, és azt is tudja, mik azok, még ha nincs is alkalma az alaposabb vizsgálatra. Úgy tűnt, mintha a megfelelő szavakat keresték volna. Talán a szűkös szókészletükben keresgéltek. Vagy talán…

nem tudjuk … az… nem tudjuk miért vagyunk itt … ő agyában. Nemcsak a testében voltak jelen, hanem az agyában is, és úgy keresgélték benne az

adatokat, mint valami kibaszott számítógépben! - Szóval ez vagyok nektek? - ordította el magát. - Valamiféle átkozott könyvtár? -

Nyálcseppek fröccsentek a szájából, és teste csak úgy rázkódott a dühtől. Szünet. Lüktető hang. Csak ült és várt, reszketve a tehetetlenségtől; semmi módon nem segíthetett magán,

amíg a háromszögek a válasz után kutattak. Azután egyszer csak felüvöltött, de olyan hangosan, hogy kis híján elpattantak a hangszalagjai: - Mit műveltek a fejemben?

próbálunk szavakat és dolgokat találni hogy beszéljünk veled A lüktető bokájából kiinduló, s egész testén végignyilalló heves fájdalom ismét különös

lábsebére terelte Perry gondolatait. Kellett még némi Tylenol. Mély lélegzetet vett, összeszedte magát, majd próbaképpen szökkent egyet a konyha felé.

Ép lába biztosan fogott talajt, de a mozdulat megrázta a sérült lábat is. Új, friss fájdalomhullám villant át rajta, fényesen és erőteljesen, roppant bőkezűen osztva meg a sokkot teste valamennyi részével.

Gyűrd le a fájdalmat! Heves volt, az igaz, de most, hogy tudta, mire számítson, már képes volt uralkodni rajta. Ki tudta zárni a tudatából. Kemény maradt. Nyolc ugrással jutott el a konyhapultig, s közben olyan erősen szorította össze a fogát, hogy állkapocsizmai begörcsöltek a terheléstől.

Összpontosított, mélyen beszívta a levegőt, és végignézett izmos lábán: a farmernadrág felhasított szára szabadon lengedezett, bőréről alvadt vérdarabkák váltak le, s az apró szemcsék vörös korpaként éktelenkedtek lábának szőke szőrzetében. Elég csúnyán belebarmolt a testébe, de hát mit számított ez? Hamarosan úgyis halott lesz.

Felkapta a mikrosütőről a fiolát, hat szem Tylenolt rázott a markába, és a csap alá tett tenyeréből kortyolva hozzá a vizet, lenyelte őket. Aztán visszaugrándozott a kanapéhoz, és óvatosan leült, bár arca néha még így is fintorba rándult a fájdalomtól.

Aztán egyszer csak másfajta gondolat villant át az agyán. Hol a fenében szedhette össze ezt a háromszögkórt? Akár a munkahelyén is elkaphatta. Nyilvánvaló volt, hogy a háromszögek kezdetben nagyon aprók. Talán a levegőben szálltak, de az is lehet, hogy a fertőzés rovarcsípéssel terjedt, mint a malária.

De persze az is lehetséges, hogy valóban kísérleti nyúl volt, és a kísérlet a munkahelyén folyt. Ott és talán ebben a házban is. Ez logikusnak tűnt. Elképzelhető, hogy most mindenki a lakásában kuporog, és azon tűnődik, mihez kezdjen a testében növekvő hívatlan vendégekkel.

Valahonnan persze jönniük kellett ezeknek az izéknek. Vagy ráhullottak, vagy egy rovar - netán valami mesterséges szerkezet - fertőzte meg.

Vajon ez azt jelentette, hogy a háromszögeket kifejezetten az emberhez igazították? Túlságosan jól érezték magukat a testében ahhoz, hogy pusztán a természet rossz tréfájaként gondoljon rájuk. Az például kurvára biztos, hogy a szervezete nem lökte ki őket magából. Nem, nem igazán tudott hinni abban, hogy a dolog pusztán a véletlen műve lenne. Vagy vannak mások is a városban, sőt akár az épületben, akik ugyanebben a betegségben szenvednek, vagy valaki őt szemelte ki kísérleti hordozónak.

Perry gondolatai nehézkesen mozogtak a rémesnél rémesebb lehetőségek kátrányosan sűrű tömegében. Megpróbált másra figyelni, mivel egyszerűen nem akart többet ezen töprengeni, sem azon, milyen elcseszett egy helyzetbe került.

Lábában enyhült kissé a fájdalom, ahogy a Tylenol hatni kezdett. Fázott. Átszökdelt a szobán, és felhúzott egy fehér színű, a Michigani Egyetem címerével díszített hosszú ujjú pólót, aztán visszaugrált a nappaliba, és letelepedett a kanapéra. Nem volt álmos, nem volt éhes, viszont szüksége volt valamire, ami elvonja a figyelmét a háromszögekről. A távkapcsolóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét. A műsorajánló csatorna szerint délelőtt 11 óra 23 perc volt.

Váltogatni kezdte az állomásokat, de semmi érdekeset nem talált. Reklámműsorok. Scooby Doo. Kosárlabda - a Wolverines a Pennsylvaniai Egyetem csapata ellen. Ha futball lett volna, az talán megfelel, de a kosárlabda aligha tudta volna lekötni most. Régi sorozatok ismétlései. Hamarosan kezdődik az NFL szombati meccsek előtti összefoglalója, és az a képernyő elé tudná szögezni. Az összefoglaló után pedig jönnek a meccsek. Egyelőre azonban valóságos műsorsivatagot talált. Már majdnem feladta, amikor végre rámosolygott a szerencse, egy Columbo-epizód formájában.

Persze látta már, de ez most nem számított. Columbo és az öreg kutyája most is egy elegáns villában csoszogtak fel-alá, s a gyűrött ballonkabát úgy lógott a nyomozón, mintha most ugrott volna le egy csavargókkal teli tehervonatról. Megpróbált lemászni egy erkélyről, és fennakadt a közeli fán (a gyilkos nyilván azon át jutott be a hálószobába, illetve jutott ki onnan). A kutya türelmesen várt a fa tövében, amíg Columbo esetlenül le nem pottyant. Éppen feltápászkodott, amikor megjelent az Elmaradhatatlan Gazdag Személy, és nekiszögezte a már oly sokszor hallott kérdést: „Elment az esze, Columbo?”

ki van ott

Perry majdnem leugrott a kanapéról, ahogy megszólaltak fejében a háromszögek. - Mi van? - nyögte ki végül, miközben körülkémlelt a szobában, s minden zugot

felmért a szemével. ki van ott Perryt rettegés töltötte el. Mi lesz, ha véget ér a kísérlet - megölik és felboncolják?

Lehetséges, hogy a háromszögek tudnak valamit, amit ő nem? - Miről beszéltek? - kérdezte Perry. - Nem látok senkit, nincs itt senki. új hang újjj hang új hang A tévéből Columbo elnyújtott, orrhangú szavai szóltak. - Elnézést, hogy megint alkalmatlankodom, asszonyom - mondta Peter Falk az

Elmaradhatatlan Gazdag Személynek -, de tudja, feltennék még néhány kérdést, ha nincs ellenére.

Columbo. Ezek a tévét hallották. Perryből kurta nevetés szakadt fel, ami eléggé meglepte. A háromszögek nem tudták, mi az a televízió.

Vagy talán… talán azt nem tudták, mi a valóság. Még pontosabban, nem tudtak különbséget tenni képzelet és valóság között. Semmit sem láttak, viszont hallottak. Nem tudták megkülönböztetni, hogy valós személy beszél-e, vagy csak a tévéből jön a hang.

- Ez Columbo - mondta halkan Perry, s megpróbált rájönni, miként kezelje ezt az újabb fordulatot. Nem tudta, mire mehet az új információval. Az ő végzetén már aligha változtathatott, de valami mégis azt súgta neki, hogy ne árulja el, miről is van szó. Úgy döntött, hallgat a megérzésére, és kikapcsolta a készüléket.

ki a columbo ki - Egy zsaru, egy rendőr. Érezte a mostanra már ismerőssé vált szünetet, majd a lüktető hangzavart, amely oly

hangossá vált, hogy majdnem összerándult tőle az arca. A háromszögek úgy használták az agyát, mint valami értelmező szótárat, s a kifejezés jelentését keresgélték.

A keresgélés bizonyos tekintetben rosszabb volt a fájdalomnál, rosszabb volt, mint látni a kék háromszögeket a bőre alatt, sőt még a csontjaiba kapaszkodó horgoknál és a véréből tápanyagokat szívó teremtményeknél is rosszabb volt. Az agyát tapogatták le, úgy használták őt, mint valami biológiai személyi számítógépet.

A gondolat pörölycsapásként érte. Ha képesek letapogatni az agyát, és megfejteni az emlékeket rögzítő kémiai folyamatokat, akkor itt valami piszkosul fejlett cuccról van szó. Lehet, hogy nem tudják, mi a tévé, de az tuti, hogy itt olyasmi folyik, ami jócskán meghaladja a legkorszerűbb tudomány képességeit is, és…

nem zsaru nem zsaru nem zsaru nem nem ne mondd meg mi itt vagyunk ne ne ne ne A háromszögek szóözöne megszakította Perry gondolatait, s a félelem fagyos

novemberi szélként süvített át a lelkén. Adrenalinszintje megugrott a vélt vészhelyzet miatt, noha tisztában volt vele, hogy a félelem nem az övé volt, hanem az övék, a háromszögeké. Volt valami a gyűrött Columbóban, ami halálra rémítette őket.

ne ne ne ne ne jön hogy elkap minket Rettegésük maró volt, szinte tapintható, éjfekete kígyó, mely kétségbeesetten

tekergőzött egy ragadozó madár karmainak könyörtelen szorításában. - Nyugi! - Perry összerezzent a testében és lelkében kavargó idegen érzelmektől. -

Minden rendben, már elment. Leráztam. - Könnyen megszüntethetné a félelmet, ha mesélne nekik a tévéről, gondolta, és arról, hogy nem is járt rendőr

jön hogy elkap minket a lakásban, de az ösztöne azt súgta, ne játssza ki ezt az adut. Később még hasznát

veheti. zsaru elment zsaru elment nem nem nem - Elment, ha mondom! Most pedig nyugi legyen, és kussoljatok! - Önkéntelenül a

fejéhez kapott, mintha az agyát akarta volna a koponyájában tartani, az azt szétfeszítő idegesség és hangáradat ellenében. A félelem ragadósnak bizonyult. Perry érezte, ahogy a pánik jeges ujjai a mellkasában tapogatóznak. - Kurvára elment! Lazítsatok már, és ne ordítozzatok a fejemben!

jön hogy ELKAPJON minket A fejében hangzó szöveg egy kicsit más volt, mint eddig, és nem csak a félelem miatt.

A szavaknak most már hangszínük is volt, mélyen zengtek, és volt bennük valami halványan ismerősnek tűnő vontatottság.

azért jön hogy ELKAPJON minket Érezte a rettegésüket. Ez már messze nem az az érzelemmentes, monoton hang volt,

amelyet először hallott - sokkal intenzívebben kommunikáltak, vagy talán csak elveszítették korábbi visszafogottságukat.

nem MONDOD neki hogy mi itt - Rendben, nem szólok, oké? - Perry most halkabban beszélt, és megpróbált ellazulni,

remélve, hogy az őket is ellazítja. - Minden rendben, már elment, csak nyugodjatok meg! Az iszonyú félelem azonnal megszűnt, de olyan hirtelen, mintha egy sötét szobában

valaki felkapcsolta volna a villanyt. köszi köszi köszi - Mi a francért féltek ennyire a rendőrségtől? jön hogy ELKAPJON minket Miért féltek a rendőrségtől? Ennek nem volt semmi értelme. Perry gyanította, hogy ez

azt jelenti: nem ő az egyetlen, és talán van valaki, aki tud a háromszögekről, és el akarja pusztítani őket. De vajon miért nem hallott még erről? Az tuti, hogy a zsaruk nem tudnának eltitkolni egy ilyen sztorit a sajtó elől. És különben is, egyáltalán honnan tudhatnak a háromszögek a velük szemben ellenséges rendőrökről? A semmiből nőttek ki, és mindvégig a lakásában voltak, tehát nem kerültek kapcsolatba a külvilággal. Lehetséges volna, hogy valamiféle előre programozott emlékkészletük van a potenciális veszélyekről?

Nem ismerték fel azonnal a zsaru és a rendőr szavakat: keresniük kellett, méghozzá elég hosszasan, hogy rátaláljanak a jelentésre, ami aztán annyira megrémítette őket. De olyasmit találtak a Perry-féle Nagy Agyszótárban, amit ismertek. Vagy legalábbis amiről azt gondolták, hogy ismerik.

- Hogy értitek azt, hogy „jön, hogy elkapjon titeket”? Valaki tudja, hogy itt vagytok? - Érezte, ahogy a háromszögek az elméjében, az emlékeiben kutatnak a megfelelő szavak

után. Minél többet keresgéltek, annál inkább hozzászokott az érzéshez, ahogyan idővel a szem is hozzászokik az elsötétített szoba félhomályához.

emberek keresnek minket MEGÖLNEK minket hűha Hűha HŰHA Hűha? A szó megragadt Perry fejében. Hűha. Ezt a szót használták: hűha. És együtt

ordították a megölnekkel. Miért beszéltek most hirtelen ilyen furán? A monotonitás eltűnt, a szavaknak határozott hanglejtésük volt. A szavak lassabbá, álomszerűbbé váltak, olyannyira, hogy a Kezdő Ötös már szinte vontatottan beszélt.

Nem az új beszédmód volt azonban fontos, hanem a zsaruktól való paranoiás félelmük. Valamilyen ösztönös emlék lett volna? Hogyan lehetséges az, hogy nem tudják, miért vannak a testében, de eleget tudnak ahhoz, hogy féljenek a rendőrségtől? Elképzelhető, hogy egyszerűen hazudnak neki? Egyáltalán, mit nyertek volna azzal, ha bármiről is igazat mondanak? Ő pedig érezte, mennyire félnek a rendőröktől. Vagy talán… talán igazából nem is a rendőröktől féltek, hanem az egyenruhás emberektől.

Visszagondolva rájött, hogy ha zsarukra vagy rendőrökre gondol, az agyában először egy michigani közlekedési rendőr képe villan fel. Ezek a fickók mindig meglehetősen nagydarabok voltak, makulátlan egyenruhában jártak, gépies udvariassággal beszéltek, és roppant feltűnő módon viselték a fegyverüket.

Valószínűleg ezt a képet „látták” a háromszögek is, mivel ő elsőként erre gondolt, amikor meghallotta a zsaru szót. Márpedig a benne élő kép a közlekedési rendőrről - a tökéletes egyenruha, a viselkedés és a fegyver - voltaképpen nem is annyira rendőrre emlékeztetett, hanem inkább…

egy… katonára. Vajon a háromszögek a katonáktól rettegtek ennyire? Két lehetőség villant

át Perry agyán. A háromszögek vagy tapasztalatból, illetve ösztönösen tudták, mi az a katona, vagy jóval több információjuk volt az őket körülvevő világról, mint amennyit elárultak. Valami módon olyan dolgokat is tudtak, amelyekről Perrynek sejtelme sem volt.

Egy pillanatra fellobbant a remény szikrája. A háromszögek féltek a katonáktól. Vajon létezik egy csoport, amelyik tud a háromszögekről? És ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy nem Perry az egyetlen, akinek át kell élnie ezt a borzalmat?

- Miért gondoljátok, hogy el akarnak kapni titeket? Szünet. Lüktető hang. meg AKARNAK ölni minket ölni ölni ÖLNI - Ezt meg honnan tudjátok? Honnan tudhatjátok, amikor még azt sem tudjátok,

honnan jöttetek? Hosszabb szünet. beszéltünk barátokkal Barátokkal? Vannak más háromszögek is? Vannak mások is, akiket megfertőztek ezek

a micsodák? Talán nem ő az egyetlen, talán jóval többről volt itt szó, mint egyedül őróla. - Na, és mit mondanak ezek a barátok?

Ez alkalommal egészen rövid volt a szünet. éhesek vagyunk etess meg - A barátaitok is éhesek? éhesek vagyunk etess meg etess Etess ETESS - Ja, ti vagytok éhesek? etess Etess ETESS Etess etess - Felejtsétek el a kaját - erősködött Perry. - Meséljetek a barátaitokról! Hol vannak? ETESS MOST Az utasítás úgy hangzott, mintha ágyút sütöttek volna el a fejében. Szorosan behunyta

a szemét, és fogai megcsikordultak a fájdalom görcsétől. ETESS MOST Gyenge, elfúló nyögés hagyta el a torkát. Nem tudott értelmesen gondolkozni, nem

tudta átlátni, mit kellene tennie. ETESS MOST MOST MOST MOST MOST MOST MOST MOST - Kussoljatok már; a kurva életbe! - ordította Perry teli torokból. Hangja mélyről

feltörő torokhang volt, tele fájdalommal és dühvel. - Mindjárt eszünk, mindjárt eszünk! Csak ne üvöltözzetek már a fejemben!

jól van etess minket most jól van etess minket most most most Agya úgy ugrott vissza normális állapotába, ahogyan az elengedett íjhúr is

visszapattan a nyílvessző kilövése után. Arcán egyetlen könnycsepp gördült végig. A háromszögek kiáltozása olyan erőteljes volt, hogy nem bírt mozogni, sőt szinte még beszélni sem.

most Most Most Gyorsan felugrott, amikor hallotta, hogy ismét fokozni kezdik az intenzitást. Mielőtt

belegondolt volna, hogy mire készül, már meg is tette a nyolc szökkenést a konyháig: testét a fájdalomtól való félelem irányította.

Úgy vágta magát vigyázzba, akár a parancsot fogadó katona. Nem gondolkozott, csak tette, amit mondtak neki. Robottá vált, távirányítású szolgává. A gondolatot megalázónak találta, mert a férfiúi büszkeségét támadta. Elvégre, az igazi férfi ura a sorsának, nem pedig nyüszítő roncs egy rabszolgahajcsár talpa alatt.

Azzal próbálta vigasztalni sebzett büszkeségét, hogy amúgy is éhes, és mindenképpen evett volna valamit, s nem azért teszi, mert a háromszögek erre utasították. Persze ő is tudta, hogy ez csak süket duma. Úgy érezte magát, mint holmi marionettbábu, amely idétlen kis táncba kezd, valahányszor a Kezdő Ötös megpiszkál benne egy ideget. Sőt ez még annál is rosszabb volt - mintha megint az a tízéves kölyök lett volna, aki rémülten rezzen össze apja minden szavától.

A ragu még megvolt. Előhalászta a hűtőből, a szekrényből pedig kivett egy doboz Rice-A-Ronit. Alig volt már ennivalója, hamarosan muszáj lesz megint bevásárolnia. Igazán vicces lenne: a halálraítélt, egy különös parazita áldozata kocsit tologat a

szupermarketben, s gondosan válogat, mi legyen az utolsó étkezése, melyet magának főz majd. Ez lenne ám az utolsó vacsora!

Hirtelen ihlettől vezérelve visszatette a Rice-A-Ronit, és helyette a fél zacskó rizst vette elő. Ez ugyan nem tészta volt, de a ragu túl ínycsiklandónak látszott ahhoz, hogy elrontsa az ízét. Előhalászott egy mérőpoharat is, majd feltett egy fazék vizet a tűzhelyre.

most Most most A szavak fenyegetően tolultak fel agyában. - Még egy kis türelmet, oké? Úgy húsz perc, és kész a vacsora. most most most - Még nincs kész - felelte Perry, és a hangja szinte könyörgő volt. A ragut egy másik

edénybe öntötte, és azt is feltette melegedni. - Mondtam már, várnotok kell még pár percet.

A lüktető hang ismét az agyát szondázta. mi az a perc beszari - Hát egy perc. Tudjátok, hatvan másodperc. - A dolog annyira nyilvánvalónak tűnt,

hogy nehéz volt elmagyarázni. Furcsa volt, hogy a háromszögek nincsenek tisztában az idő fogalmával. - Tudjátok, mi az a másodperc? Mi az idő?

másodperc nem idő igen A válasz nagyon gyors volt, a lüktető hang csak egy pillanatra jelent meg. Tudták, mi az

idő. Valahogy szemléltetnie kellene a másodpercet. A tűzhely órájára pillantott - ha látnák, könnyű volna elmagyarázni.

- Ti nem… - megborzongott, és elakadt a szava. Nem volt biztos benne, hogy akarja-e hallani a választ. - Ti nem… láttok… ugye? - Eddig nem is nagyon gondolkozott el azon, mire lehetnek képesek ezek a kis nyavalyások. „Olvastak” az agyában, méghozzá szó szerint, de akkor miért ne lehetnének képesek az optikai jeleket is felfogni és kiolvasni? Akár folyamatosan is?

nem mi nem látunk A válasz megkönnyebbüléssel töltötte el, ám az nem sokáig tartott, mivel a

háromszögek még nem fejezték be: még nem Még nem. Tehát még növekedtek. Talán egyszerűen csak átveszik majd az irányítást az elméje

felett, Perry tudatát pedig szépen félresöprik. Az is lehet, hogy apránként elsorvasztják az agyát, ahogyan a kertben a nyurga, szívós gaz lassan elszívja a tápanyagokat a rózsa elől. Igaz, hogy a rózsa a ragyogóan szép, csodás növény, mégis a gaz a túlélő, hiszen bírja a rossz talajt, a köveket, a zord időjárást és a kevés fényt. A gaz nem csupán elviseli a lehetetlen körülményeket, hanem még jól is érzi magát közöttük.

Perry hirtelen megvilágosodott - a háromszögek belenőttek, s lassacskán átvették a testét és az elméjét, ám megtartották a külső burkot, így a világ semmit sem vett észre. A testrablók inváziója. Igazi hollywoodi forgatókönyv. De miért is ne? Hiszen ez ésszerű megoldás. Miért küldenének hadseregeket a Föld meghódítására, amikor képesek szép lassan átvenni az emberi faj helyét? Sokkal hatékonyabb így, sokkal gazdaságosabb.

Elegánsabb is. Tisztább. Nem kell megszabadulni a rengeteg holttesttől. Ez még a hírhedt neutronbombánál is jobb, amely csak az embereket ölte volna meg, de az épületeket épségben hagyja.

Hamarosan tehát rákapcsolódnak majd a szemére. Mi lesz a következő lépés? Az orra? A fenébe, talán már most is érzik a tűzhelyen rotyogó rizs illatát. Esetleg a szája - és attól kezdve a háromszögek beszélnek majd helyette, az ő hangján? No és utána? Az izmai? A mozdulatai? Vajon mennyire hatékonyak a kis rohadékok?

Igaz is, meddig maradnak kicsik? Lehet, hogy nem is különállók, csupán különböző feladatokat ellátó részek? Egy élő kirakójáték darabkái, amelyek arra készülnek, hogy a magányos háromszögek bárjában, Perry lebujában találnak egymásra.

Komor merengését meleg, elmosódott gondolathullám törte meg. milyen hosszú a másodperc milyen hosszú a perc milyen hosszú Perry mindennél jobban szerette volna elkerülni, hogy ismét kitörjön agyában az

ordítozás, a háromszögek kitartó követelőzése, amely leállíthatatlan láncfűrészként szaggatta szét a saját gondolatait.

- Lássuk csak. - Gyorsan beszélt, remélve, hogy így nem kezdenek el türelmetlenkedni. - Nos, a perc az hatvan másodperc, a másodperc pedig egy nagyon rövid időegység. - Az elmosódó hang mintha megakadt volna, s most magas zúgásként döngicsélt a fejében. Miközben beszélt, folyamatosan keresgéltek az adatbázisban, hogy értelmezni tudják a szavait. - A másodperc pedig ilyen hosszú… ötig fogok számolni másodpercenként. Figyeljetek oda, mennyi idő telik el a számok között, na az egy másodperc. Egy… kettő… három… négy… öt. - Váratlanul egy gyermekkori emlék villant fel benne, a vidám számlálódal a The Electric Company című műsorból (egy-kettő-három, négy, öt, hat-hét-nyolc-kilenc-tíz, tizenegy, tizehenkehettőőő).

- Na, ez volt öt másodperc, világos? - A keresés zümmögése felerősödött, majd a másodperc törtrészéig mélyebb búgásba csapott át.

a másodperc rövid a perc hatvan másodperc az óra hatvan perc igaz A Kezdő Ötös beszéde most megint nélkülözött minden hanglejtést, így csak

feltételezhette, hogy az igaz szó egy kérdés része volt, nem pedig egy kijelentésé - a fejében visszhangzó szavak tökéletesen egyhangúak voltak. Kis kitérőt tettek az értelmes beszéd világába, de azonnal visszatértek az érzelemmentes monotonitáshoz.

- Igaz. - Ő egy szót sem szólt az óráról. Nyilván az agyában bukkantak rá, feltehetően a perccel és másodperccel való kapcsolata alapján. Egyre gyorsabban keresgéltek az elméjében.

Villámcsapásként érte a felismerés - és egy pillanatig sem kételkedett annak igazában -, hogy az ember voltaképpen csak bonyolult gépezet. Nem is különbözik olyan sokban a számítógéptől. Az agy csupán irányító és adattároló eszköz; ha fel kell idézni valamit, az agy jelet küld, amellyel lehívja a tárolt adatot, pontosan úgy, mintha egy programnak adna utasítást egy fájl megnyitására. Az utasítást elküldték, és a számítógép egy másik

része huszonnégy óra az egy nap az utasításban szereplővel megegyező kódú adatokat keresett, megtalálta azokat, és

az információt a feldolgozóegységbe küldte, ahol leolvasták, és egy képernyőn megjelenítették. Az agy is pontosan ezt csinálta. Az emlékek benne raktározódtak valahogy, valamiféle, az agykéregben vagy kisagyban, vagy mi a csudában játszódó kémiai folyamat segítségével. Megfelelő műszaki eszközökkel a tárolt adatok ugyanolyan könnyen kiolvashatók, mint a merevlemezen rögzített adatok vagy a könyv lapjain rögzített adatok. Az említett eszközök csupán hordozói voltak az egyszerű információegységeknek, melyekből

hét nap az egy hét valami jóval összetettebb dolog alakult ki. Az anyaghoz hasonlóan (vegyületek, majd

elemek, aztán atomok, majd protonok és elektronok) mindent le lehet bontani egyre kisebb és kisebb részekre.

Egyre inkább úgy tűnt, hogy a háromszögeket e kis információegységek olvasására hozták létre… arra, hogy képesek legyenek lehívni Perry elmentett emlékeit a merevlemezről, amelyet már születése előtt is a fejében hordozott: az agyából. A háromszögek

négy hét az egy hónap képességeinek bonyolultsága döbbenetes volt. Ráadásul gyorsan tanultak, a keresési

idők fokozatosan rövidültek. Azt is megtanulták, hogy ne csak a Perry által kimondott egyes szavaknak nézzenek utána, hanem az azokkal összefüggő kifejezéseknek is. Úgy tűnt, hogy egyelőre csak a hosszú távú memóriájához tudtak hozzáférni: az idővel kapcsolatos fogalmakhoz, a szavak jelentéséhez, illetve a szavakhoz kapcsolódó és azokat magyarázó képekhez.

Ezek a teremtmények tizenkét hónap az egy év merevlemezként olvasták ki agyából az adatokat, viszont nem voltak alapfogalmaik

olyan egyszerű dolgokról, mint tíz év az egy évtized az idő vagy a televízió, sem a hangokról, amelyek nem valódiak, csupán egy

hangszóróból szólnak. Még mindig sejtelme sem volt arról, honnan jöttek a háromszögek, vagy hogy mennyi ideje van, mielőtt teljesen átveszik az ellenőrzést a teste felett.

De talán megállíthatja őket. Talán… ha segítséget kér. A titokzatos katonák léteztek, és ők tudták. Tudtak a háromszögekről. Meg akarták ölni a háromszögeket. Jól szét akartak csapni a Kezdő Ötös között, hogy hazavágják őket. A nagy kérdés, Perry, öregfiú, a nagy, huszonötezer dolláros kérdés az: kik ezek a „katonák”?

Ez itt nem Hollywood. Nem jöttek a Fekete ruhások, hogy elegánsan mosolyogva és szellemes megjegyzések kíséretében tegyenek rendet. Nem robbant be az ajtón egy X-aktás ügynök sem, hogy szomorú pillantásokat vessen felé. Nem érkezett szuperhős egy másik bolygóról, hogy különleges fegyverével szépen kilője a bestiákat a testéből.

Nem tudta, kit kellene felhívnia, kihez kellene fordulnia, de kell lennie valakinek, tíz évtized az egy évszázad A következő gondolatától ismét megfagyott az ereiben a vér. Ha képesek leolvasni az

agyát, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy a mindenkori gondolataiban is olvasni tudjanak? Ha pedig az megtörténik, vajon mit tennének, ha rájönnének, hogy kapcsolatba akar lépni a katonákkal? Olyan hangos ordítozásba kezdenének, hogy az agya elfolyósodna, s a fülén meg az orrán folyna ki, mint a takony.

Talán már most is hallgatódznak. Nem volt szabad arra gondolnia. De ha nem gondol rá, akkor hogyan fog kapcsolatba

lépni bárkivel? Még csak gondolni sem tudott rá, hogy megölje a háromszögeket - ha próbálkozna, akkor belülről szétrobbantanák. Úgy főznék meg az agyát, mint a mikrosütő a krumplit. De persze nem tudott nem gondolkozni, igaz? És ha valahogy mégis képes lenne rá, ha száműzné agyából a túlélés lehetőségével kecsegtető gondolatokat, azzal biztosan magára csapná a koporsófedelet.

Fokozatosan gyűlt a feszültség, egyre nőtt a belső nyomás. A tűzhely időzítője hangosan jelezte, hogy kész a rizs. Elméje úgy kapaszkodott a

figyelmét elterelő eseménybe, mint fuldokló a mentőövbe: minden erejével magához szorította, s valamennyi gondolata ugyanazon izgalmas téma, a vacsora körül forgott.

Perry nem jött rá, hogy ez csak átmeneti menekvést jelent. Nem tudta, hogy elméje burkát már kezdi szétrepeszteni a körülötte és benne kialakuló képtelen helyzet. Az ár lassan, de megállíthatatlanul emelkedett, és a belőle kiemelkedő szigetek sem maradhattak örökké szárazon.

39 ANYU KICSI LÁNYA Clarence Otto leállította a motort. Margaret mobiltelefonját a füléhez szorítva nézett

ki az autóból a Miller Avenue-n álló csinos, kétszintes téglaházra. Fehér redőnyök, fehér stukkó. Az épület egyik falát száraznak látszó borostyánindák szövevénye borította - nyáron a falat csupa zöld levél boríthatja, még tovább erősítve a régimódi elegáns otthon benyomását.

Amos hátul ült, s szemmel láthatóan bosszantotta az egész hercehurca. Míg a kórházban fáradhatatlan volt, a kinti hideg idő előhozta morcosabbik oldalát.

- Most érkeztünk meg a lány házához - szólt Margaret a telefonba. - Mondja meg Ottonak, hogy legyen résen - felelte Dew. - Itt hat hullánk van, és az

egész ügy kezd kicsúszni a kezünkből. Megérkezett már a biztosító csapat? Margaret megfordult, és hátranézett, bár sejtette, mit fog látni. Egy szürke, jelöletlen

furgon parkolt közvetlenül mögöttük. - Itt vannak. Persze hagyjuk, hogy Otto irányítson, de azt hiszem, minden rendben

lesz. Végül is, a kislánynál csak morgellonos szálakat találtak, nem háromszögeket. - Nagyszerű, de azért csak legyenek éberek! - figyelmeztetett Dew. - Ezek itt kész

pszichopaták voltak, amíg éltek! Amint végeztek, jöjjenek át ide!

- Mit talált? Dew egy pillanatig habozott. - Úgy néz ki, hogy a mi kis egyetemistánk művészlélek volt. Azt hiszem, ezt magának is

látnia kell. - Jól van, Dew, ott leszünk, amint tudunk. A férfi megszakította a vonalat. - Mit mondott? - kérdezte Amos. - Újabb hat holttestet - felelte Margaret szórakozottan. - A város túlsó végében. Ha itt

végeztünk, oda megyünk. Amos lehorgasztotta a fejét. Az egész kezd túlságosan kimerítő lenni a számára,

gondolta Margaret. Clarence Otto ügynök napszemüveges arcán nem tükröződött érzelem, de állkapocsizmai enyhén rángatództak.

- Készen állnak? - kérdezte Otto. A nő csak bólintott. A házhoz mentek. Otto haladt elöl, Margaret és Amos két lépéssel mögötte. Az

ügynök felemelte a bal kezét, és bekopogott - jobbját a zakója alá rejtett fegyver markolatán nyugtatta.

Nem volt különösebben valószínű, hogy veszélyben lennének. Cheng jelentéséből kitűnt, hogy alaposan megvizsgálta a kislányt, és minden bizonnyal észrevett volna bármit, ami háromszögre vagy háromszögkezdeményre hasonlít. Mindazonáltal lehetőleg minél kisebb feltűnést kellett kelteniük - ha berúgják az ajtót, és odabent egy teljesen normális családot találnak, azzal újabb darabka hullana le a titkot védő lepelből, és az amerikaiak megint közelebb kerülnének ahhoz, hogy tudomást szerezzenek a rémálomról.

Hó lepte a talajt és a kopasz fák ágait is. Az utcában a legtöbb ház pázsitját vastag, fehér, érintetlen hólepel borította. Néhol azonban, mint itt is, a havat apró lábak taposták le újra meg újra, ékes tanúbizonyságát adva a játszadozó gyermekek fáradhatatlanságának.

Kinyílt az ajtó, és egy valóságos kis angyal állt ott: szőke copfok, kék ruha, bájos arc. Hogy a kép még tökéletesebb legyen, egy rongybabát ölelt magához.

- Szia, kicsim! - üdvözölte Otto. - Jó napot, uram! - A lányon egyáltalán nem látszott, hogy félne. Igaz, vidámnak vagy

izgatottnak sem tűnt. Egyszerűen normálisan viselkedett. - Te vagy Missy Hester? A kislány bólintott, s hullámos, szőke fürtjei kecsesen ringatództak a mozdulattól. Otto jobb keze üresen csusszant ki a zakó alól, ahogy az ügynök leengedte. Margaret a férfi jobb oldalára lépett, hogy a lány őt is jól lássa. - Missy, az anyukáddal szeretnénk beszélni. Itthon van? - Most alszik. Nem akarnak bejönni, és leülni a nappaliban? Félreállt, és a kezével beljebb tessékelte őket. Született kis háziasszony volt. - Köszönöm - mosolygott rá Otto. Belépett, és villámgyorsan körülnézett, felmérve a

ház belső terének minden részletét. Margaret és Amos is követte. A lakás kicsi volt, és egyszerű. Az itt-ott elszórt színes játékoktól eltekintve tökéletes rend és tisztaság uralkodott.

Missy a nappaliba vezette őket, ahol Margaret és Amos egy kanapén foglalt helyet,

Otto viszont inkább állva maradt. A helyiségből rá lehetett látni a lépcsőre, a bejárati ajtóra és egy másik ajtóra, amely a konyhába vezetett.

- No, és mi van a papáddal? - kérdezte Margaret. - Itthon van? Missy a fejét rázta. - Ő már nem velünk lakik. Grand Rapidsbe költözött. - Jól van, szívem, akkor felkeltenéd anyukádat? Muszáj lenne beszélnünk vele és veled

is. Egy újabb, ringatódzó fürtök kísérte bólintás után a kislány megfordult, és felszaladt a

lépcsőn. - Tökéletesen egészségesnek tűnik - állapította meg Amos. - Persze megvizsgáljuk, de

azt hiszem, a fertőzésnek semmi jelét sem fogjuk találni rajta. - Lehet, hogy az új törzsnél a szálak kimetszése megállítja a növekedést - gondolkozott

hangosan Margaret. - Évek óta vannak morgellonos esetek, de egyszer sem találtak háromszögletű

kinövéseket. Valami bizonyára megváltozott. - Egyszerűen csak tökéletesítik őket - szólt közbe Otto. - Ne vegyék tiszteletlenségnek,

de szerintem túl sokat gondolkoznak. Murray pedig egyenesen a közepébe trafált. Néha a legkézenfekvőbb válasz a jó válasz.

- No igen, úgy tűnik, alkalmazható Occam borotvája - mondta Amos. - Hogy mi? - nézett rá Otto. Amos elmosolyodott. - Nem érdekes. Csak azt jelenti, hogy valószínűleg magának van igaza. A három felnőtt egyszerre kapta oda a fejét, ahogy a konyhaajtóban egy kisfiú tűnt fel.

Nem lehetett több hét-nyolc évesnél. Cowboykalap volt rajta, a derekán öv és pisztolytartó, a lábán rojtos lovaglónadrág, az arcán pedig enyhén gyűrött fekete álarc - teljes Lone Ranger-szerelést viselt. Otto teste egy pillanatra megfeszült a gyermek kezében lévő hatlövetűk láttán, de mindkettőnek narancssárga műanyag kupak volt a csövén. Patronos pisztolyok voltak. Játékok.

- Ne mozduljanak, fiúk! - szólalt meg a fiú. Vékonyka hangját igyekezett rekedtessé és fenyegetővé tenni, de így is aranyos volt.

Otto felkacagott. - Oh, nem is mozdulunk, Lone Ranger. Talán valami baj van? - Nincs, ha a kezüket úgy tartják, hogy jól lássam, mister. Otto vállmagasságba emelte tenyérrel kifelé fordított kezét. - Én ugyan nem keresem a bajt, Ranger. Egyáltalán nem keresem. A fiú bólintott: maga volt a megtestesült komolyság. - Rendben, akkor nagggyon jól ki fogunk jönni egymással. A lépcsőn Missy ugrándozott lefelé, sokkal nagyobb zajjal, mint azt aprócska, hatéves

teste alapján várni lehetett volna. - A húgom majd a gondjukat viseli - vetette oda a fiú. - Nekem még akad egy kis

elintéznivalóm. - Vigyázz magadra, Ranger! - szólt utána Otto. - Helyes kölyök - mondta Amos, miután a fiú becsukta maga mögött a konyhaajtót.

Hallották, ahogy a képzeletbeli rablókkal kiabál. A fiú azonban valahogy rossz érzést keltett Margaretben. Kapkodtak, felületesek

voltak - még azt sem tudták, hány tagú a család. Az apa elment. Egy fivér. Vajon van több is? Esetleg nővérek?

- Anyu nem akar felkelni - közölte Missy. - Már napok óta próbálom, de nem ébred fel. És a szaga is olyan furcsa.

Hideg futott végig Margaret hátán. A kislány közelebb lépett. - Maguk a kormánytól jöttek? - kérdezte. Amos lassan felállt. Otto nyugodt léptekkel a kislány és Margaret közé sétált. - Igen, kicsim, a kormánytól jöttünk. De honnan tudtad? - Mert a bátyám mondta, hogy el fognak jönni. Margaret a legszívesebben azonnal kirohant volna a házból. A kislányért jöttek, és

eszükbe sem jutott, hogy esetleg a család egy másik tagja is lehet fertőzött. - Óh, nem! - jajdult fel Amos. - Ti is érzitek a gázszagot? Most már Margaret orrát is megütötte a szag, amely a konyha irányából áradt feléjük. - Vigyék ki a kislányt! - mondta Otto. Halkan és nyugodtan beszélt, de ez

félreismerhetetlenül parancs volt. - Most! Margaret felállt, és három gyors lépéssel Missy mellett termett, ám ekkor

elbizonytalanodott. Nem akarta megérinteni a kislányt - mi van, ha ő is hordozza azokat a valamiket? Mi van, ha tévedtek, és a háromszögek fertőzők?

- Margaret! - sziszegte Otto. - Tűnjenek el innen! A nő végül nyugalmat erőltetett magára, és felvette a kislányt, de azonnal libabőrös is

lett az érintéstől. Lépett egyet az ajtó felé, de még mielőtt újra felemelhette volna a lábát, kivágódott a konyhaajtó.

A kisfiú sétált ki rajta, mindkét kezében patronos pisztollyal. A nyitott ajtón át kiömlő gáz miatt a szag sokkal töményebb lett.

A cowboykalapot a fején hagyta, az álarcot viszont nem. Csak egy szeme volt. A másik üregét teljesen kitöltötte egy a bőr alatt növekvő formátlan, kék csomó, amely óriási nagyra feszítette a szemhéjat és a szemöldököt. A csomó miatt a szemhéj állandóan nyitva volt, s jól látszott alatta a feketés, göcsörtös bőr. Bármi volt is az, a fiú szeme és szemhéja közé nőtt - a szeme valahol a mögött a… dolog mögött volt.

- Rosszak voltatok - közölte a kisfiú -, ezért most le kell lőnöm titeket. Amos elszáguldott Margaret mellett, és az ajtó felé tartott. A nő megperdült, és vele

rohant, a kislányt még mindig magához ölelve. A háta mögött nehéz léptek jelezték, hogy Otto ügynök szorosan a nyomában van.

Margaret kiért az ajtón, amikor meghallotta a patronok pukkanását: a fiú újra meg újra meghúzta a ravaszokat. A nőnek sikerült lejutnia az előterasz lépcsőin, mielőtt belobbant a gáz.

Nem volt nagy robbanás, inkább csak egy nagy vuuuffff hallatszott. Még az ablakok sem robbantak ki, csupán csörömpöltek egy kicsit. A nő tovább futott, és érezte a forróságot a hátán - a robbanás elmaradt ugyan, de a ház szinte azonnal kigyulladt, és a kisfiút elnyelték a felcsapó lángok.

40 KÉSZ A VACSORA Perry megrakta a tányérját, és sikerült vele úgy visszaugrálnia a kanapéhoz, hogy a

mártás és rizs keveréke nem potyogott a padlóra. Lerogyott a hívogató párnák közé, elfintorodott a lábán végighullámzó fájdalomtól, aztán megragadta a villát, és nekilátott az ételnek. Vajon ez lesz az utolsó étkezése?

A ragu nem volt elég sűrű, nem tapasztotta össze a rizst, így az étel inkább tartalmas leveshez hasonlított. Az íze viszont jó volt, és csillapította gyomra türelmetlen korgását. Úgy lapátolta be, mintha soha nem evett volna ehhez fogható finomságot. Mmm, hát nem esne jól most egy dupla hamburger, extra nagy adag sült krumplival? Vagy néhány Hostess sütemény? Egy Baby Ruth szelet? Vagy egy jó nagy marhasült brokkolival és fehér sajtos mártással? Nem is, fenébe az előbbiekkel, ami most a világon a legjobban esett volna, az egy nagy rakás puha taco a Taco Helltől. Azokat jól megkenné csípős mártással, és kérne hozzá egy óriási pohár Mountain Dew-t. Nem mintha ez a rizs rossz lett volna, csak éppen az állaga nem hasonlított az igazi szilárd ételére, a gyomra pedig úgy vágyott rá, hogy megtöltsék, mint egy vizes lufi egy forró nyári napon.

Nyár… Na, az kellemes évszak lenne a halálhoz. Az időzítése azonban szokás szerint megint csapnivaló volt. Elkaphatta volna ezt a „betegséget” tavasszal vagy nyáron, vagy legalább ősszel. Michiganben mindhárom évszak hihetetlenül szép volt. A mindenütt pompázó fák vagy harsogóan friss zöld leveleket hoztak, vagy a tél közeledtét jelző ezernyi látványos, drágakövek szikrázását idéző színben pompáztak. Nyáron is jó lett volna meghalni - Michigan csodálatosan zöld a városokon kívül, a megszámlálhatatlan vidéki útról nézve. Az állam északi részébe és a Kanada felé vezető autópályák fekete aszfaltcsíkja az erdők és a földek végtelen tengerében kígyózott.

Földek, erdők, mocsarak, víz… a Mount Pleasanttől Cheboyganig vezető háromórás autózás során szinte semmi sem jelentett változatosságot egy-egy elgázolt állaton és az autópálya melletti városkákon kívül, mint amilyen Gaylord. Néhány ház és jármű, melyek foltja gyorsan elhalványul a visszapillantó tükörben, ahogyan az ízetlen álmok oldódnak fel a pihentető alvás finom vajmártásában.

A nyár meleg volt, legalábbis a nyár eleje. Az évszak későbbi heteiben megmutatkozott Michigan mocsarainak igazi természete: megjelent a párás forróság, a ragacsos izzadság, a szúnyogok és törpeszúnyogok hada. De igazából ez sem okozott gondot, hiszen öt-tíz percnyi autózással bárhonnan elérhető volt egy tó. Odahaza a Mullet-tóban szokott úszkálni, s a hűvös víz elvette a nyomasztó hőség erejét. A vakítóan perzselő nap, amelynek sugarai vörösre égették a fehér testeket, s úgy tükröződtek vissza a víz színéről, mint ezernyi végtelenül fényes, apró szupernóva.

Amilyen tökéletes tudott lenni a nyár, olyan nyomasztó volt a tél. Persze, a tél is szép volt a maga módján: hólepte fák, fehérré varázsolt, erdők szegélyezte földek egy-egy farm épületével, amelyek szervesen illeszkedtek a tájba. A szépség azonban nem sokat számított, ha az ember töke lefagyott a hidegtől. Fenn, északon a tél legalább káprázatos volt. De az állam déli részén, ahová egyre többen költöztek, erdőket és földeket csak

munkába menet, az útról látott. Errefelé télen rémes volt az élet. Hideg. Fagyos. Nyirkos. Jeges. Sőt még a hó is mocskos volt, ahogy az út szélére kotorták, s halmai kavicsokkal kevert latyakká olvadtak. Előfordult olykor, hogy a legkisebb ágat és gallyat is kétujjnyi hó borította be, de a fák többnyire kopárak, barnák és élettelenek voltak. Ezért is szerette volna, hogy halála után elhamvasszák - nem tudta elképzelni, hogy az örökkévalóságot a michigani telek fagyott talajában töltse.

Erre tessék, az utolsó napjai a michigani télre esnek. Még ha megtalálnák is a Katonák, ugyan mit tehetnének érte? Milyen messzire haladt már ez a monoton daganat, amely úgy üvöltözött a fejében, mint egy durván belőtt prédikátor?

Az utolsó rizsszemeket is a szájába kotorta. - Elég fincsi, mi? - A tányért egyszerűen odalökte a dohányzóasztalra. A francba is,

elvégre haldoklik, akkor meg minek takarítson maga után, nem igaz? Magas, elmosódó hang kezdett zúgni a fejében…

mi nem izlelünk csupán felszívunk Csupán. Ehhez mit szólsz? A Kezdő Ötös szókincse kezd határozottan gazdagabbá

válni. Hátradőlt a párnák közé. Gyomrának korgása lassan elhalkult, majd meg is szűnt. Az

üres tévéképernyőre meredve egyszer csak felötlött benne a kérdés: most mit csináljon? A bizarr színjáték során eddig egyszer sem kellett a szórakozással törődnie. Vagy aludt,

vagy ájult volt, vagy a saját húsát vagdosta, mint egy Clive Barker-film eszelős szereplője, vagy a Kezdő Ötössel társalgott. Az egyetlen esetben, amikor megpróbált tévét nézni, a derék Columbo olyan bajba sodorta, hogy arra nem szívesen emlékezett vissza.

De ha a tévé szóba sem jöhet, mihez kezd most? Volt néhány, a munkahelyéről, tanulás céljából hazahozott számítógépes szakkönyve, de hülye lesz a hátralévő óráit azzal tölteni, hogy a Unix-rendszerek kezeléséről vagy a nyílt forráskód integrálásáról olvasgat. Pedig szívesen olvasott volna valamit, ami akár csak pár percre is, de eltereli a figyelmét erről a rémes helyzetről.

Nagyjából a harmadán volt túl Stephen King Ragyogásának, de már hetek óta nem vette kézbe a könyvet. Nos, most itt volt a remek alkalom. Úgysem ment sehová. Ha belemerül a könyvbe, akkor talán az agya nem fog azon zakatolni, hogyan ne gondoljon a Katonákra (és hogy milyen hangos lenne az ordítozás, ha mégis gondolna rájuk).

Előbb azonban el kellett tüntetnie kezéről és arcáról a spagettiszósz maradványait. A vacsora kissé lucskosra sikerült. A pólóján éktelenkedő foltok nagyon nem tudták érdekelni, de az a ragadós, tapadós érzés az arcán elvonta volna a figyelmét. Lassan felállt, kiszökdécselt a fürdőszobába, s közben azon járt az esze, hogy ha már úgyis járkál, tehetne egy újabb kitérőt a tylenolos fiola felé. Megint egyre jobban sajgott a lába.

Addig folyatta a meleg vizet, amíg az csaknem égetően forró lett, aztán kezet és arcot mosott. A tükörből rámeredő nedves arcát látva megint csak George Romero klasszikusa, Az élőhalottak éjszakája jutott az eszébe. Simán elment volna a járkáló zombik egyikének: bőrének beteges, szürke színe volt, véreres szeme alatt csúf karikák sötétlettek, haja lucskos és kócos volt.

Azért pozitív változások is akadtak. Eltűnt például a pocakja. Izmai évek óta először szépen rajzolódtak ki a bőre alatt. Még a „kockás” hasizmok is kezdtek ismét láthatóvá

válni. Legalább hat kilót - csupa zsírt - adott le az elmúlt néhány napban. Megmozgatta a karját, és elégedetten figyelte, hogyan húzódik össze deltaizma, miként hullámzanak az egyes izomrostok.

Kibaszottul jó fogyókúra. Megnézném, hogyan versenyez ezzel Richard Simmons. Volt persze más látnivaló is az izmain kívül. Jó ideje nem nézte már meg egyik

háromszöget sem. Talán még nagyobbak lettek, talán fokozatosan növekedtek, ahogy folytatták menetelésüket a Perry-csúcs felé.

Meg kellett győződnie a helyzetről. Legkönnyebben a nyaka közelében lévőhöz fért hozzá. Lejjebb húzta a póló nyakát,

láthatóvá téve az alatta lévő háromszöget. Valamivel a kulcscsont felett, a trapézizom közelében talált magának helyet.

Ez volt az első izom, amelyiknek megtanulta a nevét. Gyerekkorában apja előszeretettel markolta meg a trapézizmot, olyan bénító erővel, hogy ahhoz képest Mr. Spock kis idegcsípése semmiségnek tűnt. Öregem, az hogy fájt! Apus a csípést általában olyan mondatokkal kísérte, mint „ez az én házam, és az én szabályaim szerint fogsz élni benne”, vagy az elmaradhatatlan „fegyelmet kell tanulnod”.

Perry gyorsan félresöpörte az apjával kapcsolatos gondolatokat, és inkább a háromszögre fordította a figyelmét. Kékebb volt, leginkább egy friss tetoválásra hasonlított, nem pedig elhalványultra, és a körvonalai is élesebbé váltak. Ahogy az izmai szinte óráról órára egyre jobban kirajzolódtak, ugyanúgy a háromszög érdes felszíne is mind jobban látszott a bőre alatt. Szabad kezével megbökte a bőrt: határozottan keményebb volt. A mosdó felett előrehajolt, amíg arca alig tizenöt centiméterre volt a tükörtől, s minden eddiginél alaposabban szemügyre vette a kis hódítók egyikét.

Jól megnézte magának a széleit. A réseket. A kékes színt. Bőrének pórusait, amelyek még mindig teljesen normálisnak tűntek, leszámítva azt a dolgot alatta. Feltűnt neki, milyen sok kékes színű vonal fut ki a háromszögből. Elhasznált vér, amelyből már felvették az oxigént. Ugyanolyan színű, mint csuklójának kis vénái. Ezért tűnhettek a háromszögek is kéknek: az oxigént a farkukon vagy micsodájukon keresztül vették fel, az ő véréből, aztán a vér szépen felfelé haladt a kis testben, míg végül, immár oxigéntartalma nélkül felül, a bőr alatt került vissza Perry szervezetébe. Teljesen logikus.

A rések sokkal fejlettebbnek látszottak, mint amikor a legutóbb nézte meg őket. Kissé ki is dudorodtak, majdnem úgy, mintha vékony ajka lett volna, vagy még inkább, mintha… mintha…

Eszébe villant a hangjuk egy foszlánya: nem, mi nem látunk… még nem. Még nem. - Óh, istenem, kérlek, ne az legyen, aminek gondolom! A három rés kinyílt, láthatóvá téve az alattuk lévő fekete, fényes felületeket. Ha pedig

netán kétségei lettek volna afelől, hogy mire szolgálnak, azok rögtön eltűntek, ahogy a három pár szemhéj tökéletes összhangban pislogott egyet.

Perry a kulcscsontját nézte, és a kulcscsontja visszanézett rá. - A kurva anyádat! - nyögte ki Perry, és hangjában ismét pánik bujkált. Mikor hagyják

már abba a növekedést? Mi lesz a következő lépés? Apró kezeket és lábakat vagy karmokat és farkakat növesztenek?

Gyorsan, felszínesen kapkodta a levegőt. Szeme előtt elhomályosodott a világ, s úgy

tűnt, hogy az elméje pihenőt tartott. A szökdelés mostanra olyan megszokottá vált a számára, hogy félig önkívületi állapotában sikerült visszajutnia a kanapéhoz, és lezuttyanni rá.

Az agya „robotpilótával” működött, úgy pörgött, mint holmi végtelen mozifilm, miközben Perry hátradőlve, tehetetlenül figyelte, de nem válthatott csatornát, és nem is vehette le tekintetét a villódzó képekről.

Eszébe jutott egy műsor, amelyet nemrég látott valamelyik ismeretterjesztő csatornán. Van egy darázsfaj, egy aljas kis rohadék, ami csak egy bizonyos fajhoz tartozó hernyót támad meg. De nem öli meg, hogyisne, csak megbénítja a hernyót egy kis időre, s ez alatt belepetézik a hernyóba. A testébe, köszönjük szépen! A darázs ezután dolga végeztével elrepült. A hernyó nemsokára felébredt, és folytatta levélmajszoló életét, mit sem tudva a beleiben inkubálódó alattomos betegségről.

Ez volt a legborzalmasabb dolog, amit Perry valaha látott. A darázs petéi kikeltek, de nem érték be azzal, hogy a bőrt felrepesztve távozzanak, nem…

Kiették magukat a hernyóból. Miután kikeltek a petékből, a kis darázslárvák a hernyó belső részeivel táplálkoztak -

és növekedtek. A hernyó küszködött az életéért, de tehetetlen volt az őt belülről felfaló lárvákkal szemben. A hernyó bőre kidagadt, hullámzott és mozgott, ahogy a lárvák kitartóan faltak odabent, s módszeresen elfogyasztották a hordozó beleit. Ugyanolyan lassú és gépies precizitással táplálkoztak, ahogyan a hernyó a leveleket ette. Undorító volt, olyan, mint egy élő daganat. De még ez sem volt elég: a lárvák valami módon tudták, mit egyenek; elfogyasztották a zsírszövetet és a belső szerveket, de a szívet és az agyat nem bántották, hogy mozgó büféasztaluk a lehető legtovább kitartson.

A lárvákat az evolúció olyan tökéletessé tette, hogy nem ölték meg a hernyót, amíg be nem fejeződött a növekedésük - ahogy hullámzó mozdulatokkal kibújtak a hernyó bőre alól, az elfogyasztott belsőségektől nedvesen csillogó testtel, áldozatuk még mindig tekergett és rángatódzott. Elképesztő, de még mindig élt azok után, hogy a belső szerveit úgy behabzsolták, mint a vasárnapi reggeli svédasztalt a Big Boynál.

Vajon ez várt Perryre is? Belülről falták fel? Ha így lett volna, akkor miért kiabáltak vele mindig, hogy egyen? Nem akarták átvenni a hatalmat az elméje felett, ez nyilvánvaló volt - ha képesek lennének rá, akkor nem volna szükségük szemre, nem igaz? De persze lehet, hogy ez csak az első lépés: ha szemet növesztenek, miért ne növeszthetnének szájat? És fogakat?

Lecsillapította magát, összpontosításra és logikus gondolkozásra kényszerítve elméjét. Végül is, tanult ember volt. Főiskolás úrfi, ahogyan apus mondaná. Csak gondolkoznia kellett, s akkor talán sikerül valamiféle választ találnia.

Egyszerűen nem volt elegendő információja ahhoz, hogy bármilyen hipotézist felállítson. Nem voltak támpontjai. Ez az ügy még Columbónak is túl nagy falat lett volna. No persze Columbo eljátszotta volna a bumfordi bohócot, s így járt volna túl a mézesmázos stílusú, gazdag gyilkosok eszén. Columbo hagyta volna, hogy ostobának tűnjön, feltűnően viselte volna gyengeségét, hogy célpontjai magabiztossága egyre csak növekedjen, míg végül el nem követnek egy hibát, egy egészen apró, az átlag számára észrevehetetlen hibát, ami nem kerüli el Columbo kancsal tekintetét. Neki is ezt kellett csinálnia: megjátszani a hülyét, hogy szóra bírja őket.

- Hé, nyavalyások! hé hello - Mit akarok tőlem? hogy érted hogy mit akarunk - Miért vagytok a testemben? azt nem tudjuk Ennyit a detektívmunkáról. Most már tényleg nem tudott mit csinálni, csak ülni. Ülni

és várni. Nem volt egyéb, mint két lábon járó, beszélő svédasztal. Ülni és várni. Ülni és hallgatni.

Hagyod, hogy így kibabráljanak veled, fiú? Egy másik hang… az apja hangja. Nem valódi hang, nem a fejében beszélt, mint a

háromszögek, csak egy emlékvolt. Nem, nem is emlék, egy fantom. Az apja hangja, mintha apjának szelleme most is vele lenne.

- Nem, apus - mondta Perry metsző hangon. - Nem hagyom, hogy kibabráljanak velem.

Mutatóujját a póló gallérjába akasztotta, és nagyot rántott rajta, amitől a szövet beszakadt, s feltárult alatta a kulcscsontján növekvő háromszög. Nem látta, de tudta, hogy a dermesztően fekete szemek szorgalmasan pislognak, felmérik a nappalit és a kacatokat, amelyeket Perry a főiskola óta gyűjtött.

A villa még mindig a tányéron hevert, fogain itt-ott spagettiszósz-csíkok piroslottak. Ősemberi vadsággal markolta meg, s gyilkos tőrként tartotta. Kurta nevetés hagyta el a száját, ahogy eszébe jutott egy régi, általános iskolában hallott vicc csattanója:

- Nesze a villám, haver! Teljes erőből a trapézizmába döfte a villát. A középső fog nedves, roppanó hang

kíséretében szaladt át az egyik fekete szemen. A fogak megcsúsztak a lapockáján, majd a trapézizom hátsó oldalán jöttek ki, két piros

és lila folyadéksugár kíséretében, amelyek a kanapé vékonyra kopott kárpitjára fröccsentek. Nem volt biztos benne, hogy érezte. Nem kellett felordítania fájdalmában - a háromszögek megtették ezt helyette.

Valójában nem is ordítás volt, inkább csak zaj. Hangos zaj. Kibaszottul hangos zaj. Úgy szólt, mintha légvédelmi szirénát gyömöszöltek volna a hallójáratába, közvetlenül a dobhártyája elé. Legurult a kanapéról, s fejét ide-oda rángatta a hirtelen rátörő gyötrelemtől.

A hátára fordult, felnyúlt, megragadta a villát, csavart egyet rajta, és ferdén felfelé még mélyebbre nyomta a vállába.

Nem tudhatta, hogy e mozdulat közben a villa fogai csinos kis lyukat ütöttek a háromszög fő idegdúcán, közvetlenül a lapos fej alatt, azonnal hatástalanítva a teremtményt. Perry megmutatta, hogy nem holmi nyámnyila alak, vele nem lehet kibabrálni, ő Ijesztő Perry Dawsey, aki most megint valagakat rúg szét.

- Rohadékok! - Perry az eddigieknél is hangosabban üvöltött, talán azért, mert hallani akarta a saját hangját a fejében dübörgő, borzalmas halálsikoly felett. - Ez hogy tetszik? Milyen érzés?

hagyd abba hagyd abba hagyd abba hagyd abba

- Lófaszt fogom abbahagyni! Na milyen érzés? Milyen érzés? - A könnyek valahogy utat találtak maguknak Perry szorosan összezárt szemhéján keresztül. Fájdalom járta át a testét, de a tudata semmit sem érzett belőle.

rohadék ezért megfizetsz hagyd abba hagyd abba - Ezt kapd ki, bébi! - Perry úgy nyakalta a fájdalmat, mint az alkoholista a pult alól vett

első palack szeszt. - Ezt most elintézem, aztán hívom a Katonákat, hogy kapják el a többit! - Ismét csavart egyet a villán, és mondani akart valamit, de elakadt a szava, ahogy a fogak mélyen egy ínba hatoltak. Elkövette azt a súlyos hibát, hogy engedett a fájdalomnak, és hasztalan tiltakozásként fetrengeni kezdett a padlón - a válla és a villa nyele a kanapé elülső oldalának ütközött, ami még mélyebbre nyomta a fogakat.

HAGYD ABBA HAGYD ABBA Perry megpróbálta kinyitni a szemét, de összefüggő kép helyett csak villanásokat

látott, mintha szaggatott diszkóvilágítása lett volna a szobájának. A fejében üvöltő sziréna elviselhetetlen volt. Megint veszített, ezt már belátta, de egyetlen szót sem bírt kinyögni. Nem tudta

HAGYD ABBA megmondani nekik, mennyire sajnálja, HAGYD ABBA nem tudta elmondani apusnak, hogy jó lesz, HAGYD ABBA nem tudott könyörögni apusnak, hogy az ég szerelmére, ne tépázza már tovább az

agyát! HAGYD ABBA HAGYD ABBA HAGYD A teste elernyedt, nem mozdult, és nem hallotta a mennyezet felől hallatszó dühös

dobogást sem.

41 ÜDV, SZOMSZÉD! Al Turner a sarkával dobogott a padlón. Elege lett ebből a szarságból. Még egyet

dobbantott, és az ordítozás elhallgatott. Szórakozottan megvakarta jókora, szőrös hasát, aztán egyik kezét a bokszeralsóba

csúsztatta, hogy megvakarja izzadt fenekét is. Embert küldeni a Holdra, arra képesek, de arra nem, hogy megszüntessék az égető érzést a segglyukánál. Logikus.

Mi a fene üthetett abba a kölyökbe? Így ordítozni! Eddig mindig olyan csendes volt, Al szinte észre sem vette. Alig gondolt rá, legalábbis azóta, hogy beköltözött, és megtudta: maga „Ijesztő” Perry Dawsey az alsó szomszédja. Lement, és bemutatkozott, dedikáltatott egy labdát az unokaöccsének, meg pár Michigani Egyetem címert viselő pólót saját magának. Dawsey elmosolyodott, mintha csak meglepődött volna azon, hogy

bárkit is érdekelhet az aláírása. Aztán a mosoly eltűnt, amikor Al arra kérte, adjon autogramot a kupadöntőre gyártott pólóra is. Ez persze faragatlanság volt, de hát Al nem az a fajta fickó, aki illemtanórákra jár, hogy megtanulja a jó modort.

Nem számított rá, hogy Dawsey ilyen óriási lesz. Igaz, a futballisták a tévében mind nagynak látszanak, de mellettük állni egészen más volt. A kölyök egy kibaszott szörnyeteg. Al kis ideig eljátszott a gondolattal, hogy a futballszezonban szombatonként Perryvel járhatna a bárba, hogy megnézzék a meccseket. Erre aztán irigykedne Jerry a munkahelyén. Al Turner tök lazán együtt lóg minden idők egyik legnagyobb - ha ugyan nem a legnagyobb - hátvédjével, aki a kék-sárga mezt viselte. De aztán egy csapásra elvetette az ötletet, amikor találkozott a kölyökkel. Dawsey mellett állva Al kábé hétévesnek érezte magát. Már egyáltalán nem akart együtt sörözni ezzel a torzszülöttel. Olyan volt, mint azok az ismeretterjesztő filmek a nagymacskákról - a tévében nézve remek, mindaddig, amíg nem találkozol szembe eggyel a kibaszott dzsungelben.

Al összerándult, ahogy a segglyuka ismét égni kezdett. Mintha csak izzó piszkavasat nyomtak volna fel oda. Elfintorodott, és vakaródzott egyet. Ez a szarság még a pápa agyát is felbaszta volna, és Dawsey ordítórohamai egyáltalán nem tettek jót a hangulatának.

42 A HELYI ERŐK Dew tapasztalatai szerint a helyi zsaruk ritkán néztek ki vidám fickóknak. De hogy ezek

a helyi zsaruk? Nos, ők egyenesen kattantnak tűntek. Az Ann Arbor-i rendőrségnek három kocsija is állt Nguyen háza előtt. Felhajtottak a fűre meg a járdára, ügyet sem vetve az út szélén parkoló három szürke furgonra. A rendőrautók utasai most a járdán és a letaposott havon ácsorogtak, s onnan néztek fel két városi álcázó ruhát viselő, P90-esekkel felfegyverzett férfira. Dew parancsot adott az egyes osztag négy tagjának, hogy vegyék le a Racal-öltözéket, s őrködjenek a bejáratoknál - kettő elöl, kettő hátul. A dühös helyi zsaruk általában eléggé veszélyesnek tűntek, Dew emberei viszont úgy festettek, mint akiknek egyre megy, hogy megölnek valakit, vagy finganak egyet.

A hat Ann Arbor-i zsaru azért volt felpaprikázva, mert nem mehettek be a házba, és nem is mondtak nekik semmit. Csak azt tudták, hogy halálos áldozatok vannak az ő területükön, de a kormány néhány embere nem engedi, hogy tegyék a dolgukat. Az esethez már öt kocsi érkezett: az itt lévő három, plusz egy-egy a Cherry Street két végében, forgalomelterelés céljából.

Egy kék Ford hajtott át komótosan a keleti útlezáráson, majd a ház elé gördült. Barna sportdzsekit viselő, hordómellkasú férfi szállt ki belőle, és határozott léptekkel Dew felé indult. Ötven, talán ötvenöt éves lehetett. Ő sem látszott valami jókedvűnek. Állkapcsa olyan erős és lekerekített volt, hogy rajzfilmfigurának is beillett volna.

- Maga Dew Phillips? Dew bólintott. - Bob Zimmer nyomozó vagyok az Ann Arbor-i rendőrségtől. Kezet fogtak.

- Hol a főnöke, Bob? - A városon kívül, egy terrorelhárítási konferencián - felelte Zimmer. - Addig én

helyettesítem. - Terrorelhárítási konferencián? Jól hangzik. - Nézze, Phillips - mondta Zimmer -, nem tudom, mi a szar folyik itt, és amúgy is

elbaszott egy napom van. Az előbb hívtak ki egy gázrobbanáshoz, ahol meghalt egy nő meg a fia. Odafelé menet felhívott a főnököm, utána meg a polgármester, és közölték, hogy a szövetségiek vették a kezükbe az ügyet, és hogy valami Dew Phillips nevű szövetségi seggfej vezeti őket.

- A polgármester seggfejnek nevezett? - szólt közbe Dew. - A kormányzót még csak megérteném, de a polgármester… ez igazán fáj.

Zimmer pislogott néhányat. - Ez most vicc volt? - Csak egy kis tréfa. - Nem vagyok tréfás kedvemben - mordult fel Zimmer. - Amikor odaértem a nő

házához, ott állt négy szövetségis vegyvédelmi ruhában, és közölték, hogy meg kell várniuk, amíg kialszik a tűz, hogy aztán gyorsan átvizsgálhassák a helyszínt. Azután felhívott a kibaszott Egyesült Államok kibaszott igazságügy-minisztere, azután pedig megtudtam, hogy egy másik házat is lezártak, és nem engedik be oda az embereimet.

- Jó sokat telefonált - jegyezte meg Dew. - Remélem, nem fogyott le a pénz a kártyájáról.

Zimmer szeme összeszűkült. - Azt ajánlom, hagyja abba a viccelődést, Phillips. Dew elmosolyodott. - Bocsásson meg nekem, ez afféle akasztófahumor. Ha nem nevetnék, akkor sírnék.

Tehát felhívott pár embert, beszélt velük, és most már tudja, hogy itt én parancsolok. Zimmer biccentett. - Igen, de mondja már el, mi történt ebben a házban! Úgy hallottuk, több halálos

áldozat is van. Egyetemisták. Mi a szar ez az egész? - Nem érdekes. A nyomozó előbbre lépett, s az orra kis híján Dew orrához ért. A hirtelen mozdulat

meglepte Dew-t, de állta a sarat. - Bassza meg, Phillips! - suttogta Zimmer olyan halkan, hogy az alig öt méterre álló

helyi rendőrök ne hallhassák meg. - Nem érdekel, ki telefonált. A főnököm rendes pasas, ő biztosan mindenben együttműködne magával, még a seggét is kinyalná. De én? Én ostoba vagyok, és olyan bunyókba is belemegyek, amelyekben nem győzhetek.

- Ez a hitvallás jól mutathat a karácsonyi üdvözlőlapjain - mondta Dew. - Na, és mit szólna ehhez: a nevem Bob Zimmer, és minden vágyam, hogy kirúgassam magam.

Most Zimmeren volt a mosolygás sora. - Öreg vagyok, a házamat rég kifizettem, és okosan fektettem be a pénzemet - ha

kirúgat, mindennap pecázni fogok. Nyilvánvalóan nagyvárosias modorom talán meglepi, de nem hív fel mindennap az igazságügy-miniszter, hogy az egészségemről érdeklődjön. Tudni akarom, mekkora veszélyben vannak az embereim és a városom.

Ha mindaz, ami eddig történt, nem lett volna elég, itt volt még ez is. Egy ember, akit

Dew nem tudott megfélemlíteni. A fickót elsősorban az emberei biztonsága érdekelte, és a saját karrierje csak utána következett. Dew tudta, hogy semmit sem kell Zimmernek mondania, sőt semmit sem kellene mondania neki, de már eddig is volt két Ann Arbor-i esetük: ha tényleg ez az a hely, ahol szétfröccsen a szar, akkor Dew-nak nem árt néhány helyismerettel is bíró szövetséges.

Tett egy fél lépést hátra, hogy feloldja a patthelyzetet. - Szar ügy, Bob, nagyon szar. Hat halott kölyök van odabent. Zimmer ajka vicsorra húzódott. Ő is halkan beszélt, hogy jelezze: amit most hall, azt

lényegében megtartja magának. - Hat? Ha ez is egy újabb vicc, akkor mondja gyorsan, hogy bedőltél! Dew megrázta a fejét. - Hat. Négyet agyonlőttek, és előzőleg valószínűleg meg is kínozták őket. Egyet

biztosan megkínoztak, és valószínűleg kalapáccsal verték agyon. - Te szentséges atyaúristen! Ez eddig öt. A hatodik? - Az elkövető magával is végzett - válaszolta Dew, aztán hirtelen megszállta az ihlet. -

Nem tudhatjuk, voltak-e tettestársai. - Azt akarja mondani, hogy a többi kattant szabadon mászkál? Ezért voltak az emberei

a másik háznál? - Nem vagyunk biztosak benne. Amint többet tudunk erről, azonnal tájékoztatjuk. - De miért? - faggatódzott tovább Zimmer. - Miért vonták be a szövetségieket? - A halott fegyveres kapcsolatban állhat egy terrorista sejttel. Értesüléseink szerint egy

bombán dolgozott. A ház többi lakója talán rájött a dologra, de az is lehet, hogy benne voltak.

- Oké, de mi köze ennek a terrorista sejtnek egy fiatal anyához és a fiához? - Nem tudjuk - mondta Dew. - Ennél többet kell mondania! - Nem, Bob, kurvára nem kell. Már azzal is túlléptem a hatáskörömet, hogy ennyit

elmondtam. Úgyhogy ne erőltesse! Zimmer egy pillanatra félrenézett, azután bólintott. - Rendben. Mit kér tőlünk? - Még egy órát, aztán maguké a helyszín. Hamarosan ideér egy másik kocsink, egy

ügynökkel és két szakértővel, akik ellenőrzik, nincsenek-e biológiai ágensek a házban. - Biológiai ágensek? Mint a lépfene meg ilyesmik? Dew a fejét rázta. - Nem tudjuk. Felállítunk egy átmeneti laboratóriumot a klinikán, és oda viszünk

legalább egy áldozatot. Ha a tojásfejűek végeztek a vizsgálattal, azonosíthatja a kölyköket, és felhívhatja a szüleiket.

Zimmer hatalmas állkapcsának valamennyi izma rángatódzott. - Minden segítséget megkapnak tőlünk, amit csak kérnek. És ha megtalálják azt a

gennyládát, aki felelős ezért… nos, mi szívesen kezelésbe vesszük.

43

A MÉREGPIRULA (MÁSODIK RÉSZ) A kulcscsonton lévő háromszög bezárult. A villa túl sok kárt tett benne, és a magonc

egyszerűen kikapcsolódott. Amikor elpusztult, leállt a leolvasógömbök kérges sapkáját fenntartó vegyület termelése is. A gömbökben lévő gyilkos katalizátor tovább folytatta a sapka feloldását - csakhogy most már semmi sem pótolta az elfogyott anyagot.

A leolvasógömbök egymás után felnyíltak, és a katalizátort a háromszög testébe ürítették.

A katalizátor két reakciót segített elő: egyrészt a cellulóz lebontását, másrészt az apoptózist.

Az apoptózis a test sejtjeinek önmegsemmisítése. Rendes körülmények között ez helyénvaló. Nap mint nap sejtek milliárdjai „döntenek” az önmegsemmisítésről, mivel megsérülnek, megfertőződnek, vagy hasznos élettartamuk végéhez érnek. A folyamatot sejten kívüli hatások is elindíthatják, például az immunrendszer reakciói. A szervezet minden egyes sejtje hordozza az önmegsemmisítő kódot.

A katalizátor, ahány sejttel csak érintkezett, mindegyikben bekapcsolta ezt a kódot. Amikor ezek a sejtek szétestek, és sejtplazmájuk a környezetükbe került, az

önmegsemmisítés jelzését is továbbították. Az eredmény? Elfolyósodás. Lassan kezdődött, néhány sejt itt, néhány sejt ott, ám

ahogy minden sejt „megfertőzte” a körülötte lévőket is, a folyamat exponenciálisan gyorsult, s negyvennyolc óra alatt egy egész emberi testet is képes lett volna elpusztítani.

A hordozó szerencséjére a még megmaradt háromszögek tovább termelték azt a vegyületet, amely a saját leolvasógömbjeik sapkájának újratermelése mellett az apoptózis láncreakciójának nagy részét is ellensúlyozta. A hordozó balszerencséjére azonban a kulcscsontjánál összegyűlt katalizátor koncentrációja túl nagy volt ahhoz, hogy meg lehessen állítani.

A cellulóz lassan lebomlott, a sejtek megsemmisítették önmagukat, s kezdetét vette az elfolyósodás.

Vele együtt pedig a rothadás is megkezdődött…

44 IMPRESSZIONIZMUS - Gyerünk, doktor - Clarence Otto hangja elvékonyodva szólt Margaret

Racal-öltözékének sisakhangszórójában. - Szedje össze magát! Most nincs időnk a rosszulléteire!

Margaret kibotorkált a nappaliból, de csak Clarence Otto segítségével. Az ügynök is Racal-öltözéket viselt, és a két ruha összeérő anyaga súrlódó hangokat adott, ahogy Otto kitámogatta őt. Rengeteg holttestet látott már, de a három székhez kötözött, püffedt arcú, kékeszöld bőrű egyetemista felfúvódott hullája a nappaliban minden várakozását felülmúlta. Ráadásul nem sokkal korábban ott volt az a kisfiú - az a fertőzött, szánni való, eszelős kisfiú aki elevenen elégette magát. Az egyetlen pozitív az egészben az volt, hogy Dew embereinek sikerült beadniuk a fedősztorit. Egyszerű gázszivárgás, nincs itt semmi

látnivaló, csak két holttest, kérem, haladjanak tovább! Amos az egyetem klinikájára, az ideiglenes biohazard-laboratóriumba vitte a kislányt.

Margaret elképzelni sem nagyon tudta, mennyire retteghet a gyermek - megpróbálták ugyan elérni az apját, de egyelőre sikertelenül. Később Amos ki fogja kérdezni, de végső soron csak egy kislány volt, aki fel sem fogta, hogy a mamája már két napja halott.

Margaret esetlenül nézte át a hat fotót, amelyeket az egyetemi igazolványképekről nagyítottak fel. Hat mosolygó arc, amelyek soha többé nem mosolyognak már. Az egyik képet tovább nézte a többinél. A sok erőltetett mosoly után végre egy szívből jövő. Igazi ritkaságot tartott a kezében, egy kitűnő igazolványképet, amely az illető személyiségét is visszaadta. Alatta ott volt a név is: Kiet Nguyen.

A gyilkos. Megkocogtatták a vállát. Hátrafordult. Dew Phillips állt mögötte. Most sem viselt

védőruhát - ő volt az egyetlen civil ruhás a Racal-öltözéket viselő katonáktól és ügynököktől nyüzsgő házban.

- Már lefényképeztettem mindent - mondta a férfi. - Jöjjön velem az emeletre. Azt hiszem, ezt látnia kell.

Otto és Margaret fellépkedett a nyikorgó lépcsőn, és Dew-t követve egy hálószobába jutottak. Bent egy Racal-ruhás fotós számolatlanul készítette a fényképeket egy újabb, székhez kötözött holttestről. Ez nem volt annyira felfúvódva, mint a többi, nyilván később ölték meg. De a hiányzó kéz- és lábfejek, a koponyából kiálló kalapácsnyél, a padlón heverő rücskös csontváz…

Mikor lesz már vége ennek? Egyáltalán vége lesz valaha? - Nem arra gondolok - mutatott Dew a csontváz felé -, hanem azokra. - Hüvelykujjával

a fal felé bökött. A falat vázlatok és festmények borították. Margaret gyorsan megfordult, és új

szemmel nézett körül a szobában. Mindenütt festményeket és vázlatokat látott. Egy művész szobájában voltak. Visszafordult a szoba hátsó fala felé, amelyet három vászonra készült, egyenként hatvanszor kilencven centiméteres festmény uralt.

Az első az amerikai egydolláros hátsó oldalán látható piramisszerűséget ábrázolta, jócskán felnagyítva. A részletekben gazdag képen jól látszott a zöld különböző árnyalataival megfestett kör. Valaki egy egydollárost tűzött a falra úgy, hogy a hátsó oldala látszódjon - nyilván összehasonlítás céljából. Két dolog azonban rögtön feltűnt a képen. Az első a piramis csúcsán fénylő szem volt. A képen nem egy háromszögletű szem látszott, hanem három fénylő szem, egy háromszög három csúcsán. A másik változás a piramis alatti latin szövegben volt felfedezhető. Az eredeti Novus ordo seclorum („a korok új rendje”) helyett az állt ott: E unum pluribus. Az Alapító Atyák klasszikus mottója: „Sokból egy”.

A második festmény sietősebben készülhetett, mert nem volt annyira kidolgozva. Fekete festék a fehér vásznon. Két stilizált fa, talán tölgy vagy juhar nyúlt az ágaival egymás felé. Közöttük, a földön, egyetlen kék háromszög volt.

A harmadik, a fal közepén függő festményt viszont szédítőnek találta. Testek csavarodtak össze. Nem, nem is egész testek, hanem testrészek. Itt egy könyökből levágott kar, ott egy csípőben és térdben is elszakított comb, s a tépett húscafatokból sűrű vér csepeg a földre. Szörnyű, kifacsart testek, a köréjük tekert szögesdróttal

összefogva, amely véres sebeket ejt napbarnított bőrükön. Az összes testet és testrészt kékesfekete háromszögek díszítették, bár inkább tetováláshoz hasonlítottak, mint a bőrben vagy a bőr alatt lévő dolgokhoz. Néhány arc nézett ki a képből - némelyikük halott, a többi élő, és kétségbeesetten ordító. Az egyik férfi nyitott szájának is szögesdrót feszült, szemét szorosra zárta a kín.

A testek mintegy építőanyagul szolgáltak egy szenvedésből, félelemből és halálból álló ívhez. Az ív felfelé emelkedett, majd finoman jobbra hajolva tűnt ki a képből. Margaret akaratlanul is a vásznon kívülre nézett, szeme tovább kísérte az ívet. A háttérben egy másik ív leszálló szára volt kivehető - illetve több ívé, legalább kettőé, de a festő akár jóval többet is odaképzelhetett.

Egyszer csak rádöbbent, hogy az arcok közül kettő - és a barnás bőrszín alapján jó néhány testrész is - maga Kiet Nguyen volt.

- Íme, az önarcképed - sóhajtott Margaret. - Szóval ezzel töltötted az idődet, mielőtt meggyilkoltad azokat a srácokat.

- Ez Nguyen? - kérdezte Otto. - Biztos benne? Margaret a kezébe nyomta a fényképet. - A nyavalyás - mondta Otto, ahogy a festményről a fényképre, aztán a fényképről a

festményre nézett. - Az ördögbe, doktor, de jó szeme van. Na jó, ha ez Nguyen, akkor kik a többiek? A nő lassan bólogatott a Racal-öltözékben. Kezdett hozzászokni ahhoz, hogy Otto

mindig képes feltenni a nyilvánvaló kérdést, és felismerni az egyszerű összefüggéseket, amelyek neki és Amosnak talán elkerülik a figyelmét.

- Óh, istenem! - szólalt meg nemsokára, és egy arcra mutatott az ív felső részén. Ez fejjel lefelé állt, s egy fehér ember testéhez kapcsolódott, de csak a fej és a váll látszott, a többi rész a vásznon kívülre került volna.

- Az ott Martin Brewbaker? A név hallatán Dew is odasietett, és közel hajolva kezdte tanulmányozni a festményt. - Az istenit - mondta végül -, ez tényleg az az eszelős. De honnan a fenéből ismerhette

Nguyen? Margaret megrázta a fejét. - Nem hinném, hogy ismerte, Dew. - Már hogy ne ismerte volna? - köpött ki Dew. - Itt van az orrom előtt Brewbaker arca,

a kölyök őt festette meg, biztos vagyok benne. - Jól látom, hogy az Gary Leeland? - mutatott Otto a vászonra. Margaret és Dew közelebb hajolt. - Szent ég! - szólaltak meg egyszerre. A nő odaintette a fotóst. - Fotózza le nekem ezt, és az összes részletét is külön-külön. A képeket magammal

viszem! Sarkon fordult, hogy távozzon, de megtorpant. Valami nyugtalanította a

dollárpiramisnál. Visszament, és a festménytől alig fél méterre állt meg. Valami nem stimmelt a latin felirattal.

Nguyen azt festette oda, hogy E unum pluribus. Csakhogy ez így nem helyes. A latinban a „sokból egy” az E pluribus unum.

De ha megfordítjuk a latin kifejezést, és E unum pluribust csinálunk belőle, akkor mit kapunk?

Egyből sok.

45 A NAPPALI PADLÓJA Nem emlékezett, ki énekelte a dalt, de tudta a szövegét. „ Valaki kopogtat az ajtón, valaki nyomja a csengőt. Valaki kopogtat az ajtón, valaki

nyomja a csengőt.” Perry sötét folyosón találta magát, és a hullámzó dallam nemcsak hanggal töltötte be

a teret, de figyelmeztetésként is szolgált. Úgy tűnt, az egész hely él, és valamiféle ritmusra lüktet; inkább óriási torokra emlékeztette, mint folyosóra. A végében egyetlen ajtó volt szivacsos, korhadt zöld fából, amelyet visszataszító nyálka borított. Az ajtó egy ütemre lüktetett a szívével. Élő dolog volt, vagy legalábbis az lehetett egykor.

Vagy talán… talán az alkalomra várt, hogy életre keljen. Tudta, hogy álmodik, ennek ellenére halálos rémület kerítette hatalmába. Ha az

ébrenlét órái borzalmas rémálomra hasonlítanak, s az ember már a valóságban sem hisz, akkor nem nehéz megijedni az álmoktól.

Perry elindult az ajtó felé. Valami kimondhatatlan szörnyűség lapult mögötte, valami nedves, meleg, ami csak az alkalomra várt, hogy dühönghessen, gyilkolhasson, és az uralma alá hajtsa. A kilincs felé nyúlt, a kilincs pedig őfelé; hosszú, vastag, fekete tapogató volt, mely körülfonta a karját, és behúzta a szivacsos, zöld fába. Perry ellenállt, de hiába küzdött minden erejével, a tapogató úgy rántotta előre, mint dühös apa a gyermekét.

Az ajtó nem nyílt ki, hanem magába szippantotta, élvezte a váratlan lakomát. A zöld fa körülölelte, és a nyirkos rothadás simogatta. Perry sikoltani próbált, de a nedvedző tapogató a szájába nyomakodott, elvágott minden hangot, s a levegő útját is elzárta. Az ajtó magába zárta, mozdulni sem bírt. Eszelős rémület kerülgette, s lassan alámerült…

Úgy ébredt fel, hogy a villa még mindig kiállt a vállából. A pólója megakadt a villában,

így az evőeszköz nyele most a pofacsontján támaszkodott. A seb nem fájt, csak teljesen elzsibbadt. Sejtelme sem volt róla, mennyi ideig volt öntudatlan.

Elfintorodott, ahogy jobb kézzel megragadta a villát, és óvatosan kihúzta a trapézizmából - a fémtüskék nedves, cuppanó hang kíséretében szabadultak ki a húsból. Vastag vérpatakok fakadtak a kulcscsontjánál, majd teste hajlatát követve a hóna alá futottak. Pólójának eleje fehérről élénkvörösre változott, néhol vékony, sötétlila csíkokkal. A szúrás önmagában nem lett volna vészes, de a villa forgatásával jókora húsdarabot szakított ki. Óvatosan megtapogatta a sebet, hogy kiderítse, milyen súlyos a sérülés. Ujjai rátaláltak a háromszög tetemére is, amely puha és hajlékony volt.

E háromszög horgai még minden bizonnyal a testébe voltak ágyazódva; a farok talán a kulcscsontja köré csavarodott, vagy egy bordája köré, de az is lehet, hogy a

szegycsontjára. Ha megpróbálná kiszakítani, ez utóbbi esetben a horgok átlyukaszthatnák a tüdejét, vagy akár a szívét is. Ez tehát szóba sem jöhetett. De már nem élt, és Perryt ez beteges elégedettséggel töltötte el. Az a tény azonban, hogy egy a vállába ágyazódott tetemet kell hordoznia, nem hagyta nyugodni.

Óvatosan felállt, és a fürdőszobába szökdelt. Sebesült lába már nem fájt annyira, de azért még mindig tiltakozva lüktetett minden mozdulatra. Nagy kár, hogy ezt a meccset nem ülheti végig a kispadon, s nem hagyhatja, hogy a második sor egyik játékosa vegye át a helyét.

Győzd le a fájdalmat! Dörzsölj bele egy kis földet, aztán menj vissza a helyedre! Áldozd fel a testedet! Alvadt, barna vércsíkok rajzoltak különös mintákat a linóleumra. A kádban még mindig

ott úszkáltak a narancssárgás bőrdarabok, bár a vízszint jócskán csökkent. Látta, meddig ért eredetileg a víz, mert ott egy csíkban apró vardarabok tapadtak a kád falára.

Vállából még mindig csordogált a vér. A fürdőszobai tükör mögött lévő szekrénykébe nyúlt, és kivette a hidrogén-peroxidos üveget. Nem sok volt már benne, legfeljebb a seb kitisztítására lehetett elég. A pultra tette, aztán megpróbálta levenni a pólóját, de a bal vállába hasító fájdalom megakasztotta a mozdulatát. Lassan felemelte a karját - igaz, hogy sajgott, de még működött.

Csak a jobb kezét használva, ügyetlenül fejtette le magáról a vértől csatakos pólót, a padlóra ejtette, és az egyik sarokba rúgta, ahol nem volt szem előtt.

Szeretett volna lezuhanyozni, de semmi kedve sem volt kitisztítani a kádat, viszont ahhoz sem volt gusztusa, hogy beleálljon a bokáig érő vízbe, az úszkáló bőr- és vardarabok közé. Kénytelen lesz így kibírni.

A mosdó alól tiszta kéztörlőt vett elő - nem akart semmi olyat használni, amivel a varhoz ért, vagy a Kezdő Ötöshöz. Csak persze már szó sem volt Kezdő Ötösről, nem igaz? A kis diadal is mosolyt csalt Perry arcára. Négyen maradtak. A Négy Lovas.

Az Apokalipszis Négy Lovasa. A mosoly lefagyott az ajkáról. Az új névtől egyáltalán nem érezte jobban magát. A feje villódzó neonlámpaként lüktetett. Megnedvesítette a fehér kendőt, s

megpróbálta letörölni vele a mellére, bordáira és vállára, valamint a hóna alá kenődött vért. A sebet csak óvatosan itatgatta le, de a rongy így is hamar beteges rózsaszínűvé vált.

A seb nem is nézett ki olyan rosszul. A háromszög viszont pocsékul festett. Az „arca” a fölötte lévő bőrrel együtt hasadt fel. Eleinte csak nehezen tudta megkülönböztetni a saját húsát a halott háromszögétől, de ahogy alaposabban megvizsgálta, látta, hogy a teremtmény szövetei halványabbak az övénél: fehérbe forduló szürkésrózsaszínűek. Nem nyújtott valami biztató látványt. No persze, gondolta Perry, ha őt döfködték volna agyon egy villával, ő sem csattanna ki az egészségtől.

Kis hidrogén-peroxid oldatot locsolt a sebre. A nagyja gyorsan leszaladt a mellén, s felszívódott nadrágja és alsónadrágja szövetébe. Eléggé hűvös volt az érintése, de nem törődött vele. A kendővel leitatgatta a szertől pezsgő sebet.

Csupán három sebtapasza maradt - ez csak arra volt elég, hogy egyszer befedje a sebet. Összecsípte a háromszög halott feje fölötti felszakadt bőrt, és a tapaszokat

varratként használva fogta össze a sebszéleket. A drapp ragasztószalagra erősített fehér nedvszívó párnácskák azonnal rózsaszínné váltak, de ez már csak felszínes vérzés volt; még egy-két perc, és eláll.

A sebtapasz szagától valamivel jobb lett a hangulata. A szag a gyerekkorát idézte fel, azt az érzést, hogy most már vége a fájdalomnak. Sráckorában, ha megvágta vagy lehorzsolta magát, és vérzett, a mamája mindig sebtapaszt tett rá. Akár a tapasz tette, akár a szerető gondoskodás, a fájdalom jelentősen enyhült, és ő máris mehetett vissza játszani - kivéve persze, ha az apja újabb leckét akart neki adni arról, hogy nem szabad sírni.

A Dawsey-házban nem tűrték meg a gyengeségre utaló jeleket. Perry nem tudta volna összeszámlálni, hány verés kezdődött azzal, hogy apja dühösen felmordult: - Na, majd mindjárt kapsz tőlem valamit, amiért sírhatsz!

A tapaszok a fájdalom ellenére is adtak némi életerőt. A műanyag illata megcsapta az orrát, és ő akaratlanul is ellazult tőle egy kicsit.

Ahogy megnyugodott, egyszerre feltűnt neki a csend, ami körülvette. Nemcsak az üres lakásban volt csend, hanem a fejében is. Nem volt elmosódó zörej, sem lüktető hang, de még csak némi fehér zaj sem. Nem hallatszott semmi. Egy pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy mind elpusztultak - továbbra is érezte őket. Halk duruzsolást érzett koponyája hátsó részén. Nem haltak meg, de valahogy mégis más volt a jelenlétük. Talán… aludtak.

Ha aludtak, akkor esetleg most nem hívhatna fel valakit? A zsarukat? Talán az FBI-t? A kis rohadékok halálosan rettegtek az egyenruhásoktól - de vajon milyen egyenruhától?

Itt a nagy alkalom. - Helló! - suttogta próbaképpen. - Ott vagytok? Nem kapott választ. Agya úgy száguldott, mint egy felhúzható játék, amely minduntalan visszapattan a

falakról, s hiába mozog gyorsan, nincs hová mennie. Gondolkoznia kellett. A mobiltelefon kézenfekvő választás volt; az autójába amúgy sem ülhetett volna be, hogy elmeneküljön a veszély elől.

De kit hívjon fel? Vajon hányan tudnak ezekről a háromszögekről? Felhívni… kit? Az FBI-t? A CIA-t? Egy efféle helyzetben nyilván minden eszközzel

meggátolják, hogy az ügy kiszivárogjon a sajtónak, különben már rég hallotta volna ő is. Csendben a konyhaasztalhoz ugrált, a mobiltelefonjáért, majd visszaszökdelt a kanapéhoz, és a végénél lévő asztal aljából előhúzta a telefonkönyvet. Először a kormányhivatalok felsorolását kezdte átlapozni, aztán támadt egy ötlete.

Megkereste a térségben működő vállalkozások ábécé szerinti felsorolását, és a H betűhöz lapozott. Ott voltak - két bejegyzés.

A Háromszög Kerítésépítő Vállalat Ypsilantiban és a Háromszög Mobilház-értékesítő Iroda Ann Arborban. Ki a fene választaná a „Háromszög” nevet a vállalkozásának? Mi értelme van ennek? Kellett hogy legyen valami összefüggés. Az egyik - vagy talán mindkettő is - a kormány fedőszerve. Ennek van értelme - csak ennek! Aki a Perryéhez hasonló helyzetbe kerül, az előbb vagy utóbb felveszi a telefont, és megpróbál segítséget kérni. És valószínű, hogy eszébe jut megnézni, van-e bármi „háromszög” név alatt a telefonkönyvben? A kormánynak pedig készenlétben kell állnia, hogy bármikor

lecsaphasson, ezért valószínűleg az ország minden nagyobb városában tartanak fenn irodát - de a fertőzött területeken mindenképpen. Az emberek tehát odatelefonálnak, és hamarosan megérkeznek a Háromszög Kerítésépítő Vállalat emberei, céges egyenruhában, a bal mellre tett kitűzőjükön olyan nevekkel, mint „Bob” vagy „Lou” (mindez persze csak a látszatot szolgálja, hogy a helybéliek ne sejtsenek meg semmit - köztudott ugyanis, hogy a szerelők neve mindig ki van tűzve az ingükre). Aztán bejönnek a házba, feltűnés nélkül beültetik Perryt a furgonjukba, és elviszik valahová. Ott már várnak rá a Fehérköpenyes Emberek, akik gyorsan és fájdalommentesen eltávolítják a háromszögeket a testéből. Persze, nyilván alá kell írnia egy titoktartási nyilatkozatot, meg ilyenek, de ez igazán nem nagy ár. Ez volt a nagy esély a számára. Ez jelentette a reményt. És ha mást talán nem ért is el vele, de ezek a kis rohadékok megkapják, amit megérdemelnek.

Kinyitotta a mobiltelefonját, és beírta a számot. Kellemes nő hang válaszolt: - Háromszög Kerítésépítő Vállalat. Perry csak suttogott, mégis úgy tűnt, hogy minden egyes szótag fülsiketítő lármát csap

a lakás síri csendjében. - Ööö, igen. Segítségre lenne szükségem… a… Keresgélte a szavakat - merje nyíltan megkérdezni? Mit mondjon? Vajon a titkárnő is

be van avatva? Lehallgatják a telefont? - Miben segíthetünk, uram? - kérdezte a kellemes hang. Perry hangtalanul összecsukta a telefont - egy kattanás sem hallatszott, úgy szakította

meg a beszélgetést. Hogyan kellene rákérdeznie? Talán van valami kulcsszó? Lehet, hogy az ő telefonját is lehallgatják. Ha segítséget kér, vajon tudomást szereznek róla a háromszögek? Megbüntetik érte?

Hagyd már abba! Hogyan tehettek volna poloskát a telefonomba? Hiszen kezük sincs! Egyébként is, nem akarnak próbára tenni, annak semmi értelme, hiszen megölnek. Miért tenné próbára a hűségemet azok után, hogy már hármukat megöltem? Ez nem logikus. Gondolkozz, ember! Ne velük foglalkozz! Gondolkozz!

Lassan, mélyen lélegzett. Fojtogató szorongás körözött a tudata felett - talán csak percei vannak a nagy lehetőségből. Ha pedig a telefonját lehallgatják, az azt jelenti, hogy valaki tud az állapotáról, mégsem tesz ellene semmit, tehát telefonálgathat, amennyit csak akar, csupán az idejét pazarolja. Meg kellett nyugodnia, és cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy esélye legyen az életben maradásra. Fogytán volt az ideje.

Újból szétnyitotta a telefont, és most a Háromszög Mobilház-értékesítő Irodát hívta. Ez logikus volt - persze, hogy a mobilházas hely lesz az igazi. Odamennek hozzád egy lakóautóval, beugrasz egy próbakörre, és már mehetsz is. A szomszédok semmit sem tudnának meg, és még csak nem is gyanakodnának semmire. Így átgondolva teljesen ésszerűnek tűnt.

- Háromszög Mobilház-értékesítés - hallott egy mogorva férfihangot. Na ez már jobb… - Igen - mondta Perry halkan, és szabad kezével eltakarta a szája elé tartott telefont. -

Szóval azt szeretném megkérdezni, tudnának-e segíteni rajtam. - Nos, az attól függ, miben van szüksége segítségre - válaszolt a reszelős hang, és a

szavaiba csipetnyi kedélyes humor vegyült. - Mit tehetünk önért? Az attól függ, miben van szüksége segítségre, mondta a férfi. Ugyan miért mondana

valaki ilyet? Ez lesz az, ennek kell lennie. - Eredetileg hét volt, de hármat elkaptam - hadarta Perry. - Azt hiszem, a többi még

növekszik. Nem tudom, mennyi időm van még. - Hogy mondta? Hét micsoda? - Hét háromszög. - Perry akaratlanul is vigyorogni kezdett. - Háromszög? - Bizony, pontosan. - Úgy izgett-mozgott a székében, mintha a teste nem bírna az

ereiben szétáradó, megújult energiával. - Segíteniük kell. Mondja, hogy még nem késő! - Uram, attól tartok nem tudom, mi az ördögről beszél. Miben segítsünk? - A háromszögekben, ember! - Perry nem vette észre, hogy egyre hangosabban beszél.

- Hagyjuk az ostoba játékokat! Nem ismerem a maguk kibaszott kódját vagy kulcsszavát, vagy mi a nyavalyáját, nem vagyok James Bond, világos? Csak azt tudom, hogy ezek az izék itt növekednek bennem, és nem tudom megállítani őket. Csesszék meg a jelszavas szarakodást, csak ültessenek be pár embert az egyik mobilházukba, és küldjék ide őket!

Megfagyott az ereiben a vér, ahogy meghallotta agyában a halk zümmögést. Minden eddiginél halkabb volt, de félreismerhetetlenül ott volt.

Ébredeztek a háromszögek. - Uram, nincs időm az efféle játékokra. Nem mondhatnám, hogy értékelem… - Én nem szórakozom! - Perry hangjában elkeseredés csendült. - Az isten verje meg,

kifutottam az időből. Kifutottam az időből! Azonnal… kihez beszélsz Perry szíve nagyot dobbant, és testében adrenalin áradt szét. Ösztönösen a szoba

túlsó végébe hajította a mobiltelefont, ahol az a puha szőnyegre esett. Páni rémület lett úrrá rajta, mintha a közeledő teherautó fényszóróinak kévéjében

megdermedt nyúl lett volna. kihez beszélsz - Senkihez! Én… csak magamban beszéltem, ez minden! miért beszélsz magadban - Nincs rá különösebb okom. Hagyjuk, oké? - Felugrott, és a fürdőszoba felé indult;

hirtelen nagyon hevesen tört rá a vizelhetnék. Érezte fejében a magas zümmögést, hangosan és erőteljesen.

Megint kerestek, és ezt minden korábbinál erőteljesebben tették. Megállt a fürdőszoba ajtajában, és erőt vett magán, hogy kibírja az elkövetkező

üvöltést az elméjében. Ki kellett vernie őket a fejéből. Egy dal. Gondolj egy dalra! Valami keményre… mondjuk a Rage Against the Machine egyik számára. Bombtrack.

A homlokát ráncolva igyekezett a dalra összpontosítani. (Burn, burn, yes ya gonna burn) - ez volt minden, amire emlékezett a szövegből. Olyan „hangosan” gondolta a számot, ahogyan csak tudta, s nem engedte, hogy bármi más az agyába furakodjon. (Burn, burn, yes ya gonna burn!) Hagyta, hogy az énekes, Zack de la Rocha szavai átmossák az agyát, mintha csak koncerten lett volna, alaposan beszíva, és együtt őrjöngve több ezer rajongóval a vadul hullámzó tömegben.

miért ölted meg Perry annyira koncentrált, hogy szinte nem is hallotta meg a kérdést. miért miért miért miért miért miért

Ez nem lehet igaz! Arra kíváncsiak, miért ölte meg a három háromszöget! Harag tolult fel benne, félresöpörte az összpontosítását, elfojtotta a félelmét, s háttérbe szorította a rémületét. Volt képük azt kérdezni, hogy miért!

miért miért miért miért miért miért miért - Azért, mert bennem volt! Milyen más kibaszott okra lenne szükségem? A testemben

volt, és én nem akartam, hogy ott legyen. Azt akarom, hogy mind eltűnjetek belőlem! nem bántott téged mi sem bántunk - Hogy nem bántotok? Alig tudok járni, a vállam totál kikészült, a lakásom pedig merő

vér. Az én vérem! a mi vérünk is te tetted magaddal - Basszátok meg, nyavalyás kis faszszopók! Nem én csináltam magammal! Csak ki

akarlak szedni titeket, még mielőtt belülről felfaltok! Lehet, hogy a ti szemetekben fasza mozgó inkubátor vagyok, de ebben ne is reménykedjetek!

nyugi lazíts nyugi lazíts nyugi lazíts - Lazítsak? Naná hogy lazítani fogok, amint ti többiek is megdöglöttetek! - Fáradt

elméje valahol észlelte, hogy elveszítette az önuralmát, és szabadjára engedte a dühét. Szeretett volna megütni valamit, bármit… addig ütni, amíg millió apró darabra esik szét.

- Még ha darabokra kell is vagdosnom magamat ahhoz, hogy az utolsó szemetet is kiszedjem húsomból, én megteszem, és nevetni fogok, halljátok? Végig röhögni fogok rajtatok!

nyugi nyugi jön valaki nyugi - Senki sem jön, átkozottak! - Egész teste remegett az elfojtatlan, ősi dühtől. Kis

szökkenésekkel őrizte meg az egyensúlyát. valaki már itt van nyugi nyugi nyugi A vitának a bejárat felől hallatszó három koppanás vetett véget.

46 ÜDV, SZOMSZÉD (MÁSODIK RÉSZ) Perry értetlenül meredt az ajtóra: nem volt biztos benne, valóban hallotta-e a

kopogtatást. Aztán újabb három koppanás hallatszott, columbo Columbo columbo columbo - Kuss legyen! - sziszegte Perry a fogai között, mivel a stressz miatt állkapcsának izmai

keményre feszültek. - Nem Columbo az. - Hé, odabenn! - hallatszott egy hang. Férfihang. Perry felismerte a felső szomszéd, Al

Turner jellegzetes, mély baritonját. - Befejezné az ordibálást? Megőrülök tőle.

Al Turner azon fickók egyike, akik bár túl voltak már a harmincon, még mindig azzal mérték a férfiasságot, hogy ki mennyi alkoholt vedel be a haverokkal átmulatott éjszaka során. Autószerelő volt, vagy olyasmi.

- Süket maga? Tudom, hogy ott van. - Újabb három kopogás. Dühös volt, ezt Perry jól hallotta a hangján.

- Minden rendben? Mi folyik odabent? - Semmi - felelte Perry a csukott, zárt és beláncolt ajtón keresztül. - Elnézést kérek,

volt egy kis telefonos veszekedésem. - Megkönnyebbülést érzett, hogy kapásból milyen jó kis hazugságot ötlött ki. Ez bejöhet. Ésszerű magyarázat volt, logikus.

- Igazán? - kérdezte Al a túloldalról. - Én semmi mást nem hallottam, csak kiabálást idelentről, és már kezd nagyon az idegeimre menni, tudja?

Perry a háromszögekkel vívott csatái során többször is torkaszakadtából ordítozott, és öld meg eszébe sem jutott, hogy mekkora zajt csap ezzel. Al valószínűleg öld meg már a tűrőképessége határán járt a ricsajtól. - Sajnálom, Al - mondta Perry. - Ígérem, visszafogom magam. Tudja, hogy van a

problémás nőkkel. - Nyugodtan kinyithatja az ajtót, nincs nálam stukker. - Al hangja most már

nyugodtabbnak tűnt. - Egy szál pöcsben vagyok, Al, a zuhany alól ugrasztott ki. Azért kösz, hogy benézett,

ígérem, öld meg csendesebb leszek. Csoszogó léptek hallatszottak a folyosóról. Távolodtak. Perry tudta, hogy nagyon

gorombán viselkedett, de semmi kedve sem volt kinyitni az ajtót, és hagyni, hogy Al belépjen a vérben úszó lakásba.

öld meg „Öld meg”, egyre csak ezt hajtogatták. Az első néhány alkalommal még nem hallotta

őket… vagy csak nem akarta hallani őket. Suttogva szólalt meg: - Mi a fenéért ölném meg? mert tudja, mert veszélyes, öld meg öld meg - Egyáltalán nem veszélyes! - Hallotta, hogy a hangja ismét erősödik, de már a mondat

közben visszafogta magát, így a „veszélyes” jó néhány decibellel halkabb volt, mint a mondat többi része. - Ő csak a felső szomszédom.

Zümmögés. Összefolyó zaj. Perry feltételezte, hogy az „emelet” szó jelentését keresik, vagy talán az épület

alaprajzát. Egyre ügyesebben saccolta meg, mi után kutatnak az agyában; úgy tűnt, hogy a keresés során képek villantak be a tudatába, apró részletek abból, amit meg akartak találni.

éppen felettünk lakik köcsög

tudja öld meg tudja öld meg… - Kuss! - A szó halk volt, és nyugodt, de Perry igyekezett annyi tekintélyt belesűríteni,

amennyit csak tudott. Lehet, hogy neki már annyi, de nem fogja Alt is magával vinni. - Menjetek a picsába, oké? Nem fogom megölni. Felejtsétek el, és ne is nyaggassatok vele. Szó sem lehet róla. Ha valakit megölök, az én magam leszek, meg velem együtt persze ti négyen is. Szóval, kuss legyen!

A lüktető hang ezúttal mély volt, és nagyon sokáig szólt. Perry magában kuncogott. Tisztára mintha szeretők lettek volna. A háromszögek a megfelelő szavakat keresték, hogy elkerülhessék a veszekedést.

ne ölj meg minket és ne öld meg magadat köcsög ne tedd mi csak meg akarjuk állítani Columbót Meg akarják állítani Columbót. Meg akarják állítani a Katonákat. Vajon megkapták az

üzenetét a Háromszög Mobilház-kereskedésben a beavatottak? Lehet persze, hogy inkább a 911-et kellett volna hívnia, még az elején - ők talán ki tudták volna szedni ezeket a dolgokat belőle, most ugyanis már túl késő volt.

Perry halálosan fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Ha belegondolt, valóban olyan volt, mint egy szeretővel veszekedni. Valahányszor a kemény adok-kapok veszekedésekig jutott egy-egy barátnőjével, a harag úgy kavargott a fejében, mint falevelek az októberi viharban. Az efféle összetűzések mindig teljesen kimerítették. A szex után nem volt szüksége alvásra, a harc után viszont igen. Most pontosan ugyanúgy érezte magát. Még csak este fél hét körül járt az idő, de neki már ideje volt ágyba bújnia.

A hálószobába ment, de nem akart ott aludni, mert az ágyneműt még mindig vérpettyek és barnásvörös csíkok tarkították. Csak annyi időt töltött ott, ami alatt előkeresett egy tiszta, szürke, hosszú ujjú Detroit Lions pólót. Onnan a konyhába ugrált, bedobott négy Tylenolt, és a heverőhöz ment. Valósággal bezuhant a hívogató párnák közé.

Néhány másodperccel később már mélyen aludt.

47 MARGARET BERENDEZKEDIK Margaret adta ki az utasításokat. A Michigani Egyetem Egészségügyi Központjában egy

teljes belgyógyászati szintet foglaltak el. Nem várt Murray hozzájárulására, egy helyett egyből két BSL-4 laboratóriumot állíttatott fel a szárnyban. Elvégre a SARS ronda kis dög, nem lehetnek elég elővigyázatosak. A kórház vezetése persze megpróbált szembeszállni vele, követelték, hogy tájékoztassa őket a kockázatról, a közösséget fenyegető esetleges egészségügyi veszélyekről meg egy csomó egyéb kis szarságról, amelyekkel Margaretnek egyszerűen nem volt ideje foglalkozni.

Nagyon magasról kapta az utasítást. A háta mögött ott állt a CIA egyik igazgatóhelyettese. Ezek az emberek kénytelenek voltak úgy táncolni, ahogy ő fütyült, és ez a lényeg.

Fel kellett készülniük. Két eset Ann Arborban, és most tényleg nagyon közel voltak ahhoz, hogy élve kapjanak el egyet. Ha lenne egy újabb esélyük, akkor talán kideríthetné, mi a fenék ezek a háromszögek.

Otto ügynök lépett be az ajtón, a kezében másfél méteres kartoncsővel. Margaret szíve valamivel gyorsabban kezdett verni, s maga sem tudta, hogy ennek

Otto az oka, a nála lévő anyag, vagy mindkettő. - Sikerült kinyomtattatni, Clarence? A férfi felvillantotta széles, mosolyát. - Gond nélkül, doki. Sőt szerintem csináltam egy

jó napot pár Kinko-alkalmazottnak. Azt hiszem, elég ritkán fordul elő, hogy az éjszaka közepén titoktartásra esketik fel őket, és nemzetbiztonsági ügyben kell használniuk a nagy színes nyomtatójukat.

A nő segített kihúzni a felcsavart fotóposztereket a csőből, aztán együtt láttak hozzá, hogy felragasztgassák a falra Kiet Nguyen utolsó műalkotásait.

48 PROGRAMOZÁS Perry nem sejthette, milyen közel járt ahhoz, hogy valódi segítséget kapjon. A

NarusInsight STA 7800, vagyis az összes telefonhívást megfigyelő szuperszámítógép rábukkant a háromszög szóra a Háromszög Mobilház-értékesítő Irodához intézett hívásában, ám annak közelségében nem fordultak elő olyan egyéb szavak, amelyek miatt a hívást egy CIA-munkatársnak továbbították volna. Ha csak néhány szót mond másként, sőt ha csak egyet - ha nem azt mondja, hogy „eredetileg hét volt, de hármat elkaptam”, hanem azt, hogy „eredetileg hét volt, de hármat kinyírtam”, akkor már úton lett volna a segítség.

Ámde Perry nem a megfelelő szavakat használta, és így a rendszer nem továbbította a hívást a megfigyelőnek. A túlélésért továbbra is magányosan küzdő Perry pedig aludt.

Mélyen aludt. Nem úgy a háromszögek. A tudatalatti rendkívül hatékony eszköz. Ha az ember újra meg újra elismétel magának

bizonyos dolgokat, ha újra meg újra maga elé képzeli a sikert, azzal gyakorlatilag arra programozza az agyát, hogy igyekezzen valóra váltani a képeket. Ennek persze az ellenkezője is igaz - aki meg van győződve róla, hogy ő született vesztes, hogy állandóan kirúgják a munkahelyéről, hogy képtelen takarékoskodni, vagy soha nem fog lefogyni, az ezeket ismételgeti magában - mi az eredmény? Minden rémálma valóra válik. A tudatalatti fogja a sokszor ismételt kifejezéseket, és valóra váltja őket. Nem tud különbséget tenni siker és kudarc között. Azt sem tudja megállapítani, mi jó és mi nem.

A háromszögek egész éjszaka folyamatosan ismételgették ugyanazt a kifejezést Perry fejében. Sok százszor, minden bizonnyal több ezerszer, sőt talán több tíz- vagy százezerszer hangzott el ugyanaz a két szó.

öld meg öld meg öld meg

Egyszerű kifejezés volt, és nem is kellett igazán „kimondaniuk”, elég volt a jelet folyamatosan továbbítaniuk hallóidegére, amely nagy sebességgel közvetítette a szavakat Perry programozható tudatalattijába.

Voltak a közelben mások is, az ő fajtájukból. Néha a magukéhoz hasonló hangokat hallottak, amelyek azonban nem a hordozó testéből származtak. Egyes hordozók távol voltak. Egy pedig nagyon, nagyon közel.

Semmit sem sejtettek arról, honnan érkeztek, vagy micsodák, de minél jobban megerősödtek, annál többet tudtak arról, hogy miért vannak itt. Az volt a dolguk, hogy építsenek. Aztán a háromszögek hamarosan csatlakozhatnak a közeli másik hordozón élő társaikhoz, s velük egy csoportot, egy törzset alkothatnak, majd elindulhatnak, hogy további tagokkal növeljék a létszámukat. Hamarosan pedig megkezdődhet a dicsőséges építkezés. De legelőször is életben kellett tartani a hordozót, és meg kellett óvni őt a veszélytől, meg kellett óvni a Katonáktól.

öld meg öld meg öld meg A testi és szellemi kimerültség miatt Perry nagyon mélyen aludt. Majdnem tizennégy

órát töltött alvással. A háromszögek szünet nélkül ismételgették a kifejezést, amíg hatni nem kezdett a Tylenol, amitől aztán elszédültek, majd lassan el is aludtak, s közben a hamarosan megvalósuló dicsőséges építkezés képe lebegett előttük.

49 ÉRINTS MEG VALAKIT Bill Miller szórakozottan bámulta a tévét. A vasárnap reggeli krimi egy

Columbo-epizód volt, ám ő nem nagyon figyelt oda rá. Ujjai türelmetlenül doboltak a távkapcsolón.

Mi a nyavalyát művelhet Perry? Nem vette fel a telefont. Nem válaszolt a számítógépes üzenetekre. Nem nyitott ajtót. Az első, főiskolai összeköltözésük óta nem fordult elő, hogy ennyi ideig ne beszélt volna Perryvel. Valami nem volt rendben. Nagyon nem volt rendben, „óh, basszus, nem nyílik ki az ejtőernyőm” szinten nem volt rendben.

Bill már vagy tucatszor kereste Perryt telefonon, s egy csomó e-mail üzenetet hagyott neki. Fél szemét folyton az üzenetküldő programon tartotta, hogy lássa, ha Perry bejelentkezik: de semmi. Sőt még egy átkozott levelet is hagyott neki, mint valami dilinyós csaj.

Perry nyilvánvalóan otthon volt, és azt akarta, hogy békén hagyják. De hát ember, vasárnap volt. Kibaszott futballvasárnap! Közös hagyományuk több mint egy évtizede kezdődött, egy akkori barát közvetítésével, s túlélt hét barátnőt is (ötöt Bill és kettőt Perry oldalán - ez volt az egyetlen játék, amelyben Billnek nyerési esélyei voltak a szupersportolóval szemben).

Nos, a francba az egésszel! Perry nem fog abban az aprócska lakásban bujkálni egy futballvasárnapon! Billnek találkoznia kell vele, hogy kiderítse, minden rendben van-e.

Perry hajlamos volt a dühkitörésekre - börtönbe is került emiatt. Billnek azért is kellett elérnie őt, hogy meggyőződjön róla: a barátja nem fogja ismét elcseszni az életét.

Fogta a telefont, és ismét a legjobb barátja számát hívta.

50 FŐZŐCSKE „Valaki kopogtat az ajtón, valaki nyomja a csengőt. Valaki kopogtat az ajtón, valaki

nyomja a csengőt.” Felismerte a hangot: Paul McCartney volt. Bizonyára egy Beatles-szám, még abból az

időből, amikor folyton repültek a drogoktól, és csak úgy ontották azt a Béke és Szeretet baromságot.

Megint az a kibaszott ajtó volt előtte. Most is korhadtnak és szivacspuhaságúnak tűnt, bár ez alkalommal nem Perry sétált felé a folyosón. Ő egy helyben állt, és az ajtó közeledett hozzá.

Érte jött. Parányi tapogatók százai álltak ki az ajtó aljából, mint egy virágállat karjai, s

folyamatosan tekeregve és fickándozva haladtak egyre előbbre. Az ajtó közeledett hozzá, lassan, de biztosan; a szivacsos zöld fa mohón várta az ételt.

Perry ekkor megfordult, és futásnak eredt, ám a folyosó másik végén is egy zöld ajtót pillantott meg: az is közeledett, és az is éhes volt.

Nincs hová menekülni. Vagy az egyik ajtó, vagy a másik… vagy mindkettő. Nem számított már, mit csinál: az, ami az ajtón túl várt rá, biztosan el fogja kapni. Perry álmában ordítani kezdett…

Felébredt, s hunyorognia kellett az ablakon beszűrődő ragyogó, kora délelőtti

napsütéstől. Ülve aludt el, fejét a kanapé támláján nyugtatva. Ebben a helyzetben persze alaposan elgémberedett a nyaka. Ép kezével megmasszírozta egy kicsit, hátha sikerül kilazítania az izmokat. Nyelvét automatikusan húzta végig a szájpadlásán, hogy így enyhítse a rossz álmokkal együtt járó kellemetlen ízt. Szomjas volt.

Hangosan csörgött a mobiltelefonja. Alig volt ébren, így felvette, még mielőtt belegondolhatott volna a következményekbe.

- Halló? helló helló beszari - Perry! Szóval mégis otthon vagy! Hol a pokolban voltál, haver? - Hát itt… - Perry pislogva küzdött a kíméletlen napfénnyel. Lassan felegyenesedett

helyzetbe tornázta vonakodó testét. Hangjában még érződött a reggeli kábaság: a szavak automatikusan, a tudat ellenőrzése nélkül buktak ki belőle. - A lakásomban voltam.

tudjuk mi is itt voltunk - Napokra eltűntél! - A telefonból hallatszó hang ideges volt. - Már azt hittük,

megszöktél a városból, vagy mi a franc. Szóval mindvégig otthon voltál?

Olyan volt, mintha tudathasadása lett volna, az értelem versenyt futott az ostobasággal. Agyának egyik felében rettegés kavargott (mindjárt jön a fájdalom!), s igyekezett megszerezni az irányítást a másik, „most-keltem-fel-és-még-nagyon-hülye-vagyok” féltől, amely éppen a telefonon beszélt, ügyet sem vetve a lassacskán robbanással fenyegető, katasztrofális helyzetre.

- Perry, ott vagy? Perry a fejét rázogatta, hogy eltüntesse a gondolatait beszövő pókhálókat. - Ki az? - kérdezte. ki ki, miről beszélsz - Bill vagyok, nagyokos. Ismered Billt? A legjobb barátodat? Talán hallottál már rólam. Perry agyának értelmes, rémült fele az utasszállító gépbe csapódó rakéta erejével

vette át az irányítást. Úgy dobta el a telefont, mintha egy mérges pók lett volna. A készülék tőle vagy másfél méternyire landolt.

- Halló? - a szó gyengén, vékonyan hallatszott a parányi hangszóróból. ki van itt kivel beszélsz, ki van itt Bill hangja hihetetlenül távolinak és vékonynak tűnt. Mintha egy megvert kutya

lapított volna gazdája dühös kiáltása hallatán, úgy rezzent össze Perry is minden egyes, a készülékből felhangzó szótól.

- Halló? Perry? ki van ott, ki van ott, ki ki ki talán columbo Perry kapkodva vette a levegőt. Mint holmi nagy rosszaságon kapott gyermek, agya

lázasan keresett egy kifogást, egy hazugságot, bármit, amivel kihúzhatja magát a bajból. ki van ott, ki van ott, ki van ott - Nincs itt senki - mondta halkan. itt van columbo nem igaz - Nem! - Perry leküzdötte a pánikot, s igyekezett nem kiabálni: nem szerette volna, ha

ismét meglátogatja nagy Al az emeletről. - Nincs itt senki, csak a telefon volt az. Nincs ok az aggodalomra. - Zümmögő hang hasított keresztül a gondolatain, ahogy a háromszögek megint kutatni kezdtek az agyában. Perry teljesen mozdulatlanul ült, s még mindig azon járt az esze, vajon felharsan-e fejében a dühös kiáltozás.

De csak mély zaj következett, ahogy a Négy Lovas új szavakkal és kifejezésekkel gyarapította növekvő szótárát.

telefon hogy beszélj másokkal akik nincsenek itt igaz Perry gondolatban újra végigvette a háromszögek mondatát. Az igaz a mondat végére

került, tehát ez kérdés volt.

- Igen, így van, azért, hogy olyanokkal beszéljünk, akik nincsenek itt. - Még mindig dermedten ült a kanapén, és várta, mikor hasít fejébe az izzó fájdalom, mintha izzó tőrt döfnének az agyába.

mi telefon nélkül beszélünk más háromszögekkel - Most is beszéltek velük? - Óvatosan más irányba terelte a beszélgetést, minél

távolabb a telefontól, és még mindig számítva az agysikolyra, bár most nem érzett ideges érzelmeket a háromszögek felől. Úgy tűnt, megértették a telefon fogalmát, és rájöttek, hogy nincs senki a szobában. Némi magas hangú zümmögés után már érkezett is a Négy Lovas válasza.

most hívunk egyet beszélünk vele - Közel van? - Újból megszólalt a zümmögés. milyen messze van a közel - Tisztában vagytok a távolság fogalmával? - Érezte, amint kikeresik a távolság szót.

Akaratlanul is képek villantak át az agyán: térképek, egy százméteres befutás, mérőszalagok…

igen milyen messze van a közel mutasd meg A hüvelykkel és a lábbal kell kezdenie. A „közel” viszonylagos fogalom, és nem volt

biztos benne, hogyan fogjon hozzá a magyarázatához. A fiókhoz ugrált, hogy elővegyen egy vonalzót. Mozgás közben néha valami bűz csapta meg az orrát, de csak nagyon enyhén, és csak egy pillanatra. Szimatolt néhány pillanatig, de nem találta nyomát a szagnak. Félretolt egy tekercs szigetelőszalagot, és elővette a vonalzót.

Össze kellett szednie magát. Amire most készült - oktatni akarta a háromszögeket -, az csak még valószerűbbé tette az egészet, s még reménytelenebbnek mutatta a helyzetét. Mintha ezzel beismerte volna, hogy a háromszögek ugyanolyan normális dolgok, mint mondjuk a Detroit Lions hálaadásnapi meccse, vagy a vasárnap délelőtti rajzfilmek.

Bal karjáról feltűrte a ruha ujját. Ott volt a háromszög, erőskéken lapult a bőre alatt. A szemrései azonban csukva

voltak. mutasd meg. - Nem tudom. A… a szeme még nem nyílt ki. van amelyik lát. nem mind. még nem. - Szóval, melyikőtök lát? A hátam? Vagy a… a tököm? nem, a feneked, mutasd meg - Nem! mutasd meg - Az ki van zárva! MUTASD MEG Az agysikoly viszonylag gyenge volt, inkább csak félelmet okozott, mint fájdalmat.

Undorodott attól, amit tennie kellett, de nem volt más választása. Letolta a nadrágját, és előrehajolt, a konyhapult szélében kapaszkodva meg. A

vonalzót maga mögé tartotta, egy magasságba a fenekével, közvetlenül az oda ágyazódott háromszög elé.

- Látjátok? - Szörnyű zavarban volt, mint egy tinédzserfiú, akiről lányok előtt rántják le a nadrágot, vagy mint akit önkielégítés közben kaptak rajta. Érezte, hogy elvörösödik. Ott állt a saját konyhájában, nadrágja a bokája körül, előrehajolva, mint valami köcsög, aki arra vár, hogy megkapja a magáét a fiújától. Ami azt illeti, most még annak is jobban örült volna, ha egy száznegyven kilós elítélt erőszakolja meg hátulról, mint a jelenlegi helyzetének. Sőt még az AIDS is jobb lenne, mint így elmenni.

igen mi ez Hangos zümmögés hallatszott. Gondolataiba izgatottság vegyült, a háromszögek

túláradó érzelemtömege. Mindet betakarva fogja tartani, az első pillanattól kezdve, hogy látni tudnak. A vállán lévő háromszög csak néhány percig élvezhette a látás adományát, mielőtt Perry csúnyán tönkrevágta a napját. Eltekintve tehát a szem felé közeledő villától ez a seggszem-látószögű kép volt az első dolog, amit valaha láttak.

- Úgy hívják, vonalzó. Távolságmérésre való. - Perry behunyta a szemét, és homlokát a konyhapultra támasztotta. Kellemesen hűsítette felhevült arcát. - Látjátok a kis vonalakat és a számokat?

Érezte, ahogy ismét újabb ismeretlen szavak jelentését keresik ki. igen számok és vonalak igen Egyre izgatottabbá váltak, s izgalmuk az ő elméjébe is átszivárgott, de Perry elfojtotta.

Ezzel egyidejűleg feltámadt a haragja is - nem fogja engedni, hogy az érzelmeik úrrá legyenek őrajta.

- Na jó. A nagy számok a hüvelykeket jelzik. A hüvelyk egy mértékegység. A számok azt mutatják meg, hogy hány hüvelyknél tartunk. Ez a vonalzó tizenkét hüvelykig tart, ami egy lábbal egyenlő. A láb egy nagyobb mértékegység. Világos? - A zümmögés most csak egy pillanatig tartott.

igen. tizenkét hüvelyk az egy láb - Rendben, tehát tizenkét hüvelyk tesz ki egy lábat, három láb pedig… három láb az egy yard Már megint azt csinálták, úgy lapozgattak az agyában, mintha az a Perry Dawsey

Közkönyvtár lett volna. Ha úgy tetszik, csupán felhasználták őt, bár egészen más módon, mint amit e szó alatt általában érteni szoktak, és

száz láb hosszú egy futballpálya Perry az égvilágon semmit sem tehetett ellene. Semmit. Dühe tovább fokozódott,

indulatai pedig egyre vészjóslóbban gomolyogtak, mint mondjuk egy a kritikus tömeghez közelítő atommáglya. Lehunyta a szemét, és megpróbált

5280 láb az egy mérföld uralkodni az érzelmein, de már túl sok volt belőlük: izgatottság, frusztráció,

megalázottság, amiért a konyhapultnál kell állnia, meztelen fenékkel, előrehajolva, mint holmi „börtön ribanca”, akit bárki megkaphat, és persze a düh, amiért úgy nyálazzák át az agyát és az emlékeit, mint valami nagyenciklopédiát.

Váratlanul és hívatlanul megint az apja hangja szólalt meg. Ez alkalommal valósnak

tűnt, élettel telinek: nem emlék volt, hanem valami haragvó, új dolog. Nézz már végig magadon, fiam! Csúfítasz itt, mint valami homár? Micsoda szégyen! Azt hiszem, meg kellene tanítanom téged egy kis férfiasságra, fiú. Hát hagyod, hogy így bánjanak veled? Engeded, hogy ezt tegyék veled? Igen, fiú? Hagyod, hogy ÍGY KIBABRÁLJANAK VELED?

Perry szeme összeszűkült, arcán vicsorgó kifejezés futott át. Bal kezével a tűzhelyhez nyúlt, és a jobb első lap gombját maximum állásba tekerte.

Felegyenesedett, és felhúzta a nadrágját. Csalódottságuk ugyanolyan tisztán és erősen áradt szét benne, mint az imént az izgatottságuk.

hadd lássuk hadd lássuk - Látni akarjátok? Igen? Látni akarjátok még a szarfoltokat is az alsógatyámban? hadd lássuk hadd lássuk a vonalzót - Kussoljatok, már eleget láttatok! - Énjének egy része remélte, hogy folytatják.

Bántani akarta őket, meg akarta tanítani nekik, mi az a jó modor. Egy másik rész (az, amely egy héttel ez előttig az egész énje volt, de most fokozatosan háttérbe szorult) kétségbeesetten küszködött, hogy megőrizze az ellenőrzést az indulatai felett. Két részre szakadt, de kurvára nem érdekelte, melyik rész kerül ki győztesen a vetélkedésből.

hadd lássuk Lássuk LÁSSUK Perry összerezzent a háromszögek fokozatosan növekvő hangerejétől. Gyorsan

közeledett egy újabb agysikoly. A békés megoldásba vetett hite semmivé foszlott. Ebben a percben ismét az apja fia volt. - Szóval látni akartok? Ez fájdalmas lesz, Perry tisztában volt vele. Lesz fájdalom bőven, egy egész

tehervagonnyi. A kín nagy végkiárusítása következik. - Meg kell tanulnotok, hogy nem beszélhettek így velem. De tudjátok mit, most

megmutatom, hogyan főzöm a vacsorát. - Perry felugrott a pultra. Feneke a munkalapon volt, lába szabadon kalimpált, a jobb farpofája kis híján

hozzáért a tűzhelyhez, háta pedig az innen-onnan összeszedett tányérjait rejtő szekrénynek támaszkodott. Türelmesen szemlélte, ahogy a lap feketéről lassan lágyan izzó narancssárgára változott. Magányos, kiszáradt rizsszem

hadd lássuk nyugodott a lapon. Perry feszülten figyelte. A rizsszem kezdetben fehér volt, de aztán

lassan megfeketedett. Nemsokára égni kezdett, s vékony hadd lássuk most füstcsík kígyózott belőle a mennyezet felé. A csík mind vastagabb lett, ahogy a fém

egyre jobban átforrósodott, s a füst intenzívebben, miniatűr oszlopként gomolygott, aztán megritkult, és teljesen

hadd lássuk figyelmeztetünk téged szertefoszlott. A rizsszem rikító fekete folt volt az izzó fémen. Egy pillanatra mintha

egy alig láthatóan apró lángnyelv is felcsapott volna. A füst immár végleg eltűnt, s a kiégett gabonaszem árválkodott csak a lapon.

figyelmeztetünk téged figyelmeztetünk meglátod, Látod LÁTOD

- Szóval látni akarjátok? - Perry egész súlyával a bal farpofájára nehezedett, s jobb hüvelykujját a nadrág derékszalagjába akasztotta. „Figyelmeztették!” Őt! Senki és semmire nem „figyelmeztethet” egy Dawsey-t. Végül is, ez az ő otthona volt, s aki a fedele alatt tartózkodott, az jobban tette, ha betartotta a szabályait.

igen látni akarjuk most Most MOST, és nem fogjuk még egyszer mondani Perry odébb csusszant, hogy a jobb farpofája már közvetlenül a lap felett legyen.

Azonnal megérezte a felfelé szálló hőt. Lehúzta a nadrágját, így a csupasz bőr már csak centiméterekre volt a perzselő forróság forrásától.

- Na, látjátok már, rohadékok? - Ismét megérezte a túláradó izgatottságot, amely minden eddiginél hevesebben öntötte el a testét.

mi ez? ez a vacsora? enni fogunk? mi ez? - Nem tudjátok, mi ez? - Perry is hallotta a hangjában a dühöt és a gyűlöletet, amelyek

most újból hatalmába kerítették őt, miközben a józan eszét valamiféle szellemi huszadik emeletről hajították ki, hogy a lenti a betonjárdára zuhanjon. Ő beszélt, de mintha az apja hangján szólna.

- Nos, ha nem tudjátok, mi ez, akkor nem ártana közelebbről megnézni! Határozott mozdulattal rányomta a jobb farpofát a lapra, s azonnal meghallotta a

sistergést. Az égető fájdalom belenyilallt a testébe, ám ez az ő fájdalma volt, s ezért szívesen, egy eszelős tágra nyílt szemű mosolyával fogadta. Idegrendszere kétségbeesetten tiltakozott a rettenetes forróság ellen, miközben húsa felforrt, felhólyagosodott és megfeketedett.

NE NE NE NE NE NE NE NE A helyiséget égett hús szaga töltötte be, a saját húsáé. Az elviselhetetlen gyötrelem

minden porcikáján végighullámzott. Később egyébként gratulált magának hihetetlen akaraterejéhez - csaknem négy másodpercig volt képes a fenekét az izzó laphoz szorítani, leküzdve szervezetének ösztönös reakcióját, amely minél távolabb akarta volna vinni a fájdalom forrásától.

NE NE NE NE NE NE NE Az agysikoly pörölycsapásként sújtott le a fejére, s megtörte emberfeletti

összpontosítását. Perry leugrott a tűzhelyről, ám sérült lábára érkezett, amely azonnal be is rogyott alatta. Esetlenül zuhant a vérfoltos linóleumpadlóra.

NE NE NE NE NE NE NE Nem volt ideje megbánni a tettét, még arra sem volt ideje, hogy megállapítsa,

mekkora ostobaságot művelt. Égető fájdalom sugárzott a fenekéből, s a megégett emberi hús szaga (talán volt ott valami más bűz is?) és az agyát légkalapácsként szaggató sikoltozás már túl sok volt elkínzott elméjének.

NE NE NE NE NE NE NE NE Noha az iszonyú fájdalomtól kislányként vinnyogott, arcáról könnyek patakzottak a

linóleumpadlóra, hogy ott összekeveredjenek az alvadt vérrel, és noha minden korábbi sérülése is újult erővel kelt életre, tudta, hogy megint kinyírt egyet. Ezt a tudatot szorította elégedetten a lelkéhez, ahogy elájult.

51 ÍVEK Margaret, Amos és Clarence Otto a falat borító fényképeket bámulták. Clarence az

eredeti méret háromszorosára nagyíttatta fel a festményeket, így Nguyen rémálomba illő látomása egy teljes falat elfoglalt.

Mind aludtak pár órát, éjjel kettőtől hajnali ötig, aztán folytatták a munkát. Margaret már két órája más se csinált, csak meredten tanulmányozta a festményt, ám még mindig kótyagosnak érezte magát, pedig öt pohárral is megivott a hírhedten pocsék kórházi kávéból. Amoson szokás szerint nem hagyott nyomot a fáradtság, mint ahogy Otton sem. A nő mindkettejüket szívből gyűlölte ezért.

Amos közvetlenül a kép előtt állt, orra alig néhány centiméterre volt a faltól. - Honnan ismerhette Nguyen ezeket az embereket? - kérdezte. Margaret maga elé bámult, és hosszasan elgondolkozott a kérdésen. - Nem hinném, hogy ismerte őket - felelte végül. Munkatársa ránézett, és karba fonta a kezét. - Szóval úgy gondolod, hogy a fickó valamiféle médium volt? Margaret lassan ingatta a fejét, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a képről. -

Nem tartom valószínűnek. Nem médium volt, de valami ahhoz hasonló. Olyan képességre tett szert, amelyre a tudomány mai állása szerint nincs magyarázat.

Ahol sikerült azonosítania a személyeket, a járvány áldozatainak életnagyságú festett képmása mellé odaragasztotta az illető arcképét.

Blaine Tanarive. Charlotte Wilson. Gary Leeland. Judy Washington. Martin Brewbaker. Kiet Nguyen. Volt valami hátborzongató abban, hogy a valódi arcokat ott láthatták Nguyen festett

ábrázolásai mellett. Hat arcot már ismertek. De volt tizenegy másik arc, akiknek még hírét sem hallották. Voltak tehát mások is, legalább tizenegyen. És ki tudja, lesznek-e többen is? Úgy tűnt,

a testek alkotta „építmény” messze kinyúlik a festményből. Vajon hány arc fér el ezen a… minek is nevezték? Íven? Nem, jobb szó kellett:

Az építményen.

Vajon miért tér vissza újra meg újra rá a figyelme? Miért érezte szükségét annak, hogy megnevezze? Mit számít egy név?

Margaret lassan hátrébb sétált, hogy az egész festményt belássa. Tekintete végigsiklott a testekből rakott építmény ívén, s megpróbálta elképzelni, hol lenne a másik vége, ha folytatódna.

Az építmény óriási lenne. Csak a két ív vagy hat méter magasra emelkedne. Ívek. Emberi testrészekből álló ívek. - Clarence - szólt halkan -, hívja fel nekem Dew-t! Most!

52 INTERNET Perry hirtelen tért magához, s tágra nyílt szemmel ült fel. Alvó elméje szorgosan

kutatott a gondolatai közt, tulajdonképpen eléggé hasonló módon, mint ahogyan a háromszögek kerestek agyának szürkeállomány-adatbázisában megoldást a problémáikra. Álmában az agya rábukkant egy kulcsszóra, amelyben megkapaszkodhatott.

Internet. Micsoda ostobaság volt a telefonálgatás és a telefonkönyvben való keresgélés a

Háromszög nevű cégek után. Ugyan miért hirdetnék magukat a „katonák” az Ann Arbor-i telefonkönyvben? Amerika kibaszottul nagy ország - és ki mondta, hogy ez a háromszög-fertőzés csak Amerikában fordulhat elő? Valószínűleg az egész világra kiterjed. Aki pedig a világ különböző részein élő emberekkel kíván kapcsolatba kerülni, annak globális médiumra van szüksége. Nem televízióra, nem rádióra, nem telefonra és nem újságokra - ha valaki igyekszik titokban tartani kilétét, ugyanakkor azt akarja, hogy az érintettek kapcsolatba léphessenek vele, arra csak egy megoldás van: az egyetlen valóban globális médium, az internet.

Megmozdult, hogy kidörzsölje az álmot a szeméből, ám váratlanul magába kellett fojtania egy ordítást, ahogy fordulás közben ránehezedett megégett fenekére. Nem látott rá a nappali ablakára, de a lakást bevilágító nappali fény arról árulkodott, hogy most nem volt sokáig eszméletlen. Ha sikerül élve megúsznia ezt a rémálmot, akkor vesz egy új ágyat. Olyan puhát, hogy soha nem is akar majd felkelni belőle. Mindenesetre kényelmesebb lesz a linóleumpadlónál, annyi szent.

A Négy Lovas még aludt, ezt tisztán érezte. Csak éppen már nem a Négy Lovas voltak, nem igaz? Perrynek sikerült rosszindulatú vigyort erőltetnie az arcára, bár úgy tűnt, hogy testének minden porcikája panaszosan tiltakozik. Hárman maradtak. Minek nevezze most őket? Nos, ez könnyű volt.

Már csak a Három Testőr maradt. Ezzel az eredmény Perry Dawsey 4, Kibaszott Háromszögek 3 lett. Perry elszánta magát rá, hogy nem áll le, amíg nullára nem hozza a meccset.

Nagy nehezen lábra állt, és a Macintoshhoz ugrált. Alig egy perccel Perry ébredése után felcsendült a Mac indítást jelző hangja, és szinte azonnal felállt a rendszer. Sorra életre keltek a programok, köztük a levelezőrendszer is.

Miért is nem jutott ez hamarabb az eszébe? Hiszen az ég szerelmére, minden áldott nap ott lóg az interneten! Ott rejtőzött a válasz, erről szólt minden. Bekapcsolta a Firefoxot, és egyenesen a Google főoldalára ugrott. Úgy vélte, mindegy, melyik keresőt használja; a kormány minden bizonnyal gondoskodik róla, hogy a háromszögek honlapját könnyen megtalálják azok, akik tudják, mit keresnek.

Hatvannégy üzenete érkezett! Megkockáztatott egy gyors pillantást a beérkezett üzenetek fiókjára.

FELADÓ: TÁRGY: Bill Miller Hol a fenében vagy? Bill Miller Haver, írj már vissza! Becsszóra nem a cincinnati csokornyakkendőről lesz szó. Branston Gumong Hé, haver, a legjobb márkák most csak neked! Peter Hurt A legnépszerűbb gyógyszerek a legjobb árakon. Pussy GalOR-e Tüzes és nedves tinik akcióban, csak neked! Bill Miller Ha én lennék az a kölyök, vagy 18 éves koromig szopnék. Mister T. Minga Van te farkad elég nagy nődnek? Ithaca Tang Shen A szerződéskötési és felülvizsgálati osztály vezetője Egy barát Óriási vagyon vár rád Nigériában Bill Miller Ebédelj egy igazi amerikai tacós bódénál! Bill Miller Jót tenne neked egy tó (az ördögbe, ezek igazán jó filmes idézetek. Válaszolj már!) - Jesszusom, Billy, nem ártana élned is egy kicsit. És így tovább. Gyorsan összeszámolta: tizenhat levelet kapott Billtől. Tény, hogy Perry

nem ment be dolgozni, de ez akkor is… tolakodó. Vajon miért igyekszik Bill ennyire? Azért keres, mert a barátod, te seggfej. De mi van akkor, ha nem ilyen egyszerű a

válasz? Mi van, ha Bill… megfigyelés alatt tartja? Kezdesz kibaszottul paranoiássá válni, Perry, öregfiú. Hagyd már abba ezt a

baromságot, és koncentrálj! Az internetes keresésre kellett összpontosítania. Ott fogja megtalálni a válaszokat - ott

kellett - lenniük. Beírta a „háromszög” szót. Soha nem hitte volna, hogy ennyi találatot kap: rengeteg Wikipedia-szócikk,

matematika rogyásig, az észak-karolinai „Háromszög-régióval” foglalkozó weblapok, és persze egy jó csomó cikk a Bermuda-háromszögről. Perry gyorsan átnézte a találatok egy részét, de túl sok volt belőlük. Szűkítenie kellett a keresést.

Beírta a „háromszögek” és a „fertőzés” szavakat. Így már megtalálta. A találati lista tizenötödik oldalán. Egy hétköznapi netező semmi

szokatlant nem vett volna észre rajta, de Perry számára a képernyőn olvasható betűk a remény ragyogó csillagai voltak.

Háromszögek - Nincs egyedül Segíteni szeretnénk önnek. Ezen az oldalon információkat talál az állapotáról és annak

kezeléséről www.tomorrowresearch.com - 5k - Tárolt változat - Hasonló oldalak Nincs egyedül. Nincs egyedül! Remegett a keze az izgatottságtól; itt a bizonyosság - most már tudta -, hogy

segíthetnek rajta. Mások is tudtak a testében megkapaszkodó parazitákról. Rákattintott a találatra. Szeme tágra nyílt, halántékában és sebesült vállában is érezte

szíve heves lüktetését, s szinte a lélegzete is elakadt. Az oldal tetején nagy betűk hirdették: „Nincs egyedül”. Az elrendezés egyszerű volt,

nem tartalmazott annyi grafikai elemet, hogy felkeltse az oldalra csak véletlenül rátévedő szörfözők figyelmét. Perry számára azonban isteni ajándéknak tűnt. Közvetlenül a „Nincs egyedül” alatt egy háromszög volt látható - a testében csápokat növesztő borzalom stilizált, művészi ábrázolása, és ugyanakkor olyasvalami, amit életében már számtalanszor látott. Az egydolláros bankjegy hátáról unalomig ismert, a csúcsán fénylő szemet viselő piramis volt az. Ennek a piramisnak a csúcsáról azonban nem egy fénylő szem nézett rá, hanem három.

Perry lenyelte kicsordulni készülő könnyeit - csak olyasvalaki érthetné meg, mit jelent a háromszemű piramis, aki látott már a bőre alatt lapuló teremtményekhez hasonlókat.

A kép alatt rövid üzenet következett. A szavak úgy betaláltak, mintha egyenesen Isten szólt volna hozzá.

NINCS EGYEDÜL Ha megtalálta ezt az oldalt, akkor tudja, miről beszélünk. Segíteni szeretnénk. Tudjuk,

mi történik önnel, és kezünkben a megoldás, ehhez azonban gyorsan kell cselekednie. Állapota pillanatról pillanatra súlyosbodik. Kattintson ide, adja meg a címét, és azonnal indulunk! Legyen türelmes, és őrizze meg a nyugalmát, mi segíteni szeretnénk önnek! Ne essen pánikba, mert attól csak rosszabb lesz a helyzete! Senkinek se tegyen említést az állapotáról, még az orvosainak sem - vannak olyanok, akik ártani akarnak önnek. Maradjon a jelenlegi tartózkodási helyén, töltse ki az űrlapot, és várjon! Ne beszéljen senkinek sem a háromszögekről! Ha úgy érzi, nem tud várni, hívja a 206-222-2898 telefonszámot!

Perry a legszívesebben felugrott volna, hogy körbetáncolja a szobát. Megtalálta a

kiutat! Sikerült meghúznia a katapult fogantyúját, még mielőtt zuhanó vadászgépe a hegyoldalba csapódott volna! Megérkezett a kormányzó kegyelmi határozata, még mielőtt rákapcsolták volna az áramot a villamosszékre. Kirohant a lángoló épületből - vállán a gyönyörű hősnővel -, még mielőtt felrobbant volna a gázvezeték, s immár nyugodtan szemlélhette, ahogy a stáblista végiggördül a tűz és halál gomolygó gombafelhőjén. Percek kérdése és megmenekül. Felírta magának a telefonszámot; rögtön felhívja, amint végzett az űrlappal.

Meg kellett adnia a nevét és a lakcímét. Pillanatok alatt végzett, aztán vissza kellett lépnie, hogy kijavítson néhány gépelési hibát, amelyeket siettében ejtett. Következett a telefonszáma; megadta. Az ezután következő pontnál megakadt egy pillanatra - szeretett volna mielőbb a „Küldés” gombra kattintani, de a kérdést meglehetősen furcsának találta.

Kinek beszélt az állapotáról? Kérjük, adja meg a teljes nevüket és a címüket! Erre meg mi a francért kíváncsiak? Kit érdekel? Egyébként sem számít, hiszen senkinek

sem beszélt róla. Gyorsan begépelte: „senkinek”. Írja le a jelenlegi állapotát! Kérjük, részletesen jellemezze. Nem volt most ideje erre a szarakodásra. Azonnali segítségre volt szüksége. A „küldés”

gombra kattintva késznek nyilvánította az űrlapot. Ez már nem volt fontos, elegendő információjuk volt, és ő képtelen lett volna tovább várni. Hamarosan itt lesznek. Percek kérdése. Várta a felmentő sereget.

A számítógép sípolt néhányat, és a képernyőn megjelent egy üzenetablak. StickyFingazWhitey jelentkezett. Bill Miller azonosítója. StickyFingazWhitey: Szent ég, ember! Látom, végre online vagy!!! Minden oké? Perry a képernyőre meredt. Megdermedt a teste, mozdulni sem mert. Először az

e-mailek, aztán a telefon, most meg ez.

StickyFingazWhitey: Tudom, hogy ott vagy, picikém! Beszélj hozzám! Bill is közéjük tartozott. Közéjük! Azonnal üzenetet küldött, amint Perry elküldte az

űrlapot. Ez nem lehetett véletlen. Hogy a fenébe ne lehetne az! Napokig nem kapcsoltad be a számítógépet. Bill

egyszerűen észrevette, hogy most végre online vagy, ennyi az egész. Bill nem lehetett; hosszú évek óta ismerte. De ha valaki kísérletezni akart Perryvel, ha

megfigyelés alatt akarta tartani őt, akkor ki lenne erre alkalmasabb személy, mint a legjobb barátja? Csak annyit kellett tenniük, hogy „beszervezzék” Billt. Ez volt a helyes kifejezés, beszervezni - így szereznek ügynököket a titkosszolgálatok.

StickyFingazWhitey: Elég már a zsebhokiból, válaszolj! De komolyan! Kezdek

bepöccenni. Ne akard, hogy eltángáljalak, szivi! Az üzenetküldő nem volt elég Billnek: netes telefonon is hívta Perryt. A digitális

csengetés nagyon hangosan visított az apró lakásban. mi ez a hang mi ez Perry összerezzent; a háromszögek annyira csendben voltak, hogy teljesen meg is

feledkezett róluk. Vett három gyors lélegzetet, ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte. Vajon tudták, hogy éppen most lépett kapcsolatba a Katonákkal? Ha igen, akkor bármelyik pillanatban következhet az agysikoly. Vajon a gondolatai közt kutatnak?

új zajok. mik az új zajok amiket hallunk Perry felkapta a Macet, és teljes erőből a falhoz vágta. Műanyag- és üvegszilánkok

repültek szét, s fényes elektromos szikra villant. A darabok a földre hullottak, a falon pedig égésnyom látszott: a számítógép hirtelen halálának nyoma.

mi történik mondd el NEKÜNK - Semmi! Semmi gáz! Nem hallok semmit! - Nyugalmat erőltetett magára, csak lazán!

Nem árulhatta el, hogy a háromszögek órái meg vannak számlálva. Titkolóznia kellett előttük. Már csak egy kis idő, és véget ér a játék, ám ha Perry győzni akar, akkor most meg kell őriznie a nyugalmát.

új zajok mik az új zajok amiket hallunk - Zajok? Én semmit sem hallottam. Nyugalom, semmi okotok sincs az aggodalomra. senki sincs itt nincsenek columbók senki - Senki bizony, úgyhogy nyugizzatok! - Perryn végighullámzottak a háromszögek sötét

érzelmei. Megpróbált rájönni, hogy mi is az, amit éreznek - talán szorongás. Saját

érzelmei - izgatottság, remény, félelem és harag - úgy kavarták fel őket, mintha egy csomó hiperaktív gyereket engedtek volna szabadjára egy csokoládégyárban.

van valami baj ki van ott ki Perry teleszívta a tüdejét, majd lassan kiengedte a levegőt, s közben azt hajtogatta

magában, hogy lazítson. Ezt tízszer megismételte, és érezte, ahogy szétárad benne a nyugalom. Fegyelem, ahogy a drága öreg apus mondaná. Fegyelem nélkül nem vagy jobb azoknál a nyámnyila szarrágóknál, akik folyton rinyálnak valami miatt.

Perry tudta, meg kell nyugodnia, hogy megnyugtassa a Három Testőrt. - Minden rendben, srácok. - Hangja tökéletes magabiztosságot sugallt. - Nincs itt

senki. Lazuljatok el! Most mind aludni fogunk, úgyhogy nyugalom! Becsukta a szemét, és lassan ellazult. Gyengeségre nincs idő - ha volt az életében

olyan pillanat, amikor teljes önuralomra volt szüksége, hát ez volt az. Fegyelmezned kell magad, fiú. Fegyelem nélkül az emberek átgázolnak rajtad, márpedig senki sem gázolhat át egy Dawsey-n!

Hátrahajtotta a fejét, a kanapé támlájára. Ez az egész egy játék, mint a futball, bár ez alkalommal a tét valamivel nagyobb a bajnoki címnél. Csupán játék volt, és ő nyerésre állt. Mosoly futott át az arcán, így érte az álom.

53 MARGARET ÉS DEW Otto ügynök Margaret felé nyújtotta a mobiltelefonját. A nőt meglepte a készülék

súlya - évek óta nem látott ilyen nagy mobilt. - Üdvözlöm, Dew! - mondta. - Feltételezem, hogy azért hív, mert információi vannak a számomra, doki - felelte a

férfi köszönés helyett. - Éppen egy bevetést kell irányítanom. - Az apró hangszórón keresztül is jól hallatszott, mennyire bosszús.

- Műholdas megfigyelésre van szükségünk - mondta Margaret. - El tudja intézni? - Mi a fészkes fenének? - Tudja mit, Phillips? Csak válaszoljon arra a kurva kérdésre, oké? El tudja intézni, vagy

sem? Kis szünet, majd: - Tudja doki, kicsit több tiszteletet érdemelnék. - Dugja fel a tiszteletet! Válaszoljon arra az átkozott kérdésre, vagy leteszem, és

közvetlenül Murray-hez fordulok. Szóval, el tudja intézni, hogy műholdról figyeljék Ann Arbor térségét, vagy nem?

- Ez nem egy film, doki. Nem úgy megy a dolog, hogy bepötyögünk egy címet, és egy perc múlva már színesben látjuk, amint Jones úr és a kedves neje épp a kutyapózt gyakorolják. Eltart egy kis ideig, de megoldható. Most pedig, ha már kidühöngte magát, nem akarja elmondani nekem, hogy hol tart a dolog?

Margaret a jobbjában tartotta a telefont, ökölbe szorított bal kezének körmeivel pedig olyan erővel dörgölgette a fejbőrét, hogy az már fájt. Amit mondani készült, annak nem volt semmi értelme, nem volt semmi tudományos alapja, de mégis tudta, hogy ezt kell

mondania. - Nguyen festményein - kezdte - szerepel az összes ismert áldozat és tizenegy további

személy. - És? - Tehát vannak további áldozatok is, akiket még nem találtunk meg. - Maga is tudja, hogy dolgozunk az ügyön - mondta Dew. - Megvannak a képek, és

mindenki őket keresi az egész államban, meg Ohióban és Indianában is. Igyekszünk a nyomukra bukkanni. De hogyan segítene ebben a műhold?

- Építenek valamit - válaszolta. - Azt hiszem, az áldozatoknak építeniük kellene valamit, valami nagyot.

- Mit? Mit kell építeniük? - Valamit, talán az erdőben. Mindenesetre fák közelében. Talán az erdő mélyén. - Jó, jó, de mit mondjak a műholdasoknak, mit keressenek? Margaret felsóhajtott. - Nem tudom. Valamit, amin ívek is vannak. Talán hat méter magas lehet. - És milyen hosszú ez az izé? - Dew, nem tudom. - Margaret - a férfi lassan beszélt, mintha egy gyereknek magyarázna. - Egy műhold

átirányítása elég időigényes ügy. Felborítja a tervünket, és fontos területek maradnak megfigyelés nélkül. Emellett szakértőket kell ráállítanunk a fényképek elemzésére, hogy megtalálják, amit keresünk - és mivel maga nem igazán tudja, hogy mit is keresünk, miközben óriási területről van szó, a feladat gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Most, hogy ezt tisztáztuk: ez az egész csupán egy megérzés, vagy van valami kézzelfogható bizonyítéka is hozzá?

Margaret elgondolkozott a kérdésen. Nem volt semmi valódi bizonyítéka, nem indulhatott ki semmi másból, csak egy őrült, gyilkos művész festményéből.

- Csak megérzés - mondta végül. - De erős megérzés, Dew. A szakadozó vonal ellenére is hallotta, mekkorát sóhajt a férfi. - Na jó, bassza meg. Nincs vesztenivalónk. Úgy négyöt óra kell hozzá. Megmondom

nekik, hogy valami szokatlan dolgot keressenek, amin ívek vannak, úgy hat méter magas és ismeretlen hosszúságú. Jó lesz így?

- Igen - felelte a nő -, így jó lesz. - Intézkedem. És ha meggondolja magát, vagy inkább azt szeretné, hogy egyszarvúakat

keressünk vagy a Mikulás szánját, csak szóljon. - Azzal Dew megszakította a vonalat.

54 SPAM? Murray Longworth asztalán diszkréten felberregett a házitelefon. Megnyomta a

„beszél” gombot. - Mi van, Victor? - Uram, értesíteni szeretném, hogy bejött valami az interneten. Murray szíve szaporábban kezdett verni.

- Mikor? - Nem egészen egy órája. - Honnan? - A michigani Ann Arborból. - Azonnal hozza be az infót! Victor lezárt borítékkal a kezében lépett be az irodába. A számítógép-kezelők szigorú

parancsba kapták, hogy a beérkező internetes információkat nyomtassák ki, azután töröljék az adatok minden nyomát a rendszerből. Murray nem szívesen használta az internetet, de Montoyához hasonlóan ő is úgy vélte, ez jó módszer lehet az áldozatokkal való kapcsolatfelvételre anélkül, hogy felkeltenék a sajtó figyelmét. A jelek szerint bejött a nő megérzése.

Victor távozott, Murray pedig feltörte a pecsétet. Ann Arbor, Michigan. Perry Dawsey. Nem jelölt meg kapcsolatokat - ez jó hír volt,

nagyon megkönnyítette a dolgunkat. Többlakásos házban élt - ez rossz hír. Az állapotáról nem írt.

Itt volt végre az áttörés, amelyre Murray annyira várt.

55 AZ IGAZSÁG Gondolataiban felbukkant egy hang, s piszkálni kezdte kába elméjét. Hol vannak? A háromszögek hangja volt: egyszerre gépies és élő. Ott vagytok? Megint eltűnt egy. A háromszögek hangja volt, de valahogy mégis más. Valahogy… szinte nőiesen

hangzott. Nem egy nő hangja volt, de egy nő aggodalma, egy nő érzelmi mélysége. Miért nem válaszolnak? Hol vannak? Megrebbent a szemhéja. Nem szabad alábecsülnie a hang jelentőségét. A fájdalom

úgy préselte össze a testét, mint egy vizes öltöny. Minden porcikája lüktetett, s együttesen a kín panaszos, halk szimfóniáját zengték.

Nem fog sikerülni nekik. Nem fog sikerülni nekik. Ő túl erős. Perry ismét pislogott, s igyekezett magához térni. Háromszögek voltak, de nem az ő

háromszögei. Talán azok lehettek, amelyeket a benne élősködő teremtmények említettek: mi telefon nélkül beszélünk más háromszögekkel.

Érezte, hogy a Három Testőr is ébredezik. A női hang elhalkult, majd eltűnt. Még nem állt készen a felkelésre. A kanapén feküdt, súlyát teste bal oldalára helyezve,

s azon merengett, nem tölthetné-e itt élete hátralévő részét, az ép oldalára fordulva, semmivel nem törődve. Akkor talán nem lenne több fájdalom, és nem kellene azon töprengenie, vajon milyen újabb csodás meglepetést kap a Három Testőrtől.

A fenekében még mindig égő volt a fájdalom; úgy érezte, mintha most is a tűzhelyen ülne. Undorító bűz terjengett körülötte. Szóval ilyen az égett emberi hús szaga? Pazar. De egy csípősebb szagot is érzett, a halál szagát. Ezt azonban hol érezte, hol nem, és amúgy sem vehette fel a versenyt a házi recept szerint készült sült Perry-fartő mindent átjáró illatával.

miért harcolsz ellenünk? Tehát felébredtek. Ez egyértelműen a már megszokott hang volt. Férfias, arrogáns,

parancsoló. Az ő drága háromszögei. - Ki volt az a másik hang? - kérdezte Perry, ügyet sem vetve a kérdésükre. - Van a

közelben más fertőzött is, igaz? Ki az? A házban lakik? Nem mondjuk meg. Miért ölsz meg minket? Már csak mi menthetünk meg téged - Mi a fenéről beszéltek? Megmenteni engem? Úgyis tudom, hogy lényegében már

halott vagyok. Nem, a másikak akarnak megölni téged, nem mi. Nem mi, Perry. Mi sohasem ártanánk neked. A háromszögek nem akarták megölni? Baromság. Szépen kirágják majd a belsejét, és

kabátként viselik majd a bőrét, vagy átveszik az irányítást az elméje felett, és úgy fogják táncoltatni az utcán, mint valami kibaszott emberi marionettbábut.

Jön valaki. Columbo az? Perry semmit sem hallott. Talán jobban hallanak nála? Vajon milyen erősek most? - Hallotok valakit kint, a folyosón? A szomszéd az, aki már járt itt? Nem. Könnyebbek a lépései, ez Columbo. öld meg Columbót! - Dehogy Columbo! Nagy nehezen feltápászkodott a kanapéról, s az asztalon támaszkodva állt ott. Minden

mozdulattól friss fájdalomhullámok futottak végig a testén. - Mi a francért féltek ennyire a rendőrségtől: Mert azért jönnek, hogy elkapjanak Emberek keresnek minket hogy megöljenek minket. Miért nem érted meg? - Nyugi! Nehogy nekem felizgassátok magatokat, és megint ordibálni kezdjetek a

fejemben, oké? - Perry lassú lélegzeteket vett. Megpróbált nyugalmat sugározni, remélve, hogy ha a háromszögek érzelmei hatással lehetnek rá, akkor ez fordítva is működik. - Miért gondoljátok, hogy el akarnak intézni titeket?

Hát nem érted? Ha megölnek téged, minket is megölnek.

Olyan volt, mintha pörölycsapás érte volna. Egyszer csak megvilágosodott. Az igazság olyan kézenfekvő volt, hogy egy gyerek is

könnyen kitalálhatta volna. A Katonák nem azért jöttek, hogy megmentsék őt. Azért jöttek, hogy megöljék. Így akadályozhatták meg a háromszögek lárváinak kikelését. Tökéletesen logikus

magyarázat, bár az elméje még mindig harcolt ellene. Ha a Katonák meg akarták ölni, akkor valóban nem volt számára menekvés, nem volt esélye.

A hangja suttogássá halkult. - Úgy értitek… úgy értitek, hogy a katonák engem akarnak megölni? Igen, persze, te ostoba! TÉGED akarnak megölni! Neki már annyi volt. Ezen senki sem változtathatott. A háromszögek belülről

pusztították el. A katonák le akarták lőni, hogy a háromszögek ne fejlődhessenek ki. Sejtelme sem volt róla, kik lehetnek a Katonák, hol voltak vagy hogyan néztek ki. Bárki lehetett Katona. Bárki. Ő pedig egyenesen magához hívta őket az interneten, s ezzel gyakorlatilag célkeresztet festett a tulajdon homlokára.

Apjának hangja szólalt meg a fejében, az egykor oly halovány emlék most erős volt, és élettel teli. Egyedül állsz a világgal szemben, fiú, ezt soha ne feledd! A világ kemény hely, ahol csak a legerősebb marad fenn. Ha nem vagy erős, az emberek kihasználnak, aztán eldobnak. Meg kell mutatnod a világnak, fiú, hogy ki a főnök, az erőddel kell megmutatnod! Ezért vagyok ilyen kemény veled - ezért, és mert egy ostoba, lusta nyavalyás vagy, aki mindig felbosszant, ha lehetősége van rá. De egy nap, fiú, megköszönöd ezt nekem. Egy nap majd megérted.

Életében először Perry valóban értette. Egy évtizeden át próbált elmenekülni apja erőszakos, kegyetlen öröksége elől, de most már látta, hogy ez hiba volt.

- Igazad volt, apus - suttogta. - Mindenben, de mindenben igazad volt! Basszák meg! Ő Dawsey volt, az istenit, és ideje, hogy úgy is viselkedjen. Itt van Columbo. Ahogy ép elméjének utolsó maradványa is alámerült a düh tengerében, Perry

kopogást hallott az ajtó felől. Szeme résnyire szűkült. Apja hangját hallotta: Hagyod, hogy így kibabráljanak veled, fiú? - Nem, uram - suttogta. - Még mit nem!

56 TÁRSASÁG Bill Miller megint koppantott néhányat Perry ajtaján. Ami sok, az sok. Perry otthon volt. Ez tuti. Nem egészen harminc perccel ezelőtt lépett

be az üzenetküldő programjába, aztán rögtön ki is lépett, ahogy Bill írt neki. Bill ekkor kocsiba vágta magát, és most itt állt, Perry ajtaja előtt.

No persze, Perry a világ bármelyik pontján bejelentkezhetett volna, de ócska Fordja

most is itt állt a fedett parkolóban, s mögötte vagy harminc centi friss hó gyűlt össze - napok óta nem használták.

Újból kopogtatott. Semmi. Lehetséges volna, hogy Perry megbetegedett? Vagy elveszítette a fejét, valami nagy

hülyeséget csinált, és ezért rejtőzködik? Perry ki nem állhatta saját erőszakos természetét, és már egy hangos veszekedést követően is napokig gyötörte a kegyetlen bűntudat. Akárhogy van is, a barátjának segítségre volt szüksége, és innentől kezdve felesleges volt bármi máson törnie a fejét.

Felemelte a kezét, és kopogott még hármat. - Perry, öregem, Bill vagyok! Semmi válasz. - Perry, mindenki halálra aggódja magát miattad. Nem kell beengedned, de ha ott

vagy, legalább szólj, hogy minden rendben van. Semmi válasz. Bőrkabátja zsebébe nyúlt egy darab papírért, hogy üzenetet hagyjon.

Egyszer csak érezte, hogy feláll a nyakán a szőr - az a különös, semmi máshoz nem hasonlítható érzés vett rajta erőt, hogy figyelik. Keze még mindig a zsebében volt, ahogy felnézett a kukucskáló nyílásra.

Hallotta, hogy lassan kihúzzák a biztonsági láncot a helyéről, majd a zárnyelv is kattant egyet, ahogy visszacsusszant a helyére.

Lassan kinyílt az ajtó, és láthatóvá vált Perry óriási alakja. Bill hallotta magát, ahogy önkéntelenül levegő után kap - a meglepődést jelző hang szinte komikus volt. Perry úgy festett, mintha Bruce Willist próbálta volna utánozni valamelyik Drágán add az életed filmben. Hosszú ujjú fehér pólóján vércseppek látszottak - a bal válltól kiindulva szétterjedő vér sok helyen már feketére alvadt. Fél lábon állt, és az ajtóba kapaszkodott; másik lába ernyedten lógott mögötte, s nem is érte a padlót - olyan volt, mint egy vadat jelző vadászkutya. A lógó láb combján egy másik póló volt átkötve. Bill nem tudta kivenni az eredeti színét - most burgundivörös volt, helyenként barnás kéreggel, mint az összesározott, majd az ajtó előtt levetett és a napon megszáradni hagyott ruha. Perry fején golflabda nagyságú, kékesfekete dudor éktelenkedett. Sápadtfehér bőrén szinte világított a néhány napos, élénkvörös szakáll.

De nem is Bruce Willisre hasonlított, hanem inkább Arnold Schwarzeneggerre. Perry izmai minden mozdulatára hullámzó mozgásba kezdtek, különösen a nyakán, amely olyan volt, mintha acélkábeleket fontak volna körül erekkel, majd az egészre bőrt húztak volna. Nem látta Perryt ilyen izmosnak, ilyen nagynak - ilyen fenyegetőnek - már hosszú évek óta, azóta, hogy elsőévesek voltak. Bill hirtelen rádöbbent, hogy miközben rengeteg időt töltött együtt vele, lassan fel sem tűnt neki, hogy Perry Dawsey igazi óriás.

A nyúzott külső ellenére Perry legfeltűnőbb vonása a szeme volt. Nem azért, mert a bőr körülötte túlnyomórészt lilásfekete volt - egy arcra mért ütéstől, vagy valami súlyos álmatlanságtól -, hanem a tekintete miatt. Távoli, eszelős tekintet volt: Jack Nicholson nézett így, amikor A ragyogásban baltával verekedte át magát az ajtón.

Bill mindig is bízott az ösztöneiben. Ebben a pillanatban az ösztönei azt súgták, sőt ordították neki, hogy távozzon, húzzon el onnan a francba, de azonnal. Ámde Perry szemmel láthatóan bajban volt - valami nagyon, de nagyon nem volt rendben vele.

Ámokfutó, ez a szó jutott Bill eszébe. Perry ámokfutóvá vált.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt. Végül Bill törte meg a csendet: - Mi a fasz van veled? Nem volt vitás. Amint Perry kinyitotta az ajtót, és meglátta Billt, ahogy ott állt a fekete

bőrdzsekiben, szépen megfésülve, makulátlan öltözékben, teljes bizonyossággal tudta, hogy ő is a Katonák egyike. Bill mindvégig megfigyelés alatt tartotta őt. Még az is elképzelhető, hogy ő szórta el a háromszög-magokat - sosem lehet tudni ezeknél az őrült kormányügynököknél. Vajon mikor szervezték be Billt? A főiskola után? A főiskola alatt? Milyen régóta folyik ez a konspiráció? Talán eleve ezért jelentkezett Bill annyi évvel ezelőtt a szobatársául. Ez logikusan hangzott.

Bill azért jött, hogy ellenőrizze a kísérlet állását. Valószínűleg beszart, amikor Perry nem ment be melózni. Amikor aztán Perry kitöltötte az internetes űrlapot, Billt küldték, hogy nézze meg, mi van vele. Ugyan mi másért jött volna éppen most? Bill egy kibaszott áruló volt, s csak arra várt, hogy eladhassa Perryt a Katonáknak. Nos, a hátba támadó, hazug kis pöcs nem mond semmit a kormánynak dolgozó buzikomáinak.

Most nem. Később sem. Sohasem. - Semmi különös - mondta Perry. - Bújj be! Kis szökkenéssel behátrált a lakásba, hogy helyet adjon Billnek a belépéshez. A nyitott

ajtón furcsa szagok tódultak ki. Bill ösztönei még hangosabbá váltak: egyre nagyobb hangerővel és intenzitással könyörögtek neki, hogy fordítson hátat, és fusson, ahogy csak a lába bírja.

- Hát… izé, most vissza kell mennem a melóba - nyögte Bill -, csak beugrottam megnézni, hogy rendben vagy-e, haver. Ami azt illeti, nem nézel ki valami fényesen. Mi van veled?

Vajon van-e Perrynek valami elképzelése arról, milyen iszonyúan fest? Talán drogozik, esetleg rákapott a heroinra? Bill nem tudta levenni a tekintetét barátja szeméről, az izzó pillantásról, amely valósággal lángolt az érzelmektől és a feszültségtől. Bill az elmúlt tíz évben sokszor látta már ezt a pillantást: Perry olyankor nézett így, amikor meg akart ütni valakit, vagy mielőtt elkezdődött egy meccs. Ragadozó pillantás volt, vészterhes.

Ámde az elmúlt tíz évben Perry egyetlenegyszer sem nézett így Billre - egészen mostanáig.

Ideje elhúzni a csíkot. Bill ijedtnek látszott. Nyilván nem számított rá, hogy Perry rájön A Tervre. Senki sem

hitte, hogy a Jó Öreg Perry elég okos ehhez. Mind alábecsülték őt. Bill is alábecsülte őt. De most, hogy Bill rájött, milyen súlyos is volt e hamarosan végzetessé váló tévedése, már nem tehetett semmit. Semmit, a menekülésen kívül.

Csakhogy Ijesztő Perry Dawsey jóval előbbre járt a játszmában. Bill arra összpontosított, hogy a hangja nyugodt és semleges maradjon. - Perry, halálra rémítesz. Úgy nézel ki, mint valami erőszaktevő. Lassan elhátrált az ajtótól. - Én most elmegyek, te pedig visszamész a lakásodba, és megnyugszol. Lazulj el egy

kicsit, és nemsokára visszajövök. - Várj! - Hangja tele volt könyörgéssel és segítségkéréssel, bár a csaknem ugyanolyan

halkan és nyugodtan beszélt, ahogy Bill szólt hozzá. - Segítened kell… én… - Perry megingott, jó lába megroggyant. - Én… nem tudok…

Perry összeesett, és teste úgy vágódott ki a folyosóra, mint egy zsák rothadó hús és csont.

Bill ösztönösen odakapott, hogy segítsen a barátján. Perry pontosan erre számított. Az emberek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor ösztönösen segíteni akarnak. Különösen nem a Kormány Emberei, hiszen a kormánynak az a dolga, hogy segítsen, igaz? De Billnek már késő volt. Túl későn reagált, túl későn vette észre a cselt. Megpróbált hátraugrani, még mielőtt meglátta volna a kést, de túl közel volt. Megpróbált hátraugrani, távolabb kerülni, de Perry nem hagyta. Ahogy teste a padlóhoz verődött, a szervezetében szétáradó adrenalin elnyomott minden fájdalomérzést. Átgördült a bal vállán, és széles mozdulattal megsuhintotta a jobb kezében szorongatott tizenöt centis steakkést. A penge Bill jobb combjának belsejét találta el, és zajtalanul metszette át a farmernadrágot, a bőrt és a négyfejű combizmot. A combcsont állította csak meg, a késhegy elakadt benne, s a lendület erejétől beletört. Perry látta, hogy Bill szeme tágra nyílik a sokktól, a félelemtől és a fájdalomtól. Bill döbbenten meredt a combjába mélyedő késre. A seb nem is vérzett, amíg Perry egy második vágáshoz készülve ki nem rántotta a pengét. Akkor aztán patakzani kezdett a sötétvörös folyadék, ráfröccsent a folyosó fehéres falára, és lefolyt a barnás narancssárga akrilszőnyegre, amely már új korában is ronda volt.

Perry a térdére emelkedett, fejét előrehajtotta, szeme villogott, ajka a düh és a gyilkos ösztön démoni vigyorára húzódott. Iszonyatos erővel döfött felfelé.

Bill igyekezett kitérni, de sérült lába nem tartotta meg a súlyát. Erőtlenül hátraesett, s az ívben felfelé suhanó penge fűrészes hegye alig valamivel kerülte el az arcát. A hátára zuhant, s lábából továbbra is bugyogott a vér.

Perry előrelendült, vicsorgó ajkáról nyálcseppek fröcsögtek szerteszét. Szörnyeteg volt, csaknem kétméteres, hörgő látomás a pokolból, aki felülről sújtott le a késsel. Bill ösztönösen maga elé kapta a kezét, kifelé fordított tenyérrel védte magát. Perry mozdulata olyan erős volt, hogy a kés letört hegye átütötte Bill jobb tenyerét. A fém átszakította a porcot és az inakat, s csak akkor állt meg, amikor a fanyél a tenyérbe csapódott. Tizenkét centiméternyi véres penge állt ki Bill kézfejéből.

A hátán fekvő férfi ösztönösen behunyta a szemét, ahogy a forró vér az arcára fröccsent. Így aztán nem látta, hogy Perry bal keze göcsörtös ököllé szorul össze. Az első ütés tompa reccsenéssel vágódott Bill orrába.

A másodiktól apró vércseppek permeteztek az arcára és a hajára.

Az áruló teste elernyedt. Perry azonnal leugrott róla, megragadta a csuklóját, és fél lábon szökdelve

bevonszolta a lakásba. Bill valószínűleg hetven kilót sem nyomott, így mindez még rossz lábbal sem volt különösebben megerőltető. Perry becsukta, és be is zárta az ajtót.

Nem halt meg öld meg öldmegöldmeg - Nem öljük meg, amíg nem kapok tőle válaszokat - mondta Perry. Az izgalomtól és a

megerőltetéstől szaggatottan lélegzett. A Bill combján ejtett sebből folyamatosan, lüktetve ömlött a vér, gyorsan növekvő lila foltot hagyva farmernadrágján.

öldmegöldmegöldmeg - Kuss legyen! Nem ölöm meg. Úgy csináljuk, ahogy én akarom. - Bill biztosan tudta a

választ egy sor kérdésre, és Perry hallani akarta őket. Az izzó gyűlölet tiszta, részegítő hatása meglepte. Bill ellenség volt. Perry végezni akart

az ellenséggel. Bill a Katonák egyike volt, azzal a feladattal, hogy kísérletezzen vele, aztán figyelje meg, végül tegye el láb alól. Na persze, láb alól eltenni, tadam-dadam, nem úgy van ám az, Billy fiú.

Bill felnyögött, és megmozdult. Köhögött, aztán jókora alvadt vércsomót köpött a padlóra. Perry vicsorogva talpra rántotta, és nagyot taszított rajta, át a nappalin. A férfi végül a kanapéra zuhant.

Perry száját már hosszú évek óta nem hagyta el ilyen mély morgás, ilyen fenyegető, vontatott beszéd.

- Fel akarsz állni az után, hogy megütöttelek, fiú? Meg kell tanulnod, hogy lent maradj, hacsak nem akarsz még egy kis fegyelmezést.

Megragadta Bill sebesült jobbját, s a tenyérbe döfött kés miatt minden irányban vércseppek záporoztak. Perry megmarkolta a kés nyelét, és a kanapé fölött a falba döfte. A törött hegy ellenére a penge mélyen a falba hatolt, s odaszögezte Bill kezét.

- Na, ez hogy tetszik, rohadék? Tetszik, te áruló? Akkor kapsz egy kis repetát. Kiugrándozott a konyhába, és kirántott egy újabb kést a késtartóból. Most pillantásra

sem méltatta a csirkeollót. Fél lábon szökdelve is majdnem ugyanolyan gyorsan haladt, mint két lábon: a hálószobába ugrált, és felkapott a földről egy piszkos, gyűrött zoknit.

Bill feje jobbra-balra billent, ahogy megpróbálta visszanyerni az öntudatát. Lábából, kezéből és orrából is patakzott a vér.

- Kérlek - mormogta, s hangja alig volt hallható a fájdalomtól. - Kérlek, hagyd abba! Perry elkapta Bill ép kezét. - Hozzám beszélsz, fiú? Akkor beszélsz, ha szólnak hozzád. Meg kell tanulnod a rendet!

- Fogta a zoknit, és Bill szájába gyömöszölte; olyan mélyre nyomta, hogy a másik öklendezni kezdett.

Perry ősi, agresszív mordulást hallatott, és Bill bal kezét felcsapta a falhoz, tenyérrel kifelé. Hátrahúzta a markában lévő kést, majd átdöfte a pengét Bill nyitott tenyerén.

A másik felordított fájdalmában - a tudata a lehető legszerencsétlenebb pillanatban tisztult ki. A mocskos zokni azonban elfojtotta jajkiáltásait.

Bill megpróbálta kiszabadítani magát, de a pengék ettől csak még mélyebbre vágtak

sebzett kezeibe. A testében nem volt elég erő. Visszarogyott a kanapéra, s ernyedten csüngő feje mellett kifeszített vérző kezeivel maga volt a megtestesült vereség.

- Szomszédok - sziszegte Perry, és tekintete előbb az ablakra, majd az ajtóra siklott. - Azok az istenverte, kíváncsiskodó szomszédok is benne lehetnek.

Az ajtóhoz ugrált, és kinézett a kémlelőnyíláson. A torzított nézet ellenére is jól látta a vért a folyosó falain és szőnyegpadlóján. Valaki észre fogja venni, tehát nem volt sok ideje. Arra azért elég lesz, hogy kicsikarjon néhány választ a falhoz szögezett besúgóból.

öld meg öld meg öld meg Perry döbbenten bámult Billre. A barátjára, Bill Millerre. A… barátjára. - Édes istenem, mit tettem? Mi történik velem? Ő Columbo, ő a Katonák. - Az nem lehet. Itt van, nem? Miért lenne itt, ha nem ő lenne Columbo? Ölllllllld mmmmmmmmmmeg Igazuk volt. Az e-mailek, a hívások, az a meglepően gyorsan érkező üzenet, meg a

mostani látogatás… Bill tudta, mi folyik itt. Mindent tudott. Milyen szívtelen, milyen könyörtelen tudott lenni ez a rohadék? Barátságot színlelt, miközben figyelte, hogyan növekednek és burjánzanak és dagadnak a háromszögek, hogyan rágják szét belülről Perryt, mint valami kibaszott, istenverte hernyót! Bill végig figyelte őt.

De csak munka közben tarthatta szemmel. Mi a helyzet a fennmaradó idővel? Mi a helyzet azokkal az órákkal, amelyeket Perry

otthon töltött, a lakásában, és különösen az utolsó néhány napban? Hogyan figyelték meg őt? Poloskákkal? Rejtett kamerákkal? Az azonnali üzenetei és az e-mailjei ellenőrzésével? Talán az egyik lámpában rejtették el a szerkezeteket, talán a tévében. Talán az istenverte tévé belsejében!

És ha állandóan szemmel tartották, akkor most is látták, mit tesz. Látták, hogyan vagdossa össze Áruló Billyt. Persze aligha hagyhatták ezt annyiban. Már úton voltak, hogy megmentsék Billyt.

Perry a két tenyere közé fogta Bill fejét, és az üveges szemekbe nézett. - Már nem érnek ide, Billy fiú - mondta Perry halkan. - Hallod, amit mondok? Már nem

érnek ide idejében ahhoz, hogy kihúzzák a seggedet ebből a szarból! Bill felsikoltott, de a zokni megint csak letompította a hangot. - Jobb lesz, ha ezt abbahagyod, fiú - mondta Perry, s továbbra is Bill rettegő szemébe

meredt, mely égető fájdalomról és vegytiszta, nyers rettegésről árulkodott. - Fogd vissza az ordítozást, fiú, vagy teszek róla, hogy legyen miért ordítanod!

Bill még hangosabbat kiáltott, s megpróbált elhúzódni az előtte tornyosuló, bikanyakú rémség elől.

Perry vicsorogva ragadta meg Bill törött orrát, s kegyetlen erővel rángatta jobbra-balra. Bill testén rángások futottak végig az új gyötrelemtől. Úgy dobálta magát,

mintha villamosszékben ült volna, s izmai oly hevesen rándultak össze, hogy egyik keze kirántotta a rajta átszúrt kést a vakolatból.

A penge továbbra is kimeredt a kézfejéből. Perry egyik kezével Bill vértől sikamlós csuklóját markolta meg, a másikkal a kés nyelét, és újból a falba döfte. Most hirtelen és határozott ellenállást érzett, ahogy a penge mélyen behatolt az egyik tartógerendába.

A derék Billy fiú ezt nem fogja egyhamar kihúzni, nem ám, uram, egyhamar ugyan nem!

Bill leküzdötte a fájdalmat, de a történtek után képtelen volt a tiszta gondolkozásra.

Valahogy mégis talált annyi belső erőt, hogy abbahagyja a kiáltozást, abbahagyja a küszködést, annak ellenére, hogy a jelek szerint vég nélküli kínzásokat kellett elszenvednie ettől az alaktól, akit néhány perce még a legjobb barátjának ismert.

Perry előrehajolt, olyan közel, hogy Bill a lehelete melegét is érezte. Perry az ujjait alig fél centiméterre tartotta Bill orrától, a hüvelyk- és mutatóujj készen állt arra, hogy bármikor újra elkapja, készen arra, hogy ismét elviselhetetlen gyötrelmet okozzon.

- Mint már mondtam, fiú, hagyd abba az ordítozást, különben ebben a kibaszott pillanatban megöllek!

Bill a könnyein át bámult rá - hiába pislogott, nem tisztult ki a szeme. A pszichopatává vált barát fél lábon egyensúlyozva hajolt fölé. Bill sebei jó néhány helyen összevérezték Perry pólóját, s megnedvesítették a feketésbarna foltokat.

A zokni émelyítő, száraz vattadarabként tömte ki a száját. Az íze pontosan olyan volt, amilyennek Bill egy régi, koszos zokni ízét képzelte: penészes és fojtogató. Orrából folyamatosan csöpögött a vér az arcára, onnan pedig a mellkasára. Az átdöfött kezekből kicsorduló vér végigfolyt a karjain, kis tócsákba gyűlt a hóna alatt, majd a ruháját átitatva forró, ragacsos foltként terjeszkedett a szöveten.

Hogy történhetett ez? Azért jött, hogy megnézze, mi van a legjobb barátjával, és most a falra szögezve bámul fel arra a véres, óriási, eszelős tekintetű, vicsorgó, pszichotikus rémálomra, amely legfeljebb csak nevében egyezik Perry Dawsey-val.

- Jól van - suttogta Perry. - Most kiveszem a szádból a zoknit. Utána felteszek néhány kérdést. Hogy életben hagylak-e, az csak tőled függ - ha ordítasz, kihúzom a kést a kezedből, átdöföm a szemeden, és mogyoróvajjá keverem vele az agyadat. Fájdalmas lesz. Pokolian fájdalmas lesz. Kurvára nem érdekelnek a következmények, de gondolom, erre már amúgy is rájöttél. Ugye tudod, hogy kurvára nem érdekel, mi lesz, Billy fiú?

Bill bólintott. Perry hangja most nyugodt, hideg és könnyed volt, de a szeme nem változott. Bill mellkasát összeszorította a dermesztő rémület. Agyát teljesen kitöltötte a félelem, nem hagyott helyet a menekülés gondolatának. Bármit hajlandó volt megtenni, amit csak mondtak neki. Bármit, hogy életben maradjon.

Ó, Jézusom, ne hagyj itt meghalnom! Kérlek, ne engedd, hogy ez történjen, ó drága istenem, kérlek!

- Helyes - mondta Perry. - Ezt már szeretem, Bill. Biztos vagyok benne, hogy alapos kiképzést kaptál, és figyelmeztettek e küldetés következményeire is, ezért semmi lelkifurdalást nem fogok érezni. Ha csak egy árnyalatnyival is hangosabb leszel, azt nagyon nem fogod élvezni. Megértetted, mi lesz akkor, ha kiabálsz, Bill?

Bill ismét bólintott. Perry a kanapéra ereszkedett, úgy, hogy térdei közrefogták a másik férfi combjait. Bill

látta, hogy egy kicsit elfintorodik a fájdalomtól, de ez csak egy pillanatig tartott, s máris visszatért az eszelős pillantás. Aztán Perry egyszer csak félrefordította a fejét, és tekintete valahová a távolba révedt. Mintha a falon tanulmányozott volna valamit, vagy talán egy a fal mögötti pontot nézett. Feje egy egészen kicsit jobbra billent.

Olyan, mint egy kutya, amikor ultrahangos síp hangjára figyel. - Mondtam már, hogy beszélni fog - jelentette ki Perry. - Nem kell megölnünk! Ó Krisztusom, oh Jézusom, ó Uram, teljesen elment az esze, én pedig itt fogok

meghalni, így fogok meghalni. Perry egyre dühösebben társalgott láthatatlan társával. - Nem érdekel! Ez most az én bulim. És kuss legyen, mert gondolkoznom kell! Bill érezte, hogy lelki ereje megroggyan a végzet súlya alatt. Nem volt remény. A hang a jelek szerint elhallgatott. Perry szemébe visszatért a csillogás, és szúrós,

átható tekintetét Bill kitágult pupillájába fúrta. Billen végtelen gyengeség lett úrrá, s húzni kezdte az öntudatlanság felé.

Ez alkalommal nem harcolt ellene.

57 MENET KÖZBEN Dew a válla és a füle közé fogta a kényelmetlenül vastag mobiltelefont, az egyik

kezével kormányzott, a másikkal pedig a Buick fedélzeti GPS-ébe pötyögte be a címet. - Murray, mennyi ideje küldte be az űrlapot a kliens? - Úgy húsz perce. - Kapcsolatba léptünk vele? - A számon, amit megadott, nem veszik fel a telefont - felelte Murray. - Küldtünk

válasz-e-mailt is, de még arra sem reagált. - Szólj Margaretnek és a rohamosztagnak, hogy menjenek oda! Még meg kell találnom

ezt a lakónegyedet. Menjenek oda a házhoz, amelyikben Dawsey lakik, de ne menjenek be! Várják meg, amíg jelt adok. Három csapat maradjon a Nguyen-háznál, tartsa távol a sajtót, amíg az utolsó, a háromszögekre utaló nyomot is el nem tüntettük!

Dew megszakította a vonalat, és eltette a telefont. Kis híján belement az előtte pilinckázó kocsiba. Ráfeküdt a kürtre, hogy a Civic elkotródjon előle. Vasárnap volt, az egyetemen a félévi szünet ideje, ennek ellenére most is elég sok egyetemista srác sétált át az úttesten, olyan kényelmesen és nyugodtan, mintha az övék lenne a világ, mintha halhatatlanok lennének. Dew a legszívesebben felkente volna a halhatatlanságukat a Buick első lökhárítójára.

Átvágott a szembe eső sávba, és leelőzte a Civicet. A GPS szerint negyedórányira volt, de a forgalmat is beleszámítva valószínűleg húsz percnél is több kell ahhoz, hogy odaérjen Dawsey lakásához.

58 ÖRÖK BARÁTOK Perry tudta, hogy nincs sok ideje - a Katonák már úton voltak, Áruló Bill pedig

hamarosan el fog vérezni. A kanapén egyre csak nőtt a nedves folt, mintha csak Bill vért hugyozott volna. Perry tisztában volt vele, hogy ha jól időzít, akkor megkaphatja az információkat, a Katonák pedig megmenthetik a barátját. Helyesbítés. Az úgynevezett barátját.

Bill tekintete megint elhomályosodott, a feje pedig előrebillent. - Ó nem, azt már nem, besúgókám - mordult fel Perry, és bal kézzel irtózatos pofont

kevert le Billnek. Bill feje olyan gyorsan lendült vissza, hogy a halántéka a falnak csapódott. A csattanás jóleső érzéssel töltötte el Perryt.

Nem tudod te, mi az a szenvedés, Billy fiú. De nagyon fogok igyekezni, hogy egy kis ízelítőt adjak abból, min mentem keresztül.

Bill vértől maszatos arcára visszatért a riadt nyúlra emlékeztető kifejezés. Hogyan használhattak a Katonák egy ilyen puhányt? Valószínűleg ez is csak trükk volt, persze, trükk. Billnek az volt a feladata, hogy elterelje a gyanút.

- Ezzel a szarsággal nem versz át, Billy fiú! - Okosabb volt ezeknél a rohadékoknál. Nem is sejtették, mibe keveredtek, amikor kikezdtek egy Dawsey-val, mivel egy Dawsey-val nem lehet szarakodni, de nem ám!

Előrenyúlt, és kihúzta Bill szájából a zoknit. Bill mélyeket lélegzett, de más hangot nem hallatott.

Perry megnyalta az ajkát, és vér ízét érezte. Hogy a sajátját, vagy a Billét, azt nem tudta. Alig várta, hogy megkapja a választ, előrehajolt hát, és feltette a számára létfontosságú kérdést.

- Ki a fasznak dolgozol, és mit akartok a háromszögekkel? Perry arca csak centiméterekre volt a Billétől. Az óriás a szeme körüli sötét karikák

miatt úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. A szeme fehérje annyira véreres volt, hogy rózsaszínes árnyalatúnak tűnt. Az élénkvörös borosta tovább fokozta az elhanyagolt benyomást. Ajkán vérző sebek voltak; csak nemrég haraphatta ki őket.

És most ezzel jön - háromszögek? - Perry, mi… miről beszélsz? - Bill tudta, hogy ezt nem lett volna szabad megkérdeznie,

de semmilyen válasz nem jutott az eszébe. Perry szemében düh villant, ami még fenyegetőbbé tette eszelős tekintetét.

- Ne szarakodj velem, Bill! - Nyugodt hangja halálos fenyegetéssel volt terhes. - Elmehetsz a picsába a hülye tagadással. Engem nem versz át, öcskös. Most pedig még egyszer megkérdezem: mit akartok a háromszögekkel?

Bill szaggatottan, rövideket lélegzett. Mi ez az őrültség? Mi a fenét akarhat Perry? Megpróbálta visszafojtani a pánik és az értetlenség könnyeit. A testén végighullámzó

fájdalmat az elkínzott idegek és az éles fémpengék szünet nélküli kakofóniájának érezte. Annyira nehéz volt gondolkozni!

Küszködött, hogy szavakat találjon, küszködött, hogy kihámozzon valamit az egészből. - Nem értem, miről beszélsz, Perry. Én vagyok az! Bill vagyok, az ég szerelmére! Miért

akarsz kinyírni? Gonosz mosoly jelent meg Perry arcán. Odanyúlt a késhez, amellyel Bill egyik kezét a

falhoz szögezte. Bill teste újabb kínzásra számítva kőkeményre feszült. - Kezdesz egy kicsit túl hangos lenni, Billy fiú, nem gondolod? - Elnézést - hadarta Billy félelemmel és könyörgéssel teli suttogó hangon. - Sajnálom,

többet nem fordul elő. - Az már átkozottul igaz. Mert ha mégis, kinyírlak, még mielőtt elnézést kérhetnél. Ez

volt az utolsó figyelmeztetés. A játék utolsó fordulójába jutottál, ahol már minden kérdés nagyon fontos, tehát megkérdezem utoljára: mit akartok a háromszögekkel?

Bill agya kétségbeesetten kereste a választ, bármilyen választ, ami még egy kicsit életben tarthatja. Ki kellett találnia valami baromságot, méghozzá gyorsan, de olyan nehéz volt gondolkozni, képtelenség volt összpontosítani. Perry meg fogja ölni!

- Nem… nem tudom. Ezt nem mondták el nekem. - Egy fenét nem - csattant fel Perry, és a ragadozó tekintet egy pillanatra sem tűnt el. -

Egyetlen lehetőséged maradt, Billy, és utána én jövök a késsel. Bill próbált valami választ találni, de a fájdalom, az eszelős helyzet és a reá szegeződő,

halált hordozó tekintet miatt képtelen volt koncentrálni. Minek nevezte őt Perry? Besúgónak? De kinek a besúgója? És miért tenne ilyet? Miféle paranoid látomások pereghetnek Perry véreres szeme előtt?

- Perry, esküszöm, hogy nem mondták el nekem! - Látta Perry szemében a fellobbanó dühöt. Ennek ellenére tovább folytatta az orrhangú, szánalmas könyörgést. - Nem tehetek róla, hogy semmit sem mondanak el nekem. Csak annyit mondtak, hogy tartsam rajtad a szememet, és tájékoztassam őket arról, amit csinálsz.

Ez a válasz jobbnak tűnt. Perry tekintete megváltozott, mintha Bill szavai egy fontos kérdést válaszoltak volna meg, de még korántsem látszott elégedettnek.

A remény halovány sugarába kapaszkodva Bill tovább szőtte a meséjét. - A háromszögek nem tartoznak a munkámhoz. Perry bólogatott, mintha elfogadta volna a sztorit. - Oké, talán igazat beszélsz, talán nem - mondta. - Viszont tudni akarom, hogy kinek

dolgozol! - Hiszen tudod - vágta rá Bill. Visszatartotta a lélegzetét, várta a büntetést. A vér

fémes íze a félelem ízével keveredett a szájában. A remény szikrája valamivel fényesebben látszott pislákolni, mert Perry bólintott, majd elmosolyodott.

Hirtelen szédülés vett erőt Billen. Forgott vele a szoba. Nem bírta tovább. - Perry, valami nagy baj van veled. Paranoiás vagy… hallucinálsz… Borzongás hullámzott végig a testén. Hirtelen nagyon hideg, dermesztően hideg lett.

Fekete pontok táncoltak a szeme előtt, aztán a szédülés következő hullámától a szoba őrült, kiszámíthatatlan imbolygásba kezdett.

A kis szarfaszú már megint ájuldozott. Perry háromszor is pofon vágta: a három

kegyetlen balkezes mindegyike erősebb volt az előzőnél. Jó érzés volt. Nem hagyhatja,

hogy csak úgy elájuljanak neki, pláne olyankor nem, amikor információkra van szüksége. Ennek a puhány spiclinek csak egy kis Dawsey-féle fegyelmezésre volt szüksége. Fegyelmet kell tanulnia!

Bill pislogott néhányat, de a szeme kitisztult, és visszatért bele az értelem. Perry akkora pofonokat kevert le neki, hogy most égett a keze. Bill arcának jobb oldala szinte azonnal feldagadt - vörös lett és püffedt, mint egy főtt virsli.

öld meg öldmeg öldmeg - Fogjátok már be! - ordította Perry teli torokból. Most már tényleg elege volt a

háromszögekből, de még mennyire! Végül is, az ő házában voltak, az ő házában, és egy Dawsey mindig ura a saját házának. Tudta, hogy ha nem veszi át az ellenőrzést, ha nem veszi át az irányítást, akkor megbolondul. Egyszerűen nem bírta tovább, hogy minden kibaszott nap minden kibaszott percében ott szól az a hang a fejében.

- Befogjátok a kis pofátokat, különben esküszöm, hogy amint végzek ezzel a besúgóval, a Három testőrből Páratlan Párost csinálok, akármi lesz is velem!

Egy röpke pillanatra felhangzott a zümmögés, ahogy a háromszögek utánanéztek a Páratlan Párosnak, aztán csend lett.

Érezte, hogy valami megváltozott benne, olyan hirtelen és végérvényesen, mintha csak a villamosszéket kapcsolták volna be. Átrendeződtek a hatalmi viszonyok - ezt tudta ő, és tudták a háromszögek is. Már nem félt tőlük.

Ez az én házam, gondolta Perry. Vérző, repedezett ajka magabiztos mosolyra húzódott. Ez az én házam, és mind az én szabályaim szerint fogtok élni.

Bill karjai elnehezültek és elgyengültek, de nem lazíthatott, nem engedhette, hogy

lecsússzanak, és tenyerei nekifeszüljenek a beléjük döfött pengéknek. Csak úgy tudta a fájdalmat magába fojtani, hogy egyáltalán nem mozgatta a kezeit. Ámde a szörnyű fájdalom és a Perry következő húzásától való rettegés kőkeményre feszítette izmait, s azok nagyon gyorsan fáradtak.

Perry szaporán pislogott, és hevesen megrázta a fejét, mint ahogy a kutya rázza le magáról a vizet. Ezután Billre nézett, és véreres szemei meglepő módon tágra nyíltak a rémülettől.

- Bill, segíts rajtam! - mondta. Eltűnt a vontatottság. Újra a barátja volt, és nem az a teremtmény, aki halálra kínozta.

- Perry… - Bill nem tudta, mit is mondjon. De most kellett cselekednie. - Perry, fel kell… hívnod…

Nem tudta, mennyi ideje van, amíg elfogy az ereje, és leengedi a kezeit, hogy súlyuk iszonyatos fájdalommal feszüljön a késeknek. Valami oknál fogva ez a gondolat szörnyűbbnek tűnt még a szemébe döfött késnél is - vajon meddig bírja még a karja? Máris érezte az égető érzést, deltaizmai és bicepszei szinte izzottak a kimerültségtől. Nem sok ideje maradt… nehezére esett elhinni, hogy így fog meghalni.

- Hívd… a rendőrséget! A szó hosszasan visszhangzott Perry agyában. Szabad volt, kiszabadult az ellenőrzésük

alól, de csak néhány másodpercre. Képes lett volna kordában tartani őket, de Billnek muszáj volt bebizonyítania, hogy igazuk volt.

Hívd a rendőrséget, mondta Bill. Az istenverte, kibaszott rendőrséget! Mi megmondtuk. Lehetséges volna, hogy szavaikban önelégültség bujkált? Nagyon úgy tűnt. Perry

minden tudatosság nélkül végleg szélnek eresztette a Bill Millerhez fűződő barátságát. Elég volt a szarakodásból. Meg kellett kapnia az információt, méghozzá most. - Mikor jönnek értem, Billy? Bill semmit sem mondott. Perry összemarkolta az ingét, és - mintegy a szavait

nyomatékosabbá teendő - vadul megrázta Billt. - Mikor jönnek értem? Bill szeme csak egy pillanatra tisztult ki, s akkor is félelem tükröződött benne, aztán a

tekintete még egyszer, utoljára homályossá vált. A feje ernyedten előrebukott, és egyetlen tagja sem mozdult.

Perry addig ütötte, hogy végül a tenyeréből is kicsordult a vér, de hiába. Bill már nem tért magához. Perry Bill nyakát tapogatta, de nem tudta, hogyan kell ellenőrizni a pulzust. Végül a saját nyakához nyúlt, és kitapintotta az erőteljesen és ütemesen lüktető artériát. Megkereste ugyanazt a pontot Bill nyakán is, de nem érzett semmit.

Öld meg, meg kell ölnöd őt. Tedd meg most, légy szives. - Teljesült az óhajotok. Már meghalt. A besúgó szeme nyitva volt: örökös, üres, félig lehunyt szemhéjú pillantással meredt a

semmibe. Perry a jó lábára nehezedve felállt, és lenézett a tetemre. Bill halott volt. Árulónak való halált halt, és meg is érdemelte - hiszen közéjük

tartozott. Bizonyosan.

59 A HÍVÁS Al Turner pokoli hangulatban volt. Nem elég, hogy az a torzszülött az alsó lakásban

megint elviselhetetlen lármát csapott, Alt az aranyere is jobban kínozta, mint valaha. Félvödörnyi Preparation H aranyérkenőcsöt kent rá - legalábbis ennyinek tűnt -, de ezzel az erővel majonézzel is kenegethette volna a segglyukát.

- A nevem Al Turner - mondta a telefonba. - Egyszer már hívtam magukat. A B-303. lakásban lakom, ez a fickó pedig az alattam lévőben. Napok óta egyfolytában ordítozik, és most már betelt a pohár.

- Uram, már úton is van a járőr. Szeretne hivatalosan is feljelentést tenni? - De még mennyire! Pedig le is mentem hozzá, és megkértem, hogy ne zajongjon, de

semmit sem értem el nála. Nem normális. Egyébként mondják meg az embereiknek, hogy legyenek óvatosak, mert az a fickó egy óriás. Olyan profibirkózó-alkat.

- Köszönjük, uram. A rendőrök a lehető leghamarabb ott lesznek. Kérem, ne menjen

az illető közelébe! A rendőrök majd mindent elintéznek. - Semmi gond. Egyébként se mennék le oda! Az a fickó kész elmebeteg.

60 KIRÁNDULÁS Látni akarjuk. Perry mozdulatlanul állt. - És melyikőtök szeme működik? Mind látunk. Vigye el az ördög, ha bármit is mutat a tökének! Az már igazán túl sok lenne. Pólója

ujját a könyöke fölé tűrte, hogy az alkarján lévő háromszög megszemlélhesse Bill Miller holttestét.

Igen, halott. Igazad van. Perry lehúzta a póló ujját, megfordult, és üres tekintettel bámult egykori barátjára.

Aztán egyszer csak ráébredt, mi történt, s a felismerés hideg ólomsúlyként nehezedett a tudatára. Bill élettelen szeme a padlóra meredt. Az orrából nem szivárgott már a vér. Vér borította viszont a kanapét és a szőnyeget, mintha csak Bill teljesen felöltözve zuhanyozott volna, aztán csuromvizes ruhában leült volna megnézni a CSI legújabb epizódját. Bill kezeit a tenyerükön átdöfött steakkések szögezték a falhoz. A tapétán sűrű, vörös, ragacsos vércsíkok látszottak.

Ó Jézusom, mi az ördög történik velem? Megölte Billt. Tőrbe csalta, megkéselte, bevonszolta a lakásba, ahogy az aknászpók

cipeli be a szerencsétlen rovart fény nélküli üregébe, azután a falhoz szögezte, megkínozta, és hagyta elvérezni. Elvérzett, miközben Perry kérdéseket ordított az arcába. Pocsék egy halál.

Az imént gyilkolta meg a legjobb barátját. Fuldokolnia kellett volna a bűntudattól, ám nem érzett semmi mást, csak hideg, jeges elégedettséget. Csak az erősek maradnak életben, és a kis besúgó gyenge volt, mint a harmat.

- El kell tűnnünk innen! Fejében felzümmögött a keresés hangja. Wahjamegába kell mennünk. Elég furcsa megjegyzés volt, de a háromszögek valószínűleg már semmi olyat nem

tudtak tenni, ami meglepte volna. - Mi a fene az a Wahjamega? - kérdezte Perry halkan. Nem egy mi, hanem egy hol. Wahjamega, Egy Michigan nevű helyen van. Tudod, hogy az hol van? - Michigan? Persze. Éppen ott vagytok. Wahjamegát viszont meg kell keresnem.

Mindjárt megnézem a MapQuesten. Perry odafordult, ahol a Macet szokta tartani, és csak néhány pillanat múlva jutott

eszébe, hogy ripityára törte a készüléket. - Hmm, azt hiszem, van valahol egy rendes térképem is. Oda kell mennünk. Ott vannak emberek, akik segíthetnek nekünk. Jól érezte tiszta és féktelen izgatottságukat. Képek villantak fel a fejében: egy földút,

amelyet még sohasem látott, mozgó árnyak a sötét erdőben, két óriási tölgy, melyek ágai az erdei talaj lüktetésének ritmusára rezegnek - és egy röpke pillanatra az álmaiban látott zöld ajtó. Aztán egy újabb kép: egy minta, néhány vonal, amelyek egy hagyományos japán írásjelre emlékeztették. A jel nem az ő emlékeiből származott. Az övék volt, és óriási erőt rejtett.

Láthatnánk? Mutasd meg! A fiókos szekrényhez ugrált, és a végében rábukkant egy eléggé lestrapált Michigan

autóstérképre. A régió nagy részét eltakarta egy jókora, vese alakú tintafolt, de a déli területeket nem érintette. Wahjamegát a kézként is elképzelhető Michigan „hüvelykujjában” találta meg. Úgy hajtogatta össze a térképet, hogy Wahjamega legyen felül, aztán keresett egy golyóstollat, és bekarikázta a várost. Végül odafirkantotta még: Ez az a hely. A kifejezés és a bekarikázott város mintha hívogatták volna, bár maga sem értette, miért írta oda a szavakat.

Odafordította a karját, hogy a háromszög is láthassa a térképet. Rövid szünet után ismét megszólalt egy pillanatra a keresést jelző zümmögés, aztán

túláradó érzelmek zúdultak szét a testében. Igen az az! Az az! Wahjamegába kell mennünk! Örömük rendkívüli volt, mindent átható, valóságos drog, amely azonnal szétáradt az

ereiben, és berobbant az agyába. Megint a furcsa jel töltötte be a világát. Egyszerű minta, néhány vonalból. A kép egyre növekedett lelki szeme előtt, s egy

misztikus talizmán hatalmával izzott. Minden más elhalványult, a világ feketévé vált, s csak a jel lebegett előtte, hatalmasan és tagadhatatlanul. A hatást a háromszögek tudatának túlcsordulása okozta, ezzel tisztában volt, de nem tudta megállítani. Nem is akarta megállítani. A jel volt a céljuk, az adott értelmet a létezésüknek. Jobban vágytak rá, mint a táplálékra, vagy akár a túlélésre.

Meg kell építeniük ezt, és nekem segítenem kell ebben, segítenem kell megépíteniük… olyan gyönyörű.

Perry megrázta a fejét, s nagy nehezen háttérbe szorította a mámorító látomást. Gyorsan, szaggatottan lélegzett. Ismét elöntötte a félelem, de ez most más volt - azért más, mert most segíteni akart nekik. Korábban is beavatkoztak már a gondolataiba, de még soha nem ekkora erővel, mint most.

Csak most vette észre, hogy a bal kezében kést szorongat. A térkép a konyhapulton hevert, s friss vércseppek takartak el rajta egy sor várost, mint kráterek egy atomtámadás után. Előbb látta, hogy a kés hegye véres, mint megérezte volna a fájdalmat. A hasbeszélő bábujához hasonló lassú, gépies mozdulattal fordította el a fejét, hogy szemügyre vegye jobb alkarja belső oldalát.

A rövid ideig tartó transzban a bőrébe metszette a jelet. Vagy nyolc centiméter magas

volt, s csillogó, nedves vörös vonalak rajzolták ki. A mély karcolásokból szivárgó vér vékony patakokban csordult le vaskos bicepsze két oldalán. Semmit sem érzett. Megbabonázva meredt a művére:

A háromszögek Wahjamegába akartak menni, szükségük volt rá, hogy odamenjenek, ahogy a kábítószerfüggőnek is szüksége van a következő adagra. Wahjamegába akartak menni, hogy megépítsenek valamit, amit ez a jel szimbolizált - bármi volt is. Ez nem jelentett túl sok jót számára. De úgysem volt máshová mennie. A Katonák már úton voltak, és ebben a percben bármelyik irány megfelelőnek tűnt. Csak az számított, hogy eltűnjön a lakásból.

Kimerültségét egy szellemi polcra rejtette, és a hálószobába ugrált. Újból megütötte orrát az a furcsa szag. Undorító, rothadó bűz volt. Ráadásul most nem vitte el holmi láthatatlan légáramlat, hanem ott maradt. Perry nem törődött vele - fontosabb dolga is akadt.

Előkotort egy vászonzsákot a hálószobai szekrényből, aztán meggondolta magát, és inkább a hátizsákját kapta fel. Rájött ugyanis: elég nehéz lenne fél lábon ugrándozni úgy, hogy az egyik karján súlyos vászonzsák lóg. A hátizsák nem volt nagy, egyetemista korában - kábé egymillió évvel ezelőtt - a könyveit hordta benne.

Az ágyra dobta, és ekkor vette észre, hogy nedves, vörös cseppek csillognak rajta. Eltartott pár másodpercig, mire rájött, hogy a vér az ő kezéről származik.

Még mindig csurom vér volt - a saját vérétől és a Billétől. Az időzítés roppant fontos volt, ezt pontosan tudta. Végül is a nappalijában egy

kivégzett halott díszelgett. A halott barátai és munkatársai csini egyenruhában jártak, és most az volt a leghőbb vágyuk, hogy néhány golyót eresszenek Perry fertőzött testébe. Másfelől viszont nem mehetett ki a lakásból ilyen véresen.

Gyorsan a fürdőszobába szökdelt, és letépte magáról a ruháit. Mocskosak és véresek voltak - a frissek még nedvesek, máshol szárazak és kéregszerűek. Perryn egy pillanatra

heves izgalom futott át, ahogy a testén élő háromszögek első alkalommal pillantották meg egyszerre a világot.

Nem volt ideje zuhanyozni, be kellett érnie egy gyors tisztálkodással a mosdónál. Egyébként sem szívesen nézett volna a kádba, ahol még mindig ott lebegtek az e rémálom kezdetét hirdető bőrfoszlányok.

Utolsó tiszta mosdókesztyűje is hamar rózsaszínné vált, ahogy letörölgette magáról a vért. Alvadt vércsomók hullottak a mosdóba zubogó vízbe. Elfordult a csaptól, a mosdókesztyűt a földre ejtette, aztán felkapott egy törülközőt, és szárítkozni kezdett.

Ekkor tűnt fel neki a válla. Pontosabban ekkor tűnt fel neki a penész. A penész a sebtapaszok alól kandikált ki: bolyhos, zöld csomók türemlettek ki a

műanyag fólia széleinél. A szálak olyan finomak voltak, mint az utolsó, pelyhes hajszálak egy idős ember fején, mielőtt végleg megkopaszodik.

Innen származott a furcsa szag is, a vállából. A dohos, rothadt bűz már betöltötte a fürdőszobát. A tapaszok erősen összefogták a sebet, de alattuk valami mást is látott, valami feketét, nyálkásat és retteneteset.

Le kellett vennie a tapaszokat. Látnia kellett, mi volt a sebben. Perry a körmével felfeszegette a tapasz egyik sarkát, hogy a hüvelyk- és mutatóujja közé foghassa, aztán lassan lehúzta.

A bőrlebeny hátrahúzódott; fekete, nyúlós, kocsonyás folyadékcsík buggyant ki a sebből, és lecsordult a mellén - eleinte forró volt, de mire a hasához ért, már jéghidegnek érezte. A szag, amely az elmúlt nap során csak halvány utalásokat tett valódi erejére, most kiszabadult, mint valami sátáni dzsinn a palackból, s a halál felhőjeként töltötte be a fürdőszobát.

A rothadó bűz azonnal felkavarta Perry gyomrát, s epét hányt a mosdóba, ahol egy része elkeveredett a még mindig folyó vízzel, s eltűnt a lefolyóban. Döbbenten bámulta a sebet, még arra sem véve a fáradságot, hogy letörölje szájáról és álláról a hányadékot.

A seb belsejében még jóval több is volt az undorító, iszamós anyagból: úgy nézett ki, mint az áfonyadzsemes üveg aljába tapadó maradék. A halott háromszög elrothadt. Elakadt a lélegzete az iszonyattól, és szíve azonnal háromszoros tempóra kapcsolt, ahogy úrrá lett rajta a kétségbeesés.

Az anyag állaga a mindenszentek napja után egy hónapja rothadó tökre emlékeztetett: sűrű, folyós és ugyanakkor kissé rugalmas is volt. A finom, zöld penész a sebben és a halott háromszögön is vígan tenyészett. Szálaihoz apró, fényes, fekete cseppek tapadtak.

S hogy mi volt a tükörben elé táruló látványban a legnyugtalanítóbb? Nos, nem volt biztos benne, hogy az elrothadt gusztustalanság kizárólag a villával átszúrt háromszög teteméből származott. A zöld penész egyes csomói mintha közvetlenül a bőrén burjánzottak volna, a szörnyű vég lassan, de megállíthatatlanul terjeszkedő előhírnökeiként.

A csapból csobogó forró víz gőze lassan elhomályosította a tükröt. Perry kábultan törölte le a párát - és az apjával nézett szemközt.

A nyúzott, hamuszürke bőrű Jacob Dawsey szeme beesett volt, s vékony, mosolygó ajka mögül elővillantak jókora fogai. Úgy nézett ki, mint az utolsó órákban, mielőtt Rák

kapitány magával vitte volna. Perry pislogott néhányat, aztán vadul dörzsölgetni kezdte a szemét, de amikor

kinyitotta, még mindig az apja nézett vissza rá. A lelke mélyén tudta, hogy hallucinál, de az élmény ettől még nem tűnt kevésbé valóságosnak.

Azután az apja meg is szólalt. - Mindig is könnyen feladtad, fiú - mondta Jacob Dawsey azzal a vontatott, morgó

hanghordozással, amely után mindig verés következett. - Beüt egy kis probléma, és te máris fel akarod adni? Hánynom kell tőled.

Perry szemébe forró könnyek tolultak. Pislogott, hogy visszatartsa őket - hallucináció ide vagy oda, nem fog az apja előtt sírni.

- Menj el, apus. Halott vagy. - Halott, de még mindig inkább férfi, mint amilyen te valaha is leszel, fiú. Nézz csak

magadra: fel akarod adni, hagyni akarod, hogy ők nyerjenek, hagyod, hogy legyőzzenek. Perryben düh lobbant. - Mégis mi a fenét kellene tennem? Bennem vannak! Belülről zabálnak fel! Jacob Dawsey elvigyorodott, a sovány arcból kivillanó fogak valahogy koponyaszerű

hatást keltettek. - És te hagyod, hogy ezt tegyék, fiú? Hagyod, hogy legyőzzenek? Elég már abból, hogy

nőként picsogsz, inkább tegyél valamit ellene! - A felgomolygó gőz újból párába vonta a tükröt, s lassan elfedte Jacob Dawsey arcát. - Hallasz engem, fiú? Hallasz engem? Tegyél valamit!

A tükör teljesen bepárásodott. Perry letörölte, de most már csak a saját arcát látta. Apusnak igaza volt. Apusnak mindig igaza volt, és Perry volt a bolond, hogy megpróbált elmenekülni a valódi énje elől. Egy erőszakos világban csak az erősek maradnak fenn.

Lassan, mélyen szívta be a levegőt, és felkészült arra, amit tennie kellett. Ideje volt munkához látni.

61 A HÍVÁS (MÁSODIK RÉSZ) Ed McKinley rendőr balra fordult a Washtenaw Avenue-n, és kelet felé, Ypsilanti

irányában hajtott tovább. A forgalom lelassult a rendőrautó körül, még azok is fékeztek, akik a megengedett sebességgel haladtak. A vezető melletti ülésen helyet foglaló Brian Vanderpine a szokásosnál sokkal figyelmesebben bámult ki az ablakon.

- Nyolc halott - szólalt meg egy idő után. - Bazd meg, az nagyon sok! - Most mondod ezt tizedszer, Brian - felelte Ed. - Mi lenne, ha nem gondolnál rá? - Nem tudom túltenni rajta magamat. Ann Arborban nem történnek ilyen szarságok. - Most már igen - morogta Ed. - Igazából nem is lep meg. Tele vagyunk idegenekkel, a

világ minden részéről idejönnek tanulni. És egytől egyig úgy gondolják, hogy Amerika a megtestesült gonosz.

- Persze, gonoszak vagyunk, de azt azért nem bánják, hogy ide jöhetnek, és magas szintű oktatásban részesülhetnek.

- Ja - horkant fel Ed. - Az iskolák nem gonoszak, csak minden más, ami a kultúránkkal

kapcsolatos. Vicces, hogy ez milyen jól bejön nekik. - Szívesen elkapnám annak a rohadéknak a tökét, aki ezért felel - mondta Brian. -

Szerinted a szövetségiek tudják, mit csinálnak? Ed megvonta a vállát. - Gőzöm sincs. De az tuti, hogy valami nagyon nem stimmel. Pontosan akkor

bukkannak fel, amikor beüt ez a szarság. Előtte semmi. Aztán velünk csak a halottak számát közlik.

Recsegve kelt életre a rádió: - Tizenhetes kocsi, jelentkezz! Brian leemelte a mikrofont, és bejelentkezett. - Itt a tizenhetes kocsi, mondhatod. - Milyen messze vagytok a Windywood lakóparktól? - A Washtenaw-n tartunk kelet felé, Baldwinnál vagyunk - felelte Brian. - Pár percnyire

Windywoodtól. Mi a téma? - Csendháborítás. Egy bizonyos Al Turnertől érkezett a bejelentés, aki a B-202.

lakásban lakik. Azt mondja, az alatta lakó fickó napok óta ordítozik. Az illető neve Perry Dawsey, és a B-203.-ban lakik.

Brian töprengő kifejezéssel nézett Edre. - Perry Dawsey? Miért ismerős nekem ez a név? - Nem tudom, nem az a fickó-e, aki pár éve hátvédet játszott a Wolverinesnél. - Vettük, központ, odamegyünk. - A panaszos szerint - mondta a diszpécser - Dawsey erős testalkatú és veszélyes. - Vettük. Tizenhetes kocsi kilép. - Brian a helyére akasztotta a mikrofont. Ed a homlokát ráncolta. - Erős testalkatú és veszélyes? Ez nagyon úgy hangzik, mint az

a Perry Dawsey, akit a meccseken láttam. Brian hunyorogva nézett ki a téli napfényben fürdő tájra. Most már ő is emlékezett,

hogy látta játszani „Ijesztő” Perry Dawsey-t. A leírás mindenesetre tökéletesen illett rá. Igaz, hogy csak csendháborításról volt szó, de ez a hívás valahogy nem tetszett neki. Egyáltalán nem.

62 GYŐZD LE A FÁJDALMAT Orron át beszív, szájon át kifúj. Még egy utolsó, mély lélegzet. Összpontosíts! Győzd le a fájdalmat! Perry jobb kezét a vállához emelte, és ujjait a sebbe mélyesztette. Nem is próbálta

megfékezni a torkából felszakadó fájdalmas üvöltést, csak begörbítette az ujjait, és kanalazó mozdulatot tett. Körmei végigkaparták az eleven húst, ahogy kirántotta testéből a háromszög kocsonyás, fekete maradványait. A farok csak egészen csekély ellenállást tanúsított, aztán leszakadt: már nagyon meggyengítette a testet lényegében puha masszává olvasztó rothadás. Perry a mosdóba dobta a maroknyi gusztustalanságot, ahol nagyot placcsant a hányásnyomok és a gőzölgő víz között.

Még kétszer ismételte meg a műveletet, minden alkalommal újból felordítva, s

mindent összemarkolva, amit csak talált a sebben. Ismét vér patakzott a mellére, onnan az ágyékára, majd a combja belső oldalán végigfutva kis tócsákba gyűlt a padlón.

Egész elméjét kitöltötte a fájdalom, mintha rozsdás szögesdrótot csavartak volna szorosan az agyára, de tudta, hogy el kell állítania a vérzést. Gyorsan kell elállítania. A sebre meredt: immár öklömnyi lyuk volt, amihez messze nem lett volna elegendő néhány sebtapasz.

Felvette a földről a véres mosdókesztyűt, és a konyhába ugrált. A szövetet a sebhez nyomta, majd a fájdalom ellenére a lyukba gyömöszölte, hogy elfojtsa a vérzést. Az ezüstszínű, széles szigetelőszalag a mindenes fiókban volt. El kellett engednie a sebet, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy hosszú darabokat tépjen a szalagból, amelyeket azután a pult szélére tapasztott.

Még mélyebbre tömte a mosdókesztyűt a tátongó, vérző sebbe. Az első szalagdarab közepét a rongyra nyomta, végeit pedig erőteljes mozdulatokkal a hátára és a mellére simította. Ezt még ötször ismételte meg, s a végeredmény ezüstös csillag lett: a közepe a seb fölött volt, ágai pedig a vállára, a mellére és a karja alá futottak. Nem éppen a Mayo Klinika módszere, de ahogy apus szokta volt mondani, annak jó lesz, akinek lesz.

Bill barátai most már bármelyik pillanatban itt lehettek. Ideje volt indulni. A hálószoba felé ugrándozva, egy maréknyi papírtörlővel tisztogatta

le testéről a vér nagyját. Ruhákat dobált a hátizsákba: két farmernadrágot, három pólót, egy pulóvert és az összes tiszta alsónadrágot és zoknit, amit csak talált.

Elég nehezen tudta felhúzni a farmernadrágját úgy, hogy az egyik lába szinte használhatatlan volt, a vállába pedig minden mozdulatnál izzó fájdalom hasított. Minden egyes másodperc szorongó örökkévalóságnak tűnt; várta, mikor szakad be a bejárat a betolakodók súlyos csapásaitól, ahogy a filmekben szoktak a zsaruk betörni a bűnbarlangokba. Az ajtó betörését követően biológiai védőruhába öltözött kommandósok lepnék el a szobát: tetőtől talpig védve kell lenniük, nehogy a bőrük érintkezésbe kerüljön a háromszögekkel. Mindegyikük irdatlan tűzerejű fegyvert emelne rá, és a mutatóujjuk türelmetlenül remegve feszülne a ravasznak.

Fekete színű, az Oakland Raiders címerét viselő pulóvert vett fel, aztán jó darabig kínlódott a zoknival és a túrabakanccsal, mert agyongyötört lába még ezt az egyszerű feladatot is nagyon megnehezítette.

Valami fegyvert is akart, bármit, amit talált, bármit, ami lehetővé teszi, hogy Dawsey-hoz méltón, harcolva végezze. A konyhában az egész késtartót a hátizsákba dobta a csirkeollóval együtt. Fogta a kulcsait és a kabátját, de oda sem pillantott Billre, aki továbbra is üres tekintettel meredt a szőnyegre.

Bill, meglehetősen goromba módon, nem is kelt fel, hogy kikísérje. Perry kiment a lakásból, s gyorsan végigpillantott a Bill-lel való küzdelmétől még

mindig véres folyosón, Katonák után kutatva. Egyet sem látott. Rájött, hogy a térképet odabent hagyta, de valójában nem volt rá szüksége - pontosan tudta, hogy ha sikerül élve kijutnia Ann Arborból, hová kell mennie. Már éppen elindult, amikor a háromszögek újra megszólaltak.

Szavaik megdöbbentették. Ez volt a legrosszabb, amit eddig hallott. Kezdődik a kikelés.

63 ÜDV, SZOMSZÉD! (HARMADIK RÉSZ) Kezdődik a kikelés. Perry szája kiszáradt, arcába forró vér tolult, s úgy érezte, a lelke összefonnyad és

megfeketedik, mint a nap nagyítólencsével összegyűjtött sugaraitól megégetett hangya. Kikelés. Hát elkezdődött. Igaza volt, ugyanúgy van, mint a hernyó és a darázs esetében - eleget tett a feladatának, s most elérkezett az idő a szörnyű kibújásra.

Óriási testén heves reszketés vett erőt. - Kikeltek? Nem mi, valaki más a közelben, a közelben. Némi megkönnyebbülést érzett, s vele egy csipetnyi reményt - nem a menekülés

reményét, hanem azt, hogy talán van valaki más is, valaki, aki ugyanolyan helyzetben van, mint ő, és aki ezért megértheti.

Perry a ház kapuja felé szökdelt. Nem vette észre, hogy korábban rálépett a véráztatta szőnyegre, sem azt, hogy minden egyes ugrása vörös, nedves nyomokat hagyott, amelyek pontosan tükrözték bakancsa talpának mintázatát.

Jó érzés volt újra tiszta ruhában lenni. Mostanáig mocskosnak érezte magát a testét borító vértől, s olyan ruhák voltak rajta, amelyeket nem kimosni, hanem elégetni kellett volna. Most végre felöltözött és kilépett a napok óta a börtönét jelentő lakásból.

Válla kegyetlenül lüktetett ott, ahol kikaparta belőle a rothadó háromszöget. Az ide-oda lendülő hátizsák pántja nekifeszült a mosdókesztyűnek és a sebnek, de a szigetelőszalag kitartott. Jó kis kínszenvedés lesz leszedni ezt a „kötést”. Persze lehet, hogy addigra már halott lesz, és nem kell majd aggódnia miatta.

Éhesek vagyunk. Etess meg minket etess meg! Nem törődött a szavaikkal, minden figyelmét lekötötte a lépcsőn való leereszkedés.

Rádőlt az erős fémkorlátra, súlya java részét oda terhelte, s óvatosan, egyesével vette a fokokat. Elképesztő, mennyivel egyszerűbb az élet, ha az embernek két lába van.

Etess meg minket most! Etess meg most kezdődik a kikelés! Kikelés! - Duguljatok már el! Nincs semmi kajám! Baj nélkül ért le a földszintre. A szűk lakásban töltött napok után nagyszerű is lesz újra

a szabadban, bármilyen is az idő - ha a pokol lángoló bugyrai várnák az ajtón túl, ő akkor is az Ének az esőbent fütyörészve szökkenne ki.

A túláradó rémület hulláma úgy csapott le rá, mint egy nekifutásból végrehajtott szerelés: az adrenalinszintje az égbe szökött, még mielőtt rájött, hogy a félelem nem az övé.

- Mi van? Mi a baj? Jön Columbo!

Jön Columbo! A Katonák! Perry fél lábon ugrott ki a téli szélbe és a vakító napsütésbe. Alig valamivel

lehetett fagypont fölött a hőmérséklet, de gyönyörű idő volt. Már az autójánál volt, és a kulcsot is a zárba dugta, amikor a szeme megakadt egy jármű ismerős színein és feliratain; agyába szinte berobbant a vészjelzés.

Tőle nem egészen ötven méterre az Ann Arbor-i rendőrség egy járőrkocsija kanyarodott fel a bejáróra, és egyenesen felé tartott.

Perry ugrálva megkerülte autója orrát, amely a parkoló fémtetejének lelógó széle alá nyúlt be. Az első lökhárító és a lelógó rész közé préselte be a testét, hogy ne vegyék észre.

A rendőrautó lassított, majd éppen az ő épületének főbejárata előtt állt meg. Perry ösztönei vadul tiltakoztak - az ellenség mindössze öt méterre volt tőle.

Két zsaru szállt ki, de nem néztek felé. Tonfájukat az övükbe dugták, és az épület felé indultak a zsaruk jellegzetes, magabiztosságot és könnyedséget árasztó járásával.

Bementek a házba, és a horpadt fémkapu lassan becsukódott mögöttük. Későn érkeztek, már nem menthették meg a kis besúgójukat. Viszont másodperceken belül rátalálnak a holttestre, s utána rögtön kibiztosított fegyverrel indulnak Perry keresésére.

Brian Vanderpine ért fel elsőként a lépcsőn. Léptei hangosan dobogtak a lépcsőn, ami

kilencvennyolc kilós súlyát figyelembe véve nem is volt meglepő. Ed McKinley hangtalanul követte; mindig könnyebb léptű volt, annak ellenére, hogy még Ednél is öt kilóval nehezebb volt.

Semmit sem kellett mondaniuk, miközben a lépcsőn felmentek a másodikra. Csak egy egyszerű csendháborítási bejelentés volt, ami igazán nem nagy ügy, ám a nap korábbi eseményei miatt minden egyes hívás feszültté tette őket. Brian remélte, hogy Dawsey egyedül él; semmi kedve sem volt beavatkozni egy házastársi veszekedésbe.

Hetente legalább kétszer hívták ki őket ezekbe a házakba. Az esetek többségében az emberek egyszerűen nem jöttek rá, mennyire vékonyak a lakások falai, és milyen messzire terjednek a zajok. Az ajtajukban álló egyenruhás rendőrök látványa általában szörnyű zavarba hozta őket, és minden további probléma nélkül szépen befogták a szájukat.

Brian és Ed már túl volt az első hat lépcsőfokon, és épp ráfordultak volna a következő hatra, amikor Brian megtorpant, de olyan hirtelen, hogy Ed nekiütközött. Brian lefelé nézett, és Ed automatikusan követte a pillantását.

Vöröses színnel kirajzolódó, jókora lábnyomok látszottak a lépcsőn. Brian letérdelt az egyik nyom mellé, és óvatosan megérintette - ujja hegyén vörös folt

maradt. Két ujja között óvatosan összedörzsölte, aztán felnézett Edre. - Ez vér - mondta. Már az előtt is tudta, hogy megvizsgálta volna; ismerte a szagát. Brian felállt, és mindketten elővették a fegyverüket, majd csendben mentek fel a

lépcsőn, gondosan elkerülve a lábnyomokat. A második szinti folyosó falain vérnyomok, a padlószőnyegen pedig élénkvörös tócsák fogadták őket. Nagyon sok volt a vér, igen súlyos sebből származhatott.

Széles vércsíkok vezettek be a B-203. lakás ajtaja alá. Itt egy erősen vérző ember

mászott be - vagy bevonszolták. Az ajtó két oldala mellé álltak. Szívük vadul kalapált, hátukat a falnak vetették,

fegyvereik a padló felé néztek. Brian agya lázasan dolgozott. A vér friss volt, és a mennyisége alapján az is elképzelhetőnek tűnt, hogy az áldozat épp most vérzik el. Nem volt kétsége afelől, hogy a sebet valamiféle éles fegyver okozta. De ha az áldozat még mindig a lakásban van, akkor könnyen lehet, hogy támadója is ott rejtőzik.

Brian szervezetét adrenalin árasztotta el. Jobb kézzel lenyúlt, és erőteljesen bekopogott az ajtón.

- Rendőrség! Kinyitni! Senki sem felelt. A folyosón síri csend honolt. Brian újból kopogtatott, még erősebben. - Rendőrség! Nyissák ki az ajtót! - De

továbbra sem kapott választ. Gyors mozdulattal kiperdült, hogy szemben álljon az ajtóval. Röpke pillantást vetett

Edre, aki bólintva jelezte, hogy egyetért és készen áll. Brian ekkor mind a kilencvennyolc kilóját beleadva nagyot rúgott az ajtó kilincs alatti részébe. A fa megreccsent, de az ajtó kitartott. Másodszor is belerúgott, most még erősebben. A zár foglalata kiszaladt a falból, a félfa pedig szétrepedt. Az ajtó kivágódott.

Perrynek csak most jutott eszébe, hogy ostobaság lenne az autójába ülni. A zsaruk

másodperceken belül kint lesznek az épületből. Tudták, hogy ki ő, rögtön az autóját kezdik majd keresni. Valószínűleg nyolcvan kilométerre sem jutna, ugyanakkor gyalog sem érne messzire.

Hamarosan kezdődik a kikelés. A kikelés. Valami szerencsétlen flótásnak elérkezett a háromszögek megszabta ideje.

Vajon mi történik? Mennyire lehet szörnyű a fájdalom? A wahjamegai út még várhat. Már akkor is szerencsésnek mondhatja magát, ha kijut a

parkolóból, hát még egészen Wahjamegáig! Csak egy helyre mehetett. Valaki volt a közelben, valaki, aki szintén fertőzött volt. Az a személy megértené Perry állapotát, megértené, amit Bill-lel tett, és elbujtatná a zsaruk elől, akik perceken belül hangyákként fognak nyüzsögni a környéken. - Megnézhetjük a kikelést?

Igen, meg kell néznünk. Igen, nézzük meg és lássuk, lássuk! - Hol van? Mondjátok meg gyorsan, hová menjek! Erre gyere! Perry megdermedt. Az a másik hang, a női hang. Gyenge volt, de tisztán kivehető. Fordulj meg! Perry két kezével befogta a fülét, s arcán tiszta, gyermeki riadalom tükröződött. Ez

már túl sok volt, átkozottul sok volt, de most nem eshetett pánikba, nem, amikor a zsaruk bármelyik pillanatban elkezdhetik keresni. Megfordult, és ott volt előtte a G épület.

Siess, siess! Erre gyere, a biztonságba!

Nem értette a dolgot, és nem is akarta érteni. Csak el akart menekülni a zsaruk elől. Kétségbeesett, szökdelő futásba kezdett, olyan gyorsan haladt, hogy bármikor elveszíthette volna az egyensúlyát. Kétszer is megbotlott, s arccal előre a behavazott aszfaltra zuhant, de mindkétszer pillanatok alatt feltápászkodott.

Tizenöt másodperc alatt érte el a G épületet. Brian Vanderpine és Ed McKinley később tökéletesen pontosan emlékezett minden

pillanatra. Együttesen huszonöt évi pályafutásuk alatt (Brian tizennégy, Ed tizenegy éve volt rendőr) soha nem láttak még a B-203. lakásban találthoz fogható eszelős rémséget.

Az ajtó kivágódott. Brian, bár minden ösztöne azt súgta, hogy a szoba felé irányítsa fegyverét, a föld felé tartotta a pisztoly csövét. Semmi sem mozdult. Belépett. Azonnal meglátta a holttestet a kanapén: steakkésekkel a falhoz szögezett kezeivel olyan volt, mint a keresztre feszítés valami borzalmas, beteg paródiája.

Brian persze meg akarta vizsgálni a testet, de már tudta, hogy úgyis halott. Nagy nehezen levette tekintetét a tetemről - az elkövető még a lakásban lehetett. Minden véres volt.

A bűz ökölcsapásként érte: verejték és vér szaga, és valami rettenetes, rothadó dologé, amitől kiverte a víz.

Brian a fürdő- és hálószobába vezető rövid folyosó felé fordította a fegyverét. Hirtelen nagyon hálás volt azért a több tucat hívásért, amelyeknek köszönhetően pontosan ismerte a teljesen egyforma lakások alaprajzát.

Ed jobbra pördült, és pisztolyával az aprócska konyhaszerűségbe célzott. - Te jóságos ég! Brian, ezt nézd meg! Brian egy pillanatra odanézett. Alvadt vér borította a konyha padlóját, de olyan sok,

hogy a fehér linóleum néhol fakó vörösesbarnának látszott tőle. Még az étkezőasztalon is ott volt a megszáradt vér.

Brian tovább haladt a folyosón, s Ed néhány lépéssel lemaradva követte. A parányi gardróbszekrény nyitva volt, és üresen tátongott, leszámítva egy hosszú kabátot, egy rikító hawaii inget és egy nagy, a Michigani Egyetem hallgatói által viselt dzsekit. Már csak a hálószoba és a fürdőszoba maradt.

A szag a hálószoba csukott ajtajánál már jóval erősebb volt. Brian úgy állt meg, hogy a folyosósarok félig takarja, majd intett Ednek, hogy ellenőrizze a fürdőszobát. Ednek három másodperc kellett a művelethez; kilépve a fejét ingatta, jelezve, hogy üres. Hangtalanul, csak szájával formázva a szavakat mondta: még több vér.

Brian letérdelt a hálószoba ajtaja elé, Ed pedig egy lépéssel mögé állt. Sohasem álltak meg úgy, hogy egy lövés mindkettőjüket leteríthesse. Brian a torkában dobogó szívvel fordította el az ajtó kilincsét, majd betaszította az ajtót. Semmi. Gyorsan benéztek a szekrénybe és az ágy alá is.

- Nézd meg a pasast - szólt Ed -, én addig jelentem ezt. Miközben társa előkapta a rádiót, és beszélni kezdett a diszpécserrel, Brian a testhez

rohant. Nem volt pulzusa, de még meleg volt. A férfi nemrég halt meg, valószínűleg kevesebb mint egy órája.

A vér mindent eláztatott körülötte, végigfolyt az áldozat lábán, s óriási nedves foltokat

hagyott a kanapé kopott kárpitján. Az áldozat orra iszonyatos állapotban volt, betört és szinte széttépték. Az arc: püffedt, vérző, egyetlen, merő kékesfekete duzzanat. Az arcából csöpögő vér a férfi ingét is átáztatta.

Brian gondolatban összeállította az eseménysort, s közben izzó düh ébredt benne a támadó kegyetlensége miatt. Az elkövető a kinti folyosón támadt rá az áldozatra, megvágta (vagy az itt látható kések egyikével, vagy valami más fegyverrel), aztán bevonszolta a lakásba, és a falhoz szögezte. Az arcát vagy már a folyosón verte össze, vagy azok után, hogy itt kifeszítette.

Ilyen szarságok egyszerűen nem történtek Ann Arborban. Bassza meg, ilyen szarság sehol sem történhetett!

A családi vitákból fakadó erőszakot szinte minden esetben mély megbánás követi. Gyakran a támadó hívja fel a rendőrséget az után, hogy valami módon bántalmazott egy szeretett személyt. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. Akárki tette is, egy szemernyi megbánást sem érzett - a bűnbánók ugyanis nem hagynak a halott áldozat vérével írt üzenetet a falon.

Ez volt a legkegyetlenebb mészárlás, amit Brian valaha látott, és későbbi pályafutása során sem találkozott hozzá foghatóval. Noha soha nem tudta elfelejteni az iszonyatos részleteket, mégis a felirat volt az, ami számára az eszelős gyilkosság jelképévé vált.

Számos véres tenyér- és ujjnyom jelezte, hogy a gyilkos a kezével mázolta üzenetét áldozata feje fölé. Az egyetlen szót méteres betűkkel írták, melyekből még mindig nedves vérpatakocskák csordultak a föld felé:

Fegyelem.

64 FORRÓ NYOMON Margaret berúgta a férfimosdó lengőajtaját, aztán behajolt, és elkiáltotta magát: -

Amos! Gyerünk! Megint találtak egyet! Vécéöblítés hangja hallatszott, majd Amos botorkált ki az egyik fülkéből, még mindig a

nadrágjával matatva. Margaret megfordult, és futásnak eredt a folyosón, Amos pedig követte.

A nő csúszva állt meg a lift előtt. Az ajtót Clarence Otto tartotta nyitva. Beszálltak, az ajtó becsukódott, és Otto megnyomta a parkolószint gombját.

- Milyen messze van innen? - kérdezte Margaret. Clarence elővett egy térképet, és néhány pillanatig figyelmesen tanulmányozta. - Úgy tíz percre - mondta. Margaret megragadta az ügynök erős karját, s arca csak úgy lángolt az izgalomtól. - Milyen állapotban van az áldozat? Mik a tünetei? - Azt nem tudom, asszonyom. Dew már úton van oda, két rohamosztag követi, teljes

védőfelszerelésben. Azt hiszem egyébként, hogy egy lakóparkféleségről van szó. A nő elengedte Otto karját, és megpróbálta összeszedni magát. - Mit gondol, sikerül élve elfognunk? - Szerinte igen, asszonyom - mondta Clarence. - Dew-nak már ott is kell lennie. Az

áldozat az internetes űrlapunkat töltötte ki, és az ott megadott utasítások úgy szólnak, hogy maradjon, ahol van, és várja a segítséget. Ha így tett, akkor már a miénk.

65 A NAGY SZÖKÉS Perry becsukta maga mögött a kaput, gyorsan végigpillantott az üres folyosón, és

éppen időben nézett ki a mögötte lévő ablakon, hogy lássa, amint az egyik zsaru kirohan a B épületből, és beugrik a rendőrautóba. A kocsi tetején villogni kezdett a kék-vörös fény.

Perry arca ördögi vigyorra húzódott. - Baszhatjátok, zsarukáim! - suttogta. - Sosem kaptok el élve! Talán nem tudták, mire számítsanak, amikor megérkeztek. Nyilván úgy gondolták,

hogy Bill már gúzsba kötötte őt, s nekik csak el kell szállítaniuk. Csakhogy alábecsülték Perryt. Biztos volt benne, hogy ezt a hibát nem követik el még egyszer.

Visszafordult, és ismét végignézett a G épület folyosóján. Valami furcsát érzett. Lágy melegséget a mellkasában. Olajosan sikamlós érzés uralta a testét. Soha nem érzett még ehhez foghatót. Csak most jött rá, hogy már akkor elfogta ez az érzés, amikor a G épület felé rohant, de idebent sokkal erősebb lett.

Kezdődik a kikelés, kezdődik a kikelés! A háromszögek litániája ráébresztette, hogy megmenekülése csak átmeneti sikernek

tekinthető. Minden bizonnyal további egységek is közeledtek, és csak idő kérdése volt, hogy a zsaruk megtalálják. Persze lelőnék, úgymond „önvédelemből”, függetlenül attól, hogy megpróbálna elszökdelni előlük, és vagy húsz tanú szeme láttára a földre feküdne. Mit számít az nekik. A Katonák vagy lefizetnék a tanúkat, vagy őket is eltüntetnék. Be kellett jutnia - meg kellett találnia a háromszögek másik áldozatát.

- Merre megyünk, fiúkák? - Végül is ők leplezték le a Katonákat, és Besúgó Billyt is. Ők mondták neki, hogy egyenruhások fognak jönni, és igazuk volt. Ők figyelmeztették idejében, hogy elmenekülhessen a zsaruk elől.

Menj a harmadik szintre! Az ördögbe is, de gyorsan tanultak. A reakcióidejük csökkent, ha hallottak valami új

fogalmat, például útbaigazítás-kérést, azonnal a megfelelő kifejezéssel válaszoltak. Felugrándozott a lépcsőn. Minden lépésnél erősebbé vált mellkasában a különös,

olajos érzés, és mire a harmadikra ért, már minden porcikáját átjárta. Elindult a folyosón, és addig ment, amíg a háromszögek meg nem állították. Ez az. G-304. lakás. Az ajtót ágakból font kis koszorú díszítette, amelyet pasztellszínekkel festettek ki, s a

ráerősített apró, fából faragott kacsafigurák egy Isten hozott táblácskát tartottak. Ízléstelenség. Perry gyűlölte az efféle „cuki” tárgyakat. Bekopogott. Nem kapott választ. Újból kopogtatott, most hangosabban és gyorsabban.

Semmi válasz. Perry előrehajolt, a szája csaknem az ajtóhoz ért. Halkan beszélt, de ahhoz elég

artikuláltan, hogy a túloldalon hallani lehessen. - Nem fogok elmenni. Tudom, min megy keresztül. Tudok a háromszögekről. Az ajtó résnyire nyílt, s a biztonsági lánc megfeszült. Bent az I'm Every Woman

Whitney Houston-féle feldolgozása szólt halkan. Pufók arc kukucskált ki, amely akár vonzó is lehetett volna, ha a nő legalább néhány órát pihen az elmúlt négy-öt napban. Dühösnek, zaklatottnak és rémültnek látszott.

Amint megpillantotta a nőt, a furcsa érzés szinte mindent elsöprő erővel ragadta magával. Most már tudta, mi az - valahogy megérezte egy másik hordozó közelségét. Mielőtt még a nő megszólalt volna, Perry már tudta róla, hogy fertőzött.

- Ki maga? - kérdezte a nő. Hangjában némi reménykedést vélt felfedezni - a reményt, hogy ez a férfi a

megmentője. Perry nyugodt hangon beszélt hozzá. - A B épületben lakom, a nevem Perry. Kérem, engedjen be, hogy megbeszélhessük,

mit tegyünk! Az ajtórésen át csupán kétujjnyi látszott a nő arcából, de Perry így is látta rajta, hogy

nem sikerült meggyőznie. - A kormánytól jött? A… CSI-tól? - Szavaiból félelem csendült. Perry érezte, hogy

fogytán a magára kényszerített türelme. - Nézze, hölgyem, ugyanabban a kibaszott hajóban evezünk. Nekem is vannak

háromszögeim, érti? Most pedig nyissa ki szépen az ajtót, és engedjen be, még mielőtt valaki meglát minket, és hívja a Katonákat.

Az utolsó szó telibe talált. A nő szeme tágra nyílt, s fogai között kapkodva vette a levegőt. Pislogott kettőt, mintha azt próbálta volna eldönteni, hogy higgyen-e az idegennek, aztán becsukta az ajtót. Perry hallotta, hogy a lánccal matat, aztán az ajtó kitárult, és a nő várakozón, reménykedőn nézett fel rá.

Perry fürgén beszökdelt, félrelökte az útból vendéglátóját, becsapta az ajtót, és bezárta - lánccal, hevederzárral, sőt még az eredeti, ócska zárat is ráfordította. Könnyed szökkenéssel megfordult - és egy óriási konyhakést látott, melynek hegye csak centiméterekre volt a mellkasától.

Hanyag mozdulattal vállmagasságig emelte a kezeit, és hátradőlt, hogy távolabb legyen a pengétől, míg háta az ajtónak nem ütközött.

Érzelmek egyvelege kavargott a nő barna szemében, elsősorban harag és félelem. Elég egyetlen rossz szót szólnia, és a kés pillanatok alatt a mellébe szegeződik. A nő úgy százhatvannyolc magas volt, ám túlsúlyos, közel járhatott a nyolcvan kilóhoz. Kék és zöld virágokkal díszített sárga otthonkát viselt, de az úgy lógott rajta, mintha egy négy számmal nagyobb rokontól kapta volna. A „fogyókúra” vele is csodát tett - a fertőzés előtt legalább száz kiló lehetett. A lábán bolyhos, szürke nyuszis papucs volt. Szőke, kócos lófarokba hátrahúzott haja nagyon nem illett fáradt arcához, amelyről csak úgy áradt a félelem és a reményvesztettség.

Perry sokkal nagyobb volt nála, de nem akart kockáztatni. Azt már kiskorában megtanulta a játszótéren, hogy a kövér emberek erősek is. Ez nem látszik rajtuk, de a sok többletsúly cipelése igencsak megerősíti őket, és meglepően gyorsak tudnak lenni, ha például ütni kell, vagy elkapni valamit - vagy szúrni.

- Jesszusom, hölgyem, tegye már el azt a kést! - Honnan tudjam, hogy nem a kormánytól jött? Mutasson valami igazolványt! -

Remegett a hangja, mint ahogy a kés hegye is. - Ugyan már - mondta Perry, s közben egyre gyűlt benne az indulat -, ha a kormány

embere lennék, gondolja, hogy a kormány igazolványával küldtek volna ide? Használja már a fejét! Tudja, mit? Hadd tűrjem fel az ingujjamat, oké? Megmutatom!

Lassan a padlóra engedte a hátizsákot, s közben arra gondolt, milyen kár, hogy nem hagyta nyitva, mert akkor ki tudná kapni belőle a saját konyhakéseit. Ám ebben az esetben a nő pánikba esne, és megszúrná.

Feltűrte a pulóver ujját. A túláradó izgalom hulláma úgy vágta fejbe, mintha nagy adag drogot vett volna be. Ez ő! Ez ő! Hamarosan ki fog kelni, ez ő! - Ó, istenem! - A nő erejéből most csak rekedtes suttogásra futotta. - Ó, istenem, hát

magának is vannak! - A kés kihullott a kezéből. Perry egyetlen rövid ugrással tette meg a kettejük közti távolságot, és egy kemény

felső balhorgot vitt be a nő arcába. A nő feje hátravágódott. Halkan felkiáltott, és a padlóra rogyott. Mozdulatlanul hevert a sárga szőnyegen, csak a zokogás rázta a testét.

Hagyd abba most hagyd abba most Most MOST! Perry arca összerándult a mérsékelten erős agysikoly okozta fájdalomtól. Számított rá,

hogy ez fog történni, de legalább előtte behúzott egy jót. Elvégre meg kell mutatni a nőknek, hogy ki a főnök.

- Na ide figyelj, ribanc, ha még egyszer kést mersz fogni rám, cafatokra metélem a dagadt seggedet. - A nő fájdalmában, rémületében és kétségbeesésében csak zokogni tudott.

Perry letérdelt mellé. - Megértetted? A nő nem felelt, fejét a karjai mögé rejtette, hája gyümölcskocsonyaként remegett. Perry gyöngéden megsimogatta a haját. A nő összerándult az érintéstől. - Csak egyszer ismétlem meg a kérdést - mondta Perry -, és ha most sem felelsz,

szétrúgom a bordáidat, dagadt liba! A nő hirtelen felnézett, arcát könnyek áztatták. - Igen - visította -, igen, megértettem. Mit ordibál. Mintha csak szándékosan akarta volna feldühíteni, megpróbálta kihozni a

sodrából. Nők! Nyújtsd nekik a kisujjadat, s máris az egész karodat akarják. Könnyek csíkozta arca cukormázas fánkra emlékeztette. Az életben nincs helyük a könnyeknek, asszony, egyáltalán nincs helyük!

Tovább simogatta a haját, de a hangja dermesztően hideg lett. - Még valami. Ha még egyszer felemeled a hangod, megdöglesz. Ezt komolyan

mondom. Ha még egyszer át mered lépni a határt, a konyhakéseddel foglak szétbaszni. Megértetted?

A nő szánalmas, hitetlen kifejezéssel nézett rá. Perryben szikrányi együttérzést sem

keltett. Gyenge volt, és egy erőszakos világban csak az erősek maradnak fenn. Perry hangja csak úgy fortyogott a dühtől. Lassan, szótagolva beszélt: -

Meg-ér-tet-ted? - Igen - hangzott a suttogó felelet. - Megértettem. Kérem, ne üssön meg többet! Szánalmas látványt nyújtott: az arcán vér és könny csordogált, a szemében félelem

reszketett. Úgy festett, mint egy bántalmazott nő. Úgy nézett ki, mint Perry anyja, miután az apja végzett egy „leckéztetéssel”. Perry megrázta a fejét. Mi a fene történik vele? Mi lett belőle? A válasz egyszerű volt:

az, amivé válnia kell ahhoz, hogy élhessen. Csak az erősek maradnak fenn. Nézte a nőt, és belül keményen kellett küzdenie, hogy bűntudatát valahová nagyon mélyre rejtse, ahol nem kell szembesülnie vele. Annak a Perrynek, aki tíz éven át kordában tudta tartani az indulatait… már nem volt helye benne.

Gyöngéd érintéssel letörölte a nő könnyeit. - Most pedig emeld fel a dagadt seggedet a padlóról, és hozz valamit enni! Etess meg,

éhesek vagyunk! Ismét felbuzgott benne az izgalom. A háromszögek tudták, hogy hamarosan enni

kapnak, és ez boldoggá tette őket. Nagyon boldoggá. Olyan erős érzéseket keltettek, hogy Perry akarata ellenére maga is érzett valamit a boldogságukból.

66 TÚLÓRA Dew a Buick ablakán át figyelte a rendőröket odakint, miközben füléhez szorította a

nagyobbik mobiltelefont. Ahogy így elnézte, nagyjából tíz perccel ért ide később a kelleténél. Ilyen kevésen múlott. Nagyon dühítette az elszalasztott lehetőség.

- Hát bizony ez SNAFU, Murray - mondta a telefonba -, nagy-nagy SNAFU. Csak úgy nyüzsögnek itt a kibaszott helyiek, és még többen is jönnek. - Szinte látta, ahogy Murray arca elvörösödik.

- A rohamosztag ott van? - kérdezte Murray. - Miért nem veszik át az ügyet? - Egyáltalán nincsenek itt - felelte Dew. - Előbb felhívtak, én elküldtem őket. Elég szar

így is a helyzet, most képzeld el, hogy megjelenik nyolc védőruhás fickó P90-esekkel. A sajtó összehugyozná magát a gyönyörűségtől.

- Ó, az ég szerelmére! - Murray hangja fáradt volt, és dühös. - Már a firkászok is ott vannak?

- Ja. Elsőnek a helyi zsaruk érkeztek a helyszínre. A sajtó valószínűleg a rendőrségi frekvenciákat hallgatta le. Esélyünk sem volt az információk ellenőrzésére. A zsaruk távol tartják őket, de jelen pillanatban legalább három tévétársaság kamerái figyelik a helyszínt.

A rádió- és tévéállomások már szinte folyamatosan adták a híreket Nguyen öngyilkos merényletéről. Ennél aligha van forróbb hír - hacsak az nem, hogy a rendőrök hajtóvadászatot indítottak a Michigani Egyetem volt hátvédje ellen, aki egy megcsonkított holttestet hagyott hátra a lakásában. E két gyilkossági sztori mellett teljesen elsikkadt az a gázrobbanás, amelyben egy anya és fia vesztette életét.

- Ez a Dawsey gyerek annak idején valóságos sztár volt a városban - mondta Dew. - Az itteni sajtó kibaszottul liberális, és most csak úgy ragyognak az elégedettségtől, hogy egy futballjátékosról kiderült, gyilkos vadállat. Ez itt nem Washington, Murray, ez a michigani Ann Arbor. A varkocsos, füvező egyetemisták városa. A szökésben lévő gyilkos futballista itt az évtized sztorija, és ha a kormány megpróbálná eltussolni az ügyet, az már csak a hab lenne a kibaszott hippitortán.

- Dew, te hogy látod a helyzetet, van esélyünk élve behozni Dawsey-t? - Neked mi a véleményed, L.T.? Figyelembe kell venned, hány zsaru keresi. Egy hulla

van a lakásában, és nem fognak leállni csak azért, mert mi is rajta vagyunk az ügyön. Dawsey-t akarják, méghozzá azonnal. Ha a fertőzés előrehaladt nála, a zsaruk is megláthatják a kinövéseit. Ha elfogják, jó esély van rá, hogy lesz a közelben egy kamera, és egy egész seregnyi riporter fogja tudakolni, miért csinálta ki azt a fickót. Ha elkapják, és nem tudjuk azonnal rátenni a kezünket, a háromszögek még ma bekerülhetnek az országos hírekbe. Ha az újságírók meglátják a háromszögeket, a SARS-dumát senki sem fogja tovább bevenni. Ha a zsaruk élve kapják el Dawsey-t, akkor az egész ügy kibaszottul kirobban.

- Mit javasolsz? - Szerintem intézzük el, amilyen gyorsan csak lehet - felelte Dew. - A helyi zsarukat is

bevonhatjuk. Úgyis csak valami ürügyre várnak, hogy meghúzhassák a ravaszt. Esetleg kapcsolatba hozhatnánk Dawsey-t Nguyennel. Azt mondom nekik, hogy Dawsey valószínűleg kézigránátokkal és biofegyverekkel van felszerelve, és alig várja, hogy robbanthasson. Gondoskodom róla, hogy egyértelmű parancsot kapjanak Dawsey azonnali kiiktatására, és arra, hogy utána maradjanak távol a hullától, amíg az embereink el nem szállítják.

- Margaretnek élő áldozatra van szüksége. - Majd elkapjuk a következőt. Ha titokban akarod tartani az ügyet, akkor kövesd az

utasításaimat. Dew türelmesen várt. A csend hosszúra nyúlt - L.T.-nek pokolian nehéz döntést kellett

hoznia. - Nem - mondta végül Murray. - A dokinak élve kell a srác. Ez még a titoktartásnál is

fontosabb. Kerül, amibe kerül, élve hozd be. - Nem lesz könnyű - jegyezte meg Dew. - A helyiek rohadtul idegesek. - Akkor majd kapcsolatba hozzuk Dawsey-t Nguyennel. Ezt majd elintézem.

Tájékoztatjuk a helyi zsarukat, neked pedig csak alá kell támasztanod a sztorit. - Milyen sztorit? - Azt, hogy Dawsey-nak tudomása van egy terrorista bombáról, és bármi áron, de élve

kell elfogni. Hozd be élve, Törzs! Murray letette a telefont. Dew összeszorította a fogát. Murray terve beválhat, és ezt

Dew is tudta. A zsaruk bármit hajlandók lesznek megtenni, hogy élve kapják el Dawsey-t. Dew hol az odakint nyüzsgő rendőröket nézte, hol pedig a Dawsey-t ábrázoló digitális

fényképeket, amelyeket Murray emberei küldtek át a nagy mobiltelefonra. Az egyik Dawsey legutóbbi jogosítványképe volt. Egy másik Nguyen emberi ívet ábrázoló festményének kinagyított részlete: míg a többi arcot a rémület és a félelem torzította el, Perryét a nyers düh. Volt néhány fotó a fickó főiskolás éveiből is.

Dew ezek egyikét nézegette a legtovább, egy jellegzetes, az idény előtt a sajtó számára készült képet, Dawsey utolsó egyetemi évéből.

- Te aztán kibaszott nagyra nőttél, kölyök, nem igaz? A fotón pózoló Dawsey kék-aranysárga mezét késő nyári napsütés világította meg. Az

efféle fényképeken a játékosok rendszerint igyekeztek a legbarátságosabb arcukat mutatni, kivéve ezt a fickót. Dawsey is mosolygott persze, de volt az arckifejezésében valami más: a szeme valahogy vad indulatról árulkodott. Úgy tűnt, mintha Dawsey-t valamiféle belső agresszivitás feszítené, amely az egész lényét átjárja - mintha alig tudná megállni, hogy a védőfelszerelés felöltése után ne üssön meg valamit.

Talán a kép tette, vagy az, hogy annak idején ő is látta a tévében játszani a kölyköt. Dawsey ritkaság volt, valóságos fenevad, aki ha a pályára lépett, egyértelműen uralta a játékot. Komiszabbul játszott, mint egy bika, amelyiknek ösztökét dugtak a seggébe, és patkányfogót csaptak a tökére. Piszok nagy kár volt - de komolyan -, hogy egy térdsérülés véget vetett a pályafutásának. Dew arra az esetre is emlékezett a tévéből. Dew sok mindent látott már életében: embereket, akiket taposóakna szakított ketté, olyanokat, akiket ágyúlövedéktől széthasadó fák óriási szilánkjai nyársaltak fel, lefejezett, rángatódzó, felfúvódott és rothadó áldozatokat, de mégis volt valami abban a lassított visszajátszásban, amelyen a kölyök térde kilencven fokban hajlott el a rossz irányba - valami, amitől Dew gyomra kis híján fellázadt.

Hosszasan meredt a képre, emlékezetébe véste Dawsey arcának minden részletét. Nagydarab kölyök, annyi szent, nagy, erős, kegyetlen és veszélyes, de hát ezért találták fel a lőfegyvert. Murray feldughatja magának a parancsait - attól, hogy valakit beválasztanak a legjobb futballisták közé, még nem lesz Superman, és a fejébe küldött golyó „Ijesztő” Perry Dawsey-t is ugyanúgy leteríti, mint bárki mást.

Valakinek fizetnie kellett Malcolm haláláért, és Dawsey éppoly jó célpont volt, mint bárki más.

67 VITUSTÁNC Perry egy halványsárga, vadonatújnak tűnő kanapén ült a lakás jóleső homályában.

Mindig is furcsa érzés volt a számára, ha egy másik windywoodi lakásban járt. Az azonos elrendezés, ám különböző bútorok miatt olyan érzése volt, mintha valaki fenekestül felforgatta volna a lakását. Akvarellekkel, összeillő függönyökkel, csipketerítőkkel és annyi ócska kacattal, hogy attól egy teve gyomra is felfordult volna.

Csirkés szendvicset majszolgatott, s közben óvatosan kémlelt ki a reluxa rései közt. Nagy mázlija volt a dagadt Patty lakásával: az ablakokból remekül rálátott a saját épülete előtti sürgés-forgásra. A hét rendőrautó - öt helyi és két állami - piros-kék fényei bántó kavalkáddá álltak össze a koromfekete éjszakában.

A helyszínt megfigyelve jött rá arra is, hogyan sikerült az utolsó pillanatban elmenekülnie. Patty innen nézelődött, s a harmadik szinti ablakból már messziről észrevette a rendőrautót. Az ő háromszögei figyelmeztették Perryt és juttatták idejében biztonságba. Ez teljesen logikus volt: a maguk fajtáját védelmezték. Perry életben

tartása létfontosságú volt, hiszen két lábon járó inkubátor volt, ha meghal, valószínűleg vele együtt a Három Testőr is meghalt volna.

A rendőrautók fényei táncoltak a hulló havon. Jóval elmúlt már éjfél, és az égen nem fénylettek csillagok. Ha továbbáll, azt ezen az éjjelen kell megtennie, majd amikor a csillagtalan sötétség mindent eltakar, a friss hó pedig mohón nyeli el a legkisebb zajt is.

Persze addig nem mozdul, amíg Patty kikelését nem látta. A nő egy a kanapéval megegyező árnyalatú sárga széken üldögélt, s szintén egy szendvicset rágcsált. Csendben sírdogált, hája meg-megrezzent a visszafojtott zokogástól. Háromszor összehajtott papírtörülközőt nyomott a homlokán lévő friss vágáshoz. Perry megmondta neki, hogy ne kiáltozzon, de nem hallgatott rá. Megvágta, s azóta csend volt. Amint azt apus mindig is mondta, néha muszáj megmutatni a nőknek, hogy ki a főnök.

Már korábban észrevette, hogy a nő ragasztószalaggal a bejárati ajtó belső oldalára ragasztotta Michigan autóstérképét. Vörös vonalat rajzolt a US 23-as útra, Ann Arbortól észak felé. A vonal azután nyugatra fordult a 83-as útra, és egy sor kisebb úton kanyarogva Wahjamega városánál ért véget. A nő néhány piros kört rajzolt a város köré, és odaírta mellé: Ez az a hely.

Wahjamega közelébe egy jelet is rajzolt, piros tintával és precíz, vonalzóval húzott vonalakkal:

Perry a karjába metszett mintára nézett. A var még friss volt a vágásokon. No persze,

az övé egy kicsit kuszább volt, de hát konyhakéssel nem is olyan könnyű egyenes vonalakat húzni, nem igaz? Mit jelenthetett ez az ábra a háromszögeknek? Egyáltalán számított-e valamit a jelentésük? Nem, nem számított - már semmi sem számított igazán.

- Neked is azt mondták, hogy menj Wahjamegába, mi? - A nő bólintott. - Van kocsid? - Újabb bólintás. Perry elmosolyodott. Pofonegyszerű lesz: csak meg kellett várnia, hogy a zsaruk elkotródjanak, aztán pufi Pattyvel Wahjamegába autózhatnak. Hogy mi vár ott rá, azt igazából nem is akarta tudni, de akkor is mennie kellett.

A második csirkés szendvics is lecsúszott (Miracle Whip mártással és hozzá köretként sült krumplival, ami igazán jólesett). Előtte már magába tömött némi lasagne maradékot, egy kis csokitortát, egy doboz csilikonzervet és két Twinkiest. Éhsége már rég elmúlt, de a háromszögek egyre csak sürgették, hogy egyen - és ő evett.

A szendvicset eszegetve meglepően elégedettnek érezte magát. Nem volt benne biztos, hogy a kellemes érzésnek mekkora hányada a sajátja, és mennyi belőle a háromszögeké; a nyavalyások szinte orgazmussal felérő gyönyörrel fogadták a folyamatos tápanyagellátást. Kezdett elmosódni a határvonal a között, hogy mit érzett ő, és mit éreztek ők - ez például abban is megmutatkozott, hogy most már ő is mindennél jobban vágyott Wahjamegába.

Erre azért nem árt odafigyelned, Perry, öregfiú. Nehogy beleess a csapdájukba! Meg kell őrizned az éned, különben neked annyi.

Elhatározta, hogy amint végez a szendviccsel, megöl még egy háromszöget. Ez majd új alapokra helyezi a kapcsolatukat. Semmi sem alkalmasabb a helyzet tisztázására, mint egy jó kis öncsonkítás.

A B épület előtt apró hangyákként szaladgáltak a columbók. Perry élvezettel szemlélte őket a harmadik szinti ablakból. Az alant kibontakozó dráma olyan volt, mintha a Zsaruk egy újabb, hang nélküli, nagy távolságból felvett epizódját nézte volna.

Persze a zsaruk bekopogtattak Pufi Patty ajtaján is, és a nő díjnyertes alakítást nyújtott. Nem, semmit sem hallott. Nem, nem látott az épületben egy nagydarab fickót sem. Félt ugyan Perrytől, de a háromszögeinek hála a zsaruktól egyenesen rettegett. Így aztán a két rossz közül a kisebbiket választotta.

Perry kilesett az ablakon, ügyelve rá, hogy arca árnyékban maradjon. Vajon tudják, hogy figyeli őket? Ennek persze semmi értelme sem volt: ha tudták volna, már rég elkapták volna.

Kivéve persze, ha máris megfigyelés alatt állt. Perry szeme résnyire szűkült. Gyorsan körülnézett a lakásban. Lehet, hogy van itt

valahol egy rejtett kamera? Esetleg egy poloska? Talán minden szavát lehallgatják? Az otthonában megfigyelés alatt tartották, ez kétségtelen tény, így az sem kizárt, hogy Pattynél is ugyanez volt a helyzet. Ez esetben viszont a szökésével cseberből vederbe került.

Egyébként, ha jobban belegondolt, elképzelhető, hogy a nőnek egyáltalán nincsenek háromszögei. Lehet, hogy ez az egész csak színjáték. A nőnek talán csak az a dolga, hogy rajta tartsa a szemét. A zsaruk „nyomgyűjtés” címén szorgalmasan átfésülték a lakását, és közben pontosan tudták, hogy itt üldögél a dagadt Pattyvel, csirkés szendvicset eszegetve.

Perry tekintetével szinte a sárga székhez szögezte a nőt. Patty olyan kifejezéssel nézett vissza rá, ahogy a gazella nézhet az őt leterítő oroszlánra, mielőtt az átharapná a torkát, s ezzel megadná a kegyelemdöfést. Perry a dohányzóasztalra tette a tányérját.

- Hol vannak? - kérdezte halkan. - M… mi? - Megint könnyek szöktek a nő szemébe, és lecsordultak kövér arcán. Talán

még mindig azt képzelte, hogy ez az egész csak játék? Fogta a konyhakést, és a huszonöt centis penge lapjával ütögetni kezdte a tenyerét. A nő minden egyes csattanásnál összerándult, mintha apró áramütés érte volna.

- Ne baszakodj velem - suttogta Perry. Mosolygott, nem mintha kedvére való lett volna ez az egész, és nem is azért, hogy megrémissze a nőt, hanem mert ő tartotta kézben az eseményeket.

- Hol vannak? Mutasd meg őket!

A kerek arc megváltozott, ahogy a nő felfogta a szavak értelmét. - A háromszögekre gondol, igaz? - Szavai sietősek voltak, és végtelenül készségesek.

Perryt egy pillanatra hihetetlenül erős honvágy kerítette hatalmába - az igyekezet a megbékítésre, a verés elkerülésére tett kétségbeesett kísérlet az anyját juttatta az eszébe.

Az anyját, ahogyan az apjához beszélt. - Pontosan tudod, hogy rájuk gondolok. - Esküszöm, nem játszom meg magam! - A nő rémült volt. Szinte tapintható félelme

ellenére halkan, önuralommal beszélt. Ez tetszett Perrynek. A nő felállt, és lehúzta óriási hálóingét. Gyorsan és zajtalanul mozgott, de elvörösödő

arcáról csak úgy sütött a megalázottság. Mellei lelógtak - óriási, gömbölyű hegyek voltak, hatalmas bimbóudvarral és kisebb pénzérményi bimbóval. Kövér volt, de striás bőre nagynak, nagyon nagynak tűnt a testéhez képest. Perry módosította korábbi becslését - Patty a háromszögek előtt nem száz, hanem legalább százhúsz kilót nyomhatott.

Voltak háromszögei, csak a hasán három is. A szeméből patakzó könnyek lecsordultak az arcán, majd reszkető álláról csillogva hullottak alá a melleire. Kérés nélkül balra fordult. Perry újabb háromszöget pillantott meg a csípőjén, melynek fekete, néhány másodpercenként pislogó szeme hidegen meredt rá.

Sokkal sötétebb kék volt az ő háromszögeinél. Mindhárom oldala alól egy-egy nyúlvány indult, amelyek fekete, vékony kötélként tekeregtek a bőre alatt, s az egyik messzebbre nyúlt, egészen a csípőjén túl.

A nő bőre egyáltalán nem tűnt egészségesnek. A háromszög oldalai mentén gennyedző hólyagok nőttek. A teremtmény teste fölött a bőr láthatóan megfeszült, mintha a háromszög túl nagyra nőtt volna ahhoz, hogy a rugalmas szövet követni tudja. Perry saját háromszögei üveges, fókuszálatlan tekintettel meredtek a világba. A nő csípőjén lévő egészen más volt, rosszindulatúan nézett vissza rá, s az összhangban pislogó három szemből olyan tisztán sütött a gyűlölet, mint valami erős zseblámpa fénye a havas téli éjszakában.

- Nesze a villám, haver! - mondta Perry halkan. Ha majd cselekszik, ezt a háromszöget fogja elsőnek elintézni.

- A nadrágot is, és fordulj körbe! - parancsolta Perry. A nő nem habozott, letolta pizsamaalsóját, és kilépett belőle. Nem viselt bugyit. Lassan körbefordult: mindkét farpofáján volt egy háromszög, és egy a jobb combja hátsó oldalán is. Mind félreismerhetetlen gyűlölettel meredt rá. Perrynek eszébe jutott, vajon mit mondhatnak róla, milyen üzeneteket küldhetnek a nő agyába.

Furcsának találta, hogy milyen egészségesnek tűnnek a nő háromszögei. A gennyes sebek természetesen a sajátjai voltak. Perryben addig fel sem merült a gondolat, hogy valaki nem veszi fel a küzdelmet velük, csak hagyja, hogy legyőzzék. Szánalmas hozzáállás lett volna - de a nő a jelek szerint pontosan ezt tette.

Apusnak igaza volt. Úgy tűnt, hogy apusnak minden szava igaz volt. Perry csak azt nem értette, hogyan gondolhatta ezt ő valaha is másként.

- Puhány ribanc - sziszegte. - Nem is próbálkoztál semmivel, igaz? Csak hagytad őket növekedni?

A nő szembefordult vele, reszketett a félelemtől és a megalázottságtól, s kezét ösztönösen az ágyéka elé tartotta.

- Mégis, mit csináltam volna? Ki kellett volna vágnom őket magamból? Perry nem felelt. A kést a dohányzóasztalra tette, de tekintete egyértelmű

figyelmeztetés volt a hirtelen mozdulatok ellen. Levette a pulóverét. A szigetelőszalag szélei megfeketedtek a kipréselődött ragasztóanyagtól, így a véráztatta mosdókesztyűt a helyén tartó ezüstös csíkoknak csinos szegélyük lett. Felvette a kést, és pengéjét a szigetelőszalag alá csúsztatta. A ragasztás halk reccsenéssel engedett el. A kés szinte táncolt a kezében, ahogy egymás után leválasztotta a csíkokat. A félig alvadt vértől és nyálkától csatakos mosdókesztyű a földre hullott.

A szag azonnal mellbe vágta mindkettőjüket - láthatatlan démonként kúszott fel az orrukba és le a torkukba, s hevesen rángatni kezdte gyomruk tartalmát. A nő a szájához kapta a kezét, de Perry csak nevetett. Mélyen beszívta a halál förtelmes, rothadó bűzét.

- Imádom a reggeli napalm szagát - jelentette ki. - Győzelemszaga van. A nő ujjai közül vékony hányássugarak törtek elő, átspricceltek a szobán, s a kanapén,

a mellette álló asztalkán és a szőnyegen kötöttek ki. A fojtogató bűz mustárgázként gomolygott elő Perry vállából.

Perry remélte, hogy a bűz csak a háromszög farkának nyálkává rothadó maradványaiból származik, s nem a saját szöveteiből, de a lelke mélyén tudta, hogy ez hiú álom. Vajon a seggén lévő háromszög is rothadt? Lelke körül egyre jobban megszorult a foszladozó, rostos, de eltéphetetlen hurok - nem hagyhatta a testében a háromszögeket, de nem is távolíthatta el őket.

Patty a padlón rángatódzott és öklendezett, meglehetős bűzt árasztva maga is. Perry nem törődött vele, inkább kifelé bámult az ablakon. Harmadik szint. Nem olyan, mintha húsz szint lenne, egyáltalán nem biztos halált jelentő magasság, de azért nem is olyasmi, amit félvállról lehetne venni. Különösen akkor nem, ha valaki a fején landol. Megpróbált visszaemlékezni rá, hogy vannak-e az ablak alatt bokrok. Hallott már olyan történeteket, hogy egyesek a tizedikről estek ki, de túlélték, mert éppen valami bokorra zuhantak. Remélte, hogy itt nincsenek bokrok.

Közelebb lépett az ablakhoz. Odakint sötét volt, s a konyhából kiszűrődő fény gyenge tükörré változtatta az üveget. Látta magát a reluxa lamellái között. Ha jól nekifutna, simán áttörné az ablakot, és üvegcserepek zápora közepette érne a lenti betonjárdára. Perry a reluxa zsinórjáért nyúlt, és meghúzta.

A lamellák felemelkedtek, s tágra nyílt szemű tükörképe alig öt centiméterről nézett vissza rá. Amit látott, attól agyának fogaskerekei vészfékezve álltak le - a szeme még mindig kéken ragyogott, de az írisz már nem kerek volt.

Hanem háromszögletű. Egy fél lélegzetet még tudott venni, de aztán görcsbe rándult a torka. Élénkkék,

háromszögletű szem… mi a fasz ez, mi a fasz ez? Szorosan behunyta a szemét. Egyszerűen hallucinál, ennyi az egész. Öklével erősen

megdörzsölte a szemhéját, majd újból kinyitotta a szemét. A visszatartott lélegzet kiszabadult belőle, hogy aztán mélyen beszívhassa a levegőt. Az íriszei ismét kerekek voltak. Nem, nem ismét, mindvégig kör alakúak voltak, az imént újabb hallucináció tört rá, csak erről van szó. Gyorsan pislogott néhányat, s érezte, hogy lassan visszatér az

önuralma. Ekkor megint behunyta a szemét, és másodszor is alaposan megdörzsölte. Tudta, mit kell tennie. Ideje ugrani, ideje véget vetni ennek a szarságnak. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és kinézett az ablakon…

… ám apja életnagyságú tükörképét látta maga előtt. A csontsovány férfi visszanézett rá, s aszott arca dühös vigyorra nyílt. Perry jól emlékezett erre a kifejezésre: apus mindig így nézett, mielőtt megverte volna.

- Mit művelsz, fiú? Perry szaporán pislogott, megrázta a fejét, és ismét felnézett. Apja továbbra is ott

volt. - Apus? - Nem vagyok az apád, és te nem vagy a fiam. Az én fiamnak eszébe sem jutna, hogy

feladja. Fel akarod adni, fiú? Perry megfelelő választ keresett, de semmi sem jutott az eszébe. Apus halott volt.

Csak hallucinált. - Csak mert halott vagyok, még nem hozhatsz kínos helyzetbe, te kis szaros - mondta a

tükörkép. - Az apád talán feladta, amikor érte jött Rák kapitány? - Nem, uram! - Vágta rá Perry. Az apja kérdésére adott, mélyen bevésődött válasz

automatikusan, gondolkozás nélkül ugrott a nyelvére. - De még mennyire, hogy nem! Az utolsó pillanatig harcoltam vele. És tudod, hogy

miért, fiú? Perry bólintott. Tudta a választ, és erőt merített belőle. - Azért apus, mert Dawsey vagy. - Mert Dawsey vagyok, pontosan. Addig harcoltam, amíg nem maradt más belőlem,

mint ez a két lábon járó csonthalmaz. De harcoltam, te kis faszszopó. Kemény voltam. Téged is megtanítottalak a keménységre, fiam, jól megtanítottalak rá. Szóval, fiú, mi vagy te?

Perry arca megkeményedett. Eltűnt róla a reményvesztettség, s a helyét dühös elszántság vette át. Lehet, hogy meghal, de igazi férfiként fog meghalni.

- Dawsey vagyok - jelentette ki. Az ablakban apus halovány tükörképe megint kivillantotta csupa fog mosolyát. Perry elengedte a zsinórt; a reluxa zizzenő hanggal csúszott vissza, s lamellái

eltakarták a tükörképet. Perry megfordult, és lenézett Pattyre, aki még mindig öklendezve és köhögve,

pucéran fetrengett saját hányásában. Háromszögek néztek fel Perryre mindkét farpofájáról. Nem érzett iránta sajnálatot, inkább csak undort a gyengesége miatt. Hogyan lehet valaki ennyire szánalmas, hogy csak hátradől, és hagyja mindezt megtörténni saját magával, és meg sem próbál harcolni?

- Erőszakos világban élünk, hercegnőm - mondta. - Csak az erősek maradnak fenn. Ha a nő nem vette magának a fáradságot, hogy harcoljon önmagáért, Perry biztosan

nem tesz semmit, hogy megmentse. Egyébként is látni akarta a kikelést. Az ember nem győzhet, ha nem ismeri az ellenséget, nem igaz?

A nő a következő öt percben folytatta a görcsös rángatódzást, s a heves mozdulatoktól valahogy a hátára fordult. Perry nem értette, mi baja lehet; a bűz persze borzalmas volt, de hát az nem okozhat epilepsziás rohamot, nem igaz? Mi baja lehetett?

A kérdés önmagát válaszolta meg. A nő hasán, a petyhüdt bőr alatt rángani kezdtek a háromszögek, mintha ott is görcsöltek volna az izmok. Perry azonban rögtön látta, hogy ez a rángás nem a nő izmaiból ered.

A háromszögek a saját erejükből mozogtak.

68 A KIKELÉS Perry a kanapén ült, és megbabonázva meredt dagadt Pattyre. Kikelnek! Kikelnek! Kikelnek! A nő bőre alatt egyre gyorsabban rángatództak a háromszögek, mozdulataik egyre

határozottabbá váltak. A test görcsös rángatódzása egyszer csak abbamaradt, a nő a hátára hengeredett, s ujjai úgy markoltak a levegőbe, mintha csontvázkarmok lettek volna. Arcát ráncokba gyűrte a rémület és egy fogvicsorgató, hangtalan sikoly. Olyan mélységes, elviselhetetlen gyötrelem sugárzott belőle, hogy Perry önkéntelenül megborzongott.

Ő lesz a következő. Hányingere támadt, mintha egy göcsörtös kéz markolászta és csavargatta volna a

beleit. Testi reakció volt ez az elméjét kétfelé húzó erőkre. Egyfelől reménytelenséget érzett, sokkal szörnyűbbet, mint bármikor a mostani megpróbáltatások kezdete óta. Látta, ahogy a kövér nő rémülten tekereg, s arca eltorzul, ahogy sikoltani próbál, de nincs hozzá levegője. Kíntól rázkódó testén folyamatosan rengett a háj.

Ámde a számára is gyötrelmes halált ígérő látvány ellenére hihetetlen eufória töltötte el - az volt az érzése, hogy ez csupán a kezdete valami nagyszerűnek és csodálatosnak. Agya az öröm és az eksztázis mámorában úszott, mely élvezetesebb volt bármely kábítószernél, összehasonlíthatatlanul jobb a szexnél. Nyilvánvalóan a háromszögek érzelmi túlcsordulása volt, de olyan erős, olyan tiszta és olyan eleven, hogy már nem tudta megkülönböztetni a saját érzéseitől. A háromszögek érzelmei e pillanatban az egész lényét átjárták.

Megfordult a fejében, hogy feláll, és a konyhakéssel átvágja a nő torkát, véget vetve ezzel a szenvedéseinek. De nem tudta rávenni magát, hogy a késért nyúljon, mert kíváncsi volt, mi fog történni. Egyébként amúgy is haldoklott, a szülés pedig mindig örömteli esemény, nem igaz?

A testét átjáró újabb fájdalomhullámtól a nő úgy rándult össze, mint a villamosszékbe ültetett elítélt. Egy kicsit dobálta magát, de továbbra is háton feküdt, és tágra nyílt szeme a stukkódíszítéses mennyezet valami érdekes részletére szegeződött. Perry meglepetten és kissé undorodva látta, hogy hirtelen összevizelte magát.

A háromszögek eközben egyre gyorsultak, lüktetve keresték a kiutat. Nagy fejük egyszer nekifeszült a nő puha, bőrének, s kifeszítette azt, aztán visszasüllyedt egy újabb próbálkozáshoz. A lökésekkor látható volt, hogy a háromszögek teste lapos piramis alakúvá fejlődött.

A látvány valahogy a gyerekkorát juttatta Perry eszébe, amikor a konyhai széken ülve

figyelte, hogyan nyomja egyre magasabbra a gyűrött alufóliaborítást a tűzhelyre tett pattogatott kukorica. Nyilvánvaló volt, hogy a háromszögek nem fognak leállni, hanem pezsgősdugóként akarnak kiszakadni a hordozó bőréből, mintegy ezzel ünnepelve új életüket az új világban.

A hólyagok egymás után felfakadtak, sárgás gennyel vonva be a nő bőrét. A háromszögek széleinél már vér csordogált, majd amikor alulról a bőrnek lendültek, vékony sugarakban spriccelt szét.

Kikelnek! Szép látvány? Hadd lássuk! Kikelnek. Kikelnek! Perry nem törődött a háromszögeivel, figyelmét a Patty testéből szabadulni próbáló

társaik kötötték le. Egyre nagyobbakat löktek magukon, és a nő bőre repedezni kezdett. Úgy nyomakodtak a szabadba, mint a hálaadáskor használatos sültpulyka-jelzőórák, melyek nagy, piros, hirtelen kiugró gombja mindenki számára jól láthatóan jelzi, hogy megsült a madár, kezdődhet a vacsora. A hasán lévő három lüktetése kezdetben csak fél centiméternyi volt, mintha csak a beleiben pulzált volna valami apró hólyag. Mindegyik kissé más ütemben mozgott, s gyors ugrásaikkal most már csaknem tizenöt centiméterre taszították magukat. Háromszögletű hímvesszőkként meredtek fel és ernyedtek el a nő hasán… felmeredtek és elernyedtek, felmeredtek és elernyedtek, felmeredtek és elernyedtek, s minden irányban vérszálakat fröccsentettek.

Nem látta a nő terjedelmes feneke alatt lévőket, de feltételezte, hogy azok hiábavalóan küszködnek. Mozdulatlanságra kényszeríti őket hordozójuk súlya.

Immár zajok is hallatszottak. Nem csupán a gyenge akaratú nőszemély szánalmas kis nyüszítései, hanem halk kattogások is. Néhány másodpercenként felerősödtek - olyankor, amikor a háromszögek fellökték magukat. A lényét elöntő boldogság és eufória erőssége minden egyes kattanástól megugrott.

Elsőként a nő csípőjén lévő háromszög kelt ki - az, amelyik oly rosszindulatúan, oly pimaszul meredt Perryre. Amikor végre kiszabadította magát, nem a várt reccsenő hang hallatszott, hanem hangos buggyanás, majd nedves csattanás, ahogy a lendülete hajtotta teremtmény a falnak csapódott, éppen oda, ahol - ha az ő lakásában lettek volna - a Sports Illustrated Perryt ábrázoló címlapja lógott volna. A gyűlölködő háromszög odatapadt, és erőtlenül tekergőzött - átmenetileg saját nyálkájának foglya lett.

Nemigen hasonlított azokra a háromszögekre, amelyek most is Perry testében voltak. Megmaradt a semmivel össze nem téveszthető háromszögletű fej és a fekete szem, de ezzel vége is volt a hasonlóságoknak. Nem hasonlított jobban a Perry bőre alatt lapuló lárvákhoz, mint a pillangó a hernyóhoz.

A nő bőre alatt látott fekete, kötélszerű dolgok valamiféle csápok voltak, vastagok és harminc centiméternél is hosszabbak. Nagyon erősnek és tömörnek látszottak. A test lapos, nyolc centiméter magas piramissá fejlődött, amelynek mindegyik oldalán egy-egy fekete szem ült. A szemek már nem felfelé, hanem kifelé néztek, így ha a teremtmény a csápjain járt, minden irányban láthatta a környezetét. A falra tapadt háromszög addig tekergődzött, amíg a szőnyegre nem esett, s ott küszködni kezdett, hogy felálljon.

Perryben a félelem és az undor, illetve a megkönnyebbülés és a leírhatatlan öröm

váltakozott, olyan gyorsasággal, mint egy stroboszkóp, így az ellentétes érzelmek mindegyike állóképként villant az elméjébe. Ebbe könnyen bele lehetett volna őrülni. Valahonnan a távolból valaki azt hajtogatta, hogy álljon fel és ölje meg ezt a lényt, ő azonban nem mozdult - túlságosan lekötötte figyelmét a látvány.

Az újonnan kikelt háromszög megpróbált felállni hajlékony csápjaira. Nagyon furcsa látványt nyújtott, mivel a lábak egyáltalán nem voltak merevek. Nem hasonlítottak sem a rovarok vékony, sokízületű lábaira, sem az állatok izmos végtagjaira - valami egészen új látványban volt része. A teremtmény remegve és folyamatosan inogva emelkedett fel csápjaira; mire kiegyenesedett, a piramis csúcsa nagyjából harminc centiméterre volt a földtől.

Megnőnek, megnőnek. A farok, amellyel a háromszög eddig Patty testéhez rögzítette magát, most

petyhüdten lógott a háromszög közepe alatt, mint valami ernyedt hímvessző, s vér és halvány nyálka csöpögött belőle. Egészen a padlóig ért, s utolsó néhány centimétere mozdulatlanul hevert a szőnyegen. Az újonnan kikelt teremtmény még bizonytalanul állt, kattogó hangjai viszont hangosak és jellegzetesek lettek.

Patty torkából halk sikoly szakadt fel, ahogy a hasán lévő három háromszög szinte teljesen egyszerre tört ki. Úgy ugrottak elő belőle, mint varázsdobozból kipattanó bohócfigurák, s vér- és gennycseppeket szórva repültek a szoba különböző részei felé.

Egyikük a kanapén landolt, Perrytől balra, mintha azért telepedett volna mellé, hogy együtt nézzék meg a Lions meccsét egy hideg őszi vasárnap délután. Perry ezt alaposabban is szemügyre vehette. Gennyel és vérrel borított bőre már nem kék volt, hanem áttetsző, rücskös fekete. Különös, idegen szervek sejlettek át rajta: valami görcsösen rángatódzott - bizonyára a szív szerepét töltötte be -, de látszottak egyéb, színes húsdarabok is, melyek feladatát még csak megtippelni sem tudta volna. A farok vége Perry lábán landolt - mozgott egy kicsit, s nyálkás nyomot hagyott a farmernadrág szövetén. A farok vége láthatóan szakadt volt, s lilás vér szivárgott belőle. Bizonyára ezért kellett olyan nagyokat lökniük magukon a szabaduláshoz; el kellett szakítaniuk a farkukat, amelynek nagy részét a Patty testében hagyták, mint valami köldökzsinórt és biztosítókötelet, mert arra az inkubátortesten kívül már nem volt szükségük.

A háromszög igyekezett felállni, de az egyik csápláb a kanapé párnái közé csúszott. Perry csak bámult rá, miközben az érzelmi stroboszkóp az MTV-videók vágásainak sebességével villogott benne. Primitív késztetést érzett, hogy egyetlen csapással szétzúzza a háromszöget, de ezzel egyidejűleg valami kényszert is, hogy gyöngéden felemelje az újszülöttet a kanapéról, megcsodálja, aztán a földre tegye, hogy megtehesse első lépéseit, miközben ő az újdonsült szülők büszke mosolyával néz rá.

Fordítsd meg! Fordítsd meg a nőt! A parancs kiszakította Perryt az őrjítő érzelmi konfliktusból. - Mi van? Fordítsd meg a nőt! Kikelnek! Azt akarták, fordítsa a hasára Pattyt, hogy a fenekén lévő háromszögek is

kikelhessenek. Végignézett rajta: a vérrel, gennyel, hányással és lilás nyálkával borított testen időnként apró borzongások futottak végig.

Már egyáltalán nem mozgott. Nyitott szeme elhomályosult, szemöldökét magasan felvonta, arcán a puszta, irtózatos félelem vicsorgó kifejezése ült. Szinte halottnak tűnt. Mint a hernyók. Valószínűleg minden hordozó meghalt - ez sokkal logikusabb volt, mint olyan helyzetben hagyni az exhordozót, hogy megölhesse a frissen kikelt, s még gyenge háromszögeket. Vajon mi végzett vele? Valami méreg? Agysikoly-túlterhelés?

Ez a gondolat véglegesen kettészakította Perryt: az egyik végletet a háromszögek iránti gyűlölete jelentette, a másikat a kikelés miatti eufória. A háttérbe szorította az örömet és a boldogságot - ezek nem az ő érzései voltak, és nem akarta, hogy továbbra is a fejében legyenek.

Fordítsd már MEG! Fordítsd MEG MOST! Az agysikoly ismét az immár halott Pattyre fordította a figyelmét. Egyszer csak rájött,

hogyan végeztek vele. Felismerte a nő arcán a dermedt kifejezést és a nem sokkal korábban hallatott nyüszítő hangokat; rájött, miért feküdt ott tehetetlenül, miközben a kis szörnyegetek kitépték magukat a testéből, miért nem küzdött ellenük. Azért, mert egy mindent elsöprő agysikoly bénította meg.

Olyan hangosan sikoltoztak, hogy a nő belehalt. Perry leugrott a kanapéról, és a test mellé térdelt. Térdei csúszkáltak egy kicsit a

hányás, vér, genny és lila nyálka szőnyeget borító keverékében. Gyorsan mozgott, el akart kerülni egy újabb agysikolyt, amely esetleg olyan hangos lenne, hogy hatására az agyának szürkeállománya shake-ként folyna ki a fülén.

Fordítsd meg! Kikelnek! Kikelnek! Megragadta a nő vállát, és lökött rajta egyet, de ahelyett, hogy átfordult volna, a test

csak odább csúszott a nyálkán. Ismétlődő kattogások töltötték be a szobát. Némelyik gyors volt, mások lassabbak, és

mindegyik különböző magasságon és hangerővel szólt. Érezte saját háromszögeinek fokozódó türelmetlenségét; gyorsan közeledett egy újabb agysikoly, mint a korbács csattanása a lusta rabszolga hátán. A hatalom ismét idegen kézbe került.

Rossz térdét a nő bal vállára tette, és átnyúlt halott testén. Megragadta a jobb felkarját, és lassú húzással átfordította. Tompa puffanással billent a hasára, és mellei félig leeresztett autógumikként nyomódtak ki alóla.

A súlytól megszabadulva a fenekén lévő háromszögek nem vesztegették az idejüket. Csak néhány lökés kellett ahhoz, hogy vért fröcskölve kiszakítsák magukat, bevégezve ezzel a nekrofil halálos születés drámáját. Egyikük ferdén repült ki, és a konyhaasztalra esett, majd tovacsúszva a padlóra pottyant. A másik meredek ívben szállt felfelé, a lámpaernyő felé. Gyönyörű, csont nélküli kosárként esett át az ernyő felső, nyitott gyűrűjén. A ragyogóan fénylő izzóhoz érve először sistergett egyet, majd hangos reccsenés hallatszott, ahogy az apró test szétrobbant. Fekete nyálka fröccsent a lámpaernyő belsejére, különös árnyékokat vetve, ahogy lassan lefelé csorgott.

Kösz, hogy megkímélték a fáradságtól, gondolta Perry.

Harag és szomorúság hullámzott át rajta, megint csak idegen érzelmek, amelyek helyet követeltek maguknak saját gonosz, az újszülött háromszög gyors halála miatti elégedettsége mellett.

Mi történt? Hová lett? Miért nem felel? Az ő háromszögei még mindig nem láttak, jutott az eszébe, mivel teljesen fel volt

öltözve. Csak érzékelték az újszülött eltűnését. Haragjuk fel-fellobbant a testében - tudta, hogy gondosan kell megválogatnia a szavait.

Feltűrte a pulóver ujját, és karját a lámpához tartotta. - Ahogy kikelt, egyenesen a villanykörtére esett. Baleset volt. - Akaratán kívül ugyanazt

az alázatos hanghordozást használta, amellyel Patty próbálta megbékíteni őt, amellyel az anyja próbálta elkerülni a verést. - Azonnal megsült.

Válasza a jelek szerint kielégítette a háromszögeket, mert nem szóltak többet. A folyamatos kattogás is jelentősen lelassult. A háromszögfiókák lekuporodtak csápjaikra, s a szőnyegen pihentették háromszögletű testüket - aludni látszottak. Mozdulatlan testükből csak ritkán szállt fel egy-egy kattanás.

A szobát betöltötte az égett háromszöghús különös szaga, s némileg elnyomta a Perry rothadó vállából felszálló bűzt, a hányás szagát és a perverz szülés kipárolgásait, amelyek még mindig ott lebegtek a levegőben. Érezte, hogy a saját háromszögei is elalszanak - állandó háttérzümmögésük szinte teljesen elhalkult elméjében, mintha egészen kis hangerőre kapcsolt, fehér zajra hangolt rádió szólt volna a távolban.

Egyedül volt a dagadt Patty hason fekvő holttestével. Tudta, hogy nincs sok ideje. A testében fejlődő három teremtmény mellett itt volt neki öt frissen kikelt fióka is, amelyekről semmit sem tudott. Meddig fognak aludni? Mit tesznek, ha majd felébrednek?

Az elméjében kavargó kérdések ellenére egyvalamiben tökéletesen bizonyos volt - ő nem fogja úgy végezni, mint a nappali szőnyegén heverő, öklömnyi lyukakkal csúfított testű puhány. Ha meg kell halnia, akkor azt nem áldozatként teszi, nem fog arra várni, hogy a Három Testőr kiszakítsa magát rothadó testéből.

Ha mennie kell, akkor a saját lábán fog menni, és harcol az utolsó lépésig - ahogy az egy Dawsey-hoz méltó. Lüktetett a válla, viszketett a háta, a gondolatai pedig lázasan pörögtek: megpróbálta kiötleni, miként végezhetne az összessel.

69 FLASHBACK Huszonkettedik születésnapján Dew a három legjobb barátjával - valamennyien a

szakaszában harcoltak - rettenetesen berúgott egy kis saigoni bárban. A bárnak fehér falai voltak, a mennyezet alatt karácsonyfaizzókat húztak ki, és tele volt szajhákkal. Pokoli buli kerekedett! Dew kibotorkált a mosdóba, hogy könnyítsen feszülő hólyagján, s már javában csorgatott, amikor mély robbanást hallott, majd néhány sikolyt. A robbanás nem józanította ki teljesen, ám a mosdóból kilépve elé táruló látvány egy csapásra

megszüntette kábulatát. A fehér falakra csontszilánkok, hajcsomók és élénkvörös szövetdarabok tapadtak, s

lassan csúsztak lefelé, élő Rorschach-ábrákat rajzolva. A vér és a szövetek a barátaitól származtak, és attól a hétéves öngyilkos merénylő kislánytól, aki a legújabb divat szerinti hátizsákkal felszerelve sétált be a bárba.

Ez a gyűlöletes emlék jutott először az eszébe, miután Perry Dawsey lakásába lépett. Mindent vér borított - a falakat, a padlót, a bútorokat. A konyhapadló például barna-vörös mintásnak tűnt, holott eredetileg fehér volt. Még a konyhaasztalra is jutott a vérből, hogy aztán onnan lecsöpögve vékony, törékeny, barna cseppkövekké dermedjen. A lakásban csak úgy nyüzsögtek az Ann Arbor-i rendőrök, az állami zsaruk és a Washtenaw megyei halottkém emberei.

- Ez aztán nem semmi, igaz? Dew odapillantott Matt Mitchellre, a helyi halottkémre, aki a tetthelyre kísérte.

Mitchell mosolya valahogy mindig gúnyosnak tűnt, és üvegszeme sosem nézett a megfelelő irányba. Most is somolygott, szinte már várakozó pillantásokat vetve Dew-ra, mintha arra számítana, hogy a másik pillanatokon belül elrókázza magát.

Dew a tetem felé intett. - Azonosították már a tévéző Jézust? - Tévéző Jézus? - Mitchell a halottra pillantott, elmosolyodott, aztán visszanézett

Dew-ra. - Hé, maga aztán humoránál van. - Kösz - vetette oda Dew. - Sosem fogyok ki belőle. Mitchell egy kis jegyzetfüzetben lapozgatott. - Az áldozat William Miller, Dawsey munkatársa és a hírek szerint közeli jó barátja -

már az egyetemre is együtt jártak. - Nem túl sok vér ez egyetlen áldozattól? Mitchell újabb kérdő pillantást vetett Dew-ra, de tekintetében most csodálkozó

tisztelet is volt. - Kitűnő megfigyelés, Phillips ügynök. Nem sokan vették volna észre. Volt már dolga

ilyen véres esetekkel? - Ó, talán egyszer vagy kétszer. - Egyelőre még elemezzük a vérfoltokat. Van belőlük a fürdőszobában, sőt a hálóban

is. De azt már most megmondhatom, hogy nem mind az áldozat vére. Fején találta a szöget.

Mitchell belépett a konyhába, nagyon ügyelve rá, hogy ne töröljön el semmilyen nyomot, amelyek rögzítésén most is dolgoztak a technikusok.

- Szerintem van egy másik áldozat is, akit még nem találtunk meg - mondta. - Másik áldozat? Úgy érti, Dawsey-nak volt egy másik áldozata is, és magával vitte a

tetemet? Mitchell körbeintett a kezével. - Ugyan mi mással tudná megmagyarázni ezt? - Arra még nem gondolt, hogy a vér Dawsey-é is lehet? Mitchell elnevette magát. - Ja, persze, az elkövetőé. Megnézném magamnak azt az embert, aki ennyi vért veszít,

és túléli. - Talált mást is?

Mitchell bólintott, és a konyhapultra mutatott. Átlátszó zacskóba zárva egy rosszul összehajtogatott térkép volt benne.

- Talán fontos, talán nem. Az a térkép a konyhapulton volt. Találtunk rajta néhány ragacsos, nem teljesen megszáradt véres ujjlenyomatot, tehát a fickó nem olyan régen még ezt nézegette. Bekarikázta Wahjamegát.

- Az egy város? - kérdezte Dew, miközben felvette a térképet rejtő zacskót. A véres ujjnyomok még meg sem száradtak. A térképre az Ez az a hely szavakat firkantották, alig olvasható kézírással.

- Igen - felelte Mitchell. - Úgy másfél órányira innen. - Értesítették a wahjamegai zsarukat? - Nincs saját őrsük, a város túl kicsi hozzá, de tájékoztattuk a Tuscola megyei sheriff

irodáját. Egyébként meg az állam összes zsaruja keresi a fickót. Dew helyeslőn bólintott. Talán fontos, talán nem, ahogy Mitchell mondta. Dew

mindenesetre fontosnak gondolta - nem kellett lángésznek lenni, hogy rájöjjön: Dawsey nem pusztán hóbortból karikázta be Wahjamegát. A térkép szerint a város tágabb környezete nem lakott területnek, inkább fás vidéknek tűnt.

Fák. Talán sűrű erdő is. Amint vége a helyszínelésnek, utasítja Murray műholdas megfigyelőit, hogy Ann Arbor

helyett Wahjamega környékét vizsgálják át. A barna poliészter dzsekit viselő Bob Zimmer közeledett feléjük a zsúfolt helyiségben:

egy fotóst és egy másik rendőrt kellett kikerülnie, mielőtt megállt Dew és Mitchell előtt. - Ez az ügy egyre cifrább, Phillips - mondta köszönés helyett. - Most beszéltem a

kormányzóval. Az FBI szerint Dawsey és a vietnami kölyök összejátszottak, egy csomó e-mailt küldtek egymásnak. A belbiztonságiak vörös fokozatra emelték a riasztási szintet. Dawsey-nak tudomása van egy bombáról.

Dew bólintott. - Megmondtam, hogy valaki másnak is köze lehetett azokhoz a gyilkosságokhoz. Úgy

gondoljuk, Dawsey volt az. - Elképesztő, hogy egy egész terrorista sejt tevékenykedett itt, az orrunk előtt -

fújtatott Zimmer. - De miért nem vette senki a fáradságot, hogy felvegye a kibaszott telefont, és bennünket is tájékoztasson? - Tekintete kétkedő volt, mintha csak jelzett volna a beépített szarságmétere, ám az is látszott rajta, hogy ennek ellenére követni fogja az utasításokat. Szarság vagy sem, Bob Zimmer nem vállalt kockázatot, ha az emberei vagy a városa biztonságáról volt szó.

- Nguyen „alvó” ügynök volt, Bob - mondta Dew. - Egyszerű külföldi diák. Meghúzza magát, amíg szükség nem lesz a szolgálatára, és akkor aztán bumm. Csak éppen szerintünk most nem kapott utasításokat, hanem a saját szakállára cselekedett. És valahol az évek során ő vagy a cimborái Dawsey-t is beszervezték.

- Ugyan miért állna egy fehérgalléros amerikai terroristának? - kérdezte Mitchell. - Egyelőre nem tudjuk - felelte Dew. - Talán megunta, hogy szar számítógépes melóból

kellett megélnie ahelyett, hogy milliókat keresett volna futballistaként. De ez most kurvára nem számít. Dawsey-nak tudomása lehet egy bombáról - el kell kapnunk, méghozzá gyorsan.

Zimmer Dew-ra meredt. - Meg kell mondanom, hogy nagyon nem tetszik ez az egész - közölte. - Van kilenc

hullánk, legalább egy szabadlábon lófráló gyilkosunk, és hozzá egy istenverte bombánk is valahol. Akárhogyan nézem is, úgy gondolom, hogy az egészet megelőzhettük volna, ha maguk tájékoztatnak bennünket arról, hogy megfigyelés alatt tartják a vietnami kölyköt.

- Látnunk kellett, hogy kivel lép kapcsolatba, ki szállítja neki az anyagokat - magyarázta Dew. - A terv jó volt, csak éppen szar csúszott a palacsintába. Most az a legfontosabb, hogy ne legyen több áldozat. Ha valóban szeretne életeket menteni, akkor tájékoztassa az embereit. Most pedig bocsássanak meg, de el kell intéznem néhány telefont.

Dew kisietett a vérben úszó lakásból, s vissza sem nézett a dühében a fogát csikorgató Bob Zimmerre.

70 DRÁGA, ÖREG APUS Vállát állandó, lassú, mélyről fakadó lüktetés kínozta, és teste azonos ütemben

visszhangozta a fájdalmat. A rothadás kezdett súlyossá válni. Sejtelme sem volt róla, mennyire lehetnek közel saját háromszögei a kikeléshez. Azok

a területek, ahol még megvoltak - a háta közepe, valamivel a lapockái alatt, a bal alkarja és a bal heréje - már rég nem viszkettek, és nem is fájtak. Egy pillanatra felvillant benne a remény, hogy talán már el is pusztultak, talán álmukban szép csendben elmentek, mint valami kedves, öreg nagyapa. De persze ez baromság volt.

Szívesen elcserélte volna a viszketést arra, amit most érzett. Az érintett helyek ugyanis veszettül zsibbadtak.

Megborzongott, ahogy eszébe jutott, miként tekeregtek a fekete csápok Patty bőre alatt a kikelést megelőző percekben. Nem látszott rajta, hogy fájdalmai lennének, vagy hogy egyáltalán bármilyen kellemetlenséget okozna neki a folyamat. Talán ő is ugyanezt a zsibbadtságot érezte. Az is lehet, hogy napok óta zsibbadt. Perry el sem tudta képzelni, milyen időrend szerint zajlanak az események.

Ha majd felébrednek most még szunyókáló háromszögei, vajon mennyi idő múlva kezdenek sikoltozni a fejében? Mennyi ideje lesz végső, halálos dalukig?

Nem pocsékolhatta az idejét. Abból a feltevésből indult ki, hogy miután felébrednek, az utolsó esélyét is elveszíti a tőlük való megszabadulásra. Ráadásul odakint voltak a columbók, és csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, hol bujkál. Pirkadt. Meglátnák, ha most próbálna menekülni. Egyébként valószínűleg az összes lakás be van poloskázva, s folyamatosan lehallgatják őket, mint valami Big Brother show-ban. Nyilván most is kutatnak utána a kémműholdak, s röntgenlátásukkal a falakon és mennyezeteken is átlátva előbb-utóbb megtalálják.

- Nem tudom, apus, hallasz-e, de tudom, hogy igazad volt - szólalt meg Perry. - Vagy szarok, vagy lemászok a biliről. Ideje megmutatni nekik, ki a győztes - mindnek, egytől egyig.

71 OLCSÓ MÁMOR A nő fürdőszobája hasonló elrendezésű volt, mint az övé, de a hasonlóság ezzel véget

is ért. Itt minden szépiaszínű volt, és minden tökéletesen összeillett, a halványsárga törülközőktől kezdve a kagylóhéjat formázó porcelán szappantartóig. A felületek csak úgy ragyogtak a tisztaságtól.

Csak azután esett le a tantusz, hogy bevett hat szem Tylenolt, amelyeket a makulátlan gyógyszeres szekrénykében talált. Ahogy a tabletták lecsúsztak a torkán, hirtelen összeállt a kép.

A háromszögek néha furcsán viselkedtek, s a szokásos, gépies monotonitás helyett a hangjukban érzelmek is voltak. Nemcsak olyankor, amikor összefüggéstelenül sikoltoztak az agyában, hanem olyankor is, amikor éneklő hangon beszéltek hozzá, amikor a fejében felhangzó szöveg szinte bolondosnak tűnt a máskor jellemző tárgyilagos szavak helyett.

Mindig közvetlenül azután viselkedtek így, hogy Tylenolt vett be. És nem is a bolondos volt a megfelelő kifejezés rá, hanem inkább a kiütött. Valami teljesen kiütötte őket a kis kollektív kobakjukból. Volt valami a Tylenolban, amitől teljesen elszálltak. Véletlenül talált rá a végső csata fegyverére.

Perry elmosolyodott. - Szívjatok be alaposan, fiúk - mondta, és lenyelt újabb hat Tylenolt -, mert

szükségetek lesz rá ott, ahová mentek. A Tylenol-mámor volt az utolsó, hiányzó elem a játékban, amellyel túljárhatott az

eszükön: a háromszögekén, a fiókákén, a columbókén… mindenkién. Perry majd megmutatja nekik, ki az úr a házban. Erre mérget is vehetnek.

Volt egy terve, bizony ám, igazi, ravasz terve, amelynek segítségével leveri a kis szarosokat.

Ma este nagy buli lesz a városban. Ne baszakodj egy Dawsey-val! Csendben visszaugrált a nappaliba. A fiókák még mindig aludtak, s néha-néha hallatott

kattanásaiktól csak még mélyebbnek tűnt a lakás csendje. Perry halkan dúdolgatott, s magában mondta hozzá a dal szövegét. Burn, burn, yes ya gonna burn. Égni, égni, igen, égni fogsz!

72 TÖRZS Dew látása kicsit homályos lett. Levette bőrkesztyűjét, és megdörzsölte a szemét. Ujjai

hidegek és nyirkosak voltak. Minden kilégzéskor párafelhő gomolyogott a szájából. Visszahúzta a kesztyűt, és figyelmét újból a lakópark behavazott útjaira fordította.

A zsaruk semmit sem találtak az éjjel - az óriás termetű pszichopata futballista még mindig szabadlábon volt, mintha csak valami elgurított akna lett volna, arra várva, hogy

nekiütközzön valakinek, és felrobbanjon. Wahjamegából sem érkezett hír. Murray több ügynököt is a városba küldött. A térségben a szokásosnál lényegesen nagyobb erőkkel járőrözött az állami rendőrség, a Nemzetbiztonsági Hivatal hírszerző szakemberei pedig szinte minden, a városba be vagy onnan kifutó kommunikációs vonalat lehallgattak. Ez, valamint az a tény, hogy a Nagy-tavak környékén minden tévékészülékben Perry arcképe volt látható, igen valószínűtlenné tette, hogy észrevétlenül Wahjamegába jutott volna. A lakosság éber volt, és figyelmes; a Perry Dawsey utáni vadászat pedig az O. J. Simpson-hajsza már-már mitikus méreteit öltötte magára, legalábbis ebben a régióban. Újabb gyilkos futballista flangált szabadlábon.

A gyilkosság úgy hét órája történt - ha Dawsey elmenekült, már akár Indianában, Chicagóban, Fort Wayne-ben is lehet, vagy talán az autópályán száguld a keleti partvidék felé. Dew azonban tudta, hogy Dawsey nem jutott messzire. Hadd véssék az emberek az agyukba a pasas képét, hadd tartsák nyitva a szemüket. Sosem lehet tudni, Dawsey mindannyiukat meglepheti, és ha tényleg tart valahová, akkor nem árt, ha a lakosság eleget tud ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle.

Dawsey Fordja továbbra is ott állt a parkoló hófedte fémteteje alatt. Ann Arborban két napja nem jelentettek autólopást, de motor, robogó, sőt még kerékpár sem tűnt el.

Ez tehát azt jelentette, hogy Dawsey valószínűleg nem autózott el sehová, ráadásul úgy tűnt, hogy valami nem volt rendben a jobb lábával. Brian Vanderpine, a tetthelyre elsőként kiérkező Ann Arbor-i rendőr fedezte fel Dawsey véres lábnyomait az épület folyosóján. Noha a folyosó csupa vér volt, Vanderpine csak bal láb hagyta nyomokat talált. A szakértők sem bukkantak olyan nyomokra, amelyek mankótól származhattak, így Vanderpine azzal a feltevéssel állt elő, hogy Dawsey valószínűleg fél lábon ugrált.

Adott tehát egy pasas - egy böszme nagy pasas -, autó vagy egyéb közlekedési eszköz nélkül, egy feltehetően hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság tettese, aki feltehetően sietve, előzetes terv nélkül távozott a lakásából, taxit sem hívott (ellenőrizték, és aznap egyetlen taxi sem vett fel utast a környéken), és aki fél lábon ugrálva közlekedik. Ez volt a kulcs - arra biztosan emlékeznének az emberek, ha valaki így ugrál, ám a sajtó bőséges híradásai ellenére senki sem tett ilyen bejelentést.

Mindezek alapján Dew arra következtetett, hogy Dawsey valószínűleg nem is hagyta el a lakóparkot. Szinte mindenki más úgy vélte, hogy rég lelépett, ám ők arra alapozták véleményüket, hogy Dawsey-nak terroristakapcsolatai vannak, és azok segítettek neki felszívódni.

A seregnyi rendőr a B épület valamennyi lakását átkutatta, ott tehát nem volt, de vajon milyen messze juthatott? Összesen tizenhét épület állt egymás közelében, s mindegyikben tizenkét lakás volt - négy-négy a három szint mindegyikén. A zsaruk minden egyes lakásba bekopogtak, arról érdeklődve, hogy az ott lakók nem láttak vagy hallottak-e valami szokatlant. Senki nem számolt be ilyesmiről. Persze nem minden lakásban nyitottak ajtót. Egyesek dolgoztak, mások épp nem voltak otthon. Nem volt idő alaposan ellenőrizni valamennyi tulajdonost, hogy kiderítsék, otthon kellett volna-e lennie, vagy sem. Nem találtak erőszakos behatolásra utaló nyomokat sem - Dawsey nem tört be sehová.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy Dawsey nem lapult meg valamelyik lakásban. Talán túszul ejtett valakit, arra kényszerítve az illetőt, hogy azt mondja, minden rendben

van. Dew bízott az ösztöneiben. Ha Dawsey húzza a lábát, valószínűleg máshol is

megsérülhetett. A feltűnő, véres lábnyomok Dawsey kocsijához vezettek, ám a jelek szerint az autóhoz érve már az utolsó vérmaradványok is lekoptak bakancsa talpáról. Ha egy sebesült ember fél lábon, sietve ugrál, akkor eleshet, s ha valóban van más sérülése is, az feltehetőleg nyomot hagy a hóban.

Körbesétálta a B épületet. Semmit sem talált, ezért tett még egy kört, s tekintetét mindvégig a földre szegezte. Visszament Dawsey kocsijához; a letaposott hó azt jelezte, hogy valaki - feltehetően Dawsey - nemrég ott állt egy ideig.

Az autó körüli összes lábnyom bal lábtól származott. Hosszas, kitartó figyelem kellett hozzá, de végül nyilvánvaló tényként harsogott. A sérült lábú Dawsey pontosan itt állt. A fenébe is, valószínűleg innen nézte, ahogy Vanderpine belép az épületbe.

Dew leguggolt, és átfagyott térdébe heves fájdalom nyilallt a mozdulattól. A CIA egyik vezető ügynöke reumás, morfondírozott. No ez valahogy sosem derül ki a

filmekből. A rozoga, rozsdafoltos Ford előtt kuporogva Dew a B épület kapuja felé nézett.

Megmagyarázhatatlan izgalom fogta el - Dawsey ugyanitt volt. Innen figyelte, ahogy a két rendőr bemegy ez épületbe, látta mögöttük becsukódni a kaput, aztán… mit csinált?

Dew körülnézett, és megpróbálta beleélni magát Dawsey szerepébe. Balra a Washtenaw Avenue futott, az elegáns Ann Arbor és az olcsó Ypsilanti közötti fő közlekedési útvonal. Szokás szerint most is folyamatos kocsisor haladt rajta, óránként 55 kilométeres sebességgel. Ha arra ment volna, valaki biztosan észreveszi az ugrándozó férfit.

Dawsey semmiképpen sem akarhatta ezt. Túl sok zaj, túl sok ember. Dew jobbra fordult, és végignézett a lakóparkon át vezető úton. Lakások, lakások… rohadt sok lakás. Szinte semmi forgalom, a függönyök mind behúzva, hogy ezzel is védekezzenek a téli hideg ellen. Senki sem bámészkodik, senki sem sétál. Na ez kellett Dawsey-nak. Nyugodt hely, megfelelő rejtekhelyekkel, kisebb-nagyobb bokrokkal. Persze a zsaruk az összes bokrot átkutatták, de semmit sem találtak, még egy lábnyomot vagy egy ágról levert hórakást sem.

De hát a tél kellős közepe volt - miért rejtőzne valaki egy behavazott bokorba, amikor elbújhat egy kellemesen meleg lakásban is? Erre jött rá Dawsey is. Csak néhány perccel korábban követett el egy brutális gyilkosságot, aztán végignézte, amint két rendőr bemegy az épületbe.

Dew emlékeztette magát az összes áldozatnál megfigyelt dühöngő paranoiára. Dawsey a rendőrök láttán biztos volt benne, hogy érte jönnek, s hogy hamarosan rábukkannak a holttestre. Rejtekhelyet kellett találnia, ráadásul nagyon gyorsan.

Dew felállt, s hangosan nyögött egyet, mivel térdei hevesen tiltakoztak a goromba bánásmód ellen. A G épület felé indult. Noha pulzusa úgy zakatolt, mint egy felpörgetett versenymotor, szándékosan lassan haladt, s figyelmesen tanulmányozta maga előtt a talajt.

73 ÉGNI, ÉGNI, IGEN, ÉGNI FOGSZ A hátán lévővel lesz a legnehezebb dolga. Perry átkutatta Patty szekrényeit, s talált

egy öngyújtót, két üveg bort, három üveg Bacardi 151-et, meg egy fél üveg Jack Daniels whiskyt. Az egyik üveg bort már magába is döntötte, s ettől kellemes kábulat tört rá. Nem volt olyan erőteljes, mint amilyet a Wild Turkey okozott, de hát egy egész üvegnyit ivott meg belőle, így az igazi hatásra valószínűleg még várnia kellett egy kicsit.

Három maradt: a hátán, a bal alkarján és a tökén. Ahhoz, amivel most akart próbálkozni, kibaszott részegnek kellett lennie. Nem volt „bevett” módszer a háromszögek eltávolítására, és a kockázat minden

eddiginél nagyobbnak tűnt. Az alkarján lévő háromszög például közel lehetett az artériához. A hátán lévő éppen a gerince fölött volt, s horgas farka talán a csigolyái köré csavarodik. Ha kitépi, azzal megsebesítheti vagy talán át is vághatja a gerincvelőt. Amelyik pedig a golyóin van, és amelyikre sikerült már napok óta nem gondolnia… nos, ahhoz előbb még sokkal jobban be kell rúgnia.

Nem volt biztos benne, hogy ki tudja-e szedni bármelyiket, viszont meg tudta ölni őket ott, ahol voltak. No persze rothadásnak indulnának, de ha a terve beválik, akkor utána rögtön felhívja a 911-et, és egyenesen a kórházba megy. A többi legyen az orvosok gondja. A Katonák ki akarták nyírni őt, hogy meggátolják a háromszögek további növekedését; ám ha nincs több háromszög, akkor talán nem is ölnék meg. Talán, talán, talán. Még ha foglyul ejtenék is, hogy megszondázzák az agyát a titkos készülékeikkel és gondolatolvasóikkal, akkor is legalább életben hagyják.

Ami pedig a legfontosabb, kicsinálná a rohadék háromszögeket. Akkor, még ha a Katonák elintéznék is, senkinek sem lehetne kétsége afelől, hogy igazi Dawsey-ként halt meg.

Nem fogja emberi inkubátorként végezni. Nem engedi, hogy legyőzzék. Úgy tűnt, hogy fájdalmas láz szorítja össze az izmait. Ízületei egy basszusdob tompa ütemére lüktettek. A rothadás. A vállából és a fenekéből induló rothadás kezd máshová is átterjedni. A háromszögek ellen még csak-csak harcolhat, de hogyan vehetné fel a harcot a vérével szétáradó fekete rothadás ellen?

Minden készen állt. Ideje volt szarni, vagy lemászni a biliről. Az alvó fiókák halk kattogásai és pukkanásai töltötték be a nappalit. Az alatta lévő

lakásból, a padlón keresztül egy Garth Brooks-szám szűrődött át halkan. Az elméjében csend volt, saját háromszögei semmilyen életjelet nem adtak.

Perry a nadrágja zsebébe dugta az öngyújtót, majd fogta a piásüvegeket és a késtartót, benne a késekkel és a csirkeollóval, s esetlenül kiszökdelt a fürdőszobába.

Égni, égni, igen, égni fogsz!

74 NYOMOLVASÓ Dew letérdelt, és a hóban lévő pöttyre meredt. Először azt hitte, csak képzelődik, csak

fáradt elméje és szeme űz vele tréfát. De ahogy lehajolt közelebbről is megszemlélni, már tudta, hogy valódi.

Apró, sötétrózsaszín csík a járdát borító vékony hóban. Kicsi volt, alig másfél centiméter hosszú és két milliméter széles. A fehér porhó már csaknem teljesen belepte.

Dawsey elesett, itt esett el. Dew visszanézett Dawsey kocsijára; ha képzeletben egyenes vonalat húzott a rozsdás Fordtól a foltig, akkor annak a meghosszabbítása egyenesen a G épület kapujára mutatott.

Dew felállt, és a kapu felé indult. Hevesen dobogott a szíve, szervezetét adrenalin árasztotta el. Tekintete továbbra is a talajt pásztázta, újabb vérfoltot keresett, hogy egészen biztos lehessen a dolgában.

Sehol sem volt már a korábbi álmosság: elsöpörte a vadászat izgalma, vagy még inkább a teljes erővel működésbe lépő önfenntartási ösztön.

Elérkezett a nagy pillanat. Az első igazi akció Martin Brewbaker, a társát meggyilkoló fertőzött pszichopata óta.

Brewbaker nem volt különösebben nagydarab, és még csak sportos sem, de bebizonyított valamit, amiben Dew tizennyolc éves kora óta biztos volt: ahhoz, hogy valaki gyilkos legyen, nem kell erősnek, gyorsnak vagy jól képzettnek lenni - elég, ha valaki elsőnek húzza meg a ravaszt, ha előbb támad, mint hogy a másik készen állna, ha hajlandó az első adandó pillanatban a másik életére törni. A kinövések pontosan ilyenné tették Martin Brewbakert. Dawsey-n ugyanilyen kinövések voltak, csakhogy ő eleve nagydarab fickó volt, sportoló, és már a fertőzés előtt is voltak erőszakos és kegyetlen hajlamai.

Dew-t egy pillanatra hatalmába kerítette a déjá vu, az az érzés, hogy ismét Martin Brewbaker házába hatol be, és végigmegy a folyosón, közvetlenül az előtt, hogy az a kibaszott eszelős felgyújtotta a házat, és baltát vágott Malcolm beleibe. Fejében felcsendült a régi Sinatra-dal.

Itt vagy a bőröm alatt.

75 BACARDI 151 Perry becsukta a fürdőszoba ajtaját, és a mosdó pultján sorba rakta a kincseit. Egy üveg Jack Daniels: megvan. Két üveg Bacardi 151: megvan. Késtartó a késekkel és a csirkeollóval: megvan. Öngyújtó: megvan. Törülközők: megvannak. Rettenetesen kimerült volt. Kinyitotta a kád melletti csapot, és átbillentette a dugó

karját, így hideg víz kezdte megtölteni a kádat. Levetkőzött, csak a zokniját és az alsónadrágját hagyta magán. Kikereste a

leghosszabb törülközőt, amit csak talált, és kötéllé csavarta, majd Bacardit öntött rá. A frottír gyorsan magába szívta a folyadékot, s a kis fürdőszobában erős rumillat terjengett. Átvetette a vállán a vaskos törülközőkötelet, s a hátán végigfutott a hideg a

nedves és hűvös, a rumáztatta szövet érintésétől. Addig ügyeskedett, amíg a nedves folt éppen a háromszög fölé ért. A törülköző egyik vége a bal válla fölött nyúlt előre, a másik a jobb karja alatt. Összekötözte a végeket, így a törülköző úgy lógott rajta, mint egy bandita töltényhevedere.

Si, senor. Ijesztő Perry lenni rooossz ember. Egy kisebb kéztörlő egyik végét is átitatta a rummal, majd ezt a vécéülőkére fektette.

Az előkészületekkel tehát végzett. Szájához emelte a whiskys üveget, és egyhuzamban négy nagy korty Jack Daniel’st öntött magába.

A kád szélére ült, és a hideg porcelán újabb borzongáshullámot küldött végig a testén. Bal kezébe fogta a kést és az öngyújtót, a jobban pedig a rummal átitatott törülközőt tartotta.

Itt volt az idő. Égni, égni, igen, égni fogsz! Felkattintotta az öngyújtót, és egy pillanatig megbabonázva nézte az apró,

narancssárga láng lobogását. Igen, égni fogsz!

76 SZORUL A HUROK Dew a G épület kapuján belül állt. Egy kicsit borzongott, de nem a téli hidegtől. A

lakópark többi épületéhez hasonlóan a G épületben is tizenkét lakás volt. Perry Dawsey, a fél lábon ugráló gyilkos ezek egyikében rejtőzött. Dew előhúzta zakója zsebéből a jegyzetfüzetét. Halkan átlapozta: szeme az egyik

másodpercben a papírra vetett sorokat pásztázta, a másikban a lépcsőt és a folyosót kémlelte. Voltaképpen nem is lepődött volna meg annyira, ha megpillantja a folyosón vagy a lépcsőn az eszelős óriást, amint vadul ugrál felé, készen arra, hogy újból előadja nagy sikerű, Bill Miller megfeszítése című számát.

Alaposan átgondolta a zsaruktól begyűjtött információit. A G. épületet két állami rendőr járta végig. A 104. és a 202. lakásban senki sem válaszolt a kopogtatásra. Dew zsebre tette a jegyzetfüzetet, s kezével egy pillanatra megérintette a .45 markolatát, csak hogy ellenőrizze, ott van-e. Ha a megérzése helyesnek bizonyult, akkor jó esélye van rá, hogy megölje Dawsey-t, s ezt a sajtó és a helyi zsaruk távollétében tegye meg.

Egyedül próbálkozni persze veszélyes, sőt ostobaság. De Dawsey valószínűleg túszt ejtett. Ha a rohamosztagok túl gyorsan közelednének, és Dawsey meglátná őket, akkor feltehetőleg kivonszolná a túszt az épületből, ahol a rendőrök is közbeavatkoznának - és ez jócskán megbonyolítaná a helyzetet.

Elővette a nagyobbik mobiltelefont, és lassan tárcsázott. A másik oldalon csak egyet csöngött a készülék - már várták a hívását.

- Otto. - Állítsa fel az osztagokat a helyükre! - suttogta Dew. - A G épületben vagyok. De ne,

ismétlem, ne jöjjenek közelebb, amíg én nem mondom! Végig vonalban maradok. Ha a kapcsolat megszakad, azonnal induljanak, világos?

- Igen, uram. Itt van velem Margaret és Amos is. Készen állnak. Dew elővette a pisztolyát. Pulzusa még magasabbra szökött. A szíve olyan gyorsan

vert, hogy átfutott az agyán a gondolat: talán előbb végez vele egy szívroham, mint hogy alkalma nyílna Dawsey-val találkozni.

77 FELTEVÉSEK A Racal-öltözék tervezésekor a kényelem nem szerepelt a lényeges szempontok

között. Margaret Montoya a kettes számú furgon hátuljában ült, Amos és Clarence Otto társaságában. A két férfi is hasonló, esetlen védőruhát viselt. Már csak a sisakokat kellett felvenniük, és miután a ruhán belül létrejött a túlnyomás, készen álltak rá, hogy harcba szálljanak bármilyen baktérium, vírus vagy levegőben terjedő méreg ellen, amit csak Perry Dawsey a környezetébe juttathat.

Csak Margaret tudta, hogy nem baktérium volt, és nem is vírus. Valami egészen más volt. Valami… új. Még mindig nem tudta azonban pontosan megmondani, hogy micsoda, és ez kis híján az őrületbe kergette.

- Nem természetes kórokozó - szólalt meg. - Akkor már találkoztunk volna vele. Amos felsóhajtott, és megdörgölte a szemét. - Margaret, ezt már megbeszéltük. Többször is. Ingerültnek hangzott, és Margaret nem hibáztatta ezért. Tudományos kíváncsiság ide

vagy oda, a doktornő órák óta folyamatosan beszélt. Érezte, hogy közel járnak a válaszhoz, és remélte, hogy ha beszélnek róla, egyszer csak rátalál.

- Nem tudjuk, hogy korábban nem találkoztak-e vele - mondta Amos. - Csak mert nem készült róla feljegyzés, még nem biztos, hogy nem ismerik valahol a világban.

- Ez talán igaz lehet a fertőző betegségek esetében. Végül is az egyik betegség olyan, mint a másik. Ez azonban egészen más. Itt háromszögek nőnek az emberek bőre alatt - ennek azért lenne nyoma. Egy mítosz, egy legenda, valami.

- Az világos, hogy ön szerint nem természetes - szólt közbe Otto. - Tehát egyetért Murray-vel abban, hogy ez egy fegyver?

- Erről egyelőre nem tudok mit mondani, de az biztos, hogy nem természetes. Ezt úgy állította elő valaki.

- Miután évtizedekkel megelőzte a biotechnológia jelenlegi szintjét - fűzte hozzá türelmesen Amos. - Itt nem egy vírus összebarkácsolásáról van szó, hanem egy vadonatúj fajéról, olyan magas szintű génsebészeti tevékenységről, amelyről az embernek még csak elméletei sincsenek. Az új szerves rendszerek tökéletesen integrálódnak az emberi szervezetbe. Ez csak sok-sok évi kísérletezéssel érhető el.

- De mi van akkor, ha nem úgy tervezték, hogy létrehozza ezeket a rendszereket, az idegeket és az ereket?

- Már hogy ne tervezték volna erre - csattant fel Amos. - Hiszen létrehozta őket, nem? Margareten hirtelen izgatottság vett erőt. Ez volt a nagy kérdés, amelyre még mindig

nem tudta a választ. - Igen, valóban növesztett idegeket és vénás szifont, de azt nem tudhatjuk, hogy

konkrétan ezek létrehozására tervezték-e. - Én ezt nem tudom követni - rázta meg a fejét Otto. - Tervrajzok - magyarázta Margaret. - Mi van akkor, ha a kiindulási magot, spórát vagy

akármit úgy tervezték, hogy képes legyen leolvasni a tervrajzokat, például a DNS-ünkbe kódolt utasításokat?

Amos arcán egyszerre kétféle kifejezés tükröződött - az egyik azt mondta, erre nem is gondoltam, a másik pedig azt: szivi, te kezdesz teljesen becsavarodni.

- Folytasd - mondta Amos. - Mi van akkor, ha ez a valami leolvassa az élőlényeket? Kitalálja, hogyan kell

megcsapolni őket, növekedni bennük? - Akkor nincs szüksége emberekre - vetette közbe Otto. - Akkor miért nem láttunk

ilyen fertőzést az állatoknál? - Nem tudhatjuk, hogy nem fertőzött-e meg állatokat is - felelte Margaret. - De talán

van itt valami más is, a biológia talán önmagában nem elég. Talán szüksége van… intelligenciára is.

Amos a fejét rázta. - Intelligenciára van szüksége? Mihez? Ezek csak feltevések, és eltekintve attól a

ténytől, hogy nyilvánvalóan elment az eszed, ugyan ki állítana elő egy ilyen élőlényt? Margaret lelki szeme előtt lassan a helyükre estek a kirakósjáték darabkái. - Ez nem is élőlény - mondta vontatottan. - Azt hiszem, inkább valamiféle gépezet

lehet. Amos behunyta a szemét, megcsóválta a fejét, és közben az orrnyergét dörzsölgette. - Miután majd rád húzták a kényszerzubbonyt, Margaret, megkaphatom az irodádat? - Komolyan beszélek, Amos. Gondolj csak bele! Mit tennél, ha óriási távolságokat

kellene megtenned, olyan hatalmasokat, hogy azt egyetlen élőlény sem élheti túl? - Úgy érted, hosszabbakat mint a repülőút Hawaiira az anyósommal? - Igen, sokkal hosszabbakat. Otto előrehajolt. - Csak nem űrutazásra gondol? Margaret vállat vont. - Talán. Talán nem lehet olyan hosszú utazásra küldeni egy élőlényt az űrben, hogy

eljusson A pontból B-be. Elküldhetsz viszont egy gépet. Egy nem élő gépet, amelynek nincs szüksége erőforrásokra, és nincsenek idővel meghibásodó biológiai folyamatai. Egyszerűen halott.

- Egészen addig, amíg be nem kapcsolódik - mondta Amos. - Vagy ki nem kel, vagy ilyesmi.

- A tökéletes gyalogság - vélte Otto. - Egy hadsereg, amelyet nem kell sem etetni, sem kiképezni. Csak tömegesen legyártod, és útnak indítod őket, amikor aztán megérkeznek, ott szépen felépítik magukat, és elkezdenek kémkedni a helyi hordozó után.

Amos és Margaret is Ottora meredt. - Na jó - szólt végül Amos -, az itt jelen lévő bekattant tudós nőszemély és

erőszakmániás, túl sok filmet látott kezdő kém kedvéért tételezzük fel, hogy elkészíted ezt a „fegyvert”. De mi hasznod van belőle? Átküldőd ezeket az izéket az univerzumon - bár persze beugranak a Marsra néhány sörre -, de aztán mi van? Miért teszed ezt?

- Két okból - válaszolta Otto. - Az első a felderítés. Információgyűjtés a környezetről, az emberekről, a várható ellenállásról. Talán azért is nem használják az állatokat, mert… - Elakadt a szava. Nem tudta befejezni a gondolatot.

- Mert ha képes leolvasni a DNS-t, akkor talán az emlékeket is le tudja olvasni, fejezte be helyette Margaret. - Ismernie kell a kulturális környezetet is, hogy tisztában legyen a veszélyekkel, és kiderítse, mi állíthatja meg.

Otto ügynök ragyogó mosollyal nézett rá, és lassan bólintott. Az a mosoly csaknem elég volt ahhoz, hogy elfeledtesse Margarettel ezt az egész őrültséget, és önkéntelenül viszonozta.

- Mi lenne, ha egyszerűen kefélnétek egy jót, és akkor túl lennétek rajta - jegyezte meg Amos. - De ha félretehetnénk egy pillanatra a flörtölést, akkor azt kell mondanom, hogy nem győztetek meg. Az elképzeléseiteknek nem sok értelmük van. Margaret fantáziavilágában ezek a szörnyek azért jöttek ide, mert E.T. nem képes személyesen tiszteletét tenni. De akkor minek gyűjtenek információt a kis gépek?

- A hírszerzés az első ok - mondta Otto. - A második az, hogy a gyűjtött információk alapján hídfőállást létesítsenek. Ellenőrzésük alá vonjanak egy védhető területet, amíg megérkezik az erősítés.

Csend telepedett a furgonra, és a levegőt valami megfoghatatlan rettegés töltötte be. Végül Amos törte meg a hallgatást, és szarkasztikus szavaiban egyértelműen ott bujkált a félelem: - Otto, nem akarlak megsérteni, de sokkal jobban kedvellek, ha úgy gondolhatok rád, mint ostoba, mezei CIA-ügynökre. Mi lenne, ha ránk hagynád a tudományt, és szépen befognád azt a lepcses pofádat?

Otto bólintott, és hátradőlt. Némán vártak tovább.

78 FORRÓ FÜRDŐ Perry a rummal átitatott kéztörlőhöz emelte a reszketeg lángot. Azonnal meggyulladt,

a lángok magasra csaptak, s a kezét is megperzselték. A háta mögé csapta az égő rongydarabot, mint ahogy a ló csapja hátra a farkát, hogy elűzze a szemtelen legyeket. A lángok szinte kilövelltek, s leperzselték a háromszög feletti vékony bőrt. A tűz belekapott Perry hajába, s az hangos sistergés kíséretében pillanatok alatt a fejbőréig égett. A fürdőszobában rum, égett hús és megperzselt haj szaga keveredett.

Éles fájdalom hasított a hátába, ahogy a lángok felfelé kúsztak a törülközőn. Felállt, ösztönei hangosan követelték, hogy MOZDULJ, FUSS, ÁLLJ MEG, FEKÜDJ LE és HEMPERGŐZZ. Bőre bugyborgott és felhólyagzott - halk kiáltás szakadt fel belőle, de aztán kényszerítette magát, hogy visszaüljön a kádra. Bal kezéből a jobba vette át a kést.

Fájdalomból, dühből és dacból kevert bömbölést hallatott, majd a pengét a bal alkarjába döfte, egyenesen a háromszög csukott szemeinek egyikébe. Tudta, hogy a szúrás teljesen áthatolt rajta, mert érezte, ahogy a kés hegye a túloldalon a húsába hatol. Vér és lilás folyadék bugyogott a kezére, s majdnem elejtette miatta a kést. Hangos morgások kíséretében, eszelős elégedettséggel vigyorogva újra meg újra

lecsapott a késsel, mintha csak egy tál jeget próbált volna feltörni. A háta eközben tovább égett. Végül arca eltorzult a fájdalomtól, s háttal a teli kádba zuhant. Szisszenés hallatszott, ahogy a hideg vízbe ért. A tűz kialudt, de az égető érzés

megmaradt. Noha egész teste rángatódzott a kíntól, öröm hullámzott át rajta. - Na, hogy tetszik? Hogy a kibaszott francba vagytok most, mi? A szétmarcangolt karjából ömlő vér gyorsan pirosra festette a vizet, amely egyre

inkább cseresznyés Kool-Aid üdítőre hasonlított. Még nem végeztünk, srácok, gondolta Perry. Tuti, hogy lesz még egy menet. Jobb markát a bal alkarjára szorította. Vadul csapkodott a sekély, vörös vízben, s arcát

rettenetes maszkká torzította a szenvedés.

79 104. LAKÁS Dew sajgó térdével mit sem törődve letérdelt a G-104. lakás ajtaja elé. Vaskos ujjai a

színpadon piruettező balerina finom eleganciájával mozgatták a zártörő szerszámokat. A zár halk kattanással adta meg magát, és Dew hangtalanul elforgatta a cilindert.

Felállt, elővette a .45-öst, és mély lélegzetet vett. Most megfizetnek, Malcolm! Kinyitotta az ajtót, és besiklott a teljesen üres, bútorozatlan nappaliba. Villámgyorsan

körülnézett, nincs-e valaki a többi helyiségben, de nem volt. Visszafutott a folyosóra, és a következő lakás felé indult.

80 A CSIRKEOLLÓ Perry nehézkesen, véres vizet csöpögtetve mászott ki a kádból. Felkapott egy tiszta

törülközőt, csomót kötött rá, majd a kikívánkozó fájdalomkiáltásokat rettenetes akaraterővel elfojtva a karjára kötötte, és meghúzta.

Nagy fájdalmai voltak, de meg tudott velük birkózni. Hogy miért? Azért, mert volt önfegyelme. A karjából valósággal ömlött a vér, s a törülköző hamar élénkvörösre színeződött. Nem tudta, nem talált-e el egy artériát, de nem is nagyon érdekelte, mert a háromszög mindhárom szemét átszúrta. A sebből vékony, nyálkás, fekete csáp lógott ki: a vér végigfolyt rajta, majd a padlóra csöpögött.

Ez már nem számított. Öt percen belül mentőbe teszik. Megmarkolta a törülköző végeit, mély lélegzetet vett, és még szorosabbra húzta a

szorítókötést. Karjából újabb heves fájdalomhullám indult útnak, de most is kibírta kiáltás nélkül.

Aztán felébredtek a háromszögek. Nem, nem a háromszögek, a háromszög. A hátán megtelepedett háromszög halott volt, szép ropogósra sült, a karján lévőt

pedig gyakorlatilag kettévágta. Már csak egy maradt. Ami azt jelentette, hogy már csak egy teendője maradt. Egy nehéz és fájdalmas teendője. hagyd abba HAGYd ABBA HAGYD Rovadék rohateeek zsekk vej A hang gyengének, vékonynak, törékenynek tűnt a fejében. Nem is értette minden

szavát. - Nem kellett volna egy Dawsey-val kezdenetek, nagyokos. Most már te is rájöttél, mi?

- Lassan előrecsoszogott, és a mosdópultnak támaszkodott. modzsatég rohaddék rohaddék Hatyd abba HAGYD ABBA Segítség segítség - A te számodra már nincs segítség - mondta Perry. - Most már te is tudod, milyen

érzés. - A késtartó hívogatón pihent a mosdópulton. A fürdőszoba ajtaja hevesen megrázkódott. Csápok kúsztak be alatta, és őrült, fekete

kígyókként tekergődztek. Noha kezdett körülötte elhomályosulni a világ, Perry döbbenten látta, hogy az ajtógomb lassan elfordul.

Odaugrott, épp amikor az ajtó nyílni kezdett, és jobb vállát nekilendítve becsapta. Ráfordította a zárat, majd hátralépett, és a döbbenettől tágra nyílt szemmel figyelte a továbbra is az ajtó alatt vonagló fekete csápokat.

Hallotta a fiókák kattogó és pukkanó zajait, és hallott valami mást is - a fejében megszólalt nőies hangjuk. Nem volt olyan erőteljes, mint saját háromszögének zavaros könyörgése, de azért éppen elég erősnek, és elkeseredetten dühösnek tűnt. A hangok különállóak voltak. Mind egyformán hangzottak, de külön-külön beszéltek hozzá, nem pedig csoportként, ahogyan még a Patty testéből tették.

Hagyd abba! Ne tedd! Vétkezel! A pokol tüzében égsz el! Ne öld meg ne öld meg! A csápok lökdösték és rángatták az ajtót, megpróbálták kifeszíteni, de nem volt hozzá

elég az erejük. Perry borzadva figyelte, ahogy becsusszantak, meghúzták az ajtót, aztán ismét eltűntek - túl sok volt belőlük ahhoz, hogy megszámlálja, és túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy nyomon kövesse őket.

Visszafordult a mosdóhoz. Nem törődött könyörgéseikkel. Ide nem juthattak be, neki pedig volt még egy kis dolga. A késtartóra nézett.

Egyenesen a csirkeollóra. Megrázta a fejét, képtelen volt rá. Az orvosok majd kivágják, az orvosok rendbe tudják

hozni. A mosdó teteje csípőmagasságban volt; nedves alsónadrágjába nyúlt, hogy kiemelje

herezacskóját és a pultra fektesse, ám amint hozzáért, ösztönösen félrerántotta a kezét, mintha csak véletlenül csörgőkígyóhoz nyúlt volna.

A tapintása egyáltalán nem volt megfelelő. Nem puha volt, és rugalmas, hanem

kemény, kérges, duzzadt, tömör csomókkal borított. haggggyadd aba hagydabba hagyaba nem teheted NEM NEJM NEM NEM A háromszög hangja erősen hullámzott. Perry nem tudta, hogy ez a szervezetében

lévő nagy adag Tylenol miatt van, vagy mert ez volt az utolsó háromszög, esetleg mindkét ok közrejátszott benne. De nem is számított. Ismét az alsónadrágjába nyúlt, de most már felkészült a szörnyű, gyomorkavaró érzésre, s kiemelte herezacskóját, majd a mosdópult szélére tette.

Ez volt a legborzasztóbb dolog, amit valaha látott. Azonnal könnyek szöktek a szemébe, s végiggördültek az arcán. Nem a fájdalom

könnyei voltak, amelyek egyszer-egyszer kicsordultak öncsonkításai közben, hanem a frusztráció könnyei, egy olyan férfi könnyei, aki mindent, de mindent elveszített.

Nem volt már a világon olyan orvos, aki segíteni tudott volna rajta. Ezt a háromszöget nem nézte meg azóta, hogy az első apró, fehér kezdeményt kitépte

a combjából. Azóta nem vizsgálta meg a golyóit. Egyszer sem. Ha megnézte volna, ha látta volna, talán már feladja a küzdelmet.

A háromszög hatalmas volt. Herezacskójának bőre alatt már szinte feketének látszott. A piramis alakú fej középpontja felfelé nézett, mintha csak a golyói húsos sátor alatt pihentek volna. Fanszőrzete javarészt kihullott, így a bőre csupasz és védtelen maradt. Bal heréje rejtve volt valahol a háromszög alatt, s a jobb is alig látszott, csak a széle feszült neki a bőrnek. Farka különös szögben állt - a háromszög éppen a töve alatt növekedett. Nem sok hely maradt a péniszét a testéhez kapcsoló szöveteknek. Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban leválhatna, ahogy a szüntelenül növekedő háromszög élei nekinyomódnak a tövének.

De nem is ez volt a legrosszabb. A háromszög oldalából eredő csápok is kifejlődtek és megnőttek a bőre alatt,

ugyanúgy, mint Pattynél. Az egyik csáp felfelé nyúlt, és a jobb heréje fölé ért. A másik a combja belső oldalán nőtt lefelé, s formátlan, torz kinövésként lüktetett.

No és az utolsó? Az utolsó volt mind közül a legrosszabb. Az utolsó csáp felnyúlt a pénisze mellett, kifeszítette annak bőrét, majd vaskos, fekete

érként újra meg újra rátekeredett. Majdnem végigért rajta, mintha csak Perry farkának a végére akart volna gúnyosan rámutatni.

Mezítelen teste remegni kezdett a félelemtől és a rettegéstől. Rettegett, mert tudta, hogy képtelen megtenni, képtelen levágni a saját farkát és tökeit. A kis rohadékok végül mégis győztek, győztek, hogy basznák őket a pokolba, basszanak mindenkit a pokolba! Perry farkát a pulton hagyva előrehajolt, és kirántott egy steakkést a késtartóból. Karját a pultra fektette, tenyérrel felfelé, a kés hegyét pedig a csuklójához érintette. Valahol azt hallotta, hogy aki igazán jól akarja csinálni, az nem keresztben vágja fel a csuklóját, hanem hosszában.

Apja hangja szólalt meg: - Mit művelsz, fiú? Perry könnyei megállíthatatlanul potyogtak a mosdóba. Egész teste rázkódott a

zokogástól. Felnézett, és saját, elkínzott tükörképe helyett megint csak apja csontsoványra fogyott arcát pillantotta meg. Jacob Dawsey szeme vérvörösen izzott,

vékony ajka annyira megfeszült, hogy beszéd közben meg sem mozdult - szó szerint csont és bőr volt csupán, izmait rég elemésztette Rák kapitány.

- Sajnálom, apus - szipogta Dawsey -, képtelen vagyok rá. Itt és most véget vetek az egésznek.

- Még mindig győzhetsz, fiam! Még mindig legyőzheted valamennyit! - Apus, nem megy! Képtelen vagyok rá! - Meg kell tenned, fiú! - Apus a legszigorúbb, legkeményebb hangján szólt hozzá. - Ha

eddig eljutottál, most már nem állhatsz meg! Egy férfi tegye meg, amit egy férfinak meg kell tennie!

Perry lehorgasztotta a fejét. Képtelen volt rá, és képtelen volt apja arcára nézni. A csuklójához nyomta a kést, s annak hegyénél kibuggyant egy vércsepp. Két gyors metszés, és mindenen túl lesz.

Sajnálom, apus, de itt kell véget érnie. Vetett még egy utolsó pillantást eltorzult, szörnyűséges nemi szervére, aztán lenyelte

a könnyeit, és összeszedte az erejét a… Az elsőnél nem volt benne biztos, hogy jól látta-e. Aztán másodszor is megtörtént, és

most már tudta, hogy nem képzelődött. Az egész nemi szerve vonaglott. kigelés itta zidejjeja kikellésneggg iteje a ki kelé ssnek Na nem. Nem, uram, azt már nem, még mit nem. Ha most megölné magát, a háromszög akkor

is kikelne a testéből, csatlakozna a többiekhez, és tenné, amit a fiókák tesznek, körbetáncolná az ostoba emberek holttesteit, römizne, megnézné a tévében a Jóbarátok egy epizódját, vagy valami mást csinálna, ami Perryt kurvára nem érdekelte.

Ráordított a farkára: - Baszd meg! Baszd meg baszd meg bazmeg! Ebből nem eszel, megértetted?

A herezacskójában kifejlődött háromszög ütemesen vonaglott és rángatódzott. Perry iszonyodva és mérhetetlen dühvel figyelte, hogy elkezdi kifelé lökdösni magát - azért kellettek a lökések, hogy átszakítsa a bőrt, és hogy eltépje a farkat, amely, mint valami köldökzsinór, egészen mostanáig életben tartotta.

Perry felkapta a csirkeollót. Két vágással szabadult meg alsónadrágjától - egy-egy csippentéssel a dereka két oldalán -, és a nedves szövet a földre hullott.

Távolabb húzódott a mosdótól, csak egy egészen kevéssel, csak annyival, hogy legyen egy kis hely a csípője és a pult között, ahová becsúsztathatta a csirkeollót, míg az egyik képtelenül vaskos penge a herezacskója felett pihent, a másik képtelenül vaskos penge pedig alatta.

kikelés it jövünk itt jüvünk iitt jöfüng Ha maradt is valami Perry Dawsey józan eszéből, az most eltűnt, elpattant, mint a

túlfeszített bungeejumping-kötél, amelynek két vége süvítve távolodik a szakadás helyétől.

- Legalább nem pofáznak többet!

Az első hang a csirkeolló fémes súrlódása volt. A második egy üvöltés.

81 202. LAKÁS A 202. lakásban sem válaszolt senki a kopogtatásra, és Dew már félig készen volt a zár

feltörésével, amikor meghallotta a rettenetes üvöltést. Férfiüvöltés volt, de olyan, amelytől Dew gerince végigborzongott. Volt valami ebben a hangban, ami rosszabb volt a fájdalomnál vagy a félelemnél.

Felugrott, és térde hangosat reccsent a néma folyosón. A hátsó lépcsőház volt közelebb. Futásnak eredt felfelé, s közben előrángatta a mobiltelefont. - Otto, küldd be őket, most!

82 ÉGNI FOGSZ… A fürdőszobából kibotorkáló, vérző, zokogó és fuldokló Perry taknyot, nyálat és vért

csöpögtetett maga körül. Már olyan messzire jutott, hogy észre sem vette a szobában szétszóródó fiókákat: olyan gyorsan igyekeztek elmenekülni előle, ahogy bizonytalan mozgású csápjaiktól csak tellett. Értelmetlen szavakat és absztrakt képeket sugároztak a fejébe.

A magához szorított holmik közül először egy üveg rumot markolt meg, és az ajtó melletti falhoz vágta; a szétfröccsenő Bacardi 151 a falat és a padlót is beborította.

Észrevette, hogy az egyik fióka feléje fut, és megmarkolta a véres csirkeollót. A fióka a lábára ugrott, és csápjait a lábszára köré fonta. Perry szúró, metsző fájdalmat érzett, de olyan távolit, mint egy kilométerekről odahallatszó kiáltás. Ívben csapott le a csirkeolló, és felnyársalta a fióka testét.

Öthangú sikoltás harsant a fejében, női sikoly, minden egyes fiókától. - Miért hallom még mindig őket? - motyogta Perry, elfojtott hisztériával a hangjában. -

Mindet elintéztem… miért hallom még mindig őket, az istenit neki? Felemelte az ollót, és egy pillanatig elégedetten szemlélte a véres pengéken

rángatódzó, haldokló fiókát, majd egy csuklórándítással át repítette a szobán. A teremtmény a padlóra esett, kétségbeesetten vonaglott, s gyorsan növekvő nyálkás, lila foltot hagyott a szőnyegen.

Perry körülnézett, s ősi, kihívó morgást hallatott, ám a többi fióka tisztes távolban maradt. Az ajtóhoz ugrált, s közben át kellett lépnie a dagadt Patty testét. A nő kezei és lábszárai már hiányoztak, véres csonkokká rágcsálták őket. A fiókák émelyítően ugrándoztak, ciripeltek és kattogtak, s közben összefüggéstelen fenyegetésekkel töltötték meg a fejét.

Ezért megfizetsz! Te rohadék!

Megkapod a magadét! Hamarabb, mint hinnéd! Perry nem törődött velük, és a bejárathoz ugrált. Egy kicsit nehéz volt kinyitnia a

három zárat, miközben a magához ölelt dolgokra is vigyáznia kellett, de azért sikerült. Kilépett az ajtón, és az utolsó palackját az ajtófélfán zúzta szét. A szőnyeget rum áztatta.

Rossz ember vagy! El fogunk kapni! Elintézünk téged! Visszafordult; a fiókák mérhetetlen gyűlölettel néztek rá, fekete szemük csak úgy

izzott a dühtől. Perry egy szót sem szólt, képtelen lett volna értelmes szavak formálására. Ajkán

hosszú nyálcsepp függött, s egy ritmusban lengedezett koordinálatlan mozdulataival. Ujjai szétnyíltak, s a csirkeolló a földre hullott.

Még két dolgot szorított magához. Az egyik az öngyújtó volt. Felkattintotta. Perry Dawsey tekintete sokkal idősebbnek tűnt huszonhat événél. Lehajolt, és a

rummal átitatott szőnyeghez érintette az öngyújtót. Azonnal felcsaptak a lángok, eleinte csak az alkohol meleg, kék tüzével, de hamarosan

sárgásvörösre színeződtek, ahogy a szőnyeg is meggyulladt. Az immár feleslegessé vált öngyújtót is eldobta. Már csak egyvalami volt a kezében. A lángok egyre magasabbra csaptak, s az ajtókereten felkúszva a mennyezetet nyaldosták.

Még egyszer visszanézett a fiókákra. Úgy rohangáltak a szobában, mint valami ősrégi burleszkfilm szereplőinek sátáni változatai, vak rémületükben minduntalan nekiütköztek a falnak, a bútoroknak vagy egymásnak. A tűz gyorsan terjedt az ajtótól a lakás belseje felé, és nem volt hová menekülniük.

- Igen, égni fogtok - mondta Perry halkan. Megfordult, hogy távozzon, de szeme megakadt a térképen. A lángok már elérték a

papír alsó sarkát. Odanyúlt, és letépte a térképet az ajtóról. A folyosón jobbra fordult, és ugrálva haladt

előre, ügyet sem vetve a háta mögött a folyosóra is kiterjedő tűzre.

83 304. LAKÁS Dew akkor ért fel a lépcsőn, amikor a lángok kicsaptak a lakásból: másfél méter

magasak voltak, és gyorsan növekedtek. A tűz olyan sebesen terjedt, mintha csak egy kiszáradt karácsonyfa égett volna. Dew megállt, és célpontot keresett. A mohó lángokon túl hatalmas, meztelen férfialakot pillantott meg, amely mindkét kezében szorongatott valamit.

A forróságtól reszkető levegőn át is jól látszott, hogy a férfi fél lábon áll, a sérült lába bénán lóg, néhány centiméterre a padlótól. Az óriás megfordult, és tovaugrált; a lángok máris eltakarták testét.

Dew lőni kezdett, s kevesebb mint három másodperc alatt ürítette ki a tárból a hét golyót. A gyilkos .45-ös lövedékek eltűntek a tűzben - az ügynök nem tudhatta,

eltalálta-e Dawsey-t, vagy sem. A végére kellett járnia. Új tárat lökött a Colt .45-be, és pillanatnyi habozás után rohanni kezdett a dühöngő

tűz felé.

84 HOPP-HOPP Perry már rég nem törődött a biztonsággal, vakmerőn ugrott le a hat lépcsőfokkal

lejjebb lévő fordulóra. Ahogy földet ért, vér fröccsent az ágyékából. A lendület a szemközti falnak repítette, de nem esett el; ehelyett megfordult, és egyetlen hatalmas ugrással újabb hat lépcsőfokot tudott le. A második szinten landolva lecsúszott karjáról a törülköző, így a zokniját leszámítva már teljesen meztelen volt.

Ha valaki látja, el sem hiszi, hogy nem törte ki a nyakát. Ő azonban tovább ugrált, nem is sejtve, hogy Dew Phillips alig néhány lépéssel van csak mögötte.

Kivágódott a kapu, olyan erővel, hogy a kilincs ütése kitört egy darabot a téglafalból. Perry tágra nyílt szemmel, ordítva ugrált ki a hóba, s a hideg lecsapott a testére.

Gyorsan ugrándozott, mert valami azt súgta, hogy autót kell szereznie, és Wahjamegába kell mennie, hogy véget vessen ennek az őrületnek. Egy eszement rohadék épp az imént lőtte meg a bal vállán. Majdnem felbukott az ütéstől, de hát ennél sokkal keményebb ütéseket is elviselt már életében.

Kórházba menni, ez jutott most eszébe. Hogy összevarrják a karját, amelyből vörös, gőzölgő vér bugyogott az úton összetömörödött hóra; hogy rendbe tegyék, akármi történt is a lábszárában, és újra két lábon tudjon járni; hogy megfelelően ellássák az óriási, hólyagos égési sebeket a hátán és a fenekén; hogy kiszedjék a golyót a bal vállából; hogy kiszívják azt a rothadó fekete taknyot a vállából és a fenekéből.

És mindenekelőtt, hogy visszavarrják a farkát.

85 EGY LÖVÉS, EGY TALÁLAT A G épület kapuja még nem csukódott be teljesen, amikor Dew Phillips újból kivágta.

Lángnyelveket és füstcsíkot húzva rohant ki a havas járdára, ahol aztán egyszer, kétszer, háromszor is körbehenteredett a földön. Felállt: a lángok kialudtak, de dzsekijéből csak csípős füstöt árasztó olvadt poliészter-foszlányok maradtak.

Megint ott volt, azon a gyilkos helyen, elméjének azon zugában, ahová az érzéseit, az érzelmeit és az erkölcsi megfontolásait küldte, valahányszor ölnie kellett. Már nem Dew Phillips volt, hanem Törzs, a gyilkológép, amely több életet oltott ki, semhogy számon tudta volna tartani.

Guggolóállásba ereszkedett, és agysebészeket megszégyenítően biztos kézzel emelte fel a .45-öst. Mindent jól látott: a téli fák hóborította, élettelen ágait, a behavazott fenyők és cserjék minden egyes jeges tűlevelét, minden egyes autót, minden rendszámtáblát, minden dísztárcsát, minden latyakos lábnyomot. A parkolóban

elszórtan álló rendőrautók olyanok voltak, mintha kék aligátorok sütkéreztek volna egy folyóparton. Három szürke furgon közeledett nagy sebességgel: egy jobbról, egy balról, egy pedig az ugrándozó, vért fröcskölő rémségen túlról.

Dawsey átszökdelt a parkolón, a szabadságáért futott, holott nem volt hová futnia. Úgy tűnt, hogy észrevette a rendőrautókat, mert lelassított, majd megállt, megfordult, és az őrültek kétségbeesett optimizmusával Dew felé kezdett ugrálni.

Dew dühtől, fájdalomtól, zavartságtól és gyűlölettől eltorzult arcot pillantott meg az irányzék felett. Az óriás dühöngve közeledett, hatalmas volt, és rémisztő, s még a távolból is jól látszott, hogyan hullámzanak félelmetes izmai. Vértől csatakos bal lábán szökdelt, s minden egyes ugrással hihetetlen távolságot tett meg. Bal lába furcsa szögben, behajlítva lógott - láthatóan semmi hasznát nem vette. Jobb karján harmadfokú égések látszottak. Nem volt már haja, koponyáját csak kérges, fekete foltok és hólyagok borították. Mellén valamiféle fekete nyálka hosszú csíkja húzódott, amely szemmel láthatóan a jobb kulcscsontján lévő, teniszlabda nagyságú lila sebből szivárgott.

Mindkét lábán friss vérpatakok folytak, melyek onnan eredtek, ahol a férfi péniszének kellett volna lennie.

De mindennél rémálomba illőbb volt az arca és a szeme, amelyben egyszerre volt ott a ragadozó hideg és feszült pillantása és a menekülés rettegése. Ajka mintha nem tudta volna eldönteni, hogy vicsorogjon-e, vagy inkább kétségbeesetten üvöltsön; szája nyitva volt, s a délutáni napsütésben kivillantak Colgate-reklámba illően fehér fogai.

Dew mindezt nem egészen két másodperc alatt mérte fel. Egy rövid pillanat alatt, amelyben a részletek úgy emelkedtek ki, mint a sárgaréz névtábla domborított betűi.

A tekintet. Az az arckifejezés. Éppen olyan volt, mint Brewbaker. Éppen olyan, mint Mal gyilkosa.

Egyetlen .45-ös golyó, és Dawsey feje vér- és agypermetté robban szét. Valakinek fizetnie kellett Mal haláláért, és ez az eszelős rohadék tökéletesen megfelelt erre.

Dew a pszichotikus mosolyra célzott. Ujja megfeszült a ravaszon. Dawsey egyre közeledett. Egy lövés, egy lövés… az istenit, Mal, szörnyen hiányzol. De a parancsai egyértelműek voltak. Lejjebb engedte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A golyó a jobb vállán találta el Dawsey-t, és rongybabaként perdítette meg. Majdnem

egy teljes fordulatot tett, mire a földre zuhant, s gőzölgő vére rögtön megolvasztotta az úttest piszkos havát. Mellette lebegve hullott a földre a térkép.

Dew leengedte a fegyvert, és elindult, aztán megtorpant. Hitetlenkedve bámulta, ahogy Dawsey feltápászkodik, és megáll az ép lábán. Arckifejezése semmit sem változott, a szemében tükröződő, s folyton váltakozó érzelmek közt nem jelent meg sem a csodálkozás, sem a fájdalom. Rángatódzó izmokkal, arcán tágra nyílt szemű, eszelős kifejezéssel Dawsey fél lábon ugrálva Dew felé lendült.

Az ügynök felemelte a fegyvert. Csak egy célpont kellett, hogy a kölyök ne tudjon felállni.

- Te aztán átkozottul szívós vagy, rohadék - mondta Dew halkan, és tüzelt. A golyó Perry térdébe csapódott, ugyanabba a térdbe, amely véget vetett

futballista-pályafutásának. Az egykor törött, s azóta összeforrt térdkalács csontszilánkok tömegévé repedt szét. A golyó áthatolt a porcokon, aztán irányt változtatott a combcsonton, és véres párafelhő kíséretében távozott a láb hátsó oldalán.

Perry összeroskadt. Arccal előre zuhant a behavazott járdára, s a lendülettől tovacsúszva Dew lábától alig egykét méterre állt meg. Most már nem tápászkodott fel.

Zihálva nézett fel Dew-ra, s arcán még mindig ott volt az őrült, gyilkos vigyor. Kezében pedig továbbra is kétségbeesetten szorongatta a péniszét. Dew óvatosan eltaposta a térképet emésztő lángokat, és felvette a maradékot.

Fegyverével Dawsey vigyorgó képére célzott, és a térképre nézett. Több helyen is átégett, de jól látszott az Ann Arbortól Wahjamegáig vezető vörös vonal. Mellé - szintén vörössel - egy különös, japán írásjelre emlékeztető szimbólumot rajzoltak.

Dew Dawsey-ra pillantott: ugyanez a jel volt a karjába karcolva, s a vonalak néhol varasak voltak, máshol még mindig véreztek.

Az ügynök úgy tartotta a térképet, hogy Perry is lássa. - Mi van itt? - kérdezte nyersen. - Mi a lófaszt akartál abban a szaros kisvárosban? Mit

jelent ez a jel? - Valaki kopogtat az ajtón - mondta Perry éneklő hangon. - Valaki nyomja a csengőt.

86 AZ ÚT VÉGE Három szürke furgon közeledett Dew-hoz és Perryhez, s csúszva álltak meg a

letaposott havon. A kocsikból előugró, biológiai védőöltözéket viselő katonák bolyból elősiető hangyákhoz hasonlítottak. A még mindig a környéken tartózkodó rendőrök is a furgonok felé indultak, de aztán biztos távolságban tartotta őket a bizarr öltözékű, gonosz külsejű FN P90-esekkel felfegyverzett férfiak látványa.

Elsőnek Margaret és Clarence ért oda Dawsey-hoz és Dew-hoz. Clarence a sebesült férfira irányította Glock pisztolyát, Margaret azonban odarohant a földön heverő, megperzselődött testhez, s beletérdelt a gőzölgő vértócsába. Csak erőszakkal sikerült levennie szemét a férfi kezében szorongatott, levágott hímtagról.

Dawsey még lélegzett, bár Margaret nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig fogja húzni. Soha nem látott még olyan embert, aki ilyen szörnyű sebesülésekkel életben lett volna. Háromszögeket nem látott a testén, de a rengeteg vér és a harmadfokú égések miatt nehéz is lett volna észrevenni őket. De a férfi legalább élt, és így munkához láthatott vele.

Majdnem felugrott, amikor Dawsey megszólalt. - Valaki nyomja a csengőt - mondta. - Wahjamegába kell mennem. Légy szíves, nyisd ki

az ajtót, és engedd be őket! Margaret nagyot nyelt. Alig hitt a szemének - itt volt ez a szétmarcangolt testű ember,

akinek a vére vörösre festette körülöttük a havat, és őrült vigyorral az arcán még beszélt is hozzá.

- Nyisd már ki a kibaszott zöld ajtót, te kibaszott ribanc! - Dawsey vaskos karja villámgyorsan lendült előre, elkapta a Racal-öltözéket, és magához húzta a nőt, míg ajka

a sisak átlátszó műanyagjának nyomódott, vérrel és nyállal mázolva össze azt. Tágra nyílt, eszelős tekintetű szeme alig két-három centiméterre volt az övétől.

- Valaki kopogtat azon a kibaszott ajtón! Clarence a Glock markolatával Dawsey arcába sújtott, és újabb vérző sebet ejtett

rajta. Dawsey arca megrándult, de tovább vicsorgott, s szemében továbbra is a színtiszta őrület lángja lobogott.

- Üsd még! - kiáltotta Dew. Clarence gyors egymásutánban még kétszer csapott le. A nagydarab férfi végül

engedett a szorításán, és visszazuhant a földre. Szemét félig lehunyta, de a mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról.

- Minden rendben, doki? - kérdezte Clarence. Margaret csak nehezen tudta összeszedni magát, szabálytalanul, zihálva lélegzett. Egy

pillanatig biztos volt benne, hogy Dawsey átszakítja a ruhát, és kitépi a torkát. Elképesztően gyors volt, és elképesztően erős.

- Jól vagyok - mondta végül. Felállt, és odaintett két katonát, akik egy hordággyal várakoztak.

Csak elképzelni tudta, min mehetett keresztül szerencsétlen. Mi késztethette arra, hogy súlyos károkat tegyen magában? Margaretnek fogalma sem volt, hogy a férfitól kaphat-e majd válaszokat.

Nem sejthette, milyen szörnyűségek várnak rájuk az elkövetkező hónapokban. Perry Dawsey már nem volt fertőzött. A világ többi része számára ez még csak a kezdet volt.

87 AZ UGRÁS Az egész olyan gyorsan történt, hogy a nemrég elsütött .45-ös csövéből még mindig

halvány füstcsíkok szálltak felfelé. Dew ismét megtette a dolgát, de egyáltalán nem érezte magát jobban tőle. Semmivel sem került közelebb ahhoz, hogy kiderítse, kik felelősek ezért a borzalomért és a társa haláláért. Nem szólt semmit, a fegyverét sem tette el, és csak figyelte, miként utasítja Clarence Otto a rohamosztag tagjait, hogy vegyék körül Dawsey-t.

Egyszer csak hangos csörömpöléssel kitört a harmadik szint egyik ablaka. Dew felnézett, és kicsapó lángnyelveket látott, meg az ég felé gomolygó, sűrű, fekete füstöt. De látott valami mást is, ami égett és lefelé zuhant. Rövid röppályát leíró, lángoló üstökös volt, s csapkodó, kötélszerű nyúlványai égő medúzafőhöz tették hasonlatossá.

A valami nagy csattanással csapódott a járdára, s a lángok egy pillanatra szétterültek körülötte, mielőtt újra felfelé csaptak volna. Dew döbbenten, hitetlenkedve bámult: agyának egy távoli zugában már megszületett a felismerés, amelyet tudata még nem volt hajlandó elfogadni. A lángoló lény felállt, vagy legalábbis megpróbált felállni; a csont nélküli lábak tartotta test gyakorlatilag teljesen eltűnt már a tűzben. Halk visítás hallatszott, szánalmas hang, amilyet egy gyenge nő hallathat, ha heves fájdalmak gyötrik.

Vékony folyadéksugár lövellt ki belőle, és gőzölgő, fekete sávot hagyott a piszkos

havon. A teremtmény még egyszer megborzongott, aztán kipukkant, s lángoló darabkái szétrepültek a parkolóban. A darabok tovább égtek, mintha egy lezuhant repülőgép roncsai lettek volna.

Egyszer csak ott termett mellette Margaret, immár védősisak nélkül. Fekete haja a védőruhára omlott, s arca hamuszürkévé vált a félelemtől.

- Most már minden világos - mondta csendben. - Ó, istenem, most már minden világos. Dawsey és a többiek - ők csupán hordozók.

Dew hagyta, hogy a felismerés elérje a tudatát, és hogy elfogadja az elképzelhetetlent. Nem ez volt a legalkalmasabb idő, hogy kételkedjen - és egyébként is, volt még dolga. Végül csak a közeledő emberek hangja tudta elterelni figyelmét az égő darabkákról. Zsaruk rohantak arrafelé, helyi rendőrök és államiak, legalább tucatnyian, és mögöttük valószínűleg még jó néhányan futottak.

Dew Ottohoz és a védőruhás ügynökökhöz fordult. Valamennyien készenlétben tartott fegyverekkel álltak, s gyors pillantásokat vetettek a parkoló felé, azt kémlelve, nincs-e ott több is a rémálomba illő teremtményekből.

Dew harsány őrmesterhangján vakkantotta az utasításokat: - Tegyék be Dawsey-t a furgonba! Hármas osztag, takarítsák el a darabkákat! Mozgás, mozgás! - A katonák sietve engedelmeskedtek a parancsainak. Ő az égő épülethez közeledő rendőrök felé fordult. Tett néhány lépést, s közben azon járt az esze, milyen kamu szöveggel próbáljon magyarázatot adni a történtekre. A rendőrök azonban elrohantak az égő darabkák mellett, és eltűntek a G épület kapuja mögött.

Bob Zimmer loholt oda Dew-hoz, bár szeme a törött harmadik szinti ablakból kicsapó lángokat fürkészte.

- Elkapták? - kérdezte. - El - felelte Dew. - Én lőttem le. Meghalt. - A zsaruk nem látták az ablakból kizuhanó

teremtményt, vagy ha látták is, nem értették, hogy mi az; talán túl messze is voltak tőle. De az is lehet, súgta a lelkiismerete, hogy a rendőrök túlságosan aggódtak az égő épületben lévő emberekért ahhoz, hogy figyelmet fordítsanak valami furcsa, de nyilvánvalóan nem emberi dologra, ami a harmadik szint egyik ablakából zuhant ki.

- Vannak még odabent? - Valószínűleg - mondta Dew. - Én senkit sem hoztam ki, mielőtt Dawsey menekülni

kezdett. Zimmer nem reagált Dew megjegyzésére. Továbbment az épület felé, utasításokat

osztogatott a bent lévő rendőröknek, illetve azoknak, akik már kifelé kísérték az első rémült és zavarodott lakókat.

A védőruhás katonák már javában oltották az égő darabkákat, és összegyűjtöttek mindent, amit csak tudtak. Dew figyelte, ahogyan az osztag utolsó tagja is beugrott a furgonjába. Mindenki bent volt már, kivéve Clarence Ottot és Margaret Montoyát. A nő üres tekintettel bámulta az épületet, Otto pedig mellette állt, és Dew következő parancsára várt.

Dew délre, a kórház felé mutatott. Otto átkarolta Margaret vállát, és sietős léptekkel ahhoz a furgonhoz kísérte, amelyben Dawsey is volt. Dew csukta be mögöttük az ajtót. A furgonok nekilódultak, gondosan kikerülték a sürgő-forgó rendőröket, aztán elhagyták a parkolót.

A távolból közeledő szirénák zaja hallatszott: mentő- és tűzoltóautók érkeztek. Dew még egyszer felnézett a harmadik szintre - az ablakot lényegében teljesen elnyelte a tomboló tűz, a lángok legalább hat méter magasra csaptak. Abban a lakásban semmi sem maradt épen.

A kaotikus kiáltozás közepette Dew szép nyugodtan a Buickjához sétált, beült, aztán hosszasan bámulta Dawsey megégett térképét, és az arra nagy gonddal felrajzolt jelet. Ugyanez az ábra volt Dawsey karjába karcolva. Az Ez az a hely szavakat csinos betűkkel, kék tintával írták a jel mellé. Nem ugyanaz az írás volt, amely a Dawsey lakásában talált térképre firkantotta ugyanezeket a szavakat. Ez az írás rendes és takaros volt.

Egy nő írása. - Ó, én barom! - suttogta Dew. Dawsey egyáltalán nem találomra menekült - abban a

lakásban egy másik fertőzött áldozat volt, aki mostanra valószínűleg ropogósra sült. Az a nő adott menedéket Dawsey-nak; ők ketten összedolgoztak.

Könnyen elképzelhető, hogy már a fertőzés előtt is ismerték egymást. Végül is, elég közel laktak egymáshoz. Ha viszont nem ismerték egymást a háromszögekkel való megfertőződés előtt, az azt jelentette, hogy az áldozatok valami módon felismerhették és segíthették egymást.

Ennél is fontosabb volt, hogy ha nem ismerték egymást, akkor önállóan döntöttek úgy, hogy Wahjamegába kellene menniük. Ebben az esetben pedig az egyetlen lehetséges következtetés az volt, hogy a fertőzés miatt akartak odamenni.

Sőt lehetséges, hogy a fertőzés akart odajutni. Újra hallotta magában Margaret szavait: építenek valamit. Dew visszagondolt az ablakból kizuhanó lángoló teremtményre, és elővette a nagy

mobiltelefont. Murray az első csengetésre felvette. - Elfogtátok? - El - mondta Dew. - Élve, ahogy kérted. De a tét sokkal nagyobb. Most figyelj, L.T.,

nagyon figyelj! Emberekre van szükségem a michigani Wahjamegában, most azonnal. És kösz, nem kérek azokból a nagypofájú CIA-kommandósokból. Legyenek tengerészgyalogosok vagy zöldsapkások, vagy akár kibaszott SEAL-ek, csak legyenek ott legalább egyszakasznyian, utána pedig egy hadosztály, amilyen gyorsan csak lehet. Teljes harci felszerelésben, megfelelő tűztámogatással: tüzérség, tankok, az egész kibaszott katonaság. És helikopterek is kellenek, sok helikopter.

- Dew, mi a lószar ez az egész? - Ja, azt a műholdat átállították már Wahjamegára? - Igen - válaszolta Murray. - Már át is haladt a város fölött. A fiúk most böngészik át a

felvételeket. - Amint leteszem, csinálok egy képet egy jelről, és átküldőm neked. Ez a jel lesz az,

amit keresniük kell. Fogtad? - Persze hogy fogtam. - Kell még egy felderítő kocsi is, amit rákapcsolnak a műhold frekvenciájára, mondjuk

harminc percen belül. És melegen ajánlom, hogy legyen itt értem egy helikopter tizenöt percen belül. Nem érdekel, ha a Hetes Csatorna kibaszott híradós helikopterét kell is lefoglalnod, szerezz nekem járművet most!

- Dew - mondta Murray higgadtan -, te is tudod, hogy nem tudlak ennyire gyorsan odajuttatni.

- Intézd el - ordította Dew a telefonba -, intézd el most, a kurva életbe! Nem fogod elhinni a szarságot, amit láttam!

88 BULI VAN Most látta harmadszor a jelet, csak éppen most nem egy térképre rajzolva és nem is

emberi bőrbe vágva. Egy műholdfelvételen volt látható. Négy órával azután, hogy rálőtt Perry Dawsey-ra, Dew Phillips egy Humvee mellett

állt, egy keményre fagyott földúton. A térképet néhány műholdképpel együtt a jármű motorházán terítették ki. A papírokra kődarabokat tettek nehezékként, hogy ne fújja el őket a téli erdőben süvítő fagyos szél.

A Bruisee Road mindkét oldalon fák nőttek, s közöttük szinte átjárhatatlan szövevényt alkottak a bokrok, a kidőlt fatörzsek és a szúrós indájú kúszónövények. A kopasz faágak a nyári lombkorona csontvázaként borultak az út fölé, még sötétebbé téve az amúgy is sötét éjszakát. Az erősebb széllökések olykor nedves havat ráztak az ágakról az alattuk várakozó csoportra: a két Humvee-ra, a jelölés nélküli, fekete furgonra és a hatvan felfegyverzett katonára.

Dew körül az I-187. gyalogsági zászlóalj Bravo századának szakasz- és rajparancsnokai álltak. A zászlóaljat „Leader Rakkasans”-nak is nevezték, és a kentuckyi Fort Campbellben állomásozó 101. légideszant-hadosztály harmadik ezredéhez tartozott. Jelenleg ők alkották a hadosztály készenléti harcegységét: a zászlóalj harminchat órán belül a világ bármely pontján bevethető volt. Mivel a mostani bevetési hely csupán nagyjából ezer kilométerre volt Fort Campbelltől, így jóval rövidebb idő is elég volt nekik.

Kevesebb mint két órával Dew rémült telefonhívása után már fel is szállt a 118. légi szállítóezred két C-130 Hercules típusú gépe Nashville-ből, majd harminc perccel később landoltak Fort Campbellben. Alig fél óra elteltével ismét felemelkedtek, fedélzetükön a zászlóalj első egységeivel, és a Caro repülőtér felé vették az irányt, amely nagyjából három kilométerre volt attól a helytől, ahol Dew most állt.

Az aprócska repülőtéren az óta újabb C-130-asok landoltak. Még nagyjából tizenöt fordulóra és néhány órára volt szükség ahhoz, hogy a teljes zászlóalj megérkezzen. Dew azonban nem várta be őket. Az első négy gép összesen százhuszonnyolc katonát és négy Humvee-t hozott - ez volt a rendelkezésére álló erő, és ezzel indult el az erdőbe.

A katonák többsége komor arccal várakozott, s olyanok is akadtak, akiknek szemében félelem látszott. Néhányan még mindig azt hitték, hogy ez is csak egy előre be nem jelentett gyakorlat. Dew tudta, hogy valamennyien kiválóan képzett katonák, de a világ összes kiképzése sem ér semmit, amíg valaki bele nem kóstolt a szarba. A rajparancsnokok legalább mind átestek már a tűzkeresztségen - ezt azonnal meg tudta állapítani nyugodt, kemény tekintetükből -, de a katonák többsége még zöldfülűnek

számított a harctéren. A vezetőjük a zászlóalj parancsnoka, Charles Ogden alezredes volt. Az elsőnek

bevetett század vezetését általában egy századosra bízták, de a sietség, az ismeretlen ellenség és az a tény, hogy amerikai földön készültek harcolni, Ogden személyes ellenőrzését tette szükségessé. A negyvenes éveiben járó, hórihorgas Ogden olyan vékony volt, hogy szinte lógott rajta a terepszínű egyenruha. Inkább hasonlított hadifogolyhoz, mint katonához, de fürgén mozgott, engedelmességhez szokott parancsnokként beszélt, és egész lénye erőt sugárzott. Soványsága is megtévesztő volt: közelharcban egységének bármelyik fiatalabb katonáját le tudta győzni, és ezt ők is tudták. Dew érezte, hogy Ogden szagolt már puskaport, nem is keveset, és nagyon örült, amiért harcedzett veterán vezette az akciót.

- Szóval miért pont itt? - kérdezte Ogden. - Mitől olyan különleges ez a hely? - Most megfogott - felelte Dew. - Csak annyit tudunk, hogy voltak esetek Detroitban,

Ann Arborban és Toledóban is. Wahjamega mindhárom helyről gyorsan elérhető. A környéken nagy kiterjedésű földek és erdők vannak, amelyekben könnyen elrejtőzhetnek. Úgy gondoljuk, hogy itt gyülekeznek - vagy az emberi hordozók, vagy a fiókák, de az is lehet, hogy mindkettő.

A helikopterúton, Ann Arborból idefelé Dew ismét felhívta Murray-t, és elmondta neki azt a keveset, amit a fiókákról tudott. Murray először azt akarta, hogy a katonákat ne tájékoztassák erről, mivel „nincsenek leellenőrizve”, de Dew azzal érvelt - sikeresen -, hogy nem fog olyan embereket csatába vinni, akik azt sem tudják, hogy esetleg amerikai civilekre kell-e majd lőniük, vagy az emberi mivoltukat elveszített szörnyetegekre. Hogy a két lehetőség közül melyik a rosszabb, azt Dew sem tudta volna megmondani.

- Mi a helyzet a légi támogatással, alezredes? - kérdezte Dew. Ogden az órájára nézett. - Van három AH-64 Apache helikopterünk, ezek várhatóan húsz perc múlva érnek ide.

A Nemzeti Gárda I-130. ezredének egyik százada éppen éles lőgyakorlaton vett részt Camp Graylingben, ami úgy kétszáz kilométerre északnyugatra van innen.

- Fegyverzet? - Mindegyik madárnak nyolc darab AGM-114 Hellfire rakétája van, tankelhárító HEAT

robbanófejjel - mondta Ogden. Dew bólintott. Huszonnégy tankelhárító rakéta már igencsak nagyot robban. Ráadásul

az Apache-okon harminc milliméteres gépágyú is van, amellyel akár négy kilométerről is kilőhető egy páncélozott szállító jármű. Mindent egybevetve ez kiváló légi támogatásnak ígérkezett a bevetéshez.

Voltak földi egységei. Úton volt a légi támogatás. A michigani állami rendőrség kordont vont a terület köré, kitelepítette a lakosságot, és senkit sem engedett be.

Ogden felvette az egyik műholdas fotót, amely az infravörös felvételek meleg színeiben pompázott. A kép nagy részét az éjszakai erdőre jellemző kék és zöld színek uralták, középen azonban vörös foltok sűrű csoportja látszott: különös mintát alkottak, s a szakértők fehér színnel körül is rajzolták.

A szakértők feltüntették a megállapítható méreteket is: szélesség nagyjából negyven

méter, hosszúság nagyjából ötvennégy méter, magasság ismeretlen. Dew-nak a méreteket látva Nguyen festménye jutott az eszébe - vajon emberi testrészekből áll? A festményt vajon „szó szerint” kell érteni, vagy az csak szimbolikus jelentőségű?

Ogden megkocogtatta a fényképet. - Szóval ezt keressük? Dew bólintott. - Na és mi ez? - faggatta Ogden. Dew vállat vont, és megkocogtatott egy másik fényképet, amely más szögből mutatta

a különös építményt. - Nem tudjuk. Úgy gondoljuk, hogy valamiféle kapu lehet. Az áldozat egyfolytában egy

Wahjamegában lévő „ajtóról” beszélt, és mi ezt találtuk. - Ugye csak ugrat? - kérdezte Ogden, bár a hangja ugyanolyan higgadt volt, mint

mindig. - Egy kapu? Mint valami portál vagy efféle? Mi ez, Dew, valami Star Trek-es szarság?

Dew vállat vont. - Ne engem kérdezzen! Én csak annyit tudok, hogy ha látta volna, amit én láttam,

akkor most tudná, miért vagyunk itt. Talán valami gondja van ezzel? - Nem, uram - vágta rá Ogden. - A küldetés az küldetés. - Gondosan megvizsgálta a

képet. - Az a négy keresztgerenda vagy micsoda pontosan kelet-nyugati tájolású. Van ennek valami jelentősége?

- Honnan a fenéből tudnám - fakadt ki Dew. - Én csak azt tudom, hogy szét kell robbantanunk.

Ogden közelebb hajolt a képhez. - Nem tudni, milyen magas. Van normál fényben készült kép is? Dew egy másik felvételt adott át ugyanarról a területről; ez a kép olyan részletgazdag

volt, hogy a nagyobb fáknak még az egyes ágai is látszottak rajta. A képet repülőgépről készítették, nem egészen egy órával korábban. A hírszerzők képszakértői ezen is kiemelték az építményt. Közvetlen környezete egy erdei tisztás volt, a téli erdőre jellemző fehér talajjal. Öt sárga kör öt járművet jelölt a környéken: három személyautót, egy pickupot és egy lakókocsit.

- Az az építmény vagy micsoda megolvasztotta a havat - állapította meg Ogden. - Tuti, hogy forr alatta a talaj. De egyébként olyan remekül beleolvad a környezetébe, hogy

akár álcázott is lehet. Mik azok a megjelölt járművek? - Elhagyatott autók - magyarázta Dew. - A helyi zsaruk találtak rájuk, de persze senki

sem volt bennük. - No és a kis piros pöttyök az infraképen? - Az ellenség - mondta Dew. - Elővett egy köteg papírt: mindegyiken ugyanaz a rajz

volt, amelyet egy grafikus készített Dew leírása alapján az emeleti ablakból lángolva kizuhanó teremtményről. Még nem tudta, hogy a rajz egész hűen ábrázolja a fiókákat. A papírokat szétosztotta a rajparancsnokok között.

- A piros pontok hőt sugárzó egyedek: vagy emberi hordozók, vagy a rajzon láthatóhoz hasonló teremtmények.

Az egyik katona a rajzot meglátva elnevette magát. Dew fagyos pillantással meredt rá; hangja új, parancsoló élt vett fel. Annak idején éppen ilyen fiúkat vezetett, és teherautószám látta őket meghalni.

- Maga viccesnek találja? - kérdezte. - Ezek a valamik eddig legalább tizenöt ember haláláért felelősek, és ha nem veszi elég komolyan a dolgot, valószínű, hogy egy órán belül maga is halott lesz.

A katona elnémult. Egy ideig csak a kopár ágak közt játszadozó szél zúgását lehetett hallani.

Ogden félrekotorta a műholdas fényképeket, és kisimította a térképet. - Ha javasolhatok valamit, uram, szerintem szükségünk lenne egy nyolc rajból álló

csapatra, amely nyugatról támad, és két támogató csoportra, két-két rajjal, amelyek a célponttól északra, illetve délkeletre foglalnának el harcálláspontokat.

Az alezredes három pontot ütögetett meg a térképen. - Itt, itt és itt. Az erdő túl sűrű a járművek számára, ezért gyalog kell mennünk. Elég

emberünk van ahhoz, hogy kialakítsuk a két támogató csoportot. A harmadik támogató csoport még a repülőtéren van. Hamarosan elindulnak, és tizenöt perc múlva ideérhetnek. A tüzérség harminc perc múlva lesz tüzelésre kész.

- Az Apache-ok már az előtt ideérnek, hogy a gyalogság teljesen körülvenné a helyszínt, ezért nagyjából másfél kilométeres távolságban fognak várakozni. Amint a tüzérség készen áll, beküldjük a felderítőket, hogy készítsenek egy rakás képet, aztán lézerrel megvilágítják a célpontot, és az Apache-ok szépen szarrá lövik. Ezután elindul a nyugati támogató csoport, és összetakarítjuk a maradékot.

Dew egy pillanatig a térképet tanulmányozta. Ogden egy domboldalról küldi be a nyugati csoportot, ami előnyt jelent a számukra. Ha a fiókák menekülni kezdenek, valószínűleg a legkönnyebb útvonalat választják, egy északról délkelet felé vezető szűk völgyet, és egyenesen a magukat ott beásott osztagok tűzzónájába kerülnek.

- Nagyszerű terv. Mondja meg az embereinek, hogy öljenek meg mindent, ami mozog. - Mi legyen a hordozókkal, akik az autókkal jöttek? - kérdezte Ogden. - Ők civilek. Dew mereven nézett rá. - Mint már mondtam: mindent, ami mozog. Dew ezután megfordult, és ismét végignézett a katonákon. - Valamennyien látták a képeket. Hogy elhiszik-e, amit láttak, vagy sem, az nem

számít. Nem tudjuk, mennyire veszélyesek ezek a dolgok, ezért azt kell feltételeznünk, hogy rendkívül veszélyesek.

A katonák arckifejezése mindent elárult. A felük egyszerűen nem hitte el, hogy hamarosan valamiféle filmbe illő szörnyetegek ellen kell harcba szállniuk. A másik felük elhitte, és az ő szemük tágra nyílt a félelemtől.

- Zárt sorokat akarok - mondta Ogden. - Mindenki tudja, hol van a tőle jobbra és balra álló társa! Lőjenek mindenre, ami maguk előtt van! Mindegy, hogy úgy néz ki, mint ez a teremtmény, vagy mint a drága Jenny nénikéjük, mert ellenség, és maguk ugyanúgy lelövik, mintha ellenséges katona lenne. Most pedig álljanak fel a rajok, mert azonnal indulunk!

A fiatal férfiak komor arccal vonultak el, s csak Ogden és Dew maradt a Humvee-nál. - Tudja, Dew, mi van itt nagyon elcseszve? - Ja - bólintott Dew. - Úgy kábé minden. - Azon felül, természetesen - mosolyodott el halványan Ogden. - Ha ez valóban

valamiféle kapu, és csapatokat akarnak behozni rajta keresztül, vagy ilyesmi, akkor mi értelme van ezt egy leszállópályától három kilométerre felépíteni?

Dew felmordult. Annyira megörült a könnyű megközelíthetőségnek, hogy ez a kérdés nem is jutott az eszébe.

- Talán ez túl magas nekik - mondta. - Az egyetlen épeszű magyarázat az, hogy egyszerűen nem tudták. Bárkivel végeztették is el a felderítést, az vagy nem vette észre a repülőteret, vagy nem is tudta, hogy mi az.

Ogden egyetértően bólintott. - Ez lesz az. Azért elég furcsa: nyilvánvalóan pokolian fejlett a technikájuk, erre jól

seggbe kúrják saját magukat a helyszín kiválasztásával. Nem tudom, mik ezek a dolgok, de nagyon úgy fest, hogy hírszerzésben szarrá verjük őket.

Most Dew-n volt a bólogatás sora. A műholdas felvételek alapján tökéletesen ismerte a térséget - és ezek a képek most nem lettek volna a kezében, ha nincs Margaret Montoya megérzése. Ha a nő nem erőszakoskodik annyit, még csak most próbálnának ide irányítani egy műholdat, és még órákig nem tudnák, hol keressék az építményt - márpedig Dew Phillipsnek az volt a határozott érzése, hogy minden másodperc számít.

Kicsapódott a furgon ajtaja, és egy képet szorongató férfi ugrott ki rajta. Megcsúszott a fagyott földúton, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és a Humvee motorházára csapta a frissen kinyomtatott felvételt.

- Az a valami az imént gyorsan melegedni kezdett - hadarta. - Itt a legújabb infravörös kép.

A felvétel majdnem pontosan ugyanolyan volt, mint az előző, csak ezen nem rajzolták körbe a furcsa szimbólumot. De nem is volt rá szükség, mivel a vörös, sárga és narancssárga foltok homályos tömeggé olvadtak össze.

- Bekapcsolódott - állapította meg Dew. - Ogden, azonnal indítsa el az embereit! A támogató csoportok menjenek a terv szerinti helyükre, de nem várunk sem a harmadik támogató csoportra, sem a tüzérségre. Azonnal támadunk.

Perry halkan nyögdécselt álmában. A fejére és mellkasára tapasztott tucatnyi

elektróda minden mozdulatát pontosan rögzítette. Csuklóit széles és vastag vászonhevederekkel kötözték az ágyhoz. Karjai néhány másodpercenként behajlottak és

nekifeszültek a hevedereknek. Pulzusát elektronikus sípolás jelezte. A helyiségben ezen felül csak a műszerek halk zúgása hallatszott.

Perry mindkét oldalán egy-egy Racal-öltözéket viselő férfi állt. Bénítófegyvert tartottak a kezükben, de sem pisztolyuk, sem késük nem volt - egyáltalán, semmilyen hegyes vagy éles tárgy nem volt náluk. Nem lehettek elég elővigyázatosak. Ha Perry eltépi a hevedereket - ami valójában senkit sem lepett volna meg, aki látta hatalmas izmait -, akkor ötvenezer voltos áramütéssel kényszerítik engedelmességre.

A vérzést már elállították, de az állapota még mindig válságos volt. Vállaiból eltávolították a golyókat; égési sérüléseit, beleértve a feje nagy részét is, nedves kötésekkel borították be; karjából és hátából kivették a háromszögtetemeket; a kulcscsontjánál lévő sebből és a farpofájából kikaparták a látható rothadást, ám a szövetkárosodás lassan bár, de tovább terjedt - és az orvosok nem tudták, hogyan állítsák meg. Térdműtétjét másnapra jegyezték elő.

A péniszét pedig jégen tartották. Ismét felnyögött. Szemét szorosan behunyta, fogait az ellenfelét figyelmeztető

farkashoz hasonlóan vicsorította ki. Álmodott, s az álma egyszerre volt ismerős és minden korábbinál rémisztőbb.

Megint az élő folyosón volt. Közeledtek felé az ajtók. Forróságot érzett; a bőre felhólyagzott, előbb vörössé, majd elszenesedett feketévé vált, s förtelmes bűzzel füstölgött. Ő azonban nem kiáltott fel fájdalmában. Nem szerzi meg nekik ezt az örömet. Basszák meg, basszák meg mindet! Dawsey-hoz méltóan fog elmenni. A rákos daganatra emlékeztető ajtók egyre közeledtek parányi csáplábaikon, és Perry lassan halálra égett.

- Legyőzted őket, fiú! Ahogy álmában kinyitotta a szemét, apust látta maga előtt. De nem ám a

csontvázszerű alakot, hanem azt a hatalmas, masszív és élettel teli embert, aki azelőtt volt, mielőtt Rák kapitánytól megkapta volna a hajójegyét.

- Apus - nyögte Perry. Megpróbált lélegzetet venni, de a forró levegő égette a tüdejét. Testének minden rostja sajgott. Mikor ér már véget a fájdalom?

- Ügyesen csináltad, fiú - mondta Jacob Dawsey. - Nagyon ügyesen. Megmutattad mindnek, mindet legyőzted!

Az ajtók tovább közeledtek. Perry a kezére nézett: úgy tűnt, hogy a hús megereszkedik, majd lángoló péppé olvadva lefolyik a csontjairól, és a padlóra csöpögve hangosan sistereg. De most sem volt hajlandó felkiáltani. Miután az ember levágta a saját farkát és golyóit, a fájdalom viszonylagossá válik.

Az ajtók tovább közeledtek. Perry öreg fa és ősi vas recsegését hallotta, az évszázados rozsdától beragadt forgó panaszos nyikorgását.

- Nagyon nehéz volt, apus - hörögte Perry. - Igen, nehéz volt. De te megtetted, amire senki más nem lett volna képes. Eddig még

sohasem mondtam neked, de büszke vagyok rád. Büszke vagyok, hogy a fiamnak nevezhetlek.

Perry behunyta a szemét, ahogy testén is megereszkedett a hús, és elkezdett leolvadni. Az alagút smaragdzöld fénnyel telt meg. Aztán kinyitotta a szemét - apus eltűnt, és az ajtók lassan kitárultak. Valami mozgott mögöttük.

Perry benézett… és ordítani kezdett.

Már majdnem ideértek. Dew és Charles Ogden hason feküdt az erdő havas talaján. Kegyetlenül hideg volt.

Dew az éjjellátó távcsőbe nézett, s a zöldes színű képtől a vastag téli gyakorlóruha alatt is libabőrös lett a háta.

- Nem tudom, mi a franc lehet ez, de az tuti, hogy kibaszottul beteges - mondta. - Van még valami hű-de-szellemes hasonlata a Star Trekkel, Charlie?

- Nincs - felelte Ogden. - Befejeztem. - Sugárzás? Ogden a fejét rázta. - Nincs, legalábbis ilyen távolságból. A Geiger-számlálók semmit sem jeleznek. Dew,

mi a nyavalya ez? - Van egy elképzelésem, amint azt már korábban is említettem, de nagyon remélem,

hogy tévedek. - Nem tudta elfelejteni Dawsey őrült motyogását az „ajtóról”. Dew hátranézett. Két katona apró digitális kamerákkal rögzítette az eseményeket,

ide-oda hordozva a lencséket a rémálomba illő tájon. Minden szakaszhoz két ilyen operatőr volt beosztva.

- Mindent vesznek? - kérdezte Dew. - Igen, uram - vágta rá a két katona szinte egyszerre; hangjuk riadt volt, és ámulattal

teli. A fiókák két óriási tölgyfa körül nyüzsögtek, amelyekről olvadó hó csöpögött. A fák

halott ágai rácsos ernyőként nyúltak a vagy ötven különböző nagyságú fióka fölé - némelyikük olyan kicsi volt, mint amelyiket a harmadik szinti ablakból látott kiugrani, de voltak itt csaknem baseballütőnyi csáplábakon közlekedő példányok is.

Jézusom! Ötven! És mi még azt képzeltük, hogy mindet elkaptuk! Hány hordozó kell ahhoz, hogy felneveljen ezekből ötvenet? Vajon hány hordozó élt tudatlanságban, amíg a fiókák ki nem keltek belőlük?

A fiókák valami furcsa dolgot építettek. Valami szerveset, sőt talán élőt. Vaskos, rostos zöld szálak - néhol kötélnyiek, máshol vasúti sín vastagságúak - futottak minden irányban, a törzsektől a talajhoz, majd az ágakhoz, és vissza a törzsekhez. Több ezer lehetett belőlük - olyan volt, mint egy gigászi, térbeli pókháló, vagy egy modern művész őserdei tornaterme. A szálak középpontjában, a magasba tornyosuló, terebélyes tölgyek között állt az az építmény, amely az infravörös felvételen kirajzolta a színes mintát.

A furcsa, rostos anyagból készült építménynek ugyanolyan kezdetleges és baljós kisugárzása volt, mint Stonehenge-nek vagy egy azték templomnak. A keresztirányú, kelet-nyugati tájolású vonalak magas ívek voltak; az építmény közepén álló legkisebb ív csúcsa is több mint három méter magasan volt, míg a legmagasabb ív, amely az építmény nyitott végénél állt, jó hat méterre nyúlt az éjszakai ég felé. A négy ív olyan hatást keltett, mintha egy kúp vázát ásták volna be félig a földbe.

Nem tudta, miből épült ez az átkozott valami, de legalább nem emberekből. A farok - jobb kifejezés híján így nevezték - két párhuzamos darabja mintegy harminc

méterrel nyúlt az ívek mögé. Mindkettő farönk vastagságú volt, és vékony, tüskés kinövések sora futott végig rajtuk.

A fiókák az óriási építmény körül sürgölődtek, csáplábaikkal kapaszkodtak meg rajta, s

a hálót szövő pókok könnyedségével mozogtak a szálas vázon. A hirtelen sárossá vált erdei talajon tocsogva keltek át - az építmény hője minden havat megolvasztott a két tölgyfa környékén.

Dew és Ogden nem egészen ötven méterre lehetett az építménytől, s éppen az ívek alkotta „üregbe” láttak bele.

- Mennyi idő kell még az Apache-oknak? - kérdezte Dew Ogdentől. Az alezredes magához intette a rádiósát, aki nesztelenül lépett mellé, és adóvevőt adott át neki. Ogden néhány másodpercig suttogott, majd így szólt: - Várhatóan két perc múlva érnek ide.

Lassan teltek a másodpercek. Dew a távolból már hallotta a közeledő Apache-ok zúgását. A fiókák ekkor hirtelen leugráltak a zöld építményről: némelyikük a nagy tölgyeken keresett menedéket, mások a talajon maradtak.

- Mi történik? - kémlelte a helyszínt Ogden. - Talán meghallották a helikoptereket? - Lehetséges. Szóljon az embereinek, hogy indulás! Lehet, hogy kénytelenek… - Dew

elhallgatott; az építmény izzani kezdett. A rostos ívek szórt fehér fénnyel világították meg a tölgyfaágakat és a talajt. Az eleinte

alig észlelhető ragyogás hamarosan olyan erős lett, hogy Dew már nem tudta az éjjellátó szemüvegen keresztül nézni.

- Dew, mi a fene folyik ott? Dew a fejét rázta. - Nem tudom, de nagyon nem tetszik. Küldjünk előre két rajt,

vizsgálják meg! Ogden halkan adta ki az utasításokat. Dew görnyedt guggolásba emelkedett, majd

térde recsegésével mit sem törődve előresietett. Talpa alatt ropogott a hó, és száraz ágak törtek ketté. Nagyon is tudatában volt annak, mennyire csendesek voltak ugyanitt a légi deszantosok: szinte hangtalanul mozogtak a lábuk alatt ropogó faágak ellenére. Valamikor régen Dew is nesztelenül osont volna az erdőben - az öregedés átkozottul bosszantó volt.

Nagyjából harminc méter után megállt. Az éjszaka már nem rejtette el sötétjével, mert az építmény fénye nappali világosságba vonta a két tölgyfát, s onnan hosszú árnyékok nyúltak az erdő felé. Mintha maga a föld is baljóslatú ütemre rezgett volna, valami óriási és gonosz teremtmény szapora szívverésére. Dew-t a számára egészen mostanáig ismeretlen rossz előérzet töltötte el, valahogy az egész mintha életre akarna kelni.

Ez a szarság nagyon siet! - Rendes távcsövet kérek! - csattant fel. Valaki a kezébe nyomott egyet. Az ív mélyét

kémlelte vele, ahol a fény mindennél erősebb volt; olyan erős, hogy bántotta a szemét, és hunyorognia kellett, ha látni akart valamit.

- Ogden, az Apache-ok? - Hatvan másodperc. Jeges szorongás hullámzott végig Dew-n. Soha nem érzett még ehhez fogható

félelmet. Még amikor Vietnamban közelharcot vívott, amelyben csaknem az egész szakasza odaveszett, még amikor meglőtték, akkor sem rettegett ennyire, és ráadásul most azt sem tudta, mitől fél.

Az építmény fénye tovább erősödött. Az egyik katona hirtelen elejtette M4-esét, és

kiáltozva az erdő felé iramodott. Néhány társa is elkezdett lassan hátrálni, arcukon szörnyű félelem ült.

- Tartsák az állásaikat! - kiáltotta Ogden. - A következőt, aki elfut, hátba lövöm. Most pedig hasalj!

A hosszú árnyékok hullámzása árulta el a szakasz felé száguldó fiókák mozgását. Furcsa, piramis alakú testük már a fák között volt. Olyanok voltak, mint egy felpiszkált rovarraj: veszélyt észleltek, és most tömegesen lendültek támadásba, hogy megvédjék a kaptárt.

- Ogden, társaságot kapunk! - Négyes és ötös raj, tartsák a jelenlegi állásaikat! - harsant Ogden kiáltása. - Az összes

többi raj előre. Teljes tűzerő! - Még be sem fejezte az utolsó mondatot, és máris lövések hallatszottak.

Dew nem mozdult. Az építmény ragyogása nem halványult, viszont megváltozott, a vakító fehérről smaragdzöldre. Dew egyszer csak ráébredt, hogy már nem csupán az ívbe bámul, hanem azon túlra is - a zöld mező a messzi távolba nyúlt.

Döbbenten pillantott fel. Az építmény nem mozdult el, mint ahogy a mögötte húzódó erdő sem. Megint belenézett a távcsőbe: a zöld mező valóban az ív belsejében volt, de ott, úgy tűnt, jó néhány kilométerre húzódott. Ez azonban lehetetlennek tűnt, egyszerűen lehetetlennek.

M4 karabélyok és M294 gépfegyverek ropogtak körülötte, de Dew nem mozdult. Férfisikoly hasított az éjszakába, ahogy a fiókák egyikének sikerült átjutnia a golyózáporon, de Dew nem rezzent össze.

Mozgást látott. Nem egy fióka mozgását, hanem hatalmas tömegét, maga a zöld mező mozgott. Szeme néha, a másodperc törtrészére ki tudott venni egyes teremtményeket is, mintha csak egyetlen hangyát akart volna megfigyelni egy dühösen nyüzsgő hangyaboly tetején. Teremtmények valóságos tengere közeledett a lehetetlen távolból.

- Több millióan lehetnek - mormogta Dew, és a rémület úgy borzongatta a bőrét, mintha a ruhája hirtelen százlábúak tömegévé változott volna át.

Fegyver dörrent alig egy-két méterre tőle, és ez kiszakította a transzból. Egy fióka gurult a lábához, még mindig rángatódzva: Ogden a levegőben lőtte le, ahogy felé ugrott. Körülöttük gyengült a tüzelés, és egyre több kiáltás és sikoly hallatszott - a fiókák elérték őket.

- Lerohannak minket - állapította meg Ogden nyugodtan, s a hangját csak annyira emelte meg, hogy emberei csata- és jajkiáltásai közepette is hallani lehessen.

- Ogden, rendeljen el teljes csapást azonnal! - bömbölte Dew. - Mondja meg az Apache-oknak, hogy tüzeljenek mindennel, amijük csak van, mindennel, megértette?

Ogden elvette az adóvevőt a rádióstól. Dew előhúzta a .45-öst. Több mint egy méter magas fióka közeledett az aljnövényzeten keresztül, fekete szeme dühösen szegeződött rá, tapogatói vadul csapkodtak, ahogy támadásra készülve egyre gyorsabban haladt. Dew közvetlen közelről eresztett bele négy golyót. A lövések puha műanyagként szaggatták cafatokra a fekete, piramis alakú testet, és sűrű, lila folyadék bugyogott a hóra.

Teljes volt a hangzavar körülötte: lövések, lábdobogás, reccsenő ágak, fájdalmas ordítások, kétségbeesett segélykérések és a fiókák szörnyű kattogásai és ciripelései.

Megfordult, és észrevette, amint az egyik fióka egy elesett katona felé közeledik. Dew gyors egymásutánban kétszer tüzelt, s leterítette a fiókát. Tárat cserélt, és közben látta, hogy a sebesült katona kést ránt, a fiókára veti magát, dühödten döfködni kezdi, s a fehér havon lilás színű szalagok jelennek meg a kifröccsenő testnedvtől.

Tekintetével már a következő célpontot kereste, s közben Ogdenhez hátrált, hogy legalább annyi ideig védhesse, amíg az utasítást ad a légicsapásra.

- Hatos Vezér Galamb Egynek, Hatos Vezér Galamb Egynek - szólt Ogden a mikrofonba. - Teljes csapás, ismétlem, teljes csapás a fő célpont ellen!

Mintha ez lett volna a végszó, hirtelen abbamaradt a lövöldözés. Dew körülnézett, ellenséget keresett, de egyet sem látott. Néhány fióka még rángatódzott a földön, de ezekkel gyorsan végeztek a feldühödött katonák. Az erdő fái között jó néhány vérző és nyögdécselő ember feküdt; az összecsapás véget ért.

Dew felemelte a távcsövet, éppen akkor, amikor meghallotta az Apache-ok rakétaindításainak gyors ropogását. A zöld tenger már elérte az ívet, és Dew a másodperc törtrészéig olyasmit látott, amit élete végéig nem tudott elfelejteni - bármennyire szerette volna.

Legalább két és fél méter magas volt. Az L alakú, szelvényes, vörös testet különös, zöld színű, irizáló héj borította, amely minden bizonnyal valamiféle páncél volt. Hat vastag, többszörösen ízeit lábbal lépdelt a talajon, négy erős karja pedig fegyvernek tűnő eszközt tartott. Azt a részt, amely a feje lehetett, a zöld, irizáló anyagból készült sisak fedte, melyen azonban nem volt nyílás szájnak vagy szemeknek.

És sok millió hozzá hasonló volt mögötte, arra várva, hogy kiözönölhessenek. Csak ennyit láthatott belőlük. Az első teremtmény kilépett a kapuból - az

elképzelhetetlen immár valósággá vált, amint megérintette az erdő talaját. Dew-nak úgy tűnt, mintha csak lassított felvételen figyelte volna, ahogy a karmos láb egy gallyra lép.

A gally kettétört. Aztán felrobbant az ég. Tizenhat rakéta csapódott be három másodpercen belül. Haldokló isten bömbölése

hallatszott, s olyan óriási és iszonyatos erejű tűzgömb keletkezett, hogy gyökerestől csavarta ki a földből a kisebb fákat. A lökéshullám felkapta Dew-t, és szalmabábuként taszította arrébb. Körülötte mindenütt felbuktak a katonák. Kemény ütődéssel zuhant a fagyott talajra, de nem törődött a fájdalommal, és térdre emelkedett.

A tűzgolyó az ég felé szállt, s késő nyári napként ragyogta be az erdőt. Az ív egy darabja lassan, felségesen emelkedett felfelé, bár közben vadul pörgött, s lángoló vége szikrákat szórt szerteszét. Az ívek közül kettő eltűnt, egy teljesen ép maradt, a negyedik pedig megsérült ugyan, de a fele még állt - repedt és töredezett bordaként nyúlt ki a földből.

Az Apache-ok gépágyúiból golyózápor zúdult a területre; minden egyes harminc milliméteres lövedék kis sárgejzírt lövellt a magasba. A bordához hasonló ívdarab a földre hullott, és tucatnyi darabra tört.

Dew kétségbeesetten bámult a távcsőbe. Vajon eltűntek? Idejében érkeztek a rakéták? Dühösen átkozta a füstöt, és a helyszínt pásztázta: mozgást keresett, a fák közt előrenyomuló sok millió, támadásra kész teremtmény mozgását.

Újabb rakétasortűz süvített át dübörögve a levegőn. Dew még idejében nézett fel,

hogy lássa a nyolc füstcsíkot, amelyek mitikus kígyókként száguldottak a még álló ív felé. Egy pillanattal később a rakéták becsapódtak, s újabb bömbölő tűzgömb emelkedett a magasba. Dew villámgyorsan hasra vágta magát, ahogy talajrögök, ágak és zöld nyálkadarabok száguldottak el felette, gyilkos sebességgel.

Aztán vége lett. A második tűzgömb is parányi, haldokló napként lebegett az égen. Dew kábultan állt

fel, és előre indult. Eltűnt a zöld fény. Valaki becsukta az ajtót, méghozzá igencsak határozottan. Apus is

eltűnt, most már véglegesen - Perry biztos volt ebben. Remegve nyílt ki a szeme. Egy hét óta először a gondolatai csak az övéi voltak. A

fájdalom is megszűnt, de érezte, hogy ezt csak a gyógyszereknek köszönheti. A testben fontos szerepe van a fájdalomnak, hiszen jelzi, ha valami nincs rendben; most azonban sokkal inkább összhangban volt a saját testével, így nem volt szüksége a fájdalomra ahhoz, hogy tudja, nagy bajban van.

A hangok is elhallgattak, de vagy ötven sikoly továbbra is ott visszhangzott a fejében. A wahjamegai kaptár megsemmisült. Érezte a hiányukat. A nehezen alábbhagyó lázhoz hasonlóan, pusztulásuk végre megszabadította őt az őrülettől. Legalábbis az őrület egy részétől.

Gyenge volt, alig bírta elfordítani a fejét, hogy megnézze az ágya két oldalán álló védőruhás őröket. Lekötözték, így nem mozgathatta a karjait. A szoba fehéren csillogott. Úgy tűnt, hogy mindenfelől csövek és drótok futnak a testéhez. Kórház. Egy kórház! Piát megcsinálta! Győzött!

Női hang szólalt meg egy hangszóróból: - Mr. Dawsey, hall engem? Perry bólintott, lassan és álmatagon. - A nevem Margaret Montoya - közölte a hang. - Én ellenőrzöm a felépülését. Perry elmosolyodott. Mintha bárki is „felépülhetne” abból, amin ő átment. - Vége van, Mr. Dawsey - mondta Margaret. - Most már nyugodtan pihenhet, vége

van. Perry elnevette magát. A gyógyszerek a jelek szerint azért nem voltak mindenhatók,

mert a nevetéstől heves fájdalom nyilallt fel, valahonnan a jobb válla legmélyéről. - Vége? - mondta. - Nem, egyáltalán nincs vége. Nem volt még vége, szivi, korántsem. Kurvára nem. A wahjamegai fészket kiirtották,

de nem csinálták ki az összeset. Valahogy még mindig érezte őket. Hallotta a hangjukat és a jeleiket, amellyel

gyülekezésre szólítottak fel, meg építésre. Távoliak és gyengék voltak, de ő azért érezte őket.

Csupán a kezdetnek volt vége. Ezt csak ő tudta. Megfeketedett, de álló fatörzsek lángoltak a csata helyszínén, ágaikat letépte a

robbanás ereje. A két büszke tölgy siralmas látványt nyújtott: az egyik recsegve-ropogva égett, s megmaradt ágairól lángkorona nyaldosta az eget, a másik kettéhasadt, s a fehér fa most mezítelenül hevert a téli hidegben.

A talajon mindenfelé a zöld szálak maradványai hevertek, bár a többségük égett, és a kékes, szikrázó lángok gyorsan emésztették fel őket. Néhány katona bukkant fel, lassan lépkedtek a füstben, s M4 puskáikat szüntelenül, óvatos ívekben mozgatták körbe. A levegőben sebesültek nyögdécselése szállt, s elkeveredett a tűz ropogásával.

Dew a félelmével küszködve sétált oda, ahol nemrég még az ív állt. Semmi nyomát sem látta a teremtményeknek, sem a végtelenbe nyúló, zöldes ragyogásnak.

Ogden tűnt elő a füstből, s most is ugyanolyan végtelen nyugalom áradt mozdulataiból, mintha csak otthon, a kertjében sétált volna. A füléhez tartotta az adóvevőt, a rádiós pedig elárvult kutyakölyökként követte.

- Ötvenhat fiókát számoltunk össze - közölte Ogden. - Mind halott. Néhány talán átjutott, amikor lerohantak bennünket, de a hátvédek egyet sem láttak, szóval úgy néz ki, hogy mindet elintéztük.

- Ötvenhat - motyogta Dew. - Nyolc embert vesztettünk - folytatta Ogden. - Hattal a fiókák végeztek, kettőt pedig a

rakétacsapáskor szétrepülő repeszek öltek meg. Van még tizenkét sebesültünk is, vagy talán még több.

- Ötvenhat - ismételte meg Dew furcsa, távoli hangon. - Megyek, megnézem a sebesülteket. Az Apacheokat egy kilométerrel hátrébb

küldtem, és mentőhelikoptereket hívtam a súlyosabb sérültekért. - Nagyszerű - mondta Dew. - Nagyszerű. Ogden továbbment, és nyugodt, parancsoló hangon sorolta az utasításait, így Dew

magára maradt a megsemmisített ív közepén. Csak bámulta a pusztítást, a lassan kialvó lángokat, és megrázta a fejét. Ha itt ilyen sok volt belőlük, ugyan mennyi lehet még odakint? Hány fióka van már

úton, arra várva, hogy egy másik kaput építhessen? Dew nem tudta a választ. Most először érezte úgy, hogy Malcolm halála jelentéktelen

dolog, csekély veszteség a horizonton tornyosuló rettenetes veszélyhez képest. Nagyon kimerült volt. Túl sok ez már egy ilyen vén szarnak.

Pedig nem pihenhetett, sokáig nem volt alkalma pihenni. Neki nem. És másnak sem. VÉGE ------------------ Friss vér minden oldalon. Amerikában egy titokzatos vírus szedi áldozatait. Akit megfertőz, őrjöngő gyilkológéppé válik, lemészárolja a családját, majd különös

kegyetlenséggel végez saját magával is. Perry Dawsey, a szekrénytermetű sportoló egy reggel furcsa keléseket észlel a testén. Az apró kiütések egyre nőnek és szaporodnak, miközben Perry hallucinálni kezd, és a hangok a fejében kegyetlen feladattal bízzák meg...

Scott Sigler regénye még a legedzettebb thriller-rajongókat is megrázza. A "Járvány" már megjelenése előtt nagy hírverésnek örvendett, a kritikusok és a műfaj nagyjai hamarosan filmre viszik a történetet és folytatását.