JOHN SANDFORD

ELÁSOTT PRÉDA

Gyilkolni nem szép, tízéves-sincs ikerkislányokat gyilkolni pedig végképp nem az: de, ha már

semmiképpen sem tudunk parancsolni az énünket belülről feszegető ocsmányságnak, jogos

kisebbrendűségi komplexusból fakadó gyilkolhatnékunknak, legalább arról gondoskodjunk, hogy

nyom nélkül eltüntessük a hullákat.

Nyom nélkül, mert Lucas Davenport csak rövid ideig marad zöldfülű, amikor átverhetjük őt is,

a társait meg a főnökeit is.

Aztán a poétikus ifjúkor lezárul, Lucas Davenport felnő, zöldfülűből minden hájjal megkent

vén rókává válik – épp időben ahhoz, hogy mikor a hullák, a Jones kislányok műanyag zsákba

csomagolva egyszer csak előkerülnek, Lucas eszébe idézzék a múltbeli szörnyűségeket; a

gyilkosnak pedig azt idézzék eszébe, hogy Lucas nyomozó nem az az ember, aki csak úgy

lemond egy esetről, ha annak látszólag megvan a megoldása; és hogy nincs bűn, amely

büntetlenül maradhat…

1.

Elsőnek a bontógépek érkeztek ki a helyszínre, akkorák, akár egy-egy dinoszaurusz, csak épp

acélból: tátott pofával vetették magukat a házakra, kéményeket haraptak le róluk, alkóvokat,

falakat, födémeket, de nem vetették meg a kisebb falatokat, ajtókat, ablakokat, kilincseket se.

Ahogy végeztek, a markológépek vették át a helyüket: ahol valaha egy városi háztömb állt, ott

most mély gödör tátongott, a szélén teherautók nyüzsögtek, vitték a fekete földet, amerre

vihették.

Most azonban mély csend üli meg a terepet.

A gépkezelők, a sofőrök kettesével-hármasával ácsorognak, sisakkal, kesztyűben, vastag

szövésű ingben tárgyalják ki az eseményeket. Körülöttük betontörmelék és feltekercselt

villanydrótok várják a sorukat, az elszállítást, hogy helyet adjanak az új falaknak, amelyeknek

kitűzött karók jelzik a helyüket.

De nem ma kerülnek oda, és a szállítás is leállt mára.

A gödör egyik szélén tizenkét férfi és négy nő áll körül egy műanyag fóliába tekert csomagot:

a fólia valaha tiszta lehetett, mára rózsaszínes patinát kapott, a föld alatt eltelt éveknek

köszönhetően. A csomag még mindig a földön fekszik, de gondos kezek már letisztogatták a

földet róla.

Az álldogáló férfiak közül néhányan az építés vezetői közé tartoznak: őket rikító sárga,

hófehér és narancsszín sisakjukról lehet felismerni. A többiek zsaruk. Az egyikük, egy nő, Hote a

neve, ő Minnesota állam egyetlen nyomozója, aki a döglött ügyek specialistájának mondhatja

magát, a csomag mellett térdel, az arca pár centire lehet a fóliától. Két halott kislány vigyorog

vissza rá: a bőrük szinte rászáradt a koponyájukra, a pofacsontjuk és a homlokuk szinte átüti, két-

két fekete lyuk a szemük, a szájuk, mint egy késsel vágott seb, de a foguk hófehéren villog, akár

azon a napon, amikor meggyilkolták őket.

– Igen, ők azok – néz fel térdeltéből Hote. – Biztos vagyok benne. Szóval ide zárták be őket.

Hőség van ma, egyetlen felhő sem veszi a bátorságot, hogy útját állja a júliusi napsütés

dühének, a föld azonban még ilyenkor is hűvös és nyirkos, a levegőben rothadó gyökerek illata

keveredik a csatornabűzbe: a szennyvízvezetéket már feltépték a munkagépek.

– Meg tudod határozni, mi történhetett? – lép most a gödörhöz egy újabb nő, fekete, minimum

kétszáz dolláros, de jócskán koszos blézerben. – Halottak voltak már, amikor becsomagolták

őket?

– Azt hiszem, igen – áll fel Hote, lesöpri a földet a nadrágjáról. – Szerintem fellógatták őket.

– Megfojtották?

– Felakasztották – helyesbít Hote. – Úgy látom, mindkettejüknek kiugrott a gerince a helyéből,

persze egyelőre csak a fólián keresztül láttam. A kezük a hátuk mögött van, nem oldalt,

valószínűleg megkötözték vagy megbilincselték őket. Nem tudom, majd a halottkém eldönti.

– Egyéb?

– Nézd, Marcy – fog hozzá Hote, de abbahagyja: nem szeret nyilatkozni, míg nincs birtokában

elegendő mennyiségű ténynek. Ő már csak ilyen: egy átlagos zsaru már sorolná is vég nélkül az

eshetőségeket, ideértve az ufótámadást, illetve sátánista szekták vélelmezhető merényletét.

– Mégis, valami?

– Hát, van itt elég anyag a szövettani vizsgálathoz – latolgatja az esélyeket Hote –

mumifikálódtak, olyan, mintha fóliástul besuvasztották volna őket a mélyhűtőbe.

– Szerinted találunk valami... organikus nyomot a gyilkostól? – faggatózik tovább a nő: nem

mondja ki, hogy spermát, talán babonából nem. Ha találnak spermát, gond nélkül elvégezhetik a

DNS-vizsgálatot.

– Ha a gyilkosság idején volt, akkor még most is akad belőle valami – bizakodik Hote. – És

akkor még semmit nem tudtunk a DNS-ről, úgyhogy talán még hajszálat is találunk a gyilkostól.

Talán. De hát én nem értek hozzá. Mondom, majd a halottkém.

– Marcy! – harsan fel most egy másik zsaru hangja. – Megjött Davenport!

Marcy Sherrill, a minnesotai rendőrség gyilkossági csoportjának főnöke vet egy pillantást a

háta mögé. Lucas Davenport, fekete hajú, fekete zakós férfi, égszínkék ingben, a zakója az ujjára

akasztva, ott botladozik feléjük és a fóliába csomagolt holttestek felé. Mintha egy olasz

ruhatervező plakátjáról lépett volna le: az ingét, de még nyakkendőjét is a szeme kékjéhez

választotta.

– Na, hál’ istennek – mondja Marcy – meg van mentve a napom.

– De hát ő dolgozott az ügyön – veszi a védelmébe az érkezőt egy idősebb rendőr. – Mármint

ezen – mutat a holttestek felé.

– Nem hinném – csóválja a fejét Marcy – ahhoz túl fiatal.

– Márpedig én emlékszem – erősködik az öreg zsaru. – Méghozzá nagyon is dolgozott rajta!

Ha jól emlékszem, ez volt az első civil ruhás ügye.

Sherrill volt a legmagasabb rangú rendőrtiszt a helyszínen: éjfekete hajú ónasszonyság, a

harmincas évei közepét tapossa, ezen felül vakító mosoly jellemzi, és olyan testalkat, amellyel

sikerült kivívnia nem is egy idősödő kolléga elismerését. Amúgy az a híre, hogy olyan rendőr, aki

nem retten vissza egy kis ökölharctól, és sosem felejti el az övszíjáról függő kulcskarikába

akasztani a könnyű, ám ettől nem kevéssé hatásos bunkósbotját, ha munkába indul. Amikor a

rendőrséghez került, a nők, főleg azok, akik az utcán teljesítenek szolgálatot, még ritkaságnak

számítottak a testületnél: most már mindenki tudomásul veszi, hogy ez a nő elsősorban zsaru,

csak másodsorban, civilben nő. És nem lágyult el egy cseppet sem, miközben a szamárlétrát

mászta: azt mondják róla, egy-két év, és ő lesz a rendőrfőnök egész Minnesota államban, hacsak

át nem nyergei közben politikusnak.

Most öt nyugalmazott nyomozó sündörög körülötte: mind az öten rajta voltak az ügyön annak

idején. Ahogy előkerültek a holttestek, valaki rögvest fellármázta a rendőrséget, de mire kiértek,

a holttestek híre bejárta a várost. Öreg zsaruk, nyugdíjas zsaruk pattantak volán mögé, hogy a

helyszínre siessenek, és beszélgessenek egy jót a régi szép időkről, amikor nyáron meleg volt,

télen pedig hideg, a rendőrök a járdán töltötték a napjaikat, és nem volt még DNS,

számítógépnek, mobiltelefonnak meg éppenséggel a hírét sem hallották.

Lucas Davenport odaér a csoporthoz, néhány ősz hajú köszönéssel fogadja, ismerik még

akkorról, amikor a minneapolisi rendőrségnél dolgozott: Davenport kezet ráz velük, miközben

azok, akik még régebbről rühellik, most inkább odébb sodródnak.

– Na, mi a helyzet? – kérdi tőle Marcy Sherrill.

– Nem túl biztató, legalábbis a zsaruknak nem – feleli Davenport, közben a fóliára sandít.

Davenport a Minnesotai Bűnmegelőző Hatóságnak dolgozik, és, hála a jó viszonynak közte és a

kormányzó között, talán ő az egyik legnagyobb hatalmú rendőr az egész államban. Minneapolis

hivatalosan az ő irányítása alá tartozik, no de hát Davenport udvarias ember. – Nem baj, ha

megnézem közelebbről is? – int a fólia felé.

– Persze, nyugodtan – bólint Marcy.

– Arccal felfelé fekszenek, a fejük a másik végén – mondja Hote.

Lucas gondosan a rendőrnő lábnyomába guggol, megnézi magának a sápadt, halott arcokat,

nézi harminc teljes másodpercig, aztán, csipetnyi figyelmet se szentelve a nadrágszárát ékítő

élvasalás igényeire, letérdel, négykézláb elindul a csomag hosszanti oldala mentén, az arca pár

centire, ha lehet a fóliától. Nézi, aztán köszörül egyet a torkán, feltápászkodik, megtisztogatja a

nadrágját.

– Nancy van baloldalt, jobbra meg Mary – jelenti ki.

– Ezt elég nehéz most már megállapítani, ennyi év után – akadékoskodik Hote. – Persze

nyilván ők azok. A magasságuk stimmel, a hajszín is...

– Ők azok – hessegeti el az ellentmondást Davenport. – Nancy a magasabbik. A blúzán,

amiben eltűnt, kis piros szívecskék voltak, az apjától kapta Valentin-napra. Ez volt az utolsó

ajándéka. Tessék, oda van gyűrve a lábai közé. Látom a szívecskéket.

– Mi lehetett ennek a helynek a házszáma? – néz körül a bontási területen Sherrill. – Kéne egy

térkép, hogy pontosan megállapíthassunk mindent. De hát én azt hittem, hogy a tettes...

– Terry Scrape – veti közbe Lucas. – És nem ő volt a tettes.

– Ezt az ügyet lezártuk, nem? – értetlenkedik Marcy. – Amikor a tettest megölték...

– Meg bizony – bólogat Lucas. – Ott voltam. Akkor én is azt hittem, hogy talán ő is

belekeveredhetett, de most... Hát nem hinném. Nem, ez nem ő volt, hanem valaki, aki sokkal

energikusabb, mint amilyen ez a Scrape lehetett. Meg több esze is volt. Egész nyomozás alatt ott

éreztem a közelemben a gyilkost. Mégsem tudtam elkapni. Egyszerűen ráadta Scrape-re a

gyilkosságot, az meg úgy állt rajta, mint akire ráöntötték. Mi pedig tapsikoltunk, hogy milyen jól

áll neki.

– Majd jól átnézem a dossziéit – fogadkozik Marcy.

– Scrape nem is itt lakott, hanem valahol a Felsővárosban – idézi tovább az emlékeit Lucas. –

Kizárt, hogy megölte ezeket a gyerekeket, aztán a beton alá temeti őket, egy családi ház

pincéjében. Nem is nagyon ismerte ki magát errefelé, hajléktalan volt, egy fa alatt csövezett, az

isten szerelmére! Kocsija se volt!

– Meg kéne tudunk a házszámokat, hogy utánanézzünk, kik laktak itt – erősködik Sherrill.

– Annak idején legalább kétszáz ajtón dörömböltünk be – emeli fel Lucas is a fejét, hogy

megnézze magának a környéket. – Én és Sloan. De még csak a közelében sem jártunk ennek a

helynek. Sőt a folyó innenső partjáig sem jutottunk.

– Mark Towne volt a tulajdonosa a házaknak errefelé – avatkozik a beszélgetésbe egy idősebb

rendőr. – Úgy is hívták a környéket, a Towne-házak. De azt nem tudom, hogy ez a ház is az övé

volt-e.

– Én azt hiszem, igen – mondja Lucas. – Mielőtt fiatalok költöztek ide, főleg nyugdíjasok

laktak itt, a legtöbbjük vasúti. Towne kivásárolta őket, pár ezer dollárral szúrta ki a szemüket.

– Majd utánanézünk – fogadkozik Marcy.

– Towne aztán meghalt, autóbalesetben, tíz-tizenöt éve – jelentkezik valaki az információval.

– És hogyhogy ilyen egyben kerültek elő? – int a fejével Lucas a csomag felé.

– Épp a pincepadlót bontottam – mutat egy férfi, munka-védelmi sisakban, a markológépe felé

– és felfordítok egy betonkoloncot, ez meg ott van alatta.

– Azt is látta, hogy mi van a csomagban? – hüledezik Lucas.

– Csak azt, hogy nejlon, és hogy valami van benne, úgyhogy odamegyek, hogy megnézzem

közelebbről, és – hagyja félbe a férfi a mondatát, és körülnéz, mintha egy olyan helyet keresne,

ahonnét senki nem néz vissza rá üres szemgödrökkel –, és azóta is a frász kerülget, ha az eszembe

jut. Pedig éreztem én előre, hogy nem fog tetszeni, még mielőtt ránéztem, már akkor.

– Hát, ez nem a maga napja – ismeri el Lucas is; aztán visszafordul Marcy felé. – Egyelőre ne

dobjátok ki még ezeket a betonkoloncokat. A gyilkos nyilván egyenesen a csomag tetejére

öntötte a betont. Lehet, hogy találtok rajta ujjlenyomatot, vagy bármi mást, ami használható.

– Rendben – bólint Marcy.

– És elő kell keríteni a Jones szülőket, értesíteni őket, mielőtt a tévések tennék meg. Ha kell,

van nálunk ez a kutató, az percek alatt megtalálja őket. Ha akarod, szólok neki, hogy hívjon fel.

Azt hallottam, Jonesék elváltak, pár évvel azután, hogy a gyerekeiket megölték. De biztosat nem

tudok.

– Hát, ha van ez a kutatód... De aztán felhívjon ám az a jóember!

– Jóasszony – helyesbít Lucas. – És felhív.

Sherrill és Davenport elhúzódnak a többiektől.

– Rég láttalak – szólal meg Sherrill –, mi van veled mostanában?

– Meló – simít végig a nő vállán Lucas –, bár nem annyi, hogy beleszakadjak. Most meg ez a

Jones-história. Micsoda egy őrület volt akkoriban! Igazi sajtószenzáció, két édes kis szőke

csöppség, és nyom nélkül eltűnnek mind a ketten! Most már nem hiszem, hogy érdekelne bárkit

is, ahhoz már túl régi az ügy. De a gyilkos még most is szabadlábon mászkál. Nem kéne engedni,

hogy kicsússzon a kezünk közül.

– Nem engedjük – nyugtatja meg Marcy.

– Csak hát neked is van fontosabb dolgod, meg nekem is – morog Lucas. – És ezek a lányok

már úgyis halottak.

– Nekem ez nagyon úgy hangzik, mintha a szokásosnál is komolyabban vennéd ezt az ügyet.

– Tudod – vet egy búcsúpillantást Lucas a fóliába tekert csomagra annyi év után... – Még

mindig úgy érzem, hogy... elhibáztam. Mindig is ezt gondoltam, most meg, tessék, itt van az

orrom előtt.

Most egy furgon jelenik meg, oldalán a felirat, hogy a Channel 3 televízióé.

– Nyakunkon a média! – teszi közzé a hírt az egyik nyugdíj közeli rendőr.

– Megvan a számom, hívhatsz, amikor csak akarsz – mondja Lucas, ahogy elindulnak vissza, a

többi rendőr felé. – A Jones szülők adatait pedig majd megszerzem neked.

– Azért még mindig haragszom egy kicsit a múltkoriért – mormolja Marcy.

Tavaly télen Lucas agyagba döngölte az egész minneapolisi kapitányság egóját, eltérített egy

folyamatban lévő nyomozást, egy gyilkosságsorozatét, amely Minnesota egyik kórházában

kezdődött, majd egy tűzharcban végződött, a hóviharban: és Marcy, ő legalábbis úgy érezte, nem

kapott tisztességes meghívást az eseményre. Pedig még gránátot is használtak a küzdő felek!

– Jó, jó – vigyorog Lucas –, de hát ilyen az élet, kis szívem. Ennek az ügynek viszont még

most is emlékszem az összes részletére, tehát, ha kellek, hívj nyugodtan, ne duzzogj! Komolyan

beszélek!

Marcy erre feladja a haragszomrádot, bár csak épp hogy: elvégre Lucas és ő valaha egy teljes

hónapot töltöttek el az ágyban, és az a hónap jelentett annyit mindkettejüknek, mint az összes

többi kapcsolatuk azelőtt és azóta is.

– Jó, majd felhívlak. – sóhajtja a nő. – Amúgy hogy van Weather?

– Most már jobban. A múlt hónapban nem volt valami fényesen.

– Üdvözlöm. Add át neki!

Lucas meg is ígéri. Vet egy utolsó pillantást a gödörben fekvő, csomagba bugyolált

holttestekre.

– Istenem, mintha csak tegnap lett volna – sóhajt fel. – Emlékszel? Az volt Madonna éve,

mindenki az ő számait hallgatta. Meg Prince, ő is király volt akkoriban. És akkor kezdett feljönni

a Soul Asylum. Mindig ott voltam a koncertjeiken, ha a környéken léptek fel. Utána meg jártuk a

várost, néztük a crackes kurvákat, ahogy Madonna-számokat hallgatnak. Micsoda forróság volt

azon a nyáron! És Madonna milyen fiatal volt még!

– Meg mi is – avatkozik a beszélgetésbe egy öreg zsaru. – Én akkoriban még táncoltam is!

– Mihez kezdünk ezzel az ügyel? – kérdezi egy másik.

– Van egy tettes, akit el kell kapnunk – foglalja össze a teendőket Lucas. – Beleőrülök, ha arra

gondolok, mi mindent művelhetett az a faszszopó azóta. Már bocsánat a cifra szavakért!

Lucas visszamegy az irodájába, a BMH központba, St. Paul északi részén. Egyszerű, modern

épület, inkább emlékeztet elővárosi irodaházra, mint rendőrségi főhadiszállásra. Az iroda a

másodikon van, Lucas felcaplat a lépcsőkön, útközben meg-megáll egy röpke kézrázásra és pár

szóra egy kollégával.

– De jó, hogy itt van! – kiált fel a titkárnője, amikor Lucas benyit.

– Később – inti le Lucas, és becsukja maga mögött az ajtót.

A halott lányok képe lebeg a szeme előtt. Na, most mihez kezdesz velünk? kérdi a két

megkövesedett vigyor.

Lucas kiráncigálja a papírkosarat az asztala alól, hogy rátehesse a lábát. Hátradől, a szemét

lehunyja, visszasüpped az emlékek közé, a Jones-ügy kezdetére. Egyenként szedi elő az

emlékeket, napról napra: és azt kell tapasztalnia, hogy jóformán semmit sem felejtett el még.

Aztán, hogy az emlékek végére ér, már tudja: elkövetett valamit, valami szörnyűséget, akkor

először, és azóta sosem, pedig belebonyolódott már nem egy, nem két disznóságba, legalábbis a

szabályzat betűje szerint. Erkölcstelenség azonban nem terheli a lelki ismeretét, csak ez az egy:

hogy akkor és ott meghunyászkodott.

Mentségére szóljon, hogy zöldfülű újonc korában minden vágya az volt, hogy bekerüljön a

civil ruhás nyomozók közé, amikor hirtelen felcsillant előtte a nagy lehetőség. Ám ez az esély

egyben azt is jelentette, hogy a karrierje átmenetileg Quentin Daniel kezébe került, egy

pengeagyú, de néha-néha meglehetősen gátlástalan rendőrébe. Ennek a Danielnek egyetlen vágya

volt, hogy ő legyen a rendőrfőnök, ezután meg talán a polgármester.

Ocsmány egy história volt ez a Jones-ügy, tele félelmetes mellékzöngékkel, nem csoda, hogy

Daniel, a legfőbenjáróbb bűntényekkel foglalkozó csoport – a gyilkossági – fejeként

kutyaszorítóban érezte magát. Sikeres és minden tekintetben törvényes nyomozást vezetett, és

amikor egyszer csak előkerült egy gyanúsított, méghozzá egy olyan gyanúsított, aki arra is

képtelennek bizonyult, hogy megvédje magát, főleg, hogy döntőnek látszó bizonyítékok merültek

fel ellene.

Daniel lecsapott, és attól fogva nem engedte ki a markából a zsákmányt.

Aztán a gyanúsított valahogy megölődött, márpedig ha megölsz egy gyanúsítottat, onnantól

fogva az a gyanúsított a tiéd. Ha ártatlan volt, de megölted, egykettőre kettétörhet a karriered: ha

nem volt ártatlan, akkor meg nem történt semmi.

Scrape, emlékszik most vissza Lucas, már akkor sem tűnt bűnösnek: most pedig már minden,

vagy jó, majdnem minden kétséget kizáróan ártatlannak látja. Akkor kellett volna jobban a

sarkára állnia, gondolja Lucas: talán több információt adni a Star Tribune riporterének, hogy a

nyilvánosság előtt is megkérdőjelezhesse a Scrape ellen hozott ítéletet... de nem tette meg.

Keresgélt ő, kutakodott, de hát akkor ő volt a kezdő Daniel csapatában, egy gondja volt: hogy

fel ne borítsa a csónakot, amelyben mindnyájan eveztek. Daniel nem volt olyan ostoba, hogy ne

engedélyezze Lucas további nyomozását, de az eredményein csak nevetett – és ellátta elég

munkával: épp akkoriban tört rá a világra a crack, volt mi után nyomozni bőven Lucas pedig

végül elengedte a Jones-ügyet. Meghunyászkodott. Feladta. A saját személyes papírkosarába

temette a Jones lányokat.

Azt csak az Isten tudhatja egyedül, mi mindent követett el azóta a gyilkos. Minden lehetséges

világok legjobbikában esetleg megrémülhetett volna annyira, hogy soha többé ne gyilkoljon, a

való világban azonban, emiatt rettegett Lucas leginkább: és épp az ő nemtörődömsége miatt, a

gyilkos léleknyugalommal rabolhatta el és gyilkolgathatta a gyerekekét tovább. Mert ezek a

nyomorultak, ha egyszer elkezdik, le nem állnának többé, míg el nem kapják őket.

Depresszió árnya telepszik Lucas gondolataira. Az ujjait a hajába fúrja, egyszer, kétszer,

sokszor: hátha ettől tovarobog a rossz emlékek vonata.

Igen. A Jones lányok hazatértek a nyári kirándulásról.

2.

Egy pillanat volt az egész, épp a bunyó kezdete előtt.

– Vigyázz, feléd jön! – kiáltott fel Lucas nagydarab társa, és már húzta is elő a gumibotját, így

jutott idő, hogy Lucas feltápászkodjon a földről. Carlos O’Hearn azonban jött,

feltartóztathatatlanul, átlépett a sörtócsákon, a talajba döngölt hot dog-maradványokon és az

üvegcserepeken, bárszékeket és asztalokat borogatott fel útjában, már ott volt a kocsma közepén:

a jobb kezében üres sörösüveggel.

– Jesszusom – kommentálta a látványt a bárpincér.

O’Hearn jó három méterről hajította a sörösüveget Lucas feje felé. Lucas félrehajolt, az üveg

elsüvített a feje mellett, elröppent a bárpult felett, poharakat és tányérokat sodort magával, a

kocsmát a konyhában szokásos veszekedések csörömpölése töltötte be. Egy nő felvisított, bár

nem is igazán visítás volt ez, mert inkább izgatottnak hangzott, mint rémültnek. Igaz, Lucas

jóformán meg se hallotta: O’Hearn állt az érdeklődése középpontjában, aki egy ideig profi

bokszolóként kereste a kenyerét, igaz, legfeljebb, ha hernyósúlyban.

O’Hearn amúgy a seggfej-fivéreknek nevezett testvér-trió egyik tagja volt, legalábbis ezen a

néven ismerték a fészekalját a város déli részén dolgozó zsaruk. A mamájuk is nagy seggfej volt,

a papáról azonban még ennyit sem lehetett tudni. Akárki volt is az illető, annyi hétszentség, hogy

az életéért futott, amikor lelépett, miután volt olyan ostoba, hogy háromszor is felcsinálta ezt az

asszonyságot, aki durvaságban és aljasságban egyáltalán nem maradt el a fiaitól. Az O’Hearn fiúk

jobbára tisztes, kétkezi rablásból tartották fenn magukat, ezúttal azonban magasabbra emelték a

mércét, egészen a szupermarket raktáráig, ahonnét kéziszerszámokat emeltek el. Hogy pontosan

miféle kéziszerszámokat, azt pontosan lehetett tudni, hála a szupermarket biztonsági kameráinak,

amelyek valahogy elkerülték a seggfejtesók figyelmét, holott ott lógtak a fejük felett, ezüstre

glancolt fedlapok mögött. Fényképek is készültek róluk, olyanok, hogy Ansel Adams, az

amerikai fotográfia atyamestere is büszke lehetett volna rájuk – már ha Adams egyáltalán leállt

volna seggfejeket fényképezni.

Enzo és Javier a történet eme pillanatában már a Hennepin Megyei Börtön vendégszeretetét

élvezte. Carlos jöttéről a bárpincér értesítette a segélyhívót: beszámolójából azt sem hagyta ki,

hogy Carlos szemlátomást veszett rosszkedvében van, márpedig az ilyesmi jobbára bunyóval és

üvegcserepekkel szokott végződni.

Lucas és a társa tehát kiszállt a helyszínre, most pedig itt álltak, velük szemben pedig jött

O’Hearn, egyre közelebb és közelebb, már ott is volt, hogy elővezesse híres-nevezetes profi

jobbegyenesét. Lucas, ahogy meglátta, azonnal felpattant, félrehúzta a fejét a sörösüveg elől,

befeszítette a lábát, és a teljes testsúlyát beleadva, az öklét gondosan megtömve egy marék

apróval, halántékon találta Carlost.

Tulajdonképpen az orrára célzott, de O’Hearn is félrerántotta a fejét, így aztán, bár a szeme is

beleszikrázott, azért csak jött tovább előre, rendületlenül. Összeakaszkodtak, O’Hearn bevitt két

gyors ütést Lucas bordái közé, végül a földre rántották egymást. Lucas két térde a padlónak

szegezte O’Hearn karjait, a társa pedig nekilátott, hogy kipergesse a Minnesotai Verőlegények

Indulóját O’Hearn hátán és lába szárán, dobverőként a gumibotját hasznosítva. Elviselt hat ütést,

csak a hetediknél jajdult fel először: ezalatt Lucas épp magához tért annyira, hogy a páncélozott

öklével most végre telibe találja ellenfele orrát: erre vércseppek öntöttek el mindent, és O’Hearn

feje a padlóra hanyatlott. A többi már rutinmeló.

Mindez egyben magyarázatot nyújtott arra is, miért nyilallt bele úgy a fájdalom Lucas hátába,

amikor reggelre kelve nyújtózott egyet: igen, a két ütés, amit a profinak sikerült bevinnie a

bordák közé. Azért nyújtózott még egyet, most már óvatosabban, aztán vetett egy pillantást az

alant fekvő szőke nő gömbölyded, lágy ívű fenekére.

– DeeDee – szólt le neki –, kelj fel, és járj!

– Hogy mi van? – a nő hangja, akár egy drogosé, úgy szólt: merthogy sosem alhatja ki magát,

hála az örökös melónak az ügyvédi irodában, meg a két férfinak, akiket neki kell boldoggá

tennie.

– Szedelőzködj – javasolta Lucas. – Egy megkeseredett asszonnyal lesz beszéded.

– Húzz a francba – adta meg a választ DeeDee McAllister.

– Hopp, hopp – csapott egyet Lucas a nő hátsójára. – Te magad kötötted a lelkemre, hogy ne

hagyjalak elaludni. 'Talpra! Jön az ügyfél! Háromra jön.

– Csak tíz percet még – emelte a fejét az óra irányába a nő: két óra volt ekkor.

– Ó, tíz percet – adta a nagylelkűt Lucas.

Légyottjuk helyszínéül Lucas lakását választották, egy régies téglaházban, Minneapolis

Felsővárosában. Két szoba volt az egész, meg egy aprócska fürdőszoba, és a konyhafülke, a két

szoba egyikének végébe besuvasztva. A tájképet túlméretezett bőrfotel és egy alulméretezett

képernyőjű tévé egészítette ki.

Lucas bevonult a fürdőszobába – bár inkább csak zuhanyozófülke volt az, mert kádnak se híre,

se hamva megnedvesítette az arcát, lesikárolta a fogait, beszédült a zuhany alá: öt perc, és kint

volt megint.

Kijövet megállt, hogy megszemlélje magát a fürdőszoba ajtóra szerelt egész alakos tükörben:

a látvány elégedettséggel töltötte el. Magas, fekete hajú, széles vállú férfit látott, és húsz év – a

két utolsó a Minnesota Golden Gophers csapatában! – lankadatlan hokiedzéseiről tanúskodó,

fejlett izmokat. Igaz, az izmai az érettségi óta nem sokat fejlődtek, hiába, lazítani kellett az

edzésprogramon.

– Ugye, nagyobb a farkam az átlagosnál? – kérdezte a nőtől.

– Jaj, atyaisten – hanyatlott vissza a párnáira DeeDee, holott épp felkelt volna.

– Kíváncsi volnék a véleményedre.

– Te milliószor annyi farkat láttál már, mint én, a fél életedet férfiöltözőkben töltötted –

próbált kibújni a válasz alól a nő. – Én jó, ha négyet.

– Mennyit? – Lucas hangján hallatszott, hogy egy szavát sem hiszi a nőnek.

– Jó, hát akkor hatot. De legfeljebb nyolcat. Te meg egymilliót!

– Jó, de egyik se... no, hogy is mondjam csak... állt, amikor én láttam – nézett vissza a tükörbe

Lucas. – Szerintem az enyém szép nagy.

– Mondjuk, valamivel nagyobb az átlagosnál – adta be a derekát DeeDee –, igazán hagyhatnál

még egy percecskét!

– Szóval azt mondod, nagy.

– Azt mondom, nagyobb az átlagosnál. Valamivel. Mondtam már, hogy hagyj békén, csak egy

percet!

– Naaagy – húzódott el a tükörtől Lucas.

– Az a lényeg, hogy felizgulok a testedtől – vigasztalgatta DeeDee, mialatt Lucas öltözködött.

– Hát attól én is – hagyta helyben Lucas. Állt a tükör előtt, a mellbimbóit morzsolgatta.

– Te jó ég! – kapott az arcához a nő. – Ez a mellbimbóival játszadozik!

Lucas csak legyintett. A ruhatára eddigre kinőtte már a szekrényét, kénytelen volt beszerezni

egy állófogast a használtbútor-áruházból, azon lógtak azok a holmik, amiknek nem jutott hely a

gardróbban. Innen választotta ki a mai napra esedékes egyenruhanadrágot és inget. DeeDee

felkelt, kivánszorgott a fürdőbe, útközben ő is a tükörbe pislantott, nézte némán az arcát, csak jó

egy perc múlva szólalt meg.

– Jé, majdnem boldognak látszik az arcom!

– Az jó!

– Kár, hogy Mark most nem láthat.

– Szeretnéd, ha melletted lennék, amikor meglát? – kíváncsiskodott Lucas: Mark a nő férje

volt, DeeDee pedig, a válóperes ügyvéd, előszeretettel hozta szóba a férje fegyver-gyűjteményét.

– Azt majd még meggondolom – felelte Lucas kérdésére, miközben felvette a padlóról a

bugyiját. – Nagyon hirtelen haragú ember, de te talán megvédhetnél tőle. Mondjuk, engem eléggé

felizgatna, ha két pasi verekedne értem. Tisztára hercegnőnek képzelném magam.

– Téged minden felizgat – morogta Lucas. – Meglátod a Polgári Törvénykönyvet, és egyből

benedvesedsz.

Mindketten tudták, hogy Lucas igazat beszél.

– Másrészt viszont – folytatta a nő – nekem, mint menő válóperes ügyvédnek, elég ciki egy

zsaruval dugnom. Átlagosnál valamennyivel nagyobb fütykös ide vagy oda.

– Nagy – szögezte le Lucas. Még egyszer, utoljára, megnézte magát a tükörben. A haja még

nem száradt meg, feszesen tapadt a koponyájához, akárcsak az inge a vállához, csak a derekánál

maradt laza. A csajok csípik az ilyesmit, még a hippik is. Lucas legalábbis remélte, hogy ez így

van. – Tehát akkor most két választásod van – folytatta nőtudományi monológját –, vagy

megvernek, vagy ciki leszel.

– Bizony, és már most szégyellem magam a választásom miatt – ismerte el DeeDee. – Ha

megvernek, az csak egy kicsit fáj.

Lucas megfordult, hogy lássa, ahogy a nő öltözik: este csinosan összehajtogatva akasztotta fel

a ruháit, az üzletasszony-kosztümöt, kitömött vállú tengerészkék blézerrel.

Kellemes, gömbölyded csípője volt a szentemnek, és ezzel a válltöméssel együtt hátulról

határozottan kacsa-küllemet öltött.

Erről azonban Lucas egy szót sem szólt. Ennyit már sikerült megtanulnia a nőkről, hogy jobb,

ha nem hápog nekik feleslegesen.

Inkább magára kanyarította az egyenruhája övét, megnézte a Glock pisztolyát, hogy rendben

van-e. Nem nőtt a szívéhez a Glock, gyerekjátéknak tartotta, de ha egyszer ezt utalták ki neki,

akkor ezt hordja. Majd ha kinevezik nyomozónak, komolyabbat választ magának. Valami

klasszikust, mondjuk, egy európait.

A nő visszatért a fürdőszobából, ő is megnézte magát a tükörben, a látvány hatására minden

szégyenlősség nélkül elmosolyodott.

– Ne csókolj meg, tönkreteszed a rúzsomat – mondta.

– Legszívesebben visszahajítanálak az ágyra, és még egyszer lerendeznélek – hazudta Lucas.

Pedig jó nő volt ez, kellőképpen lelkes is, de Lucas most már inkább a kocsiban ült volna.

Szerette az esti műszakokat, és a mai este érdekesnek ígérkezett. Augusztus eleje, ilyenkor

ellepik a népek az utcákat, és, hála az egy hete tomboló hőségnek, bármi elképzelhető. Maga a

megtestesült rock and roll. – Vagy inkább még kétszer – tette hozzá azért.

– Tartalékold – utasította a nő. – Most a megkeseredett asszonnyal kell szót értenem.

Lucas kisandított az ablakon: odakint vakítóan tiszta, kék ég, férjnek sehol semmi nyoma.

Buli van!

Már harmadik éve szolgált a rendőrségnél. Ötévi tanulás után befejezte a Minnesotai Állami

Egyetemet, fenti öt évből négyet a hokipályán töltött, aztán megkapta a diplomáját, méghozzá

amerikanisztikából, ami – mint ezt azonnal megállapíthatta – pont arra volt jó, hogy rögvest

vissza is ülhessen az iskolapadba. Hát akkor most hová, merre? – tűnődött magában, és arra a

következtetésre jutott, hogy jogot kéne tanulnia. Aztán elbeszélgetett néhány joghallgatóval, és

rájött, hogy talán mégse kéne jogot tanulnia.

Az egyik amerikanisztika-tanára ültette a fejébe a bogarat, hogy jelentkezzék a rendőrségnél.

– Az apám rendőr volt – mondta neki a professzor maga meg hasonlít hozzá. – Szerintem

magának tetszene. Egy pár évig rendőrködik, aztán jöhet a jogi kar.

Az anyjának azonban már korántsem volt ínyére az ötlet.

– Igen, aztán majd lelőnek! – sírta. – Akkor pedig vége mindennek.

Mármint vége a családnak: mert Lucas apját akkor vitte el a veleszületett szívrendellenesség,

amikor Lucas még általános iskolába járt, az anyjánál pedig épp ekkoriban állapítottak meg

mellrákot. Az anyja biztos volt benne, hogy a rák elviszi.

Lucas utánanézett az egyetemi könyvtárban, és úgy találta, hogy az anyjának bizony igaza

van. Igyekezett nem sokat foglalkozni ezzel a kérdéssel, elvégre úgysem tehet ellene semmit.

Minden próbálkozás a rák megállítására hasonlatos ahhoz, ha az ember a folyóba ugrik, hogy a

testével állítsa meg a vizet. Sírhatunk, dühönghetünk, álmodozhatunk, okoskodhatunk vagy

imádkozhatunk. Egyet tehetünk, hogy megpróbáljuk letagadni az egészet, hogy igyekszünk nem

is gondolni rá, főként, ha úgy látjuk, hogy már minden hiába. A saját szíve miatt végképp nem

kellett aggódnia: az apja anyja bárányhimlős volt a terhesség alatt, Lucas legalábbis így tudta:

ennek volt betudható a veleszületett szívrendellenesség, ami végül elvitte az apját. Szó sincs

hibás génekről vagy hasonlóról.

Lucas tehát kijárta a rendőrségakadémiáját-osztályelsőként végzett, bármelyik osztályban Ő

lett volna az első, mondták róla – aztán pár hétig járőrözött, innét egy fél évre a kábítószer-

csoporthoz került, majd visszarakták járőrbe.

A kábítószercsoport érdekes volt, bár túl sok nyomoznivaló nemigen akadt errefelé. Jobbára az

utcákat járta: fehér csávó, aki tudja az összes pletykát a sportpályák környékéről, és drogot akar

venni, méghozzá kereskedelmi mennyiségben, ezért mindenáron barátkozni próbál a dílerekkel.

Dílert keríteni nem volt probléma, ott nyüzsögtek mindenütt: a baj csak az volt, hogy egyikük

sem tűnt igazi rosszfiúnak, inkább vele egykorú pasiknak, akik sehogy sem képesek tisztességes

munkát találni maguknak. Ezért aztán drogkereskedésre adták a fejüket, eleinte kicsiben, később

valamivel nagyobb forgalmat bonyolítottak, amíg az igazi nagyhalak ki nem szagolják a

tevékenységet, és félre nem hessegetik a piacról a zöldfülűt.

Lucas árulónak érezte magát közöttük. Összehaverkodik velük, anyagot vesz tőlük, aztán

beköpi őket. Amikor már elviselhetetlenül rossz szájíze lett, visszakéredzkedett a járőrbe, ami

neki, az egykori hoki-hátvédnek, jobban is ízlett. Izgalmas meló volt, tele új találkozásokkal, új

tanulságokkal, és azzal az érzéssel, hogy mégiscsak valami értelmes melót végez.

De három év éppen elegendőnek bizonyult: ekkor már úgy érezte, hogy semmi kedve az egész

életét járőrben tölteni. Vagy kinevezik nyomozónak, méghozzá üstöllést, vagy talál magának

valami mást.

Hogy egész pontosan mit, azt egyelőre maga sem tudta. Például a jogi kar. Az már valami.

Vagy a sereg? De hát bármerre néz az ember, sehol egy jó kis háború...

Lucas már odakint ült a járőrautóban, amikor a társa, Fred Carter, végre megérkezett. Carter

lemaradt az aznapi második eligazításról, dugóba keveredett, magyarázta, bár az egész lénye

olasz húsos szendvicstől illatozott.

– Na, mi a mai meló? – kérdezte.

– A szokásos – felelte Lucas. – Homer dühös rád.

– Majd beszélek a fejével – vonta meg a vállát Carter – amúgy sincs más választásom.

– Paradicsomszósz van a szádon – figyelmeztette Lucas. – Én a helyedben letörölném, mielőtt

beszélek vele.

Nagydarab, bikanyakú férfi volt ez a Carter, szemre inkább taxisofőr a markáns arcvonásaival

és ujjaival, meg a szépen növekvő pocakjával. Nem volt éppen ostoba, de már ekkor látszott,

hogy a rendőrségnél nem viszi semmire. Ezt ő maga is tudta, de nem érdekelte különösebben.

Leszolgálja a húsz évét, aztán jöhet a nyugdíj. Tizennégyet már letudott: most már csak arra volt

gondja, nehogy valami baleset érje; meg az, hogy hogyan csíphetne el valami jó kis állást az

államigazgatásban, hogy az ottani évekkel is megfejelje a nyugdíját.

Épp ez a hozzáállás okozta, hogy Lucas és ő sosem jöttek ki igazán egymással. Lucas szerette,

ha néha bunyóba keverednek, azt se bánta, ha kergetnie kell valakit sötét hátsó udvarokon át.

– Engem nem érdekel, ha szétlövik a seggedet – mondta egyszer Carter –, csak az a bajom,

hogy engem is belerángatsz. Úgyhogy örülnék, ha a továbbiakban ezt mellőznéd.

– De hát zsaruk vagyunk – akadékoskodott Lucas.

– A feladatunk tehát a rendfenntartás – replikázott Carter –, vagyis ideje lenne, hogy tanulj

egy kis rendet.

Szó, ami szó, ez így igaz: de mit lehet kezdeni valakivel, akinek máson sem jár az esze, csak a

focin – Carter a Vikingek kemény magjához tartozott – meg a nyugdíjon? Hát miféle élet ez?

Nekiindultak a melónak, Minneapolis déli körzete felé, néztek jobbra, néztek balra: ez is csak

olyan délutánnak ígérkezett, amikor az egész város olvadt rágógumi és folyékony kátrány szagát

árasztja. Később találtak egy részeg indiánt, aki – miért, miért nem – felmászott az utcai

tűzcsapra, hogy onnan szónoklatot intézzen a lakosságnak, ám beszéde közben lezuhant a

szószékről, és betörte a koponyáját. Eleinte azt hitték, valaki lepuffantotta az illetőt, és ebben a

hitben is maradtak, míg egy szemtanú fel nem világosította őket a történtekről. Erre mentőt

hívtak, és bevitették az indiánt a Hennepin Közkórházba, aztán folytatták az aznapi munkát.

Carter elúszott a havi közlekedésibírság-kvótájával, így aztán megálltak egy domb aljában, és

hamarosan fogtak is három gyorshajtót, hogy Carter egyenesbe kerülhessen. Tulajdonképpen

nem is kvótáról volt itt szó, inkább teljesítménymérésről: legalábbis így magyarázta a főnök,

méghozzá rezzenéstelenül komoly arccal.

Lecsaptak egy sarki kisboltra a Lyndale-en, szétütöttek a dílerek között, akik iregve-morogva

távoztak, Carter pedig ellátta magát cseresznyés pitével és Pepsivel. Tovagördültek, a

visszapillantóból akár láthatták is volna, ahogy a dílerek visszasompolyognak a helyükre. Újabb

félóra múltán, egy jelentés alapján, szétválasztották a verekedőket egy kocsma előtti parkolóban.

Mármint szétkergették volna, ha a járőrkocsi puszta feltűnése nem végzi el a feladatot helyettük:

de mire kiszálltak, a verekedők szétrebbentek, sehol egy hulla, sehol egy árva vérfolt, és

természetesen fogalma sem volt senkinek, hogy kik verekedtek, és miért. Feltöltötték az

üdítőkészletüket: diétás kóla Lucasnak, Carter maradt a Pepsinél. Útközben a két ital rangsoráról

vitatkoztak, majd egy újabb verekedéshez szálltak ki: ez egy ócskásbolt előtt zajlott.

Amikor odaértek, két nő, egy kövér és egy sovány, divatosra nyírt szőke frizurával mind a

ketten, épp arra készültek, hogy egymásnak essenek: kettejük között az ócskásbolt tulajdonosa

reszketett, a segédje aggodalmas arccal pislogott a bolt üvegajtaja mögül. Lucas és Carter

szétválasztották a nőket.

– Szerencséd, hogy itt vannak a zsaruk – hörögte közben az amazonok egyike –, különben

feldugtam volna azt a nyavalyás szekretert abba a dagadt hátsódba!

A másik sem maradt adós a felelettel, ezt azonban nem lehetett jegyzőkönyvben rögzíteni, a

hivatalos nyomdafesték nem tűrte. Végül Carter közölte, hogy, ha így folytatják, beviszik

mindkettejüket az őrsre, hogy utánanézzenek, ki mit dugott fel a másiknak, és hova. Ezt testüregi

motozásnak hívják, közölte: ezzel sikerült is rábírnia a nőket, hogy fogják be végre a szájukat.

Végezetül a két nő bevágta magát a maga Mercedesébe, és elhajtott.

– Biztos a hőség vette el az eszüket – magyarázta Carter az ócskásbolt tulajdonosának.

– Nem hinném – felelte a tulaj – gyönyörűséges egy szekreter volt az!

– Mi a fészkes fene az a szekreter? – kíváncsiskodott Lucas, ahogy továbbindultak.

– Az egy olyan izé – válaszolta Carter –, kávét kínálnak körbe rajta, mert így... tologatni lehet.

– Szerintem te soha életedben nem láttál még szekretert – állapította meg Lucas a válasz

hallatán.

– Hát, az is igaz.

– Viszont tetszett, ahogy lerendezted az ügyet. Ez a testüregi motozás, ez nagyon bejött nekik!

– Mondom én, ez a mi munkánk: a rendfenntartás.

– Látom – mormolta Lucas. – Mondd, miért nem mentél te zsarunak?

Öt óra magasságában Lucasnak egy Justice Johnson nevű illetővel akadt dolga: ez a Justice

már több ízben alaposan ellátta a felesége baját, meg is kapta érte a megfelelő hatósági

figyelmeztetést. Most is ez volt a füle mögött. Egy lakatosműhely bejáratánál figyeltek fel rá: itt

ült az asszony-verő, egy fej hagymát eszegetett, mintha az csak egy alma volna. Még csak nem is

tiltakozott, amikor megbilincselték, mindössze az asszonyról morgott valamit, hogy az egyebet

sem tesz, kizárólag az ő bosszantásával foglalkozik.

– Aszonta, faszkalap vagyok – panaszkodott Johnson a járőrkocsi hátsó ülésén. Hagymaszag

áradt belőle, amit a bőségesen magára csorgatott pacsuli sem ellensúlyozhatott.

– De hát ha egyszer tényleg faszkalap vagy! – vette védelmébe az asszonyt Carter.

– Jó, de neki akkor se kell ilyeneket mondania! – érvelt Johnson. – Neki az lenne a dolga,

hogy mellettem álljon, ha kell, de sose áll ki mellettem! Nem ám, hanem járatja a száját, hogy

miért nem csináltad meg ezt, meg miért nem csináltad meg azt...

– Maga meg felképelte – fejezte be helyette a mondatot Lucas.

– Csak lekentem egyet.

– Betörted az orrát – helyesbített Carter.

– Azt nem akartam.

– Kuss, faszkalap! – vetett véget az eszmecserének Lucas. – És ne leheljen rám!

Johnson azonban nem hallgatott az intő szóra. Egy darabig némán bámult kifelé az ablakon,

aztán nem bírta tovább a hallgatást.

– Mindjárt behugyozok – tette közhírré.

– Jézusom, csak azt ne! – fakadt ki Lucas.

– Beijedtek, mi, zsarukáim? – röhögött fel Johnson: és egy teljes percig abba sem hagyta a

vihorászást. – És egyébként is, miért szólít engem Jézusnak? Nem vagyok én pap!

– Azt hiszem, szorosabbra kellett volna húzni azt a bilincset – mélázott el Carter.

– És nem a csuklójára, hanem egyenest arra a hülye nyakára – tódította Lucas.

Végül a Hennepin Megyei Börtön kapujában szabadultak meg tőle.

Hat óra húsz perekor riasztást kaptak, hogy eltűnt két kislány. A nap még fenn járt az égen. A

központ a Mississippi partjára küldte őket, az I-94-es út hídja alá. Utoljára errefelé játszottak a

kislányok, pedig a szüleik megmondták nekik ezerszer, hogy a folyópartra sose menjenek.

Lucas – ekkor már harmadik éve volt zsaru – látott már mindent, amit egy járőrkocsi

ablakából látni lehet. Látott gyilkosságot, megkíséreltet és végrehajtottat egyaránt, látta a

rablások és betörések után maradt csatateret, de látott már folyamatban lévő betöréses rablást is,

meg öngyilkosságokat, tömegverekedéseket, kisebb zavargásokat, egyszer pedig egy asszonynak

a hátsó ülésen ment el a magzatvize. A baba egy perccel azután jött a világra, hogy Lucas beért a

nővel a kórházba: a pletykák azt híresztelték, hogy az újszülöttet Dodge névre keresztelték, az

autóút emlékére.

– Ez persze csak pletyka – igyekezett megnyugtatni Carter –, mármint, hogy Dodge lett a

neve.

– Igen, de jó kis pletyka – vágta rá Lucas. – Én legalábbis mindenkinek így terjesztem.

Az elmúlt évek során akadt dolguk néhány eltűnt kiskölökkel is, de rendben megtalálták

mindegyiküket. Ennek a két kislánynak délután négy és öt között veszett nyoma: ilyenkor már

vacsorára szoktak hazakullogni a kölkök, nem pedig a folyóparton játszadozni.

Leparkolták a kocsit, lecsúszdáztak a folyóparti meredélyen: a Mississippi az évnek ebben a

szakában alig pár száz méter széles lehetett, a víztükröt habzó tetejű áramlatok élénkítették, a

partot züllött küllemű bokrok, már amennyit az errefelé járkálok le nem tapostak belőlük. A

bokrok között meg a szokásos: eldobott papír ételdobozok, no és használt vécépapír.

Betonfal húzódott a part mentén, a közelben egy réssel: Lucas és Carter ezen a résen átjutott le

a parthoz. A vízben egy kövér asszonyság tapicskolt, kicsit távolabb egy kissrác, a kezében

pecabottal, meg még egynéhányan a parton: ki üldögélt, ki álldogált, ki még a vízbe is

belemerészkedett. Az eltűnt kislányokat egyikük sem látta.

Épp abbahagyták a kérdezősködést, amikor egy másik rendőr járőr csatlakozott hozzájuk:

most már négyesben folytatták. Ketten felfelé, ketten lefelé indultak el a part mentén: pár száz

méter után Lucas és Carter elérték a melegek strandját: az ő szóvivőjük is azzal állt elő, hogy

nem látták a lányokat, holott itt pancsikoltak egész álló délután. Lucas és Carter tehát baktathatott

tovább.

– Nyavalyás buzeránsok – füstölgött Carter – itt téblábolnak egész nap, egy szál fecskében!

Láttad azt a pasit? Esküszöm, nem is érdekelte, mi történhetett azokkal a szegény lányokkal, oda

se bagózott!

– Milyen izgatott lettél, Fred! – állapította meg Lucas. – Sőt, mintha felizgultál volna!

– Lófaszt, te gyerek! – mordult rá Carter. – Engem csak az érdekelne, hol lófrál ilyenkor az

Erkölcsrendészet!

– De ha egyszer nem látták azokat a gyerekeket – vette őket a védelmükbe Lucas. – Márpedig,

ha bementek volna a vízbe, akkor észreveszik őket. Egyébként a szüleik azt mondják, tudnak

úszni.

– Hát igen – akasztott a hüvelykujját a derékszíjába Carter –, ráadásul itt nem is túl mély a víz.

Nem tetszik nekem ez a história, Lucas, sehogy sem tetszik. Szerintem nem a vízben vannak.

– Hanem hol?

– Szerintem valaki elkapta őket. Szerintem épp most erőszakolja meg őket, mi meg ácsorgunk,

a hüvelykujjunkkal a seggünkben.

– Ezt a zsigereidben érzed?

– Ott hát.

Carter nem volt valami fényes zsaru, mégis, egész tisztességes felderítési rátával

büszkélkedhetett. Tizennégy évi szakadatlan járőrözés csak kikupálta, de legalábbis kikupálta a

zsigereit: és képessé tette, hogy megszimatolja a bajt, ennyit már Lucas megtudhatott róla.

– Szerinted most mi a teendő? – kérdezte engedelmesen.

– Nézzünk át oda – mutatott a túlsó part felé Carter. – Azok a gyerekek egy csomó ház előtt el

kellett, hogy menjenek, és azokban a házakban elég fura nyavalyások laknak. Nem ártana, ha

rájuk ijesztenénk egy kicsit.

– Valaki úgyis rájuk ijeszt – vélte Lucas.

– Az volna a legjobb, ha mindnyájan rájuk ijesztenénk – torkolta le Carter. – A nyavalyás,

pucér seggű rohadékjaira!

Végül egy csövessel csevegtek el, aki az I-94-es hídja alatt rendezkedett be: mialatt faggatták,

egy szeplős, vörös hajú férfi kocogott el mellettük, de a láttukra megállt.

– Megtalálták? – kérdezte a két rendőrt. – Megtalálta őket valaki?

– Maga meg kicsoda? – kérdezett vissza Lucas.

– George Jones. A gyerekek apja. Látta őket valaki?

A harmincas évei végét taposta a férfi, lihegett, levágott ujjú trikója átnedvesedett a verítéktől,

és izzadságszag áradt az egész testéből. A fején katonai baseballsapka díszelgett, gyalogsági

jelvénnyel.

– Csak semmi izgalom – lépett közelebb egy másik rendőr. – Megtaláljuk őket.

– Sose szoktak ilyeneket művelni – nyöszörögte Jones: a szeméből, de még a hangjából is,

csak úgy sütött a segélykérés –, sose! Mindig időben otthon vannak! Most meg már három órája

eltűntek, és senki még csak nem is látta őket...

– Nem hinném, hogy odalent lennének, Mr. Jones – szólalt meg Carter. – Beszéltünk mi

mindenkivel, akivel csak találkoztunk a parton, és senki sem látta a lányokat. Pedig vasárnap van,

vannak itt jó néhányan, úgyhogy valakinek látnia kellett volna valamit!

– Jó, jó – bólogatott Jones –, értem én. És köszönöm. Nyilván csak... Az istenit neki, biztos

egy barátjuknál felejtkeztek, no de csak jöjjenek haza, hogy tőlem mit kapnak! – És kocogott

tovább, közben is mozgott a szája: hallhatták, ahogy odakiabál valakinek, a rendőrök látókörén

kívülre: – Nincsenek a vízben! Senki sem látta őket!

– Persze az is lehet, hogy beleestek egy víz alatti lyukba, és ott fulladtak meg – mormolta az

egyik kolléga.

– Márpedig a vízben nincsenek – rázta a fejét Carter. – Csak az időnket vesztegetjük itt.

George Jones, az apa, egy balos veteránszervezet tagja volt, most pedig a bajtársait hívta

segítségül. Még hétre sem járt, a nap még mindig odafent lábatlankodott az égen, amikor

befutottak a Vietnami Háború Háborúellenes Veteránjai, vagyis egy csapat viharvert külsejű,

űzött tekintetű férfi, a mellükön kitüntetések váltakoztak pacifista kitűzőkkel. Többtucatnyian

érkeztek, meg is kezdték a nyomozást azonnal, sorra járták a sikátorokat és hátsó udvarokat a

Jones-ház félmérföldes sugarú körében, adóvevőn tartották a kapcsolatot egymással.

Épp végérvényesen besötétedett volna aznapra, amikor egy csapat veterán állította meg Lucast

és Cartert.

– Ezt a blúzt találtuk – hajolt be a veteránok legveteránabbika a járőrkocsi ablakán. – Nem

nyúltunk hozzá egy ujjal sem, viszont jó lenne, ha valaki alaposabban megnézné.

Megálltak, hogy szemrevételezzék a leletet: egy zsombék tetején feküdt, mintha csak egy autó

ablakán hajították volna ki. Lucas leguggolt, a zseblámpáját a blúzra villantotta, bizony, ez egy

kislányblúz, állapította meg, pöttyös. Bemondta a rádiójába, hogy mit találtak.

– Hamarosan kiszállnak a nyomozók – állt fel. – Még nem tudom, mennyit ér ez a lelet,

mindenesetre szép munka volt, uraim.

– Jó szemük van! – gratulált Carter is.

– Remélem, nem az övéké, nagyon remélem – mormolta egy sovány, őrült képű pasas, az

arcán hatnapos borostával. – Énnekem is vannak ám lányaim, szóval...

Ekkor egy autó bukkant fel a sikátor végében. Harrison Sloan szállt ki belőle, egy fiatal

nyomozó: csak nemrég léptették elő a járőrből. Lebucskázott a lejtőn, leguggolt, akárcsak az

előbb Lucas, egy percig nézte a leletet, Lucas zseblámpájának fényében.

– Az isten rohassza meg – foglalta össze a véleményét a látottakról.

– A kislányoké? – kérdezte a veteránok egyike.

– Lehet – vont vállat Sloan. Felállt, körülnézett. – Ki találta meg? – kérdezte.

Az egyik veterán jelentkezett, hogy ő.

Sloan mindenkit kikérdezett, jegyzetelt: közben újabb egyenruhás rendőrök érkeztek, végül

megjelent Quentin

Daniel, a gyilkossági csoport hadnagya is.

– Valamelyik kislányé az a blúz – súgta oda Carter Lucasnak. – Már tudják – intett az állával a

rendőrök felé. – Azok a lányok halottak.

Daniel is megnézte magának a blúzt. Megrázta a fejét, odaszólt valamit a három nyomozónak,

azoknak, akik a veteránokat kérdezgették, aztán elfordult tőlük, odalépett Lucas és Carter elé.

– Végig kell járnunk az egész környéket, ajtóról ajtóra. Carter, beszéltem a főnökükkel, azt

ígérte, kiküld húsz egyenruhást. El tudja igazítani őket, igaz?

– Persze, miért ne – bólintott Carter.

– Magát meg kölcsönveszem – fordult most Daniel Lucas felé. – Szép kis felhajtás lesz itt.

Menjen szépen haza, vegyen fel öltönyt és nyakkendőt. Van öltönye és nyakkendője, ugye?

– Persze, hogy van.

– Helyes. Majd Sloan mellé osztom be. Szóval bekopogtatni minden egyes ajtón, értem?

Kikérdezni mindenkit, akit csak érnek. Vigye a járőrkocsit, húsz perc múlva kezdünk!

– Itt leszek, Főnök – vágta rá Lucas.

Daniel már a kábítószercsoportban is a felettese volt. Akkor úgy tűnt, érdeklődik a rendőr-

akadémiáról frissiben kikerült újonc iránt: olyannyira, hogy, Lucas már-már arra gyanakodott, a

főnök a fiúkat szereti. De aztán volt alkalma megtanulni, hogy Danielt elsősorban az érdekli,

hogyan látják a világot a többiek – ideértve a zsarukat is. Megtanulta továbbá, hogy Daniel egy

szép napon rendőrfőnök lesz, de már most sem neheztel, ha véletlenül Főnöknek szólítják. Most

pedig azt tudta Lucas, hogy a megbízás még nem jelenti azt, hogy kinevezték volna nyomozónak,

csak kell még egy pár láb az ajtóról ajtóra vonuló kérdezősködő nyomozók hadába. Rajta kívül

még legalább négy-öt egyenruhás kollega járja majd öltönyben-nyakkendőben a környék házait.

De ezen ráér töprengeni később is. Töprengés helyett beszállt a járőrkocsiba, elindult, de csak

az utca végén kapcsolta be a szirénát és a villogót. Gázt adott, élvezettel nézte, ahogy a civilek

autói meg a gyalogosok eszüket vesztve szökkennek félre az útjából, idejük sincs, hogy

észrevegyék a szája sarkában bujkáló vigyort. Jobb is így, amúgy se tudnák hova tenni.

Hat percbe telt, hogy hazajusson, további tízbe, hogy kiválassza a megfelelő öltözéket: főként

az inget illetően tetszett feloldhatatlannak a dilemma. Az esze a rövid ujjú mellett érvelt, ám a

szívében ott visszhangoztak az Esquire feddő szavai a mondott ruhadarab kérdésében. Másfelől

viszont az Esquire szerkesztői feltehetően sosem talpaltak egész álló nap a hőségtől izzó

külvárosokban.

Végül még a megfelelő kiegészítőket is sikerült megtalálnia: a pontot az i-re az övére szíjazott

40-es Smith és Wesson revolver tette fel. Megnézte magát a tükörben.

Szó, ami szó, Lucas szeretett öltözködni, mindig is szeretett. Végül is, gondolta, ruha teszi az

embert, vagy teszi csúffá: korántsem mindegy tehát, mit aggatunk magunkra. Minden ruha

egyben egyenruha is, legalábbis lehetővé teszi, hogy a jó szemű megfigyelő már az öltözéke

alapján beazonosíthassa az ellenfelét; hogy megtudja, kivel van dolga, hippivel, dílerrel,

művésszel, csövessel, bárkivel.

A tudatos öltözködés tehát számtalan előnnyel kecsegtetett: amellett pedig Lucas szerette, ha

jól néz ki.

Most például épp jól néz ki, állapította meg örömmel, és már kívül is volt az ajtón.

Azért a rövid ujjú miatt még mindig nyugtalankodott egy kicsit.

3.

Lucas késő éjjelig dolgozott Sloan keze alatt, bejárt minden utcát, bedörömbölt minden ajtón.

Normális esetben talált volna itt rosszfiút bőven: ez volt a crack felbukkanásának éve, és a

helyzet máris ellenőrizhetetlenné vált, volt mivel bajmolódniuk az utcai járőröknek, és volt miért

egyre sűrűbben járni a terepet. Ma este például annyian özönlötték el a környező utcákat, hogy a

rosszfiúk jobbnak látták távol tartani magukat a környéktől.

– Fura, mi minden megváltozott, mióta bejött a crack – állapította meg Sloan, ahogy házról

házra jártak az egyre hosszabbra nyúló árnyékok kíséretében. – Például eltűntek a stricik az

utcákról. Régen azt hittük, a kurvák szerencsétlen rabszolgák, pedig, úgy látszik, ennél azért

bonyolultabb a helyzet.

– Igen, az utóbbi időkben én se nagyon találkoztam stricivel – hagyta helyben Lucas.

– Eltűntek. Kényszernyugdíjba vonultak. Még a láncaikat is elveszítették a nyakukból.

– Amikor még a kábítószercsoportnál voltam, azt se tudtuk, mi az a crack, eszik-e vagy isszák.

Volt speed, kokain, és minden, amit az ember az orrába tömhet, de cracknek még a hírét se

hallottuk.

– Míg egy vegyészzseni meg nem ajándékozta vele a világot – horkant fel Sloan.

– Vagy inkább marketingzseni – vitatkozott Lucas. – Olyan, aki ért az utca emberének

nyelvén.

Sloan csak néhány évvel volt idősebb, mint Lucas: szürke férfi szürke ruhákban, ha volt rajta

valami színes, többnyire a nyakkendője, hát azt biztos, hogy a felesége vette neki. És még az

asszony is: legfeljebb a gyíkzöldig, ha elmerészkedett. Sloan az évek során egész tisztességes

hírnévre tett szert, mint kihallgató, hála annak a barátságos, már-már együtt érző hangnemnek,

amivel a gyanúsítottakat elringatta. Az élete is legalább annyira ódivatú volt, mint az öltözete:

tizennyolc éves korában vette el a gimnáziumi szerelmét, és még be se töltötte a huszonegyet,

mikor már két kislány apjának mondhatta magát. Eddigre már más sem járt a fejében, csak a

nyugdíj. De, dacára minden különbségnek kettejük között, Lucas kedvelte ezt az embert. Szerette

a humorérzékét, meg azt, hogy Sloan ismerte és elismerte a saját korlátait. Ráadásul még csendes,

nyugodt és okos is.

– Azt hallottam rólad, hogy kiemelnek az egyenruhások közül – szólalt meg Sloan útközben. –

A nyomozók világa nem nagyon hasonlít a járőrözéshez. Mondjuk, ha a járőrözés a foci, akkor a

nyomozás a sakk.

– Vagy a hoki – vetette közbe Lucas.

– Gondolom, ez a megjegyzés is a sajátos humorérzéked megnyilvánulása – vetett rá egy lapos

oldalpillantást Sloan.

– Már miért volna az?

– Közismert tény, hogy a hokijátékosok legalább olyan ostobák, mint a baseballosok.

– Tényleg? Ezt nem is tudtam!

– Pedig így van – erősítette meg Sloan. – Az egyetemi sportok közül a foci a

legintellektuálisabb, aztán jön a birkózás, a kosárlabda, a golf, az úszás, a hoki, a baseball, és

utoljára a tenisz, ebben a sorrendben.

– A tenisz a mélypont?

– Az bizony! És még az is tény, hogy minél nyugatabbra mész, annál ostobábbak a sportolók.

Mire elérsz a Középnyugatra, a sportolók nagyjából egy zsák kavics szellemi szintjén vannak, a

Sziklás-hegység után pedig jobb, ha nem is kérdezősködsz. Az ottani teniszező, az már nem is

ember, csak valami biomassza.

– Massza?

– Massza.

– Nahát, én még erről sem hallottam!

– Hogy hallhattál volna? Ha egyszer hokijátékos voltál...

Újabb kertkapun nyomultak be: a kert mélyén kartonpapír falú házikó, a tornácán szakadozott

dívánnyal. Fényt csak egyetlen ablakban láttak. Sloan körbevillantotta a zseblámpája fényét az

udvaron.

– Szerintem itt egy harapós kutya leselkedik valahol – állapította meg.

– Az is lehet, hogy pitbull – tódította Lucas.

– Jó, akkor te mész előre – engedett meg magának egy vigyort Sloan.

Lucas meg is tette, odament az ajtóhoz, bedörömbölt. Őrjöngő kutyaugatás felelt odabentről.

– Mondom, hogy harapós! – hangzott Sloan kommentárja.

– De nem pitbull, inkább bullterrier.

Egyéb válasz majd egy teljes percig nem érkezett a dörömbölésre, aztán eltelt a második perc

is, végül Lucas úgy döntött, hogy bedörömböl még egyszer. Erre végre kigyulladt a lámpa az ajtó

felett, végül, ha csak résnyire is, de kinyílt az ajtó. A vastag lánc felett egy férfiarc jelent meg.

– Hát maguk meg kicsodák? – érdeklődött a férfi.

Sloan nekilátott, hogy elmagyarázza, kik ők, és mit akarnak, de a feléig sem ért a történetnek,

amikor a férfi megrázta a fejét.

– Nem láttam én itt semmiféle fehér kislányokat – nyögte ki, miközben a kutya a nadrágszárát

szimatolta, és türelmetlenül kaparta a linóleumpadlót. – Különben is, le kéne már feküdnöm.

Ötkor kelek.

Hagyták, hadd aludjon.

– Hallottad, mi történt Park Brubakerrel? – kérdezte Sloan, már kint, a járdán. Ez a Brubaker

koreai-amerikai detektív volt, most épp felfüggesztették, mert valami komolyabb kábítószer-

históriába keveredett.

– Hallottam. Micsoda egy barom!

– Neki is megvan a maga baja – vette a védelmébe Sloan.

– Nekem is megvan a magam baja – feleselt Lucas – mégsem állok neki kirabolni a népeket.

Így érkeztek el az újabb ajtó elé: itt egy nehézsúlyúnak tűnő férfi fogadta őket, szakálla volt,

mint Hemingwaynek. Izzadó homlok és túlméretezett, sőt kifejezetten kövér orr egészítette ki az

összképet.

– Nem láttunk mink az égvilágon semmit – sajnálkozott – csak amit a tévében mutattak.

Most egy asszonyság jelent meg a férfi háta mögött.

– Mondd csak meg nekik, mit mondott John! – noszogatta a férfit.

– Ki az a John? – kérdezett közbe Lucas.

– Az egy pasi ott, a Kenny kocsmájában – bökte ki nagy nehezen a férfi. – A vezetéknevét

nem tudom.

– Azt mondja, tudja, ki a tettes – kotyogott közbe a nő.

A férfi rámordult, de már későn: Lucas szimatot fogott.

– Szóval, kire gyanakszik ez a John?

– Szerinte az a dilis volt – ismerte be a férfi. – Van itt egy dilis, folyton errefele mászkál.

– És maga? Ismeri ezt a dilist?

– Én aztán nem! Csak azt hallottam, amit John mondott.

– Látni már láttuk – kotnyeleskedett megint a nő. – Sokat mászkál errefelé.

– Aztán azt is elárulta ez a John, hogy miért épp őrá gyanakszik? – kíváncsiskodott tovább

Lucas.

– Hát mert olyan ember az, hogy mindig keres valamit, de sose talál semmit – magyarázta a

férfi. – Ráadásul priusza is van, valami szexdolog miatt.

– Értesítette a rendőröket is? – kérdezett bele Sloan.

– Honnét tudjam? Nem is ismerem azt az embert! Meg a dilist se, csak azt láttam néha az

utcán. Mindig errefelé szokott mászkálni.

– Ezt már jelenteni kell – nyúlt az adóvevője felé Sloan. Kiment vele a járdára, Lucas meg

faggatta tovább a férfit, de még inkább a nőt.

– Mégis, ki ez a John? – kérdezte.

– Sürgősen elő kéne kerítenünk. Ha tényleg tud valamit... Nézzék, annak a két kislánynak elég

sürgős!

Végül sikerült kicsikarnia egy felületes személyleírást, miszerint John egy középmagas

dagadék, kreol bőrű, göndör haja van, a homlokába nyúlik.

– Olyan olaszos képe van – magyarázta a nő.

– Vagyis, hogy jóképű? – próbált pontosítani Lucas.

– Nem, azt azért nem, ahhoz túl kövér – ingatta a fejét a nő. – De olyan sötétes, tudja, és olyan

trikókat hord, mint az olaszok, az inge fölött hordja, meg aranylánc lóg a nyakában.

Amikor utoljára látták, jeans volt rajta, hosszú ujjú, kék ing, kigombolva, alatta atlétatrikó. A

nő azt sem hallgatta el, hogy ez a John jóban van ám a lányokkal, akik odajárnak Kenny

kocsmájába: azt, hogy lányok, külön hangsúllyal mondta.

– Vagyis az utcalányokkal – fordította le a maga nyelvére Lucas. – Nem is tudtam, hogy azok

is Kenny kocsmájába járnak.

– Nem járnak azok oda – helyesbített az asszony. – De van szemben a masszázsszalon, és, ha

épp nincs vendégük, beugranak egy italra. Mondjuk én személy szerint nem igazán örülök nekik.

A végén még azt mondják majd, hogy én is közéjük tartozom!

– Mondjuk egy jó kis masszázs nekem sem ártana – mordult fel a férfi, mire a nő oldalba

vágta, mire a férfi meg jajdult egyet.

Ennyi volt, amit megtudhattak tőlük. Visszajött Sloan.

– Mindjárt itt lesz Cherry és McGuire – újságolta.

– Minek? – rándított egyet a vállán Lucas. – Megtudtunk mindent, amit itt megtudhattunk.

– Igen ám, csakhogy szerintünk még nem tudtunk meg mindent, amit megtudhattunk volna –

replikázott Sloan. – Az az ukáz, hogy itt várjuk meg őket, aztán folytassuk tovább a kopogtatást.

– Basszameg – hördült fel Lucas. – Ahelyett, hogy Kenny kocsmáját néznénk meg.

– De hát az már két órája bezárt! – kotyogott közbe az ajtóban áll férfi.

– Attól még lehet ott valaki – vetette ellen Lucas.

Erre már csak a vállát vonogatta mindenki.

– Azt akarják, hogy járjuk tovább a házakat – ismételte meg Sloan.

Augusztushoz képest egész enyhe volt az este, bár az eső lába ott lógott valahol a levegőben.

Sloan hazafuvarozta Lucast: útközben, mialatt kilógatták a karjukat az ablakon, Lucas azon

tűnődött, hogy milyen csendes ilyenkor a város: és valahol mélyen lent a város néma szívében

egy szörnyeteg épp most kínoz halálra két kislányt.

Sloan kitette a ház előtt, és ment az útjára. Lucas hazatért, kinyitott magának egy sört, leült a

konyhaasztalhoz, bámulta az asztalon heverő dossziét. Egyetemista korában két számítógép-

őrülttel osztotta meg az albérletét: a két őrült, fittyet sem hányva arra, hogy Lucas még kezdő,

bevette az újoncot az egyik szerepjátékba. Végül Lucas írt nekik egy modult, amivel végképp

kivívta magának a két őrült tiszteletét: azt mondták, Lucas modulja kenterbe ver mindent, ami a

boltokban kapható.

Lucas legközelebb egy foci-alapú stratégiai játékkal rukkolt elő, hasonlóval a hetvenes évek

divatos hadijátékaihoz – csak éppen ezt számítógépen lehetett játszani. A szobatársak meg is

ígérték, hogy írnak hozzá egy programot, feltéve, ha Lucas kidolgozza a forgatókönyvet, ez a

munka nehezebbnek bizonyult, mint Lucas várta volna, el is úszott vele, mert úgy döntött, hogy

mindenképpen tanulmányoznia kell a statisztika tudományát: azt akarta, hogy a játéka valóságos

legyen.

Most ült a konyhaasztalnál, bámulta ezt a dossziét, amely az eltűnt kislányok utáni egész

napos hajsza tükrében valahogy dedósnak tetszett. Odakint valami szörnyűség történik, ő meg itt

ücsörög, és dedós marhaságokra fecsérli a drága időt.

Rögvest fel is serkent: először is egy újabb sör irányába, aztán megnézte az óráját. Hajnali

kettő. Vajon Cherry és McGuire bement-e végül Kenny kocsmájába, ez járt a fejében: meg az,

hogy vajon mire jutottak azok ketten.

És, mert képtelen volt megnyugtató választ adni önmagának, felpattant, magára kanyarította a

zakóját, bevágta magát a Jeepbe, és irány a belváros.

A Városházán még javában zajlott az élet, a folyosókon csak úgy nyüzsögtek a zsaruk. Lucas

egy Morgan nevű egyenruhást csípett fulön, őt kérdezte meg, mi újság.

– Semmi. – felelte Morgan – A kislányoknak nyoma veszett. Azt mondják, mégiscsak a

folyóban kéne keresni őket.

– Márpedig szerintem ott nincsenek – makacskodott Lucas. – Hányan dolgoznak az ügyön?

– Mármint, hogy most? Kábé hatan. Daniel is rajta van még, de az az igazság, hogy kezd

mindenkinek elege lenni ebből a históriából. Megjelentek a tévések is, furgonostul, mindenestül,

ott tekeregnek láb alatt. Kész cirkusz...

– Cherry és McGuire visszajött már?

– Úgy tudom, még nem.

Lucas benézett a gyilkosságiakhoz: Daniel valóban ott ült, a lábával az íróasztalán, épp egy

kisebb csoport nyomozót tartott szóval. Lucas odament hozzájuk, egy ideig csak álldogált, végül

Daniel észrevette.

– Na, mi újság, Davenport?

– Semmi, csak kíváncsi volnék, mire jutott Cherry és McGuire.

– Nagyjából ugyanarra, mint maga – csóválta meg a fejét Daniel. – A kocsma már zárva volt,

de elbeszélgettek a főnökkel. Ő is csak annyit tud, hogy a pasas neve John. Azt, hogy hol lakik,

vagy hogy hol lehet elérni, nem tudja senki.

– Úgyhogy feladták – summázta a hallottakat Lucas.

– Jó, de azért ez is valami!

– Hát persze – szólt közbe az egyik nyomozó. – Van egy gyanúsítottunk, a neve John.

Gyerekjáték lesz megtalálni.

– Hogyhogy maga még ébren? – engedte el a füle mellett a megjegyzést Daniel.

– Képtelen vagyok elaludni – vallotta meg Lucas. – Tudja, az jutott eszembe... Mármint, ha

beleegyezik... hogy talán kimehetnék, és megnézhetném magamnak azt a masszázs-szalont a

kocsmával szemben. Hacsak Cherry és McGuire már nem tették meg előttem.

– Nem, még nem – felelte Daniel. – Mi keresnivalójuk lett volna ott?

– Hogyhogy mi? Nem tudják, hogy az a John jóban van az ottani lányokkal? Lehet, hogy a

John nevet is tőlük kapta, a kurvák szokták így becézni a... hmm... péniszt.

– Hát, szerintem erről a masszázsszalon vonalról ők nem tudnak – vágott feltűnően

elégedetlen képet Daniel. – Gondolom, maga sem tett említést róla.

– Akartam én, de szóhoz sem hagytak jutni – védekezett Lucas. – Azt mondták, menjünk

kopogtatni. Én meg... hát szóval most, hogy úgyis ráérek...

– Na, jöjjön csak ki velem! – állt fel Daniel.

Kimentek a folyosóra.

– Ugye, nem baszakodik velem? – förmedt rá Daniel odakint. – Ugye, nem tartja meg

magának, amit megtudott, hogy aztán egyedül próbálja megoldani az ügyet?

– Egy fenét! – tiltakozott Lucas. – Eszembe se jutott!

– És mégis elhallgatta a nyomozók elől, amit attól a nőtől megtudott.

– Mert nem voltak kíváncsiak rá! Kopogtassatok tovább, kizárólag ezt ismételgették!

– Na, ide figyeljen! – szólalt meg Daniel, miután egy teljes percig némán nézett Lucas arcába.

– Túlórát nem tudok fizetni magának, de ha kimegy szaglászni a terepre, és talál valamit,

számíthat a támogatásomra.

– Értettem – bólintott Lucas. – Meddig marad bent?

– Már nem sokáig. Ne hívjon, csak ha fontos, akkor viszont azonnal hívjon!

– Találtunk valamit ma este? Bármit?

– Csak azt a blúzt – csóválta elégedetlenül a fejét Daniel –, de az Mary blúza, az már biztos.

Senki nem tudja, hogy kerülhetett oda, ahol megtaláltuk. Az a legvalószínűbb, hogy a gyerekek

elmentek itt, a mosoda előtt, az egyik pultoslány mondta is, hogy látta őket. Jonesék háza itt van a

közelben, úgyhogy valószínűleg igazat beszélt.

– Együtt mind a két lányt?

– A pultoscsaj azt mondja, igen.

– Hazafelé mentek, vagy az ellenkező irányba?

– El.

– Van vér azon a blúzon?

– Még nem biztos, találtunk rajta elszíneződést, lehet, hogy vér, csak valaki megpróbálta

kimosni. Holnapra kiderül.

– Maga szerint halottak azok a kislányok, igaz?

– Szerintem még nem. De már nem élnek sokáig.

Paul masszázsterápiás szalonja egy raktárhát végét foglalta el, egy videotéka, egy automata

mosoda és egy kutyakozmetika társaságában. Lucas fényt látott a kirakatban, de az ajtón a Zárva

felirat világított. Lucas csak azért is bekopogott, aztán megpróbált benyitni, de az ajtót tényleg

zárva találta. Most már dörömbölt az ajtón. Erre végre megjött a válasz.

– Zárva vagyunk – harsant egy kelletlen női hang bentről. – Ne tessék zörögni!

– Rendőrség – dörömbölt be még egyszer Lucas. – Nyissák ki!

Várt még egy percet, és, hogy továbbra sem kapott választ, rúgott még néhányat az ajtóba.

Persze csak óvatosan, a sarkával, mert puha cipőben volt, és féltette a lábát. Erre már zajt hallott

odabentről, nevezetesen a zár zörgését. Kinyílt az ajtó, igaz, csak résnyire: a lánc felett szőke,

sovány női arc jelent meg.

– Maga zsaru? – hitetlenkedett.

– Két eltűnt kislányt keresünk – mutatta fel Lucas az igazolványát. – Egy férfiról szeretnék

felvilágosítást kapni, akit ismernek itt maguknál.

– Miféle férfiról beszél?

– Az a neve, hogy John. Együtt szokott ülni magukkal Kenny kocsmájában. Ez minden, amit

tudok róla.

– Ő rabolta el őket? – nyílt valamivel tágabbra az ajtó.

– Azt meséli a népeknek, hogy tudja, ki a tettes – felelte Lucas, és az ujjával lökött egyet az

ajtón, mire a nő hajlandónak bizonyult, hogy egy kicsit még tágabbra nyissa. – Szóval: ki ez a

John?

– Sally! – kiabált hátra a válla felett a nő.

Lucas még egyet lökött az ajtón. A nő végre beengedte. Sivár kis előszobában találta magát,

mint egy tisztítószalonban. Műanyag pult, a falnál egy-két szék, meg egy asztalka hamutartóval

és olvasólámpával, mely utóbbi egyszer már mintha leégett volna. A sarokban rágógumi-

automata: félig üres, vagy félig tele, bár ez életszemlélet kérdése. Nem az a hely, ahol szívesen

elidőz az ember, gondolta Lucas.

Most egy sötétebb hajú nő bukkant elő: vetett egy pillantást Lucasra, és azonnal megrázta a

fejét.

– Mára kikészültem – jelentette be.

– Nem vendég, zsaru – intette le a szőke. – A miatt a John nevű pasi miatt jött. Tudod, a vicces

John!

– És miért pont rajtam keresi? – értetlenkedett a nő.

– Hát nálam mindenesetre jobban ismered – mondta a szőke. – A miatt a két eltűnt kislány

miatt keresik.

– Ő volt? – kapta a torkához a kezét a megrökönyödéstől Sally.

– Nem, csak széltében-hosszában azt terjeszti, hogy tudja, ki a tettes – próbálta megnyugtatni

Lucas. – Úgyhogy nekünk is beszélnünk kéne vele.

– De hát én nem is ismerem! – tiltakozott Sally. – Egyszer-kétszer benéz, akkor lerendezem,

érti, megkapja a masszázsát, és annyi. Ő meg közben viccel. Mindig vicceket mesél.

– És azt sosem mesélte, hogy hol lakik? Sosem hívta meg a lakására? Sosem tett semmiféle

célzást, hogy...

– Sose – csóválta a fejét Sally. – De tudja mit? Legutóbb kártyával fizetett a masszázsért. Azt

hiszem, megvan még a számla.

– Kösz! – kiáltott föl örömében Lucas. – Na és kinél találom azt a számlát?

– Nálam vannak a számlák – szólt közbe a szőke. – De hát a vezetéknevét nem tudjuk,

úgyhogy fogalmam sincs, hogy hol keressem.

– Várj csak, hadd gondolkozzak – szorította a szemére a tenyerét Sally. – Július negyedike! –

kiáltott fel egy fél perc múlva. – Emlékszem, mert a tűzijátékról mondott valami viccet, hogy...

hát érti, nem? Na, mindegy, az a lényeg, hogy július negyedikén volt. Emlékszem, Don épp

baseballmeccset hallgatott a rádión, úgyhogy nem lehetett túl későn.

A szőke erre felpattant, berohant a pult mögé, egy fémdobozt húzott elő, abban voltak a

számlák.

– Szóval azt mondja, vicces fickó – fordult vissza Lucas Sally felé. – És mit tud róla még?

Egyáltalán, mit jelent az, hogy vicces? Vannak például különleges kívánságai a masszázs mellé?

– Hé, hé! – szakította félbe Sally. – Mi itten terápiás masszázst adunk!

– Ebben magam is biztos vagyok – mondta Lucas. – Egyébként meg egyáltalán nem érdekel,

mit akar maguktól, engem az a két kislány érdekel, meg az, hogy miféle ez a maguk barátja.

Perverz?

– Általában a triót szokta megrendelni – vonta meg a vállát Sally. – Tudja, az a kézimunkával

kezdődik, aztán lejjebb megyünk, a legvégén megjön a szaxi. Ez perverz? Hát, lehet. Százhúszba

van, plusz a jatt. Azt már nem tudom, mennyit adott, de nem volt valami – állt meg, hogy

megtalálja a megfelelő kifejezést – emlékezetes.

– Mindenesetre van pénze neki – noszogatta Lucas.

– Hát vanni éppenséggel van, de nem hinném, hogy az ő jattjából fogok meggazdagodni.

– Megvan – harsant fel a szőke nő hangja a számlák közül –, találtam egy egynegyvennyolcast

péntek nyolc negyvenötkor. .. Ez lesz az! Itt van, hogy a megrendelő neve John.

– Akkor az ő lesz – vélte Sally is.

Lucas elvette tőle a számlát, odavitte a lámpa fényébe. A megrendelő neve, ha jól vette ki a

kissé remegő kézzel írt betűket, John Fell. A számlaszámot viszont tisztán leolvashatta. Fel is

írta.

– Van egy fénymásolójuk? – kérdezte aztán.

– Nincsen.

– Akkor ezt magammal viszem – lebegtette meg a számlát. – Gondolom, utána kell kérdezniük

az adatoknak ahhoz, hogy megterheljék a számlát.

– Ó, azzal mindig gyorsan megvagyunk – mondta a szőke – a kedves vendég még bent van a

masszázsban, amikor mi már leellenőriztük az adatait.

– Helyes – lapozott bele Lucas a jegyzetfüzetébe. – Szükségem volna mindkettejük nevére.

Mondjuk, megmutathatnák a jogosítványukat. Aztán arra is kíváncsi volnék, hogy ez a John

milyen gyakran jár ide.

– De hát – kezdett dadogni a szőke – azt mondta...

– Nem akarok én letartóztatni senkit! – nyugtatta meg Lucas. – De ha újabb adatokra lesz

szükségem, hol keressem magukat?

A szőke neve Lucy Landry, tudta meg: Sally pedig a Dorcas Ryan névre hallgatott. Megtudta

továbbá, hogy John Fell az utóbbi tíz napban legalább egyszer járt a szalonban, jókedvűnek tűnt,

sőt vidámnak, meg volt elégedve a kapott szolgáltatással, és készpénzzel fizetett. Ryan később

találkozott vele Kenny kocsmájában, ahol is a férfi fizetett neki egy italt.

– Szóval meghívta egy italra, de nem beszélgettek? – álmélkodott Lucas. – Nem mesélt

magáról semmit?

– Mit mesélt volna? – borzongott bele Sally az emlékbe. – Nem beszél az semmit, csak a

vicceit sorolja! Ilyeneket, hogy: azt ismered, amikor a papot elkapják a ministránsfiúval?

Állandóan a vicceit meséli, tele van viccekkel.

Lucas a szalon telefonjáról hívta fel Danielt, otthon.

– Remélem, fontos a közlendője – kezdte Daniel.

– Az emberünk neve John Fell, megvan a hitelkártyája száma. Hogy szerezhetem meg a címét

a kártya alapján?

– Én általában – mondta Daniel, némi hallgatás után – felhívok egy Harmon Anderson nevű

kollégát, aki művel valamit a számítógépével, és megvan.

– Szóval most várhatunk, amíg ez az Anderson be nem ér a munkahelyére?

– Nem, majd kiugrasztom az ágyából – mondta Daniel. – Maga most hol van?

– Itt, a masszázsszalonban.

– Jöjjön be a belvárosba. Andersont is odaküldöm.

Letették. Lucas még épp elcsípte, ahogy Ryan a vicc poénját meséli.

– És akkor azt mondja a ministránsfiú, hogy tudja mit, atyám? Magának van igaza!

– Mindjárt halálra röhögöm magam – húzta el a száját Landry.

– Mondtam én, hogy nem lesz valami nagy szám – mentegetőzött Ryan: aztán Lucas felé

fordult. – Épp most meséltem el John egyik viccét, azt a ministránsfiúsat.

– Hát akkor erről, úgy látszik, lemaradtam – vonta meg a vállát Lucas. – Fel tudnának váltani

egy egydollárost? Vennék egy rágógumit.

A mai nap tanulsága, morfondírozott Lucas, már az autóban, úton a belváros felé, hogy ha

valaki nem tudja egyedül megállapítani egy hitelkártya száma alapján a tulajdonos címét, akkor

kerítenie kell valakit, aki ezt megteszi helyette. Két perc alatt át is rágta magát a rágógumiján, az

ízetlenné silányult ragacsot kihajította a kocsiablakon, és nagyobb sebességre kapcsolt.

Előbb érkezett meg a találka helyszínére, mint Anderson, tehát várnia kellett. Anderson végül

huszonöt perces késéssel futott be, álmos képpel, bosszúsan. Leült az asztalához, bekapcsolta a

számítógépet.

– Most éppen mit csinál? – hajolt át a válla felett Lucas, hogy lássa a képernyőt.

– Átnézem a hitelfelvételeit – magyarázta Anderson. – Minden erről szóló infó benne van a

számítógépes rendszerben. A tulajdonos lakcíme is.

– Az jó – vélte Lucas. – Azt hiszem, ideje nekem is beszereznem egy ilyen masinát.

– Én inkább várnék – felelte Anderson. – Most vezetik be az 512-est. A 128 már nem elég.

– Mindegy, egyelőre úgyse telne rá.

– Maguk, járőrök, állandóan ezekkel a crack-dílerekkel trafikálnak – mondta Anderson. –

Egyszer csak kap valami előnyös ajánlatot.

– Ha-ha-ha – mordult rá Lucas.

– Jó, jó, nem akartam megbántani.

Ez nem hangzik valami túl őszintén, futott át Lucas fején. De nem szólt semmit, némán nézte,

ahogy Anderson dolgozik. Végül, alig öt perccel azután, hogy elkezdte, Anderson meg is találta,

amit keresett.

– Egy postafiók a címe – mondta.

– A fene ott egye meg. – Lucast még nem léptették elő nyomozónak, de annyit már tudott,

hogy egy postafiókkal nem megy semmire.

– A postán majd megmondják a nevét és az igazi lakcímét az illetőnek – biztatta Anderson. –

Bár azért ez elég furcsa, mert a hitelkártya-kibocsátók nem szoktak postafiókot elfogadni

lakcímnek. A kurváknak fizetett?

– Ők azt mondják, fizetett.

– Értem. De valami itt akkor sem stimmel.

A postairoda napi huszonnégy órás munkanapban dogozott, heti hét napon át. Az elülső

bejáratot zárva találta, de végül csak megtalálta a kocsiportát, itt felmutatta az igazolványát, mire

a kapu körül üldögélő postások egyike magára vállalta, hogy bemegy és kihozza a főnökét: és

valóban, hamarosan vissza is tért, egy tőről metszett irodakukac társaságában.

– Nem, sajnos, ezt nem árulhatom el – válaszolta az irodakukac, ahogy megértette Lucas

kérdését. Amúgy kicsi, kövérkés ember volt, az arca holtsápadt: feltehetően az állandó éjszakai

műszak miatt. – Az ilyesmi bizalmas információnak számít.

– De hát elraboltak két kislányt! – próbálkozott Lucas.

– Nagyon sajnálom, de a törvény értelmében nem adhatom ki a kért információt – kötötte az

ebet a karóhoz a kukac. – Hozzon hivatalos parancsot, és adja oda az irodaigazgatónak.

– Közben meg az az ember megöli a kislányokat.

– A törvény értelmében...

– Legalább adja meg az igazgató számát!

– Hogy képzeli? Most, az éjszaka kellős közepén?

Ezen a ponton Lucas észrevette, hogy ez az ember szórakozik vele. Végre megugráltathat egy

zsarut, nyilván ez járt a fejében. Egyébként lehetséges, sőt inkább valószínű, hogy a törvény vagy

a postai szabályzat tiltja, hogy kiadják a fiókbérlők adatait; de, és ez már sem lehetséges, sem

pedig valószínű, hanem igenis holtbiztos: hogy a törvénynek egy árva szava sincs postafiók-

igazgatók felkeltése ellen.

– Na, ide figyeljen jóember – tolta az arcát olyan közeire az irodakukac arcához, amennyire

csak tehette – így vagy úgy, de mindenképpen megszerzem annak a fióknak az adatait. És ha a

lányokat megölik, gondom lesz rá, hogy ez a mi kis beszélgetésünk bekerüljön az újságokba,

maga meg cipelheti egy életen át az emlékét! Ha megtalálják a lányok holttestét, már másnap egy

falka riporter várja odahaza, az ajtaja előtt, és azt nem teszi ki az ablakba, amit tőlük kap!

– Maga csak ne fenyegetőzzön! – vörösödött el a kukac. – A törvény...

– A törvény nem tiltja, hogy felkeltse az igazgatót! Vagy talán igen? Tiltja, vagy nem tiltja?

– De a maga felelősségére – adta meg magát a kukac.

– Vagy a magáéra – rándított egyet a vállán Lucas. – Egyébként meg mindegy, a lényeg az,

hogy maga így is, úgy is segget csinált a fejéből.

– Itt várjon meg – hördült fel a másik: azzal sarkon fordult, és eltűnt a postairoda mélyén.

– Az a baj, hogy ez a pasas tényleg egy seggfej – sajnálkozott az egyik postás. – De hát neki

ez a munkája.

– Lehet – legyintett Lucas – de nekem akkor sincs időm ilyenekre.

A bürokrata egy perc múltán tért vissza.

– A postaigazgató akar magával beszélni – mutatott a bent rejlő telefon felé.

– Kivételesen hatályon kívül helyeztem a titoktartási szabályt – újságolta az igazgató, miután

Lucas beköszönt a telefonba –, merthogy vészhelyzet van, de kérek egy írást a maga főnökétől,

amiben körvonalazza a helyzetet. Az archívum miatt kell.

– Rendben, meglesz.

– Adja vissza Gene-t!

Lucas az aktakukac kezébe nyomta a telefont, és tíz perc múlva ott volt a papír a kezében:

John Fell lakcíme a 6. utca, Délkelet-Minneapolisban. Újabb öt perc múltán felkelt a nap St. Paul

felett.

Az első évében a rendőrségnél, javarészt a járőrautóban, illetve a kábítószercsoportnál,

megszokta, hogy viharsebességgel tanulja a szakma mesterfogásait, az utca, az élet és a halál, a

szerelem, gyűlölet, harag, ostobaság, véletlen balesetek titkait, meg mindazokéit, amik miatt az

egyszerű polgár a rendőrség látókörbe kerül.

Aztán a viharos sebesség némileg alábbhagyott. Okosodott ezután is, megtanult odafigyelni a

részletekre, megtanult olvasni az arcokból, kielemezni a testbeszéd nyelvét, de az a szédítő

tempó, ami az első tíz-tizenkét hónapot jellemezte, tovatűnt.

Most, hogy végre nyomozhatott, újra ezt a szédületet érezte. Szóval most már tudja, hogyan

kell megszerezni egy hitelkártya-tulajdonos lakcímét a számítógép segítségével. Tudja, hogyan

kell manipulálni a kurvákat. Mivel fenyegethet meg egy bürokratát. Klassz. Nyers volt és durva,

ezt tudta magáról, de hát ettől lesz érdekes a munka, és, ha ezen múlik az eredmény, hát csak

annál jobb.

És megismerkedhetett a kudarccal is, mint ezt alig néhány perc múlva megtapasztalhatta.

A ház a 6. utcában nem volt egyéb egy háromszintes, ódon épületnél. Rothadás illata áradt

mindenünnen, meg a mikroban készült ebédeké. A bejáratnál hat levelesládát talált. Név is

díszelgett egyet kivéve mindegyiken: egyik név sem volt Fell, és egyik sem volt John, de még

csak egy hitvány J. sem.

A névtelen levelesláda az ötös számú lakásé volt, a felirat szerint. Lucas felkapaszkodott a

hosszú, cikcakkos folyosón, átlábalt egy biciklin, amit tulajdonosa a falhoz láncolt, és

bedörömbölt az ötös számú ajtón. Addig dörömbölt, míg a szomszédból, a hatosból, meg nem

hallott egy női hangot.

– Nincs idehaza senki! Tűnjön már innét!

Lucas azonban nem engedelmeskedett.

– Rendőrség! – dörömbölt be újra. – Volna kedves kinyitni az ajtót?

– Eszem ágában sincs, nem vagyok én hülye! – válaszolta a hang bentről. – Mit akar itt?

– John Fellt keresem.

– Nem lakik itt semmiféle John Fell. És egyáltalán semmiféle Fell.

– Mármint hogy a maga lakásában nem, vagy a házban nem?

– A házban! Nincs itt egy fia John Fell se! És most húzzon innét, vagy kihívom a rendőrséget!

– Hívja csak. És mondja meg nekik, hogy egy Lucas Davenport nevű rendőr áll az ajtajában,

hiába. Sőt, tudja, mit? Majd én kihívom őket maga helyett.

A nő megtette, amit mondtak neki. Három perc múlva viszont ajtót nyitott. Húsz év körüli,

álomtól félresiklott frizurájú nő arca pislogott ki a résen.

– Jé, ez tényleg te vagy! – állapította meg, ahogy meglátta Lucas arcát. – Egy csapatban

játszottál egy haverommal, Jared Michael, emlékszel rá? Láttam egy-két meccsedet.

– Hát persze! – csapott a homlokára Lucas. – Jared! Jó néhány éve már, hogy utoljára láttam!

– Most a General Millsnél dolgozik, marketinges. Napi huszonkét órát melózik – mesélte a nő.

– Csak nem a kislányok után nyomozol? Én meg még azt se tudtam, hogy zsaru lett belőled!

– Hát pedig igen. És most épp egy John Fell nevű embert keresek – mondta Lucas, majd

megadta Fell személyleírását, de hiába, mert a nő csak a fejét rázta nagy buzgón.

– Tudod, ebben a házban jóformán kizárólag diákok laknak. Három lakásban ázsiaiak, aztán itt

vagyok én, én egyedül lakom, az ötös meg üres, a szag miatt. Az előző lakók teletömték

patkányméreggel a falakat, mert nem bírtak aludni a patkányok állandó rohangászásától, aztán a

patkányok megdöglöttek a méreg miatt, de nem lehet kiszedni őket a falból. Az a szag meg csak

jön a falból, és egyre elviselhetetlenebb.

– Bájos kis sztori – ismerte el Lucas.

– Hát, ez van – simította ki az arcából a haját a nő. – Az utolsó lakásban, az az egyes, ott

Bobby és Cicki Arens lakik. Bobby majd két méter, és vörös haja van.

– Ki lakik itt a legrégebben?

– Hát... én, meg a két Lee, a négyesben, ők is meg én is, úgy két éve vagyunk itt. Tudod, ők,

mármint a két Lee, kínaiak, orvosegyetemre járnak. Helyes emberek.

– Értem. Hát, úgy látszik, hiába jöttem. Bocs, hogy felkeltettelek – látott neki a búcsúzásnak

Lucas.

– Mondd csak, nincs kedved bejönni egy kicsit? Van ropim – ajánlotta fel a nő. – Hátha együtt

kisütünk valamit. Most már úgyse tudnék visszaaludni!

– Hát... – nézett az órájára Lucas: alig múlt fél hat, tény, hogy mindjárt kilyukad a gyomra az

éhségtől, és a nő egész csinos. – Rendben.

Nemcsak ropit kapott, de sikerült még valami újat is megtanulnia. A nőtől – akit egyébként

Katie Darinnak hívtak – azt tudta meg, hogy nincs eszményibb lakcím az efféle diákszállásnál, ha

az ember nem akarja, hogy a hitelkártyája alapján a nyomára bukkanjanak.

– Egy ilyen helyen – magyarázta – senki sem tudja, ki jön, ki megy, hova és mikor. A postás

még most is hozzám dobja be a leveleit azoknak, akik már évek óta elköltöztek ebből a lakásból.

Tehát ha hamis személyi igazolványt akarsz, add meg ezt a címet, és a papírokat ide küldik ki. A

postának fogalma sincs semmiről. Amikor a postás kijön ide, olyankor általában mindenki épp az

egyetemen van, üres az egész ház.

– Az, akit én keresek, két éve csináltatott magának hitelkártyát.

– És mikor adta meg lakcímnek azt a postafiókot? – kérdezte a nő.

– Hat hónapja.

– Tehát egy olyan másfél évig ide kapta a postáját?

– Azt hiszem – kockáztatta meg Lucas. – Nem nagyon költekezik arról a hitelkártyáról, de

néha-néha azért mégiscsak használja.

– Tehát a postáját ideküldik, az ötös lakásba, vagy valamelyik másikba, de a postást nem

érdekli, neki az a fontos, hogy bedobja a levelet, ahová szól – bólogatott Darin. – Lehet, hogy

most is van levél abban a ládában. Az embered nyilván tudja, mikor kell megérkeznie a

számláknak a hitelkártyájáról, úgyhogy aznap idejön, és elviszi. Simán megoldható.

– Jó, de miért van szüksége egy hamis személyi igazolványra? – értetlenkedett Lucas.

– Merthogy bűnöző – vágta rá a nő. – Az is lehet, hogy terrorista.

– Terrorista?

– Hát tudod, olyan izé, gerilla.

– Erre még nem is gondoltam – vakarta meg Lucas az orra hegyét.

– Mióta vagy nyomozó?

– Egy olyan – nézett az órájára Lucas – nyolc órája.

– Szóval bedobtak, egyenest a mély vízbe – ült ki mosoly a nő arcára.

– Nem baj, majd csak partra evickélek valahogy – bizakodott Lucas. – És nem is emlékszel

senkire, aki úgy nézne ki, mint ez a Fell? Lehet, hogy a két Lee igen? Végül is másfél évig egy

lakcímük volt vele.

– Megkérdezhetjük őket – állt fel a nő. – Hat óra van, ilyenkor általában már fent vannak.

A két Lee ikerpárnak is beillett volna: mindketten egyforma magasak voltak, ugyanolyan

frizurát viseltek, és ugyanolyan ruhát is. Egyedül az különböztette meg kettejüket egymástól,

hogy az egyiknek melle is volt. Az, akinek melle volt, még emlékezett Fellre.

– Idejárt felvenni a postáját, de nem itt lakott. Egyszer kérdeztem, minek neki posta? Mondta,

posta néha tévedésből idehozza leveleit. Én kérdeztem, ő válaszol, de utána ide nem jön soha.

Ez egy olyan, találgatott, fél éve történhetett. És további két részlettel is megajándékozta

Lucast: hogy Fell egyik kezéről hiányzik a kisujj. (Láttam, amikor kinyitotta postaládáját), és

hogy egy fekete, ablak nélküli furgonnal jár.

Ez utóbbi információt nem volt annyira könnyű tisztázni, de végül is sikerült: Lee kisasszony

szemlátomást nem tudta pontosan, mi a különbség furgon és kisteherautó között. Tehát egy

furgon, mindössze két ablakkal a vezetőfülke jobb és bal oldalán. Lucas ezt idáig nem mondta ki,

de biztos volt benne, hogy aki elrabolta a lányokat, az kocsival kellett, hogy értük jöjjön, és egy

efféle autó épp ideális a célra, elvégre senki nem áll oda kislányokat elrabolni, aztán egy

kabrióban elhurcolni őket.

Amikor távoztak, Darin tett egy megjegyzést, miszerint Lucas teljességgel a megszállottja lett

ennek a Fell nevű embernek, mégpedig mindössze azért, mert azt hallotta valakitől, hogy Fell

ismer egy dilist. De hát mások is ismerik ugyanazt a dilist, tehát Lucas talán jobban tenné, ha

inkább ezeket a másokat kérdezné ki, ahelyett, hogy a feltalálhatatlan Fell hajkurászására

pazarolja az idejét.

– Nem is rossz ötlet – hümmögte elismerően Lucas. Lám, lám, ez a nő nemcsak, hogy csinos,

de még esze is van. Megint az órájára pillantott. Tíz perccel múlt hat. Nyolc óra múlva újra

egyenruhába kell bújnia. – Indulnom kell. Kösz mindenért. Talán megadhatnád a számodat, ki

tudja, hátha megint tanácsra lenne szükségem.

– Oké – vigyorgott a nő.

Vissza a Városházára, fel a gépjármű-nyilvántartóhoz, felkészülni a várakozásra: nyilván eltart

egy ideig, míg valaki végre kegyeskedik felbukkanni. De csalódnia kellett. Mire odaért, már fényt

látott az ajtó üvegablakában. Lucas bekopogott, várt, végül megjelent egy úriember flanelingben,

megrázta a fejét, és a kezével intett, hogy tűnés. Lucas a képébe villantotta az igazolványát, mire

Flaneling odatolta a fejét az üvegablakhoz.

– Mit akar? – vakkantotta.

– Egy nevet.

Lehet, hogy ez a Flaneling nem bizonyult kellemes társaslénynek, de a munkáját értette: csak

leült a számítógépéhez és egy perc sem tellett bele, Lucas már meg is kapta a Kenny-kocsma –

Fell törzshelye – tulajának nevét. Steve és Margery Gardner, lakcímük Eagan. Újabb félóra

múltán pedig már le is parkolt a házuk előtt, és addig-addig kopogtatott, míg fel nem bukkant az

ajtóban az álmos, ideges képű Steve Gardner.

– Hát maga meg mi a jó nyavalyát akar, ember?

– A két eltűnt kislány ügyében nyomozunk – vette elő Lucas az igazolványát. – Van egy

törzsvendégük, bizonyos John Fell, ő beszélt valamit egy dilisről, aki...

Mialatt mondta a mondandóját, beljebb kerültek a házba, aztán megjelent Margery is. Hogy

Fell kicsoda, arról fogalmuk sem volt, viszont akadt egy használható ötletük.

– Az üzletvezetővel kéne beszélnie – mondta Steve. – Kenny Katz a neve. Tudja, nekünk hat

kocsmánk van, a Kennybe hetente háromszor, ha benézünk, és akkor is csak egy órácskára.

Kenny, vele kell beszélnie!

A dilist azonban ők is látták.

– Hát persze, ott lógott a nyakunkon egész nyáron. Hosszú, sovány, mindig egy kosárlabdát

ütöget. Láttam egypárszor lenn, a folyónál, meg ott szokott álldogálni az I-94-es feljáróján, egy

táblával, hogy kérem, segítsenek! Azt mondta, hajléktalan veterán, de szerintem életében nem

volt veterán. Hogy hol lehet megtalálni? Hát én azt honnét tudhatnám? Addig kell körözni, míg

meg nem találja.

Lucas visszaült a Jeepbe. Addig kell körözni, amíg. Egy járőr zsaru, és Lucas pont ez volt, egy

járőr zsaru, szokva van az ilyesmihez. Ha már jobb ötlete úgysem akad, miért ne körözhetne?

Vetett egy búcsúpillantást a Gardner-házra, és magában elkönyvelt egy újabb tanulságot: attól,

hogy a nyomára jutottál egy lehetséges információforrásnak; kiókumláltad, hogyan bukkanhatnál

a nyomára; végül megtaláltad a nyomot és kiugrasztottad az ágyából – attól még egy jottányit se

leszel okosabb, faszikám. Fenti aranyigazság begyűjtése egy órájába fájt.

Hoppá, ötlött az eszébe: a posta! Csak akad valaki, aki naponta begyalogolja a környéket!

Elindult vissza, a belváros felé, ugyanoda, ahol egyszer már járt, a postairoda hátsó

parkolójához. A kukac hétkor hazament, az utódja pedig semmi rosszat nem látott abban, hogy

Lucas leálljon cseverészni a levélhordókkal, akik épp most szortírozták a leveleiket. Sőt a

nappalos irodakukac még arra is hajlandó volt, hogy előkerítse azt a négy postást, akiknek

arrafelé volt a járatuk.

Ketten közülük látták a dilinyóst. Az egyikük még azt is tudta, hol lakik.

4.

Mármost ilyenkor mi a teendő? Lucas megtehette, hogy betelefonál a Gyilkosságiakhoz –

vagy megtehette azt is, hogy megtartja az ügyet magának. Ma már kinevezték volna

nyomozónak, megtehetné, hogy betelefonál, és segítséget kér.

De egy járőr, aki csak ideiglenesen van civilben, sőt nem is annyira ideiglenesen, mint inkább

pillanatnyilag, bizton számolhat azzal, hogy azonnal elveszik tőle az ügyet, és átadják a

tapasztaltabb, efféle ügyekben jártasabb kollégáknak.

Ez már egyszer megesett, és Lucasnak semmi kedve sem volt hozzá, hogy még egyszer átélje.

Ezen a dilemmán hosszan elrágódott, körülbelül olyan hosszan, ameddig vissza nem ült a Jeepbe.

Nos, arra esély sincs, hogy Danielt ilyenkor a munkahelyén találja, márpedig az ő felettese ebben

az ügyben Daniel, és senki más, Lucasnak tehát egyedül kell folytatnia, egészen addig, míg

Daniel megálljt nem parancsol neki.

Illetve egészen délután háromig, amikor is magára ölti az egyenruháját és beáll tökfejnek.

Most már huszadik órája volt talpon, de tisztának érezte a fejét. Bekászálódott a Jeepbe,

elindult a Mississippi felé, oda, ahová előző nap küldték, hogy ott keresse az eltűnt gyerekeket.

A postás azt mondta, a dilis errefelé építette fel a kunyhóját, kartondobozokból és műanyag

fóliából, és egy terebélyes tölgyfa alá, amelyet a víz már félig kimosott a helyéből. A földből

kifordult gyökerek hálózata elrejtette a kunyhót, a fólia védelmet nyújtott az időjárás

viszontagságai ellen. Könnyű megtalálni – magyarázta a postás –, mert épp szemben van egy

drótkerítéssel, északra a Laké Streettől. Majd lesz ott egy nagy, sárga épület, az egyetlen a

környéken, na, ott van a lyuk a kerítésen, azon maga is át tud mászni. Az az ember az egyetlen,

akit arrafelé láttam, az egyetlen hajléktalan.

Eddigre már szépen kisütött a nap, jó idő ígérkezett. Vezetett tovább, a West River Parkway

felé. Kedves, régies, szépen rendben tartott házak világába csöppent, mindenütt virágágyások és

magas, dús lombú fák. Megállt a tilosban, a sárga épület tőszomszédságában, kitette a rendőrségi

jelzést a műszerfalra, de amikor kiszállt, egy úriember, aki épp kijött az újságjáért, rámordult,

hogy itt tilos parkolni.

– Zsaru vagyok – nyugtatta meg Lucas. – Ott, az egyik fa alatt – intett a megfelelő irányba –

állítólag lakik egy hajléktalan.

– Csak lakott – felelte a férfi. – De a helyi zsaruk elkergették. Egy olyan három-négy hete.

– Ott egye a fene. Azért mégiscsak megnézem magamnak azt a helyet – döntötte el.

– Megnézheti, ha akarja, de úgyse lesz ott – legyintett a másik. Kissé túlsúlyosnak ható férfiú,

arcán a sikeres ügyvédek szolárium barnította mosolyával. Elindult Lucas felé, a papucsa

hűségesen csattogott minden lépése után: trikóban volt és rövidnadrágban, fekete haját merészen

hátrafésülve hordta, tisztára, mint Jack Nicholson, gondolta Lucas. – Egyébként mit akar tőle?

– Az eltűnt kislányok ügyében – felelte Lucas.

– Csak nem ő volt az?

– Azt nem tudom – ismerte be Lucas. – Látta azt az embert valaha gyerekekkel?

– Nem, soha. De hát nem láttam olyan gyakran – tárta szét a karját a férfi. – Tudja, én

általában nyolckor már elmegyek dolgozni, és este hatig nem érek haza. A feleségem látta

néhányszor a kerítés körül délelőttönként, de mindig csak akkor, amikor elment innét, azt nem,

amikor visszajött. Valószínűleg csak késő estére járt haza. Látja azt a fát? Na, ott lakott. A

közelben talál egy lyukat a kerítésen, azon átbújhat maga is. Csak vigyázzon a ruhájára!

Lucas felírta a nevét és a telefonszámát: Art Prose, így hívták új ismerősét.

– Beszélnem kéne a feleségével is – mondta aztán. – Szükségem volna egy rendes

személyleírásra. Mikor beszélhetek vele?

– Egy olyan félóra múlva. Alice a neve – búcsúzkodott a férfi.

Ha innen lenézett, láthatta a fát, és azt is, hogy a kerítés túloldalát javarészt szemétlerakónak

használták az erre járók. Mindenütt vécépapír, műanyag ételdobozok, fehér műanyag villák. A

dobozkunyhó sarkát is láthatta innét, de épp csak a legsarkát.

Nem kellett sokat kutyagolnia, hamar megtalálta a lyukat a kerítésen, az esővíz-levezető vályú

felett. Ha átbújik a lyukon, összekoszolja a ruháját, jutott az eszébe – de hát több is veszett El

Alamónál. A zakóját mindenesetre levette, nagy gonddal felakasztotta a kerítés tetejére, és, olyan

kicsire összehúzva magát, amilyenre csak tudta, átbújt.

Szűk, koszlepte ösvény, épp hogy elfért rajta, vezetett lefelé. Ráadásul jó meredeken: ha nem

akart fejest a folyóba bucskázni, meg kellett kapaszkodnia az útba eső bokrok mindegyikében.

Csak közelről látszott, milyen hatalmas ez a fa. Álltában enyhén a folyó felé dőlt. A víz felőli

gyökerek kifordultak a földből: a dilis két gyökér közé szorította be a dobozát, akár egy

barlangot, a bejáratot átlátszó műanyag fólia védte, amilyent a szobafestők használnak, csak

valamivel vastagabb. A fólia végét gondos kezek cső alakba tekerték, ez szolgált ereszként.

Tulajdonképpen nem egy dobozból épült a ház, hanem kettőből: a vízszintes volt a hálószoba,

a másik, a kisebb, de függőlegesen felállított, hogy ülni lehessen benne, a nappali. A tornác pedig

a körös-körül elszórt papírdobozok és újságok halmaza. Egy közeli bokor ágai közt kék műanyag

öngyújtóra lett figyelmes, lejjebb pedig, már közvetlenül a folyóparton, vécépapírral körülölelt

körre: nyilván ez lehetett a toalett. Ügyes: a folyó kicsapódó hullámai elszállítják, amit el kell,

nyugtázta magában Lucas.

Na, szóval, végre megvannak a dobozok.

Igaz, sok látnivalót nem ígértek, de mégiscsak jelentenie kell, hogy megtalálta a helyet, talán

akad majd itt használható ujjlenyomat, vagy bármi más. Letérdelt, hogy benézhessen a bejárati

nyíláson: az ágyvég felé esőn egy rést észlelt a kartonfalban, mögötte afféle kis zsebbel. Mint egy

szekrény, állapította meg Lucas, aztán már csak azt latolgatta, miféle fertőzést szerez be

magának, ha bemászik a dobozba. De már akármifélét is, azért is bemászott.

Még most, egy hónap múltán is érezni lehetett a lakó szagát. Megpróbálta szájon át venni a

levegőt, de ez se sokat segített. A doboz mélyén, négykézláb állva, bedugta a kezét a rés mögötti

szekrénybe... és egy köteg papírt talált a doboz külső fala és a löszfal közé szorítva. Kihúzott egy

papírlapot, nézte, nézte, és eltartott egy ideig, míg felfogta, mit tart a kezében.

– Jézus atyaúristen – mormolta.

Ez bizony nem volt más, mint egy pornófotó, valami magazinból kivágva. A képen egy nőt,

illetve, dehogyis nőt, egy kislányt látott, ahogy épp meglovagol egy férfit, a fejét hátraveti, a férfi

méretes szerszáma épp beléhatol.

Letette a képet a kunyhó kartonpapír padlójára, óvatosan kihátrált a dobozból.

Leporolta a tenyerét, észrevette, hogy remeg a keze: hiába, az adrenalin.

– Jézusatyaúristen – sóhajtott még egyet. De végre tényleg talált valamit. Nyomozott, és végre

egy fontos bizonyítékra bukkant, méghozzá egy szál magában. Ez jobb, mint amikor hokiban

megverték a wisconsiniakat.

Felnyargalt a kerítésen tátongó lyukhoz, átbújt, visszaperelte a zakóját a kerítéstől, rohanvást

megindult a Prose-ház felé. Bedörömbölt, Prose ajtót nyitott, ezúttal fürdőköpenyben.

– Kell a telefonjuk! – bökte ki Lucas. – És kerítse elő a feleségét! Mondjuk, most mindjárt!

Az otthoni számán hívta Danielt.

– Már megint maga, Davenport – nyögte Daniel. – Mondja, nem várhatott volna? Még nem is

reggeliztem!

– Nem, nem várhatott – vágta rá Lucas. – Megtaláltam annak a hajléktalannak a rejtekhelyét.

Rengeteg pornóképet találtam nála, nagyon fiatal lányokkal. Nem nőkkel, lányokkal.

– Maga most hol van? – szakította félbe Daniel.

Lucas megadta a címet.

– Negyedóra, és ott vagyok – ígérte Daniel. – Maga ott marad, senkit sem enged a közelbe,

világos? Ott marad, őrt áll!

– Maradok, őrködök.

Ott is maradt a Prose-ház verandáján, beszélt Alice Prose-zal, a feleséggel: szemre kiköpött

angoltanárnő, a magas, homokszín hajúak fajtájából, és még egy pohár narancslevet is kapott a

Prose család készletéből. Alice részletes személyleírással szolgált: magas férfi, nem öreg, de az

arca csupa ránc, őszesbarna, vállig érő haj, körszakáll. Állandóan baseballsapkát hord, az elején

lógóval, de, hogy miféle lógóval, azt Alice nem tudta, olyan közelre sosem került a csavargóhoz.

Mindig nejlonzacskót cipel, abban van a ruhája és az ágyneműje. A fát, ahol lakott, állandó

ételszag lengte körül, sőt tisztesség ne essék szólván: szarszag – ezért is vélte úgy a környék

közvéleménye, hogy jobb lenne, ha az új szomszéd másutt ütné fel a tanyáját.

– Valahová, ahol vécé is van – foglalta össze az asszony. Sose látta a csavargót társaságban, se

férfival, se nővel. – És folyton egy kosárlabdát ütögetett, de elég ügyetlenül. Mindig elgurult, ő

meg futhatott utána.

– De nemcsak hajléktalan – tette hozzá Lucas – hanem bolond is, többektől ezt hallottam.

– Igen, azt hiszem, skizofrén – bólogatott Alice. – Éjjelente hallottuk, ahogy üvöltözik. Mintha

veszekedne valakivel, pedig egyedül volt, mégis, mintha mindjárt összeugrana önmagával, még

ugrált is hozzá. Mintha a láthatatlan emberrel akasztotta volna össze a bajuszt. Ha az ember nem

látta, csak hallotta, akár el is hihette, hogy veszekszik valakivel. Meg az rengeteg ocsmány

káromkodás...

– Lányokkal vagy nőkkel sosem látta?

– Soha. Senkivel.

– Sosem jött autóval? Vagy furgonnal?

– Soha. Egyikkel sem.

Lucas felírt mindent, aztán, mert eltelt a negyedóra, mióta Daniellel beszélt, kiment az utcára,

hogy ott várja meg. De Daniel csak egy jó félóra múlva futott be. Még őelőtte jött egy jelzés

nélküli rendőrautó, két gyilkossági nyomozó szállt ki belőle, John Malone és Frank Lester.

– Na, hol az a cucc? – köszönt Lester.

– Ott – mutatott át Lucas a kerítésen. – A fa alatt.

– Nem lesz könnyű odajutni – morgott Malone. – Maga meg nyilván mindent

összepötyögtetett az ujjlenyomataival.

– Akad egy-kettő – ismerte be Lucas. – A dobozok, amikben lakott, javarészt üresek. Néhány

hete kiköltözött, azt mondják az itteniek, szóltak a parkőröknek, hogy tegyék ki a szűrét. Van egy

ilyen szekrényféléje odabent, vágott egy rést a kartonpapírba. Muszáj volt bemennem, hogy

megnézzem, mi van benne.

– Remélem, azért nem forgatta fel a helyszínt – mufurckodott tovább Malone.

– Szállj már le óla! – förmedt rá Lester. – Te is ugyanígy csináltad volna. Szép munka volt,

zöldfülűkém – kacsintott Lucas felé.

– Remélem – szerénykedett Lucas.

– Akkor is le kell jutnunk valahogy – makacskodott Malone.

– Hívok valakit.

Így is tett, felhívott valakit a rádióján, és öt perc múltán újabb járőrautó érkezett, egy Willis

nevű egyenruhással a fedélzetén.

– Szevasz – köszönt oda Willis Lucasnak, miközben egy méretes hidegvágót kotort elő a

csomagtartóból, akkorát, mint egy baseballütő. Seperc alatt jó ember nagyságú lyukat vágott ki a

kerítésből. Épp, mire végzett, megjött Daniel is, a sárga, tízéves Corvette-jével. Odabiccentett

Lucas felé.

– Na, mi van, Frank – fordult Lesterhez –, mire jutottatok?

Willis bevégezte a munkát: Lucas vezetésével átbújtak a résen, megindultak lefelé.

– Bűz van, akár a budiban – morgolódott Malone.

– Merthogy az is, budi – nyugtázta Lucas –, az emberünké. – Megálltak a dobozház bejárata

előtt. – Ott a szekrény – mutatott befelé Lucas. – Abban tartja a képeit. Én csak egyet vettem el.

Daniel térdre ereszkedett, bemászott a dobozba, benyúlt a szekrénybe, kivett egy papírlapot.

Megnézték.

– Hát ez nem a Playboy – hümmögte Lester. – Ez nagyon durva! Hiszen az a lány még

gyerek!

– Ja, nincsenek még dudái – állapította meg Malone. – De szerintem idősebb, mint

amennyinek látszik.

– Mindegy – legyintett Daniel – az a lényeg, hogy gyereknek néz ki, és azoknak van, akik

szeretnek gyerekekkel dugni.

Álltak, nézelődtek.

– Van nálad kesztyű? – kérdezte Daniel Lestertől.

– Van – húzta elő a gumikesztyűjét Lester.

– Add oda Davenportnak. Maga meg – fordult most Daniel Lucas felé –, másszon be, és

hozzon ki minden papírt! Lucas tette, amit mondtak neki. – Gondolom, már úgyis ott vannak az

ujjlenyomatai – szólt utána Daniel.

– Aha – válaszolta Lucas.

– Akkor majd el kell különíteni a többitől. Mutassa, mit talált?

Az új képek ugyanazt a témát variálták, mint az eddigiek. Kislányok felnőtt férfiakkal.

– Megvan a tettesünk – állapította meg Daniel. – Most már csak meg kell találni. Találja meg!

– fordult ismét Lucas felé.

– Háromkor szolgálatba kell állnom.

– Azt már elintéztem. Egy ideig velem fog dolgozni – nyugtatta meg Daniel. – Azt akarom,

hogy találja meg ezt az embert.

– De hát... én nem – szabadkozott Lucas, bár közben buzgón bólogatott.

– Azt akarom, hogy a fejét használja – folytatta Daniel. – Gondolkozzon! Esetleg beszélhet a

szociális munkásokkal vagy akikkel akar. Szükségünk lesz személyleírásra, meg mindenre, amit

csak megszerezhetünk.

– Személyleírásom már van. De hát ez az ember hajléktalan. És mindig egy kosárlabdát ütöget

– mesélte Lucas. – A szomszéd azt mondja, ahányszor csak látta, mindig nála volt a labda. Más

hajléktalanról ilyet még sosem hallottam. A járőröknek kéne utánanézniük, az lenne a legjobb.

– Rendben – biccentett Daniel. – Te meg, Frank, hívj erősítést, végig kell járnunk a

folyópartot. Ha ő a gyilkos, nyilván valahol itt rejtette el a holttesteket. Ismeri a környéket,

biztonságban érzi magát itt. Nézzük át ezeket a dobozokat, talán találunk vérnyomot. Nézzünk át

minden vízmosást, bemélyedést, gödröt... szóval mindent, az egész partot!

– Mi van a kislányok apjával? – kotyogott közbe Lucas. – Figyeli valaki? Csak kíváncsiságból

kérdem.

– Igen, figyeli valaki. Ne ezen törje az okos kis fejecskéjét, hanem eredjen be a városba,

találjon valakit, aki ismeri ezt a csavargót, és tudja, hogy merre keressük. Találja meg!

– A lányoknak már úgyis mindegy – sóhajtotta Lester.

– Lehet, hogy még nem – intette le Daniel. – Emlékszel arra az állatra, aki a vécéhez

bilincselte a lányt? Az egy teljes hétig fogva tartotta, csak azután ölte meg.

– Ja, az jópofa volt – mordult fel Malone. – Jobb lesz – fordult Lucashoz –, ha csipkedi magát,

és elkapja!

Szóval szorít a hurok.

– Az élet igazságtalansága, mi? – vágott egy vigyort Lucas felé Lester.

Mire elhagyta a helyszínt, Lucas már eléggé leharcoltnak érezte magát. A ruhája koszos, ő

maga álmos: huszonkét órája, hogy megkezdte ezt a napot. Ébredési villámszex volt az első

felvonás, aztán az esti járőrszolgálat, később az ajtóról ajtóra járás, végül a mostani menet... Most

pedig, ez járt a fejében, minden, amit tesz, Daniel ítélőszéke előtt zajlik. De hát épp ezt szerette ő,

a terhet, amely alatt pálmaként növekedhet.

Azt viszont nem szerette, ha fékezésre kényszerítik. Eddigi élete oroszlánrészét a hokipályán

töltötte, nagy meccsek fontos szereplőjeként: megtanulta már, hogyan ismerje fel, ha nincs

csúcsformában. És amikor nincs, ha csak egy jottányit is kilazul, már tudhatta, hogy vesztes

meccs elé néz.

De megvolt az ellenszere ennek is. Ahelyett, hogy egyenesen a Belvárosba ment volna, előbb

hazaugrott, lezuhanyozott, hajat mosott. Míg száradt a haja, a konyhafülkében, a csavarhúzó

segítségével kiszabadította az egyik járőrkörútja során ejtett zsákmányt, egy doboz Dexedrin

tablettát. Kettőt bevett, egyet eltett későbbre.

Visszarejtette a dobozt, felöltözködött, a maradék tablettát az ingzsebébe dugta: ritkán vett be

egyszerre hármat, az akár balul is kiüthet. Egy, esetleg kettő éppen elég: mire a Jeephez ért,

frissebbnek érezte magát, mint újkorában.

Ám ennek az új keletű frissességnek mindössze négy óráig tartott a szavatossága. Ez idő alatt

négy különböző szociális segélyszervezetet is végigjárt, de egyiknél sem talált senkit, aki látta

volna a kosárlabdás hajléktalant, vagy tudná, hogy ki az. Lucasban mindinkább gyökeret vert a

meggyőződés, hogy ezek a szociális munkások soha ki nem merészkednek az íróasztaluk mögül,

ezért aztán az utcáról fogalmuk sem lehet.

Ötödiknek a 911-es segélyhívó központját kereste fel, innét felhívott néhány járőrautót. Akit

csak elért, mindnek a lelkére kötötte, hogy keressen egy kosárlabdás hajléktalant – ketten pedig

emlékeztek rá, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor, láttak egy efféle szerzetet.

Ők is azt mondták, hogy az illető fő tartózkodási helye a folyópart, az I-94-es hídja és a

Marshall Lake-híd közti szakasz.

– Lehet, hogy egyszer láttam a dobozait a Brackett Parknál, a vasúti síneknél, de a csavargót

magát nem – jelentette az egyikük. – Lehet, hogy már rég lelépett onnét.

Délben lesétált a Hennepinre, hogy egyen egy szendvicset – és egy időre megszabaduljon a

Városháza bürokratáitól: no meg főképp azért, hogy gondolkozzék egy kicsit. Elvégre erre

utasította Daniel – és Lucas úgy érezte, elmarad a házi feladatával.

Magával vitt egy dossziét, benne az utóbbi időkben rendőrkézre került csavargók adataival. Ha

ez az ember ennyire szőrén-lábán eltűnt, akkor nem kizárt, hogy a sitten kötött ki. Ha pedig ez a

helyzet, és késve fedezik fel, az kínos. Tehát jobb, ha sürgősen utánanéz.

Henry kocsmájába ült be: az üzemegységet lepukkant berendezés és viszonylag tisztességes

sajtburger harmóniája jellemezte. Átnézte a dossziét: nem talált benne semmit. Ekkor hallotta

meg a hangot a füle mellett.

– Atyaisten, ide már zsarukat is beengednek?

A félhomályban sovány, szalmaszőke férfi állt, papírvékony jeansben, zsebre vágott kézzel,

szélesen vigyorogva. Lucas felállt, kezet ráztak.

– Voltam a koncerteteken – üdvözölte a jövevényt. – Ember, ti aztán felpörögtetek!

– Én is láttalak ám! – nevetett fel a másik. – Imádom nézni, ahogy táncolsz! Hát, mint egy

medve a villamosszékben!

– Fizikailag igenis tehetséges vagyok! – tiltakozott Lucas. Dave Pirner a Soul Asylum

szólóénekese volt. Pár évvel fiatalabb Lucasnál: egy rock-klubban ismerkedtek össze, valahol a

Hennepinen: Lucas akkor még egyetemista volt.

– Na, mi újság, miben sántikálsz? – ült le Pirner is.

– Az eltűnt kislányok ügyén dolgozom – felelte Lucas. – Ideiglenesen civil ruhában.

– Igen, olvastam azokról a gyerekekről – bólogatott Pirner. – Fogták magukat, és eltűntek?

Vagy valaki elrabolta őket?

– Szerintem elrabolták. De vannak, akik azt mondják, belefulladtak a folyóba. – Pirner erre

felhorkant, Lucas meg egy bólintással helyben hagyta. – Hát én is csak ugyanazt mondom!

Közben megjelent a pincérnő is.

– Tetszik a hajad – mondta Pirnernek, Lucas viszont úgy érezte, neki is bele kell szólnia a

társalgásba.

– Kösz – mondta – én magam szoktam lenyírni – mire a pincérnő bősz szemforgatásba

kezdett, Pirner meg csak vigyorgott.

– Hozz egy Grain Beltet – szólt a pincérnőnek. – A barátom fizet.

– Grain Beltet nem fizetek – helyesbített Lucas. – Jó lesz neki a Leinic’s is.

Ültek, itták a sörüket, Prince és a Purple Rain is szóba került, meg a Prince és Morris Day

között fellángolt háború, végül az, hogy Madonna, hát az egy istennő.

Pirner elmesélte az élményeit Prince legutóbbi koncertjével kapcsolatban.

– Volt egy testőre, akkora, mint az ólajtó, úgy hatolt át a tömegen, ahogy egy csatahajó a

tengeren – hüledezett: megállapította továbbá, hogy ez a Prince egész ügyes, ámbár „nem a mi

fajta zenénk, tudod?”. Végül pedig elújságolta, hogy a Soul Asylum végre nekilátott az első

nagylemezének.

Lucas, mintegy viszonzásképpen, a nyomozás történeteivel szórakoztatta.

– Nincs még gyanúsítottatok?

– Épp most akarok megtalálni valakit – mondta Lucas, és elmesélt mindent a kosárlabdát

ütögető skizofrénről.

– És volt még az a csajszika – hajolt át az asztallap fölött Pirner, a sörösüvege nyakát

egyenesen Lucas felé fordítva – mi is volt a neve? Valamiféle groupie, vagyis a rockegyüttesek

körül tettlegesen rajongó nőszemély volt.

– Kié?

– Hát a miénk, tökfej!

– Hazudsz! Tudom, hogy hazudsz...

– Karen! – jutott végre a név Pirner eszébe. – A kék hajú lány! Mostanság szociális

munkásként dolgozik. Ismeri az összes hajléktalant Minneapolisban, gyakorlatilag együtt él

velük. Karen – tűnődött el megint – Foster! Vagy Frazier. Vagy valami ilyesmi, de talán

mégiscsak Frazier. Igen, most már biztos vagyok benne, Frazier. Valami alapítványnak dolgozik,

de elég sokáig járt az egyetemre is, úgy értem, évekig. És kék haja van. Ott csápol minden

koncertünkön.

– Majd beszélek vele – firkantotta le a nevet Lucas. – Más ötletem amúgy sincs.

– Az a csaj biztos, hogy ismeri az emberedet – erősködött Pirner –, esküszöm az édes Jézusra!

Időközben egy második üveg sörnek is a végére jártak, Pirner a közelgő koncertjükről mesélt,

Lucas meg is ígérte, hogy feltétlenül ott lesz. Pirner menni készült: egy csapat barátjával

terveztek egy kis lövöldözést, sportpisztolyokkal. Hívta Lucast is.

– Szó se lehet róla, ember – szabadkozott Lucas –, nyakig benne vagyok ebben az ügyben,

nem állhatok le!

Pénzt dobott az asztalra, felállt. Pirner ment a dolgára, Lucas pedig a kocsma végét vette

célba, egy telefont keresett. Meg is találta, felhívta néhány jótékonysági szervezet irodáját, és

végül elért valakit, aki tudta, hogy Karen Frazier a Lutheránus Segélyszervezetnek dolgozik.

Lucas megkapta a címet, elindult.

A lutheránusoknál egy nő fogadta, tőle megtudta, hogy Karen Frazier valahol a terepen van,

és, mert Lucas továbbra is csak erősködött, a nő körbetelefonált, így megtudta, hogy Frazier mára

egy előadást tervezett, vietnami asszonyokat világosít fel a kulturális erőszakról: az esemény

színhelye egy ázsiai bolt St. Paulban.

A Xiong nevű bolt a University Avenue-t ékesítette: jobbról-balról hasonló intézmények

vették körül, jeléül a környék elgettósodásának. Maga a Xiong is egykor drugstore volt, majd

használtcikk-árudaként folytatta pályáját, aztán egy ideig üresen tátongott, míg végül ismét

vegyeskereskedéssé lépett elő, erről árulkodott a – Lucas nyugati orrának szokatlan – szag is a

bolt körül. Földszag lehetett, egzotikus zöldségek illatával keveredve. Frazier valóban itt volt:

kék hajával szinte kivilágított a vietnami asszonyok közül. Lucas jó két fejjel magasabb volt

mindegyiküknél, fel is hívta magára a figyelmet, ahogy átlábalt a polcok között, úgyhogy

jobbnak látta, ha már messziről odaint Fraziernek, aki meglepődött arcot vágott. Hogy én? – ezt a

kérdést formázták az ajkai.

– Rendőrtiszt vagyok – világosította fel Lucas. – Beszélnem kell magával, mégpedig most

rögtön.

– Velem? Miről?

– Egy hajléktalanról. Azt hallottam, hogy maga esetleg tudna nekem segíteni.

– Kitől hallotta?

– Egy barátom mondta, Dave Pirner.

– Dave a maga barátja? – ez már tényleg felkeltette a kék hajú lány érdeklődését. Sürgősen ki

is szabadította magát a vietnami nők gyűrűjéből, mire azok szárnyuk szegetten visszavonultak a

konzervdobozok fedezékébe.

– Egy hajléktalant keresek – fogott a mondókájába Lucas –, aki arról nevezetes, hogy mindig

egy kosárlabdát ütöget. Attól tartunk, hogy valahogy belekeveredhetett a tegnap éjjel eltűnt két

kislány ügyébe. Úgyhogy sürgősen meg kellene találnunk.

– Csak nem ő rabolta el a kislányokat?

– Mát, ilyesmit is hallottunk – ismerte el Lucas. – Azóta megtaláltuk a szálláshelyét, egy fa

alatt.

– Igen, a folyóparton – bólogatott Karen. – Ismerem azt a helyet.

– És az emberünket is, ezek szerint.

– Ismerem. De honnét szedik, hogy köze lehet az ügyhöz?

– Hallottuk valakitől, aki valószínűleg ismeri azt az embert. Aztán, ahogy átnéztük a dobozait,

amikben lakott, rengeteg pornóképet találtunk, fiatal, nagyon fiatal lányokkal.

– Atyavilág – vakarta meg az orrát egy tehetetlen mozdulattal Karen. Járt az agya, szemmel

láthatóan járt. – Na, jó – bökte ki végül –, Terry Scrape a neve. S-c-r-a-p-e. Valahol errefelé

született, nyaranta mindig ide jár vissza. Az év többi részét Kaliforniában szokta tölteni. Los

Angelesben. Skizofrén. Azt képzeli magáról, hogy a filmiparban van, hogy színész, és mindenütt

filmsztárokat hallucinál. Amikor utoljára találkoztunk, éppen Harrison Forddal és Michael J.

Foxszal üldögélt.

– Elkövetett korábban erőszakos cselekményeket? – firkált a noteszébe Lucas.

– Nem, legalábbis én nem tudok semmiről, de maguk elkapták már egyszer-kétszer,

marihuána miatt. Csak szívta, nem árulta! Azzal gyógykezeli magát. Kést hord magánál, ahogy

majdnem minden hajléktalan, elvégre nekik is meg kell védeniük magukat valahogy.

– Magát megfenyegette valaha? Vagy bármi hasonló?

– Nem – rázta hevesen a fejét Karen. – De néha rájön a bolondóra, amikor... Szóval olyan,

mintha ébren is rémálmai lennének. Elképzelhető, hogy véletlenül megsebesített valakit. De

alapjában véve nem rossz ember. Nagyon gyanakvó, néha egyenesen paranoid. Nem szedi be a

gyógyszereit, mert azt mondja, attól csak rosszabbul lesz.

– Most hol lehet?

– Kapott egy szobát. Legalábbis nemrég még ott lakott, de én már hetek óta nem láttam. Attól

még lehet, hogy most is ott van. Ha nincs, akkor visszament Los Angelesbe. Tudja, a nagyobb

cégek, a Target például, vagy a Norwest, néha kibérelnek egy-egy szobát a hajléktalanoknak, ő is

így kapott tetőt a feje fölé. Egy Target-alkalmazott kezeli a pénzt, ő keresi ki a szállásokat is –

kotort a táskájába a nő: egy papírlapot halászott elő. – A neve Mark Chakkour – kibetűzte a

nevet, megadta a telefonszámot.

Lucas kihúzott még belőle néhány apróságot, majd megköszönte a felvilágosítást, bement a

bolt végébe, meglelte a telefont, Mark Chakkour számát tárcsázta. Még idejében: Chakkour épp

indult volna ebédelni.

– Igen, Terry Scrape, ismerem – felelte Lucas kérdésére. – Mit művelt?

– Azt még nem tudjuk, hogy művelt-e valamit, de akkor is meg kell találnunk – szögezte le

Lucas, és végül ki is csikarta a szükséglakás címét.

Elindult. Majd útközben kiókumlálja, mi lesz a teendője. Csábította a kísértés, hogy egyedül

göngyölítsen fel mindent: bátraké a szerencse, ez járt a fejében. Másfelől azonban az is igaz,

hogy Daniel már eddig is élt a gyanúperrel, hogy Lucas nem árult el mindent, amit megtudott,

mert egyedül akarja megoldani az ügyet. Lehet, hogy ideje volna némi csapatszellemet

villantani?

Scrape szükséglakása Minneapolis déli végvidékén volt, jó egy mérföldre a folyótól, viszont

egész közel Lucas felsővárosi lakásához. Errefelé főként frissen lediplomázott népek laktak, akik

általában a belvárosban találtak munkát maguknak. Lucas meglelte a házat, átnézte a

levélszekrényeket, végül visszavonult egy közeli szupermarketbe, onnan hívta fel Danielt.

– Megtalálta végre? – ugrott át Daniel minden bevezető formaságot.

– A neve Terry Scrape – igyekezett minél közönyösebbre venni a hangját Lucas. – Egy

szükséglakásban húzza meg magát a felsővárosban. Itt állok a házzal szemben. Még nem mentem

be.

– Ne is menjen! Mindjárt ott leszünk. Szóval Terry Scrape?

– Az. S-c-r-a-p-e. Biztos, hogy van róla anyagunk. A forrásom azt mondja, többször is

elkapták, marihuána-birtoklás miatt. Kést hord magánál. Paranoid skizofrén, gyakran vannak

rémálmai. Nem szedi a gyógyszereit.

– Negyedóra, és ott vagyunk – tette le a telefont Daniel.

Ezúttal tartotta is magát a szavához: tényleg negyedóra múlva jelent meg, két kollégával, két,

jelzés nélküli kocsiban. Az egyikben ő egymaga ült, a másikban Sloan, az a nyomozó, akivel

Lucas tegnap este együtt dolgozott. A harmadik, egy Hanson nevű veterán, ódivatú kalapban.

– Mi van, nem mertél egyedül bemenni? – gúnyolódott köszönés helyett Sloan.

– Úgy döntöttem, hogy megosztom veletek a dicsőséget, fiúkák – vetette oda Lucas.

– Okos döntés – bólogatott sötéten, akár az eperfa lombja, Daniel.

Kissé távolabb parkoltak le a háztól.

– Látott valami mozgást odabentről? – kérdezte Hanson.

– Semmit. Egér se moccant, se ki, se be, mióta itt vagyok. Az emberünk az F lakásban lakik.

Aki kibérelte a lakást, azt mondja, az első emeleten van, hátul.

– Honnan kapta az információit? – érdeklődött Daniel.

– Leírtam mindent – felelte Lucas. – Ha itt végeztünk, át is adom. A legfontosabb forrásom

egy szociális munkás volt.

– Magáról az járja, hogy a Star Tribune egyik dokumentációs csaját dugta – vakkantott

Hanson.

– Atyaisten, de rühellem ezt a szót! – sóhajtott fel Lucas.

– Akkor nem a megfelelő szakmát választottad, faszkalap – röhögött egyet Sloan.

– A dokumentáció szóra gondoltam – vágott vissza Lucas.

Nevettek ezen is, most már kissé idegesen: lélekben már a behatolásra készültek, és talán arra

is, hogy odabent megtalálják a Jones lányokat, élve vagy holtan. Még egyszer végigjáratták a

szemüket az utcán, végül Daniel meghozta a döntést.

– Hát akkor gyerünk – nézett Lucasra. – Magán van az acéltalpú csukája?

– Nem. Miért?

– Mert lehet, hogy be kell rúgni az ajtót, nekem meg csípőficamom van. Na mindegy,

gyerünk!

Kettesével keltek át az útesten, de még így is annyira zsarukülsejük volt, hogy egy biciklista

megállt, hogy alaposan megnézze őket magának, azzal a tekintettel, amivel az ember a zsarukat

szokta méregetni. Beléptek a kapun: Lucas közben megnézte az F jelű levélszekrényt is, de nevet

nem látott rajta. Kinyitotta: a szekrény üresen tátongott.

Daniel vezette a csapatot: felcaplattak a káposzta (vagy brokkoli?) szagot árasztó lépcsőkön,

az emeleten lábujjhegyre álltak, úgy mentek tovább, el az A, a B, végül a többi lakás előtt. A

padló vészjóslóan nyikorgott a lábuk alatt: így jutottak a folyosó végébe, az F jelzésű ajtó elé.

– Kopogtatni vagy rúgni? – adott hangot a mindnyájukat izgató dilemmának Lucas.

– Mit gondol, sikerülne az első rúgásra?

Lucas az ajtóra meredt: vannak ajtók, amiket egy köhögés is simán kinyit, ismét másokon

légkalapáccsal is kopogtathatunk, mindhiába. Ezt a házat nemrég renoválhatták, tehát lehet, hogy

az ajtó makacskodik. Egyetlen árva rúgással itt nem mész semmire, a szemlátomást vadonatúj zár

legalábbis ezt sugallta.

– Hát, nem tudom – mormolta a szája sarkában.

– Hát akkor én bekopogok – lépett előre Sloan.

Lucas csak most látta, hogy Sloan pisztolyt tart a kezében: ahogy Hanson is. Ő maga kis híján

elfelejtkezett a fegyveréről, de most sürgősen a zsebébe nyúlt – ám a pisztolyát mégsem húzta

elő. Két stukker bőségesen elegendő lesz. Sloan végignézett a csapaton, aztán bekopogott.

– Mr. Scrape! – kiabált be. – Csomagja érkezett! Mr. Scrape!

Pár másodpercig néma csönd volt, végül lépések zaját hallották meg. Puha léptekét: vagy

zokniban, vagy mezítláb közlekedik az illető, és jön az ajtó felé, állapíthatták meg.

– Húzódjatok hátrébb – suttogta Lucas.

A többiek engedelmeskedtek, és, amikor Scrape ajtót nyitott – mert ő volt, hajszálra ugyanaz a

személy, akit Alice Prose leírt. Lucas akkorát rúgott az ajtóba, amekkorát csak bírt. Az ajtó

kivágódott, egyenest neki Scrape arcának, aki fájdalmas, értetlen kiáltással hanyatt zuhant, és

Lucas meg Hanson már rá is vetették magukat, Hansonnak még a kalapja is elgurult.

Átlagos termetű embernek látszott ez a Scrape, talán néhány centivel 180 alatt: az arcát korán

megőszült szakáll keretezte, fölötte sápadtkék szemek pislogtak a világba. Feltűnően sovány volt:

ahogy a rendőrökkel viaskodott, kilátszott az összes bordája. Ordított, hadonászott: ám Lucas

ügyet sem vetett rá, megbilincselte, közben észlelte, hogy Scrape fű, avas vaj és kosz szagát

árasztja magából.

Hamarosan előkerült egy kisebb nejlonzacskó is: nyilván marihuána lehetett benne. Hanson

ekkor vette észre, hogy az asztal mellett, bőrtokban, ott a híres-nevezetes mészároskés.

– Ott a kés! – rikkantotta örömében.

Mindnyájan lihegtek, Scrape, arccal a padlónak, némi vinnyogást is belekevert. Daniel közben

gyorsan átvizsgálta a lakást, a lányokra utaló nyomok után kutatott. Semmi.

– Vigyük be – csóválta elégedetlenül a fejét.

Sloan és Hanson talpra segítették a foglyot.

– Ha tudod, hol vannak a lányok – biztatgatta kedvesen Sloan – jobb, ha most megmondod,

sokat segítenél vele mindenkinek.

– Miféle lányok? – nyögte Scrape. – Mifélék?

Lucas rögtön tudta, egy élet is kevés lesz hozzá, hogy ezt a hangot elfelejtse: maga volt a

legteljesebb kétségbeesés és zűrzavar.

Sloan nem érte be ennyivel, továbbra is járt a szája, úgy duruzsolt Scrape fülébe, ahogy egy

ideges lovacskát nyugtat az ember, miközben ő és Hanson kicipelték a foglyot az ajtón.

– Nem jutott időnk bevárni a házkutatási parancsot – villant Daniel tekintete Lucas felé –,

vegyük úgy, hogy forró nyomra bukkantunk. Merthogy általában parancsra van szükség, mielőtt

csak úgy betörünk valahova.

Elég necces érvelés, futott át Lucas fején: de azért ő is körülnézett a lakásban. Egy szoba,

benne ágy, komód, éjjeliszekrény, meg egy asztal, székkel, lesír mindkettőről, hogy az

Üdvhadsereg készletéből származik. Az éjjeliszekrényen kulcskarika, rajta egy rahedli kulcs. A

szoba közepén nyitott hátizsák, telve ruhákkal. Mellette pedig ott volt a kosárlabda. Két ajtó nyílt

a szobából: az egyik résnyire nyitva, mögötte üres gardrób. A másik ajtó mögött a zuhanyfülke

rejlett.

– Ugye, nem baj, ha bemegyek hugyozni egyet? – fordult Lucas Daniel felé.

– Hát, ha nem talál vérnyomot odabent...

Lucas magára zárta a fülke ajtaját, gyorsan átnézte a fürdőszobaszekrényt: nem talált benne

semmi gyanús gyógyszert. Benézett a zuhany alá, ahol csak szappanmaradványokat talált, de

borotvahabnak vagy fogkrémnek semmi nyoma.

Lehúzta a vécét, visszament a szobába. Daniel ez idő alatt nyilván kihasználta, hogy egyedül

maradt, és átvizsgálta a fiókokat, feltehetően az ágy alá is benézett. Látszott, hogy a ruhákat

kihúzta a hátizsákból, aztán visszapakolta őket.

– Fogjuk azt a kést, és húzzunk innét – mordult fel. – Aztán majd kihívjuk a helyszínelőket.

Vagyis: ő sem talált semmit.

Lucas biccentett, hogy igen, fogta a kést, magához vette a kulcskarikát is. Kifelé menet

kiválasztotta a kulcsok közül a legújabbnak látszót, kipróbálta vele a zárat: a kulcs beleillett.

Bezárta maguk mögött az ajtót.

– Kíváncsi volnék, mire való a többi kulcs – mondta Daniel.

– Majd megkérdezzük – csörgette meg a karikát Lucas. A kulcsok többsége régi típusú volt,

de akadt köztük néhány újfajta is. – És nem túl kedvesen.

5.

A rémülettől valóságos pánikba esett Scrape végül a rendőrség főhadiszállásán kötött ki, ahol

ujjlenyomatot vettek róla, lefényképezték, a kését elkobozták, és leültették Sloan asztalához,

hogy Sloan megdolgozhassa. Hanson is ott állt mellette: ő játszotta a rossz zsaru szerepét. Lucas,

Daniel és még néhány kolléga távolabbról figyelték az eseményeket. Scrape rémülten kezdte, de

amikor Sloan rákérdezett a lányokra, kivágta, hogy fogalma sincs, miről hadoválnak neki:

ráadásul az arcáról igazinak tűnő zavarjeleit olvashatták le. Nem olvas ő újságot, mondta, tévét se

néz, rádiót se hallgat.

Sloan elmesélte neki, mi történhetett a kislányokkal, mire Scrape feldühödött, haragosan

tekergett a székén, hogy mindenkinek a szemébe nézhessen, egyenként, mintha szövetségest

keresne a rendőrök között, vagy legalább némi megértésre leljen.

– Sose bántanék én ilyen kicsi lányokat – nyögte ki – nem nyúlok én lányokhoz soha. Ezt

akárki megmondhatja maguknak.

– De azért szereti a lányokat, ugyebár? – hajolt közel hozzá Sloan. – Elvégre nem buzeráns

maga!

– Már hogy volnék? Nem vagyok én olyan! Csak hát vannak problémáim, tudják – emelte a

mutatóujját a homloka elé. – És a gyógyszerek sem segítenek, semmit. De azért nem vagyok én

buzeráns! Én csak... Hát nem nagyon foglalkozok én az ilyesmivel.

– Milyesmivel?

– Érti, nem? Hát a lányokkal.

– Mikor volt utoljára nővel?

Scrape a kérdés hallatán felhagyott a fészkelődéssel, hátradőlt a székén, egy pillanatig némán

nézte a rendőröket, mintha a megfelelő választ fontolgatná.

– Hát, volt az a nő, lent, a folyónál – kezdett végül bele, de rögtön abba is hagyta a beszédet.

– A folyónál, hol? – kérdezte, megint csak azon a halk hangon, Sloan. – A fánál, ahol lakott?

Scrape megint tűnődőre fogta, végül felnevetett, mint aki egy jó viccet hallott éppen.

– Nem, nem ennél a folyónál. Hanem a folyónál, Los Angelesben. A dőrökkel voltam ott.

– Miféle dőrökkel? – tátotta el a száját Hanson. – Rendőrökkel?

– Dehogy! Kaszkadőrökkel! Azok ám a kemény csávók! Hú, micsoda balhékat rendeztek

azok! Az egyikkel majdnem össze is bunyóztam.

Most már a zsaruk is értették: ezek szerint a filmiparról beszél, és egy szó se igaz a folyóparti

nő históriájából.

– De csak majdnem bunyózott össze azzal a kaszkadőrrel – vette fel a fonalat Hanson. – Miért

csak majdnem? Begyávult? Mi maga, kiskisasszony?

– Nagydarab emberek azok. Én meg, de hát látják, nem? Nem vagyok valami nagy. Ha valaki

nagyobb, mint én, nem állok le vele bunyózni!

– Többen hallották, ahogy maga éjszakánként üvöltözik valakivel a dobozában – folytatta a

kihallgatást Hanson. – Kivel üvöltözött, a kislányokkal? A dobozában tartotta fogva őket?

– Sose volt nekem dolgom semmiféle kislánnyal, soha! Ha nehéz napom van, néha kiabálok

egy kicsit, az igaz. Mert jönnek ám, jönnek csapatostul! Én meg, ugye, próbálok védekezni, de ha

másképp nem tudom megvédeni magam, muszáj rájuk ordítanom!

– Kik jönnek csapatostul? – makacskodott Hanson. – Kislányok?

– Nem láttam én soha semmiféle kislányt – ismételte Scrape, ezúttal egy fájdalmas, sárga fogú

grimaszt is mellékelve a válaszához.

A kihallgatást Scrape betegsége nehezítette meg: az egyik tünete épp az volt, hogy mindent

hangosan kimondott, ami az eszébe jutott. Például, hogy „ezek a zsaruk ki akarnak nyírni". Ezt

úgy mondta, mintha a mondata közepébe valamiféle zárójeles megjegyzést iktatott volna.

Makacsul ragaszkodott az állításához, hogy járt ott, ahol egyáltalán nem járhatott, például ma

reggel Los Angelesben; illetve, hogy azokkal cseverészett, akikkel biztosan nem cseveghetett, és

Harrison Ford vagy Michael J. Fox kétségkívül ebbe a kategóriába tartozott. Sloan meg is

próbálta felhívni a figyelmét a nyilvánvaló ellentmondásra, ám ettől Scrape csak még jobban

összezavarodott.

– De hát Harrisonnal ma reggel dumcsiztunk... Vagy lehet, hogy nem is ma, hanem tegnap.

Azt mondta – állt meg egy pillanatra, de máris folytatta tovább – azt mondta, átnéz a haverjaival.

Azt mondta, sört is hoznak.

– Mármint Harrison Ford, a filmszínész?

– Az, az, régi haverom. Tőle szoktam kölcsönkérni, ha megszorulok.

És mondta, mondta a magáét, ám eközben egyre zavarosabbá vált a mondandója, Őt magát is

alaposan összezavarta néhány tagadhatatlan tény, elsősorban az, hogy Minneapolisban van, és

nem Los Angelesben: bár néha úgy tűnt, mégiscsak tisztában van vele, hogy Minneapolisban van.

Ekkor kitették eléje az asztalra a dobozaiban talált pornóképeket: láthatóan a látványukat sem

állhatta.

– Nem az enyém. Nem az enyém, valaki másé – ismételgette, elfordítva a fejét, mint akinek a

gyomrát is felforgatja a látvány.

– De hát magánál találtuk! – vágta ki a rezet Sloan. – A dobozaiban, a fánál a folyó mellett!

– Ott aztán nem találhatták!

– Márpedig ott találtuk!

– És ugyan honnét juthattam volna hozzá ilyesmihez? Talán bizony postán rendeltem, és a

levélszekrényembe küldték? Erre költöttem volna a pénzemet, amikor ennivalóra se telik?

Honnét szereztem volna ezeket?

És ekkor, már-már váratlanul, mondott valamit, aminek értelme is volt.

– Ha a postaládámban volt, akkor rajta kell hogy legyen az ujjlenyomatom, nem?

– Lehetséges – adta be a derekát Sloan.

– Hát pedig igenis, hogy ott kéne lennie! Mert sose hordok kesztyűt! Nézzék csak meg ezeket

a képeket, lefogadom, hogy egyetlen ujjlenyomatot se találnak rajtuk tőlem! Tőlem egyet se!

Csak nézzék meg!

– Meg is fogjuk – ígérte Sloan.

– Ott van a bizonyíték, az orruk előtt – füstölgött Scrape. – Hogy nincsenek ujjlenyomatok!

Sloan együtt érzően viselkedett, mindent megbocsátott, csupa szelídség volt, és csupa szív:

cigarettával, kólával, kávéval kínálta a foglyot. Hanson viszont durván és kíméletlenül bánt vele,

láthatóan egy szavát sem hitte el. És addig-addig kínálgatták kétfelől hideggel és meleggel, míg

Scrape feladott mindent, kivéve kettőt: hogy sose látta ezeket a pornóképeket, ahogy a lányokat

sem; és hogy Harrison Ford meg ő testi-lelki jó barátok.

Szóval azt se tudja, kik ezek a kislányok, sosem látta őket, soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk.

Ekkorra már reszketett a dühtől, az arca kivörösödött, akár egy torreádor sipkája, ököllel verte

az asztalt, úgy kiáltozta:

– Nem, nem, soha! Sose láttam egyiküket sem!

A kulcsokat, mondta, találomra gyűjtögette össze.

– Ha találok valahol egy kulcsot, rögtön fel is teszem a karikámra. Tudják, szeretem hallgatni,

ahogy csöngenek. Mint a harangok. Aztán meg, ki tudja, mikor jön jól egy kulcs? Ha

megszorulok, el lehet adni valamelyiket, például.

Két órán át küzdöttek vele, végül Daniel lecserélte Sloant egy kollégára, ők négyen pedig

bevették magukat Daniel irodájába, magukra zárták az ajtót.

– Szerintem nem ő a gyilkos – kockáztatta meg Sloan. – De azért biztosabb lennék benne, ha

nem volna dilis. Lehetséges, hogy mégis ő volt, de még csak nem is tud róla?

– Nekem nem úgy tűnik – vetette ellen Hanson. – Szereti összezavarni a dolgokat, de azért

emlékszik mindenre, ami történt vele.

– Elég értetlennek tűnt, amikor Sloan rákérdezett a kislányokra – mondta Lucas, válaszul

Daniel kérdő tekintetére – és szerintem nincs neki annyi esze, hogy hazudjon. Vagy inkább túl

bolond hozzá. Viszont érdekes, amit az ujjlenyomatról mondott. Utánanézett valaki?

– Utánanézünk – hördült fel Daniel. – De akkor is, nyakig ülünk a bajban. Ugyanis az a

helyzet, hogy nincs semmink. Elkaptuk ezt a szerencsétlent egy pletyka alapján, aminek a

terjesztőjét nem ismerjük. Davenport barátunk úgy kegyeskedik vélekedni, hogy ez a pletykás, ez

valami sötét alak lehet, mert hamis lakcímet és lakcím nélküli hitelkártyát használ. Scrape-et még

a kés miatt sem tartóztathatjuk le, miután a saját lakásán találtuk, és esélye se volt, hogy bárkit is

fenyegessen vele.

– Találtak mást is a dobozai körül? – kérdezte Lucas.

– Húsz perce beszéltem Lesterrel – csóválta a fejét Daniel. – Félmérföldes szakaszon

átfésülték a folyópartot, de semmi. Sehol semmi.

– Akkor mi legyen, elengedjük?

– Hacsak Sloan nem csikar ki belőle valamit – nézett Sloan felé Daniel. – Egy órát még igazán

belefeccölhetne. Menj végig még egyszer mindenen, meg még egyszer, és ha továbbra sincs

semmi, akkor eresszük szélnek. Egy-két embert azért ráállítok. Ha ő rabolta el a lányokat, előbb

vagy utóbb csak elkövet valami hibát!

– Na és mi van, ha lelép? – akadékoskodott Hanson.

– Nem hagyjuk, hogy lelépjen – csapott az asztalra Daniel. – Ha megpróbál felszállni a buszra,

vagy kiáll az útra, stoppolni, megint behozzuk.

– Ha eljut Los Angelesbe, bottal üthetjük a nyomát – vakarta aggodalmasan a fejét Sloan.

Hanson felkapta Daniel telefonját, tárcsázott: túloldalt felvették, Hanson bemutatkozott, majd

elhallgatott.

– Van híretek róla, hogy letartóztattak-e valakit az eltűnt kislányok ügyében? – kérdezte aztán.

– Aha. Szóval nincs. Szólj rám, ha van valami! – azzal letette. – Az újságok még nem tudnak

róla, hogy elkaptuk – mondta a többieknek. – Egyelőre legalábbis nem.

– Akkor nagyjából egy óra múlva elengedjük – döntötte el Daniel –, de nem veszítjük szem

elől. Megfigyeljük a házát, elölről és hátulról is. Egyszerűen nem szállunk le a nyakáról!

– És velem mi lesz? – kotnyeleskedett közbe Lucas. – Én is kövessem?

– Nem – ejtette a karját az asztalra Daniel. – Maga szépen hazamegy, és kialussza magát.

Mára végeztünk. Gondolom, holnap újra látjuk egymást.

Lucas megtette a kötelességét, Lucas mehetett. Ment is: kissé lelombozódva hagyta el Daniel

irodáját. Azt hitte, Scrape lesz majd a nagy fogás: ehelyett, ahogy Daniel volt szíves kifejezni

magát, maga volt a Nagy Semmi. Beszállt a Jeepbe, egy ideig elüldögélt, az az ember járt az

eszében, aki útjára indította a Scrape-ről szóló pletykát. Elő kéne keríteni ezt a Fellt, gondolta:

hátha ő az az ember. Vagy csak azért, hogy végre történjék valami.

A Dexedrin hatása már kezdett elpárologni, Lucas azonban még úgy érezte, hiába is próbálna

aludni. Tehát nem hazafelé vette az útját: beugrott Kenny kocsmájába, bemutatkozott Kenny

Katz ügyvezető igazgatónak, aki az irodájában üldögélt, épp egy régi vágású számológépet

kattogtatott. Megtekintette Lucas igazolványát, majd helyet mutatott az asztalával szemközti

széken. Lucas elmesélte, hogy mit mondott John Fell és Scrape, az eszelős szomorú történetét.

– John általában hat és hét között szokott megérkezni, és körülbelül egy óráig marad – mondta

Katz. – Kábé három hete, talán egy hónapja, hogy először bejött hozzánk, azóta gyakorlatilag

minden második nap itt van. Igen, általában hat és hét között jön, de azért nem nevezném igazi

törzs-vendégnek, mert... hát nem olyan, mint a többiek.

– Miért nem?

– Hát, nem is tudom – bökte ki Katz némi habozás után. – Nincs ki neki mind a négy kereke.

Bejön, iszogat, elbeszélget a többi vendéggel, de valahogy olyan természetellenesen, érti?

Marháskodik, de mint aki az iskolában tanulta. Egyik viccet meséli a másik után, de mintha az

összesei egy gyűjteményből ollózta volna ki. Az holtbiztos, hogy nem a haverjaitól hallotta.

– Aha – mélázott el Lucas. Ültek egymással szemben, hallgattak. – És a csavargót látta már

itt? – kérdezte végül Lucas. – Tudja, azt a hajléktalant a kosárlabdájával.

– Hát persze! Az is rendszeresen be-bejárt, hogy kikéredzkedjen a klotyóra. Nem mintha olyan

nagyon örültem volna neki, de hát istenem, amíg nincs telt ház... hát most miért ne hagyjam?

– Mostanában nem járt erre?

– Egy olyan két hete utoljára, akkor mondta, hogy kapott egy szobát valahol, úgyhogy nem

lesz többé szüksége a klotyónkra, és kösz az eddigiekért – mesélte Katz. – Eléggé meg is lepett.

Mondom neki, szívesen, ő meg, úgy láttam, örül neki.

– Maga mit gondol róla? Lehetséges, hogy ő rabolta el azokat a lányokat?

– A fene egye meg, hát honnan tudhatnám én? – vonta meg a vállát Katz. – De tényleg,

honnan?

– Ez a John Fell, ő vezetett minket a nyomára.

– Na, ez is olyasmi, amiről semmit sem tudok – rázta a fejét Katz. – És honnan szedte ezt az

az ember? Nem olyan embernek tűnik, aki leáll dumálgatni hajléktalanokkal.

– Törzsvendég volt odaát szemközt is, a masszázsszalonban. És, ugye, az ottani lányok

átjárnak ide...

– De nem itt szedik fel a kuncsaftjaikat! – vágott közbe Katz. – Ez itt egy csendes sarki

kocsma, ezt a lányok is tudják.

– Lehet, de azért mégiscsak átjárnak. Amikor itt vannak, Fell társaságát keresik? Miatta járnak

ide?

– Nem igazán. De hát, értse meg, egy férfi, aki rendszeresen kurvákhoz jár, azzal valami nincs

rendben! – tiltakozott Katz. – Érzi, mire akarok kilyukadni, nem?

– Értem én – bólintott Lucas.

– Mert ha valaki tényleg olyan ocsmány, vagy éppen nyomorék a szerencsétlen, és képtelen

rendesen nőt szerezni magának, akkor még érthető. Az embernek csak ki kell engednie a gőzt

néhanapján! De ez a John, hát ez testileg tökéletesen egészséges, legalábbis nem látszik rajta

semmi olyan, amitől ne lenne egészséges. Jó, kicsit kövér, de ki nem kövér manapság? De ha

tényleg van valami baja neki, akkor az idefent van – bökött a homloka felé Katz.

– Szóval azt mondja, hat és hét között szokott ideérkezni.

– Általában. Maga is visszajön akkor?

– Szívesen elbeszélgetnék vele – vallotta meg Lucas. – Utánanézünk mindennek, ami csak egy

kicsit is érdekes, és ő az: érdekes.

– Mit gondol, megtalálják azokat a gyerekeket?

– Az öreg rókák szerint nem – mondta Lucas. – Én még túl fiatal és túl ostoba vagyok ahhoz,

hogy feladjam.

Kiment a kocsmából, visszaült a Jeepbe. A nap még fent járt az égen, meleg volt, Lucas nem

is tudott gondolkozni, úgyhogy végül hazament, csúcsra járatta a légkondit, az ágyára zuhant, bár

a szíve mélyén biztosan tudta, hogy aludni egy percet sem fog.

És nem is aludt el, jó félóráig nem: járt az agya, járt, kereste a réseket a történeten, bármit,

amivel kezdhetne valamit. Nem mintha olyan sok akadt volna: a Scrape-vonal idáig járhatónak

tetszett, most meg egyszerre az is elenyészett a semmibe. Maradt helyette Fell. Csak kell akadnia

egy módszernek a kézre kerítésére, gondolta Lucas: de gondolatban azt is hozzátette, hogy az ő

tudása ehhez a feladathoz nem elegendő. Ha rutinosabb volna, kitalálna valamit.

De nem talált ki semmit, csak a tudatlansága miatti sóhajtozás visszhangzott a fejében.

A telefon keltette: atyavilág, mióta alhatok, rezzent össze, amikor a csengetést meghallotta.

Felpattant az ágyról: eltartott egy ideig, míg a sötétben botorkálva megtalálta a készüléket.

Sloan hívta.

– Gondoltam, ez biztos érdekelni fog – kezdte – A segélyhívó kapott egy hívást, valaki látta,

ahogy Scrape kidob egy doboz ruhát a konténerbe a pizzázó mögött, Lyndale-ben, tegnap este.

Mit szólnál egy kis kukabúvárkodáshoz?

– Már csak az hiányozna – nyögte Lucas: járőrszolgálatosként volt már része néhányszor

ebben az élményben. – Persze, félre ne értsd, szívesen ott lennék...

– Daniel azt mondja, valamelyikünknek vállalnia kell. Mármint az ő emberei közül valakinek.

Na már most, az ilyesmit általában az újoncra szokás bízni.

– És ki az újonc, ha nem én? – törődött bele a sorsába Lucas.

– Ha nem te, akkor én – mondta Sloan.

– Na és mennyit érne ez neked? – mosolygott a telefonba Lucas.

– Ne vacakolj már, ember! A legjobb ruhám van rajtam, és nincs időm hazamenni átöltözni.

Te viszont otthon vagy, felvehetsz valami régi rongyot.

– Jó, jó – állította meg az érvelést Lucas. – Remélem, nem hiába lesz az egész!

– Hozz elemlámpát! – figyelmeztette Sloan. – És, figyelj csak, ugye, te is ott voltál, amikor az

a veterán megtalálta a kislány blúzát?

– Igen. Ott.

– Na, arra van a pizzázó is, két sarokra attól a helytől. Szerintem mindenképpen megér egy

próbálkozást.

– Húsz perc, és ott vagyok. Útközben még be kell ugranom orrtisztítóért.

Átöltözött: egy agyonhasznált jeans és magas szárú terep-csizma mellett voksolt, hozzá egy

végérvényesen átizzadt trikót vett, föléje horgászinget, ez még elég új volt, hogy szinte merevnek

érezze magán.

A legnagyobb félelme nem is a kosz volt, hanem az AIDS. A betegség épp ekkoriban igázta le

a várost, a fő felelősök pedig, az újságok szerint – a homokos szex mellett – a drogosok eldobott

injekciós tűi voltak, ha egy ilyen egy nyílt sebhez ér...

Márpedig a szemeteskukákban csak úgy nyüzsögnek a drogosok eldobott injekciós tűi.

Öt perc sem telt el Sloan hívása óta, de Lucas már a Jeepben ült, és meg sem állt a boltig, ahol

felszerelte magát a világ legvastagabb gumikesztyűivel, na meg az orrtisztítóval.

Tom pizzázója valójában nem volt sokkal több egy lepukkant üzlethelységnél: a forgalmat a

nap eme órájában elsősorban pár ezer légy képviselte. Jutott belőlük bőven még a pizzákra is: a

vendégkör véleménye szerint sajátos ízárnyalatokkal gazdagítva a kínálatot.

Lucas az épület mellett parkolt le, hátrament, hóna alatt a kesztyűkkel és az orrtisztítóval.

Sloan, Hanson és Lester már ott várták, a társaságukban időzött Jack Lacey, a pizzázó

tulajdonosa is. Álltak, nézték a szemetes konténert. A terepet a pizzázó hátsó traktusának

mozgásérzékelő lámpája világította be, a fényből jutott a konténerre és a melléje támasztott

létrára is.

Lucas odaköszönt nekik.

– Ezért lógok neked – üdvözölte Sloan.

– Bizony, hogy lógsz – vágta rá Lucas, és rögtön elkövetett egy hibát: beleszagolt a konténer

körüli levegőbe. Összerándult gyomorral fordult el. – Atyavilág, mióta áll ez itt?

– Hetente egyszer ürítik – magyarázta Lacey. – Holnap jönnek legközelebb. Aztán meg, kutya

meleg is van.

– Hetente kétszer okosabb lenne – háborgott Lucas. – Ez undorító!

– De csak nyáron ilyen!

– Na jó, eleget cseverésztünk – vágott közbe Lester. – Ideje belecsöppenni a tutiba! – intett

Lucas felé.

Lucas még egyszer megnézte magának a konténert, sóhajtott egyet, magára terítette a vastag

inget, beadta magának az első orrtisztító cseppeket.

– Ez ám az igazi profi! – hallotta a háttérből Sloan gúnyos hangját.

– Mindent, ami most rajtam van, kidobhatok – fanyalgott Lucas.

– Majd kifizetik – nyugtatta meg Lester. – Csak adjon be számlát róla.

– Persze, az lesz az első dolgom holnap.

Mit volt mit tennie, Lucas felkapaszkodott a létrán, benézett a konténerbe. A látvány is volt

olyan gusztustalan, mint a szag. Az alapot penészes sajt adta, kis bezöldült hússal fűszerezve,

fonnyadt zöldségmaradványokkal és avas zsírral körítve: terítékként szétmállott kartonpapír,

dekorációképpen pedig fürtökben repdeső legyek szolgáltak. Lucas már régóta töprengett a

rejtélyen, hogy vajon hová tűnnek a legyek éjszaka: hát most megtudta. Látott még néhány

konzervdobozt, aktív korukban paradicsomszószt tartalmaztak, továbbá megismerkedett egy

patkánnyal: kerek, csillogó szemekkel büszkélkedhetett a kis állat, visszacsillant bennük a tetőről

világító lámpa fénye.

Új barátja azonban nem vágyott közelebbi ismeretségre: ahogy meglátta, hogy Lucas

közeledik, elinalt a konténer legtávolabbi sarkába, és a továbbiakat onnét vette szemügyre.

– Jézusom, mekkora egy hatalmas dög! – Rittyentett szinte elismerően Lester. – Vigyázzon,

lehet, hogy veszett! – kiáltotta Lucas után Hanson.

Hanson még a pisztolyát is elővette, egyenesen a patkány felé célzott vele.

– Nehogy lőj! – kiáltott rá Sloan – a golyó megpattanhat, és...

– Csak nehogy elfelejtsem, a feleségemet egyszer mindenképpen el kell hoznom ide – morogta

Lester.

– De hát odabent nincsenek patkányok! – reklámozta az üzletét Lacey.

A patkány-téma ezzel, úgy látszott, kimerült, Hanson is eltette a pisztolyát.

– Jézusom, most segíts – sóhajtott fel újra Lucas, átlépett a konténer szegélyén, utoljára még

megborzongott, és a mélybe vetette magát. A talajt a lába alatt elsősorban papírdobozok

jelentették: ahogy rájuk lépett, azonnal valami nyákos folyadék vagy inkább zselé szivárgott elő

mindegyikből. Lucas tudta, hogy jobb, ha észnél van, és alaposan megnézi, hová teszi a kezét, ha

el akarja kerülni, hogy egyenest egy injekciós tűbe nyúljon. Két perce sem járt idebent, de már

érezte, ahogy előbb a kesztyűjét, aztán a csizmáját, végül mindenét átitatja a paradicsomszósz:

ráadásul egy újabb patkány is felbukkant, újabb heves kiáltozásra bírva a kínt ácsorgó kollégákat.

Válaszul Lucas néhány nagyobb szeméttömböt hajított ki a konténerből.

Öt-hat perce áskálódhatott odabent, amikor egy járőrautó bukkant fel az utca végében, és

felvillantotta a tetővillogót.

– Azonnal kapcsolják ki azt a nyavalyát! – förmedt rájuk Lester, mire a fény kihunyt.

– Bocs, kihívtak minket – hallatszott a járőr hangja. – Mi folyik itt?

– Át kell vizsgálnunk ezt a szemetest – válaszolta Lester.

Lucas átsandított a konténer szegélyén.

– Nézd már – kiáltott fel azon nyomban a járőrök egyike csak nem a Davenport az?

A társa erre felnevetett.

– Szevasz, civil ruhás! – fűzte ő is hozzá a maga jókívánságát.

– Rohadj meg! – viszonozta Lucas, és újfent a szeméthalomra vetette magát.

A járőrautó elment.

– Na, hogy haladunk? – kíváncsiskodott Sloan.

– Rohadj meg!

És válaszul megint csak az általános nevetés, miszerint közröhej, a konténeren kívülről.

Körülbelül félúton járhatott a konténer legmélye felé, amikor megtalálta a dobozt.

Mintha gondosan kikeresték volna neki a helyet, épp a szeméthalom legkellősebb közepén. A

szokásos, költözéseknél használatos doboz volt ez, gondosan ráhajtogatott tetővel.

– Találtam valamit! – rikkantotta diadalittasan.

– Hozza ki – szólt vissza Lester.

– Beszorult a rohadék – söpört félre egy adag szemetet az útjából Lucas. A papír a doboz

egyik oldalán szinte teljesen felpuhult már a zsírtól és a paradicsomszósztól. Lucas megtisztította

a terepet a doboz körül, alája nyúlt, hogy kiemelje.

Nagy nehezen lekászálódott a létrán, ölében a dobozzal, aztán letette a földre, a fénykör

közepébe, szétkergette a legyeket, és, négy kollégája figyelő tekintetétől kísérve, kinyitotta.

A dobozban gondosan összehajtogatott, gyerek méretű jeanst, egy bakfis melltartót és egy

fehér blúzocskát találtak.

– A kurva anyád – nyögött fel Lester.

– Halottak – morogta Hanson. – Megmondtam én, azok a kislányok meghaltak.

Sloan nem szólt, csak a kezét túrta a hajába, mint aki a gondolatait próbálja kitépni a fejéből.

Lacey szívott egy utolsót a cigarettájából, elfordult, eldobta a csikket, úgy taposta szét, mintha

azon akarná kitölteni a haragját.

Lucas pedig felvette a dobozt, berakta Hanson csomagtartójába.

– Mikor értesítik Mr. Jonest? – kérdezte.

– Ahogy beszéltem Daniellel, felhívom – felelte Lester.

– Szeretnék én is ott lenni – mondta Lucas – csak előbb haza kell mennem, hogy átöltözzek.

Várjanak meg!

– Nem olyan fontos maga, hogy megvárakoztasson minket – förmedt rá Hanson –, úgyhogy

húzzon bele!

Lucas nem válaszolt, indult a Jeep felé.

– Hé! És a szemetet ki fogja visszarakni? – szárnyalt utána Lacey kiáltása.

– Én nyomozok, nem érek rá ilyesmivel bíbelődni – vakkantott vissza Lucas, és a Jeep eltűnt

az éjszakában.

Odahaza először is letépett magáról mindent: a ruhákat szemeteszsákba csomagolta, kivéve a

csizmát és a horgászinget. A zacskót kitette az ajtó elé. Az inget egy külön szemetes-zsákba

suvasztotta: ezt majd leviszi az automata mosodába, és egy teljes óráig a mosógépben hagyja. A

csizmát magával vitte a zuhany alá, kapott szappant is, forró vizet is, addig mosta, míg tisztának

nem látszott: ekkor letette a fürdőszoba padlójára, száradni. Végül önmagát vette kezelésbe,

lesikált magáról mindent, aztán tiszta ruhát öltött, és elindult a belváros felé.

A doboz ott döherkedett Daniel íróasztalán, nagy halom újságpapír közepette. Daniel az asztal

melletti széken ült, Sloan és Lester a maradék székeken osztozkodtak. Hanson sehol. Daniel,

ahogy meglátta Lucas fejét az ajtónyílásban, elmosolyodott.

– Azt mondják a kollégák, maga még jobban bűzlött, mint ez a doboz itten.

– Igazat beszéltek – hagyta helyben Lucas. – Körülbelül ötvendollárnyi ruhám ment tönkre,

mármint abban az esetben, ha a csizmámat sikerül megmentenem. Majd küldöm a számlát.

– Számlázza be a csizmát is – nagylelkűsködött Daniel. – Vegye úgy, hogy az a bonusz.

– Jones mikor jön?

– Öt perce beszéltem vele – válaszolta Sloan. – Már úton van.

– De nélküle is tudjuk, hogy ezek az ő ruhái. A kislányoké – hümmögte Daniel.

Egy percig csak ültek némán, végül Lucas szólalt meg.

– Szeretnék tudni valamit arról a hívásról, ami a segélyhívóhoz érkezett.

A hívó, magyarázta Daniel, úgy mutatkozott be, hogy ő egy szomszéd, aki semmiképpen sem

akarna belekeveredni ebbe a históriába. Azt mondta, hogy épp beparkolt volna a pizzázó mögötti

sikátorba, amikor meglátta a hajléktalant a kosárlabdájával és a dobozzal, látta, ahogy a dobozt

bedobja a konténerbe, aztán eliszkol a sarkon. Azt mondta, a környéken már sokszor hallott a

kosárlabdás csavargóról, meg azt is, hogy a zsaruk épp őt hajkurásszák.

– Érdekes, Scrape barátunkat mintha mindenki ismerné – jegyezte meg Lucas.

– Nem, nem mindenki – igazította helyre Sloan. – Csak, ugye, az emberek szeretik a pletykát,

ha meg épp egy pedofilról van szó, hát persze hogy mindenki felizgul.

– Az a legérdekesebb – csatlakozott Lester is - hogy ez a Scrape mást sem csinál, csak

mászkál. Nap mint nap végigjárja az utcáit. Így aztán persze hogy mindenki ismeri!

– Nekem akkor sem tetszik – ingatta a fejét Lucas. – Névtelen telefonáló értesít minket, hogy

látta, ahogy Scrape kidobja a ruhákat. És miért nyomozunk éppen Scrape után? Mert egy

ismeretlen, akiről csak annyit tudunk, hogy hamis lakcímre kiállított hitelkártyát használ, ráterelte

a gyanút. – Erről az eszébe juthatott valami, mert az órájára pillantott. – Basszameg – nyögött fel.

– Mi van?

– Találkozóm lett volna hétkor. Most aztán telefonálhatok!

– Ha majd beleszokik a nyomozóskodásba – vigasztalta Lester –, először azt fogja megtanulni,

hogy nincs az az őrület, ami meg ne történhetne, bármikor.

– Ennyit már eddig is megtanultam – ellenkezett Lucas. – Az utcán is kész őrültekháza folyik,

de van a szokásos Őrület, és van az őrületes őrület. Akkor aztán nem árt átgondolni a dolgokat

még egyszer. Merre találok egy telefont?

És már vonult is át a szomszédos szobába, leült egy gazdátlan íróasztalhoz. A Kenny-kocsma

számát a központtól kellett megkérdeznie.

– Megjött már John Fell? – kérdezte, ahogy meghallotta Katz hangját a telefonban. – John

Fell, tudja, aki...

– Ma este még nem. Eddig még nem.

Épp letette a telefont, amikor megérkezett George Jones, mögötte pedig egy rémült arcú nő:

Glória, a kislányok anyja, Lucas még emlékezett a képére az újságokból. Hanson kíséretében

léptek be: ő, ezek szerint, a kapuban várt rájuk.

– Az ott Davenport nyomozó – intett Lucas felé Hanson –, ő találta meg a dobozt.

A két szülő félénken odabiccentett neki, aztán mindnyájan bementek Daniel irodájába.

Odabent mindenki felállt, ahogy beléptek, Daniel motyogott valamit, hogy milyen szörnyű egy

história ez, majd odalépett a dobozhoz, és kinyitotta. Gloria Jones, ez a molett, vörösre festett

hajú asszonyka úgy remegett, hogy a férje kénytelen volt megfogni a karját. Együtt kukucskáltak

be a dobozba, Gloria bele is nyúlt, kivette belőle a melltartót.

– A cicás melltartója! – sírt fel, és elájult.

Hanyatt is zuhant volna, ha Lucas nem áll mögötte, és nem kapja el. Óvatosan leültette a

székbe az ájult nőt, Daniel mentőkért kiáltott, mire mindenki, kivéve Lucast és George Jonest,

eszeveszett rohangászásba fogott.

– Mindjárt ideér a mentő – jött vissza Daniel a folyosóról –, egy perc, és itt vannak.

– Csak elájult – szólt nyugtató hangon Lucas. – Mindjárt magához tér.

– Nem könnyelműsködhetünk – förmedt rá Daniel –, lehet, hogy a szívével van valami baj.

A nő magához tért, de már megérkeztek a mentők, kizavarták a szobából a férfiakat.

– A cicás melltartó – motyogta útközben George Jones. – Az volt Nancy első melltartója. Egy

cica van az elején.

Mint ahogy ott is volt.

Gloria Jonest hordágyra fektették, elvitték, George is ment vele. A rendőrök visszakapták

Daniel irodáját.

– Kettős gyilkossággal van dolgunk – fogott neki az eligazításnak Daniel –, vagy akad valaki,

aki nem így gondolja?

Csak a fejüket rázták, hogy nem, nincs.

– Ha tetszik, ha nem – folytatta Daniel – innentől fogva rajtunk a világ szeme, tehát ideje,

hogy minél előbb visszaszerezzük Scrape-et. Meg kell tudni, ki hívta a 911-et, ha másképp nem

megy, hát egyenként bekopogtatunk mindenkihez, kikérdezünk mindenkit. Ha az a jóember nem

akar belekeveredni, az az ő baja, engem nem érdekel, az a lényeg, hogy kerítsük elő.

– Jobb, ha most rögtön nekilátunk – vetette közbe Hanson –, ilyenkor már mindenki hazaért a

munkából, de még senki sem alszik.

– És jobb volna, ha most egy behatoló egységet is vinnénk magukkal – fűzte hozzá Sloan –,

Scrape miatt.

Daniel már nem rájuk figyelt, parancsokat osztogatott, a nyomozók pedig akcióba lendültek,

csak Hanson fordult vissza az ajtóból, hogy vessen még egy pillantást a doboz tartalmára. És

maradt Lucas is: ő nem kapott semmiféle parancsot.

– Hát velem mi lesz? – kérdezte, enyhe csalódottsággal a hangjában.

– Maga, Lucas... izé, maga... remek munkát végzett, az is a szándékom, hogy magam mellett

tartom az elkövetkezendő napokban, de most... Szóval találtam valami mást a maga számára.

– Valami mást? – Lucas alig akart hinni a fülének. – Mi a nyavalyának? Ebben az ügyben

vagyok benne, méghozzá nyakig!

– Csakhogy ez már gyakorlatilag lezárult, most már csak az a dolgunk, hogy fülön csípjük az

emberünket. Azt pedig... megoldjuk maga nélkül is. Maga kap egy másik ügyet – bökte ki Daniel.

– Méghozzá elég jelentős ügyet. A Smith-gyilkosságot. Capslock kapta, ma reggel, de Sandola, a

társa, szabadságon van, azt pedig maga sem akarhatja, hogy Capslock egymagában járja a gettót,

és kérdezgesse a nehézfiúkat.

– Miféle Smith-gyilkosság? Mi ez az egész? – Lucas eddig csak fáradtnak érezte magát, de

most már áldozatnak is.

– Az élet megy tovább, még azután is, hogy gyerekeket raboltak el – tárta szét a karját Daniel,

azzal a mozdulattal, amivel az élet nehézségeit szokás elmagyarázni a zöldfülűeknek. – Billy

Smith, egy kisstílű nehézfiú, mellékállásban crack-díler, ma reggel arra ébredt, hogy valaki

lenyiszálta róla a seggét. Most épp a halottkém asztalán heveri ki az élet megpróbáltatásait.

Szükségünk van valakire, aki képes tisztába tenni ezt a históriát, és a szívem azt súgja, hogy

maga a megfelelő jelölt.

– Tisztába tenni?

– Az a helyzet – vette át a szót Hanson –, hogy ennek a Billy gyereknek akadt néhány haverja

a fekete közösségben, és ha nem találjuk meg a gyilkosát, méghozzá egykettőre, valaki még fel

találja hívni a polgármestert meg a városi tanácsosokat, akik leszólnak a rendőrkapitánynak, ő

pedig minket vesz elő.

– Az pedig nem hiányzik senkinek – folytatta Daniel. – Utálom, ha leszólnak nekem. Tehát,

még abban az esetben is, ha tudjuk, hogy nem forgatnánk meg minden követ Smith gyilkosa után,

ha nem szólnának le nekünk miatta, és ez a helyzet, akkor is úgy kell tennünk, mintha komolyan

vennénk. Azaz kiküldünk néhány fehér embert jól vasalt öltönyben a gettóba, hogy

beszélgessenek el azokkal a buckalakókkal, sőt írják is fel, amit összehadoválnak. Capslock kapta

az ügyet, maga lesz a társa.

– Basszameg – tette csípőre a kezét Lucas.

– Ember, hiszen tegnap még zseblámpával hajkurászta a piásokat! Ma meg már egy

gyilkossági ügyben nyomozhatott! Mit rinyál annyit? – kutyálta meg magát Daniel. – Capslock

az XTC nevű helyen szokott ebédelni. Maga most szépen odamegy, és bemutatkozik neki.

– Az istenit neki – füstölgött tovább Lucas.

– Vállalja, vagy nem vállalja?

Lucas beletúrt a hajába, aztán tett néhány kört a szobában, csak ezután tudott megszólalni.

– Persze, vállalom. A hátam közepére se kívánom, de elvállalom. A lányok ügyén kellene

maradnom, mert azt már kívülről-belülről ismerem, de azért elvállalom.

– Kezd összeállni a csapat – nézett be Sloan az irodába –, mindjárt itt lesz mindenki. Dick és

Tim itt marad ügyeletben, tehát összesen nyolcán, esetleg tízen leszünk, de ennyi is elég lesz, egy

ember ellen.

– Legalább a behatoláskor hadd legyek ott! – fogta könyörgőre Lucas.

– Lucas, az isten szerelmére, miért nem ott segít, ahol tud? – veszítette el a türelmét Daniel. –

Úgysem tudna mit csinálni, amikor elkapjuk ezt a pasast, csak lábatlankodna. Nem, irány az

XTC. Keresse meg Delt!

Megtette, bár…

Az XTC valaha férfiklubként kezdte a pályafutását, azaz sztriptízbárkent, egy mellékutcában,

épp Minneapolis és St. Paul határán. Nappal sem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt, de most

sem: egyszintes épület, lilára pingált betonból, előtte gazzal benőtt parkoló, a közepén néhány

gumiabroncsot aszal a kérlelhetetlenül tűző nap – estére azonban a neonfények javítottak valamit

az összképen. Lucas járt már itt egyszer-kétszer, minden esetben szolgálatilag: a kidobóember

hívta, hogy segítsen jobb belátásra bírni egy-két, magáról megfeledkezett kedves vendéget.

Civilben azonban most lépte át először az XTC küszöbét, kissé kényelmetlenül is érezte

magát, és egyedül abban reménykedhetett, hogy nem éri tetten egyetlen volt, aktuális vagy leendő

barátnője sem.

Mikor az XTC megszűnt sztriptízbárként üzemelni, a tulaj eltávolította a vetkőzőművészetet

hirdető vörös neont, és helyette egy zöldet rakott ki, „Belépés csak úriembereknek” felirattal – de

nagyjából ez volt az egyetlen szembeszökő különbség múlt és jelen között. Az ajtó melletti

bárszéken most is ott virított a szigetelőszalag, ami egy csúf repedést takart el, maga a helyiség

pedig változatlanul a létező legolcsóbb fertőtlenítő és a még annál is olcsóbb pacsuli

illatkeverékével üdvözölte a belépőt.

Del a leghátsó asztalnál ült, egy apró termetű, mégis nehézsúlynak tűnő ember társaságában:

kettejük között vagy egy tucat üres sörösüveggel. Lucas egyenesen feléjük lépdelt, ügyet sem

vetve a három színpadra, amelyek mellett elhaladt, pedig az egyiken épp egy lány dolgozott,

méghozzá egy szál tangában. A kolléganője a szomszédos színpadon fel is figyelt Lucasra, és

amikor elment előtte, odakínálta neki a mellét. – Szúrd ki! – biztatta. Lucas csak a vállát vonta

meg, ment tovább.

Lucas és Del egyszer már dolgoztak együtt: így aztán minden különösebb cécó nélkül leült az

asztalukhoz, váltott néhány keresetlen tréfát Dellel: viszont Del asztaltársának szemlátomást nem

nyerte el a tetszését az új jövevény.

– Hát te mit bámulsz, kishaver? – vetette oda foghegyről.

– Nem téged, dagikám – intette le Lucas: még mindig rossz kedve volt, amiért kihagyták

Scrape levadászásából –, annál azért jobb az ízlésem.

Dagikám már állt is fel, hogy a sörösüvege segítségével jobb belátásra bírja az okvetetlenkedő

ifjoncot, ám Del nem hagyta tovább fajulni az eseményeket.

– Nyugi, Earl – szólt a haverjára –, zsaru a srác, azelőtt meg jéghokizott, válogatott bekk volt,

ráadásul még szeret is bunyózni.

– Bezonyám – tódította Lucas –, és ha sokat ugrálsz, feldugom a valagadba azt az üveget,

aztán még jól le is csuklak. Rajtam van a rapli, úgyhogy ne nagyon próbálkozz!

Earl világosan láthatta Lucas tekintetén, hogy itt bizony szó sincs tréfálkozásról, tehát úgy

döntött, hogy feladja.

– Csak ne lennék részeg, ripityára rugdosnám a seggedet – fűzte azért hozzá, de csak a rend

kedvéért.

– Kopj le – mordult rá Lucas. – Beszédem van ezzel a pojácával.

Earl felkapott egy kevésbé üres sörösüveget, és elvonult, hogy kitanulmányozza, mi történik a

színpadokon.

– Miféle pojáca? – hördült fel Del, ahogy kettesben maradtak.

– Miféle válogatott bekk? – kérdezett vissza Lucas.

– Na jó – röhögött fel Del –, akkor kvittek vagyunk.

– Csak azért mondtam a pojácát – adta alább Lucas –, mert nem tudtam, hogy a dagi tudja-e,

hogy zsaru vagy. Különben piszkos úrnak szólítalak, ahogy kell.

– Hát kösz, igazán aranyos vagy.

Cingár, középtermetű férfiú volt ez a Del, a haja már őszült, holott a koránál fogva erre még

ráért volna. Viharvert arcát rövid, csinosan nyírt szakáll keretezte, a karját barnára sütötte a nap.

Jeans volt rajta, meg egy muzeális, Bob Dylan-feliratos trikó, viszont a csuklóján ezüst Rolex

szikrázott. Elhagyták az üzemegységet, beültek Del furgonjába, amelyet gondos kezek ecsettel

fehérre dukkóztak.

– Mára négy kihallgatásunk van – közölte Del, ahogy bekászálódott a volán mögé –, a haverok

meg a rokonság.

– De miért pont most, éjnek évadján? – értetlenkedett Lucas.

– Mert ilyenkor biztos odahaza találjuk őket – indította el az autót Del. – Nem olyan népek

ezek, hogy rendes nappali melójuk legyen.

Meg is találták a haverokat meg a rokonságot, de senki sem tudott semmiről, aminek köze

lehetne a gyilkossághoz, és Lucas el is hitte nekik. Smith, vallották egybehangzóan, kint volt az

utcán, tette a dolgát, ami nagyjából annyit jelentett, hogy fel-alá sétált, és útközben váltott egy-

egy szót a haverokkal. Mindenki tudta róla, hogy cracket szív, de néha el is ad belőle. Tehát, ez a

vélemény alakult ki a környéken, valakinek kedve szottyant egy kis crackre, és onnan vett

magának, ahol talált.

– Az egész környék belefullad ebbe a szarságba – panaszkodott az egyik férfi, akit

kikérdeztek. – Minden és mindenki szétrohad miatta, maguk meg csak nézik, és nem csinálnak

semmit.

– Miért, mit csinálhatnánk? – fortyant fel Del. – Magának talán van valami ötlete, hogy mit

csinálhatnánk?

– Akármit – vágta rá a férfi. – Bármit. Csukják le a dílereket, ezek állatok, ezek szétkúrnak itt

mindent. Ha fehérek volnánk, biztos csinálnának valamit!

A felesége meg ott állt mögötte, karba tett kézzel, és bólogatott.

Del társaságában járni a világot nem volt mindennapi élmény.

Lucas, még egyenruhásként, ahhoz volt szokva, hogy mindenki, akivel csak a járőrkörútja

során találkozik, az ellenség, mindaddig, amíg be nem bizonyítja magáról az ellenkezőjét.

Lehetett szó bármiről, balesetről, verekedők szétválasztásáról, rablók és betörők utáni hajszáról,

mentő kirendeléséről, áldozatok kikérdezéséről, az egyenruhások tudva tudták, hogy a jelenlétük

nem vált ki kitörő örömöt a polgárokból. Olyanok voltak ők, a zsaruk, akár a hadsereg: nem azért

jöttek, hogy haverkodjanak. Néha, főleg éjjel, ha ellenséges területen köröztek a fegyverekkel

telepakolt járőrautóval, Lucas valóban a hadseregben érezte magát, a háború kellős közepén.

Del viszont maga volt a megtestesült segítőkészség, odafigyelt arra, akivel beszélt, majd

kicsattant a jóságos türelemtől: most is, hogy ez a férfi rázendített a crack miatti panaszra, Del

csak bólogatott nagy egyetértően.

– Aztán el ne árulja a főnökömnek, hogy ezt mondom – bökte ki, ahogy a férfi végre

elhallgatott – de az a helyzet, hogy magának igaza van.

Meg is kapta a polgároktól az együttműködést – használható információt azonban egyet sem,

legalábbis valószínűleg nem, gondolta Lucas: mégpedig azért nem, mert ők, a polgárok sem

rendelkeztek ilyesmivel.

Tíz óra tájt Del élénk vitába keveredett egy lelkésszel, annak a templomnak a gazdájával,

ahová Smith járt, még gyerekkorában. Lucas közben elkódorgott, megindult lefelé az utcán, a

sarok felé, ahol parkoltak. Itt vette észre azt a fehér fiatalembert, aki szintén a mondott sarok felé

lépdelt. A fején kalappal: zsarunyelven stricikalapnak hívják ezt a viseletet, illetve hívták, még a

hetvenes években, mielőtt ez a kalap, a diszkóval együtt, végképp kihalt volna. A kalap karimája

alól rasztába font frizura kígyózott elő.

– Hé, Randy! – kiabált rá Lucas.

A fiatalember megállt, meglátta, ki az, aki rákiabált: erre fogta magát, és nekiiramodott. Lucas

utána. Körülbelül negyven méter lehetett kettejük között.

Randy Whitcomb tudott futni: a soványak általában tudnak. Lucas meg ő ugyan nem voltak

egy súlycsoportba, de Randy viszont nem cipelt akkora terhet, mint Lucas, aki még hallotta,

ahogy Del utánakiabál, de már, ha akarta volna, sem állhatott meg, annál jobban izgatta a

versenyfutás végkimenetele. A hátránya közben tíz méterre csökkent, és csökkent volna tovább

is, ha nem zavarja a futásban a forgalom. Néha elvétette a lépést, de Randy is, aki folyton

hátrasandított, hogy hol tart Lucas: ilyenkor mindig leadott valamit az előnyéből. Pár sarokkal

arrébb Lucas már nagyon közel jutott hozzá. Randy, úgy látszik, megsejtette, és villámsebesen

befordult egy mellékutcába. Lucas utána: a sarkon egy kis nejlonzacskóba botlott. Randy tehát,

abban a reményben, hogy Lucas nem veszi észre, eldobta a magánál lévő anyagot. Hogy fű volt-

e, vagy crack, esetleg éppenséggel kokain, Lucas nem láthatta.

Az utca vége felé már csak négy méterre volt tőle, aztán kettőre: Randy meghallotta a lépteit,

kétségbeesetten hátrafordult, ezzel megint vesztett egy ütemet, Lucas pedig hátba vágta, pont a

két kulcscsontja között, mire Randy arccal előre elesett, és Lucas rávetette magát. Az egyik keze

Randy nyakán, a teljes testsúlya pedig a hátán a szerencsétlennek.

– Te nyomorult köcsög, nem megmondtam neked, hogy tűnj el a környékemről? – dörrent rá.

Nyomatékül nekicsapta Randy arcát az utcakőnek, eközben rábűvészkedte a bilincset is. – No és

mi volt abban a zacskócskában, te Randy? Bizony, láttam ám! Mi volt benne, crack? Mi volt

benne, öt év?

– Ezért kinyírlak, te rohadék – hörögte Randy. – Esküszöm, elvágom azt a tetves torkodat!

Randy Whitcomb a huszadik életévében járt, ifjúkorát St. Paulban töltötte, onnan indult

kalandos életútjára. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy fehérnek született, fekete stricinek

képzelte magát, pedig – főként most, a sikátor fekete háttere előtt – sápadtan derengett a képe,

akár a februári hold. Sőt, nem elég, hogy feketének képzelte magát, de ráadásul olyan feketének,

amilyenek csak a tévében fordulnak elő, a sorozatok tipikus fekete gengszterének, a kalapjával, a

kokaintól fehér ujjaival, a rasztafrizurával: de még a kiejtését is olyanra hangolta, ahogy a gettók

lakói beszélnek. Ezt az MTV segítségével sajátította el. Akár nevetni is lehetett volna rajta, de

olyan szemét kis rohadék volt, hogy elvette az ember kedvet a nevetéstől. Főállásban otthonról

szökött lányokat tanított be, hogy neki kurválkodjanak, ha pedig nem bizonyultak elég

szorgalmas tanulónak, és főleg, nem tejeltek eleget, elverte őket.

Lucas megbilincselte, talpra rángatta, elindult vele az utca bejárata, az eldobott nejlonzacskó

felé.

– Tudja, mi van abban a zacskóban, maga faszkalap? – váltott valamivel udvariasabbra Randy.

– Két gramm fű, vagyis összesen, na, hadd számoljam ki, kábé egy óra az őrszobán, maga

szarrágó! Bizony, bizony, a nagy Davenport, a zsaruász! Tudja, mi maga? Hát egy nagy

kibaszott... egy ilyen kalapos zsaru, érti?

– Hogy mi vagyok én?

– Az a kibaszott zsaru a hátrafordított sapkában, az!

– Kuss, Randy – szólt rá Lucas, pedig nem igazán értette, mi a fenéről hadovál ez az ember.

Bár az is igaz, gondolta, hogy ez a falatnyi kis fű tényleg nem érte meg a hajtó vadászatot. –

Felőlem a seggedbe is feldughatod a füvedet – legyintett –, nekem mindegy, mert Billy Smith

meggyilkolásáért fogsz ülni, kis köpedelmem.

– Mi? Mi a francról dumál maga?

– Arról, hogy a tököm tele van veled, Randy – felelte Lucas. – Megvan a kés, amivel

megölték, és találd ki, kinek az ujjlenyomatait találjuk meg rajta? Hát a tiédet, kisbarátom!

Tudod, mióta várok erre a szép napra? Három éve!

– Ezt úgyse meri – próbált hátrafordulni Randy, hogy lássa Lucas arcát.

– Egy nyavalyát nem merem. Merem én is, és meri az összes zsaru a körzetben. Megoldottunk

egy gyilkosságot, téged meg elpaterolunk tizennyolc kibaszott évre, legalább lesz egy kis

nyugtunk tőled.

– De hát nem én voltam – érvelt Randy –, nem én...

– Mindegy, csináltál egy csomó mást. Így legalább kvittek leszünk – nyugtatta meg Lucas. –

Az eddigieket megúsztad, ezért bekasztlizunk, és mindenki boldog. És kik a legboldogabbak?

Azok a kétszázkilós izombuzik Stillwaterben, a sitten, akik alig várják, hogy kigyönyörködjék

magukat a rózsaszín kis popókádban.

Most jutottak el oda, ahol Randy megszabadult a nejlon-zacskótól: meg is találták, ott hevert a

kerítés tövében. Lucas nagy óvatosan, nehogy ujjlenyomatot hagyjon rajta, felvette. Ez bizony fű,

és kevéske. Mindenesetre visszagyömöszölte a zacskót Randy farzsebébe.

– No, lám csak, hát nem már megint nála van az a bűnjel?

– Rohadj meg!

– Ezért kellett lemészárolni azt a szerencsétlen Billy Smith gyereket?

– Ide figyeljen, Davenport, maga rohadék – kezdett alkudozásba Randy – van ám valamim a

maga számára! Azt tudja, hogy Rice is kapott egy kést a hátába a múlt héten? Na, én meg tudom,

hogy ki volt az.

– Rice? – Lucasnak mintha rémlett volna valami, hogy egy Ronald Rice nevű embert a múlt

héten meggyilkoltak, épp errefelé: de ennyi volt minden, amit az ügyről tudott.

– Az. Én meg tudom, hogy ki volt az, és azt is, hogy ki tudja rábizonyítani. Engedjen el! Ezzel

a kis füvecskével úgyse tud mit kezdeni, de ha elenged, megmondom magának, hogy ki volt.

Csak magának, senki másnak.

– Nem, Randy, jó lesz neked a börtönben, és minél hamarább, annál jobb. Idekint úgyis csak a

baj van veled.

– Ne, ne, ember, ne! – erősködött Randy, mert, úgy tűnt, kiszagolta, hogy mégiscsak

felkeltette Lucas érdeklődését. – Tényleg tudom, hogy ki volt! Isten engem úgy segéljen, hogy

tudom! Egyszerűen arról van szó, hogy ma este semmiképpen sem akarok ülni, ráadásul ki nem

állhatom azt az embert, csak bajom van vele! Elárulom magának a nevét, meg a csajét is, aki

bizonyítani tudja, hogy ő volt!

Lucas megállt egy pillanatra, mintha fontolóra venné az ajánlatot.

– Tudod, van valami, amit még nálad is jobban rühellek – szólalt meg aztán –, nevezetesen

azt, ha megpróbálsz átverni. Mert, ugye, át akarsz verni? Mert ha igen, esküszöm neked, a föld

alól is előkerítelek, és addig szorongatom a torkodat, míg ki nem purcansz. Aztán behajítom a

dögödet a kibaszott Mississippibe.

– Jó,jó – Randy most már sejtette, hogy ebből üzlet lesz. – A csaj neve Delia White. A

Cornwall és a Tizennyolcadik sarkán lakik, abban a nagy, vörös téglás házban. Ismeri, nem?

– Szóval Delia White.

– Igen, az. Aki leszúrta Rice-t, az a sógora, annak meg az a neve, hogy El-Ron Parker. A csaj

dumálni fog, az tuti, mert szerinte a húgát is ez az El-Ron nyírta ki, két éve.

– És igaza van?

– Azt meg honnét tudnám? És kit érdekel?

– Honnét tudod te mindezt? – járatta végig a tekintetét Lucas a foglya fizimiskáján.

– Onnét, hogy én szállítom a gyógyszereket a csajnak meg a haverjainak is.

– Miféle gyógyszer az? Crack? És egy nyavalyás crack-szívó legyen a tanúm?

– Dehogy crack, fű! Csak egy kis füvecske, időnként.

– Ha átversz...

– Nem verem át, isten engem úgy segéljen!

– Na, tűnés a körzetből – mérte végig Lucas még egyszer az emberét. – Engem nem érdekel,

hova mész, csak eltűnj innét. Felmehetsz észak felé, vagy St. Paulba, de még egyszer itt meg ne

lássalak!

– Már itt se vagyok – lehelte Randy. Összebilincselt kezét Lucas felé nyújtotta, aki, egy

hosszú pillanatnyi habozás után, berántotta az utcai lámpa fénykörébe, és lekapcsolta róla a

bilincset. Randy megdörzsölte a csuklóját, közben hátrált, végül megfordult, és elinalt, mintha

soha ott se lett volna.

Lucas előkotorta a noteszét, felírta, hogy Delia White, aztán azt is, hogy L. Ron Parker;

bekeretezte a két nevet, végül húzott egy vonalat, amögé meg azt írta, Ronald Rice.

Randy már a túlsó sarkon járt: ott megfordult.

– Faszkalap! – vonyította Lucas felé.

De Lucas nem rá figyelt: meglátta Del kocsijának közelítő fényeit, tehát kiállt az úttestre, hogy

leállítsa. Csak most nézett Randy felé, de annak már hűlt nyoma sem volt.

– Hát ez meg mi volt? – érdeklődött Del, ahogy Lucas beült melléje.

– Semmi, csak egy nyavalyás kis köcsögtől próbáltam megszabadulni.

– És sikerült?

– Nem hinném. És te? Mire jutottál?

– Arra, hogy elzsibbadt az egész fenekem. Azt hiszem, kihíztam az alsógatyámat.

Tizenegyre járt az idő, mire végeztek. Mentek vissza, a folyó felé, Del ott teszi majd ki Lucast.

Útközben a kocsikról beszélgettek. Del megvallotta, hogy hevesen feldobog a szíve, ahányszor

csak egy Camaro IROC-Z bukkan fel mellette.

– Hét másodperc alatt van százon, és tizenhárom rongyért már az enyém is lehetne, ott

parkolhatna a kapum előtt!

– Az egyetemen úgy hívtuk, hogy köcsögkabrió.

– Hogy mi?

– Köcsögkabrió. Akinek ilyen kocsija van, jobb, ha beszerez melléje egy rózsaszín izompólót

is.

– Tessék, egy kis öröme van az embernek, azt is elveszik – morogta Del.

– A Porsche, az az igazi – sóhajtott fel Lucas. – Egy Porsche, az keresztbe lenyel egy ilyen

köcsögkabriót.

– Ja, köretnek meg a tízévi fizetésedet – bólogatott Del. – Három sarokra van innen az a hely –

mutatott ki az ablakon –, ahol megtaláltuk Smith hulláját.

– Ott? – fordította arra a fejét Lucas.

– Ott, pont ott.

– Gyerünk, nézzük meg!

– Sötét van, ember! – tiltakozott Del. – Nem látnánk semmit! Egyébként világosban se lehetett

látni sokat.

– Akkor is, nézzük meg! – makacskodott Lucas. – Mibe kerül, két percbe?

Del vállat vont. A következő sarkon bekanyarodott jobbra, megkerülték a háztömböt, aztán

balra fordultak, majd megint jobbra, egy szűk sikátorba kanyarodtak, valahol a közepe táján

megálltak, Del úgy parkolta le a kocsit, hogy a lámpája bevilágítsa a mellettük húzódó kerítést

meg a garázsbejáratot.

– Na, ez az. Ott ölték meg, annál a garázsajtónál. Aztán behajították a bokrok közé. A

szemetesek találták meg, ma reggel hatkor. A halottkém azt mondja, pár órával korábban halt

meg, de hogy pontosan mikor, azt nem lehet megállapítani, mert nagyon meleg van.

– Aha. És egy hosszú, széles pengéjű késsel ölték meg, igaz?

– Ezzel meg mit akarsz?

– Azt, hogy kábé ötpercnyi sétára vagyunk a Jones lányok házától. Kaptunk egy fülest, hogy a

gyilkos...

– A csavargó, aki mindig egy kosárlabdát ütöget. Valami Crank, vagy mi a neve.

– Scrape. Egy hosszú pengéjű kést vettünk el tőle. Egy henteskést.

– Ó, basszameg – mélázott el Del.

Ezen mindketten elgondolkoztak egy ideig.

– Azt a Smith nevű seggfejt – váltott témát Del – egy másik seggfej ölte meg, hat dollár ára

kokainért.

– Lehet – nyugtázta Lucas. – Csak hát számításba kell venni más lehetőségeket is. Például azt,

hogy valakit megölnek egy hosszú pengéjű henteskéssel, közben meg egy dilist, aki gyanúba

keveredett a Jones lányok meggyilkolása miatt, ugyanott, és pontosan ugyanakkor, amikor ez a

gyilkosság történt, elkapunk egy hosszú pengéjű henteskéssel. Valószínűleg puszta véletlen az

egész, de azért megérdemli, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, nincs igazam?

– Ebből balhé lesz a kapitányságon – aggodalmaskodott Del. – Jobb, ha előbb beszélünk

valakivel.

– Itt van nálam Daniel otthoni száma – nyitotta ki a noteszát Lucas. – Ha találtunk valahol egy

telefonfülkét, felhívhatom.

– Neked több vér van a pucádban, mint gondoltam volna – ismerte el Del. – Én meg ismerem

az összes tetves telefonfülkét az egész rohadt Minneapolisban, azt is, ami itt van tőlünk két

percre.

– Van egy negyeddollárosod?

– Davenport, az istenit magának – hörögte Daniel a telefonba – mindjárt éjfél! Mekkora barom

voltam, hogy megadtam magának a számomat!

Lucas és Del a Szőrös Dákó, egy biliárdszalon hátsó terméből telefonált, körülöttük sűrű füst

gomolygott, a füstben nagyokosok körvonalai. Del, a szájában, a hátával a falat támasztva

követte, hogy mire jut Lucas.

– És mi legyen a késsel, amit Scrape-től vettünk el? – hallotta most Lucas kérdését.

– A tárgyi bizonyítékok között van. Del és maga találkoztak már?

– Del itt áll mellettem, ő ragaszkodott hozzá, hogy felhívjuk magát – mondta Lucas, ügyet se

vetve Del kétségbeesett kapálózására. – Scrape börtönben van, ugye?

Erre az újabb kérdésre először hosszú csönd felelt.

– Nem – hallatszott végül Daniel fakó hangja –, meglépett. Egyszerűen fogta magát, és

lelépett. Fogalmunk sincs, hogyan. Talán egy oldalsó ablakon. Annyi biztos, hogy sehol sem

találjuk. Kerestük a fája körül, ott nincs. Keressük mindenütt. De erről semmi kedvem tárgyalni

így, az éjszaka közepén. Mi a fenét művelnek maguk?

– Lelépett? – hápogott Lucas – Nem arról volt szó, hogy szorosan a nyomában maradnak?

– Davenport...

– A Smith-gyilkosság percre pontosan akkor történt, amikor a kislányokat elrabolták. És egy

hosszú nyelű henteskéssel ölték meg – magyarázta Lucas. – Négy sarokra a Jones-háztól. Ki kell

ide jönni, ha látni akarja, milyen közel van a két helyszín egymáshoz. A lányok talán épp arra

sétáltak, van azon a környéken látnivaló egy gyereknek épp elég. Lehet, hogy épp azon a

sikátoron vágtak át. Meg kéne nézni azt a kést, hátha rajta van Smith vére.

– Jaj, az isten szerelmére – nyögött fel Daniel. – Del ott van? Hadd beszéljek vele!

– Veled akar beszélni – nyomta Del kezébe a kagylót Lucas.

Del átvette, belehallgatott.

– Rendben – mondta aztán –, holnap beszélünk – tette le. – És kösz ezért a – Del ragaszkodott

hozzá – dumáért.

– Nem tesz semmit – előzékenykedett Lucas. – Mit mondott?

– Azt, hogy menjünk vissza, kopogjunk be minden házba, ahol fényt látunk.

– Rendben – bólintott Lucas. – Úgy látszik, nagyobb sebességbe kapcsoltunk.

– Én már rég csúcsra járattam magam – legyintett Del. – És nekem inkább úgy látszik, hogy

vacakolhatunk itt hajnali kettőig.

– Én azt mondanám, hogy kopogtassunk be mindenhová, akár látunk fényt, akár nem.

– Mondták már neked, hogy ott rohadj meg, ahol vagy?

– Egész nap mást se hallok – bólogatott Lucas –, egész álló nap semmi mást.

6.

A gyilkosság helyszínéhez legközelebb álló házzal kezdték. Lucas járt az élen: most sokkal

nyomozóbbnak tűnt, mint Del, aki hátul kullogott, és csak a kiegészítő kérdéseket tette fel, a

többit Lucasra bízta.

A második házban egy házaspárt sikerült felébreszteniük. Férj és feleség vállvetve hallgatta a

kérdéseket, végül két dologgal kedveskedtek a rendőröknek. Először is, legalábbis úgy vélték,

ismerik a kislányokat. Mármint, ha ugyanarról a két kislányról van szó, mert egész este róluk

beszélgettünk, fűzte hozzá a feleség. Csakhogy napok óta színüket sem látták. Pedig gyakran

elszaladtak a ház előtt, mondta a férj: neki úgy rémlett, hogy a gyilkosság napján is látta őket, az

ablakból.

– Maga szerint annak a meggyilkolt feketének köze lehet a kislányokhoz? – kérdezte a feleség.

Eddigre eltűnt az álom a szeméből: a helyét viszont rettegés vette át. – Tudja, nekünk is vannak

lányaink.

– Azt nem tudjuk, de van néhány ötletünk, csak, sajnos, nem beszélhetek róla – vágott közbe

Del. – Maguk meg egy pillanatra se veszítsék szem elől a lányaikat!

Lucas sebtiben beírta a házaspár nevét és a beszélgetés fontosabb részleteit a noteszébe, és

feltett még egy utolsó kérdést, nevezetesen azt, hogy kinek lehet a legélesebb szeme ezen a

környéken. Így jutottak el egy szomszéd házaspárhoz: azokat is az ágyukból ugrasztották ki. Ők

is látták a kislányokat, de ők sem az utóbbi napokban. Abban viszont biztosak voltak, hogy látták

már őket a sikátorban is.

– Sokszor jártak arra – mondta a feleség –, gyakran láttam őket, pedig nem járok én erre

minden nap.

Lucas róluk is feljegyezte, amit kell.

– Ember, itt valami érik – mondta, miután elbúcsúztak a házaspártól.

– Azért csak ne izgasd fel magad – adta a szkeptikust Del – egyelőre nincs semmink. Aznap,

hogy eltűntek, senki sem látta őket.

– Szóval azt mondod, nincs semmink.

– Jó, lehet, hogy valamink azért van – adta alább Del. – Mindenesetre most már örülök, hogy

ragaszkodtam hozzá, hogy felhívjuk Danielt. Legalább az enyém lesz a dicsőség.

– Váljék egészségedre – udvariaskodott Lucas. – És most merre? Talán először ott kéne

próbálkoznunk, ahol fényt látunk, a többiek meg jöhetnek később.

Tehát megdolgozták a háztömböt, találtak is egy nénit, aki szintén látta a kislányokat. Már el

is búcsúztak tőle, amikor utánuk szólt.

– Tudják, mikor épp be akartam állni a garázsba, és lelassítottam, ott, ahol azt a szegény fekete

fiút meggyilkolták, igen, azt hiszem, ott... láttam egy szandit, egy kislány-szandit.

– Egy mit? – tátotta el a száját Del.

– Hát egy műanyag szandált! Amilyent gyerekek szoktak hordani. Néztem, néztem, mondom,

ezen már áthajtottak, nem is egyszer, szóval, gondoltam, biztos valami kukából esett ki. De

gyerekszandál volt, arra megesküszöm.

– Volt azoknak a kislányoknak műanyag szandáljuk? – nézett Lucas arcába Del.

– Nem tudom. Szandálokról nem volt szó. Hát ti? Találtatok valamit, amikor helyszíneltetek?

– Szandált nem.

– Mindenesetre köszönjük, asszonyom – köszönt el Lucas a nénitől. – Ideje előkapnunk a

zseblámpát – mondta Delnek, már kint az utcán.

Vagy egy negyedórát nézelődtek a sikátorban, amikor meghallották a férfihangot.

– Tűnés innét! Kihívtam a rendőröket!

– Mi vagyunk a rendőrök! – kiáltott vissza Lucas. – És beszélni akarunk magával.

A szomszéd ház ajtaja felett kigyulladt a lámpa.

– Majd én beszélek a fejükkel – határozta el magát Del.

A kiabáló férfi, bizonyos Mayer, a lakótársával egybehangzóan azt állította, hogy a lányokat

látták, de szandált, azt nem. A gyilkosság, illetve a kislányok eltűnésének napján mindketten Eau

Claire-ben tartózkodtak, felelték Lucas kérdésére: és csak ma reggel tértek haza onnét.

– Nem akarnám én ezt túlhangsúlyozni – tette hozzá Mayer –, de az a helyzet, hogy a

lakótársam meg én nemigen érdeklődünk a lányok iránt.

Ekkor bukkant fel Del, aki eközben a szomszédos házban kérdezősködött.

– Gyere át – mondta –, a szomszéd azt mondja, talált egy szandált.

Lucas tehát elbúcsúzott Mayertől, és ment Del után, a szomszédba, ahol egy idősebb férfi várt

rájuk, zseblámpával. Elvezette őket a ház végébe, onnan egy kiskapun át a hátsó udvarba, onnan

a garázsba, ahol bepillantást nyertek a kukába, benne a leharcolt, gazdátlan, párját vesztett

műanyag gyerekszandállal.

– Az istenit neki – horkantott Del.

– Mi van, nem is örülsz? – értetlenkedett Lucas. – Pedig volna rá okod, vagy lehet, hogy

volna.

– Ez azt jelenti, hogy hívhatjuk újra Danielt.

– Hát igen, az már probléma – veregette meg Del hátát nevetve Lucas. – Ember, mondhatom

neked, felizgultam! Hű, de felizgultam!

– Azért nevetni mégse kéne – szólt közbe az öregúr. – Azok a szegény kislányok, meg az a

szerencsétlen fekete fiatalember... És most mind halottak, mind...

– Na, ide figyeljen, Davenport – mondta Daniel –, most nagyon hegyezze a fülét! Figyel rám?

– Figyelek.

– Hívjon ki egy járőrautót, kordonozzák körül a helyszínt, és a garázst is. A szandált hagyja ott

a kukában, aztán menjen haza. Érti? Aludja ki magát. Holnap reggel kilenckor a garázsnál

találkozunk. Mit gondol, értette, amit mondtam? Vagy ismételjem meg?

– Értettem, Főnök!

– Egyelőre még nem vagyok Főnök, Davenport.

– De még lehet.

– Jó, jó. Egyébként szeretem, ha nyalják a seggemet, úgyhogy felőlem nyalhatja, ha jólesik.

De csak azután, hogy hazament és kialudta magát – tette le a telefont Daniel.

Útban vissza, már az autóban, Del a fejéhez kapott.

– Eszembe jutott valami – jelentette ki.

– Valami bonyolult? – érdeklődött Lucas. – Vagy el tudod mondani vezetés közben is?

– Volnál szíves elkussolni egy pillanatra, nagyokos? Azt akartam mondani, hogy ha a lányokat

tényleg abban a sikátorban kapták el...

– Akkor a tettesnek kellett hogy legyen egy kocsija, márpedig Scrape hajléktalan, neki tehát

nincs. Nyilván vezetni sem tud. Ez már nekem is eszembe jutott.

Mentek tovább.

– És mi jutott még az eszedbe? – kérdezte Del.

– Az, hogy olyan nyomokat követünk, amikre ismeretlen telefonálók hívták fel a

figyelmünket, akiket képtelenség előkeríteni. Mindenki, akivel idáig beszéltünk, boldogan

összehord hetet-havat, nincs ember, aki ne akarna segíteni. Még a kurvák is azonnal elmondtak

mindent, amit tudtak. De használható infót csak ismeretlenektől kaptunk, és mindent a

legjobbkor, és minden Scrape felé irányít minket.

– Ez így tényleg gyanúsan egyszerűnek hangzik – bólogatott Del.

– Aztán elgondolkoztam azon is, hogy miféle ember lehet Smith gyilkosa. Ki az, aki lenyom

egy ilyen fiatal, izmos bandatagot, úgy, hogy még nyomokat sem hagy maga után? Scrape, aki

még a kosárlabdáját is folyton elejti?

– Vagyis?

– Szerintem inkább egy másik izmos, fiatal bandatag lehetett, akiről Smith azt hitte, hogy

haver, és lehet, hogy az ő ügyének semmi köze a kislányokéhoz.

– Egyéb?

– Hát fura, de tényleg, kibaszottul fura véletlen, hogy Smith percre pontosan akkor kapja a

kést a hátába, amikor a kislányokat elrabolják, pont abban a sikátorban, amerre a lányok is jártak,

de a két ügynek még sincs köze egymáshoz. Érted már, hova akarok kilyukadni?

– Egyéb?

– Igen, hogy holnap először is ki kell derítenünk, hogy a szandál a lányoké volt-e, és azt, hogy

pontosan merre jártak a lányok. Mert valahová csak mentek, például a Lake Streetre, valami

vicikvacakot venni.

– Nyalókát.

– Csokit.

– Rágót.

– Sütit.

– Azt nem! – vágta rá Del: a süti elvégre a marihuánás süteményt is jelentheti.

Ültek, hallgattak.

– Körülbelül a fele annak, amit mondasz – szólalt meg Del – tele van belső

ellentmondásokkal.

– És az mióta zavar téged? – húzta fel a szemöldökét Lucas.

– Nem zavar, de azt bizonyítja, hogy a fele annak, amit beszélsz, ipso facto merő hülyeség.

– Vagy quid pro quo.

– Esetleg nolo contendere.

– Miért nem mindjárt post hoc ergo propter hoc?

– Mert olyan nincs – legyintett Del. – Baromság.

– Hogyne volna? Logika, egy nulla egyes alapszabály. Annak utána, tehát annak

következtében. Igazán utána olvashatnál.

– Az kéne még! Inkább vakarom a tökömet légkalapáccsal, mint hogy utána olvassak!

Del egy óra harminckor tette ki Lucast. Ilyenkor már le lehetne feküdni, gondolta Lucas, de a

délutáni szunyókálás, meg az, hogy általában éjjeli műszakos volt a járőrben, megtette a hatását,

érezte, hogy úgysem tudna elaludni. Mit kell ilyenkor csinálni? Járni az éjszakai bárokat, esetleg

találni egy bulit valahol az Egyetem környékén, vagy...

Visszament az XTC-be, a telefonhoz. Emlékezetből tárcsázta a számot.

– Dokumentáció – hallotta meg Catherine Brown hangját.

– Szóval nyiszálgatod a papírjaidat – nyugtázta Lucas.

– Nyiszálgatom – felelte a nő. – Itt, egyedül, a hidegben nyiszálgatok.

– Lefogadom, hogy halálra unod magad.

– Igen, csakhogy mi van, ha nem nyiszálgatok? Mit kezdenének azok a szerencsétlen

riporterek nélkülem? Hajkurásszák az adatokat a cikkeikhez, ahelyett, hogy kikérnék tőlem?

– Igen, az szörnyű lenne – ismerte el Lucas. – Mondd, mi a véleményed a gombáról?

– Kedvező. És a pepperoniról is. Ugyanis mindjárt éhen halok. De még egy másfél óráig nem

szabadulok innen.

– Én viszont egy órán belül ott lehetek, a hónom alatt a pizzával.

– Három óra nulla-nullakor a bejáratnál várlak – tette le Catherine.

Tehát egy teljes órát kell elütni valahogy, gyakorlatilag tennivaló nélkül. A pizzát akármikor

beszerezheti, van egy éjjel-nappali pizzázó a Hennepinen, Lucas az órájára pillantott, aztán

előkotorta a noteszét. Vörös téglás ház, a Cornwall és a Tizennyolcadik sarkán. Elindult arra.

Ilyenkor nincs forgalom: negyedórán belül odaért a Cornwall sarkára: a vörös téglás házban

fényeket látott. Illetve, csak egyet, de ez is elég ahhoz, határozta el magát, hogy bekopogjon.

Meg is tette. Bentről rádió hangját hallotta, de lehetett hifié is. Aztán valaki odabent mondott

valamit, Lucas tehát újra bekopogott, ezúttal hangosabban, mint az előbb.

Csinos kis asszonyka húzta el a függönyt az ablak elől. Megnézte magának Lucas arcát, újabb

lámpát gyújtott, annak a fényében is végigmérte: nyilván nem értette, mit keres egy ilyesféle alak,

mint Lucas, éjjel kettőkor az ajtaja előtt.

– Mit akar? – tette fel az elsőnek adódó kérdést.

– Delia White-ot keresem – mutatta fel az igazolványát Lucas. – Maga az?

– És mit akar Deliától?

– Segítséget a nyomozásomhoz.

– Hajnali kettő van!

– Atyaisten – nézte meg az óráját Lucas – úgy látszik, teljesen elvesztettem az időérzékemet.

A nő erre elmosolyodott, hátrafordult, bekiabált a házba.

– Anyu!

Az ajtó mögött újabb nő bukkant fel. Lucas nem látta őket, mert a függönyt visszaengedték, de

hallotta, hogy sutyorognak. Aztán az újonnan érkező nő is félrehúzta a függönyt, kinézett.

– Mit akar?

– Rendőrtiszt vagyok. Deliával kell beszélnem.

– Miről?

Lucas most már szívesen beljebb került volna, de fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá.

Végül az egyenes út mellett döntött.

– Úgy tudom, Delia látta, ahogy L. Ron Parker leszúrja Ronald Rice-t. Arról szeretnék

beszélni.

A függöny ismét az ablak elé siklott. Megint hallotta, ahogy a nők sutyorognak, de most sem

hallotta, hogy mit. Aztán az idősebbik, tehát Anyu, félrehúzta a függönyt, alaposan megvizsgálta

Lucas arcát, végül ajtót nyitott.

A lakásban, a nappali díványán üldögélve, Lucas először is bocsánatot kért, hogy ilyen kései

órán alkalmatlankodik. Elmesélt mindent a Jones-nyomozásról is.

– És akkor azt hallom valakitől – fejezte be az elbeszélését – hogy kegyed, Jones asszonyság,

talán segíthetne nekem L. Ron Parker ügyében.

– Ha El-Ron megtudja, hogy rendőrökkel trafikálok, még képes, és elvágja a torkomat – szólt

közbe a csinosabbik nő, mire Lucas rájött, hogy mégiscsak ő lesz Delia.

– Nem hinném – próbálta megnyugtatni a nőt. – Nem mondom, hogy teljesen kizárt, de mégis,

ha a fülébe susogunk, talán csak sikerül rávennünk, hogy hagyja magácskát békében. Hacsak

nem valami idiótával van dolgunk.

– Csakhogy El-Ron igenis az, idióta! – szólalt meg most Anyu. – Bár azért annyira talán

mégsem idióta, hogy kikezdjen veled – nézett a lányára.

– Főleg azután nem, amit a húgával művelt – vetette közbe Lucas.

A két nő egyszerre villantotta rá hirtelen megkeményedett tekintetét.

– Hát maga honnét tud erről? – kérdezte Anyu.

– Hallottam róla – tért ki a válasz elől Lucas. Egy ideig csak ültek, némán méregették

egymást, végül Lucas előkapta a noteszét. – Tehát... Kezdjük azzal, hogy minek a rövidítése az

L?

– Miféle L?

– L. Ron Parker.

– Ja, az nem L, az El! – kapott a homlokához Delia. – Az a neve! El-Ron Parker, El-kötőjel-

Ron, úgy hívják.

– Ő ölte meg a húgát?

– Bizonyítani nem lehet – felelte Delia –, de ő.

– Hogy hívták a húgát?

– CeeCee.

– El-Ron ölte meg Mr. Rice-t?

Nagy nehezen csak összeállt a történet. Delia meg egy George Danner nevű pasi épp a padon

ültek a Taco Bell ételbárral szemben, eszegettek, amikor elrohant mellettük El-Ron Parker.

Látták rajta, hogy balhét keres, méghozzá azonnalra. Aztán, amikor már felkeltek a pádról, és

elindultak, látták, hogy Parker két kocsi között épp Rice felé igyekszik. Még oda se ért hozzá, de

máris veszekedni kezdtek, aztán Rice elment, Parker meg utánna. Azt hitték, verekedni fognak,

de amikor megint meglátták Parkert, már a kés is ott volt a kezében.

– Tudja, hogy maguk meglátták?

– Tudja, igen. Másnap idejött, és megpróbált kibékülni velem.

– És mi van a barátjával, ezzel a Danner nevűvel? Hajlandó lenne tanúskodni?

– George visszaköltözött St. Paulba, azóta nem is láttam. Amúgy inkább békés ember.

– De ismeri El-Ront.

– Igen, ismeri.

– Aha. Na és Mr. Rice? Felismerte Parkert?

– Hagyja már ezt a miszterezést – legyintett Anyu. – Ronald Rice is csak az, ami, egy idióta.

Csak még nem ébredt fel a kómából. Azt írják a lapok, hogy nem is igen fog.

Lucas megint az órájára pillantott: ideje elmenni a pizzáért.

– Tulajdonképpen én nem ebben az ügyben járok – mondta búcsúzóul – de azért utánanézek

ennek is. Ne féljenek, meg fogjuk védeni magukat. Mire kikerül a börtönből, már nem is

emlékszik magukra. Van ennek az El-Ronnak priusza?

– Kilométeres.

– Na látják! Ha maguk hajlandóak lesznek tanúskodni, hosszú, nagyon hosszú szabadságra

küldjük. Jusson eszébe a húga – nézett Lucas Deliára –, én pedig hamarosan visszajövök, hogy

megint elbeszélgessünk egy kicsit. CeeCee, ő járjon az eszében!

Tíz perc késéssel érkezett a Star Tribune szerkesztőségéhez.

– Azt hittem, megfeledkeztél rólam – fogadta Catherine. – Már épp indultam volna vissza.

Enyhén teltkarcsú, szőke asszonyka, egyrészes, a hippi-divat emlékét idéző ruhában, amely

sejtetni engedi gömbölyded idomait: ez volt Catherine, no meg a szája – ez utóbbit fürkészte

Lucas, míg felcaplattak a lépcsőkön, magasra, de nem olyan magasra, hogy Lucasnak ennyire

lihegnie kellett volna a kapaszkodástól.

Gyakorlatilag egyedül voltak a házban. Hosszú, sötét folyosókon mentek végig, míg el nem

érték az utolsó folyosót: a végén, egyetlen iroda nyitva hagyott ajtaján, fényt láttak derengeni.

Lucas a rendőrségi rádió karattyolását hallotta odabentről.

A rádiót egy vak ember hallgatta.

– Szia, Catherine – köszönt ki nekik, amikor meghallotta a lépteiket.

– Igen, én vagyok az, visszajöttem – felelte Catherine. Így értek el a dokumentációs szobáig.

Catherine becsukta, sőt be is zárta az ajtót maguk mögött, bár erre semmi szüksége nem volt,

hiszen, ha mégis bevetődne egy újságíró az épületbe, a vak még idejében rájuk pittyeghet, hogy

figyelmeztesse őket.

Félretolták a pizzát, előbb elszórakoztak egymással: tapizással indítottak, ez később pettinggé

fajult, aztán Catherine visszagombolta magára a melltartóját. Nekiláttak a pizzának.

– Mesélj, mi újság nálad? – kérdezte Catherine két falat között.

– Figyelmeztetlek, hogy amit mondok, az egy névtelen forrástól származik – fogott bele

Lucas.

– Ugyan már! Legalább hatszor beraktam a nevedet a lapba, ha nem többször!

– Nem! Most semmi kedvem bekerülni a lapba – szögezte le Lucas. – Szó sem lehet róla, hogy

megemlítsd a nevemet. Ha mindenáron szükséged van egy forrásra, kend rá a rádiófigyelő

emberetekre.

– Miről van szó?

Lucas elmesélte neki, hogyan öltözött civilbe, hogy a kislányok ügyében nyomozott, de aztán

átállították a Smith-gyilkosságra, azt is elárulta, hogy a két ügy talán egybefolyik: legalábbis

fennáll a lehetőség, hogy Smith gyilkosa és a két kislány elrablója egy és ugyanaz a személy.

– És ezt te fejtetted meg, egyedül? Azt a mindenit! – tágult kerekre a nő szeme az ámulattól. –

Na, várj csak egy pillanatra! Van itt nekem egy cikkem valahol – túrt bele az asztalt beborító

papírhalmazba –, ez az! – húzott elő egy lapot a többi közül, és meglebegtette Lucas orra előtt. –

De a gyanúsítottról, erről a hajléktalanról, egy szó sincs benne.

– Mert hallgatunk róla – felelte Lucas. – De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy belesúghatnád

valamelyik riportered fülecskéjébe, hogy mit kellene kérdeznie tőlünk. Például azt, hogy igaz-e,

hogy letartóztattunk egy csavargót, aztán elengedtük. Kérdezze meg, hogy nyomozunk-e utána.

Hogy van-e róla fotónk. Arra is rákérdezhetne, hogy valóban van-e kapcsolat a két ügy között.

– És te mit tudsz felkínálni cserébe mindezekért?

– Például egy kis kedveskedést.

– Egy kis kedveskedés mindig jól jön – pirult el Catherine a haja tövéig –, csak hát valakinek

ezt a munkát is el kell végeznie, tudod.

Lucas elnézte, ahogy a nő a papírjait vagdossa, kis zöld borítékokba süllyeszti a nap híreit,

aztán elgondolkozott a sztoriról, amit épp most adott le neki, és magában megveregette a saját

vállát. Elég egy-két kérdés Scrape-ről, és máris beindul a nagyüzem, özönlenek a hírek, az infók,

a fülesek arról, hogy hogyan sikerült Scrape-nek megszöknie, és arról, hogy hol lehet most – ő

maga pedig rajta maradhat az ügyön.

Végképp elment a kedve attól, hogy visszaültessék a járőrautóba. Végre belekóstolhatott a

nyomozói munka édes, izgalmas ízébe: most már csak arról kell gondoskodni, hogy, ameddig

csak lehetséges, Daniel szeme előtt maradjon.

Hagyta, hadd vagdossa a papírjait Catherine. Ő maga átóvakodott a szomszéd szobába, a

dokumentáció könyvtárába, kikereste a legvastagabb dossziét, a tartalmát leterítette a padlóra. A

papírok – a vastaggal szedett címsorok alapján Hubert Humphrey, amerikai politikus volt a

főszereplőjük – vastagon beborították a padlót. Mindegy, ott egye a fene a bukott elnökjelöltet,

vonta meg a vállát Lucas.

– Mit műveltél odaát? – kérdezte Catherine, ahogy Lucas visszatért.

– Hubert Humphrey pórul járt – vallotta meg Lucas. – Már csak egy szakavatott dokumentátor

mentheti meg az enyészettől.

Catherine benézett a szomszédba.

– Hát tudod, ez maga megtestesült munkahelyi zaklatás – fordult vissza Lucas felé.

Egy óra múlva, útban a kijárat felé, Catherine megállt a rádiós szoba ajtajában.

– Roy – szólt be az odabent üldögélő vaknak – épp most beszéltem valakivel, aki...

– Aki itt van veled?

– Nem, ő csak egy haver – vágta rá azonnal Catherine.

– Helló, haver!

– Szevasz – köszönt vissza Lucas.

– Szóval azt mondja az az ember – folytatta Catherine – hogy volt valami balhé a közelben,

éjfél körül. A zsaruk is kiszálltak.

– Tudom, az a tömegbunyó – bólogatott a vak.

– De nem, nem az! Hadd mondjam már végig! Szóval azt mondja az emberem, hogy meg kéne

kérdezni a zsarukat, tényleg letartóztattak-e egy hajléktalant a Jones lányok ügyében, aztán

elengedték, és most sehol se találják? Aztán azt is meg kéne kérdezni, hogy annak a fekete

srácnak a meggyilkolása, tudod, amiről Bobby írta a cikket, hogy azt a fekete srácot is az ölte

meg, aki a Jones lányokat? Ugyanaz a hajléktalan, ugyanabban az időben?

– Szóval a zsaruk szerint egy hajléktalan nyírta ki a fekete srácot, aztán pár percre rá elrabolta

a Jones lányokat? – hitetlenkedett a vak.

– Az emberem így hallotta. És még azt is mondta, hogy átvizsgálták azt a sikátort, ahol a

Smith-gyilkosság történt, éjfélkor, de nem ahhoz a gyilkossághoz kerestek bizonyítékokat, hanem

a lányok elrablásához. És találtak is valamit. Lehet, hogy Smith azért halt meg, mert bele akart

avatkozni a kislányok elrablásába. Akkor viszont nem az a kis strici, akinek hitték, hanem egy

igazi hős!

– Hát, ha ebből egy szó is igaz, az már világszenzáció – vélte a vak.

– És te lehetsz az ász, ha elterjeszted az infót – fejezte be a mondatot Catherine.

– Majd megpróbálom. Kösz, Catherine.

Elhagyták az épületet, Lucas elkísérte a nőt a kocsijáig.

– Sose jössz fel hozzám – panaszkodott Catherine. – Biztos félsz, hogy még a végén

viszonyunk lesz egymással.

– Dehogy! – tiltakozott Lucas. – Csak hát, tudod, az én munkabeosztásommal...

– Most úgysincs semmi dolgod – szakította félbe a nő a kitörni készülő szóáradatot –, úgyhogy

gyere utánam.

– De hát... Kate...

De a nő már beszállt, gázt adott, elhajtott.

Az a baj ezekkel a nagydarab csajszikkal – morfondírozott Lucas másnap reggel, ahogy

leparkolt a sikátor bejáratánál hogy sokkal több bántást is képesek elviselni, mint amennyit az

ember szánna rájuk.

Sántikálva szállt ki a Jeepből. Daniel, Hanson, Sloan és Del már a garázs előtt álltak, nézték,

ahogy egy rendőr kiemeli a kukából a szandált, és beteszi a tárgyi bizonyítékok számára előírt

nejlontasakba.

– Atyaisten, mi a nyavalya történt veled? – kérdezte Del, ahogy meglátta Lucast. – Úgy nézel

ki, mint akit most szedtek össze a szemétdombról.

– Semmi, csak fáradt vagyok – hárította el a részvétet Lucas. – Túl sokat melóztam. Amúgy...

beszélt valaki a Jones szülőkkel? Volt ilyen szandáljuk a lányoknak?

– Marynek volt – felelte Daniel. – Egy piros-fehér csíkos, pont, mint ez itt. A Kmartban

vették. Mindjárt utánanézünk a gyártmánynak meg a méretnek.

– Hát pedig ez nyilvánvaló, hogy ez a Mary szandálja volt – mondta ki mindnyájuk gondolatát

Lucas. – Kié másé lenne?

– Mindig megvan az esély, hogy tévedünk – ellenkezett Hanson. – És nem ez az igazi bajunk,

hanem a doboz.

– Mi van a dobozzal?

– Hogy megtaláltuk rajta Scrape ujjlenyomatát. Legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy az övét.

Átvizsgálták a dobozt mindenütt, magyarázta Daniel, és találtak rajta ujjlenyomatot, de egyik

sem volt használható. Aztán összehasonlították az egyiket azzal, amit az előző nap vettek le

Scrape kezéről – és a kettő gyanúsan hasonlított egymásra, ha nem is százszázalékosan, de azért

nagyon hasonlított.

– Aha – vakarta meg a fejét Lucas.

– Ezt a szandált most szépen megmutatjuk a Jones naccságának – döntötte el Daniel. – Sloan

pedig utánanéz a Kmartban, hogy árulnak-e ott ilyet. Maga pedig... Volt az a nő, aki tudta, hol

lakik Scrape, magának azt a nőt kell még egyszer elővennie, és végigvezetni mindenütt, ahol csak

Scrape megfordulhatott.

– Lehet, hogy épp most ér Kaliforniába – borongott Hanson.

– Lehet – intette le Daniel – de nem hinnem. Négy dollár volt nála, amikor begyűjtöttük, és

éjjel lépett le. Szerintem valahol bujkál. Már riasztottuk Minnesota összes országúti járőrét, hogy

nagyon figyeljenek a stopposokra.

– És figyeljék a vonatokat is.

– Azt meg minek?

– Át kéne nézni a teherpályaudvart az Egyetem mellett – ismételte Lucas. – A csavargók még

mindig szívesen lógnak a vonaton, tavaly beszéltem egy vasúti biztonsági őrrel, amikor annak a

szerencsétlennek mindkét lábát levágta a vonat. Az az őr mondta, hogy a tehervagonokban még

most is hemzsegnek a csavargók. Főleg azokon, amik a nyugati part felé mennek.

– Nézz utána – mondta Hansonnak Daniel. – Mégpedig most. Hívd a vasúti biztonságiakat.

– A noteszemben megvan a telefonszámuk, a noteszemben – adta a szolgálatkészt Lucas.

– Te pedig járd végig a környéket, ahol az emberünk dekkolt – fordult most Del felé Daniel. –

Kopogj be mindenhová, kérdezz ki mindenkit. Bármiről, amit csak tudhatnak.

Del engedelmesen megbiccentette a fejét.

– Munkára! – adta ki a parancsot Daniel. – Mozgás, mindenki! Munkára!

Jó néhány telefonbeszélgetésbe került, míg Lucas rábukkant a kék hajú Karen Frazier

nyomára: ott állt a buszmegállóban, az irodája bejáratával szemben. Lucas beállt a megállóba,

lehúzta az ablakot.

– Üljön be, elviszem!

– Mit akar tőlem? – kérdezte a nő, és esze ágában sem volt beülni.

– Kéne még egy kis segítség – ismerte be Lucas. – Szálljon már be! Nem bántom!

– Na, mi van? – adta meg magát Karen. Nagy dörrenéssel becsukta maga után az ajtót.

– Merre megy?

– Haza. A felsővárosban lakom.

– Én is – mondta Lucas. – Na, ide figyeljen! Amit most elmondok magának, az szigorúan

bizalmas. Tegnap este találtunk egy papírdobozt, benne a lányok ruháival. Biztos, hogy az övék,

mert az anyjuk elájult, amikor meglátta.

– Jaj, ne! – kapta a kezét az arca elé Karen. – Biztos, hogy az övék? Egészen biztos?

– Egészen. Tudja, az egyikük nemrég kapta meg az első melltartóját, egy cica volt rajta, és...

– Úristen, hallani sem akarom!

– Én viszont azt akarom, hogy kísérjen el egy körútra, arra, ahol Scrape szokott meghúzódni.

Az éjjel lelépett, nem tudjuk, hová. Pénz nem volt nála, úgyhogy figyeljük a stopposokat és a

tehervagonokat, de valószínű, hogy itt maradt, és valahol errefelé bujkál.

– Scrape nagyon tehetséges a bujkálásban – mondta Karen. – Nem jár oda, ahová a többi

csavargó, egyáltalán nem jár együtt velük, és a missziókhoz sem megy el. Nem ostoba az az

ember, csak skizofrén, attól látszik ostobának. Pedig nem az. Ha el akar bújni... – állt meg egy

pillanatra, de aztán folytatta –, de nem hinnem, hogy vonatra szállna. Sosem hallottam tőle

ilyesmit. Inkább összekéregeti a buszjegyre valót. De arrafelé, az Egyetemtől északra, van egy

csomó hely, üres sufnik, lakatlan épületek... Vannak ott cölöpökre épült házak, azokat szereti a

legjobban, mert alájuk lehet bújni. Aztán vannak még ott kiszuperált konténerek is, azokat is

szereti, meg a teherautó-pótkocsikat. Sok csavargó dekkol a teherpályaudvar körül, a vasúti

rendőrök ismerik is majdnem mindegyiküket. Lehet, hogy oda ment, mert az a hely közel van a

szobájához, amit tőlünk kapott.

– Hova mehetett még?

– Ott van, ugye, a fája. Szeret a szabad ég alatt maradni, ismeri az összes benyílást, vízmosást

meg gödröt a folyó partján, azokban jól elvan. Aztán van néhány régi csatorna, azokba is be lehet

jutni, azokban is van egy csomó barlang meg pince. Pár csavargó ismeri a csatornákat, Scrape is,

de ott elég büdös szokott lenni, főleg a szennyvíz miatt, úgyhogy oda általában nem járnak. Ha

oda vette be magát, pokoli nehéz lesz kifüstölni. Én jártam egyszer odalenn, hát simán

elgyalogolhattam volna mellette, anélkül hogy észrevenném.

– Hova mehetett még?

– Van hely ebben a városban bőven... Tudja, ha nem látják meg, amikor megy vagy jön, akkor

senki sem tudja, hogy ott van. És lehet mindenütt, egy lakatlan házban vagy üres garázsban,

bárhol, ami fölött tető van, és ahol nem veszik észre. Például régebbi lakónegyedekben, mint az

Egyetem környékén. Aztán mindig sokan laknak a hidak alatt, ott táboroznak, legalább együtt

vannak az egyívásúak.

– Ha maga volna Scrape, és gyanítaná, hogy a zsaruk a nyomában vannak, maga hova menne?

– Higgye el, fogalmam sincs. Mehetett ő bárhová.

– Na, ne vacakoljon már!

– Hát a folyóhoz – sóhajtott fel Karen. – Mindig ott köt ki, kivéve, amikor kap valahonnét egy

szobát, mint például most is. Ha talál magának egy bemélyedést vagy gödröt a folyóparton, ott

biztonságban ellehet, tető van a feje felett, senki még csak észre se veszi, és még tisztálkodni is

tud. Scrape szeret mosakodni, már amikor lehetősége van rá.

– Értem. Szóval merre találom azokat a csatornákat, a pincékkel?

– A folyó partján mindenütt. De az a legjobb módszer, ha keres valakit, aki ott lakik, és tőle

kér útbaigazítást.

– És ha nem akar beszélni velem? – akadékoskodott Lucas.

– Rühellem magam, amiért ezeket elmondom magának – nézett ki egy mély sóhajjal az

ablakon Karen.

– De hát miért? Azok a kislányok...

– Egyedül miattuk mondom el, amit elmondok, mert szörnyen érzem magam miattuk. Pedig,

ha valamelyik védencem meglátja, hogy egy zsaruval beszélek, hát... És nemcsak a munkámban

hátráltat, de én magam is bajba kerülhetek. Persze a legtöbb csavargó teljesen ártalmatlan, de

igenis akad közöttük néhány elmebeteg, igazi elmebeteg. Nem is tudom, mit művelnének velem,

ha megtudnák, hogy zsarukkal beszélgetek.

– Jól van, értem én – nyugtatta meg Lucas. Egy ideig nem is kérdezett többet. De csak egy

nagyon rövid ideig. – Szóval el akar mondani valamit, csak nem igazán meri.

– Rettegnek a börtöntől – fordult vissza Lucas felé a lány. – Nagyon rossz soruk van ott, a

helyzetük meg a betegségeik miatt. Ha nagyon kíváncsi volnék valamire, és mindenáron választ

kellene belőlük kicsikarnom, börtönnel fenyegetőznék. Érti, nem? Na, mit szólnál egy-két hét

börtönhöz? Vagy valami ilyesmi...

– Kösz – biccentett Lucas. – Na most, még egyszer arról a folyópartról...

– A maga helyében én a Hennepinen kezdeném, és onnan mennék dél felé. Mondtam már,

hogy az az ember egyáltalán nem ostoba, nem hinném, hogy visszamenne oda, ahol már egyszer

megtalálták.

– Kösz még egyszer. Na, mondja, hol tegyem ki?

– Ne fáradjon – nyitotta ki az ajtót Karen – jó lesz nekem a busz is.

Tíz perc múlva Lucas már a Mississippi partján állt. Nézett jobbra, nézett balra: az első, amit

megállapított, az volt, hogy ostobaság egyedül nekilátni a terep felkutatásának: a másik pedig az,

hogy ő, ha a rendőrök elől menekülne, egyenesen a folyó felé venné az útját.

Ezt így, szó szerint elő is adta a főkapitányságon, Danielnek.

– Először is, ott vannak a hidak – magyarázta – mindegyik két hídfővel, mindegyik hídfőnél

egy függőfolyosó vezet át a híd alatt, azokon el lehet lakni. Ha át akarjuk vizsgálni ezeket,

legalább húsz emberre lesz szükség, és még így is beletelne pár napba. Valószínűleg erősítést kell

kérnünk St. Paultól...

– Beszélek az ottani főnökkel – vágott közbe Daniel. – Csakhogy az a probléma, hogy ránk

szállt a Star Tribune. Szimatot fogtak. Tudják, hogy elkaptunk valakit, aztán elengedtük. Talán

Jonesék súgtak nekik. Szóval nyakig ülünk a bajban.

– Nekivághatok egyedül is – nyomott el egy ásítást Lucas.

– Nem, nem, értem én, amit mond. A pályaudvart rálőcsölhetjük a vasúti rendőrségre, de a

folyópart túl nagy.

– Talán magának kellene beszélnie a sajtóval, például összehívhatna egy sajtóértekezletet –

okoskodott Lucas. – Kerüljön adásba! Van néhány jó Scrape-fotónk, meg lehetne mutatni a

tévében. Több szem többet lát.

– Ez is egy lehetőség – fontolta meg Daniel. – Beszélek a főfőnökkel. Maga meg menjen haza,

aludja ki magát. Két napja talpon van.

– Elevickélek még egy ideig.

– Már eddig is szép munkát végzett. Mostantól átvesszük mi.

Lucas lelki szemei előtt megjelent önmaga képe, egyenruhában, ahogy egy csapat másik

egyenruhással átfésüli a folyópartot.

– Várjon egy kicsit! Nem szeretnék lekerülni erről az ügyről! Itt van ez a változat, hogy

mégsem Scrape a tettes. Tudja, aki elrabolta a gyerekeket, annak kellett, hogy legyen autója.

Nekem meg itt van az a másik, tudja, a névtelen telefonáló. Az az érzésem, hogy...

– Őt is magunkra vállaljuk – rázta meg a fejét Daniel. – Ez most már szabályos

embervadászat. Ma ez a Scrape újra a kezünkbe kerül...

– Főőőnök – hajolt át az asztalon Lucas –, ha kell, rááldozom a szabadnapjaimat, csak hagyja,

hogy elkapjam a telefonálónkat!

– Na, jó – adta meg magát Daniel. – A szabadnapjait ne áldozza be. Kikérem magát még

három napra. Del dolgozik tovább a Smith-ügyön, maga maradjon vele, beszéljék át az ügyet, és

találják meg együtt a maga telefonálós haverját is. Most már engem is kezd érdekelni, hogy ki ez

az ember, és mi van a füle mögött.

– Már itt se vagyok – indult az ajtó felé Lucas.

– Hé, hé, várjon csak! Del csak este áll munkába. Addig menjen aludni! Nézzen csak tükörbe,

meglátja, mennyire ráférne magára!

Del a nyolcadik, de az is lehet, hogy csak a kilencedik csengésre vette fel.

– Mi van?

– Davenport vagyok. Fenn vagy már?

– Jézusom, de hát még dél sincs! Mit akarsz?

– Azt, hogy együtt dolgozunk. Képzeld csak, vállvetve nyomozunk a titokzatos Miszter X

után! Hánykor kezdjünk?

– Na, mondjuk... hatkor. Találkozzunk hatkor. Nem, várj! Hétkor! A belvárosban. És ne merj

még egyszer felhívni!

7.

Ötórai alvással semmit sem tudott kezdeni, hétórai alvásért akár ölni is hajlandó lett volna, a

vekker azonban fél hatkor könyörtelenül kikergette az ágyból. Megmosakodott, felöltözött, a civil

ruházatát az egyenruhához tartozó, vasalt orrú bakanccsal egészítette ki, kiegészítőként pedig a

szolgálati revolverével, a derékszíjára tűzve.

Danielt az irodájában találta: épp az íróasztalán próbált rendet teremteni, már hazafelé készült.

– Történt valami? – kíváncsiskodott Lucas.

– A főnök sajtókonferenciát tartott, Scrape pedig azóta sem került elő – felelte Daniel. –

Tizenöt ember kutat utána, egyelőre hiába. Fogalmunk sincs, merre kereshetnénk. Viszont az

összes tévéadás tele van a képével.

– Nagyon kikaptunk, amiért futni hagytuk?

– Még nem, de annak is eljön az ideje – ejtette a lábát az asztalra Daniel. – Bízza a főnökre.

Idáig sikerült elhitetnie a sajtóval, hogy remek munkát végeztünk, már azzal is, hogy egyáltalán

elfogtuk. És azért engedtük el, mert a polgári szabadságjogok élharcosai vagyunk. Mostantól

fogva pedig, szent együttműködésben hű szövetségeseinkkel, a polgárokkal, kéz a kézben

indulunk az újbóli elfogására, érti?

– Kár, hogy nem lehettem ott azon a sajtókonferencián – ábrándozott el Lucas.

– Tudja, egy dolgot mindenképpen megtanultam a főnöktől – mondta Daniel –, mégpedig a

csűrcsavarás művészetét. Egyébként maga mit keres itt?

– Delre várok. Nekilátunk még egyszer a Smith-ügynek, csak ezúttal egy másik szemszögből.

Lehetséges, hogy ez a Smith hős volt? Mert ha ezt elterjesztjük, a népek talán szívesebben

válaszolnak a kérdéseinkre, és akkor talán Fellről is megtudhatunk valamit.

– Sok szerencsét. Nem mintha elhinném, hogy ez vezethet valahova, de azért sok szerencsét!

Del fél hétkor került elő, ásítozva, álmosan vakargatva a borostás, kialvatlan képét.

– Úgy nézel ki, mint egy spániel – kedveskedett Lucasnak –, annyira kilóg a nyelved. Gyere,

igyunk egy kávét valahol, meg enni is kéne valamit. Közben ki szászéroljuk, hogy mihez

kezdjünk. Neked meg lehet, hogy jót tenne egy-két fekvőtámasz, vagy mit tudom én.

– Például levadászhatnék egy-két csajt. Már csak szívességből is, neked, hogy örüljél.

– Én most egy kávénak örülnék, meg valami ennivalónak. A fantáziáidat pedig hagyd meg a

szabadidődre.

– Nehéz a sorsa a féltékeny embernek – sóhajtott Lucas. – De vannak most ezek a

kormányprogramok a hátrányos helyzetűek számára, talán valamelyikbe beprotezsálhatnálak.

Imigyen cseverészve értékel a Tehervagon nevű intézményt, kávét és ráksalátás szendvicset

vettek magukhoz, Lucas közben meghallgatta egy Sally nevű egyenruhás rendőrnő legfrissebb

szerelmi drámáját.

– Micsoda megveszekedett szoknyavadász vagy te! – álmélkodott Del, ahogy Lucas visszaült

az asztalukhoz.

– Csak segíteni próbáltam. Sally fiúja rákapott a fűre, eddig csak szívta, de most már árulni is

akarja. Sally azt tervezi, hogy feldobja, de attól fél, hogy azzal komolyan veszélyeztetné a

kapcsolatukat.

– Én az ő helyében amúgy istenesen megdugatnám magam, mielőtt feljelenteném – keresztelte

meg egy bőséges adag kecsuppal a szendvicsét Del. – Ez persze jellegzetesen hímsoviniszta

álláspont, ráadásul abból a feltételezésből indul ki, hogy a pasi egy isten az ágyban. Persze a

legtöbb díler született lepedőakrobata. Legalábbis én így hallottam.

– És ezért nem találsz magadnak nőt. Mert mindent a hímsoviniszta szemszögből nézel – falt

be Lucas egy rákszendvicset, amely leginkább kenyérből állt, rák csak mutatóban akadt rajta. –

Én mindig megpróbálom a női szempontokat is érvényesíteni. Ezért nyüzsögnek körülöttem a

nők. Ezért, és mert jóképű vagyok és karizmatikus.

– Először is: annyi nőt találok magamnak, amennyit csak akarok. Másodszor is, amit mondasz,

ijesztően cinikusan hangzik egy tizenöt éves szájából, vagy hány éves is vagy.

– Nem vagyok cinikus, őszinte vagyok – szögezte le Lucas. – És igazán megpróbálom

érvényesíteni az ő szempontjaikat is.

Del nem felelt, beérte egy kétkedő grimasszal.

– De tényleg! – erősködött Lucas. – Tényleg megpróbálom!

Ültek, dumálgattak, kóstolgatták egymást. Del már a kilencedik évét húzta le a testületnél, két

év főiskola és mindössze fél év járőrszolgálat után.

– Októberben kezdtem, áprilisra már végeztem is. Az volt az utóbbi húsz év leghidegebb tele.

Isten az atyám, néha olyan hideg volt, hogy a kocsit nem tudtuk beindítani. Ha gyalog voltam,

hallottam, hogy úgy összekoccannak a heréim, mint a csapágygolyók. Egyszer egy tűzesetnél

kellett forgalmat irányítanom, mínusz tizenkilenc fokban, hatvan kilométeres szélsebességnél. A

tűzoltók vizet fecskendeztek a házra, és, esküszöm, jégcsapok estek vissza ránk!

Ahogy Lucas, úgy Del is dolgozott fedett ügynökként a kábítószer-részlegnél, de, nem úgy,

mint Lucas, ő élvezte ezt a munkát. Később megjárta a felderítést és az erkölcsrendészetet is,

csak ezután következett a röpke járőrszolgálat.

– A felderítésnél épp egy hosszabb távú ügybe sikerült belekeverednem, aztán jutalmul, mert

olyan jó voltam, majdnem végleg ott ragadtam.

Lucas is előadta a maga járőrszolgálatos kalandjait, és azt is, hogy szeretne minél előbb

elkerülni onnan.

– Ha még egy fél évet ott kell töltenem, esküszöm, felvételizek a jogra! Már kitöltöttem a

felvételi tesztet, egész jól ment.

– És mi akarsz lenni, hülye ügyvéd? Nézd csak meg a telefonkönyvet, millióan vannak! Úgy

elszaporodtak, mint a patkányok.

– Mit tudom én? Fogalmam sincs, mi akarok lenni. Régen azt gondoltam, jó védőügyvéd

lenne belőlem, de a fenének sincs kedve négy évet tanulni rá. Arra is gondoltam, hogy talán

ügyésznek kéne mennem, de aztán megnéztem magamnak az ügyészeket, akikkel dolgozunk,

meg azt a sok politikai szarságot, amivel foglalkozniuk kell, és attól is...

– Elment a kedved – fejezte be a mondatot Del.

– Valamit akkor is ki kell találnom – folytatta Lucas. – Talán mégiscsak megszerzem a jogi

diplomát, aztán talán az FBI...

– Az FBI nem tetszene neked – csóválta a fejét Del. – Inkább az ATF vagy a DEA, de oda

nem kell jogi diploma. FBI? Ott sose történik semmi! Egész álló nap egymással telefonálgatnak.

Ha vadászni akarsz, a nagyvárosi rendőrség, az a neked való!

– Egyszer, még az egyetemen, írtam egy számítógépes szerepjátékot – mesélte Lucas. – Volt

ott egy kurzusunk, bevezetés az informatikába, ott írtam, aztán a csoporttársaim megszerették...

most épp egy másik játékprogramot írok, azt meg a rögbire. Ebben is lehetne pénz, de a

legszívesebben mégiscsak nyomozó lennék. De ha még sokáig kell járőrszolgálatban rohadni

érte, úgy talán már nem éri meg.

– Daniel megkedvelt, és az ő szava sokat számít – mondta Del. – Egyszer komolyan el kellene

beszélgetned vele, abból sok minden kialakulhat.

Ekkor Sally, az egyenruhás rendőrnő haladt el az asztaluk mellett.

– Kösz mindenért – veregette meg Lucas vállát – majd elgondolkozom azon, amit mondtál.

Lehet, hogy egyszer le kéne ülnünk kávézni egyet.

– Amikor csak akarod – nyájaskodott Lucas. – De, addig is: csak nyugi! És ha bármiben

segíthetek, csak szólj!

– Nem hiszek a szememnek – nyögte Del, ahogy Sally elment az asztaluktól.

– És ezt kizárólag az őszinteségemnek köszönhetem – vigyorgott Lucas. – Egyedül annak,

semmi másnak. Na, de térjünk át John Fellre. Először elmondom én, amit megtudtam, aztán te,

hogy hogyan tudnánk előkeríteni.

Úgy is tett, ahogy ígérte: elmondott mindent.

– Érdekes – ismerte el Del, ahogy a történet véget ért –, szóval rengetegen ismerik, sokan

látták is. Hát akkor beszéljünk velük.

– Én már beszéltem velük.

– Abból, amit nekem elmondtál, úgy tűnik, inkább csak dumcsiztál, nem volt az igazi

beszélgetés. Kikérdezted őket, szereztél egy csomó információt, de amire igazán szükségünk

volna, az egy csomó apró, jelentéktelen részletkérdés. Szoktak-e találkozni vele a környéken?

Milyen kocsija van? Füvezik? Kokainozik? Ha igen, kezdhetünk vele valamit, a régi kollégák a

kábszereseknél esetleg megszorongathatnák. Ja, igen, és megint meg kéne kérdezni Anderson

kollégát, csak most nem a hitelkártyáról, hanem a bankszámlájáról. Kíváncsi volnék, mire költi a

pénzét ez az ember.

– Jó ötlet – ismerte el Lucas.

– Nem, nem az – hárította el a dicséretet Del. – Ezek csak szavak. Itt ülünk, és ostobaságokról

beszélgetünk.

Felhívták Andersont, a számítógép-zsenit, hogy nézzen utána Fell bankszámlakivonatainak.

Anderson azt ígérte, hogy visszamegy az irodába, utánanéz, és az eredményt egy Del nevére

címzett borítékban az asztalán hagyja.

Hogy ezzel megvoltak, átmentek Kenny kocsmájába, előkerítették Katz üzletvezető urat.

– Nem járt itt – kapták meg a felvilágosítást – most már jó néhány napja nem.

– Azóta nem, hogy a lányokat elrabolták – fűzte hozzá Lucas.

– Így is van – bólogatott Katz.

– Hát így megy ez – magyarázta Lucas Delnek. – Képtelenség elkapni a telefonálót. Vagy

telefonálókat, mert lehet, hogy többen voltak.

– Van itt még valaki, aki ismeri? – nézett körül a kocsmában Del.

Tizenöt-húszán ülhettek a kocsmában: Katz végignézett a vendégseregen.

– Igen, néhányan ismerik. De nem szívesen mutatnék rájuk, hogy ők azok, ugye, értik?

– És ha én megkérdezném őket? – kérdezte Del.

– Felőlem – vonta meg a vállát Katz.

Del felkapott egy széket, odahúzta a terem közepére, felállt rá. A beszélgetés zsivaja azonnal

elhalt, mindenki Delre nézett.

– A minneapolisi rendőrség nyomozója vagyok – kezdte Del –, a nevem Capslock. Én és a

társam a Jones kislányok eltűnésének ügyében nyomozunk. Egy John Fell nevű embert keresünk,

akiről úgy tudjuk, hogy egyfajta törzsvendég a kocsmában. Eddig több használható infót is

kaptunk tőle az ügy első számú gyanúsítottjával kapcsolatban, most viszont egész egyszerűen

nyoma veszett, ezért megkérünk mindenkit, aki ismeri Fell urat, hogy jöjjön, és beszélgessen el

velem és Davenport nyomozóval a leghátulsó boxban. Ennyiről van szó, és nem többről, egy kis

beszélgetésről. Nekünk ugyanis nagyon, de nagyon nagy szükségünk volna minden lehetséges

segítségre. Ha néznek tévét, tudják, miről beszélek. Tehát szeretettel várok minden érintettet ott

hátul.

Leugrott a székről, fogta Lucast, mindketten hátramentek. Egy perc sem tellett bele, és négyen

ültek le melléjük, egy ötödik pedig felállt a székéről, és egy olyan helyet keresett magának,

ahonnét jól beláthatja őket.

– Minden segíthet, a legjelentéktelenebb apróság is – hangsúlyozta még egyszer Del.

A négyek közül ketten azt mondták, látták, ahogy Fell beszáll egy fekete furgonba, az egyikük

még a márkáját is megmondta: Chevy volt, széles teherautó-ajtókkal. Az egyikük arra tippelt,

hogy Fell valószínűleg az elektronikai iparban dolgozik, ő maga legalábbis valami ilyesmit

említett. A harmadik viszont, egy nő, azzal állt elő, hogy szerinte Fell tanár, illetve valamikor

tanár lehetett.

– Azt mesélte, hogy amikor elvégezte az iskolát, megpróbálkozott a tanítással, de aztán

belátta, hogy ki nem állhatja az iskolás kölyköket. Mert mindig csak magukra gondolnak, hogy

egy falka seggfej az egész banda, meg hogy képtelenség nekik megtanítani bármit is.

– Tehát van diplomája – állapította meg Lucas.

– Igen, azt hiszem, van.

– Azt tudja, hogy hol tanított?

– Nem, azt nem – sajnálkozott a nő. – Erről sosem beszélt.

– De az akcentusa minnesotai – szólt közbe az egyik férfi. – Illetve olyanokat mond, mint

például csónak helyett csolnak, mint egy kanadai.

– De azért nem gondolja, hogy kanadai, ugye?

– Nem, én is inkább úgy gondolom, mint Linda: hogy itteni.

– Nem nagyon szokott ő önmagáról beszélni – avatkozott közbe a negyedik is. – Inkább csak a

vicceit mondja.

Most az ötödik is lecsusszant a bárszékéről, odajött hozzájuk, lehuppant melléjük a boxba.

– Szerintem azért nem tanít már, mert kirúgták az iskolából – emelte a szájához a sörösüvegét.

– És miért? – szúrta közbe a kérdést Lucas.

– Tudja, egyszer nekiállt itt anyázni az iskolaigazgatóságot. Olyanokat mondott, tudja, amiket

akkor szokás mondani, ha kirúgják valahonnét az embert. Tudja, hogy azok azt se tudják, mi a

melójuk, hogy töketlenek, hogy féltékenyek voltak rá, meg a többi, amit azok szoktak mondani,

akiket kirúgtak.

– Oké, kösz – biccentett Del. – Látta valaki ezt az embert az utcán is? Már úgy értem, nem itt,

a kocsmában?

– Én – jelentkezett a nő –, talán. Igen, azt hiszem, egyszer láttam az Egyetem környékén, ment

az utcán.

– Csak úgy ment? – kérdezte Lucas.

– Igen, mint aki ebédszünetre megy, vagy onnét jön vissza, mert nem volt nála semmi, csak

úgy ment. De azért nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy tényleg ő volt az. Csak úgy

tűnt, mintha ő volna. De nem néztem meg olyan figyelmesen, minek néztem volna?

– Volt már itt nővel?

– A lányokkal odaátról – intett az egyik férfi a masszázsszalon irányába. – A kurvákkal.

– Azok is idejárnak?

– Néha-néha benéznek egy italra. Tudja, ebben a kocsmában nem szabad klienseket fogniuk,

de őt azért ismerték.

– Nekem az az érzésem, hogy ez a Fell itt lakik valahol a környéken – mormolta Lucas. –

Ebbe a masszázsszalonba jár, és ebbe a kocsmába.

– De azért nem jár le ide túl gyakran – figyelmeztette az egyik férfi. – Talán, ha egy-két

hónapja volt itt először – magyarázta, a többiek egyetértő bólogatása közepette. – Azóta viszont

eléggé ideszokott. Igaz, egy pár napja nem láttam.

– Nekünk egy csavargóról mesélt, aki... – tért át az új témára Lucas.

– Arról a Scrape nevűről – egészítette ki a nő.

– Igen, arról. És mit mondott róla? Nem tudja valamelyikük?

– Hát azt, hogy volt már büntetve szex miatt – mondta egy férfi. – De azt nem tudom, hogy

ebből mennyi az igaz. Ezt maguknak kéne tudniuk, maguk a zsaruk.

– Letartóztatták már vagy százszor is – bólogatott Lucas – de szex miatt még soha. Csak a

szokásos csavargó-ügyekért, kéregetés, csövezés, fű, meg ilyenekért.

– Eszelős egy fura csávó az – csóválta a fejét egy másik férfi. – És furán is néz ki.

– Mellesleg John Fell is – szólalt meg ismét a nő.

– Miért? – csapott le rá azonnal Del. – Mi a fura rajta?

– Hát csak... olyan idegesítő. Nem nagyon szeretek vele egy asztalnál ülni. Mindig az volt az

érzésem, hogy titokban engem bámul. Aztán egyszer csak nem bámul tovább. Tudja, ez olyan...

olyan idegesítő, tudja.

Mondtak még ezt-azt, de semmi olyasmit, amivel Fell kárára lehettek volna.

– Menjünk – állt fel Del – beszéljünk még egyszer azokkal a lányokkal odaát.

El is indultak, de még mielőtt kiléptek volna a kocsmából, egy viaszkkal suvickolt bajszú,

jambósapkás pasas megállította őket.

– Hallottak már Doktor Fellről?

– Hát az meg ki? – állt meg Del.

– Az egy mondókában van – felelte a pasas. – Nem szeretlek, Doktor Fell, csak rád nézek, és

hánynom kell, tőled, mint a rossz bortól, mert nem szeretlek, Fell doktor!

– Köszönjük szépen – hálálkodott Lucas – igazán tanulságos volt.

– Jó, jó, de azért szerintem nem árt, ha tudnak róla – vonta meg a vállát Suvickos Bajusz –

mert egy John Fell nevű emberről szól.

– És ez egy gyerekmondóka? – borzongott össze Del.

– Az bizony. Egy tanárról szól. Van már vagy százéves, még odaátról jött, Angliából. Doktor

Fell.

– Aha – bólintott Lucas. – És maga honnan ismeri?

– Onnan, hogy angoltanár vagyok.

– Értem. És ismeri John Fellt? Mármint a miénket?

– Nem – csóválta a fejét az angoltanár. – Soha életemben nem hallottam róla.

– Rendben – biccentett Lucas, és iszkolt Del után. – Szerinted? – kérdezte, már odakint.

– Szerintem John Fell, az egy álnév. És miért használ valaki álnevet? Mert bűnöző. És miért

pont ezt az álnevet?

– Talán mert szereti a gyerekmondókákat. Vagy mert tanár volt.

– Pont ez jár az én fejemben is. De nem vagyok biztos benne. Ennek a mondókának,

legalábbis úgy, ahogy ez a bajszos előadta, semmi értelme. Lehet, hogy puszta véletlen az egész.

– Rühellem a véletleneket – morogta Lucas.

– Én is, de tudod, mi a legérdekesebb? Ez a nő, aki azt állítja, hogy kiverte a víz Felltől. Pedig

a nők általában buknak a dilisekre. Mert olyan érdekesek. Bocs – tette hozzá, mert büffentett

egyet.

– Most meglepődtél? Felzabáltad a saját szendvicsedet, aztán az enyémnek is több mint a felét.

– Még növésben vagyok – védekezett Del.

– Nem akarok én itt tudálékoskodni, de tudod, miből áll a kenyér? Tiszta koleszterin az egész!

És a rák? Azt is kenyérrel táplálják, úgyhogy javarészt az is csak koleszterin.

– Ahhoz képest, hogy nem akarsz tudálékoskodni, marhára azt csinálod.

– Meséljek a dohányzás ártalmasságáról?

– Istenem, mit meg nem adnék egy Marlboróért...

A masszázsszalonban négy női munkaerő szorgoskodott: hárman kuncsaftra vártak, a

negyedik kuncsafttal volt. Ez akkor derült ki, amikor Lucas bekopogtatott a, nevezzük így,

irodája ajtaján, mire a nő kiszólt, hogy kuncsafttal vagyok! Én meg a rendőrségtől, kiabált vissza

Lucas: de azért nem kell kapkodni, dolgozzon csak pontosan, szépen, úgyse érdemes.

– Haha – húzta el a száját Del: de csak nem bírta türtőztetni magát, kibuggyant belőle a

röhögés, bár elsőre inkább köhögésnek hangzott, de ez sem tántoríthatta el a három nőt attól,

hogy együtt vihogjon vele.

Az egyikük Dorcas Ryan volt, akit Lucas már kikérdezett egyszer: a másik ismerős, Lucy

Landry, épp a szabadnapját élvezte ki valahol.

– Amióta csak beszéltem magával – mesélte Lucy –, azóta nem megy ki a fejemből ez a Fell.

Az jutott az eszembe, hogy szerintem valami fizikai munkája van, látszik a kezén. Durva, nagy

keze van, és a körmei is piszkosak. Nem az, hogy nem mossa, csak látszik rajta, hogy minden nap

újra összekoszolja.

– De azt nem tudja, hogy pontosan micsoda.

– Nem, azt sosem említette – tárta szét a karját Ryan.

– Mondják, lányok, magukat is halálra rémisztette az az ember? – érdeklődött Del. – Ha

például egyedül volnának itt, és bekopogna, beeresztenék?

– Én aztán nem – szögezte le Ryan.

– Én csak egyszer vagy kétszer találkoztam vele – fűzte hozzá egy másik lány –, de nagyon

kegyetlen szája van. Főleg a felső ajka. Annyira feszes! Az olyan kegyetlen, tudják. Én ugyan be

nem engedném!

– Művelt is magukkal valamit? – faggatózott Lucas. – Durváskodott?

– Á, dehogy! Megkapja, amiért jött, és elhúz innen – legyintett Ryan.

– Ne, erről ennyit – lépett ki az ajtó mögül a negyedik nőszemély. – Azért ez durva volt –

fordult Lucas felé. – Halálra rémisztette szegény pasikámat!

– Lelépett? – kérdezte Ryan.

– Ja, kitessékeltem a hátsó ajtón – bólintott az újonnan érkezett: sovány kis nőcske volt, olyan

frizurával, amellyel valaha Farrah Fawcett igyekezett lakhatatlanná tenni a nyolcvanas éveket:

agyonszoláriumozott arcán már kezdtek feltűnni az első ráncok, holott nemigen lehetett több

huszonötnél. – Na, mit akarnak itt, zsarukáim? Elkélne egy kis kényeztetés?

– John Fellt keressük – hűtötte le Lucas.

– Hallottam – vont vállat a nő. – Azt hiszem, a Letter Mannél dolgozik.

– Mi az a Letter Man?

– Az egy ruhaüzlet. Kint van, Stacyben. Mikor iskolás voltam, sokszor vásároltam ott. Egyszer

egy Letter Man trikóban jött, mondom neki, bejön a trikója, meg ismerem azt a boltot, erre azt

mondja, annyit hoz nekem, amennyit csak akarok. Aztán persze nem hozott egyet se.

– Ez mikor történt?

– Kábé egy hónapja. Nem, várjon csak, régebben... talán májusban. Igen, akkor lehetett, mert

emlékszem, elég hideg volt még a trikóhoz. De hát amilyen egy kockaember az, biztos nem

fázós.

– Magával sem durváskodott?

– Nem, de az sem lepett volna meg, ha igen. Tudják, láttam rajta, hogy kedve, az volna hozzá,

csak nem engedi el magát. De ha elengedné, azt láttam rajta, elég mocskos egy perverz lehet.

Még innen, a szalonból hívták fel a Letter Man-boltot, de az már bezárt, a tulajdonos nevét

pedig a nő nem tudta.

A társalgás amúgy is kezdett hamvába halni.

– Gyerünk, nézzük meg, mire jutott Anderson – állt föl Del. – Aztán ne nagyon huzakodjanak

azzal az emberrel, és ha megint bejön, hívjanak fel – nyújtotta át a névjegyét a lányoknak. – Ne

féljenek, nem buktatom le magukat, nem itt fogom elkapni, hanem kint, az utcán. De

mindenképpen értesítsenek! Lehet, hogy veszélyes bűnöző!

– Veszélyes! – horkant fel Lucas, amikor kiértek az utcára. – Viszont lehet, hogy nekem is be

kéne szereznem egy névjegyet – tette hozzá.

– Nekem egyre kevésbé tetszik ez a Fell – vallotta meg Del. – Szívesen a szeme közé néznék

egyszer, meg váltanék vele egy-két szót. Rajtad viszont azt látom, hogy már megint forgatsz

valamit a fejedben.

– Azt, hogy ki kéne menni Stacybe – vágta rá Lucas. – Félóra, maximum negyven perc alatt

ott lehetnénk. Ha körbekérdezzük a szomszédokat, valaki csak tudja, ki a tulajdonosa annak a

ruhaboltnak, aztán vele is elbeszélgethetnénk.

– De Anderson...

– Anderson anyaga így is, úgy is ott lesz az asztalán – erősködött Lucas. – Gyerünk már!

– Megnézni az anyagot, az öt perc. Közben szólunk az ügyeletesnek, hogy beszéljen a

zsarukkal Stacyben, azok majd kiderítik nekünk, hogy ki a tulaj.

– Vannak egyáltalán zsaruk Stacyben?

– Egy kérdéssel több az ügyeletesekhez.

Anderson gyűjteménye huszonkét banki tranzakciót tartalmazott: a legutolsó egy hónappal

ezelőtt kelt, a kedvezményezettje a masszázsszalon volt. A többi javarészt helyi üzleteknek

fizetett: ezek is masszázsszalonok, állapította meg Del. A többivel postai utánvét költségét

egyenlítette ki.

– A legtöbb küldemény feladója Van Nuysben van, Kaliforniában... Lefogadom, hogy ez mind

pornó – hümmögte Del. – Azért fizet a bankszámlájáról, mert titokban akarja tartani.

– Miért akarná? Egész álló nap egy kisteherautóval furikázik, nem lehet egy komoly

nagymenő.

– Nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy csak kínos neki. És ha tényleg pornó, akkor azt is

hozzáírhatjuk a többihez. Pornó függő, kurvákhoz jár... Te meg azt mondtad, hogy Scrape azt

állította, hogy nem az övé a pornó, amit találtatok nála.

– Fell nem tudja, hogy nyomozunk utána – mondta Lucas.

– Simán elkaphatnánk, amikor kiüríti a postafiókját.

– Persze, két hét múlva – legyintett Del.

– De hát most már tudjuk róla, hogy valami rosszban sántikál!

– Na és? Én magam ismerek vagy kétszáz embert, aki rosszban sántikál, de egyik ellen sincs

bizonyítékom.

– Jó, jó. De ha megtudjuk, hogy kicsoda az emberünk, mégiscsak könnyebb lesz a dolgunk –

makacskodott Lucas.

– Ebben viszont igazad van. Nem árt, ha megismerjük az ellenfelünket. Még akkor is, ha nincs

ellene bizonyítékunk – pillantott az órájára Del. – Akkor most beszélünk az ügyeletessel, aztán

irány Stacy!

Stacy nem rendelkezett saját rendőrséggel: az előváros rendjét Chicago megye rendőrei

őrizték. Del és Lucas egy járőrautót kötött el a kirándulásra, Del kocsiját itt hagyták: sok lenne

neki egy ekkora út, vélte Del.

Stacy maga nem volt éppen világváros: pár háztömb az egész, javarészt új házakkal.

– Ezek nyilván mind a Városokból költöztek ki ide – vélte Del.

– Aztán ingázhatnak.

– Gyorsan bejutnak.

Észrevették egy kutyasétáltatót, megkérdezték, merre van a Letter Man, a kutyasétáltató

megmutatta. Odamentek, benéztek: sötétség fogadta őket, senki és semmi más.

– Hát ez tényleg nem olyan, mint a filmekben – morgolódott Lucas. – Lehet, hogy mégis az

ügyvédi pálya a jövő.

– Miket beszélsz, ember...

Ezt a pillanatot választotta ki a helyi rendőr, akit még a kapitányságról értesítettek a jöttükről,

hogy megérkezzék. Ron Howard, mutatkozott be, és rögtön hozzátette, hogy fogalma sincs, ki a

Letter Mán tulajdonosa, viszont ismer valakit, aki tudja: helyi városi tanács tagja az illető, és

ismer itt mindenkit. Egy kivételesen réginek tűnő házhoz vezette őket, ahol egy ezüsthajú öregúr

fogadta őket.

– Dave, ezek a jóemberek itten Minneapolisból jöttek, az ottani kapitányságról – magyarázta

Howard –, a Letter Man tulaját keresik.

– Az bizony nem más, mint Rob Packard. Aztán mit követett el? – hessegette el az öreg az ajtó

feletti lámpa fényére összeröffent rovarseregletet. Ezzel azonban nem ment semmire, így hát

inkább a lámpát oltotta el.

– Semmit – igyekezett megnyugtatni Del – legalábbis amennyire mi tudjuk, semmit. Nem is

igazán őt keressük, hanem valakit, akit ismerhet, talán a vásárlója volt, de az is lehet, hogy az

alkalmazottja.

– Nincs alkalmazottja, a felesége meg a lánya dolgozik neki, meg talán még egy-két lány.

– Errefelé lakik?

– Igen, itt, a közelben, várjanak, mindjárt utánanézek a telefonkönyvben.

Megkapták a címet, a helyi rendőr elvezette őket oda is. Packard már az új házak egyikében

lakott. Az ablakban fényt láttak, tehát könnyű szívvel kopogtattak be.

Azt rögtön látták, hogy Packard nem lehet John Fell: alacsony, sovány emberke volt a Letter

Mán gazdája, legalább ötvenéves, és nem tudta, ki az a John Fell. A felesége sem, de a lánya,

Kate, azt mondta, hogy a leírás alapján neki ismerősnek tűnik.

– Igen, járt itt párszor egy ilyen külsejű ember, ingeket vásárolt, aztán megkérdezte, hogy

tudunk-e varrni is neki – mondta.

– Tudja, Katie foglalkozik a vevőkkel, meg ő felel a designért is – büszkélkedett Packard.

– Szerintem valahol errefelé dolgozik az az ember – vette vissza a szót Kate. – És úgy láttam

rajta, hogy eléggé beindult rám, de... hát engem nemigen érdekelt.

– Miért nem? – kérdezte Lucas. Miközben a lány beszélt, alaposan megnézte magának: szemre

a húszas évei közepén járhat, saccolta meg, karcsú, szőke, kicsi mellekkel. A Jones lányokra

emlékeztette.

– Hát mert... mert nem az esetem – felelte a lány.

– Megijedt tőle? – próbálkozott Del.

– Á, hát hiszen nem csinált semmit! Bár most, hogy mondja...

– Mesélt vicceket? – kérdezett ismét Lucas.

– Állandóan. És egyik rosszabb volt, mint a másik.

– Ő lesz az – fordult Lucas Del felé. Aztán vissza a lányhoz. – Kövér?

– Igen, ráadásul még az is. Olyan, mint Alfred Hitchcock, fiatal korában.

– Nincs valami ötlete, hogy hol dolgozhat? – kérdezte most Del.

– Nincs, tényleg nincs. Csak azt tudom, hogy mindig egy fekete furgonnal jött, amilyen a

vízvezeték szerelőknek meg a kőműveseknek van, de nem vízvezeték szerelő, nem is kőműves,

nem olyan a dumája, mint azoknak.

– Elképzelhető, hogy tanár? – vágott közbe Lucas.

– Hát... igen. Végül is, az lehetséges.

– Na és miféle ingekre fájt a foga?

– Amikor először jött, azt mondta, csak az árakat nézi, mert egy rockbandának keres cuccokat,

valami elég idióta nevű bandának, na, hogy is hívták – forgatta a szemét, az emlékezést

elősegítendő, Kate –, megvan! Baby Blue, vagy Baby Blues!

– Életemben nem hallottam még róluk – szögezte le Lucas.

– Hát én se! – bólogatott a lány. – Aztán másodszor is miattuk jött, a rockbanda miatt,

harmadszor pedig már csak használt cuccokat keresett, mert van ám nekünk turkálónk is, tudja.

Utoljára meg, azt hiszem, már csak miattam jött. És vett trikókat a túriból, Wyman íjászat

feliratosokat, a logójukon van egy céltábla és egy nyílvessző, alatta meg a szöveg.

– Íjász?

– Nem, nem hinném. Szerintem csak azért tetszett meg neki, mert elég rémisztőén néz ki az a

trikó. Vagy mert véletlenül pont azt húzta ki a kosárból.

Lucas rákérdezett a Letter Man feliratú trikókra is, mire Kate felajánlotta, hogy mutat

néhányat.

– Vannak belőle mintadarabjaink, azokat már négy dollárért megkaphatja. Hogy ő vett-e, arra

nem emlékszem, de azért lehet, hogy vett. Mert valamiféle ingeket vett, azt tudom.

Itt, a városban még nem találkozott vele, és arra sem emlékezett, hogy merrefelé ment, amikor

távozott a boltból.

– És mikor jött? – kérdezte Lucas. – Mindig ugyanabban az időben?

– Igen, a délután közepe táján, mindig ugyanakkor. Kettő vagy három körül. Onnan tudom,

mert mindig az a legnyugisabb része a napnak.

– Lehet, hogy gyárban melózik – mondta Delnek Lucas – és állandóan esti műszakban.

– Arra sosem gyanakodott, hogy esetleg leskelődik maga után? – támadott újra Del.

– Az üzleten kívül soha sehol nem találkoztam vele – rázta a fejét a lány. – Jött, aztán ment.

Azt láttam, hogy nagyon akarna beszélgetni velem, de hát... nyilván vette az adást, hogy hiába.

– Sosem találkozott egy fekete furgonnal az utcán?

– Na, most már kezdenek rám ijeszteni – szólt közbe az apa.

– Nem, arra nem – válaszolta Kate –, de hát errefelé mindenki furgonnal jár, egy furgont, azt

itt észre se vesz az ember.

Ennyivel be is kellett érniük. Kaptak még némi, általánosságokban kimerülő személyleírást, és

megtudták, hogy a környéken négy gyár működik, jobbára kisebb üzemek, számítógépeket

szerelnek össze bennük: az efféle gyárak megnyitnak, működnek egy kicsit, aztán pár hónapra rá

tönkremennek. Megtudták továbbá, hogy Fell utoljára jó négy hónapja járt az üzletben, azóta

színét se látták.

– Holnap visszajövök ide – fogadta meg Lucas, már a kocsiban, vissza a Városok felé –, és

benézek mind a négy gyárba.

A fogadalmát azonban nem tartotta meg.

8.

A hazautat beszélgetéssel töltötték, a téma John Fell volt.

– Legalább olyan jó gyanúsított, mint Scrape – mondta Lucas. – Gondold csak végig:

valakinek szüksége van egy bűnbakra. Erre a szerepre kevés alkalmasabb jelölt létezik, mint

Scrape, aki még csak védekezni se tud, hiszen bolond a szerencsétlen. Ráadásul még

bolondabbnak néz ki, mint amilyen bolond, egy szavát se hinné el senki. Tehát az emberünk

kiszemeli őt, aztán kiszemeli a lányokat, ellopja Scrape néhány holmiját, például a papírdobozt,

amit a pizzázó konténerében találtunk, aztán felhívja a 911-et, és mi máris Scrape nyomában

loholunk.

– Azért ez eléggé hollywoodiasan hangzik – fanyalgott Del.

– Tudom.

– Márpedig én sose láttam, hogy egy ilyen hollywoodi forgatókönyv a valóságban is

működjék.

– Hát én sem – nézett ki Lucas az ablakon.

Vaksötétbe hanyatlott a táj körülöttük, csak messze, Nyugat felé, pislákolt egy-két fénypont.

Del listáján nyolc név szerepelt: ezeket kell kikérdeznie a Smith-ügyben: későre járt már, de

azért kinéztek mind a nyolc címre. Négy helyen fény égett még az ablakban, de semmi hasznosat

nem sikerült megtudniuk, egyiküknél sem. Végül visszaültek a kocsiba.

– Tudod, mi lenne a tökéletes bűntény? – kérdezte Del.

– Nem, de biztos mindjárt elárulod.

– Amikor kinyírsz egy pasit, akit nem is ismersz, csak mert kell a crack, ami nála van.

Odamész hozzá, körülnézel, ha nem lát senki, fogod a stukkert, és bumm! Kinyírod. Elveszed a

cracket, és mész Isten hírével. Egy crack-díler nem érdekel senkit, ha megölik, akkor is csak

annyi történik, hogy két zsaru notesszel a kezében mászkál egy ideig, kábé két hétig, aztán ők is

leszoknak róla. Lehetséges gyanúsított akad milliószámra, ráadásul a gyilkos és az áldozat közt

semmiféle kapcsolat sincs, és egy órával a gyilkosság után az egyetlen tárgyi bizonyíték is füstbe

megy.

– És ha valaki észreveszi?

– Senki sem veszi észre, aki meg mégis, az is inkább elfordul. Smith egyébként sem az utca

kellős közepéről árulta az anyagát. Ezért ölnek meg annyi utcai dílert. Mert sebezhetőek, és mert

van miért meggyilkolni őket. A gyilkosnak semmi más motivációja nincs, csak az anyag, az

viszont nagyon kell neki. Vesztenivalója nincs, agya sincs sok, nem készül a gyilkosságra, nem

tervezgeti, nem kotyog róla semmit senkinek, egyszerűen odamegy, körülnéz, előveszi, amije

van, lő, szúr, üt, és megy.

– Jó, de azt mondd meg, mikor fordult elő utoljára, hogy egy fekete crack-díler holtteste kerül

elő egy színfehér lakónegyedben?

– Na, épp ezért tetszik nekem ez a te elméleted a véletlenül egybeeső gyilkosságokról,

kisapám – csapott le a kérdésre Del. – Ugyanis nem tartom kizártnak, hogy a mi elméleti crack-

éhes gyilkosunk valójában nem is létezik. Legalábbis az, akiről most beszélünk, nem. Vagyis:

nem a megfelelő gyanúsítottat hajkurásszuk. Mert a gyanúsítottunk nem létezik. A te pasasod

viszont lehet, hogy létezik.

– Biztos, hogy létezik – mondta Lucas. – Ő rabolta el a két kislányt.

– Hacsak nem a te Scrunkod volt az.

– Scrape.

– Jó, akkor Scrape – legyintett Del. – De ettől még a helyzet nem változik: pillanatnyilag csak

az időnket vesztegetjük. A Smith-gyilkosságot ugyanis hiába próbálnánk ráverni egy másik

fekete drogosra, legalábbis szemtanú nélkül hiába, de ha találunk szemtanút, abból is csak jókora

adag rugdosás segítségével tudnánk kihúzni valamit. Mert egyrészt nincs kapcsolat gyilkos és

áldozat közt, aminek az alapján nyomozhatnánk, és másrészt mert az egész ügy senkit sem

érdekel. Egy crack-gyilkosságnak nincs logikája, itt nincs megfejtendő rejtvény, nincs semmi,

csak az éhség.

– Engem meggyőztél – adta meg magát Lucas. – De azért nem kéne elfelejtkezned a mérleg

másik serpenyőjéről.

– Mi a mérleg másik serpenyője?

– A politikai serpenyő. Hogy azért nyomozunk mi ketten, két fehér, mert meg akarjuk mutatni

a világnak, hogy igenis a szívünkön viseljük fekete polgártársaink sanyarú sorsát, ha senki más

nem viseli a szívén, hát mi, a rendőrség, mi csak azért is.

– Ez a serpenyő egyáltalán nem tetszik nekem – vallotta meg Del.

Telt-múlt az idő, a fények most már kialudtak mindenütt: hazamentek ők is. Lucas még az

ágyba is az ügyön törte a fejét, hátha az segít elaludni. Zavaros egy história volt az szent igaz, de

kellemesen zavaros: izgalmas, akár egy rejtvény, vagy egy különlegesen bonyolult játék, ahol

millió lépést is megtehetsz, mire rájössz, hogy már az elsőnél hibáztál.

Reggel nyolckor még aludt, akár a bunda, amikor megszólalt a telefon. Az ügyeletet hívta,

azzal, hogy egy nő szeretne mindenáron kapcsolatba kerülni vele, méghozzá amilyen gyorsan

csak lehet. Lucas azonnal tárcsázta is a megadott számot: Karen Frazier vette fel, a kék hajú.

– Tudja, most már mindenütt kint van Scrape fényképe – lihegte a lány –, és az egész környék

őt keresi, én pedig beszéltem egy Millard nevű emberrel, aki azt mondja, látta tegnap éjjel, hogy

Scrape ott tekereg a folyóparton, a vízeséssel szemközt.

– Maga most hol van? – kérdezte Lucas.

– Hát én is itt, a Main sarkánál. Én is őt keresem.

– Az isten szerelmére, ezt azonnal hagyja abba! Lehet, hogy nem ő volt a tettes, de akkor is,

őrült, tehát veszélyes! Tudja, mekkora kést találtunk nála? És biztos van neki másik is!

– Ez már nekem is eszembe jutott, épp ezért hívtam magát – felelte Karen. – Maga szerint ő a

tettes?

– Nem tudom. Van más verzió is, de azért akad egy-két bizonyíték, már úgy értem, őellene.

Úgyhogy maga csak vigyázzon, meg se mozduljon, míg oda nem érek! Adjon nekem húsz percet,

aztán a hídfőnél találkozunk!

Az volt a terve, hogy visszamegy Stacybe, hátha ott Fell nyomára jut. Ehelyett kipattant az

ágyból, fogat mosott, a borotválkozásról lemondott, egy percet, ha töltött a zuhany alatt, újabb

kettőt az öltözködéssel: a telefon láttán eszébe ötlött, hogy be kéne szólnia a kapitányságra, de

aztán az is, hogy mekkora dicsőség lenne, ha egyedül kapná el Scrape-et...

Búcsúpillantást vetett a telefonra, és – a szívében egy csipetnyi lelkifurdalással – elszáguldott.

Frazier a Central Avenue hídjánál várta, egy pádon üldögélt. Lucas leparkolt, kitette a

műszerfalra a Rendőrség feliratot, kiszállt. A lány észrevette, felállt a padról.

– Mindenki halálra rémült – ezzel fogadta. – Az újságok azt írják, hogy maguk futni hagyták,

pedig lehet, hogy ő szúrta le azt a fekete srácot. Maguk meg mindent felforgatnak, az emberek

menekülnek a városból a maguk zaklatásai elől.

– Mert még mindig a lányokat keressük – magyarázta Lucas. – Nincs sok reményünk, hogy

élve megtaláljuk őket, de azért nem adtuk fel.

– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy inkább csak a tévének mutogatják magukat – ingatta a fejét

a lány.

– Ez nem igaz, igenis keressük őket! Én pedig nem zaklatok senkit. A Smith-ügyben

nyomozok.

Karen nem felelt, elfordult, a vizet bámulta.

– Mindegy – legyintett Lucas. – Inkább azt mondja meg, hol találom a maga Millard barátját?

– Nem akarom, hogy beszéljen vele, mert annyi esze neki is van, hogy rájöjjön, ki adta meg a

nevét magának.

– Mindenképpen beszélnem kell vele. Majd igyekszem magát kihagyni belőle.

– Én is elmondhatom magának, amit tőle tudok. Azt mondta, Scrape a híd alatt álldogált,

aztán, amikor észrevette, hogy Millard meglátta, lement egészen a vízig. Millard azt mondja, van

ott egy csomó bejárat a régi csatornahálózatba, és biztos ott tűnt el.

– Mindenkeppen beszélnem kell Millarddal – makacskodott Lucas – és le kell hoznom ide.

Ezen elvitatkoztak egy ideig, de Lucas tudta, mivel veheti le a lábáról a lányt, nevezetesen a

reménnyel, hogy a kislányok még életben vannak: így aztán sikerült is rávennie, hogy együtt

kerítsék elő Millardot.

– De akkor is Júdásnak érzem magam – mormolta Karen, útban a kocsi felé.

– Tudom – bólintott Lucas. Előadta a lánynak a saját történetét, amikor fedett ügynökként

dolgozott a kábítószer-csoportnál: és hogy akkor ő is ugyanígy érzett. – De hát a drogok

embereket ölnek, tehát fontos, hogy a dílereket eltüntessük az utcákról. Az meg, hogy én mit

gondolok magamról, ehhez képest mellékes. Millard, az vezetéknév vagy keresztnév? – váltott

témát.

– Nem tudom. Csak Millard, ennyi az egész neve neki.

– Mint Madonnának!

De Karen még csak el sem mosolyodott.

Millard egy bolt előtt ácsorgott, vagy fél mérföldre a folyótól, amikor meglátták: a boltot

kiöregedett hippik üzemeltették, akik vénségükre jótékonykodásra adták a fejüket, ingyen árultak

használt ruhákat a rászorulóknak. Millard épp egy használt cipőkkel terített asztalka kínálatát

próbálta magára, egyesével, viharvert hátizsákja ott hevert mellette a járdán.

Lucas gyorsan kizsilipelte a kocsiból a lányt, nehogy Millard észrevegye, aztán leparkolt a

bolttal szemben, kiszállt, odament Millardhoz.

– Helló, Millard – köszönt oda neki.

Millard felpillantott, aztán oldalvást nézett, mint aki menekülési útvonalat keres.

– Nehogy elfusson! – szólt rá Lucas. – Tíz méter után elkapom, aztán irány a fogda!

– Szóval zsaru – állapította meg Millard. Magas, izmos, cserzett arcú férfi volt hosszú, ősz

szakállal, őszülő szemöldöke alól hideg kék szemek méregették a világot.

– Az bizony – ismerte le Lucas. – Donny White látta magát és Scrape-et ma reggel, a

Hennepin hídján.

– Engemet? – zavarodott össze rögvest Millard. – És ki az a Donny White?

– Az újságkihordó – hazudta kapásból Lucas. – Látta magát meg Scrape-et. Az a helyzet,

jóember, hogy ezért sittre kerül.

– De hát én... Scrape ott se volt, és...

– Látták magukat – adta a hajthatatlant Lucas.

– Nem volt velem – erősödött egyre Millard hangja: már majdnem kiabált. – Egyedül voltam!

– Balhé van? – bújt elő a boltjából egy öreg, alacsony, kövérkés exhippi.

– Minneapolisi rendőrség – mutatkozott be Lucas. – Millard úr és én épp beszélgetünk. Vissza

lehet ballagni a boltba.

– Láthatnék valami igazolványt? – akadékoskodott a hippi.

– Már miért ne? – vette elő az igazolványát Lucas.

– És ha ügyvédet hívok?

– Hívjon, akit akar, de hagyjon minket békén. Ha nem látná, itt egy hivatalos kihallgatás

folyik.

– Majd még visszajövök – búcsúzott a hippi.

– Magát pedig – fordult vissza Millard fele Lucas – alighanem le kell tartóztatnom. Sebaj,

legalább tető kerül a feje fölé.

– De hát... nézze... jó, lehet, hogy láttam, de nem voltunk együtt! Lehet, hogy láttam, a hídtól

lefelé a folyóparton.

– Hol? Ha megmutatja, még az sem kizárt, hogy nagylelkű leszek, és elengedem.

Millard elgondolkozott, még a szemén is forgatott egyet.

– Megmutatom – döntött végül –, csak ne csukjon le.

– Na, bújjon a cipőjébe – enyhült meg Lucas.

Beültette maga mellé a Jeepbe, a hátizsáknak a hátsó ülésen találtak helyet. Millard jó ideje

nem mosakodhatott már, úgyhogy Lucas lehúzta az ablakot.

– Mióta ismerik egymást, maga meg Scrape? – kérdezte közben.

– Én nem is ismerem – tiltakozott Millard – csak tudom, ki az.

– Látta nála a kosárlabdát?

– Láttam hát. Mindig nála van – bólogatott Millard. – Fogalmam sincs, honnét szerezte. Egész

jó kis labda.

Gurultak lefelé a folyó mentén, kicsit messzebbre is, mint Lucas hitte volna.

– Ott – szólalt meg hirtelen Millard, és lemutatott a folyó felé. – Ahol az a cementcső kiáll a

földből. Ott láttam Scrape-et.

– Most szépen itt marad – szállt ki a kocsiból Lucas. – Ha megpróbál megszökni, elkapom, és

megyünk a börtönbe. Nem szeretem, ha szórakoznak velem. Ha rendes hozzám, én is rendes

leszek magához, ha baszakodik, sittre vágom. Értve vagyok?

– Jó, jó.

– Biztos?

– Persze, itt maradok.

Meredeken lejtett a part a víz felé, Lucas kénytelen volt egy-egy bokorba kapaszkodni, hogy a

vízbe ne zuhanjon. A csatorna kijárata valamivel a vízszint fölött nyílt, vasrács fedte, de a fém

elrozsdásodott, annyira, hogy az egyik szélén ki is szakadt a rács: odabent feneketlen sötétség

tátongott, de Lucas papírszemetet látott a bejárattól kissé beljebb, meg egy tábortűz nyomait. A

csatornát évek óta nem használták, mostanra nyilván kiszáradt: biztonságos, de legalábbis jól

védhető búvóhelynek tűnt.

A földön, a homokban, friss lábnyomokat látott, kifelé és befelé vezetőket is.

– Scrape! – kiáltott be a csatornába. – Scrape, ott van? Bújjon elő!

Sötét volt odabent, nem látott semmit, csak a léptek zaját hallotta. Távolodó léptekét.

– Scrape! Hallom ám magát! Jöjjön elő, nehogy nekem kelljen maga után mennem!

Semmi válasz, csak a sötétség.

Lucas felkapaszkodott a parti meredélyen. Tulajdonképpen azzal számolt, hogy Millard

megszökik, de a csavargó most is ott ült a kocsiban, aggodalmas arccal.

– Hol éjszakázik? – kérdezte Lucas. – Nehogy hazudjon!

– A Misszióban.

– Rendben. Akkor maradjon is a környéken, mert lehet, hogy még szükségem lesz magára.

Nehogy aztán kutatnom kelljen maga után! Mert ha kutatnom kell, jó, én felkutatom magát, de

aztán lecsukatom, nehogy megint kutatnom kelljen, érti? Ha lelép, vagy ha elbújik, irány a sitt!

Világos?

– Jó, jó. Odabent van?

– Valaki van bent.

– Az ő lesz. Ő szokott bejárni oda.

– Mennyire mély az a csatorna?

– Nagyon mely! – felelte Millard. – Órákig járkálhat benne. Olyan, mint valami barlang. Víz

is van benne, jobb, ha nem megy el egészen a végéig, ha esik, mert akkor elönti a víz.

– Értem. Maga most szépen itt marad.

– Nem adna egy kávéra valót? Csak ide mennék be, a büfébe.

Lucas fején átsuhant a gondolat, hogy a kormányhoz bilincseli Millardot, de aztán elállt ettől a

gondolattól, mert mi van, ha rájön a szabadulhatnék, és még összekaristolná a műszerfalat?

Inkább előhalászott a zsebéből egy tízest és egy húszast, röpke mérlegelés után a tízest átadta

Millardnak, a húszast visszasüllyesztette a zsebébe.

– Üldögéljen a büfében – törődött bele a megváltoztathatatlanba. – Ha szükségem lesz magára,

jobb, ha ott találom.

Visszaereszkedett a folyóhoz, még egyszer bekiabált a csatornába: gondolta, jobb, ha Scrape

azt hiszi, odakint többen is várnak rá, ő addig legalább kereshet valahol egy telefont. Újra

felkapaszkodott, még látta, ahogy Millard lehajtott fejjel kocog a büfé felé. Egy boltot vett észre a

büfé közelében. Ide bement, elővette az igazolványát, és megkapta az üzlet telefonját.

– Megvan Scrape – mondta, mikor Daniel felvette. – A csatornában bujkál.

– A csatornában? – Daniel mintha hinni se alkart volna a fülének.

– Abban, amelyiknek a Central Avenue hídjánál van a kijárata. Úgy tudom, az valami

barlangba vezet. Zseblámpa is kell majd, rengeteg zseblámpa.

– Még hogy barlang! Nehezére esett volna Scrape úrnak, hogy például egy áruházban kapjuk

el? Miféle barlang? – füstölgött Daniel, de az érződött a hangján, hogy örül a hírnek.

– Lehet, hogy víz is van benne – folytatta Lucas –, úgyhogy gumicsizma is kell. Meg nem

ártana néhány csatornatisztító, akik ismerik a terepet, meg térképük is van róla.

Megadott minden részletet, Daniel letette, és az elkövetkezendő óra során hat rendőr és négy

csatornatisztító érkezett ki a helyszínre, a létezhető legnagyobb gumicsizma-gyűjteményt mutatva

fel. Megjött Daniel is, öltönyben: szemlátomást semmi késztetést nem érzett, hogy közelebbről is

megismerkedjék a csatorna belvilágával. De azért ő is oda-ment a nyíláshoz.

– Én megelégszem az irányító szerepével – mondta –, maga nyugodtan átvállalhatja a

terepmunkát, van gyakorlata benne, járt már eleget szemeteskukákban meg hasonlókban.

A csatornatisztítók lámpákkal és Davy-lámpásokkal felszerelkezve érkeztek, utóbbi a mérges

gázok leleplezésére szolgált. Az egyikük Lucasnak is hozott gumicsizmát: kicsit nagyot, de azért

így is megfelelt. Sloan kalucsniban jött.

– Ez itt tulajdonképpen nem is csatorna – teregette ki a térképet egy Chip nevű csatornatisztító

a Jeep motorházfedelére – hanem a régi erőmű vízvezetékéhez tartozik. Már rég be akartunk

menni, hogy lezárjuk bent is mindenütt, de nincs rá pénz. Különben is évek óta zárva van.

– Ha nem csatorna, hogyhogy maguk tudnak róla? – kérdezte valaki.

– Onnan, hogy azért mégiscsak összefügg a csatornarendszerrel – felelte Chip. – Az erózió

miatt több helyen bérepedt a fal odabent. Láttak már csavargót bemenni itt, aztán valahol a város

közepén bukkant fel, egy csatornanyílásban. Ez itt az erőmű környéke – húzta végig a mutatóujját

a térképen –, a maguk embere pedig valószínűleg errefelé bujkál, itt már többször találtunk

ételmaradékokat meg tábortűz-nyomokat. És itt van egy olyan repedés, ami átvezet a két rendszer

között. Ha itt átjutott, akárhol kijöhet, ahol talál egy csatornanyílást.

– Milyen a talaj? – kérdezte Lucas. – Földes, vagy vizes, vagy milyen?

– Víz meg homok. Mostanában nemigen esett, úgyhogy most főleg homok.

– Akkor nem lesz nehéz követni a lábnyomát – vélte Sloan.

– Amíg a csatornában van, igen. De van egy-két benyíló, egész mélyek, azokban elbújhat, de

odáig is látszanak a lábnyomai.

– Na és a szag? Lábalhatunk nyakig a szarban?

– Á, nem olyan vészes – igyekezett megnyugtatni Chip. – Az elején az erőmű

csatornarendszere van, ott sincs szag, hátrébb meg a túlfolyó csatorna, az is tiszta, nem

szennyvíz, ki lehet bírni.

– Hát akkor indulhat a vadászat, uraim – adta ki a parancsot Daniel. – Mindenki vigyázzon

magára, senki ne sérüljön meg, ez most a legfontosabb. Óvatosan az emberünkkel, tudjuk, hogy

kést hord magánál. Kapjuk el, de csak szépen, óvatosan, nehogy nekem valaki megsérüljön!

A rendőrök bólintottak, hogy értik, és még egyszer ellenőrizték a zseblámpáikat.

– Most pedig ismételjük meg, de mindenki egyszerre: mi a legfontosabb?

– Senki se sérüljön meg! – zendült fel a kórus hangja.

9.

Chip vezette a menetoszlopot: kilencen voltak összesen, hét zsaru, köztük Lucas és Sloan, és

két csatornatisztító, Chip, meg egy másik. Lucas hatolt át harmadiknak a csatorna nyílásán, be a

nyirkos sötétségbe, vizes homok, döglött halak és ódon beton; és természetesen a szennyvíz

szagkeverékébe.

– Valaki már járt itt – villantotta a zseblámpáját a plafonra az egyik zsaru.

A csatorna falában polcszerű benyílókat fedeztek fel, teli, valószínűleg ruhákkal teli

szemeteszsákokkal, a földön pedig mindenütt papírszemétbe botlottak, főleg ennivalós tasakokba,

amelyek a megfelelő szagokkal dúsították a csatorna illatvilágát. Mentek tovább: néhány lépés

után a betonfal véget ért, innentől kezdve magában a földben haladtak tovább.

Hamarosan egy barlangszerű bemélyedésig jutottak, telve régi gépekkel: hogy miféle gépek

lehettek, már nem lehetett megállapítani a sok töréstől és a mindent belepő rozsdától. Ahogy

rávillantották a lámpáikat, valami kikelt a fém közül és feléjük csapkodott.

– Denevér! – kiáltott fel a másik csatornatisztító, bizonyos Russ: mire mindnyájan lebuktak,

hogy kikerüljenek a denevér hatótávolságából.

– A frászt hozta rám – morgolódott egy zsaru.

– Ha rálőttél volna, még most is itt pattogna a golyó a falak között – mondta egy kollégája.

– Épp ezért jobb, ha nem lövöldözünk idebenn – szólt bele a beszélgetésbe egy harmadik is.

– Denevérek ellen amúgy se megyünk sokra pisztollyal, azokra a teniszütő a leghatásosabb

fegyver – csatlakozott egy negyedik hang.

– A denevérek között akad veszett is – vetett véget a tréfálkozásnak Chip –, úgyhogy jobb

őket békén hagyni.

– Kedélyes kis délutánunk kerekedett – szólalt meg Lucas háta mögött Sloan. – Egy csavargót

kergetünk a csatornában, veszett denevérek díszkíséretében. Alig várom, hogy elmesélhessem

odahaza, az asszonynak.

– Mondtam már, hogy ez nem csatorna – csattant fel Chip.

– Ez csak afféle szónoki fordulat volt – nyugtatta meg Sloan. – Menjünk tovább, vagy

húzzunk innét a fenébe.

Mélységes, sötét lyuk tátongott előttük.

Két rendőrt hátrahagytak őrködni, a többiek mentek tovább.

– Nézzék! – kiáltott fel Chip.

Lucas követte a zseblámpa fényét: a földből keskeny vízcsík szivárgott fel, a jóisten tudja,

honnét, majd kis patakokban tovacsobogott a homokpad két széle mentén. A homokban pedig

lábnyomok, egyetlen ember nyomai vezettek tovább, a sötétség mélye felé.

Elhaladtak egy felfelé nyíló kürtő alatt: mintha egy kutat fordítottak volna a feje tetejére, olyan

volt.

– Ha van kötele – jegyezte meg az egyik zsaru –, felmászhatott, és ott aztán nincs, aki

megtalálja, kerek e világon.

– Ilyesmiről még soha életemben nem hallottam – morogta Chip. – Kötél a csatornában?

Mentek tovább: most egy oldalbenyílót fedeztek fel. Lucas benézett. Alacsony tetőt látott,

tulajdonképpen nem is benyíló volt ez, inkább csak földalatti pocsolya.

– Semmi – hátrált ki csalódottan.

A következő benyílóban emberi jelenlét nyomaira bukkantak.

– Úgy látszik, itt rendezte be magának a vécét – fintorította el az arcát Sloan. – Elmés

megoldás, csak kitolja a fenekét a nyílás fölé, aztán hajrá!

– Lábnyomok! – hallatszott a kiáltás a sor elejéről.

Scrape valahol messze előttük járt, az utat filléres, alumínium zseblámpa gyengécske izzója

világította előtte. Igaz, ő legalább tudta, merre kell mennie. Először a nagyterembe jutott el, az

egykori erőmű alá. Óvatosan, lábujjhegyen vágott át rajta, nehogy lábnyomokat hagyjon maga

után a nedves betonon, felkecmergett a betonrámpán, ahonnét fel tudott mászni a terem

betonmennyezetére. Épp, hogy elfért – de itt legalább biztos lehetett benne, hogy láthatatlan

marad. Ha nem jut eszébe valamelyik zsarunak, hogy ő is felmásszon ide. Ha mégis, akkor baj

van.

Lapított, hallgatta az alatta vonuló zsaruk lépteit, érezte, ahogy minden egyes izma megfeszül

a félelemtől és a haragtól. Ha elkapják, kórházba dugják, hogy a dokik kísérletezhessenek rajta,

ahogy eddig. Mintha csak kísérleti nyúlnak született volna.

Tudta ő már akkor, amikor a zsaruk elengedték, hogy ennyivel még nem szabadult meg tőlük.

Tudta magáról, hogy bolond, tudta, hogy a zsaruk tudják róla, sajnálta is, hogy így alakult, de

ezen már úgyse lehet változtatni. Bolond vagyok, de nem hülye, gondolta. Ha ezek a zsaruk

rákaptak, hogy őt hajkurásszák, addig nem szállnak le a nyakáról, míg elő nem kerítik azokat a

kislányokat, éspedig valaki másnak a társaságában. Ő azonban, sajnos, túl kényelmes célpont, azt

pedig már tapasztalatból tudta, hogy a zsaruk, ha nem képesek megoldani valami komolyabb

bűntényt, hát kerítenek valakit, akire rákenhetik.

Tudja ezt mindenki, aki az utcán él. Van, aki csak legyint, és azt mondja, baromság – de a

többség megesküszik rá, hogy ez így igaz, a saját példáján bizonyíthatja. Őt magát is lecsukták

már nem egyszer, nem kétszer semmiért, csak azért, mert kéznél volt, és amúgy is bolond. Nem

hitt ő már a zsaruknak, egy szavukat se hitte el.

Csak azt nem értette, mit akarnak tőle. Mire jó nekik, ha lecsukják? Pénze nincs, a betegsége

gyógyíthatatlan, hát mit akarnak tőle?

Azért, felel önmagának, mert ilyen a zsarumesterség. Azon múlik az előmenetelük, hogy hány

embert sikerül letartóztatniuk. Nyilván, hogy kapva kapnak az útjukba eső könnyű prédán.

Tegnap este még bohócot csinált belőlük, ahogy besötétedett; kislisszolt az oldalablakon,

árnyékként iszkolt át a kerítésen, hátsó udvarokon kutyagolt át, jó fél mérfölden keresztül, míg a

folyóparthoz ért. Itt biztonságban lesz, remélte, az alagutakban elrejtőzhet: de valaki köpött.

És most itt lihegnek megint a nyomában, hogy kórházba dugják, hogy az ágyhoz szíjazzák,

hogy kísérletezhessenek rajta kedvükre. Feküdt a betonon, jó szorosan lehunyta a szemét,

megpróbált úgy tenni, mintha itt se lenne.

Mintha itt se lennének azok a rémálmok, amik gyötörték. De hát itt voltak azok.

Scrape tehát feküdt rejtekhelyén, a rendőrök meg, akár egy falka idióta a National

Geographicből, éjszakai műsorsávjából, haladtak előre rendületlenül, vízen át, homokon át,

szeméthalmokon át, káromkodva, izzadva, zseblámpafényeket villogtatva: itt befordultak, hol

jobbra, hol meg balra fedeztek fel egy-egy benyílót. Az egyik egész jól nézett ki, a zseblámpák

fényében kifejezetten aranybarnának tűnt a fal borítása. Aztán az egyik rendőr – vesztére –

megtekintette közelebbről is.

– Atyaisten! – harsant fel azonnal a rémült ordítás. – Svábbogarak! De milliószámra!

– Hozzá ne nyúlj, az istenért, nehogy hozzányúlj! – kiáltott vissza valaki, mire a fal mintha

magától mozogni kezdett volna...

Azért csak mentek tovább: újra lábnyomokat láttak maguk előtt. Lucas már felismerte a

nyomokat, a köröket a sarkánál: a csavargó tehát futócipőt visel. Ment a nyomok nyomában.

Chip egy keresztfolyosóra vitte őket, megkerültek egy falat, aztán egy szűk, természet vájta

ösvényen haladtak keresztül, derékig szemétben. Most már összegörnyedve kellett lépdelniük,

olyan alacsony volt a mennyezet. Aztán egyszer csak megszűntek a lábnyomok.

Ha körülnéztek, több lehetőséget is láttak, ahol Scrape megszökhetett: de rendkívüli ügyesség

kellett bármelyikhez, azt azonnal megállapíthatták.

– De hát ez az ember még a kosárlabdáját is képtelen kezelni – morogta Lucas. – Jobb, ha

visszamegyünk.

A visszaúton találtak egy új benyílót, amit befelé menet nem vettek észre. A végére érve egy

minden eddiginél tágasabb terembe jutottak, mintha Drakula gróf egy csődbe ment gyár

szerelőcsarnokában rendezte volna be a kastélyát, olyan hatást keltett.

– Azok a csövek az erőműbe vezetnek – villantotta körbe a zseblámpáját Chip. – Fel lehet

mászni rajtuk, de odafent zárva van. Régebben nyitva hagyták, de aztán a csövesek felfedezték

maguknak, erre bezárták.

– Lábnyomokat találtam! – hallatszott egy hang a sötétből. Odamentek, megnézték: Scrape

nyomai, ismerte fel Lucas. És a terem mélye felé vezetnek.

– Van innen valami kijárat? – kérdezte Sloan.

– Van néhány járás, de mindegyik zsákutca, és nincs is túl messze a végük. Viszont amarra

van egy raktárpince, szerintem oda bújt el – felelte Chip.

– Emberek – adta körbe Sloan –, úgy látszik, az emberünk még mindig előttünk jár valahol.

Úgyhogy szép lassan, nyugodtan, a lámpát jól eltartva magunktól! Nem kell sietni, van időnk!

Szétszóródtak, úgy vizsgálták át a termet, aztán a benyílót is a terem hátában: alig volt

magasabb, mint ők maguk, és talán hat méter mély lehetett, a legvégén viszont ebből a benyílóból

is nyílt egy benyíló – egy mély, sötét lyuk, semmi több. Egy rendőr beóvakodott, de néhány

másodperc után vissza is tért. Zsákutca, jelentette.

Hiába villantották a zseblámpáik fényét a mélység felé, csak a sötétet világították meg. Mély

és meglehetősen széles volt az alagút, pont, ahogy Chip mondta. A falakat, ezt még így, a

sötétben is láthatták, emberi kéz vájta a földbe, nem a víz ereje. De a végét ezzel együtt nem

látták.

– Szörnyű szag van bent – mondta a rendőr, aki megjárta a bemélyedést.

– Mintha egy hulla lenne valahol – bólogatott Lucas.

– Pedig csak denevérszar – nyugtatta meg Chip. – Guanó.

– Ha odabent van, és pisztoly van nála, végünk – aggodalmaskodott egy rendőr.

– Nem hinném, hogy valaha is lett volna pisztolya – mondta Lucas. – Chip! Russ! Kéne ide

egy lámpa!

Azok ketten hozták a lámpáikat: így már volt elég fény, hogy bevilágítson egészen a barlang

végéig. Scrape sehol, állapíthatták meg, még lábnyomokat sem láttak.

– Hát ez vagy megtanult repülni – állapította meg Lucas –, vagy megelőztük.

– Van még egy benyíló, lejjebb, balra – vetette közbe Russ –, ott még elbújhatott. De az az

utolsó esélyünk.

Lucas bólintott, elindult arra, amerre Russ mutatta. Egy rendőr lépkedett mögötte, előhúzta a

revolverét.

– Ha rád támad – figyelmeztette Lucast –, vesd magad a földre, vagy húzódj félre.

Lucas most már látta a benyílót: sötét volt odabent, akár a Pokolban.

– Scrape! – kiabált be. – Hé, Scrape! Nem akarjuk bántani! Jöjjön már elő!

Néma csend. Bedugta a fejét a benyílóba, bevilágított. Semmi. Észrevett egy nyílást a tetőn,

alája kúszott, felnézett: keskeny kürtő, épp hogy egy ember elférne benne. Állott, keserves szag.

Csak most vette észre, hogy a fal mozog. Svábbogarak. Villámgyorsan kihátrált innen.

– Mégiscsak megelőztük – mondta Sloannak.

– Jézusom – hallották meg most egy rendőr kiáltását, és már látták is, miért: egész falka

denevér röppent fel körülöttük, aztán megindultak a csatornarendszer kijárata felé. Ők is, utánuk.

Scrape ott feküdt a betonmennyezet fölött, hallgatózott, míg meg nem hallotta azt a mondatot,

amitől egész idő alatt félt.

– Fölmegyek, hátha odafönt van – mondta az egyik zsaru a másiknak.

– Aztán majd jól seggre esel – borongott a társa.

– Dehogy, tudod, hány víztoronyra felmásztam én már?

– Jó, de vidd magaddal a nagyobbik lámpát!

– Na, nézzük csak... A létra, úgy látszik, kitart...

– Óvatosan, hé!

Scrape látta, ahogy a rendőr felfelé kapaszkodik, tudta, hogy nem maradhat itt. Reszketett a

félelemtől: ha elkapják, jön a kórház, a kísérletek...

Egyre közelebbről hallotta a létrán kapaszkodó rendőr lépéseit. Sőt, most már, hála a másik

rendőr zseblámpájának, látta is. Csak meg ne forduljon – mert akkor egyenest szemközt néz majd

vele.

Scrape a könyökére támaszkodott, behajlította a térdét, nagy nehezen lábra állt, közben

lesandított a másik, a lenti rendőrre. Szerencséje volt: az épp háttal állt neki.

Egy láncot észlelt a közelében, abba kapaszkodott, és ugrott. Nagy csattanással földet ért.

Látta, ahogy a rendőr megfordul, de ő már felállt, még mindig a láncot szorongatva: csak most

vette észre, hogy a lánc végén lógó horog a kezében maradt. Nem dobta el: jól jöhet ez még,

gondolta: talán maga Isten volt olyan kedves, hogy ott hagyja neki. Tisztességes előnnyel

indulhatott meg a csatornarendszer kijárata felé, ráadásul tudta, merre kell mennie...

Lucas megint a harmadik volt a sorban, ahogy megindultak kifelé.

– Megint svábbogarak, vagy tízmillióan – kezdett volna bele a panaszáradatba: ekkor azonban

meghallották az egymásnak ütődő fémdarabok csörömpölését a nagyteremből, aztán egy rendőr

kiáltását.

– Állj! – aztán a következőt is. – Ott van! Kifelé megy! Kifelé megy!

Lucas és Sloan rohant, lélekszakadva, a nagyterem felé, de az eseményről magáról már

lekéstek, csak a két rendőr ostoba arcában gyönyörködhették ki magukat.

– Vigyázat, felétek jön! – hallották meg az újabb kiáltást.

– Ó, basszameg – torzult el Sloan arca az idegességtől.

Aztán, három másodperc múlva, már csak a lövést hallották. Soká visszhangzott a dörrenés

hangja a falak között, de egy pillanatra sem volt kétséges, miféle zaj ez. Rohantak tovább,

hamarosan meg is látták: négy rendőr hajolt a földön fekvő test fölé.

Lucas érkezett elsőnek. Scrape arccal fölfelé feküdt, az arca fáradtnak tűnt, vagy még inkább:

egykedvűnek. A szeme még mozgott, de a tekintete már üvegesedett, a sarka a földet kaparta,

mintha ki akarna húzódni a lámpák fényköréből. A mellén tenyérnyi vérfolt.

– Hívjanak már mentőt! – üvöltötte kétségbeesetten Lucas. Választ nem várt, rohant tovább a

kijárat felé.

– Mi történt? – tátogott egy rendőr, ahogy elrohant mellette: még a pisztolyát is elővette.

– Ez meghalt – hallotta meg a Scrape körül sürgölődő egyik rendőr hangját. Lucas megállt,

visszament. Scrape nyitott szemmel feküdt, a tekintete a semmibe meredt.

– Jajistenem, de hát nem is céloztam – nyögte a rendőr, aki leadta a lövést. – Csak hát ott volt

nála ez a nagy fémizé...

– Nem a te hibád, te nem tehettél mást – vigasztalta a kollégája – egyenesen feléd jött.

Scrape holtteste mellett ott hevert a horog a lánc végéről: egy majd félméteres fémdarab.

– Atyaisten – vakarta meg a fejét Sloan. – Mindenki álljon meg, ahol van. Maguk meg

menjenek hátrébb! – intett a holttest körül tébláboló rendőrök felé. – És valaki hívjon mentőt!

– Meghalt ez már, Sloan – morogta egy rendőr.

– Azt majd az orvos megmondja – intette le Sloan.

Lucas kiért a csatornarendszerből.

– Hívjanak mentőt! – kiáltotta Daniel felé.

– Megsebesült valaki? – ordított vissza kétségbeesetten Daniel.

– Scrape – felelte Lucas. – Egy nagy vasdarabbal a kezében felénk rohant. Meghalt, de Sloan

azt mondja, hívjunk orvost.

Daniel biccentett, elindult a kocsik felé, Lucas pedig visszatért a barlangba.

– Az a legnagyobb baj – sóhajtotta az egyik rendőr –, hogy most már nem kérdezhetjük meg

tőle, mit művelt a kislányokkal.

– Emlékeztek? – kérdezte egy borongós hang. – Az a kislány Floridába, akit élve temettek el...

Erre mindnyájan elhallgattak, nézték a holttestet.

– Én csak azt láttam, hogy rohan felém – szólalt meg végül a rendőr, aki lőtt – és van valami a

kezében, lehetett fegyver is, és felemeli, és...

– Akkora, mint egy baseballütő – meredt a horogra a másik. – Ha azzal eltalál, most te

feküdnél itt.

Végül megérkezett Daniel is, mindenkit kiparancsolt a barlangból, csak egy rendőrt hagyott a

holttest mellett, nem mintha járt volna erre bárki is, már eltekintve pár millió denevértől. Két perc

múlva megjöttek a mentők is, besiettek a barlangba, de egy perc múlva vissza is jöttek.

– Meghalt. Őutánuk a helyszínelők érkeztek meg, őket is elnyelte a barlang szája.

– Hogy jutott a nyomára? – vonta félre Lucast Daniel.

Lucas elmesélte, hogy mit mondott Karen Frazier, aztán Millard, végül pedig azt, hogy amikor

ideért, hallott valami mozgást a barlang belsejéből.

– Mit gondol, az a Millard ott ül még most is a büfében?

– Remélem – felelte Lucas. – Világosan elmagyaráztam neki, mi lesz, ha elmegy onnan. De ha

mégis lelépett volna, akkor sem lesz nehéz elkapni, a Missziónál lakik.

– Szép munka volt, Lucas – veregette meg a vállát Daniel. – Beszélek a főnökkel. Del

említette, hogy szeretne már kikerülni az egyenruhások közül.

– Szeretnék – bólintott Lucas – de az az igazság, hogy szerintem nem Scrape rabolta el a

lányokat. Rengeteg ellentmondás van itt.

– Van bizony – ismerte el Daniel. – Megmondom, mit csinálunk: először is, maga ír egy

részletes jelentést, benne mindennel, amit csak gondol az ügyről. Egy részét már tudom Deltől,

és, meg kell hogy mondjam, elég ijesztő história. Szóval írjon le mindent, semmit se hagyjon ki!

– Ha ezt a Fell nevű alakot elkaphatnánk! Mást nem is akarok, csak hogy vele

elbeszélgethessek!

– Én meg azt akarom, hogy megtaláljuk a kislányokat. Addig nem nyugszom, míg elő nem

kerülnek – fogadkozott Daniel. – Ha kell, lépésről lépésre átfésüljük az egész barlangrendszert,

minden benyílót, minden gödröt, mindent!

– De hát autó nélkül nem vihette el őket! – fakadt ki Lucas. – És hol a kocsija? Nem terelhette

őket gyalog!

– Jó, jó, értem – vetett véget a vitának Daniel. – Maga most menjen vissza a kapitányságra. A

fene egye meg, nyakig vagyunk a melóban! Sőt, tudja mit? Vigye magával ezt a Willardot is.

Willard, ugye?

– Millard.

– Vigye be magával! Nem árt, ha kicsit megszorongatjuk... Jaj, ne!

Pedig igen: megérkezett a média is. Elsőnek, mint rendesen – ők a leggyorsabbak, és ők jöttek

a legközelebbről – a Channelthree tévétársaság furgonja, semmi kétség, hamarosan itt lesznek a

többiek is.

– Tehát fogja ezt a Millardot – húzta odébb Lucast Daniel –, beviszi a kapitányságra, az én

irodámba. Amilyen gyorsan csak lehet, jövök én is. És ne feledkezzen meg a jelentésről! Hosszú

legyen, és alapos ám!

Millard nem a büfében ült, hanem előtte.

– Még ha van pénzem, akkor sem eresztenek be – panaszkodott, amikor Lucas megállt előtte.

– Be kell hogy vigyem magát a kapitányságra, hogy felvegyem a vallomását – felelte Lucas. –

Szedelőzködjön!

– Szóval mégis lecsuk?

– Nem, csak a vallomását veszem fel. Amíg viselkedik, nem kell félnie, nem csukom le.

– Előkerült a Scrape? – kérdezte Millard, útba a Jeep felé.

A kocsi mellől idelátszott a barlang bejárata, a körülötte nyüzsgő rendőrautók meg a

tévétársaság furgonjai, no meg vagy negyven kíváncsiskodó.

– Belefutott egy golyóba – legyintett Lucas. – Nekirohant egy rendőrnek egy nagy vasdarabbal

a kezében.

– Nem állhattam azt az embert – rebegte el a nekrológot Millard – félt az mindenkitől.

– Hát, most már nincs mit félnie többé.

– Nagyon megsebesült? Meggyógyul még?

– Nem hinném. Elég rosszul van, szegénykém.

A gyilkossági csoport ajtaja előtt vagy egy tucat rendőr álldogált tehetetlenül. Nemigen

sejtették, mihez kéne most kezdeniük, hogy egy gyanúsítottal kevesebb. Lucas egy nyomozó

gondjaira bízta Millardot, ő maga pedig kerített magának egy szabad asztalt, és leült, hogy

megírja a jelentését.

Később visszatért Daniel, és egy másik nyomozó társaságában jó tíz percig faggatta Millardot,

aztán útjára bocsátották. Lucas átadta Danielnek a jelentést, Daniel átolvasta, széljegyzetekkel és

kérdésekkel látta el, végül visszaadta Lucasnak, hogy írja át.

Lucas épp ezzel foglalatoskodott, amikor meghallotta, hogy mögötte egy rendőr Ronald Rice

nevét említi Danielnek. Odafordult ő is.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Az, hogy leszúrták – vetette oda félvállról Daniel.

– Arról már tudok. Magához tért?

– Nem – bökte ki Daniel.

– Meghalt?

– Maga inkább a jelentésével foglalkozzon, Lucas!

– Jó, jó, csak beszéltem valakivel, aki tudja, ki szúrta le, és azt is, hogy kik a tanúk, de nem

foglalkoztam vele, mert Rice nem halt meg – magyarázta Lucas. – De mindenképpen jelenteni

akartam.

– Mit? – értetlenkedett a rendőr.

Lucas gyorsan összefoglalta a mondókáját.

– Értem – rázta idegesen a fejét Daniel. – Adja oda Dicknek – mutatott a mellette álló

detektívre – te meg, Dick, keresd meg ezt a Deliát, és... – de nem tudta befejezni a mondatot,

megint Lucas felé fordult. – Az isteni magának, Davenport, van képe azt állítani, hogy jelenteni

akarta?

Mire Lucas végzett a jelentésével, Daniel már elment, hogy beszéljen a rendőrkapitánnyal és a

polgármesterrel is.

– Hallom, elkaptad – lépett be a szobába Del.

– Nem én, egy rendőr – mondta Lucas. – És ő sem akarta lelőni, csak úgy vaktában lőtt.

– Jó, de akkor is, te bukkantál a nyomára – zöttyent le egy székbe Del.

– Most jut eszembe – kapott a homlokához Lucas –, Daniel említett valamit a bizonyítékról, a

papírdobozról, a pizzázó mögött. Valahogy nem tetszik ez nekem. Nem, mindenképen elő kéne

keríteni ezt a Fellt.

– Lesz még rá időd.

– Például ma este.

– Ide figyelj, Lucas – rázta a fejét Del –, van egy halott gyanúsítottunk, rengeteg

bizonyítékunk ellene. Ha kevesebb bizonyítékunk volna, vagy Scrape egy kicsit kevésbé volna

halott, akkor még megérteném, miért loholsz Fell után, de hát Scrape nagyon halott, nekünk

pedig nagyon nagy szükségünk van egy rosszfiúra.

– De a lányok...

– A lányok halottak – csapott az asztalra Del – és ezzel mindenki tisztában van. Egyszerűen

nem engedhetjük meg magunknak, hogy Scrape ártatlan legyen. Abból csak a baj lenne, mert

akkor lelőttünk egy ártatlan embert, és elkúrtunk egy nyomozást. Érted, mire akarok kilyukadni?

Arra, hogy ezzel az üggyel végeztünk!

– De nem úgy, ahogy végeznünk kellett volna – makacskodott Lucas.

– Én csak azt mondtam, hogy végeztünk, nem azt, hogy úgy, ahogy kellett volna.

– És ez neked így jó?

– Persze hogy szerintem is meg kéne találni Fellt, de ha egyszer ennyi bizonyítékunk van

Scrape ellen! Én már igazán nem tudom, mit gondoljak, tényleg nem.

– Hát akkor én megmondom – túrt a hajába Lucas. – Én igenis előkerítem Fellt. Nem érdekel,

ki mit gondol. Megtalálom, és elkapom!

– Jó – vonta meg a vállát Del. – Én is szeretek rendőrösdit játszani. Na, gyere, igyunk egy

kólát! Közben elmesélheted a Roland Rice-sztorit, én épp most hallottam róla, Roy Patterson

mesélte. És te tényleg jelentést teszel róla? – nevetett fel. – Megoldasz egy gyilkosságot, csak

úgy, a ráérő idődben, és jelentést írsz róla?

Lucas kezdte gyanítani, hogy valami szokatlanba vágta a fejszéjét.

Még aznap délután összehívták a sajtót, Lucas elvegyült a tömegben, onnét hallgatta, ahogy a

gyászos képű rendőrfőnök bejelenti, hogy elfogták a gyilkost.

– Minden jel arra mutat – tette hozzá –, hogy a kislányok halottak. A gyilkos végzett velük.

Egyelőre nem találjuk a holttesteket, de nagy erőkkel nyomozunk utánuk. És megtaláljuk,

ígérem, hogy megtaláljuk!

De nem találták meg, soha.

– Beszéltem a főnökkel – vonta félre este Lucast Daniel. – Ideiglenesen a felderítéshez rakja

be magát, de nekem fog dolgozni. Egyelőre nem léptetheti elő, nincs üresedés, de amint lesz egy,

a magáé. Legfeljebb egy fél évet kell várnia, de már addig is civilben dolgozhat. Eszelősen jó

detektív lesz magából, Lucas. Ezt az ügyet megoldotta, és a Rice-ügyben is rengeteget segített.

Én mondom magának, hihetetlen, amit végzett, hi-he-tet-len! Hogy újonc létére ilyen zseniálisan

megoldja!

– Csak az igazi tettest nem találtam meg – kesergett Lucas. – Ezt a Fellt. Őt nem.

– Ideje volna, hogy a megfelelő szemszögből nézze a dolgokat – intette csendre Daniel. – Ez a

Fell fontos láncszem, én is így látom, elvégre ő a tanú rá, hogy Scrape dobta be a konténerbe a

papírdobozt. Tanú, tehát keressük.

– Értem...

– Na, ide hallgasson! Készüljön fel rá, hogy innentől fogva minden nyomozásában lesznek

majd elvarratlan szálak, amikre sosem találja meg a magyarázatot. Nem olyan szakma ez, hogy a

végén minden a helyére kerüljön. Néha előfordul, hogy mindent sikerül tisztázni, de az a kivétel,

tanuljon meg együtt élni ezzel. Mert, ezzel együtt, a mi melónknál nincs érdekesebb ezen a

világon. Sherlock Holmes utódai vagyunk, barátocskám, csak mi már jóval ügyesebben

dolgozunk, mint a jó öreg Sherlock valaha is!

Sherlock Holmes, cikázott át Lucas gondolatai között. Igen, róla dumált Randy Whitcomb. A

zsaruról a hülye sapkájában.

Lucas tette, amit Daniel előírt neki: már másnap civilben ment be dolgozni. A szabadidejében,

amiből egyre kevesebb akadt, egy ideig még nyomozott Fell után, Anderson meg ő együtt

bűvölték a számítógép képernyőjét, de onnan csak annyit sikerült megállapítaniuk, hogy Fell nem

használja többé a Visa-kártyáját.

És nem ment vissza többé Kenny kocsmájába, és a masszázs szalonba sem. Lucas néha

eltöprengett, hogy vajon miért nem. A fülébe jutott volna, hogy nyomoznak utána? Valaki

megsúgta neki?

Lucas majd egy évig foglalkozott még az üggyel, de kinevezték nyomozónak, és egyre több

lett a munkája. Csak úgy záporoztak a nyakába az ügyek.

Elmúlt egy év, és Lucas végül elengedte Fellt.

10.

Egyetlen gyors, erőteljes borzongás elegendőnek bizonyult hozzá, hogy Lucas kitépje magát a

Jones lányokról szóló álmodozásból – bár abban korántsem volt biztos, hogy az álmodozás a

megfelelő szó erre az állapotra. A telefonra vetette magát: a kutatóját hívta, hogy kerítse elő a

Jones szülőket. Elmondott neki mindent, amit tudott róluk, aztán hátradőlt a székén, adott

magának tíz perc pihenőt, míg átolvasta a kormányzó legújabb irányelveit a bűnözést illetően. Az

irányelvek lényege az volt, hogy a bűnözés az utóbbi időben enyhült valamelyest, éspedig – ki

másnak? – a kormányzónak, egyes-egyedül neki köszönhetően. Átolvasta, láttamozta, átadta a

titkárnőjének, és sürgősen megfeledkezett az egészről.

Tíz perc elteltével megjelent a kutató, hozta a Jones szülők – George és Gloria: ezt a két nevet

Lucas már el is felejtette – adatait; Lucas pedig felhívta Marcy Sherrillt, Minneapolisban.

Megadta a neveket neki.

– Te beszélsz velük, vagy van erre valakid? – kérdezte.

– Van egy lelkész, John Kling – felelte Marcy. – Érti a mesterségét, ráadásul akkor is ott volt,

amikor a gyerekek eltűntek. Már szóltam neki.

– Pillanatok alatt benne leszünk a tevében is – jósolta Lucas.

– Kling majd abban is segít. Azonnal felhívom. Veled mi van, még most is úgy ki vagy

borulva?

– Ugyan, nem számít. Ez is csak olyan nap, mint a többi.

Ám a Jones lányok emlékétől egész délután nem tudott szabadulni. Előbb egy hosszúkásra

sikeredett értekezleten üldögélt, egy falka ügyvéd társaságában, az új ötletről folyt a szó, hogy

vegyenek le DNS-mintát mindenkiről, akit valaha Minnesotában letartóztatnak, még azoktól is,

akiknek csak enyhébb közlekedési históriák kapcsán gyűlik meg a bajuk a törvénnyel. A

polgárjogi harcosok természetesen tiltakoztak, a szabadságjogok újabb durva megsértéséről

papoltak – akik meg támogatták a javaslatot, azzal érveltek, hogy ez sem különbözik az eddigi

gyakorlattól, hogy lefotózzák a delikvenseket, és ujjlenyomatokat vesznek fel róluk.

Lucas semleges álláspontot képviselt, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy valahányszor

csak eléje került a kérdés, azonnal leküzdhetetlen álmosság vett rajta erőt.

Egész nap a holttestek felbukkanása járt a fejében, ebédnél meg is említette, mire a jelen lévő

szakemberek azonnal egymás torkának estek, és végképp elnyelte őket a szakmai vita. Estére a

Bone házaspár volt hivatalos Lucasékhoz, a férj bankár, a feleség feleség: kávé és sütemény

mellett részvényekről és tőzsdéről csevegtek, de a horgászatról sem feledkeztek meg.

Weather, Lucas felesége másnap korán kelt, úgyhogy, mihelyst a házaspár távozott, rögvest le

is feküdt. Lucas sétára indult a környékbeli utcákon, elbeszélgetett egy-két kutyasétáltatóval,

hazament, leült egy időre a számítógépe elé, végül lefeküdt ő is. Álmában megint a Jones lányok

kísértették.

Weather még az igazak álmát aludta, amikor Lucas hajnali négy tájban felébredt. Az álma,

akár a buborék, úgy pattant szét, és eltűnt örökre. Megpróbált újra elaludni, de hamar fel kellett

adnia. Kinyitotta a szemét, odagurult Weather mellé. Az asszony álmában lehámozta magáról a

takarót, a lábai közé egy nagyobb párnát gyűrt, hogy felemelje valahogy hirtelen megnövekedett

hasát. Weather terhes volt, újra terhes, a hatodik hónapban. Az ultrahang azzal kecsegtetett, hogy

a fiuk, a hároméves Sam egy kishúggal lesz gazdagabb.

Lucas örült, hogy így alakult, és Weather is. A lányok helyesek. Minél több a lány, annál jobb.

Lucasnak volt már egy lánya, de vele egyszer, esetleg kétszer egy hónapban, ha találkozott, és

akkor is legfeljebb néhány órára, a gyerek ugyanis hozzászokott már az anyjához és a tündéri új

családjához, Lucas pedig sokkal jobban szerette a lányát, semhogy belezavarjon az életébe.

Aztán itt volt még Letty, akit ő és Weather örökbe fogadtak. Letty vonzotta a bajt, méghozzá

csőstül, de Lucas legalább annyira szerette, mintha a saját, igazi lánya volna, és bízott benne,

hogy a lány is őt, dacára minden fáradozásának, hogy agyonterrorizálja fogadott szüleit.

Weather felé fordult, nézte, ahogy alszik: a csípője a párnára tekeredett, törékeny kis teste az

ágy sarka felé húzódott. Mostanában nem aludt jól, ahogy az első terhessége alatt sem, az ötödik

hónaptól kezdve a hetedik végéig. A stressz, ugyebár, az aggodalom, a... a bármi. Ő maga is

rosszul aludt, úgyhogy minden oka megvolt rá, hogy örüljön, ha az asszony végre tisztességesen

kialussza magát. Ugyanis aggódott az asszony miatt: egyikük sem gyerek már, sőt Weather

mindjárt betölti a negyvenet, Lucas pedig az ötvenesek gondolatával barátkozik.

Behunyta a szemét, elszundított, mire az álma is visszaóvakodott. Álmába újra fiatal volt, ült a

járőrkocsiban, Fred Carter mellett, hallgatta a nyavalygását a nyugdíjról meg arról, hogy jaj, csak

nehogy konfliktusba keveredjen valakivel.

Pár hónapja össze is futott vele: Carter most biztonsági emberként dolgozott a Capitoliumnál:

a fiatalság elszállt, de a pisztoly most is ott lógott a derékszíján. Általánosságban kedvelte az új

munkáját, ráadásul a nyugdíj álma is mind kézzelfoghatóbb közelségbe került.

– Csak az a baj – magyarázta – hogy az ember sosem tudhatja, hol támadnak legközelebb a

terroristák. Mi van, ha legközelebb egy nagyvárost választanak ki, de nem olyan igazi nagyot?

Hanem egy olyant, ahol senki sem gyanakszik rájuk?

– Mint például Minneapolis vagy St. Paul – vágta rá Lucas.

– Hát ez az! És mit támadnak meg? Hát a Capitoliumot! Ezt a hatalmas, rohadék kupolát –

mutatott az objektumra Carter. – Ember, néha szinte látom magam előtt, ahogy két nappal a

nyugdíj előtt felbukkannak ezek a rohadék törülközőfejűek, a dinamittal teletömött övükkel, és a

fejemre robbantják ezt a nyavalyát!

– Legalább szép nyugdíjat kap utánad a feleséged – vigasztalta Lucas.

– Ezzel ne viccelj, he! – rázta Lucas felé a mutatóujját Carter. – Érted? Ezzel még viccelni se

szabad!

Igen, Carter élete egyébről sem szólt, mint az egyre közelítő nyugdíjról: és, amilyen egy

gutaütéses alkat, gondolta Lucas, jó, ha egy-két év jut majd neki, hogy kiélvezze. Carterről

azonban megint csak a Jones lányok jutottak az eszébe, az arcukra fagyott, csupa csont vigyor a

sárga műanyag fólia alatt, az építkezésen. A Jones lányok...

Jött, és elment a hajnal: Lucas kikászálódott az ágyból, lecsoszogott a lépcsőn, ki az ajtó elé, a

verandára. Az újságok már ott hevertek a lépcsőn: a St. Paul Pioneer Press, a Star Tribune, a New

York Times.

Utóbbi – ehhez volt pillanatnyilag a legkevésbé kedve – feküdt az ajtóhoz legközelebb, a

másik kettő az ajtótól elérhetetlen távolságban. Nem volt bátorsága kimerészkedni, elvégre

bármelyik pillanatban felbukkanhat egy csapat lánycserkész, ő pedig sortban-trikóban nézett ki az

ajtón, de aztán körülnézett, megállapította, hogy sehol egy fia cserkészlány, sajnos, így aztán

mégiscsak kitipegett a lépcsőhöz, felnyalábolta az újságokat, és visszaiszkolt a házba.

Egy szép napon, borongott magában, rá fog csapódni az ajtó, ő meg ott áll odakint a verandán.

Természetesen télvíz idején. Persze van erre is megoldás, például, ha az ember kitámasztja az

ajtót: csakhogy ebben az esetben nyilván elfelejti kivenni a támasztót, amikor bemegy, az ajtó

pedig tárva-nyitva tátong.

Titokban ráadásul mindig is izgatta az esély, hogy egy szép napon sortban-trikóban

dörömbölhet a saját ajtaján.

A Star Tribune a címoldalán hozta a Jones-sztorit, és a középső oldalpáron folytatta. A Pioneer

Press mindössze az egyik belső oldalára találta méltónak. Lemaradtak róla, döntötte el magában

Lucas: nyilván a tízórás hírekből értesültek róla, aztán megpróbálták összeszedni, amit tudtak.

Hát, nem tudtak valami túl sokat. Az ők bajuk.

A Pioneer Press tehát a konyha padlóján végezte, a kuckójába csak a másikat vitte fel Lucas.

A székébe vetette magát, kiterítette az újságot, nekilátott a cikknek. A Strib a szülőkről is írt:

mostanra elváltak, mindkettő új házasságban él, George újabb gyerekekre tett szert, ám Gloria

nem. Na, itt van még egy tragédia, gondolta Lucas: Weather járt az eszében, ahogy terhesen

fekszik odafent, az ágyban, várja a gyereket, aki majd bearanyozza öreg napjaikat.

Átrágta magát a cikken, elolvasta a kormányzó kommentárját is: a Strib megtett mindent, amit

csak tehetett, ügyesek, nyugtázta magában Lucas. És, mivel még most is álmosnak érezte magát,

visszacaplatott a hálószobába. Weather épp felkelt, készült a munkába.

– Ma melyik kórházban dolgozol?

– A Megyeiben – ásította Weather.

– Izgalmas lesz?

– Mindig izgalmas... Na, mondjuk, kivéve ma.

– Akkor visszafekszem – döntötte el Lucas.

Azonnal el is nyomta a buzgóság. Három óra múlva ébredt, frissen, kipihenten. Ahogy

kinyitotta a szemét, máris kapott a mobilja után, ott hevert az éjjeliszekrényen.

– Láttad a lapokat? – kérdezte, ahogy Del felvette.

– Aha. Már vártam, hogy hívj.

– Újra neki akarok látni ennek az ügynek.

– Felőlem nekivághatsz, de a politikusokkal biztos, hogy meggyűlik a bajod. Tudod, ez

Minneapolishoz tartozik – figyelmeztette Del.

– De ők nem tudnák olyan flottul megoldani, ahogy én – ellenkezett Lucas.

– Az is igaz – ismerte el Del.

– Ráadásul nem is kell az orrukra kötnünk. Legalábbis nem most mindjárt.

Ezen elgondolkodtak egy ideig. Szó, ami szó, a Bűnügyeket Megelőző Hivatal, azaz a BMH,

és Minnesota-St. Paul rendőrsége közt nem volt teljesen felhőtlen a viszony. Ha valakinek az az

ötlete támadna, hogy megkérdez egy minnesotai gyilkossági nyomozót, azt a választ kapná, hogy

a BMH ügynökei talán, ha húsz gyilkossággal foglalkoznak egy évben, a városi nyomozók

viszont évente legalább kétszázzal.

Mert a kis halakra fecsérli az idejüket, vágna vissza a BMH embere: a gyanúsítottjaikat

általában odahaza fogják el, ahogy ülnek a tévé előtt, az egyik kezükben sör, a másikban a

stukker. Mi viszont mindig az utolsó pillanatban kell, hogy kiérkezzünk, mert mindig nekünk

jutnak az igazi nehézfiúk.

Baromság, válaszolná erre mindkét fél a másikának.

– Emlékszel még John Fellre? – tért vissza a telefonhoz Lucas.

– A nevére igen – válaszolta Del. – Az volt az a fickó, akit hajkurásztál, ugye?

– És nagy valószínűséggel ő a gyilkos. Akkoriban is rá gyanakodtam, de most, hogy Terry

Scrape kikerült a képből, most már még inkább elő kéne keríteni.

– Régi história ez már – fanyalgott Del.

– Az. Régi.

– Viszont leülhetnénk egy kávéra, hogy megbeszéljük.

– Egy óra múlva. A kávézóban találkozunk.

– Hozd a noteszedet – búcsúzott Del. – Lesz írnivalónk bőven.

A Snelling egyik kávézójában ültek le, a legbelső boxba: Del kávét kért, Lucas diétás kólát.

Kinyitotta a jegyzetfüzetét, és nekiláttak a listának.

Először is: Fell elég fiatal volt még, a nyolcvanas évek közepén húsz-egynéhány éves lehetett:

ami azt jelenti, hogy nem állt le a Jones lányok után. Lehet, hogy azóta már leállt, kockáztatta

meg Del, a dilisek többsége negyvenéves korára kifárad, de akkor is, jutott neki legalább tíz, ha

nem tizenöt év. Utána kell nézni minden olyan esetnek, ahol fiatal, szőke lányok tűntek el.

Másodszor: elképzelhető, hogy elkapták valamikor szexbűntény miatt, a szexuális bűnözőket

általában el szokták kapni egyszer-kétszer. Lucas már nem emlékszik Fell személyleírására, csak

arra, hogy túlsúlyos, sötét hajú, és folyton vicceket mesél, ahelyett, hogy tisztességesen

beszélgetne. Lehet, hogy hiányzik az egyik ujja, ébredt fel Lucasban az emlék: igen, most már

emlékszem. Ennyinek már elégnek kell lennie, hogy egy nyomozó felismerje, illetve ahhoz is,

hogy a börtönökben ülő foglyok között megtalálják.

Harmadszor: abban az időben, amikor a Jones lányok eltűntek, őt éppen kirúgták az iskolából,

vagy épp a gimnáziumból, ahol tanított. Mivel akkoriban még elég fiatal volt, jegyezte meg

Lucas, valószínűleg frissiben rúghatták ki: és, ha ilyen fiatalon kirúgták, akkor alighanem valami

szexhistória, vagy legalábbis a gyanúja miatt. Tehát az embernek, akit keresünk, van szexuális

priusza, és a nyolcvanas évek első felében egy itteni iskolában tanított.

Negyedszer: Del szerint, ha léteznek még valahol csekkek, amiket kitöltött a bankban, akkor

lehetne DNS-mintát venni róluk, talán. Ha pedig benne van valahol a szexpriuszosok

adatbázisában, akkor már hurokra is került. Lucas szerint sehol sem őrzik meg a régi csekkeket.

Ami nem jelenti azt, hogy ne kéne utánanézni.

Ötödször: ellenőrizni a lebontott ház összes papírjait, valahol csak rajta lesz Fell igazi neve.

Del helyesli Lucas ötletét, megjegyzi azonban, hogy ez Minnesota dolga lenne. Lucas kétli, hogy

lenne annyi eszük, hogy kikérdezzék a szomszédokat is. Del szerint igen, ha végképp nincs más

választásuk, még erre is ráfanyalodnának.

– Szerinted Marcy megmutatja nekünk a Jones-dossziéit? – kérdezte Del.

– Ha nagyon erősködünk, kénytelen lesz – bólogatott Lucas. – És nem biztos, hogy szívesen.

– Ki kéne találnunk valamit, amivel levehetjük a lábáról – álmodozott Del.

– Hallottál te egy James Hayworth nevű kollégáról, St. Paulban? – jutott valami hirtelen, a

maga számára is váratlanul, Lucas eszébe.

– Persze.

– Na, őt nemrég szalasztották haza Quanticóból, az FBI-központból. Azóta mindent, de

mindent tud a viselkedéstudományról. Ha valaki, ő aztán megmondja kereken mindenkinek, hogy

az ilyenek, mint Fell, sosem állnak le. Mi volna, ha valakit ráuszítanánk a Star Tibune-tól? Ez az

ember most jött haza, zizeg a feje a sok új tudománytól, amit a fejébe lapátoltak, ad ő nekik olyan

interjút, hogy ott őszül meg rémületében, aki csak elolvassa.

– Jó, jó, de ha Marcy rájön, hogy te kavartad az egészet, szétlövi a fejedet.

– Lehetséges. Viszont nem kell feltétlenül rájönnie. És ha nem jön rá, simán ráengedhet

minket az ügyre, legalább mi is elviszünk valamit a balhéból.

– Hát akkor lássunk hozzá – adta be a derekát Del.

– Megkérem Sandyt, hogy nézzen utána minden eltűnt gyerekes ügynek, ezzel ő hamarabb

végez, mint mi. És nem kell idő előtt beleütköznünk semmiféle minnesotai kollégába. Mi pedig

kezdhetnénk az iskolákkal.

– Mikor?

– Megyek, rágom egy kicsit Rose Marie fülét, hogy vegyen le a dolgaidról egy pár napra, és

akkor talán már ma délután kezdhetünk. Kezdhetnénk a személyzeti papírokkal, a bürokraták

nem szeretik ezeket kiadni a kezükből, kell szereznünk kikérőt. Kis szerencsével olyan kikérőt,

ami a megye összes iskolájára érvényes. Fogalmam sincs, hány iskola van a megyében, és hol.

– Hát akkor járj szépen utána. És a kikérőnek is – állt fel Del –, nekem még le kell zárnom a

dolgaimat, azzal lesz egy kis papírmunka. Holnap reggel felőlem kezdhetünk!

Lucas leültette Sandyt, előadta neki az elméletét, hogy Fell épp a gyerekeket készült

lemészárolni, amikor felbukkant Smith, a hőssé lett crack-díler, megpróbált közbelépni, mire Fell

leszúrta. Aztán elmondott neki mindent, amit a Jones kislányokról tudott, mire Sandy sűrű

bólogatások közepette felállt, közölte, hogy érti, és hogy most azonnal nekilát. Lucas addig a

telefonkönyvbe mélyedt, és megállapította, hogy a körzetben több mint ötven iskola van.

Márpedig itt nincs mit tenni, egyenként végig kell járni mindegyiket. A közeliekkel kezdte: az

első, amit megtudott, hogy ez bizony kikérő nélkül nem fog menni.

Lucas azonban nem adta fel teljesen a reményt.

– Komolyan azt állítják, hogy kikérő kell ahhoz, hogy megtudjam, kirúgtak-e maguktól valakit

szexuális természetű vétség miatt? Annyit sem válaszolhat, hogy igen vagy nem?

– Dehogynem, azt természetesen megmondhatom. Megnézem a dossziékat, és visszahívom,

egy órán belül visszahívom.

Így töltött el Lucas öt órát, közben engedélyezett magának egy rövid ebédszünetet, aztán

visszaült a telefonhoz, tárcsázott, elmondta százszor is ugyanazt mindegyik tanárnak, akit

telefonvégre kapott – de a türelmének meglett a gyümölcse, megtudta, hogy az adott időszakban

a környék ötvenöt iskolájában tizenkettőben fordult elő, hogy tanárt, minden esetben férfit, ki

kellett rúgni.

– Neveket természetesen nem mondhatok, csak annyit, hogy az illetővel kapcsolatban több

szülő panaszt tett, és a panaszt nem követte kivizsgálás... tudja, ez általában szexbűntényre utal –

mondta az egyik tanár.

– Heteroszexuális szexről beszélünk?

– Azt nem tudnám megmondani. De nincs tudomásom arról, hogy egyéb természetű lett volna.

Ha kíváncsi a részletekre, szerezzen hivatalos kikérőt, és akkor megmutatjuk mindenünket,

amink van – így a másik.

– Viszlát holnap – tette le Lucas.

Újabb két iskolában kapta azt a választ, hogy az illető tanár urat nem tudni, miért rúgták ki, és

ez a nem tudni, hallotta mindkét esetben Lucas, a szexuális természetű disznóság leánykori neve.

Tudja, az ilyesmit nem szoktuk írásban megörökíteni, kinek hiányzik, hogy pert akasszanak a

nyakába.

A maradék kilencet magatartásbéli problémák okán küldték útjára: jobbára alkohol, illetve

drog lappangott az esetek mögött, szexről szó sem volt.

Hogy lement a nap, felhívta Marcy Sherrilt, Minnesotában.

– Mondd csak, van neked anyagod a Jones lányokról?

– Most állítjuk össze. Lassan mennek a dolgok, akárhány embert állítok is, lassan.

– Jól betett nektek a média, hallom.

– Nem olyan vészes, rosszabbra számítottam. Hál’ istennek az egész história még azelőtt

történt, hogy az a kis tévériporter egyáltalán a világra jött, ami pedig azelőtt történt, hogy

kegyeskedett megszületni, az ugyebár nem is lehet érdekes. De azért, persze, lett egy kis

nyüzsgés, telefonálgatnak a népek, de hát ez érthető.

– Szóval azt mondod – összegezte Lucas –, hogy a kezedben tartod a médiát, és az arcizmod

se rezdül, ha a Jones-ügyet említik.

– Azt azért nem. Még nem. Viszont a halottkém azzal kecsegtetet, hogy talán talál DNS-

mintát a holttesteken.

– Ez azért nem egy akkora világszenzáció – fanyalgott Lucas.

– Már miért ne volna az? Ha tényleg sikerül neki, napok alatt elkapjuk az emberünket. Ha

találunk a hullákon valamit, az nyilván a tettesé, gondold csak el, két nappal a haláluk előtt

rabolták el őket, képzelheted, miken mehettek keresztül, egyik nemi erőszak a másik után, az

ilyesmi mindig hagy nyomot maga után.

– Hát, sok sikert! És, mondd csak, sikerült megtudnotok legalább néhány régi szomszéd

nevét?

– Néhányat. Most nézzük át a telekkönyvi papírokat, de mindet, vagy majdnem mindet Mark

Towne írt alá, a Towne Ingatlanfejlesztő tulajdonosa. A lakók meg neki fizették a lakbért.

Viszont a telefonszámlát nem, úgyhogy most azokat keressük. Meg persze a régi szomszédokat

is.

– Értem. Látom, dolgoztok. Ha van valami, azért csak hívj fel nyugodtan!

– Na, hagyjuk ezt, Lucas. Azt hiszed, nem tudom, hogy kavarsz valamit?

– Dehogy kavarok! Csak belecsöppentem egy kutatásba, tudod, van itt egy nő, aki az

akkoriban eltűnt gyerekek ügyeit vizsgálja. Most nézzük át az itteni körzeteket, aztán az egész

államban, a végén lehet, hogy országosan is. Nem tudom, mi értelme az egésznek.

– Szeretem az efféle kutatásokat, mindig jól jönnek, segítenek a munkánkban. Ha talál valami

érdekeset az a nő, szólhatnál nekem!

– Nem arról van szó, hogy talál valakit, már így is találtunk vagy húszat, és ha így folytatjuk,

meglesz az ötven is. Az a baj, hogy nem tudjuk egyikről sem, hogy mi történt vele, elszökött

hazulról, vagy átszökött papától mamához, vagy megölték?

– Majd csak boldogultok – nyugtatta meg Marcy, és letette.

– A szentségit, ha ez rájön, lesz kapsz – mormolta Lucas, kezében a néma telefonkagylóval.

Hiába, akármilyen undorító is ez a gyerekgyilkos, jutott aztán az eszébe, az ügy mégsem

sürgető. Nem tegnap történt: inkább régészeti szempontból érdekesség. Marcy, ha megoldja,

odatűzheti a dicsőség tolldíszét a kalapja mellé: de szó sincs arról a zsigeri izgalomról, amit

akkor érez az a nő, ha egy működő gyilkost üldöz.

Ő maga viszont nagyon is érezte ezt az izgalmat: talán mert ő is ott volt, amikor a rendőrség

hibázott. Hátradőlt a székén, behunyta a szemét, megpróbálta felidézni a régi szép napok emlékét.

Tényleg, hová tűnt az a rengeteg idő? Egy része még mintha el sem tűnt volna igazán – pedig hát

mindez ma már történelem, őstörténelem.

Eszébe jutott, hogy azon a nyáron, amikor a Jones lányoknak nyoma veszett, gyors

átvonulású, ám igen gyümölcsöző viszonyba keveredett egy késő harmincas válóperes

ügyvédnővel: épp a napokban hallotta róla, hogy nyugdíjba vonult, Floridába.

Nyugdíj...

Az álmodozásból Sandy tépte ki, ahogy nagy óvatosan benézett az ajtón.

– Bejöhetek?

– Persze, jöjjön csak, Sandy, foglaljon helyet!

– Találtam valami érdekeset.

Sandy, a szende, jó kis neve van, állapította meg magában Lucas, illik az egyéniségéhez, a se

szőke, se barna, talán inkább homokszín hajához, meg ahhoz, hogy egy életre megmaradt

hippinek. Formátlan csuhákban jár és szandálban, pedig az idétlen cucc alatt egész érdekes kis

formák gömbölyödhetnek, gyanította. Egyébként egyáltalán nem volt csúnya, sőt a maga módján

egész csinos, és a szeme bájosan csillog a kerek hippiszemüvege mögött – a szemek mögött az

agy pedig, akár a kés, olyan éles és hideg.

Virgil Flowers, Lucas egyik ügynöke egyszer mintha próbálkozott volna a kislánynál. Biztos

jól meg is vágta magát, futott át Lucas szívén a káröröm meleg fuvallata.

– Valami nagyon érdekeset találtam, olyan érdekeset, hogy külön még egyszer átnéztem –

babrált zavartan a sárga füzetével Sandy. – Gyerekmolesztálás, illetve gyerekrablási kísérlet,

1991, Anoka megye. A lány neve Kelly Bell, a fotók alapján a testvére lehetett volna a Jones

lányoknak. Tizenkét éves, sovány, szőke, épp hazafelé tartott az iskolából, egy parkon vágott át,

amikor rátámadt egy késsel hadonászó férfi. Sötét hajú, túlsúlyos. Megpróbálta becibálni a

furgonjába, de a kislány sikoltozni kezdett, nem hagyta magát. A férfi megsebezte a késével,

megvágta a karján és a csuklóján, de a kislánynak sikerült elfutnia. Azt mondta, úgy emlékszik,

piros színe volt a furgonnak, maga meg egy fekete furgont említett az előbb. Tudom, nem

ugyanaz a szín, de ha a többi stimmel, hogy hogyan zajlott le a gyerekrablás és a gyilkosság...

Ugyanaz a módszer, és a személyleírás is ráillik Fellre.

– Sikerült beazonosítani a férfit?

– Nem. És szerintem ez is egy érdekesség. Ugyanúgy történt, mint a Jones lányokkal. Senki

sem látott semmit. Kikeresett magának egy helyet, amiről biztosan tudta, hogy a lány ott lesz, és

rátámadt. Túlságosan is kiterveltnek tűnik ahhoz, hogy véletlen lehessen. Az ottani rendőrök

találtak keréknyomokat, annyit tudtak megállapítani róla, hogy Firestone abroncs, pótkerék, és

elég lehasznált.

– Hogy is hívták azt a lányt?

– Kelly Bell.

– Na, akkor tudnom kell, hogy hol lakik most ez a Kelly Bell, és kik voltak a rendőrök, akik

kivizsgálták az ügyét. Feltételezem, nem a mi ügyünk volt.

– Nem, az Anoka megyeieké. A meglévő adatok szerint Kelly Bell 2005-ben férjhez ment, a

jelenlegi neve Barker. A férje Todd Barker, Bloomingtonban laknak.

– Megvan a címük?

– Természetesen. És a telefonszámuk is.

– Mondja, sosem gondolt még rá, hogy letegye a vizsgát, és beálljon rendőrnek? – kérdezte

Lucas. – Jó fizetése lenne, és itt, nálunk mindig akad egy hely a maga számára.

– Nem, inkább a jogi egyetemen gondolkozom – felelte Sandy. – És ha azt elvégzem, talán az

FBI.

– Mint Clarice Starling? Tudja, a Bárányok hallgatnak.

– Szó, ami szó, ő jár a fejemben – mosolyodott el szégyenlősen, ahogy a hippik szokták,

Sandy.

Késő volt már, és a tennivalók egyelőre nem égtek a körmére, Lucas tehát úgy döntött, hogy

hazamegy vacsorára. A lánya, Letty, épp a vegetarianizmussal kacérkodott, így be kellett érni

szójából rittyentett hamis csirkepörkölttel – nem is olyan ehetetlen, állapította meg, bár csak

magában, Lucas –, meghallgatta a friss híreket a terhesség háza tájáról, és a legizgalmasabb

kórházi pletykákat, aztán, hogy a házvezetőnő lerámolta az edényeket az asztalról, bevette magát

a kuckójába, és felhívta Kelly Barkert.

A nő a harmadik csengésre vette fel. Lucas elmagyarázta, hogy ki ő, és mit akar.

– Van valami összefüggés az én ügyem, és a most előkerült gyerekholttestek között? –

kapcsolt egyből Kelly.

– Lehetséges – mondta Lucas. – Az, akire a Jones lányok meggyilkolása kapcsán gyanakszom,

akkoriban még elég fiatal lehetett, és ezek a sakálok nem szokták fiatal korukban abbahagyni.

Amíg el nem kapják őket, addig folytatják, és a maga esete kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami a

Jones lányokkal történhetett. A férfi személyleírása is egyezik. Egyelőre nem tudjuk a nevét, de

személyleírásunk van róla. Szóval, ha találkozhatnánk, hogy személyesen is beszéljünk...

– A tévének is nyilatkozunk?

– Nem hinném – hűtötte le a reményt Lucas. – Tudja, az ilyesmi nem tartozik igazán a

nyomozás módszerei közé, legalábbis nálam nem.

– Csak azért kérdem, mert folyamatos kapcsolatban állok a Channel Three társasággal, ők

készítették az életrajzi anyagomat az ügyem után, és többször is szerepeltem náluk, például,

amikor azt a Michael McCannlint letartóztatták a gyerekgyilkosságok miatt.

Lucas még emlékezett az esetre: Michael McCannlin három gyereket ölt meg, és két felnőttet

megsebesített egy lövöldözés során, ami egy birtokhatár-vitával és a gyerekek hangos

focimeccsével indult.

– De ennek semmi köze a maga ügyéhez, ugye? – kérdezte Lucas.

– Nem, engem csak szakértőnek hívtak be.

– Engem nem érdekel különösen a tévé, bár Jennifer Carey igen jó barátom, ha ismeri.

– Ó, hát imádom azt a nőt! – lelkesedett Kelly Barker. – Persze, jöjjön csak! Mikor érkezik?

Most, ebben a minutában, vágta rá Lucas.

Barkerék húsz mérföldre laktak Lucas házától, tehát begyömöszölte magát a Porsche 911-be,

és elindult, át a Mississippi fölött, Bloomington felé.

Kellemes, enyhe idő volt, nagyjából, mint aznap, hogy a Jones lányokat elrabolták: a párás

égbolton csillagok villództak, nedves volt a levegő, akár inni is lehetett volna belőle. Most az az

éjszaka jutott Lucas eszébe, amikor kukabúvárkodott, és megtalálta azt a papírdobozt, ami aztán

Scrape életébe került: aznap este is ilyen volt az idő.

Elsuhant a reptér, aztán a Mail of America előtt, Bloomingtonban dél felé fordult, onnan egy

kissé nyugatra. A lakópark a hatvanas évek parasztház stílusában épült, a legtöbb házban még

most is az eredeti tulajdonos lakott, gyerek szinte sehol, csak elszórva látott egy-két biciklit vagy

rollert a házak előtt.

Barkerék is egy ilyen házban laktak: a ház előtt repedezett járda, mellette szűk, kétautós

garázs. Lucas becsöngetett. Todd Barker nyitott ajtót.

– Nem akarnék én udvariatlan lenni – ezzel kezdte – de láthatnék egy igazolványt?

– Hát persze – vette elő az igazolványát Lucas. Todd Barker megnézte.

– Rendben – állapította meg. – Jöjjön csak be! Izé, ne ijedjen meg ettől a pisztolytól, csak

azért van nálam, mert nem tudtam, ki csöngethet ilyenkor.

– Jó.

Egy nő ült a díványon, a bekapcsolt, de lenémított tévé előtt.

– Tudja, Todd elég ideges, mióta megtudta, hogy maga idejön – magyarázta Lucasnak.

– Nem vagyok én ideges – rakta el a pisztolyt a helyére, az antik állóóra mögé Todd –, inkább

csak óvatos. Ugyebár, mindig az Egyes Számú Helyzetben vagyunk? Elme tárva, ajtó zárva.

Megkérdezhetem, hogy magának milyen fegyvere van?

– Már miért ne? – húzta félre a zakóját Lucas, hogy megmutassa, mit szíjazott a hóna alá. –

Colt Gold Cup.

– Az remek! – szikrázott fel az elismerés Todd arcán. – Megtöltve, kibiztosítva, ugyebár?

– Dehogy, még csak golyó sincs a tárban. Tudja, én...

– Amúgy izraeli módra rántja elő – bólogatott Todd. – Bár az nem valami gyors.

– Eddig még sosem volt rá szükségem, hogy gyorsan előrántsam – mentegetőzött Lucas. – Ha

látom, hogy baj készül, megtöltöm.

– Értem én, értem! Tudja, nekem is van engedélyem az enyémre, de a munkahelyemen a

főnök nem engedi, hogy fegyvert viseljünk. Hiba, de remélem, sosem lesz rá oka, hogy

megbánja.

A két Barker, férj és feleség egyaránt, kora harmincasnak tűnt, a házuk pedig afféle tipikus

első lakásnak, olcsó bútorokkal, vacak tapétával, bár a nappali díszhelyét egy antik szekrény

foglalta el, mellette a falba épített, lapos képernyős tévével.

Todd Barker is lehuppant a díványra, a felesége mellé. Lucasnak egy fotelben kínált helyet.

Lucas leült, röviden összefoglalta a Jones-ügyet, és előadta, már amennyire emlékezett belőle,

John Fell leírását is.

– Kövérkés. Sötét haj, fekete vagy barna, göndör. Ha ő rabolta el a Jones lányokat, lehet, hogy

közben megölt egy Smith nevű drogdílert is, aki szemtanúja volt a gyerekrablásnak. Több

késszúrással. Azt a gyilkosságot sem sikerült felderítenünk. De, ha ő volt az, hát jól bánik a

késsel.

– Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ő volt az, mert az én támadóm is késsel jött, az egyszer

biztos! – csattant fel Kelly. Kinyújtotta a karját, odamutatta Lucasnak: a csuklója fölött most is

ott éktelenkedtek a vágásnyomok. – Látja, itt vágott meg! És itt, a tenyeremnél is. Én meg

sikoltoztam, megpróbáltam elfutni, ő meg elbotlott, és akkor kiszakítottam magam, és

elrohantam. Rohant utánam, de amilyen egy kövér disznó, hát nem ért utol, úgyhogy inkább

visszament a furgonjához, én meg kiértem a parkból az útra, kiabálni kezdtem, aztán egy férfi

megállt, és bevitt a kórházba.

– Fura, hogy egy ilyen élmény után léleknyugalommal beültél egy idegen kocsijába – jegyezte

meg Todd. – Egy vadidegenébe!

– Jó, de az egy nagyon rendes ember volt – nyugtatta meg Kelly. – Nathan Dunn volt a neve,

ügynök volt, ráadásul már elég öregecske. Egyenesen a kórházba vitt. Az egész kocsiját

összevéreztem, attól féltem, mindjárt elfolyik az összes vérem.

A rendőrséget a kórházból hívták ki, a zsaruk azonnal neki is láttak, hogy felkutassák a piros

furgont, amelyet egy göndör hajú dagi vezet.

– De sosem találták meg.

– Emlékszik még a támadójára annyira, hogy leüljön egy rendőrségi rajzolóval, és

fantomképet készítsenek?

– Azt már akkor megcsináltuk – legyintett Kelly. – Várjon csak!

Felpattant a díványról, beszáguldott a szomszéd szobába, és már jött is vissza, a kezében egy

dossziéval.

– Ezt nézze!

Lucas megnézte a rajzot: simán lehetne Fell, már amennyire egy ilyen régi, kezdetleges

technikával készült rajz hasonlíthat egyáltalán valakire.

– Manapság már fejlettebb technikát használunk – adta vissza a rajzot – úgyhogy, ha akadna

ideje, hogy bejöjjön St. Paulba...

Akadna, mondta a nő, és szívesen.

Lucas újabb részletek után tudakozódott, és sikerült is előásnia néhányat Kelly emlékeiből. A

támadója a park melletti úton parkolta le a furgont, be a bokrok közé, úgy, hogy a hátsó ajtó a

járda felé nyíljon.

– Bele is néztem – mesélte Kelly –, és olyan börtönszerű volt. A vezetőülés mögött üveg,

drótháló mögött, hogy ne lehessen betörni. És nem volt oldalsó ablaka. Én legalábbis így

emlékszem. Hogy olyan volt, mint egy rabszállító.

– Mondott valamit magának?

– Arra nem igazán emlékszem már. Akkor sem emlékeztem semmire. Mentem az utcán, épp a

park mellett jártam, amikor a bokrok közül, azt hiszem, lila virág volt rajtuk, előront az az ember,

kést fog rám, aztán láttam a furgont, amibe be akart rángatni, én meg kapálóztam, de sikerült

kitépnem magam a kezéből, hátráltam, ő mondott valamit, de a késével is hadonászott közben, én

meg elszaladtam. Jött utánam, de egyre gyorsabban futottam, aztán visszanéztem, akkor láttam,

hogy eltűnik a bokrok között, aztán már csak a furgont hallottam, hogy elindul. Futottam, ahogy

csak bírtam, mert féltem, hogy utánam jön. De nem jött.

– És látták is egymást, szemtől szemben, ugye?

– Igen, igen – bólogatott a nő. – Mondott valamit, és közben – temette a tenyerébe az arcát –

leköpött.

– Nem emlékszik, miféle kés volt az?

– Hát dehogynem! – megborzongott Kelly. – Lehet azt elfelejteni? Hosszú, nagy kés volt,

olyan, amivel sztéket szokás szeletelni. Nem henteskés, de azért hosszú, hajlított pengéjű.

– Tehát konyhakés, nem vadásztőr, és nem is bicska.

– Konyhakés, igen, az. Amilyent a boltban is kapni.

– Maga pedig elfutott, és akkor érkezett az a Dunn. Ő látta a támadóját?

– Nem, dehogy, én a bokrok közé futottam, Mr. Dunn engem is csak az utolsó pillanatban vett

észre. Majdnem elütött. Aztán bevitt a kórházba. De annyit tudok, hogy amikor kapálóztam,

akkor belekarmoltam abba az emberbe, vér meg bőrdarabok voltak a körmeim alatt, és a

rendőrség mintát vett róla. És még hajszálat is találtak, emlékszem, a rendőrök azt is a körmöm

alól húzták elő, fekete haj volt.

– Na, ez még érdekes lehet – éledt fel Lucasban a remény. – Köszönöm szépen.

– Mondja csak, nyomozó úr – szólt közbe Todd –, igaz, hogy még az ilyen régi mintákból is

lehet DNS-t levenni?

– Ha megvan még a minta, semmi akadálya – felelte Lucas. – És az a legjobb benne, hogy

azok, akik ilyesféle bűntényekre adják a fejüket, általában előbb vagy utóbb rendőrkézre

kerülnek, és a DNS-ük az adatbázisba kerül. Az FBI is létrehozta a maga adatbázisát, nekünk is

megvan a magunké.

– Nahát, ez igazán nagyszerű! – lelkendezett Kelly.

Elbeszélgettek még egy ideig, de Kelly már nem tudott újat mondani, sőt a hiányzó ujjra

egyáltalán nem is emlékezett. Viszont a DNS-minta esélye tényleg érdekesnek ígérkezett. Eddig

is számtalanszor előfordult már, hogy valakit ennek a segítségével mentettek, fel gyilkosság vagy

nemi erőszak hamis vádja alól – mint ahogy az is megesett, hogy egy-egy igazi tettes, pedig már-

már elhitte, hogy megúszhatja, épp ennek köszönhetően nyerte el, ha jócskán megkésve is, a

büntetését.

Kelly Barker arról is meggyőzte Lucast, hogy Fell, ha így hívták, ha nem, ő gyilkolta meg a

lányokat, de még utánuk is folytatta a mesterségét. Ma a Jones lányok elrablása és megölése volt

az első bűntette, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy igen, akkor talán ő, Kelly, volt a második a

sorban, és őutána is következtek néhányan.

– Mondja – szólt utána Kelly, amikor Lucas már menni készült –, nem bánja, ha az ügynököm

kapcsolatba lép a Channel Three embereivel, hogy hívják fel magát? Mert abban biztos vagyok,

hogy őket érdekelné az ügy! – ezt nagyon komolyan mondta, látszott az arcán, hogy tudja: itt két

szórakoztatóipari nagykutya tárgyal egymással.

– A nyomozásról nem beszélhetek nekik, legalábbis a jelenlegi szakaszban nem –

óvatoskodott Lucas. – Ha a Channel Three műsort akar készíteni magával, előbb mindenképpen

értesítsen engem! Ne felejtse el, hogy az emberünk is néz tévét! És ne csak engem hívjon, hanem

egy Marcy Sherrill nevű nőt, a minnesotai gyilkossági csoport főnökét is. Neki biztos lesz egy-

két megszívelendő tanácsa a maga számára. Mert azt se felejtse el, hogy maga az egyetlen élő

szemtanú, aki azonosítani tudja a gyilkost.

– Meg tudjuk mi védeni magunkat – vágott egy széles vigyort Todd Barker. – Nézzen csak

körül! Négy pisztoly van ebben a lakásban. Két másodperc alatt hozzájutok bármelyikhez!

– Már ha van két másodperce – csóválta a fejét Lucas.

– Annyi mindig akad – vélte Barker.

– Egy átlagos képességű iskolás gyerek – figyelmeztette Lucas – tizenkét másodperc alatt lefut

hatvan métert, két másodperc alatt az tíz méter, épp annyi, mint az ajtótól a kerítésükig.

– Azt mondja, tegyek egy pisztolyt az ajtóhoz is?

– Azt mondom, hogy zárkózzanak be, méghozzá alaposan!

Kint már besötétedett. Útban a Porsche felé megállt, felnézett az égre, töprengett. Ezek az

önjelölt pisztolyhősök mindig idegesítették egy kicsit. Ezek már alig várják, gondolta, hogy

ürügyet találjanak egy jó kis lövöldözésre. Ragaszkodnak az alapelvükhöz, miszerint jobb, ha van

nálad pisztoly, de nem kell, mint ha nincs nálad pisztoly, pedig kéne – de ez az alapelv is csak

arra szolgál, hogy megindokolják titkos belső vágyaikat.

Az a hitük pedig, hogy meg tudják védeni magukat, nem több puszta illúziónál. Ha valami

seggfej a bokrok közt les rád, stukkerrel a kezében, akkor nincs az az Isten, hogy megvédd magad

tőle.

Lucas lelőtt már nem egy, nem két embert pályafutása során, és azt tapasztalta, hogy a

lövöldözés mindig papírmunkában folytatódik, de még inkább bírósági huzavonával, tehát, ha

csak tehette, inkább azt a megoldást választotta, hogy nem lőtt. Maga a lövés nem érdekelte: őt

egyedül a vadászat izgatta.

Például az, amit most érzett: ahogy egyre hevesebben ver a szíve.

A vadászösztön. Mondjuk, nyolcvan százalék az esélye, hogy John Fell volt Kelly Barker

támadója. Ennyi már elég is: indulhat a vadászat!

11.

Del épp az új fényképezőgépével játszadozott, amikor Lucas belépett az irodájába.

– Az a nyavalyás Flowers bolondított bele – magyarázkodott –, addig dumált, míg be nem

iratkoztam egy esti fotótanfolyamra.

– Nekem is van egy ilyen, Weather ajándéka karácsonyra – felelte Lucas. – Érdekes játékszer.

Kár, hogy soha nincs időm rá. Sikerült elszabadulnod a dolgaidtól?

– Állok rendelkezésedre – bólintott Del. – És te? Mire jutottál tegnap?

Lucas elmesélte.

– Lehet, hogy tévedek – foglalta össze a mondókáját –, de ha most teljes támogatással a

hátunkban nekilátunk, akkor egykettőre elkaphatjuk az emberünket. Minimum nyolcvan

százalék, hogy Fell támadt rá Kelly Barkerre, és kilencven, hogy ő ölte meg a Jones lányokat. Ha

kiderítjük a nevét, már nincs más dolgunk, mint megszerezni a DNS-mintáját, és összevetni

azzal, amit Anoka megye vett le.

– Attól még nem bizonyítottuk rá a Jones-gyilkosságot – kelletlenkedett Del.

– Hát nem pont te voltál az, aki mindig azzal jött, hogy az igazság önmagában is fontos? Ha

megtudjuk...

– Persze, persze... de hát ez komoly ügy, nem drogdílerekről vagy betörőkről szól – erősködött

Del. – Nem olyanokról, akik hetente ötször bűnöznek! Azokat előbb-utóbb kiismered, és előbb

vagy utóbb el is kapod. De ha évente legfeljebb egy bűnt követnek el, és ráadásul tíz éve abba is

hagyták, akkor már nem olyan egyszerű!

– Nem egyszerű – ismerte el Lucas –, de nem is megoldhatatlan.

Egy teljes órát töltöttek Lucas irodájában, telefonáltak. Először Anoka megyét hívták: Lucas

némi huzavona után egy Dave Carson nevű detektívnél kötött ki. Gyorsan felvázolta neki a

Jones-ügyet, aztán előállt a rossz hírrel: úgy tudom, kezdte nagy óvatosan, hogy annak idején

DNS-mintát vettek a támadóról, de aztán valahogy elkutyultátok.

– Tudod, akkoriban nyílt meg a labor, nem volt elég vizsgálati anyagunk, ezért nem sikerült a

kísérlet – magyarázkodott Carson.

– Maradt még valami a mintából?

– Nem, már nincs meg. Aztán később megtudtuk, hogy ha még egy pár hónapig, legfeljebb

egy évig megőrizzük, mire kidolgozzák a megfelelő technológiát, talán tudtunk volna kezdeni

vele valamit. De hát... nem őriztük meg.

– Ki tudhat róla?

– Hát, elsősorban a mi embereink – felelte Carson. – Meg talán még néhányan a BMH-tól, ha

még most is a laborban dolgoznak, de hát ez már majdnem húsz éve volt, vagy majdnem.

– Értem. Arra kérnélek, ha az ügy szóba kerül, ezt ne nagyon emlegessétek. Szeretnék egy

kicsit ráijeszteni arra az emberre, hadd higgye, hogy van róla DNS-mintánk!

– Jó, nem emlegetjük.

– Hát ez nem hangzik túl biztatóan – hümmögte Del, ahogy Lucas letette.

– Nem is volt az – bólintott Lucas. – A mindenségit neki, csak volna meg az a DNS, egyből be

is azonosíthatnánk, és simán elkaphatnánk!

Tehetetlen dühében kinézett az ablakon, hátha lát valamit, ami lecsillapítja. Egy rendőrautót

látott, ahogy épp kifarol a parkolóból. Újra egy bájos nap, gondolta: az idő is szép, meleg van, de

hőségnek azért még nem érdemes nevezni. Ültek, hallgattak, rágódtak magukban az eddigieken.

– Ruffe – kapott a homlokához Del –, vele kéne beszélned. Hátha ő befűtene Minneapolisnak!

Ruffe Ignace a Star Tribune mérsékelten megbízható riportere volt: megbízható, mert mindig

tudta, hogy ki, mikor és mennyiért keni meg a vajas kenyerét: de csak mérsékelten, mert nagyon

is túltengett benne a becsvágy.

– Jó ötlet – derült fel Lucas. Előkereste Ruffe számát, és már hívta is. – Davenport vagyok, a

BMH-tól – mutatkozott be.

– Magas, fekete, jóképű, egykori dicsőséges amatőr hokijátékos – hadarta Ignace –, viszont

igen mérsékelt képességekkel a kosárlabdapályán.

– Úgy bizony. Pontosan. Azért hívom, mert van valamim, ami lehet, hogy érdekes, de az is

lehet, hogy nem.

– Mára úgysincs semmi szenzációm – felelte Ignace –, egy fára szorult macskával is beérném.

Sőt, ha szabad kérnem, nem kergetne fel a kedvemért egy macskát a fára?

– És mit szólna a Jones-ügyhöz?

– Az tegnapelőtti hír. És senki sem hozott ki belőle semmit. Az egyik kolléga felhívta Scrape

családját, hogy mi a tervük, akarnak-e perelni. Azt mondták, nem, ők nem pereskedős népek.

Meg egyébként is, azt mesélte a kolléga, már el is felejtették, hogy volt egy ilyen rokonuk.

– Nem perelnek? Hát hol élnek ezek?

– Nem tudom, feltehetően a világ végén, a pusztában, ahol még ügyvéd sem terem.

– Mint az ősemberek – álmélkodott Lucas.

– Kezdek ásítozni – jelentette be Ignace. – Mindig öröm rendőrségi forrással társalogni, de az

a helyzet, hogy ideje kisuvickolnom a cipőmet.

– Ide figyeljen, de ezt nem tőlem hallotta – mondta gyorsan Lucas – van egy ember St.

Paulban, aki most jött vissza Quanticóból, az FBI-akadémiáról.

– James Hayworth, szólítsanak csak Jamesnek. Persze hogy ismerem. De előbb vágom fel az

ereimet, mint hogy leálljak valakivel interjút csinálni, csak azért, mert az FBI-akadémiára járt.

– Igen ám, csakhogy ez az ember valóságos megszállottja lett a viselkedéstudománynak.

Mióta kijárta azt az iskolát, már a szemeteskukájában is sorozatgyilkosokat lát – folytatta Lucas.

– Ha felhívná, és rákérdezne a Jones-gyilkosságra, azt mondaná, hogy a gyilkos biztosan nem

elégedett meg ennyivel, és gyilkol vidáman azóta is. És csak a jóisten tudja, hány szerencsétlen

áldozat hever elfeledve elhagyatott, ódon pincegádorok alatt.

– Aha. Csakhogy az ügy minneapolisi, ez a Hayworth meg St. Paulnak dolgozik. Mit gondol,

azért adna interjút?

– A Mikulás rénszarvasának is adna, ha a szexbűnözésről kérdezi – nyugtatta meg Lucas. –

Szerintem hívja fel, kérdezze ki, aztán fújja fel az anyagot akkorára, amekkorára csak tudja.

– Ez már önmagában is izgalmas kihívás – ismerte el Ignace –, a kérdés már csak az, hogy mi

esik le ebből Davenport nyomozónak?

– Az öröm, hogy a segítségére lehetett egy rokonszenves és érdemdús sajtómunkásnak.

– Igazi zsaru, reflexből füllent – állapította meg Ignace. – A jövőben gondosabban is

megválogathatná a hazugságait.

– Jó, majd tanulok a sajtótól – egyezett bele Lucas. – Na, mit szól hozzá?

– Mit gondol, nagyon nagy bohócot csinálok magamból? Vagy inkább leleplezek egy eddig

ismeretlen sorozatgyilkost?

– Ugye, nincs bekapcsolva a diktafonja?

– Nincs is diktafonom – hazudta Ignace.

– Az a gyanúnk, hogy van legalább még egy támadásunk – mondta Lucas –, vagyis a gyilkos

tényleg nem állt le a Jones lányok után. És egyébként sem csinálhat magából nagyobb bohócot a

kelleténél. Ha árnyékra vetődtünk, egy-két nap, és úgyis elfelejtették a cikkét.

– Ez tuti?

– Ez tuti. Na, mit szól hozzá?

– Azt, hogy szerintem holnap ott lesz a cikk a címoldalon.

– Ez a beszéd – vágta rá Lucas.

– Ha Marcy ezt megtudja – kezdte volna Del.

– Nyugi, Ruffe tudja tartani a száját – legyintett Lucas. – De azért jobb, ha felhívom, úgyis be

akartam számolni neki Barkerékről – ült vissza a telefonhoz, de hamar megtudta, hogy Marcy

épp a költségvetési bizottság értekezletén időzik, és majd visszahívja. – Van kedved nekilátni az

iskoláknak? – kérdezte Delt.

– Nincs – felelte Del –, de más választásom sincs.

Sandy, a kutató megszerezte a ki kérőket, így ezekkel felfegyverkezve indulhattak neki a

kalandnak. A legtávolabbi iskolákkal kezdték, kint Washington megye déli fertályain, aztán

észak felé fordultak, a Mounds View iskoláit vették sorra, végül visszatértek Minneapolisba.

Az első kirúgási eset alanya egy Hosfedder nevű negyvennégy éves tanerő volt. Vele együtt

egy Dubois névre hallgató tanárnőt is eltávolítottak az intézmény kötelékéből, ezek ketten

ugyanis házasságtörésbe bonyolódtak, méghozzá épp a kémiaszertár asztalán, vélhetőleg nem is

egyszer. Az utolsó esetet, egy ködös szombat délutánon, végiggyönyörködte néhány diák is: ők

az iskolai zenekar próbáján vettek részt, ám próba közben leóvakodtak a szertárba, mindmáig

felderítetlen okokból, melyeket aztán nem is tartották fontosnak felderíteni.

– Feltehetően cigizni – vélte Lucas.

– És még jó, ha annyival beérték – mondta az igazgatóhelyettes, akivel beszéltek.

– De gyerek nem keveredett az ügybe – állította inkább, mint kérdezte Lucas. – Hosfedder

nem próbálkozott a diákjaival.

– Legalábbis mi nem tudunk róla – lapozott bele az aktáiba az igazgatóhelyettes.

A következő eset viszont igenis tanár-diák viszony volt, a tanár, bizonyos Lewis, kikezdett egy

Pelletson nevű tizenhét éves diáklánnyal.

– Houston, problémánk van – vágta el a kitörni készülő örömöt Del. Az aktára mutatott: abban

ott állt, hogy Lewis az eset idején harminchárom éves volt.

– Mocskos vén disznó – morogta Lucas. – Köszönjük szépen – fordult az

igazgatóhelyetteshez.

Épp haladtak vissza, Minneapolis felé, amikor Marcy visszahívta őket. Lucas elmondta neki,

mit talált Sandy a Kelly Barker-dossziéban.

– Tegnap este ki is ugrottam hozzá – folytatta –, és amit mondott, az nagyon arra utal, hogy az

ő támadója is a mi emberünk volt.

– Tehát az az ember, aki lebuktatta Scrape-et.

– Az bizony.

– Rendben. Kösz, hogy értesítettél – búcsúzkodott Marcy. – Majd szólok valakinek, hogy

fussa át az anyagot – tette hozzá, meglehetősen unott hangon.

– Arról sikerült megtudni valamit, hogy ki lakott abban a házban?

– Egyelőre még nem – felelte Marcy. – Azt már tudjuk, ki lakott a szomszédban, de még nem

tudtunk beszélni vele, mert elköltözött Fargóba.

– Na, mi a helyzet náluk? – kérdezte Del, miután Lucas letette.

– Állóvízben tapicskolnak – válaszolta Lucas. – Marcy amúgy sem tartja túl fontosnak az

ügyet.

– Pedig máskor mindig olyan kis nyüzsgönc.

– Igen, csakhogy hiányzik belőle a mélységes és feltétel nélkül hit. Most például abban, hogy

ez az ügy mást is hozhat, mint meg egy púpot a hátára. Nem, ő igazán akkor boldog, ha golyóálló

mellényt ölthet, és nagy dérrel-dúrral kifüstölhet egy gonosztevőt a búvóhelyéről.

– Hát, nincs is annál szebb – bólintott egy perc tűnődés után Del.

– Hát nincs.

A harmadik iskolai botrány is tanár-diák, férfi-nő viszonylatban esett meg, csakhogy az illető

tanár és férfi, sajnos, egyben fekete is volt.

– Ezzel sem megyünk semmire – kesergett Lucas.

Bevették magukat a Mekibe, egy villámebédre: a délután közepén érkeztek vissza az irodába.

Épp jókor, Todd és Kelly Barker nagyjából velük egy időben érkezett.

– Rajzoltak fantomképet? – fogadta őket Lucas.

– Épp most lettünk készen – bólogatott Kelly –, és tényleg, a mostani technika sokkal, de

sokkal fejlettebb, mint akkor volt!

Lucas megnézte, a rajzról készült másolatot, átadta Delnek.

– Ideje előkeríteni mindenkit, aki találkozott akkor, és megmutatni nekik – mondta. –

Remélem, él még valaki közülük.

– Például mi ketten – adta vissza a képet Del. – De csak akad még valaki. Talán azok a

kurvák, ők elég fiatalnak tűntek. Megvan még a nevük?

– Valahol ott lesz az akkori jelentésemben – bizakodott Lucas.

– Nem bánod, ha megkérdezzük Minneapolist is?

– Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni – vont vállat Lucas. Aztán visszafordult

Barkerékhez. – Hogy állnak a tárgyalások a tévével? Beszélt az ügynökével?

– Azt ígérte, visszahív – felelte Kelly. – De szerintem nem lesz akadálya, főleg, hogy ez a kép

is meglett. És főként most, a Jones-ügy miatt.

– Egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy tényleg van-e kapcsolat a két ügy között.

– Igen ám, csakhogy, tudja, minden lehetőséget alaposan ki kell vizsgálni – jelentette ki Kelly.

– Most mit akarsz tőlem? – kérdezte Del, ahogy kettesben maradtak.

– Át kéne nézni az összes Visa-papírt, ami John Fell nevén volt. Jó volna tudni, hogyan fizette

a számláit. Ha a postán, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad, és nem lepne meg, ha ez volna a

helyzet. De ha volt csekkszámlája, ugyanerre a névre, az már érdekesebb. Igaz, bonyolultabb is.

– Lehet, hogy volt hozzá személyi igazolványa is – reménykedett Del. – Tényleg, utánanézett

valaki, hogy volt-e jogosítványa?

– Igen, de nem találtunk semmit. Lehet, hogy még egyszer utána kéne nézni. De most vegyük

ezeket a számlákat előre!

– És te mit tervezel?

– Először felhívom Marcyt – mondta Lucas. – Aztán hazamegyek, mert egy ízletes

vegetáriánus vacsora vár rám, meghitt családi környezetben.

– Akkor már egyszerűbb, ha most rögtön felakasztod magad.

– Nem, ne hidd, a tofu-szték finom, főleg egy jó kis kölesszósszal megbolondítva. Desszertnek

pedig organikus almalé!

– Nálunk sertéssült lesz. Ha gondolod, felhívlak, és elmesélem, milyen volt.

– Az Isten áldjon meg érte – hajolt meg hálásan Lucas. Ilyenkor bele kell fogni valamibe.

Mégpedig, ha lehetséges, azonnal.

– Ha nem bánod – búgta a telefonba, hogy Marcy felvette –, átjönnék, belepillantanék a Jones-

dossziédba.

– Tulajdonképpen mi az, amit keresel?

– A régi jegyzeteimet. Tudod, írtam akkoriban egy-két jelentést, és szeretnék utánanézni egy-

két névnek.

– Szóval mégiscsak foglalkozol az üggyel.

– Ugyan, dehogy, csak az érdekessége miatt, tudod, most épp nincs semmi komoly dolgom,

gondoltam, felelevenítem ezeket a régi históriákat. Persze csak ha téged zavar.

– Nem, nem zavar nagyon. Amíg nem kavarsz bele a mi munkánkba, és amíg mindenről

folyamatosan tájékoztatsz, addig nem. Gyere át, ott lesz a dosszié Buster asztalán.

Lucasnak húsz perc is elég volt, hogy átérjen Minneapolisba. Leparkolt a Városháza

rendőrségi parkolójában. Járt már a Városházán vagy tízezerszer, de mindig újra meglepte, hogy

az építészeknek sikerült megalkotniuk ezt az egyszerre ocsmány, használhatatlan, rideg, steril,

unalmas, és bíborra mázolt épületet – de valahogy mégiscsak sikerült nekik. A ház java részét a

rendőrség rendelkezésére bocsátották: a végtelen folyosókat szegélyező zárt ajtók végtelen sora

sem enyhített sokat az összképen.

A gyilkosságiak irodája is egy néptelen folyosó legvégén volt. Bepillantott Marcy irodájába.

Senki. A szomszéd szobában is csak egy árva gyilkossági nyomozót talált, újságot olvasott, épp

felszegte a fejét, hogy ásítson egyet, amikor Lucas bekandikált az ajtón.

– Marcy a költségvetési értekezleten van – üdvözölte a jövevényt.

– Melyik a Buster asztala?

– Az, ahol azok a szép kövér irattartók vannak – felelte a zsaru, Roberts vagy Williams vagy

Richards vagy Johns: Lucas ismerte, de már nem emlékezett a nevére. – Marcy meghagyta, hogy

maradjak itt, és tartsalak szemmel, nehogy elcsórj valamit.

– Csak néhány névre volna szükségem – oszlatta el a gyanút Lucas. Apropó név: most, hogy

ezt a szót kimondta, beugrott egy. Clark Richards. – Hogy vagy mostanában, Clark?

– Megvagyok, ahogy kell. Segítsek valamit?

– Hát, ha tényleg nincs jobb dolgod – nézett végig Lucas az asztalon döherkedő öt irattartón. –

Elsősorban a saját régi jegyzeteimet keresem.

Kettesben láttak neki a dobozoknak – kellemes, korhadt illatot árasztott mindegyikük és Lucas

már az első közepe táján értékes leletre, két barna hivatalos borítékra bukkant, rajtuk a „911-es

magnószalagok” felirattal: kinyitotta őket, és egy-egy magnószalagot talált bennük.

– Van itt egy kazettás magnó?

– Van, Rodriguez legalsó fiókjában.

Lucas egyelőre félretette a magnószalagokat, inkább a dobozokban kutatott tovább. Richards

közben a második dobozban megtalálta a jelentéseket: egy halom füzetlap, gemkapoccsal

összefűzve.

– Azt hiszem, ez lesz az – nyújtotta át a papírköteget.

Lucas átvette, leült, belelapozott a papírokba: igen, a saját jegyzetei voltak. Meg is találta a

három kurva nevét: Lucy Landry, Dorcas Ryan, és Mary Ann Ang: a nevük mellé még a

jogosítványuk számát is felírta.

– Még gyerek voltam – mormolta meghatottan – és máris milyen tökéletes!

– Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte Richards.

– Igen, meg. Megtennéd, hogy megnézel nekem három nevet a közlekedésiek adattárában? Én

közben belehallgatok ezekbe a magnószalagokba.

Beült Marcy irodájába, ott hallgatta meg: egyik szalag sem tartott tovább harminc

másodpercnél.

Az első: halló, itt 911! Sürgős segítségre van szüksége talán, azt hiszem, feleli a hívó fél:

hallottam arról a két kislányról, akiket elraboltak, és él itt a környéken egy csavargó, folyton a

kosárlabdáját ütögeti, arról lehet felismerni. Azt hallottam róla, hogy ült már szex miatt. Tudja a

nevét, kérdi a telefonügyeletes. Nem, még sosem beszéltem vele, feleli a hívó: csak látásból

ismerem, de jó lenne, ha elkapnák és beszélnének a fejével. Azt tudja, hogy hol találjuk, kérdi az

ügyeletes. Pontosan nem, sajnálkozik a hívó: csak azt, hogy régebben dobozokban lakott, a

folyóparton, a West River Road környékén. És az ön neve, uram? Nem, nem, tiltakozik a hívó:

nem akarok belekeveredni. Gyűjtsék be azt a kosárlabdás embert, csak azt akarom.

Ezzel a beszélgetés véget ér, új hang hallatszik, a beszélgetés dátumát és pontos idejét közli, és

azt, hogy a hívás egy utcai fülkéből érkezett, a délnyugati Negyedik utcából, nagyjából fél

mérföldre attól a helytől, ahol a kislányok holttestét megtalálták.

Aztán a második hívás. 911! Sürgős segítségre van szüksége? Igen, azt hiszem. Úgy tudom,

egy Terry Scrape nevű csavargót keresnek, mert ő rabolta el a Jones kislányokat. Na, hát én

tudom, hol találják meg. Tudom, ki az az ember, mert folyton a kosárlabdáját ütögeti. Tegnap

este láttam, a Tom pizzázójánál, egy nagy papírdoboz volt nála, aztán kidobta a konténerbe a

pizzázó mögött. Nem tudom, lehet, hogy nem olyan fontos, csak gondoltam, jobb, ha hallanak

róla. Köszönjük, mondja az ügyeletes: és az ön nevét megtudhatnám? Nem akarok belekeveredni,

érti? Nem az én nevem a fontos, hanem az a doboz a konténerben, teszi le a telefont a hívó.

Megint elhangzik a beszélgetés időpontja, és az, hogy ezúttal az Egyetem közelében lévő

telefonfülkék egyikéből jött a hívás. Vagyis nem ugyanonnan, mint az előző, de a közeléből,

rövid sétaútra tőle.

Lucas kétszer is végighallgatta mindkét beszélgetést, közben jegyzetelt. Belepillantott a régi

jegyzeteibe: azt látta, hogy az első hívás akkor történt, amikor ő és néhány nyomozó – talán

Sloan? Vagy Hanson és Malone? Esetleg maga Daniel? – Scrape szobáját figyelték. Ebben a

pillanatban tehát semmi értelme nem volt hívni a 911-et – bár a telefonáló erről nyilván mit sem

sejtett. A második hívás pedig aznap éjszakai: ekkor Lucas otthon volt, az igazak álmát aludta,

Sloan verte ki az ágyból, hogy egy kis kuka-búvárkodásra invitálja...

Most Richards bukkant fel az ajtónyílásban.

– Találtál valamit? – kotorta ki Lucas a fejhallgatót a füléből.

– Megvannak még, mind a hárman – újságolta Richards. – Ketten a környéken laknak, a

harmadik meg kint, Stillwaterben. A jogosítványuk száma alapján találtam meg őket, amit

megadtál. Megvan minden, név, lakcím, telefonszámok.

– Remek! – örvendezett Lucas. – Megtennél nekem még valamit? Meg kéne hallgatni ezt a két

szalagot. Két perc az egész.

Richards megtette.

– De fura – mondta, ahogy a végére ért. – Ugyanaz az ember mind a kétszer, ugye?

– Reméltem, hogy te is ezt fogod mondani – árulta el Lucas. – Aztán meg az is érdekes, hogy

az ügyeletes mindkét alkalommal úgy veszi fel, hogy „sürgős segítségre van szüksége?” Mire a

pasas előbb azt mondja, hogy lehet, aztán azt, hogy igen, de mindkétszer hozzáteszi, hogy „azt

hiszem”. És a végén mindkétszer majdnem szó szerint ugyanazt mondja: „nem akarok

belekeveredni”.

– Meg a hangja is elég fura, illetve, nem is a hangja, hanem ahogyan beszél – folytatta

Richards. – Olyan tudálékosan, érted, hogy mire gondolok?

– Mint egy angoltanár?

– Igen, pont úgy.

Lucas visszapakolt mindent a helyére, és máris hívta Marcyt.

– Értekezleten vagyok – hallotta meg a nő hangját.

– Igen, de muszáj, hogy most rögtön megkérdezzek valamit. Azt, hogy elvihetem-e a két

magnószalagot a 911-es hívásokkal, hogy megmutathassam egy hangszakértőnek.

– Miért?

– Mert szerintem mindkét hívás ugyanattól az embertől jött, aminek semmi értelme, kivéve

abban az egy esetben, ha ő a gyilkos. Szóval, ha nem bánod... Hagyok róla nyugtát Clarknál.

– Mi lenne, ha egyszer az életben öt percig megülnél a fenekeden? – harapott bele valamibe

Marcy. Répa lehetett, esetleg zellergyökér. – Mindjárt végzünk itt, és visszamegyek.

– Tényleg öt perc? Nem húsz?

– Tényleg öt perc.

Tíz perc múlva tért vissza, egy répát harapdált, nejlonzacskóból. Beültek az irodába, Marcy is

végighallgatta a két beszélgetést.

– Ugyanaz az ember – állapította meg ő is. – Hát jó, viheted a szalagokat.

– Hálásan köszönöm.

– De most már igazán bevallhatnád, hogy foglalkozol az üggyel.

– Igen, foglalkozom, és az lenne a legjobb, ha ti is foglalkoznátok vele egy kicsit.

– Érdekelni éppenséggel érdekel. Hote dolgozik az ügyön főállásban, és ha fokozódik a

helyzet, melléje adok valakit – sóhajtotta Marcy. – Csak hát nekünk itt van a Magnussen-ügy, és

ez a Jim Harrison is csak a bajt hozza ránk... majd meglátom, mit tehetek.

– Értem. Van munkátok dögivel – adta az együtt érzőt Lucas. – Akkor az lesz a legjobb, ha a

Jones-ügyet rám hagyod. Ne félj, folyamatos tájékoztatást kapsz, és ha beazonosítunk valakit,

máris a tiéd az illető, azt kezdesz vele, amit akarsz.

– Hát, sok sikert – nyögte ki, mintegy akarata ellenére, Marcy.

– Az mindig elkél – vigyorogta el magát Lucas.

Nevetett Marcy is, aztán megkérdezte, hogy van Weather, mit csinál Letty: és a beszélgetés

máris visszacsöppent a régi kerékvágásba. Egyszer együtt mentek ki valahova Minnesota

legmélyére, ahol is Lucas ökölharcba keveredett a helyi zsaruval. Ha akkor ki nem mentelek,

emlékeztette Marcy, most börtönben csücsülnél valahol.

– Még hogy te mentettél ki! Én tárgyaltam velük!

– Tárgyaltál te a mindjárt megmondom, mimmel!

– Tárgyaltam azzal is, tény – ismerte el Lucas. – Aztán olyan fáradtan kerültem haza abból a

kirándulásból, hogy járni is alig bírtam.

Ezen megint lehetett nevetni: később szóba került, hogy micsoda remek móka volt szétütni a

LaChaise-banda között.

– Jó kis balhé volt, mi? – vihorászott Marcy. – Egyébként, erről jut eszembe, de nehogy

elpletykáld valakinek, a demokraták azt akarják, hogy pályázzam meg Rose Marie szenátusi

helyét, ha ő kiszáll.

– És te? Megpályázod?

– Még nem döntöttem el. Szeretem ezt a mostani melómat, végül is nekem köszönhető, hogy

ilyen izgalmas hely lett, de hát ez a meló egy kilövőállás, innét bárhová el lehet kerülni, főleg

nekem. Jól mutatok a tévében, népszerű vagyok, igazán vihetném valamire a politikában is.

– Igen, de akkor politikusokkal kell érintkezned – figyelmeztette Lucas.

– Ezzel meg mit akarsz? Te magad is állandóan politikusokkal trafikálsz!

– Jó, hát akkor pályázd meg – egyezett bele Lucas. – Akarod, hogy susogjak néhány jó szót a

kormányzó fülébe. Amúgy is bukik a dögös politiko-csajokra.

– Hát, ha egyszer véletlenül a fülénél találod a szádat, és nem ott, ahol szoktad, és épp nem

akad semmi különösebb mondanivalód... esetleg kiejthetnéd a szádon a nevemet. Aztán ne felejts

el értesíteni, ha megvan a hangszakértőd jelentése! Mikorra van meg?

– Holnapra, legkésőbb holnaputánra.

– Hát akkor holnap felhívsz, és elmondod, amit megtudtál.

– Igen, drágám.

Azok a régi szép idők – ez járt a fejében egész úton hazafelé. Pedig nem voltak mindig olyan

szépek. Marcy két golyó ütötte sebet is begyűjtött magának, egyik sem volt éppen semmiség.

Még örülhet, hogy élve megúszta... De hát, ami azt illeti, ő maga is.

Ezekkel a gondolatokkal a fejében ért haza, átrágta magát a vegetáriánus vacsorán,

telebeszélte a gyerekek fejét, aztán Sam kapott tőle némi atyai segítséget: a kissrácot épp most

próbálták rászoktatni a felnőtt vécé használatára, ami korántsem ment zökkenőmentesen.

– Tudja ő, mit kéne csinálnia, csak hát makacs a szentem – vette a védelmébe Weather. – Nem

ártana, ha az apja bátorítgatná.

Végül behúzódott a kuckójába, hogy eltűnődjön a Jones-ügyről. Akárhonnan nézi, majdnem

mindenünnen Fell bámul vissza rá. Az lenne a legjobb, ábrándozott, ha a masszázsszalonos

lányok valamelyike beazonosítaná Fellt, mégpedig a Kelly Barker elleni támadás alkalmából

készült fantomkép alapján.

Ha pedig nem, még mindig le lehet adni a képet az újságoknak, abból is kijöhet valami, főleg,

ha Fell még mindig errefelé lakik valahol.

Végül pedig, ha Kelly Barker fellép a tévében, és Fell meglátja, és úgy gondolja, hogy ez a nő

az egyetlen tanú ellene; és ha tényleg egy megveszekedett idióta... akkor talán az is az eszébe

juthat, hogy meg kéne szabadulnia tőle.

Szóval akad itt miről gondolkozni, nem is kevés.

Mi lenne, ha csapdát állítanánk neki?

Bár azt inkább nem: az ilyesmi csak a tévében szokott működni.

12.

A Jones lányok gyilkosa a tévé előtt ült, nézte, de nem igazán látta a Seinfeld show x-edik

ismétlését, ő maga legalábbis épp most nézte – de nem látta – huszadszor. Azt, amiben a

Levesnaci van. De mi mást tehetett volna: halálfáradt volt, a sörét is alig bírta a kezében tartani,

egyik szem krémsajtos chipset lapátolta a szájába a másik után, nem volt éhes, inkább csak azért

majszolta, hogy kibírja ébren, míg az örege végre előkerül.

Nagydarab csávó volt a gyilkos, mégis egy számmal nagyobb jeans lötyögött rajta, a trikója

meg szürke. Az öve felett kilógó pocak, remeg, akár a háj a szoláriumban. A haja vastag szálú és

fekete, fekete a szeme is, bozontos a szemöldöke, az orra szögletes, a szája lefelé görbül,

rosszkedvűen, le lehet olvasni róla, hogy semmi se sikerült a gazdájának, semmi, soha.

Huszonkét fok volt a lakásban, ennyire állította be a légkondit: ha ennél melegebb van, nem

bír elaludni. Ez most épp jó, gondolta – de hiszen épp ezért kapcsolta be a légkondit. Na meg

azért, hogy szórjon még egy keveset abból a rengeteg pénzéből.

Igaz, aludni úgyse nagyon tudott. Soha életében nem aludt többet öt, legfeljebb hat óránál

éjszakánként, kivéve akkor, amikor Xanaxon volt: akkor egy teljes hétig naponta hét órát aludt.

Pedig nyolc kellene, vagy pláne kilenc, gyanította, – legalábbis akkor, ha sokáig akar életben

maradni. Viszont a Xanaxról le kellett jönni, fáradtan ébredt tőle, fáradtan kóválygott egész nap,

esténként holtfáradtan dőlt ágynak, aztán bámulhatta a sötétet hajnalhasadtáig.

A szorongás miatt volt mindez, márpedig a szorongás, mondogatta magában magának, az ő

helyzetében gyakorlatilag elkerülhetetlen: sőt, inkább még joga van a szorongáshoz, úgy

mondaná. Először is a magas vérnyomása miatt, aztán a magas koleszterinszintje miatt, meg az

elhízás miatt, és végül ott van az aranyér, ami egész nap éget, mint a rosseb, a végén még a

műtőasztalon köt ki miatta.

És mindennek a tetejébe még a Jones lányok is visszapofátlankodtak, kísérteni.

Az örege meg sehol.

A gyilkos, de még a régi szép időkben, főiskolára járt, kis híján még az egyetemig is eljutott,

de aztán inkább melózni kezdett a főiskola után, volt egy fél tucat melója az elektronikában: a

számítógépeké a jövő, mindenki ezt hajtogatta akkoriban, meg azt, hogy aki ért hozzájuk, annak

maga a Sors tolja a feneke alá a szerencse trónusát, saját kezűleg.

A valóság ezzel szemben az volt, tapasztalta meg a saját bőrén a gyilkos, hogy ezek az állások,

mind a fél tucat, nagyjából annyi jövedelmet és társadalmi megbecsülést vívtak ki neki, amennyi

egy tévészerelőnek jár. Illetve annyit se, mert a kedves vásárlók hamar ráébredtek, hogy egy

számítógépet, ha elromlik, ki is lehet dobni, ha újat vesznek, olcsóbb, mintha megjavíttatják.

Vagy tíz evet lébecolt át a számítógépes univerzum perifériáján, végül – tulajdonképpen

elkerülhetetlenül, ha számításba vesszük, mi az, ami a világon a legjobban érdekelte – az

internetes pornó üzletágában kötött ki. Volt egy fél tucat site-ja, mindet a saját otthoni gépe

mögül igazgatta, ezekkel hozott össze annyit, illetve többnyire majdnem annyit, amiből tellett

kosztra, adóra meg a lakáshitel részleteire. Azt mondják, a netpornó valóságos aranybánya. Hát,

lehet, hogy az, de másnak. Pedig a netkorszak elején, a hőskorban, égett a keze alatt a munka,

pornóképek millióit gyűjtötte egybe, még videókat is, tízezerszámra.

Mostanra már a szerverei elvégeztek mindent, szinte egyedül – a szervereket meg egy

egyetemista kölök pátyolgatta, tulajdonképpen semmiért, azért, hogy ő meg a haverjai ingyért

bámulhatták a pornót, az ő pornóját: no meg heti egy százasért. A könyvelést maga a gyilkos

végezte, bár egyre kevésbé tudta, hogy mit van itt könyvelni, és miért.

Kezdett végképp kifogyni a pénzből.

Ez a pornóbiznisz jó, ha két rongyot behoz havonta, mínusz a kiadások. Semmi.

A másik szűköske pénzforrás az eBay volt. Ami ócskaságot össze tudott gyűjteni, mind itt adta

el, márpedig ócskaságok összegyűjtésében a gyilkos nagymester volt. Csalhatatlan szemmel

szúrta ki az ócskásboltok sarkaiban szégyenkező, porlepte vicikvacakokat, amikről senki sem

hitte volna, hogy drágán el lehet sózni őket, pedig lehet azt, csak érteni kell hozzá. Ő értett, és

ismerte, mint a tenyerét, az összes ócskásboltot a környéken, amerre a szem ellát. Az utolsó

fogása egy zsák selyemkimonó volt, Japánból küldték, bálában: hatvanat megvett, tizenkét

dollárért, és átlagban ötvenért adta el darabonként, sőt az egyikért egy teljes százast sikerült

kicsikarnia.

Egy-két hónapig abból is ki lehet húzni.

Az utazás azonban sok pénzbe kerül, márpedig utazni kell, ő legalábbis egyre nehezebben

bírta utazás nélkül. És, ha már utazik, hát első osztályon, a repülőgépek turistaosztályán a

székeket már úgyis kihízta.

A gyilkos borderline-szindrómás mániákus depresszióban szenvedett, épp mostanában siklott

rá a depresszió felé vezető lejtőre. Szenvedéseit csak súlyosbította a rendőrség otrombasága,

ahogy benyomulnak a régi háza, az Egyetem melletti ház pincéjébe, és felássák a Jones lányok

hulláit. Leginkább az egykori szomszédoktól félt. Ő maga sosem volt az a tőről metszett társasági

lény, de azért holtbiztos, hogy valamelyik nyavalyás emlékszik még rá, és már hozza is a nyakára

a rendőröket. Ami a háziurat illeti, tőle nincs miért tartania, a háziúr évekkel ezelőtt elpatkolt, ő

meg mindig kápéban fizette a lakbért, amiért tíz százalék engedmény járt, a háziúr ugyanis a

készpénz után nem fizetett adót: tehát írásos nyom nem maradt utána.

Mániákus korszakaiban a gyilkos húsz éven át netpornóval üzletelt, továbbá a gyűjteményét

igazgatta, amely gyűjtemény eladásra szánt ócskaságokból, továbbá óvatlan kislányokból állt. A

nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek közepe között hetet gyűjtött be utóbbiakból: az

egyiket majdnem egy teljes hónapig babusgatta, csak aztán ölte meg. Három kislány, köztük a

Jones ikrek, helyi termékek voltak, a többieket Iowa, Missouri és Illinois államok bocsátották

sehová se vezető útjukra. Az illinoisi lány, ő volt a kivétel, mert fekete volt a szentem, egy

csontsovány fekete kislány East St. Louis-ból, azért vette a gondjaiba, mert azt hallotta, a fekete

csajok másabbak az ágyban. Hát nem volt az se másabb, mint a többi, meg különben sem igazán

állhatta a feketéket, úgyhogy még aznap este elvágta a kis torkát, a hullával egy öntőzőcsatornát

kínált meg, a Mississippi mentén, Gránité City közelében.

Aztán, a kilencvenes évek közepén, egyszer csak megtudta, hogy vannak ezek a szextúrák

Thaiföldre.

Thaiföldön megkapsz mindent, amiről csak álmodni mersz – már persze ha megvannak a

megfelelő kapcsolataid. És semmi zűr, semmi cirkusz, semmi kockázat... ráadásul a sárgák, főleg

a kisebbjei, aranyosak.

Most meg a fejfájás is rájött.

Feltápászkodott, kibotorkált a fürdőszobába, letekert vagy másfél méter vécépapírt,

összehajtogatta, letörölgette vele a verítéket a homlokáról és a mellkasáról. Az egész lakás

bűzlik, érezte meg hirtelen, sörtől, pizza maradványoktól, meg tőle magától. Kinyithatná az

ablakot, de akkor meg bejön a hőség odakintről.

Betámolygott a hálószobába, ott tárolta az ócskaságokat. A választása egy pár indiai fabábura

esett, ez is az eBay jóvoltából került hozzá, kilencvenkilenc dollárért, de továbbadni nem sikerült,

egyelőre nem. Jó, vár még egy-két hetet, és ha továbbra sem kell a kutyának se, felteszi újra,

ezúttal új néven, és már csak hatvankilenc dolláros kikiáltási árért, aztán majd meglátjuk.

A bábukat eredetileg izomerősítésre használták Indiában, onnét került át Európába, aztán, a

XIX. század vége felé, az Egyesült Államokba. A súlyuk nagyjából egy baseballütőnek felelt

meg, de ezek a bábuk csak feleakkorák voltak, az alakjuk nagyjából a kuglibábuéra hasonlít.

Hajítani szokták, meg zsonglőrködni, de izomerősítésre is kiváló.

Berakta őket a dohányzóasztal alá, a szőnyegre.

Fény villant az ablak mögött: odament, hogy kisandítson a függöny résén. Megjött az örege,

épp most kecmergett ki a Cadillacjéből. A gyilkos elnézte, ahogy egy pillanatra megáll a kapu

előtt, hogy megvakarja a fenekét – ez a rohadék aranyér is genetikusan öröklődik ebben a

családban aztán elcsoszogott ajtót nyitni.

Igen, ez a csoszogás is apáról fiúra száll, az egész család csoszogott.

A gyilkos ajtót nyitott, az örege bejött, körülszimatolt, végigmérte a gyilkost, egy pillanatra

mintha azt latolgatta volna, hogy bosszúsan megcsóválja a fejét.

– Hát te? – érte be inkább egy kérdéssel.

– Semmi – vont vállat a gyilkos –, üldögélek, tévézek. Kell egy sör? Van Budweiserem, meg

egy Budweiser.

– Akkor adjál egy Budweisert – zöttyent le az örege a tévé elé. – Mi ez a szarság?

– A Seinfeld – kiáltott vissza a gyilkos, a konyhából. Kinyitotta a Budweisert, bement, az

üveget az öreg kezébe nyomta, az öreg meghúzta.

– Nagyon meleg van ám – fogott a társalgáshoz.

– Hát aztán – ült le a gyilkos is. – Veled meg mi van? Fura volt a hangod a telefonban.

– Emlékszel arra az esetre, húsz-huszonöt éve lehetett, amikor azt a két kislányt elrabolták,

Minneapolisban? A Jones lányokra? Valami csavargót lepuffantottak miatta, pár nappal azután,

aztán megtalálták az ujjlenyomatait egy papírdobozon, benne a kislányok ruháival.

– Már nem emlékszem – rázta a fejét a gyilkos.

– Mert még az újságokat sem olvasod, soha – elégedetlenkedett az örege. – Pedig akkoriban

érdekelt ám! Napokig másról sem beszéltünk, csak arról.

– Ja, igen, megvan, most már beugrott! Hol puffantották le a csövest, valami barlangban, nem?

– Hát ez az! – emelte vádlóan a gyilkos felé az üveget az örege. – Hát ez az, hogy tegnap

megtalálták a két kislány holttestét. Bontják azt a negyedet, az Egyetem környékén, és ahogy

bontják az egyik házat, hát a pincéjében megtalálják őket. Ott feküdtek, akkurát lebetonozva.

Az, az, szó szerint, illetve majdnem, futott át a gyilkos fején.

– Hát nem tudom – mondta ki hangosan. – Nem szoktam én újságot olvasni mostanában, nem

érdekel.

– Pedig érdekelhetne – mérte végig az örege, fáradt, meggyötört tekintettel –, mert az az

igazság, hogy az a ház épp arra van, ahol te is laktál akkor. Nekem meg az jutott az eszembe,

hogy volt neked akkoriban az a balhéd az iskolában. Érted, mit akarok, nem? Ha szimatolni

kezdenek, előbb vagy utóbb te is képbe kerülsz.

– Hát aztán, mi közöm nekem azokhoz a kiscsajokhoz – vonta meg újra a vállát, ezúttal már

türelmetlenebbül, a gyilkos. – Megtalálták a csöves ujjlenyomatait, ügy lezárva.

– Hát ez az, hogy egyáltalán nincs lezárva! Mert a régi kollégáktól hallottam, hogy Marcy

Sherrill, az a csaj, a gyilkosságiak főnöke... szóval most meg arra jöttek rá, hogy mégsem a

csavargó volt az. Mert nem volt kocsija, anélkül meg hogy a jó nyavalyába terelte át őket a fél

városon? Aztán van itt egy másik zsaru is, Davenport a neve, a BMH-tól van. Akkor is ő volt

rajta az ügyön, meg most is beszállt megint, és nagyon fogadkoznak ám, hogy most aztán

felderítik, meg így meg úgy. Meg azt is mondták a régi kollégák, hogy kikérdeznek minden egyes

kósza faszit a környékről, aki csak annak a háznak az egymérföldes körzetében lakott, mindet.

– Jajanyám – nyújtózott egyet a gyilkos –, egyéb se hiányzott.

Felállt, megkerülte a díványt, felvette az egyik fabábut az asztalka alól.

– Szerintem meg azt kéne... – kezdte az örege.

A gyilkos a homloka közepén találta el, szép, lengő ütés volt, péppé is zúzta az öreg

koponyáját egy szempillantás alatt, mire padlót fogott, már halott volt.

A gyilkos húzott még egyet a söréből, lenézett a padlóra. Sosem szerette az öregét, már egész

kicsi korában sem. Ami meg ezt a mostani vitát illeti, hát világos, hogy az öreg kiszimatolt

valamit, ez már a hangján is hallatszott, amikor felhívta. Ha pedig az öreg megsejt valamit, nem

tart soká, míg az összes régi kollégája fülét tele nem fecsegi.

Ilyesmit az ember nem engedhet meg magának.

A gyilkos felsóhajtott, lehajolt a holttesthez, kivette a kocsikulcsot a zsebéből. Elvette a

pénztárcáját is, aztán fogta a hullát, a grabancánál fogva levonszolta a lépcsőn. Hál’ istennek nem

vérzett: most már csak valami jó kis végső nyugvóhelyet kéne neki találni.

Lelkifurdalást pedig egy micurkát sem érzett. Ezt már régen felfedezte, még akkor, amikor

kislányokat gyilkolt: hogy csak azért van lelkifurdalása, mert nem dugta meg őket, viszont az

ölés még csak nem is zavarta különösebben. Ha egyszer meghaltak, eszébe se jutottak többé.

Begyömöszölte az örege hulláját a mélyhűtőbe, fagyasztott szarvashúst meg kukoricát terített

föléje, csinosan elrendezte a terepet. Ha valaki csak úgy bekukkant a mélyhűtőbe, észre se veszi,

hogy az öreg ott szundikál a kaják alatt. Ettől függetlenül itt nem maradhat az örökkévalóságig:

ha a zsaruk is kíváncsiskodni találnának, akkor neki vége.

Ami pedig egy holttest végső elhelyezését illeti, na, abban neki aztán van tapasztalata épp

elég.

Fáradtnak érezte magát a gyilkos, holtfáradtnak. Míg az öregére várt, magában végiggondolta

a következő lépéseket, főleg ebbe fáradt bele. De hát nem volt más választása, valamit ki kellett

találnia.

Visszament a szobába, fogta az öreg kalapját, a saját fejébe nyomta, leoltotta a lámpát a tornác

felett, körülnézett, látta, hogy sehol senki, úgyhogy beült a Cadillacbe, elvitte pár házzal

távolabbra.

Holtfáradtan.

Négy óra múlva, éjjel egy előtt pár perccel, a visszapillantóban egy Tower nevű minnesotai

kisváros fényeivel, lekanyarodott balra, a Vermilion-tó felé. Ott van az öreg hétvégi háza, a tó

déli partján, egy rakás ugyanolyan hétvégi ház között. Leparkolt előtte, bement, lámpát gyújtott,

de aztán újra eloltotta. Csak most érezte igazán, hogy mindjárt elnyomja a buzgóság: beállította a

vekkert háromra, ledőlt. Két óra múlva a vekker csörgése tépte ki az álmából.

Kis híján a szíve szakadt bele, hogy ki kell kelnie az ágyból, de mégis felkelt, halkan lépdelt,

amilyen halkan csak tudott ebben a sötétben. Kiment a stégre, elkötötte az öreg kajakját, aztán a

motorcsónakot is. Összekötötte a kettőt, beült a motorcsónakba, nekilátott az evezésnek.

Kristálytiszta volt az ég, csillagok milliói szikráztak a feje fölött. A tavon sehol egy hullám,

mély csend ült meg mindent, csak az evező kuttyogása zavarta meg egy-egy pillanatra. Látott egy

másik csónakot, messze északra tőle: távolodott, aztán eltűnt. Nagy tó ez a Vermilion, könnyű

eltévedni rajta.

Tíz percig evezett, végül hátranézett: most már elég messzire jutott a parttól, begyújthatja a

motort. Igaz, valahol a tó közepe táján van egy zátony, az örege szeretett arrafelé horgászni. De

hát kit érdekel...

Sötét volt, akár a kútban. Átült a kajakba, leállította a motort, elkötötte a kajakot, a

motorcsónak orrát a tó közepe felé fordította, aztán újraindította a motort. A motorcsónak

elindult. Nézte, ahogy eltűnik a sötétben, aztán visszafordította a kajak orrát a part felé, kievezett

a stéghez. Egy órába sem tellett az egész kirándulás. Azt azonban tudta, hogy nincs ideje megint

lefeküdni, hogy aludjon még egy-két órácskát. Bezárta a házat, bement a garázsba, kitolta a

szemétszállító triciklit, bezárta maga mögött a garázsajtót, kitolta a triciklit az útra. Ott felült rá,

berúgta a motort, elhajtott.

Hosszú lesz az út vissza a Városok felé.

És fáradt volt, halálfáradt...

13.

Lucas korán kelt másnap reggel: épp akkor lendítette ki magát az ágyból, amikor a gyilkos

triciklije elérte a város északi határát – de nem tudtak egymásról. A gyilkosnak ráadásul fájt

minden egyes porcikája. Szemétszállító triciklin eljutni a Vermilion-tótól a városig maga a

legtökéletesebb képtelenség, még egy gyakorlott motoros számára is; ő pedig minden volt, csak

épp gyakorlott motoros nem. Ráadásul kövér is ehhez, ezt most tapasztalta meg igazán: a motor

nyerge mintha egy fél méterre, ha nem többre, hatolt volna fel a végbelébe.

Végre hazaért, beállította a triciklit a garázsba, felsántikált a lépcsőn, a ruháit egyetlen

halomban a padlóra szórta, beállt a zuhany alá. Feltörte a seggét a triciklinyereg: nem látta a

sebet, de érezni érezte. A két combja között, akár a tüzes pokol... És ehhez még az aranyér...

Lucas bezzeg, ő aztán jól érezte magát, egy leheletnyit talán még önelégültnek is, főleg, mióta

a Star Tribune a kezébe került. Ignace nem a levegőbe beszélt: a cikke valóban ott virított a

címoldalon.

A RENDŐRSÉG SZERINT A JONES LÁNYOK GYILKOSA

ÚJABB ÁLDOZATOKAT IS SZEDHETETT

– harsogta a világba a cikk címe. Zseniális. Marcy, ha ezt meglátja, azonnal hisztériás rohamot

kap, ami talán akár azzal az eredménnyel is járhat, hogy a minneapolisi rendőrség egy, tőlük

szokatlan fordulattal, dolgozni kezd.

Egy óra múlva indult el hazulról, a noteszében három névvel és a hozzájuk tartozó címekkel: a

három lány a masszázsszalonból, Lucy Landry, Dorcas Ryan, és Mary Ann Ang – ámbár ez

utóbbi azóta a Morgan vezetéknevet vette fel. A két előbbit egymaga kérdezte ki, még akkor, a

nyolcvanas években, a harmadikat pedig Del társaságában. A nevüket azóta elfelejtette, és, azt

hitte magáról, az arcukat is: de amikor Dorcas Ryan ajtót nyitott, egyből felismerte a lányt.

– Atyaisten, ember, ezer éve – nyögött fel a lány: tehát ő is felismerte a vendégét.

– Bizony, múlnak az évek – hagyta helyben Lucas.

A nő lakására ráfért volna a rendrakás, talán némi takarítás is: no de nálam sem nézne ki

jobban, ha egyedül élnék, enyhült meg magában Lucas. Mint az emberek túlnyomó többsége, ő is

elvágólagosan raktározta el az emlékezetében a régi ismerőseit. Látott már nem egy kurvát

felnövekedni, végigkövette, ahogy az arcuk elveszti a gimnazista lányok friss vonásait, és a

helyüket öregedő, szánalmas ráncok foglalják el, a kokain és a métádon nyomai, holott még a

huszonötöt sem töltötték be: Ryan, ezzel szemben, inkább késő negyvenes, legfeljebb kora

ötvenes tanárnőnek tűnt, vagy könyvelőnek, vagyis olyan asszonynak, aki ad magára. Leültek a

nappaliban, Ryan kólával kínálta, de Lucas köszönte, nem kért.

– Ugye, emlékszik még, miről kérdezősködtem akkoriban? – kérdezte inkább.

– Igen, a Jones lányokról. Majd hanyatt estem, amikor olvastam, hogy megtalálták a

holttestüket. Gondolom, maga is.

– Igen, én is – vallotta meg Lucas. – Emlékszik még arra az emberre, aki miatt faggatóztam?

John Fell, emlékszik rá?

– Hát persze, hiszen hetekig másról sem beszéltünk, mint róla. De aztán soha többé nem

láttuk.

– Nézze meg ezeket a képeket – adott át Lucas egy dossziét a nőnek –, és mondja meg, hogy

felismer-e közülük valakit.

– Rendben – vette át a képeket a nő –, jé! Ezek nem is fotók! És mind hasonlít egymásra.

Ebben igaza volt: Lucas szándékosan egymáshoz hasonlító arcokat választott ki, csupa kerek

holdvilágképet, és mindnek göndör haj fedte a fejét. Ryan végignézte az összeset, kiválasztott

néhányat, ezeket külön is összehasonlította egymással, végül az egyiket átadta Lucasnak.

– Ez mintha emlékeztetne rá. Van benne valami, ami... Igen, szerintem ő az.

A Kelly Barker-féle képet választotta ki: Lucas szinte érezte, ahogy a vérében megbizsereg a

vadászösztön. Igen, a legtöbb ügyben bekövetkezik ez a fordulat, amikor a nyomozó megérzi,

hogy most aztán nagyot ugrott előrefele: ez is egy ilyen pillanat volt.

– Hát kösz – tette el a képeket.

– Megkeresi a kolléganőimet is?

– Lucy Landry és Mary Ann Ang. Igen, ők is rajta vannak a listámon.

– Lucy elég nehezen él mostanában – mesélte Ryan. – Tudja, először Jézusba pistult bele,

aztán kiábrándult, és áttért a szcientológiára, de azzal se jutott semmire, csak a pénze ment rá,

utána megpróbálkozott a buddhizmussal meg a jógával, az se segített, úgyhogy végül áttért az

italra. Az valószínűleg segíthetett, mert azóta is iszik.

– Kár – szontyolodott el Lucas. – És Mary Ann?

– Róla évek óta nem hallottam – csóválta a fejét Ryan –, már az arcára is alig emlékszem.

Csak annyit tudok, hogy hozzáment egy gazdag pasihoz, azt hiszem, orvos a férje, és gyerekeik is

vannak. Nem hinném, hogy a férje tudná róla, hogy nálunk dolgozott. De hát úgyis csak egy pár

hónapig volt velünk.

– Mit gondol, zavarná, ha őt is megkeresném?

– Tudja, nehéz idők voltak azok mindnyájunk számára – döntötte oldalt a fejét a nő – örülünk,

hogy egyáltalán túléltük. Ha neki most jól megy a sora, hát a háta közepére se kívánná, hogy

maga felhánytorgassa a régi időket.

Lucy Landry St. Paul Alsóvárosában lakott, a vörös téglás, egykori raktárházak egyikében: az

ilyen házakat hívják az ingatlanközvetítők művészies hangulatúnak. Lucas az utcáról hívta fel a

nőt: szerencsére Lucy otthon volt, és be is engedte. Pongyolában, álmos, másnapos képpel nyitott

ajtót.

– No, lám csak, hát maga az – üdvözölte a vendégét keményebbnek tűnik, mint akkoriban.

– Jól van? – óvatoskodott Lucas.

– Hát hogyne volnék jól! – tekerte szorosabbra magán a pongyoláját Lucy. – Kerüljön beljebb!

Tudja, este dolgozom, úgyhogy rám fért volna még egy-két óra alvás.

Egy hálószobája volt és egy nappalija, a nappali mellett étkezőkonyha kerek faasztallal,

kordbársony huzatú dívány, hogy legyen min ülni, a dívánnyal szemben tévé, hogy legyen miért a

díványra ülni. Lucas a díványra ült, előhúzta a képeit, átadta.

Lucy átnézte, és ugyanazt a képet választotta ki, mint Ryan.

– Még ez hasonlít a leginkább – kommentálta a látottakat.

– Hasonlít, vagy ő az?

– Mondjuk úgy, hogy ha nekem kéne megrajzolni a portréját egy ilyen számítógépes izén, hát

az a rajz kiköpött olyan volna, mint ez itt. Csak a szája körül nem stimmel valami, de egyébként

nagyon hiteles. Várjon csak! – állt fel a díványról, és a mozdulat hevében mintha el is felejtette

volna, hogy mit akart. Tétován megvakarta a combját, erről az eszébe jutott valami, mert

átbotorkált a hálószobába, ahonnan egy ceruzával tért vissza. Maga felé fordította a képet, egy-

két vonással átrajzolta, visszafordította Lucas felé. Mindössze néhány vonás volt az egész, a száj

vonalát igazította ki egyenesről lefelé görbülőre, és mégis, az egész arc karaktere megváltozott. –

Na, ez az – állapította meg elégedetten. – Ez ő. Maga szerint ő ölte meg a Jones lányokat?

– Igen, azt hiszem, ő. De most majd végre lesz egy esélyem, hogy meg is kérdezzem tőle.

– Láttam egy előzetest a tévében, valami nőről, akit ez az ember megtámadott, de sikerült

meglépnie. Délben lesz az adás.

Kelly Barker megkapta, amit akart, gondolta Lucas.

– Tőle kaptam ezt a képet – mondta.

– Szóval ez az ember nem állt meg a Jones lányoknál – sóhajtott fel Lucy. – Lehet, hogy

megölt valakit, és még csak nem is tudunk róla?

– Erre gondolni sem akarok – válaszolta Lucas.

Mary Ann Ang kisasszony, illetve, bocsánat, Morgan asszony, megússza, döntötte el, már a

kocsiban ülve. Kezdő korában, tapasztalatlanságból, még el-elronthatott egy-két életet, de most

már erre semmi szükség. És nem kétséges, mi lenne a következménye annak, ha beállítana egy

jól szituált polgárasszonyhoz, hogy kérdéseket tegyen fel neki egy régi-régi masszázsszalonnal

kapcsolatban.

Megtalálja Fellt, és beazonosítja nélküle is. Van már anyaga épp elég, és nemigen valószínű,

hogy Mary Ann Ang, illetve, bocsánat, Morgan hozzátehetne bármi lényegeset is. Nem, a többi

már a kutatók dolga.

Míg Lucas a Lucy díványán üldögélt, a gyilkos a sajátján feküdt, arccal lefelé. Ahogy kilépett

a zuhany alól, hirtelen fájdalom rántotta görcsbe a combját és a derekát: a hosszú triciklizésre

még rámehet a gerince, rémült meg. Talált egy doboz fájdalomcsillapítót, még a fogorvos írta fel,

abból bevett hármat, és lefeküdt.

Egy órát pihent a díványon: utána már elég jól érezte magát, legalább ahhoz, hogy egyen

valamit. Bekapcsolta a tévét, kivánszorgott a konyhába. Épp a rántottás szendvicsét fabrikálta,

amikor meghallotta az előzetest: hogy mindjárt kiül a kedves nézők elé egy asszony, aki talán

azonosíthatja a Jones lányok gyilkosát.

Leült a tévé elé: a műsorra még tíz percet kellett várnia, addig végigkövethette egy kertészeti

magazin végvonaglását, aztán következett a déli híradó. Az első bejátszás a Kelly Barker-anyag

volt.

Ez a Barker, ez már majdnem meglett, de végül csak kiszabadította magát valahogy, aztán

egy-két lépés előnnyel indult, és futott, akár a nyúl, neki pedig egy választása maradt: hogy iszkol

innét, esze nélkül.

Most meg a tévében csicsereg a kiscsaj, és egy képet mutogat? Mintha magammal néznék

szemközt, meredt kétségbeesetten a képernyőre.

Ült, nézte a tévét, nyalta, anélkül, hogy észrevette volna, az ujjára kenődött tojást és a zsírt,

aztán, hogy a képernyő végre megszabadult a kicsikétől, úgy döntött, hogy visszafekszik: ebben a

testhelyzetben csak sikerül kitalálnia valamit.

Lucas öt perccel déli tizenkettő előtt ért vissza az irodájába. Azonnal bekapcsolta a tévét: míg

a déli híradóra várt, megjött Del is.

– Beszéltem egy emberrel a Wells Fargo banknál – újságolta –, kiderült, hogy három kártyát is

kiállítottak egy időben valakinek, mert az a gyanújuk, hogy mindhármat ugyanannak az

embernek állították ki. Az első név John Fell. A másik kettő Ronald J. Hubbard, és Tom Piper.

– Ezek is mondóka-nevek – ismerte fel Lucas. – Hubbard anyó és Tom, a pipás.

– Igen, a Wells Fargo embere is rájött. Tulajdonképpen eredetileg nem ők állították ki a

kártyákat, hanem a Norwest banktól vették át, de ott meg mindhárom számlát megszüntették

előtte. Nem tudni, ki lehetett az az ember, de az biztos, hogy mindhárom kártyát ugyanazzal a

módszerrel állíttatta ki: először megadott egy címet, aztán a bankkártyákat hozzákapcsolta a már

meglévő bankszámlájához, aztán megváltoztatta a címét egy postafiókra. Végül pedig kiürítette a

bakszámláját, az utolsó hitelfelvételeket már vissza se fizette. Az első kettő még csak mogyoró,

de harmadszor négyezer dollárral lépett meg.

– Vannak csekkjei?

– Mind elektronikus – sajnálkozott Del. – Még van egykét fénymásolat a régiekről, de az

eredetieket már mind reciklálták.

– És azt tudjuk, hogy kinek fizetett, és miért?

– Igen, tudjuk. Bár elég sötét históriák. Kis összegeket fizetett ki, mindenfelé az országban.

Lehet, hogy tényleg pornó, ahogy gondoltuk, de az is lehet, hogy könyvek vagy lemezek. Kivéve

az utolsó kifizetést, az egy nagyobb összeg, sztereót vagy tévét vehetett rajta, hogy aztán eladja,

gondolom én.

– De miért kellett hamis névre kiállítatnia a számláját?

– Ezért mondom én, hogy pornó lehetett! Vagy valami hasonló, szexjátékszerek, mit tudom

én. De az biztos, hogy már egyik sincs ott a régi címén, tudod, ezek olyan ma megnyitó, holnap

bezáró cégek. De még nem adtam fel, hogy megtaláljam őket.

Eljött a dél, vele a Channel Three híradója. Lucas tévéjén, nem úgy, mint a gyilkosén, először

egy nőről számoltak be, aki kirámolta egy jótékonysági szervezet kasszáját, mert mindenáron Las

Vegasba vágyott; Kelly Barker csak másodiknak került a képernyőre. Jennifer Carey faggatta, a

nő, akivel Lucasnak közös gyereke volt.

– Mit szed ez, hogy még mindig ilyen jól néz ki? – mormogta Del.

– Jók a pofacsontjai – vetette oda Lucas.

– Teljesen váratlanul ért – hallatszott a tévéből Kelly Barker hangja. – Természetesen mindig

a legnagyobb örömmel működöm együtt a rendőrséggel, ezért is mentem be a BMH irodájába St.

Paulban, ahol egy rendőrségi portrérajzoló, John Retrief, segített a támadóm fantomképét

megrajzolni.

Most változott a kép, Fell arca töltötte be a képernyőt, aztán megint a két nő bukkant fel.

– Tehát ez az ember, akit a rendőrség köröz, ez a John Fell, azonos a képen látható férfival? –

kérdezte Carey.

– Ő az, és senki más – jelentette ki Kelly. – Davenport nyomozó is ezt mondja.

– Atyaisten, mikor mondtam én ilyesmit? – kapta a fejéhez a kezét Lucas.

– De azért tudtad – vetette ellen Del.

– És a mai Star Tribune címlapján van egy cikk – folytatta Kelly –, egy sorozatgyilkos-

szakértő azt mondja benne, hogy ez az ember biztos, hogy még sok lányt megölhetett – a

képernyőn most Kelly arcának közelije jelent meg. – Úristen, lehet, hogy én vagyok az egyetlen

túlélő? Annyira félek! – bukkantak ki az első könnycseppek a szeméből.

– Ügyes ez a lány – Rittyentett Del –, ha így folytatja, még az Oprah-showba is bekerülhet.

– Ha elkapjuk Fellt, és rábizonyítjuk a Jones-gyilkosságokat, biztos, hogy bekerül – vélte

Lucas.

– Csak nehogy az a csúnya nagy szája bajba keverje azt az édes kis seggét – hümmögte Del –,

ha Fell nézi az adást...

– Erre már én is gondoltam – vallotta be Lucas –, de egyelőre nem tettem ellene semmit.

– Ha kedves nézők közül valaki – folytatta Jennifer Carey –, felismeri a képernyőn látható

férfit, esetleg tudja a valódi nevét, vagy azt, hogy jelenleg milyen álnevet használ, értesítse a

minneapolisi rendőrkapitányságot, vagy személyesen Lucas Davenport BMH-ügynököt, a

képernyőn látható telefonszámok bármelyikén. Ne kíséreljék meg személyesen...

És így tovább. Este további négy tévécsatorna mutatta be a fantomképet, a KSTP és a KARE

esti híradója részleteket közölt Kelly Barker fellépéséből, sőt a KARE híradójában még James

Hayworth is felbukkant, a zsaru, akivel interjút készített a Star Tribune. Itt is ugyanazt adta elő,

amit az újságban: hogy a gyilkos biztosan nem érte be ennyivel, hogy biztosan akad még egy-két

elásott kislányholttest, csak tessék szépen, szorgosan ásni utánuk.

Delnek még aznap délután sikerült előásnia annak a négy cégnek az utódvállalkozásait,

amelyeknek Fell azokat a kisebb összegeket fizette.

– Jól gondoltuk, pornó az mind, meg szexjátékok – számolt be a hírről Lucasnak –, és persze

egyiknek sincsenek meg a számlái. Régi sztori ez már, nagyon régi.

Szintén a délután krónikájához tartozik, hogy Lucas hét telefonhívást kapott: a Channel Three

híradójának nézői vélték felismerni Fell vonásait egy-egy embertársukon: Minneapolis tizenkét

hívással zárta a napot.

Lucas lelkiismeretesen utánanézett mind a hét fülesnek, átvizsgálta mindegyik Fell-jelölt

priuszát, jogosítványát, hitelkártyáját, mindent, amit csak átvizsgálhatott. A hétből négynek volt

priusza, egyik sem szex miatt. A jogosítványképek alapján a hétből mindössze kettőnek nem volt

fekete a haja, ám négyen, ketten közülük, sajnos, a fekete hajúikból, túl fiatalok voltak az ügyhöz.

Ketten maradtak meg lehetségesnek: de, őszintén szólva, Lucas nem fűzött túl sok reményt

egyikhez sem.

Marcy Sherrill hármat választott ki a hozzá beérkező tizenkét jelöltből, mondta, amikor este

beszéltek: de biztos volt benne, hogy kap még tippeket, szálljon csak le az éjszaka, és jönnek a

tippek, de csőstül. Ezzel együtt, foglalta össze a mondandóját, az esély, hogy elkapjuk az

emberünket, nagyjából egy a négyhez. Ez igaz, ismerte el Lucas, de talán most, hogy a tévében

látta magát, halálra rémült, és elkövet valami ostobaságot, amivel elkaphatjuk.

Ő is kapott még egy hívást: a nevemet nem mondhatom meg, hadarta a lelkiismeretes

állampolgár, de a fickót, akit keresnek, úgy hívják, hogy Robert Sherman. Az egy közismert

szexmániás, és kiköpött úgy néz ki, mint akit a tévében mutattak. Ráadásul épp a megfelelő

korban van, nemrég múlt ötven.

Lucas közben leellenőrizte a számot: hát egy kocsmából hívták.

– Ja, és a lakcíme az Iowa Avenue, St. Paulban – tette még hozzá a hívó, és letette.

Lucas megnézte az óráját: az Iowa Avenue útba esik hazafelé menet, akár be is ugorhatna

ehhez a Sherman nevűhöz. Á, inkább majd vacsora után, gondolta meg magát.

Inkább a számítógépben nézett utána, a jogosítvány-nyilvántartásban. Megtalálta: lehetne Fell,

gondolta, ahogy az arcképét nézegette, csak épp ez a Fell bajuszt növesztett. Megtalálta a pontos

címét és a telefonszámát is, de a priuszát hiába kereste: nem volt neki.

Szexmániás, és még priusza sincs?

– Merre vagy? – hívta fel Delt.

– Úton hazafelé, vacsorázni. Miért, mi van?

– Nincs kedved vacsora után szétnézni egy kicsit St. Paulban?

– Hogyne volna. Ha nem lőnek le, miért ne? Te merre vagy?

– Mindjárt indulok haza én is – felelte Lucas. – De találtam valakit, akit szeretnék közelebbről

is megnézni. Érted megyek hétre, rendben?

– Viszlát hétkor!

Hatra ért haza, megnézte a KARE verziójában is a Carey-Barker beszélgetést, mégpedig Letty

és Weather társaságában.

– Nagyjából-egészében – mondta nekik –, egész hasznos kis nap volt ez a mai. Azt hiszem,

lassan a kezünkbe kerülnek a csávó tökei.

– Vigyázz a szádra – intette Weather.

– Asztalhoz! – dugta be a fejét a konyhaajtón a házvezetőnőjük. – Kihűl a vacsora!

– Jó, akkor a kezünkbe került a nemi szerve – adta alább Lucas.

– És mit csináltok a tökeivel, ha a kezetekbe kerül? – kíváncsiskodott Letty.

– Letty! – csattant fel Weather.

– De hát ha egyszer kíváncsi vagyok! – védekezett Letty. – A moziban mindig úgy van, hogy

egy csávót tökön rúgnak, az meg eldől, mint a zsák. Én viszont egyszer tökön rúgtam valakit, és

egyáltalán nem akart összeesni. Fogta magát, és otthagyott faképnél. Én meg csak azt szeretném

végre megtudni, hogy mit csináljak, ha egyszer valaki rám támad? Tökön rúgjam, vagy ne rúgjam

tökön?

– Orvosi értelemben – kezdett volna bele Weather, de Lucas leintette.

– Majd én elmagyarázom – vette át a szót. – Ha valakit amúgy istenesen tökön rúgsz, hátulról,

amikor nem számít rá, és pont a két combja közé, akkor fájni fog neki. De nagyon. De, ha ez az,

amire kíváncsi vagy, két dolgod kell tudnod. Először is, a fiúk felkészültek az ilyesmire, mert

hamar megtanulják, hogy a tökük sérülékeny, tehát kifejlődnek azok a reflexek, amikkel

megvédik magukat. Ha elölről akarsz tökön rúgni valakit, az reflexből berogyasztja a térdét, te

pedig mellérúgsz, és csak annyit érsz el, hogy nagyon, de nagyon felbosszantod az illetőt.

Másodszor, ha elölről rúgsz tökön valakit, még ha telibe találod, akkor is eltelik egy-két

másodpercbe, míg beüt a fájdalom. Az nem úgy van, hogy rúgsz, és azonnal össze is esik. És

ahhoz, hogy rúgj, közel kell kerülnöd hozzá. Olyan közelre, hogy a kezével elérjen. Tehát tökön

rúgtad, feldühítetted, és most a kezében vagy. Ha akar, meg is ölhet. Ha nagyon fáj neki, és

nagyon dühös, meg is öl. Egyet sose felejts el: az átlagos férfi nagyobb és erősebb, mint az

átlagos nő. Ha védekezni akarsz, az a legjobb megoldás, ha sikítasz és elfutsz. Ha elkap és

magához ránt, az orrára célozz. A legjobb, ha megpróbálsz beleharapni az orrába, keményen, és

el ne engedd! Mintha egy odasült sztéket akarnál kettéharapni. Ő erre megpróbál ellökni magától.

Ha kiszabadul a kezed, menj a szemének, körömmel. Egy tökön rúgáshoz pontosan kell célozni,

de még ha jól célzol, akkor is elkaphat.

– Jó, de ha nem akarom igazán bántani, csak azt, hogy álljon már le? – makacskodott Letty.

– Ha tényleg veszélyt jelent, akkor bántsd. Ha nem jelent veszélyt, csak szórakozik veled, ne

bántsd. Ne harapd le az orrát, ne tépd ki a szemét, ne rúgd tökön. De ha tényleg van okod félni

tőle, akkor üsd, ahol éred. Érted? Erre voltál kíváncsi?

– Nagyjából-egészében – felelte Letty.

– Remélem, a Jövevény egy szót se hallott ebből – paskolta meg a hasát Weather.

Míg Lucas és Letty a nemzőszervek sebezhetőségéről társalogtak, a gyilkos Barkerék háza

körül ődöngött, Bloomingtonban. A Facebookon talált rájuk, a címüket a telefonkönyvből nézte

ki.

Szóval itt dekkolnak.

A Glock volt nála, az öregéé. Nem kell zseninek lenni, hogy használja az ember. Lövöldözött

már vele eleget az öreg hétvégi házánál, az erdőben. Tizenhárom tárat hozott magával, annyival

már akár háborút is indíthatna.

Célozni, lőni, ennyi az egész.

Azt egy kicsit idegesnek érezte magát, de épp csak egy kicsit. Csendes környék ez, a sztráda

meg közel, ott villámgyorsan eltűnhet.

Amint elszánta magát.

14.

Letty ma estére egy sznob osztálytársához volt hivatalos, buliba. Letty maga nem volt sznob,

mégis szeretett a szépek és gazdagok társaságában forgolódni, hallgatózni, ellesni a pletykákat –

ki tudja, mire lesz ez még jó egyszer. És, mert nem volt sznob, csak érdekelte a sznobizmus, úgy

döntött, hogy jó ötlet volna, ha egy Porsche vinné a buliba, nyitott tetővel.

Lucas azonban nem ért rá, ezért Weather vitte el a buliba a lányt, Porschéval, nyitott tetővel,

Lucasnak megmaradt a Lexus terepjáró, azzal állt meg Del háza előtt. Del már ott várta, épp egy

szomszéddal beszélgetett, meg a szomszéd kutyájával: dakszlinak tűnt az illető – de most, hogy

Lucas megérkezett, elbúcsúzott kutyától, gazdától, és beült Lucas mellé.

– Lehet, hogy nekem is jól jönne egy ilyen dakszli – mondta.

– Kiskölyköd van, minek neked dakszli? – értetlenkedett Lucas. – A kölyköt is megtaníthatod

apportírozni.

– A dakszlik nem apportíroznak. Arra vannak kitenyésztve, hogy bebújjanak az odúba a borz

után.

– Az se menne rosszul a kissrácodnak, ha a fele igaz abból, amit meséltél róla.

– Márpedig én igenis azt tartom, hogy egy gyereknek jót tesz, ha háziállat mellett növekedhet

fel – hagyta elröppenni a magas labdát Del. – Nincs annál jobb módszer a szocializációra!

– Újabban mindenki szocializálódni akar – morogta Lucas. – Nem értem: te se szocializálódtál

soha, mégis egész jól elvagy, ráadásul szabadlábon.

– Komolyan beszélek – próbálta figyelmeztetni Del.

És beszéltek tovább, komolyan, míg meg nem érkeztek Robert Sherman háza elé, az Iowa

Avenue-n. Lucas ismerte az idevezető utat, legalábbis ezt gondolta magáról, úgyhogy nem

kapcsolta be a navigátort: el is tévedtek tisztességgel, aztán, hogy az utcát megtalálták, de az

véget ért jóval a házszám előtt, és újabb kanyarok után egyre idegesebben morogtak egymásra,

végül csak lehúzódott a járda mellé, és bepötyögte a címet a navigátor keresőjébe.

Az Iowa Avenue, tudták meg a navigátor jóvoltából, nem olyan egyszerű utca, hogy egyben

elintézze magát az elejétől a végéig: az Iowa Avenue időnként megszakad, hogy aztán később,

éppolyan váratlanul és értelmetlenül, mint ahogy véget ért, zavartalanul folytatódjék tovább. Az a

szakasza, amit őt kerestek, egész kedves kis környéknek bizonyult, kocka alakú családi házakkal,

jávorfákkal, akácokkal és minden kanyarban egy-egy postaládával.

Sherman háza is ilyen volt: előtte kerttel, azon át köves kocsifeljáró vezetett, az ablakokban

fényeket láttak. Ahogy kiszálltak, Del rándított egyet a nadrágján: ezt olyankor szokta, ha meg

akart bizonyosodni afelől, hogy a pisztolya ott van-e a helyén, ahová tette.

– Valaki zongorázik – jegyezte meg Lucas.

Körülnéztek, hátha meglátják, honnan szól a zene. A szemközti házból, döntötte el Lucas: a

dallam ismerős, egy régi film zenéje volt, de a címe semmiképpen sem akart az eszébe jutni.

– Valahol meg karajt sütnek – váltott prózára Del.

– Az jó – sóhajtott fel Lucas –, nálunk is ez folyik, épp előre főzünk a jövő hétre. Karajt édes

kukoricával. Ha senki sem hajlandó megenni, hát megeszem az egészet egyedül.

– Kemény csávó – emelte meg a képzeletbeli kalapját Del.

Mentek Sherman ajtaja felé, a zene úgy záporozott körülöttük, akár az esőcseppek.

Kövérnek kövér volt Sherman, mackóalsóban meg trikóban, és egy doboz sörrel a kezében

nyitott ajtót, Lucas mégis rögtön látta rajta, hogy ez nem az ő emberük. Pedig még hasonlított is

Fell fantomképére, de Sherman arca jókedvet sugárzott, márpedig Lucas ezt nem volt hajlandó

elképzelni Fellről.

– Maguk, uraim, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a Jehova tanúi – jegyezte meg Sherman,

még a szúnyoghálón belülről.

– Mert nem vagyunk azok – adta meg a magyarázatot Del – ezzel szemben nyomozók

vagyunk, a BMH ügynökei, és váltanánk néhány szót magával, ha lehetséges.

Odanyomta az igazolványát a szúnyoghálóhoz, Sherman szemrevételezte, végül ajtót nyitott.

– Aztán miről? – kérdezte.

– Kaptunk egy telefonhívást, hogy ön esetleg segíthetne nekünk. A meggyilkolt Jones

kislányok ügyében nyomozunk.

– Á, szóval más is rájött, hogy hasonlítok arra a pasasra a tévében! Mert az asszony furtonfurt

ezzel jön, amióta csak a híradó lement, szünet nélkül ezt hajtogatja. Olyan, mint te! Kiköpött

olyan!

Szóval felesége is van. Most már végképp kizárt, hogy ez az ember legyen John Fell,

keseredett el Lucas.

– A forrásunk azt is hozzátette – akadékoskodott csak azért is –, hogy önnek voltak bizonyos

problémái szexuális vonatkozásban.

– Miféle szexuális vonatkozásban? – kezdte elveszíteni a türelmét Sherman. – Ember, mit

képzel rólam ez a maguk forrása, mi vagyok én, valami perverz?

– Miért, biztos, hogy nem az? – fortyant fel Lucas is.

– Nyugi, hé – mordult rá Del.

– A fene ott egye meg, engem még soha életemben le se tartóztattak! Gyorshajtási bírságom se

volt már évek óta!

Azzal hirtelen oldalt fordult, átnézett Lucas és Del feje fölött, úgy ordított tovább.

– Te szarrágó!

Lucas az ordítás irányába nézett: hát ott is egy férfit látott, a szomszéd hát garázsajtajában állt,

onnét bámult kifelé méregtől paprikavörös arccal.

– Most aztán megadják neked, te tetűláda! Most aztán megkapod!

– Jézusom – nyögött fel Del.

Sherman úgy pattant át kettejük között, mint a puskagolyó. Lucas utánakapott, de egy ekkora

nagydarab embert, ha rákapcsolt, nehéz lefékezni, Lucas is majdnem hanyatt esett, Sherman

pedig már át is gázolt az előkerten. A másik sem maradt adósa, hiába volt feleakkora, mint

Sherman, ha kétszer olyan dühös: előreiramodott ő is. A járdán találkoztak, illetve találkoztak

volna, de Sherman még idejében hozzávágta a sörösdobozát a kisember fejéhez, aztán már

szétválaszthatatlanul egybegabalyodva fetrengtek a járdán, ütötték-verték egymást, ahol érték.

Lucas és Del, mint a szélvész, vetették rá magukat, hogy szétválasszák őket. Közben újra

kinyílt a Sherman-ház ajtaja, női arc nézett ki rajta.

– Bob, ne! – zendített rá –, Bob, az isten szerelmére, hagyd!

A szomszédos házból pedig becsavart hajú társnője rontott elő.

– Kussoljál, büdös kurva! – kezdte rá ő is, és rohamléptekkel megindult a küzdő felek felé.

A szomszéd volt a kisebb, Lucas tehát az ő grabancát kapta el: gondolta, ezt könnyebb lesz

kihurcolni a küzdőtérről, mint a másikat. Mindenesetre átlökte Del karjai közé, aki lefektette a

járdára a magáról megfeledkezett szomszédot, arccal lefelé, ahogy illik, a karját jó szorosan a

hátára csavarta.

Sherman úgy vélte, ideje feltápászkodni.

– Maradjon a földön! – üvöltött rá Lucas. – Maradjon csak szépen ott lenn!

Most a két nő orrontotta meg a lehetőséget, hogy ismét magukhoz kaparinthatják a főszerepet:

nem is késlekedtek sokat: akár két mexikói harci kakas, úgy kerülgették egymást, fújtatva,

válogatott káromkodások közepette.

– Pofa be mindenkinek! – vetett véget a mulatságnak Lucas. – Pofa be, vagy mindenki a sitten

köt ki!

– Kitöri a karomat, maga állat – vetette közbe a földön, Del szorításában vergődő szomszéd.

– Az a tetves garázs – hörögte Sherman –, amiatt van az egész, a kurva garázs miatt!

– Volna szíves lecsillapítani a kedves felségét, uram? – fordult Lucas segélykérőén Sherman

felé: a két nőt már sikerült szétválasztani, de Sherman asszonyán látszott, hogy még nem adta fel

végleg a küzdelmet: csak akkor, amikor Sherman odalépett hozzá, finoman, védelmezően a

könyökhajlatába kapta az asszony nyakát, hazakísérte. Aztán visszajött.

– Te hívtad ki ezeket, mi? – ordított a szomszédra. – A kibaszott garázs miatt, mi?

Teljes öt percig tartott, míg a két nyomozó megértette, miről van szó: a két szomszédos

házaspár már a kezdetektől fogva ki nem állhatta egymást, de mióta Shermanék fia iskolai

focisztárrá nőtte ki magát, a szomszédok kölyke meg kettőből megbukott; és aztán Sherman a Taj

Mahal hasonmását építette fel a kertjében, hogy garázsnak használja, és árnyékba borítsa vele a

szomszédok kertjét, a helyzet csak még jobban elmérgesedett.

– Hova tegyem a paradicsomágyásaimat, mi? Hát lehet paradicsomot termelni árnyékban? Ez

meg egész álló nap a fűrészével hadonászik, amíg ide nem ette őket a fene, ez egy nyugodt, békés

utca volt, ez meg fűrészel és fűrészel, fűrészel éjjel, fűrészel nappal, nem lehet kibírni!

Nem is csoda ezek után, folytatta a szomszéd, ha a tévéhíradó után úgy gondolta, a Barker

naccsága támadója, meg aki a Jones lányokat legyilkolta, nem is lehet más, mint Sherman.

Hogy ezt kimondta, meg is nyugodott valamelyest: Del talpra segítette. Álltak, ahányan csak

voltak, lihegve söpörték a fűcsomókat meg a port a nadrágjukról. A két nő tisztes távolból figyelt,

karba font kézzel, hébe-hóba egy-egy bátorító szót szűrve a foguk közül a férjeiknek.

– Na, akkor ezzel megvolnánk – állapította meg Lucas. – Maguk meg, ha fel akarják jelenteni

egymást, az a maguk dolga, nekem viszont nincs kedvem bevinni magukat az őrszobára,

maguknak meg nincs kedvük az őrszobán kikötni. Nem olyan kellemes hely az, mint hinnék.

Tehát...

A két férfi zavartan motyorászott valamit. Talán fogjanak kezet, javasolta Lucas. Sherman

előrelépett, kinyújtotta a jobbját, a szomszéd is előrelépett, előrelendítette a jobbját: épp az orrán

találta el Shermant. A nagy ember hátratántorodott, és ebben a pillanatban kezdődött elölről az

egész haddelhadd, az asszonykórus is felvonított. Lucas ismét kitépte a szomszédot Sherman

kezéből, ismét betaszította Del karjai közé.

– Bilincseld meg, le van tartóztatva!

Az utcán két újabb szomszéd bukkant fel, rohanvást közelítve a helyszín felé.

– Rendőrség! – emelte fel a karját Lucas. – Mi a rendőrség vagyunk! Azonnal álljon meg

mindenki, ott, ahol van!

– A garázs miatt van, igaz? – érdeklődött az egyik új jövevény.

Sherman orra vérzett, de nem komolyan.

– Menjen haza – javasolta Lucas –, feküdjön le, tegyen rá jeges borogatást. Ha attól sem múlik

el, szóljon az asszonynak, hogy vigye be magát az ambulanciára. Érti, amit mondok?

– Érteb hát, volt bár dekeb betörve az orrob – legyintett Sherman. – És Berg? Vele bi lesz?

– Berg urat magunkkal visszük a kapitányságra.

Be is rakták a szomszédot, aki az Erik Berg névre hallgatott, a Lexus hátsó ülésére: épp ebben

a pillanatban csörrent meg Lucas mobilja. Egy Jenkins nevű ügynök ordított bele, a háttérzajt,

valószínűleg csúcsra járatott motor hangját is túlkiabálva.

– Merre vagy?

– Iowa Avenue, Rice Street sarok.

– Akkor a Rice és a Maryland sarkán találkozunk, az autógumis parkolójában! Villogóval és

szirénával gyere, ember, azonnal gyere oda!

– Mi a fene van?

– Az, hogy... Mindegy, gyere azonnal oda! Két perc, és odaérünk mi is. Az istenit neki,

mozogj már!

15.

Marcy Sherrill lekéste a déli híradót, nem látta Kelly Barker fellépését sem, de hallott róla, és

végül a KARE esti adásában meg is nézhette. Azt már eleve tudta, hogy a Jones-ügy rengeteg

fejfájást okoz majd, és az, hogy Davenport is beszállt, csak rontott a helyzeten.

Az még csak rendben volna, füstölgött magában Marcy, hogy Lucas a magáénak érzi az ügyet,

és ha Lucas a magáénak érez valamit, akkor az előbb-utóbb az övé is lesz. Az viszont már nincs

annyira rendben, hogy úgy tekeri az ujja köré a médiát, ahogy csak akarja, és arra használja,

amire épp kedve szottyan: most például arra, hogy a média segítségével ugráltassa a minneapolisi

rendőrséget, félretetesse vele minden munkáját, hogy egyedül Lucas új mániája, a rejtélyes John

Fell hajkurászására koncentrálhasson. Davenport ugyanis fütyül a mások bajára; bár, ha őszinték

akarunk lenni, azt is be kell vallani, hogy a minneapolisi rendőrség nincs is olyan nagy bajban. A

gyilkossági ráta csökken, ahogy a nemi erőszak és a fegyveres rablás is, a bandák pedig kezdenek

kiöregedni, az utánpótlás meg sehol. Mindez feltehetően annak köszönhető, gondolta Marcy,

hogy kezd kimenni a divatból a kokain és a metadon, a városban kapható marihuána minősége

pedig egyre javul. Aki egész nap a tévéje előtt döglik, és chipset zabál, valószínűleg jóval

kevesebb veszélyt jelent a törvényre nézvést, mint egy kikattant idióta, aki a napi betevő belövése

után kajtat.

És, ha még ennél is őszintébbek akarunk lenni, azt sem szabad elhallgatni, hogy Davenport

akkor is játszi könnyedséggel tekerte az ujjai köré a médiát, amikor még a minneapolisi

rendőrség keretében szolgált. Segített is, ismerte el magában Marcy, nem egyszer, nem kétszer.

De azért ezt akkor se kéne! Mindjárt befut a rendőrkapitány telefonja, hogy azon a szokásos,

csupa bájmosoly hangján megkérdezze: Mondja, kedves, látta a híradóban azt a Barker nevű

nőszemélyt? Mert bárhová kapcsolok, mindenütt őt mutatják!

Kevesebbet kéne tévézni, mélyen tisztelt főfőkapitány úr. Ült az irodájában, a lába az asztalon,

tévézett: a lapos képernyőn épp Kelly Barker produkálta magát. Ahogy lekeverték, máris átszólt a

szomszédba.

– Buster! Szerezd meg nekem Kelly Barker címét és telefonszámát! Valahol Bloomingtonban

lakik.

– Kihallgatjuk? – dugta be a fejét az ajtón Buster Hill, aki azt vallotta magáról, hogy ő

endomorf, nem pedig kövér.

– Muszáj lesz – vonta meg a vállát Marcy. – Tele van vele a tévé, vele, meg a BMH-val.

Úgyhogy muszáj lesz beszélni vele.

– Tényleg, vagy csak a reklám miatt?

– Inkább az utóbbi – ásított egy nagyot Marcy: a pasija Dallasban időzött, ezért aztán árvának,

sőt elhanyagoltnak érezte magát. – Már annyiszor elmesélte a sztoriját, hogy kívülről fújom.

– Kimenjek hozzá én?

– Nem, majd én, de mindenképpen gyere velem. Valakinek jegyzetelnie is kell.

Buster megszerezte, amit kértek tőle, a lakcímet a járműnyilvántartástól, a mobilszámot ő

tudja, honnan. Utóbbi mindegy is, a lényeg az, hogy Kelly Barker örömmel fogadja őket szerény

otthonában, otthon ül és vár egész este.

Az úton Bloomington felé Marcy fejében Davenport kísértett. Micsoda egy nagyképű,

felfuvalkodott alak, gazdag, jóképű, remekül nyomoz, és közben egy pillanatra sem hagyja abba a

dicsekvést, a kocsijával és a méregdrága olasz cuccaival! De hát egyszer volt egy közös ügyük, és

a nyomozás többé-kevésbé egyenesen az ágyba terelte őket: negyven napot és negyven éjszakát

töltöttek el együtt, Davenport szavaival. Szép volt, rövid volt, és Marcy még most is tudta

magáról, hogy Lucas a gyenge pontjai közé tartozik.

Vajon mi történne, ha Lucas és Weather szétmennének? Új fejezet nyílna Marcy Sherrill

életében? Csakhogy Lucas és Weather örökké együtt maradnak, ezt a vak is látja, ráadásul

házasok, ami Lucas esetében annyit jelent, hogy házasok is maradnak, egészen a sírig. De, ha már

a sírnál tartunk: és ha Weather egy szép napon valahogy a vonat alá keveredik? És Lucas, persze

a gyászév letelte után, újra női karokban keresné a vigaszt?

Talán... Na és Rick? Vele akkor mi lesz? Az az igazság, hogy kellemes pasi ez a Rick, de

azzal keresi a kenyerét, hogy felhívja a népeket, és kedvező beruházásokról beszéli tele a fejüket.

Marcy viszont jobban szereti, ha egy zsaru áll az oldalán, egy zsaru, aki ragaszkodik hozzá, hogy

Marcy mindenüvé, még a szombat esti lázba is magával cipelje a stukkerét, amivel egyébként

nyitott kapukat dönget, mert Marcy magától is mindenüvé magával cipeli imádott fegyvereinek

bármelyikét.

Igaz, az sem éppen felemelő gondolat egy nő számára, hogy trófeaként bólogasson valami

diadalmas hím kandallója felett. Egy időben egy művésszel osztotta meg az ágyát és az életét, ha

másért nem, hát azért, mert a művész kiköpött Davenport volt, csak még nála is őrültebb: birkózó

volt az egyetemen, épp egy időben Davenport jéghoki-pályafutásával, a két pasi még ismerte is

egymást. Csak hát az a művész... szó, ami szó, izgi volt, talán túlságosan is izgi. Aztán szétváltak

az útjaik és a művész elvette a gyerekkori szerelmét. Davenport mesélte nemrég, hogy már

gyerekeik is vannak.

Gyerekeik.

Az bizony neki magának sem ártana, egy gyerek, méghozzá most mindjárt. Rick pedig

egyáltalán nem úgy néz ki, mint akiből használható apa válhatna. A megfigyelőképessége

nagyjából egy banánénak felel meg, és lesír róla, hogy nem bírná a gyerekkel, az éjszakai

etetéssel és a pelenkázással járó gyűrődést.

Van aztán még a doki, ortopéd sebész, de hétvégenként cowboykalapot ölt, és lóhátra pattan.

Elvált, és nagyon, de nagyon néz, valahányszor Marcy a látókörébe kerül, amit Marcy jóleső

borzongással vesz tudomásul. És ő maga is kedveli a lovakat.

Lehetőségek tehát akadnak.

Marcy megengedett magának egy halvány mosolyt, bekapcsolta a rádiót. Lucinda Williams

énekelt, azon az ártatlan hangocskáján, pedig, azt mondják, máson se jár az esze, csak a

pasizáson.

A rendőrség tehát úton volt Bloomington felé, a gyilkos pedig épp Bloomingtonban körözött,

Kelly Barkerék háza körül, hátha a sok autózás ad valami ötletet. De ha megvan is az ötlet, a

kivitelezéssel mindenképp várni kell, míg Kelly hazaér, és az a nő mintha csak szándékosan

bosszantani akarná, késett és késett és késett, a gyilkosnak egyre szorosabb görcsbe rándította a

gyomrát az ideg.

Már természettől fogva is világéletében barátságtalan, haragvó embernek ismerte magát, és

semmi sem indokolta, hogy változtasson ezen. Egyszerűen nincs élete, ezt tartotta magáról, és

nem is volt soha. A lakása egy patkánylyuk, a kocsiját felfalja a rozsda, a jövedelme pár fillér, a

jövője érdeklődés hiányában elmaradt, ócskaságokat vesz, hogy aztán eladja, ebből él.

Kopaszodik, a kopasz folt a fején növekszik, akár az erdőtűz. Úgy elhízott, hogy a tökét csak a

tükörben látja. A szíve rendetlenkedik, pedig a korától erre még ráérne: a doki azzal bosszantja,

hogy vagy lead minimum egy harmincast, vagy meghal. Ráadásul újabban korpásodik a haja. Ott

egye a fene az egészet.

De tényleg, még Thaiföldön is látta a megvetést, sőt az undort azoknak a kiscsajoknak a

szemében. Még csak nem is féltek tőle. Persze ha egy pisztolycsövet is kaptak volna a kis

szájukba a szokásos betevő mellé, nyilván mindjárt másképp néztek volna.

Igen, ezt egyszer mindenképpen kipróbálja, de nem most, most nincs abban a hangulatban,

most éppenséggel rossz, sőt egyre rosszabb hangulatban van, de szerencsére nála a pisztoly, a

zsebében meg ott lapul ennek a nőnek a lakcíme, az egyetlené, aki tanúskodhatna ellene.

Újra elhajtott a ház előtt: végre fényt látott az ablakban, meg egy árnyékot, valakiét, aki épp

behúzza a függönyt. Szóval hazaértek végre.

Hát jó: akkor tehát ideje akcióba lépni.

Tett még egy kört, közben alaposan kifigyelte a szomszédos házakat. Csendes kis utcácska

volt ez, de majd minden házban fényt látott az ablakok mögött. A Barkerék mögötti utcában

viszont két egymás melletti házban is sötétség tátongott. Ha itt leparkol, simán átslisszolhat a két

ház között, és már ott is van Barkerék háza mögött, csak meg kell kerülni, és bekopogni.

Vagy becsöngetni, aztán kinyírni a kurvát, és iszkiri. Ha véletlenül a férjecske nyitna ajtót, az

is kap egy-két golyót a pofájába, utána az asszony kerül sorra, és ha ő is megvolt, ugyanazon az

úton, ahol jött, el is tűnhet.

Tehát leparkolt, egy percecskét adott magának, hogy összeszedje magát, majd, hogy ezzel

végzett, kivette a kesztyűtartóból a fekete álszakállt, nem mintha azzal átverhetne bárkit is – de

azért jobb, ha van, mint ha nincs. Felragasztotta az állára, a visszapillantó tükörből kísérte

figyelemmel az eredményt.

Megfelel. Lehet indulni.

Csak aztán nem nyúlni semmihez, nehogy DNS-mintát hagyjunk. Amihez mégis kell, ahhoz

pisztolygolyóval nyúlunk.

Körülnézett, nehogy észrevegye valaki: kivette a tárat a stukkerből, egyenként letörölte a

golyókat egy papír zsebkendővel, aztán gondosan, nehogy puszta kézzel hozzáérjen,

visszapakolta mindet a helyére, mind a tizenhármat.

No, ez lesz Barkerék balszerencsét hozó száma.

– Ha a tévében látod ezt a nőt – jegyezte meg Buster Hill, útban Barkerék ajtaja fele – azt

hinnéd, hogy élvezi. Végül is mióta csinálja? Húsz éve?

– Igen, tényleg tetszik neki – bólogatott Marcy. – Ha áldozat vagy, legalább foglalkoznak

veled.

– Legalább történik valami – tódította Buster.

– Így is van – nyomta be a csengőgombot Marcy.

Kelly Barker azonnal ajtót nyitott, az arcán kíváncsiság tükröződött, akár egy kölyökkutyáén.

– Sherrill nyomozó? Kerüljenek beljebb, jöjjenek! Bocsánat a rendetlenségért, tudja, annyira

elfoglaltak vagyunk, mióta ez az ügy tart...

A férj a háttérből mosolygott rájuk, legalább olyan lelkesen, mint a felesége. Marcy a konyha

felől kávé és sütemény illatát érezte. Mosolyogva lépett be, Buster a nyomában. Egy kis kávé

mindig jólesik.

A gyilkos el se hitte volna magáról, hogy meg meri tenni – és most mégis. Igenis, hogy

megtette. Leparkolt a Barkerék háza mögötti utcán, kiszállt, körülnézett. Fényeket látott

mindenütt, de sehol egy lelket se: hiába a kellemes, enyhe esti idő, ezek odabent ülnek, a

vacsorájukat falják, vagy bámulják a tévét.

Megindult a cél felé. Ahogy megkerülte a házat, egy új kocsit látott meg az utca szélén

parkolni, de nem ült benne senki. Ez lett volna az utolsó pillanat, hogy visszaforduljon.

De nem, inkább zsebre dugta a kezét, a Glock markolatára fonta az ujjait, hogy kitapogassa,

sikerült-e kibiztosítania, és közben lépdelt tovább, halkan, átsuhant a két ház között, átvágott egy

kiszáradt bokron, ment tovább, már Barkerék hátsó udvarában járt, aztán már a bejáratnál.

Megint körülnézett. Sehol senki. Becsöngetett. Bentről beszélgetés zsivaja szűrődött ki, meg a

tévé hangja. Egy sápadt képű, harmincas férfi nyitott ajtót, sóvár kíváncsiság tükröződött a

szemében.

Három golyót eresztett belé, bumm-bumm-bumm; és a férfi padlót fogott, a gyilkos pedig

haladt tovább, mintha a pisztolya csöve vezetné. Hárman ültek a díványon, a rémülettől

dermedten mind a hárman, végül a hármak egyike, egy fekete hajú nő, mozdult meg először, és

vele szinte egyszerre egy kövér pasas. Látszott, hogy fegyver van náluk, a gyilkos tehát tíz golyót

küldött feléjük, anélkül, hogy egy pillanatra abbahagyta volna a tüzelést, nézte, ahogy azok

hárman a földre esnek, aztán egyszerre égető fájdalom hasított az oldalába, erre megfordult, és

futott, ahogy csak a lába bírta.

Nem látott, nem hallott, nem beszélt: csak futott.

Marcy épp egy süteményt szorongatott a kezében – finom is volt, no meg ebéd óta egy falat

sem volt a szájában – amikor megszólalt a csengő.

– Majd én kinyitom – ugrott fel Todd Barker a hallatára –, biztos Jim lesz az.

– Jim az egyik szomszédunk – magyarázta Kelly. – Azt ígérte, felvesz mindent, ami a

tévében...

De nem tudta befejezni a mondatot: Todd ajtót nyitott, három lövés hallatszott, és az ajtóban

megjelent a fekete szakállas ember, a kezében pisztollyal. Marcy azonnal a fegyvere után kapott,

a szeme sarkából látta, hogy Buster megmoccan...

Aztán eltűnt minden Marcy Sherrill szeme elől: mint amikor egy lámpát eloltanak, olyan

hirtelen állt be a sötétség. Viszlát, Davenport, viszlát, méregdrága olasz cuccok, isten veled, Rick,

és veled is, izgi művészkém; véget értek a munkaebédek a kollégákkal, az ortopéd sebész is

ellovagolt, és a politika úgy oszlott szét, mintha soha ott se lett volna.

A gyilkos ötödik golyója az álla alatt hatolt be, miszlikbe szaggatta a nyelőcsövét, és a gerince

végét, és Marcy úgy halt meg, hogy észre se vette, búcsúzni sem maradt ideje, megbánni sem,

amit meg kellett volna, a sütemény édes ízét egy pillanatra még érezte a nyelve hegyén, aztán

elenyészett az is.

El bizony, mindörökre.

16.

Lucas úgy taposott a Lexus gázpedáljába, akár az őrült, az autó szinte felszántotta a Rice

Street kövezetét, habozás nélkül száguldott át a piroson az Arlington sarkánál.

– Hé, hé! – visítozott Berg a hátsó ülésen.

– Na, kíváncsi vagyok, mit találtak ki már megint ezek az idióták – mormolta Del, mindkét

kezével a műszerfalon.

– Nem tudom – felelte Lucas. – Fogalmam sincs, miért nem akarják elárulni.

– Mi történhet a Maryland és a Rice sarkán? – értetlenkedett tovább Del. – Egyáltalán, ott van

az, amire megyünk?

– Fogalmam sincs – ismételte Lucas.

A legjobban az aggasztotta, hogy Jenkins, meg a társa, Shrake, számos előnyös tulajdonságot

mondhatott a magáénak, de egy biztos: a hisztire való hajlam nem tartozott közéjük. Ha Jenkins

villogóról és szirénáról delirál, akkor ott baj van, éspedig komoly baj.

– De hát mi történt? – sápítozta a hátsó ülésről Berg. – Könyörgöm, árulják már el, mi történt?

– Kussoljál, seggfej – tájékoztatta Del.

Három sarokkal odébb meglátták Jenkins kocsiját: épp bekanyarodott a parkolóba.

Tíz másodperced később értek oda, de Jenkins és Shrake már kiszállt addigra, a nyakukat

nyújtogatva lesték az utcát, hogy mikor jönnek már.

– Ezek csak ácsorognak – ejtette vissza a pisztolyát a tokjába kelletlenül Del, és Lucas pokoli

fékcsikorgással megállt a két nagydarab ügynöke mellett. Egy szemvillanás alatt kipattantak a

kocsiból mindketten.

– Ez meg ki? – nézett be a Lexus ablakán Jenkins.

– Azt mondd meg, mi történt? – ordított rá Lucas.

– Ki ez ott bent? – ismételte meg a kérdését Jenkins.

– Valaki, akit épp most viszünk be a hűvösre – hallotta meg az izgalmat Lucas a Jenkins

hangjában: azért is válaszolt –, verekedésért. Megmondanád végre, hogy mi történt?

– Szedd ki onnét a pasast – intett Jenkins Shrake felé – majd mi bevisszük – mondta Lucasnak.

– Jenkins, a kurva életbe!

– Marcy Sherrillt lelőtték – hadarta Jenkins. – Kiment ahhoz a Barker nőhöz, valaki

benyomult az ajtón, és lőtt mindenkire, akit ott talált. Három embert eltalált, lehet, hogy ő maga

is golyót kapott, nem tudom, zavaros minden, tiszta őrület az egész.

– Súlyosan megsebesült? – kapta el Lucas Jenkins karját. – Nagyon súlyosan? Hova viszik?

Azt mondd meg, hova viszik?

– Nem viszik sehova – rázta a fejét Jenkins.

– Hogy... mi?

– Nem viszik sehova – ölelte át Lucas vállát Jenkins. – Vége. Meghalt.

– Na, induljunk – szakította meg az egyre mélyülő csendet Del. – Szedjétek ki ezt a nyavalyást

– intett a hátsó ülés fele.

Shrake elkapta Berg grabancát, kirántotta a kocsiból.

Del megkerülte az autót, beült a volán mögé.

– Nem kell, vezetek én – szólt oda neki Lucas.

– Baromság. Én vezetek. Szállj be. Mondom, szállj már be!

Del is gyorsan vezetett, de nem őrült módjára, ahogy Lucas tette volna. Keresztülszáguldottak

a városon, Lucas navigált, óránként százhússzal suhantak el a reptér mellett, Lucas már nem

navigált, csak ordított, bármit, ami épp az eszébe jutott: hogy ez képtelenség, mi az, hogy nem

viszik sehova, az ország egyik legjobb kórháza ott van öt percre Barkerék házától, hogy mekkora

egy kupleráj ez, hogy az az idióta Jenkins azt se tudja, mit beszél...

Del csak vezetett némán, néha rázott egyet a fején. Jenkins ilyesmiben nem téved, nagydarab

paraszt, az tény, de nem egy érzéketlen barom. De nem mondta ki, amit gondolt, csak taposta a

gázpedált, és néha-néha megrázta a fejét. Amerre néztek, bloomingtoni rendőrök nyüzsögtek

mindenütt. Az utcát lezárták, Del alig bírt elhajtani a kordon mellett, de ahogy kimutatta az

ablakon a BMH-igazolványát, a poszt félrehúzódott. Rendőrök jöttek-mentek Barkerék kertjében

is, vagy fél tucat rendőr rohant el mellettük, míg a bejárathoz értek.

– Magukat ismerem – nézett fel az egyikük, ahogy felsiettek a veranda lépcsőin.

– Davenport és Capslock, BMH – mutatkozott be Lucas. – Úgy tudom, Marcy Sherrillt

lelőtték.

– Minneapolisból jöttek, ugye? – kérdezte válasz helyett a rendőr.

– Onnan, persze. Marcy barátai vagyunk.

– Az én nevem John Rimes, én vezetem a helyszínelést. Menjenek csak be! Illetve... Talán

jobb volna az oldalsó ajtón.

– Ember, csak azt mondja meg... – állt meg Lucas, a karját kinyújtva, felfelé tartott tenyérrel,

mint a koldus.

– Meghalt – bólintott Rimes. – Két másik is golyót kapott, az egyik Buster Hill, szintén zsaru,

a másik lőtt Barker, a férj.

– Jaj, ne – ejtette a tenyerébe az arcát Lucas. – Istenem, ne...

– Részvétem – rebegte Rimes.

– Egy pár napja sincs, hogy kikérdeztem őket, tudja, ez is a Jones-nyomozás része – dadogta

Lucas: alig tudott beszélni, mintha valami szürke köd telepedne az agyára, úgy érezte. – Marcy

meg... vele ma többször is beszéltem...

– Nyughass már – mordult rá Del.

– Jó, jó – vágta rá Lucas – Jól vagyok.

– Hill is megsebesült – mondta Rimes –, de úgy néz ki, sikerült eltalálnia azt az embert,

vérnyomokat találtunk a ház oldalában, meg hátul, az utcán. Nem sokat, de valamit.

– Valaki felírta a kocsi rendszámát? – kérdezte Del.

– Nem, de egy szomszéd, pár házzal odábbról, látott egy fehér furgont. Mondjuk, fehér

furgonból errefelé épp harmincezer akad.

– Ő az – hördült fel Lucas. – A mi emberünk, a furgon!

– Miről beszél? – kérdezte Rimes, de Lucas csak a fejét rázta, nem felelt.

Tömeg várta őket a nappaliban is.

– Húzódjatok félre – szólt rájuk Rimes, és a rendőrök szétrebbentek.

Lucas lenézett a padlóra, és egyszer csak ott volt előtte Marcy. Arccal felfelé feküdt a

szőnyegen, a szeme nyitva, csak egy aprócska lyuk éktelenkedett az álla alatt, de a nyakánál már

széles vértócsa gyűlt össze. Fehér selyemblúz volt rajta, csupa vér az is: valaki megpróbálta

feltámogatni. A szeme nyitva volt, de a tekintete üres, akár az ég.

– Istenem – vett erőt Lucason a remegés.

Körös-körül romokban hevert a nappali, felfordított székek, vérfoltos szőnyegek meséltek a

történtekről.

– Hill a lábába kapta a golyót – mondta tovább Rimes. – Ő hívta ki a mentőket, de látta, hogy

a főnöknője már halott, azt mondja, azonnal látta, ahogy meglátta a sebét. Hill rendbe jön, de a

férj súlyosan megsebesült, de azért túléli ő is. Három golyót kapott, kettőt a mellkasába, egyet a

villába. Sherrill pedig az álla alá.

– Miszlikbe szakadt a gerincoszlopa – szólt közbe az egyik helyszínelő – egy pillanat alatt,

mintha lefejezték volna.

– Hálásan köszönjük – csóválta a fejét Rimes.

A rendőr most meglátta Lucas arcát, és kisietett a nappaliból.

– Kelly Barker nem sérült meg – folytatta Rimes. – Azt mondja, nagydarab, kövér férfi volt,

fekete szakállal. Ha meglesz a DNS, elkapjuk, és vége.

Rimes csendesen beszélt, csak azt mondta el, amit a helyszínen tapasztalt: de a hangja

eltökéltségtől izzott.

– Nem akarna leülni? – kérdezte Lucastól.

Lucas megpróbált valamit mondani Delnek, de képtelen volt megszólalni, úgy kiszáradt a

szája, hogy belenémult, így hát csak a fejét csóválta meg, és kiment a ház elé, leült a fűbe. De

csak egy percig bírta odakint, aztán visszament. Del épp a mobilján beszélt valakivel, de ahogy

meglátta Lucast, letette.

– Gyere, menjünk innen – lépett oda melléje. – Ezek az emberek értik a dolgukat, nyugodtan

rájuk hagyhatjuk. Hazaviszlek.

– Valakinek értesítenie kéne Marcy családját – nyögte ki Lucas. – Valakinek...

– Valakinek, de nem neked – vágott közbe Del. – Na, gyere, hazamegyünk.

Lucas nem is tiltakozott. Beült az utasülésre, hagyta, hadd csorogjanak a könnyei.

– Ezt a rohadékságot – hallotta fél füllel, ahogy Del a fogai közt szitkozódik –, ezt az átkozott,

rohadt szemétséget!

Útközben érte Weather telefonja.

– Merre vagytok?

– Jövünk hazafelé. Tíz perc, és otthon vagyok.

– Te vezetsz?

– Nem, Del.

– Tíz perc múlva – tette le a kagylót Weather.

Weather és Letty a ház előtt várták.

– Én még bemegyek, elintézem a papírmunkát Berg miatt – búcsúzott Del –, bár most a hátam

közepére se kívánom ezt az idiótát.

Lucas biccentett, kiszállt.

– Shrake hívott – lépett oda hozzá Weather –, és Del is. Lucas, ez olyan rettenetes!

Lucas csak biccentett.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Letty.

– Még nem tudom. Még ki kell találnom. Most annyira zavaros minden, képtelen vagyok

gondolkodni. Ez az őrült összevissza lövöldözött, teleszórta golyóval az egész házat, két lépés

távolságból háromszor rálőtt a nő férjére, mégsem sikerült megölnie, de Marcyt tíz lépésről

egyszer lőtte meg, és megölte. Istenem...

– Akkor találd meg azt az embert, és nyírd ki – mondta Letty. – Te, személyesen.

– Letty, ezt azonnal hagyd abba – szólt rá Weather.

– Nem hagyom! Ha nem kapod el, ha nem nyírod ki, apu, egész életedben ezen fogsz rágódni!

Előbb a Jones lányok, most meg Marcy. Apu...

– Letty, mondtam már, hogy kuss – ismételte meg Weather. – Csak most az egyszer fogd be a

szád! Majd később megbeszéljük. Gyere, Lucas, menjünk be, üljünk le.

– Beszélnem kell még a minneapolisi kollégákkal – mondta Lucas –, és Marcy társával is, meg

kell tudnom, hogy pontosan mi történt. Már így is van elég adatunk arról az emberről, és most

talán DNS-ünk is lesz róla.

– Jó, de nem ma este – állt a sarkára Weather. – Gyere, enned kell valamit, hogy gondolkozni

tudj.

– Rendben. Eszem valamit, hogy gondolkodni tudjak – ölelte át mindkettejük vállát Lucas.

Múlt az idő: mindig ezt teszi, a halottak pedig nem jönnek vissza többé, csak a haláluk válik

egyre valóságosabbá.

Lucas behúzódott a kuckójába, nem gyújtott lámpát, ült a sötétben, hallgatta a konyhából

beszűrődő zajokat: Weather és Letty veszekedését, amibe néha a házvezetőnő is beleszólt, így

hallgathatja egy hajléktalan az ablakokból kihallatszó karácsonyt, gondolta.

Letty és Weather imádták egymást, de a világról alkotott véleményük épp az ellentéte volt

egymásénak. Weather, mint sebészorvos, a gyógyítást tartotta a világ mozgatórugójának, míg

Letty, az örökbe fogadott lány, durva terepen nőtt fel, apa nélkül, a félbolond és teljesen

alkoholista anyjával: az alaptörvénye az volt, hogy először ütni, aztán, ha kell, még egyet ütni, ha

pedig kiderül, hogy mégsem kellett volna ütni, akkor még mindig bocsánatot kérhet utána. A

lényeg az, hogy az ember vigyázzon magára, a családjára meg a barátaira.

Weather azzal érvelt volna, hogy a jogrendszer majd a helyére teszi Marcy gyilkosát, Lucas

pedig csak bajba keveredik, ha egymaga próbál igazságot szolgáltatni. Letty viszont azzal állt elő,

hogy Lucas soha az életében nem fog többe nyugodtan aludni, ha nem ő maga vadássza le, és

nem a saját kezével nyírja ki a gyilkost.

Lucas még soha életében nőt úgy nem szeretett, mint Weathert, de lélekben Lettynek adott

igazat. Már most érezte, ahogy Marcy Sherrill meggyilkolásának híre beeszi magát a gyomrába,

görcsbe rántja, és nem múlik a görcs, még csak nem is enyhül, sőt egyre keményebb és hidegebb

lesz.

A gyász és a lelkifurdalás elenyészett, a helyét vak harag vette át.

Marcy mindig is fontos szereplője volt Lucas életének: még emlékezett rá, amikor az első

napjait töltötte a rendőrségnél, az akadémiáról frissen kikerült, harmatos kis újonc, csaliként

vetették be drogos és prostitúció-ügyi nyomozásokban. Micsoda egy ragyogó nőcske volt,

miniszoknyában, magas sarkú cipőben egyszerűen ellenállhatatlan, meg a finom, elől ígéretesen

duzzadó blúzában: Weather úgy is becézte, hogy Cicike.

Amikor Lucas és Marcy egymásba gabalyodtak, a nőt épp előléptették, nyomozó lett belőle:

nem az ágyban kezdték az ismerkedést, és azért nem, mert ahhoz túlságosan is hasonlítottak

egymásra: mindkettőben csak úgy dübörgött a versenyszellem, imádtak vitázni és manipulálni a

környezetüket, és ugyanolyan cinikusak voltak. Abban is hasonlítottak, hogy mindketten a

csúcsra törtek – nem ártott tehát, ha megőrzik a három lépés távolságot kettejük között.

És, ha már ilyen egyformára sikeredtek, hát ritkán is jutott alkalmuk, hogy váll váll mellett

találkozzanak a nyomozások során. Marcy született vezetőnek bizonyult: ha fontosabb ügyet

kapott, akkora csapatot gyűjtött maga köré, amekkorát csak megengedhetett magának, aztán

szépen, alaposan, pontról pontra végigjárták az ügy összes lehetséges kanyarulatát, amíg el nem

fogták a tettest. Marcy fennhatósága alatt a nyomozás szinte társasági élménynek számított.

Lucas viszont egyáltalán nem boldogult vezetőként. Egyszerűen nem érdekelte a munkának ez

a része, időpocsékoló bürokráciának tartotta. Inkább az ösztönére hallgatott, ha kellett,

rögtönözve ítélkezett, és szívesen elcsámborgott a tilosba is, ha az Igazságról volt szó, illetve

arról, amit ő igazságnak nevezett. Ebből következően jobban szeretett kicsi, de válogatott

csapattal dolgozni, ahová csak a barátai fértek be, akikről tudta, hogy tartják a szájukat, és nem

bánják, ha Lucas vezetésével a törvény túlsó oldalára kóborolnak, de tudták azt is, mikor kell

rászólniuk Lucasra, ha túl messzire ment. És, ha túl messzire mentében üvöltözni kezdett, hát

visszaüvöltöttek. Lucas emberei kívülállónak, csudabogárnak számítottak a kollégák szemében.

Ők voltak a fura zsaruk. Most, a kuckóban üldögélve, nem ez járt Lucas fejében. Marcy arcát

látta maga előtt, ahogy a szőnyegen fekszik, a halál első jelei már kiültek az arcára és kioltották a

tekintetét. Elég volt ránéznie, és Lucas már tudta, hogy halott. Bár ne tudta volna.

Bejött Weather. Csendben beszélgettek, persze Marcy volt a téma, meg az együtt eltöltött

idők, de szóba került Letty és az iskola, illetve Sam és az óvoda is. Aztán beóvakodott a

házvezetőnő, hogy Sam elálmosodott, és Weather ment, hogy lefektesse a kicsit. A helyét Letty

vette át, leült az apjával szemközt.

– Tudom, hogy sok emberért vagy felelős – kezdte –, de akkor is, most ezzel az üggyel kell

foglalkoznod, de egyet nem szabad, azt, hogy belemenj valami őrültségbe. Mindent el kell

tervezned előre.

– Még azt sem tudom, hogy csinálok-e egyáltalán valamit – próbálta leinteni Lucas.

– Na, neee – nyújtotta el Letty, ahogy New Yorkban szokták, ha azt akarják mondani, hogy

ugyan már, ne szórakozz velem. – Csak azért mondom, mert nem szeretném, ha börtönbe

kerülnél, és kirúgnának az állásodból. Jobb, ha gondolkozol, mielőtt szétvernéd a fejét

mindenkinek.

– Kösz a jó tanácsot– ült ki egy halvány mosoly Lucas arcára –, de talán okosabb volna, ha a

leckéddel törődnél.

– Ha nem tudnád, nyári szünet van – legyintett Letty. – Amit a szünetre kaptam, azzal már

végeztem. És komolyan mondtam, amit mondtam. Szerintem neked kell elkapnod a gyilkosát,

csak nem szabad, hogy valami őrültséget csinálj közben.

– Jó, rendben, megígérem.

– Mivel akarod kezdeni?

– Először Kelly Barkerrel kell beszélnem – hunyta le a szemét Lucas, hogy összeszedje a

gondolatait –, és minél hamarább. Például még ma este.

– És aztán?

– Tudjuk, hogy a gyilkos itt lakik valahol a közelben. Egész idő alatt itt volt. Itteni tévét néz.

Sokan ismerik. Pár nap, és a kezünkben van a DNS-e. Aztán már csak azonosítani kell, és

elfogjuk. Ő is kapott egy golyót, úgyhogy jelentkeznie kell valamelyik kórházban. Hamar

megleszünk vele.

– Kibírod, ha valaki más fogja el, nem te?

– Igen – válaszolta rövid tűnődés után Lucas. – Kibírom. Persze az volna a legszebb, ha én

fognám el, de akkor meg is ölöm. Úgyhogy jobb, ha Bloomington fogja el. És azt kibírom.

– Vidd magaddal Delt – hajolt előre a székében Letty. – Ha bajba kerülsz, amikor elfogod, az

a legjobb, ha Del ott van melletted.

– Szerintem is – bólintott Lucas. – Nem hinném – tette hozzá pár pillanat csend után –, hogy

jót tenne, ha erről a beszélgetésünkről beszámolnál az anyádnak.

– Úgyis rájön – vonta meg a vállát Letty. – Elég esze van, biztos, hogy rájön. Azért is vacakol

annyit Sam lefektetésével, hogy legyen időnk beszélni.

– Lehet, azt hiszem, ebben igazad van.

– Akkor meg ne ülj itt, mint egy kikapcsolt robot, hanem kezdj el telefonálni! Hívd ide Delt!

Csináljatok már valamit!

Lucas csak nézte: ez a lány nem tréfál. Pedig túl fiatal, nagyon fiatal még ahhoz, hogy

ilyesmik járjanak a fejében. Persze, az ő múltjával... Hiszen kilencéves kora óta nem számít

fiatalnak: akkor ért véget a gyerekkora.

17.

Del pár perccel tíz után érkezett meg. Lucas a ház előtt várta.

– Menjünk be a kórházba – ezzel fogadta – Kelly Barker még ott van.

– Mit akarunk tőle?

– Hallani akarom az ő verzióját is. És azt akarom, hogy üljön le még egyszer a rajzolóval,

csináljanak egy új fantomképet, hogy elküldhessük a tévéknek.

– Szerintem ezt a bloomingtoniak már elvégezték.

– Jó, de biztos akarok lenni a dolgomban. És kíváncsi vagyok az ő verziójára is. Hogy mit

mond John Fellről.

– Ha John Fell volt az.

– Ő volt az. Mi van Berggel?

– Este kiengedik. A tököm tele van vele.

Lucas vezetett. A Fairview baleseti kórház négy-öt mérföldre volt a Barker-háztól. A mentők

bejáratánál parkoltak le, Lucas kitette a rendőrségi jelvényt a műszerfalra. Bent két bloomingtoni

rendőr üldögélt, ahogy meglátták őket, felpattant mindkettő, de Lucas megmutatta nekik az

igazolványát, mire visszaültek.

Kelly Barker egy túltömött fotelben ült, amikor beléptek hozzá. Mélyen aludt. Egy

minneapolisi rendőr is ült a kórteremben, a díványon, a kórházi magazint lapozgatta.

– Végre sikerült elaludnia – közölte, miután Lucas bemutatkozott, és Delt is bemutatta.

– Kelly – érintette meg az alvó nő vállát Lucas.

Kelly kinyitotta a szemét, de elsőre mintha meg sem ismerte volna, úgy pislogott Lucas

arcába.

– Todd – szólalt meg végre –, vele mi van? Jól van?

– Még csak most jöttünk – felelte Lucas. – Egyelőre nem tudunk semmit senkiről.

– Az a hölgy... a rendőrtiszt. Ő meghalt.

– Igen, tudom.

– Olyan kedves volt! Szörnyűség – sóhajtotta Kelly. – Minden olyan jól indult, aztán egyszer

csak bejön az az ember, és... – és Kelly szinte egy szuszra elhadart mindent: a beszélgetést, a

férfit az ajtónál, a sorozatban dörrenő lövéseket, a sebesültek kiáltozását, a mentők szirénáját. –

Azt mondják, az az ember is kapott egy golyót, de hát hogy lehet az? A másik rendőr, Buster, ő

arccal lefelé feküdt a padlón. Tudom, hogy lőtt, kétszer is, és azt mondják, hogy el is találhatta.

– Vérnyomokat találtak – mondta Lucas. – Ez az egyetlen jó az egészben. Most már csak

azonosítani kell, minden bizonyítékunk megvan ellene, csak egyszer végre elkapjuk!

– És hogyan akarják elkapni?

– John Retrief, emlékszik, a rajzoló, már úton van ide, a laptopjával. Amíg maga a műtétjére

vár, lesz idejük egy új fantomképet rajzolni.

– Persze. Holnapra két tévében is jelenésem van, és a Channel Three is akar velem interjút, de

szóltam nekik, hogy dél előtt nem érek rá, és készüljön a sminkes, mert szörnyen nézek ki.

Nem is néz ki olyan szörnyen, gondolta Lucas, és azonnal megérezte, ahogy a düh feltolul

benne.

– Mi van a férjével? – erőltetett nyugalmat magára. – Mit tud róla?

– Csak azt, hogy súlyosan megsebesült, kilyukasztották a tüdejét szegénykémnek, és a vállát is

csak azután tudják rendbe hozni, hogy a tüdeje meggyógyult. Bustert holnap viszik át a

lábadozóba, de lehet, hogy már ki is engedték. Ha ő nincs, most mindnyájan halottak volnánk.

A gyilkosnak, mesélte, fekete szakálla volt, mint az irániaknak a tévében.

– De ő volt az – mondta – a támadóm, megismertem a szemét. Már biztos voltam, hogy

mindjárt megöl.

Beszélgettek még egy ideig, Lucas közben felhívta a rajzolót, megtudta, hogy Retrief épp most

haladt el a reptér mellett, és negyedórán belül a kórházban lehet.

– Ahogy végzett Barkernével, küldje el a képet az összes tévének, az államhatáron túliaknak

is. Mondja azt, hogy egy középnyugati sorozatgyilkosé a kép, kislányokat gyilkol, hátha ettől

feltámad bennük az érdeklődés.

– Rendben, értettem – válaszolta Retrief –, az esti híradót lekéstük, de a hajnaliban benne lesz.

Elbúcsúztak. Kifelé menet megálltak az intenzív osztályon. Buster Hill egyenes derékkal ült az

ágyán. Az ágya mellett két minnesotai detektív ült.

– Már vártunk benneteket – köszönt az idősebbik, bizonyos MacBride. – Ezek itten Davenport

és Capslock, a BMH-tól – mutatta be őket a fiatalabbiknak, akinek Clarence volt a neve.

– Marcy sokat mesélt rólatok – mondta Hill. – Atyaisten, életemben még ilyen szörnyű napot

nem éltem át! Marcy, istenem! Imádtam azt a csajt!

– Hogy vagy? – ült az ágy szélére Lucas.

– Fáj – mondta Hill. – De nem ez a baj, hanem Marcy... Beleőrülök!

– Te megtetted, amit lehetett – vigasztalta Lucas. – Azt mondják, eltaláltad.

– Csak kár, hogy nem nyírtam ki. De kinyírom! Ha egy szikrányi esélyem lesz, kinyírom!

Hill sztorija csak egy hajszálnyit tért el attól, amit Kelly mondott, az a hajszálnyi különbség is

inkább abból adódott, hogy ő máshonnan nézte végig a történteket. Azt például nem látta, ahogy

Marcy lövést kapott. Ahogy meghallotta a lövéseket, mesélte, azonnal a fegyvere után nyúlt, de

Marcy fegyvere a táskájában volt, azt pedig nem látta, hogy jutott-e ideje elővenni. Őt azonnal

eltalálták, ezért nem látta, hogy Marcy összeesik. Csak amikor vége lett a lövöldözésnek, és ő

odaszólt neki, akkor vette észre, mi történt.

– Szóltam neki, ő meg nem felelt. Odagurultam hozzá, és... és láttam, hogy halott.

A gyilkos, mondta tovább, a Glock teljes tárát kilőtte a szobára, aztán sarkon fordult, és futni

kezdett: Hill, legalábbis így emlékezett, ekkor lőtt rá.

– Háton feküdtem, úgy lőttem, szinte fejjel lefelé, gyenge lövés volt, de ő pont beleszaladt.

Úgy láttam, persze, lehet, hogy tévedek, mert csak egy pillanatra láttam, hogy a bal karját

találtam el, a könyöke felett, bár az is lehet, igaz, nem valószínű, hogy az oldalát találtam el, nem

a karját. És nem hiszem, hogy csontot is ért volna a golyó, inkább csak a bőrét szakítottam fel.

– Elég kevés volt az a vér, amit találtunk – szólt közbe MacBride. – Az első vérfolt még csak-

csak, de utána már csak néhány csöppecske.

– Elég az, DNS-t már semmiből is le tudnak venni – mondta Lucas. – Szóval azt mondod,

Glock? Biztos vagy benne?

– Igen, biztos. Az a mattfekete Glock, nem fém, hanem műanyag markolattal, legalábbis

műanyag volt a borítása.

– Te hogy láttad, tudja az az ember, hogy mit csinál?

– Nem – rázta meg a fejét Hill. – Csak lőtt, egyik golyót a másik után, a stukkere ugrált a

kezében, az látszott rajta, hogy el akar találni minket, de az is, hogy nem egy mesterlövész. Bár...

szóval értitek, ugye...

Pár percet beszéltek még, de ettől már nem lettek okosabbak: Hill szempontjából nézve

nagyjából ahhoz hasonlított a lövöldözés, mint amikor valakit elüt egy autó. Az egyik percben

még Kelly Barkerrel beszélget, a következőben arccal lefelé fekszik a szőnyegen, golyóval a

testében.

– Szép munka volt – szólalt meg Del is: Lucas meg rábólintott.

– Szép munka volt. Büszkék vagyunk rád, ember.

– Kösz – biccentett Hill. – Csak azt kívánnám, hogy...

– Szóval ez a Fell nem egy mesterlövész – csóválta a fejét Lucas a kocsiban, vissza St. Paul

felé. – Na persze. És mégis ő az egyetlen, aki meggyilkol valakit.

Del úgy döntött, ezt a megjegyzést elengedi a füle mellett.

– És most? – kérdezte inkább.

– Marcy miatt Minneapolis biztos rákapcsol – vélte Lucas. – Felforgatnak minden követ, az

egyszer hétszentség. Én meg jobban szeretném még előttük elkapni Fellt.

– Ha megölöd, abból nagyon nagy botrány lesz – hümmögte Del. – Vannak néhányan, nem is

olyan kevesen, akiknek nem tetszene. És azok is tudják, mi volt Marcy és közötted.

– Majd kitalálok valamit – legyintett Lucas. – Negyven nap és negyven éjszaka, mindig így

emlegette.

– Azért lehettetek volna diszkrétebbek is – horkant fel Del. – Állítólag egyszer még az

íróasztalodon is keféltetek.

– Nevetséges!

– Igaz vagy nem igaz?

– Hát persze hogy nem igaz! Azon a kis íróasztalon? Azonnal leestünk róla, a padlón

folytattuk tovább.

Felnevettek.

– Jaj, istenem – nyögött fel Del. – Egész életében vigyázott magára, egészséges táplálkozás,

rendszeres testedzés, nem ivott, nem dohányzott, hát hogy lehet, hogy ő nincs, mi meg itt

vagyunk?

Amikor a ház felépült, Lucas terveztetett magának egy kuckót, egyben irodát is, ahol elbújhat,

ahol csendben és nyugalomban eltöprenghet, ha úgy hozza a sora. Szűkös kamra volt ez, épp

annyi hely akadt benne, hogy beférjen az íróasztal, székkel, és két másik szék, a karfájukra

szerelt, lehajtható asztalkával. Amikor hazaértek, mindenki ébren volt még, csak Sam feküdt már

le. Lucas kihalászott a hűtőből egy-egy sört magának és Delnek, azzal vonultak be a kuckóba.

Leültek: Lucas a térdére fektette a jegyzetfüzetét.

– A következő a helyzet – nyitotta ki a füzetet. – Valószínű, hogy a minnesotai anyagok

kilencvenkilenc százaléka merő baromság. És miért? Mert őket egész idő alatt egyedül Scrape

érdekelte, én voltam az egyetlen, akinek feltűnt Fell is, úgyhogy használható anyagot egyedül az

én jelentéseimben találhatunk. De akkor még én sem tudtam pontosan, hogy mit kezdjek vele.

– Mégis jó volt, amit csináltál – vetette közbe Del.

– Frászt. Tudod, mit csináltam? Elkúrtam az egészet, úgy, ahogy van. De ma este, most azt

szeretném, ha te is átnéznéd a jelentéseimet, aztán átbeszélünk mindent. Nem hinném, hogy

bármiről is elfeledkeztem volna, de azért több szem többet lát.

Lucas tehát nekilátott a sörének, Del pedig – bár azért a söréről ő sem feledkezett meg – a

jelentéseknek.

– Egész ügyesen gépeltél – jegyezte meg közben.

– Ráadásul én magam tanultam meg, egyedül. Egy könyvből.

– Nahát! Ezt nem is tudtam.

Benézett Weather, hogy elköszönjön éjszakára, aztán Letty is, hogy segíthet-e valamiben, de

Lucas ágyba parancsolta.

– Semmi különös, ami szemet szúrna – végzett a jelentésekkel Del.

– Akkor most hallgassuk meg a magnószalagokat. A 911-eshez érkező hívásokat.

Végighallgatták.

– Ugyanaz az ember, mind a kétszer – állapította meg Del.

– Ugyanaz bizony – bólogatott Lucas. – A két hívás két utcai telefonfülkéből érkezett,

ugyanarról a környékről, de nem Scrape búvóhelyének a közeléből.

Ültek, ötleteltek, kitárgyalták a lehetőséget, hogy Fell talán tanár lehetett, azután esetleg

valamelyik összeszerelő üzemben dolgozott az állam északi végvidékén.

– Hoppá – pattant fel a székéből Del – van egy ötletem! Figyelj csak, szerinted hány éves

lehetett akkor Fell?

– Huszonvalahány – válaszolta Lucas. – Miért?

– Hát mert lehet, hogy nem volt tanár! Hanem csak tanítási gyakorlaton volt a főiskoláról, és

azért nincs írásos nyoma a kirúgásának, mert ki se rúgták, csak egyszerűen elküldték. Tehát nem

az iskolákban kéne kutatni az igazi neve után, hanem valamelyik főiskolánál.

– Nem rossz, amit mondasz – tűnődött el Lucas. – Nem zseniális, de nem is rossz. Reggel az

lesz az első dolgom, hogy Sandyt ráuszítom a főiskolákra.

Egy órakor úgy döntöttek, hogy mára kigondolkozták magukat. Del hazament.

– Rendben leszel, ugye? – kérdezte búcsúzóul.

– Egy frászt leszek rendben. Sőt egy ideig tiszta őrült leszek.

– Vagyunk néhányan, akik aggódunk miattad. Nehogy valami ostobaságot művelj!

– Nyugi, hé! Igazán megbízhatnátok bennem. Őrült lehetek, de nem idióta!

Ahogy becsukta Del mögött az ajtót, visszaült a kuckóba, egybegyűjtötte az ügy összes iratát,

beszkennelt mindent, és felsóhajtott: így, egy kupacban soványnak tűnt a papírhalmaz. Igaz, a

gyilkos hangja is megvan, de azzal egyelőre nem mennek semmire, csak ha elfogták.

Ugyanez áll az arcára is: Kelly Barker esetleg azonosíthatná, Todd Barker pedig ott állt vele

szemben, alig egy-két lépésre, tehát neki sem kerülhetne különösebb nehézségébe azonosítani, de

ez is csak akkor képzelhető el, ha Fellt már elfogták. Ha pedig ezen túl vannak, a DNS-minta,

amit a véréből nyertek, megold minden további problémát.

Csak hát előbb el kéne kapni, ugyebár.

Épp a magnószalagokat pakolta vissza a táskájába, amikor egyszer csak eszébe jutott valami.

Rendben, a hanggal egyelőre nem lehet mit kezdeni – de mi van a hívások időzítésével? Gyorsan

megnézte a feliratot, aztán előkapta a régi jegyzeteit, összehasonlította a kollégák nyomozati

anyagával. Sokat ugyan ebből sem tudott meg, de egyet igen: hogy a hívások mindig akkor

jöttek, amikor valamilyen okból lelassult a nyomozás Scrape után.

Azaz: amikor épp nem találták a csavargót, kaptak egy hívást, amely elárulta a búvóhelyét.

Igaz. Végül mégsem volt szükség a telefonáló információjára, mert mire beérkezett, Lucasnak

sikerült Scrape nyomára akadnia.

Viszont abban a pillanatban, hogy útjára bocsátották a hajléktalant, máris jött az újabb telefon,

a kukába hajított papírdobozról: ezzel már lehetett mit kezdeni, sőt valójában ez mozdította ki a

nyomozást a holtpontról.

És mindkét hívás magától a gyilkostól jött.

Mintha csak a gyilkos maga is részt vett volna a nyomozásban.

Eloltotta a lámpát, behunyta a szemét.

Egyszer, hosszú évekkel ezelőtt, mikor még minneapolisi rendőr hadnagy volt, akadt egy ügy,

amelyben volt szerencséje részt venni: egy sorozatgyilkos garázdálkodott az Ikervárosokban,

nőkre vadászott, méghozzá szokatlanul brutális módszerrel végezte ki őket: a rendőröktől a

Veszett Kutya becenevet kapta. Az ügyet végül egy pisztoly oldotta meg: egy pisztoly, amelyet a

rendőrség tárgyi bizonyítékai közül lovasítottak meg: méghozzá egy olyan szekrényből,

amelyhez Lucasnak is volt kulcsa.

A nyomozás kezdeti szakaszában maga Lucas is gyanúba keveredett, a Belső Ügyosztály

figyeltette. A gyanújuk hamarosan eloszlott, éspedig akkor, amikor a következő gyilkosságot egy

olyan pillanatban követték el, amikor Lucas épp szoros megfigyelés alatt volt.

Lucas azonban kellőképpen felháborodott, amikor megtudta, hogy gyanúba keveredett: a dühe

csak akkor csillapult, amikor a főnök említést tett az eltűnt pisztolyról, és elmagyarázta, hogy a

profilkészítők szerint a gyilkos vonzó férfi lehet, kifejezetten bűbájos, csinosan öltözködik, már a

ruhájával is bizalmat ébreszt a nőkben... vagyis ki köpött Lucas Davenport.

Lehet, hogy ez a mostani gyilkos egy rendőr? Buster Hill azt mondta, a gyilkos fegyvere egy

Glock volt: megszokottnak tekinthető fegyver errefelé, olyannyira megszokottnak, hogy a

rendőrség is használja.

Volt már szerencséje egy-két gyilkos rendőrhöz, de ez azért mégiscsak ritkaságszámba megy.

Arra pedig végképp gondolni sem akart, hogy egy minneapolisi rendőr legyen a gyilkos. Ha

tekintetbe vesszük a korát, abban az időben nyilván járőrszolgálatosnak kellett lennie, ő pedig

akkoriban ismert gyakorlatilag minden egyes járőrszolgálatos rendőrt a fiatalok közül. Egyikre se

illett Fell személyisége, sem a személyleírása.

Illetve: egy-kettőre mégiscsak.

Na, majd éjszaka végiggondolja ezt is.

Csak aludni tudna végre!

Lassan ideje volt már, hogy végre elaludjon, régóta nem aludt már. De állandóan Marcy jelent

meg előtte.

Reggelenként általában Weather kelt elsőnek: most sem volt másképp. És ahogy az asszony

visszajött a fürdőszobából, Lucas is kikelt az ágyból.

– Mi van, nem tudsz aludni?

– Nem tudom abbahagyni a gondolkodást – felelte Lucas – Ezzel az erővel akár be is mehetek.

Úgyis utána akarok nézni, hogy tényleg elküldték-e a fantomképet a tévéknek. Meg van még egy-

két apróság, amit ellenőrizni akarok Minneapolisban.

18.

A gyilkos szeme előtt minden összekavarodott, értetlenül fordított hátat a Barker-háznak. Nem

értette sem azt, mit keresnek ennyien a házban, sértette a fülét a zaj, de még a lövések zaja is,

pedig ő maga lőtt; de a végső csapást mégiscsak a rendőr jelentette, aki visszalőtt rá. Hiába járatta

az agyát, képtelen volt bármi értelmeset kigondolni. Szerencsére az ösztönei is követték az agyát,

azok is állati szintre süllyedtek, és tette az egyetlent, amit a helyében egy állat, mondjuk, egy

gyík tett volna: sarkon fordult, és dühtől, félelemtől és igazságérzetében mélységesen megbántva

menekülőre fogta.

Csak annyit látott, hogy egy vagy két ember a bentiek közül a földre esik, látta egy pisztoly

torkolattüzét is, a következő pillanatban pedig az ütést is érezte a hóna alatt. Ez még jobban

megzavarta, először azt sem tudta, mi történt, talán egy kővel dobta meg valaki? De nem ért rá

ezen töprengeni. Futott, ahogy csak bírt, futás közben gyömöszölte a zsebébe a pisztolyt, átvágott

a szomszéd kerten, kiért az utcára, meglátta a furgont.

Izgalomtól lüktető szívvel indított, egyetlen perc alatt hagyta el a környéket, száguldott a

sztráda felé. A karja nem fájt nagyon, de amikor hozzáért, a keze csurom vér lett: szóval

meglőtték.

Ez a felismerés kis híján az őrületbe kergette: ha akadt valami, amit ki nem állhatott, az épp a

saját vére volt. Ahogy a vérfolt forrását kutatta, a kocsi összevissza szlalomozott a sztrádán, erről

azonnal eszébe jutott az országúti járőr: na, az volna csak igazán vicces, ha a történtek után ittas

vezetésért állítanák meg.

Megállt egy bevásárlóközpont parkolójában, hogy megnézze a karját. Ez bizony csupa vér.

Meg is tapogatta: így már megnyugtatóbb volt. Semmi komoly, csak a bőrét szántotta fel a golyó.

Körülnézett: tiszta volt a levegő, levehette az ingét, hogy kigyönyörködje magát a seb

látványában: mintha késsel vágták volna meg, olyan egyenes a seb, és mély, és cakkos a széle.

Nem lyukasztották ki, csak beirdalták.

Nincs akkora baj: csak hát a vérzés sehogy sem akar elállni.

Észrevett egy újságosbódét. Aprót kotort elő a zsebéből, vett egy Star Tribune-t. Valahol azt

hallotta, hogy az újságok belső oldalai kifejezetten sterilek, a papírt olyan hőfokon állítják elő a

masszából, hogy nincs az a baktérium, amelyik túlélné. Remélte, hogy ez így igaz. Visszaült a

kocsiba, kivette az újság közepéből a sportoldalakat, azzal bugyolálta be a karját.

Jó volna már hazaérni...

Főként a szakáll nyugtalanította, és vele a gondolat, hogy vajon hallott-e már a rendőrség a

fekete szakáll és a fehér furgon együtteséről. Ragasztóstul-mindenestül letépte a szakállát – a

fájdalomtól könnybe lábadt a szeme és elfacsarodott az orra és becsúsztatta a két első ülés közé.

Megnézte magát a visszapillantóban: bizony, akadt még egy-két ragasztófolt az állán. Amennyire

tudta, lekaparta magáról, aztán indított, elhagyta a parkolót.

De szép lenne, ha...

Igen, az egész életét ez a mondatkezdemény kísérte végig. De szép lenne, ha...

De szép lenne, ha máshová tervezték volna azt a lakóparkot, akkor sose találják meg a Jones

lányok holttestét, az örege is élne még, ő pedig léleknyugalommal árulná az ócskaságait, élire

rakná a garast, míg össze nem gyűlik a pénz a következő thaiföldi kirándulásra.

De szép lett volna, ha egyedül találja a Barker csajszit, akkor sosem kap golyót a karjába.

Egyáltalán, kik voltak azok ott, a nő nappalijában? Biztos zsaruk. Vagy testőröket fogadott?

Csapdát állítottak volna neki? Abban sem volt biztos, hogy eltalált-e valakit, bár magában úgy

számolt, hogy igen, elvégre egy egész tárat kiürített nappalira.

Ha zsaruk voltak, addig le nem nyugszanak, míg el nem kapják – pláne, ha még el is találta

valamelyiküket. Bekapcsolta a rádiót, hátha kifog valahol egy híradót, de ezek a rádiók már

híreket se adnak. Kikapcsolta: jobb, ha a vezetéssel foglalkozik. Egyre jobban fájt az oldala, az

első verítékcseppek is megjelentek a homlokán.

A fájdalommal még csak elboldogul, gondolta: a seb sem okozhat sok problémát. Van otthon

fájdalomcsillapítója elég, maradt abból, amit a fogorvos felírt.

De ahhoz előbb haza kéne érni. Csak egyszer hazajusson...

Mire bekanyarodott az utcájukba, már verítékben úszott az egész arca. Beállította a kocsit a

garázsba, közben azon töprengett, mitől izzad ennyire, ha egyszer nem olyan súlyos az a seb.

Fájt, persze, hogy fájt, de nem égetően, inkább csak olyan nyomasztóan...

Kikászálódott a kocsiból. Azonnal a fürdőszoba felé vette az útját, letépte magáról az inget,

lehántotta az újságpapírt, megint átvizsgálta sebét. Még vérzett, de most már csak enyhén

szivárgott a vér. Ez tehát rendben van. Átkutatta a fürdőszobaszekrényt, megtalálta a fogorvos

fájdalomcsillapítóit, sőt antibiotikumot is, az egy fülgyulladás emléke volt; ragtapaszt és

fertőtlenítő hintőport is talált.

Most jutott eszébe az elsősegélydoboz, a kocsiban. Ezt még ki se nyitotta, pedig talán akad ott

némi géz is. Visszament a garázsba, kinyitotta a dobozt: tényleg volt benne géz, ragtapasz is.

Visszavitte a zsákmányt a fürdőszobába, behintőporozta a sebét, magára tekerte a gézt. A

ragtapaszt is feltette, bár érezte, hogy nem fog tartani. Nem karra méretezték, hanem ujjakra.

Végül a kenyér nejlonzacskóját ragadta ki az összefüggéséből, azzal borította be a gézt, annak a

tetejére pedig szigetelőszalagot ragasztott.

Nem is rossz, nézte meg magát elégedetten a tükörben. Fáj, de azért nem kell belehalni, már

ha nem fertőző a sebe. Bevette a fájdalomcsillapítót, utánaküldött egy antibiotikumot is, aztán –

de ezt már csak reflexből – mindkettőből bevett még egyet.

Még mindig fájt, de ő megtett mindent, amit megtehetett. Átment a nappaliba, ledőlt a

díványra, addig fészkelődön, míg meg nem találta az ideális testhelyzetet. Ekkor bekapcsolta a

tévét, kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra. Semmi. Sehol semmi. Lehet, hogy mégsem talált

el senkit?

Az lenne a legszörnyűbb, gondolta, ha valakinek esetleg sikerült felírnia a rendszámát, de

most már ez ellen sem tehet semmit. Ha pedig valaki felírta, a zsaruk már itt dörömbölnének az

ajtaján – ezek szerint mégsem írta fel senki.

Ez a gondolat aztán álomba is ringatta. Fáradt volt, a jól végzett munka fáradalmát a

gyógyszerek emelték négyzetre.

Amikor felébredt, egy pillanatra azt se tudta, hol van. Az órára pillantott: Fél tíz is elmúlt már.

Mindjárt kezdődik a híradó.

Nem mintha olyan nagyon várta volna. Semmi kedvet sem érzett, hogy szembenézzen azzal,

amit tett, és nem volt kíváncsi arra sem, hogyan tálalják az eseményt a tévések. Azt viszont

mindenképpen tudnia kell, mire jutottak a zsaruk. Volt még ideje, tehát kiment a konyhába,

kivette a virslit a hűtőből, melléje egy doboz savanyú káposztát, összekeverte, berakta a mikroba,

közben előhalászta a kenyeret és a mustárt is, visszaült a tévé elé. Kezdődött a híradó.

Egy szakállas fegyveres, aki feltehetően azonos a Jones lányok gyilkosával, ma újra lecsapott

– jelentette a Barker-ház előtt álló riporternő –, megölt egy rendőrtisztet, egy másikat pedig

megsebesített. Megsebesült Todd Barker is: ő a férje annak a Kelly Barkernek, akit 1991-ben

feltehetően ugyanez az ember megtámadott. A sebesült rendőrtiszt, Buster Hill állapota az

orvosok szerint kielégítő, viszont Todd Barker, akit a Fairview-Southdale Kórházban ápolnak,

válságos állapotba van.

A gyilkos egyre lankadó figyelemmel nézte a híradót, már-már bele is aludt volna, amikor a

rendőrségi szóvivő egyszer csak azt mondta, hogy Hill rendőrtiszt valószínűleg megsebesítette a

merénylőt.

– Vérnyomokat találtunk, a vérből mintát vettünk, a mintát jelenleg a BMH laboratóriumában

vizsgálják...

Aztán kimondta azt a szót, amitől, a gyilkos a legjobban rettegett, aminek a hallatán azonnal

Thaiföld felé húzta a szíve.

– ...hogy DNS-mintát vegyenek róla. Amint ez elkészül, a gyilkos elfogása már csak idő

kérdése.

A gyilkos tudott már mindent a DNS-ről. Tudta róla, hogy olyan, mint egy radioaktív felhő,

megfertőz mindent, amihez hozzáér. Tudta, hogy ha így folytatja, ha továbbra is lányokra

ácsingózik, egy nap megszerzik a DNS-ét. Ült, bámulta a tévét, akár a nyúl a kígyót. Talán ha

hozzávágná az indiai fabotot, hogy ripityára verje vele a képernyőt, futott át a fején – de aztán

mégiscsak elállt ettől a csábító gondolattól.

Csak ült és bámult, a fejében mindig ugyanaz visszhangzott. DNS. DNS. DNS.

Ki kéne jutni innét, nézett körül a szobában. Hogy ne kelljen ezt a bűzt szagolnia, bámulni,

ahogy a szerver villog, miközben pornót halászik le a netről, meg a sarokban gyűlő

ócskasághalmokat, ki kéne jutni ebből a nyomorult életből, találni valahol egy zugot, ahol ellehet,

ahol meggyógyulhatna.

Egy párnát szorított a fejére, hogy legalább azzal kizárja valamennyire a világot.

Hogy elrejtőzzön.

19.

A minneapolisi rendőrkapitányság épülete ezen a reggelen leginkább egy felbolydult, ráadásul

kizárólag frusztrált, ideges méhekkel teli méhkasra emlékeztetett. Lucas alig tudott átkelni a

gyilkossági csoport szobáján, végül azért megtalálta, amit keresett: az oktatószobát, a falain a

rendőrakadémia végzős növendékeinek tablójával.

Mindenki, akivel a Jones-gyilkosság nyomozásakor beszélt, egyben egyetértett: hogy Fell nem

lehet több húsz-egynéhány évesnél – de, még ha kitágítjuk is a korhatárt, hogy nagyobb

merítéssel halászhassunk, és kijelentjük, hogy Fell betöltötte a harmincat, épp csak, hogy

fiatalabbnak tűnt a koránál, akkor sem végezhetett korábban az akadémián a hetvenes évek

közepe-végénél, abban az időben legfeljebb, ha tíz éve lehetett rendőr.

Lucas tíz tablót böngészett át, lejegyezte a nevét mindenkinek, akire csak egy kicsit is ráillett

Fell személyleírása. Nem voltak sokan. Kelly Barker nehézkes, szögletes testalkatú, fekete hajú,

már-már mediterrán külsejű férfiként írta le a gyilkost.

A tíz tabló átvizsgálása után kilenc lehetséges arcot talált. Felírta a nevüket, bevitte Marilyn

Barin főkapitány helyettes irodájába: ő vezette a Belső Etikai Vizsgálóbizottságot.

Marilyn és ő nagyjából egykorúak voltak, de Marilyn járőrszolgálatból küzdötte fel magát. Az

évek során megtanulták tisztelni egymást, de barátság nem született kettejük között: Marilyn és

Marcy jó barátnők voltak.

– Isten hozott, Lucas – nézett fel Marilyn, ahogy Lucas belépett. – Sejtettem, hogy benézel.

Micsoda szörnyűség!

– Egyszer, még nagyon régen – húzott maga alá egy széket Lucas – amikor a Jones lányok

ügyében nyomoztam, azt hittem, megtaláltam a gyilkost. Aztán közölték, hogy mégsem, mert az

igazi gyilkos egy hajléktalan. Most meg kiderült, hogy mégsem ő volt a tettes, mert Marcy

gyilkosa ugyanaz a személy, aki megölte a Jones lányokat, és valószínűleg másokat is, az utóbbi

években.

– Igen, hallottam erről az elméletedről – bólogatott Marilyn. – És tudom, hogy okos fiú vagy.

– Az is vagyok – vágta rá Lucas –, de ez több, mint puszta elmélet. Ha csak annyi volna, nem

háborgatnálak vele. Ugyanis az a helyzet...

Elmagyarázott mindent: a réges-régi nyomozás részleteit, és a telefonhívásokat, amelyek

Scrape nyomára vezették őket.

– Nagyon úgy néz ki – folytatta, hogy az elbeszélése végére ért –, hogy a gyilkosnak lehetett

valamiféle kapcsolata a rendőrségnél, de az sem kizárt, hogy ő maga is rendőr volt. Buster Hill

azt mondja, Marcy gyilkosánál Glock pisztolyt látott. A lényeg az, hogy hoztam egy listát néhány

rendőrről, illetve volt rendőrről, de van köztük olyan is, akiből sosem lett rendőr, és azt

szeretném, ha valaki átnézné a személyi dossziéjukat, és megmondaná, hogy jó felé kapiskálok-e,

vagy teljesen eltévedtem az erdőben.

Marilyn nem válaszolt azonnal, előbb pördült egyet a székén, hogy megnézze az iratszekrény

fölé akasztott faliújságot, aztán visszapördült Lucas felé.

– Előbb beszélnem kell a Főnökkel. Ne aggódj, ráveszem, hogy egyezzen bele, de

mindenképpen beszélnem kell vele.

– Sokáig tart?

– Maradj itt – állt fel Marilyn, és kiviharzott az irodájából. Öt perc múlva visszatért. – Minden

rendben. A Főnök beszélt a Belső Vizsgálóbizottság vezetőjével. Menj át hozzá, vár téged.

– Kösz szépen. Ha találok valamit, természetesen azonnal értesítelek benneteket is.

– Jó. Mi is összeszedünk mindent, amit csak találunk. De ha mégis kiderülne, hogy a tettes egy

rendőr, vagy volt rendőr – dörzsölte meg az arcát Marilyn –, hát arra inkább gondolni sem

szeretnék. De, és ezt mindenképpen meg kell mondanom neked, szerintem, legalábbis annak az

alapján, amit eddig tudunk, valahogy nem hinném, hogy tényleg ez lenne az igazság.

Cody Ryan, a Belső Vizsgálóbizottság főnöke is azután került a székébe, hogy Lucas kilépett a

minneapolisi kapitányságtól: nem is ismerték egymást. És így volt ez jó, mert Lucast épp a Belső

Vizsgálóbizottság kényszerítette kilépésre, miután szétverte Randy Whitcomb fejét, aki

összevagdosta egy utcalány arcát, egy olyan utcalányét, aki többször Lucas segítségére volt.

Tagbaszakadt, szögletes férfi volt Ryan, vörös arcának közepén aranykeretes szemüveggel.

Lucas bemutatkozott.

– Épp most futottam át a dossziéját – felelte Ryan –, mondhatom, maga aztán igazi rosszfiú

volt.

– Tudom, az utolsó harminc ütés már túlzás volt – mentegetőzött Lucas –, az első harmincat

viszont önvédelemből kapta.

– Na, jó – mutatott Ryan egy szék felé –, aztán megnéztem annak a lánynak a képét is, akinek

Whitcomb összeszabdalta az arcát. Mit mondjak, megértem, ha kiborult tőle. Na, meséljen, mire

kíváncsi?

Lucas átadta neki a nevek listáját, Ryan pedig a számítógépére vetette magát. A kilenc névből

hatot megtalált a nyilvántartásban, a másik háromnak nyoma sem volt.

– Ami valószínűleg azt jelenti, hogy már nincsenek nálunk – magyarázta Ryan –, ezért vagy

azért megszabadultunk tőlük, közelebbit csak a személyzeti osztály tudhat. Bár nem vagyok

biztos benne, hogy ilyen régi anyagokat is megőriznek.

– És mit tudunk erről a hatról?

Közülük négyen, mint kiderült, nem voltak igazán érdekesek a Belső Vizsgálóbizottság

számára: kisebb lakossági panaszok merültek fel ellenük, ráadásul csak az egyikük maradt meg

mindmáig a rendőrségnél, jelenleg járőrszolgálatos őrmester valahol a kettes körzetben. Lucas

megnézte az adatlapját: az utolsó osztályban végzett azok közül, amiknek utánanézett, vagyis a

korát illetően lehetett ő is a gyilkos. Csakhogy az adatlap egy igazolványképet is tartalmazott: az

őrmester szemüveges, és egyébként sem emlékeztetett a személyleírásra, amit Kelly Barkertől

kapott. Szögletesnek éppen szögletes volt, de nem elég kövér.

A másik három korábbi osztályokba járt, ketten viszonylag hamar kiléptek, a harmadik pedig

nyugdíjba ment. És sehol egy árva utalás az anyagukban, hogy problémájuk lehetett a nőkkel.

Ketten voltak, akiknek komolyabban meggyűlt a bajuk a Belső Vizsgálóbizottsággal: az egyik

háromszor is túlzott erőszakot alkalmazott, bár szexről egyik esetben sem volt szó; a másik,

bizonyos Willard Packard, egy rúdtáncosnővel keveredett zűrbe. A nő azt állította, hogy Packard

szexuális szolgáltatást követelt tőle, azzal érvelve, hogy sosem árt jóban lenni egy rendőrrel.

Packard azzal védekezett, hogy a nőt palifogás közben érte tetten, be akarta vinni az őrszobára

– és a nő azért adott be panaszt ellene, hogy bosszút álljon az őt ért méltánytalanság miatt. A

Bizottság nyomozója, bizonyos John Seat, végül arra a következtetésre jutott, hogy mindkettő

igazat beszél, a nő tényleg palira vadászott, és Packard tényleg megpróbálta kicsikarni belőle az

ingyen menetet. Kézzelfogható bizonyítékot találni azonban képtelenség volt akár a vádra, akár a

védekezésre, végül pedig a nő bejelentette, hogy elege lett az egészből, és visszavonja a vádat,

mire a nyomozás lezárult, és Packard fütyörészve tovasétált.

– Szerintem – kommentálta az esetet Ryan – Seat biztos volt benne, hogy Packard szexre

akarta kényszeríteni a nőt, de akkor sem tehetett ellene semmit, bizonyíték sehol, csak a

szóbeszéd, és tanút sem talált.

Hasonlít a fantomképhez, állapította meg Lucas, ahogy elnézte Packard igazolványképét: bár a

képről dagadt orr nézett vissza rá, Kelly pedig azt állította, hogy a támadójának egyenes vonalú,

szögletes orra volt. De a szemtanúk közmondásosan megbízhatatlanok, Kelly Barker sem kivétel.

Már az, hogy egyáltalán képes összeállítani egy olyan képet, amit más tanúk is felismernek,

szenzációszámba ment. Az, hogy eltéveszti egy orr formáját – és ezzel valamivel gonoszabbra

rajzolja a portrét – csekélység.

– Azt hiszem, utánanézek ennek az embernek – döntötte el Lucas. – Akit keresünk, arról az a

hír járja, hogy majd megvész a kurvákért.

– Régi história ez már – dünnyögte Ryan. – Az is lehet, hogy Packard már rég meghalt.

Kifelé menet legalább három detektív állította meg, hogy Marcy Sherrillről beszélgessenek

vele – a végén már szinte menekült a találkozások elől. Húsz perc múlva érkezett meg a BMH

főhadiszállására, St. Paulba. Először is Sandyt, a kutatót vette elő, előadta neki Del elméletét a

próbatanításán fennakadó tanárképzősről.

– Utánanézhetek – szűkült össze Sandy szeme a történet hallatán –, de le merném fogadni,

hogy az iskolák nem őriznek meg ilyen anyagokat. Nem baj, majd megkérdezem a főiskolákat

is...

– Mindenesetre érdemes megpróbálni – biztatta Lucas.

Sandy ment dolgára, ő pedig Willard Packard keresésébe mélyedt. Meg is találta: Packard

megmaradt a rendőrségnél. Az igazolványképe szögletes, kopaszodó férfit ábrázolt, fekete hajjal,

szemüveggel – a jogosítványában ott állt a ki tétel, hogy csak korrekciós lencsével vezethet a

testsúlya kilencven kiló. Ja, és se bajsza, se szakálla.

Felhívta Delt.

– Kimegyek Woodburybe – újságolta –, hogy elbeszélgessek egy zsaruval. Van kedved velem

jönni?

– Tíz perc, és ott vagyok – válaszolta Del. – Hozzak neked egy light-kólát?

– Az nem ártana.

Annyit már Lucas is sejtett, hogy nem Packard az embere: inkább csak azért akart beszélni

vele, hogy az emlékét is kiiktassa az agyából. Először is Packard épp csak egy kicsit, ha

hasonlított a fantomképhez, másodszor is, Marcy gyilkosa, ha jobban belegondolt abba, amit a

lövöldözésről hallott, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy kiképzett rendőr: a pisztolya még

csak-csak elmenne rendőrségi fegyvernek, de a lövész még csak nem is emlékeztetett rendőrre.

Mármint feltehetően nem. Igazat persze csak az tud, aki látott már rendőrt lövöldözés közben.

Azt, hogy a kiképzés megtenni a maga gyümölcsét, csak remélni lehet, biztosan tudni nem.

Hiába ült, hiába töprengett, hogy találjon bármi kézzelfoghatót Packard ellen, be kellett látnia,

hogy ez az út nem vezet sehova. Felkapta a telefont. Egy Bob Hillestad nevű nyomozót hívott, jó

haver, a minnesotai gyilkossági csoporttól.

– Rohadt kurva egy história – vette fel a telefont Hillestad, minden egyéb bevezetés nélkül.

– Az – hagyta rá Lucas. – És ti? Találtatok már valamit?

– Á, nyavalyát se. Illetve, várj csak! Megvan a DNS, most futtatjuk át az adatbázison. Persze

mindenki biztosra veszi, hogy benne lesz, pedig egyáltalán nem biztos, hogy benne lesz.

– Mi a helyzet Bloomingtonban?

– Páran látták, hogy egy fehér furgon elhajt a környékről, gyorsan, épp a megfelelő

időpontban, úgyhogy Bloomington most épp a fehér furgonok tulajdonosait írja össze. A

legszerényebb számításaik szerint is öt számjegyű lesz a lista, de lehet az hat is, azt mondják.

– Sok sikert kívánok nekik – dörmögte Lucas.

– Á, csak kóricálunk összevissza mindnyájan, akár a tyúkólban – kesergett Hillestad. – Mi a

helyzet nálatok?

– Épp indulok, hogy utánanézzek valakinek, aki ellen nincs semmim, abban viszont biztos

vagyok, hogy árnyékra vetődtem – vallotta meg Lucas. – Megmondanád, kihez kerül az a lista

Bloomingtonból, ha átküldik?

– Nem tudom, de az biztos, hogy a járműnyilvántartás is kap belőle, náluk megnézheted.

Lucas elbúcsúzott. Most a nyilvántartást hívta. Ott egy ideig szórakoztak vele, mellékről

mellékre kapcsolták, de végül csak horogra került az az ember, aki a Bloomington-lista

összeállításán fáradozott.

– Nem vagyok zsaru, de azért ez szerintem maga a tökéletes abszurd – panaszkodott az illető.

– Mi a fenét akarnak ezzel az egésszel? Jó, átküldöm.

– Megtenné, hogy ábécé-sorrendbe rakja a neveket?

– Ezer örömmel – hallatszott a telefonból, egy szürcsölés kíséretében. Aha, kávézik a kolléga,

állapította meg Lucas. – Most azonnal kéri?

– Nem, de azért tartsa a keze ügyében, jó? Illetve, addig is: megtenné, hogy utánanéz,

szerepel-e egy bizonyos Willard Packard a listán?

– Na, várjon. Beletelik egy-két percbe.

És azzal az illető eltűnt: viszont belépett helyette Del. Lucas a székre mutatott, hogy üljön le.

– Egy perc! A nyilvántartással beszélek.

Egy perc, és az illető a nyilvántartástól tényleg visszatért.

– A fehér furgonok listáján nincs Willard Packard – jelentette, – de találtam egyet, aki

Woodburyben lakik, és pezsgőszínű Toyota furgonja van, meg egy kék Ford Explorerje.

Pezsgőszínű, az nem fehér, de mindkettő világos.

– Köszönöm. Akkor tartsa a listát kéznél, jó? – tette le Lucas. – A barátunknak pezsgőszínű

kocsija van – mondta Delnek –, nem fehér.

– A szemtanúkkal csak baj van – legyintett Del –, menjünk, ugrasszuk ki a nyulat a bokorból!

Ki is mentek, ki is ugrasztották, igaz, csak egy egészen-egészen kicsikét – de végül Packard

egy akkor nyulat ugrasztott ki előttük a bokorból, hogy csak na.

Packard egy bevásárlóközpont mögötti negyedben lakott, szerelőnadrágban, átizzadt trikóban

nyitott ajtót. A haját, már amennyi megmaradt belőle, egészen a koponyájáig lenyíratta, tehát

még csak nem is hasonlított Kelly Barker személyleírására.

A bejárat melletti falnál egy golfzsák támaszkodott. Lucas, amikor átnézett a férfi válla fölött,

hatalmas sztereó-hangfalakat látott: a helyről lesírt, hogy egy friss válás utáni csatatér. Lucas és

Del még itt, az előszobában adták elő, hogy miért is jöttek.

– Jézusmária, jóemberek, maguk most egy húszéves ügy miatt vacakolnak velem, pedig már

akkor kiderült, hogy ártatlan vagyok? – fakadt ki Packard.

– Leellenőrzünk mindent – magyarázkodott Lucas. – Marcy Sherrill meggyilkolása miatt.

– Jó, értem én. De akkor miért nem keresik meg Dan Ballt a Woodbury kapitányságon? Ott

megadják az otthoni számát, de háromra úgyis bemegy. Vagy Bill Garvey, vele is beszélhetnek,

tegnap ő volt a szolgálatvezető. Igazolhatja, hogy tegnap délután háromtól este tizenegyig

szolgálatban voltam. Épp a kocsiban ültünk, amikor a rádiónk bemondta a hírt a lövöldözésről.

– Akkor rendben – bólintott Lucas. – Szóval, ha beállítunk, hogy DNS-mintát vegyünk

magától, nem fog tiltakozni ellene. Egyébként ne féljen, diszkréten kezeljük az ilyesmit.

– Felőlem azt csinálnak, amit akarnak – vonta meg a vállát Packard. – Vagyis ezek szerint

nem jutottak semmire.

– Nem, semmire – ismerte be Lucas.

– Annak idején én is rajta voltam a Jones-ügyön – folytatta Packard – még emlékszem magára,

járőrszolgálatos volt, csak pár évvel fiatalabb nálam, és én általában inkább a nyugati oldalon

dolgoztam. Brian Hanson volt az egyik főfüttyi abban az ügyben, jól emlékszem?

– Jól bizony, ő volt az egyik vezető nyomozó – bólogatott Lucas.

– Csak azért említem, mert pár napja meghalt. Fura egy história az is.

– Mitől fura? – lepődött meg Lucas.

– Hát mert biztos, hogy meghalt, csak a holttestét nem találják. A motorcsónakja, az előkerült,

ott ment körbe-körbe a Vermilion-tavon, benne Hanson kalapja, de maga Hanson sehol. A ma

reggeli Star Tribune közölt egy interjút a lányával, az azt mondja, a fater szeretett kihugyozni a

tóba a csónakból, pedig mindenki kérte, hogy erről szokjon le.

– Aha. Szóval azt mondja, pár nappal ezelőtt?

– Azt. Aznap, hogy a Jones lányokat megtalálták. Vagy másnap. Mindegy, akkor is fura.

– Az – helyeselt Lucas. – Fura.

– Tudod, ez a Hanson... – csóválta a fejét Lucas, már a kocsiban ülve – szóval arra gondolok,

hogy nem kell feltétlenül rendőrnek lennie az emberünknek, lehet, hogy csak egy haverja rendőr,

és tőle szedi az információit.

– Még nem reggeliztem – bökte közbe Del – nem állhatnánk meg valahol? Evés közben is

lehet gondolkozni.

Végül egy parkolóban álltak meg, a boltból vett szendvicseket eszegették, közben Hansonról

beszélgettek, aztán indultak vissza, a BMH-központba. Már a közelben jártak, amikor megszólalt

Lucas mobilja. Shrake jelentkezett be.

– A minneapolisi kommandósok épp most gyülekeznek a Portland és a Negyvenkettedik

sarkán, de nem pont a sarkon, kicsit hátrébb, már majdnem az Ötödiknél. Állítólag a pasi, akit ki

akarnak hozni, az Marcy gyilkosa.

– Mi?

– Nekem ezt mondták – erősködött Shrake. – Valami motoros. Marcy meg akarta szorongatni

a tökeit. Jenkins meg én épp oda megyünk. Majd szólok, ha megtudtunk valamit.

– De hát ez marhaság! – kiáltott fel Lucas. – Nem is Marcy volt a célpont, hanem Kelly

Barker, őt akarta megölni!

– Én csak azt mondom neked, amit nekem mondtak – védekezett Shrake. – A pasas egyébként

kábszeres.

– Jó, jövünk már!

– Akkor jobb, ha belehúztok!

– Lefogadom, hogy a 911-esre érkezett a tipp a pasasodról – mondta Lucas.

– Annak mi értelme volna? Megvan a gyilkos DNS-e, semmi értelme feladni valaki mást! De

lehet, hogy az emberünk nem tud a DNS-ről. Meg az is lehet, hogy csak szórakozik velünk. Vagy

csak időt akar nyerni, amíg össze nem készíti a cókmókját, hogy lelépjen innen.

Mire odaértek, a minneapolisiak már szépen körbebarikádozták a célpontot, egy régies, fehér

vakolatú családi házat, kétautós garázzsal az oldalában. A kordon szélén parkoltak le, elsiettek

Jenkins kocsija és a kordon mellett, útközben minden egyenruhásnak, akivel csak találkoztak, a

képébe villantották az igazolványukat. Előkerült Shrake és Jenkins is: a kommandósok rögtönzött

parancsnoki bázisa mellett álldogáltak.

– Mi folyik itt? – mordult rájuk Lucas.

– A pasas még bent van – mondta Jenkins. – Egy tárgyaló beszél vele telefonon, azt mondja, a

pasas alaposan be van tépve.

– Gondolom, most húzza le a vécén, amit nem tud az orrába tömni – bólogatott Del. – Hányan

vannak odabent?

– Az emberünk, Donald Brett a neve, meg a feleség, Roxanne. Meg még talán egy kiskölyök.

– Ismerem azt a Brettet – szólalt meg Del.

– Seggfej?

– Mi más lenne?

– Eléggé seggfej ahhoz, hogy megöljön egy rendőrt?

– Elképzelhető – vélekedett Del. – A szokásos hobby-idióta, aki kokainnal próbál úrrá lenni a

nyavalyáján.

– Nem látni innét semmit – méregette a házat csalódottan Lucas.

– Páran felmentek az előbb, hogy megpróbálják betörni az ajtót, erre előjött egy pitbull, és

nekilátott átszabni a gatyájukat. Erre lelőtték. A dög még mindig ott van, azt megnézheted –

ajánlotta Jenkins. – Aztán visszamentek az ajtóhoz, de addigra Brett elbarikádozta egy asztallal,

úgyhogy most nem tudnak mit kezdeni az ajtóval.

– Ügyes kis asztal lehet – vélte Del.

– Brett meg valószínűleg nem először játssza el ezt a mutatványt – tette hozzá Shrake.

– Na, megyek, előkerítem a parancsnokot – határozta el magát Lucas.

Meg is találta Xavier Cruz parancsnokot: egy háromlábú széken üldögélt a kommandósok

furgonja mellett. A furgonban is ült valaki, telefonált, a szabad kezét a fülébe tömte: nyilván a

tárgyaló.

– Helló, Davenport, helló Del – vette észre a közeledőket Cruz.

– Tulajdonképpen mit kerestek itt? – kérdezte Lucas.

– Jött egy hívás a 911-re – felelte Cruz.

– Tudjuk, hogy ki a hívó?

– Nem igazán.

– Azt mondta, nem akar belekeveredni – mondta inkább, mint kérdezte Lucas.

– Valami ilyesmi – bólintott Cruz. – Miért kérded?

– Azért, mert az a hívó a gyilkos. Ezt egyszer már eljátszotta velünk, a Jones-nyomozás

idején. Nem, nem is egyszer, rögtön kétszer! Még most is megvannak a magnószalagok.

– Aha – állapította meg Cruz: ez az „aha” persze lehetett igen is, nem is.

– Emberelje már meg magát, Don! – harsant fel mellettük a tárgyaló hangja. – Emberelje meg!

Magának felesége van, gyerekei vannak, felelősséggel tartozik értük! Ha nem maga az, akit

keresünk, úgyis pillanatok alatt tisztázhatja magát!

– Ha megkaphatnám a telefont – fordult Cruz felé Del –, valószínűleg egy-két perc alatt

kihozhatnám az embereteket.

– Haverok vagytok? – tátotta el a száját Cruz.

– Nem igazán. De ismerjük egymást, tudja rólam, hogy nem akarom átverni.

– Tőle kérdezd – intett a hüvelykujjával Cruz a tárgyaló felé.

Ahogy a tárgyaló egy pillanat szünetet tartott, Del rögtön el is kérte tőle a telefont.

– Épp most kezdenénk dűlőre jutni – akadékoskodott a tárgyaló – semmi kedvem, hogy

mindent elölről kelljen kezdenem!

– Ha úgy érzi, hogy hátráltatom, ne adja oda – adta az egykedvűt Del. – De a maga helyében

én átadnám azt a telefont. Higgye el, hogy kihozom!

A tárgyaló Cruzra nézett, de az csak a vállát vonta meg.

– Brett amúgy is sakkban tart minket – mondta – nem tudunk bemenni, nem tudjuk

berobbantani az ajtót, még gázzal sem tudunk bemenni, mert nem tudjuk, ki van odabent. Csak

annyit sejtünk, hogy még legalább ketten.

Mindketten Delre meredtek.

– Odaadom magának két percre – döntötte el a tárgyaló – már ha egyáltalán visszajön a

telefonhoz.

Brett visszajött: rövid huzavona után a tárgyaló végül átadta Delnek a telefont.

– Helló, Don, Del vagyok – köszönt be Del a telefonba. – Igen, Del. Pár napja találkoztunk, az

Einsteinék boltja előtt, és egész jól elmarháskodtunk egymással. Igen, igen, az a zsidó üzlet. Aha

– most Brett beszélt, Del hallgatott. – Na, ide figyeljen, Don – vette vissza a szót Del – én tudom,

érti? Tudom, hogy nem maga az, akit keresünk. És nem csak azért tudom, mert azt az embert

tegnap meglőtték a karján, tehát ha magának nincs lőtt sebe a karján, biztos, hogy nem maga az.

És még DNS-ünk is van az emberünkről, és ha az nem azonos a magáéval, akkor megint csak

biztos, hogy nem maga az. Igen. Igen, benne volt a tévében. Szokott tévét nézni, nem?

Újabb szünet következett.

– Épp a feleségével tárgyal – közvetítette Del.

Visszajött Brett, Del pedig hallgatta, amit mond.

– Nem, a rendőrök nem lőnek magára – mondta aztán. – Ha akarja, felmegyek magáért, és

maga elé állok, amikor kijövünk. Már megmondtuk a kommandósoknak, hogy nem magát

keressük. Igen, igen, megmondtuk. A parancsnokuk itt ül mellettem. Mi ez a sírás?

Pár pillanatra elhallgatott, figyelte, mit mond Brett.

– Hát persze hogy halálra rémült az a szegény asszony! – mondta végül. – És úgysincs semmi

értelme bent dekkolni, mert innét úgyse megy el senki, amíg nem végzünk! Igen, bevisszük a

kapitányságra, megnézzük, van-e lőtt seb a karján, DNS-mintát veszünk magától, gyerekjáték az

egész... Jó, hát a kutya miatt elég dühösek, de maga is dühös lenne, ha egy rohadék pitbull

akaszkodna a seggébe! Innét, felőlünk nézve, ez egyáltalán nem olyan vicces, tudja. Hogy mi? Jó,

jó. Persze, rendben van, felmegyek magáért, és bekopogok.

– Kérsz golyóálló mellényt? – kérdezte Cruz.

– Végül is, miért ne? De ha rám lő, ajánlom, hogy a szart is kiverjétek belőle!

– Szóval mégiscsak van rá esély, hogy rád lőjön? – nyugtalankodott Cruz. – Mert ha igen...

– Á, nem fog ez rám lőni – legyintett Del.

– Azért csak vidd a mellényt – szólt közbe Lucas.

– Nincs kedved feljönni velem? – kérdezte Del.

– Egyáltalán nincs. A végén még lelő mindkettőnket.

– Mert azt terveztem, hogy a hátad mögött megyek – magyarázta Del.

– Mindjárt halálra röhögöm magam – húzta el a száját Cruz, de nem mosolyra. – Veletek

csupa nóta-móka-kacagás az élet.

Del elindult, ők meg nézték, ahogy először csak bekukucskál a szúnyoghálón, aztán beszél,

aztán még beszél; végül egyszer csak kinyitotta az ajtót, és az ajtónyílásban megjelent Brett:

kövér férfi, fekete szakáll keretezte az arcát.

– Külsőre épp megfelel – vélekedett Cruz.

– Igen – vágta rá Lucas –, de mégsem ő az.

– Szerintem igenis lehetne – vitázott Cruz.

– Ha volna lőtt seb a karján, nem jönne elő – tromfolta le Lucas.

– Majd meglátjuk.

Brett most kilépett a ház verandájára, Del mondott neki valamit, erre Brett a tarkójára tette a

kezét, mint egy hadifogoly. Del most elindult kifelé, Brett a nyomában. A ház sarkánál egy

kommandós bukkant fel, aztán egy másik: egy perc, és Brett már a földön ült, megbilincselve, a

házat pedig kommandósok lepték el.

– Feltehetek neki egy kérdést? – fordult Lucas Cruz felé.

– Részemről oké. Ha Brettnek sincs kifogása ellene, semmi akadálya.

Del még most is ott állt Brett mellett.

– Elmagyaráztad neki a jogait? – kérdezte Lucas, ahogy odalépett hozzájuk: közben hallotta,

hogy odabent, a házban, egy kislány felsír.

– Én nem, de az egyik kommandós igen – felelte Del.

– Volna magához egy kérdésem – ült le Lucas a fogoly mellé. – Arra volnék kíváncsi, ki volt

az, aki felhívta a 911-et, hogy maga a gyilkos. Ki uszított magára minket? Annyit tudok róla,

hogy nagyjából ötven körüli lehet, kövér, fekete hajú, hosszú fekete szakálla van. Ismer valakit,

akire ez ráillik?

– Ember, én motoros vagyok – vonta meg a vállát Brett. – Nálunk mindenki nagy, kövér és

fekete szakállas.

– Ó, basszameg – szontyolodott el Lucas.

– Van lőtt seb a karján? – kérdezte most Del.

– Honnét volna? Soha életemben nem lőttek rám.

– Majd a kapitányságon megvizsgáljuk.

– Ember, mondtam már, hogy nincs rajtam semmiféle lőtt seb! És nyugodtan levehetik a DNS-

üket, meg mindent, amit csak akarnak, ha kell, én belerejszolok maguknak az üvegbe is.

A házból egy kommandós bukkant elő, a kislányt hozta ki: ötéves lehetett szegényke, sírt, az

anyja ott lépdelt mögöttük, sírt az is.

– Na, ezt szépen megcsinálták – fordult oda Brett a kommandóshoz.

– Na, gyerünk, Del – állt fel Lucas – ez itt baromság.

– Szó sincs baromságról! – avatkozott közbe Cruz. – Hitelesnek látszó információt kaptunk!

– Akkor is baromság – szögezte le Lucas.

– Egyre több barátunk lesz a minnesotai kapitányságon – morogta Del a kocsiban.

– Ott rohadjanak meg, ahol vannak – dörmögte vissza Lucas. – Eddig minket vezetett az

orrunknál fogva a Jones lányok gyilkosa, most meg őket.

– És mi van, ha tévedsz?

– Nem tévedek. Dühös vagyok, frusztrált vagyok, és igazam van.

Az utat a BMH-központba javarészt némán tették meg.

– Délután felhívom Cruzt – bökte ki végül Lucas – és puszipacsival bocsánatot kérek tőle.

Semmi válasz.

– Fell ismeri Brettet – törte meg az újabb csendet Lucas. – Ha egy kicsit elbeszélgetnénk

Brettel, talán okosabbak lennénk.

– Brett nem egy nagy lumen – mondta Del. – Hülyének született, aztán rákapott a ragasztóra,

úgyhogy a helyedben tőle nem várnék túl sokat.

Amikor visszaért az irodájába, azt kellett látnia, hogy Sandy még most is a számítógépe előtt

ül.

– Reménytelen – nézett fel a lány, ahogy Lucas belépett az ajtón. – Még hozzávetőlegesen

sem tudom megmondani, hány gyakorlatos tanárt rúgtak ki, annyi az iskola, és annyian végeztek

tanítóképzőt.

– Hány nevet talált?

– Még nem számoltam össze, de több százat. De nem is ez a baj, hanem az, hogy ezek mind a

számítógép ideje előtti históriák, a legtöbbjük nincs is meg elektronikusan, csak papíron. De azért

ne féljen, próbálkozom én...

– Ugyan, adja már fel – legyintett Lucas: de rögtön valami más jutott az eszébe. – Hallotta,

hogy egy volt minneapolisi rendőr, Brian Hanson nevű, a csónakjából a vízbe esett, és belefulladt

a Vermilion-tóba? Ennek kéne utánanéznie.

– Oké – csapott a billentyűk közé Sandy. – Találtam egy hírt, a városi tévétől, Duluthban.

Lucas a lány válla fölött olvasta le a képernyőről: a szomszédok hallották, ahogy még hajnal

előtt a csónak kifut a vízre. A csónakot hajnalban találták meg, körözött a tavon, járó motorral.

Egy horgász átugrott a csónakba, megtalálta Hanson kalapját, a horgászbotját, meg egy nyitott

csalisdobozt. De a holttest még nem került elő.

– Ilyesmi gyakran megesik – magyarázta Sandy. – Pisilnie kellett, felállt a csónakban, elvégre

férfi volt az istenadta, aztán a vízbe esett, a csónak meg ment tovább. A víz ilyenkor még elég

hideg, a test kihűlt, és elsüllyedt. Mindennapos eset.

– Igen ám, csakhogy... ez az ember részt vett a Jones-nyomozásban, és másnap hal meg, hogy

a lányok holtteste előkerül. Ezért is idegesít, hogy az ő holtteste meg eltűnt.

– Maga szerint lehet, hogy csak megrendezte a halálát?

– Látja, ez az eshetőség még nem jutott az eszembe – vakarta meg a fejét Lucas.

Leült az íróasztala mögé, hogy elvégezze minden nyomozói munkák legegyszerűbbikét:

felhívta a Vermilion-tó környékén illetékes seriff hivatalát, hogy utánakérdezzen, ki az a horgász,

aki megtalálta a csónakot.

– Ilyen balesetek gyakran előfordulnak – magyarázta a seriff. – Nincs is vele sok munkánk. A

horgász kiesik a csónakból, a csónak megy tovább, a horgász megfullad, ennyi az egész. Semmi

jele erőszaknak vagy hasonlónak. Semminek. A pasas eltűnt, de találkozunk még vele. Adjanak

neki tíz napot, és ott lebeg a víz színén.

Lucas telefonált tovább: addig telefonált, míg horogra nem akadt a horgász – illetve az egyik,

mert ketten voltak, akik megtalálták a csónakot – civilben egy áruház helyettes vezetője.

– Milyen gyorsan ment az a csónak? – kérdezte tőle Lucas.

– Egy olyan... mondjuk, kocogó sebességgel.

– És mekkora az a csónak, tizenkilences, húszas?

– Mekkora is... tizenhatos!

– És a motorja?

– Negyven lóerő.

– Volt benne mentőmellény?

– Látja, ezt... nem, nem tudom. Nem hinném, hogy lett volna.

Lucas köszönte szépen, letette. Egy pillanatig eltűnődött a hallottakon, aztán legyintett egyet,

de, hogy kinek, azt maga sem tudta. Megint a telefonhoz nyúlt: ezúttal Virgil Flowers került

sorra, az az ügynöke, akinek jobbára a szabadtéri ügyek megoldása jutott osztályrészül.

– Ugye, jól emlékszem, hogy volt neked egy Lund motorcsónakod? – kérdezte Lucas.

– A szánalmas fizetésemből csak arra futotta – felelte Virgil.

– Van itt valaki, aki vízbe fulladt, minden valószínűség szerint egy tizenhatos csónakból esett

a vízbe, horgászás közben – magyarázta Lucas – a csónakban megtalálták a kalapját, meg két

horgászbotot és a csalisdobozt, tehát halat még nem fogott. A csónak járt, amikor megtalálták,

körülbelül kocogó sebességgel. Holttest sehol. Szerinted hogyan eshetett a vízbe?

– Mondjuk, járkált a csónakban – kezdte némi habozás után Virgil – hogy miért, azt csak ő

tudja, és közben elbotlott az egyik horgászbotban, és úgy.

– Van egy elmélet, hogy a vízbe hugyozott, és akkor.

– Járó motorú csónakban? – hördült fel Virgil. – Képtelenség! Elöl nem lehet, mert az olyan,

mintha szél ellen próbálkoznál, hátul sem, mert akkor lehugyozod a motort, azt meg jobb, ha

elmerülöd, ha viszont oldalt állsz, felborul a csónak, de még előtte végigcsorogsz a saját

nadrágodon.

– De azért elképzelhetőnek tartod?

– Persze. Ráadásul a hullámok dobnak egyet a csónakon, és már a vízben is vagy.

– Csakhogy szélcsend volt, tükörsima vízzel.

– Akkor marad a belebotlás a horgászbotba – bökte ki újabb csend után Virgil.

– Ez minden, ami az eszedbe jut?

– Miért, azt hiszed, olyan könnyű kiesni egy csónakból? – replikázott Virgil. – Először is, egy

csónakban, pláne egy ilyen kicsiben, az ember nem mászkál. Főleg nem akkor, ha jár a motor.

Minek mászkálnál? Hova? Nem, inkább ülsz a fenekeden. Tapasztalt horgász volt az illető?

– Én ezt hallottam.

– Hát akkor semmi oka sem volt rá, hogy mászkáljon a csónakban. Bár persze én honnan

tudhatnám? Persze, hogy elképzelhető, csak semmi értelme. Aztán még az is lehetséges, hogy

nem két horgászbotja volt, de három, a harmadikon kapása volt, megpróbálta kiemelni a halat, túl

messzire kihajolt a csónakból, közben megszédült, és úgy esett a vízbe. Nem olyan könnyű kiesni

egy csónakból, mégis elég sűrűn előfordul. Pedig semmi értelme. Hány éves volt az az ember?

Mert lehet, hogy szívrohama volt.

– Kösz. Gondolom, te is épp egy csónakot vontatsz.

– Én? Már hogy vontatnék? Állami megbízatásban járok!

Lucas letette, gondolkozott tovább. Bármit mondjon bárki, mégiscsak fura egy haláleset ez, és

a lehető legfurább időpontban.

– Felmegyek Hanson házához – hívta fel Delt – elbeszélgetek a szomszédokkal, körülnézek

egy kicsit.

– Miért?

– Mert nincs jobb ötletem – ismerte el Lucas. – És amíg nincs, kóvályoghatok, amerre jólesik.

– És velem mi legyen?

– Te addig gondolkozz – adta ki a parancsot Lucas. – Most erre van a legnagyobb szükségünk,

ötletekre. Lehet, hogy még egyszer elő kéne venni Don Brett haverodat. Hátha rájössz, hogy Fell

honnan ismerheti. Ha már tudjuk...

– Akkor a kezünkben van – fejezte be helyette a mondatot Del.

– Úgy bizony, szóról szóra – helyeselt Lucas. – Na, szaladok haza összecsomagolni, és már itt

se vagyok. Holnap találkozunk!

20.

Az utat a Hanson-ház felé egy seriffhelyettes, bizonyos Clark Childress magyarázta el, azt is

hozzátette, hogy a házat lepecsételték.

– Míg ki nem derítjük, mi történt vele – magyarázta az intézkedést – ha meg tíz nap után sem

kerülő elő, átadjuk a házat a hozzátartozóknak.

– Nekem viszont be kéne jutnom – állt a sarkára Lucas. – El lehet intézni?

– Mikor ér ide?

– Már úton vagyok, most hagytam el az Ikervárosokat... úgyhogy egy olyan két-három óra.

– Inkább négy lesz az – mondta Childress, és elmagyarázta, hogyan juthat el Lucas a házig:

egy félszigeten áll, vagy húszmérföldnyire északnak, Tower városától.

– Hát akkor három óra és pár perc múlva – búcsúzkodott Lucas.

– Inkább négy.

Inkább négy? Lucas, hogy ezt meghallotta, alaposabban benyomta a Porsche gázpedálját.

Egész úton Marcy járt a fejében. Hiába próbálta, képtelen volt megszabadulni tőle. Ha az

országútra figyelt, jött egy kocsi, és Marcy jutott róla az eszébe, meg az együtt eltöltött idők,

méghozzá olyan élesen villant át az agyán a kép, mintha valóban ott látna a szeme előtt. Magában

azon imádkozott, nehogy túlélje Weathert, vagy a gyerekeket. Ahogy az okos emberek általában,

Lucas is képes volt távolságot tartani magától, legalábbis néhanapján: hogy rálátása legyen

önmagára, a gondolataira, az indulataira, az érzelmeire. Most azt érezte, hogy szép lassan

kicsúszik a saját ellenőrzése alól, hogy minden erejével Fell halálára összpontosít, okozza a

halálát bármi is, mert abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy képes lesz-e uralkodni magán,

ha Fell és ő szembekerülnek egymással. Ha elképzelte ezt a pillanatot, máris felszökött a

vérnyomása, az ereiben felszikrázott az adrenalin, a düh a torkát fojtogatta.

Azt vette észre magán, hogy egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy Marcy halott, és ő

nem tehet ez ellen semmit. Hiába ölné meg Fellt, Marcy akkor sem tér vissza, ő pedig csak

magának és a családjának okozna megoldhatatlan problémákat.

Mindezt egy kicsi ember súgta meg neki, aki a koponyája csücskében éldegélt: de

sugdoshatott, amennyit csak akart, képtelen volt kisuttogni a bosszúvágyat Lucas fejéből.

A Vermilion-tó Észak-Minnesota nagyobb tavai közé tartozik, de az odavezető út inkább

nagyobbacska erdei ösvénynek tűnt, mint igazi országúinak. Mikor már a közelben járt, ismét

felhívta a seriffhelyettest.

– Atyavilág, ember, maga aztán padlógázzal jött! – füttyentette elismerően Childress. – Na,

akkor a háznál találkozunk!

Nagyjából egyszerre érkeztek a házhoz.

– Szóval Porsche – mormolta Childress. – így persze érthető... És még villogója is van!

– Nem nagyon szoktam használni – mondta Lucas – de azért néha jó, ha kéznél van. Egyszer

nagyon megkergetett egy országúti járőr.

– Hát igen, azok szeretnek élénk szellemű vezetőkre vadászni – nevetett fel Childress. – Ezt az

élénk szelleműt egy angol autós műsorból szedtem – tette hozzá.

– Hanson holtteste?

– Még nem került elő. Itt van a lánya, egy motelben lakik. Szóltam neki, hogy maga idejön,

úgyhogy ő is átnéz. Nagyon kíváncsi ám, hogy maga mire olyan kíváncsi!

– Oké – bólintott Lucas. – Tudja, egy nyomot követek, egy barátom meggyilkolása ügyében.

Egy Marcy Sherrill nevű nyomozónőről van szó, biztos hallott róla.

– Igen, hallottam – mondta Childress –, szörnyű. Maga szerint kapcsolat van a két ügy között?

– Még nem tudom. Egyelőre csak egy nyomot követek. Hol van Hanson csónakja?

– Itt, a garázsban, tessék, a kulcs.

Ez a garázs voltaképpen nem volt több egy fedett fészernél, épp hogy befért a csónak, meg

néhány kerti szerszám, többek közt egy fűnyíró és egy elektromos forgókapa. Akadt még egy-két

fejsze és fűrész is, egy kisebb farakás mellett, sőt egy láncfűrész is. A helységet benzin és olaj

kellemesen otthonos szagkeveréke lengte be.

Maga a csónak semmi különös: alumínium hajótest, vörös csíkkal az oldalán, mindenütt csupa

karcolás, nyilván sokszor nekiütközött a stégnek. Kicsinek tűnt erre a tóra, de azért nagyon is

használhatónak, főleg, ha pecabottal horgászik valaki, azt úgyis ülve szokás. A motort illetően

Virgilnek igaza volt: nincs ember, akinek kedve támadna ezen áthugyozni, ráadásul a csónak

feneke homorú, tehát az oldalvást való kivizelés – főleg, ha jár a motor – egyből felfordítaná a

csónakot.

Miközben a csónakot tanulmányozta, nagy vonalakban felvázolta Hanson balesete és a Jones-

ügy lehetséges összefüggéseit.

– Annyi biztos – foglalta össze –, hogy a Jones lányok gyilkosa ma is aktív, és hogy ő ölte

meg Marcyt. És azt is tudjuk, hogy Hanson egy nappal azután halt meg, hogy a Jones lányok

holtteste előkerült.

– Túl soknak tűnik ahhoz, hogy véletlen lehessen – hümmögte Childress.

– Bizony, soknak – bólogatott Lucas – de attól még lehet véletlen.

A csónak tehát nem sok újdonsággal szolgált, egyedül annyival, látta be Lucas, hogy ebből a

csónakból csak úgy kipottyanni feneketlen ostobaság lenne.

– Voltak neki horgászcimborái errefelé? – kérdezte.

– Ketten – halászott elő egy papírdarabot a zsebéből Childress. – Az egyik Tony Cole, a másik

Bill Kushner. Mindig együtt horgásztak, és együtt jártak golfozni is. Kisöregek, mint Hanson

volt. Arrafelé laknak – mutatott az országút irányába.

– Szintén exzsaruk?

– Nem hinném. Kushnerről nem tudok semmit, csak azt, hogy nyugdíjas. Cole az UPS-nél

melózott Duluth mellett, de már ő is nyugdíjba ment.

– És szerintük Hanson kiesett a csónakból?

– Azt mondják, elképzelhető, de nem biztosak benne.

– Mit gondol, itt vannak most?

– Igen. Ha itt végzünk, odavihetem magát.

– Megköszönném.

Mialatt beszélgettek, egy autó érkezett a ház elé.

– Ez a Sedakis asszonyság lehet, Hanson lánya – kockáztatta meg a feltételezést Childress.

– Ő az egyetlen gyerek?

– Nem, volt neki még egy fia is. Úgy tudom, ő is volt már itt, de én nem találkoztam vele.

Az autóból – metálszürke Lexus volt, mattszürkére dukkózva, úgy nézett ki, akár egy fegyver

– negyvenes, magas, termetes, szőkére festett hajú nő szállt ki, túlméretezett napszemüveggel az

orrán.

– Helló, Clark! – köszönt oda a seriffhelyettesnek. – Maga pedig Davenport ügynök, ugye? –

fordult Lucas felé.

Kezet ráztak.

– Maga tulajdonképpen mit keres itt? – kérdezte a nő.

Lucas röviden elmagyarázta a helyzetet: Hanson szerepét a Jones-nyomozásban, és azt, hogy a

baleset egy nappal a holttestek fellelése után történt.

– Valószínűleg véletlen egybeesés, de azért elég fura véletlen. Tudja, az egész nyomozás alatt

állandóan ugyanabba ütköztünk: hogy rengeteg információ került ki a rendőrségtől. Arra

gondoltunk, hogy talán az édesapja elbeszélgetett valakivel. Maga nem emlékszik ilyesmire?

– Vagyis... – akadt Sedakis asszony torkán a szó –, maga szerint megölték?

– Semmi okom nincs rá, hogy erre gyanakodjak – rázta meg a fejét Lucas –, kivéve a véletlen

egybeesést. Azért is jöttem ki ide, hogy beszéljek a barátaival, hátha tőlük megtudok valamit.

– A Jones-ügyre én is emlékszem, pedig akkor még kicsi voltam – mondta az asszony – talán

tízedikbe járhattam. Emlékszem, apám éjjel-nappal azon az ügyön dolgozott. Otthon sokszor

beszélgettünk róla. Sose hitte el igazán, hogy az a csavargó lenne a gyilkos. Azt mondta, van egy

másik nyomozó, az is azt hiszi, hogy a csavargóra csak rákenték. És ő is erre gyanakodott.

– Én voltam az a nyomozó – mondta Lucas, és közben az járt az eszében, hogy ezt sose vette

észre Hanson viselkedésén: soha nem látott semmi kétkedést az arcán, amikor Scrape horogra

került. – És miután előkerültek a holttestek? Azután is beszéltek az ügyről?

– Hetekkel a balesete előtt beszéltünk utoljára. Tudja, messze lakunk egymástól. Nyaranta

meg mindig idekint volt.

– Mikor ment vissza a Városokba?

– Nem tudom, sosem beszélt róla, hogy mikor megy, mikor jön. De tudom, hogy a nyár java

részét itt töltötte.

– A baleset előtti este ment be – szólt közbe Childress –, a horgászcimborái mondták.

– Vagyis aznap, hogy a Jones lányokat megtalálták.

– Aznap, bizony – bólintott Childress –, és másnap visszajött.

Lucas megkérte a seriffhelyettest, hogy mutassa meg a házat, mire Childress beengedte őket:

csak ne nyúljanak semmihez, kérlelte. Hanson az apjától örökölte a házat: az apja az ötvenes

években vette a telket, mikor még olcsó volt a föld errefelé. Aztán, hogy az árak megindultak

felfelé, a telek egy részét eladták, az abból jött pénzen épült fel a ház.

Odabent rend és tisztaság fogadta őket. A felső szinten, ahová egy kis híján függőleges lépcső

vezetett, két hálószobát rendeztek be, gyerekeknek vagy vendégeknek: a földszinten meg egy

harmadik hálószoba, a fentieknél jóval kisebb. Két zuhanyzófülkével is büszkélkedett a ház, kád

egyikben sem volt. A konyha és a nappali egybeépült, a nappaliban bőrfotelek a hatalmas

képernyőjű tévével szemközt, a falakon fotók a horgászéletből, az egyik sarokban számítógép,

egy szatellit-tányérhoz csatlakoztatva.

– Szép rend van itt – nézett körül Lucas. Látta, hogy a falon, az ajtó mellett, mentőmellények

lógnak. – Mentőmellények – mutatott rájuk.

– Aha – vette tudomásul Childress.

– Szerettem itt – homályosuk el egy pillanatra Sedakis asszony szeme –, azt hiszem – tette

hozzá aztán, mintha nem volna biztos a dolgában. – Tudják, én inkább városi lány vagyok –

fejezte be gyorsan a nosztalgiázást.

A kandalló szegélyén családi fotók álltak: az egyiken egy nő, idősebb és termetesebb, mint

Sedakis, és egy fekete hajú fiú, a karjában frissen kifogott hallal.

– Ez itt anyu, meg a bátyám, Darrell – magyarázta Sedakis.

Ez a Darrell, dobbant egy nagyot Lucas szíve, kiköpött Fell.

– Azt hiszem – mondta óvatosan –, hogy ezzel a Darrellel egyszer találkoztam, vagy tíz éve,

St. Paulban, épp a templomból jött ki, az apjuk is ott volt. Ugye, olyan nagydarab fickó, fekete

szakállal?

– Nem, dehogy. Darrellnek sosem volt szakálla, legalábbis én nem láttam szakállal. Persze

elég ritkán találkozunk, egyáltalán nem állunk olyan közel egymáshoz, tíz évvel idősebb nálam,

de azért évente egyszer-kétszer összefutunk. De akkor sem hinném, hogy lett volna szakálla, nem

is nagyon nőne ki neki. Egyszer megpróbálkozott a bajusszal, de az is olyan kis gyengécskére

sikeredett.

– Akkor valószínűleg mégsem ő volt az – bólintott Lucas.

Ahogy kifelé mentek a házból, a nő az apja pályafutásáról és nyugdíjba meneteléről beszélt:

Lucas így megtudhatta, hogy Hanson fizikailag mindvégig erős maradt, csak elhízott.

– Egy barátom szerint – mondta Lucas – az is lehet, hogy szívrohamot kaphatott.

– Ami családunkban nincsenek szívproblémák – rázta meg a fejét a nő. – Minket a vese visz

el, vagy a rák.

Beszélgettek még egy ideig, Lucas végül kifogyott a kérdésekből, mire a nő elbúcsúzkodott,

az autóból még kiintegetett, aztán eltűnt az országút irányába.

– Érdekes egy história – sóhajtott egy nagyot Childress. – Én még sose nyomoztam

gyilkossági ügyben... Maga szerint elképzelhető, hogy megölték?

– Előbb-utóbb rájövünk. Vagy az is lehet, hogy egy szép napon felbukkan a holtteste a víz

alól, lehúzott sliccel.

– Igen, többnyire feljönnek – bólogatott Childress. – Vagy mégsem. Van olyan, hogy a

fenéken maradnak. Tudja, odalent túl hideg van, még a baktériumok se élnek meg, így aztán még

csak megrohadni sem tudnak... Mint egy Stephen King-regényben.

– Atyaisten, ember – nyögött fel Lucas –, csak nem egy forgatókönyvön dolgozik?

Cole és Kushner, a két horgászcimbora három-négy mérföldre lakott a Hanson-háztól, egy

másik félszigeten: egymástól pedig alig pár száz méterre. Mindketten otthon voltak, Cole pedig

még arra is vállalkozott, hogy átsétál Kushner házához, hogy ott találkozzanak.

A két bácsi egymásra is hasonlított, meg azokra a feltűnően feltűnésmentes külsejű alakokra,

akik úgy járkálnak ki-be a kanadai határon, hogy a kutya se veszi észre őket. Mindkettő fehér,

kopaszodó, túlsúlyos, túl napégette, mindkettő horgászingben és csizmában.

– Értem én, mi nem hagyja nyugodni magát – mondta Cole, a magasabbik kettejük közül –,

mert én magam is mondtam már a rendőröknek, hogy Briannek akkor a Városokban kellett volna

lennie. Persze lehet, hogy mégis kijött, mert reggelre azt terveztük, golfozni megyünk, ő meg

talán félt, hogy nem kapunk szabad pályát. Tudja, mindig be kell előre jelentkezni.

– A Városoktól idáig négy óra az út – jegyezte meg Lucas. – Az itteni szomszédai szerint

hajnali három körül érkezett ki, vagyis tizenegy körül kellett elindulnia, tehát elég későn. Talán

csak nem akarta felkelteni magukat.

– Az meglehet – szólalt meg most Kushner is –, csakhogy van itt még valami, ami sehogy sem

stimmel. Az, hogy sose szokott ő kora reggel horgászni. Mert későn kelt mindig. Megreggelizett,

aztán irány a golfpálya. Hetente ötször voltunk játszani, és mindig tizenegykor kezdünk. Aztán

legurítunk egy-két söröcskét, és megyünk haza. Hetente kétszer-háromszor meg horgászunk, de

még az éjjel, hajnalhasadás előtt, de korán reggel ő sose ment ki a vízre.

– Attól, hogy túl későn érkezett a golfozáshoz – szólt közbe Childress – még lehet, hogy csak

úgy beült a csónakjába. Tudta, hogy nem kell korán kelnie, másnapra nem terveztek golfozást.

– Hát – nézett a két öreg egymásra, aztán a seriffhelyettesre – lehetséges.

– Látták valaha, hogy a csónakjából belevizelt volna a tóba? – kérdezte Lucas.

– Látott már valaha medvét vízipipázni? – kérdezett vissza Kushner.

– A motor felett – pontosított Lucas.

– Hát az már tényleg képtelenség volna! – csattant fel Cole. – Értem már! Arra akar rájönni,

hogy miért esett ki a csónakból, már ha kiesett egyáltalán!

– Az a csónak egyáltalán nem úgy néz ki, mintha bárkinek is az eszébe juthatna, hogy

kihugyozzon az oldalán – magyarázta Lucas. – Főleg, hogy a motorja is járt.

– Nekem az az elméletem, hogy ment körbe-körbe a vízen, és kifogott valami nagy halat, az

rántotta a vízbe – okoskodott Kushner. – De az is lehet, hogy egy kisebbet fogott ki, mondjuk,

egy balint, aztán jött egy csuka, ráharapott a balinra, ő meg felállt, hogy egyszerre kiemelje

mindkettőt, de közben megcsúszott, és... és a vízbe esett.

– Nem kapcsolta volna ki a motort, ha egyszer kapása akadt? – faggatózott tovább Lucas.

– De, valószínűleg – ismerte el Kushner.

– Meg aztán nem körbe-körbe ment – vágott közbe hirtelen Cole –, az a csónak nyílegyenesen

ment előre!

– Hát igen – vakarta meg a fejét Kushner –, ez így igaz.

– Ez érdekes – kapta fel a fejét Lucas. – Még valami: láttam a házában három mentőmellényt.

Hordott mentőmellényt, ha csónakba ült?

– Hacsak nem volt túl nagy hőség – felelte Cole. – Merthogy a törvény azt mondja, csónakban

a mentőmellény kötelező, és igen-igen kötekedő zsaruk élnek ám itt, a tó körül! Már bocsánat,

nem a jelenlévőkre értettem.

– Csakhogy a csónakban nem találtak mentőmellényt, ha pedig rajta lett volna, akkor feljönne

a teste a felszínre.

– Meglehet – mordult egyet Kushner –, de hát nagy tó ez, meg mély is. Ráadásul az a csónak

összevissza ment, ki tudja, honnét indulhatott?

– Nem volt rajta mentőmellény – mondta ki Cole. – Három volt neki összesen, többen bele se

fértek volna a csónakba. Egy neki, egy nekem, egy meg Kushnak, ha hármasban mentünk ki

horgászni.

Ezzel nagyjából végeztek is.

– Megkapta, amiért jött? – kérdezte Childress, már a kocsiban.

– Nem tudom – kerülte ki a választ Lucas. – Van errefelé egy motel?

– Igen. Az út mentén, erre lefelé, egész jó kis hely. Ha akarja, odaszólok nekik.

Lucas megköszönte, Childress útnak eredt, Lucas pedig felhívta Delt.

– Na, eszedbe jutott már valami?

– Kimentem Hanson lakására, körbekérdeztem a szomszédokat. Az egyik látta, hogy Hanson

este nyolc körül elmegy hazulról. A lámpát égve hagyta, akkor is égett, amikor a szomszédok

meghallották a hírt, hogy vízbe fulladt. Egy másik szomszéd, bizonyos Arriss, már azon volt,

hogy átmegy, és benéz az ablakon, hátha szívrohamot kapott, vagy ilyesmi.

– Tehát égve hagyta a lámpát, és kijött ide...

– Igen, úgy látszik. Találtál valamit odakinn?

– Lehet – felelte Lucas.

Elég világos volt még, hogy visszamenjen Hanson házába: vissza is ment. A közelben két

szomszédos ház is állt: Lucas elsőnek a déli szomszédhoz kopogtatott be. Egy nő kukucskált ki,

az arcán rémült grimasz villant át, ahogy meglátta a tornácán álldogáló férfit. Nyilván egyedül

van, gondolta Lucas.

– Tessék – csipogta a nő.

Lucas megmutatta az igazolványát.

– A Bűnmegelőzési Hivatal ügynöke vagyok, asszonyom. Én jártam itt az előbb, Childress

seriffhelyettessel együtt.

– Ja, akkor jó! Tényleg, hiszen láttam is magát! Miben segíthetek? – nyitotta ki az ajtót.

– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy látta-e, esetleg hallotta-e Mr. Hansont a baleset

napján?

– Tudja, a férjemmel arra lyukadtunk ki, hogy mégiscsak hallottunk mi egy autót, késő éjjel,

akkor érkezett. De csak úgy félálomban, épp, hogy felneszeltünk rá. Reggel aztán ott látjuk a

kocsit a ház előtt. Nemsokára aztán kijött a rendőrség. Őt magát nem láttuk, egyáltalán nem. Akár

hiszi, akár nem, valósággal sokkot kaptunk, amikor meghallottuk a hírt!

A másik oldali szomszédokat úgy hívják, Jansen, tudta meg Lucas az asszonytól: továbbá azt

is, hogy nemrég jöttek haza, egy félórája sincs. Biztos horgászni voltak, úgyhogy, ha beszélni

akar velük, hát csak szaladjon át hozzájuk. Mark és Debbie Jansen épp ebédnél ültek, mikor

Lucas megzavarta őket, de egyáltalán nem vették zokon, sőt kávéval kínálták, és egy székkel az

ebédlőasztal mellett. Lucas mindkettőt köszönettel elfogadta. Hogy Hanson itt járt-e, vagy sem,

azt nem tudták, sem őt nem hallották, sem a csónakot, ahogy kifut a vízre. Mindenről csak akkor

szereztek tudomást, mikor kijöttek a rendőrök, és elmondták.

– Nyilván a csónak rendszáma alapján azonosították – magyarázta Mark, a férj.

Imigyen fecserésztek, míg Lucas kiitta a kávéját. El is búcsúzott, már a kocsijában ült, amikor

Mark utánaszólt.

– Lucas!

Lucas lehúzta az ablakot.

– Mondja, benézett a garázsába? – futott oda a kocsihoz Mark.

– Be. Kiváncsi voltam a csónakra.

– A szemétszállító tricikli ott van?

– Nem, nem hinném, hogy láttam volna...

– Mert... lehet, hogy ostobaság az egész, de aznap éjjel... vagy inkább már hajnalban, úgy

három felé... tudja, épp világosodott, amikor hallottam azt a triciklit – lihegte Mark: futott az

ajtótól idáig. – Beindítják a motorját, ráadásul kint, az úton. Aztán elmentek vele. Nekem meg

csak most jutott eszembe, hogy van itt egy csomó földút meg ösvény, miért pont az úton kell

beindítani azt a triciklit? Hát... csak úgy az eszembe jutott.

– Aha – bólogatott Lucas. – Hát kösz. Ezen tényleg érdemes eltűnődni.

Mégpedig azért érdemes eltűnődni, mondta később, már magamagának, mert hiszen, ha

Hanson megrendezte a halálát, vagy még inkább, ha valaki megrendezte Hanson balesetét, annak

Hanson kocsijával kell kijönnie a házból. No de valamilyen járműre ahhoz is szüksége van, hogy

elmenjen innét! Hacsak nincs neki egy cinkosa, aki kijön érte kocsival.

Ha viszont nincs, akkor az illető tudott a garázsban álló tricikliről.

A motel lejáróját eközben elszalasztotta, hajtott tovább.

– Későn érek haza – hívta fel Weathert –, ne várjatok, de ne is lőjetek rám, oké?

– Én amúgy sem szoktam lövöldözni – nyugtatta meg Weather – de azért szólok Lettynek is.

21.

Ahogy Del a Lucasék háza elé ért, az első, amit meglátott, Shrake Cadillacje volt: épp

bekanyarodott a sarkon. Zsebre dugott kézzel megállt, hogy bevárja a kocsit, a járdáról nézte

végig, ahogy Shrake és Jenkins kiszáll.

– Mit keresünk itt? – kérdezte Shrake.

– Nem tudom – tárta szét a karját Del – Weather hívott, és épp most beszéltem Lucasszal, még

három óra, míg hazaér.

– Menjünk be, ott majd megtudjuk – vágta el a további eszmecsere útját Jenkins.

– Sürgősen beszélnünk kell – nyitott ki nekik az ajtót Weather – mielőtt Letty hazaér. Nem

szeretném, ha találkozna veletek.

– De hát mi van? – idegeskedett Del.

– Kértek sört? Van Leinie’s és Negra Modelo.

Weather kihozta nekik a sört, beterelte a társaságot a nappaliba. A három rendőr zavartan

ácsorgott: Weather tulajdonképpen nem számított a barátjuknak, Lucas feleségeként tartották

számon: ez az asszony kicsit túl okos, túl parancsolgató kedvű, talán még túl merev is volt a

zsaruk ízléséhez képest.

Szóval született sebész, na.

– Üljetek le – szólt rájuk, most is kurtán-furcsán – úgy néztek ki, mint akik mindjárt

egymásnak esnek.

Kivárta, míg a vendégek leülnek, csak aztán folytatta.

– Arról akartam veletek beszélni, hogy Lucas meg akarja ölni azt az embert, bárki legyen is

az, aki megölte Marcyt. És tudjátok, mi lesz ennek a folytatása: öt percen belül mindenki az ő

viszonyukon fog csámcsogni, hiába, hogy régen történt. Aztán valaki előáll majd, hogy Lucas

bosszúból ölte meg azt az embert, bárki legyen is, és...

– Ezt már én is megpróbáltam elmagyarázni neki – szólt közbe Del –, de oda se figyelt.

– Szerintem emiatt még korai aggódnod – szólalt meg Jenkins is – egyelőre fogalma sincs

senkinek, ki a gyilkos.

– Valaki esetleg kételkedik benne, hogy Lucas megtalálja? – járatta végig rajtuk a tekintetét

Weather.

A hármak zavartan pislogtak egymásra, végül Del kért szót.

– Én aztán igazán nem fogadnék Lucas ellen – ismerte be. – Amikor beszéltünk, nekem

nagyon úgy tűnt, hogy szimatot fogott. Valami történt, ezt tisztán hallottam a hangjából.

– És én is – nyugtázta Weather.

A hármak megint csak egymást méregették, gyorsan, idegesen belekortyoltak a sörükbe.

– Hát akkor mi legyen? – bökte ki Shrake.

– Lucas megtalálja a gyilkost, és ha megtalálta, megöli. Mégha legálisan öli is meg, akkor is

bajba kerül miatta – fogott hozzá Weather. – Valaki majd előáll azzal, hogy viszonyuk volt, a

sztori eljut az újságokhoz és a tévékhez, belekeverednek a politikusok is, az ügyészek susmorogni

kezdenek... Lucas nagyon dühös, látom rajta, és nem hinném, hogy vigyázna magára, sőt annyira

dühös, hogy szerintem, ahogy meglátja azt az embert, odamegy hozzá, és lelövi.

– Annál azért több esze van – csóválta meg a fejét Jenkins. – Legalábbis biztos, hogy nem

nyilvánosan öli meg, és...

– Pedig talán még az volna a legjobb, ha nyilvánosan ölné meg – szakította félbe Weather. –

Csakhogy az képtelenség. Ha pedig úgy öli meg, hogy nincs más tanúja, csak ti, zsaruk, akkor

máris megindulnak a találgatások. Bízzatok csak az emberi képzelőerőben, hamar kitalálják, mi

történhetett!

– Ó, basszameg – sóhajtott fel Shrake –, már bocsánat...

– A Jones lányok miatt is szörnyű lelkifurdalása van – folytatta kérlelhetetlenül Weather –

mert annak idején nem tett többet értük. Azt mondja, futni hagyták a gyilkost, aki aztán még több

lányt ölt meg. Most meg itt van Marcy, és Lucas úgy érzi, hogy kezdődik minden elölről, és az ő

hibájából.

– Ostobaság – legyintett Del. – Én együtt dolgoztam vele az ügyön, és, mondhatom, ő volt az

egyetlen, aki tényleg tett valamit. Quentin Daniel vezette a nyomozást, és Lucast kis híján az

őrületbe kergette. Alig várta, hogy visszanyomhassa az egyenruhások közé. Mert Lucas volt az

egyetlen, aki tényleg megpróbált tenni is valamit.

– Csakhogy Lucas nem így gondolja – intette le Weather. – Ti tudjátok, milyen. Ha valami

rosszul sül el, mindig magát hibáztatja, mert mindenhatónak képzeli magát.

– Értem – adta fel a vitát Del.

– Arról akartam veletek beszélni – tért a tárgyra Weather –, így ti talán megakadályozhatjátok.

Nektek sikerülne úgy intéznetek, hogy Lucas ne legyen ott, amikor elkapjátok a gyilkost.

Valahogy elterelhetnétek az útból, hogy esélye se legyen megölni.

– A gyilkosnak pedig megmarad az esélye, hogy élete végéig ellébecolhasson Stillwaterben –

jegyezte meg Jenkins.

– Nem az a lényeg – legyintett Weather – én egyáltalán nem bánnám, ha valaki megölné. Csak

ne Lucas! Nem, ha valakinek mindenképpen meg kell tennie, akkor szerintem erre ti vagytok a

legalkalmasabbak. Vagy egy másik zsaru. De az volna a legjobb, ha ti lőnétek le, elsősorban

Shrake vagy Jenkins, ti sosem dolgoztatok együtt Marcyval. Nem hiszem, hogy bárkinek is

eszébe juthatna kérdezősködni, főleg akkor nem, ha a gyilkosnál is fegyver van.

– És ha nincs nála? – akadékoskodott Jenkins.

– Azt nem tudom – ismerte el Weather –, de az volna a legkényelmesebb, ha volna nála.

Erre egy ideig egyikük sem volt képes válaszolni, tehát csak ültek némán, rágódtak azon, amit

hallottak.

– Talán az volna a legokosabb, ha itt be is fejeznénk ezt a beszélgetést. Nekem valahogy olyan

összeesküvés-szaga van.

– Akkor is el kellett mondanom – makacskodott Weather. – A gyilkosról nem érdemes

beszélni, engem legalábbis nem érdekel, mi lesz vele. Csak Lucas miatt aggódom.

– Jajistenem – nyögött fel Del.

– Ugye, tudod, hogy igazam van? – fordult feléje Weather. Del csak bólintott, és gyorsan a két

társára nézett, hátha támogatást talál náluk.

– Arra már én is rájöttem – szólalt meg Shrake –, hogy Lucas kinyírja, ha elkapja. De a többire

még nem gondoltam, tehát arra, hogy mi lehet belőle. Azt hiszem, igazad van. Ebből irtózatos

balhé lenne. Úgyhogy sürgősen ki kell találnunk valamit.

Mire Lucas hazaért, a hármaknak hűlt nyomuk sem maradt, Weather még a sörösüvegeiket is

eltűntette. Benézett a hűtőszekrénybe, talált egy csirkesalátás szendvicset, a házvezetőnő tette

félre neki, meg egy sört. Épp hozzálátott, amikor meztelen talpak csosszanását hallotta meg a

lépcső felől. Letty.

– Miért nem alszol még? – kérdezte Lucas.

– Csak. Anyu korán reggel megy nyiszatolni, úgyhogy tízkor lefeküdt. Nehogy felkeltsd,

mikor felmész!

– Jó, jó. És miféle operációra készül, nem tudod?

– Először egy rinoplasztika, aztán égési sebek.

Letty ezzel el is hallgatott, nézte csendben, ahogy Lucas eszik.

– Látom, hogy akarsz valamit – nézett fel a szendvicséből Lucas. – Mit akarsz?

– Anyu azt mondja, készülsz valamire. Tudod már, ki ölte meg Marcyt?

– Hogy aztán majd jól kifecsegd Jennifernek – mormolta Lucas. Jennifer Carey a Channel

Three szerkesztője volt, Letty az ő keze alatt gyakornokoskodott.

– De nem – fogadkozott Letty. – Csak akkor mondom meg neki, ha te kérsz rá.

– Na, jó – tette le a szendvicsét Lucas. – Van egy-két ötletem – és azzal elmondott mindent

Hanson rejtélyes balesetéről. – Szerintem Hanson tudta, ki a gyilkos, ezért kellett meghalnia.

– És ezt mikor fogod biztosan tudni?

– Hamarosan.

– Akkor most kell nagyon vigyáznod magadra – intette Letty –, ha tényleg meg akarod ölni.

– Túl sokat aggodalmaskodsz mostanában.

– Abban igazad van. Te viszont túl keveset.

Lucas olyan óvatosan lépdelt az ágy felé, hogy egy betörőnek is becsületére vált volna, de

Weather csakazértis felébredt.

– Remélem, a lányod beszélt a fejeddel – mormolta félálomban.

– Ja, ja... beszélt...

– Helyes. Én most alszom, nehogy holnap véletlenül lenyiszáljam szegény jó Mrs. Jones orrát.

Rino, ötlött Lucas eszébe, úton az álom felé, a szó: rhino, az görögül orr, a plassein pedig

formálást, alakítást jelent. Megorrolja azt a jóasszonyt, más szóval...

De nem orrokról álmodott, nem is rinocéroszokkal: álmában is a titokzatos Fell kísértette.

Nem szeretlek, Doktor Fell...

Weather fél hatkor kelt, Lucas pedig nyolckor, ami neki kora reggelnek számított. Föl sem

neszeit, amikor Weather munkába indult: igaz, többnyire átalussza ezt a jelenetet. Nyújtózott

egyet, ásított, lezavart néhány fekvőtámaszt, lezuhanyozott, aztán felkeltette a pisztolyát is, vele

együtt ült be a kuckójába, telefonálni.

– Mi van? – vette fel a telefont Daniel: szokatlanul, öregemberesen csengett a hangja.

– Davenport vagyok. Beszélnünk kell.

– Szörnyű nap volt a tegnapi. Mióta Carol meghalt, nem volt ilyen szörnyű napom. És akkor

még a Jones lányok is...

– Épp róluk akarok beszélni.

– Mikor?

– Például most rögtön.

– Van egy Starbucks, a mellettünk lévő utcában, ismered?

– Persze.

– Na, félóra múlva ott – tette le Daniel.

Quentin Daniel vezető nyomozó volt, amikor Lucas először a kezei alá került: aztán, nyolc év

múlva, ő lett a rendőrfőnök. Megcsinálta a maga disznóságait a karrierje során, és ezt tudta is

magáról, sőt tudta, hogy Lucas tudja róla, és hogy ezért nem jöttek ki egymással soha igazán.

Csakhogy Daniel okos ember volt, jó nyomozó, ismerte a Jones-ügyet, akár a tenyerét – és

ismerte a zsaruk lelkivilágát is. Ez utóbbi volt a titka a sikerének: hogy olyan jól ismerte az

embereit. Mindig a megfelelő párosításba rakta őket, hogy a nyomozói egymást erősítsék.

Ráadásul maradéktalanul megbízott a saját józan eszében: ennek köszönhetően soha nem hagyta,

hogy a nyomozó kollégák felbosszantsák. Nem bánta, ha mások is okosak: a kollégák

intelligenciáját zökkenőmentesen tudta beépíteni a saját fegyvertárába.

Az egyik leghatásosabb fegyvere épp Lucas volt.

A kávézó bejáratánál találkoztak. Daniel valaha nagydarab férfi volt, öregkorára azonban

valahogy összement, a haja viszont megnőtt, ki is ezüstösödött. Golfhoz öltözött. Te jó isten,

hiszen hetven is jócskán elmúlt már, futott át Lucas fején, ahogy meglátta.

– Hát hogy vagy mostanában? – kérdezte, ahogy leültek.

– Lefogytam, a koleszterin szintem pedig alacsonyabb, mint az IQ-m – újságolta Daniel. –

Persze már nem is eszem semmit, csak legelészek.

– Emlékszel még – tért a tárgyra Lucas – arra az emberre, akire a Jones-ügyben gyanakodtam?

Arra a Fell nevűre?

– Igen, emlékszem, hogy nagyon szimatoltál valaki után – bólogatott Daniel. – Gyanakodtál

valamire vele kapcsolatban.

Lucas sebtében felvázolta az új fejleményeket.

– Most már értem – biccentett Daniel, ahogy a végére ért.

Lucas erre elmesélte Brian Hanson különös balesetét, a fura időzítést, és a gyanúját, hogy

valaki a rendőrségen belülről informálhatta a gyilkost.

– Most azt szeretnem megkérdezni tőled – folytatta – hogy szerinted kivel beszélhetett Hanson

a Jones-ügyről? Soha nem volt olyan érzésed, hogy Hanson aggódik valami miatt?

Daniel óvatosan beleivott a kávéjába, hátradőlt a székében, behunyta a szemét – Lucas már-

már attól félt, erőt vett rajta az aggkori szenilitás, és elszundított majd újra kinyitotta.

– Hansonnak volt akkoriban valami családi zűrje. Valami bűnügy, szex is volt a dologban. De

nem itt történt, nem Minneapolisban. Emlékszem, nagyon ügyeskedett, megpróbált elintézni

valamit, még én szóltam neki, hogy álljon már le. Persze csak úgy barátilag, nem hivatalosan.

Hogy vigyázzon, kitől miféle szívességet kér.

– Nahát – bökte ki Lucas.

– Nem látszol meglepődöttnek.

– Nem, mert egy kellően gyanakvó ember számára van itt néhány utalás arra, hogy a gyilkos

és Hanson közel állhattak egymáshoz. Láttam a fia fényképét, még kamaszkorában készült, azon

pont úgy néz ki, mint Fell személyleírása, az egyetlen eltérés, hogy a fiú nem kövér. És még az,

hogy Marcy gyilkosának fekete szakálla volt, én meg azt hallottam, hogy az az ember hiába

próbált szakállat növeszteni, nem nőtt ki neki rendesen.

– Másrészt viszont, ha azt tervezed, hogy megölsz valakit, és félsz, hogy észrevesznek, esetleg

hajlandó vagy megkockáztatni egy-két dollárt az álcázásra – felelte Daniel.

– Az bizony elképzelhető – helyeselt Lucas. – Emlékszel esetleg még valamire?

Daniel megint hátradőlt, kibámult az ablakon: odakint egy fiatal mama tolta a gyerekkocsiját,

szinte sütött az arcáról a boldogság.

– Sajnos – fordult vissza Daniel Lucas felé – az igazság az, hogy nem. Komoly ügy volt a

Briané, de nem a miénk. És nélkülünk is megoldotta, beszélt egy-két régi haverjával, ügyvédet is

fogadott, és arra soha semmi utalást nem tett, hogy az ügyének köze volna a Jones-ügyhöz. Pedig,

szerintem, ha ez lett volna a helyzet, szól nekünk. De ha szerinted a halálának köze van az

ügyhöz, neked szívesen megteszem, hogy utánanézek annak a kölyöknek.

– Egyelőre ez az egyetlen használható nyom, amin elindulhatok – ismerte be Lucas.

– És én is elmondtam neked mindent, amit csak tudok – felelte Daniel. – Sajnálom, hogy csak

ennyivel szolgálhatok. Marcy meggyilkolása... Az istenit neki, képtelen vagyok kiverni a

fejemből! Pedig alig ismertük egymást, ő épp akkoriban kezdett, amikor én nyugdíjba mentem,

mégis, folyton ő jár a fejemben, állandóan magam előtt látom...

– Én is – mondta Lucas. – Mindig azon kapom magam, hogy fel akarom hívni, hogy

elmeséljem neki ezt vagy azt...

Visszament a BMH-központba: Sandyt most is ott találta. Már megint az egyik hosszú hippi-

ruhája volt rajta, az orrán pedig kerek szemüveg, tiszta Yoko Ono, nyilván ezt hitte magáról,

holott inkább a három vak egerek egyikére emlékeztetett. Lucas elmondta neki, mire van

szüksége, és egy percen belül az asztalán volt minden adat a Hanson fiú jogosítványáról, ideértve

a jelenlegi lakcímét, St. Paul egyik viszonylag kellemes körzetében. Újabb két perc múlva

kiprintelték a jogosítványképét. Meghagyta Sandynek, hogy kerítsen elő mindent, ami még

egyáltalán előkeríthető, azzal a kocsijába vágta magát. Illetve vágta volna: épp beszállt, amikor

megcsörrent a mobilja. Sandy.

– Átnéztem mindent – újságolta –, egy Chevy furgonja van. Fehér.

– Nahááááát! Sandy!

Dorcas Ryan, az egykori masszázsszalon volt munkatársnője éjszakai műszakban dolgozik,

tehát most valószínűleg odahaza találom, gondolta. Húsz perccel később leparkolt a ház előtt, és

rögtön meg is pillantotta a nőt, a konyhaablaka mögött sürgött-forgott.

Az is észrevehette őt, mert mire az ajtóhoz ért, azt már nyitva találta, de nem ment be, az

ajtóból mutatta meg Hanson fényképét, meg sem szólalt hozzá.

– Egy pillanat – vette át a képet Dorcas: beszaladt a lakásba, szemüveggel az orrán tért vissza.

– Jajistenem – nézte meg a képet – de régen volt!

– Ő az? Fell?

– A bíróság előtt nem mernék rá megesküdni, de azt hiszem, hogy igen. De hát nagyon rég

volt ez már!

– Értem. Egyelőre ne beszéljen erről senkinek. Ha tényleg ő a gyilkos, sürgősen el kell

fognunk.

– Miért, kinek beszélnék?

– Mondjuk, egy barátjának – felelte Lucas – az meg elmondja egy barátjának, aki felhívja a

tévét, és már végünk is van.

– Akkor hallgatok, akár a sír – fogadta meg a nő. – Amíg meg nem hallom, hogy meghalt,

tartom a számat.

– Előbb persze meg kéne halnia – mormolta Lucas.

– Megölt egy zsarut – horkant fel a nő – egy női zsarut ráadásul! Mégis, mit képzel, mik az

esélyei?

Mindenki biztos benne, hogy megöljük, gondolta Lucas, kifelé mentében. Megint az eszébe

idézte, amit Letty mondott: csak nyugodtan, óvatosan!

Újra visszament a BMH-központba, Delt útközben hívta fel. Az nemrég ébredt, épp

reggelizett.

– Találtam valamit! – esett neki Lucas.

– Sejtettem – válaszolt Del – már szóltam is, hogy Jenkins és Shrake álljon készenlétben.

– Az irodában találkozunk!

Ő maga Hanson adataival kezdte. A Jones-gyilkosság idején Hanson huszonhét éves volt: épp

a megfelelő életkor. Átfuttatta a nevet a bűnügyi adatbázison, de nem kapott találatot: Hanson

soha nem került összeütközésbe a törvénnyel.

Befutott Del.

– Ha tényleg ő az – nyögte ki, miután végighallgatta Lucas beszámolóját – akkor megölte az

apját? Te jó isten...

– Ha tényleg ő az – replikázott Lucas –, akkor beszámíthatatlan, pszichopata idegroncs! Az

apja rendőr volt, és Daniel szerint, ha megtud valamit a fiáról, habozás nélkül értesíti a

kollégákat. A fiú meg nyilván biztos volt ebben.

– És ért a tervezéshez, ne felejtsd el, ahogy kitalálta ezt a Fell nevet, meg a többit...

– Hanson az itteni egyetemre járt – lépett be az irodába Sandy –, kertészmérnöki diplomája

van. Az utolsó munkahelye, már amit én megtaláltam, egy Clean Genes nevű cég, nem tudom,

mivel foglalkoznak.

– Hát ez nem az igazi – elégedetlenkedett Del.

– Viszont fehér furgonja van, mondtam már?

– Na, így már érdekesebb!

– És ki mondta, hogy egy kertészmérnök nem ismerhet gyerekmondókákat?

– Hogy kerítette elő ilyen gyorsan? – fordult Lucas Sandy felé. – Valami számítógépes trükk?

– A Facebookon találtam rá – felelte Sandy. – Ott van, hogy hol végzett, aztán az egyetemen is

utánanéztem. Ne árulja el senkinek, de egész jól tanult!

– És most? – kérdezte Del – Mihez kezdünk?

– Megnézném Hanson lakását – döntötte el Lucas. – Brian Hansonét. Hátha találok valamit.

Valamit, ami a fiára utalhat.

– A St. Louis Park kapitányság emberei már jártak ott – vetette ellen Del –, amikor a

Vermilion-tó melletti rendőrök leszóltak nekik.

Lucas felhívta a kapitányságot, Carl Wright hadnagyot sikerült telefonvégre kapnia.

– Igen, azt hiszem, be tudunk juttatni benneteket – mondta a hadnagy –, persze egyeztetnem

kell előtte a főnökkel. Az, hogy eltűnt, része a nyomozásotoknak?

– Az bizony – hagyta helyben Lucas. – Mondd csak, amikor a lakásban jártatok, elvittetek

onnan valamit, vagy csak körbenéztetek?

– Csak megnéztük. Akkor úgy gondoltuk, hogy még hazajöhet, nem akartunk felfordulást

csinálni.

– Remek – könnyebbült meg Lucas. – Akkor mi is csak a nézelődéssel kezdünk. Ha bármi

gond akadna, nyugodtan hívj fel. És jó lenne, ha a hozzátartozók nem tudnák meg.

– Miért?

– Majd ha személyesen találkozunk, elmondom – tette le Lucas. – A te kocsiddal megyünk,

Del – állt fel a székéből. – Az nem olyan feltűnő.

– És miért nem szabad feltűnőnek lennünk?

– Mert körbe akarom járni néhányszor Darrell Hanson házát is, majd a visszaúton.

St. Louis Park nyugatra van Minneapolistól, a BMH– központtól fél óra alatt értek oda.

Megálltak a rendőrség vörös téglás háza előtt, előkerítették Wright hadnagyot, aki eddigre

elintézett mindent, hogy bejussanak Hanson lakásába.

– Én is jövök veletek – mondta – hogy szó ne érje a ház elejét.

– Kösz – hálálkodott Lucas.

– Na, szóval mi baj a hozzátartozókkal?

– Az, hogy elképzelhető, hogy akit keresünk, az Hanson hozzátartozója – vázolta fel az esetet

Lucas. Csak Marcy nevét nem említette.

– Ha ez hivatalos nyomozás – vetette közbe Wright – talán mégis jobb volna házkutatási

parancsot szerezni.

– Nem Brian Hanson után nyomozunk – ellenkezett Lucas –, csak azt szeretnénk tudni,

hogyan halt meg. Nem keresünk mi semmit, legfeljebb valami jelét annak, hogy haza akart még

térni.

– És jobb, ha nem kérünk előtte engedélyt – tódította Del – inkább utána bocsánatot kérünk.

– Ez bizony így igaz – sóhajtotta Wright. – Hát jó. Majd csak megbarátkozom valahogy ezzel

a gondolattal is. Mehetünk?

Hanson háza egy fákkal szegélyezett utcán állt, a rendőrség közelében: az ötvenes években

épülhetett. A szomszéd épp a füvet nyírta, amikor kiérkeztek.

– Nem bukkant fel azóta? – kérdezte, ahogy meglátta, hogy Wright kiszáll.

– Nem – felelte Wright.

– Nem látott senkit a ház körül ólálkodni? – kíváncsiskodott Lucas.

– Senkit – felelte a szomszéd. – Pedig nyitva tartjuk ám a szemünket!

Wright kulcsot is hozott: azt mesélte, hogy amikor először behatoltak, lakatost kellett hívniuk,

aztán bent, a konyhában megtalálták a kulcsot. Ahogy bejutottak, azonnal megérezték a kihalt

lakások jellegzetes illatkeverékét, némi cigarettafüst emlékével vegyítve.

– Ez még mindig dohányzik? Az ő korában? – füstölgött Del.

– Ja, a végén még belehal – morogta Lucas.

Sietős léptekkel járták be a lakást, Del csak egyszer állt meg, hogy benézzen a mosógépbe és a

szárítóba, de egyikben sem talált semmit.

– Jó néhány napja nem járhatott idehaza – állapította meg Lucas.

A fürdőszobában borotvakészletre bukkantak, meg a szokásos fürdőszobai holmikra, arckrém,

fogkrém, fertőtlenítő krém, orrszőrvágó olló, ragtapasz.

– Na, ezzel talán kezdhetünk valamit – csillant fel Del szeme –, a kinti házában is megvan

ugyanez?

– Nem, ott nincs – felelte Lucas –, az ottani fürdőszoba kongott az ürességtől. Még egy bőrönd

se, bár az lehet, hogy nem számít, ha mindkét helyen tartott ruhákat.

– Csak azt nem értem, miért csak egy borotvakészletet tartott – csóválta a fejét Wright.

– Abból az embernek általában csak egy van – mondta Lucas. – Nekem is van hétvégi házam,

tartok ott ruhákat, de a fürdőszobai holmikat mindig magammal viszem. Meg a cipőket is.

Cipőből egyet, egy pár tornacipőt találtak, az ágy végénél. Egy pár koszos, agyonhordott

tornacipőt.

– Nyilván ezt hordta horgászáshoz – találta ki Lucas.

– Ha ügyvéd lennék – kellemetlenkedett Del –, most azt mondanám, hogy meséket költesz.

A konyhában, a mosogató mellett egy karton Marlborót találtak, egy csomag hiányzott belőle.

– Na, ez már valami – derült fel Lucas arca. – Ezek szerint még vissza akart jönni ide. Senki

sem hagy veszni egy majdnem teljes karton cigarettát!

– Ezt akár el is fogadhatom – játszotta tovább az ügyvédet Del

– Nekem még el kéne gondolkoznom ezen – vélte Wright –, de azt hiszem, kezdek

egyetérteni.

– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – állapította meg Del, már a kocsiban ülve.

– Nézzük meg Darrell házát is – javasolta Lucas.

Darrell Hanson sem lakott kevésbé kellemes környéken, mint az apja: egy háromszintes

házban, a Como-tó közelében. Kissé távolabb parkoltak le a háztól, Lucas körülnézett.

– Az az oldalbejárat ott – mutatta –, ha megfelelő időpontban érkezik az ember, épp

alkalmasnak tűnik.

– Mi van, csak nem akarsz betörni? – tátotta el a száját Del. – Ember, ekkora egy baromságot!

Ezt a környéket úgy őrzik, mint a koronaékszereket, szerintem most is rajtunk van legalább egy

kamera!

– De ha hátulról jönnénk...

– Jaj, ne! Az még nagyobb baromság lenne!

– Márpedig – vett egy mély lélegzetet Lucas: amíg bírta, ki sem engedte – én be szeretnék

törni! Tudni akarom, mi van odabent. Azt hiszem, Dwayne Paulson segíthetne, ha úgy gondolja,

hogy van elég anyagunk Hanson ellen.

– És lehet, hogy van. Talán van. Ott van az a jogosítványkép, a fehér furgon...

– A jogosítványkép csak egy talánra elegendő, azt a talánt pedig megkaphatjuk Kelly

Barkertől is.

– Hát... ez maximum határeset, öregem.

– Na, hagyd már abba ezt az ügyvédkedést – szólt rá Lucas. – Ide figyelj: tudjuk, hogy Darrell

apja úgy ment el hazulról, hogy égve hagyta a lámpát, meg sok minden más is arra utal, hogy

haza akart még térni. Tudjuk, hogy a halálát megrendezték, és, már ha tényleg megrendezte

valaki, csak olyan valaki rendezhette meg, aki tudott a hétvégi házról, tudta, hogyan juthat be, és

tudta, hogy ott van a tricikli a garázsban. Tudott mindent az öreg Hanson szokásairól. Tudnia

kellett a tricikliről, különben nem lophatta volna el. Tehát, ha Hansont megöltek, csak olyan

valaki ölhette meg, aki közelről ismerte.

– Csakhogy azt hittük, azt is tudjuk, hogy tanító volt, most meg kiderült, hogy nem.

– De az életkora épp megfelelő, és...

– Állj már le! Szerintem is ő a mi emberünk – förmedt rá Del – én csak azt mondom, hogy

amink van, azzal a bíróság előtt nem megyünk semmire. És mit akarsz Paulsontól? Miért nem

Carsonethez megyünk?

– Mert Paulson kábé öt éve elvált – felelte Lucas –, és Marcy meg ő jártak egy ideig.

– Értem. Akkor tényleg hozzá kell mennünk – adta meg magát Del. – De bizonyítékunk akkor

sincs.

– Ha viszont megkapjuk a házkutatási parancsot, azzal már el is köteleztük magunkat.

Ezen elgondolkoztak egy ideig.

– Ha mindenáron be akarsz törni – törte meg a csendet Del –, előtte mindenképpen szólj. Nem

örülnék, ha egyedül próbálkoznál.

– Ha viszont elkapnak, akkor kettőnket kapnak el – tiltakozott Lucas.

– Jó. Akkor menjünk Paulsonhoz.

– Csak attól félek, hogy nemet mond.

– Akkor viszont betörünk – jelentette ki Del. – Ha elkapnak, legfeljebb még nagyobb bajba

kerülünk.

Lucas a tenyerébe temette az arcát, hogy kifundálja, mi a teendő. Ha betörnek, legfeljebb

néhány percet tölthetnek a lakásban. Ha elkapják, a karrierjének annyi, sőt, még örülhet, ha

börtön nélkül megússza. És ezt a környéket tényleg őrzik, méghozzá erősen...

– Na, jó – döntött végül. – Elmegyünk Paulsonhoz. Elmondjuk neki, hogy mink van, és

megkérjük, hogy segítsen.

– Az a lényeg, hogy őszintén beszéljünk vele.

– Paulson nem ostoba – mondta Lucas. – Ha megpróbáljuk átverni, azzal csak felbosszantjuk.

Visszamentek a BMH-központba, hogy elvégezzék a papírmunkát, Lucas beszélt Paulson

titkárával, tőle megtudta, hogy a bíró úrnak mára laza munkanapja van. Bejelentkeztek

audienciára, aztán nyakukba szedték a lábukat, és irány Minneapolis.

Paulson irodája a Hennepin Megyei Bíróság épületének tizennyolcadik emeletén volt. A titkár

beterelte őket: Paulson, lábával az asztalon, a gitárját pöcögtette, fülhallgatóval gyönyörködött a

játékában. Meglátta őket, a fejével a látogatók székei felé intett, tíz másodpercig még elvacakolt a

gitárjával, aztán félretette, kivette a dugót a füléből.

– A Rolling Stonesba simán beleférnék – köszöntötte a vendégeit. Magas, hátranyalt hajú férfi

volt, hosszú orral, feszes, baljós mosollyal. Jó countryénekes válhatott volna belőle: de, hogy a

Rolling Stones...

– Persze, és rögtön le is csukathatná magát kábítószerezés miatt – zöttyent le a székébe Del.

– Én is örülök, hogy újra láthatom, kedves Del – köszönt vissza a bíró: aztán Lucashoz fordult.

– Szörnyűség, mi?

– Az – hajtotta éle a fejét Lucas. Aztán felszegte újra. – Tulajdonképpen azért jöttünk, hogy

tanácsot kérjünk egy házkutatási parancs ügyében. A dolognak Marcy meggyilkolásához is köze

van.

– A-ha – ejtette le a lábát az asztalról Paulson. – Na, hadd hallom!

Lucas előadta, mijük van, és mire van szükségük, illetve, mire volna, ha kapnának házkutatási

parancsot; és miért nem kérnek mégsem.

– Tudjuk, hogy vékony jégen csúszkálunk, de azt is tudjuk, hogy az összes bizonyíték

együttvéve már elég ahhoz, hogy bíróság elé álljunk velük. De ha ön, bíró úr, nem így gondolja,

akkor inkább nem szeretnénk hivatalosan kérelmezni.

– Tehát azért jöttek hozzám, mert tudják, hogy vékony jégen csúszkálnak, és tudják, hogy

Marcy meg én valaha jártunk – foglalta össze a lényeget Paulson.

– Ez is egy tényező – ismerte el Lucas. – Nézze, Dwayne, nem akarom én a bolondját járatni

magával. Biztosak vagyunk benne, hogy megtaláltuk az emberünket, de tudjuk, hogy egyelőre

nincs konkrét bizonyítékunk ellene.

– Adjon nekem egy percet, ezen el kell gondolkoznom – fordult a fal felé a székében Paulson.

Nézték egy percig, bámulták a kopasz foltot a bíró feje búbján, nézték még egy percig, végül a

bíró visszafordult feléjük. – Szóval azt mondják, az az ember bement abba a bloomingtoni házba,

és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott.

– Azt.

– Vagyis az az ember közveszélyes, méghozzá fokozottan közveszélyes. Feltehetően a teljes

idegösszeomlás kellős közepén.

– Pontosan – vágta rá Del.

– Ha másképp állna a dolog, nem teljesíteném a kérésüket. Ezt írják be a kérelmükbe, majd én

aláírom.

– Hagytam helyet a további jegyzeteknek is – vette ki az előre leírt kérelmet a zsebéből Lucas.

Friss házkutatási paranccsal a zsebükben hagyták el a bíróság épületét.

– Minél többet töröm a fejem – mondta Lucas – annál biztosabb vagyok a dolgomban.

Méghozzá nem egy bizonyíték alapján, hanem sok kicsi bizonyíték utal az emberünkre. Mert ez

az ember gondosan eltervez mindent. Nem az a típus, aki égbekiáltó bizonyítékokat hagy maga

után.

Ahogy visszaértek a BMH-központba, Lucas azonnal a telefonra vetette magát: John Simont

hívta, az igazgatót, hogy elmesélje neki, mi minden történt. Simon gyakorlatilag minden

ellenőrzést elvesztett már Lucas részlege felett, ami egyáltalán nem volt az ínyére, de tessék-

lássék beletörődött.

– Aztán csak óvatosan – fontoskodott. – Semmi kedvem tömeghalálhoz. Sőt egyetlen

halálesetet sem szeretnék.

22.

Hatan hatoltak be a Hanson-lakásba: Lucas, Del, Shrake, Jenkins, és két helyszínelő, Norman

Johnson és Delores Schmidt. Délután háromra járt az idő.

A lakást üresen találták, de minden jel arra utalt, hogy laknak itt: kellemes ételszag terjengett a

levegőben, mindenütt gondosan öntözött cserepes növények, csak a földszinten két tucat, a többi

a felső szintre vezető lépcsőn, és ennivalóval telepakolva találták a hűtőszekrényt is. Egyedül a

két autóra méretezett garázs tátongott üresen.

– Pedig reméltem, hogy megtaláljuk a triciklit – sóhajtott fel Lucas.

De nem találták: be kellett érniük azzal, hogy az utolsó szögig szétszedik a lakást. A pincével

és a hálószobákkal kezdték: jobbára ezeket használják rejtekhelynek azok, akiknek szükségük

van az ilyesmire. Schmidt, a számítógép-szakértő a két számítógépnek állt neki: az egyiket az

alkóvban találta meg, a másikat, egy laptopot, a konyhában. Egy program segítségével percek

alatt megfejtette a jelszót, és azonnal belemélyedt Hanson anyagaiba.

– Pornót keress – szólt oda neki Lucas –, elsősorban képfájlokat.

Lassan haladtak: két órája voltak már itt, de még nem találtak semmi különöset, bár Lucas két

dobozt is előásott, mindkettő tele fényképekkel. Fotókat Schmidt is talált a számítógépeken, a

legtöbbön maga Darrell Hanson szerepelt: egyikük-másikuk a megszólalásig hasonlított arra a

fantomképre, amit Kelly Barker állított össze; de a többi meg nem.

Végül hazaérkezett maga Hanson is. A fehér furgonnal jött, valamivel hat óra után. Shrake

ment ki eléje, Lucas a távolból nézte: nézte, ahogy a macska nézi az egeret, egyre nehezedő

lélegzettel, egyre jobban összeszűkülő szemmel. Istenem, csak szétverhetné a fejét...

– Hasonlít, mi? – súgta oda neki Jenkins. Ott állt szorosan Lucas mellett.

– Igen – súgta vissza Lucas –, hasonlít.

Hanson szabályos dührohamot kapott, Lucas végignézte az előadást, közben járkált fel-alá a

lakásban, de mindig akadt egy-két rendőr közte és Hanson között, és Jenkins egy pillanatra sem

tágított a könyöke mellől.

Alacsony, fekete hajú férfi volt Hanson, domború mellkasát lapos arc ellensúlyozta. Del

lelassította valamelyest a dühkitörést, megnyugtatni azonban neki sem sikerült Hansont, aki úgy

döntött, hogy hívja az ügyvédjét. Az ügyvéd a közelben lakott: húsz perccel azután, hogy Hanson

hazaért, be is állított.

Hanson megmutatta neki a házkutatási parancsot, mire az ügyvéd megkérte, hogy üljön le, és

tartsa a száját: Lucas pedig szíveskedjék egyenest hozzá intézni a kérdéseit, ne az ügyfeléhez.

– Részemről rendben – hajtott fejet Lucas – később is kikérdezhetjük.

–Tudni akarom, hogy mi folyik itt – szegte meg az ügyvédnek tett fogadalmát Hanson.

Az ügyvéd kapásból a szájára illesztette az ujját, de elkésett.

– Adhatok egy tájékoztatót – mondta Lucas –, amiben egyetlen kérdése sem lesz.

– Ha meg akarja hallgatni – fordult Hansonhoz az ügyvéd –, meghallgathatja, de ne

válaszoljon egyetlen kérdésre sem!

Ebben a pillanatban Del nézett be a konyhából, az ujjával Lucas felé intett. Lucas kiment vele

a konyhába, ahol Hanson és az ügyvéd nem hallhatták.

– Lehet, hogy bajban vagyunk – súgta Del.

– Miféle bajban?

– Megnéztem ezt a fehér furgont. Fehérnek fehér, a vak is látja, de tele van pingálva rózsákkal

mindkét oldala. Valami virág-nagykerekedésnek dolgozik, azért. De a bloomingtoni tanúk közül

senki sem említett rózsákat, pedig nyilván ez az, amit az ember elsőnek észrevesz.

– A fene ott egye... – morogta Lucas. – De akkor is ő az emberünk, hát nem látod?

– Nem tudom. Rossz előérzetem van – vallotta meg Del. – Szerintem árnyékra vetődtünk.

A tájékoztatóját azért megtartotta Lucas: több jel is arra utal, mondta, hogy Hanson apját

meggyilkolták, tehát nem csak úgy egyszerűen kiesett a csónakjából, aztán megfulladt. A

bizonyítékok azt engedik sejtetni, hogy a gyilkos csak olyan valaki lehet, aki igen közel állt az

áldozathoz. Ugyanez a gyanúsított megölt egy rendőrtisztet, továbbá két másik személyt – és a

személyleírása ráillik Hansonra. Az ügyet simán megoldhatják egy DNS-teszt segítségével, a

helyszínen talált, a gyilkostól származó vérmintát már vizsgálja a BMH laboratóriuma, talán már

meg is van az eredmény.

– Nem kaptunk engedélyt, hogy vért vegyünk Mr. Hansontól, fejezte be a szónoklatát Lucas,

de megszerezzük, hacsak Mr. Hanson nem egyezik bele önszántából a vérvételbe.

– Szó sem lehet róla – vágta rá az ügyvéd, Jim.

– Várjunk csak – szólt közbe Hanson. – Szóval azt mondja, hogy a vérminta tisztázhat?

– Azt – válaszolt Lucas.

– Én a maga helyében nem mennék bele, Darrell – ügyvédkedett az ügyvéd.

– Ugyan már, Jim, tudom én, mi az a DNS! – intette le Hanson. – Az majd tisztázni fog.

Merthogy nem az enyimé a vér, amit találtak. Egyébként nem is kell vért venniük tőlem.

– Darrell, mielőtt önként vállalkozna bármire is, alaposan át kéne beszélnünk a helyzetet –

akadékoskodott tovább az ügyvéd. – És talán jobb lenne, ha egy védőügyvédet fogadna, én nem

vagyok annyira járatos a büntetőjogban.

– Dehogy, semmi baj, remekül csinálja – nyugtatta meg Hanson. – Két éve – fordult vissza

Lucas felé – Irakban voltam egy Wetland Restorations nevű céggel, termőföldeket pofoztunk

helyre. Mielőtt elindultunk, mindenkitől vettek vérmintát, tudja, hátha valami merénylő fel

találna robbantani minket. A Wetlandnál még most is megvan az a minta.

Most egy szőkére festett haj, negyvenes asszony bukkant fel az ajtóban, a kezében bevásárló

szatyorral, az arcán a legmélyebb döbbenet kifejezésével: Carol Hanson volt, Darrell felesége.

Ahogy a férje, ő is azonnal hisztériás rohamot kapott a rendőrök látványától, sőt a végén még el

is sírta magát. Lucas inkább kiment a szobából, hagyta, hogy Del és Shrake megpróbálják

helyreállítani a nyugalmat odabent. Ha már kint volt, felhívta a BMH laboratóriumát, hogy

értesítse őket a Wetland-vérmintáról, és megígérte, hogy ő személyesen szerzi meg a cégtől.

Aztán visszament a szobába. A nő közben feladta a küzdelmet, visszavonult a hálószobába, a

díványra zuhant, Shrake próbálta megnyugtatni, nehogy szívrohamot kapjon a szerencsétlen.

Egy órával azután, hogy Lucas a laborral beszélt, megszólalt Hanson telefonja. Hanson

felvette, belehallgatott.

– Igen – mondta végül – nyugodtan odaadhatják nekik, engedélyezem. Elküldik a DNS-emet a

maguk laborjába – fordult Lucas felé. – Pár perc, és náluk lesz.

– Darrell, Darrell – csóválta a fejét az ügyvéd –, ezért a döntésért semmiképpen sem

vállalhatom a felelősséget. Azt hiszem, ideje, hogy valaki más vegye át a helyemet.

– Szerintem nagyon is ügyesen védekezik az ügyfele – vitatkozott Lucas –, én például most

már legalább a hatvan százalékát elhiszem annak, amit mond. Természetesen szükségünk lesz

még egy DNS-tesztre, csak a biztonság kedvéért, nehogy valami trükk legyen.

– Felőlem – vonta meg a vállát Hanson.

– Szétverték a hálószobát! – harsant fel a feleség vonítása a dívány felől. – Ripityára verték!

Eltelt még egy óra. Lassan a végére értek a szemlének, Lucas még egyszer felhívta a labort,

megtudta, hogy a vizsgálatnak hamarosan a végére érnek, hogy a Wetland anyagán ott volt

Hanson neve, személyi száma, mindene, de azért összehasonlítják a saját anyagukkal, nehogy

valaki átverje őket

– Hívjatok, ha készen vagytok – búcsúzott el Lucas.

– Húsz perc, és jelentkezünk!

Lucas egy székbe vetette magát, onnét hallgatta Darrell Hanson litániáját, szinte szóról szóra

ugyanazt, amit már milliószor végighallgatott: minden friss letartóztatott előadja, még ha

gyilkosságért tartóztatták le, akkor is – az „engem sosem tartóztattak le” kezdetűt.

– Isten engem úgy segéljen – esküdözött Hanson –, hogy soha, de soha az életben engem

még...

Ekkor futott be a laborvezető, Gerald Taski hívása.

– Nem fogod elhinni – kezdte –, esküszöm, nem fogsz hinni a fülednek! De én se láttam még

ilyet, csak hallottam róla, állítólag egyszer, Los Angelesben...

– Mit nem fogok elhinni? – vetett véget a szóáradatnak Lucas.

– Hát azt, hogy nem egyezik a vérminta! Árnyékra vetődtetek!

– Nem örülök neki – ismerte el Lucas –, de hallottam már ilyet. Mi ebben olyan különös?

– Az, hogy az emberetek rokona a gyilkosnak!

– Hogy mondtad?

– Lehet, hogy az az ember nem tud róla, de közeli rokona a gyilkosnak! Még az is lehet, hogy

közös a nagyapjuk! Esetleg az ükapjuk, de annál nem távolibb. Szóval még egyszer meg kell

vizsgálnunk mindent.

Lucas letette.

– Hacsak nem sikerült valami szokatlanul nagy disznóságba belefutnunk – fordult Hanson és

az ügyvédje felé – úgy tűnik, hogy maga ártatlan.

– Mondtam én – mordult egyet Hanson.

A felesége már nem érte be ennyivel, újra visításba kezdett.

– Tönkretették a hálószobánkat!

– Csakhogy – intette csendre Lucas a ház népét – rokona a gyilkosnak.

– Hogyan?!

– Valószínűleg közös nagyapjuk van – magyarázta Lucas. – Hadd hallom, ki lehet az?

Hanson csak nézett, előbb a feleségére, aztán a padlóra, az asszony közben mormolt valamit,

de Hanson meg se hallotta.

– Jaj, uramatyám – sóhajtott egy mélyet.

– Szóval? Ki az?

– Tudja, nagy család a miénk – magyarázta Hanson. – Van nekem vagy húsz unokatestvérem.

Mert erről van szó, igaz? Unokatestvérről?

– Valószínűleg – bólintott Lucas. – Unokatestvér, vagy nagybácsi, vagy másod-unokatestvér,

vagy mit tudom én.

– Van egy Roger nevű unokatestvérem. Roger Hanson. Ha gyilkost keresnek, hát ő lesz az.

– Ez a Roger ismeri az apja hétvégi házát? – kérdezte Del.

– Ismeri hát. De ismeri azt az összes unokatestvér, tulajdonképpen az a ház az egész családé.

– És jól ismeri az apját is – vette át a szót Lucas.

– Ismeri, de hát a mi családunkban mindenki ismer mindenkit. Minden július negyedikén, meg

karácsonykor, összeröffen az egész família.

– Miért pont Roger? – kérdezte Lucas.

– Mert ő olyan... – felelte Hanson, miután egy gyors pillantást váltott a feleségével – fura. És

kellemetlenül fura. Mindig dühös, rosszindulatú, igazában véve elég ijesztő egy alak.

Elbeszélgettek még vagy húsz percig: végül arra jutottak, hogy az unokatestvérek többségére

illik Fell személyleírása, és az életkora is. Megtudták, hogy Roger Hanson soha életében nem

tanított semmiféle iskolában, és arról sem hallottak soha, hogy Brian Hanson valaha is bajba

került volna a törvény előtt valamelyik unokaöccse miatt.

– Azt tudják, milyen kocsija van? Nem lehet, hogy egy fehér furgon?

– Évek óta nem is láttam – felelte Hanson –, de azt tudom, hogy antik holmikkal kereskedik,

vagyis az igazat megvallva ócskás, úgyhogy nyilván furgonja van, mindig is az volt neki.

– Elnézést az okozott kellemetlenségekért – állt fel Lucas – de ha belegondolnak, miféle

ügyben nyomozunk, talán megértik, hogy a mi szempontunkból nézve elkerülhetetlen volt. Jelen

pillanatban már nincs is más feladatunk, mint megállapítani, hogy melyik unokatestvér a

hidegvérű gyilkos.

Elmenet még megkérte Hansonékat, hogy ne említsék senkinek a rendőrök látogatását.

– Amikor legutóbb meggyűlt a baja egy tanúval, kiment a házához, lelőtt három embert, egyet

meg is ölt közülük. Úgyhogy csak óvatosan! Amíg fel nem derítjük az ügyet.

– Volt már részem egy-két pofára esésben – jegyezte meg Del, már kint, a kocsiban – de ez a

mostani minden eddigit felülmúlt.

– Szó sincs pofára esésről – vigasztalta Lucas – így vagy úgy, de gyakorlatilag megoldottuk az

ügyet.

Hogy ezzel megvolt, előkapta a mobilját, Sandyt hívta, a kutatóját. Az épp vacsorázni volt.

– Sürgősen vissza kéne menni az irodába – mondta Lucas. – Megoldható?

– Persze. Húsz perc, és ott vagyok. Mire van szüksége?

Lucas eldarálta Roger Hanson nevét, címét, telefonszámát: Darrell adta meg neki.

– Szerezzen meg róla mindent, amit csak lehet!

– Maga visszajön még?

– Hamarosan.

– És most merre? – kérdezte Del.

– Nézzük meg Roger házát, fent van valahol északkeleten.

Roger Hanson egy Logan Park nevű negyedben lakott, Minneapolis északkeleti szélén, egy

fákkal és parkoló autókkal meg kisteherautókkal szegélyezett utcában. Egyszerű kis háza volt,

keskeny verandával, három lépcső vezetett felfelé. A ház két oldalán sövény helyettesítette a

kerítést, ez védte a szomszédok kíváncsi tekintetétől a házat és a melléje felhúzott, egy autós

garázst.

Sehol semmi mozgás: a ház előtt autó parkolt, az egyetlen autó, amerre csak a szem ellát: és

sehol egy árva, fehér furgon, hiába tekergették utána a nyakukat.

– Bekopogok, hátha ajtót nyit – határozta el magát Del. – Ha meglőtték, csak észreveszem

rajta.

– Ha meglőtték, nem nyit ajtót – hűtötte le Lucas. – Miért nyitna? Hátha egy

adománygyűjtögető cserkészlány kopogtat?

– Nem égnek a lámpák – eresztette el a füle mellett a megjegyzést Del.

Tettek két kört a tömb körül, aztán a saroknál leparkoltak: a házat, amely előtt megálltak,

„Elkelt” feliratú tábla díszítette.

– Ha egy kis szerencsénk van – mondta Del – a régi tulajék már kiköltöztek, nem hívják ránk a

rendőrséget, ha sokáig ücsörgünk itt.

Vagy kiköltöztek, vagy nem voltak kíváncsi természetűek: mindenesetre senki sem hívta ki

rájuk a rendőrséget. Elüldögéltek egy teljes órát a kocsiban, összehordtak hetet-havat erről, arról,

amarról, főként nyomozásokról, nem a legfontosabbakról, pletykálkodtak, meg persze szóba

került Marcy is. És közben egyszer sem észleltek mozgást Hanson házából, még csak a függönyt

sem húzta el senki.

– Kihalt tájék – mélázott Del.

– Talán még dolgozik – vélte Lucas.

– Egyet azért megtudtunk – vigasztalta Del –, azt, hogy a függönyöket félrehúzták. Ha

beesteledik, és behúzzák a függönyöket, akkor valaki otthon van.

– Hát akkor indulás – döntött Lucas. – Tegyünk még egykét kört, térképezzük fel a terepet!

– Mi az, ide már nem is akarsz betörni?

– Megfordult a fejemben – ismerte be Lucas. – Megy az idő, és előbb-utóbb híre elterjed a hír,

hogy nyomozunk. Nem biztos, hogy mindent megkaptunk, amire számítottunk, de legalább

kaptunk valamit.

Még egy órácskát rászántak a ház figyelésére, aztán megcsörrent Lucas mobilja: Sandy. Lucas

kihangosította.

– Megtaláltam mindent! Fehér furgonja van, ez egy. Kettő: a Moorheadbe járt, tanárképzőre.

Három vagy négy tanévet húzott le, személyi feljegyzések nincsenek róla, de azt megtudtam,

hogy nem diplomázott.

– Nyilván azért nem, mert a diplomaévében megcsöcsörészett egy tizennyolc éves diáklányt –

húzta el a száját Del.

– Csöcsörészésről nem találtam semmit – sajnálkozott Sandy. – Bár attól még előfordulhatott.

Talán, ha a belső anyagaikat fel tudnám törni, csak azokat nagyon keményen őrzik. De lehet,

hogy bírósági paranccsal belenézhetnénk.

A Hanson-házat változatlanul moccanatlan csend ülte meg. Sandy telefonja után úgy

döntöttek, hogy mára kileselkedték magukat. Elindultak vissza, az iroda felé.

– Ez is csak azt erősíti meg, hogy be kell törni – jegyezte meg útközben Lucas. – Mert mi van,

ha bemegyünk érvényes házkutatási paranccsal? Teszem azt, találunk nála valami trófeát,

mondjuk, a Jones lányok bugyiját, vagy ott fekszik az örege kitömve a mélyhűtőben. Na és? Ha

nem lármázzuk fel vele a világot, abból csak bajunk lesz. És bármit találunk is, az a vadászatunk

végét jelenti.

– Hogyhogy „na és”? – értetlenkedett Del. – Akkor is mi kaptuk el őt!

– Csakhogy én akarom elkapni – horkant fel minden irónia nélkül Lucas. – Én, nem mi,

hanem én!

A betörés kérdésében tehát sikerült dűlőre jutniuk, meg is egyeztek, hogy holnap átbeszélnek

mindent, és elindultak haza.

Lucas lekéste a vacsorát, de kapott egy szendvicset. Miközben azt majszolgatta, felhívta Bob

Hillestadot a minneapolisi gyilkossági csoporttól. Hillestad azzal az újsággal szolgált, hogy nem

jutott semmire, és hogy mindenki a BMH-laborra vár, a DNS-teszt eredményére.

Az estét a net böngészésével folytatta Lucas, pénzügyi kérdéseket feszegető blogokat olvasott

át, csak hogy múljék az idő. Végül, amikor Weather lefeküdt, kilopózott a hátsó lépcsőre – ez

vezetett a házvezetőnő lakrészéhez és kiemelte a rejtekhelyéről a betörőszerszámait: egy

elektromos lakatfűrészt, egy kulcskészletet, egy kisebb feszítővasat, fehér pamutkesztyűt és a

fejre szíjazható LED-lámpát. Megnézte az elemet: gyengének találta, hát kicserélte. Mindezt egy

fekete nejlonzacskóba suvasztotta, a zacskót pedig a Lexus vezetőülése mögé. Hogy ezzel

elkészült, visszament a konyhába, engedélyezett magának még egy sört, benézett a hálószobába,

jó éjszakát kívánt, bekukkantott Letty szobájába is: a lány a Facebookot bámulta.

– Értem én, hogy a nők képtelenek meglenni a közösségi háló nélkül, valahogy be van

drótozva az agyukba – mormogta Lucas elégedetlenül –, de akkor is, tiszta időpocsékolás! Miért

nem tanulsz meg inkább gitározni?

– Dolgozom – morogta vissza Letty, fel se nézett közben.

– Még hogy dolgozol!

– Igenis, hogy dolgozom – nézett fel végre Letty. – Valamelyik nagy újság, talán a New York

Times, vagy a Wall Street Journal, vagy az az izé, a Washington miacsuda...

– A Post?

– Az. Szóval valamelyikben megjelent egy cikk az online pedofilokról, és hogy egy lány

fellógatta magát egy ilyen miatt, én meg most nézem a barátaimat, hogy ki találkozott közülük

ilyen pedofillal, mert azt mondták, készíthetek róla egy anyagot.

Ez az „ők” a Channel Three szerkesztőit jelentette.

– Felakasztották – helyesbített Lucas. – Az embereket felakasztják, csak tárgyakat lehet

fellógatni.

– És akkor mi van azzal, hogy „XY állandóan rajtam lóg”? Vagy „de jól lóg annak a pasinak”!

– Az más kérdés. Én most a nyakról beszélek, tehát ha valakit a nyakánál fogva felakasztanak,

míg meg nem hal. Minden mást pedig fellógatnak.

– Egyébként miért zavarsz? Nem látod, hogy dolgozom?

– Nem zavarlak. Csak benéztem, hogy megkérdezzelek, nincs-e szükséged valamire. Mert

kimegyek a boltba, veszek olyan görög joghurtot.

– Hozhatnál egy kólát.

– Hozok.

Lement a konyhába, addig járkált fel-alá, míg mindenki meg nem bizonyosodott felőle, hogy

ott van, aztán kislisszolt a garázsba, beült a Lexus volánja mögé, és meg sem állt Hanson házáig.

Odafelé az egész ÚTON érezte, ahogy egyre erősödik benne a stressz és az izgalom. És azt is,

hogy ez bezzeg tetszik neki, de még mennyire, hogy tetszik, mindig is tetszett!

Elment a ház előtt. Sötétség ült az ablakokban, de annyit azért látott, hogy a függönyök

éppúgy állnak, ahogy azelőtt. Elment a ház előtt még egyszer, hogy összeszedje a bátorságát.

Most, a második menet végén hirtelen megvillant egy parkoló autó lámpája. Lucas bekanyarodott

a sarkon, az autó követte. Bekanyarodott a következő sarkon: ide is követte az autó, és villogott

veszettül.

Lucas lehúzódott a járdáshoz, az autó követte: a visszapillantóból nézte végig, ahogy Del

kiszáll, odaballag hozzá. Lehúzta az ablakot.

– Letty üzeni, hogy nagyon gyatrán konspirálsz – köszönt be Del.

– A fene egye meg!

– Szóval mégiscsak betörünk?

– Én török be. Te jobban tennéd, ha kimaradnál belőle.

– Tudom én, mit csinálok. Úgy döntöttem, fiatal vagyok még ahhoz, hogy börtönbe kerüljek

betörés miatt, viszont falazni éppenséggel falazhatok neked. Nézem az utcát, és ha látom, hogy

jön valaki rád csörgetek. Hátul kijutsz, van ott egy hurrikán kerítés, azon átugorhatsz. Én meg

hátrajövök, és fölszedlek.

– És mi lesz a kocsimmal?

– Majd én vezetem, a sajátomért meg később visszajövök.

– Kösz.

– Nem mintha annyira örülnék neki – kászálódott be morogva Del a Lexus kormánya mögé.

– Ha nem tetszik, nyugodtan kiszállhatsz.

– Nyavalyát szállhatok ki! – csattant fel Del. – Tudod, emlékszem, hogy akkor megpróbáltalak

lebeszélni róla, hogy Fellt hajkurászd. Azt mondtam, semmi értelme. És néha eltűnődöm, hány

kislány halt meg e miatt az egyetlen mondat miatt.

– Ebbe én is majdnem belepusztultam – bámult ki Lucas mereven a kocsi ablakán. – De ha

akkor elkapjuk, hiába kapjuk el. Nem volt ellene semmi bizonyítékunk, a holttestek sehol, csak

egy halott ujjlenyomatai egy papírdobozon...

– És mégis...

– Hát igen. És mégis.

Tettek egy utolsó kört a háztömb körül, most azokra a házakra figyeltek, ahol fényt láttak az

ablakban. Például Hanson bal oldali szomszédjánál.

– Ha tényleg be akarunk törni, ideje nekilátni – mondta Del. – Ezzel a sok körözéssel csak

felhívjuk magunkra a figyelmet.

– Állj meg itt – húzta fel a kesztyűt Lucas.

Del megállt, Lucas kiszállt, odament Hanson ajtajához, becsöngetett. Semmi válasz.

Csöngetett még egyszer, gyorsan körülnézett, előkapta az álkulcs készletet, addig-addig

próbálgatta a zárat, míg végre meghallotta a kattanást. Benyitott.

– Hé, Roger! – szólt be a házba. Semmi válasz. Belépett, becsukta maga után az ajtót, villanyt

gyújtott. Első lecke a Sikeres Betörő Kézikönyvéből: ha bejutottál, gyújts lámpát, ne a

zseblámpád fényénél dolgozz, mert a szomszédok a nyakadra hívják a zsarukat. Ha lámpát

gyújtasz, az nem tűnik fel senkinek. – Hé, Hanson! – kiáltott még egyet Lucas.

Csend.

Átsietett a konyhán, a hátsó ajtóhoz: kiakasztotta a láncot, résnyire nyitotta az ajtót.

Visszament, átnézte mindhárom hálószobát. Az egyiket irodának alakították át, a másikban

mindenütt ócskaságok porosodtak, a harmadikban volt az ágy, rajta agyongyűrt lepedő.

Kihúzott minden fiókot. Nem talált semmi érdekeset, csak egy zsebkést, és két csapágygolyót,

egy zokniba csomagolva. Ügyes kis kézifegyver, de csapágygolyóval akár halálos ütést is ki lehet

osztani vele. Persze lehet, hogy valami másra használja. Sőt, az is lehet, hogy ez a Hanson

szenvedélyes csapágygolyó gyűjtő.

Az egyik szekrényben aztán egy papírhalomra bukkant. Megnézte közelebbről: pornó. Olcsó

pornó füzetek, valahol Ázsiában nyomtathatták, a képeken lányok, nagyon fiatal lányok.

Megvagy – villant át Lucas fején.

A pornóképek Scrape doboz házában, azok ugyanilyenek voltak, csak egy-két évtizeddel

régebbiek. De ugyanez a műfaj.

Szóval megvan az emberünk, gondolta: és ideje lelépni, tette hozzá magában.

De esze ágában sem volt lelépni. Evés közben jön meg az étvágy, így aztán átment az irodába

is, ahol egy halom adóívet talált. Átnézte a legfrissebbeket. Évi harminc-negyvenezer dolláros

jövedelmet mutattak ki az ívek, a jövedelemre használtcikk-kereskedelemmel tett szert Roger

Hanson: szóval ez a magyarázata a szomszéd szobában felhalmozott ócskaságoknak.

A következő fiókban a banki kimutatások voltak, és a hitelkártyaszámlák. A bankszámla

egyenlege 789 dollár, a hitelkártyán még 4560 dollár maradt: ez a Hanson, ez tönkrement. Talált

egy tele fiók számlát is, köztük a mobil-szolgáltatóét: ezt zsebre vágta.

A következő leletre egy vaskos dossziéban bukkant: házilag barkácsolt brosúrák Thaiföldről,

szextúrákat reklámozott mindegyik, meg kislányokat. Ezeket visszatette a helyükre. Fülelt.

Semmi. Del sem csörgött még. Mindegy, akkor is növekszik a veszély, minden perccel

növekszik. Megnézte az óráját: nyolc perce volt idebent, holott legfeljebb ötöt engedélyezett

magának.

Csak még két percecskét...

Megint átszáguldott a konyhán, visszazárta a hátsó ajtót. Benézett egy szekrénybe, nem talált

semmit. Kinyitott egy ajtót: mögötte meredek lépcső vezetett lefelé. Amilyen gyorsan csak tudott,

leszaladt. Két szoba volt lent. Az egyikben mosógép, szárító, teknő, gázkazán és egy nyitható

tetejű mélyhűtő. A másikban csupa ócskaság. Nem antikvitás: Weather egy időben rákapott az

antikvitásokra, úgyhogy Lucas is szakértőnek számított a műfajban: és a szakértő szeme azt

sugallta, hogy amit itt lát, az nem antikvitás, az bizony ócskaság, limlom, semmi.

Megint megnézte az óráját: tíz perc. Ideje elbúcsúzni. Megcsörrent a telefonja: Del.

– Na, mi van?

– Ember, húzz már onnét kifelé! Tíz perce benn vagy!

– Jön valaki?

– Még senki.

– Mindjárt jövök.

Letette, és már indult volna kifelé, de az a mélyhűtő valahogy nem hagyta nyugodni. Ki is

nyitotta, belenézett: ennivalós zacskókat talált, hús, zöldségek meg egy cipő. Egy... mi?!?!

Félresöpörte a zacskókat, egyiket a másik után, míg meg nem látta Brian Hanson dérlepte

arcát és merevre fagyott haját.

Atyavilág, mormolta magában. Egy pillanatig csak nézte mereven a merevre fagyott arcot,

aztán visszapakolt mindent a helyére, becsukta a mélyhűtőt, lerohant a lépcsőn. Szerencséjére

eszébe jutott, hogy leoltsa a villanyokat. A bejárathoz lépett. Felhívta Delt.

– Na, mi van?

– Kijövök.

– Tizenöt másodperc, és ott vagyok.

Lucas lekapcsolta az összes fényt, kilépett a verandára, és amilyen nyugodtan csak tudott,

kisétált a járdáig. Del most bukkant fel a kanyarban. Lucas beszállt.

– Megúsztuk – sóhajtott fel Del, ahogy Lucas beszállt. – Mázlink volt, de nagyon sokáig voltál

bent, a frászt hoztad rám!

– Aha – mormolta Lucas: de nem figyelt. Brian Hanson jéggé dermedt arcát látta maga előtt.

Sosem szerette igazán azt az embert, túl ódivatúnak tartotta: de az istenit neki, mégiscsak jó

nyomozó volt!

Bekanyarodtak, Del közben mintha kérdezett volna valamit. Lucas csak most kapcsolt: azt

kérdezi, mi történt odabent.

– Hé, van otthon valaki? – kopogtatta meg Lucas fejét, hogy nem kapta meg a választ.

– Találkoztam Brian Hansonnal. A mélyhűtőben fekszik.

– Jó vicc – nevetett fel Del: de rögtön abba is hagyta a nevetést. – Mintha azt hallottam volna,

hogy Brian Hanson a mélyhűtőben fekszik.

– Azt hallottad – bólintott Lucas. – Ott fekszik a mélyhűtőben, a pincében, csupa zúzmara az

arca. Halálra rémisztett. Aztán találtam még egy csomó gyerekpornót, meg egy számítógépet,

nyilván az is tele van pornóval, de nem volt időm belenézni. Meg hirdetéseket Thaiföldről, hogy

fiatal lányok olcsón eladóak. Ha belenéznél, nem hinnél a szemednek! És egy csomó ócskaság, ez

a Hanson használtcikk-kereskedő.

– De hát ez... – nyögte ki Del, miután megemésztette a hallottakat –, ez elmebaj!

– Az bizony. Elmebaj.

Leparkoltak Del kocsija mögött, Lucas lehúzta magáról a kesztyűt, zsebre vágta, az

álkulcsokat visszaejtette a zacskóba.

– Ha tényleg elmebeteg – morogta Del – az egész hátralévő életét a St. Peterben töltheti.

A St. Peter volt a börtöntöltelékek diliháza Minnesota államban.

Lucas nem felelt, csak a vállát vonta meg.

– Ide figyelj – kezdte rá megint Del –, ha lelövöd...

– Ezt egyszer már hallottam – intette le Lucas – nyugodtan befejezheted.

Ültek, hallgattak.

– Ha megkapjuk a házkutatási parancsot, már holnap visszajöhetünk – törte meg a csendet

Del. – Egy-két óra, és a kezünkben lehet az a parancs!

– Ezt majd még meggondolom – hagyta rá Lucas –, de most az a legfontosabb, hogy valaki

folyamatosan figyelje a házat, Shrake vagy Jenkins, mert tudnunk kell, mikor érkezik haza

Hanson, nehogy szép suttyomban kicipelje a hullát, és megszabaduljon tőle, mert akkor bottal

üthetjük a nyomát.

– Egyéb?

– Találtam egy mobilszámlát, rajta van a száma. Lenyomozhatjuk, kikkel beszélt mostanában.

Persze engedély kell ahhoz is.

– Holnap megszerezzük – mondta Del. – Szólok Jenkinsnek, hogy jöjjön ide, figyelje a házat.

Holnap majd leváltjuk.

– Túl jó neki a St. Peter, nem akarom, hogy oda kerüljön – rázta a fejét Lucas. – Nem, ezt

most kell elintézni.

– Ne szórakozz velem! – förmedt rá Del. – Mára elég lesz!

– Elég – bólintott Lucas. – Én a magam részéről elégedett is vagyok. Megvan az emberünk,

most már csak az a kérdés, hogyan kapjuk el. Állj meg a bolt előtt, vennem kell valamit!

– Mit?

– Görög joghurtot meg kólát. Azt mondtam Lettynek, hogy vásárolni megyek, nem akarok

lebukni. És kapcsold ki a mobilodat, hogy ne tudjon felhívni. Nem, maradjon csak fenn szépen

egész éjszaka, és találgasson, hogy mi történhetett!

– Aljasság – csóválta a fejét Del.

– Ilyen az élet. Ha kekeckednek veled, kekeckedj vissza! Még a saját lányoddal is.

23.

Ágyba bújt, de egy teljes órán át képtelen volt elaludni: egyre csak azon járt a feje, hogyan

kaphatná el Roger Hansont. Úgy számolt, hogy legfeljebb két nap múlva kiszivárog a híre, hogy

komolyan nyomoznak utána. Aztán, ha kiszivárgott, jönnek a bűnüldözés bürokratái, hogy ők is

kapjanak egy szeletet a dicsőségből, hogy sikerült elkapni a rendőrgyilkost. Ha pedig ők is

belekeverednek, a nyomozás hajtóvadászattá válik, zsaruk ezrei sürögnek majd minden bokor

mellett, hogy kiugrasszák a nyulat.

Igaz, ő most előnyös helyzetben érezheti magát: egyrészt tudja, ki a gyilkos, másrészt azt is

tudja, hogyan bukkanhat a nyomára – a mobiltelefonján keresztül. Csak azt nem tudja, hogyan

magyarázza ki, miféle módszerrel jutott a nyomára: a betörésről jobb, ha hallgat. Tehát ki kell

találni valamit, ami logikusan hangzik. Például itt van az, amit Darrell Hanson és a felesége

mondott: végül is ők vezették Roger nyomára. Ez nem elég egy házkutatási parancshoz,

letartóztatáshoz meg aztán végképp nem, de ezen a vonalon már el lehet indulni.

Igen, talán az volna a legokosabb, ha hivatalosan is elindulna a Darrell Hanson által felvázolt

úton, elvégre így tenne minden rendőr a helyében. És aztán szépen, lépésenként felépítené a vádat

Roger ellen, éppúgy, ahogy Darrell ellen építette fel.

Kérdés, hogy Roger furgonja tényleg fehér-e. Nincsenek-e rózsák pingálva az oldalára, vagy

valami hasonló. Tanított-e iskolában? Mert Darrell azt mondja, hogy nem, soha – de hátha téved?

És egyáltalán, hol lehet most ez a Roger? Mi van, ha már rég Mexikóban vagy épp Thaiföldön

üdülget? Mi van, ha ott ül a reptéren, és várja, hogy a gépe a világ egyik sötét csodája felé

repítse?

Nem, nem hinném, nyugtatta meg magát Lucas. Az a ház nem úgy nézett ki, mint amit a

gazdája végleg elhagyott. A ruhái szépen összehajtogatva a fiókokban, a szennyes holmik a

mosógép melletti kosárban, a számítógép bekapcsolva villog, a konyhaasztalon egy kancsó

aprópénz. Tekintetbe véve Hanson aggasztó anyagi helyzetét, nem valószínű, hogy csak úgy

otthagyna egy kancsó aprópénzt. Tehát itt van az az ember valahol, talán a közelben. Addig-addig

járatta az agyát, míg végül nem bírta tovább az ágyban. Felkelt, kiosont a hálószobából, felhívta

Shrake-et: most ő figyelte Hanson házát.

– Mi a helyzet?

– Semmi mozgás – felelte Shrake. – Én meg ülök, és járatom az agyam. Arra gondoltam, hogy

Buster Hill eltalálta, legalább egyszer. Hanson tudja, hogy nem mehet kórházba, úgyhogy

szerintem valahol elbújt, és a sebét nyalogatja. Lehet, hogy csak azért nem mer hazajönni, mert

fél, hogy a szomszédok észreveszik a sebét. Nem hinném, hogy hazamerészkedne, de ha mégis

felbukkan, akkor se marad sokáig.

– Remélem, nem egy reptéren ül valahol.

– Erre én is gondoltam már – mondta Shrake –, de nem hinném, hogy a sebével átmerészkedne

a reptéri biztonsági kapun. Ha észreveszik a kötést, alatta meg a golyónyomot, kérdezősködni

kezdenek, és kész a lebukás.

– Aha – gondolkodott el Lucas. Megnézte az órát: pár perccel múlt egy. – Valószínűleg igazad

lesz. Holnapra kell még néhány ember a ház köré, addig maradj ott, mondjuk, még egy órát, aztán

menj haza. Holnap találkozunk.

– Jenkins nyolcra jön ide.

– Holnap felhívom őt is – ígérte Lucas. – Ha Hanson addigra sem érkezik haza, abbahagyjuk a

figyelést.

– Szerinted megtaláljuk?

– Sandy majd utánanéz a telefonszámának, azzal talán igen.

Letette, visszafeküdt. Aludt is, akár a bunda, reggel kilencig. Felébredt, rögtön rájött, hogy túl

jól van ahhoz, hogy korán legyen. Megnézte az óráját: atyaisten! Azonnal a telefon után nyúlt,

Jenkins számát hívta.

– Semmi, csak üldögélek. Minden csendes.

– Várjunk még egy órát – döntötte el Lucas –, aztán megpróbálkozunk egy másik módszerrel.

– Mit szólnál hozzá, ha bekopognék, hogy előfizetőket gyűjtök egy magazinra?

– Inkább ne – felelte Lucas: azt nem mondta ki, hogy tudja, hogy a házban nincs senki. – De

azért hadd gondolkozzak el rajta. Lehet, hogy visszahívlak.

El is gondolkozott – közben megborotválkozott és lezuhanyozott –, végül visszahívta Jenkinst.

– Kopogj be hozzá, és ha ajtót nyit, mondd azt, hogy a nagybátyja, Brian Hanson eltűnésének

ügyében jöttél. Tedd fel a szokásos kérdéseket: mikor látta utoljára, nem volt-e depressziós, és

tedd hozzá, hogy a St. Louis megyei seriffnek dolgozol. Bár nem hinném, hogy otthon lesz, de

azért kopogtass be, és a hátsó ajtón is!

– A hátsó ajtón? Minek?

– Nehogy valahogy elszalaszd, azért. És a hátsó ajtó mellett van a garázs. Négy ablaka van.

Benézhetnél, hátha látsz odabent egy triciklit. És ha találsz egyet, én is szívesen megnézném. Ha

pedig még a rendszámát is le tudnád olvasni...

– Rendben – mondta Jenkins. – Visszahívlak.

– Indulok dolgozni – búcsúzott Lucas. – Odabent találkozunk.

Jobb, ha ott ül körülötte az egész csoportja, amikor Jenkins telefonál.

Több szem többet lát.

Sebtiben bekapta a reggelijét – valami vegetáriánus moslékot és útnak eredt. Útközben nem

bírta megállni, hogy meg ne álljon egy büfénél, egy gyors szalonnás rántottára és egy kávéra:

olyan finom volt, hogy kis híján elalélt tőle. Megint csak gyorsan falt be mindent, bár egy csepp

bűntudatot sem érzett, és tudta jól, hogy erről úgyse szól egy szót se senkinek. Aztán ment

tovább.

Sandy már várta: Lucas a lelkére kötötte, hogy a mobilhívások listájával kezdje, utána jöhet a

járműnyilvántartás, azután meg a fotók, és minden egyéb.

Sandy elment, Shrake vette át a helyét, a nyomában Del lépdelt.

– Na, mi a teendőnk mára?

– Egyelőre csak üldögélünk, várunk – nyugtatta meg őket Lucas. – Ha megkaptuk, amire

várunk, kikérjük a házkutatási parancsot. De mielőtt hivatalosan is nekilátnánk, tudni akarom,

merre jár Hanson, és a nyomába szegődünk. Pillanatok alatt híre megy, hogy nyomozunk utána.

– Minden rendben – nézett be az ajtón Sandy –, övé a szám, és a Verizon a mobilszolgáltatója.

Kéne egy parancs, hogy megtudjuk, hol van most.

– Parancs? Nem elég egy kikérő? Nem lehallgatni akarjuk, csak azt szeretnénk tudni, hogy hol

tartózkodik!

– Azt nem tudom – sajnálkozott Sandy – csak annak az embernek a nevét tudom, akivel a

Verizonnál kell beszélni.

– Hívd fel te – mondta Lucas Delnek –, próbáld lealkudni ki kérőre, aztán beszélj az

ügyvédeikkel. Maga pedig – fordult Sandy felé – kerítsen fényképeket. Mindent, amit öt percen

belől meg tud szerezni. Kezdje a jogosítványképével!

Sandy és Del kimentek, bejött helyettük Jenkins.

– Benéztem a garázsba – lengette meg a papírdarabot a kezében –, ott áll a tricikli. Felírtam a

rendszámát.

– Szerencsénk volt – állapította meg Lucas. – Ne felejtsd el csatolni azt a papírdarabot a

dossziéhoz! Utánanéztél a rendszámnak?

– Utána hát. Brian Hansoné.

– Elkaptuk – hördült fel Shrake.

– Szerintem is – bólintott Lucas. – Na, figyeljetek! Sandy öt percen belül hozza a fényképeket.

Én már három nőnek is megmutattam Fell fantomképét, most rajtatok a sor, menjetek el azokhoz

a nőkhöz, mutassátok meg nekik a fotókat. – Megadta nekik Dorcas Ryan, Lucy Landry, és Kelly

Barker címét, ők felírták, és elindultak. – Amilyen gyorsan csak lehet – szólt utánuk Lucas. –

Aztán rögtön gyertek vissza!

Most, hogy mindenkit az útjára indított, maga is felkerekedett, átment a laborba. Gerald Taski,

a labor főnöke, még most sem tért magához a csodálkozástól Darrell Hanson DNS-tesztje miatt.

– Ilyet még az életben nem pipáltam – mondta –, ráadásul, ha belegondolok, micsoda új

lehetőséget nyílnak meg előttünk! Képzeld csak el, gyanakszol valakire, de nem akarod, hogy

megtudja, hogy gyanakszol rá. Mit csinálsz? Fogod magad, és leveszed a DNS-mintát egy

rokonától, és azzal fogod meg az emberedet!

– Nem igazán tetszik ez nekem – húzta el a száját Lucas. – Ha jól tudom, a náciknak voltak

efféle ötleteik.

– Igen, de gondolj csak bele, mekkora gyakorlati haszna volna!

– A nácik is pontosan ezzel érveltek.

– Olvastam egy aforizmát a neten – vágott vissza Taski –, hogy aki egy vitában elsőnek

mondja ki a náci szót, az veszít a vitában.

– Jó, jó, ennyit a nácikról – intette le Lucas. – Nem ezért jöttem, hanem egy igazolásért, hogy

akitől a bloomingtoni DNS származik, az harmadik vagy negyedik, vagy mit tudom én, hányadik

fokú rokonságban áll a gyilkossal. A letartóztatási parancshoz kell.

– Szerinted ezzel sikerül azonosítanod?

– Már azonosítottuk. Most már csak el kéne kapnunk – felelte Lucas. – Na, megkapom azt az

igazolást?

– Moorhead ragaszkodik a kikérőhöz – nézett be az ajtón Sandy. – Nagyon makacskodnak

ezek az egyetemek.

– Virgil nem épp arrafelé mászkál valahol? Mintha azt mondta volna – gondolkozott el Lucas.

– Halló – szólt ki a titkárnőjének. – Nem tudja, merre mászkál Virgil?

– Pope megyében.

– Az nincs Moorhead közelében?

– Várjon, utánanézek a térképen – kotort a fiókjába a titkárnő. – Igen, arrafelé van, alig száz

mérföldre tőle!

– Még most is Pope megyében vagy? – hívta fel Lucas Virgilt.

– Igen, de csak amíg megreggelizek, aztán indulok haza.

– Ugye, az valahol Moorhead közelében van?

– Basszameg – sejtette meg a sorsát Virgil.

– Kikérőre lesz szükséged – mondta Lucas. – Mire odaérsz, már ott vár rád.

Most, hogy mindenkit szétküldött a szélrózsa összes lehetséges irányába, végre magára

zárhatta az ajtót, hátradőlhetett a székében, hogy gondolkozzon egy kicsit. Van már elegendő

bizonyíték, hogy kiállíttassa a letartóztatási parancsot, most már csak azt kéne tudni, hol lehet

Roger Hanson.

– Mi van a Verizonnál? – hívta Delt.

– Azt hiszem, rendben leszünk, az ügyvédeik most beszélnek a mi ügyvédeinkkel, és nem

akarják, hogy belehallgatózzunk a csevegésükbe, de úgy néz ki, hajlandóak lesznek elárulni,

hogy hol van az a telefon.

– Ennyi nekünk elég is. Sokáig tart még?

– Csak amíg átrágják magukat a jogi szőrözésen, utána már gyorsan végeznek. Csak az a jogi

totojázás ne lenne!

– Csikard ki belőlük! Le ne szállj róluk!

Shrake egy óra múlva tért vissza.

– Dorcas Ryan azt mondja, a mostani kép jobban hasonlít Fellre, mint az, amit először

mutattál neki – újságolta. – Azt mondja, most sem biztos száz százalékig, de egy olyan

kilencvenötig igen.

Jenkins a kocsijából hívta fel. Lucy Landry és Kelly Barker is úgy látták, hogy az új kép

jobban hasonlít a réginél, sőt Barker biztos volt benne, hogy felismeri a támadóját.

– Rendben – lélegzett fel Lucas. – Gyere be. Elkapjuk az emberünket, ahogy megtaláltuk,

hogy merre van.

– Van még valami – mondta Jenkins. – Todd Barker szénája elég rosszul áll. Tüdőlövést

kapott, és az orvosok azt mondják, hogy elfertőződhet. Nem mondták ki nyíltan, de az az

érzésem, hogy lemondtak róla. Vagyis már kettős gyilkosságunk van.

– Hanson ma még nem telefonált – jött be Del –, de tegnap délután felhívott egy klinikát St.

Paulban, egy Waconia nevű helyről. Hogy a klinikán kivel beszélt, azt nem tudjuk, a központi

számot hívta, de ha lőtt sebe van, akkor nyilván fájdalomcsillapítót és antibiotikumot kért.

– Nincs valaki, aki felhívhatnál valamilyen ürüggyel? Hátha felveszi.

– Várj csak, beszélek valakivel – ment ki a szobából Del.

A helyét Jenkins vette át: Lucas a lelkére kötötte, hogy Shrake is, ő is, ebédeljenek meg,

amilyen korán csak tudnak.

– Egy-két óra, és nekiindulunk, ahogy megtudjuk, hogy hol van. Lesz egy kis rohangászás is,

de semmi komolyabb.

– Találtam egy autókereskedőt – jött vissza Del –, aki felhívja az automata ügyfélhívójáról,

hogy Chevy pótalkatrészeket tud olcsóért. Ha felveszi, megtudjuk, hogy hol van.

– Mikor?

– Tíz perc múlva.

– Addig összeszedem az anyagokat a letartóztatási parancshoz. Ahogy elkészülök vele, viszem

Carsonethez.

– Miért nem Paulsonhoz?

– Van már annyink, amennyivel Carsonet is kiadja a parancsot – mondta Lucas. – És nem

akarom megint Paulsont zavarni. Még képes és megkérdezi, hogy mi történt a legutóbbival, én

meg égre-földre esküdöztem neki, hogy Darrell a gyilkos.

– Értelek – bólintott Del. – Na, megyek, hívom az emberemet a Verizonnál.

Lucas már épp végzett a papírmunkával, amikor Virgil telefonált Moorheadből.

– Nem találtam sokat – újságolta – de amit találtam, az elég érdekes. Hanson tényleg

tanítóképzőbe járt, de az utolsó évében kimaradt. És részt is vett gyakorló tanításon, Red Lake

Falls egyik iskolájában.

– Rendben – nyugtázta Lucas – most már hazamehetsz.

Felhívta az iskolát. Az igazgató, Lawrence Olafson megígérte, hogy összetrombitálja azt a

három-négy tanárt, aki még emlékezhet az esetre, aztán visszahívják. Lucas köszönte szépen, és

megkérte, hogy kezeljék diszkréten az ügyet.

Az első tanár, Steve Little, negyedóra múlva jelentkezett be.

– Beszéltem George Anderson kollégámmal – mondta –, neki is fel kéne hívnia magát, de azt

mondja, nem emlékszik már semmire, úgyhogy az ő hívására ne várjon.

– Maga viszont felhívott – felelte Lucas. – Ezek szerint emlékszik arra az emberre?

– Hát persze! Larry azt mondta, maga szerint szex is lehetett a dologban. Hát igenis volt. Ez a

Hanson, érdekes, a nevét már el is felejtettem, csak most jutott az eszembe, egy diáklánnyal

keveredett zűrbe. Tulajdonképpen a lány is benne volt a dologban, de akkor is, nagyon fiatal volt

még az ilyesmihez. Feljelenthették volna nemi erőszak miatt, de a lány szülei nem akarták, hogy

híre menjen az ügynek. Én legalábbis így emlékszem.

– Mi lett a következménye?

– Az, hogy egy seggbe rúgással útjára bocsátották – felelte Little. – Aztán Moorhead is seggbe

rúgta, és ezzel az ügy lezárult. Már ahogy én emlékszem. De hát régi história már ez.

– Szóval se feljelentés, se tárgyalás, se semmi?

– Semmi, csak a seggbe rúgás. Ha ma próbálkozna vele, nem úszná meg ennyivel, de hát azok

még más idők voltak.

– Nem emlékszik, hány éves lehetett az a lány?

– Na, várjon csak... Most is ismerem azt a lányt, illetve már nem lány, asszony, negyven év

körüli, ez pedig egy olyan harminc éve történhetett... Szóval, azt hiszem, tizenhárom-tizennégy

lehetett.

– Sovány, szőke?

– Igen. Fontos ez?

– Lehet, hogy az – mondta Lucas. – Köszönöm, Steve. Lehet, hogy még visszahívom. Szóljon

a többieknek, hogy nekik már nem kell felhívniuk, egyébként sem hivatalos kihallgatás ez, csak

úgy érdeklődtem. És köszönöm, igazán nagyon sokat segített.

– És most mi lesz?

– Majd olvassa el az újságban. Vagy hívjon fel egy hét, tíz nap múlva, és elmesélem.

– Még mindig Waconiában van – jött vissza Del. – Felhívtuk, ott vette fel.

– Hát akkor szedelőzködjünk– állt fel Lucas. – Egy félórán belül el kéne indulnunk. Átmegyek

Carsonethez, már tudja, hogy jövök, úgyhogy nem leszek ott sokáig. Ti addig állítsatok össze egy

behatoló egységet, a házkutatási parancsot tőlem kapják meg, és pontban kettőkor törjenek be

Hanson lakásába! Mi is akkor érünk Waconiába. Valaki nézzen utána, miféle motelek vannak

Waconiában, és hívjátok fel Darrell Hansont, kérdezzétek meg, élnek-e ott is rokonai, hátha

Roger esetleg náluk próbálna elbújni.

– Hányan megyünk?

– Te, én, Shrake, Jenkins. Vagyunk épp elegen, többen nem is kellünk.

24.

Lucas megszerezte a parancsot, Del közben elintézte a telefonokat, megtudta, hogy Waconia

egyike azon kevés helyeknek, ahol senki sem él a Hanson retyerutyából; megtudta még, hogy

Waconia két motellel is elbüszkélkedhet, az egyik az AmericInn, a másik egy családi penzió.

Végül Lucas is visszaért a bíróságról, átadta a házkutatási parancsot a behatoló egységnek, és

a lelkűkre kötötte, hogy két óra előtt semmiképpen se jusson az eszükbe behatolni.

– Ha otthon találják, csak óvatosan! – figyelmeztette őket. – Egy rendőrt már megölt, úgyhogy

nem veszít semmit, ha lelő még egyet. Ha bent vannak, azonnal hívjanak, és akkor is hívjanak, ha

találnak valami érdekeset!

Az egység parancsnoka, Johnston, közölte, hogy neki értesítenie kell St. Pault is, de Lucas

megkérte, hogy ezzel lehetőleg várjon, míg elindulnak.

– Semmi kifogásom St. Paul ellen – magyarázta –, csak szeretném, ha a miénk maradna az

ügy. Ha kiszivárog valami, ha a tévék fülébe jut, és leadnak róla egy előzetest... Egyelőre nem

tudjuk biztosan, hol van Hanson, és semmi kedvem elszalasztani. Ha Waconiában nem sikerül

elkapnunk, utána mehet bárhová, amerre csak akar, nagy a világ. Még sötétedés előtt elérheti a

kanadai határt!

Két autóval indultak útnak, Lucas és Del a Lexusban, Del vezetett, Shrake és Jenkins pedig

Shrake Cadillacjén. Negyed kettőkor kanyarodtak ki a BMH parkolójából.

Meleg volt, sehol egy felhő az égen, bár a levegő reszketése vihart ígért – bár az előrejelzések

nem tudtak erről.

– Micsoda gyönyörű nap! – lelkendezett Del. – Mintha csak arra teremtették volna, hogy pont

ma kapjunk el valakit.

– Négy napja sincs, hogy Marcy meg én azon marháskodtunk, hogy...

– Jó, jó...

Az út java részét teljes némaságban tették meg: Lucas fejében Marcy Sherrill emléke járt,

maga előtt látta az arcát, ahogy holtan fekszik a Barkerék szőnyegén. Del is észrevette, hogy

semmi kedve beszélgetni, eleinte még megpróbálta elszórakoztatni az ötleteivel, hogy hogyan

hatolhatnának be az AmericInn szobájába, és hogyan lehetne kihagyni az ügyből az ottani seriffet

– de aztán elnémult ő is. Megérkeztek. Lucas előkapta a telefonját, a behatolók parancsnokát

hívta.

– Ott vagytok már?

– Igen, bekopogtunk, de semmi válasz. Még két perc, és rohamozunk.

– Hívjatok, ha van valami!

– Ott egy fehér furgon – mutatta Jenkins, ahogy kiszálltak a motel parkolójában.

– Látom – felelte Lucas –, de ez valahogy túl újnak tűnik.

Leolvasták a rendszámát: ez bizony nem az ő furgonjuk volt.

– Lehet, hogy már nincs itt – mondta Del.

– Van itt még egy másik motel is.

– Azért megnézhetnénk itt is.

– Nézzük.

Elindultak a bejárat felé.

– Várjunk csak egy pillanatra! – állt meg út közben Shrake.

– Minek? – értetlenkedett Lucas.

– Azért – vette át a szót Jenkins – mert Shrake is, Del is, és én is attól félünk, hogy megölöd

azt az embert. Arra meg mindnyájan ráfizetnénk. Úgyhogy kíváncsiak vagyunk, hajlandó vagy-e

kockáztatni három barátod karrierjét, csak azért, hogy bosszút állhass egy gyilkoson.

– Ebben te is benne vagy? – fordult Del felé Lucas: érezte, ahogy az egész testét elönti a harag

hulláma.

– Benne bizony. És nemcsak mi vagyunk benne, hanem mindenki, aki csak fontos neked. A

családod is.

– Szóval a hátam mögött konspirálgattok – fortyant fel Lucas.

– Azt bizony – bólintott Shrake –, konspiráltunk. De nem konspiráltunk volna, ha nem

lennénk bajban. Ha nem látnánk világosan az előkészületeidből, hogy mit tervezel. Mert a

behatoló egységgel is terveztél valami trükköt, ennyit a vak is észrevenne.

– És akkor most mit akartok, elkobozzátok a fegyveremet?

– Még az sem kizárt – ismerte el Shrake –, ha nincs más választásunk.

– És mégis, hogyan akarnátok elvenni? – lépett egyet hátra Lucas: tudta, hogy Jenkins és

Shrake nemcsak hogy nagydarab, erős fickók, de mindkettőt kiképezték közelharcra.

– Hárman elboldogulnánk valahogy – morogta Shrake.

– Nem a nyavalyás fegyvered kell nekünk – szólalt meg Del –, hanem egy ígéret, hogy nem

rángatod bele a bajba a három barátodat, csak azért, hogy lelőhesd Hansont. Nem vagy te hóhér!

Nekünk meg semmi kedvünk végignézni egy kivégzést.

– Azt sem tudjátok – nézett végig a hármakon Lucas, idegesen remegő fejjel, de a hangja

jéghideg maradt –, hogy miről beszéltek.

– Valamit azért sejtünk – vágott vissza Del. – Napok óta másról sem beszélünk, csak erről. De

beszélhettünk, amennyit akartuk, ennél jobb ötletünk nem volt.

– Mi csak annyit akarunk – folytatta Jenkins –, hogy ígérd meg, nem lesz kivégzés, nem lesz

semmiféle csapda, semmi. Bemegyünk, elfogjuk, és minden a helyére kerül. Ennyi nem elég?

Lucas úgy érezte, alig kap levegőt: ilyesmivel még soha életében nem találkozott. Ezt a három

embert a legjobb barátai közé sorolta, és most elárulják. Mert igen, ezt érezte: hogy elárulják –

bár a kicsi ember a tarkójánál azt súgta, hogy ezúttal téved.

– Bemegyek én egyedül is, ha kell – bökte ki végül.

– Semmi értelme – vette elő a mobilját Jenkins. – Látod, itt van a helyi seriff száma az ujjam

alatt, csak benyomom a gombot, és már fel is veszi. És ha egyedül mész be, és elkéred a

szobaszámát a recepción, a seriff szól nekik, hogy ne adják meg.

– Basszátok meg – hörögte Lucas. Elbizonytalanodott: sarokba szorították, ráadásul sejtette,

hogy kivételesen nem neki van igaza.

– Tudod, hogy bármit elhiszünk, ha te mondod – csitította Del. – Ha megígéred, hogy nem

lesz kivégzés, azt is elhisszük neked.

Lucas csak állt, nézte, ahogy a hármak körülállják: remegett a dühtől, de a kisember a fejében

csak nem hagyta abba. Ezek őszintén beszélnek, mondta a magáét, ezek komolyan gondolják – és

ezek a barátaid.

– Rendben – bólintott végül Lucas. – Mehetünk.

– Ennyi nekünk elég – könnyebbült meg Shrake.

Félrehúzódtak az útból, hagyták, hadd menjen Lucas elöl, ők meg hűségesen megindultak a

nyomában.

A motel recepcióján lágy beszédű, gondosan aranyra festett hajú nő fogadta őket, ízes helyi

kiejtéssel.

– Egy Roger Hanson nevű embert keresünk – mutatta meg az igazolványát Lucas –, aki

valószínűleg tegnap érkezett ide. Kövérkés, fekete hajú, talán szakállas is. Chevrolet furgonja

van.

– Szerintem nincsen minálunk senki ilyen – sajnálkozott a nő – de azért várjanak, utánanézek.

Míg a nő a számítógépét bűvölte, megszólalt Lucas telefonja: a behatolók parancsnoka hívta.

– Ember, ezt nem fogod elhinni! – kiabálta. – Egy férfiholttestet találtunk a mélyhűtőben!

Egyelőre nem nyúltunk hozzá, míg a helyszínelők ki nem érnek, úgyhogy azonosítani még nem

tudtuk, de...

– Idős, hetven körüli ősz hajú? – vágott közbe Lucas.

– Igen. Miért, ki az?

– Feltehetően a nagybátyja, Brian Hanson. A minneapolisi rendőrség nyugalmazott detektívje.

Az ottani gyilkossági csoportnál szolgál még néhány régi motoros, azok azonosíthatják. Vagy a

gyilkosságiak régi főnöke, Quentin Daniel, ő is dolgozott vele. Most már nyugdíjas, biztos

szívesen átjön segíteni. Megadom a számát, ha kell. Atyaisten... Találtatok mást is?

– Egy rakás pornó, méghozzá gyerekpornó. Ez a mi emberünk, Lucas! Hát ti? Hogy álltok?

– Azt hiszem, nyomon vagyunk. Remélem – pillantott Jenkinsre, aki a pult előtt állt, nézte, mit

művel a recepciós, és megrázta a fejét, ahogy észrevette Lucas pillantását. – Vagy mégsem.

Mindegy, úgyis hívlak, ha történik valami. Csak a tévéseket ne engedjétek a ház közelébe! És

mindenki tartsa a száját! Még mindig van egy esélyünk, hogy elkapjuk.

– Értettem.

– Hanson nincs itt – tolmácsolta Jenkins, amit a nőtől hallott. – Nem is emlékszik senkire, aki

hasonlítana hozzá. És fehér furgon sincs. Viszont van az a másik hely, a penzió a város másik

végén, az olcsóbb.

– Jó, akkor átmegyünk – döntötte el Lucas. – Maga pedig – fordult a recepciós nőhöz –,

legyen kedves, és senkinek egy szót se arról, hogy itt jártunk! Mindenáron el kell fognunk azt az

embert, és ha beszélni kezdenek rólunk, ő is meghallhatja.

– Néma leszek – fogadkozott a nő –, akár a sír!

– Ha végeztünk – ajánlotta fel Shrake –, annak mondja el, akinek akarja. De csak ha elfogtuk!

Mert nagyon veszélyes ember ám!

– Ki telefonált, a behatolók? – kérdezte Shrake, már kint, a parkolóban.

– Igen, azok. Találtak egy holttestet Hanson mélyhűtőjében. A leírás alapján nem lehet más,

mint Brian Hanson. Most már két rendőr van a számláján, meg talán majd Todd Barker is.

– Meg még a jó isten tudja, hány kiskölyök – morogta Del.

– Hát akkor legfőbb ideje, hogy elkapjuk – mondta Jenkins.

– Azért ezt egyszer még átbeszéljük ám – mondta Lucas, már a kocsiban, útban a penzió felé.

– Úgy látszik, már nem bíztok bennem. Pedig átéltünk már ezt-azt...

– Ugyan már, az isten szerelmére! – kiáltotta kétségbeesetten Del. – Az életemet is rád

bíznám! Mindig is rád bíztam! Csak azt nem tudom, hogy téged rád bízhatunk-e önmagadra!

Mert nem magunkat féltjük mi, hanem téged!

– Nagyon, de nagyon felbosszantottatok.

– Az már a te bajod – vonta meg a vállát Del.

A penzió, hivatalos nevén Waddell fogadója Waconia túlsó végén, egyemeletes, L alakú,

szürke és piszkosfehérre vakolt épület volt, a kínálata tizenöt-húsz aprócska szobából állt, mind a

parkolóra nézett, oda nyílt az ajtaja is mindnek. Legalábbis így állt a helyzet az L hosszabbik

száránál. A másikat valamivel jobban feltupírozták, hogy úgy nézzen ki, mint egy kúria:

valószínűleg itt lakott a tulajdonos. A ház mögött már a szántóföldek nyúltak a végtelen felé, az

egyhangúságot mindössze egy szatócsboltocska enyhítette valamelyest.

– Ott a furgon – mutatta Del, ahogy bekanyarodtak a parkolóba. Elmentek mellette, és Lucas

leolvasta a rendszámát.

– Ő az – mondta.

Del gázt adott, rohanvást távolodtak a penziótól, mögöttük Shrake: negyed mérföldre a

penziótól visszafordultak, de most az L rövid szára mögé hajtottak, ott parkoltak le. A furgontól

nem lehetett idelátni.

Kiszálltak. Lucas és Del elindult a bejárat felé, Jenkins és Shrake hátramaradtak, egy sarok

mögé húzódva, ahonnan szemmel tarthatták a furgont.

Az intézmény előcsarnoka alig lehetett nagyobb egy szekrénynél: őszes, sovány, napcserzette

arcú asszonyság fogadta őket, a szájában cigarettával, a szemével a számítógép képernyőjén.

Ahogy Lucas és Del beléptek, felállt. Tétován pislogtak egymásra a félhomályban.

– Rendőrség – villantotta elő az igazolványát Lucas. – Egy Roger Hanson nevű férfit

keresünk, az övé az a fehér furgon odakint, a parkolóban. Fekete hajú, kövér. Azt szeretnénk

tudni, melyik szobában lakik, és kérünk a szobájához egy kulcsot.

– A nevét, azt nem tudom, csak azt, hogy a tizenötösben lakik – hallották meg a nő dohányban

áztatott, reszelős hangját. – Tessék, itt a kulcs.

– Köszönöm – vette át a kulcsot Lucas. – Zárjon be utánunk, asszonyom, és addig ki se nyissa

az ajtót, míg nem szólunk, hogy most már biztonságos.

– Miért, olyan veszélyes az az ember?

– Többszörös gyilkos – vetette oda neki Del.

Kimenet hallották, ahogy a nő bezárja mögöttük az ajtót.

– Ez tehát rendben volna – állapította meg Lucas. – Mármost hogyan fogjunk hozzá?

– Megnéztem az ajtókat – mondta Shrake. – Ezek tűzálló vasajtók, kizárt, hogy be tudnánk

rúgni.

– Van nálam kulcs – vetette ellen Lucas –, de az túl lassú.

– Nyisd ki a kulccsal – javasolta Jenkins –, én berúgom az ajtót, mármint, ha be van láncolva,

akkor, Shrake meg Del pedig pisztollyal a kézben beront az ajtón.

– Ez lesz a megoldás – csapott le Lucas. – Gyerünk!

Behúzódtak a ház eresze alá, ott lépdeltek a tizenötös felé. Del és Shrake előhúzták a

fegyverüket.

– Jön egy kamion – suttogta Jenkins, mikor nagyjából félúton járhattak–, akkor kéne bedugni a

kulcsot, amikor elmegy a ház előtt.

Lucas is látta a kamiont: megszaporázta a lépteit, épp idejében ért az ajtó elé. Letérdelt,

bedugta a kulcsot a zárba. Elfordította. Enyhén megtaszította az ajtót, érezte, ahogy az kinyílik:

ebben a pillanatban zúgott el a kamion az úton.

– Most! – kiáltotta oda Jenkinsnek.

Jenkins akkorát rúgott az ajtóba, hogy az majdnem lerepült a zsanérjáról: Del és Shrake

berontott a szobába, aztán a fürdőszobába.

– Sehol senki – hallatszott Shrake hangja –, a fene egye meg!

A tévé bekapcsolva villogott, az ágy mellett nyitott bőrönd állt, az éjjeliszekrényen, a lámpa

mellett kulcskarika hevert, meg egy napszemüveg. Del rúgott egyet a bőröndbe.

– Pisztoly van benne! – kiáltotta.

Lucas megnézte: a Glock, ismerte fel.

– Itt van valahol, a közelben!

– Lefogadom, hogy ott lesz, abban a boltban – mutatott ki az ablakon Shrake.

– Ha ott van – bámult ki az ablakon Lucas –, akkor ő is lát minket. Biztos, hogy észrevette,

hogy itt vagyunk

– De nincs nála fegyver – vélte Del. – Legalábbis ez itt nincs nála.

– Állom a szavamat – fordult a többiek felé Lucas. – Nem lesz kivégzés. De valakinek itt kell

maradnia, hátha csak átment egy másik szobába. Del és én Marcy barátai voltunk. Jogunk van itt

maradni, hogy mi kapjuk el. Jenkins viszont gyors, ha úgy alakul, hogy futni kell utána.

– Gyerünk! – vakkantott Jenkins felé Shrake.

– És legyen kéznél a pisztolyod – szólt utána Lucas –, lehet, hogy mégis valamelyik másik

szobában van. Lehet, hogy találkozott valakivel, vagy meglátott valamit.

– Értem én – mormolta Shrake. – Gyerünk!

Hanson épp a szatócsbolt ital automatájának kínálatát böngészte, amikor a rendőrök behatoltak

a szobájába – és épp a kassza felé lépdelt, amikor kijöttek. Elég volt egyetlen pillantást vetnie

rájuk, hogy megszólaljon az agyában a riasztó: zsaruk!

Most aztán se kocsija, se pénze, még ruhája is csak annyi, amennyi rajta van. A karja, bár már

gyógyult a seb, még most is sajgott, de mint az istennyila. Mégis, ahogy meglátta a motelból

elősorjázó rendőröket, sarkon fordult, átvágott a szatócsbolton, ellépett a mosdók előtt, meg sem

állt a hátsó ajtóig – rajta a tábla, hogy „Nem kijárat!” csak fél füllel hallotta, hogy a pénztáros

utánaszól, és kiment.

Azért ment ki hátul, mert elől már nem mehetett ki: valójában fogalma sem volt, hogy most

mitévő legyen. Amikor kiért, két dolgot látott: egyrészt a boltos kocsiját, másrészt, kissé

távolabb, egy házikót. Amellett is parkolt egy kocsi. Arrafelé vette az útját.

Istenem, ha volna egy kulcsa...

Akkor mi lenne?

Meddig jutna el abban a kocsiban?

De ezen most nem ért rá gondolkozni: futott, kulcs, ez járt a fejében rohanás közben.

És semmi más. Csak a futás.

Lucas mintha egy villanást látott volna a bolt kirakatüvegén: szóval most ment ki a hátsó

ajtón, futott át az agyán. Jenkins, Del és ő az országút szélén sorakoztak, várták, hogy

átszaladhassanak: ekkor látta meg Lucas a villanást, és már ügyet sem vetett a forgalomra,

átrohant, csak fél füllel hallotta, ahogy csikorogva fékez egy autó, és Del ordít valamit. Nem

érdekelte, hogy mit: rohant.

Némi késéssel Del és Jenkins is átjutott: ötven méterről követték Lucast, aki nem ment be a

boltba, elfutott mellette, a hátsó ajtó felé, észrevette a házikót a távolban, arrafelé rohant, közben

hátrafordult, hogy a karjával jelezze az utat a többieknek. Aztán futott tovább.

Hanson is futott, rohantában berúgott egy ajtót, átvetette magát egy kerítésen, átszáguldott egy

cementtel kövezett udvaron, közben hátrasandított, látta, hogy Lucas egyre közelebb kerül hozzá,

már csak húsz méter választotta el őket egymástól, felrántotta a házikó ajtaját, berohant a

nappaliba.

A konyhában egy nő állt: ahogy meglátta, felsikoltott, de Hanson nem őt nézte, hanem a

hatalmas henteskést az asztalon. A nő hátrált, aztán egy törülközőt vágott hozzá, de Hanson

elhajolt az útjából, és felkapta a kést. A másik kezével a nő haját ragadta meg, a nő rángatózott,

sikított, és már Lucas is ott volt a szobában.

Megölöm, – akarta kiáltani Hanson, vagy azt, hogy „kés van nálam”, de Lucas nem adott rá

időt. Átvetette magát a díványon, a karja, akár a villám, úgy vágódott Hanson torka felé.

Baloldalt találta el Hansont, a karján a seb nyilallt egyet, Hanson hátraesett, egyenest neki a

mosogatónak. Lucas arca felé lendítette a kést, a nő közben kiszabadította magát, a padlóra

zuhant, Lucas megpróbálta kicsavarni a kést Hanson kezéből, de elhibázta, hallotta, ahogy

felreped az inge. Aztán megérezte a kést. A vállába vágott bele, és a nyakában is fájdalmat érzett.

Megpróbált odébb húzódni a kés elől, de a nő ráesett a bokájára, ettől Lucas keze is lecsúszott

Hansonról, a földre esett ő is, és...

BUMM!

Inkább látta, mint hallotta a lövést: aztán még egyet. Zavarodottan, elvakulva a szemébe folyt

vértől, odamászott a földön fekvő nőhöz, megpróbálta elhúzni Hanson mellől. Ekkor vette észre,

hogy Hanson is a földön fekszik.

– Maradj fekve – hallotta meg Jenkins hangját. A nő felsírt. Most Del hangját hallotta.

– Mentőket kérünk a Waddell motelhez, egy rendőrtiszt súlyosa megsebesült!

– Nem sebesültem meg súlyosan – próbált vigyorogni Lucas.

– Lehet, de úgy ömlik belőled a vér, mint egy súlyos sebesültből – intette le Jenkins. –

Úgyhogy maradj csak szépen fekve.

– Ezt a baromságot! – hajolt föléje Del.

– Mi van Hansonnal? – kérdezte Lucas.

– Megkaptad, amit akartál – vetett egy pillantást Jenkins a földön heverő testre. – Ennél

halottabb már nemigen lehetne.

25.

– Na, hadd nézzelek – döntötte hanyatt Lucast Del.

Lucas hagyta, hadd nézzen. Hagyta, hogy Del egy papírtörlővel letisztítsa a vért a homlokáról,

aztán megnézze magának a sebet is, amit a késtől kapott.

– Nem is olyan vészes – állapította meg Del. – Ronda, nagy vágás, de csontot nem ért. De

vérzik, nagyon vérzik. Van itt egy másik vágás is, de azt felfogta a zakód. Alighanem varrodába

kell adnod. Meg magadat is.

Kapott még papírtörülközőt jócskán, hogy elálljon a vérzés. Feküdt a padlón, várta a mentőt.

Két perc sem telt el a lövöldözés óta, amikor beállított a helyi seriff, az embereivel: őket Jenkins

vette kezelésbe. Befutott a mentő is: Lucas a saját lábán ment ki a házból, átlépett Hanson arccal

lefelé fekvő holttestén. A nő, aki a házban lakott, nem sérült meg, de sokkot kapott, a mentők

elvitték őt is.

A kórházban először is gézt kapott a sebére. Aztán leültették, hogy várja meg a doktort. Várt is

vagy egy negyedórát, mire felbukkant a plasztikai sebész.

– Nem is olyan vészes – vetett egy pillantást a sebre –, de nehezen gyógyul majd. Először is

összevarrjuk.

Össze is varrta, Lucas helyi érzéstelenítést kapott, meg valami nyugtató injekciót. Még a műtét

előtt gyorsan felhívta Weathert, elmondta neki, mi történt: bunyóba keveredett, kapott egy

karcolást a vállába. Weather részleteket akart hallani, mire Lucas átadta a telefont a sebésznek,

majd az elmagyarázza.

– Ó, persze, tudom, ki maga, kollegina – búgta a sebész a telefonba. Aztán csak annyit

mondott, hogy Lucas sebe azért valamivel több, mint egy karcolás, de azért még délután odahaza

lesz. – Szóval Weather Karkinnen a maga felesége? – tette le a sebész a telefont. – Na, akkor jobb

lesz, ha összeszedem magam!

Később Lucas elaludt a nyugtatótól, és amikor felébredt, akkurátusán összevarrva találta

magát; Delt pedig egy széken, az ágya mellett.

– Azt mondja a doki, hogy ha már rendesen megállsz a lábadon, hazavihetünk – újságolta Del.

– Csak előtte még beszélni akar veled.

– Hogy vannak a többiek? – motyogta Lucas. Alig tudott beszélni: még most is szédült.

– Jenkins kétszer találta el Hansont, a mellkasa közepén. Most a seriff irodájában

magyarázkodik. A nő, egyébként Betty Ludwig a neve, rendbejön, beszerzett magának egy-két

zúzódást, de semmi baja. Shrake is a seriffnél van, belebeszél a vizsgálatba. Az itteniek egy kicsit

megsértődtek, hogy nem szóltunk nekik, azt akarják, hogy írj nekik egy részletes nyilatkozatot,

de nem kell most rögtön.

– Majd csak megleszek vele valahogy – legyintett Lucas. Kezdett magához térni: hála Delnek,

volt mivel foglalkoznia. – Johnston nem telefonált?

– Dehogynem. Szép kis aratásuk volt abban a házban, találtak hajszálakat, gyerekruhákat, egy

játék nyakláncot meg videókazettákat – mesélte Del. – A Jones lányokról is van egy kazetta.

– Nem hiszem, hogy szívesen megnézném – mondta Lucas.

– Nem hiszem, hogy bárki is meg akarná nézni. Elég, ha tudjuk, hogy Hanson vette fel, és

Hanson halott. A többi kit érdekel?

Megjött a sebész is, megnézte a kötést Lucas sebén, feltett néhány kérdést, aztán felírta a

gyógyszereket, fájdalomcsillapítót meg antibiotikumot, és békében útjára bocsátotta Lucast.

– Majd a felesége holnap átköti, aztán már ráér minden másnap átkötni – mondta búcsúzóul. –

Szívesen látom, ha visszajön hozzám, de igazában nincs szükségre rá.

Lucas köszönte szépen.

– Most már igazán elmesélhetnéd – szólalt meg Del, ahogy kikanyarodtak a kórház

parkolójából –, hogy te tulajdonképpen mi a fenét műveltél?

– El akartam kapni a grabancát – mesélte Lucas. – Szorosan a nyomában voltam, amikor

berohant a házba, láttam, hogy nincs nála fegyver, úgyhogy azonnal nekiugrottam, de akkor már

ott volt az egyik kezében a nő, a másikban a kés, én meg olyan gyorsan futottam, hogy nem

tudtam lefékezni. Egyébként is, arra gondoltam, hogy így könnyebben kirángathatom a kezéből a

nőt. Mert az volt a legfontosabb, hogy kettejük közé kerüljek. Az az ember egy elmebeteg, arra

gondoltam, hogy neki már úgyis mindegy, simán megölheti a nőt. És tudtam, hogy ti is ott

vagytok a nyomomban.

– Ugye, nem azért hagytad, hogy megvágjon, hogy Jenkinsnek le kelljen lőnie?

– Azért annyira hülye nem vagyok – csóválta a fejét Lucas. – És egyébként is, két

másodpercig sem tartott az egész, attól fogva, hogy bejutottam, odáig, hogy elkaptam a nyakát.

És semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy leüssem, és elrángassam mellőle a nőt.

A sebész igazat beszélt: a seb tényleg nehezen gyógyult. A legnehezebb az volt, amikor

Weather fülön csípte Delt, és addig el sem eresztette, míg Del el nem mesélte az eset összes

részletét, főként azt, hogy hogyan sebesült meg Lucas. Ahogy megtudott mindent, azonnal ágyba

parancsolta Lucast. Lucas, szegény, egy sebbel az arcán, és egy másikkal a hátán, csak most

tanulta meg, milyen kényelmetlen fekhely is az ágy. Végül valahogy mégiscsak sikerült

megtalálnia a megfelelő testhelyzetet: félig fekve, félig ülve, párnákkal a feneke környékén.

Jenkins és Shrake is befutott, még aznap este: ők mesélték el, mi történt a helyszíni szemlén.

Hanson lelövését jóváhagyta a magas bizottság, elvégre egy ártatlan nő életét mentették meg

vele, ráadásul Lucas sebesülten feküdt a padlón – és mindennek a tetejébe ez a Hanson végül is

többszörös gyerekgyilkos volt.

Végül, mesélték, Rose Marié Roux, a Közbiztonsági Bizottság elnöke, Lucas igazi főnöke is

kilátogatott Hanson lakására, megszemlélte a zsákmányt – az áldozatoktól elvett ruhákat, a

videókazettákat a nyolcvanas-kilencvenes évekből, köztük azt is, amelyiken a Jones lányok

szerepeltek –, és ott helyben sajtókonferenciát rittyentett. Hanson, jelentette ki az elképedt

újságírók előtt, még legalább hat vagy hét gyerek haláláért felelős, és az áldozatai között van

Marcy Sherrill, továbbá a saját nagybátyja is.

Hetekig tartó nyomozás derítheti csak ki, hogy mit művelt ez az ember, és pontosan hány

áldozatot is szedett.

Rose Marié abban a pillanatban érkezett, hogy Shrake és Jenkins elindultak hazafelé: és rögtön

összeszövetkezett Weatherrel, hogy vállvetve rágják Lucas fülét.

– Shrake és Jenkins halálra vannak rémülve, hogy haragszol rájuk, amiért megakadályozták,

hogy gyilkos legyen belőled! – kárálták kánonban. – Az istenért, Lucas, ők a legjobb barátaid!

Nem lehetsz olyan ostoba, hogy ne vedd észre!

– Úgy bizony, pont, ahogy Weather mondja – kontrázott Rose Marié.

– Nekem aztán semmi bajom velük – tiltakozott Lucas. – Miért, talán nem tudják?

– Akkor talán leszel szíves nekik is megmondani – háborgott tovább háborítatlanul Weather.

Marcy Sherrillt elhamvasztották a hamvait a szülei farmján szórták szét a szélbe. Brian

Hanson a veteránok temetőjében talált végső nyughelyre, a Jones lányok pedig a nagyszüleik

sírja mellett, St. Paulban. Lucas ott volt az összes temetésen. Hogy Roger Hanson holttestével mi

történt, azt nem tudta, de nem is érdekelte.

Todd Barker kis híján belehalt a sebfertőzésbe, de végül túlélte. Kelly Barker rendszeresen

fellépett a ChannelThree műsoraiban. De az Oprah-showig sosem jutott el. Todd Barker, mesélte

később Jennifer Carey, aki interjút készített vele, azt fájlalta a legjobban, hogy fegyver nélkül

ment ajtót nyitni.

– Azt mondja, ezt a hibát soha többé nem követi el – mesélte Carey –, és azóta egyre-másra

veszi a pisztolyokat.

Már a garázsban is van egy, nehogy bajba kerüljön, amikor kiviszi a szemetet.

Darrell Hanson és a felesége egy ideig azzal a gondolattal játszott, hogy beperelik az államot,

a házukat ért bántalmak okán: végül kiegyeztek egy kisebb kártérítésben. Attól ijedtek meg,

mesélte később az ügyvédjük Lucasnak, hogy a világ tudomást szerez róla, hogy Roger Hanson a

rokonuk volt.

Gerald Tas ki, a BMH-labor főnöke is fel-feltűnt néha a tévében, a rokonok DNS-mintájáról

szónokolt, és az új lehetőségekről. Még trikókat is készíttetett, rajtuk a felirat, hogy DNS –

világturné. A közvélemény mélységesen elítélte ezeket a trikókat, olcsó rondaságnak bélyegezte

őket, míg csak Lucasék házvezetőnője rá nem ébredt, hogy ilyen használható törlőrongyot emberi

szellem még nem alkotott.

Lucas nagyjából két hét alatt jött rendbe. Weather dúdolgatva szedte ki a varratokat, Lucasnak

azért fájt egy kicsit, ám ez Weathert láthatóan egy csöppet sem zavarta.

Végül sikerült egyedül maradnia a kuckójában, hogy tisztességgel végiggondolja a történteket.

A Jones lányok elrablásáról végül is nem ő tehet, döntötte el magában: az Hanson bűne. A

kazetták azt sugallták, hogy Hanson nem kínozta sokáig a lányokat, elég gyorsan megölte őket,

tehát, ha Lucas akkor jobban a sarkára áll, azzal sem segített volna rajtuk.

Ami a többieket illeti... Igen, őket talán megmenthette volna, ha egy kicsit makacsabbul üldözi

John Fellt. Weather mindig is azt mondja, hogy ez a világ messze nem tökéletes, gondolta Lucas:

és ebben bizony igaza van. Tisztességes, keményen dolgozó, ártatlan embereket visz el nap mint

nap a rák – és Hanson sem volt több. Rákos daganat a társadalom testében.

Lucas esze tudta, hogy ez így igaz, csak a szíve tiltakozott ellene. Abban már nem hitt, hogy

képes lenne megváltoztatni a világot – de titokban mégiscsak azt érezte, hogy tudná ő, ha tehetné.

Csak még egy kis erőfeszítés, és...

- Vége -