Ambrus Zoltán – Sokoldalú alkotói portréja, gödöllői kötődése

A modernség jegyei „A fületlen ember” c. novellában

Ambrus Zoltán (1861-1932) a századforduló egyik legsokoldalúbb tehetsége: író, esztéta, kritikus, irodalmi ismeretterjesztő, publicista, műfordító, színházigazgató.

Újságírói pályafutása igen sokszínű. A Nyugat megjelenése (1908) előtt minden újság szerkesztésében részt vett, amely a modern irodalmat képviselte. 1890-ben „A Hét” alapító tagja, s másfél évtizedig vezető munkatársa. 1900-ban Blaskovich Sándorral szerkesztette az „Új Magyar Szemle” c. folyóiratot, 1903-ban Bródy Sándor és Gárdonyi Géza mellett a „Jövendő” harmadik szerkesztője. 1906-ban pedig szintén szerkesztő Ignotus oldalán a „Szerdá”-nál.

1917 és 1922 között a Nemzeti Színház igazgatója. A klasszikus irodalmat akarta propagálni, de ez nem tetszett a nagyközönségnek, egyre kevesebben jöttek a színházba, emiatt leváltották.

Ambrus Zoltán életének utolsó tíz évét visszavonultan töltötte, főleg ebben az időszakban élt Gödöllőn, de 1897-től rendszeresen Gödöllőn töltötte a nyarakat családjával, a Lovarda utcában vásárolt házban. Az író tekintélyes gödöllői könyvtárának nagy része a II. világháború alatt elpusztult, kéziratait és személyes tárgyait azonban sikerült Budapestre menekíteni. A Lovarda utcai ház kertjében 1985-ben állították fel Buza Barna szobrászművész Ambrus Zoltánról készített mellszobrát. Az író bútoraival, használati tárgyaival berendezett emlékszobát pedig 1990-ben nyitották meg.

Írói munkásságában meghatározó szerepet töltött be az a 9 hónap, amelyet 1885-86-ban Párizsban töltött. Itt ismerkedett meg a francia színházzal és irodalommal: Flaubert regényeiből és Maupassant novelláiból beemelte művészetébe a lélektani indokok kutatását. Írói szemléletének kiformálódásában ez a háromnegyedév döntő jelentőségű volt. Kora divatos művészeti irányzatai közül a naturalizmus kisebb mértékben, a szecesszió mélyebben hat alapvetően realista írásművészetére. Látásmódja ironikus, iróniája azonban sok helyen átcsap paródiába, karikatúrába, szarkazmusba.

Regényei közül a legjelentősebb az 1891-92-ben íródott MIDAS KIRÁLY. A mű önéletrajzi ihletésű. Ambrus Zoltán felesége, Tormássy Gizella, a regény Völgyessy Bellája, gyerekszülésben meghal. Ez az érzés lírai erővel tör fel a regényben. Bíró Jenő, a tehetséges festő soha nem tudja feldolgozni felesége halálát, és amikor másodszor is megnősül –ezúttal nem szerelemből –, „árulása” olyan bűntudatot ébreszt benne, hogy hiába lett dúsgazdag sikeres festő, hiába van meg mindene, öngyilkos lesz. Bár a regény korán sem tökéletes, minden hibájának dacára fontos az irodalomtörténetben: bravúros a hol közelítő, hol távolító nézőpontváltás technikája, a külső és belső ábrázolás váltogatása.

Ambrus Zoltánnak is azonban– mint sok kortársának, például Lovik Károlynak, Thury Zoltánnak, Bródy Sándornak, Gozsdu Eleknek – a novella az erőssége, ezekben tudja meghaladni leginkább egy műfaj hagyományos kereteit és ezzel újat teremteni: a modern novella a romantikus novella terjengős szerkezetét összerántja és a közlés leszűkül. Valamint a hagyományos realizmuson is túllép: messzi korokba vándorol, egzotikus tájak közé, legalábbis novelláinak egy részében. Ezek a novellák mégis, ha áttételesen is, saját koráról szólnak, például a művészi és a piaci szempontok kibékíthetetlenségéről (mint ahogy majd később Bródy Rembrandt-novellája is: Rembrandt eladja a holttestét).

A művészet és a pénz viszonya a fő témája A FÜLETLEN EMBER c. novellájának.

A témaválasztást tekinthetjük modernnek, mert a művészet áruvá

válását veti fel; ez a probléma azóta is időszerű, aktuális. Daniel Defoe, a 18. század jeles regényírója elmegy egy könyvkiadóhoz

egy regényével, a Robinson Crusoe-val Taylor úrhoz. Amíg rá vár, megjelenik egy „hosszú, nyurga, hajlott derekú fiatalember” a boltban és újdonságot követel a segédtől. Megkapja a legfrissebb „csemegét”, de ahelyett, hogy megvenné a könyvet, ott helyben „kiszív belőle minden mézet”. A segéd felháborodottan szól oda az eladó kisasszonyhoz: „Aztán hogy adjon ki az ember új regényeket, amikor ilyen a közönség?! Olvasni azt szeretnek! De pénzt adni könyvért! Bizony nagyon megromlott a világ mostanában!” Tehát már itt, az I. részben is kiderül, hogy az embereknek milyen a viszonya a művészetekhez.

Miután Defoe bejut Taylor úr irodájába, már a művészet-pénz kapcsolat kerül a központba. Taylor nem akarja kiadni a regényt, mert nem lát üzletet benne. Először arra hivatkozik, hogy Defoe eddigi regényei sem voltak remekművek, akkor a mostani miért lenne az. Ezután a tartalmat, a témát kifogásolja, szerinte unalmas arról olvasni, hogy mit csinál magában egy ember 5 évig egy lakatlan szigeten. Ráadásul miután megtudja, hogy az író ebben valami újjal próbálkozik, még bizalmatlanabbá válik. Ezután már nem csak Defoe pályaképe kelt benne kétségeket, hanem az előélete is. Egyrészt azért, mert soha semmi nem sikerült neki (harisnyakereskedés, téglaégetés, vámházi munka); másrészt a legtöbb ember véleménye szerint Defoe „kétes hírű” ember, így nem valószínű, hogy kapkodnának a könyveiért, tehát „nem hozna a konyhára”. A legvégső indok, ami miatt nem akarja vállalni a regény kiadását, az az író politikai hovatartozása. Tehát minden ellenkezés oka, hogy a könyv nem hozna hasznot.

A műben Ambrus az intertextualitás eszközével él: ez két mű vagy szöveg közötti kapcsolatot jelent. Jelen esetben a Robinson Crusoe-t idézi meg. Az író feltételezi, hogy az olvasó tudja: a mű klasszikussá vált. Ez átértelmezi magát a novellát az olvasó tudásának ismeretében. Hiszen tudjuk, hogy a mű az egyik legnépszerűbb regénnyé vált, már megjelenésekor, hiszen első kiadás dátumától (1719. április) számított negyedik hónapban (augusztusban) már az 5. kiadás hagyta el a nyomdát. Éppen ezért számunkra nagyon groteszknek tűnik a helyzet: egy óriási sikerű könyv kiadását nem akarja elvállalni egy ilyen kisstílű (= kicsinyes,

jelentéktelen) alak, mint Taylor úr. Ráadásul, mikor mégis beleegyezik a könyv megjelentetésébe, akkor is csak felsőbb utasítás miatt: Lord Godolphin, György király kincstartója hivatja Taylort, hogy adja ki Defoe regényét, mert annak családja itt járt és „rimánkodott, hogy helyezzék vissza vámházi tisztviselőnek [Defoe-t]”, azért mert Taylor nem akarja kiadni a művet. Ezért Taylor, hogy egy nagyhatalmú ember kedvében járjon, rögtön vállalja a kiadást. Ezek után herceg biztosítja őt, hogy „alkalom adtán nem fog róla elfeledkezni”. Tehát Taylort csakis a jutalom motiválja a regény kiadásában.

Nem véletlen, hogy Ambrus Defoe-t választotta a novella főszereplőjének. Defoe a 18. században élt és alkotott, amikor kialakult a polgári társadalom. A polgári olvasók egyre növekvő érdeklődését az írók buzgó szorgalommal látták el kellő olvasmányokkal. Az izgalmas történetek kitalálói már nem arisztokrata mecénásoktól függtek, az irodalmi tevékenység kenyérkereső foglalkozás lett. A műveket pénzéhes és a tömegízlést ügyesen kihasználó nyomdászok-könyvkereskedők vásárolták meg, akik a könyvek árát nem az esztétikai értékekhez, hanem elsősorban a terjedelemhez és a várható kereslethez igazították. Tehát ekkor kezdődött meg a művészet áruvá válása Magyarországon a 20. század elején jelent meg ez a probléma, mely tabudöntögetően felbukik Ady Endre műveiben, pl. Harc a Nagyúrral c. versében.

Viszont Defoe nem azért házal, hogy a tömegízlést kielégítse, hanem hogy biztosítsa családja megélhetését. A II. rész utolsó felében Defoe tárgyilagosan beszél az életéről, a mindennapi betevőért való küzdelméről. „Ha elolvasná és kiadná regényemet, ez nekem csak annyit jelentene, hogy egy kis ideig nem kellene félnapokon át szaladgálnom pénzért”; „Nincs benne egyéb, mint munka, munka, munka, meg baj, izgalom és bosszúság”; „A szegénység, a holnapi kenyérért való nyűglődés és a megaláztatás nem fogy el az utolsó leheletemig”.

Defoe bemutatása, jellemzése több szempontból is modernnek

számít. Először is azért, mert Ambrus nem mutatja be Defoe-t a

novella elején, csak a mű közben és vége felé derül ki róla sok minden. Ebben eltér a hagyományos 19. századi novellától, mert azokban az író már a mű elején bemutatja főhősét.

A műben érdekesek a nézőpontváltozások, amelyek attól válnak modernné, hogy a művön belül az egyik szereplő szemszögéből mutatja be a másik szereplőt. Például mikor az I. részben „alkalmatlankodónak” nevezi Defoe-t: ezt nyilván a kisasszony és a segéd gondolja. De Defoe nézőpontjából is láthatjuk a kisasszonyt és segédet (formás a kisasszony arcéle és a segédnek olyan a szája, mint a cápának).

A párbeszédekből is sok információt tudunk meg Defoe életéről. Például mikor Taylor kisasszony és a segéd sugdolóznak róla, vagy amikor Defoe és Taylor úr beszélnek

az irodában. Ezekből a dialógusokból ismerjük meg többek között Defoe korát (54 éves), a Robinson Crusoe keletkezési körülményeit (egy matróz történetét dolgozta fel) és az igazság melletti elkötelezettségét, ami miatt sok büntetést és megaláztatást kellett elszenvednie. De Lord Godolphin mondanivalójából is kirajzolódik, hogy Defoe egy nagycsaládos ember.

Nem csak a párbeszédekből ismerjük meg Defoe életkörülményeit és társadalmi helyzetét. Rémálmok gyötrik, amik nem fordulnak elő folyamatosan egy kiegyensúlyozott, gondtalan emberrel. Ezekben a lidérces álmokban kriptában találja magát, beteg kisfiát látja hempergőzni vagy kietlen tájakon, nagy sötétségben jár. Társadalmi helyzetére az utal, hogy sokáig kell várnia Taylorra. Nyilván ha nagy úr lenne, akkor nem várakoztatnák meg.

Végül érdemes még megvizsgálnunk a cím és a szöveg viszonyát .

Ennek modern jellegét az írói attitűd adja, ugyanis az író elvárja, hogy újraértelmezzük a címet. A cím elolvasása után több előfelvetés is körvonalazódhat bennünk. Először vélhetjük egy kriminek vagy rémtörténetnek, amit az első bekezdés megerősít. De gondolhatunk egy groteszk elbeszélésre is Gogol Az orr c. novellájára alapozva.

Ezekhez a feltételezésekhez képest valóságot kapunk. A novella elolvasása után a címet értelmezhetjük úgy is, hogy ez utalás magára Defoe-ra vonatkozik, hogy ő a főszereplő. De interpretálhatjuk (=magyarázhatjuk, értelmezhetjük) úgy is, hogy Defoe azért lett fületlen, mert ez volt a büntetés azért, hogyha valaki olyat írt, ami nem tetszett a fensőbb előkelő embereknek. És mivel Defoe hangoztatta, hogy mindig csak olyat írt, ami teljesen igaz, így ez a megcsonkítás számára lehet egyfajta olyan jel, ami bizonyossá tette: az igazság miatt tették ezt vele.

Ambrus nem csak ebben a novellában festi le saját korát, de más műveiben is kíméletlen szarkazmussal mutatja be az általa hitványnak, a reformkor óta lezüllöttnek, műveletlennek tartott Magyarországot. Ilyen kötet az Őszi napsugár (1907) c. regény és a Kultúra füzértánccal (1911) c. novellafüzére is.