VILÁGSIKEREK

Douglas Preston -Lincoln Child

Lázálom

Tizenkét évvelkorábban

1. fejezetMusalangu, Zambia

A lenyugvó nap sugarai úgylángoltak az afrikai bozótos fölött,mintha erdőtűz tombolna, és sárgafényben fürdették a táborrarátelepedő fülledt estét. AMakwele patak felső folyásnálemelkedő hegyek tompa zöldfogakként meredtek az ég felé.

A vén musasafák árnyékábannéhány poros sátor állt körben egyledöngölt földterületen. A fák ágaiúgy borultak a szafaritáborra, mintegy smaragdzöld ernyő. A tábortűz

vékony füstje az ég felé kígyózott,égő mopanefa és sült kuduínycsiklandó illatát sodorvamagával.

A középen álló fa árnyékábankét alak ült kempingszékeken, egyférfi meg egy nő. Bourbont ittakjéggel. Poros khakiszínű szafari-öltözéket viseltek, hosszúnadrágotés hosszú ujjú inget, hogyvédekezzenek az esténként előbújócecelegyek ellen. Mindkettenhúszas éveik vége felé jártak. Aférfi magas volt, vékony, ésfeltűnően hűvös, szinte jéghidegensápadtnak látszott. Látszólagsemmilyen hatással nem volt rá ahőség. A nőre már korántsem

voltjellemző ez a hűvösség. Lustánlegyezgette magát egy nagybanánlevéllel, meg-meglebbentvesűrű, bronzvörös haját, amelyetlazán összefogott egy madzaggal.Napbarnított volt, és nagyonnyugodt. A halk beszélgetés, melyetnéha a nő kacagása szakított meg,szinte teljesen beleolvadt az afrikaiőserdő zajaiba. A cerkófmajmokkiáltásai, a fajdok rikoltozása és avörös amarantok fecsegéseegybevegyült a konyhasátorbóljövő edénycsörgéssel. Az estnyugalmát egy-egy oroszlán távoliordítása verte fel néha a bozótosmélyéről.

A férfi Aloysius X. L.

Pendergast volt, a nő pedig Helen,aki két éve volt a felesége. AMusalangu vadvédelmi területenvoltak szafarin, ahol antilopravadásztak a vadállomány ritkításátcélzó program keretében, amelyet azambiai kormány finanszírozott.

- Még egy italt? - kérdeztePendergast a feleségétől, ésfelemelte a koktélos kancsót.

- Még egyet? - nevetett fel anő. - Aloysius, ugye, nem azttervezed, hogy leitatsz, és úgyIntézel támadást az erényem ellen?

- Álmomban sem jutnaeszembe ilyesmi. Azt reméltem,azzal tölthetjük az estét, hogymegvitatjuk Kant elméletét a

kategorikus imperatívuszról.- Látod, pontosan ezért mondta

az anyám, hogy vigyázzak veled.Hozzámész egy férfihoz, mert azthiszed, jól bánik a fegyverrel, errekiderül, hogy olyan agya van, mintegy ocelotnak.

Pendergast nevetett,belekortyolt az italába, aztán apohárba pillantott. - Az afrikaimenta eléggé markáns ízű.

- Szegény Aloysius,hiányoznak az édes, hűsítőkoktélok, igaz? Ha elvállalod azt azállást az FBI-nál, amit Mike Deckerfelajánlott, akkor éjjel-nappalnyakalhatod majd őket.

Pendergast elgondolkozva

újból kortyolt egyet, és a feleségérenézett. Helen feltűnően gyorsanlebarnult az afrikai napon. - Úgydöntöttem, nem vállalom.

- Miért nem?- Nem vagyok biztos benne,

hogy lenne kedvem NewOrleansban maradni, mindazzalegyütt, ami ezzel jár - a családibonyodalmak, a kellemetlenemlékek… Különben is, épp elégerőszakot láttam már életemben,nem gondolod?

- Nem tudom. Sokat láttál?Még mindig olyan keveset mondtálel a múltadról.

- Én nem vagyok alkalmasarra, hogy az FBI-nál dolgozzam.

Nem szeretem a szabályokat.Különben is, te állandóan utazgatsza Doctors With Wingsnél végzettmunkád miatt. Akárhol élhetnénk,csak legyen a közelben egynemzetközi repülőtér.

„Ezért két lelkünk egy marad,Ha mennem is kell, egybe

van,Tágul inkább, de nem szakad,Mint légiessé vert arany.”

- Azért hozol el Afrikába,hogy John Donne-t idézgesd? Akkormár inkább legyen Kipling.

- „Minden nő mindent tud

mindenről” - vágta rá Pendergast.- Jobban meggondolva, kímélj

meg Kiplingtől is. Mit csináltálkamaszkorodban, bemagoltad azirodalmi szöveggyűjteményt?

- Többek között. - Pendergastfelnézett. Egy alak közeledettnyugat felöl a táborhoz vezetőösvényen. Egy magas, Nyimbatörzsbeli férfi volt. sortban éspiszkos pólóban. A vállán ősrégivadászpuska lógott, és egy villásvégű bot volt nála. Ahogy közelebbért a táborhoz, üdvözlést kiáltottbemba nyelven, az általánosanhasznált helyi dialektusban,amelyre válaszul köszöntésekharsantak a konyhasátorból. Aztán

belépett a táborba, és az asztalhozsétált, ahol Pendergast üldögélt.

Pendergast és Helen felálltak.- Umú-ntú ú-mó umú-sumá á-áfiká- köszöntötte Pendergast a férfit, észambiai szokás szerintmegszorongatta poros, meleg kezét.A férfi odanyújtotta a botját,amelynek villás végébe egy levélvolt csíptetve.

- Nekem jött? - kérdeztePendergast angolra váltva.

- A körzeti megbízottól.Pendergast vetett egy

pillantást a feleségére, aztán elvettea bot végéről a papírt, ésszéthajtogatta.

Kedves Pendergast!Azonnal beszélnem kell

magával rádión. Történt egycsúnya eset a Kingazu-táborban -nagyon csúnya eset.

Alistair Woking k. m.South Luangwa

U. I. Kedves barátom, nagyonjól tudja, hogy a szabályzatmegkívánja, hogy mindentáborhelyen létesítsenekrádiókapcsolatot a központtal.Módfelett bosszantó, hogy futárralvagyok kénytelen üzenni.

- Hát ez nem hangzik túl jól -mondta Helen, aki férje válla fölött

olvasta el az üzenetet. - Mitgondolsz, mi lehet ez a „csúnyaeset”?

- Talán megtámadott egyturistát egy szerelmes kedvűrinocérosz.

- Ez nem vicces - mondtaHelen, de azért nevetett.

- Párzási időszak van. -Pendergast összehajtogatta alevélkét, és a mellzsebébe dugta. -Attól tartok, ez azt jelenti, hogy aszafarinknak vége.

A sátorhoz ment, kinyitott egydobozt, és összerakott egy rozogaantennát, amelyet aztán kivitt amusasafához, és egy magasabbagára erősítette. Lemászott a fáról,

és bedugta az antenna drótjánakvégét egy rádióba, amelyet azasztalra helyezett. Bekapcsolta, ésbeállította a megfelelő frekvenciát.Pár pillanat múlva recsegve,sisteregve meg is szolalt a körzetimegbízott ingerült hangja.

- Pendergast! Az égszerelmére, hol van most?

- A Makwele patak felsőfolyásánál vertünk tábort.

- A pokolba is! Azt reméltem,közelebb van a Banta Roadhoz. Mia fenéért nem tartja bekapcsolva arádiót? Órák óta próbálom elérnimagát!

- Megkérdezhetem, mi történt?- A Kingazu-táborban egy

oroszlán megölt egy német turistát.- Ki volt az az idióta, aki

hagyta, hogy ez megtörténjen?- Nem erről van szó. Az

oroszlán fényes nappal tört atáborra, rávetette magát arra azemberre, aki épp az étkezősátorbólment vissza a saját sátrába, éselvonszolta a bozótba.

- Es azután?- Gondolom, el tudja képzelni,

mi történt azután. A feleségehisztérikus rohamot kapott, az egésztáborban óriási lett a felfordulás,helikoptert kellett hívni, hogyelszállítsa a turistákat. Akik ottmaradtak a tábor személyzetéből,halálra vannak rémülve. Az áldozat

ismert fotós volt Németországban -ez nem fog jót tenni a hírnevünknek.

- Az oroszlánnak a nyomárabukkantak?

- Vannak nyomkeresőink ésvadászaink, de ezt az oroszlántsenki sem hajlandó követni. Senkiolyan, akinek meglenne a kellőtapasztalata és a bátorsága. Ezértvan szükségünk magára,Pendergast. Fel kell kutatni azt afenevadat, és megkeresni annak aszerencsétlen németnek amaradványait, amíg van még belőlevalami, amit el lehet temetni.

- Még a holttestet sem találtákmeg?

- Senki sem hajlandó az után a

dög után menni! Tudja, milyen aKingazu-tábor, sűrű bozót veszikörbe mindenfelől, azelefántorvvadászok ellen.Rendkívül tapasztalt vadászra lenneszükségünk. És ugye, nem kellemlékeztetnem, hogy a hivatásosvadászengedély azt is jelenti, hogyrészt kell vennie az emberevőoroszlánok elleni hajtó-vadászatban, ha szükséges?

- Értem.- Hol hagyták a dzsipet?- A Fala Pansnél.- Akkor induljanak, amilyen

gyorsan csak tudnak. Atáborbontással ne vesződjenek,csak fogják a fegyvereket, és

jöjjenek.- Legalább egy napig tart,

amíg odaérünk. Biztos benne, hogynincs valaki közelebb, aki tudnasegíteni?

- Senki. Legalábbis senkiolyan, akiben megbíznék.

Pendergast a feleségére nézett.Helen elmosolyodott, rákacsintott,és egyik bronzbarna kezével egypisztolyt imitált. - Rendben,azonnal indulunk - mondtaPendergast.

- Még valami. - A körzetimegbízott habozott egy kicsit. Arádióból csak a recsegés éssziszegés hallatszott.

- Mi az?

- Valószínűleg nemkülönösebben fontos, de a feleség,aki szemtanúja volt a támadásnak,azt mondta… - Woking megintelhallgatott.

- Igen?- Azt mondta, nagyon furcsa

oroszlán volt.- Mi volt furcsa rajta?- Vörös volt a sörénye.- Úgy érti, kicsit sötétebb

színezetű a szokásosnál? Ez nemolyan ritkaság.

- Nem sötétebb a szokásosnál,hanem sötétvörös. Szinte vérvörös.

Nagyon hosszú csöndkövetkezett, aztán a körzetimegbízott folytatta: - Persze ki van

zárva, hogy ez ugyanaz az oroszlánlegyen. Az az eset negyven évetörtént Észak-Botswanában. Sohanem hallottam még olyanról, hogyegy oroszlán huszonöt évnél továbbéljen. Maga igen?

Pendergast nem felelt, csakkikapcsolta a rádiót. Ezüstszürkeszeme megcsillant az afrikaialkonyat lágy fényében.

2. fejezet

Kingazu-tábor, Luangwafolyó

A Land Rover ugrálvazötyögött végig a Bánta Roadon,amely még ezen a rossz útjairólhíres vidéken is a rosszabbak közétartozott. Pendergast vadul jobbra-balra tekerte a kormányt, hogykikerülje a hatalmas, tátongógödröket, amelyeknek némelyikeakkora volt, hogy félig el is nyeltevolna a rozoga dzsipet. Azablakokat letekerték, mivel alégkondicionáló nem működött. Akocsi belsejét elárasztotta a hébe-hóba szembejövő járművek általfelvert por.

Pirkadat előtt indultak el aMakwele pataktól, és vezető nélkültették meg a tizenkilenc kilométeres

utat át a bozótoson. Nem vittekmagukkal mást, csak a fegyverüket,vizet és némi ennivalót - szalámités csapati kenyeret. Dél körül értekoda a dzsiphez. Több órája voltakúton, elszórtan álló, szegényesfalvak mellett haladtak el. Azösszekötözött faágakból tákolt, köralakú kunyhókat kúpos zsúptetőfedte, a poros utcákon tehenek ésjuhok kószáltak. Az égboltragyogóan tiszta volt, sápadt, szintevízszínű kék.

Helen Pendergast kendőjétszorosabbra kötötte a fején.Hiábavaló küzdelmet folytattak amindenütt jelen lévő porral. Izzadtbőrük minden négyzetcentiméterére

odatapadt, amitől csapzott lett akülsejük.

- Különös… - szólalt megHelen, miközben a gyerekeket és acsirkéket kerülgetve lassanáthajtottak egy újabb falun. - úgyértem, hogy nincs a közelbenegyetlen vadász sem, akielintézhetné ezt a problémát. Végülis te azért nem vagy a legjobbcéllövő. - Fanyarul elmosolyodott.Gyakran ugratta ezzel a férjét.

- Ezért is számítok asegítségedre.

- Tudod, hogy nem szeretekállatot ölni, ha nem esszük meg.

- És mi a helyzet egy olyanállattal, amelyik minket esz meg?

- Talán most kivételt teszek. -Helen megigazította a napellenzőt,és Pendergast felé fordult.Ibolyaszínű pettyekkel tarkított kékszemével hunyorgott az élesfényben. - Szóval, mi ez a sztori avörös sörényű oroszlánról?

- Szamárság az egész. Keringegy régi legenda Afrikának ezen arészén egy vörös sörényű emberevőoroszlánról.

- Meséld el! - Helen szemeérdeklődve felcsillant. Mindig iselbűvölték a helyi legendák.

- Hát jó. Úgy negyven évvelezelőtt aszály sújtotta a Luangwa-völgy déli részét. Nagyonmegritkult a vadállomány. A

völgyben vadászó oroszláncsordalassan éhen pusztult, míg végül csakegy túlélő maradt - egy vemhesnőstény oroszlán. Úgy maradtéletben, hogy kiásta és felfalta ahelyi Nyimba törzs temetőjében aholttesteket.

- Ez borzalmas -szörnyülködött Helen nagyélvezettel.

- Azt mesélik, hogy a kölykelángoló vörös sörénnyel jött avilágra.

- Folytasd!- A falubelieket feldühítette,

hogy az állat megszentségteleníti atemetőjüket. Végül felkutatták ésmegölték, megnyúzták, és a bőrét

kifeszítették a falu főterén. Aztángyőzelmi tánccal ünnepeltek.Hajnalban, amikor a falubeliekmind aludtak a sok kukoricasörután, egy vörös sörényű oroszlánbelopózott a faluba, megölt háromalvó embert, és magával hurcoltegy kisfiút. A lerágott csontjait párnappal később találták meg egymagas fűvel benőtt részen, párkilométerrel távolabb.

- Jóságos ég!- Az évek során a Vörös

Oroszlán, vagyis bemba nyelvenDabu Gor sokakat megölt és felfalta helybéliek közül. Azt mondjákróla, hogy nagyon ravasz, olyanokos, mint egy ember. Gyakran

változtatja a területét, ésországhatárokon is átjár. Nemtudták elkapni. A helyi Nyimbatörzsbeliek azt állítják, hogy nemtud életben maradni emberhúsnélkül, de ha hozzájut, akkor örökkéfog élni.

Pendergast elhallgatott, éskikerült egy szinte holdkráterméretű gödröt.

- És?- Ennyi a történet.- De mi történt az oroszlánnal?

Megölték végül?- Számtalan hivatásos vadász

próbált a nyomára jutni, desikertelenül. Tovább öldöste azembereket, amíg idős korában el

nem pusztult. Már ha ténylegelpusztult - tette hozzá Pendergastdrámai pillantással.

- Ugyan már, Aloysius! Tudod,hogy ez nem lehet ugyanaz azoroszlán.

- Lehet, hogy egyleszármazottja, amelyik továbbvitteugyanazt a genetikai mutációt.

- És ugyanolyan az ízlése -tette hozzá Helen vérfagyasztómosollyal.

Ahogy lassan leszállt az este,áthaladtak még két kihalt falun.Gyerekzsivaj és a tehenek bőgésehelyett már csak a rovarok

zümmögése hallatszott. Napnyugtaután érkeztek meg a Kingazu-táborba, amikor a sötétkékalkonyati homály már leereszkedetta bozótosra. A tábor a Luangwafolyó partján feküdt. Egy csoportkerek kunyhó állt a part mentén,volt egy elöl nyitott kis bár és egyétkezősátor is.

- Milyen kellemes hely -jegyezte meg Helen körbenézve.

- A Kingazu a legrégebbszafaritábor az országban - feleltePendergast. - Egy Norman Carrnevű vadász alapította az ötvenesévekben, amikor Zambia mégÉszak-Rodézia része volt. Carr voltaz egyik első vadász, aki rájött,

hogy ha azért hozza ide a turistákat,hogy fotózzák az állatokat, azlegalább olyan izgalmas, mint avadászat, és sokkal jövedelmezőbbis.

- Köszönöm, professzor úr. Kiis kérdezi majd a leckét?

Amikor begördültek a porosparkolóba, a bár és az étkező üresvolt. A tábor személyzete akörnyező kunyhókban keresettmenedéket. Mindenhol égtek afények, a generátor teljes erővel,hangosan zúgva dolgozott.

- Úgy látom, félnek azemberek - jegyezte meg Helen.Kinyitotta az ajtót, és kiszállt adzsipből a forró estébe, ahol a

kabócák hangos kórusa fogadta.Nyílt a legközelebbi kunyhó

ajtaja, és sárga fény ömlött adöngölt földre Egy élére vasaltkhakiszínű nadrágot, térdzoknit éstúrabakancsot viselő férfi lépett ki.

- Ő a körzeti megbízott,Alistair Woking - súgta odaPendergast a feleségének.

- Ki gondolta volna?- A másik pedig, akin ausztrál

cowboykalap van, Gordon Wisley,a tábor koncessziós jogainaktulajdonosa.

- Jöjjenek be - mondta akörzeti megbízott, miután kezetráztak. - Odabent kényelmesebbenbeszélgethetünk.

- Te jó ég, csak. azt ne! -kiáltott fel Helen. - Egész nap adzsipben ültünk. Igyunk inkábbegyet a bárban.

- Nos… - A körzeti megbízotttétovázott.

- Ha az oroszlán bejön atáborba, annál jobb. Legalább nemkell azzal fáradoznunk, hogy abozótban hajkurásszuk, nincsigazam, Aloysius?

- Hibátlan érvelés.Helen kivette a dzsip

csomagtartójából a vászontáskát,amelyben a puskája volt.Pendergast követte a példáját, ésvállára akasztotta a súlyostöltényhevedert.

- Nos, uraim, akkor mehetünka bárba?

- Rendben. - A körzetimegbízott kissé megnyugodva vetteszemügyre a nagy kaliberűvadászpuskákat. - Misumu! -kiáltotta el magát.

Egy fezt és széles vörös övetviselő afrikai dugta ki a fejét aszemélyzeti kunyhóból.

- Innánk egyet a bárban, hanem bánja - mondta Woking.Bementek a zsúptetővel fedettbárba, és a pultos elfoglalta helyéta fényesített fapult mögött. Izzadt,de nem a hőség miatt.

- Maker’s Mark, jéggel -rendelt Helen.

- Legyen kettő - tette hozzáPendergast. - És egy kis mentát iskérnék, ha van.

- Akkor mindnyájan ezt kérünk- monda a körzeti megbízott. -Magának is jó lesz, Wisley?

- Ha elég erős - felelte idegeskis kacajjal Wisley. - Micsoda napvolt ez a mai!

A pultos kitöltötte az italokat,Pendergast pedig egy jó nagykorttyal leöblítette torkáról az útporát. - Mesélje el, mi történt, Mr.Wisley.

Wisley magas, vörös hajú férfivolt, új-zélandi akcentussal beszélt.- Ebéd után történt - kezdte. -Tizenkét vendég volt a táborban,

telt ház volt.Miközben Wisley tovább

beszélt, Pendergast elhúzta acipzárat a táskáján, és elővette afegyverét, egy Holland & Holland.465-ös „Royal” duplacsövűvadászpuskát. Tisztogatni kezdte afegyver mechanizmusát, ésletörölgette a port hosszú csövéről.- Mi volt az ebéd? - kérdezte.

- Szendvicsek, suit kuduval,sonkával, pulykával, uborkával.Délben, amikor legnagyobb ahőség, mindig csak valami könnyűtszolgálunk fel.

Pendergast bólintott, és továbbfényesítgette a diófából készültpuskatust.

- A bozótosból majdnem egészéjjel hallottuk egy oroszlánordítását, de napközbenelcsendesedett. Gyakran hallunk aközelben oroszlánokat - ami aztilleti, ez a tábor egyik vonzereje.

- Pompás.- De korábban még soha nem

volt velük bajunk. Egyszerűen nemértem, mi történhetett.

Pendergast Wisley-repillantott, aztán újból a fegyverrelkezdett foglalatoskodni. - Ha jóltudom, ez az oroszlán nem helybéliállat volt?

- Nem. Több csorda is él itt,minden egyes oroszlánt ismereklátásból. Ez egy kóbor hím példány

volt.- Nagy?- Pokolian nagy.- Rekordnak számít a mérete?Wisley vágott egy grimaszt. -

Nagyobb, mint bármelyik, amiteddig láttunk.

- Értem.- A német turista, Hassler és a

felesége álltak fel elsőnek azasztaltól. Azt hiszem, úgy két óralehetett. Visszaindultak akunyhójukba, amikor… a feleségelmondása szerint az oroszlánelőugrott a folyóparton lévőrejtekhelyéről, a földre lökte aférjét, es a nyakába mélyesztette afogait. A nő torkaszakadtából

sikoltozni kezdett, és persze aszerencsétlen áldozat is. Mindodarohantunk, de az oroszlán akkormár elvonszolta a zsákmányát abokrok közé, és eltűnt vele. El semtudom mondani, milyen borzalmasvolt - hallottuk az ordításait, újrameg újra. Aztán mindenelcsendesedett, csak a… - Wisleyhirtelen elhallgatott.

- Te jó ég! - kiáltott fel Helen.- Nem volt senkinél puska?

- Nálam volt - felelte Wisley.- Nem vagyok túl jó lövő, de aminttudja, kötelező fegyvert vinnünk, haturistákat kísérünk. Nem mertemkövetni az oroszlánt a magas fűbe -én nem vagyok vadász, Mr.

Pendergast. Többször isutánalőttem a zajok irányába, deúgy tűnt, ez csak beljebb űzte abozótosba. Az is lehet, hogymegsebeztem.

- Az sajnálatos lenne -jegyezte meg Pendergast szárazon. -A holttestet nyilván elcipeltemagával. A nyomokat megőrizték atámadás helyszínén?

- Igen. Persze, amikor kitört apánik, egy kicsit összetaposták anyomokat, de aztán gyorsankörbekerítettem a területet.

- Nagyszerű. És senki semkövette az állatot?

- Nem, mindenki hisztérikusvolt - évtizedek óta nem fordult elő

ilyen eset, hogy egy oroszlánmegölt volna valakit. Kiürítettük atábort, csak a nélkülözhetetlenszemélyzet maradt itt.

Pendergast bólintott, aztánfeleségére pillantott. Közben Helenis megtisztította Krieghoff.500/.416 „Big Five” puskáját, ésfigyelmesen hallgatott.

- Azóta hallották az oroszlánordítását?

- Nem. Egész éjszaka és ma ishallgatott. Talán elment.

- Ez nem valószínű, amíg nemvégzett a zsákmányával - mondtaPendergast. - Egy oroszlán sohanem vonszolja egy kilométernéltávolabbra az áldozatát. Biztosak

lehetünk benne, hogy még itt vankörnyéken. Más is látta azasszonyon kívül?

- Nem, csak ő.- És azt mondta, vörös volt a

sörénye?- Igen. Először, amikor még

hisztérikus volt, azt mondta, véráztatta. De miután kissélenyugodott, és képes voltpontosabban beszámolni alátottakról, azt mondta, talán csaksötétvörös volt.

- Honnan tudja, hogy nemvalóban véres volt?

Helen közbeszólt: - Azoroszlánok nagyon kényesek asörényük-re. Rendszeresen

tisztogatják. Soha nem láttam mégolyat, hogy egy oroszlánnak vérlegyen a sörényén, legfeljebb apofáján.

- Akkor most mit csináljunk,Mr. Pendergast? - kérdezte Wisley.Pendergast nagyot kortyolt awhiskyből. - Várnunk kell hajnalig.

Szükségem lesz a legjobbnyomkövetőjükre és egyfegyverhordozóra. És persze afeleségem fog elkísérni.

Csönd lett. Wisley és a körzetimegbízott Helenre pillantottak. Anő mosolyogva nézett vissza rájuk.

- Attól tartok, ez kissé…szokatlan lenne - mondta Woking,miután megköszörülte a torkát.

- Csak mert nő vagyok? -kérdezte gunyorosan Helen. - Neaggódjon, ez nem ragályosbetegség.

- Nem, nem, dehogy - jött asietős válasz. - Csak egy nemzetiparkban vagyunk, és csak azoknakvan felhatalmazása arra, hogytőiének, akik a kormány általkiadott engedéllyel rendelkeznek.

- Kettőnk közül a feleségem lőjobban - mondta Pendergast. -Ráadásul feltétlenül szükség vankét hozzáértő vadászra, ha abozótban akarunk becserkészni egyoroszlánt. - Kis hallgatás utánhozzátette: - Persze, ha gondolják,maguk közül is vállalhatja valaki.

A körzeti megbízott mélyenhallgatott.

- Nem fogom engedni, hogy aférjem egyedül menjen - mondtaHelen. - Túl veszélyes lenne.Szegénykémet még széttépi az avadállat.

- Igazán köszönöm, Helen,hogy ennyire bízol bennem -jegyezte meg Pendergast.

- Ugyan már, Aloysius, tudod,hogy azt az antilopot se találtad elkétszáz méterről, pedig olyanegyszerű lett volna, mint átlőni egyfészer ajtaját belülről.

- Erős oldalszél volt, és azállat is elmozdult az utolsópillanatban.

- Túl sokáig céloztál.Túlságosan sokat gondolkozol, ez ate bajod. Pendergast Wokinghozfordult. - Amint látja, vagymindketten megyünk, vagy egyikünksem.

- Hát jó - felelte összevontszemöldökkel Woking. - Mr.Wisley? Wisley vonakodvarábólintott.

- Holnap reggel ötkortalálkozunk - mondta Pendergast. -Nagyon komolyan mondom, hogy alegkitűnőbb nyomkeresőre leszszükségünk.

- Nálunk dolgozik az egyiklegjobb egész Zambiában - JasonMfuni. Persze vadászoknak ritkán

dolgozik, csak természetfotósoknakés turistáknak.

- A lényeg az, hogy kötélbőllegyenek az idegei.

- Abból vannak.- Figyelmeztessék a

helybelieket, hogy maradjanaktávol. Nem hiányzik, hogymegzavarjanak.

- Erre nem lesz szükség -mondta Wisley. - Talán észrevettékidefelé jövet, milyen kihaltak akörnyékbeli falvak. Rajtunk kívülegyetlen emberi lény sincs huszonötkilométeres körzetben.

- Ilyen gyorsan kiürültek afalvak? - kérdezte Helen. - Atámadás csak tegnap történt.

- A vörös sörényű oroszlánrólvan szó - mondta a körzetimegbízott, mintha ez elég is lennemagyarázatnak.

Pendergast és Helenösszenéztek. Egy percre csönd lett.

Aztán Pendergast felállt,megfogta Helen kezét, ésfelsegítette - Köszönjük az italt.Akkor most megmutatnák akunyhónkat?

3. fejezetAz akácialiget

Az éjszaka nyugodtan telt.Még a környékbeli oroszláncsordákis hallgattak, amelyeknek üvöltésemáskor gyakran felverte a csendet,és az éjjeli állatok megszokottneszei is mintha fojtottabbak lettekvolna. A hullámok olyan halkansusogtak, hogy az ember nem isgondolta volna, mekkora folyóhömpölyög a közelben. A levegőtbetöltötte a víz illata. Csak a hajnalderengésére élénkültek fel a zajok,amelyek már a civilizáció jelenlététjelezték: forró vizet töltöttek azuhanyozótartályokba, felkészülve areggeli mosakodáshoz.

Pendergast és a felesége márelhagyták a kunyhójukat, és az

étkezősátorban üldögéltek egyetlenvillanykörte halvány fényénél,fegyvereik mellettük feküdtek.Csillagok nem voltak az égen - azéjszaka felhős volt, a sötétségtökéletes. Már vagy háromnegyedórája csak némán és mozdulatlanulültek, élvezve egymás társaságát,azzal a szavak nélküliszimbiózissal, amely aházasságukat jellemezte.Mentálisan és érzelmilegfelkészültek az előttük állóvadászatra. Helen feje a férjevállán nyugodott. Pendergastmegsimogatta a kezét, éseljátszadozott az eljegyzésigyűrűjén csillogó zafírkővel.

- Nem kérheted vissza, ugye,tudod? - szólalt meg Helen,rekedtesen a hosszú hallgatástól.

Pendergast csakelmosolyodott, és tovább simogattaa nő kezét.

Egy alacsony alak jelent megaz árnyékban, a kezében hosszúlándzsával. Hosszúnadrágja és ingesötét színű volt.

Pendergast és Helen felnéztek.- Jason Mfuni? - kérdezte halkanPendergast.

- Igen, uram.Pendergast kezet nyújtott. -

Jobban örülnék, ha nem szólítana„uramnak”, Jason. Pendergast anevem. A hölgy a feleségem, Helen.

Ő azt szereti, ha keresztnevénszólítják, én azt, ha avezetéknevemen.

A férfi bólintott, és lassan,szinte flegmán megrázta Helenkezét is. - A körzeti megbízottbeszélni szeretne magával, MissHelen.

Helen felállt, Pendergast is.- Elnézést, Mr. Pendergast, de

négyszemközt szeretné.- Miről van szó?- Aggódik amiatt, hogy elég

tapasztalata van-e a vadászatban.- Ez nevetséges - mondta

Pendergast. - Már tisztáztuk adolgot. Helen csak nevetvelegyintett. - Ne aggódj, úgy tűnik, itt

még mindig a brit birodalomkorában élnek, amikor a nőküldögéltek a verandán, legyezgettékmagukat, és elájultak, ha vért láttak.Majd én beszélek a fejével.

Pendergast leült. Anyomkereső vele várt, és feszengveegyik lábáról a másikra állt.

- Nem akar leülni, Jason?- Nem, köszönöm.- Mióta foglalkozik

nyomkereséssel?- Pár éve - felelte lakonikusan

Jason.- És jól csinálja?A férfi megvonta a vállát.- Fél az oroszlánoktól?- Néha.

- Ölt már meg oroszlánt ezzela lándzsával?

- Nem.- Értem.- Ez egy új lándzsa, Mr.

Pendergast. Ha megölök egyoroszlánt egy lándzsával, azáltalában eltörik vagy elgörbül, ésújat kell beszerezni.

Csönd telepedett a táborra,miközben a hajnali fény lassanelőbukkant a bozótos mögül. Elteltöt perc, aztán tíz.

- Mi tart ennyi ideig? -kérdezte végül ingerültenPendergast. - Nem lenne jó későnindulni.

Mfuni csak vállat vont, és a

lándzsájára támaszkodva továbbvárt. Hirtelen megjelent Helen, ésgyorsan leült.

- Na, megmondtad neki amagadét? - kérdezte nevetvePendergast.

Helen egy pillanatig nemválaszolt. Pendergast kérdőnránézett. Megrémisztette, hogy a nőmilyen sápadt. - Mi az? - kérdezte.

- Semmi, csak… a vadászatelőtti idegesség.

- Ha akarod, maradhatsz atáborban.

- Jaj, nem, dehogy - mondtanyomatékosan Helen. - Nem, eztnem hagyhatom ki.

- Ez esetben jobb lesz, ha

indulunk.- Még ne - mondta halkan

Helen. Pendergast érezte, hogy akarjára teszi hűvös kezét. –Aloysius… tudod, hogy tegnap esteelfelejtettük megnézni, ahogy felkela hold? Pedig telihold volt.

- Nem lep meg, hogy azoroszlán miatti nagy izgalombanmegfeledkeztünk róla.

- Egy percig maradjunk még,és nézzük, ahogy lenyugszik a hold.- Helen megfogta a férje kezét, ésmegszorította, ami szokatlan gesztusvolt a részéről. Már nem volt hűvösa tenyere.

- Helen. - Helen újbólmegszorította a férje kezét. - Ne

beszélj.A telihold lassan leszállt a

folyó túlsó partján a bozót mögé,vajsárga korong a mályvaszínűégen. Opálos fénye úgy tükröződötta Luangwa folyó örvénylő vizén,mintha tejszín ömlött volna rá. Azelső találkozásuk teliholdkortörtént, és azóta hagyomány lett,hogy bármi történjen is, akármerrejártak, vagy bármi dolguk volt iséppen, mindig együtt nézték ateliholdfelkeltét.

A hold elérte a fák tetejét afolyó túlsó partján, aztán lebukottmögéjük. Az ég kivilágosodott, ésvégül a hold utolsó derengőragyogását is elnyelte a bozót. Az

éjszaka misztériuma megszűnt, ésbeköszöntött az új nap.

- Ég veled, vén hold - mondtakönnyedén Pendergast Helenmegszorította a kezét, aztán felállt,épp amikor a körzeti megbízott ésWisley felbukkantak az ösvényen akonyhasátor felöl. Még valaki voltvelük, egy beesett arcú, nagyonmagas, vékony férfi. A szemefurcsa sárgás volt.

- Bemutatom Wilson Nyalát -mondta Wisley. - Ő lesz afegyverhordozójuk.

Kezet fogtak. A pultos, akivelelőző este találkoztak, kijött akonyhából egy nagy kanna erősLapsang Souchong teával, és

mindenkinek töltött egy gőzölgőcsészével.

Gyorsan, némán megitták ateát. Pendergast letette a csészéjét.- Már elég világos van,megnézhetnénk a támadáshelyszínét.

Nyala mindkét vállára egy-egypuskát lógatott, és elindultak afolyó mentén haladó földúton. Aholáthaladt egy miombobokrokkalsűrűn benőtt részen, egy kisebbterületet faoszlopokra erősítettkötéllel kerítettek körbe.Pendergast letérdelt, ésmegvizsgálta a nyomokat. Látott kéthatalmas mancslenyomatot aporban, mellettük megfeketedett,

már megszáradt vértócsa sötétlett.Körbenézett, és magábanrekonstruálta, mi történhetett. Elégnyilvánvaló volt, hogyan zajlott le atámadás: az oroszlán a bokrokközül ugrott rá az áldozatára, aföldre teperte, és beleharapott. Azelső beszámolók pontosak voltak.A porban jól látszott, hogy azoroszlán elvonszolta kapálózóáldozatát a bokrok közé, vérnyomothagyva maga után.

Pendergast felállt. -Elmondom, hogy fogjuk csinálni.Én Jason mögött leszek úgy két ésfél méterre, kissé balra húzódva.Helen újabb két és fél méterrelhátrébb kissé jobbra húzódik.

Wilson, maga egy kicsit maradjonle. - A feleségére pillantott, aki aligészrevehetően bólintott.

- Ha eljön az ideje - folytattaPendergast -, inteni fogunk, hogykérjük a fegyvereket, akkorkibiztosítva odahozza. Az énpuskámról vegye le a vállpántot,nem örülnék, ha beleakadna egybokorba.

- Én jobban szeretem, ha rajtavan - szólt közbe Helen. WilsonNyala bólintott.

Pendergast kinyújtotta a kezét.- Elkérhetem a puskámat?

Wilson átadta a fegyvert.Pendergast szétnyitotta,megvizsgálta a csövét, és berakott

két .465-ös lövedéket Összecsuktaa puskát, ellenőrizte, hogy rajtavan-e a biztosítókallantyú, aztánvisszaadta. Helen ugyanezt tette asaját fegyverével, és betöltötte az.500/.416-os töltényeket.

- Elég nagy puska egy ilyenvékony nőnek - jegyezte megWoking.

- Szerintem a nagy kaliberűfegyver nagyon is jól áll nekem -felelte Helen.

- Csak annyit mondhatok,örülök, hogy nem nekem kell ezután a vadállat után menni abozótba, akár nagy puskával, akárkicsivel - jelentette ki Woking.

- Menet közben tartsuk meg ezt

a háromszög alakú felállást,amennyire csak lehet - mondtaPendergast Mfuniról Nyalárapillantva. - A szél iránya nekünkkedvez. Ne beszéljenek, csakkézzel adunk jelzéseket. Azseblámpákat itt hagyjuk.

Mindenki bólintott. A kisséerőltetetten vidám hangulat gyorsanelszállt, miközben némán várták,hogy eléggé kivilágosodjon ahhoz,hogy az aljnövényzetet is elárasszaa halvány hajnali fény. AztánPendergast intett Mfuninak, hogyindulhatnak.

A nyomkereső egyik kezében alándzsájával nekivágott abozótosnak, és követni kezdte a

vérnyomokat. A nyom eltávolodotta folyótól, át a sűrű, tüskés bozótonés a mopanebokrokon, a Luangwafolyó egy kis mellékfolyója mentén,amelyet Chitele pataknak hívtak.Lassan haladtak, a füvön ésleveleken látható vérnyomokatkövetve. A nyomkereső meg-megállt, és a lándzsája hegyévelrámutatott a lelapított fűre. Egyrészen még mindig nyirkos volt afű, ahová szétspriccelt a vér azartériákból. Ez volt az a hely, aholaz oroszlán először megállt azsákmánnyal, és elkezdte felfalni amég élő áldozatot, mielőtt rálőttekvolna.

Jason Mfuni lehajolt, és némán

felemelt valamit. Egy alsóállkapocs egyik fele, a szélénélmegrágva. Pendergast szó nélkülmegnézte. Mfuni visszarakta aföldre, és egy nyílásra mutatott asűrű növényzetben.

A résen átbújva haladtaktovább a zöld bokrok között. Mfuniúgy húszméterenként megállt, hogyhallgatózzon, és beleszagoljon alevegőbe, vagy, hogymegvizsgáljon egy vérfoltot egylevélen. A test itt már kivérzett, anyomok egyre ritkábbak lettek: csakapró foltok vagy vércseppekjelezték az útvonalat.

A nyomkövető kétszer ismegállt, hogy rámutasson egy-egy

letaposott részre a fűben, ahol azoroszlán lerakta a zsákmányt, hogyjobb fogást találjon rajta a fogaival,aztán tovább cipelte. A nap gyorsanemelkedett az égen, átsütött a fáklombján. A rovarok állandózümmögésétől eltekintve furcsáncsendes volt a reggel.

Több mint egy kilométeren átkövették a nyomokat. A nap tüzesenragyogott a horizont fölött, és csakúgy ontotta a meleget. A cecelegyekzümmögő felhőkben keringtek. Alevegőben por és fű súlyos szagaszállt. A nyomok végül kivezettek abozótosból egy száraz kismedencébe, ahol egy akáciafatövében egy termeszvár emelkedett

toronyként az izzóan ragyogó égfelé. A homokos rész közepénvörös-fehér kupac hevert, döngőlégyfelhővel körbevéve.

Mfuni óvatosan elindultarrafelé, Pendergast, Helen és afegyverhordozó követték. Némánmegálltak a német fotós félig felfaltholtteste körül. Az oroszlán feltéptea koponyáját, szétmarcangolta azarcát és a felsőtestének nagy részét.Csak a két fehér, érintetlen lábszármaradt meg, és egy leszakadt kar.Az ökölbe szorított kéz egyszőrcsomót szorongatott. Senki semszólalt meg. Mfuni lehajolt, kivetteaz ujjak közül a szőrcsomót, ésalaposan megszemlélte, aztán

Pendergast tenyerébe tette.Sötétvörös volt a színe. Pendergasttovábbadta Helennek, aki szinténmegvizsgálta, aztán visszaadtaMfuninak.

Míg a többiek a holttestmellett maradtak, a nyomkeresőlassan körbejárta a homokos részt,és a nyomokat fürkészte amegkérgesedett talajon. A szája eléillesztett mutatóujjal csendet intett,és a homokos részen túl elterülő,vlei-nek nevezett területre mutatott.Az esős évszak alatt kis mocsarasbemélyedések keletkeznek, aholaztán később, a száraz évszak alattkülönlegesen sűrű fű sarjad, amelyakár három méter magasra is

megnő. A vlei közepén, több százméterre egy akácialiget állt, a fákernyőszerűen szétterülő lombjakirajzolódott horizonton. Anyomkereső rámutatott egy helyre,ahol a magas fű lenyomódott. Errevonulhatott el az oroszlán.Visszament a többiekhez, és komorarccal Pendergast fülébe súgta: -Arrafelé van, a fűben - mutatta alándzsájával. - Pihen.

Pendergast bólintott, ésHelenre pillantott. A nő még mindigsápadt volt, de hideg és elszánttekintete teljes nyugalomrólárulkodott.

Nyala, a fegyverhordozóidegesnek látszott. - Mi az? -

kérdezte tőle halkan Pendergast.A férfi magas fű felé biccentett

- Az oroszlán okos. Túl okos. Ezrossz hely, nagyon rossz.

Pendergast habozott, és hol afegyverhordozóra, hol anyomkeresőre pillantott, aztán afűre. Végül intett a nyomkeresőnek,hogy induljanak tovább.

Lassan, óvatosan beléptek amagas fű közé. Öt méterre semláttak előre. A fű száraz, üregesszára susogott és zizegett, ahogyhaladtak, és a szaga fojtogató volt arezzenéstelenül álló levegőben.Zöldes félhomály vette körbe őket,ahogy egyre mélyebbre hatoltak afű-tengerbe. A rovarok zümmögése

folyamatos zúgassa állt össze.Ahogy közeledtek az

akácialigethez, a nyomkeresőlassított, felemelte a kezét, és azorrára mutatott. Pendergast nagyotszippantott a levegőből, ésmegcsapta az oroszlán, émelyítőpézsmaillata, amely elvegyült atetem édeskés szagával.

A nyomkereső leguggolt, ésintett a többieknek, hogy kövessék apéldáját - a nagy fűben jobban lehetlátni a föld közelében, itt jobbesélyük van, hogy észrevegyék azoroszlán barna foltját, még mielőttrájuk veti magát. Lassan, guggolvabeosontak a fák közé. Az agyagossár olyan keményre égett, mint a

kőszikla, és nem maradtak bennenyomok, de a letört és elhajlottfűszálak tisztán megmutatták, merrehaladt az oroszlán.

A nyomkereső ismét megállt,és intett, hogy beszélni akar velük.Pendergast és Helen odamentek.Mindhárman lapulva megbújtak afűben, és csak annyira emelték fel ahangjukat, hogy hallani lehessen arovaroktól.

- Az oroszlán ott van valaholelőttünk húsz-harminc méterre,lassan halad. - Mfuni barázdáltarcán aggodalom látszott. - Talánjobb lenne, ha várnánk.

- Nem - suttogta Pendergast. -Ez a legjobb esélyünk, hogy

elkapjuk. Épp az előbb evett.Továbbindultak, és egy, talán

háromszor három méteres kistisztásra bukkantak, ahol nem nőttfű. A nyomkereső megállt,beleszagolt a levegőbe, aztán balramutatott. - Az oroszlán - suttogta.

Pendergast arrafelé bámult,aztán megrázta a fejét, és egyenesenelőre mutatott.

A nyomkereső összevonta aszemöldökét, és Pendergast füléhezhajolt. - Az oroszlán balrakanyarodott. Nagyon okos.

Pendergast megint a fejétrázta. Odahajolt Helenhez, olyanközel, hogy a fülét súrolta az ajka. -Te maradj itt - suttogta.

- De a nyomkereső…- A nyomkereső téved. Te itt

maradsz, én előremegyek, csak pármétert. Közeledünk a vlei túlsóvégéhez. Az oroszlán fedezékbenakar maradni, ha megközelítem, úgyfogja érezni, hogy sarokbaszorították. Lehet, hogy támadnifog. Állj készenlétben, hogy tüzelnitudj. Tőlem jobbra célozz.

Pendergast intett, hogy kén apuskáját. Megragadt a fémcsövet,amely alaposan átmelegedett a nagyhőségben, és a hóna alá szorította.A hüvelykujjával kibiztosította afegyvert, és felkattintotta azéjszakai célzókészülék elefántcsontcélgömbjét, hogy jobban tudjon

célozni a magas fű félhomályában.Nyala Helennek is átadta afegyverét.

Pendergast előreindult amagas fűben. A nyomkeresődermedt csendben követte, az arcánrettegés ült.

Pendergast végtelenóvatossággal lépkedett a keménytalajon a fűben. Hegyezte a fülét,hogy nem hallja-e a jellegzetesköhögő hangot, amely azt jelzi,hogy az oroszlán ugrani készül.Egyetlen lövésre lesz ideje - egytámadó oroszlán akár négymásodperc alatt meg tud tenni százmétert. Helennel a háta mögöttnagyobb biztonságban érezte magát

így legalább két esélyük is lesz,hogy megöljék.

Tíz méter után megállt és várt.A nyomkereső odaért mellé, arcamélységes aggodalmat tükrözött.Két percig egyikük sem mozdult.Pendergast figyelmesenhallgatózott, de semmit sem hallotta rovar-zümmögésen kívül. Apuska, csúszós volt izzadt kezében,és port érzett a nyelvén. Enyheszellő fújdogált - nem érezte,inkább csak látta a halkan zizegő fűmozgásából. A rovarzümmögésegyre halkabb lett, aztán elhaltMindent néma csönd borított.

Lassan, anélkül hogy testénekegyetlen más részét mozdította

volna, Mfuni kinyújtotta egy ujját,és kilencven fokkal balra mutatott.

Pendergast is teljesenmozdulatlan maradt, csaktekintetével követte a mozdulatot.Belebámult a félhomályos fűbe, éspróbálta kivenni a barnás testet és amegcsillanó borostyánszínűszempárt - de nem látott semmit.

Hirtelen halk köhintéshallatszott, aztán egy iszonyatos, aföldet is megrengető ordításharsant, és valami úgy rohantfeléjük, mint egy tehervonat - nembalról, hanem egyenesen szemből.

Pendergast megpördült, ahogyegy elmosódott okkersárga test ésvöröses sörény rontott ki a fűből.

Az oroszlán kitátotta rózsaszínszáját, elővillantva hatalmas, élesfogait. Pendergast hatalmasdörrenéssel elsütötte a puska egyikcsövét, de nem volt ideje rendesencélozni, és az oroszlán már rá isvetette magát és a földre taszította.Érezte, hogy a pengeélesmetszőfogak a vállába hasítanak, ésfelkiáltott. Vonaglott a ránehezedősúly alatt, szabad karjávalhadonászva próbálta elkapni apuskát, amely kiesett a kezéből ahatalmas erejű lökéstől.

Az oroszlán olyan jólelrejtőzött, a támadás olyanváratlan volt, és annyira közelrőljött, hogy Helen képtelen volt lőni,

mielőtt az állat rávetette volnamagát a férjére - akkor pedig mártúl késő volt, nem kockáztathatta,hogy esetleg öt is eltalálja.Előugrott tíz méterre lévőrejtekhelyéről, és odarohant amagas fűben, kiabálva próbáltamagára vonni az oroszlán figyelmét,miközben tovább rohant a szörnyű,fojtott hörgés felé. Amikor odaért,Mfuni épp az oroszlán hasába döftea lándzsáját. Az állat hatalmas volt.Leugrott Pendergastról, és nekiesetta nyomkeresőnek, leszakította alábát, aztán bevette magát a magasfű közé, magával vonszolva ahasából kiálló lándzsát.

Helen gondosan célba vette az

oroszlán, távolodó hátát, és lőtt. Apuska hatalmasat rúgott a kezében,és keményen hátralökte.

A lövés nem talált. Azoroszlán eltűnt.

Helen odarohant a férjéhez,aki még eszméleténél volt. – Ne… -suttogta Pendergast. - Őt.

Helen Mfunira pillantott. Anyomkereső a hátán feküdt, azelszakadt artériából vér spriccelt ahomokra. A jobb lábát csak egybőrcafat tartotta.

- Jézusom! - Helen letépte azinge alsó részét, szorosanösszetekerte, és az elszakadt artériafölött elkötötte a férfi combját.Keresett egy botot, bedugta, és

szorítókötést csinált.- Jason, hall engem? Jason!A férfi arca csupa verejték

volt, a szeme tágra nyílt.- Tartsa a botot. Ha úgy érzi,

zsibbad a lába, kicsit lazítson akötésen.

A nyomkereső szeme mégnagyobbra tágult. - Memszahib, azoroszlán visszajön.

- Csak tartsa a…- Visszajön! - Mfuni hangja

elcsuklott a rettegéstől.Helen nem vett róla tudomást,

a férjéhez fordult. Pendergast ahátán feküdt, az arca szürke volt. Aválla kicsavarodott, és vérborította. - Helen - szólalt meg

rekedten, és megpróbált felülni. -Hozd a puskádat, most rögtön.

- Aloysius…- Az ég szerelmére, hozd a

puskát!Már túl késő volt. újabb

fülsiketítő ordítás harsant, és azoroszlán előrontott, forgószélkéntkavarva fel a homokot és füvet -aztán rávetette magát Helenre. A nőfelsikoltott, és próbálta leráznimagáról, de az állat megragadta akarját. Hangos reccsenéssel eltörtegy csont, ahogy az oroszlánbelemélyesztette a fogait. Azutolsó, amit Pendergast még látott,mielőtt elvesztette az eszméletét, azvolt, ahogy az oroszlán elhurcolja

sikoltozó, kapálózó áldozatát a sűrűfűbe.

4. fejezet

Amikor Pendergast lassanmagához tért, egy kunyhóban volt atáborban. Egy helikopter távoli, deegyre erősödő berregése szűrődöttát a zsúptetőn.

Felkiáltott, és felült az ágyon.A körzeti megbízott, Wokingfelugrott a székéről.

- Ne erőltesse meg magát! -szólt rá. - Megjött amentőhelikopter, mindenről

gondoskodtam.Pendergast küszködve felült. -

A feleségem hol van?- Legyen jó fiú, és…Pendergast nagy nehezen

feltápászkodott. Csak az adrenalinhajtotta. - Hol van a feleségem,maga rohadék?

- Már nem tudtunk mit tenni,elvonszolta az oroszlán. Magáteszméletlenül találtuk, anyomkereső majdnem elvérzett…

Pendergast a kunyhó ajtajáhozbotorkált. A puskája ott állt egyállványon. Felkapta, felnyitotta acsövét, és látta, hogy még mindigvan benne egy töltény.

- Az ég szerelmére, mit

művel?Pendergast összecsukta a

puskát, és a körzeti megbízottrafogta a fegyvert. - Tűnjön azutamból!

Woking odébb botladozott,Pendergast pedig kirontott akunyhóból. A nap lemenőben volt.Tizenkét óra telt el időközben.Woking kirohant utána, éskétségbeesetten integetett. -Segítség! Valaki segítsen, ez azember megőrült!

Pendergast átnyomakodott abozóton, aztán a magas füvön, mígoda nem ért az ösvényre. Már nemis hallotta a táborból odaszűrődőkiáltásokat, Továbbhaladt a

nyomokon, félrelökdösve abokrokat, a fájdalomról tudomástsem véve. Eltelt öt perc, aztán tíz,tizenöt. Végül megérkezett ahomokos részre, amelyen túl a vleikövetkezett, a sűrű fűtenger, és azakáciafák ligete. Zihálvatovábbindult, átvágott a homokon, afű közé gázolt, ép karjával ide-odalóbálta maga előtt puskát, hogyfélretolja az útból a magas füvet. Afelzavart madarak idegesenrikoltoztak a feje fölött. A tüdejemár égett, a karját vér áztatta. Csakment tovább, miközben a vállánlévő sebből ömlött a vér.Artikulálatlanul felüvöltött, aztánmegtorpant. A torkán akadt az

üvöltés. Valami fehérlett előtte afűben a megkeményedett sáron.Rámeredt: egy letépett kézfej, azegyik ujjon egy zafírgyűrű.

Fájdalmas, állati ordítássalkibotladozott a magas fűből a kistisztásra, ahol a lemenő napfényében épp nyugodtan evett avöröslő sörényű oroszlán. Atekintete egyetlen szempillantásalatt átfogta a borzalmas jelenetet -a csontok, amelyeken már csakhúsfoszlányok lógtak, Helen trópusisisakja, khakiszínű öltözékénekrongyai, aztán hirtelen a szag ismegcsapta az orrát - Helenparfümjének enyhe illata,egybevegyülve az oroszlánszaggal.

Utoljára a fejét pillantottameg. Leszakadt a törzsről, de a sorskegyetlen tréfájából a test többirészéhez képest épen maradt. Kékszeme vakon meredt az égre.

Pendergast tett pár bizonytalanlépést, és tíz méterre megközelítetteaz oroszlánt. Az állat felemelteszörnyű fejét, megnyalta véresszáját, és nyugodtan nézett rá.Pendergast szaggatottan, zihálvakapkodta a levegőt. Ép karjávalfelemelte Holland & Hollandpuskáját, sebesült karjávalmegtámasztotta, belenézett azelefántcsont célgömbbe, aztánmeghúzta a ravaszt. A masszívtöltény irtózatos energiával robbant

ki a csőből, és a két szeme közötttalálta el az oroszlánt. Úgy tépte fela koponyája tetejét, ahogy egyszardíniásdobozt nyitnak fel. Vörösvérfelhő robbant szét. A hatalmas,vörös sörényű oroszlán csakrároskadt zsákmánya maradékéra,és többet nem mozdult.

A körben álló, napfénybenfürdő fákon ezernyi madárrikoltozott.

Napjainkban

5. fejezet

St. Charles Parish, Louisiana

A szürke Rolls-Roycerákanyarodott az ívelt felhajtóra.Helyenként gyomok tompították el akavicsok csikorgását a kerekekalatt. A kocsit egy ezüstszínű, újabbtípusú Mercedes követte. Mindkétjármű megállt egy hatalmas,klasszicista stílusban épültültetvényesház előtt, amelyet ősrégifeketetölgyek őriztek, az ágaikrólszakállmoha csüngött le. A házfalára erősített kis bronztáblahirdette, hogy a házat 1821-benépíttette a Pendergast család, és

szerepel a műemlék épületekországos jegyzékében.

A. X. L. Pendergast kiszállt aRolls-Royce hátsó üléséről,körbenézett, és mindent alaposanmegszemlélt. A február a vége feléközeledett, kora este volt. Lágyfények játszadoztak a ház oszlopaiközött, a tornácra aranyszínű sávokvetültek. Halvány köd lebegett arég nem nyírt pázsit és azelgazosodott kert fölön. A távolbankabócák ciripeltek aciprusligetekben és amangrovemocsarakban. Az elsőemeleti balkonok rézkorlátjátvastag, zöldes patinaréteg borította.A fehér festék málladozott a tornác

oszlopairól, nyirkosság éselhanyagoltság áradt a házból és akörnyező parkból.

Különös úriember szállt ki aMercedesből: alacsony volt,köpcös, és fekete zsakettet viselt, agomblyukában fehér szegfűvel,inkább úgy festett, mint egy Edwardkorabeli férfiklub főpincére,mintsem egy New Orleans-iügyvéd. A bágyadt napsütésellenére összecsukott esernyőtszorongatott a hóna alatt. Egyikszarvasbőr kesztyűs kezébenaligátorbőr aktatáskát vitt. A fejébenyomta keménykalapját, és kissémegkocogtatta.

- Nos, Mr. Pendergast,

akkor… - A férfi a sövénnyelkörbevett botanikus kert felé intett,amely a háztól jobbra terült el.

- Hogyne, Mr. Ogilby.- Köszönöm.A férfi szapora léptekkel

előresietett elegáns cipőjében, anyirkos fűben. Pendergastlassabban, kevésbé céltudatosankövette. Amikor odaértek asövényben nyíló kis kapuhoz,Ogilby kinyitotta, majd együttbeléptek a kertbe. Az ügyvédtovábbra is szaporán lépkedett azegykor kaviccsal szépen felszórtösvényen, amelyet most felvert agaz. Egy bürökcserje mögöttrozsdás kerítés tűnt fel, amely egy

kisebb terület vett körbe. A fűbőlés a gyomok közül elszórtan állómárvány sírkövek emelkedtek ki,némelyik még állt, mások kidőltek.

Az ügyvéd, akinek feketenadrágján már átázott a hajtóka,megállt az egyik nagyobb sírkőelőtt, megfordult, aztán két kezébefogta az aktatáskáját, és várta, hogyügyfele utolérje. Pendergastelgondolkozva, az állát simogatvakörbesétált a kis sírkertben, aztánmegállt az elegáns ügyvéd mellett.

- Hát akkor, megint itt volnánk- szólalt meg az ügyvéd hivatalosmosollyal.

Pendergast szórakozottanbólintott. Letérdelt, félresöpörte a

sírkőre hajló füvet, és hangosanfelolvasta a feliratot:

Hic lacet SepultusLouis de Frontenac Diogenes

Pendergast1899. ápr. 2. - 1975. márc.

15.Tempus Edax Rerum

Mr. Ogilby, aki Pendergastháta mögött álldogált, a sírkőtetejére támasztotta aktatáskáját,felkattintotta a csatokat, ésfelnyitotta a tetejét. Elővett egyiratot, és az aktatáska fedelérefektette.

- Mr. Pendergast? - nyújtottoda egy súlyos ezüst töltőtollat.Pendergast aláírta a dokumentumot.

Az ügyvéd visszavette a tollat,és lendületesen ő is aláírta a papírt,majd lepecsételte egy közjegyzőipecséttel, dátumot írt alá, ésvisszacsúsztatta az aktatáskájába.Nagy csattanással becsukta, és be iszárta.

- Akkor ezzel megvolnánk -mondta. - Ezennel igazoltam, hogymeglátogatta a nagyapja sírját. Ígynem kell kizárnunk a Pendergastcsalád örökségéből. Legalábbisegyelőre! - Az ügyvéd felkacagott.

Pendergast felállt, az ügyvédpedig odanyújtotta kövérkés kezét.

- Mindig örömömre szolgál,ha találkozunk, Mr. Pendergast.Ugye, remélhetem, hogy öt évmúlva újból élvezhetem atársaságát?

- Mi sem szolgálhatnanagyobb örömömre - feleltePendergast száraz mosollyal.

- Nagyszerű! Akkor én mostvisszatérek a városba. Ön is jön?

- Azt hiszem, én benézekMaurice-hoz. Nagyon zokon venné,ha úgy távoznék, hogy nem tettemnála tiszteletemet.

- Hogyne, hogyne! Habelegondolok, hogy egymaga tartjarendben a házat, mióta is? Tizenkétéve. Tudja, Mr. Pendergast… - A

kis ember közelebb hajolt, éscinkosán lehalkította a hangját,mintha valami nagy titkot akarnaelárulni. - Igazán rendbe hozathatnáezt a helyet. Szép summát kaphatnaérte. A polgárháború előtt épültültetvényesházak manapság nagyonkapósak. Elbűvölő kis szállodáválehetne alakítani.

- Köszönöm, Mr. Ogilby, deazt hiszem, egy darabig mégmegtartom.

- Ahogy gondolja, ahogygondolja! Csak ne maradjon kintsötétedés után - a családi kísértet,meg minden… - Az ügyvédmagában kuncogva, aktatáskájátlóbálva elindult, és hamarosan el is

tűnt szem elöl. Pendergast ottmaradt egyedül a családisírkertben. Hallotta, ahogy felpöröga Mercedes motorja, ésmegcsikordulnak a kavicsok, majdújból mindent elborított a csend.

Még pár percig elsétálgatott asírkövek között, és olvasgatta afeliratokat, Minden név furcsábbnálfurcsább emlékeket idézett felbenne. Sok családtagot az utánszállítottak ide a Dauphine Street-iház kriptájából, hogy a ház leégett,mások úgy kerültek ide, hogyhatározott kívánságuk volt, hogy azősi családi birtokon temessék előket.

Az aranyló fény elhalványult,

ahogy a nap lassan lehanyatlott afák mögé. Sápatag, szürkés ködszálldogált a pázsiton amangrovemocsár felől. Alevegőben moha és sós víz illatalebegett. Pendergast sokáigelálldogált a sírkertben, némán,mozdulatlanul, miközben az esterátelepedett a tájra. A fák közöttideszűrődtek a ház ablakaibankigyulladó sárga fények.Tölgyfafüst illata érződött, amelyellenállhatatlanul a gyerekkorinyarak emlékeit idézte fel benne.Pendergast felnézett, idelátszott akét téglakémény, amelyekből lusta,kékes füst kígyózott az ég felé.Megrázta magát, és kisétált a

sírkertből, átvágott a botanikuskerten, és felsétált a tornácra. Amegvetemedett deszkák hangosannyikorogva tiltakoztak a talpa alatt.

Bekopogott az ajtón, aztánkicsit hátrább lépve várt. Odabentlassú léptek nyikordultak, hosszaszörgéssel kinyitottak több reteszt ésbiztonsági láncot, aztán a hatalmasajtó kitárult. Egy hajlott hátúöregember állt ott, ódonkomornyiköltözékben, komorarccal. - Aloysius úrfi - mondtavisszafogottan. Nem nyújtott kezetazonnal.

Pendergast kinyújtotta a kezét,az öreg elfogadta, és eres, öregkezével barátságosan megszorította.

- Hogy van, Maurice?- Megvagyok - felelte az öreg

inas. - Láttam, amikor megérkeztekaz autók. Vihetek egy pohár sherryta könyvtárszobába, uram?

- Az pompás lenne, köszönöm.Maurice sarkon fordult, és

lassan átballagott a halion akönyvtár felé. Pendergast követte.A kandallóban égett a tűz, nem isannyira a meleg kedvéért, inkábbhogy kiszárítsa a falakból anyirkosságot.

Maurice nagyüvegcsörömpölés közepettekeresgélt egy almáriumban, aztántöltött egy aprócska pohárba asherryből, ezüsttálcára rakta, és

nagy ceremóniával odavitte.Pendergast elvette a poharat,belekortyolt, aztán körbenézett.Semmi sem változott. A tapétafoltos volt, a sarkokban porcicákbújtak meg. Szinte hallotta, ahogy afalakban motoznak a patkányok. Azutóbbi öt évben, mióta nem járt itt,sokat romlott a ház állapota.

- Maurice, szeretném, hahozzájárulna, hogy felvegyek egybentlakó házvezetőnőt meg egyszakácsnőt. Sokat könnyítene aterhein.

- Szamárság! Egymagam isrendben tudom tartani a házat.

- Nem hinném, hogybiztonságban van itt egyedül.

- Biztonságban? Hát perszehogy biztonságban vagyok.Éjszakára jól bezárok mindent.

- Hogyne. - Pendergastkortyolgatta a kitűnő szárazOloroso sherryt. Szórakozottaneltűnődött, vajon hány palackkalvan még a tágas pincében.Valószínűleg sokkal több, mintamennyit élete végéig meg tudnainni, és akkor még nem isbeszéltünk a rengeteg borról ésfinom régi konyakról. A családoldalágai lassan kihaltak, és így aborospincék tartalma - ahogy acsaládi vagyon is - mind hozzávándorolt, az utolsó épelméjűleszármazotthoz.

Kortyolt még egyet, aztánletette a poharat. - Maurice, azthiszem, járok egyet a házban,nosztalgiázom egy kicsit.

- Igenis, uram. itt leszek, habármire szüksége lenne.

Pendergast felállt, és kisétált ahallba. Negyedórán át a földszintihelyiségekben bóklászott, anappaliban, a szalonban, az üreskonyhában, az éléskamrában. Aházban a gyerekkorának illatailengedeztek - bútorfényező, régitölgyfa, és egészen finoman, aligkivehetően az édesanyja parfümje,bár mindenre rátelepedett anyirkosság és a penész sokkalfrissebb szaga. Minden tárgy,

minden apró csecsebecse,festmény, papírnehezék és ezüsthamutálca a helyén volt, és mindenapróság ezernyi emléket kavart felemberekről, akik rég a föld alattpihennek, emlékeket esküvőkről,keresztelőkről éshalottvirrasztásokról,koktélpartikról és álarcosbálokról,amikor gyerekek rohangásztak atágas termekben a nagynénikFigyelmeztető kiáltásaitól kísérve.

Mindez réges-rég eltűnt…Felsétált a lépcsőn az első

emeleti fordulóig. Két folyosóindult innen a ház két szárnya felé,ahol a hálószobák sorakoztak,szemben pedig az emeleti szalon

nyílt, ahová egy ívelt átjárónlehetett belépni, amely fölé egy párelefántagyar volt felakasztva.

Belépett a szalonba. A földönegy zebrabőr hevert, a kandallófölött egy bivaly trófeájaékeskedett, dühös üvegszemekkelbámult le rá. A falakon sok mástrófea is díszelgett, antilopok,szarvasok, őzek, vaddisznó,jávorszarvas.

Pendergast a háta mögöttösszekulcsolt kézzel lassankörbesétált a szobában. A trófeák,mint a régmúlt emlékeinek némaőrszemei, elkerülhetetlenül Helentjuttatták eszébe.

Múlt éjszaka megint rátört a

régi lázálom - ugyanolyan elevenenés borzalmasan, mint mindig.Baljós emlékét még mindig ottérezte a zsigereiben. Talán ez aszoba elűzheti ezt a démont,legalább egy időre. Véglegesenpersze soha nem fog megszabadulnitőle.

A szoba túlsó végében, a falmellett egy bezárt fegyvertárolószekrény állt, vadászpuskáinakgyűjteményével. A tragikus napotkövetően soha többé nem vadászott,már a gondolatától is elborzadt.Durva és kegyetlen sport.Eltűnődött, hogy fiatalabb korábanmiért találta vonzónak. Helenmindig is rajongott a vadászatért,

ami meglehetősen furcsa hobbi egynőnek - de hát, Helen nem voltmindennapi nő. Cseppet sem voltmindennapi.

A poros, opálos üvegenkeresztül elnézte Helen kétcsövűKrieghoff puskáját. A markolatátfinom domborművek, arany- ésezüstberakások díszítették, adiófából faragott puskatuskifényesedett a sok használattól.Pendergast adta neki ajándékba azesküvőjükre, közvetlenül az előtt,hogy elindultak a nászútjukra.Szafarira mentek Tanzániába, hogybölényre vadásszanak, Gyönyörűpéldány volt ez a fegyver - hatszámjegyű összegbe került, a

legjobb fából és nemesfémekbőlkészült, és a legkegyetlenebb céltszolgálta.

Ahogy nézte a puskát, hirtelenészrevette, hogy a cső pereménegészen vékony kis rozsdarétegrakódott le. Odasétált a szalonajtajához, és lekiabált a földszintre:- Maurice! Lenne olyan szívesfelhozni a fegyvertároló szekrénykulcsát?

Egy hosszú perc múltánMaurice megjelent a folyosón. -Igenis, uram. - Megfordult, és ismételtűnt. Percek múlva lassanfelkapaszkodott a nyikorgó lépcsőn,eres kezében egy vaskulccsal.Ellépkedett Pendergast mellett a

recsegő-ropogó padlódeszkákon,megállt az üvegezett szekrény előtt,bedugta a kulcsot a zárba, éselfordította.

- Parancsoljon, uram. - Azinas arca szenvtelen maradi, dePendergast érezte, hogy büszkeségárad belőle, amiért rögtönmegtalálta a kulcsot, és amiért aszolgálatára lehet.

- Köszönöm, Maurice.Az inas bólintott, és távozott.Pendergast benyúlt a

szekrénybe, és nagyon lassanmegfogta a kétcsövű puska hidegfémcsövét. Már a puszta érintésétőlis bizsergés futott végig az ujjain. Aszívverése valamiért felgyorsult -

ez nyilván még mindig az éjszakairémálom utóhatása. Kivette apuskát, és lefektette a szobaközepén álló étkezőasztalra. Egyfiókból kivette a fegyvertisztításához szükséges kellékeket,és mindent elrendezett a puskamellett Megtörölte a kezét,felemelte a fegyvert, felnyitotta, ésbelelesett mindkét csövébe.

Meglepve állapította meg,hogy a jobb oldali cső piszkos volt,a bal oldali viszont teljesen tiszta.Letette a puskát, és eltöprengett.Aztán megint odasétált a lépcsőhöz.

- Maurice!Az inas újból megjelent - Igen,

uram?

- Nem tudja, használta valaki aKrieghoffot mióta… a feleségemhalála óta?

- Az ön határozott kérése volt,hogy senki ne nyúljon hozzá. Akulcs mindvégig nálam volt. Senkimég csak a szekrény közelében semjárt.

- Köszönöm, Maurice.- Nagyon szívesen.Pendergast visszament

szalonba, és ez alkalommal az ajtótis becsukta maga után. Egyíróasztalról elvett egy régilevélpapírt, és az asztalra fektette.Aztán bedugta a tisztítókefét afegyver jobb csövébe, kipiszkálta aszennyeződés egy részét a

papírlapra, és megvizsgálta: aprószemcsék voltak, valami megégett,papírszerű anyag maradványai.Benyúlt a zakója zsebébe, éskivette a lupét, amelyet mindigmagával hordott. A szeme eléillesztette, és alaposabbanszemügyre vette a szemcséket. Nemvolt semmi kétség:megperzselődött, elszenesedettfojtásdarabkák voltak.

Csakhogy az .500/416 N.E.töltényekhez nem kell fojtásthasználni. Egy ilyen lövedék, mégha hibás is, akkor sem hagy magaután ilyen szennyeződést a csőben.

Megvizsgálta a bal csövet is:tisztának és jól megolajozottnak

találta. A kefével belenyomkodottegy rongyot, de semmiféleszennyeződés nem volt benne.

Pendergast felegyenesedett,őrülten kergették a fejében egymásta gondolatok. Legutoljára azon aszörnyű napon lőttek ezzel apuskával. Kényszerítette magát,hogy felidézze az emlékeket. Eztmindig, mindenáron próbáltaelkerülni, már amikor ébren volt.De most, hogy emlékezni kellett,nem volt nehéz felidézni arészleteket. A vadászat mindenpillanata örökre az agyábavésődött.

Helen csak egyszer tüzeltezzel a puskával. A Krieghoffnak

két ravasza van, amelyek egymásmögött helyezkednek el. Azelülsővel lehet elsütni a jobbcsövét, általában ezt használjákelőször. Helen is ezt húzta meg. Ezvolt az a lövés, amely beszennyeztea fegyver jobb csövét. A lövés nemtalálta el a Vörös Oroszlánt.Pendergast ezt mindig is annaktudta be, hogy a bozótos eltérítette agolyót, vagy, hogy Helen túl izgatottvolt.

Helenen azonban nem szokottúrrá lenni az izgatottság, alegszélsőségesebb helyzetekbensem. Ritkán talált mellé, és alegutolsó alkalommal sem eztörtént… Ha a jobb cső meg lett

volna töltve, biztosan nem megymellé a lövése.

Csak éppen nem voltmegtöltve - csak vaktöltény voltbenne.

Ahhoz, hogy egy vaktöltényugyanolyan dörrenést és rúgástprodukáljon, mint az igazi, jó nagyfojtást kell a csőbe tömni, amipontosan ilyenszennyeződésnyomokat hagy.

Ha Pendergast kevésbé lettvolna fegyelmezett ember, akár ajózan eszét is fenyegethette volna ahirtelen rátörő érzelmimegrázkódtatás. Helen aznap reggeltöltötte meg fegyverét a táborban,puha hegyű .5007.416-os N.E.

lövedékkel. Ezt teljesen biztosantudta, a saját szemével látta. Ésabban is biztos volt, hogy élestöltények voltak. Senki semtévesztene össze egy vaktölténytegy valódival - főleg Helen nem.Tisztán emlékezett rá, ahogymegcsillant a töltények tomparézzel bevont vége, miközbenbetöltötte a csőbe.

A két időpont közön, amikormegtöltötte, és amikor elsütötte afegyvert, valaki kivette atöltényeket, és kicseréltevaktöltényre. Aztán a vadászat után,valaki kivette a megmaradtvaktöltényt, hogy eltüntesse atörténtek nyomait. Csak épp

elkövetett egy apró hibát nemtisztította meg az elsütött csövet, ésott hagyta a kompromittálószennyeződést.

Pendergast hátradőlt a széken.Alig láthatóan remegő kezét szájaelé emelte.

Helen Pendergast halála nemtragikus baleset volt. Megölték.

6. fejezetNew York

Szombat volt, hajnali négyóra. Vincent D’Agosta hadnagy

átfurakodott a bámészkodótömegen, átbújt a tetthelyet elkerítőrendőrségi szalag alatt, és odasétálta holttesthez, amely a Keleti 6.utcában található számtalanegyforma indiai étterem egyike előtthevert a járdán. Hatalmas vértócsagyűlt össze körülötte,visszatükröződtek benne az étteremneonreklámjának vörös és Illafényei, amelyek szürreálisragyogással villóztak a piszkosablakokban.

A férfit, aki az éttermet akartakirabolni, a rendőrök lőtték le,legalább egy tucat golyó érte. Azoldalán feküdt, egyik karjátkinyújtva. A pisztolya hat méterrel

odébb hevert. Egy helyszínelőmérőszalaggal dolgozott, épp apisztoly távolságét mérte le a férfikezétől.

A halott szikár, fehér bőrűférfi volt, harmincas, gyérülő hajú.Úgy festett, mint egy kettétört bot: alába meghajolt, egyik térdefelhúzódott a mellkasához, a másikhátrafelé kinyújtva, a karjaszéttárva. A két rendőr, akikrálőttek - egy testes fekete bőrűférfi és egy szikár bispán -, oldaltálldogáltak, épp a belsővizsgálatokkal foglalkozónyomozóval beszéltek.

D’Agosta odament, biccentetta tisztnek, és megszorította a két

rendőr kezét. Izzadt és ideges voltmindkettő.

Mindig pokolian nehéz, ha egyrendőr arra kényszerül, hogymegöljön valakit - gondoltaD’Agosta. Az ember soha nemtudja igazán túltenni magát rajta.

- Hadnagy úr - szólalt meg azegyik rendőr kapkodva. Láthatóanörült, hogy megint magyarázkodhatvalakinek. - A fickó épp fegyverrelkirabolta az éttermet, aztán az utcánpróbált elmenekülni. Miazonosítottuk magunkat, felmutattuka jelvényünket, erre tüzelni kezdettránk. Az a szemétláda kiürítette azegész tárat, miközben elfutott.Civilek is voltak az utcán, nem volt

más választásunk, muszáj voltlelőnünk. Nem volt másválasztásunk, higgye el…

D’Agosta barátságosanmegszorította a férfi vállát, és anévtáblájára pillantott. - Neaggódjon, Ocampo. Azt tették, amittenniük kellett. A vizsgálat is eztfogja igazolni.

- Úgy lövöldözött, mint akimegőrült…

- Neki már annyi. – D’Agostafélrevonta a belső vizsgálatot végzőnyomozót. - Lesz valami probléma?- kérdezte.

- Nem hinném, hadnagy úr.Manapság persze minden ilyenügyben meghallgatást tartunk, de ez

annyira egyértelmű és tiszta helyzet,amennyire csak lehet. - A nyomozóbecsukta a jegyzetfüzetét.

D’Agosta lehalkította ahangját: - Gondoskodjon róla, hogybeszéljen velük egy pszichológus.És találkozzanak a szakszervezetügyvédeivel, mielőtt bármit ismondanának.

- Meglesz.D’Agosta elgondolkozva a

holttestre pillantott. - Mennyitrabolt?

- Nagyjából kétszázhúszdollárt. Egy rohadt drogos, nézzencsak rá. Egészen elemésztette aheroin.

- Szomorú. Van nála valami

igazolvány?- Warren Zabriskie-nek

hívják, Far Rockawayben lakik.D’Agosta megcsóválta a fejét, és atetthely felé pillantott. Az egész ügyelég egyértelmű volt: mindkétrendőr egy kisebbséghez tartozik, ahalott elkövető viszont fehér bőrű.Rengeteg volt a szemtanú, ésmindent felvettek a biztonságikamerák is. Könnyű lesz lezárni azügyet. Nem lesznek tiltakozótüntetések a rendőrségi túlkapásokés brutalitás ellen. A fickó aztkapta, amit megérdemelt - ezzelmindenki kénytelen lesz egyetérteni.

D’Agosta körbenézett. A hidegellenére elég szép tömeg csődült

össze a kordonon túl, East Village-ihippik, rockerek ésmetroszexuálisok - vagy ki tudja,minek hívják őket manapság. Ahelyszínelők még mindig dolgoztaka holttesten, az étterem tulajdonosátépp kihallgatták a nyomozók.Mindenki tette a dolgát Megint egyértelmetlen, ostoba bűnügy, amelyrengeteg papírmunkával fog járni -kihallgatási jegyzőkönyvek,jelentések, elemzések,bizonyítékok, meghallgatások,sajtótájékoztatók. És mindez csakazért, mert valaki meg akartszerezni kétszáz nyamvadt dollártkábítószerre.

Azon tűnődön éppen, mennyi

ideje van még hátra addig, amikorelegánsan távozhat a rendőrségtől,amikor hirtelen kiáltást hallott, ésmeglátta, hogy a kordonnalelkerített terület túlsó végébenvalami kavarodás támadt Valakiátbújt a sárga szalag alatt, ésbelépett a tetthelyre. D’Agostadühösen arra fordult - és A. X. L.Pendergast különleges ügynökkeltalálta szembe magát, akit kétegyenruhás rendőr üldözött.

- Hé, maga! - kiáltott utána ezegyik, és durván megragadta avállát.

Pendergast egy ügyesmozdulattal kiszabadította magát,elővette a jelvényét, és a rendőr

orra alá dugta.- A fenébe… - A rendőr

elhátrált. - Az FBI-tól van.- vajon mit keres itt? -

kérdezte a társa.- Pendergast! - kiáltott fel

D’Agosta, és gyorsan odalépett. -Hát magát meg mi szél hozta? Ez agyilkosság nem igazán a magaasztala.

Pendergast egy gyorsmozdulattal elhallgattatta. Aneonfényben olyan fehér volt azarca, hogy szinte kísértetiesenhatott. Szokásos fekete öltönyétviselte, melyben úgy festett, mintegy jól menő temetkezésivállalkozó. Csakhogy most

valahogy mégis más volt - nagyonis más. - Beszélnem kell magával,Vincent, most azonnal.

- Hogyne, persze. Ahogyvégeztem itt…

- Úgy értem, most, Vincent.D’Agosta rámeredt. Ez nem az

a hűvös, visszafogott ember volt,akit olyan jól ismert. Olyan oldalavolt ez az ügynöknek, amelyet mégsoha nem látott - dühös volt,zaklatott, kapkodó. Ráadásul,amikor alaposabban szemügyrevette, azt is észrevette, hogyáltalában makulátlan öltönyéngyűrődések éktelenkednek.

Pendergast megragadtaD’Agosta zakójának hajtókáját. -

Szívességet szeretnék kérnimagától. Sőt, több ez, mintszívesség. Jöjjön velem.

D’Agostát túlságosan ismeglepte Pendergast hevességeahhoz, hogy tiltakozni tudjon. Arendőrök kíváncsi pillantásátólkisérve elhagyták a helyszínt, éskövette Pendergastot át a tömegen,végig az utcán, az ügynök, várakozóRolls-Royce-ához. Proctor, a sofőrkimérten, közömbös arckifejezésselült a volánnál.

D’Agosta szinte csak futvatudott lépést tartani Pendergasttal. -Tudja, hogy mindenben szívesensegítek, amiben csak tudok, és ha…

- Ne mondjon semmit, ne

beszéljen, előbb hallgasson meg.- Hogyne, persze - bólogatott

gyorsan D’Agosta.- Szálljon be.Pendergast becsusszant a hátsó

ülésre, D’Agosta is bemászottutána. Az ügynök kinyitott egypanelt az ajtó belső felén, és egyminiatűr bárt varázsolt elő. Egyólomkristály palackból háromujjnyibrandyt töltött egy pohárba, és egyhajtásra kiitta a felét. Lerakta apalackot, és D’Agostához fordult.Ezüstszürke szeme élénkencsillogott. - Nem mindennapi, amitkérni fogok. Ha nem tudja, vagynem akarja megtenni, azt ismegértem. De nem szabad

faggatnia, Vincent - erre most nincsidőm. Egyszerűen nincs időm.Hallgasson végig, aztán mondjameg, mi a válasza.

D’Agosta bólintott.- Azt szeretném, ha

szabadságot venne ki. Talán egyévet is.

- Egy évet?Pendergast felhajtotta az ital

maradékát. - Lehet, hogyhónapokról lesz szó. lehet, hogycsak hetekről. Nem tudhatom előre,mennyi időbe fog telni ez a dolog.

- De milyen dolog?Pendergast egy pillanatig

hallgatott. - Ugye, soha nembeszéltem magának a feleségemről,

Helenről?- Nem.- Tizenkét évvel ezelőtt halt

meg, egy afrikai szafarin.Megtámadta egy oroszlán.

- Jesszusom. Nagyonsajnálom.

- Akkoriban azt hittem,szörnyűséges balesetről van szó,D’Agosta várta a folytatást.

- De most már tudom, hogymeggyilkolták.

- Te jóságos ég!- A nyomok az óta már rég

kihűltek. Szükségem van magára,Vincent. Szükségem van aszakértelmére, a tapasztalatára, azemberismeretére, a

gondolkodásmódjára. Segítenie kellnekem, hogy felkutassam azt azembert, aki ezt tette. Természetesenminden költségét állom, ésgondoskodni fogok róla, hogy afizetését továbbra is kapja, és abiztosítása is megmaradjon.

Csönd lett a kocsiban.D’Agosta teljesen meg voltdöbbenve. Mit jelentene mindez akarrierje és a jövőjeszempontjából, mi lenne akapcsolatával Laura Haywarddal?Felelőtlenség lenne ilyet tenni.Nem, még annál is több: teljesőrültség.

- Ez hivatalos nyomozáslenne?

- Nem, csak ketten dolgoznánkrajta. A gyilkos bárhol lehet avilágon. Teljes mértékben ahivatalos kereteken kívül kelldolgoznunk.

- És ha megtaláljuk a gyilkost?Akkor mi lesz?

- Gondoskodunk róla, hogyigazságot szolgáltassunk.

- Ezt meg hogy érti?Pendergast hevesen

újratöltette a poharát, felhajtotta azitalt, és ismét D’Agostára szegeztejéghideg, platinaszürke szemét.

- Megöljük.

7. fejezet

A Rolls-Roycevégigszáguldott a Park Avenue-n. Ahajnali taxik elmosódott sárgafoltokként húztak el mellettük.D’Agosta hátul ült Pendergastmellett, és nagyon kínosan éreztemagát. Igyekezett nem túl kíváncsipillantásokkal méregetni azügynököt. Soha nem látta mégilyennek Pendergastot: türelmetlenvolt, zilált, és ami a legfeltűnőbbvolt, nyíltan kimutatta az érzéseit.

- Mikor tudta meg? -kockáztatott meg végül egy kérdéstD’Agosta.

- Ma délután.

- És miből jött rá?Pendergast nem válaszolt

azonnal, csak kibámult az ablakon,miközben a Rolls-Royce egy éleskanyarral ráfordult a 72. utcára, ésa Central Park felé száguldotttovább. Visszatette az üres brandyspoharat, amelyet eddigszórakozottan a kezében tartott, ésvett egy mély levegőt. - Tizenkétévvel ezelőtt Helent és engemmegkenek, hogy öljünk meg egyemberevő oroszlánt Zambiában -egy oroszlánt, amelynek szokatlan,vörös sörénye volt. Negyven évvelkorábban egy pontosan ugyanilyenoroszlán pusztított azon a vidéken.

- De miért magukat kérték

meg?- Ez hozzátartozik, ha az

embernek hívatásosvadászengedélye van. Ha a helyihatóságok felkérik rá, kötelesmegölni bármely állatot, amelyfenyegeti a környékbeli falvakatvagy táborokat. - Pendergast mégmindig kibámult az ablakon. - Az azoroszlán megölt egy német turistátegy szafaritáborban. Helen és énodamentünk a sajáttáborhelyünkről, hogy elintézzük.

Pendergast felemelte abrandysüveget, megnézte, aztánvisszarakta a helyére. A Rolls-Royce épp a Central Parkon suhantát. A kopár faágakon átderengő

sötét égbolt fenyegetően borultföléjük. - Az oroszlán a bozótbólrontott ki, megtámadott engem ésnyomkeresőnket. Amikorvisszamenekült a bozótba, Helenrálőtt, de úgy tűnt, mellé talált.Odament a nyomkeresőhöz, hogysegítsen neki… - Elcsuklott ahangja, de aztán összeszedte magát,és folytatta: - Odament, hogymegnézze a nyomkereső sérüléseit,és ekkor az oroszlán újból kirontotta bozótból. Helenre vetette magát,és elvonszolta. Ekkor láttamutoljára. Úgy értem, élve.

- Jézusom… - D’Agostamegborzongott.

- Ma délután, a régi

házunkban, véletlenül kezembekerült a puskája, és felfedeztem,hogy azon a reggelen, tizenkét évvelezelőtt valaki kivette a töltényeket apuskából, és vaktöltényekkelhelyettesítette őket. Helen lövésenem mellé talált, hanem nem is lőttigazán.

- A szentségit! Biztos ebben?Pendergast elfordult az

ablaktól, és a hadnagyra szegezte atekintetet. - Vincent, gondolja, hogymost itt lennék, és elmondanámmindezt, ha nem lennék tökéletesenbiztos benne?

- Elnézést.Egy pillanatra csönd lett.- Szóval ma délután jött rá,

New Orleansban?Pendergast kurtán bólintott. -

Egy chartergéppel jöttem vissza. ARolls-Royce lefékezett a Dakota-ház 72. utcai bejárata előtt. A kocsiszinte még meg sem állt, Pendergastmár ki is pattant belőle. Elsietett aportásfülke mellett, és a boltívesbejáraton, tudomást sem véve ajárdát pettyező kövéresőcseppekről. D’Agosta szaporánszedte a lábát, hogy lépést tudjontartani vele, miközben az ügynökátvágott a tágas belső udvaron, aszépen ápolt dísznövények és acsobogó bronz szökőkút mellett,majd belépett a kis előcsarnokba,amely az épület délnyugati sarkából

nyílt. Megnyomta a lifthívógombját. Az ajtó surrogvakinyílt, és némán beszálltak. Egyperc múlva ismét nyílt a lift ajtaja,és egy szűk folyosóra léptek,amelynek végében egyetlen ajtónyílt. Első ránézésre úgy tűnt, nincsrajta semmiféle zár, de amikorPendergast egy furcsa kismozdulattal végighúzta az ujjait azajtó felületén, D’Agosta hallotta azösszetéveszthetetlen kattanást.Pendergast benyitott, és beléptek afélhomályos kis hallba, amelynekhárom fala rózsaszínűre volt festve,a negyedik pedig fekete márványbólvolt, és leheletfinom rétegbenvízesés folyt le rajta.

Pendergast a körbenelrendezett fekete bőrkanapékramutatott. - Foglaljon helyet, rögtönjövök.

D’Agosta leült, az FBI-ügynökpedig besurrant egy ajtón.D’Agosta hátradőlt, és hallgatta avíz halk sustorgását, elnézte abonszájokat, és beszívta alótuszvirágok illatát. Az épületfalai olyan vastagok voltak, hogyszinte alig hallatszott be odakintrőla mennydörgés. A szobábanmindent úgy terveztek, hogynyugalmat árasszon. D’Agostaazonban a legkevésbé sem voltnyugodt. Megint azon tűnődött, hogyfogja elintézni ezt a hirtelen

szabadságolást a főnökével, defőleg Laurával.

Pendergast tíz percig volttávol. Közben megborotválkozott ésátöltözött egy újabb feketeöltönybe. Most mérösszeszedettebbnek látszott, ésjobban hasonlított régi önmagára -bár D’Agosta még mindig érezte afelszín mögött rejlő feszültséget.

- Köszönöm a türelmét,Vincent - mondta, és intett. -Menjünk beljebb.

D’Agosta követte az ügynökötegy folyosón, amely ugyanolyanfélhomályba burkolózott, mint afogadószoba. Kíváncsianpillantgatott jobbra-balra: egy

könyvtárszoba nyílt a folyosóról,aztán egy újabb szoba, ahol amennyezetig olajfestményekborították a falat, majd egy boroktárolásra használt helyiségkövetkezett. Pendergast megállt azegyetlen csukott ajtó előtt, és egyfurcsa kis érintéssel ezt iskinyitotta. A szoba, amelybe léptek,épp csak akkora volt, hogy elférjenbenne egy asztal és két szék. Azegyik falat egy hatalmas acél-széffoglalta el.

Pendergast ismét intettD’Agostának, hogy foglaljon helyet,aztán eltűnt a folyosón. Pár percmúlva visszatért, egy régimódibőrtáskával kezében. Az asztalra

tette, kinyitotta, és kivett belőle egykis kémcsőtartó állványt és többbedugaszolt üvegcsét, amelyeketgondosan elrendezett az asztalpolitúrozott lapján. A keze egyszer- egyetlenegyszer - megremegett, ésa kémcsövek megcsörrentek.Miután mindent elrendezett,Pendergast a széfhez fordult, ésötször-hatszor elforgatta aszámkódos zár tárcsáját. Ahogykinyitotta a súlyos ajtót, D’Agostameglátta, hogy fémkazettáksorakoznak benne, olyasfélék, minta bankok páncéltermében.Pendergast kiválasztott egyet,kihúzta, és az asztalra helyezte.Aztán becsukta a széf ajtaját, és

leült D’Agostával szemben.Egy hosszú pillanatig

mozdulatlanul ült. Odakintrőlmennydörgés morajlott, fojtottan,távolról, amitől összerezzent.Elővett egy fehér selyemzsebkendőt a táskából, és kiterítetteaz asztalra. Aztán közelebb húzta afémkazettát, felemelte a tetejét, éskét tárgyat vett elő belőle: egyvöröses szőrcsomót és egygyönyörű zafírkővel díszítettaranygyűrűt. A szőrcsomót egycsipesszel fogta meg, a gyűrűtkézzel, olyan öntudatlanul gyengédmozdulattal, hogy D’Agosta szívebelesajdult.

- Ezeket Helen holtteste mellől

hoztam el - mondta Pendergast. Agyér megvilágításban mégsápadtabbnak és elgyötörtebbnektűnt az arca. - Nem néztem meg őketközelről tizenkét éve. Ajegygyűrűje… és a szőrcsomó, amitkitépett az oroszlán sörényéből,miközben elvonszolta. A leszakadtbal kezében találtam.

D’Agosta megborzongott. - Ésmost mit fog csinálni? - kérdezte.

- Ellenőrzöm, hogy helyes-eegy sejtésem. - Pendergast kinyitottegy üvegcsét, és különböző porokattöltött a kémcsövekbe. Aztáncsipesszel kiszedett pár szálat avöröses szőrcsomóból, és óvatosana kémcsövekbe helyezte. Végül

kivett a táskából egy kis barnaüvegcsét, amelyhez szemcseppentőcsatlakozott. Lecsavarta, és párcsepp áttetsző folyadékotpottyantott minden kémcsőbe. Azelső négy kémcsőben semmiváltozás nem látszott. Az ötödikbenazonban a folyadék azonnal olyanhalványzöldre változott, mint azöldtea. Pendergast egy pillanatigfigyelmesen nézte, aztán egy pipettasegítségével mintát vett afolyadékból, és a táskából elővettpapírcsíkra cseppentette.

- 3,7 a PH-értéke - állapítottameg. - Pontosan olyan enyhe savaskémhatás, ami ahhoz kell, hogylawsoniamolekulák szabaduljanak

fel egy levélről.- Miféle levélről? - kérdezte

D’Agosta. - Mi ez? Pendergastmegint a papírcsíkra pillantott,aztán a hadnagyra. - Végezhetnéktovábbi teszteket, de nem lenneértelme. Az oroszlán sörényénolyan festékanyag-molekuláktalálhatók, amelyek a lawsoniainermis növényről származnak.Közismertebb nevén ez a henna.

- Henna? Úgy érti, az oroszlánsörényét befestették vörösre?

- Pontosan. - Pendergastmegint felnézett. - Proctor majdhazaviszi. Három órát tudok adni,hogy összecsomagoljon, egyperccel se többet.

- Tessék?- Afrikába utazunk, Vincent.

8. fejezet

D’Agosta kissé bizonytalanulálldogált a kis, két hálószobás lakáselőszobájában, ahol LauraHaywarddal éltek. TulajdonképpenLauráé volt a lakás, de egy idejemár közösen fizették a lakbért.Hónapokba telt, mire sikerültrávennie Laurát, hogy egyezzenbele. Most szívből remélte, hogy azéletében bekövetkezett váratlanesemények nem fogják semmissé

tenni a kapcsolatuk helyrehozásábafektetett sok kemény munkát.

Belesett az ajtón a nagyobbikhálószobába. Laura az ágyban ült,és gyönyörű volt, annak ellenére,hogy csak negyedórája ébredt mélyálmából. Az éjjeliszekrényen állóóra szerint majdnem hat óra volt.Furcsa, hogy mennyire feje tetejéreállt az egész élete alig másfél óraalatt…

Laura kifürkészhetetlen arccalviszonozta a pillantást. - Szóval,ennyi? - kérdezte. - Pendergastelőbukkan a semmiből valami örültsztorival, és te csak úgy hagyod,hogy elrángasson?

- Laura, most tudta meg, hogy

a feleségét meggyilkolták. Úgy érzi,én vagyok az egyetlen, aki segítenitud neki ebben az ügyben.

- Segíteni? És rajtad ki fogsegíteni? Nagyon jól tudod, hogymind a mai napig alig tudtálkimászni abból a szakmai gödörből,ahová amiatt kerültél, hogy annakidején Pendergast belerángatott aDiogenes-ügybe.

- Pendergast a barátom -felelte D’Agosta, bár a sajátfülének is esetlenül hangzón, amitmond.

- Hát ezt nem hiszem el! -Laura megrázta hosszú fekete haját.- Amikor elaludtam, még csak egyrutin gyilkossági ügyhöz hívtak.

Mire felébredek, te márcsomagolsz, és azt sem tudodmegmondani, hogy mikor jösszvissza?

- Drágám, nem fog sokáigtartani. Nekem is fontos az itteniállásom.

- És én? Mi lesz velem? Nemcsak az állásodat hagyod ittD’Agosta belépett a hálószobába,és leült az ágy szélére. -Megesküdtem, hogy soha többé nemfogok hazudni neked. Ezért mondokel most mindent. Nézd, te vagy alegfontosabb dolog az életemben. –D’Agosta vett egy nagy levegőt. -Ha azt mondod, hogy maradjak,akkor maradok.

Laura egy percig csakmereven nézte, aztán ellágyult azarckifejezése, és megrázta a fejét. -Tudod, hogy ezt nem tehetem. Nemállhatok közéd és a feladataid közé.

D’Agosta megfogta a nő kezét.- Amilyen hamar csak lehet, itthonleszek. És majd mindennapfelhívlak.

Laura a füle mögé simított egyfekete hajfürtöt. - Glennek szóltálmár?

- Nem, Pendergasttól rögtönidejöttem.

- Akkor jobb lesz, ha felhívod,és közlöd vele, hogy szabadságotveszel ki, és nem tudod, mikorjössz vissza. Ugye, tudod, hogy

nemet is mondhat? Akkor mitcsinálsz?

- Ezt a dolgot akkor is megkell tennem.

Laura felhajtotta a takarót, ésfelült. Ahogy a tekintete odasiklott,D’Agostán hirtelen átbizsergett avágyakozás. Hogy is hagyhatná ittezt a gyönyörű nőt akár csak egynapra is - hát még egy hétre, egyhónapra, vagy egy évre?

- Segítek csomagolni -ajánlkozott Laura.

D’Agosta megköszörülte atorkát. - Laura…

Laura szája elé emelte amutatóujját. - Jobb lesz, ha nemmondasz többet.

D’Agosta csak bólintott.Laura odahajolt, és könnyedén

megcsókolta. - Csak egyvalamitígérj meg nekem.

- Bármit.- Ígérd meg, hogy vigyázni

fogsz magadra. Az cseppet semérdekel, ha Pendergast megöletimagát ebben a hajszában, de haveled bármi történik, akkor nagyondühös leszek. És tudod, hogyolyankor milyen vagyok.

9. fejezet

Rolls-Royce - a volánnál

ismét Proctorral - végigsuhant aBrooklyn-Queens autópályán, aBrooklyn hídtól dél felé haladva.D’Agosta elnézte, ahogy kétvontatóhajó egy kockákba préseltroncsautókkal megrakott, hatalmasbárkát tol maga előtt az EastRiveren. Mögöttük csak úgy habzotta víz. Minden olyan gyorsan történt,hogy még mindig nem is tudtaigazán felfogni. A JFK reptérretartottak, de Pendergast azt mondta,előbb még tenniük kell egy rövid,de feltétlenül szükséges kitérőt. -Vincent - szólalt meg Pendergast,aki mellette ült a hátsó ülésen. -Kénytelenek leszünk egy kiskirándulást tenni. Úgy hallottam,

hogy Cornelia nénikém az utóbbiidőben gyengélkedik.

D’Agosta fészkelődött azülésen. - Nem egészen értem, miértolyan fontos, hogy mostmeglátogassuk.

- Lehetséges, hogy tud valamiolyat mondani, ami némiképpmegvilágítja a helyzetet. Helennagy kedvence volt. És szeretnéknéhány dolgot megkérdezni tőle acsaládunk történetévelkapcsolatban is, amik attól tartok,összefüggésben lehetnek agyilkossággal.

D’Agosta csak mordult egyet.Nem nagyon kedvelte Cornelianénit - ami azt illeti, ki nem állhatta

azt a gyilkos vénasszonyt -, és anéhány alkalom, amikor látogatásttett a Mount Mercy bűnügyielmegyógyintézetben, nem voltéppen kellemesnek mondható. Deha az ember Pendergasttal dolgozik,jobb nem ellenkezni.

Lehajtottak az autópályáról,átkanyarogtak néhány mellékutcán,végül egy keskeny hídon átkeltek aLittle Governor szigetre. Az útmocsaras mezőkön kanyargott át, amagasra nőtt gyékény között reggeliködpára lebegett. A vén tölgyekoszlopsorként álltak az út kétoldalán. Egykor pompás fasorvezetett a régi házhoz, de most csakkopár, halott ágak meredeztek az ég

felé.Proctor megállt a kapu melletti

portásházikónál, ahonnan egyegyenruhás őr lépett ki. - Mr.Pendergast, milyen gyorsan ideért. -Minden ceremónia nélkül intett,hogy behajthatnak a kapun.

- Ezzel meg mit akartmondani? - kérdezte D’Agosta aválla fölött hátranézve az őrre.

- Sejtelmem sincs.Proctor megállt a kis

parkolóban, és kiszálltak. Amikorbeléptek a bejáraton, D’Agostátmeglepte, hogy a díszes recepciósíróasztalnál nem ül senki, és némifelfordulás uralkodik azelőcsarnokban. Miközben keresték,

hogy kinél érdeklődhetnének, amárványfolyosón két tagbaszakadtápoló nagy zörgéssel egy kerekesasztalt tolt arra, egy feketelepedővel letakart testtel. D’Agostalátta, hogy egy mentőautó gördül abejárat elé, sziréna és villogófények nélkül.

- Jó reggelt, Mr. Pendergast! -Dr. Ostrom, Cornelia kezelőorvosajelent meg, és kinyújtott kézzelodasietett hozzájuk. Az arcánmeglepetés és zavar tükröződött. -Nahát… éppen most akartamtelefonálni önnek. Kérem, jöjjenekvelem.

Követték az orvost az egykorelegáns folyosón, amelyet most

szigorú funkcionalitás jellemzett. -Sajnálatos hírt kell közölnöm -mondta dr. Ostrom. - A nagynénjefél órával ezelőtt elhunyt.

Pendergast megtorpant. Lassankifújta a levegőt, és láthatóanlehorgadt a válla. D’Agostaborzongva döbbent rá, hogy aholttest, amelyet az imént láttak,valószínűleg Corneliáé volt.

- Természetes okból? -kérdezte halkan Pendergast.

- Többé-kevésbé. Ami aztilleti, az utolsó pár napban egyreidegesebben viselkedett, éshallucinációi voltak.

Pendergast egy pillanatigelgondolkozott. - Volt egy bizonyos

hallucinációja?- Semmi különösebben

érdekes, csak a szokásos családidolgok.

- Azért én szeretném hallani.Ostromon látszott, hogy nem

szívesen folytatja. - Azt hitte… azthitte, hogy egy Ambergris nevűember ide fog jönni, hogy bosszútálljon rajta valami atrocitásért,amit sok évvel ezelőtt elkövetettellene.

Továbbindultak a folyosón. -Részleteket nem mesélt a dologról?– kérdezte Pendergast.

- Csak képzelődés volt azegész. Valami gyerekről beszélt,akit megbüntetett, mert

káromkodott… - Az orvos meginthabozott. - Borotvával megvágta anyelvét.

Pendergast feje furcsánmegmozdult. D’Agostamegborzongott.

- Mindenesetre egyreerőszakosabb lett - folytatta azorvos -, a szokásosnál is jobban,így kénytelenek voltunk lekötözni ésgyógyszerezni. Amikor Ambergrisállítólagos látogatását várta,rohamot kapott, és azonnal meg ishalt. Hát akkor, itt is volnánk. -Beléptek egy kis szobába, amelyneknem volt ablaka. Nagyon kevésbútor volt benne, néhány régi,bekeretezetlen festmény, és kisebb

csecsebecsék – D’Agostánakfeltűnt, hogy nincs a szobábansemmi olyasmi, amit rögtönzöttfegyverként lehetne használni, vagyamivel a beteg kárt okozhatnamagában. Még a képkereteket isleszedték, a festmények csak egymadzaggal voltak felakasztva.D’Agosta körbenézett: volt egy ágy,egy asztal, egy kosárban művirágok,a falon pedig egy furcsa, pillangóformájú folt éktelenkedett. Az egésznagyon szomorúnak tűnt. Hirtelenmegsajnálta az öreg hölgyet.

- Mit óhajt, mit tegyünk aszemélyes holmijával? - kérdezteaz orvos. - Úgy tudom, némelyikfestmény elég értékes.

- Igen, azok - bólintottPendergast. - Küldje el őket aChristie’s 19. századi festészettelfoglalkozó részlegéhez, ésbocsássák nyilvános árverésre. Abevételt tekintse adománynak,hálából a jó munkájukért.

- Ez roppant nagylelkű öntől,Mr. Pendergast Kívánja, hogykérjünk boncolást? Ha egy beteg ittaz intézetben hal meg, akkor atörvény szerint joga van…

Pendergast egy gyorslegyintéssel elhallgattatta. - Errenem lesz szükség.

- És a temetés?- Nem lesz temetés. A

családunk ügyvédje, Mr. Ogilby

majd megkeresi önt a földimaradványok elszállításávalkapcsolatban.

- Értem.Pendergast egy pillanatig

körbenézett a szobában, minthaminden részletét az emlékezetébeakarná vésni, aztán D’Agostáhozfordult. Az arca szenvtelen volt, dea tekintete szomorúságról, sótkétségbeesésről árulkodott.

- Sietnünk kell, Vincent,nehogy lekéssük a gépet.

10. fejezet

Zambia

A foghíjasan mosolygó férfi,aki a lepusztult leszállópályánálvárta őket, Land Rovernek tituláltaa rendelkezésükre bocsátottdzsipet, D’Agosta azonban -miközben kétségbeesettenkapaszkodott a zötyögős úton - úgyvélte, ez a leírás egy kissé túlzás.Bármi volt is eredetileg a jármű,arra is alig volt méltó, hogyegyáltalán autónak nevezzék.Ablaka nem volt, teteje sem, serádió, se biztonsági öv. Amotorháztetőt drótokkal erősítettékoda a hűtőrácshoz. A rozsdás

alvázban akkora lyukak tátongtak,hogy látta rajtuk keresztül aföldutat.

A kormánynál Pendergast ült,khakiszínű ingben és nadrágban,trópusi sisakban. Kikerült egyhatalmas gödröt, aztán belehajtottegy kisebbe. D’Agosta akkorátzökkent, hogy szinte felugrott azülésről. Összeszorította a fogát, ésmég jobban megkapaszkodott. Hátez borzalmas, gondolta. Pokoli volta forróság, a füle, a szeme, az orra,a haja tele lett porral, sőt még olyantesthajlataiba is beszivárgott,amelyeknek a létezéséről eddig nemis tudott. Fontolgatta, hogy megkériPendergastot, hogy lassítson, de

aztán meggondolta magát. Minéljobban közeledtek Helen halálánakhelyszínéhez, Pendergast annáljobban elkomorodott.

Amikor egy faluhoz értek,kissé lassított. Szánalmas,faágakból és sárból összetapasztottkunyhók álltak a tűző déli napon.Áram persze nem volt, az egyetlenközös kút ott állt a kihalt utakkereszteződésénél. Disznók,csirkék, gyerekek kószáltak ide-odacéltalanul.

- És én még azt hittem, Bronxdéli része rossz hely - motyogtamagában D’Agosta.

- A Kingazu-tábor még tizenötkilométerre van - mondta

Pendergast, és rátaposott agázpedálra.

Belehajtottak egy újabbgödörbe, D’Agosta megint jónagyot zökkent az ülésen. Mindkétkarja sajgott az oltásoktól, a fejefájt a tűző naptól és a sokrázkódástól. Az elmúlt harminchatórában talán a főnökével, GlenSingletonnal folytatotttelefonbeszélgetés volt az egyetlendolog, ami fájdalommentesenzajlott. A kapitány szinte kérdéseknélkül jóváhagyta a szabadságot.Mintha egyenesen megkönnyebbültvolna, hogy egy időre megszabadultőle.

Fél óra múlva megérkeztek a

Kingazu-táborba. Ahogy Pendergastbemanőverezett az autóval egykolbászfaligetbe, ahol rögtönzöttkis parkoló terült el, D’Agostafelmérte a rendezett tábort, aholfőleg természetfotózásra érkezőturisták szálltak meg: makulátlan,zsúpfedeles nádkunyhók, nagyvászonsátrak Étkező és Bárfelirattal, amelyeketdeszkalapokból kirakott járda kötöttössze. A vászontetős pavilonokkényelmes nyugágyaiban egy tucatkövérkés, elégedett turistaheverészett, a nyakukban lógófényképezőgéppel. A kunyhók tetejeközött villanykörtefüzéreketfeszítettek ki. A bozótosban halkan

zúgott egy generátor. Minden élénk,szinte rikító színekben pompázott.

- Mintha egy Disney-rajzfilmbe csöppentünk volna -jegyezte meg D’Agosta, miutánkiszállt a kocsiból.

- Sokat változott a hely azelmúlt tizenkét évben - feleltetárgyilagosan Pendergast.

Egy pillanatig csak szótlanulálltak a fák árnyékában. D’Agostaorrát megcsapta az égő fa illata, aletaposott fű szaga és egészenenyhén valami pézsmaszag, amelyetnem tudott közelebbrőlmeghatározni. A rovarok zümmögőkórusa egybevegyült más zajokkal:a generátorok zúgásával, a gerlék

turbékolásával, a Luangwa folyóhullámainak nyugtalan susogásával.D’Agosta lopva Pendergastrapillantott: az ügynök kicsitelőrehajolt, mintha valami szörnyűsúly nyomasztaná a vállát, aszemében nyugtalan tűz lobogott, ésaz állán meg-megrándult egy kisizom, miközben a kíváncsiság és azaggodalom keverékével szemléltmeg mindent. Nyilván megérezte,hogy D’Agosta nézi, mert gyorsanösszeszedte magát, kiegyenesedett,és lesimítgatta szafariöltözékét. Dea különös csillogás nem tűnt el aszeméből.

- Jöjjön velem - szólt odaD’Agostának.

Pendergast elindult a sátrakmellett egy kisebb kunyhóhoz,amely a tábor többi részétőltávolabb állt, a Luangwa folyópartján, egy kis ligetben. Afolyóparton egy magányos elefántácsorgott a térdig érő sárban.D’Agosta nézte, ahogy az állatfelszippantja a vizet az ormányával,és a hátára spricceli, aztánfelemelte a fejét, és élesettrombitált. Egy pillanatra azümmögő rovarkórust is elnyomta ahangja.

A kis kunyhó nyilván az irodalehetett. Volt egy külsőirodahelyiség, amely üresen állt, ésegy belső, ahol egy férfi üldögélt

egy íróasztal mögött, ésszorgalmasan jegyzetelgetett egynoteszbe. Ötven körül járhatott,vékony volt, izmos, szőke haját mégvilágosabbra szívta a nap, a karjabronzosra barnult.

A férfi felnézett, amikormeghallotta a közeledő lépteket. -Miben segít… - A szavak a torkánakadtak, amikor megpillantottaPendergastot. Nyílván arraszámított, hogy valamelyik vendéglesz az.

- Ön kicsoda? - kérdezte, ésfelállt az asztaltól.

- A nevem Underhill - mondtaPendergast. - A barátom pedigVincent D’Agosta.

A férfi felváltva pillantottrájuk. - És mit tehetek önökért? –D’Agostának az volt az érzése, ezaz ember nem túl gyakranszembesül ezen a helyen váratlanlátogatókkal.

- Megkérdezhetem a nevét? -kérdezte Pendergast.

- Rathe.- A barátommal itt jártunk

szafarin tizenkét évvel ezelőtt. Mostújból Zambiában járunk, útbanvagyunk a Mgandi vadásztábor felé,és úgy gondoltuk, benézünk -mondta Pendergast hűvösmosollyal.

Rathe kinézett az ablakon, aparkoló felé. - Azt mondja, a

Mgandi táborba mennek?Pendergast bólintott.

A férfi mordult egyet, és kezetnyújtott. - Elnézést. Ahogymanapság mennek errefelé a dolgok- lázadók és egyebek -, az emberideges lesz, ha idegeneket lát.

- Ez érthető.Rathe az íróasztal előtt álló

két ütött-kopott székre mutatott. -Foglaljanak helyet. Megkínálhatomönöket valamivel?

- Egy sör jólesne - vágta rárögtön D’Agosta.

- Hogyne, egy pillanat. - Aférfi eltűnt, aztán egy perc múlvavisszatért két üveg Mosi sörrel.D’Agosta átvette az egyiket,

köszönetet motyogott, és hálásan jónagyot húzott az üvegből.

- Ön a tábor koncessziósjogainak tulajdonosa? - kérdeztePendergast, miután Rathe visszaültaz íróasztalához.

Rathe megrázta a fejét. - Éncsak az adminisztrátor vagyok. Atulajdonost Fortnumnak hívják. Mégkint van a ma reggelituristacsoporttal.

- Szóval Fortnum, értem. -Pendergast körbenézett az irodában.- Gondolom, történtek változások aszemélyzetben, mióta itt jártam. Azegész tábor eléggé másképp fest.

Rathe elmosolyodott, bár nemtúl boldogan. – Igyekeznünk kell

versenyben maradni. Manapság avendégek már megkövetelik akényelmet is, nem elég a széptermészeti környezet.

- Hogyne. Azért ez nagy kár,nem igaz, Vincent? Azt reméltük,látunk majd egy-két ismerős arcot arégiek közül.

D’Agosta bólintott, öt nagykorty kellett a sörből, hogyleöblítse a port a torkáról.

Pendergast úgy tett, mintha egypillanatig gondolkodna. - És mi vanAlistair Wokinggal? - kérdezteaztán. - Még mindig ő a körzetimegbízott?

Rathe megint megrázta a fejét.- Ő rég meghalt. Lássuk csak, mikor

is… talán tíz éve is van már.- Valóban? Mi történt vele?- Vadászbaleset - felelte

Rathe. - Beteg elefántokat akartakkilőni, és Woking is velük mentVéletlenül hátba lőtték. Gúnya hibátkövetett el valaki.

- Hát ez roppant sajnálatos -csóválta meg a fejét Pendergast. -szóval azt mondja, a tábor jelenlegitulajdonosát Fortnumnak hívják?Amikor mi itt jártunk szafarin,Wisley volt a tulajdonos. GordonWisley.

- Ő még itt van - mondtaRathe. - Tavalyelőtt mentnyugdíjba. Azt mondják, úgy él,mint egy király, a Viktória-vízesés

környéki vadászatikoncessziójából. Szolgák lesikminden kívánságát.

Pendergast D’Agostáhozfordult - Vincent, nem emlékszikvéletlenül a fegyverhordozónknevére?

D’Agosta a valósághoz hívenazt felelte, hogy nem.

- Várjunk csak, máremlékszem. Wilson Nyalánakhívták, vele beszélhetnénk esetleg?

- Wilson tavasszal halt meg,dengilázban - Rathe összevontaszemöldökét. - Várjunk csak, aztmondta, a fegyverhordozójuk volt?

- Hát ez szomorú. - Pendergastfészkelődött széken. - Na és a

nyomkeresőnk? Jason Mfuni volt aneve.

- Soha nem hallottam róla. Deaz ilyen kisegítő személyzet sűrűnváltozik. Hogyhogyfegyverhordozójuk volt? Innen aKingazu-táborból csakfotószafarikat indítunk.

- Amint már mondtam, nagyonemlékezetes szafarin vettünk részt. -A forróság ellenére D'Agostamegborzongott attól, ahogyPendergast az „emlékezetes” szótejtette. Rathe nem felelt, mégmindig a homlokát ráncolta.

- Hát akkor, köszönjük akedvességét. - Pendergast felállt,D’Agosta is követte a példáját. -

Azt mondja, Wisley vadászterületea Viktória-vízesés közelében van?Neve is van?

- Ulani Stream. - Rathe isfelállt. Úgy tűnt, ismét visszatértkezdeti gyanakvása.

- Nem bánná, ha egy kicsitkörbenéznénk a táborban?

- Ahogy óhajtják - felelteRathe. - Csak ne zavarják avendégeket.

A kunyhó előtt Pendergastmegállt, jobbra-balra nézelődött,mintha tájékozódni próbálna. Egykicsit habozott, aztán szó nélkülelindult egy jól kitaposottösvényen, amely elvezetett atáborból. D’Agosta sietősen

követte.A nap könyörtelenül tűzött, és

a rovarok zümmögése is egyrehangosabb lett. Az ösvény egyikoldalán sűrű bokrok és fák álltak, amásik oldalról a Luangwa folyószegélyezte. D’Agosta érezte, ahogya számára szokatlan khakiing ahátéhoz és vállához tapad. - Hovámegyünk? - kérdezte lihegve.

- A füves részre, ahol… -Pendergast nem fejezte be amondatot. D’Agosta nyelt egynagyot. - Jó, persze. Vezessen.Pendergast hirtelen megtorpant, ésmegfordult. Olyan kifejezés ült kiaz arcára, amilyet D’Agosta mégsohasem látott rajta - szomorúság,

megbánás, és szinte mérhetetlenfáradtság. Megköszörülte a torkát,aztán halkan megszólalt: -Sajnálom, Vincent, de ezt egyedülkell megtennem.

D’Agosta megkönnyebbültenfújt egy nagyot. - Megértem.

Pendergast egy pillanatrarászegezte halványszürke szemét,aztán bólintott, majd elfordult, ésmerev lábbal, elszánt léptekkelelsétált. Letért az ösvényről,bevette magát a bokrok közé, ésszinte azonnal el is tűnt a fák közöttaz árnyékban.

11. fejezet

Úgy tűnt, mindenki tudja,merrefelé van Wisley farmja. Egyjól karbantartott földút végébenfeküdt, egy lankás domboldalon, aViktória-vízeséstől északnyugatralévő erdőben. Amikor Pendergastrozzant járművükkel megállt egypillanatra az utolsó kanyar előtt,

D’Agosta mintha hallottavolna a vízesés csobogását, bárinkább csak sejteni lehetett a halk,távoli morajlást.

Vetett egy pillantástPendergastra. Órák óta úton voltak,mióta eljöttek a Kingazu-táborból,és az ügynök egész idő alatt, talán

ha fél tucat szót ejtett ki a száján.D’Agosta nagyon szerette volnakifaggatni, hogy talált-e valamiérdekeset a füves részen, denyilvánvalóan nem ez volt alegjobb alkalom. Ha majd készenáll rá, hogy beszéljen róla, úgyiselmondja.

Pendergast bevette az utolsókanyart, és megpillantották a házat:szép, régi, gyarmati stílusú fehérépület volt, négy vaskos oszloppalés tornáccal. A ház szigorátenyhítették a gyönyörűen ápoltazáleák, bukszusok és abougainvillea. A teljes terület úgyöt-hat hold lehetett, amelyet úgyvágtak ki a környező dzsungelből.

A ház előtt smaragdzöld pázsitterült el, fél tucat virágágyással,amelyekben minden elképzelhetőszínárnyalatban pompázó rózsákvirítottak. A virágok szinte vibrálóragyogásától eltekintve akárGreenwichben vagy Scarsdale-benis lehettek volna. D'Agosta minthaalakokat látott volna a tornácon, deilyen messziről még nem tudtakivenni őket.

- Úgy tűnik, a jó öreg Wisley-nek jól megy a sora - motyogta.Pendergast csak bólintott, és aházra szegezte a tekintetét.

- Az a fickó, Rathe említette,hogy a szolgáival él - folytattaD’Agosta. - Na és felesége nincs?

Gondolja, hogy elvált?Pendergast fagyosan

elmosolyodott. - Azt hiszem, Rathevalami másra célzott.

Lassan végighajtottak az útona ház előtti felhajtóig, aholmegálltak, és Pendergast leállítottaa motort. D’Agosta a tornácrapillantott testes, hatvan körüli férfiült egy hatalmas, nádfonatúfotelban, a lábát egy zsámolyonnyugtatta. Könnyű fehérvászonöltönyt viselt, amitől húsosarca még vörösebbnek tűnt. Ritkulóvöröses haja volt, a feje búbjánkopasz folt fehérlett, mint egyszerzetes tonzúrája. A férfibelekortyolt jeges italába, aztán

nagy koppanással letette a magaspoharat az asztalra, egy félig telikancsó mellé. Bágyadt mozdulatainlátszott, hogy részeg. Mindkétoldalán egy-egy középkorú, szikárafrikai férfi álldogált, kifakultvászoningben. Egyiküknekkonyharuha volt a karjára terítve, amásik lassan lengetett egy hosszúnyelű legyezőt.

- Ez lenne Wisley? - kérdezteD’Agosta. Pendergast bólintott. -Nem tett jót neki az öregség.

- És a másik kettő? Ők aszolgái?

Pendergast megint bólintott. -úgy tűnik, ez a hely még nem lépettbe a 20. századba, hát még a 21-be.

Aztán lassan, határozottankiszállt a járműből, megállt a házzalszemben, és teljes magasságábankihúzta magát.

Wisley pislogott egyet-kettőt.Hol D’Agostára pillantott, holPendergastra, és már nyílt a szája,hogy megszólaljon. Aztán ahogyrámeredt az FBI-ügynökre, az arcahirtelen kővé dermedt. Az értetlenürességet felváltotta a rémültfelismerés. Wisley elkáromkodtamagát, és felpattant a fotelből,fellökve a kancsót meg a poharat.Felkapott egy elefántvadász-puskát,amely a ház oldalához volttámasztva, feltépte a szúnyoghálósajtót, és berohant a házba.

- Hát ennél bűntudatosabbannem is viselkedhetne - mondtaD1Agosta. - Szerintem… ó, afrancba!

A két szolga behúzódott atornác korlátja alá. A tornácróllövés dörrent, és a hátuk mögöttföld lövellt fel a becsapódó golyóhelyén.

D’Agosta és Pendergast adzsip mögé ugrottak. - Ez meg mifranc volt? - D’Agosta előkaptaGlock pisztolyát.

- Húzza le a fejét, és maradjonitt. - Pendergast felpattant, és futnikezdett.

- Hé, hová megy?Újabb lövés dörrent, és egy

golyó a dzsip oldalába csapódott.A felszakadt ülésből szétszóródtaka töméscafatok. D’Agosta kezébena pisztolyával kilesett a kerékmellől a ház felé. Hová a csudábatűnhetett Pendergast?

Megint fedezékbe húzódott.Összerezzent, amikor meghallott aharmadik lövést. A golyóvisszapattant a dzsip acélvázáról.Úristen, nem ülhet itt, mint egycéltábla! Megvárta, amíg anegyedik golyó is elhúzott fölötte,aztán kidugta a fejét a lökhárítómellett, és célzott, miközben azafrikai, aki rálőtt, meghúzódott akorlát mögött. D’Agosta éppkészült meghúzni a ravaszt, amikor

Pendergast előbukkant a bokrokközül a tornác előtt. Meglepőfürgeséggel átugrott a korláton, éserős ütést mért az afrikai tarkójára,aki a földre zuhant, a másikra pedigrászegezte .45-ös pisztolyát. A férfilassan a magasba emelte a kezét.

- Most már idejöhet, Vincent!- kiáltotta Pendergast, miközbenfelvette a földről a hangosan nyögőmásik férfi puskáját.

Wisley-t a pincében találtákmeg. Amikor sarokba szorították,elsütötte a vadászpuskát, de rosszulcélzott - a részegségtől, vagy, mertfélt -, és a puska akkorát rúgottvissza, hogy elterült tőle. Mielőttújból lőhetett volna, Pendergast

rávetette magát, lábával a puskárataposott, és két villámgyors ütésselleterítette Wisley-t. A másodiktóleltört az orra, élénkvörös vérömlött keményített fehér ingére.Pendergast a zsebébe nyúlt, elővettegy zsebkendőt, és átadta. Aztánmegragadta Wisley karját,kirángatta a pincéből, fellökdöste alépcsőn, ki a tornácra, aholvisszaültette a nádfotelbe.

A két szolga még ott állt,mintha villám csapott volnabeléjük. D’Agosta a pisztolyávalintett nekik. - Induljanak el az úton,és menjenek száz métert - utasítottaőket. - Álljanak meg ott, ahol látommagukat, a kezüket magasba tartva.

Pendergast az övébe dugta LesBaer pisztolyát, és megállt Wisleyelőtt. - Köszönjük a kedvesfogadtatást - mondta.

Wisley törött orrára szorítottaa zsebkendőt. - összetévesztettemvalakivel - motyogta. D’Agostánakúgy tűnt, ausztrál akcentussalbeszél.

- Épp ellenkezőleg, nagyon isjól tudja, ki vagyok. Azt hiszem,lenne valami mondanivalója aszámomra.

- Nincs mit mondanom -felelte Wisley.

Pendergast összefonta a karját.- Csak egyszer teszem fel a kérdést:ki ölette meg a feleségemet?

- Fogalmam sincs, mirőlbeszél - válaszolta fojtottan Wisley.

Pendergast lenézett rá, ésmegrándult a szája. - Haddmagyarázzak el valamit, Mr.Wisley - mondta egy pillanatnyihallgatás után. - Biztosíthatom róla,hogy el fogja mondani, amit tudniakarok. Az már csak magától függ,hogy ez mennyi fájdalmába éskellemetlenségébe fog kerülni.

- Kopjon le.Pendergast elnézte a fotelben

elterülő, verejtékező, vérző orrúalakot. Aztán odahajolt, és talprarángatta Wisley-t. - Vincent - szólthátra a válla fölött -, kísérje ki Mr.Wisley-t a dzsiphez.

D’Agosta Wisley kövérkéshátába nyomta a pisztolyát, és adzsip felé lökdöste. Beültette azelső ülésre, aztán bemászotthátulra, lesöprögetve a szemetet azülésről. Pendergast beindította amotort, és elindult visszafelé aföldes úton. Elhajtott a zöldellőpázsit és a tarka virágok mellett,majd a két szolga mellett is, akikolyan mozdulatlanul álltak, mint kétkőszobor. Végül behajtott adzsungelbe.

- Hová visznek? - kérdezteWisley, ahogy bekanyarodtak, és aház eltűnt a szemük elől.

- Nem tudom - feleltePendergast.

- Hogy érti azt, hogy nemtudja? - Wisley hangja egyrekevésbé volt magabiztos.

- Szafarira megyünk.Továbbhajtottak, minden

különösebb sietség nélkül,negyedórán át. A magas fű átváltottszavannába. Egy széles, sötétbarnavizű folyó olyan lustánhömpölygött, hogy szinte állnilátszott a vize. D’Agosta meglátta,hogy két víziló játszadozik afolyóparton. Egy nagy csapatgólyára emlékeztető, sárga lábú,széles szárnyú madár emelkedett fela vízről, mint egy fehér felhő. Anap már kezdett lefelé haladni azégen, és a tomboló déli hőség

enyhült valamicskét.Pendergast levette a lábát a

gázpedálról, és hagyta, hogy ajármú lassan megálljon egy füvesrészen. - Ez jó helynek tűnik -mondta.

D’Agosta értetlenül nézettkörbe. Ez a hely nem sokbankülönbözött azoktól, amelyeket azutóbbi nyolc kilométeren át láttak.

Aztán hirtelen megdermedt.Úgy ötszáz méterre, a folyótólkicsit távolabb meglátott egyoroszlánfalkát. Egy teljesenlecsupaszított csontvázat rágtak.Homokszínű bundájuk miatt szintealig lehetett észrevenni őket azalacsony fűben.

Wisley mereven ült, éselőrebámult. Ő azonnal észrevetteaz oroszlánokat.

- Kérem, szálljon ki kocsiból,Mr. Wisley - mondta szelídenPendergast.

Wisley nem mozdult.D’Agosta a tarkójához nyomta

a pisztolya csövét. - Gyerünk!Wisley lassan, merev

mozdulatokkal kiszállt.D’Agosta is kimászott a hátsó

ülésről. Az se nagyon volt ínyére,hogy a dzsippel ilyen közel álltakmeg fél tucat oroszlánhoz, hát mégaz, hogy ki kell szállna. Jobbanszerette az oroszlánokat a bronxiállatkertben, két sor erős acélrács

mögött.- Úgy tűnik, elég rég ejthették

a zsákmányt, nem igaz? - jegyeztemeg Pendergast, és pisztolyával afalka felé intett. - Gondolom,éhesek lehetnek.

- Az oroszlánok nem esznekembert - mondta Wisley az orra elészorítva zsebkendőt, de a hangjanem csengett túl magabiztosan. -Csak nagyon ritkán fordul elő.

- Nem megenni akarják majdmagát, Mr. Wisley - mondtaPendergast. - Az csak a hab lenne atortán, hogy úgy mondjam. Az iselég, ha azt hiszik, hogy el akarjavenni a zsákmányukat, akkor istámadni fognak. De hát maga sokat

tud az oroszlánokról, nem igaz?Wisley nem felelt, csak

mereven bámulta az oroszlánokat.Pendergast odanyúlt, és elvette azsebkendőt. A vér azonnal folynikezdett Wisley arcán. - Ez kisséfelkelti majd az érdeklődésüket.Wisley rémült pillantást vetett rá.

- Lenne olyan szíves elindulnifeléjük?

- Maga őrült - felelte Wisley,megemelve a hangját.

- Nem, csak én vagyok az,akinél a pisztoly van - PendergastWisley-re szegezte a fegyverét. -Indulás.

Wisley egy pillanatigmozdulatlanul állt, aztán nagyon

lassan megmozdította a lábát, éselindult az oroszlánok felé.Pendergast szorosan mögötte,előreszegezett pisztollyal követte,D’Agosta a nyomában, jó párlépésre lemaradva. Hajlott rá, hogyWisley-vel értsen egyet - ez ténylegőrültség. Az oroszlánok éberenfigyelték őket, ahogy közeledtek.

Miután csigatempóbanmegtettek negyven métere, Wisleymegállt.

- Menjen csak tovább, Mr.Wisley - szólt rá Pendergast.

- Nem bírok.- Ha nem megy tovább,

lelövöm.Wisley szája széle rángatózott

- Az a pisztoly egy oroszlánt semállítana meg, hát még egy egészfalkát.

- Ezzel tökéletesen tisztábanvagyok.

- Ha engem megölnek, magátis meg fogják.

- Ezzel is tisztában vagyok. -Pendergast visszafordult. - Vincent,maradjon ott. - A zsebébe kotort,elővette a dzsip kulcsait, ésodadobta D’Agostának. - Havalami baj lenne, menjenbiztonságos távolságba.

- Magának elment az esze? -kérdezte élesen Wisley. - Nemhallja, amit mondok? Így maga ismeg fog halni!

- Mr. Wisley, legyen olyankedves, és menjen tovább. Utalom,ha folyton ugyanazt kellismételgetnem.

Wisley továbbra sem mozdult.- Nem fogom még egyszer

kérni, öt másodperc múlva golyótröpítek a bal könyökébe. Attól mégtud járni. És a lövés nyilván felkeltimajd az oroszlánok figyelmét.

Wisley tett egy lépést, majdújból megállt. Az egyik oroszlán -egy óriási hím, dús, sötétbarnasörénnyel - lustán feltápászkodottFeléjük nézett, és tovább nyalogattaa véres csontokat. D’Agostagyomra görcsbe rándult.

- Jól van! - kiáltotta Wisley. -

Jól, van, mindent elmondok!- Érdeklődéssel hallgatom -

mondta Pendergast.Wisley egész testében

remegett. - Menjünk vissza adzsiphez!

- Nekem itt is megfelel. Jobblesz, ha gyorsan mondja, amit akar.

- Meg volt rendezve a dolog,valaki megbízást adott rá.

- A részleteket is szeretnémhallani.

- A részleteket nem ismerem.Woking állt velük kapcsolatban.Közben két másik oroszlán isfelállt.

- Kérem, kérem - könyörgöttWisley elcsukló hangon. - Az ég

szerelmére, nem beszélgethetnénkinkább a dzsipben?

Pendergast egy pillanatiggondolkozott, aztán bólintott.Visszatértek a dzsiphez, sokkalszaporábban, mint ahogy otthagyták.Miután beültek, és D’Agostaodaadta Pendergastnak a kulcsokat,észrevette, hogy a hím oroszlánlassan sétálva elindul feléjük.Pendergast beindította a motort. Azoroszlán futólépésre váltott. Amotor végre felberregett,Pendergast sebességbe tette, éselindult, épp amikor az oroszlánodaért. Nagyot ordított, és súrolta adzsip oldalát. D’Agosta a torkábandobogó szívvel pillantott hátra a

válla fölött. Ahogy távolodtak, azoroszlán lassan egyre kisebb lett,végül eltűnt a szeme elől.

Tíz percen át némán haladtak.Aztán Pendergast megint leállt,kiszállt, és intett Wisley-nek is,hogy kövesse. D’Agosta is kiszálltutánuk, és egy kicsit eltávolodtak adzsiptől.

Pendergast intett apisztolyával Wisley-nek. -Térdeljen le.

Wisley engedelmeskedett.Pendergast visszaadta neki a

véres zsebkendőt. - Jól van, akkorhalljuk a többit.

Wisley még mindig egésztestében remegett. - Nem nagyon

tudok mást. Két férfi volt, az egyikamerikai, a másik európai, talánnemet. Ők hozták az emberevőoroszlánt. Állítólag ki volt képezve.Nagyon sok pénzük volt.

- Honnan tudja anemzetiségüket?

- Hallottam őket beszélgetni.Az étkezősátor mögött beszéltekWokinggal, a német turista halálátmegelőző este.

- Hogy néztek ki?- Sötét volt, nem láttam.Pendergast kicsit hallgatott. -

Woking szerepe pontosan mi voltaz egészben?

- Ő intézte el a turistamegölését. Tudta, hol fogja várni

őket az oroszlán, és szándékosanabba az irányba vezette a turistát.Azt mondta neki, ott lefotózhat egyvaracskos disznót. - Wisley nyeltegy nagyot. - Ő… ő intézte el, hogyNyala vaktölténnyel töltse meg afelesége puskáját.

- Szóval Nyala is benne volt?- Wisley bólintott.

- És Mfuni, a nyomkereső?- Mindenki benne volt.- Azt mondta, ezeknek az

embereknek sok pénzük volt Ezthonnan tudja?

- Nagyon jól megfizettekmindenkit Woking ötvenezret kapotta terv végrehajtásáért. Én… énhuszonötezret, amiért használhatták

a tábort, és szemet hunytam.- Az oroszlánt kiképezték?- Valakitől ezt hallottam.- Hogyan?- Nem tudom, hogyan. Csak azt

tudom, hogy kiképezték arra, hogyparancsra öljön - bár szerintem, akiazt hiszi, hogy ilyen lehetséges, azőrült.

- Biztos benne, hogy csakketten voltak?

- Két hangot hallottam.Pendergast arca

megkeményedett. D’Agosta látta,hogy minden akaraterejét latbavetve tudja csak visszanyerni azönuralmát. - Van még valami?

- Nem, semmi. Ez minden,

esküszöm. Soha többet nembeszéltünk az egészről.

- Hát jó. - Pendergast hirtelenrémisztő gyorsasággal megragadtaWisley haját, és a halántékáhoznyomta a pisztolyt.

- Ne! - kiáltott fel D’Agosta,és Pendergast karjára tette a kezét.Pendergast, ránézett, és D’Agostaszinte hátrahőkölt a rászegeződőtekintet intenzitásától.

- Nem jó ötlet megölni azinformátort - mondta D’Agosta, ésvigyázott, hogy lehetőlegkönnyedebb legyen a hangja. -Lehet, hogy még nem mondott elmindent. A gin és tonik úgyismegöli majd helyettünk. Ne

aggódjon, ez a szemétláda nemmegy innen sehova.

Pendergast habozott, mégmindig Wisley halántékáhozszorította a pisztolyt, aztán lassanelengedte ritkuló vöröses haját. Aférfi a földre roskadt. D’Agostaundorral vette észre, hogy bevizelt.Pendergast szó nélkül visszaült adzsipbe, D’Agosta pedig beszálltmellé. Visszahajtottak az útra, éselindultak Lusaka felé. Egyetlenpillantást sem vetettek hátra.

D’Agosta fél óra múlvaszólalt meg először: - Akkor mostmi a következő lépés?

- Visszamegyünk a múltba -felelte Pendergast, miközben

egyetlen pillanatra sem vette le aszemét az útról. - A múlt akövetkező lépés.

12. fejezetSavannah, Georgia

A Whitfield Square békésenszendergett ezen a hétfői estén. Azutcalámpák ködös derengő fénybeburkolták a törpepálmákat és agöcsörtös tölgyfaágakról lecsüngőszakállmohát. Közép-Afrikaforrósága után D’Agosta számáramegkönnyebbülést jelentett a

nyirkos georgiai időjárás.Követte Pendergastot a park

szépen nyírt gyepszőnyegén át. Atér közepén egy virágágyásokkalkörbevett, hatalmas kupolávalfedett pavilon állt, ahol épp egyesküvő folyt. A vendégekengedelmesen követték afényképész utasításait. Kissé odébbemberek sétálgattak, vagy afeketére festett padokon üldögéltek,beszélgettek, olvasgattak. Mindenkissé lágynak és elmosódottnak tűntD’Agosta szeme előtt. Megrázta afejét. Megviselte az őrült száguldásNew Yorkból Zambiába, majd ide,ebbe az elegáns déli környezetbe,egészen zsibbadtnak érezte magát.

Pendergast megállt, és egynagy, díszes viktoriánus házramutatott a Habersham Streeten.Hófehér volt, makulátlan, és nagyonhasonlított a szomszédaira.Miközben a ház felé indultak,Pendergast megszólalt - Ne feledje,Vincent, ő még nem tudja.

- Értem.Átkeltek az utca túloldalára,

és felsétáltak a házhoz vezetőfalépcsőn. Pendergast becsengetett.Úgy tíz másodperc múlvakigyulladt odabent egy lámpa. Aférfi, aki ajtót nyitott, negyveneséveinek vége felé járhatott.D’Agosta kíváncsian vetteszemügyre. A férfi magas volt, és

meglepően jóképű, kiállójáromcsontok, sötét szempár, sűrű,barna haj. Legalább annyiranapbarnított volt, amennyirePendergast sápadt. Egyik kezébennyitott magazint tartott. D’Agosta azoldal tetejére pillantott: Journal ofAmerican Neurosurgery.

A tér túlsó felén, a házakmögött lenyugvó nap épp a férfiszemébe sütött, így nem látta jól alátogatók arcát. - Igen? Mibensegíthetek?

- Judson Esterházy - szólaltmeg Pendergast, és kezet nyújtott. Aférfi rámeredt, aztán meglepetés ésöröm ragyogott fel az arcán. -Aloysius? Te jó ég! Gyere be!

Esterházy a hallon, majd egykeskeny, könyvespolcokkalszegélyezett folyosón át egykényelmes kis dolgozószobábavezette őket. Meleg, sárga fény vontbe mindent, az antikmahagónibútorokat, a komódot, aredőnyös íróasztalt, egy üvegezettfegyvertároló szekrényt és újabbkönyvespolcokat. A padlótgyönyörű perzsaszőnyegekborították. A falon két bekeretezettoklevél lógott, egy orvosi és egyPhD. A fotelek és a kanapék nagyonpuhának és kényelmesneklátszottak. A világ minden részérőlszármazó műtárgyak - afrikaifafaragások, ázsiai jádeszobrocskák

- foglaltak el minden vízszintesfelületet. A két, térre néző ablakelőtt finom csipkefüggöny lógott. Aszoba zsúfolt volt ugyan, mégsemtűnt rendetlennek - egy nagyonművelt, világot látott, kifinomultízlésű emberre vallott.

Pendergast bemutattaEsterházynak D’Agostát. A férfinem tudta leplezni a csodálkozását,amikor megtudta, hogy D’Agostarendőr, de azért rámosolygott, ésmelegen megszorította a kezét.

- Nem számítottam ekkorameglepetésre - mondta. - Tölthetekegy italt? Tea, sör, whisky?

- Egy whiskyt kérnék, Judson -mondta Pendergast.

- Hogy kéred?- Tisztán.- És önnek, hadnagy úr?- Egy sör jólesne, köszönöm.- Hogyne, máris. - Esterházy

mosolyogva odalépett a sarokbanálló kis bárszekrényhez, töltött kétwhiskyt, aztán elnézést kért, éskiment a konyhába a sörért.

- Jóságos ég, Aloysius! -kiáltott fel, miután visszatért. -Mióta is nem láttuk egymást, kilencéve?

- Tíz.- Tíz év. Amikor a Kilchurn

Lodge-ba utaztunk vadászatra.D'Agosta belekortyolt a sörbe, éskörbenézett, amíg a másik kettő

elcsevegett Pendergast korábbanmindent elmesélt neki, amitEsterhazyról tudni kell: idegsebészvolt és kutató, de miutánhivatásában a csúcsra ért, ideje egyrészét jótékonysági munkánakszentelte, itthoni kórházakban,illetve a Doctors With Wings nevűnemzetközi szervezetnél, amely aharmadik világba küld orvosokat.Elhivatott sportember is volt, ésPendergast szerint még a húgánál isjobban lőtt. D’Agosta körbenézett akülönféle vadásztrófeákon, és úgylátta, Pendergast nem túlzott. Egyorvos, aki ugyanakkor lelkesvadász - érdekes kombináció.

- És mondd csak, mi szél

hozott errefelé? Valamilyennyomozást folytatsz? Szeretnémhallani az összes véres részletet -nevetett Judson.

Pendergast belekortyolt awhiskybe, és egy pillanatighabozott - Judson, attól tartok, nemlesz könnyű elmondanom, miértjöttem. Helenről van szó.

A nevetés Esterházy torkáraforrt. Arisztokratikus arcánértetlenség tükröződött. - Helenről?Mi van Helennel?

Pendergast még nagyobbatkortyolt az italából. - Megtudtam,hogy a halálát nem baleset okozta.

Esterházy egy pillanatig csakállt, és Pendergastra meredt - Ezzel

meg mi a csudát akarsz mondani?- Úgy értem, hogy a húgodat

meggyilkolták.Esterházy tétován, döbbent

arccal felállt. Hátat fordított nekik,és lassan, mint egy alvajáróodasétált a távolabbi fal mellettálló könyvespolchoz. Látszólagtalálomra levett róla egy tárgyat,megforgatta a kezében, visszatette.Egy hosszú perc után visszafordult.Odasétált a bárszekrényhez, apalackhoz nyúlt, és remegő kézzeltöltött magának egy újabb italt.Aztán leült a vendégekkel szemben.

- Mivel jól ismerlek,Aloysius, gondolom, nem kellmegkérdeznem, hogy biztos vagy-e

a dologban - szólalt meg nagyonhalkan.

- Nem, nem kell.Esterházy egész viselkedése

megváltozott, az arca sápadt lett, akezét hol ökölbe szorította, holszétnyitotta. - És most mit fogsz…mit fogunk csinálni?

- Vincent segítségével megfogom keresni azt, aki felelős érte.És gondoskodunk róla, hogyigazságot szolgáltassunk.

Esterházy Pendergast szemébenézett. - Én is ott akarok lenni. Ottakarok lenni, amikor az az ember,aki megölte a kishúgomat, megfizetazért, amit tett.

Pendergast nem válaszolt.

A férfi dühe, érzelmeinekhevessége olyan átütő volt, hogyszinte megijesztette D’Agostát.Esterházy hátradőlt a székében.Sötét szeme nyugtalanul csillogott. -És honnan tudtad meg ezt?

Pendergast röviden felvázoltaaz utóbbi pár nap eseményeit.Bármilyen feldúlt volt is, Esterházynagyon figyelmesen hallgatta.Amikor Pendergast végzett, felállt,és töltött magának egy újabb italt.

- Azt hittem… - kezdte újbólPendergast, de aztán elhallgatott. -Mindig azt hittem, hogy nagyon jólismerem Helent. De ha valakimegölte, méghozzá úgy, hogy ilyenrendkívül bonyolult és költséges

módon balesetnek álcázta a halálát- nyilvánvaló, hogy ez azt jelenti,hogy volt az életének egy olyanrésze, amiről semmit sem tudtam.Mivel élete utolsó éveit együtttöltöttük, kénytelen vagyok aztfeltételezni, hogy bármiről van isszó, a múltjában rejtőzhet amegoldás. Ezért van szükségem asegítségedre.

Esterházy végighúzta a kezétszéles homlokán, és tétovánbólintott.

- Nincs valami sejtésed, hogykinek lehetett bármiféle indítékaarra, hogy megölje? Voltakellenségei? Szakmai riválisai? Régiszerelmei?

Esterházy hallgatott, csak azállkapcsa rándult meg. - Helen…csodálatos nő volt. Kedves,elbűvölő. Nem voltak ellenségei.Mindenki szerette az MIT-n, és atudományos munkája során ismindig ügyelt rá, hogy ne vegye elmások elől a dicsőséget.

Pendergast bólintott. - Ésmiután elvégezte az egyetemet?Nem voltak riválisai a DoctorsWith Wingsnél? Valaki, aki zokonvette, hogy őt léptették elő helyette?

- Az a szervezet nem ilyen.Mindenki együtt dolgozik, nemtőrödnek az egójukkal. Helentnagyon nagyra becsülték. -Esterházy fájdalmasan nyelt egyet,

és hozzátette: - Sőt, szerették.Pendergast hátradőlt a széken.

- A halála előtti hónapokban tetttöbb rövid utazást is. Nekem aztmondta, valami kutatás miatt, de arészletekről csak nagyonhomályosan nyilatkozott. Ígyvisszatekintve kissé furcsának tűnikdolog - a Doctors With Wingsinkább oktatással és gyógyítássalfoglalkozik, nem végeznekkutatómunkát. Már nagyon bánom,hogy nem faggattam ki jobban. Te isorvos vagy - nem tudod véletlenül,mivel foglalkozott Helen?

Esterházy elgondolkozott,aztán megrázta a fejét. - Sajnálom,Aloysius. Nem beszélt nekem

semmi ilyesmiről. Imádott távolihelyekre utazni, ezt te is tudod. Ésmindig borzasztóan érdekelték azorvosi kutatások. Ez a két nagyszerelme vezette oda, hogy résztvegyen a DWW munkájában.

- És a családi múltja? -kérdezte D’Agosta - Valami családikonfliktus, gyerekkori sérelmek,ilyesmi?

- Helent mindenki szerette -mondta Esterházy. - Én egy kicsitféltékeny is voltam rá, amiért olyannépszerű. Nem, nem tudnéksemmilyen családi problémátemlíteni. A szüleink mindkettenmeghaltak, több mint tizenöt évvelezelőtt, én maradtam az egyetlen

Esterházy. - A férfi habozni látszott.- Igen? - hajolt közelebb

Pendergast.- Nos, nem vagyok biztos

benne, hogy ez fontos-e, de mégjóval az előtt, hogy veledmegismerkedett, volt egyboldogtalan kapcsolata. Rémes voltaz a fickó.

- Folytasd.- Az egyetem első évében volt,

ha jól emlékszem. A hétvégéreelhívta a srácot az MIT-re. Szőkevolt, kék szemű, magas, kisportolt,és mintha folyton fehértenisznadrágban és pulóverben jártvolna. Régi, nagyon gazdag,angolszász protestáns családból

származott, Manhattanben nőtt fel,de volt egy nyaralójuk a Fisher-szigeten is, és folyton arról beszélt,hogy befektetési bankár akar lenni -ismered ezt a típust.

- És miért volt boldogtalan akapcsolatuk?

- Kiderült, hogy valamiszexuális problémája van.Valamiféle perverziója. Helen nemrészletezte a dolgot.

- És?- Helen ejtette. A srác egy

ideig még telefonálgatott ésleveleket írogatott neki, de nemhinném, hogy komolyabban zaklatta.Aztán lecsendesedett az ügy. -Esterházy legyintett. - Ez hat évvel

az előtt volt, hogy veledmegismerkedett, és kilenc évvel ahalála előtt Nem hinném, hogylenne bármiféle összefüggés.

- És mi volt a neve?Esterházy a kezébe támasztotta

a homlokát. – Adam… akeresztneve Adam volt. De ha azéletem függene tőle, akkor setudnám megmondani avezetéknevét. Az is lehet, hogy nemis tudtam.

Pendergast hosszan hallgatott,aztán megkérdezte: - Van mégvalami?

Esterházy megrázta a fejét. -Nekem elképzelhetetlennek tűnik,hogy bárki is ártani akart volna

Helennek.Rövid csönd lett, aztán

Pendergast az egyik falon lógóbekeretezett nyomatra intett afejével. A megfakult képen egyfehér bagoly üldögélt egy fánéjszaka. - Ez, ugye, Audubon?

- Igen, sajnos csakreprodukció - pillantott a képreEsterházy. - Érdekes, hogy említed.

- Miért?- Gyerekkorunkban Helen

szobájában lógott Egyszerelmesélte, hogy ha beteg volt,mindig ezt bámulta, órákon át.Elbűvölte Audubon. De persze eztte is tudod. Azért tartottam meg,mert Helenre emlékeztet.

D’Agosta észrevette, hogy azFBI-ügynök arcán enyhemeglepetés suhan át, de gyorsanleplezi.

Ismét rövid csönd lett, mielőttPendergast újból megszólalt.

- Nem tudnál mesélni mégvalamit a megismerkedésünk előttiévekről?

- Helent nagyon lefoglalta amunkája. Aztán volt egy időszak,amikor odavolt a sziklamászásért.Majdnem minden hétvégét aGunksban töltött.

- Hogy hol?- A Shawangunk-hegységben.

Akkoriban persze New Yorkbanlakott. Nagyon sokat utazott.

Részben persze a DWW végzettmunkája miatt - Burundiba, Indiába,Etiópiába -, de részben csak úgy, akaland kedvéért. Emlékszemegyszer, úgy tizenöt-tizenhat éveegy délután meglátogattam, és éppkapkodva csomagolt, mert NewMadridba indult.

- New Madrid?- New Madrid, Missouri

államban. Nem tudom, minek mentoda, csak annyit mondott, hogykinevetném, ha elárulná. A magamódján nagyon titkolózó volt. Deezt te nyilván mindenkinél jobbantudod, Aloysius.

D’Agosta megint vetett egylopott pillantást Pendergast arcára.

Szép pár lehetett, gondolta.Pendergastnál titkolózóbb ésmagának valóbb embert elképzelnisem tudott.

- Bárcsak többet tudnéksegíteni! - mondta Esterházy. - Haesetleg eszembe jut annak a régiszerelmének a vezetékneve, majdértesítelek.

Pendergast felállt. -Köszönjük, Judson. Nagyon kedvesvagy, hogy fogadtál minket. Éssajnálom, hogy így kellettmegtudnod. Attól tartok, egyszerűennem volt rá mód, hogytapintatosabban közöljem.

- Megértem.Az orvos kikísérte a

látogatókat az előszoba-folyosón áta hallba. - Várj - kezdte, aztántétován megállt a félig nyitottajtóban. Egy pillanatra lehullottróla a sztoikus maszk, és D’Agostalátta, hogy jóképű arcát nehezenmeghatározható érzelmek keveréketorzítja el. Nyers düh, szomorúság,kétségbeesés? - Hallottad, mitmondtam. Én is meg akarom…muszáj…

- Judson - vágott közbegyorsan Pendergast, és megfogta asógora kezét. - Hagynod kell, hogyén intézzem ezt a dolgot. Megértema bánatodat és a haragodat, dehagynod kell, hogy én intézzem.

Judson összevonta a

szemöldökét, és hevesen megrázta afejét.

- Jól ismerlek - folytattaPendergast gyengéden, dehatározottan. - Figyelmeztetlek, nevedd a saját kezedbe azigazságszolgáltatást. Kérlek szépen.

Esterházy vett egy nagylevegőt, aztán még egyet, de nemválaszolt.

Pendergast végül biccentett, éskilépett az estébe.

Miután becsukta az ajtót,Esterházy talán öt percig csak állt asötét hallban, és mélyeket lélegzett.Amikor végre sikerült erőt vennie

szörnyű haragján és amegdöbbenésén, elfordult, ésvisszasietett a dolgozószobájába.Egyenesen a fegyvertárolószekrényhez ment, kinyitotta, bárközben kétszer is elejtette a kulcsotidegességében, ujjait végighúzta aszépen kifényesítettvadászfegyvereken, aztánkiválasztott egyet: Holland &Holland Royal Deluxe 470 NE-t,Leupold VXIII célzókészülékkel.Kivette a tárolóból, megforgattaenyhén remegő kezében, aztánvisszatette a helyére, és gondosanújra visszazárta a szekrényt.

Pendergast prédikálhat atörvényességről, amennyit akar,

akkor is ideje, hogy a saját kezébevegye a dolgokat, Judson Esterházyrég megtanulta: ha azt akarta, hogyvalami jól legyen megcsinálva,annak az az egyetlen módja, ha őmaga csinálja meg.

13. fejezetNew Orleans

Pendergast befordult a Rolls-Royce-szal, egy ívlámpákkal élesenmegvilágított parkolóba a DauphineStreeten. Az őr, egy elálló fülű,táskás szemű férfi leengedte utánuk

a sorompót, és átadottPendergastnak egy parkolójegyet,amelyet az ügynök bedugott anapellenző mögé.

- Hátul, balra, aharminckilences parkolóhely -morogta a férfi erőteljesdeltavidéki akcentussal. Kidülledőszemével alaposan megvizsgálta aRolls-Royce-ot. - jobbanmeggondolva, álljon inkább aharminckettesre, az nagyobb. Nemvállalunk felelősséget az esetlegeskárokért. Lehet, hogy jobban tenné,ha a LaSalle-nál parkolna aToulouse Streeten, ott van fedettparkoló is.

- Köszönöm, én inkább itt

maradnék.- Ahogy gondolja.Pendergast átmanőverezett a

hatalmas autóval a parkolón, ésbeállt a kijelölt helyre. Mindkettenkiszálltak. A parkoló tágas volt,mégis klausztrofóbiás érzést keltett,mert minden oldalról régi épületekvették körbe. Enyhe téli éjszakavolt, a késői óra ellenérecsapatostul jártak a fiatalok azutcán, kezükben, műanyag pohárbanhabos sörrel, kiabáltak,nevetgéltek, zajongtak. Fojtott zajokszűrődtek be a parkolóba akörnyező utcákról, kiáltozás,dudálás és dixieland keveréke.

- Egy tipikus éjszaka a francia

negyedben - jegyezte megPendergast a kocsinak dőlve. - Egyutcával odébb van a hírhedtBourbon Street, az erkölcsi lazaságmelegágya. - Mélyet szippantott azéjszakai levegőből, és különös kisfélmosoly derengett sápadt arcán.

D’Agosta várt, de Pendergastcsak nem indult el. - Akkormegyünk? - kérdezte végül ahadnagy.

- Egy pillanat, Vincent. -Pendergast lehunyta a szemét, éslassan mélyeket lélegzett, mintha ahely hangulatát akarná magábaszívni. D’Agosta várt, ésemlékeztette magát, hogyPendergast furcsa modora és

különös hangulatingadozásai soktürelmet igényelnek - nagyon issokat. Az út Savannah-ból idáighosszú volt és fárasztó. Kiderült,hogy Pendergast tart egy másik,pontosan ugyanolyan Rolls-Royce-ot itt is, mint New Yorkban.D’Agosta már majd’ éhen halt,ráadásul jó ideje vágyott egy sörre,és nem tett jót a hangulatának, hogylátnia kellett a kezükben hidegsörrel mászkáló jókedvű fiatalokat.

Egy perc elteltével D’Agostamegköszörülte a torkát. Pendergastkinyitotta a szemét.

- Akkor nem megyünkmegnézni a régi házukat? - kérdezteD’Agosta. - Vagyis azt, ami

megmaradt belőle.- De igen, máris megyünk. -

Pendergast megfordult. - Ez itt aDauphine Street egyik legrégebbirésze, a francia negyed szíve - azigazi francia negyedé.

D’Agosta mordult egyet.Észrevette, hogy a parkoló túlsóvégé' bői az őr némi gyanakvássalfigyeli őket.

Pendergast egy házra mutatott.- Azt a szép régi klasszicista házatpéldául az egyik leghíresebb régiNew Orleans-i építész tervezte, azidősebb James Gallier.

- Úgy látom, fogadóváalakították - jegyezte meg D’Agostaa táblát nézve.

- És az a pompás épület ott aGardette-Le Prétre-ház. Egyfogorvos számára épült, akiPhiladelphiából költözött ide,amikor New Orleans még spanyolváros volt. Egy Le Prétre nevűültetvényes vásárolta meg 1839-ben, több mint húszezer dollárért,ami akkoriban csillagászatiösszegnek számított. A Le Prétrecsalád birtokában maradt egészen ahetvenes évekig, de sajnos a családlehanyatlott… Ha jól tudom,luxuslakásokat alakítottak ki benne.

- Értem - bólintott D’Agosta.A parkolóőr aggodalmas arccalelindult feléjük.

- És az utca túloldalán -

folytatta Pendergast - ott áll a régikreol stílusú házikó, ahol JohnJames Audubon lakott egy ideig afeleségével, Lucy Bakewell-lel.Most egy fura kis múzeum vanbenne.

- Elnézést - szólította meg őketa parkolóőr gyanakvóanösszeszűkült szemmel. - itt nemidőzhetnek.

- Ó, bocsánat! - Pendergast azakója zsebébe nyúlt, és előhúzottegy ötvendollárost - Milyenfigyelmetlen voltam, hogy nemjutalmaztam meg a fáradozásaiért.Dicséretes az ébersége.

A férfi arcán mosoly terült el.- Csak nézelődjenek nyugodtan,

nem kell sietni. - Mosolyogva ésbólogatva visszasétált a fülkéjéhez.

Pendergastnak láthatóantovábbra sem akarózott elindulnia.Csak sétálgatott ide-oda a hátamögött összekulcsolt kézzel, és úgynézelődött, mintha egy múzeumkiállítótermében lenne. Az arcánszomorúság és veszteségérzetkeveréke tükröződött, és valamimegfoghatatlan érzelem. D'Agostaigyekezett elfojtani egyre fokozódóbosszúságát. - Akkor megkeressükvégre a régi házukat? - kérdeztevégül.

Pendergast odafordult, és aztmormolta: - Már megtaláltuk,kedves Vincent.

- Hol van?- Pontosan itt. Itt állt a

Rochenoire-ház.D’Agosta nyelt egy nagyot, és

most már más szemmel nézett körbea betonozott parkolón. A kószaszellő felkapott egy zsíros papírt,és megforgatta. Valahol hangosanfelnyávogott egy macska.

- Miután a házunk leégett, apincében lévő kriptát kiürítették, apincét feltöltötték, és a maradékoteldózerolták. Éveken át üresen álltez a telek, aztán bérbe adtam egycégnek, amely ezt a parkolótüzemelteti.

- Még mindig a magáé aterület?

- A Pendergast család sohanem ad el ingatlant.

- Á!- A Rochenoire-ház kissé

hátrább állt az utcától, előtte szépkert terült el Eredetileg kolostorvolt. Nagy kőépület, kiugróablakfülkékkel, a tetején csipkézettoromzattal. Neogótikus stílusbanépült, ami meglehetősen kirívó voltebben az utcában. Az én szobám azegyik sarokban volt, az elsőemeleten, ott - mutatott felPendergast a levegőbe. - AzAudubonházra és a folyóra nézett azegyik ablaka, a másik pedig a LePrétre-házra. Igen, a Le Prétrecsalád… órákon át néztem őket,

ahogy az emberek ide-oda járkáltaka kivilágított ablakokban, minthaegy színházi előadás lenne. Sohanem húzták be a függönyöket. Egykisfiúnak elbűvölő lecke volt ezarról, milyen az, amikor az emberikapcsolatok nem működnek.

- És ugye, itt ismerkedett megHelennel, az utca túloldalán, azAudubon-múzeumban? – D’Agostaabban reménykedett, sikerülvisszaterelnie a beszélgetést ajelenlegi feladatukra.

Pendergast bólintott. - Évekkelezelőtt kölcsönadtam nekik azóriásfólió-kötetünket egykiállításra, és meghívtak amegnyitóra. Mindig nagyon

szerették volna megszerezni acsaládunk birtokában lévőpéldányt, amelyet az ükapámközvetlenül Audubontól vásároltmeg. - Pendergast elhallgatott. Azarca kísértetiesen sápadtnak hatott aparkoló éles fényében. - Amikorbeléptem abba a kis múzeumba,azonnal megpillantottam egy fiatalnőt a terem túlsó végében, akiegyenesen rám meredt.

- Szerelem első látásra? -kérdezte D’Agosta. A halványfélmosoly újból megjelentPendergast arcán. - Mintha hirtelenaz egész világ megszűnt volnakörülöttünk, és senki más nemlétezett, csak mi ketten.

Lélegzetelállító volt a fehérruhájában. A szeme különös kékvolt, majdnem lila, ibolyaszínűpettyekkel. Nagyon szokatlan volt,még soha nem találkoztam ilyennel.Egyenesen odajött hozzám, ésbemutatkozott. Már a kezemetszorongatta, mielőtt magamhoztérhettem volna… Helenben sohanem volt semmi félénkség, ő volt azegyetlen ember az életemben,akiben feltétlenül megbíztam.

Pendergast hangja elcsuklott,és elhallgatott. Aztán összeszedtemagát, és hozzátette: - Talán magánkívül, kedves Vincent. D’Agostátmegdöbbentette ez a váratlandicséret. - Köszönöm.

- De csak fecsegek ittösszevissza - mondta élesenPendergast. - A válaszok a múltbanrejlenek, de nem szabaddagonyáznunk az emlékekben. Azthiszem, fontos mindkettőnkszámára, hogy ezen a helyenkezdjük a nyomozást.

- Akkor kezdjük. Mondja csak,Pendergast…

- Igen?- Ha már a múltról beszélünk,

van itt valami, amin sokatgondolkoztam. Miért vettekmaguknak ennyi fáradságot -akárkik voltak is az elkövetők?

- Nem egészen értem.- Beszerezni egy idomított

oroszlánt, megrendezni a németfotós halálát, hogy ezzelodacsábítsák magát és Helent atáborba, lefizetni azt a sokembert… Ez rengeteg időbe éspénzbe kerülhetett. Borzasztóanbonyolult szervezést igényelt. Miértnem rabolták el egyszerűen, vagymiért nem rendeztek meg egyautóbalesetet itt New Orleansban?Úgy értem, sokkal egyszerűbben ismeg lehetett volna… - D’Agostanem fejezte be a mondatot.

Pendergast egy pillanatighallgatott, aztán lassan bólintott. -Valóban. Nagyon különös. De nefeledje, Wisley barátunk aztmondta, hallotta, hogy az

összeesküvők egyike németülbeszélt. És az a turista, akit megöltaz oroszlán, szintén német volt.Lehet, hogy az első gyilkosság nempusztán figyelemelterelés volt.

- Erről meg is feledkeztem -mondta D’Agosta.

- Ha így van, akkor talán márérthető, hogy ennyi időt és pénztáldoztak a szervezésre. De egyelőretegyük félre ezt a problémát,Vincent Meg vagyok győződve róla,hogy az első lépés az kell, hogylegyen, hogy ha lehet, többetkiderítsünk magáról Helenről. -Pendergast a zsebébe nyúlt, kivettegy összehajtogatott papírlapot, ésátadta D’Agostának.

D’Agosta széthajtogatta acédulát. Egy cím állt rajtaPendergast elegáns kézírásával:

Mechanic Street 214.Rockland, Maine

- Ez meg mi? - kérdezteD’Agosta.

- A múlt, Vincent. Ez az ahely, ahol Helen felnőtt. Ez lesz amaga következő feladata. Nekem…itt van dolgom.

14. fejezetPenumbra-ültetvény

- Hozhatok még egy csészeteát, uram?

- Nem kérek, Maurice,köszönöm. - Pendergast a tőletelhető legnagyobb elégedettséggelhordozta végig tekintetét a koránelfogyasztott vacsora romjain.Odakint, az ebédlő magas ablakaintúl már leszállt az alkonyat aciprusokra, és valahol az árnyakközött hosszan elnyúló, bonyolultgyászdalt énekelt egy szajkó.

Pendergast megtörölgette aszája sarkát egydamasztszalvétával, aztán felállt azasztaltól. - Most, hogy jóllaktam,talán megnézném a levelet, amelyma délután érkezett.

- Hogyne, uram. - Mauricekisietett a hallba, majd rövidesenvisszatért egy levéllel. A borítékmegviselt volt, a címzést többszörátjavították. A postabélyegzőbőlítélve majdnem három hétbe telt,amíg elérkezett a céljához. Ha nemismerte volna fel az elegáns,régimódi kézírást, a kínai bélyegekakkor is elárulták volna, kitől jön alevél: Constance Greene-től, agyámleányától, aki jelenleg épp egytávoli tibeti kolostorbantartózkodott nemrégiben születettkisfiával. Pendergast felvágta aborítékot a késével, kivette a bennelapuló egyetlen papírlapot, éselolvasta a rövid levélkét.

Kedves Aloysius!Nem tudom pontosan, miféle

bajba keveredtél, demegálmodtam, hogy valami nagyszomorúság ért - vagy hamarosanérni fog

Borzasztóan sajnálom.„Amik a legyekA pajkos gyermekeknek, az

vagyunkAz isteneknek mink

mulatozásbólÖlnek bennünket”Hamarosan hazatérek.

Próbálj megnyugodni, mindenrendben van. És ami még nincs, az

is hamarosan rendeződik. Tudd,hogy sokat gondolok rád, ésimádkozom is érted - vagyisimádkoznék, ha szokásom lenne.

Constance

Pendergast összevontszemöldökkel újból átfutotta alevelet.

- Valami rossz hír, uram? -kérdezte Maurice.

- Nem is tudom… -Pendergast még egy pillanatigeltöprengett a levélen, aztánfélretette, és az inasa felé fordult -Maurice, remélhetem, hogycsatlakozni tud hozzám akönyvtárszobában?

Az öreg inas abbahagyta azasztal leszedését - Parancsol?

- Arra gondoltam, megihatnánkegy pohár sherryt vacsora után, éselbeszélgethetnénk a régi szépidőkről. Nosztalgikus hangulatbanvagyok ma este.

A meghívás roppant szokatlanvolt, és ez Maurice arcán istükröződött. - Köszönöm, uram.Előbb hadd végezzek az asztallal.

- Hogyne. Én addig lemegyeka pincébe, és kiválasztok egy széprégi pókhálós palackot.

A palack nemcsak hogy széprégi volt, de annál is több: egyHidalgo Oloroso Viejo VORS.Pendergast belekortyolt az italba,

és megcsodálta a sherry összetettízeit: egyszerre lehetett érezni a faés a gyümölcsök zamatát, és azutóíz hosszan elidőzött az embernyelvén. Maurice egy ottománonfoglalt helyet a régi perzsaszőnyegtúloldalán. Egyenes háttal, merevenült a libériájában, és szintekomikusan feszengett.

- Ízlik a sherry? - érdeklődöttPendergast.

- Nagyon finom, uram - felelteMaurice, és megint kortyolt azitalból.

- Akkor hajtsa csak fel,Maurice. Segít kiűzni anyirkosságot az ember csontjaiból.

Maurice engedelmeskedett a

felszólításnak. - Tegyek még egykis fát a tűzre?

Pendergast megrázta a fejét,aztán ismét körbenézett a szobában.- Meglepő, hogy elárasztanak azemlékek pusztán attól, hogy ittlehetek.

- Igen, uram, gondolom.Pendergast egy hatalmas,

faállványon forgó földgömbremutatott. - Emlékszem például,egyszer milyen heves vitám volt anevelőnőnkkel arról, hogyAusztrália külön kontinens-e vagysem. Ő állította, hogy csak egysziget.

Maurice bólintott.- És az a pompás Wedgwood

étkészlet, amely régebben ott volt alegfelső polcon - bökött a fejévelPendergast az egyik könyvespolcfelé. - Emlékszem, egyszer azöcsém és én eljátszottuk, hogy arómaiak megtámadják Silviumot.Az ostromgépezet, amelyetDiogenes épített, meglehetősenhatékonynak bizonyult. Rögtön azelső lövedék azt a polcot találta el.- Pendergast megcsóválta a fejét. -Büntetésből egy hónapig nemkaptunk utána kakaót.

- Igen, erre nagyon is jólemlékszem, uram - bólogatottMaurice. Kezdett meglátszani rajtaa sherry hatása.

Pendergast egy gyors

mozdulattal újra akarta tölteni apoharakat. - Nem, nem,ragaszkodom hozzá! - mondta,amikor Maurice vissza akartautasítani.

Maurice bólintott, ésköszönetet mormolt.

- Mindig ez a szoba volt a házszíve - folytatta Pendergast. - Ittrendeztünk egy kis ünnepséget,miután kitüntetéssel végeztem aLusherben. És a nagyapám ittgyakorolta a beszédeit - emlékszik?Mind körbeültük, és eljátszottuk aközönség szerepét, éljeneztünk,fütyültünk.

- Mintha csak tegnap lettvolna.

Pendergast megint kortyolt asherryből. - És itt tartottunkfogadást az esküvőnk után, amit akertben rendeztünk.

- Igen, uram. - Az inashangjában csengő merevtartózkodás mintha enyhült volnakissé, és lazább testtartással ült azottománon.

- Helen is imádta ezt a szobát- folytatta Pendergast.

- Igen, valóban így volt.- Emlékszem, hányszor

üldögélt itt esténként… a kutatásaitdolgozott, vagy a szakfolyóiratokatolvasgatta, hogy lépést tartson ílegújabb eredményekkel.

Maurice arcán szomorkás,

emlékező mosoly suhant át.Pendergast a poharában

csillogó, ősziesen sárgásfolyadékot nézegette. - órákat eltudtunk tölteni itt úgy, hogy nem isszóltunk egymáshoz, csak élveztükegymás társaságát. - Elhallgatott,aztán könnyedén megkérdezte: -Helen mesélt magának valaha is amegismerkedésünk előtti életéről?

Maurice felhajtotta az italát,és finom mozdulattal letette apoharat. - Nem, mindig nagyonszűkszavú volt.

- Mi a legelevenebb emlékeróla?

Maurice egy pillanatiggondolkozón. - Ahogy kannaszámra

hoztam be neki a csipkebogyóteát.Most Pendergaston volt a sor,

hogy elmosolyodjon. - Igen, az volta kedvence. Soha nem volt elégbelőle. A könyvtárban mindigcsipkebogyóillat lebegett. -Beleszagolt a levegőbe. Most csakpor, nyirkosság és a sherry enyheillata lengett be mindent. - Attóltartok, többet voltam távolotthonról, mint kellett volna.Sokszor eltűnődöm, hogy miveltöltötte Helen az idejét ebben ahuzatos régi házban, amikor nekemel kellett utaznom.

- Néha neki is el kellettutaznia a saját munkája miatt. Denagyon sok időt töltött itt, ebben a

szobában - mondta Maurice. -Mindig nagyon hiányzott neki.

- Tényleg? Mindig olyanmegértően fogadta, ha el kellettmennem. Pendergast felállt, hogymegint újratöltse a poharakat, és azinas csak futólag próbált tiltakozni.- Ha ön távol volt, nagyon sokszoritt találtam - mondta. - A madarakatnézegette. Pendergast kezemegtorpant. - A madarakat?

- Tudja, az öccsének is ez volta kedvence régen, még mielőtt…mielőtt a rossz idők beköszöntöttekvolna. A nagy könyv a madarakatábrázoló nyomatokkal, ott afiókban. - Maurice egy régi,gesztenyéiéből készült fiókos

szekrény egyik alsó fiókja felébiccentett.

Pendergast összevonta aszemöldökét. - Az Audubon-fólió?

- Igen, az. Sokszor szinte észresem vette, amikor behoztam neki ateáját. Csak ült, és órákon átlapozgatta azt a könyvet.

Pendergast hirtelenmozdulattal lerakta a poharát. - Ésbeszélt magának arról, hogy érdekliAudubon? Esetleg kérdezett valamitróla?

- Hébe-hóba igen. Elbűvölte,hogy az ön ükapja a barátja voltAudubonnak. Örültem, hogy ennyireérdekli a család története.

- Boethius ükapám?

- Igen.- És ez mikor volt, Maurice? -

kérdezte Pendergast egy pillanatnyihallgatás után.

- Ó, nem sokkal aházasságkötésük után. Szerettevolna látni a tőle maradt iratokat is.

Pendergast elgondolkozvakortyolt egyet. - Az iratokat?Milyen iratokat?

- Amelyek ott vannak anyomatok alatti fiókban. Állandóanazokat a régi iratokat és naplókatolvasgatta, meg a könyvetnézegette.

- Nem mondta, hogy miértérdekli?

- Gondolom, tetszettek neki a

képek. Nagyon szépek azok amadárábrázolások, Mr. Pendergast.- Maurice kortyolt a sherryből. -Nem itt ismerkedett meg vele azAudubonházban, a CottageStreeten?

- Igen, az Audubon-nyomatokkiállításán. De akkor úgy tűnt, nemérdekli különösebben. Azt mondta,csak azért jött el a megnyitóra, mertingyen van a bor és a sajt.

- Tudja, milyenek a nők, uram.Szeretik megtartani maguknak a kistitkaikat.

- Igen, nagyon úgy tűnik -felelte halkan Pendergast.

15. fejezetRockland, Maine

Átlagos körülmények között aSalty Dog taverna épp az a fajtakocsma lett volna, amilyetD’Agosta kedvelt: becsületes,szerény, egyszerűmunkásembereknek való, olcsóhely. De ezek most egyáltalán nemmindennapi körülmények voltak. Azutóbbi pár napban, négy városbanis megfordult, repülővel és autóval.Nagyon hiányzott neki LauraHayward, ráadásul halálosan fáradtis volt. Maine februárban nem épp

a legkellemesebb hely. Semmiresem vágyott kevésbé, mint hogy egycsomó halász társaságábansörözgessen.

Mégis kénytelen volt ezt tenni,mert kezdett kifogyni az ötletekből.Rockland zsákutcának bizonyult. Azegykori Esterhazy-ház többször isgazdát cserélt azóta, hogy a családhúsz évvel ezelőtt elköltözött. Aszomszédok közül csak egy idősvénkisasszony emlékezett acsaládra, aki viszont a képébevágta az ajtót, amikor érdeklődnipróbált. A helyi könyvtárbantalálható újságokban nem említettékaz Esterházy családot, és alevéltárban sem őriztek róluk

semmit, csak az adóíveket. Ennyitarról, hogy a kisvárosokbanállítólag szeretnek pletykálni azemberek, és beleütni az orrukategymás dolgába.

Így aztán D’Agosta végül aSalty Dog kocsmában kötött ki,amely a kikötőben állt, és ahová -mint megtudta - csak a vén tengerimedvék járnak. A kocsma egydüledező, zsindelyes tetejűépületben volt, két raktár közöttbújt meg a rakpart végében. Éreznilehetett, hogy nagy szélviharközeledik, a tenger felől márnéhány hópehely is idesodródott. Aszél tajtékot fújt az óceánról, éseldobált újságpapin: sodort

magával a kavicsos parton. Mi afenét keresek itt egyáltalán? -morfondírozott magában D’Agosta.Persze Pendergast megindokolta:Attól tartok, magának kellodamennie. Én túlságosan érintvevagyok, nem tudnék kellőtávolságot tartani, és eléggéobjektív maradni.

A kocsmában sötét volt, azáporodott levegőben sült hal ésállott sör szaga terjengett. MiutánD’Agosta szeme hozzászokott afélhomályhoz, már jobban ki tudtavenni a többi embert is - akocsmároson kívül négytörzsvendég volt odabent, sötétkékgyapjú tengerészkabátban és

viharkalapban. Abbahagyták abeszélgetést, és rámeredtek.Nyilvánvaló volt, hogy ez egy olyanhely, ahová csak a törzsvendégekjárnak. Mindenesetre odabentlegalább kellemes hőmérsékleturalkodott. A helyiség közepén állókályha csak úgy ontotta a meleget.

D’Agosta letelepedett a pultlegvégében, biccentett akocsmárosnak, és kért egy Bud sört.Igyekezett meghúzni magát, és abeszélgetés lassan újból megindult.Annyit hamar kivett a szavaikból,hogy mind a négyen halászok, éshogy mostanában elég rossz afogás, sőt ami azt illeti, mindigrossz.

D’Agosta körbenézett akocsmában, miközben a sörétkortyolgatta. A berendezés - nemtúl meglepő módon - a tengerre és ahajózásra utalt cápaállkapcsok,óriási homárollók, és halászhajókatábrázoló régi fotók díszítették afalakat. A mennyezetről színesüveggömbökkel díszítetthalászhálók lógtak le. Mindenrepatinás füst- és koszréteg rakódottle.

D’Agosta felhajtotta a sört,aztán kért még egyet. Végül úgydöntött, ideje, hogy próbálkozzon. -Mike - szólította meg a kocsmárostKorábban hallotta a többiektől,hogy így szólítják. - Hadd hívjak

meg mindenkit egy körre. Igyonegyet maga is velünk.

Mike egy pillanatig rámeredt,aztán egy elmorgott egyköszönömöt. A kocsma vendégei isbólogattak és mordultak egyet-egyet, ahogy a kocsmáros kiosztottanekik az italokat.

D’Agosta jó nagyot húzott asöröskorsóból. Tudta, hogy fontos,hogy olyan benyomást keltsen,mintha közülük való lenne - és aSalty Dog kocsmában ez azt jelenti,hogy nem kényeskedhet, ha ivásrólvan szó. Megköszörülte a torkát. -Arra gondoltam - szólalt meg jóhangosan -, hogy maguk talántudnának segíteni nekem.

A halászok megint rábámultak,volt, aki kíváncsian, volt, akiinkább gyanakvóan. - Mibensegíthetnénk? - kérdezte egy őszesférfi, akit a többiek Hectornakszólítottak.

- Lakott itt régen egy család,Esterházynak hívták őket. Utánukpróbálok nyomozni.

- Uraságodat hogy hívják? -kérdezte az egyik halász, akitNednek szólítottak a többiek. Aliglehetett százhatvan centi, az arcátnap és szél cserzette, a karja vastagvolt, mint egy telefonpózna.

- Martinelli.- Maga zsaru? - kérdezte Ned

összevont szemöldökkel. D’Agosta

megrázta a fejét. - Magánnyomozóvagyok. Egy örökségről van szó.

- Örökség?- Elég szép summa. A

vagyonkezelők bíztak meg, hogykutassam fel az Esterházy családéletben lévő tagjait.

A kocsmában pár pillanatracsönd lett, amíg mindenkimegemésztette a hírt. Egy-kétszempár igencsak felcsillant a pénzemlítésére.

- Mike, kérnénk még egy kört -mondta D’Agosta, és jó nagyothúzott a habos sörből. - Egy kisebbösszeggel honorálni is tudnánkazokat, akik segítenek megtalálni amég élő családtagokat.

D’Agosta látta, hogy ahalászok egymásra pillantanak,aztán megint rá. - Szóval, tudnánakesetleg mesélni valamit? - kérdezte.

- Már nem élnek Esterházyak avárosban - mondta Ned.

- Sőt, ezen a vidéken sem -tette hozzá Hector. - Azok után, amitörtént…

- Miért, mi történt? - kérdezteD’Agosta, és próbált nem túlfeltűnő érdeklődést mutatni.

A halászok ismét összenéztek.- Nem tudok túl sokat a dologról -mondta Hector. - De az biztos, hogynagyon sietősen hagyták el a várost.

- Volt egy őrült nagynénjük,akit bezárva tartottak a padláson -

szólalt meg a harmadik halász. -Kénytelenek voltak, miután elkezdtelegyilkolni és megenni a városkutyáit. A szomszédok azt mesélték,hallották, hogy éjszakánként odafentsikoltozott és dörömbölt az ajtón,és kutyahúst követelt.

- Ugyan már, Gary - mondtanevetve a kocsmáros. - Csak afeleség sikoltozott. Egy házisárkányvolt Túl sok késő esti horrorfilmetnézel a tévében.

- Valójában az történt - szóltközbe Ned -, hogy a feleségmegpróbálta megmérgezni a férjét.Sztrichnint tett a tejbegrízébe.

A kocsmáros megcsóválta afejét. - Igyál még egy sört, Ned. Én

azt hallottam, hogy a férfielveszítette minden pénzét atőzsdén, és azért kellett olyan sietvetávozniuk, mert sok embernektartoztak.

- Mindenesetre csúnya ügyvolt - szögezte le Hector, ésfelhajtotta a sörét - Nagyon csúnya.

- És milyen volt a család? -kérdezte D’Agosta.

A halászok vágyakozvabámulták a söröspoharakat,amelyek ijesztő gyorsasággalürültek ki.

- Mike, még egy kört legyenszíves - szólt oda D’Agosta akocsmárosnak.

- Én azt hallottam - mondta

Ned, miután átvette az újramegtöltött poharat -, hogy a férfinagy gazember volt Vasalózsinórralverte a feleségét. Ezért mérgeztemeg a nő.

A sztorik egyre vadabbaklettek, és egyre kevésbévalószínűek.

- Én nem ezt hallottam -mondta a kocsmáros. - A feleségvolt örült. Az egész család tartotttőle, csak lábujjhegyen mertek járnikörülötte, nehogy feldühítsékvalamivel. A férj sokat volt távol,mindig úton volt. Azt hiszem, Dél-Amerikába járt.

- Nem tartóztattak le közülüksoha senkit? Nem folyt ellenük

rendőrségi eljárás? – D’Agostatudta a választ: az Esterházy családtagjai teljesen tiszták voltak, nemvolt priuszuk. Nem volt semminyoma annak, hogy bármiféleösszeütközésbe kerültek volna atörvénnyel, vagy, hogy családicsetepaték miatt kihívták volna arendőrséget. - Ugye, egy fiuk megegy lányuk volt?

Rövid csönd lett. - A fiú elégfura volt - szólalt meg aztán Ned.

- Ugyan már, Ned, a legjobbtanuló volt az osztályában, őmondta a búcsúbeszédet aballagáson - mondta Hector.

Ennek legalább utána lehetnézni - gondolta magában

D’Agosta.- És a lányuk? Ő milyen volt?A halászok erre csak a

vállukat vonogatták. D’Agostaeltűnődött, hogy vajon a helyigimnáziumban vannak-e még rólukfeljegyzések.

- Azt tudják esetleg, hogymerrefelé lakhatnak most?

A halászok egymásra néztek. -Úgy hallottam, a fiú valahol délenél - mondta Mike. - Hogy alányukkal mi lett, arról fogalmamsincs. Az Esterházy nem túl gyakorinév - jegyezte meg még akocsmáros. - Az interneten nempróbálta megkeresni őket?

D’Agosta végignézett az üres

arcokon. Nem jutott eszébe többkérdés, amire mást is kaphatnaválaszul, mint egymásnakellentmondó pletykákat és nem túlhasznos tanácsokat. Kissé aggódvakonstatálta, hogy kezd becsípni.

Felállt, és megtámaszkodott apulton. - Mennyivel tartozom? -kérdezte Mike-tól.

- Harminckettő ötven - feleltekocsmáros.

D'Agosta előkotort kéthúszdollárost, és a pultra tette. -Köszönöm a segítséget - mondta. -És további kellemes estét.

- És mi van azzal ahonoráriummal? - kérdezte Ned.

D’Agosta megállt, és

visszafordult. - Persze, ahonorárium. Megadom amobilszámomat, és ha eszükbejutna valami - konkrét információ,nem csak mendemondák -, akkorhívjanak fel. Ha fel tudom használnia nyomot, akkor lehet, hogyszerencsések lesznek, és megkapjáka pénzt. - Elvett egy szalvétát apultról, és felfirkantotta atelefonszámát.

A halászok bólintottak, Hectormég utána is integetett búcsúzóul.

D’Agosta összefogta a kabátjagallérját, és kibotorkált akocsmából a kavargó hóviharba.

16. fejezetNew Orleans

Desmond Tipton mindennéljobban szerette ezt a napszakot,amikor már bezárta és elreteszelteaz ajtót. A látogatók mind távoztak,és minden apró dolog a helyérekerült. Ez volt a legcsendesebbidőszak, öt és nyolc között, mielőttmég az iszákos turisták ellepték afrancia negyedet, mint Dzsingiszkán tatár hordái. Megtöltötték abárokat és dzsesszklubokat, ésholtrészegre itták magukat ajellegzetes helyi koktélokkal.

Minden este hallotta odakintről arészeg kurjongatást és a gyerekesordibálást, amit csak részbentompítottak el az Audubonház ősifalai.

Ezen az estén Tipton úgydöntött, letisztogatja John JamesAudubon viaszszobrát. Ez volt amúzeum központi darabja, amely azinspirációt adta az egészkiállításhoz. Élethű diorámátrendeztek be a viaszszobor körül: anagy természettudós adolgozószobájában ült a kandallómellett, a kezében vázlatfüzettel éstollal, és egy skarlát tangara nevűmadarat rajzolt, amely az asztalonfeküdt. Tipton fogta a porszívót

meg a tollseprűt, és átmászott azalacsony plexiüveg falon. Fel-aláhúzogatta a kis porszívót Audubonruháján, aztán a szobor szakállán éshaján, miközben a tollseprűvelleporolta a kis piszokszemcséket akellemes vonású viaszarcról.

Hirtelen valami zaj ütötte mega fülét. Megállt, és kikapcsolta aporszívót. Ismét meghallotta a zajt:kopogtak a bejárati ajtón.

Tipton bosszúsan újrabekapcsolta a porszívót, és folytattaa munkát, de a kopogtatás csak nemmaradt abba. Majdnem minden esteez történt - részeg idiótákelolvassák az ajtó mellé kitettemléktáblát, és bekopognak. Évek

óta ez megy. Napközben egyrekevesebb és kevesebb a látogató,esténként meg egyre többenkopogtatnak és zajonganak az ajtóelőtt. Csak a hurrikán utáni néhányhónapban volt egy kis nyugalom.

Újabb makacs kopogásharsant, kimérten és hangosan.

Tipton letette a porszívót,átmászott a plexifalon, és recsegő-ropogó csontokkal odaballagottkarikalábain az ajtóhoz. - Zárvavagyunk! - kiabált ki a tölgyfa ajtónkeresztül. - Menjen el, vagy hívoma rendőrséget!

- Ugye, ön az. Mr. Tipton? -kérdezte egy fojtott hang. Tiptonősz szemöldöke meglepetten

megrándult, vajon ki lehet ez? Anappali látogatók soha ügyet semvetettek rá, ő pedig gondosankerülte a velük való érintkezést,csak ült mogorván az íróasztalánála papírjaiba temetkezve.

- Ki az? - kérdezte Tipton,miután kissé magához tért ameglepetésből.

- Nem folytathatnánk ezt abeszélgetést odabent, Mr. Tipton?Meglehetősen hideg van idekint.

Tipton tétovázott, aztánelhúzta a reteszt, és egy vékonyférfit pillantott meg sötét öltönyben.Sápadt volt, mint egy kísértet,ezüstszürke szeme megcsillant asötét utca félhomályában. Volt

benne valami, ami miatt az emberazonnal felismerte. Tiptonösszerezzent.

- Mr. Pendergast? - szólaltmeg szinte suttogva.

- Teljes életnagyságban. - Aférfi belépett, és hűvösen, rövidenmegszorította Tipton kezét. Tiptoncsak rábámult.

Pendergast az íróasztal előttálló székre intett, amely a látogatókszámára volt fenntartva. -Leülhetek?

Tipton bólintott, Pendergastpedig a lábát keresztbe vetve helyetfoglalt. Tipton szó nélkül leült asaját székére.

- Úgy fest, mint aki kísértetet

látott - jegyezte meg a látogató.- Nos, Mr. Pendergast… -

kezdte Tipton, aki még mindig nemtért magához. Csak úgy kavarogtaka gondolatai. - Én azt hittem… azthittem, a családjukból már nem élsenki. Nem is gondoltam, hogy… -Tipton elhallgatott.

- A halálomról szóló hírekmondhatni túlzóak voltak.

Tipton előhúzott egyzsebkendőt kopottas gyapjúszövetöltönye mellényzsebéből, ésmegtörölgette a homlokát. - Nagyonörülök, hogy láthatom, igazánnagyon örülök… - Ismétmegtapogatta a homlokát azsebkendővel.

- Az érzés kölcsönös.- És ha szabad kérdeznem, mi

hozta vissza ide? - Tiptonigyekezett összeszedni magát.Közel ötven éve volt az Audubon-múzeum kurátora, és sokat tudott aPendergast családról. A legkevésbésem számított arra, hogy mégegyszer élve láthatja bármelyiküket.Jól emlékezett a szörnyű éjszakára,amikor leégett a házuk, mintha csaktegnap lett volna: az összecsődülttömeg, a sikoltozás az emeletről, azéjszakai égboltra felcsapó lángok…Kissé megkönnyebbült, amikor acsalád életben maradt tagjaielköltöztek a városból.Pendergastéktól mindig kirázta egy

kicsit a hideg, főleg a különösfiatalabbik fiútól, Diogenestől. Azthallotta, hogy meghalt valaholOlaszországban. Azt is hallotta,hogy Aloysiusnak nyoma veszett.Nem is volt nehéz elhinni amendemondákat - ennek acsaládnak az volt a sorsa, hogykihaljon.

- Csak meglátogattam az utcatúloldalán lévő telkünket, ésgondoltam, ha már itt vagyok, akkorbenézek, és tiszteletemet teszemrégi barátomnál. Hogy megymanapság a múzeum?

- A telküket? Úgy érti…- Igen, a parkoló, az egykori

Rochenoire-ház helyén. Soha nem

tudtam megválni tőle… érzelmiokokból - mondta Pendergasthalvány mosollyal.

Tipton bólintott. - Hogyne,hogyne. Ami a múzeumot illeti,amint látja, Mr. Pendergast, akörnyék sokat hanyatlott.Mostanában nincs túl soklátogatónk.

- Igen, valóban megváltozottminden. Jólesik látni, hogy azAudubon-múzeum viszont pontosanugyanolyan, mint régen.

- Próbáljuk így megőrizni.Pendergast felállt, és

összekulcsolta a kezét a hátamögött. - Megengedi? Tudom, hogyépp zárva vannak, de azért

szeretnék körbenézni egy kicsit, hanem bánja. A régi idők kedvéért.

Tipton is gyorsan felállt -Természetesen. Kérem, nézze el azAudubon-dioráma állapotát, éppmost takarítom. - Elszörnyedvevette észre, hogy porszívó éppAudubon ölében hever, a tollsöprűpedig a karjának támasztva áll,mintha valaki buta tréfát űzne, éstakarítónőnek akarná beállítani anagy embert.

- Emlékszik arra az időszakikiállításra, amelyet tizenöt évvelezelőtt rendezett, amirekölcsönadtuk az óriásfóliót?

- Igen, persze.- Igazán ünnepélyes volt a

megnyitó.- Igen, az. - Tipton nagyon is

jól emlékezett az eseményre: óriásirémületére az emberek tömegesenjárkáltak körbe a kiállításon teliborospohárral a kezükben.Gyönyörű nyári este volt éstelihold, de Tipton túlságosanaggódott ahhoz, hogy egyáltalánészrevegye. Ez volt az első ésutolsó időszaki kiállítás, amelyetrendezett.

Pendergast sétálgatni kezdett ahátsó szobákban, megszemlélte azüvegezett tárlókban elhelyezettnyomatokat és rajzokat, azAudubonhoz fűződő relikviákat,leveleket, vázlatokat. Tipton

minden lépését követte.- Tudta, hogy itt ismerkedtem

meg a feleségemmel? Azon abizonyos megnyitón.

- Nem tudtam, Mr. Pendergast.- Tipton zavarban volt. Pendergastvalahogy furcsán zaklatottnak tűnt.

- Ugye, jól tudom, hogy afeleségemet, Helent nagyonérdekelte Audubon?

- Igen, nagyon is.- Később is járt itt a

múzeumban?- Ó, hogyne. Később is, és a

megnyitó előtt is.- Előtte?Tipton összerezzent az éles

hangra. - Igen, persze. Időnként

megfordult itt. Valamilyen kutatástvégzett, és ahhoz gyűjtött anyagot.

- Kutatást? És ez mennyivel amegismerkedésünk előtt volt?

- Legalább hat hónappal amegnyitó előtt járt itt először, vagytalán még régebben. Nagyon kedveshölgy volt. Borzasztóanmegdöbbentett, amikor hallottam,hogy…

- Hogyne - szakította félbePendergast. Furcsa ember ez aPendergast, nyugtázta magábanTipton, ahogy a család többi tagjais. New Orleansban szemet hunynaka különcségek felett, a városközismert erről - de ez valami másvolt.

- Én soha nem tudtam túl sokatAudubonról - folytatta Pendergast. -És azt sem igazán tudtam, Helenmivel kapcsolatban végzettkutatásokat, ön esetleg emlékszikrá?

- Egy kevésre - felelte Tipton.- Az az időszak érdekelte, amelyetAudubon itt töltött 1821-ben afeleségével, Lucyval.

Pendergast megállt egy sötéttárló előtt. - És volt valamihatározott dolog Audubonnalkapcsolatban, ami különösenérdekelte? Talán egy tanulmánytvagy könyvet akart írni?

- Ezt önnek jobban kell tudnianálam, de arra emlékszem, hogy

többször is érdeklődött a feketekeretes képről.

- Fekete keretes kép?- A híres-nevezetes eltűnt

festmény, amelyet Audubon aszanatóriumban festett.

- Bocsásson meg, de nagyonszűkösek az ismereteimAudubonról. Milyen eltűntfestményről van szó?

- Audubont még fiatalkorábansúlyos betegség támadta meg.Lábadozás közben készített egyfestményt. Állítólag különleges képvolt - az első igazán jelentős műve.Később nyoma veszett. Az a furcsa,hogy azok közül, akik látták, senkisem jegyezte fel, hogy mit ábrázolt,

csak annyit, hogy csodálatosanélethű volt, és egy szokatlan feketekeretbe foglalták. Úgy tűnik, véglegaz idő ködébe veszett, hogy mit isábrázolt a kép. - Tipton most márszámára ismerős terepen mozgott,és lassan enyhült a zavara.

- És Helent ez a képérdekelte?

- Minden Audubonnalfoglakozó tudóst nagyon érdekel. Ezvolt a kezdete annak a periódusnaka festő életében, amelynekcsúcspontja az Amerika madaraisorozat volt, minden időklegkitűnőbb természetábrázolása. Afekete keretes kép volt az elsőalkotása, amelyben valódi

zsenialitás mutatkozott meg -legalábbis akik látták, ezt állították.

- Értem. - Pendergastelhallgatott és gondolataibamélyedt. Majd hirtelenösszerezzent, és az órájárapillantott. - Nos, nagy örömömreszolgált, hogy láthattam, Mr.Tipton. - Megszorította a kurátorkezét. Tipton idegességében észresem vette, hogy Pendergast kezemég hidegebb, mint amikormegérkezett - olyan volt, mint egykihűlőfélben lévő holttest.

Tipton kikísérte a látogatót azajtóig. Miközben Pendergastkinyitotta, végre összeszedte abátorságát, hogy ő is feltegyen egy

kérdést: - Mr. Pendergast, egészvéletlenül nincs még mindig az önbirtokában az óriásfólió?

Pendergast visszafordult. - Deigen.

- Á! Ha nem tartja túl nagymerészségnek, hogy szóba hozom…Ha esetleg bármilyen okbólkifolyólag egy jó helyet keresneneki, ahol gondoskodnak róla, ésahol a nagyközönség is élvezheti,akkor nagy megtiszteltetésnektartanánk, ha… - Tiptonreménykedve elhallgatott.

- Majd meggondolom.További kellemes estét, Mr.Tipton.

Tipton megkönnyebbült, hogy

másodszor nem kell kezet fognia akülönös látogatóval.

Az ajtó becsukódott. Tiptonráfordította a kulcsot, és eltolta areteszt, aztán még sokáig álldogáltaz ajtónál, és Pendergastongondolkozott. A feleségét felfaltaegy oroszlán, a szülei bennégtek aházukban, amelyet felgyújtott afeldühödött csőcselék… Különösfamília, és nyilván az évekmúlásával sem lett normálisabb.

17. fejezet

A Tulane Egyetem

orvostudományi központjánakbelvárosi campusa a TulaneStreeten volt, egy jellegtelen szürkefelhőkarcolóban, amely akár NewYork pénzügyi negyedébe is jólillett volna. Pendergast aharmincegyedik emeleten szállt ki aliftből, és a nőgyógyászati osztályfelé indult, majd miután néhányszorútbaigazítást kért, megállt MiriamKendall ajtaja előtt, és diszkrétenbekopogott.

- Tessék! - csendült fel egyerős, éles hang.

Pendergast benyitott. A kisirodán rögtön látszott, hogy egyprofesszoré. Két fém könyvespolcállt benne, kézikönyvekkel és

szakfolyóiratokkal telezsúfolva, azasztalon nagy halmokban álltak azegyetemi indexek. Az íróasztalnálegy hatvan év körüli nő ült. AmikorPendergast belépett, felállt.

- Dr. Pendergast - üdvözölte,és némi visszafogottsággalszorította meg a feléje nyújtottkezet.

- Szólítson csak Aloysiusnak -felelte Pendergast. - Köszönöm,hogy fogadott.

- Ez természetes. Kérem,foglaljon helyet.

A nő visszaült azíróasztalához, és tárgyilagostekintettel végigmérte a látogatót. -Maga egy napot sem öregedett -

jegyezte meg.Miriam Kendallról már nem

lehetett ugyanezt elmondani. Amagas, keskeny ablakokon át beesősárgás reggeli napfényben sokkalidősebbnek látszott, mint akkoriban,amikor még együtt dolgozott HelenEsterházy Pendergasttal. A modoraazonban mit sem változott, pontosanolyan volt, ahogy Pendergastemlékezett rá: hűvös, merev,hivatalos.

- A látszat néha csal - felelte anőnek. - Mindenesetre köszönöm.Mennyi ideje is van itt a TulaneEgyetemen?

- Már kilenc éve. - A nő azíróasztalra támasztotta

összekulcsolt kezeit. - Meg kellmondanom, Aloysius, meglepett,hogy nem közvetlenül inkább Helenrégi főnökéhez, MorrisBlackletterhez fordult.

Pendergast bólintott. - Ami aztilleti, öt is megkerestem. Márnyugdíjba vonult - amintvalószínűleg tudja, a DWW utántöbb nagy gyógyszergyártó cégnéldolgozott tanácsadóként. JelenlegAngliában van vakáción, csak párnap múlva tér haza.

A nő bólintott - Na és aDoctors With Wings?

- Ma reggel ott jártam.Őrültekháza volt, épp mindenkitmozgósítottak, Azerbajdzsánba

indulnak.Kendall bólintott. - Á, igen, a

földrengés miatt Úgy tudom, sok ahalott.

- Senkit sem láttam ott, akiharmincnál idősebb lett volna,akinek pedig volt egy perce arra,hogy beszéljen velem, nememlékezett a feleségemre.

Kendall ismét bólintott. - Ezfiataloknak való munka. Ez az egyikoka annak, hogy én is otthagytamazért, hogy az egyetemen tanítsak. -Az íróasztalon megcsörrent atelefon, de Kendall nem vett rólatudomást. - Mindenesetre - folytattahangosabban - a legnagyobbörömmel megosztom önnel az

emlékeimet Helenről, bár kíváncsilennék, miért keresett meg, ennyi évután.

- Ez érthető. Arról van szó,hogy azt tervezem, írok egy kismemoárt a feleségemről. Amolyanünneplése lenne az életének,bármilyen rövid volt is. A DoctorsWith Wings volt Helen első ésegyetlen munkahelye, miutánmegszerezte a diplomájátgyógyszerészeti biológiából.

- Én úgy tudtam, járványtannalfoglalkozott.

- Az csak a másodlagosszakterülete volt. - Pendergast egykicsit hallgatott. - Rá kellettjönnöm, hogy tulajdonképpen

mennyire keveset tudok a DWW-nél végzett munkájáról. Ez teljesmértékben az én hibám, ésszeretném helyrehozni.

Kendall kemény arcvonásaierre kissé megenyhültek. - Eztörömmel hallom. Helen roppantfigyelemreméltó nő volt.

- Akkor lenne olyan kedvesmesélni nekem egy keveset aDoctors With Wingsnél töltöttidőkről? Kérem, ne szépítsensemmit! A feleségem nem volttökéletes - jobban szeretném akendőzetlen igazságot hallani.

Kendall egy pillanatigránézett, aztán a tekintete egymeghatározhatatlan pontra meredt a

távolban, mintha a múltba nézne. -Azt tudja, mi a DWW feladata - ahigiéniai körülmények javítása,tiszta ivóvíz biztosítása ésélelmezési programok a harmadikvilágban, igyekeztünk képessé tenniaz embereket arra, hogy magukjavítsanak az egészségi állapotukonés az életkörülményeiken. Haazonban valami nagy katasztrófatörtént valahol - mint most aföldrengés Azerbajdzsánban -,akkor orvoscsapatokat ésegészségügyi személyzetet isküldenek az adott helyekre.

- Ennyit én is tudok.- Helen… - Kendall habozott.- Folytassa - biztatta halkan

Pendergast.- Helen a kezdetektől fogva

mindig nagyon hatékonyan végeztea munkáját, de nekem sokszor azvolt az érzésem, a kalandot jobbanszereti, mint magát agyógyítómunkát. Mintha csak azértdolgozna hosszú hónapokon át benta központban, hogy legyen esélyearra, hogy valami katasztrófaepicentrumába kerülhessen.

Pendergast bólintott.- Emlékszem, egyszer… -

Kendall megint elhallgatott. - Nemjegyzetel? - kérdezte aztán.

- Kitűnő a memóriám. Kérem,folytassa!

- Emlékszem, egyszer

Ruandában a csoportunkatkörbevette a bozótvágó késekkelfelfegyverkezett, részeg csőcselék.Legalább ötvenen lehettek. Helenhirtelen előkapott egy pisztolyt, ésaz egész bandát lefegyverezte.Rájuk parancsolt, hogy tegyék leegy kupacba az összes kést, éshordják el magukat.Engedelmeskedtek is. - Kendallmegcsóválta a fejét. - Ezt soha nemmesélte magának?

- Nem, nem mesélte.- És nagyon is tudta, hogyan

kell használni a fegyvert. Afrikábantanult meg lőni, ugye?

- Igen.- Mindig kissé furcsának

találtam.- Mit?- A vadászat iránti

szenvedélyét. Furcsa hobbi egybiológusnak. De hát, mindenki amaga módján próbálja meglevezetni a stresszt. Es ha valaki aterepen dolgozik, elviselhetetlenlehet a nyomás. Az a rengetegszenvedés, halál, brutalitás… -Kendall megcsóválta a fejét, minthaeszébe jutott volna valami emlék.

- Azt reméltem, betekintheteka dossziéjába a DWW irodájában,de hiába.

- Látta, milyen az a hely.Gondolhatja, hogy nem túl alaposaka papírmunkában - főleg, ha tíz

évvel ezelőtti papírokról van szó.Különben is, Helen dossziéjavékonyabb lenne, mint a legtöbbemberé.

- Miért?- Természetesen azért, mert

csak részidőben dolgozott ott.- Nem teljes munkaidőben?- Nos, a „részidő” nem

egészen pontos kifejezés. Úgyértem, a legtöbbször ledolgozta ateljes negyven órát, vagy ha valahola terepen volt, sokkal többet is, denagyon gyakran távol volt azirodától, néha napokon át be semjött. Mindig azt feltételeztem, hogyvan egy másik állása is, vagy talánvalamilyen saját kutatáson

dolgozik, de az imént azt mondta, ezvolt az egyetlen munkahelye.

- Nem volt más munkája -erősítette meg Pendergast, aztán egykicsit hallgatott. - Esetleg valamiszemélyes jellegű emlék?

Kendall habozott. - Mindignagyon magának való volt. Nem istudtam például, hogy van egybátyja, amíg egy nap meg nemlátogatta az irodában. Nagyonjóképű fiatalember volt Ha jólemlékszem, ő is orvos.

Pendergast bólintott. - Igen,Judsonnak hívják.

- Igen, valóban ez volt a neve.Gondolom, családi hagyomány azorvosi pálya.

- Igen, Helen édesapja isorvos volt - mondta Pendergast.

- Nem lep meg.- Audubont soha nem

említette?- A festőt? Nem, soha. De

fura, hogy épp őt említi.- Miért?- Mert erről eszembe jutott az

egyetlen alkalom, amikor Helenzavarba jött.

Pendergast kissé előbbrehajolt - Kérem, mesélje el!

- Szumátrán voltunk, egyhatalmas pusztítással járó cunamiután.

Pendergast bólintott. - Igen,emlékszem arra az utazásra. Akkor

csak pár hónapja voltunk házasok.- Óriási volt a káosz, és

mindnyájan halálra dolgoztukmagunkat. Egyszer késő este tértemvissza a sátorba, amelyet Helennelés egy segélymunkással osztottammeg. Helen egyedül volt, egykempingszéken üldögélt.Elszunyókált, az ölében egykönyvvel, amely egy madár képénélvolt nyitva. Nem akartamfelébreszteni, úgyhogy óvatosanelvettem a könyvet, összerezzent, ésfelébredt. Kikapta a kezemből akönyvet, és becsapta. Nagyonzavarba jött. Aztán összeszedtemagát, és próbálta elviccelni adolgot, azt mondta, megijesztettem.

- És milyen madár volt az?- Egy kis, tarka madár, valami

furcsa neve volt… - Kendallelhallgatott és keresgélt azemlékeiben. - Egy amerikai államneve is szerepel benne…

Pendergast egy pillanatiggondolkozott. - Virginiai guvat?

- Nem, arra emlékeznék.- Kaliforniai sármány?- Nem. Zöld és sárga volt.Hosszú csönd lett. - Karolinái

papagáj? - kérdezte végülPendergast.

- Igen, ez az! Tudtam, hogyvalami fura madár. Emlékszem,mondtam is akkor neki, hogy nemtudtam, hogy Amerikában élnek

őshonos papagájok. De Helenelhárította a kérdést, és többet nemis beszéltünk róla.

- Értem. Nagyon köszönöm,Ms. Kendall. - Pendergast mégmozdulatlanul ült egy pillanatig,aztán felállt, és kezet nyújtott. -Köszönöm a segítségét.

- Szeretnék majd kapni egypéldányt abból a memoárból.Nagyon kedveltem Helent.

Pendergast kissé meghajolt. -Feltétlenül küldök egyet, ahogymegjelenik. - Azzal sarkon fordult,és távozott. Némán lement a lifttel aföldszintre, miközben a gondolataivalahol nagyon-nagyon messzejártak.

18. fejezet

Pendergast jó éjszakát kívántMaurice-nak, majd fogta a féligkiürült üveg Chateau Latour 1945-

öst, amelyet a vacsorához bontottfel, és végigsétált a Penumbra-házvisszhangos folyosóján akönyvtárszobáig. A Mexikói-öbölfelől vihar söpört végig a tájon, aszél vadul süvített, rázta aredőnyöket, és megtépázta a házkörül álló fák kopár ágait. Az esőkopogott az ablakokon, és súlyos,duzzadt fellegek takarták el ateliholdat.

Pendergast az üvegezettkönyvszekrényhez lépett, amelybena család legértékesebb könyveitőrizték: Shakespeare elsőfóliójának második kiadását, dr.Johnson szótárának kétkötetes1755-ös kiadását, a Les Trés

Riches Heures Du Due de Berryegy 16. századi példányát, azeredeti Limbourg-illusztrációkkal.Az Amerika madarait, Audubondupla óriásfóliójának négy kötetétegy külön fiókban tartották, akönyvszekrény aljában.

Pendergast fehérpamutkesztyűt húzott a kezére,kivette a négy óriási kötetet, ésegymás mellé fektette őket a szobaközepén álló asztalra. Mindegyikkötetnek kilencvenszer százhúszcentis volt a mérete. Végtelenülóvatosan kinyitotta az elsőt, alegelső nyomatnál: Vadpulyka, hím.A lélegzetelállító kép olyan frissszínekben tündökölt, mintha csak

aznap készült volna, és olyan élethűvolt, hogy szinte lelépett a könyvlapjáról. Ezekre a kötetekre -amelyekből összesen kétszáz darablétezett - az ükapja személyesenAubudon-nál fizetett elő. Az elsőoldalon ott díszelgett a festőcirkalmas ex librise és az aláírása.Ez a legértékesebb könyv, amelyvalaha is született az Újvilágban, atízmillió dollárt is megközelítetteaz értéke.

Pendergast lassan lapozgatnikezdte. Sárgacsőrű kakukk,citrombillegető, bíborpinty…Forgatta a lapokat, és éles szemmelvizsgálgatta őket, míg meg nemérkezett a 26. nyomathoz karolinai

papagáj.A zakója zsebébe nyúlt, és

kivett egy papírlapot, amelyrenéhány jegyzetet firkantott fel.

Karolinai papagáj(Conuropsis carolinensis)

Az egyetlen papagájfaj, amelyőshonos az Egyesült Államokkeleti vidékén, 1939-ben kihalttányilvánították.

Az utolsó vadon élő példánytFloridában lőtték le 1904-ben. Azutolsó fogságban tartott példány,Incas a cincinnati állatkertbenpusztult el 1918-ban.

Az erdőket kiirtották; a

tolláért vadászták, amelyetkalapok díszítéséhez használtak; afarmerek is pusztították őket,illetve nagy számban befogtákházi kedvencnek.

A kihalás fő oka: jellegzetescsoportos viselkedésük. Ha egymadarat lelőttek, és a földre esett,akkor a többiek nem elmenekültek,hanem összegyűltek halott vagysérült társuk körül, minthasegíteni akarnának, és így azegész csapat áldozatul esett.

Pendergast összehajtogatta acédulát és eltette, aztán töltöttmagának egy pohár bordóit. Olyan

hirtelen hajtotta fel, hogy szinte nemis érezte a ritka borkülönlegességzamatát.

Bármilyen megdöbbentő voltis, most már biztos volt benne, hogyannak idején a legelső találkozásaHelennel egyáltalán nem a véletlenműve volt. Képtelen volt elhinni adolgot. Lehetséges, hogy Helencsak azért ment volna hozzá, mert acsaládja kapcsolatban állt JohnJames Audubonnal? Tudta, hogyHelen szerette - mégis egyrenyilvánvalóbb lett a száméra, hogya felesége kettős életet élt Keserűenironikus volt az egész: Helen volt avilágon az egyetlen ember, akibenmeg tudott bízni, aki előtt megnyílt -

és ő egész idő alatt titkokatrejtegetett. Miközben töltöttmagának egy újabb pohár bort, arragondolt, hogy éppen azért nem tűntfel neki, hogy valamit titkol, mertannyira megbízott benne - pedigbárki másnál, mondjuk egybarátjánál azonnal észrevette volna.

Voltak azonban még ennél isnyugtalanítóbb, megválaszolásraváró kérdések, amelyek szinte azarcába kiabáltak.

Mi lehet az oka annak, hogyHelent ennyire foglalkoztattaAudubon, és miért titkolta olyangondosan előle ezt az érdeklődést?

Mi az összefüggés HelenAudubon iránti érdeklődése és egy

majdnem száz éve kihalt papagájfajközött?

Hová tűnhetett Audubon elsőigazán érett alkotása, a rejtélyesfekete keretes kép, és miért keresteannyira Helen?

És a talán legzavarbaejtőbb éslegfontosabb kérdés: miért kellettHelennek emiatt meghalnia?Pendergast semmiben sem voltigazán biztos, egy dologkivételével: semmi kétsége semvolt afelől, hogy valahol a kérdésekés a feltevések rejtélyes függönyemögött ott rejtőzik Helen halálánakoka. És maguk a gyilkosok is.

Félretolta a poharat, felállt afotelből, és a közeli kisasztalkán

álló telefonhoz sétált. Felemelte akagylót, és tárcsázott.

A második csöngésre fel isvették. – D’Agosta, tessék.

- Jó estét, Vincent.- Á, Pendergast, mi a helyzet?- Hol van most?- A Copley Plaza Hotelben,

pihenek. Van fogalma arról, hogyhány Adam nevű ember járt azMIT-re a feleségével egy időben?

- Nincs.- Harmincegy. Tizenhatnak

sikerült a nyomára jutnom.Mindegyikük azt mondta, hogy nemismerte Helent. öten külföldöntartózkodnak, ketten halottak. Afennmaradó nyolcról senki sem

tudott semmilyen információt adni,nem tartják nyilván őket azöregdiákok között.

- Akkor egyelőre tegyük félreAdam barátunkat.

- Boldogan. Akkor, mi legyena következő állomás? NewOrleans? Esetleg New York?Szeretnék végre együtt tölteni egykis időt.

- A Baton Rouge-tól északrafekvő Oakley nevű ültetvényre kellmennie.

- Hogy hová?- Az Oakley-házba, St.

Francisville határában.Hosszú csönd lett. - És mi lesz

a dolgom? - kérdezte kissé kétkedő

hangon D’Agosta.- Meg kell néznie néhány

kitömött papagájt.D’Agosta még hosszabban

hallgatott, majd megkérdezte: - Ésmaga?

- Én a Bayou Grand Hotelbenleszek, és egy eltűnt festménytpróbálok felkutatni.

19. fejezetBayou Goula, Louisiana

Pendergast fekete nadrágoslábait keresztbe vetve, összefont

karral üldögélt a fényűző hotelelőtt, a pálmákkal szegélyezettudvaron, olyan mozdulatlanul, minta gyönyörűen ápolt kertet díszítőalabástromszobrok. Az előző éjjelivihar már továbbvonult, meleg ésnapos idő köszöntött be, a tavaszhamis ígéretével. A szállodáhozvezető, fehér kaviccsal felszórt,széles felhajtón egész hadseregnyilondiner és golflabdaszedősürgölődött a drága autók körül, itt-ott felvillant egy-egy fehérgolfkocsi. A felhajtón túl egyúszómedence vize csillogottazúrkéken a késő délelőttinapfényben. Úszók nem voltak, de amedence szélén napozók

heverésztek, Bloody Maryketszürcsölgetve. A medencén túldrága golfpálya terült el,makulátlan utakkal és szépenelgereblyézett homokos részekkel.A férfiak pasztellszínű blézerben, anők fehér golfszoknyábansétálgattak. A távolban jól látszott aMississippi széles, barna szalagja.

Valaki hirtelen megmozdult azoldalánál. - Mr. Pendergast?Pendergast felnézett, és egyalacsony, kövérkés férfit pillantottmeg, aki ötvenes éveinek vége feléjárhatott. Sötét öltönyt viselt,begombolt zakóval, és bordónyakkendőt, egészen finommintával. Kopasz feje búbja olyan

fényesen ragyogott a napon, minthabe lenne aranyozva, a két füle fölöttfehér hajtincsek libegtek, minthaidézőjelek közé tennék az arcát Kétapró, kék szeme mélyen ült vörösesarcában, vékony ajka hivatalosmosolyra húzódott. Pendergastfelállt - Üdvözlöm.

- Portby Chausson vagyok, aBayou Grand Hotel igazgatója.Pendergast megrázta a felé nyújtottkezet. - Örülök, hogymegismerhetem.

Chausson a szálloda felé intettrózsaszín kezével. - Örvendek. Azirodám erre van, parancsoljon.

Előreindult, és az udvaron átbesietett a kongóan visszhangzó

hallba, ahol minden krémszínűmárványból volt. Pendergastkövette az igazgatót a vendégekközött - jól táplált üzletemberek akarjukon karcsú nőkkel - arecepciós pult mögött nyílóegyszerű ajtóhoz.

Chausson kinyitotta, és egyfrancia barokk stílusbanberendezett, tágas irodába léptek.Helyet mutatott Pendergastnak adíszesen faragott íróasztal előtt.

- A kiejtéséből úgy hallom, önis erről a vidékről származik -jegyezte meg Chausson, miután ő ishelyet foglalt az íróasztalnál.

- New Orleansban születtem -felelte Pendergast.

- Á! - Chaussonösszedörzsölte a kezét. - De ha jóltudom, új vendég nálunk? -Megnézett valamit egy számítógépmonitorján. - Igen, valóban. Nos,Mr. Pendergast, nagyon köszönjük,hogy minket választott anyaralására. És hadd dicsérjemmeg kiváló Ízlését: a Bayou Granda legfényűzőbb szálloda az egészdeltavidéken.

Pendergast csak biccentett.- Telefonon jelezte, hogy

érdekelné a golfcsomagunk. Kétilyen is van: a platina csomag és akéthetes gyémánt csomag. Azegyhetes csomagok tizenkétezer-ötszáz dollárnál kezdődnek, de azt

javasolnám, inkább válassza akétheteset, mivel…

- Elnézést, Mr. Chausson -vágott közbe szelíden Pendergast. -Remélem, megbocsátja, hafélbeszakítom, de azt hiszem, jobblesz, ha nem pazaroljukfeleslegesen mindkettőnk értékesidejét.

Az igazgató elhallgatott, ésvárakozó mosollyal nézettPendergastra.

- Igaz, érdeklődtem agolfvakációk után. Kérem, nézze elnekem, hogy egy kisséfélrevezettem.

Chausson értetlen arcot vágott.- Félrevezetett?

- Úgy van. Csak a figyelmétszerettem volna felkeltenivalamivel.

- Nem értem.- Nem tudom, hogy

fejezhetném ki magam ennélvilágosabban, Mr. Chausson.

- Azt akarja mondani, hogy…- A szállodaigazgató értetlen arcahirtelen elsötétedett. - Hogy nem isáll szándékában megszállni a BayouGrand Hotelben?

- Sajnos, nem. A golf nem éppa kedvenc sportom.

- Azt mondja, azért vezetettfélre, hogy beszélhessen velem?

- Látom, végre kezd derengeni.- Ez esetben, Mr. Pendergast,

nincs több megbeszélnivalónk.Viszontlátásra.

Pendergast néhány pillanatigszépen manikűrözött körmeitvizsgálgatta. - Ami azt illeti, vannémi megbeszélnivalónk.

- Akkor közvetlenül kellettvolna megkeresnie, trükkök nélkül.

- Ha ezt tettem volna, szintebiztos, hogy soha nem jutok be azirodájába.

Chausson elvörösödött. -Eleget hallottam. Nagyon elfoglaltember vagyok. Ha megbocsát,foglalkoznom kell a valódivendégekkel.

Pendergastnak azonban eszeágában sem volt felállni, inkább

sajnálkozó sóhajjal belenyúlt azakója zsebébe, kivett egy kisbőrtárcát, szétnyitotta, ésfelvillantott egy aranyszínűjelvényt.

Chausson egy hosszúpillanatig csak bámulta. - FBI?

Pendergast bólintott.- Valami bűncselekmény

történt?- Igen.Chausson homlokán

gyöngyözni kezdett az izzadság. -Csak nem akar… letartóztatnivalakit itt a szállodámban?

- Nem, másról lenne szó.Úgy tűnt, Chausson szívéről

nagy kő esett le,

megkönnyebbültnek látszott. - Tehátvalami bűnügyről van szó?

- Semmi olyasmiről, amikapcsolatban állna a hotellel.

- Van házkutatási parancsavagy bírósági végzése?

- Nincs.Chausson egyre jobban

visszanyerte az önbizalmát. - Attóltartok, Mr. Pendergast, hogykonzultálnom kell azügyvédeimmel, mielőtt bármifélekérdésre válaszolok. Ez a szállodahivatalos üzletpolitikája, sajnálom.

Pendergast eltette a jelvényét.- Milyen kár.

Az igazgató arcán elégedettségterült el. - Az asszisztensem majd

kikíséri. - Lenyomott egy gombot. -Jonathan?

- Igaz, Mr. Chausson, hogy ahotel épülete eredetileg egygyapottermeléssel foglalkozógazdag ültetvényes tulajdona volt?

- Igen, úgy van. - Közben egykarcsú fiatalember lépett be azirodába. - Lenne olyan kedveskikísérni Mr. Pendergastot? -fordult hozzá az igazgató.

- Igen, uram - bólintott afiatalember.

Pendergast továbbra sem álltfel. - Azon tűnődöm, Mr. Chaussonvajon mit szólnának a vendégei, hamegtudnák, hogy ez a szállodavalójában szanatórium volt

valamikor?Chausson arca hirtelen nagyon

zárkózott lett. - Fogalmam sincs,miről beszél.

- Szanatórium mindenfélecsúnya, módfelett fertőzőbetegségben szenvedő páciensszámára - kolera, tuberkulózis,malária, sárgaláz…

- Jonathan? - vágott közbeChausson. - Mr. Pendergastegyelőre mégsem távozik. Kérem,csukja be maga után az ajtót.

A fiatalember kiment,Chausson pedig Pendergasthozfordult. Előredőlt, és rózsaszínűállkapcsa felháborodottan remegett.- Hogy merészel megfenyegetni?

- Megfenyegetni? Milyenkellemetlen szó. „Az igazságszabaddá tesz”, Mr. Chausson.Csak felajánlom, hogyfelszabadítom a vendégeit azigazsággal, eszem ágában sincsfenyegetni őket.

Chausson egy pillanatigmozdulatlanul ült, aztán lassanmegint hátradőlt. Eltelt egy perc,kettő. - Mit akar tőlem? - kérdeztevégül halkan.

- A szanatórium a látogatásomoka. Azért jöttem, hogyutánanézzek, nem maradtak-evéletlenül régi iratok azokból azidőkből - különösen egy bizonyosbeteggel kapcsolatban.

- És ki lenne ez a beteg?- John James Audubon.Az igazgató összeráncolta a

homlokát, aztán leplezetlenbosszúsággal az asztalra csapottpatyolattisztára sikált kezével. -Már megint?

Pendergast meglepettenpillantott az igazgatóra. - Tessék?

- Ahányszor azt hiszem, hogyvégre mindenki elfeledkezett arrólaz átkozott emberről, valaki újrafelbukkan. Gondolom, afestményről is faggatni akar.

Pendergast némán ült.- Csak azt mondhatom

magának, amit a többieknek is-.John James Audubon majdnem

száznyolcvan évvel ezelőtttartózkodott itt. A szóban forgó…egészségügyi intézmény több mintegy évszázaddal ezelőtt bezárt. Afeljegyzések - hogy a festményrőlne is beszéljünk - rég elvesztek.

- Ennyit tud mondani? -kérdezte Pendergast.

Chausson határozottanbólintott. - Ennyit. Pendergast arcánsajnálkozás suhant át. - Nagy kár.Hát akkor, további szép napot, Mr.Chausson. - Azzal felállt a székről.

- Várjon egy kicsit. - Azigazgató is felállt. Hirtelen ijedtneklátszott. - Ugye, nem fogjaelmondani a vendégeknek?

Pendergast még sajnálkozóbb

arcot vágott. - Amint már mondtam,nagy kár, hogy így kell történnie.

Chausson megfogta a karját -Várjon! Várjon csak. - Elővett egyzsebkendőt, és megtörölgette ahomlokát. - Talán mégiscsak vannéhány régi akta valahol. Jöjjönvelem. - Vett egy nagy levegőt, éskifelé indult az irodából.

Pendergast követte a kisemberkét át az elegáns éttermen,majd a konyhán. A márványt és azaranyozást hamarosan fehér csempeés gumi padlólapok váltották fel. Akonyha túlsó végében Chaussonkinyitott egy fémajtót. Régifémlépcső vezetett le egy hűvös,nyirkos, gyengén megvilágított

alagsori folyosóra. Az alagútvégtelennek tűnt, a falakról és amennyezetről omladozott a vakolat,a padlózatot repedezett téglákborították.

Chausson végül megállt egyelreteszelt vasajtó előtt. Kinyitottaa csikorgó ajtót, és belépett a sötéthelyiségbe. A nyirkos levegőbengombák és rothadás szaga szállt.Felkattintott egy régimódivillanykapcsolót, és tágaspincehelyiség tárult a szemük elé.Itt-ott cincogva húzódtak a sarokbaa fény elől menekülő patkányok. Apadlón régi azbesztbevonatúcsövek tekeregtek, és mindenféleócska, penészes lom porosodott a

sarokban. - Régen ez volt akazánház - mondta az igazgató,miközben a patkányürüléket és alimlomokat kerülgette. Alegtávolabbi sarokban többösszekötözött papírcsomag állt,nyirkosán, megsárgulva, féligelrothadva, látszott, hogy az egerekis megrágcsálták. Az egyiksarokban a patkányok fészketépítettek a papírfecnikből. - Ennyimaradt a szanatórium irataiból -mondta Chausson, és megint kezdettdiadalmasan csengeni a hangja. -Mondtam, csak egy halom ócskapapír. Nem is tudom, miért nemdobtuk ki sok évvel ezelőtt. Talánmert senki nem jár le ide.

Pendergast letérdelt apapírhalom elé, és nagyon óvatosanelkezdte átlapozni az iratokat.Minden egyes lapot megvizsgált.Eltelt tíz perc, majd húsz. Chaussontöbbször is az órájára nézett, dePendergast észre sem vette azidegességét. Végül néhánypapírlappal a kezében felállt. -Ezeket kölcsönvehetném?

- Vigye csak, felőlem aztán azösszesét elviheti.

Pendergast egy borítékbacsúsztatta a lapokat. - Korábbanemlítette, hogy mások isérdeklődtek már Audubon és egybizonyos festmény után.

Chausson bólintott.

- Az úgynevezett feketekeretes képről volt szó? Chaussonismét bólintott.

- Kik voltak az érdeklődők, ésmikor jártak itt?

- Az első talán úgy tizenötévvel ezelőtt. Nem sokkal az után,hogy igazgató lettem. A másik úgyegy évvel később.

- Tehát én csak a harmadikérdeklődő vagyok. Abból, amitmondott, azt feltételeztem, sokkaltöbben jártak itt. Meséljen azelsőről.

Chausson felsóhajtott. - Egyműkereskedő volt Meglehetősengyanús alak. Az én szakmámbankönnyű jó emberismeretre szert

tenni. Sok minden kiderül egyember modorából ésbeszédmódjából. Ez a férfi szintemegijesztett. - Az igazgató egykicsit hallgatott, majd folytatta: -Az a festmény érdekelte, amelyetAudubon állítólag az itt-tartózkodása alatt festett. Célzott rá,hogy meghálálná a segítségemet.Nagyon dühös lett, amikor nemtudtam semmit mondani.

- A papírokat látta? - kérdeztePendergast.

- Nem, akkor még nem tudtam,hogy léteznek.

- A nevére emlékszik?- Igen, Blastnak hívták.- Értem. És a második

érdeklődő?- Egy nő volt. Fiatal,

vörösesbarna hajú, vékony. Nagyoncsinos volt. Sokkal kellemesebb ésmeggyőzőbb modorú. De neki semtudtam többet mondani, mintBlastnak. A nő a papírokat isátnézte.

- És elvitt valamit?- Nem engedtem neki, arra

gondoltam, talán értékeseklehetnek. De most már szívesenmegszabadulnék tőlük.

Pendergast lassan bólogatott. -A fiatal nő nevére emlékszik?

- Nem, ugyanis furcsa módonnem mutatkozott be. Emlékszem,hogy ez csak az után jutott eszembe,

hogy távozott.- Olyasféle kiejtéssel beszélt,

mint én?- Nem, tipikus jenki kiejtése

volt, mint a Kennedyeknek - mondtakissé megvetően Chausson.

- Értem. Hát, köszönöm, hogyennyi időt szánt rám. - Pendergastelfordult. - Kitalálok, nem kellelkísérni.

- Jaj, nem! - mondta gyorsanChausson. - Kikísérem a kocsijáig,ragaszkodom hozzá.

- Ne aggódjon, Mr. Chausson,egy árva szót sem fogok szólni avendégeknek. - Pendergast kismeghajlással és egy halványmosollyal gyorsan elindult a hosszú

alagsori folyosón át a külvilág ésnapfény felé.

20. fejezetSt. Franasville, Louisiana

Vincent D’Agosta megállt afehérre festett, hatalmas ház előtt,amely könnyed előkelőséggelemelkedett a kiszáradtvirágágyások és a kopár fák között.A borús téli égboltból hullott azeső, az aszfalton itt-ott már tócsákgyűltek össze. Pár pillanatig mégült a bérelt autóban, hallgatta a Just

You and I utolsó érzelgős ütemeit arádióból, és igyekezett legyűrni abosszúságot, amiért ilyenjelentéktelen feladattal bízták meg.Mi a csudát ért ő a döglöttmadarakhoz?

Végül, miután a szám utolsóhangja is elhalt, fogott egy ernyőt,és kikászálódott a kocsiból.Felsétált az Oakley-ház lépcsőjén atornácra. A spalettás ablakokatmind becsukták a szűnni nem akaróeső miatt Egy esernyőtartóbahelyezte csöpögő ernyőjét, levetteaz esőkabátját, felakasztotta afogasra, és beljebb lépett.

- Ön bizonyára dr. D’Agosta -fogadta egy vidám, madárra

emlékezető nő. Felállt azÍróasztalától, és elé sietett vaskoslábain. Lapos sarkú cipője kopogotta padlódeszkákon. - Az évnekebben a szakában nincs túl soklátogatónk. Lola Marchant vagyok -nyújtott kezet.

A rengeteg rúzst, púdert ésarcpirosítót viselő nőnekmeglepően erőteljes volt akézfogása. Legalább hatvanéveslehetett, zömök volt és életteli.

- Nem szép magától, hogymeghozta a rossz időt! - A nőtrillázó nevetésben tört ki. - Mimindenesetre mindig szívesenlátjuk az Audubonnal foglalkozókutatókat. Többnyire inkább csak

turisták jönnek.D’Agosta követte a nőt egy

másik hallba, ahol minden fehérrefestett fából volt. A mennyezetenvaskos gerendák húzódtak. Márkezdte bánni, hogy a telefonbankutatónak adta ki magát. Olyankeveset tudott Audubonról és amadarakról, hogy biztos volt benne,hogy a legrövidebb beszélgetés iselég lesz, hogy lebukjon. Az lesz alegjobb, ha csukva tartja a száját.

- Akkor kezdjük a legelején! -Marchant leült egy másikíróasztalhoz, és maga elé húzott egyhatalmas könyvet. - Kérem, írja beide a nevét és a látogatásánakcélját.

D’Agosta beírta a saját nevét,és az állítólagos okot.

- Köszönöm - mondta a nő. -Akkor kezdhetjük is. Pontosan mitis szeretne megnézni?

D’Agosta megköszörülte atorkát. - Ornitológus vagyok -mondta, gondosan ügyelve, hogy jólejtse a szót -, és szeretnémmegnézni Audubon néhánypéldányát.

- Pompás! Amint bizonyáratudja, Audubon mindössze négyhónapig tartózkodott itt, Eliza Pirrierajztanáraként, aki Mr. és Mrs.James Pirrie lánya volt, Az övékvolt az Oakley-ház. MiutánAudubonnak valami vitája támadt

Mrs. Pirrie-vel, váratlanul távozott.Visszatért New Orleansba, ésmagával vitte minden rajzát és akitömött madarait is. De amikornegyven évvel ezelőtt műemlékkényilvánították a házat, nekünkadományoztak néhány Audubon-rajzot és - levelet, és néhányat amadarai közül is. Az évek sorántovább gyarapítottuk a gyűjteményt- és most mi rendelkezünk az egyiklegjobb Audubon-gyűjteménnyelegész Louisianában!

A nő ragyogóanelmosolyodott, és a keblehullámzott a büszkeségtől.

- Értem - motyogta D’Agosta.Barna öltönye zsebéből elővett egy

kis jegyzetfüzetet, remélve, hogyezzel hihetőbbé teszi a tudósálcát.

- Erre legyen szíves, dr.D’Agosta.

Dr. D’Agosta. A hadnagykezdte egyre kényelmetlenebbülérezni magát.

A nő kopogó léptekkelátvonult a fehérre festett fenyőfapadlón a lépcsőhöz. Felmentek azelső emeletre, és végigsétáltak akorabeli bútorokkal berendezett,tágas szobák során. Végülmegérkeztek egy bezárt ajtóhoz,amely mögött keskeny, meredekpadláslépcső indult felfelé.D’Agosta követte a nőt. A padláscsak névlegesen volt az. A

makulátlanul tiszta és rendbentartott helyiség friss festék illatátárasztotta. Három fal mentén régi,üvegezett ajtajú tölgyfa szekrényeksorakoztak, a helyiség távolabbivégében pedig modernebb zárttárlók. A fény hűvösen áradt be azopálos üvegű tetőablakokon.

- Úgy száz kitömött madarunkvan Audubon eredetigyűjteményéből - magyarázta a nő,miközben szaporán végigsétált aszekrények között. - Sajnos,Audubon nem nagyon értett azállatok kitöméséhez, úgyhogy amintlátni fogja, a legtöbb elég rosszállapotban van. Persze próbáltákstabilizálni az állapotukat. Itt is

vagyunk.Megálltak egy nagy, szürke

fémszekrény előtt, amely szinte úgyfestett, mint egy széf. A nő eltekertea tárcsát, aztán lenyomott egy kart.A hatalmas ajtó levegősziszegéskíséretében kinyílt. A belsejébenkisebb fafiókok sorakoztak,amelyek kis cédulákkal voltakellátva. Molyirtószag csapta megD1Agosta orrát Marchant fogta azegyik fiókot, és kihúzta. Háromsorban feküdtek benne a kitömöttmadarak, a lábukról megsárgultcédula lógott, a szemük helyénkitüremkedett a fehér gyapot.

- A cédulák Audubon sajátkezétől származnak - mondta

Marchant. - A madarakhoz csak énnyúlhatok, kérem, ne érintse megőket az engedélyem nélkül. Nos,melyiket szeretné megnézni? -kérdezte mosolyogva.

D’Agosta belepislantott ajegyzetfüzetébe. Kimásolt néhánymadárnevet arról a weboldalról,ahol felsorolták Audubon összesfennmaradt eredeti madárpéldányátés a lelőhelyüket. - A louisianaivízirigóval szeretném kezdeni.

- Nagyszerű! - A nő betolta afiókot, és kihúzott egy másikat - Azasztalon szeretné megtekinteni,vagy jó lesz itt a fiókban?

- A fiókban is jó lesz. –D1Agosta egy ékszerésznagyítót

illesztett a szeme elé, és magábanmotyogva alaposan megvizsgálta amadarat. Ütött-kopott jószág volt,megfakult tollazata hiányos, a töméskilógott a belsejéből. D’Agostaremélte, hogy sikerült megjátszaniaa figyelmes vizsgálódást. Időnkéntmegállt, és felfirkantott párértelmetlen szót a jegyzetfüzetébe.Végül felegyenesedett - Köszönöm.Az észak-amerikai tengelice akövetkező a listámon.

- Máris.D’Agosta ismét tüntetőleg

megvizsgálta a madarat a nagyítónkeresztül, jegyzeteket készített, ésmagában motyogott.

- Remélem, megtalálja, amit

keres - jegyezte meg Marchant.- Ó, igen, köszönöm - felelte

D’Agosta. Kezdett fárasztó lenni adolog, és a molyirtó szagátólfelfordult a gyomra. Úgy tett,mintha keresgélne ajegyzetfüzetében, aztán azt mondta:- Akkor megnézném a karolinaipapagájt.

Hirtelen nagy csönd lett.D’Agosta meglepetten látta, hogy anő enyhén elpirul. - Sajnálom, ez apéldány nincs nálunk.

D1Agostát újból elöntötte abosszúság. Mindennek tetejébe mégmeg sincs az a példány, amiértidejött! - De hát az összesszakkönyv azt írja, hogy itt található

- csattant fel kissé ingerültebben,mint ahogy szándékában állt. - Sőt,azt olvastam, hogy kettő is vanbelőle.

- Már nincsenek nálunk.- És hol vannak? - kérdezte

D’Agosta leplezetlen bosszúsággal.Hosszú csönd után a nő azt felelte:- Attól tartok, eltűntek.

- Eltűntek? Úgy érti,elvesztek?

- Nem, nem elvesztek, hanemellopták őket Sok-sok évvel ezelőtt,amikor még csak asszisztensvoltam. Nem maradt más belőlük,csak pár toll.

D’Agosta érdeklődése hirtelenfelébredt. Zsaruszimata teljes

erőből jelezni kezdett. Azonnaltudta, hogy mégiscsak volt értelmeidejönni. - A rendőrség nyomozottaz ügyben?

- Igen, de nem voltak túlalaposak. Nem könnyű rávenni arendőröket, hogy nagy érdeklődésttanúsítsanak két ellopott madáriránt, még ha egy kihalt fajpéldányairól van is szó.

- Van másolata a rendőrségijegyzőkönyvből?

- Igen, nagyon gondosanmegőrzünk minden iratot.

- Szeretném megnézni.A nő kíváncsian méregette. -

Ne haragudjon, dr. D’Agosta, demegkérdezhetem, hogy minek? A

madarak már vagy tizenkét éveeltűntek.

D’Agosta villámgyorsan törtea fejét, hogy mit válaszoljon. Ez azinformáció mindent megváltoztatott.Gyorsan döntött: a zsebébe nyúlt,és elővette a jelvényét.

- Te jó ég! - A nő nagyrakerekedett szemmel meredt rá. -Szóval maga rendőr, és nemornitológus.

D’Agosta eltette a jelvényt. -Úgy van. Hadnagy vagyok a NewYork-i rendőrség gyilkosságicsoportjánál. Akkor legyen olyankedves, és keresse meg nekem azt ajegyzőkönyvet.

A nő bólintott, de még

habozott. - És milyen ügyről vanszó?

D’Agosta ránézett a nőre, éslátta a szemén, hogy alig tudjaleplezni az izgatottságát. -Természetesen gyilkosságról -felelte mosolyogva.

A nő ismét bólintott. Pár percmúlva vissza is tért egy karcsúkartondossziéval. D’Agosta egynagyon kurta rendőrségi jelentésttalált benne. Egyetlen bekezdésbőlállt az egész szöveg, amelybőlsemmi sem derült ki, csak annyi,hogy a gyűjtemény rutinszerűellenőrzése során kiderült a hiány.Betörésnek nem volt semmi nyoma,semmi mást nem vittek el. A

helyszínen nem kerestek bűnjeleket,ujjlenyomatokat sem vettek,gyanúsítottak nincsenek. A lopásszeptember 1. és október 1. közötttörténhetett, mivel a gyűjteménythavonta egyszer ellenőrizték.

- Vezetnek naplót mindentudós nevéről, akik kutatásokatvégeztek gyűjteményben?

- Igen, de a távozásuk utánmindig ellenőrizzük, hogy mindenmegvan-e.

- Akkor még jobbanleszűkíthetjük az intervallumot.Kérem, hozza ide a naplót!

- Máris. - A nő elsietett,cipőinek lelkes kopogásavisszhangzott a padláson, ahogy

levonult a lépcsőn.Pár perc múlva vissza is tért

egy nagy, vászonkötésű könyvvel,amelyet hangos puffanással tett leaz asztalra. Lapozgatni kezdte, mígmeg nem érkezett a szóban forgóhónaphoz. D’Agosta átfutotta azoldalt. Három kutató tekintette mega gyűjteményt ebben az időszakban,az utolsó szeptember 22-én. A névés a lakcím nagy, cirkalmasbetűkkel volt bejegyezve:

Matilda V. JonesAgassiz Drive 18.

Cooperstown, NY 27490

Erről ordít, hogy álnév éshamis cím - gondolta D’Agosta.Agassiz Drive, na persze. És aNew York állambeliirányítószámok mind egyesselkezdődnek.

- Mondja, a kutatóknak kellmutatniuk valami igazolást arról,hogy melyik intézménynéldolgoznak, vagy valamilyenigazolványt?

- Nem, megbízunk bennük,talán helytelenül. Persze alaposmegfigyelés alatt tartjuk őket, amígitt vannak. El sem tudom képzelni,hogy sikerülhetett bárkinek ellopnia madarakat az orrunk előtt.

Én egymillió módszert is el

tudok képzelni, gondolta magábanD’Agosta, de hangosan inkább nemmondott semmit.

A padlásajtón régimódi zárvolt, a szekrény pedig, amelyben amadarakat őrizték, olyan olcsómodell, amellyel egy tapasztaltkasszafúró könnyedén elbánik. Bárerre is alig lett volna szükség -emlékezett rá, hogy Marchant arecepciós íróasztal mögötti falrólvette el a nagy kulcscsomót, amikora padlásra indultak. A házfőbejárata egyáltalán nem voltzárva, ő is csak úgy besétált,amikor megérkezett. Bárkimegtehette, hogy megvárja, amíg azíróasztalnál ülő nő kimegy a

mosdóba, akkor szépen besétál,lekapja a kulcscsomót a szögről, ésegyenesen szekrényekhez megy. Ésami még ennél is rosszabb,Marchant magára hagyta, amikorelment a naplóért. Ha ezek amadarak tényleg értékeseklennének, már egyetlenegy semlenne meg belőlük.

- Ezzel az illetőveltalálkozott? - mutatott D’Agosta anévre.

- Én akkoriban még csakasszisztens voltam. Mr. Hotchkissvolt a kurátor, ő felügyelte akutatókat.

- Ő most hol van?- Néhány évvel ezelőtt

meghalt.D’Agosta megint a naplóra

pillantott Ha Matilda V. Jones volta tolvaj - amiről többé-kevésbémeg volt győződve -, biztos, hogynem volt különösebben körmönfontszélhámos. Bár álnevet használt, akézírását láthatóan nem próbáltaelváltoztatni. D’Agosta úgy vélte, alopás szeptember 23. körültörténhetett, egy nappal az után,hogy az első látogatása során,amikor kutatónak adta ki magát,felderítette, hol tartják a madarat.Valószínűleg egy helyi fogadóbanszállhatott meg, kényelmesközelségben. Ezt ki lehet deríteni avendégkönyvből.

- Ha egy ornitológus idejönkutatást végezni, általában holszokott megszállni?

- A Houma House-t szoktukajánlani nekik, St. Francisville-ben.Ez az egyetlen tűrhető szálláshely akörnyéken.

D’Agosta bólintott.- Gondolja, hogy ez segít

valamit az ügyben?- Le tudná fénymásolni nekem

ezt az oldalt?- Hogyne - mondta a nő, és

elcipelte a súlyos könyvet, ismétegyedül hagyva D’Agostát. Ahogy anő eltűnt, előkapta a mobilját, éshívott egy számot.

- Pendergast - szólalt meg egy

hang a telefonban.- Vinnie vagyok. Egy gyors

kérdés: mond magának valamit aMatilda V. Jones név?

Hirtelen csönd lett. AmikorPendergast megszólalt, olyanfagyos volt a hangja, mint a sarkifuvallat. - Hol hallotta ezt a nevetVincent?

- Most túl bonyolult lenneelmesélni. Ismeri?

- Igen. Így hívták a feleségemmacskáját. Orosz kék macska volt.D'Agosta teljesen meg voltdöbbenve. - A felesége… nagy éscirkalmas betűkkel írt?

- Igen. Elárulná végre, hogy miez az egész?

- Audubon két kitömöttkarolinai papagáját, amiket Oakley-ben őriztek, ellopták, csak néhánytoll maradt belőlük. És tudja kivitte el? A felesége.

Egy pillanatnyi csend után jötta jéghideg válasz: - Értem.

D’Agosta meghallotta a nőlépteinek koppanásait a lépcsőn, ésgyorsan azt mondta: - Most le kelltennem. - Épp akkor csukta össze amobilját, amikor Marchant belépetta fénymásolattal.

- Nos, hadnagy úr - tette elé azasztalra -, meg fogja oldani ezt abűnügyet? - A nő ragyogó mosolytvillantott rá. D’Agostának feltűnt,hogy arra is kihasználta a távollét

perceit, hogy újból kirúzsozza aszáját. Bizonyára sokkalizgalmasabb élmény volt ez neki,mint a Gyilkos sorok legújabbepizódja a tévében.

D’Agosta az aktatáskájábadugta a papírlapokat, és felállt. -Sajnos, attól tartok, a nyomok mártúlságosan is kihűltek. De azértköszönöm a segítségét.

Penumbra-ültetvényEgészen biztos ebben,

Vincent? Minden kétséget kizáróan?D’Agosta bólintott. -

Ellenőriztem a helybéli HoumaHouse nevű fogadóban. Miután afelesége megnézte a madarakat az

Oakley-házban a macskájátólkölcsönzött álnéven, ott töltötte azéjszakát. Ide már a valódi nevénjelentkezett be. Valószínűleg kértekszemélyi igazolványt, főleg hakészpénzzel fizetett. Nem lehetettmás oka arra, hogy itt éjszakázzon,hacsak nem azt tervezte, hogymásnap visszatér, besurran, ésellopja a madarakat. – D’Agostaátnyújtott egy papírlapotPendergastnak. - Ez egy oldal azOakley-ház naplójából.

Pendergast futólagmegvizsgálta, majd félretette. -Igen, ez a feleségem kézírása. - Azarca olyan merev volt, minthamaszkot viselne. - És biztos a lopás

dátumában?- Szeptember 23, esetleg egy-

két nappal előbb vagy később.- Tehát nagyjából hat hónappal

az után történhetett, hogy Helennelösszeházasodtunk.

Kínos csönd telepedett azemeleti szalonra. D'Agostaelfordította a tekintetét, és zavartannézegette a zebrabőr szőnyeget és avadásztrófeákat, míg tekintete végülmegpihent a nagy fegyvertárolószekrényen, amelyben gyönyörűbevésésekkel díszítettvadászpuskák sorakoztak.Eltűnődött, melyik lehetett Helené.

Maurice bedugta a fejét azajtón. - Hozhatok még teát az

uraknak?D’Agosta megrázta a fejét.

Mindig zavarba jött Maurice-tól: azöreg inas állandóan úgy sürgölődöttkörülötte, mintha az anyja lenne.

- Köszönjük, Maurice,egyelőre nem kérünk semmit -mondta Pendergast.

- Értem, uram.- És maga mire jutott? -

érdeklődött D’Agosta. Pendergastegy pillanatig nem válaszolt, aztánnagyon lassan összekulcsolta és azölébe fektette a kezét. - Felkerestema Bayou Grand Hotelt, amelyneképületében régebben a Meuse St.Claire Szanatórium volt. Audubonitt festette a híres fekete keretes

képet.A feleségem is járt ott, és a

festmény után érdeklődött. Ez talánpár hónappal a megismerkedésünkután lehetett. Egy férfi - állítólagvalami kétes hírű műgyűjtő vagyműkereskedő - szintén a festménytkereste, úgy egy évvel Helen előtt.

- Szóval másokat is érdekel eza fekete keretes kép.

- Úgy tűnik, hogy nagyon is.Sikerült találnom néhány érdekesrégi iratot is az alagsorban.Audubon betegségének lefolyásárólvan bennük szó, a kezeléséről éshasonlókról. - Pendergast egybőrmappához nyúlt, kinyitotta, éselővett belőle egy nagyon régi,

megsárgult, foltos papírt, műanyagirattartóban. Az oldal alsó felehiányzott. - Van itt egy jelentésAudubonról, egy bizonyos dr. ArneTorgensson írta, aki a kezelőorvosavolt a szanatóriumban. Felolvasoma legérdekesebb részt:

„A beteg sokat javult, mind afizikai erő, mind pedig a mentálisállapot tekintetében. Már felkel azaggból, és a többi betegetszórakoztatja a vadnyugaton átéltkalandjaival. Múlt héten festékértés vászonért küldetett, és festenikezdett. És micsoda képet alkotott!Az ecsetkezelés erőteljessége, a

különleges színskála meglehetősenfigyelemre méltó. A témájarendkívül szokatlan…”

Pendergast visszacsúsztatta apapírt a bőrmappába. - Amint látja,épp a legfontosabb rész hiányzik, afestmény leírása. Senki sem tudja,hogy mit ábrázolt a kép.

D’Agosta kortyolt egyet ateájából, és azt kívánta, bárcsakinkább Bud sör lenne. - Szerintemegyértelmű, hogy mi lehetett. Akarolinai papagáj.

- És ezt miből gondolja,Vincent?

- Ezért lopta el Helen a

madarakat az Oakley-házból. Hogylenyomozza, vagyis inkább hogyezek alapján azonosítsa a festményt.

- Hibás a logikája. Miértkellett volna ehhez ellopni amadarakat? Elég lett volna, haegyszerűen megnézi.

- Ha versenyt futott valakivel,aki szintén a képet kereste, akkornem - felelte D’Agosta. - Mások ismeg akarták szerezni azt afestményt. Egy ilyen nagy tétértfolyó játszmában az embernekminden előnyt ki kell használnia, ésminden esetleges előnytől meg kellfosztania az ellenfeleit. Ami aztilleti, ez akár arra is rávezethet,hogy ki akarta meggyilkol… -

Hirtelen elhallgatott, jobbnak látta,ha nem mondja ki hangosan aspekulációit.

Pendergast átható tekinteténlátta, hogy így is megértette, miregondolt. - Ennek a festménynek asegítségével talán kideríthetünkvalamit, amire eddig nem jöttünkrá. - szinte suttogva tette hozzá: -Az indítékot.

A szobában csönd lett.Pendergast végül megmozdult,

és azt mondta: - De ne ugorjunktúlságosan előre. - ismét kinyitottaa mappát, és kivett egy másikszakadozott papírlapot. - Ezt istaláltam, úgy néz ki, Audubonzárójelentésének egy darabja. Ez is

csak töredék:

„… gyógyultan elbocsátottuk1821. november 14-én.Távozásakor egy frissen befejezettfestményt adományozott dr.Torgenssonnak, a Meuse St.Claire igazgatójának, fiáidból,amiért visszaadta az egészségét.Orvosok és nővérek egy kiscsoportja is jelen volt, hogyelbúcsúztassák, és sokan…”

Pendergast visszacsúsztatta apapírlapot a mappába, és véglegesmozdulattal becsapta.

- Van valami sejtése, hogy hol

lehet most a festmény? - kérdezteD’Agosta.

- A szóban forgó orvosnak aRoyal Streeten volt háza, ott éltnyugalomba vonulása után. Ez lesza következő állomásom. - Kishallgatás után hozzátette: - És vanmég egy dolog, ami legalábbis futóvizsgálatra érdemes. Emlékszik rá,hogy Helen bátyja, Judsonemlítette, hogy Helen egyszer aMissouri államban található NewMadridba utazott?

- Igen.- New Madridban egy nagyon

erős, a Richter-skála szerintnyolcas földrengés pusztított 1812-ben, olyan erős volt, hogy néhány új

tó is keletkezett, és megváltozott aMississippi medre. A városnakmajdnem a fele romba dőlt. De vanitt egy érdekes tényező.

- Micsoda?- John James Audubon New

Madridban tartózkodott aföldrengés idején.

D’Agosta hátradőlt a fotelben.- És ez vajon mit jelent?

Pendergast széttárta a kezét. -Véletlen lenne? Talán.

- Igyekeztem utánanézni, mitkell tudni Audubonról, de sohaéletemben nem voltam túl jó tanuló- jegyezte meg D’Agosta. - Magamennyit tud róla?

- Most már meglehetősen

sokat. Hadd adjak egy rövidösszefoglalót. - Pendergastelhallgatott, és összeszedte agondolatait. - Audubon egy franciahajóskapitány és a szeretőjetörvénytelen fia volt. Haitinszületett, és Franciaországbannevelte fel a mostohaanyja, aztántizennyolc éves korában Amerikábaküldték, nehogy besorozzákNapóleon hadseregébe.Philadelphia közelében élt, ittkezdett madarakat tanulmányozni ésrajzolni, és feleségül vett egyhelybéli lányt, Lucy Bakeweilt.Kentuckyba költöztek, avadnyugatra, ahol boltot nyitott, deideje nagy részét azzal töltötte,

hogy madarakat gyűjtött, és kitömteőket. Az volt a hobbija, hogyfestményeket és rajzokat készítettróluk, de a korai munkái még eléggyenge próbálkozások voltak. Avázlatai, amelyek közül elég sokfennmaradt, olyan élettelenek, mintmaguk a madarak, melyek amodelljéül szolgáltak.

Audubon nem bizonyult túlsikeres üzletembernek, és 1820-ban, amikor a boltja csődbe ment, acsaládjával egy rozzant kiskunyhóba költözött New Orleansba,a Dauphine Streetre, ahol nagyszegénységben éltek.

- A Dauphine Street… -mormolta D’Agosta. - Szóval így

került vele kapcsolatba a magacsaládja?

- Igen. Elbűvölően kedvesember volt, jóképű, nagyszerűvadász, és kiválóan vívott. Ő ésBoethius ükapám jó barátok lettek,és gyakran jártak együtt vadászni.1821 elején Audubon súlyosanmegbetegedett - olyannyira, hogykómában, szekéren szállították el aMeuse St. Claire-be, ahol aztánhosszan lábadozott Amint mártudja, ez idő alatt festette azúgynevezett „fekete keretes” képet,amelynek ismeretlen a témája.

Miután felgyógyult, továbbrasem volt egy fillérje sem. Hirtelenaz az ötlete támadt, hogy Amerika

teljes madárvilágáról készít egyéletnagyságú képekből állósorozatot. Lucy tartotta el acsaládot azzal, hogy magánórákatadott, Audubon pedig a puskájávalés a festődobozával járta a vidéket.Felvett egy segédet is, ésvégighajózott a Mississippin. Többszáz madarat festett le, ragyogó,életteli portrékat készített róluk, atermészetes élőhelyükön - amitkorábban soha senki nem csinált.

Pendergast kortyolt egyet ateájából, és folytatta: - 1826-banAngliába utazott, ahol keresett egyrézmetszőt, aki vállalta, hogymetszeteket készít az akvarelljeiről.Aztán bejárta egész Amerikát és

Európát, hogy előfizetőket találjona könyvére, amely végül Amerikamadarai címmel jelent meg. Azutolsó nyomat 1838-ban készült,addigra Audubon már nagy hírnévretett szert. Néhány évvel későbbbelevágott egy újabb, szinténnagyszabású vállalkozásba - ez voltaz Észak-Amerika négylábúelevenszülői. Az elmeállapotaazonban rohamosan romlanikezdett, és a könyvet már a fiaifejezték be. Audubon szörnyűszellemi hanyatlásnak indult, és azutolsó éveiben teljesen elborult azelméje. Hatvanöt éves korában haltmeg New Yorkban.

D’Agosta halkan füttyentett

egyet. - Érdekes történet.- Igen, valóban az.- És senki sem tudja, mi lett a

fekete keretes kép sorsa?Pendergast megrázta a fejét. - AzAudubon-kutatók számára olyan ez,mint a Szent Grál. Holnapmeglátogatom Arne Torgenssonegykori házát. Autóval nincsmessze, néhány kilométerrelnyugatra van Port Allentől. Aztremélem, talán találok valaminyomot a festménnyel kapcsolatban.

- De a dátumok alapján,amiket említett, úgy gondolja,hogy… - D’Agosta elhallgatottKereste, hogy tudná alegtapintatosabban megfogalmazni

a kérdést. - Úgy gondolja, hogy afelesége Audubon és a feketekeretes kép utáni érdeklődése…még az előttről ered, hogy magávalmegismerkedett volna?

Pendergast nem válaszolt.- Ha azt akarja, hogy segítsek

magának, akkor nem burkolózhathallgatásba, ahányszor valamikínosabb dolgot kérdezek - mondtaD’Agosta.

Pendergast felsóhajtott - Igazavan. Úgy tűnik, hogy Helent máregész Fiatalkora óta elbűvölte, sőtmegszállottan érdekelte Audubon.Részben az vezetett amegismerkedésünkhöz, hogy rólaszeretett volna többet megtudni, és

közelebb akart jutni a munkáihoz.Úgy tűnik, különösképpen azérdekelte, hogy megtalálja a feketekeretes képet.

- De miért titkolta el maga előlaz érdeklődését?

- Azt hiszem… - Pendergastelhallgatott, majd rekedtes hangonfolytatta: - Nem akarta, hogytudjam, hogy a kapcsolatunk nemegy csodás véletlennek, köszönhető,hanem szándékosan, sőt cinikusérdekből ő szervezte meg atalálkozást. - Pendergast arca olyansötét volt, hogy D’Agosta márszinte bánta, hogy feltette a kérdést.

- Ha versenyfutást folytatottvalakivel a kép után, akkor lehet,

hogy veszélyben érezte magát. Ahalála előtti hetekben nemviselkedett furcsán? Nem voltideges vagy izgatott?

Pendergast elgondolkozvaválaszolt: - De igen. Mindig aztfeltételeztem, hogy a munkájávalkapcsolatban adódott valamikomplikáció, mielőtt a szafariraindultunk.

- Nem csinált valami szokatlandolgot?

- Az utolsó pár hétben én nemnagyon tartózkodtam Penumbraban.

D’Agosta torokköszörülésthallott a háta mögül, ismétmegjelent Maurice.

- Uraim, én elmennék

lefeküdni - mondta az inas. -Óhajtanak még valamit?

- Csak egy kérdés, Maurice -mondta Pendergast. - Az utolsóhetekben, mielőtt elutaztunkHelennel Afrikába, sokat voltamtávol.

- Igen, New Yorkban -bólintott Maurice. - Azelőkészületeket intézte a szafarira.

- Mondott vagy csinált afeleségem bármi szokatlant atávollétem alatt? Kapott esetlegkülönös postát vagy telefonhívást,ami felzaklatta?

Az öreg inas elgondolkozott. -Nem emlékszem ilyenre, uram. Bármeglehetősen idegesnek tűnt, főleg

az után az utazás után…- Utazás? Milyen utazás?- Egyik reggel az autójának

berregésére ébredtem, ahogyvégiggördült a felhajtón. Ugye,emlékszik, milyen zajos volt amotorja? Nem szólt előre, hogyelmegy. Úgy reggel hét körüllehetett, egy vasárnap. Csak két napmúlva este jött meg. Egy szót semszólt arról, hogy merre járt. Deemlékszem, hogy nagyon furcsavolt. Valami nagyon felizgatta, denem beszélt róla.

- Értem - mondta Pendergast,és váltott egy pillantástD’Agostával. - Köszönjük,Maurice.

- Kérem, jó éjszakát, uram. -Az öreg inas sarkon fordult, ésnesztelen léptekkel távozott afolyosón.

22. fejezet

D’Agosta lehajtott az l-10-esautópályáról, és a szinte teljesenüres Belle Chasse Highwayenszáguldott tovább, ismét kellemesenmeleg februári nap köszöntött be; azablakokat letekerte, a rádiót pedigegy klasszikus rock and rollt játszóállomásra állította. Napok óta nemérezte ilyen jól magát. Miközben a

kocsi duruzsolva suhant azországúton, felhajtotta a KrispyKreme kávézóban vásárolt kávét,aztán visszatette a műanyag poharata pohártartóba. Már felfalt kétfánkot is, a csudába a kalóriákkal!Semmi sem tudta elrontani ajókedvét.

Előző este egy órát beszélttelefonon Laura Haywarddal, azótakezdett javulni a hangulata. Utánaegész éjszaka nyugodtan aludt,álmok sem zavarták a pihenését.Amikor felébredt, Pendergast márnem volt otthon, Maurice pedigszalonnás tojásból és zabkásábólálló reggelivel várta. Ezutánbement a városba, ahol sikerült is

érdekes dolgokra bukkannia a NewOrleans-i rendőrség hatodikkerületi kapitányságánál. Amikormegtudták, hogy kapcsolatban áll aPendergast családdal, eleinte kisségyanakvóan viselkedtek veleszemben, de aztán rájöttek, hogyrendes fickó, és megváltozott amagatartásuk. Megengedték, hogyszabadon használja számítógépesadatbázisaikat, és alig másfél óraalatt sikerült is a nyomára jutniaannak a bizonyos műkereskedőnek,aki régóta kereste a fekete keretesképet. John W. Blast, aki a floridaiSaratosában lakott, valóban eléggyanús figurának tűnt. Az elmúlt tízév során ötször is letartóztatták,

zsarolás és hamisítás gyanújával,lopott műtárgyak rejtegetése miatt,védett állatokból készült termékekcsempészéséért és súlyos testisértésért Vagy sok pénze volt, vagynagyon jó ügyvédei, vagymindkettő, mert minden alkalommalsikerült megúsznia a börtönt.D’Agosta kinyomtatta az adatokat,zakója zsebébe gyűrte apapírlapokat, aztán, mivel abőséges reggeli ellenére újbólmegéhezett, még betért a közelbenlévő Krispy Kreme kávézóba,mielőtt visszaindult volnaPenumbrába.

Tudta, hogy Pendergast örülnifog a híreknek. Ahogy

rákanyarodott a régiültetvényesházhoz vezetőfelhajtóra, meglátta, hogyPendergast megelőzte: a Rolls-Royce már ott pihent a ciprusokárnyékában. D’Agosta megálltmellette, aztán végigballagott atalpa alatt csikorgó kavicsokon,majd fel a lépcsőn a tornácra.Belépett a hallba, és becsukta magaután az ajtót.

- Pendergast! - kiáltotta elmagát. Semmi válasz.

Átsétált a halion, és belesettaz összes onnan nyíló szobába.Mind üresen és sötéten állt.

- Pendergast! - kiáltotta újbólD’Agosta.

Talán kiment sétálni egyet,gondolta. Elég szép idő van.

Felsietett az emeletre, alépcsősor tetejénél élesenbefordult, aztán hirtelenmegtorpant. A szeme sarkábólmegpillantott egy ismerős sziluetteta szalonban. Pendergast némán ült,ugyanazon a széken, ahol előzőeste. A lámpák nem égtek, az FBI-ügynök sötétben üldögélt.

- Pendergast - szólította megD’Agosta. - Azt hittem, kimentsétálni, és…

Elhallgatott, amikor meglátta abarátja arckifejezését.Kifejezéstelen üresség ült rajta,ami meglepte. Leült mellé egy

másik székre, és máris elszállt ajókedve. - Mi történt? - kérdezte.

Pendergast sóhajtott egyet. -Elmentem Torgensson házához,Vincent. Nincs ott a festmény.

- Nincs?- A házban most egy

temetkezési vállalat működik. Abelső terét teljesen átalakították,egészen a középgerendákigvisszabontották, amikorkialakították a szalont. Nincs ottsemmi. Semmi. - Pendergastösszeszorította az ajkát. - A nyomnem vezetett sehova.

- Na és az orvossal mi lett?Nyilván elköltözött valahová.Onnan folytathatnánk a nyomozást.

Pendergast ismét hallgatott,most még hosszabban, mint azimént. - Dr. Arne Torgensson 1852-ben meghalt, teljesenelszegényedve, szifilisz okoztaelmebajban. De előtte darabonkénteladogatta minden holmiját,számtalan ismeretlen vásárlónak.

- Ha eladta a festményt, talánmaradt róla valami feljegyzés.

Pendergast bánatosanpillantott a hadnagyra. - Nincsenekfeljegyzések. Az is lehet, hogyegyszerűen elcserélte a festménytvalamire, mondjuk szénre, hogyfűteni tudjon. Lehet, hogyőrültségében darabokra szaggatta.Az is lehet, hogy a kép túlélte, és

áldozatul esett egy lomtalanításnak.Falba ütköztem.

És fel is adta, gondoltamagában D’Agosta. Hazajött, és ittücsörög a sötét szalonban. Hosszúévek óta ismerte Pendergastot, desoha nem látta még ennyireletörtnek. Pedig a tények nemfeltétlenül indokolták akétségbeesését.

- Helen is a festmény utánkutatott - mondta D’Agosta, éskicsit élesebben csengett a hangja,mint ahogy szánta. - Maga miótakeresi, pár napja? Ő éveken át nemadta fel.

Pendergast nem válaszolt.- Jól van, akkor próbálkozzunk

másképp. Ne a festményt próbáljukfelkutatni, hanem a feleségenyomait. Hová mehetett, amikorközvetlenül a halála előtt elutazotthárom napra? Talán volt valamiköze a dolognak a fekete keretesképhez.

- Ha így is volt, annak mártizenkét éve - felelte Pendergast.

- Azért megpróbálhatnánk.Aztán meglátogathatjuk Mr. JohnW. Blastot, a nyugalomba vonultműkereskedőt Sarasotában.

Pendergast szemében minthamegcsillant volna az érdeklődéshalvány szikrája.

D’Agosta megpaskolgatta azakója zsebét. - Ő volt a másik, aki

a fekete keretes képet hajkurászta.Egyáltalán nincs igaza, amikor aztmondja, hogy falba ütköztünk.

- Akárhová mehetett abban ahárom napban - mondta Pendergast.

- A fenébe, csak úgy fel akarjaadni? – D’Agosta Pendergastrameredt, aztán felállt, az ajtóhozment, és kinézett a folyosóra. -Maurice! Hé, Maurice! - Hol vanez az alak, amikor kivételesentényleg szükség lenne rá?

Pár pillanatig csönd volt,aztán halk kopogás hallatszottvalahonnan a ház távolabbirészéről. Egy perc múlva léptekkoppantak a hátsó lépcsőn, ésMaurice megjelent a folyosó

kanyarulatában. - Parancsol? -kérdezte kissé lihegve, nagyrakerekedett szemmel.

- Tegnap este említette, hogyHelen egyszer szó nélkül elutazottvalahová, Két éjszakát volt távol?

- Igen - bólintott Maurice.- Nem emlékszik véletlenül

még valamire? Nem látottbenzinkútnál kapott nyugtákat,hotelszámlákat?

Maurice némán törte a fejét,aztán azt felelte: - Nem, semmit,uram.

- Nem mondott valamit, miutánhazatért? Egyetlen szót sem?Maurice megrázta a fejét. -Sajnálom, nem, uram. Pendergast

teljesen mozdulatlanul ült a széken.A szalonra csönd telepedett.

- Most, hogy jobbanbelegondolok, mégis eszembe jutottvalami - szólalt meg hirtelenMaurice. - Bár nem hinném, hogysok hasznát veszik.

D’Agosta felkapta a fejét. - Ésmi az?

- Nos… - Az inas habozott.D’Agosta legszívesebbenmegragadta volna a zakójahajtókájánál fogva, hogy jólmegrázza.

- Csak… az jutott eszembe,hogy az első reggelen felhívott azországútról.

Pendergast lassan felállt. -

Folytassa, Maurice - mondtahalkan.

- Úgy kilenc körül lehetett.Épp kávéztam a reggelizőszobában.Megcsörrent a telefon, Mrs.Pendergast volt az. Adolgozószobájában felejtette azautóklub-tagsági kártyáját. Defektjevolt, és szüksége lett volna atagságija számára. - MauricePendergastra pillantott. -Emlékszik, mennyire nem értett azautókhoz.

- Ennyi?Maurice bólintott. -

Megkerestem a kártyát, ésbeolvastam neki a számot.Megköszönte.

- Semmi másra nememlékszik? - faggatta D’Agosta azinast. - Nem voltak háttérzajok?Nem szűrődött be valamilyenbeszélgetés?

- Olyan régen volt… -Maurice törte a fejét. - Azt hiszem,forgalom zaja hallatszott aháttérből, talán dudálás. Egy utcaifülkéből hívhatott.

Egy pillanatra csönd lett.D’Agosta nagyon csalódottnakérezte magát.

- És milyen volt a hangja? -kérdezte Pendergast. - Feszültnekvagy idegesnek tűnt?

- Nem, uram. Ami azt illeti,úgy emlékszem, azt mondta,

szerencsés, hogy éppen ott kapottdefektet.

- Szerencsés? Miért?- Mert ihatott egy egg creamet

várakozás közben.Egy pillanatra feszült csönd

lett. Aztán Pendergast felpattant,elrohant D’Agosta és Mauricemellett, és szó nélkül leszáguldott alépcsőn.

D’Agosta a nyomába eredt. Aball üres volt, de akönyvtárszobából zajokat hallott.Belépett, és meglátta, hogyPendergast lázasan keresgél apolcokon, ledobálva a könyveket aföldre. Megragadott egy kötetet, azasztalhoz lépett, és vadul lesöpört

róla mindent, aztán lapozgatnikezdett. D’Agosta látta, hogyLouisiana autóatlaszában keresvalamit. Pendergast felkapott egyvonalzót meg egy ceruzát, az atlaszfölé hajolva méricskélt, ésbejelölgetett valamit a ceruzával.

- Ez lesz az - suttogta, ésrábökött egy pontra. Aztán szónélkül kirohant a könyvtárból.

D’Agosta követte át anappalin, a konyhán, a kamrán, azinas szobáján, a nyári konyhán,egészen a ház hátsó kijáratáig.Pendergast kettesével véve afokokat lerohant a hátsó lépcsőn, ésa kerten átvágva egy fehérre festett,régi istállóépülethez sietett,

amelyet garázsnak használtak. Féltucat autónak volt benne beállóhely.Feltépte az ajtaját, és eltűnt asötétségben.

D’Agosta ide is követte. Atágas, félhomályos helyiségbenenyhén érezni lehetett a széna és amotorolaj illatát. Ahogy a szemehozzászokott a félhomályhoz, látta,hogy három, ponyvával letakartvalami áll odabent, amik csak autóklehettek. Pendergast odalépett azegyikhez, és lerántotta róla aponyvát. Kétüléses, lehajthatótetejű piros sportkocsi rejtőzöttalatta, amely megcsillant a kintrőlbeszűrődő fényben.

- Ejha! - füttyentett D’Agosta.

- Egy régi Porsche. Gyönyörűdarab.

- 1954-es Spyder 550 modell.Helené volt. - Pendergastkönnyedén beült, és a lábtörlő alatttapogatózva megkereste aslusszkulcsot. D'Agosta kinyitotta amásik ajtót, és beült mellé.Pendergast közben megtalálta akulcsot, bedugta, és elfordította. Amotor fülsiketítő dübörgéssel indultbe.

- Ez Maurice érdeme -kiabálta túl Pendergast a hangosberregést. - Tökéletes formábantartotta.

Pár másodpercig várt, hogybemelegedjen motor, aztán kihajtott

a garázsból, és rátaposott agázpedálra. A kocsi megugrott, akerekek alól szétspriccelő kavicsoksörétzáporként csapódtak az istállófalába. D’Agosta úgy nekilapult azülésnek, mint egy űrhajósrakétakilövéskor Ahogyvégigszáguldottak a felhajtón,meglátta Maurice fekete ruhásalakját. A lépcső tetején állt, ésutánuk nézett.

- Hová megyünk? - kérdezteD’Agosta.

Pendergast rápillantott. Akétségbeesésnek már nyoma semvolt, a vadászat izgalma csillogott aszemében. - Hála magának,Vincent, a szénakazlat már

megtaláltuk - most lássuk, hogy atűre is sikerül-e rábukkanni.

23. fejezet

A sportkocsi dübörögveszáguldott az álmos louisianaimellékutakon. Mangrovemocsarak,kis öblök és előkelőültetvényesházak suhantak elmellettük elmosódottan. Időnkéntegy kicsit lassítottak, amígáthajtottak egy-egy falun. A feltűnőjárművet kíváncsi pillantásokkísérték. Pendergast nem hajtottafel a kocsi tetejét. D’Agosta egyre

ziláltabbnak érezte magát. Kopaszfeje búbját csapkodta a szél. Akocsi alváza alacsony volt, egészenaz aszfalt közelében suhant, amitőlfurcsán sebezhetőnek érezte magát.Eltűnődött, Pendergast miért ezzelaz autóval akart jönni a sokkalkényelmesebb Rolls-Royce helyett.

- Nem árulná el, hovámegyünk? - próbálta túlkiabálni aszél süvítését.

- A Mississippi állambeliPicayune-be.

- Miért éppen oda?- Mert onnan telefonált Helen

Maurice-nak.- És ezt biztosan tudja?- Kilencvenöt százalékos

bizonyossággal.- Honnan?Pendergast sebességet váltott,

és bevett egy éles kanyart. - Helenegg creamet ivott, míg azautómentőre várt.

- Igen. És?- Az egg cream egy olyan jenki

gyarlóság, amiből soha nem tudtamkigyógyítani. Ezt az italt ritkánárulják New Yorkon és NewEngland egyes részein kívül.

- Folytassa.- Összesen három hely van -

vagy legalábbis volt - New Orleansközvetlen környékén, ahol lehetilyet inni. Helen mindegyikbeeljárogatott. Néha én is elkísértem.

Figyelembe véve, hogy vasárnapreggel kilenc óra volt, és hogyHelen hajlamos volt túl gyorsanvezetni, a térkép alapján arrajutottam, hogy Picayune anyilvánvaló választás a háromszóba jöhető hely közül.

D’Agosta bólintott. Így máregyszerűnek tűnt. - És miért csakkilencvenöt százalékban biztos?

- Az is lehetséges, hogyvalamilyen okból korábban ismegállt, vagy megállították -állandóan elkapták gyorshajtásmiatt.

A Mississippi állambeli

Picayune kellemes kisvárosföldszintes házakkal, a louisinaihatártól nem messze. Egy, avároska határában felállított táblaszerint ez „A Dél gyöngyszeme”egy másik pedig az előző évirózsakiállítás győzteseit hirdette.D’Agosta kíváncsian nézelődött,miközben végighajtottak a csendes,fákkal szegélyezett utcákon.Pendergast lelassított, amikorbeértek a városközpontba.

- Egy kicsit megváltozott ittminden - jegyezte meg jobbra-balrapillantgatva. - Az internetkávézópersze új, és a kreol étterem is. Aza kisebb étkezde viszont, aholhomárt árulnak, ismerős.

- Idejárt Helennel?- Nem Helennel. A későbbi

években többször áthajtottam avároson. Van egy FBI-kiképzőközpont innen párkilométerre. Á, igen, itt vagyunk.

Pendergast befordult egycsendes utcácskába, és megállt ajárda szélén. Az utcában főleglakóházak sorakoztak, kivéve alegközelebbit, egy földszintessalakbeton épületet. Az úttólbátrabb húzódva állt, parkoló vettekörbe, repedezett, felpúposodottaszfalttal. Egy elferdült póznán állótáblán Jake’s Yankee Chowhousefelirat állt, de a betűk már féliglekoptak. Az étterem szemlátomást

évekkel ezelőtt bezárt. A hátsóablakokon azonban ócskamuszlinfüggönyök lógtak, és a falraszerelve egy tányérantenna állt.Nyilván laktak az épület hátsórészében.

- Nézzük, meg tudjuk-e oldaniegyszerűen a dolgot - mormoltaPendergast. Összeszorított ajakkalegy percig még vizsgálgatta azutcát, aztán a pedált nyomogatva jóhangosan túráztatni kezdte aPorsche motorját. Az erős motorminden nyomásra hangosabban éshangosabban berregett. A kocsi alólszáraz falevelek röpültekszerteszét, és egész teste vibrálnikezdett, mint egy sugárhajtású

repülőgép az indulás előtt.- Te jóságos ég! - ordította

torka szakadtából D’Agosta. - Felakarja ébreszteni a halottakat is?

Pendergast még tizenötmásodpercig folytatta a zajongást,míg legalább egy tucat ember dugtaki a fejét a környező házak ablakainés ajtóin. - Nem - felelte, és végrelevette a lábét a pedálról. - Azthiszem, az élők is megteszik. -Gyorsan végigfürkészte a rájukbámuló arcokat. - Túl fiatal - intettaz egyikre -, az meg szegényszemlátomást túl ostoba. Á, ő márígéretesnek tűnik. Jöjjön, Vincent. -Kiszállt a kocsiból, és odasétáltbalról a harmadik házhoz, amelynek

a lépcsőjén egy hatvan körüli férfiálldogált sárga pólóban, ésösszevont szemöldökkel, szúrósanbámult rájuk. Egyik húsos kezébena tévé távirányítóját szorongatta, amásikban egy üveg sört.

D’Agosta hirtelen megértette,Pendergast miért a felesége kocsijátválasztotta erre a kis kirándulásra.

- Elnézést, uram - szólítottameg Pendergast a férfit, ahogyközelebb értek a házhoz. - Megtudná mondani nekem, hogy esetlegfelismeri-e azt az autót, amivel…

- Elmehet a büdös francba azautójával együtt - felelte a férfi,aztán sarkon fordult, bement aházba, és becsapta az ajtót.

D’Agosta harciasan feljebbrángatta a nadrágját. - Akarja, hogybemenjek, és kihozzam azt a hájasdisznót?

Pendergast megrázta a fejét. -Nem fontos, Vincent. -visszafordult, és szemügyre vette arégi éttermet. Egy idős, kövérkésasszonyság jött ki a konyhábólvékony otthonkában, és megállt atornácon, amelyen két rózsaszínműanyag flamingó díszelgett. Egyikkezében egy magazint tartott, amásikban egy rövid kis szivart, ésrájuk meredt régimódi szemüvegemögül. - Lehet, hogy sikerültkiugrasztanunk a megfelelő nyulat abokorból - jegyezte meg

Pendergast.Visszasétáltak a régi

parkolóhoz, és a Jake's konyhájánakbejáratához. A nő teljesnyugalommal figyelte őket, semmitsem változott az arckifejezése.

- Jó napot, asszonyom -üdvözölte Pendergast egy kismeghajlás kíséretében.

- Jó napot - felelte a nő.- Egész véletlenül nem ön a

tulajdonosa ennek a kellemes kisétteremnek?

- Lehetséges - mondta a nő, ésnagyot szippantott a szivarból egyfehér műanyag szipkán keresztül.

Pendergast a Porschéramutatott. - Nem ismerős önnek

véletlenül ez az autó?A nő elfordult, és piszkos

szemüvegén keresztül megszemléltea Porschét. Aztán visszanézett. -Lehetséges - ismételte meg.

Csönd lett. D’Agosta hallotta,ahogy valahol nagy csattanássalbecsukódik egy ablak, majd egyajtó.

- Ó, milyen figyelmetlenvagyok - mondta hirtelenPendergast.

- Pazarolom az értékes idejétanélkül, hogy kárpótolnámvalamivel.

Mintegy varázsütésre, egyhúszdolláros jelent meg a kezében.Odanyújtotta a nőnek, aki D’Agosta

nagy meglepetésére kikapta az ujjaiközül, és bedugta ráncos,terebélyes keblei közé.

- Háromszor láttam ezt akocsit - mondta a nő. - A fiam megvolt őrülve az ilyen külföldisportkocsikért. Az italospultnáldolgozott annak idején azétteremben. Pár évvel ezelőttmeghalt, autóbalesetben, a városhatárában. Szóval, amikor előszörfelbukkant ez az autó, teljesenmegbolondult. Mindenkinek ottkellett hagynia csapot-papot, hogykimenjen megnézni.

- Emlékszik rá, hogy kivezette?

- Egy fiatal nő. Nagyon csinos

volt.- Arra nem emlékszik

véletlenül, hogy mit rendelt? -faggatta tovább Pendergast.

- Azt soha nem fogomelfelejteni. Egg creamet. Aztmondta, egészen New Orleansbőljött el idáig, csak emiatt. Gondoljonbele, egy egg cream kedvéért!

Ismét rövid csönd lett.- Azt mondta, háromszor látta

- mondta aztán Pendergast. - És azutolsó alkalom mikor volt?

A nő megint szippantott aszivarból, és egy pillanatighallgatott, amíg az emlékei közöttkeresgélt. - utolsó alkalommal a nőelőbb gyalog állított be. Defektet

kapott.- Önnek valóban kiváló a

memóriája, hölgyem.- Ahogy már mondtam, az

ember nem könnyen felejti el ezt azautót, és azt a nőt sem. Az énHenrym ingyen adott neki egy eggcreamet. Aztán később a nővisszajött a kocsival, ésmegengedte neki, hogy beüljön akormányhoz, de vezetni már nemengedte. Azt mondta, nagyon siet.

- Á, szóval, igyekezettvalahová?

- Azt mondta, folyton csakkörbe-körbejár, mert nem találja aCaledonia felé vezető lehajtót.

- Caledonia? Nem ismerem ezt

a várost.- Nem is város - a Caledonia

Nemzeti Park, egy nagy erdőség. Azútjelző táblák akkoriban semjelezték, most sem.

Ha Pendergast kezdett isizgatott lenni, nem mutatta.D'Agosta számára szinte lustánaktűntek a mozdulatai, ahogy tüzetadott a nőnek, aki elővett egy újabbrövid szivart.

- Szóval, oda tartott? -kérdezte Pendergast, és zsebre tetteaz öngyújtót. - Az erdőbe?

A nő kivette a szájából azújabb szivart, megnézte, cuppogottpárat, aztán megint az ajkai közédugta a szipkát. - Nem.

- Megkérdezhetem, hogyhová?

A nő tüntetőleg törte a fejét. -Lássuk csak… Nagyon régen voltmár… - Eddig kitűnő memóriájahirtelen csődöt mondott.

Pendergast kezében megjelentegy újabb húszdolláros, majdvillámgyorsan el is tűnt ugyanott,ahol az előző. - Sunflowerbe -mondta azonnal a nő.

- Sunflowerbe? - ismételtemeg Pendergast.

A nő bólintott. - Sunflower,Louisiana. Úgy három kilométerrevan az államhatártól. A bogalusailehajtónál kell lefordulni azautópályáról, a mocsarak előtt - és

mutatta az irányt.- Módfelett hálás vagyok

önnek - Pendergast D’Agostáhozfordult: - Vincent, ne pazaroljuktovább az időt.

Miközben visszaindultak akocsihoz, a nő még utánuk kiabált: -A régi bánya után kanyarodjanakjobbra!

24. fejezetSunflower, Louisiana

Eldöntötte már, hogy mitszeretne? - kérdezte a pincérnő.

D’Agosta az asztalra fektette azétlapot. - Harcsát kérnék.

- Olajban sütve, grillezve,roston sütve?

- Azt hiszem, roston sütve.- Kitűnő választás. - A

pincérnő felfirkantott valamit ajegyzettömbjére, aztán a másikvendéghez fordult. - És önnek,uram?

- Harcsapörköltet kérek -mondta Pendergast. - Akukoricapogácsa nélkül.

- Rendben. - A pincérnő ezt isfeljegyezte, aztán lendületesenelsietett lapos sarkú fehércipőjében.

D’Agosta a nő után nézett,

ahogy a csípőjét riszálva igyekezetta konyha felé, aztán felsóhajtott, ésnagyot kortyolt a söréből. Hosszúés fárasztó délután állt mögöttük.Sunflower háromezer lakosúkisváros volt, amelyet egyikoldalról kiterjedt tölgyerdőszegélyezett, a másikról a hatalmas,ciprusokkal benőtt Black Brakemocsár. A város teljes mértékbenérdektelennek bizonyult:léckerítéssel körbevett, rozzantházak, agyonkaristolt deszkajárdák,amelyekre alaposan ráfért volna afelújítás, a házak tornácainkeverékkutyák szunyókáltak. Sokatszenvedett, lerobbant városkabenyomását keltette, amelyről

teljesen elfeledkezett a külvilág.Az egyetlen helybéli hotelben

szálltak meg, aztán külön-különfogtak neki a nyomozásnak.Próbálták kideríteni, HelenPendergast miért vágott bele egyháromnapos utazásba, hogyeljusson erre az isten háta mögöttihelyre.

Úgy tűnt, Sunflower határábanelhagyta őket a szerencse, amely azeddigi nyomozásukat kísérte.D’Agosta öt eredménytelen órán átkérdezősködött, de csak üres arcokbámultak vissza rá, és mindenholzsákutcába jutott. A városkábannem voltak műkereskedők,múzeumok, magángyűjtemények

vagy történelmi társaságok. Senkisem emlékezett rá, hogy látta volnaHelen Pendergastot - hiábamutogatta a fényképét, csak ürespillantásokat kapott válaszul. Akocsi sem keltette a leghalványabbemlékeket sem senkiben. Korábbanmár azt is kiderítették.Pendergasttal, hogy John JamesAudubon soha nem járt ezen avidéken.

Amikor végül találkoztak aszálloda kis éttermében, hogymegvacsorázzanak, D’Agostamajdnem olyan csüggedt volt, mintPendergast aznap reggel. Mintha azidőjárás is a hangulatát tükröztevolna, a ragyogó égbolton sötét

viharfelhők gyülekeztek.- Semmi - felelte D’Agosta

Pendergast érdeklődésére, aztánelmesélte nem túl sikeresdélutánját. - Lehet, hogy az az időshölgy rosszul emlékezett. Vagy csakátvágott minket az újabbhúszdollárosért. És maga mirejutott?

A vacsora közbenmegérkezett, a pincérnő egy vidám„Parancsoljanak!” felkiáltással tettele eléjük a tányérokat Pendergastnémán szemügyre vette az ételt,aztán a kanalával belenyúlt aszószba, és alaposabban ismegszemlélte.

- Hozhatok még egy sört? -

kérdezte a pincérnő szélesmosollyal D’Agostától.

- Miért is ne?- Még egy szódavizet? -

fordult Pendergasthoz.- Nem, köszönöm, ez elég lesz.A pincérnő ismét elsietett.- Szóval? Maga talált valamit?

- fordult D’Agosta újbólPendergasthoz.

- Egy pillanat. - Pendergastelőhalászta a mobilját, és hívott egyszámot. - Maurice? Sunflowerbenvagyunk, itt töltjük az éjszakát Igen,úgy van. Jó éjszakát. - Letette atelefont. - Attól tartok, én semjártam sokkal több sikerrel. - Azállítólagos sikertelenséget azonban

furcsamód megcáfolta szemébenbujkáló csillogás és a szájasarkában játszó fanyar mosoly.

- Vajon miért van az, hogynem hiszek magának? - jegyeztemeg D’Agosta.

- Kérem, figyeljen, egy kiskísérletet szeretnék végrehajtani apincérnőn.

A pincérnő visszatért egy Budsörrel és egy szalvétával. Ahogyletette D’Agosta elé, Pendergastmézédes hangon, erőteljes déliakcentussal megszólalt: - Mondjacsak, kedvesem, feltehetnék egykérdést?

A nő huncut mosollyal nézettrá. - Kérdezzen csak!

Pendergast tüntetőlegelőhúzott egy noteszt a zakójazsebéből.

- New Orleansből jöttem,újságíró vagyok, és egy család utánnyomozok, akik valamikor itt éltek.- Kinyitotta a noteszt, ésvárakozóan a pincérnőre nézett.

- Értem, és melyik családután?

- Doane a nevük.A nő reakciója akkor sem

lehetett volna drámaibb, haPendergast azt jelenti be, hogy kiakarja rabolni az éttermet. A nő araazonnal zárkózott lett, üres éskifejezéstelen, a szemét is lesütötte.Egy csapásra elszállt minden

jókedve.- Nem tudok róluk semmit -

motyogta zavartan. - Sajnálom, nemsegíthetek. - Sarkon fordult,elsietett, és már el is tűnt akonyhában.

Pendergast visszacsúsztatta azsebébe a noteszt, és D’Agostáhozfordult. - Mit gondol a kiskísérletemről?

- Honnan a csudából tudta,hogy így fog reagálni? Nyilvánvaló,hogy titkol valamit.

- Hát ez az, kedves Vincent. -Pendergast kortyolt a szódavízből. -Nem külön őt szemeltem ki, avárosban mindenki így reagál erre akérdésre. Nem vette észre ma

délután a nyomozás során, hogymindenhol némi habozással ésgyanakvással fogadják?

D’Agosta elgondolkozott. Azigaz, hogy senki nem voltkülönösebben segítőkész, de eztpusztán a kisvárosi tartózkodásnaktudta be. Természetes, hogy ahelyiek gyanakvóak egy idegenjenkivel szemben, aki csak úgybeállít, és mindenfélérőlkérdezősködik.

- Miközben érdeklődnipróbáltam - folytatta Pendergast -,egyre gyanúsabb ködösítésbe éselhallgatásokba ütköztem. Aztánamikor egy idősebb úrbólpróbáltam információkat kiszedni,

ingerülten közölte velem, hogybármit is hallottam a Doanecsaládról, az csak alaptalanpletyka. Persze ezután elkezdtemfaggatózni a Doane családról, éserre mindenki úgy reagált, mint azimént a pincérnő.

- És?- Betértem a helyi lap

szerkesztőségébe, és megkértem,hadd nézzek bele a régebbiévfolyamokba, nagyjából abból azidőből, amikor Helen itt járt. Nemnagyon akartak segíteni, erre voltszükség, hogy meggondoljákmagukat - húzta elő Pendergast azFBI-jelvényét. - Felfedeztem, hogya Helen itt járta körüli években

bizonyos újságokból gondosankivágtak néhány lapot.Feljegyeztem, mely lapszámokvoltak ezek, aztán elhajtottam aszomszédos kisvárosba, Kempbe,ahol van könyvtár. Az ottanipéldányokból nem hiányoztak alapok. És így jutottam hozzá asztorihoz.

- Milyen sztorihoz? - kérdezteD'Agosta.

- A Doane család különöstörténetéhez. Mr. Doanemeglehetősen jó anyagikörülmények között élő regényíróvolt, aki ideköltöztette a családjátSunflowerbe, hogy elmeneküljön anagyvilág zaja elől, és a

civilizáció, zavaró körülményeitőltávol annak szentelhesse mindenidejét, hogy megírja a nagyamerikai regényt. A város egyiklegnagyobb és legszebb házátvásárolták meg, amelyet egydúsgazdag fűrésztelep-tulajdonosépíttetett még az előtt, hogymegszűnt volna a környéken afakitermelés. Doane-nak kétgyermeke volt Egyikük, a fiúminden idők legjobb eredményeitprodukálta a helyi gimnáziumban,nagyon okos gyerek lehetett. Alányuk tehetséges költő volt,időnként meg is jelentek versei ahelyi újságban. Elolvastamnéhányat, és valóban feltűnően jók.

Mrs. Doane-ból idővel jelentőstájképfestő lett. A város egyrebüszkébb lett erre a tehetségescsaládra, gyakran szerepeltek azújságban. Díjakat nyertek, pénztadományoztak ilyen-olyan helyijótékonysági szervezeteknek,megnyitókon vettek részt, éshasonlók.

- Tájképfestő… - ismételtemeg D’Agosta. - És madarakat nemfestett?

- Ennek nem találtam semminyomát. És annak sem, hogyérdekelte volna őket Audubon.Aztán úgy fél évvel az után, hogyHelen itt járt, kezdtek megszűnni acsaládról szóló pozitív hírek.

- Talán belefáradtak a sokfigyelembe.

- Nem hinném. Volt még egycikk a Doane családról - egyutolsó, úgy egy évvel későbbről.Arról szólt, hogy William Doane-t,a fiút, letartóztatta a rendőrség,miután óriási embervadászatotfolytattak utána az erdőben, ésmagánzárkába küldték a megyeibörtönben. Azzal vádolták, hogyfejszével megölt két embert.

- A jó tanuló? - kérdeztehitetlenkedve D'Agosta.

Pendergast bólintott. - Miutánezt elolvastam, elkezdtemkörbekérdezősködni Kempben aDoane családról. Az ottaniak már

nem voltak olyan tartózkodóak,mint az ittlakók. Meglehetősen sokfurcsa pletykát hallottaméjszakánként portyázó gyilkosőrültekről és hasonlókról. Elégnehéz volt elválasztani egymástól atényeket a kitalációktól, a pletykát avalóságtól. Az egyetlen, amibennagyjából biztos vagyok, az az,hogy immár a család minden tagjahalott, és mindegyikük rendkívülkellemetlen módon távozott az élőksorából.

- Mindegyikük?- Az anya öngyilkos lett. A

fiuk a siralomházban halt meg, ahola kivégzését várta a fejszésgyilkosságok miatt. A lányuk egy

elmegyógyintézetben halt meg,miután két hete nem aludt, utoljáraaz apa halt meg, akit a helyi serifflőtt le.

- De hát mi történt?- Állítólag bejárt a városba,

leszólítgatta a fiatal nőket,fenyegette a lakókat. Az emberek,akikkel beszéltem, arra célozgattak,hogy ami történt, inkább kivégzésvolt, amibe a sunflowerivárosvezetők is hallgatólagosanbeleegyeztek. A seriff és ahelyettese a saját házában lőtték leMr. Doane-t, mivel állítólagellenállt a letartóztatásnak.Nyomozás nem volt az ügyben.

- Jézusom! Hát ez

megmagyarázza a pincérnőreakcióját. És az ellenségességet is,amivel a városban fogadnak.

- Pontosan - bólintottPendergast.

- Mit gondol, mi a csudatörténhetett velük? Valami mérgezőanyag volt a vízben, amit ittak?

- Fogalmam sincs. Deegyvalamit mondhatok: meg vagyokgyőződve arról, hogy ők voltakHelen látogatásának céljai.

- Ez azért elég merész logikaiugrás.

Pendergast bólintott. - Defontolja csak meg: ez a család azegyetlen különleges dolog ebben azegyébként teljesen jelentéktelen

városkában. A világon semmi másnincs itt, ami érdekes lehetne.Valamiképpen ők jelentik aláncszemet, amit keresünk.

A pincérnő odament azasztalukhoz, összeszedte a kiürülttányérokat, és már el is sietett, mégmielőtt D’Agosta megrendelhettevolna a kávét. - Kaphat az ember ittegy finom kávét? - szólt utána.

- Azt hiszem, Vincent,ilyesmire ne számítson - jegyeztemeg Pendergast.

D’Agosta felsóhajtott. - Ésmost ki lakik a házukban?

- Senki. Mr. Doane halála ótaüresen áll, lezárták.

- Akkor odamegyünk - mondta

D’Agosta. Inkább kijelentés volt,mint kérdés.

- Úgy van.- Mikor?Pendergast intett a

pincérnőnek. - Amint sikerülelkérnünk a számlát kissévonakodó, mindazonáltal mégisnagyon ékesszóló pincérnőnktől.

25. fejezet

A számlát azonban nem apincérnő hozta ki, hanemszemélyesen a szálloda igazgatója.Az asztalra tette, aztán minden

különösebb mentegetőzés nélkülközölte velük, hogy mégsemmaradhatnak éjszakára.

- Ezt meg hogy érti? -csodálkozott D’Agosta. - Márlefoglaltuk a szobát, és elfogadták ahitelkártyánkat.

- Egy nagyobb társaságérkezik - felelte a szállodaigazgató.- Már korábban lefoglalták aszobákat. Sajnos elnézték arecepción - amint látják, ez egynagyon kis szálloda.

- Akkor az a társaság póruljárt - mondta D’Agosta. - Mivoltunk itt előbb.

- Még ki sem csomagoltak -felelte az igazgató. - Sőt, úgy

tudom, még a szobájukba sem vittékfel a poggyászukat. Már kettétéptema hitelkártya-bizonylatot. Sajnálom.

De egyáltalán nem úgyhangzott, mint aki sajnálja.D’Agosta alaposan be akart olvasnineki, de Pendergast csillapítóan akarjára tette a kezét. - Hát jó -mondta, aztán a tárcájába nyúlt, éskifizette a vacsorát készpénzben. -Akkor viszontlátásra.

Az igazgató elsétált, D’Agostapedig Pendergasthoz fordult. -Hagyja, hogy ez az alak így bánjonvelünk? Nyilvánvaló, hogy azértrúg ki, mert kérdezősködtünk, ésmegbolygatjuk a régi történeteket.

Pendergast válaszul csak az

ablak felé biccenten. D’Agostameglátta, hogy odakint a hoteligazgatója épp átsétál az utcatúloldalára. Elhaladt több márbezárt üzlet előtt, aztán besétált aseriff hivatalába.

- Hát miféle város ez? -füstölgött D’Agosta. - A következőaz lesz, hogy vasvillákkal támadnakránk.

- Minket nem a város érdekel -mondta Pendergast. - Nincs értelmetúlbonyolítani a dogokat. Aztjavaslom, távozzunk, még mielőtt aseriff talál valami ürügyet, amivelelzavarhat,

Elhagyták az éttermet, ésvisszasétáltak a szálloda mögötti

parkolóba. A fenyegető vihar egyregyorsabban közeledett, a szél már afák lombját tépázta, és a távolbólideszűrődött a mennydörgésmorajlása. Pendergast felhúzta aPorsche tetejét, miközben D’Agostabeszállt. Pendergast is beült, és egykis sikátoron át elindult. A városkakisebb utcáin maradt, elkerülve afőbb utakat.

A Doane-ház úgy háromkilométerrel a város határán túlállt, egy földút végében, amelyegykor szépen rendben lehetetttartva, de most már inkább csak akerékbarázdák jelezték. Pendergastóvatosan vezetett, nehogy túlnagyokat zökkenjen az autó a

megkeményedett talajon. Az utatmindkét oldalon sűrűn álló fákszegélyezték, kopár ágaikkirajzolódtak az esti égbolt előtt.D’Agosta úgy zötykölődött azülésen, hogy a fogai is össze-összekoccantak. Arra gondolt, hogyennél még a zambiai Land Rover iskényelmesebb volt.

Pendergast bevett egy utolsókanyart, és a reflektorokfénycsóvájában felbukkant a ház.Az égen haragosan kavarogtak afelhők. D’Agosta meglepettenbámult. Egy nagy, elegáns épületreszámított, amely legalább annyiradíszes, amennyire a városka többirésze egyszerű. A ház valóban nagy

volt, de elegánsnak már cseppetsem volt nevezhető. Inkább úgyfestett, mint egy Louisianamegvásárlása idejéből itt maradterőd. Hatalmas, durván faragottgerendákból épült, mindkét széléntornyok magasodtak, a szögletesközépső homlokzatot pedigszámtalan kis ablak lyuggatta. Atetején bizarr anakronizmusként„özvegysétánynak” nevezett,kovácsoltvas Korláttal körbevettterasz állt. A ház magányosanemelkedett egy kis domb tetején. Atávolban, kelet felé sűrű, sötét erdőterült el, majd a hatalmas BlackBrake mocsár. Miközben D’Agostaa házat bámulta, villámlás hasította

ketté az eget az erdő felen, és egypillanatra kísérteties sárga fénybeborított mindent.

- Úgy fest, mintha valakikeresztezni akart volna egy kastélytegy erdei faházzal - jegyezte meg.

- Az eredeti tulajdonosa végülis fakitermelő volt. - Pendergast atetőn lévő kis teraszra biccentett. -Nyilván onnan fentről szemlélte abirodalmát. Azt olvastam, hogyhatvanezer hektár volt a birtoka, aBlack Brake cipruserdőinek nagyrésze is beletartozott, mielőtt akormány kisajátította éstermészetvédelmi területtényilvánította.

A ház elé hajtottak a kocsival,

és megálltak. Pendergast egypillanatra belenézett avisszapillantó tükörbe, aztánmegkerülte a házat, és hátulleállította a motort.

- Arra számít, hogytársaságunk lesz? - kérdezteD’Agosta.

- Nincs értelme felhívnimagunkra a figyelmet.

Közben eleredt az eső, a kövéresőcseppek hangosan kopogtak aszélvédőn és a kocsi tetején.Pendergast kiszállt, D’Agosta pediggyorsan követte a példáját.Futólépésben a tornác védelmébesiettek. D'Agosta kissé rosszelőérzettél nézett fel a különös

házra. Pontosan az a fajtaexcentrikus lakóhely volt, amelykönnyen megragadhatja egyregényíró fantáziáját. Minden kisablakon gondosan le volt húzva aredőny, az ajtón lánc és lakat. A házfalainak tövében teljesenelburjánzott a növényzet, agerendákon moha és zuzmótelepedett meg.

Pendergast még egyszeróvatosan körbenézett, aztán alakatot kezdte vizsgálgatni. Ide-odaforgatta, aztán a másik kezében levőkis szerszámmal tett egyvillámgyors kis mozdulatot, és alakat hangos kattanással ki is nyílt.Pendergast levette a láncot, és a

földre ejtette. Az ajtó, kulcsra is bevolt zárva. Pendergast odahajolt azárhoz, és ugyanazzal a kisszerszámmal ezt is könnyedénkinyitotta. Aztán felegyenesedett, éslenyomta a kilincset, mire az ajtó,tiltakozó nyikorgással kitárult.Pendergast elővett egy zseblámpát,és belépett. D’Agosta már régmegtanulta, hogy ha Pendergasttalmegy valahová, soha ne induljon elkét fontos kellék, fegyver éselemlámpa nélkül. Ő is elővette asaját zseblámpáját, és követtePendergastot a házba.

Egy tágas, régimódikonyhában találták magukat.Középen egy fa étkezőasztal állt, a

távolabbi fal mentén tűzhely,hűtőszekrény és mosógép. Ezektőleltekintve a helyiség nemigenemlékeztetett konyhára. Aszekrények ajtaját feltépték, szinteminden tányért és poharat kiszórtakés ripityára törtek. A cserepekbeborították a konyhaszekrényt és apadlót. Tartós élelmiszerekmaradékai - rizs, bab,gabonaféleségek - hevertekszétszórva, kiszáradva, penészesen.A patkányok alaposanmegdézsmáltak mindent. A székekfelforgatva, összetörve hevertek aföldön, a falakban nagy lyukaktátongtak, mintha kalapáccsal vagytalán ököllel verték volna szét. A

vakolat hatalmas darabokbanhullott le a mennyezetről, fehérporfoltokkal tarkítva a padlót,amelyekben jól látszottak apatkányok lábnyomai és ürüléke.D’Agosta körbevilágított ahelyiségben, és megszemlélte atornádószerű pusztítást.Zseblámpája fénycsóvája megálltaz egyik sarokban, ahol egy régmegszáradt, nagy vértócsa sötétletta földön. Fölötte a falonmellmagasságban több cakkos szélűlyuk látszott, amelyeket egy nagykaliberű puska golyói üthettek, ésszétspriccelt vérnyomok.

- Ha jól gondolom, itt érte avég Mr. Doane-t - jegyezte meg

D’Agosta. - A helyi seriffnekköszönhetően. Úgy tűnik, elég szépverekedés lehetett előtte.

- Igen, valóban úgy tűnik, hogyitt történt - mormolta Pendergast. -De verekedés nem volt. A pusztításkorábban történt.

- Akkor mi a fene folyt itt?Pendergast egy pillanatra

körbenézett a felforduláson. -valakin kitört az őrültség. - Atávolabbi falban nyíló ajtó feléirányította a zseblámpája fényét. -Jöjjön, Vincent, menjünk beljebb.

Lassan átbotorkáltak aföldszinten, és átkutatták az ebédlőt,a nappalit, az éléskamrát, afürdőszobákat és még néhány

meghatározhatatlan funkciójúhelyiséget. Mindenhol ugyanolyanfelfordulás fogadta őket:felborogatott bútorok,üvegcserepek, cafatokra szaggatottkönyvek. A dolgozószobában lévőkandallóban több száz apró csontottaláltak. Miután alaposanmegvizsgálta őket, Pendergastmegállapította, hogy mókusokmaradványai. Azelhelyezkedésükből ítélve úgy tűnt,hogy a tetemeket feldugták akéménybe, ahol aztán felbomlottak,és lehullottak a tűzrácsra. Egymásik helyiségben egy zsíros,piszkos matracot találtak, körülötteszámtalan étkezés maradékával:

üres löncshúsos ésszardíniásdobozok, csokipapírok,széttaposott sörösdobozok. A szobaegyik sarkát mintha latrinánakhasználták volna. A szobák falainsehol sem lógtak festmények, sefekete keretben, se másfélében. Azegyetlen dekoráció az volt, hogy afalak mindenhol össze voltakfirkálva lila filctollal. Akacskaringós irkafirkákra ésmániákus szaggatott vonalakraránézni is nyugtalanító volt.

- Jesszusom… - szólalt megD’Agosta. - Mégis mit kereshetettitt Helen?

- Egyre különösebb az egész -felelte Pendergast. - Főleg, ha

figyelembe vesszük, hogyakkoriban, amikor ő itt járt, aDoane család még Sunflowerbüszkeségének számított Azőrültség csak jóval később tört kirajtuk.

Odakintről baljósmennydörgés hangzott fel, és avakító villámlás bevilágított aredőnyökön át. Lementek azalagsorba, ahol valamivel kisebbvolt ugyan a felfordulás, de itt is jóllátszottak a földszinten olynyilvánvaló őrült pusztítás nyomai.Miután alaposan, de mindeneredmény nélkül átkutattak mindent,felmentek az emeletre. Itt mégenyhébb volt a pusztítás vihara, bár

itt is bőven akadtak nyugtalanítójelek. Az egyik szobában - amelyegyértelműen a fiúé lehetett - egyfalat szinte teljesen beborítottak atanulmányi versenyeken és aközösségi munkáért kapottoklevelek. A dátumok alapján egy-két évvel a Helen látogatása előttiidőkből származtak. A szembenlévő falat azonban preparált állatokösszeaszott feje borította - disznók,kutyák és patkányok, a lehetőlegkezdetlegesebb módonkikészítve. Jól láthatóan meg sempróbálták megtisztítani vagykivéreztetni az állatokat: a vastagpatakokban folyó vér száradt amumifikálódott trófeákra.

A lány szobája méghátborzongatóbb volt, talán attól,hogy semmiféle személyes jegyetnem mutatott. Az egyetlen feltűnődolog az volt benne, hogy teljesenegyforma vörös bőrbe kötöttkönyvek sorakoztak egykönyvespolcon, amelyen ezekenkívül csak egy versantológia állt.

Miközben lassan átsétáltak azüres szobákon, D’Agosta próbáltvalami éneimet találni az egészértelmetlenségében.

A folyosó legvégében bezártajtóba ütköztek.

Pendergast elővarázsolta kisbetörőszerszámait, megpiszkálta azárat, és megpróbálta kinyitni az

ajtót, de az nem engedett.- Magának sem sikerülhet

mindig - jegyezte meg D’Agosta.- Ha jól megfigyeli a felső

szemöldökfát, kedves barátom,akkor látni fogja, hogy az ajtónemcsak be van zárva, decsavarokkal is rögzítették. -Pendergast elengedte a kilincset. -Ide később még visszajövünk.Előbb nézzünk körül a padláson.

A zegzugos padlás, korhadóbútorokkal és régi utazóládákkalvolt telezsúfolva. Alaposanátvizsgálták a ládákat és adobozokat, fojtogató porfelhőtkavarva, de nem találtak semmiérdekeset, csak penészes régi

ruhadarabokat és spárgávalátkötözött újságkötegeket.

Pendergast átkutatott egy régiszerszámosládát, és egycsavarhúzót a zsebébe csúsztatott.

- Kutassuk át a két tornyot -javasolta. Látható undorralleporolgatta fekete öltönyét. - Aztánmegnézzük a lezárt szobát.

A két huzatos toronybacsigalépcsőkön lehetett feljutni,amelyek tele voltak pókokkal,patkányürülékkel és halmokban állómegsárgult, régi könyvekkel.Mindkét csigalépcső egy kiskilátóhelyiségben végződött,amelynek a cikázó villámokkalmegvilágított erdőre néző ablakai

olyanok voltak, mint egy régi vártörései. D'Agosta egyretürelmetlenebb lett. úgy tűnt, aházban nem találnak semmit, csakaz őrült pusztítás nyomait, ésmegmagyarázhatatlan rejtélyeketMinek jöhetett ide HelenPendergast, már ha egyáltalán ittjárt?

Mivel a tornyokban semtaláltak semmi érdekeset,visszamentek a házba a lezártajtóhoz. D’Agosta tartotta azseblámpát, Pendergast pedigkicsavarta a két hosszú csavartLenyomta a kilincset, benyitott, ésbelépett a szobába. D’Agostakövette - és hátratántorodott a

meglepetéstől.Olyan volt, mintha beléptek

volna egy Fabergé-tojásba. A szobanem volt nagy, de egy csillogó-villogó kincsekkel teliékszerdobozra emlékeztetett. Azablakokat vászonnal ragasztottákbe, így minden épen megőrződött aszinte hermetikusan lezárthelyiségben. Minden felület olyangondosan ki volt fényesítve, hogyaz egy évtizednyi elhanyagoltságsem tudta elhalványítani aragyogást. A falakon mindentenyérnyi helyet festményekborítottak. A szoba telis-tele voltpompás, kézzel faragott bútorokkalés szobrokkal, a padlón

lélegzetelállító szőnyegek, feketebársonypárnákon szikrázó ékszerekpihentek.

A szoba közepén bőrhuzatúdívány állt, amelyet megdöbbentőenbonyolult, szövevényesvirágmotívum díszített. A kézzelrajzolt, hullámzó vonalak olyanbonyolultan fonódtak össze, és amintázat olyan igézően szép volt,hogy D’Agosta alig tudta levenniróla a szemét. Pedig a szobában sokmás dolog is figyelmet követeltmagának. Fantasztikus, megnyúltfejeket ábrázoló, egzotikus fábólfaragott szobrok, mellettük pompásékszerek, arany és drágakövek,csillogó fekete gyöngyök.

D’Agosta döbbentnémaságban átsétált a szobán, éscsak kapkodta a fejét, nem is tudta,mit csodáljon meg. Egy asztalonkis, kézzel készült könyvek álltakaranyozással díszített, elegánsbőrkötésben. D’Agosta felemelte azegyiket, és belelapozott. Gyönyörűkézírással írott versekettartalmazott, Karen Doanealáírásával ellátva. A kézzelszövött szőnyegek több rétegben isbeborították a padlót, olyantarkabarka geometrikus mintákkal,hogy az ember szeme isbelekáprázott. D’Agostakörbevilágított a zseblámpával afalakon, és megcsodálta az

olajfestményeket, a ragyogócsendéleteket, az eleven, élettelitájképeket, amelyek a házatkörülvevő erdőségeket és régitemetőket, vagy képzeletbeli ésálombeli tájakat ábrázoltak.D’Agosta odalépett a legközelebbiképhez, és pislogva megszemlélte,végigjártatva rajta a zseblámpafénysugarát. Észrevette, hogy azalsó sarokban M. Doane szignó áll.

Pendergast némán odalépettmellé. - Melissa Doane - mormolta.- A regényíró felesége. Úgy tűnik, őkészítette ezeket a festményeket.

- Az összesét? - D’Agosta akis szoba többi falát isvégigpásztázta a fénysugárral. A

fekete keretes kép nem volt ott, ésegyetlen olyan sem akadt köztük,amelyet ne „M. Doane” festettvolna.

- Attól tartok, nincs itt, amitkeresünk.

D’Agosta lassan leengedtemaga mellé a zseblámpát, csakmost vette észre, milyen kapkodvaszedi a levegőt, és hogy felgyorsulta szívdobogása. Roppant különösvolt ez az egész. - Mi a csuda ez ahely? És hogy lehet, hogy nemfosztották ki?

- A város jól őrzi a titkait -Pendergast ezüstszürke pillantásakörbevillant a szobában. Az arcánlátszott, hogy intenzíven koncentrál,

lassan még egyszer körbesétált, ésvégül megállt az asztalnál, amelyena kézzel kötött könyvek hevertek.Gyorsan átnézte mindegyiket,belelapozott, letette, aztán kiment aszobából. D’Agosta követte végig afolyosón, és bementek a lányszobájába. Amikor D’Agostaodaért, Pendergast már a polcotvizsgálgatta, amelyen a teljesenegyforma, vörösbe kötött könyveksorakoztak. Vékony, fehér kezévelodanyúlt, és levette az utolsókötetet. Átpörgette a lapjait, de akönyv teljesen üres volt.visszatette, és levette az utolsóelőtti kötetet. Ennek lapjainkizárólag vonalzóval húzott

vízszintes vonalak voltak, olyansűrűn, hogy az oldalak szintefeketének látszottak.

Pendergast levette a következőkötetet is, és átlapozta, de ebben iscsak sűrű vonalakat talált, és néholkezdetleges, gyerekesPálcikaember-firkákat. A következőkötetben összefüggéstelenbejegyzések álltak, zilált kézírással,ferde sorokban.

Pendergast elkezdett hangosanfelolvasni egy prózaverset:

Nem tudokaludni, nem szabadaludni. A fülembe suttognaka hangok. Dolgokat

mutatnak.Nem tudom kizárni őket, nem

tudom kizárni.Ha újból elalszom,meghalok… Álom = halálÁlom = halálÁlom = Kizárni nem tudom

őket

Pendergast lapozott párat. Azőrült szöveg tovább folytatódott,végül összefüggéstelen szavaközönében és olvashatatlanirkafirkában ért véget.Elgondolkozva letette a kötetet, éslevett a polcról egy másikat, a sorelejéről, és közepén kinyitotta.D'Agosta szép egyenletes írással

íródott sorokat pillantott meg.Szemlátomást női írás volt, amargókon kis virágok és mosolygóarcok, az i betűkön kis karikák ponthelyett.

Pendergast felolvasta a laptetejéről a dátumot.

D’Agosta gyorsanszámolgatott magában. - Eznagyjából hat hónappal az előttvolt, hogy Helen itt járt - állapítottameg.

- Igen, és nem sokkal az után,hogy Doane-ék Sunflowerbeköltöztek. - Pendergast lapozgatotta kötetben, gyorsan átfutotta abejegyzéseket, aztán egy helyenmegállt, és elkezdte hangosan

felolvasni:

Mattie Lee megint Jimmyvelnyaggatott Lehet, hogy jól néz ki,de nem bírom, hogy állandóanfekete cuccokban jár, és úgyodavan a heavy metálért. Zselézi ahaját és cigizik, egészen a végénélfogja a cigarettát. Azt hiszi, ettőlnagyon menő Szerintem viszontinkább olyan, mint egy idióta, akipróbál menő lenni. Még rosszabb:mint egy kis hülye, aki olyanidiótának néz ki, aki próbái úgytenni, mintha menő lenne.

- Tipikus iskoláslány-szöveg -

állapította meg D’Agosta.- Talán kissé élesebb a nyelve

az átlagosnál - tette hozzáPendergast. Tovább lapozgatott akötetben. Egy három hónappalkésőbbi bejegyzésnél megtorpant akeze. - Á! - kiáltott fel, hirtelenérdeklődéssel a hangjában, ésolvasni kezdte:

Amikor hazaértem a suliból,megláttam, hogy apa és anya akonyhában nézegetnek valamit. Ésmit gondolsz, mi volt az? Egypapagáj! Szürke volt, kövér, rövidvörös farokkal és egy vastagfémgyűrűvel a lábán. Csak egy

szám volt rajta, név nem. Nagyonszelíd volt, azonnal az emberkarjára ült. Félrehajtott fejjelnézett ram, egyenesen aszemembe, mintha belém látna.Apa megnézte a lexikonban, és aztmondta, afrikai szürkepapagáj. Aztmondta, biztosan megszököttvalakitől, mert nagyon szelíd. Úgydél körül nagy rikácsolássalegyszerűen odaszállt a hátsóbejáró melletti körtefára.Könyörögtem apának, hogy haddtartsam meg. Azt mondta, ittmaradhat, amíg meg nem találjuka gazdáját. Azt mondta, majdfeladunk egy apróhirdetést. Én aztjavasoltam neki, hogy akkor a

Timbuctoo Timesban hirdessen,mire ő nevetett. Nagyon remélem,hogy nem találja meg a gazdájátCsináltunk neki fészket egy régikartondobozban. Apa holnap majdelmegy a Slidell kisállatboltba, ésvesz neki egy igazi kalitkát.Miközben a papagáj ott ugrált akonyhaasztalon, talált egy muffint,amit anya sütött, és nagyrikácsolással felfalta, úgyhogyMuffinnak neveztem el.

- Egy papagáj - mormoltaD'Agosta. - Mekkora avalószínűsége annak, hogy ezvéletlen legyen?

Pendergast tovább lapozgatotta naplóban, most már lassabban,míg a kötet végére nem ért. Levettea polcról a következőt, és elkezdtemódszeresen átnézni a bejegyzésekdátumait, míg egy helyen megállt.D'Agosta hallotta, hogy elakad alélegzete.

- Nézze csak, Vincent, van ittegy bejegyzés, amit februárkilencedikén írt, azon a napon,amikor Helen meglátogatta őket.

Ez volt életem legrosszabbnapja!

Ebéd után egy nő kopogott behozzánk. Egy piros sportkocsival

jött, nagyon jól öltözött volt,divatos bőrkesztyűt viselt. Aztmondta, hallott róla, hogy vannálunk egy papagáj, és szeretnémegnézni. Apa megmutatta nekiMuffint a kalitkájában, a nő pedigmegkérdezte, hogy került hozzánkEgy csomót kérdezősködött arról,hogy mikor találtuk, honnan jött,szelíd-e, megengedi-e, hogyhozzányúljunk, ki szokott vele alegtöbbet foglalkozni éshasonlókat. Egy csomó ideignézegette, és kérdezősködöttSzerette volna megnézni a lábán afémgyűrűt is, de apa előbbmegkérdezte, hogy ő-e atulajdonosa. A nő azt mondta,

igen, és szeretné visszakapni. Deapa gyanúsnak találta.Megkérdezte, hogy tudja-e, milyenszám van a gyűrűn. A nő nem tudtamegmondani, és nem tudottsemmiféle bizonyítékot felmutatniarról, hogy tényleg az övé apapagáj, de előadott valami mesétarról, hogy ő tudós, és a madáregy laborból szokott meg. Apánlátszott, hogy egy szavát sem hisziel, és határozottan közölte, hogyha produkál valami bizonyítékot,hogy az övé a papagáj, akkorodaadja, de addig Muffin nálunkmarad. A nő nem tűntkülönösebben meglepettnek, aztánszomorkás arccal rám nézett. -

Muffin a tied? - Én azt feleltem,igen. A nő egy darabiggondolkozott, aztán megkérdezteapától, tudna-e ajánlani egy jószállodát a városban. Apa aztmondta, csak egy van, és megadjaneki a telefonszámát. Kiment akonyhába a telefonkönyvért.Ahogy kitette a lábát, a nőfelkapta a kalitkát, beletömte egyfekete nejlonzsákba, amit atáskájából vett elő, kirohant azajtón, bedobta a kocsijába, éselporzott. Muffin végig hangosanrikácsolt Én kiabálvautánaszaladtam, és apa iskirohant. Beültünk a kocsiba ésüldözőbe akartuk venni a nőt, de

már eltűnt. Apa felhívta a seriffet,de öt nem nagyon érdekelte egyellopott papagáj, főleg mivellehet, hogy tényleg a nőé volt.Muffin tehát eltűnt Felmentem aszobámba, és csak zokogtam észokogtam.

Pendergast becsukta a naplót,és a zsebébe csúsztatta. Ebben apillanatban egy villámmegvilágította az ablakon túl afeketéllő fákat, és a mennydörgés azegész házat megrázkódtatta.

- Ez hihetetlen - mondtaD’Agosta. - Helen ellopta ezt apapagájt, ahogy Audubon kitömött

papagájait is. Vajon mi a fenének?Pendergast hallgatott.- Maga látta azt a papagájt?

Helen hazavitte Penumbréba?Pendergast némán megrázta a fejét.

- És mi helyzet a laborral,amit emlegetett?

- Nem volt semmiféle laborja,Vincent. Csak a Doctors WithWingsnél dolgozott.

- Van bármi ötlete, hogy mi acsudában mesterkedett Helen?

- Életemben először teljesentanácstalan vagyok.

Újabb villámlás cikázott át azégen, és a fény Pendergast arcáraesett. Teljes döbbenet ésértetlenség ült rajta.

26. fejezetNew York

Laura Hayward a New York-irendőrség gyilkossági csoportjánakkapitányaként is szerette mindignyitva tartani irodája ajtaját, hogyjelezze, nem felejtette el egyszerűutcai járőr múltját. Messzire jutott,nagyon magas polcra emelkedett, éshabár tudta, hogy jól végzi amunkáját, és megérdemelt mindenelőléptetést, annak is kínosantudatában volt, hogy női mivolta is

segítette az előrejutásban - főlegazok után, hogy az elmúltévtizedben több botrány is volt arendőrségen belüli diszkriminációmiatt.

Ezen a reggelen azonban,amikor hatkor megérkezett,vonakodva ugyan, de becsuktamaga után az ajtót, bár még senkisem volt bent rajta kívül. Egy oroszmaffiagyilkosság-sorozat ügyébennyomoztak, amely a Coney Islandentörtént. Az ügy óriásipapírmunkával és rengetegértekezlettel járt. Végül elérkezettaz a pont, amikor valakinek -vagyis neki - le kellett ülni, ésátnézni az összes eddigi aktát, hogy

legalább egy ember legyen, akiátlátja az egész ügyet, és valahogyelőre tudja mozdítani a nyomozást.

Délfelé az agya már szinteteljesen elzsibbadt a rengetegértelmetlen brutalitástól. Felállt azíróasztaltól, és úgy döntött,levegőzik egy kicsit a rendőr-főkapitányság épülete melletti kisparkban. Amikor kilépett azirodájából, a folyosón egy csoportrendőrbe ütközött.

Kollégái a szokásosnálnagyobb lelkesedéssel üdvözölték,és zavartan elfordították atekintetüket.

Hayward fogadta aköszönéseket, aztán megtorpant. -

Jól van, hadd halljam, mi történt?Sokatmondó csönd.- Soha nem láttam még

szánalmasabban blöffölő társaságot- mondta könnyedén Hayward. -Komolyan mondom, nepróbálkozzanak a pókerasztalmellett, biztosan veszítenének.

A tréfa nem talált túl jófogadtatásra, és pillanatnyi habozásután egy őrmester megszólalt: -Arról az FBI-ügynökről lenne szó,Pendergastról.

Hayward megdermedt. Afőkapitányságon mindenki tudta,hogy nem rokonszenveziktúlságosan Pendergasttal, ahogyanazt is, hogy viszonya van

D’Agostával. Pendergastnak mindigsikerült valami óriási pácbabelerángatni Vincentet, ésHaywardnak egyre inkább az volt agyanúja, hogy jelenlegi louisianaikirándulásuk is ugyanolyankatasztrofálisan fog végződni, minta korábbiak. Vagy az is lehet, hogymár meg is történt a baj…Miközben ezek a gondolatokátvillantak az agyán, igyekezetturalkodni a vonásain, és nyugodtmaradni. - Mi van Pendergastügynökkel? - kérdezte hidegen.

- Nem igazán róla van szó -folytatta az őrmester. - Hanem egyrokonáról, egy Constance Greenenevű nőről. Behozták, és

Pendergastot nevezte meglegközelebbi hozzátartozójaként.Állítólag az unokahúga, vagyvalami ilyesmi.

Ismét kínos csönd lett.- És? - kérdezte Hayward.- A nő külföldről érkezett. A

Queen Mary 2 fedélzetén utazottSouthamptonból New Yorkba, akisbabájával szállt fel.

- Egy kisbabával?- Igen, legfeljebb pár hónapos

lehetett. Külföldön jött a világra.De miután a hajó befutott, azútlevélvizsgálatnál nem engedtéktovább, mert a gyerek eltűnt.Ideszóltak a rendőrségnek, mi pedigletartóztattuk. Gyilkossággal

gyanúsítjuk.- Gyilkossággal?- Úgy van. Nagyon úgy néz ki,

hogy útközben valahol az Atlanti-óceánba dobta a gyerekét.

27. fejezetMexikói-öböl

A Delta 767-es szinte egyhelyben látszott lebegni a tízezerméteres magasságban. Az égnyugodt volt és ragyogóan tiszta, atenger végtelen kéksége szikrázvaterült el odalent a délutáni

napfényben.- Hozhatok még egy sört? -

hajolt oda D’Agostához astewardess.

- Igen, kérnék.A stewardess a szomszédos

ülésen ülő utashoz fordult. - Ésönnek, uram? Mindennel meg vanelégedve?

- Nem, nem vagyok - feleltePendergast. A füstölt lazacramutatott, amely az előző ülés hátáraerősített lehajtható asztalkán pihent.- Ez szobahőmérsékletű. Lenneolyan kedves hozni helyette egyhideget?

- Hogyne, máris. - A nő profimozdulattal felkapta a tányért.

D’Agosta megvárta, amíg astewardess visszatért, majd újbólelment, aztán kényelmesen hátradőlta széles ülésen, és kinyújtóztatta alábát. Kizárólag akkor ült elsőosztályon, ha Pendergasttársaságában utazott valahová, deaz volt az érzése, könnyen megtudná szokni ezt a kényeztetést.

Egy kis csengő szólalt meg ahangosbeszélőben, majd a kapitánybejelentette, hogy húsz perc múlvaföldet érnek a Sarasota Braden-tonnemzetközi repülőtéren.

D’Agosta kortyolt egyet asörből. Tizennyolc órája hagyták elSunflowert, amely immár több százkilométerre volt mögöttük, de

képtelen volt kiverni a fejéből akülönös Doane-házat azékszerdobozra emlékeztetőszobával, és a tomboló pusztításnyomaival. Pendergast viszont nemvolt hajlandó beszélni róla, egészúton elgondolkozó hallgatásbaburkolózott.

D’Agosta azért még egyszermegpróbálkozott vele, hogy szórabírja. - Van egy elméletem.

Az ügynök vetett rá egypillantást.

- Szerintem a Doane családtéves nyom.

- Valóban? - Pendergastóvatosan bekapott egy falatot afüstölt lazacból.

- Gondoljon csak bele.Hónapokkal, sőt évekkel Helenlátogatása után tört ki rajtuk azőrültség. Mi köze lehetne az őlátogatásának mindehhez? Vagy egypapagájhoz?

- Talán igaza van - mondtatétován Pendergast. - Engem az abriliáns kreativitás lep meg, amelyközvetlenül a vég előtt tört kimindnyájukon.

- Köztudott, hogy az elmebajöröklődik, és… - D’Agosta inkábbfélbehagyta a mondatot. - Azseniális tehetségek gyakranmegőrülnek.

- „Mi poéták víg kedvvelkezdjük ifjan, de ki sokáig él,

elcsügged, belehibban”, ahogyWordsworth is mondta. -Pendergast D’Agostára pillantott. -Szóval azt gondolja, hogy akreativitásuk okozta, hogymegőrültek?

- Az biztos, hogy a lányukkalez történt.

- Értem. És annak, hogy Helenellopta a papagájt, semmi közeahhoz, ami később a családdaltörtént. Szóval, ez a hipotézise?

- Nagyjából. Maga mitgondol? – D’Agosta azt remélte,végre sikerül kiszednie belőle, nekimi a véleménye a dologról.

- Azt gondolom, hogy én nemkedvelem a véletleneket, Vincent

D’Agosta habozott. - Van itt mégvalami, amin eltöprengtem…

Nem fordult elő néha, hogyHelen… furcsán vagy szokatlanulviselkedett?

Pendergast arca megdermedt. -Nem egészen értem, mire gondol.

- Csak ezek a… - D’Agostamegint habozott. - Ezek a váratlanutazások furcsa helyekre… atitkolózás… Ellopott előbb kétkitömött madarat egy múzeumból,aztán egy élő papagájt egycsaládtól… Nem lehetséges, hogyvalami miatt nagyidegfeszültségben élt, vagyvalamiféle idegi eredetűproblémája volt? Mivel

Rocklandben hallottam olyanpletykákat, hogy a családja nemvolt egészen normális…

Elhallgatott, mert úgy érezte,mintha hirtelen fagyosra hűlt volnakörülöttük a kabin levegője.

Pendergast arckifejezése nemváltozott, de amikor megszólalt,éles és hűvösen hivatalos volt ahangja. - Helen Esterházy talán nemvolt átlagos. De ő volt alegracionálisabb, legjózanabbember, akivel valaha istalálkoztam.

- Hogyne, bizonyára. Nem isarra akartam célozni, hogy…

- És a legkevésbé semvalószínű, hogy összeroppant volna

bármiféle nyomás alatt.- Persze - mondta gyorsan

D’Agosta. Már látta, hogy rosszötlet volt felvetni ezt a témát.

- Azt hiszem, jobban tennénk,ha inkább a jelenlegi problémánkmegvitatásával töltenénk az időt -mondta Pendergast, másra terelve aszót. - Van itt néhány dolog, amittudnia kell róla. - Elővett a zakójazsebéből egy vékony borítékot, ésegy papírlapot húzott ki belőle. -John Woodhouse Blast, ötvennyolcéves. A dél-karolinai Florence-benszületett, jelenlegi lakcíme 4112Beach Road, Siesta Key. Többdologgal is foglalkozik,műkereskedő, galériatulajdonos,

import-export cége van, ezen felülrégebben metszetkészítő ésnyomdász is volt. - Visszatette apapírlapot a borítékba. - Ametszetei meglehetősen speciálistémájúak voltak.

- Mifélék?- Olyanok, amelyeken halott

elnökök arcképei szerepelnek.- Pénzt hamisított?- A titkosszolgálat nyomozott

is utána, de semmit sem tudtakrábizonyítani. Azért is nyomozásindult ellene, mert elefántcsontot ésrinocéroszszarvakat csempészett,ami illegális a veszélyeztetettfajokat védő 1989-es konvencióóta. Ebben az esetben sem sikerült

semmit rábizonyítani.- Ez az ember olyan, mint egy

angolna.- Az biztos, hogy nagyon ügyes

és elszánt és veszélyes. -Pendergast egy pillanatig hallgatott,majd folytatta: - És van még egyérdekes tényező: a neve. JohnWoodhouse Blast.

- Ez miért érdekes?- Közvetlen leszármazottja

John James Audubonnak, a fiánkeresztül, akit John WoodhouseAudubonnak hívtak.

- Komolyan mondja?- John Woodhouse maga is

festő volt. Ő fejezte be Audubonutolsó munkáját, az Észak-Amerika

négylábú elevenszülők. A képekközel felét ő festette az apjaváratlan megbetegedése után.

D’Agosta füttyentett egyet. -Szóval lehet, hogy Blast úgygondolja, hogy a fekete keretes képaz ő jogos öröksége.

- Igen, én is ezt feltételezem.Úgy tűnik, felnőtt élete nagy részétazzal töltötte, hogy a képet kereste,bár az utóbbi években minthafeladta volna.

- És most mivel foglalkozik?- Azt nem tudtam kideríteni.

Jelenlegi üzleteit meglehetőstitokban űzi. - Pendergastkipillantott az ablakon. - óvatosnakkell lennünk vele, Vincent, nagyon

óvatosnak.

28. fejezetSarasota, Florida

Siesta Key óriási meglepetéstokozott D’Agostának: keskeny,pálmákkal szegélyezett sugárutakfogadták, az azúrkéken csillogó kisöblökhöz smaragdzöld gyepvezetett, a kanyargós csatornákon,lustán ringatóztak a kis jachtok. Ahomokos part széles volt, a homokhófehér és olyan finom, mint aporcukor. Észak és dél felé is

ködpáréba veszett a part vonala. Ahomokos sáv egyik oldalán atajtékos óceán hullámzott, amásikon elegáns lakóházak ésluxusszállodák sorakoztak, köztükúszómedencék, éttermek, nyaralók.A nap épp lenyugvóban volt. Anapozók, a strandolok, ahomokvárépítők és a strandotgereblyéző alkalmazottak egyláthatatlan jelre mind megálltak, ésnyugat felé néztek. Mindenkiarrafelé fordította a nyugágyakat, éselőkerültek a videokamerák.D’Agosta tekintete is követte azt azirányt, amerre mindenki bámult. Anap épp belesüllyedt a Mexikói-öbölbe, már csak egy narancssárgán

ragyogó félgömb látszott belőle.D’Agosta soha életében nem látottmég ügy naplementét, hogy nezavarták volna meg a látványt avárosi felhőkarcolók, és mostnagyon meglepődött: a nap egyikpercben még ott volt, és láthatóansiklott lefelé a horizont végtelenvonala mögé, aztán egyszer csakeltűnt, és csupán rózsaszín ragyogófénysávok maradtak utána a vizén.Ahogy megnyalta az ajkát, érezterajta az enyhén sós tengeri levegőtNem volt nehéz elképzelni, hogyLaurával majd egy ilyen helyreköltöznek, ha végre egyszernyugdíjba vonulhat…

Blast lakása az egyik

tengerpartra néző luxustoronyházlegfelső emeletén volt. Felmentek alifttel, és Pendergast becsöngetett.Hosszú várakozás után halkkaparászás hallatszott, ahogyfélretolták a kukucskálónyílásfedőlapját, újabb rövid szünet utánfordult a kulcs a zárban, és kinyíltaz ajtó. Egy alacsony, törékenytestalkatú férfi állt ott, dús,bezselézett fekete haját hátrasimítvaviselte. - Igen?

Pendergast felmutatta ajelvényét, és D’Agosta is elővette asajátját. - Ön Mr. Blast? - kérdeztePendergast.

A férfi egyik jelvényről amásikra pillantott, aztán

Pendergastra. D’Agostának feltűnt,hogy a szemében nincs se félelem,sem idegesség, inkább csak halványkíváncsiság.

- Bemehetnénk?A férfi egy pillanatig

fontolgatta a dolgot, aztánszélesebbre tárta az ajtót.

A halion át beléptek anappaliba, amely kissé túlzsúfoltvolt Súlyos aranybrokát függönyökkeretezték az óceánra néző, földigérő ablakot, a padlót vastag, puhafehér szőnyeg fedte. A levegőbenenyhe füstölőillat lebegett. Aközelben lévő ottománon két spitzheverészett, egy fehér és egy fekete.

D’Agosta ismét Blast felé

fordult. Egyáltalán nem hasonlítottaz ősére, Audubonra. Alacsonyvolt, fontoskodó, ceruzavékonybajusszal, és ahhoz képest, hogymilyen napos helyen él, meglepőensápadt volt a bőre. A mozdulataiazonban fürgék voltak, egyáltalánnem az a dekadens lustaság áradtbelőle, mint a szobaberendezéséből.

- Leülnek? - kérdezte, és kétterebélyes karmazsinvörös fotelremutatott. Egészen enyhe délikiejtéssel beszélt.

Pendergast helyet foglalt,D’Agosta pedig követte a példáját.Blast leült velük szemben,belesüppedve a fehér bőrkanapéba.

- Ha jól gondolom, nem a ShellRoadon bérelt ingatlanom miattjöttek?

- Jól gondolja - feleltePendergast.

- Akkor miben segíthetek?Pendergast egy kis

hatásszünetet tartott, mielőttválaszolt volna. - A fekete kereteskép miatt jöttünk.

Blast arcán csak elkerekedettszeme tükrözte a meglepetést Egypillanat után elmosolyodott,ragyogó kis fehér fogakat villantvaelő. Nem volt különösebbenbarátságos mosoly. D’Agostát egymenyétre emlékeztette ez az ember -karcsú volt, és harapós. - El

akarják adni nekem a képet?Pendergast megrázta a fejét. -

Nem. Szeretnénk megnézni.- Mindig jó tudni, ha az

embernek versenytársa is van -jegyezte meg Blast.

Pendergast keresztbe tette alábát. - Fura, hogy aversenytársakat említi, mivel ez amásik oka annak, hogy itt vagyunk.

Blast kérdőn félrehajtotta afejét.

- Helen Esterházy Pendergast.- Az FBI-ügynök minden egyes szótkülön kihangsúlyozott.

Blast ez alkalommalegyáltalán nem reagáltPendergastról D’Agostára

pillantott, aztán ismét vissza. -Elnézést, de ha már a neveknéltartunk, megtudhatnám az önökét?

- Pendergast különlegesügynök. A társam D’Agostahadnagy.

- Helen Esterházy Pendergast -ismételte meg Blast. - A hölgy talána rokona?

- A feleségem volt - feleltehűvösen Pendergast.

Blast széttárta a kezét. - Sohaéletemben nem hallottam ezt anevet. Désolée. Akkor, ha máskérdésük nincs… - Azzal felállt.

Pendergast szintén felpattant.D’Agosta megdermedt, de azügynök szerencsére nem esett neki

Blastnak, csak összekulcsolta a hátamögött a kezét, odasétált a hatalmasablakhoz, és kinézett. Aztánvisszafordult, és járkálni kezdett aszobában, megszemlélte afestményeket, egyiket a másik után,mintha egy múzeumban sétálgatna.Blast mozdulatlanul állt, csak atekintetével követte az ügynököt.Pendergast kisétált a hallba, és egypillanatra megállt egy csukottszekrényajtó előtt. Hirtelen feketeöltönye zsebébe nyúlt, elővettbelőle valamit, megérintette aszekrény ajtaját, és teljesenváratlanul kitárta.

Blast odarohant - Mégis mi afenét képzel? - kiáltott fel dühösen.

Pendergast benyúlt aszekrénybe, félretolt pár holmit, éskivett hátulról egy hosszú bundát.Rögtön fel lehetett ismerni, hogysárgafekete csíkos tigrisbőrbőlkészült.

- Hogy merészel a holmimközött kutatni? - Blast fenyegetőenközeledett felé.

Pendergast megrázta a bundát,és végignézett rajta. - Egy hercegnőis megirigyelhetné - fordultmosolyogva Blasthoz. - Teljeseneredeti. - Megint benyúlt aszekrénybe, és félretolt néhánykabátot, Blast pedig csak állt ott, adühtől kivörösödött arccal. -Ocelot, leopárd… egész

gyűjtemény veszélyeztetett fajokból.És vadonatújak, minden bizonnyalújabbak, mint az 1989-es CITEStörvény, hogy a 72-es ESA-ról ne isbeszéljünk.

Visszatette a bundákat aszekrénybe, és becsukta az ajtaját. -Az amerikai halászati és vadászatihivatalt nyilván módfelett érdekelnéa kis gyűjteménye. Felhívjuk őket?

Blast válasza meglepteD’Agostát. Ahelyett hogy továbbtiltakozott volna, láthatóanmegnyugodott. Újbólelmosolyodott, kivillantva afogsorát, és szinte elismerésselmérte végig Pendergastot. - Kérem,foglaljon helyet - intett a fotel felé.

- Úgy látom, van még némimegbeszélnivalónk.

Pendergast visszatért afotelhoz, és Blast is visszaültelőbbi helyére.

- Ha esetleg tudnék segítenimagának… mi lesz a kisgyűjteményem sorsa? - biccentett aszekrény felé.

- Az attól függ, mennyire jólalakul a beszélgetés.

Blast megkönnyebbülten fújtegy nagyot.

- Akkor hadd ismételjem mega nevet: Helen EsterházyPendergast.

- Igen, jól emlékszem afeleségére - mondta Blast, és

összekulcsolta az ölében szépenmanikűrözött kezét. - Kérem, nézzeel nekem, hogy az előbb egy kicsitmellébeszéltem. A hosszútapasztalat megtanított rá, hogylegyek mindig óvatos.

- Folytassa - felelte hidegenPendergast.

Blast megvonta a vállát. - Afelesége és én versenytársakvoltunk. Én közel húsz évetpazaroltam arra, hogy megkeressema fekete keretes képet. Hallottamarról, hogy ő is ez után szaglászikés kérdezősködik. Nem örültemneki, hogy finoman fogalmazzak.Ahogy nyilván ön is tudja, Audubona szépapám volt. A festmény a

születésem jogán engem illet.Senkinek sincs joga hasznot húznibelőle, csak nekem. Audubon aszanatóriumban festette a képet, detávozásakor nem vitte magával.Arra a következtetésre jutottam,hogy az a legvalószínűbbforgatókönyv, hogy odaajándékoztaa három orvos valamelyikének,akik kezelték. Egyiküknek teljesennyoma veszett. A másikvisszaköltözött Berlinbe - ha nálavolt is a kép, vagy elpusztultkésőbb a háborúban, vagy véglegelveszett. Ezután a harmadikorvosra, Torgenssonrakoncentráltam a keresésben -persze, inkább csak reménykedtem,

mert nem volt semmi bizonyítékom.- Blast széttárta a kezét. - És enneka nyomozásnak a kapcsán futottamÖssze a feleségével. Mindösszeegyszer találkoztunk.

- Mikor és hol?- Úgy tizenöt évvel ezelőtt.

Nem, annyi talán nem volt.Torgensson régi házánál, Port Allenkülvárosában.

- És pontosan mi történt ezen atalálkozón? - kérdezte feszültenPendergast.

- Elmondtam neki ugyanazt,amit magának: hogy a festmény azenyém, a születésem jogán, ésközöltem vele. hogy szeretném, haabbahagyná a kutatást.

- És mit mondott erre Helen? -kérdezte Pendergast még hidegebbhangon.

- Hát ez benne a legfurcsább.Pendergast várt. A levegő

szinte megdermedt körülöttük.- Emlékszik, maga mit

mondott, amikor megérkeztek?„Szeretnénk megnézni”. Hát ő ispontosan ezt mondta. Azt mondta,nem akarja megszerezni a képet, ésnem akar hasznot húzni belőle.Egyszerűen csak meg akarjavizsgálni. Azt mondta, felőle aztánaz enyém lehet a kép. Én eztörömmel hallottam, és kezet isráztunk rá. Mondhatnánk úgy is,hogy barátokként váltunk el. - A

férfi ajkán újabb vékony mosolyjelent meg.

- Pontosan hogy fogalmazott?- Nagyon jól emlékszem, azt

mondta, hogy „Tudom, hogy nagyonrégen keresi ezt a festményt.Kérem, értse meg, én nem akarombirtokolni, csak megvizsgálni.Szeretnék megerősíteni valamit. Hamegtalálom a képet, átadom önnek -de cserébe meg kell ígérnie, hogyha ön találná meg előbb, akkorlehetővé teszi, hogytanulmányozzam.” Én örömmelbelementem ebbe az egyezségbe.

- Marhaság! - csattant felD’Agosta, és felpattant a fotelből.Nem tudta tovább türtőztetni magát.

- Helen éveken át kereste azt afestményt - csak azért, hogymegnézze? Kizárt! Maga hazudik.

- Istenemre mondom, ez azigazság. - Blast ismételmosolyodott menyétszerűmosolyával.

- És mi történt ezután? -kérdezte Pendergast.

- Semmi. Elváltunk, ésmindenki ment a maga útjára. Ezvolt az egyetlen találkozásunk. Sohatöbbé nem láttam. Ez az igazság,isten engem úgy segéljen.

- Soha többé?- Soha. Ennyit tudok.- Ennél sokkal többet tud -

mosolyodott el hirtelen Pendergast.

- De mielőtt folytatnánk, Mr. Blast,barátságom jeleként hadd közöljekén magával valamit, amit nem tud.

Előbb a büntetés, aztán ajutalom - gondolta D’Agosta. Elsem tudta képzelni, hová akarkilyukadni Pendergast.

- Bizonyítékom van arra, hogyAudubon Torgenssonnakajándékozta a festményt - mondtaPendergast.

Blast hirtelen előrehajolt, ésérdeklődő arccal kérdezte. - Aztmondja, bizonyítéka van?

- Igen.Hosszú csönd lett, aztán Blast

hátradőlt a kanapén. - Hét akkormég az eddiginél is jobban meg

vagyok győződve arról, hogy afestmény elveszett Elpusztulhatott,amikor Torgensson utolsó lakhelyeleégett.

- Úgy érti, a Port Allenkülvárosában álló háza? - kérdeztePendergast. - Nem tudtam, hogy tűzvolt.

Blast hosszan ránézett. - Önnagyon sok mindent nem tud, Mr.Pendergast. A Port Allen-i ház nemaz utolsó lakhelye voltTorgenssonnak.

Pendergast nem tudta titkolni ameglepetését. - Valóban?

- Élete utolsó éveiben elégnehéz anyagi helyzetbe került.Üldözték a hitelezői, a bankok, a

helybéli kereskedők, még a város isaz elmaradt adók miatt, végülkilakoltatták Port Allen-i házéból,és egy kis faházba költözött afolyóparton.

- Honnan tudja mindezt? -kérdezte D’Agosta.

Blast válasz helyett csakfelállt, és kisétált a szobából.D’Agosta hallotta, hogy nyílik egyajtó, és kihúzott fiókok zörögnek.Egy perc múlva Blast visszatért egydossziéval, és átadtaPendergastnak. - Nézze meg alegfelül lévő levelet.

Pendergast előhúzott egymegsárgult papírlapot. A Pinkertonmagánnyomozó iroda fejléces

papírjára írott levél volt.Pendergast olvasni kezdte. - „Hanála is van a festmény, nem tudtukmegtalálni.

Átkutattuk a házat a pincétől apadlásig, de ugyanolyan üres, minta Port Allen-i ház. Semmi értékesnem maradt, és az is biztos, hogynincs ott semmiféle Audubon-kép.”

Pendergast visszatette adossziéba a papírlapot, átfutotta abenne lévő többi iratot is, aztánbecsukta. - És gondolom, ön azértszerezte meg ezt a jelentést, hogyakadályozza a versenytársait anyomozásban.

- Nincs értelme segíteni azellenségeinknek. - Blast elvette a

dossziét, és a kanapéra tette magamellé. - De végül mindezfeleslegesnek bizonyult.

- Miért?- Mert néhány hónappal az

után, hogy Torgensson odaköltözött,belecsapott egy villám a házba, ésaz alapjáig leégett. Torgensson isbennégett Ha máshol rejtegette afekete keretes képet, rég feledésbemerült a rejtekhely. Ha a házbantartotta, akkor elégett mindenegyébbel együtt. - Blast megvonta avállát. - És ekkor adtam fel akutatást. Attól tartok, Mr.Pendergast, hogy a fekete kereteskép már nem létezik. Tudom. Húszévet pazaroltam arra az életemből,

hogy ezt bebizonyítsam.

- Egy árva szavát sem hiszemel - jelentette ki D’Agosta,miközben lefelé mentek a lifttel. -Csak azért akarja elhitetni velünk,hogy Helen nem akarta megszereznia képet, nehogy gyanakodjunk rá,hogy ő ölte meg - ez ilyen egyszerű.

Pendergast nem válaszolt.- A fickó nyilván nagyon okos,

az ember azt hinné, hogy ennéljobbat is ki tudott volna találni -folytatta D’Agosta. - Mind a kettena képet akarták, és Helen túl közelkerült hozzá, hogy megtalálja. Blastnem akarta, hogy más tegye rá a

kezét jogos örökségére. Ennyi, azügyet le is zárhatjuk. Ráadásulegyértelmű, hogy kapcsolatban állvadászokkal, elefántcsont” ésszőrmecsempészekkel. Ha vannakkapcsolatai Afrikában,felhasználhatta őket arra, hogymegrendezze a gyilkosságot.

A lift ajtaja kinyílt. Átsétáltakaz előcsarnokon, és kiléptek apárás éjszakába. A hullámok halkansusogtak a homokon, az ablakokbólmilliónyi villódzó fény vetült asötét tengerpartra. Egy közeliétteremből halk manachizeneszűrődött ki.

- Honnan tudta, hogy ottvannak azok a holmik? - kérdezte

D'Agosta, miközben az út feléindultak.

Pendergast megrázkódott. -Tessék?

- A szekrényben a bundák.- A szagukról.- A szagukról?- Mindenki megmondhatja,

akinek valaha is volt ilyen bundája,hogy a nagymacskák szőrének vanegy jellegzetes, enyhe szaga. Nemkellemetlen, olyan pézsmaszerű.Semmi mással nem lehetösszetéveszteni. Nagyon jólismerem ezt a szagot. Az öcsémmelgyerekkorunkban gyakran elbújtunka szekrényben, ahol az anyám abundáit tartotta. Azt tudtam, hogy a

fickó csempészett elefántcsontot ésrinocéroszszarvat - nem volt nagyugrás azt feltételezni, hogy illegálisszőrmekereskedelemmel isfoglalkozik.

- Értem.- Jöjjön, Vincent - a

Caramino’s csak kétsaroknyira vaninnen. Úgy hallottam, ott kapni alegjobb kőrákot az egész öbölben.Jéghideg vodkával kell leöblíteni,úgy a legfinomabb. Igencsak rámférne most egy ital.

29. fejezetNew York

Amikor Laura Haywardbelépett a rendőr-főkapitányságalagsorában lévő kihallgatószobaelőtti lerobbant váróhelyiségbe, akét tanú, akit behívatottkihallgatásra, azonnal felpattant.

A gyilkossági csoport jelenlévő őrmestere is felállt. Haywardösszevonta a szemöldökét. - Jólvan, üljenek csak le nyugodtan, nemén vagyok az elnök. - Tisztában voltvele, hogy az aranyozottrangjelzések a váll-lapján kissémegfélemlítőek lehetnek, főlegolyan valakinek, aki egy hajóndolgozik. Kellemetlenül érezte

magát a dologtói. - Elnézést, hogyvasárnap rángattam ide önöket,őrmester, külön-külön kérem atanúkat, mindegy, milyensorrendben.

Hayward bement akihallgatószobába. A szebbiketválasztotta, amelyet arra a célrarendeztek be, hogy az együttműködőtanúkkal beszélgessenek. Voltbenne egy kisasztal, egy íróasztal ésnéhány szék. A videofelvételtkészítő technikus már ott volt,odabólintott Laurának, és felemelthüvelykujjal jelzett, hogy készenáll.

- Köszönöm - mondtaHayward. - Nagyra értékelem, hogy

ilyen hamar be tudott jönni. - Azvolt az újévi fogadalma, hogy ezentúl igyekszik kevésbé ingerlékenyenviselkedni a beosztottjaival. Afeletteseivel viszont továbbra semlesz túl kedves. Felfelé rúgás,lefelé mosoly - ez volt az újmottója.

Kidugta a fejét az ajtón, éskiszólt: - Kérem, küldje be az elsőt!Az őrmester bekísérte az első tanút,aki még mindig egyenruhában volt.Laura hellyel kínálta.

- Tudom, hogy márkihallgatták, de remélem, nembánja, ha még egyszer átvesszük avallomását. Igyekszem rövidrefogni. Megkínálhatom egy kávéval

vagy teával?- Nem kérek, köszönöm,

kapitány - felelte a férfi.- Ön ugyebár a hajó biztonsági

főnöke?- így van.A biztonsági főnök egy

ártalmatlannak tűnő idősebb úrvolt, dús ősz hajjal. Kellemes britakcentussal beszélt. Úgy festett,mint egy nyugalmazottrendőrnyomozó egy angliaikisvárosból. És valószínűleg az is,gondolta magában Laura.

- Tehát, elmondaná, kérem,hogy mi történt? - Szerette mindig alegáltalánosabb kérdéssel kezdeni.

- Nos, kapitány, először nem

sokkal az indulás után hívták fel afigyelmemet arra, hogy az egyikutas, Constance Greene furcsánviselkedik.

- Mi volt rajta furcsa?- A gyerekével szállt fel a

hajóra, egy három hónaposcsecsemővel. Ez önmagában iskissé szokatlan volt - egyetlenesetre sem emlékszem, amikorvalaki ilyen kicsi gyerekkel utazottvolna a hajónkon, főleg egyegyedülálló anya. Jelentettéknekem, hogy nem sokkal afelszállás után egy utasbarátságosan meg akarta nézni akisbabát, és talán túl közel menthozzá, mire Miss Greene állítólag

megfenyegette az illetőt.- És ön mit tett?- Felkerestem Miss Greene-t a

kabinjában, hogy beszéljek vele, dearra jutottam, hogy csak egytúlságosan aggódó anya - tudja,milyenek néha a nők -, és nemjelent semmiféle fenyegetést a többiutasra. Úgy gondoltam, hogy azutas, aki panaszt tett, csak egytúlbuzgó kíváncsiskodó.

- És milyennek látta MissGreene-t?

- Nyugodt volt, összeszedett,hivatalos modorú.

- És a kisbaba?- Ott volt vele a kabinban, egy

kiságyban, amiről külön

gondoskodtunk. Rövid látogatásomalatt végig aludt.

- És azután?- Miss Greene három-négy

napra bezárkózott a kabinjába.Ezután az út hátralévő részébennéha látták a fedélzeten. Másincidensről nem tudok - egészenaddig, amíg az útlevélvizsgálatnálkiderült, hogy a gyermek eltűnt. Bevolt jegyezve az anyja útlevelébe,ahogyan az szokás, ha valakikülföldön ad életet a gyermekének.

- Ön épelméjűnek látta a nőt?- Teljes mértékben, legalábbis

az egyetlen találkozásunkalkalmával. És szokatlanulösszeszedetten viselkedett ahhoz

képest, hogy milyen fiatal hölgyrőlvan szó.

A következő tanú a hajóélelmezési tisztje volt, akimegerősítette mindazt, amit abiztonsági főnök elmondott: az utasa kisbabájával szállt fel, hevesenvédelmezte mindenkitől, és többnapra bezárkózott a kabinjába.Aztán az út közepe táján már láttákaz étteremben étkezni és a hajónsétálgatni, a kisbaba nélkül. Azemberek azt feltételezték, van veleegy dadus, vagy a hajó bébiszitter-szolgálatát használja. Magának valóvolt, nem elegyedett szóba

senkivel, visszautasított mindenbarátságos közeledést. - Úgygondoltam, amolyan dúsgazdagkülönc, tudja, az a fajta, akinekannyi pénze van, hogymegengedheti magának, hogy úgyviselkedjen, ahogy neki tetszik -mondta a tiszt. – De… - Habozott,és elhallgatott.

- Folytassa.- Az út vége felé már az volt

az érzésem, hogy… nem egészenépelméjű.

Hayward megállt a kis fogdaajtaja előtt. Soha nem találkozottmég Constance Greene-nel, deVinnie-től sokat hallott róla.Mindig úgy emlegette, mintha

idősebb lenne, de amikor az ajtókitárult, Hayward döbbenten látta,hogy alig lehet huszonkét-huszonhárom éves. A hajasötétbarna volt, régimódibubifrizurát viselt, és mereven ült alehajtható priccsen, még mindigabban az elegáns ruhában,amelyben leszállt a hajóról.

- Bejöhetek?Constance Greene rápillantott.

Hayward mindig is büszke volt arraa képességére, hogy tud olvasni azemberek tekintetéből, de ez aszempár kifürkészhetetlen volt.

- Tessék, jöjjön be.Hayward leült a helyiségben

található egyetlen székre.

Lehetséges lenne, hogy ez a nő azóceánba dobta a gyermekét? -Hayward kapitány vagyok -mutatkozott be.

- Nagy örömömre szolgál,hogy megismerhetem, kapitány.

Az adott körülménynek között,Hayward kissé hátborzongatónaktalálta az udvarias mondatot.

- D’Agosta hadnagy barátjavagyok, akit ön jól ismer, ésnéhányszor dolgoztam már együtt anagybátyjával, Pendergastügynökkel is.

- Nem a nagybátyám. Aloysiuscsak a gyámom. Nem vagyunkrokonok - javította ki a lány.

- Értem. És vannak rokonai?

- Nincsenek - jött az élesválasz. - Régen meghaltak.

- Nagyon sajnálom. Először islenne itt egy dolog, amire szeretnékfényt deríteni. Van egy kisproblémánk, nem találjuk apapírjait. Nem tudja véletlenül atársadalombiztosítási számát?

- Nincs társadalombiztosításiszámom.

- Hol született?- Itt, New Yorkban, a Water

Streeten.- A kórház nevét tudja?- Otthon születtem.- Értem. - Hayward úgy

döntött, inkább feladja. A jogiosztályon előbb-utóbb csak jutnak

valamire, és egyébként is inkábbcsak azért kérdezősködött ezekről adolgokról, hogy a nehezebbkérdéseket halogassa.

- Constance, én a gyilkosságicsoportnál vagyok, de ez nem az énügyem. Csak azért vagyok itt, hogytisztázzam a tényeket. Nem kötelesválaszolni egyetlen kérdésemresem, és ez az egész nem hivatalos.Megértette?

- Tökéletesen értem,köszönöm.

Haywardot ismét meglepte afurcsa, régies beszédmód és akülönös testtartás, volt valami alány szemében, ami miatt olyanöregnek és bölcsnek tűnt, mintha

semmi köze nem lenne ehhez afiatal testhez.

Hayward vett egy nagylevegőt, és feltette a kérdést: -valóban az óceánba dobta agyermekét?

- Igen.- Miért?- Mert gonosz volt, ahogyan az

apja is.- Ki volt az apa?- Már meghalt.- Hogy hívták?Csönd lett szobában. A hideg

zöld szemek egyetlen pillanatra semfordultak el, és Hayward a lánytekintetéből szavak nélkül ismegértette, hogy soha nem fog

választ kapni a kérdésre.- Miért jött vissza külföldről

éppen most?- Mert Aloysiusnak szüksége

lesz a segítségemre.- A segítségére? Milyen

segítségre?Constance mozdulatlanul ült. -

Nincs felkészülve arra, hogyszembenézzen az árulással, ami várrá.

30. fejezetSavannah, Georgia

Judson Esterházy megállt antiktárgyakkal és régi bútorokkaltelezsúfolt dolgozószobájában, éskinézett az egyik magas ablakon akihalt Whitfield Square-re. Hidegesőcseppek hullottak a törpepálmákleveleiről és a parkban álló pavilonkupolájáról, és tócsákban gyűltekössze a Habersham Streetkövezetén. D’Agosta valahogymásnak látta Helen bátyját, mint azelső látogatás alkalmával.Könnyed, udvarias modoránaknyoma sem volt, kellemes vonásúarca aggodalmasnak és feszültnektűnt.

- És soha nem említette, hogyérdekelnék a papagájok, főleg a

karolinai papagáj? - kérdezteD’Agosta.

Esterházy megrázta a fejét. -Nem, soha.

- És a fekete keretes kép? Aztsem említette sora, még csakfutólag sem?

Esterházy ismét csak a fejétrázta. - Ez az egész teljesen új aszámomra. Éppolyan kevéssétalálok rá magyarázatot, mintmaguk.

- Tudom, hogy mennyirefájdalmas lehet ez - mondtaD’Agosta. Esterházy elfordult azablaktól. Az állkapcsánmegrándultak az izmok. D’Agostalátta, hogy alig tudja visszafojtani a

dühét. - Egyáltalán nem olyanfájdalmas, mint az, amit erről aBlast nevű emberről mondott.Szóval volt már büntetve is?

- Többször letartóztatták, devégül soha nem ítélték el.

- Ez még nem jelenti azt, hogyártatlan - jegyezte meg Esterházy.

- Épp ellenkezőleg - bólintottD’Agosta.

Esterházy a hadnagyrapillantott. - És nem csakolyasmikről van szó, mint azsarolás vagy a hamisítás. Aztmondja, súlyos testi sértéssel isvádolták.

D’Agosta megint bólintott.- És ő is ezt a fekete keretes

képet kereste?- Méghozzá teljes

erőbedobással.Esterházy ökölbe szorította a

kezét, és visszafordult az ablakfelé.

- Judson - szólalt megPendergast. - Ne felejtsd el, amitmondtam…

- Te a feleségedet veszítettedel - felelte Esterházy anélkül, hogyhátrafordult volna. - Én a húgomat.Te soha nem tetted túl magad rajta,de valahogy mégis belenyugodtál.De most megtudni ezt… - Nagyotsóhajtott. - Ráadásul lehet, hogyennek a bűnözőnek is valami közevan hozzá…

- Még nem tudjuk biztosan -mondta Pendergast.

- De abban biztos lehet, hogyki fogjuk deríteni - tette hozzáD’Agosta.

Esterházy nem felelt, csakkibámult az ablakon a távolba, ésaz állkapcsa meg-megrándult.

31. fejezetSarasota, Florida

Több mint ötszáz kilométerreldélebbre egy másik férfi szinténépp kibámult az ablakon. John

Woodhouse Blast lenézett atízemeletnyi mélységben hullámzóóceánra, a homokot gereblyézőkreés a napozókra, a tajtékos hullámokhosszan elnyúló, fehér vonalára, ésa szinte végtelenbe nyúlópartvonalra. Aztán elfordult,átsétált a nappalin, és egy pillanatramegállt egy aranykeretes tükörelőtt. Az elgyötört arc, amelyvisszanézett rá, álmatlanul töltöttéjszakáról árulkodott.

Mindig olyan óvatos volt,olyan nagyon óvatos… Hogyantörténhetett meg most mégis ez?Váratlanul megjelent a küszöbén abosszúálló angyal halálsápadt arca.Mindig is a legelővigyázatosabban

játszott, soha nem vállalt feleslegeskockázatot, és egészen idáig be isvált a taktikája.

A szoba csendjét a telefoncsöngése verte fel. Blastösszerezzent a hirtelen zajra.Odalépett a készülékhez, ésfelemelte a kagylót. A két spitzminden mozdulatát figyelte azottománról.

- Victor vagyok. Mi a helyzet?- A fenébe is, Victor, épp

ideje volt, hogy visszahívj! Hol apokolban voltál?

- Dolgom volt - felelte anyers, rekedtes hang. - Valami bajvan?

- De még mennyire, hogy baj

van! Rohadtul nagy baj. Egy FBI-ügynök jött ide szaglászni tegnapeste.

- Ismerjük az illetőt?- Pendergastnak hívják. Egy

zsaru is volt vele a New York-irendőrségtől.

- És mit akartak?- Mégis mit gondolsz, mit

akartak? Ez az ember túl sokat tud,Victor - túlságosan is sokat. El kellelintéznünk, méghozzá azonnal.

- Úgy érted… - A rekedteshang habozott.

- Igen, úgy. Ideje elvarrniminden szálat.

- Mindet?- Mindet. Tudod, mi a dolgod,

Victor. Intézkedj, most rögtön? -Blast lecsapta a kagylót, éskibámult az ablakon a végtelen kékhorizontra.

32. fejezet

A földút egy fenyőerdőn átkanyargott, majd a mangrovemocsárlegszélénél kibukkant egy tágasmezőre. A férfi megállt a RangeRoverrel a mezőn, és elővett ahátsó ülésről egy fegyvertokot, egymappát meg egy hátizsákot. A mezőközepe táján emelkedő kisdombocskára sétált, és mindent

lerakott a száraz fűre. Kivett amappából egy lőlapot, elsétált amocsárig, és közben számolta alépéseit. A déli nap sugaraiátszűrődtek a ciprusok között, ésapró fénypettyeket szórtak a zöldes-barnás vízre.

Kiválasztott egy sima, szélesfatörzset, és odaszegezte a lőlapot,jól be is kalapálta egy kiskalapáccsal. A tél ellenérekellemesen langyos volt az idő,talán tizenöt fok is lehetett. Víz ésrothadó fa szaga áradt a mocsárfelől, a fákon egy zajos varjúcsapatrikoltozott. A legközelebbi lakóházkilométerekre volt innen. A levegőmégse rezzent.

Visszasétált oda, ahol leraktaa holmiját, és megint számoltaKözben a lépéseit. A célpont százméterre volt.

Kinyitotta a kemény Pelicantokot, és kivett egy Remington 40-XS puskát. Hét kiló volt, jó nehézdarab, rendkívüli pontosságaviszont nagy előnyt jelentett. A férfijó ideje nem lőtt már vele, de afegyver szépen megtisztítva,beolajozva teljes mértékben készenállt a használatra.

Fél térdre ereszkedett, és atérdére fektette a puskát. Lehajtottaa kétlábú állványt, beállította ésrögzítette. Aztán hasra feküdt akiszáradt fűben, és maga elé

igazította a fegyvert, ide-odamozgatta, amíg teljesen stabilan ésbiztosan nem állt. Fél szemétbehunyva a Leupoldcélzókészüléken keresztül a fáraszögezett lőlapra nézett. Eddigminden remekül ment. A hátsózsebébe nyúlt, elővett egy doboz.308-as Winchester töltényt, ésletette maga mellé, a jobb kezeügyébe. Kivett egyet, és betöltötte atöltényűrbe, aztán még hármat, míga tár tele nem lett. Végülösszecsukta a puskát, és megintbelenézett a célzókészülékbe.

Célba vette a lőlapot, lassanmélyeket lélegzett, és várta, hogylecsillapodjon a szívverése. A

fegyver egészen enyhén remegett akezében, ez nyilvánvaló volt abból,hogy a célkeresztben a lőlap ismozgott egy kissé. A remegésazonban egyre csökkent, ahogylassan az egész teste megnyugodott.Ujját a ravaszra tette, és egészenfinoman, próbaképpenmegmozdította, aztán kifújta alevegőt. Figyelte a szívverését, éskét dobbanás között megbúzta aravaszt. Egy halk dörrenéshallatszott, és egészen enyhe rúgástérzett. Kipottyantotta atöltényhüvelyt, és ismét mélyeketlélegzett, hogy megnyugodjon, majdlassan újból meghúzta a ravaszt. Afegyver ismét dörrent és rúgott

egyet. A hang gyorsan elsodródott amocsaras síkság felett. Még kétlövés, és kiürült a tár. A férfi talpraállt, összeszedte és zsebre dugta anégy töltényhüvelyt, aztán alőlaphoz sétált, hogy szemügyrevegye.

A találatok meglehetősenközel csoportosultak, elég közelahhoz, hogy egyetlen cakkos szélűlyukat üssenek a középponttól balraés kissé lefelé. Kivett a zsebébőlegy kis műanyag vonalzót, éslemérte az eltolódást, aztánmegfordult, és visszasétált a mezőnát, nagyon lassú tempóban, hogy nelegyen megerőltető. Megint elnyúlta füvön, fogta a puskát, és az előbbi

mérésnek megfelelően igazított aszélerősségmérőn.

Nagy koncentrációval ismétnégyszer lőtt. Ez alkalommal alőlap kellős közepét sikerülteltalálnia, mind a négy golyó többé-kevésbé ugyanarra a helyrecsapódott be. Elégedetten levette afatörzsről a lőlapot, összegyűrte, ésa zsebébe dugta.

Visszaballagott a mezőközepére, és megint lehasalt. Itt azideje, hogy elszórakozzon egykicsit. Amikor először lőni kezdett,a varjúcsapat zajosan elrepült, ésúgy háromszáz méterrel odébb, amező túlsó szélén telepedett le.Látta, hogy egy magas fenyő

tövében csoportosulnak: a lehullotttűlevelek között ugrándoznak, ésmagokat csipegetnek a tobozokból.

A célzókészüléken keresztülkiválasztott egy madarat, és követtea célkereszttel, ahogy az egy toboztcsipkedett és rázogatott a csőrével.Mutatóujja megfeszült az íveltravaszon, aztán eldörrent a lövés. Amadár fekete tollak kavargófelhőjében eltűnt, a közeli fatörzsrevörös vércseppek és húscafatokspricceltek. A varjúcsapat többirésze nagy ricsajjal felrebbent akék ég felé, és elrepült a fák fölött.

A férfi újabb célpontotkeresett. Most a mocsár feléirányította a célzókészüléket.

Lassan a víz széle felé irányította afegyvert, míg megtalálta az újabbcélpontot: úgy százötven méterreegy méretes kecskebéka ringatózottegy tavirózsa levelén egy kisnapfényfoltban. A férfi ismétcélzott, és lőtt: vöröses vérfelhőfröccsent szét, zöldes vízzel és atavirózsa levelének darabkáivalkeveredve, majd kecsesenvisszahullott a vízbe. A harmadikgolyó egy mokaszinkígyó fejét vitteel, amely rémülten vetette belemagát a vízbe, hogy meneküljön.

Még egy töltény maradt.Valami komolyabb kihívás kellene.Szabad szemmel körbenézett amocsárban, de a lövések

megzavarták az állatokat, és nemlátott sehol semmit. Kénytelen leszvárni.

Visszament a Range Roverhez,kivett a hátsó ülésről egy vászonfegyvertokot, és elhúzta a cipzárat.Egy CZ Bobwhite tizenkétkaliberes vadászpuska került elő,szépen faragott tussal. Ez volt alegolcsóbb a fegyverei közül, deígy is kiváló puska volt, és nagyonutálta, amit tennie kellett vele. Egykicsit keresgélt a kocsicsomagtartójában, majd elővett egyhordozható satut, és egy vadonatújpengével felszerelt fűrészt.

Keresztbe fektette a térdén apuskát, bedörzsölte a csövét egy kis

fegyverolajjal, és mellé fektetettegy papírcentit. Egy szöggel jeletkarcolt bele, aztán fogta a fűrészt,és munkához látott.

Hosszú, unalmas ésfáradságos feladat volt. Amikorvégzett, egy ráspollyal simárareszelte a cső végét, gyorsanledörzsölte acélforgács vattával,aztán újból beolajozta. Felnyitotta apuskát, és gondosan kitisztogatta abelsejéből a fémforgácsokat, aztánbetöltött két töltényt. A mocsárbagázolt a puskával és a lefűrészeltcsövei. A csődarabot elhajította avízbe, amilyen messzire csak tudta,aztán a derekához szorította apuskát, és elsütötte.

A dörrenés fülsiketítő volt, ésa fegyver akkorát rúgott, mint egyöszvér. Erős volt, brutális, ésnagyon hatékony. A második cső istökéletesen működött. Megintfelnyitotta, zsebre vágta atöltényhüvelyeket, megtörölgette afegyvert, aztán újból megtöltötte.Másodszorra is simán működött.Fájt, amit tennie kellett, de azértelégedett volt az eredménnyel.

Visszament a kocsihoz,berakta a fegyvert a vászontokba,aztán kivett a hátizsákjából egyszendvicset meg egy termoszt.Lassan falatozott, élvezte aszarvasgombás-libamájasszendvicset. Tejjel és cukorral

elkészített forró teát kortyolgatotthozzá, igyekezett élvezni a frisslevegőt és a napfényt, és nemgondolni a problémáira. Éppvégzett az evéssel, amikor egyvörösfarkú sólyom röppent fel amocsárból, nyilván a fészkéről, éslassan körözni kezdett a fák fölött.Úgy becsülte, kétszázötven méterrelehet.

Ez végre a szakértelméhezméltó kihívás volt. Ismét lehasalt amesterlövészpuska elé, és amadárra célzott, de a célzókészüléklátótere túl szűk volt, nem tudtabevenni. A beépített irányzékotkellett használnia. A rögzítettcélzókészüléken keresztül nézte a

madarat, és próbálta követni. Ígysem volt jó - a fegyver túl nehézvolt, a sólyom pedig túl gyors. Amadár ellipszist írt le a levegőben.Úgy döntött, úgy találhatja el, haegy kicsivel eléje céloz, ésmegvárja, amíg az ívpályán odaér.

Egy pillanattal később asólyom már le is hullott az égből.Néhány toll libegett utána, majdelsodorta őket a szél.

A férfi összehajtogatta azállványt, összeszedte ésmegszámolta a töltényhüvelyeket.Visszatette a puskát a tokba,elpakolta a szendvics maradványaitmeg a termoszt, és a vállára vette ahátizsákot. Még egyszer alaposan

körbenézett, de ottjártának nem voltmás nyoma, csak a letaposott rész aszáraz füvön.

Mélységes elégedettséggelindult vissza a Range Roverhez.Most végre - legalábbis egy időre -szabad folyást engedhet azérzéseinek, hagyhatja, hogyátáradjanak a testén, ésfelkorbácsolják az adrenalinszintjéta gyilkosság előtt.

33. fejezetPort Alien, Louisiana

D’Agosta megállt aturistainformációs központ előtt aragyogó délutáni napsütésben, ésvégignézett a Court Streeten a folyóirányába. A központon kívül -amely egy tökéletesen felújított ésmodernizált, de régi téglaépületbenkapott helyet - minden egyébvadonatújnak tűnt: az üzletek, aközépületek, a folyópartonelszórtan álló házak. Nehezére esettelhinni, hogy majdnem százötvenévvel ezelőtt valahol itt a közvetlenközelben élt és halt meg John JamesAudubon kezelőorvosa.

- Eredetileg St. Michelnekhívták ezt a helyet - szólalt megmellette Pendergast. - Port Allent

1809-ben alapították, de ötven évenbelül a városka felét elsodorta aMississippi. Végigmegyünk afolyóparti sétányon?

Szapora léptekkel el is indult,D’Agosta pedig igyekezett lépésttartani vele. Szörnyen fáradt volt,és azon tűnődött, Pendergastnakhonnan van ennyi energiája, miutánegy hete megállás nélkül utaztak.Egyik helyről a másikraszáguldoztak autóval és repülővel,éjfélkor kerültek ágyba, éshajnalban keltek. Port Allen már túlsok volt D’Agostának.

Legelőször elmentek megnéznidr. Torgensson utolsó előttilakhelyét egy, a várostól nyugatra

fekvő, kellemes régitéglaépületekből álló negyedben. Aházban most temetkezési vállalatműködött Aztán elrohantak avárosházára, ahol Pendergastbehízelgő modorával rávett egytitkárnőt, hogy átlapozhassonnéhány régi tervrajzot és feljegyzésta levéltárban. Most pedig ittsétálnak a Mississippi partján, aholBlast állítása szerint dr.Torgensson utolsó nyomorúságoshónapjait töltötte egy kunyhóban, aszifilisztől szenvedve,alkoholmámorban.

A folyóparti sétány széles voltés elegáns, a töltésről pediggyönyörű kilátás tárult fel: a túlsó

parton Baton Rouge feküdt, ahömpölygő, csokoládébarna vizűfolyón bárkák és vontatóhajóksiklottak lefelé.

- Ez a Port Allen-i zsilip -mutatott Pendergast egy nagynyilasra a folyót elrekesztő gátban,amely két hatalmas sárga kapubanvégződött. - Ez a legnagyobbszabadon lebegő ilyen szerkezet. Ezköti össze a folyót az IntracoastalWaterway nevű vízi úttal.

Elsétáltak pár saroknyit asétányon. D'Agostát kisséfelélénkítette a folyó felőlfújdogáló friss szellő. Megálltakegy információs kioszknál, aholPendergast átfutotta a táblára

kitűzött hirdetéseket. - Milyen kár,lemaradtunk a Lagniappecimbalomfesztiválról - jegyeztemeg.

D’Agosta lopva Pendergastrapillantott. Ahhoz képest, hogymilyen sokkoló hatással volt rá afelesége meggyilkolásának híre, aConstance Greene-nel kapcsolatoshíreket meglepően érzelemmentesenfogadta. Laura előző nap értesítetteőket telefonon. Bármilyen régenbarátkozott is D’AgostaPendergasttal, úgy tűnt, sohasemfogja igazán kiismerni. Nyilvánvalóvolt, hogy fontos neki Constance -most mégis szinte teljesenközönyösen fogadta, hogy

letartóztatták, éscsecsemőgyilkossággal vádolják.

Pendergast kisétált akioszkból, és elindult a pázsiton áta folyópart felé. Megállt egy régicsatorna kifolyónyílásánál, amelymár félig a víz alatt volt. - A 19.század elején két-háromsaroknyiralehetett innen az üzleti negyed -mutatott a hömpölygő folyóra. -Azóta elnyelte a víz.

Visszaindultak a sétányon,majd a Commerce Avenue-n át,balra kanyarodtak a CourtStreetnél, majd jobbra azAtchafalaya Streetre. - Amikor dr.Torgensson kénytelen volt az utolsólakhelyére költözni, St. Michelt már

West Baton Rouge-nak hívták -folytatta Pendergast. - Akkoribanegy lerobbant, munkásnegyed terültel itt a vasútállomás és akompkikötő között.

Bekanyarodott egy újabbutcába, megnézte a térképet, mégegy kicsit továbbsétált, aztánmegtorpant. - Azt hiszem, helybenvagyunk.

Egy kisebbfajta üzletsorhozérkeztek. Három ház állt egymásmellett, az egyikben egyMcDonald's üzemelt, a másikbanegy mobiltelefonbolt, a harmadikpedig, egy szögletes, tarkára festettkis épület a Pappy’s Donette Holefeliratot viselte. Egy fánkot árusító

üzletlánc volt, D’Agosta máshol islátott már ilyen boltokat. Két autóparkolt előtte, a McDonald’s autóskiszolgálóablakánál pedig nagy volta forgalom.

- Ez az? - kiáltott felD’Agosta.

Pendergast bólintott, és amobiltelefon-üzletre mutatott. -Pontosan ezen a helyen álltTorgensson háza.

D’Agosta sorra végignézett ahárom házon, és ismét lelohadt aséta során feltámadt jókedve. -Blastnak igaza volt - motyogta. -Teljesen reménytelen.

Pendergast zsebre dugta akezét, végigsétált az üzletek előtt,

és mindenhol benézett a kapualjba.D’Agostának nem volt erejekövetni, inkább csak megállt aparkolóban, és onnan figyelte. Azügynök öt percen belül visszatért.Nem mondott semmit, csak lassanvégighordozta a tekintetét ahorizonton, majd háromszázhatvanfokban körbefordult, és gondosanmegszemlélt mindent a környéken.Aztán újból megismételte azegészet, de most a kör felénélmegtorpant.

- Nézze csak meg azt azépületet, Vincent!

D’Agosta a turistaközpont felénézett, amerre séta közben iselhaladtak.

- Mi van vele? - kérdezte.- Az a kis épület nyilván

szivattyúállomás volt valamikor. Aneogótikus stílus arra utal, hogyvalószínűleg még akkoriban épült,amikor a várost St. Michelnekhívták. - Pendergast egy kicsithallgatott. - Igen - mormolta aztán. -Biztos vagyok benne, hogy így van.

D’Agosta csak várt.Pendergast elfordult, és

ellenkező irányba mutatott, amerrezavartalan kilátás nyílt a sétányra, arégi kifolyócsatorna maradványairaés a szélesen hömpölygőMississippire.

- Milyen különös, hogy azüzletsor, a régi szivattyúállomás és

csatornanyílás pontosan egyegyenes vonalra esik - mondtaPendergast.

Szapora léptekkel újbólvisszaindult a folyó felé. D’Agostautánaeredt.

Pendergast majdnem a vízszélénél állt csak meg, és lehajolt,hogy alaposabban szemügyre vegyea régi csatorna kivezető nyilasátD’Agosta látta, hogy egy nagy,kővel kibélelt csatornavezetékindul ki innen, amelyet részbenfeltöltöttek, és a nyílását betonnallezárták.

Pendergast félegyeneseden. -Úgy van, ahogy gondoltam. Ez ittegy régi vízvezeték.

- Igen? És ez mit jelent?- A vízvezetéket nyilván

használaton kívül helyezték éslezárták, amikor St. Michel egészkeleti felét elmosta a folyó. Ezroppant figyelemreméltó.

D’Agosta nem tudta osztanibarátja történelmi részletek irántilelkesedését.

- Bizonyára maga is látja,Vincent Torgensson háza csak azután épülhetett, hogy ezt avízvezetéket lezárták.

D’Agosta megvonta a vállát.El sem tudta képzelni, hová akarPendergast kilyukadni ezzel.

- Errefelé gyakori volt -legalábbis a régi vízvezeték mellett

épült házaknál -, hogy azépítkezésnél a csatorna alagútjáthasználták fel alapnak, így egycsomó munkát megspóroltak, nemkellett kiásni a pincét.

- Gondolja, hogy a vízvezetékmég mindig arrafelé vezet a földalatt?

- Pontosan. Amikor 1855-benmegépítették a házat, valószínűlegaz elhagyott vezeték egy részéthasználták fel hozzá pincének. Ezeka régi vízvezetékek négyszögletesalagutak voltak, nem kerekek, éshabarccsal összeragasztottkövekből rakták ki a falaikat. Azépítőknek nem volt más dolguk,mint felhúzni két téglafalat a

vízvezeték meglévő falairamerőlegesen, és voilá! - kész isvolt a pince.

- És gondolja, hogy ittmegtaláljuk a fekete keretes képet?- kérdezte izgatottan D’Agosta. -Torgensson pincéjében?

- Nem, nem a pincében.Emlékszik, mit írt a hitelezőnek amagánnyomozó abban a levélben,amit Blast mutatott? „Ha nála is vana festmény, nem tudtuk megtalálni.Átkutattuk a házat a pincétől apadlásig, de ugyanolyan üres, minta Port Allen-i ház. Semmi értékesnem maradt, és az is biztos, hogynincs ott semmiféle kép.”

- Ha nem a pincében van,

akkor miért ilyen izgatott emiatt? -kérdezte D’Agosta. Néha ténylegmegőrjítette, hogy Pendergastbólminden szót harapófogóval kellkihúzni.

- Gondoljon csak bele: asorházak egy vonalbanhelyezkedtek el egy már létezőalagút mentén, és mindegyiknek apincéje a régi vízvezeték egyszakaszából lett kialakítva. Degondoljon bele abba is, Vincent,hogy a házak között üres helyek isvannak. A pincének pedignagyjából ugyanakkorának kelllennie, mint a fölé húzott háznak.

- Szóval azt akarja mondani,hogy a pincék között vannak kis

üregek.- Pontosan. A régi vízvezeték

egy-egy kis szakasza ott maradt apincék között, befalazva,kihasználatlanul. Lehet, hogyTorgensson egy ilyen üregbenrejtette el a képet.

- De miért rejtette volna elennyire?

- Feltételezhetjük, hogy ha afestmény olyan értékes volt adoktor számára, hogy a legnagyobbnyomorban sem volt képesmegválni tőle, akkor nem akarttávol lenni tőle. Ugyanakkor mégisel kellett rejtenie valahol ahitelezői elől.

- De tudjuk, hogy a házába

villám csapott, és porig égett.- Ez igaz. De ha a logikánk

helyes, akkor a festménybiztonságban volt az alagútban, akét pince közötti üregben.

- Akkor nincs más dolgunk,mint bejutni a mobiltelefonboltpincéjébe.

D’Agosta már indulni akart,de Pendergast megfogta a karját.

- Sajnos, annak a boltnak nincspincéje. Ellenőriztem az imént,amikor bementem a kapu alá. Arégebben ezen a helyen álló házpincéjét valószínűleg feltöltötték atűz után.

D’Agosta jókedve megintelpárolgott. - Akkor most mi a fenét

csinálunk? Nem hozhatunk ide egybuldózert, hogy leromboljuk aboltot, és kiássuk a pincét.

- Nem, de esetleg bejuthatunka régi vízvezetékbe a szomszédospincéből, amely még létezik. - Aszikra, amely az elmúlt napokbankihunyt Pendergast szeméből, ismétvisszatért - a vadászat izgalmacsillogott benne. - Szörnyenmegkívántam egy fánkot - fordultD’Agostához - Maga nem enneegyet?

34. fejezetSt. Francisville, Louisiana

Morris Blackletter nagygonddal odaillesztette aszervomechanizmust a gépezethátsó kerekeihez. Kétszer isellenőrizte, aztán bedugta avezérlőegységbe vezető USB-kábelt a laptopba, és lefuttatott egydiagnosztikai szoftvert. Mindenstimmelt Megírt egy egyszerűnégysoros programot, letöltötte avezérlőegységbe, és kiadta avégrehajtó parancsot. A robot - egyprocesszorokból, motorokból ésszenzorokból álló, vaskosgumikerekekkel ellátott,meglehetősen csúf kis szerkezet -

beindította elülső motorját, ésátgördült a padión. Pontosan ötmásodpercig működött, aztánhirtelen leállt.

Blacklettert indokolatlanbüszkeség öntötte el ateljesítményére. Egész vakációjaalatt - miközben angolkatedrálisokat csodált meg, ésfélhomályos kiskocsmákbanüldögélt - csak erre a pillanatravárt.

Blackletter évekkel ezelőttolvasott egy cikket arról, hogy anyugdíjba vonult emberek gyakranolyan hobbit választanak, amelyszögesen ellentétes az eredetifoglalkozásukkal. Az biztos, hogy

az ő esetében így volt Hosszúéveket töltött el orvosként - előszöra Doctors With Wings szervezetnél,később egy sor gyógyszerészeti ésorvosi kutatólaborban -, és mindigmegszállottan érdekelte az emberitest működése és működésirendellenességei, betegségei ésgyógyítása Erre most robotokkaljátszik - a hús-vér emberi testtökéletes ellentétével. Ha kiég egyszerkezet, az ember egyszerűeneldobja, és beszerez helyette egymásikat. Nincs fájdalom, és nincsenhalál…

Mennyire más ez, mint azok azévek, amelyeket a harmadik világországaiban töltött, szomjúságtól és

moszkitóktól gyötörtén, aholgerillák fenyegették, szembe kellettnéznie a korrupcióval, néha maga ismegbetegedett, miközben azondolgozott, hogy visszaszorítsák apusztító járványokat. Több száz,talán több ezer életet is megmentett,de rengetegen meg is haltak. Ezpersze nem az ő hibája volt. Ám ottvan az a másik dolog, amire próbáltsoha nem gondolni… Ez volt az okaannak, hogy elmenekült a hús-vérdolgok elől, hogy a műanyag ésszilíciumtárgyakban leljenmenedéket.

Tessék, már megint ezenjárnak a gondolatai… Megrázta afejét, mintha meg akarna szabadulni

a szörnyű bűntudattól, és megint arobotra pillantott. A bűntudat lassanel is szállt - ami megtörtént,megtörtént. Az indítékai különbenis mindig tisztességesek voltak.Lassan elmosolyodott. Felemelte akezét, és csettintett egyet.

A robot audioszenzoraérzékelte a hangot, és abba azirányba fordult. - Robo kekszet akar- reccsent a fémes hang.

Blackletter abszurd örömötérzett. Felállt, és kisétált akonyhába, hogy lefekvés előttmegigyon még egy csésze teát. Ateáskannával a kezében hirtelenmegtorpant, és hallgatózni kezdett.

Megint megütötte a fülét egy

padlódeszka reccsenése.Blackletter lassan letette ateáskannát. A szél lenne az? Nem -nyugodt, szélcsendes éjszaka volt.

Talán kint az utcán járkálvalaki? Ahhoz túl közelről és túltisztán jött a zaj.

Talán csak képzelődött. Azember elméje hajlamos azilyesmire. Ha nincs kitéve túlgyakori hangimpulzusoknak, az agykreál magának zajokat. Órák ótanéma dolgozószobájábanszöszmötölt, és most talán csak…

Újabb reccsenés. Blacklettermost már teljesen biztos volt benne,hogy a zaj a házból jött.

- Ki van ott? - kiáltotta el

magát. A nyikorgás elhallgatott.Betörő lenne? Ez nem túl

valószínű. Az övénél sokkalnagyobb és pompásabb házak issorakoznak az utcában.

Akkor ki lehet?A nyikorgás folytatódott,

mintha szabályos, elszánt léptekközelednének. Most már azt is megtudta állapítani, honnan jön a zaj: aház elejében lévő nappaliból.

A telefonra pillantott, de nemvolt a helyén. A fenébe ezekkel avezeték nélküli telefonokkal,gondolta. Vajon hová tette? Persze,a dolgozószobában van, azÍróasztalon a laptop mellett.

Gyorsan visszasietett a

dolgozószobába, és felkapta atelefont az asztalról, aztánmegdermedt Valaki volt a hallban.Magas férfi lépett elő a sötétségből,hosszú ballonkabátban.

- Mit keres a házamban? -kiáltotta Blackletter. - Mit akar?

A behatoló nem válaszolt,csak széthúzta a kabátját, amelyalól egy lefűrészelt csövű puskabukkant elő. A tus súlyos feketefából volt, faragott rozettamintákdíszítették. A kékes acélcsőhalványan megcsillant a szobábólkiszűrődő fényben.

Blackletter képtelen voltlevenni a szemét a fegyverről. Egylépést hátrált. – Várjon… Ne! Nagy

hibát követ el, megbeszélhetnénk adolgot…

A fegyver csöve felfelérándult, és iszonyatos dörrenéshallatszott, ahogy mindkét csőegyszerre elsült. Blackletterthatalmas puffanással a falhoz löktevalami, aztán lassan lecsúszott aföldre. Bekeretezett fényképek éscsecsebecsék potyogtak köré apolcokról.

A ház ajtaja már csukódott is.A robot, melynek

audioszenzorai életre keltek azajtól, készítőjének élettelen testefelé fordult. - Robo kekszet akar -recsegte. A fémes hangoteltompította a miniatűr hangszóróra

fröccsent vér. - Robo kekszetakar…

35. fejezetPort Allen, Louisiana

Másnap borús, esős napköszöntött rájuk, amit D’Agostaegyáltalán nem is bánt. Legalábbkevesebb vásárló lesz afánkboltban, és könnyebbenboldogulnak majd. Egy kisséaggódott Pendergast legújabb tervemiatt. A Port Allen-i lehajtónállekanyarodtak az I-10-es

autópályáról. A kerekek alatthangosan sziszegett a nedves aszfaltMiközben Pendergast vezetett,D’Agosta a New Orleans-i StarPicayune-t lapozgatta. - Nem értem,miért nem csinálhatjuk ezt éjszaka -jegyezte meg.

- A boltban van riasztó, éséjszaka a zaj is feltűnőbb lenne.

- Jobb lesz, ha inkább magabeszél. Az az érzésem, az énqueensi akcentusomat nem fogadnáktúl jól ezen a vidéken.

- Ebben tökéletesen igaza van,Vincent.

D’Agosta észrevette, hogyPendergast újra és újra avisszapillantó tükörbe néz. -

Társaságunk van? - érdeklődött.Pendergast nem válaszolt,

csak elmosolyodott. Megszokottfekete öltönye helyett most kockásinget és farmert viselt. Kivételesennem úgy festett, mint egytemetkezési vállalkozó, inkább,mint egy sírásó.

D’Agosta megint lapozott azújságban, és megállt egy cikknél.Otthonában meggyilkolták anyugalomba vonult tudóst - Hé,Pendergast! - szólalt meg, miutánátfutotta az első bekezdést. - Ezthallgassa meg: azt a fickót, akivelbeszélni akart, Morris Blacklettert,Helen régi főnökét megölték a sajátházában.

- Megölték? Hogyan?- Lelőtték.- És mire gyanakszik a

rendőrség, félresikerült betörésvolt?

- Erről nem írnak a cikkben.- Valószínűleg épp hazatért a

nyaralásából. Nagy kár, hogy nemértük el korábban, lehet, hogyhasznos dolgokat tudtunk volna megtőle.

- Valaki előbb eljutott hozzá.És van is róla elképzelésem, hogyki lehetett az a valaki. - D’Agostamegcsóválta a fejét. - Visszakellene mennünk Floridába, és egykicsit megszorongatni Blastot.

Pendergast bekanyarodott a

Court Streetre, a belváros és afolyó felé. - Talán. De szerintemelég homályos, hogy mi lehetettvolna Blast indítéka.

- Ugyan már! Lehet, hogyHelen beszélt Blackletternek arról,hogy Blast megfenyegette. -D'Agosta összehajtogatta azújságot, és bedugta az ülés mellé. -Beszélünk Blasttal, mire akövetkező éjszaka megölikBlacklettert. Maga szokta mondani,hogy nem szereti a véletleneket.

Pendergast elgondolkodvahallgatott. Válasz helyett csaklefordult a Court Streetről, ésbehajtott egy parkolóba, amelyegysaroknyira volt a céljuktól.

Kiszálltak a szemerkélő esőbe, ésPendergast kinyitotta a Rolls-Roycecsomagtartóját. ÁtadottD’Agostának egy sárga műanyagvédősisakot meg egy nagyvászontáskát. Kivett még egysisakot, amit a fejére is tett. Végülelővett egy súlyos övet, amelyrőlkülönféle szerszámok lógtak -elemlámpa, mérőszalag, drótvágó -,és a derekára erősítette.

- Akkor indulhatunk? -kérdezte.

A Pappy’s Donette Holecsendes volt két dundi lány állt apult mögött, az egyetlen vásárló éppegy tucat dupla csokis fánkotrendelt. Pendergast megvárta, amíg

fizet és távozik, aztán előbbrelépett, a derekán zörgőszerszámokkal.

- A főnök itt van? - kérdeztehatározott hangon, és a szokásosnális feltűnőbb déli akcentussal.

Az egyik lány szó nélkülsarkon fordult, és hátrament. Egyperc múlva visszatért egyközépkorú férfival. Vaskos karjátszőke szőrszálak borították, ésverejtékben úszott, annak ellenére,hogy hideg nap volt.

- Segíthetek? - kérdezte, éslisztes kezét beletörölte zsírfoltoskötényébe.

- Maga itt a főnök?- Igen.

Pendergast a farmerjafarzsebébe nyúlt, és elővett egyigazolványt. - A West BatonRouge-i építésügyi főosztálytóljöttünk Addison a nevem, a társampedig Steele.

A férfi megszemlélte azigazolványt, amelyet Pendergastelőző este hamisított, aztán mordultegyet. - És mit akarnak?

Pendergast eltette azigazolványt, és elővett egyhivatalosnak látszó, több lapbólösszetűzött iratot - A hivatalunkátvizsgálta a St. Michel körzetbenlévő épületek építési engedélyeit,és felfedeztük, hogy többnél is -köztük az önökénél - problémák

merültek fel. Súlyos problémák.A férfi összevont

szemöldökkel bámulta az orra alányomott iratokat. - Miféleproblémák?

- Szabálytalanságok történtekaz engedélyezési eljárás során. Azépülettel statikai gondok vannak.

- Az lehetetlen - mondta aférfi. - Rendszeresen ellenőriznekmindent, ahogy aközegészségügyiek is.

- Mi nem a közegészségügyihivataltól jöttünk - vágott közbegúnyosan Pendergast. - Afeljegyzéseink szerint ez a házmegfelelő engedélyek nélkül épültfel.

- Ugyan már, tizenkét éve állaz épület!

- Mit gondol, miért rendeltékel a vizsgálatot? - kérdeztePendergast meglobogtatva aziratokat a férfi verejtékes arca előtt.- Mert szabálytalanságok történtek.Sőt, korrupciós vádak isfelmerültek.

- Hé, ez nem az én dolgom. Aközponti cég, amelytől a franchise-jogot vettem…

- De most maga van itt. -Pendergast közelebb hajolt. - Lekell mennünk a pincébe, hogyfelmérjük, mennyire rossz a helyzet- Pendergast visszadugta apapírokat az inge zsebébe. -

Méghozzá most azonnal.- Meg akarják nézni a pincét?

Felőlem - vont vállat a férfi, akirőlfolyt az izzadság. - Nem az énhibám, ha bármiféle probléma van,én csak itt dolgozom.

- Jól van, akkor indulunk is.- Joanie majd lekíséri

magukat, Mary-Kate addig egyedülis ki tudja szolgálni a vevőket.

- Nem, nem! - vágott közbePendergast. - Szó sem lehet róla,hogy vevők jöjjenek be, amíg nemvégeztünk.

- Nem jöhetnek be vevők?Nem zárhatom be csak úgy a boltot!Pendergast még közelebb hajolt. -Ez nagyon kockázatos. Akár

életveszélyes is lehet a helyzet. Avizsgálataink azt mutatják, hogy azépület nem szilárd. Felszólítjuk,hogy zárja be a boltot mindaddig,amíg nem végeztünk az alapok és ateherhordó szerkezeti elemekvizsgálatával.

- Nem is tudom - motyogta aférfi, és még aggodalmasabbanráncolta a homlokát. - Fel kellhívnom a központot Soha nemzártunk még be napközben, és afranchise-szerződésben benne van,hogy…

- Nem fogjuk vesztegetni azidőt, amíg maga fűnek-fánaktelefonálgat! - Pendergast mégközelebb hajolt a férfihoz. - Tudja,

mi történne, ha a padló beszakadnaegy vevő alatt, miközben éppeszegeti a… - Pendergastelhallgatott, és a pult fölékiszögezett árlapra pillantott - acsokis-banános-cukormázas fánkot?

A férfi némán megrázta a fejét.- Magát személyesen tennék

felelőssé, gondatlanságbólelkövetett emberölésért. Sőt, talángyilkosságért.

A férfi hátrált egy lépést.Levegő után kapott, és még jobbanverejtékezni kezdett a homloka.

Pendergast kis hatásszünetettartott, aztán folytatta. -Megmondom, mit csinálunk -mondta hirtelen nagylelkűséggel. -

Amíg maga kiteszi a Járva” táblát,addig Mr. Steele és én gyorsankörbenézünk odalent. Ha a helyzetnem olyan súlyos, mint ahogygondoljuk, akkor újból kinyithataddig, amíg megírjuk a helyszínijelentésünket.

A férfi arcát megkönnyebbülésöntötte el. Az eladólányokhozfordult - Mary-Kate, pár percrebezárunk. Joanie, kísérd le azurakat a pincébe.

Pendergast és D’Agostakövették a lányt a konyhán át Egyraktár és egy mosdó mellettelhaladva egy jelöletlen ajtóhozértek, amely mögött betonlépcsőindult lefelé a sötétségbe. Miután a

lány felkattintott egyvillanykapcsolót, egy csomó régigépezet tárult a szemük elé: ipariméretű tésztakeverő gépek ésolajsütők, amelyek láthatóanjavításra vártak. A pinceszemlátomást nagyon régi lehetett.Két szemben lévő fala vakolatlanvolt, habarccsal durvánösszeerősített kövekből rakva, amásik kettő téglából készült. Ezek,bár láthatóan még régebbiek voltak,sokkal gondosabban lettekmegépítve. A lépcső mellett egycsomó nejlon szemeteszsák hevert,a sarokban rendetlen halmokbaösszedobált ponyvák ésnejlontakarók.

Pendergast a lányhoz fordult. -Köszönjük, Joanie. Egyedülszeretnénk folytatni a munkát.Kérem, csukja be maga után azajtót.

A lány bólintott, és elindultfelfelé a lépcsőn.

Pendergast odasétált az egyiktéglafalhoz. - Vincent, ha nemtévedek, úgy öt méterrel e mögötthúzódik egy újabb fal, AvneTorgensson pincéjének a fala. És akenő között meg kell találnunk arégi vízvezeték egy szakaszát, ahola jó doktor talán elrejtett valamit.

D’Agosta nagy puffanássalledobta a földre a szerszámokattartalmazó vászontáskát. -

Gondolom, legfeljebb két percünkvan, mielőtt az a marha felhívja afőnökét, és minden kiderül. Akkoraztán nyakig leszünk a szarban.

- Maga mindig olyanerőteljesen fejezi ki magát, Vincent- mormolta Pendergast, miközbenegy nagyítóval szemügyre vette atéglafalat, és itt-ott megkocogtattaegy kis gömbölyű fejű kalapáccsal.- Én azt hiszem, tudunk nyerni egykis időt.

- Igen? És hogyan?- Attól tartok, tájékoztatnom

kell majd üzletvezető barátunkat,hogy a helyzet még súlyosabb, mintelőször gondoltuk. Nemcsak hogybe kell zárnia a boltot, de a

dolgozóknak is el kell hagyniuk azépületet, amíg be nem fejezzük avizsgálatot.

Pendergast könnyed léptekkelfelsietett a lépcsőn, és hamarosanismét csönd lett. D’Agosta csakvárt a hideg sötétségben. Egy percmúlva valami zaj hallatszottodaföntről: emelt hangok, hevestiltakozás. Aztán ugyanolyanhirtelen el is hallgattak a hangok.Pendergast hamarosan újbólmegjelent a lépcső tetején.Óvatosan becsukta maga után apinceajtót, és kulcsra is zárta, aztánlesietett a lépcsőn, és odament aszerszámos táskához. Belenyúlt,elővett egy rövid nyelű kőtörő

kalapácsot, és D’Agosta kezébenyomta. - Átadom magának aterepet, Vincent - mondta halványmosollyal.

36. fejezet

Miközben D’Agosta akalapácsot méregette, Pendergastközelebb hajolt az ódon falhoz,megkopogtatott egy követ, aztán egymásikat, és figyelmesen hallgatózottNem volt túl sok fény, D’Agostánakhunyorognia kellett, ha látni akartvalamit. Pár pillanat múlvaPendergast elégedett kis

mordulással felegyenesedett.- Itt van - mutatott egy téglára

a fal közepe táján. D’Agostaodalépett, és meglóbálta akalapácsot, mint egybaseballjátékos az ütőt.

- Öt percet sikerült nyernem -mondta Pendergast. - Legfeljebbtízet. Azután a barátunk nyilvánvissza fog jönni, és lehet, hogymásokat is hoz magával.

D’Agosta lesújtott a falra akalapáccsal. Bár néhány téglávalodébb sikeredett az ütés, nem oda,hová Pendergast mutatott, de akkoravolt az ereje, hogy nemcsak a falremegett bele, de az egész karja is.A második ütés már közelebbre

talált, és a harmadik is.D’Agosta letette a kalapácsot,

megtörölte a kezét a nadrágjába,hogy jobban meg tudja markolni aszerszám nyelét, aztán továbbdolgozott. Úgy egy tucat súlyos ütésután Pendergast intett, hogy álljonmeg. D’Agosta lihegve hátrábblépett.

Az ügynök elhessegette aszálló cementport. Egyzseblámpával végigvilágított afalon, és megint sorra kocogtatta atéglákat. - Kezdenek kilazulni.Folytassa, Vincent.

D’Agosta odalépett, és megintnekiesett a falnak, egy sor súlyoscsapást mért rá. Az utolsót

recsegés-ropogás követte, és azegyik tégla kitört. Pendergastodaugrott, egyik kezében vésővel, amásikban a kalapáccsal. Gyorsanvégigtapogatta a megroggyant falat,és néhány gondosan irányzottkisebb koppintást mért az ősrégihabarcsra. Még néhány téglakilazult, és Pendergast a kezévelkirángatott párat a helyéről.Ledobta a vésőt meg a kalapácsot,és végigvilágított a falon azseblámpával. Most már jól látszotta lyuk, nagyjából akkora volt, mintegy nagy strandlabda. Pendergastbedugta rajta a fejét, éskörbepásztázott a zseblámpafénysugarával.

- Na, mit lát? - kérdezteD’Agosta.

Pendergast válasz helyett csakellépett a lyuktól. - Még néhányütést, ha lenne szíves - mondta akalapácsra mutatva.

D’Agosta most a lyuk széléreirányította a csapásokat, főleg afelső szélére koncentrálva.Záporoztak a téglák, a faldarabkákés a régi vakolat, végül Pendergastismét intett, hogy abbahagyhatja.D’Agosta örömmelengedelmeskedett, zihált azerőfeszítéstől.

A lépcső tejénél lévő bezártajtó felől zaj hallatszott. A boltvezetője jött vissza.

Pendergast megint odalépett afalban tátongó lyukhoz, ésD’Agosta is odafurakodott. Afelhőben szállongó porba hasítófénycsóva egy szűk üreget tárt fel.Talán öt méter széles és hatvancenti mély lehetett. D’Agostánakhirtelen elakadt a lélegzete. Asárgás fénysugár egy lapos faládáraesett a távolabbi fal mellett állt,amelyet kétoldalt fagerendákerősítettek meg. D’Agostának úgytűnt, a láda pontosan akkora, mintamekkora egy átlagos méretűfestmény lehet Ezenkívül semmimást nem láttak, csak a mindentbeborító, lebegő porfelhőt.

Odafönt valaki rázni kezdte a

kilincset. - Hé! - kiáltotta a boltvezetője, aki közben igencsakvisszanyerte agresszivitását. - Mi afenét csinálnak odalent?

Pendergast gyorsankörbenézett. - Gyerünk, Vincent,siessen - mondta, és a sarokbanheverő ponyvákra ésnejlonlepedőkre irányította afénysugarat.

Többet nem is kellettmondania. D’Agosta odarohant, ésgyorsan keresett egy megfelelőméretű ponyvát, míg Pendergastbemászott a lyukon.

- Lemegyek! - kiáltott oda aboltvezető, az ajtót rázogatva. -Azonnal nyissák ki!

Pendergast kirángatta azüregből a ládát, D’Agosta segítettneki áthúzni a lyukon, aztánbecsavarták a ponyvába.

- Betelefonáltam a NewOrleans-i franchise-központba! -harsant fel a férfi hangja. - Nemállíthatnak be ide csak úgy, és nemzárathatják be a boltot! Soha senkinem hallott még ilyenellenőrzésekről.

D’Agosta megragadta a ládaegyik végét, Pendergast a másikat,és felsiettek a lépcsőn. D'Agostahallotta, ahogy a kulcs zárba siklik.- Engedjen utat! - ordítottaPendergast, és kilépett aporfelhőből. A ponyvába csomagolt

faládát a karjában szorongatta. - Elaz útból!

Miután az ajtó kitárult, a vörösképű bolttulajdonos elállta az utat. -Ez meg mi a fene maguknál? -kérdezte.

- Egy esetleges bűncselekménybizonyítéka - közölte Pendergast. -A helyzete még súlyosabbnak tűnik,mint eddig, Mr… - Pendergast aférfi névtáblájára pillantott. - Mr.Bona.

- Az én helyzetem? Én csak hathónapja vagyok itt boltvezető, úgykerültem ide a…

- A papírokon ön szerepeltulajdonosként. Amennyibenbűncselekmény történt itt - és egyre

biztosabb vagyok benne, hogy ígyvolt -, az ön neve fog szerepelni abírósági idézésen. Akkor leszszíves félreállni az utamból, vagyaz esetleges vádak listájárafelvegyük a hatóság munkájánakakadályozását is?

Egy pillanatra csönd lett, aztánBona kelletlenül odébb lépett.Pendergast elrohant mellette, aládát szorongatva, D’Agosta pediggyorsan követte.

- Sietnünk kell - súgta odaPendergast, miközben kirontottak azajtón. Bona már igyekezett is lefeléa pincébe, és közben előkapta amobiltelefonját, és hívott valakit.

Végigrohantak az utcán a

Rolls-Royce-hoz. Pendergastkinyitotta a csomagtartót, ésbedobták a ládát, a sisakokat ésD’Agosta szerszámos táskáját.Lecsapták a csomagtartó tetejét, ésgyorsan beszálltak a kocsiba.Pendergast még a szerszámosövetsem vette le a derekáról.

Miközben Pendergast indított,D’Agosta látta, hogy a bolt vezetőjekiront az utcára, az egyik kezébenmég mindig a mobiltelefonnal. -Hé! - kiabált utánuk. - Hé, maguk!Megállni!

Pendergast a gázpedálrataposott. A Rolls-Royce csikorogvavisszafordult, és elszáguldott aCourt Street és az autópálya

irányába. Pendergast vetett egypillantást D’Agostára. - Szépmunka volt, kedves Vincent. - És ezalkalommal nemcsak halvány,árnyékszerű mosoly játszott azajkán, hanem igazi és szívből jövő.

37. fejezet

Ráfordultak az AlexanderDrive-ra, majd az I-10-esfelhajtóján át a Horace Wilkinsonhídra. D’Agosta megnyugodvahátradőlt az ülésen. Alattukszélesen hömpölygött aMississippi, az ólomszürke égbolt

komoran borult föléjük.- Gondolja, hogy ez az? -

kérdezte D’Agosta. - A feketekeretes kép?

- Biztos vagyok benne.A hídon átkeltek Baton Rouge-

ba. A délután közepe volt, aforgalom mérsékelt. A zuhogó esőlefolyt a szélvédőn, és kopogott akocsi tetején. A dél felé haladóautók simán suhantak mögöttük.Elhaladtak az I-12-es többszintűcsomópontja mellett. D’Agostakezdett nyugtalanul fészkelődni.Nem akarta túlságosan felcsigázni areményeit. Talán - csak talán - ezvégre azt jelenti, hogy a vártnálhamarabb találkozhat újra

Laurával. Nem is gondolta volna,hogy ennyire nehéz lesz elválnitőle. Persze az segített valamit,hogy minden este beszéltektelefonon, de ez nem helyettesítettea…

- Vincent - szólalt meg hirtelenPendergast. - Lenne szívesbelenézni a visszapillantó tükörbe?

D’Agosta engedelmeskedett.Először nem látott semmit, csak amögöttük haladó megszokottkocsisort. De aztán ahogyPendergast sávot váltott,megpillantott egy autót, amely négyvagy öt járművei mögöttük szinténsávot vált. Egy újabb típusú szedan,sötétkék vagy fekete, nehéz volt

megállapítani a színét a szakadóesőben.

Pendergast kicsit gyorsított,megelőzött néhány autót, aztán egy-két perc múlva visszatért az eredetisávjába. A sötét színű szedánkövette.

- Igen, látom - motyogtaD’Agosta.

Pár percig továbbhaladtak, akocsi kissé lemaradva követte őket.A sofőr láthatóan vigyázott, hogy nelegyen túl feltűnő.

- Gondolja, hogy a boltvezetőaz, Bona?

Pendergast megrázta a fejét. -Ez a fickó ma reggel óta anyomunkban van.

- És most mit csinálunk?- Megvárom, amíg elérünk a

város határába, aztán majdmeglátjuk. A helyi kis utcákon talánegérutat nyerhetünk.

Végighaladtak a Mall ofLouisiana mentén, parkok éscountry-klubok mellett. A belvároslassan átváltott földszinteskertvárosba, végül mezők ésszántóföldek következtek. D’Agostaelővette a Glockot, és megtöltötte.

- Ezt csak végső esetbenhasználja - figyelmeztettePendergast.

- Nem kockáztathatjuk meg,hogy megsérüljön a festmény.

És mi van, ha mi sérülünk

meg? - gondolta magábanD’Agosta. A visszapillantó tükörbenézett, de nem látta a sötét szedánt.Épp elhagyták a sorrentói lehajtót,és a forgalom még gyérebb lett.

- Akkor kiugrasztjuk a nyulat abokorból? - kérdezte D’Agosta.

- Rávesszük, hogy lépjenvalamit?

- Én jobban szeretném lerázni- mondta Pendergast. - Meg foglepődni, hogy mire képes egy ilyenrégi Rolls-Royce.

- Na persze… - kezdteD’Agosta. Pendergast a következőpillanatban tövig nyomta agázpedált, és élesen jobbra tekertea kormányt. A Rolls-Royce

meglódult - meglepő hirtelenséggelgyorsult a méreteihez képest -,aztán átvágott két sávon, majdanélkül, hogy lassított volna, alehajtón elhagyta az autópályát.

D’Agosta nekilökődött azajtónak. Megint a visszapillantótükörbe nézett, és látta, hogy amásik kocsi követi a példájukat,átvág egy teherautó előtt, és utánukszáguld.

Amikor a lehajtó végébe értek,Pendergast elszáguldott a stoptáblamellett, és csikorgó kerekekkelráfordult a 22-es főútra, miközben akocsi fara százhúsz fokos szögbenide-oda lendült. Pendergastszakértő módon a megfelelő sávba

manőverezett, majd ismét a gázrataposott. Végigrepesztettek az úton,megelőzték egy szobafestőfurgonját, egy Buickot és egyrákszállító teherautót. A hátukmögött dühös dudakórus harsant.

D’Agosta hátrapillantott aválla fölött. A szedán a nyomukbanvolt, a sofőr már nem is próbáltaleplezni, hogy őket követi.

- Még mindig itt van - mondtaD’Agosta. Pendergast csakbólintott.

Még jobban gyorsítón, éselhaladtak egy kis üzletsor mellett.A mezőgazdasági gépeket árusítóüzletek és vasáruboltok szinteegyetlen folttá mosódva suhantak el

mellettük. Egy sor lámpa mutatta,hogy nemsokára a 22-es út és areptérre vezető gyorsforgalmi útkereszteződése következik. Épptöbb jármű is hajtott rajta, a pirosféklámpák hosszú sorban villogtak.Átszáguldottak egy vasútikereszteződésen, a Rolls-Royce egypillanatra a levegőbe repült, ahogymegzökkent a síneken. Közeledtek anagy útkereszteződéshez. Ahogyodaértek, a lámpa épp sárgáraváltott, majd pirosra.

- Jesszusom - mormoltaD’Agosta, és jól megmarkolta azutasülés ajtaján lévő kapaszkodót.

Pendergast rátenyerelt adudára, és átvágott a

kereszteződésen. Ismét óriásidudakórus harsant fel. Az esőtőlsíkos aszfalton, hajszál híjánsikerült kikerülniük egy kamiont,amely épp beérkezett akereszteződésbe. Pendergast egypillanatra sem vette le a lábát agázpedálról, a sebességmérőmutatója 160 fölött remegett.

- Lehet, hogy jobban tennénk,ha megállnánk, és kérdőre vonnánka fickót - mondta D’Agosta. -Megkérdezhetnénk, kinek dolgozik.

- Az nagyon unalmas lenne.Úgyis tudjuk, kinek dolgozik.Megelőztek még egy kocsit, aztánmég egyet és még egyet.

D’Agosta csak elsuhanó színes

foltokat látott belőlük. Miutánminden autót lehagytak, az út üresenterült el előttük. Házak, üzletek,néha egy-egy terménybolt melletthaladtak el, majd a mocsárkövetkezett. Egy csoportselyemmirtuszfa tűnt fel, komorőrszemekként álltak a szürke égboltelőtt, de egy szempillantás alatt elis tűntek. Az ablaktörlők ritmikusantisztogatták a szélvédőt D’Agostaelengedte a kapaszkodót, és egykicsit megnyugodott.

Megint hátrapillantott a vállafölött tiszta volt a levegő.

De nem, mégsem. A mögöttükjövő autók halványan kirajzolódókörvonalai közül kibontakozott egy

sötétebb folt - a sötét szedán jómessze járt még, de úgy tűnt,gyorsan behozza a lemaradást.

- A francba! - szólalt megD’Agosta. - Átjutott akereszteződésen. Kitartó a rohadék.

- Nálunk van, ami kell neki -mondta Pendergast. - Még egy ok,amiért nem engedhetjük, hogyutolérjen.

Az út egyre keskenyebb lett,ahogy beljebb hatoltak alápvidékre. D’Agosta folytonhátranézegetett, miközbencsikorogva bevettek egy hosszúkanyart. A szedán eltűnt a kanyaríve mögött, és az útszélen növőmagas fű is eltakarta. Érezte, hogy

Pendergast lassít.- Most itt lenne a lehetőség,

hogy… - kezdte.Ekkor a Rolls-Royce teljesen

váratlanul oldalra rándult.D’Agosta majdnem leesett azülésről, alig tudottmegkapaszkodni. Lekanyarodtak azútról egy keskeny földútra, amelykígyózva tűnt el a mocsárban. Egypiszkos, horpadt táblán DesmirailTermészetvédelmi Terület -Behajtás csak teherszállítójárműveknek!- felirat állt.

A kocsi vadul zötykölődveszáguldott a sáros ösvényen.D’Agosta egyik pillanatban azajtónak vágódott, aztán egy zökkenő

fellökte az ülésről, és csak abiztonsági öv akadályozta meg,hogy beverje a fejét a kocsitetejébe. Még egy perc - gondoltakomoran -, és eltörik mind a kéttengelyünk. Megkockáztatott egypillantást a tükörbe, de az ösvénytúl kacskaringós volt, száz méternéltovább nem látott hátra.

Az út még jobbanelkeskenyedett, és kettéágazott.Egyik oldalon egy jóvalkeskenyebb és göröngyösebbgyalogösvény vált ki, amelyegyenesen haladt egy mocsarastavacska felé. Egy lánc rekesztetteel, amelyen tábla lógott. Figyelem!Gépjárművel behajtani tilos!

Pendergast azonban nemhogynem lassított, hanem még jobbanrátaposott gázpedálra.

- Hé! - kiáltott fel D’Agosta,miközben egyenesen agyalogösvényt vették célba. -Jézusom, mit művel?

Olyan zajjal szakították át aláncot, mintha egy puska dörrentvolna. Kócsagok, keselyűk ésvadkacsák rebbentek fel a környezőmezőkről és a kopár ciprusokról,tiltakozó rikoltozással éshápogással. A hatalmas autó balrarándult, aztán jobbra, újra meg újra.D’Agosta alig látott valamit, ésállandóan összekoccantak a fogai.Behajtottak a vízipálmák közé, a

vastag, megfásodott szárak furcsakattogással hajlottak szét előttük.

D’Agostának volt már részeélete során egy-két hajmeresztőautós üldözésben, de Ilyenben mégsoha. A mocsárban olyan sűrűn ésmagasan nőtt a fű, hogy alig néhányautóhossznyira láttak csak előre.Pendergast azonban tovább fokoztaa sebességet, és felkapcsolta areflektorokat. D’Agosta megint úgykapaszkodott, mintha az életefüggene tőle, és egy pillanatra semvette le szemét az előttük elterülőmocsárról. - Pendergast, lassítsonmár! - ordította. - Rég leráztuk! Azég szerelmére, lassabban!

Aztán egyszer csak kiértek a

magas fűből. A kocsi felhajtott egykis emelkedőn, szinte a levegőbenrepült, majd kicsúszott egy, akörnyező mocsárból kissékiemelkedő szigetecskére. Néhányszürke kis bódé állt itt, és kerítésselelrekesztett medencék. Amikorvégre szilárd talajt érzett magaalatt, D'Agosta akkor döbbent csakrá igazán, hogy eddig milyentempóban száguldottak. Egyikoldalon egy ütött-kopott tábla állt:

U. S. A. Aligátorfarm100% organikusan tartott

aligátorokAligátorbirkózás, a farm

megtekintése idegenvezető

kíséretévelBőrfeldolgozó műhely a

helyszínen - alacsony árak!Kimért aligátorhús

TÉLI SZÜNET!

Pendergast hirtelen nagyotfékezett, és kocsi továbbcsúszott aföldes udvarban. D’Agosta atábláról az előttük álló rozogafészerre emlékeztető kis faépületrepillantott, amelynek teteje rozsdáshullámvas lemezből volt. Az ajtajatárva-nyitva állt, az egyik ablakbaegy tábla volt kitéveFeldolgozóműhely felirattal.D’Agosta már látta, hogy kizárt,

hogy idejében meg tudjanak állni.A Rolls-Royce belerohant a

fészerbe. Az ütközés erejehátralökte D’Agostát a bőrülésnek,aztán végre megálltak Óriásiporfelhő kavargott körülöttük.Ahogy lassan kitisztult, meglátta,hogy a Rolls-Royce egy halomnagyméretű műanyag hústárolórekesznek ment neki, egy tucatotszét is tört. Három megnyúzott,besózott aligátortetem terült el akocsi motorháztetején ésszélvédőjén, rózsaszínes húsukatfehér zsírcafatok tarkították.

Egy pillanatra mintha mindenmozdulatlanná dermedt volna.Pendergast kibámult a szélvédőn,

amely tele volt esőcseppekkel,mocsárifű-darabkákkal, mohával ésa hüllők maradványaival, aztánD’Agostára pillantott. - Erről juteszembe - szólalt meg, miközben amotor még mindig hangosansziszegett és kattogott. - Egyik estemegkérhetnénk Maurice-t, hogykészítsen nekünk aligátorlevest.Tudja, az Atchafalaya-medencevidékéről származik, és van egycsodálatos családi receptjük.

38. fejezetSarasoca, Florida

Estefelé kezdett kitisztulni azégbolt, és nemsokára már játékosanvillózott a hold fénye a Mexikói-öböl vizén, bújócskázva a felkavarthullámtarajok között. Az esőfelhőkmár eltávolodtak. A habzóhullámok szüntelenül, hosszanelnyúló dübörgéssel ostromolták apartot.

John Woodhouse Blastazonban erre ügyet sem vetett.Nyugtalanul járkált fel-alá,időnként megtorpant, és az órájáranézett.

Már fél tizenegy. Mi okozhatjaa késlekedést? A feladat igazánegyszerű volt - behatolni, elintézni,amit el kell, elmenekülni a

helyszínről. Egy korábbitelefonbeszélgetésből az derült ki,hogy minden a legnagyobb rendbenmegy, sőt még a tervezettnél jobbanis állnak az idővel. Tulajdonképpenjobban haladtak a dolgok, mintahogy remélni merte. Csakhogy azóta eltelt hat óra, és most így,felajzott reményekkel mégidegtépőbb volt a várakozás.

Odasétált a bárszekrényhez,levett egy kristálypoharat a polcról,beledobott egy marék jégkockát, éstöbbujjnyi whiskyt töltött rá.Nagyot kortyolt az italból, fújtegyet, aztán ivott egy kisebbkortyot. Odasétált a fehér bőrhuzatúkanapéhoz, egy kagylóból készült

poháralátétre tette poharat, és épple akart ülni, amikor a némacsöndben megcsörrent a telefon.Blast rámeredt. Olyan hirtelenfordult a hang irányába, hogymajdnem feldöntötte a poharat.Felkapta a telefont.

- Na? - kérdezte azizgatottságtól elvékonyodotthangon. - Elintézted?

A vonal túlsó végén némacsönd honolt.

- Halló? Mi van, öregem,megsüketültél? Azt kérdeztem, hogyelintézted-e?

Továbbra is csönd volt, aztánegy kattanás hallatszott, ahogybontották a vonalat.

Blast a telefonra meredt. Ezmeg mi a fene volt? Szórakozikvele, hogy több pénzt csikarjon ki?Hát, ha valaki, ő tudja, hogy kelljátszani ezt a játékot. Aki velepróbál ujjat húzni, az előbb-utóbbazt fogja kívánni, bárcsak soha megse született volna.

Leült a kanapéra, és megintnagyot kortyolt az italból. Az akapzsi állat ott vár telefon mellett,várja, hogy visszahívja, és többetajánljon neki. Hát arra várhat. Majdha piros hó esik. Blast tudta,mennyibe kerül egy ilyen munka -és azt is nagyon jól tudta, holtalálhat más embereket,tapasztaltabbakat is, akik szívesen

elvégzik.Ekkor hirtelen csöngettek.Blast arcán mosoly terült el.

Megint az órájára pillantott: kétperc. Csak két perc telt el atelefonhívás óta. Szóval az a disznótárgyalni akar. Nagyokosnakképzeli magát. Megint kortyoltegyet a whiskyből, aztán hátradőlt akanapén.

Újból csöngettek.Blast lassan letette a poharát

az alátétre. Hadd izzadjon csak egykicsit az a disznó, gondolta. Hamegszorongatja, talán még sikerülis valamicskét lealkudni az árból,volt már rá példa.

Harmadszor is csöngettek.

Blast feltápászkodott, egy ujjalmegfésülgette vékony bajuszát,aztán az ajtóhoz sétált, és kitárta.

Meglepetten hátralépett. Azajtóban nem az állt, akire számított,hanem egy sötét szemű, magas,filmsztárhoz illően jóképű férfi.Hosszú, fekete ballonkabátot viselt,a derekán, lazán megkötött övvel.Blast rájött, hogy komoly hibátkövetett el, amikor kinyitotta azajtót. De még mielőtt az idegenképébe vághatta volna, a férfibelépett, és maga csukta be.

- Ön Mr. Blast? - kérdezte.- Maga meg ki a fene?A férfi válasz helyett még

beljebb lépett. A mozdulat olyan

váratlan és olyan határozott volt,hogy Blast önkéntelenül is hátráltegy lépést. A két spitz nyüszítvebeszaladt a hálószobába.

A magas férfi végigmérteBlastot. A szemében valami erősérzelem csillogott - idegesség vagyharag.

Blast nyelt egy nagyot. Aleghalványabb sejtelme sem volt,hogy mit akarhat tőle ez a férfi, de atúlélés ösztöne, valami hatodikérzék, amely a törvényesség éstörvénytelenség határán eltöltötthosszú évek során alakult ki benne,azt súgta, hogy veszélyben van.

- Mit akar tőlem? - kérdezte.- Esterházynak hívnak - felelte

a férfi. - Mond magának valamit eznév?

A név ismerősen csengett,nagyon is. Az a Pendergast nevűember is ezt emlegette: HelenEsterházy Pendergast.

- Még soha nem hallottam -mondta Blast.

A látogató egy hirtelenmozdulattal szétrántotta kabátjaövét, és a szétnyíló kabátszárnyakalól egy lefűrészelt csövűvadászpuska villant elő.

Blast hátrahőkölt. Az időlelassult körülötte, és elöntötte azadrenalin. Rémisztő élességgel láttaazt is, hogy a fegyver agya díszesenfaragott fekete ébenfából készült.

- Várjon! - kiáltott fel. -Nézze, bármiről van is szó,biztosan meg tudjuk beszélni. Énracionális ember vagyok. Mondjael, hogy mit akar.

- Mit tett a húgommal?- Semmit. A világon semmit!

Egyszer beszéltem vele.- Szóval beszélt vele. - A férfi

elmosolyodott. - És mirőlbeszéltek?

- Semmiről! Semmilényegesről. Az a Pendergast nevűfickó küldte? Neki már elmondtammindent, amit tudok.

- És mi az, amit tud?- A nő nem akart mást, csak

megnézni a festményt. Mármint afekete keretes képet. Azt mondta,van egy elmélete.

- Milyen elmélete?- Nem emlékszem, tényleg.

Nagyon régen történt az egész.Kérem, higgyen nekem!

- Hallani akarom, mi volt azaz elmélet.

- Elmondanám, ha emlékeznékrá.

- Biztos benne, hogy semmi

többre nem emlékszik?- Esküszöm, hogy ez minden.- Köszönöm. - Hirtelen

fülsiketítő dörrenés hallatszott, és aduplacsövű fegyver egyik csövefüstöt és lángokat okádott. Blastérezte, hogy valami erő felemeli aföldről, aztán visszalöki. Óriásipuffanással ért földet. Zsibbadtságáradt szét a mellkasában, de közbenerős fájdalom is hasított belé. Egyszédült pillanatig még abbanreménykedett, hogy talán nemtalálta el a golyó. Aztán lenézett amellkasára, amelyen hatalmas sebtátongott.

Nagyon távolról, egyreelmosódottabban még látta a férfit,

ahogy közeledik és megáll fölötte.A duplacsövű puska ott lebegett afeje fölött. Blast tiltakozni próbált,de valami furcsán vigasztalómelegség öntötte el a torkát, és nemjött ki rajta hang.

Újabb szörnyű dörrenésthallott, és ezután már mindentelborított a sötétség.

39. fejezetNew York

Reggel negyed nyolc volt, és agyilkossági csoportnál már javában

folyt a munka. Több, az előző éjjeltörtént gyilkossággal gyanúsítottszemélyt is behoztak, és a rendőrökkisebb csoportokban kaptakeligazítást a folyamatban lévőügyekről. Laura Hayward azÍróasztalánál ült, épp egy, aszokásosnál részletesebb jelentéstfejezett be a főkapitány számára.Szegény új volt ezen a poszton -Texasból került ide -, és Haywardtudta, hogy nagyra értékelné, havalaki egy kicsit támogatná, hogyeligazodjon a bürokráciaútvesztőjében.

Miután végzett a jelentéssel,belekortyolt a kávéjába. Már éppcsak langyos volt, több mint egy

órája ott ült az irodájában. Ahogyletette a csészét, megcsörrent aszemélyes használatra fenntartottmobilja, amelynek számát csaknégy ember tudta, az anyja, a húga,a családjuk ügyvédje és VincentD’Agosta.

Kivette a telefont kabátjazsebéből, és megnézte a kijelzőt.Mindig is ragaszkodott a szabályokbetartásához, ezért soha nem szoktafelvenni munkaidőben. Ezalkalommal azonban becsukta aziroda ajtaját, és szétnyitotta amobilt.

- Halló?- Szia, Laura, én vagyok -

szólalt meg D’Agosta hangja.

- Vinnie, minden rendben? Egykicsit aggódtam, amikor tegnap estenem hívtál.

- Minden rendben, éssajnálom, hogy nem hívtalak. Csaka dolgok egy kissé… felgyorsultak.

Laura leült az íróasztalához. -Na, mesélj.

D’Agosta hallgatott. - Hát,megtaláltuk a fekete keretes képet.

- A festményt, amit kerestetek?- Igen. Legalábbis azt hisszük,

hogy ez az.D’Agosta nem hangzott túl

izgatottnak, Laura inkábbbosszúsnak találta a hangját. - Éshogy találtátok meg?

- Egy fánkbolt pincéjében volt

elrejtve, egy üregben a fal mögött,gondoltad volna?

- És hogy szereztétek meg?Újabb szünet. - Hát…

betörtünk.- Betörtetek?- Igen.Laura fejében megszólalt a

vészcsengő. - Hogy csináltátok,visszamentetek, miután bezárt abolt?

- Nem, tegnap délután történt.- Folytasd.- Pendergast mindent kitervelt

előre. Úgy tettünk, mintha az építésiosztálytól mentünk volnaellenőrzést tartani, és Pendergast…

- Meggondoltam magam -

vágott közbe Laura. - Nem akaroktöbbet hallani erről az egészről. Aztmeséld el, hogy mi történt az után,hogy megtaláltátok képet.

- Ezért nem tudtalak felhívni aszokott Időben. Ahogy elhagytukBaton Rouge-t, észrevettük, hogykövetnek bennünket. Elég nagyüldözés volt, át a mocsáron a…

Hayward pontosan ettőltartott. - Hé, Vinnie! - vágott közbe.- Álljunk csak meg egy kicsit. Úgyemlékszem, megígérted, hogyvigyázni fogsz, és nem hagyodmagad belerángatni Pendergast kismagánakcióiba.

- Tudom, Laura, nemfelejtettem el. - Kis szünet - De

miután már tudtuk, hogy ténylegnagyon közel kerültünk a képhez,úgy éreztem, szinte bármit képeslennék megtenni, ha ez segít, hogymegoldjuk a rejtélyt, és végrevisszatérhessek hozzád.

Laura nagyot sóhajtott, ésmegcsóválta a fejét. - És mi történtezután?

- Leráztuk a pasast, akikövetett. Éjfél lett, mirevisszaértünk Penumbrába. Bevittüka könyvtárszobába a faládát,amiben a kép volt, és egy asztalratettük. Pendergast hihetetlenülkörülményes volt. Ahelyett hogyfelnyitotta volna azt a nyavalyásládát egy feszítővassal, olyan apró

szerszámokkal vacakolt, amiktőlegy ékszerész is megvakult volna.Órákba telt, amíg felnyitotta. Afestményt nedvesség érhettevalamikor, mert a hátulja odatapadta láda aljához, és még hosszabbidőbe telt, amíg leszedte róla.

- De a fekete keretes kép volt?- A kép tényleg fekete

keretben van, de a vásznat annyiraelborította a penész meg a kosz,hogy semmi sem lehetett látni rajta.Pendergast hozott vattacsomókat,kis keféket meg mindenféleoldószert és tisztítófolyadékot, éselkezdte letisztogatni. Nekem nemengedte, hogy egy ujjal ishozzányúljak. Aztán úgy negyedóra

alatt sikerült letisztogatnia egyegészen kis darabkát a képből, és…

- És?- Hirtelen teljesen

megdermedt. Mire észbe kaptam,egyszerűen kilökdösött a szobából,és magára zárta az ajtót.

- Csak így?- Csak így. Ott ácsorogtam a

folyosón. Egy pillantást sevethettem a képre.

- Én mindig mondtam, hogyannak az embernek nincs ki mind anégy kereke.

- Elismerem, hogy vannakfurcsa dolgai. Mindez úgy hajnaliháromkor történt, úgyhogy arragondoltam, a fenébe az egésszel, és

elmentem lefeküdni. Aztán reggelmég mindig ugyanott találtam, aképen dolgozott.

Hayward érezte, hogy egyredühösebb lesz. - Hát ez jellemzőPendergastra. Vinnie, hidd el, ez azember nem a barátod.

Hallotta, hogy D’Agostanagyot sóhajt. - Próbálom folytonemlékeztetni magam, hogy afelesége halálának ügyébennyomozunk, és hogy mekkoramegrázkódtatás lehetett neki ez azegész… és igenis a barátom, mégha furcsán szokta is kimutatni. -Kicsit hallgatott, aztánmegkérdezte: - Van valamifejlemény a Constance Greene-

ügyben?- Előzetes letartóztatásban

van, a Bellevue börtönkórházban.Már kihallgattam. Továbbra is aztállítja, hogy az óceánba dobta agyermekét.

- És azt megmondta, miért?- Igen. Azt mondta, gonosz

volt, ahogy az apja is.- Jézusom. Eddig is tudtam,

hogy őrült, de hogy ennyire…- Pendergast hogy fogadta a

hírt?- Nehéz lenne megítélni, mint

mindent, ami vele kapcsolatos.Látszólag semmi különösebb hatástnem tett rá a dolog.

Rövid csönd lett. Hayward

azon tűnődött megpróbálja-erávenni Vinnie-t, hogy jöjjön haza,de úgy döntött, nem akarja mégezzel is terhelni.

- Van még valami - szólaltmeg D’Agosta.

- Micsoda?- Emlékszel arra Blackletter

nevű fickóra, akiről beszéltem amúltkor? Helen Pendergast főnökevolt valamikor a Doctors WithWingsnél.

- Igen, mi van vele?- Tegnapelőtt éjszaka

meggyilkolták az otthonában. Kétlövés érte, egy 12-es kaliberűvadászpuskából, közvetlenközelről.

- Te jóságos ég.- És ez nem minden. John

Blast, az a gyanús alak Sarasotából,aki szintén érdeklődik a feketekeretes kép után… Azt hittem, hogyő volt az, aki követett minket. Deépp most hallottam a hírekben, hogytegnap őt is lelőtték. Nagyjábólakkor történt, amikor mi elhoztuk aképet. És ehhez szólj hozzá: szinténkét lövés, 12-es kaliberűlövedékkel,

- Van valami ötleted, hogy mifolyik itt?

- Amikor hallottam, hogyBlacklettert agyonlőtték, úgygondoltam, Blast áll a háttérben, demost ő is meghalt.

- Ezt is Pendergastnakköszönheted. Ahová beteszi a lábát,ott valami baj kerekedik.

- Várj egy kicsit. - Talán húszmásodpercre csönd lett, aztánD'Agosta hangja újból megszólalt: -Pendergast volt az, most kopogottbe hozzám. Azt mondja, sikerültmegtisztítania a festményt, ésszeretné kikérni róla avéleményemet. Szeretlek, Laura,majd holnap este hívlak.

Azzal letette a telefont.

40. fejezetPenumbra-ültetvény

Amikor D’Agosta kinyitottaszobája ajtaját, Pendergast ott állt asüppedős szőnyeggel borítottfolyosón, háta mögött összekulcsoltkézzel. Még mindig ugyanaz akockás flaneling és farmer voltrajta, amelyet, a Port Allen-ikiránduláson viselt.

- Elnézését kell kérnem,Vincent - mentegetőzött - Kérem,bocsásson meg nekem. Bizonyáraúgy érezte, hogy végtelenüludvariatlan és figyelmetlen voltammagával.

D’Agosta nem válaszolt.- Talán egy kicsit jobban meg

fogja érteni, ha meglátja afestményt. Akkor? - intett a lépcsőfelé.

D’Agosta kilépett a folyosóra,és elindult Pendergast után. - Blasthalott - közölte. - Ugyanolyantípusú fegyverrel lőtték le, mintBlacklettert.

Pendergast megtorpant. - Aztmondja, lelőtték? - Egy kicsitlassúbb léptekkel, elgondolkozvaindult tovább.

A könyvtárszoba ajtaja tárva-nyitva állt, kiszűrődött odabentről afény a sötét folyosóra. Pendergastnémán bevezette D’Agostát. Aszoba közepén egy festőállvány állt,rajta a kép, súlyos bársonylepellel

letakarva.- Álljon oda, a festmény elé -

mondta Pendergast - Szeretnémlátni az őszinte reakcióját.

D’Agosta megállt közvetlenüla festőállvány előtt.

Pendergast félreállt, megfogtaa lepel szélét, és felemelte aKépről.

D’Agosta döbbenten meredt afestményre. Nem a Karolinaipapagájt ábrázolta, nem egymadarat, sőt nem is természetitémát Egy középkorú nő volt láthatóa képen, aki meztelenül, soványanfeküdt egy kórházi ágyon. A hidegfény egy sugara ferdén beesett egyapró ablakon, amely magasan az

ágy fölött helyezkedett el. A nőbokánál keresztbe tette a két lábát,a kezét összekulcsolta a mellén,szinte úgy feküdt, mint egy kiterítettholttest. A bordái úgy kiálltak, hogymajdnem átszúrták pergamenszerűbőrét. Nyilvánvalóan nagyon betegvolt, és talán nem is egészenépelméjű, mégis volt benne valamihátborzongatóan vonzó. Az ágymellett kis asztalka állt, rajta egykancsó víz és kötszerek. A nőfekete haja szétterült a durvapárnán. Az egyszerű vakolattalborított falakat, a nő száraz bőrét,az ágynemű gyűrődéseit, még alevegőben szállongó porszemcséketis a legapróbb részletességgel

ábrázolta a festő, könyörtelenélességgel és magabiztossággal.Minden kopár és gyászos volt aképen. Bár D’Agosta nem sokatértett a festészethez, hihetetlenülerős, a zsigereibe markoló hatóhatást tett rá a kép

- Nos, Vincent? - kérdeztehalkan Pendergast.

D’Agosta egyik kezétkinyújtva az ujja hegyévelvégigsimított a festmény feketekeretén. - Nem is tudom, mitgondoljak - mondta.

- Hát ez az. - Pendergasthabozott. - Amikor elkezdtemletisztítani a képet, ez volt az első,ami előbukkant - mutatott a nő

szemére, amely egyenesen a képszemlélőjére nézett. - Miután eztmegláttam, rájöttem, hogy mindenkorábbi feltételezésünk téves volt.Egy kis időre és magányra voltszükségem, hogy letisztítsam atöbbi részét is. Nem akartam, hogyapró részletekben lássa meg, aztszerettem volna, hogy az egészképet egyszerre fogadja be.Kíváncsi voltam az első, ösztönösreakciójára. Ezért zártam ki olyanhirtelen a szobából. Még egyszerelnézést kérek.

- Döbbenetes ez a kép. De…biztos benne, hogy Audubonfestette?

Pendergast a festmény egyik

sarkára mutatott, ahol épp csak kilehetett venni egy elmosódottszignót. Aztán némán a másik sötétsarokba mutatott, ahol egy egérkuporgott, mintha várna valamire. -A szignó eredeti, de ami mégfontosabb, Audubonon kívül senkimás nem tudott volna ilyen egeretfesteni. Biztos vagyok benne, hogyélő modell után festette a képet, aszanatóriumban. Annyiragyönyörűek a részletek, hogy csakisaz életből leshette el.

D’Agosta lassan bólintott. -Meg voltam győződve róla. hogy akarolinai papagáj lesz rajta. Miköze van bármihez is egy meztelennőnek?

Pendergast csak széttárta akezét, és D’Agosta látta a szemébenis, mennyire tanácstalan. Elfordult afestőállványtól, és azt mondta: -Kérem, nézze meg ezeket, Vincent.- A közelben álló asztalra egycsomó nyomat, litográfia ésakvarell volt kiteregetve. Baloldaltkülönféle madarakat és rovarokatábrázoló képek, csendétetek ésvillámportrék hevertek, legfelül egyegeret ábrázoló akvarell.

Az asztal jobb oldalán különcsoportba volt rendezve néhánykép. Ezek leginkább madarakatábrázoltak, olyan élethűen ésrészletes aprólékossággal, hogyszinte lesétáltak a papírról, de

voltak köztük emlősöket ábrázolórajzok és erdei tájképek is.

- Észrevesz valamikülönbséget a két csoport között?

- Persze. A baloldaliakegyáltalán nem olyan jók, kezdőrevallanak. A jobboldaliakegyszerűen gyönyörűek.

- Az ükapám gyűjteményébőlvettem elő ezeket - mondtaPendergast. - Ezeket - mutatott a baloldali, kezdetlegesebb vázlatokra -maga Audubon ajándékozta neki,amikor 1821-ben itt lakott aDauphine Streeten, közvetlenül azelőtt, hogy megbetegedett. Ígyfestett Audubon, mielőtt bekerült aMeuse St. Claire Szanatóriumba. -

Pendergast a jobb oldalra rakottképek felé fordult. - És így festettkésőbb, miután kijött aszanatóriumból. Látja, milyenrejtélyes?

D’Agosta még mindig a feketekeretes kép hatása alatt állt. - Sokatfejlődött - állapította meg. - Afestőknél ez így szokott lenni, nem?Mi ebben a rejtélyes?

Pendergast megrázta a fejét. -Fejlődött? Nem, Vincent, ez teljesátalakulás. Senki sem tud ennyitfejlődni. Ezek a korai vázlatoknagyon gyengék. Esetlenek,merevek, nincs bennük semmiművészi. Nézze meg, Vincent, nincsmeg bennük a művészi tehetség

legkisebb szikrája sem.D’Agosta kénytelen volt

egyetérteni. - Akkor mi történhetett?Pendergast végighordozta

tekintetét a képeken, aztán lassanvisszasétált a fotelhez, amelyetkorábban a festőállvány eléhelyezett, és leült. - Ez a nő nyilvána szanatórium egyik betege lehetettTalán Mr. Torgensson közelebbikapcsolatban állt vele. Ezmegmagyarázná, miért ragaszkodottannyira ehhez a képhez még alegnagyobb nyomorban is. De eztovábbra sem ad magyarázatot arra,hogy Helent miért érdekelte annyiramegszállottan ez a kép.

D’Agosta a nőre pillantott, aki

szinte megadó pózban hevert azegyszerű kórházi ágyon. - Nemgondolja, hogy esetleg Helen aleszármazottja ennek a nőnek?Lehet, hogy ő is Esterházy volt.

- Igen, erre én is gondoltam -felelte Pendergast. - De akkor is,miért kutatott utána olyanmegszállottan?

- A családja elég homályoskörülmények között hagyta elMaine-t - jegyezte meg D’Agosta. -Lehet, hogy volt valami sötét folt acsalád múltjában, amit ennek afestménynek a segítségével tisztáznilehetett volna.

- Igen, de micsoda? -Pendergast a festményre mutatott. -

Szerintem egy ilyen ellentmondásosábrázolás inkább foltot ejtene egycsalád hírnevén, nem hogytisztázná. Most már legalább aztsejthetjük, hogy miért nem említettesoha senki, hogy mit ábrázol a kép -annyira zavarba ejtő és provokatív.

Rövid csönd lett.- És Blast vajon miért akarja

annyira? - töprengett hangosanD’Agosta. - Úgy értem, végül iscsak egy festmény… Miért kutatottutána annyi éven át?

- Erre legalább könnyűválaszolni. Audubonleszármazottjaként úgy érezte, jogavan hozzá. A rögeszméjévé vált -idővel már a puszta kutatás vált

érdekessé a számára. Szerintem őtis ugyanúgy meglepné, mint minket,ha látná, mit ábrázol a kép. -Pendergast összekulcsolt kezéretámasztotta a homlokát.

D’Agosta mereven bámulta afestményt. Egy gondolat motoszkáltvalahol a tudata legmélyén, desehogy sem tudott a felszínre törni.A kép mintha mondani akart volnaneki valamit.

Aztán hirtelen beugrott, mi az.- Nézzen csak rá erre a képre.

Olyan, mint azok az akvarellek ottaz asztalon, amelyeket életekésőbbi szakaszában festett.

Pendergast nem nézett fel. -Attól tartok, nem tudom követni.

- Maga mondta, hogy arról azegérről a képen nyilvánvaló, hogyAudubon festette.

- Igen, nagyon hasonlítazokhoz, amelyeket az Észak-Amerika emlősállatait bemutatókötetbe festett.

- Most nézze meg azt azegérről készült képet, amelyiklegfelül van a korai rajzok között.

Pendergast lassan felemelte afejét.

A festményre pillantott, aztána rajzokra, majd D’Agostára nézett.- Mire akar kilyukadni, Vincent?

D’Agosta az asztalra mutatott.- Arról a régebbi egérrajzról sohanem gondoltam volna, hogy

Audubon kezétől származik. Azösszes korai művéről el lehetmondani ugyanezt, a csendéletekről,a vázlatokról… Soha nemgondolnám, hogy ezeket Audubonkészítette.

- Én is pont ezt mondtam. Éppez a rejtélyes.

- De én nem hiszem, hogy eztényleg ekkora probléma lenne -mondta D’Agosta.

Pendergast kíváncsianpillantott rá. - Folytassa!

- Itt vannak ezek a korai,középszerű vázlatok. Aztán itt vanez a festmény a nőről. Mi történt akettő keletkezése között?

Pendergast szeme felcsillant. -

A betegség. D’Agosta bólintott. -Úgy van. A betegség változtattameg. Mi más lehetne a válasz?

- Ez zseniális, Vincent! -Pendergast a fotel karfájára csapott,felugrott, és izgatottan fel-alákezdett járkálni. - A halálközelsége, a rádöbbenés sajáthalandóságára valamiképpenmegváltoztatta. Megtöltötte kreatívenergiával, és ez okozta a nagyművészi átalakulást.

- Mindig azt feltételeztük,hogy Helent a festmény témájaérdekelte - mondta D’Agosta.

- Pontosan, de emlékszik, mitmondott Blast? Helen nem akartamegszerezni a képet, csak

tanulmányozni. Azt akarhattakideríteni, hogy mikor történt anagy művészi átalakulás Audubonéletében. - Pendergast elhallgatott.Lelassultak a léptei, végülmegtorpant. Úgy állt, mintha kővédermedt volna, a tekintete befeléfordult.

- Hát akkor, megoldottuk arejtélyt - szólalt meg D’Agosta.Pendergast ráemelte ezüstszürkepillantását. - Még nem.

- Hogy érti, hogy nem?- Miért titkolta volna el

mindezt előlem Helen?D’Agosta megvonta a vállát. -

Talán zavarban volt amiatt, hogynem volt őszinte az első

találkozásuk körülményeit illetően.- Nem hinném. Ennél valami

sokkal fontosabb okból kellett,hogy titkolózzon előttem. -Pendergast visszaült a puha fotelbe,es megint a képre bámult. - Kérem,takarja le.

D’Agosta ráborította afestményre a bársonyleplet. Kezdettegy kicsit aggódni a barátjáért.Pendergast mintha nem lett volnateljesen a józan eszénél.

Pendergast lehunyta a szemét.A könyvtárszobában egyre jobbanelmélyült a csönd, és egyrehangosabb lett a sarokban álló óraketyegése. D’Agosta is leült; tudta,hogy néha jobb, ha az ember hagyja

Pendergastot a saját gondolataivalfoglalkozni.

Az ügynök lassan kinyitotta aszemét. - A legelejétől kezdveteljesen tévúton jártunk.

- Amennyiben?- Azt feltételeztük, hogy

Helent Audubon, a festő érdekelte.- Miért, mi más érdekelte

volna?- Audubon mint páciens

érdekelte.- Páciens?Pendergast lassan bólintott. -

Mindig is ez volt Helen legtöbbszenvedélye: az orvosi kutatás.

- Akkor miért kereste afestményt?

- Mert Audubon közvetlenül afelgyógyulása után festette. Helenmeg akarta erősíteni egy elméletét.

- Milyen elméletét?- Kedves Vincent, tudjuk, hogy

milyen betegségben szenvedettAudubon?

- Nem.- Hát ez az. De ez a betegség

kulcsa mindennek! A betegségrőlakart kideríteni dolgokat Helen, ésarról, hogy milyen hatással voltAudubonra. Úgy tűnik, hogy ez abetegség zsenivé alakított át egyegyébként középszerű művészt.Helen tudta, hogy valamimegváltoztatta - ezért utazottpéldául New Madridba, ahol

Audubon átélte a földrengést.Mindenhol kutatott az után, hogy miokozhatta ezt a nagy változást afestő életében. Aztán amikor rájötta betegségére, mér tudta, hogymegtalálta, amit keresett. Csak azértakarta látni a festményt, hogymegerősítse az elméletét, hogyAudubon betegsége valamilyenhatással volt az elméjére.Neurológiai hatásai voltakméghozzá csodálatos neurológiaihatásai!

- Nem tudom követni.Pendergast talpra ugrott. - És

ezért titkolta el előlem az egészet.Mert talán egy rendkívül értékesgyógyszerészeti felfedezésről volt

szó. Az egész dolognak nem voltsemmi köze a személyeskapcsolatunkhoz. - Hirtelen egyösztönös mozdulattal megragadtaD’Agosta mindkét karját. - És hanem lenne a maga zseniálismeglátása, Vincent, még mindigsötétben tapogatóznék.

- Én azért nem mondanám,hogy…

Pendergast elengedte ahadnagy karját, sarkon fordult, és azajtóhoz sietett. - Jöjjön, nincsvesztegetni való időnk!

- Hová megyünk? - kérdezteD’Agosta miközben sietve követte.Gondolatai még mindig zavarosankavarogtak, próbálta összerakni

Pendergast gondolatmeneténekláncszemeit.

- Megerősíteni a gyanúnkat, ésvégre kideríteni, hogy miről is szólez az egész.

41. fejezet

Az árnyékok között, abozótban meglapuló fegyveres férfipozíciót változtatott, aztán ivott egykorty vizet terepmintás kulacsából.Csuklószorítójával megtörölgetteizzadt halántékát. Lassúak,módszeresek voltak a mozdulatai.

Tulajdonképpen nem is volt

szükség ekkora óvatosságra. Kizárt,hogy a célpont észrevegye. A sok-sokévnyi tapasztalat azonban -amikor másféle, négylábúzsákmányra vadászott, olyanállatokra, amelyek nagyon félénkekés túlságosan is éberek -megtanította a végletes óvatosságfontosságára.

Tökéletes rejtekhelyet találtegy hatalmas kidőlt tölgyfa mögött.A fa ágairól lecsüngő szakállmohaépp az arca elé lógott, épp csaknéhány apró résen látott ki, azegyiken pedig kidugta a Remington40 XS puska csövét. Azért volttökéletes a rejtekhely, merttermészetesen keletkezett: a

környező erdőben és mocsárban jónéhány helyen még mindiglátszottak a Katrina hurrikánnyomai, annyi kidőlt fát lehetettlátni, hogy ez a tölgy fel sem tűnt.

A fegyver csöve nem lógott kijobban két-három centinél. Teljesenárnyékban volt, a puska csövétpedig fényelnyelő fekete polimeranyag borította, a célpontja viszonta ragyogó reggeli napfényben fogközeledni. Semmiképp nem vehetiészre a puskát, még ha lőni fog,akkor sem, mivel a torkolattüzet iselrejtette a rászerelt kis szerkezet.

Kocsijával, egy bérelt Nissanpick-uppal odatolatott arejtekhelyéhez, és annak a platójára

hasalt a puskával. A jármű orrakelet felé állt, egy régi ösvényrenézett, ahol annak idején a kitermeltfarönköket vontatták el. Ha valakiesetleg meglátná, és üldözőbevenné, fél perc alatt becsusszan avezetőfülkébe, beindítja a motort,és elszáguld az ösvényen. Alighárom kilométerre már ott várja abiztonságos országút.

Nem tudta, mennyit kell majdvárakoznia - lehet tíz perc, vagylehet tíz óra is -, ám ez nemszámított. Nagyon erős motivációhajtotta. Annyira erős, mint mégsoha életében. Nem, ez így nemigaz: volt még egy ilyen alkalom…

Párás, harmatos volt a reggel,

és a bozót rejtekén állottnak,nehéznek tűnt a levegő. Annál jobb.Megint megtörölgette a halántékát.A rovarok álmosan zümmögtekkörülötte, és hallotta a mezeipockok izgatott cincogását is. Aközelben lehetnek az üregeik. Ezeka nyavalyás kis dögök mindenholott vannak a mocsárvidéken, olyanfalánkak, mint a nyulak, ésugyanolyan szaporák.

Megint kortyolt a vízből, ésújból ellenőrizte a puskáját. Akétlábú állvány biztosan állt.Megnézte, hogy jól helyezte-e be a.308-as Winchester lövedéket,aztán újból összecsukta a fegyvert.Mint a legtöbb hivatásos lövész,

jobban szerette a hagyományosmechanizmusú fegyverekstabilitását és pontosságát. A belsőtárban a biztonság kedvéért voltmég három golyó, de az ilyenpuskáknak épp az a lényege, hogyaz első lövés találjon - nemtervezte úgy, hogy szüksége lenne atöbbi golyóra.

A legfontosabb felszerelése aLeupold Mark IV M1-escélzótávcső volt. Belenézett, és acélkeresztet előbb a régiültetvényesház ajtajára, aztán akaviccsal felszórt felhajtóra, majd aRolls-Royce-ra irányította.Hétszáz, talán hétszázötven métervolt a távolság. Egy lövés, biztos

találat.Miközben a nagy autót

bámulta, érezte, hogy enyhénfelgyorsul a szívverése. Újbólvégigvette magában a tervét.Megvárja, amíg a célpont beül akormány mögé, és beindítja amotort. Az autó előregördül majd afélkörívben kanyarodó felhajtón,aztán egy másodpercre megáll,mielőtt rákanyarodna az országútra.Ebben a pillanatban fog lőni.

Teljesen mozdulatlanul feküdt,és szándékosan lelassította aszívverését. Nem engedheti megmagának, hogy izgatott legyen, vagybármiféle más érzelem -türelmetlenség, düh vagy félelem -

elvonja a figyelmét. A legnagyobbnyugalomra van szükség. Ezrégebben is mindig jó szolgálatottett vadászat közben, ennél sokkalveszélyesebb körülmények között.Szemét a célzókészülékre szegezte,ujja könnyedén pihent a ravaszon,újból emlékeztette magát, hogymegbízatást hajt végre. Az lesz alegjobb, ha így nézi. Ezt az utolsófeladatot még elintézi, és egyszer smindenkorra szabad lesz.

Az önfegyelem és a türelem elis nyerte jutalmát: a ház ajtajahirtelen kinyílt, és egy férfi lépett kirajta. Elakadt a lélegzete. Nem acélpontja volt az, hanem a másik, azsaru. A fegyveres ujja lassan és

könnyedén - olyan lassan, hogyszinte nem is látszott mozdulni - aravaszra simult. A köpcös férfimegállt a széles tornácon, és kisséóvatosan körbenézett. A lövész megsem rezzent: tudta, hogy arejtekhelye tökéletes. A célpont iskilépett a ház félhomályos házból,és ketten együtt lesétáltak a tornáclépcsőjén a kavicsos felhajtóra. Alövész követte őket a távcsővel, acélkeresztet a célpont koponyájáraállítva. Visszafogta magát, hogy nelőjön idő előtt A terve jó, tartaniakell magát hozzá. A két férfigyorsan lépkedett, láthatóan siettekvalahová. Maradj csak a tervnél!

A célkeresztben figyelte,

ahogy a kocsihoz közelednek,kinyitják az ajtaját, és beszállnak. Acélpont ült be a kormány mögé,ahogy arra számított is. Beindítottaa motort, odafordult a társához, ésmondott pár szót, aztán kihajtott akocsival felhajtóra. A lövészfigyelt, kifújta a levegőt, és mégjobban lelassította a szívverését.Két szívdobbanás között fog lőni.

A Rolls-Royce lágyankanyarodott, úgy húsz kilométeressebességgel haladva, aztánlelassított, ahogy az úthozközeledett. Ez az, gondoltamagában a lövész. Mindenelőkészület, önfegyelem éstapasztalat ebbe a pillanatba

sűrűsödött össze. A célpont éppen amegfelelő helyre került. Végtelenülfinoman megmozdította a ravaszt.Még nem húzta hátra teljesen,inkább csak megcirógatta, aztánmég jobban hátrahúzta, majd mégjobban…

Ekkor meglepetten felkiáltott,majd vadul csapkodni kezdett, Egyszürkésbarna mezei pocok rohant áta kezén, majd az árnyéka feketénelsiklott át a célzótávcső előtt.

A Remington hatalmasdörrenéssel elsült, és enyhénvisszarúgott. A férfi elkáromkodtamagát, lesöpörte a kezéről apockot, aztán gyorsan belenézett acélzótávcsőbe. Látta, hogy a

lövedék lyukat ütött a szélvédőbe,úgy tizenöt centivel feljebb és kissébalra attól, ahová célzott. A Rolls-Royce most már száguldvamenekült, a kerekek majdnemkipörögtek, ahogy élesen bevett egykanyart. A kavicsok fehér felhőkéntspricceltek szerteszét. A lövészigyekezett nem pánikba esni.Tovább követte a kocsit acélzótávcsővel, megvárta a kellőpillanatot két szívverés között, ésújból meghúzta a ravaszt.

Ebben a pillanatban meglátta,hogy valamit történik a kocsiban: aköpcös férfi előredőlt, és akormány után kapott, egészbetöltötte a szélvédőt az alakja.

Ugyanebben a pillanatban ismételsült a puska. A Rolls-Roycefurcsa szögben, ferdén megállt azúton. A szélvédőt háromszög alakúvérfolt borította, és már nem lehetbelátni a kocsi belsejébe.

De vajon kit talált el?Látta, hogy a kocsiból

füstfelhő szállt fel, majd egy lövésdörrenése hangzott fel. Amásodperc töredékével később egygolyó csapódott a bozótba, alig egyméterre a rejtekhelyétől, majd egymásodik lövedék fémes kongassáleltalálta a Nissan oldalát.

A lövész azonnalhátracsúszott, lemászott a pick-upplatójáról, és beült a

vezetőfülkébe. Miközben elsüvítettmellette egy újabb golyó, márindított is, a puskát pedig bedobtamaga mellé az ülésre, ahol márfeküdt egy másik fegyver: egylefűrészelt csövű vadászpuska,szépen faragott fekete tussal.Sebességbe tette a kocsit, és hangoskerékcsikorgással, óriásiporfelhőben elhajtott a régiösvényen.

Kanyarodott egyet, majd mégegyet. Majdnem százzal haladt,annak ellenére, hogy az ösvényszörnyen zötyögős volt. A két puskafelé csúszott az ülésen. Visszatoltaőket, és rájuk dobott egy pirostakarót. Egy újabb nagy

kerékcsikorgással bevett kanyarután meg is látta az országutat. Csakamikor már ilyen közel volt abiztonságos menekülés lehetősége,akkor engedte meg magának, hogyelöntse a bosszúság és a harag.

- A rohadt életbe! - kiáltott felJudson Esterházy, és öklével nagyotcsapott a műszerfalra. - A rohadtkurva életbe!

42. fejezetNew York

Dr. John Felder egy rendőr

kíséretében sétált végig a BellevueKórház zárt osztályának hosszú,hideg folyosóján. Felder alacsonyvolt, karcsú és elegáns - nagyon istudatában volt, mennyire kirí akórház általános lepusztultságábólés rendezett káoszából. Ez lesz amásodik alkalom, hogy találkozik abeteggel. Az első alkalommalfeltette az ilyenkor szokásosalapkérdéseket, és mindentfeljegyzett, amit kell. Teljesítette atörvény által ráróttkötelezettségeket, mint a bíróságáltal kirendelt pszichiáter-szakértő,és megalkotta a szakvéleményt.Ami azt illeti, határozottkonklúzióra jutott a nő nem tud

különbséget tenni jó és rossz között,tehát nem vonható felelősségre atetteiért.

Ennek ellenére mélységeselégedetlenséget érzett az üggyelkapcsolatban. Sok szokatlan üggyelfoglalkozott már, és olyasmiketlátott, amit nagyon kevés orvos, akriminálpatológia legfurcsábbeseteivel találkozott. Ehhezhasonlóval azonban még sohasemakadt dolga. Szakmai karrierjesorán talán először érezte úgy, hogya legkevésbé sem sikerült a betegpszichéjének mélyére hatolni, ésmegoldani a benne lakozó rejtélyt.

Általában ez nem sokatszámítana a bevett bürokratikus

rendszerben. Technikaiszempontból elvégezte a munkáját.Ennek ellenére még nem közölte abírósággal a szakvéleményt, továbbakart vizsgálódni. Szeretett volnamég egyszer találkozni a beteggel.Úgy döntött, ez alkalommal teljesenhétköznapi beszélgetést szeretnefolytatni vele. Két emberelbeszélget, ennyi fog történni, setöbb, se kevesebb.

Befordult a sarkon, éstovábbsétált a végtelennek tűnőfolyosón. A zajok, a kiáltozás, aszagok alig hatoltak el a tudatáig,annyira lefoglalta a rejtélyes eset.Először is, még mindig nem sikerülttisztázni a fiatal nő pontos

személyazonosságát. A bíróságiadminisztrátorok a szorgos kutatásellenére sem találtak se születésianyakönyvi kivonatot, setársadalombiztosítási számot, sempedig bármiféle más bizonyítékátannak, hogy a nő létezik. Csaknéhány szándékoltan homályosfeljegyzés került elő a Putnammegyében található FevershamKórházból, ahol egyszer feküdt. Anőnél talált angol útlevél ugyanvalódi volt, de egy bonyolult csalásrévén jutottak hozzá, a bostoni britkonzulátus egyik korruptmunkatársán keresztül. Úgy tűnt,mintha a nő készen jelent volna mega Földön, ahogy Pállasz Athéné

pattant ki Zeusz homlokából.Felder léptei kongva

visszhangoztak a hosszú folyosón.Próbálta nem kitalálni előre, hogymiket fog kérdezni. Ha a hivataloskérdésekkel nem sikerült a falakmögé hatolnia, talán a spontánbeszélgetéssel többet fog elérni.

Befordult az utolsó sarkon is,és megérkeztek egy szobához. Azügyeletes őr kinyitotta a szürkefémajtót, amelynek kerek kisablakavolt, és beengedte a pszichiátert akicsi, kopár, de mégsem egészenkellemetlen helyiségbe, ahol többszék állt, egy lámpa és egydohányzóasztalka magazinokkal. Azegyik falat tükör borította. A beteg

már ott ült, egy rendőrtársaságában. Mindketten felálltak,amikor Felder belépett.

- Jó napot, Constance - mondtavidáman. - Biztos úr, kérem, vegyele a bilincseket.

- Szükségem lesz azengedélyre, doktor úr.

Felder leült, kinyitotta azaktatáskáját, elővette az engedélyt,és átadta a rendőrnek, aki átnézte.Mordult egyet, aztán felállt, levettea beteg kezéről a bilincset, és aderékszíjára akasztotta.

- Odakint leszek, ha szükségelenne rám. Csak nyomja meg agombot.

- Igen, köszönöm.

A rendőr kiment, Felder pediga betegéhez fordult. ConstanceGreene mereven állt előtte azegyszerű rabruhában, maga előttösszekulcsolt kezekkel. Feldertmegint megdöbbentette előkelőtartása és különös szépsége.

- Hogy van, Constance?Kérem, foglaljon helyet.

A nő leült. - Nagyon jólvagyok, doktor úr, és ön?

- Remekül. - Felderelmosolyodott, hátradőlt, éskeresztbe tette a lábát. - Örülök,hogy van lehetőségünk másodszoris elbeszélgetni. Van itt néhánydolog, amiről szerettem volnamegkérdezni magát. Igazából semmi

hivatalos. Nincs ellenére, hogy párpercig elcsevegjünk?

- Nem, dehogy.- Nagyszerű. Remélem, nem

gondolja úgy, hogy kíváncsiskodniakarok. Ez talán szakmai ártalomnálam. Ha végeztem is amunkámmal, akkor sem tudokszabadulni egy-egy esettől. Ugye,azt mondta, hogy a Water Streetenszületett?

A nő bólintott.- Otthon? Újabb bólintás.A pszichiáter a jegyzeteibe

pillantott. - Van egy nővére, akitMary Greene-nek hívnak, a bátyjaJoseph. Az édesanyját Chastitynekhívták, az apját Horace-nak. Jól

mondom?- Tökéletesen.- És mikor született?- Nem emlékszem.- Hogyne, persze hogy nem

emlékszik a születésére, de adátumát csak tudja.

- Sajnos, nem tudom.- Mikor lehetett, a nyolcvanas

évek végén?A nő arcán halvány mosoly

suhant át, szinte alig észrevehetően.- Azt hiszem, inkább a hetvenesévek elején.

- De azt mondja, csakhuszonhárom éves.

- Nagyjából. Amint máremlítettem, nem vagyok biztos a

pontos életkoromban.Felder könnyedén

megköszörülte a torkát. -Constance, tudja, hogy nem találtuksemmi nyomát annak, hogy acsaládja Water Streeten lakottvolna?

- Talán nem végeztek elégalapos kutatást.

Felder közelebb hajolt - Vanvalami oka rá, hogy eltitkoljaelőlem az igazságot? Kérem, nefeledje, én azért vagyok itt, hogysegítsek.

Csönd lett. Felder belenézettaz ibolyaszínű szemekbe, a fiatal,gyönyörű arcba, amelyet sötétbarnahaj keretezett, és megint megragadta

az a különös tekintet, amelyre olyanjól emlékezett az első találkozóról -gőg, nyugodt fensőbbség, talánmegvetés áradt belőle. Olyankisugárzása volt, mint… nem istudta megfogalmazni. Mint egykirálynőnek. Felder soha nemtalálkozott még ilyen furcsa esettel.

Félretette a jegyzeteit, éspróbált könnyed, barátságos hangotmegütni. - Hogyan lett Mr.Pendergast a gyámja?

- Miután a szüleim és anővérem meghaltak, otthon nélkülmaradtam. Mr. Pendergast háza aközelben, a Riverside Drive 891.szám alatt… - A nő kis szünet utánfolytatta: -… akkoriban egy Leng

nevű ember tulajdona volt, ésüresen állt. Oda mentem lakni.

- De miért éppen oda?- Tágas volt. kényelmes, és

sok rejtekhely volt benne. És jókönyvtára is volt. Amikor Mr.Pendergast megörökölte azt a házata nagybátyjától, felfedezte, hogy otthúztam meg magam, és aztán ahivatalosan is a gyámom lett.

Pendergast. Szerepelt a neve apapírjaiban, de nem volt hajlandórészt venni az ügyben.

- Miért?- Bűntudatból.Csönd lett, aztán Felder

megköszörülte a torkát. -Bűntudatból? Ezt hogy érti?

A nő nem válaszolt.- Talán Mr. Pendergast volt a

gyermekének az apja?A nő válasza szinte

természetellenesen nyugodt volt. -Nem.

- És milyen szerepet töltött bea Pendergastházban?

- A titkárnője voltam,kutatásokat végeztem neki.Hasznosnak találta anyelvismeretemet.

- Miért, hány nyelven beszél?- Beszélni csak angolul

beszélek, de folyékonyan írok ésolvasok latinul, görögül, franciául,olaszul, spanyolul és németül.

- Ez érdekes. Nagyon jó tanuló

lehetett. Hová járt iskolába?- Egyedül tanultam.- Úgy érti, autodidakta

módon?- Úgy értem, egyedül.Lehetséges ez? - tűnődött

Felder. Megtörténhet-e manapságolyasmi, hogy valaki megszületik ésfelnő egy nagyvárosban úgy, hogysemmi hivatalos feljegyzés nelegyen róla? Sajnos, a nemhivatalos beszélgetés sem vezetettsehová. Ideje egy kicsitközvetlenebbül rákérdezni adolgokra. - A nővére hogyan haltmeg?

- Megölte egy sorozatgyilkos.Felder hallgatott. - Van az

ügyről rendőrségi akta? Elkapták asorozatgyilkost?

- Nem.- És a szüleivel mi történt?- Mindketten tüdőbajban

haltak meg.Felder végre látott egy kis

reményt felcsillanni. Ennek könnyűlesz utánanézni, ugyanis NewYorkban nagyon szigorúandokumentálják a tébécés eseteket. -Melyik kórházban haltak meg?

- Egyikben sem. Azt nemtudom, az apám hol halt meg, de azanyám az utcán, és a szegényektemetőjében temették el a Hart-szigeten.

A nő csak ült, az ölében

összekulcsolt kézzel. Felder egyretanácstalanabbnak érezte magát. -Akkor térjünk vissza a születésére:arra sem emlékszik, melyik évbenvolt?

- Nem.Felder felsóhajtott. - Szeretnék

feltenni néhány kérdést akisbabájáról.

A nő hallgatott.- Azt mondja, azért dobta az

óceánba, mert gonosz volt. Honnantudja, hogy az volt?

- Az apja is gonosz volt.- Elárulná nekem, hogy ki volt

az? - kérdezte Felder. Nem kapottválaszt.

- Úgy gondolja, hogy a

gonoszság örökölhető?- Vannak olyan génszakaszok

az emberi DNS-ben, amelyekegyértelműen hozzájárulnak abűnözőhajlam kialakulásához, ésezek örökölhetők. Nyilván hallottmár a „Sötét Triád”-ról szólólegújabb kutatásokról, amelyekszerint bizonyos génektovábbörökíthetik a negatíverkölcsi hajlamokat.

Felder ismerte a kutatáseredményeit, és nagyon meglepte afeltűnően értelmes és tájékozottválasz.

- Tehát szükségesnek érezte,hogy eltávolítsa ezeket a géneketazzal, hogy az óceánba dobta a

gyermekét?- Pontosan.- És az apa él még?- Meghalt.- Hogyan?- Letaszították egy

piroklasztikus sárba.- Tessék?- Ez egy geológiai

szakkifejezés. Belezuhant egyvulkán kráterébe. A pszichiáternekkellett pár pillanat, hogy eztmegeméssze. - Talán geológusvolt?

Nem kapott választ. Őrjítővolt egyfolytában csak körbe-körbejárni, és nem jutni sehová.

- Azt mondta „letaszították”.

Arra akar célozni, hogy valakiszándékosan belelökte?

Megint nem kapott választ.Nyilván az egész csak a valóságtólelrugaszkodott képzelődés, amifelől nem érdemes továbbfaggatózni.

Felder inkább témát váltott. -Constance, tudta, hogy bűnt követel, amikor az óceánba dobta agyermekét?

- Természetesen.- És megfontolta, hogy ez

milyen következményekkel jár?- Igen.- Tehát tisztában volt vele,

hogy helytelen megölni akisbabáját.

- Épp ellenkezőleg. Nemcsakhogy helyes volt, hanem ez volt ezegyetlen, amit tehettem.

- Miért?A kérdést csend követte.

Felder felsóhajtott, megint úgyérezte, mintha sötétben tapogatózna.Fogta a jegyzetfüzetét, és felállt. -Köszönöm, Constance. Lejárt azidőnk.

- Nagyon szívesen, dr. Felder.A pszichiáter lenyomta

gombot, mire nyílt az ajtó, ésbelépett a rendőr.

- Én végeztem - mondta nekiFelder. Aztán Constance Greene-hez fordult, és szinte akarataellenére azt mondta: - Pár nap

múlva majd újból beszélgetünk.- A legnagyobb örömmel.Miközben Felder

végigballagott a zárt osztály hosszúfolyosóján, azon tűnődött, helyesvolt-e az eredeti szakvéleménye.Egyértelmű, hogy a nő mentálisanbeteg, de vajon ténylegesen, jogiértelemben is őrültnek tekinthető-e?Ha eltávolítjuk mindazt, ami józan,kiszámítható normális egyemberben, akkor mi marad? Semmi.Ugyanúgy, ahogy a nőszemélyazonosságáról sem tudnaksemmit.

43. fejezet

Baton Rouge

Laura Hayward végigsietett aBaton Rouge-i központi kórházfolyosóján, tudatosan ügyelve, hogykimért léptekkel haladjon, és nerohanjon fejvesztve. Próbáltmindenen uralkodni - a légzésén, azarckifejezésén, a testbeszédén.Mielőtt útnak indult New Yorkból,gondosan átöltözött, farmert ésblúzt vett fel, a haját kibontotta. Azegyenruháját otthon hagyta - mostcsak magánember, semmi több.

Alig vette észre a veleszembejövő orvosokat és

ápolónőket, minden összemosódotta szeme előtt, ahogy kitartóanhaladt tovább a sebészeti osztályravezető kétszárnyú ajtó felé. Bement,továbbra is ügyelve, hogy lassúakés határozottak legyenek a léptei.Jobboldalt egy nővérpult állt, de őcsak ment tovább, és tudomást semvett a nővér udvarias Segíthetek?kérdéséről. Egyenesen besétált aműtő előtti várószobába. Meglátta,hogy egy magányos alak üldögél atúlsó végében, aki azonnal felállt,komor arccal tett felé egy lépést, éskezet nyújtott.

Laura odament, egy simamozdulattal emelte a jobb karját, ésbehúzott egy óriásit a férfi

állkapcsára. - Szemét!A férfi hátratántorodott, de

meg sem próbált védekezni. Lauraújból megütötte.

- Önző, arrogáns disznó! Nemelég, hogy majdnem tönkretettekarrierjét, most még meg is öli,maga rohadék!

Hayward hátrábblépett, ésharmadszor is lendült a karja, deegy erős kéz elkapta. A férfimagához húzta, és gyengéden, dehatározottan lefogta. Laura egykicsit ellenkezett, de aztán érezte,hogy elszáll minden dühe ésgyűlölete, ugyanolyan gyorsan,ahogy feltámadt. Teljesenkimerülten megadta magát a

szorításának a férfi odasegítette egyszékhez. Hayward homályosantudatában volt a körülötte zajlónagy sürgölődésnek, futó lépteketés kiáltásokat hallott. Amikorfelnézett, meglátta, hogy hárombiztonsági őr veszi körbe őket, akikegymásnak ellentmondó kérdéseketés utasításokat kiabálnak, egy nővérpedig mögöttük állt, és a szája elészorította a kezét.

Pendergast felállt, elővette ésfelmutatta az FBI-jelvényét. - Majdén intézkedem. Nincs semmi ok azaggodalomra.

- De hát megtámadták -mondta az egyik biztonsági őr. -Vérzik is.

Pendergast határozottabbanelőbbre lépett. - Majd énintézkedem. Köszönöm, hogy ilyengyorsan reagáltak. Jó estét.

Pár pillanatnyi zavar után abiztonságiak távoztak, csak egymaradt ott, aki megállt a várószobaajtajánál, maga előtt összekulcsolvaa kezét, és mereven, gyanakvópillantásokkal, szemmel tartottaHaywardot.

Pendergast leült mellé. - Többórája folyik a műtét. Úgy tudom,nagyon súlyos az állapota. Kértem,hogy tájékoztassanak afejleményekről, amint megtudnakvalamit. Á, itt is van a sebész.

Egy orvos lépett be a

várószobába komor arccal.Haywardról Pendergastrapillantott, akinek véres volt az arca,de nem szólt semmit. - ÖnPendergast különleges ügynök?

- Igen. Hadd mutassam beLaura Haywardot, a New York-irendőrség kapitányát, aki közelibarátja a betegnek. Nyugodtanbeszélhet előtte.

- Értem - bólintott az orvos, ésvetett egy pillantást a kezébentartott kórlapra. - A golyó ferdénhatolt be hátulról, és súrolta aszívet, aztán beágyazódott az egyikbordába.

- A szívét? - Hayward aligtudta felfogni, amit hall. Próbált

nyugalmat erőltetni magára, ésrendbe szedni a gondolatait.

- Többek között részbenátszakította az aortabillentyűt, amiakadályozza a véráramlást szívfelé. Pillanatnyilag ezt próbáljukhelyrehozni, hogy működésbentartsuk a szívet.

- Mekkora az esélye annak,hogy… túléli? - kérdezte Laura.

A sebész habozott. - Mindeneset más és más. A jó hír az, hogy abeteg nem veszített túl sok vért. Haa golyó akár csak fél milliméterrelközelebb kerül, átszakította volnaaz aortát. Mindazonáltal így iskomoly sérüléseket okozott aszívben. Ha a műtét sikeres, akkor

nagyon jó esélye van afelgyógyulásra.

- Nézze, rendőr vagyok -mondta Laura. - Nem kellkörülményeskednie velem. Tudniakarom, milyenek az esélyei.

Az orvos ránézett fakószemével. - Ez egy nagyon nehéz ésösszetett műtéti eljárás. Louisianalegjobb sebészeinek csapatadolgozik rajta ebben a pillanatbanis. De a legszerencsésebbkörülmények között is - ha a betegegyébként egészséges, és nemlépnek fel komplikációk -, nos,sokszor akkor sem sikerül a műtét.Olyan ez, mintha újra kéneépítenünk egy autó motorját úgy,

hogy közben nem állítjuk le.- Sokszor nem sikerül? -

Laurát az ájulás kerülgette. - Ezthogy érti?

- Nem tudom, készültek-e márpontos statisztikák, de én úgybecsülném, hogy a siker esélye ötszázalék… vagy még kevesebb.

Hosszú csönd lett. Ötszázalék, vagy még kevesebb.

- És a szívátültetés nemsegítene?

- Ha lenne donorszív, ittazonnal, készenlétben, akkorlehetséges lenne, de nincs.

Hayward a szék karfája utántapogatózott, és leroskadt.

- Vannak Mr. D’Agostának

rokonai, akiket esetleg értesítsünk?Hayward egy hosszú pillanatighallgatott, aztán azt mondta: - Avolt felesége meg a fia…Kanadában élnek. Más nincs.Egyébként D’Agosta hadnagy.

- Elnézést. Nos, hamegbocsátanak, nekem most visszakell mennem a műtőbe. Az operációmég legalább nyolc órán át fogtartani, ha minden jól megy. Hagondolják, itt maradhatnak, de nemhinném, hogy közben tudok újabbhírekkel szolgálni.

Hayward tétován bólintott.Képtelen volt felfogni az egészet.Mintha elveszítette volna aracionális gondolkodás képességét.

Érezte, hogy az orvoskönnyedén megérinti a vállát. -Hadd kérdezzem meg: a hadnagyvallásos ember?

Laura próbált a kérdésrekoncentrálni, végül bólintott. -Katolikus.

- Szeretné, ha megkérném akórház lelkészét, hogy jöjjön ide?

- A lelkészt? - LauraPendergastra pillantott. Nem tudta,mit válaszoljon.

- Igen - mondta Pendergast. -Az jó lenne. Szeretnénk beszélnivele. És kérem, szóljon neki, hogykészüljön fel az utolsó kenetfeladására. Ha úgy alakulna…

Az orvos zsebében halkan

sípolt valami. Automatikusmozdulattal odanyúlt, elővett egyszemélyhívót, és megnézte.Ugyanebben a pillanatbanmegszólalt a hangosbeszélőből egysima női hang - Kék riasztás a 21-es műtőbe! Kék riasztás a 21-esműtőbe!

- Elnézést - mondta az orvos,kissé kapkodva. - Most mennemkell.

44. fejezet

A hangosbeszélő csengetettegyet, aztán elhallgatott. Hayward

mozdulatlanul ült. A gondolataiszédülten kavarogtak. Képtelen voltrávenni magát, hogy ránézzenPendergastra vagy a nővérekre,csak a földet bámulta. Nem tudónmásra gondolni, csak arra, hogymilyen volt a sebész tekintete,amikor elsietett.

Pár perccel későbbmegérkezett egy pap, a kezében kisfekete táskával. Majdnem úgyfestett, mint egy orvos. Alacsonyember volt ősz hajjal és szépennyírt szakállal. Ragyogó feketemadárszemeivel Laurára nézett,majd Pendergastra.

- Bell atya vagyok. - Letette atáskáját, és odanyújtotta a kezét

Hayward megfogta, de a pap nemrázta meg a kezét, hanemvigasztalóan a kezében tartotta. -Ön pedig…

- Hayward kapitány vagyok,D'Agosta hadnagy… közeli barátja.

A pap kissé felvonta aszemöldökét. - Tehát ön is rendőr?

- A New York-i rendőrségnél.- A hadnagy kötelessége

teljesítése közben sérült meg?Hayward kicsit habozott.

Pendergast gyorsan válaszolthelyette:

- Bizonyos értelemben igen.Pendergast különleges ügynökvagyok az FBI-tól, a hadnagy társa.

A pap kurtán bólintott, és

kezet fogtak. - Azért jöttem, hogy avégső szentségekben részesítsemD’Agosta hadnagyot, főleg abetegek kenetében.

- A betegek kenetében? -ismételte meg Hayward.

- Régebben ezt utolsószentségnek hívták, de ez mindignagyon esetlen és pontatlankifejezés volt. Ez a szentség azélőknek van, nem a haldoklóknak,és gyógyító ereje van. - A papnakkönnyed, muzikális hangja volt.

Hayward lehajtotta a fejét, ésnyelt egy nagyot.

- Remélem, nem bánja, harészletesen elmagyarázom ezeket adolgokat. Egyeseket néha megriaszt

a jelenlétem. Azt hiszik, csak akkorhívnak, ha valaki meg fog halni, deegyáltalán nem erről van szó.

Bár Laura nem volt katolikus,megnyugtatónak találta a papegyenességet. - Az előbbi riasztásnem azt jelenti, hogy…

- Kiváló orvoscsoport küzd ahadnagy életéért Ha meg lehetmenteni, ők megmentik. Ha nem,akkor legyen meg az isten akarata.Gondolják, hogy lehet esetlegbármi oka, amiért a hadnagy nemörülne, ha megkapná aszentségeket?

- Őszintén szólva, soha nemgyakorolta különösebben a vallását- Laura habozott. Nem is emlékezett

rá, mikor volt Vinnie utoljáratemplomban. De valahogymegnyugtatónak tűnt egy papjelenléte, és úgy érezte, ő is örülneneki. - Én azt hiszem, Vincenthelyeselné.

- Értem. - A pap megszorítottaLaura kezét - Tehetek bármitönökért? Esetleg elintézzekvalamit? Telefonáljak valakinek? -Kis szünet. - Nem akarnak esetleggyónni? Van itt a kórházban egy kiskápolna.

- Nem, köszönöm - felelteHayward, aztán vetett egy célzatospillantást Pendergastra, de őhallgatón.

Bell atya biccentett

mindkettőjüknek, aztán fogta kisfekete táskáját, és elindult afolyosón a műtők irányába szapora,magabiztos léptekkel, talán kissésietősen.

Laura a kezébe temette azarcát. Öt százalék, vagy mégkevesebb. Az egy a húszhoz. Arövid kis nyugalom, amit a paphozón magával, elszállt. Jobb lesz,ha hozzászokik a gondolathoz, hogyVinnie esetleg nem éli túl. Micsodafelesleges elpocsékolása egyéletnek. Még negyvenöt éves sincs.Töredezett emlékképek tolultak felbenne. A rossz emlékekfájdalmasan hasítottak belé, de aszép emlékek még fájdalmasabbak

voltak.Valahonnan a háttérből

hallotta, hogy Pendergast mondvalamit.

- Szeretném, ha tudná, hogy harosszul alakulnának a dolgok,Vincent nem értelmetlenül dobta elaz életét.

Laura az arca elé szorította akezét, az ujjai közti résen átbámulta az üres folyosót, amerre apap eltűnt, és nem válaszolt.

- Kapitány, maga is tudja,hogy egy rendőrtiszt nap, mint napkockára teszi az életét. Maga ismeghalhat bármikor, bárhol,bármiért. Egy családi veszekedés,egy terroristatámadás… Minden

szolgálat közben történt haláldicsőséges. És Vincent alegnemesebb ügyért dolgozott,segített felgöngyölíteni egybűnügyet. Létfontosságú volt. amittett.

Hayward nem mondottsemmit. Gondolatai megint aziménti riasztáson jártak. Annak márnegyedórája… Az is lehet, hogy apap már elkésett.

45. fejezetSouth Mountain, Georgia

Az ösvény kibukkant azerdőből, és felért a hegy tetejére.Ahogy Judson Esterházy megállt atisztás szélén, még épp megláthatta,amint a nap lenyugszik afenyőerdővel borított hegyekmögött, vöröses ragyogássalárasztva el a ködös estét. Atávolban, aranyban megcsillant egytó a haldokló fényben.

A hegy csak a nevében volt az,valójában alig volt több egydombocskánál. A tetején magasfűvel benőtt kis tisztás terült el.Középen, egy kopár, gránittal fedettfolton egy torony romjai álltak,ahonnan egykor a környezőerdőtüzeket figyelték az erdőőrök.

Esterházy körbenézett. Adombtető kihalt volt. Kisétált afenyők közül, és elindult egy gazzalbenőtt ösvényen a torony felé.Nekidőlt egy rozsdásfémgerendának, és keresgélnikezdett a zsebében. Elővette apipáját meg a dohányzacskóját.Lassan megtömte a pipát, és ahüvelykujjával jól lenyomkodta. Afinom dohány illata megcsapta azorrát. Pipája széléről letisztogatta adohányszemcséket, elővett azsebéből egy öngyújtót,felkattintotta, és lassú, egyenletesszippantásokkal pöfékelni kezdett.

A kékes füst elszállt azalkonyatba. Esterházy észrevette,

hogy egy alak bukkan fel a mezőtúlsó végében, a dél felöl érkezőösvényen. Több út is vezetett aSouth Mountain tetejére, különféleirányokból.

A drága dohány illata, anikotin megnyugtató hatása és apipázás vigasztaló rituáléjalecsillapította az idegeit. Nem aközeledő alakot figyelte, inkábbnyugat felé nézett, a hegyek fölöttragyogó narancsszínű fényfoltra,ahol néhány pillanattal korábbanmég a nap volt. Odaszegezte atekintetét egészen addig, míg megnem hallotta a fűben közeledőbakancsos lépteket és a halklélegzést. Aztán a férfi felé fordult,

akivel egy évtizede nem találkozott.Egy kicsit másképp festett, mintahogy az emlékeiben élt: kis tokátnövesztett, a haja megritkult ahomloka fölött, de még mindig erősés izmos volt a testalkata. Drágatúrabakancsot és halványkékvászoninget viselt.

- Jó estét - szólalt meg a férfi.Esterházy kivette a szájából a

pipáját, és üdvözlésül intett vele. -Hello, Mike.

A férfi csak állt anaplementében, vonásait aliglehetett kivenni. – Szóval… -kezdte -, úgy látom, magadravállaltad a feladatot, hogy megolddezt a kis problémát, de csak még

nagyobb zűrzavar lett belőle.Esterházy elhatározta, hogy

nem tűri, hogy így beszéljenek vele,főleg nem Michael Ventura. - Amiezzel a Pendergasttal kapcsolatos,az nem nevezhető „kisproblémának” - felelte élesen. -Pontosan ettől rettegtem annyi évenát. Valamit tenni kellett, és én megis tettem. Tulajdonképpen a tedolgod lett volna. De te nyilvánmég jobban elszúrtad volna.

- Nem valószínű. Épp ez afajta munka az, amihez a legjobbanértek.

Hosszú csönd lett. Esterházyvékony füstcsíkot eregetett, éspróbálta visszanyerni lelki

nyugalmát.- Rég nem találkoztunk -

folytatta Ventura. - Ne kezdjükrögtön azzal, hogy összeveszünk.

Esterházy bólintott. - Csak…azt hittem, ez az egész már rég amúlté, és el lett temetve.

- Soha nem lesz a múlté, amíglétezik a Spanish Island. Esterházyarcán aggodalom suhant át. - Ugye,minden rendben van?

- Amennyire lehet.Újra csönd telepedett a

tisztásra.- Nézd - szólalt meg szelídebb

hangon Ventura. - Tudom, hogy nemlehet ez könnyű neked. Meghoztad alegnagyobb áldozatot, amit csak

lehet, és ezért nagyon hálásakvagyunk neked.

Esterházy pöfékelt - Térjünk alényegre - mondta.

- Rendben. Akkor lássuk, jólértem-e. Ahelyett hogyPendergastot lőtted volna agyon, atársát találtad el.

- D’Agostának hívják.Tulajdonképpen szerencsés balesetvolt. Ő is elvarratlan szálnakszámított. Gondoskodtam mégnéhány ilyenről - Blastról ésBlackletterről is. Ezt a két embertmár rég el kellett volna tenni lábalól.

Ventura válasz helyett köpöttegyet a fűbe. - Ezzel nem értek

egyet. Blacklettert jól megfizettükazért, hogy hallgasson. Blast pedigcsak közvetve áll kapcsolatban azegész üggyel.

- Akkor is elvarratlan szálvolt. Ventura csak megrázta a fejét.

- Aztán meg ott van D’Agostabarátnője, aki egész véletlenülminden idők legfiatalabb kapitányaa New York-i rendőrséggyilkossági csoportjánál.

- És?Esterházy kivette a pipát a

szájából, és hidegen azt mondta: -Mike, a leghalványabb fogalmadsincs arról, mennyire veszélyesalak ez a Pendergast. Én jólismerem. Azonnal cselekednem

kellett. Sajnos, az elsőpróbálkozásra nem sikerültmegölnöm, amitől csak sokkalnehezebb lesz a második. Ugye,érted, hogy vagy ő, vagy mi?

- Ugyan, mennyit tudhat?- Megtalálta a fekete keretes

képet, tud Audubon betegségéről,és valahogy a Doane családról isértesült.

Ventura felkapta a fejét. -Most viccelsz? És mennyit tud aDoane családról?

- Azt nehéz lennemegmondani, ott járt Sunflowerben,meglátogatta a házat Nagyonkitartó, és nagyon okos. Nyugodtanfeltételezhetjük, hogy mindent tud,

vagy ha még nem, rá fog jönni.- A rohadék. De hogy a

csudába jöttek rá?- Fogalmam sincs. Pendergast

nemcsak hogy kitűnő nyomozó, deez alkalommal rendkívül erőteljesmotiváció is vezérli.

Ventura megcsóválta a fejét.- És semmi kétségem afelől,

hogy telebeszéli a gyanúival annaka kapitánynak a fejét, ahogyD’Agostáét is. Attól tartok, csakidő kérdése, hogy felkeressék egybizonyos kedves közös barátunkat.

Kis hallgatás után Venturamegkérdezte: - Gondolod, hogy márhivatalos a nyomozás?

- Nem úgy tűnik. Azt hiszem,

egyelőre csak a saját szakállukradolgoznak. Nem hinném, hogymásokat is belevontak.

Ventura egy pillanatiggondolkozott, majd azt mondta:

- Akkor be kell fejeznünk amunkát.

- Pontosan. El kell intézniPendergastot meg azt a rendőrnőt.Csináld meg most. Öld megmindegyiket.

- És a zsaru, akit eltaláltál, aza D’Agosta… biztos, hogymeghalt?

- Azt hiszem. Egy .308-assaltaláltam el a hátát. - Judsonösszevonta a szemöldökét. - Hanem halt meg, akkor kénytelenek

leszünk besegíteni. Ezt bízd rám.Ventura bólintott. - A

többiekről majd én gondoskodom.- Tedd azt. Szükséged van

segítségre, vagy pénzre?- A pénz a legkisebb gondunk,

ezt te is tudod. - Azzal Venturaelsétált a tisztáson át a rózsaszínfényben fürdő ég felé, míg végülsötét sziluettje eltűnt a fenyőfákközött.

Judson Esterházy mégnegyedóráig elálldogált a toronyfalának támaszkodva, pipázott éstöprengett. Végül kirázta a pipát,visszadugta a zsebébe, nyugat feléfordulva még egyszer megnézte anaplemente utolsó fényeit, aztán

sarkon fordult, és elindult azösvényen a hegy másik oldalánhúzódó országút felé.

46. fejezetBaton Rouge

Laura Hayward nem tudtavolna megmondani, pontosanmennyi idő telt el - öt óra vagyötven. A percek lassú vánszorgásátkülönös zeneként kísérték ahangosbeszélő bejelentései, aháttérben hadaró, halk hangok, aműszerek pittyegése. Időnként

Pendergast is ott volt mellette,máskor eltűnt. Laura eleinte aztszerette volna, bárcsak a lehetőleggyorsabban repülne az idő, aztánahogy egyre hosszabbra nyúlt avárakozás, már inkább azt kívánta,hogy lelassuljon az idő folyása -bár azt is tudta, hogy minélhosszabb ideig van Vincent aműtőasztalon, annál kisebbek azesélyei arra, hogy életbenmaradjon.

Aztán egyszer csak váratlanulmegjelent a sebész. Kékműtősruhája gyűrött volt, az arcasápadt és elgyötört. Mögötte ott álltBell atya.

A pap láttán Laura Hayward

szíve rémülten nagyot dobbantTudta, hogy eljön ez a pillanat, demost, hogy itt volt, úgy érezte, nembírja elviselni. Jaj, nem, nem, nem,nem, nem, nem… Hagyta, hogyPendergast megfogja a kezét.

Az orvos megköszörülte atorkát. - Azért jöttem, hogyközöljem, sikeres volt az operáció.Háromnegyed órája végeztünk, ésaz óta megfigyelés alatt tartjuk abeteget. Nagyon ígéretes azállapota.

- Odakísérem hozzá önöket -mondta Bell atya.

- De csak egy percre - tettehozzá az orvos. - Alig van magánál,és nagyon gyenge.

Hayward egy pillanatigteljesen mozdulatlanul ült,döbbenten próbálta felfogni, amithall. Pendergast mondott valamit,de nem értette a szavait. Érezte,hogy felsegítik a székről - egyikoldalról Pendergast támogatta, amásikról a pap -, és elindultak afolyosón. Balra fordultak, aztánjobbra. Csukott ajtók előtt haladtakel a hordágyakkal és kerekesszékekkel teli folyosókon. Aztánegy nyitott ajtón át beléptek egykisebb kórterembe, ahol egyparavánokkal körbevett ágy állt.Egy nővér félretolta a paravánt, ésott feküdt Vinnie, lehunyt szemmel.Egy tucatnyi gépezet és monitor

vette körbe, a csövek ott kígyóztaka takaró alatt, az egyikbenvérplazma folyt, a másikbansóoldat. Annak ellenére, hogyD’Agosta elég testes volt, mosttörékenynek és szintepihekönnyűnek látszott.

Laura visszafojtotta alélegzetét Közben D’Agosta szemekinyílt. Egy pillanatra lehunyta,aztán újból kinyitotta. Némánfelnézett rájuk, és tekintete végremegtalálta Lauráét. AhogyHayward lenézett rá, érezte, hogyhíres önuralmának - amire mindigis olyan büszke volt - utolsófoszlányai is lehullanak róla. Forrókönnyek patakzottak végig az arcán.

- Jaj, Vinnie! - zokogott fel.D’Agosta szeme is megtelt

könnyekkel. Lassan lecsukta aszemhéját.

Pendergast megnyugtatóanátkarolta Laura vállát, ő pedig amellkasára hajtotta a fejét, megadtamagát az érzelmeinek, és hagyta,hogy rázza a zokogás. Csak mostdöbbent rá - amikor élve láttaVincentet -, hogy mennyire közelvolt ahhoz, hogy elveszítse.

- Attól tartok, most menniükkell - szólalt meg halkan az orvos.Laura felegyenesedett, megtörölte aszemét, aztán vett egy jó mély, erőtadó lélegzetet.

- Még nincs túl a nehezén. A

szívét súlyos trauma érte. A lehetőleghamarabb szüksége lesz egyszívbillentyűműtétre.

Hayward bólintott.Kibontakozott Pendergast karjából,még egyszer lenézett D’Agostára,aztán elfordult.

- Laura - szólalt meg rekedtenVincent.

Laura visszanézett. Vinnie ottfeküdt az ágyon lehunyt szemmel.Lehet, hogy csak képzelte, hogymegszólalt?

D’Agosta alig észrevehetőenmegmozdult, és a szeme megintkinyílt Az állkapcsa megrándult, dehang nem jött ki a száján.

Laura közelebb lépett, és az

ágy fölé hajolt.- Folytasd a munkámat… -

suttogta alig hallhatóan D’Agosta.

47. fejezetPenumbra-ültetvény

A könyvtárszoba nagykandallójában lobogott a tűz.Hayward figyelte, ahogy Maurice,az öreg inas, felszolgálja a vacsorautáni kávét. A hajlott öregember,ráncos, barázdált arcán, furcsánüres kifejezéssel, óvatosankerülgette a bútorokat. Laurának

feltűnt, hogy egyetlen pillantást semvet a Pendergast állkapcsándíszelgő horzsolásra. Lehet, hogyaz évek során hozzászokott, hogygazdája időnként kissé megviseltenfest.

A ház és a körülötte elterülőhatalmas kert pontosan olyan volt,amilyennek Hayward elképzelte:vén tölgyek az ágaikról lecsüngőszakállmohával, hófehér oszlopostornác, kopottas, 19. századibútorok. Az öreg inas azt mesélte,hogy egy családi kísértet is bolyonga közeli mocsarakban - újabbtipikus klisé. Ami azt illeti, azegyetlen meglepetés az volt, hogyPenumbra mennyire omladozó

állapotban van. Ezt kissé furcsállta- mindig is úgy tudta, hogyPendergastnak nagyon sok pénzevan. Mindenesetre félretette ezeketa gondolatokat, mondván, hogycseppet sem érdekli Pendergastvagy a családja.

Mielőtt előző éjjel eljöttek akórházból, Pendergast részletesenkifaggatta találkozásáról ConstanceGreene-nel. Ez után felajánlotta,hogy töltse az éjszakátPenumbrában. Haywardvisszautasította, inkább a kórházközelében lévő szállodában vett kiegy szobát. Amikor másnap reggelmeglátogatta Vincentet,megerősítették, amit az orvos előző

nap mondott hosszú és lassú lesz alábadozás. Itt tudna maradnimellette, ez nem lenne probléma,úgyis felhalmozott egy csomó kinem vett szabadságot, de már agondolata is elviselhetetlen voltannak, hogy napokon át itt lógassa alábát tétlenül egy nyomasztóhotelszobában. RáadásulPendergast ragaszkodott hozzá,hogy amint az állapota engedi,Vinnie-t szállítsák át egy jól őrzötthelyre, egy magánkórházba, ahol abiztonság kedvéért még Lauránaksem engedélyezi a látogatást.Reggel Vinnie egy rövid ideigmagához tért, és megint arra kérte,hogy folytassa nyomozást ott, ahol ő

abbahagyta, és segítsen a dolgokvégére járni.

Így aztán, amikor Pendergastebéd után odaküldette érte akocsiját, Laura elfogadta ameghívást Penumbrába, éskijelentkezett a hotelből. Abbaegyelőre nem egyezett bele, hogysegít neki a nyomozásban, de úgydöntött, meghallgatja, mire jutottakeddig. Egy részét már tudta Vinnietelefonos beszámolóiból. Nagyonúgy hangzott az egész, mint egyújabb tipikus Pendergast-félenyomozás - sejtések, zsákutcák,egymásnak ellentmondóbizonyítékok, amelyeket igencsakmegkérdőjelezhető módszerekkel

gyűjtöttek be.Amikor azonban Penumbrában

Pendergast elmesélt neki mindent -még a vacsoránál kezdte, majd akávé mellett is folytatta -,Haywardnak rá kellett jönnie, hogya különös történetnek igenismegvan a maga belső logikája.Pendergast mesélt a feleségeAudubon iránti megszállottérdeklődéséről, és arról, hogyvalamiért nagyon érdekelte akarolinai papagáj és a feketekeretes kép. Mesélt az elveszettpapagájról, és a Doane családkülönös történetéről. Lauraelolvasta Doane-ék lányánakőrültségbe fulladó

naplóbejegyzéseit Pendergastbeszámolt a találkozójukrólBlasttal, aki szintén a fekete keretesképet kereste, és akit nemrégibenmegöltek - ahogy MorrisBlacklettert is, aki régen HelenPendergast főnöke volt a DoctorsWith Wingsnél. Végül elmondta,milyen felfedezésekre éskövetkeztetésekre jutottak, miutánsikerült megszerezniük a feketekeretes képet.

Amikor Pendergast amondandója végére ért, Haywardhátradőlt a fotelben, és a kávéjátkortyolgatta. Megforgatta magábana különös információkat, kereste alogikai összefüggéseket, de nagyon

kevés kapaszkodót talált. Sokmunkára lesz még szükség, ha kiakarják tölteni a fehér foltokat.

A fekete keretes képrepillantott. Csak a tűz ráeső fényevilágította meg, de azért jól ki tudtavenni a részleteket az ágyon fekvőnőt, a kopár szobát, a meztelen testhideg fehérségét. Enyhén szólvafelkavaró volt.

Ismét Pendergastra nézett, akimegint szokásos fekete öltönyétviselte. - Szóval úgy gondolja, afeleségét Audubon betegségeérdekelte, amely valamiképpenkreatív géniusszá alakította át.

- Igen, valami számunkraismeretlen neurológiai hatás révén.

Egy olyan valaki számára, mintHelen, ez felbecsülhetetlen értékűgyógyszerészeti felfedezésekhezvezethetett volna.

- És a festmény csak arrakellett neki, hogy megerősítse azelméletét.

Pendergast bólintott. - Ez afestmény az összekötő kapocsAudubon korábbi, átlagos alkotásaiés a későbbi zsenialitása között. Eza bizonyítéka annak, hogy milyenátalakuláson ment keresztül. De ezmég nem ad választ az ügy központirejtélyére: a madarakra.

Hayward összevonta aszemöldökét. - Madarak?

- A karolinai papagáj. A

Doane család papagája.- És?Pendergast kortyolt egyet a

kávéból. - Én azt hiszem, amadárinfluenza egy fajtájáról vanszó.

- Madárinfluenza?- Szerintem ez a betegség

támadta meg Audubont, és ez volt afelelős kreativitásánakkivirágzásáért. A tünetei - magasláz, fejfájás, delírium, köhögés -mind influenzára vallanak, amitnyilván akkor kapott el, amikor egykarolinai papagáj kitömésévelfoglalkozott.

- Kicsit lassabban. Honnanveszi mindezt?

Pendergast válasz helyettelővett egy ütött-kopott, bőrkötésűkönyvet. - Ez az ükapám, BoethiusPendergast naplója. Fiatal korábanbarátja volt Audubonnak. -Kinyitotta a naplót egy selyemkönyvjelzővel megjelölt oldalánál,megkeresett egy bekezdést, éshangosan felolvasta:

Aug. 21. J. J. A tegnap ismétnálunk vendégeskedett. A délutántkét karolinai papagájboncolásával töltötte - élénktollazatú, de egyébkéntjelentéktelen fajta. Aztán kitömte,és ciprusfából készült talapzatra

állította őket. Alaposanmegvacsoráztunk, majd sétáltunkegyet a parkban. Úgy fél tizenegykörül váltunk el egymástói. Úgytervezi, a jövő héten útnak indul afolyó mentén, és megpróbálvalamilyen sikeresebb üzletivállalkozásba fogni.

Pendergast becsukta a naplót.- Audubon soha nem vágott nekiennek az útnak. Egy héten belülágynak esett, végül a Meuse St.Claire Szanatóriumban kötött ki.

Hayward a naplóra biccentett.- Gondolja, hogy a felesége isolvasta ezt a részt?

- Biztos vagyok benne.Különben miért lopta volna elazokat a karolinai papagáj-példányokat, amelyeket Audubonszemélyesen tömött ki? Le akartatesztelni őket, hogy megtalálja-ebennük a madárinfluenza vírusát.Sőt, nemcsak egyszerű teszteketakart végezni, hanem nyilván aztremélte, hogy ki tud vonni belőlükegy élő vírusmintát. Vincentmesélte, hogy az ellopott papagájokután csak néhány toll maradt.Holnap reggel elmegyek az Oakley-házba, megszerzem azokat atollakat, és megvizsgáltatjuk őket,hátha igazolják a gyanúmat.

- De ez még mindig nem

magyarázza meg, hogy mi közükvan azoknak a papagájoknak aDoane családhoz.

- Nagyon egyszerű a dolog. ADoane család tagjai ugyanazt abetegséget kapták el, amit Audubon.

- Ezt miből gondolja?- Egyszerűen túl sok a

hasonlóság ahhoz, hogy másmagyarázat lehetséges legyen. Akreatív zsenialitás hírtelen kitörése,amit aztán az elmeállapot hirtelenromlása követ… Túl sok ahasonlóság, és ezt Helen is tudta.Ezért akarta megszerezni tőlük apapagájt.

- De amikor elvitte azt amadarat, a család még egészséges

volt, nem kapták el az influenzát.- A Doane-házban talált egyik

naplóban van egy bejegyzés, melyszerint a családban előfordultakinfluenzás megbetegedések, nemsokkal a madár érkezése után.

- Te jóságos ég…- Aztán nagyon gyorsan

megjelent a család tagjainál akreatív tehetség. - Pendergast egykicsit hallgatott, majd folytatta: -Biztos vagyok benne, hogy Helenazért ment oda, hogy elhozza tőlüka papagájt, hogy ne terjesszetovább a betegséget, és persze hogymegvizsgálja a madarat, ésmegerősítse a gyanúit. KarenDoane írt arról a napról a

naplójában, amikor Helen elvitte apapagájt Bőrkesztyűt viselt, és amadarat a kalitkájával együttbegyömöszölte egy nejlonzsákba.Vajon miért? Eleinte azt hittem,csak azért, hogy elrejtse, de nyilváninkább azért, nehogybeszennyeződjön ő vagy az autó.

- És a bőrkesztyű?- Alatta nyilván orvosi

gumikesztyűt viselt, azt akartaeltakarni. Helen egy vírust próbálteltávolítani az emberekkörnyezetéből. A madarat, akalitkát és a nejlonzsákot nyilvánelégették, persze miután mintákatvettek.

- Elégették? - ismételte

Hayward.- Ez a szokásos eljárás. Végül

persze a mintákat is elégették.- De miért? Ha a Doane

család megfertőződött,továbbadhatták másoknak. Mitérnek el vele, ha megsemmisítik amadarat? Eső után köpönyeg.

- Nem egészen. Tudja, amadárinfluenza könnyen átterjedmadarakról emberekre, deemberről emberre csak nagyonnehezen. A szomszédaikbiztonságban voltak. A Doanecsalád esetében persze már túl késővolt. - Pendergast felhajtotta azutolsó korty kávét, aztán letette acsészét. - De még mindig marad egy

központi rejtély honnan szökött megaz a papagáj, és ami még fontosabb,szándékosan fertőzték-e meg avírussal egy laboratóriumban?

Hayward bármilyen szkeptikusvolt is eleinte, egyre érdekesebbnektalálta a történetet. - Lehet, hogytéved. Talán a vírus csak ottszunnyadt benne egész idő alatt, éstermészetes úton kapta el.

- Nem valószínű. Ne feledje, amadár meg volt gyűrűzve. Nem,biztos vagyok benne, hogy azt avírust egy laboratóriumban alkottákmeg annak a mintának alapján,amelyet a karolinai papagájbólszereztek.

- Szóval a papagáj tényleg egy

laborból szökött meg.- Pontosan. - Pendergast

felállt. - A legfőbb kérdés továbbrais megmarad: mi köze vanmindenek Helen meggyilkolásához,a legutóbbi gyilkosságokhoz, és azellenünk elkövetett támadáshoz - haegyáltalán van köze.

- Nem felejt el még egy fontoskérdést? - kérdezte Hayward.Pendergast ránézett.

- Azt mondja, Helen ellopta apapagájokat, amelyeket Audubontanulmányozott, és amelyekvalószínűleg megbetegítették. Helenmeglátogatta a Doane családot, ésaz ő papagájukat is ellopta - magaszerint azért, mert tudta, hogy a

madár fertőzött. Tehát Helen azösszekötő láncszem a két eseményközött. Nem kíváncsi, hogy neki mivolt a szerepe a vírussal valókísérletezésben?

Pendergast elfordult. Az arcánfájdalmas kifejezés suhant átHayward szinte megbánta, hogyfeltette a kérdést.

Hosszú csönd telepedett akönyvtárszobára, végül Pendergastismét Hayward felé fordult. -Onnan kell folytatnunk, aholVincent és én abbahagytuk.

- Folytatnunk?- Feltételezem, teljesíteni

fogja Vincent kérését. Szükségemvan egy hozzáértő partnerre. És ha

jól emlékszem, maga is erről avidékről származik, NewOrleansból. Jól feltalálja itt magát.

Haywardot végtelenülbosszantotta az atyáskodóhangvétel, és a feltételezés, hogybiztosan segíteni fog. Túlságosan isjól ismerte Pendergast átlagostóleltérő nyomozói módszereit, éstudta, hogy hajlamos megkerülni atörvényt, és kiskapukat keresni. Eznagyon idegesítő, sőtelviselhetetlen lenne a számára, éstalán a karrierjét is veszélybesodorná. Viszonozta Pendergastmerev tekintetét. Ha ez az embernem lenne, akkor Vinnie most nemfeküdne kórházban súlyos

sérüléssel, és nem lenne szükségeszívbillentyű-átültetésre…Ugyanakkor Vinnie ténylegmegkérte, hogy segítsen, kétszer is.

Laura rájött, hogy valójábanmár meghozta magában a döntést. -Hát jó. Segítek magának. Vinniekedvéért, nem a maga kedvéért.De… van egy feltételem, amihezragaszkodom.

- Hogyne, kapitány.- Megígéri, hogy ha

megtaláljuk azt a személyt, akifelelős a felesége haláláért, nem ölimeg.

Pendergast mélyen hallgatott,aztán azt mondta: - Ugye, tudja,hogy valaki hidegvérrel

meggyilkolta a feleségemet?- Én nem hiszek az

önbíráskodásban. Túlságosangyakran fordul elő, hogy a magaáltal elfogott bűnözök, nem érikmeg, hogy bíróság elé kerüljenek.Ez alkalommal hagyni fogjuk, hogya törvény ítélje el az illetőt.

Szünet. - Amit kér… aznagyon nehéz.

- Ez az ára annak, hogysegítsek - felelte Hayward.Pendergast egy hosszú pillanatig aszemébe nézett, aztán aligészrevehetően bólintott.

48. fejezet

A garázs félhomályában egyférfi kuporgott egy fehér ponyvávalletakart autó mögött. Este hét óravolt, a nap már lenyugodott. Alevegőben viasz, motorolaj éspenész szaga terjengett. Előhúzottaz övéből egy 9 milliméteresfélautomata Berettát, kivette a tárat,és ellenőrizte, hogy tele van-e.Miután visszadugta a fegyvert ahelyére, háromszor megtornáztatta akezét, ökölbe szorította, majdszétnyitotta az ujjait. A célszemélybármelyik pillanatban befuthat,izzadság folyt végig a tarkóján, ésegy izom idegesen rángatózni

kezdett a combjában, de ő tudomástsem vett róla, csak arra koncentrált,ami majd következik.

Frank Hudson az elmúlt kétnapban alaposan felderítette aPenumbra-ház környékét, éskifürkészte az ott lakók szokásait.Meglepte, milyen lazák a biztonságiintézkedések: egy rigolyás, féligvak öreg inas nyitotta ki a házajtaját reggel és zárta be este, olyankiszámítható rendszerességgel,hogy akár órát lehetett volnaigazítani hozzá. A kaput zártákugyan, de csak éjszakára, ésláthatóan senki sem őrizte.Szorgalmas kutatással sem tudottbiztonsági kamerákat felfedezni, se

mozgásérzékelőket, se infravörössugarakat. A rozzant régiültetvényesház olyan messze esettaz úttól, hogy attól sem kellettfélnie, hogy rendőrjárőrökvetődnének erre. A házban acélszemélyen és az öreg inasonkívül nem volt senki, csak egycsinos, jó alakú nő tűnt fel néha.

A célszemély - egy Pendergastnevű ember - volt az egyetlenbizonytalan tényező a Penumbra-ház szabályos körforgásában. Alegkiszámíthatatlanabbidőpontokban jött és ment, deHudson elég rég figyelte ahhoz,hogy rájöjjön, valami kis rendszermégis van a mozgásában, amiről a

bor árulkodik. Ha a csoszogó öreginas nekilátott a vacsoraelőkészületeinek, és kinyitott együveg bort, Pendergast is mindigmegérkezett, még fél nyolc előtt. Haaz inas nem nyitott ki bort, az aztjelentette, hogy Pendergast nemvacsorázik otthon, és csak jóvalkésőbb fog hazaérni, ha egyáltalánhazajön.

Ezen az estén egy felbontottborosüveg állt a tálalószekrényen,tisztán lehetett látni az ebédlőablakán át.

Hudson az órájára pillantott.Gondolatban ismét elpróbálta, hogymit fog tenni. Hirtelen megdermedt:meghallotta, hogy odakint

megcsikordulnak a kavicsok egyautó kerekei alatt. Hudsonvisszafojtott lélegzettel várt. Akocsi megállt az ajtó előtt, a motortovább járt. Nyílt a kocsi ajtaja, ésléptek csikordultak. A garázsajtókitárult, előbb az egyik szárnya,majd a másik, a léptek visszatérteka kocsihoz, aztán becsapódott azajtó, és a motor kissé hangosabbanfelberregett. A Rolls-Royce orrabesiklott a garázsba, a reflektorfénysugara egy pillanatra betöltöttmindent, és elvakította Hudsont.Egy másodperccel később kialudtaka fények, a motor leállt, és a garázsismét elsötétedett.

Pislogott, és várta, hogy a

szeme újból hozzászokjon afélhomályhoz. A keze a pisztolymarkolatára simult. Előhúzta azövéből, és óvatosan kibiztosította.

Várta, hogy kinyíljon a kocsiajtaja, és kigyulladjon a villany agarázsban, de nem történt semmi.Úgy tűnt, Pendergast a kocsibanvár. Vajon mire? Hudson érezte,hogy felgyorsul a szívverése.Próbált minél lassabban lélegezni,és ébernek maradni. Tudta, hogytökéletesen elrejtőzött az autóttakaró ponyvát úgy igazította, hogyegészen leérjen a földig, és a lábátis eltakarja.

Talán Pendergast épptelefonál, és végez a beszélgetéssel,

mielőtt kiszállna. Vagy kihasználjaa ritka alkalmat, hogy egy kicsitelüldögéljen csendben, egyedül.

Hudson végtelenül óvatosanegészen kicsit felemelte a fejét, éskilesett a ponyva széle fölött. Afélhomályba burkolózó Rolls-Royce némán pihent a sötétben, ésnem hallatszott más, csak a hűlőmotor halk kattanásai. A füstszínűablakon át nem látott be a kocsibelsejébe.

Várt.- Elveszítette egy gombját? -

szólalt meg hirtelen egy hang tőlejobbra.

Hudson meglepett kiskiáltással felpattant, és a keze

ösztönösen megrándult, amitől apisztoly egy hatalmas dörrenésselelsült. Ahogy próbált megfordulni,érezte, hogy kikapják kezéből apisztolyt, és egy vékony, de izmoskar fonódik hátulról a nyakára.Pendergast megfordította, ésnekilökte a ponyvával letakartautónak.

- Az élet nagy játszmájában azember többnyire balekként kezdi, ésdörzsölt gazfickóként végzi.

Hudson hiába próbálta kitépnimagát a szorításból.

- Maga hol tart ezen a skálán,kedves barátom?

- Nem tudom, miről beszél -zihálta végül Hudson.

- Ha lecsillapodik, elengedem.Nyugalom.

Hudson abbahagyta akapálózást. Érezte, hogy a karszorítása enged, és végrekiszabadult. Megfordult, és szemtőlszembe találta magát Pendergasttal:magas férfi volt, fekete ruhában,sápadt arca és világosszőke hajaszinte fénylett a sötétségben, minthakísértet lenne. Hudson Berettájátegyenesen rászegezte. - Elnézést,még be sem mutatkoztam. A nevemPendergast.

- Dögöljön meg.Pendergast tetőtől talpig

végigmérte, aztán a pisztolyt sajátövébe dugta. - Ne folytassuk a

beszélgetést odabent a házban?A férfi rámeredt.- Erre parancsoljon. -

Pendergast intett, hogy induljon agarázs ajtaja felé. Hudson egypillanat múlva engedelmeskedett is.Talán még sikerül valahogy rendbehozni a dolgokat.

Kisétált a nyitott garázsajtón,Pendergast pedig követte. Átvágtaka kaviccsal felszórt felhajtón, aztánfellépkedtek a tornác lépcsőin. Azinas kinyitotta az ajtót.

- Az úr is bejön? - kérdezte,olyan hangsúllyal, amelybőlkicsengett, hogy reméli, „nem” lesza válasz.

- Csak néhány percre,

Maurice. Megiszunk egy sherryt akeleti szárnyban lévő szalonban.

Pendergast végigkísérte aférfit a folyosón, és egy kisebbszalonba vezette, ahol égett a tűz akandallóban.

- Foglaljon helyet.Hudson óvatosan letelepedett

egy régi bőrdívány szélére.Pendergast leült vele szemben, ésaz órájára nézett. - Csak párpercem van. Szabad megkérdeznema becses nevét?

Hudson igyekezettvisszanyerni a nyugalmát, ésalkalmazkodnia váratlan helyzethez.Talán sikerül valahogy ép bőrrelmegúsznia. - Ne érdekelje a nevem.

Magánnyomozó vagyok, Blastnakdolgoztam. Elég, ha ennyit tud - sőttalán több is, mint elég.

Pendergast megint végigmértea férfit.

- Tudom, hogy magánál van afestmény - folytatta Hudson. -Afekete keretes kép. És tudom, hogymaga ölte meg Blastot.

- Milyen okos.- Blast sok pénzzel tartozott

nekem. Csak azt akarom megkapni,ami jár. Kifizet, és én elfelejtem,amit Blast haláláról tudok.Megértettük egymást?

- Értem. Szóval ez amolyanrögtönzött zsarolás. - Pendergastkísértetiesen sápadt arcán mosoly

terült el, és felvillant fehér, egyenesfogsora.

- Csak azt akarom megkapni,amivel tartoznak nekem.Ugyanakkor magán is segítek - haérti, mire gondolok.

- Mr. Blastnak elég rossz voltaz ítélőképessége személyesdolgokban.

Hudson nem értette igazán,mire célzott ezzel Pendergast, csakfigyelte, ahogy előhúzza feketeöltönye alól a Beretjét, megnézi atárat, aztán visszateszi a helyére, ésrászegezi a pisztolyt. Ebben apillanatban belépett az inas egyezüsttálcán két kis pohárral,amelyekben barnás folyadék

csillogott. Letette a két poharat azasztalra.

- Maurice, mégsem kérjük asherryt - mondta Pendergast. -Kiviszem ezt az úriembert amocsárba, fejbe lövöm a sajátpisztolyával, és az aligátorokrabízom, hogy eltüntessék a hullát.Vacsorára épp visszaérek.

- Ahogy óhajtja, uram - felelteaz inas, és visszarakta a poharakata tálcára.

- Ne próbáljon rám ijeszteni -mondta Hudson, de kellemetlenbizsergést érzett. Lehet, hogy mégisrosszul ítélte meg a helyzetet…

Pendergast mintha meg sehallotta volna, csak felállt, és

rászegezte a pisztolyt. - Gyerünk.- Ne legyen ostoba, ezt soha

nem ússza meg. Az embereimvisszavárnak, tudják, hogy idejöttem.

- Az emberei? - Pendergastarcán ismét kísérteties mosolyterült el. - Ugyan már, mind a kettentudjuk, hogy szabadúszó, egyedüldolgozik, és senkinek sem mondtael, hová megy, Gyerünk, indulás amocsárba!

- Várjon! - Hudsont elöntötte apánik. - Nagy hibát követ el.

- Azt hiszi, hogy miután mármegöltem egy embert, nem ölnékmeg nyugodt lélekkel egy másikatis, aki tud arról, hogy mit tettem, és

aki zsarolni próbál? Gyerünk,felállni!

Hudson felugrott. - Kérem,hallgasson meg! Felejtsük el apénzt. Csak próbáltamelmagyarázni a helyzetet.

- Nincs szükség semmifélemagyarázkodásra. Még a nevét semondta meg, amiért nagyon hálásvagyok. Mindig kellemetlen érzés,ha eszembe jut azoknak a neve,akiket eltettem láb alól.

- Hudson - mondta gyorsan aférfi. - Frank Hudson. Kérem, netegye ezt!

Pendergast a férfi oldalábabökött a pisztoly csövével, ésmeglökte. Hudson kibotladozott a

folyosóra, majd a tornácra. Odakintbékabrekegés és rovarok ciripelésetöltötte be a sötét, párás éjszakát.

- Ne! Te jó ég, ne… - Hudsonmár tudta, hogy szörnyen elrontottmindent.

- Ne álljon meg, gyerünktovább!

Hudson térde megbicsaklott,és leroskadt a tornác deszkáira. –Kérem… - Könnyek folytak le azarcán.

- Akkor elintézzük itt és most.- Hudson érezte, hogy a pisztolyhideg csöve a tarkójához ér. -Maurice majd eltakarítja.

- Ne tegye! - nyögött felHudson. Hallotta, a Beretta

kattanását, ahogy Pendergastkibiztosította.

- Miért ne tenném meg?- Ha keresni kezdenek, a

rendőrök meg fogják találni akocsimat. Elég közel van ide, befognak kopogni, hogyérdeklődjenek.

- Majd odébb viszem akocsiját.

- DNS-nyomokat fog hagynibenne, ez elkerülhetetlen.

- Maurice-t fogom megkérni,hogy vigye odébb. Különben is, eltudok bánni pár zsaruval.

- Át fogják kutatni a mocsarat.- Amint már mondtam, az

aligátorok eltüntetik a holttestét.

- Ha ezt hiszi, akkor nem sokattud a hullákról. Napokkal, sőthetekkel később is előkerülhetnektestrészek, még a mocsárból is.

- De nem ebből a mocsárból.- Az aligátorok nem tudják

feldolgozni az emberi csontokat,áthalad a bélrendszerükön.

- Figyelemre méltóak abiológiai ismeretei.

- Hallgasson rám. A rendőrökrá fognak jönni, hogy Blastnakdolgoztam, arra is, hogy maga iskapcsolatban állt Blasttal.Hitelkártyával fizettem abenzinkútnál, innen nem messze.Higgye el, hamarosan be fognakállítani ide.

- És hogy jönnek rá, hogykapcsolatban álltam Blasttal?

- Nyugodjon meg, rá fognakjönni. - Hudson hevesen folytatta. -Tudom az egész történetet, Blastelmondta nekem. Mesélt a magalátogatásáról is. Közvetlenül azután, hogy maga távozott, Blastelrendelte a szőrmeüzletágleállítását Nem akart kockázatotvállalni. Egy perccel az után, hogymaga kitette a lábát, már telefonált.

- És mi van a fekete keretesképpel? Maga volt az, aki autóvalüldözött minket?

- Igen, én. Blast szándékosanadott magának tippeket a képpelkapcsolatban, azt akarta, hogy

megtalálja. Úgy gondolta, magaelég okos ahhoz, hogy sikerreljárjon, ha neki nem is sikerült Nagyhatást tett rá. A zsaruk ezt mind kifogják deríteni - ha nem tudjákmáris -, és rájönnek a kis akciójárais, amit a Donette Hole-banelőadott Higgyen nekem, haeltűnök, kutyákkal fogják átkutatni akörnyéket.

- Soha nem fognak rájönni,hogy ismertem Blastot.

- Dehogynem! Blast mesélte,hogy maga azzal vádolta, hogymegölte a feleségét. Már nyakigbenne van a nyomozásban.

- És Blast ölte meg afeleségemet?

- Ő azt állítja, nem, semmiköze hozzá.

- És maga hitt neki?Hudson olyan gyorsan hadart,

ahogy csak bírt. A szíve szintefájdalmasan gyorsan vert amellkasában. - Blast nem volt szent,de gyilkos sem. Egy görény volt,szélhámos, manipulátor, de sohanem lett volna elég mersze megölnivalakit.

- Ebben különbözött magától.Egy pisztollyal rejtőzött el agarázsomban.

- Nem, nem! Nem akartammegölni, csak egy kis pénzhez jutni.Én csak egyszerű magánnyomozóvagyok és próbálok megélni a

munkámból. Hinnie kell nekem! -Hudson hangja rémülten elcsuklott.

- Hinnem kell? - Pendergasteltette a pisztolyt. - Felállhat, Mr.Hudson.

A férfi feltápászkodott. Azarcát könnyek áztatták, és egésztestében remegett, de nem érdekelte- újból feltámadt benne a remény.

- Maga intelligensebb, mintelőször gondoltam. Mégsem ölömmeg, inkább menjünk vissza aházba, igyuk meg azt a finomsherryt, és beszéljük meg, milyenfeltételekkel alkalmazom.

Hudson leült a díványra a

meleget árasztó tűz mellé. Folytróla a verejték. Szörnyen fáradtnakés kimerültnek érezte magát, delegalább élt - mindene bizsergett,mintha most született volna újjá, ésúj emberként folytathatná az életét.

Pendergast furcsa félmosollyaldőlt hátra a fotelben. - Akkor, Mr.Hudson, ha nekem fog dolgozni,mindent el kell mondania Blastról,és arról, hogy milyen megbízástadott magának.

Hudson hálás volt, hogybeszélhet. - Blast az után hívott felengem, hogy maga meglátogatta.Nagyon megijedt, amikor azillegális szőrmekereskedelemszóba jött. Azt mondta, átmeneti

időre szünetelteti ezt az üzletet. Aztis mondta, hogy maga a festménynyomára jutott, és azt akarta, hogymindenhová kövessem, hogy hamegtalálná, akkor el tudjam venni.

Pendergast összekulcsoltkézzel bólogatott.

- Amint már mondtam, abbanreménykedett, hogy elvezeti afekete keretes képhez. Követtemmagát, és láttam, mit művelt afánkboltban. Utána tovább követtemmagukat, de kereket oldottak.

Pendergast ismét bólintott.- Úgyhogy visszamentem

jelentést tenni Blastnak, de holtantaláltam. Két lövés érte, nagyoncsúnyán elintézték ötezerrel

tartozott nekem, plusz a költségek.Arra gondoltam, hogy biztosanmaga ölte meg. Ez után támadt az azötletem, hogy felkeresem, ésmegpróbálom megszerezni a pénzt,ami jár nekem.

- Sajnos, nem én öltem megBlastot. Valaki más intézte el.Hudson bólintott, bár nem tudta,elhiggye-e vagy sem.

- És maga mit tudott Mr. Blastüzleteiről?

- Nem sokat. Amint mondtam,illegális állatbőr-kereskedelmetfolytatott. De úgy tűnt, leginkább eza fekete keretes kép érdekli.Teljesen meg volt őrülve érte.

- És ön régebben mivel

foglalkozott, Mr. Hudson?- Rendőr voltam, de a

cukorbetegségem miatt áthelyeztekirodai munkára. Nem bírtamelviselni, hogy egész nap azíróasztalnál üljek, úgyhogy inkábbmagánnyomozó lettem. Ez úgy ötévvel ezelőtt történt. Sokatdolgoztam Mr. Blastnak, az üzletipartnerei és beszállítói hátterétellenőriztem. Nagyon óvatos volt,hogy kivel köt üzletet. A szőrme- ésállatbőrpiac tele van beépítettnyomozókkal. Leginkább egy Victornevű fickó volt a fő üzletfele.

- Milyen Victor?- A vezetéknevét soha nem

hallottam.

Pendergast az órájárapillantott. - Vacsoraidő van, Mr.Hudson, Nagyon sajnálom, hogynem tud maradni.

Hudson is sajnálkozott.Pendergast a zakója zsebébe

nyúlt, és kivett egy kisebbbankjegyköteget. - Azt nemfizethetem ki, amivel Blast tartozottmagának, de itt a honorárium azelső kétnapi munkájáért. Ötszázdollár naponta, plusz a költségek.Mostantól nem hord magánálpisztolyt, és kizárólag nekemdolgozik, megértette?

- Igen, uram.- Van egy Sunflower nevű

kisváros, a Black Brake mocsártól

keletre. Fogjon egy térképet, húzzonegy nyolcvan kilométer sugarú körta város köré, és nézzen utána,milyen gyógyszergyárak vagykutatólaboratóriumok vannak ezen aterületen, vagy voltak az elmúlttizenöt évben. Elmegymindegyikhez, úgy tesz, mintha csakeltévedt volna. Jusson olyan közelhozzájuk, amennyire csaklehetséges, anélkül hogy engedélynélkül behatolna a területükre.Mindent alaposan figyeljen meg, dene fényképezzen, és ne jegyzeteljen,tartson mindent fejben. Huszonnégyórán belül jelentést kérek. Ez leszaz eső megbízatása. Megértettmindent?

Hudson megértette. A hallbólajtó nyílását hallotta, és hangokcsendültek: valaki érkezett. - Igen,köszönöm, uram. - Ez több pénzvolt, mint amennyit Blast fizetettneki, ráadásul igazán egyszerű volta feladat is, már amíg nem kellbemennie a Black Brake mocsárba- épp elég rémisztő mendemondáthallott arról a vidékről.

Pendergast kikísérte Hudsont akonyhán át a hátsó kijárathoz, amagánnyomozó pedig kilépett azéjszakába, csordultig telve hálávalés lojalitással az ember iránt, akimegkímélte az életét.

49. fejezet

St. Franasville, Louisiana

Laura követte a járőrautót avárosból kifelé vezető, kanyargósúton dél felé, a Mississippihez.Zavaróan feltűnőnek érezte magátHelen Pendergast pirosPorschéjának a volánjánál, dePendergast olyan udvariasanajánlotta fel a kocsit; hogy nem voltszíve visszautasítani. Miközbenvégighajtott az enyhén lejtős úton,amely fölé tölgyek és diófákhajoltak, azokon az időkön jártak a

gondolatai, amikor annak idején aNew Orleans-i rendőrségnélkezdett dolgozni. Akkoriban mégcsak helyettes diszpécser volt, deez a tapasztalat segítette hozzáahhoz, hogy eldöntse, rendőr akarlenni. Ezután költözött NewYorkba, ahol elvégezte arendőrtiszti főiskolát, majd aközlekedésieknél kapott munkát. Azazóta eltelt közel tizenöt évbenlekopott róla a déli akcentus, ésízig-vérig New York-i lett belőle.

Amikor megpillantotta St.Francisville fehérre meszelt falúházait a hosszú tornácokkal ésbádogtetőkkel, és megcsapta azorrát a magnóliák illata, mintha egy

szempillantás alatt leolvadt volnaróla New York-i mivolta. A helyirendőrségnél sokkal nagyobbsikerrel járt, mint amikor a Blastgyilkosságról próbált érdeklődniFloridában, ahol csak bürokratikusfalakba ütközött. A déli vidékekenmég mindig élt a régi udvariasságaz emberek közti érintkezésben.

A járőrautó egy felhajtórakanyarodott, Hayward követte, ésmegállt mellette. Amikor kiszállt,egy szerény ranch stílusú házatpillantott meg. Két nagymagnóliabokor között rendezett kisvirágágyások terültek el.

A két rendőr, akik elkísérték aBlackletter-házhoz - egy őrmester a

gyilkosságiaktól és egy egyszerűjárőr -, szintén kiszállt a kocsiból,és a derékszíjukat felrángatvaelindultak felé. Egyikük fehér bőrűvolt, és Fieldnek hívták. Vörös hajavolt, vöröses arca, és állandóanfolyt róla a verejték. A társából,Cring őrmesterből túlzottkomolyság áradt, olyan ember volt,aki mindig teljesíti a kötelességét,és minden szabályt az utolsó betűigbetart.

A ház fehérre volt festve,tiszta volt és rendes, mint mindenszomszédja. A szél letépte arendőrségi kordon szalagját, félig afüvön hevert, félig rátekeredett atornác oszlopaira. Az ajtó le volt

pecsételve, és le is ragasztottáknarancssárga ragasztószalaggal.

- Kapitány, szeretne előbbkörülnézni a ház körül, vagybemenjünk?

- Inkább menjünk be.Hayward követte a két rendőrt

a tornácra. Bejelentés nélkül állítottbe a St. Francisville-ifőkapitányságra, ami itt nagyeseménynek számított. Először nemfogadták túl nagy lelkesedéssel.Egyáltalán nem örültek, hogy csakúgy beállít hozzájuk a New York-irendőrség egy kapitánya - ráadásulegy nő, drága sportkocsival -, hogyegy helybéli gyilkosság utánérdeklődjön, és még ahhoz sem

veszi magának a fáradságot, hogyelőbb idetelefonáljon. Haywardnakazonban sikerült lecsillapítani agyanakvásukat. Barátságosanelcsevegett velük a régi időkről,amikor New Orleansban dolgozott,és nemsokára már ügy tekintettekrá, mintha régi barátok lennének -legalábbis nagyon remélte, hogy ígyvan.

- Akkor mehetünk is - mondtaCring. Elővett a zsebéből egy kistollkést, és átvágta aragasztószalagot az ajtón, amelyazonnal ki is tárult, mivel a zár felvolt törve.

- És ezek? - mutatott Haywardaz ajtó melletti dobozra, amelyben

cipővédők voltak.- A tetthelyet már nagyon

alaposan átvizsgálták - mondtaCring. - Nincs rájuk szükség, nemtudjuk eltaposni a nyomokat.

- Értem.- Elég egyértelmű eset volt -

folytatta Cring, miközben beléptek.Áporodott, kissé kellemetlen szagúlevegő csapta meg őket.

- Amennyiben? - kérdezteHayward.

- Félresikerült betörés.- Miből gondolják?- A házat felforgatták, néhány

elektronikus berendezést elvittek -tévét, néhány számítógépet,hifiberendezést. Ha körülnézünk,

maga is látni fogja.- Értem.- Este kilenc és tíz óra között

történhetett. Az elkövető egyfeszítővassal törte fel a zárat, ahogynyilván maga is látta, aztán besétáltaz előszoba-folyosón át adolgozószobába, ahol Blackletter arobotjait bütykölte.

- Robotokat?- Ez volt a hobbija.- Szóval az elkövető innen

egyenesen besétált adolgozószobába?

- Úgy tűnik, igen. Valószínűlegmeghallotta, hogy Blackletterodabent tesz-vesz, és úgy döntött,elteszi az útból, mielőtt kifosztja a

házat.- Blackletter kocsija kint állt a

felhajtón?- Igen.Hayward követte az őrmestert

a dolgozószobába. A hosszúmunkaasztalt fém és műanyagalkatrészek borították, drótok,kapcsolótáblák és mindenfélefurcsa elektromos ketyere. Apadlón egy hatalmas fekete foltéktelenkedett, a festetlen falonvércseppek és a lövések nyomai.Még mindenhol ott voltak a kisnyilak és számok, amelyekkel ahelyszínelők a bizonyítékokatjelölték.

Vadászpuska, gondolta

Hayward. Ahogy Blast esetében.- Lefűrészelt csövű puska volt

- mondta Cring. - Tizenketteskaliber, a megtalált golyók és aszóródás alapján.

Hayward bólintott.Megvizsgálta a szoba ajtaját, vastagfémből volt, belülről hangszigetelőréteggel ellátva. A falak és amennyezet is hangszigeteltek voltak.Eltűnődött, vajon Blackletter nyitottvagy csukott ajtónál dolgozott-e. Haalapos ember volt - márpedig annaktűnt -, nyilván csukva tartotta, hogya munka közben keletkezett por éspiszok ne szálljon ki a konyhába.

- Miután lelőtte az áldozatot -folytatta közben Cring -, az

elkövető kisétált a konyhába -megtaláltuk a cipője talpárólodakerült vérnyomokat -, aztán afolyosón át a nappaliba.

Hayward mondani akartvalamit, de aztán az ajkába harapottés visszanyelte. Ez bizony nembetörés volt, de egyelőre nem lettvolna értelme kimondani. -Megnézhetnénk a nappalit?

- Hogyne. - Cring konyhán átegy előszobába, majd a nappalibavezette. Nem raktak rendet, mindenfel volt forgatva. A redőnyösíróasztalt kirámolták, a leveleket ésfényképeket szétdobálták, akönyveket lesöpörték a polcokról, akanapét felhasogatták egy késsel. A

falon nagy lyuk tátongott, ahonnankitépték a tévét tartó konzolt.

Hayward észrevette, hogy aföldön egy színezüst antikpapírvágó kés hever, a nyelénopálberakással. Ahogy tekintetekörbejárt a nappaliban, feltűnt nekitöbb kisebb, könnyen mozdíthatóezüst- és aranytárgy is, hamutálcák,szelencék, egy teáskanna,teáskanalak, egy tálca,gyertyakoppintó, tintatartó és kisszobrocskák. Némelyiketdrágakőberakás is díszítette.Mindent csak úgy lesöpörtek aföldre.

- Az ezüst és arany dísztárgyakközül nem vittek el semmit?

- Nem tudunk róla.- Ez elég furcsa.- Az ilyesmit elég nehéz

eladni, főleg errefelé. A betörővalószínűleg drogos volt, akinekarra kellett a pénz, hogy gyorsananyaghoz jusson.

- Ezek az ezüsttárgyak… úgytűnik, mintha gyűjtötte volna azilyesmit.

- Igen, dr. Blackletter résztvett a helyi történeti társaságmunkájában, időnként adományozottis nekik dolgokat. A polgárháborúelőtti időkből származó amerikaiezüst dísztárgyakraspecializálódott.

- Honnan volt erre pénze?

- Régebben orvos volt.- Ha jól tudom, a Doctors

With Wingsnél dolgozott. Ez egynon-profit szervezet, nem jellemzőrájuk, hogy sok pénzük lenne. Ezekaz ezüsttárgyak kisebb vagyontérhetnek.

- Később tanácsadókéntdolgozott több gyógyszergyártócégnél. Elég sok ilyen van akörnyékünkön, ez a helyi gazdaságiélet egyik legjelentősebb ágazata.

- Készült akta dr.Blackletterről? Szeretnémmegnézni, ha lehet.

- A kapitányságon van. Ha ittvégeztünk, majd küldök egymásolatot.

Hayward fel-alá sétálgatott anappaliban. Valami homályoselégedetlenséget érzett, minthatöbbet is el tudna árulni ez ahelyszín. Megakadt a tekintetenéhány ezüstkeretes fényképen,amelyek szintén a könyvespolcróleshettek le.

- Szabad?- Persze, nyugodtan. A

helyszínelők már a legapróbbrészletekig átvizsgáltak mindent.

Hayward letérdelt, és felvettea bekeretezett fényképeket, ügy tűnt,családtagokat és barátokatábrázolnak. Néhány fotón nyilvánmaga Blackletter volt láthatóAfrikában: az egyiken egy

kisrepülőgép pilótaülésében, egymásikon épp bennszülötteket olt beegy kis dzsungelkórház bejárataelőtt. Több képen egy vonzó szőkenővel szerepelt, aki pár évvelfiatalabb lehetett nála, az egyikenátkarolta a vállát.

- Dr. Blackletter nős volt?- Nem - felelte Cring.Laura megforgatta a kezében a

képet. Az üvege el volt repedve.Kivette a keretből a fotót, ésmegnézte a hátlapját. Nagy,kacskaringós betűkkel ez állt rajta:Morrisnak, a tó feletti repülésemlékére, szeretettel, M.

- Ezt megtarthatom? Csak afényképet.

Cring egy kicsit habozott. -Akkor fel kell jegyeznünk abizonyítékok nyilvántartásába. -Megint habozott egy kicsit, majdmegkérdezte; - Elárulná, hogyminek kell?

- Lehetséges, hogy fontos anyomozás szempontjából, amelyendolgozom. - Hayward vigyázott,hogy ne nevezze meg pontosan,milyen nyomozásról van szó, és ahelyi rendőrök - miután párszoróvatosan megpróbálták kiszednibelőle, miről van szó -, nem isnagyon erőltették a dolgot.

Most azonban Cring továbbfaggatta: - Ha nem haragszik, kisséfurcsálljuk, hogy a New York-i

rendőrség gyilkossági csoportjánakkapitányát miért érdekli egyrutinszerű betörés és gyilkosság.Nem akarunk kíváncsiskodni, ésolyasmibe ütni az orrukat, amihezsemmi közünk, de talán hasznoslenne, ha mi is tudnánk, hogy mitkeres, hogy tudjunk segíteni.

Hayward tudta, hogy nemkerülgetheti tovább a választ, ezértaztán úgy döntött, az lesz legjobb,ha kissé félrevezető választ ad. -Egy terrorizmussal kapcsolatosügyről van szó.

Csönd lett. - Értem - mondtavégül Cring.

- Terrorizmus? - ismételte mega hátuk mögött Field, aki most

szólalt meg először. Olyan némánkövette őket mindenhová, hogyLaura szinte el is feledkezett ajelenlétéről. - Úgy hallom, sokilyen ügy van mostanában NewYorkban.

- Igen - bólintott Hayward. -Ugye, megértik, hogy nembeszélhetek a részletekről?

- Teljes mértékben.- Igyekszünk minden feltűnést

kerülni ezzel az üggyel, ezért isjöttem ide nem hivatalos keretekközött, ha értik, mire gondolok.

- Igen, hogyne - mondta Field.- Azt megkérdezhetem, hogy arobotokhoz van valami köze?

Hayward egy gyors mosolyt

villantott rá. - Jobb lesz, ha nemmondok többet.

- Értem - mondta a rendőr, éselpirult a büszkeségtől, amiért ígyeltalálta, hogy miről van szó.

Hayward utálta magát, amiértígy kell hazudoznia. Senkinek nemhasznál vele, és ha egyszer kiderülez az egész, akár az állását iskockáztathatja.

- Adja ide nekem a fényképet -mondta Cring, és vetett egyfigyelmeztető pillantást abeosztottjára. - Feljegyzem anyilvántartásba, aztán majdeljuttatom magához. - Becsúsztattaa fotót egy borítékba, lezárta, ésellátta az aláírásával.

- Azt hiszem, részemrőlvégeztünk is - mondta Hayward,még egyszer körbenézve. Szörnyűbűntudata volt, amiért így becsapjaezeket az embereket. Remélte, hogynem ragadnak rá túlságosanPendergast módszerei.

Kilépett a sötét házból a párásnapsütésbe. Ahogy körbepillantott,meglátta, hogy az utcatulajdonképpen zsákutca: afolyóparton ért véget, úgy nyolcszázméterre. Hirtelen ötlettől indíttatvaCringhez fordult, aki épp lezárta aház ajtaját.

- Nyomozó?- Igen?- Ugye, tudja, hogy senkinek

sem beszélhet arról, ami ittelhangzott?

- Hogyne.- És nyilván azt is tudja, hogy

véleményem szerint csakmegrendezték a dolgokat, hogybetörésnek hasson.

Cring megdörzsölte az állát. -Úgy gondolja?

- Egészen biztos vagyokbenne. - Hayward az utcárabiccenten. - Az az érzésem, hogy hautánanéznek, megtalálják az eltűntelektromos berendezéseket az utcavégében, a Mississippi mélyén.

Cring a folyóra pillantott,aztán megint Haywardra, és lassanbólintott.

- Délután beugrom afényképért - mondta Laura, és beülta Porschéba.

50. fejezetPenumbra-ültetvény

Az öreg inas, Maurice nyitottajtót Haywardnak, ő pedig belépetta ház félhomályos belsejébe.Megint szinte mellbe vágta, hogymenynyire olyan minden, mintamilyennek Pendergast környezetételképzelte - ódon előkelőség áradtmindenből, az omladozó régi háztól

a gyászos modorú öreg inasig.- Erre parancsoljon, Hayward

kapitány - intett Maurice a szalonfelé. Amikor Hayward besétált,Pendergastot ott találta a tűzmellett, jobb kezében egy kis pohársherryvel. Felállt, és hellyel kínáltaLaurát. - Sherryt?

Laura a kanapéra tette azaktatáskáját, és leült mellé. - Nemkérek, köszönöm. Nem igazánkedvelem a sherryt.

- Akkor valami mást? Sör, tea,egy martini?

Laura vetett egy pillantástMaurice-ra. Nem akartafeleslegesen ugráltatni, de nagyonfáradt volt, és ráfért volna egy

frissítő. - Egy teát kérnék. Forrónés erősen, tejjel és cukorral.

Az inas bólintott, és már el istűnt.

Pendergast visszaült a helyére,és keresztbe tette a lábát - Milyenvolt az útja Longboat Key-be és St.Francisville-be? - érdeklődött.

- Elég sikeres. De először aztmondja meg, hogy van Vinnie?

- Meglehetősen jól. Mindenprobléma nélkül átszállították egymagánkórházba. A másodikoperáció, melynek soránkicserélték az aortabillentyűjét egydisznó szívéből kivett billentyűvel,remekül sikerült, és javul azállapota.

Hayward hátradőlt. Úgyérezte, mintha hatalmas kő gördültvolna le a szívéről. - Hála istennek!Szeretném meglátogatni.

- Ahogy már mondtam, ez nemlenne bölcs dolog. Még az sem jóötlet, hogy felhívja. Nagyon úgytűnik, hogy igen ravasz gyilkossalállunk szemben, és az az érzésem,hogy az illető belső információkkalis rendelkezik velünk kapcsolatban.- Pendergast kortyolt egyet asherry-ből. - Egyébként megkaptama laboreredményeket a tollakvizsgálatáról, amelyeket az Oakley-házból szereztem. A madarakvalóban meg voltak fertőződvemadárinfluenzával, de ebből a kis

mintából nem sikerült kitenyésztenia vírust. Mindazonáltal a kutató,akit felkértem, tett egy fontosmegfigyelést. A vírus azidegrendszert támadja meg.Hayward felsóhajtott. - Ezt elkellene magyaráznia.

- Megbújik az emberidegrendszerében. Rendkívülneurovirulens. És ez az utolsómozaikdarabka a rejtélyünkben.

Közben megérkezett a tea,Maurice kitöltötte egy csészébe. -Folytassa - mondta Hayward.

Pendergast felállt, éssétálgatni kezdett a kandalló előtt. -A papagájvírustól ugyanúgymegbetegszik az ember, mint

bármely más influenzavírustól, ésmint sok más vírus, ez is elrejtőzikaz idegrendszerben, nehogybekerüljön a véráramba, és ez által,szembesüljön az emberimmunrendszerével. De ezzel végetis érnek a hasonlóságok a kétvírusfajta között. Mert ez a vírusráadásul hatással is van azidegrendszerre. Méghozzárendkívül szokatlan hatással:élénkíti az agytevékenységet, ésserkenti az intellektust. A kutató -egy igen okos ember - azt mondja,hogy ez már azzal is elérhető, ha azidegpályák egy kissé„meglazulnak”. Tudja, a vírusérzékenyebbé teszi az

idegvégződéseket, amitőlgyorsabban, könnyebben, kevesebbinger hatására is belobbannak. Avírus ugyanakkor akadályozza azacetilkolin termelődését az agyban.Úgy tűnik, ez a hatáskombinációvégül felborítja rendszeregyensúlyát, és az áldozatotteljesen leverik a lábáról a túlzottkülső ingerek.

Hayward összevonta aszemöldökét. Ez még Pendergasttólis eléggé hajmeresztő teóriánaktűnt. - Biztos ebben az egészben?

- Szükség lesz még továbbikutatásokra, hogy megerősítsük azelméletet, de ez az egyetlenlehetséges válasz. - Pendergast

kicsit hallgatott, majd folytatta: -Gondoljon bele egy pillanatra,Hayward kapitány. Ott ül akanapén, érzi, ahogy a bór ahátához simul. Érzi a teáscsészemelegségét a kezében. Érzi avacsorára készülő báránysültillatát. Különféle hangokat hall aháttérben, tücskök ciripelését,madárcsicsergést a fákról, a tűzropogását kandallóban, Mauricemotoszkálását a konyhában.

- Hát persze - bólintottHayward. - Mit akar ezzel?

- Ha elkezd ezekrekoncentrálni, akkor talánszázszorosan is felerősödnek azérzetek. De épp ez a lényeg, hogy

nem koncentrál rájuk állandóan. Azagyának egy része - egészenpontosan a talamusz - úgyviselkedik, mint egyforgalomirányító rendőr,gondoskodik arról, hogy csakazoknak az érzeteknek legyentudatában, amelyek valóbanfontosak az adott pillanatban.Képzelje el, hogy milyen lenne, hanem lenne ez a szűrő. Folyamatosanelárasztanák a különféle érzetek, ésegyet sem tudna figyelmen kívülhagyni. Rövid távon ez javíthatná akognitív funkciókat és fokozhatná akreativitást, de hosszú távonmegőrjítené, szó szerint. Ez történtAudubonnal. És ez történt a Doane

családdal is, csak még gyorsabbanés erőteljesebben. Azt eddig isgyanítottuk, hogy nem lehetvéletlen, hogy Audubon és Doane-ék is ugyanerre a sorsra jutottak,csak nem tudtuk, mi az összekötőkapocs - egészen mostanáig.

- Doane-ék papagája - mondtaHayward. - Az is hordozta a vírust.Ahogy az Oakley-házból ellopottmadarak is.

- Pontosan. A feleségemvéletlenül fedezhette fel ezt ahihetetlen hatást. Rájött, hogyAudubont mélységesenmegváltoztatta a betegsége, ésmivel járványtannal foglalkozott,megvoltak rá az eszközei, hogy

kiderítse, hogyan. A zseniális ötleteaz volt, hogy rájött, a változástnemcsak a halállal való találkozáspszichés hatása okozta, hanemfizikai elváltozásról is szó van. Aztkérdezte, milyen szerepet játszhatottebben az egészben Helen: jó okomvan azt hinni, hogy a legjobbszándékkal elment a felfedezésévelegy gyógyszerészeti céghez, aholmegpróbáltak egy új gyógyszertlétrehozni ennek alapján, egy olyanszert, amely javítja az agyműködését.

- És mi lett a gyógyszerből?Miért nem fejlesztették ki végül?

- Ha ezt kiderítjük, szerintemahhoz is közelebb kerülünk, hogy

megtudjuk, miért ölték meg afeleségemet.

Hayward lassan,elgondolkozva azt mondta: - Mamegtudtam, hogy Blackletter többgyógyszerészeti cégnél is dolgozotttanácsadóként, miután otthagyta aDoctors With Wingset.

- Nagyszerű. - Pendergastújból járkálni kezdett. - Kíváncsianvárom, mit tudott meg még.

Hayward rövidenösszefoglalta, mire jutott a floridaiés a St. Francisville-i látogatássorán. - Blastot és Blacklettert isegy hivatásos ölhette meg, egytizenkét kaliberes lefűrészelt csövűvadászpuskával, 00-s söréttel.

Behatolt a lakásukra, megölte őket,aztán mindent felforgatott, és elvittegy-két dolgot, hogy úgy fessen,mintha betörés történt volna.

- Mely gyógyszerészeticégeknél dolgozott Blackletter?

Hayward kinyitotta azaktatáskáját, elővett egy barnaborítékot. Kihúzott belőle egypapírlapot, és átnyújtotta.

Pendergast odament, éselvette. - Sikerült a nyomára jutniBlackletter régebbi kapcsolatainak?

- Csak egyvalakinek. Találtamegy fényképet egy nőről, aki aszerelme lehetett régen.

- Remek kiindulópont.- Egyébként Blasttal

kapcsolatban van valami, amit nemértek. Pendergast félretette a fotót. -Igen?

- Nos, az elég nyilvánvaló,hogy ugyanaz ölte meg, akiBlacklettert. De miért? Blastnaknem volt semmi köze ehhez amadárinfluenza-ügyhöz, vagy igen?

Pendergast megrázta a fejét. -Nem, nem volt. És ez valóbannagyon jó kérdés. Azt hiszem, azzala beszélgetéssel függ össze a dolog,amelyet egykor Helennel folytatott.Blast azt mesélte nekem, hogyamikor megkérdezte tőle, hogymiért akarja a fekete keretes képet,Helen azt mondta, nem akarjabirtokolni, csak megvizsgálni. Azt

tudjuk, hogy Blast erről igazatmondott. Persze, aki megszervezte afeleségem meggyilkolását, nemtudhatta, mi hangzott el azon abeszélgetésen. Azt hihette, hogyHelen talán többet is elmondottneki, például Audubonról és amadárinfluenzáról. Így aztán abiztonság kedvéért Blastot is elkellett tenni láb alól. Nem jelentettkomoly fenyegetést, de akkor iselvarratlan szál volt.

Hayward megcsóválta fejét. -Micsoda hidegvérű gyilkosok.

- Igen, azok.Ebben a pillanatban belépett

Maurice, és megvetőarckifejezéssel bejelentette: - Mr.

Hudson van itt, uram.- Küldje be.Hayward egy alacsony,

köpcös embert pillantott meg, akiballonkabátban, puhakalapban,hajszálcsíkos öltönyben és elegánsbőrcipőben lépett be a szalonba.Tetőtől talpig úgy festett, mint egyrégi fekete-fehér filmből előlépettdetektív. Hayward kisséelcsodálkozott, hogy mi köze lehetPendergastnak egy ilyen figurához.

- Remélem, nem zavartam megsemmit - mondta a férfi.Meghajtotta a fejét, és levette akalapját.

- Nem, egyáltalán nem, Mr.Hudson. - Laurának feltűnt, hogy

Pendergastnak eszébe sem jutbemutatni neki a vendéget. -Megvan a lista a gyógyszergyártócégekről, amit kértem?

- Igen, mindet végigjártam,és…

- Köszönöm. - Pendergastelvette a listát. - Kérem, várjon akeleti szalonban, későbbodamegyek, és végighallgatom ajelentését. - Biccentett Maurice-nak. - Kínálja meg Mr. Hudsontvalamilyen nem alkoholosfrissítővel. - Az öreg inas kivezettea vendéget a folyosóra.

- Mi a csudát csinált ezzel azemberrel, hogy ilyen… - Haywardegy kicsit keresgélte szót -…

alázatos magával szemben?- Ez is a Stockholm-szindróma

egy változata. Előbbmegfenyegetünk valakit, hogymegöljük, aztán nagylelkűenmegkíméljük az életét. Szegényember elkövette azt a hibát, hogyelbújt a garázsomban egy töltöttfegyverrel és egy meglehetősenrosszul átgondolt zsarolási tervvel.

Hayward megborzongott, ésmegint arra gondolt, hogy nemhiába találja olyan visszatetszőnekPendergast módszereit.

- Mindegy, most már nekünkdolgozik. Az első feladata az volt,hogy állítson össze egy listát aDoane-ház környékén nyolcvan

kilométeres körzetben találhatógyógyszerészeti kutatólaborokról,úgy gondoltam, ez az a távolság,amennyit egy elszökött papagáj megtud tenni. Most már csak össze kellhasonlítanunk a két listát, ésmegkeresni azok a helyeket, aholBlackletter is dolgozott. -Pendergast egymás mellé tartott akét papírlapot, és ide-odapillantgatott Az arca hirtelenmegkeményedett. Leengedte apapírlapokat, és Hayward szemébenézett.

- Egy egyezés van - mondta. -A Longitude Pharmaceuticals nevűcég.

51. fejezetBaton Rouge

A vidám sárga stukkóval ésfehér szegélyekkel díszített házelegáns környéken állt, a BatonRouge-i Spanish Town szélén.Előtte tulipánokkal teleültetettkertecske terült el. Laura HaywardPendergast nyomábanvégiglépkedett a téglával kirakottjárdán a bejárati ajtóig, amelyenegy tábla lógott Ügynökökkíméljenek! felirattal. Ez nem tűnttúl jó ómennek; kissébosszankodott, amiért Pendergast

elutasította a javaslatát, hogy előbbtelefonáljanak ide, és beszéljenekmeg egy időpontot.

Alacsony, gyér hajú embernyitott ajtót, és kerek szemüvegén átrájuk bámult. - Miben segíthetek?

- Mary Ann Robiét itthon van?- kérdezte Pendergast, elővévelegdallamosabb déli akcentusát,amivel csak még jobbanfelbosszantotta Haywardot.Igyekezett emlékeztetni magát, hogynem Pendergast, hanem Vinniekedvéért csinálja az egészet.

A férfi habozott. - Mitmondjak neki, ki keresi?

- Aloysius Pendergast ésLaura Hayward.

A férfi továbbra is habozott. -Valami vallási szektától jöttek?

- Nem, uram. És nem isárulunk semmit. - Pendergastbarátságos mosollyal az arcán várt.

A férfi még egy pillanatigtétovázott, aztán hátrakiáltott aválla fölött. - Mary Ann! Látogatóidjöttek! - A férfi várt az ajtónál, nemhívta beljebb őket.

Egy perc múlva odasietett azajtóhoz egy vidám, eleven nő.Kövérkés volt, dús keblű,ezüstszínű haja szépen meg voltfésülve, és ízléses sminket viselt. -Igen?

Pendergast még egyszermegmondta a nevüket, és elővette

az FBI-jelvényét. Könnyedmozdulattal felmutatta, aztánösszecsukta, és ismét eltüntettefekete öltönye zsebében. Laurameglepetten vette észre, hogy ajelvény tokjába bedugva ott lapul afénykép is, amelyet Blackletterházából hozott el.

Mary Ann Robiét elpirult.- Beszélhetnénk négyszemközt,

Mrs. Robiét?A nő egyre jobban

elvörösödött, és nem válaszolt. Aférfi, aki nyilván a férje lehetett,gyanakodva ácsorgott mögötte. -Miről van szó? - kérdezte. - Kikezek az emberek?

- Az FBI-tól jöttek.

- FBI? FBI? Mi a fene ez azegész? - A látogatókhoz fordult. -Mit akarnak?

- Mr. Robiét, pusztán néhányrutin jellegű kérdésről lenne szó.Nincs semmi oka az aggodalomra -nyugtatta meg Pendergast. - Párpercre beszélni szeretnénk afeleségével, ennyi az egész. Akkorbemehetnénk, Mrs. Robiét?

A nő elhátrált az ajtótól, mostmár fülig elvörösödve.

- Lenne egy hely, aholnyugodtan beszélhetünk? - kérdeztePendergast.

Mrs. Robiét végre megtaláltaa hangját: - Menjünk be anappaliba.

Követték a nőt egyszőnyegpadlós kis szobába, aholkét nagy fotel és egy kanapé állt, azegyik falnál pedig egy nagyképernyős plazmatévé. Pendergasthatározott mozdulattal becsukta azajtót. Mr. Robiét kint maradt azelőszobában. Mrs. Robiét leült akanapéra, és lesimítgatta aszoknyája szélét. Pendergast nem afotelben foglalt helyet, hanem a nőmellett.

- Elnézést kell kérnem, amiértígy önre törtünk - kezdte halk,kellemes hangon. - Csak néhánypercig raboljuk az idejét,

Mrs. Robiét kis hallgatás utánazt mondta: - Feltételezem…

Morris Blackletter haláláról vanszó.

- Úgy van. Honnan értesültróla?

- Olvastam az újságban. - Anő gondosan kikészített arca kezdettszétesni.

- Nagyon sajnálom - mondtaPendergast. Előhúzott a zsebébőlegy kis csomag papír zsebkendőt,és odanyújtotta. A nő elvett egyet,és megtörölgette a szemét Látszott,hogy hősies erőfeszítésébe kerül,hogy ne omoljon össze.

- Nem azért jöttünk, hogy amúltjában kutakodjunk, vagy, hogyzavart okozzunk a házasságában -folytatta Pendergast kedvesen. -

Gondolom, nehéz lehet titokbangyászolni valakit, akit egykornagyon szeretett. Semmi sem fog aférje fülébe jutni, amiről ittbeszélünk.

A nő bólogatott, és megintmegtörölte a szemét. - Igen.Morris… csodálatos ember volt -mondta halkan, aztánmegkeményedett a hangja: - Essünktúl rajta.

Hayward kényelmetlenülfészkelődött a fotelben. Pendergastés az ő módszerei! Egy ilyenbeszélgetésnek hivatalos helyenkellene lezajlania, a kapitányságon,video- és hangfelvétellel…

- Hogyne. Ugye, Afrikában

ismerkedett meg dr. Blackletterrel?- Igen - bólintott a nő.- Milyen körülmények között?- Nővér voltam a Libreville

baptista missziónál Gabonban,Nyugat-Afrikában.

- És a férje?- Ő volt a misszió, vezető

lelkipásztora - felelte halkan a nő.- Hogyan ismerkedett meg dr.

Blackletterrel?- Tényleg szükség van erre? -

suttogta a nő.- Igen.- A Doctors With Wings

szervezetnek dolgozott, egy kisklinikát vezetett, a misszió mellett.Ha valamilyen járvány tört ki az

ország nyugati részén, odarepült,hogy beoltsa az embereket. Nagyonveszélyes munka volt, és hasegítségre volt szüksége, néhaelkísértük.

Pendergast szelíden a nőkezére fektette a kezét. - És mikorlett viszonya vele?

- Úgy az ott töltött első évünkközepén. Ennek már huszonkét éve.

- És mikor ért véget?Hosszú csönd lett. - Soha nem

ért véget. - A nő hangja elcsuklott.- Meséljen nekünk arról, hogy

Mr. Blackletter hol dolgozottkésőbb, miután hazatért azÁllamokba, és otthagyta a DoctorsWith Wingset.

- Morris járványokkalfoglalkozott Nagyon jó szakembervolt. Több gyógyszergyárnál isdolgozott konzultánsként, vakcinákés más gyógyszerekkifejlesztésében segédkezett.

- A Longitude Pharmaceuticalsis ezek közé tartozott?

- igen.- Mesélt valaha az ott végzett

munkájáról?- A tanácsadói munkájáról

többnyire nem beszélt. Titkos voltaz egész. De fura, hogy épp ezt acéget említi, mert erről beszéltnéhányszor. Többször, mint másmunkahelyeiről.

- És?

- Úgy egy évig dolgozott ott.- Ez mikor volt?- Tíz-tizenkét évvel ezelőtt

Nagyon váratlanul mondott fel.Történt ott valami, ami nem tetszettneki. Dühös volt, és félt - pedighiggye el nekem, Morris nem voltaz a fajta ember, aki egykönnyenmegijed. Emlékszem, egyik estemesélt a cég vezérigazgatójáról.Slade volt a neve, Charles J. Slade.Emlékszem, azt mondta, hogy az azember gonosz, és hogy az igazigonoszságnak az a jele, hogy azillető képes jó embereket isbelevonni a saját örvényébe, mintegy maelstrom. Emlékszem, hogyezt a szót használta, meg kellett

néznem a lexikonban, hogy mitjelent. Morris nem sokkal ezutánfelmondott, és többet nem is beszélta cégről. Soha többé nem hallottam,hogy említette volna a Longitudenevet.

- És soha többet nem dolgozottnekik?

- Soha. A cég csődbe ment,szinte rögtön az után, hogy Morristávozott. Szerencsére addigra márkifizették a járandóságát.

Hayward közelebb hajolt, ésmegkérdezte: - Elnézést, hogyközbeszólok, de honnan tudja, hogykifizették?

Mary Ann Robiét ránézettkönnyektől nedves, kivörösödött

zöld szemével. - Nagyon szerette afinom antik ezüsttárgyakat. Egészvagyont költött a gyűjteményére, ésamikor megkérdeztem, hogyengedheti meg magának, azt felelte,komoly jutalmat kapott a Longitude-tól.

- Komoly jutalmat, egyévnyimunka után… - Pendergast egypillanatra eltűnődött. - És mitmesélt még erről a Slade nevűemberről?

Mary Ann elgondolkodott. -Azt mondta, tönkretett egy remekcéget a meggondolatlanságával ésaz arroganciájával.

- Ön találkozott ezzel a Slade-del?

- Jaj, nem, soha. Morris és énsoha nem jelentünk meg együtt anyilvánosság előtt. Mindig…titokban tartottuk a kapcsolatunkatDe azt hallottam, hogy mindenkihalálosan félt Slade-től. Kivévepersze June-t.

- June?- June Brodie. Slade titkárnője

volt.Pendergast megint

elgondolkozott egy percig. AztánHayward-hoz fordult: - Van mégvalami kérdése?

- Dr. Blackletter soha nememlítette, hogy min dolgozik aLongitude-nál, vagy, hogy kik akollégái?

- Soha nem beszélt akutatásairól, bizalmasan kezelte adolgot Időről időre említett párkollégát. Szeretett vicces kistörténeteket mesélni az emberekről.Lássuk csak… a memóriám márnem a régi. Ott volt persze June.

- Miért „persze”? - kérdeztePendergast.

- Mert June annyira fontos voltSlade-nek. - A nő elhallgatott,nyitotta a száját, hogy folytassa,aztán megint elpirult egy kissé.

- Igen? - sürgette Pendergast.A nő megrázta a fejét. Rövid

csönd után Hayward megkérdezte.- Kivel dolgozott még együtt

dr. Blackletter a Longitude-nál?

- Hadd gondolkozzam egykicsit, ott volt az alelnök, dr.Gordon Groebel, aki Morrisközvetlen főnöke volt.

Hayward gyorsan feljegyezte anevet. - Tud valamit erről a dr.Groebelről?

- Lássuk csak… Ha jólemlékszem, Morris párszor aztmondta, hogy rossz útra tévedt, éskapzsi. - Kicsit hallgatott, majdfolytatta: - És volt még valaki, egybizonyos Mr. Phillips. DenisonPhillips, azt hiszem, ő volt a cég főjogi tanácsadója.

Csönd lett a kis szobában.Mary Ann Robiét megtörölte aszemét. Elővett egy

púderkompaktot, és rendbe hozta azarcát megigazgatta a haját, és egykis rúzst kent a szájára.

- Az élet megy tovább, ahogymondani szokás - jegyezte meg.

- Akkor van még valami?- Nincsen - mondta

Pendergast, és felállt. - Nagyonköszönjük, Mrs. Robiét.

A nő nem válaszolt. Felállt, ésvendégek is követték ki azelőszobába. A férje a konyhábankávézott Felugrott, és kimenthozzájuk.

- Jól vagy, drágám? - kérdezte,aggódó pillantást vetve afeleségére.

- Persze, jól. Emlékszel arra a

kedves dr. Blackletterre, aki amisszió melletti kórházbandolgozott régen?

- Blackletter, a repülő doktor?Hát persze hogy emlékszem rá.Remek fickó volt.

- Pár nappal ezelőtt megölteegy betörő a házában, St.Francisville-ben. Az FBI nyomozaz ügyben.

- Te jóságos ég! -szörnyülködött Robiét, de inkábbmegkönnyebbültnek látszott. - Ezborzasztó. Nem is tudtam, hogyLouisianában él. Évek óta nem isgondoltam rá.

- Én sem.Miközben beszálltak a Rolls-

Royce-ba, Hayward Pendergasthozfordult. - Ezt nagyon jól csinálta -jegyezte meg.

Pendergast kissé meghajtotta afejét. - öntől ezt óriási bóknakveszem, Hayward kapitány.

52. fejezet

Frank Hudson megbújt aközponti okmányiroda épülete előttijárdán álló fa árnyékában. Akocsija légkondicionálója szibériaihidegre volt állítva, és amikorkiszállt belőle a szokatlan melegbeés párásságba, úgy érezte magát,

mint egy forró levesbe pottyantottjégkocka.

Letette az aktatáskáját, kivettegy zsebkendőt csikós zakójamellzsebéből, és megtörölgettekopasz feje búbját. Rémes ez aBacon Rouge-i tél, gondoltabosszúsan. Visszadugta azsebkendőt a zsebébe, éseligazgatta úgy, hogy csibészesenkilógjon a csücske, aztán a ragyogónapsütésben hunyorogva a parkolófelé nézett, és megkereste régi FordFalconját. Egy skót kockás rakottszoknyát viselő, kövérkés nő nagysietve épp kiszállt mellette együtött-kopott Novából. Kétszer is bekellett csapnia az ajtót, hogy úgy

maradjon.- Te dög - motyogta a

kocsijának, amikor másodszorbecsapta az ajtót. - Átkozott dög!

Hudson megint megtörölgetteizzadt feje búbját, aztán visszaraktaa kalapját. Pihen még egy kicsit azárnyékban, mielőtt beülne akocsijába. A Pendergasttól kapottmegbízás gyerekjáték volt. Mindenszükséges információ szerepeltJune Brodie aktájában: a halálakorharmincöt éves volt, a foglalkozásatitkárnő, férjnél volt, gyerekei nemvoltak. A fényképek alapján nagyonjól nézett ki. A férje ápoló volt egykórházban. Eredetileg June isápolónő volt, de végül a Longitude-

nál kötött ki. Tizennégy éven átdolgozott ott. Miután a Longitudecsődbe ment, elveszítette az állását.Egy héttel ezután beült a kocsijába,elhajtott az Archer hídig, majdeltűnt. A kocsijában megtalálták akézzel írott búcsúlevelét. Nembírom tovább elviselni, minden azén hibám. Bocsássatok meg nekem.Egy hétig kutattak utána a folyóban,de nem találtak semmit. Az Archerhíd az öngyilkosok kedvenc helye, afolyó gyors sodrású és mélyarrafelé, sok holttestet soha nem istalálnak meg. A történetnek vége.

Hudsonnak alig pár órányimunkájába telt, amíg összegyűjtöttminden információt. Kicsit aggódott

is, hogy nem dolgozik meg rendesena napi ötszáz dollároshonoráriumért. Talán nem kéneemlegetnie, hogy mindössze kétórájába került megszerezni a kértinformációkat.

A dosszié teljes volt, még abúcsúlevél fénymásolatát ismegszerezte. Az FBI-ügynökremélhetőleg örülni fog neki. Amipedig a pénzt illeti, óvatosan kellintézni a dolgokat. Túlságosan jóljövedelmező munka ez ahhoz, hogykockára tegye azzal, hogymegpróbál többet kicsikarni.

Hudson fogta az aktatáskáját,és kilépett az árnyékból anapfényben úszó parkolóba.

Közben Nancy Milligan még egyutolsót káromkodott, és végresikerült becsuknia a kocsija ajtaját.Izzadt volt, bosszús és nagyondühös. Dühös volt a szokatlanmeleg miatt, haragudott az ócskatragacsra, de legfőképpen a férjére.Miért vele intézteti el az összestennivalóját ahelyett, hogy végrefelállna a fenekéről, és elintézné őmaga? Különben is, mi a csudáértkell Baton Rouge városánakbenyújtania egy születésianyakönyvi kivonatot? Semmiértelme az egésznek.

Ahogy felegyenesedett,zavartan vette észre, hogy egy férfia parkoló túlsó széléről hátratolt

puhakalapban, a homlokáttörölgetve épp felé bámul.

A következő pillanatban akalap felrepült a levegőbe, és aférfi fejének egyik oldalaegyszerűen szétrobbant Ugyanekkoregy éles dörrenés csattant a tölgyekközött. A férfi lassan a földreroskadt, ahogy egy fa dől el.Hatalmasat puffant, és átgördült amásik oldalára, mint egy fatuskó, akarjával mintha átölelte volna sajátmagát. A kalapja is ugyanebben apillanatban hullott le a földre, pármétert odébb gurult, aztánimbolyogva, a tetejére fordulvamegállt.

A nő egy pillanatig csak kővé

dermedve állt a kocsija mellett,aztán előkapta a mobilját, észsibbadt ujjakkal hívta arendőrséget. Saját magát ismeglepte, milyen nyugodt hangonszólalt meg: - Egy férfit épplelőttek a központi okmányirodaépülete előtt, a Tizenkettedikutcában.

A diszpécser kérdésére annyitfelelt - Igen, egészen biztos, hogymeghalt.

53. fejezet

A parkolót es a közeli utca egy

részét sárga rendőrségi kordonnalkerítették el. Riporterek éstévéstábok nyüzsögtek a rendőrségibarikád mögött, néhánykíváncsiskodó, és azelégedetlenkedő autósok, akik nemtudtak eljutni a parkolóban állókocsijukhoz.

Hayward Pendergast mellettállt a korlátok mögött, és figyelte,ahogy a nyomozók teszik adolgukat. Pendergast akarataellenére rábeszélte, hogymaradjanak inkognitóban, és neszóljanak senkinek, hogy amagánnyomozó nekik dolgozott.Hayward vonakodva beleegyezett.Ha beismerik, hogy kapcsolatban

álltak Hudsonnal, az csak végtelenpapírmunkával járna,kihallgatásokkal és sok egyébproblémával. Akadályozná amunkájukat, és kitenné őket a sajtókíváncsiskodásának. Vagyis szintegarantálná, hogy soha ne kapják elVinnie támadóját és Hudsongyilkosát - aki nyilván egy ésugyanaz a személy lehet.

- Nem értem - morfondírozottHayward. - Miért akarták éppHudsont elintézni? Itt vagyunk mi,akik mindenkit kifaggatunk,megpiszkáljuk a régi ügyeket - őmeg nem csinált mást, mintmegszerzett néhány teljesennyilvános iratot June Brodieról.

Pendergast csak hunyorgott anapfényben, és nem felelt semmitHayward összeszorította a száját,és figyelte, ahogy a helyszínelők aforró aszfalt fölött guggolva végzika munkájukat, úgy festettek, mint atenger fenekén araszolgató rákok.Alaposak voltak, és mindent úgycsináltak, ahogy a nagykönyvbenmeg van írva, egyetlen hibán semtudta rajtakapni őket. Igazi profikvoltak. Talán nem is meglepő, hogyilyen alaposan végzik a munkájukat:nyilván nem fordul elő mindennapBaton Rouge-ban olyasmi, hogyfényes nappal megölnek egy embertegy hivatali épület előtt.

- Sétáljunk el arrafelé -

mormolta Pendergast. Laura követteaz ügynököt, aki kisurrant atömegből, átvágott a pázsiton,megkerülte a parkolót, és az épülettávolabbi sarka felé tartott. Megálltegy csoport tiszafa mellett,amelyeket szögletes formájúranyírtak. Úgy festettek, minthaellapított tekebábuk lennének.

Hayward gyanakodva figyelte,ahogy Pendergast a bokrokhoz lép.

- Innen lőhetett az elkövető -szólalt meg Pendergast.

- Honnan tudja? - kérdezteHayward.

Pendergast a bokrok körülöttiföldre mutatott, amelyet elborított afenyőkéreg. - Itt hasalt, és látszanak

a puska állványának nyomai is.Hayward is odanézett anélkül,

hogy közelebb ment volna. Valóbansikerült kivennie a két aligészrevehető kis benyomódást atalajon, ahol félrekotorták afenyőkérget.

- Pendergast, magánakfigyelemre méltó képzelőereje van.Honnan tudja, hogy innen lőtt azillető? A rendőrség szerint a másikirányból jött a lövés.

- A kalap pozíciójából. Agolyó ereje az egyik oldalra lökteaz áldozat fejét, a nyakizmokvisszarándultak a másik irányba, ésakkor repült le a kalap.

Hayward égnek emelte a

tekintetét. - Ez azért elég kevésbizonyíték.

Pendergast azonban nemfigyelt rá. Megint átvágott apázsiton, most szaporább léptekkel.Hayward, alig tudta utolérni.

Pendergast megtett úgynégyszáz métert a füvön át, ésvisszaért a parkolóhoz. Ügyesenátfurakodott az emberek közöttegészen a barikádig. Az élesnapfényben hunyorogva végignézettezüstszürke szemével a tengernyiparkoló autón. Hirtelen megjelent akezében egy kis távcső.Körbenézett, aztán visszacsúsztattaa távcsövet a zsebébe.

- Elnézést, biztos úr! - hajolt

át a barikádon, és megpróbáltafelhívni magára a két nyomozófigyelmét, akik épp egy papír föléhajolva vitattak meg valamit, éstüntetőleg nem vettek tudomást róla.

- Biztos úr, elnézést!Az egyik nyomozó látható

vonakodással odanézett. - Igen?- Idejönne, kérem? - intett neki

Pendergast fehér kezével.- Uram, látja, hogy nem érünk

rá.- Kérem, nagyon fontos.

Információim vannak. Haywardotfelbosszantotta Pendergastidegesítő, vékony hangja, amivelmintha szándékosan azt akartavolna elérni, hogy a rendőrök ne

vegyék komolyan, amit mond. Lauramindent megtett, hogy elnyerje ahelyi rendőrök bizalmát - nem örültneki, hogy Pendergast most mindentelront.

A nyomozó odalépett. - Láttaaz esetet?

- Nem, viszont látom azt -mutatott Pendergast a parkolóra.

- Micsodát? - kérdezte anyomozó, és követte tekintetévelPendergast kinyújtott mutatóujját.

- Azt a fehér Subarut. A jobbajtaja előtt, az ablak alsó szélénélvan egy golyónyom.

A nyomozó pislogott egykicsit, aztán elcsoszogott.Átkanyargott a parkoló autók között

a Subámig, és odahajolt. Egypillanat múlva felkapta a fejét,odakiabált a kollégáinak, és várt.

- George! George! Gyertekide, van egy golyó ennek a kocsinakaz ajtajába fúródva.

A helyszínelők odasiettek, anyomozó pedig immár nagyobbérdeklődéssel visszasétált, ésösszeszűkült szemmel megkérdezte:- Ezt meg hogy vette észre?

Pendergast elmosolyodott. -Kitűnő a látásom. - Közelebbhajolt. - És ha megbocsátja, hogyegy laikus nézelődő beleszól,szerintem a golyónyomból és azáldozat elhelyezkedéséből ítélvelehet, hogy érdemes lenne

megvizsgálni az örökzöld bokrokataz épület délkeleti sarkánál.Valószínűleg onnan jöhetett a lövés.

A nyomozó az épület sarkárapillantott, gondolatban követve agolyó röppályáját, és felmérte ageometriai helyzetet. - Rendben. -Odaintett két másik rendőrt, éshalkan mondott nekik valamit.

Pendergast elindult.- Uram, egy percre! - szólt

utána nyomozó.De Pendergast már

hallótávolságon kívül volt. Azépület felé igyekezett, Haywarddala nyomában. Ahelyett azonban,hogy a kocsijukhoz ment volna,Pendergast megfordult, és az épület

felé ment tovább.- Ez érdekes beszélgetés volt -

jegyezte meg Hayward.- Láthatóan rájuk fért a

segítség. Szükségünk van mindenlehetséges szempontra. Azt hiszemazonban… - folytatta Pendergast,miközben beléptek az épületbe, és arecepciós pulthoz indultak -, hogyaz ellenfelünk épp most tette amásodik félrevezető lépést.

- És mi lenne az?Pendergast válasz helyett a

pultnál ülő nőhöz fordult: - Jónapot, szeretnénk megnézni JuneBrodie anyagát Lehetséges, hogynincs a helyén, azt hiszem, ma márkikérte valaki.

Miközben a nő előkereste adossziét egy irattartó kocsiról,

Hayward Pendergasthozfordult. - Oké. akkor vegyük sorra.Mi volt az első félrevezető lépés?

- Az, hogy nem engem talált elPenumbrában, hanem Vincentet.

54. fejezetNew York

Dr. John Felder lelépett atanúk padjáról a meghallgatáson,ahol a kötelező elme-gyógyintézetikezelés elrendeléséről döntöttek, és

a helyére sétált. Kerülte, hogyConstance Greene-re, a vádlottranézzen. Volt valami mélységesennyugtalanító az ibolyaszínűszempárban és a merev tekintetben.Felder elmondta, amit kellett, ésközölte a szakvéleményét: a nőmentálisan beteg, és javasolja, hogykötelezzék elmegyógyintézetikezelésre. Persze, erre nem volt túlnagy szükség, hiszen amúgy isgyilkossággal vádolták, és abíróság megtagadta az óvadékellenében való szabadlábrahelyezést, de akkor is szükségesvolt a jogi eljáráshoz. Felder biztosvolt benne, hogy helyes döntésthoztak Annak ellenére, hogy a nő

milyen határozott, mennyireintelligens és éleseszű, Felder megvolt győződve róla, hogy teljesenőrült, és nem tud különbséget tennijó és rossz között.

Papírzizegés hallatszott, majda bíró megköszörülte a torkát -Kérem a jegyzőkönyvben rögzíteni,hogy a feltételezett mentálisan betegszemély nem kért jogi képviselőt.

- Úgy van, bíró úr - bólintottConstance Greene, a kezétösszekulcsolva az ölében.

- Joga van felszólalni ameghallgatáson - mondta a bíró. -Van esetleg valami mondanivalója?

- Pillanatnyilag nincs, bíró úr.- Hallotta dr. John Felder

tanúvallomását, akinek a véleményeszerint ön veszélyt jelent önmagáraés másokra nézve, éselmegyógyintézetben kelleneelhelyezni. Van valamihozzáfűznivalója?

- Nem szeretnék vitábabocsátkozni egy szakértővel.

- Nos, jó. - A bíró átadott párpapírlapot egy írnoknak, és átvetttőle egy másikat. - Nekem lenne egykérdésem. - Levette a szemüvegét,és úgy nézett a fiatal nőre.

Felder meglepődött. Többtucat ilyen meghallgatáson vett márrészt, de ritkán, vagy talán sohanem fordult elő, hogy a bíróközvetlenül a vádlottnak tett volna

fel kérdéseket. Többnyire beérték aszelíd erkölcsi feddéssel és néhány,a populáris pszichológia szintjénmozgó megjegyzéssel.

- Miss Greene, úgy tűnik,senki sem tudta megállapítani az önpontos személyazonosságát, vagybármiféle bizonyítékot találni alétezésére. Ugyanez áll agyermekére is. A szorgos kutatásellenére sincs semmi hivatalosbizonyítéka annak, hogy valóbanéletet adott egy gyermeknek. Ezutóbbi problémát fog jelenteni atárgyalást vezető bírónak. De fontosjogi kérdések merülnek fel azzalkapcsolatban is, hogy lehet-evalakit elmegyógyintézeti kezelésre

kötelezni úgy, hogy amerikaiállampolgár. Röviden: nem igazántudjuk, hogy ön kicsoda.

A bíró elhallgatott. ConstanceGreene figyelmesen nézett rá, akezét még mindig összekulcsolva azölében.

- Elmondaná esetleg abíróságnak az igazat a múltjáról? -folytatta a bíró szigorú, de nembarátságtalan hangon. - Hogykicsoda valójában, és honnanszármazik?

- Bíró úr, már elmondtam azigazat - felelte Constance.

- A jegyzőkönyvben az áll,hogy állítása szerint a WaterStreeten született, az 1970-es

években. De a hivatalosfeljegyzések szerint ez nem igaz.

- Ez így nem is igaz.Felder érezte, hogy kezd

fáradni. A bíró okosabb is lehetne,ez nem vezet sehová, csakpazarolja a bíróság idejét. Felderrepedig várnak a betegek.

- Ön mondta, itt áll avallomásáról felvettjegyzőkönyvben.

- Én ezt nem mondtam.A bíró bosszúsan elkezdte

felolvasni:- És mikor született?- Nem emlékszem.- Hogyne, persze, hogy nem

emlékszik a születésére, de a

dátumát csak tudja.- Sajnos, nem tudom.- Mikor lehetett, a nyolcvanas

évek végén?- Azt hiszem, inkább a

hetvenes évek elején.A bíró felnézett. - Mondta

vagy nem mondta ezeket?- Igen, mondtam.- Akkor tehát azt állítja, hogy

az 1970-es évek elején született aWater Streeten. A bírósági kutatásazonban ezt egyértelműenvalótlannak találta. Különben is, túlfiatalnak látszik ahhoz, hogy többmint harminc évvel ezelőttszülethetett volna.

Greene hallgatott.

Felder felemelkedett ahelyéről. - Bíró úr,közbeszólhatok?

A bíró feléje fordult. - Igen,dr. Felder?

- Én már alaposabbankikérdeztem a beteget ezekről adolgokról. Bíró úr, tisztelettelemlékeztetném a bíróságot arra,hogy nem racionális gondolkodásúszeméllyel állunk szemben.Remélem, nem sértem meg, ha aztmondom, hogy véleményem szerinthiába folytatjuk a kérdezősködést,úgysem lesz semmi eredménye.

A bíró megkocogtatta adosszié fedelét a kezében tartottszemüveggel. - Talán igaza van,

doktor úr. Ha jól tudom, a vádlottlegközelebbi hozzátartozója,Aloysius Pendergast úgynyilatkozott, hogy elfogadja abíróság ítéletét.

- Visszautasította, hogy jelenlegyen a meghallgatáson, bíró úr.

- Értem. - A bíró összeszedettegy halom papírt, vett egy nagylevegőt, és végighordozta atekintetét a kicsi és szinte ürestermen. Visszabiggyesztette aszemüveget az orrára, és a papírokfölé hajolt. - A bíróság ítéleteszerint… - kezdte.

Constance Greene hirtelenfelállt, az arca elvörösödött. Mostelőször tűnt úgy, mintha lennének

érzelmei. Felder szinte dühösneklátta. - Meggondoltam magam,mégis szeretnék mondani valamit -szólalt meg a nő éles hangon. -Megengedi, bíró úr?

A bíró hátradőlt, ésösszekulcsolta a kezét. -Engedélyezem, hogy felszólaljon.

- Valóban a Water Streetenszülettem a hetvenes években - az1870-es években. Mindenidevonatkozó iratot meg fognaktalálni a városi irattárban, a CenterStreeten, és még többet a NewYork-i központi könyvtárban.Rólam, a nővéremről, Maryről - akia Five Points Mission dologházbanélt, és később meggyilkolta egy

sorozatgyilkos -, a bátyámról,Josephről, a szüléimről, akiktuberkulózisban haltak meg - bővenvannak információk. Tudom, mert asaját szemmel láttam őket.

Csönd lett a teremben. A bíróvégül megszólalt: - Köszönjük,Miss Greene. Leülhet. A nő leült.

A bíró megköszörülte a torkát.- A bíróság úgy ítéli, hogy MissConstance Greene, kora ismeretlen,lakcíme ismeretlen, nem épelméjű,és minden kétséget kizáróan ön- ésközveszélyes. Ezért elrendeljük,hogy Miss Constance Greene aBedford Hills-i elmegyógyintézetbekerüljön megfigyelésre éskezelésre, melynek időtartama

nincs előre meghatározva.A bíró végezetül

nyomatékosan koppintott egyet akalapácsával. - A meghallgatástberekesztem.

Felder felállt. Furcsáncsüggedtnek, lehangoltnak éreztemagát Vetett egy pillantást a nőfelé, aki szintén felállt. Két izmosőr vette közre. Ahogy ön álltköztük, aprócskának és nagyontörékenynek tűnt Az arca ismétsápadt volt és kifejezéstelen. Tudta,mi történt - tudnia kellett -, mégsemmutatta az érzelem leghalványabbjelét sem.

Felder elfordult, és kisétált ateremből.

55. fejezetSulphur, Louisiana

A bérelt Buick duruzsolómotorral haladt az autópályatükörsima aszfaltján. Haywardállandó százhúsz kilométer per órássebességgel haladt, annak ellenére,hogy Pendergast halkanmegjegyezte, hogy haszázhuszonhéttel mennének, akkoröt perccel előbb érnének be avárosba.

Aznap háromszáz kilométert

tettek már meg ezzel a Buickkal, ésLaurának feltűnt, hogy Pendergastegyre ingerültebb, ami igazán nemvoltjellemző rá. Nem titkolta, hogymennyire nem kedvére való aBuick, és többször is javasolta,hogy váltsanak át a Rolls-Royce-ra,amelynek az óta megjavítottákbetört szélvédőjét, de Haywardnem volt hajlandó beleülni. Az voltaz érzése, nehéz lenne hatékonynyomozást folytatni, miközben egyRolls-Royce-szal furikáznak, és elsem tudta képzelni, Pendergastmiért választott ilyen feltűnő autót amunkájához. Már a felesége pirossportkocsija is elég kellemetlenvolt. Miután huszonnégy órán át

használta, Hayward visszavitte agarázsba, és ragaszkodott hozzá,hogy béreljen egy kevésbé izgalmasés sokkal jellegtelenebb autót.

Pendergastot az isbosszantotta, hogy az első kétszemély kapcsán, akiket Mary AnnRobiét említett, nem jutottaksehová. Egyikük rég meghalt, amásik elmebajban szenvedett,ráadásul kórházban feküdt, és csaka gépek tartották életben. Most aharmadikhoz tartottak éppen: ő voltDenison Phillips, a Longitudeegykori fő jogi tanácsadója, akinyugalomba vonulása óta csendeséletet élt egy sulphur nevűkisvárosban, a Bayou Oaks Glades

countryklub közelében, a BonvieDrive-on. A név és a cím alapjánHayward pontosan maga elé istudta képzelni a jellegzetes délidzsentri típust: beképzelt,fellengzős, alkoholista, ravasz, ésszinte biztos, hogy nem fogegyüttműködni velük. A LouisianaiEgyetemen töltött időkből nagyon isjól ismerte ezt a típust.

Meglátta a táblát, amelySulphurba vezető lehajtót mutatta.Lassított, és áthúzódott a jobboldali sávba.

- Örülök, hogy utánanéztünkMr. Phillipsnek - jegyezte megPendergast.

- Nem találtunk róla semmit.

- Valóban - felelte Pendergast.- De én most a fiára gondoltam.

- A fiára? Úgy érti, akitelítéltek drogügyekért?

- Meglehetősen komoly ügyvolt: több mint öt gramm kokainttaláltak nála, amit árusítani akart.Az is feltűnt az aktájában, hogy ajogi egyetem előkészítőjére jár.

- Igen, kíváncsi vagyok, hogyakar bejutni a jogi karra ilyenpriusszal. Ha valakit elítéltek, nemlehet tagja az ügyvédi kamarának.

- Feltételezhetjük, hogy acsaládjának jó összeköttetéseivannak, és volt okuk azt hinni, hogysikerül eltörölni a priuszát, mireeléri a nagykorúságot. Legalábbis

biztos vagyok benne, hogy ez aszándékuk.

Hayward egy pillanatraelfordította az útról a tekintetét, ésPendergastra nézett. Az utolsószavaknál hidegen megcsillantvalami a szemében. Laura nagyon isel tudta képzelni, mit tervez.Megfenyegeti Phillipset azzal, hogynem hagyja, hogy eltöröljék a fiapriuszát, talán azzal is, hogy asajtóhoz fordul, és lehetetlennéteszi, hogy az ifjabb DenisonPhillips valaha is az apja ügyvédiirodájában dolgozhasson - hacsakpersze az idősebbik Phillips nemhajlandó válaszolni a kérdéseire.Laura most még inkább azt kívánta,

bárcsak Vinnie itt lenne velükahelyett, hogy a Caltrop Kórházbanlábadozik. Nem volt könnyűPendergasttal bánni. Már vagyszázadszor töprengett el azon, hogyVinnie - aki ugyanolyan régimódi,lelkiismeretes rendőr, mint ő -miért tartja olyan nagyraPendergastot, és a szokásostólenyhén szólva eltérő módszereit.

Laura vett egy nagy levegőt. -Mondja, Pendergast, kérhetek egyszívességet?

- Hogyne, kapitány.- Engedje, hogy én folytassam

le ezt a beszélgetést. Érezte, hogyaz ügynök rászegezi a tekintetét.

- Nagyon jól ismerem ezt a

típust - folytatta Laura. - És van isötletem, hogyan lehetne a legjobbankezelni.

Rövid - és Hayward úgytalálta, kissé hűvös - hallgatás utánPendergast annyit felelt: -Érdeklődéssel fogom figyelni.

Denison Phillips a golfklubközelében álló tágas háza ajtajábanfogadta őket. A ház elég régi voltahhoz, a köré ültetett fákelterebélyesedjenek. Phillipspontosan úgy festett, amilyennekHayward elképzelte: annyiramegtestesített ezt a típust, hogyazonnal ellenszenvesnek találta.

Lenvászon zakót viselt amellzsebéből kikandikálóvirágmintás díszzsebkendővel,monogrammal ellátott, a gallérnálkigombolt sárga inget, zöldgolfnadrágot, és a kezében ott volt aszokásos délutáni martini.

- Megkérdezhetem, mirőllenne szó? - kérdezte Phillipserőltetetten előkelő akcentusával,amelyből már több generációvalezelőtt eltűnt a rabszolgaősökminden nyoma.

- Hayward kapitány vagyok aNew York-i rendőrségtől, régebbena New Orleans-i rendőrségnéldolgoztam - kezdte Laura azon asemleges hangon, amelyet a

potenciális informátorokkal szokotthasználni. - A társam Pendergastügynök az FBI-tól. - Közben ajelvényét is elővette, és Phillipsorra alá dugta. Pendergast nemvette magának a fáradságot, hogyigazolja magát.

Phillips egyikükről amásikukra pillantott. - Tudnak róla,hogy vasárnap van?

- Igen, uram. Megengedi, hogybemenjünk?

- Talán jobb lenne, ha előbbbeszélnék az ügyvédemmel -mondta Phillips.

- Természetesen - felelteHayward. - Ehhez joga van.Szívesen megvárjuk, amíg

megérkezik. De pusztáninformálisan szeretnénk feltenninéhány gyors kérdést. Önsemmilyen szempontból nem alanyaa nyomozásunknak. Csak tíz percetrabolnánk el az idejéből.

Phillips kicsit habozott, aztánfélreállt az ajtóból. - Akkorjöjjenek be.

Hayward követte a férfit aházba, ahol mindent fehérpadlószőnyeg borított. A falak isfehér téglából voltak, a bútorokonfehér bőrhuzat, minden csupaaranyozás és üveg. Pendergastnémán követte őket. Beléptek anappaliba, amelynek hatalmaspanorámaablakaiból tágas mezőkre

nyílt kilátás.- Kérem, foglaljanak helyet. -

Phillips leült, és egy kisasztalonpoháralátétre helyezte martinispoharát. A vendégeket nem kínáltaitallal.

Hayward megköszörültetorkát. - Ön társ volt a Marston,Phillips és Lowe ügyvédi irodánál,jól tudom?

- Ha az ügyvédi irodámmalkapcsolatosak a kérdések, akkornem válaszolhatok.

- És főtanácsadó volt aLongitude nevű cégnél, úgy tizenkétévvel ezelőtt, azt megelőzően, hogya cég csődbe ment volna, illetve acsődeljárás lefolytatása alatt?

Hosszú csönd lett. Phillipselmosolyodott, a térdére fektette akezét, majd felállt. - Sajnálom, deúgy érzem, szükségem van a jogiképviselőmre. Azt javaslom,térjenek vissza bírósági idézéssel,és akkor örömmel válaszolok akérdéseikre az ügyvédemjelenlétében.

Hayward is felállt. - Ahogygondolja. Elnézést a zavarásért,Mr. Phillips. - Kicsit hallgatott, éshozzátette: - Adja át üdvözletünketa fiának.

- Ismerik a fiamat? - kérdeztePhillips könnyedén, mindenaggodalom nélkül.

- Nem - felelte Hayward, és

elindult a hall felé.Már a kilincsen volt a keze,

amikor Phillips nagyon nyugodtanmegkérdezte: - Akkor miértemlítette?

Hayward visszafordult. -Látom, Mr. Phillips, hogy ön igazi,tősgyökeres déli úriember. Egyenesember, aki hisz a régimódiértékekben, és értékeli a nyíltságot.

Phillips ezt némi óvatossággalfogadta.

Hayward folytatta, kisséhangszínt változtatva, és olyandélies kiejtéssel, amit általábaninkább igyekezett elfojtani. - Ezértegyenes leszek önnel. Egy speciálismegbízatással jöttem ide.

információkra lenne a szükségünk.Tudnia kell, hogy abban ahelyzetben vagyunk, hogysegíthetünk a fiának. Úgy értem, adrogügyeivel kapcsolatban.

Halálos csönd lett. - Erről márgondoskodtunk - mondta végülPhillips.

- Nos, talán mégsem. Attólfügg…

- Mitől?- Hogy mennyire lesz velünk

közlékeny.Phillips összevonta a

szemöldökét. - Nem értem, mirecéloz.

- Ön olyan információkbirtokában van, amelyek számunkra

nagyon fontosak. A társam,Pendergast ügynök - nos, legyenelég annyi, hogy nem értünk egyetabban, hogy mi lenne a legjobbmódja annak, hogy megszerezzükezeket az információkat. Neki és azFBI-nak módjában áll elintézni,hogy ne töröljék a fia priuszát. Nekiaz az álláspontja, hogy így lehetnelegkönnyebben biztosítani az önközreműködését. Szerinte azzaltudnánk hatást gyakorolni magára,ha megakadályozzuk, hogyfelvegyék a fiát az egyetemre - vagylegalábbis ha megfenyegetjük ezzel.

Hayward elhallgatott. Phillipshol egyikükre, hol másikukra nézett.A halántékán lüktetett egy ér.

- Én viszont jobban szeretném,ha inkább együttműködnénk. Tudja,jóban vagyok a helyi rendőrséggel.Régebben én is itt dolgoztam.Segíthetek tisztára mosni a fianevét. Segíthetek, hogy bejuthassonaz egyetemre, bekerüljön akamarába, és beléphessen a magukirodájához. Nekem úgy tűnik,mindenki számára ez lenne alegjobb megoldás. Ön mit gondol?

- Á, értem, a klasszikusfelállás, a jó zsaru meg a rosszzsaru - mondta Phillips.

- Jól bevált módszer.- Mit akarnak tudni? - kérdezte

elvékonyodott hangon Phillips.- Egy régi ügyön dolgozunk, és

okunk van azt hinni, hogy ön tudnasegíteni nekünk. Amint máremlítettem, a LongitudePharmaceuticals nevű cégről vanszó.

Phillips arca zárkózott lett. -Nem áll módomban erről a cégrőlbeszélni.

- Ez nagy kár. Meg ismondom, miért: ha ilyen ellenállásttanúsít, azzal csak megerősíti atársam elképzelését, mely szerint aző módszere a helyes. És ennek csakaz lehet a vége, hogy a fia sohasemfogja megszerezni a jogi diplomát.

Phillips nem válaszolt.- Ez azért lenne nagy kár, mert

Pendergast ügyök nemcsak ártani

tud, de segíteni is. - Haywardtartott egy kis hatásszünetet. -Tudja, szüksége lesz az FBIsegítségre is, ha rendbe akarja tennia fia priuszát. Egy ilyen drogügy…gondolhatja, hogy a szövetségieknélis van aktája, nem csak itt helyben.

Phillips nagyot nyelt. - Egykisstílű drogügyről van szó. AzFBI-t ez nem érdekelheti.

- Nemcsak kábítószerbirtoklásával vádolták, hanem azzalis, hogy terjesztette. Ezautomatikusan azt jelenti, hogy aszövetségiek is foglalkoznak azüggyel - közölte Hayward. - Mivelön vállalati ügyekkel foglalkozik,mint ügyvéd, ezt talán nem tudja.

Higgye el nekem, az az akta ottpihen valahol egy irattartószekrényben, mint egy ketyegő egyidőzített bomba, amely tönkretehetia fia jövőjét.

Pendergast csak állt mellettemozdulatlanul. Egész idő alattegyetlen szót sem szólt.

Phillips idegesen lenyalta amartinit a szája széléről, aztánsóhajtott egyet. - Pontosan mitakarnak tudni?

- Meséljen nekünk amadárinfluenzával kapcsolatoskísérletekről, amelyeket aLongitude-nál folytattak.

A jégkockák megcsörrentek amartinis pohárban, ahogy Phillips

keze megremegett.- Nos, Mr. Phillips? - sürgette

Hayward.- Kapitány, ha erről beszélek,

és ez kiderül, az életembe iskerülhet.

- Semmi nem fog kiderülni.Nem lesz belőle semmi baja, aszavamat adom.

Phillips bólintott.- De el kell mondania a teljes

igazságot, csak akkor kötünkegyezséget.

A csönd egyre hosszabbranyúlt.

- És segíteni fognak afiamnak? - szólalt meg végülPhillips. - Tiszta lesz, szövetségi és

helyi szinten is?Hayward bólintott. -

Személyesen fogok gondoskodniróla.

- Hát jó, elmondom, amittudok. De attól tartok, ez nemvalami sok Én nem dolgoztamegyütt a madárinfluenza-munkacsoporttal. Ezt a projektet alegtitkosabban kezelték aLongitude-on belül is. Tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtt alakult mega munkacsoport, de azt is titokbantartották, hogy kik dolgoznak benne- az egyetlen, akiről tudtam, az dr.Slade volt. Charles J. Slade, a cégigazgatója, ő vezette a csoportot.Valami újfajta gyógyszer

kifejlesztésén dolgoztak.- Miféle gyógyszer volt ez?- Az agy működését serkentő

szer, amelyet a madárinfluenza-vírus egy törzséből fejlesztettek ki.Nagyon titkos volt az egész.Rengeteg pénzt és időt öltek akutatásokba. Aztán végül mindenszéthullott. A cégnek anyagi gondjaitámadtak, kezdtek spórolni, nemtartották be a biztonságielőírásokat, balesetek történtek. Aprojektet végül leállították. Aztánamikor úgy tűnt, a legrosszabbontúl vannak, tűz ütött ki, amelyteljesen elpusztította a 6.komplexumot. Slade is életétvesztette, és…

- Egy pillanat - vágott közbePendergast, aki most először szólaltmeg. - ügy érti, dr. Slade halott?

A férfi ránézett, és bólintott. -És ez csak a kezdet volt Nemsokkal ezután a titkárnője öngyilkoslett, a cég pedig csődöt jelenteaÓriási katasztrófa volt.

Rövid csönd lett. HaywardPendergastra pillantott, ésészrevette, hogy meglepetés - sőtcsalódottság - ül általábankifejezéstelen arcán. Nyilvánvalóvolt, hogy erre a fejleményre nemszámított.

- Slade orvos volt? - kérdeztePendergast.

- Igen, és PhD-je is volt.

- Van róla esetleg egyfényképe?

Phillips habozott. - Talán egyrégi éves céges jelentésben.

- Kérem, hozza ide.A férfi eltűnt egy szomszédos

könyvtárszobában. Pár perc múlvavisszatért a jelentéssel, amelyetkinyitott és átnyújtottPendergastnak. Az ügynökmegszemlélte a fényképet, amely azigazgató üzenete fölött állt acímoldalon, aztán átadtaHaywardnak. Meglepően jóképűférfi nézett rájuk a fényképről:szobrász vésőjével faragottvonások, dús, ősz sörény, áthatókék szempár, domború homlok,

erős áll, kis hasítékkal - inkább úgyfestett, mint egy filmsztár, nempedig, mint egy vezérigazgató.

Hayward félretette a jelentést,és folytatta a kérdezősködést - Ha aprojekt annyira titkos volt, magátmiért vonták bele?

Phillips habozott. -Említettem, hogy történt egybaleset. A laborban papagájokathasználtak a vírus teszteléséhez éstenyésztéséhez. Az egyik papagájmegszökött.

- És a Black Brake mocsáronát Sunflowerbe repült, aholmegfertőzött egy családot, Doane-ékat.

Phillips éles pillantást vetett

Haywardra. - Úgy látom, sokat tud.- Kérem, folytassa.Phillips nagyot kortyolt az

italából. Még mindig remegett akeze. - Slade és többiek úgydöntöttek, hagyják, hogy… aspontán kísérlet szépen lefolyjon.Mire megtalálták a madarat, márúgyis túl késő volt, a család mármegfertőződött. Úgyhogy hagyták,hogy a dolgok menjenek a magukútján, hogy lássák, beválik-e azújfajta vírus, amelyet létrehoztak.

- De nem vált be.Phillips bólintott. - A család

minden tagja meghalt. Persze nemazonnal. Ez után kértek fel, hogyadjak jogi tanácsokat. Teljesen

elborzadtam az esettől.Többszörösen áthágták atörvényeket, több bűncselekménytis elkövettek, köztükgondatlanságból elkövetettemberölést is. Katasztrofálisbüntetőjogi következményeilehettek volna. Megmondtam nekik,hogy nincs semmiféle járható jogiút, ami nekik kedvezne. Ezért aztánvégül úgy döntöttek, mindenttitokban tartanak.

- És maga soha nem jelentettesenkinek?

- Kötött az ügyvédi titoktartás.Pendergast ismét közbeszólt: -

És hogyan tört ki a tűz, amelybenSlade is halálát lelte?

- A biztosító alaposvizsgálatot folytatott utána. Balesetvolt, nem megfelelően tárolt vegyianyagok okozták. Amint mármondtam, a cég akkoribanmindenen spórolt, amin csak tudtak.

- És mi lett a többiekkel, akika projekten dolgoztak?

- Nem tudom a nevüket, deúgy hallottam, azóta ők ismeghaltak.

- De valaki halálosanmegfenyegette magát.

Phillips bólintott. - Pár nappalezelőtt kaptam egy telefonhívástNem mutatkozott be az illető. Úgylétszik, ezzel a nyomozássaldarázsfészekbe nyúltak. - Phillips

vett egy mély lélegzetet. - Ennyittudok, mindent elmondtam. Én sohanem vettem részt a kísérletekben, éssemmi közöm a Doane családhalálához. Engem csak a történtekután kértek fel, hogy segítsekrendezni a helyzetet.

- Mit tudna mondani JuneBrodieról? - kérdezte Hayward.

- Slade titkárnője volt.- Hogyan jellemezné?- Fiatal volt, csinos, és nagyon

agilis.- Jól végezte a munkáját?- Ő volt Slade jobb keze.

Mindenben benne volt.- Ez mit jelent?- Minden téren részt vett a cég

mindennap irányításában.- Ez azt jelenti, hogy a titkos

projektről is tudott?- Mint mondtam, azt nagyon

bizalmasan kezelték.- De ő volt Slade személyi

titkárnője - mondta Pendergast. -Mindent látnia kellett, ami azíróasztalára került.

Phillips nem válaszolt.- Milyen viszonyban állt a

főnökével?Phillips habozott. - Slade

erről soha nem beszélt.- De bizonyára hallott

pletykákat - mondta Pendergast. -Több volt köztük szakmaikapcsolatnál?

- Nem tudom megmondani.- Milyen ember volt Slade? -

kérdezte rövid hallgatás utánHayward.

Először úgy tűnt, Phillips nemfog válaszolni. Aztán dacosarckifejezése kissé meglágyult, ésrezignáltan felsóhajtott - CharlesSlade-et megdöbbentő kettősségjellemezte, egyrészt az embereksorsát a szívén viselő zseniálislátnók volt, másrészt hihetetlenülkapzsi és kegyetlen. Mintha alegjobb és a legrosszabb is benneoltott volna testet, ami sok nagy cégigazgatójára jellemző. Az egyikpercben sírva fakadt egy halálosbeteg kisfiú ágyánál, a következő

percben meg eltörölt tízmilliót aköltségvetésből, amivelmegakadályozta egy olyan vakcinakifejlesztését, amivel sok ezeréletet lehetett volna megmenteni aharmadik világban. Rövid csöndlett.

Pendergast mereven azügyvédre szegezte a tekintetét. -Mond önnek valamit a HelenPendergast vagy Helen Esterházynév?

Phillips rezzenéstelen arccalviszonozta a tekintetét. - Nem.Sohasem hallottam egyik nevet sem,legalábbis amíg maga meg nemjelent a küszöbömön, Pendergastügynök.

Pendergast kinyitotta a Buickajtaját Haywardnak, aki egypillanatra megállt, mielőtt beszálltvolna. - Látja, milyen simán ment?

- Valóban. - Pendergastbecsapta az ajtót, megkerülte azautót, és beült. A bosszúság,amelyet Hayward korábban látottrajta, már elpárolgott. - Azértmeglehetősen kíváncsi lennék…

- Mire?- Úgy állított be engem

Phillips barátunk előtt, hogy énmegfenyegettem volna, ésfelhasználtam volna ellene a fiamúltját. Honnan tudja, hogy én nem

úgy bántam volna vele, ahogymaga?

Hayward beindította a motort.- Ismerem magát. A földbe döngöltevolna azt a szerencsétlen embert.Láttam már, hogy csinálja azilyesmit. Én inkább egy kiscsalétket dugtam az orra alá.

- Miért gondolja, hogy ígyjobb?

- Mert ez beválik, főleg egyilyen ember esetében. És így én isnyugodtabban fogok aludni maéjszaka.

- Remélem, nem találjakényelmetlennek az ágyatPenumbrában.

- Nem, dehogy.

- Helyes, Én személy szerintroppant kielégítőnek találom azágyamat, és mindig jól alszom. -Ahogy Pendergast elfordultHayward látta, hogy egészenhalvány mosoly suhan át az arcán.Hirtelen arra gondolt, talán mégistévesen képzelte el, hogyan kezeltevolna Denison Phillipset. De hát,most már soha nem fogjamegtudni…

56. fejezetItta Bena, Mississippi

A kisvárost megkerülő útegyenesen vágott át a mocsáron.Mindkét oldalon ciprusokszegélyezték, melyeknek ágai közöttátszűrődött a halvány reggelinapfény. Egy, a tájba szinte aligészrevehetően belesimuló,megkopott táblán felirat állt:

Longitude PharmaceuticalsInc.

Alapítva: 1966„Köszöntsük a jövőt jobb

gyógyszerekkel!”

A Buick rázkódott a rosszúton, a kerekek nagyokat zökkentek

az aszfalton. Hayward észrevette avisszapillantó tükörben, hogy egypont közeledik a távolból.Hamarosan már ki is tudta venni,hogy Pendergast Rolls-Royce-a az.Az ügynök ragaszkodott hozzáaznap reggel, hogy két kocsivalinduljanak el - azt állította, azért,mert el akar intézni néhánymagánjellegű dolgot is, deHayward meg volt győződve róla,hogy csak meg akart szabadulni abérelt Buicktól, és visszaszerezni akényelmesebb Rolls-Royce-ot.

A Rolls egyre gyorsabbanközeledett, igencsak túllépve amegengedett sebességhatárt.Átvágott a bal sávba, és elsuhant

Hayward mellett. A Buick egészenbelerázkódott. Hayward épp csakegy pillanatra látta meg a feketezakó ujját és a felvillanó fehérkezet, amely üdvözlést intett. Az úthosszan kanyarodott, és Haywardhamarosan újból utolérte a Rolls-Royce-ot, amely már a gyérkapujában állt Pendergast aportással beszélt, aki a kapumelletti kis fülkében őrködött. Ahosszas beszélgetés közben az őrtöbbször is odament a telefonhoz,majd vissza Pendergasthoz, végülintett, hogy mindkét kocsi behajthata kapun.

Hayward elhaladt egy táblamellett, amelyen Longitude

Pharmaceuticals Inc, Itta Bena-itelephely felirat állt, majd behajtotta parkolóba. Amikor kiszállt,Pendergast épp .45-ös Les Baerpisztolyát vizsgálgatta. -Problémákra számít? - kérdezteLaura.

- Azt sohasem lehet tudni -felelte Pendergast. Visszadugta afegyvert a tokjába, és lesimítgattaaz öltönyét.

A pázsiton túl több alacsony,sárga téglás épület állt, amelyekethárom oldalról is egyvízililiomokkal és békalencsévelbenőtt, mocsaras tó ölelt körbe. Afák között, kicsit távolabb Haywardtovábbi épületeket pillantott meg.

Némelyik mintha már romos lettvolna, és benőtte őket a borostyán.A távolban a gőzölgő Black Braketerült el. Hayward elbámult amocsár felé, amely még most,fényes nappal is sötétnek tűnt, éskissé megborzongott Sok legendáthallott erről a vidékről méggyerekkorában, kalózokról,kísértetekről és még furcsábbdolgokról. Idegesen elhessentettegy moszkitót.

Követte Pendergastot afőépületbe. A recepciós márkikészítette a két névtáblát alátogatók számára, „Mr.Pendergast” és „Ms. Hayward”felirattal. Laura átvette, és a kabátja

hajtókájára tűzte.- Menjenek fel a lifttel az első

emeletre, és az utolsó ajtó jobbra -igazította útba őket az ősz hajúrecepciós ragyogó mosollyal.

Ahogy beszálltak a liftbe,Hayward megjegyezte: - Mármegint nem mondta meg nekik, hogya rendőrségtől jöttünk.

- Néha hasznosabb látni azemberek első reakcióját, mégmielőtt tudják, hogy kik vagyunk.

- Magának nem úgy tűnik, hogykicsit túl könnyen beengedtek?

- De igen.- Ki fog beszélni?- A legutóbb olyan jól

csinálta, nem lenne kedve megint

vállalni a feladatot?- A legnagyobb örömmel.

Csak ez alkalommal lehet, hogynem leszek olyan kedves. -Hayward érezte a hóna alatt lapulószolgálati pisztolya megnyugtatósúlyát.

A lift nyikorogva megtette azegy emeletet. Miután kiszálltak, egyhosszú, linóleummal borítottfolyosón találták magukat.Elsétáltak a legvégéig, ahol nyitottajtó fogadta őket. A tágas irodábanegy titkárnő ült. Kopottas, de azértelegáns tölgyfa ajtó vezetett egybelső irodába.

Hayward lépett be elsőnek. Alófarokfrizurát és élénkpiros rúzst

viselő csinos, fiatal titkárnőfelnézett: - Kérem, foglaljanakhelyet.

Leültek a sötétszürke kanapéraegy üvegasztalka mellé, amelyenszamárfüles közgazdaságifolyóiratok hevertek. A nőhivatalos modorban odaszólt nekikaz Íróasztalától: - Joan Farmervagyok, Mr. Dalquist titkárnője.Egész nap nagyon elfoglalt lesz,megkért, hogy kérdezzem megönöket, miben tudunk arendelkezésükre állni.

Hayward a nő felé hajolt. -Attól tartok, ön nem tud nekünksegíteni, Ms. Farmer, csak Mr.Dalquist személyesen.

- Amint már mondtam, sajnosnagyon elfoglalt. Talán haelmondanák nekem, hogy mitóhajtanak? - A nő hangja pár fokkalhűvösebb lett.

- A főnöke nincs bent? -biccentett Hayward a csukott ajtófelé.

- Ms. Hayward, remélem,érthetően mondtam, hogy most nemlehet zavarni, Akkor megkérdezemmég egyszer: miben segíthetek?

- A madárinfluenza-projektrőlszeretnénk érdeklődni.

- Nincs tudomásom ilyenprojektről.

Hayward a zsebébe nyúlt,elővette a jelvényét, és szétnyitotta.

A titkárnő egy pillanatra rámeredt.Közelebb hajolt, még jobbanmegnézte, aztán szemügyre vettePendergast FBI-jelvényét is, amelyközben szintén előkerült.

- Rendőrség… és FBI? Miértnem ezzel kezdték? - A nő arca egypillanatra ijedt lett, de aztán azijedtséget leplezetlen bosszúságváltotta fel. - Kérem, várjanak itt. -Felállt, és halkan bekopogott atölgyfa ajtón, majd bement, éshatározott mozdulattal becsuktamaga után.

Hayward összenézettPendergasttal, aztán mindkettenegyszerre felálltak, odasétáltak azajtóhoz, és benyitottak,

Kellemes, bár spártaiegyszerűséggel berendezettirodában találták magukat. Egy férfi- aki a szemüvegben, tweedzakóbanés khakiszínű nadrágban inkábbprofesszornak látszott, mintigazgatónak - a terebélyes íróasztalelőtt állva tárgyalt valamit atitkárnővel, ősz haja gondosan megvolt fésülve, bosszúsanösszeszorított ajka fölött fehérbajusz ült.

- Ez egy magániroda! - szóltrájuk a titkárnő.

- Ha jól hallom, önök arendőrségtől jöttek - mondtaDalquist. - Ha van házkutatásiparancsuk, szeretném látni.

- Nincs házkutatási parancsunk- felelte Hayward. - Nemhivatalosan szeretnénk egy kicsitelbeszélgetni önnel. De haragaszkodik a házkutatásiparancshoz, megszerezzük.

A férfi habozott. - Haelárulják, miről van szó, lehet, hogyerre nem lesz szükség.

Hayward Pendergasthozfordult. - Pendergast ügynök, talánMr. Dalquistnak igaza van, és megkéne szereznünk a házkutatásiparancsot. Én mindig azt mondom,hogy tartsuk magunkat a hivataloseljáráshoz.

- Igen, lehet, hogy ez lenne ahelyes, Hayward kapitány. Persze

így már hivatalos keretek közöttzajlana a nyomozás, és esetlegmások is tudomást szerezhetnénekróla.

Dalquist felsóhajtott. - Kérem,foglaljanak helyet. Miss Farmer,elmehet, köszönöm. Kérem, csukjabe az ajtót.

A titkárnő távozott. Haywardés Pendergast állva maradtak.

- Nos tehát, mi ez az egészmadárinfluenza-dolog? - kérdezteDalquist kivörösödött arccal.Hayward nagyon erősen figyelte, denem látott semmit az ellenségesencsillogó kék szemekben, ami arrautalt volna, hogy tudja, miről vanszó.

- Mi itt nem foglalkozunkinfluenzával - folytatta Dalquist, ésaz íróasztal mögé lépett. - Ez egykis gyógyszerészeti kutatócég,néhány termékünk van, bizonyoskollagén betegségekre - ez minden.

- Úgy tizenhárom évvel ezelőtta Longitude-nál folyt egy illegáliskísérlet a madárinfluenzávalkapcsolatban - mondta Hayward.

- Illegális kísérlet? Hogyhogy?- Nem tartották be a biztonsági

előírásokat. Egy fertőzött madárkiszökött a laborból, ésmegbetegített egy közelben élőcsaládot. Mind meghaltak, és aLongitude-nál eltusolták az ügyetBizonyos nemrégiben történt

gyilkosságok arra utalnak, hogytovábbra is próbálják elhallgatni atörténteket.

Hosszú csönd len.- Ez igen súlyos vád. Én

semmit sem tudok erről az egészről.A Longitude úgy tíz évvel ezelőttcsődbe ment, felszámolták, majdteljesen átszervezték. A régiekközül már senki nem dolgozik itt. Arégi vezetőség is távozott, alétszámot leépítettük, és most csaknéhány alapvető terméket állítunkelő.

- Mint például?- Alapvetően dermitomyositis

és polymyositis elleni szereket. Ezegy nagyon kis gyár. Soha nem

hallottam róla, hogy valaha isfoglalkoztak volna itt amadárinfluenzával.

- Senki nincs már itt, aki egyévtizeddel korábban is ittdolgozott?

- Nem tudok róla. Volt egyborzalmas tüzeset, melynek soránaz előző igazgató is életét vesztette.Utána hónapokra lezárták az egészgyárat. Amikor újraindultunk, ezmár alapvetően egy másik cég volt.

Hayward elővett egy borítékota zsebéből. - Úgy tudjuk, hogy acsődeljárás idején a Longitudeleállította több ritka betegség elleniszer, illetve vakcina gyártását.Pedig ez volt az egyetlen gyár, ahol

ezeket előállították. Több millióbetegtől vették el a reményt aharmadik világ országaiban.

- De hát csődbe mentek.- Tehát tényleg leállították a

gyártást?- Az új igazgatóság állította le.

Én személy szerint csak két évvelkésőbb kerültem ide a céghez. Eztalán bűn?

Hayward kezdett egy kicsitaggódni. Ez így nem lesz jó, nemjutnak sehová. - Mr. Dalquist, a cégjelentése szerint ön majdnemnyolcmillió dollárt keres egy évbena prémiummal együtt. Az a néhánygyógyszer, amelyeket gyártanak,igen nagy hasznot hoz, Mit

csinálnak ezzel a rengeteg pénzzel?- Arra költjük, amire minden

más cég: bérek, adók, osztalék,rezsiköltség, kutatás és fejlesztés.

- Ne haragudjon, hogy eztmondom, de ehhez képest akutatólaborjuk elég lerobbantnaklátszik.

- Ne hagyja, hogy a látszatfélrevezesse. A legmodernebbfelszerelések vannak odabent.Elszigetelt helyen vagyunk, nincs rászükség, hogy a telephelyünkkülsőségeivel törődjünk. - Dalquistszéttárta a kezét. - Úgy látom, nemtetszik maguknak, ahogy az üzletiügyeinket intézzük. Talán én semvagyok szimpatikus. Nem tetszik,

hogy nyolcmilliót keresek egyévben, és hogy a cégünk nagyprofitot termel. De a vádakbanártatlanok vagyunk. Úgy nézek ki,mint aki gyilkosságokban veszrészt?

- Bizonyítsa be.Dalquist kisétált az íróasztal

mögül. - Az első reakcióm az volt,hogy megállítom magukat,házkutatási parancsot követelek,foggal-körömmel küzdök, abíróságon, és felhasználom azigencsak jól fizetett ügyvédeinketarra, hogy heteken vagy hónapokonát akadályozzák és késleltessékmagukat. Még ha győznének is, csakkorlátozott érvényű házkutatási

parancsot tudnának szerezni, és azis rengeteg papírmunkával járna.De tudják mit? Nem ezt fogomtenni. Itt és most engedélyezemmaguknak, hogy mindenholkörülnézhessenek. Oda mennek,ahová akarnak, bármitmegnézhetnek, bármilyen irathozhozzáférhetnek. Nincs semmirejtegetnivalónk. Ez így megfelel?

Hayward Pendergastrapillantott. Az ügynök arcakifürkészhetetlen volt, szürkeszemét félig lehunyta.

- Ez mindenesetre jó kiinduláslenne - mondta végül Laura.

Dalquist az íróasztaláhozhajolt, lenyomott egy gombot, és

kiszólt a titkárnőjének - MissFarmer, kérem, fogalmazzon megegy levelet, melyben teljes éskorlátlan engedélyt adunk kétvendégünknek, hogy körülnézzeneka Longitude Pharmaceuticals teljesterületén. Utasítsa azalkalmazottakat, hogy alegkényesebb kérdéseikre iskimerítően és az igazságnakmegfelelően válaszoljanak, aztánhozza be aláírásra a levelet.

Felnézett, és hozzátette: -Remélem, a lehető leghamarabbkikísérhetjük önöket a gyárterületéről.

- Azt majd meglátjuk - feleltePendergast aki eddig egy árva szót

sem szólt.

57. fejezet

Mire bejárták, az egésztelepet, Hayward nagyon elfáradt.Dalquist betartotta az ígéretét,valóban mindenhová bemehettek,laborokba, irodákba, irattárakba.Még azt is megengedték, hogy a régelhagyott, üresen álló épületekbe isbenézzenek, amilyenből több is volta telephelyen. Senki nem kísérte előket, nem zaklatták a biztonságiemberek, teljesen szabad bejárástkaptak mindenhová.

De hiába, az égvilágon semmitsem találtak. Néhány alacsonyabbbeosztású munkatárson kívül senkisem dolgozott már itt a régiekközül. A cég évtizedekrevisszamenő feljegyzései közöttsemmilyen utalást nem találtak amadárinfluenza-projektre. Úgy tűnt,minden a legnagyobb rendben van,amit Hayward kissé gyanúsnaktalált. Tapasztalatai szerintmindenkinek - még alegbecsületesebb embereknek is -van valami titkolnivalója.

Pendergastra pillantott,miközben végigsétáltak az utolsóhasználaton kívüli épületfolyosóján, de nem tudta leolvasni

a hideg alabástromarcról, hogy mijárhat az ügynök fejében.

A folyosó túlsó végében nyíltegy vészkijárat. Kiléptek anyikorogva nyíló ajtón egyrepedezett betonverandára, amelyelőtt megkopott, félig kiszáradtpázsit terült el. Jobbra egy sárosvizű tavacskát láttak, amelyetszakállmohával benőtt, kopárciprusok vettek körbe. A sűrűbozóton át Hayward egyborostyánnal befutott téglafalmaradványait pillantotta meg, amögött pedig egy kiégett romot,amely a telephely legszélén állt, ésmindhárom oldalról a sötét BlackBrake mocsár vette körbe. A

romokon túl egy szintén megégett,romos móló nyúlt be a vízbe,vagyis inkább csak egy sor cölöp.

Finom eső kezdettszemerkélni, és megnedvesítette afüvet. A vészterhes fellegekalacsonyan vitorláztak az égen.

- Elfelejtettem ernyőt hozni -jegyezte meg Hayward a búskomor,nyirkos fákra pillantva.

Pendergast, aki a móló ésmocsár felé bámult, a zakója alányúlt Csak nem ernyő van nála? -gondolta Hayward. Pendergastazonban egy kis csomagocskát vettelő, amelyben vékony műanyagesőkabátok lapultak, egyet átadottneki, a másikat megtartotta

magának.Átsétáltak a pázsiton egy régi,

dróthálós kerítésig, amelynektetején szögesdrót húzódott. Atörött, kidőlt kapu a földön hevert.Átbújtak a nyíláson. A kerítésmögött álltak a kiégett épületmaradványai. Ez is sárga téglábólépült, ahogyan a többi. Az ablakokés ajtók helyén fekete lyukaktátongtak, fölöttük koromfoltok. Akudzu nevű kúszónövényszőnyegként borította el a falat,mindent vastagon benőtt.

Hayward követtePendergastot, aki belépett az egyikajtónyíláson. Megállt, ésmegvizsgálta a földön heverő ajtót

és az ajtókeretet is, aztán letérdelt,és egy kis szerszámmalmegpiszkálgatta az ajtó zárját.

- Különös - mormolta, majdfelállt.

A bejárat előtt összeégettfadarabok hevertek, a mennyezetfélig beomlott, és a lyukon át némifény is beszűrődött. Egy csapatfecske rebbent elő a sötétségből, ésrikoltozva elrepültek. Mindenbőlnyirkos, áporodott szag áradt. Amegfeketedett gerendákrólcsöpögött a víz, és tócsává gyűltössze a valamikor kőlapokkalborított padlón.

Pendergast elővett a zsebébőlegy kis elemlámpát, és

körbevilágított. A törmelékenátlépkedve beljebb hatoltak. Alámpa vékonyka fénysugara ide-odatáncolt. Átbújtak egy ívelt átjárón,majd végigmentek egy folyosón,amelynek mindkét oldalán kiégettszobák sorakoztak. Helyenkéntmegolvadt üveg és alumínium állt apadlón, itt-ott megperzselődöttműanyag és fémbútorokmaradványai.

Hayward figyelte, ahogyPendergast némán körbejárja asötét szobákat, kutat és nézelődik.Egy helyen megállt egy irattartószekrény maradványainál, ésmegpiszkálta a fiók aljában azösszeégett papírokat. A papírhalom

középső része épen maradt.Kihúzott pár lapot, és megvizsgáltaőket. - Szállítás teljesítve, Candido6. - olvasta fel hangosan. - Csakegy csomó régi számla ésszállítólevél.

- Van köztük valami érdekes?Pendergast tovább keresgélt. -

Nem valószínű. - Kivett néhányfélig elégett papírlapot,belecsúsztatta egy zárhatónejlonzacskóba, és eltüntette azakója zsebében.

Megérkeztek egy nagy,központi helyiségbe, ahol aleghevesebben tombolhatott atűzvész. A mennyezete teljesenbeomlott, a kudzu benőtt mindent.

Pendergast körbenézett, aztánodasétált egy törmelékkupachoz, ésletépkedte róla az indákat. Egybonyolult gépezet bukkant előalóluk. Hayward el sem tudtaképzelni, milyen célt szolgálhatott.Pendergast körbejárt a helyiségben,és több helyen is letépkedte azindákat a törmelékhalmokról.További megolvadt gépezetekkerültek elő.

- Van valami ötlete, hogy miklehettek ezek? - kérdezte Hayward,

- Autokláv, inkubátorok, ezpedig, gondolom, valamicentrifugaféleség - világított ráPendergast egy megolvadtfémalkotmányra a zseblámpájafénysugarával. - Valamikor elsőosztályú mikrobiológiai laborlehetett.

Félrerugdosott némitörmeléket, lehajolt, és felemeltvalamit. A kis fémtárgy tompánmegcsillant a fényben. Pendergast azsebébe dugta.

- A Slade haláláról szóljelentésben az áll, hogy a holttestéta laborban találták meg. Ez lehet az

a hely.- Igen - bólintott Pendergast,

és végigpásztázta a fénysugárral asúlyos, megolvadt fémszekrényeket.- És innen indulhatott ki a tűz Vegyianyagokat tárolhattak itt.

- Gondolja, hogy szándékosgyújtogatás történt?

- Egészen biztosan. A tűzahhoz kellett, hogy eltüntessék abizonyítékokat.

- Honnan tudja?Pendergast a zsebébe nyúlt, és

átadta a kis tárgyat, amelyet azelőbb felvett a földről. Egy darabkaalumínium volt, amely valahogytúlélte a tüzet. Alig egy centihosszú volt, egy számot pecsételtek

rá.- Mi ez?- Egy madarat gyűrűztek meg

vele. - Pendergast alaposanmegnézte, aztán átadtaHaywardnak. - És nem isakármilyen gyűrű. - A belső feléremutatott, ahol jól látszott egyszilíciumcsík. - Nézze csak meg.Chipet szereltek bele, nyilvánjeladóként működött. Most mártudjuk, hogy találta meg Helen apapagájt. Sokat tűnődtem rajta,hogy jutott el Doane-ékhoz, mégmielőtt jelentkeztek volna rajtuk amadárinfluenza tünetei.

Hayward visszaadta afémdarabkát. - Ne haragudjon, hogy

megkérdezem, de miből gondolja,hogy szándékosan gyújtották fel alabort? A jelentések egyértelműenazt állapították meg, hogy nem voltsemmiféle bizonyíték arra, hogygyújtogatás történt volna.

- Aki felgyújtotta ezt a helyet,a legkiválóbb kémikus volt, éstudta, hogy mit csinál. Nehéz lenneelhinni, hogy véletlenül égett le alabor közvetlenül az után, hogyleállították a madárinfluenza-projektet.

- És ki gyújtotta fel?- Felhívnám a figyelmét arra,

hogy régebben félelmetesen jóklehettek itt a biztonságiintézkedések - szögesdrótkerítés,

szinte feltörhetetlen zárak azajtókon, az ablakokon rács volt ésopálos üveg. Az épület messze esika többitől, majdnem a mocsárbanvan, és minden oldalról védett. Atüzet nyilván egy mindenhovábejáratos, belső ember okozta.Mégpedig magas pozícióban levőbelső ember.

- Slade?- Nem ritka eset, hogy

gyújtogató is bennég a tűzben, amitó okozott.

- Másrészt viszont az is lehet,hogy gyilkosság volt - mondtaHayward. - Slade a projektvezetőjeként túl sokat tudott.

Pendergast lassan ráemelte

ezüstszürke szemét. - Igen, én iserre gondoltam.

Némán álltak, miközben az esőszemerkélt a romokra.

- Úgy látszik, zsákutcábakerültünk - mondta Hayward.

Pendergast szó nélkül elővettea zsebéből a nejlont a féligmegégett papírral, és átadtaHaywardnak. Laura megnézte:Petri-csészék vásárlásáról szólószámla volt, az alján egy kézzelírott megjegyzés állt, mely szerint amegrendelt mennyiséget „C.J.S.utasítására” módosították. Azaláírás helyén egyetlen betű állt, J”.

- C.J.S.? Ez Charles J. Sladelehet.

- Pontosan. És ez bizonyhatározottan érdekes.

Laura visszaadta a papírt. -Nem értem, mi ennek a jelentősége.

- A kézírás nyilván JuneBrodie-tól származik, Sladetitkárnőjétől, aki egy héttel Sladehalála után öngyilkos lett. Csakhogyez az idefirkantott kis üzenet arrautal, hogy mégsem lett öngyilkos.

- Ezt meg honnan a csudábóltudja?

- Van másolatom abúcsúlevélről, amelyet akocsijában hagyott, mielőtt levetettemagát az Archer hídról. -Pendergast elővett egy papírlapot azakója belső zsebéből. Hayward

széthajtogatta. - Hasonlítsa össze akézírást azzal a megperzselődöttszámlával, amit most találtam.Nagyon különös.

Hayward tekintete egyikpapírról a másikra vándorolt. - Dehát a két kézírás megegyezik.

- Hát épp ez az, kedveskapitány, ami nagyon különös. -Azzal Pendergast visszadugta apapírokat a zakója zsebébe.

58. fejezet

A nap már lenyugodott adagadó vitorlákra emlékeztető

fellegek mögé, mire LauraHayward elért az Itta Bénábólkivezető országútra. Kelet feléindult tovább az autópályairányába. A GPS szerint négy és félórát vesz igénybe a Penumbrábavisszavezető út. Éjfél előtt talánoda is ér. Pendergast azt mondta, őcsak valamivel később foghazaérni, előbb még utánanéz, mittud előásni June Brodieról.

Hosszan és üresen nyúlt el atávolba az út. Laura elálmosodottKinyitotta az ablakot, besüvített ahűvös levegő. Az autó megtelt azéjszaka és nyirkos föld illataival.Elhatározta, hogy amint beér akövetkező városba, vesz valahol

egy kávét meg egy szendvicset.Vagy talán egy komolyabb vacsorais jöhet, mondjuk egy steak. Reggelióta egy falatot sem evett.

Megcsörrent a mobilja, félkézzel előkotorta a zsebéből. -Halló?

- Hayward kapitány? Dr.Foerman vagyok a CaltropKórházból. Laurát azonnal jegesrémület öntötte el az orvoshangjának komolyságától.

- Ne haragudjon, hogy későeste zavarom, de mindenképptelefonálnom kellett. Mr. D’Agostaállapota hirtelen rosszabbra fordult.

Laura nyelt egy nagyot. - Dehát mi történt?

- Még folyamatban vannak avizsgálatok, de úgy tűnik, ritkánelőforduló allergiás sokkot kapott aszívébe beépítettdisznószívbillentyű miatt, őszinténszólva elég súlyos az állapota, úgyéreztük… jobb lesz, ha értesítjükönt.

Hayward egy pillanatigképtelen volt megszólalni. Lassított,és lehúzódott az út szélére. Akerekek belesüppedtek az ázotttalajba, és a kocsi kissé oldalradőlt.

- Hayward kapitány?- Igen, itt vagyok. Egy pillanat.

- Laura remegő ujjakkal beírta aGPS-be az új úti célt: Caltrop. -

Egy pillanat. - A GPS gyorsszámításokat végzett, majdmegjelent az út becsült időtartama.- Két órán belül ott leszek, talánmár hamarabb is.

- Akkor várjuk.Laura összecsukta a telefont,

és maga mellé dobta az utasülésre.Nagyot sóhajtott. Aztán hirtelenindított, és megfordult, olyanhevesen, hogy kavicsok szóródtakfel a kerekek alól, és elszáguldottvisszafelé.

Judson Esterházy kisétált azüvegajtón a langyos éjszakába.Fehér köpenye zsebébe dugta a

kezét, és mélyeket lélegzett. Akórház főbejárata előtt megállvavégignézett a jól megvilágítottparkolón, amely az épület oldalamellett is folytatódott.Háromnegyed része üres voltCsendes, eseménytelen márciusieste volt a Caltrop Kórházban.

Körbenézett a környéken. Aparkolón túl sima pázsit terült elegy kis tóig. A kórház túlsóvégében egy parkban néhánygondozott tupelófa állt. Sétaútkanyargott a fák között, itt-ottkőpadokat helyeztek el.

Esterházy átvágott a parkolón,elsétált a kis park széléig, és leültegy padra. Ránézésre csak egy

rezidens, aki levegőzik egy kicsit.A kőpadba faragva megörökítettéka kórház támogatóinak neveit,szórakozottan olvasgatta őket.

Eddig minden a terv szerinthaladt igaz, nem volt könnyűD’Agosta nyomára jutni.Pendergast teljesen újszemélyazonosságot kreált neki,hamis orvosi papírokkal, születésianyakönyvi kivonattal, ésmindennel, ami kell. Ha Esterházynem fér hozzá különféle bizalmasorvosi feljegyzésekhez, soha nembukkant volna rá. Végül adisznószívbillentyű segített. Azttudta, hogy D’Agostát a szíve miattátszállították a kardiológiai

osztályra. Az első vizsgálatokbólúgy tűnt, hogy az aortabillentyűjesúlyosan megsérült. Mindenszámítás szerint meg kellett volnahalnia, de ennek ellenére életbenmaradt. Judson biztos volt benne,hogy szívbillentyű-átültetésre fogszorulni. Szerencsére nem túlgyakori az ilyen műtét, és tudta,hogy ha sikerül a nyomára jutniaannak, hogy hová rendeltek aszervellátóból disznószívbillentyűt,akkor az emberét is megtalálja. Ígyis lett.

Aztán rájött, hogy akár kétlegyet is üthet egy csapásra. Végülis nem D’Agosta a fő célpontja -viszont felhasználhatja csaléteknek

Az órájára pillantott. Tudta, hogyPendergast és Hayward még mindigPenumbrában vannak, tehát nemlehetnek pár óránál messzebb.Mostanra nyilván értesítették őketD’Agosta állapotáról, és őrültenide fognak rohanni a kórházba. Azidőzítés tökéletes. D’Agosta márhaldoklik az adag Pavulontól, amitbeadott neki. Nagyon vigyázott,hogy halálos adag legyen, de azértne okozzon azonnali halált. Ez aPavulon szépsége - az adagolássalel lehet nyújtani a haldoklásdrámáját Sok tünet, amelyet okoz.allergiás sokkra utal, maga a szerpedig alig három óra alatt kiürül aszervezetből. Pendergast és

Hayward épp időben fognakérkezni az utolsó halálhörgésekre -persze a halálos ágyig már nemfognak eljutni.

Esterházy felállt, ésvégigballagott a téglákkal kirakottsétaúton. A parkolóból ideszűrődőfény nem hatolt el a park belsejébe,nagy részére sötétség borult Ez jóhely lenne a lövéshez, hamesterlövészpuskát használna.Persze, ez Itt nem válna be. AmikorPendergast és Haywardmegérkeznek, nyilván olyan közelfognak megállni a főbejárathoz,amennyire csak lehet, kipattannak akocsiból, és már rohannak is be akórházba - vagyis a célpontok

folyamatosan mozgásban lesznek.Miután Penumbránál kudarcotvallott Pendergasttal, nem szerettevolna, ha még egyszer ilyenhelyzettel kerül szembe. Ezalkalommal nem akart kockázatotvállalni. Ezért inkább a lefűrészeltcsövű vadászpuskát választotta.

Visszaindult a kórház bejáratafelé. Ott sokkal kedvezőbb pozíciótfoglalhat el. Kicsit jobbra húzódikaz odavezető járdától, és megbújikkét lámpa között. Nem számít,Pendergast és Hayward holparkolnak le, mindenképp el kellhaladniuk majd mellette. Eléjük lépa fehér köpenyben, a kezében egydossziéval, lehajtott fejjel.

Idegesek lesznek, sietnek, csakannyit látnak majd, hogy egy orvosaz, és nem fognak gyanakodni. Milehetne ennél jobb álca? Hagyja,hogy közelebb érjenek, olyanhelyre, ahová senki sem láthat azüvegajtón át odabentről, előkapjafehér köpenye alól a puskát, ésközvetlen közelről tüzel. Azutánmár nincs más dolga, mint megtenniöt-hat métert a saját kocsijáig. Csakbeszáll, és már el is hajt.

Lehunyt szemmel elképzeltemagában az események sorrendjét,és számolta, mennyi idő szükségeshozzá. Nagyjából tizenötmásodperc alatt le is zajlik azegész. Mire a biztonsági őr a

recepciós pulttól erősítést hív, ésösszeszedi a bátorságát, hogykijöjjön, addigra ő már rég kereketoldott.

A terv jó, egyszerűenelronthatatlan. A célpontok nemfognak veszélytől tartani, ésteljesen védtelenek lesznek. Még alegendás Pendergastot is váratlanulfogja érni a dolog. Nyilván magátokolja D’Agosta állapotáért, és abarátja most ráadásul haldoklik…

Az egyetlen kis veszélyt azjelentheti, ha valaki megszólítja akórházban, még mielőtt lenne idejecselekedni. De ez nem tűnt túlvalószínűnek. Nagyon drágamagánkórház volt, és elég nagy is -

senki sem vetett rá különösebbenkíváncsi pillantásokat, amikorbement és felvillantott egyigazolványt. Szépen odasétáltD’Agosta szobájához, aholfájdalomcsillapítókkal teletömve,mélyen aludt az operáció után. Őrtnem állítottak az ajtaja elé, nyilvánúgy gondolták, elég jólgondoskodtak biztonságáról ahamis személyazonossággal. Elkellett ismernie, hogy valóbanremek munkát végeztek: mindenpapír rendben volt, és a kórházbanmindenki úgy tudta, hogy a betegTony Spada Flushingból.

Csak éppen ő volt az egyetlenbeteg az egész régióban, akinek 40

000 dolláros szívbillentyű-átültetésre volt szüksége…

A Pavulont befecskendezte azinfúzióba. Mire riasztották azorvosokat, ő már rég a kórház túlsóvégében járt. Senki nem kérdezetttőle semmit, senki nem vetett rágyanakvó pillantásokat. Mivelmaga is orvos volt, nagyon jóltudta, hogy kell viselkedni, és mitkell mondani, hogy ne keltsengyanút.

Az órájára pillantott, aztán akocsijához sétált, és beszállt. Apuska csöve megcsillant az utasüléselőtt a padlón, itt fog várni egydarabig a sötétben, aztán eldugja afegyvert a köpenye alá, kiszáll,

elhelyezkedik a két lámpa között, ésvárja, hogy a madárkákberepüljenek a csapdába.

Hayward már látta a kórházata hosszú, egyenes út végében. Aháromemeletes épület, ragyogófényt árasztott a sötétségben.Megbarnult, száraz fű vette körül, aszámtalan ablakbanvisszatükröződött a közeli tófelszíne. Hayward a gázra taposott.Az út lejteni kezdett, átvezetett egykis patak fölött, majd újbólemelkedett. Ahogy közelebb ért abejárathoz, nagyot fékezett, ésbekanyarodott a parkolóba. A

kerekek halkan megcsikordultak anyirkos aszfalton.

Megállt a bejárathozlegközelebb eső parkolóhelyen,kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.Átsietett a parkolón, és belépett abejárat fölé nyúló védőtető alá.Azonnal meglátott egy orvost, akiott állt, kicsit oldalra húzódva, kétfénytócsa között Az arcán még ottvolt a maszk is - épp a műtőbőljöhetett.

- Hayward kapitány? -szólította meg az orvos.

Laura felé indult.Megijesztette, hogy itt vár rá. -Igen. Hogy van a beteg?

- Minden rendben lesz - jött a

fojtott válasz. Az orvos könnyedénlelógatta egyik kezét, amelyben egykapcsos irattartót tartott, a másikkalpedig benyúlt a köpenye alá.

- Hála istennek, hogy… -kezdte Laura, aztán megpillantotta apuskát.

59. fejezetNew York

Dr. John Felder fellépkedett aNew York-i központi könyvtárszéles kőlépcsősorán. A hátamögött, az ötödik sugárúton

szaggatott dudakórussal és aberregő motorok zajával kisérvezajlott az esti csúcsforgalom. Egypillanatra megállt a lépcsőt őrző kétkőoroszlán között, amelyek aTürelmet és az Állhatatosságotszimbolizálták. Az órájárapillantott, és megigazgatta a hónaalá dugott vékony dossziét.

- Elnézést, uram - szólítottameg egy biztonsági őr. - A könyvtármár bezárt.

Felder elővette és felmutatta avárosházától kapott hivataloskutatói igazolványát. Az őrbólintott, és tiszteletteljesenfélreállt az ajtóból.

- Beadtam egy kérelmet

néhány anyagra, amelyekre egykutatáshoz lenne szükségem -mondta Felder. - Értesítettek, hogyjöhetek érte.

- A kutatói részlegnélérdeklődhet - mondta az őr. - 315-ös szoba.

- Köszönöm.Cipősarka hangosan kopogott,

ahogy átvágott a hatalmas,visszhangos előcsarnokon.Majdnem este nyolcra járt az idő, atágas terem teljesen kihalt volt,csak egy másik biztonsági őrüldögélt egy pultnál, aki újbólellenőrizte az igazolványát, majd aszéles lépcsősorra mutatott. Felderlassan, elgondolkozva indult felfelé

a márványlépcsőn. A harmadikemeletre érve végigsétált afolyosón a 315-ös szobához.

A „315-ös szoba” elnevezéskissé félrevezető volt. A központiolvasóterem majdnem kétháztömbön keresztül húzódott.Freskókkal díszített, rokokó stílusúmennyezete tizenöt méter magasvolt. Elegáns csillárok lógtak ahosszan sorakozó tölgyfa asztalokfölé, amelyeken még ott álltak azeredeti bronz olvasólámpák is.Egy-két kutató még ült azasztaloknál, könyvek fölégörnyedtek, vagy laptopondolgoztak. A falak mentén végigkönyvespolcok sorakoztak, de ez

csak csepp volt a könyvtárgyűjteményének tengeréből: a földalatti raktárakban, amelyek a Bryantpark alá is benyúltak, hatmilliókötetet őriztek.

Felder azonban nem Könyvekmiatt jött ide, hanem a szinténhatalmas családtörténeti archívumérdekelte.

Az olvasóterem közepénhúzódó könyvtárospulthoz ment,amely szintén díszesen faragotttölgyfából készült, és akkora volt,mint egy kisebb ház. A rövid,suttogva lefolytatott beszélgetésután egy könyvekkel és dossziékkalteli kerekes kocsit toltak oda.Felder a legközelebbi asztalhoz

ment vele, leült, és kirakosgatta azanyagokat a fényes asztallapra. Apapírok megbarnultak-megsárgultaka kortól, de egyébként kifogástalanállapotban voltak. A különféledokumentumokban egyvalami voltközös: 1870 és 1880 közöttiidőkből származtak, ésManhattannek arra a környékérevonatkoztak ahol Constance Greeneállítólag felnőtt.

A bírósági meghallgatás ótaFelder egyfolytában a fiatal nőtörténetén töprengett.Természetesen nonszensz voltminden, amit mondott - a realitástólelszakadt kitalációk. Klasszikustéveszmék, amelyeket valamilyen

meghatározhatatlan pszichikairendellenesség válthatott ki.

Ugyanakkor Constance Greenemégsem tűnt tipikusan a realitástólelszakadt személyiségnek. Voltbenne valami, ami kíváncsivá tettea doktort.

Valóban a Water Streetenszülettem a hetvenes években - az1870-es években. Mindenidevonatkozó iratot meg fognaktalálni a városi irattárban a CenterStreeten, és még többet a NewYork-i központi könyvtárban.

Vajon ez a morzsányiinformáció tényleg segíthetmegoldani a rejtélyt? Lehet, hogyvalamiféle segítségkérés volt a nő

részéről? Elég, ha alaposanellenőrzi a feljegyzéseket, ésválaszt kaphat. Futólag eltűnődött,miért is csinálja ezt - hivatalosannincs több dolga ezzel az üggyelkapcsolatban, és amúgy is nagyonelfoglalt, megvan a sikeresmagánpraxisa. Mégsem tudottellenállni a kíváncsiságnak.

Egy órával később Felderhátradőlt a széken, és vett egy mélylélegzetet. A megsárgultdokumentumokban, egy manhattaninépszámlálás adatai között valóbanszerepelt a szóban forgó család,Water Street 16. lakcímmel.

Felder otthagyta az iratokat azasztalon. Felállt, és lesétált alépcsőn, az első emeleten lévőcsaládtörténeti osztályra. Aföldtulajdoni lapok és a katonaisorozások adatai között nem találtsemmit, és az 1880-as országosnépszámlálásban sem, az 1870-esazonban megnevezte HoraceGreene-t, aki Putnam megyében élt,New York államban. A megelőzőévekből származó Putnam megyeiadófeljegyzések között szintén találtróla néhány adatot.

Felder lassan felballagott alépcsőn, és visszament azolvasóterembe, óvatosan kinyitottaa magával hozott dossziét, és

elrendezte a benne, lapuló néhánypapírlapot, amelyeket a levéltárbólszerzett be.

Tehát, mit tudott meg eddig?1870-ben Horace Greene

farmer volt a New York állambeliCarmelben. A feleségét ChastityGreene-nek hívták, és volt egylányuk, a nyolcéves Mary.

1874-ben Horace GreeneManhattanben élt, a Water Street16. szám alatt, és kikötőirakodómunkásként dolgozott. Ekkormár három gyermekük volt, atizenkét éves Mary, a háromévesJoseph és az egyéves Constance.

1878-ban a városiközegészségügyi hivatal állította ki

mind Horace, mind Chastity halottibizonyítványát. Mindkét esetbentuberkulózis volt a halál oka. Ahárom gyermek - akik most tizenhat,hetes ötévesek voltak - árvánmaradt.

Egy 1878-ból származórendőrségi jegyzőkönyv szerintMary Greene-t utcai prostitúcióvalvádolták. A bírósági feljegyzésekszerint azt vallotta, hogy próbáltmunkát találni mosónőként ésvarrónőként, de nem tudott elegetkeresni ahhoz, hogy eltartsa magátés a testvéreit. Ugyanebből azévből fennmaradtak gyámügyifeljegyzések, melyek szerint MaryGreene-t a Five Points Mission

dologházba zárták,meghatározhatatlan időszakra. Másfeljegyzés nem maradt, ezek utánmintha eltűnt volna a föld színéről.

Egy másik, 1880-ból származórendőrségi jegyzőkönyv szerint egybizonyos Castor McGillicuttymegverte Joseph Greene-t, akiakkor tízéves volt, mertzsebtolvajláson kapta. Az ítélet tízdollár pénzbüntetés, és hatvan napkényszermunka. Később ezt ispénzbüntetésre módosították.

Ez volt minden - az utolsó ésegyetlen említés ConstanceGreeneről az 1874-esnépszámlálási adat volt.

Felder visszatette az iratokat a

dossziéba, és egy nagy sóhajjalbecsukta. Meglehetősen nyomasztótörténet volt. Egyértelműnek tűnt,hogy a nő, aki Constance Greene-nek nevezi magát, valahogytudomást szerzett ennek a családnaktörténetéről, és a téveszméinekközéppontjába állította. De vajonmiért? A több ezer, több millióegykori New York-i család közülmiért választotta ki éppen ezt?Talán a felmenői lehettek? Acsaládról szóló feljegyzések ezzel agenerációval véget értek, nem találtsemmi nyomot, ami arra utalt volna,hogy a Greene család egyetlen tagjais életben lett volna 1880 után.

Felder ismét felsóhajtott, és

felállt. Odament a pulthoz, és kikértnéhány tucat manhattani újságot az1870-es évek végéről. Találomratallózgatott bennük, fáradtanböngészte a cikkeket és ahirdetéseket. Persze, reménytelenvolt: nem is tudta, hogytulajdonképpen mit keres, sőt aztsem, hogy miért. Mi lehetConstance Greene-ben, ami ennyirenem hagyja nyugodni?

A New York Daily Inquireregy 1879-es számát lapozgatva,megtorpant a keze. Az egyikoldalon egy rézmetszet állt„utcagyerekek játék közben”címmel. Az illusztráción egylerobbant, piszkos sorház előtt

maszatos arcú utcagyerekek valamimétaszerű labdajátékot játszottak.Egy vékonyka kislány félrehúzódvaálldogált, az egyik kezébenseprűvel, és nézte őket. Szintebetegesen sovány volt, és a többigyerekkel ellentétben szomorkás,szinte riadt. Feldert az arcadöbbentette meg igazán: mindenvonásában kiköpött mása voltConstance Greene-nek.

Felder egy hosszú pillanatigrámeredt a metszetre, aztán komor,elgondolkozó arccal nagyon lassanbecsukta az újságot.

60. fejezet

Caltrop, Louisiana

Gyors egymásutánban többlövés is dörrent Hayward oldalravetődött, és kemény puffanássalföldet ért. Megcsapta a léghuzat,ahogy a sörétzápor elhúzottmellette. Átgördült a másikoldalára, és előrántotta szolgálatipisztolyát. Az álruhás orvosazonban már a parkoló felé rohant,fehér köpenye csak úgy lobogottutána. Laura újabb lövésekethallott, majd a következőpillanatban egy régi Rolls-Roycevágott át parkolón csikorgó,

füstölgő kerekekkel. Meglátta, hogyPendergast kihajol az ablakon avolán mellől, és úgy tüzel, mint egycowboy a vágtató ló hátáról.

A Rolls-Royce sivítvafékezett, és végigcsúszott azaszfalton. Még mielőtt megálltvolna, Pendergast már fel is tépteaz ajtót, kipattant, és odarohantLaurához.

- Jól vagyok! - mondtaHayward, és feltápászkodott. - Afenébe is, nincs semmi bajom!Nézze, meglóg!

Közben hallotta, hogy valahola parkolóban felberreg egy motor.Egy autó nagy csikorgással elindult,felvillantak a piros féklámpák,

majd eltűntek a behajtóúton.Pendergast talpra segítette

Haywardot. - Erre most nincsidőnk. Jöjjön velem!

Besiettek az ajtón, ésátrohantak az előcsarnokon, aholnagy felfordulás uralkodott. Egybiztonsági őr a recepciós pult mögéfedezékbe húzódva ordított valamita telefonba, a recepciós és többmás alkalmazott a földön hasalt.Pendergast ügyet sem vetett rájuk,csak berontott egy újabb üvegajtón,és elkapta az első orvost, akivelszembetalálkozott.

- A 323-as szobábangyilkossági kísérlet történt -mondta, és közben felvillantotta

FBI-jelvényét. - A betegnekbeadtak valamilyen szert.

Az orvosnak szeme semrebbent, és csak annyit felelt -Értem. Menjünk.

Hárman együtt felrohantak alépcsőn D’Agosta szobájához, aholegy egész csapat nővér és orvostevékenykedett céltudatosan ésszinte teljesen némán egy sorgépezet mellett. Lámpák villogtak,halk sípoló jelzések szóltak.D’Agosta mozdulatlanul feküdt azágyon.

Az orvos nyugodtan belépett aszobába. - Kérem, mindenkifigyeljen! A betegnek beadtakvalamilyen szert, azzal a

szándékkal, hogy megöljék.Egy ápolónő felkapta a fejét. -

De hát hogy a csudába…Az orvos egy intéssel

elhallgattatta. - A kérdés most az,hogy milyen szer okozhatta ezeket atüneteket?

A jelenlévők azonnal hevesvitatkozásba kezdtek, és gyorsanújból átnéztek minden adatot abeteg állapotáról. Az orvosPendergasthoz és Haywardhozfordult: - Most úgysem tehetnekérte semmit. Kérem, várjanakodakint.

- En inkább itt maradnék -tiltakozott Hayward.

- Szó sem lehet róla, sajnálom.

Ahogy Hayward megfordult éskifelé indult, egy újabb gépezetkezdett sípolni. Meglátta, hogy azEKG-monitoron egyenesre változika szívműködést jelző vonal. - Ő, tejó ég! - kiáltott fel. - Kérem, haddmaradjak, kérem, kérem…

Az ajtó azonban határozottanbecsukódott, és Pendergastgyengéden odébb vezette.

A műanyag székekkelberendezett váróhelyiség kicsi voltés steril, egyetlen ablakkal.Hayward megállt mellette, és vakonbámulta a sötét négyszöget. Agondolatai körbe-körbe keringtek,

de nem jutott semmire. Úgy forgottegyhelyben az agya, mint egyelromlott motor. A szája kiszáradt,a keze remegett. Egy könnycseppcsordult végig az arcán - bosszúságés a céltalan düh könnye.

Megérezte, hogy Pendergast avállára teszi a kezét. Leráztamagáról, és egy lépést odébb ment.

- Kapitány - szólalt meghalkan Pendergast - Haddemlékeztessem, hogy gyilkosságikísérlet történt D’Agosta hadnagyellen. És maga ellen is.

A hűvös hang végre áthatoltLaura dühének ködén. Megrázta afejét - Tűnjön el innen, és hagyjonbékén.

- El kellene kezdeniegondolkozni a problémán, ahogyegy rendőrtiszthez illik. Szükségemvan a segítségére, most azonnal.

- Már nem érdekelnek aproblémái.

- Sajnos, ez már nem csak azén problémám.

Laura nyelt egy nagyot, ésökölbe szorított kézzel bámult ki asötétségbe. - Ha Vinnie meghal…

Pendergast hideg, szintehipnotizáló hangon folytatta: - Eztmár nem tudjuk befolyásolni.Szeretném, ha figyelmesenvégighallgatna. Azt szeretném, hamost Hayward kapitány lenne, ésnem Laura Hayward, csak egy

percig. Valami fontosat kellmegbeszélnünk, most azonnal.

Hayward lehunyta a szemét.Lelke mélyéig zsibbadtnak éreztemagát. Arra sem volt energiája,hogy visszavágjon Pendergastnak.

- Úgy tűnik - folytattaPendergast -, hogy egy olyangyilkossal van dolgunk, aki maga isorvos.

Laura lehunyt szemmelhallgatta. Belefáradt az egészbe,mindenbe, az életbe. Ha Vinniemeghal… Próbálta elhessegetni agondolatot.

- Mindent elkövettem, hogytitokban tartsuk, hogy hovászállították Vincentet. Nyilvánvaló,

hogy a gyilkos valahogy hozzáfér abetegekről szóló feljegyzésekhez, aszerv- és gyógyszerellátókanyagaihoz. Két lehetőség van: azelső, hogy az illető annak azorvoscsapatnak a tagja, amelyikelőször kezelte Vincentet, de eztúlságosan nagy véletlen lenne ésrendkívül valószínűtlen. A másiklehetőség - és azt hiszem, ez avalószínűbb -, hogy úgy találta megVincentet, hogy követte adisznószív útját, amelyetfelhasználtak a legutóbbioperációhoz. A támadója talánszívsebész.

Hayward hallgatott,Pendergast pedig folytatta: - Érti,

hogy ez mit jelent? Azt, hogyVincentet csaléteknek használták.Az elkövető szándékosan okozottelő kómaszerű állapotot, tudván,hogy ezzel idecsalhat minketVincent betegágya mellé.Természetesen arra számítón, hogyegyütt érkezünk. Az mentett meg,hogy végül mégsem így történt.

Laura hátat fordított, éselrejtette az arcát. Csalétek Vinnie,mint csalétek. Rövid szünet utánPendergast tovább beszélt -Egyelőre nem tehetünk semmit. Azthiszem egyébként, időközbensikerült egy nagyon értékesfelfedezést tennem. Miutánelváltunk, utánanéztem June Brodie

öngyilkossági ügyének, ésrábukkantam néhány érdekesvéletlenre. Mint tudjuk, azállítólagos öngyilkosság egy héttelSlade halála után történt Úgy egyhónappal később June férje aztmondta a szomszédaiknak, hogykülföldre utazik. Elment, és sohatöbbé nem látták. A házukatlezárták, és végül el is adták.Megpróbáltam előkeríteni a férfit,de a nyomok teljesen kihűltek.Viszont nem találtam semmibizonyítékot arra, hogy elhagytavolna az országot.

Hayward akaratlanul is lassanmegfordult.

- June nagyon vonzó nő volt.

És úgy tűnik, régóta viszonya voltSlade-del.

Hayward végre megszólalt: -Tessék, szóval nem öngyilkosságvolt. A férje meggyilkolta, aztánlelépett.

- Van két bizonyítékunk, amiez ellen szól. Az első a búcsúlevél.

- A férfi kényszerítette, hogymegírja.

- Mint tudja, a grafológiaiszakértő szerint nincs jele akézírásban annak, hogy nyomáshatására keletkezett volna a levél.És van itt még valami: nem sokkalaz öngyilkossága előtt June Brodie-nál az amfiotrófiás laterálszklerózisegy különösen gyors lefolyású

fajtáját diagnosztizálták, vagyis LouGehrig-kórt. Gyorsan belehaltvolna.

Hayward elgondolkozott. - Hailyen súlyos beteg volt, ez is azöngyilkosság-elméletet támogatja.

- Gyilkosság vagyöngyilkosság… - mormoltaPendergast - Talán egyik sem.

Hayward nem vett tudomásterről a tipikusan Pendergastra vallómegjegyzésről. - Azt amagánnyomozót, Hudsont épp akkorölték meg, amikor Brodie utánkutatott. Ez nagy valószínűséggelazt jelenti, hogy bárki áll is aháttérben, nem akarja, hogy Brodieután szaglásszunk. Vagyis

kulcsfontosságú személy az ügyben.Pendergast bólintott. -

Valóban.- És mit tudott meg még róla?- A családi háttere teljesen

érdektelen. A Brodie családvalamikor meglehetősen jómódúvolt - olajmezőik voltak -, de ahatvanas években kifogyott az olaj,és nehéz idők köszöntöttek rájuk.June elég szerény körülményekközött nőtt fel, egy kis helyifőiskolára járt. Ápolónő lett, decsak pár évig gyakorolta ahivatását. Talán nem tetszett neki eza munka, vagy egyszerűen csak egyvezérigazgató titkárnőjeként többfizetést kapott. Akárhogy is, a

Longitude-hoz került, ahol aztánélete végéig dolgozott. Ahhoz afiúhoz ment feleségül, akivel mégközépiskolás korában kezdett eljárni, de úgy tűnik, hamarosanvonzóbb partnert talált CharlesSlade személyében.

- És a férje?- Vagy nem tudott róla, vagy

eltűrte. - Pendergast előhúzott egydossziét a zakója alól, ésátnyújtotta Laurának - Kérem, nézzemeg ezeket.

Hayward kinyitotta a dossziét,amelyben egy csomó megsárgultújságkivágás lapult, és egy térkép. -Mik ezek?

- Az imént mondta, hogy June

Brodie kulcsfontosságú személy.Egyetértek. De én azt hiszem,

van itt még valami, amikulcsfontosságú - a földrajzitényezők.

- Földrajzi tényezők?- Egészen pontosan a Black

Brake mocsár helyzete. -Pendergast az újságkivágásokrabiccentett.

Laura gyorsan átlapozta őket.Többnyire helyi újságok cikkeivoltak a Black Brake-hez fűződőlegendákról és babonákról: azéjszakánként feltűnő titokzatosfényekről, egy békavadászeltűnéséről, mesék eltemetettkincseiről és kísértetekről. Laura

sok ilyet hallott gyerekkorában. Adéli vidék egyik legnagyobbmocsara hírhedten hátborzongatóhely volt.

- Gondoljon csak bele. -Pendergast végighúzta az ujját atérképen. - A mocsár egyik oldalánvan a Longitude Pharmaceuticalstelephelye. A másik oldalán fekszikSunflower, és a Doane család háza.A Brodie család Malfourchehatárában élt, ez egy kisváros amocsár keleti szélén lévő tópartján.

- És?Pendergast könnyedén

megkocogtatta a térképet. - És itt, aBlack Brake mocsár közepén áll a

Spanish Island nevű sziget.- Ez meg miért érdekes?- A Brodie családnak, annak

idején volt egy vadásztáborhelye amocsár közepén, ami SpanishIslandnek hívtak. Nyilván csak adeltavidékre jellemző módonnevezhető szigetnek: egy, amocsárból kissé kiemelkedő éskissé szilárdabb talajúkiemelkedés. A táborhelyetvalószínűleg cölöpökre építették. Ahetvenes években tönkrement,bezárták, és soha többé nemnyitották meg.

Hayward kérdőn Pendergastrapillantott. - És?

- Nézze meg ezeket a

történeteket. Mind a környékbelikisvárosok helyi lapjaibólszármazik, amelyek a mocsár szélénállnak: Sunflower, Itta Bena, ésfőleg Malfourche. Először akkortalálkoztam ezekkel a sztorikkal,amikor a sunfloweri újságokatnéztem át az archívumban, de akkornem találtam különösebbenérdekesnek őket. De ha elhelyeziőket a térképen, akkor fel fog tűnni,hogy mind egy hely felé mutat: aSpanish Islandre, a mocsárlegmélyére.

- De hét ezek… csakkiszínezett legendák.

- Nem zörög a haraszt. - Laurabecsukta a dossziét, és visszaadta. -

Ez mind csak találgatás. Egyetlentényt sem tud felmutatni, amely arrautalna, hogy a Spanish Island fontosa nyomozás szempontjából.

Pendergast folytatta: - Ötévvel ezelőtt egy környezetvédőcsoport kitakarított egy régiillegális szemétlerakó helyet aMalfourthe mellett elterülőmocsárban. Itt délen sokfelé vannakilyen szeméttelepek, az emberekcsak úgy ott hagyják azautóroncsokat, hűtőket, bármit, amielsüllyed a mocsárban. Az egyiknagyobb tárgy, amit akörnyezetvédők a szemét közttaláltak, egy autó volt. Perszemegpróbálták felkutatni a

tulajdonosát, de nem találták meg.- És végül kiderült, hogy kié

volt?- A kocsi Carlton Brodie, June

férjének nevén volt. Ez volt azutolsó kocsija. Az ember aztfeltételezné, hogy ezzel ment el,amikor mindenkinek azt mondta,hogy külföldre utazik.

Hayward összevonta aszemöldökét, kinyitotta a száját,hogy mondjon valamit, de aztánújból becsukta.

- És van itt még valami, amiazóta izgat, hogy ma reggelmegláttam. Emlékszik arra a kiégettmólóra, amit a Longitudetelephelyén láttunk a 6-os

komplexum mögött?- Mi van vele?- Mi a csudának kellett a

Longitude-nak egy móló, amely aBlack Brake mocsárba vezet?

Hayward egy pillanatigelgondolkozott. - Lehet, hogy márrégebben is ott volt, még a gyárelőtti időkben.

- Talán. De nekem úgy tűnt,hogy ugyanakkor épülhetett, amikorgyártelep. Nem, kapitány. Minden -és főleg az a móló - a SpanishIsland felé mutat. Ez kell, hogylegyen a következő hely, aholkörülnézünk.

Nyílt a váró ajtaja, és egyorvos sietett be. Még mielőtt

Hayward bármit kérdezhetett volna,már lelkesen hadarta is: - Túl fogjaélni. Még épp idejében jöttünk rá,mi a baj. Pavulont adtak be neki.ami egy nagyon erős izomlazító.Hiányzik is belőle egy adag agyógyszerraktárunkból.

Hayward egy pillanatramegszédült. Megkapaszkodott egyszék támlájában, és leült Hálaistennek…

Az orvos Pendergasthozfordult. - Nem tudom, hogy jött rá,hogy beadtak neki valamit, demegmentette az életét.

- Természetesen értesítettük ahatóságokat - folytatta az orvos. -Bármelyik percben ideérhetnek.

Pendergast a zakója alácsúsztatta a dossziét. - Nagyszerű,Attól tartok, nekünk most mennünkkell. Kérje meg a rendőröket, hogykésőbb keressenek meg. És azonnalintézkedjenek, hogy huszonnégyórás őrség álljon a beteg ajtajaelőtt. Nem hinném, hogy a gyilkosmég egyszer próbálkozik, de sohanem lehet tudni.

- Igen, Mr. Pendergast. - Azorvos átvette az FBI-emblémásnévjegyet.

- Nincs vesztegetni valóidőnk. - Pendergast sarkon fordult,és az ajtó felé indult.

- De… most mit csinálunk? -kérdezte Hayward.

- Természetesen felkeressük aSpanish Islandet.

61. fejezetPenumbra-ültetvény

A sötétség körbeölelte a fehéroszlopos klasszicista házat. Súlyosfellegek takarták el a teliholdat, ésszokatlanul meleg levegő árasztottael a téli tájat. Még a mocsárirovarok is mintha szunnyadtakvolna, túl lusták voltak azümmögéshez.

Maurice halkan végigballagott

az első emeleten, benézett aszobákba, ellenőrizte, hogy bevannak-e csukva az ablakok, ésleoltott-e minden villanyt. Eltolta areteszt a bejárati ajtón, ésráfordította a kulcsot. Még egyszerkörbenézett, elégedetten mordultegyet, aztán a lépcső felé indult.

A hallban lévő kisasztalkénálló telefon csöngése törte meg acsendet.

Maurice ijedten odapillantott.Elindult a telefonhoz, és ráncoskezével felemelte a kagylót.

- Igen?- Maurice? - szólalt meg

Pendergast hangja. A háttérbőlvalami halk, állandó zaj hallatszott,

mintha a szél zúgna.- Igen - mondta újból Maurice.- Csak. szólni akartam, hogy

ma este mégsem megyek haza. Akonyhaajtót is elreteszelheti.

- Értem, uram.- Valamikor holnap este fogok

megérkezni. Ha esetleg továbbikéslekedés várható, értesítem.

- Értettem. - Maurice kicsithallgatott, majd megkérdezte: -Hová megy, uram?

- Malfourche-ba, ez egykisváros a Black Brake mocsárnál.

- Értem, akkor jó utat.- Köszönöm, Maurice. Holnap

találkozunk.A vonal elnémult, és Maurice

letette a kagylót Egy pillanatig mégállt, és elgondolkodva bámulta akészüléket. Aztán ismét felemelte akagylót, és tárcsázott.

A telefon többször iskicsengett, mire egy férfihangbeleszólt.

- Mister Judsonnal beszélek?A férfihang igennel válaszolt.

- Maurice vagyok a Penumbra-házból. jól vagyok, köszönöm, igen.Igen, épp most hallottam tőle. ABlack Brake mocsárba mennek, egyMalfourche nevű kisvárosba.Gondoltam, bizonyára aggódikmiatta, és szeretné tudni, merre jár.Nem, nem mondta, minek. Igen.Rendben. Szívesen, jó éjszakát.

Ismét letette a telefont, aztán aház hátsó frontjához sétált, ésgazdája utasításának megfelelőenbezárta a konyhaajtót is. Mégegyszer utoljára körbenézett, aztánvisszasétált a hallba, és fel alépcsőn a második emeletre. Ezutánmár semmi nem zavarta meg anyugalmát.

62. fejezetMalfourche, Mississippi

Mike Ventura odakanyarodottmotorcsónakjával a Pici kocsmája

és csaliboltja előtti korhadómólóhoz. A rozzant kis faépületcölöpökön állt. Venturacountryzenét, ordibálást és hangosröhögést hallott kiszűrődniodabentről. A zajok ellebegtek vízfölött.

Motorcsónakjával beállt azegyik üres kikötőhelyre, leállítottaa motort, kiszállt, és kikötötte acsónakot. Éjfélre járt az idő, és akocsma zsúfolva volt. A mólómellett ócska, együléseshorgászcsónakok sorakoztak.Látszón, hogy Malfourche nem éppvirágzó városka, de ennek ellenéreaz emberek tudják, hogy kell jólérezni magukat. Ventura megnyalta

kiszáradt ajkát, és arra gondolt,rendel egy sört meg egy JackDanielst - mielőtt nekilátna avalódi dolgának.

Ahogy belépett az ajtón, szintemellbevágták a zajok és a különféleszagok: hangos zene, sörszag,neonfények, a nyirkosság, afűrészpor és a móló cölöpjei alatthúzódó mocsár szaga. A kis,fészerszerű épület egyik fele volt akocsma, a másik felehorgászboltként működött, aholcsalit árultak. Mivel már elég késővolt, a boltban már nem égtek afények. Hatalmas hűtőkben éskádakban álltak a különféle élőcsalik: apró rákok, giliszták,

piócák, kukacok, szöcskék éshalivadékok.

Ventura egyenesen abárpulthoz sétált, ahol maga akocsma tulajdonosa szolgált ki -egy nagydarab, hájas, szörnyenelhízott férfi, akit mindenki csakPicinek szólított. Azonnal odatettelé egy dobozos sört, amelynekoldalára jégszemcsék tapadtak,majd ezt egy dupla adag whiskykövette.

Ventura biccenten, és rögtönfel is hajtotta a Jack Danielst, aztánjókorát húzón a sörből.

Pontosan erre volt mostszüksége. Túl régóta él itt amocsárvidéken. Miközben a sört

iszogatta, körbenézett a lerobbantkocsmában, és kezdte magát egyrejobban érezni. Ez volt az egyikutolsó hely a környéken, ahová nemengedtek be se füstösképűeket, sehomokosokat, se jenkiket. Csakfehérek jártak ide, és senkinek nemkellett semmit elmagyarázni, azemberek e nélkül is megértettékegymást - márpedig ennek így iskell lennie.

A pult mögötti falat több százképeslap és fotó díszítettefavágókról, díjnyerteshorgászokról, mellettük kitömötthaltrófeák, a törzsvendégekaláírásával ellátott bankjegyekvoltak, és légi felvételek

Malfourcheról, azokból az időkből,amikor a városka még a ciprusfa-kitermelés és aligátorvadászatvirágzó központja volt. Akkoribanmindenkinek rendes csónakja volt,pick-upja és szép háza, ami ért isvalamit. De ez még az előtt volt,hogy a mocsár nagy részéttermészetvédelmi területtényilvánították volna.

A francba a természetvédelmiterülettel!

Ventura felhajtotta a sört.Kérnie sem kellett, már ott termettelőtte a másik, egy újabb adagwhisky kíséretében. Pici jólismerte. De ahelyett, hogy rögtönnekiesett volna az italnak, Ventura

inkább a feladatára gondolt.Élvezni fogja a dolgot, és elég széppénzt is fog keresni vele - ráadásulközben a keze is tiszta marad. Afalra kiszögezett feliratokra esett apillantása, amelyek környezetvédő-ellenes szlogeneket hangoztattak:SIERRA CLUB,KIRÁNDULJATOK A POKOLBA!és TÁMOGASD AVADVÉDELMET - ETESS MEGEGY KÖRNYEZETVÉDŐT EGYALIGÁTORRAL!

Be fog válni a terve, ez biztos.A pultra könyökölve közelebb

hajolt, és intett a tulajnak - Pici,lenne egy fontos bejelentenivalóm.Leállítanád egy kicsit a zenét?

- Persze, Mike. - Pici amagnóhoz ment, és kikapcsolta. Akocsmában azonnal csönd lett, ésmindenki a pult felé fordult.

Ventura lecsusszant a magasbárszékről, és a kocsma közepéresétált. Cowboycsizmája hangosankopogott a padlódeszkákon.

- Hé, Mike! - kiáltott felvalaki, mire kitört a részeg taps ésa füttykórus. Ventura tudomást semvett róla. Jól ismert személyiségvolt errefelé, régebben megyeiseriff. Jómódú ember volt, de azértnem hordta fenn az orrát. Másrésztviszont mindig ügyelt rá, hogy nevegyüljön el túlságosan aköznéppel - tartott némi távolságot,

és emiatt tisztelték az emberek.Az övtartójába akasztott

hüvelykujjal megállt, és lassankörbehordozta a tekintetét.Mindenki várt Nem mindennapfordult elő, hogy Mike Venturaszólt az emberekhez. Meglepőennagy csönd támadt Venturának eznagy megelégedésére szolgált - úgyérezte, elért valamit az életben.

- Lenne itt egy kis probléma -kezdte. Szünetet tartott, hogy azemberek megemésszék abejelentést, majd folytatta: - Aprobléma két emberben ölt testet.Környezetvédők, aki inkognitóbanfognak idejönni, hogy felmérjék aBlack Brake mocsárnak ezt a

részét. Azt tervezik, hogykiterjesztik a természetvédelmiterületet a Black Brake többirészére és a Lake Endre is.

Körbenézett az embereken.Halk mormolás és rosszallókiáltások hangzottak fel. - A LakeEndre? - kiabálta valaki. - Apokolba velük!

- Úgy van! Nem lesz többsügérhorgászat. Nem lesz többvadászat, semmi! Csak a vadon,hogy a TermészetvédelmiTársaságtól idejárhassanak azok arohadékok a kajakjaikkal madarakatbámulni. - Ventura szinte kiköpte aszavakat.

Kórusban harsant fel a

tiltakozás és a füttyök. Venturafelemelt kézzel csendre intette azembereket. - Először elvettéktőlünk a fakitermelést. Aztánelvették a fél mocsarat. Most azttervezik, hogy elveszik a többit is, atóval együtt. Nekünk nem maradmajd semmi. Emlékeztek, mi volt alegutóbb, amikor az ő módszerükszerint próbálkoztunk? Elmentünk ameghallgatásokra, tiltakoztunk,leveleket írtunk, és mit értünk elvele?

Ismét felháborodott tiltakozásharsant.

- Úgy van! Szartak a fejünkre!Felzúgott a tiltakozó kórus.

Ventura megint a magasba emelte a

kezét. - Hallgassatok ide! Holnapitt lesznek ezek az emberek. Nemtudom biztosan, mikor jönnek, devalószínűleg korán. Egy magas,vékony fickó fekete öltönyben, megegy nő. Egy kis felderítésre jönnek.

- Felderítésre?- Hogy körülnézzenek, amúgy

„tudományosan”. Csak kettenlesznek, de inkognitóban - azok agyáva alakok nem merik nyíltanidedugni az orrukat.

Vészjósló csönd lett.- Nem tudom, ti hogy vagytok

vele - folytatta Ventura -, de nekemelegem van a hivataloslevélírogatásból. Elegem vanabból, hogy jenki bürokraták

mondják meg nekem, hogy mitcsinálhatok a saját halaimmal,fáimmal és földemmel.

Hirtelen újból kitört akiáltozás. Az emberek már látták,mire akar kilyukadni. Ventura afarzsebébe nyúlt, előhúzott egynagy köteg bankjegyet, és megrázta.- Én soha nem várom el senkitől,hogy ingyen dolgozzon. - Lecsaptaa pénzt az egyik piszkos asztalra. -Ez csak egy kis előleg, és van mégott, ahonnan ez jött. Tudjátok, mitmondanak - ami elsüllyed amocsárban, az többé nem kerül elő.Azt akarom, hogy oldjátok meg timagatok ezt a problémát. Mert ha tinem gondoskodtok róla, senki más

nem fog, és akkor keresztetvethettek arra is, ami mégmegmaradt Malfourche-ból.Eladhatjátok a puskáitokat,elajándékozhatjátok a házaitokat,bepakolhattok a Chevybe, éselköltözhettek Bostonba meg SanFranciscóba a buzik közé. Eztakarjátok?

Hangos helyeslés harsant, éstöbben felugrottak a helyükről. Egyasztal nagy csattanással felborult.

- Akkor ugye, várni fogjátokazokat a környezetvédőket?Intézzétek el őket, jó alaposan! Amielsüllyed a mocsárban, az soha nemkerül elő. - Ventura körbenézett,aztán búcsúzóul még egyszer

felemelte a kezét, és meghajtotta afejét. - Köszönöm, barátaim, jóéjszakát!

A kocsmában óriási hangzavartört ki, ahogy arra Ventura számítottis. Az ajtóhoz vonult, és kisétált amólóra, a nyirkos, párás éjszakába.Még hallotta odabentről azajongást, a dühös hangokat, azátkozódást, majd újból felharsant azene is. Tudta, hogy mire azokketten holnap megérkeznek,legalább egy-két ember eléggékijózanodik majd ahhoz, hogytényleg tudják, mit kell tenniük. Picimajd mindenről gondoskodik.

Elővette a mobilját, és hívottegy számot. - Judson? Megoldottam

a kis problémánkat.

63. fejezet

Hayward kilépett a motelerkélyére, a ragyogó napfénybe.Meglátta odalent az udvarbanPendergastot, aki épp bepakoltabőröndjét a Rolls-Roycecsomagtartójába. Szokatlanul melegvolt március elejéhez képest, a napúgy tűzött a tarkójára, mintha forrólámpa melegítené. Haywardeltűnődött, hogy tényleg ilyenpuhánnyá tették-e az északon töltöttévek. Lecipelte a táskáját a

betonlépcsőn, és ő is bepakolt akocsi csomagtartójába.

A Rolls-Royce belsejekellemesen hideg és friss volt, akrémszínű bőrhuzat hűvös.Malfourche még tizenöt kilométervolt innen, de mivel a haldoklókisvárosban egyetlen motel semvolt, ezért itt kellett megszánniuk, ahozzá legközelebb esőben.

- Utánanéztem egy kicsit aBlack Brake mocsárnak - mondtaPendergast, miközbenkikanyarodtak a keskeny országútra.- Az Államok déli részén ez alegnagyobb és legelvadultabbmocsaras terület. Majdnemhetvenezer hektár, keleten egy tó

határolja, a Lake End, nyugatonpedig egy csomó kis holtág éscsatorna.

Haywardnak nehezére esettodafigyelni. Mér így is többet tudotterről a mocsárról, mint amennyitszeretett volna, és az előző estetörténtek még mindig nyomasztóannehezedtek, a gondolataira.

- A célunk, Malfourche, egykis félsziget keleti oldalán fekszik.A „Malfourche” szó szerint aztjelenti, hogy „rossz villa”. Egyvillás alakú holtágról nevezték el,amelyről az első francia telepesekazt hitték, hogy egy folyó torkolata.A mocsárban volt egykor az országlegnagyobb cipruserdeje. Úgy

hatvan százalékát kiirtották afakitermelők még 1975 előtt,amikor a mocsár nyugati feléttermészetvédelmi területtényilvánították, ahovámotorcsónakok nem mehetnek be.

- Honnan tudta meg mindezt? -kérdezte Hayward.

- Figyelemre méltó, hogymanapság a legócskább kismotelben is van ingyenes wifi.

- Á, értem - bólintott Laura. Ezaz ember soha nem alszik? - tettehozzá magában.

- Malfourche egy haldoklóváros - folytatta Pendergast. - Afakitermelés megszűnése nagyonrosszul érintette az itt élőket, a

természetvédelmi területlétrehozása pedig nagybankorlátozta a halászatot és avadászatot Épp csak borotvaélentáncolva tudnak megélni.

- Akkor talán nem a legjobbötlet, hogy egy Rolls-Royce-szalállítunk be - már ha arra akarjukrávenni az embereket, hogy szóbaálljanak velünk.

- Épp ellenkezőleg - mormoltaPendergast.

Elhajtottak néhány beroskadttetejű, rozzant faház mellett. Azudvarok tele voltak ócskatragacsokkal és mindenféle lommal.Elsuhantak egy fehérre meszelt falúkis templom mellett, újabb ósdi

viskók következtek, majd az utcakiszélesedett. A lerobbant főutcafürdött a napfényben. Az utca egyhínárral benőtt tóba nyúlómólósorhoz vezetett. Gyakorlatilagaz összes üzlet bejáratán le volthúzva a redőny, a légypiszokkalpettyezett kirakatokat papírralragasztották be vagy fehérremázolták, sok helyen kopottas táblahirdette, hogy az üzlethelyiségkiadó.

- Pendergast - szólalt meghirtelen Laura. - Van itt valami,amit nem értek.

- Mi lenne az?- Ez az egész tiszta őrültség…

Úgy értem, hogy lelőtték Vinnie-t,

aztán megpróbáltak lelőni engem.Megölték Blacklettert, Blastot, és ajó ég tudja, még kiket. Hosszú idejevagyok rendőr, és tudom, hogylenne sokkal egyszerűbb módja isannak, hogy elintézzék azelvarratlan szálakat. Ez ígymeglehetősen extrém megoldás. Azegész ügy vagy tizenkét évvelezelőtt történt. Azzal, ha rendőröketölnek meg, csak még jobbanfelhívják magukra figyelmetahelyett, hogy eltusolnák az ügyet.

- Igaza van - feleltePendergast. - Valóban extrém, amitművelnek. Vincent is valamihasonlót mondott az oroszlánnalkapcsolatban. Igen, ez nagyon sokat

sejtet és én meglehetősenérdekesnek találom, maga nem?

Megálltak egy kis parkolóban,a mólóktól nem messze, kiszálltak atűző napra, és körbenéztek. Egycsoport rosszul öltözött férfiálldogált a csónakkikötőnél. Mindmegfordultak, és szúrósan azidegenekre bámultak. Haywardmegint nagyon kínosan érezte magáta Rolls-Royce miatt, és el semtudta képzelni, Pendergast miértragaszkodik hozzá, hogy egy ilyenkocsival folytassa a nyomozásait.De hát, nem lett volna sok értelmekét kocsival jönni. Laura inkább akórháznál hagyta a bérelt autóját.

Pendergast begombolta fekete

zakóját, és körülnézett hűvösen ésnyugodtan, mint mindig. -Elsétálunk a kikötőbe, ésmegszólítjuk ezeket az urakat?

Hayward megvonta a vállát. -Nem úgy néznek ki, mint akik túlbeszédes kedvükben vannak.

- Beszédesek nem lesznek, detalán mégis sok mindent elárulnak. -Pendergast könnyed léptekkelelindult az utcán. A férfiakgyanakodva, összeszűkült szemmelfigyelték a közeledését.

- Jó napot, uraim - üdvözölteőket Pendergast leglágyabb éslegelőkelőbb New Orleans-iakcentusával, és kissé meg ishajolt.

Csönd lett. Hayward kezdettegyre jobban aggódni. Az volt azérzése, ez a világ legrosszabbmódszere arra, hogy bármiféleinformációt húzzanak ki ezekből azemberekből. Olyan ellenségességáradt belőlük, hogy szinte késsellehetett volna vágni a feszültséget alevegőben.

- A társam és én egy kisvárosnézésre jöttünk.Madármegfigyelők vagyunk.

- Madármegfigyelők - mondtaaz egyik férfi, aztán a többiekhezfordulva még egyszer megismételte:- Madármegfigyelők.

Az emberek felnevettek.Hayward összerezzent. Hát ez

teljes kudarc lesz. A szemesarkából valami mozgást vett észre.Odapillantott: egy újabb csoportember sétált ki némán a fészerreemlékeztető kis faépületből, amelyfacölöpökön állt a móló végében,és a kézzel festett cégtábla szerint„Pici kocsmája és csaliboltja” volt.

Egy borzalmasan kövér férfilépett ki utoljára. Golyófejeteljesen kopaszra volt borotválva,ujjatlan trikót viselt, amelymajdnem szétrepedt hatalmaspocakján, a két karja olyan vaskosvolt, mint két füstölt sonka, és anapnak köszönhetően olyan színű is.Átfurakodott az emberek között, ésvégigvonult a mólón. Nyilván ő

volt a legtekintélyesebb személy atársaságban. Megállt Pendergastelőtt.

- Kit tisztelhetek önben? -kérdezte Pendergast.

- A nevem Pici - felelte aférfi, és apró szemeivel végigmértePendergastot és Haywardot. Kezetnem nyújtott.

Pici, gondolta Hayward,milyen találó.

- Az én nevem Pendergast, atársamé Hayward. Kedves Pici,amint épp mondtam ezeknek azuraknak is, madármegfigyelésrejöttünk. A nagyon ritka Botolph-féle vörös hasú halászmadaratkeressük. Úgy tudjuk, errefelé él, a

mocsár mélyén.- Valóban?- Azt reméltük, talán

beszélhetünk valakivel, aki jólismeri a mocsarat, és tudna tanácsotadni nekünk.

Pici előbbre lépett, odahajolt,és egy nagy adag dohánylevetköpött Pendergast lába elé, olyanközel, hogy elegáns bőrcipőjére isráfröccsent egy kicsi.

- Jaj, istenem, tönkretettecipőmet - mondta Pendergast.Hayward összerezzent. Egy idiótais láthatta, hogy máris maguk ellenfordították a tömeget, és semmiértékeset nem tudnak majd kiszednibelőlük. Erre most még verekedés

is lehet a dologból.- Nagyon úgy néz ki - felelte

Pici.- Talán ön, kedves Pici, tudna

segíteni nekünk?- Nem - jött válasz. A férfi

odahajolt, csücsörített vaskosajkával, és megint nagyot köpött,most egyenesen Pendergastcipőjére.

- Úgy vélem, ezt szándékosancsinálta - jegyezte meg Pendergast,nem valami erélyesen.

- Jól gondolja.- Nos - fordult Pendergast

Haywardhoz -, határozottan az azérzésem, hogy nem vagyunkszívesen látott vendégek itt. Azt

hiszem, jobb lesz, ha másholfolytatjuk. - Azzal Haywardlegnagyobb megdöbbenéséreelsietett a Rolls-Royce felé, csakfutólépésben tudta utolérni. Hangosröhögés kísérte őket. - Csak ígyelsétál? - kérdezte.

Pendergast megállt a kocsimellett. Valaki kulccsal egy üzenetkarcolt a motorháztetőre: Francba akörnyezetvédőkkel! Pendergastrejtélyes mosollyal az arcán beült.

Hayward kinyitotta a másikajtót, de nem szállt be. - Mégis mi afenét művel? Meg sem próbáltukkiszedni belőlük, amit meg akarunktudni.

- Épp ellenkezőleg, nagyon is

ékesszólóak voltak.- Tönkretették a kocsiját, és

leköpték a cipőjét.- Szálljon be - szólt rá

határozottan Pendergast.Laura beült. Pendergast

visszakanyarodott az útra, éscsikorogva, nagy porfelhőbenelhajtott. Kifelé indultak avárosból.

- Ennyi? Elfutunk?- Kedves kapitány, látott már

engem elfutni bárhonnan?Laura hallgatott. A Rolls-

Royce hamarosan lassított, és nagymeglepetésére bekanyarodott atemplomhoz vezető felhajtóra.Pendergast megállt a templom

melletti kis ház előtt, és kiszállt.Megtörölte a cipőjét a fűben, aztánfelsétált a tornácra, és becsöngetett.Rövidesen ajtót is nyitott egy férfi.Magas volt és nagyon vékony.Nyers vonásai voltak, őszesszakállt viselt, bajuszt nem.Haywardot egy kicsit AbrahamLincolnra emlékeztette.

- Ön Gregg lelkipásztor? -kérdezte Pendergast, és kezetnyújtott. - Al Pendergast vagyok, ahemhoibshuni egyházközségbaptista gyülekezetétől. Nagyonörülök, hogy megismerhetem! -Lelkesen megszorongatta azértetlenül bámuló lelkész kezét. - Ahölgy a húgom, Laura. Válthatnánk

önnel pár szót?- Nos, én… hogyne, persze -

mondta Gregg, aki lassan kezdettmagához térni a meglepetésből. -Jöjjenek beljebb.

Beléptek a rendes kis házhűvös belsejébe.

- Kérem, foglaljanak helyet -Gregg még mindig meglehetősenértetlennek tűnt, Pendergast viszontletelepedett a legkényelmesebbfotelbe, és keresztbe tette a lábát,mint aki teljesen otthon érzi magát.

- Laura és én nem egyháziügyekben jöttünk - mondta, és egyjegyzettömböt meg egy tollat vettelő a zakója zsebéből. - Hallottamaz önök gyülekezetéről és az ön

híres vendégszeretetéről, ezértvagyunk itt.

- Értem - bólintott Gregg, bárláthatóan továbbra sem értettsemmit.

- Amikor időm engedi, éselszabadulhatok lelkipásztoriteendőimtől, van egy hobbim:amatőr történész vagyok,legendákat és mítoszokat gyűjtök.Szeretek kutakodni a Déltörténetének poros zugaiban. Amiazt illeti, egy könyvet írok. A délimocsárvidék legendái és mítoszaicímmel. Ezért vagyok most itt! -vágta ki Pendergast diadalmasan,aztán hátradőlt a fotelben.

- Milyen érdekes - bólogatott

Gregg.- Utazásaim során először

mindig a helyi lelkészt keresem fel,Bennük mindig megbízhatok.

- Ezt örömmel hallom.- Mivel a lelkész mindig jól

ismeri a helyben lakókat, és ismeria legendákat, de isten emberekéntnem babonás. Nincsenek rá hatássalaz ilyen dolgok. Jól mondom?

- Nos, igen, az ember hallmendemondákat. De ezek nemtöbbek, csak mendemondák. Nemnagyon szoktam odafigyelni rájuk.

- Pontosan. Ez a mocsár, aBlack Brake az egyik legnagyobbaz egész államban, és szintelegendás. Ön ismerős arrafelé?

- Természetesen.- Hallott egy bizonyos Spanish

Islandről, amely a mocsárbantalálható?

- Ó, hogyne. Persze nemigazán sziget, inkább csak egysekély vízzel körbevett iszapzátony,ahol nem irtották ki a ciprusokat. Amocsár kellős közepén van, és szűzerdő borítja. Soha nem jártam mégott.

Pendergast jegyzetelni kezdett.- Azt mondják, volt ott régen egyvadász- és horgásztáborhely.

- Igen, úgy van. A Brodiecsaládé volt, de már vagy harmincéve bezárták. Azt hiszem,egyszerűen elrohadt az egész, és

elnyelte a mocsár. Ez történikerrefelé az elhagyott épületekkel.

- Keringenek történetek aSpanish Islandről?

Gregg elmosolyodott. -Hogyne. A szokásoskísértettörténetek, mendemondák,hogy elfoglalták, hajléktalanok,vagy, hogy drogcsempészekhasználják - és hasonlók.

- Kísértettörténetek?- A helyiek sokat beszélnek a

mocsár mélyéről, ahol a SpanishIsland is találhatót furcsa fényeketlehet látni éjszakánként, néhazajokat is hallanak, és egyebek. Párévvel ezelőtt egy békavadász eltűnta mocsárban. A bérelt

motorcsónakját megtalálták egyholtágban, a Spanish Islandtól nemmessze. Gondolom, részeg volt, ésbeleesett a vízbe, de a helyiek mindazt mondják, hogy meggyilkolták,vagy, hogy megőrjítette a mocsár.

- Megőrjítette?- Ha az ember túl sok időt tölt

a mocsárban, eszét veszti, eztmondják. Nem igazán hiszem el, deart kell mondanom, hogy… valóbanfélelmetes hely. Könnyű eltévednibenne.

Pendergast érdeklődő arccalmindent lejegyzett.

- Na és a fények?- A békavadászok éjszaka

járnak a mocsárba, és néha

olyasmiket mesélnek, hogy furcsafényeket láttak mozogni. Deszerintem csak egymást látják. Abékavadászathoz lámpa kell. Vagyaz is lehet, hogy valami természetesjelenség, mocsári gáz vagy ilyesmi.

- Nagyszerű - lelkendezettPendergast, és felfirkantotta, amithallott. - Pontosan ilyen dolgokérdekelnének. Tudna mesélni mégvalamit?

Gregg felbátorodva folytatta. -Arról is sokat beszélnek, hogy egyóriás aligátort láttak. A legtöbb délimocsárban persze vannak hasonlólegendák, ahogy bizonyára tudja. Ésnéha kiderül, hogy igazak is ahíresztelések - a Lake Conroe-nál

Texasban pár éve lelőttek egyaligátort, amelyik hét méter hosszúvolt. Épp egy szarvast falt fel,amikor lelőtték.

- Fantasztikus - álmélkodottPendergast - Szóval, ha az emberfel akarja keresni a SpanishIslandet, hogy lehetnemegközelíteni?

- A régebbi térképeken be vanjelölve. Az már más kérdés, hogymiként lehet odajutni. A csatornákés a zátonyok igazi labirintustalkotnak, és a cipruserdő is nagyonsűrű arrafelé. Ha alacsony avízállás, a páfrányok éstüskebokrok is úgy elburjánzanak,hogy szinte áthatolhatatlan

dzsungelt alkotnak. Nem lehetegyenesen megközelíteni a SpanishIslandet őszintén szólva, szerintemnem is járt ott senki évek óta.Mélyen bent van atermészetvédelmi területen, nemlehet arra se horgászni, se vadászni.És pokolian nehéz odajutni, hát mégvissza. Határozottan azttanácsolnám, hogy meg sepróbálják.

Pendergast becsukta ajegyzetfüzetét, és felállt. - Nagyonköszönjük. Rengeteget segített.Megengedi, hogy újbólfelkeressem, ha lenne még valamikérdésem?

- Hogyne, csak tessék.

- Remek. Adnék egynévjegyet, de sajnos épp elfogyott.De a telefonszámomat megadom, haesetleg felhívna valamiért. Hamegjelenik a könyv, feltétlenülküldök önnek egy példányt.

Miután beültek a Rolls-Royce-ba, Hayward megkérdezte: -Hogyan tovább?

- Visszamegyünk malfourche-ibarátainkhoz. Még nem végeztünkvelük.

64. fejezet

Visszatértek ugyanabba a

parkolóba, és megálltak ugyanazona poros parkolóhelyen. A férfiakmég mindig ott ácsorogtak a mólón,és most ismét megfordultak, ésmegbámulták őket. Ahogy kiszálltaka kocsiból, Pendergast aztmormolta: - Engedje meg, hogytovábbra is én kezeljem a helyzetet,kapitány.

Hayward kissé csalódottanbólintott. Félig-meddig abbanreménykedett, hogy valaki azemberek közül túllépi a határt, ésvégre valami olyat tesz, ami miattletartóztathatja, és becipelheti arendőrségre.

- Uraim! - szólalt megPendergast jó hangosan, és elindult

a csoport felé. - Visszajöttünk!Haywardon megint kis

borzongás futott végig. A kövérférfi, Pici kilépett a többiek közül,összefont karral megállt, és várt.

- Kedves Pici, a társam és énszeretnénk bérelni egymotorcsónakot, amivelkörbenézhetnénk a mocsárban.Lenne erre mód?

Hayward legnagyobbmeglepetésére Pici elmosolyodott.A többiek lopva egymásra néztek.

- Persze, tőlem bérelhetnekmotorcsónakot - mondta Pici.

- Nagyszerű! És egy vezetőt?A férfiak megint összenéztek. -

Sajnos, nincs olyan vezető, aki

ráérne - mondta lassan Pici. - Deszívesen megmutatom maguknak atérképen, merre kell menni.Odabent árulunk térképeket is.

- Legfőképpen a SpanishIslandet szeretnénk felkeresni.Hosszú csönd lett.

- Semmi gond - mondta végülPici. - Jöjjenek. Oda a másikoldalon lévő magánmólómra, otttartjuk a csónakokat.

Megkerülték a faépületet éskövették a nagydarab férfit, a másikoldalon lévő kikötőhöz. Fél tucatnagy propellerrel felszereltmotorcsónak és horgászcsónakszomorkodott a kikötőhelyeken.Pendergast összeszorított szájjal

végignézett rajtuk, aztánkiválasztotta a legújabbnak látszócsónakot.

Fél óra múlva már a négyméter hosszú motorcsónakbanültek, Pendergasttal a kormánynál.Kisiklottak a Lake Endre. Ahogykiértek a tó nyílt vizére, Pendergastnagyobb sebességre kapcsolt. Apropeller hangosan felberregett, ésa csónak sebesen hasítani kezdte avizet. Malfourche a rozzantmólókkal és a roskatag faházakkallassan eltűnt a tó felszíne fölöttlebegő könnyű ködben. Pendergastfekete öltönyében és vakítóan fehér

ingében nevetségesen oda nem illőnfestett a motorcsónak kormányánál.

- Hát ez könnyen ment -jegyezte meg Hayward.

- Valóban - felelte Pendergast,és körbenézett a tavon. AztánHaywardra pillantott. - Tisztábanvan vele, kapitány, hogy ezek azemberek előre tudtak azérkezésünkről?

- Ezt meg miből gondolja?- Arra lehet számítani, hogy

némi ellenségességgel fogadnak egyRolls-Royce-szal érkező gazdagidegent. De ezek az emberekazonnal annyira ellenségesenreagáltak, hogy erre csak az lehet amagyarázat, hogy vártak minket. A

kocsimba karcolt üzenetből ítélveazt hiszik, hogy környezetvédőkvagyunk.

- Mondta nekik, hogymadármegfigyelésre jöttünk.

- Madármegfigyelők állandóanjárnak ide. Nem, kapitány: megvagyok győződve róla, hogy azthiszik, egy környezetvédő szervezetemberei vagyunk, vagy talán akormány által megbízott tudósok,csak madármegfigyelőnek álcázzukmagunkat.

- Vagyis valaki másnakhisznek?

- Valószínűleg.A csónak hasította a tó barna

vizét. Amikor a városka végleg

eltűnt a ködben a szemük elöl,Pendergast kilencven fokbanelkanyarodott a csónakkal.

- A Spanish Island nyugatravan - figyelmeztette Hayward. -Miért északnak megyünk?

Pendergast elővette a Picitőlvásárolt térképet. Tele voltfirkálva, és zsíros ujjlenyomatoktarkították. - Megkértem Picit, hogyjelölje be a Spanish Island felévezető lehetséges útvonalakat. Ezekaz emberek nyilván mindenkimásnál jobban ismerik a mocsarat.Ez a térkép nagy hasznunkra lesz.

- Csak azt ne mondja, hogymegbízik abban az emberben.Pendergast fanyarul elmosolyodott.

- Teljesen megbízom benne -mármint abban, hogy félre fogvezetni. Nyugodtan kizárhatjuk azösszes útvonalat, amit ő bejelölt.Vagyis marad az északi irány. Ígyelkerülhetjük, hogy megtámadjanaka Spanish Islandtól nyugatra esőholtágakban.

- Hogy megtámadjanak?Pendergast felvonta a

szemöldökét. - Kapitány, nyilvántisztában van vele, hogy kizárólagazért kölcsönözték nekünk acsónakot, mert azt tervezik, hogyránk támadnak a mocsárban.Nemcsak hogy valaki értesítetteőket a várható érkezésünkről, deúgy tűnik, tele is beszélte a fejüket,

és rávette őket, hogy próbáljanakmegfélemlíteni és elűzni minket,vagy akár meg is ölni, ha beakarunk hatolni a mocsárba.

- Lehet, hogy csak véletlen azegész - vélekedett Hayward. -Talán az igazi környezetvédők éppmost érkeznek meg Malfourche-ba.

- Én erre csak akkorgondolnék, ha a bérelt Buickjávaljöttünk volna. De teljesennyilvánvaló, hogy személyleírást iskaptak, és tudták, hogy kiket várnak.Ahogy kiszálltunk kocsiból, látszottaz arcukon, hogy tudják, kikvagyunk.

- De hogy tudhatta bárki is,hogy ide jövünk?

- Ez remek kérdés, amireegyelőre nem tudom a választ.Hayward egy pillanatiggondolkodott. - Akkor miértviselkedett velük ilyen kihívóan,mint egy városi ficsúr?

- Mert teljesen meg kellettbizonyosodnom arról, hogy valóbanellenségesek velünk szemben.Mindenképp biztosnak kellettlennem abban, hogy szándékosanrossz útvonalat jelölnek be atérképen. Így kiderítettem, hogymerre kell mennünk Általában véveegyébként egy feldühödött ésgyanakvó tömeg mindig sokkaltöbbet elárul a cselekedeteivel,mintha félig-meddig barátságosak

lennének. Ha visszagondol a kisbeszélgetésre, amit velükfolytattunk, egyet kell értenieabban, hogy így sokkal többetmegtudtunk, mint egyébként.Szerintem a Rolls-Royce nagyon isjó szolgálatot tesz ebből aszempontból.

Hayward nem volt egészenmeggyőzve, de nem volt kedvevitatkozni, inkább hallgatott.

Pendergast egyik kezévelelengedte a kormányt, előhúzott azakója alól egy dossziét, és átadtaLaurának. - Van itt néhányműholdas térképfelvétel amocsárról. Nem sokat segít, mertnagyon eltakarja a terepet a fák

lombja és a növényzet, de úgytűnik, megerősíti azt, hogy az északiirány a legígéretesebb.

Ahogy a csónak kanyarodottegyet, a távolban, a kódbólkibukkanva Hayward meglátta amocsár szélét jelző ciprusfasorsötét körvonalait. Pár perc múlvamár oda is értek a fákhoz,amelyekről moha csüngött - minthapalástba burkolózó őrszemeklennének valami borzalmas alvilágbejáratánál -, és a csónakotkörbeölelte a mocsár halott, meleglevegője.

65. fejezet

Slack Brake mocsár

Parker Wooten lehorgonyoztaa horgászcsónakját a kis holtágtorkolatától úgy húsz méterre, aLake End északi végében. Beszórtaa csónak köré a csalit, miközbenrendszeresen meghúzta a nála lévőWoodford Reserve whiskysüveget.Tökéletes volt ez az időpont azeldugott holtágakban valóhorgászáshoz, miközben mindenkimás épp azzal van elfoglalva, hogya környezetvédőket üldözze. Tavalypontosan ezen a helyen sikerültkifognia egy több mint ötkilós

pisztráng-sügért, ami rekordnakszámít a Lake End tóban. Azótaszinte lehetetlen volt írt horgászniúgy, hogy ne vették volna körbemindenfelől más horgászok.Wooten ennek ellenére biztos voltbenne, hogy akad még néhány vén,ravasz hal errefelé, csak ki kellvárni a megfelelő, csendespillanatot. A többiek mind élőcsalit használtak, amit Piciboltjából szereztek be. Az volt avéleményük, hogy az öreg halakfelismerik és elkerülik a műanyagcsalit. Wooten azonban úgygondolta, hogy a ravasz öregsügérek, amelyek agresszívek ésingerlékenyek, sokkal inkább

odakapnak valamihez, amiidegennek tűnik a számukra - apokolba a rákocskákkal meghalivadékokkal.

Az adóvevője - amit azembernek kötelező magával vinni,ha a mocsárba indul - az ötöscsatornára volt állítva, és hallotta,ahogy Pici emberei elhelyezkedneka nyugati holtágakban, és ott várják,hogy felbukkanjanak akörnyezetvédők. Parker Wootennem kért ebből az egészből. Öt évettöltött a Rimbaugh államifegyházban, és a világ mindenkincséért sem akart még egyszervisszakerülni. Csinálják csak atöbbiek a balhét, ő inkább

horgászik.Megint bedobta a horgot,

hagyta, hogy elsüllyedjen a csali,aztán elkezdte feltekerni az orsót. Ahalak nem nagyon haraptak. Túlmeleg volt, és talán behúzódtak amélyebb vizekre. Vagy talánmásféle csalival kéne próbálkozni.Épp az orsót tekerte, amikor atávolból meghallotta egymotorcsónak halk zúgását.Megtámasztotta a horgászbotot,felemelte a távcsövét, ésvégigpásztázta a tavat. Hamarosanmeg is jelent egy csónak, szintesuhant a víz színe fölött, az alsórészét eltakarta a lebegő ködpára.Aztán a következő pillanatban már

el is tűnt a szeme elől.Parker visszaült a csónakba.

Kortyolt egyet a whiskyből, hogysegítsen gondolkozni. Ezek nyilvána környezetvédők lehettek, deegyáltalán nem arra járnak, amerrevárják őket. Mindenki nyugat felévárakozik, ezek viszont itt vannakészakon.

Még egyszer meghúzta azüveget, aztán elővette az adóvevőt.- Hé, Pici, itt Parker!

- Parker? - szólalt meg Picihangja egy pillanatnyi szünet után. -Azt hittem, te nem csatlakozolhozzánk.

- Nem is. Itt vagyok, a tóészaki végében, horgászok. Tudod

mit? Az előbb láttam erre az egyikmotorcsónakodat, ketten ültekbenne.

- Az lehetetlen. A nyugatiholtágak felé fognak jönni.

- Egy frászt. Épp most láttamőket erre.

- Tényleg láttad őket, vagy apia beszél belőled?

- Figyelj, ha nem akarsz rámhallgatni, nekem mindegy. Felőlemott várhatjátok őket, miközben ők aPonchartrain-tavon korcsolyáznak.Én szóltam, hogy észak felétartanak, a te dolgod, hogy mitcsinálsz.

Wooten bosszúsan kikapcsoltaaz adóvevőt, aztán bedugta a

csónakmotor mellé. Pici kezdinagyon elbízni magát, kortyolt egyeta whiskyből, aztán visszarakta ahelyére az értékes palackot.Leszedte a csalit a horogról,kicserélte egy másik fajtára, ésbedobta a horgot egy kicsit beljebba holtágba. Hirtelen megérezte,hogy valami súly húzza le a botjátEgy pillanatig még lazán tartotta azsinórt, hagyta, hogy a hal magávalvigye, aztán egy éles, de nem túlkemény rántással visszahúzta. Azsinór megfeszült, a bot végemeghajolt, és Parker Wootenminden bosszúsága elszállt, amikorrájött, hogy igazi nagy hal akadt ahorgára.

66. fejezet

A csatorna elkeskenyedett.Pendergast leállította a csónakmotorját. A hirtelen támadt óriásicsönd szinte dübörgött a fülükben.

Hayward rápillantott. - Mostmi lesz?

Pendergast levette a zakóját,az ülésre terítette, aztán elővett egyhosszú rudat. - Itt már túl szűk acsatorna, hogy motorral menjünktovább. Nem lenne jó, haelakadnánk egy faágban, miközbennagy sebességgel száguldunk. Attól

tartok, innentől rúddal kell tolni acsónakot.

Pendergast elhelyezkedett acsónak farában, és elkezdteelőretolni egy rég elhagyottfarönkúsztató csatornában, amelyfölé ciprusok és vízi tupelófákszövevényes ágai csüngtek Késődélután volt, de a mocsár már sötétárnyékba burkolózott. A napot nemis látták a fejük fölött, azegybefonódó lomb mindent eltakart.A csendet lassan betöltötte arovarok zümmögése, a madarakrikoltozása és csiripelése.

- Szóljon, ha pihenni akar,átveszem - ajánlkozott Hayward.

- Köszönöm, kapitány. - A

csónak simán siklott előre.Laura megnézte a két egymás

mellé fektetett térképet, a Picitőlvásároltat és az internetrőlkinyomtatott műholdas fotót. Kétóra alatt talán félútig jutottak aSpanish Islandig, de a mocsárlegsűrűbb és leginkább labirintusraemlékeztető része még előttük volt.Egy kis nyílt öblön kellettátvágniuk, amelyet a térkép LittleBayou-nak nevezett.

- Mit tervez, merre tovább, hakijutottunk az öbölből? - kérdezteHayward a műholdas térképremutatva. - Elég sűrűnek látszik amocsár, és errefelé már csatornáksincsenek.

- Maga majd átveszi a rudat,én pedig navigálok.

- És mégis minek alapján akarnavigálni?

- Az áramlatok keletrőlnyugatra folynak, a Mississippiirányába. Amíg tartjuk magunkat anyugati áramláshoz, soha nemjutunk zsákutcába.

- Én áramlatoknak aleghalványabb nyomát sem láttammég.

- Pedig vannak.Hayward elhessegetett egy

zümmögő szúnyogot. Bosszúsan fújtmég egy kicsit a tenyerébe aszúnyogriasztóból, és szétkente azarcán meg a nyakán. A göcsörtös

fatörzsek közön már látottmegcsillanni egy kis napfényt.

- Itt az öböl - mondta.Pendergast tovább tolta előre

a csónakot. A fák egyre ritkábbaklettek. Hirtelen kibukkantak a nyíltvízre, felriasztva egyszárcsacsaládot. A madarak a vízfölött alacsonyan szállvaelmenekültek. Pendergast letette arudat, és beindította a motort. Acsónak ismét suhanni kezdett atükörsima vízen, a kis tavacskanyugati végét benövő sűrűnövényzet felé. Hayward hátradőlt,élvezte a friss szellőt és az aránylagszabad levegőt a nyomasztó mocsárután.

Amikor a tó ismét kiscsatornává keskenyedett -túlságosan is hamar -, Pendergastlassított a csónakkal. Pár percmúlva megálltak több csatornatalálkozásánál. A vízijácint és a sásannyira benőtt mindent, hogy aliglehetett kivenni, merre indulnak.

Hayward megszemlélte atérképet, aztán a műholdas fotót,végül megvonta a vállát. - Mostmerre? - kérdezte.

Pendergast nem válaszolt. Amotor üresben járt. Aztán hirtelenszáznyolcvan fokban elfordította acsónakot, és beindította.Ugyanebben a pillanatban Haywardminden irányból valami dübörgést

hallott.- Ez meg mi a fene? - kiáltott

fel.A motor felbőgött, és a csónak

megugrott. Visszafelé kezdtekszáguldani, a nyílt víz irányába, demár túl késő volt egy tucat, erősmotorral felszerelt horgászcsónakrontott ki a sötét mocsárból, akeskeny csatorna minden oldaláról,és elvágták az útjukat.

Pendergast előrántotta apisztolyát, és rálőtt a legközelebbicsónakra, amelynek leesett amotorháza. Hayward is előkapta afegyverét, miközben egy golyóbecsapódott a csónakjukpropellerébe, amely nagy

csattanással széthullott. A csónaklelassult és oldalra rándult, aztánmegállt.

Hayward fedezéket keresett azegyik ülés mögé húzódva. Egypillanatra kidugta a fejét, ésgyorsan körbenézett Rá kellettjönnie, hogy a helyzetükreménytelen. Egyenesenbeleszaladtak a csapdába, ésminden oldalról körbevették őket amotorcsónakok, legalább harmincemberrel. Mind fel voltfegyverezve, és rájuk célzott. Azelső csónakban ott állt Pici, egyTEC-9-essel vaskos kezében.

- Álljanak fel, mind a ketten!Kezeket a magasba, szép lassan? -

parancsolt rájuk, miközben leadottegy figyelmeztető sorozatot a fejükfölé.

Hayward Pendergastrapillantott, aki szintén az ülés mögéhúzódon. A homlokán csúnya vágásvolt vérpatakocska csordogáltbelőle. Kurtán biccentett, aztánfelállt, és a feje fölé emelte a kezét.A pisztoly a ravaszánál fogva ahüvelykujjára akasztva lógottHayward követte a példáját.

Pici mordult egyet, ésodasiklott melléjük amotorcsónakkal. A csónak orrábanegy vékony emberke állt, nagypisztollyal a kezében. Pici átlépetta csónakjukba, mely egész megdőlt

a súlya alatt. Elvette mindkettőjükpisztolyát. Megvizsgálta PendergastLes Baerjét, elismerően mordultegyet, aztán az övébe dugta. Aztánelvette Hayward Glockját is, ésátdobta a saját csónakja aljába.

- Ejnye-ejnye - vigyorodott el,és a vízbe köpött. - Nem is tudtam,hogy a környezetvédők hisznek afegyverekben.

Hayward rámeredt. - Óriásihibát követ el - mondta nyugodtan. -Én a New York-i rendőrséggyilkossági csoportjának kapitányavagyok. Felszólítom, hogy tegye lea fegyverét, különben súlyoskövetkezményekkel kellszembenéznie.

Pici arcán gúnyos mosolyterült el. - Valóban?

- Most leengedem az egyikkezemet, hogy elővegyem ajelvényemet - mondta Hayward.

Pici tett egy lépést feléje. -Nem kell, majd én megkeresem. -Hayward fejéhez szegezte afegyverét, és benyúlt előbb a blúzaegyik zsebébe, aztán a másikba, ésalaposan megtapogatta.

- A dudák valódiak - közölte,mire kitört a röhögés. - És nem isakármilyenek.

A nadrágzsebénél folytatta akeresését, hosszasan kotorászottbenne, végül előhúzta a jelvényt, ésszétnyitotta. - Ejha, ezt nézzétek!

Felemelte a jelvényt, éskörbemutatta, aztán szájátcsücsörítve közelebbről isszemügyre vette. - Az áll itt, hogyLaura Hayward kapitány,életvédelmi osztály. Még fotó isvan! Honnan szedte, egyképregényből fénymásolta ki?

Hayward rámeredt.Lehetséges, hogy tényleg ennyireostoba lenne? Kezdett kicsit félnitőle.

Pici összecsukta a jelvényt, aháta mögé dugta, mintha kitörölnévele a fenekét, aztán a vízbe dobta,ahol nagy csobbanással elmerült. -Ezt gondolom a jelvényéről -közölte. - Larry, gyere, kutasd át a

másikat is.A vékony férfi is átmászott a

csónakba, és Pendergasthoz lépett.- Ha bármivel próbálkozik,

lövök - figyelmeztette Pici,Hayward fejéhez nyomva afegyverét. - Ez ilyen egyszerű.

A férfi elkezdte átkutatniPendergast zsebeit. Előkerült egymásik pisztoly, néhány kisszerszám, papírok, és az FBI-jelvény.

- Hadd nézzem csak - mondtaPici.

A Larry nevű férfi átadta neki.Pici megnézte, ráköpött, aztánösszecsukta, és bedobta a vízbe. -Vacak hamisítvány. Maguk aztán

nem semmik, tudják?Hayward érezte, hogy az

oldalába nyomódik a fegyvercsöve.

- Komolyan mondom -folytatta Pici. - Idejönnek, beadjáknekünk ezt a mesét amadármegfigyelésről, aztán azthiszik, hogy hamis jelvényekkelkihúzhatják magukat a pácból. Aztmondták maguknak, így másszanakki a veszélyes helyzetekből? Háthadd mondjak valamit: mi tudjuk,hogy kik maguk, és miért jöttek Egytalpalatnyit sem fognak elvenni amocsarunkból! Ez a mi földünk, ésebből élünk. A nagyapám is ebbőlélt, így nevelte fel az apámat, és én

is így fogom felnevelni agyerekeimet Ez itt nem Disneyland,hogy a jenkik elszórakozzanak akajakjaikkal. Ez a mi mocsarunk.Helyeslő hangok harsantak acsónakokból.

- Elnézést, hogy félbeszakítoma kis szónoklatát - mondta Hayward-, de én tényleg rendőr vagyok, atársam pedig FBI-ügynök. Közlöm,hogy mindnyájan le vannaktartóztatva.

- Jaj, nekem! - kiáltott fel Pici,és odadugta az arcát egészenközelre. - Most szörnyenmegijedtem. - Whiskybűz ésrothadthagyma-szag csapta megHayward orrát.

Pici körbenézett. - Hé, mitszólnátok egy kis sztriptízhez? -Megmarkolta saját hájas melleit, ésmegrázogatta. Kitört a füttyöngetés.

- Lássuk, lássuk!Hayward Pendergastra

pillantott. Az ügynök arcatökéletesen kifürkészhetetlen volt.A Larry nevű vékony férfi pisztolytnyomott a fejéhez, és vagy két tucatfegyver szegeződött rájuk mindenirányból.

Pici megragadta Haywardblúzának gallérját, és megrántotta,Laura elhúzódott, mire több gombis lepattant.

- Gyerünk! - mondta Pici,aztán lekevert neki egy hatalmas

pofont, amitől Hayward elterült acsónak aljában.

- Felállni! - szólt rá Pici nagyröhögéstől kísérve, ő azonban nemnevetett. Hayward égő arccalfeltápászkodott. Pici megint ahalántékához nyomta fegyvert. - Jólvan, vedd le szépen, a fiúkkedvéért.

- Menjen a francba!- Gyerünk - súgta oda Pici, és

a füle tövébe nyomta a fegyverét.Laura érezte, hogy kiserken a vére.A blúza félig szétnyílt.

- Gyerünk!Hayward remegő kézzel a

következő gombhoz nyúlt, éselkezdte kigombolni.

- Ez az! - Hayward megintvetett egy lopott pillantástPendergastra, aki mozdulatlanul,kifejezéstelen arccal állt. Vajon mijárhat ilyenkor a fejében? - tűnődöttLaura.

- Gyerünk, kigombolni -förmedt rá Pici, és megint megböktea fegyver csövével.

Laura a lelkes buzdító kóruskíséretében kigombolt egy gombot,aztán nekilátott a következésnek.

67. fejezet

Pendergast hirtelen

megszólalt: - Így nem bánunk egyhölggyel.

Pici megfordult. - Nem bánunkígy egy hölggyel? Szerintemkurvára így kell bánni velük!

Ismét helyeslő kórus kísérte aszavait. Hayward végignézett akivörösödött, izzadt, lelkesarcokon.

- Kíváncsi rá, hogy én mitgondolok? - kérdezte Pendergast -Szerintem maga egy hájas disznó.

- Mi van? - Pici csakpislogott, aztán felemelte húsosöklét, és behúzott egyet Pendergastgyomorszájára. Az ügynökfelszisszent, és kétrét görnyedt Picimég egyszer megütötte ugyanazon a

helyen. Pendergast térdre roskadt,és levegő után kapkodott.

Pici lenézett rá, és megvetőenköpött egyet. - Nem érünk rávacakolni. - Megragadta Haywardblúzát, és egy nagy rántással letépteróla úgy, hogy a megmaradtgombok is lepattogtak.

A csónakokból lelkesordítozás harsant. Pici előhúzottegy nagy vadászkést az overalljazsebéből, és azzal félrehúzta azelszakított blúzt. Előbukkant alólaLaura melltartója.

- Ezt nevezem! - kiáltott felvalaki.

Pici mohón bámulta Haywardmelleit. Laura fájdalmasan nyelt

egyet, és megpróbálta eltakarnimagát a széttépett blúzzal, de Picimegcsóválta a fejét, eltolta a kezét,és végighúzta a kés pengéjét amelltartó szélénél. Aztán nagyonlassan bedugta a penge hegyét amelltartó két kosara közé, és egymozdulattal szétvágta két darabra.Laura melle kiszabadult, a lelkesnézőközönség pedig felordított.

Hayward látta, hogyPendergast közben botladozvafeltápászkodik. Pici túlságosan elvolt foglalva, nem vette észre.

Pendergast kissé oldalra dőlvemegállt, aztán egy hirtelen, szintealig észrevehető mozdulattal amásik oldalra helyezte a

súlypontját. A csónak megbillent,Pici és Larry elveszítette azegyensúlyát. - Hé, mit csinál?

Hayward hirtelen csak egyelmosódott foltot látott, valami acélvillant, aztán Larry felnyögött ésösszegörnyedt. A kezében lógatottpisztoly elsült, és vér folyt a csónakaljába.

Pici a fegyverét is lendítvemegpördült, és megeresztett egyhosszú sorozatot. Pendergastazonban olyan gyors volt, hogy agolyók elkerülték. Izmos karja Picinyakára fonódott, hátrarántotta afejét, és egy kis tört szegezett atorkához. Ugyanebben a pillanatbanHayward hatalmas ütést mért a férfi

karjára, amitől kiesett a kezéből afegyver.

- Ne mozduljon - mondtaPendergast, és még jobban Picinyakához szorította a kést. A másikkezével ügyesen kivette az övébőlLes Baer pisztolyát.

Pici felnyögött, és hadonászvapróbált kiszabadulni, de a kés mára nyakéba mélyedt, és annyira abőre alá hatolt, hogy kisvércseppek serkentek ki, mireelcsendesedett, és abbahagyta akapálózást.

- Ha megmozdul, meghal -figyelmeztette Pendergast. Haywardrémülten bámult, átmenetileg meg isfeledkezett a meztelenségéről.

Pendergast valahogy beszúrta ahegyes kis tört a férfi bőre alá úgy,hogy a nyaki ütőere is kilátszott.

- Ha rám lőnek, átvágom azütőeret - mondta Pendergast. - Haelesnék, akkor is. Ha megmozdul,akkor is. Ha hozzá mernek nyúlniHayward kapitányhoz, akkor is.

- A rohadt életbe! - üvöltötterémülten Pici. - Mit művel! Elfogok vérezni!

Halálos csönd lett. Afegyverek még mindig rájukszegeződtek a környezőcsónakokból.

- Lőjétek le! - ordította Pici. -Lőjétek le a nőt! Mire vártok?Senki sem mozdult. Hayward a

rémülettől kővé dermedve állt.Bámulta a lüktető eret a férfi

nyakán és a véres késpengét.Pendergast a csónakra szerelt

egyik nagy oldaltükörre biccentett.- Kapitány, idehozná azt nekem?

Hayward valahogy erőtgyűjtött, hogy megmozduljon.Amennyire tudta, eltakarta magátszakadt blúzával, és letörte ahelyéről a tükröt.

- Tartsa oda Picinek.Laura engedelmeskedett. Pici

belebámult a tükörbe, és a szemerémülten nagyra tágult. - Mi a fenétművel, kérem, ne… - A hangjamegremegett és elcsuklott, véreresszeme óriásira kerekedett, a teste

megdermedt a rettegéstől.- Minden fegyvert gyűjtsenek

össze ide Pici csónakjába - mondtahalkan Pendergast, és a mellettükálló üres csónakra biccentett. - Azösszeset. Most.

Senki sem mozdult.Pendergast a sebből kilátszó

ér alá csúsztatta a kés hegyét. -Engedelmeskedjenek, vagyátvágom.

- Hallottátok! - szólalt megPici rémülten, elvékonyodotthangon suttogva. - A fegyvereket acsónakba. Csináljátok, amit mond!

Hayward továbbra isodatartotta a tükröt. A férfiakhalkan mormoltak egymás közt,

aztán elkezdték továbbadogatni afegyvereiket, a legközelebb állókpedig bedobálták őket a csónakba.Hamarosan egész fegyverarzenálgyűlt össze a csónak lapos aljában.

- Késeket is, mindent!Újabb tárgyak pottyantak a

csónakba.Pendergast a Larry nevű

vékony férfihoz fordult, aki acsónak aljában feküdt. Vérzett akarján lévő vágás, és a lába is,amibe saját maga lőtt bele. -Legyen szíves levenni az ingét.

A férfi kis habozás utánengedelmeskedett.

- Adja oda Haywardkapitánynak.

Hayward átvette a nyirkos,izzadságszagú ruhadarabot.Amennyire lehetett, elfordult atöbbi csónaktól, levette a szakadtblúzt és tönkretett melltartóját, ésfelvette a vérfoltos inget.

Pendergast odafordult hozzá. -Kapitány, magához venne egyfegyvert?

- Ez a TEC-9-es éppen jó lesz- mondta Hayward, és felvette afegyverkupac tetejéről. Megnézte,kivette a tárat, megvizsgálta, majdvisszatolta a helyére. - Át vanalakítva teljesen automatára, ésötvenes tár van hozzá. Van mégbenne bőven ahhoz, hogy mindenkitkifüstöljünk.

- Nagyon praktikus választás,bár nem legelegánsabb - jegyeztemeg Pendergast.

Hayward a férfiakra szegeztea TEC-9-est. - ki szeretne mégsztriptízt látni?

A nagy csöndben nemhallatszott más, csak Pici fojtottzokogása. A könnyek végigfolytakaz arcán, de közben olyanmozdulatlanul állt, mint egykőszobor.

- Attól tartok, hogy súlyoshibát követtek el - mondtaPendergast. - A hölgy valóban aNew York-i rendőrség kapitánya,én pedig tényleg különleges ügynökvagyok az FBI-nál. Egy gyilkossági

nyomozást folytatunk, amelyneksemmi köze magukhoz vagy avárosukhoz. Bárki mondta is azt,hogy környezetvédők vagyunk,becsapta magukat. Most felteszekegy kérdést, csak egyetlenegyszer,és ha nem kielégítő a válasz, amitkapok, akkor átvágom Pici nyakiütőerét, a kollégám pedig halomralövi magukat, mint a kutyákat.Természetesen önvédelemből. Kifogja kétségbe vonni egy rendőr ésegy szövetségi ügynök szavait?

Csönd.- A kérdés a következő: Pici,

ki mondta magának, hogy jönnifogunk?

Pici kétségbeesetten hadarni

kezdett: - Ventura, Mike Ventura,Mike Ventura… - aztán zokogásbafulladt a hangja.

- És ki az a Mike Ventura?- Itta Békában lakik, de sokat

jár ide, nagy vadász, sok pénze van,és sok időt tölt itt a mocsárban, őjött be a kocsmámba, mindenkinekazt mondta, hogy környezetvédőkjönnek ide, hogy a Black Braketöbbi részét is természetvédelmiterületté akarják nyilvánítani, éselvennének mindenmunkalehetőséget a helybéliektől…

- Köszönöm - bólintottPendergast - Ennyi elég lesz.Megmondom, most mi fog történni.A kollégám és én folytatjuk az

utunkat Pici kiválóan felszerelt ésmindennel ellátottmotorcsónakjával, és magunkkalvisszük az összes fegyvert. Magukmeg szépen hazamennek.Megértették?

Semmi válasz.Pendergast odaszorította a kést

Pici ütőeréhez. - Lennének szívesekválaszolni?

Halk mormolás és bólogatásvolt a válasz.

- Nagyszerű. Mint látják, mostmár alaposan fel vagyunkfegyverezve. És biztosíthatommagukat, hogy mindketten remekülértünk a fegyverekhez, és tudjuk,hogyan kell használni ezeket.

Kapitány, lenne szíves bemutatni?Hayward a közelben álló

facsemetékre célzott a TEC-9-essel, és leadott három rövidsorozatot. A vékony törzsű fáklassan a vízbe dőltek.

Pendergast elvette a kést Picinyakáról. - Ezt majd néhányöltéssel össze kell varrni, kedvesPici.

A férfi csak motyogottvalamit.

- Azt tanácsolnám önöknek,hogy beszéljék meg egymás közt adolgot, és találjanak ki egy hihetőtörténetet arról, hogyan vágta meg anyakát Pici, és szegény Larryhogyan lőtt bele a saját lábába. A

kapitánynak és nekem fontosabbdolgunk is van, és nem szeretnénk,ha tovább kellene foglalkoznunkezzel az üggyel. Amennyiben nemzaklatnak többet - és nem nyúlnak ameglehetősen drága autómhoz sem -, akkor nem látjuk értelmét, hogyletartóztassunk vagy megvádoljunkbárkit. Így van, kapitány?

Laura bólintott. Furcsamódkezdte értékelni Pendergastmódszereit. Jól beváltak itt az istenháta mögött, ahol nem számíthattaksemmiféle erősítésre a feldühödötttömeggel szemben, akiklegszívesebben megerőszakoltákvolna, aztán mindkettőjüket megölikés elsüllyesztik a mocsárban.

Pendergast átlépett Picicsónakjába, Hayward pedigkövette, a lábával félrelökdösve azösszegyűjtött fegyvereket.Pendergast beindította a motort, éselindult. A környező csónakokkénytelen-kelletlen félrehúzódtak,és utat engedtek neki. - Később mégtalálkozunk! - kiáltott oda. - Attóltartok, hogy nem lesz kellemes aviszontlátás.

Aztán felberregett a motor, acsónak elindult a legszélesebbcsatornában dél felé, és eltűnt asűrű növények között az alkonyifényben.

68. fejezetMalfourche, Mississippi

Mike Ventura Escalade-jábanvárakozott, amelyben teljes erővelműködött a légkondicionáló, ésnézte, ahogy a csónakok lassanbefutnak a kocsma mögöttimólóhoz. A nap épp lenyugodott avíz fölött, tompa narancsszínűrefestve az ég alját. Ventura kezdtekissé kellemetlenül érezni magát.Egyáltalán nem úgy festett ahelyzet, mint amikor egy győztessereg diadalmasan visszatér asikeres hadjárat után. inkább

lehangolt, megvert, szedett-vedettnépség benyomását keltették. Azutolsó csónakkal befutott Pici is,aki úgy mászott ki a mólóra, hogyegy véres zsebkendő volt a nyakaköré kötve, és az ingére is vérszáradt. Ventura ekkor mér biztosantudta, hogy valami rosszul sült el.

Két ember támogatta Picit kétoldalról, húsos karjait fogva,miközben becsoszogott a kocsmába.Közben többen is észrevettékVenturát, valamit mondtakegymásnak és mutogattak, aztánelindultak feléje. Nem tűntek túljókedvűnek.

Ventura egy hangos kattanássalgyorsan lenyomta az ajtókat záró

gombot. A férfiak némánkörbevették a kocsiját, az arcukkivörösödött, az izzadságpatakokban folyt róluk.

Ventura résnyire leengedte azablakot. - Mi történt?

Senki sem válaszolt. Egyfeszült pillanat után az egyik férfifelemelte az öklét, aztán hangoscsattanással rácsapott amotorháztetőre.

- Hé, mi a fene van? - kiáltottfel Ventura,

- Hogy mi a fene van? -üvöltötte a férfi. - Mi a fene?

Egy másik ököl is lesújtott akocsira, majd egy harmadik aztánegyszer csak már mindenki a

kocsiját püfölte, az oldalátrugdosták izzadva, köpködve.Ventura döbbenten és rémültenbecsukta az ablakot, hátramenetbekapcsolt, és olyan gyorsan tolatnikezdett, hogy kocsi mögött állóknakúgy kellett félreugrani, hogy negázolja el őket.

- Szemét! - ordította utána atömeg. - Hazug!

- Ezek, szövetségiek voltak, terohadék!

- Hazug disznó!Ventura váciul eltekerte a

kormányt, sebességbe kapcsolt,rátaposott a gázra, és száznyolcvanfokos szögben megfordult,kavicszáport és földet szórva szét a

kerekek alól. Ahogy gyorsított,tompa puffanással egy hatalmas kőcsapódott a hátsó ablaknak, éspókhálószerű repedések borítottákel az üveget.

Miközben rákanyarodott azországútra, megcsörrent a mobilja.Felkapta, Judson Esterházy kereste.A francba!

- Már majdnem ott vagyok -szólalt meg Judson hangja. - Hogyment?

- Baj van, méghozzá elégkomoly.

Mire Ventura megérkezett amocsár szélén álló, szépen rendbentartott házához, egy pick-up már ottvárakozott. Esterházy a kocsi

mellett álldogált khakiszínűnadrágban, és épp fegyvereketpakolt le a csomagtartóról. Venturalefékezett mellette, és kiszállt akocsijából. Esterházy sötétarckifejezéssel fordult oda hozzá. -Mi történt a kocsiddal? - kérdezte.

- Megtámadtak, odaátMalfourche-ban.

- Nem intézték el, amit kellett?- Nem. Pici egy nagy sebbel a

nyakán jött vissza, és senkinél nemvolt fegyver. Majdnemmeglincseltek. Valami nagy bajtörtént.

Esterházy rámeredt. - Ezekszerint azok ketten még mindig aSpanish Island felé tartanak?

- Nagyon úgy néz ki.Esterházy elbámult a távolba

Ventura fehérre festett háza mellettés a tágas, zöld pázsit fölött a kismagánkikötőig, ahol Ventura háromcsónakja várakozott: egy Lafittehajó, egy vadonatúj horgászcsónakés egy propelleres motorcsónak. Azállkapcsa megfeszült. Benyúlt apick-up csomagtartójába, éselővette az utolsó fegyvertokot is. -Úgy tűnik, hogy kénytelenek leszünka saját kezünkbe venni a dolgot.

- Méghozzá most azonnal. Haodaérnek a Spanish Islandre,mindennek vége.

- Nem fogjuk hagyni, hogy ezmegtörténjen. - Esterházy

hunyorogva a lenyugvó napbabámult. - Lehet, hogy már aközelében is járnak. Kérdés, hogymennyire gyors a tempójuk.

- Lassan haladnak. Nemismerik ki magukat a mocsárban.

Esterházy a motorcsónakrapillantott. - Ezzel a 250-es Yamahamotorral talán utol tudjuk érni őket,amikor átvágnak azon régirönkvontató csatornán, a Cocodrie-sziget közelében. Tudod, merrevan?

- Persze - bólintott Venturabosszúsan. Sértőnek találta, hogyEsterházy azt feltételezi, nem ismeriúgy a mocsarat, mint a tenyerét.

- Akkor pakold be ezeket a

fegyvereket a csónakba, ésInduljunk - mondta Judson. - Vanegy ötletem.

69. fejezetBlack Brake mocsár

A hold sárga korongja az égreemelkedett a kopár ciprusok törzseiközött, és halvány fénnyel árasztottael az éjjeli sötétségbe burkolózómocsarat. Ahogy a csónaklámpájának sugara a fák közéhasított, itt-ott felparázslott egy-egyszempár. Hayward tudta, hogy

leginkább békák és varangyoklehetnek, de azért egyre jobbanborzongott. Még ha agyerekkorában hallott különöstörténetek csak legendák is. tudta,hogy ez a hely tele van nagyon isvalódi aligátorokkal és mérgeskígyókkal. Tolta előre a csónakot arúddal, és csak úgy folyt róla averejték. Larry ingének durvaanyaga dörzsölte a borét.Pendergast a csónak orrában hasalt,és figyelmesen vizsgálgattazseblámpája fényénél a kétkiteregetett térképet. Nehézkesen éslassan haladtak, a félrevezetőnyomokat követve sokszorzsákutcákban kötöttek ki, és nagyon

bonyolult volt navigálni.Pendergast a vízbe világított,

és egy csipetnyi földet szórt bele,hogy megnézze, merre sodorja azáramlat. - Még egy kilométer, vagyannyi se - mormolta, és megintvisszatért a térképekhez.

Laura megtolta a csónakot,aztán felhúzta a rudat, majd újbólleszúrta a mocsár sáros aljába. Úgyérezte, megfojtja a sötét dzsungel,amely körbeveszi őket. - Mi van, haa tábor már nincs is meg? -kérdezte.

Pendergast nem válaszolt. Ahold közben még magasabbraemelkedett. Hayward mélyenbeszívta a sűrű, párás, illatos

levegőt.Egy moszkitó a fülébe repült,

és őrjítően zümmögött.Agyoncsapta és lesöpörte.

- Előttünk van még egyrönkvontató csatorna - mondtaPendergast. - Azután következik azutolsó mocsárszakasz, majd aSpanish Island.

A csónak orra egy csomó,rothadó vízijácintszár közé hasított.Megcsapta őket a bomlásnak indultnövényzet édeskés szaga.

- Kapcsolja le a reflektort,legyen szíves - mondta Pendergast.- Nem lenne jó, ha észrevennék aközeledésünket.

Hayward leoltotta a reflektort.

- Komolyan úgy gondolja, hogy vanott valaki?

- Biztos vagyok benne, hogyvalami van ott. Különben miérttettek volna ekkora erőfeszítéseket,hogy megakadályozzák, hogyodamenjünk?

Miután a szeme lassanhozzászokott a sötétséghez,Hayward meglepetten tapasztalta,hogy a telihold mennyi fényt ad. Afatörzsek között meglátta az előttükelterülő csillogó víztükröt. Acsónak egy perc múlva ki is siklotta csatornára, amelyet félig benőtt avízijácint és békalencse. A fejükfölött szövevényesen összefonódtaka ciprusok ágai, mintha egy

alagútban haladnának.A csónak hirtelen nagy

zökkenéssel elakadt. Haywardmajdnem előrebukott, a póznábankellett megkapaszkodnia.

- Van valami a víz alatt -mondta Pendergast. - Valószínűlegegy vastag gyökér vagy faág.Próbálja meg kikerülni.

Hayward teljes erejévelnekidőlt a rúdnak. A csónak farafélrefordult, és nagy koppanássalnekiütközött egy ciprusnak. Azegész csónak megrázkódott, aztánátsiklott a víz alatti akadály fölött.Ahogy Hayward megint tolt egyet arúddal, meglátta, hogy valamihosszú, csillogó és fekete siklik le

a feje fölötti ágakról, és a vállárahullik. Hidegen csúszott végigcsupasz nyakán, alig tudta megállni,hogy fel ne sikoltson az ijedségtőlés az undortól.

- Ne mozduljon! - szólt ráPendergast. - A szeme serebbenjen.

Laura várt, és mindenakaraterejét összeszedve igyekezettmozdulatlan maradni, miközbenPendergast nagyon lassan felélépett, aztán megállt, és óvatosanegyensúlyozott a csónak aljábanheverő fegyverek tetején. Egyikkeze hirtelen előrelendült,megragadta a Laura vállán tekergővaskos valamit, és egy lendületes

mozdulattal elhajította.Ahogy Hayward megfordult,

látta, hogy a kígyó elrepül alevegőben, majd a csónak mögött avízbe pottyan. Talán egyméteres islehetett.

- Agkistrodon piscivorus -jegyezte meg Pendergast komoran. -Vízi mokaszinkígyó.

Laura libabőrös lett. Mégmindig érezte a kígyó, undorító,síkos tapintásét. Vett egy jó mélylélegzetet, és végigfutott rajta aborzongás. Megint megragadta arudat, visszatolta a csónakot acsatorna közepére, és továbbhatoltak egyre beljebb adzsungelbe. Pendergast kórbenézett,

aztán ismét visszatért atérképekhez. Hayward igyekezettóvatosan rajta tartani a szemét afeje fölé hajló ágakon. Moszkitók,békák, kígyók - már csak azhiányzik, hogy aligátorral istalálkozzanak.

- Lehet, hogy hamarosan kikell szállnunk a csónakból, ésgyalogosan továbbmenni -mormolta Pendergast. - Úgy tűnik,akadályok következnek. - Felnézetta térképről, és ismétkörbepillantott.

Hayward gondolatai mégmindig az aligátorokon jártak.Gyalogosan. Hát ez remek!

Megint tolt egy nagyot a

csónakon. Egyszer csak néma,fekete villanást látott: Pendergastrávetette magát, elkapta aderekánál, és magával rántotta.Mindketten a sötét vízbe zuhantak acsónak oldalánál. Laura a víz alatttalálta magát. Annyira meglepődött,hogy kapálózni se tudott. A lábabelesüppedt a vastag iszapba.Ahogy felrúgta magát, és a fejekibukkant a víz színe fölé,meghallotta, hogy lövésekzáporoznak körülöttük.

Egy golyó nagy csattanássaleltalálta a csónak motorját, éslángok csaptak ki belőle. A lövésekjobb felől jöttek a sötétségből.

- Fogjon egy puskát - suttogta

Hayward fülébe Pendergast.Laura megkapaszkodott a

csónak szélében, megvárta, amígelcsendesednek a lövések, aztánfelhúzódzkodott. Felkapta a hozzálegközelebb eső fegyvert - egynehéz vadászpuskát -, ésvisszamerült a vízbe. Újabbgolyózápor csapódott a csónakba, amotort több találat is érte. A csónakoldalán kis lángnyelv futott végig:eltalálták az üzemanyag-vezetéket.

- Ne viszonozza a tüzet! -suttogta Pendergast, és meglökteLaurát. - Kerülje meg a csónakot,másszon ki a csatorna túlsóoldalán, és keressen fedezéket.

Laura félig úszott, félig gázolt

a vízben, amennyire csak lehetett,lehúzta a fejét. A hátuk mögöttfelcsaptak a lángok a kigyulladtcsónakban, és sárgás fénytvetítettek a vízre. Tompa robbanáshallatszott, és Laura érezte, hogymegcsapja a légnyomás.Narancsszínű tűzgolyó szállt fel azéjszakában. Néhány kisebbrobbanás következett, ahogy afegyverek is lángra kaptak.

Hirtelen mindenfelől golyókárasztották el őket, felkorbácsolvaa vizet.

- Észrevettek - mondtasürgetően Pendergast. - Merüljön avíz alá és ússzon!

Hayward vett egy jó nagy

levegőt, a víz alá merült, és úsznikezdett, egyik kezében ügyetlenülszorongatta a puskát. A lába néha asárba süppedt, és érezte, hogykemény és kevésbé keménytárgyaknak ütközik. Időnként síkoshalak surrantak el mellette.Igyekezett nem gondolni amokaszinkígyókra, avízipatkányokra, a húszcentispiócákra és minden egyébre, ami amocsárban nyüzsög. Hallotta magakörül a golyók becsapódását avízbe. A tüdeje már majdnemszétrobbant. Kidugta a fejét, vettegy nagy levegőt, és megint a vízalá merült.

A víz szinte forrt körülötte a

záporozó golyóktól. Lauránaksejtelme sem volt, merre lehetPendergast, csak haladt továbbelőre. Úgy percenként felmerült,hogy levegőt vegyen. Érezte, hogy atalpa alatt lassan emelkedni kezd asáros talaj. Hamarosan már egészensekély vízben kúszott. A csatornatúloldalán felderengtek a sötétben afák. A lövések még mindigfolyamatosan érkeztek jobb felől,de egyre ritkultak. A golyók a fáktörzsébe csapódtak a feje fölött. Alövész nyilván elvesztette őketszem elöl, és csak úgy találomralövöldözött ebbe az irányba.

Laura kivonszolta magát acsúszós, sáros partra, a hátára

fekve elnyúlt a vízijácintok között,és lihegve próbált levegőhöz jutni.Tetőtől talpig sáros volt. Mindenolyan gyorsan történt, hogygondolkozni sem volt ideje. Mostnem a mocsárlakók voltak atámadóik, ebben biztos volt. Úgytűnt, egy magányos lövésszel állnakszemben, olyan valakivel, aki tudta,hogy erre jönnek, és akinek voltideje felkészülni.

Óvatosan körbenézett, desehol sem látta Pendergastot Egyikkezében fogva a puskát féligkúszott, félig úszott a sekély vízben,és a fák fedezékébe húzódott,Megkapaszkodott egy öreg, korhadóciprus törzsében, és behúzódott

mögé. Közben halk loccsanásokathallott. Majdnem odakiáltott,gondolván, hogy Pendergast az,amikor hirtelen egy éles fényűreflektor gyulladt ki a csatornában,és megvilágította a mocsár bal feléeső részeit.

Laura lehúzta a fejét, ésamennyire csak bírt,összekuporodott a fatörzs mögött.Lassan, nagyon határozottan magaelé emelte a csupa sár puskát,óvatosan megmártotta a vízben,kissé megrázogatta, hogy leöblítse,aztán ismét felemelte, ésvégigtapogatta, hogytulajdonképpen milyen fegyver is.Nagy kaliberű, hagyományos

mechanizmusú, nyolcszögletűcsövei. Egy Old West puskamodern másolatának tűnt. TalánWinchester másolat egy régiBrowningról - ami azt jelenti, hogyvalószínűleg működőképes maradtannak ellenére is, hogy alaposanelázott. A tárban minimum négy,maximum kilenc golyó lehet.

A reflektor fénysugara a fákközé hasított a sötétségbe, és amocsarat pásztázta. A lövöldözésabbamaradt, a fény azonban egyreközelebb jött.

Ki kell lőnie a reflektort. Nemis lehetett volna más célpontja,mivel a vakító fénypont mindenmást eltakart előle. Lassan, némán

felemelte a puskát, és kirázogattabelőle a maradék vizet is.Végtelenül óvatosan betöltött egygolyót a töltényűrbe. Eddig mindenrendben ment. Most már nagyontisztán látta a fénypontot, amelylassan közeledett a csatornán.Emelte a puskát, és célzott, amikorhirtelen egy kéz nehezedett avállára. Laura elfojtotta a meglepettfelkiáltást, és behúzta a fejét afatörzs mögé.

- Ne lőjön - suttogta alighallhatóan Pendergast. - Lehet,hogy csapda.

Laura bólintott.- Kövessen. - Pendergast

megfordult, és kúszni kezdett a

sekély vízben. Hayward követte. Ahold átmenetileg a felhők mögébújt, de a lángoló csónak elég fénytadott. A kis csatornaelkeskenyedett, és hamarosan egyiszapzátonyra értek, amelyet aligharminc centis víz borított. Areflektor megvilágította a zátonyt,és a fény egyre közeledett feléjük.Pendergast megállt, nagy levegőtvett, és belehasalt a vízbe.Ugyanúgy sár borította tetőtőltalpig, mint Laurát. Haywardkövette. Szinte teljesen beletemettearcát az iszapos vízbe.

A fénypászma pontosanfölöttük siklott el. Hayward egésztestében megfeszült, várta a lövést,

de az nem jött.Amikor a fénysugár odébb

siklott, Laura felállt. A zátonyon túlsűrű csoportban álltak a ciprusok éskorhadó fatörzsek. Pendergastegyenesen arrafelé tartott. Haywardkövette, és egy percen belül már beis értek a fák közé.

Hayward gyorsan újbólmegtisztogatta és leöblítette afegyverét, Pendergast elővette LesBaer pisztolyát, és ő ismegtisztogatta. Gyorsan, némándolgoztak. A fénysugár közbenismét felvillant, most még közelebbhozzájuk, és egyenesen feléjüksiklott.

- Honnan tudja, hogy csapda?

- kérdezte suttogva Hayward.- Teljesen nyilvánvaló. Több

fegyveres van, és csak arra várnak,hogy tüzeljünk a fény felé, és ígyeláruljuk, hol rejtőzünk.

- Akkor most mit csinálunk?- Várunk, csendben, és

mozdulatlanul.A fény kialudt, és mindent

beborított a sötétség. Pendergastmozdulatlanul, kifürkészhetetlenarccal guggolt a sűrűn állófatörzsek mögé húzódva.

Laura hegyezte a fülét.Loccsanások és zizegésekhallatszottak az éjszakában, szintemindenfelől. Surranó állatok ésugrándozó békák lehetnek. Vagy

talán emberek?Az égő csónak végül

elsüllyedt, az égő benzin is kialudt,és a mocsár hűvös sötétségbeburkolózott. Tovább vártak. Areflektor fénye hirtelen ismétkigyulladt, és még közelebb siklott.

70. fejezet

Judson Esterházy derékig érőhorgászcsizmájában végtelenülóvatosan gázolt át a sűrűnövényzeten, egy .30-30-asWinchesterrel a kezében. Sokkalkönnyebb volt, mint egy

mesterlövészpuska, és sokkalegyszerűbb volt vele manőverezni.Tizenéves kora óta ezt használtaszarvasvadászatra. Erős, mégiskarcsú fegyver - szinte olyan érzésvolt, mintha karjánakmeghosszabbítása lenne.

A fák között látta Venturareflektorának fényét, amely amocsarat pásztázta, és egyre jobbanmegközelítette azt a helyet, aholPendergast és a nő lapulhatottEsterházy úgy száz méterrelmögöttük helyezkedett el. Nem issejtették, hogy átkaroló hadműveletindult ellenük. Mögéjük lopakodotta kidőlt fák között, miközbenVentura elölről közeledett. Nem

tudnak elmenekülni. Nem kell több,csak hogy egyszer - egyetlenegyszer- lőjenek, és elárulják apozíciójukat. Akkor mindkettőjüketmegöli. Előbb vagy utóbb rá fognakkényszerülni, hogy kilőjék areflektort.

A terv tökéletesen működött,és Ventura is jól játszotta aszerepét. A fény lassan mozgott,meg-megállva, egyre közelebb arejtekhelyükhöz. Látta, ahogysugara táncolva megvilágítja a sűrűciprusokat, a kiálló gyökereket és avaskos, korhadó fatörzseket. Csakisott rejtőzhetnek, a közelben nemvolt más hely, amit fedezékneklehetett volna használni.

Lassan úgy helyezkedett, hogyjól rálásson a ciprusok csoportjára.A hold már magasabban állt azégen, kibukkant a felhők mögül, éssápadt fényt szórt a mocsármélyére. Egy pillanatra megláttamindkettőjüket: egy fatörzs mögöttkuporogtak, és minden figyelmüketaz előttük mozgó fényreösszpontosítottak - így teljesen kivoltak téve a bekerítő manővernek.Nem is lesz rá szükség, hogyrálőjenek a reflektorra.

Judson lassan a szeme eléemelte a fegyverét, és belenézett azéjszakai célzókészülékbe. Mindenélesen kirajzolódott előtte. Nemtudja mindkettőjüket egyszerre

eltalálni, de ha előbb elintéziPendergastot, a nővel már egyszerűlesz elbánni.

Óvatosan igazított a puskán,Pendergast hátára irányította acélkeresztet, és felkészült alövésre.

Hayward guggolvameghúzódott a korhadt fatörzsmögött, miközben a fénypont előre-hátramozgott a sötétségben.

- Azt hiszem, egy rúdraerősítettek egy lámpát - súgta afülébe Pendergast.

- Egy rúdra?- Igen. Nézze, milyen furcsán

imbolyog. Csak csel. Ez azt jelenti,hogy van egy második lövész is. -Pendergast hirtelen megragadtaLaurát, és lenyomta az arcát asárba. Fél másodperccel későbbLaura egy lövést hallott elsüvíteni afejük fölött, aztán a tompapuffanást, ahogy a golyó egy fábacsapódott.

Kétségbeesetten Pendergastután mászott, aki a sárban előbbrekúszott, aztán megbújt egy csomóösszegabalyodott gyökér mögött, ésLaurát is odahúzta maga mellé,újabb lövések dördültek, mostelőttük és mögöttük is, és kétirányból csapódtak be a gyökerekközé.

- Ez a fedezék nem ér semmit -zihálta Hayward.

- Tényleg nem, itt nemmaradhatunk. Csak idő kérdése,hogy egy golyó eltaláljon.

- De mit tehetnénk?- Elintézem azt, aki a hátunk

mögött van. Miután elmentem,várjon kilencven másodpercig,tüzeljen, aztán megint várjonkilencven másodpercet, és lőjönmegint. A célzással ne törődjön,csak a zajra van szükségem.Vigyázzon, hogy ne vegyék észre atorkolattüzet… és ezután, de csakez után a két félrevezető lövés utánlője ki a reflektort. Aztán támadjameg a fickót, és ölje meg.

- Értem.Pendergast a következő

pillanatban már el is tűnt amocsárban. A mozgásra újabbgolyózápor volt válasz.

Hayward lassan kilencvenigszámolt magában, aztán jóalacsonyan tartva a puska csövétlőtt. A fegyver hatalmasat dörrentés rúgott. Haywardot meglepte,mekkora a hangja. A dörrenésvisszhangozva szóródott szét amocsárban. Válaszul golyózáporcsapódott a gyökerek közé,közvetlenül a feje fölött. Lelapult asárba. Aztán balról meghallottaPendergast lövéseit. A .45-öspisztoly hatalmasat szólt az

éjszakában. A fénypont megingott,de nem közeledett.

Laura megint elszámoltmagában kilencvenig, aztánmásodszor is lőtt, ismét a levegőbehasított a nagy kaliberű fegyverdörrenése.

Megint rálőttek válaszul, majdismét felharsantak Pendergastgyorsan pergő lövései, de most egymásik irányból. A fény továbbrasem mozdult.

Hayward megfordult, és asárban guggolva végtelenülóvatosan célba vette a fénypontot.Lassan meghúzta a ravaszt. A puskadörrent egyet, és a fény óriásiszikraeső kíséretében eltűnt.

Hayward azonnal felpattant, ésfutni kezdett arrafelé, aholkorábban a fénypont volt, ahogycsak a lába bírta a süppedősiszapban.

Hallotta, hogy a háta mögöttPendergast vadul tüzel a hátulmegbújó lövész irányába.

Két golyó Közvetlenülmellette csapódott be egypáfránybokorba. Lauratovábbrohant, a puskájátkészenlétben tartva, aztán kirontotta páfrányok közül, és meglátta alövészt, aki ott guggolt egy laposfenekű csónakban. A férfimeglepetten felé fordult, Laurapedig a vízbe vetette magát, közben

célzott és lőtt. A férfi ugyanabbanpillanatban rálőtt, és Laura élesütést érzett a lábán, aztán csakzsibbadtságot. Felkiáltott, ésmegpróbált felállni, de nemmozdult a lába.

Kapkodva kibiztosította afegyvert, és minden pillanatbanvárta, hogy mikor találja el amásodik, végzetes lövés. De nemjött lövés, és rádöbbent, hogyvalószínűleg eltalálta a férfit.Emberfeletti erőfeszítéssel féligkúszott, félig botorkált a sekélyvízben, megragadta a csónak szélét,és puskával a csónakba célzott. Aférfi ott feküdt az aljában, a vállánlévő sebből folyt a vér. A puskája

két darabba törve hevert mellette,úgy tűnt, egy golyó éppen eltalálta.A férfi egyik kezévelkétségbeesetten tapogatózvapróbálta elérni a pisztolyát. Nem amalfourche-iak közül való volt,Laura még sohasem látta.

- Ne mozduljon! - förmedt rá,és rászegezte puskáját Próbált nemzihálni a fájdalomtól. Odanyúlt,felkapta a pisztolyt, és a férfiraszegezte. - Álljon fel, szép lassan.Látni akarom a kezét.

A férfi felnyögött, és felemelteaz egyik kezét. A másik bénánlógott az oldala mellett.

Hayward tudta, hogy amásodik lövész még veszélyt

jelenthet, ezért igyekezett a lehetőlegjobban, fedezékben maradni.Ellenőrizte a pisztolyt a tár televolt. A súlyos puskát a vízbe dobta,a pisztolyt magánál tartotta.

A férfi felnyögött. A holdfényegy sugara épp a felsőtestére esett,látszott, hogy a vállán egyre jobbanterjed a sötét vérfolt - Eltalált -nyögte. - Segítségre van szükségem.

- Nyugalom, nem halálos -mondta Hayward. Sebesült lábalüktetett, és olyan nehéz volt, mintaz ólom. Remélte, hogy nem fogelvérezni. Mivel félig vízben állt, aférfi nem láthatta, hogymegsebesült. Érezte, ahogymindenféle dolog siklik el sebesült

lába mellett a víz alatt -valószínűleg a halakat vonzotta odaa vér.

A háta mögül újabb lövésekethallott. Pendergast .45-ösénekerőteljes dörrenéseiegybevegyültek a másik lövészpuskájának élesebb csattanásaival.Már csak elszórtan jött egy-egylövés, aztán hosszú csönd lett.

- Hogy hívják? - kérdezteHayward a férfitól.

- Ventura. Mike…Hirtelen csattanás hallatszott,

a Ventura nevű férfi hátrahanyatlott,és egy nagy nyögéssel végignyúlt acsónak aljában. Összerándult, aztánmozdulatlanná dermedt.

Haywardot hirtelen elfogta apánik, a vízbe merült, épp csakegyik kezével kapaszkodva acsónak szélében. Érezte, hogysebesült lába körül mindenfélemocsári lény nyüzsög, éstekeregnek a piócák.

Egy nagy loccsanást hallott, ésrémülten megfordult a pisztollyal -de csak Pendergast közeledett avízben gázolva. Intett neki, hogymaradjon csöndben, aztán ő ismegkapaszkodott a csónakszélében. Óvatosan körbenézett,aztán egy gyors mozdulattalfelhúzódzkodott, és bemászott acsónakba. Laura hallotta, hogyvalamit keresgél, aztán megint

kimászott a másik oldalon, ésbemerült mellette a vízbe.

- Jól van? - súgta oda.- Nem, eltalált egy golyó.- Hol?- A lábamat.- Nem maradhat a vízben. -

Pendergast megragadta Laurakarját, és elkezdte a part felé húzni.Mélységes csönd ölelte körbe őket.A lövöldözés elijesztette azállatokat. Nem hallatszottakloccsanások, se brekegés, seciripelés, se a levelek zizegése.

Laura hirtelen enyhe áramlatotérzett a vízben, aztán valamikemény és pikkelyes súrolta alábát. Alig tudta elfojtani a

sikolyát. A víz felszíne fodrozódnikezdett a holdfényben, aztánmegjelent egy hüllőszempár és egypikkelyes orr. Az állat rémisztőfröcsköléssel hirtelen rávetettemagát. Ugyanebben a pillanatbanelsült Pendergast pisztolya. Lauraérezte, hogy valami ellenállhatatlanerővel megragadja sebesült lábát,és a víz alá húzza. Éles fájdalomhasított belé.

Laura kétségbeesetten küzdött,miközben Pendergast még mindigszorongatta a karját. Próbáltakirántani magát az állat fogai közül,de a hatalmas aligátor csak húztalefelé a sárba, a csatorna mélyére.Sikoltani akart, de szája megtelt

sáros vízzel. Hallotta a tompalövéseket a víz felszíne fölött.Kapálózás közben valahogysikerült odanyomnia a pisztolyt alábát szorongató állathoz, és lőtt.

Hatalmas dörrenést hallott, ésaz aligátor görcsösen rángatóznikezdett. Az iszonyatos erő, amivel afogak, szorították, hirtelenmegszűnt, és Laura zihálvafelmerült a sárból.

Pendergast egy vad rántássalkihúzta a partra, a páfrányokra.Laura érezte, hogy feltépi anadrágszárát. Amennyire tudta,leöblítette a sebet, és bekötöztevalami rongydarabbal.

- A másik lövész… - zihálta

Laura szédelegve. - Elkapta?- Nem. Lehetséges, hogy

súrolta egy golyó. Kiugrasztottam arejtekhelyéről, és láttam azárnyékát, ahogy elillant amocsárban.

- Miért nem lőtt ránk tovább?- Lehet, hogy új helyet keres,

ahonnan jobban tud célozni. Afickót a csónakban egy .30-30-asgolyó ölte meg, nem a mi lövésünk.

- Baleset? - Laura zihált,próbált nem gondolni a lábábanlüktető fájdalomra.

- Valószínűleg nem.Pendergast átkarolta Laura

vállát, és talpra segítette. - Csakegyvalamit tehetünk - tovább kell

mennünk a Spanish Islandre, moströgtön.

- De a másik lövész… Valaholmég mindig itt bujkál.

- Tudom. - Pendergast Lauralábára mutatott. - De a sebétmindenképp el kell látni.

71. fejezet

Hayward Pendergast nyakátátkarolva bicegett a ragacsossárban. Meg-megcsúszott, néhamajdnem Pendergastot is magávalrántotta. Minden lépésnélbelenyilallt a lábába a fájdalom,

mintha izzó vasrúd lett volna alábszárcsontja helyén, alig tudtamegállni, hogy fel ne kiáltson.Folyton arra gondolt, hogy a másiklövész még ott bujkál valahol, asötétségben. A mocsár némacsendje nyugtalanító volt. Azéjszaka fojtogató melegsége és alangyos mocsárvíz ellenére rázta ahideg, és szédült. Olyan érzésevolt, mintha ez az egész valakimással történne.

- Tovább kell mennünk,kapitány - szólalt meg Pendergastmegnyugtató hangja. Laura csakmost jött rá, hogy megint elesett.

A különös hangsúly, ahogy„kapitánynak” szólította, egy kis

erőt adott neki. Talpra kecmergett,és sikerült megtennie egy-kétlépést, de aztán érezte, hogy megintösszecsuklik a lába. Már szintecsak Pendergast cipelte. A karjaolyan erős volt, mint egy acélkábel,a hangja lágy és megnyugtató. A sáregyre mélyült, szinte beszívta alábát, mint a futóhomok. Hiábapróbált tovább bukdácsolni, az voltaz érzése, hogy csak egyremélyebbre süllyed az iszapban.

Pendergast támogatta, és őpedig óriási erőfeszítésselkiszabadította egyik lábát a sárból,a másik, sebesült lába azonbanmélyen belemerült, és hamegpróbálta megmozdítani,

elviselhetetlenül fájdalmasanlüktetett. - Képtelen vagyok rá -zihálta. - Nem megy. - Az éjszakaszédítően kavargott körülötte, a fejezúgott, Érezte, hogy már csakPendergast tartja.

Pendergast óvatosankörbenézett. - Jól van - suttogta.Egy pillanatig hallgatott, aztánLaura hallotta, hogy halkreccsenéssel széttépi a zakóját. Asötét mocsár, a fák, a hold - mindenkavargott Laura körül. Moszkitókzümmögtek az orrában és a fülében,olyan hangosan mintha oroszlánokordítanának. Lehanyatlott a sárosvízbe, és csak azt tudta kívánni,hogy bárcsak otthon lehetne az

ágyában, biztonságban, melegben,Manhattanben, és Vinnie halkan ottszuszogna mellette…

Arra tért magához, hogyPendergast valami rögtönzötthámféleséget erősít a karjára. Egypillanatig zavartan küzdött ellene,de Pendergast megnyugtatóanmegfogta a kezét. - Majd én húzom,maga csak pihenjen.

Laura bólintott, lassan kezdteérteni, mit akar.

Pendergast a vállára vette ahám két végét, és húzni kezdte magaután. Laura először nem mozdult,aztán az iszap lassan elengedteragacsos öleléséből, és érezte, hogycsúszni kezd előre a vizes sárban.

A fák komoran magaslottak fölé,feketén és ezüstösen rajzolódtak kia holdfényben, az árny- ésfényfoltok pettyezett mintázatotalkottak a levelek között. Haywardbágyadtan azon tűnődött, holrejtőzhet a másik lövész, és miértnem próbálkozott többször. Nemtudta, hogy öt perc telhetett el vagyfél óra - teljesen elveszítette azidőérzékét.

Pendergast; hirtelenmegtorpant.

- Mi az? - nyögött fel Laura.- Valami fényt látok a fák

között.

72. fejezet

Pendergast Hayward föléhajolt, és megvizsgálta. Laurasokkos állapotban volt. Annyiraelázott, és olyan sáros volt tetőtőltalpig, hogy nehéz lett volnamegállapítani, mennyi vértveszített. A hold sugarai ferdénhullottak az arcára, kísértetiesensápadt volt, már ahol nem borítottasár. Pendergast gyengédenfelültette, és kilazította a hámot.Egy fatörzsnek támasztotta, és eléhúzott néhány páfránylevelet, hogyelrejtse. Egy rongyot kiöblített asáros vízben, megpróbálta

letörölgetni a sarat a sebről, és egycsomó piócát is leszedett róla. -Hogy érzi magát, kapitány?

Hayward nyelt egyet, ésmegrebbent az ajka. Pislogott, deképtelen volt fókuszálni a tekintetét.Pendergast kitapintotta a pulzusátalig érezhetően, de gyorsan vert.Odahajolt a füléhez, és azt suttogta:- Most itt kell hagynom egy kisidőre.

Laura szeme egy pillanatranagyra tágult a félelemtől. Aztánbólintott, és rekedtesen annyitsikerült kinyögnie: - Értem.

- Bárki él is Spanish Islanden,már tudja, hogy itt vagyunk.Nyilván meghallották a lövéseket.

Lehet, hogy a második lövész is aszigetről jött, és ott vár ránk, azértvan ilyen nagy csönd. Nagyonóvatosnak kell megközelítenem.Megnézhetném a pisztolyát?

Elvette a pisztolyt - egy .32-esvolt -, megvizsgálta a tárat, aztánvisszatolta a helyére, és Laurakezébe nyomta a fegyvert. - Négygolyó maradt. Ha nem jönnékvissza… lehet, hogy szüksége leszrá. - A zseblámpát Laura ölébetette. - Ne használja, csak hanagyon muszáj. Figyelje, hogy nemlát-e szemeket megcsillanni aholdfényben, és ha igen, nézze meg,milyen messze ülnek egymástól. Haöt centinél nagyobb a távolság,

akkor vagy egy aligátor az, vagy atámadónk. Megértett?

Laura bólintott, ésmegmarkolta a pisztolyt.

- Ez itt jó rejtekhely. Nemfogják meglátni, ha maga nemakarja. De nagyon vigyázzon, nemszabad elaludnia. Ha nincseszméleténél, meghal.

- Jobb lesz, ha indul -mormolta Laura.

Pendergast körbenézett asötétségben. Halvány, sárgásderengés látszott a fák törzse között.Elővett egy kést, és egy nagy x-etfaragott a legvastagabb fatörzsmindkét oldalára. Otthagyta Laurát,és elindult déli irányba, a távoli

fények felé, nem egyenesen, hanemspirálszerűen kanyargós útvonalon.

Lassan haladt, mindenlépésnél óvatosan húzta ki a lábátsárból, hogy a lehető legkisebb zajtcsapja. Semmilyen mozgást nemlátott, és zajok sem jöttek atávolból, a sötét fatörzsek közöttpislákoló fény irányából. Ahogyközeledett, a fák egyre ritkultak, ésegy tompa sárga fénnyelmegvilágított négyszög villant fel:egy függönnyel eltakart ablak,amely szinte lebegni látszott asötétségben. Elmosódottan néhánykis nyeregtetős épületet tudottkivenni.

Tíz perc múlva már elég közel

ért, hogy tisztán lássa a SpanishIslanden álló régi vadásztanyát.

A cölöpökön álló legalább egytucat, zsindelyes tetejű épület épphogy csak a víz szintje fölé épült. Akis sziget ősöreg, vaskos törzsűciprusok közé ékelődött be,melyekről sűrűn csüngött a szakáll-moha. Egy kis holtág partján állt atábor, amely alig magaslott ki avízből. Páfrányok, bokrok és magasfű nőtt be mindent. A sűrűnövényzet és a lecsüngő mohaszinte áthatolhatatlan függönyénekköszönhetően rejtett és védett helybenyomást keltette a tábor.

Pendergast oldalról, egyrekisebb körökben közelítette meg a

tábort, ellenőrizte, hogy nincsenek-e őrök, és próbálta felmérni azépületek elhelyezkedését. A táboregyik végében egy nagy fastégvezetett egy mólóhoz, amely mélyenbenyúlt a holtágba. Egy furcsacsónak volt itt kikötve. Pendergastfelismerte: a vietnami háborúidején a haditengerészet általhasznált motorcsónak volt, hibrid,félig mocsári jármű, alig tízcentismerüléssel, és csendes víz alattisugármeghajtással. Ideális arra,hogy észrevétlenül közlekedjen azember a mocsárban. Bár némelyiképület már romokban állt, és atetejük is beomlott, a tábor központirésze aránylag jól karban volt

tartva, és láthatóan laktak benne. Azegyik nagyobb melléképület iskifogástalan állapotnak örvendett.Az ablakokat vastagsötétítőfüggönyök takarták, éppcsak a leghalványabb sárgás fényszűrődött ki mögülük.

Miután körbejárta a tábort,Pendergast meglepetten nyugtázta,hogy sehol nem lát őrszemet.Mindenhol olyan csend honolt, mintegy sírboltban. Ha a lövész itt isrejtőzik, rendkívül jól elbújt.Pendergast várt, és hegyezte a fülét.Aztán meghallott valamit, minthavalaki minden reményét vesztve,kétségbeesetten zokogott volna. Ahang felerősödött, majd elhalkult,

végül kivehetetlen mormolásbafulladt. Amikor ez is elhallgatott,mélységes csend borult a mocsárra.

Pendergast elővette Les Baerpisztolyát, és a tábor háta mögékerült. Befurakodott a sűrűpáfrányok közé, amelyek a cölöpökszélénél nőttek. Megint hegyezte afülét, de most nem hallott semmit -se lépteket a mólón, se hangokat, ésnem látott fényvillanásokat sem.

Az egyik cölöphöz egy durvánfaragott létra volt erősítve, csúszós,korhadó fából. Pár perc utánPendergast félig az iszapbangázolva, félig úszva megközelítettea létrát, megragadta a legalsó fokot,és felhúzódzkodott. Lassan mászott,

minden fokot kipróbált, mielőttránehezedett volna, hogy elégszilárd-e. Egy perc múlva a fejeelért a móló szintjére. Kilesett, desemmit sem látott a holdfényben,nem volt jele annak, hogy bárki isőrködne.

Kimászott a mólóra, ésvégignyúlt a durva deszkákon, apisztolyát készenlétben tartva.Éberen fülelt, és mintha meg ishallott volna egy hangot, bár még aző természetellenesen éleshallásával is alig volt érzékelhető.Lassan, monoton egyhangúsággalmormolt valamit, mintharózsafüzért imádkozna. A hold márközvetlenül a feje fölött állt az

égen, a fák között megbújó tábortfoltok megvilágította. Pendergastvárt még egy percig, aztán felállt. Alegközelebbi épülethez rohant, és afalhoz lapulva meghúzódott azárnyékában. Egyik ablakából azelhúzott függöny mögül halványfény szűrődött ki a stégre.

Centinként előbbrearaszolgatott, megkerülte az épületsarkát, és fejét behúzva elosont amásodik ablak alatt. A következősaroknál is befordult, és egyajtóhoz ért Régi volt és rozzant, asarokvasak rozsdásak, a festékmálladozott rajta, végtelenülóvatosan megpróbálta lenyomnikilincset, de az ajtó zárva volt. Pár

pillanat alatt sikerült kinyitnia anála lévő kis szerszámokkal.Leguggolt, és várt Néma csönd.

Lassan lenyomta a kilincset,kinyitotta az ajtót, besurrant, éskörbepásztázta a szobát afegyverével.

Egy tágas, elegáns nappalifogadta, bár kissé elhanyagoltállapotban. Egyik végét hatalmaskőkandalló uralta, a párkányonmolyrágta kitömött aligátor állt, egyállványon rózsafa pipák, melletterégimódi gázlámpa. Az egyik falmentén üres fegyvertárolószekrények sorakoztak, másszekrényekben régi horgászbotok. Akihűlt kandalló körül álló bútorok

bordó bőrhuzata foltos volt ésrepedezett. A szoba poros volt,látszott, hogy rég nemhasználhatták. Ahhoz képest, hogymilyen tágas volt, feltűnően kevésvolt benne a bútor.

Hirtelen egészen halkan egylépés koppant a feje fölött azemeleten, és egy hang mormoltvalamit.

A szobát csak néhányfelakasztott kerozinlámpavilágította meg, melyeknekfényében épp csak halványanrajzolódott ki minden. Pendergastleakasztotta az egyiket, erősebbreállította a fényét, és átsétált aszobán egy keskeny kis lépcsőhöz,

amelyet vastag szőnyeg borított.Lassan elindult felfelé.

Az első emelet nagyon másvolt, mint a földszint. Itt nem álltaksúlyos bútorok, sehol sem voltakszínek és minták. A lépcső tetejénhosszú folyosó fogadta, amelynekmindkét oldaláról hálószobáknyíltak. Nyilván még azokban azidőkben használták őket, amikor atábor fizetővendégeket fogadott. Aszokásos berendezés mindenholhiányzott, nem voltak se székek, sepolcok, se festmények a falon. Anyitott ajtókon át üres szobákbalehetett belátni. Minden ablakotvastag sötétítőfüggöny fedett.Minden tompa pasztellre volt

festve, inkább csak fekete-fehérszínek uralkodtak. Még a falatalkotó deszkákon lévő kis lyukakatis gondosan betömték.

A folyosó végében egynagyobb ajtó állt félig nyitva,tompa fény vetült ki rajta.Pendergast olyan nesztelenül osontvégig a folyosón, mint egy macska.Az utolsó két hálószobát, amelyekmellett elsétált, láthatóan mégmindig használták. Az egyik nagy éselegáns volt, bár meglepőenegyszerű, frissen megvetett ággyal.Fürdőszoba is nyílt belőle, és egykis gardróbszoba. A falon lévőtükör egy másik, szomszédoshálószobába nézett, amely kisebb

volt és még egyszerűbb. Nem voltbenne más bútor, csak egy nagyfranciaágy.

Pendergast odalopakodott afolyosó legvégében nyíló ajtóhoz,és hallgatózott. Egy generátor halkzúgása ütötte meg a fülét. Más hangnem jött a szobából, minden némavolt.

Megbújt az ajtófélfa mellett,aztán villámgyors mozdulattalberúgta az ajtót, és a földrevágódott.

Egy puska fülsiketítődörrenése hallatszott. A lövés épp afeje fölött találta el az ajtókeretet,és kitépett a falból egy kosárlabdanagyságú darabot. Csak úgy

záporoztak rá a faszilánkok, demielőtt a lövész újra lőhetett volna,Pendergast áthengeredett, ésfelpattant. A második lövés egykisasztalkát talált el az ajtó mellett,de Pendergast ekkor már rávetettemagát a nőre, aki lőtt, és karjáthátulról a nyaka köré kulcsolta.Kitépte a kezéből a puskát, ésmegfordította - egy magas,feltűnően szép nővel találta szembemagát.

- Most már elengedhet -szólalt meg nyugodtan a nő.Pendergast elengedte, és hátrált egylépést, miközben a nőre szegezte apisztolyát. - Ne mozduljon -mondta. - Tartsa úgy a kezét, hogy

lássam. - Gyorsan körbenézett aszobában. Megdöbbentette, amitlátott a legmodernebb, csillogó-villogó orvosi berendezésekkelvolt telezsúfolva helyiség -életfunkciókat ellenőrző monitorok,életmentő eszközök, mobilröntgengép, fél tucat diagnosztikaieszköz. Mindent a generátorműködtetett.

- Maga kicsoda? - kérdezte anő. A hangja jéghidegen csengett.Már teljesen visszanyerteönuralmát. Egyszerűen és elegánsanvolt öltözve, sima krémszínűruhában. Ékszereket nem viselt, definoman ki volt festve, és nemrégjárhatott fodrásznál is. De

Pendergastra leginkább az acélkékszemekben csillogó élesintelligencia tett nagy hatást. Szinteazonnal felismerte a nőt afényképről, amely a Baton Rouge-iokmányirodából szerzett be.

- June Brodie - mondta.A nő elsápadt, de épp csak

egy kicsit. A feszült csendbenhirtelen kétségbeesett, halk síráshangzott fel a szoba túlsó végébennyíló ajtó mögül. Pendergastmegfordult, és az ajtóra meredt.

June Brodie hűvösenmegszólalt - Ártól tartok, váratlanérkezése megzavarta a betegemet,és ez rendkívül sajnálatos.

73. fejezet

- A betegét? - kérdeztePendergast.

Brodie nem válaszolt.- Ezt később is

megbeszélhetjük - mondtaPendergast. - A társammegsebesült, a mocsárban hagytam.Szükségem lenne a csónakjukra ésezekre az orvosi eszközökre.

Amikor a nő nem reagált,Pendergast intett a pisztolyával. -Ha nem siet, és nem működik együttmaximálisan, az kellemetlenkövetkezményekkel járhat a testiépségére nézve.

- Nincs rá semmi szükség,hogy fenyegessen.

- Attól tartok, van. Haddemlékeztessem rá, hogy maga lőttelőször.

- Úgy rontott be ide, mint egyegész lovasszázad. Mégis mireszámított?

- Nem halaszthatnánkkésőbbre ezt a társalgást? - feleltehidegen Pendergast. - A társamsúlyosan megsebesült.

June Brodie, továbbra isfigyelemre méltó nyugalommal,megfordult, lenyomott egy gombot afalra szerelt telefonon, ésparancsoló hangon beleszólt: -Látogatóink vannak. Készülj fel egy

beteg fogadására. Várj egyhordággyal a mólónál.

Brodie hátra sem nézvekisétált a szobából. Pendergastkövette a folyosón, pisztolyátállandóan készenlétben tartva. A nőlement a lépcsőn, átvágott anappalin, kiment az épületből, ésvégigsétált a stégen, majd a mólón.Kecsesen beszállt a várakozócsónakba, és beindította a motort. -Kösse el a csónakot - mondta. - Éskérem, tegye el azt a pisztolyt.

Pendergast az övébe dugta apisztolyt, elkötötte a csónakot, ésbeugrott. A nő felpörgette a motort,és kitolatott a vízre.

- Úgy egy kilométerre van

innen, kelet-délkeleti irányba -mutatott Pendergast a sötétségbe. -Egy fegyveres bujkál a mocsárban,persze maga ezt úgyis tudja. Lehet,hogy ő is megsebesült, nem tudom.

Brodie rápillantott - Akarja,hogy visszahozzuk a társát vagynem?

Pendergast a csónakműszerfalára mutatott.

A nő nem mondott többet,rákapcsolt, és elszáguldott a holtágsáros partja mentén. Pár percmúlva lassított, és bekanyarodottegy keskeny kis csatornába, amelyide-oda kanyargott, többszörelágazott, majd kis vízi utaklabirintusába torkollt Pendergast

csodálkozva figyelte, Brodiemilyen jól eligazodik. Követte akanyargós kis csatornát, amely méga ragyogó holdfényben is szinteláthatatlan volt.

- Még inkább jobbra - mondtaPendergast a fákat fürkészve. Nemkapcsolták fel a reflektorokat, aholdfényben messzebbre lehetettlátni, és így biztonságosabb is volt.

A csónak kanyargott aziszapzátonyok között, néhamajdnem megfeneklett a sárban, deha rákapcsoltak a sugárhajtásúmotorral, mindig sikerülttovábbmenni.

- Ott lesz - mutatott Pendergasta fatörzsbe karcolt X jelre. A

csónak egyre lassabban siklott asárban. - Ennél tovább nem tudunkmenni - mondta Brodie.

Pendergast a nőhöz fordult, ésgyors mozdulatokkal átkutatta,nincs-e nála elrejtve valamilyenfegyver, aztán halkan azt mondta. -Maga maradjon itt. En idehozom atársamat. Ha továbbra isegyüttműködik, maga is túléli ezt azéjszakát.

- Már mondtam, nincs semmiszükség rá, hogy fenyegessen -mondta nő.

- Ez nem fenyegetés, csakszeretném, ha tisztán látná ahelyzetet. - Pendergast kimászott acsónakból, és gázolni kezdett a

sárban.- Hayward kapitány! - kiáltotta

el magát.Nem kapott választ.- Laura!Néma csönd.A következő pillanatban már

ott is volt Hayward mellett, aki mégmindig sokkos állapotban volt, féligeszméleténél. Fejét a korhadógyökereknek támasztva feküdt.Pendergast gyorsan korbenézett,hegyezte a fülét, nem hallja-e megegy ág reccsenését vagy a lombokzizegését, és figyelte, nem csillan-emeg a holdfény valami fémen,amely a lövész jelenlétére utalna.Nem látott semmit. Megragadta

Haywardot a hóna alatt, ésvonszolni kezdte a sárban a csónakfelé. Beemelte, Brodie pedigsegített végigfektetni a csónakaljában.

Aztán szó nélkül megfordult,és beindította a motort. Kitolattak akis csatornából, aztán nagysebességgel visszatértek a táborba.Ahogy közeledtek, egy alacsonyférfi jelent meg fehér ápoló-egyenruhában. Némán megállt amólón egy kerekes hordággyal.Pendergast és Brodie kiemeltékHaywardot a csónakból, és ahordágyra fektették, a férfi pedigvégigtolta a mólón, majd be aházba, ő és Pendergast felvitték a

lépcsőn, a bizarr, ultramodernorvosi szobába, és lefektették aműszerek sora mellé.

Ahogy átrakták a beteget ahordágyról egy vizsgálóágyra, JuneBrodie a fehér ruhás férfihozfordult: - Intubálni - adta ki éleshangon az utasítást. - És kapjonoxigént.

A férfi azonnal sürgölődnikezdett, csövet dugott a betegszájába, és oxigént adott neki.Gyorsan és összeszokottondolgoztak, nyilvánvalóan hosszúévek tapasztalata állt mögöttük.

- Mi történt vele? - kérdezteJune Brodie Pendergasttól,miközben levágta Hayward sárral

átitatott ruhaujját egy orvosiollóval.

- Lőtt seb van a lábán, ésaligátorharapás.

June Brodie bólintott.Ellenőrizte Hayward pulzusát,megmérte a vérnyomását,ellenőrizte a pupilláját.Begyakorlott és nagyon profimozdulatokkal ügyködött. - Kapjonegy adag Dextrant infúzióban -utasította az ápolót. Amíg a férfidolgozott, elővett egy tűt, és vértvett, amit a fecskendőből áttöltöttkis kémcsövekbe. Egy steriltálcáról elvett egy szikét, és néhányügyes vágással lenyisszantotta anadrágszár megmaradt részét.

- Öblítést kérek.A férfi átadott egy nagy

fecskendőt sóoldattal. Brodieleöblítette a sarat és piszkot asebről, és leszedett pár piócát.Helyi érzéstelenítőt adott be aharapásra és a golyó ütötte sebre.Gyorsan, de nyugodtan dolgozott,mindent letisztogatott sóoldattal ésbeszórt sebhintőporral. Végülbeadott egy antibiotikum-injekciót,és bekötözte a sebet.

Felnézett Pendergastra. -Rendbe fog jönni.

Hayward szeme felpattant, éshörgő hangot adott. Felemelte akezét, és a csőre mutogatott.

Miután röviden megvizsgálta,

June Brodie kiadta az utasítást,hogy el lehet távolítani a csövet. -Gondoltam, jobb félni, mintmegijedni - jegyezte meg.

Hayward fájdalmasan nyeltegyet, aztán körbenézett. - Mitörtént?

- Egy kísértet mentette meg -felelte Pendergast. - June Brodiekísértete.

74. fejezet

Hayward végignézett akörülötte álló elmosódott alakokon,aztán megpróbált felülni, Még

mindig szédelgett.- Hadd segítsek. - Brodie

odanyúlt, és feljebb állította az ágyfejtámláját. - Enyhe sokkot kapott -mondta -, de hamarosan jobbanlesz. Már amennyire lehet, az adottkörülményekhez képest.

- A lábam…- Nem érte maradandó sérülés.

Csak a húsán hatolt át a golyó, és azaligátor elég csúnyán megharapta.Adtam helyi érzéstelenítőt, de haelmúlik a hatása, fájni fog.Szüksége lesz még egyantibiotikumkúrára is - egy aligátorszájában nyüzsöghetnek a csúnyabaktériumok. Hogy érzi magát?

- Örülök, hogy kikerültem a

mocsárból - felelte Hayward. - Miez a hely? - Végigmérte a nőt. -Maga June… June Brodie? -Körbenézett. Milyen vadásztáboraz, ahol ilyen modern orvosfelszerelések vannak? A helyiségmégsem hasonlított igazán egykórházi sürgősségi osztályhoz: afények valahogy túl tompák voltakés az orvosi felszerelésektőleltekintve teljesen üres és kopárvolt a szoba, nem volt semmiféleberendezés, még székek sem.

Hayward nyelt egy nagyot,megrázta a fejét, hogy megpróbáljakitisztítani zavaros gondolatait. -Miért hitette el mindenkivel, hogyöngyilkos lett?

Brodie hátrább lépett, ésránézett - Gondolom, maguk azok,akik a Longitude Pharmaceuticalsután nyomoznak. Hayward kapitánya New York-i rendőrségtől ésPendergast különleges ügynök azFBI-tól.

- Igen, mi vagyunk azok -mondta Pendergast. - Megmutatnáma jelvényemet, de attól tartok,odaveszett a mocsárban.

- Nem lesz rá szükség - feleltehűvösen a nő. - Talán jobb lenne,ha nem válaszolnék semmifélekérdésre, csak az ügyvédemjelenlétben.

Pendergast merevenrászegezte a tekintetét - Nem

vagyok olyan hangulatban, hogyeltűrjem, hogy akadályozzák amunkámat - mondta halkan,fenyegetően. - válaszolni fogkérdéseimre. A pokolba azügyvédekkel és a jogaival. - Azápolónak öltözött férfihoz fordult. -Álljon oda mellé.

Az alacsony férfi sietősenengedelmeskedett.

- Ő a beteg, akit korábbanemlített? - kérdezte PendergastBrodie-tól.

A nő megrázta a fejét. - Illikígy bánni velünk azok után, hogysegítettünk a társán?

- Ne bosszantson fel.Brodie elhallgatott.

Pendergast villámló szemmelnézett rá, pisztolyát fenyegetőentovábbra is maga mellett lógatta. -Kimerítően válaszolni fog mindenkérdésemre, megértette?

A nő bólintott.- Tehát: mire valók ezek a

bonyolult műszerek? Ki a betege?- Én vagyok a beteg - szólalt

meg hirtelen egy rekedtes, suttogóhang, miután nyílt az ajtó a helyiségtúlsó végében. - Ez a sokfelszerelés mind értem van. - Egyalak állt meg a sötétségben: magasvolt és szikár, mintha egymadárijesztő sziluettje rajzolódnaki az ajtónyílásban. A férfifelnevetett. Száraz kacagás volt,

inkább csak zihálás. Egy pillanatmúlva kilépett az árnyékból.Nagyon lassan előbukkant asötétségből, és a hangját kissémegemelve azt mondta: - Íme,Charles J. Slade!

75. fejezet

Judson Esterházy beindította acsónak motorját, és dél felé indultA tempót veszélyes sebességigfokozva száguldott végig a régirönkvontató csatornán. Mindenakaraterejére szüksége volt, hogyegy kicsit visszavegyen a

sebességből, és lecsendesítsezaklatott gondolatait. Semmi kétség,az lesz a legjobb, ha egyelőremenekülőre fogja a dolgot.Pendergastot és a sérült nőt amocsárban hagyta, csónak nélkül,egy kilométerre a Spanish Islandtől.Akár elérnek oda, akár nem, nekimost nem ez legnagyobb gondja. Alényeg az, hogy ő biztonságban van,és itt az ideje a stratégiaivisszavonulásnak. Határozottan kellcselekednie, és minél hamarabb, deegyelőre az lesz a legbölcsebb, hameghúzza magát, és nyalogatja egykicsit a sebeit - aztán majdmegerősödve és új erőre kapva térvissza.

Nem tudott szabadulni attól akellemetlen gyanútól, hogyPendergast biztosan el fog jutni aSpanish Islandre. Annak ellenére,ami közte és a sziget lakója közötttörtént, nehezére esett, hogy otthagyja Slade-et egyedül,védtelenül. Sokkal nehezebb volt,mint valaha is gondolta volna.

Furcsa módon a lelkelegmélyén rögtön tudta, hogy ez lesza vége, amikor Pendergastfelbukkant Savannah-ban. Ez azember hátborzongató. Tizenkét évenát sikerült félrevezetni, és most kéthét alatt minden kiderült. És mindezcsak azért, mert egy átkozott puskaegyik csövét nem tisztogatták meg.

Hihetetlen, hogy egy ilyen aprócskahiba milyen súlyoskövetkezményekhez vezethet. És azsem segített, hogy meglepetésébenmegemlítette Pendergastnak NewMadridot és Audubont.

De ő legalább nem követte elazt a hibát, hogy alulbecsülte azellenfelét, mint oly sokan tették.Pendergast nem is sejti, hogy őmennyire bele van keveredve ebbea dologba. És arról sem tud, hogymekkora ütőkártya van még akezében. A titkokat, amelyeketJudson tudott, Slade mindenkétséget kizáróan magával viszi asírba.

Az éjjeli szellő a csónakot

ringatta. A csillagok fényesenragyogtak az égen, a fák feketénrajzolódtak ki a holdfényes égboltháttere előtt. A vontatócsatornaelkeskenyedett, és egyre sekélyebblett Esterházy kezdett megnyugodni.Ha csak nagyon halványan is, mégmindig megvan az esélye annak,hogy Pendergast és a nő meghaltaka mocsárban, és nem jutottak el atáborig. Végül is a nőt sikerülteltalálni. Könnyen lehet, hogyelvérzett, még ha nem is voltazonnal halálos a seb. Pokolilehetett átvonszolni azon az utolsószakaszon a mocsárban, aholnyüzsögnek az aligátorok ésmokaszinkígyók, minden tele van

piócákkal, és a levegőben fojtogatófelhőben zümmögnek moszkitók.Lelassított, amikor a csónak acsatorna eliszaposodott végéhezért. Leállította a motort, és rúddaltolta tovább a csónakot. Amoszkitók óriási rajokban csaptakle rá, zsongtak a feje, a nyaka és afüle körül. Átkozódva csapkodtaőket.

Az iszapos csatorna kétfeléágazott, a bal oldaliban tolta továbba csónakot. Jól ismerte a mocsarat.Folytatta útját, időnként ellenőrizvea víz mélységét. A hold mármagasan állt az égen, és amocsárban szinte nappalivilágosság volt. Éjfél: még hat óra

van hátra hajnalig.Megpróbálta elképzelni a

jelenetet, ahogy Pendergastékmegérkeznek a Spanish Islandre, deez túl, nyomasztó és idegesítő volt.Köpött egyet a vízbe, és igyekezettmásra gondolni. Már nem érdekliez a dolog. Ventura, az az átkozottbolond hagyta, hogy Haywardelkapja, de szerencsére nemmondott semmit, mert Judsongolyója az agyába fúródott, mielőttegy szót is szólhatott volna.Blackletter, és mindazok, akikkapcsolatba tudnák hozni öt azAves projekttel, halottak. Arra márnincs mód, hogy visszagyömöszöljea szellemet a palackba. Ha

Pendergast életben marad, előbb-utóbb minden napvilágra kerül,ezen már nem lehet segíteni; mostaz fontos, hogy a saját szerepételtitkolja.

Az elmúlt egy hét eseményeiegyértelművé tették, hogyPendergast rá fog jönni mindenre,csak idő kérdése. Ez azt jelenti,hogy az ő szerepére is fény fogderülni, hiába próbálta olyangondosan titkolni. EzértPendergastnak meg kell halnia…

Úgy és akkor, ahogy Esterházyeltervezte, és amikor a legkevésbészámít rá. Egy kritikus fontosságúelőnnyel még rendelkezett ameglepetés ereje az ő oldalán fog

állni. Pendergast sem sebezhetetlen,és Esterházy pontosan tudta, holrejlenek a gyenge pontjai, éshogyan használja ki azokat. Ostobavolt, hogy nem látta előre ezt azegészet. Egyszerű és hatékony tervkezdett formálódni a fejében.

A csatorna ismét elmélyültannyira, hogy bekapcsolhatta amotort Beindította, és nyugat feléhaladva lassan áthajtott acsatornákon, közben állandóanellenőrizte a vízmélységet. Jóvalhajnal előtt ki fog érni aMississippire. Leteszi a csónakotegy félreeső holtágban, és újemberként bukkan elő a mocsárból.Egy mondat jutott az eszébe. A

háború művészetéből:„Sújts le az ellenségedre

azáltal, hogy megszerzed, ami nekia legkedvesebb, és mindig a nekedmegfelelő helyen és időben csapjle rá.”

Milyen tökéletesen illik az őhelyzetére…

76. fejezet

Hayward kővé dermedt azajtóban felbukkanó kísértetfiguraláttán. A férfi százkilencvencentinél is magasabb lehetett, azarca beesett volt, hatalmas, sötét

szeme nedvesen csillogott bozontosszemöldöke alatt, az álla és a nyakacsupa borosta volt. Hosszú ősz hajaa homlokáról hátrafésülve a fülemögé göndörödött, és a vállárahullott. Szürke Brooks Brotherszakót húzott a kórházi hálóingre.Egyik kezében egy rövid nyelűkorbácsot tartott, a másikkal egykerekeken tolható infúziósállványba kapaszkodott.

Haywardnak úgy tűnt, minthaegyik pillanatról a másikra bukkantvolna elő a semmiből, annyirahalkan és váratlanul jelent meg. Aszeme olyan véreres volt. hogyszinte lilásvörösnek hatott. Atekintete nem cikázott körbe, ahogy

az ember egy őrülttől várná, hanemnagyon is lassan vándorolt egyikjelenlévőről a másikra, és alaposanszemügyre vett mindenkit. Amikortekintete elért Haywardhoz, a férfiláthatóan összerezzent, és lehunytaa szemét.

- Ne, ne, ne… - mormoltaolyan halkan, mintha csak a szélsusogna.

June Brodie gyorsan odahozottegy fehér köpenyt, és ráterítetteHayward vállára, hogy eltakarjaLarry sáros ingét. - Nem láthatélénk színeket - súgta oda. - És netegyen hirtelen mozdulatokat.

Slade nagyon lassan kinyitottaa szemét. Az arcán kissé enyhült a

fájdalmas kifejezés. Elengedte azinfúziós állványt, lassan felemeltenagy, kidudorodó erekkel teli kezét,szinte egy bibliai prófétához illó,komor mozdulattal. Hosszú ujjaienyhén megremegtek, ahogyPendergastra szegezte a mutatóujját.Óriási, sötét szeme megpihent azFBI-ügynökön. - Maga az az ember,aki ki akarja deríteni, ki ölte meg afeleségét. - A hangja reszketeg ésvékony volt, valahogy mégisarrogancia és magabiztosság áradtbelőle.

Pendergast nem válaszolt.Szakadt ruhájából csöpögött a sárosvíz, világosszőke haja is csapzottvolt és kócos.

Slade lassan leengedte magamellé a karját. - Én öltem meg afeleségét.

Pendergast felemelte apisztolyát. - Meséljen.

- Ne, várjon… - szólt közbeJune.

- Csendet! - mondtaPendergast halk, fenyegető hangon.

- Így van - suttogta Slade. -Csendet. Én adtam ki az utasítást,hogy öljék meg Helen… EsterházyPendergastot.

- Charles, ennél az embernélpisztoly van - figyelmeztette Junehalkan, könyörögve. - Meg fog ölni.

- Szamárság. - Slade felemelteés megrázta a mutatóujját. -

Mindnyájan veszítenünk el valakit.Ő a feleségét, én a fiamat. Ez márcsak így van. - Aztánnyomatékosan, halkanmegismételte: - Elveszítettem afiamat.

June Brodie Pendergasthozfordult, és odasúgta: - Ne hagyja,hogy a fiáról beszéljen. Az csakvisszavetné az állapotát, pedig márnagy haladást értünk el. -Felzokogott, de rögtön el is fojtotta.

- Muszáj volt megöletnem -folytatta Slade. - Le akart leplezniminket. Rendkívül veszélyes voltmindnyájunk számára… - Tekintetea távolba révedt, aztán rémültennagyra tágult a szeme, és az üres

falat bámulta. - Minek jöttetek ide?- mormolta a semmibe. - Még nincsitt az ideje! - Lassan a feje föléemelte a korbácsot, és szörnyűcsattanással háromszor egymás utánsaját hátára csapott. Minden ütéstőlmegtántorodott egy kissé. Azelszakadt zakóból kis cafatokhullottak a földre.

Az ütések minthavisszazökkentették volna avalóságba. Slade kiegyenesedett, ésa tekintete is kiélesedett. Aszobában nagy csönd lett.

- Látja? - szólalt meg JuneBrodie. - Az ég szerelmére, neprovokálja! Csak ártani fog sajátmagának.

- Provokálni? Ennél sokkaltöbbet szándékozom tenni.

Pendergast hangja olyanfenyegetően csengett, hogyHaywardnak a hideg szaladgált tőlea hátán. Csapdába esettnek,tehetetlennek és sebezhetőnekérezte magát az infúzióval azágyhoz kötözve. Megragadta acsövet, és kirántotta a karjából atűt. Felállt az ágyról, amitől egypillanatra megint elszédült.

- Majd én elintézem - mondtaneki Pendergast.

- Ne feledje, megígérte, hogynem öli meg - figyelmeztetteHayward.

Pendergast nem vett róla

tudomást, mereven Slade-re nézett.Slade tekintete megintelhomályosodott, mintha látnavalamit, ami nincs is ott. A szájafurcsán rángatózott, száraz ajkaihangtalanul szavakat formáltak.Hayward annyit ki tudott venni,hogy hadarva azt suttogja. -Menjetek el, menjetek el, menjetekel… - Megint a hátára csapott akorbáccsal, amitől mintha kicsitmagához tért volna. Remegvetapogatózott maga körül, olyanlassú mozdulatokkal, mintha a vízalatt lenne. Az infúziós állványhoznyúlt, és határozott mozdulattalmegnyomta a lelógó zacskót.

Valamilyen drog - gondolta

Laura. Függő lehet. Slade szemeegy pillanatra fennakadt, aztánmegint magához tért, és kinyitotta aszemét - Nem olyan bonyolult atörténet, könnyű elmesélni - mondtahalkan, rekedten. – Helen…ragyogóan okos nő volt. És roppantcsinos is. Gondolom, jólelszórakozott vele, igaz?

Hayward látta, hogy a pisztolymegremeg Pendergast kezében. -Helen tett egy felfedezést… - Sladetekintete megint a távolba révedtEgy üres sarokba bámult, az ajkaremegett, és érthetetlen szavakatsuttogott magában. A korbácsmegrezzent a kezében.

Pendergast odalépett hozzá, és

megdöbbentő erővel pofon vágta. -Folytassa.

Slade magához tért. - Hogy isszokták mondani a filmekben?Köszönöm, éppen erre voltszükségem. - Az öreget halkan ráztaa kacagás. - Igen, Helen… afelfedezése igazán figyelemreméltóvolt. Gondolom, a történet nagyrészét már maga is el tudjamondani, Mr. Pendergast.

Pendergast bólintott.A férfi beesett mellkasából

köhögés tört fel, és némán,görcsösen rázta az egész testét.Slade zihált, megtántorodott, aztánmegnyomta az infúzió zacskóját.Egy pillanat után folytatta: -

Megkeresett minket egy közvetítőnkeresztül a madárinfluenzávalkapcsolatos felfedezésével, ésbeindítottuk az Aves projektet. Aztremélte, a kísérletek eredményecsodaszer lesz. Olyan szer, amely avégletekig fokozza a kreativitást.Végül is, ha Audubonnál bevált,legalábbis egy ideig… a világlegcsodásabb gyógyszere…

- Miért hagytak fel akísérletekkel? - kérdeztePendergast.

A semleges hang nemtévesztette meg Haywardot - sohanem látta még Pendergastot ennyireközel ahhoz, hogy elveszítse azönuralmát.

- A kutatás rendkívül drágavolt. Kezdtünk kifogyni a pénzből,annak ellenére, hogy próbáltunkspórolni, és nem tartottunk beminden előírást. - Slade felemelte akezét, és nagyon lassan körbeintetta szobában.

- Szóval itt végezték el amunkát - mondta Pendergast. - ASpanish Islanden volt alaboratórium.

- Eltalálta. Miért építettünkvolna egy drága labort, negatívlégnyomással és minden egyébbiztonsági felszereléssel?Megcsinálhattunk mindent itt amocsár közepén, és egy zsák pénztmegspóroltunk. Itt nyugodtan

tarthattunk élő víruskultúrákat. Azigazán veszélyes munkátelvégezhettük itt, ahol úgysem látjasenki, és ahová nem járnakbosszantó kormányellenőrök, akikmindenbe beleütik az orrukat.

Szóval ezért kellett aLongitude-nak a mocsárba vezetőmóló, gondolta Hayward.

- És a papagájok? - kérdeztePendergast.

- A Longitude 6-oskomplexumában tartottuk őket. Deamint már mondtam, becsúsztakhibák. Az egyik madár megszökött,és megfertőzött egy családot.Katasztrófa lett volna? Nem. Ahogya többieknek is rámutattam: így

milliókat megspórolhattunk akísérleteken. Csak ültünk szépnyugodtan, és megvártuk, mitörténik.

Slade-et ismét rázni kezdte anéma kacagás. Borotválatlannyakán ugrált az ádámcsutkája. Azorrából egy buborék bukkant elő, éslecsöppent a zakójára. Nagyotkrákogott, előrehajolt, és a padlóraköpött, aztán folytatta: - Helenellenezte a módszereinket. Az a nőolyan volt, mint egy kereszteslovag. Ahogy rájött, mi történt aDoane családdal - ez egyébkéntközvetlenül a szafarijuk előtt volt -,le akart leplezni minket, ésmindenképp a hatóságokhoz akart

fordulni, amint visszatért Afrikából.- Slade széttárta a kezét. - Mi másttehettünk, mint hogy megöljük?

Pendergast halkanmegkérdezte: - Kik voltak benne?

- Néhányan az Avescsoportból. A drága June-naksejtelme sem volt semmiről -akkoriban legalábbis. Nem árultamel neki semmit, csak a tűz előtt. Ésszegény öreg Carlton sem tudta -mutatott Slade a némán álldogálóférfira.

- Neveket kérek.- Tud minden nevet

Blackletter, Ventura. Egyébként holvan Mike? Pendergast nemválaszolt.

- Valószínűleg a mocsárbanrohad, hála magának. A pokolbamagával, Pendergast! Nemcsakhogy ő volt a legjobb biztonságifőnökünk, de az egyetlenkapcsolatunk is a civilizációval.Hát, lehet, hogy Venturát megölte,de őt nem ölhette meg. - Sladehangja szinte büszkén csengett. - Aző nevét nem árulom el. Ezt a titkotmegőrzöm - hogy legyen még egykis meglepetés magának a jövőben,és talán hogy megfizessek MikeVenturáért. - Slade felkacagott. -Biztos vagyok benne, hogy akkorfog felbukkanni, amikor alegkevésbé számít rá.

Pendergast megint felemelte a

pisztolyát. - A nevét!- Ne! - kiáltott fel June.Slade összerezzent - Drágám,

a hangja… kicsit halkabban.Brodie Pendergasthoz fordult,

és könyörögve összekulcsolta akezét. - Ne bántsa - suttogtahevesen. - Ő jó ember, nagyon jóember! Meg kell értenie, Mr.Pendergast, hogy itt ő is csakáldozat.

Pendergast a nőre pillantott.- Tudja, történt még egy

baleset az Aves projekt során.Charles is elkapta a vírust.

Ha Pendergast meg islepődött, nem mutatta semmi jelét. -Amikor eldöntötte, hogy megöli a

feleségemet, még nem volt beteg -felelte hidegen.

- Ez már mind a múlté -mondta June. - Őt már semmi nemhozhatja vissza. Miért nem tudjaelengedni?

Pendergast villámlószemekkel rámeredt.

- Charles majdnem meghalt -folytatta Brodie. – Aztán… az azötlete támadt, hogy jöjjünk el ide. Aférjem… - intett a félrehúzódvaálldogáló, néma férfira - későbbcsatlakozott hozzánk.

- Maga és Slade szeretőkvoltak - mondta Pendergast.

- Igen. - A nő el sem pirult,csak kihúzta magát. - Azok is

vagyunk.- És azért jöttek ide, hogy

elrejtőzzenek? De hát miért? -kérdezte Pendergast.

A nő hallgatott.Pendergast visszafordult

Slade-hez. - Ennek semmi értelme.Kigyógyult a betegségből, mielőttvisszavonult volna ide a mocsárba.Még nem kezdődhetett el a szellemileépülés. Akkor miért jött ide?

- Carlton és én gondoskodunkróla - vágott közbe sietősen Brodie.- Életben tartjuk… Nem könnyűkordában tartani a rohamokat. Nefaggassa tovább, csak felzaklatja…

- Meséljen valamit abetegségéről - hallgattatta el

Pendergast a nőt egy gyors intéssel.- Hatással van az agy gátló és

érzékelő idegpályáira - suttogtahadarva Brodie, mintha el akarnávonni a figyelmét. - Az agyat túlerős érzékletek árasztják el, alátvány, a szagok, a hangok. Aflavi-vírus egy mutáns formájárólvan szó. Először csak akutencephalitisnek tűnik. Ha a betegtúléli, akkor eleinte úgy tűnik,mintha végleg kigyógyult volnabelőle.

- Ahogyan Doane-ék - mondtaSlade, és kuncogott. - ó, te jó ég,pontosan úgy, mint Doane-ék…Nagyon alaposan megfigyeltükőket.

- A vírus azonban befészkelimagát a talamuszba - folytattaBrodie.

- Az úgynevezett „oldalsótérdelt testekbe” - tette hozzá Slade,és vadul a hátára vágott akorbáccsal.

- Valahogy úgy, mint aherpeszvírus - folytatta gyorsanBrodie -, amely a háti idegdúcbafészkeli be magát, és évekkel vagyévtizedekkel később okozövsömört. De ez végül el ispusztítja a neuronokat.

- És a végeredmény elmebaj -suttogta Slade. Tekinteteelhomályosodott, az ajka némánmozgott, egyre gyorsabban és

gyorsabban.- És mindez - mutatott Slade-

re a pisztollyal Pendergast -, amorfiuminfúzió, a korbács arrakell, hogy elterelje a figyelmét a túlerős érzetekről?

Brodie bólogatott. - Látja, nemtehet arról, amiket mond. Talánsikerülhet visszaállítani a régebbiállapotát. Évek óta próbálkozunkvele, hogy helyrehozzuk. Még vanremény. Ő jó ember, igazi gyógyító,aki sok jót tett.

Pendergast magasabbra emeltea pisztolyt. Az arca sápadt volt,mint a márvány, szakadt öltönyerongyokban lógott róla. - Engemnem érdekel, hogy mennyi jót tett.

Csak egyvalamit akarok: az utolsóember nevét, aki az Aves projektendolgozott.

Slade azonban már ismételmerült a saját világában, halkanmotyogott valamit az üres falatbámulva. Rángatózó ujjakkalmegkapaszkodott az infúziósállványban, és egész teste úgyremegett, hogy az állvány isbelerázkódott. Kétszer erősenmegnyomta a zacskót, így kissélecsillapodott.

- Csak kínozzák! - suttogtaBrodie.

Pendergast nem vett tudomástróla. Szembefordult Slade-del. -Maga döntötte el, hogy meg kell

ölni?- Igen. A többiek eleinte

tiltakoztak, de aztán belátták, hogynincs más választásunk. Nemlehetett elhallgattatni, és nemlehetett lefizetni. Úgyhogy eltettükláb alól, mégpedig a lehetőlegzseniálisabb módon. Egyidomított oroszlánnal. - Megintvisszafojtott, néma kacagásban törtki.

A pisztoly láthatóan remegnikezdett Pendergast kezében.

- Felfalta egy oroszlán -suttogta Slade, gúnyosan csillogószemmel. - Ó, Pendergast magánakfogalma sincs, micsoda Pandoraszelencéjét nyitott ki ezzel a

nyomozással. Felébresztette az alvóoroszlánt!

Pendergast célzott apisztollyal.

- Megígért valamit! -figyelmeztette halkan, sürgetőenHayward.

- Meg kell halnia - suttogtaPendergast, szinte csak magának. -Ennek az embernek meg kell halnia.

- Ennek az embernek meg kellhalnia - utánozta Slade kisséemeltebb hangon, majd újbólsuttogva folytatta: - Öljön meg,kérem. Szabadítson meg anyomorúságomtól!

- Ígért valamit! - ismételtemeg Hayward.

Hirtelen, mintha egyláthatatlan ellenféllel birkózottvolna, akit sikerült legyőznie,Pendergast keze megrándult, ésleengedte a pisztolyt. Tett egylépést Slade felé, megfordította apisztolyt, és a markolatánál fogvaodanyújtotta neki.

Slade kikapta a kezéből.- Úristen! - kiáltott fel Brodie.

- Mit művel? Meg fogja ölni! Sladeszakértő mozdulattal kihúzta a tárat,visszadugta, aztán Pendergastraszegezte a pisztolyt. Ferde mosolytorzította el beesett arcát. -Ugyanoda fogom küldeni, ahová aztaz átkozott feleségét. - Az ujja aravaszra simult, és megmozdult.

77. fejezet

- Egy pillanat - szólalt megPendergast. - Mielőtt lőne,szeretnék egy percet beszélnimagával négyszemközt.

Slade ránézett. A nagy pisztolyszinte játékszernek hatott óriási,csontos kezében. Megkapaszkodottaz infúziós állványban. - Miért?

- Van valami, amit tudnia kell.Slade még egy pillanatig

nézte, aztán azt mondta: - Milyenrossz házigazda vagyok. Jöjjön átaz irodámba.

June Brodie tett egy tiltakozómozdulatot, de Slade intett apisztollyal Pendergastnak az ajtófelé. - Csak ön után.

Pendergast vetett egyfigyelmeztető pillantást Haywardra,aztán eltűnt az ajtó sötétnégyszögében.

A folyosó falát cédrusfaburkolat borította, amelyetlefestettek szürkére. A mennyezetbesüllyesztett lámpák halványfényfoltokat vetítettek a semlegesszínű, süppedős szőnyegre, Sladelassan lépkedett Pendergast mögött,az állvány kerekei sem adtak semmi

zajt - Az utolsó ajtó balra - mondtaSlade.

A szoba, amely Sladeirodájaként szolgált, egykor avadásztanya játékszobája lehetett.A falon dartstábla, alatta egy asztalés néhány szék, rajtuk ostábla éssakktábla. Egy biliárdasztalláthatóan Slade íróasztalakéntszolgált, nem volt rajta más, csaknéhány gondosan összehajtogatottpapír zsebkendő, egykeresztrejtvényújság, egy integrálés differenciálszámításról szólókönyv, és néhány korbács,amelyeknek a vége márkirojtosodott az állandóhasználattól. Néhány ősrégi,

repedezett lakkozású biliárdgolyómég ott árválkodott az asztal egyiksarkában. Más bútor nem volt aszobában, teljesen kopár volt. Azablakokat vastag függönyöktakarták. Olyan néma csönd honoltodabent, mint egy sírkarmában.

Slade végtelenül óvatosmozdulattal becsukta az ajtót -Foglaljon helyet.

Pendergast elhúzott a falmellől egy nádfonatú széket, ésletette az asztal elé a vastagszőnyegre. Slade az asztal mögétolta az állványt, és nagyon lassan,óvatosan letelepedett a szobábantalálható egyetlen fotelbe.Megnyomta a zacskót az infúzión. A

szeme megrebbent, ahogy amorfium elárasztotta a vérét.Felsóhajtott, aztán ismétPendergastra irányította a pisztolycsövét - Rendben - szólalt meglassan, suttogva. - Akkor halljuk,mit akar mondani, hogy végrelelőhessem. - Halványanelmosolyodott. - Majd Juneeltakarítja a nyomokat. Ehheznagyon ért, hogy takarítson utánam.

- Ami azt illeti - mondtaPendergast -, nem fog lelőni.

Slade óvatosan köhögött. -Nem?

- Erről akartam beszélnimagával. Saját magát fogja lelőni.

- Ugyan, miért tennék ilyet?

Válasz helyett Pendergastfelállt, és az egyik falon függőkakukkos órához sétált. Felhúzta asúlyokat, tizenkettő előtt tíz percreállította a mutatókat, és egy ujjalmegpöccintve beindította az ingát.

- Tizenegy ötven? Nem annyi apontos idő - jegyezte meg Slade.

Pendergast visszaült a székre.Slade várt. A kakukkos óraketyegése kezdte betölteni a csendetSlade kissé megmerevedett, és azajka rángatózni kezdett.

- Meg fogja ölni magát, mertezt kívánja az igazság - mondtaPendergast.

- És gondolom, hogy magátkielégítsem.

- Nem, hanem hogy keresztbetegyen nekem.

- Nem fogom megölni magam -mondta Slade hangosan. Ezekvoltak az első szavak, amelyeketnem rekedtes suttogással ejtett ki.

- Remélem is, hogy nem -mondta Pendergast, és elvett azasztal sarkáról két biliárdgolyót. -Tudja, én azt szeretném, ha életbenmaradna.

- Értelmetlenség, amit beszél,még egy örült számára is.

Pendergast ide-oda görgette akezében az összekoccanóbiliárdgolyókat.

- Hagyja abba - sziszegteSlade, és megrándult az arca. -

Idegesít.Pendergast kissé hangosabban

koccantotta össze a golyókat -Valóban azt terveztem, hogymegölöm magát De most, hogylátom, milyen állapotban van,rájöttem, hogy az a legkegyetlenebbdolog, amit tehetek, ha életbenhagyom. Erre nincs orvosság. Aszenvedése folytatódni fog, sőt csakfokozódik az öregséggel, az elméjeegyre mélyebbre süllyed anyomorúságba és romlásba. A halálmegváltás lenne.

Slade megrázta a fejét, az ajkarángatózott, és szakadozottszófoszlányokat motyogott.Felnyögött, mintha fájdalom

hasítana belé, aztán megnyomta amorfiumos zacskót.

Pendergast a zsebébe nyúlt, éskivett egy kis kémcsövet, amelyfélig meg volt töltve valami feketegranulátummal. Kiszórt belőle egykeveset a biliárdasztal szélére.

Ez felkeltette Sladeérdeklődését. - Mit csinál?

- Mindig hordok magamnálegy kis aktív szenet. Nagyonhasznos sok tesztnél - mint tudós,ezt bizonyára maga is tudja. Deesztétikailag is kellemes. - Egymásik zsebéből Pendergastelőhúzott egy öngyújtót, ésmeggyújtotta a fekete porból rajzoltcsík egyik végét. - Például a füstje

gyönyörű pókhálószerű mintázatbanszáll fel. És az illata is finom.

Slade élesen hátrahőkölt. Apisztolyt, amelyet eddig a padlófelé lógatott, most megintPendergastra szegezte. - Azonnaloltsa el.

Pendergast nem vett rólatudomást. A füst kacskaringósankígyózott felfelé a mozdulatlanlevegőben. Pendergast hátradőlt aszéken, és kissé meghintáztatta,amitől megnyikordult a régi nád.Közben tovább játszadozott aKezében tartott biliárdgolyókkal. -Ismerem - vagy legalábbis sejtem -a szenvedéseit. De soha nemgondoltam bele igazán, milyen

szörnyű lehet elviselni. Minden kisreccsenés, nyikordulás, koccanás,kopogás az agyába hasít. Amadarak csicsergése, a nap fénye, afüst illata… Minden apróságkínozza, amit az öt érzékszerve azagyába közvetít. A létezéslegfelfokozottabb szintjén kell élniemindennap, minden órában ésminden percben. És tudja, hogy nemlehet tenni ez ellen semmit. Még aJune Brodie-hoz fűződő különlegeskapcsolata se lehet más, mintátmeneti figyelemelterelés.

- A férje impotens lett aSivatagi Viharban szerzett sérülésemiatt - mondta Slade. - Felrobbantmellette egy akna. Én csak

betöltöttem a helyét.- Milyen kedves magától.- Elmehet a pokolba a

konvencionális erkölcsiségével.Nincs rá szükségem. Különben is,hallotta, mit mondott June. - Azörült csillogás elhalványult Sladeszemében, és most majdnemkomolynak tűnt. - Dolgozunk agyógymódon.

- Látta, mi történt a Doanecsaláddal. Maga is biológus,ugyanolyan jól tudja, mint én, hogynincs semmi remény arra, hogygyógymódot találjanak. Azagysejtek nem tudnak megújulni. Akárosodás végleges, nagyon jóltudja.

Slade megint elmerengett, azajka egyre gyorsabban mozgott. Atüdeje úgy sípolt, mint egy kiszúrtgumiabroncs, és csak egy szóthajtogatott: - Nem, nem, nem, nem!

Pendergast figyelte, közbenhintázott a széken, és egyregyorsabban forgatta a tenyerében abiliárdgolyókat. A halk kattogásbetöltötte a szoba csendjét. Az óraketyegett, a füst kígyózott felfelé.

- Nem tudtam nem észrevenni,hogy minden úgy van berendezve,hogy eltávolítsanak minden külsőingert - szólalt meg Pendergast. -Vastag szőnyeg a padlón,hangszigetelt falak, semlegesszínek, egyszerű bútorzat, a levegő

is száraz, hűvös és szagtalan,valószínűleg HEPA szűrőt isfelszereltek.

Slade felnyögött, az ajkaiőrült, néma szavakat suttogtak.Felemelte a korbácsot, és a hátáracsapott.

- De a korbács, a gyógyszerekés az állandóan adagolt morfiumsem elég, így is állandó gyötrelemaz élete. Érzi a talpa alatt a padlót,érzi a háta mögött a széktámlát,mindent lát, ami szobában van.Hallja a hangomat. Ezernyi másinger is elárasztja, amikről én nemis tudok, mert az én agyam kiszűriőket. Maga viszont képtelen kizárnibelőle bármit is. Hallgassa csak a

biliárdgolyókat! Nézze, ahogykígyózik a füst! Hallgassa, ahogykönyörtelenül múlik az idő…

Slade remegni kezdett. - Nem,nem, nem, nem, nem… - hadarta,mintha egyetlen véget nem érő szólenne. Nyál csordult ki a szájasarkából, ahogy vadul megrázta afejet.

- Azon tűnődöm, hogy milyenlehet magának enni? - folytattaPendergast. - Gondolom, szörnyűlehet az ételek erős íze, a szaga, aragacsos állaga, ahogy lecsúszik anyelőcsövén… Ezért olyan sovány?Nyilván egy évtizede nem evettvagy ivott élvezettel. Az íz is csakegy nemkívánatos érzet, amitől nem

tud megszabadulni. Fogadnimernék, hogy az infúzióbannemcsak morfium van, hanemintravénásán is táplálják, nem igaz?

- Nem-nem-nem-nem-nem… -Slade egy görcsös mozdulattalfelkapta a korbácsot, devisszaejtette az asztalra. A pisztolymegremegett a kezében.

- Az étel íze - a camembertlágy zamata, a kaviár, a füstöltlazac, akár a legegyszerűbb rántottavagy pirítós és dzsem -elviselhetetlen lehet. Talán aszobahőmérsékleten feltálaltbébiételeket meg tudja enni,amikben nincs cukor és semmifélefűszer, és teljesen pépesek. Persze,

csak különleges alkalmakkor. -Pendergast együttérzőenmegcsóválta a fejét. - És perszealudni sem tud. Ezzel a rengetegtomboló érzettel, ami körbeveszi…El tudom képzelni, ahogy csakfekszik az ágyban, és hallgatja alegapróbb neszeket, ahogy a szúperceg a fában, a szíve dobog afülében, a ház reccsenéseit, azegerek surranását. Még lehunytszemmel is kínozza a látvány, merta sötétségnek is megvan a magaszíne. Minden egyszerre kínozza,állandóan és örökké.

Slade felüvöltött, befogta afülét karomszerű kezével, és egésztestével hintázott. Az infúzió csöve

ide-oda rándult vele együtt. Azüvöltés megdöbbentő hangerővelhasított a csendbe. Slade egészteste görcsösen rángatózott.

- Ezért fogja megölni magát,Mr. Slade - mondta Pendergast. -Mert megteheti. A kezébe adtam azeszközt.

Slade megint felordított, ésegész testét rázta a sikoly.Pendergast még gyorsabbanhintázott székével, amely hangosannyikorgott, és szüntelenül forgatta akezében a biliárdgolyókat.

- Megtehettem volnabármikor! - üvöltötte Slade. - Miérttenném meg most?

- Korábban nem tehette meg -

mondta Pendergast.- June-nak van pisztolya.

Nagyon szép pisztolya.- Nyilván gondosan elzárva

tartja.- Túladagolhatnám a

morfiumot! És elaludnék,elaludnék, elaludnék… - Sladehangja őrült hadarásba fullad,mintha egy gép zúgna.

Pendergast megrázta a fejét. -Biztos vagyok benne, hogy Junearra is gondosan ügyel, hogy neférjen hozzá a morfiumhoz.Gondolom, az éjszakák lehetnek alegnehezebbek, mivel túl gyorsanfelhasználja az adagját, ahogy mostis, és nincs, ami átsegítse a

végtelen éjszakán, ami maga előttáll.

Slade torkából vad üvöltéstört fel.

- Sőt, biztos vagyok benne,hogy June meg a férje számtalandologban korlátozza. Maga nem abetege, hanem a foglya.

Slade csak a fejét rázta, és azajka tovább rángatózott némán,hang nélkül.

- És hiába is ápolja - folytattaPendergast -, hiába próbálja talánegzotikusabb módokon is elvonni afigyelmét, nem tudjamegakadályozni, hogy állandóangyötörjék a külső ingerek, nemigaz?

Slade nem válaszolt.Háromszor egymás után megnyomtaa morfiumos zacskót, de már nemjött belőle semmi. Előredőlt, és afeje hangos koppanássalnekiütődött a zöld filccel bontottbiliárdasztalnak. Aztán felkapta afejét, és az ajka görcsösenmegrándult.

- Többnyire gyávaságnaktartom, ha valaki az öngyilkosságbamenekül - folytatta Pendergast. - Dea maga esetében ez az egyetlenésszerű megoldás. Mert a magaszámára az életösszehasonlíthatatlanulborzalmasabb, mint a halál.

Slade továbbra sem válaszolt.

Újra meg újra az asztalba verte afejét.

- Még a legkisebb érzet isvégtelenül fájdalmas lehet -folytatta Pendergast. - Ezért ilyenvisszafogott és minimalista akörnyezete Én azonban új elemeketvittem bele. A hangom, a szénillata, a füst kanyargása és színei, aszék nyikorgása, a biliárdgolyókkoccanásai, az óra ketyegése… Eltudom képzelni, hogy úgy érzimagát, mint egy robbanás szélénálló tartály.

Tovább beszélt, halk,hipnotikus erejű hangon: - Alig félperc múlva meg fog szólalnikakukkos óra, tizenkétszer egymás

után. A tartály robbanni fog. Nemtudom pontosan, hány kakukkolástbír elviselni, mielőtt maga ellenfordítja a pisztolyt. Talán négyet,talán ötöt, talán hatot is. De tudom,hogy használni fogja a fegyvert -mert az a dörrenés az egyetlenlehetséges válasz. Az egyetlen kiút.Vegye úgy, hogy ajándék, tőlem.

Slade felnézett. A homlokavörös volt, a szeme vadul forgottFelemelte a pisztolyt, Pendergastraszegezte, aztán leengedte, majdújból felemelte.

- Ég önnel, dr. Slade - mondtaPendergast. - Már csak néhánymásodperc. Hadd segítsekszámolni, öt, négy, három, kettő,

egy…

78. fejezet

Hayward az ágy szélén ülvevárt a csillogó-villogó orvosiműszerekkel telezsúfolt szobában.June Brodie és néma férje ügyálltak ott a távolabbi fal mellett,mint két kőszobor, ők is csakhallgatóztak és vártak. Időnkénthallottak egy-egy hangot - egykétségbeesett kiáltást, furcsa, őrültnevetést -, de csak alig hallhatóanszűrődtek át a zajok a vastag,láthatóan hangszigetelt falakon.

Onnan, ahol ült, Haywardmindkét kijáratot jól látta - azt,amely Slade irodája felé vezetett,és azt is, amelyik a lépcső felé. Egypercre sem feledkezett meg arról,hogy a másik támadójuk mégmindig odakint ólálkodik valahol,és bármelyik pillanatban rájukronthat a lépcső felől. Kézbe vettea fegyverét, és ellenőrizte.

Tekintete megint arra az ajtóravándorolt, amerre Pendergast ésSlade eltűntek. Vajon mi folyhatköztük? Laura olyan rosszul éreztemagát, mint még soha életében -végtelenül kimerült volt, tetőtőltalpig sáros, a lába hevesenlüktetett, ahogy a fájdalomcsillapító

hatása kezdett enyhülni. Legalábbtíz perc, vagy talán negyedóra iseltelt, mióta elmentek, de valamihatodik érzék azt súgta neki, hogyjobb, ha tartja magát Pendergastutasításához, és marad ott, ahol van.Megígérte, hogy nem fogja megölniSlade-et - és bármit gondol isPendergastról, tudta, hogyúriember, aki mindig betartja azadott szavát.

Ebben a pillanatbanpisztolylövés hallatszott. A tompadörrenésbe belerázkódott az egészszoba. Hayward felkiáltott, ésfelemelte a pisztolyát. June Brodieaz ajtóhoz rohant.

- Várjon! - kiáltott rá

Hayward. - Maradjon itt!Csönd lett, semmi más zajt

nem hallottak. Eltelt egy perc, kettő.Aztán halkan, de kivehetően egyajtó csukódása hallatszott. Egy percmúlva nagyon halk léptekkoppantak a szőnyeggel borítottfolyosón. Hayward dobogó szívvel,egyenes háttal ült.

Pendergast lépett be az ajtón.Hayward rámeredt. Az arcára

száradt sár alatt sápadtabb volt,mint valaha, de egyébkéntsértetlennek látszott. Sorravégignézett mindhármukon.

- Slade? - kérdezte Hayward.- Halott.- Megölte! - sikoltott tel June

Brodie, és kirohant folyosóra.Pendergast nem próbáltamegállítani.

Hayward lecsusszant az ágyszéléről, tudomást sem véve alábába nyilalló éles fájdalomról. -A rohadt életbe, megígérte, hogy…

- Önkezével vetett véget azéletének - mondta Pendergast.Hayward megtorpant.

- Öngyilkos lett? - szólalt megmost először June Brodie férje. -Az lehetetlen.

Hayward Pendergastrameredt. - Nem hiszek magának.Megmondta Vinnie-nek is, hogymeg fogja ölni - és meg is tette.

- Úgy van - felelte Pendergast.

- Megesküdtem, hogy megölöm. Denem tettem mást, csak beszéltemvele. Ő ölte meg saját magát.

Hayward nyitotta a száját,hogy válaszoljon, de aztán inkábbhallgatott Hirtelen ügy érezte,inkább nem is akar többet tudni.Mit értett azon, hogy csak beszéltvele? Borzongás futott végig rajta.

Pendergast ránézett. - Nefeledje, kapitány, hogy Sladerendelte el a gyilkosságot, de nem őhajtotta végre. Még nem végeztünk.

Pár pillanat múlva belépettJune Brodie. Halkan zokogott. Aférje odament hozzá, ésmegpróbálta vigasztalóan átkarolnia vállát, de June lerázta magáról a

kezét.- Nincs miért tovább itt

maradnunk - mondta PendergastHaywardnak. Aztán June-hozfordult - Attól tartok, kölcsön kellvennünk a csónakjukat. Holnapgondoskodunk róla, hogyvisszajuttassuk.

- Gondolom, egy tucat álligfelfegyverzett rendőr kíséretében -felelte keserűen June.

Pendergast megrázta a fejét. -Nincs rá semmi ok. hogy mások ismegtudjanak bármit. Maga ápoltegy őrültet a végső szenvedéseiben- részemről itt véget ér a történet.Semmi szükség, hogy bejelentsük,hogy öngyilkosságot követett el

valaki, aki hivatalosan rég halott.- Egy őrültet - ismételte meg

June Brodie. - Maga így nevezi. Deennél több volt, sokkal több. Jóember volt, csodálatos munkátvégzett. Ha meg tudtam volnagyógyítani, ismét azt tette volna.Próbáltam elmondani, de maga nemhallgatott meg. Nem hallgatottmeg… - Elcsuklott a hangja, aligtudott erőt venni magán.

- Az állapota gyógyíthatatlanvolt - mondta Pendergast, nembarátságtalanul. - Attól tartok, az,hogy elbíbelődött a kísérleteivel,még nem menti fel a gyilkosságbűne alól.

- Elbíbelődött? Engem

meggyógyított!Pendergast sáros arcán egy

pillanatra meglepetés tükröződött.- Ha annyit tud rólam, nyilván

a betegségemről is tudott.Pendergast bólintott. - Amiotrófiáslaterálszklerózis. Már értem.

Ez megmagyarázza a legutolsókérdést, ami még megmaradtbennem - hogy miért vonultak el idea mocsárba, még mielőtt Slademegörült volna.

- Nem értem - szólt közbeHayward.

- Lou Gehrig-kór. - PendergastJune Brodie felé fordult. - Úgylátom, pillanatnyilag nem szenved aszimptómáktól.

- Azért nincsenek tüneteim,mert kigyógyultam a betegségből.Charlesnak volt egy rövidperiódusa, amikor megdöbbentőzsenialitás uralkodott el rajta. Eztokozza a vírus. Csodálatos ötleteivoltak, amikkel segített rajtam… ésmásokon is. Megalkotta agyógyszert az ALS-re, olyankomplex fehérjékből, amelyek élősejtek üregeiben termelődnek.Charles fejlesztette ki az első ilyenszert, amivel tíz évvel megelőzte akorát. Itt végezte el a munkát, aszigeten.

- Már értem, ez a helyiségmiért nem csak kórháznak néz ki -jegyezte meg Pendergast. -

Kísérleti laboratórium is.- Igen, az. Vagyis az volt,

mielőtt… mielőtt megváltozott azállapota.

Hayward a nőhöz fordult. - Ezrendkívüli. Miért nem osztotta mega világgal a felfedezéseit?

- Lehetetlen lett volna - felelteJune Brodie szinte suttogva. -Minden csak a fejében létezett.Hiába könyörögtünk neki, soha nemírta le a felfedezéseit. Egyreromlott az állapota, aztán végül mártúl késő lett. Ezért is szerettemvolna, ha meggyógyul. Szeretettengem, meggyógyított… De most aszer titkát is magával vitte ahalálba.

Súlyos fellegek takarták el aholdat, amikor elindultak a SpanishIslandről. Alig volt valami fény,Pendergast csak lassanaraszolgatva tudón haladni acsónakkal. A motor berregése aligvolt hallható, ahogy átfúrtákmagukat sűrű növényzeten.Hayward a csónak orrában ült, egypár mankó hevert mellette, amelyeta vadásztanyáról hozott magával.Csendben gondolkozott.

Talán fél órán át egyetlen szótsem váltottak. Végül Haywardösszeszedte magát, és Pendergastrapillantott, aki a hátsó műszerfal

mellett állva irányította a csónakot.- Miért tette ezt Slade? -

kérdezte.Pendergast szeme halványan

megcsillant a sötétben, ahogyránézett.

- Úgy értem, hogy miért bújt elitt a mocsárban.

- Tudnia kellett, hogymegfertőződött a vírussal - felelteegy pillanatnyi hallgatás utánPendergast. - Látta, hogy mi történta többiekkel, és tisztában volt vele,hogy ő is meg fog örülni… vagymég rosszabb vár rá. Gondoskodniakart róla, hogy valamennyirekézben tudja tartani az ápolását. ASpanish Island tökéletes választás

volt. Ha eddig senki nem fedeztefel, ezután sem fogják. És mivellabornak is használták, már aszükséges felszerelések nagy részeis itt volt. Nyilván abbanreménykedett, hogy sikerülmegtalálni a gyógyszert abetegségére. Talán épp azondolgozott, miközben felfedezte azt aszert, amivel meggyógyította JuneBrodie-t.

- Igen, de mire volt jó ez abonyolult színjáték? Megrendezni asaját halálát, June Brodieöngyilkosságát… Szó sem voltarról, hogy menekülnie kellettvolna, a törvény elöl, vagy ilyesmi.

- Nem, nem a törvény elől

menekült. Kissé szélsőségesnektűnik a reakciója, de hát ilyenhelyzetben az ember nemgondolkozik tisztán.

- Mindegy, most már halott -mondta Laura. - És maga megtaláltaa lelki békéjét? Úgy érzi, most márbele tud nyugodni?

Pendergast egy pillanatighallgatott, aztán színtelen hangonazt felelte: - Nem.

- Miért nem? Megoldotta arejtélyt, és bosszút állt a feleségehaláláért.

- Ne feledje, amit Slademondott vár még valami meglepetésa jövőben. Csakis a másik lövészregondolhatott, aki valahol még

mindig itt bujkál. Ameddig őszabadon van, veszélyt jelentmagára, Vincentre és rám. Egypillanatig hallgatott, majdhozzátette: - És van még valami.

- Micsoda?- Amíg egy ember is van a

világon, aki felelős Helen haláláért,addig nem nyugodhatok.

Hayward ránézett, Pendergastviszont hirtelen elfordult, éskülönös tekintettel bámulta a lassanmár lenyugvóban lévő teliholdat,amely épp kibukkant a felhők közül.Néhány pillanatra megvilágította azarcát a holdfény, ahogy a holdkorongja lassan eltűnt a sűrűnövényzet mögött, aztán amikor

végleg lesüllyedt a horizont alá, afény is kihunyt, és a mocsárra ismétsötétség borult.

79. fejezetMalfourche, Mississippi

Pendergast bekormányozta akatonai csónakot egy üreskikötőhelyre a Pici kocsmája előttimólónál. A nap már majdnem alegmagasabb pontra hágott az égen,és az évszakhoz képest szokatlanmelegséggel tűzött a mocsarasvízpartra.

Pendergast kiugrott acsónakból, és Haywardot iskisegítette a mólóra, aztánodanyújtotta neki a mankókat.

Bár még csak dél volt, arozzant kocsmából countryzeneáradt ki. Pendergast elővette JuneBrodie 12-es kaliberűvadászpuskáját, és a feje föléemelte.

- Mit csinál? - kérdezteHayward, miközben a mankókkalbicegett.

- Felhívom az emberekfigyelmét. Ahogy már korábban iscéloztam rá, még nem végeztünk. -Hatalmas dörrenés hangzott fel,ahogy Pendergast a levegőbe lőtt.

Egy pillanat múlva az emberek ki-sereglettek a kocsmából, mint adarazsak a darázsfészekből. Sokanmég a sörüket is a kezükbentartották. Pici és Larry nem voltaksehol, de a többieket Haywardmegismerte. Émelyítően jólemlékezett, a vigyorgó, izzadtarcokra. Az emberek némánbámultak rájuk. Mindketten úgy-ahogy megmosakodtak, mielőttelindultak a szigetről, és JuneBrodie adott egy tiszta blúztHaywardnak, de tudta, hogy így iselég zilált lehet a külsejük.

- Gyerünk, fiúk, szórakozzunkegy kicsit! - kiáltotta Pendergast, éselsétált a kocsmáig, majd a mögötte

lévő mólóhoz.Az emberek óvatosan, meg-

megállva elindultak feléjük. Végülaz egyik, aki bátrabb volt atöbbieknél, előbbre lépett.Hatalmas, formátlan teste volt éssunyi menyétképe. Rájuk meredthunyorgó kék szemével. - Most megmi a fenét akar? - kérdezte, és mégközelebb lépett, miközben a vízbedobta a kezében lévő sörösdoboztHayward felismerte: ő lelkesedett aleghangosabban, amikor Picikettévágta a melltartóját.

- Azt mondta, békén fog hagyniminket! - kiáltotta oda valaki.

- Azt mondtam, hogy nemfogom letartóztatni magukat, azt

nem, hogy nem jövök vissza, hogylerendezzük a dolgot.

A férfi harciasan feljebbrángatta a nadrágját. - Jöjjön csak,majd én lerendezem!

- Nagyszerű! - Pendergastkilépett a mólóra, ahol különfélecsónakok sorakoztak kikötve.Haywardnak a legtöbb ismerős voltaz előző napról. - Ezek közül aremek vízi járművek közül melyikLarryé?

- Semmi köze hozzá.Pendergast könnyedén

megbillentette a puska csövét alegközelebbi csónakra célzott, ésmeghúzta a ravaszt. Hatalmasdörrenés visszhangzott a víz fölött,

a csónak beleremegett a lövésbe, ésfelfröccsent a víz. A forrasztottalumíniumcsónakban harminc centisátmérőjű lyukat ütött a golyó. Asáros víz kavarogva beáradt azaljába, és csónak orra máris lefelésüllyedt.

- Hé, mi a francot művel! -ordított fel valaki a tömegből. - Azaz én csónakom!

- Sajnálom, azt hittem, Larryé.Szóval, melyik az övé? Talán ez? -Pendergast a következő csónakracélzott és lőtt. ismét gejzírként törtfel a víz, az embereket is alaposanlefröcskölte. A csónak megrándult,és süllyedni kezdett.

- Rohadék! - kiáltotta valaki. -

Larryé az a 2000-es Legend, ott! -intett egy csónakra, amely a mólólegvégében állt.

Pendergast odaballagott, ésszemügyre vette. - Szép. Mondjákmeg Larrynek, hogy ezt azért kapja,mert a mocsárba dobta ajelvényemet. - Újabb dörrenéshangzott fel a puskából. A golyóátlyukasztotta a motort. - Ezt pedigazért, mert olyan aljas módonviselkedett. - A második lövésferdén áthatolt a csónak mindkétfalán. Vízsugár tört fel, a csónakfara megtelt vízzel, az orra felfelébillent, a motor pedig elkezdettsüllyedni.

- Te jóságos ég, ez megőrült!

- Valóban. - Pendergastvégigsétált a mólón, közbenújratöltötte a puskát, és könnyedéna következő csónakra célzott. - Eztazért, mert rosszul igazítottak útba.

Tett egy könnyed lépést, ésújból lőtt. - Ezt, amiért kétszergyomorszájon vágtak.

Tovább lépett, és a következőcsónakra célzott. - Ezt azért, mertleköptek.

Két lövés dörrent, és két újabbcsónak kezdett süllyedni.

Pendergast elővette apisztolyát, és Hayward kezébenyomta. - Tartsa rajtuk a szemét,amíg újratöltök. - Elővett azsebéből egy marék töltényt, és

betöltötte a puskába.- És legfőképpen: ezt azért,

mert megalázták a kolléganőmet avulgáris, kéjsóvár pillantásaikkal.Megmondtam, hogy így nem bánunkegy hölggyel. - Miközbenvégigsétált a mólón, belelőttminden még megmaradt csónakaljába, sorra egymás után. Csakazért állt meg közben egyszer, hogymegint újratöltsön. A tömeg csakbámult, döbbenten, néma csöndben.

Pendergast megállt az izzadó,remegő, sörszagú társaság előtt. -Van még valaki odabent akocsmában? Mindenki hallgatott.

- Ezt nem teheti - szólalt megegy férfi elcsukló hangon. - Ez nem

legális.- Akkor talán hívja valaki az

FBI-t - javasolta Pendergast.Odasétált a kocsma ajtajához,benyitott, és benézett. - Hölgyem,kérem, kijönne?

Egy kipirult arcú, platinaszőkehajú, vörösre festett körmű nőlépett ki, és futni kezdett a parkolófelé.

- Letört az egyik cipősarka! -kiáltott utána Pendergast, de a nőcsak futott tovább bicegve, mint egylesántult ló.

Pendergast eltűnt a kocsmabelsejében. Hayward, aki mégmindig kezében tartotta Pendergastpisztolyát, hallotta, hogy ajtókat

nyitogat, és kiabál valamit. Aztánkijött. - Sehol senki. - Odasétált amólóhoz, és szembefordult atömeggel. - Kérem, mindenkimenjen a parkolóba, és vonuljanakfedezékbe a parkoló autók mögött.

Senki sem mozdult.Pendergast megeresztett egy

lövést a fejük fölé, mire mindenkisietősen elcsoszogott a földesparkolóba. Pendergast elhátrált akocsmaépülettől, újratöltette apuskát, és a csalibolt oldalánál állónagy propán-bután gáztartályracélzott. Odafordult Haywardhoz.

- Kapitány, lehet, hogyszükségünk lesz a 45-ösre is, azjobban áthatol a fémen. Háromra

lőjünk egyszerre.Hayward elfoglalta a helyét,

és célzott a pisztollyal.Tulajdonképpen hozzá tudnékszokni Pendergast módszereihez -nyugtázta magában, miközben anagy fehér tartályra célzott.

- Egy…- A rohadt életbe, ne! -

kiáltotta valaki.- Kettő… Három!Egyszerre tüzeltek. A pisztoly

nagyot rándult Hayward kezében.Hatalmas robbanás dörrent, és aforró levegő hulláma majdnemlelökte őket a lábukról. A teljesépület egyszerűen eltűnt, elnyelteegy hatalmas tűzgolyó. Kanyargós

füstcsíkok szálltak fel az ég felé, ésezernyi törmelékdarab szóródottszét körülöttük - giliszták, égőkukacok, fadarabok, horgászorsók,damil, széttört horgászbotok, eltörtpalackok, citromkarikák,poháralátétek, szétrobbantsörösdobozok.

A tűzgolyóból miniatűrgombafelhő szállt fel, miközbentovább záporozott körülöttük atörmelék. Ahogy eltisztult a füst,fokozatosan előbukkantak akocsma, égő romjai, bár szinte aligmaradt belőle valami.

Pendergast a vállára akasztottaa vadászpuskát, lesétált a mólón, ésa karját nyújtotta Haywardnak. -

Kapitány, akkor mehetünk? Azthiszem, ideje lenne meglátogatniVincentet. Hiába őrzi a rendőrség,jobban érezném magam, haátszállíthatnánk egy másik, kisebbhelyre, talán nem messze NewYorktól, ahol mi magunk tarthatjukszemmel.

- Úgy legyen - bólintott Laura.Miközben belekarolt Pendergastba,némi megkönnyebbüléssel gondoltarra, hogy mindenesetre jó, hogymár nem kell sokáig együttdolgoznia vele. Kissé túlságosan isélvezte ezt a legutóbbi kalandot.

80. fejezet

New York

Dr. John Felder irodája a NewYork-i egészségügyi hatóságmanhattani székházának hetedikemeletén volt, ahol amentálhigiéniás osztály kapotthelyet. Körbenézett a rendezett kisirodában, és megállapította, hogyminden a helyén van: akönyvespolcokon az orvosiszakkönyvek katonás rendbensorakoznak és portalanok, a falakonfüggő személytelen képekegyenesen állnak, a székek azÍróasztal előtt derékszögben, az

asztalán nincs semmilyen feleslegestárgy.

Dr. Felder általában nemigenfogadott látogatókat ebben azirodában. A legtöbb munkátúgymond a terepen végezte:kórházak zárt osztályain,börtönökben és sürgősségiosztályokon. Kis magánpraxisát aPark Avenue-n lévő rendelőjébenfolytatta. Ez a mostani megbeszélésazonban más volt, mint a többi. Ezalkalommal Felder kérte atalálkozót. A pszichiáter végezettegy kis háttérellenőrzést azilletővel kapcsolatban, és amitmegtudott, meglehetősennyugtalanító volt. Lehet, hogy hiba

volt meghívni erre a beszélgetésre.Akkor is - ez az ember lehet azegyetlen, aki segíthet megoldaniConstance Greene rejtélyét.

Nagyon halkan kétszerkopogtak az ajtón. Felder az órájárapillantott: fél tizenegy volt. Alátogató pontosan érkezett. Felállt,és kinyitotta az ajtót.

A férfi megjelenése nemigenenyhített az aggodalmain. Magasvolt, vékony, kifogástalanulelegáns, sápadt arcszínemeghökkentő kontrasztot alkotottfekete öltönyével. A szemeugyanolyan halvány és színtelenvolt, mint az arca. Élesintelligencia, enyhe kíváncsiság és

egy csipetnyi gúny csillant aszemében, ahogy a pszichiáterrenézett.

Felder észbe kapott, hogy túlfeltűnően bámulja. - Kérem,fáradjon beljebb - mondta gyorsan.- Ön ugyebár Mr. Pendergast?

- Igen, az vagyok.Felder hellyel kínálta a

vendéget, aztán ő is leült azíróasztal mögé. - Elnézést, dr.Pendergast, igaz? Vettemmagamnak a bátorságot, és kisséutánanéztem a hátterének.

Pendergast meghajtotta a fejét.- Van Két PhD-m, de őszinténszólva jobban szeretem, haPendergast ügynöknek szólítanak.

- Értem. - Felder épp elégrendőrrel beszélgetett már életében,de FBI-ügynökkel még soha nemakadt dolga, és nem volt igazánbiztos benne, hol kezdje. Úgydöntött, legjobb lesz az egyenesmegközelítés.

- Constance Greene ugye az öngyámleánya?

- Igen.Felder hátradőlt a széken, és

könnyedén keresztbe tette a lábátSzeretett volna nyugodt, nemhivatalos hangulatot teremteni. -Arra gondoltam, esetleg tudnanekem mesélni róla egy kicsit Holszületett, milyen volt a gyerekkora,és hasonlók.

Pendergast továbbra isteljesen kifejezéstelen arcai nézett apszichiáterre. Felder kezdte kisséidegesítőnek találni.

- Ugye, ön volt azelmeszakértő, akitől szakvéleménytkértek az ügyében? - kérdeztePendergast.

- A szakvéleményemetbizonyítékként nyújtották be abíróság elé az elme-gyógyintézetikezelés elrendeléséről szólómeghallgatáson.

- És ön a gyógykezeléstjavasolta.

Felder szomorkásánelmosolyodott. - Igen. Önt ismeghívták a meghallgatásra, de úgy

tudom, úgy döntött, hogy…- Pontosan mi volt a

diagnózisa?- Nos, ez meglehetősen

szakmai…- Kérem, azért avasson be.Felder egy pillanatig habozott.

- Nos, jó. A diagnózis paranoidskizofrénia, folyamatos skizotípszemélyiségzavarral és adisszociatív fuga jeleivel.

Pendergast lassan bólogatott -És mindezt milyen bizonyítékokraalapozza?

- Egyszerűen fogalmazva arra,hogy Constance Greene-nek képzelimagát, egy olyan lánynak, akimajdnem százötven évvel ezelőtt

született.- Hadd kérdezzek valamit,

doktor úr. az állítólagostéveszméjén belül észrevettbármiféle zavarosságot vagylogikátlanságot?

Felder összevonta aszemöldökét - Nem egészen értem.

- Megvan a téveszméinek abelső logikája?

- Attól eltekintve, hogy azthiszi, a gyermeke gonosz volt,meglépően konzisztens minden,amit mond. Épp ez az egyik dolog,amit nagyon érdekesnek találtam.

- Pontosan mit mondottmagának?

- Hogy a családja egy New

York állambeli farmról költözött aWater Streetre, ahol az 1870-esévek elején megszületett. A szüleituberkulózisban haltak meg, anővérét pedig megölte egysorozatgyilkos. Miután elárvult,befogadta Riverside Drive 891.akkori tulajdonosa, akirőlnincsenek információink. Aztánvégül maga örökölte ezt a házat, ésaz ő felügyeletét. - Felder habozott,és elhallgatott.

Pendergast gyorsanközbevágott: - És még mit mondottrólam?

- Hogy azért lett a gyámja,mert bűntudata volt. Csönd lett.

- Mondja, dr. Felder - szólalt

meg végül Pendergast. - Constancemesélt az életének a hajóra szállástmegelőző szakaszáról?

- Nem.- Semmi részletet?- Nem, semmit.- Véleményem szerint az

amerikai pszichiátriai társaságkézikönyvében meghatározott295.30 betegségkód diagnosztikaimeghatározása alapján nemtételezhető fel a skizotípszemélyiségzavar. A legsúlyosabbesetben is a másodikbetegségcsoportba tartozóschizophreniform zavart kellettvolna megállapítani. A helyzet az,doktor úr, hogy nem tud semmit a

beteg korábbi állapotáról. Lehet,hogy ezek a téveszmék nem régieredetűek, esetleg csak az Atlanti-óceánon való átkelés idejébőlerednek.

Felder előbbre dőlt.Pendergast az amerikaipszichiátriai társaság hivataloskézikönyvének pontos és hivatalosDSM-IV diagnosztikai kódjárahivatkozott. - ön tanult pszichiátriát,Pendergast ügynök?

Pendergast megvonta a vállát.- Csak érdeklődöm a téma iránt.

Felder hiába próbált uralkodnimagán, érezte, hogy egyre jobbanelfogja a bosszúság. Miért mutatPendergast most ekkora érdeklődést

az ügy iránt, amikor korábbanszinte közömbös volt?

- Meg kell mondanom, hogy akövetkeztetései amatőrök ésfelületesek.

Pendergast szeme megvillant.- Akkor megkérdezhetem, milyenlehetséges okot tud felhozni arra,hogy ezekkel a kérdésekkel zaklatConstanceról, ha már úgyismegalkotta a diagnózist, ésgyógykezelésre kötelezte?

- Nos, én… - Felder úgyérezte, a veséjébe látnak azezüstszürke szemek.

- Lehet, hogy a pusztakíváncsiság vezérli? Vagy… -Pendergast elmosolyodott - abban

reménykedik, hogy összehozhat egyérdekes publikációt?

Felder megdermedt. -Természetesen, ha valami újszerűttalálok az esetben, akkormegosztom a tapasztalataimat akollégáimmal.

- És így növeli a reputációját,és talán… - Pendergast szemegúnyos megcsillant -megkaparinthat egy kényelmesállást egy kutatóintézetnél. Ha jóltudom, egy ideje szeretnemegszerezni egy professzori széketa Rockefeller Egyetemen.

Felder megdöbbent. Erről meghonnan tudhat? Még a feleségéneksem beszélt erről a dologról.

Mintha a ki nem mondottkérdésre felelne, Pendergastkönnyedén legyintett, és azt mondta:- Vettem magamnak a bátorságot,hogy én is egy kicsit utánanézzek amaga hátterének.

Felder elvörösödött a sajátkorábbi szavainak hallatán, depróbálta összeszedni magát. - Aszakmai célkitűzéseim most nemszámítanak. Az igazság az, hogysoha nem láttam még olyat, hogyvalaki ilyen meggyőződésselbeszélt volna a rögeszméiről. Azegész viselkedése tizenkilencedikszázadi - ahogy beszél, ahogyöltözködik a járása, a testtartása,még a gondolkodásmódja is. Ezért

kértem, hogy keressen fel.Szeretnék többet tudni róla. Milyentrauma érhette, ami kiváltotta nálaezt a betegséget? Ilyen voltrégebben is? Milyen tapasztalataivoltak az életben? Ki ő valójában?

Pendergast csak mereven néztea pszichiátert, és nem válaszolt.

- És nem csak erről van szó. Akönyvtárban ezt találtam. - Felderkinyitott egy dossziét, kivett belőleegy fénymásolatot a New YorkDaily Inquirerben megjelent„Utcagyerekek játék közben” címűmetszetről, és odatolta Pendergastelé.

Az FBI-ügynök alaposanmegszemlélte, aztán visszatolta. -

Figyelemre méltó a hasonlóság.Gondolom, csak a művészi képzeletterméke.

- Nézze meg az arcokat -mondta Felder. - Olyanvalóságosak, hogy biztosan élőmodell alapján készült.

Pendergast rejtélyesenelmosolyodott, és Feldernek az voltaz érzése, mintha egy kicsitnagyobb tisztelettel nézne rá, minteddig. - Ez mind nagyon érdekes,doktor úr. Talán en abbanhelyzetben vagyok, hogy segíthetekmagának - amennyiben ön is segítnekem.

- Mire gondol?- Constance nagyon törékeny,

érzelmileg és fizikailag is. Amegfelelő körülmények közöttkivirágzik, de ha nem megfelelőhelyre kerül… - Pendergast apszichiáterre nézett. - jelenleg holőrzik?

- A Bellevue pszichiátriaiosztályán, egy egyágyas szobában.Most intézik az iratokat, hogyátszállítsák a Bedford Hills-ielmegyógyintézetbe.

Pendergast megrázta a fejét. -Az egy maximális biztonságifokozatú intézmény. Egy olyanvalaki, mint Constance, csaktönkremenne egy ilyen helyen.Romlani fog az állapota.

- Nem kell aggódnia, hogy

ártana neki a többi bentlakó, aszemélyzet biztosan…

- Nem erről van szó.Constance hajlamos váratlan, néhavad dühkitörésekre. Egy olyan hely,mint a Bedford, csak felerősítenéezeket a hajlamokat.

- Akkor maga mit javasolna?- Egy olyan intézményre van

szükség, amelynek az atmoszférájahasonló ahhoz, amihez hozzá vanszokva - kényelmes, régimódi,nyugodt, mégis biztonságos. Azkell, hogy ismerős dolgok vegyékkörbe, amennyire lehet, persze.Főleg a könyvek lennének fontosak.

Felder megrázta a fejét. - Csakegy ilyen hely van, a Mount Mercy,

de ott nincs szabad hely. Nagyonhosszú a várólista.

Pendergast elmosolyodott. -Véletlenül tudomásom van róla,hogy alig két héttel ezelőttmegüresedett egy hely.

Felder rápillantott. - Valóban?Pendergast bólintott. - Mint

elmeszakértőnek, bizonyára lennerá módja, hogy bejuttassa, haragaszkodik hozzá, hogy ez azegyetlen megfelelő intézmény aszámára.

- Majd… utánanézek adolognak.

- Ennél többet is kell tennie.Cserébe én megosztok önnelmindent, amit Constanceról tudok -

ami nem kevés. Messze túlnyúlik apszichiátria körén, és meg fogjahaladni a legmerészebb álmait is.

Azt, hogy az információkatvalóban publikálni lehet-e vagynem, magéra bízom.

Felder érezte, hogy felgyorsula szívverése.

- Köszönöm.- Én köszönöm. Akkor ég

önnel, dr. Felder. MiutánConstance-t biztonságosanelhelyezte a Mount Mercyben, újratalálkozunk.

Felder nézte, ahogy az ügynökkilép az ajtón, és némán becsukjamaga után. Nagyon furcsának találta- ő maga is olyan volt, mintha a

tizenkilencedik századból csöppentvolna ide.

Felder elgondolkozott atörténteken, és azon tűnődött,tulajdonképpen ki is irányította ezta beszélgetést, és kinek acélkitűzéseit sikerült megvalósítani.

Epilógus

Savannah, Georgia

Judson Esterházy egy fotelbenpihent Whitfield Square-i házánakkönyvtárszobájában. Meglepőenhűvös áprilisi este volt. A

kandallóban utolsókat lobbant a tűz,és az egész szobát betöltötte az égőbükkfa illata.

Belekortyolt a finom skótwhiskybe, amelyet a pincéjébőlhozott fel, és jól megforgatta aszájában a zamatos italt, mielőttlenyelte volna. Az íze azonbankeserű volt - éppolyan keserű, mintaz érzései.

Pendergast megölte Slade-et.Azt mondták, öngyilkos lett, de őtudta, hogy ez hazugság.Pendergastnak valamiképpensikerült megölnie. Bármilyenszörnyű volt is Slade utolsó tíz éve,az utolsó pillanatai mégborzalmasabbak lehettek,

elképzelhetetlen agónia. Látta már,hogy képes Pendergast manipulálniaz embereket, és nem volt semmikétsége afelől, hogy kihasználtaSlade őrültségét. Gyilkosság volt -rosszabb, mint egyszerű gyilkosság.

A pohár megremegett akezében, és pár csepp whiskykilöttyent az asztalkára. Keménykoppanással lerakta a poharat. Aztlegalább teljes bizonyossággaltudta, hogy Slade nem árulta el őt.Az öreg úgy szerette, mint a fiát, ésmég az őrültsége ellenére is azutolsó pillanatig megtartotta atitkot. Bizonyos dolgokmeghaladják még az őrületet is.

Valamikor ő is szerette Slade-

et; de ez az érzés tizenkét évvelezelőtt meghalt. Megláttafelvillanni Slade másik, sötétoldalát, és ez már egy kicsit sokvolt neki. Túlságosan emlékeztettesaját brutális apjára. Talán ezminden apa és apafigura sorsa;ahogy az ember öregebb ésbölcsebb lesz, előbb-utóbbcsalódást okoznak, és egyrekisebbre zsugorodnak.

Megcsóválta a fejét. Mekkorahiba volt… milyen szörnyű,tragikus hiba. És ígyvisszagondolva, mennyire ironikus.Amikor Helen először megkeresteaz ötlettel, amelyre teljesenvéletlenül bukkant, miközben

Audubonnal foglalkozott, az egészszinte csodának tűntmindkettőjüknek. Ebből egycsodaszert lehetne Kifejleszteni -mondta Helen. Judson, te többgyógyszergyártó cégnél iskonzultáns vagy, biztosan tudod,kihez lehetne fordulni vele. És ővalóban tudta is. Tudta, melyik céglenne a legtökéletesebb: aLongitude, amelyet Charles Sladeirányított, akinél az egyetemen adisszertációját írta. Annak idejénmagával ragadta professzoránakkarizmatikus vonzereje, és későbbis kapcsolatban maradtak. Sladevolt az ideális személy egy ilyengyógyszer kifejlesztéséhez: kreatív,

önálló gondolkodásra képes, nemfél a kockázatoktól, és avégtelenségig diszkrét.

De Slade immár halott -Pendergastnak köszönhetően, akifelkavarta a múltat, feltépte a régisebeket, és közvetve vagyközvetlenül több ember halálátokozta.

Esterházy felkapta a poharat,és az utolsó kortyot is felhajtotta.Az ízét nem is érezte. Újra töltött apoharába. A kisasztalon egybrosúra is hevert a palack és apohár mellett. Esterházy a kezébevette, és átlapozta. Komorelégedettség váltotta fel a dühét. Azízléses brosúra a Skót-felvidéken

található Kilchurn vadászkastélykifinomult kényelmét ismertette. Azódon kőépület egy széljártadomboldalon állt a Grampian-hegységben, és a Loch An Duin tóranézett. Skócia egyik legfestőibb éslegelszigeteltebb vidéke ez, aholkitűnő lehetőség nyílik fogoly- ésfajdvadászatra, lazachorgászatra ésszarvasvadászatra. Csak néhányválogatott vendéget fogadtak, ésnagyon büszkék voltak adiszkréciójukra. A vadászathozlehetett kísérőt is kérni, de anélkülis megoldható a dolog.Természetesen ő nem kér majdkísérőt… Sok évvel ezelőttEsterházy és Pendergast már

eltöltöttek egy hetet Kilchurnben. Akastély egy negyvenezer hektárosbirtok közepén emelkedett, amelyegykor Atholl földesurainak magán-vadászterülete volt. Mélybenyomást tett Esterházyra a tágas,zord szépségű táj, a lankák közöttmegbújó tengerszemek, a sebesvizű patakok, amelyekben nyüzsöga pisztráng és a lazac, a szélfúttalápvidék, a Foulmire, a hangafüvesmezők és a kis ligetek. Az emberakár örökre eltűnhet egy ilyenvidéken - a csontjai ott porladnak aszélben és az esőben, míg végülnem marad belőlük semmi…

Lustán kortyolt még egyet awhiskyből, amely már átmelegedett

a kezében szorongatott pohárban, éskezdett kissé megnyugodni. Mégsemmiképp sincs veszve minden.Sőt, ami azt illeti, nagyon régótamost először alakulnak jól adolgok. Félretette a brosúrát, ésfelemelt az asztalról egy rövidlevélkét, amely régimódi, cikornyáskézírással íródott a krémszínűmerített papírra:

Dakota-házNew Yorkáprilis 24.Kedves Judson!Őszintén köszönöm a kedves

meghívást. Némi megfontolás után

úgy döntöttem, örömmelelfogadom az ajánlatodat. Talánigazad van, az utóbbi egy hónapeseményei kissé kifárasztottakNagyszerű lenne annyi év utánviszontlátni a kilchurni kastélyt.Egy kéthetes vakáció kellemeskikapcsolódást jelentene, és atársaságodban mindig alegnagyobb örömömet lelem. Akérdésedre válaszul: úgytervezem, a 16-os kaliberűPurdey-t viszem magammal, egy410-es kaliberű H&H-t és egy300-as H&H-t aszarvasvadászathoz.

Szeretettel üdvözöl:A. Pendergast