7. EGY FORRADALMÁR BONNBÓL

LUD OVEN

Beethoven és az összes előtte élt muzsikus között - zsenialitása és példát­lan ereje mellett - az a különbség, hogy Beethoven úgy tekintett magára mint művészre, és mint művész kiállt a jogaiért. Míg Mozart az előkelő­ségek világának peremén mozgott - buzgón kopogtatott, de valójában mindig kívül maradt -, addig Beethoven, aki mindössze tizennégy évvel volt fiatalabb Mozartnál, belökte az ajtót, beviharzott - és berendezke­dett. Művész volt, alkotó, és mint ilyen fölötte állt a királyoknak és a ne­meseknek. Beethoven határozottan forradalmi nézeteket vallott a társa­dalomról és romantikusakat a zenéről. „Ami a szívemben van, az kikí­vánkozik: úgyhogy leírom", mondta tanítványának, Carl Czernynek. Mozart soha nem mondott volna ilyet, Haydn sem, Bach sem. A „mű­vész" szó egyszer sem bukkan fel Mozart leveleiben. Ő és zeneszerző elő­dei képzett mesteremberek voltak, akik megrendelésre dolgoztak, és a művészet vagy az utókornak való írás eszméje meg sem fordult a fejük­ben. Ezzel szemben Beethoven levelei és feljegyzései tele vannak ilyen szavakkal, mint „művész", „művészet" és „művésziség".

Tisztában volt vele, hogy nem akárki. Azt is tudta, hogy az örökkévaló­ságnak dolgozik. És rendelkezett azzal, ami szegény Mozartnak nem ada­tott meg - erős személyiséggel, amely mindenkire hatással volt, akivel csak kapcsolatba került. „Soha nem találkoztam még ekkora szellemi el­mélyülésre és érzelmi hőfokra képes művésszel - írta Goethe -, ekkora szívvel és életerővel. Megértem, milyen nehéz neki a világhoz és annak dolgaihoz alkalmazkodni." Keveset értett meg Goethe Beethovenből. Beethovennél nem arról volt szó, hogyan alkalmazkodjék a világhoz és dolgaihoz. Mint később Wagnernál, nála is inkább volt szó arról, hogy a világ hogyan alkalmazkodik őhozzá. Nagy belső tűzzel égő egyéniségével, amelyhez hasonló lángelme párosult, Beethoven szinte mindenben a sa­ját elképzeléséhez igazította az életet. Hallásának tragikus elvesztése talán az egyetlen kivétel.

Minderre jellemének tökéletlenségei és rettenetes modora ellenére volt képes. Külseje sosem volt vonzó, fiatal korában Der Spagnol-nak (a spa­nyol) hívták, barnás színű bőre miatt. Alacsony volt, kb. 163 cm; vaskos

104

BEETHOVEN. T. FLOOD

METSZETE LETRONNE

1814-ES FESTMÉNYE NYOMÁN

Kezdettől fogva alkotó volt, született tehetség,

tele ötlettel és eredetiséggel.

felépítésű; busa fejű; dús, csapzott hajjal; előreálló fogakkal; kis, tömpe orral; és állandóan köpködött. Ügyetlen volt, és amihez hozzányúlt, az valószínű, hogy. felborult vagy össszetört. Esetlensége miatt sose tanult meg táncolni, és borotválkozás közben többször vágta meg magát, mint nem. Mogorva volt és gyanakvó, ingerlékeny, akár egy emberkerülő kob­ra; mindenkiben csalót látott; a társasági jó modort hírből sem ismerte; feledékeny volt; dühkitörésekre hajlamos; és tisztességtelenül bánt a ki­adóival. Mint agglegény leírhatatlan rendetlenségben élt, nagyrészt, mert nem volt szolga, aki elviselje a kirohanásait. 1809-ben meglátogatta őt Trémont báró, s a nemesúr ekképpen írja le megdöbbenését, amely Beethoven lakhelye látt.án eltöltötte:

„Képzeljük el magunknak a létező legsötétebb és legrendetlenebb helyet -beázások foltjaival a mennyezeten; egy öregecske zongorát, melynek tetejét egymással versengve por, nyomtatott és kéziratos kották borítják; a zongora alatt (nem túlzok) egy kiürítetlen éjjeliedény; mellette egy diófa asztalka, az íróállvány gyakori ráhelyezésétől elgyötörten; egy csomó beszáradt tintájú toll, melyekhez képest a vendégfogadók közmondásos tollai tisztán ragyognak; és még több kotta. A többségükben nádülőkés székeken tányérok, az előző esti vacsora maradékaival és ruhadarabok stb."

105

Trémont báró leírása csak az egyik a sok hasonló közül. Beethoven ren­detlensége mindenből kiütközött, kivéve az egyetlen igazán fontos dolgot - a zenéjét.

Zsenialitását szinte kezdettől fogva elismerték. A vidéki - Bonnban, 1770. december 16-án született -fiút édesapja, egy kicsapongó életet élő udvari muzsikus nevelte. Csodagyerekként nagyon szigorú munkára fog­ta, és ezzel, mint ahogy a csodagyerekekkel oly gyakran megtörténik, előre meghatározta életét. Richard és Edith Sterba pszichológiai tanul­mányt írtak Beethovenről, melyben megállapítják: „Az édesapja önkénye és igazságtalan szigora elleni korai lázadás vetette meg az alapját a min­denféle hatalommal való szembenállásnak, amely oly erős Beethoven­ben, hogy csak rendkívül szokatlannak lehet minősíteni." Apja remélte, hogy képes lesz vele megismételni az ifjú Mozart mutatványait. Nem így alakult. A fiú meglehetősen tehetséges volt, és amikor tizenkét éves lett, egyik tanára, Christian Gottlob Neefe azt mondta, ha így folytatja, „minden bizonnyal, második Mozart lesz belőle". Bár az akkor tizenkét éves Beethoven kitűnően zongorázott, hegedült és orgonált, mégis több volt ennél. Kezdettől fogva alkotó volt, született tehetség, tele ötlettel és eredetiséggel. Az eredetisége volt az, ami megkülönböztette őt. Őserő volt, nem fért bele semmilyen létező keretbe. Kora jelentős zeneszerzői­től, közöttük Haydntól és Mozarttól vett ugyan néhány órát, de mindkét kiválósággal elégedetlen volt, és túl sokat nem profitált ezekből a lec­kékből. Nem alakítottak rajta semmit. Beethoven nem tartozott a köny­nyen tanítható növendékek közé. Túlságosan meg volt győződve önmaga zsenialitásáról. Ha egyszer eldöntött valamit, tudta, hogy igaza van. Mindig gyanakvással fogadta az összhangzattan „szabályait", és amikor az egyik barátja egyszer rámutatott a zenéjében egy párhuzamos kvint­sorra - a klasszikus harmóniatan szerint ez megbocsáthatatlan bűn -, Beethoven felhorkant. Ki tiltja meg a párhuzamos kvinteket, firtatta. Egy sor tekintélyre hivatkoztak: Fuxra, Albrechtsbergerre stb. Ezeket Beetho­ven egy kézlegyintéssel elintézte. „Én elfogadom őket", mondta. És fenn­maradt egy jegyzetfüzete, amelyben az egyik harmóniagyakorlatot tizen­hétszer dolgozta ki, kimutatva, hogy az egyik „szabály" rossz. Miután sa­ját örömére megdöntötte a szabályt, Beethoven a Du Esel - te szamár -bejegyzéssel véleményezte a „szabályt" megalkotó szaktekintélyt. Először zongoristaként lett híres. Egy Carl Ludwig Junker nevű kri­

tikus a játéka hallatán 1791-ben a következő előrelátó észrevételeket tet­te: „A hangszer kezelésében megmutatkozó, a szokásostól merőben el­térő stílusa arra enged következtetni, hogy a kiválóságnak erre a fokára, ahol most áll, saját felismeréseinek ösvényein jutott." Amikor Beethoven 1792-ben letelepedett Bécsben, játékstílusa ellenállhatatlan hatást kel-

106

tett. A bécsiek Mozart vagy Hummel sima, gördülékeny stílusához voltak szokva. És akkor jön az ifjú Beethoven, és egy addig zene­kari hangzást keresve, magasra emeli a kezét, csapkodja a billentyűket, húrokat szaggat. A nagyobb kifejezőerőt kutatva Beethoven jobb hang­szerért könyörgött a zongorakészítőknek, mint a könnyű billentésü bécsi zongora, amely - mint mondta - úgy szól, mint egy hárfa. ko­ra legnagyobb zongoristája és talán minden idők legnagyobb rögtönzője volt. A korabeli Bécsben egy egész sor rátermett zongorista élt vagy buk­kant föl rendszeresen - Hummel, Gelinek abbé, Joseph Wölffl, Daniel Steibelt, Ignaz Moscheles. Beethoven egyszer-kétszer mindegyiküket a padlóra küldte. Senki sem ért föl hozzá, bár a csodás Wölffl a maga klasszikus stílusával sok követőre talált a konzervatívok között. Számos vonatkozásban Beethoven volt az első modern zongoravirtuóz. Míg elődei behízelgő, elegáns módon elringatták a közönséget, ő bombákat helyezett a széksorok alá.

Rettenetes modora és szokásai ellenére Beethovent csaknem az egész arisztokrácia befogadta. Szerencséjére szabadelvű, felvilágosult és zene­szerető arisztokráciával volt dolga. A legtöbb nemes magánzenekart tar­tott fenn, és majdnem mindegyiknek volt zenei szalonja. Az olyan elő­kelőségek, mint Lobkowitz, Schwarzenberg és Auersperg herceg, Hein­rich von Haugwitz és Batthyány gróf a saját zenekarukkal utaztak. Gras­salkowich hercegnek kis fúvószenekara volt. Beethoven ezekben a körök­ben mozgott, és egy csöppet sem volt megilletődve. „Könnyű kijönni az előkelőségekkel, ha van mivel imponálj nekik." Haydn és Mozart a sze­mélyzettel étkezett. Nem így Beethoven, aki nagyon megbántódott, ha nem a házigazda mellett kapott helyet.

Nem csak bennfentesen mozgott ebben a társaságban. Még szerelmi ügyei is voltak az idetartozó hölgyekkel, bár Beethover:i és a nők témája igen feldolgozatlan. Egyik kortársa szerint olyan hódításai voltak, me­lyekre egy Adonis se lett volna képes, és úgy tűnt, egész élete szerelmek láncolata. Ám arra nézve, hogy érzelmeit koronázta-e fizikai siker, nincs bizonyíték. Lehet annak némi jelentősége, hogy többnyire elérhetetlen nőket tüntett ki figyelmével - férjezett vagy társadalmilag magasan fölöt­te álló hölgyeket. Beethoven-életrajzában Maynard Salomon arra gya­nakszik, hogy ezt azért tette, hogy „a kapcsolatban kötelezettségektől mentesen lehessen jelen". Giulietta Giucciardihoz, Julie von Veringhez, Bettina Brentanóhoz, Amalie Sebaldhoz és másokhoz fűződő kapcsolata nagy valószínűséggel aligha nevezhető többnek flörtnél. Sterbáék egye­nesen kijelentik, hogy Beethoven gyűlölte a nőket, és bár gyakran mond­ta, hogy szeretne megnősülni, ösztönösen menekült előle. Ezért vonzó­dott az olyan nőkhöz, akik semmiképp nem tudtak volna hozzámenni.

107

A hol ehhez, hol ahhoz a hölgyhöz szóló, lángszavú levelek azonban megszülettek, közöttük az a híres, amelyet a halhatatlan kedvesnek írt, bárki volt is az illető: „Angyalom, mindenem, legjobbik énem ... változ­tathatsz-e a tényen, hogy nem vagy enyém teljesen, hogy én nem vagyok mindenestül a tied ... Ah, bárhol legyek, velem vagy te is ... Oly nagyon szeretsz és én még jobban szeretlek.„ Hát nem mennyei építmény-e szerelmünk, és olyan erős is, mint a mennynek boltozatja ... " E kedves kilétét megtudni, úgy tűnik, nincs nagyobb esély, mint kideríteni, ki volt a Szonettek Fekete Hölgye, pedig századok óta kutatják a tudósok e két árnyalakot Beethoven és Shakespeare élettörténetében. George Marek -mint Beethoven-életrajzából (1969) kiderül - új bizonyítékra bukkant, amely Dorothea von Ertmannra mutat. Osztrák tisztfeleség volt, tehetsé­ges zongorista. Salomon az ő Beethoven-életrajzában azonban - ugyan­azokból az anyagokból, melyeket Marek tárt fel és tanulmányozott ~ arra a következtetésre jut, hogy a halhatatlan kedves Antonie Brentano volt. Beethoven mellesleg nagyon prűd volt. Még a Don Giovanni-val szemben is fenntartásai voltak, mert a cselekménye, úgymond, erkölcstelen.

Túlzott leegyszerűsítés azt állítani, mint egyes zenetörténészek teszik, hogy Beethoven támogatás nélkül lett sikeres. Valószínűleg képes lett volna rá, de tény, hogy Lichnowsky herceg már 180 l-ben pénzt adomá­nyozott neki. Később, amikor Beethovennek a vesztfáliai udvarnál aján­lottak állást, Rudolf főherceg, Lobkowitz és Kinsky herceg 4000 forintot adott össze és ajánlott föl neki, hogy Bécsben tartsák őt. Ez 1808-ban volt. Az 1811. évi pénzleértékelés következtében e pénz sokat veszített vásárlóerejéből. Később Kinsky egy balesetben meghalt és Lobkowitz tönkrement. A két nemesúr és a Kinsky-uradalom azonban kiegészítette a hiányzó részt, és Beethoven 1815-től haláláig évente 3400 forintot kapott. Nem szégyellte elfogadni. Épp ellenkezőleg. Még be is perelte a Kinsky-örökösöket, hogy teljesítsék kötelezettségüket. Beethoven nem kérte, követelte a pénzt. Úgy érezte, jár neki.

Beethoven korai bécsi időszakában minden rózsás volt. A világ a lábai­nál hevert. Sikeres volt, elismert és csodált. Mint zongorista minden di­csőséget besöpört, és a saját szerzeményeire is egyre többen felfigyeltek. Tanítványai között ott találjuk Bécs leghíresebb neveit. Pénzügyileg na­gyon kedvező helyzetben volt. „J ól keresek a szerzeményeimmel - írta ré­gi bonni barátjának, Franz Wegelernek 180 l-ben -, és elmondhatom, hogy több megbízást kapok, mint ahányat teljesíteni tudok. Emellett minden egyes kompozíciómra öt-hat vagy még több kiadót találok, ha úgy akarom. Vége az alkudozásnak. Közlöm az árat, ők pedig fizetnek."

De kezdetét veszi valami szörnyűség... Beethoven hallása egyre csak gyengül.

108

„Éjjel-nappal, állandóan zúg a fülem - írta Wegelernek. - Mondhatom, nyomorult életem van, hiszen nem mondhatom az embereknek: »Süket vagyok« ... Hogy fogalmat alkothass rendkívüli süketségemről, meg kell mondjam neked, csak akkor hallom a szereplőket a színházban, ha egész közel megyek a zenekarhoz. Ha kicsit messzebb vagyok, nem hallom a hangszerek és az énekesek magas hangjait, ha ennél is távolabb, egyál­talán semmit nem hallok. Gyakorta meghallom a suttogást, de a szavakat nem tudom kivenni, és ha felkiált valaki, az elviselhetetlen." Beethoven mindent megtett, hogy elejét vegye hallása további romlásának. Még gal­vános fürdőknek és kuruzslóknak is hajlandó volt magát alávetni.

Nyilvánvaló, hogy szörnyű élményekben volt része, és híres, 1802-ben írott, testvéreinek címzett és a halála utáni felbontásra szánt Heiligen­stadti végrendelete egyetlen cri de creur: „Ó, ti, akik azt gondoljátok vagy mondjátok, hogy rosszindulatú vagyok, makacs és embergyűlölő, meny­nyire félreértetek engem. Nem ismeritek a titkos okot, amely ily színben tüntet fel előttetek„. Jaj, hogyan ismerhetném el annak az egy érzéknek a fogyatékosságát, amelynek másokénál tökéletesebbnek kellene lennie bennem; az érzékét, amelyet egykor tökéletesen élvezhettem, azzal a tö­kéllyel, amely kevés élő és volt pályatársamnak adatott meg ... " Sirámok, oldalakon keresztül.

A baj nem törte meg, pedig évről évre tovább romlott az állapota. 181 7-re kis híján teljesen megsüketült, bár voltak jó napjai, amikor hal­lótölcsér nélkül is érzékelt egyes zene- és beszédhangokat. Hogy mi okoz­ta a baját, nem derült ki. Okozhatta egy tífuszos roham, vagy - mint né­hány fülész véli - veleszületett vagy szerzett szifilisz következménye volt. Beethoven hosszan tartó, hősies küzdelmet vívott a megsüketüléssel. To­vábbra is zongorázott, és ragaszkodott hozzá, hogy maga vezényelje szer­zeményeit, annak ellenére, hogy a rossz hallásával párosuló, széles tag­lejtései teljességgel félrevezették a zenekart. A zenészek megtanulták, hogy nem rá, hanem a hangversenymesterre kell figyelni. Bár, amekkora muzsikus volt, Beethoven megoldotta, hogy a látvány segítségével pótol­ja hallását. Joseph Böhmtől, egy vonósnégyes primáriusától maradt ránk a leírás, hogyan dolgozott Beethoven. Szívszaggató történet. Böhm 1825-ben az Esz-dúr vonósnégyes-en (op. 127) dolgozott, a szerző jelen­létében. „Alapos munkát végeztünk a· művel, többször próbáltuk Bee­thoven figyelő szeme előtt. Szándékosan mondom, hogy Beethoven sze­me előtt, mert a szerencsétlen olyan süket volt, hogy már nem hallotta saját szerzeményének mennyei hangjait. És mégsem volt könnyű a jelen­létében próbálni. Figyelmesen követte a vonók mozgását, így a legkisebb tempó- vagy ritmusbeli tökéletlenség is szemet szúrt neki, és rögtön ki­javította."

109

Aki nem muzsikus, szinte el sem tudja képzelni, hogyan képes működ­ni egy süket zeneszerző. De átlagon felüli képességű muzsikusnál a süket­ség a külső hangokra korlátozódik, a belső hallást nem érinti. Beetho­vennek abszolút hallása volt, minden hangot vagy hangkombinációt hal­lott és azonnal felismert; vagy másfelől, zongora vagy hangvilla segítsége nélkül is bármilyen hangot tisztán ki tudott énekelni. Ez a képesség nem különösebben ritka. Bármely jó muzsikus, még a tehetséges műkedvelő is, csak kinyit egy kottát, és a hangjegyeket olvasva máris „hallja", hogy mi áll benne. Jó zeneszerzőnek nincs szüksége zongorára a munkájához. Valóban, Beethoven egyszer azt mondta angol tanítványának, Cipriani Potternek, sohase komponáljon olyan szobában, amelyben zongora van, mert akkor nincs kitéve a csábításnak, hogy a hangszer segítségéhez fo­lyamodjék. Az avatatlanok szemében ez a képesség már feketemágia­számba megy, de a hozzáértőknek magától értetődik. Így Beethovennek, bámulatos zenei képességeivel - csakúgy, mint Bachnak és Mozartnak -nem okozott nehézséget pusztán belső hallására hagyatkozva zenét írnia.

Legsötétebb időszakában Beethoven az Eroica szimfónián dolgozott, amelynek 1805-ben volt a bemutatója. Az Eroica a zenetörténet egyik fordulópontja. Addig Beethoven a XVIII. század egyik szerzője volt. Ze­néje, semmi kétség, robusztusabb, mint Haydné és Mozarté volt. Az op. 18-as sorszámot viselő hat vonósnégyes energikussága egy új világot vetít előre, ennél azonban nem megy tovább. Első két szimfóniája mind idő­tartam, mind zenekari méret tekintetében kitágítja a klasszikus szimfónia határait. Korai zongoraszonátái- kivált a Pathétique, a Holdfény (melynek nem Beethoven adta nevét) és a d-moll - minden Haydn- és Mozart- zon­goramuzsikánál messzebb mennek a dús hangzás, a romantikus kife­jezőerő, a rendhagyó felépítés és egy újfajta virtuozitás terén. Mégis, az Eroica előtti zene egészében véve Beethoven nagy elődeinek nyelvén szól. Aztán jött az Eroica, és ettől kezdve minden megváltozott. A zene egyet­len heves nekirugaszkodással átlendült a XIX. századba.

Az Eroica keletkezésének háttere jól ismert. Beethoven 1803-ban fogott hozzá és Bonaparte előtt kívánt tisztelegni vele. Amikor Bonaparte csá­szárrá koronáztatta magát, a legenda szerint Beethoven, a meggyőződé­ses demokrata, összetépte a kotta címoldalát, amelyre az ajánlást ír­ta.1804 májusára fejezte be a partitúrát, és a bemutatóra 1805. április 7 -én került sor a Theater an der Wienben. Nem jegyezték fel, hogy milyen volt az előadás. Beethoven terjedelmes műve nyilvánvalóan soha nem tapasztalt nehézségek elé állította a muzsikusokat, és valószínű, hogy da­rabosan és hamisan adták elő. Azt sem tudjuk, mi minden juthatott a kö­zönség eszébe ebből a történelmi alkalomból. Egy gigantikus szimfóniá­val szembesültek, egy minden addiginál hosszabb, dúsabban hangsze-

110

relt, bonyolult hangzású, titáni erejű, vadul disszonáns szimfóniával, benne egy lenyűgöző hatású gyászindulóval.

Az érzékenyebbek felfogták, hogy valami nagyszabásúnak voltak fül­tanúi. A kritikusok nyugtalankodtak. Felismerték az Eroicá-ban rejlő erőt, de csak kevesen fogták föl szigorú logikáját és felépítését. „Ez a hosszú, nehezen előadható szerzemény - írta az Allgemeine Musicali'sche Zez'tung - valójában egy rendkívül terjedelmes, merész és vad fantázia. Bővelkedik az erőteljes és tehetséges szerzőre valló, megindító és szép részletekben, de gyakran figyelmen kívül hagyja a törvényszerűségeket ... Jelen sorok írója egyike Beethoven legőszintébb csodálóinak, de kényte­len beismerni, hogy e művében számos harsány és torz elem van, amely felettébb megnehezíti egészben való megragadását, miáltal az egység érzete szinte teljesen elvész." Az Eroica megosztotta Bécs zenei közvé­leményét. Egyesek Beethoven főművének tartották. Mások azt mondták róla, hogy csupán a szerző eredetieskedő szándékát bizonyítja, sikerte­lenül. Utóbbiak úgy érezték, Beethovennek nem szabad ebben az irány­ban továbbmennie, vissza kell térnie az ünnepelt Szeptett és az első két szimfónia kompozíciós módszeréhez. Ők többen voltak az Eroica cso­dálóinál. A közönség nem úgy fogadta a bemutatót, mint Beethoven sze­rette volna. Elkedvetlenedett, de egyetlen hangjegyen sem volt hajlandó változtatni. „Ha én írok egyórás szimfóniát, azt nem fogják hosszúnak találni" - idézték a mondását. Egyetlen engedményt tett: azt javasolta, hogy az Eroz'cá-t a műsor elején játsszák, amikor még nem fáradt el a kö­zönség. Az Eroica kb. ötvenperces, és az összes ismétléssel együtt, még hosszabb. Kevés Mozart- és Haydn-szimfónia tart fél óránál tovább, ha egyáltalán van ilyen.

A következő hét-nyolc év mesterművek sorát hozta: a Fidelz'o első vál­tozatát 1805-ben (csak az 1814. évi átdolgozás után lett siker), a három Razumovszki.f-vonósnégyes-t, a Hegedűverseny-t, a G-dúr (No. 4) és az Esz-dúr (No. 5) zongoraverseny-t, a szimfóniákat a Negyedik-tő! a Nyolca­dik-ig, s jó párat a leghíresebb zongoraszonáták sorából (köztük a Wald­stein-t s az Appassionatá-t). 1811 tájékán azonban Beethoven alkotókedve alábbhagy. Több dolog történt. Ahogy teljesen elveszítette hallását, egyre inkább saját belső világába vonult vissza. A készülődés ideje volt ez, amely után a Missa Solemnis és az utolsó vonósnégyesek és zongoraszo­náták - ezek a nagyszabású, titokzatos és rejtélyes alkotások jönnek. Beethoven tudta, hogy az érlelés időszakában van, még ha a tolla pihent is. „Egyik törvényem mindig ez volt: Nulla dies sine linea - mondta Wegelernek - és ha hagyom szunnyadni a Múzsát, csak azért teszem, hogy amikor felébred, erősebb legyen." Ráadásul nem volt egészséges. Máj- és bélbántalmakkal küszködött. De a legfőbb tényező, amely ide-

111

jének java részét lekötötte és vélhetően megfosztotta a világot néhány remekműtől, az az unokaöccséhez, Karlhoz fűződő viszonya volt.

Amikor Beethoven testvére, Caspar 1815-ben meghalt, a végrendelet Caspar feleségét, Johannát, valamint testvérét, Ludwigot jelölte ki a ki­lencéves gyerek gyámjául. Beethoven kezdettől fogva rossz véleménnyel volt Johannáról, és hogy Karlt kivonja a felügyelete alól, vademberként viselkedve, jellemhibákkal és erkölcstelenséggel vádolva az anyát, a bí­rósághoz fordult. Elérte, hogy a gyermeket kivették a gyámsága alól, de az anya 181 9-ben sikeres visszontkeresettel élt. Beethoven felsőbb bí­rósághoz ment, és 1820-ban végleg megnyerte a pert. Karl eszes, fogé­kony fiú lehetett, de szertelenül rajongó Ludwig nagybácsikájánál - aki jó szándékkal ugyan, de hol szigorú, hol engedékeny volt - nem is talál­hatott volna rosszabb gyámot. Karl teljesen megzavarodott. Megtanult a könnyebb ellenállás irányába haladni, hízelgett a bácsikájának, de az sem vált be. A fiú kétes barátokra lelt, megpróbált kereket oldani. Nem sike­rült, és végül 1826-ban öngyilkosságot kísérelt meg. Az egyik lövést elhi­bázta, a másik megsebesítette a fejbőrét. Felépülve azt mondta, jobban szeretné, ha Beethoven távol tartaná magát tőle. „Hogy ne gyötörjön to­vább!" A rendőrségnek azt mondta, hogy Beethoven megkínozta. Bee­thovennek ez nagyon rosszulesett, barátai elmondása szerint húsz évet öregedett ezekben a hetekben. Végül Karl, ez a rosszhírű, meg nem értett figura katonának ment. 1832-ben szerelt le, megnősült, megörökölte Johann bácsikája (Beethoven másik testvére) birtokát, és 1858-ban meg­halt.

Beethoven Karlért folytatott végenincs pereskedésének és a sógornője háttérbe szoritásáért tett eszelős erőfeszítéseinek tudható be, hogy az 1815-1820 közötti időszak kevés új szerzeményt hozott. Hat év alatt mindössze hat jelentős mű született. Ezek közé tartozik a ;két utolsó gor­donkaszonáta, A távoli kedveshez című dalciklus, továbbá az A-dúr (op. 101), B-dúr (op. 106) és E-dúr (op. 109) zongoraszonáta. A B-dúr, a Hammerklavier, a zenetörténet leghosszabb, legnagyobb és legnehezebb szonátája, egy szinte eljátszhatatlan fúgával a zárótételben. Vajon kom­ponált volna-e ilyen (technikailag) gyilkos tételt, ha nem lett volna süket? Elgondolkodtató. 1818-tól a Missa Solemnis és a 9. szimfónia kötötte le, az előbbit 1823-ban, a Kilencedik-et a rá következő évben fejezte be. A 9. szimfónia bemutatója 1824. május 7-én volt - mindössze két próba előzte meg! Katasztrofális lehetett. A kórusnak nagy nehézséget okozott az énekszólam, és a magas hangok lejjebbvitelét kérte, akárcsak Unger Ka­rolina, az altszólista, aki szintén változtatásokért könyörgött. Beethoven hajthatatlan volt. A koncerten azok az énekesek, akiknek fönt nem volt elég a hangterjedelme, egyszerűen nem énekelték a magas hangokat.

112

A scherzo ennek ellenére nagy sikert aratott, és Unger a közönség felé fordította Beethovent, hogy lássa a tapsot, amit nem hallott. Ahogy az Eroz"ca fordulópont a XIX. századi zene történetében, úgy a 9. szimfónia az a mű, amely leginkább megragadta a későbbi romantikusok képze­letét. Öt vonósnégyes, egy vonóskvartettre írott fúga, a Nagy fúga, ame­lyet eredetileg a B-dúr vonósnégyes (op. 130) utolsó tételének szánt - ez Beethoven utolsó nagy hozzájárulása a zene irodalmához.

Az ő Bécsében olyan híres volt, mint még soha. Egybehangzóan a világ legnagyobb komponistájának tartották, még a zeneszerző-zongorista

Johann Nepomuk Huinmelnél is nagyobbnak. A bécsiek, mint nagy kü­löncöt is csodálták. Hírneve természetesen mindenhová eljutott, és az egész kontinensről, sőt Angliából is voltak látogatói. Mindegyiküket fo­gadta. Ismert alakja volt az ivóknak és kávézóknak, ahol ex cathedra nyi­latkozott bármely témáról. Autodidakta lévén, nem igazán volt értel­miséginek nevezhető, és a zenén kívül nem volt számottevő szellemi megnyilvánulása. Ez a leveleiből látható, e dühödt irományokból, me­lyeknek legtöbbje vagy a kiadókkal való ügyes-bajos dolgairól szól, vagy a barátainak küldött vacsorameghívás - minden, csak az nem, amit leg­inkább tudni szeretnénk: mit gondolt a zenéről, a kortársairól, az életről. Mozart levelei sokatmondóak, éles, gyors elmére és szeretetre méltó, bár gyenge személyiségre vallanak. Beethoven többnyire (mert van kivétel) szinte semmit nem árul el magáról.

1827. március 26-án halt meg, hosszú betegség után. Ha a korabeli beszámolók hitelt érdemlőek, villámok csapkodtak, nagyokat dördült az ég, mire a haldokló ember felült és dacosan megrázta az öklét. E történet túl frappáns és túlságosan romantikus ahhoz, hogy igaz legyen, mégis hajlamosak vagyunk elhinni. Beethoven egész életében mindennel szem­ben dacos volt. Miért épp küzdelmei végén, az elemekkel és magával az Istennel ne lett volna az? A tudósítások szerint mintegy húszezren voltak jelen a temetésén.

A zenetörténet egyik legnagyobb zenei gondolkodójának adták meg a végtisztességet. Sokan a legnagyobbnak mondanák. Gyakran hídnak te­kintik a klasszikus és a romantikus korszak között, de ez nem több cím­kénél, és annak sem pontos. Igazából meglepően kevés a romantikus elem a zenéjében, sokkal kevesebb, mint Weberében és Schubertében, akik mindketten vele egy időben alkottak (Weber 1826-ban, Schubert 1828-ban halt meg), és sokkal kevesebb, mint az olyan, kisebb jelen­tőségű szerzők műveiben, mint Ludwig Spohr és Ladislav Dussek. Azért akad néhány kivétel. Az E-dúr zongoraszonátá-ban (op. 109) a lassú tétel Chopin-szerű dallamának például van némi romantikus jellege. De Bee­thoven egész egyszerűen nem beszélte a romantikusok nyelvét. A klasszi-

113

kus hagyomány szerzőjeként indult, és a saját - sűrű, titokzatos, robba­nékony és önmaga eszközeivel kifejezett - zenei nyelvét megalkotva időn és téren túlra jutott.

Beethoven nagyon lassan dolgozott. Ami Mozartnak napokba, hetek­be, az Beethovennek hónapokba és évekbe telt. Mozart 1 788 nyarán, hat hét alatt írta meg három legjelentősebb szimfóniáját. Beethoven három évet töltött az op. 1-es három zongoratrió-val, míg kiadásra alkalmasnak találta. Sokáig érlelte fejben a témát, majd a papírra vetés gyötrelmei kö­vetkeztek. A vázlatfüzeteiből az látszik, hogy hangjegyről hangjegyre javí­tott, csiszolt egy-egy kifejezést, míg az olyanná nem lett, ami csak őrá jellemző. Az 5. szimfónia lassú tételének témája lagalább tucatnyi változá­son ment keresztül, míg elnyerte végleges alakját. Érett szerzőként sem lett oldottabb. Ahogy a zenei látóhatára kitágult, úgy küzdött egyre töb­bet az anyaggal.

Beethoven zenéje három korszakra oszlik. Kezdetben zömmel a kora­beli formák keretein belül alkotott. Első húsz-egynéhány műve a régi for­mákat teszi próbára, és a későbbi robbanóerőt sejtetve, kitágítja őket. Már ezekben is felismerhető az érett Beethovenre jellemző nyers humor és nagy kifejezőerő. Az 1. szimfónia sodró menüettje már az utána jövők erőtől duzzadó scherzóira mutat előre. A D-dúr zongoraszonáta (op. 10, No. 3) szép és elmélyült lassú tétele hangjegyekkel írt miniatűr költe­mény. Beethoven már ekkor zeneköltő volt, alkotásmódjának határozot­tan személyes jellege van, közvetlen érzelmi azonosulást mutat, a dallam csaknem romantikus, ami újdonság a zenében. A Pathétique-szonáta és Mozart - jelentőségében és hatásában azonos kaliberű - c-moll fantáziá­ja (K. 475) között az a különbség, ami a XVIII. és a XIX. század között: az arisztokrácia elvei szerinti, illetőleg az egyéniség bűvöletében élő tár­sadalom közötti eltérés. Beethoven zenéjében a nagy francia forradalom és az ipari forradalom által bevezetett eszmék határozzák meg az ember és a művészet jövőjét. Beethoven zenéje sokkal személyesebb Mozarté­nál. Fontosabb neki az ember belső állapota, és erősebb benne az önkife­jezés igénye. Mozart klasszikus módon visszafogott, Beethoven mind­annyiunk előtt feltárja lelkét.

Az Eroica fordulópont. Innen kezdődik a második korszak. Beethoven magabiztos: ötletgazdagon és egyénien uralja a formát, melyet a saját szabályai szerint alkot meg. Tolla alatt teljesen megújult a szonátaforma. Beethoven Haydntól, Mozarttól vette a szonátaformát, és legnagyobb műveinek többségét - a szimfóniákat, a versenyműveket, a vonósnégye­seket, a zongora- és hegedűszonátákat, a triókat és egyéb kamaraműve­ket...:. szonátaformában írta meg, de az ő szonátaformájában, és nem a kézikönyvekében. Kora kisebb zeneszerzői úgy használták a szonátafor-

114

mát, ahogy az előre gyártott házak építői a házgyári típustervet, és az eredmény ennek megfelelően volt egyéni: A-téma, B-téma; szokványos, gépies kidolgozás (semmi szabálytalanság, sehol egy újszerű harmónia); majd a visszatérés. Beethoven azonban önmaga képére és a témához iga­zította a szonátaformát. Alkotóereje és ötleteinek tára sose merült ki. Az 5. szimf óniá-ban mindössze négy hangra - koppantásokra, ami inkább motívum, mint téma - egy egész építményt tudott emelni. Az Appassio­nata szonátával olyan művet alkotott, amely minden klasszikus szabályt áthág és elemi erővel zúdul végig a billentyűkön. Mozart rendkívül finom harmóniaérzékét nélkülözve, ő valami mást tudott és hozott a zenébe -elszánt ritmust; a zenei szerkezet kibővülését; kidolgozást, amely min­dent kihoz az anyagból; hangsúlyozást, amely többnyire megtöri a rit­must, és nyugtalanító, szokatlan lüktetést, teljes függetlenséget ad a ze­nének. Beethoven zenéje nem gáláns. Amivel ő megajándékoz - ahogy senki más előtte -, az a dráma érzete, az összeütközésé és az oldódásé. Ám ezt a konfliktust tisztán zenei eszközökkel fejezi ki. Beethoven kizá­rólag hangnemben és zenei ·szerkezetben gondolkodott. Kigúnyolta a programzenét. A Pasztorál-szimfónia komponálása közben eszébe jutott ez a kérdés, és néhány észrevételét papírra vetette: „A hangszeres zené­ben minden festőiség elvész vagy túlhajtott lesz ... Akinek fogalma van a vidéki életről, az címek sokasága nélkül is megérti a zeneszerző szándé­kát ... És ha nincsenek címek, a zene sokkal inkább kelti érzelmek, mint hangfestés benyomását."

Így bármi legyen is a Beethoven sugallta érzelmi állapot, az tisztán zenei gondolatként fogalmazódik meg. A szerző kidolgozásról, kontraszthatás­ról, témafűzésről és ritmusról alkotott elképzeléseiként. A zene lehet a szenvedély kitörése, mint a C-dúr vonósnégyes (op. 59, No. 3) utolsó tételében vagy a 7. szimfónia túlnyomó részében; vagy görcsös és rejté­lyes, mint a különös Fisz-dúr zongoraszonátá-ban (op. 78), vagy a feszült virtuozitás és a csendes líra elegye, mint az Esz-dúr (Emperor) zongora­verseny, vagy áradó líra, mint a G-dúr zongoraverseny esetében. Legyen bármelyik: zene, melyet egy nagy technikus és zenei gondolkodó kérlel­hetetlen logikája határoz meg.

Ezután következik a pangás időszaka, melyet úgynevezett utolsó kor­szakának művei követnek: az utolsó öt vonósnégyes és zongoraszonáta, a Diabelli-variációk, a Missa Solemnis, a 9. szimfónia. Itt ritkán járt magas­lataira hágunk a zenének. Soha ehhez foghatót nem komponáltak, soha ehhez fogható még egyszer nem születik. Olyan ember zenéje ez, aki mindent látott és mindent átélt; egy emberé, aki önmaga csendes és fáj­dalmas világába visszahúzódva többé nem a mások örömére, hanem a saját művészi és szellemi létének igazolására komponál. E zenével szem-

115

besülve nagy a csábítás, hogy az ember utólag metafizikus dolgokat ma­gyarázzon bele. Ez a zene nem szép, még csak nem is vonzó. Egyszerűen fenséges. Pályájának ebben a szakaszában inkább az eszmék és jelképek foglalkoztatják, mint a hangjegyek. Témái tömörek, nyersek vagy - mint a B-dúr vonósnégyes kavatinájában - vég nélkül áradók. Még a csöndek­nek is szerepük van. Egy trilla váratlanul ijesztően jelentős lesz. Beetho­ven utolsó korszakának zenéje tele van hosszú, ördöngös trillákkal, me­lyeknek biztosan valami zenén kívüli jelentősége volt számára. A forma immár nem az, amit az akadémia vagy a kor, hanem amit a zene meg­követel. A c-moll zongoraszonáta (op. 111) mindössze kéttételes, a záró­tétel hosszú variációsorozat, amely hosszan kitartott, sejtelmesen suttogó trillák láncolatával ér véget. A cisz-moll vonósnégyes hét, egymástól vilá­gosan megkülönböztethető tételből áll, melyek szünet nélkül hangzanak el. A 9. szimfónia zárótétele kórust és énekes szólistákat alkalmaz. Mind­egyikük befelé forduló zene, a lélek muzsikája, amelyet rendkívüli szub­jektivitás és nagyság jellemez.

Az utolsó vonósnégyesek a mai napig gondot okoznak. Akik nem jut­nak el Beethoven világának küszöbéig, vagy nem képesek átlépni azt, kietlennek, hidegnek, érthetetlennek találják őket, és ez különösen igaz a B-dúr (op. 130), a cisz-moll (op. 131) és az a-moll (op. 132) nagy"hár­masára. Bizonyos szempontból egyetlen szupervonósnégyesnek is tekint­hetjük e három művet. Közös témáik vannak, ugyanaz a nyelvezetük és az érzésviláguk, a zenei szövet és a harmonizáció tekintetében összefügg­nek. Mindegyik rendkívül hosszú (mint ahogy - velük ellentétben - az utolsó három zongoraszonáta meglehetősen rövid), és mindhármat ne­héz szavakkal megragadni. Legalább annyira a természetfeletti átlénye­gülés, mint a zenei kifejezés megnyilvánulásai. Egymással szervesen ösz­szefüggő kidolgozásuk, a Nagy fúga rándulásai, a líd hangsor elmond­hatatlan kifejlése az a-moll vonósnégyes lassú tételében, a cisz-moll fúga­bevezetése, a B-dúr kavatinája - mindezek és még annyi minden, önma­gán túlmutató magaslatokba emelik a zenét.

Beethoven zenei transzcendentalizmusa lehet, hogy már életében is ha­tott, mégis a romantikusok tették igazán magukévá. 1859-ben egy Adolf Bernhard Marx nevű zenetudós könyvet írt Beethovenről, és bevezette benne az Idealmusik fogalmát, melyben az erkölcs tisztaságának legalább akkora jelentősége van, mint a hangzásénak. Amelyben a zene mint meg­világosodás, (plátói értelemben vett) eszmei hatóerő, az istenség meg­nyilvánulása jelenik meg. A romantikusok rögtön magukénak érezték e felfogást. Az utolsó öt vonósnégyes nem túl sokat jelentett nekik, ezek birtokbavétele a XX. századra várt. A 9. szimfónia volt a vezércsillaguk. Ebben minden megvolt, amit a romantikusok Beethoven lényegének tar-

116

tottak - a formával való dacolás, a testvériség iránti vágy, a ......... „ .... „„ ... „~„.., érzelemkitörés, az átszellemültség élménye. A 9. szimfónia az a mű, amely leginkább hatott Berliozra és Wagnerre. A 9. szimfónia maradt a megkö­zelíthetetlen és utolérhetetlen eszmény Brahms, Bruckner és Mahler szá­mára. A romantikusoknak és sokaknak a maiak közül is a 9. szimfónia valahogy több, mint zene. Hatóerő, ethosz lett, és Debussy nem sokat tévedett, amikor azt mondta, hogy a nagy mű „egyetemes lidércnyo­mássá" növekedett. Túl nagy súllyal nehezedett a század zenéjére. Csak a legújabb nemzedékben bukkantak fel olyanok, akik kifogásolni merték az utolsó tételt, de a másik háromról ők is csak a legnagyobb elragadtatás hangján tudtak szólani. És valóban, az első tétel kódája, a maga meg­megtorpanó, kromatikus basszusával, fölötte a szívszaggató nyögésekkel mindig lenyűgöző marad. Mert ez az, ahogy a világnak vége van. Egye­temes zene, mégis küzdelmes, és nehéz úgy meghallani szívet tépő kiál­tását, hogy ne érezzünk bele valamit. Csak az a baj, hogy ilyen zenével szembesülve mindannyian érzelgősségre hajlunk, és nem azt érezzük be­le, amit kellene.

Lehet, hogy a Beethoven-művek valódi zenén túli üzenete nagyon messze van attól, amit a hallgatók többsége hisz. Talán nem fejez ki egye­bet, mint egy páratlan, erős szellemiségű, sőt önkényes zenei elme be­tegség és lelki fájdalom okozta teljes önmagába fordulását; a saját csend­jébe való visszahúzódását; és a szubjektív tudatra való puszta beszűkü­lését, ami nagyon távol áll azoktól a magasztos eszméktől, melyeket a ké­sőbbi korok tulajdonítanak neki. Beethovennek volt némi elképzelése az egyetemes testvériségről és a tökéletes társadalomról, de ha a saját sze­mélyéről volt szó, semmi köze nem volt ezekhez az elvont képzetekhez. „A legkevésbé sem érdekel az erkölcsi rendszered - írta egy barátjának. -Az erő az erkölcse annak, aki kiemelkedik a többiek közül, így nekem is." Ijesztő szavak: veszélyes, vészjósló, látnoki kijelentés. De Beethovent megváltotta a zenéje, és ez a legszilárdabb zenei építmény, amit zene­szerző valaha létrehozott.