TÓTH KRISZTINA: AKVÁRIUM

I. A regényről

TÓTH Krisztina Akvárium című műve (Magvető, 2013) a szerző első regénye. Egy

első regény sikere, sorsa sokszor a teljes alkotói pályát meghatározza. Ugyanakkor Tóth

Krisztina egy jól ismert és sikeres szerző, már több mint két évtizede van jelen irodalmi

életünkben, s ezalatt számos sikert aratott műveivel, sok-sok elismerést, díjat nyert köteteivel.

Mint költő. De prózaíróként is ismert és elismert szerző volt már a regény megjelenése előtt,

kisprózái, tárcái – melyek napilapokban, hetilapokban jelentek meg először – több kötetben

jelentek meg a kétezres évek elejétől. Tehát – úgy tűnik – a szerző fokozatosan jutott el a

„rövid szövegektől a hosszú szövegig”, a versektől a novellán át a regényig. Természetesen

nem ritka, nem kivételes, ha egy szerző több műfajban, több műnemben is alkot, a magyar

irodalomban is számos példát találunk, s elég talán csak egy korábbi nemzedékhez tartozó

szerzőre, RAKOVSZKY Zsuzsára utalni, aki szintén költőként vált ismertté és sikeressé, de

ma már mintha prózai munkássága lenne jelentősebb.

TÓTH Krisztina – mondhatjuk – sokáig készült, alaposan „rákészült” erre a regényre,

azt is megkockáztathatjuk, hogy egy hosszú, termékeny és sikeres pályaszakasz betetőzése a

regény. Ennek megfelelően nagy sikert aratott, s a kritika is nagy elismeréssel fogadta (lásd

pl. ÉS-KVARTETT az Írók Boltjában, 2013. december 7.)

Az Akvárium mindezek ellenére mégiscsak első regény, így nincs arra mód, hogy

komolyabb összehasonlítást végezzünk, helyét keressük, meghatározzuk a szerzői életműben.

A költészettel, vagy a kisprózával való összevetés pedig nem tűnik túl produktívnak, noha

számos olyan motívum bukkan fel a regényben, melyeket megtalálunk a szerző verseiben,

vagy elbeszéléseiben. Elég itt most csak a nőiség, a nővé válás, a saját test megismerésének

problematikájára, vagy a férfi-nő viszony konfliktusaira utalni. Tehát nyilvánvaló

kapcsolatok, összefüggések vannak a szerző korábbi és más műfajú alkotásai és e regény

között, mégis izgalmasabbnak tűnik más kontextusok felől közelíteni a műhöz, s ez

indokolhatja a regénnyel való foglalkozást középiskolai irodalomórákon is.

1

Ezek a más kontextusok azt jelentik, hogy érdemes a regényt más szerzők műveivel

összevetni, olyan világirodalmi és magyar irodalmi párhuzamokkal, melyek régóta részét

képezik az irodalmi kánonnak, de ugyanakkor lehetséges alternatíva a regény történelmi

műként, történelmi regényként való olvasata is.

Szinte kínálja magát az a közelítés, mely a híresebb hősnőkkel, híres regények

nőalakjaival való összehasonlítás, akár FLAUBERT Bovaryné-ja, vagy TOLSZTOJ Anna

Kareniná-ja is olyan művek, mellyel megkísérelhető e regény, e regény központi

nőalakjának, Verának az összehasonlítása. De nem érdektelen pl. NÉMETH László hősnőivel,

pl. a Gyász Kurátor Zsófijával vagy különösen az Iszony Kárász Nellijével való

összehasonlítás sem. Ez utóbbi regénnyel sok motivikus kapcsolatot is találunk (háború utáni

évek, sikertelen házasság, halálesetek), s persze, igen érdekesek az eltérések, különbségek

(időszerkezet, elbeszélő, elbeszélői nézőpont).

Egy szintén érdekes és fontos párhuzamra TAKÁCS Ferenc recenziója hívta fel a

figyelmet (Antilányregény, MOZGÓ VILÁG, XXXIX. 9. [2013. szeptember], pp. 115-18).

TAKÁCS Charlotte BRONTË Jane Eyre című regényével a XIX. századi fejlődési-

nevelődési regénnyel veti össze az Akváriumot, illetve a Jane Eyre nyomán (is) született

népszerű lektűrökkel, a XX. század 50-es, 60-as éveinek divatos lányregényeivel, az ún.

Csíkos (és Pöttyös) könyvek sorozat darabjaival.

Takács közelítését felhasználva tágítható ez a feldolgozás a műfaj – a fejlődésregény –

más jellegzetes darabjaival, vagy a XIX-XX. század karriertörténeteivel (pl. STENDHAL:

Vörös és fekete, BALZAC: Goriot apó, FITZGERALD: A nagy Gatsby). Szintén lehetséges

megközelítés a regény családregényként való olvasata és elemzése, s itt is megtaláljuk a

párhuzamokat, akár a kortárs magyar irodalomban is (pl. NÁDAS: Egy családregény vége,

vagy a már említett RAKOVSZKY Zsuzsa vagy SZABÓ Magda művei).

A művet – a fentebbiek alapján – elsősorban a 11. vagy a 12. évfolyamon ajánlhatjuk,

esetleg fakultációs csoportban is feldolgozható egy nagyobb témakör keretében. Bármely

megközelítést, vagy a felsoroltak mellett bármely új szempontot érdemes feldolgozni akár

otthoni, egyéni munkában, akár iskolai keretek között csoportmunkában. Amennyiben

fakultációs csoportban (emelt szintű csoportban, szakkörön, önképző körben) dolgozzuk fel a

2

témát – és több szempontból ez tűnik célszerűnek –, mindenképpen egy tágabb kontextusba

helyezve érdemes a regénnyel foglalkozni.

Ha fejlődésregényként, pontosabban anti-fejlődésregényként értelmezzük a művet,

akkor a Jane Eyre mellett más művekkel is érdemes összehasonlítani: pl. THACKERAY:

Hiúság vására, GOETHE: Wilhelm Meister tanulóévei, OTTLIK: Iskola a határon,

MÓRICZ: Légy jó mindhalálig, Forr a bor, MUSIL: Törless iskolaévei, SZABÓ Magda: Az

őz, HESSE: Nárcisz és Goldmund, Sziddhárta, SALINGER: Zabhegyező, GARACZI László:

Mintha élnél, Pompásan buszozunk.

De ugyanez a helyzet ha „nő-regényként” olvassuk, olvastatjuk a művet. Ebben az

esetben a már említett művek (Anna Karenina, Bovaryné) mellett, érdemes összevetni a

regényt pl. a Csíkos/Pöttyös sorozat valamely darabjával, vagy Isabel ALLENDE Kísértetház

című regényével, vagy a BRONTË-nővérek valamelyik művével, Jane AUSTIN valamely

művével (Büszkeség és balítélet, Emma), Jung CHANG Vadhattyúk, RAKOVSZKY Zsuzsa

A kígyó árnyéka című regényével, vagy épp drámai művekkel – RACINE: Phaedra, IBSEN:

Babaház, GARCÍA-LORCA: Bernarda Alba háza, SZABÓ Magda: Régimódi történet,

PINTÉR Béla: Parasztopera). Ehhez a témához kapcsolódhat a regényben szimbolikus

jelentőséggel bíró két klasszikus GRIMM- mesével – Csipkerózsika, Hófehérke – való

összehasonlítás is.

Az elbeszélés módja, a narratív technika szempontjából érdekes összehasonlításokat

végezhetünk pl. CAMUS Közöny, vagy KERTÉSZ Imre Sorstalanság és Kaddis a meg nem

született gyermekért, TAR Sándor Szürke galamb, vagy egyes PARTI-NAGY Lajos

novellákkal, regényekkel (A fagyott kutya lába elbeszéléskötet novellái, A test angyala),

esetleg HAJNÓCZY Péter novelláival, regényeivel. Maga a szerző egyik interjújában

LÁZÁR Ervin nevét említi, mint akinek művei inspirálták a regény megírásakor.

Szintén érdemes esetleg filmművészeti alkotásokkal is összehasonlítani a regényt –

többek között SZABÓ István A napfény íze, vagy TÍMÁR Péter Csinibaba, GOTHÁR Péter

Megáll az idő, SÁNDOR Pál Szerencsés Dániel című filmjei is alkalmasak a regénnyel való

„szembesítésre”.

3

II. A regény felépítése

A regény három eltérő hosszúságú számozott részből és ezeken belül rövid kis

„fejezetek”-ből áll. Az első rész mindössze 34 oldal (6 kisebb szövegrész), a második rész a

legterjedelmesebb, 175 oldal (32 szövegegység), a befejező rész 89 oldal (21 szövegrész). A

fejezet szó idézőjelességét az indokolja, hogy ezek a kisebb egységek olykor csak néhány

bekezdésből állnak, s csak egy-két epizódot örökítenek meg. A három nagy egység egymás

utániságát nem az időbeli sorrend határozza meg, hiszen az első rész voltaképpen a zárlat, a

befejezés, legalábbis ami a kronológiát illeti.

Az első rész középpontjában Klárimama, a nagymama áll, illetve unokája, Vica (aki,

mint ezt később megtudjuk az Egri csillagok Cecey Évája után kapta nevét!). Az 1970-es évek

Budapestjén, egy dohos XIII. kerületi pincelakásban, „festői” rendetlenségben, szocialista

nyomorban („áporodott bűzben”) játszódik mindez. Amellett, hogy az első részben

megismerünk néhány anekdotikus történetet Klárimamáról (lopások a Kötöttárugyárból, nem

ismeri az órát, állandóan hazudozik, történeteket talál ki, szerelmei: a bokszoló és az őrült

kalapos mester, stb.), Vica óvodai élményeiről és családi helyzetéről (meg nem értés,

megalázások, magány) ismerünk meg részleteket.

Ugyanakkor a rész sok mindent nem tartalmaz: az olvasó nem tudja, csak sejti,

amennyiben vannak ismeretei a 70-es évek magyar valóságáról, hogy mely történelmi

időpillanatban játszódnak az események. Nincs megadott időkeret, csak a jellegzetes szavak,

kifejezések, utcanevek segítik a tájékozódást („alumínium ételhordó”, maszek, fusizás,

párttagkönyv a bélyegekkel, kerületi Pártbizottság, „pártvonalon elintézi”, „gyógycipős

portás”, elvtárs, elvtársnő, Élmunkás tér, Rudas László utca). Ahogyan a pontos

időmeghatározás elmarad, úgy marad el, úgy marad hiányos a karakterek bemutatása,

miközben meghatározóan fontos információk már felbukkannak e fejezetekben is (pl. az

akvárium – a regény címe! – eredete, Vera, az anya gyermekkora – nevelőintézet,

nevelőszülők).

Az első rész tele van megkezdett, de be nem fejezett történetelemekkel (pl. Eduról

beszél Klárimama Vicának, a menyasszony-baba és az akvárium története is itt kezdődik),

illetve olyan mozaikokkal, anekdotikus epizódokkal, melyek mind Klárimama furcsaságairól,

4

különcségéről, őrültségeiről szólnak, s melyek mind azt sugallják, hogy az öregasszony (aki

talán nem is annyira öreg) nem teljesen normális, de legalábbis esküdt ellensége a valóságnak

(és, ha valaki szociopata szörnyetegnek nevezi, az sem téved nagyot). Klárimama a valóságot

mindig átszínezi, hol a hazugságaival, kitalált (és a kukázásokból származó fényképekkel

illusztrált) történetekkel, hol konkrétan golyóstollal, színes ceruzával, mint az új személyit.

„Klárimama nem volt hajlandó megérteni, hogy már ugyan miért ne lehetne időnként a

valóságot apró, semmi kis gesztusokkal némileg feljavítani, akár szóban, akár képben” [38.

o.]. A rész az akvárium kiürítésével zárul, Vica és Klárimama egy napon teljesen kiürítik a

bűzös, posványos, már döglött guppikat sem tartalmazó üvegkockát. Az olvasó sejti, tudja,

hogy mind az akvárium, mind a menyasszony-baba valamiféle metaforikus, szimbolikus

tárgyai a regénynek, de itt, e rész végén még nincs elegendő információ az értelmezésükhöz.

Az előzetes olvasói várakozást azonban érvényteleníti a második rész, ugyanis nem

Vica történetét, illetve nem az ő nézőpontját viszi tovább a regény, s nem is az akvárium kerül

középpontba. Az időben visszakanyarodva Vera története kezdődik el („Amikor először

mentek együtt haza…” [45. o], s ez tulajdonképpen így is marad a regény végéig.

Tehát a regény főszereplője egyértelműen az anya – a második generáció képviselője.

A második rész első fejezetétől egészen a harmadik rész utolsó fejezetéig az ő sorsa áll a

regény középpontjában, s ugyan gyakran bukkannak fel más szereplők történetei (Edit néni,

Jóska bácsi, Edu, Gabi bácsi, Piroska Tóni, a cirkuszos albérlők, Lantosék, Jenőke, Benkő

dr.), de ezek a szintén gyakran anekdotikus epizódok inkább mellékszálak, kiegészítő elemei

Vera történetének. A harmadik rész utolsó fejezete a regény időbeli zárlata, hiszen a címszó

ekkor nyeri el értelmét, a szimbolikus-metaforikus tartalom itt „fejtődik meg”, s itt hangzik el

Vera kegyetlen-keserű mondata, mely az egész történetet nemhogy nem oldja fel, hanem az

eddig olykor szürreálisan humoros groteszk történet végképp a tragikumba fordul.

III. Az elbeszélő

A narráció legfőbb sajátossága marad mindvégig ez a töredékesség, mozaikszerűség.

Időben, térben és a „követett” szereplőkben is mintha az emlékezet rendszertelensége,

öntörvényűsége érvényesülne. Az elbeszélő mindentudó, és mindvégig a teljes objektivitás

5

jellemzi. Folyamatosan jelen van, mindent tud, lát és hall, de mindvégig mindenen és

mindenkin kívül marad. Ugyanakkor lényegesnek tűnő információkat szinte csak mellékesen,

véletlenül árul el: pl. „a bácsi” és „a néni” vezetéknevét akkor ismeri meg az olvasó, amikor

Klárimama az udvaron üvöltözve keresi Weiningeréket [152. o]. A narrátor nézőpontja

legközelebb a főszereplőjéhez áll, olykor azonosnak érezzük a két nézőpontot. Mintha Vera

képes lenne mindent, még önmagát is, folyamatosan kívülről látni, láttatni. Azt, hogy Vera

világa (is) az elbeszélőé, leginkább azok az epizódok igazolják, melyekben Vera egyedül van.

Ugyanakkor az is igaz, hogy egy-egy fejezetben más szereplő (Edit néni, Edu, Jóska bácsi,

Lali) belső világával azonosul az elbeszélő, illetve az ő világukat, gondolataikat, lelki

folyamataikat jeleníti meg. Ez a legmarkánsabban talán az Edit néni halála utáni fejezetben

jelenik meg, amikor Edu gondolatai – igaz, csak zárójelekben – egyes szám első személyben

hangzanak el. Az elbeszélő mindennapi közvetlenséggel szólal meg, az „egyszerű

történetmondó” hangján beszél.

Ez az egyszerűség nem valami póz, hanem alapvető stíluseszköz. Az elbeszélő

jellemző fejezetindító és bekezdéseket indító mondatai szinte „primitívek”, mintha egy nem

túl művelt, irodalmi, elbeszélői szempontból igénytelen személy szólalna meg: „Amikor Jóska

bácsinak megszűnt az állása…”; „A kislány rettenetesen unta a főzőcskézést.”; „Edit néni nem

sokat értett az egész felfordulásból.”; „A bácsi újabban magával hordta a gittet.”; „A néni

nem tudta eldönteni, hogy mi a helyes…”; „Ez még azért változik majd – mondta a néni…”;

„Lali azt mondta, hogy ötvenezerért fel lehet újítani az egész kócerájt…”; „A tél hosszabbnak

és nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottak.”; „A nyár nagy eseménye az volt, hogy

ideiglenesen felmondtak a lakók.” „A forradalom után minden visszatért a régi

kerékvágásba.”

Az objektivitás nem pusztán narratív „technika”, a kívülállóság nem az elbeszélés

„módja”, hanem az elbeszélő személy sajátja. Az elbeszélő (Vera?) egyszerű, érzéketlen, vagy

inkább érzelmi szempontból „hátrányos helyzetű”, aki nem is tudni, hogy miért elmondja ezt

a történetet. Nincs kiváltó, katartikus élmény a történetmondás indokaként, s nincs kimondott,

megfogalmazott célja sem az elmondásnak. Mondja és mondja, indulatok, érzelmi hullámok

nélkül. Tudósít mindenről, amit tud, lát, amit tapasztalt és látott, vagy amit mások láttak,

6

hallottak, tapasztaltak. Ismerete a világról azonban éppoly töredékes, mozaikszerű, mint a

történetmondása.

Ezt a legmarkánsabban a történelmi események és a múlt – a II. világháború,

holokauszt, zsidó identitás, zsidó hagyomány, 1956 – másodlagossága, elhallgatása,

homályban hagyása mutatja. Az elbeszélő nem tud mit mondani a háborúról, mert csak azt

tudja, hogy volt (a nevelőintézetben háborús árvák vannak), a holokausztról sincs pontos

ismerete; jószerivel csak azt tudja, hogy Edu, akinek szám van tetoválva a karjára (!) és

rémálmok gyötrik, a titokzatos „tábor” miatt kap ingyen kosztot. S bár többször megfordul a

hitközségi irodán (ahol a hölgyek arról érdeklődnek, hogy tud-e már imádkozni), s tapasztalja

Edit néni különös machinációit az edényekkel, mégsem ért, mégsem tud semmit zsidóságáról.

1956 eseményeit a felnőttek sem értik, a forradalom hetei csupán „felfordulást” jelentenek a

néni számára is, meg az egyik ágybérlő furcsa és váratlan felbukkanását.

Úgy tűnik, az elbeszélő azért nem tud pontosabb, világosabb képet adni a világról,

mert hiányoznak az ismeretei, mert nem avatódott be a világ, a valóság dolgaiba. S ennek az

is az oka, hogy a beavatókból is hiányzik a képesség, vagy az akarat, hogy tudásukat,

ismereteiket továbbadják. Élnek, mert életben maradtak, mert élni kell. Túlélnek. Léteznek.

Nem beszélnek, nem emlékeznek, nem idézik fel az emlékeiket, nem mesélnek a múltról –

például arról, hogy hogyan ismerkedett meg Jóska bácsi Edit nénivel, vagy mi volt Jóska

bácsi eredeti foglalkozása. Azt elmeséli Edit néni, hogy Jóska bácsit beágyazták a háború

idején, hogy ne vigyék el, de Vera nem meri és nem is akarja megtudni, hogy pontosan mit

jelent az, hogy Jóska bácsit „el akarták vinni”. Talán itt található meg a történet egyik

kulcsmondata, mely magyarázatot ad az elbeszélő „tájékozatlanságára”: „Vera nem merte

megkérdezni, hogy hova akarták vinni… Rég leszokott arról, hogy megpróbáljon megérteni

valamit, vagy kérdésekkel tájékozódni a felnőttek zavaros, ijesztő, kiszámíthatatlan

világában.” [47. o] Az egyetlen szereplő, akitől lehetne tanulni, aki feltárhatná a múltat, Gabi

bácsi, de Vera tőle angolul akar megtanulni, s nem teremtődik olyan helyzet, mely lehetőséget

teremtene Gabi bácsi számára, hogy Verát beavassa. Ezért marad sok minden titokzatos,

zavaros és rémisztő (Edit néni kopaszsága, Edu idiotizmusa, Piroska Tóni szerelme, stb.).

Néhány kivételes pillanatban azonban az elbeszélő kilép alap-szerepéből, s meghaladja

ezt az egyszerűséget, érzelemnélküliséget. Az ilyen szöveghelyek kulcsszerepet töltenek be a

7

regényben, az olvasó számára is világos és egyértelmű az üzenettartalom fontossága: pl. Vera

gondolatai Jóska bácsi halála után; az Edit néni unokatestvéreiről szóló gondolatok, Gabi

bácsi és a Diogenész-telep története; az ebédlőgarnitúra sorsa Gabi bácsi halála után; Edu

égetési akciója és ehhez kapcsolódva Vera gondolatai Edu halála után; a regény utolsó

bekezdése Vera kétségbeesett kitörése („Neked is minek kellett megszületni.” [322. o]) után.

Ezek a szövegrészek gyakran a mű egészére vonatkoztathatóak, illetve az elbeszélő kilépve

szerepéből (a történet mesélője), olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyek túlmutatnak a

regény eseményein, tágítják a szöveg kontextusát, s mivel az elbeszélő ilyenkor sem

kommentál, értékel, véleményez, az olvasót készteti továbbgondolásra, (át)értékelésre.

IV. A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal

A regény szereplői budapestiek, a XIII. kerületben, Angyalföldön élnek. Szűk világuk

fő színtere a Mohács utcai szoba-konyhás lakás, melynek „középpontja” a körfolyosó, a gang

(ahol Edu a legtöbb időt tölti), a Lehel piac környéke (egy idő után itt dolgozik Jóska bácsi) és

Edit néni, Edu (majd később Vera) munkahelye, a Péterfy Sándor kórház. A mindennapok

rutinszerűségével (este mindenki elmegy a „pisai körutazásra”, Edu lefekvése határozza meg,

hogy mikor van villanyoltás, péntekenként „rituális” mosdás a szekrényajtó mögött, Jóska

bácsi sakkozik a szomszéd Lantossal, stb.) zajlik életük a szoba-konyhás lakásban, ahová

szegénységük miatt még ágybérlőket is fogadnak. Egyetlen külső, távoli helyszínként jelenik

meg Zugliget, a Diogenész-telep, de ez inkább csak a mellékszereplők világa. A térbeli

változást Lali, Vera férje „hozza magával”, Vera vele költözik a lakótelepre (de ezt a lakást

nem ismeri meg az olvasó, a cselekménynek csak egyetlen rövid epizódban helyszíne!),

később Lali megnyitja a Velencei-tónál a lángosos bódét.

Részek részeinek részei, töredékek, szilánkok, cserépdarabok – ezek az életük

színterei, a regény helyszínei. A szereplők mindig zárt terekben (lakás, pincelakás, kórházi

alagsor, a bérház udvara, az udvari WC, intézeti konyha, fertőző osztály, lángosos bódé, üzlet-

lakás, műhely, bolt) mozognak, melyekre általában a szűkösség, bezártság, sötétség, a

természetes fény hiánya, az igénytelenség, szegénység, nyomorúság a jellemző. A térbeli

viszonyokban is hiányzik a „tágabb összefüggés”, a szélesebb horizont, talán ez is gyengíti az

8

elbeszélő tisztán látását. Szimbolikus, hogy a szabadabb, zugligeti világra, a Diogenész-

telepre is ez a zártság, szűkösség jellemző, s hogy a szereplők életének legtágabb tere a Lehel-

piac. Vera és Edu eltévedése szintén a történet egészére értelmezhető, szimbolikus-

metaforikus mozzanat, pedig csak a Fürst Sándor utcától (ma Hollán Ernő utca) kellene

hazatalálniuk.

Természetesen ez a zártság, a távlat, a horizont hiánya nemcsak a szegénységet, a

szereplők életének nehézségét jelképezi. A címben szereplő tárgy, Jóska bácsi rögeszmés

álma, az akvárium jelképezi ezt a legtökéletesebben. Az átlátszó üvegkocka-térben, a poshadó

bűzös vízben, a Titanic-roncs között úszkáló, majd előbb eltorzuló (felpúposodó hátú), utóbb

elpusztuló guppik élőhelye a szereplők világának szimbóluma. A szabadság paradoxonja.

Átlátszósága illúzió, hiszen csak a halál felé nyitott ez a világ. Ráadásul minden hamis benne,

minden tákolt-másolt, fusizott, gyenge utánzat. Mint a szereplők vágyai, álmai: mint a

megálmodó Jóska bácsi képzete („Egy darabka tenger” [173., 175. o]), vagy Vera álma a

szőke hercegről (…hogy jön egy királyfi tán,… Abban mindenesetre biztos volt, hogy a hozzá

illő férfi magas, szőke és mindenekelőtt gazdag lesz. A fehér ló helyett megmagyarázhatatlan

módon fehér cipőt társított a fantomképhez, valamint fehér zsávoly nadrágot és kesztyűt. [168.

o]). Vera „valóságpótléka” a Piroska Tóni-szerelem és az ehhez kapcsolódó angoltanulás is.

De ugyanezt demonstrálja az álmait látszólag megvalósító Piroska Tóni esete is, aki

sikeres disszidálása után Amerikából, az „álmok Amerikájából” küldözgeti rendíthetetlenül

szerelmes leveleit álmai asszonyának, Verának, aki saját álmait követve – sajnos – szőkére

festette a haját. Akihez még vissza is tér, de hiába.

Így az olvasó számára talán Klárimama folytonos hazugságai, kitalált történetei is

könnyebben elfogadhatók. S ezért fontosak a kevesebb figyelmet kapó, háttérben maradó

Vica álmai, fantáziálása is. Az ő álmai még „valódiak”, ő még szétszórja a törpék sapkáit

[297-298. o], ő képeket alkot a marokkó pálcikáiból, vagy a tésztából [30, 31. o] és szereti

nézegetni, ahogy a szél játszik a panelek közül kiszakadt szigetelőcsíkkal. Voltaképpen ő az

egyetlen „normális” ebben a családban, amiért mindenki (óvónők, Lali, Vera) furcsának tartja.

Látható, hogy a valóság világából szinte mindenki az álmokba menekül, akik pedig a

valóság talaján állnak, mint Edit néni, vagy Lali, azokról is kiderül, hogy valójában nem

9

realisták, csak valami „rend” alapján végigküzdik az életet, mert ez a „kötelességük” (Edit

néni). Vagy igyekeznek – mások (pl. Edu) kihasználásával – „jól élni”, a szocializmus

teremtette pitiáner viszonyok között (lakótelepi lakás, maszekolás bedolgozókkal, Trabant,

lángossütő bódé, haverkodás Vesenczi elvtárssal, fehér telefon). Szó sincs arról tehát, hogy

realisták lennének, csak a túlélés, létezés más stratégiáját alkalmazzák. Életük nem

kiegyensúlyozottabb, boldogabb a többiekénél, Edit néni magányos, állandóan retteg, sokat

szenved (fél a gyermekparalízistől, aggódik Eduért, betegsége miatt később fizikai értelemben

is szenved), Laliból pedig „kisebbségi komplexusa” miatt gyakran előtör a brutalitás és a

gyűlölet is. Megutálja Verát (ez kölcsönös), veri Verát és Vicát is (a nyakláncos eset, [33. o]),

megcsalja a feleségét, kihasználja Edut és másokat, szűkebb környezetén uralkodni próbál,

visszaél helyzetével.

A regény időszerkezete tulajdonképpen hagyományos, lineáris, mintegy 30 év

eseményei jelennek meg, az 1940-es évek végétől a hetvenes évekig jut el a történet.

Ugyanakkor – mint ahogy fentebb már említettük - , a mű kompozíciója a pl. Tolsztoj Iván

Iljics halála című novellájából is ismert sémára épül: az indító rész időbeliségét csak utolsó

rész utolsó fejezete haladja meg, tehát „a mű vége a mű eleje”.

Az időszerkezet viszonylag laza, az események egymás utániságában nincs mindig

szerepe a kronológiai sorrendnek, s érzékelhetően hosszú időszakokról nem is esik szó, vagy

csak egy-egy fejezet, vagy bekezdés kezdőmondata jelzi az idő múlását, az előző

eseményekhez való viszonyt, s vezet át egy következő fázisba. Gyakran az évszakokra,

hónapokra, napszakokra való utalással („A tél az előzőhöz hasonlóan telt…”; „Az első meleg

tavaszi napok egyike volt.” „Nyáron a boltban erősen megcsappant a forgalom.” „December

elején megint érkezett egy kartondoboznyi könyv.”; „Júniusban forróság köszöntött a

fővárosra.”; „Egy délután, amikor épp senki sem volt otthon…”), vagy mint Lantosék

elköltözése után, visszautalással: „Edit néni ötvenhatban találkozott újra velük, véletlenül.”

(Lantosék kb. három évvel azelőtt költözzek el). Ehhez hasonló a második rész 18. és 19.

szövegegységének két kezdőmondata: „Vera tizenhárom éves volt.” (18. „fejezet”), „Tizenöt

volt, amikor újra megismétlődött egy, az előbbihez kísértetiesen hasonló képsor…” (19.

„fejezet”). A két epizód között két év telik el, s az élmény megismétlődése kapcsolja őket

egymáshoz, így válik „átugorhatóvá” a köztük eltelt idő.

10

Az időrendnek, az idő múlásának a második részben van nagy jelentősége, mert ez

Vera „fejlődéstörténete” gyermekkorától felnőtté válásáig. Az első részben az időbeliség

másodlagos, a rész összefoglaló jellegű, középpontjában Klárimama életeseményeivel és Vica

óvodai élményeivel. A harmadik részben folytatódik a második rész, a két rész között eltelt

idő néhány hónap lehet.

A második rész időtartama a leghosszabb, kb. tizenöt év, Vera örökbefogadásától (első

napja a nevelőszülőknél) a Jóska bácsi halála utáni napokig tart. Verát kétévesen adták be a

nevelőintézetbe, örökbefogadására 2-3 évvel később kerülhetett sor, de erről nincs pontos adat

a regényben, a következő fejezetek alapján rekonstruálható Vera érkezése. A második rész 11.

„fejezetéig” (108. o) fél év telik el, Vera születésnapját fél évvel érkezése után ünneplik

(„Edit néni bepótolta a fél évvel azelőtti libát…”), ezalatt veszti el Jóska bácsi a fatelepi

állását, fogadják be az artistákat, s zajlik le Edu illegális gyermekelhajtása. Vera

születésnapjára kapja meg a babát, akit hogy is hívhatnának másként, mint Zsuzsi. Még ennek

az évnek a nyarán költöznek el az ágybérlők, s a házbeli fiúk ekkor játszatják el Verával a

Rosenberg házaspár perét vagyis 1953-ban játszódnak ezek az események (Rosenbergéket

1953 júniusában végezték ki). Tehát Vera az előző évben, kb. ötévesen került Jóska

bácsiékhoz. Azt az első részből tudjuk, hogy a háború után született. Vera érettségijének évét

viszont pontosan tudja az olvasó, ez az 1965-ös esztendő. A második rész végén Vera már

Lali felesége, kb. 20 éves.

A harmadik rész kezdőmondata – „Második éve volt Vera házas…” – is egyszerre utal

az idő múlására, az előző eseményekhez képest eltelt időre, illetve jelöli ki a rész

kezdőpontját, vagyis az 1960-as évek második felében, 1967 táján kezdődik. A regény Vica,

Klárimama és Vera jelenetével záródik, a hetvenes évek közepén („Vica már hétéves

elmúlt…” [310. o], tehát ez a rész mintegy 7-8 év eseményeit taglalja. Ez egyben az első rész

ideje is, hiszen az első rész zárójelenete ismétlődik és folytatódik harmadik rész

zárójelenetében (az akvárium kisikálása és a Hófehérke-játék).

Az időbeliségre a sok-sok utalás ellenére éppúgy igaz a töredékesség, mozaikszerűség,

„összefüggéstelenség”, mint a térbeli viszonyokra. Ezt a legerőteljesebben az 50-es évekről,

vagy a már említett 1956-os évről szóló részek bizonyítják. Az 1950-es évek politikai

eseményei, fordulatai (egyházi intézmények államosítása, Mindszenty-per, Rajk-per, stb.) fel

11

sem bukkannak Edit néniék életében, Jóska bácsi sem otthon, sem a szomszédokkal, vagy

piaci ismerősökkel nem politizál. A szocialista országokban óriási vihart kavart Rosenberg-

perről is csak a gyerekek folyosói vécében folytatott játékából értesül az olvasó. Pedig

személyes életükbe, mindennapjaikba is beavatkozik a kor: Benkő dr. titokzatos körülmények

között tűnik el a kórházból (majd kerül vissza 56-ban), az Edu műtétjét végrehajtó orvost

bebörtönzik (Ratkó-korszak!), Edit nénit és Edut is megalázó módon vallatják, május elsején

Edit néniék is felvonulnak. Vera egyik első emléke pl. az utcai hangszóróból visszhangzó

szónoklat az „ellenséges üzelmekről”. „Edit néni nem sokat értett az egész felfordulásból.” –

kezdődik a forradalomról szóló fejezet [139. o], hogy aztán két bekezdéssel később le is

záruljon („A forradalom után minden visszatért a régi kerékvágásba.”[141. o]. S ennél nem is

jelent többet számukra a forradalom, mint ahogy a Czajka-fiú visszatérte és gyors távozása

sem foglalkoztatja őket.

A mindennapok rutinja, a saját létezésükre, túlélésükre való koncentrálás, s

mindenekelőtt a múlttól való elfordulásuk, „múlttalanságuk” ugyanúgy lehetetlenné teszik az

időbeli tájékozódást, mint a térbelit. Az idő csak mint keret létezik számukra, aminek ritmusa

– napszakok, évszakok változása – adja a létezés ritmusát, de minden szimbolikus tartalom,

magasabb rendű értelem nélkül. E műben nincs az időnek, az idő múlásának semmi fennkölt

jelentősége. Csak telik. Csak múlik. A nyár után jön az ősz, november után december, hétfő

után kedd, alkonyat után este. Még a nosztalgikus pillanatok és lehetőségek sem hoznak

semmi változást, semmi katarzist. Jóska bácsi halála után Edit néni előveszi a régi

fényképeket, de ekkor sem idéződik fel a múlt.

Az időhöz való furcsa-különös viszony Vera gondolataiban is megjelenik Jóska bácsi

temetése után, s ezek a mondatok a kulcsai szinte az összes szereplő időhöz való

viszonyulásának: „Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes

díszlet nem örök, mert ha környezetükben, vagy a házban haltak is meg néha emberek az ő

nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak

fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak,

folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve.” [207. o]

Gabi bácsi – a volt tanár – az egyetlen szereplő, aki képes szembenézni önmagával,

akinek „van” múltja, van saját története-történelme, akinek vannak gondolatai a világról, aki

12

megosztja ismereteit (Nagy Sándorról tanítja Piroska Tónit, Vera nevének eredetét meséli el

angolóra után), aki tud segíteni másokon (Edu terhesség-megszakítása, Vera angoltanulása).

Nem meglepő, hogy ő az egyetlen „egészséges ember” (a testedzés megszállottja, még szűk

kis üzlet-lakásában is minden reggel tornázik), s nem véletlen, hogy ő az is, aki egy ponton

úgy dönt, hogy kiszabadul ebből a világból és öngyilkos lesz, „elutazik szellemeihez”,

elhagyja ezt a teret és időt. Előtte még szertartásosan felkészül: eltakarítja az utcán a havat,

befűt, megszárítja kabátját, leül a szellemszékekre, becsomagolja az utazótáskát, majd

imádkozik. Mindent rendben hagy, ahogyan az életében is mindig, minden helyzetben próbált

megfelelően, megfontoltan cselekedni, mint amikor családját, gyermekeit próbálta

megmenteni. Igaz, elég lehangoló, keserű véleménye van a világról, a Vera esküvője előtt

megfogalmazott gondolatai az életről, a gyermeknemzésről a regény kulcsmondataiként is

értelmezhetőek [192. o].

Verát kétségbe ejti Gabi bácsi sorsa, de megérteni nem képes, csak „neheztel rá a

rossz időzítés miatt”, mint ahogy később, Edit néni halálakor is ezt érzi. De korábban, Jóska

bácsi halálakor is „inkább halálosan kimerültnek érezte magát, még a bánathoz is fáradtnak”.

Érdemes észrevenni, hogy az elbeszélő Gabi bácsi étkezőgarnitúrája kapcsán látványosan

„elszakad” történetétől, egy pillanatra a líraiságba „emelkedik” a szöveg, hogy utána azonnal

visszarántódjon a földre: „Kint állt az ebédlőgarnitúra a betonozott udvaron, közben eleredt

az eső is. Átnedvesítette a székek kárpitját, ám az öt megmaradt széken körben ülő

szellemalakokat ez se zavarta. Talán a hatodik székre vártak, hogy újra teljes legyen kör, ki

tudja. Ültek nyugodtan, és akkor se mozdultak a helyükről, nem rebbentek szét a nedves

tűzfalakkal és szomorú ecetfával határolt udvaron, amikor a munkások egyenként becipelték

őket a raktárba, mint valami gyaloghintón. Mondta is a két rakodó, hogy nem elég, milyen

csicsásak ezek a szarok, ráadásul még rohadt nehezek is.” [276-277. o]

V. A szereplők

A történet főszereplői egyértelműen a nők. Három generáció képviselői: Klárimama,

Edit néni és Edu képviselik a háborús nemzedéket – ők a túlélők. Vera a háború után született:

jellemző, hogy az ő nemzedékét szokták „nagy generáció”-ként emlegetni (akik a 60-as évek

13

végén kezdték pályájukat, karrierjüket). A harmadik generációt Vica, az unoka képviseli, ő

még csak 7-8 éves kislány a regény végén. A legkarakteresebb férfi szereplők Jóska bácsi,

Gabi bácsi és Lali, de az ő szerepük – bár hangsúlyos – mégiscsak másodlagos a nők mellett.

A számos mellékszereplő mellett – mint pl. Benkő dr., a Lantos házaspár, a hitközségi

nénik, a cipész, a szomszéd gyerekek (az Elek fiúk, Jakab Karcsi), a Czajka-fivérek, a

karbantartó, az orvos, Lali családja, rokonai, szeretője, Gizike és Terka mama – anekdotikus

figurák is színezik a történetet, mint a környék bolondja Jenőke, a „babagyógyító”, vagy

Klárimama „szerelmei”, a bokszoló és a kalapos mester, Lali szeretőjének anyja. A

mellékszereplők egy része visszatérő, gyakori szereplője a regénynek, míg néhány

mellékszereplő csak egy-egy epizódban bukkan fel, s kap fontosabb szerepet, mint pl. Lantos

Marika.

Külön, anekdotikus szálon indul Piroska Tóni története, aki aztán éveken át ostromolja

szerelmes leveleivel Verát. Ez a szál azért válik fontossá, mert ez hozza be az „amerikai

álom” régi közhelyét, mely a szocializmus évtizedei alatt végig erősen élt a magyar (és kelet-

európai) emberek tudatában. Miközben a hatalom folyamatosan üldözte és megvetéssel

utasította el a „disszidenseket”, a közemberek világában a disszidálás, vagyis az ország

illegális úton való elhagyása – főként Amerikába (Egyesült Államokba) – valami hősies-

mesés álommegvalósításként élt. Piroska Tóni esete jól érzékelteti, hogy mindez egyáltalán

nem volt igaz, sőt. Tóni mániákus udvarlása, ragaszkodása az ő „mesebeli hercegnőjéhez”,

akivé képzelete a fotó valósága ellenére is alakítja Verát, azt mutatja, hogy Amerika nem

mindenki számára az Ígéret földje. Az időközben Tóniból Tony-vá lett férfi leveleiben

gyakran emlegetett, részletesen ábrázolt Varga-féle találmány sok-sok „legendát” juttat az

olvasó (persze csak az idősebb olvasó!) eszébe. Az 1970-80-as években történetek sokasága

keringett Amerikában sikert sikerre halmozó volt hazánkfiairól, akik tudásuknak,

kitartásuknak, leleményességüknek köszönhetően hatalmas sikereket értek el a tengerentúlon

és mesés gazdagságban éltek. Aztán gyakran kiderült ezekről a sikerekről – amikor egy-egy

amerikai állampolgárságot szerzett volt disszidens hazalátogatott –, hogy nem is olyan

jelentősek, netán hazugságok.

Piroska Tóni esetéről nem tudjuk meg az igazságot, mert Vera visszaretten, nem mer

vele találkozni, így ahogy felbukkant, úgy tűnik el Vera életéből és a történetből. Pedig az ő

14

„csábítása” jelentett hosszú időn át Vera számára valamiféle „lehetőséget”, hogy elszakadjon,

kiszabaduljon ebből a világból. Ezért válaszolgat Tóninak, ezért küldi a fényképet, ezért kezd

el angolul tanulni. Az olvasó persze sejti, hogy ezek hamvukban holt kísérletek az

elszakadásra, s nincs Verában sem erő, sem képesség, hogy valóban itt hagyjon mindent, s

elrepüljön az ő Hufnágel Pistijéhez, hogy kamaszkori álmát megtalálja, s talán azt is érzi

(joggal), hogy Piroska Tóni sem az igazi. A disszidálás motívuma más szereplőknél is

felbukkan, az idősebb Czajka-fivér és Benkő doktor családja is disszidál.

A szereplők, a női főszereplők jellemzésében nagy hangsúlyt kap a külső megjelenés,

a testiség, a kinézet, öltözködés. Elsősorban Vera szemszögéből látja az olvasó Edit néni

visszeres lábait, majdnem kopasz fejét, Edu kövér, ormótlan testét, lila mellbimbóit,

Klárimama ordenáré módon kirúzsozott száját, ízléstelen, kopott-koszos gönceit. De éppígy

figyeli Vera önmagát, saját testét is. A második rész 17. és 18. fejezetében [142-152. o]

jelenik meg ez a téma: Vera kamaszlányként sokat foglalkozik testével, zavarja melle

növekedése, hajszíne, magassága, elálló füle, lábmérete, a lábán megjelenő szőrszálak: „… a

mell növekedése ijesztő perspektívával társult fejében, hogy előbb-utóbb olyan lesz a teste,

mint az Edué, vagy a nénié: terjengős, lila eres, püffedt. Mindig ijesztőnek találta

meztelenségüket. [147. o]” „Reménytelenül csúnyának érezte magát…” [149. o]. De nemcsak

a közvetlen hozzátartozók és saját kinézete, megjelenése zavarja Verát. A hitközségi nénik is

mind kövérek, az egyetlen rákbeteg Ila nénit kivéve. Vera számára szegénység és kövérség

szinte szinonimák.

A hitközségi mosolygós néni egyszer (1960-ban!) Sophia Lorenhez hasonlítja („olyan

szép leszel nagykorodban”), Vera évekkel később meglátja a filmvásznon a híres színésznőt, s

nagyot csalódik a „csontos, erős szemöldökű, lóarcú nő”-ben. Mert álmaiban nemcsak „szíve

választottja”, hanem az igazi szép nő is szőke, csakis szőke lehet. Fejében a szőkeség

értelemszerűen összekapcsolódik a gazdagsággal („… arra gondolt, világos hajjal még a

gazdagság is sikerülhet, vagy fordítva, előbb meggazdagszik, és akkor majd befesteti olyanra

a haját, mint a színésznőké.” [148. o]). S hiába lesz vonzó külsejű, szép lánnyá, nyilván ezért

festeti szőkére a haját esküvőjére, aminek van némi lázadás-tartalma is (Jóska bácsi, Edit

néni, de Lali is meglepődik). A fontos és lényeges az, hogy nem akar önmaga lenni. Saját

külsejével való ellentmondásos viszonya, az, hogy nem tudja magát elfogadni olyannak,

15

amilyen, tulajdonképpen a valóság– a szegénység, a nevelőszülei sorsának – az elutasítása, és

az álmok valóra váltásának kétségbeesett kísérlete. Bár – sajnos – Laliról hamar kiderül,

nemhogy nem szőke herceg, hanem egy „idegbeteg bunkó”, akit valószínűleg tényleg zavar,

hogy alacsonyabb Veránál (Jóska bácsi félelmét igazolva), és aki hamar pocakosodni, és

kopaszodni kezd, Miki egérnek csúfolja, s mindennek a tetejébe gyakran meg is veri Verát.

Később meg is csalja. Vera is meggyűlöli Lalit, de nincs ereje arra, hogy szakítson vele,

elváljon tőle.

A külső, testi való mellett legalább ilyen fontos tényező Vera számára az öltözködés.

Az elbeszélő is gyakran a külső megjelenéssel, ruházattal jellemzi a szereplőket, s Verához

hasonlóan azonosítja egy-egy személy belső világával a ruházatot, a megjelenést, a fontosabb

szereplőkhöz szinte attribútumként kapcsolódnak bizonyos ruhadarabok, tárgyak (Klárimama

- rúzs, lakkretikül, kibolyhosodott pulóver, Edu - mackóruha, cigaretta, gyógycipő, Edit néni -

paróka, Jóska bácsi – kockás papucs, atlétatrikó). Verát taszítja Edit néni igénytelen

megjelenése, Edu mackóruhája, szemüvege, rossz fogai. Verának magának is sok gondja van

az öltözködésével. A nevelőintézetben sosem jut neki megfelelő méretű, és jobb állapotban

lévő hálóing, később is állandóan a mások által levetett és átszabott ruhákba, a

segélycsomagokban érkező ruhákba kell öltöznie. Kamaszkorában csak azért nem a

nevelőintézeti segélycsomagból kap cipőt, mert túl nagy a lába. Az ez elleni lázadása rosszul

sikerül: amikor felveszi a nájlonblúzt, hárman is (Klárimama, Jóska bácsi és Lali) ugyanazzal

döbbenettel kérdezik: „Hát, te meg hogy nézel ki?”. Sőt, Lali nem hajlandó másképp elmenni

vele a moziba, csak úgy, ha alávesz valamit. Ez a kísérlet, a hajszőkítéshez hasonló

cselekedet: Vera próbál valamit tenni, más akar lenni, meg akarja változtatni a világot, de

ebben nem talál társakra, másrészt az a téveszméje, hogy a külsőségek átalakításával el lehet

érni a változást. Ennek kontrasztja Edit néni korlátolt „hagyománytisztelete”, de ezt

ellenpontozza Klárimama valóság-retusálása is.

A szereplők jellemzésében fontos a beszédjük, beszédmódjuk. Klárimama gyakran

káromkodik, tájszólásban és igénytelen nyelvhasználattal beszél (gyön, ripácsás, vón’, Óspic,

eszöl, ozsonna, fáin), ugyanakkor régies kifejezéseket, idegen szavakat is használ

(székesfőváros, gancegál). Ugyanakkor azonban amikor Lalinak elkészíti a pornográf

képekkel illusztrált lámpaburákat, kiderül, hogy van ismerete az ókori görög vázarajzokról is.

16

Mindebből arra lehet következtetni, hogy vannak kulturális ismeretei (tanult?), de talán

vidéki, vidékről kerülhetett a fővárosba. Az olvasó vele kapcsolatban a legbizonytalanabb,

mert róla, az ő múltjáról a történet végéig sem derül ki semmi. Egyszer megátkozza Jóska

bácsiékat („Égtetek vón’ el mind Óspicban. Rohadékok.” [156. o]), s ez alapján arra gondolhat

az olvasó, hogy Klárimama nem zsidó származású, ám egyáltalán nem lehetetlen, hogy ő is

túlélő, ahogy a regény több elemzője véli róla. Előkelősködő allűrjei arra utalnak, hogy régen

(a háború előtt) talán jólétben élhetett, de az is lehet, hogy cselédként szolgált, s innen

származnak ismeretei, „műveltsége”. Ugyanakkor fogalma sincs arról, hogy mire kapják a

gyerekek iskolai osztályzataikat, mindenhonnan elkésik, utál dolgozni, különösen a

rendszeres munkától ódzkodik. Térben és időben nem tud tájékozódni, a való világban csak

csavarog, lézeng, de megmagyarázhatatlan, titokzatos módon tagja a pártnak (a Magyar

Szocialista Munkáspártnak). Nem érdeklik a szabályok, törvények, élősködni próbál Jóska

bácsiékon, Verán, Lalin, mindeközben kukázik is. Agresszív, de megijed, ha valaki

határozottan lép fel vele szemben. Nem ad enni a gyerekének, háziállatként eteti a

patkányokat, nem tisztítja a halak vizét, nem tisztálkodik. Őrült, de „őrültségében van

rendszer”, ez pedig nem más, mint a rend, a szabályok, a józan ész tagadása.

Edu beszéde is jellegzetes. Ő is „bolond”, és az ő idiotizmusának eredetéről sincsenek

pontos információk a regényben. Nem egyértelmű, hogy ilyennek született, vagy a lágerben

átélt borzalmakba őrült bele. Tény, hogy gyakran vannak rossz álmai, s a babajavító

műhelyből is elborzadva menekül ki, amikor meglátja a különböző baba-alkatrészeket. Az ő

beszéde gyakran monológok, melyekkel magát szórakoztatja, vagy bizonyos betanult

szövegek ismétlése, mint pl. a kórházban az ábécéskönyv rigmusai, vagy az Edit néni által

sulykolt mondatok a visszajáró pénzről. Az Edit néni halála utáni epizódban, melyben Edu a

főszereplő, végig az ő monológja kíséri az eseményeket.

Edit néni beszédére az állandó aggodalom és a többiek állandó irányítása, utasítgatása

a jellemző, de Verát pl. zavarja, hogy rosszul mondja a szólást („Úgy nősz, mint a kukorica.”

– mondja Verának), amit Klárimama jól tud. Jóska bácsi a „pesti szlenget” beszéli (pl. „… az

én szívem nem virágoskert, értve vagyok…” – mondja Jenőkének), miként Lali is, de Lali

gyakran káromkodik, beszéde – jellemvonásaihoz hasonlóan - durva.

Motívumok, jelképek

17

A regény számos motívuma a kezdetektől meghatározó, és a szövegben való

előrehaladás során változik, módosul, többértelművé, többrétegűvé válik. A motívumok egy

része az egyes szereplőkhöz kötődik, vagy szereplők egy csoportjához: ezek tárgyak,

hétköznapi dolgok. Vannak a történet egészére, a történet olvasatára, az olvasó értelmezésére

is ható motívumok események, fogalmak. A motívumok értelmezése során lényeges az, hogy

– bár kortárs műről van szó – az olvasó mely generáció tagja. Egy mai tizenéves olvasó

számára a mű történelmi regény, hiszen az a három évtized, mely alatt lejátszódnak az

események valahol a XX. század hetvenes éveinek közepén szakad meg, jóval a

rendszerváltás előtt, egy teljesen más politikai-társadalmi berendezkedésű ország

Budapestjén.

Fontos, hogy a regény Budapesten játszódik, valódi pesti történet, olyannyira, hogy

még Budapesten belül is csak néhány helyszíne van a történetnek, s Budapest ismerete, a

fővárosi bérházak világának ismerete nélkül „nehezebb” olvasmány. Bár történelmi regény az

Akvárium, de nem ad teljes képet a három évtized Magyarországáról, annak társadalmáról,

szociális, politikai viszonyrendszeréről. Nem társadalmi tabló, a szerző nem törekszik

semmiféle teljességre, totalitásra, épp ellenkezőleg egy család (?) világában, egy periférikus

mikro-világban játszódik a történet. A helyszín és a szereplők, a szereplők mindennapi élete

egyszerre tipikus és átlagos, ugyanakkor egyedi és egyszeri annak minden komikumával és

tragikumával.

A regényt mindvégig átszövi egy sajátos komikum, irónia. Az olvasónak nincs módja,

hogy felszabadultan nevessen, jóízűen kacagjon a történet eseményein, szereplőin, mert a

nevetségességet mindig valami sötét tónusú árnyék színezi, a felszín mögött újból és újból

felsejlik a borzalom, a tragikum. A szereplők és életeseményeik esendőek, ügyefogyottak, s

ennél fogva nevetségesek, ugyanakkor esendőségükben szánalomra méltóak, sorsuk

fájdalmasan keserű, kilátástalan. Ez az állandóan jelen lévő kettősség, összetettség teszi

izgalmassá, érdekfeszítővé a szöveget. A szöveg feszültségteremtő erejének másik oka a

hiány, a dolgok ki- és el nem mondása, elhallgatása. Pedig nyilvánvalóan ezek az el nem

mondott események, történések, a feltáratlan, kibeszéletlen múlt adna magyarázatot a

szereplők számára, s ad magyarázatot az olvasó számára is sok mindenre. Ennek a

következménye egyes szereplők különös, furcsa viselkedése a regény jelenében, a mindennapi

18

élethelyzetekben, és ennek a következménye az érzelemnélküliség, a szeretet gesztusainak –

simogatás, kedveskedés, mesemondás, közös játék, stb. – szinte teljes hiánya, a torzult

jellemek, s e hiányoknak, torzulásoknak az átörökítése! Ez az elhallgatás oly mértékű, hogy

az egymással legszorosabb kapcsolatban lévők – házastársak, testvérek sem beszélnek

egymással a múltról, fiatal korukról, ismerkedésükről, a háború éveiről, a szenvedéseikről.

Úgy tesznek, mintha nem lenne; olykor az az olvasó érzése, mintha szégyellnék múltjukat,

amiről nem illik beszélni.

Ezt Vera sínyli meg leginkább, hiszen emiatt nem ért semmit a világból, emiatt

tévelyeg a felnőttek riasztó titkaiban, emiatt magányos, s végső soron emiatt menekül

borzalmas házasságába. Edit néni libával akar neki kedveskedni az első napon, s már a

második napon elviszi őt a hitközségi irodába is, de zsidó identitásukat mintha rejtegetné Vera

előtt. Bár Edit néni dohog, hogy Jóska bácsi „ma este” (ez nyilván a sabbath este, ami egyben

Vera megérkezésének napja) sincs még otthon. Libazsírral főz, szertartásszerűen péntek

esténként fürdik a család, nem mer a rabbihoz menni, amikor Edu terhesség-megszakítását

próbálja intézni, az ágybérlő artistákkal állandóan „harcol”, hogy tartsák tisztán a

konyhaasztalt, csak papírról egyenek, kényesen vigyáz az edényeire (külön a tejes, külön a

húsos edények, ahogy a zsidó tradíció megköveteli). De mindezt valahogy „indirekt” módon

teszi: nem mondja az ágybérlőknek, hogy mivel ők zsidók, ezért szükségesek az

óvintézkedések (a zsidó hagyomány nem engedi meg, hogy bizonyos ételfajták keveredjenek,

illetve bizonyos ételféleségek fogyasztása tilos a vallásos ember számára – a tejes és húsos

edényeket Edu össze is keveri a néni halála után!), hanem aggodalmasan figyelmezteti őket a

tisztaság fontosságára. Verának már az első nap meséli Jóska bácsi „beágyazását”, de nem

mondja el, hogy valójában miért is volt erre szükség. Vera azt is tudja, hogy Edunak a „tábor

miatt” jár az ingyen koszt, de pontos magyarázatát ennek sem tudja. Mint ahogy Edit néni

kopaszságának és parókájának oka is mindvégig titokban marad. Talán azért, mert „Edit néni

… nem szeretett ilyenekről beszélni senkivel. A piacon, az utcán mindenkinek voltak halottai,

nem lehetett és nem is illett erről beszélni, más világ volt már és kész.” Talán ezért marad

minden más is titokban, homályban.

Titok marad Edu fogyatékossága, illetve annak oka, titok marad az unokatestvérek

sorsa, a régi fényképeken, a bordó könyv képein szereplők sorsa, amelyek Jóska bácsi halála

19

után újból előkerülnek, de csak képek maradnak, nem fűződnek hozzájuk történetek,

anekdoták. Vera nem avatódik be a történelembe, nem ismeri meg a holokauszt borzalmait, de

nem avatódik be a hagyományba sem. Nem kap vallásos nevelést, mert Edit néni talán fél is

ettől. Nem utasítja rendre Verát akkor sem, amikor a hitközségi irodán a zsidókon

gúnyolódik. A Lantoséknál a sakkjátszmák közben olykor bepálinkázó és – a zsidó

hagyomány disznóhús fogyasztására vonatkozó tiltása ellenére - jól beszalonnázó Jóska bácsi

sem ad ehhez támogatást. Jóska bácsi templomba sem hajlandó járni, nem él vallásos életet,

„nem majomkodik, különben is kommunizmus van. … a Síp utcában is kiakasztották a Rákosi

meg a Sztálin képét, aztán meg szépen leszedték…, … neki senki se magyarázzon, mert látott

ő már eleget. [220. o]”

A félárva Vera magányosan küszködik női mivoltával, nővé serdülésével (nincs

barátnője; inkább lenne fiú, vagy indián; abban reménykedik, hogy a borogatás elmulasztja a

mellét, sokat foglalkozik saját csúnyaságával, stb.), nincs, akivel megbeszélhetné problémáit,

nincs, aki a valóság dolgaiban eligazítaná. Ezért megy ugyanoda dolgozni, ahol Edit néni és

Edu is dolgozik. „Önállósodásának” egyetlen jele, hogy összejön Lalival, s nagyon rövid időn

belül hozzámegy. Ez az ő kitörési kísérlete, lázadása. Meg az, hogy szőkére festeti a haját.

Jóska bácsi még kiskamasz korában brutálisan elveri a suszternél tett látogatásai miatt,

de akkor sem tudja meg, hogy miért kapta a pofonokat. Jellemző, hogy Jóska bácsi a

pedofíliával gyanúsított suszter helyett Verát bünteti. Vera később, felnőtt asszonyként Lali

brutalitását is zokszó nélkül eltűri. Egyszerűen tudomásul veszi, elfogadja sorsát, nem tud

szembeszegülni, ellenállni. Az egyetlen szalmaszál Piroska Tóni és az angoltanulás (az

„Amerika-álom”), de erről szinte azonnal kiderül, hogy nem valódi elszakadási kísérlet,

Verában éppúgy nincs erő ahhoz, hogy „saját életet éljen”, mint a többiekben. Gabi bácsi

kései tanításai (az angolórák végén mindig megtanít egy-két dolgot Verának), beavatási

lépései nem elegendőek és megkésettek, ráadásul az öregúr véget vet életének. Vera

gyermekded, idétlen álma-vágya az ő szőke hercegéről azért is tud erős maradni, mert

ösztönösen érzi, hogy abból a világból, amibe belekerült, csak a mesék varázslatával lehetne

szabadulni.

A regény kulcsmotívumai – a már említett, egyes szereplőkhöz kötődő attribútumok

mellett az álom (vágy), a halál, a tűz, a menyasszony-baba és az akvárium. Ezek mellett a fő

20

motívumok mellett Vera szempontjából jelentősége van a libatollnak, a hitközségi nénitől

kapott lyukas fehér kőnek és a susztertől kapott nyakláncnak. A vezérmotívumok és

mellékmotívumok, valamint az attribútumok gyakran egymással is összefüggenek,

egymáshoz kapcsolódnak, egymásra utalnak, tehát nemcsak önmaguk többletjelentését

hordozzák, hanem „behálózzák” a történetet.

Az álmokról, az álom-motívumról már korábban esett szó. A főszereplők, fontosabb

szereplők közül többekhez kötődik. Vera álma az ő királyfijáról, Jóska bácsi álma a

„darabka” tengerről, Tóni-Tony álma távoli szerelméről, Lali jólét utáni vágya, tervei,

Klárimama hazugságai, stb. Ezek közül Vera álma, vágya a legfontosabb, ez ugyanis a regény

egyik kulcsmotívuma. Az a valóság, amivé Vera élete válik, tragikusan groteszk ellentéte a

kamaszkori képzetnek. A lányregények és mesék illuzórikus világát idéző álom nem

megvalósulása („megvalósulhatatlansága”) egyrészt az élet, a valóság rideg válasza, másrészt

azért érezzük mindezt tragikusnak, mert Vera sorsa „kódolt”, s azokkal a hátrányokkal,

melyekkel ő indul az életbe, eleve vesztésre ítéltetett. A regény e felől nem hagy kétséget, s

abban sem reménykedhet az olvasó, hogy ez megváltozhat: nincs váratlan fordulat, nincs

lehetőség a happy end-re.

A halál motívuma a történet másik meghatározó eleme. Egyrészt sok szereplő meghal

a történet során: Jóska bácsit szélütés éri, Gabi bácsi felakasztja magát, Edit néni rákban hal

meg, 56-ban a határon lelövik a fiatalabb Czajkát, meghal a suszter, meghal a hitközségen

dolgozó Ila néni, s a történet végén meghal Edu is. Lantos Marika gyereke orvosi kísérlet

áldozata lesz, Vera fia halva születik, Edu gyerekét pedig abortálják. A házbeli gyerekek a

Rosenberg házaspár kivégzését játsszák el az udvari WC-ben. Gabi bácsi ebédlőasztala körül

halottainak szellemei ülnek, Edit néni unokatestvérei „… végleges, felnőtt testükbe való lassú

megérkezésük előtt, eljutottak egy másik, légnemű testbe…” [167. o], miként Jóska bácsi

rokonai, szülei is a nemlét homályába vesznek. Jenőkéről pedig kiderül, hogy a nyilasokkal

gyilkolta a zsidókat a háború idején. A halál tehát mindvégig, folytonosan jelen van a

történetben, egyrészt, mint természetes tény, másrészt, mint a titokzatos és Vera számára

ismeretlen múlt jelent is beárnyékoló rémsége. Edu elborzadása a babajavító műhelyben

ugyancsak valami múltbeli szörnyűség (halál-élmény?) miatt történik. A halál motívumát

21

teljesítik ki Vera gondolatai az öngyilkosságról, az akváriumban döglődő, majd elpusztuló

halak, vagy az üvegkoporsójában fekvő Hófehérke képe.

Az „öregek” halálával, úgy tűnik, valami – talán egy korszak (?) – végképp lezárul.

Edu égetési akciójával a fényképek is megsemmisülnek, végérvényesen lezárva egy család

történetét, örökre a feledésbe, a semmibe süllyesztve a múltat. Gabi bácsi szintén nyomtalanul

tűnik el (Vera hiába nyomoz „kartonja” után), miként a garnitúra sorsa is a pusztulás. Eltűnik,

elpusztul a Diogenész-telep: felszámolják, ledózerolják. Jelképes mozzanat az is, amikor a

leendő lángosos bódénál Vera rátalál a döglött kutya tetemére.

S mivel elmaradt a mese, mivel az idősebbek nem adták tovább történeteiket a

következő generációnak, megszakad a személyes történelem lánca. Vera számára marad őrült

anyja, a nem létező apa (!), a brutális, bunkó férj és a „felesleges” gyermek, aki anyjához

hasonlóan nem avatódik be a múlt titkaiba (fogalma sincs arról, hogy pontosan ki is Edu).

Semmiből jövő, semmihez sem kötődő és a semmi felé tartó élet. A kis Verára sok mindenben

emlékeztető Vica állandó kérdései – „Amikor én még nem voltam, ezek a halak már igen?”

(kérdezi Klárimamát); „Amikor még nem voltam, akkor kinek a gyereke voltam?” (kérdezi

anyját) – mintha élet és halál, múlt és jelen természetes kapcsolatára vonatkoznának. Mintha

ösztönösen ezt keresné, mert talán épp ez hiányzik az élet megértéséhez, megéléséhez. Nem

meglepő, hogy sem anyja, sem nagyanyja nem tud válaszolni.

A tűz motívuma szorosan kapcsolódik a halál-motívumhoz. Két alkalommal jelenik

meg markánsabban, mindkét esetben Eduhoz kötődik. Amikor, Edit néni halála után, Edu

magára marad, s megkezdődik három évig tartó „önálló élete”, Lali beszerelteti a régi lakás

kályhájába Héra-rendszert (cserépkályhába vezetett gázfűtés). Edu, aki a lakodalmi tánc óta

kicsit szerelmes Laliba, Lali-lángnak nevezi az őrlángot, s nagy élvezettel kapcsolgatja a

készüléket. Ugyanebben az időben indul meg a környék (Mohács utca, Csángó utca)

modernizációja, s a lebontott régi házak üres telkén a környékbeliek máglyán égetik el

felesleges lomjaikat. Edu is csatlakozik, s nagy lelkesedéssel tulajdonképpen mindent, amit

Jóska bácsi és Edit néni az utódokra hagyott, odahord és eléget, a bordó könyvet a régi

fényképekkel és a vulkánfíber bőröndöt Piroska Tóni összes szerelmes levelével. Együtt

pusztul tehát a múlt és az álmok világa.

22

Majd ismét Edu kapcsán merül fel újra a tűz-motívum. Edu halálakor Vera azon

gondolkodik, hogy a hamvasztás mennyivel praktikusabb temetési mód (bár ellenkezik a

zsidó hagyománnyal!), s bizonyára Edit néni, de maga Edu is ezt a megoldást választaná:

„Érezte, hogy Edu, aki egy korábbi, sohasem emlegetett életében egyszer már megmenekült az

elégettetéstől, ebben a második körben mégiscsak erre a helytakarékos és korszerű

megoldásra szavazna. Mellőzne minden körítést és imát.” [309. o].

A baba (Zsuzsi, menyasszony) fontos összekötő kapocs a főszereplők között: Edit

néni vásárolja drága pénzen Lantos Magdiéktól Vera „első” születésnapjára. A fiúkkal való

játék során megsérül, s így kerül a „babakórházba” – ahonnan Edu kimenekül, meglátván a

babalábakat, szemeket, kezeket, s ezután tévednek el az utcán Verával. Jóval később

Klárimama kikukázza Vica számára, s a regényzáró (kulcs)jelenetben ő lesz Hófehérke. A

különleges gyerekjáték (alvós-baba, a szovjet ipar remeke!) sorsa szimbolikus.

Tulajdonképpen Vera számára az egyetlen valódi ajándék, a (nevelő-) szülői szeretet egyetlen

megnyilvánulása. Egyetlen játéka éveken keresztül, egyetlen „társa”. De megutálja és kidobja,

mert kopaszodni kezd, olyanná lesz, mint egy „múmia”! A Verát így nyilván Edit nénire (is)

emlékeztető baba így válik a kedvenc gyerekkori emlékből saját sorsának és jövőjének (?!)

jelképévé. Ezért tör ki a regény végén, mikor meglátja az „üvegkoporsóban – a királyfi

csókjára váró – Hófehérkét”. Ezért a kétségbeesett düh, a hisztérikus reakció. A baba-

motívumot a halál-motívummal a Lantos Marika szüléséről szóló anekdota, s Vera második

gyermekének halva születése kapcsolja össze.

A baba-motívumhoz kötődik egy archetipikus motívum, a haj is. A külső jegyek közül

minden szereplő kapcsán az egyik legfontosabb a haj. Edit néni kopaszsága és parókája és a

baba megkopaszodása mellett Vera hajviselete, majd szőkesége, valamint Klárimama sötét,

durva szálú tincsekben őszülő kócos lófarokban lógó haja is ráirányítja a figyelmet. A haj, a

haj „minősége” a szegénység és a gazdagság szinonimái közé tartoznak, legalábbis Vera

számára. Talán az sem véletlen, hogy a fontosabb férfi szereplők – Jóska bácsi, Lali – haja

„hiányos”, Jóska bácsi kopasz, Lali hamar kopaszodni kezd.

Az akvárium – mivel ez a regény címe – a többi motívum fölé helyeződik, mintegy

összefogja, szintetizálja a felsoroltakat, mindegyikkel összefügg. A motívumhoz kapcsolódó

kulcsjelenet az első rész végén Klárimama és Vica akciója. Kiürítik, kimossák a szerepét

23

betölteni már nem képes akváriumot, amiben az éltető víz spenótszerű, posványos, büdös lévé

vált, melyben fuldokolnak, torz lényekké válnak, majd megdöglenek a halak. Nem nehéz a

párhuzamot észrevenni az emberi sorsok, a regény szereplőinek élete és a guppik sorsa között.

Mindez persze a történet végére válik érthetővé. Az akvárium Jóska bácsi álmaként valósul

meg, amit ő szinte egy pillanatig sem élvezhet. Edit néni gyűlöli ezt a tárgyat, és az első

adandó alkalommal odaadja Klárimamának. Az akvárium furcsa nyomot hagy a fésülködő

asztalon: „… téglalap alakú körvonal… Úgy nézett ki, mint valami titokzatos épület alaprajza,

aminek dupla fala van körben, de azon se ablak, se ajtó.” [220. o], vagyis egy átlátszó börtön,

melyből csak egy irányba lehet szabadulni, a halál irányába. Börtön tehát, ami emlékeztet a

körfolyosós bérház világára, ahol csak egyetlen irányban látható a „szabadság”, a négy fal

közé zárva csak az ég látványa nyújtja a szabadság illúzióját.

Ezt a „jelképi jelentéstartalmat” erősíti fel a regény zárójelenete: anya és lánya, Vera

és Vica jelenete. Az akvárium-koporsóban fekvő Zsuzsi baba Vera világának szimbóluma.

Eközben Vica törpéi – akiknek sapkáit szétszórta a fűben – az „emeletek magasában

gyújtogatják lámpáikat”. Hófehérke nem tudja felköhögni az almát, nem jött el a herceg, hogy

csókjával megváltsa („Halottian mozdulatlan maradt…”). Vera élet-álma haldoklik itt, az ő

meséje/meséi így ér/nek véget. Csipkerózsika és Hófehérke a valóságban nem támadnak föl -

egy élet, úgy tűnik, végképp vakvágányra futott. Ezért is mondhatjuk, hogy a regény

dekonstruál és transzformál: az „eredeti”, az „őstörténet”, a mesék és lányregények, a

fejlődéstörténetek totális bukása, anti-variánsa Vera története.

Vicáé azonban csak most kezdődik. Ez az egyetlen halvány reménysugár marad,

melybe az olvasó kapaszkodhat: Vicának még lehet élete. De – ahogy DOSZTOJEVSZKIJ

befejezi a Bűn és bűnhődés-t, „az már egy másik történet”. Vagy éppen ez a történet az övé?

24