EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

WILLIAM FAULKNER

ZSIVÁNYOK

EMLÉKEZÉS

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

FORDÍTOTTA SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: WILLIAM FAULKNER THE REIVERS A REMINISCENCE RANDOM HOUSE, NEW YORK, 1962 COPYRIGHT © THE ESTATE OF WILLIAM FAULKNER, 1962 ALL RIGHTS RESERVED HUNGARIAN TRANSLATION © SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ JOGUTÓDJA MÁSODIK KIADÁS

HU ISSN-0334-2722

- 4 -

I.

NAGYAPÁM MESÉLTE:

Szó, ami szó: Boon Hogganbecknek nem volt valami bizalomgerjeszt� az ábrázata. Ha kiplakátolják, pontosan úgy festett volna, mint aki a hullaházból szökött meg, vagy a rend�rség körözi a b�nügyi nyilvántartóban �rzött képe nyomán; Mississippi északi részében a zsaruk végig se olvasták volna a plakátot: pusztán a fizimiskája alapján kihalászták volna bármekkora tömegb�l, és le is tartóztatják.

Szombat délel�tt tíz óra lehetett. Az irodában üldögéltünk – mármint dédapád meg én –; apám az íróasztalnál számolgatott, a fuvarlevelek lajstromával egyeztette össze a vászonzacskóból kiborított pénzt, amit röviddel azel�tt kasszíroztam be a F�téren és környékén; én meg a fal mellett ültem egy széken, s lestem, mikor lesz már dél, amikor apám végre kifizeti szombatonként esedékes (heti) béremet, a tíz centet, aztán hazamegyünk ebédelni, s én végre elszaladhatok (május volt) a baseballmeccsre, amely már reggel óta zajlott, sajnos nélkülem, mivel (nem az én nézetem, hanem dédapádé szerint) egy tizenegy éves férfiembernek már legalább egy esztendeje meg kellett dolgoznia, méghozzá felel�s munkakörben, a világ (azazhogy a Mississippi állambeli Jefferson) gazdasági életében általa elfoglalt helyért. Szombatonként rendszerint apámmal együtt távoztam el hazulról, közvetlenül reggeli után; az utcánkban lakó fiúk még csak akkor szedték össze a szerelést: a labdákat, a keszty�t meg a baseballüt�ket – nem is szólva három öcsémr�l, akik fiatalabbak s ennélfogva kisebbek is lévén nálam, szerencsésebb helyzetben voltak, mint én, mivel apám nyilvánvalóan úgy okoskodott, hogy ha egy munkaképes feln�tt nemcsak hogy meg tud élni, hanem még négy gyereket is el tud tartani a keresetéb�l, a gyerekek közül is elég, ha egy, persze a legnagyobb viseli a szükséges üzleti teend�k terhét, azaz adott esetben szombat reggelenként bejárja a várost azoknak a csomagoknak és ládáknak a fuvarleveleivel, amelyeket néger kocsisaink a hét folyamán szállítottak a vasútállomásról a szatócsok, a vaskereskedések és a farmereket ellátó üzletek hátsó bejáratához, aztán a vászonzacskóval visszatér apjához a béristállóba, ahol apja megszámolja és elkönyveli a bevételt, miközben � maga a délel�tt hátralev� részét azzal tölti, hogy az irodában üldögél, állítólag azért, hogy a telefonhívásokra válaszoljon – s mindezt heti tíz centért, amib�l állítólag fedezhettem volna eltartásom költségeit.

Szóval ott üldögéltünk az irodában, amikor egyszerre csak beugrott az ajtón Boon. Úgy, ahogy mondom. Ugrott. A lépcs�, amelyen a folyosóról az irodába kellett lépni, egyáltalán nem volt magas, még egy tizenegy éves fiú számára sem (bár John Powell, a f�lovászunk, így is kiadta az utasítást a Thomas fiúnak, a

- 5 -

legfiatalabb kocsisnak, hogy szerezzen, keressen, kérjen kölcsön – vagy csórjon – valahonnan egy fatuskót, amit odatehetnek számomra második lépcs�foknak), tehát Boon, aki hosszú lábával öleseket tudott lépni, most is bejöhetett volna úgy, mint máskor. Ez alkalommal mégsem úgy jött, hanem beugrott a szobába. Nyugodt lelkiállapotban sem volt soha valami nyájas és barátságos a képe, most meg valósággal úgy festett, mintha tüstént meg akarna pukkadni izgalmában, vagy a nagy sietségt�l vagy mit�l, miközben átugrott az irodán, egyenest neki az íróasztalnak, s ráordított apára: – El onnan, Mr. Maury! Félre az útból! –; aztán félrelökte apámat, és nekiesett az alsó fióknak, ahol apám a béristálló pisztolyát tartotta; nem tudnám megmondani, hogy Boon lökte-e hátra apám székét (kerekes forgószék volt), amikor nekiesett a fióknak, vagy apám taszította-e hátra, hogy belerúghasson Boon mancsába.

Tény, hogy a takaros oszlopokba rakott pénzdarabok szerteszét gurultak az íróasztalon, s most már apám is torkaszakadtából ordított, miközben váltig rugdalta és taposta a fiókot, vagy Boon kezét, de lehetséges, hogy mind a kett�t:

– Hagyod abba rögtön, az istenfádat!

– Le akarom l�ni Ludust! – üvöltötte Boon. – Már biztos el is pucolt a F�térr�l! Engedjen, Mr. Maury!

– Hogyisne! – kiáltotta apám. – Takarodj!

– Nem adja ide? – kérdezte Boon.

– De nem ám, hogy a fene enne meg! – szitkozódott apám.

– Na jó! – felelte Boon, azzal megint nekiiramodott, néhány ugrással az ajtónál termett, és elt�nt. Apám meg szépen ülve maradt. Bizonyára neked is gyakran felt�nt már, milyen buták lesznek az emberek, ha betöltik harmincadik-negyvenedik évüket. Nem úgy értem, hogy feledékenyek lesznek. Tetszet�sen hangzik, s könnyen, túlságosan könnyen kiszalad a szánkon, hogy Ó, papa (vagy nagypapa) meg mama (vagy nagymama) már öreg; már nem emlékszik. Tudniillik vannak dolgok, igen komoly dolgok az életben, amelyeket semmilyen életkorban sem szabad elfelejtenünk. Például az ember gyerekkorában egy keresztbe fektetett fatörzs segítségével átkel egy szakadéknak is beill� árkon. S mikor harmincöt-negyven éves korában lassan botorkálva visszakerül ugyanoda, a fatörzsnek nyoma veszett; nem az a lényeges, hogy eszünkbe jusson, hogy volt ott valamikor egy fatörzs, hanem az, hogy ne lépjünk bele a szakadékba, amelyet annak idején a fatörzs áthidalt. Nos, apám akkor belelépett. Boon váratlanul berobbant az irodába, apámat székestül együtt majdnem felborította, rángatni kezdte a fiókot, amelyben a pisztoly hevert, s mikor apámnak sikerült néhány rúgással – vagy azzal, hogy rátaposott – eltávolítania onnan a kezét, Boon sarkon fordult, és néhány ugrással elt�nt az irodából; s apám szemmel láthatólag azt hitte, hogy ezzel az ügy kész is, azaz végleg el van intézve. Még a szitkozódást is abbahagyta- különben is csak általánosságban szitkozódott, mintha semmi különösebb oka nem lett volna rá –,

- 6 -

visszahúzta sarkával a forgószéket az íróasztalhoz, aztán látva, hogy a pénz szanaszét gurult, s újra kell számolnia, megint szidni kezdte Boont – egyáltalán nem a pisztoly miatt, pusztán csak azért, hogy ilyen Boon Hogganbeckek is léteznek a világon –, s addig szidta, míg közbe nem szóltam.

– Úgyis megpróbálja megszerezni John Powellét.

– Hinnye! – kiáltott fel apám. Azzal már rohant is, azazhogy mind a ketten rohantunk – keresztül az irodán, ki a folyosóra, a folyosón végig az istálló mögé, a kis udvarra, ahol John Powell és Luster éppen Gabe-nek, a kovácsnak segített megpatkolni három öszvért meg egy igáslovat; apám ezúttal nem vesztegette káromkodásra az id�t, ehelyett minden harmadik lépésnél elüvöltötte magát: – John! Boon! John! Boon!

Hiába: ezúttal is elkésett. Boon csúnyán kijátszotta apámat – azazhogy mindnyájunkat. John Powell pisztolya ugyanis nemcsak erkölcsi probléma volt az istállóban, hanem érzelmi is. 41-es kaliber�, rövid csöv�, elég régi típusú, de kit�n� állapotban lév� revolver volt, John ugyanis állandóan gondosan karban tartotta, amióta huszonegyedik születésnapján megvásárolta az apjától. Igen ám, de állítólag nem volt neki pisztolya. Úgy értem, a pisztoly hivatalosan nem létezett. A házirend szerint ugyanis, amely egyid�s volt magával az istállóval, a cégnél csak egyetlen pisztoly volt: az, amelyik az irodában, az íróasztal jobb oldali fiókjának a fenekén pihent, s mindnyájan úgy is tettünk, mintha tudomásunk szerint az alkalmazottak közül egyáltalán nem is lett volna senkinek l�fegyvere attól kezdve, hogy munkába állt, addig, amíg haza nem ment; még kevésbé tételeztük fel valakir�l, hogy fegyverét még a munkába is magával hozza. Pedig így volt – John mindnyájunknak bevallotta, s mi meg is értettük, és méltányoltuk is álláspontját, készen rá, hogy szilárd és áttörhetetlen frontot alkossunk mindenkivel, még apámmal szemben is, ha botrány lenne bel�le, amit el se tudtunk képzelni; mint ahogy nem is lett volna, ha Boon Hogganbeck ki nem robbantja; elmondta ugyanis (már tudniillik John), hogyan gy�jtötte össze a pisztoly árát külön munkával, szabad idejében, vagyis olyankor, amikor apjának se kellett segítenie a farmon, s evéssel meg alvással tölthette volna az idejét, míg huszonegyedik születésnapján végre sikerült leszurkolnia apja markába az utolsó garast is, és megkapta a pisztolyt; elmondta, hogy ez a pisztoly nagykorúságának kézzelfogható szimbóluma, kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy már betöltötte huszonegyedik évét, vagyis feln�tt férfi; elmondta, hogy esze ágában sincs soha senkire rál�ni vele, s el se tud képzelni olyan helyzetet, amikor megtenné, mégis ellenállhatatlan kényszert érez, hogy mindig magával hordja; semmivel se hagyná könnyebben otthon, mintha a nagykorúságát kellene valamelyik szekrényben vagy fiókban hagynia, mikor munkába indul; elmondta (és el is hittük neki), hogy ha elkövetkezne egyszer a pillanat, és választania kellene, hogy a pisztolyt hagyja-e otthon, vagy inkább ne jöjjön munkába, csakis az utóbbi megoldást tudná választani.

- 7 -

Így aztán John felesége el�ször férje overalljának mellébe varrt egy ügyes és er�s bels� zsebet, pontosan akkorát, mint a pisztoly. De John tüstént rájött, hogy ott nem lesz jó helyen. Nemcsak azért, mert a pisztoly egy jóvátehetetlen pillanatban könnyen kieshetik, hanem mert a vásznon keresztül félreismerhetetlenül elárulja az alakja; mindenki rájön, hogy csakis pisztoly lehet. Nekünk nem lett volna újság: mi mindnyájan tudtuk, mi van ott, Mr. Ballott-tól, a fehér istállómestert�l és helyettesét�l, Boontól kezdve (akinek éjszakai beosztása volt, tehát most otthon, ágyban kellett volna lennie) a néger kocsisokon és lovászokon keresztül egészen a legutolsó istállótisztítóig; még én is tudtam, pedig én csak a szombatig összegy�lt fuvardíjakat kasszíroztam be, és a telefonhívásokra válaszoltam. S�t: az öreg Dán Grinnup, az a bagólét�l mocskos szakállú, piszkos vénember is tudott róla, aki sohase itta le magát tökrészegre, s hivatalosan nem is szerepelt az istálló létszámában, részint a whisky, de alighanem inkább a neve miatt, mert tulajdonképpen nem Grinnupnak hívták, hanem Grenier-nek, s a Grenier család a megye egyik leg�sibb családja volt, míg le nem csúszott – a hugenotta Louis Grenier kelt át a Forradalom után Virginia és Carolina fel�l a hegyeken, le egészen Mississippiig, és alapította meg az ezerhétszázkilencvenes években Jeffersont; nevet is � adott a városnak –, neki (az öreg Dannek) azonban már lakása sem volt (és rokona sem, csak egy félkegyelm� unokája, unokaöccse vagy micsodája, aki még most is él, s Franciagáton túl, egy sátorban lakik a folyó mellett a vadonban; valamikor az a terület is a Grenier-ültetvényhez tartozott), de azért rendszerint idejében megjelent (mármint az öreg Dán) az istállóban, s kiért a bérkocsival – mert olyan részeg sose volt, hogy ne tudott volna hajtani – az állomásra az esti fél tízes meg a hajnali négy óra tizenkét perces vonathoz, hogy elfuvarozhassa a vigéceket a szállodába; néha meg, ha bál, hangverseny vagy színiel�adás volt az opera épületében, egész éjszaka dolgozott (id�nként, ha borongós, megvet� hangulata támadt a whiskyt�l, mondogatta is, hogy hajdan a Grenier-k játszották Yoknapatawpha társadalmában a vezet� szerepet; most meg a Grinnupok a kocsisok); egyesek szerint csak azért kapott munkát, mert Mr. Ballott els� felesége az � leánya volt, bár mi, akik az istállóban dolgoztunk, meg voltunk gy�z�dve róla, hogy azért, mert apám gyerekkorában mindig együtt rókavadászott az öreg Dán apjával Franciagát környékén.

Nem is az volt a lényeg, hogy nekünk szúrna szemet (a pisztoly), hanem az, hogy apámnak. A pisztolyról ugyanis apám is tudott. Elkerülhetetlen volt, hogy tudomást szerezzen róla; vállalatunk nagyon kicsi volt, a teend�k szorosan összefüggtek, s szoros közelségben dolgoztunk egymással, így aztán apám erkölcsi problémája pontosan ugyanaz volt, mint John Powellé; ezzel mindketten tisztában is voltak, és kölcsönösen úgy intézték a dolgot, ahogy az ilyesmit úriembereknek intézniük kell és lehet: ha apám kénytelen lett volna tudomást venni a pisztolyról, fel kellett volna szólítania Johnt, hogy másnap vagy hagyja otthon a pisztolyt, vagy maga se jöjjön munkába. John tudta ezt, s ugyancsak úriember lévén, esze ágában se volt, hogy éppen � maga kényszerítse apámat a pisztoly létezésének tudomásulvételére. Ezért aztán John felesége férje kezeslábasának mellerésze

- 8 -

helyett a zubbony bal hónaljába varrta a zsebet, amely ilyenformán akkor sem volt látható (legalábbis nem volt felt�n�), ha a zubbony John testén volt, sem akkor, ha meleg id�ben (mint például most is) a zubbony a John ruhái számára falba vert szegen lógott a szerszámkamrában. Ez volt a helyzet a pisztoly körül, mikor Boon (akit azért fizettek – s erre bizonyos értelemben a szavát is adta –, hogy ilyenkor odahaza feküdjék az ágyában, ahelyett, hogy a F�tér körül csellengene, ahol úgy megsérthetik, hogy kénytelen visszarohanni az istállóba) néhány pillanattal el�bb berobbant az irodaajtón, s ezzel apámat is, John Powellt is rákényszeríttette, hogy beismerjék: mindketten hazugok. Szóval apám ezúttal is elkésett. Boon csúnyán kibabrált vele is, velünk is. Mert Boon is tudott arról a szögr�l ott a szerszámkamrában. És fejreejtett sem volt, s�t, nagyon is furfangos: nem a folyosón tért vissza, mert akkor el kellett volna haladnia az iroda el�tt; mikor a kis udvarra értünk, John, Luster és Gabe (meg a három öszvér és a ló) még mindig döbbenten bámulta a kiskaput; az ajtó szárnya még mindig lengett, néhány másodperce csak, hogy Boon, kezében a pisztollyal, elt�nt rajta. John meg apám néhány pillanatig mereven bámultak egymásra: az entendre de noblesse egész épülete romba d�lt. A noblesse oblige azonban még nem.

– Az enyém volt – szólalt meg John.

– Tudom – felelte apám. – Összetalálkozott a F�téren Ludusszal.

– Utolérem – mondta John. – És el is veszem t�le. Csak egy szavába kerül, Mr. Maury.

– Inkább Ludust kéne figyelmeztetni – mondta Gabe. Alacsony, de iszonyúan er�s ember volt, még Boonnál is er�sebb, egyik lába csúnyán ki volt csavarodva, valamikor régen baleset érte munka közben; egyszer�en el szokta kapni a ló vagy az öszvér hátsó lábát, és beszorította kicsavarodott lába térdhajlatába; ilyenkor aztán (ha volt ott valami – egy cölöp vagy akármi egyéb –, amibe Gabe belekapaszkodhatott) a ló vagy az öszvér ugyan mind hánykolódhatott: nem tudta kiszabadítani a lábát, se egyensúlyi helyzetbe nem tudott kerülni, hogy a másik lábával megrághassa. – Hé, Luster, szaladj utána...

– Ludus miatt nem kell aggódni – mondta John. – � van a lehet� legnagyobb biztonságban a F�téren. Én már láttam Boon Hogganbecket – nem azt mondta, hogy Mister Hogganbecket, noha tudta, hogy apám észreveszi, pedig az ilyesmit soha nem szokta elmulasztani olyan fehér ember füle hallatára, akit egyenrangúnak tekintett magával, mert John úriember volt. De apámnak volt érzéke a noblesse iránt: John nem tudta megbocsátani a pisztolyt Boonnak, s apám ezzel tisztában volt –, én már láttam Boon Hogganbecket l�ni. Kiadja a parancsot, Mr. Maury?

– Dehogy adom – felelte apám. – Szaladj az irodába, és hívd fel Mr. Hamptont. – (Úgy, ahogy mondom. Akkor is a Hampton család egyik tagja volt a seriff. – Mondd meg neki, hogy kérem, kapja el Mr. Boont, amilyen gyorsan csak tudja. – Azzal apám már indult is a kapu felé.

- 9 -

– Menj vele – szólt oda Lusternek Gabe. – Hátha szüksége lesz küldöncre. És csukd kilincsre azt a kaput!

Így aztán hármasban siettünk végig a fasoron a F�tér felé – szaporán kellett szednem a lábam, hogy lépést tarthassak velük –, tulajdonképpen nem is azért, hogy megpróbáljuk utolérni Boont, hanem inkább azért, hogy Boon, a pisztoly és John Powell találkozását megakadályozzuk. Mert, ahogy John meg is jegyezte, Ludus miatt nem kellett aggódnunk. Boon céllöv�képességével ugyanis mindnyájan tisztában voltunk: ha Ludusra l�, Ludust semmi veszély nem fenyegeti. Kedd reggelig � (Ludus) is nálunk dolgozott, a kocsisunk volt. Akkor a következ� történt, már amennyire Boon, Mr. Ballott, John Powell, valamint – kis részben – Ludus beszámolója alapján rekonstruálni lehetett a történteket: Ludus néhány azel�tt új szeret�t talált magának egy farmon, a várostól hatmérföldnyire, egy bérl� leánya (vagy felesége; nem tudtuk megállapítani) személyében. Hétf�n este, amikor Boon megérkezett, hogy leváltsa éjszakára Mr. Ballottot, valamennyi fogat, szekér és kocsis bent volt az istállóban, csak Ludus nem. Mr. Ballott meghagyta Boonnak, hogy ha Ludus megérkezett, hívja fel, azzal hazament. Ennyit tudtunk meg Mr. Ballott-tól. Boon, akinek vallomását részben John Powell is meger�sítette (apám valamivel el�bb hazament már), a következ�ket adta el�: alig tette ki Mr. Ballott a lábát az elüls� ajtón, Ludus már be is állított a hátsón, gyalogszerrel. Ludus azt mondta Boonnak, hogy a szekere egyik kerekén meglazult az abroncs, megállt hát a házunk el�tt, és beszólt apámnak, akit�l azt az utasítást kapta, hogy hajtsa bele a kocsit a pocsolyába a legel�n, hogy a kerék fája megdagadjon, és az abroncs újra ráfeszüljön, az öszvéreket meg állítsa be az istállónkba, etesse meg �ket, aztán majd reggel jöjjön el értük. Boon ezt éppenséggel elhihette, de John Powell rögtön gyanakodni kezdett, hiszen aki ismerte apámat, annak tudnia kellett, akárhogy rendelkezik is éjszakára a szekeret illet�en, az állatokat feltétlenül visszavitette volna Ludusszal bokszaikba, a béristállóba, hogy tisztességesen lecsutakolják és megetessék �ket. Boon azonban kijelentette, hogy Ludus szó szerint ezt mondta, és éppen ezért nem is zavarta meg Mr. Ballottot vacsora közben, hogy jelentést tegyen neki, hiszen apám már úgyis tudta, hol vannak az öszvérek meg a szekér, és apám volt a tulajdonosuk, nem pedig Mr. Ballott.

Aztán John Powell is el�adta a történteket, elég kelletlenül; valószín�leg sohase is beszélt volna a dologról, ha Boon ki nem jelenti, hogy erkölcsileg sokkal súlyosabban esik a latba, ha elhallgatja az igazságot (mármint John), mint ha mindenáron kitart a fajtája mellett. Mikor John meglátta, hogy Ludus üres kézzel sétál be az istálló hátsó ajtaján, közvetlenül azután, hogy Mr. Ballott átadta az ügyeletet Boonnak, és eltávozott az elüls�n, már nem is volt rá kíváncsi, milyen mesével áll majd el� Ludus. Felt�nés nélkül végigsétált a folyosón az istálló mögé, a kis udvaron át kiment az utcára, végigballagott rajta, és már a szekér mellett álldogált, mikor Ludus is visszaérkezett. A szekéren akkor már egy zsák liszt, egy gallon petróleum meg (John szerint) egy pléhdoboz volt, tele mentacukorral. Körülbelül ez volt minden, ami történt, mert igaz ugyan, hogy az istállón belül

- 10 -

John minden szava törvény volt a lovakkal meg öszvérekkel kapcsolatban, szent és sérthetetlen törvény, amelyet még Boon se szeghetett meg, vagyis annyi volt, mintha Mr. Ballott vagy maga apám mondta volna; ott künn azonban, a senki földjén, � is csak egyike volt a Maury Priest istállójában alkalmazott munkásoknak, s ezzel � is, Ludus is tisztában volt. Lehet, hogy Ludus emlékeztette is erre, bár nem hinném. Hiszen Ludusnak csak valami ilyesmit kellett volna mondania: – Ha fülébe jut Maury Priestnek, hogy kölcsönvettem ma estére ezt a szekeret meg az állatokat, esetleg ugyanúgy a fülébe juthat az is, hogy mi van belevarrva a zubbonyodba.

De nem hinném, hogy sor került volna erre a megjegyzésre, hiszen mindketten tisztában voltak a dologgal, mint ahogy azzal is tisztában voltak, hogy ha Ludus attól tart, hogy John beszámol apámnak arról, amit Ludus a kocsi meg az öszvérek “kölcsönvételének" nevezett, akkor apám ugyan sohase fogja megtudni a dolgot, s ha John attól tart, hogy Ludus (vagy egy másik néger, akár az istállóból, akár egész Jeffersonból) súgja be apámnak a pisztolyt, apám arról sem fog soha értesülni. Valószín� hát, hogy Ludus egy szót se szólt. John pedig legfeljebb csak annyit mondhatott: – Na jó. De ha ezek az öszvérek nem kerülnek vissza holnap reggel a helyükre legalább egy jó órával azel�tt, hogy Mr. Ballott megérkeznék, méghozzá se nem izzadtan, se nem álmosan, egyetlen ostorcsapás nyoma nélkül – (bizonyára észrevetted, hogy Boont mindketten teljesen kihagyták az ügyb�l: se Ludus nem mondta azt, hogy “Mr. Boon tudja, hogy ezek az öszvérek nincsenek az istállóban ma éjszaka; nem � a f�nök reggelig, míg Mr. Ballott bejön?", se John nem mondott semmi olyasmit, hogy “Aki beveszi azt a mesét, amivel az öszvérek helyett beállítottál ma este, nem való f�nöknek. Annak még azt se hinném el, hogy Boon Hogganbecknek hívják") –, Mr. Maury nemcsak azt fogja megtudni, hogy hol nem voltak az állatok meg ez a szekér ma éjszaka, hanem azt is tudni fogja, hogy hol voltak.

De John még ennyit se mondott. És másnap reggel mégis az történt, hogy – annak ellenére, hogy Ludus öszvérei napkelte el�tt egy jó órával visszakerültek a bokszaikba – Mr. Ballon, aki hatkor érkezett az istállóba, tizenöt perc múlva magához hívatta Ludust, és közölte vele, hogy el van bocsátva.

– Mr. Boon tudta, hogy nincsenek benn az öszvéreim – védekezett Ludus. – � maga küldött el egy gallon whiskyért. Hajnali négy körül meg is hoztam neki.

– Én ugyan nem küldtelek sehova – jelentette ki Boon.

– Amikor tegnap este beállított azzal a dajkamesével, hogy az öszvérek Mr. Maury istállójában vannak, jóformán oda se figyeltem. Még csak annyi fáradságot se vettem magamnak, hogy megkérdezzem, hol van tulajdonképpen a szekér, még kevésbé firtattam, hogy miért volt olyan éget� szüksége a fogatra az este. Csak annyit mondtam neki, hogy mikor ma reggel visszahozza a szekeret, menjen el Mack Winbushhoz, és hozzon egy gallon Cal Bookwright-féle whiskyt. Oda is adtam az árát, két dollárt.

- 11 -

– És én meg is hoztam a whiskyt – mondta Ludus. Nem tudom, mit csinált vele.

– Fél gallon bundapálinkát hoztál, tiszta lúg meg pirospaprika – felelte Boon. – Fogalmam sincs róla, mit kapsz Mr. Maurytól azért, hogy az öszvéreket egész éjszakára elvitted, de azt, amit Calvin Bookwrighttól kapsz, ha megmutatom neki azt a whiskyt, és megmondom, hogy szerinted � gyártotta, biztos nem köszönöd meg.

– Mr. Winbush több mint nyolc mérföldre lakik a várostól – mondta Ludus. – Csak jóval éjfél után érhettem volna vissza a... – Azzal hirtelen elhallgatott.

– Ezért volt hát szükséged a szekérre – állapította meg Boon. – Jeffersonból kikoptál, itt már nem kandúrkodhatsz tovább, s most kénytelen vagy az egész környéket bekóborolni, hogy még egy hátsó ablakot találj, amin bemászhatsz. Nos, ezentúl lesz rá id�d b�ven; csak az a baj, hogy kénytelen leszel gyalogolni...

– Egy gallon whiskyt kért – mondta komoran Ludus. – Meg is hoztam...

– Félig se volt – felelte Boon. Aztán Mr. Ballotthoz fordult: – Még az egyheti bérét se kell kiadni, a szentségit neki! – (A kocsisok heti fizetése két dollár volt; 1905-öt írtunk, ne feledd.) – Éppen annyival tartozik nekem a whiskyért. Mire vár még? Hogy Mr. Maury rúgja ki személyesen?

Ha Mr. Ballott (és apám) csakugyan végleg ki akarták volna rúgni Ludust, akkor is kifizették volna az arra a hétre járó bérét. De az volt a helyzet (és ezt Ludus is tudta), hogy eszük ágában se volt kirúgni, csak egyheti fizetését vonták le (és erre az id�re szabadságolták), mert egész éjszaka engedély nélkül kimaradt a fogattal; Ludus a következ� hétf�n reggel a szokott id�ben munkába állhatott volna a többi kocsissal együtt, John Powell az � számára is el�készítette volna a fogatot, mintha mi se történt volna. Csakhogy a Végzet – a Fáma – a pletyka közbelépett.

Így történt, hogy apám, Luster meg én hiába igyekeztünk a F�tér felé – ugyancsak szedtem a lábam –, megint csak elkéstünk. Még az utca végére se értünk, amikor BUMM-BUMM-BUMM-BUMM-BUMM: eldördült mind az öt lövés; aztán kiértünk a F�térre, és (nem messze t�lünk: éppen az Isaac McCaslin kuzen vaskereskedése el�tti sarkon) saját szemünkkel láthattuk, mi történt. Rengetegen cs�dültek össze; ha csak tanú kellett, Boon a lehet� legjobb napot választotta ki: már akkor is minden hó els� szombatja volt a piacnap, még májusban is, amikor pedig azt hinné az ember, hogy mindenki nagyon el van foglalva a földeken, így is van, éppen csak nem Yoknapatawpha megyében. Odagy�lt mindenki, fekete, fehér: az egyik csoport közepén Mr. Hampton (a Kis Hubnak, a jelenlegi seriffnek – akit jöv�re újból meg fognak választani – a nagyapja) és két-három járókel� dulakodott Boonnal, néhány méterrel odébb, egy másik csoport közepén egy másik rendbiztos Ludust tartotta lefogva, aki még mindig dermedten állt abban a pózban, ahogy futás közben vagy futásra készül�dve – végeredményben teljesen mindegy – mozdulatlanná merevedett, s nagy volt a cs�dület Ike kuzen üzletének kirakata el�tt is, amelynek üvegét Boon

- 12 -

egyik golyója (hogy a másik négy hova lett, sohase derült ki) szilánkokra zúzta, miután el�z�leg súrolta egy néger leány farát; a leány a járdán feküdt, és éktelenül sikoltozott, míg Ike kuzen ki nem ugrott az üzletb�l, és túl nem harsogta: nem azért esett neki dühösen kiabálva Boonnak, mert tönkretette a kirakatát, hanem azért, mert (Ike kuzen akkor még fiatal ember volt ugyan, de máris a megye legjobb erd�járója és vadásza) öt golyót l�tt ki, s mégse volt képes eltalálni az alig néhány méterre lév� célpontot.

Ezután már gyorsan peregtek az események. Peabody doktor rendel�je éppen szemközt volt, az utca másik oldalán, Christian vegyeskereskedése fölött; Mr. Hampton haladt az élen, John Powell pisztolyával a kezében, Luster meg egy másik néger cipelte fel utána a lépcs�n a lányt, aki még mindig vérzett, és visított, mint a szúrt malac, a nyomukban apám lépkedett Boonnal, aztán meg én, a rendbiztos és Ludus, s még ahányan csak tudtak, utánunk tódultak, míg Mr. Hampton meg nem állt, vissza nem fordult, és rájuk nem ripakodott. Stevens bíró irodája is azon az emeleten volt, amelyiken Peabody doktor rendel�je, a folyosó végén; mire felértünk, a bíró már a lépcs� tetején várt. Így aztán bementünk hozzá – mármint apám, én, Boon, Ludus meg a rendbiztos –, s ott vártuk meg, míg Mr. Hampton el�került Peabody doktor rendel�jéb�l. Nem telt bele sok id�.

– Semmi baj – közölte Mr. Hampton. – Éppen csak horzsolta a golyó. Venni kell neki egy új ruhát – (a ruha alatt nem volt semmi a lányon) – meg egy zacskó cukorkát, az apjának a markába kell nyomni tíz dollárt, s ezzel

Boon és a leány közt el is van intézve az ügy. Csak azt nem tudom, hogy velem hogy intézi el a dolgot. – Nagyot fújtatva pillantott Boonra; apró, szúrós, szürke szem� férfi volt, legalább olyan izmos, mint Boon, csak nem olyan magas. – No? – tette fel a kérdést Boonnak.

– Megsértett – jelentette ki Boon. – Azt mondta a Thomas fiúnak, hogy annyi farkam sincs, mint egy tyúknak.

Mr. Hampton Ludusra pillantott. -No?

– Nem azt mondtam, hogy akkora farka sincs – felelte Ludus –, hanem hogy annyi esze sincs, mint egy tyúknak.

– Micsoda? – horkant fel Boon.

– Ez még nagyobb sértés – jegyezte meg Stevens bíró.

– Persze hogy nagyobb! – tört ki Boon. – Hát lehet ezt t�rni? És teljesen tehetetlen vagyok! Fehér ember létemre itt kell álmom, és t�rnöm kell, hogy egy nyavalyás nigger öszvérnyúzó bíráló megjegyzéseket tegyen a farkamra, és öt tanú el�tt nyilvánosan kijelentse, hogy tyúkeszem sincs! Hát lehet ezt t�rni? Még csak vissza se vonathatom vele, mert mit vonjon vissza? – Sírásra görbült a szája, mint egy gyereknek; csúf, széles arcán hevesen rángatózott a dióbarnára cserzett b�r. – Még ha sikerülne is még egy pisztolyt kerítenem valahol, hogy azt a Thomas fiút lel�jem, biztos �t is elhibáznám.

- 13 -

Apám hirtelen, gyors mozdulattal felállt. A jelenlév�k közül egyedül csak � ült eddig; még Stevens bíró is állt, a hideg kandalló el�tt, szétterpesztett lábbal, kezét frakkja szárnyai alá dugva, pontosan úgy, mintha tél lett volna, és égett volna a t�z. – Vissza kell mennem dolgozni – jelentette ki apám. – Hogy is van a régi közmondás a lustákról? – Aztán, mintha csak magában beszélne, így folytatta: Szeretnék kötelezvényt aláíratni mindkett�jükkel, Boonnal is, meg ezzel a fiatalemberrel is, hogy nem követnek el több rendzavarást: mondjuk, fejenként száz-száz dollár óvadékkal; hajlandó volnék vállalni a kezességet. De két, egymással összefügg� kötelezvényt szeretnék. Vagyis azt szeretném, ha mindkét kötelezvény hatályossá válna és behajtható lenne abban a pillanatban, mihelyt kettejük közül bármelyik olyasmit követ el, ami... ami...

– Ami önnek nem kedvére való – segítette ki Stevens bíró.

– Köszönöm – mondta apám. – Vagyis abban a pillanatban, amikor bármelyikük rendzavarást követ el. Nem tudom, ad-e lehet�séget a törvény ilyesmire.

– Én se tudom – felelte Stevens bíró. – De megpróbálhatjuk. Ha nincs is törvényes lehet�ség ilyen kötelezvény aláíratására, kellene, hogy legyen.

– Köszönöm – mondta apám. Azzal indultunk is apám, Boon meg én – az ajtó felé.

– Már most vissza tudnék menni, nem várnám ki a hétf�t – mondta Ludus. – Ha szüksége volna rám.

– Nincs – felelte apám. Azzal hármasban – apám, Boon meg én – lementünk a lépcs�n, és kiléptünk az utcára. Még mindig szombat volt, a hónap els� szombatja, piacnap, de különben nem volt semmi rendkívüli látnivaló, s nem is lesz, míg egy másik Boon Hogganbeck nem szerez magának valahol egy pisztolyt. Elindultunk az utcán, vissza az istálló felé, apám, Boon meg én, s Boon a fejem fölött a következ� szavakat intézte apám hátához:

– Heti egy dollárból egy év és negyvennyolc hét alatt gy�lik össze száz. Ehhez jön Ike kirakatüvege, nyilván arra is rámegy tíz-tizenöt dollár, plusz még az a lány, aki a pisztolyom elé került. Összesen mondjuk két év és három hónap. Van körülbelül negyven dollár készpénzem. De azt hiszem, még akkor se rakna be Ludus meg a Thomas fiú társaságában az egyik üres bokszba, és zárná ránk tíz percre az ajtót, ha ezt az összeget el�legbe lefizetném. Vagy igen?

– Nem – felelte apám.

- 14 -

2.

Ez volt szombaton. Ludus hétf�n reggel ismét munkába állt. Pénteken pedig meghalt Bay St. Louisban a nagyapám – a másik, anyám apja, a te egyik ükapád.

Boon tulajdonképpen nem tartozott a mi családunkhoz, illetve nemcsak hozzánk, Priestekhez tartozott. Hogy még pontosabb legyek: nemcsak a McCaslinekhez és Edmondsokhoz, akiknek mi, Priestek, hogy úgy mondjam, csak zsenge oldalága vagyunk. Boonnak három gazdája volt: nemcsak a mi családunk, amelyet nagyapa, apám, Ike McCaslin kuzen meg Zachary Edmonds, a másik kuzenünk képviselt (Ike kuzen az � apja, McCaslin Edmonds javára mondott le huszonegyedik születésnapján a McCaslin-ültetvényr�l) – mondom, Boon nemcsak a mi családunkhoz tartozott, hanem de Spain �rnagyhoz és Compson tábornokhoz is, amíg ez meg nem halt. Boon olyasmi volt, mint egy részvénytársaság, valóságos konszern, amelyben a három részvényes – a McCaslin család, de Spain és Compson tábornok egyenl� arányú, de pontosan meg nem határozott részt vállalt a felel�sségb�l, mivel a társaságnak egyetlenegy pontból álló alapszabálya volt: ha Boon válságos helyzetbe kerül, aki legközelebb van, azonnal köteles közbelépni, akármilyen galiba is az, amit Boon el�idézett, elkövetett, vagy ami csak úgy magától a nyakába szakadt; olyan “kölcsönös jótékonyságon alapuló segélyegylet" volt (mármint Boon), amelynek el�nyeit kizárólag csak Boon élvezte, a kölcsönösség, a jótékonyság és a segélynyújtás viszont kizárólag csak a mi kötelességünk volt.

Nagyanyja a vén Issetibbeha törzséb�l való csikeszó indián n� volt, aki egy fehér whiskykeresked�höz ment férjhez; olykor (aszerint, hogy milyen mélyen nézett a pohár fenekére) Boon büszkén állította, hogy legkevesebb kilencvenkilenc százalékban csikeszó, s�t fejedelmi sarj: egyenesági leszármazottja a vén Issetibbehának; máskor meg bárkivel kész volt ökölre menni, aki azzal merte gyanúsítani, hogy csak egyetlen csepp indián vér is folyik az ereiben.

Izmos, h�séges, bátor, de teljességgel megbízhatatlan volt; majd két méterre n�tt, több mint száz kilót nyomott, de teljesen gyerekes volt az észjárása; apám akkor már jó egy esztendeje mondogatta, hogy ész dolgában nemsokára túlteszek rajta.

Tény, hogy noha Boon testileg, azaz biológiailag szemmel láthatólag tökéletesen fejlett volt (lásd azokat a pillanatait, amikor – ivás közben – nemcsak hajlandó volt megverekedni, hanem kimondottan mohó vágy fogta el, hogy megverekedjen bárkivel vagy bárkikkel, annak bizonyítására vagy éppen cáfolására – aszerint, mennyire volt ittas –, hogy indián �sökt�l származik), s ennélfogva életének els� kilenc, tíz vagy tizenegy esztendejében is feltétlenül létezett valahol, mégis az volt az érzése az embernek, mintha Boont a mi McCaslin-de Spain-Compson

- 15 -

hármasunk szülte volna, s mindjárt kilenc-, tíz- vagy tizenegy évesnek, amikor egyszer valamiféle megoldást kellett találnia egy de Spain �rnagy vadásztanyáján felmerült problémára.

Igen, ugyanarról a vadásztanyáról van szó, amelyet valószín�leg ti is még jó néhány évig McCaslin-tanyának fogtok nevezni, Ike kuzen halála után is, mint ahogy mi, atyáitok – is még évekig de Spain-tanyának neveztük azután is, hogy de Spain �rnagy eltávozott körünkb�l. Az én atyáim idején azonban, amikor de Spain �rnagy megvásárolta, kölcsönvette vagy kibérelte azt a területet (1865 és 70 közt sokféleképpen lehetett birtokot szerezni Mississippi államban), és fölépítette rajta a vadászházat, az istállókat meg a kutyaólakat, még az � vadásztanyája volt: � maga szemelte ki és válogatta össze azokat, akiket méltónak talált rá, hogy elejtsék az ugyancsak általa kiszemelt vadat, vagyis így nézve a dolgot, övé volt a vadász is, a vadászterület is, meg a vad – a medve meg a szarvas – is; akkoriban még farkasok és pumák is kóboroltak arrafelé, Jeffersontól alig húsz mérföldre – a folyó mentén elterül� �serd�nek abban a négy-öt körzetében, amely részét alkotta annak a hatalmas, királyhoz ill� birodalomnak, amelyr�l az öreg Thomas Sutpen ábrándozott, s amely a végén nemcsak hogy összeomlott, hanem még Sutpent is maga alá temette; ez az �serd� volt akkoriban annak a még majdnem sz�z, mocsaras vadonnak a kelet felé néz� kapuja, amely a domboktól a Mississippi menti városokig és ültetvényekig húzódott nyugati irányban.

A vadon akkor mindössze húsz mérföldre volt a várostól; ha atyáink csak november tizenötödikén éjfélkor hagyták el bricskán vagy szekéren Jeffersont, hajnalban már akkor is szarvas- vagy medvelesen állhattak (a lovasember még hamarabb odaért). Még 1905-ben is csak kétszer akkora távolságra húzódott a vadon; a fegyverekkel, élelemmel és ágynem�vel megrakott szekereknek még akkor is csak napnyugtakor kellett elindulniuk; egy északi fakitermel� részvénytársaság már keskenyvágányú vasutat is épített – ezen szállították a rönköket –; ennek csatlakozása volt a f�vonalhoz, s alig egymérföldnyire haladt el de Spain �rnagy új vadásztanyája mellett, ahol udvariasan megállt, és letette de Spain �rnagyot és vendégeit, akiket már ott vártak az el�z� nap útnak indult szekerek. 1925-ben azonban már sejteni lehetett a végzetet. De Spain �rnagy és a régi vadásztársaság többi tagja – Ike kuzent és Boont kivéve – már nem élt, s mikor utódaik autói lefékeztek a tábornál (addigra ugyanis már kavicsos utat építettek Jeffersontól a de Spain-tanya feltételes megállójáig), ott, ahol egy esztend�vel el�bb még csak a vadászkutyák csaholtak, már fejsze csattogott és f�rész csikorgóit. Mert Manfréd de Spain már nem vadász volt, mint az apja, hanem bankár, földdel és fával kereskedett; 1940-ben pedig (akkor már McCaslin-vadásztanya volt az egykori de Spain-tanya neve) a vadászoknak – azaz nekünk – már kis teherautókra kellett pakolnunk a holminkat, és kétszáz mérföldet kellett kövezett országutakon megtennünk, míg egy akkora �serd�t találtunk, hogy felüthettük sátrainkat; 1925-ban alighanem már autóval se lehet eljutni az �serd�be, mert ahogy az automobil egyre messzebb �zi az erd�t, úgy szökik el az erd� is az autók el�l. De meglehet, hogy az akkori vadászok – te meg kortársaid –

- 16 -

találnak majd �serd�t a Mars vagy a Hold túlsó felén, s talán még medve meg szarvas is szaladgál majd benne.

De akkor, amikor Boon egy szép napon – tíz-, tizenegy vagy tizenkét évesen, de máris “teljes vértezetben" megjelent a vadásztanyán, de Spain �rnagynak, Compson tábornoknak, McCaslin Edmondnak, Walter Ewellnek, az öreg Bob Legate-nek meg a féltucatnyi vendégnek, aki velük ment vadászni, még csak húsz mérföldet kellett utaznia. Csak az volt a baj, hogy Compson tábornoknak – noha ezredesként elég eredményesen vezérelte csapatait Shiloh-nál, és ugyancsak elég sikeresen szerepelt dandártábornok korában, Johnston atlantai visszavonulása idején is – kissé gyenge oldala volt a tereptan és a tájékozódás, és ha elhagyta a vadásztanyát, tíz perc leforgása alatt feltétlenül eltévedt (kedvenc öszvére, amelyen lovagolni szokott, bármikor vissza tudta volna vinni, csakhogy gazdája, aki nemcsak a Konföderáció nyugállományba helyezett tábornoka, hanem Compson is volt, nem szívesen fogadott el tanácsot egy öszvért�l), tehát amikor az utolsó vadász is visszatért a reggeli hajtásból, a társaság tagjai addig fújták felváltva a kürtöt, míg végre Compson tábornok is befutott. Ez a módszer be is vált mindaddig, míg Compson tábornok hallása gyengülni nem kezdett. Mikor végül odáig fajult a dolog, hogy Walter Ewellnek és Atyákfia Sámuelnek, aki félig néger, félig csikeszó indián volt, egy álló délután kellett nyomoznia utána, és egy egész éjszakát az erd�ben kellett töltenie a tábornokkal, de Spain �rnagynak nem maradt más választása, mint hogy vagy megtiltja neki, hogy elhagyja a sátrát, vagy kizárja a vadásztársaságból; s lám, ekkor bukkant fel a vadásztanyán Boon Hogganbeck; máris valóságos óriás volt, s tíz-tizenegy éves létére er�sebb, mint Compson tábornok, akinek állandó gondvisel�je lett; lelencfiú volt, nem volt senkije és semmije, csak a nevét tudta; még Ike kuzen se tudja biztosan, hogy McCaslin Edmonds vagy de Spain �rnagy talált-e rá Boonra ott, ahol ismeretlen szül�anyja elhagyta. Ike csak annyit tud – illet�leg csak arra emlékszik –, hogy Boon körülbelül tizenkét éves korában már ott volt kinn az öreg Carothers McCaslin-féle birtokon, s McCaslin Edmonds, aki Ike-ot is úgy nevelte már, mintha � lett volna az apja, olyan magától értet�d� természetességgel vette pártfogásába Boont is, mintha Boon apja is � lett volna, pedig akkoriban McCaslin Edmonds maga is még csak harmincesztend�s volt.

Tény, hogy mikor de Spain �rnagy rájött, hogy vagy ki kell zárnia Compson tábornokot a vadásztársaságból ami kényelmetlen dolog lett volna –, vagy meg kell tiltania, hogy elhagyja a vadásztanyát – ami megint csak képtelenség –, tehát nincs más választása, mint hogy melléje ad kísér�nek egy Boon Hogganbeck-szer� valakit, máris ott volt maga Boon Hogganbeck; vagy McCaslin Edmonds varázsolta oda, vagy ketten – Edmonds és de Spain – együtt, mert a helyzet mindkett�jüknek kényelmetlen volt. Ike még mindig emlékszik arra a november tizennegyedikére, amikor szekérre rakták az ágynem�t, a fegyvereket, az elemózsiát, Tennie Jimjét (annak a Bobo Beauchampnek a nagyapját, akir�l mindjárt szó lesz), Atyákfia Sámuelt meg Boont (�, Ike, még csak öt- vagy hatéves volt, s csak négy-öt év múlva, tízéves korában csatlakozhatott a társasághoz), majd

- 17 -

a lóháton ül� McCaslinnel az élen elindultak a vadásztanya felé, ahonnan aztán Boon reggelenként – ugyancsak öszvérháton Compson tábornokkal együtt lovagolt ki, s aztán alkalmasint er�szakkal – mert Boon már tizenkét éves korában er�sebb volt védencénél –, még idejében helyes irányba terelte, hogy sötétedés el�tt visszaérhessenek a vadásztanyára.

Így lett vadász Boonból Compson tábornok mellett, akarata ellenére, mondhatni puszta önvédelemb�l. De hiába evett egy asztalnál még Walter Ewell-lel is, hiába járták együtt az erd�t, s hiába aludtak egy sátorban, ha esett az es�, sose lett bel�le valamirevaló lövész; a vadásztanya egyik kedvenc anekdotája volt az a Boon célzási tudományáról szóló história, amelyet Walter Ewell beszélt el: kint hagyta Boont az állásban (az öreg Compson tábornok végül is megtért �seihez – nyilván valamiféle mozgó táborba, mert a polgárháborúban részt vett öreg katonák, akár kék uniformist viseltek annak idején, akár szürkét, valószín�leg ehhez ragaszkodtak, mivel sohase szerették az állandó állásokra emlékeztet� tartózkodási helyeket –, s Boon most már éppolyan szabályszer� vadász volt, mint akárki más), mikor egyszerre csak hallja, hogy csaholni kezdenek a kutyák; rögtön tudta, hogy a szarvas Boon állása el�tt fog elvágtatni; aztán ötször egymás után el is dördült Boon ócska puskája (Compson tábornok hagyta rá; már akkor se volt a legjobb állapotban, amikor Compson tulajdonában volt, s Walter saját bevallása szerint már azon is meglep�dött, hogy a puska kétszer elsült, anélkül, hogy csütörtököt mondott volna, hát még azon, hogy ötször), majd Boon kiáltása harsant feléje a fák közt: – Az istenit neki! Hát nem továbbmegy? Vágd el az útját! Vágd el az útját! – Erre � – Walter – átrohant Boon állásához, és megtalálta a földön az öt kil�tt hüvelyt; tízlépésnyire se hevertek az állás el�tt elvágtató bak nyomától, Boon golyói azonban még csak nem is súrolták az állatot.

Aztán nagyapa megvette az autót, és Boon megtalálta benne a neki való társat. Akkor hivatalosan már a béristálló személyzetéhez tartozott (a McCaslin-Edmonds-Priest-trió megállapodása alapján, mivel még McCaslin is feladta a reményt, és jobb belátásra tért, mikor Boon másodszor is megbukott a harmadik elemiben – vagy talán azt látta be McCaslin, hogy Boon egyetlen farmon sem fog megmaradni annyi ideig, hogy megtanuljon gazdálkodni). Eleinte többnyire csak apróbb munkákat végzett: az állatokat etette, lószerszámot meg bricskát tisztogatott. De említettem már, hogy értett a lovakhoz meg az öszvérekhez, s hamarosan állandó beosztásba került: kocsis lett, s hol a napközben érkez� vonatok elé hajtott ki fiákeren az állomásra, hol meg a vigécekkel járta bricskán vagy könny� szekéren a Jefferson környéki üzleteket. Már bent lakott a városban, csak olyankor kellett McCaslinéknél aludnia, hogy az asszonyokra meg a gyerekekre vigyázzon, mikor McCaslin is, Zachary is házon kívül töltötte az éjszakát. Igen, bent lakott Jeffersonban. Méghozzá a saját lakásában: abban az épületben bérelt egy szobát, ahol nagyapám idején a Commercial Hotel volt; alapítói azt remélték, hogy versenytársa lesz a Holston House-nak, de alulmaradt a versenyben. Azért elég rendes hely volt: itt szálltak meg és étkeztek az esküdtek, mikor a bíróság ülésezett, s a faluról érkezett peresked� felek meg öszvér- és lókupecek is jobban

- 18 -

érezték magukat itt, mint a város másik végén, a sz�nyegek, sárgaréz köp�csészék, b�rfotelek meg terített asztalok közt; kés�bb, már az én id�mben, ez az épület volt a Snopes Hotel (mindkét S bet�jét fordítva pingálták a cégtáblára), mikor Mr. Flem Snopes (a bankár, akit tíztizenkét évvel ezel�tt gyilkolt meg egyik �rült rokona, aki talán nem is abban a hitben ölte meg, hogy nagybátyja juttatta börtönbe, hanem abban, hogy kiszabadíthatta, vagy legalábbis megpróbálhatta volna kiszabadítani) elkezdte betelepíteni a pereputtyát Franciagát környékér�l, a vadonból a városba; a harmincas évek derekán meg egy vörös hajú hölgy vette bérbe rövid id�re, aki egyik pillanatról a másikra bukkant fel a semmib�l, és ugyanolyan gyorsan t�nt is el; apád meg a rend�rség akkoriban Kis Chicago néven ismerte az épületet; de mindez már csak szép emlék, az épület most – te így ismered – Mrs. Rouncewell penziója. De Boon idejében még Commercial Hotel volt; s ha nem kellett Compson, Edmonds vagy Priest konyhájának padlóján aludnia, ott lakott akkoriban, mikor nagyapám megvette az automobilt.

Nagyapámnak esze ágában sem volt autót venni, mégis kénytelen volt vásárolni egyet. Bankár volt, Yoknapatawpha megye els� bankjának, a régebbi Jeffersoni Bankháznak az elnöke; akkor is meg volt gy�z�dve róla, s e meggy�z�dése mellett hosszú évek múlva bekövetkezett haláláig kitartott (pedig akkor már Yoknapatawpha megyében is mindenki belátta, hogy az autó nem fog többé kimenni a divatból), hogy a gépkocsi csak átmeneti jelenség, mint esti es� után a gomba, s el is t�nik, akár a gomba, ha reggel kisüt a nap. De Sartoris ezredes, az újabb bank, az újgazdag Keresked�k és Farmerek Bankjának elnöke miatt mégis kénytelen volt venni egyet. Azazhogy tulajdonképpen egy ugyancsak csudabogárszámba vett, Buffaloe nev�, ábrándozó, rövidlátó, kék szem�, boszorkányos ügyesség� szerel� késztette rá. Ugyanis nem nagyapám volt az els�, akinek kocsija volt Jeffersonban. (Manfréd de Spain elektromos meghajtású vörös versenyautóját nem vehetem számításba. Szentigaz, hogy de Spainnek volt kocsija, és éveken keresztül nap mint nap végigszáguldott vele Jefferson utcáin, de a mintaszer�en erkölcsös, házasságpárti város az autót éppúgy nem vállalta, mint magát Manfrédet: megrögzött agglegény volt mind a kett�, nem volt semmi közük a városhoz, s éppoly kiszámíthatatlanok voltak, mint egy lefekvés nélkül átvirrasztott szombat éjszaka következményei, még akkor is, amikor Manfréd történetesen polgármester volt; a kocsi bíborvörös színe nem is a kihívó fitymálás szimbóluma volt a várossal szemben, inkább a közönyös elutasításé.)

Szóval nem nagyapám autója volt az els� autó, amely Jeffersonban megfordult. Még csak nem is ez az autó volt az els�, amely hosszabb ideig tartózkodott Jeffersonban. Két évvel azel�tt már lefurikázott egy Memphisb�l, nem egészen három nap alatt tette meg a nyolcvan mérföldes utat. Aztán eleredt az es�, és a kocsi két hétre Jeffersonban ragadt; ez alatt a két hét alatt szinte egyáltalán nem volt villanyunk, s ha a béristálló üzemeltetése pusztán csak Boontól függött volna, a fuvarozás is leáll. Ugyanis Mr. Buffaloe kezelte a g�zhajtású áramfejleszt� gépet rajta kívül egészen Memphisig egy teremtett lélek se értett hozzá; s attól a pillanattól fogva, amikor kiderült, hogy az autó – legalábbis aznap – valószín�leg

- 19 -

nem megy tovább, Mr. Buffaloe és Boon elválaszthatatlanul melléje szeg�dött, mint két árnyék, egy nagy meg egy kicsi – egy ammóniától meg kocsiken�cst�l b�zl� behemót óriás, meg egy apró, olajos, koromfekete emberke (fekete arcában úgy kéklett a szeme, mint a barázdabilleget� elhullatott tolla egy kis szénkupacon), aki a zsebeiben lév� szerszámokkal együtt (a város tulajdonát képez� szerszámokat is beleértve) alig nyomott negyvenöt kilót –, az egyik mozdulatlanul, szinte hitetlen sóvárgással bámulta az autót, mint egy béklyóba vert bika, a másik meg ábrándozva, áhítatos gyöngédséggel; kormos mancsa puha, szinte n�ies mozdulatokkal érintette meg, végigsimogatta, megcirógatta, s a következ� pillanatban derékig bebújt a motorház fölemelt fedele alá.

Az es� egész éjjel esett, és másnap reggelre se állt el. A kocsi gazdájának megjósolta valaki – mint kiderült, Mr. Buffaloe; ami elég furcsa volt, hiszen tudtunkkal sohase távozott el hosszabb id�re az áramfejleszt� gép mell�l, vagy a hátsó udvarában berendezett kis m�helyb�l, vagyis sohase járt-kelt annyit az országutakon, hogy jóslásokba bocsátkozhatott volna az állapotukat illet�en –, hogy az országutak legalább egy hétig, de lehet, hogy tíz napig is járhatatlanok lesznek, így aztán a kocsi gazdája vonaton visszatért Memphisbe, s otthagyta az autót a hátsó udvarban, valami cs�rfélében, amelyet – ha történetesen nem Mr. Buffaloe-é – ló- vagy tehénistállónak használtak volna. El se tudtuk képzelni, hogy Mr. Buffaloe, ez a végtelenül jámbor emberke, aki szinte meg se szokott mukkanni, s olajfoltos zubbonyában mindig olyan túlvilági, átszellemült állapotban leledzett, mint egy alvajáró, hogyan, milyen eszközökkel, miféle b�vös varázser� segítségével – addig valószín�leg maga se tudta, hogy ilyen varázser�vel rendelkezik – vette rá a vadidegen embert, hogy drága játékszerét Mr. Buffaloe-ra bízza.

De tény, hogy rábízta, és visszautazott Memphisbe; s ha Jeffersonban ett�l a pillanattól fogva valami zavar állt be az áramszolgáltatásban, valakinek ki kellett gyalogolnia, lovagolnia vagy bicikliznie Mr. Buffaloe-hoz a város szélére, s ilyenkor Mr. Buffaloe rendszerint bizonytalan mozdulatokkal, ábrándos képpel, minden sietség nélkül, olajos kezét törölgetve bukkant el� a hátsó udvarból; harmadnap végül apám is rájött, hol van (és volt) Boon, mikor az istállóban kellett volna lennie. A titkot maga Boon árulta el, azaz fecsegte ki eszeveszett, tomboló dühében. Ugyanis odáig fajult a helyzet közte és Mr. Buffaloe közt, hogy össze is verekedtek volna, ha Mr. Buffaloe – aki a jelek szerint kifogyhatatlan tárháza volt a meglepetéseknek és lehet�ségeknek – rá nem szögez Boonra egy olajos, kormos, de különben tökéletes állapotban lév� pisztolyt.

Boon legalábbis így adta el� a dolgot. Mr. Buffaloe-val együtt az els� pillanattól kezdve mindvégig teljes összhangban és egyetértésben azon voltak, hogy Mr. Buffaloe megkaparinthassa az autót, az autó gazdája pedig elt�njön a városból; Boon persze úgy gondolta, hogy ha ez sikerült, Mr. Buffaloe pillanatok alatt megoldja a rejtélyt, hogyan kell vezetni az autót, aztán este majd kitolják a cs�rb�l, és kocsikáznak egyet. Igen ám, de Boon nagy megdöbbenésére és éktelen

- 20 -

felháborodására Mr. Buffaloe csak arra volt kíváncsi, mi hajtja az autót. – Tönkretette! – jelentette ki Boon. – Apró darabokra szedte, csak azért, mert látni akarta, mi van benne! Soha az életben nem fogja újból összerakni!

Buffaloe mégis összerakta. Mikor a kocsi tulajdonosa két hét múlva visszatért, felkurblizta az autót és elrobogott, Buffaloe ártatlan képpel, ábrándos tekintettel nézett utána olajpecsétes ruhájában; s rá egy évre elkészítette a saját autóját: egy gumikerek� bricskába szerelte be a motort, a hajtóm�vet meg a többi alkatrészt; még aznap délután, éktelen b�zt árasztva, nagy pufogással, óvatosan és egyáltalán nem nagy sebességgel, keresztül is pöfögött vele a F�téren, és úgy megijesztette Sartoris ezredes lovait, hogy a két ló megbokrosodott, és majdnem összetörte az ezredes fedeles hintóját, amelyben szerencsére nem ült senki; másnap estére már annak rendje és módja szerint bekerült Jefferson irattárába a törvényhatósági rendelet, amely szerint a város határán belül gépi meghajtású járm�vel közlekedni tilos, így aztán nagyapám, mint a régebbi – Yoknapatawpha megye területén az els� jeffersoni bank elnöke, kénytelen volt autót vásárolni, nehogy az legyen a látszat, hogy a kés�bb alapított bank elnöke dirigál neki. Érted, mir�l van szó? A város társadalmi hierarchiájában nem volt köztük rangkülönbség, vetélytársak meg pláne nem voltak; mint bankárok, a Pénz természetében rejl� kifürkészhetetlen misztérium felkent papjai voltak mind a ketten; lehetséges, hogy nagyapámnak, bár egész életében makacsul és kérlelhetetlenül ellenzéki álláspontot foglalt el a gépkorszakkal szemben, s�t: még tudomást se akart venni róla, akkor, vagyis a kezdet kezdetén valamiféle lázálomnak t�n� – � legalábbis annak érezhette – látomása támadt: bepillantást nyert országunk jöv�jébe, abba a nagyarányú és határtalan fejl�désbe, abba a gazdasági prosperitásba, amely lényegében egy szériában gyártott, négykerek�, motorral felszerelt, skatulya formájú kis járm�vön alapszik.

Egyszóval megvásárolta az autót, és a faragatlan, de jólelk� és gyermeteg Boon rögtön bele is szeretett a kocsiba: megtalálta benne h�n óhajtott szívszerelmét. Winton Flyer márkájú volt. (Ez volt nagyapám – illetve családunk – els� autója; két év múlva cserélte el a White Steamerért, amikor nagyanyám kereken kijelentette, hogy nem bírja elviselni a benzinszagot.) Eléje kellett állni, és kézzel kellett felkurblizni, legfeljebb alkarjának egy-két csontját kockáztatta az ember (ha nem felejtette el behúzni a féket); fényszórója is volt – két petróleumlámpa –, hogy éjszaka is lehessen vele utazni, s ha es�re volt kilátás, öt-hat ember tíz-tizenöt perc alatt játszva felhúzhatta a tetejét meg az oldalsó függönyöket; nagyapám még egy petróleumlámpával, egy új fejszével, egy kis tekercs, vékony rúdra csavart szögesdróttal és kötéllel is felszerelte, ha netalántán a város területén túl hajtanánk vele. Ezzel a felszereléssel akár Memphisig is elmehetett az autó – és el is ment egyszer, majd mindjárt beszámolok róla. Ezenfelül mindnyájunknak – nagyszül�knek, szül�knek, nagynéniknek, unokatestvéreknek és gyerekeknek egyaránt – külön autós öltözékünk is volt; ez az öltözék fátylakból, sapkából, véd�szemüvegb�l, hosszú szárú keszty�b�l és egy porköpenynek nevezett hosszú,

- 21 -

idomtalan, a nyaknál szorosan csukódó seszín� ruhadarabból állt; err�l is szó lesz nemsokára.

Mikor nagyapám megvette az autót, Boon már tudott vezetni: Mr. Buffaloe tanította meg saját tákolmányú autóján. Jefferson utcáin persze nem közlekedhettek – az autó nem is gördült át soha többé Mr. Buffaloe utcára néz� kerítésének kapuján –, a ház mögött azonban volt egy nagy kiterjedés�, sík terület, amelyet Mr. Buffaloe és Boon id�közben viszonylag egyenletesre döngölt, és egészen elfogadható autópályát csinált bel�le, így aztán, mire Boon és Mr. Wordwin, nagyapa bankjának pénztárosa (agglegény volt, városunk egyik élvonalbeli gavallérja; tíz esztend� alatt tizenhárom lagziban volt násznagy) vonaton Memphisbe utazott, és meghozta az autót (ezúttal két napig se tartott az út, ami rekordid�nek számított), bizonyosra lehetett venni, hogy Boon lesz az els� jeffersoni sof�r.

Csakhogy nagyapám egy csapásra szertefoszlatta Boonnak az automobillal kapcsolatos ábrándjait. Megelégedett azzal, hogy megvásárolta az autót, azaz – Boon szavaival élve – jó csomó gubát fizetett érte; mikor megérkezett, kifürkészhetetlen arccal, de igen alaposan szemügyre vette, aztán mindjárt ki is vonta a forgalomból. Véglegesen persze mégse vonhatta ki, mégpedig Sartoris ezredes sért� rendelete miatt: � – vagyis nagyapám – lévén a régebbi bank elnöke, függetlenül attól, hogy mi volt a privát véleménye a gépkocsikról, nem engedhette meg magának, hogy betartsa ezt a rendeletet. A gépkocsikról különben nagyapám és Sartoris ezredes tökéletesen egyformán vélekedett; egyikük sem adott kölcsön soha életében egyetlen fillért sem senki fiának, akir�l feltételezhet� volt, hogy a pénzen autót akar vásárolni (pedig mire örökre lehunyták a szemüket, már egész Yoknapatawpha megyében benzinszagú volt napközben a leveg�, éjszakánként meg – különösen szombaton – nem lehetett aludni az egymásnak ütköz� lökhárítók csörömpölését�l meg a fékcsikorgástól); Sartoris ezredes b�ne csak az volt, hogy rangid�s társa helyett � tette meg az elhatározó lépést egy olyan ügyben, amelyben különben mindketten tökéletesen egyetértettek: hogy Jeffersonból rendeletileg ki kell tiltani az autót, miel�tt még megjelenne. Érted? Nagyapám nem azért vásárolt autót, mintha nem értett volna egyet Sartoris ezredes rendeletével, pusztán csak azt akarta – ha csak hetenként egyszer és jelképesen is hidegen megfontolt szándékkal és félreérthetetlenül kinyilvánítani, hogy önmagára nézve nem tartja kötelez�nek a rendeletet.

Nagyapa a fogatát még Sartoris ezredes rendelete el�tt átköltöztette háza hátsó udvarából a mi béristállónkba, mert így sokkal hamarabb el�állt, ha nagymamának szüksége volt rá – csak oda kellett telefonálnia –, mint ha valamelyik hátsó udvarra néz� emeleti ablakból kellett volna leszólnia érte; a béristállóban ugyanis mindig felvette valaki a telefont, Ned viszont a konyhában, az istállóban, vagy ahol éppen tartózkodott (vagy állítólag tartózkodott, amikor nagymamának szüksége lett volna rá), nem mindig hallotta meg a kiabálást. Az igazság az, hogy Ned rendszerint igyekezett hallótávolságon kívül tartózkodni nagyanyám háza táján, mivel a

- 22 -

felesége is azok közé tartozott, akik érte kiabálhattak. Elérkeztünk hát Nedhez. Ned nagyanyám kocsisa volt. A felesége meg (az akkori; mert négy felesége is volt), Delphine, nagyanyám szakácsn�je. Akkor még csak anyám számára volt Ned “bátya". Azaz egyedül csak anyám ragaszkodott hozzá, hogy mi, gyerekek, mindnyájan – illetve csak hárman, mert Alexander még senkit nem tudott semminek se szólítani – Ned bátyának szólítsuk; anyámon kívül senkit se érdekelt, hogy “bátyának" szólítjuk-e vagy sem, még nagymamát se, pedig � született McCaslin volt; s legkevésbé Nedet, akinek még nem is járt ki ez a megszólítás, hiszen még annyi id�s sem volt, hogy deresedni kezdett volna a tar koponyáját övez� hajkoszorú, �sz meg pláne nem volt (nem is lett az soha. Még csak meg se szürkült a haja. Hetvennégy éves korában bekövetkezett haláláig semmit se változott, azon kívül, hogy négy feleséget ny�tt el); de ha kijárt volna neki, akkor se tartott volna igényt rá, hogy bátyának szólítsuk, csupáncsak anyám ragaszkodott ehhez a megszólításhoz, pedig � nem is tartozott vérségileg a McCaslin családhoz. Ned viszont McCaslin volt, a McCaslin-ház hátsó udvarában született 1860-ban. � volt a mi családunk titkos szégyenfoltja; apáról fiúra örököltük, a legendával együtt (amelyet a legkitartóbban maga Ned terjesztett), hogy anyja az öreg Lucius Quintus Carothers és egy néger rabszolgan� törvénytelen lánya volt; Nednek gondja volt rá, hogy egyikünk se felejtse el, hogy � – akárcsak Isaac kuzen – igazi unokája a néhai el�kel� földesúrnak, mi, nyomorult Edmondsok meg Priestek pedig, noha hármunkat is – téged, engem meg a nagyapámat – az öregr�l kereszteltek el, csak távoli rokonok, azaz felkapaszkodottak vagyunk.

Tény az, hogy mire Boon meg Mr. Wordwin megérkezett az autóval, a kocsiszín már készen várta: újonnan padlózták, új ajtót raktak rá, és a vadonatúj lakatot is a kezében szorongatta már nagyapám, miközben lassan körüljárta az autót, s pontosan olyan vizsga tekintettel méregette, ahogy egy ekét, aratógépet vagy szekeret vett volna szemügyre (mindenesetre a kliensre is vetve egy pillantást), amire a bank valamelyik reménybeli ügyfele kölcsönt szeretett volna fölvenni. Aztán intett Boonnak, hogy vezesse be az autót a garázsba (úgy, ahogy mondom: már 1904-ben, Mississippi államban is tudtuk, hogy a kocsiszínt, amelyben az autót tartják, garázsnak hívják).

– Hogyhogy? – kérdezte Boon.

– Vidd be a garázsba – mondta nagyapa.

– Nem is próbálja ki? – kérdezte Boon.

– Nem – felelte nagyapa. Boon erre behajtott a garázsba, aztán kijött (az autó nélkül). Az el�bb még csak meglepetés tükröz�dött az arcán; most látszott rajta, hogy meg van döbbenve, botránkozva, s�t majdnemhogy meg van rémülve. – Van valami kulcsféléje? – kérdezte nagyapám.

– Micsodája? – nyögte Boon.

- 23 -

– Valami kilincse. Fogantyúja. Vagy kurblija. Amivel el kell indítani. – Boon lassú mozdulattal kivett valamit a zsebéb�l, és nagyapa markába nyomta. – Csukd be az ajtót- adta ki az utasítást nagyapa, aztán odalépett, rákattintotta a lakatot, és a lakat kulcsát is zsebre vágta. Boon lelkében nagy küzdelem játszódott le. Nem tudta, mit csináljon; a helyzet válságos volt. Mindnyájan – azaz én, Mr. Wordwin, nagymama, Ned, Delphine, meg valamennyi fehér és fekete, aki éppen arra járt, amikor az autó megérkezett – lélegzett-visszafojtva lestük, mi lesz az ütközet, illet�leg az el��rsök összecsapásának kimenetele.

– Majd ebéd után visszajövök, hogy Miss Sarah (vagyis nagymama) – kipróbálhassa. Úgy egy óra tájban. De ha kell, jöhetek korábban is.

– Majd átszólok az istállóba – felelte nagyapa. Az ütközet teljes arányaiban kibontakozott: már nemcsak az el��rsök csatároztak. A teljes gy�zelem vagy a teljes vereség volt a tét; biztosítani kellett az utánpótlást, ki kellett tapogatni a terepet; színlelt támadásokat és elhárító hadmozdulatokat kellett szervezni; rá kellett szedni az ellenséget; a legfontosabb azonban a türelem volt, a hosszú távra való berendezkedés. Három teljes napig, azaz szombatig folyt a küzdelem. Boon visszament ugyan az istállóba, de egész délután állandóan a telefon közelében tartózkodott, vigyázva persze, hogy ne keltsen felt�nést, nehogy elárulja magát; még a teend�it is elvégezte – a látszat legalábbis az volt, míg apám rá nem jött, hogy Boon önhatalmúlag Lustert küldte ki maga helyett a fiákerrel a délutáni vonathoz, amely (hacsak nem késett) pontosan akkor szokott befutni, mikor nagyapa napi munkája végeztével eltávozott a bankból. S jóllehet az ütközet még a halogató taktika szakaszában volt, és szüntelen el�vigyázatosságot és éberséget igényelt – s�t követelt –, s támadásról, amely aztán a saját lendületét�l gördül el�re, még szó sem volt, Boon mégis magabiztosan, fölényesen válaszolt: – Igen, én küldtem ki Lustert. A város olyan nagy iramban fejl�dik, hogy el�bb-utóbb két konflist kell kiküldenünk a vonatok elé, és én már rég ki is szemeltem Lustert, hogy � lesz a másik kocsis. Ne féljen: rajta tartom a szemem.

A telefon azonban nem szólalt meg. Hat órára Boon is belátta, hogy aznap már nem is fog megszólalni. De az ütközet még mindig kezdeti stádiumában volt; még nem volt veszve semmi, és az éjszaka folyamán alkalma volt egy kicsit át is csoportosítani er�it. Másnap délel�tt tíz óra körül beállított – azazhogy kettesben állítottunk be a bankba, mintha csak úgy véletlenül járt volna arra, és jutott volna az eszébe valami. – Adja ide azokat a kulcsokat – fordult nagyapámhoz. – Egész Mississippi pora meg piszka rajta van azon a kocsin, nem is szólva arról, hogy már Tennessee-ben is jó koszos lett. Majd elviszem a slagot az istállóból, hátha Ned elhányta valahová a magukét.

Nagyapa végigmérte Boont, éppen olyan méltóságteljes nyugalommal, mintha Boon tulajdonképpen azért állított volna be, hogy tizenöt dollárt kérjen kölcsön a szekerére vagy a szénabálázójára. – Nem szeretném, ha vizes lenne a kocsiszín belseje – jelentette ki. Boon azonban méltó ellenfélnek bizonyult, éppoly

- 24 -

szenvtelen volt, s�t még közömbösebb, mint nagyapám, meg ráér� ideje is több volt.

– Jó, jó. Csak ne felejtse el: az az ember azt mondta, hogy a motort mindennap meg kell járatni. Csak hogy ne rozsdásodjanak be a gyújtógyertyák meg a mágnes, és ne kelljen húsz-huszonöt dollárért újat hozatnia Memphisb�l vagy honnan, vagy esetleg visszavinni a kocsit a gyárba. Nem kioktatni akarom; én is csak annyit tudok, amennyit az illet� mondott; csak éppen kénytelen vagyok emlékeztetni rá. Különben a maga dolga. Az autó a magáé; ha azt akarja, hogy berozsdásodjon, senkinek semmi köze hozzá. Persze ha egy lóról volna szó, más volna a helyzet. Még ha nem is fizetett volna száz dollárt érte, már rég meghagyta volna, hogy futtassam meg a szabadban, nehogy baj legyen az emésztésével. – Nagyapám ugyanis kit�n� üzleti érzékkel rendelkez� bankár volt, s ezt Boon is tudta: nemcsak azzal volt tisztában, hogy mikor kell feltétlenül érvényesítenie követeléseit, hanem azzal is, hogy mikor kell kényszeregyezséget kötnie, vagy törölnie a követeléseket. Benyúlt a zsebébe, és átadta Boonnak a két kulcsot: a lakatét is, meg azt is, amelyikkel be kellett gyújtani a motort. Boon odaszólt nekem, hogy:

– Gyerünk! – azzal már sarkon is fordult.

Már az utcáról hallottuk, hogy nagymama a hátsó udvarra néz� emeleti ablakból Ned után kiabál, de mire a kapuhoz értünk, abbahagyta. Mikor átmentünk a hátsó udvaron, hogy megkeressük a slagot, Delphine jelent meg a konyhaajtóban. – Hol van Ned? – kérdezte. – Egész délel�tt hiába kiabálunk utána. Az istállóban van?

– Persze. – felelte Boon. – Majd szólok neki. Igaz, hogy akkor se biztos, hogy hazajön. – De Ned nem volt az istállóban. Két öcsém társaságában a garázsajtó résein át próbált bekukucskálni; úgy festettek, mint az orgonasípok. Nyilván Alexander is ott leskel�dött volna, de még nem tudott járni; nem is tudom, hogy nem gondolt erre Callie néni. De aztán Alexander is el�került; anyám cipelte át hazulról, az utca másik oldaláról. Callie néni tehát valószín�leg még mindig pelenkát mosott. – Jó reggelt, Miss Alison! – köszönt Boon. Aztán: – Jó reggelt, Miss Sarah! – mert nagymama is megjelent, Delphine-nel a nyomában. Aztán el�került két szomszédasszony is, még hálósapkával a fején. Szentigaz, hogy Boon nem volt bankár, s talán még keresked�nek se vált volna be. De fenemód ügyes gerillaharcosnak bizonyult. Odalépett a garázsajtóhoz, levette róla a lakatot, és kitárta. Ned lépett be els�nek.

– Na? – kérdezte Boon. – Reggel óta tanulmányozod már azon a lukon. Mit szólsz hozzá?

– Semmit – felelte Ned. – Priest gazda a legjobb kétszáz dolláros lovat megvehette volna Yoknapatawpha megyében annyiért, amennyibe ez került.

– Nincs is kétszáz dolláros ló Yoknapatawpha megyében – jegyezte meg Boon. – És ha volna is, tízet lehetne venni ennek az autónak az árán. Csavard be azt a slagot!

- 25 -

– Lucius! Csavard be azt a slagot! – adta tovább az utasítást nekem Ned; még csak körül se nézett. Egyenest odalépett a kocsi ajtajához, és kinyitotta. Az ajtó a hátsó ülésre nyílt. Az elüls� ülésnek akkoriban még nem volt ajtaja; az ember csak föllépett a hágcsón, és beült. – Szálljon be, Miss Sarah! Maga is, Miss Alison – mondta Ned. – Delphine-re meg a gyerekekre majd legközelebb kerül sor.

– Azt mondtam, hogy csavard be a slagot – szólt rá Boon. – Amíg ki nem viszem innen a kocsit, nem kezdhetek vele semmit.

– Csak nem az öledben fogod kicipelni? – kérdezte Ned. – Szerintem addig is beleülhetünk. Meg aztán nyilván úgyis meg kell tanulnom vezetni, s minél hamarabb kezdem, annál gyorsabban megtanulom. – Vihogott egyet. – Hihihi! – aztán megismételte: – Üljön be, Miss Sarah!

– Beülhetünk, Boon? – kérdezte nagymama.

– Persze, Miss Sarah – felelte Boon. Erre nagymama meg anyám beült. Miel�tt még Boon becsukhatta volna a kocsi ajtaját, Ned már ott ült az elüls� ülésen.

– Szállj ki onnan! – mondta Boon.

– Rajta, csináld csak a dolgod, ha ugyan tudod, hogy kell – felelte Ned. – Nem nyúlhatok semmihez, amíg nem tudok vezetni, s ha csak ülünk itt, sose tanulok meg. Egykett�, nyomd meg a gombot, vagy amit kell! – Boon megkerülte az autót, odalépett a sof�rüléshez, beállította az indítógombokat meg a pedált, aztán a kocsi elé állt, és megtekerte a kurblit. A harmadik rántásra felb�dült a motor.

– Boon! – sikoltott fel nagymama.

– Minden rendben, Miss Sarah! – üvöltötte túl a lármát Boon, s már rohant is vissza a kormánykerékhez.

– Bánom is én! – kiáltotta nagymama. – Csak szállj be gyorsan! Félek! – Boon beszállt, lehalkította a motort, és rátaposott a pedálra; még egy pillanat, aztán az autó lassan, óvatosan elindult, és kifarolt a pajtából a napsütötte udvarra.

– Hihihi – vihogott Ned.

– Vigyázz, Boon! – mondta nagymama. Észrevettem, hogy egyik kezével görcsösen szorongatja a kocsi tetejét tartó rudat.

– Igenis – felelte Boon. Az autó ismét megindult, még mindig hátrafelé, de már kezdett megfordulni. Aztán orral el�re fordult tovább. Nagymama még mindig görcsösen szorongatta a tartórudat. Anyám arca olyan volt, mint egy kislányé. A kocsi szép lassan, óvatosan végiggördült az udvaron, míg az utcára, a külvilágra nyíló kapuhoz nem ért, s ott megállt. Boon nem szólt semmit, csak ült a kormánykeréknél, a halkan, egyenletesen zakatoló motor mögött, s éppen csak annyira fordult hátra, hogy nagymama láthassa az arcát. Hát igen, kétségtelen, hogy Boon nem tudta olyan boszorkányos ügyességgel forgatni az értékpapírokat, mint nagyapám, s akadtak Jeffersonban, akik szerint egyébhez se nagyon értett,

- 26 -

ebben a párviadalban azonban vitathatatlanul ügyes és furfangos harcosnak bizonyult. Nagymama körülbelül fél percig szótlanul ült a helyén. Aztán mély lélegzetet vett, és nagyot fújtatott.

– Nem lehet! – jelentette ki. – Meg kell várnunk Mister Priestet.

Igaz ugyan, hogy még nem gy�ztünk, de mindenesetre rájöttünk – vagyis Boon rájött –, hol van az ellenség vagyis nagyapa – arcvonalának gyönge pontja, s valószín�nek látszott, hogy még aznap este rá fog jönni maga az ellenség is.

S valóban rá is jött, hogy az oldalszárnyát megkerülték, így történt, hogy másnap (szombaton) délután, mikor a bank bezárt, meg a következ� szombat délutánokon, s mikor beköszöntött a nyár, minden délután felvettük a vászon porköpenyt meg a véd�szemüveget, és – ha csak nem esett az es� – autóval bejártuk Jeffersont és környékét; nagyapa elöl ült, Boon mellett, mi többiek meg vagyis nagymama, anyám, én, három öcsém, Callie néni (aki az éppen soron lev� gyerekre vigyázott), apám, Delphine, egy csomó rokon meg szomszéd, valamint meghatározott sorrendben nagymama bizalmas barátn�i – egymást váltva – hátul, igen: Callie nénire és Delphinere is mindig sor került, csak Nedre nem. � csak egyszer ült az autóban: amikor a kocsi lassan kifarolt a garázsból (ez egy perc volt), aztán megfordult, és lassan végiggördült az udvaron, de aztán nagymama megijedt, és nemet mondott a nyitott kapu, vagyis a külvilág el�tt (ez meg kett�) – többé soha. Már a második szombaton rájött, és tudomásul vette – azazhogy beletör�dött –, hogy ha nagyapa �t akarta volna megtenni sof�rnek, és �rá akarta volna bízni az autó gondozását, még akkor is csak Boon holttestén keresztül férhetett volna hozzá a kocsihoz. S jóllehet ezek után egyszer�en nem volt hajlandó tudomást venni az autóról, valamiféle hallgatólagos megállapodás jött létre közte és nagyapám közt az autóval kapcsolatban: Ned sohasem tett gúnyos megjegyzéseket az autóra, nagyapa pedig nem kívánta t�le, hogy � mossa le és tartsa tisztán, mint a fogatot; mind a ketten tudták, hogy erre Ned nem is lett volna hajlandó, még ha Boon meg is engedte volna, s nagyapa éppen ezt használta fel arra, hogy megbüntesse Nedet pártütéséért: nem volt hajlandó alkalmat adni neki, hogy nyíltan megtagadhassa az autó lemosását, miel�tt még Boon kerek perec közölhette volna vele, hogy úgyse engedi meg neki.

Mert nem engedte meg, és ezért helyezték át Boont a béristállóban – az áthelyezés egyik pillanatról a másikra, közös megegyezéssel történt – nappali m�szakról éjszakaira. Máskülönben semmi hasznát nem lehetett volna többé venni az istállóban. A jeffersoni vagyonos osztálynak azok a tagjai – részben apám barátai és ismer�sei, részben pusztán csak lóbolondok –, akik szinte állandó üzleti címükként használhatták volna istállónk címét amennyiben egyáltalán foglalkoztak valamiféle üzlettel, vagy vártak valahonnan levelet –, gyakrabban megfordultak az istállóban, mint Boon. Ha valakinek – értsd apámat – szüksége volt Boonra, el kellett szaladnom érte nagyapámékhoz, mert Boon szinte állandóan ott mosta és tisztogatta az autót, még az els� hetekben is, amikor pedig az autó egyik szombattól a másikig el se hagyta az udvart; minden reggel kifarolt vele a pajtából,

- 27 -

és odaadó gyöngédséggel megmosta a legutolsó küll�ig és anyacsavarig, aztán ott �rködött mellette, amíg meg nem száradt.

– Teljesen le fogja áztatni róla a festéket – jegyezte meg Mr. Ballott. – Tudja azt a gazda, hogy Boon mindennap négy-öt óra hosszat locsolja a slaggal azt az autót?

– Hát nem mindegy? – kérdezte apám. – Boon úgyis egész nap ott ülne, és az autót bámulná.

– Ossza be éjszakai m�szakra – javasolta Mr. Ballott. Akkor aztán azt csinálhat nappal, amit akar, John Powell meg minden este hazamehet, és a változatosság kedvéért ágyban alhat.

– Azonnal át is teszem – felelte apám. – Mihelyt találok valakit, küldöm is, hogy közölje vele.

Volt a szerszámkamrában egy csuhématrac, azon szokta addig John Powell vagy valamelyik alája rendelt kocsis vagy lovász az éjszakát tölteni; f�leg arra vigyáztak, nehogy t�z üssön ki az istállóban. Apám most az irodába tétetett egy összehajtható ágyat meg egy matracot, hogy Boon szunyókálhasson egy kicsit: szüksége is volt rá, mivel most már joggal tölthette az egész napot nagyapámék udvarán, s moshatta meg bámulhatta az autót.

Így történt, hogy most már minden délután beültünk az autóba, persze a megszabott sorrendben, ahányan csak elfértünk a hátsó ülésen, s a F�téren keresztül kikocsikáztunk a környékre; nagyapám még egy vészféket is szereltetett a kocsiba, s ez éppolyan szerves tartozéka lett az autó felszerelésének, mint a motor.

Induláskor mindig a F�téren hajtottunk keresztül. Azt hitte volna az ember, hogy mihelyt nagyapám megveszi az autót, azt csinálja, amit mindenki csinált volna, ha az készteti autóvásárlásra, ami nagyapámat: vagyis meglesi Sartoris ezredest meg a hintaját, lecsap rá, és alaposan megleckézteti, amiéit más emberek jogait és kiváltságait korlátozó rendelkezéseket hozat, anélkül, hogy el�bb megbeszélné a dolgot a tapasztaltabbakkal. Nagyapámnak azonban esze ágában sem volt ilyesmit csinálni. Kés�bb rájöttünk, hogy fütyül Sartoris ezredesre: a lovak és a kocsik érdeklik. Említettem már, hogy nagy távlatokban gondolkozó, jöv�be látó ember volt: miközben nagymama feszült figyelemmel, egyenes derékkal, a tartórudat szorongatva ült az autóban, s nem is Mister Priestnek szólította nagyapát – pedig amióta csak ismertük, mindig így szokta –, hanem a keresztnevén, mintha egyáltalán nem lett volna a rokona, megtörtént, hogy a szemközt jöv� kocsiba fogott ló vagy lovak visszah�költek, megtorpantak, s�t néha fel is ágaskodtak, s nagymama kiabálni kezdett, hogy “Lucius! Lucius!", mire nagyapa (ha férfi hajtotta a lovakat, s a bricskán vagy szekéren nem ültek n�k meg gyerekek) csöndesen csak annyit mondott Boonnak:

– Nem szabad megállni! Gyerünk tovább! Csak lassan. – De ha n� tartotta a gyepl�t, rászólt Boonra, hogy álljon meg, kiszállt, és szép csöndesen addig beszélt a beijedt lónak, amíg sikerült elkapnia a zabláját, s ilyenkor maga vezette el a lovat

- 28 -

az autó mellett, aztán kalapot emelt a bricskában ül� hölgyek el�tt, visszajött, megint letelepedett az elüls� ülésre, s csak akkor felelt nagymamának: Hozzá kell szoktatnunk �ket az autóhoz. Ki tudja, hátha több autó is lesz Jeffersonban a következ� tíz-tizenöt évben?

Kis híja, hogy az a saját gyártmányú autó, amelyet Mr. Buffaloe két évvel azel�tt maga tákolt össze a hátsó udvarában, még abból a szenvedélyéb�l is ki nem gyógyította nagyapámat, amelynek tizenkilenc éves kora óta rabja volt. Állandóan bagózott. Mikor els� ízben fordult féke, hogy kiköpjön a mozgó autóból, mi, akik a hátsó ülésen szorongtunk, csak akkor ébredtünk rá, hogy mi lesz ennek a következménye, amikor már kés� volt. De honnan is sejthettük volna? Hiszen még egyikünk sem tett meg autón nagyobb távolságot (ez volt az els� kirándulásunk), mint a garázstól a kerítéskapu; óránként tizenöt mérföldes sebességgel meg pláne nem robogtunk (itt megint el kell mondanom valamit: ha óránként tízmérföldes sebességgel haladtunk, Boon mindig azt állította, hogy hússzal megyünk; a húszmérföldes sebességr�l meg makacsul állította, hogy negyven; a várostól néhány mérföldnyire fölfedeztünk egy körülbelül félmérföldnyi nyílegyenes útszakaszt, ahol huszonöt mérföldes sebességgel szoktunk robogni, de magam hallottam, hogy Boon a F�téren azt mesélte egy csomó embernek, hogy hatvanmérföldes sebességgel száguldottunk; akkor még nem tudta, hogy mi is tudjuk, hogy az a manométerhez hasonló valami a m�szertáblán sebességmér�), hogy számíthattunk volna hát ilyesmire? Minket, többieket különben sem izgatott a dolog; mindnyájan fel voltunk szerelve véd�szemüveggel, porköpennyel meg mindenféle fátylakkal; s ha a porköpenyek újak voltak is, a rájuk freccsent bagólé csak annyiban különbözött a sárpettyekt�l, hogy barna volt, s azért, mert porköpeny volt a nevük, nemcsak a por ellen nyújtottak védelmet. A baj alighanem az volt, hogy nagymama baloldalt ült (a kormánykerék akkor még jobb oldalt volt; még maga Henry Ford sem sejtette – pedig éppolyan messze látott a jöv�be, mint nagyapa –, hogy a kormánykerék baloldalra fog kerülni), vagyis közvetlenül nagyapa mögött. Rögtön ráparancsolt Boonra: – Állítsd meg az autót! – s tulajdonképpen nem is annyira dühös, mint inkább fagyos, határtalanul sért�dött és megdöbbent arckifejezéssel ült a helyén. Éppen akkoriban töltötte be ötvenedik évét (tizenöt éves korában ment férjhez nagyapához), és ez alatt az ötven esztend� alatt éppoly elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy férfi – pláne a férje – szembeköpi, mint például azt, hogy Boon ne tülköljön, ha kanyarhoz közeledik. Aztán azt mondta, de csak úgy a leveg�be – még a kezét se emelte fel, hogy a köpetet letörölje –:

– Vigyenek haza!

– Ugyan már, Sarah! – mondta nagyapa. – Ne bolondozz! – Azzal elhajította a bagót, és el�húzott a zsebéb�l egy tiszta zsebkend�t, nagymama azonban nem volt hajlandó elfogadni. Boon már ki is akart szállni, hogy egy vödör vizet, szappant meg törülköz�t hozzon valamelyik közeli házból, de nagymamának az se kellett.

- 29 -

– Ne nyúljatok hozzám! – mondta. – Indulás! – Elindultunk hát hazafelé; a nagymama véd�szemüvegére fröccsent barna lé hosszú csíkban végigfolyt az arcán, és rászáradt, pedig anyám váltig ajánlgatta, hogy ráköp a zsebkend�jére, és letörli. – Hagyj békén, Alison! – hajtogatta nagymama.

Anyámat azonban nem izgatta, hogy nagyapa bagózik. T�le ugyan bagózhatott az autóban is. Talán ez az eset volt az oka, hogy azon a nyáron egyre gyakrabban fordult el�, hogy csak anyám, mi, gyerekek, Callie néni meg egykét szomszéd gyerek szorongott a hátsó ülésen; anyám arca ilyenkor kipirult, valósággal ragyogott; olyan volt, mint egy kislány. Kitalált valami nyélre szerelt pajzsfélét, akkora volt, mint egy óriási legyez�, és mégis olyan könny�, hogy szinte abban a pillanatban az arcunk elé tudta kapni, amikor nagyapa félrefordult. Nagyapa tehát most már nyugodtan bagózhatott, mert anyám mindig résen állt, és készenlétben tartotta az ellenz�t; igaz, hogy mi is szemfülesek voltunk: nagyapa jóformán még nem is tudta, hogy a következ� pillanatban balra fordul, és köpni fog, az ellenz� már az arcunk el�tt volt, mi meg a hátsó ülésen mindnyájan egyszerre hajoltunk jobbra, mintha dróton rángattak volna; közben már húsz-huszonöt mérföldes sebességgel haladtunk óránként, azon a nyáron ugyanis már három autó száguldozott Jeffersonban úgyszólván maguk az autók hengerelték simára az országutakat, a t�ke, amelyet ezek az autók képviseltek, csak jóval kés�bb szánta el magát rá, hogy elegyengesse a hepehupákat.

– Huszonöt év múlva egyetlen országút se lesz a megyében, amelyen bármilyen id�ben ne lehetne autóval közlekedni – jelentette ki nagyapa.

– Nem fog nagyon sok pénzbe kerülni, papa? – kérdezte anyám.

– Rengeteg pénzbe fog kerülni – felelte nagyapa. – De az útépít� vállalatok részvényeket bocsátanak majd ki. A bank pedig majd megveszi �ket.

– A mi bankunk? – kérdezte anyám. – Megvesszük az autórészvényeket?

– Meg – felelte nagyapa. – Megvesszük bizony.

– De hát mi lesz velünk?... Úgy értem, hogy Mauryval...

– Tovább csinálj a, amit most. Szállítmányozó marad. – felelte nagyapa. – Csak új nevet kell majd keresnie a cégnek. Lehet, hogy Priest Garázsnak vagy Priest Autóvállalatnak fogja nevezni. Az emberek minden pénzt hajlandók lesznek megfizetni, hogy gyorsabban közlekedhessenek. Hajlandók lesznek meg is dolgozni érte. Nézd csak, mennyi a kerékpár! Vagy nézd meg Boont! A jó ég tudja, mi készteti rá �ket!

Aztán a következ� májusban Bay St. Louisban meghalt anyám apja, vagyis a másik nagyapám.

- 30 -

3.

Megint szombat volt. Hogy egészen pontos legyek: május második szombatja; Ludus aznap este készült ismét felvenni szombatonként esedékes fizetését; valószín�leg örökre lemondott róla, hogy “kölcsönvegye" az öszvéreket. Csak pár perccel múlt nyolc óra, még felét sem tettem meg szokásos körutamnak a F�téren és környékén, kezemben a fuvarlevelekkel meg a pénzes zacskóval, s éppen a Farmer-ellátóból indultam kifelé, mikor – t�le szokatlan sietséggel – Boon rontott be az üzletbe. Rögtön gyaníthattam volna, hogy nagy oka lehet rá. Nem is jól mondom: rögtön tudhattam volna, hiszen amióta az eszemet tudom, ismertem Boont, nem szólva arról, hogy már egy éve figyeltem, mennyire bolondul az autóért. Rögtön a pénzes zacskó után nyúlt, s miel�tt még szorosabban megmarkolhattam volna, kikapta a kezemb�l.

– Végeztünk! – jelentette ki. – Gyere!

– Máris? – kérdeztem. – Hiszen még csak most kezdtem!

– Azt mondtam, hogy végeztünk, és kész! Siess! Feltétlenül el kell utazniuk a huszonhármassal – felelte, azzal már sarkon is fordult. A kiegyenlítetlen számlákkal egyáltalán nem tör�dött. Az mind csak papír volt; a vasúttársaságnak jóval több volt bel�le, mint nekünk. A zacskóban viszont pénz volt.

– Kinek kell elutaznia a huszonhármassal? – kérdeztem. A huszonhármas a délnek haladó reggeli vonat volt Bizony, Jeffersonból akkor már annyi személyvonat indult, hogy kénytelenek voltak sorszámmal ellátni �ket, hogy össze ne keverjék.

– Az áldóját neki – tört ki Boon –, hogy közöljem veled tapintatosan a dolgot, ha folyton jártatod a szádat? Tegnap este meghalt a nagyapád. De most aztán rohanjunk!

– Nem igaz! – kiáltottam. – Hiszen reggel is kint volt a tornácon, amikor eljöttünk hazulról! – Kint volt bizony. Apám is látta, meg én is; újságot olvasott, vagy csak állt vagy ült –, és nézel�dött, ahogy máskor is szokott reggelenként, miel�tt elindult volna a bankba.

– Ki a fene beszél a gazdáról? – felelte Boon. – A másik nagyapádról, a mamád papájáról van szó, aki odalenn lakott Jacksonban vagy Mobile-ban, vagy hol.

– Jé! – mondtam. – Hát te még azt se tudod, hogy Bay St. Louis meg Mobile nem ugyanaz? – Már meg is voltam nyugodva, így már más. Bay St. Louis háromszáz mérföldre volt Jeffersontól; Lessep nagypapával alig találkoztam; kétszer Jeffersonban, karácsonykor, háromszor meg Bay St. Louisban, nyáron, amikor mi utaztunk le hozzá. Meg aztán beteg is volt régóta; az el�z� nyáron éppen akkor

- 31 -

látogattuk meg – anyám meg mi, gyerekek –, amikor végleg ágynak esett, bár akkor még nem tudtuk, hogy nem fog többé felkelni (anyám – Callie néni kíséretében, mert apai nagybátyád, Alexander csak egy hónappal azel�tt született – az el�z� télen is leutazott hozzá, mert úgy látszott, hogy halálán van). Azt, hogy “bár akkor még nem tudtuk", anyámra értem; a gyerekek számára az öregek már akkor megsz�nnek létezni, amikor megbetegszenek; amikor ténylegesen meghalnak, halálukkal úgyszólván csak a légkör tisztul meg, hiszen azt, ami már úgyse létezik, nem ragadhatja el a halál.

– Jó, jó – felelte Boon. – Csak szedd a lábad! Jackson, Mobile vagy New Orleans: csak annyit tudok, hogy mindegyik valahol délen van; de akárhol is van, az a fontos, hogy elérjék azt a vonatot! – És ezzel – hogy New Orleans neve is kicsúszott a száján a másik két várossal kapcsolatban – voltaképpen már el is árult mindent; már akkor rájöhettem volna, milyen fantasztikus álmot, szándékot, illetve elhatározást forgat a fejében; kés�bbi körülményes machinációi, hogy engem is megnyerjen a tervének, nyilván csak azt a célt szolgálták, hogy meger�sítsék elhatározásában. De hát valószín�leg nem ocsúdtam föl még egészen az els� ijedségb�l; meg aztán akkor még nem is voltam annyira tisztában a körülményekkel, mint Boon, így aztán csak rohantunk tovább – ugyancsak szednem kellett a lábam, hogy le ne maradjak –, a legrövidebb utat választva a F�téren keresztül, míg haza nem értünk.

Otthon nagy volt a sürgés-forgás. Alig két óra volt hátra a vonat indulásáig, s anyám annyira el volt foglalva a készül�déssel, hogy nem vesztegethette szomorkodással vagy sírással az idejét: csak az arca volt halvány, különben nagy buzgalommal, serényen tevékenykedett. Csak otthon értettem meg, pedig Boon már kétszer is említette, hogy nagyapa és nagymama is elmegy Lessep nagypapa temetésére. Lessep nagypapa és nagyapám évfolyamtársak voltak az egyetemen, s közös szobában laktak; v�félyek voltak egymás esküv�jén: ami valószín�leg közrejátszott némileg abban, hogy anyám és apám éppen egymást szemelte ki élettársul, s a sírig h� is maradt egymáshoz (tudom, ti úgy mondjátok, hogy bírták egymást), s a két nagymama is elég messze lakott egymástól, hogy tarthassa a szívélyes jó viszonyt egyetlen gyermeke anyósával. De különben is: abban az id�ben igen komolyan vették a temetéseket. A halált nem: a halál h�séges, szinte mindennapos vendég volt nálunk; nincs család, amelynek a történetében ne szerepelnének szép számmal csecsem�k, akik olyan rövid ideig élvezték az életet, hogy még név se került a fejfájukra, kivéve persze azokat az eseteket, amikor az anya is megtért az újszülött mellé örök nyugovóra, ami bizony gyakrabban megesett, mint gondolnád. Nem is szólva a húszas, harmincas meg negyvenes éveikben elhunyt férjekr�l, nagybácsikról és nagynénikr�l, meg a nagyszül�kr�l, valamint szüléink gyermektelen bácsikáiról és nénikéir�l, akik akkoriban nem az élet alkonyát magasztaló, hangzatos feliratokkal díszített kórtermekben hunyták le a szem�ket, hanem otthon, ugyanazokban a szobákban, s�t ugyanazokban az ágyakban, ahol megszülettek. A temetés, az elföldelés ünnepélyes szertartása azonban – láthatatlan és mégis acéler�s szálakkal – még messzebbr�l is magához

- 32 -

tudta vonzani a rokonokat, azaz sokkal nagyobb dolog volt, mint a Jefferson és a Mexikóiöböl közti távolság.

Tehát nagyapa és nagymama is elhatározta, hogy elutazik a temetésre. Ami tulajdonképpen csak annyit jelentett, hogy nem lévén más közeli rokonunk a városban – kénytelenek kiküldeni bennünket – vagyis engem, három öcsémet meg Callie nénit – Zachary Edmonds kuzen tizenhét mérföldre fekv� farmjára, s ott kell maradnunk, amíg apa meg anya haza nem jön; apa meg anya állítólag négy napig marad távol. Igen ám; csakhogy feltételezhet� volt, hogy nagyapa és nagymama nem jön haza négy nap múlva. Nagyapa ugyanis sohase utazott el Jeffersonból még Memphisbe se úgy, hogy vagy odafelé menet vagy hazafelé jövet ne töltött volna két-három napot kedvenc városában, New Orleansben; s ezúttal nagyon is valószín�nek látszott, hogy nagyapámék apát meg anyát is magukkal viszik. Ez pedig lényegében azt jelentette, amire Boon – bár még hitetlenkedve és elég vigyázatlanul már kétszer is felhívta a figyelmemet túláradó jókedvében: hogy az autó gazdája is, meg a többiek is mind, akiknek joguk van – vagy azt hiszik, hogy joguk van – rendelkezni az autó fölött, négy napig, de lehet, hogy egy álló hétig háromszáz mérföldnyire lesznek t�le. Esetlen manipulációival tehát, hogy szövetségeséül megnyerjen, vagyis engem is rossz útra csábítson, Boon csak bátorítani akarta önmagát. Nem megvesztegetni vagy lekenyerezni akart. Egyedül is elvihette volna a kocsit, és kétségtelenül el is vitte volna, ha én ellenállok a kísértésnek, noha tisztában volt vele, hogy el�bb-utóbb vissza kell hoznia, vagy legalábbis neki magának vissza kell jönnie, hogy szembenézzen tette következményeivel, mert így még mindig jobban jár, mintha nagyapám följelenti, és a rend�rség csípi el. Ha akarta, ha nem, vissza kellett jönnie. Ugyan hová mehetett volna máshova, mikor sehol senkit nem ismert, s Jefferson, McCaslin, De Spain, Compson nemcsak puszta nevek voltak a számára, hanem az otthonát, a családját jelentették? Valami primitív megfontolás, a még romlatlan ítél�képességnek és ösztönösen józan észnek egy parányi szikrája azonban mégis arra késztette, hogy próbáljon meg el�bb megnyerni magának, hogy aztán mintegy túszként magával vihessen. S milyen fölösleges volt azzal fáradoznia, hogy megnyerjen magának! Mikor a feln�ttek a gyermekek ártatlanságát emlegetik, tulajdonképpen fogalmuk sincs róla, mit beszélnek. Ha sarokba szorítják �ket, engednek egy kicsit, s kijelentik, helyes, “hát mondjuk úgy, hogy együgy�ek". Pedig a gyerek nem ártatlan, és nem együgy�. Nincs b�n, amir�l egy tizenegy éves fiú már rég ne tudna. Csak annyiban nevezhet� ártatlannak, hogy nincs még talán abban a korban, amikor a b�n gyümölcseit megkívánná, vagyis nem ártatlanságról, hanem az étvágy hiányáról van szó; s együgy�nek is csak annyiban nevezhet�, hogy nem tudja, hogyan kell elkövetni a b�nt, ez pedig nem együgy�ség, hanem életkor kérdése.

De hát Boon ezt mind nem tudta. Meg kellett nyernie magának. S nagyon kevés – csak a vonat indulásától sötétedésig tartó – id� állott rendelkezésére. Igaz, hogy nyugodtan, minden kockázat nélkül elindulhatott volna másnap vagy harmadnap is, vagy akármikor, szerdát is beleértve. De aznap kínálkozott rá a legjobb alkalom,

- 33 -

amikor egész Jefferson láthatta, hogy a kocsi mozgásban van, s hosszabb útra készül; mintha maguk az istenek ajándékozták volna meg ezzel a néhány kockázatmentes órával tizenegy óra két perc és napnyugta közt; vállalkozása sikerét veszélyeztette volna, ha nem használja ki. Az autó a ház elé érkezett, nagyapa és nagymama már benn ült; hoztak magukkal egy cip�skatulyát is, az ebédre szánt sült csirke, kemény tojás meg sütemény volt benne, mert étkez�kocsi csak a gyorsvonaton volt, s arra csak egy órakor szállhattak át, márpedig nagymama is, anyám is ismerték már annyira a férjüket, hogy akárki halt meg, nem hajlandók déli egy óráig várni, hogy megebédelhessenek. Nem bizony, s még nagymama se lett volna hajlandó, ha nem anyám az, akinek meghalt az apja. No nem, ez azért túlzás; nagymama érz�bb szív� volt, mint a menye; bár lehet, hogy anyámnak csak az volt a baja, hogy nem volt eléggé n�ies. Nem a férfiak tudnak könnyebben megbirkózni a halállal; szembeszállnak ugyan vele, megpróbálják legy�rni, de végül is véres fejjel kerülnek ki a küzdelemb�l; a n�k viszont inkább oldalba támadják, nem szállnak szembe vele, gyorsan beburkolják valami vattához vagy pókhálóhoz hasonló puha lepelfélébe, s ezzel már veszélytelenné és ártalmatlanná is válik; nemcsak a tekintélyét veszti el, hanem éppoly szolgálatkész és hasznavehet� lesz, mint valami koldusszegény agglegény vagy vénkisasszony rokon, aki bármikor rendelkezésre áll, hogy egy elmaradt vendéget pótoljon, vagy egy váratlan vendéget elszórakoztasson az ebédnél. Nagyapáék utazótáskái már rá voltak kötözve az autó sárhányóira, apám meg anyám kofferjait is kicipelte már az utcára a Thomas fiú, aztán mi is utánamentünk mindnyájan anyám fekete fátyolban, apám fekete karszalaggal –, még Callie néni is kijött utánunk, Alexanderrel a karján. – Isten veletek – mondta anyám –, Isten veletek – s mindnyájunkat megcsókolt a fátyolon keresztül; éppen olyan illatos volt, mint máskor, de most volt ebben az illatban valami gyászos is, akár a vékony fekete fátyol, amely tulajdonképpen nem is takarta el az arcvonásait; mintha nemcsak egy távirat érkezett volna a sárgaréz kábelen a háromszáz mérföldnyire lev� Bay St. Louisból; igen, egészen tisztán éreztem ezt a gyászos illatot, mikor megcsókolt, és így szólt hozzám: – Te vagy a nagyfiú, te leszel most a férfi idehaza. Segítened kell Callie néninek, hogy öcséid ne legyenek Louisa nénéd terhére – azzal gyorsan be is ült az autóba nagymama mellé, amikor megszólalt Boon:

Meg kell töltenem a benzintartályt, hogy kimehessünk ebéd után McCaslinhez. Talán magunkkal vihetnénk Luciust, hogy segítsen nekem az állomásról hazajövet.

– Ilyen könnyen ment, látod. Túl könnyen, kicsit restelkedtem is miatta. Mintha még a becsület és tisztesség is összeesküdött volna nagymama, nagyapa, apa meg anya ellen. Na meg persze ellenem is. Még az is kezére játszott Boonnak – illetve nekünk –, hogy Jeffersonban csak két-három esztendeje volt autó. Mr. Rouncewell, az olajtársaság bizományosa – � látta el petróleummal egész Yoknapatawpha megye üzleteit, az állomás mellékvágányán álltak a tartálykocsijai – az el�z� két esztend�ben külön benzinkutat állított fel az autósok számára, a kútnál egy néger kezelte a szivattyút; ha Boonnak vagy akárkinek benzinre volt szüksége, csak odahajtott a benzinkúthoz, megállt, kiszállt a kocsiból, a néger leemelte az elüls�

- 34 -

ülést, egy külön erre a célra szolgáló mércével megmérte a benzintartály �rtartalmát, megtöltötte, aztán behajtotta a benzin árát, vagy (ha Mr. Rouncewell történetesen nem volt ott) beíratta a vev�vel egy olajfoltos felirókönyvbe a nevét, meg hogy hány gallon benzint vásárolt. De annak ellenére, hogy nagyapának már majdnem egy esztendeje megvolt a kocsija, fogalmuk se volt róla – egyiküknek se: se neki, se nagymamának, se szüleimnek –, hogyan kell üzemeltetni, s ahhoz se volt bátorságuk (de lehet, hogy nem is voltak rá kíváncsiak), hogy Boontól megkérdezzék, illet�leg ilyesmivel zaklassák.

Így történt, hogy én is ott álltam Boon mellett a peronon, mikor a vonat kigördült; anyám még integetett is nekünk az ablakból. Most aztán Boonon volt a sor. Neki kellett volna mondania, illetve kezdeményeznie valamit. Sikerült megtisztítania a terepet, és engem is a hatalmába kerítenie, legalábbis amíg Callie néni keresni nem kezdj hol késem az ebédr�l. Boon perszenem tudta, hogy jóformán csak annyit kellene mondania, hogy hová megyünk, s�t: még ez – vagyis utunk célja – se volt lényeges. Csakhogy semmiféle emberismerettel nem rendelkezett, s valószín�leg azt is elfelejtette már, amit valamikor feltétlenül tudnia kellett a magamfajta fiúkról.

Nem is tudta, hogy kezdjen a dologhoz. Imádkozott szegény, hogy kedvezzen neki a szerencse, s pillanatok alatt, mondhatni postafordultával, akkora szerencse zúdult a nyakába, hogy nem tudott mit kezdeni vele. Bizonyára hallottad már, hogy Fortuna szeszélyes n�személy, nem fukarkodik se a jóval, se a rosszal: sokkal több jóval áraszt el, mint amennyit (lehet, hogy indokolt) véleményed szerint megérdemelsz, s ugyanakkor több rosszal is, mint amennyit el tudsz viselni: Boonnal is ez történt. Nem is tudott egyebet mondani, csak annyit, hogy: – Hát ez el van intézve.

Én meg nem segítettem neki; így álltam bosszút. Hogy kin? Természetesen nem Boonon, hanem magamon, amiért ilyen gyalázatba keveredtem; vagy lehet, hogy apámon meg anyámon, amiért engedték, hogy gyalázatba keveredjem, vagy nagyapám, mert az � autója miatt kerültem gyalázatba; de az is lehet, hogy Mr. Buffaloe-n, a megszállott, fellegekben járó holdkóroson, aki két évvel azel�tt akaratlanul elindította a lavinát. De azért sajnáltam is Boont, hogy olyan kevés ideje van. Már elmúlt tizenegy óra; Callie néni valószín�leg azt hiszi, hogy néhány perc múlva otthon leszek, hiszen tudja, hogy miután a huszonhármas füttye felhangzott a keresztez�désnél, legfeljebb tíz percig tarthat az út hazáig, meg aztán türelmetlenül várja, hogy megetethessen már bennünket – öcséimet meg engem –, és elindulhassunk McCaslinhez; ugyanis vidéken született, és még mindig jobban szeretett vidéken élni, mint Jeffersonban. Boon nem nézett rám. Gondosan kerülte a tekintetemet. – Háromszáz mérföld – szólalt meg. – Még jó, hogy feltalálták a vonatot. Ha öszvérfogaton kéne menniük, ahogy a parasztok szoktak, tíz nap alatt még oda se érnének, nemhogy vissza.

– Apa azt mondta, hogy négy nap múlva lesznek itthon – feleltem.

- 35 -

– Igaz – mondta. – Azt mondta. Lehet, hogy csak négy napunk van hát, hogy hazaérjünk, de azért még nem kell kétségbeesnünk. – Visszamentünk a kocsihoz, és beszálltunk. Boon azonban még nem indult el. – Lehet, hogy ha a gazda ti... négy nap múlva hazajön, megengedi, hogy megtanítsalak ezt az izét vezetni. Elég nagy vagy már hozzá. Különben tudod is már, hogy kell... Nem jutott még eszedbe, hogy vezess?

– Nem – feleltem. – Úgyse engedné meg.

– Hát igen. Sürgetni meg nem szabad. Lehet, hogy négy nap alatt meg is gondolja magát. Bár azt hiszem, inkább tíz nap lesz bel�le. – Még mindig esze ágában se volt elindítani a kocsit. – Tíz nap – ismételte meg. – Mit gondolsz, milyen messze lehetne elmenni tíz nap alatt ezzel az autóval?

– Apa négy napot mondott – jegyeztem meg.

– Igaz – felelte. – S négy nap alatt vajon meddig jutnánk vele?

– Fogalmam sincs róla – mondtam. – És nincs is senki a környéken, akit�l megkérdezhetném.

– Igaz – felelte. Azzal hirtelen rákapcsolt, farolt egy kicsit, megfordult, s már robogtunk is, de nem a F�tér s még csak nem is Mr. Rouncewell benzinkútja irányába.

– Azt hittem, benzint kell vennünk – mondtam.

A kocsi sebesen robogott velünk. – Meggondoltam a dolgot – felelte Boon. – Majd csak ebéd után veszek, miel�tt elindulunk McCaslinhez. Legalább nem párolog el annyi bel�le, amíg lógunk egy kicsit. – Végigrobogtunk egy keskeny utcán – négerkunyhók, zöldségeskertek meg baromfiudvarok szegélyezték, néhány csirke meg korcs kuvasz éppen csak hogy rémülten fel tudott ugrani a porból –, s amikor az utca végére értünk, bekanyarodtunk egy kopár mez�re; a hatalmas térségen csak elmosódott autóguminyomokat lehetett látni, patanyomokat nem; rögtön rájöttem, hogy ez Mr. Buffaloe magakészítette autópályája, ahová két évvel ezel�tt Sartoris ezredes rendelete miatt kényszerült ki; itt tanította meg Boont autót vezetni. De még így is csak akkor fogtam fel teljes egészében a dolgot, mikor Boon hirtelen lefékezte a kocsit, és rám szólt: – Ülj át ide!

Így aztán mégiscsak elkéstem az ebédr�l; Callie néni kint várt már a tornácon, Alexanderrel az ölében, és Boon még meg se állt, hogy kiszálljak, máris lármázni kezdett velünk. Boon ugyanis mégiscsak diadalt aratott fölöttem, méghozzá becsületes párviadalban; úgy látszik, mégse felejtette el egészen saját gyermekkori emlékeit, hogy milyenek a fiúk. Ma persze már tisztábban látom, s�t: akkor is tisztán láttam, hogy Boon b�nbeesése meg az enyém nemcsak hogy igen rövid id� alatt, hanem pontosan egyidej�leg következett be: abban a szent pillanatban, amikor anyám megkapta a táviratot, hogy Lessep nagypapa meghalt. Én azonban mégis szerettem volna azt hinni, hogy tulajdonképpen Boon gy�zött le. Mindenesetre bebeszéltem magamnak, hogy voltaképpen csak én akartam próbára

- 36 -

tenni Boont, teljes biztonságban érezvén magam a családunkra jellemz� állhatatos és rendíthetetlen tisztesség és becsület védelmében, amire (mármint a rendíthetetlen tisztességre és becsületre) egész sor gáncs nélküli lovaghoz méltó �söm mutatott példát, s amit apám – ha egyel�re csak szóban is – máris örökül hagyott rám, s�t belém szuggerált, anyám pedig a maga rajongó hitével csak még jobban igyekezett meger�síteni és sebezhetetlenné tenni; vagyis abban a hitben voltam, hogy nem az én erkölcsi er�met teszem próbára, hanem azt akarom kipróbálni, hogy Boon képes-e aláásni ezt az er�t; gyermeki ártatlanságomban azonban túlságosan bíztam az ártatlanság vértjének és pajzsának erejében; azt hittem, arra számítottam, s�t meg voltam gy�z�dve róla, hogy a tisztesség és becsület gyarló istenn�je nagyobb ellenállásra képes. Szándékosan beszélek gyarló istenn�r�l: megfigyeltem ugyanis annak idején, hogy a tisztesség és becsület szószólóinak, s�t állítólagos gyakorlóinak is észrevehet�en igen gyakran támadtak komoly kételyeik afel�l, hogy ez az erény csakugyan áthatolhatatlan véd�pajzs, s nem is annyira a tisztességbe meg becsületbe, mint inkább annak istenébe vagy istenn�jébe vetették hitüket és bizalmukat; nem magát az erényt tisztelték, hanem annak istenn�jét, remélve, hogy viszonzásul elhárítja a kísértést, illetve valamiképpen közbelép. Ami sok mindent megmagyaráz, hiszen azt is megfigyeltem annak idején, hogy a tisztesség és becsület istenn�je valószín�leg azonos a szerencse, s�t mi több: a butaság istenn�jével is.

Boon tehát becsületes párviadalban, s�t: úriemberhez ill�en, keszty�s kézzel gy�zött le. Mikor megállította a kocsit, és azt mondta, hogy: – Ülj át ide –, azt hittem, tudom, mit akar. Megcsináltuk már titokban néhányszor nagyapa udvarán, amikor alkalmunk nyílt rá, hogy Boon ölébe ültem, én fogtam a kormánykereket, és kormányoztam a kocsit, � meg szép lassan, a lehet� legkisebb sebességgel keresztülhajtott az udvaron. Felkészültem a párviadalra. Máris en garde helyezkedtem, és éppen viszonozni akartam a döfést, azaz már a számon is volt, hogy ma túl meleg van hozzá, hogy az öledbe üljek. Meg aztán okosabb is, ha hazamegyünk, amikor észrevettem, hogy a másik oldalon már ki is szállt, s beszéd közben fél kezével a kormánykereket fogva ott áll a kocsi mellett, s a motor jár. Még akkor se hittem néhány másodpercig. Siess! – figyelmeztetett. – Callie néni bármelyik percben el�bukkanhat abból az utcából, a gyerekkel a karján, s elkezd veszekedni.

Átültem hát a kormánykerék mellé, Boon meg mellém, aztán áthajolt fölöttem, fél kezével a sebességváltót szorongató kezemet, a másikkal a másikat markolta meg, miközben gázt adtam a kocsinak, s elkezdtünk feszült figyelemmel, az id� múlásával nem tör�dve, ide-oda furikázni a napfényben úszó, tágas, üres térségen, hol el�re, hol meg hátra; Boon éppoly áhítatosan merült el a kocsikázásban, mint jómagam (láthatod, hogy nem babra ment a játék), eszünkbe se jutott, hogy múlik az id�, csak akkor eszméltünk fel és tértünk vissza a svindli, a csalás világába, mikor félmérföldnyire t�lünk delet ütött a törvényszék órája.

- 37 -

– Ajaj – mondta Boon –, most aztán siessünk – azzal egyszer�en átemelt a másik oldalra, azaz átcsúszott alattam a kormánykerékhez, s már robogtunk is hazafelé, a mez�n keresztül; most már úgy tárgyaltunk egymással, mint férfi a férfival, akik egyformán b�nösök; szövetségesek voltunk, bár még nem egyenrangú felek, hiszen én még ártatlan voltam; már a számon volt, hogy most aztán mitév� legyek, nem mondanád meg? – de Boon megint megel�zött, és szavai nyomán máris egyenrangú felek lettünk: – Mit gondolsz, hogy lépjünk meg? Nem lesz sok id�nk.

– Nem bizony – feleltem. – Most mindenesetre menjünk haza, hogy Callie néni ne kiabáljon. – Érted már, mit tartok az Erényr�l? Bizonyára hallottad már – de mindenesetre lesz alkalmad hallani –, hogy egyesek erkölcstelen korokról meg erkölcstelen nemzedékekr�l beszélnek. Ilyesmi nincs. A történelem egyetlen korszakának, egyetlen emberi nemzedéknek nem volt, nincs és soha nem is lesz ereje hozzá, hogy megtartóztassa magát a b�nt�l, mint ahogy lélegzeni is mindig kénytelen volt és lesz; legfeljebb csak reménykedhetik, hogy a lehet� legkevésbé merül el a fert�ben, miközben átevickél rajta. Milyen kár, hogy az Erény nem gondoskodik vagy képtelen úgy gondoskodni híveir�l, mint a B�n. Valószín�leg képtelen rá: aki az Erénynek szenteli életét, csak unalmas, szagtalan, ízetlen erényt kap jutalmul; ehhez viszonyítva nemcsak a b�n és a kéj jutalma gyönyör�ségesebb, hanem azé a mindig éber, fáradhatatlan, a jöv� minden gyönyörét sejt� ösztöné, azé a hihetetlen és páratlan találékonyságé és fantáziáé is, amely már a botladozó gyereket is tévedhetetlen biztonsággal vezérli a züllés útjára. Mert én bizony ijeszt�en érett lettem az alatt a két perc alatt, amely a déli óraütést�l eltelt. Számtalanszor megfigyeltem, hogy a gyerekek- egy-két szórványos esetet kivéve, amelyet rosszindulatú hiper-koraérettségnek lehetne nevezni – olyanok, mint a költ�k: nem haszonlesésb�l, hanem élvezetb�l hazudnak. Én legalábbis azt hittem, hogy addig azért hazudtam, eltekintve attól a néhány – tehát elhanyagolható – kivételt�l, amikor egyszer� önvédelemr�l volt szó, mert nagyobb és er�sebb emberekkel (a szüleimmel) kerültem szembe. De ett�l fogva már nem élvezetb�l hazudtam. Akkor semmi esetre sem. Éppoly romlott voltam, mint Boon, s�t- legalábbis ami a legközelebbi lépést illeti – sokkal vétkesebb. Tudniillik (akkor jöttem rá, azaz dehogyis: régen tisztában voltam vele, annyira nyilvánvaló volt; Boon maga is áradozva ismerte el) okosabb voltam, mint Boon. Rájöttem – s hirtelen ugyanolyan ujjongó öröm árasztott el, amilyet Faustus érezhetett –, hogy kett�nk közül, akik most már úgyis kárhozatra vagyunk ítélve, én vagyok a vezér, én vagyok a f�nök, a mester.

Callie néni már kint állt a tornácon, Alexanderrel a karján, és azonnal rákezdte a kiabálást.

– Fogd be a szád – mondtam. – Kész az ebéd? Az autó defektet kapott. Boon hozta rendbe. Nem volt id�nk benzinért menni, gyorsan meg kell hát ebédelnem, mert vissza kell mennem, hogy segítsek megtölteni a benzintartályt, – Azzal siettem is be az ebédl�be. Az ebéd már ki volt tálalva. Lessep meg Maury már nagyban evett. Callie néni már fel is öltöztette �ket (csak tizenhét mérföldet kellett utazniuk Zack

- 38 -

kuzenékhoz, s négy napot tölteniük ott, mégis úgy öltöztette fel �ket, mintha Memphisbe készültek volna; nyilván azért öltöztette már fel �ket, mert szüleim távozásától ebédig nem tudott mit csinálni, pedig Maurynak meg Alexandernek még aludnia kellett volna egyet indulás el�tt), de mikor megláttam Maury blúzának az elejét, rögtön tudtam, hogy úgyis újból meg kell mosdatnia, és újra kell öltöztetnie.

Még így is hamarabb végeztem az ebéddel, mint öcséim, s már indultam is át az utca másik oldalára, nagyapáékhoz. (Callie néni még mindig zsörtölt, persze nem olyan hangosan, mint az utcán. De hát hogyan szállhatott volna szembe egymaga – pláne hogy még néger is volt – a B�nnel?) Ned nyilván rögtön bement a városba, mihelyt az autó elrobogott. De gondoltam, hogy ebédelni valószín�leg hazajön. Úgy is volt. A hátsó udvarban akadtam rá. Kacsintott egyet. Igen gyakran – s�t: majdnem mindig olyan vöröses volt a szeme, mint a rókáé. – Mért nem akarsz kint maradni? – kérdezte.

– Megígértem a fiúknak, hogy holnap kirándulunk a környékre. Talált valamelyikük egy új helyet, ahol pecázni lehet. Azt akarjuk kipróbálni.

Ned megint kacsintott egyet rám. – Szóval az a terved, hogy kikocsizol Boon Hogganbeckkel McCaslinhez, és rögtön vissza is jössz vele. Csakhogy ki kell találnod ám valamit, hogy Miss Louisa visszaengedjen; nem ártana hát, ha magaddal vinnél, hogy falazzak neked.

– Nem – feleltem –, nincs szükségem a segítségedre. Csak azért mondom, hogy tudd, hol vagyok, nehogy rajtad keressenek. Nem foglak benneteket zavarni. Úgy tervezem, hogy Ike kuzennal alszom. – Mikor a többi gyerek – mármint az öcséim – még nem születtek meg, s apám meg anyám kés� estig kimaradt, és nagyapa meg nagymama is elment hazulról, Nednél, azazhogy Delphine-nél töltöttem az estéket. Néha, puszta szórakozásból, náluk is aludtam. Most is megtehettem volna, ha el�segítette volna tervemet. De Ike kuzen magányosan élt, a vaskereskedés fölött volt egy szobája. Ned (vagy akárki más, akinek köze lehetett hozzá) legfeljebb csak hétf�n kérdezhette meg t�le, hogy valóban nála aludtam-e szombat éjszaka, én pedig akkor már szilárdan eltökéltem, hogy nem gondolok a hétf�re. Látod, ha az emberek nem tökélnék el olyan gyorsan és határozottan, hogy nem gondolnak rá, mi lesz jöv� hétf�n, az Erénynek nem lenne olyan nehéz és hálátlan a dolga.

– Aha – mondta Ned. – A segítségemre nincs szükséged. De azért nem akarod, hogy aggódjak miattad. Igazán szép t�led. Csak aztán más se aggódjon, ha esetleg kíváncsi talál lenni, miért nem vagy kint McCaslinnél, mikor papád odaküldött. – Megint kacsintott egyet. – Hihihi!

– Na és? – feleltem. – Nyugodtan megmondhatod apának, hogy horgászni mentem vasárnap, amikor nem voltak itthon. Bánom is én.

– Eszem ágában sincs árulkodni, se apádnak, se másnak – jelentette ki Ned. – Nem rám tartozik, hogy mit csinálsz. Amíg haza nem jön a mamád, Callie-nek kell

- 39 -

vigyáznia rád. Hacsak át nem mész éjszakára csakugyan Mr. Ike-hoz, ahogy mondtad. – Megint kacsintott egyet.

– Mikor jön értetek Boon Hogganbeck?

– Nemsokára – feleltem. – De jó lesz, ha vigyázol, hogy apa vagy a gazda meg ne hallja, hogy egyszer�en csak Boon Hogganbecknek nevezed.

– Túl sokszor nevezem Misternek, annyiszor, hogy meg se érdemli – jelentette ki Ned. – A fenét érdemli meg. – S megint kuncogott egyet: – Hihihi!

Látod? Megtettem minden t�lem telhet�t. Csak az volt a baj, hogy nem álltak kell� eszközök a rendelkezésemre. Csak az ártatlanság meg az együgy�ség: nemcsak ellenállóképességem meg élettapasztalatom nem volt, de id�m se volt elég. Ha a sors vagy az istenek – vagy mondjuk úgy, hogy a B�n – alkalmat adnak valamire az embernek, igazán adhatnának hozzá id�t is. De legalább Ike kuzent sikerült könnyen megtalálnom, szombat lévén. – Persze hogy – mondta. – Aludj nálam ma éjjel! Esetleg együtt is elmehetnénk holnap horgászni... csak az apádnak el ne áruld.

– Köszönöm a meghívást, uram – feleltem –, de nem kell itt aludnom. Majd megalszom Nedéknél, mint máskor. Csak azt akartam mondani, hogy hol leszek, mert anyám nincs itthon, neki nem mondhatom meg. Illetve. nem kérhetem meg, hogy engedjen el. – Láthatod: mindent megtettem, amit csak megtehettem az adott körülmények közt. Hitemet, hogy végül is sikerülni fog a tervünk, nem vesztettem el, de úgy t�nt, hogy a B�n fölöslegesen vesztegeti el az id�met azzal, hogy ilyen próbára tesz, pedig sürg�sebb és fontosabb célokra lett volna szükségem rá. Sietve indultam haza, de futni nem futottam: nem volt szabad, hogy Jefferson futni lásson; de olyan gyorsan szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam. Ugyanis nem mertem Boont magára hagyni Callie néni karmai közt.

Még idejében hazaértem. Azazhogy Boon meg az autó késett. Callie néni már át is öltöztette Mauryt meg Alexandert; azt hiszem, soha nem fordult még el�, hogy ilyen rövid ideig aludtak volna ebéd után, ha ugyan aludtak egyáltalán. Ott volt Ned is, pedig nem volt semmi dolga nálunk. Nem is jól fejezem ki magam. Nednek egyáltalán nem lett volna szabad nálunk lennie; nem mintha nem járhatott volna hozzánk – elég gyakran járt is –, de valahol másutt kellett volna lennie, ahol valami hasznos munkát végezhet, ha nagyapa meg nagymama nincs is Jeffersonban. Igaz, hogy kicipelte a ház elé a poggyászt: az Alexander pelenkáit meg egyéb cókmókjait tartalmazó fonott kosarat, a b�röndöket, amelyekbe számomra és Lessep meg Maury számára volt bepakolva négy napra való ruhanem�, meg Callie néni batyuba kötött holmiját, az egészet csak úgy összevissza egymásra rakta a kapu tövébe, aztán odaszólt Callie néninek: – Nyugodtan leülhetsz, legalább addig is pihenteted a lábad. Boon Hogganbeck úgyis tönkretette azt a vacakot, s most próbálja megjavítani valahol. Ha csakugyan ki akarsz érni még vacsora el�tt McCaslinhez, telefonálj az istállóba Mr. Ballottnak, hogy küldje ide a Thomas fiúval a fogatot, s én majd szépen kiviszlek. Utazni úgyis kocsin illik.

- 40 -

Egy id� múlva csakugyan kezdett úgy festeni a dolog, hogy Nednek van igaza. Már fél kett�re járt (Alexander meg Maury még most is nyugodtan alhatott volna), s Boonnak még mindig nyoma sem volt; aztán még újabb félórát is alhatott volna két öcsém; Ned addigra már annyiszor elmondta, hogy “ugye, megmondtam", hogy Callie néni végül is �t kezdte szidni Boon helyett. Ned végül el is unta, és letelepedett a sz�l�lugasban, Callie néni pedig már éppen el akart küldeni, hogy keressem meg Boont meg az autót, amikor Boon a ház elé hajtott. Amikor megpillantottam, iszonyúan megijedtem. Boon ugyanis átöltözött. Azaz megborotválkozott, és fehér inget vett fel, méghozzá tisztát, s még nyakkend�t is kötött; biztosra vettem, hogy amikor kiszáll a kocsiból, hogy felpakoljon bennünket, a karjára lesz vetve a zakója, s ha Callie néni beszáll, els� pillantása Boon kofferjára esik majd a kocsi fenekén. Megijedtem, meg dühös is voltam – nem Boonra: ezzel rögtön tisztában voltam, hanem magamra: tudnom kellett volna, azaz el�re kellett volna látnom, hogy így lesz, hiszen mindig is tisztában voltam vele (erre is akkor döbbentem rá), hogy Boon olyan, mint egy gyerek, akivel nemcsak hogy állandóan küszködni kell, hanem el�re sejteni lehet, hogy kiszámíthatatlan hóbortjai vannak: nem az bosszantott, hogy Boonból a józan ész legparányibb szikrája is hiányzik, hanem restelltem magam, hogy ezt nem láttam el�re, és nem számoltam vele; kétségbeesve kiáltottam föl magamban ahhoz a Valakihez, akihez az ilyen válságos helyzetekben fordulni szokott az ember: Nem veszed észre, hogy még csak tizenegy éves vagyok? Hogy várhatod el t�lem, hogy tizenegy éves létemre ezt mind végigcsináljam? Nem látod, hogy többet mérsz rám, mint amennyit el tudok viselni? De a következ� pillanatban már Boon iránt is elfogott a méreg: nem is azért, mert a korlátoltságával örökre meghiúsította Memphisbe tervezett autókirándulásunkat (igaz, nem is említettem még, s Boon meg én se beszéltünk róla, hogy utunk célja Memphis volt. Miért is beszéltünk volna róla? Hová mehettünk volna máshova? Egyáltalán: hová mehetett volna máshova az ember Mississippi északi részében, ha nem Memphisbe? Lehetséges, hogy vannak öreg emberek, akik a végüket járják, s távolabbi cél felé kívánkoznak, vagy esetleg éppen attól félnek, hogy messzebb kell menniük, de hát Boon esetében meg az enyémben nem err�l volt szó). Az igazság az, hogy abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak sose hallottam volna Memphisr�l, Boonról meg autókról; nekem is az volt a véleményem, mint Sartoris ezredesnek: rögtön a kezdet kezdetén ki kellett volna irtani a föld színér�l Mr. Buffaloe-t hóbortos autójával együtt. Boonra azért voltam dühös, mert ezzel az egyetlen, ügyetlen mozdulattal – mint amikor a gyerek csak úgy vaktában rúg egyet – ledöntötte és megsemmisítette hazugságaim, hamis ígéreteim és hamis esküvéseim egész rozoga és düledez� építményét; leleplezte a szánalmas csalást, amelyért elkótyavetyéltem s�t: örök kárhozatra juttattam – a lelkem; ezért haragudtam rá, de lehet, hogy azért, mert kiderült, hogy ez a lélek valójában teljesen értéktelen, pedig voltam olyan beképzelt, hogy azt hittem: az ördög hajlandó lesz fizetni érte valamit; úgy jártam, mint aki egy jelentéktelen, szórakozottságból ered� baleset következtében – például ha nem néz a lába elé – veszti el a szüzességét, s nemcsak hogy öröme nem

- 41 -

telik benne, de még arról se tehet, hogy b�nt követett el. Aztán még a mérgem is elmúlt. Nyoma se maradt bennem semminek, egyáltalán semminek. Nem vágytam már sehová menni, még élni se. Legalábbis abban az állapotban nem, amilyenbe kerültem. Ha már feltétlenül élnem kellett, olyan szerettem volna lenni, amilyen el�z�leg voltam. Megfogadtam, és �szintén hittem is benne (tudom, hogy hittem, mert azóta is százszor megfogadtam, és még mindig hiszem, s remélem, hogy még sokszor meg fogom fogadni, amíg élek, és ha valaki azt állítja, hogy nem �szintén hiszem, nincs igaza), hogy Soha többé nem fogok hazudni. Nagyon nehéz dolog az. Legalább olyan nehéz, mintha madártollat akarna függ�legesre állítani az ember egy tányéralja homokban. Hiába is próbálkozik vele, nem megy. Folyton újra meg újra megkísérli. De nem sikerül. S a homok se fogy el, hogy legalább abbahagyhatná a kísérletezést.

De nem történt semmi. Boon kiszállt, s nem volt nála kabát. Ned már rakta is be a b�röndöket, a kosarat meg a batyut a kocsiba. Közben baljóslatúan vihogott: – Hihihi! – Aztán odaszólt Boonnak: – Egy-kett�, indulj, hogy ha defektet kapsz, még sötétedés el�tt rendbe hozhasd, és visszaérhess a városba. – Tehát már beszél� viszonyban volt vele. Meg is kérdezte: – Visszajössz még a városba, miel�tt elmész?

Mire Boon: – Elmegyek? Hová?

– Hát vacsorázni – felelte Ned. – Hova menne máshova este, akinek ép esze van?

– Ó – felelte Boon –, tör�dj te csak a magad vacsorájával. A más vacsorája miatt fölösleges nyugtalankodnod.

Beszálltunk, és útnak indultunk, én elöl ültem Boon mellett, a többiek meg hátul. Keresztülrobogtunk a F�téren, ahol – szombat délután lévén – csak úgy nyüzsögtek az emberek, s már el is hagytuk a várost. De hát ezzel nem sokra mentünk. Már tudniillik egy lépéssel sem jutottunk közelebb célunkhoz. Nemsokára az elágazáshoz érünk, s rátérünk a Zack kuzenékhoz vezet� útra, vagyis pontosan az ellenkez� irányba fogunk menni. De még ha a megfelel� irányba tartottunk volna, akkor se mozoghattunk volna szabadon; legalábbis addig nem, míg Callie néni, Lessep, Maury meg Alexander ott szorongott a hátsó ülésen; csak Nedt�l sikerült megszabadulnunk, Nedt�l, aki ott volt, ahova senki se hívta, vészjóslóan vihogott, és megkérdezte, hogy: – Visszajössz még a városba, miel�tt elmennél? – Boon egyszer se nézett rám, én se rá. Nem is szólt; valószín�leg ösztönösen érezte, hogy megijesztett vele, hogy délben tiszta inget és gallért vett fel, nyakkend�t kötött, megborotválkozott, meg minden, úgyhogy messzir�l látni lehetett rajta, hogy utazni akar, vagyis készül valahova; érezte, hogy nemcsak megijedtem, hanem dühös is vagyok, hogy olyan könnyen begyulladtam; csak mentünk, mentünk, tizenhét mérföldet kellett megtennünk a kora délutáni napsütésben fürd� országúton, s ezalatt valamilyen elhatározásra, illetve megállapodásra kellett volna jutnunk; sebesen robogtunk keresztül a májusi fényben ragyogó vidéken, mögöttünk csak úgy szállt és kavargott a felkavart por, ha nem kellett

- 42 -

lelassítanunk, mert valamilyen hídhoz vagy homokos útszakaszhoz érkeztünk, ahol nem hajthattunk teljes sebességgel; de akármilyen sok is volt az a tizenhét mérföld, tudtuk, hogy el�bb-utóbb a végére érünk, a mérföldkövek száma szélsebesen fogyott, s egyre sürg�sebb és sürg�sebb volt, hogy valamiféle elhatározásra jussunk, csak azt nem tudtam még, hogy mire; de lehet, hogy csak meg kellett volna nyikkannom, mondanom kellett volna valamit, csak egyetlenegy szót, egyetlen emberi hangot, mert akármilyen súlyos bánatpénzt csikar is ki az emberb�l kés�bb a B�n, magunkba zárkózni, némán hallgatni akkor sem szabad. Végül is Boon tett kísérletet. Lehet, hogy csak azért, mert � is úgy volt a csenddel, mint én: úgy érezte, meg kell törnie valahogy, akármilyen ostobán hangzik is, amit mond, s ha eleve kudarcra van is ítélve a próbálkozása. De nem, ennél többr�l volt szó; már fele se volt hátra az útnak, vagyis cselekedni, kezdeményezni kellett.

– Most már mindenütt remek országutak vannak, Yoknapatawpha megye határain túl is. Jobb utakat már kívánni se lehetne, ha hosszabb útra akarna menni autóval az ember. Még a temetésre is elmehettek volna vele, vagy akárhová. Mit gondoltok, milyen messze lehetne jutni estig ezzel a kocsival? – Érted? Csak úgy a vakvilágba beszélt, mint a fuldokló, aki kétségbeesésében vaktában kapkodva keresgél a víz színén, hátha talál legalább egy szalmaszálat. De Boon nem talált.

– Nem tudom – felelte Callie néni a hátsó ülésr�l, ölében Alexanderrel, aki egyfolytában aludt, amióta elhagytuk a várost, s tulajdonképpen még azt se érdemelte meg, hogy egy mérföldet autókázzon, nemhogy tizenhetet. – De ha éppenséggel tudni akarod, zárd magadra este a pajtát a gazda hátsó udvarán, ülj be a sof�rülésre, és számítsd ki.

Már majdnem célhoz értünk. – Szóval úgy gondolod, hogy... – súgta felém Boon a szája sarkából, hogy csak én halljam; pontosan úgy célozta meg a jobb fülemet, mintha egy zárt ablakot vett volna célba puskával, nyíllal vagy egy marék homokkal.

– Csönd! – feleltem ugyanúgy, mint �. Könny� – de gyáva – dolog lett volna ráparancsolni, hogy hirtelen álljon meg, s mihelyt megállt, kiugrani a kocsiból, és elszaladni; Callie néninek egy pillanat törtrésze alatt kellett volna döntenie, hogy rábízza-e Alexandert Boonra, és megpróbáljon-e utolérni a bokrok közt, vagy inkább maradjon Alexander mellett, s csak a hangjával vegyen üldöz�be. Boon ebben az esetben szépen továbbhajtott volna, hogy letegye a többieket a McCaslin háznál, aztán, mikor visszafelé jövet elhalad mellettem, el�bújok szépen az útszéli bokrokból, felugróm a kocsiba, s indulhattunk volna vissza a városba, vagy bármerre, minél messzebb mindenkit�l, aki esetleg kereshetne vagy parancsolhatna nekem; gyávához ill� módszer lett volna, miért nem választottam hát ezt, mikor már úgyis elveszett ember voltam, hazug és elkárhozott csaló; miért nem csináltam végig a dolgot, s miért nem vállaltam a gyávaságot is; miért nem lettem végérvényesen, visszavonhatatlanul az ördögé, mint Faustus; hadd kérkedhessek vele, milyen mélyre süllyedtem, s még új gazdám is kénytelen legyen tisztelni teljes romlottságomért, ha életkorom miatt lenéz is? Nem, nem választottam ezt a

- 43 -

módszert. Nem értünk volna vele semmit; legalább egyikünknek ésszel kellett élnie; mert tegyük fel, hogy Boon meg én már jókora utat megteszünk, mire Louisa néném ki tud valakit küldeni a szántóföldre, ahol Zack kuzen délután háromkor tartózkodni szokott palántázás idején, s tegyük fel azt is, hogy Zack kuzen lóháton már nem tud utolérni bennünket – nyilván meg se próbálja –, akkor is egyenest belovagol a városba, néhány szót vált Neddel meg Ike kuzennal, s máris pontosan tudni fogja, mit kell tennie, és meg is teszi: telefonál a rend�rségnek.

Megérkeztünk. Kiszálltam, és kinyitottam a kaput (a kapufélfák még ma is az öreg Lucius Quintus Carothers idejéb�l valók; Carothers kuzenod, a mostani, véd�láncot szereltetett közéjük, hogy csak az autók hajthassanak be; lábasjószága már úgysincs), és a szentjánoskenyérfákkal szegélyezett kocsiúton elindultunk a ház felé (még ma is megvan: a rései közt sárral betapasztott, gerendákból összetákolt kétszobás házat, amely részben lakásul, részben er�dítményként szolgált, még 1813-ban építette az öreg Lucius, amikor rabszolgáival és vadászkutyáival Carolinából átkelt a hegyeken; igen, még ma is megvan, elrejtve a deszkaburkolat, a görög oszlopf�k meg a g�zhajókra emlékeztet� fából faragott mellvédek mögött, amelyekkel az egymást követ� Edmondsok asszonyai ékesítették fel).

Louisa néném meg, aki csak ott lézengett a ház körül, már messzir�l hallotta, hogy közeledünk, s mire a ház elé érkeztünk, és megálltunk, mindnyájan a tornácra, lépcs�re meg az udvarra cs�dültek (kivéve talán azokat, akiket Zack kuzen esetleg szemmel tarthatott a ló hátáról).

– Rendben van – súgta oda Boon, megint csak a szája sarkából –, csinálj hát, amit akarsz. – Tudniillik – ahogy manapság mondani szoktátok – most már tökmindegy volt; már nem volt rá id� – négyszemközt tárgyalni meg pláne nem volt lehet�ségünk –, hogy legalább némi sejtelme legyen arról, amit már biztosan kellett volna tudnia. Ebb�l is láthatod, mennyire járatlanok voltunk Boon is meg én is – a dologban. Még csak nem is kontárok voltunk: rosszabbak annál; egyáltalán nem értettünk az autólopáshoz – különben egyikünk se szívesen nevezte volna lopásnak a dolgot, hiszen az autót sértetlenül vissza akartuk hozni; de még akkor se tudtuk volna, hogy csináljuk, ha (legalábbis Jeffersonban) a kutya se tör�dött volna velünk. Ugyan milyen választ is adhattam volna Boonnak, ha fölteszi a kérdést? Hiszen én még rosszabbul éreztem magam, mint �; egyikünk helyzete se volt valami rózsás, de az én helyzetem még az övénél is kétségbe ejt�bb volt, mivel nekem kellett volna cselekednem valamit, méghozzá gyorsan, most már szinte pillanatok alatt, neki meg közben nem volt más dolga, csak ülni a kocsiban és drukkolni. S fogalmam se volt róla, mit csináljak; már addig is jóval többet hazudtam, mint amennyit kiötleni valaha is képesnek hittem magam, s olyan könnyen el is hitték, vagy legalábbis elfogadták hazugságaimat, hogy magam is elámultam, s�t megdöbbentem rajta; most azonban olyan helyzetben voltam, mint az a bizonyos öreg néger, aki azt mondta: – Rajta, Uram, ha meg akarsz váltani b�neimt�l, most van rá a legjobb alkalmad: itt állok El�tted! – Minden

- 44 -

puskaporomat ell�ttem már, Boonéval együtt. Ha a B�n továbbra is igényt tartott valamelyikünkre, rajta volt a sor: most már neki kellett lépnie.

Lépett is. Mégpedig Zachary Edmonds kuzennak álcázva magát. Edmonds kuzen abban a pillanatban jött ki az ajtón, amikor észrevettem, hogy a lova ott van az udvarban, egy néger inas tartja a kantárjánál fogva. Érted, mir�l van szó? Zachary Edmonds, akit a tavaszi szántástól a betakarításig hétköznap sose lehetett látni Jeffersonban, aznap délel�tt bent járt a városban (az �rletéssel kapcsolatban volt valami sürg�s elintéznivalója), s alig néhány perccel azután, hogy magam is ott jártam, benézett Ike kuzenhoz, az üzletbe; s mialatt kikocsikáztunk hozzá – na meg az alatt a több mint egyórányi id� alatt, amíg Boon a B�n sugallatára megborotválkozott és inget váltott –, Zack kuzen hazaért, s éppen akkor szállt le a lóról az ajtaja el�tt, amikor a ház népe meghallotta, hogy jövünk. Tüstént nekem szegezte a kérdést: – Hát te hogy kerülsz ide? Ike azt mondta, hogy benn alszol a városban, és holnap együtt mentek horgászni!

Callie néni persze rögtön elkezdett sopánkodni, úgyhogy nem is kellett válaszolnom, még ha tudtam volna is, hogy mit válaszoljak. – Horgászni? – kiabálta Callie néni.

– Vasárnap? Ha a papája hallaná, ebben a minutumban leugrana arról a vonatról, s jönne haza, még táviratot se küldene! Meg a mamája is! Miss Alison nem engedte meg neki, hogy a városban aludjon, se Mister Ike-nál, se másnál! Szigorúan meghagyta, hogy jöjjön ki ide velem meg a gyerekekkel, és viselkedjen rendesen, különben Mister Zack ellátja a baját!

– Jó, jó! – mondta Zack. – Hagyd abba egy pillanatra az ordítozást; nem hallom, mit mond a gyerek. Hátha közben meggondolta magát! Nos? Meggondoltad magad?

– Tessék? – kérdeztem. – Igen, uram. Azazhogy nem, uram.

– Igen, vagy nem? Itt maradsz, vagy visszamész Boonnal?

– Vissza, uram – feleltem. – Visszamegyek. Ike kuzen azt mondta, hogy próbáljak engedélyt kérni rá Zack kuzentól. – Callie néni erre megint elkezdett sopánkodni (tulajdonképpen abba se hagyta, csak egy nagy lélegzetet vett, mikor Zack rászólt), de az ügy már el volt intézve; mikor Callie néni tovább sopánkodott, Zack leintette.

– Elég, elég, elég! A saját szavam nem hallom! Ha Ike nem hozza ki holnap a gyereket, hétf�n majd érte küldök.

– Visszasiettem a kocsihoz; Boon már be is gyújtotta a motort.

– Az anyját neki! – jegyezte meg halkan, de �szinte elismeréssel, s�t némi tisztelettel a hangjában.

– Rajta! – mondtam. – Most aztán pucoljunk! – Zökken� nélkül gyorsan elindultunk, s egyre sebesebben robogtunk végig a kocsiúton, vissza a kapu felé.

- 45 -

– Hátha valami okosabbra is fel tudnánk használni ezt az id�t az autókirándulás helyett? – szólalt meg Boon. Talán csinálhatnánk együtt valamit, amivel egy kis pénzt kereshetnénk!

– Most már menjünk csak autózni – feleltem. Nem mondhattam meg neki, hogy mondhattam volna meg, hogy Unom már a hazudozást, belefáradtam, hogy folyton hazudoznom kell?! Pedig akkor már tudtam, hogy még csak a kezdet kezdetén vagyunk; hogy a hazudozásnak sose lesz vége; nemcsak olyan értelemben, hogy kénytelen leszek tovább hazudni, nehogy eddigi hazugságaim kiderüljenek, hanem eddigi – elkoptatott, fölöslegessé vált – hazugságaimtól se szabadulok meg soha.

Visszamentünk Jeffersonba. Ezúttal gyorsan hajtottunk; akármilyen szép volt a táj, egyikünk se gyönyörködött benne. Majdnem öt óra volt már. Egyszerre csak megszólalt Boon; izgatott volt, hadarva, de azért megfontoltan beszélt: – Meg kell pihentetnünk egy kicsit a motort, hogy kih�ljön. Sokan látták, hogy kivittelek benneteket McCaslinhez; most meg látni fogják, hogy csak ketten jövünk vissza; feltétlenül vissza kell hát vinnem a kocsit a gazda garázsába. Utána megint meg kell mutatnunk magunkat, hadd lássanak, persze nem együtt, csak úgy lófrálnunk kell egy kicsit, mintha semmi célunk nem lenne. – Erre megint nem mondhattam, hogy Ne menjünk Jeffersonba! Menjünk most mindjárt tovább! Ha már folytatnom kell a hazudozást, legalább idegeneknek hazudjak! Boon meg csak beszélt: – .. .a kocsit... Ugye, hogy azt kérdezte, miel�tt eljöttünk, hogy keresztülhajtunk-e visszafelé a városon?

– Kicsoda? És mikor?

– Ned. Közvetlenül azel�tt, hogy elindultunk Jeffersonból.

– Nem emlékszem rá – feleltem. – Mi van a kocsival?

– Nem tudom, otthagyhatom-e a garázsban. Amíg járok egyet a F�tér környékén, te meg hazamész, és magadhoz veszel egy tiszta inget, meg ami még kell. Tudod, hogy az egész holmit le kellett pakolnom McCaslinnél. A tiedet is. Attól tartok, hogy valami kotnyeles, minden lében kanál alak véletlenül arra kóricál. – Mind a ketten tudtuk, kire gondol.

– Miért ne zárhatnád rá a garázst?

– Mert nincs nálam a kulcsa – felelte Boon. – Csak a lakat. A gazda délel�tt elvette t�lem a kulcsot, és kinyitotta a lakatot, a kulcsot meg odaadta Mr. Ballonnak, hogy � �rizze, amíg haza nem jön. Nekem csak az a dolgom, hogy mihelyt McCaslint�l hazaérkezem, bevigyem a kocsit a garázsba, s zárjam rá a lakatot; aztán a gazda majd megtáviratozza Mr. Ballottnak, mikor érkezik, és Mr. Ballott kinyitja a garázst, hogy kimehessek elébük az állomásra.

– Pedig akkor is meg kell reszkíroznunk – jelentettem ki.

– Igen, kénytelenek leszünk megreszkírozni. Most, hogy a gazda meg Miss Sarah nincsenek otthon, lehet, hogy Delphine is lerázza a nyakáról hétf� reggelig. – így

- 46 -

aztán megreszkíroztuk. Boon behajtott a garázsba, leszedte a padlástérb�l – oda volt eldugva – a b�röndjét meg a kabátját, aztán még egyszer fölnyúlt, és leráncigált egy összehajtogatott ponyvát, aztán a b�röndjét meg a kabátját elhelyezte a kocsi fenekén, a hátsó ülés el�tt. Már a benzineskanna is el� volt készítve: vadonatúj, ötgallonos kanna volt – nagyapa úgy átalakíttatta a bádogossal, aki a szerszámosládát készítette, hogy teljesen légmentesen záródott, mert nagymama már akkor sem állhatta a benzinszagot –, még sose használtuk, mert az autó nem ment még ilyen messzi útra; a tölcsér meg a szarvasb�r sz�r� is a szerszámosládában volt már, a gumiragasztóval, az emel�rúddal meg a franciakulcsokkal együtt ezek a kocsi felszereléséhez tartoztak –, ott volt a lámpa, a fejsze, a lapát, a drótkötéltekercs, a csörl� meg a kötél is, amivel nagyapám egészítette ki az autó felszerelését, no meg egy vödör is, amivel megtölthettük a h�t�t, ha patak vagy es�vízzel telt gödör mellett haladtunk el. Boon a benzineskannát (színig volt töltve; lehet, hogy ez vette igénybe annyi idejét, miel�tt értünk jött) ugyancsak berakta a hátsó ülés elé, aztán kibontotta a ponyvát, de nem terítette ki, hanem csak úgy begy�rte-gyömöszölte a hátsó ülés elé, semmi se látszott ki alóla, mintha csak egy rakás összegy�rt ponyva hevert volna ott. – Majd a te cókmókodat is ugyanígy alája dugjuk – jelentette ki. Úgy fog kinézni, mintha csak egy rakás ponyva volna, amit a gazdája lusta volt összehajtogatni. Most pedig az lesz a legokosabb, ha hazamész, fogod a tiszta inget, aztán egyenest visszajössz ide, és megvársz. Nem maradok el sokáig: éppen csak kószálok egy kicsit a F�téren, hátha Ike-nak is eszébe jutna érdekl�dni. Aztán indulunk is.

Becsuktuk az ajtót. Boon be akarta akasztani a nyitott lakatot a pántba. – Ne! – szóltam rá; akkor nem is tudtam volna megmondani, miért, már annyira hatalmába kerített a gonosz. – Vágd csak zsebre!

De Boon tisztában volt vele, miért szóltam rá; el is árulta. – Fenemód igazad van – mondta. – Elég bajunk volt már úgyis, semmi szükség rá, hogy valaki csak úgy véletlenül erre kóricáljon, és rácsukja, gondolván, hogy én megfeledkeztem róla.

Hazamentem. Éppen szemközt laktunk, az utca másik oldalán. Most egy benzinkút van ott, nagyapa házát pedig bérházzá alakították át. Nem volt otthon senki, de a ház azért nem volt persze bezárva, mert Jeffersonban akkoriban még ismeretlen dolog volt a b�nözés, és senki se szokta bezárni a lakását. Csak öt óra múlt néhány perccel, még csak nem is alkonyodott, mégis vége volt már a napnak; az elhagyatott, néma ház egyáltalán nem volt üres: mintha szellemek nyüzsögtek volna benne; hirtelen mohó vágy fogott el anyám után; úgy éreztem, hogy elegem van az egészb�l, nem akarok többé a magam ura lenni; a legszívesebben meghátráltam volna, lemondtam volna az egészr�l, hogy nyugtom legyen, s ne kényszerüljek olyan elhatározásokra, amelyeknek szükségszer� következménye az autólopás. De már kés� volt; már döntöttem; viszont ha már egyszer eladtam a lelkem egy tál lencséért a Sátánnak, legalább a kezemben lett volna az az átkozott lencse, hogy megehessem; ezért figyelmeztetett hát az imént Boon, mintha csak el�re látta volna, hogy az elhagyatott házban elfog egy pillanatra a gyengeség, és

- 47 -

habozni kezdek, ezért mondta, hogy: – Épp elég bajunk volt már, nem szabad engednünk, hogy megakadályozzon valami tervünk végrehajtásában!

Ruháim – a tiszta ingek, alsónadrágok, zoknik, no meg a fogkefém – kint voltak McCaslinnél. Persze mindenb�l volt még egypár a fiókomban, csak fogkefe nem, ami különben – fogadni mertem volna rá – anyám távollétében úgyse jutott volna eszébe se Callie néninek, se Louisa nénémnek. Mégse vettem ki egyetlen ruhadarabot se, nem mintha elfelejtettem volna, hanem valószín�leg azért, mert nem is állt szándékomban. Éppen csak beléptem a házba, és elálldogáltam egy darabig a szobában, hogy alkalmam legyen bebizonyítani önmagámnak: kett�nk közül – Boonról meg rólam van szó – nem én vagyok az, aki cserbenhagyja a másikat; aztán visszamentem az utca másik oldalára, és nagyapa hátsó udvarán keresztül a garázshoz ballagtam. De Boon se olyan ember volt, aki cserbenhagyja a másikat: még a garázshoz se értem, már hallottam, hogy a motor halkan duruzsol. Boon már a volán mögött ült; azt hiszem, már gázt is adott a kocsinak.

– Mi az, nincs tiszta inged? – kérdezte. – Na, nem baj. Majd veszek neked Memphisben! Rajta! Indulhatunk is!

– Azzal kifarolt a kocsival a garázsból. A nyitott lakat megint ott lógott a pánton. – Hagyd! – szólt rám. – Fölösleges becsukni, ne töltsd vele az id�t! Most már úgyis mindegy.

– Nem mindegy! – jelentettem ki. Most se tudtam volna pontosan megmondani, miért; talán azért, mert a zárt ajtó a lelakatolt pánttal olyan benyomást keltett, mintha az autó benn volna a garázsban, biztonságban. Márpedig ha így van, akkor lehet, hogy az egész csak álom, amelyb�l holnap vagy talán rögtön, már a következ� pillanatban felébredhetek, s nincs semmi baj, nem fenyeget semmi veszély. Becsuktam hát az ajtót, rákattintottam a lakatot, kinyitottam a hátsó kaput, s mikor Boon kigördült rajta, azt is becsuktam, aztán beszálltam az autóba, amely már indult is tovább – ha ugyan megállt egyáltalán. – Ha a mellékutcán megyünk, elkerülhetjük a F�teret – figyelmeztettem. Mire megint csak azt mondta:

– Most már úgyis mindegy. Egyebet már úgyse tehetnek, mint hogy utánunk kiabálnak. – De nem kiabált utánunk senki. Azonban még akkor se volt egészen mindegy, amikor magunk mögött hagytuk a F�teret. A végs� döntés lehet�sége még mindig egy teljes mérföldnyire volt, ott, ahol a McCaslin és a Memphis felé vezet� országút elágazott, s ahol még ráparancsolhattam volna, hogy Állj meg! Hadd szálljak ki, és meg is állt volna. S�t: mondhattam volna, hogy Meggondoltam magam. Vigyél vissza McCaslinhez, s tudtam, hogy ezt is megtenné. S hirtelen rájöttem, hogy ha azt mondom neki: Menjünk vissza. Elkérem Mr. Ballott-tól a kulcsot, és bezárjuk az autót a garázsba: a gazda úgyis azt hiszi, hogy ott van, hát még azt is megteszi. S�t, mi több: szeretné, ha ezt mondanám, még imádkozik is érte magában, hogy mondjam; mindketten, � is meg én is meg vagyunk rémülve, nem is az � vakmer�sége, hanem kölcsönös meggondolatlanságunk és összeesküvésünk miatt, s mivel Boon tisztában van vele, hogy nincs ereje ellenállni

- 48 -

a kísértésnek, amit önmagában érez, kénytelen az én er�mre és becsületességemre bízni magát. Éned? Emlékszel, mit mondtam a B�nr�l? Ha fordítva áll a helyzet, és én könyörgök magamban Boonnak, hogy forduljunk vissza, én számíthattam volna az � becsületességére és könyörületességére, az viszont, akihez Boon könyörgött, e két tulajdonság egyikével sem rendelkezett.

Így aztán nem szóltam semmit; elértünk az elágazáshoz: mintha egy gyönge, tehetetlen kéz nyúlt volna utánam még egyszer és utoljára, hogy megmentsen, de aztán vissza is húzódott, elröppent, elt�nt, nyoma veszett; Hát jó, gondoltam magamban. Megadom magam. Lehet, hogy Boon meg is hallotta, hiszen még mindig én voltam a f�nök. Mindenesetre az � közrem�ködésével hagytuk magunk mögött Jeffersont, s feltételezhet� volt, hogy a Sátán legalább az els� néhány nap veszedelmeit�l megoltalmazza hívét, aki már meg is szólalt: – Tulajdonképpen semmit�l se kell tartanunk útközben, csak a Pokol-patak völgyén lesz keserves átkelni holnap. Az Orkán-patak semmiség.

– De még mennyire hogy az! – feleltem. Az Orkánpatak négy mérföldre van Jeffersontól; olyan gyorsan szoktál mindig átrobogni fölötte, hogy talán még a nevét se tudod. Bezzeg akiknek akkoriban kellett átkelniük rajta, alaposan megjegyezték. Igaz ugyan, hogy egy fahíd vezetett át fölötte, de még nyár derekán is csak egy sor iszappal teli gödrön át lehetett megközelíteni.

– Szerintem is az – ismételte meg Boon. – Semmiség. Én meg Mr. Wordwin tavaly, amikor erre jöttünk, úgy keltünk át rajta, hogy még az emel�t és a kötelet se használtuk: csak egy lapátot meg egy fejszét kért kölcsön Mr. Wordwin egy körülbelül félmérföldnyire lév� házból; most, hogy eszembe jut, úgy rémlik, nem is vitte vissza. Igaz, hogy a gazdájuk másnap valószín�leg értük ment.

Csakugyan, majdnem úgy volt, ahogy mondta. Az innens� iszapgödrön meg a hídon is szerencsésen átjutottunk. A patak túlsó partján lév� gödörben azonban elakadtunk. Az autó néhányszor ide-oda billent, jobbra-balra d�lt, aztán megállt, a kerekei egy helyben forogtak. Boon egy pillanatig se vesztegette az id�t, azonnal lehúzta a cip�jét (elfelejtettem mondani, hogy délben azt is kipucolta), felt�rte a nadrágja szárát, és kilépett a kocsiból, egyenest bele a sárba. – Ülj a volánhoz – adta ki az utasítást. – Kapcsolj egyesbe, s ha szólok, indíts. Rajta! Tudod, hogyan kell, ma délel�tt tanítottalak meg rá. Átültem a kormánykerékhez. Az emel�t meg a kötelet el� se vette. – Nincs szükség rá. Túl sokáig tartana el�kotorni meg visszarakni, az id�nk meg kevés. – Csakugyan nem volt szüksége az emel�re. Az országút mentén düledez� korlát húzódott cikcakkban; habozás nélkül letörte a karfát, térdig belegázolt a sárba meg a vízbe, a rúd végét bedugta a kocsi hátsó tengelye alá, odaszólt nekem, hogy:

– Most! Kapcsolj rá! –, azzal nekirugaszkodott, megemelte az autót, s addig taszigálta, emelgette, nyomkodta el�re puszta kézzel, míg száraz talajra nem ért; akkor el�rekiáltott, hogy: – Állítsd le! Állítsd le a motort! –, s mikor sikerült

- 49 -

leállítanom, odalépett, félretolt, és beült a volán mellé; még a sáros nadrágszárát se hajtotta vissza.

Tudniillik már lemen�félben volt a nap; fél� volt, hogy egészen besötétedik, mire a Ballenbaugh házhoz érünk, ahol éjszakázni akartunk; olyan sebesen száguldottunk, amilyen sebesen csak mertünk, s nemsokára el is haladtunk Wyotték el�tt – a Wyott családdal jó viszonyban voltunk; apám abban az esztend�ben is hozzájuk vitt karácsonykor madárlesre, házuk, amely mögött éppen akkor készült lenyugodni a nap, nyolc mérföldre volt Jeffersontól, de még mindig négy mérföldre voltunk a folyótól. Folytattuk utunkat; reméltük, hogy nemsokára fölkel a hold, mivel a petróleum-fényszórók inkább csak arra voltak jók, hogy mások lássák, ha közeledünk, az utat azonban nem nagyon világították meg el�ttünk; s ekkor egyszerre csak megszólalt Boon: – Mi ez a b�z? Te voltál?

– De miel�tt még tiltakozni próbálhattam volna, hirtelen lefékezte a kocsit, egy pillanatig mozdulatlanul ült a helyén, aztán megfordult, hátranyúlt, és egyetlen rántással fölemelte a kocsi hátsó részébe gyömöszölt hatalmas ponyvát. Ned tápászkodott fel a kocsi fenekér�l. A vasárnapi fekete ruhája volt rajta, meg kalap és fehér ing arany gallérgombbal, de gallér meg nyakkend� nem; nála volt az ütött-kopott kis kézitáska is (manapság aktatáskának szoktátok nevezni), ami valamikor még az öreg Lucius McCasliné volt, amikor apám még nem is élt; fogalmam sincs róla, hogy máskor mit hordhatott magával benne. Sose láttam egyebet a táskában, mint egy bibliát (ugyancsak régi darab volt: McCaslin ükanyjától örökölte), amib�l egy szót se tudott elolvasni, meg egy félliteres fiaskót, amelyben talán kétkanálnyi whisky lehetett. – A kutya hétszentségit neki! – káromkodta el magát Boon.

– Nekem is kedvem támadt kirándulni – mondta Ned. – Hihihi!

- 50 -

4.

– Nekem is van annyi jogom kirándulni, mint neked meg Luciusnak – jelentette ki Ned. – Még több is. Az autó a gazdáé, akinek Lucius is csak az unokája, te meg egyáltalán nem is vagy rokona.

– Jó, jó! – felelte Boon. – Csak az a disznóság, hogy egész id� alatt ott feküdtél az alatt a ponyva alatt, és hagytad, hogy egymagám másszak ki a sárba, és egymagám emeljem fel az egész kocsit a puszta kezemmel.

– Az ám, de milyen h�ség volt ott a ponyva alatt! mondta Ned. – Nem is tudom, hogy bírtam ki. Nem is beszélve arról, hogy mennyire kellett vigyáznom, hogy az a nyavalyás bádogkanna szét ne loccsantsa az agyamat, valahányszor zöttyent egyet a kocsi, meg aztán attól is féltem, hogy az a benzin, vagy mi a fenének hívjátok, képes fölforrni, és a végén még fölrobban az egész kanna, örültél volna, ha el�bújok, mi? Csak négymérföldnyire voltunk Jeffersontól. Szépen hazaküldtél volna.

– Most tízmérföldnyire vagyunk – felelte Boon. – Mib�l gondolod, hogy innen nem fogsz hazasétálni?

Gyorsan közbeszóltam: – Ne felejtsd el, hogy még csak kétmérföldnyire hagytuk el Wyottékat! Pontosan az a helyzet, mintha Bay St. Louistól volnánk két mérföldre!

– Úgy bizony! – helyeselt jókedv�en Ned. – Nem kellene tíz mérföldet sétálnom.

Boon csak egy kurta pillantást vetett rá.

– Szállj ki, és hajtogasd össze azt a ponyvát, hogy ne foglaljon el nagyobb helyet a kelleténél – parancsolt rá Nedre. – S egyúttal szell�ztesd is ki egy kicsit, ha már nem dobhatjuk el!

– Te vagy az oka, miért kellett akkorákat zötyköl�dnöd – felelte Ned. – Úgy beszélsz, mintha csak azért követtem volna el illetlenséget ott a ponyva alatt, hogy fölfedezzetek!

Amíg álldogáltunk, Boon meggyújtotta a fényszórókat, aztán végre megtörölte a lábát a ponyva egyik sarkában, felvette a zokniját meg a cip�jét, és lehajtotta a nadrágszárát; már majdnem teljesen száraz volt. A nap lement; már a hold is felt�nt az égen. Biztosra vehettük, hogy sötét este lesz, mire Ballenbaugh-ékhoz érünk.

Úgy tudom, hogy a Ballenbaugh ház jelenleg halásztanya, s egy olasz alkoholcsempész a tulajdonosa, aki néha elt�nik – többnyire csak négyesztend�nként – arra az egy-két hétre, amíg az új seriff rájön, hogy

- 51 -

tulajdonképpen miben is sántikálnak azok, akikr�l eddig azt hitte, hogy seriffnek akarják; a folyópartnak az egész szakasza Thomas Sutpen nagyszabásúnak tervezett, de eleve pusztulásra ítélt birodalmához tartozott egykoron – akár de Spain �rnagy vadásztanyája –, most csatornákkal keresztül-kasul szelt term�föld; a vadon, ahol Boon fiatal korában még medvére, szarvasra meg pumára vadászott (illet�leg � is ott volt, amikor gazdái vadásztak), ma békés gyapot- és kukoricaterm� vidék, s a “Wyott-rév" is csak puszta név.

19O5-ben azonban még volt arrafelé némi nyoma a vadonnak, bár a szarvasok, medvék meg pumák elt�ntek a környékr�l (akárcsak de Spain �rnagy és vadászai); elt�nt a komp is; a Wyott-révet már vashídnak neveztük, a vashídnak. Tudniillik ez volt az els� – és még jó néhány évig az egyetlen – vashíd Yoknapatawpha megyében. Valamikor régen azonban, a csikeszó kiskirályok, Issetibbeha meg Moketubbe és a magát “Végzet"-nek nevez� királygyilkos trónbitorló uralkodása idején, s�t még akkor is, amikor felt�nt a környéken az els� Wyott, és az indiánok megmutatták neki az átkel�helyet, ahol aztán boltot nyitott, kompot épített, és önmagáról nevezte el az öblöt, ez volt sok-sok mérföldnyi körzetben az egyetlen átkel�hely, s�t: éppen addig volt hajózható a folyó; a hajók (télen, amikor magas volt a vízállás, még egy kis g�zhajó is) úgyszólván Wyott ajtajának küszöbénél kötöttek ki: whiskyt, ekét, petróleumot meg mentacukrot szállítottak Vicksburgb�l, s gyapottal meg prémekkel megrakodva tértek vissza.

Memphis azonban még öszvérfogattal is közelebb volt, mint Vicksburg, így aztán Jeffersonból olyan egyenes utat építettek a Wyott-komp déli kiköt�jéig, amilyen egyenesét csak tudtak, északi kiköt�jét�l pedig Memphisig. Ett�l fogva a gyapotot meg az egyéb árucikkeket ezen az úton, öszvérfogattal vagy ökrös szekérrel szállították Jeffersonból Memphisbe meg vissza; s közvetlenül ezt követ�leg t�nt fel a környéken egy tagbaszakadt fickó, aki Ballenbaugh-nak nevezte magát, senki se tudta, honnan jött, és senki se ismerte az �seit; egyesek szerint annak rendje és módja szerint pénzért vásárolta meg Wyott-tól az egyetlen helyiségb�l álló, lakásnak és egyben üzletnek is használt, sötét és épp ezért eléggé elhagyatott kis épületet, valamint az �si csikeszó átkel�hely környékének azt a részét, amely állítólag (Wyott állítása szerint) Wyott jogos tulajdona volt; mások szerint viszont Ballenbaugh egyszer�en bebeszélte Wyottnak, hogy már eleget lakott ott, s ideje, hogy négy mérfölddel beljebb költözzék a folyótól, és gazdálkodni kezdjen.

Akárhogy is történt, tény, hogy Wyott elköltözött. A vadon mélyén fekv� kis remetelakból pedig ugyancsak forgalmas, lármás hely lett: ott háltak meg, abrakoltattak és ittak egyet az átutazó fuvarosok, s állandóan ott tanyázott azoknak a mocskos szájú, durva öszvérhajcsároknak a bandája is, akik két, három vagy (szükség esetén) négy állandóan készenlétben tartott, fölszerszámozott öszvérrel a révhez érkez� társzekerek elé szoktak menni, s éktelen káromkodások közepette egyik parton a kompra, a másikon a magas partra segítettek vontatni az áruval megrakott társzekereket. Mondom: forgalmas, zajos hely lett, mindenféle ember megfordult arrafelé. Csupa faragatlan fickó, az igaz, de gazember mindaddig nem

- 52 -

akadt köztük, míg Sartoris ezredes (nem a bankárról van szó, aki csak névlegesen volt ezredes, s a megtisztel� címet egyrészt örökölte, másrészt apjához való hasonlatossága révén jutott el hozzá, s aki tulajdonképpen a felel�s volt azért, hogy Boon meg én pillanatnyilag ott voltunk, ahol voltunk, hanem az apjáról, aki igazi ezredes volt a déli államok szövetségének hadseregében: katona, államférfi, politikus és párbajh�s; s�t: Yoknapatawpha megye húsz év körüli ifjoncai közé tartozó oldalági rokonok, unokaöcsök szerint: gyilkos) a hetvenes évek derekán meg nem építette a vasutat, és ezzel tönkre nem tette a kompot.

A Ballenbaugh-céget azonban nem tudta tönkretenni, nem is szólva Ballenbaugh-ról. A társzekerek annak idején fölöslegessé tették a hajókat, és a Wyott-révet elnevezték Ballenbaugh-révnek, a vasút viszont a társzekerekt�l s következésképpen Ballenbaugh-tól is elhódította a gyapotbálákat, de több nem is történt; negyven évvel korábban Ballenbaugh, aki beköltözött a boltos – vagyis Wyott – szerény kis házikójába, megmutatta, hogy a jöv�be lát, és a lehet�ségeket meg is tudja lovagolni; most, szinte újra testet öltve fiában, aki ugyanolyan tagbaszakadt fickó volt, s 1865-ben (állítólag) felvágatlan USA dollárokkal bélelt kabáttal tért vissza (saját állítása szerint) Arkansasból, ahol (ugyancsak saját állítása szerint) katonai szolgálatot teljesített egy gerillacsapat kötelékében (a csapat parancsnokának nevére azonban képtelen volt visszaemlékezni), de szabályszer�en leszerelt, megmutatta, hogy még mindig olyan ügyes, agyafúrt és mindentudó egyéniség, mint volt. Annak idején az emberek csak átutazóban fordultak meg a Ballenbaugh házban, vagyis ott pihentek meg éjszakára; most viszont a Ballenbaugh ház utazásuk végcélja lett: mindig éjszaka és igen gyakran hanyatt-homlok érkeztek, hogy Ballenbaugh-nak legyen ideje elrejteni a mocsárban a lovat vagy a tehenet, miel�tt a törvény képvisel�je vagy a lopott jószág gazdája is odaérkezne. S nemcsak dühös farmerek üthették seregestül bottal a Ballenbaugh ház környékén elt�nt lovaik és egyéb jószágaik nyomát, s nemcsak a seriffek jó néhány gyilkosét: nyoma veszett ott egy fináncnak is. Mert az id�sebbik Ballenbaugh még csak árulta annak idején a whiskyt, a fiatalabbik már gyártotta is; a vezetése alatt álló üzletet már “nyilvános tánchelyiség”-nek nevezték ugyan, de ez csak szépen hangzó fed�név; a Ballenbaugh ház a nyolcvanas évek derekán már sok mérföldes körzetben közmegvetés tárgya volt: irtózatot és megbotránkozást keltett; egész sereg lelkész és vénkisasszony próbált olyan seriffet választatni, akinek egész programja jóformán csak az volt, hogy Ballenbaugh-t részeges törzsvendégeivel, felhajtóival, szerencsejátékosaival és bárhölgyeivel együtt kiakolbólítja Yoknapatawpha megyéb�l, s�t, ha lehetséges, egész Mississippi államból. De Ballenbaugh és környezete – istállója, nyilvánosháza, vagy nevezhetjük, aminek akarjuk – fütyült ránk, akik nem tartoztunk hozzájuk, �k nem tették ki a lábukat fellegvárukból, másokat meg nem kényszerített törvény, hogy odamenjenek; s�t: Ballenbaugh új szakmája vagy avatárája a jelek szerint olyan jól jövedelmezett, hogy olyan vendéget állítólag már nem is látott szívesen, aki legfeljebb csak egy hímpókos lovat vagy kiapadt tehenet szerzett neki. így aztán az okos emberek egyszer�en békén hagyták a Ballenbaugh

- 53 -

házat. Értve rajtuk a seriffeket is, akik nemcsak okos, hanem családos emberek is voltak, s nem felejtették el a fináncot, akinek nem sokkal azel�tt arrafelé veszett végleg nyoma.

Így ment ez egészen 1886 nyaráig, amikor is – pusztán egy bibliával felfegyverkezve – lóháton beállított a Ballenbaugh házhoz egy Hiram Hightower nev� baptista lelkész – ugyanolyan óriás, azaz éppolyan magas és majdnem olyan er�s volt, mint Ballenbaugh; 1861-t�l 1865-ig vasárnaponként tábori lelkész, a hét többi napján pedig közönséges katona volt Forrest seregében, a legbátrabb és legkönyörtelenebb harcosok egyike –, és néhány ökölcsapással jó útra térítette az egész társaságot, ha módjában volt, egyenként, ha meg annak látta szükségét, kett�t-hármat egyszerre. Így történt, hogy mikor 1905-ben azon a bizonyos májusi alkonyon Boon, Ned meg én a Ballenbaugh ház felé igyekeztünk, a ház úrn�je Ballenbaugh harmadik megtestesülése, avatárája volt, a második Ballenbaugh egyetlen gyermeke, egy ötvenesztend�s vénlány személyében; a pedáns, sovány, kimért, acélszürke hajú n� mintegy száz hold kit�n� min�ség�, áradmányos gyapot- meg kukoricaföldön gazdálkodott, ezenkívül volt egy kis boltja, s a bolt fölött, a padláson egy sor csuhématrac volt a padlóra fektetve, valamennyi kifogástalanul tiszta leped�vel, párnával meg takaróval; itt szoktak megaludni a róka- és mosómedvevadászok, meg a halászok, akik (úgy hírlett) nem a vadászat meg a halászat, hanem Miss Ballenbaugh f�ztje miatt tértek vissza másodszor is a környékre.

Miss Ballenbaugh is már messzir�l felfigyelt ránk. Látott már máskor is autót; elmondta, hogy az utóbbi két esztend�ben a mi autónk a tizenharmadik azon a tájon, s ebb�l öt az utolsó hat hét folyamán járt arra; két tyúkja már áldozatul is esett, s valószín�leg el�bb-utóbb ketrecbe kell zárnia valamennyi tyúkját, s�t még a kutyákat is. Mikor a ház elé érkeztünk, már kint állt a tornácon, a szakácsn�je meg egy néger férfi társaságában; “fényszóróink" kísértetiesen libeg� lángja el�l homlokukhoz emelt tenyerükkel takarták el a szemüket. Miss Ballenbaugh nemcsak Boont ismerte már régebbr�l, hanem rögtön ráismert az autóra is; olyan jó érzéke volt a kocsikhoz, hogy máris meg tudta különböztetni �ket, pedig még csak tizenhármat látott bel�lük.

– Szóval csakugyan sikerült eljutnia vele Jeffersonba jegyezte meg.

– Egy év alatt? – kérdezte Boon. – Ó, istenem, Miss Ballenbaugh, hisz ez az autó azóta százszor, s�t ezerszer nagyobb utat megtett, mint innen Jefferson. Nincs mese: magának is éppúgy meg kell szoknia az autókat, mint másoknak. – Ekkor mondta el Miss Ballenbaugh, hogy két év alatt tizenhárom autót látott, s a két tyúk is ekkor került szóba.

– De legalább autóztak egy kicsit, miel�tt megdöglöttek – jegyezte meg Miss Ballenbaugh. – Én még ezt se mondhatom el magamról.

- 54 -

– Úgy érti, hogy még nem ült autóban? – kérdezte Boon. – Hé, Ned, ugorj csak ki onnan, és szedd le a b�röndöket is! Lucius, te meg engedd el�reülni Miss Ballenbaugh-t, hadd lásson ki!

– Várjon – mondta Miss Ballenbaugh. – Meg kell beszélnem Alice-szel a vacsorát.

– Ráér az a vacsora – jelentette ki Boon. – Fogadni mernék, hogy Alice se autókázott még! Szállj be, Alice! Hát az ott kicsoda? A férjed?

– Eszem ágában sincs férjhez menni – felelte a szakácsn�. – És ha volna is, akkor se Ephumhoz mennék.

– Azért � is beülhet melléd – mondta Boon. Tehát a szakácsn� meg a néger is beült a hátsó ülésre, a benzineskanna meg az összehajtogatott ponyva mellé. Ned meg én a nyitott ajtó el�tt álltunk, a szobából kisz�r�d� lámpafényben, és néztük az autót meg a piros hátsó lámpát, ahogy továbbment egy darabon az országúton, aztán megállt, farolt egy kicsit, megfordult, és ellenkez� irányban elhaladt el�ttünk; mikor elénk ért, Boon dudált egyet, Miss Ballenbaugh kihúzott derékkal, kissé izgatottan ült az els� ülésen, Alice és Ephum meg integetett nekünk a hátsóról.

– Hujujuj, öcskös! – kiabált ki Ephum a kocsiból Nednek. – Lovagolunk!

– Hogy henceg! – jegyezte meg Ned; Boonra értette. Azért ilyen nagykép�, mert Priest úr nem látja. El�tte próbáljon felvágni! – A kocsi megállt, farolni kezdett, aztán megint megfordult, és végleg kikötött a ház el�tt. Miss Ballenbaugh egy kis szünet után szólalt csak meg.

– Köszönöm. – Aztán kiszállt, és vidáman odaszólt Alice-nek: – Gyerünk, teríteni! – Megvacsoráztunk. Vacsora közben rájöttem, miért térnek vissza szívesen a vadászok meg a halászok Miss Ballenbaugh-hoz. Aztán Ephum kikísérte Nedet, én meg udvariasan elköszöntem Miss Ballenbaugh-tól, és Boonnal kettesben – � vitte a lámpát – fölmentünk a padlásra, az üzlet fölé.

– Nem hoztál magaddal semmit? – kérdezte Boon. Még egy tiszta zsebkend�t se?

– Nem kell semmi – feleltem.

– Az ám, csakhogy így nem fekhetsz le! Nézd, milyen tiszták a leped�k! Legalább a cip�d meg a nadrágod vesd le! És a mamád biztos fogat is mosatna veled.

– Ha akarná, se tehetné – jelentettem ki. – Nem hoztam fogkefét.

– Mindegy. Akkor is ragaszkodna hozzá, tudod jól. Vagy valami egyébbel kellene megmosnod a fogad, vagy kitalálnod valamit, hogy miért nem akarsz fogat mosni.

– Igazad van – feleltem. De már feküdtem is. – Jó éjszakát! – Boon felemelte a lámpát, hogy elfújja.

– Nincs szükséged valamire?

– Mikor hallgatsz már el? – feleltem.

– Kérlek szépen! Ha így áll a dolog, megyünk is haza. Mihelyt megvirrad.

- 55 -

– Mi az, most gyulladtál be?

– Jó éjszakát! – felelte Boon. Elfújta a lámpát, és lefeküdt. Aztán körülvett a tavaszi éjszaka: a mocsarakban brekeg� kövér békák mély basszusa, meg az erd�, a végtelen erd�, a vadon neszei, meg a vadaké: a mosómedvéké, nyulaké, menyéteké, vadkutyáké, óriás baglyoké, a mokasszin- és csörg�kígyóké; talán még a fák is sóhajtoztak, meg a folyó is, nem is szólva a szellemekr�l: az egykori csikeszókról akik e földnek nevet adtak, miel�tt még fehér ember egyáltalán megpillantotta volna, meg a fehérekr�l, akik kés�bb lakták: Wyottról, az öreg Sutpenr�l meg de Spain �rnagy vadásztársaságáról, a gyapottal megrakott dereglyékr�l, a társzekerekr�l, a duhaj kocsisokról, meg Miss Ballenbaugh el�deir�l: a banditák és gyilkosok hosszú soráról; aztán egyszerre csak rájöttem, miféle hangokat hallat Boon.

– Mit röhögsz? – kérdeztem.

– Eszembe jutott a Pokol-patak völgye. Holnap délel�tt tizenegy körül érünk oda.

– Ha jól emlékszem, azt mondtad, nem lesz könny� átkelnünk rajta.

– Úgy, ahogy mondod, átkozottul nehéz lesz – felelte Boon. – Igénybe kell majd vennem a fejszét, a lapátot, a drótkötelet, csörl�t, kötelet, kerítéskarfát, meg mindhármunkat: magamat, téged meg Nedet is. Éppen ezen röhögök: Neden. Mire átverg�dünk holnap a Pokol-patakon, csúnyán meg fogja bánni, hogy – az � szavaival élve – illetlenséget követett el az alatt a ponyva alatt, ahelyett, hogy meg se mukkant volna, míg Memphis biztos talaját nem érzi a kerekek alatt!

Másnap Boon korán fölkeltett. Különben félmérföldes körzeten belül mindenki korán kelt, csak Nedet nem volt könny� felébreszteni, és kicsalogatni Ephuméktól – náluk aludt –, hogy egye meg a reggelijét a konyhában (ahonnan aztán még nehezebb volt kicsalogatni a szakácsn� mell�l). Mi is megreggeliztünk – úgy belaktunk, hogy ha vadász vagy halász lettem volna, jó darabig nem lett volna kedvem útnak indulni –, s Boon még egyszer megkocsikáztatta Miss Ballenbaugh-t, ezúttal azonban nem Alice és Ephum társaságában, noha Ephum ott lábatlankodott. Aztán megtöltöttük – illetve Boon megtöltötte – a benzintartályt meg a h�t�t, nem mintha feltétlenül szükség lett volna rá – azt hiszem, csak azért csinálta, mert Miss Ballenbaugh meg Ephum ott állt és csodálta –, és útnak indultunk. A nap éppen akkor kelt fel, mikor a folyó fölött (meg ama bizonyos egykori g�zhajó kísérlete fölött; el�z� este ez nem is jutott az eszembe) átkeltünk a Vashídon, hogy ismeretlen vidékre, egy másik megyébe jussunk; számításunk szerint estére már Memphisben, azaz egy másik államban kellett lennünk.

– Föltéve, hogy átjutunk a Pokol-patakon – jegyezte meg Boon.

– Talán jó lenne, ha nem emlegetnéd annyit – mondtam.

– Kérlek – felelte Boon. – A Pokol-patak völgyének teljesen mindegy, emlegetjük-e, vagy sem. De azért nem szabad lebecsülnünk. Különben majd meglátod magad is. – Kés�bb aztán bejelentette: – íme, megérkeztünk. Csak

- 56 -

néhány perccel múlt tíz óra; rekordid� alatt robogtunk végig a szántóföldek közt húzódó száraz, poros d�l�kön és országutakon; a földeken már sarjadt a gabona, de – vasárnap lévén – csöndesek és elhagyatottak voltak; az emberek ünnepl�be öltözve ácsorogtak a tornácon, a gyerekek meg a kutyák pedig ész nélkül rohantak a kerítés meg az országút felé, hogy megbámuljanak bennünket; kés�bb olyanokkal is találkoztunk, akik fogaton, bricskán, szekéren, ló- vagy öszvérháton (a lovon néha hárman is ültek, az öszvéren egynél többen soha) igyekeztek az üde zöld ligetekben fehérl� kis templomok felé (kilenc óra után néhány perccel megel�ztünk egy másik autót, Boon szerint Fordot; éppoly biztosan felismerte az autókat, mint Miss Ballenbaugh).

Széles völgy feküdt el�ttünk, a fennsíkról leereszked� országút egy sor ciprus és f�zfa felé vezetett: ezek szegélyezték a patak partját. Az én szememben nem t�nt túlságosan veszedelmesnek, sehol sem volt olyan széles, mint az a völgy, amelyen el�z� nap keltünk át, s a túlsó parton tisztán ki lehetett venni a fennsíkra kapaszkodó poros országutat is. Boon azonban rögtön elkezdett káromkodni, s még sebesebben hajtott lefelé a dombról, mintha türelmetlen, mohó vágy fogta volna el, hogy minél hamarabb a folyóhoz érjen, és megvívhasson vele, mintha valami nemcsak hogy ellenséges, de egyenesen könyörtelen – értelmes lény, valóságos ember lett volna. – Látod? – kérdezte. – Olyan ártatlannak látszik, mint a ma született bárány. Még az országutat is tisztán lehet látni a túlsó parton, valósággal rád mosolyog, mintha csak azt mondaná, hogy: “Ha átjutottál, szinte egy köpésnyire se vagy Memphist�l, csak sikerüljön átjutnod."

– Ha egyszer olyan istentelenül nehéz átkelni rajta, miért nem kerüljük meg? – kérdezte Ned. – Én bizony azt tenném, ha én ülnék ott, ahol te ülsz.

– Mert a Pokol-patak völgyét nem lehet megkerülni felelte dühösen Boon. – Ha jobbra megy az ember, Alabamában lyukad ki; ha meg balra, a Mississippinek megy neki.

– A Mississippit már láttam egyszer Memphisnél – mondta Ned. – Err�l jut eszembe, hogy már Memphist is láttam. De Alabamában még nem jártam. Oda szívesen kirándulnék.

– Még a Pokol-patak völgyében se jártál – felelte Boon. – S feltételezem, hogy azért bújtál tegnap az alá a ponyva alá, hogy világot láss. Mit gondolsz, miért találkoztunk Jeffersontól idáig csak egyetlenegy autóval, azzal a Forddal? Azért, mert egész Mississippiben nincs még egy autó, amelyik lemerészkedne a Pokol-patak völgyébe.

– Miss Ballenbaugh megszámolta, hogy az utóbbi két esztend�ben tizenhárom autó haladt el a háza el�tt – vetettem közbe.

– A tizenhárom közül kett� ez az autó volt – felelte Boon. – Azt viszont � se látta, hogy a többi tizenegy átkelt volna a Pokol-patakon, igaz?

– Lehet, hogy attól függ, ki ül a kormánynál – jegyezte meg Ned. – Hihihi!

- 57 -

Boon hirtelen lefékezte a kocsit. Hátrafordult. – Igazad van. Szállj ki, de íziben! Te úgyis Alabamába akarsz látogatni. Máris elvesztegettél tizenöt percet a fecsegessél!

– Miért kell mindjárt így nekiesni az embernek, ha ki meri nyitni a száját? – kérdezte Ned. De Boon ügyet se vetett rá. Nyilván nem is gondolta komolyan, amit Nednek mondott. Már le is ugrott a kocsiról; kinyitotta a szerszámosládát, amelyet nagyapa szereltetett a hágcsóra ebben volt a csörl�, a kötél, a fejsze, az ásó meg a lámpa-, a lámpát kivéve mindent kiszedett bel�le, és behajigálta a hátsó ülésre, Ned mellé.

– Legalább ezzel se fogunk id�t vesztegetni. – Szapora szóval, de nagyon nyugodtan, megfontoltan beszélt, nem látszott rajta sem izgalom, sem sietség, bezárta a ládát, és visszaült a volán mellé. – Hát akkor vágjunk is neki! Semmi értelme várnunk!

Én még mindig nem láttam súlyosnak a helyzetet: ez is csak olyan, gondoltam, amilyenek a mocsaras patakokon átvezet� vidéki országutak általában lenni szoktak: nem száraz, az igaz, de még nem is ázott el egészen, s akik úttör�ként el�ttünk jártak, még meg is könnyítették a dolgunkat: a gödröket meg a kátyús részeket feltöltötték ágakkal meg gallyakkal, s�t: az út egyes szakaszain rudakat fektettek keresztbe a sárban (igen, már láttam, hogy mégse lehet azt állítani az útról – csak pontosabb kifejezés híján nevezem még mindig útnak –, hogy nem ázott el egészen), lehet hát, hogy csak Boon találta ki az egészet; az � fantáziája népesítette be bedöglött autók és izzadt, káromkodó emberek kísérteteivel a ciprusokkal és f�zfákkal szegélyezett, szúnyogzenét�l hangos dágványt. Már-már azt hittem, hogy át is jutottunk a pocsolyán, bár semmiféle szárazabb kiemelked� helyet nem láttam, amely arra mutatott volna, hogy elértük a mocsár túlsó szélét, vagy közeledünk hozzá, s�t: még a patakot se láttam sehol, a hídról nem is beszélve. Az autó pedig megbillent, oldalt d�lt, aztán elakadt, mint el�z� nap az Orkán-pataknál; Boon most is azonnal lehúzta a cip�jét meg a zokniját, és felt�rte a nadrágja szárát. – Hé – szólt hátra a válla fölött Nednek –, kiszállni!

– Nem értek a dologhoz – felelte Ned, s meg se moccant. – Még nem tudom, hogy kell bánni az autókkal. Csak az utadban lennék. Majd szépen elüldögélek itt Luciusszal, hogy ne akadályozzalak a munkában.

– Hihihi! – utánozta dühös-gonoszul Ned vihogását Boon. – Neked mindenáron kirándulás kellett. Hát most itt van! Kiszállni!

– Az ünnepl�mben vagyok – mondta Ned.

– Én is – felelte Boon. – Ha én nem féltem a nadrágomat, neked se kell féltened.

– Te könnyen beszélsz – jelentette ki Ned. – Neked ott van Mr. Maury. Nekem azonban meg kell dolgoznom a pénzért. Ha tönkremegy vagy elkopik a holmim, magamnak kell újat vennem.

- 58 -

– Soha életedben nem vettél még egy ruhát, cip�t vagy kalapot! – vágott vissza Boon. – Biztosan tudom, hogy fecskefarkú kabátod is az öreg Lucius McCasliné volt, nem is szólva azokról a holmikról, amiket Compson tábornoktól, de Spain �rnagytól meg a gazdától kaptál.

Különben a te dolgod, hogy felt�röd-e a nadrágod szárát, és lehúzod-e a cip�det, vagy sem. Az autóból mindenképpen ki fogsz szállni!

– Szálljon ki inkább Lucius – mondta Ned. – � fiatalabb is, meg er�sebb is a korához mérten.

– Neki a kocsit kell kormányoznia – jelentette ki Boon.

– Majd elkormányozom én, ha csak az kell – mondta Ned. – Egész életemben azt csináltam, amit te kormányzásnak nevezel, igaz, hogy csak lovakkal, öszvérekkel meg ökrökkel, de nyilván azzal a kormánykerékkel is csak úgy kell “gyí"-zni meg “hó"-zni, mint a gyepl�vel vagy az ösztökével. – Azzal már rám is szólt: – Pattanj, öcskös, segíts Mr. Boonnak! De a cip�d meg a zoknid azért vesd le...

– Hajlandó vagy kiszállni, vagy azt akarod, hogy fél kézzel felemeljelek, és a másikkal kirántsam alólad ezt az autót? – kérdezte Boon. Ned végre belátta, hogy kénytelen kiszállni, s meg is mozdult, elég fürgén, csak egy kicsit morgott, miközben lehúzta a cip�jét meg a zokniját, felgy�rte a nadrágszárát, és levetette a zakóját. Mikor hátranéztem, Boon éppen két rudat, illetve két sarjútörzset vonszolt ki a bozótból.

– Hát mégse akarod igénybe venni az emel�t meg a kötelet? – kérdeztem.

– Nem a fenét – felelte Boon. – Majd ha arra kerül a sor, bizony, hogy nem fogok rá engedélyt kérni senkit�l. Tudhatnád. – Aha, gondoltam, majd a hídnál. Lehet, hogy egyáltalán nincs is híd, és éppen ez a baj. Boon ezúttal is kitalálta a gondolatomat. – Légy nyugodt, híd az van. De hol vagyunk mi még attól?

Csak kés�bb jöttem rá, hogy értette ezt. Ned óvatosan belelépett fél lábával a vízbe. – Csupa sár! – jelentette ki.

– Semmit�l se irtózom úgy, mint ha sár kerül a meztelen lábujjaim közé!

– Csak addig tart, amíg felmelegszik a vér az ereidben.

– felelte Boon. – Nesze, fogd ezt a rudat! Azt mondtad, hogy még nem volt szerencséd megismerkedni az autókkal. Ha csak ez a baj, soha többé nem fogsz panaszkodni miatta. Mehetünk – fordult felém. – Kapcsolj rá, de csak lassan, és akkor se állítsd le a motort, ha nem forognak a kerekek! – Munkához láttunk hát: Boon meg Ned bedugta a rudakat a kocsi hátsó tengelye alá, megemelte és el�relódította; a kocsi nagyokat zökkenve haladt el�re két, három, néha öt lépést, aztán megint elakadt; az egy helyben forgó hátsó kerekek úgy teleszórták sárral mindkett�jüket a térdükt�l a fejük búbjáig, mintha olyan permetez�vel fröcskölték volna be �ket, amilyet a szobafest�k használnak manapság. – Érted már, mire céloztam, amikor azt mondtam, hogy most majd lesz szerencséd megismerkedni az

- 59 -

autóval? – kérdezte Boon; köpött egyet, és irgalmatlan er�feszítéssel sikerült ismét megbillentenie, megemelnie és el�bbre taszítania az autót. – Pontosan olyan, mint a ló vagy öszvér: sose szabad mögéje állni, ha fölemeli a hátsó lábát!

Aztán megláttam a hidat. Éppen egy (viszonylag) száraz földdarabra értünk, ahol Boonnak meg Nednek, akik olyan sárosak voltak, hogy alig lehetett megkülönböztetni �ket egymástól, ugyancsak szednie kellett a lábát a rudakkal, de még így se tudtak lépést tartani a kocsival; Boon lihegett, s közben egyre kiabált, hogy: – Tovább! Ne állj meg! – amikor mintegy százméternyire el�ttünk megpillantottam a hidat, aztán azt is észrevettem, mi választ még el t�le; most értettem meg, mit�l tartott Boon. Le is állítottam a kocsit. Az országút (vagy csapás: mindegy volt már, minek nevezzük) hátralev� szakasza nem is volt útnak nevezhet�, annyira átalakult; annyira kivetk�zött eredeti formájából, hogy még alkotóelemei is megváltoztak. Nem országútra, hanem tejeskávéval teli óriási lábasra emlékeztetett, csak itt-ott állt ki bel�le egy magányos fatörzs, szánalmas, csenevész bokor meg egykét földdarabka, de különös módon az is úgy festett, mintha valaki el�re megfontolt szándékkal fölszántotta volna. Aztán észrevettem még valamit, és ekkor értettem meg, mire célozgatott Boon egy-egy elejtett szavával már több mint egy éve a Pokol-patak völgyével kapcsolatban, s miért tért rá vissza újra meg újra, mint valami megszállott, amióta el�z� nap elindultunk Jeffersonból. Az országút (azazhogy csatorna) mentén két öszvér álldogált egy fához kötve, fölszerszámozva, szántásra készen, hámmal a nyakában; a vontatóláncok rá voltak csavarva a hámra, s az ekeszíjak – gondosan összetekerve – ugyancsak a hámról lógtak le; a szomszédos fának meg neki volt támasztva egy ménk� nagy dupla eke – az ekevas meg a gerendely éppolyan sáros volt, mint Boon meg Ned, ha ugyan nem még sárosabb –, az ekének pedig egy ugyancsak sáros kisafa volt nekitámasztva; a pocsolyától néhány lépésre, egy frissen összetákolt, kétszobás, meszeletlen kalyiba tornácán egy mezítlábas férfi üldögélt egy falnak támasztott háncsszéken, nadrágtartó a derekáról lógott le, bakancsa pedig (az is sárosán) a szék mellett hevert a fal tövében. Azonnal rájöttem, hogy egy évvel azel�tt nem az Orkán-pataknál, hanem itt kellett (Boon szerint) neki és Mr. Wordwinnek kölcsönkérnie azt a bizonyos lapátot, amelyet (ugyancsak Boon szerint) Mr. Wordwin aztán elfelejtett visszaadni; bár alighanem kölcsönkérnie is fölösleges volt (a lapátot), mert nyilván úgyse mentek vele semmire.

Persze Ned is látta, amit én. Komor pillantást vetett a sártengerre. Aztán a fölszerszámozott öszvéreket vette szemügyre: úgy álltak ott, farkukkal a moszkitókat hessegetve, mintha csak ránk vártak volna. – Nahát, mondhatom, hogy soha jobbkor... – szólalt meg.

– Kuss! –mordult rá dühösen Boon. – Egy szót se! Egy hangot se akarok hallani! – Érezni lehetett a hangjából, hogy alig tudja visszafojtani a dühét; nekitámasztotta a sáros rudat a kocsinak, és kiráncigálta a hátsó ülésr�l az emel�t, a kötelet, a drótkötelet, a fejszét meg az ásót. Közben cifrákat káromkodott. Aztán felém fordult: Neked is segítened kell.

- 60 -

– Nekem? – kérdeztem.

– De hiszen ott vannak az öszvérek! – mondta Ned. Még a vontatólánc is a hámfára van akasztva...

– Nem hallottad, hogy kuss? – mordult rá még mindig ugyanolyan dühösen Boon, aztán nagyon udvariasan hozzátette: – Bocsánatot kérek, ha nem fejeztem volna ki magam elég világosan. Azt akartam mondani, hogy ne pofázz!

– De mi a nyavalyát akarhat vajon azzal a dupla ekével? – morfondírozott Ned. – Az is csupa sár, még a szarva is. Pontosan úgy néz ki, mintha... Te, gondolod, hogy képes bemászni ebbe a pocsolyába azzal az ekével, és fölszántani, hogy kátyús maradjon? – Boonnak már a kezében volt az ásó, a fejsze meg a csörl�. Egy pillanatig azt hittem, hogy rögtön hozzávágja valamelyiket – vagy mind a hármat –Nedhez. Sietve közbeszóltam:

– Segíthetek valamit?

– Persze – felelte Boon. – Mindegyikünkre szükség lesz. Volt tavaly egy kis nézeteltérésem... illetve nézeteltérésünk azzal az alakkal, amikor erre jöttünk Mr. Wordwinnel; ezúttal magunknak kell átverg�dnünk valahogy. ..

– Mennyit kellett fizetnetek tavaly, hogy kihúzzon? – kérdezte Ned.

– Két dollárt – felelte Boon. – Vagyis okosabb, ha mindjárt leveted a nadrágod meg az inged is; itt úgyse lát senki...

– Két dollárt? – ismételte meg Ned. – Hiszen akkor ez jobb üzlet, mint a gyapot! Így aztán könny� gazdálkodni: nyugodtan ülhet az árnyékban, az ujját sem kell mozdítania. Biz' isten nem bánnám, ha a gazda engem is egy forgalmas pocsolya mellé osztana be!

– Akkor jó – felelte Boon. – Most lesz alkalmad kitanulni a szakmát. – Azzal Ned markába nyomta a csörl�re tekert kötelet meg a drótkötelet. – Vidd oda ahhoz a vastag f�zfához, és kösd rá jó er�sen! – Ned letekerte a kötelet, és odasétált a csörl�vel a fához. Én meg levetettem a nadrágom és a cip�m, aztán leléptem a sárba. Jóles�en h�s volt. Lehet, hogy Boon is így volt vele. Vagy egyszer�en csak megkönnyebbült – meg Ned is –, hogy nem kell többé vigyáznia – és ezzel is id�t vesztegetnie –, hogy ne sározza össze magát. Tény, hogy ett�l kezdve fütyült a sárra, nyugodtan belekuporodott, és halkan, de szünet nélkül káromkodva hurkot formált egy másik darab drótkötélb�l a kocsi orrára, hogy legyen mibe beleakasztani a csörl� másik végét. – Hé! – szólt rám. – Húzz ide egy kis r�zsét, onnan, ni! – Aztán, mintha megint kitalálta volna a gondolatom: – Fogalmam sincs róla, hogy került oda. Talán � maga rakja oda, hogy kéznél legyen, ha szükség van rá, s ezzel is hamarabb belássa, aki erre téved, hogy érdemes két dollárt fizetni neki.

Szóval odahuzigáltam a r�zsét – egy csomó ágat meg gallyat – a kocsi elé, a sárba; Boon meg Ned közben feszesre húzta a csörl�n a kötelet, aztán nekiláttunk:

- 61 -

Ned meg az én dolgom az volt, hogy a csörl�re tekerjük a kötelet, Boon meg ismét a kocsi mögött helyezkedett el az emel�rúddal. – Nektek jutott a könnyebbik rész – figyelmeztetett bennünket. – Csak meg kell húznotok és feszítenetek a kötelet, ha megemelem a kocsit. Kész! Rajta!

Volt a dologban valami álomszer�. Nem lázálomszer�: egyszer�en csak álomszer� – el�ször is maga a csöndes, békés, elhagyatott táj, a sár és iszap, az �serdei növényzet és a h�ség, a szinte �svilági környezet, amelyb�l nemhogy kirítt volna, s�t: furcsa, de nagyon is beleillett a két öszvér, amely türelmesen csapkodta a farkával és taposta a patáival a körülötte nyüzsg�, láthatatlan, parányi él�lények miriádjait – voltaképpen ezek alkották a leveg�t, amelyben mozogtunk, és amelyet belélegeztünk –, hiszen az öszvérek terméketlenek, biológiai szempontból zsákutcát jelentenek, tehát miel�tt még világra jöttek volna, máris korszer�tlenné váltak; aztán az autó, az a drága, de haszontalan, játékszernek való gép, amelynek az erejét és teherbírását tucatnyi ló erejével tartják egyenérték�nek, s lám, mégis gyámoltalan és tehetetlen foglya lett két, átmenetileg szövetségre lépett szelíd és békés elem – a föld és néhány hüvelyknyi magasságú víz – mondhatni gyermeki ölelésének, pedig ezzel a két elemmel számtalan nemzedék minden nehézség nélkül meg tudott birkózni primitív módon, nem gépi úton el�állított, igen kezdetleges közlekedési eszközök segítségével is; s végül mi hárman: három, egyformán két lábon járó, de már a felismerhetetlenségig sáros teremtménye Istennek, akik élethalálharcba bocsátkoztunk az autóval, de küzdelmünk eredménye – ha ugyan lehetett egyáltalán eredményr�l beszélni – legfeljebb csak ijeszt�en parányi milliméterekkel volt mérhet�, mint a gleccserek mozgása. Az a pasas meg egész id� alatt ott ült a tornácon, székét a falnak döntve, és figyelt bennünket; Nednek meg nekem minden egyes centiméter, amivel rövidebbre húztuk a kötelet, irtózatos er�feszítésünkbe került, mert olyan csúszós volt már a sártól, hogy megmarkolni is alig tudtuk; a kocsi faránál meg Boon küzdött, mint egy megszállott, szinte titáni er�vel feszítette a rudat az autó alá, fölemelte és el�retaszította a kocsit; aztán egyszerre csak lerakta, illetve elhajította a rudat, lehajolt, és puszta kézzel markolva meg az autót, húsz-harminc centiméterenként taszította el�re, pontosan úgy, mint valami talicskát. Ez azért már több volt a soknál. Ilyesmit nem lehetett kívánni egy embert�l. A végén meg is mondtam. Abbahagytam a húzást és lihegve kijelentettem: – Ne! Úgyse bírjuk! Egyszer�en nincs hozzá er�nk. – Mire Boon elhaló hangon – halkan és gyöngéden, mintha szerelmi vallomást suttogna – csak ennyit mondott:

– Akkor félre az útból, mert keresztülgázolok rajtatok!

– Ne csináld! – kiáltottam. S valahogy – meg-megcsúszva, bele-belesüppedve a sárba – odabotorkáltam hozzá. – Ne csináld! Tiszta öngyilkosság!

– Nem vagyok fáradt – jelentette ki Boon ugyanolyan gyönge, fakó hangon, mint az el�bb. – Csak most kezdek igazén belejönni. De te meg Ned pihenhettek egyet. Amíg kifújjátok magatokat, odahúzhatnátok a kocsi elé még egy kis r�zsét...

- 62 -

– Nem – feleltem –, szó sincs róla! Mindjárt itt lesz! Azt akarod, hogy észrevegye?

– A pasas csakugyan közeledett, láthattuk is, hallhattuk is: az öszvérek cuppogva, óvatosan lépdeltek végig a pocsolya szélén, a hámjukra kötött láncok szinte dallamosán csilingeltek, a pasas az egyik öszvér hátán ült, a másikat meg kantáron vezette maga mellett, cip�jét a f�z�nél fogva összekötötte, és keresztülvetette az egyik öszvér hámján, a kisafát pedig úgy egyensúlyozta maga el�tt az öszvér hátán, ahogy a hajdani bölényvadászok szokták a puskát a filmeken; sovány, szikár férfi volt, id�sebb, mint gondoltuk – vagy legalábbis gondoltam – volna.

– Jó reggelt, fiúk! – köszönt ránk. – Úgy veszem észre, most már nemigen fognak visszautasítani. Adjisten, Jefferson! – fordult Boon felé. – Úgy látszik, tavaly nyáron mégiscsak sikerült átevickélnie.

– Sikerült – dünnyögte Boon. Egyik pillanatról a másikra teljesen kicserél�dött, rá se lehetett ismerni: úgy járt, mint a kártyás, aki játék közben egyszerre csak rájön, hogy az adu ellenfele kezében van. – Most is sikerült volna, ha maguk nem csinálnak itt ilyen istentelen sarat.

– Ne vegye rossz néven t�lünk – felelte a pasas. – Erre mifelénk a sár az egyik legjobban jövedelmez� termény.

– Pocsolyánként két dollárjával számítva nyilván a legeslegjobban jövedelmez� – jegyezte meg Ned. A. férfi sanda pillantást vetett rá.

– Lehet, hogy igaza van – felelte. – Fogja, itt a kisafa; maga olyan legénynek látszik, aki tudja, melyik végére, kell akasztani az öszvérnek.

– Szálljon le, és akassza rá maga – mondta Boon. Nem azért fizetünk magának két dollárt, mert maga itt a szakért�? Tavaly maga csinálta.

– Az tavaly volt – felelte a férfi. – Annyit tapicskoltam itt a vízben, míg a vontatóláncokat kötözgettem ezekre a vacakokra, hogy teljesen leromlott a szervezetem: egy köpésnyi vízt�l is lever a lábamról a reuma. – Szóval nem tett az ipse egy mozdulatot sem. Csak odaállt szépen az öszvérekkel az autó elé, Boon meg Ned a vontatóláncok egyik végét rákötötte a két öszvér hámjára, s aztán Boon lekuporodott a sárba, hogy a másik végüket meg a kocsira kötözze.

– Melyik részére kössem? – kérdezte.

– Nekem mindegy – hangzott a válasz. – Amelyik részét el�bb akarja kihúzni a pocsolyából. Ha azt akarja, hogy egyszerre jöjjön ki az egész, azt javasolnám, hogy kösse a tengelyhez. Én azonban el�bb visszaraknám az autóba ezeket az ásókat meg köteleket. Nem lesz többé szüksége rájuk, legalábbis itt nem. – így aztán Ned meg én beraktuk a kocsiba a szerszámokat, Boon pedig rákötötte a vontatóláncot, aztán félreálltunk mind a hárman, és csak a szánkat tátottuk. Hogy a pasas értette a dolgát, az természetes, de fenemód értették már az öszvérek is: gazdájuk, aki a felénk es� öszvéren ült, jóformán alig irányította �ket, csak néha vetett nekik oda egy-egy szót, s egyszer-kétszer suhintott rájuk a kezében tartott hajlós, bántott

- 63 -

vessz�vel; olyan kifinomult érzékkel, olyan m�vészi összjátékkal feszítette meg hol az egyik, hol a másik a vontatóláncot, ahogy a kötéltáncosok egyensúlyozzák magukat a kifeszített kötélen; pillanatok alatt kirántották az autót a sárból, aztán továbbvontatták, amíg olyan talajra nem ért, amely már inkább volt föld, mint víz.

– Rajta, Ned – mondta Boon. – Szedd le a láncot!

– Még ne – szólalt meg a pasas. – Még egy gödör van a híd innens� oldalán, azon ingyen átviszem magukat, ráadásnak. Látszik, hogy egy éve nem járt erre. – Aztán Ned felé fordult, és hozzátette: – Olyasféle ez, mint a tartalékföld; mi legalábbis így hívjuk errefelé.

– Talán inkább a Karácsonyi Középre gondol – jegyezte meg Ned.

– Lehetséges – felelte a pasas. – Az micsoda?

Ned megmagyarázta. – A Kapituláció el�tt, amikor még élt az öreg Lucius Quintus Carothers, mindig megcsináltuk a McCaslin-farmon, és Edmondsnál még ma is megcsinálják a fiúk. Minden tavasszal szántanak egy csíkot a birtok legjobb parcellájának a közepén, aztán a középvonal meg a parcella széle közt term� gyapotcserje mind a Karácsonyi Alapba kerül, persze nem a gazda számára, hanem a McCaslin-farm nigger cselédei osztoznak meg rajta karácsonykor. Ezt hívják Karácsonyi Középnek. Persze maguk itt, akik sarat termelnek, valószín�leg sose hallottak róla. – A pasas egy darabig szótlanul bámult Nedre. Aztán Ned elkezdett vihogni: – Hihihi!

– Így mindjárt más – jelentette ki a pasas. – Egy pillanatig azt hittem, hogy két malomban �rölünk. – Aztán Boonhoz fordult: – Azt hiszem, nem ártana, ha kormányozná valaki azt az izét.

– Igaz – felelte Boon. – Rajta! – intett nekem. Be is ültem a volán mellé, tet�t�l talpig sárosán. De még mindig nem indultunk el. A pasas újra megszólalt: – Elfelejtettem mondani, de talán még nem kés�. Tavaly óta duplájára emelkedett az árszabás.

– Miért? – kérdezte Boon. – A kocsi is ugyanaz, meg a pocsolya is; kutya legyek, ha nem ugyanaz a sár is!

– Az tavaly volt. Most sokkal nagyobb a forgalom. Már csak ezért is kénytelen vagyok emelni.

– Hát jó, egye fene – mondta Boon. – Gyerünk! – Továbbmentünk hát, gyalázatosán lassan, vagyis olyan tempóban, ahogy az öszvérek mentek, s megállás nélkül keresztülhajtottunk a következ� pocsolyán is. Most már csakugyan a hídnál voltunk; a hídon túl tisztán lehetett látni a völgy pereme, vagyis a biztonság felé vezet� országutat. – Most már nem lesz semmi baj – jelentette ki a pasas. – Legalábbis amíg vissza nem jönnek. – Boon az autóról, Ned meg az öszvérekr�l szedte le a vontatóláncot, s aztán Ned visszaadta a kisafát a pasasnak, aki még mindig az öszvér hátán ült.

- 64 -

– Nem erre fogunk visszajönni – mondta Boon.

– Én se jönnék – felelte a pasas.

Boon visszament a pocsolyához, úgy-ahogy lemosta a sarat a kezér�l, aztán visszatért, és el�vett a pénztárcájából négy dollárt. A pasas meg se moccant. – Hat dollár jelentette ki.

– Tavaly kett� volt – felelte Boon. – Azt mondta, hogy az idén a duplája. Kétszer kett� négy. Tessék! Itt van négy dollár!

– Az egy dollárt fejenként számítom – jelentette ki a pasas. – Tavaly ketten voltak. Azért volt két dollár. Az idén duplájára emelkedett az árszabás. És hárman vannak. Ezért hat dollár. Lehet, hogy maga szívesebben visszagyalogolna Jeffersonba, mint hogy két dollárt fizessen, de nem vagyok biztos benne, hogy a fiú meg a nigger is megtenné.

– Azt hiszem, én se – felelte Boon. – De hátha nem vagyok hajlandó hat dollárt fizetni? S�t: hátha egy fillért se vagyok hajlandó fizetni?

– Azt is megteheti – felelte a pasas. – Igaz, hogy az öszvéreimnek nehéz napjuk volt ma, de azért azt hiszem, még mindig van bennük annyi szufla, hogy ezt a vacakot visszavonszolják oda, ahonnét kihúzták.

Boon tulajdonképpen már feladta a harcot, kapitulált, de azért még tovább próbálkozott: – A fenébe is, ez a fiú még gyerek! Méghozzá kisgyerek...

– Lehetséges, hogy neki éppen ezért nem lenne olyan fárasztó visszasétálnia Jeffersonba – felelte a pasas –, de neki is ugyanolyan hosszú utat kellene megtennie.

– Ez igaz – ismerte el Boon. – De nézze meg a másikat! Az akkor is fekete marad, ha lemossa magáról a sarat!

A pasas egy ideig szótlanul bámult a messzeségbe. Aztán megint Boon felé fordult. – Mindkét öszvérem színvak, öcsém.

- 65 -

5.

Boon el�z�leg azzal hitegetett bennünket – Nedet meg engem –, hogy mihelyt átverg�dünk a Pokol-patak völgyén, azonnal civilizált világban találjuk magunkat; azt állította, hogy a Pokol-patakon túl úgy hemzsegnek az országutakon az autók, mint a bolhák. Ehhez azonban, úgy látszik, el�ször messze magunk mögött kellett hagynunk a Pokol-patakot, hogy eszünkbe se jusson, vagy legalábbis ne lássuk; bár az is lehet, hogy azért nem érdemeltük ki még a civilizáció gyönyöreit, mert még nem mostuk le magunkról a Pokol-patak sarát. Mindenesetre tény, hogy egyel�re semmiféle változást nem észleltünk magunk körül. A pasas zsebre vágta a hat dollárt, aztán öszvéreivel és kisafájával együtt faképnél hagyott bennünket; észrevettem, hogy nem is ment vissza a kis kulipintyóba, hanem keresztülgázolt a pocsolyán, és elt�nt, mintha számára már be is fejez�dött volna a nap; Ned is észrevette: – Nem dolgozik tovább. Minek is dolgozna? Máris megkeresett hat dollárt, pedig még ebédid� sincs. – Én mindenesetre megéheztem már – jelentette ki Boon. – Hozd csak az elemózsiát is! – így aztán fogtuk a skatulyát, amibe Miss Ballenbaugh ennivalót pakolt az útra, összeszedtük a csörl�t, a kötelet, a fejszét, a lapátot, a cip�ket, zoknikat meg a nadrágomat (az autóval nem tudtunk mit kezdeni; különben is fölösleges lett volna kínlódni vele, míg Memphisbe nem érünk, ahol – legalábbis reméltük – bizonyára nem lesznek pocsolyák), visszamentünk a patakhoz, lemostuk a szerszámokat, és visszatekertük a kötelet a csörl�re. Különben Boon meg Ned ruháival se nagyon lehetett mit kezdeni, bár Boon ruhástul nyakig belebújt a vízbe (tehette, mert volt még egy váltás ruhája a kofferjében), és Nedet is megpróbálta rávenni, hogy kövesse a példáját. Ned azonban csak az ingét volt hajlandó levetni, s újra felvette a zakóját. Azt hiszem, mondtam, hogy aktatáska is volt nála, de nem azért hozta magával az útra, mintha pakolt volna bele valamit, inkább csak dísznek, mint a diplomaták, bár az a gyanúm, hogy a diplomaták aktatáskáiban néha még annyi érték sincs, mint Nedében volt (a bibliára meg arra a – valószín�leg – nagyapától származó néhány korty finom whisky re gondolok).

Aztán elfogyasztottuk az ebédet – a sonkát, sült csirkét, kétszersültet, házilag készült körtebef�ttet, a süteményt meg az egész köcsög írót –, visszaraktuk a helyükre a szerszámokat, amelyeknek az lett volna a rendeltetésük, hogy szükség esetén kihúzzák a kocsit a kátyúból (s a végén nemhogy kisegítettek volna, hanem dicstelenül cs�döt is mondtak), megsaccoltuk, van-e elegend� benzin a tartályban – nem a megteend� távolsághoz, hanem az id�höz viszonyítottuk –, s mentünk tovább. A kocka most már csakugyan végképp el volt vetve; nem éreztünk sem lelkifurdalást, sem megbánást, nem is gondoltunk rá, hogy talán mégsem kellett volna megtennünk, amit tettünk; ha a Vashídon való átkelésünk egy másik

- 66 -

megyébe olyasmi volt, mintha a Rubiconon keltünk volna át, a Pokol-patakon való átkelésünk azt jelentette, hogy végleg lezártuk a kaput, és felgyújtottuk magunk mögött a hidat. És úgy éreztük, mintha a felszabadultságnak ezt az érzését jutalmul kaptuk volna, amiért rendíthetetlenül kitartottunk, s még akkor se nyugodtunk bele a vereségbe, amikor már nagyon közel álltunk hozzá. Ámbár az is lehetséges, hogy csak az Erény adta fel a harcot, s engedett át bennünket végleg a B�nnek, hadd dédelgessen, becézgessen, babusgasson most már kedvére: jogunk volt hozzá, hiszen végleg elkótyavetyéltük a lelkünk üdvösségét.

Mintha még a táj is megváltozott volna köröttünk. Errefelé nagyobbak voltak a farmok – s látszott rajtuk, hogy jobban is jövedelmeznek –, takarosabbak a kerítések, s a házak, s�t még a cs�rök is ki voltak meszelve; még a leveg� is városias volt. Végül is egy széles országútra értünk, amely nyílegyenesen vezetett a messzeségbe, és telis-tele volt keréknyomokkal; Boon szinte diadalmasan mutatott rá, mintha el�z�leg kételkedtünk volna a szavában, s éppen ezért � maga tervezte, és saját kez�leg építette, döngölte, simította és gyalulta volna egyenesre (s talán még a keréknyomokat is � préselte volna bele), csak hogy rácáfolhasson gyanakvásunkra: – Na, mit mondtam? Ez a memphisi országút! – Sok mérföldnyi távolságra végigláttunk rajta; alig egy-két mérföldnyire sebesen száguldó porfelh� emelkedett az ég felé, mint valami csodálatos, titokzatos természeti tünemény. Rögtön kitaláltuk, hogy mi lehet, olyan gyorsan közeledett, és olyan s�r� volt; egyáltalán nem voltunk meglep�dve, mikor csakugyan egy autót fedeztünk fel a közepében; amikor elhaladtunk egymás mellett, a két autó pora egyetlen hatalmas, oszlopformájú felh�vé elegyedett, s mint valami óriási irányjelz� pózna vetette rá a tájra a jöv�: a hangyaszer�en lótó-futó, a pénz utáni gyógyíthatatlan vágytól hajszolt, gépesített, állandóan mozgásban lev� ország árnyékát, Amerika elkerülhetetlen végzetét.

Tet�t�l talpig szürkék voltunk a portól (különösen Boon, akinek még mindig nedves volt a ruhája), de most már, legalábbis egy id�re, nem kellett úgy sietnünk; Boon megállt, de nem kapcsolta ki a motort, hanem kiszállt, fürgén megkerülte a kocsit, odalépett mellém, és felszólított: – Rajta! Ülj át a volánhoz! Tudod, hogy kell csinálni. Csak azt ne képzeld, hogy óránként negyvenmérföldes sebességgel robogó mozdony vagy! – így aztán én vezettem egy darabig; napfényes májusi délután volt. Igaz, hogy nem nagyon gyönyörködhettem benne, túlságosan elfoglalt a vezetés, minden figyelmemet lekötötte (ami igaz, az igaz: ideges voltam, de büszke is); vasárnap délután volt, senki se dolgozott, a gyapot meg a gabona háborítatlanul n�dögélt, még az öszvérek is vasárnapoztak: tétlenül ténferegtek a legel�kön; az emberek meg – még mindig ünnepl�ben – a tornácon vagy az árnyékos udvaron üldögéltek a limonádé meg az ebédr�l maradt fagylalt mellett. Aztán megint gyorsabban hajtottunk. – Városokhoz közeledünk – mondta Boon. – Jobb, ha én vezetek. – Továbbmentünk. Most már állandóan civilizált vidéken haladtunk: igaz, hogy még mindig csak elszórt falusi boltok és útkeresztez�déseknél épült kis falvak mellett, de már ezek is majdnem egymást érték: egyre nagyobb lett a forgalom, s a leveg� már csakugyan egészen városias

- 67 -

volt; még a kocsink körül kavargó pornak is nagyvárosi íze meg szaga volt; errefelé már a kisgyerekek meg a kutyák se rohantak a kapuhoz meg a kerítéshez, hogy megbámuljanak bennünket, meg azt a másik három autót, amellyel az utolsó tizenhárom mérföldön találkoztunk.

Végre túljutottunk a falvakon. A házak most már közvetlenül egymás mellett álltak, s egymást érték az üzletek is; hirtelen egy fákkal szegélyezett, rendezett, széles sugárútra bukkantunk, villamossín húzódott a közepén; még a villamos is ott állt, a vezet� meg a kalauz éppen akkor eresztette le a hátsó áramszed�t, és húzta fel az elüls�t, hogy a kocsi visszaindulhasson a F� utca felé. – Két perc múlva öt – állapította meg Boon. – Huszonhárom és fél órával ezel�tt még Jeffersonban, Mississippi államban voltunk, nyolcvan mérföldre innen. Rekordid� alatt értünk ide. – Jártam már máskor is Memphisben (akárcsak Ned. Aznap reggel árulta csak el; s Memphisbe érkezésünk után félórával alkalma nyílt rá, hogy be is bizonyítsa), de mindig vonattal, sose úgy, mint most, hogy Memphis a szemem láttára növekedett volna egyre hatalmasabb várossá, hogy sietség nélkül, nyugodtan ismerkedhettem volna meg vele, mintha egy kanál fagylaltot ízlelgetnék a számban. Eszembe se jutott, hogy esetleg nem a Hotel Gayosóban fogunk megszállni, hiszen mindig ott szálltunk – legalábbis én ott szálltam – meg. így aztán alig hiszem, hogy Boon ezúttal is olvasott a gondolataimban. – Egy ismer�s penziófélébe megyünk – jelentette ki. – Nagyon jól fogod érezni ott magad. A múlt héten kaptam levelet az egyik le... hölgyt�l, aki ott lakik, azt írta, hogy megérkezett látogatóba az unokaöccse, szóval még játszópajtásod is lesz. A szakácsn� Nednek is talál majd helyet valahol éjszakára.

– Hihihi – vihogott Ned. A villamoson kívül bricskák meg másfajta lovas kocsik – együléses hintók, kordék, csézák – is szép számban közlekedtek az utcán, még egy nagy, négykerek� nyitott hintót is láttam, a lovak vissza is h�költek egy kicsit, mikor meglátták az autót, de azért nem bokrosodtak meg; a memphisi lovak nyilván hozzászoktak már az autókhoz – vagyis Boon nem fordulhatott hátra. Csak fél szemmel sandított vissza Nedre.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte.

– Semmit – felelte Ned. – Sose tör�dj vele, hogy én hol szállók meg, tör�dj csak magatokkal. Velem egyáltalán nem kell tör�dnöd. Nekem is vannak itt barátaim. Csak azt mutasd meg, hol lesz holnap reggel az autó, és én a megadott id�ben ott leszek.

– Légy is ott, a keservedet! – felelte Boon. – Legalábbis ha ezen a kocsin akarsz visszamenni Jeffersonba. Se én, se Lucius nem hívtunk meg téged erre a kirándulásra; vagyis semmi közünk hozzád, egyikünk se felel�s érted. Különben ami engem illet, fütyülök rá, hogy visszajössz-e velünk Jeffersonba, vagy nem.

– Ha sikerül egyszer visszajutnunk ezzel az autóval Jeffersonba, és oda kell állnunk Priest gazda meg Mr. Maury elé, egyikünknek se lesz kedve bármire is

- 68 -

fütyülni – felelte Ned. Csakhogy most már kés� volt felvetni ezt a témát, túlságosan kés�. így aztán Boon csak annyit mondott rá, hogy:

– Jó, jó. Csak azt mondom, hogy ha te is ott akarsz lenni Jeffersonban, amikor majd oda kell állni Priest gazda és Mr. Maury elé, feltétlenül ott légy, amikor hazaindulok. – Már egészen közel jártunk a F� utcához – ott sorakoztak a magas épületek, az áruházak meg a szállodák: a Gaston (már megsz�nt), a Peabody (az meg máshová költözött), no meg a Gayoso, amelyhez mi, McCaslinek, Edmondsok meg Priestek mindnyájan olyan h�ségesen ragaszkodtunk, mint valami családi szentélyhez, mivel egyik távoli nagybácsink, Theophilus McCaslin, Ike kuzen apja, tagja volt annak a lovascsapatnak, amelyik a legenda szerint (azazhogy ez csak másoknak volt legenda. Számunkra történelmi tény volt) Forrest tábornok fivérével az élén egyenest bevágtázott a szálló el�csarnokába, és majdnem foglyul ejtett egy jenki tábornokot. De odáig nem mentünk el. Boon befordult egy mellékutcába; a meglehet�sen gyanús külsej� kis utcát, amelynek két kocsma is volt a sarkán, se réginek, se újnak nem látszó házak szegélyezték, s teljesen kihalt volt, olyan kihalt, mint Jefferson vasárnap délután. Boon meg is jegyezte: – Tegnap este kellett volna látnod, fogadni mernék, hogy nem volt ilyen kihalt. Szombat esténként sohase az. Meg más estéken se, ha a t�zoltóság, rend�rség vagy valamelyik jótékony célú egyesület gy�lést tart a városban.

– Talán mind elmentek a délutáni ájtatosságra mondtam.

– Áh! – felelte Boon. – Nem hinném. Valószín�leg csak lepihentek.

– Mibe fáradtak el? – kérdeztem.

– Hihihi! – vihogott Ned a hátsó ülésen. Most már kétségtelen volt – egyre több jelét tapasztaltuk –, hogy Ned csakugyan járt már Memphisben. Igaz, hogy valószín�leg még nagyapám se tudta, hányszor, pedig neki igazán tudnia kellett volna. Én meg, mondom, csak tizenegy éves voltam. Mivel ezúttal az utca üres volt, Boon hátrafordult.

– Már megint? – szólt rá Nedre.

Mi az, hogy már megint? – kérdezte Ned. – Csak annyit mondtam, hogy mutasd meg, hol találom holnap reggel ezt az izét, hogy induláskor pontosan ott lehessek.

– Boon megmutatta. Mindjárt oda is értünk a kopár kis kertben álló ház elé, amelyr�l nagyjából ugyanannyi vakolat hiányzott, mint szomszédairól, de a bejárata el�tt ráccsal körülvett, kútházra emlékeztet� el�csarnok díszelgett. Boon megállt a járda mellett. Megfordult, és a szemébe nézett Nednek.

– Rendben van – mondta. – Szavadon foglak. De te is jól jegyezd meg, amit mondok. Holnap reggel indulok, amikor nyolcat üt az óra. De akkor, amikor els�t üt, s nem amikor utolsót. Azt már nem vagyok hajlandó megvárni.

Ned már ki is szállt, kezében az aktatáskával és a sáros inggel. – Elég bajod lesz nélkülem is, fölösleges miattam gondot csinálni magadnak. Ha te el tudod intézni

- 69 -

holnap reggel nyolcig a dolgodat, légy nyugodt, én is el tudom intézni a magamét. – S már ment is. De anélkül, hogy hátranézett volna, még vihogott egyet: – Hihihi!

– Gyere – mondta Boon. – Miss Rebánál megmosakodhatunk. – Kiszálltunk. Boon már éppen ki akarta szedni a kofferjét a hátsó ülés alól, amikor eszébe jutott valami. – Hohó! – mondta, leakasztotta a m�szertábláról a slusszkulcsot, zsebre vágta, s megint a kofferja után nyúlt, amikor ismét eszébe jutott valami, kivette a zsebéb�l a kulcsot, és a markomba nyomta: – Nesze. Legyen nálad. Félek, hogy leteszem valahova, és ottfelejtem. Tedd a zsebedbe, és vigyázz rá, hogy ki ne essen. Talán csavard be a zsebkend�dbe. – Elvettem t�le a kulcsot, � meg harmadszor is a kofferja után nyúlt, de megint eszébe jutott valami, sanda pillantást vetett a válla fölött a penzióra, egy kicsit félrefordult, kivette a farzsebéb�l a pénztárcáját, óvatosan dugdosva kinyitotta, kivett bel�le egy ötdolláros bankjegyet, aztán gondolt egyet, kivett még egy egydollárost is, aztán becsukta a pénztárcát, vigyázva, hogy meg ne lássák, a markomba csúsztatta, és halkan odasúgta: – Ezt is tedd el. Nehogy ottfelejtsem valahol. Ha pénzre lesz szükségünk, majd szólok, hogy mennyit adj ide bel�le. – Nem voltam én még penzióban, ne felejtsd el, hogy csak tizenegy éves voltam, így aztán szó nélkül zsebre vágtam a tárcát, Boon meg fogta a kofferjét, beléptünk a kapun, végigmentünk a kerten, egyenest be az el�csarnokba, s már ott is álltunk a bejárat el�tt. Boon jóformán meg se nyomta még a cseng�t, már hallottuk, hogy jönnek is ajtót nyitni. – No, mit mondtam? –kérdezte hadarva Boon. – Biztos mindnyájan az autót lesik a függöny mögül. – Már nyílt is az ajtó. Egy fiatal néger n� állt a küszöbön, de miel�tt még megmukkanhatott volna, félrelökte egy fehér n� – szintén fiatal, határozottan jókép�, rikító vörös hajú asszony, akkora sárga gyémánt fülbevalókkal, amekkorákat még életemben nem láttam.

– A fene egyen meg, Boon! – ripakodott ránk. – Amikor Corrie megkapta tegnap a sürgönyödet, azonnal megmondtam neki, rögtön táviratozzon, hogy ide ne hozd ezt a gyereket, úgyis van már egy a házban, egy hete lóg a nyakamon, s az ilyen csibészekb�l egy is b�ven elég, nemcsak egy háznak, hanem egy egész utcának. S�t, az olyan fajtákból, amilyen a miénk, egész Memphisnek is. Nehogy azt merd hazudni, hogy nem kaptad meg a táviratot!

– Nem kaptam meg – mondta Boon. – Valószín�leg eljöttünk Jeffersonból, miel�tt még odaért volna. Most már mit csináljak a gyerekkel? Kössem ki a kertbe?

– Gyertek be – felelte a n�. Félreállt az útból; amikor beléptünk, a cseléd gondosan bezárta utánunk az ajtót. Akkor még nem tudtam, miért zárja be; azt hittem, hogy Memphisben talán ez a szokás olyankor is, ha otthon vannak. A hall semmiben sem különbözött a többi házak halljaitól, lépcs� vezetett föl az emeletre, de valami furcsa szag csapta meg az orromat. Az egész házban ilyen szag volt. Addig még sose éreztem ezt a szagot. Szó sincs róla, nem volt kellemetlen, csak meglepetésszer�en ért. Amikor megcsapta az orrom, az volt az érzésem, hogy egész életemben erre a szagra vágytam. Nyilván te is zavarba jönnél, ha minden el�zetes figyelmeztetés nélkül olyan élményben lenne részed, amire talán már nem

- 70 -

is számítottál. De ha már elkerülhetetlen (s�t: szükséges), hogy az embernek ilyen élményben legyen része, igazán nem szép a Sorstól, a Végzett�l, hogy nem készít el� rá valahogyan, f�leg abban az esetben, ha csak azt kellene megvárnia, hogy legalább tizenöt éves legyen az ember. Ilyen váratlan élmény volt számomra az a szag. A n� még mindig beszélt: – Te is éppolyan jól tudod, mint én, hogy Mr. Binford ki nem állhatja, ha gyerekeket hoznak ide vakációzni; hallhattad tavaly nyáron is, amikor Corrie el�ször – hozta ide azt a kis csirkefogót, azon a címen, hogy az arkansasi farmon nem részesül megfelel� nevelésben. Ahogy Mr. Binford mondani szokta, úgyis elég korán elkezdenek ide járni, teljesen fölösleges hát siettetni �ket, amíg nincs legalább egy kis dohányuk, amit elverhetnének. Nem is szólva a kuncsaftokról, akik üzleti ügyben keresnek fel bennünket, s egy dedót találnak itt. – Már benn voltunk az ebédl�ben. Egy gépzongora állt a fal mellett. A n� még mindig beszélt: – Hogy hívják?

– Lucius – felelte Boon. – Köszönj szépen Miss Rebának – szólított fel. Szabályos pukedlit csináltam, ahogy szoktam (Ned úgy szokta mondani, hogy “bicegek egyet"): azt hiszem, nagyapám még az anyjától tanulta ezt a köszönési módot, apám meg nagymamától, mi meg anyánktól. Mikor kiegyenesedtem, Miss Reba tátott szájjal bámult rám. Különös kifejezés ült ki az arcára.

– Az anyja! – kiáltott fel. – Láttad ezt, Minnie? Hol van Miss Corrie?

– Most öltözik, mindjárt itt lesz – felelte a cselédlány. Ekkor figyeltem fel rá. Illetve a fogsorára. Igen, err�l azazhogy ezért – jegyezte meg magának mindenki – én is, mások is – Minnie-t. Amúgy is gyönyör� fogsora volt: az apró, arányos, csipkés szél� fogak mint a hófehér alabástrom villantak ki csokoládébarna arcából, ha mosolygott vagy beszélt. De nemcsak ez ragadta meg az embert. Jobb oldalt fent az egyik foga aranyból volt; sötét arcában királyn�ként uralkodott káprázatosán fehér társai közt, s�t: mintha valami lassú bels� t�zt�l izzott volna, még az aranynál is fényesebben ragyogott, annyira, hogy egymagában nagyobbnak t�nt, mint Miss Reba két sárga gyémánt fülönfügg�je együtt. (Kés�bb értesültem róla nem lényeges, hogyan –, hogy az aranyfogat kivetette, és közönséges fehéret csináltatott helyette, amilyen mindenkinek van; �szintén sajnáltam. Arra gondoltam, hogy ha fajtájabeli és korban is hozzáill� lettem volna, már azért is érdemes lett volna feleségül vennem, hogy mindennap megcsodálhassam rágás közben azt a fogat az asztalnál; tizenegy éves gyerekfejemmel azt képzeltem, hogy még az étel is nyilván jobb íz�, ha az a fog rágja meg.)

Miss Reba ismét Boonhoz fordult. – Mit�l vagy ilyen sáros? Disznókkal hemperegtél?

– Pocsolyába keveredtünk útközben. Autóval jöttünk. Kint áll a ház el�tt.

Láttam – felelte Miss Reba. – Mindnyájan láttuk. De nehogy azt merd mondani, hogy a te kocsid! Csak az érdekel, hogy nem keresi-e a rend�rség. Ha igen, tüntesd el a házam el�l. Mr. Binford azt se szereti, ha rend�rök szaglásznak a ház körül. Meg én se.

- 71 -

– Az autó körül minden rendben – jelentette ki Boon.

– Akkor jó – felelte Miss Reba. Megint engem vett szemügyre. Meg is szólalt: – Lucius – mondta, csak úgy magának. – Kár, hogy nem jöttetek korábban. Mr. Binford szereti a gyerekeket. Még most is szereti, pedig alaposan megrendült a bizalma bennük; igaz, hogy a legutóbbi hét folyamán bárkinek megrendült volna bennük a bizalma, aki nem fakír. Még ma is hajlandó volt elvinni ebéd után az állatkertbe Otist, hátha sikerül eloszlatnia a kételyeit. Lucius is elmehetett volna velük. Ámbár talán jobb is, hogy nem ment el. Ha Otis az állatkertben is úgy viselkedik, ahogy idehaza viselkedett, miel�tt elmentek volna, aligha jön haza, ha sikerül olyan közel vinni valamelyik oroszlán vagy tigris ketrecéhez, hogy a vadállat elkaphassa, s ha akad egyáltalában olyan oroszlán vagy tigris, amelyiknek kedve támad rá; ha egy fedél alatt töltöttek volna vele egy álló hetet, biztos, hogy nem akadna ilyen. – Még mindig nem vette le rólam a tekintetét. Lucius – ismételte meg, megint csak úgy magának. Aztán Minnie-hez fordult: – Menj fel, és mondd meg mindenkinek, hogy félóráig ne menjenek a fürd�szobába. – Aztán megkérdezte Boontól: – Hoztál magaddal még egy rend ruhát?

– Hoztam – felelte Boon.

– Akkor mosakodj meg, és vedd fel; ez tisztességes hely, nem kocsma. Minnie, vidd be �ket Vera szobájába. Vera látogatóban van a rokonainál Paducah-ban. – Aztán így folytatta, Boonhoz – de lehet, hogy mindkett�nkhöz – intézve szavait: – Minnie Otisnak a padlásszobában ágyazott meg. Lucius elalhatik ott vele...

Léptek hangzottak fel a lépcs�n, aztán a hallban. Nagydarab lány lépett be az ajtón. Nem volt kövér, csak olyan nagydarab, mint Boon; fiatal, fekete hajú, kék szem� lány volt, s els� pillantásra csúnyának néztem. De amikor belépett a szobába, és rám nézett, rögtön rájöttem, hogy nem fontos, hogy milyen az arca. – Hello, Csöpi! – üdvözölte Boon. A lány azonban egyel�re ügyet sem vetett rá; � is meg Miss Reba is engem nézett.

– Most figyelj! – mondta Miss Reba. – Lucius, bemutatom neked Miss Corrie-t. – Megismételtem a pukedlit.

– Érted már, mire gondolok? – kérdezte Miss Reba. Azért hoztad ide az unokaöcsédet, hogy jó modort tanuljon. Hát itt van, ett�l a gyerekt�l aztán tanulhat. Igaz, hogy az unokaöcsédnek fogalma se lesz róla, mi ez, arról meg pláne nem, hogy miért kell csinálni. De Lucius talán rá tudja majd venni, hogy legalább majmolja. Na – fordult Boon felé –, menjetek mosakodni!

– Talán Corrie is jöhetne és segíthetne – mondta Boon. Azzal megfogta Miss Corrie kezét, és megismételte: Hello, Csöpi!

– Ne viselkedj úgy, mint egy részeg disznó – figyelmeztette Miss Reba. – Ragaszkodom hozzá, hogy vasárnap ebben az átkozott házban is mindenki tisztességesen viselkedjen.

- 72 -

Minnie fölvitt az emeletre, megmutatta a szobánkat meg a fürd�szobát, kezünkbe nyomott egy szappant meg egy-egy törülköz�t, aztán magunkra hagyott. Boon letette az ágyra a kofferját, kinyitotta, és kivett egy tiszta inget, meg el�vette a másik nadrágját. Igaz, hogy az volt a hétköznapi nadrágja, de az ünnepit, ami rajta volt, nem hordhatta, amíg – esetleg petróleummal – ki nem tisztítják. – Látod? – kérdezte. – Megmondtam! Megpróbáltalak rábeszélni, hogy legalább egy tiszta inget hozz magaddal!

– Az én blúzom nem lett sáros – feleltem.

– De fürdés után mégiscsak tiszta inget kellene felvenned.

– Én nem fürd�k meg – jelentettem ki. – Tegnap fürödtem.

– Én is – mondta Boon. – De hallottad, mit mondott Miss Reba, nem?

– Hallottam – feleltem. – Még sose találkoztam olyan hölggyel, aki ne akart volna valakit rögtön megfürdetni.

– Majd ha jobban megismered Miss Rebát, rá fogsz jönni, hogy mást is lehet tanulni a n�kt�l: ha azt javasolja, hogy csinálj meg valamit, érdemes megcsinálnod, gondolkodás nélkül. – Közben már kiszedte a b�röndb�l a nadrágot meg az inget. Egy nadrág meg egy ing el�kotorászása nem tart sokáig, de mintha valami nem lett volna rendjén, mintha nem tudott volna mit kezdeni velük, f�leg az volt a baj, hogy nem tudta hova tenni �ket, miután kiszedte a b�röndb�l; nem nézett rám, a b�rönd fölé hajolva elmerülten töprengett egy ideig, aztán – kezében az inggel –elhatározta, hogy leteszi a nadrágot az ágyra, utána letette az inget is, aztán megint fogta a nadrágot, és egy kissé odább tette, aztán felvette az inget is, és lerakta a nadrág mellé; végül hangosan és elszántan megköszörülte a torkát, az ablakhoz lépett, kinyitotta, kihajolt rajta, és kiköpött, utána megint becsukta az ablakot, visszajött az ágyhoz, s gondosan kerülve a tekintetemet, megállás nélkül beszélni kezdett, mint aki karácsony reggelén els�nek jön fel az emeletre közölni az emberrel, hogy nem azt találja majd a karácsonyfa alatt, amit kért a Télapótól.

– El se tudod képzelni, hogy aránylag rövid id� alatt milyen sokat tanulhat egy fiatalember, csupa olyasmit, amir�l addig fogalma se volt, s�t nem is képzelte, hogy valaha is lesz, azt meg különösen nem, hogy tapasztalatainak egész életében hasznát veszi majd, ha el nem felejti. Vegyünk például téged. Gondolkozz csak el egy kicsit. Gondold csak meg, mennyi mindent tanultál tegnap reggel óta, vagyis nem is egészen két nap alatt: megtanultál autót vezetni, tudod, hogy lehet Memphisbe jutni anélkül, hogy vonatra ülne az ember, meg azt is láttad, hogy kell kihúzni a pocsolyából egy autót. Ha majd nagy leszel, és saját autód lesz, tudni fogod, hogy kell vezetni, ismerni fogod már a Memphisbe vezet� országutat is, meg azt is tudni fogod, hogy kell kihúzni az autót a pocsolyából.

– A gazda szerint mire én nagy leszek, és autóm lesz, nem lesznek pocsolyák, amikbe beleragadhat az autó. Addigra mindenfelé simák és szárazak lesznek az

- 73 -

országutak, az autókért még a bank is jótáll, és meg is javíttatja �ket, s lesz olyan autó, amelyik úgy megy majd tönkre, hogy nem is látott pocsolyát.

– Jó, jó – felelte Boon. – Tegyük fel, hogy nem lesz szükség rá, hogy az ember tudja a módját, hogyan kell kievickélni a pocsolyából, de akkor se árt, ha tudni fogja. És te tudni fogod. Hogy miért? Mert nem mondod el senkinek.

– Kinek is mondhatnám el? – kérdeztem. – Ki lesz kíváncsi rá, ha már úgyse lesznek pocsolyák?

– Persze, persze – mondta Boon. – De azért csak hallgass meg, jó? Tulajdonképpen nem is a pocsolyákról van szó. Hanem arról, hogy vannak dolgok, amiket egy fiatalember, azaz egy fiú akaratlanul is megtanulhat, s mikor kés�bb szükség lesz rá, mindig tudni fog. Mert ha valamit megtanul az ember, el�bb-utóbb szüksége lesz a tudományára, hasznát fogja venni, föltéve persze, hogy még tudja, nem felejtette el, vagy ami a rosszabbik eset, nem fecsegte el puszta meggondolatlanságból vagy egyszer�en csak butaságból senkinek. Érted, mit akarok mondani? Világos?

– Nem tudom – feleltem. – Nyilván az, különben nem tudtál volna ennyit beszélni róla.

– Igazad van – jelentette ki Boon. – Hát ezt akartam el�ször is elmondani. És most jön a második, amit mondani akarok. Te meg én mindig jó barátok voltunk, amióta csak ismerjük egymást, s most egy remek kirándulást csináltunk együtt; máris megtanultál néhány dolgot, amir�l azel�tt fogalmad se volt, s büszke vagyok rá, hogy én lehettem melletted, és segíthettem, hogy megtanulhasd ezeket a dolgokat. S ma este még valószín�leg sok mindent meg fogsz tanulni, amir�l soha nem is álmodtál, csupa olyasmit, amir�l Jeffersonban meg másutt is sokan nyilván azt mondanák, hogy id�sebb korodban is ráérsz még tudomást szerezni róluk. De ez buta beszéd: egy olyan fiú, aki egyetlen nap alatt nemcsak autót vezetni tanult meg, hanem azt is megtanulta, hogyan lehet Memphisbe jutni, s�t azt is, hogyan lehet kievickélni annak a csirkefogónak a pocsolyájából, már elég nagy hozzá, hogy akármit láthasson, de... – Megint rájött a köhögés, megköszörülte a torkát, az ablakhoz lépett, kinyitotta, megint kiköpött, megint becsukta az ablakot. Aztán visszafordult.

– És most következik a harmadik, amit mondani akarok. De ezt szeretném els�sorban az agyadba vésni. Akármit lát, tapasztal és hall egy em... k�... illetve fiú, még akkor is, ha egyel�re nem érti, és el se tudja képzelni, hogy egyszer még hasznát veheti tapasztalatainak, egy szép napon föltétlenül hasznát fogja venni, föltéve, hogy addig még nem felejtette el, és nem árulta el senkinek. S akkor majd hálás lesz érte, hogy szerencsés csillagzat alatt született, s volt egy jó barátja, aki már akkor is barátjának vallotta magát, amikor még a hátán lovagoltatta a béristálló körül, és vigyázott rá, amikor el�ször ült igazi lóra, s idejében figyelmeztette arra is, hogy ne tékozolja el tapasztalatait mindörökre azzal, hogy puszta

- 74 -

feledékenységb�l vagy véletlenül vagy tévedésb�l vagy éppen barátságból elpletykázza valakinek azt, ami kett�jükön kívül senki másra nem tartozik...

– Szóval azt akarod mondani, hogy akármit látok is Memphisben, ne áruljam el se a gazdának, se apának, se anyának, se nagymamának, ha hazamegyünk. Igaz?

– Nem értesz velem egyet? – kérdezte Boon. – Nem ezt diktálja a józan ész, meg az a tény, hogy ez az egész csak a kett�nk ügye, a tied meg az enyém? Nincs igazam?

– Hát akkor mért nem pakoltál ki vele egyenesen, s no mért nem mindjárt így mondtad? – kérdeztem. De Boon már megint arról beszélt, hogy mégiscsak meg kell fürödnöm; a fürd�szobában még er�sebb volt az illat. Nem úgy értem, hogy áthatóbb, hanem úgy, hogy töményebb. Addig még sose láttam penziót, azt gondoltam, hogy talán olyan penzió is van, amelyet kizárólag hölgyek számára tartanak fenn. Meg is kérdeztem Boontól; éppen akkor indultunk vissza a földszintre; már kezdett sötétedni, s nagyon éhes voltam.

– Fenemód igazad van, itt valóban csak hölgyek laknak – felelte. – Ha rajtakaplak hát, hogy tiszteletlenül próbálsz viselkedni valamelyikükkel...

– Szóval itt nem étkeznek, illetve nem laknak férfiak?

– Nem. Itt egyetlen férfi se lakik, csak Mr. Binford, s étkezni se étkezik itt más. De a hölgyeknek sok a férfiismer�sük, vacsora után, meg kés�bb is, állandóan jönnek-mennek; majd meglátod. Persze ma vasárnap este van, és Mr. Binford szigorúan megtartatja a vasárnapot: szó se lehet táncról meg hejehujáról, a férfiak csak kivételes esetekben látogathatják meg n�ismer�seiket, akkor is csak rövid id�re, s csendesen és illedelmesen kell viselkedniük. Mr. Binford szigorúan ellen�rzi, hogy tisztességesen viselkedjenek, amíg itt vannak. Igaz, hogy hétköznap esténként is ez a legf�bb gondja. Err�l jut eszembe: neked is csöndesen és illedelmesen kell viselkedned Mr. Binford jelenlétében, s nagyon oda kell figyelned, ha netalántán neked szól valamit, mert nem szokott hangosan beszélni, amikor megszólítja az embert, s azt meg egyenesen ki nem állhatja, ha kétszer kell valakinek elmondania valamit. Erre gyere. Valószín�leg Miss Reba szobájában vannak.

Csakugyan ott voltak: Miss Reba, Miss Corrie, Mr. Binford és Otis. Miss Rebán ezúttal fekete ruha volt, és még három, ugyancsak sárga gyémánt. Mr. Binford apró emberke volt, a jelenlev�k közül csak Otis meg én voltunk kisebbek nála. Fekete ünnepl� volt rajta, arany mandzsettagombokkal meg vastag arany óralánccal, tömött bajsza volt, meg aranyvég� sétabotja, keménykalap a fején, s a könyöke mellett egy pohár whisky állt az asztalon. Legel�ször azonban a szemére lettem figyelmes, mert alig léptem a szobába, máris észrevettem, hogy mer�n bámul rám. Otison is az ünnepl� ruhája volt. Még akkora se volt, mint én, de valami sehogy se tetszett nekem rajta.

– Jó estét, Boon – köszönt Mr. Binford.

- 75 -

– Jó estét, Mr. Binford – felelte Boon. – Hadd mutassam be a barátomat. Lucius Priest. – A szokott módon pukedlit csináltam Mr. Binford el�tt, de nem tett rá semmi megjegyzést. Csak a tekintetét vette le rólam. – Reba – mondta –, tölts Boonnak meg Corrie-nak is. És szólj Minnie-nek, hogy csináljon a két gyereknek limonádét.

– Minnie éppen most terít vacsorára – felelte Miss Reba. Kinyitotta a faliszekrényt. Egész kis bár volt benne: egy polc poharakkal, egy másik meg üvegekkel tele. A Corrie öcsikéje különben se issza meg a limonádét, akárcsak Boon. Neki sör kell.

– Tudom – felelte Mr. Binford. – A parkban is meglépett mell�lem. Nyilván ivott is volna, ha talált volna valakit, aki kihozza neki a sört a kocsmából. Ez a fiú is ilyen söriszák, Boon?

– Nem – szóltam közbe –, én nem szoktam sört inni, uram.

– Miért? – kérdezte Mr. Binford. – Nem szereted, vagy nem szabad innod?

– Még kicsi vagyok hozzá, uram.

– Hát whisky kell-e? – kérdezte Mr. Binford.

– Nem kérek, uram – feleltem. – Nem iszom semmit. Megígértem anyunak, hogy majd csak akkor iszom, ha apa vagy a gazda megkínál.

– Kit nevez ez gazdának? – kérdezte Mr. Binford Boontól.

– A nagyapját – felelte Boon.

– Aha – mondta Mr. Binford. – Akié az autó. Ezek szerint, úgy látszik, nem ígéretekkel csaltad el.

– Nincs szüksége ígéretekre – felelte Boon. – Mindent megkap, ami csak kell neki.

– Úgy beszélsz róla, mintha �t is a gazdádnak tekintenéd – jegyezte meg Mr. Binford. – Legalábbis bizonyos esetekben.

– Igen – felelte Boon. Látod, erre céloztam az el�bb: Mr. Binford els� pillantásra kiismert, miel�tt még észrevettem volna.

– De a mamád most nem lát – mondta. – Kirúgtál egy kicsit a hámból Boonnal. Ha jól tudom, nyolcvan mérföldnyire vagy t�le.

– Akkor se iszom, uram – feleltem. – Megígértem anyunak.

– Értem – mondta Mr. Binford. – De csak azt ígérted meg, hogy nem fogsz inni Boon társaságában, ugye? Azt nem, hogy kurvák után nem szaladgálsz vele.

– Piszok dög! – kiáltotta Miss Reba. Nem is tudom, hogy érzékeltessem a jelenetet. Miss Reba és Miss Corrie szinte gombnyomásra, egyszerre ugrott fel az asztal mell�l, Miss Reba egyik kezében a whiskys üveggel, a másikban három pohárral.

– Elég! – mondta Mr. Binford.

- 76 -

– A fenét elég! – kiáltotta Miss Reba. – Téged is kirúghatlak ám! Ne gondold, hogy nem! Hogy lehet ilyen ocsmányul beszélni?

– Te is úgy beszélsz – jelentette ki Miss Corrie; ez Miss Rebának szólt. – Éppolyan ocsmányul. Méghozzá a két gyerek el�tt...

– Azt mondtam, hogy elég! – ismételte meg Mr. Binford. – Az egyik nem kaphat, a másik meg nem akar inni; úgyis mind a ketten jó modort tanulni jöttek ide. Már kaptak is egy kis leckét. Láthatták, hogy az embernek kétszer is meg kell gondolnia magát, miel�tt kiböki, hogy kurva meg piszok dög, mert mindkét szó könnyen visszafelé sülhet el.

– Nahát, miket beszél, Mr. Binford! – mondta Boon.

– Nocsak! Itt süllyedjek el, ha nincs még egy disznó ebben a pocsolyában – jelentette ki Mr. Binford. – Méghozzá ugyancsak kövér! Térjen magához, Miss Reba, miel�tt szomján hal a társaság. – Miss Reba töltött, de még mindig úgy remegett a keze, hogy az üveg hozzákoccant a pohárhoz, s közben dühösen egyre csak azt suttogta, hogy “piszok dög, piszok dög, piszok dög". – így ni! mondta Mr. Binford. – Legyen békesség köztünk. Igyunk rá! – Felemelte poharát, és éppen rákezdte, hogy:

– Hölgyeim és uraim... – amikor valaki –, valószín�leg Minnie – csengetni kezdett valahol egy kézi cseng�vel. Mr. Binford felállt. – így még jobb – jelentette ki. – Éppen ideje. Illik megtanulnunk, hogy okosabb célra is használhatjuk a szánkat, mint hogy kimondjuk a véleményünket. – Elindultunk az ebédl� felé, szép lassan, mert Mr. Binford lépkedett elöl. Siet�s léptek hallatszottak; még két hölgy, illetve lány – azaz csak az egyik volt leány – szaladt le lihegve a lépcs�n, s még mindig a ruháját gombolgatta; egyikükön piros, a másikon meg rózsaszín� ruha volt. – Igazán úgy siettünk, ahogy csak tudtunk hadarta az egyik lelkendezve, Mr. Binford felé fordulva.

– Nem is késtünk el.

– Örülök neki – felelte Mr. Binford. – Nem szeretem, ha vasárnap elkésik valaki az asztaltól. – Beléptünk az ebédl�be. Több hely volt az asztalnál, mint ahányan voltunk, még Otist meg engem is beleszámítva. Minnie még mindig tálalt, mindnyájan hideg ételt kaptunk – ebédr�l maradt sült csirkét, kétszersültet meg f�zeléket –, csak Mr. Binford nem. � meleg vacsorát evett: nem is egy tányér, hanem egész tál hagymás rostélyos párolgóit el�tte. (Látod, mennyire megel�zte korát Mr. Binford? Már akkor republikánus volt. Republikánus, de nem 1905-ös értelemben – nem is tudom, melyik párthoz tartozott Tennessee-ben, ha ugyan politizált egyáltalán –, hanem 1961-esben. S�t: több volt, mint republikánus: konzervatív volt. Republikánus ugyanis az az ember, aki maga szerezte a vagyonát; liberális az, aki örökölte; demokrata az olyan liberális, aki mezítláb vesz részt a mezei futóversenyen; konzervatív meg az olyan republikánus, aki megtanult írni-olvasni.) Mindnyájan helyet foglaltunk, a két most érkezett hölgy is; addigra már

- 77 -

olyan sok emberrel kellett összeismerkednem, hogy képtelen voltam több nevet megjegyezni, s már nem is próbáltam; különben ezt a két hölgyet nem is láttam többször. Elkezdtünk enni. Lehet, hogy Mr. Binford rostélyosának az illatát azért éreztem olyan er�snek, mert a többi ételnek már délben elszállt a szaga. Ekkor az újonnan érkezett hölgyek egyike – az, amelyik már asszony volt – megkérdezte, hogy:

– Vagy mégis, Mr. Binford? – Erre a másik is – amelyik lány volt még – abbahagyta az evést.

– Mi az, hogy vagy mégis? – kérdezte Mr. Binford.

– Tudja maga jól, mir�l van szó! – kiáltotta a lány. Maga tudja, Miss Reba, hogy minden t�lünk telhet�t megteszünk, szinte pisszenni se merünk, nemhogy még muzsikálnánk vasárnap, pedig más házakban mindenütt csinálják; mindig leintjük a vendégeinket, ha egy kicsit mulatni is szeretnének ráadásnak, de ha nem ülünk a helyünkön, itt az ebédl�ben, amikor Mr. Binford bedugja az orrát az ajtón, a következ� szombaton be kell dobnunk huszonöt centet abba az átkozott perselybe...

– Ez a házirend – jelentette ki Mr. Binford. – Házirend nélkül nem létezhetünk. Az a baj veletek, ti kurvák, hogy ha néha úrin� módjára kell viselkednetek, nem tudjátok a módját. Én majd megtanítalak rá.

– Kikérem magamnak ezt a hangot! – jelentette ki az id�sebbik n�.

– Kérem – felelte Mr. Binford. – Fogalmazzuk meg másképpen a dolgot. Az a baj veletek, ti úrihölgyek, hogy egy pillanatra se tudjátok kibírni, hogy ne kurvák módjára viselkedjetek.

Az id�sebbik n� már fel is állt az asztaltól. Rajta is volt valami, ami sehogy se tetszett nekem. Nem az, hogy öreg volt, mint például nagymama, mert nem is volt olyan öreg. Magányos volt és kiszolgáltatott. Nem lett volna szabad ott lennie, olyan magányosan és kiszolgáltatottan, hogy ilyesmiket kelljen elviselnie. Nem, ez se pontos megfogalmazás. Arról van szó, hogy soha senkinek se volna szabad olyan magányosnak és kiszolgáltatottnak lennie. – Ne haragudjon, Miss Reba – mondta. – Elköltözöm. Még ma este.

– Hova? – kérdezte Mr. Binford. – Az utca másik oldalára, Birdie Wattshoz? Talán most majd megengedik, hogy elhozd a kofferedet, ha ugyan el nem adta közben.

– Miss Reba! – suttogta a n�. – Miss Reba!

– Jó, jó! – vágott közbe gyorsan Miss Reba. – Ülj csak le, és vacsorázz meg; nem mész sehova. Persze – folytatta – én is szeretem a békességet. Ezért csak egyetlen dolgot szeretnék még megkérdezni, aztán végleg lezárjuk ezt a témát. – Azzal odafordult az asztalf�n ül� Mr. Binfordhoz. – Mi a fene bajod van? Mi a fene történt délután, hogy ilyen átkozottul rosszkedv� lettél?

– Semmi különös – felelte Mr. Binford.

- 78 -

– Úgy van – szólalt meg váratlanul Otis. – Csakugyan semmi se történt. Még csak el se indult. – Mintha hirtelen áramütés dermesztette volna meg az asztal körül ül�ket; Miss Rebának nyitva maradt a szája, a villája félúton megakadt a leveg�ben. Hirtelenjében nem értettem, mir�l van szó, de a többiek mind értették, még Boon is. De a következ� pillanatban már én is megértettem.

– Mi nem indult el? – kérdezte Miss Reba.

– A ló – felelte Otis. – A ló meg a kocsi, amire fogadtunk a versenyen. Igaz, Mr. Binford? – Megint csönd lett, de most már nemcsak az elektromos feszültséget lehetett érezni: a készül�d� villámokat is. Emlékezz csak rá, említettem már, hogy valami nem tetszett nekem Otisban. De még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez az, ami nem tetszik, legalábbis nem egészen voltam biztos benne. Miss Reba azonban még mindig nem adta fel a harcot. Mert a n�k csodálatos teremtések. Bármit el tudnak viselni, mert tisztában vannak vele, hogy csak neki kell vágni a bajoknak, s keresztül lehet evickélni rajtuk, ki lehet lábalni bel�lük. Azt hiszem, azért képesek erre, mert nemcsak hogy azzal nem hajlandók megtisztelni a fájdalmat, hogy komolyan vegyék, hanem még annak a gondolatától sem irtóznak, hogy esetleg vereséget szenvednek. Szóval Miss Reba még nem adta fel a harcot.

– Lóverseny volt? – kérdezte. – Az állatkertben? Az Overton-parkban?

– Dehogy az Overton-parkban – felelte Otis. – Az üget�n. Összeakadtunk valakivel a villamoson, aki tudta, melyik ló meg kocsi fog gy�zni, és nem mentünk ki az Overton-parkba. De nem az gy�zött, igaz, Mr. Binford? Még így se vesztettünk azért annyit, mint az az ipse, még negyven dollárt se, mert Mr. Binford huszonöt centet nekem adott bel�le, hogy fogjam be a számat, így aztán csak harminckilenc dollár hetvenöt centet veszítettünk. Igaz, hogy az én huszonöt centem is elúszott a söröz�ben, amit Mr. Binford említett az imént. Igaz, Mr. Binford? Erre megint csönd lett. Nagyon nagy csönd. Aztán megszólalt Miss Reba:

– Te piszok dög! – Aztán így folytatta: – Rajta! Ha kedved van még hozzá, hát edd meg el�bb a rostélyosodat. De Mr. Binford is legény volt a talpán. Meg hiú is volt: senkinek sem kegyelmezett, de nem is fogadott el kegyelmet senkit�l, akár a harci kakasok. Nyugodt mozdulatokkal, annak rendje és módja szerint keresztbe rakta a kést meg a villát a rostélyos fölött, amelybe jóformán még bele se vágott; még a szalvétát is összehajtogatta, ráhúzta a gy�r�t is, aztán felállt, és így szólt:

– Pardon! – azzal kiment; rá se nézett senkire, még Otisra sem.

– Jesszusom! – mondta a kés�bb érkezett két n� közül a fiatalabbik, a lány; akkor vettem észre, hogy Minnie is ott áll a félig nyitott konyhaajtóban. – Most mi lesz?

– Menjetek a fenébe! – ripakodott rá Miss Reba a lányra. – Mind a ketten! – A lány meg az asszony gyorsan felállt.

– Úgy érti... hogy menjünk el a házból? – kérdezte a lány.

- 79 -

– Nem – szólt közbe Miss Corrie. – Csak ebb�l a szobából t�njetek el! Ha nem vártok vendéget a következ� negyedórában, sétáljatok egyet a ház körül, vagy csináljatok akármit! – A két n� elt�nt. Miss Corrie felállt. – Te is t�nj el! – parancsolt rá Otisra. – Menj föl a szobádba, és maradj ott.

– Hogy felmehessen a szobájába, el kell mennie Miss Reba ajtaja el�tt – figyelmeztette Boon. – Megfeledkeztél a negyed dollárról?

– Nem negyed dollár volt – mondta Otis. – Sokkal több. Nyolcvanöt centet kaptam a vendégekt�l: egész szombat este a pedált nyomkodtam, hogy táncolhassanak. Amikor rájött a sörözésre, azt is elvette. – Csak Miss Reba nézett rá.

– Szóval nyolcvanöt cent miatt árultad el? – kérdezte.

– Menj a konyhába! – parancsolt rá Otisra Miss Corrie. – Engedd be, Minnie.

– Jó – felelte Minnie. – Majd megpróbálom megakadályozni valahogy, hogy hozzáférjen a jégszekrényhez. De sokkal fürgébb, mint én.

– Hagyjátok a fenébe, maradjon itt – mondta Miss Reba. – Most már úgyis kés�. Bárcsak ne engedtük volna leszállni a múlt héten arról az arkansasi vonatról, hogy ment volna máshova! – Miss Corrie odalépett Miss Reba széke mellé.

– Mért nem segítesz összecsomagolni neki? – kérdezte szelíden.

– Most meg kit hibáztatsz? – felelte Miss Reba. A végs�kig megbízom benne. Csak azok az átkozott lovak ne lennének! – Hirtelen felállt: molett volt, de jól ápolt, az arca kemény vonású, csinos, a haja rikítóan vörös. – Mi a fenéért nem tudok meglenni nélküle? – kiáltotta. – Mi a fenéért?

– Ne izgasd magad – csillapította Miss Corrie. – Innod kell egyet. Add oda Minnie-nek a kulcsokat... Igaz, még nem mehet be a szobádba...

– Már elment – mondta Minnie. – Hallottam a kaput csukódni. Sose készül�dik sokáig. Soha.

– Igaz – mondta Miss Reba. – Minnie meg én már régóta ismerjük. Ugye, Minnie? – Odaadta Minnie-nek a kulcsokat, Minnie pedig kiment, és ezúttal egy üveg ginnel tért vissza. Mindnyájan töltöttek maguknak, még Minnie is (igaz, hogy nem szívesen ivott ennyi fehér ember társaságában; mikor megtöltötte a poharát, mindig kiment a konyhába, s egy pillanat múlva üresen hozta vissza), csak Otis meg én nem. Tulajdonképpen ekkor tudtam meg, hogy kicsoda Mr. Binford.

� volt a ház f�nöke. Ez volt – ha papíron nem is – a rangja és a címe. Minden ilyen háznak volt egy f�nöke, feltétlenül kellett hogy legyen. A külvilág lakói, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy nem ilyen nehezen, nem ilyen szomorú, szinte az öngyilkosságra emlékeztet� módon kényszerültek megkeresni a kenyerüket, persze durvább és megalázóbb névvel illették. A házban, amelynek lakói nem egyszer�en csak n�k, hanem betegesen túlf�tött idegzet� n�k voltak, � volt az egyetlen hímnem� lény; nemcsak f�nöke volt a háznak, hanem a katalizátor

- 80 -

hálátlan szerepét is � játszotta, � képviselte az egyetlen – bár elég ingatag – er�t, amely képes volt úrrá lenni a hisztéria fölött, rá tudta venni a társaságot, hogy együtt maradjon, dolgozzon, vagy legalább egyen; ugyanakkor � intézte az összes ügyeket, � tartotta számon a bevételt, � vette át az adómeghagyásokat, a villany- meg a gázszámlát, � tárgyalt a keresked�kkel meg az iparosokkal, a szeszcsempészekt�l kezdve a f�szereseken és szeneseken keresztül egészen a vízvezeték-szerel�kig, akik télen ki szokták olvasztani a befagyott csöveket, � végeztette el az olyan id�szaki munkákat, mint a kémény- meg csatornatisztítás vagy a gyomlálás; � vesztegette meg a törvényt; � vívta meg az eleve reménytelen csatákat a rend�rséggel meg az adóhivatallal, s � szidta le másnap az újságosfiút, ha nem kézbesítette ki az újságot. S a társadalomnak ebben a rétegében, a hasonló foglalkozást �z�k (mármint az efféle házak f�nökei) közt � volt a princ, a példakép: volt stílusa, egyénisége, modora, és voltak ideáljai; megvesztegethetetlenül elvh� és feddhetetlenül erkölcsös volt; az alatt az öt év alatt, amíg Miss Reba szeret�je volt, h�ségesebbnek bizonyult, mint sok férj; egyetlenegy káros szenvedélye volt csak: a lóverseny, a fogadás. Ennek képtelen volt ellenállni; tudta is, hogy ez a gyengéje, küzdött is ellene. De ha elhangzott a “Rajt!", képes lett volna egy vadidegennek is a kezébe nyomni egy dollárt, hogy tegye meg.

– � is tisztában volt vele – jelentette ki Minnie. – Szégyenkezett is mindig önmaga el�tt is, meg mások el�tt is, amiért ilyen gyenge, hogy van, amivel még � se tud megbirkózni; de hiába, ha ezzel a nála is hatalmasabb er�vel találkozik, nem érdekli se isten, se ember, még az se, hogy a kívülállók szemében, akik nem ismerik eléggé, nem egyéb hitvány szélkakasnál. Persze mindig ígérgeti, és komolyan hiszi is, hogy megjavul; így volt két esztend�vel ezel�tt is, amikor végül is kénytelenek voltunk kirúgni. Emlékszik, mennyi fáradságunkba került akkor, amíg visszacsaltuk? – fordult Miss Reba felé.

– Emlékszem – felelte Miss Reba. – Tölts még egyet!

– Csak azt nem értem, hogy boldogul olyan gyorsan folytatta Minnie. – Ugyanis semmi egyebet nem szokott magával vinni, csak a ruháját, helyesebben szólva csak azt, ami rajta van, hiszen a ruháit is Miss Reba pénzén vette. S mégis két nap se telik bele, s máris kopogtat majd a küldönc, és hozza a negyven dollárt.

– Illetve a harminckilenc dollár hetvenöt centet – szólt közbe Boon.

– Dehogyis – felelte Minnie. – Mind a negyven dollár, vagyis az a huszonöt cent is Miss Rebáé volt. Nem létezik, hogy Mr. Binford kevesebbet fizetne vissza. Aztán Miss Reba majd utánaküld valakit, de Mr. Binford nem lesz hajlandó visszajönni; amikor tavaly végre nagy nehezen ráakadtunk, csatornázómunkásként dolgozott valahol a friscói állomás körül, és Miss Rebának valósággal térden állva kellett visszakönyörögnie...

- 81 -

– Elég! – mondta Miss Reba. – Legalább egy kicsit hagyd abba a fecsegést, és tölts már abból a ginb�l! Minnie nekilátott, hogy újra megtöltse a poharakat. De egyszerre csak mozdulatlanná dermedt, s az üveg megállt a leveg�ben.

– Mi ez az üvöltözés? – kérdezte. Most már mi is hallottuk: messzir�l, valahonnan a ház mögül hangzott.

– Menj, és nézd meg – mondta Miss Reba. – Hé, el�bb az üveget add ide! – Minnie Miss Reba kezébe nyomta az üveget, és beszaladt a konyhába. Miss Reba töltött magának, aztán továbbadta az üveget.

– Mr. Binford azóta két évvel id�sebb lett – jegyezte meg Miss Corrie. – Most nyilván több esze lesz...

– Ugyan honnan lenne több esze? – kérdezte Miss Reba. – Gyerünk! Ide azzal az üveggel! – Minnie visszajött.

– Egy ember áll a hátsó udvarban – jelentette –, és Mr. Boon Hogganbeck nevét üvöltözi. Valami nagy izét látok mellette.

Felugrottunk, és Boonnal az élen keresztülrohantunk a konyhán, ki a hátsó tornácra. Már teljesen sötét volt, s a hold sem járt még elég magasan az égen, alig lehetett látni. Két homályos körvonalú alak állt a hátsó udvar közepén, egy nagy meg egy kicsi, s a kicsi torkaszakadtából ordította az emeleti ablakok felé, hogy: – Boon Hogganbeck! Mr. Boon Hogganbeck! Hello! Hello – míg Boon öblös hangja túl nem bömbölte:

– Elég! Kuss! Ne ordíts már! Ned volt az. Meg egy ló.

- 82 -

6.

Mindnyájan a konyhában voltunk. – Te jóságos atyaisten! – kiáltotta Boon. – Elcserélted a gazda autóját egy lóért? – Kénytelen volt megismételni a kérdést. Mert Ned még mindig Minnie fogát bámulta. Illetve azt leste, hogy újból megpillanthassa. Ha Miss Reba kérdez valamit a lánytól, vagy Minnie önmagától is megszólal. Még most is emlékszem, milyen fényesen csillogott az arany ott a konyhában, a villanyfényben, ha Minnie mondott valamit, s�t: mintha már odakinn, a sötétben, a lámpa kisz�r�d� halványabb fényében is új, melegebb csillogása lett volna, úgy csillogott, mint a ló szeme – igen, még most is emlékszem rá, meg arra is, milyen hatást gyakorolt ez Nedre.

Az els� pillantásra megb�völte, leny�gözte, mint a baziliszkusz tekintete. Ugyanígy b�völt meg engem is, amikor el�ször pillantottam meg, tehát tisztában voltam vele, mit érez Ned. De �rá még nagyobb hatást gyakorolt, mint rám. Mert ha homályosan is, de már akkor, tizenegy éves fejjel is éreztem, hogy én – nemcsak fajilag, hanem korban is – túlságosan messze vagyok attól, hogy ugyanazt erezhessem, mint Ned; bennem csak áhítatot és csodálatot keltett az a fog, gyönyör�séget szerzett, de különben nem lehetett hozzá semmi közöm, legalábbis nem úgy, mint Nednek. A nemek �si harcában ezúttal egy valóban talpig férfi került szembe és a faj �si, titokzatos szolidaritásában egyúttal össze is fajának egyik magas rangú papn�jével, akiért meghalni is érdemes lett volna – ha képes lett volna ekkora áldozatra; csakhogy igen rövid id� alatt kiderült, hogy Ned Minnie-vel kapcsolatban nem ilyesmire törekedett (legalábbis nem ilyesmit remélt). Szóval Boon kénytelen volt megismételni a kérdést, hogy Ned meghallja, illetve egyáltalán tudomást vegyen róla.

– Te is éppúgy tudod, mint én – felelte Ned –, hogy a gazdának nem kell autó. Csak azért vásárolta meg azt a vacakot, mert kénytelen volt megvásárolni, Sartoris ezredes miatt. Kénytelen volt megvenni, hogy helyére tegye Sartoris ezredest, aki már nagyon felkapaszkodott az uborkafára. A f�nök igazában csak a lovat szereti – persze nem azokra a konflisba való gebékre gondolok, amiket te meg Mr. Maury �rizgettek ott a béristállóban, hanem igazi lóra. Szereztem hát neki egyet. Mihelyt megpillantja, hálásan meg fogja köszönni még azt is, hogy ott voltam, ahol eladták, és sikerült megszereznem, miel�tt másvalaki megkaparinthatta volna... – Olyan volt az egész, mint valami álom, ezúttal azonban lázálom; az ember tudja, hogy csak álmodik, s ha sikerül megérintenie egy szilárd, valóságos, létez� és nem tünékeny valamit, elmúlik a lidércnyomás; Boonnak meg nekem egyazon pillanatban támadt ugyanaz az ötletünk, én csak azért lódultam gyorsabban neki, mert kisebb lévén, könnyebben tudtam szaladni. Ned azonban megállított

- 83 -

bennünket; mindkett�nk gondolatában olvasott: – Fölösleges megnézni – közölte. – Az illet� már el is vitte. – Boon futtában megdermedt, és rám bámult, egyikünk se akarta elhinni a szörny� valóságot, én kotorászni is kezdtem a zsebemben. De a kulcs megvolt. – Ugyan – jegyezte meg Ned –, kellett is az neki! Szakért� volt. El�re megmondta, hogy csak bedugja a kezét a zár mögé, és hátulról kinyitja. Meg is csinálta. Magam se hittem, amíg nem láttam. Nem okozott az neki egyáltalán semmi problémát. Még a szerszámot is vele adta a lóval...

Boon meg én most már nem szaladtunk, de azért így is elég gyorsan a bejáratnál voltunk, Miss Rebával meg Miss Corrie-val együtt. Az autó elt�nt. Tulajdonképpen csak akkor fogtam fel igazában, hogy Miss Reba és Miss Corrie is ott van, s hogy egyikük sem szól egy szót sem – persze nem meglepetésében vagy ijedtében; csak álltak és néztek, semmi se kerülte el a figyelmüket, de nem is szóltak semmit, mintha nem is hozzánk tartoznának, semmi közük se volna se Boonhoz, se hozzám, se Nedhez, se nagyapa autójához, se a lóhoz (amelyr�l még azt se tudtuk, kié), mintha egyáltalán nem is tartozna rájuk, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk, csak puszta szórakozásból figyelnének; eszembe jutott, hogy anyám is pontosan így szokott figyelni engem meg öcséimet, meg a szomszéd fiúkat, akikkel összeverekedtünk, semmi se kerülte el a figyelmét, csak nézett állhatatosán, szeretettel, s�t lelkesen, csillogó szemmel, s csak akkor választott szét bennünket, amikor már nem nézhette tovább, mert kezdett túlságosan elfajulni a dolog, vagy (ha szükséges volt) el kellett állítani a vérzést.

Visszamentünk a konyhába, ahol kettesben hagytuk Nedet meg Minnie-t. Már messzir�l hallottuk Ned szavait: – ... pénzem az van, Csinibaba, meg szerezni is tudok, ha kell. Csak köthessem be valahova azt a lovat, és abrakoltathassam meg, aztán mehetünk is, hadd csillogjon az a fog valamilyen hozzáill� táplálék, mondjuk egy jókora tál törpeharcsa, vagy ha a sertéssültet jobban szereted, egy adag sertéssült fogyasztása közben...

– No jó – mondta Boon. – Beszéljünk csak a lóról. Hol lakik az az ember?

– Miféle ember? – kérdezte Ned. – Mit akarsz t�le?

– Vissza akarom szerezni a gazda autóját. Aztán majd eldönt�m, hogy itt csukassalak-e dutyiba, vagy vigyelek-e vissza Jeffersonba, s szerezzem meg a gazdának ezt az örömet.

– Leszel szíves elhallgatni egy percre, és ide figyelni? – kérdezte Ned. – Természetesen tudom, hol lakik az illet�, hiszen ma este vettem t�le a lovat. De egyel�re hagyd békén. Még nincs rá szükségünk. Majd csak a verseny után lesz rá szükségünk. Mert nem olyan közönséges ló ez: a gazdája benevezte a lóversenyre. Egy possumi ember, akinek szintén van egy lova, abban a pillanatban hajlandó kiállítani ellene, mihelyt odaérünk. Ha a hölgyek esetleg nem tudnák, hol van Possum, megmondom: ahol a Jeffersonból induló vonatról át kell szállni a memphisire, ha nem autóval jön az ember, ahogy mi jöttünk..

- 84 -

– Aha – mondta Boon. – Szóval egy possumi ember...

– Nem Possum – mondta Miss Reba. – Parsham.

– Úgy van – mondta Ned. – Ahol a vadászkutyaversenyeket szokták tartani. Egy ugrásnyira van... Szóval az a possumi ember hajlandó rajthoz állítani a lovát ez ellen a ló ellen, egy háromfutamos versenyre, futamonként ötvendolláros alapon, s az egész pénz a nyertesé lesz. De ez még semmi: csak százötven dollár. A lényeg az, hogy vissza kell szereznünk az autót.

– Hogyan? – kérdezte Boon. – Hogy a fenébe akarod visszaszerezni ezzel a lóval az autót valakit�l, aki már neked adta érte a lovát?

– Mert nem hiszi, hogy ez a ló végig tudja futni a távot. Mit gondolsz, mért cserélte el egy olyan olcsó vacakért, mint az az autó? Mit gondolsz, mért nem tartotta meg a lovat, amikor könnyen nyerhetett volna vele egy autót is, s akkor lova is lenne, meg autója is?

– Ebbe bele kell bolondulni – mondta Boon. – Miért?

– Mindjárt megmagyarázom. Ezt a lovat már kétszer megverte az a possumi ló, mert senki se tudta, hogy kell rávenni, hogy végigfussa a távot. Persze hogy az az ember azt fogja hinni, hogy ha a ló az els� két alkalommal nem volt hajlandó végigfutni a távot, most se fogja. Szóval csak arra kell rávennünk, hogy tegye fel tétnek a lovat a gazda autója ellenében. Örömmel meg is fogja tenni, mert persze hogy nem bánná, ha a lovat is visszakapná, meg egy autója is volna, annál is inkább, mert azt hiszi, hogy nem kockáztat semmit, csak oda kell állnia a célvonalhoz, s mikor a ló végre nagy nehezen befut, elkapni a köt�fékét, odakötni az autó mögé, és visszajönni vele Memphisbe...

Miss Reba most szólalt meg el�ször. Azt mondta, hogy: – Jesszusom!

– …ugyanis nem hiszi, hogy rá tudom venni a lovat, hogy végigfussa a távot. De az is lehetséges, hogy tévedek, és elhiszi, és nem jön el Possumba holnapután, hogy saját szemével gy�z�djön meg róla. Ha tehát nem tudsz egy kis gubát összeszedni ezekt�l a hölgyekt�l, hogy érdemesnek tartsa föltenni tétnek az autót a ló ellen, jobb lenne, ha soha nem láttad volna Priest gazdát. Derekabb embernek kell lennie nálam annak, aki vissza tudja szerezni t�le az autót. De ez a ló talán meg fog tudni menteni téged. Ugyanis abban a pillanatban, amikor megláttam ezt a lovat, eszembe jutott...

– Hihihi! – vihogott Boon, úgy, ahogy utánozni szokta Nedet, ha dühös volt. – Odaadtad a gazda autóját egy lóért, amely nem tudja végigfutni a távot, s most azt képzeled, hogy vissza tudod cserélni a lovat, ha elég gubát tudok összekaparni, hogy...

– Hadd fejezzem be – mondta Ned. Boon elhallgatott. – Megengeded, hogy befejezzem?

– Jó, fejezd – felelte Boon. – De gyorsan...

- 85 -

– ...eszembe jutott hajdani öszvérem – folytatta Ned. Aztán � is elhallgatott, s fürkész� pillantással nézték egymást; mi meg �ket néztük mindannyian. Egy kis szünet után Ned halkan, szinte ábrándos hangon folytatta: Ezek a hölgyek nem ismerték azt az öszvért. Persze hogy nem, hiszen még nagyon fiatalok, nem is szólva arról, hogy Yoknapatawpha megye nagyon messze van innen. Kár, hogy nincs itt a gazda vagy Mr. Maury, hogy mesélhessen nekik róla.

Magam is megtehettem volna. Az az öszvér ugyanis valóságos legenda volt a családunkban. Régen volt, még apám meg Ned fiatal korában, amikor nagyapa még nem költözött be a McCaslin-farmról Jeffersonba bankárnak. Ned egy szép napon, mikor McCaslin kuzen (Zack kuzen nagybátyja) nem volt otthon, meghágatta kett�sfogatának fajtiszta kancáját a farm szamarával. Mikor az esetet követ� felháborodás elült, és az öszvércsikó világra jött, McCaslin kuzen megvásároltatta Neddel, azaz minden héten tíz centet levont érte a béréb�l. Ned három esztend� alatt törlesztette le az öszvér árát, addigra azonban az öszvér tizenöt-húsz mérföldes körzeten belül minden öszvért legy�zött versenyfutásban, s�t már ott tartott, hogy negyven-ötven mérföldnyi körzetb�l is kiállt versenyre a többi öszvérrel, és azokat is legy�zte.

Te túl kés�n születtél ahhoz, hogy az öszvérek természetét megismerhesd, és felfoghasd, milyen elképeszt�, s�t egyenesen megdöbbent� ez a tény. Már az olyan öszvér is messze földön legendás hírre tesz szert, amelyik csak egyetlenegyszer is hajlandó fél mérföldet nyargalni a lovasa által megszabott irányban; az olyan pedig, amelyik ezt rendszeresen, újra meg újra megismétli, szinte csodaszámba megy. Mert az öszvér sokkal okosabb, mint a ló, s nem hajlandó tönkretenni a szívét azzal, hogy a puszta dics�ség kedvéért körbenyargal egy csészealj pereméhez hasonló, mérföldnyi hosszúságú pályán. Szerintem ész dolgában az öszvér a második helyen áll a patkány mögött, s csak utána következik – rangsorban – a macska, a kutya, s legvégül a ló –, föltéve persze, hogy igazam van, amikor azt mondom, hogy az az értelmes állat, amelyik bele tud illeszkedni környezetébe, s ugyanakkor legalább részben meg tudja �rizni személyes szabadságát.

Ész dolgában az els� helyen szerintem természetesen a patkány áll. Egy házban lakik az emberrel, de nem segít neki sem megvásárolni, sem fölépíteni, sem tatarozni a házat, sem az adót kifizetni; ugyanazt eszi, amit az ember, de az élelmet sem termelni, sem megvásárolni, sem házhoz szállítani nem segít; nem lehet megszabadulni t�le, ha nem enné meg a saját fajtáját, már réges-régen a patkány lenne az úr a földön. A macska szerintem a harmadik helyen áll, bizonyos tulajdonságai egyeznek a patkányéval, de sokkal gyöngébb, kevésbé szívós teremtése istennek; � sem dolgozik, nem termel, ugyancsak az emberen él�sködik, de nem szereti; ki is fog pusztulni, el is fog t�nni a föld színér�l (legalábbis az a változata, amelyet házi macskának nevezünk), bár ebbe beletelik még egy kis id�. (Van is egy mese, azt hiszem, kínai, s biztos, hogy irodalmi alkotás, miszerint volt egy olyan korszak, amikor a macskák uralkodtak a földön, s miután évezredeken át

- 86 -

hiába próbáltak megbirkózni a földi élet gyötrelmeivel – az éhínséggel, természeti csapásokkal, háborúval, jogtalansággal, butasággal és kapzsisággal, vagyis mindazzal, ami együtt jár a civilizált élettel –, gy�lésre hívták össze a legbölcsebb macskafilozófusokat, tanácskozzak meg, mit lehetne tenni: ezek aztán hosszas tanácskozás után abban egyeztek meg, hogy a dilemma, vagyis a problémák megoldhatatlanok, s az egyetlen járható út: lemondani az uralomról, leköszönni a hatalomról, és kiválasztani a náluk hitványabb él�lények közül egy olyat, amelyik van olyan optimista, hogy azt hiszi: meg lehet oldani az élettel járó problémákat, s van olyan buta, hogy sose jön rá, hogy nem lehet. Ezért él együtt a macska az emberrel, eltartatja magát vele, és oltalma alá helyezi magát, de a mancsát se mozdítja meg érte, mert nem szereti; röviden: ezért néz a macska úgy az emberre, ahogy néz.) A kutya szerintem a negyedik helyen áll ész dolgában. Bátor, h�séges, hihetetlenül ragaszkodó; � is az emberen él�sködik, csak az a fogyatékossága, (a macskához viszonyítva), hogy dolgozni is hajlandó érte, azaz készséggel, boldogan hajlandó bármilyen ostoba mutatványt betanulni, csak hogy örömet szerezzen az embernek, s megveregessék érte a fejét; éppen olyan él�sköd�, mint az eddig felsorolt állatok, csak az a fogyatékossága, hogy talpnyaló természet�: azt hiszi, ki is kell mutatnia háláját az ember iránt: képes méltóságán alul viselkedni, lealacsonyodni, csak hogy szórakoztassa az embert; megalázkodik, ha belerúgnak, s ha kell, harcol, és életét is áldozza az emberért, s�t, arra is képes, hogy bánatában éhen pusztuljon a sírja fölött. Az utolsó helyen a ló áll szerintem. Mindig csak egy dologgal képes foglalkozni, legjellemz�bb tulajdonsága a gyávaság és a félelem. Akár egy gyerek is képes beugratni, vagy hízelgéssel rávenni, hogy a lábát törje meg tönkretegye a szívét azzal, hogy olyan sebesen nyargal, amilyen sebesen csak tud, s széles, veszedelmes, magas akadályokon ugorjon át: ha nem vigyáznak rá, mint a csecsem�re, képes agyonzabálni magát; pedig ha csak annyi esze volna, mint a legostobább patkánynak, � ülhetne az ember hátán.

Az öszvér szerintem a második helyen áll. Csak azért a másodikon, mert az öszvért is rá lehet venni, hogy dolgozzon az embernek. Igaz, hogy szigorúan csak az önmaga által megszabott határokon belül csinálja. Nem engedi meg magának, hogy túl sokat egyék. Egy szekeret vagy ekét még csak hajlandó elhúzni, de versenyt futni már nem. Olyasminek az árugrásával meg se próbálkozik, amir�l nem tudja biztosan, hogy csakugyan át tudja ugrani, olyan helyre nem teszi be a lábát, amir�l tapasztalatból nem tudja, hogy hova lyukad ki: képes tíz évig is türelmesen dolgozni az embernek, csak hogy alkalomadtán egyszer belerúghasson. Egyszóval: mivel sem �seinek nem tartozik semmivel, sem utódokért nem felel�s, nemcsak az életet gy�zi le, hanem a halált is, s ezért halhatatlan; ha ma meg is sz�nne létezni, ugyanaz a véletlen biológiai keveredés, amely tegnap létrehozta, nyilván létrehozza ezer év múlva is, akkor is pontosan ugyanolyan lesz, mint most, akkor is az önmaga által kipróbált és megfelel�nek talált szabályok szerint fog élni, szabadon és harciasán. Ezért volt Ned öszvére páratlan a maga nemében, valóságos csoda. Ha az ember fölállít egy tucatnyi öszvért egy ösvényen, és azt mondja, hogy “Rajta!", a tizenkét öszvér tizenkét irányba szalad szét, ahogy a vízipókok

- 87 -

szaladnak szerteszét a pocsolya felszínén, ha megriasztják �ket; a versenyt feltétlenül az nyeri meg a tizenkett� közül, amelyik véletlenül az ösvénnyel megegyez� irányba indult el.

Ned öszvére azonban nem ilyen volt. Apám szerint úgy versenyzett, mint a ló, csak nem olyan ész nélkül, nem olyan �rülten, hol nekiiramodva, hol meg megtorpanva, s nem jöttek rá olyan eszeveszett száguldási rohamok, mint a lovakra. Úgy futott versenyt, mintha munkát végezne: Ned egyetlen érintésére (vagy szavára, vagy mit tudom én, milyen jelére) rögtön olyan sebességgel kezdett vágtatni, amilyennel vágtatnia kellett, mintha el�re kiszámította volna, és mindaddig nem csökkentette a sebességét, míg át nem haladt a célvonalon, és Ned meg nem állította. És senki se tudta, még apám se – aki lovásza ugyan nem, de segédje és fogadási ügynöke volt Nednek –, mondom, senki se tudta, hogy sikerült ezt elérnie. Persze egyre-másra születtek a legendák, és egyre színesebbek lettek (ami persze az istállónak se ártott). Mármint arra vonatkozóan, hogy miféle varázsszert fundált ki vagy talált fel Ned, amivel az öszvért rá tudta venni, hogy egészen másképp fusson versenyt, mint a többi öszvér. Megtudni azonban soha senki se tudta meg – mi se –, hogy mi volt az a varázsszer, s nem is ült a hátán más, csak Ned, még akkor se, amikor Ned már hízni és korosodni kezdett, míg végül az öszvér huszonkét éves korában veretlenül ki nem múlt; a sírja (biztosan sokan megmutatták már neked az Edmondsok közül) még most is megvan a McCaslin-farmon.

Erre gondolt Ned, s Boon meg is értette, Ned pedig tudta, hogy Boon érti. Egy darabig némán meredtek egymásra. Aztán Boon így szólt: – Csakhogy ez nem az az öszvér. Ez egy ló.

– Ez a ló majdnem olyan értelmes, mint az az öszvér volt – felelte Ned. – Nem annyira értelmes, de majdnem. – Megint szótlanul meredtek egymásra egy darabig. Aztán Boon azt mondta, hogy:

– Nézzük meg. – Minnie meggyújtott egy lámpát. Boon fogta a lámpát, s mindnyájan kivonultunk a hátsó tornácra, onnan meg le az udvarra, még Minnie, Miss Reba és Miss Corrie is. A hold már elég magasan járt az égen, és lámpa nélkül is lehetett látni egy kicsit. A ló egy szentjánoskenyérfához volt kötve az udvar egyik sarkában. Egy pillanatra felizzott a szeme, aztán megint elhalványult, horkantott egyet, s hallottuk, hogy nyugtalanul kapál a lábával.

– Szíveskedjenek egy kicsit hátrább húzódni, hölgyeim – mondta Ned. – Még nincs ilyen nagy társasághoz szokva. – Megálltunk, s Boon magasra emelte a lámpát; a ló szeme megint hidegen és nyugtalanul felizzott, mikor Ned hozzálépett, és addig beszélt neki, míg bele nem tör�dött, hogy Ned megsimogassa és megveregesse a hátát, aztán – közben még mindig beszélt hozzá – megragadta a köt�fékét. – Hé, ne ess neki azzal a lámpával – szólt rá Boonra. – Csak annyira menj közel hozzá, hogy a hölgyek láthassanak, ha akarnak, egy igazi lovat. Lovat, mondom, s

- 88 -

csakugyan lovat is gondolok. Nem olyan rossz gebéket, amilyeneket Jeffersonban szoktak lónak nevezni.

– Ne lefetyelj annyit, hanem hozd közelebb, hogy láthassuk – felelte Boon.

– Itt is megnézhetitek – mondta Ned. – Tartsd magasabbra azt a lámpát. – De azért mégis közelebb hozta egy kicsit a lovat. Igen, szinte még most is magam el�tt látom: háromesztend�s, háromnegyed részben fajtiszta (lehet, hogy még nagyobb részben is: nem értettem annyira hozzá), herélt pej volt; nem túlságosan nagy, még tizenhat markos sem, de hosszú nyaka, csapott válla és er�s térde volt, látszott, hogy kiegyensúlyozottan, sebesen tud nyargalni (és Ned, Ned McCaslin szerint mer és akar is nyargalni), s könnyen lehet lovagolni rajta, így aztán nem csoda, hogy noha csak tizenegy éves voltam, valószín�leg pontosan ugyanazt gondoltam, mint Boon, amint az egy pillanat múlva ki is derült. Boon alaposan szemügyre vette a lovat. Aztán Nedet vette szemügyre. Végül megszólalt, de csak suttogva:

– Ez a ló...

– Csitt! – szólt közbe Miss Corrie. Igaza volt. Észre sem vettem, hogy Otis is ott van. Ez is megint különös dolog volt vele: az ember csak akkor vette észre, hogy jelen van, amikor már majdnem kés� volt. De még mindig nem ez volt az, ami sehogy se tetszett nekem rajta.

– Te jó ég! Csakugyan – mondta Miss Reba. Mondom, hogy a n�k bámulatosak tudnak lenni. – T�nj el innen! – szólt rá Otisra.

Menj be a házba, Otis – tette hozzá Miss Corrie.

– Jól van, na! – felelte Otis. – Gyere, Lucius!

– Nem – mondta Miss Corrie –, csak rólad van szó. Lódulj már! Ideje fölmenned a szobádba.

– Még korán van – felelte Otis. – Nem is vagyok álmos.

– Nem mondom még egyszer! – jelentette ki Miss Reba. Boon megvárta, míg Otis elt�nt a házban. Mi többiek is; Boon magasra tartotta a lámpát, úgy, hogy a lámpafény jóformán csak Ned meg az � arcát világította meg, aztán megint azon a szenvtelen, halk hangon szólalt meg, mint az el�bb. Ned is ugyanúgy válaszolt neki.

– Ez lopott ló – mormolta Boon.

– Az autó talán nem? – viszonozta ugyanúgy Ned. Mondom, a n�k bámulatosak tudnak lenni; Miss Reba is ugyanolyan halkan beszélt, mint Boon meg Ned, csak a nyelve pergett sebesebben: – El kell tüntetned a városból.

– Pontosan ezzel a szándékkal hoztam ide – felelte Ned. – Mihelyt megvacsoráztam, már indulunk is Possumba.

- 89 -

– Van fogalmad róla, milyen messze van ide Possum, s hogy egyáltalában milyen irányban van? – kérdezte Boon.

– Nem érdekel – felelte Ned. – Mikor a gazda elutazott, és nem vitte magával az ölében az autót, téged se érdekelt, milyen messze van Memphis.

Miss Reba megmozdult. – Menjünk be a házba – mondta. – Nem láthatja itt meg valaki a lovat? – kérdezte Nedt�l.

– Dehogy – felelte Ned. – Annyi eszem azért van. Jól megnéztem, hova hozom. – Azzal megint a fához kötötte a lovat, aztán felmentünk a hátsó lépcs�n Miss Reba nyomában.

– Menjünk a konyhába – mondta. – Ilyenkor szokott kezd�dni a vendégjárás. – Mikor a konyhába értünk, így szólt Minnie-hez: – Ülj be a szobámba, hogy ajtót nyithass, ha csöngetnek. Visszaadtad a kulcsaimat, vagy még nálad vannak?... Jó. Ne engedj be senkit, akit nem ismersz; ha lehet, vasald be a gubát, miel�tt fölengednéd �ket. Nézz körül, ki van már a házban. Ha valaki Miss Corrie-t keresné, mondd azt, hogy megérkezett a barátja Chicagóból.

– Ha valaki nem hinné, mondd meg, hogy kerülje meg a házat, és kopogtasson a hátsó ajtón – mondta Boon.

– Az isten szerelmére! – kiáltott fel Miss Reba. – Nincs már úgyis elég bajod? Ha azt akarod, hogy ne járjon senki Corrie-hoz, mi a fenének nem veszed meg egyszer s mindenkorra, ahelyett, hogy csak félévenként egyszer vennéd bérbe?

– Jó, jó – felelte Boon.

– És nézz utána annak is, hogy ki hol tartózkodik a házban – figyelmeztette Minnie-t Miss Reba.

– Otisnak majd magam nézek utána – mondta Miss Corrie.

– Vigyázz, hogy ki ne tegye a lábát a szobájából – felelte Miss Reba. – Ma már úgyis elég bajt kavart a lovak miatt. – Miss Corrie kiment. Miss Reba maga zárta be utána az ajtót, aztán odaállt Ned elé. – Szóval Parshambe akarsz menni a lóval?

– Oda – felelte Ned.

– Tudod milyen messze van ide Parsham?

– Nem érdekel – jelentette ki ismét Ned. – Fölösleges tudnom, hogy milyen messze van Possum. A lényeg az, hogy Possumban legyek. De azért mégse szeretném kantáron vezetni: lehet, hogy csakugyan nagy a távolság. El�ször arra gondoltam, hogy mivel magához sokan járnak...

– Hogy a fenébe érted ezt? – kérdezte Miss Reba. – Én itt a tulaj vagyok. Aki ezt nem hajlandó elismerni, azt nem vagyok hajlandó beengedni se az els�, se a hátsó ajtón.

- 90 -

– Úgy értem, hogy esetleg az itteni hölgyek ismer�sei közül segíthetne valaki – mondta Ned. – Hátha van valamelyiküknek egy hátaslova vagy igáslova, vagy akár öszvére, amire felülhetnék, Lucius meg felülne a lóra, és úgy mennénk Possumba. Csak az a baj, hogy holnapután nemcsak egyszer kell egy jó mérföldet futtatnunk azt a lovat, hanem háromszor is, s legalább kétszer els�nek kell befutnia. A lényeg mindenképpen az, hogy el kell jutnom Possumba.

– Rendben van – mondta Miss Reba. – Tegyük fel, hogy te meg a ló Parshamben vagytok. Csak aztán lóverseny is legyen!

– Akinek lova van, lóversenyt is talál akárhol – felelte Ned. – A lényeg az, hogy legyen bátorságunk starthoz is állni.

– S vajon el tudod érni, hogy ez a ló starthoz álljon?

– Persze – felelte Ned.

– S azt is meg tudod csinálni, hogy megnyerje a versenyt, ha starthoz állt?

– De mennyire – felelte Ned.

– Honnan tudod, hogy meg tudod csinálni?

– Az öszvérrel is meg tudtam csinálni – felelte Ned.

– Miféle öszvérrel? – kérdezte Miss Reba. Miss Corrie bejött, és bezárta maga mögött az ajtót. – Jól zárd be figyelmeztette Miss Reba. Aztán megint Nedhez fordult: – Na jó. Most mondd el, hogy is lesz az a verseny. – Ezúttal Ned bámult rá csodálkozva legalább egy negyed percig; viselkedésében nyoma sem volt annak a kötözköd�, fels�bbrend�ségét éreztet� pimaszságnak, amit Boonnal s annak az ellentmondást nem t�r� atyáskodásnak, amit velem szemben szokott tanúsítani.

– Ez úgy hangzik, mintha végre komolyan beszélne mondta.

– Próbáljuk meg – felelte Miss Reba.

– Hát jó – mondta Ned. – Van ott egy gazdag fehér ember, a nevét nem tudom, de meg tudom keresni; van egy olyan telivér paripája, hogy nem tíz-, de még húszmérföldes körzetben sincs hozzá hasonló Possum környékén, s az a ló tavaly télen kétszer is megmérk�zött ezzel a lóval, és mind a kétszer megverte. Az a possumi ló már els� alkalommal is elég csúnyán megverte a lovat, mire a másik fehér ember, akié ez a ló volt, másodszorra kétszer akkora összegben fogadott vele. S mivel az a possumi ló másodszor még csúnyábban megverte ezt a lovat, valószín�, hogy most, hogy ez a ló holnapután újból megjelenik Possumban, hogy még egyszer összemérje erejét azzal a lóval, az a possumi gazdag fehér ember nem fogja akarni még egyszer starthoz állítani a lovát, részben büszkeségb�l, részben mert nyilván restellni fogja elvenni a pénzt.

– Értem – mondta Miss Reba. – Folytasd.

- 91 -

– Nincs tovább – felelte Ned. – Én meg tudom csinálni, hogy ez a ló megnyerje a versenyt. Csakhogy rajtam kívül még senki se tudja. Szóval csak akkor vihetjük el a lovat Luciussal meg Mr. Hogganbeckkel Possumba, ha a hölgyek lesznek szívesek összekaparni nekünk egy kis gubát.

– Az az ember is köztük van, akinek odaadtad az autót? – kérdezte Miss Reba. – Már úgy értem, hogy azok közt, akik nem tudják, hogy meg tudod csinálni, hogy a ló megnyerje a versenyt?

– Persze – felelte Ned.

– Hát akkor mért nem küld el � téged meg a lovat Parshambe, ha egyszer abban a hiszemben van, hogy ha a lovat is meg az autót is meg akarja kapni, csak el kell indítani a lovat a versenyen? – Ned nem szólt rá semmit; némán bámultak egymásra. – Rajta – mondta Miss Reba. Még nem mondtál el mindent. Hogy is hívnak?

– Ned William McCaslin Jefferson Mississippi – felelte Ned.

– Nos? – kérdezte Miss Reba.

– Valószín�, hogy nincs rá pénze – felelte Ned.

– A fenébe is! – kiáltotta Boon. – Nekünk sincs...

– Hallgass! – szólt rá Boonra Miss Reba. S megint Nedhez fordult: – Mintha azt mondtad volna, hogy gazdag ember.

– Én arról az emberr�l beszélek, akivel cseréltem – felelte Ned.

– Az megvette a lovat a gazdag embert�l?

– Tény, hogy nála volt – felelte Ned.

– Adott valami írást a cserér�l?

– Megkaptam a lovat – felelte Ned.

– Nem is tudsz olvasni – mondta Miss Reba. – Igaz?

– Mindegy, a ló nálam van – mondta Ned. Miss Reba megint rábámult.

– Rendben van, a ló nálad van. Elmész vele Parshambe. Azt állítod, hogy van valami trükköd, amivel el tudod érni, hogy megnyerje a versenyt. Azt is el tudod érni, hogy az autó is Parshamben legyen?

– Gondolkozzon csak – mondta Ned. – Magának van hozzá való esze. Máris sokkal több mindenre rájött, méghozzá sokkal gyorsabban, mint a jelenlev�k közül akárki. Csak er�ltesse meg egy kicsit az eszét, és rá fog jönni, hogy azok is, akikt�l a lovat kaptam...

– Azok? – kérdezte Miss Reba. – Azt mondtad, hogy egy emberr�l van szó. – De Ned megállás nélkül folytatta a mondatot:

- 92 -

– ...pontosan ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi: nekik is el�bb-utóbb haza kell menniük.

– Szóval akár Ned William McCaslinnek, akár Boon Hogganbecknek hívják azt, akir�l szó van, meg akárhogy is hívják azokat az embereket, akikt�l a lovat kaptad, egyiküknek sem elég csak a ló vagy csak az autó: mind a kett�re szükségük van. Igaz? – kérdezte Miss Reba.

– De mennyire hogy nem elég – felelte Ned. – Hát nem ezt próbálom már két órája megértetni magával? – Miss Reba nagy szemeket meresztett Nedre. Aztán csendesen sóhajtott egyet.

– Szóval mindenáron Parshambe akarsz menni, mikor jól tudod, hogy Nyugat-Tennessee-ben minden zsaru valamennyi Memphisb�l kiinduló országúton az után a ló után fog szimatolni...

– Reba! – kiáltotta Miss Corrie.

– ...holnap hajnaltól kezdve.

– Az igaz – felelte Ned. – Most már csakugyan kés� van hozzá, hogy ne kapja el valaki az embert. De maga majd rendbe hozza a dolgot. Maga okos n�. Megmondja, mit csináljak. – Miss Reba ránézett, és megint sóhajtott, ezúttal kett�t; s még akkor se vette le Nedr�l a szemét, amikor odaszólt Miss Corrie-nak.

– Az a fékez�...

– Miféle fékez�? – kérdezte Miss Corrie.

– Tudod, kire gondolok. Az anyjának a nagybátyja vagy unokatestvére vagy micsodája...

– Az nem fékez� – mondta Miss Corrie. – Forgalmista. A memphis-new york-i vonalon. Éppúgy egyenruhában jár, mint a kalauzok...

– Jó – felelte Miss Reba. – Hát akkor forgalmista. Boon felé fordulva folytatta. – Corrie egyik... – Nedre pillantott – ...ismer�se. Lehet, hogy mégis megszokom ezeket a szavakat... Az anyjának a nagybátyja vagy mije, alelnök vagy micsoda a Parsham felé vezet� vasútvonalon...

– A nagybátyja vonalszakasz-f�felügyel� – szólt közbe Miss Corrie.

– Vonalszakasz-f�felügyel� – hagyta rá Miss Reba. Legalábbis olyankor, amikor nem tekereg az üget�n itt Memphisben, vagy valamelyik másik városban, amelyet a vonatai érintenek, és ahol lóverseny van, az unokaöccse meg alulról küzdi föl magát, de már el�re biztosítva van a karrierje, ha nem csinál valami disznóságot, amivel túlságosan magára vonja a figyelmet. Sejted, mire gondolok?

– A paklikocsira – felelte Boon.

– Úgy van – mondta Miss Reba. – Holnap reggelre Parshamben lesznek, vagyis elt�nnek a láthatárról.

- 93 -

– De a paklikocsi is pénzbe kerül – jegyezte meg Boon.

– Utána még bujkálnunk kell a versenyig, aztán le kell fizetnünk százötven dollárt, hogy a ló starthoz állhasson, s nekem mindössze tizenöt-húsz dollárom van. – Felállt.

– Hozd azt a lovat – szólt oda Nednek. – Hol lakik az az ember, akinek odaadtad az autót?

– Ülj csak le – mondta Miss Reba. – Úristen, mennyi bajod lesz úgyis, ha majd visszakerülsz Jeffersonba, és még mindig van kedved garasoskodni! – Nedre nézett. Mit mondtál, hogy hívnak?

Ned megismételte a nevét. – Arról az öszvérr�l szeretne hallani, ugye? Kérdezze csak meg Boon Hogganbecket.

– Nem szoktad Misternek szólíttatni vele magad? – kérdezte Boontól Miss Reba.

– Mindig úgy szólítom – mondta Ned. – Mister Boon Hogganbecknek. Kérdezze csak meg �t, ha tudni akar valamit arról az öszvérr�l.

Miss Reba Miss Corrie felé fordult: – A városban van Sam ma este?

– Igen – felelte Miss Corrie.

– El tudod csípni valahol?

– El – felelte Miss Corrie.

Miss Reba megint Boonhoz fordult. – T�nj el innen. Sétálj egypár órát. Vagy menj át Birdie Wattsékhoz, ha kedved van hozzá. De az isten szerelmére, le ne idd magad! Mit gondolsz, mi a fenéb�l vesz magának ennivalót, és mib�l fizet lakbért Corrie, miközben te ott lenn Mississippiben autókat lopkodsz, meg gyerekeket rabolsz el hazulról? A leveg�b�l?

– Nem megyek sehova – jelentette ki Boon. – Az istenit neki – mondta Nednek –, hozd azt a lovat!

– Nem muszáj fogadnom �t – mondta Miss Corrie. Telefonálhatok is neki. – Nem volt sem fölényes, sem szemérmes, csak tartózkodó. Túlságosan nagydarab lány volt ahhoz, hogy fölényes vagy szemérmes lehessen. De a tartózkodás nagyon is illett hozzá.

– Biztos? – kérdezte Miss Reba.

– Biztos – felelte Miss Corrie.

– Akkor telefonálj – mondta Miss Reba.

– Gyere ide – mondta Boon. Miss Corrie megállt. Gyere ide, ha mondom – folytatta Boon. A lány közelebb lépett hozzá, de nem olyan közel, hogy Boon elérhesse; hirtelen észrevettem, hogy nem is Boonra néz, hanem rám. Talán éppen ez volt az oka, hogy Boonnak, aki még mindig ült, sikerült hirtelen elkapnia a

- 94 -

karját, miel�tt még Corrie kitérhetett volna el�le; a lány igyekezett kiszabadítani magát, de már kés� volt, hiába volt olyan nagydarabteremtés; s közben folyton engem nézett.

– Eressz el – mondta Corrie. – Telefonálnom kell.

– Jó, jó – felelte Boon –, van még id� rá b�ven – azzal magához húzta; a lány végül is – tettetett nyugalommal, kétségbeesetten igyekezve erélyesnek és mégis ártalmatlannak látszani, mint amikor az ember hirtelen észreveszi, hogy a bika is a kerítésnek ugyanazon az oldalán van, mint �, és hozzávágja az éppen kezében tartott almát (vagy akármit, hogy a bika figyelmét egy pillanatra elterelje ) – gyorsan lehajolt, és megcsókolta, illetve egy futó csókot nyomott a feje búbjára, s már el is akart húzódni. De ezúttal is elkésett: Boon mindnyájunk szeme láttára hirtelen a fenekéhez kapott, és belemarkolt, mire a lány hátrafeszítette a testét, és megint rám nézett; szomorú, szinte esdekl� kifejezés ült a szemében – szégyenkezés vagy bánat, nem is tudom, mi –, s a vér lassan széles, lányos arcába tolult, amely tulajdonképpen egyáltalán nem volt csúnya, csak els� látásra t�nt annak. De az egész csak egy pillanatig tartott; Miss Corrie még mindig úrin�nek akart mutatkozni. Úgy is próbált kiszabadulni Boon kezéb�l: úrin�höz ill�en. De túlságosan nagydarab, túlságosan izmos teremtés volt, s még egy olyan hasonlóképpen megtermett, er�s férfi se tudta fogva tartani a fenekénél, mint Boon; sikerült is kiszabadulnia.

– Nem szégyelled magad? – kérdezte.

– Még addig se tudod békében hagyni, amíg elintéz egy telefont? – kérdezte Boontól Miss Reba. – Ha ennyire odáig vagy az erkölcseiért, mi a fenének nem szerzel neki lakást valahol, és mért nem viszed oda, hogy erkölcsös maradhasson, de azért éhen se haljon? – Aztán Miss Corrie-hoz fordult: – Eredj telefonálni. Már kilenc óra.

Tulajdonképpen már el is késtünk. A ház ébredezni kezdett, kezd�dött a “muri", ahogy manapság szokás mondani. De csak illedelmesen: nem volt semmi zene-bona, semmi eszem-iszom; Mr. Binford szelleme még ott lebegett a ház fölött, és rávetette árnyékát Venus barlangjaira, mivel a hölgyek közül tulajdonképpen csak ketten tudtak a távozásáról, s a vendégeknek sem t�nt még fel, hogy nincs jelen; a kapu fel�l hallani lehetett a cseng�t meg Minnie hangját, a lépcs�n lesiet� nimfák lépteinek nesze is besz�r�dött, s mikor Miss Corrie lenyomta a kilincset, kilépett az ajtón, és becsukta maga után, még a pohárcsengést is hallottuk, amelybe id�nként a vendégek mély basszusa és vendéglátóik csilingel� kacarászása vegyült. Aztán visszajött Minnie is; úgy látszik, hogy a hölgyek, akik nem voltak éppen foglaltak, váltani szokták egymást a kapunál, mint a szállodai portások csúcsforgalom idején.

Láthatod, hogy csakugyan a gyermekb�l lesz a feln�tt: a férfi is, meg a n� is. Odahaza Jeffersonban azt hittem, hogy a züllés, a B�n a zsenge fiatalságommal együtt járó ártatlanság miatt talált bennem olyan könny� ellenfélre, aki jóformán még az ellenfél névre sem érdemes. Pedig a B�nnek akkor három óra kellett, hogy

- 95 -

gy�zelmet arathasson fölöttem, három óra, attól a pillanattól kezdve, amikor Lessep nagyapa haláláról értesültem, addig a pillanatig, amikor a vonat elindult, és én végleg ráeszméltem, hogy nagyapa autójának a kulcsa legkevesebb négy napig kizárólag Boon birtokában lesz. Ugyanakkor ott volt Miss Reba és Miss Corrie: róluk igazán el lehetett mondani, hogy edzett, s�t kitanult ellenfelek, hiszen állandóan, nap mint nap tapasztalhatták, milyen furfangos támadásokat képes kiagyalni ellenük a B�n (és az Erény), s lám, máris zsákmányául estek: félórával azel�tt még azt se tudták, hogy Ned egyáltalában létezik, nem is beszélve a lóról. Hogy azt a vadidegen embert ne is említsem, akinek a meghódítása céljából néhány pillanattal azel�tt hagyta el olyan nyugodt magabiztossággal a helyiséget Miss Corrie, pedig nem is volt más fegyvere, csak a telefon.

Már majdnem két perce, hogy kiment. Minnie fogta a lámpát, és visszament a hátsó tornácra; észrevettem, hogy Ned sincs a helyiségben. – Minnie! – kiabált Miss Reba a hátsó ajtó felé. – Volt még egy kicsi abból a csirkéb�l...

– Igenis, asszonyom! – kiáltott vissza Minnie. – Már adtam is neki egy tányérral. Most lát neki. – Ned mondott valamit. Nem értettük, mit. Csak Minnie válaszát tudtuk kivenni: – Ha t�lem függ az étvágyad, kétszer is éhen halsz reggelig. – Ned válaszát ezúttal se értettük. Miss Corrie most már majdnem négy perce volt távol. Boon hirtelen felpattant.

– Az istenit neki! – kiáltotta.

– Mi az, még a telefonra is féltékeny vagy? – kérdezte Miss Reba. – Mi a fenét csinálhat vele azon a nyavalyás kaucsukhallgatón keresztül? – De megint Minnie-re terel�dött a figyelmünk: hirtelen hangos csattanás hallatszott, aztán léptek. Bejött a szobába. Kicsit szaporán lélegzett, de nem volt nagyon izgatott. – Mi baj? – kérdezte Miss Reba.

– Semmi – felelte Minnie. – Olyan, mint a legtöbb férfi. Igen jó étvágya van, de úgy látszik, nem tudja, mibe haraphat bele.

– Adj neki egy üveg sört. Ha nem félsz visszamenni.

– Dehogy félek – felelte Minnie. – Éppen csak vérmes egy kicsit. Talán túlságosan is az. Már megszoktam. A legtöbbjükkel ez a helyzet: olyan vérmesek, hogy nincs nyugta t�lük az embernek, míg el nem alszanak.

– Fogadni mernék, hogy te vagy az oka – mondta Boon. – Illetve az a fog. Ez a feneség a n�kkel: sose hagyjátok békén az embert.

– Hát ezt meg hogy érted? – kérdezte Miss Reba.

– Tudja maga jól, hogy értem – felelte Boon. – Sose nyugszanak. Maguknak soha semmi sem elég. Soha nem irgalmaznak szegény férfiaknak. Nézze csak meg ezt a lányt: addig nem fért a b�rébe, míg össze nem kuporgatott magának egy aranyfogra valót; képes volt aranyfogat rakatni az arca közepébe, csak hogy megbolondíthasson egy szegény, ostoba, falusi niggert...

- 96 -

– ...vagy öt percet tölt azzal, hogy egy fadobozba dumál, csak hogy meg�rjítsen egy másik szegény, ostoba, falusi fattyút, akinek az égvilágon semmi más b�ne nincs, mint hogy ellopott egy autót, meg most egy lovat. Mondhatom, hogy rátok aztán igazán rátok férne, hogy megn�süljetek.

– �rá biztos ráférne a házasság – mondta Minnie az ajtóból. – Az majd kigyógyítaná. Én már kétszer kipróbáltam, és alaposan megtanultam a leckét... – Miss Corrie lépett be.

– Minden rendben – jelentette; nyugodt volt, s semmivel se csúnyább, mint egy nagy porcelánlámpa, amelyben ég a kanóc. – Eljön � is. Segíteni akar. Majd...

– Nekem ugyan nem – jelentette ki Boon. – Nekem nem fog segíteni az a gazember!

– Akkor t�nj el! – kiáltotta Miss Reba. – Mars ki innen? Mit akarsz? Gyalog akarsz tán visszasétálni Mississippibe, vagy lóháton? Ülj csak le! Nyugodtan elüldögélhetsz egy darabig, amíg ideér. Mesélj – fordult Miss Corrie felé.

Érted? Nem fékez�! Forgalmista! Ugyanolyan egyenruhája van, mint a kalauzoknak. És segíteni akar. A szerelmeseket mindenki szereti, mondja (azt hiszem) az Avoni Hattyú: nála mélyebben senki se látott az emberi szívbe. Milyen kár, hogy a lovakat nem ismerte; nyilván hozzátette volna, hogy úgy látszik, a lopott versenylovakat is mindenki szereti. Miss Corrie beszámolt a telefonbeszélgetésr�l; Otis is ott volt már megint a helyiségben, pedig nem is láttam bejönni, ezúttal is volt valami rajta, ami sehogy se tetszett nekem, pedig észre se vettem, csak akkor, amikor már majdnem kés� volt.

– Legalább egy jegyet váltani kell Possumig, hogy...

– Parshamig – szólt közbe Miss Reba.

– Úgy van – mondta Miss Corrie – ...hogy poggyászként feladhassuk, mint egy b�röndöt; Sam már hozza is a jegyet meg a feladóvevényt is. A lényeg az, hogy minden rendben lesz, egy üres vagon áll majd az egyik mellékvágányon – Sam tudni fogja, hol –, csak bele kell tennünk a lovat, aztán Sam majd körülbástyázza deszkával az egyik sarokban, nehogy kimásszon; deszkát meg szöget is szerez; azt mondta, ennél többet pillanatnyilag nem tud tenni, mert a kelleténél többet nem mer elárulni a nagybátyjának, különben az is el akar majd jönni. Sam szerint csak addig fenyeget veszély, amíg a lovat innen elvisszük a vagonig. Szerinte nem lesz jó, ha... – Elakadt, és ránézett Nedre.

– Ned William McCaslin Jefferson Mississippi mondta Ned.

– ...ha Ned ilyen kés� este egy lóval sétálgat akár egy mellékutcában is: az els� rend�r megállítja, akivel összetalálkozik. Ezért hoz egy lópokrócot is (mármint Sam), felveszi az egyenruháját, és �, Boon meg én visszük majd ki a lovat az állomásra, így senkinek se fog felt�nni. Ja igen: a személyvonat...

- 97 -

– Jesszusom! – kiáltotta Miss Reba. – Egy kurva, egy hálókocsikalauz meg egy hordó nagyságú mississippi vagány vasárnap este végighurcol egész Memphisen egy versenylovat, és senkinek se fog felt�nni?

– Hagyd abba! – kiáltott Miss Corrie.

– Mit hagyjak abba? – kérdezte Miss Reba.

– Tudod te jól. Azt, hogy így beszélsz ez el�tt a...

– Ugyan! – szakította félbe Miss Reba. – Ha Boonnal, hogy úgy mondjam, baráti látogatásra jött volna ide Mississippib�l, talán csakugyan nem volna szabad így beszélnünk el�tte. De ha egyszer autót meg lovat lopnak, és az én házamat használják f�hadiszállásnak, akkor � is éppúgy végighallgathatja, mint akárki más. Mit akartál mondani a vonatról?

– Ja igen. A személyvonat hajnali négykor indul Washington felé, arra kapcsolják rá a vagont, tehát még napfelkelte el�tt mindnyájan Possumban leszünk.

– Parshamben, az istenit neki! – kiáltotta Miss Reba. Mindnyájan?

– Miért? Te nem jössz? – kérdezte Miss Corrie.

- 98 -

7.

El is indultunk a pályaudvarra. Samnek azonban el�ször látnia kellett a lovat. A hátsó bejáraton jött be, a konyhán keresztül, s hozta a lópokrócot. Egyenruhában volt. Majdnem olyan megtermett fickó volt, mint Boon.

Szóval megint ott álltunk – valamennyien – a hátsó udvarban, ezúttal Ned tartotta a lámpát, úgy, hogy fénye ne a lóra, hanem Sam rézgombos köpenyére, zubbonyára és tányérsapkájára essék, amelyet elöl aranybet�s felírás díszített. Az igazat megvallva, arra számítottam, hogy Ned okvetetlenkedni fog Sam meg a ló miatt, de tévedtem. Én okvetetlenkednék? – kérdezte Ned. – Miért? Ennél jobbat nem is kívánhattunk volna: mintha rend�r vinné Possumba a lovat. – Egy kis kalamajka azonban mégis támadt Sam miatt, de nem Ned rendezte, hanem Boon. Sam szemügyre vette a lovat.

– Remek ló – állapította meg Sam. – Úgy nézem, fenemód remek ló.

– Az hát – mondta Boon. – Pedig nincs rajta se síp, se cseng�. Még jelz�lámpája sincs. Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán észreveszi.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Sam.

– Semmi különöset – felelte Boon. – Csak amit mondtam. Maga csak a vasparipákhoz én. Azt hiszem, okosabb lesz, ha nélkülünk megy ki az állomásra.

– Te nyom... – tört ki Miss Reba. Aztán meggondolta magát, és így folytatta: – Képtelen vagy megérteni, hogy ez az ember csak segíteni akar neked? Hogy azt akarja, hogy ha hazakerülsz, ne a seriff legyen az els� ember, aki fogad? Éppen neki állna jogában azt mondania, hogy menj vissza a fenébe, ahonnan jöttél, ezzel az átkozott lóval együtt. Kérj t�le bocsánatot!

– Jó – felelte Boon. – Felejtse el.

– Ezt nevezed te bocsánatkérésnek? – förmedt rá Miss Reba.

– Miért? Mit csináljak? – kérdezte Boon. – Hajoljak le el�tte, és kérjem meg, hogy...

– Hallgatsz el rögtön! – kiáltotta Miss Corrie.

– Ennek a két gyereknek már úgyis mindegy – felelte Boon. – Csak azt éred el a folytonos csitítgatással, hogy már én is meg Miss Reba is ott tartunk, hogy lassan elfelejtjük az anyanyelvünket.

– Ez csakugyan igaz – mondta Miss Reba. – Az a kölyök, akit te hoztál ide Arkansasból, amúgy is elég vásott, egyeben se jár az esze, mint azon, hogyan

- 99 -

csenjen sört a jégszekrényb�l, meg hogy emeljen el akármit, ami mozdítható, ha nem tartják szemmel. S ráadásul Boon Hogganbeck még egy másik kölyköt is idehozott, s most már jóformán ki sem merem nyitni a számat.

– Nem is igaz! – kiáltotta Miss Corrie. – Otis semmihez se nyúl engedély nélkül. Igaz, Otis?

– Nagyon helyes – mondta Miss Reba. – Kérdezd csak t�le. � csak tudja.

– Hölgyeim, hölgyeim, hölgyeim – szólt közbe Sam. Akarják, hogy Parshambe kerüljön ez a ló ma éjszaka, vagy sem?

Szóval elindultunk. El�bb azonban Miss Corrie még egy pillantást vetett Otisra meg rám. – Ezeknek már ágyban kellene lenniük – mondta.

– De mennyire – felelte Miss Reba. – Méghozzá odaát Arkansasban vagy lenn Mississippiben, vagy ha rajtam állna, még messzebb. De most már mindegy. Nem küldhetem ágyba egyiket se, ha a másik nem fekszik le, s az a ló egy kicsit annak a gyereknek a tulajdona, akit Boon hozott ide. – Miss Reba végül mégse jöhetett velünk. � meg Minnie nem hagyhatták el a terepet. A házban most már csakugyan megkezd�dött a muri, igaz, hogy elég diszkréten, ahogy a vasárnaphoz illik: a szombat esti dagály utolsó tajtékos hulláma csapott fel még egyszer és utoljára, miel�tt az unalmas hétköznapok sora, a puszta megélhetésért folytatott küzdelem megkezd�dik.

Szóval Ned meg Boon ráterítették a pokrócot a lóra. Aztán mi hárman – Ned, Otis meg én – a járdán ballagva figyeltük, hogyan vezeti a lovat Boon és Sam – a két vetélytárs –, ha nem is barátságban, de legalább fegyverszünetet kötve, s két oldalról közrefogva Miss Corrie-t, a Második meg Harmadik utcán a vasútállomás felé a vasárnap esti csöndben, az úttest közepén, egyik ívlámpától a másikig. Már elmúlt tíz óra; alig egy-két házban volt világos, vagyis csak a penziókban (ezt már tudtam; tapasztalt lettem – szakért� persze még nem, de sejtettem, mir�l van szó; azonnal ráismertem, ha egy Miss Rebáéhoz hasonló házat láttam). A kocsmák azonban mind sötétek voltak. Az igazság az, hogy nem is tudtam, mikor haladunk el kocsma el�tt; még mindig volt a tudásnak néhány lépcs�foka, ami rejtve volt el�ttem; Ned közölte velünk – Otisszal meg velem –, hogy kocsmák, és hogy zárva vannak. Különben igazán nem számítottam volna se arra, hogy zárva, se arra, hogy nyitva lesznek; ne feledd, hogy még hat órát se töltöttem Memphisben (illetve a Catalpa utcában), s nem volt velem se anyám, se apám, hogy kioktasson; így is elég jelent�s el�rehaladást tettem.

– Ez a puritán-törvény miatt van – mondta Ned.

– Mi az a puritán-törvény? – kérdeztem.

– Magam sem tudom – felelte Ned. – Azt hiszem, az, hogy az emberek szombat este minden pénzüket elverik, és senkinek se marad annyi gubája, hogy érdemes lenne égetni miatta a petróleumot.

- 100 -

– Ez a törvény csak a kocsmákra vonatkozik – jegyezte meg Otis. – Hiszen nem károsodik meg vele senki. Amit nem adhatnak el vasárnap este, szépen félreteszik, és eladják hétf�n, lehet, hogy ugyanazoknak, akik vasárnap megvették volna. A kettyintés bezzeg másféle portéka. Ha egyik este eladja az ember, akkor is megmarad, és másnap újra eladhatja. Vagyis nem veszít semmit. Valószín�, hogy ha megpróbálták volna azt a puritántörvényt a kettyintésre is kiterjeszteni, a rend�rség közbelépett volna, és megakadályozza.

– Mi az a kettyintés? – kérdeztem.

– Nem vagy te egy kicsit túl okos? – kérdezte Otistól Ned. – Nem csoda, hogy kicsi neked Arkansas. Ha a többi korodbeli ifjú is ilyen nagy tudós, mint te vagy, mire huszonegy évesek lesznek, Texas se lesz elég nagy nekik.

– Nyasgem! – hangzott Otis válasza.

– Mi az a kettyintés? – tettem fel ismét a kérdést.

– Inkább azon törd a fejed, hogy lehetne valami ennivalót szerezni a lónak – fordult felém Ned, fölemelve a hangját. – Hogy nyugton maradjon, amíg Possumba ér, nem is szólva arról, hogy el�bb még a vagonba is be kell raknunk. Vajon figyelmeztette-e valaki azt a vasúti kalauzt, aki egész nap csak a vagonokat irányítja, közben még a kezét sem veszi ki a zsebéb�l? Igaz, hogy egy vödör szappanos víz sem ártana – ez már Otisnak szólt –, hogy a nénéd elkapjon, és jó alaposan kimossa a pofádat.

– Nyasgem! – felelte Otis.

– Esetleg egy pálca se ártana – mondta Ned.

– Nyasgem! – ismételte meg Otis. Ráadásul belebotlottunk egy rend�rbe. Azt hiszem, Otis hamarabb észrevette a rend�rt, mint a rend�r a lovat. – A szentségit neki! – káromkodott egy cifrát. De a rend�r ismerte Miss Corrie-t. Aztán kiderült, hogy Samet is ismeri.

– Hol szereztétek azt a lovat? – kérdezte. – Loptátok?

– Kölcsönkértük – felelte Sam. Nem álltak meg. Ezen mentünk az esti ájtatosságra, és most visszük vissza.

– Azzal folytattuk utunkat. Otis megint káromkodott egy cifrát.

– Ilyet se láttam még – mondta. – Hogy egy rend�r megszólítson valakit, s az illet� ne adjon neki semmit. Ahogy Minnie meg Miss Reba is csinálja: még be se teszi a lábát a rend�r a házba, máris várja egy üveg sör, pedig Miss Reba ugyancsak szidja az anyját, amikor jön, meg utána is, amikor már elment. És amióta idekerültem tavaly nyáron, és rájöttem erre, mindennap kimegyek a térre, a törvényszék elé, ahol az a digó gyümölcsöt meg földimogyorót árul, s látom, hogy csak jön a rend�r, és szó nélkül elvesz egy almát, vagy belemarkol a mogyoróba. Otisnak majdnem szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani velünk, annyival kisebb volt

- 101 -

nálam. Azaz nem is vettem észre, hogy annyival kisebb, amíg nem láttam, hogy ugyancsak ügetnie kell, hogy lépést tarthasson velem. Volt valami, ami sehogy se tetszett rajta nekem. Te is nyilván szoktál gondolni rá, hogy Jöv�re nagyobb leszek, mint most, mert nemcsak hogy természetes, hogy folyton n� az ember, hanem elkerülhetetlen is; az nem számít, hogy fogalmad sincs róla, milyen leszel, ha nagyobb leszel. És ugyanez a helyzet a többi gyerekkel is; ha akarnak, ha nem, megn�nek. Otis azonban olyan benyomást keltett, mint aki már két-három esztendeje akkorára n�tt, amekkora te még jöv�re sem leszel, és azóta folyton csak visszafejl�dött. Még mindig jártatta a száját. – Tavaly még azt hittem, hogy csak rend�rnek érdemes lenni. De hamarosan meggondoltam magam. Nagyon korlátozott foglalkozás.

– Mire van korlátozva? – kérdezte Ned.

– Sörre, almára meg földimogyoróra – felelte Otis. Kinek van kedve sörre, almára meg földimogyoróra pazarolni az idejét? – Ezúttal három cifra káromkodást is megeresztett. – Mikor ez a város tele van lóvéval.

– Lóval? – kérdezte Ned. – Hát persze hogy itt is vannak lovak. Mért ne lenne Memphisben is szükség lovakra meg öszvérekre, mint másutt?

– Lóvéval – ismételte meg Otis. – Gubával. Dohánnyal. Még rágondolni is rossz, mennyi id�t pocsékoltam el Arkansasban, amikor még hírét se hallottam Memphisnek. Ott van például az a fog. Mit gondol, mennyit érhet? Mit kapna érte az a n�, ha besétálna a bankba, kivenné a szájából, letenné a pultra, és azt mondaná, hogy: “Legyenek szívesek pénzre beváltani!"

– Értem – mondta Ned. – Emlékszem, hogy Jeffersonban is volt egy hozzád hasonló fiú, akinek ugyancsak folyton a pénzen járt az esze. Tudod, hol kötött ki?

– Itt, Memphisben, ha volt egy csöpp kis esze – felelte Otis.

– Nem jutott idáig – mondta Ned. – Csak Parchmanig, az állami javítóintézetig. És a szavaid után ítélve, te is hamarosan ott fogsz kikötni.

– De semmi esetre se holnap – felelte Otis. – S valószín�, hogy még holnapután se. Egy nyavalyát! Ilyen helyen, ahol még egy rohadt rend�r se mehet el senki mellett anélkül, hogy az illet� ne nyomna a markába egy üveg sört, egy almát vagy egy marék földimogyorót, anélkül, hogy kérné. Ott van például az a nyolcvanöt cent is, amit azért kaptam, mert nyomtam nekik azt a rohadt pedált, s amit az a gazember elvett t�lem az este. Lehet, hogy egy vasat se kaptam volna a pedálozásért, ha tisztára véletlenül rá nem jövök, hogy fizetni akarnak érte; ha csak egy perccel is korábban hagyom ott �ket, valószín�leg nem is fizettek volna. Vagy ha én nem lettem volna ott, odaadták volna valaki másnak, aki éppen arra téved. Érti, mire gondolok? Néha, ha jól meggondolom, kedvem volna egyszer�en abbahagyni az egészet.

– Abbahagyni? – kérdezte Ned. – Mit? És miért?

- 102 -

– Egyszer�en csak abbahagyni – felelte Otis. – Ha csak eszembe jut, hány évet töltöttem azon a rohadt farmon odaát, Arkansasban, s közben Memphis meg itt volt éppen szemközt, a folyó másik partján, s még csak fogalmam se volt róla, hogy létezik! Ha arra gondolok, mi lett volna, ha már négy- vagy ötéves koromban is tudom, mégis tavalyig kellett várnom, hogy rájöjjek, néha csakugyan kedvem volna abbahagyni az egészet. De azt hiszem, mégse hagyom abba. Talán még be tudom pótolni. Mit gondol, mennyit fognak keresni azon a lovon?

– Sose izgasd magad te azzal a lóval – felelte Ned. Ami pedig azt illeti, hogy be kell pótolnod valamit, legokosabb, ha szépen visszasétálsz abba az utcába, és lefekszel aludni. – Megállt, és meg is fordult egy kicsit. – Tudod, merre kell visszamenni?– Semmi értelme visszamennem – felelte Otis. – Már megpróbáltam. Túlságosan figyelnek. Itt nem úgy van, mint odaát Arkansasban, amikor Corrie néni még Fittie néninél dolgozott, és megvolt a kémlel�lyukam. Ha képes volt odaadni azért a lóért az autót, biztos arra számít, hogy legalább kétszáz... – Ned ezúttal egészen megfordult. Otis hirtelen félreugrott, és éktelenül szitkozódni kezdett, ronda niggernek nevezte Nedet; apám meg nagyapám valószín�leg még abban az id�ben oktattak ki rá, amire már vissza sem emlékszem, mert fogalmam sincs róla, mióta élt már a tudatomban, hogy úriember sohanem tesz célzást senkinek a fajtájára vagy a vallására.

– Menjünk – mondtam. – Még lehagynak. – Le is hagytak: legalább két háztömbbel jártak már el�ttünk, és éppen akkor fordultak be egy sarkon; ugyancsak szednünk kellett a lábunkat – még Nednek is –, hogy utolérj ük �ket, és amikor utolértük, már ott is volt az állomás, és Sam egy olajos overallba öltözött emberrel beszélgetett, akinek lámpa volt a kezében – valami váltó�rféle lehetett, mindenesetre vasúti alkalmazott.

– Persze hogy vasutas – mondta Ned. – Csak nem képzeled, hogy a rend�rség küldött ide valakit, hogy lámpával mutassa nekünk az utat? – Most már nyilván te is érted, mire gondoltam az el�bb, amikor azt mondtam, hogy “mindenki szereti �ket" (tudniillik a lopott versenylovakat); aki az Erényt szolgálja, egyedül, minden segítség nélkül kénytelen ügyködni, a rideg tartózkodás fagyos, légüres terében; de ha a B�nnek adja el a lelki üdvösségét az ember, szinte az egész környék önként a segítségére siet. Sam láthatólag rá akarta beszélni Miss Corrie-t, hogy Otisszal meg velem az állomáson várja meg, amíg megkeresik a vagont, és elhelyezik benne a lovat, s�t még azt is önként felajánlotta, hogy Boon is maradjon velünk, és vigyázzon ránk, lévén megfelel� korú és termet� férfiember; ami azt bizonyította, hogy Sam a maga részér�l nemcsak hogy hajlandó a békés együttélésre vetélytársával, de meg is bízik benne. Miss Corrie azonban hallani se akart a dologról, s mindnyájan egyetértettünk vele. így aztán a lámpa nyomában befordultunk egy kapun, s a rakodóterek és vágányok valóságos labirintusába kerültünk; Ned kénytelen volt el�remenni, és átvenni Samt�l a köt�féket, sikerült is annyira megnyugtatnia a lovat, hogy továbbmehettünk, közben folyton éreztük a ló ammóniaszagú, meleg kipárolgását (ugye, te sose érezted még, milyen szaga van

- 103 -

egy begyulladt lónak?), és hallottuk Ned hangját, aki szünet nélkül suttogott valamit az állatnak – s a kipárolgás meg a suttogás összes�r�södött, töménnyé vált a zöld és piros jelz�lámpák közt vesztegl� sötét tehervagonok és személyszállító kocsik homályában; aztán kikerültünk a személypályaudvarról, és egy csonka vágány mellett húzódó salakösvényen folytattuk utunkat egy hatalmas, sötét raktárépület felé, amely el�tt hosszú rakodórámpa húzódott. Ott volt a vagon is, jó hétméternyi holdsütötte (igen: holdsütötte. Már holdvilágos volt az éjszaka. Most vettük – illetve vettem – csak észre, ahogy kikerültünk az utcai meg a pályaudvari villanylámpák fényéb�l) üres térség választotta el a rámpa legközelebb es� részét�l – még egy akadályfutáshoz szokott lónak is jó nagyot kellett volna ugrania, nem is szólva egy hároméves, sima pályához szokott versenylóról, amely (Ned szerint) különben is elég nehezen szánta rá magát a futásra. Sam halkan káromkodva szidta magában az állomás egész személyzetét: a fékez�ket, vonatkísér�ket, jegypénztárosokat meg mindenkit.

– Megyek, és hozom a bakot – mondta a lámpás ember.

– Minek ide bak? – jelentette ki Ned. – Akkorát ez a ló úgysem tud ugrani. Vagy a rámpát kell közelebb vonszolnunk a vagonokhoz, vagy a vagont a rámpához.

– Mifelénk a tolatómozdonyt mondják baknak – magyarázta Nednek Sam. – Nem kell – fordult a lámpás ember felé. – Úgyis számítottam erre. Ha egy tolató mindössze hét métert téved, az gyakorlatilag nullával egyenl�. Ezért mondtam, hogy hozd magaddal a raktárkulcsot. Hozd ide az emel�rudakat. Talán Mr. Boon lesz szíves segíteni.

– Miért nem maga segít? – kérdezte Boon. – Maga itt a vasutas. Én nem vagyok itt ismer�s.

– Mért nem viszed haza és fekteted le a fiúkat, ha ennyire rosszul érzed magad az ismeretlen környezetben? kérdezte Miss Corrie.

– Mért nem viszed haza �ket te? – kérdezte Boon. – Ez a régi haverod már úgyis elmagyarázta egyszer, hogy nincs itt semmi keresnivalód.

– Majd elmegyek én ezzel az emberrel az emel�rudakért – fordult Samhez Miss Corrie. – Vigyáznál addig a fiúkra?

– Jó, jó – mondta Boon. – Csak csináljunk már valamit, az isten szerelmére! Az a vonat négy-öt óra múlva itt lesz, és mi még mindig azon fogunk vitatkozni, ki fogja meg els�nek a kalapács nyelét. Hol az a szerszámraktár, Jack?

– Így aztán Boon ment el a lámpás emberrel, mi meg ott maradtunk a holdfényben. A ló most már szinte egyáltalán nem b�zlött, s láttam, hogy Ned kabarjához dörgöli az orrát, mint valami kiskutya. És Samnek is eszébe jutott, ami nekem, mihelyt megpillantottam a rámpát.

- 104 -

– Az épület mögött van egy följáró palló – mondta. Ment már föl pallón ez a ló? Nem ártana, ha odavinnéd, és megmutatnád neki. Aztán majd ha a helyére toltuk a kocsit, mindnyájan segíthetünk felvinni rajta, ha kell...

– Sose fecsérelje az idejét azzal, hogy velünk tör�dik felelte Ned. – Maga csak vigye szépen olyan helyre a vagont, ahol nem kell háromméternyi mélységet átugrani ahhoz, hogy beszállhassunk. Ez a ló is éppúgy szeretne már kívül lenni Memphisen, mint maga. – Én csak attól féltem, hogy Sam megkérdezi: – A fiú ne menjen veled?

– Ugyanis nagyon szerettem volna látni, hogyan tolják arrább a vagont. Nem hittem, hogy sikerül. Ott maradtunk hát, és megvártuk �ket. Nem kellett sokáig várnunk; Boon meg a lámpás ember már jött is vissza, két, legalább kétméteres vasrudat hozott magával, és én (akárcsak Miss Corrie meg Otis) tátott szájjal figyeltem �ket. A vasutas letette a lámpát a földre, felmászott a hágcsón a kocsi tetejére, és kiengedte a féket. Boon meg Sam beszorította a rudak végét a vagon hátsó kerekei meg a sínek közé, aztán mintha pumpálni kezdtek volna, aprókat nyomtak és taszítottak rajtuk, de még mindig nem hittem, hogy sikerülni fog: a magas, sötét, kocka alakú vagon ott a holdfényben még a valóságosnál is nagyobbnak t�nt, úgy hatott, mint valami tömör, derékszög�, fekete faldarab, amelyet vékony kerettel övez a hold ezüstje; a tetején egy apró figura tekergette a féket, a hátsó kerekei mögött meg két, még parányibb alak hajlongott és iparkodott el�re, az ezüstösen csillogó vasrudakat taszigálva; eleinte olyan óriásnak és mozdíthatatlannak látszott a vagon, mintha nem is az gördült volna el�re, hanem az ijeszt�, szinte pantomimszer� mozdulatokkal hajlongó Sam meg Boon az alatta lev� szilárd talajt, a holdsütötte, panorámaszer� földet taszigálta volna hátrafelé; aztán olyan lendületbe jött a hatalmas kocsi, hogy Sam és Boon félrelökte a rudakat, és Boon egymaga tolta tovább a vagont a rámpa mentén, puszta kézzel, mint valami babakocsit, míg a megfelel� helyre nem került, és Sam azt nem mondhatta, hogy:

– Elég – mire a kocsi tetején kuporgó férfi ismét becsavarta a féket. Szóval most már csak a lovat kellett beraknunk valahogy a vagonba. Ami körülbelül annyit jelentett, mintha azt mondaná az ember: “Megérkeztünk Alaszkába, most már csak az aranybányát kell megkeresnünk." A raktárépület mögé kerültünk. Valóban volt ott egy lábakra szerelt palló. A rámpát ugyanis olyan magasra építették, hogy a szekerekr�l ki és be lehessen rakodni róla, a palló viszont alig volt szélesebb, mint egy kézikocsiknak meg targoncáknak való ösvény, elég szilárdnak látszott ugyan, de csak másfél méter széles volt, és nem volt rajta korlát. Ned egy darabig csak állt, és magyarázott valamit a lónak. – Megnézte magának – jelentette ki. – Azt is tudja, hogy szeretnénk, ha felsétálna rajta, de még nem határozott, hogy van-e hozzá kedve. Bárcsak eszébe jutott volna egy ostort is szerezni valahonnan a Vagonos úrnak!

– De hiszen van ostorod – mondta Boon. Rám gondolt, azazhogy egyik kedvenc szórakozásomra. A nyelvemmel szoktam csettinteni, s a szám, torkom, gégém

- 105 -

rezonált hozzá- nagyon éles és er�s hangot tudtam képezni, olyan éleset és er�set, hogy ha sikerült, megtéveszt�én hasonlított az ostorcsattintáshoz; anyám meg is tiltotta, hogy az udvarunkon csináljam, nem is szólva a házról. Tudniillik egyszer nagyon megijesztettem vele nagymamát, és ijedtében elkáromkodta magát. Igaz, hogy csak egyetlenegyszer. Ennek akkor már majdnem egy esztendeje volt, nem is voltam biztos benne, hogy nem felejtettem-e még el.

– Csakugyan – mondta Ned. – Tényleg van. – Rögtön ki is adta az utasítást: – Szerezz valahonnan egy jó hosszú vessz�t. Biztos találsz ott, abban a bokorban. – Csakugyan volt ott egy fagyalbokor; valószín�leg kert lehetett azon a környéken valamikor, amikor még nem volt technika, ipar, kereskedelem meg vasút. Vágtam egy vessz�t, és visszamentem. Ned felállította a lovat, pofával a vagon felé. – Mr. Boon és Mr. Vagonos, maguk jó nagydarab emberek, álljanak fel ide kétoldalt, kapufélfának. – Fel is álltak, Ned meg a köt�fékkel a kezében felment a pallóra, a ló felé fordult, és beszélni kezdett hozzá: – Látod? Csak ezen a tyúklétrán kell felsétálnod, s holnap hajnalban már Possumban vagy, Tennessee-ben, ahol vár a dics�ség. Aztán megint lejött, közben néhány gyors mozdulattal meg is fordította a lovat, és így szólt hozzám: – Már észrevette a vessz�t. Kerülj pontosan mögéje. De ne nyúlj hozzá, és ne is csettints, amíg nem szólok. – Úgy csináltam, ahogy mondta; mind a hárman – vagyis Ned, a ló meg én – vagy húsz méterre eltávolodtunk a feljáró pallótól, s akkor Ned megállás nélkül megfordult a lóval – én folyton a ló mögött maradtam –, s a ló megint pofával szembekerült a húsz méterre lev� pallóval, amelynek az aljában ott állt Boon meg Sam. Mikor a ló meglátta a pallót, megtorpant. – Csettints! – szólt rám Ned. Csettintettem; nagyszer�en sikerült; a ló megugrott egy kicsit, s Ned most már valamivel gyorsabban elindult vele a palló felé.

– Ha most mondom, hogy csettints, érintsd meg a vessz�vel. De ne üsd meg: éppen csak legyintsd meg a farkatövénél, a csettintés után egy pillanattal. – Ned már el is haladt Boon meg Sam közt: fent állt a pallón. A ló most kezdett el töprengeni, mit csináljon: megálljon, törjön ki (külön problémát okozott neki, hogy azt is el kellett döntenie, vajon Boont vagy Samet tudja-e könnyebben fellökni), vagy egyszer�en csak bokrosodjon meg, és gázoljon keresztül mindnyájunkon. Szinte látni lehetett, hogy töpreng, s Ned valószín�leg éppen erre számított: arra, hogy az amúgy is pánikra hajlamos, ijed�s állat eszét, amely egy id�ben csak egy gondolattal képes foglalkozni, teljesen megzavarja, ha egy másik probléma is betolakszik az agyába. – Csettints! – mondta Ned. Ezúttal meg is legyintettem a lovat, úgy, ahogy Ned mondta. A ló megrándult, ugrott egyet, mells� lába a pallóra került, egyik hátsó lába azonban (a Boon felé es�) nekiüt�dött a palló szélének, és le is csúszott róla, Boon azonban – miel�tt még Ned megmukkanhatott volna – két kézzel megragadta a ló lábát, és egész súlyával nekid�lve az állat véknyának, visszarakta a pallóra, s a ló most már mozdulatlanul és remegve ugyan, de mind a négy lábával a pallón állt. – Gyorsan fektesd keresztbe azt a vessz�t a csánkján – mondta Ned –, hogy azt higgye: van valami mögötte, ami nem engedi leesni.

- 106 -

– Azazhogy nem engedi visszacsúszni a pallóról – helyesbítette Sam. – Az egyik emel�rúd kell ide. Hozd hamar, Charley!

– Helyes – felelte Ned. – Nemsokára szükségünk lesz az emel�rúdra is. De most még csak a vessz�re van szükség. Te nagyon kicsi vagy még – fordult felém. – Add oda Mr. Boonnak meg Mr. Vagonosnak. Hajlítsátok a vessz�t a farához, mint a farhámot. – Meg is hajlították, egyikük az egyik, másikuk a másik végét fogta a hajlékony vessz�nek. – No, most fölvisszük. Ha most mondom, hogy csettints, jó er�set csettints, hadd higgye, hogy az ütés is er�sebb lesz. – De nem volt szükség rá, hogy még egyszer csettintsek. Mikor Ned azt mondta a lónak: Gyere, öcskös! Menjünk Possumba –, a ló nekiindult, Boon meg Sam meg mentek utána, s mint valami szíjat szorították a vessz�t a hátsó lábára; a ló mells� lába már a szilárd rámpán volt, aztán még egy végs� dobbantás és nekilendülés, s a rámpa akkorát döndült, mintha a ló egy fahídra ugrott volna.

– Úgy nézem, ahhoz, hogy berakjuk a vagonba, nem lesz elég a vessz� meg ennek a fiúnak a csettintése – vélekedett Sam.

– A vagonba az emel�rúd segítségével rakjuk be – felelte Ned. – Még nincs itt? – De már ott volt. – Szereljék le onnan azt a tyúklétrát – mondta Ned.

– Hohó – szólt közbe Sam. – Minek?

– Hogy azon sétálhasson be a vagonba – felelte Ned. Azt már ismeri. Már tudja, hogy a másik végén nincs semmi, amit�l félnie kellene...

– Az ám, de egy üres tehervagonba még sose szagolt bele – mondta Sam. – Ez jár most az eszemben. – Ned ötlete azonban határozottan értelmes ötlet volt. Különben most már ott tartottunk, hogy még akkor se habozhattunk volna, ha Ned azt parancsolja, hogy döntsük le a raktárépület sarkát, hogy a lónak ne kelljen kanyarodnia. Boon meg a vasutas tehát lefeszítette a palló szélét a rámpáról.

– Az istenit neki! – káromkodott Sam. – Nem tudjátok csendesebben csinálni?

– Miért, maga talán nem tartozik hozzánk? – kérdezte Ned. – Igazán okosabbra is használhatná azokat a rézgombokat, mint hogy csak páva módjára parádézik velük.

– Bizony mindnyájunknak neki kellett álmunk, még Miss Corrie-t is beleértve, hogy fel tudjuk emelni a pallót a rámpára, odacipeljük a vagonhoz, és mint valami hidat, a rámpa és a vagon közt sötéten tátongó üreg fölé fektessük. Aztán Ned a lovat is odavezette a vagonhoz, s akkor jöttem rá, mire célzott az el�bb Sam. A ló nemcsak hogy soha nem szagolt még üres vagonba, de nem is látott még belülr�l vagont; emlékszem, arra gondoltam akkor, hogy Leszereltük a pallót, még csak visszavezetni se tudjuk hajnalig a rámpáról. De nem így történt. Azazhogy semmi sem történt. Pontosabban szólva fogalmam sincs róla, mi történt; a többieknek se volt. Ned odavezette a lovat a hídnak odafektetett palló végéhez – az állat patái tompán dobogtak a rámpa deszkáin –, � maga felment, és megállt a kocsi ajtajában, közben egyre beszélt a lóhoz, s óvatosan addig rángatta a köt�féket, míg a ló a hídra nem tette az egyik lábát; már nem is tudom, mi minden fordult meg a

- 107 -

fejemben; egy pillanattal el�bb még meg voltam gy�z�dve róla, hogy egész Memphis se fogja tudni betuszkolni a lovat abba a sötét nyílásba, a következ� pillanatban meg azt hittem, hogy ugyanúgy nekirugaszkodik, és beugrik a vagonba, ahogy a pallónak nekirugaszkodott; aztán felemelte a lábát, és visszalépett a rámpára; a ló meg Ned úgy álltak ott, és bámultak mereven egymásra, mint valami színpadi jelenet szerepl�i. Hallottam, hogy Ned sóhajt egyet. – Húzódjatok csak mindnyájan a falhoz mondta. Odahúzódtunk. Fogalmam sincs róla, hogy utána mit m�velt. Csak annyit láttam, hogy egyik kezében a köt�féket tartja, a másikat meg fölemeli, és megsimogatja a ló orrát. Aztán hátralépett, és elt�nt a kocsiban; a köt�fék megfeszült, s csak Ned hangja hallatszott: – Gyere csak, öcsi! Itt van nálam. – Az anyja! – tört ki Samb�l Ugyanis már túl is voltunk rajta. Az ingatag híd megzörrent egy kicsit, s máris a vagon belsejének sötét üregében dobbantak meg a ló patái: ennyi volt az egész. Bevittük a lámpát; Ned az egyik sarokban állt a lóval, az állat szeme hidegen felizzott, aztán megint elhalványult.

– Hol vannak azok a deszkák meg szögek, amikr�l beszélt? – kérdezte Samt�l Ned. – Hozzák be azt a tyúklétrát; az már maga egy kész fal.

– A fenét! – fakadt ki Sam. – Álljon meg a menet!

– Ha holnap reggel észreveszik az idevalósiak, hogy egy egész vagon elt�nt – felelte Ned –, kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy egy házilag összetákolt lajtorját keressenek, amilyen akármelyik tyúkketrecnél akad. így aztán – Nedet kivéve – megint mindnyájan megragadtuk – Miss Corrie is – a lopott pallót, becipeltük a vagonba, felállítottuk, és addig fogtuk, míg Boon, Ned meg a másik vasutas valóságos istállót nem épített a ló köré a kocsi sarkában (Sam csakugyan odakészítette már a deszkákat meg a szögeket; s miel�tt még Ned megint reklamálhatott volna, Sam egy vödör vizet, egy láda abrakot, s�t egy köteg szénát is el�szedett a sarokból; aztán csak álltunk, és hallgattuk, ahogy a ló elégedetten ropogtatta a zabot). – Mintha máris Possumban volna – jegyezte meg Ned.

– Most már csak azért imádkozzanak, hogy holnapután csakugyan els�nek fusson be a célba – mondta Sam. – Hány óra? – Aztán mindjárt meg is mondta � maga: Pár perccel múlt éjfél. Még lehet szundítani egyet, amíg a vonat hajnali négykor elindul. – Aztán Boonhoz fordult: – Maga meg Ned nyilván itt akarnak maradni a lovuk mellett; ezért raktam ide ezt a külön adag szénát is. Csak feküdjenek le, én hazakísérem Corrie-t meg a két fiút, aztán majd itt találkozunk...

– Helyes – vágott közbe Boon; nem volt ugyan nyers, csak rideg és hajthatatlan: – Azt akarja mondani, hogy hajnali négykor találkozunk. Mi itt is leszünk, csak maga el ne aludjon. – Azzal már sarkon is fordult: – Gyerünk, Corrie!

– Csak nem akarja a gazdája autóját... illetve a lovát... akarom mondani ezt a lovat, mindegy, hogy kié... ennek a színes b�r� fickónak az �rizetére bízni?

– Dehogy – felelte Boon. – Ez a ló most a vasút �rizetére van bízva. Itt van róla a feladóvevény, ami bizonyítja. Lehet, hogy maga csak azért hordja azt a

- 108 -

vasutasruhát, hogy a n�knek meg kisfiúknak imponáljon vele, de amíg magán van, okosabb, ha a poggyásszal tör�dik, különben esetleg meggy�lik a baja a vasúttal.

– Boon! – kiáltotta Miss Corrie. – Nem kell senki hazakísérjen! Gyere, Lucius! Te is, Otis!

– Ügy is jó – mondta Sam. – Felejtsük el, hogy Boonnak öt-hat hónapig kell robotolnia azon a gyapotföldön vagy micsodán, hogy a Catalpa utcában tölthessen egy éjszakát. Menjetek csak. Majd a vonatnál találkozunk.

– Még annyit se tudsz mondani, hogy köszönöm? – kérdezte Boontól Miss Corrie.

– Dehogynem – felelte Boon. – Kinek mondjam? A lónak?

– Talán inkább Nednek – mondta Sam. Odafordult Nedhez: – Akarod, hogy itt maradjak veled?

– Jól megleszünk kettesben is – felelte Ned. – Ha maga is elt�nne a környékr�l, és nyugton maradhatnánk, talán még szunyókálhatnék is egy kicsit. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott idejében eszembe, hogy...

– Nekem eszembe jutott – vágott közbe Sam. – Hol a másik vödör, Charley? – A vasutasnál – váltó�r vagy mi volt – csakugyan volt még egy vödör; ott állt a vagonnak ugyanabban a sarkában, ahová a deszkát, szöget, szerszámokat meg az abrakot dugta; a vödörben egy jókora, nyers sonkával töltött szendvics, egy literes üvegben víz, meg fél liter whisky volt. – Tessék – mondta Sam. – Itt a reggelid.

– Látom – felelte Ned. – Hogy hívják magát, fehér ember?

– Sam Caldwellnek – felelte Sam.

– Sam Caldwell – ismételte meg Ned. – Azaz érzésem, hogy Sam Caldwell sokkal járatosabb az effajta lóügyekben, mint akárki a környéken. Igazán nem sok hiányzik már hozzá, hogy azt kívánjam, hogy bárcsak sokszor találkozhatnánk. Igazán roppant hálás vagyok.

– Örülök, hogy megismerhettelek – felelte Sam. így aztán jó éjszakát kívántunk Samnek, Nednek meg Charleynak (azazhogy Boon meg Otis nem köszönt), és visszaindultunk Miss Rebához. Már egy lélek sem járt az utcán, Memphis igyekezett kihasználni, ami még hátravolt a hét végéb�l, hogy legalább valamicskét aludjon, s kipihenten kezdje hétf�n reggel az új hetet; csöndesen ballagtunk a sötét falak és ablakok közt egyik lámpától a másikig – egy se égett –, némi halvány világosság csak egyetlen házból sz�r�dött ki, s az újdonsült, de máris csalhatatlan roué ösztönével azonnal rájöttem, hogy csakis Miss Reba valamelyik konkurensének a háza lehet; ugyanolyan halvány világosság sz�r�dött ki Miss Reba függönye mögül is, nyilván ott is vége volt már a mulatságnak; Minnie is lefeküdt vagy hazament, illetve nyugovóra tért valahol, mivel, akárcsak Miss Rebának, neki is véget ért a napi munkája. Ugyanis Miss Reba nyitott ajtót, er�s pálinkaszaga volt, és – annak ellenére, hogy még mindig mértéktartó, illetve jó modorú volt – már er�sen részegnek látszott. Át is öltözött. Ruhájának alig volt

- 109 -

fels� része, s mivel akkoriban a hölgyek – illetve a n�k – egyáltalán nem festették az arcukat, ekkor láttam el�ször kifestett n�i arcot. Még újabb gyémántokat is rakott magára, ezek is olyan nagyok és sárgák voltak, mint az a kett� – azazhogy öt –, amely már el�z�leg is rajta ékeskedett. De még Minnie se feküdt le. Miss Reba szobájának ajtajában állt, és meglehet�sen fáradtnak látszott.

– Minden rendben? – kérdezte Miss Reba, miközben bezárta mögöttünk az ajtót.

– Igen – felelte Miss Corrie. – Mért nem fekszel már le? Fektesd le, Minnie.

– Már egy órával ezel�tt is ráfért volna, hogy lefeküdjön – felelte Minnie. – S bárcsak két óra múlva már ágyban lenne! Persze te a múlt alkalommal, két esztend�vel ezel�tt, még nem voltál itt.

– Gyere, feküdj le – mondta Miss Corrie. – Mire szerdán visszajövünk Possumból...

– Parshamb�l, a szentségit! – kiáltotta Miss Reba.

– Jó, hát akkor Parshamb�l – felelte Miss Corrie. Szerdáig Minnie meg fogja tudni, hol van, s akkor utánamegyünk, és visszahozzuk.

– Persze – mondta Miss Reba. – De ha lesz egy kis eszem, ezúttal mindjárt el is temetjük ott, a csatornában ásóstul, lapátostul, mindenestül. Akarsz inni egyet? kérdezte Boontól. – Minnie valami nyavalyás szektának a tagja, illetve republikánus vagy valami hasonló, nem akar inni.

– Legalább egyvalaki legyen a házban, aki nem iszik mondta Minnie. – Ehhez nem kell feltétlenül republikánusnak lenni. Elég, ha fáradt az ember, és szeretne már lefeküdni.

– Mindnyájunknak le kéne már feküdnünk – mondta

Miss Corrie. – A vonat négykor indul, és már elmúlt egy óra. Gyere már.

– Feküdj csak le – mondta Miss Reba. – Ki a fene tart vissza? – Szóval felmentünk az emeletre. Aztán Otis meg én még feljebb mentünk egy emelettel; � már ismerte a járást: egy padlásszobába értünk, a szobában csak néhány b�rönd meg láda volt, meg a földön egy matrac, azon vetettek ágyat. Otisnak volt hálóinge is, mégis (a hálóing különben még ugyanúgy össze volt hajtogatva, ahogy a polcon feküdt az áruházban, miel�tt – gondolom – Miss Corrie megvette volna) ugyanúgy feküdt le, ahogy én voltam kénytelen lefeküdni: lehúzta a nadrágját meg a cip�jét, eloltotta a villanyt, és már ágyban is volt. A szobának csak egyetlen kis ablaka volt, amelyen keresztül látni lehetett a holdat, s kés�bb a szobában lev� tárgyak körvonalait is ki tudtam venni a holdfényben; valami most sem tetszett nekem Otison; nagyon fáradt voltam, s amikor felfelé jöttünk a lépcs�n, azt hittem, hogy ahogy lefekszem, abban a pillanatban el is alszom. De valóságos fizikai szenvedést okozott, hogy Otis is ott feküdt mellettem, nem volt egészen ébren, csak úgy festett, mint aki még sohase aludt igazán, s nem is tudja, hogy még nem aludt. És hirtelen éreztem, hogy velem sincs rendben valami. Még nem tudtam, hogy mi, csak éreztem, hogy valami

- 110 -

nincs rendben, s hogy egy pillanat múlva meg is fogom tudni, hogy mi, és irtózni fogok t�le: aztán hirtelen elfogott a vágy, hogy bárcsak ne feküdnék ott egyáltalán, tiszta szívemb�l kívántam, hogy bárcsak ne lennék Memphisben, és soha ne is hallottam volna róla: otthon szerettem volna lenni. Otis megint káromkodott egy cifrát.

– Itt aztán van guba b�ven – mondta. – Még a szagát is lehet érezni. Nem igazság, hogy a kettyintésen csak a n�k gazdagodhatnak meg, a férfiak meg legfeljebb csak megpróbálhatnak elcsenni valamit a pénzb�l, amikor ott van az orruk el�tt... – Vagyis megint elhangzott az a szó, amir�l már kétszer megkérdeztem, hogy mit jelent. De most nem kérdeztem meg újból: csak feküdtem ott feszülten, dermedten, a hold fénye az ablakon keresztül éppen a lábunkra sütött, igyekeztem nem odafigyelni, és mégis kénytelen voltam hallani: –... az egyik szoba éppen itt van alattunk; az olyan forgalmas estéken, mint például a szombati, mindent hallani lehet a padlón keresztül. De hiába, itt nincs rá lehet�ség. Még ha sikerülne is szereznem egy fúrót, és kémlel�lyukat fúrnom a padlóba, az a nigger n� meg Miss Reba úgyse engedné meg, hogy felhozzak ide valakit, és egy kis pénzt keressek vele, s ha keresnék is, valószín�leg elszednék t�lem, ahogy az a piszok gazember elvette azt a pénzt, amit a pedálozásért kaptam tegnap este. Bezzeg odahaza, Fittie néninél, nem így volt, amikor Bee... – Hirtelen elhallgatott. Egy darabig némán feküdt. Aztán megint káromkodott egyet.

– Bee? – kérdeztem. De már kés� volt. Azazhogy nem is volt kés�. Hiszen tulajdonképpen már addig is tudtam.

– Hány éves vagy? – kérdezte Otis.

– Tizenegy – feleltem.

– Akkor egy évvel id�sebb vagy nálam – mondta. Kár, hogy reggel már el is mész. Ha jöv� héten is itt maradnál, valahogy mégiscsak kiokoskodhatnánk azt a kémlel�lyukat.

– Minek? – kérdeztem. Látod: kénytelen voltam megkérdezni. Pedig hazavágytam. Anyám után vágytam. Bizony, az embert valahogy fel kellene készíteni rá, ha új tapasztalatok, új ismeretek várnak rá: ne üssék fejbe váratlanul, mint a haramiák vagy az útonállók. Ne felejtsd el, hogy csak tizenegy éves voltam. Vannak a világon olyan dolgok, körülmények, tények, amelyeknek nem volna szabad meglenniük, mégis vannak, az ember nem menekülhet el�lük, és tulajdonképpen akkor se volna szabad elmenekülnie, ha volna rá lehet�sége, hiszen ezek is hozzátartoznak a Léthez, ahhoz, hogy élünk. De azért mégis egy kicsit szelídebben, tapintatosabban kellene meglepniük az embert. Igen rövid id� alatt túlságosan sok mindent kellett megtanulnom, és nem volt senki, aki segítsen; nem is tudtam hová tenni az új tapasztalatokat, még nem volt el�készítve számukra a megfelel� rekesz, ahol fájdalom nélkül elraktározhattam volna �ket, hogy ne kapjak közben sebeket. Otis is a hátán feküdt, mint én. Nem moccant, még a szemét se mozdította meg. Mégis éreztem, hogy engem figyel.

- 111 -

– Te nem sokat tudsz, ugye? – kérdezte. – Mit is mondtál, hová valósi vagy?

– Mississippibe – mondtam.

– Nyasgem! – felelte. – Nem csoda, hogy semmit se tudsz.

– Dehogynem – mondtam. – Bee azonos Miss Corrie-val.

– Kénytelen vagyok úgyszólván az ablakon dobni ki a pénzt – folytatta. – Pedig kettesben talán tudnánk valamit csinálni. Egészen biztos. Everbe Corinthiának hívják, nagymamáról nevezték el így. Csuda ronda egy név, ilyen névvel nem lehet odalenn dolgozni. Még odaát Kiblett környékén se hangzott valami jól; igaz, hogy ott voltak, akik ismerték és megszokták, a többiek meg rendszerint egykett�re elintézték a dolgot, és fütyültek rá, mi a neve. De itt, Memphisben, nem fütyülnek rá, legalábbis az ilyen házban nem, mint ez, ahová állítólag az összes memphisi lányok megpróbálnak bekerülni, ha valamelyik szoba megürül. De odaát Kiblett környékén nem sokat számított, mi a neve, mikor a mamája meghalt, és Fittie néni magához vette, hogy felnevelje, s mihelyt eléggé megn�tt, útnak indítsa ezen a pályán. Mikor aztán kés�bb rájött, mennyivel több a pénz Memphisben, és átköltözött ide, itt senki se tudta, hogy Everbe a neve, s nyugodtan állíthatta, hogy Corrie-nak hívják. Mikor átjövök hozzá látogatóba, mint tavaly nyáron meg most, mivelhogy tudomásom van róla, hogy Everbe a neve, mindennap öt centet kapok t�le, hogy ne áruljam el senkinek. Látod? Ahelyett, hogy elmondtam neked, mint ahogy ostoba fejjel elmondtam, oda kellett volna állnom elébe, és azt mondanom neki: “Napi öt centért is megpróbálhatom elfelejteni ,, a nevedet, de tíz centért kétszer olyan biztos, hogy elfelejtem." De nem baj; holnap esetleg megmondom neki, hogy te is tudod, és lehet, hogy akkor mind a ketten...

– Ki volt Fittie néni? – szóltam közbe.

– Nem tudom – felelte. – Mindenki csak Fittie néninek hívta. Lehet, hogy valami rokonunk volt, de nem vagyok benne biztos. Egyedül lakott egy házban a város szélén, míg Bee mamájának a halála után magához nem vette Bee-t, s mikor eléggé megn�tt, ami nem sok id�be telt, mert Bee már tíz-tizenkét éves korában is nagylány volt, elkezdett...

– Mit kezdett el? – kérdeztem. Érted? Kénytelen voltam megkérdezni. Már nem visszakozhattam, mint ahogy Jeffersonban sem visszakozhattam el�z� nap vagy nem is el�z� nap történt? Egy évvel azel�tt? Egy másik korban? Egy másik életben? Egy másik Lucius Priesttel? – Mi az a kettyintés?

Megmondta; kicsit lenéz�en, s mégis valami hitetlenked�, szinte megillet�dött, majdnemhogy tiszteletteljes zavarral: – Ott csináltam magamnak azt a kémlel�lyukat; kiütöttem egy görcsöt a deszkából a hátsó falban, és rátettem egy bádoglemezkét, amelyet csak én tudtam kezelni, míg Fittie néni odakint a pénzt szedte meg �rködött. A hozzád hasonló korú gyerekeknek föl kellett állniuk egy ládára, s öt centet kaptam t�lük érte, míg Fittie néni rá nem jött, hogy tíz centért feln�tt férfiakat is odaengedek a lyukhoz, pedig lehet, hogy ha nem engedtem

- 112 -

volna oda �ket, ötven centért be is mentek volna, és el nem kezdett üvölteni, mint egy vadállat...

Felugrottam, és már ütöttem is; nagyon meglep�dött (akárcsak én), le is kellett hajolnom, és fölráncigálnom, hogy a kezem ügyébe essen. Fogalmam se volt róla, hogy kell bokszolni, a verekedéshez se nagyon értettem. De pontosan tudtam, mit akarok: nem egyszer�en csak meg akartam verni, hanem el akartam pusztítani; emlékszem, hogy talán egy pillanatig restelltem (talán az etoni lovagiasság szelleme támadt fel bennem, amit �seimt�l örökölhettem), hogy fiatalabb nálam. De csak egy pillanatig; aztán ütöttem, karmoltam, rúgtam, tulajdonképpen nem is csak azt a töpörty� tízéves fiút, hanem egyszerre két személyt: Otist meg a kerít�n�t; a sátáni kölyköt, aki aljas módon elárulta a lány titkát, meg a boszorkányt, aki tönkretette ártatlanságát – úgy éreztem, össze kell zúznom, szét kell szaggatnom a testüket, szét kell tépnem, halálra kell gyötörnöm minden idegszálukat; s�t: nemcsak az övékét, hanem mindenkiét, akinek része volt a lány lezüllesztésében; nemcsak a két kerít�t, hanem valamennyi érzéketlen, lelketlen, aljas kölyköt és durva, szégyentelen férfit is, aki olcsó pénzen megvásárolta hozzá a jogot, hogy kilesse, mennyire lealacsonyodott, milyen védtelen, mennyire kiszolgáltatott, s hogy nem is áll bosszút kiszolgáltatottságáért. Otis keresztülzuhant a matracon, aztán négykézlábra állt, és levetett nadrágja után kezdett matatni; nem tudtam, miért (nem is érdekelt), még akkor se, amikor fölemelte a kezét. Csak akkor vettem észre a markában szorongatott zsebkés pengéjét, de még azzal se tör�dtem; a kés bizonyos értelemben kiegyenlítette a köztünk lev� korkülönbséget, a kés volt az én carte blanche-om. Elvettem t�le. Nem tudom, hogyan; egyáltalán nem éreztem, hogy a penge a tenyerembe hasított; amikor elhajítottam a kést, és újból megütöttem, azt hittem, hogy a vér, amit az arcán látok, az � vére.

Mikor Boon az ölébe kapott, még akkor is ütöttem és sírtam. Mezítláb volt, csak egy nadrág volt rajta. Ott volt Miss Corrie is, pongyolában, a haja le volt eresztve; leért a csíp�jéig. Otis egészen a falnak volt ken�dve, � nem sírt, hanem szitkozódott, mint amikor Nedet szidta az utcán. – Hát ez meg mi a fene? – kérdezte Boon.

– Nézd a kezét! – kiáltotta Miss Corrie. Aztán elnémult, és fürkész� pillantást vetett Otisra. – Menj a szobámba – mondta. – Takarodj! – Otis kiment. Boon letett a földre. – Hadd nézzem – mondta a lány. Csak most jöttem rá, honnan eredt a vér: csúnya vágás húzódott végig a tenyeremen, a négy ujjam alatt; nyilván éppen akkor ragadtam meg a pengét, amikor Otis megpróbálta kicsavarni a kést a kezemb�l. Még mindig vérzett. Azaz megint vérezni kezdett, amikor Miss Corrie kinyitotta az öklöm.

– Mi a fenéért verekedtetek? – kérdezte Boon.

– Semmiért – mondtam. Elhúztam a kezem.

- 113 -

– Szorítsd ökölbe, amíg visszajövök – mondta Miss Corrie. Kiment, és egy lavór vízzel, egy törülköz�vel, egy üveg nem tudom mivel meg egy darab használt férfiingnek látszó ronggyal tért vissza. Lemosta a vért, és kihúzta az üvegb�l a dugót. – Csípni fog – mondta. Csakugyan csípett. Letépett egy csíkot az ingb�l, és bekötötte a kezem.

– Még mindig nem akarja elárulni, miért verekedtek mondta Boon. – Remélem, legalább � kezdte: feleakkora sincs, mint te, ha id�sebb is egy évvel. Nem csoda, hogy kést rántott...

– Még annyi id�s sincs, mint én – mondtam. – Még csak tízéves.

– Nekem azt mondta, hogy tizenkett� – mondta Boon. Akkor jöttem rá, mi nem tetszett nekem soha Otison.

– Tizenkett�? – kérdezte Miss Corrie. – Jöv� hétf�n lesz tizenöt. – Rám nézett. – Akarsz...

– Ne engedjék vissza – mondtam. – Fáradt vagyok. Szeretnék elaludni.

– Otistól ne félj – mondta a lány. – Reggel hazaküldöm. Van egy kilencórás vonat. Kiküld�m vele az állomásra Minnie-t, és meghagyom neki, vigyázzon, hogy csakugyan fölszálljon a vonatra, és úgy álljon, hogy az ablakon keresztül szemmel tarthassa, amíg el nem indul a vonat.

– Helyes – mondta Boon. – Még a b�röndöm is odaadom neki, hogy magával vihesse a jó modort meg a m�veltséget. Képes voltál idehozni, hogy töltsön egy hetet egy memphisi...

– Hallgass! – mondta Miss Corrie.

– ... házban, és jó modort meg m�veltséget tanuljon. Lehet, hogy sikerült is neki; az arkansasi bordélyokban alighanem évekig vadászhatott volna, amíg egy hozzá hasonló korú gyerekre talál, akire kést ránthat...

– Hagyd abba! Hallgass! – kiáltotta Miss Corrie.

– Jó, jó – felelte Boon. – Nem árt, ha Lucius mégiscsak megtudja, mi a neve ennek a helynek, hogy elhenceghessen vele, hol járt. – Aztán eloltották a villanyt, és kimentek. Legalábbis azt hittem, hogy kimentek. De Boon egyszerre csak megint ott volt, és meggyújtotta a villanyt. – Talán mégis okosabb, ha elmondod, mi történt.

– Semmi – feleltem. A derékig meztelen óriás lenézett rám, s keze már a kapcsolón volt, hogy újból eloltsa a villanyt.

– Tizenegy éves – mondta –, és már megkéselték egy bordélyházi verekedés során. -Egyre csak nézett. – Bárcsak harminc évvel ezel�tt találkoztunk volna. Ha t�led tanulhattam volna tizenegy éves koromban, talán most nekem is lenne egy kis sütnivalóm. Jó éjszakát.

- 114 -

– Jó éjszakát – feleltem. Eloltotta a villanyt. Aztán valószín�leg elaludtam, s arra ébredtem, hogy Miss Corrie térdel a matracom mellett; egészen jól láttam az arcát, meg a holdfényt, ahogy átsütött a haján. Most � sírt nagydarab lány volt, túlságosan tenyeres-talpas, nem tudhatta, hogyan kell kecsesen sírdogálni: csak sírdogált halkan.

– Elmondattam vele, mi történt – mondta. – Miattam verekedtetek össze. Láttam már olyan férfiakat, akik részegen – összeverekedtek miattam, de te vagy az els�, aki értem verekedett meg valakivel. Nem vagyok hát hozzászokva. Nem is tudom, mit csináljak. Csak egyet tudok. Szeretnék megígérni neked valamit. Odaát Arkansasban én vetkeztem. De többé nem vetkezem. Érted? Az embernek gyorsan kell tanulnia; fejest kell ugrania a sötétbe, remélve, hogy Valami – � – vagy �k – segítenek, hogy talpra essen. Vagyis mégiscsak lehetséges, hogy nemcsak a Nyomor meg a B�n tör�dik azokkal, akik fölött hatalma van.

– Nem maga vetkezett – mondtam.

– De igen. Mindig van lehet�ség a választásra. Rajtunk áll, hogyan döntünk. Nemet is lehet mondani. Dolgozni is lehet, valami munka mindig akad. De többé nem akarok vetkezni. Ezt szeretném megígérni neked. És én is ugyanúgy megtartom, ahogy te megtartottad azt az ígéretet, amir�l Mr. Binfordnak beszéltél az este, vacsora el�tt. Szavamon kell fognod. Szavamon fogsz?

– Igen – mondtam.

– De ki is kell mondanod, hogy szavamon fogsz. Ki kell mondanod hangosan.

– Jó – feleltem. – Szaván fogom.

– Akkor próbálj újból elaludni – mondta. – Hoztam egy széket, s itt fogok ülni melletted, hogy idejében fölébreszthesselek, és kiérjünk az állomásra.

– Feküdjön le maga is – mondtam.

– Nem vagyok álmos – felelte. – Majd elüldögélek itt. Aludj csak el szépen. – Aztán ismét ott volt Boon is. Az ablakon besüt� holdvilágos négyszöge közben arrább kúszott, szóval nyilván aludtam már egyet; Boon mindenesetre megpróbált suttogni, vagy legalábbis halkan beszélni, még mindig derékig meztelenül hajolt a hokedli fölé, amelyen Everbe (vagyis Miss Corrie) ült, és megmarkolta a lány hátrafeszített karját:

– Gyere. Már csak egy óránk van.

– Hagyj! – A lány is suttogva beszélt. – Már nagyon kés� van. Hagyj, Boon. – Aztán megint Boon szólalt meg reszel�s hangján – azt hitte, hogy suttog –, s tovább próbálkozott:

– Mit gondolsz, mi a fenének tettem meg akkora utat, miért vártam ilyen sokáig, miért gürcöltem, spóroltam meg vártam... – Aztán láttam, hogy az ablakon át besüt� hold fénye megint továbbkúszott, s valahol kukorékolni kezdett egy kakas,

- 115 -

sérült kezem a testem alá került, és fájt, lehet, hogy erre ébredtem fel. De nem tudtam biztosan, hogy aludtam-e egyáltalán, s hogy Boon elment-e, aztán megint visszajött: csak a hangokat hallottam – még mindig suttogva próbáltak beszélni –, s eszembe jutott, hogy ha kukorékol a kakas, ideje felkérni. Ja igen: a lány megint sírt.

– Nem akarom! Nem akarom! Hagyj békén!

– Jó, rendben van. De csak ma este nem; holnap este, ha sikerül lehajtanunk valahol a fejünket Possumban...

– Nem! Holnap sem! Nem tudom megtenni! Nem lehet. Hagyj békén! Nagyon szépen kérlek, Boon, hagyj békén!

- 116 -

8.

Mikor Everbe, Boon meg én kiértünk az állomásra, b�ven volt még id�nk az indulásig, mi legalábbis azt hittük. Az els� ember, akivel összeakadtunk, Ned volt: az állomás el�tt várt bennünket. Tiszta fehér ing volt rajta: vagy újonnan szerezte, vagy pedig sikerült valahogy kimosatnia a régit. De szinte már találkozásunk pillanatában túl nagy tempóban kezdtek peregni az események, így aztán akkor nem is derült ki, hogy Samt�l kapott egy inget. Ned még csak szóhoz se engedte jutni Boont. – Sose izgulj mondta –, Villámot Mr. Sam �rizetére bíztam, amíg elintézem az elintézend�ket. A vagon már rá is van kapcsolva a vonatra, s a vonat indulásra készen áll az állomásépület mögött, csak be kell szállnotok. Ahol Mr. Sam irányítja a vasutat, megy ott minden, mint a karikacsapás. Már el is kereszteltük a lovat: Cikázó Villámnak fogjuk hívni. Ekkor vette észre a kezemen a pólyát. Valósággal kikelt magából: – Mit csináltál a kezeddel?

– Megvágtam – feleltem. – De már nem fáj.

– Csúnya a seb? – kérdezte.

– Az – felelte Everbe. – Keresztül van vágva az egész tenyere. Nem is volna szabad mozgatnia. – Ned nem is vesztegetett több szót a dologra. Sietve körülnézett.

– Hol a másik?

– A másik micsoda? – kérdezte Boon.

– Hátulgombolós – felelte Ned. – Az a vakarcs, aki folyton a pénzr�l papol, s az este is velünk volt. Fél kézzel nyilván nem lehet irányítani a lovat. Szerinted ki ül majd a hátán a versenyen? Én? Vagy tán te, aki legalább kétszer annyit nyomsz, mint én? Luciust akartam ráültetni, de ha már úgy is van még egy gyerekünk, nem szabad reszkíroznunk. Még könnyebb is Luciusnál, s ha nem is olyan okos, van olyan dörzsölt fickó, hogy végig tudjon lovagolni egy versenyt, szereti annyira a pénzt, hogy meg is akarja nyerni, és valószín�leg sokkal gyávább is, semhogy eleressze a kantárt, és lepottyanjon. Ennél többre nincs is szükségünk. Hol van?

– Visszamegy Arkansasba – felelte Boon. – Mit gondolsz, hány éves?

– Amennyinek látszik – felelte Ned. – Körülbelül tizenöt, nem? Visszamegy Arkansasba? Okosabb volna, ha gyorsan elmenne valaki érte.

– Jó – mondta Everbe. – Én majd elhozom. De már nem érek vissza vele. Itt maradok hát, és majd utánatok viszem a következ� vonattal, délután.

- 117 -

– Jó, hogy mondja – szólalt meg Ned. – Az éppen Mr. Sam vonata. Bízza csak rá Hátulgombolóst Mr. Samre; majd � elbánik vele.

– Remek – fordult Everbe felé Boon. – Legalább egy teljes óra hosszat nyugodtan gyakorolhatod Sammel is, hogy kell nemet mondani. Bár lehet, hogy � különb legény, mint én, és nem fog belenyugodni. – A lány nem szólt rá semmit, csak rám nézett.

– Ha így áll a dolog, mért nem te mész el Otisért? Aztán este majd találkozunk Parshamben – szóltam közbe. Most meg Boon bámult rám.

– Jó, jó – felelte. – Hogy is mondta Mr. Binford az este? Itt süllyedjek el, ha rajtam kívül nincs több disznó ebben a pocsolyában. Azzal a különbséggel, hogy ez a disznó még csak malac. Legalábbis eddig azt hittem.

– Hagyd abba, Boon – mondta Everbe. Aztán megismételte: – Könyörgök, hagyd abba.

– Vidd magaddal �t is, menjetek a fenébe mind a ketten, vissza arra a vágóhídra, ahonnan egyáltalán el se kellett volna jönnöd! – mondta Boon. A leány ezúttal nem szólt semmit. Csak állt némán, kicsit lesütött szemmel; a nagydarab lányhoz jól illett ez a mozdulatlan némaság is. Aztán sarkon fordult, és elindult.

– Azt hiszem, én is megyek – mondtam. – Egyenest haza. Van más is, akit Ned felültessen a lóra, neked pedig, úgy látszik, fogalmad sincs róla, hogy kell bánni azokkal, akik segíteni akarnak nekünk.

Boon nagy szemeket meresztett rám egy pillanatig. Rendben van – mondta. Azzal otthagyott, és néhány nagy lépéssel a leány mellett termett. – Azt mondtam, hogy rendben van. Helyes?

– Helyes – felelte a lány.

– Várni foglak az els� vonatnál. Ha nem leszel rajta, várni foglak a többinél is. Jó?

– Jó – felelte a lány. Azzal elment.

– Fogadni mernék, hogy egyik�töknek se jutott eszébe elhozni a táskám – szólalt meg Ned.

– Mit? – kérdezte Boon.

– Hol van? – kérdeztem én.

– A konyhában, ahova letettem – felelte Ned. – Az az aranyfogú el�kel�ség látta.

– Majd Miss Corrie elhozza este – mondtam. – Gyerünk. – Bementünk az állomásra. Boon megváltotta a jegyeinket, aztán kimentünk az indulásra készen álló vonathoz; már ültek benne. A vonat elején megpillantottuk a vagont. Sam, a kalauz és még két ember állt a vagon nyitott ajtaja mellett; egyikük nyilván a mozdonyvezet� volt. Érted? Nemcsak egy forgalmista volt ott, aki történetesen éppen nem volt szolgálatban, hanem egy üzemben lev� vonat egész személyzete is.

- 118 -

– Ma fogják starthoz állítani? – kérdezte a kalauz.

– Holnap – felelte Boon.

– Helyes, de addig oda is kell érnünk – mondta a kalauz, s az órájára pillantott. – Melyikük szándékszik vele utazni?

– Én – felelte Ned. – Ha akad itt egy láda vagy valami, amir�l bemászhatok a vagonba.

– Add a lábad – mondta Sam. Ned föllépett a térdére, és Sam belódította a vagonba. – Viszontlátásra Parshamben, holnap – mondta.

– Azt hittem, maga végigmegy Washingtonig – mondta Boon.

– Én? – kérdezte Sam. – Dehogy. Csak a vonat. Nekem ma este Chattanoogában kell lennem, és onnan visszajönnöm a kétszázkilencessel. Holnap reggel hétkor Parshamben leszek. Elmehetnék most is magukkal, és este felszállhatnék Parshamben a kétszáznyolcasra, de aludnom is kell valamit. Most már különben sem lesz rám szükségük. Nyugodtan rábízhatják magukat Nedre.

Boon is meg magam is így voltunk vele. Mármint az alvással. Aludtunk is egyet, a kalauz ébresztett fel Parshamben, aztán a hajnali szürkületben a pályaudvar salakján állva néztük, ahogy a mozdony a vagont ezúttal a megfelel� helyre vontatja (itt volt egy lábasjószágok bevagonírozására szolgáló hágcsódeszka), aztán megint odaáll a vonat elé, és indul tovább; egyik kocsi a másik után csattogott keresztül a dél felé, vagyis Jefferson felé haladó síneken. Aztán hármasban szétszedtük az állást, és Ned kivezette a vagonból a lovat; ja igen, közben egyszerre csak megjelent a hágcsódeszka aljában – a jó ég tudja, honnan került oda – egy tizenkilenc év körüli jókép� néger fiatalember, és ráköszönt Nedre: – Hello, Mr. McCaslin!

– Te vagy az, öcskös? – kérdezte Ned. – Mehetünk? Azzal búcsút is vettünk egy id�re Boontól; most már rajta volt a sor, neki kellett cselekednie – szállást kellett keresnie mindnyájunknak, nemcsak önmagának meg nekem, hanem Everbének meg Otisnak is, akik majd este fognak megérkezni, aztán meg kellett keresnie egy embert, akinek Ned még a nevét se tudta, csak annyit tudtunk róla s ezt is csak Nedt�l –, hogy van egy lova, s aztán rá kellett beszélnie, hogy állítsa starthoz a lovát – a ló egyel�re éppúgy csak Ned elképzelése volt, mint az, hogy a másik ló versenyképes –, egy képzeletbeli lóversenyen (még nem nevezhettem valóságosnak, hiszen csak másnap került rá sor) egy olyan ló ellen, amelyet az � lova már kétszer megvert (ugyancsak Ned állítása szerint; ez volt Ned harmadik számú fikciója), mivel Ned így akarta visszaszerezni nagyapa autóját; ennyi mindent kellett elintéznie Boonnak; s közben vigyáznia kellett, nehogy megkérdezzék, hogy tulajdonképpen kié is a ló. Mi meg – Ned, a fiatalember meg én – már el is hagytuk a várost; ez akkoriban még nem telt sok id�be: Parsham szerény település volt a két vasútvonal találkozásánál, két-három üzlettel, no meg az állomással, az állatrakodóval, egy raktárépülettel meg a gyapotbálák

- 119 -

elhelyezésére szolgáló rakterülettel. Igaz, hogy egyes épületei még ma is megvannak, például a nagy, zegzugos, sokerkélyes, többemeletes, g�zhajóra emlékeztet�, gótikus szálloda; ott szoktak megszállni minden év februárjában két hétre az overallba öltözött m�kedvel� és hivatásos trénerek, akik a pompás vadászkutyákat idomították, valamint gazdáik, az északi milliomosok (1933-ban magam voltam fültanúja a szálloda halijában, amikor Horace Lytle, akinek ohiói üzleti vállalkozásai fölött – mint mindenki másé fölött is – ott lebegett a Damoklész kardja, mivel a bankokat a kormány rendeletére bezárták, nem volt hajlandó ötezer dollárt kölcsönadni Mary Montrose-nak); ott szokott lakni Paul Rainey is, aki annyira megszerette a mi vidékünket – legalábbis medvéinket, szarvasainkat és pumáinkat –, hogy a Wall Streeten szerzett pénze egy részén birtokot vásárolt Mississippiben, s ott szokott vadászni barátaival; nagy kutyabolond volt: képes volt levinni medvevadászathoz szokott kutyafalkáját Afrikába, hogy lássa, mit tudnak kezdem a kutyák az oroszlánokkal.

– Ez a fehér fiú még utóbb jártában elalszik – jegyezte meg a fiatalember. – Nyerget nem sikerült szerezned? Dehogy akartam még elaludni. Valamit nem értettem, kénytelen voltam megkérdezni:

– Nem is tudtam, hogy van itt ismer�söd, azt meg pláne nem, hogy üzenni is tudsz neki.

Ned szótlanul ballagott tovább, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. Egy id� múlva csak úgy, a válla fölött, visszaszólt: – Szóval kíváncsi vagy rá, hogy csináltam, mi? – De nem állt meg. – Én meg ennek a fiúnak a nagypapája szabadk�m�vesek vagyunk.

– Miért mondod ezt suttogva? – kérdeztem. – A gazda is szabadk�m�ves, de még sose hallottam, hogy suttogva beszélt volna róla.

– Nem is vettem észre, hogy suttogok – felelte Ned. De nyilván suttogtam. Hát nem azért akar az ember valamelyik szabadk�m�ves-páholyba bejutni, mert olyan titkos, hogy alig léphet be oda valaki? És hogy lehetne másképp titokban tartani, ha nem suttogva beszél róla az ember?

– De hogy tudtál üzenni neki?

– Hadd áruljak el neked valamit – felelte Ned. – Ha valami elintéznivalód akad, méghozzá olyasmi, amit sürg�sen és titokban kell elintézned, mert esetleg az életed függ t�le, s nem akarod, hogy összevissza fecsegjenek-locsogjanak róla, keress magadnak egy olyan embert, mint Mr. Sam Caldwell, és bízd rá a dolgot. Ezt jól jegyezd meg. Jefferson környékén is elkelne néhány ilyen Sam Caldwell. S�t: egész sereg elkelne bel�le.

Aztán megérkeztünk. A nap már magasan járt az égen. Apró, meszeletlen, de gondozott, csinos kunyhó állt a szentjánoskenyér- és gyöngyfüzérfák közt, tisztára söpört udvar közepén; a kerítésb�l egyetlen léc se hiányzott, a kapu sarokvasa nem volt leszakadva, az udvaron csirkék szaladgáltak a porban, a ház mögött pedig egy

- 120 -

tehén meg két öszvér legelészett a szér�n; volt ott két jókép� kutya is – már messzir�l megismerték a társaságunkban lev� fiatalembert –, a tornácra vezet� lépcs� tetején pedig egy öregember állt – nagyon sötét b�r� öregember, akin fehér ing, nadrágtartó meg széles karimájú szalmakalap volt, s hófehér volt a bajsza meg az alsó ajka alatt csüng� kis kecskeszakáll is; már jött is le a lépcs�n, keresztülvágott az udvaron, és szemügyre vette a lovat. Kiderült, hogy ismeri, emlékszik rá, vagyis Ned fikciói közül legalább az egyikr�l kiderült, hogy nem az.

– Megvettétek? – kérdezte.

– Megszereztük – felelte Ned.

– Végig tudja futni a versenyt?

– Egyszer mindenesetre – felelte Ned. Aztán felém fordult. – Köszönj szépen Possum Hood bácsinak. – Köszöntem.

– Üljetek le – mondta Parsham bácsi. – Jólesne egy kis reggeli, mi? – Már éreztem is a szagát, a sonkaillatot.

– Én inkább aludni szeretnék – feleltem.

– Egész éjszaka nem aludt – mondta Ned. – Különben egyikünk se aludt. De neki ráadásul egy olyan házban kellett töltenie az éjszakát, amelyik tele volt összevissza lármázó n�kkel, én meg egy csöndes, üres vagonban éjszakáztam egy ló társaságában. – Azért még szerettem volna segíteni beállítani Villámot az istállóba, és megabrakoltatni. Nem engedték. – Te menj csak be szépen Lycurgusszal a házba, és aludj egy kicsit – mondta Ned.

– Úgyis nemsokára szükségem lesz rád, miel�tt még nagyon nagy h�ség lenne. Ki kell tapasztalnunk a ló természetét, s minél hamarább kezdjük, annál hamarább jutunk a végére. – Bementem hát Lycurgusszal a házba. Egy apró kis szobába vezetett, ott állt egy ragyogóan tiszta, tarka paplannal leterített ágy; szinte le se feküdtem, már aludtam is, s alig aludtam valamit, Ned már fel is rázott. Egy tiszta, vastag gyapjúzokni meg egy darab madzag volt nála. Most már éhes voltam. – Majd aztán is megreggelizhetsz – mondta Ned. – Okosabb üres gyomorral kitapasztalni egy lovat. Nesze – nyújtotta felém a zoknit. – Hátulgombolós még nem jelent meg a láthatáron. Talán jobb is volna, ha meg se jelenne. Az a fajta gyerek, akire akármilyen nagy szüksége van az embernek, utána kiderül, hogy okosabb lett volna nem szóba állni vele. Add csak ide a kezed. – A bepólyázott kezemre gondolt. Ráhúzta a zoknit, úgy, ahogy volt, a pólyára meg mindenre, aztán a csuklóm körül megkötötte a spárgával.

– A hüvelykujjad így is használhatod, de a tenyered akkor se nyithatod ki, ha véletlenül megfeledkezel magadról, szóval nem szakad fel a seb.

Parsham bácsi meg Lycurgus már kint várt a lóval. Már fel is volt szerszámozva, egy régi, kopott, de teljesen jó karban tartott McClellan-féle nyereg volt a hátán. Ned megnézte a lovat. – Sz�rén ülve is starthoz állíthatnánk, de lehet, hogy

- 121 -

ragaszkodni fognak hozzá. Hagyjuk hát csak rajta. Kipróbálhatjuk mind a kétféleképpen, hadd lássuk, hogy fut szívesebben.

A patak mellett volt egy egyenletes, jó talajú, sík kis legel�. Ned rövidebbre fogta a kengyelszíjat, inkább a ló kedvéért, mint miattam, és fellódított a nyeregbe. – Tudod, mit kell csinálnod: amit a csikókkal csináltál, kinn McCaslinnél. Hagyd, hogy menjen, amerre akar; valószín�, hogy eddig úgyis csak arra próbálták megtanítani, hogy olyan sebesen nyargaljon, amennyire a zabla engedi, s arra, amerre a fejét irányítják. Ennél többet mi se kívánunk t�le. A pálcát még nem kell használnod. Különben se az érdekel bennünket most, hogy a pálcával mire lehet megtanítani, hanem az, hogy mit tud magától. Gyerünk.

Kivittem a lovat a legel�re, s ügetésre fogtam. Egyáltalán nem feszítette meg a zablát; akár egy pókhálóval is meg lehetett volna állítani. Ezt közöltem is Neddel.

– Fogadni mernék – jelentette ki –, fogadni mernék, hogy sokkal több ostorheg van a farán, mint ahány zablától származó horzsolás a pofáján. Rajta! Futtasd meg. – Csakhogy a ló nem volt hajlandó futni. Rugdaltam, sarkalltam, de csak ügetni volt hajlandó, a célegyenesben valamivel gyorsabban (úgy irányítottam, hogy ovális pályát írjunk le; ilyen pályát tapostunk ki annak idején Zack kuzen legel�jén is), aztán egyszerre csak rájöttem, hogy tulajdonképpen Nedhez igyekszik minél gyorsabban visszaérni. De még akkor se feszítette meg a zablát; nem kellett visszafognom a gyepl�vel: hátraszegte a fejét, s nem rángatta se jobbra, se balra, mintha irtózna a zablától, ahogy egy mohamedán irtózik a szalonnab�rt�l (vagy egy mississippi rendbiztosjelölt a haltól, ha baptista hitet követ� ellenzéke azzal vádolja, hogy a katolikusok szavazataira pályázik, vagy ahogy a városi tanács titkára irtózik Mrs. Roosevelt saját kez�leg írt levelét�l, vagy egy ifjú demokrata Goldwater szenátor szivarvégét�l), amíg oda nem ért Nedhez; akkor viszont hirtelen rántott egyet a zablán – az egész karom belerándult –, kirántotta kezemb�l a fejét, és szaglászni kezdte Ned ingét. – Nono! mondta Ned. Egyik kezét a háta mögé dugta: észrevettem, hogy pálca van nála. – Fordítsd csak vissza. – Aztán magyarázni kezdett a lónak: – Tanuld meg, öcskös, hogy csak akkor szaladj hozzám, ha hívlak. – Nekem meg azt mondta: – Most már nem fog megállni. Csak a következ�t kell csinálnod pontosan egy lóhosszal az el�tt, miel�tt felém fordulnál, ha te lennél a helyében. Nyúlj hátra, és üss a kezeddel a farára, amekkorát csak tudsz. Most pedig kapaszkodj meg jól! – Azzal hátralépett, és hirtelen jó nagyot rávágott a ló farára.

A ló megugrott, és teljes erejéb�l nekiiramodott: félelmetes volt (nem a sebesség, amellyel nekiiramodtunk, hanem a ló mozdulata), igen, csúnya, s�t egyenesen ijeszt�. Mert közönséges reflexmozdulat volt csupán, amit ijedtében vitt véghez, márpedig az ilyesmi nem illik a lovakhoz. A testalkatukhoz nem illik: túl arányosan felépítettek és túl vaskosak hozzá; az ijedtség csak a hajlékony, kecses, bizarr külsej� állatoknak áll jól, az olyanoknak, amelyek amúgy is valósággal elb�völik, leny�gözik, s�t megdöbbentik, elképesztik az embert: például egy impalának, zsiráfnak vagy kígyónak; mikor az ijedtség elmúlt, nem is nyargalt

- 122 -

tovább, csak ügetett engedelmesen; így fordultunk be a túlsó kanyarba, aztán a feltételezett célegyenesbe; ekkor megcsináltam, amire Ned utasított: pontosan egy lóhosszal el�bb, miel�tt Ned felé fordulhatott volna, ép kezemmel hátranyúltam, és teljes er�mb�l rávágtam a farára; megint ugrott egyet, nekilendült, aztán mikor elmúlt az ijedtsége, megint csak engedelmes ügetésbe esett vissza: nem volt dühös, de futni se igyekezett. – Ez kell neki – mondta Ned. – Hozd ide. – Odamentünk, és megálltunk el�tte. A ló egy kicsit megizzadt, ennyi volt az egész. – Milyennek találod? – kérdezte Ned.

Megpróbáltam elmagyarázni. – Az eleje nem akar futni.

– Amikor rávágtam, egész rendesen nekiiramodott mondta Ned.

Még egyszer megpróbáltam megértetni magam. Nem a mells� lábaira gondolok. Azokkal semmi baj. Csak a feje nem akar menni.

– Hm-hm – dünnyögött Ned. Azzal odafordult Parsham bácsihoz: – Te láttad az egyik versenyt. Hogy folyt le?

– Láttam én mind a kett�t – felelte Parsham bácsi. Semmi különös nem történt. Egészen rendesen futott addig, amíg hirtelen föl nem nézett, és észre nem vette, hogy csak az üres pálya van el�tte.

– Hm-hm – dünnyögte Ned. – Ugorj csak le. – Leszálltam. Levette a nyerget. – Add a lábad!

– Honnan tudod, hogy sz�rén is megülték már? – kérdezte Parsham bácsi.

– Sehonnan – felelte Ned. – De azért kipróbáljuk. – Ez a gyerek csak a fél kezét tudja használni – mondta

Parsham bácsi. – Hé, Lycurgus...

De akkor már Ned tenyerében volt a lábam. – Ez a gyerek Zack Edmonds csikóinak a nyakába kapaszkodva tanult meg lovagolni Mississippiben. Sokszor megesett, hogy sejtelmem se volt róla, mivel kapaszkodik, hacsak a fogával nem. – Fellódított a lóra. Az állat meg se mozdult, csak lapított, egy pillanatra megrezzent, egy kicsit megremegett; de semmi több. – Hm-hm – dünnyögött Ned. – Na, eredj reggelizni. Hátulgombolós délutánra itt lesz, s majd megdolgoztatja egy kicsit; lehet, hogy akkor majd Villám egyéb trükkjeire is rájövünk.

Lycurgus anyja – Parsham bácsi leánya – már az ebédet f�zte; tele volt a konyha a fortyogó f�zelék illatával. De a reggelimet se hagyta közben kih�lni – sült szalonna, kukoricakása, puha, meleg, apró sült tészta, író, tej és kávé volt a reggeli –; leoldozta csuklómról a “lovaglókeszty�t", hogy enni tudjak, s egy kicsit meglep�dött rajta, hogy még sose ittam kávét, Lycurgus ugyanis kétesztend�s kora óta mindig kávét kapott vasárnap reggelenként. Én meg azt hittem, hogy csak éhes vagyok, de azon nyomban elaludtam a tányér fölött, s Lycurgus úgyszólván az ölében cipelt az ágyába, a kis szobába, mert nem tudtam megállni a lábamon. Aztán Mr. Sam Caldwellr�l kiderült – ahogy Ned el�z�leg meg is állapította –,

- 123 -

hogy csakugyan nem akármilyen ember; Everbe és Otis már déli tizenkét óra el�tt néhány perccel megérkezett egy tehervonat személyzeti kocsiján; a vonat éppen csak addig állt meg Parshamben, amíg �k ketten leszálltak. A tehervonat különben átmen� vonat volt, csak Alabamában – Florence-ben vagy valami hasonló nev� állomáson – kellett volna megállnia. A jó ég tudja, mennyi széntöbblet kellett ahhoz, hogy lefékezhessék és megállíthassák Parshamben a vonatot, s aztán megint annyira felf�thessék a kazánt, hogy a késést behozzák. De hát ilyen ember volt Sam Caldwell.

Tény az, hogy egy ismeretlen, öblös hangra ébredtem, s mikor Lycurgus anyja visszakötözte a lovaglózoknit a csuklómra – akkor oldotta le, amikor elszenderedtem a tányér fölött –, és kijöttem a házból, a következ� kép tárult a szemem elé: a kapu el�tt egy fedeles bricska várakozott, Parsham bácsi megint ott állt a lépcs� tetején – még mindig kalapban –, Ned a legalsó lépcs�fokon ült, Lycurgus pedig a lépcs� és a tornác alkotta szögletben álldogált – úgy festettek ott hármasban, mintha el akarták volna barikádozni a házat –, velük szemközt, az udvaron pedig Everbe (csakugyan elhozta. Mármint Ned b�röndjét), Otis, Boon, meg az a valaki, aki olyan nagy hangon szónokolt: majdnem olyan megtermett és majdnem olyan csúnya, vörös kép� férfi volt, mint Boon, jelvény díszelgett a zubbonyán, pisztolytáska volt a farzsebébe dugva, s ott állt Boon meg Everbe közt, aki igyekezett kirángatni a karját a markából.

– Hát persze – harsogta a jelvényes –, persze hogy ismerem Possum Hood apót. S�t: Possum Hood apó is jól ismer engem, igaz, cimbora?

– Mindnyájan ismerjük itt magát, Mr. Butch – felelte Parsham bácsi, s semmi különöset nem lehetett érezni a hangjában.

– Ha valaki még nem ismerne, sürg�sen pótoljuk a mulasztást – jelentette ki Butch. – Ha már az asszonynép annyira el van foglalva a törölgetéssel meg a söprögetéssel, hogy be sem invitál, mondd meg nekik, hozzanak ki legalább néhány széket, hogy ez a kisasszony itt leülhessen. Hé, fiatalember! – fordult Lycurgus felé: – Emelj csak le két széket onnan a tornácról, hogy letelepedhessünk kettesben – ezt már Everbenek mondta – az árnyékban, és szépen összeismerkedhessünk, amíg Cuki Fiú ezt viszont Boonra értette; fogalmam sincs róla, hogy jöttem rá – megmutatja ezeknek a fiúknak azt a lovat. Helyes? – Még mindig nem eresztette el Everbe könyökét, csak – aránylag gyöngéden – úgy ellódította magától, hogy a leány majdnem elvesztette az egyensúlyát; aztán megint visszarántotta, igaz, hogy ezúttal már valamivel nagyobb lendülettel, de azért még ezt sem lehetett igazán ráncigálásnak nevezni; a lány még mindig igyekezett kiszabadulni a szorításából, a másik kezével próbálta lefejteni karjáról a férfi markát. Én közben Boont figyeltem. Biztos, hogy nem találkoztunk mi már valahol? Például Birdie Wattsnál? Hol bujkáltál mostanáig ilyen jókép� leány létedre? – Ned lassú mozdulatokkal feltápászkodott ültéb�l.

- 124 -

– Jó reggelt, Mr. Boon – mondta. – óhajtják – mármint maga meg a seriff úr –, hogy Lucius el�vezesse a lovat? – Butch abbahagyta Everbe ráncigálását. De még mindig nem engedte el.

– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte. – Általában nemigen szeretjük, ha idegen niggerek kószálnak errefelé. Bár különösebb kifogásunk nincs ellenük, ha szépen bemutatkoznak, aztán befogják a pofájukat.

– Ned William McCaslin Jefferson Mississippi – mutatkozott be Ned.

– Túl hosszú neved van – felelte Butch. – Erre mifelénk egyszer�bb, könnyebben kimondható neve kell legyen annak, aki olyan szép fehér bajszot meg kecskeszakállat akar növeszteni, mint Possum apó, és tisztességesen kell viselkednie. Különben sem az érdekel, honnan kerültél ide; a lényeg az, hogy minél hamarabb el kell párolognod innen. De valószín�, hogy ezt úgyis tudod; annyi eszed nyilván van, hogy felismered a törvény képvisel�jét, ha összeakadsz vele.

– Igen, uram – felelte Ned. – Tisztában vagyok a törvénnyel. Odahaza Jeffersonban is van. – Boon felé fordult: – Hozzuk ide a lovat?

– Ne! – mondta Everbe; sikerült kiszabadítania a karját; gyorsan el is húzódott Butch mell�l; hamarabb is megtehette volna, csak Boonnak kellett volna szólnia: Butch – aki seriffhelyettes vagy mi volt – ezt is akarta kiprovokálni; ezzel mindnyájan tisztában is voltunk. A leány – ahhoz képest, hogy olyan nagydarab teremtés volt – gyorsan mellettem termett, úgy, hogy Butch meg közéje kerültem, s megfogta a karomat; mikor megmarkolt, éreztem, hogy még mindig reszket egy kicsit a keze. – Gyerünk, Lucius. Vezess. – Izgatott hangon, szinte szenvedélyesen suttogva tette hozzá: – Hogy van a kezed? Fáj?

– Semmi baja – feleltem.

– Biztos? Komolyan mondod? Használ rajta az a zokni?

– Semmi baja – ismételtem meg. – Komolyan mondom. – így indultunk el az istálló felé, Everbe valósággal vonszolt, hogy Butch ne kerülhessen megint közénk. De hiába; a férfi mégiscsak nagyobbakat lépett, mint én; már éreztem is a szagát – izzadság- meg whiskyszaga volt –, s a másik farzsebében észre is vettem egy félliteres üveg nyakát; megint megfogta (mármint Butch) a lány könyökét, és én hirtelen nagyon megijedtem, mert még nem tudtam – és abban sem voltam biztos, hogy Boon tudja-e –, hogy Everbe olyan derekasan fog viselkedni. Nem, nem is ijedség volt az, nem ez a helyes kifejezés; nem ijedtem meg, hiszen minden további nélkül elvehettük volna illetve Boon egymaga is elvehette volna Butchtól a pisztolyt, s aztán jól ellazsnakolhattuk volna, hanem Everbet, Parsham bácsit, Parsham bácsi otthonát és családját féltettem a következményekt�l, ha ilyesmire kerül sor. S�t: még ennél is többr�l volt szó. Szégyelltem, hogy ilyesmi miatt kell féltenem Parsham bácsit, aki kénytelen ilyen helyen élni és lakni; utáltam az egészet (nem Parsham bácsi, hanem magam miatt), utáltam mindnyájunkat, amiért

- 125 -

ilyen szerencsétlen, nyomorult áldozatai vagyunk az életnek, undorodtam t�le, hogy élni kell. Everbet�l, amiért f�leg � van ilyen nyomorultul és védtelenül kiszolgáltatva; undorodtam Boontól is, amiért kénytelen ilyen kiszolgáltatva, ilyen tehetetlenül t�rni, hogy megalázzák; utáltam Parsham bácsit és Lycurgust is, amiért ott voltak, mert nem lehettek másutt, s kénytelenek voltak tehetetlenül nézni, hogy a fehér emberek pontosan úgy viselkednek, ahogy – a fehérek legalábbis ezzel szoktak kérkedni – csak a négerek szoktak viselkedni – pontosan így gy�löltem annak idején Otist is, amikor elmondta, mi történt Arkansasban Everbevel; így gy�löltem Everbet is, amiért olyan tehetetlenül kiszolgáltatta magát az emberek aljasságának, ahogy Otis mondta, s így gy�löltem magamat is, amiért végighallgattam, amiért nem tudtam nem végighallgatni, és tudomást szereztem a dologról: undorodtam t�le, hogy ilyesmi nemcsak el�fordul, de el� is kell hogy forduljon, ha nem akarjuk, hogy az élet megálljon, és kihaljanak az emberek.

És hirtelen fájdalmas, kínzó, szívettép�, kétségbeesett honvágy fogott el: szerettem volna otthon lenni; nemcsak hazamenni, hanem mindent visszacsinálni, kitörölni még az emlékezetemb�l is: visszavitetni Neddel a lovat annak és oda, akit�l és ahonnan szerezte, visszaszerezni nagyapa autóját, és visszavinni az autót Jeffersonba, mindent újra végigcsinálni, megtenni ugyanazt az utat visszafelé is, visszagöngyölíteni a Nemlétbe, a Semmibe a sáros országutakat, a pocsolyákat, azt a férfit a színvak öszvérekkel, meg Miss Ballenbaugh-t, Alice-t és Ephumot is, mintha – legalábbis számomra – soha nem is léteztek volna; s ekkor egyszerre csak halkan, de tisztán hallhatóan megszólalt bennem egy hang: Miért nem teszed meg? Mert megtehettem volna; csak annyit kellett volna mondanom Boonnak, hogy: – Hazamegyünk –, és Ned visszaadta volna a lovat, csak le kellett volna aljasodnom, és el kellett volna mondanom mindent a rend�rségnek: megkeresték és visszaszerezték volna az autót, és senkinek se kellett volna szégyenkeznie, csak nekem. De már nem tehettem meg. Túl kés� volt. El�z� nap, amikor még gyerek voltam, talán megtehettem volna; de most már nem. Most már túl sokat tudtam, túl sok mindent tapasztaltam. Már nem voltam többé gyerek; ártatlanságom, gyermekségem örökre elveszett, örökre elhagyott. Everbe különben is megint kiszabadult Butch markából. Ezúttal nem vettem észre, hogy csinálta, csak azt láttam, hogy megint szabad, és szemben áll a férfival; mondott neki valamit, egy-két kurta mondatot, nem értettem, mit; tény, hogy a férfi most már nem nyúlt hozzá, csak fölényesen rávigyorgott.

– Persze, persze – mondta. – Ellenkezel egy kicsit; nem is nagyon bánom; így még a jó öreg Cuki Fiú szemében is szebben fest valamivel a dolog. Rendben van, cimbora fordult Ned felé. – Lássuk azt a lovat.

– Maradj csak – fordult felém Ned. – Majd Lycurgus meg én el�hozzuk. – Ott maradtam hát Everbe mellett a kerítésnél; megint megmarkolta a karomat, még mindig reszketett egy kicsit a keze. Ned meg Lycurgus kivezették a lovat. Ned felénk pillantott; hirtelen megkérdezte:

– A másik hol van?

- 126 -

– Nekem ne akard bemesélni, hogy két lovatok is van – mondta Butch. De én tudtam, hogy Ned mire gondol. S tudta Everbe is. Gyorsan megfordult.

– Otis! – kiáltotta. De Otisnak nyoma se volt.

– Szaladj! – mondta Lycurgusnak Ned. – Ha még nem ért be a házba, talán még elkaphatod. Mondd meg neki, hogy a nénje akar vele beszélni. És egy pillanatra se hagyd magára. – Lycurgus még azt se mondta, hogy igen, csak a kezébe nyomta a köt�féket Nednek, és elrohant. Mi ott maradtunk a kerítés mellett – Everbe igyekezett meg se moccanni, mivel semmi mást nem tehetett, hogy magára ne vonja a figyelmet, de nem ért vele semmit, mert túl nagydarab teremtés volt, mint ahogy a dámvad is túl nagydarab állat, s nem maradhat észrevétlen a bozót s�r�jében, pedig csak attól remélhet biztonságot; Boon forrt a düht�l, de uralkodott magán, noha ez nem volt szokása. Nem mintha félt volna; állítom, hogy nem a pisztolytól meg a jelvényt�l ijedt meg: mind a kett�t játszva elvehette volna Butchtól, és a pisztolyt szinte kérkedve odadobhatta volna kettejük közé a földre, s�t azt az el�nyt is nyugodtan megadhatta volna Butchnak, hogy � lépjen els�nek a pisztoly felé; abban, hogy nem tette, az irántam – azaz családom (vagyis az � családja) iránt – való ragaszkodás, vagyis az, hogy egy ilyen összet�zésnek a következményeit�l, akárki lesz is a gy�ztes, megkíméljen, csak felerészben játszott szerepet. Legalább akkora szerepe volt a dologban a lovagiasságnak is: meg akart kímélni egy n�t – még ha kurva volt is – az olyan haramiáktól, akik rend�ri mivoltukat aljas módon arra használják föl, hogy büntetlenül zsákmányul ejtsék a hozzá hasonló védtelen teremtéseket. Meg aztán, ha kissé távolabb és elkülönülve is, de mégiscsak jelen volt Parsham bácsi is, a patrícius (ugyanaz volt a keresztneve, mint annak a földnek a neve, amelyen álltunk), mindnyájunk között az egyetlen arisztokrata, akinek joga volt mindnyájunk fölött ítélkezni.

– A fenébe is! – mondta Butch. – így sohase fog versenyt nyerni, ha köt�féken tartjátok. Rajta! Futtassátok meg itt az udvaron.

– Most küldtünk a zsokéja után – felelte Ned. – Ha megjön, meglátja, mit tud. – Aztán hozzátette: – Hacsak nem kell visszasietnie a dolgára.

– Micsodámra? – kérdezte Butch.

– A törvénykezési munkájához – felelte Ned. – Possumba vagy hova.

– Miután ekkora utat megtettem, hogy egy versenylovat lássak? – kérdezte Butch. – Eddig még csak egy gebét látok, amelyik egy udvaron szunyókál.

– Örülök, hogy elárulta, mért jött ide – felelte Ned. Azt hittem, talán nem is a ló érdekli. – Odafordult Boonhoz. – Talán az lenne a legokosabb, ha te meg Miss Corrie visszamennétek a városba, és megvárnátok a vonatnál a többieket. A bricska meg visszajöhetne Mr. Butchért, Luciusért meg a másik fiúért, miután megfuttattuk Villámot.

– Hahaha – röhögött fel Butch, de nevetésében nyoma se volt a jókedvnek. – Ez aztán a remek ötlet! Mi, Cuki Fiú? Maga meg Csinibaba már most szépen

- 127 -

visszakocsikáznának a szállodába, én, Remus bácsi és Lord Fauntleroy meg majd csak úgy éjfél körül indulnánk el, feltéve persze, hogy végzünk addig. – Szép lassan odasétált a kerítés mentén Boonhoz, és figyelmesen szemügyre vette, de Nedhez intézte szavait: – Nem hagyhatom, hogy Cuki Fiú nélkülem távozzék. Vele kell maradnom, nehogy mindnyájatokat bajba keverjen. Törvény van rá, hogy jókép� lányokat úgynevezett erkölcstelen célokból nem szabad egyik államból átvinni a másikba. Cuki Fiú nem ismer�s errefelé; nem tudja pontosan, hol az állam határa, és könnyen megeshetik, hogy véletlenül átlépi, mert az esze máson jár, olyasmin, ami mindennek nevezhet�, csak lábnak nem. Errefelé legalábbis nem lábnak hívjuk. Mi, Cuki Fiú? – Azzal hátba vágta Boont, de közben folyton vigyorgott, és egy pillanatra se vette le róla a tekintetét – ilyesféleképpen szokták hátba vágni egymást a jókedv� férfiak, csak � valamivel er�sebben vágta hátba, egy kicsit túlságosan is er�sen, de éppen csak egy kicsit. Boon meg se moccant, keze a kapu keresztlécén pihent. Nagyon le volt sülve a b�re, bár az is lehet, hogy a piszok ivódott nagyon bele, nem lehetett látni rajta, hogy elfehéredik. Azt azonban tisztán láttam, hogy az izmai összerándulnak. – Bizony – folytatta vigyorogva s még mindig Boon arcát figyelve Butch –, a barátoknak egy darabig még együtt kell maradniuk. Vagy mindenki megy, vagy senki, legalábbis még egy darabig. Legalábbis addig, amíg nem történik olyasvalami, aminek következtében valaki, aki vigyázatlanul cselekszik, ki nem kerül a forgalomból, például egy idegen, akit a kutya se keresne. Mi, Cuki Fiú? – Azzal megint hátba vágta Boont, ezúttal még er�sebben, nem vette le róla a szemét, s közben szüntelenül vigyorgott. Csakhogy ezúttal Everbe is észrevette, hogy Boon kezén megrándulnak az izmok; gyorsan, halkan rá is szólt:

– Boon! – Csak ennyit mondott. – Boon! – S megszólalt Parsham bácsi is:

– Itt a másik fiú – mondta. Otis éppen akkor kanyarodott be a ház sarkán, a mögötte lépked� Lycurgus majdnem kétszer akkorának látszott. Most édeskeveset számított, ha tudta is az ember, mi nem tetszik neki Otison. Mégis Ned volt az egyetlen, aki görbe szemmel nézett rá. Otis szép lassan, mondhatni sétálva közeledett.

– Ki óhajt velem beszélni? – kérdezte.

– Én – felelte Ned. – De napvilágnál még nem láttalak, lehet, hogy meggondolom magam. – Odaszólt Lycurgusnak: – Hozd a nyerget! – Szóval felnyergelték a lovat, s Lycurgus meg Ned elindult vele az ösvényen a patakparti legel� felé, mi meg utánuk, még Butch is a történend�knek szentelte minden figyelmét; ámbár lehet, hogy – mint a horgászok szokták – szántszándékkal adott egy kis pihen�t Everbenek, hadd szedje össze magát, s legyen ereje szembeszegülni az izzadt ingére t�zött bádogcsillaggal, ha újból támadásba lendül. Mire a legel�re értünk, Ned meg Otis már néhány lépés távolságból farkasszemet nézett egymással; mögöttük ott állt Lycurgus a lóval. Ned megviseltnek, fáradtnak látszott. Tudomásom szerint egyáltalán nem aludt, vagy legfeljebb csak egy órát a vagonban a szénán. De kimerült nem volt, csak kialvatlan, és éppen ezért ideges.

- 128 -

Otis viszont most is nyugodt volt, az orrát piszkálta. – Okos fiú vagy – mondta éppen Ned. – Nem is láttam még ilyen okos fiút. �szintén kívánom, hogy ha kétszer ilyen id�s leszel, akkor is legalább fele ilyen okos légy.

– Nagyon köszönöm – felelte Otis.

– Lovagolni tudsz-e? – kérdezte Ned.

– Jó néhány esztendeig egy arkansasi farmon éltem felelte Otis.

– Tudsz-e lovagolni? – ismételte meg Ned. – Nem érdekel, hogy hol éltél eddig, meg hogy hol élsz most.

– Hát ahogy mondani szokás, attól függ – felelte Otis.

– Arra számítottam, hogy ma délel�tt haza fogok utazni. Jelenleg már régen Arkansasban kéne lennem, Kiblettben. De tekintve, hogy megváltozott az útirányom, anélkül, hogy el�z�leg bárki is megkérdezett volna, még nem döntöttem, hogy mit fogok csinálni. Mennyit fizet, ha felülök arra a lóra?

– Otis! – kiáltotta Everbe.

– Ott még nem tartunk – felelte Ned éppoly nyugodtan, mint Otis. – El�ször le kell futni három futamot, és legalább két futamban az els� helyen kell végezni. Utána aztán tárgyalhatunk róla, hogy mit fizetek.

– Hihihi – vihogott Otis, de csak tettette, hogy nevet.

– Vagyis ha nem nyer, nem hajlandó egy fityinget se fizetni, mondja maga. Viszont ha nem ül fel valaki a lóra, starthoz se tudja állítani, mondom én. Igaz?

– Otis! – kiáltotta megint Everbe.

– Igaz – felelte Ned. – Egyel�re részestársként dolgozunk, aztán majd megosztozunk a nyereségen. Neked is meg kell várnod, mennyi jut rád, mint nekünk.

– Aha! – mondta Otis. – Az ilyesfajta osztozkodást már ismerem, láttam eleget Arkansasban a gyapotföldeken. Csak ott a bibi, hogy aki részestársként dolgozik, sose kap akkora osztalékot, mint aki szétosztja a nyereséget. Neki mindig várnia kell a részére, mert nem tudják megállapítani, mennyi jár neki. Egy szó, mint száz: én az osztalékomat el�re megszabom, s el�leget is kérek rá, készpénzben, a nyereségen aztán meg csak osztozzanak meg nyugodtan.

– És mennyi az az osztalék? – kérdezte Ned.

– Nem tudom, mién érdekli, hiszen még az els� futamon sincs túl, nemhogy az egész versenyt megnyerte volna. De azért hajlandó vagyok elárulni, bizalmasan, ahogy mondani szokás. Tíz dollárt kérek.

– Otis! – kiáltotta Everbe. Még el�re is lépett egyet. Nem szégyelled magad?

- 129 -

– Hagyja csak, kisasszony – mondta Ned. – Majd én elintézem. – Még most se látszott rajta egyéb, csak fáradtság. Szép komótosan el�húzott a farzsebéb�l egy összehajtogatott liszteszacskót, szétbontogatta, kivette bel�le a kopott, kapcsos erszényét, és kinyitotta. – Tartsd a kezed – mondta Lycurgusnak; Lycurgus oda is tartotta, és Ned szép lassan leszámolt a markába hat darab rójtos szél� egydolláros bankjegyet, aztán körülbelül egy jó maroknyi különböz� névérték� ércpénzt. – Tizenöt centtel kevesebb, de Mr. Hogganbeck ki fogja kerekíteni.

– Mennyire? – kérdezte Otis.

– Amennyit mondtál. Tíz dollárra – felelte Ned.

– Úgy látszik, maga süket – mondta Otis. – Húsz dollárt mondtam. – Erre már Boon is el�bbre lépett.

– A szentségit neki! – káromkodta el magát.

– Hagyd csak – felelte Ned. Azzal – még csak szünetet sem tartva – egyenként visszarakta Lycurgus kezéb�l az erszénybe az érméket, aztán a rojtos szél� bankjegyeket, bezárta az erszényt, megint belecsavarta a liszteszacskóba, s a zacskót visszadugta a zsebébe. – Szóval nem akarsz felülni a lóra – mondta Otisnak.

– Nem kaptam meg, ami jár érte... – kezdte Otis.

– Úgy látom, Mr. Boon Hogganbeckt�l mindjárt megkapod – felelte Ned. – Mért nem pakolsz ki nyíltan, ahogy férfihoz illik, s mondod meg, hogy nem akarsz felülni a lóra? Mindegy, hogy miért nem. – Egy darabig farkasszemet néztek. – Rajta! Halljuk!

– Kérem – felelte Otis. – Nem akarok felülni rá. Mondott még valami egyebet is, valami förtelmeset, amilyen egész lénye volt, valami ocsmányat, teljesen fölöslegesen, s ez szintén olyan volt, mint egész lénye. Igen, még akkor se lehetett elviselni, amikor végre rájött az ember, hogy mi nem tetszik rajta. Everbe már el is kapta. Istentelenül megrázta. Otis a fogát vicsorgatta mérgében. Szitkokat szórt a lányra. – Vigyázz! Még nem mondtam el mindent... Mindjárt kipakolok.

– Az istenfáját neki – szólalt meg Butch –, kiverem én bel�le a rosszaságot, pusztán elvi alapon; nem is lényeges, hogy örömöm is telik benne. Hogy a fenébe t�rhette el Cuki Fiú, hogy idáig fajuljon a dolog, s nem kent még le neki egy frászt?

– Ne nyúljon hozzá! – kiáltott rá Everbe. Még mindig szorosan fogta Otis karját. – A legközelebbi vonattal hazamész!

– Most jártatod a szádat? – kérdezte Otis. – Már rég otthon lennénk, ha nem jöttél volna értem. – A lány elengedte.

– Szállj be a kocsiba – parancsolt rá.

- 130 -

– Nem szabad megkockáztatnod – szólt közbe sietve Boon. – Feltétlenül vele kell menned. – Aztán hozzátette: – Nem bánom. Menjetek vissza mind a városba. Estefelé aztán küldjétek el a kocsit értem meg Luciusért.

És én tisztában voltam vele, hogy ez mit jelent, milyen harcot kellett megvívnia önmagával, hogy ilyen döntésre jusson. Butch azonban a bolondját járatta velünk; mint a magabiztos horgász, elengedte zsákmányát, hadd higgye, hogy megmenekült. – Persze – mondta. – Küldjétek majd vissza értünk a kocsit. – Everbe és Otis el is ment. No de most aztán ki lesz a zsoké?

– Ez a fiú, ni – felelte Ned. – Olyan ló ez, hogy fél kézzel is lehet irányítani.

– Hohoho – tört ki Butchból; ezúttal csakugyan röhögött. – Láttam a télen ezt a lovat versenyezni. Elindítani még talán el lehet fél kézzel is, de ahhoz, hogy Linscomb ezredes lovát megverje, több keze kellene legyen a zsokéjának, mint ahány lába egy kaszáspóknak van.

– Lehet, hogy igaza van – felelte Ned. – Azt fogjuk most kipróbálni. Öcskös – fordult Lycurgus felé – add ide a kabátom. – Addig észre sem vettem a kabátot, pedig csakugyan Lycurgusnál volt; nála volt a vessz� is. Ned mind a kett�t elvette t�le, s belebújt a zakóba. Aztán odaszólt Boonnak meg Butchnak: – Álljanak oda, azok alá a fák alá, ni, Possum bácsi mellé, ott árnyékban is lesznek, meg a ló figyelmét se terelik el. Add a lábad – fordult felém, így is lett. Vagyis Ned fellódított a ló hátára, Boon, Butch és Lycurgus pedig odament a fa alá, ahol Parsham bácsi álldogált. Igaz, hogy délel�tt csak háromszor nyargaltuk körbe a legel�t, de még így is valószín�leg maradt a nyomunkban egy kis ösvény, amelyre Villámnak emlékeznie kellett, még akkor is, ha jómagam nem tudtam kivenni. Ned a legel�nek ugyanarra a pontjára vezette a lovat, ahonnan délel�tt is indultunk. Aztán nyugodtan, sz�kszavúan beszélni kezdett. Már nem játszotta meg Remus bácsit. Különben máskor se szokta, ha csak én meg a magafajtája-beliek voltak körülötte.

– Holnap a pálya csak félmérföldes lesz, szóval csak kétszer kell körbenyargalnod. Most is kétszer nyargald körbe, hogy ha holnap majd meglátja az igazi pályát, már el�re tudja, mit kell tennie. Érted?

– Értem – feleltem. – Kétszer kell körbenyargalnom... Átnyújtotta a vessz�t. – Gyorsan, erélyesen indítsd el.

Húzz rá ezzel egyet, miel�tt még számitana rá. De aztán ne üsd meg még egyszer, amíg nem szólok. Sarkalld olyan gyors futásra, amilyenre csak tudod, és állandóan beszélj hozzá, de ne sürgesd: csak irányítsd. Ne felejtsd el, hogy kétszer kell körbenyargalnod, és próbáld meg elérni, hogy � se felejtse el; ahogy azokkal a csikókkal csináltad kinn a McCaslin-farmon. Nem fog menni, de most pálcád is van. De ne üsd meg vele, csak ha mondom.

– Hátat fordított; babrálni kezdett valamit a kabátja alatt – valami parányi dolgot dugdosott a kezében; hirtelen valamilyen gyenge és mégis átható szagot éreztem;

- 131 -

most már tudom, hogy rögtön rájöhettem volna, mi az, de akkor nem volt rá id�m. Aztán visszafordult, s pontosan úgy, ahogy reggel csinálta, amikor becsalta a lovat a vagonba, körülbelül egy másodpercig megsimogatta, megcirógatta Villám orrát, aztán hátralépett; Villám már ment is volna utána, ha vissza nem fogom. – Rajta! – kiáltotta Ned. – Húzz rá!

Ráhúztam. Nagyot ugrott, de csak azért, mert megijedt, nem másért; csak egy fél lóhossz múlva tért magához ijedtéb�l, s újabb lóhossz kellett hozzá, míg rájött, mit akarunk t�le: hogy a pályán, azaz megint az ösvényen haladjon, de akkor már teljes er�b�l vágtázott, s a gyepl�vel nem lehetett a pályára kényszeríteni; pedig olyan er�sen az oldalába vágtam a sarkam, ahogy csak bírtam, miel�tt még ijedtsége kezdett volna elmúlni. De megint úgy történt minden, mint délel�tt: jól haladt, elég engedelmes is volt, er�vel is jócskán bírta, de megint csak úgy éreztem, hogy a fej e nem akar sehová se menni, legalábbis addig, amíg vissza nem kanyarodtunk, és a pálya szemközti oldalán ismét meg nem pillantotta Nedet. S akkor megint következett a kitörés; kirántotta kezemb�l a szárat, már le is tért az ösvényr�l, s keresztül akart vágni a pályán, egyenest Ned felé; alig tudtam úgy egyensúlyozni magam, hogy ép kezemmel lenyúljak a feszít�szár után, rövidre fogjam, és er�szakkal visszafordítsam, visszakényszerítsem a pályára, mert alig akart menni; kénytelen voltam a pálya küls� szélén tartam, hogy visszakanyarodjon a pályának arra a szakaszára, ahonnan megint meglátta Nedet; akkor ismét ki akarta tépni kezemb�l a szárat, hogy egyenest Nednek rohanjon; kénytelen voltam sérült kezemet is használni, hogy a pályán tudjam tartani; szinte egy örökkévalóságnak t�nt, míg Ned végre megszólalt. – Húzz rá! – kiáltotta. – Aztán dobd el a vessz�t.

Rá is húztam, aztán magam mögé hajítottam a pálcát; megint ugrott egyet, de ezúttal sikerült úrrá lennem fölötte, mert csak az egyik kantárszárat, a küls�t kellett er�sen tartanom, hogy a csapáson maradjon; sebesen vágtatott, túljutottunk az els� körön, s most már fölkészültem a pillanatra, amikor megint meglátja Nedet; továbbnyargaltunk a visszafelé vezet� egyenesen, aztán befordultunk az utolsó kanyarba; Ned körülbelül húszméternyire állt a feltételezett célvonal mögött, s egyszerre csak megszólalt, hogy Villám tisztán hallhatta, megszólalt, pontosan úgy, ahogy el�z� éjjel a vagon ajtajában: s ezúttal csakugyan nem volt szükségem vessz�re; különben akkor se lett volna id�m használni, ha még nálam lett volna; addig azt hittem, hogy ültem már olyan lovon, amilyet tüzesnek szoktak nevezni; Zack kuzen egyik félvér, de �seit tekintve inkább Morgan-csikóján; de ilyen er�bedobást, ilyen rohamot még nem tapasztaltam: mintha addig egy fatönköt vonszoltunk volna kötélen magunk után, s Ned hangja hirtelen elvágta volna a kötelet: – Gyere, öcskös. Itt van nálam.

S már ott is álltunk el�tte, Villám szinte az orrlikáig Ned markába fúrta az orrát, én azonban csak a ló átható verítékszagát éreztem, s csak a marék füvet láttam, amit Villám teli pofával zabált; Ned olyan csöndesen, kedélyesen vihogott magában: – Hihihi –, hogy én is csak suttogva mertem megkérdezni:

– Mi ez? Mi volt ez? – De Boon nem suttogott, mikor odaért.

- 132 -

– A mindenségit neki! Mi a fenét mondtál neki?

– Semmit – felelte Ned. – Csak azt mondtam, hogy ha kell a vacsorája, jöjjön, és egye meg. – És Butch se suttogott: határozottan, magabiztosan, igazsága feltétlen tudatában, gátlás nélkül, kíméletlenül lépett fel.

– Hohó! – kiáltotta. Nem egyszer�en csak kihúzta Villám fejét Ned tenyeréb�l, hanem kirántotta; aztán mikor Villám hátrah�költ, belenyúlt a szájába a zabla után.

– Majd én – szólalt meg gyorsan Ned. – Mit keres?

– Majd szólok, ha segítségre lesz szükségem, mert nem tudok elbánni magam is akármelyik lóval errefelé mondta Butch. – De akkor se neked. Kérjen t�led segítséget, akinek szüksége van rá, Mississippiben. – Felhúzta Villám ajkát, megnézte az ínyét, aztán a szemét. – Nem tudod, hogy törvény tiltja a lovak verseny el�tti doppingolását? Lehet, hogy odalenn azokban a mocsarakban nem hallottatok róla, de így van.

– Mississippiben még lódoktorok is vannak – felelte Ned. – Hívasson ide egyet, és vizsgáltassa meg a lovat, hogy doppingolva van-e.

– Jó, jó – mondta Butch. – De miért egy nappal a verseny el�tt adod be neki? Látni akarod, hogy hat-e?

– Eltalálta – felelte Ned. – Ha adtam volna neki valamit. De nem adtam. S ezt maga is tudja, ha csakugyan ért a lovakhoz.

– Jó, jó – ismételte meg megint Butch. – Nem avatkozom senki üzleti titkaiba, föltéve, ha hatásosak. De holnap is így fog futni ez a ló? Nemcsak egyszer kell futnia, hanem háromszor!

– Csak kétszer kell így futnia – felelte Ned.

– Igaz – mondta Butch. – Kétszer. Nos?

– Kérdezze meg Mr. Hogganbecket, hogy nem futotte már kétszer is még ennél is jobban – felelte Ned.

– Nem Mr. Cuki Fiút kérdezem – mondta Butch. Hanem téged.

– Meg tudom csinálni, hogy kétszer is így fusson – felelte Ned.

– Akkor jó – mondta Butch. – De ha csak három adagod van még, én a te helyedben csak kett�t reszkíroznék meg bel�le. Ha a második esetleg nem hatna, a harmadik segítségével talán sikerül visszapucolnod Mississippibe.

– Erre már magam is gondoltam – felelte Ned. – Vidd vissza az istállóba – fordult felém. – Hadd h�ljön le. Aztán majd lecsutakoljuk.

Butch ezt is végignézte, legalábbis egy részét. Visszamentünk az istállóba, leszedtük Villámról a nyerget, aztán Lycurgus hozott egy vödröt meg egy rongyot, lemosta és zsákdarabokkal szárazra törölte a lovat, s csak aztán állította a jászol elé és etette meg – azaz akarta megetetni. Tudniillik Butch rászólt: – Hé, fiú, ugorj

- 133 -

csak be a házba, és hozz ki egy vödör vizet meg egy kis cukrot a tornácra. Én meg Mr. Cuki Fiú szeretnénk egy kis puncsot inni. Lycurgus azonban nem indult el addig, amíg Parsham bácsi meg nem szólalt, hogy:

– Menj! – Erre elment, s Boon meg Butch követte. Parsham bácsi az istálló küszöbén állva nézett utánuk (azaz Butch után): szikár, szinte színpadias jelenség volt a tet�t�l talpig fekete-fehér öregember; fekete volt a nadrágja, fehér az inge, fekete az arca, a kalapja, és fehér a haja, bajusza és gyér kis kecskeszakálla. – Rend�r – jegyezte meg. A hangja nyugodt volt, h�vös, szenvtelen, de megvet�.

– Az olyan embernek, akinek soha semmi se volt a fejében, egy ilyen kis jelvény olyan gyorsan a fejébe száll, hogy más is beleszédül – mondta Ned. – Igaz, hogy nem is annyira a jelvény teszi, mint a pisztoly; kisfiú korában valószín�leg az volt a legh�bb vágya, hogy egyszer pisztolyt viselhessen, de ugyanakkor azt is tudta, hogy ha elég nagy lesz hozzá, hiába lesz pisztolya, a törvény nem engedi majd meg, hogy viselje. Most, hogy megvan hozzá a jelvénye is, nem meri megkockáztatni, hogy dutyiba dugják, és a pisztolyt is elvegyék t�le; nyugodtan játszhat ja továbbra is a kisfiút, annak ellenére, hogy kénytelen-kelletlen megn�tt. De még így is nagy a rizikó, hogy az a pisztoly esetleg olyan sokáig foglalkoztatja a kisfiú agyát, hogy egy szép napon még rál� vele valakire, miel�tt még tudatára ébredne, hogy mit is csinál. – Ekkor jött vissza Lycurgus.

– Vár a kocsi – figyelmeztetett.

– Már vissza is jött a városból? – kérdeztem.

– Nem ment az a városba – felelte Lycurgus. – El se indult. A lány egész id� alatt ott ült benne azzal a másik fiúval, és téged várt. Az üzeni, hogy menj ki.

– Várj – mondta Ned. Megálltam. Még mindig a kezemen volt a lovaglózokni, azt hittem, az jutott az eszébe. De csak rám nézett. – Most már másokkal is össze fogsz akadni.

– Kikkel? – kérdeztem.

– Akik hírét vették, hogy lóverseny lesz.

– Hogy vehették hírét?

– Hát hogy szokott híre menni az ilyesminek? – kérdezte Ned. – Nem kell hozzá külön postás; elég, ha csak tízmérföldnyire megközelíti egymást két versenyképes ló. Mit gondolsz, a törvény képvisel�je hogy került ide? Talán négy-öt mérföldnyi távolságból megszimatolta a fehér lányt, mint valami kutya? Ismerem én már az ilyesmit; lehet, hogy volt id�, amikor még én is azt hittem, amit Boon Hogganbeck még mindig hisz: hogy szép csöndben, a nyilvánosság kizárásával starthoz tudjuk állítani a két lovat, aztán vagy megnyerjük, vagy elveszítjük a versenyt, s hármasban szépen elmegyünk haza, vagy valahova máshova, ahova Priest gazda keze nem ér el. De most már nem hiszem. Nemsokára össze fogsz találkozni egy csomó emberrel. S holnap aztán még többel.

- 134 -

– Gondolod, hogy le tudjuk futni a versenyt?

– Most már le kell futnunk. Lehet, hogy ez már akkor meg volt írva a sors könyvében, amikor Boon meg én megtudtuk, hogy a gazdának legalább huszonnégy óráig nem lesz módjában szemmel tartani azt az autót. Most már mindenképpen le kell futnunk.

– S nekem mi a teend�m? – kérdeztem.

– Semmi. Csak azért figyelmeztetlek el�re, hogy ne érjen meglepetés. Csak egymás mellé kell állítanunk a két lovat a pályán, elindítanunk �ket ugyanabban az irányban, neked meg csak ott kell ülnöd Villám hátán, és azt csinálnod, amit mondok. No de most már menj, miel�tt még kiabálni kezdenek utánad.

- 135 -

9.

Nednek igaza lett. Mármint abban, hogy már híre ment a versenynek. A kezemmel nem volt semmi baj, amikor Everbe levette róla a lovaglózoknit. Ezt úgy értsd, hogy olyan állapotban volt, amilyenben akárkié lett volna, aki el�z� nap bevágta a tenyerét. Azt hiszem, nem is vérzett többet, még akkor sem, amikor délután kénytelen voltam használni, mert Villám kirántotta kezemb�l a kantárszárat. Everbe azonban más véleményen volt. így aztán el�ször is az orvoshoz hajtottunk, aki körülbelül egymérföldnyire lakott, a város felénk es� szélén. Butch ismer�se volt, � tudta a címét is, csak azt nem tudom, hogyan vette rá Everbe, hogy elvigyen bennünket hozzá: veszekedéssel, fenyegetéssel, ígéretekkel, vagy egyszer�en csak azzal, hogy úgy viselkedett, mint valami jól megtermett n�stény pisztráng, amely olyan buzgón sürög-forog egy pisztrángkölyök körül, mintha egyáltalán nem is létezne sehol a láthatáron semmiféle zsinegre er�sített horog, s a horgász végül is kénytelen csinálni valamit, csak hogy megszabaduljon valahogy a pisztrángkölyökt�l. Bár az is lehet, hogy nem Everbe vette rá, hanem az, hogy kiürült a fiaskó, s legközelebb csak a parshami szállodában lehetett italhoz jutni. Amikor tudniillik bekanyarodtam a ház sarkán, Lycurgus anyja ott állt a tornác peremén, kezében egy cukroscsészével meg egy vizesvödörrel, amelyben tökhéjból készített mer�kanál volt, Butch meg Boon épp akkor hajtotta fel az utolsó pohár puncsot, Lycurgus meg az üres fiaskót próbálta kihalászni egy rózsabokorból, ahová Butch hajította.

Szóval Butch elvitt bennünket az orvoshoz; a házikó, amely valamikor fehérre lehetett meszelve, egy kis kert közepén állt, s a kert tele volt azzal a s�r�n burjánzó, utálatos szagú virággal, amely nyár végén meg �sszel szokott nyílni; kövér, �sz hajú n� nyitott ajtót, cvikker volt az orrán – úgy festett, mint valami nyugdíjas tanítón�, aki még tizenöt év múlva is utálja a nyolcéves gyerekeket –, csak egyetlen pillantást vetett ránk, és (igaza volt Nednek) beszólt a házba: – A lóversenyesek – azzal már sarkon is fordult, és elt�nt valahol a háttérben, de Butch már be is nyomakodott, miel�tt még a n� sarkon fordulhatott volna, és kedélyesen, mint valami mindig szívesen látott vendég – illetve mint aki szentül meg van gy�z�dve róla, hogy az (tudod, ez megint csak a jelvény miatt volt; az olyan ember, aki ilyen jelvényt visel, vagy akir�l tudják, hogy ilyen jelvénye van, csakis így léphet be egy házba, mert ha nem így lép be, nemcsak önmagát alacsonyítja le, hanem egy egész kasztot árul el, egy egész kasztra hoz szégyent) – ráköszönt egy ugyancsak galamb�sz férfira:

– Hello, doki; hoztam egy pácienst. – Az �sz férfiúnak lehet, hogy a bagólét�l fakult ki a bajsza meg a szakálla; fehér ing volt rajta is, mint Neden, csak nem

- 136 -

olyan tiszta, és fekete zakó, amelyen néhány nappal azel�tt végigfolyt egy tojás; s olyasféle benyomást keltett, mint aki részeg, de nem volt alkoholszaga, illetve nemcsak alkoholszaga volt. – Én meg Hogganbeck testvér majd leülünk a társalgóban – folytatta Butch. – Ne fáradjon; tudom, hol az üveg. Nem kell a dokit félteni – közölte Boonnal. – Csak végszükség esetén fanyalodik whiskyre. A törvény szerint egy adag éter jár minden olyan páciens kezeléséhez, aki vérzik, vagy akinek csontja törött. Ha csak ilyen jelentéktelen kis balesetr�l van szó, mint ez is, hogy egy kicsit megvágja magát valaki, eltöri az ujját, vagy felhasad a b�re, a doki szépen megosztja a pácienssel a kezelés fáradalmait: � megissza az étert, a páciens meg szépen elszenvedi a kezelést. Hahaha! Erre.

Butch és Boon tehát bement a társalgóba, Everbe és én meg (valószín�leg észrevetted: még senkinek se t�nt fel, hogy Otis nincs jelen. Pedig együtt szálltunk ki a bricskából; a bricska alighanem Butché volt; mindenesetre � hajtott; Parsham bácsiéknál volt is némi huzavona, mivel Butch megpróbálta el�ször rábeszélni, aztán hízelgéssel rávenni s végül rákényszeríteni Everbet, hogy üljön melléje az els� ülésre, Everbe azonban túljárt az eszén: egyik kezével engem, a másikkal meg Otist ragadta karon, beült a hátsó ülésre, s Boon volt kénytelen el�reülni Butch mellé – aztán Butch után mi, többiek is bekeveredtünk valahogy a doktor el�szobájába, éppen csak Otis nem jutott eszébe senkinek), szóval Everbe meg én bementünk az orvos után egy másik szobába; a szobában volt egy lósz�r dívány, rajta mocskos párna meg egy vattával bélelt paplan, egy red�nyös íróasztal, tele orvosságos üvegekkel; a kandalló párkányán is hevert még egy csomó üveg – a kandallóból még nem szedték ki a hamut, amióta utoljára raktak tüzet benne a télen –, a szoba egyik sarkában mosdóállvány állt, lavórral meg kancsóval, meg egy bili, amit még szintén nem öntöttek ki, a másik sarokban meg egy puska volt a falnak támasztva; ha anyám lett volna velem, a doktor nyilván még egy karcoláshoz sem érhetett volna a körmével, nemhogy négy átvágott ujjhoz, de úgy látszik, Everbe is hozzá hasonlóan gondolkozott; azt mondta (mármint Everbe), hogy – Majd én leveszem a kötést s le is vette. Kijelentettem, hogy a kezemnek semmi baja. A doktor acélkeretes szemüvegén keresztül megnézte.

– Mit tett rá? – kérdezte. Everbe megmondta. Ma már tudom, mi az. Az orvos ránézett. – Hogy-hogy éppen kéznél volt? – kérdezte. Aztán egyik sarkánál fogva feltolta a szemüvegét, még egyszer megnézte a leányt, és azt mondta, hogy: – Aha. – Egy kis id� múlva megint megszólalt: – Nahát! – azzal újra leengedte az orrára a szemüveget, és – igen, úgy hangzott, mint valami sóhajtás – így folytatta: – Harmincöt éve nem voltam Memphisben... Egy pillanatig csak állt és hallgatott, aztán – komolyan mondom, úgy hangzott, mint egy sóhajtás – megint megszólalt: – Bizony. Harmincöt éve – s így folytatta: – A maga helyében nem csinálnék vele semmit. Csak bekötözném. – Igen: mintha csak anyámmal lettem volna: a doktor vette el� a pólyát, de a lány kötötte rá a sebre. – Te vagy az a fiú, aki holnap starthoz áll azzal a lóval? – kérdezte az orvos. – � – felelte Everbe.

– Verjék meg végre azt a Linscomb-lovat, az istenfáját neki!

- 137 -

– Megpróbáljuk – felelte Everbe. – Mivel tartozunk?

– Semmivel – felelte az orvos. – Maga már ellátta a sebet. Csak verjék meg azt a nyavalyás Linscomb-lovat holnap!

– Szeretnék fizetni valamit érte, hogy megvizsgálta mondta Everbe. – És megmondta, hogy nincs semmi baj.

– Nem kell – felelte az orvos. Megint szemügyre vette a lányt: az öregember szeme az okuláré mögött megn�tt, de a tekintete bizonytalan volt, szétfolyó, mint a lágy tojás, az embernek az volt az érzése, hogy nem is tud olyan közeli tárgyat megszemlélni, mint én meg Everbe.

– De igen – mondta Everbe. – Mit adjak?

– Ha volna esetleg egy fölösleges zsebkend�je, vagy valamije... – Aztán így folytatta: – Igen, harmincöt éve. Egyetlenegyszer jártam ott, amikor még fiatalember voltam, harminc vagy harmincöt éve. Aztán megn�sültem, és... – Még egyszer megismételte: – Bizony. Harmincöt éve.

– Értem – mondta Everbe. Azzal megfordult, és le, hajolt; szoknyasuhogás hallatszott; nem tartott sokáig az egész; megint szoknyasuhogás hallatszott, s Everbe már vissza is fordult. – Tessék – mondta. Egy harisnyaköt� volt.

– Verjék meg azt a nyavalyás lovat! – kiáltotta az orvos. – Verjék meg! Maguk meg tudják csinálni! – Még a kis el�szobába sem értünk, máris hallottuk az öblös hangokat – pontosabban Butch öblös hangját:

– Hallottak már ilyet? Cuki Fiú nem hajlandó többet inni! Mindnyájan összetartunk, hoci-nesze, életre-halálra, s képes megsérteni! – Ott állt Boon el�tt, és diadalmasan, kihívóan vigyorgott rá. Boon most már csakugyan félelmetes arcot vágott, � is megviselt volt, akárcsak Ned (illetve mindnyájan), hiszen � se aludt. De Nednek nem volt más gondja, csak a ló; Everbe meg Butch jelvénye nem rá nehezedett súlyos teherként. – Na, mi lesz, cimbora? – kiáltotta Butch; megint hátba akarta vágni Boont, úgy, ahogy szokta: kedélyesen, er�sen, kicsit túlságosan is er�sen, de azért úgy, hogy baj ne legyen bel�le.

– Nehogy még egyszer megüssön! – figyelmeztette Boon. Butch megtorpant. Nem kapta vissza a kezét, csak megtorpant, s tovább vigyorgott.

– Mister Leányálomnak hívnak – mondta. – De maga csak szólítson Butchnak.

Boon hallgatott egy kicsit, aztán megismételte: – Leányálom.

– Butch – igazította ki Butch.

Boon egy kis szünet után ezt is megismételte: – Butch.

– Ez aztán legény a talpán! – mondta Butch. Aztán odaszólt Everbenek: – Na, rendbe hozott a doki? Talán nem ártott volna, ha figyelmeztetlek, hogy vigyázz a

- 138 -

dokira. Azt beszélik róla, hogy legénykorában, ötvenhatvan évvel azel�tt, még a kalapját se billentette meg, hanem egyb�l a lányok szoknyája alá nyúlt.

– Gyerünk – mondta Boon. – Kifizetted?

– Ki – felelte Everbe. Azzal indultunk is. És ekkor kérdezte meg valaki, hogy hol van Otis. Dehogyis valaki: persze hogy Everbe; egyszer csak körülnézett, és felkiáltott: – Otis! – nagyon hangosan, szinte türelmetlenül, s�t, rémülten és kétségbeesetten.

– Úgy látszik, még a kapufélfához kötött lovaktól is fél – jegyezte meg Butch.

– Gyerünk – mondta Boon. – Nyilván csak el�rement; itt nem tud máshova menni. Majd utolérjük.

– De miért ment el�re? – kérdezte Everbe. – Miért nem...

– Honnan tudjam? – felelte Boon. – Lehet, hogy neki van igaza. – Ezt Butchra értette. A következ�ket viszont már Otisra: – Mert akármilyen okos kis csibész, amilyen még nem került ki se Arkansasból, se Mississippib�l, alapjában véve mégiscsak gyáva kukac. Gyerünk. – Beültünk hát a bricskába, és elindultunk, be a városba. Az igazság az, hogy Otis fel�l én is úgy vélekedtem, mint Everbe; ha nem volt szem el�tt, azonnal el kellett gondolkodni rajta, hol lehet, és mit csinál. Még senkivel sem találkoztam, aki olyan gyorsan el tudta volna veszíteni az emberek bizalmát, mint �; a kocsiban ül�k közül nehezen tudott volna bárkit is rávenni, hogy elvigye az állatkertbe, vagy akárhova. És biztosnak látszott, hogy nem kell hozzá sok id�, és egész Parshamben nem talál senkit, aki ilyesmire vállalkozna.

Különben nem értük utol. Nyomát se láttuk a szállodáig vezet� úton. És Ned tévedett. Mármint abban, hogy most már egyre nagyobb számú lóversenyrajongóval fogunk összeakadni. Azt hiszem, arra számítottam, hogy a szálloda egész tornáca tömve lesz velük, s mindnyájan a mi megérkezésünket fogják lesni. Hát ha erre számítottam, tévedtem; nem volt ott egy lélek sem. Télen persze, a fürj szezon s különösen a két hétig tartó országos lóversenyek idején, más lett volna a helyzet. Akkoriban azonban Parshamben – Londontól eltér�en – nem volt nyári szezon; mindenki elment valahova: a víz mellé, vagy a hegyekbe: Raleigh-be, Memphis közelébe, vagy Iukába, Mississippibe, ami szintén nem volt messze, esetleg az Ozark- vagy a Cumberland-platóra. (Ami azt illeti, ma sincs ott – mint ahogy másutt sincs – se téli, se nyári szezon; ma már egyáltalán nincsenek is évszakok, hiszen nyáron a szobák h�mérsékletét leh�tik tizenhat fokra, télen meg fölmelegítik harminckett�re, úgyhogy a magamfajta makacs konzervatívok nyáron a hideg, télen meg a meleg el�l kénytelenek a szabadba menekülni; ha az autókat is beleszámítjuk, amelyek valamikor csak a gazdasági élet kellékei voltak, de ma már a társadalmi életé is, már közeleg a pillanat, amikor az egész emberiség egyszerre mozdulatlanná dermed, és földünk felszínén újabb kéreggé merevül: túlságosan sokan vagyunk már a földön, az emberiség kénytelen lesz elpusztítani önmagát, nem atommal, nem maghasítással, hanem másvalamivel, ami szintén

- 139 -

maggal kezd�dik, és cselekvést is meg állapotot is jelent; én már nem érem meg, de te lehet, hogy megéred: az emberiség – nem gazdasági, hanem társadalmi okokból – végs� kétségbeesésében kénytelen lesz akár er�szakkal is törvényt hozni, és érvényt is szerezni a törvénynek, hogy egy asszonynak legfeljebb csak egy gyereke lehet, mint ahogy jelenleg csak egy férje.)

Télen persze (mint ma is) más volt a helyzeti akkor volt a fürj szezon, akkor tartották az országos lóversenyeket, a Wall Street, Chicago és Saskatchewan olajmágnásai és gabonakirályai csak úgy szórták a pénzt, tele volt a városka fejedelmeknél is el�kel�bb családfával rendelkez� pompás kutyákkal, hiszen ott voltak a közelben a pazarul berendezett kutyatenyészetek – manapság autóval percek alatt el lehet érni �ket –: Red Banks, Michigan City, La Grange meg Germantown; híresnél híresebb nevek bukkantak fel: például Linscomb ezredes – az � lovával akartunk (gondoltuk mi) versenyre kiállni másnap –, aztán Horace Lytle, meg George Peyton, akik olyan hírnévnek örvendtek a kutyabolondok közt, mint Babé Ruth és Ty Cobb a baseball rajongói közt, no meg Mr. Jim Avant, Hickory Flatb�l, meg Mr. Paul Rainey, aki alig néhány mérföldnyire lakott a parsham-jeffersoni vasútvonal mentén, amelyet még Sartoris ezredes építtetett: �k is kutyatenyészt�k voltak, bár (azt hiszem) az említett el�kel� családfával rendelkez� vizslák közt az � kutyáik csak jelentéktelen senkik voltak; olyankor virágzott a hatalmas, zegzugos szálloda, a fény�z�én berendezett helyiségekben csak úgy nyüzsgött a személyzet, még a leveg�nek is kellemes pénzszaga volt, minden tele volt színes szalagokkal meg ezüstkupákkal.

Ezúttal azonban nem volt sehol senki, a májusi porral borított utca csendes volt és kihalt (már elmúlt hat óra; Parsham lakói nyilván éppen odahaza vacsoráztak, vagy készültek vacsorázni), Otisnak sem volt nyoma sehol, bár lehetséges, s�t valószín� is volt, hogy bent van a szállodában . De ami még meglep�bb volt – legalábbis számomra –: Butch is elt�nt. Csak a szálloda kapujáig vitt bennünket, s miután letett, már hajtott is tovább; el�bb ugyan gúnyosan rákacsintott Everbere, aztán gúnyosan rákacsintott Boonra is – talán még gúnyosabban, mint a lányra –, s leszólt a bakról, hogy: – Sose aggódj, cimbora, visszajövök. Ha netalántán volna még valami elintézetlen ügyed, okosabb, ha addig elintézed, mert különben baj lesz –, azzal elhajtott. Ezek szerint valószín�leg neki is volt valahol otthona, ahol néha illett megjelennie; tapasztalatlan és ártatlan voltam még (igaz, hogy nem olyan ártatlan, mint huszonnégy órával azel�tt, romlott azonban még mindig nem voltam), de Boon pártján álltam, hozzá ragaszkodtam – nem is szólva Everber�l –, és az elmúlt huszonnégy órában eleget tapasztaltam ahhoz (mindegy, hogy tapasztalataimat sikerült-e megemésztenem, vagy sem), hogy pontosan tudjam, mire gondolok, amikor abban reménykedtem, hogy Butchnak talán még felesége is van az otthonában, esetleg valami zárdából elrabolt ártatlanság, s az a tény, hogy a magányos, bosszút állni nem tudó teremtést h�tlenül megcsalja, nyilván külön tétel lesz majd a Butch természetéb�l fakadó irgalmatlan aljasságokat összegez� végs� számadásban; vagy, ami még jobb lett volna: egy ügyes kez� satrafa, aki legalább annyiban méltó ellenfele tud lenni, hogy tíz körmével örökíti meg a pofáján

- 140 -

házasságon kívüli hódításait. Hiszen valószín�, hogy paráználkodás közben külön gyönyör�séget okozott neki az a tudat, hogy áldozata védtelenül ki van neki szolgáltatva. De hát tévedtem. Butch agglegény volt.

Otist azonban a szállodában sem találtuk: a félig elfüggönyözött hallban csak az egy szál ügyeletes portás lézengett, a teljesen befüggönyözött ebédl� ajtajában pedig ugyancsak egy szál ügyeletes pincér csapkodott a szalvétájával; az ebédl�ben csak egyetlen asztal volt megterítve az afféle névtelen átutazók számára, amilyenek mi voltunk – legalábbis addig. Otist nem is látták. – Tulajdonképpen nem is arra vagyok kíváncsi, hogy hol van – jelentette ki Boon –, hanem arra, hogy mi a fenét m�velhetett, amir�l még nem értesültünk.

– Semmit! – kiáltotta Everbe. – Hiszen még csak gyerek!

– Persze – felelte Boon. – Még csak egy kis bicskás gyerek. Ha majd elég nagy lesz hozzá, hogy annyi pénzt lopjon. ..

– Hallgass! – kiáltotta Everbe. – Nem vagyok hajlandó. ..

– Jó, jó – felelte Boon. – Akkor mondjuk úgy, hogy szerezzen. Hogy annyi pénzt szerezzen, amennyiért a helyett az ötcentis pengéj� zsebkés helyett egy tizenöt centis pengéj� kést vehet magának, okosan teszi, aki hátat fordít neki, ha el�bb fölvesz magára egy olyan régimódi, vasból készült kezeslábast, amilyeneket a múzeumokban lehet látni. Beszélnem kell veled – folytatta. – Mindjárt megvacsorázunk, aztán ki kell mennünk a vonathoz. És az a bádogjelvényes cs�dör bármelyik pillanatban itt teremhet, hogy elkezdjen nyeríteni meg ágaskodni. – Megfogta a lány karját. – Gyere.

Ekkor történt, hogy kihallgattam Boont. Azazhogy kénytelen voltam kihallgatni. Everbe kényszeritett rá. Egy lépést se volt hajlandó tenni Boonnal nélkülem. Bementünk – azaz bementek – a n�i társalgóba; már elég kés� volt; még vacsoráznunk is kellett, aztán ki kellett mennünk az állomásra Miss Reba elé. Akkoriban a szállodákban a n�k még nem szaladgáltak csak úgy ki-be a férfiak szobájába, mint – állítólag – manapság, méghozzá – ahogy hallom – olyan ruhadarabokban, amiket sort néven reklámoznak, vagyis bugyiban, s amik állítólag a szabadságért folytatott küzdelmükhöz szükséges szabadságot biztosítják a n�k számára; s�t: soha nem is láttam n�t egyedül bemenni egy szállodába (anyám világért se tette volna oda be a lábát apám nélkül), és emlékszem, mennyire csodálkoztam is rajta, hogy Everbet egyáltalán beengedték karikagy�r� nélkül. Minden szállodában volt egy úgynevezett n�i társalgó, mint ebben is: egy aránylag kicsi, de annál elegánsabb helyiség, amelynek falait majdnem teljesen beborították a nyersvászon függönyök. De én még mindig Boon pártján voltam; nem léptem át a küszöböt, hanem megálltam az ajtó el�tt, úgy, hogy Everbe tudhatta, hogy ott vagyok, és szükség esetén beszólíthatott, ha látni nem is látott, így aztán mindent hallottam. Igen: szándékosan hallgatóztam. Hallgatóznom kellett, akár akartam, akár nem; addigra már olyan mélyen behatoltam az élet bonyolult valóságába, hogy nem volt többé megállás, mint ahogy az autó- és versenylólopásba is annyira

- 141 -

belekeveredtem már, hogy nem hagyhattam abba. Szóval, mindent hallottam, amit beszéltek, Everbe hangját is; szinte már az els� pillanatban ismét könyörögni kezdett:

– Ne! Nem akarom! Hagyj békén! – Mire Boon:

– De hát miért nem? Azt mondtad az este, hogy szeretsz. Vagy az is csak hazugság volt? – Mire Everbe:

– Szeretlek. Éppen azért. Hagyj békén! Eressz el! Lucius! Lucius! – Mire Boon:

– Hallgass! Hagyd már abba! – Egy pillanatra csend lett. Kukucskálni nem kukucskáltam, csak füleltem. Nem is kellett fülelni. Úgy is hallottam: – Ha arra gondolok, hogy csak nemrég csaltál meg azzal a nyavalyás pléhjelvényessel... – Mire Everbe:

– Nem! Nem igaz! Nem csaltalak meg! – Még mondott valamit, amit nem értettem, aztán megint Boon beszélt:

– Micsoda? Abbahagytad? Hogy érted, hogy abbahagytad? – Mire Everbe:

– Igenis! Abbahagytam! Nem csinálom többet. Soha! – Mire Boon:

– És hogy akarsz megélni? Mit fogsz enni? Hol fogsz aludni? – Mire Everbe:

– Állást vállalok. Tudok dolgozni.

– De hát mihez értesz? Te se tanultál többet nálam. Mivel tudod megkeresni a kenyered?

– Tudok mosogatni. Tudok mosni meg vasalni. F�zni is megtanulhatok. Akármit meg tudok csinálni, még kapálni vagy gyapotot szedni is elmehetek. Engedj, Boon! Könyörgök! Könyörgök! Elegem van bel�le! Nem érted, hogy elegem van bel�le? – Aztán már csak futó lépteinek dobogása hallatszott, még a vastag sz�nyegen is; elment.

Így aztán Boon már csak engem kaphatott el. Nagyon komor volt az arca. Nednek szerencséje volt: neki csak egy versenylóval kellett vesz�dnie.

– Nézz rám – mondta Boon. – Nézz meg alaposan. Mi van rajtam utálnivaló? Mi a fenét kell utálni rajtam? Hát szoktam én... – Olyan volt az arca, mintha mindjárt szét akarna robbanni. Újból rákezdte: – És miért velem kezdi? Mi a fenéért éppen velem? Mi a fenéért választotta ki éppen ezt a pillanatot, amikor velem van, hogy a javulás útjára térjen? Hát nem tudja megérteni, hogy kurva, az istenit neki? Éppúgy fizetett alkalmazottam, s csakis én rendelkezem vele attól a perct�l fogva, ahogy beteszi a lábát oda, ahol én vagyok, mint ahogy én is fizetett alkalmazottja vagyok a gazdának meg Mr. Maurynak, s attól a pillanattól fogva, hogy beteszem a lábam oda, ahol �k vannak, csakis �k rendelkeznek velem. De � abbahagyta. Magánjelleg� okokból. Képtelen tovább csinálni. Pedig éppúgy nincs joga magánjelleg� okokból abbahagynia a munkát az én engedélyem nélkül, mint ahogy nekem sincs jogom abbahagyni a gazda és Mr. Maury engedélye nélkül... –

- 142 -

Elhallgatott; dühös volt és csalódott, �rjöngött tehetetlenségében, s�t: meg is volt ijedve. A küszöbön megjelent a szalvétájával csapkodó néger pincér. Boonnak iszonyú er�feszítésébe került, hogy meg tudjon szólalni; Nednek csak egy lóversenyt kellett megnyernie, fogalma se vett róla, mi az igazi szenvedés. – Mondd meg neki, hogy jöjjön vacsorázni. Ki kell mennünk a vonathoz. Az ötös szobában van.

A leány azonban nem volt hajlandó el�jönni, így aztán kettesben vacsoráztunk Boonnal. Még mindig nem látszott sokkal der�sebbnek. Úgy rakta a szájába a falatot, ahogy a darálóba rakja az ember a húst: nem azért evett, mert éhes volt, vagy kívánta az ételt, hanem csak azért, mert vacsoraid� volt. Hamarosan így szóltam: – Lehet, hogy Otis gyalog indult vissza Arkansasba. Kétszer-háromszor is elemlegette délután, hogy már rég ott lenne, ha nem akadályozták volna meg benne.

– Hat persze – felelte Boon. – Lehet, hogy azért ment el�re, hogy azt a bizonyos mosogatón�i állást megkeresse a lánynak. Vagy az is lehet, hogy � is a javulás útjára lépett, és mind a ketten egyenest a mennyekbe mennek, s nem állnak meg se Arkansasban, se másutt, és Otis csak azért ment el�re, hogy megnézze, hogy osonhatnának át észrevétlenül Memphisen. – Lassan indulnunk kellett. Körülbelül két perce figyeltem már a lány szoknyájának a szegélyét az étterem ajtaja mögött, de már jött is a pincér.

– Itt a kett�száznyolcas, uram – jelentette. – Most fütyült a kitér�nél. – Átmentünk hát az állomásra – nem volt messze –, békésen ballagtunk egymás mellett hármasban, mint három hétköznapi szállóvendég. Úgy értem, hogy már nem veszekedtünk, illetve veszekedtek; nyugodtan el is cseveghettünk – illetve cseveghettek volna akármilyen közömbös témáról. Everbe hajlandó is lett volna rá, csakhogy Boonnak kellett volna kimondania az els� szót. Nem kellett messzire mennünk: csak át kellett vágnunk a síneken, máris a peronra értünk, már a vonat is felt�nt; úgy viselkedtek (mármint Boon meg Everbe), mintha teljesen idegenek volnának egymás számára, s mégis úgy festettek, mint két örökre összebilincselt, elválaszthatatlan házastárs, akik összevesztek valamin, ami Boon szerint csak n�i szeszély; hiába volt (mármint Boon) annyi id�s, majdnem olyan gyerek volt, mint én, és sejtelme se volt róla, hogy a n�k szeszélyei se ártalmasabbak, mint a férfiak kételyei, illúziói vagy prosztatabántalmai; közben a mozdony sziszegve-mennydörögve már el is haladt mellettünk, a fékpofákról szerteszét szálltak a szikrák; a hosszú, nagy luxusvonat volt, az expressz; volt rajta néhány paklikocsi, aztán egy dohányzó, amelynek egyik fele a négerek számára volt fenntartva, aztán egy csomó közönséges személykocsi meg hosszú-hosszú pullmankocsi, s a végén egy étkez�; lelassított; ez volt az a vonat, amelyen Sam Caldwell teljesített szolgálatot, s ha Everbe meg Otis kénytelen volt is egy menetrend szerint közleked� átmen� tehervonat személyzeti kocsiján utazni Parshambe, biztosra vettem, hogy Miss Reba szalonkocsin érkezik, ha ugyan nem az elnök különkocsiján; a vonat végre megállt, de nem nyílt ki egyetlen ajtó s nem jelent

- 143 -

meg egyetlen fehér kabátos szalonkocsi-kalauz sem, pedig Sam biztosan figyelte, hogy hol vagyunk; aztán végre megszólalt Boon: – A fenébe is! A dohányzóban vannak! – és szaladni kezdett. S csakugyan megpillantottuk �ket egészen elöl. Sam Caldwell egyenruhában állt lenn a salakon, s éppen akkor segítette le Miss Rebát, aki után még leszállt valaki – egy másik n� –, egyáltalán nem a dohányzókocsiból, hanem a kocsinak a négerek számára fenntartott külön szakaszából; a vonat – a Washington és New York felé tartó expressz volt; a luxui vonat, amelyen a gyémántokkal megrakott gazdag n�k és dolláros szivarokat pöfékel� férfiak utazták végig kellemes elszigeteltségben a világot – már indult is tovább kelet felé – Samnek éppen csak annyi ideje volt, hogy visszaintegethessen nekünk a lépcs�r�l –, egyre kisebb és kisebb lett, rövid, szaggatott pöfögéseket és hosszú füttyöket hallatott, s végül a két hátsó vörös lámpa fénye is elenyészett, a két n� pedig ott maradt a b�röndök és csomagok közt az üres salakon; Miss Reba felt�n�en csinos és elegáns volt; Minnie úgy festett mellette, mint egy hulla.

– Nagy baj van – mondta Miss Reba. – Hol a szálloda? – Visszamentünk a szállodába. A villanyfényes hallban alaposabban szemügyre vehettük Minnie-t. Nem is olyan volt az arca, mint egy hulláé. A halottak arca békés. Minnie ajka szorosan össze volt zárva, merev, fagyos arca egyáltalán nem volt békés, látszott rajta, hogy teljesen fel van dúlva. El�került a portás. – Mrs. Binford vagyok mondta Miss Reba. – Megkapták a sürgönyömet, hogy tegyenek a szobámba egy ágyat a szobalányom számára?

– Megkaptuk, Mrs. Binford – felelte a portás. – Külön szobáink vannak a személyzet számára, külön ebédl�vel...

– Tartsák meg maguknak – mondta Miss Reba. – Azt mondtam, hogy egy ágyat kérek a szobámba. Azt akarom, hogy velem legyen. Majd megvárjuk a társalgóban, amíg elintézi. Hol a társalgó? – De már föl is fedezte, s mindnyájan utánamentünk. – Hol van? – kérdezte.

– Kicsoda? – kérdezte Everbe.

– Tudod te jól, hogy kir�l van szó – mondta Miss Reba. És én is azonnal rájöttem, kir�l van szó, s egy pillanat múlva már azt is meg tudtam volna mondani, mi a baj. De nem volt rá alkalmam. Miss Reba leült. – Ülj le – szólt rá Minnie-re. De Minnie meg se moccant. – Hát akkor maradj állva – mondta Miss Reba. – És mondd el nekik. Minnie ránk mosolygott. Kísérteties látvány volt: olyan szörny�, mintha egy ragadozó vicsorgott volna ránk, mintha egy kínlódó vadállat ásított volna felénk a gyönyör�, egyenletes fogak íve közt tátongó fekete lyukból, ahol addig az aranyfog ékeskedett; most már értettem, mért szökött meg Parshamb�l Otis, annak ellenére, hogy gyalog kellett nekivágnia az útnak; igen, akkor, ötvenhat évvel ezel�tt, éppen olyan döbbenten, iszonyodva és hitetlenkedve hallgattam Minnie és Miss Reba elbeszélését, mint te most.

– � volt! – kiáltotta Minnie. – Tudom, hogy � volt! Ellopta, miközben aludtam.

- 144 -

– A mindenségit neki! – mondta Boon. – Kilopnak a szádból egy fogat, és nem veszed észre?

– Hallgass, a fene egyen meg – mondta Miss Reba. Minnie úgy csináltatta meg azt a fogat, hogy be tudja tenni, és ki tudja venni; addig túlórázott, spórolt, gy�jtögetett – hány évig is csináltad, Minnie? Háromig, ugye? –, amíg sikerült megtakarítania annyi pénzt, hogy kihúzathatta a sajátját, és berakathatta helyette azt az istenverte aranyfogat. Én persze minden t�lem telhet�t megtettem, megpróbáltam lebeszélni róla, hogy tönkretegye azt a természetes fogsort, mikor mások egy-egy olyan fogért ezer dollárt is szívesen adnának darabonként, s egyebet is csináltathatott volna azért a pénzért, nem is beszélve róla, mennyi külön kiadást jelentett, hogy olyan fogat csináltatott magának, amit ki tud venni, ha eszik...

– Ki szokta venni, ha evett? – kérdezte Boon. – Mi a fenének kímélte azt a fogat?

– Azt akartam, hogy sokáig tartson – felelte Minnie –, ha már annyit dolgoztam, takarékoskodtam, túlóráztam érte. Nem akartam tönkretenni mindenféle nyállal összekevert étellel.

– Ezért aztán mindig kivette, ha evett – mondta Miss Reba –, és odatette a tányérja elé, hogy láthassa, hogy gyönyörködhessen benne evés közben. De Otis nem ilyenkor lopta el; Minnie azt állítja, hogy miután megreggelizett, visszarakta a fogát, s el is hiszem neki; sose felejtette el visszatenni, hiszen büszke volt rá, értékes holmi volt, és nagyon sokat dolgozott érte; mint ahogy nyilván ti se feledkeznétek meg arról az átkozott lóról, ha beraknátok valahova; igaz, hogy nyilván sokkal többe is kerülne nektek, mint az aranyfog...

– Sose felejtettem el visszatenni – mondta Minnie. Most is rögtön visszatettem reggeli után. Tisztán emlékszem rá. De hullafáradt voltam...

– Ez igaz – mondta Miss Reba. Aztán Everbe felé fordult. – Azt hiszem, már akkor is eléggé el voltam ázva, amikor az éjjel visszajöttetek. Csak hajnal felé tértem észhez, s hagytam abba az ivást, s már a nap is felkelt, mikor sikerült végre rávennem Minnie-t, hogy húzzon egyet a pálinkából, zárja be a kaput, és feküdjön le; magam mentem föl, és keltettem föl Jackie-t, megparancsoltam neki, hogy tartsa zárva az ajtót, az se érdekel, ha az összes St. Louistól délre lakó csirkefogó odacs�dül, ma este hatig senkit be ne engedjen, akárhogy zörget. Szóval Minnie elvonult, és lefeküdt a hátsó tornácról nyíló raktárhelyiségben, ott áll az ágya; eleinte azt hittem, hogy talán elfelejtette bezárni az ajtót...

– Bezártam biz én – mondta Minnie. – Ott tároljuk a sört. Amióta megjött az a fiú, állandóan zárva tartottam azt az ajtót, mert még nem felejtettem el, mit m�velt tavaly nyáron, amikor látogatóban volt nálunk.

– Szóval Minnie lefeküdt, iszonyúan fáradt volt, és aludt, mint a bunda – folytatta Miss Reba –, az ajtó be volt zárva, és sejtelme se volt semmir�l, amíg...

– ... föl nem ébredtem – fejezte be Minnie. – Csakugyan nagyon fáradt és kimerült voltam, és nagyon mélyen alhattam, ahogy mondja; mikor felébredtem, csak

- 145 -

feküdtem az ágyon, és egyszerre csak rájöttem, hogy valami furcsát érzek a számban. Eleinte azt hittem, hogy valami ételmaradék akadt a fogam közé, akármennyire vigyáztam, de aztán fölkeltem, odamentem a tükörhöz, és belenéztem...

– Csodálom, hogy nem hallatszott el Chattanoogáig, nem is szólva Parshamr�l – mondta Miss Reba. – És az ajtó zárva volt...

– � volt! – kiáltotta Minnie. – Biztos vagyok benne. Legalább egyszer mindennap szóba hozta, faggatott, hogy mibe került, mért nem adom el, mennyit adnának érte, meg hogy hol tudnám eladni...

– Hát persze – mondta Miss Reba. – Ezért fújt úgy ma reggel, mint egy vadmacska, amikor közölted vele, hogy nem megy haza, hanem veled kell jönnie Parshambe magyarázta Everbenek. – Szóval mikor meghallotta a vonatfüttyöt, elszaladt, mi? Mit gondolsz, hol lehet? Mert Minnie fogát feltétlenül vissza akarom szerezni.

– Fogalmunk sincs róla – felelte Everbe. – Úgy fél hat körül egyszer�en elt�nt a kocsiból. Azt hittük, hogy itt lesz a szállodában, hiszen máshova nem mehet. De még nem találtuk meg.

– Valószín�leg nem jól kerestétek – mondta Miss Reba. – Nem az a fajta, akit füttyszóval is el� lehet csalogatni. Ki kell füstölni, mint a patkányt vagy a kígyót. A portás visszajött. – Elintézte? – kérdezte Miss Reba.

– Igenis, Mrs. Binford – felelte a portás. Miss Reba felállt.

– Lefektetem Minnie-t, és mellette maradok, amíg elalszik. Aztán szeretnék enni valamit – mondta a portásnak. – Mindegy, hogy mit.

– Kicsit kés�n van már – felelte a portás. – Az étterem. ..

– És nemsokára még kés�bb lesz – mondta Miss Reba. – Mindegy, hogy mit adnak. Gyere, Minnie. – Azzal Minnie-vel együtt kiment. Aztán kiment a portás is. Mi meg csak álltunk ott; nem ült le egyikünk se; Everbe is csak állt és hallgatott: a nagydarab lányhoz nagyon jól illett a mozdulatlan némaság; a szomorúság is, ha ilyen csöndes, néma szomorúság volt. De lehet, hogy nem is szomorúság volt, hanem szégyenkezés.

– Odaát nem volt alkalma m�vel�dni – motyogta. Ezért gondoltam rá... még tavaly nyáron, hogy legalább egy hétre elhozom. Az idén aztán, különösen amikor megjöttetek, és megláttam Luciust, rögtön tudtam, hogy mindig azt szerettem volna, ha � is ilyen lenne, csak nem tudtam elmagyarázni neki, megtanítani rá. És azt hittem, hogy talán pusztán attól, hogy együtt lesz majd Luciusszal, ha csak két-három napig is...

– Értem – mondta Boon. – Kikupálódik. – Alany mellé lépett, kicsit félszegen. Ezúttal meg se próbálta átölelni. Tulajdonképpen hozzá se ért. Éppen csak hátba veregette; akkora tenyere volt, hogy ez a hátba veregetés majdnem olyan durvának és kíméletlennek látszott, mint amikor Butch veregette �t hátba délután. Pedig

- 146 -

egyáltalán nem olyan volt. – Jól van – mondta. – Nincs semmi baj. Te igazán minden t�led telhet�t elkövettél. Jól tetted. Most gyere. – Megint megjelent a pincér.

– A kocsisa a konyhában várja, uram – jelentette. – Azt mondja, hogy fontos ügyben keresi.

– A kocsisom? – kérdezte Boon. – Nekem nincs kocsisom.

– Ned lesz az – mondtam, s már indultam is. De jött Everbe, s a nyomában Boon is. Kimentünk a pincér után a konyhába. Csakugyan Ned álldogált ott, közvetlenül a szakácsn�, egy hatalmas termet� néger asszony mellett, aki edényt törölgetett a mosogatónál. Éppen nagyban szónokolt:

– A pénz miatt sose aggódj, Csinibaba. Olyan ember vagyok, akinek... – s mikor meglátott bennünket, egy szempillantás alatt kitalálta Boon gondolatát: – Ne aggódj. Kint van Possuméknál. Mit m�velt már megint?

– Kicsoda? – kérdezte Boon.

– Otis – szóltam közbe. – Ned megtalálta.

– Én ugyan nem – mondta Ned. – Én el se vesztettem. Possum bácsi kutyái találták meg. Körülbelül egy órával ezel�tt felkergették a tyúkól mögött egy fiatal gumifára, Lycurgus szedte le. Nem akart bejönni velem a városba. Pontosabban szólva úgy viselkedett, mint aki egyáltalán sehova se akar menni. Mit m�velt már megint? – Elmondtuk neki. – Szóval Minnie is itt van? – jegyezte meg. Csendesen vihogni kezdett: – Hihihi. – Aztán azt mondta: – Akkor nem várja meg, amíg visszaérek.

– Gondolod? – kérdezte Boon.

– Te megvárnál a helyében? – kérdezte Ned. – Tisztában van vele, hogy a lány mostanáig már fölébredt, és rájött, hogy elt�nt a foga. Elég régóta ismeri már Miss Rebát is ahhoz, hogy tudja: nem nyugszik, amíg el nem kapja, és a lábánál fogva addig nem rázza fejjel lefelé, amíg ki nem potyog bel�le az a fog, akárhova dugta. Magam árultam el neki, hova készülök az öszvéren, s Possuméknál akárkit�l megtudhatja, hánykor fut be a vonat, s mennyi id� alatt lehet kiérni hozzájuk. Te ott maradnál, ha nálad volna az a fog?

– Csakugyan nem – felelte Boon. – Vajon mit akar kezdeni vele?

– Ha nem róla volna szó – felelte Ned –, azt mondanám, hogy háromféle dolgot csinálhat vele: vagy eladja, vagy eldugja, vagy elajándékozza. De mivel róla van szó, csak két eshet�ség jöhet számításba: vagy eladja, vagy eldugja: viszont ha csak az volna vele a célja, hogy eldugva tartsa valahol, akár a lány szájába is visszalophatná, ugyanannyit érne vele. Egy aranyfogat egykett�re eladni leginkább nyilván Memphisben lehet. Csakhogy Memphis gyalogszerrel túl messze van, s ahhoz, hogy vonatra szálljon (ami ugyan pénzbe kerül, de pénze valószín�leg van, s lehet, hogy még a sajátjából is képes lenne áldozni rá jelenlegi helyzetében),

- 147 -

vissza kellene jönnie Possumba, itt azonban esetleg meglátná valaki, így aztán Memphisen kívül holnap, a lóversenyen lesz a legjobb alkalma egykett�re eladni az aranyfogat. Ha te lennél a helyében, vagy én, mi valószín�leg feltennénk a fogat holnap valamelyik lóra. Csakhogy � nem az a fajta, aki lovakra fogad. A fogadás túl hosszadalmas dolog, nem is szólva arról, hogy bizonytalan az eredménye. De azért mégis a legokosabb lesz a lóversenypályán kezdeni a keresést. Igazán kár, hogy az este, amikor a kezemben volt a kölyök, nem tudtam err�l a fogügyr�l. Talán sikerült volna rávennem, hogy ideadja. Aztán, ha én parancsolhatnék neki, kivittem volna az állomásra holnap reggel a hat-negyvenes, nyugat felé men� vonathoz, amelyen Mr. Sam Caldwell teljesít szolgálatot, rábíztam volna Mr. Samre, és megkértem volna, hogy addig el ne engedje a kezét, amíg be nem zárul mögötte a legels�, Arkansas felé induló vonat ajtaja.

– Meg tudod holnap keresni? – kérdezte Everbe. – Feltétlenül meg kell találnom. Még csak gyerek. Hajlandó vagyok megfizetni a fog árát, vagy venni Minnie-nek egy másikat. De Otist feltétlenül meg kell találnom. Azt fogja mondani, hogy nem � lopta el, soha nem is látta, de feltétlenül meg kell...

– Hát persze – mondta Ned. – Én is így beszélnék a maga helyében. Meg fogom próbálni. Holnap úgyis korán reggel bejövök Luciusért, a legjobb alkalom azonban a pályán lesz, holnap, közvetlenül a verseny el�tt. – Azzal felém fordult: – Már kezdenek be-bekukkantani a kíváncsiak Possumékhoz, mintha csak úgy véletlenül járnának arra, valószín�leg azt szeretnék megtudni, hogy ez alkalommal ki az, aki még mindig azt hiszi, hogy az a ló gy�ztesen végig tud futni egy versenyt. Szóval valószín�leg csinos kis tömegre számíthatunk holnap. Kés� van már, feküdj le, és aludj egy kicsit, én meg hazaviszem ezt az öszvért Possumékhoz, és magam is lefekszem. Hol a zokni? Csak nem vesztetted el?

– Itt van a zsebemben.

– Nehogy elveszítsd – figyelmeztetett. – A bal lábra való a párja, és egy bal lábra való zokni a párja nélkül bajt hoz a visel�jére. – Azzal megfordult, de csak a kövér szakácsn�ig ment; a következ� szavakat már hozzá intézte: Hacsak nem gondolom meg magam, és nem maradok a városban éjszakára. Mikor látsz neki a reggelikészítésnek. Csinibaba?

– Mihelyt elhordod innen azt a ronda pofádat, hogy ne kóstolhass bele – felelte a szakácsn�.

– Akkor hát jó éjszakát mindenkinek – mondta Ned. Azzal el is ment. Mi meg bementünk az étterembe, s a pincér – ezúttal rövid ujjú ingben, gallér és nyakkend� nélkül – már hozta is Miss Rebának egy tálcán a vacsorát, ugyanazt, amit mi ettünk: tokaszalonnát, kukoricakását, apró tésztát meg eperdzsemet; az étel nem volt se meleg, se hideg, hanem langyos – mondhatnám neglizsében volt már, akár a pincér.

– Sikerül elaltatnod Minnie-t? – kérdezte Everbe.

- 148 -

– Igen – felelte Miss Reba. – Az a kis kúra... – kezdte, de hirtelen elhallgatott, aztán így folytatta: – Bocsánat. Azt hittem, hogy engem már nem ér meglepetés a szakmában, azt meg egyenesen álmodni se mertem volna, hogy fogat fognak lopni valamelyik házamban. Utálom az ilyen kis csirkefogókat. Olyanok, mint a kis kígyók. Egy nagy kígyóval még csak el tud bánni az ember, mert tudja, hogy résen kell lennie. A kicsi azonban, miel�tt még észrevenné az ember, hogy méregfoga van, már orvul meg is mart. Hol a kávém? – A pincér behozta a kávét, és elt�nt. S a következ� pillanatban hirtelen túlzsúfoltnak t�nt a hatalmas, befüggönyözött étterem; máskor is mindig így volt, ha Boon vagy Butch ugyanazon négy fal közé került: egyszerre mindenb�l több lett, minden megsokszorozódott, úgy, hogy rajtuk kívül szinte nem is maradt hely másnak. Úgy látszik, Butch visszament a doktorhoz, de az is lehet, hogy aki a pléhjelvényes szakmában dolgozik, mindenkit ismer, aki nem mer megtagadni t�le egy kis potya italt. Kés� volt, fáradt voltam, és tessék: megint megjelent Butch; s én hirtelen rádöbbenteni, hogy mindmostanáig tulajdonképpen nem is volt érdekes, s csak most kezd majd meggy�lni vele a bajunk; kidüllesztett hassal, csillogó szemmel, magabiztosan, fesztelenül s egy kicsit még vörösebb arccal állt az ajtóban; mintha még a jelvénye is külön életet élt volna, úgy pöffeszkedett felénk izzadt ingén; mert Butch nem úgy viselte ezt a jelvényt, mint a maga nemében egyedülálló foglalkozásának hivatalos bizonyítékát, hanem mint egy cserkészfiú a különpróba-jelvényt: mint jutalmat és jelképet is egyben, amelyet kemény munkával szerzett meg} s amely nemcsak azt bizonyítja, hogy egy bizonyos területre specializálta magát, hanem eleve felmentést ad neki a maga misztikus varázsával, bármit követ is el; Everbe abban a pillanatban villámgyorsan felpattant az asztal mell�l, szinte futva megkerülte, és leült a Miss Reba melletti székre; Butch éppen Miss Rebát méregette pöffeszkedve. S én ekkor értékeltem lejjebb egy fokkal Boont, és jöttem rá, hogy Everbe van nagyobb bajban. Boonnak csak Butchcsal kellett megküzdenie, Everbenek meg Boonnal is és Butchcsal is.

– Ejha – mondta Butch –, hát az egész Catalpa utca keletre költözik, Possumba? – Úgy, hogy eleinte azt is hittem, hogy talán barátja vagy legalábbis üzletfele Miss Rebának. Lehet, hogy csakugyan az volt, de a nevére nem emlékezett. Különben már akkor, tizenegy éves koromban kezdtem rájönni, hogy vannak ilyen Butch-féle emberek, akik csak akkor emlékeznek valakire, ha sürg�s szükségük van rá, s Butchnak akkor pontosan egy másik n�re volt szüksége (azaz éppen kapóra jött neki, hogy megjelent egy másik n�), hogy ki az illet�, az nem érdekelte, csak az volt a fontos, hogy aránylag fiatal és szemrevaló legyen. Nem is jól mondom: alapjában véve nem is volt szüksége semmiféle n�re, csak éppen véletlenül az útjába akadt egy; úgy járt, mint az oroszlán, amelyik éppen egy másik oroszlánnal készül megküzdeni egy antilopért, egy pillanatig sincs kétsége fel�le, hogy le is fogja gy�zni (mármint az oroszlánt, nem az antilopot), s akkor véletlenül elébe téved az ösvényen egy másik antilop: bolond volna, ha nem próbálná – már csak kabalából is – azt az antilopot is leütni. Csakhogy kiderült, hogy Miss Reba nem antilop. Butch egy másik oroszlánnal akadt össze. Mondom én – jelentette ki –,

- 149 -

hogy Cuki Fiúnak van esze. Mi értelme összemarakodnunk egy darab hús fölött, amikor van itt még egy darab, minden lényeges alkatrésze pontosan olyan, mint a másiké, legfeljebb csak az irhájuk különbözik egy kicsit?

– Hát ez ki? – kérdezte Everbet�l Miss Reba. – Valamelyik barátod?

– Dehogyis – felelte Everbe; igyekezett minél kisebbre összehúzódzkodni, de nagydarab, túl nagydarab lány volt, nem sikerült neki. – Nagyon kérlek...

– Maga még nem is tudja – szólt közbe Boon. – Többé nem lesznek barátai. Egy se kell neki. Abbahagyta az ipart, kilépett a szakmából. Mihelyt sikerül elveszítenünk a lóversenyt, máris megy, és beáll valahova mosogatólánynak. Kérdezze csak meg t�le.

Miss Reba nagy szemet meresztett Everbere. – Nagyon kérlek – ismételte meg Everbe.

– Mit óhajt? – fordult Butch felé Miss Reba.

– Semmit – mondta Butch. – Az égvilágon semmit. Én meg Cuki Fiú egy darabig nem tudtuk megérteni egymást. De most, hogy maga felbukkant, minden rendbe jött. A szentségit neki! – Odalépett Everbehez, és karon ragadta. – Gyere. Kint vár a kocsi. Engedjük át nekik a terepet.

– Hívd ide a portást – szólt rám jó hangosan Miss Reba. Nem kellett utánamennem; valószín�, hogy ha odafigyeltem volna, észrevehettem volna, hogy az ajtó mögött leselkedik. Már jött is. – Ez az ember itt a törvény képvisel�je? – kérdezte Miss Reba.

– Ó, Butchot mindenki ismeri itt a környéken, Mrs. Binford – felelte a portás. – Senkinek sincs annyi barátja Parshamben, mint neki. Igaz, hogy nem idevaló, hanem Hardwickbe; az igazat megvallva, itt Parshamben nincs seriffünk, nagyon kis város vagyunk még hozzá. – Butch túlzott, de fennhéjázó szívélyessége valósággal elárasztotta a portást, alig lépett be az ajtón, s az szinte fejjel el�re zuhant bele és t�nt el ebben a nagy szívélyességben, mint egér a tejfölös köcsögben. Butch tekintete azonban hirtelen megkeményedett, egészen rideg lett.

– Alighanem éppen az a baj itt nálatok – mondta a portásnak. – Alighanem azért nem haladtok és fejl�dtök; igazi seriffre volna szükségetek.

– Jaj, Butch – felelte a portás.

– Mi ez itt, bordély, hogy akárki csak úgy besétálhat az utcáról, és ha éppen megtetszik neki, elhurcolhatja akármelyik n�vendégüket, hogy befektesse a legközelebbi ágyba? – kérdezte Miss Reba.

– Kit hurcolok én el, és hova? – kérdezte Butch. – És mivel hurcolom el? Egy kétdolláros bankóval? – Miss Reba felállt.

– Gyere – szólt oda Everbenek. – Éjszaka is indul egy vonat Memphisbe. Ismerem ennek a szeméttelepnek a tulajdonosát. Azt hiszem, holnap fel is fogom keresni...

- 150 -

– Jaj, Butch – nyögte a portás. – Ne menjen, Mrs. Binford...

– Eredj vissza a kapuhoz, Virgil – parancsolt rá a portásra Butch. – Már csak négy hónap van novemberig; bármelyik pillanatban besétálhat egy milliomos két törzskönyvezett vadászkutyával, és nem talál ott senkit, aki megmutassa neki, hova írja be a nevét. Lódulj! Mi itt mindnyájan jó barátok vagyunk. – A portás elt�nt. – Nos, most már az utolsó akadály is elhárult az útból – jelentette ki Butch, s megint karon ragadta Everbet.

– Hát akkor majd magával tárgyalok – fordult Miss Reba Butch felé. – Menjünk ki az el�csarnokba, vagy valahova, ahol négyszemközt lehetünk. Volna egy-két szavam magához.

– Milyen ügyben? – kérdezte Butch. Miss Reba nem válaszolt; már indult is az ajtó felé. – Azt mondja, hogy négyszemközt akar beszélni velem? – kérdezte Butch. Hát jó; ha nem tudnék négyszemközt zöld ágra verg�dni egy jókép� n�személlyel, megengedem Cuki Fiúnak, hogy segítsen. – Kimentek. Az el�csarnokból bementek a n�i társalgóba, de Miss Reba körülbelül egy perc múlva – bár lehet, hogy valamivel több id� telt el – már ki is jött, nagyon határozottan lépkedett, magabiztos, csinos és nyugodt volt; aztán egy másodperc múlva megjelent Butch is. – Szóval így állunk? – dünnyögte. – Majd még meglátjuk. – Miss Reba határozott léptekkel odajött hozzánk, mi pedig csak néztük, hogy Butch – felénk se pillantva – keresztülmegy a hallon.

– Elintézted? – kérdezte Everbe.

– El – felelte Miss Reba. – És ez rád is vonatkozik mondta Boonnak. Aztán rám esett a tekintete. – Jesszusom! – mondta.

– Mi a fenét csinált vele? – kérdezte Boon.

– Semmit – felelte Miss Reba a válla fölött, mert közben folyton engem nézett. – Azt hittem, hogy egy bordélyházban már nem érhetnek meglepetések. De csak addig, amíg gyerekek nem kerültek a házba. El�ször te hoztál egyet – ez Everbenek szólt –, aki el�zte a háziurat, ellopta a kivehet� fogakat, megivott tizennégy dollár ára sört; már ez is elég lett volna, s akkor Boon Hogganbeck hoz még egy másikat is, az meg a nyomorba és tisztességbe kergeti istenverte lányaimat. Én most lefekszem, ti meg...

– Halljuk – mondta Boon. – Mit mondott neki?

– Hol is laktok ti? – kérdezte Miss Reba.

– Jeffersonban – felelte Boon.

– Ti nagyvárosi emberek, akik ilyen Jefferson – meg Memphis – féle helyeken laktok, nagyvárosi módon gondolkoztok, s nem sokat tudtok a törvény képvisel�jér�l. Ilyen kisvárosokban ismerheti meg �ket igazán az ember, mint ez. Én ismerem �ket, mert én is ilyen kisvárosban n�ttem fel. Itt van például a helybeli rend�r. Jeffersonban vagy Memphisben akár egy egész hetet tölthetne, fel se t�nne.

- 151 -

De itt, azok közt, akik megválasztották (tizenkét-tizenhárom ember szavazott rá, s kilenc, tíz vagy tizenegy ellene, de ezek már meg is bánták, vagy igen hamarosan meg fogják bánni), külön-külön is, együttvéve is fütyül a megyei seriffre, az állam kormányzójára, s�t magára az Egyesült Államok elnökére is. Tudniillik baptista. Azaz els�sorban baptista, s csak másodsorban rend�r. De ha egyszerre lehet baptista is meg rend�r is, akkor aztán elemében van. S ha a törvény képvisel�je z�rt csinál valahol, ahol semmi keresnivalója, akkor el tud bánni vele. Hallottam, hogy milyen fene nagy úr volt a jó öreg fáraó annak idején, meg az a másik, az a Cézár nev� a bibliai id�kben, az is ugyancsak kitett magáért. De azért még �k is eljöhettek volna tanulni egy arkansasi, mississippi vagy tennessee-i rend�rt�l.

– De hát honnan tudod, hogy milyen ember az itteni rend�r? – kérdezte Everbe. – S honnan tudod, hogy itt egyáltalán van rend�r?

– Rend�r mindenhol van – felelte Miss Reba. – Hát nem most mondtam, hogy én is ilyen helyen nevelkedtem – ameddig kibírtam? Szükségtelen tudnom, hogy milyen ember az itteni rend�r. Csak azt kellett tudtára adnom annak a csirkefogónak, hogy tudom, hogy itt is van egy a fajtájából. No de most már megyek, és...

– De mit mondott neki? – kérdezte Boon. – Árulja már el. Hátha hasznát veszem.

– Mondom, hogy semmit – felelte Miss Reba. – Ha még mindig nem tanultam volna meg, hogy kell bánni az ilyen nyavalyás cs�dörökkel, akik egyik kezüket állandóan a jelvényükön, a másikat meg a sliccükön tartják, már régóta a szegényházban csücsülnék. Megmondtam neki, hogy ha még egyszer meglátom ma este itt a pofáját, elküldöm azt a málészájú portást a rend�rhöz, hogy keltse fel, és mondja meg neki, hogy a hardwicki seriffhelyettes éppen most jelentett be a Parsham Hotelben két memphisi kurvát. De most már csakugyan megyek lefeküdni, ti is okosabban teszitek, ha lefeküsztök. Gyere, Corrie. Az emlékezetébe véstem annak a portásnak, hogy erényes n� vagy, s ezek után ennek megfelel�en kell viselkedned, legalábbis amikor szem el�tt vagy. – Azzal elmentek. Aztán elment Boon is; valószín�leg a kapuhoz ment, megnézni, hogy Butch bricskája csakugyan elt�nt-e onnan. Aztán egyszerre csak megint megjelent Everbe, a nagydarab lány, valósággal lecsapott rám; gyorsan, suttogva megkérdezte:

– Ugye, nem hoztál magaddal semmit? Mármint semmiféle ruhát. Amióta eljöttél hazulról, nem váltottál fehérnem�t.

– Na és? Az mért baj? – kérdeztem.

– Ki szeretném mosni az alsónem�det, a harisnyádat meg az ingedet. Meg azt a zoknit is, amit a kezeden viselsz lovaglás közben. Gyere, vetk�zz le.

– De nincs mit felvennem – mondtam.

– Annyi baj legyen. Úgy is lefekszel. Mire fölkelsz, mindent idekészítek. Gyere. – Kint maradt az ajtó el�tt, amíg levetk�ztem, aztán egy kicsit kinyitottam az ajtót, kiadtam neki a résen az ingemet, az alsónadrágomat, a harisnyámat meg a lovaglózoknit; � jó éjszakát kívánt, én meg bezártam az ajtót, és lefeküdtem; de

- 152 -

még volt valami, amit nem intéztünk el, nem beszéltünk meg, amivel nem foglalkoztunk: nem tartottuk meg a verseny el�tti titkos tárgyalást; nem dugtuk össze a fejünket, s nem tárgyaltuk meg szigorúan bizalmasan, suttogva, a másnapi stratégiát. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs is stratégia, amit meg kellene tárgyalnunk, nem csinálhatunk semmiféle haditervet, mert nincs is mire alapoznunk: csak egy lovunk van, amelynek azt se tudjuk, ki a tulajdonosa, nem ismerjük az illet�t (bár lehet, hogy Ned tényleg ismeri), s a ló múltjáról is csak annyit tudunk, hogy makacsul mindig csak olyan tempóban nyargalt, hogy másodiknak végezzen a versenyen a másik ló mögött; holnap megint starthoz állítjuk; fogalmam se volt róla, hogy tulajdonképpen hol; egy olyan ló ellen, amelyet még egyikünk se látott, s amelynek a puszta létezésében is (legalábbis ami bennünket illet) legfeljebb csak hinnünk lehet. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy valamennyi foglalkozás közül, amit az emberiség �z, a lóversenyzés – és minden egyéb, ami vele összefügg – van leginkább Isten kezében. Aztán betoppant Boon; én már majdnem aludtam.

– Mit csináltál a ruháiddal? – kérdezte.

– Everbe kimossa – feleltem. Már levetette a nadrágját meg a cip�jét, és el akarta oltani a villanyt. Hirtelen mozdulatlanná dermedt.

– Mit mondtál, kicsoda? – Most már fölébredtem, de már kés� volt. Csak feküdtem behunyt szemmel, mozdulatlanul. – Milyen nevet mondtál?

– Azt mondtam, hogy Miss Corrie.

– Valamilyen más nevet mondtál. – Éreztem, hogy mer�n néz rám. – Everbenek nevezted. – Éreztem, hogy mer�n figyel. – Everbenek hívják? – Éreztem, hogy még mindig figyel. – Szóval neked elárulta az igazi nevét. Aztán halkan káromkodott egyet, és lehunyt szemhéjamon át is észrevettem, hogy a szoba elsötétült, aztán megreccsent az ágy, ahogy lefeküdt; Boon súlya alatt mindig meg szoktak reccsenni az ágyak, többször is hallottam már, amikor egy szobában aludtam vele: néha otthon is, amikor apám elment valahova, s Boonnak nálunk kellett aludnia, hogy anyám ne féljen, aztán két éjszakával el�bb Miss Ballenbaugh-nál, és el�z� éjszaka Memphisben is; csak kés�bb jutott eszembe, hogy Memphisben nem vele aludtam egy szobában, hanem Otisszal. – Jó éjszakát mondta.

– Jó éjszakát – feleltem.

- 153 -

10.

Aztán felvirradt a következ� nap reggele: a nagy napé, amelyen életemben el�ször kellett igazából versenyt lovagolnom (s ha sikerül megnyernem a versenyt, lehet�vé teszem Boon és Ned számára – s persze, a magam számára is, bár engem nagy baj nem érhetett; én még csak gyerek voltam, no, meg családtag is –, hogy hazatérhessen; ha nem is dicsérik meg �ket, ha nem is ússzak meg a dolgot szárazon, de legalább hazatérhetnek): minden svindli, szélhámoskodás, manipuláció és ravaszkodás (nem is voltam biztos benne, mi minden b�n járt még együtt, azaz következett abból a jelentéktelennek látszó, igazán spontán és bizonyos értelemben ártatlan csínyb�l, hogy nagyapa autóját eltulajdonítottuk) azért volt, hogy eljussunk idáig: hát most eljutottunk. – Szóval neked elárulta, hogy mi az igazi neve – mondta Boon. Tudod, akkor már mindegy volt; el�z� este már félálomban voltam, nem vigyáztam eléggé.

– Igen – feleltem, s csak aztán döbbentem rá, hogy ez egyáltalán nem igaz: a lány nem árulta el, s�t, sejtelme se volt róla, hogy tudom, hogy vasárnap este óta Everbenek nevezem magamban. De már kés� volt. – De ígéretet kell tenned – mondtam. – Nem neki, hanem nekem. Hogy nem ejted ki addig ezt a nevet a szádon, amíg � ki nem ejti.

– Ígérem – felelte Boon. – Neked még sose hazudtam. Legalábbis komoly dologban nem. Úgy értem, hogy... neked... na, jó – mondta. – Megígérem. – Aztán halkan, szinte zavartan, megint káromkodott egyet, mint az el�z� este. A ruhám meg – az ingem, harisnyám, alsónadrágom meg a lovaglózokni – szépen összehajtogatva, kimosva és kivasalva, kint volt egy széken az ajtónk el�tt. Boon behozta. – Ha már tiszta ruhát veszel föl, meg is kell fürödnöd – jelentette ki.

– De hiszen most szombaton kényszerítettél rá, hogy megfürödjek – mondtam.

– Szombaton este még úton voltunk – felelte. – Csak vasárnap értünk Memphisbe.

– Hát akkor vasárnap.

– Ma kedd van. Tehát két nap telt el azóta.

– Csak egy nap. Két éjszaka, de nap csak egy.

– Azóta folyton úton voltál. Már két réteg piszok van rajtad.

– Mindjárt hét óra – mondtam. – Elkésünk a reggelir�l.

– Addig még megfürödhetsz.

– Fel kell öltöznöm, és meg kell köszönnöm Everbenek, hogy kimosta a holmimat.

- 154 -

– El�bb fürödj meg.

– Vizes lesz a kötés a kezemen.

– Tedd a kezed a nyakadba. Azt úgyse mosod meg.

– Mért nem fürdesz meg akkor te is? – kérdeztem.

– Nem rólam van szó. Rólad. – Szóval kénytelen voltam bemenni a fürd�szobába, megfürödtem, felöltöztem, aztán lementem az étterembe. Nednek mégiscsak igaza lett. El�z� este csak az az egy asztal volt megterítve, amelyiknél mi ültünk. Most viszont heten-nyolcan is üldögéltek az étteremben, egyt�l egyig férfiak (de nehogy azt gondold, hogy idegenek, külföldiek, csak nekünk voltak azok, mert mi nem Parshamben laktunk. Egyikük sem pullmankocsiból szállt le, selyem alsónem�ben, Upmann-szivarral a szájában; szó sincs róla, hogy május közepén sikerült volna megnyitnunk Parshamben a nemzetközi hírnévnek örvend� téli sportszezont. Néhányan overallban voltak, egy kivételével valamennyien nyakkend� nélkül: ugyanolyan emberek, mint mi, azzal a különbséggel, hogy �k itt laktak, ugyanolyan érzelmek f�tötték �ket, ugyanolyan reményekkel áltatták magukat, és ugyanolyan tájszólással beszéltek, mint mi, örültek még Butch is –, hogy élünk az alkotmányban lefektetett, szabad vállalkozáshoz való elidegeníthetetlen jogunkkal, és saját szakállunkra versenyt rendezünk két helybeli ló közt; ha bárki – lett légyen az testület vagy egyén –, akár csak a szomszéd megyéb�l is, bele akarta volna ütni az orrát, bele akart volna szólni, vagy meg akarta volna akadályozni, vagy valamilyen módon részt akart volna venni benne – azon túl, hogy megfogadja az általa választott lovat –, mindnyájan, mindkét ló drukkerei, egy emberként szálltunk volna síkra ellene, és utasítottuk volna vissza). A pincéren kívül megpillantottam – legalábbis hátulról – egy bóbitás-kötényes szobalányt is, éppen akkor lépett be az éléskamra vagy a konyha leng�ajtaján, a mi asztalunknál pedig két férfi ült (az egyik az egyetlen nyakkend�s volt), és Boonnal meg Miss Rebával beszélgetett. Csak Everbet nem láttam sehol, és egy pillanatra, egyetlen másodpercre iszonyú látomásom támadt: Butch végül mégiscsak megleste, megtámadta és er�szakkal hatalmába kerítette a leányt; talán éppen akkor ütött rajta lesb�l a folyosón, amikor az ajtónkhoz cipelte a széket kimosott ruháimmal. De ez a látomás csak egy másodpercig tartott, s túlságosan fantasztikus volt; Everbe valószín�leg nemcsak rám mosott az éjszaka, hanem önmagára, talán még Miss Rebára is, kés�ig fennmaradt, s még mindig alszik. Odamentem hát az asztalhoz; az egyik férfi megkérdezte:

– Ez a gyerek fog lovagolni rajta? Inkább úgy fest, mintha bokszmeccsre készülne, azért volna bekötve a keze.

– Csakugyan – mondta Boon; mikor leültem, elém tolta a sonkástálat. Miss Reba a tojást meg a kukoricakását tette elém. – Tegnap este babf�zeléket evett, és megvágta a kezét.

- 155 -

– Höhö – röhögött a férfi. – Az biztos, hogy ezúttal nem lesz megterhelve a ló.

– De nem ám – mondta Boon. – Hacsak meg nem eszi a gyerek a késeket, villákat meg kanalakat, amikor nem nézünk oda, és el nem csen a kandallóból egy t�zikutyát tízóraira.

– Hohoho – röhögött megint a férfi. – Ha arra gondolok, hogy futott az a ló a múlt télen, nem lesz elég, ha csak a terhelése lesz kisebb. Valami más is kell hozzá, hogy gy�zhessen. Csak hát éppen ez a titok, mi?

– Persze – felelte Boon, s megint nekilátott az evésnek. – Még ha nem is volna semmiféle titkunk, akkor is úgy kellene viselkednünk, mintha volna.

– Höhö – röhögött ismét a férfi; aztán a társával együtt felállt. – Hát mindenesetre sok szerencsét! Legalább olyan szüksége volna rá a lónak, mint arra, hogy kisebb legyen a terhelése. – Megjelent a szobalány, egy pohár tejet meg egy tál meleg apró tésztát hozott. Minnie volt, tiszta kötényben és f�köt�vel; úgy látszik, Miss Reba kölcsönadta vagy leszerz�dtette a szállodába kisegít�nek; az arca még mindig sértett és engesztelhetetlen volt; de már nem olyan feldúlt; látszott rajta, hogy kipihente magát, s még aludt is valamit, de még mindig haragudott az egész világra. A két idegen eltávozott.

– No lám – mondta Miss Reba, csak úgy maga elé. Csak egy jó ló kellene, meg egymillió dollár, hogy feltehessük rá.

– Hallotta, mit mondott Ned vasárnap este – felelte Boon. – Maga volt az egyetlen, aki hitt neki. Már úgy értem, aki önszántából hitt neki. Az én esetem más. Miután az a nyavalyás autó elt�nt, s csak egy lovunk maradt helyette, én kénytelen vagyok hinni neki.

– Jó, jó – mondta Miss Reba. – Ne izgasd magad.

– Te is abbahagyhatod a drukkolást – fordult felém Boon. – A leány csak az állomásra ment ki, hátha azok a kutyák megint elcsípték az este Otist, és Ned behozta a vonathoz. Legalábbis azt mondta, hogy azért megy ki...

– Sikerült Nednek megtalálni Otist? – kérdeztem.

– Nem – felelte Boon. – Ned különben kint van a konyhában. T�le is megkérdezheted – lehet, hogy csak a lány mondta. Ja igen, azért talán mégse árt, ha drukkolsz egy kicsit. Miss Reba a pléh jelvényest elintézte, de a másik hogy is hívják? Caldwell – rajta volt azon a reggeli vonaton.

– Mit akarsz már megint bebeszélni magadnak? – kérdezte Miss Reba.

– Semmit – felelte Boon. – Nekem már nem kell semmit bebeszélnem magamnak. Szakítottam vele. Most már csak Luciusnak a vetélytársa a pléhjelvényes meg a tányérsapkás. – De én már álltam is fel, mert kitaláltam, hol a lány.

– Nem eszel többet? – kérdezte Miss Reba.

- 156 -

– Hagyja csak – mondta Boon. – Szerelmes. – Átmentem az el�csarnokon. Lehet, hogy igaza volt Nednek, s egy lóversenyhez tényleg csak az kell, hogy két ló legalább tíz mérföldnyire megközelítse egymást, s kit�zzék a verseny id�pontját, aztán már magától híre terjed a dolognak. A n�i társalgóig azonban még nem jutott el a hír. Lehet, hogy azért gondoltam, hogy a sírás jól áll Everbenek, mert olyan nagydarab lány volt, hogy sírhatott, amennyit csak akart, a rengeteg könnynek volt helye felszáradni rajta, nem maszatolta össze magát. Ott ült egyedül a n�i társalgóban, és megint sírt, most már harmadszor – azazhogy nem is harmadszor: negyedszer, mert vasárnap este kétszer sírt. Csak azt nem értettem, hogy miért sír. Hiszen senki se kényszerítette, hogy velünk jöjjön, és akármelyik vonattal vissza is mehetett volna Memphisbe. Mégis itt maradt, nyilván azért, mert itt akart lenni. Parshambe érkezésünk óta mégis másodszor fakadt sírva. De ha ilyen sok fölösleges könnye is van valakinek, mint neki, gondoltam, ennyit azért mégse érdemes Otisra pazarolnia. Meg is mondtam neki, hogy – Nincs annak kutya baja se. Ned majd mama megkeresi. Köszönöm szépen, hogy kimosta a ruhámat. Mr. Sam nincs itt? Azt hittem, megjön a reggeli vonattal.

– Vissza kellett mennie a vonattal Memphisbe, meg az egyenruháját is le kell vetnie – felelte. – Lóversenyre nem járhat egyenruhában. A déli teherrel jön majd vissza. Nem találom a zsebkend�m.

Megkerestem neki. – Talán meg kéne mosnia az arcát

– javasoltam. – Ha Ned megtalálja Otist, visszaszerzi t�le a fogat.

– Nem a fog miatt sírok – felelte. – Majd veszek Minnie-nek egy másikat. Azért sírok, mert... Sose volt alkalma jó modort tanulni... Neki... Mondd, azt is megígérted anyádnak, hogy sose fogsz lopni?

– Az ilyesmit nem kell megígérni – feleltem. – Lopni nem szabad.

– De ha megkér rá, megígérted volna?

– Esze ágába se jutott volna ilyesmire kérni – feleltem.

– Lopni nem szabad.

– Persze – felelte. Aztán így folytatta: – Nem maradok Memphisben. Beszéltem Sammel ma reggel az állomáson, és � is azt mondta, hogy jól teszem. Tud nekem munkát szerezni Chattanoogában vagy valahol. Ha te Jeffersonban leszel, talán megírhatnám neked egy levelez�lapon a címem, aztán, ha esetleg kedved lesz hozzá...

– Persze, hogy lesz – mondtam. – Feltétlenül írok majd. Jöjjön. Még a reggelinél ülnek.

– Van még valami, amit nem tudsz rólam. Valószín�leg nem is sejted.

- 157 -

– Dehogynem – feleltem. – Maga Everbe Corinthia. Már két-három napja így hívom magamban. Bizony. Otis árulta el. De én nem árulom el senkinek. Csak azt nem értem, hogy miért titkolja.

– Hogy miért titkolom? Miért titkolok egy ilyen ódivatú, falusi nevet? El tudod képzelni, hogy valaki azt mondja Rebánál: “Küldjék föl Everbe Corinthiát?" Restellnék kimondani. Halába röhögnék rajta magukat. Arra is gondoltam, hogy Yvonne-ra, Billie-re vagy Kénre változtatom. De Reba azt mondta, hogy inkább Corrie legyek.

– Szamárság – mondtam.

– Gondolod, hogy nem csúnya név? Mi a véleményed?

– Elmondtam. Végighallgatott. Aztán még hallgatott egy darabig, pontosan úgy, mintha visszhangra várna. – Igazad van – szólalt meg végül. – Most már nyugodtan használhatom.

– Akkor hát jöjjön, és reggelizzen meg – mondtam. – Engem már vár Ned, mennem kell. – De már be is lépett Boon.

– Nagyon sokan vannak kinn. Talán nem kellett volna elárulnom annak a nyavalyás fickónak, hogy te fogsz ülni azon a lovon. – Fürkész� pillantást vetett rám. – Lehet, hogy nem is lett volna szabad elhoznom téged Jeffersonból. – A szoba végében volt egy kis ajtó a függöny mögött. – Gyere – mondta. Egy másik folyosón találtuk magunkat. S már a konyhában is voltunk. A kövér szakácsn� most is a mosogatónál állt. Ned éppen akkor végzett az asztal mellett a reggelijével, de f�leg a száját jártatta:

– Ha én szépeket mondok egy n�nek, az nemcsak üres duma. Az pénzt ér... – de mikor beléptünk, elhallgatott, s már állt is fel: felém fordult: – Kész vagy? Ideje, hogy te meg én visszamenjünk a tanyára. Itt túlságosan sok az ember. Ha mindegyiknek volna pénze, és fel is tenné, méghozzá a vesztes lóra, nekünk meg volna annyi pénzünk, hogy álljuk a fogadást, és biztosan tudnánk, melyik lesz a gy�ztes ló, hogy azt fogadjuk meg, nemcsak az autóval térnénk vissza ma este Jeffersonba: magunkkal vihetnénk egész Possumot is, s talán még Priest gazdát is kiengesztelhetnénk vele. Városa még sose volt, biztos örülne neki.

– Várjunk csak – mondta Boon. – Nem kéne mégis valamiféle tervet csinálni?

– Tervet itt egyes-egyedül csak Villámnak kéne csinálnia-felelte Ned. – S csakis egyfélét: hogy törjön azonnal az élre, és maradjon is ott, amíg azt nem mondja neki valaki, hogy álljon meg. De tudom, mire gondolsz. Linscomb ezredes pályáján fogjuk megtartani a versenyt. Az els� futam kett�kor lesz. A pálya négy mérföldnyire van innen. Én, Villám meg Lucius körülbelül két perccel el�bb leszünk ott. De nem ártana, ha te el�bb kimennél. Mihelyt Mr. Sam leszáll a tehervonatról, rögtön el kellene indulnotok. Tudniillik a ti kett�tök feladata az volna, hogy idejében kint legyetek a pályán, megfogadjátok a lovat, és legyen is egy kis pénzetek, amivel megfogadjátok, ha kiértek.

- 158 -

– Várjunk csak – mondta megint Boon. – És az autóval mi van? Mi a fenét érünk a pénzzel, ha az autó nélkül...

– Az autó miatt ne izgulj – szólt közbe Ned. – Nem megmondtam, hogy azoknak a fiúknak is legkés�bb ma este otthon kell lenniük?

– Miféle fiúknak? – kérdezte Boon.

– Így van ez, bezony – felelte Ned. – Sajnos, az ünnepek után mindig hétköznapok következnek; ez a baj velük. – Minnie lépett be egy tálca mosatlan edénnyel: mintha álarcot viselt volna: nyugodt, de tragikus, sóvár és még mindig kiengesztelhetetlen álarcot. – Rajta – szólt rá Ned –, mosolyogj rám úgy, mint rég, hadd vegyek pontos méretet a fogadról, nehogy oda nem ill� fogat hozzak haza ma este!

– Nehogy rámosolyogj, te lány – szólt közbe a kövér szakácsn�. – Lehet, hogy ott lenn Mississippiben érnek valamit a bókjai, de itt, Tennessee-ben, a kutyának se kellenek. Legalábbis ebben a konyhában nem.

– Várjunk csak! – kezdte újra Boon.

– Várd meg szépen Mr. Samet – mondta Ned. – T�le majd mindent megtudsz. Hogy el ne felejtsem: amíg én meg Lucius megnyerjük a versenyt, te meg Mr. Sam esetleg körülnézhetnétek egy kicsit a tömegben, hátha megtaláljátok Hátulgombolóst meg azt a fogat. – Ezúttal Parsham bácsi bricskáján jött be, az egyik öszvér volt belefogva. És csakugyan igaza volt: a kis falu egyik napról a másikra egészen megváltozott. Nem mintha túl sokan jártak volna arra: semmivel sem jártak többen, mint el�z� nap. A leveg� változott meg: szinte pezsgett; tulajdonképpen csak most tudatosodott bennem igazán, hogy néhány óra múlva versenyt fogok lovagolni, s éreztem, hogy a számban hirtelen összefut a csíp�s nyál.

– Mintha azt mondtad volna az este, hogy Otis alighanem meglép, mire visszajössz a városból – jegyeztem meg.

– Meg is lépett – felelte Ned. – De nem ment messzire. Itt nincs hova szöknie. A kutyák kétszer is megugatták az éjszaka a cs�rt; azok is éppoly gyorsan megutálták, az emberek. Valószín�, hogy mihelyt ma reggel kitettem a lábam, el�jött reggelizni.

– De hátha eladja a fogat, miel�tt még el tudnánk csípni?

– Ez nekem is eszembe jutott már – felelte Ned. – De nem fogja eladni. Itt nem talál rá vev�t. Ha nem jön el� reggelizni, Lycurgus megint felkergetteti a kutyákkal valamelyik fára, aztán majd elhiteti vele, hogy amikor az este visszatértem Parshamb�l, azt meséltem, hogy egy memphisi ember huszonnyolc dollárt ajánlott fel a lánynak azért a fogért, készpénzben. El is fogja hinni. Ha száz dollárt mondana, vagy ötvenet, nem hinné el. De a huszonnyolcat el fogja hinni, mert nem kerek szám, s még kevesellni is fogja: meg lesz róla gy�z�dve, hogy a memphisi

- 159 -

ember be akarja csapni Minnie-t. S ha majd délután megpróbálja eladni a lóversenyen, még ennyit se fognak akarni adni érte, így aztán nem marad hátra számára más, mint hogy megvárja, amíg sikerül visszajutnia vele Memphisbe. Szóval ne foglalkozz tovább azzal a foggal, inkább a versenyen jártasd az eszed. Mármint az utolsó két futamon. Az els�t úgyis el fogjuk veszíteni, azzal hát ne tör�dj...

– Hogyhogy? – szóltam közbe. – Miért veszítenénk el?

– Miért ne veszíthetnénk el? – felelte Ned. – Csak két futamot kell megnyernünk.

– De miért az els�t veszítjük el? Miért nem nyerjük meg, hogy rögtön el�nyünk legyen? – Mintegy fél percig szótlanul hajtott.

– Az a baj ezzel a versennyel, hogy túl sok minden keveredett bele.

– Túl sok micsoda? – kérdeztem.

– Mindenféle – felelte. – Például túl sok ember. S f�leg túl sok futam. Ha csak egy futamot kellene lefutnunk, csak egyszer kellene starthoz állnunk, valahol a csalitban, és nem lenne ott senki, csak én, te, Villám, a másik ló meg annak a lovasa, nem volna semmi probléma. Hiszen láttuk tegnap, hogy egy alkalommal feltétlenül el tudjuk érni, hogy Villám gy�zzön. Csakhogy ma három futamot kell végigcsinálnia.

– De hiszen azzal az öszvérrel mindig meg tudtad csinálni, hogy gy�zzön.

– Csakhogy ez a ló nem az az öszvér – felelte Ned. Olyan ló még nem született, mint az az öszvér volt. De még egy olyan öszvér sem. És ennek a lónak, amelyikt�l most a sorsunk függ, még annyi esze sincs, mint némelyik lónak. Ebb�l láthatod, milyen helyzetben vagyunk. Abban biztosak lehetünk, hogy meg tudom csinálni, hogy egyszer végigfussa a távot, s reméljük, hogy meg tudom csinálni, hogy másodszor is végigfussa. De ez minden. Ezt már csak reméljük. Azt a futamot tehát, amelyikr�l biztosan tudjuk, hogy meg tudom nyeretni vele, nem reszkírozhatjuk. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy két futamban gy�z. S mivel az egyik futamot – mindegy, hogy melyiket – mindenképpen el kell veszítenünk, azt fogjuk elveszíteni, amelyikb�l talán tanulhatunk valamit a következ� két futamra. És az az els� futam lesz.

– Mondtad ezt Boonnak? Nehogy...

– Nem baj, ha az els� futamon veszít is, csak ne tegye föl rá az összes pénzt, amit azok a hölgyek összekaparnak neki. De ahogy Miss Rebát ismerem, nem is fogja föltenni. Viszont annál jobban megnövekednek az esélyeink a másik két futamra. Különben még elmondhatunk Boonnak mindent, amit tudnia kell, ha eljön az ideje. Szóval te csak...

– Nem is arra gondoltam – mondtam. – Hanem a gazda...

- 160 -

– Nem megmondtam már, hogy azt majd én elintézem? – kérdezte. – Ne izgasd már magad. Nem úgy értem, hogy ne gondolj a versenyre, mert azt úgyse tudod megtenni. Csak amiatt ne izgulj, hogy megnyerjük-e vagy sem. Csak azon járjon az eszed, mit tanultál tegnap Villámtól, hogy kell meglovagolni. Egyébbel ne tör�dj. A többit én majd elintézem. A zoknid megvan, ugye?

– Meg – feleltem. Csak akkor vettem észre, hogy nem Parsham bácsiékhoz megyünk, még csak nem is abba az irányba haladunk.

– Külön istállót rendeztünk be magunknak a versenyre – mondta Ned. – Egy forrás mellett, amely Possumék egyik hittestvérének a birtokán van, alig kétszáz méterre a pályától; ott senki se zavar bennünket, ha nem akarjuk. Lycurgus meg Possum bácsi mindjárt reggeli után odavitték Villámot.

– A pályától? – kérdeztem. Hát persze, valahol kellett lennie egy pályának. Addig nem is gondoltam rá. Vagy ha gondoltam is rá, valószín�leg úgy képzeltem a dolgot, hogy valaki megjelenik a másik ló hátán, vagy köt�féken odavezeti, és a versenyt Parsham bácsi legel�jén fogjuk megtartani.

– Attól bizony – felelte Ned. – Szabályos lóversenypálya, olyan, mint a nagy pályák, azzal a különbséggel, hogy ez csak fél mérföldes, és nincsenek körülötte tribünök meg bódék, ahol sört meg whiskyt árulnak, pedig annak, aki lóversenyeket rendez, ilyeneket is föl kellene állítania. A pálya Linscomb ezredes legel�jén van, az övé a másik ló. Tegnap este meg is néztük Lycurgusszal. Mármint a pályát, nem a lovat. De ma lesz alkalmunk megnézni a lovat is, legalábbis az egyik végét. Csak azt szeretném, ha az a ló a három futam közül kett�nek a második részében ugyanazt a végét látná Villámnak. Feltétlenül beszélnem kell azzal a fickóval, aki lovagolni fog rajta. Néger gyerek; Lycurgus ismeri. Úgy szeretnék vele beszélni, hogy csak kés�bb jöjjön rá, hogy kivel beszélt.

– Értem – mondtam. – És hogy fogod csinálni?

– El�ször legyünk ott – felelte Ned. Folytattuk utunkat; arrafelé persze még nem jártam. Nyilván Linscomb ezredes ültetvényén haladtunk keresztül, vagy ha nem az övén, hát másvalakién: hatalmas, gondozott, sarjadó gyapot- és kukoricatáblák meg gondosan bekerített legel�k közt vezetett az út, a földek szélén kunyhók álltak, azokban laktak a bérl�k, meg ott tárolták a gyapotot; aztán megpillantottam a cs�röket és istállókat, s�t a takaros, ovális, fehér versenypályát is; végül azazhogy Ned bekanyarodott – egy alig észrevehet� ösvényen egy kis erd�cskébe; s kilyukadtunk arra az elhagyatott, biztonságos – vagy ha jobban tetszik: titkos helyre, egy bükkfákkal körülvett kis forráshoz; ott állt Villám szépen kicsutakolva, kikefélve, szinte csillogott a sz�re a lombokon át foltokban ráes� fényben, Lycurgus ott állt a fejénél, a másik öszvér kicsit hátrább egy fához volt kötve, Parsham bácsi pedig a nyergen ült, amelyet Lycurgus egy fához támasztott a számára, mint valami széket: ezúttal is színpadiasán hatott, tiszta fekete és fehér volt, nagyon hatásos, s�t kimondottan fejedelmi jelenség, úgy festett, mint valami méltóságteljes, nyugalomba vonult uralkodó, aki megszabadult az országlás

- 161 -

gondjaitól; bennünket vártak. S a következ� pillanatban már rá is jöttem, hogy tulajdonképpen csak engem vártak. Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amikor Villám meg én ott álltunk egymás mellett (s�t ugyanazt a leveg�t szívtuk be), nem egészen háromszáz méterre a versenypályától, és alig valamivel kevesebb percre magától a versenyt�l, amikor ténylegesen rádöbbentem, hogy most már nemcsak Villám meg az én sorsom elválaszthatatlan egymástól, hanem mi ketten vagyunk felel�sek a többiek sorsáért is, legalábbis Boonéért meg Nedéért feltétlenül, hiszen t�lünk függ, hogy milyen körülmények közt térhetnek haza, s�t: hogy egyáltalán hazatérhetnek-e – olyan misztikus teher volt ez, amelyet igazán nem egy mindössze tizenegy éves gyereknek kellett volna a vállára vennie. Lehet, hogy ez volt az oka, hogy semmit se vettem észre, illetve valahogy nem figyeltem fel arra, amit láttam: én csak azt láttam, hogy Lycurgus átadta Villám köt�fékét Parsham bácsinak, aztán elénk sietett, megfogta az öszvérünk zabláját, s Ned azt kérdezte t�le, hogy: – Sikerült átadnod neki az üzenetet? –, mire Lycurgus igennel válaszolt, Ned pedig felém fordult: – Mért nem veszed át Villám köt�fékét Possum bácsitól, hogy ne kelljen felállnia? –, mire én le is szálltam a kocsiról, és át is vettem a köt�féket, s kettesben hagytam Nedet meg Lycurgust, akik mindjárt össze is dugták a fejüket a bricska mellett; de nemsokára Ned is odajött hozzánk, Lycurgus pedig kifogta az öszvért a bricskából, gondosan összetekerte az istrángot meg a gyepl�t, az öszvért kikötötte társa mellé, aztán � is odajött hozzánk; Ned közben már leguggolt Parsham bácsi mellé. – Mondd el még egyszer, hogy folyt le tavaly télen az a két verseny – kérte. – Azt mondtad, hogy nem történt semmi. Mi volt az a semmi?

– Értem – mondta Parsham bácsi. – Az is háromfutamos verseny volt, mint ez lesz, de csak két futamot bonyolítottak le. A harmadikat már nem is kellett lefutni. De lehet, hogy valaki elunta a dolgot.

– Az is lehet, hogy nem volt kedve többé a zsebébe nyúlni – mondta Ned.

– Lehet – felelte Parsham bácsi. – Az els� alkalommal túl korán, a másodiknál túl kés�n lendült bele a lovad. Valószín�, hogy az els� alkalommal túl korán vágtak rá az ostorral, a másodiknál meg túl kés�n. Tény, hogy az els� ostorcsapás után a lovad rögtön az élre ugrott, méghozzá jó lóhossznyira, s az els� körben végig az élen is maradt, még azután is, hogy az ostorcsapás hatása elmúlt, mint ahogy az már a lovaknál is meg az embereknél is lenni szokott: csak bizonyos mennyiség� csapást tudnak elviselni, aztán már csak annyi nekik az egész, mintha csak rájuk köpnének. Aztán bekanyarodtak a célegyenesbe, és az embernek az volt az érzése, hogy amikor a lovad meglátta maga el�tt az üres pályát, azt gondolta, hogy “Ez udvariatlanság, én csak vendég vagyok itt", és szépen lemaradt, úgy, hogy a feje körülbelül Linscomb ezredes zsokéjának a térdénél volt, így futott tovább, amíg meg nem állították. A második futamban meg úgy indult el a lovad, mintha azt gondolta volna, hogy még nem ért véget az els� futam, s megint udvariasan csak Linscomb ezredes zsokéjának térdéig nyomult el�re, egészen a második kör utolsó kanyarjáig, amikor a memphisi zsoké ráhúzott az ostorral, de megint csak túl

- 162 -

korán, mert a ló ezúttal is egy teljes hosszal megugrott, s ennek megint az lett az eredménye, hogy az üres pályát látta maga el�tt.

– Azért McWillie alaposan megijedt – jegyezte meg Lycurgus.

– Nagyon megijedt? – kérdezte Ned.

– Eléggé – felelte Lycurgus. Ned egy darabig szótlanul guggolt. Valószín�leg aludt egy kicsit az éjszaka, noha a kutyák néhányszor megugatták Otist. De azért látszott rajta, hogy túl sokat nem alhatott.

– Na jó – fordult felém. – Most sétálj el szépen Lycurgusszal egy kicsit oda, ahhoz az istállóhoz, ni. Éppen csak hogy vess néhány közömbös pillantást a lóra, amelyikkel versenyezned kell ma délután. Ha beszélni kell, hagyd csak Lycurgust beszélni, s mikor visszafelé jöttök, ne nézz hátra. – Már meg se kérdeztem, hogy mért ne. Úgyse árulta volna el. Csakugyan nem kellett messze menni: éppen csak végig kellett haladnunk a fehérre festett korláttal körülvett, takaros, fél mérföldes pálya mellett igen jó szántóföld lett volna – a cs�rökig; ha Zack kuzennak odakünn a McCaslin-farmon ilyen szép istállója lett volna, Louisa néném valószín�leg az egész családdal abba költözött volna. Sehol egy lelket se lehetett látni. Nem is tudom, mire számítottam: talán azt hittem, hogy még több overallos, nyakkend� nélküli lóversenyrajongó kuporog majd bagót rágva a fal tövében, mint ahány az étteremben ült, amikor reggeliztünk. Ámbár lehet, hogy még túlságosan korán volt: kés�bb rá is jöttem, hogy Ned valószín�leg éppen ezért küldött oda akkor bennünket. Szépen besétáltunk – mármint Lycurgus meg én – az istálló ajtaján: körülbelül akkora istálló volt, mint a mi nem valami sokat jövedelmez� béristállónk Jeffersonban, csak sokkal tisztább, az egyik oldalán volt a szerszámkamra, a másikon meg valami irodaféle, akárcsak nálunk; az istálló végében egy néger istállófiú éppen az egyik állást tisztogatta, a fal mellett pedig egy bála szénán egy fiatalember hevén – pontosan olyan magas, olyan korú és szín�, mintha Lycurgus ikertestvére lett volna –, s rászólt Lycurgusra: – Szervusz, komám! Lovat kerestek?

– Szervusz, koma! – viszonozta Lycurgus az üdvözlést. – Nem is egyet, hanem kett�t. Azt hittük, hogy talán a másik is itt van már.

– Hogyhogy? Mr. van Tosch még nem érkezett meg?

– Nem is érkezik – felelte Lycurgus. – Ezúttal nem � futtatja Rézbányát. Hanem egy másik fehér ember, Mr. Boon Hogganbeck. Ez a fehér gyerek fog ülni rajta. Hadd mutatom be McWillie-t – fordult felém. McWillie szótlanul bámult rám egy pillanatig. Aztán odalépett az irodaajtóhoz, benyitott, beszólt valamit, mire kijött egy fehér ember (– Mr. Walter – súgta oda nekem Lycurgus. A tréner.), és � is köszönt, hogy:

– Adj' isten, Lycurgus. Ugyan hol rejtegetitek azt a lovat? Csak nem tartogattok valami meglepetést a számunkra?

- 163 -

– Szó sincs róla, uram – felelte Lycurgus. – Nyilván nem érkezett még meg a városból. Azt hittük, egyenest ide irányították. Azért is jöttünk, hogy megnézzük.

– Gyalog jöttetek idáig Possuméktól?

– Nem, uram – felelte Lycurgus. – Öszvérháton.

– És hova kötöttétek ki az öszvéreket? Sehol se látom �ket. Talán azokat is befestettétek valamilyen láthatatlanná tev� festékkel, mint a lovat, amikor tegnap reggel kihoztátok a vagonból?

– Nem, uram – felelte Lycurgus. – Csak a legel�ig jöttünk öszvérháton, s ott szabadon eresztettük �ket. Az út hátralev� részét gyalog tettük meg.

– Nos, ha már egyszer azért jöttetek, hogy lovat lássatok, nem akarunk csalódást okozni nektek. Vezesd ki, McWillie, hadd nézzék meg.

– A változatosság kedvéért most a pofáját nézzétek meg – mondta McWillie. – Azok, akik a télen Rézbánya hátán ültek, mindig csak Akron farát látták, a pofáját egyikük se látta.

– Legalább ez a gyerek úgy indulhat neki a versenynek, hogy tudja, hogy néz ki elölr�l is. Hogy hívnak, öcskös? – Megmondtam. – Nem idevaló vagy.

– Nem, uram. Jeffersonban lakom, Mississippiben.

– Mr. Hogganbeckkel utazott ide; � futtatja most Rézbányát – mondta Lycurgus.

– Aha – mondta Mr. Walter. – Csak nem vette meg Mr. Hogganbeck?

– Nem tudom, uram – felelte Lycurgus. – Csak azt tudom, hogy Mr. Hogganbeck futtatja. – McWillie kivezette a lovat; Mr. Walter segítségével levette róla a takarót. Fekete volt, nagyobb, mint Villám, és nagyon ideges; csak úgy villogott a szeme fehérje; ha valaki megmozdult vagy megszólalt a közelében, hátracsapta a fülét, és már emelte is a hátsó lábát, mintha ki akarna rúgni; Mr. Walter meg McWillie szüntelenül beszéltek hozzá, suttogtak neki, de közben óvatosan szemmel tartották.

– Na, jól van – mondta Mr. Walter. – Itasd meg, és vezesd vissza. – Azzal már indult is a kijárat felé, mi meg utána. – Azért nem kell t�le megijedned – mondta. – Végül is csak egy lóversenyr�l van szó.

– Hát persze – mondta Lycurgus. – Ezt mondják Mr. Hogganbeckék is. Nagyon köszönjük, hogy megmutatta a lovat.

– Én is köszönöm, uram – mondtam.

– Isten veletek – mondta Mr. Walter. – Ne várakoztassátok túl sokáig az öszvéreket. Viszontlátásra délután a versenyen.

– Én nem leszek ott, uram – mondta Lycurgus.

- 164 -

– Viszontlátásra, uram – mondtam. Azzal már indultunk is, vissza az istálló és a pálya mellett.

– Ne felejtsd el, mit mondott Mr. McCaslin – figyelmeztetett Lycurgus.

– Mr. McCaslin? – csodálkoztam. – Ja persze. – Ezúttal nem kérdeztem meg, hogy: – Mit? – Azt hiszem, úgyis tudtam. De lehet, hogy csak nem akartam biztos lenni benne, hogy tudom; még mindig nem akartam elhinni, hogy már tizenegy éves korában ilyen gyorsan elfásuljon az ember, ennyire elveszítse az illúzióit; valószín�, hogy ha megkérdeztem volna, beismertem volna, hogy már itt tartok. – Ez a ló rossz – jegyeztem meg.

– Ijed�s – mondta Lycurgus. – Ezt mondta Mr. McCaslin is tegnap este.

– Tegnap este? – kérdeztem. – Azt hittem, hogy csak a pályát néztétek meg.

– Minek akarta volna megnézni a pályát? – kérdezte Lycurgus. – Nem a pálya fog szaladni. A lovat nézte meg.

– Sötétben? – kérdeztem. – Hát nem �rizte senki az istállót? Nem volt bezárva?

– Ha Mr. McCaslin a fejébe vesz valamit, meg is csinálja – felelte Lycurgus. – Még mindig nem ismered err�l az oldaláról? – Szóval nem néztünk – azaz nem néztem hátra. Folytattuk utunkat a rejtekhely felé, ahol Villám azaz Rézbánya – meg a két öszvér topogott, és csapkodott a farkával a fényfoltokkal tarkított árnyékban; Parsham bácsi ott ült a nyergen, Ned mellette guggolt, s velük szemközt, a forrás másik oldalán, még egy férfi kuporgott a sarkán – az is néger volt; szinte meg ménem volna esküdni rá, hogy ismerem, hogy találkoztunk, hogy láttam már valahol, miel�tt még Ned megszólalt volna:

– Ez Bobo – s aztán mindjárt rendbe is jött minden. Bobo Beauchamp is a McCaslin családhoz tartozott, Lucas unokatestvére volt – Lucas Quintus Carothers McCaslin Beauchampé, aki nagymama szerint – � az édesanyja elbeszéléséb�l ismerte az öreg Luciust – küls�re pontosan olyan volt (meg természetre is: éppoly g�gös, éppoly makacs, éppoly ellentmondást nem t�r�), mint az öreg, csak a b�re volt fekete. Bobo szintén anyátlan Beauchamp gyerek volt, Tennie néni nevelte, míg a külvilág vonzása három évvel azel�tt Memphisbe nem csábította. – Bobo annál az embernél szolgált, aki Villám gazdája volt – folytatta Ned. – Eljött megnézni, hogy szerepel majd a ló a versenyen. – Persze hogy most már minden rendbe jött: Bobo megjelenése utolsó aggodalmunkat; azaz aggodalmamat – is eloszlatta: � nyilván tudja, hol az autó. S�t: az is lehet, hogy éppen nála van. De nem lehetett nála, hiszen akkor Boon meg Ned egyszer�en elvette volna t�le; aztán hirtelen rádöbbentem: az igazság az, hogy nem is szeretném, ha nála lenne; ha az autót olyan egyszer�en vissza lehetne szereznünk, hogy csak megmondjuk Bobónak, hogy adja gyorsan vissza, ugyan mi keresnivalónk lenne ott? miért okoztunk volna annyi z�rt meg aggodalmat magunknak? mire való lett volna, hogy Villámot éjnek idején nagy titokban vigyük ki az állomásra Memphis rossz hír� negyedén keresztül; miért kellett volna, minden szerelmi bonyodalomra való

- 165 -

tekintet nélkül, minden adott lehet�séget irgalmatlanul kihasználva kivonnunk a forgalomból egy vasúti kocsit, hogy Parshambe szállíthassuk a lovat; nem is szólva egyebekr�l: Butchcsal folytatott küzdelmünkr�l, Minnie fogáról, arról, hogy csak úgy berontottunk Parsham bácsi otthonába, és még ott is felfordulást csináltunk, meg arról, hogy nem aludtunk, meg hogy (igenis) honvágyam volt, meg (megint csak rólam van szó) hogy még fehérnem�t sem válthattam; mire való lett volna a rengeteg er�feszítés, küszködés meg ravaszkodás, hogy starthoz állíthassunk egy versenyen egy olyan lovat, amely nem is a miénk volt, hogy visszaszerezhessünk egy autót, amelyhez alapjában véve soha semmi közünk sem volt, ha úgy is visszaszerezhettük volna azt az autót, hogy egyszer�en elküldünk érte egy, a családunkhoz tartozó néger fiút? Érted, mire gondolok? Ha nem minden csakugyan azon fordult volna meg, hogy sikerül-e megnyernünk a délutáni versenyt, ha nem Villám meg én jelentettük volna az utolsó, gyönge gátat Boon meg Ned és nagyapa haragja, s�t: esetleg Boon meg Ned és a rend�rség között, ha Boon meg Ned akkor is nyugodtan – mintha mi se történt volna – visszatérhettek volna Jeffersonba (Ned számára Jefferson jelentette az otthont, s Boon se tudott volna már másutt létezni), s nyugodtan folytathatták volna ott, ahol abbahagyták, mintha soha el se távoztak volna a városból, akkor mindaz, amit csináltunk, csak komolytalan játék lett volna, mint amikor a gyerekek rablópandúrt játszanak. De tudnia szabad volt Bobónak, hogy hol az autó, az megengedhet� volt, akkor rendben volt minden; hiszen a családunkhoz tartozott. Mindezt �szintén el is mondtam Nednek. – Mintha már említettem volna, hogy ne izgasd magad a miatt az autó miatt – felelte. – Nem megígértem, hogy majd ha sor kerül rá, elintézem? B�ven van egyéb okod is az izgalomra: végig kell lovagolnod egy versenyt. Nem elég, ha azzal foglalkozol? – Aztán Lycurgushoz fordult: – Sikerült?

– Azt hiszem – felelte Lycurgus. – Egyszer se néztünk vissza.

– Akkor lehet, hogy sikerült – mondta Ned. Bobo közben már el is t�nt. Észre se vettem, hogyan; egyszer�en csak elt�nt. – El� azzal a bödönnel – fordult Lycurgushoz Ned. – Most van a legalkalmasabb id� rá, hogy megtízóraizzunk, amíg senki se zavarog. – Lycurgus már hozta is a tízórait: egy tiszta konyharuhával letakart bádog zsírosbödönt, tele sültszalonnás kukoricakenyér-szendviccsel; még egy b�dön író is ott h�lt a forrás vizében.

– Reggeliztél? – kérdezte Parsham bácsi. – Igen-feleltem.

– Akkor ne egyél többet – mondta. – Legfeljebb egy darab kenyeret rágcsálj el, és igyál rá egy kis vizet.

– Helyes – mondta Ned. – Üres gyomorral könnyebb lovagolni. – Azzal már kezembe is nyomott egy darab kukoricakenyeret, mindnyájan lekuporodtunk a földre a nyergen trónoló Parsham bácsi köré, középen a két bödönnel; aztán egyszerre csak lépteket hallottunk a mögöttünk lev� dombon, s megszólalt McWillie:

- 166 -

– Hello, Possum bácsi, adj' isten, tiszteletes (ez Nednek szólt) – azzal már sétált is le a dombról, s alaposan szemügyre vette Villámot. – Igen, ez csakugyan Rézbánya. Ezek a fiúk itt megijesztették Mr. Waltert, hogy talán egy másik lovat akarnak starthoz állítani. Maga futtatja, tiszteletes?

– Mr. McCaslinnek hívják – mondta Parsham bácsi.

– Kérem – felelte McWillie. – Akkor Mr. McCaslin. Maga futtatja?

– Egy Mr. Hogganbeck nev� fehér ember – felelte Ned. – Éppen �t várjuk.

– Igazán kár, hogy nem Rézbányánál különb lóval várjak, amelyik esetleg komoly vetélytársa lehetne Akronnak – jegyezte meg MeWillie.

– Ezt már én is mondtam Mr. Hogganbecknek – felelte Ned. Lenyelte a szájában lev� falatot. Aztán szép komótosan fölemelte az írósbödönt, és ugyancsak szép komótosan húzott egyet bel�le. McWillie fürkész� pillantást vetett rá. Ned letette a bödönt. – Ülj le, és egyél te is valamit – mondta.

– Köszönöm – felelte McWillie –, én már ettem. Lehet, hogy Mr. Hogganbeck azért késik, mert egy másik lovat fog hozni.

– Most már hiába – felelte Ned. – Most már csak ezt a lovat állíthatja starthoz. Sajnos, az egyetlen ember, aki errefelé ismeri ennek a lónak a természetét, sokkal jobban ismeri annál, semhogy megengedné, hogy lemaradjon mögötte. Ez a ló tudniillik nem szeret elöl szaladni. Szépen hátul marad, amíg meg nem látja a célvonalat, s csak akkor veselkedik neki. Még nem láttam ugyan futni, de fogadni mernék, hogy minél lassabban szalad az el�tte nyargaló ló, ez annál jobban vigyáz, nehogy elébe kerüljön, és magára maradjon – amíg meg nem látja a célvonalat, rá nem jön, hogy versenyben van, és el nem szánja magát a futásra. Aki meg akarja verni, annak csak arra kell vigyáznia, hogy minél tovább hagyja csak nyugodtan futni, úgy, hogy mire észreveszi, hogy versenyben van, már kés� legyen. Ha egyszer valaki túlságosan megel�zi, megijed, s akkor aztán nézhetnek utána. De hát ez nem a mai versenyen fog megtörténni. Sajnos, ezt csak egyvalaki tudja errefelé, méghozzá pontosan az, akinek nem volna szabad tudnia.

– Kicsoda? – kérdezte McWillie.

Ned el�bb harapott egyet. – Az, aki a másik lovon ül majd; nem tudom, kicsoda.

– Én – felelte McWillie. – Ne akarja bemesélni nekem, hogy Possum bácsi meg Lycurgus még nem árulta el magának.

– Akkor meg inkább neked kellene beszélned róla – felelte Ned. – Ülj le és egyél; Possum bácsi hozott elég ennivalót.

– Köszönöm, nem kérek – hárította el ismét McWillie. – Nos – folytatta –, Mr. Walter boldog lesz, ha megtudja, hogy csak Rézbányával kell kiállnunk. Attól tartottunk már, hogy egy másik lovat kell legy�znünk. Viszontlátásra a versenyen! – Azzal el is t�nt. De azért még vártam egy kicsit, csak aztán kérdeztem meg:

- 167 -

– Ez meg mire való volt?

– Nem tudom – felelte Ned. – Lehet, hogy fölöslegesen csináltam. De az is lehet, hogy nem; mi mindenesetre megtettük a magunkét. Ugye, mondtam neked ma reggel, hogy ebben a versenyben, sajnos, túl sok minden jött össze? Például: nem a mi pályánkon versenyzünk, nem is vagyunk ismer�sök errefelé, még a ló se a mienk, hogy úgy mondjam, csak kölcsönvettük, szóval mindenféle meglepetést számításba kell vennünk. A legokosabb tehát, ha a magunk részér�l is igyekszünk minél jobban megkeverni a dolgot. Ez történt most is. Az a ló a papírok szerint fajtiszta telivér; mért nem állítják hát starthoz Memphisben, Louisville-ben vagy Chicagóban, miért csak itt, ezen a hevenyészett falusi pályán, csak afféle véletlenül idetévedt lovak ellen, mint a mienk? Én tisztában vagyok vele, hogy miért. Mert megnéztem magamnak az este: silány jószág, ezerkétszáz méterig még csak bírja, de ha még tizenöt métert kell szaladnia, szinte észre se veszi az ember, összerogyik alatta. És mostanáig ennek a...

– McWillie-nek – szóltam közbe.

– ...McWillie-nek csak arra kellett vigyáznia, hogy le ne essen róla, és ne térjen le a pályáról; két versenyt már meg is nyert, s valószín�leg meg van gy�z�dve róla, hogy ha alkalma nyílna rá, Earl Sandet és Dan Patchet is lepipálná, mert náluk is jobb zsoké. Most egy kicsit megzavartuk; érzi, hogy nem stimmel valami. De hát majd meglátjuk. Te addig is menj szépen oda a bokrok mögé, feküdj le, és pihenj. Most már híre megy, hogy itt vagyunk, és nemsokára cs�stül jönnek a kíváncsiskodók, de te ott nyugodtan pihenhetsz.

Le is feküdtem. De nem mindig aludtam; hallottam, hogy beszélgetnek; csak fél könyökre kellett támaszkodnom, és fél szemmel kikukucskálnom a bokrok mögül, és láttam is a beszélget�ket: ugyanolyan overallos, nyakkend� nélküli, zsíros kalapú emberek voltak, mint a reggel. Lekuporodtak, bagóztak, és keveset beszélve, türelmesen, kifürkészhetetlen arccal nézték a lovat. De azért mégiscsak aludhattam valamit, mert egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ott áll mellettem Lycurgus, s közben jó sok id� eltelhetett: a nap állásából ítélve már dél is elmúlt. – Indulnunk kell – figyelmeztetett. Már csak Ned meg Parsham bácsi volt Villám mellett; a többiek már kimentek a pályára, valószín�leg még kés�bbre járt az id�. Arra számítottam, hogy Boon, Sam s esetleg Everbe meg Miss Reba is ott lesz (Butchra nem számítottam. Még csak eszembe se jutott; lehet, hogy Miss Rebának csakugyan sikerült egyszer s mindenkorra lerázni a nyakunkról, s visszament oda, ahová való, Hardwickbe, vagy hova, már nem emlékeztem pontosan, mit is mondott el�z� este a szállodai portás. Teljesen megfeledkeztem róla, csak most jöttem rá, mért volt olyan békés délel�ttünk.) Megkérdeztem:

– A többiek még nem jöttek meg?

– Nem kötöttük az orrukra, hogy itt leszünk – felelte Ned. – Semmi szükség rá, hogy Boon Hogganbeck itt lábatlankodjon. Induljunk. Akár fel is ülhetsz rá, legalább útközben bemelegítesz egy kicsit. – Felültem hát a lóra, a kopott, de

- 168 -

gondosan karbantartott McClellan-féle nyeregbe, megmarkoltam a kopott, de szintén jó karban tartott kantárszárat, amelyet ugyancsak Parsham bácsi (vagy másvalaki) zsákmányolhatott még abban a háborúban, amelyet – minél tovább élek, annál inkább meg vagyok gy�z�dve róla, aggsz�z nénéiddel ellentétben – nem mi vesztettünk el.

– Talán Otist keresik – jegyeztem meg.

– Lehetséges – felelte Ned. – Itt aztán kedvükre vadászhatnak utána, akár megtalálják, akár nem. – Nekiindultunk, Parsham bácsi meg Ned Villám el�tt ballagott; Lycurgus a bricskát meg a másik öszvért hozta utánunk, csak még azt nem tudtuk, akad-e szabad hely, ahová aztán kikösse �ket. Mert a pályát körülvev� legel� már zsúfolva volt szekerekkel – az állatokat kifogták, megfordították, és a l�cshöz vagy a saroglyához kötötték – meg bricskákkal, a hátaslovakat meg az öszvéreket meg egyenest a kerítéshez kötötték; s már messzir�l láttuk – illetve láttam –, hogy a korlát mentén meg a nyergel� körül már egész tömeg néger meg fehér ember nyüzsög, valamennyi overallban vagy ingujjban, nyakkend� nélkül. Mert ne felejtsd el: ezt a versenyt magunk rendeztük; ez volt az igazi demokrácia – nem az uralmon lev�k gy�zedelmes demokráciája, hiszen akármilyen ingatag és jelentéktelen dolgot ki lehet kiáltani gy�zedelmesnek, ha tapintatosan ugyan, de szilárdan �rzik, védik, oltalmazzák, hanem igazi demokrácia: Linscomb ezredes, az arisztokrata, a mágnás, a h�bérúr ott se volt. Tudomásom szerint nem is tudta senki, hol van. De nem is érdekelt senkit. Igaz, hogy az egyik ló az övé volt (hogy a másik, amelyen én ültem, kié, még mindig nem tudtam biztosan), övé volt a salak is, amelyen versenyezni készültünk, meg a salakot körülvev� szép fehér korlát, a szomszédos legel� – a rengeteg szekér meg bricska valósággal felszántotta –, s övé volt a kerítés is, amelynek egyik deszkáját egy megbokrosodott vagy egyszer�en csak megijedt hátasló éppen akkor aprította gyújtóssá, de hogy � maga hol van, senki se tudta, s úgy látszik, nem is foglalkozott, nem is tör�dött vele senki.

Odamentünk a nyergel�höz. Mert bizony nyergel� is volt; volt ott minden, ami egy lóversenypályához tartozik, éppen csak – mint Ned már említette is – tribünök meg bódék nem voltak, ahol sört meg whiskyt lehetett volna kapni; különben a lóversenypálya minden egyéb kelléke megvolt; és demokrácia is volt: a két célbíró az állomás éjszakai távírásza meg Mr. McDiarmid, az állomás büféjének a vezet�je volt, aki a legenda szerint olyan vékony szeletekre tudta vágni a sonkát, hogy nyaranként egész családjával együtt kirándulhatott Chicagóba azon a pénzen, amit egyetlen sonkán keresett; a szervez� és rendez� meg egy kutyaidomár volt, aki különben abból élt, hogy fürjet l�tt, és eladta a piacon, s aki akkor éppen óvadék ellenében volt csak szabadlábon, mert állítólag szerepet játszott valami gyilkosságban (lehet, hogy b�nrészesként, de lehet, hogy csak szemtanúként), amit a télen követtek el, valamelyik környékbeli szeszf�zdében, nincs hát igazam, hogy a lehet� legtisztább, szabad választáson alapuló, demokratikus magánvállalkozás volt az egész? S ott várt már ránk Boon meg Sam is – Nem találom mondta Boon. – Ti nem láttátok?

- 169 -

– Kit? – kérdezte Ned. – Szállj le a nyeregb�l – szólt rám. Már ott volt a másik ló is, most is ideges volt, s rosszindulatúnak látszott, legalábbis szerintem, de Lycurgus és Ned azt állította, hogy csak meg van ijedve. – No, mire is...

– Azt a nyavalyás kölyköt! – kiáltotta Boon – Azt mondtad a reggel, hogy biztos itt lesz.

– Lehet, hogy elbújt valahova – felelte Ned. Azzal megint felém fordult. – No, mire is tanított tegnap ez a ló. Tegnap is kétszer kellett körbenyargalnod. Emlékszel még rá, akkor mire tanított? Gondolkozz csak! – Er�sen törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi.

– Semmi különösre – feleltem. – Csak meg kellett akadályoznom, hogy egyenest hozzád rohanjon, amikor meglátott.

– Pontosan ezt kell csinálnod, most is az els� futamban: tartsd a pálya közepén, ne hagyd, hogy megálljon, különben ne nyúlj hozzá. Most ne nyúlj hozzá, mert az els� futamot úgyis mindenképpen elveszítjük, és nem szabad, hogy...

– Elveszítjük? – szólt közbe Boon. – Hogy az istenbe...

– Akarod te intézni a versenyt, vagy hagyod, hogy intézzem én? – kérdezte Ned.

– Csináld csak te – felelte Boon. – De hát az istenit neki... – Aztán másra terelte a szót. – Azt mondtad, hogy az a nyavalyás kölyök...

– Hadd kérdezzek még valamit – mondta Ned. – A lóversenyt intézzem inkább, vagy azt a fogat keressem?

– Már jönnek – szólalt meg Sam. – Már nincs id� vitatkozni. Add a lábad. – Azzal fel is lódított a nyeregbe. Arra se volt már id�, hogy Ned további instrukciókat adjon, vagy akármi. De nem is volt rá szükség, hogy gy�zünk-e az els� futamban (különben nem gy�ztünk; ez a futam úgyszólván csak bon volt, amely kés�bb került beváltásra), nem t�lem vagy Villámtól függött, hanem Nedt�l és McWillie-t�l; tulajdonképpen nem is voltam tisztában vele, hogy mi történt, csak kés�bb eszméltem rá. Mert (ez vitathatatlan) kisgyerek voltam még, és (ami még vitathatatlanabb) tapasztalatlan, nem is szólva arról, hogy a másik ló egyre jobban megbokrosodott, s így aztán egyhangúlag úgy döntöttek, hogy mindkét lovat istállófiúk vezetik majd a startvonalhoz, s csak akkor engedik el, ha elhangzik a “Rajt!", így is cselekedtünk (illetve így is történt); Villám úgy viselkedett, ahogy eddig is szokott, ha Ned a közelében volt: a kabátjához dörgölte meg a tenyerébe dugta az orrát, s Acheron is úgy viselkedett, ahogy szokott (bár ez részemr�l csak feltételezés volt, hiszen még csak egyszer láttam), ha közeledett hozzá valaki: toporzékolt, ugrált, ide-oda rángatta az istállófiút, de azért egyre közelebb jutott a startvonalhoz; már csak pillanatok lehettek hátra; mintha már láttam volna is, ahogy a rendez� – a gyilkos – teleszívja a tüdejét leveg�vel, hogy elüvöltse magát: “Rajt!", amikor történt valami, nem tudom, mi, legalábbis akkor nem értettem az összefüggést: Ned ugyanis hirtelen megszólalt:

- 170 -

– Kapaszkodj meg! – s a ló akkorát szökött, és úgy megugrott, hogy belerándult a fejem, karom, vállam, mindenem – nem tudom, hogy csinálta Ned: valami hegyes szerszámmal, szöggel vagy mi a csudával, vagy csak a tenyerével ütött rá –, még a “Rajt!" kiáltást sem hallottam – különben el se hangzott –, csak azt, hogy éktelenül ordítani kezdenek:

– Állj! Állj! Hé! Hé! – mire mi – mármint Villám meg én – meg is álltunk, s akkor vettem észre, hogy a lovászfiú, aki Acheront tartotta, a földön hever – a ló magával rántotta –, Acheron és McWillie pedig már az els� kanyart veszi, teljes sebességgel, McWillie kézzel-lábbal igyekszik visszatartani, és egészen oldalt csavarja Acheron fejét. De a ló már egészen nekivadult, mire a rendez� és három-négy néz� keresztülszaladt a pályán, hogy legalább a célegyenesben próbálja megállítani, de nem mentek vele sokkal többre, mint ha Sam luxusvonatát próbálták volna ordítozva megállítani két feltételes megálló közt. McWillie-nek végre sikerült lelassítania, de akkor már teljesen mindegy volt, hogy tovább jön-e a célegyenesben, vagy megfordul, és úgy tér vissza, mert éppen egyforma volt a távolság; McWillie (de az is lehet, hogy Acheron) az el�bbit választotta, Ned pedig, aki még mindig ott állt a térdemnél, odasúgta:

– Annyit mindenesetre sikerült elérnünk, hogy fél mérföldnyi ráadást fusson. De most már egyedül kell megcsinálnod, mert a célbírák... – Csakugyan, már közeledtek is a célbírák. Nednek még sikerült annyit mondania: – Ne felejtsd el! Az els� futam nem számít... – S csakugyan: a célbírák diszkvalifikálták Nedet. Pedig nem vehettek észre semmit: legfeljebb annyit, hogy Villám fejét még a “Rajt!" elhangzása el�tt elengedte, így aztán önként jelentkezett valaki a néz�k közül, hogy majd � tartja Villám fejét; McWillie dühös pillantást vetett rám, miközben a toporzékoló, hánykolódó Acheront az istállófiú nagy nehezen visszavonszolta a startvonalhoz. S ezúttal McWillie-nek engedtem át az els�séget. Érted? Lehetséges, hogy a B�n nem sokat értett a falusi lóversenyekhez, de nem is kellett értenie; elegend� volt, hogy éppen Samet adta mellém, s talán attól, hogy mellettem állt, valami �seredeti és öntudatlan folyamat révén valósággal átszivárgott belém, egyre jobban elhatalmasodott bennem a Gonosz. Nem vártam meg, hogy Villám megrántsa a kantárszárat, nem is voltam tudatában, miért csinálom, egyszer�en csak visszafogtam a zablát, és (ebben nem csekély mértékben, s�t igen jelent�sen közrem�ködött önkéntes indítóm is, akit mindketten – Villám is meg én is – személyesen ismertünk) el se engedtem indulni; az Acheront tartó istállófiú megint hasra vágódott – még a talpát is láttam –, s a ló már két hatalmas ugrást tett a pályán, miközben Villám meg én még mindig meg se moccantunk. McWillie-nek azonban ezúttal sikerült még a kanyar el�tt visszafognia, úgy, hogy a segítségére siet� osztag még a célegyenes el�tt elérte, megállította, kantáron fogta és visszavezette Acheront a startvonalhoz, így aztán mindössze ezerkétszáz métert sikerült ráadásnak futtatnunk vele – mármint nekem meg Nednek –, s az utolsó kétszáz méteren tulajdonképpen nem is futott. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy McWillie-n sikerült fölülkerekednünk; most már nemcsak dühös volt, hanem meg is volt ijedve; mikor rám pillantott,

- 171 -

pillantásában nemcsak harag volt, hanem valami más is; Acheront két istállófiú is segített visszatartani, míg sikerült valahogy felállnunk a startvonalnál; Villám meg én jól kiálltunk a pálya szélére, hogy elférjenek, aztán elhangzott a “Rajt!"

Ezúttal sikerült a start. Elindultunk, Villám szépen és szívesen futott, igazán megvolt benne minden tulajdonság, amit egy lótól el lehet várni, éppen csak a lelkesedés hiányzott bel�le; még nem hatolt a tudatába, hogy versenyt fut; McWillie annyira visszafogta Acheront, hogy az els� kört szinte poroszkálva tettük meg, mivel Villám nem látott maga el�tt semmit, míg Acheron el nem unta, és McWillie minden er�feszítése ellenére el nem húzott mellettünk; erre Villám is felgyorsított, és most már csakugyan vágtatni kezdett, mivel nem érezte magát egyedül; így tettük meg a második kört, Acheron fejhosszal vezetett, s a tömeg már el is kezdett ordítani, mintha ezzel biztosíthatta volna, hogy a pénze nem vész el; már közvetlenül el�ttünk volt a célvonal, mikor McWillie irtózatosat vágott az ostorával Acheronra – kis híja, hogy nem ütötte meg Villámot is –, ha hat méterrel messzebb lett volna a cél, a puszta lendület segítségével megel�ztük volna McWillie-t. De már nem volt akkora távolság, s McWillie még egy utolsó dühös, riadt, de mégis diadalmas pillantást vetett rám a válla fölött, aztán lelassítottam Villámot, megfordultam, és észrevettem, hogy a célbírók emelvénye körül verekednek, azazhogy nagy a kavarodás: fejek, vállak, hátak kavarognak a tömegben, s az egésznek a közepéb�l egyszerre csak kiemelkedett Boon, mint egy sudár feny�fa a szilfaerd�b�l, az inge félig le volt tépve, úgy csapkodott a karjával, mint a cséphadaró, ketten-hárman is ráakaszkodtak, s tisztán ki tudtam venni, hogy valamit kiabál. Aztán megint elt�nt, és Ned rohant a pályára, egyenest felém. Aztán kivált a tömegb�l Butch és még egy ember, s �k is felénk rohantak. – Mi történt? – kérdeztem.

– Nem fontos – felelte Ned. Egyik kezével megragadta a gyepl�t, a másikkal gyorsan belenyúlt a farzsebébe. Megint Butch; nem érdekes, hogy mit akar. Nesze! – Azzal elém tartotta a markát. Nem kapkodott, nem volt ideges sem, csak villámgyorsan cselekedett. – Fogd. Téged békében hagynak. – Egy hikoridió nagyságú kemény valamit tartalmazó vászon dohányzacskót nyomott a markomba. – Dugd el, és vigyázz rá. El ne veszítsd! És ne felejtsd el, ki adta: Ned William McCaslin Jefferson Mississippi.

– Nem felejtem el – válaszoltam. Azzal bedugtam a farzsebembe. – De hát mi... – De nem hagyta, hogy befejezzem.

– Mihelyt csak lehet, keresd meg Possum bácsit, és maradj nála. Boonnal meg a többiekkel ne tör�dj. Ha �t elcsípték, elcsípik a többieket is. Te menj csak egyenest Possum bácsihoz, és maradj nála. � tudni fogja, mi a teend�.

– Jó – feleltem. Butch meg a másik férfi már elérte a pályához vezet� kaput; Butch ingéb�l is le volt hasítva egy darab. Jól megnéztek minket.

– Ez az? – kérdezte a Butch társaságában lev� férfi.

- 172 -

– Ez – felelte Butch.

– Hozd ide azt a lovat, cimbora – kiáltotta Ned felé az ismeretlen. – Szeretném megnézni.

– Ne szállj le – súgta Ned. Azzal odavezette a lovat hozzájuk.

– Szállj le, öcskös – szólt rám barátságosan az idegen. – Te nem érdekelsz. – Leszálltam. – Add ide a kantárt fordult Ned felé. – Ned odaadta. – A lovat lefoglalom jelentette ki az idegen. – Téged pedig letartóztatlak.

- 173 -

11.

Látni való volt, hogy hamarosan körénk cs�dül az egész tömeg. Mi csak álltunk ott Butchcsal meg a másik férfival szemközt, aki Villámot fogta. – S ugyan miért, tisztelt fehér ember? – kérdezte Ned.

– Mert beviszlek a dutyiba, cimbora – felelte az idegen. – Mifelénk legalábbis így hívják. Hogy ott hogy hívják, ahonnan jöttél, nem tudom.

– Ott is úgy hívják, uram – felelte Ned. – Dutyi ott is van. De ott legalább megmondják az embernek, hogy mén csukják be, még ha nigger is.

– Aha, ez ismeri a törvényt – szólalt meg Butch. – Ennek letartóztatási parancs kell. Hát mutassunk neki egyet... Hagyja csak, majd én. – Azzal már el� is vett valamit a farzsebéb�l, valami levél volt, piszkos borítékban. Ned elvette. S csak állt szó nélkül, kezében a levéllel. – Mit szól hozzá? – kérdezte Butch. – Olvasni se tud, de papír kell neki. Szagold meg. Hátha a szagáról is meg tudod állapítani, hogy szabályszer�.

– Az, uram – mondta Ned. – Szabályszer�.

– Csak akkor állítsd, ha valóban hiszed is – mondta Butch.

– Hiszem, uram – mondta Ned. – Teljesen szabályszer�. – Addigra már mindenki körénk cs�dült. Butch elvette Nedt�l a borítékot, visszadugta a zsebébe, aztán így szólt a körülállókhoz: – Semmi baj, fiúk; csak a körül támadt egy kis jogi probléma, hogy kié ez a ló. A versenyt nem érvénytelenítjük. Az els� futam már megvolt, csak a másik kett�t halasztjuk holnapra. Hallanak ott hátul?

– Ha elveszítjük a pénzünket, nem! – szólalt meg egy hang. Mire valaki elnevette magát, s néhányan vele nevettek.

– Azt nem tudom – mondta Butch. – Aki látta tavaly télen azt a két versenyt Akron meg e közt a memphisi ló közt, és mégis fogadott erre a lóra, már akkor elvesztette a pénzét, amikor még fel se tette rá. – Várt egy kicsit, de most senki se nevetett; aztán megint megszólalt a hang ámbár lehet, hogy egy másik volt: – Walter Clappnek is ez a véleménye? Még három méter, és a pej ma legy�zte volna Akront.

– Jó, jó – mondta Butch. – Majd holnap eld�l. A versenyt megtartjuk; csak a két utolsó futamot halasztjuk holnapra. Továbbra is áll az ötven dollár futamonként, s Linscomb ezredes még csak egy futamot nyert meg. De most már gyerünk; a lovat meg a tanúkat be kell vinnünk a városba, ahol majd minden tisztázódik, és holnap folytatjuk a versenyt. Kiabáljon valaki a kocsimért. – Aztán megpillantottam Boont; egy fejjel kimagaslott a tömegb�l. Még mindig maszatos volt az arca a

- 174 -

vért�l, de már teljesen nyugodtnak látszott, valaki (azt hittem, hogy meg lesz bilincselve, de nem volt; még mindig demokráciában voltunk; Boon csak kisebbségben volt, de nem számított eretneknek) szakadt ingét az ujjánál fogva a nyakába kötötte, hogy ne legyen meztelen. Aztán felbukkant Sam is; neki nem volt annyira összeverve az arca; neki sikerült els�nek áttörnie a tömegen. – Nini, Sam mondta Butch. – Félórája próbáljuk elcsípni, de az istennek se hagyja magát.

– Nem hát, a szentségit neki! – felelte Sam. – Még egyszer és utoljára kérdezem: le vagyunk tartóztatva?

– Mármint kik? – kérdezte Butch.

– Hogganbeck. Meg én. Meg ez a néger.

– Na tessék, még egy törvénytudó ember – szólt oda Butch a másik férfinak. Addigra már rég rájöttem, hogy az a másik férfi a rendbiztos Parshamben; róla beszélt el�z� este Miss Reba; � volt a választott rendbiztos a körzetben, ahol Butch is éppúgy vendég volt csak, mint mi, hiába volt jelvénye meg pisztolya, mivel (Butch) a tizenhárom mérföldnyire fekv� megyeszékhely, Hardwick rend�rségének legénységi állományához tartozott, s csak megbízott seriffhelyettes volt. – Úgy látszik, neki is papír kell.

– Maga nincs letartóztatva – felelte Samnek a másik ember, a rendbiztos. – Mehet, ahova akar.

– Akkor indulok is Memphisbe, hátha találok ott is rend�rt – mondta Sam. – Olyan rend�rt, aki úgy is szóba áll a magamfajta emberrel, hogy nem tépi le a nadrágját meg az ingét. Ha estig nem érnék vissza, holnap korán reggel itt leszek. – Akkor vette észre, hogy én is ott állok. – Gyere. Te velem jössz – mondta.

– Nem – feleltem. – Én itt maradok. – A rendbiztos rám nézett.

– Vele mehetsz, ha akarsz – mondta.

– Nem megyek, uram – feleltem. – Itt maradok.

– Kivel van a gyerek? – kérdezte a rendbiztos.

– Velem – felelte Ned. A rendbiztos még egyszer megkérdezte, mintha nem hallotta volna, mit mondott Ned:

– Ki hozta ide?

– Én – felelte Boon. – Az apjánál dolgozom.

– Én meg a nagyapjánál – mondta Ned. – Már gondoskodtunk róla.

– Csak kitartás – mondta Sam. – Megpróbálok még ma este visszajönni. Akkor majd mindent elintézünk.

– De ha visszajön – mondta a rendbiztos –, ne felejtse el, hogy nem Memphisben van, se Nashville-ben. Tulajdonképpen még Hardwick megyében se. Ez a hely,

- 175 -

ahol most van, és mindig is lesz, ha leszáll valamelyik vonatról azon az állomáson ott ni, a Négyes Körzet.

– Ez a helyes beszéd, békebíró úr – mondta Butch. – Ez itt Possum szabadállam, Tennessee-ben.

– Magának is szól, amit mondtam – fordult a rendbiztos Butch felé. – Alighanem magának kéne leginkább megjegyeznie. – Megérkezett a bricska, s megállt Boon mellett, akit még mindig lefogva tartottak. A rendbiztos intett Nednek, hogy szálljon be. Boon hirtelen dulakodni kezdett; Ned odaszólt neki valamit. Aztán a rendbiztos megint felém fordult. – Ez a néger azt mondja, hogy Possum Hood apóhoz akarsz menni.

– Igen, uram – feleltem.

– Nem nagyon tetszik nekem az ilyesmi, hogy egy fehér fiú egy nigger családnál legyen. Majd én elviszlek magammal.

– Nem megyek, uram – feleltem.

– De jössz – mondta, még mindig igazán barátságosan. – Gyere. Nem érek rá.

– Igazán abbahagyhatná végre valahol – szólalt meg Ned. A rendbiztos kicsit megfordult, és mozdulatlanná dermedt.

– Mit mondtál? – kérdezte.

– Kell lennie valahol egy határnak, ahol a rend�r megsz�nik rend�r lenni, és emberré válik – felelte Ned. A rendbiztos még egy pillanatig úgy állt, mozdulatlanul: id�sebb volt, mint els� látásra gondolta volna az ember, szikár volt, még mindig jó er�ben, de elég koros, s nem volt nála pisztoly, se a zsebében, se másutt, s ha volt is jelvénye, nem viselte.

– Igazad van – felelte. Aztán megkérdezte: – Tényleg nála akarsz maradni? Possum apónál?

– Igen, uram – feleltem.

– Rendben van-mondta. Azzal megfordult. – Beszállni, fiúk!

– Mi legyen a niggerrel? – kérdezte Butch. Már átvette a gyepl�t attól, aki a bricskát odahozta, s már föl is lépett a hágcsóra, hogy felszálljon a bakra; Boon és Sam pedig már bent ültek a hátsó ülésen. – Megengedi, hogy felüljön a lovára?

– Majd maga ül a lovamra – felelte a rendbiztos. Ugorj fel, koma – mondta Nednek. – Te vagy itt a lószakért�. – Ned átvette a gyepl�t Butchtól, felült a bakra, és úgy irányította a kocsit, hogy a rendbiztos felszállhasson melléje. Boon még mindig engem nézett, csupa zúzódás meg horzsolás volt az arca, de az alvadt vér alatt már nem látszott rajta semmi izgalom.

– Gyere el Sammel – mondta.

– Jó helyen vagyok itt – feleltem

- 176 -

– Szó sincs róla – mondta. – Mégse hagyhatlak...

– Ismerem Possum Hoodot – mondta a rendbiztos. Ha úgy gondolom, hogy még sincs jó helyen, majd este visszajövök érte. Indíts, cimbora. – Elindultak. Aztán el is t�ntek. Én meg ott maradtam egyedül. Ha vadász lettem volna, aki az erd�ben vagy a prérin elválik társától, de tudja, hogy kés�bb – ha hamarabb nem, hát este, a vadásztanyán – találkozik még vele, nem éreztem volna olyan elhagyatottnak magam. Pedig rengetegen voltak körülöttem. De magányos szigetként álltam az átizzadt kalapok, nyakkend� nélküli ingek és az overallok tengerében, s az ismeretlen, névtelen arcok már el is fordultak t�lem, mire körülnéztem, a kutya se szólt hozzám egy szót se, se azt, hogy “Igen", se azt, hogy “Nem", se azt, hogy “Menj", se azt, hogy “Maradj", aztán �k is elhagytak, s kétszer olyan elhagyatottnak éreztem magam; s tizenegy éves korában még nehezen viseli el az ember, ha mindenki elhagyja, szinte megsemmisül, szétoszlik a leveg�ben, megsz�nik létezni. Végre megszólított valaki:

– Possum Hoodot keresed? Azt hiszem, � áll ott a mellett a bricska mellett, téged vár. – Csakugyan � volt. A többi szekér meg bricska már indulófélben volt; jó részük már el is t�nt, elt�ntek a hátaslovak és öszvérek is. Elindultam a bricska felé, aztán megálltam. Nem is tudom, miért. Lehet, hogy csak azért, mert egyszer�en nem mehettem tovább. Úgy értem, hogy meg kellett várnom, amíg egy bricska elhaladt el�ttem, csak aztán mehettem tovább.

– Szállj fel – mondta Parsham bácsi. – Hazamegyünk, és megvárjuk Lycurgust.

– Lycurgust? – ismételtem meg, mintha még sose hallottam volna ezt a nevet.

– Bement az öszvéren a városba. Megpróbálja megtudni, mir�l van szó, aztán visszajön, és elmondja. Azt is megnézi, hánykor indul a vonat ma este Jeffersonba.

– Jeffersonba? – kérdeztem.

– Hogy hazamehess. – Nem nézett rám. – Ha akarsz.

– Még nem mehetek – mondtam. – Meg kell várnom Boont.

– Azt mondtam, ha akarsz – felelte Parsham bácsi. Szállj fel. – Felszálltam. Keresztülvágott a legel�n, ki az útra. – Csukd be a kaput – mondta. – Gondolom, illik becsukni. – Becsuktam a kaput, aztán megint fölszálltam a bricskára. – Hajtottál már öszvérfogatot?

– Nem, uram – feleltem. Erre kezembe nyomta a gyepl�t. – Nem tudom, hogy kell csinálni – mondtam.

– Hát akkor most megtanulhatod Az öszvér nem olyan, mint a ló. Ha egy ló rosszat forgat a fejében, egyszer�en rá kell kényszerítened, hogy tegyen le róla. Sokféle eszközzel rá lehet venni: ostorral, sarkantyúval, vagy egyszer�en csak azzal, hogy rákiabálsz, és megijed. Az öszvérrel nem lehet így bánni. Egyszerre több dologgal is tud foglalkozni, s ha azt akarod, hogy valamelyikkel ne foglalkozzon, úgy kell viselkedned, mintha azt hinnéd, hogy neki jutott els�nek eszébe, hogy ne

- 177 -

foglalkozzon vele. Tudni fogja, hogy nem így van, mert az öszvér okos állat. De jól nevelt, s ha udvariasan és tisztességesen bánsz vele, s nem akarod megvesztegetni vagy megijeszteni, � is udvariasan és tisztességesen viselkedik veled szemben – ha nem viszed túlzásba a dolgot. Ezért nem szabad az öszvért kényeztetni, mint a lovat: tudja, hogy úgyse szeretetb�l csinálja az ember, csak azért, mert el akarja bolondítani, rá akarja venni valamire, amit nincs kedve megcsinálni, s ez sérti az önérzetét. Ennek megfelel�en bánj hát vele. Tudja, merre kell hazamenni, és arra is rögtön rá fog jönni, hogy nem az én kezemben van a gyepl�. Szóval úgy kell bánnod a gyepl�vel, hogy érezze: te is tudod ugyan, hogy merre kell menni, de � lakik itt, te meg csak kisfiú vagy még, s szeretnéd, ha � vezetne.

Továbbmentünk hát, elég gyors tempóban, az öszvér ügyesen és fürgén szedte a lábát, s szinte feleannyi port sem vert fel, mintha ló lett volna; hamarosan tisztán értettem, mire célzott Parsham bácsi; nemcsak azt éreztem, ahogy a gyepl�t fogtam, hogy milyen er�s, hanem azt is, milyen okos és értelmes; éreztem, hogy ha két lehet�ség közt kell választania, nemcsak képes, de hajlandó is választani, s tétovázás nélkül a megfelel�t választja. – Mit szoktál otthon csinálni? – kérdezte Parsham bácsi.

– Szombatonként dolgozni szoktam – feleltem.

– Akkor nyilván félre is teszel valamit a keresetedb�l. Mit akarsz venni rajta? – így történt, hogy egyszerre csak elkezdtem összevissza beszélni meg mesélni neki a kopókról, meg arról, hogy mennyire szeretnék rókavadász lenni, mint Zack kuzen, és hogy Zack kuzen azt mondta, el�ször meg kell tanulnom hogy ke1l nyulakra vadászni kopóval; elmondtam, hogy apám tíz centet fizet minden szombaton a béristállóban, és hogy bármikor hajlandó lenne kikerekíteni megtakarított pénzemet, hogy leend� falkámhoz megvehessem az els� pár kopót, tizenkét dollárba kerülne, s nekem már nyolc dollárom és tíz centem van; s aztán hirtelen sírva fakadtam, elkezdtem bömbölni; fáradt voltam, nem attól, hogy végiglovagoltam a mérföldes távot, hiszen lovagoltam már máskor ennél többet is, még ha nem is igazi versenyen; talán inkább a korai felkelést�l és attól voltam fáradt, hogy összevissza barangoltam az egész környéket, és nem is ebédeltem, csak egy darab kukoricakenyeret. Igen, lehet, hogy az volt az oka, hogy éhes voltam. Mindenesetre tény, hogy ott ültem és bömböltem, mint egy csecsem�, még hangosabban, mint Alexander vagy akár Maury, Parsham bácsi keblére d�lve, aki fél karjával átölelt, másik kezével meg elvette t�lem a gyepl�t, s nem szólt semmit, csak jó sokára mondta: – Most már hagyd abba. Mindjárt otthon leszünk; okvetlenül mosd meg az arcod a vályúnál, miel�tt bemegyünk a házba. Ne lássa az asszonynép, hogy sírtál.

Meg is mostam. Azazhogy el�ször kifogtuk az öszvért, megitattuk, leszedtük róla a szerszámot, szárazra töröltük, bevittük az istállóba, megabrakoltattuk, a bricskát betoltuk a kocsiszínbe, aztán egy kicsit bemaszatoltam vízzel az arcom a vályúnál, megtöröltem (úgy-ahogy) a lovaglózoknival, s bementünk a házba. És az estebéd – a vacsora – már ki is volt tálalva, pedig még alig volt öt óra, de hát a falusiak, a

- 178 -

farmerek ilyenkor szoktak vacsorázni, asztalhoz ültünk, mármint Parsham bácsi, a lánya meg én, mivel Lycurgus még nem tért vissza a városból, s Parsham bácsi megjegyezte, hogy: – Nyilván otthon is szoktatok imádkozni evés el�tt –, mire én azt mondtam, hogy:

– Igen, uram –, mire �:

– Hajtsatok hát fejet – amit meg is tettünk, s Parsham bácsi elmondott egy rövid asztali áldást, tisztelettudóan, de méltóságteljesen, nem volt abban semmi alázat vagy megalázkodás: egy illemtudó, értelmes ember társalgóit egy másikkal: közölte az Úrral, hogy enni készülünk, megköszönte, hogy ételt adott, de ugyanakkor arra is emlékeztette, hogy nem egyedül csak neki köszönhetjük; ha bizonyos Hood és Briggins nev� személyek (ez volt Lycurgusnak és az anyjának a neve) nem gürcöltek volna érte, nagyrészt üres tálak el�tt kellene most köszönetet mondania, aztán befejezte az imát egy ámennel, kibontotta a szalvétáját, és a gallérjába dugta a csücskét, pontosan úgy, ahogy nagyapa szokta, s nekiláttunk az evésnek: hideg f�zeléket ettünk – délel�tt tizenegykor ették valószín�leg melegen – s hozzá friss, meleg apró tésztát, háromféle bef�ttet meg írót. De még mindig nem volt napnyugta sem: még el�ttünk volt a hosszú alkony, utána meg a hosszú este meg a hosszú éjszaka, s én még azt se tudtam, hol és min fogok aludni; Parsham bácsi egy pontosan olyan arany fogpiszkálóval piszkálta a fogát, amilyennel nagyapa szokta, s úgy olvasott a gondolatomban, mintha dialemezen nézett volna keresztül: – Szeretsz horgászni? – Alapjában véve nem szerettem. Mindig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok – vagy nem is akarok olyan sokáig csöndben maradni. De azért gyorsan rávágtam:

– Igen, uram.

– Akkor gyere. Addig Lycurgus is hazakerül. – A hátsó tornácon két szög volt a falba verve, három horgászbot volt keresztbe fektetve rajtuk, zsineggel, úszóval, emelt. – Gyere – mondta. A szerszámkamrában volt egy bádogbödön, szöggel ki volt lyukasztva a fedele. – Ebben tartja Lycurgus a szöcskéit – mondta. – Én inkább gilisztával szeretek halászni. – A gilisztákat egy lapos tálban tartotta, a tál színültig meg volt töltve földdel. Parsham bácsi... azazhogy nem is �, mert közbeszóltam:

– Tessék megengedni, hogy én csináljam – azzal elvettem t�le a törött villát, kiástam a földb�l a hosszú, ijedten tekerg�z� gilisztákat, és beraktam egy bádogdobozba.

– Indulhatunk – mondta, vállára vetette a horgászbotot, végigmentünk az istálló mellett, aztán éles szögben bekanyarodtunk a nem messze folyó patak felé; alaposan kitaposott ösvényen haladtunk végig a szederbokrok, aztán a f�zfák közt, s elértünk a patakhoz; a víz szinte összegy�jtötte a nap gyengül� fényét, és szelíden visszatükrözte; még egy fatönk is volt ott, hogy le lehessen ülni. Itt szokott horgászni a lányom – mondta. – Úgy is hívjuk, hogy Mary pecázója. Ülj le ide. Én lejjebb megyek. – Azzal már el is t�nt. Most már gyorsan sötétedett; közeledett az

- 179 -

este. Leültem a tuskóra, körülöttem halkan zümmögtek a szúnyogok. Bizonyára nem lett volna nehéz, csak azt kellett volna mondanom magamban, valahányszor szükségét éreztem, hogy Nem gondolkozom. Egy id� múlva bedobtam a horgot a vízbe, s figyeltem, hogy t�nik el lassanként az úszó a sötétségben, ahogy leszállt az est. Aztán arra is gondoltam, hogy szöcskét kellene tennem a horogra, mint Lycurgus szokta, de szöcskét fogni nem könny�, s Lycurgus itt lakott a patak mellett, nyilván több ideje volt horgászni, s szüksége volt a szöcskékre, így aztán csak arra gondoltam, hogy Nem gondolkozom; még mindig ki tudtam venni a vízen lebeg� úszót, valószín�nek látszott, hogy az fog utoljára elenyészni a sötétségben, mert a vizet már alig lehetett látni. Parsham bácsit se láttam, neszét sem hallottam, nem tudtam, mekkora távolságot értett azon, hogy lejjebb megy; most aztán igazán itt lett volna a megfelel� alkalom, hogy csecsem� módjára viselkedjem, de hát mit ér csecsem� módjára viselkedni, ha nincs senki, aki lássa az embert, és megpróbálja megvigasztalni – mikor az ember tulajdonképpen vigasztalásra vágyik, s szeretne otthon lenni, mert alapjában véve az ismer�s, puha ágy után vágyakozik, hogy megint abban alhasson, hogy lefeküdhessen végre aludni; elkezdtek brekegni a kecskebékák, s valahol a patak túlsó partján huhogni kezdett egy bagoly is – a hangjából ítélve jó nagy bagoly lehetett, lehetséges, hogy a túlsó parton s�r� erd� volt, és ha Lycurgus kutyái (bár az is lehet, hogy Parsham bácsi kutyái voltak) Otist is megszimatolták az éjszaka, nyilván nyulat, mosómedvét meg oposszumot is tudnak fogni. Meg is kérdeztem t�le. Már jó ideje vaksötét volt. Lycurgus hangja csendesen szólalt meg a hátam mögött, észre se vettem a léptei neszét.

– Fogtál már valamit?

– Nem vagyok valami jó horgász – feleltem. – Tudnak vadat �zni a kutyáid?

– De mennyire – felelte. S aztán ugyanolyan halkan így szólt: – Papa! – Parsham bácsi fehér inge már fel is villant a sötétben, s mikor hozzánk ért, Lycurgus fogta a két botot, s mentünk szépen utána, vissza az ösvényen, ahol összetalálkoztunk a két kutyával, aztán bementünk a házba, ahol már égett a lámpa, s Lycurgus számára oda volt készítve egy konyhakend�vel leterített tányéron a vacsora.

– Ülj le – mondta Parsham bácsi. – Evés közben is beszélhetsz. – Lycurgus leült.

– Még mindig ott vannak – mondta.

– Hát nem vitték �ket Hardwickbe? – kérdezte Parsham bácsi. – Possumnak ugyanis nincs börtöne – fordult felém. – Az iskola mögötti fáskamrába szokták zárni az embereket, amíg át nem szállítják �ket a hardwicki börtönbe. Mármint a férfiakat. N�ket eddig még nem zártak be.

– Most se – mondta Lycurgus. – A hölgyek a szállodában vannak, de �rt állítottak az ajtajuk elé. Csak Mr. Hogganbeck ül a fáskamrában. Mr. Caldwell elment Memphisbe a harmincegyessel. Magával vitte azt a fiút is.

– Otist? – kérdeztem. – Sikerült megtalálni nála a fogat?

- 180 -

– Arról nem esett szó – felelte Lycurgus, közben folytatta az evést; futó pillantást vetett rám. – A lónak sincs semmi baja. Utánanéztem. A szálloda istállójában van. Miel�tt Mr. Caldwell elutazott volna, óvadékot tett le Mr. McCaslinért, hogy vigyázhasson a lóra. – Folytatta az evést. – Kilenc-negyvenkor indul egy vonat Jeffersonba. Ha igyekszünk, még elérhetjük. – Parsham bácsi hatalmas ezüstórát húzott el� a zsebéb�l, és megnézte. Még elérhetjük – ismételte meg Lycurgus.

– Nem mehetek – jelentettem ki. – Meg kell várnom �ket. – Parsham bácsi visszadugta az órát. Fölállt. Csöndesen így szólt:

– Mary! – A lány a küls� szobában volt: nem is vettem addig észre. Most megjelent az ajtóban.

– Már megágyaztam – mondta. Aztán Lycurgushoz fordult: – Neked a hallban vetettem ágyat a szalmazsákra.

– Aztán felém fordult: – Te meg Lycurgus ágyában alszol, mint tegnap.

– Nem akarom elfoglalni Lycurgus ágyát – mondtam.

– Elalhatok Parsham bácsi mellett is. Nem zavar. – Szó nélkül, szinte egyforma tekintettel pillantottak rám. Sokszor alszom a gazda mellett – folytattam. – Pedig még horkol is. De nem zavar.

– Ki az a gazda? – kérdezte Parsham bácsi.

– Nagyapát szoktuk így hívni – feleltem. – Horkolni is szokott. De nem zavar.

– Aludjon hát mellettem – mondta Parsham bácsi. Bementünk a szobájába. Lámpája porcelánerny�jét festett virágok díszítették, s az egyik sarokban hatalmas, aranykeretes arckép állt egy aranyozott állványon: egy nem nagyon id�s, de ódivatú ruhába öltözött asszony képe; az ágyon tiszta, tarka paplan hevert, akárcsak Lycurgusén, s noha májusban voltunk, a kandallóban égett a t�z. A szobában volt még egy szék meg egy hintaszék is, de nem ültem le. Csak álltam a szoba közepén. Aztán megint bejött Parsham bácsi. Már hálóingben volt, és felhúzta az ezüstórát. – Vetk�zz le – mondta. Levetk�ztem. – Anyád meg szokta engedni, hogy így aludj?

– Nem, uram – feleltem.

– Nem hoztál magaddal hálóinget, ugye?

– Nem, uram. – Letette az órát a kandalló párkányára, az ajtóhoz lépett és kiszólt:

– Mary! – A lány visszaszólt. – Hozd ide Lycurgus egyik tiszta ingét. – Néhány pillanat múlva a leány már be is adta az inget az ajtó résén. Parsham bácsi elvette. Nesze – nyújtotta felém. Fölvettem. – Az ágyban szoktad elmondani, hogy “Én Istenem, jó Istenem", vagy le szoktál térdelni?

– Le szoktam térdelni – feleltem.

- 181 -

– Hát akkor rajta – mondta. Letérdeltem az ágy elé, és elmondtam az imát. Már meg volt ágyazva. Bebújtam a paplan alá, Parsham bácsi elfújta a lámpát, megint nyikordult egyet az ágy, aztán – a hold aznap este elég kés�n ért az ég tetejére, de azért már elég világos volt – tisztán láttam, ahogy ott feküdt mellettem, hanyatt, most is csupa fekete meg fehér volt a fehér párnán, fehér volt a bajusza és a kecskeszakálla, a keze meg össze volt kulcsolva a mellén. – Holnap reggel bemegyünk a városba, és megkeressük Mr. Hogganbecket. Ha azt mondja, hogy már nincs több dolgod itt, és hazamehetsz, hazamész?

– Haza – feleltem.

– Hát akkor aludj szépen – mondta. Én pedig miel�tt még kimondta volna, tisztában voltam vele, hogy pontosan erre vágyom, s valószín�leg már el�z� nap is erre vágytam: haza szerettem volna menni. Igaz, hogy senki se szeret vereséget szenvedni, de lehet, hogy vannak esetek, amikor a vereség elkerülhetetlen; az ember ilyenkor legfeljebb csak annyit tehet, hogy nem adja fel a harcot. És Boon meg Ned nem is adta fel a harcot, különben nem került volna oda, ahova került. De talán, ha �k mondják, hogy menjek haza, lehet, hogy nem fogják azt állítani rólam, hogy én feladtam. Lehet, hogy mindennek csak az volt az oka, hogy még túl kicsi, túl fiatal voltam; lehet, hogy egyszer�en nem bírtam még elviselni a rám es� terhét, s ha nagyobb, id�sebb vagy esetleg okosabb társuk lett volna, nem szenvedtünk volna vereséget. Figyeled? Ilyen tetszet�s, ésszer�, s�t egyenesen cáfolhatatlannak látszó érvekkel áltattam magam, s közben az volt a szimpla igazság, hogy szerettem volna hazamenni, de nem volt hozzá bátorságom, hogy kimondjam, még kevésbé, hogy meg is cselekedjem. No de most, miután bevallottam végre önmagam el�tt, hogy nemcsak tehetetlen vagyok, de gyáva is, meg kellett volna békélnem magammal, meg kellett volna nyugodnom, s alhattam volna, mint egy ártatlan csecsem�; Parsham bácsi már aludt is, s alig horkolt egy kicsit (hallotta volna csak egyszer nagyapát!). Nem is ett�l nem tudtam aludni, hiszen most már biztos voltam benne, hogy másnap otthon leszek, s nem lesz többé semmi közöm semmihez: se lopott lovakhoz, se jó útra tér� prostituáltakhoz, se lógós pullmankocsi-kalauzokhoz, se Nedhez meg Boon Hogganbeckhez – akik kimutatták foguk fehérjét, mihelyt elszabadultak a pórázról, amelyen apám tartotta �ket –, de egyszerre csak hangokat hallottam, hallottam, hogy valaki kiabál, kétszer-háromszor is elb�dül, míg végre nagy nehezen feltápászkodtam; már fényes nappal volt, sütött a nap is; az ágynak az a fele, ahol Parsham bácsi aludt, üres volt, s most már tisztán értettem is, mit b�mb�l valaki odakinn a ház el�tt: – Hello, hello! Lycurgus! Lycurgus! – mire mint a rugó ugrottam ki az ágyból, s rohantam az ablakhoz, ahonnan ki lehetett látni az udvarra, a ház elé. Ned volt az. Meg a ló.

- 182 -

12.

Így történt, hogy délután kett�kor McWillie meg én megint ott ültünk toporzékoló lovaink hátán (legalábbis az övé toporzékolt); Mr. Clapp el�z� nap annyira megijedt, hogy ezúttal sorsot húztunk, ki fusson a pálya bels� szélén, és McWillie nyert – s vártuk, mikor kiáltja el a rendez�, aki egyben indított is (a kutyaidomár és fürjvadász gyilkos), hogy “Rajt!".

El�z�leg persze történt egy és más. Vegyük például Nedet. Igen rossz állapotban volt. Egyenesen ijeszt�en festett. Nemcsak azért, mert nem aludta ki magát: nem aludta ki magát egyikünk se. De Boon meg én legalább ágyban töltöttük a négy éjszakát, amióta Jeffersonból elindultunk, Ned meg talán csak két éjszakát töltött ágyban, a másik kett� közül az egyiket egy vagonban, a másikat pedig egy istállóban töltötte, egy ló társaságában, s legfeljebb csak szénán feküdt, ha feküdt egyáltalán. Az öltözéke is borzalmas állapotban volt. Az inge csupa mocsok, fekete nadrágja se nézett ki sokkal különbül. Az én ruhámat legalább kimosta Everbe az el�z� éjjel, Ned viszont addig még csak le se tudott vetk�zni; most Parsham bácsi egyik színehagyott kezeslábasában üldögélt a konyhaasztalnál, míg Mary az ingét mosta, és megpróbált csinálni valamit a nadrágjával is; reggeliztünk, Parsham bácsi pedig ült és hallgatott.

Ned elmondta, hogy röviddel hajnal el�tt egy fehér ember – nem Mr. Poleymus, a rendbiztos volt – felrázta – egy szénabálán aludt –, és ráparancsolt, hogy fogja a lovat, és t�njön el vele a városból...

– Csak te meg Villám, Boon meg a többiek nem? – kérdeztem. – �k hol vannak?

– Ahová a fehérek dugták �ket – felelte Ned. – Én szépen köszönetet mondtam a fehér embernek, azzal fogtam Villám köt�fékét, és...

– Mi történt? – kérdeztem.

– Mit érdekel az, hogy mi történt? A lényeg az, hogy ma délután kett�kor feltétlenül starthoz kell állnunk, meg kell nyernünk a hátralev� két futamot, meg kell szereznünk a gazda autóját, és vissza kell mennünk Jeffersonba. Bárcsak sose jöttünk volna el...

– Boon nélkül nem mehetünk vissza – jelentettem ki. Ha téged meg Villámot elengedtek, mért nem engedték el �t is?

– Nézd – mondta Ned –, nekem meg neked éppen elég lesz megnyerni ezt a versenyt. Edd meg hát szépen a reggelit, aztán menj vissza, feküdj le, és pihenj, amíg föl nem keltelek, hogy még idejében...

- 183 -

– Mondd meg neki az igazat – szólt közbe Parsham bácsi. Ned a tányérja fölé hajolva evett; azazhogy nem is evett: zabált. Fáradt volt; nem is rózsaszín� volt a szeme fehérje, hanem vörös.

– Mr. Boon Hogganbeck egy darabig nem mehet sehova. Lehet, hogy már börtönben is ül. Úgy volt, hogy ma reggel Hardwickbe viszik, és bedutyizzák. Ne gondolj rá. Neked meg nekem most az a dolgunk, hogy...

– Mondd el neki – szólalt meg ismét Parsham bácsi. Végeredményben mindent kibírt, amibe belevittétek, amióta elhoztátok hazulról; mért ne tudná elviselni azt is, ami még hátra van, amíg sikerül kimásznotok a csávából, és hazavinnetek? Úgyis látott mindent, itt nálunk is, az udvaron, a házban meg a legel�n, nem beszélve arról, mi mindent láthatott a városban; tanúja volt, hogy legyeskedett-begyeskedett az a cs�dör a lány körül, aki szegény megpróbált kitérni el�le, de csak ehhez a tizenegy éves gyerekhez tudott menekülni. Hiszen nem számíthatott senki másra, nem remélhetett segítséget se Boon Hogganbeckt�l, se a törvény képvisel�jét�l, se a fehér feln�ttekt�l; egyedül csak t�le. Mondd csak el neki. – Bennem már meg is szólalt a hang, hogy Ne! Ne! Ne kérdezd meg! Hagyd! Hagyd! Mégis megkérdeztem:

– Mit követett el Boon? – Ned a tányér fölé hajolva kér�dzött, kivörösödött szeme úgy hunyorgott, mintha homok került volna bele.

– Megverte a törvény képvisel�jét. Azt a Butchot. Kis híja, hogy nyomorékká nem verte. El�bb kiengedték, mint engem meg Villámot. Azonnal elment ahhoz a n�höz. ..

– Miss Rebához – mondtam. – Miss Rebához.

– Nem – mondta Ned. – A másikhoz. Ahhoz a nagydarab lányhoz. Sose említették el�ttem a nevét... És megverte, aztán visszament...

– Megverte? – kérdeztem. – Boon megverte Ever... Miss Corrie-t?

– Úgy hívják? Meg... Aztán visszament, megkereste azt a rend�rt, s azt is megverte, hiába volt nála pisztoly meg minden, alig tudták levakarni róla...

– Boon megverte a lányt – ismételtem. – Megverte.

– De meg ám – mondta Ned. – A lánynak köszönhetjük, hogy én meg Villám kiszabadultunk. Az a Butch rájött, hogy másképp nem kaphatja meg a lányt, s mikor megtudta, hogy én, te meg Boon csak akkor merünk hazamenni, ha megnyerjük a versenyt, s a versenyt csakis Villámmal nyerhetjük meg, lefogatta és bezáratta a lovat. Szóval ez történt. Szó szerint; Possum bácsi már az el�bb megmondta, hogy már hétf�n látta, mi lesz a vége, s talán nekem is látnom kellett volna, s valószín�leg észre is veszem, ha nem lettem volna olyan nagyon elfoglalva Villámmal, vagy ha kissé jobban ismerem azt a Butchot...

– Nem hiszem – jelentettem ki.

- 184 -

– Pedig így van – felelte Ned. – Szó szerint. Pechünk volt, olyan pechünk, amivel nem számolhattunk el�re. Valószín�leg csak puszta véletlen volt, hogy Butch éppen ott lézengett, amikor hétf�n megjött a lány, és rögtön azt gondolta, hogy elég lesz hozzá a jelvény meg a pisztoly is, hogy megszerezze magának, mivel, úgy látszik, errefelé elég szokott lenni. Ebben az esetben azonban nem bizonyult elegend�nek a jelvény meg a pisztoly, így aztán Butchnak valamilyen egyéb módot kellett kiagyalnia, és éppen kapóra jött neki Villám, hiszen t�le függ, hogy megnyerjük a versenyt, visszaszerezhessük a gazda autóját, és esetleg hazamehessünk...

– Nem! – kiáltottam. – Nem! Nem az a lány volt! Nincs is itt! Tegnap este visszament Sammel Memphisbe! Csak nem mondták meg neked! Valaki más lehetett! Egy másik lány!

– Nem – felelte Ned. – � volt. Magad is láttad, mi történt itt kinn hétf�n. – Persze hogy láttam; láttam a kocsiban is délután, meg a doktornál is, meg este is a szállodában, míg Miss Reba el nem ijesztette Butchot, azt hittük – legalábbis én azt hittem –, örökre. De hát Miss Reba is csak egy n� volt. De csak mondtam tovább a magamét:

– Miért nem segített rajta valaki? Egy férfi segíthetett volna – például az, aki elvitt téged meg Villámot, s aki azt mondta Samnek meg Butchnak, hogy Memphisben, Nashville-ben vagy Hardwickben csinálhatnak, amit akarnak, de itt, Possumban, � az úr... – Szinte kiabálva folytattam: – Nem hiszem!

– Pedig így történt – mondta Ned. – A lány volt az ára annak, hogy Villám ma megint starthoz állhasson. Nem én vagy Boon vagy a többiek; Butchot egyikünk se érdekelte, legfeljebb csak Boon, akit ma reggelig mindenáron el akart távolítani az útból. De csak Villámra volt szüksége hozzá, engem, Boont meg a többieket csak azért kevert bele a dologba, hogy megtévessze Mr. Poleymust. Mert Butch �t is becsapta, �t is csak eszköznek használta fel, amíg ma reggel megtörtént, ami történt – lehet, hogy Butch, miután megkapta, amit akart, közölte vele, hogy tévedés az egész, nem is err�l a lóról van szó, vagy az is lehetséges, hogy reggelig Mr. Poleymus is kiokoskodta valahogy, hogy egy kis tévedés van a dologban, ezért eresztett szabadon mindnyájunkat, de miel�tt még megakadályozhatta volna, Boon elment, és megverte a lányt, aztán azonnal visszajött, és megpróbálta puszta kézzel kitekerni Butch nyakát, pedig annak pisztolya is volt, meg minden, s Mr. Poleymus akkor jött rá, hogy nagyobb bibi is van a dologban. S igaz, hogy Mr. Poleymus apró kis emberke, az is igaz, hogy öreg; de azért legény a talpán, mondhatom. Mesélik, hogy tavaly szélütést kapott a felesége, s azóta a kezét se tudja mozdítani, a gyerekei meg mind megn�sültek vagy férjhez mentek, s elköltöztek hazulról, s most neki kell mosdatnia, etetnie meg éjjel-nappal ki-be emelgetnie az ágyból az asszonyt, amellett még f�z meg takarít is, hacsak valamelyik szomszédasszony nem segít neki. Az ember nem is hinné, a külsejéb�l meg a modorából ítélve. Egyszer�en csak odament – én ugyan nem láttam, csak hallottam; két-három ember Boont tartotta lefogva, egy negyedik meg éppen meg akarta akadályozni, hogy

- 185 -

Butch a pisztolyával megüsse –, egyenesen odalépett Butchhoz, kirántotta kezéb�l a pisztolyt, meg letépte róla a jelvényt is a fele ingével együtt, aztán telefonált Hardwickbe, hogy küldjenek autót, és szállítsák az egész társaságot a dutyiba, a n�ket is beleértve. A n�ket tiltott garázdálkodás miatt.

– Paráználkodás – helyesbítette Parsham bácsi.

– Azt mondtam – felelte Ned. – Különben is mindegy, hogy minek nevezzük. Mindenképpen dutyi lett a vége.

– Nem hiszem – jelentettem ki ismét. – Az a lány abbahagyta a dolgot.

– Hát ha abbahagyta, okosan tesszük, ha megköszönjük neki, hogy újra elkezdte – felelte Ned. – Különben se én, se te, se Villám...

– Igenis, abbahagyta – mondtam. – Megígérte, hogy abbahagyja.

– Nem az a fontos, hogy visszakaptuk Villámot? – kérdezte Ned. – Nem az az egyedüli feladatunk, hogy starthoz állítsuk? Nem megmondta Mr. Sam, hogy ma visszajön, elintézi, amit el kell intézni, s akkor máris mintha otthon lennénk mind a hárman, én is, te is meg Boon is?

Csak ültem szótlanul. Még korán volt. Úgy értem, hogy még csak nyolc óra volt. Meleg id� ígérkezett, az els� igazán meleg nap, a nyár el�hírnöke. Ugye, megérted, hogy a Nem hiszem ismételgetése csak pillanatnyilag segített; mihelyt a szó, a hang elenyészett, minden – a fájdalom, a düh, a szégyen, a bánat, vagy nevezzük, aminek akarjuk – maradt a régiben. – Azonnal be kell mennem a városba – fordultam Parsham bácsi felé. – Ha meg tetszik engedni, hogy igénybe vegyem az egyik öszvért, azonnal megküldöm, amivel tartozom érte, mihelyt hazaérek. – Parsham bácsi rögtön fel is állt.

– Gyere – mondta.

– Álljon meg a menet – szólalt meg Ned. – Már kés�, Mr. Poleymus autót kért. Már rég elindultak Parshamb�l.

– Elébük vághat – mondta Parsham bácsi. – Fél mérföldnyire sincs innen az országút, amerre el kell haladniok.

– Aludnom kéne valamit – mondta Ned.

– Tudom – felelte Parsham bácsi. – Majd én elmegyek vele. Már tegnap este megígértem neki.

– Nem hazamenni akarok – mondtam. – Csak a városba szeretnék bemenni egy kis id�re. Aztán jövök is vissza.

– Akkor jó – mondta Ned. – De legalább a kávémat hadd igyam meg. – Nem vártunk rá. Az egyik öszvér már nem volt otthon, valószín�leg Lycurgus ment ki vele a mez�re. De a másik otthon volt. Még fel se szerszámoztuk, már meg is jelent Ned. Parsham bácsi megmutatta, merre vághatunk át a leggyorsabban a hardwicki

- 186 -

országút felé, de nem érdekelt. Úgy értem, mindegy volt, hol találkozom Boonnal. Ha nem lettem volna már szinte torkig a versenylovakkal, n�kkel, seriffhelyettesekkel, meg mindenkivel, aki másutt volt, mint ahol lennie kellett volna, lehetséges, hogy szívesebben találkoztam volna Boonnal – mindkett�nk érdekében – valahol négyszemközt. De most már mindegy volt; fel�lem akár az országút közepén vagy a F�téren is találkozhattunk volna, még az se érdekelt, ha az egész autó tele lesz emberekkel. De nem találkoztunk útközben az autóval: a Sors nyilván kímélni akart, szörny� lett volna, ha mindenki szeme láttára kellett volna megtennem, amire készültem, igen, szörny� lett volna; négy álló napig szolgáltam h�ségesen a B�nt, s oly keveset kértem t�le viszonzásul. Csak azt kértem, hogy lehet�leg ne találkozzam senkivel, csak akivel feltétlenül találkoznom kell. S a kívánságom teljesült is; az autó még üres volt, alig néhány perccel el�ttünk érkezhetett a szálloda elé: hétszemélyes Stanley Steamer volt, még a poggyásznak is jutott benne hely, amit a két n� – azazhogy három, hiszen Minnie is ott volt – hozott magával Memphisb�l Parshambe, a kétnapos kirándulásra; a n�k valószín�leg még odafönt csomagoltak, szóval még lólopás közben is érheti szerencse az embert. Ned becsavarta a kerékféket, hogy kiszállhassak. – Még mindig nem vagy hajlandó elárulni, hogy mit akarsz itt? – kérdezte.

– Nem – feleltem. A tornácon a hosszú széksorok teljesen üresek voltak, akár Caesar is megtarthatta volna ott a diadalmenetét, nem volt sehol senki, s ez szerencse is volt, már ami Boont meg Butchot illette új helyzetükben; üres volt a hall is, pedig Mr. Poleymus ott is letelepedhetett volna. De csakugyan rendes ember volt, szavamra mondom; a társaság a n�i társalgóban várakozott – mármint Mr. Poleymus, a sof�r (szintén rend�r; legalábbis jelvénye volt), meg Butch és Boon; mindketten kipihenték már magukat, de a verekedés nyomai még látszottak az arcukon. Engem azonban csak Boon érdekelt, aki rögtön kitalálta az arcomról, hogy mire készülök (elég régóta ismert már), bár az is lehet, hogy a szíve vagy a lelkiismerete súgta meg neki; sietve megszólalt:

– Ne! Ne csináld, Lucius! – azzal máris arca elé kapta a karját, felpattant a székr�l, és hátralépett, hogy kitérjen el�lem, de én csak mentem utána, s egyenest neki; még a derekáig se értem; és felállnom se volt mire (ami meglehet�sen komikussá tette Boon megszégyenítését), úgyhogy kénytelen voltam fölágaskodni, s�t felugrani, s t�lem telhet�leg kinyújtani a karomat, hogy megpofozhassam; közben persze megint sírva fakadtam, bömbölni kezdtem; már nem is néztem, ki az, akit ütök, csak ütöttem, ahol értem, s kénytelen voltam minduntalan felugrani rá, hogy megüthessem, mert magas volt, mint az Alpok csúcsai, s olyan kemény is volt a csontja, mint az Alpok sziklái; Mr. Poleymus megszólalt mögöttem, hogy:

– Húzz be neki még egyet. Megvert egy n�t, mindegy, hogy mifélét, de képes volt megverni –, aztán lefogott (lehet, hogy nem is � fogott le), én azonban egyetlen rántással kitéptem magam a kezéb�l, megfordultam, s a könnyekt�l vakon elindultam arra, amerre az ajtót sejtettem; aztán valaki kézen fogott.

- 187 -

– Várj – szólt utánam Boon. – Nem akarsz találkozni vele? – Fáradt voltam, tudod, és a lábam is fájt. Majdnem teljesen kikészültem, és álmos is voltam. Ráadásul még piszkos is. Szerettem volna tiszta fehérnem�t venni. A lány hétf� éjszaka kimosta ugyan a rajtam lev�t, de én most már nemcsak azt szerettem volna, ha megint kimossa valaki: új váltás fehérnem�re vágytam, olyanra, ami egy ideig a szekrényben pihent, mint otthon szokott, érzik rajta, hogy egy ideig nem hordták, érzik rajta a csöndes fiókok, a keményít� és a kékít� szaga; de a legjobban a lábam zavart: tiszta harisnyát szerettem volna, és szerettem volna, ha felvehettem volna a másik cip�m.

– Senkivel se akarok találkozni! – feleltem. – Haza akarok menni!

– Rendben van – mondta Boon. – Nem tenné fel valaki – akárki – a délel�tti vonatra? Van pénzem... meg tudom fizetni a...

– Kuss! – feleltem. – Még nem megyek haza. – S mentem tovább, még mindig vakon a könnyekt�l; azazhogy valaki vezetett.

– Várj – mondta Boon. – Várj, Lucius!

– Kuss! – mondtam ismét. Éreztem, hogy valahol bekanyarodunk; aztán ott álltunk egy fal mellett.

– Töröld meg az arcod – mondta Mr. Poleymus. El�vett egy sárga pettyes selyem zsebkend�t, de nem fogadtam el; a kezemen lev� pólya egészen jól beitta a könnyeimet. De az is lehet, hogy a lovaglózokni. Már megszokta, hogy folyton belesírnak. Lehet, hogy ha sokáig velem marad, talán még lóversenyt is nyert volna. Most, hogy már nem volt könnyes a szemem, rájöttem, hogy a hallban vagyunk. El akartam indulni, de Mr. Poleymus visszatartott. – Várj egy kicsit – mondta. – Ha csakugyan nem akarsz találkozni senkivel. – Miss Reba meg Everbe jött le éppen a lépcs�n, b�rönddel a kezében, de Minnie nem volt velük. A rend�r, aki a kocsit vezette, a lépcs� aljában várta �ket. Elvette t�lük a b�röndöket, �k meg mentek tovább; felénk se néztek, Miss Rebán látszott, hogy dühös, büszkén magasra tartotta a fejét; ha a rend�r nem lépkedett volna elég gyorsan, valószín�leg keresztülgázolt volna rajta is, meg a b�röndökön is. Kimentek. – Megveszem neked a jegyet – mondta Mr. Poleymus. Szállj fel arra a vonatra, és menj haza. –Neki nem mondtam, hogy kuss. – Most már nincs senkid, én majd elkísérlek, és megmondom a kalauznak, hogy...

– Meg kell várnom Nedet – mondtam. – Nélküle nem mehetek haza. Ha maga nem rontja el tegnap a dolgot, már egyikünk se lenne itt.

– Ki az a Ned? – kérdezte. Elmagyaráztam. – Azt akarod mondani, hogy mindenáron starthoz akarjátok állítani azt a lovat? Ti ketten, te meg Ned? – Azt mondtam rá, hogy igen. – Hol van Ned? – kérdezte. Megmondtam. Gyere – mondta. – Kimehetünk a hátsó kapun is. – Ned az öszvér fejénél állt. Az autó háttal volt felénk. Minnie-t még mindig nem láttam sehol. Talán már el�z� nap visszament Memphisbe Sammel meg Otisszal; ámbár az is lehet, hogy sikerült

- 188 -

elcsípnie Otist, s addig ki nem engedi a keze közül, amíg vissza nem szerzi t�le a fogát. Én mindenesetre azt csináltam volna a helyében.

– Nicsak! Mr. Poleymus a végén téged is letartóztatott? – kérdezte Ned. – Mi az? Nincs megfelel� méret� bilincse a számodra?

– Kuss! – feleltem.

– Mikor viszed haza ezt a gyereket, cimbora? – kérdezte Nedt�l Mr. Poleymus.

– Remélem, ma este – felelte Ned; ezúttal sem játszott Remus bácsit, nem kertelt és nem ravaszkodott. – Mihelyt túl leszünk a versenyen, s lépéseket tehetek ez irányban.

– Van elég pénzed?

– Van – felelte Ned. – Köszönöm. A verseny után b�ven lesz pénzünk. – Kicsavarta a féket, és beszálltunk. Mr. Poleymus még mindig a ponyvatartó rudat fogta, és nem mozdult. Azt kérdezte:

– Szóval csakugyan versenyezni akartok ma délután azzal a Linscomb-féle lóval?

– Nemcsak hogy versenyezni akarunk, hanem meg is fogjuk verni – felelte Ned.

– Gondolod te – mondta Mr. Poleymus.

– Nem gondolom, hanem biztosan tudom.

– Milyen biztosan? – kérdezte Mr. Poleymus.

– Olyan biztosan, hogy szeretném, ha volna száz dollárom, hogy én is megfogadhassam – felelte Ned. Egy darabig farkasszemet néztek egymással. Aztán Mr. Poleymus elengedte a rudat, és el�vett a zsebéb�l egy kopott, kapcsos erszényt; amikor megláttam, azt hittem, hallucinálok, mert pontosan olyan volt, mint Nedé: kopott, használt, s még ócskább, mint a lovaglózokni; a két erszény láttán fogalma se volt róla az embernek, ki kinek akar pénzt adni; kinyitotta, kivett bel�le két egydolláros bankjegyet, aztán becsukta az erszényt, és átnyújtotta a bankjegyeket Nednek.

– Fogadd meg a nevemben – mondta. – Ha csakugyan nyertek, a nyereség felét megtarthatod. – Ned elvette a pénzt.

– Rendben van. Megfogadom – mondta. – De köszönöm, a pénzre nincs szükségem. Mire lemegy a nap, háromszor vagy négyszer ennyinek a felét is kölcsön tudom adni magának. – Azzal megfordultunk, és elhajtottunk azaz Ned hajtott; nem az autó mellett haladtunk el. – Már megint sírtál – állapította meg Ned. – Kész zsoké, és még mindig b�g.

– Kuss! – feleltem. Aztán kanyarodott egyet a bricskával, keresztülvágtunk a síneken, végigkocogtunk annak a térségnek a másik oldalán, amely nyilván Parsham f�tere lett volna, ha nem lett volna olyan kis város, s megálltunk egy üzlet el�tt.

- 189 -

– Tartsd egy kicsit a gyepl�t – mondta Ned. Kiszállt, és bement az üzletbe; nemsokára jött is vissza, kezében egy nagy papírzacskóval, beszállt, átvette a gyepl�t, s most már csakugyan elindultunk hazafelé – mármint Parsham bácsiék felé –; a szabad kezével kivett a nagy zacskóból egy kicsit; mentacukor volt benne. – Nesze mondta. – Vettem pár darab banánt is, ha visszaérünk Villámhoz a forrás mellé, a mi saját külön istállónkba, leülünk, és megesszük, s aztán talán sikerül aludnom egy kicsit, miel�tt még végleg elfelejteném, hogy kell aludni. De most már, hogy megmondtad a véleményed Boon Hogganbecknek, ne emészd tovább magad a miatt a lány miatt. A n�knek úgyse fáj, ha megverik �ket, különben visszaütnének, mint a férfiak; fütyülnek rá, csak ha hátat fordít nekik az ember, nyúlnak a vasaló vagy a konyhakés után. Különben sem törik csontjuk egy kis verést�l, legfeljebb egy kis fekete monokli lesz a szemük alatt, vagy behasad a szájuk széle. S az ilyesmit a n�k föl se veszik. Hogy miért nem? Hát mi lehet biztosabb jele annak, hogy egy férfinak tetszik egy n�, mint egy ilyen fekete monokli vagy behasadt száj?

Szóval, McWillie meg én megint ott ültünk toporzékoló, hánykolódó lovaink hátán a startvonalnál; a lovak gyepl�it egy-egy istállófiú tartotta. (Úgy, ahogy mondom: ezúttal Villám is toporzékolt és hánykolódott; végre rájött – nyilván az el�z� napról emlékezett rá –, hogy legalább annyit elvárnak t�le, hogy rögtön a startnál ne maradjon le Acheron mell�l, csak arra nem jött még rá, hogy azt is elvárják t�le – illetve remélik –, hogy a verseny végén meg is el�zi.)

Ned végs� instrukciói ezúttal rövidek, határozottak, sz�kszavúak voltak: – Ne felejtsd el: csak abban vagyok biztos, hogy az egyik futamot meg tudom nyeretni vele; hogy kett�t is sikerül, azt már csak remélem. A biztosat azonban csak végszükség esetén szabad reszkíroznunk. Szóval, szeretném, ha ebben az els� futamban a következ�t csinálnád: miel�tt a célbírák vagy micsodák elkiáltanák, hogy “Rajt!", csak annyit mondj magadban, hogy Én vagyok Ned William McCaslin, aztán tedd, amit tenned kell.

– Mit? – kérdeztem.

– Azt még magam se tudom – felelte. – De hát Akrum is csak ló, és egy lóval sok minden megeshetik. S ha egy nigger zsoké ül rajta, kétszer olyan valószín�, hogy meg is esik. A fontos csak az, hogy figyelj, légy állandóan résen, hogy miel�tt az a bizonyos dolog megesne, el tudd mondani magadban, hogy Én vagyok Ned William McCaslin, s aztán cselekedj, méghozzá villámgyorsan. De ne izgulj. Ha nem is sikerül, és nem történik semmi, ott leszek majd a célvonalnál, és közbelépek. Azt úgyis biztosan tudjuk, hogy egy futamot feltétlenül meg tudunk nyeretni vele.

Aztán valaki elkiáltotta, hogy “Rajt!", az istállófiúk félreugrottak, mert féltették az életüket, mi meg nekiiramodtunk (mint már említettem, ezúttal sorsot húztunk, és McWillie-nek jutott a pálya bels� széle). Azazhogy csak McWillie iramodott neki. Már nem is emlékszem, hogy szántszándékkal vagy ösztönösen cselekedtem-

- 190 -

e, mindenesetre tény, hogy mikor McWillie nekiiramodott, én visszafogtam a gyepl�t, s Villám els� ugrására akkorát rándult a zabla, hogy belerándult az egész testem, a sérült kezem is, meg minden. Acheron már teljes sebességgel nyargalt, és három hosszal meg is el�zött, mikor megeresztettem a gyepl�t, de a három lóhossznyi távolságot továbbra is megtartottam, vagyis most már mind a ketten nyargaltunk, de három lóhossz választott el bennünket egymástól, s ekkor vettem észre, hogy McWillie – ahogy manapság szokták mondani – “kés�n kapcsol": gyors oldalpillantást vetett felénk, de csak a szemgolyójával, arra számított, hogy ott fog látni körülbelül a térdénél, aztán még egy-két lóhossznyit továbbnyargalt, s csak akkor fogta fel, hogy Villám meg én nem vagyunk mellette. Akkor visszafordult, azaz egy szempillantásra hátranézett, hogy lássa, hol vagyunk, még most is emlékszem, hogy villogott a szeme fehérje, és nyitva volt a szája; tisztán láttam, hogy szinte �rjöngve rángatja Acheron gyepl�jét, hogy lelassítsa valahogy, s �szintén mondom, hallottam is, amint visszakiabál: – A nyavalya törjön ki, te fehér kölyök, ha versenyen vagy, hát versenyezz! – Egyre csökkent köztünk a távolság, s McWillie annyira félrecsavarta Acheron fejét, hogy a ló teste végül szinte derékszöget zárt be a menetiránnyal, s majdnem teljesen eltorlaszolta a pályát, s egy pillanatra – fejjel a küls� korlát felé – szinte mozdulatlanná merevedett; meg vagyok gy�z�dve róla, hogy McWillie kétségbeesésében csakugyan azzal a gondolattal foglalkozott, hogy visszanyargal, s csak akkor fordul megint vissza, ha Villám már megel�zte. Egy pillanatig sem haboztam: azt mondtam magamban, hogy Én vagyok Ned William McCaslin, aztán teljes er�mb�l rávágtam a pálcával Villámra, s úgy irányítottam a fejét, hogy amikor az Acheron fara és a bels� korlát közti résbe ugrik, súroljuk Acheront; még arra is emlékszem, hogy egy pillanatra az is az agyamba villant, hogy Eltörik a lábam, de csak ültem a nyeregben, kezemben az ütésre emelt pálcával, teljesen közömbösen, tulajdonképpen nem is éreztem semmit, csak kíváncsiságot: vártam, mikor üt�dünk neki a korlátnak, vártam a reccsenést, meg hogy majd szerteszét fröccsen a vér, meg a csontszilánk. De olyan nagy irammal vágtattunk, vagy olyan nagy szerencsénk volt, hogy pontosan átfértünk: az én lábam nem is, csak Villám csíp�je súrolta Acheron farát; s abban a pillanatban megint teljes er�mmel lesújtottam a pálcával, semmiféle bíró vagy rendez�, kutyaidomár, fürjvadász vagy gyilkos, de még a legsz�rszálhasogatóbb néz� se állíthatta, hogy nem a saját lovamat ütöttem meg; olyan közel voltunk egymáshoz abban a pillanatban, hogy négyünk közül csak Acheron tudta, ki kapta az ütést.

S nyargaltunk tovább. Mármint Villám meg én. Akkor nem néztem – mert nem nézhettem – hátra, csak kés�bb tudtam meg, mi történt. Acheron állítólag egyáltalán nem is próbálta átugrani a korlátot, egyszer�en csak felágaskodott, és átesett rajta, a fehér fatörmelék porfelh�ként kavargóit körülötte, de nem bukott fel, hanem ijedtében, szinte eszel�sen, nyílegyenesen nekivágott a legel�nek, a néz�k rémülten menekültek el�le, míg McWillie vissza nem fordította; akkor állítólag csakugyan nekihajtotta McWillie a korlátnak (ahhoz már nem volt ideje, hogy visszamenjen a réshez, amit Acheron el�z�leg ütött rajta; ugyanis mi – mármint

- 191 -

Villám – már túlságosan megel�ztük), mintha akadályfutó ló lett volna. Acheron azonban nem volt hajlandó átugrani a korláton, hanem teljes sebességgel a korlát mellett, vagyis a pályán kívül kezdett vágtatni; a néz�k ordítoztak, s mint a békák ugráltak szerteszét, hogy szabaddá tegyék el�tte a pályát; aztán újból meghallottam Acheron patáinak dobogását. A ló – azaz McWillie és a ló – gyorsan felzárkózott, noha a küls� korlát köztünk volt: Villám most egyedül volt a pályán, s ezúttal is nagyszer�en, egyenletesen, energikusan futott, de még mindig eszébe se jutott sietni; már az egyenesben voltunk, s Acheron, noha legalább ötven métert futott már ráadásnak, és még egy egész kört kellett futnia a célig, már be is ért bennünket a korlát túlsó oldalán; s mikor az els� kör kanyarjába értünk, tisztán láttam, hogy McWillie szinte kétségbesetten töpreng, és viaskodik önmagával, hogy mit válasszon – s közben a távolság egyre fogyott, vagyis a választás lehet�sége egyre csökkent –: megpróbálja-e Acheront a maga törte résen át visszakényszeríteni a pályára, kitéve magát annak, hogy a ló megmakacsolja magát a szerteszét hever� korlátdarabok láttán, vagy menjen biztosra, azaz maradjon ott, ahol van, az új pályán, ahol már nem volt el�tte semmi akadály.

Az óvatosság gy�zött (mint ahogy számítottam is rá); megint az egyenesben nyargaltunk (most már másodszor), közeledett a túlsó kanyar (szintén másodszor), s noha a korláton kívül sokkal hosszabb pályát kellett leírniuk, elhúztak mellettünk; már közeledett a célvonal, s Acheron legalább egy hosszal el�ttünk nyargalt; úgy rémlik, egy pillanatig arra gondoltam, hogy csupán a látszat kedvéért megint igénybe veszem a pálcát; aztán csak nyargaltunk tovább; a tömeg már elkezdett üvölteni, ami nem is csoda: aligha látott még valaki a néz�k közül olyan versenyt, ahol a két ló a korlát két ellenkez� oldalán fut, de csak nyargaltunk tovább, Acheron még mindig a legnagyobb sebességgel futott a maga külön pályáján, amely teljesen üres és szabad volt már el�tte, mint a mennyországba vezet� ösvény; amikor mi – azaz Villám – áthaladtunk a célszalag alatt, Acheronnak már két hossz el�nye volt, és nekivágott volna a harmadik körnek is (úgy látszik, szeretett a korláton kívül futni), de McWillie minden erejét megfeszítve elráncigálta a korláttól, ki a legel�re, ahol egyre sz�kül� körbe szorította, s a ló végül lelassított. Mögöttünk pedig máris felcsapott az éktelen lárma, összevissza kiabálás: – Szabálytalan! Szabálytalan! Nem! Nem az! De igen! Nem érvényes a futam! Nem érvényes! De igenis, hogy érvényes! Szó sincs róla! Kérdezzük meg a bírót! Kérdezzük meg Edét! Mit szólsz hozzá, Ed? – s a tömegnek az a része, amelyet Acheron elszalasztott a küls� korláttól, már be is özönlött a pályára, ott, ahol a korlát összetört, s összevegyült a belül állókkal; én egyre csak Nedet kerestem; már azt hittem, hogy sikerült is fölfedeznem, de nem �, hanem Lycurgus szaladt elém a pályán, elkapta Villám kantárját, s már meg is fordította.

– Gyere – mondta. – Most már lépésben is jöhetsz. Le kell h�lnie a lónak. Mr. McCaslin azt mondta, vigyük el a pálya mell�l, oda ni, a szentjánoskenyérfák alá, ahol a bricska áll, ott senki se fog zavarni, nyugodtan lecsutakolhatjuk. – Én azonban megpróbáltam visszatartani.

- 192 -

– Mi történt? – kérdeztem. – Érvényes a futam? Mi gy�ztünk, ugye? Mi áthaladtunk a célszalag alatt. �k meg csak megkerülték. Fogd – mondtam –, vidd csak, én visszamegyek, és megtudakolom. – Nem mehetsz vissza, értsd meg – mondta Lycurgus. Azzal máris ügetésre fogta Villámot. – Mr. McCaslin azt akarja, hogy te se légy ott. Azt mondta, hogy mind a ketten maradjunk Villám mellett, és készítsük fel, hogy újra starthoz állhasson; a következ� futamra egy órán belül sor kerül, és azt a futamot mindenképpen meg kell nyernünk, vagyis ha ezt érvénytelenítik is, a következ�ben akárhogy is, de nyernünk kell. – így hát továbbmentünk. Lycurgus a pálya végén leemelte a korlát egyik darabját, áthaladtunk a nyíláson, s tovább ügettünk a körülbelül kétszáz méternyire lev� szentjánoskenyérfa-csoprot felé; csak akkor vettem észre, hogy Parsham bácsi bricskája oda van kötve az egyik fához. De még oda is elhallatszott a pálya közepén álló bírói emelvény fel�l az ordítozás, s megint elfogott a vágy, hogy visszamenjek, és megtudjam, mi történik. De Lycurgus most se hagyott visszamenni: már szedte is le a kocsiról a vödröket, a szivacsot meg a rongyokat, s�t még egy nagy csöbör vizet is, levettük Villámról a nyerget, és nekiálltunk a csutakolásnak. Így aztán csak hallomásból értesültem róla, hogy mi történt (és mi történik még mindig): Lycurgus elmondta azt a keveset, amit � látott, amíg Ned értem nem küldte, aztán kés�bb mások is beszámoltak róla, miel�tt még Ned is megérkezett volna: nagy volt a felfordulás, a kiabálás, voltak, akik tiltakoztak, voltak, akik érvényesnek jelentették ki a futamot (igen: annak ellenére, hogy Villám a télen már elvesztett két versenyt – vagy két futamot, mindegy –, s annak ellenére, hogy el�z� nap a mostani verseny els� futamát is elvesztette, még mindig akadtak, akik fogadtak rá. Még csak tizenegy éves voltam; még nem tudtam, hogy olyan ló még nem állt starthoz – föltéve, hogy össze nem rogyott, mire odaért –, amelyre ne fogadott volna valaki), s voltak pillanatok, amikor már-már verekedésre került a sor; s a tumultus központjában Ned állt, tulajdonképpen neki támadt mindenki, � azonban udvariasan, nyugodtan, de konokul és kitartóan visszavert minden támadást. – Ez nem volt verseny. Ahhoz, hogy egy versenyt versenynek nevezhessünk, legalább két ló kell, és az egyik ló egyáltalán nem is volt a pályán. – Mire Ned:

– Nincs igaza, uram. A versenyszabályok nem tesznek említést a lovak számáról. Csak egy lóról beszélnek: világosan ott van a szabályokban, hogy az a ló nyert, amelyik nem követett el szabálytalanságot, megállás nélkül futotta végig a távot, a zsoké nem esett le róla, és els�nek haladt át a célvonalon. – Mire valaki:

– Ezzel éppen maga bizonyítja azt, hogy a fekete gy�zött: nem követett el semmiféle szabálytalanságot, csak a korlátból tört össze vagy hatméternyit, megállás nélkül futotta végig a távot, hiszen a saját szememmel láttam legalább száz embert, aki alig tudott félreugrani az útjából, s maga is a saját szemével láthatta, hogy jó két hosszal el�bb haladt át a célvonalon, mint a pej. – Mire Ned:

– Nincs igaza, uram. A célvonal csak a pályát szegélyez� egyik korláttól a másikig tart. Nem ér le Mississippiig. Vagy ha odáig ér, akkor azokat a lovakat is

- 193 -

számításba kellene vennünk, amelyek ma reggel óta áthaladtak rajta, anélkül, hogy hallottunk volna róluk. Nincs igaza, uram. Igazán sajnálatos, hogy abból a vacak korlátból kitört egy darab, de hát mi igyekeztünk megnyerni a versenyt, nem állhattunk meg, hogy megvárjuk, amíg a másik ló visszatér a pályára. – S ekkor hirtelen három ismeretlen jelent meg a színen, legalábbis így mondták a szemtanúk: azazhogy nem volt mind a három ismeretlen, mert az egyik Linscomb ezredes volt, s �t mindnyájan ismerték, hiszen a szomszédai voltak. A másik kett�r�l nyilván azt gondolták, hogy a vendégei, a városból jöhettek, körülbelül egyid�sek voltak Linscomb ezredessel, látszott rajtuk, hogy módos emberek, rajtuk is volt zakó meg nyakkend�; láthatólag �k akarták kézbe venni az ügyet, mert egyikük befurakodott a Ned, valamint a gondterhelt versenybírák körül ordítozó tömegbe, és azt mondta, hogy:

– Uraim, engedjék meg, hogy javaslatot tegyek a megoldásra. Ez az ember itt – Nedet értette rajta – azt állítja, hogy az � lova a versenyszabályoknak megfelel�en futott, és els�nek haladt át a célszalag alatt. Mi viszont mindnyájan láttuk, hogy a másik ló futott gyorsabban, s els� volt a finisben is. A lovak tulajdonosai ezek az urak, itt mellettem: Linscomb ezredes, az önök szomszédja és Mr. van Tosch, Memphisb�l, aki valószín�leg szintén nemsokára a szomszédjuk lesz, akkor majd �t jobban is megismerik. Abban állapodtak meg, s reméljük, az önök bírái is hozzá fognak járulni, hogy ennek a futamnak az érvényességét, ahogy a bankárok szokták mondani, bizonyos feltételhez kötik. Mindnyájuknak volt már dolguk bankárokkal, akár akarták, akár nem – itt állítólag még szünetet is tartott, hogy nevethessenek, és csakugyan nevettek is –, tudják hát, hogy mindenre van valami formulájuk..

– Meg hasznuk is van mindenb�l – szólt közbe valaki, mire megint kitört a nevetés, ezúttal anélkül, hogy provokálta volna, de � is csatlakozott a nevet�khöz.

– A formula ezúttal az, hogy függ�vé tesszük a futamot. Nem tekintjük semmisnek, nem is érvénytelenítjük, egyszer�en csak függ�vé tesszük. A fogadások, amelyeket önök kötöttek, továbbra is érvényesek; vagyis most még senki se nyert, és senki se vesztett; a tétek összegét, ha akarják, még meg is növelhetik, vagy ellenfogadást is köthetnek; a gy�ztes ló számára kit�zött díj is érvényben marad, s�t, a lovak tulajdonosai ötven-ötven dollárral meg is toldották a következ� futamra, vagyis a most véget ért futam gy�ztesének is azt a lovat tekintjük, amelyik a következ�t megnyeri. Aki az utolsó futamot megnyeri, azé az egész összeg. Mit szólnak hozzá?

Minderr�l persze én – azazhogy mi: Lycurgus meg én – csak kés�bb értesültünk. Pillanatnyilag fogalmunk se volt róla, mi történik: csak vártuk, hogy Ned vagy valaki értünk jöjjön, vagy üzenjen; Lycurgus fel-alá sétáltatta a lecsutakolt és pokróccal letakart Villámot, hogy ne merevedjenek meg a tagjai, én meg – hátamat egy fatörzsnek támasztva – leültem a földre, és lehúztam a kezemr�l a lovaglózoknit, hogy a pólya megszáradjon; néha úgy éreztem, hogy már órák teltek el, szinte egy egész örökkévalóság, a következ� pillanatban meg úgy, mintha még egy perc se telt volna el, úgy összes�r�södött az id�. Aztán siet�s léptekkel

- 194 -

megérkezett Ned. Említettem, milyen ijeszt�en festett reggel, de hát annak nagyrészt a ruhája volt az oka. Most megint fehér (vagy majdnem fehér) volt az inge, és tiszta volt a nadrágja is. Most azonban nem a ruhája lett volna ijeszt�, még akkor se, ha még mindig piszkos. Hanem az arca. Alapjában véve nem is úgy festett, mint aki egy közönséges és ártalmatlan kísértettel találkozott, inkább úgy, mintha magával a Végzettel került volna váratlanul szembe, s a Végzet így szólt volna hozzá: Légy nyugodt. Még van harminc-negyven perced, csak aztán szólítalak. Akkor állj készen, de addig ne izgulj, hanem tedd, amit tenned kell. De nem sokáig bámulhattam – illetve bámulhattuk – Nedet. Odalépett a bricskához, kivette fekete zakóját, belebújt, s közben már mondta is:

– Függ�vé tették a futamot, ahogy mondják. Ez azt jelenti, hogy aki a következ� futamot elveszti, az veszti el az egész versenyt. Nyergeljétek fel. – Lycurgus már le is vette Villámról a pokrócot; egykett�re föl is nyergeltük. Aztán felültem a hátára, Ned pedig odaállt Villám fejéhez, egyik kezével megfogta a zablát, a másikkal meg zakója zsebében matatott valamit. – Ebben a futamban könny� dolgod lesz. Tegnap csak egy kicsit babráltunk ki azzal a másik lóval, ma azonban csúnyán bolonddá tetted. Még egyszer nem fogod tudni rászedni. De nem baj. Most már nem is lesz szükség rá; ezt a futamot majd én intézem el. Csak arra vigyázz, hogy a célnál is nyeregben légy. Vagyis le ne ess a lóról: csak erre vigyázz végig. Ügyelj rá, hogy a két korlát között maradjon, és le ne ess róla. És ne felejtsd el, mire tanított hétf�n. Amikor az els� kört futod, húzz rá egyet, miel�tt még eszébe jutna, hol álltam hétf�n. Egy világért se engedd megállni; a másik lóval ne tör�dj, nem érdekes, hogy hol van, és mit csinál: csak a magadét figyeld. Érted?

– Értem – feleltem.

– Helyes. Ezenkívül még csak egyetlenegy teend�d van. Amikor a második kört futjátok, és bekanyarodsz a célegyenesbe, ne csak gondold, hanem légy benne feltétlenül biztos, hogy Villám az egész pályán végiglát maga el�tt. Ha majd odaérsz, tudni fogod, miért. A lényeg az, hogy ne csak gondold, hogy látja, vagy hogy egy bizonyos pontról már látnia kell, hanem intézd úgy a dolgot, hogy valóban lássa is az egész pályát, a célvonalig, s�t még azon is túl. Ha a másik ló esetleg el�tted lenne, kényszerítsd Villámot, ha kell, egészen a küls� korlát mellé, hogy akadálytalanul végigláthasson a pályán a célvonalig, s még azon is túl. Ne tör�dj vele, ha ezzel teret veszítesz is; mindenképpen úgy irányítsd Villámot, hogy az egész pályát láthassa maga el�tt. – Kivette a zsebéb�l a kezét; Villám megint beledugta a markába az orrát, s nekem megint megcsapta az orromat az a gyönge, de jellegzetes szag, amit hétf�n éreztem Parsham bácsi legel�jén, s amit nekem is vagy akárki másnak menten fel kellett volna ismernie, s nyilván fel is ismertem volna, ha lett volna rá id�m.

– Nem felejted el?

– Nem – feleltem.

– Akkor gyerünk – mondta. – Vezesd, Lycurgus.

- 195 -

– Te nem jössz? – kérdeztem. Lycurgus megrántotta a gyepl�t; Villám orrát er�szakkal kellett kirángatnia Ned markából. Ned végül is kénytelen volt megint zsebre dugni a kezét.

– Menj csak – felelte. – Tudod, hogy mit kell tenned.

– Lycurgus elindította a lovat; küszködnie kellett vele egy darabig; s�t: Villám megpróbált még egyszer visszafordulni, de Lycurgus megakadályozta.

– Húzz rá egyet, de ne nagyot – mondta Lycurgus. Csak éppen, hogy eszébe jusson, mi a kötelessége. – Rá is húztam egyet, el is indultunk; így történt, hogy McWillie meg én harmadszor is ott kuporogtunk ugrásra kész villámainkon a startvonalnál. Mivel az istállófiú, aki McWillie lovát fogta eddig a startnál, nem volt hajlandó harmadszor is földhöz vágatni magát, és önként senki sem jelentkezett, s�t felszólításra sem volt hajlandó senki Acheront tartani, egy darab jutaspárgát feszítettek ki egyik korláttól a másikig – a gyapotbálákat szokták ilyennel összekötni –, két újabb demokrata fogta a pálya két szélén, egymással szembefordulva. Alighanem ez a startunk sikerült a legjobban. Acheronnak az el�bbi futamban esze ágában se volt nekiugrani a tizenöt centis palánknak, nem csoda hát, hogy most még két méterre se volt hajlandó megközelíteni, Villám meg, noha az orra majdnem a korlátot érintette, olyan csöndesen és nyugodtan álldogált, mint egy tehén; azt hiszem, Nedet fürkészte a tömegben; aztán az indító elkiáltotta, hogy “Rajt!"; a spárga lehullt, és Acheron meg McWillie abban a pillanatban mint a kil�tt puskagolyó süvített el mell�lünk, de McWillie még a fülembe ordította:

– Most majd megtanítlak, fehér kölyök! – ám csak egy lóhossznyival tudott megel�zni, mert Villám máris engedelmesen felzárkózott McWillie térdéhez – igazán energikusan, ütemesen futott, csak még nem eszmélt rá, versenyt fut egy másik lóval. Pedig tulajdonképpen most el�ször festettünk úgy, mintha valóban lóversenyen lennénk – legalábbis amióta jómagam is aktív résztvev�ként szerepeltem –, a két ló majdnem egyszerre indult, és majdnem váll váll mellett vágott neki az els� körben az egyenesnek, egymáshoz viszonyított helyzetünk – el�rehaladásunkhoz viszonyítva – szinte álomszer� lassúsággal módosult és változott; Acheron néha elhúzott, s már már úgy látszott, hogy le is hagy bennünket, de aztán Villám, úgy látszik, rájött, hogy lemaradt, és gyorsan felzárkózott. A néz�k valószín�leg azt hitték, hogy valóban versenyezni akar; hajráztak is a korlát mellett, akik még nem ismerték igazán Villámot, s nem tudták, hogy csupáncsak nem akar nagyon lemaradni; aztán bekanyarodtunk és nekivágtunk – még az els� körben – a célegyenesnek, s esküszöm, hogy Villám már abban a pillanatban, amikor az egyenesbe értünk, Nedet kereste; esküszöm, hogy még nyerített is; inaszakadtából vágtatott, közben nyerített: addig még sose hallottam, hogy egy ló futás közben nyerített volna. Nem is tudtam, hogy ilyenkor is képesek nyeríteni.

Teljes er�mb�l rávágtam. Megugrott, tétovázott egy kicsit, aztán ismét ugrott egyet; már két lóhossznyi el�nyt ajándékoztunk McWillie-nek, úgyhogy még

- 196 -

egyszer rávágtam; két hossz hátránnyal vágtunk neki a második körnek, de most addig ütöttem Villámot, amíg úgynevezett agya meg nem feledkezett Nedr�l, s ismét a tudatára nem ébredt, milyen nagy a távolság közte és Acheron közt, s annyira fel nem zárkózott, hogy a feje megint szinte McWillie térdét érte; odáig engedelmesen el�renyomult, de el�bbre egy hüvelykkel se volt hajlandó menni: a csodálatos felépítés� teremtmény izmainak még nem adott parancsot az agya, illet�leg az agyát még nem tájékoztatták el�retolt megfigyel� és felderít� �rszemei, hogy ennek az egész �rült er�feszítésnek egyetlen értelme és célja van: els�ként érkezni egy megadott helyre. Most McWillie használta az ostorát, úgyhogy nekem nem kellett használnom; de éppúgy nem tudott elhúzni Villámtól, mint ahogy lemaradni se tudott volna mögötte; így vágtattunk végig az egyenesben és a hátsó kanyarban, én nem pottyantam le Villámról, és Villám a két korlát között maradt, tehát már csak Ned utolsó instrukciójának kellett eleget tennem: úgy irányítanom a lovat, hogy kikerüljön Acheron mögül – ezzel megint egy lóhossznyi el�nyt ajándékoztunk McWillie-nek –, s akadálytalanul végigláthasson a pályán, egészen a célig, s�t, még azon is túl. Els�nek � – Villám pillantotta meg Nedet. Én csak azt éreztem, hogy megint hirtelen el�relendül, és lökésszer�en nekilódul, mintha valami láthatatlan kötelékb�l vagy járomból sikerült volna kitörnie. Aztán magam is megpillantottam Nedet, mintegy negyven méterrel a célvonal mögött – egészen parányinak t�nt, ahogy ott álldogált egyedül az üres pályán; Acheron meg McWillie – aki úgy verte a lovát, mint a cséphadaró – valósággal röpülni kezdett-hátrafelé; egy pillanatra még McWillie eltorzult arcát is láttam, aztán az is elt�nt; s a fejünk fölött megvillant a célszalag. – Gyere, öcskös – mondta Ned. – Itt van nálam!

Villám olyan hirtelen lelassított, hogy majdnem kivetett a nyeregb�l, keresztülvágott a pályán (Acheron közvetlenül a nyomunkban lehetett, de – legalábbis reméltem – már szintén igyekezett lelassítani), s rohant Nedhez, mint az �rült, se zabla, se kantár, se semmi nem tudta visszatartani, aztán egy pillanat alatt megállt, s már bele is fúrta az orrát Ned tenyerébe, én meg kétségbeesve kapkodtam a füle körül még a fájós kezemmel is, hogy megkapaszkodhassam valamibe. – Sikerült! – kiáltottam. Sikerült! Gy�ztünk!

– Az ügynek ezt a részét mindenesetre elintéztük – felelte Ned. – Most már csak azért imádkozz csillagaidhoz, hogy nagyobb baj ne legyen bel�le. – Tudod, csak egy pillanattal el�bb lovagoltam végig és nyertem meg életem els� versenyét. Méghozzá egy feln�tteknek való versenyt, s egész csomó feln�tt látta, hogy megnyertem sokkal több, mintamennyit valaha is láttam egy tömegben-, és (legalábbis néhányan) fogadtak is rá, hogy megnyerem. Szóval megint nem volt rá lehet�ségem, hogy felfigyeljek valamire, hogy észrevegyek valamit Ned arcán, a hangjában, vagy abban, amit mondott, mert a néz�k már keresztül is másztak a korláton, becs�dültek a pályára, s mind felénk igyekeztek: egész tömeg izzadságtól zsíros kalap, nyakkend� nélküli ing és tátott szájjal üvöltöz� arc rohant felénk. – Most aztán vigyázz! – mondta Ned; de nekem még akkor sem t�nt fel semmi; csak a tengernyi arcot láttam magam el�tt, és a kiáltozást hallottam:

- 197 -

– Remekül lovagoltál, fiú! Nagyszer�en behoztad! Mi azonban nem álltunk meg, Ned továbbvezette Villámot, egyre mondogatta, hogy:

– Engedjenek át, fehér emberek; engedjenek át mindaddig, amíg félre nem álltak, hogy továbbmehessünk, de a tömeg is jött utánunk, mint az áradat; végül elérkeztünk a pálya bels� részére nyíló kapuhoz, ahol már vártak a célbírák, s Ned megint megszólalt: – Most aztán vigyázz! – s ami azután történt, arra már csak úgy emlékszem, mint valami színpadi jelenetre: ott állt a ló, Ned fogta a zabláját, én meg csak bámultam Villám fülei közt nagyapára, aki a botjára támaszkodott (az aranyfej� bot volt nála), s közvetlenül mögötte ott álltak még ketten, akiket ugyancsak ismertem már valahonnan.

– Gazda! – nyögtem.

– Mit csináltál a kezeddel? – kérdezte.

– Izé... – dadogtam. – Gazda...

– Persze, most nem érsz rá – mondta. – Én se. – Nagyon barátságos volt, illet�leg nagyon rideg. Azazhogy nem is: nem volt semmilyen se. – Majd otthon elintézzük – tette hozzá. Azzal el is t�nt. Aztán kiderült, hogy az a másik ismer�s két ember Sam meg Minnie, �k néznek föl rám – Minnie arca még mindig komor és vigasztalan –, s úgy rémlik, csak nagy sokára vettem észre, hogy Ned a lábamat rángatja.

– Hol az a dohányzacskó, amit tegnap adtam oda neked? – kérdezte. – Csak nem vesztetted el?

– Dehogy vesztettem – feleltem, és el�húztam a zsebemb�l.

- 198 -

13.

– Mutasd meg nekik – fordult Minnie felé Miss Reba. Az autónkban – illetve Boon –, azazhogy nem is: nagyapa autójában ültek: mármint Everbe, Miss Reba, Minnie, Sam és Linscomb ezredes sof�rje; a sof�r McWillie apja volt; Linscomb ezredesnek is volt autója. A sof�r, Sam meg Minnie elment Hardwickbe, hogy kiszabadítsa Miss Rebát, Everbét meg Boont, és visszahozza �ket Parshambe, ahonnan aztán Miss Reba, Minnie meg Sam vonaton továbbmehetnek Memphisbe. Csakhogy Boon nem jött vissza velük. Megint dutyiba került, most már harmadszor, s az autó azért állt meg Linscomb ezredes háza el�tt, hogy beszámoljanak a dologról nagyapának. A történteket Miss Reba adta el�; bent ült az autóban, nagyapa, Linscomb ezredes és én meg ott álltunk az autó körül, mert Miss Reba semmiképp se akart bejönni a házba; szóval Miss Reba adta el�, mi történt Boonnal meg Butchcsal.

– Meglehet�sen kényelmetlen volt az utazás odafelé az autóban. De hát velünk volt az a seriffhelyettes is, nem is szólva arról az itteni kis öreg rendbiztosról, akib�l ugyan nem néz ki sokat az ember, de mondhatom, hogy nemigen lehet vele cicázni. Amikor Hardwickbe értünk, legalább annyi eszük volt, hogy külön cellába zárták �ket. Sajnos, Corrie új barátjának a száját nem tudták befogni... – Aztán hirtelen elhallgatott; nekem még csak látni sem volt kedvem Everbét; egy ilyen nagydarab lányhoz sehogy se illett – bár jelentéktelen apróság volt mind a kett� –, hogy fekete karika legyen a szeme körül, vagy felhasadjon a szája széle; márpedig nyilván történt vele valami ilyesmi, s�t: az is lehet, hogy a szeme is bedagadt, meg a szája is felhasadt; szótlanul ült az autóban, kénytelen volt ott ülni, mivel nem volt hova mennie, és nem csinálhatott egyebet; s ha akartam, ha nem, láttam, hogy csupa véraláfutás az arca. – Pardon, kicsikém, nem szóltam semmit – folytatta Miss Reba. – Hol is tartottam?

– Azt akarta elmondani, mit m�velt már megint Boon – felelte nagyapa.

– Ja igen – mondta Miss Reba. – Szóval külön cellákba zárták �ket, egymással szemközt, Corrie-t meg engem pedig – igazán nagyon rendesen bántak velünk: ahogy úrin�kkel szokás – levittek a börtön�r feleségének a szobájába, úgy volt, hogy ott is fogunk maradni; aztán az a hogyishívják – az a Butch – egyszerre csak elkezdett pofázni, és azt mondta, hogy: “Azért mégiscsak származott valami haszon a dologból: igaz, hogy Cuki Fiú meg én vesztettünk egy kis vért, a b�rünk is lejött egy kicsit, meg két ing is odalett, de legalább lerámoltuk az utcáról ezeket a, bocsánat a kifejezésért – szakította félbe önmagát Miss Reba – memphisi kurvákat." Boon erre menten ki akarta emelni azt a vasajtót a sarkából, de szerencsére gondjuk volt rá, hogy jól bezárják, és az ember azt hitte volna, hogy

- 199 -

ett�l lecsillapodik, mármint attól, hogy egy darabig ott kell ülnie, és bámulnia azt az ajtót. Mi legalábbis azt hittük. Mikor aztán Sam megjött azokkal az igazolásokkal vagy mikkel – engedje meg, hogy mindjárt hálásan meg is köszönjem önnek – fordult nagyapa felé. – Nem tudom, mennyibe került önnek a dolog, de ha elküldi a számlát, elintézem, ha hazaérek. Boon tudja a címemet, régi ismer�sök vagyunk.

– Köszönöm – felelte nagyapa. – Ha felmerül valami költség, majd tudatom. Szóval mi történt Boonnal? Még mindig nem mondta el.

– Ja persze. El�ször azt a hogyishívjákot engedték ki: ez volt a hiba, mert még ki se húzták a kulcsot Boon cellájának a zárából, máris kint termett a cellából, s egyenest nekiment annak a...

– Butchnak – szóltam közbe.

– Butchnak – ismételte meg Miss Reba. – Az biztos, hogy alaposan elintézte; leütötte, aztán miel�tt bárki észbe kaphatott volna, már rajta is térdelt. Ezért aztán még csak azt se hagyták, hogy kifújja magát; éppen csak hogy kirándult a folyosóra, már vitték is vissza a cellába, és megint bezárták; a kulcs még benne is volt a zárban. Mindenesetre bámulatra méltóan viselkedett. – Aztán megint elhallgatott.

– Hogyhogy? – tettem fel a kérdést.

– Mit mondtál? – kérdezte Miss Reba.

– Mit csinált, amit bámulatra méltónak lehetne nevezni? Azt nem mondta el. Mit csinált?

– Miért? Szerinted az semmi, hogy megint ki akarta tekerni annak a...

– Butchnak – segítettem ki.

– .. .Butchnak a nyakát, pedig tulajdonképpen még ki se engedték a dutyiból? – kérdezte Miss Reba.

– Nem tehetett egyebet – feleltem.

– Egek ura! – kiáltott fel Miss Reba. – De induljunk már; feltétlenül el kell érnünk azt a vonatot. Ne felejtse elküldeni a számlát – figyelmeztette nagyapát.

– Szálljon ki, és jöjjön be – mondta Linscomb ezredes.

– Mindjárt kész a vacsora. Az éjféli vonattal is elmehet.

– Köszönöm, de nem megyek be – felelte Miss Reba. Akármeddig marad a felesége Monteagle-ben, egy szép napon csak hazajön, s akkor aztán kénytelen lesz magyarázkodni.

– Szamárság – felelte Linscomb ezredes. – Én vagyok az ÚT a házban.

– Remélem, az is marad – mondta Miss Reba. – Ja, igaz

- 200 -

– fordult Minnie felé. – Mutasd meg nekik! – A leány Minnie – ránk mosolygott, azaz tulajdonképpen csak rám. Csodálatos látvány volt: a szabályos, egyenletes, páratlanul szép, hibátlan, porcelánfehér, ívelt fogsor szinte szenvedélyesen fogta körül az ismét helyére került aranyfogat; az volt az érzése az embernek, hogy szinte háromszor akkora, mint egy közönséges fehér fog; aztán megint összecsukta a száját; der�s volt, nyugodt, kiegyensúlyozott és sebezhetetlen, már amennyire egyáltalában sebezhetetlennek lehet nevezni valami magunkfajta csont-hús szövedéket, aki csupán a véletlennek köszönheti létét. Mehetünk – mondta Miss Reba. McWillie apja felkurblizta a motort, aztán visszaült a volán mellé; az autó elindult. Nagyapa meg Linscomb ezredes megfordult, és elindult vissza a ház felé, s már én is éppen indulni akartam, amikor az autó halkan dudált egyet, s visszafordultam. Az autó már meg is állt, Sam már ki is szállt bel�le, és integetni kezdett felém.

– Gyere csak ide. Miss Reba szeretne egy kicsit beszélni veled. – Amíg odaértem, le nem vette rólam a szemét. – Miért nem mondtatok meg nekem, se te, se Ned, hogy az a ló csakugyan nyerni fog? – kérdezte.

– Én azt hittem, hogy tudja – feleltem. – Hiszen azért jöttünk ide.

– Persze, persze – mondta Sam. – Ned is azt állította. Meg te is. Meg mindenki. De mért nem hitette is el velem valaki? Igaz, hogy sose szoktam hazárdjátékot játszani, de ha csak annyi merszem lett volna, mint Miss Rebának, talán még azt a vagont is feltettem volna rá. Nesze – folytatta. Vastag köteg pénz volt, csupa bankjegy. – Ez Nedé. Mondd meg neki, hogy ha legközelebb megint talál egy lovat, amelyik nem tud futni, ne is jöjjön értem, csak sürgönyözzön. – Miss Reba kihajolt a kocsiból, határozott volt és csinos. Everbe a másik oldalon ült mellette, meg se moccant, de túlságosan nagydarab teremtés volt, nem lehetett nem észrevenni. Miss Reba így szólt:

– Nem számítottam rá, hogy itt is a dutyiban kötök ki. Igaz, hogy abban se voltam biztos, hogy nem ott fogok kikötni. Mindenesetre megkértem Samet, hogy fogadjon helyettem. Ötven dollárt tettem fel Mr. Binford és ötöt Minnie nevében. Sam másfélszeres pénzt kapott. Én, azazhogy mi szeretnénk megfelezni veled a nyereséget. Most nincs ugyan nálam annyi készpénz, mivel közbejött ez a váratlan reggeli pótkirándulás...

– Nincs szükségem rá – szóltam közbe.

– Gondoltam, hogy úgyis ezt fogod mondani – felelte. – Épp ezért a nevedben is feltétettem a lóra Sammel öt dollárt. Hét és fél dollár jár neked. Tessék. – Már nyújtotta is.

– Nem kell – mondtam.

– Na, mit mondtam? – kérdezte Sam.

– Azért nem kell, mert szerencsejátékon nyerted? – kérdezte Miss Reba. – Erre is ígéretet tettél? – Nem tettem. Anyámnak valószín�leg eszébe se jutott, hogy

- 201 -

esetleg szerencsejátékot is játszhatok. De nem is azért nem kellett a pénz, mintha bárkinek bármiféle ígéretet tettem volna. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg Miss Rebának, amikor még magam se tudtam az okát: csak azt tudtam, hogy nem pénzért csináltam a dolgot; hogy az egészben alighanem a pénz játszotta a legjelentéktelenebb szerepet; hogy ha már egyszer elkezdtük, folytatnunk is kellett, és be is kellett fejeznünk, legalábbis Nednek meg nekem, ha mindenki más abbahagyta is; olyasféle dolog volt ez, mintha pusztán azzal, hogy Villámot starthoz állítjuk, és megnyeretjük vele a versenyt, bizonyos mértékig igazolhattuk volna (nem arról van szó, hogy a következmények alól mentesültünk volna, csak arról, hogy igazolhattuk volna) a történteket. Nem arra számítottunk, hogy kedvez�bb színben tüntethetjük föl azt, ami a legelején történt – vagyis amit Boon meg én el�re megfontolt szándékkal, szabad akaratunkból cselekedtünk Jeffersonban négy nappal azel�tt; csak az alól nem akartunk kibújni, legalább azt szerettük volna befejezni, amit mi ketten kezdeményeztünk. De nem tudtam, hogy magyarázzam el a dolgot, így aztán csak azt feleltem, hogy:

– Nem. De a pénz nem kell.

– Gyerünk – mondta Sam. – Vedd el már, hogy mehessünk. Feltétlenül el kell érnünk azt a vonatot. Add oda Nednek vagy esetleg annak az öreg cimborának, aki tegnap éjjel gondot viselt rád. �k tudni fogják, mit kezdjenek vele. – így aztán elvettem a pénzt; most már két köteg pénz volt nálam, egy vastagabb meg egy vékony. És Everbe még mindig nem moccant, csak ült mozdulatlanul, az ölébe ejtett kézzel, nagy, túl nagydarab lány volt ahhoz, hogy efféle apróságok történjenek vele. – Legalább a fejét simogasd meg – mondta Sam. – Nem arra tanított Ned mindig, hogy még egy kutyába se szabad belerúgni?

– Dehogy simogatja – mondta Miss Reba. – Nézzen csak rá. Uramjézus, milyenek maguk, férfiak! Pedig ez még csak tizenegy éves. Mi a fenét számít, hogy még valakivel megcsinálta? Nem bizonyítja egyfolytában már vasárnap óta, hogy abbahagyta? Ha valaki annyi ideig fát f�részelt, mint ameddig ez a lány, ugyan mi a fenét számít, ha még egy rönköt szétf�részel, ha már úgyis felmondott, s�t alá is írta már a felmondást? – így aztán megkerültem az autót, és átmenteni a másik oldalra. A lány még mindig nem moccant, egy ilyen nagydarab lánnyal igazán nem történhettek ilyen apróságok, túlságosan nagydarab teremtés volt, s ami történt, csak olyasmi, mintha egy plakátra vagy egy nagydobra pettyentett volna rá egy madár; csak ült a helyén; olyan nagydarab teremtés volt, hogy még összehúzódzkodni se tudott, nagyon szegyeiké magát (Nednek ugyanis igaza volt), a szája meg volt dagadva egy kicsit, de f�képp a szeme körül voltak fekete véraláfutások; az � esetében még egy közönséges monokli is nagyobb, felt�n�bb és eltakarhatatlanabb volt, mint máson.

– Nincs semmi baj – mondtam.

– Úgy gondoltam, muszáj megtennem – felelte. – Úgy láttam, nincs más megoldás.

- 202 -

– Na, ugye? – szólalt meg Miss Reba. – Ugye, milyen egyszer� az egész? Csak ezt kell mondanotok nekünk, feltétlenül elhisszük. Nincs olyan férfi, akármilyen ócska, tetves alak, föltéve, hogy hetven éven alul van, aki ne tudná elhitetni bármelyik n�vel, hogy nincs más megoldás.

– Csakugyan meg kellett tennie – feleltem. – így még idejében visszakaptuk Villámot, és elindíthattuk a versenyen. De már nem érdekes az egész. Most pedig jó lesz, ha mennek, mert még lekésnek a vonatról.

– Bizony – mondta Miss Reba. – Ráadásul még vacsorát is kell f�znie. Err�l még nem is hallottál; pedig ez az igazi meglepetés. Nem akar visszamenni Memphisbe. Nemcsak az üzletszer� kurválkodást hagyta abba: egyáltalán nem akar többet kurválkodni, föltéve persze, hogy igaz, amit mondanak, hogy az ilyen Parsham-féle kisvárosokban a férjek törvényes keretek közt elégítik ki természetes vágyaikat. Állást kapott Parshamben, annál a rendbiztosnál; mos meg f�z rá, kiemeli meg visszarakja az ágyba a feleségét, meg megmosdatja. Vagyis ezentúl nem lesz kénytelen lefeküdni az els�, útjába kerül� bádogjelvényessel, mert habozás nélkül hozzávághat egy kávéskannát vagy zsíros lábast. Menjünk – fordult Sam felé. Innen még maga se tudja rávenni azt a vonatot, hogy megvárjon bennünket.

El is mentek. Én meg megfordultam, és elindultam vissza, a ház felé. Oszlopokkal meg erkélyekkel díszített hatalmas épület volt, díszkertekkel, istállókkal (az egyikben most Villám lakott), kocsiszínekkel meg az egykori rabszolgaszállásokkal körülvéve: ez volt a hajdani Parsham-ház (különben ma is megvan még), ennyi maradt meg annak az embernek és családjának az ültetvényéb�l, akir�l a város és környéke, s�t egyes lakói is, mint például Parsham Hood bácsi, a nevüket kapták. A nap már lement. És akkor döbbentem rá el�ször, hogy az egészen túl vagyunk, vége – vége a négynapos küszködésnek, rohangálásnak, ravaszkodásnak, hazudozásnak és izgalomnak; túl vagyunk mindenen, csak a leszámolás van még hátra. Nagyapa, Linscomb ezredes meg Mr. van Tosch valószín�leg bent vannak a házban, s most isszák a vacsora el�tti puncsot; talán egy félóra is beletelik még, amíg vacsorához csöngetnek; irányt változtattam hát, s átvágtam a rózsakerten, a ház mögé. És csakugyan: Ned ott ült a hátsó lépcs�n.

– Nesze – mondtam, s átnyújtottam neki a nagyobbik köteg pénzt. – Sam azt mondja, hogy a tied. – Elvette. Nem számolod meg? – kérdeztem.

– Sam nyilván megszámolta – felelte Ned. El�húztam a zsebemb�l a vékonyabbik köteget is. Ned ránézett. Ezt is neked adta?

– Miss Rebától kaptam. Fogadott a nevemben.

– Ez szerencsjátékon szerzett pénz – mondta Ned. Túlságosan fiatal vagy még hozzá, hogy szerencsejátékon szerzett pénzed legyen. Különben soha senki se lehet elég id�s ahhoz, hogy szerencsejátékon szerzett pénze legyen, de te aztán biztosan nem vagy az. – És neki sem tudtam elmagyarázni a dolgot. Aztán rájöttem, hogy

- 203 -

arra számítottam, hogy legalább Ned tudja, anélkül, hogy el kellene magyaráznom neki. S a következ� pillanatban kiderült, hogy csakugyan tudja. – Különben se azért csináltuk, hogy pénzt szerezzünk – jelentette ki.

– Te se tartod meg a pénzt?

– Én meg – felelte. – Nekem már úgyis mindegy. De neked még nem. Neked még szeretnék lehet�séget adni rá, hogy ne legyen mindegy, még ha az nem is több, csak annyi, hogy megfosztalak egy másik lehet�ségt�l.

– Sam azt mondta, hogy adjam oda esetleg Parsham bácsinak. De nyilván neki se kell szerencsejátékon szerzett pénz, igaz?

– Igazán neki akarod adni? – Neki.

– Helyes – mondta. Elvette a kis köteget is, el�szedte kapcsos erszényét, és beletette mind a kett�t; már majdnem vaksötét volt, de biztos voltam benne, hogy úgyis meghallom a vacsorára hívó cseng�t.

– Hogy szerezted vissza a fogat? – kérdeztem.

– Nem én szereztem vissza, hanem Lycurgus. Még aznap reggel, amikor elmentem érted a szállodába. Nem volt nehéz. A kutyák egyszer már fölkergették a fára azt a fiút, és Lycurgus azt mondta, hogy el�ször arra gondolt, hogy megint �ket hívja segítségül, fölkergetteti velük Hátulgombolóst arra a fiatal gumifára, és addig nem hívja vissza a kutyákat, amíg Hátulgombolós bele nem csavarja a fogat a sapkájába vagy valamibe, és le nem dobja. Csakhogy Lycurgus még mindig dühös volt egy kicsit amiatt, hogy Hátulgombolós olyan rossz véleménnyel van a lovakról, s f�leg Villámról. Ezért aztán úgy határozott, mondja Lycurgus, hogy az egyik öszvér segítségével fogja visszaszerezni a fogat, mivel Villámnak aznap délután versenyeznie kellett, tehát nyilván pihenésre volt szüksége. Azt is elmondta, hogy Hátulgombolós kést rántott rá, ócska, életlen kis zsebkés volt, de Lycurgus azért gondosan meg�rzi, amíg visszaadhatja valamelyiküknek. Nem folytatta. Még mindig szánalmasan festett. Még mindig nem aludt egy szemhunyásnyit sem. De lehet, hogy egy kis megkönnyebbülést jelentett neki, hogy végre szembenézhet sorsával, s végre tudja, mikor kell izgulnia.

– No és? – kérdeztem. – Hogy szerezte vissza?

– Hát nem most mondtam? Az öszvér szerezte vissza.

– De hogyan? – kérdeztem.

– Lycurgus fölültette Hátulgombolóst az öszvér hátára – az öszvéren nem volt se kantár, se nyereg –, összekötötte a lábát az öszvér hasa alatt, aztán közölte Hátulgombolóssal, hogy ha elszánja rá magát, és belecsavarja a fogat a sapkájába, és ledobja a földre, abban a pillanatban megállítja az öszvért. Aztán Lycurgus meglegyintette egy kicsit az öszvért, s az állat még félig se nyargalt körbe az udvaron, Hátulgombolós máris ledobta a sapkát, de nem volt benne semmi, Lycurgus tehát megint odaadta neki a sapkát, és ismét meglegyintette az öszvért,

- 204 -

de azt mondja, csak akkor jutott eszébe, hogy az az öszvér szokott kerítéseket ugrani, amikor már átugrotta a több mint egy méter magas szögesdrót kerítést, és Lycurgus szerint úgy elkezdett nyargalni, mintha egyenest vissza akarná vinni Hátulgombolóst Possumba. De nem ment nagyon messzire, hanem megfordult, visszatért, és megint beugrott az udvarra, s mikor Hátulgombolós megint ledobta a földre a sapkáját, már ott volt benne a fog. De akár meg is tarthatta volna, semmi hasznom se lett bel�le. Az a lány is visszament Memphisbe, mi?

– Vissza.

– Gondoltam. Valószín�leg � is éppúgy tisztában van vele, mint én, hogy jókora id� beletelik, amíg Memphis viszontlát engem meg Boon Hogganbecket. És ha Boon megint dutyiba került, valószín�leg Jefferson se lát viszont bennünket ma este.

Nem érdekelt; s hirtelen rájöttem, hogy nem is akarok foglalkozni a dologgal; nemcsak hogy újabb elhatározásokra nem akartam jutni, hanem azok az elhatározások sem érdekeltek, amelyekre eddig jutottam, míg szembe nem néztem a következményeikkel. Aztán megjelent mögöttünk az ajtóban McWillie apja, fehér zakóban; � töltötte be a komornyik szerepét is. Pedig nem hallottam, hogy szólt volna a cseng�. El�z�leg már megmosakodtam (ruhát is váltottam; nagyapa hozott egy b�rönd tiszta fehérnem�t, s�t elhozta a másik cip�met is), szóval a komornyik megmutatta, hogy merre kell mennem az ebédl�be, és be is mentem; aztán belépett nagyapa, Mr. van Tosch meg Linscomb ezredes is (Linscomb ezredes oldalán ott lépdelt a kövér, öreg, hosszú sz�r� vizsla); mindnyájan állva maradtunk, amíg Linscomb ezredes elmondta az asztali áldást. Aztán leültünk – az öreg vizsla Linscomb ezredes széke mellé telepedett-, és elkezdtünk enni; nemcsak McWillie apja szolgált fel, hanem egy kötényes-bóbitás szobalány is. Igen, számomra végleg befejez�dött az ügy, nem kellett többé döntéseket hoznom. A desszertnél már majdnem elaludtam a tányér felett, amikor megszólalt nagyapa:

– Nos, uraim, kezdhetjük a vallatást?

– Menjünk át az irodámba – mondta Linscomb ezredes. Még soha nem láttam olyan szép szobát. Borzasztóan szerettem volna, ha a nagyapának is lett volna egy ilyen szobája. Linscomb ezredes ügyvéd is volt, így aztán volt a szobában néhány szekrény, tele jogi könyvekkel, de volt egy csomó mez�gazdasági meg lótenyésztési szaklap is, meg egy üveges szekrény összecsukható horgászbotokkal meg puskákkal, aztán egy csomó szék, egy dívány, meg a kandalló el�tt egy külön sz�nyeg, azon szokott heverészni az öreg vizsla, a falak tele voltak aggatva lovakról meg zsokékról készült képekkel – koszorúk függtek rajtuk, s rájuk volt írva a gy�zelem dátuma –, a kandalló párkányán ott állt Manassas bronzszobra (addig nem is tudtam, hogy Manassas is Linscomb ezredesé volt), egy külön asztalon hevert az ezredes telivéreinek törzskönyve, egy másik asztalra pedig már ki volt készítve egy doboz szivar, egy üveg whisky, egy korsó víz, egy cukortartó

- 205 -

meg egy csomó pohár; a szobából üvegajtó vezetett a rózsakert fölé nyíló erkélyre, az egész házban érezni lehetett a rózsa meg a l�ne illatát, s valahol egy rigó fütyült.

Aztán a komornyik bevezette Nedet. Odaállított neki egy széket a kandalló mellé, és leültek – azazhogy leültünk –; Linscomb ezredes fehér vászonruhában volt, Mr. van Tosch chicagói szabású öltözékben (onnan látogatott egyszer Memphisbe, s annyira megszerette a várost, hogy telket vásárolt ott, és lótenyésztésbe meg versenylovak idomításába kezdett; öt-hat évvel azel�tt nála kapott állást Bobo Beauchamp), nagyapa pedig öröklött, konföderáció-szürke, fecskefarkú frakkjában (nem a frakk volt öröklött, hanem a színe, mert nagyapa nem is volt katona; a háború idején még csak tizennégy éves volt, Carolinában lakott, s egyetlen gyerek lévén, kénytelen volt anyja mellett maradni; az apja Wade Hampton seregében szolgált mint zászlóviv� �rmester, míg Fitz-John Porter egyik jár�re le nem l�tte lováról a Chickahominy egyik gázlójánál a Gaines's Mill-i ütközetet követ� reggelen; nagyapa ezután anyjával lakott együtt annak 1864-ben bekövetkezett haláláig, s még utána is Carolinában maradt, míg Sherman tábornok 1865-ben ki nem utasította onnan; akkor jött át Mississippibe, hogy megkeresse egy McCaslin nev� távoli rokonának leszármazottait – még a keresztnevük is egyforma volt, mármint neki meg annak a bizonyos rokonnak: Lucius Quintus Carothers –, s meg is találta egyik dédunokáját, Sarah Edmondsot, akit aztán 1869-ben elvett feleségül).

– Nos – fordult Ned felé nagyapa –, kezdd a legelején.

– Várjunk – szólt közbe Linscomb ezredes. Lehajolt, megtöltött egy poharat whiskyvel, és átnyújtotta Nednek. – Nesze – mondta.

– Nagyon köszönöm – mondta Ned. De nem itta ki a poharat. Letette a kandalló párkányára, és visszaült a helyére. Addig is gondosan kerülte nagyapa tekintetét; most se nézett rá, csak ült és várt.

– Halljuk – mondta nagyapa.

– Idd meg el�bb azt a whiskyt – mondta Linscomb ezredes. – Szükséged lehet rá. – Ned fogta hát a poharat, egy hajtásra lenyelte a whiskyt, aztán szótlanul ült tovább, kezében az üres pohárral, s még mindig nem nézett nagyapára.

– Nos – ismételte meg nagyapa –, kezdd a...

– Várjunk csak – szólt közbe most Mr. van Tosch. Hogy csináltad, hogy az a ló megnyerte a versenyt?

Ned csak hallgatott, az üres pohár meg se rezdült a kezében, mi meg csak néztük és vártunk. Végre megszólalt, s akkor fordult el�ször nagyapa felé: – Megengednék ezek a fehér urak, hogy négyszemközt beszélhessek magával?

– Mir�l? – kérdezte nagyapa.

– Majd meglátja – mondta Ned. – S ha úgy gondolja majd, hogy nekik is meg kell tudniuk, utána elmondhatja.

- 206 -

Nagyapa felállt. – Megengedik, uraim? – kérdezte. Azzal már indult is a haliba vezet� ajtó felé.

– Mért nem az erkélyre mennek? – kérdezte Linscomb ezredes. – Ott sötét van; sokkal alkalmasabb hely összeesküvésre vagy gyónásra. – így aztán az erkély felé indultunk. Tudniillik én is felálltam. Nagyapa megállt. Odaszólt Nednek:

– Lucius is jöhet?

– � is hasznát vette – felelte Ned. – Mindenkinek jogában áll megtudni, minek köszönheti a sikerét. – Kimentünk hát a rózsa- és loncillatú sötét erkélyre; a rigón kívül, amelyik egy közeli fán fütyült, tisztán kivehettük két kecskebéka brekegését, s kutyaugatás is hallatszott, akárcsak Mississippiben éjszakánként, vagyis Tennessee sem különbözött sokban Mississippit�l. – Szardíniával csináltam – szólalt meg halkan Ned.

– Ne hazudj – mondta nagyapa. – A ló nem szereti a szardíniát.

– Ez szereti – felelte Ned. – Maga is ott volt, láthatta. Én meg Lucius már el�z�leg kipróbáltuk. De nem is kellett volna kipróbálnom. Mikor vasárnap megláttam, rögtön tudtam, hogy ugyanolyan értelmes, mint az öszvérem volt.

– Értem – mondta nagyapa. – Szóval te meg Maury azt az öszvért is szardiniával idomítottátok.

– Nem, uram – felelte Ned. – Err�l még Mr. Maury sem tudott. Nem tudott róla senki, csak én meg az öszvér. Ez a ló pontosan olyan. Amikor az utolsó kört futotta ma délután, szardíniával vártam a célnál, s a ló ezt tudta.

Visszamentünk a szobába. Kíváncsian néztek ránk. Megmondta – kezdte nagyapa. – De családi titok. Ha feltétlenül szükség lesz rá, elmondom. De megengedik, ugye, hogy én döntsem el, el kell-e mondanom? Természetesen els�sorban van Toschnak van rá joga, hogy megtudja.

– Akkor hát vagy meg kell vennem Nedet, vagy el kell adnom önnek Rézbányát – felelte Mr. van Tosch. – De nem kellene elhalasztanunk a dolgot addig, amíg itt lesz a legénye, Hogganbeck is?

– Ön még nem tudja, ki az a Hogganbeck – felelte nagyapa. – � vezette Memphisbe az autómat. Ha majd holnap kiszedem a dutyiból, � fogja vissza is vezetni. Teljesen mindegy, hogy közben itt van, vagy nincs. – S ezúttal nagyapának már nem kellett biztatnia Nedet, hogy beszéljen.

– Bobo megismerkedett egy fehér emberrel – kezdte Ned. És ezúttal Mr. van Tosch mondta azt, hogy “Értem!". És így kezdtük megtudni, hogy mi történt: Nedt�l meg Mr. van Toschtól. Bár Mr. van Tosch idegennek számított, nem idevalósi volt, még csak rövid ideje élt a környékünkön, s még nemigen ismerte az olyanfajta fehér csirkefogókat, akik el szokták szédítem a fiatal falusi négereket, akik azért jönnek föl a nagyvárosokba, mert dolgozni akarnak, hogy pénzt keressenek és szórakozhassanak. Valószín�leg a kártya volt az oka az egésznek, vagy legalábbis

- 207 -

kártyával kezd�dött a dolog; ez az összeismerkedés legegyszer�bb módja. Ebben az esetben azonban nemcsak kártyáról lehetett szó, hanem valami egyébr�l is, úgy látszik, még Ned se tudta pontosan, hogy mir�l bár lehet, hogy tudta, csak nem mondta el, mert egy fehér ember szerepelt a dologban. Tény, hogy – Ned szerint olyan súlyossá vált a helyzet – a szóban forgó összeg százhuszonnyolc dollárra rúgott –, hogy a fehér ember el tudta hitetni Bobóval: ha a rend�rség tudomására jut a dolog, a legkisebb csapás, ami érheti, az lesz, ha egyszer�en csak kirúgják az állásából, vagyis Mr. van Toschtól; s�t még azt is elhitette Bobóval, hogy az igazi baj csak akkor szakad a nyakába, ha nem talál olyan fehér embert, aki falazzon neki. Végül is annyira kétségbeejt�vé és válságossá vált a helyzet, olyan fenyeget� lett a veszedelem, hogy Bobo Mr. van Toschhoz fordult, és t�le kért százhuszonnyolc dollárt; persze hogy azt kapta válaszul amire nyilván számított is, hiszen Mr. van Tosch nemcsak hogy fehér ember és idegen volt, hanem ráadásul már id�s is, aki már túl volt azon a koron, amikor valaki meg tudja érteni egy fiatalember szenvedélyeit és nehéz helyzetét –, szóval azt kapta válaszul, hogy: “Nem." Ez el�z� �sszel történt...

– Emlékszem rá – szólt közbe Mr. van Tosch. – Meg is tiltottam, hogy még egyszer a házamba betegye a lábát. Abban a hitben voltam, hogy el is t�nt a környékr�l. Érted, ugye, mir�l van szó? Mr. van Tosch jó ember volt. De idegen... Bobo pedig, miután ez az utolsó reménye is elhagyta – amiben tulajdonképpen soha nem is hitt igazán –, ahogy kifejezte magát, “felhajtott valahogy" (még Ned se tudta, hogy, bár lehet, hogy tudta, de az is lehet, hogy Bobo úgy “hajtotta fel" a pénzt, hogy még egy fajtájabelinek se volt hajlandó elárulni, pedig az illet� még rokona is volt) tizenöt dollárt, és odaadta az illet�nek, de ezzel a pénzzel csak azt vásárolta meg, amire ilyenkor számíthat az ember, s ennél többre nyilván maga Bobo sem számított. De mi egyebet tehetett volna, kihez fordulhatott volna máshoz? A következmény persze az lett, hogy a fehér ember csak még jobban sürgette és fenyegette, hiszen Bobo bebizonyította, hogy ha nagyon szorul a kapca, tud pénzt szerezni... – De hát mért nem fordult hozzám? – kérdezte Mr. van Tosch.

– De hiszen megcsinálta – felelte Ned. – Maga azonban nemet mondott neki. – Nagy hallgatás támadt. – Maga fehér ember – folytatta halkan Ned. – Bobo meg csak egy fiatal nigger.

– Akkor mért nem fordult hozzám? – kérdezte nagyapa. – Mért nem jött vissza oda, ahonnan el se kellett volna mennie, ahelyett, hogy lovat lop?

– Mért, maga mit csinált volna? – kérdezte Ned. – Ha Bobo lihegve betoppant volna Memphisb�l, és azt mondta volna, hogy “Ne kérdezzen semmit, csak adjon kölcsön százegynéhány dollárt, én meg máris megyek vissza Memphisbe, és mihelyt munkához jutok, rögtön megkezdem a törlesztést"?

– Nekem elárulhatta volna, mire kell neki a pénz mondta nagyapa. – Én is McCaslin vagyok.

– De maga is fehér ember – felelte Ned.

- 208 -

– Folytasd – mondta erre nagyapa... Szóval Bobo rájött, hogy a tizenöt dollár, amir�l azt hitte, hogy esetleg megmenti, tulajdonképpen végképp tönkretette. Most már – Ned szerint – Bobo rossz szelleme végképp nem hagyott neki nyugtot. Lehet, hogy a fehér ember aggódni kezdett: Bobo csak apránként, néhány dolláronként törleszti le tartozását, s ez túl sokáig fog tartani; vagy talán attól tartott, hogy Bobo félelmében és kétségbeesésében – no meg amit a fehér ember kétségtelenül Bobo fajtája természetes tulajdonságának tartott: együgy�ségében esetleg valami hibát vagy éppen b�nt követ el, s akkor az egész pénznek fuccs. Tény, hogy a fehér ember ekkor kezdte nyaggatni Bobot, hogy próbálkozzék meg valami olyasmivel, ami egy csapásra megszabadítja adósságaitól is, hitelez�jét�l is, gondjaitól is, meg mindent�l. El�ször azt az ötletet vetette fel, hogy Bobo rabolja ki Mr. van Tosch szerszámraktárát, pakoljon fel egy bricskára, szekérre vagy akármire, ahány nyerget, kantárt és lószerszámot csak tud, és lépjen meg vele; persze hogy azonnal Bobóra terel�dött volna a gyanú, de a fehér ember addigra már nyilván árkon-bokron túl, biztonságban lett volna; s�t, ha Bobo eléggé igyekszik – s ennyi esze nyilván neki is kellett hogy legyen –, az Egyesült Államok akármelyikébe átszökhetett volna, és kereshetett volna magának valamiféle állást. Csakhogy (Ned szerint) ezt az ötletet még a fehér ember is elvetette; nemcsak azért, mert Bobónak bajos lett volna fényes nappal egy bricskára vagy egy egész szekérre való lószerszámmal közlekednie ló nélkül, hanem mert napokig tartott volna, amíg darabonként sikerült volna eladnia �ket, s kérdés, hogy lett volna-e rá elegend� napja.

Ekkor jutottak a gondolatra, hogy lovat kellene lopni: vagyis a bricskára vagy szekérre való rengeteg külön darab helyett egyetlen valamit, amit egy darabban és – ha a fehér ember elég ügyes, és nem kukacoskodik néhány vacak dollár miatt – aránylag rövid id� alatt el lehet adni. A fehér ember tehát – Bobo nem – meg volt gy�z�dve róla, hogy Bobo fog neki lopni egy lovat. Csakhogy Bobo azzal is tisztában volt, hogy ha nem lop neki lovat, a rákövetkez� hétf�n (a krízis éppen azon a szombaton érte el tet�pontját, amikor Boon meg én – és Ned – elindultunk az autóval Jeffersonból) mindennek – munkának, szabadságnak és minden egyébnek – befellegzett. S annak, hogy a krízis éppen akkor ért a tet�pontra, az volt az oka (s ez tette végképp kétségbeejt�vé a helyzetet), hogy Mr. van Tosch egyik lova olyan helyre került, ahonnan minden kockázat nélkül el lehetett lopni, mintha csak direkt ezzel a céllal vitték volna oda. Persze Villámról (vagyis Rézbányáról) van szó: egy alig félmérföldnyire lev� istállóban volt, ahol lovakat szoktak árverezni, s az istállóba Bobo, akir�l köztudomású volt, hogy Mr. van Tosch lovásza (el�z�leg éppen Bobo vitte az istállóba a lovat), bármikor nyugodtan bemehetett, és ki is hozhatta a lovat, csak köt�féket kellett a nyakába vetnie, s már vihette is. Önmagában véve ez még csak hagyján. A baj az volt, s ezt a fehér ember is tudta, hogy a lovat kimondottan versenylónak szánták, és úgy is idomították, de nem hajlandó futni; ennek volt a következménye egyrészt az, hogy Mr. van Tosch és Mr. Clapp, a tréner, nem becsülte semmire, s így került az árverési istállóba, azzal, hogy az els� ajánlattev�nek eladják; ennek volt a következménye az is, hogy

- 209 -

Bobo nyugodtan elvihette volna, s valószín�, hogy még csak nem is jelentették volna Mr. van Toschnak, hacsak véletlenül nem érdekl�dik fel�le; s végül az is, hogy Bobónak másnap (azaz hétf�n) reggelig feltétlenül el kellett lopnia a lovat, vagy valahogy másképpen, de feltétlenül pénzt kellett szereznie.

Ez volt a helyzet, amikor vasárnap délután Ned elbúcsúzott t�lünk Miss Reba háza el�tt, befordult a Beale utca sarkán, belépett az els�, útjába akadó zugkocsmába, és összetalálkozott Bobóval, aki épp egy üveg whiskyb�l igyekezett bátorságot meríteni, hogy másnap szembe merjen nézni a reá váró végzettel. Nagyapa közbeszólt:

– Szóval így történt? Most már kezdem érteni. Két nigger összetalálkozott szombat este. Bobo már amúgy is részeg volt, te meg majd eltikkadtál a szomjúságtól a Jeffersontól Memphisig tartó hosszú úton, s alig vártad, hogy betehesd a lábad az els� utadba akadó kocsmába... – de hirtelen abbahagyta, aztán szinte felháborodva tette hozzá: – Várjunk csak! – Nem is jól mondom. Még csak nem is szombat volt. Vasárnap délután érkeztetek Memphisbe... – De Ned csak ült nyugodtan, kezében az üres pohárral. Aztán így felelt:

– Nálunk, négereknél, a szombat este még vasárnap is tart.

– S�t, hétf�n reggel is – tette hozzá Linscomb ezredes. – Hétf�n reggel émelyegve, másnaposán, mocskosán ébredtek föl valamelyik mocskos börtöncellában, és ott hevertek, míg egy fehér ember ki nem fizeti értetek a bírságot, ki nem visz egyenest a gyapotföldre vagy valahova, és minden további nélkül munkába nem állít, hogy még reggelizni sincs id�tök. Napközben aztán kiizzadjátok magatokból az alkoholt, s estére esetleg már úgy érzitek, hogy csakugyan nem fogtok megdögleni; aztán telnek a napok, megint eljön a szombat, amikor otthagyhatjátok az ekeszarvat, lerakhatjátok a kapát, és ész nélkül rohantok, hogy hétf�n reggel megint a büdös börtöncellában ébredhessetek. Hogy mért csináljátok? Fogalmam sincs róla.

– Nem is lehet – felelte Ned. – Maga nem néger. Ha csak egyetlen szombat estére niggerré változhatna, soha az életben nem kívánna többé fehér ember lenni.

– Na, jó – szólt közbe nagyapa. – Folytasd. – Szóval Bobo elmesélte Nednek, milyen bajba jutott: a ló ott van alig félmérföldnyire, szinte követeli, hogy lopják el; ezt a fehér ember is tudja, és ultimátumot intézett Bobóhoz, amely néhány óra múlva lejár... – Ezt értem – szólt közbe nagyapa. – Most már térjünk az autómra.

– Már ott tartunk – felelte Ned. Elmentek – mármint � meg Bobo – az istállóba, és megnézték a lovat. – S mihelyt megláttam, rögtön hajdani öszvérem jutott az eszembe. – Igaz ugyan, hogy Bobo, akárcsak én, még nagyon fiatal volt, nem emlékezhetett arra az öszvérre; de, akárcsak én, gyerekkora óta hallotta a legendákat róla. így aztán úgy határoztunk, hogy elmegyünk a fehér emberhez, és bemeséljük neki, hogy közbejött valami, Bobo nem tudja kihozni a lovat az istállóból, mint ahogy eredetileg képzelte, de a ló helyett tudunk egy autót szerezni

- 210 -

neki... Ne, várjon csak – fordult gyorsan nagyapa felé. Mi is éppúgy tisztában voltunk vele, mint maga, hogy az autó biztonságban lesz, legalábbis addig, amíg végzünk. Lehetséges, hogy ha harminc-negyven év múlva kiáll az ember Jeffersonban valamelyik utcasarokra, estig összeszámlálhat egy tucatnyi autót, de ma még nem. Az is lehetséges, hogy akkor már nyugodtan ellophat az ember egy autót, és vev�t is talál rá, aki nem tesz fel neki egy csomó kérdést, hogy hol, honnan és kit�l szerezte. De most még nem teheti meg. Szóval egy olyan embernek, aki úgy néz ki, amilyennek én képzeltem azt a fehér embert (mert látni nem láttam), körülbelül olyan nehéz lett volna ide-oda szaladgálni az autóval, hogy gyorsan és titokban eladja, mintha egy elefántot akart volna gyorsan és titokban eladni. Ugye, hogy nem volt nehéz kideríteniük, hogy hol van, és visszaszerezni t�le az autót, amikor Mr. van Toschsal keresni kezdték?

– Folytasd – mondta nagyapa. És Ned folytatta:

– Elhatároztuk, hogy ha a fehér ember megkérdezi, miféle autóról van szó, Bobo rám bízza, hogy azt majd intézzem el én; és ha a fehér ember esetleg azt is megkérdezi, hogy nekem mi közöm az egész dologhoz, Bobo azt mondja majd, hogy nekem kell a ló, mert én meg tudom csinálni, hogy fusson; máris szereztünk egy ellenfelet keddre, és ha a fehér embernek kedve van hozzá, eljöhet a versenyre, és annyit nyerhet a lovon, hogy háromszorosan-négyszeresen is megtérül a száztizenhárom dollárja, s akkor az autóval se kell bajlódnia, ha nincs kedve hozzá. Mert gondoltuk, hogy olyanfajta fehér ember, aki már elegend� tapasztalatot szerzett, s tudja, mit lehet könnyen eladni, s mire nehéz vev�t találni, így is csináltuk volna, ha maga nem lép közbe, és nem rontja el a dolgot: hagytuk volna, hogy a fehér ember nézze végig az els� futamot, akár fogad, akár nem, valószín�leg végig is nézte volna, s látta volna, hogy Villám elveszíti, mint ahogy addig is elveszített minden versenyt, amir�l a fehér ember addigra nyilván már úgyis tudott; s akkor azt mondtuk volna neki: annyi baj legyen, várja csak meg a következ� futamot, és akkor föltettük volna vele az autót a ló ellenében, arra az egy futamra, nem is kellett volna külön fölhívnunk rá a figyelmét, hogy ha Villám akkor is kikap, a ló is az övé marad. – Mind a hárman – nagyapa is, Linscomb ezredes is, Mr. van Tosch is – némán bámultak Nedre. Meg se próbálom leírni, milyen volt az arckifejezésük. Képtelen vagyok rá. – Akkor jött maga, és elrontotta az egészet – tette hozzá Ned.

– Értem – mondta Mr. van Tosch. – Szóval minden csak azért történt, hogy megmentsétek Bobot. De tegyük fel, hogy nem sikerül megcsinálnod, hogy Rézbánya fusson be els�nek, és �t is elveszted. Mi lett volna akkor Bobóval?

– Sikerült megcsinálnom – felelte Ned. – A saját szemével látta.

– Mégis tegyük fel, pusztán elvi alapon – mondta Mr. van Tosch.

– Az már Bobo baja lett volna – felelte Ned. – Nem én tanácsoltam neki, hogy hagyja ott a gyapotfarmot Mississippiben, és próbáljon helyette Memphisben duhajkodásból meg kártyázásból megélni.

- 211 -

– Úgy emlékszem, mintha Mr. Priest azt mondta volna, hogy az unokaöcséd – mondta Mr. van Tosch.

– Mindenkinek van rokona, akinek nincs több esze, mint Bobónak – felelte Ned.

– Ez igaz – mondta Mr. van Tosch.

– Igyunk tán egy puncsot – szólt közbe hirtelen Linscomb ezredes. Felállt, elkészítette, és mindenkinek töltött. – Hozd te is a poharad – mondta Nednek. Ned odavitte, s Linscomb ezredes neki is töltött. Ezúttal egyikük sem szólt semmit, mikor Ned megint érintetlenül a kandalló párkányára tette a poharát.

– Szóval így állunk – mondta Mr. van Tosch. Aztán így folytatta: – Nos, Priest, maga visszakapta az autóját. Én meg visszakaptam a lovamat. S talán sikerült azt a nyavalyás csirkefogót is megijesztenem annyira, hogy legalább az istállóm alkalmazottjait békében hagyja ezentúl. – Nem szólt rá senki. – De mit csináljak Bobóval? Erre se szólt senki. – T�led kérdezem – fordult Ned felé Mr. van Tosch.

– Ne bocsássa el – felelte Ned. – Az én fajdámbelieket – legalábbis a fiatalokat – nem könny� betörni...

– Miért csak a négerekkel van így? – kérdezte Mr. van Tosch.

– Lehet, hogy a McCaslinekre gondol – jegyezte meg Linscomb ezredes.

– Úgy van – felelte Ned. – A McCaslinek meg a négerek egyaránt olyanok, hogy ha valaki beleavatkozik a dolgaikba, csak még makacsabbak lesznek. Csak a fiatalokról beszélek, s az is igaz, hogy az, akir�l szó van, csak egy nigger McCaslin. Lehet, hogy fiatal korukban még nem tudják, mi a helyes. De meg kell tanulniuk, hogy a csibészség nem kifizet�d�. Lehet, hogy Bobo most meg is tanulta. Nem lesz könnyebb vele dolgoznia, mintha egy új embert kellene betörnie?

– De igen – felelte Mr. van Tosch. Megint hallgattak.

– Igazad van – ismételte meg Mr. van Tosch. – Ezek szerint vagy meg kell vásárolnom Nedet, vagy el kell adnom önnek Rézbányát. – Nem szóltak rá semmit. – Meg tudod csinálni, hogy még egyszer els�nek fusson be a ló, Ned?

– Amikor kellett, megcsináltam – felelte Ned.

– Azt kérdeztem, hogy még egyszer meg tudod-e csinálni – mondta Mr. van Tosch. Megint csak hallgattak.

– Priest – fordult nagyapámhoz Mr. van Tosch –, gondolja, hogy meg tudja még egyszer csinálni?

– Meg – felelte nagyapa.

– És mennyire van meggy�z�dve róla? – Megint csend volt egy darabig.

– Mint bankárhoz intézi hozzám ezt a kérdést, vagy mint magánemberhez? – szólalt meg végül nagyapa.

- 212 -

– Mondjuk mint egy átlagos, hétköznapi Északnyugat-Mississippib�l való farmerhez, aki éppen szokott, magától értet�d�, istenadta és az alkotmányban is biztosított vakációját tölti Délnyugat-Tennessee húsosfazekai közt – mondta Linscomb ezredes.

– Ide hallgasson – mondta Mr. van Tosch. – Fölteszem Rézbányát Ned titka ellenében, egyetlen, egymérföldes futamra. Ha Ned még egyszer meg tudja csinálni, hogy Rézbánya legy�zze Linscomb feketéjét, enyém a titok, Rézbánya meg az öné. Ha Rézbánya veszít, nem vagyok kíváncsi a titkukra, fizet ötszáz dollárt, s ha akarja, itt hagyja, ha akarja, elviszi Rézbányát...

– Vagyis ha Rézbánya veszít, ötszáz dollárért megkapom, de ha úgyis kifizetem az ötszáz dollárt, nem muszáj feltétlenül elvinnem – mondta nagyapa.

– Ügy van – felelte Mr. van Tosch. – És hogy kisebb legyen a vesztesége, két dollárral lefogadom egy ellenében, hogy Ned nem tudja még egyszer els�nek befuttatni azt a lovat. – Megint hallgattak egy darabig.

– Szóval nem tehetek egyebet, mint hogy vagy meg kell nyernem azt a lovat, vagy meg kell vennem – mondta nagyapa.

– Miért, maga tán sose volt fiatal? – kérdezte Mr. van Tosch. – Próbálj ön csak meg visszaemlékezni rá. Barátok közt van, próbálja meg, s legalább egy kis id�re ne viselkedjék bankár módjára. Lássuk! – Megint csend lett.

– Kétszázötven – szólalt meg nagyapa.

– Ötszáz – felelte Mr. van Tosch.

– Háromszázötven – mondta nagyapa.

– Ötszáz – felelte Mr. van Tosch.

– Négyszázhuszonöt – mondta nagyapa.

– Ötszáz – felelte Mr. van Tosch.

– Négyszázötven – mondta nagyapa.

– Négyszázkilencvenöt – felelte Mr. van Tosch.

– Tartom – mondta nagyapa.

– Állom – felelte Mr. van Tosch.

Így történt, hogy McWillie Acheron hátán, én meg Villámén (vagyis Rézbányáén) negyedszer is ott topogtunk és hánykolódtunk a kifeszített, vékony, gyönge jutaspárga el�tt. McWillie szóba se állt velem; meg volt ijedve, meg volt sértve, meg volt döbbenve, és mindenre el volt szánva; tisztában volt vele, hogy el�z� nap olyasvalami történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie; tulajdonképpen senkivel sem lett volna szabad megtörténnie, de egy tizenkilenc éves fiúval, aki pusztán csak megpróbált megnyerni valamit, amit � csak egyszer� lóversenynek gondolt, semmi esetre se; természetesen nem volt semmiféle különleges kikötés, de

- 213 -

legalább annyiban kölcsönösen megegyeztünk, hogy egyikünk se folyamodik semmiféle trükkhöz. Ezúttal nem húztunk sorsot, hogy ki hol álljon fel. Mindketten – McWillie is meg én is – felajánlottuk ugyan a másiknak, hogy válassza a neki megfelel�bb oldalt, de Ned rögtön közbeszólt: – Nekünk mindegy. A tegnapi verseny után McWillie-nek van rá szüksége, hogy biztonságban érezze magát, fusson hát � a pálya bels� szélén, hogy nyugodtabban startolhasson. Ebbe viszont McWillie – lehet, hogy dühös volt, de az is lehet, hogy nagylelk� akart lenni, nem tudom – nem ment bele, s ezzel szinte megoldhatatlannak látszó probléma elé állított bennünket, de a rendez� – a szabadlábra helyezett gyilkos – gyorsan megoldotta a problémát, mondván:

– Hé, fiúk, ha csakugyan le akarjátok futni ezt a versenyt, álljatok föl a mögé a kötél mögé, ott, ahol vagytok! – Ned nem csinálta végig a szokott el�zetes szertartást, illetve ráolvasást se: nem simogatta meg Villám orrát. Nem merném azt állítani, hogy elfelejtette: Ned semmit se szokott elfelejteni. Lehet, hogy csak én nem vettem észre, nem figyeltem oda eléggé; különben is ezúttal már teljesen mindegy volt. Ezúttal semmiféle instrukciót sem adott az indulás el�tt; de hát mit is mondhatott volna? Különben el�z� este Mr. van Tosch, Linscomb ezredes meg nagyapa megegyeztek abban, hogy mivel ez a verseny tisztára magánjelleg�, mondhatni szinte csak visszavágó, mindent el kell követni, és minden szükséges óvintézkedést meg kell tenni, hogy idegenek ne legyenek jelen. Parshamben ez semmivel se volt könnyebb, mintha a másnapi id�járást akarták volna szigorúan csak Linscomb ezredes legel�jének területére korlátozni, mivel Parshamben – az egész város mindössze egy, csak télen látogatott szállodából, két üzletb�l, egy rakodórámpából, egy vasútkeresztez�désnél épült állomásépületb�l, egy-két templomból, iskolából és néhány szétszórt, egymástól messze es� tanyaházból állt – minden hír, pláne egy lóverseny híre, méghozzá egy olyan versenyé, amelyet megismételnek két ló közt, pillanatok alatt elterjedt, akár az id�járás, így aztán aznap is jelen voltak a parshamiek, az egyik célbíró szerepét betölt� éjszakai távírászt is beleértve, akinek pedig igazán aludnia is kellett volna néha; ha nem is voltak olyan sokan, mint el�z� nap, mégis jóval többen voltak, mint – érzésem szerint – nagyapa meg Mr. van Tosch szerette volna – mocskos kalapban, bagót rágva, ingben, nyakkend� nélkül és overallban –, amikor valaki elkiáltotta, hogy “Rajt!", elengedték a spárgát, és nekiiramodtunk.

Nekiiramodtunk; McWillie szokás szerint két lóhosszal meg is el�zött, mire Villám a tudatára ébredt, hogy el kell indulni, s akkor gyorsan és engedelmesen fölzárkózott annyira, hogy (ha akarta volna) szinte McWillie térdére fektethette volna a pofáját; jött az els� kanyar, az els� egyenes, egymáshoz viszonyított helyzetünk (mármint McWillie-é meg az enyém) megint álomszer� lassúsággal változott – hol felzárkóztunk, hol meg eltávolodtunk egymástól –, valószín�leg a pilótáknak lehet ilyen érzésük, amikor zárt kötelékben repülnek; aztán jött a túlsó kanyar, s nekivágtunk az els� körben a célegyenesnek; én puszta megszokásból ráhúztam egyet Villámra körülbelül egy lóhosszal azel�tt, miel�tt még eszébe juthatott volna Nedet keresni; én magam csak futólag pillantottam végig a korlát

- 214 -

mellett álló néz�kön, hátha megpillantom köztük Nedet, Villám azonban az egész célegyenest úgy nyargalta végig, hogy nem is figyelt maga elé, csak Nedet fürkészte az elsuhanó arcok közt, de � is hiába; aztán megint jött az els� kanyar, az els� egyenes, a túlsó kanyar, végül a célegyenes; én máris a küls� korlát felé irányítottam Villámot, hogy (nem számított, hogy Acheron lehagy bennünket, csak ne zárja el el�lünk a kilátást) végigláthasson a pályán. De ha látta is Nedet, ezúttal nem éreztette velem. És én se mondhattam neki, hogy: “Nézd! Odanézz! Ott áll!", mert Ned nem volt sehol: apálya üres volt, a célszalagon túl is, amelyet alig lehetett észrevenni, vékony, halványan besz�r�d� holdsugárra emlékeztetett; McWillie máris eszeveszetten csépelte a lovát, s Villám szinte megigézve igazodott Acheronhoz, de pontosan egy fejhosszal hátrább; ha Acheron óránként hatvanmérföldes sebességgel tudott volna száguldani, mi is annyival száguldottunk volna – csak egy fejhosszal hátrább; ha Acheron úgy határozott volna, hogy három méterrel a cél el�tt megáll, mi is megálltunk volna – csak egy fejhosszal hátrább. De nem állt meg. Vágtattunk tovább, továbbra is egymás mellett, egészen csekély különbséggel, mintha egymáshoz lettünk volna kötözve; aztán átsuhant fejünk fölött a célszalag, s McWillie meg én megint beszédes viszonyba kerültünk – azazhogy � üvöltött vissza rám, teli pofával röhögve, mint egy emberev�: – Juh-hé-é! Juh-hé-é! – s már le is lassított, de nem állt meg, ment egyenesen (gondolom) az istálló felé; kétségtelen, hogy mind a ketten – � is meg Acheron is – megérdemelték a gy�zelmet. Én meg megfordítottam Villámot, és ballagni kezdtünk visszafelé. Ned ügetve közeledett, mögötte jött nagyapa is, de � nem szaladt; az el�z� napi talpnyalók és hízelg�k nem voltak sehol; Caesar nem volt többé Caesar.

– Gyere – mondta Ned, s gyorsan, de nyugodtan megragadta a kantárt: a hangja ellentmondást nem t�r�, szinte udvariatlan volt: – Add oda...

– Mi történt? – szólt közbe nagyapa. – Mi az ördög volt ez?

– Semmi – felelte Ned. – Csak most nem volt nálam szardínia, s a ló ezt tudta. Nem megmondtam, hogy értelmes ló? – Azzal megint hozzám fordult: – Ott áll Bobo, ni! Add oda neki ezt a gebét, hadd vigye vissza Memphisbe. Este mi is hazamegyünk.

– De várj csak – mondtam. – Hiszen...

– Ugyan, hagyd a csudába ezt a lovat – mondta Ned. Semmi szükségünk rá. A gazda visszakapta az autóját, s csak négyszázkilencvenhat dollárt vesztett; négyszázkilencvenhat dollárt pedig igazán megér, hogy nem az övé ez a ló. Ugyan mi a fenét kezdenénk vele, ha például abbahagynák azoknak a büdös kis halaknak a gyártását? Maradjon csak Mr. van Mittudoménmié; hátha egy szép napon Rézbánya elmeséli neki meg Bobónak, hogy mi is történt tegnap.

De aznap este se utaztunk haza. Megint ott ültünk ismét vacsora után – Linscomb ezredes irodájában. Boon arca összevissza volt verve meg tapasztva, s meglehet�sen letörtnek látszott, de aránylag nyugodt volt és csöndes. No meg

- 215 -

tiszta is: megborotválkozott, és tiszta ing volt rajta. Azazhogy új ing, nyilván Hardwickben vette; ugyanazon az egyenes hátú, kemény széken ült, amelyen el�z� este Ned.

– Nem – mondta. – Nem azért vertem meg azt az alakot. Amiatt már nem is voltam dühös. Hiszen az volt a lány foglalkozása. Különben is, az ember nem hagyhat abba egyik pillanatról a másikra valamit: muszáj... muszáj...

– Fokozatosan leszokni róla? – kérdezte nagyapa.

– Nem, uram – felelte Boon. – Nem arról van szó, hogy fokozatosan kell leszokni róla. Abbahagyhatja végleg is az ember, de azért a szemetet is muszáj még összeszedni, ki is kell takarítani maga után, még ha sikerült is abbahagynia. De nem azért csináltam. Azért akartam kitekerni a nyakát, mert kurvának nevezte a feleségemet.

– Csak nem akarod elvenni? – kérdezte nagyapa. De Boon nem nagyapára, hanem énrám támadt, valósággal nekem ugrott.

– Az istenit neki! – kiáltotta. – Ha te képes voltál puszta kézzel szembeszállni egy késsel, hogy megvédelmezd, ugyan mi a fenéért ne vehetnem feleségül? Én talán nem vagyok olyan legény, mint te, ha nem is vagyok tizenegy éves?

Ezzel körülbelül el is intéz�dött az ügy. Másnap délután hat körül átkeltünk az utolsó dombon is, és megpillantottuk a F�teret övez� fák fölött a törvényszék tornyának óráját. – Hihihi! – vihogott Ned. Boon mellett ült az els� ülésen. Aztán hozzátette: – Mintha két évig lettem volna távol.

– Könnyen lehet, hogy ha Delphine ellátja a bajod ma este, azt fogod kívánni, hogy bárcsak úgy lett volna – jegyezte meg nagyapa.

– Vagy hogy egyáltalán vissza se jöttem volna – tette hozzá Ned. – De hát egy asszonynak, akinek egész nap csak a söprögetésen, f�zésen, mosáson meg poroláson kell hogy járjon az esze, valószín�leg szüksége van néha egy kis izgalomra is.

Aztán megérkeztünk. Az autó megállt. Meg se moccantam. De nagyapa kiszállt, kiszálltam hát én is. A kulcs Mr. Ballonnál van – mondta Boon.

– Nem nála van – felelte nagyapa. Azzal el�vette a zsebéb�l a kulcsot, és átadta Boonnak. – Gyere – mondta. Azzal átmentünk az utcán, a házunk felé. És tudod, mi járt az eszemben? Az, hogy Nem látszik rajta semmi változás. Pedig ha csak egy kicsit is, de valahogy másnak kellett volna lennie. Nem úgy értem, hogy magától kellett volna megváltoznia, hanem úgy, hogy t�lem: attól, hogy magammal vittem a házba azt, ami az utolsó négy nap alatt feltétlenül megváltozott bennem. Mert ha ez a négy nap, a sok hazudozás, csalás, ravaszkodás, a sokféle elhatározás meg tétovázás, meg mindaz, amit csináltam, láttam, hallottam és tanultam, s amit anyám meg apám nyilván nem engedett volna csinálnom, látnom, hallanom és megtanulnom, hiszen olyan dolgokat kellett megtanulnom,

- 216 -

amelyeknek a befogadására még nem voltam eléggé felkészülve, nem volt hol elraktároznom, nem volt hova félretennem �ket; mondom, ha mindez nem változtatott meg semmit, ha minden maradt ugyanolyan, mint volt nem lett se kisebb, se nagyobb, se öregebb, se okosabb, se irgalmasabb –, akkor fölöslegesen történt, kárba veszett, semmit se ért az egész; akkor hiábavaló volt, nem volt érdemes elkezdeni, inkább ne is lett volna; bár az is lehet, hogy én voltam a gyönge, a rossz, én tévedtem, én nem érdemeltem meg valamilyen okból.

– Gyere- mondta nagyapa, s a hangja nem volt se barátságos, se barátságtalan: semmilyen se volt; hirtelen arra gondoltam, hogy Legalább Callie néni jönne ki, akár Alexanderrel a karján, akár egyedül, és kiabálna rám! De csak a ház volt ott, az els� ház, amelyet életemben ismertem, májusi este volt, hat óra múlt néhány perccel, ilyenkor már a vacsorán jár az emberek esze; aztán megjelent anyám – legalább néhány hajszála �szült volna meg! –, futólag megcsókolt, jól az arcomba nézett; s végül apám, akit�l egy kicsit mindig – a “féltem" nem pontos kifejezés, de nem jut más az eszembe – féltem, mert ha nem féltem volna, azt hiszem, mindkett�nk miatt restelltem volna magam. Aztán megszólalt nagyapa: – Maury!

– Majd kés�bb, gazda – felelte apám. Aztán felém fordult:

– Essünk túl rajta.

– Igenis, papa – mondtam, és mentem utána, a hallon keresztül a fürd�szobáig, megvártam az ajtóban; amíg leakasztotta a szegr�l a borotvaszíjat, aztán félreálltam, hogy kijöhessen, s mentünk tovább; anyám ott állt a pincelépcs� tetején; láttam szemében a könnyeket, de ennyi volt az egész; pedig csak azt kellett volna mondania, hogy: “Álljatok meg", vagy “Kérlek", vagy “Maury!", de lehet, hogy csak annyit, hogy “Lucius!". De nem szólt semmit, én meg mentem le apám után, megint megálltam, amíg kinyitotta a pinceajtót, aztán beléptünk abba a helyiségbe, ahol télen a gy�jtést szoktuk tartani, nyáron meg a bádoggal bélelt jégládát; néhány polc is volt a helyiségben, azokon tartotta anyám meg Callie néni a bef�tteket, a lekvárt meg a dzsemet, meg egy ócska hintaszék is, arra állt fel anyám meg Callie néni, mikor fölrakta a polcokra az üvegeket, s abban szokott néha aludni is ebéd után Callie néni, noha mindig azt állította, hogy nem aludt. Szóval megérkeztünk végre, négynapi ravaszkodás, ide-oda mászkálás és rohangálás után ide jutottam; sehogy se volt rendjén a dolog, ezzel én is tisztában voltam, meg apám is. Úgy értem, hogy ha annyi hazudozás, csalás, engedetlenség és mindenféle gazságban való részvétel után, amit elkövettem, apám nem tud egyebet csinálni, mint hogy elnáspángol, akkor ugyan nem sokat érek apámmal. És ha mindannak a jóvátételéhez, amit elkövettem, semmi más nem kell, csak egy borotvaszíj, akkor mindketten szégyellhetjük magunkat. Érted? Kutyaszorítóba kerültünk, de végül is bekopogott nagyapa. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, de nagyapát arra tanította az apja, � meg arra tanította apámat, apám meg engem, hogy az ajtókat nem kell kulcsra zárni: elegend�, ha be vannak csukva, hiszen belépni csak akkor illik, ha belülr�l kiszólnak, hogy “Szabad". De nagyapa ezúttal nem várt invitálást.

- 217 -

– Nem! – mondta apám. – Húsz évvel ezel�tt maga is ezt csinálta volna velem.

– Hátha most már több eszem van – felelte nagyapa. Beszéld rá inkább Alisont, hogy menjen föl, és hagyja abba a pityergést. – Aztán apám kiment, s az ajtó megint becsukódott. Nagyapa ott ült a hintaszékben: nem volt ugyan kövér, de elég tekintélyes pocakja volt, megfeszült rajta a fehér mellény, és a nehéz arany óralánc jobbra lelógott róla.

– Hazudtam – mondtam.

– Gyere ide – felelte.

– Nem mehetek. Mondom, hogy hazudtam. – Tudom – felelte.

– Akkor csináljon valamit. Akármit, csak csináljon valamit.

– Nem tudok – felelte.

– Hát semmit se lehet csinálni? Igazán semmit?

– Nem azt mondtam – felelte nagyapa. – Csak azt, hogy én nem tudok. Te tudsz.

– Mit? – kérdeztem. – Hogy felejthetném el? Mondja meg, hogy felejthetném el!

– Elfelejtem nem tudod – felelte. – Az ember soha semmit sem felejt el. Az emlékek nem vesznek el. Túlságosan értékesek.

– De hát akkor mit csináljak?

– Élj azzal a tudattal, hogy hazudtál – felelte nagyapa.

– Éljek azzal a tudattal? Örökre? Életem végéig? Hát sohase szabadulhatok meg t�le? Soha? Nem bírom elviselni. Nem érti, hogy nem bírom?

– De igen, el bírod viselni – felelte. – El is fogod. Egy igazi férfi meg tudja csinálni. Egy igazi férfi mindent el tud viselni. Mindennel szembe tud nézni. Egy igazi férfi vállalja a felel�sséget cselekedeteiért, és elviseli a következmények súlyát, még akkor is, ha nem � kezdeményezte azt, ami történt, csak beleegyezett, nem mondott nemet, noha tudta, hogy azt kellene mondania. Gyere már ide! – Aztán ott álltam (nem is álltam: térdeltem: már akkora voltam) a térdei közt, és sírtam, bömböltem kegyetlenül; egyik kezével a derekamat fogta át, a másikat a tarkómra tette, s odaszorította arcomat a keménygallérjához és az ingéhez; tisztán éreztem a szagát: keményít�-, arcszesz-, bagó- és benzinszaga volt – nagymama vagy Delphine egy pecsétet tisztíthatott ki a zakójából –, és, mint máskor is, enyhe whiskyszaga; mindig meg voltam gy�z�dve róla, hogy attól a puncstól van ilyen szaga, amit reggelenként, az ágyban, felkelés el�tt szokott meginni. Amikor még mellette aludtam, reggelenként rendszerint Ned jelent meg els�nek a szobában (rajta nem volt fehér zakó: néha egyáltalán nem volt rajta kabát, s�t ing se, s nem tudom, hogy csinálta, de még azután is mindig lószaga volt, miután nagyapa átköltöztette a lovakat a béristállóba), hozta a tálcát, s rajta a whiskysüveget, a vizeskancsót, a cukortartót, a kanalat és poharat, nagyapa pedig felült az ágyon,

- 218 -

elkészítette és megitta a puncsot, aztán a pohár alján lev� maradékba tett még egy kis cukrot, fölkavarta, öntött hozzá egy kis vizet, és odaadta, hogy igyam meg, míg egyik reggel véletlenül be nem toppant a szobába nagymama, és meg nem tiltotta. – Elég lesz szólalt meg végül. – Most már nyilván kiürült a tartály. Menj szépen, és mosd meg az arcod. Egy igazi férfi is szokott néha sírni, de mindig megmossa utána az arcát.

Ennyi volt az egész. Hétf� délután volt, tanítás után (apám nem volt hajlandó beleegyezni, hogy anyám igazolást írjon, úgyhogy kaptam egy csomó igazolatlan órát. Miss Rhodes azonban már akkor föltette magában, hogy pótoltatja velem a leckéket), és Ned megint ott ült a hátsó lépcs�n, ezúttal a nagymama lépcs�jén, de most is az árnyékban.

Megszólítottam:

– Ha eszünkbe jutott volna, hogy az utolsó versenyen feltegyük Villámra azt a pénzt, amit Sam adott, most nem lenne rá gondunk, hogy mit csináljunk vele.

– Nekem már nincs rá gondom – felelte Ned. – Ezúttal minden három dolláron két dollárt nyertem. Possum Hood apó meg húsz dollárt kapott a felépítend� templom javára.

– De hiszen vesztettünk – mondtam.

– Te meg Villám igen – felelte Ned. – Csakhogy én Akrumra fogadtam.

– Értem – mondtam. Aztán megkérdeztem: – És mennyit nyertél összesen? – Meg se moccant. Azazhogy nem szólt semmit. Tulajdonképpen egyáltalán nem is változott; mintha csak az el�z� pénteken lettünk volna; négy álló napig kellett ravaszkodnia, csalnia, kieszelnie, hogy lépjen a legcélszer�bben és leggyorsabban, kockáztatnia, hogy nem sikerül a választott lépés, és mindez nem hagyott rajta semmi nyomot, pedig nemcsak aludni nem volt módjában soha: láttam egyszer olyankor is, amikor már nem is volt mit magára vennie. (Figyeled, hogy folyton csak négy napról beszélek? Pedig szombat délután volt, amikor Boonnal kettesben – mi legalábbis azt hittük, hogy kettesben – elhagytuk Jeffersont, és péntek délután volt, amikor Boon, Ned meg én ismét viszontláttuk. De én csak négy napot tartottam számon: attól a bizonyos szombat éjszakától kezdve, amelyet Miss Ballenbaughnál töltöttünk, amikor Boon hajlandó lett volna másnap hazatérni, ha akartam volna, addig a pillanatig, amikor szerdán- lenéztem Villám hátáról, megláttam nagyapát, és odamentem hozzá; ez volt az a négy nap, amikor Ned egyedül viselt minden terhet, egyedül próbálta feltartóztatni a fenyeget� áradatot, s igyekezett megtámasztani az omladozó gátat minden keze ügyébe es� eszközzel – engem is beleértve –, míg sorra el nem törtek a kezében. Lehetséges persze, hogy inkább az lett volna a kötelességünk, hogy a gát másik oldalán legyünk, de egy igazi férfi mindindig kitart a hazugsága mellett, akár kimondta, akár nem.) Még csak tizenegy éves voltam; fogalmam se volt róla, honnan tudom, de tudtam: nem illik senkit�l se megkérdezni, mennyit nyert vagy vesztett a szerencsejátékon. Ki is

- 219 -

javítottam magam: – Úgy értem, eleget nyertél-e ahhoz, hogy a gazdának visszafizessük a négyszázkilencvenhat dollárt? – Ned még mindig nem szólt semmit; nem is változott semmit; mért kellett volna hát anyám egyetlen haja szálának is meg�szülnie, amióta utoljára láttam? S miért változtam volna meg én magam? Most már értettem, mire célzott nagyapa: az ember külseje olyan, mint valami lakás: abban él, abban alszik, de nagyon kevés összefüggése van magával az emberrel, és még kevesebb azzal, amit cselekszik.

Végül megszólalt:

– Az emberekr�l igen sok mindent megtanultál a kiruccanásunkon; csak azon csodálkozom, hogy nem tudtál meg egy kicsit többet a pénzr�l is. Azt akarod, hogy a gazda sértsen meg engem, vagy azt, hogy én sértsem meg a gazdát, vagy hogy mind a ketten egymást?

– Hogy érted ezt? – kérdeztem.

– Vajon ha felajánlom neki, hogy kifizetem, amit a lóversenyen vesztett, nem azt mondom-e az arcába, hogy még annyi esze sincs, hogy tudja, melyik lóra kell fogadni? S ha még azt is elárulom neki, hogy honnan való a pénz, amib�l ki akarom fizetni, vajon nem bizonyítom-e mindjárt be is neki?

– Azt azonban még mindig nem értem, hogy � hogyan sérthetne meg téged?

– Képes, és elfogadja – felelte Ned.

Aztán elkövetkezett végre a nagy nap, Everbe meghívott magához, és én átsétáltam a város másik szélére, a kis mellékutcába, a szinte babaházra emlékeztet� kis házikóba, amelyet Boon nagyapa segítségével vásárolt: szombatonként, heti féldolláros részletekben fizette neki vissza a vételárat. Everbe mellett ápolón� volt, s még feküdnie kellett volna. De pongyolát öltött, felült, és úgy várt. Még a bölcs�höz is odasétált velem, odaállt mellém, a vállamra tette a kezét, s együtt néztük a bölcs�ben fekv� kis jószágot.

– Nos – kérdezte. – Mi a véleményed?

Nem volt semmi különös. Pontosan olyan csecsem� volt, mint a többi, máris olyan csúnya, mint Boon, noha nyilván még húsz esztend�t kellett várnia, hogy termetben is utolérje. Ezt �szintén meg is mondtam. – Aztán hogy fogják ezt hívni?

– Nem ezt – javított ki Everbe. – Hanem �t. Nem is sejted?

– Nem.

– Lucius Priest Hogganbecknek.

- 220 -

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA • A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3042.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, I987-BEN

FELEL�S SZERKESZT�: GY. HORVÁTH LÁSZLÓ A FEDÉLRAJZ MOLNÁR PÉTER MUNKÁJA M�SZAKI SZERKESZT�: PINTÉR LÁSZLÓ M�SZAKI VEZET�: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 35 600 PÉLDÁNYBAN, 16,17 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4946 J