tankonyvtar.hu · web viewaz emigrációból 1225-ben tért haza, és itthon tartózkodásának,...

História 1993-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Hol laktak a honfoglalók? ...................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 41. Írás és kultúra a középkorban ................................................................................................. 42. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. ....................................................................................................................................................... 161. IV. Béla, az államszervezõ ................................................................................................... 162. Képek ................................................................................................................................... 18

4. ....................................................................................................................................................... 191. Boszorkányok, varázslók, jósok a 15. században ................................................................. 192. Képek ................................................................................................................................... 21

5. ....................................................................................................................................................... 251. A tûz-istenítélet szertartásai .................................................................................................. 25

6. ....................................................................................................................................................... 271. A politikai hatalom megosztásáról ....................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 29

7. ....................................................................................................................................................... 311. A Medici-uralom kialakulása ............................................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 32

8. ....................................................................................................................................................... 331. Az Andropov-dosszié ........................................................................................................... 332. Képek ................................................................................................................................... 35

9. ....................................................................................................................................................... 371. Az emancipáció útján ........................................................................................................... 372. Képek ................................................................................................................................... 39

10. ..................................................................................................................................................... 441. Hogyan került Horvátország és Szlavónia Szerbiához? ....................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 47

11. ...................................................................................................................................................... 481. Az azonosságkeresés évei ..................................................................................................... 482. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 511. Egy magyar diák Habsburg Ottónál ..................................................................................... 512. Képek ................................................................................................................................... 54

13. ..................................................................................................................................................... 551. Kereszténység a kirakatban .................................................................................................. 552. Képek ................................................................................................................................... 56

14. ..................................................................................................................................................... 581. Az ételnevekrõl ..................................................................................................................... 582. Képek ................................................................................................................................... 58

15. ..................................................................................................................................................... 601. Kádár János és a csehszlovákiai beavatkozás ...................................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 61

16. ..................................................................................................................................................... 631. Október 23. és a köztársaság kikiáltása ................................................................................ 632. Képek ................................................................................................................................... 64


História 1993-04

17. ..................................................................................................................................................... 661. A magyarok barátja, a bajor miniszterelnök ......................................................................... 66

18. ..................................................................................................................................................... 671. Öröknaptár ............................................................................................................................ 672. Képek ................................................................................................................................... 67

19. ..................................................................................................................................................... 691. Pesti látványosságok az 1870-es években ............................................................................ 692. Képek ................................................................................................................................... 70


1. Hol laktak a honfoglalók?VÁCZY Péter

Hol laktak a honfoglalók?

Váczy professzornak a korai magyar történelemről szóló könyve a História Könyvtárban karácsonyra jelenik meg. A honfoglalók köznapi életét megvilágító részeket előző számainkban közöltük. (A szerk.)

A ház, a sátor

A feltárt 11–12. századbeli házak mind négyszög-alaprajzúak, füstösek, tehát kémény nélküliek, falhoz, gyakran sarokba tapasztott agyagkemencével, és egy helyiségből álltak. Az építmények bizonyára különböztek nemcsak vidékenként, hanem a célszerűség szempontjából is. Már László király I. törvénykönyvének 36. cikke szembeállítja a sátorral az állandó jellegű lakóházat (1092). Ottó freisingi püspök Magyarországon jártában kifejezetten megfigyelte az építmények változatosságát (1147). Az egyszerű pásztorenyhelytől a kőből épült „palotáig” a fajták egész sorát gyaníthatjuk. De az ásatások eredményeiből annyi már most bizonyos, hogy szilárdabb jellegű építményeinket nem lehet csupán egy típusra, a pásztorok köralapú és kúpalakú úgynevezett kontyos kunyhóira visszavezetni.

Etnográfusaink közül többen feltételezték, hogy a honfoglaló magyarok sátra kúpalakú volt. Ezen az alapon kapcsolatot próbáltak találni a sátor és a kontyos kunyhó közt. De nyelvészeti és történeti adatok egyaránt azt tanúsítják, hogy a magyar sátor nem végződött kúpban, hanem kupolában. A kupola-tetejű sátornak természetesen nincs és nem is lehet köze a kúpos kunyhókhoz.

A mohamedán, a bizánci és az orosz írók egyöntetűen azt vallják, hogy a magyarok a Fekete-tenger körzetében nomádok módjára éltek, és sátorokban laktak. Ibn Ruszta és Bakrí – arab utazók a 10. században – egybehangzóan jegyzik fel: „sátraik vannak”. A legrégibb orosz évkönyvek a 898. évnél említik meg, hogy a Dnyepernél a magyarok „felütötték sátraikat, mert vándormódra élnek, akár a palócok (polovci)”. A palócokon fehér kunokat kell értenünk. Végül idézzük Bölcs Leó császár szavait, aki a nomád pásztorkodással kapcsolatban szól a „türk sátrakról”. Mindezek alapján nem lehet abban kételkednünk, hogy a magyarok legjellegzetesebb lakása a sátor volt.

Az eurázsiai sztyeppén a sátornak egy igen fejlett fajtája terjedt el. Ez a kibitka típus. Már Tibetben, Afganisztában, Iránban, Kis-Ázsiában és a Balkánon nem ilyet használtak a nomádok. E másik fajtának gyűjtőneve a „tente noire”, vagyis a „fekete sátor”. Az arabok és az észak-afrikai beduinok sátrai is a „fekete sátor” csoportjába tartoznak. A „fekete sátrak” általában állati szőrből készülnek, téglalap alapúak, emlékeztetnek a mai elárusító sátrakra. Arab nyelven bait sa‘r, másképp hiba’ a nevük. A kibitka törzse henger formájú, tehát köralapra épül, oldala rácsos ollószerkezet, tetejét karikába fogott lécek tartják. Az eurázsiai sztyeppe nyugati felén a lécek meggörbülnek és kupola formájú tetőt képeznek. Ezzel szemben Mongóliában és Közép-Ázsia néhány észak felé lakó török törzsénél a tető kúp alakban borul az oldalfalakra. A sztyeppe keleti és nyugati felének különbözősége az építkezésben már csak egyik tünete annak a különbözőségnek, mely a keletit a nyugati sztyeppétől sok minden téren elválasztja. A kibitkát általában nemez, olykor bőr vagy gyapjútakaró borítja.

Milyen volt a magyar sátor?

A magyarok sátra valóban alkalmas volt arra, hogy állandó lakásul szolgáljon. A kibitka bármikor szétszedhető és felállítható, amellett tágas, kellemes, télen-nyáron egyaránt. Véleményünk szerint a magyarok sátorozását nem úgy kell érteni, hogy a kibitkát csak ideiglenes pásztorhajlékként használták és a téli időszakban szilárdabb építményekben kerestek menedéket. A kibitka maga volt az állandó szállás. Ha mohamedán írók vagy az orosz évkönyvek szavait összevetjük a német keresztesekkel Magyarországon járt Ottó freisingi püspök beszámolójával, az áttérés a szilárdabb építkezésekre szembetűnő. Míg a honfoglalás előtt a régi hazában csak sátorról volt szó, addig a 12. század közepén az új hazában a sátor már csak idénylakás, mert télen és tavasszal a lakosság falvakban és városokban nádkunyhókban, faházakban, ritkábban kőépítményekben élt. László király idején a szilárd építmény, a domus áll az első, a sátor, a tentorium, a második helyen (I. 36.). És István király is házak meg kalibák megrohanásáról beszél, és a sátrakat meg sem említi. Ezek a lakásviszonyokban bekövetkezett változás jelei. A magyarság nomád hagyományai a 12. században is nyomon követhetők. A szilaj pásztorkodás, korlátok közé szorítva, de még fellelhető. Azonban lakóhelyei mindinkább szilárd jellegű építmények, noha a nyugatról jött idegen csak megvetéssel beszél róluk. Az állandó lakóhely a téli szállás és a


sátrak már csak arra valók, hogy követni lehessen a legelőkről-legelőkre hajlott állatot a határban.

A falu

A falu már az ugorkorban (azaz a magyarok sztyeppei vándorlása előtti korban) kialakult és véleményünk szerint kezdetben a fallal, vagyis sövénykerítéssel, vesszőfonadékkal körülkerített szállást, telepet jelentett. Jellemző mármost ugor kori hagyományaink szívós továbbélésére, hogy a török ajkú nomádok aul-fogalma nem tudta kiszorítani az ugorkori falu-t, noha jelentése ugyancsak „bekerített hely, falu, szomszédság” volt. Meggyökeredzik, de sokra nem viszi: állatnak való bekerített hely, ól lesz belőle. Az ól ugyanúgy hozzátartozik a nomád pásztorélethez, mint a török ajkú nomádoktól átvett karám.

Az ugorkor építési hagyatékának alkalmazkodnia kellett a sztyeppe új életkörülményeihez. Ezért csak olyan építményeket alkalmaztunk, melyek könnyen voltak beilleszthetők a nomád pásztoréletbe. Továbbra is van ajtó, küszöb, fél ‘oszlop’ értelemben, mert a sátornál is szükség volt rájuk. Fennmaradt a vesszőfonatos fal, mert hasznosítható volt akár a halászatban, akár pásztorenyhelyek, karámok, kerítések képzésekor. A hajdan vadász-halász enyhely, alak, mely csak egy oldalról véd a szél és eső ellen, nemkülönben az állatok védelmére is alkalmas nyék és cserény az új hazába is elkísérnek minket.

Az eresz ugyanannak a finnugor tőnek a származéka, mint ered, ereszt. Tehát a szó jelentése lényegében azonos a maival. Ellenben a pitvar ama jövevényszavaink körébe esik, melyek egyre szélesebb társadalmi körben terjedve, idővel elvesztették eredeti jelentésüket és „demokratizálódtak”. Bizánci környezetben, így még az óbolgárban, jelentése előkelő: a templom, talán a világi palota előcsarnokát hívták így, és nyelvünkbe is ilyen értelemben került át. Idővel azonban eljutott a néphez és pitvar lett belőle. István korában azonban még nem léphetett az eresz örökébe. A szin korai szláv kölcsönzés. Mégsem tartjuk helyesnek azonosítását a pitvarra. A szin kezdettől fogva nyitott, árnyékos hely, és sohasem jelentett csak előcsarnokot. A tornác mindenképp száműzhető ebből az együttesből. Eredete olasz: terrazzo, mely német közvetítéssel vándorolt át a magyar határon, és a szlávok is befogadták. Előfordulásának adatai késői időből valók, az első 1507-ből. Valószínű tehát, hogy a 15. századi reneszánsz építkezések révén honosodott meg. Így nincs mit keresnie István korában.

2. Képek


1. Írás és kultúra a középkorbanHAJNAL István

Írás és kultúra a középkorban

A magyar történetírás legeredetibb gondolkodója – sokan így nevezik Hajnal Istvánt, az 1956 nyarán elhunyt és méltánytalanul mellőzött történészt.

A História Könyvtár induló sorozata most, a májusi könyvhéten megjelenteti tanulmányainak kötetét, jelentős részben kéziratban maradt szövegeket. (Technika, társadalom és művelődés a középkori Európában)

A szerző e kötetben szereplő fiatalkori akadémiai előadásából teszünk közzé részleteket, amelyek az írástörténet kapcsán szólnak hozzá az évszázados vitához: vajon mennyire egységes az európai kultúra, s ha húzhatóak földrajzi határok, úgy meddig terjed a nyugat-európai civilizáció határa. (A szerk.)

Ma már a nyomtatott és írott betűk hordoznak minden szellemi értéket, amelyet az emberiség az idők folyamán felszínre hozott, és segítségükkel él és fejlődik tovább a mi művelt társadalmunk. Valamikor azonban, a könyvnyomtatás feltalálása előtt pár száz esztendővel volt egy korszak, amikor csak igen szerény szerepet játszott az írás Európában. Oly keveset írtak még, és annyira nehézkes és kezdetleges volt az írás, hogy az egyes emlékeken fennmaradt írások betűformái és a tollforgatás módjának váltakozásai sokat elárulnak írójuk naiv munkájáról, az írás sorsáról s arról, hogy milyen volt és mint változott rendeltetése akkoriban az emberek szemében.

Írás – papír – iskolareform

E formáknak fejlődése és az írásbeliség terjedése a 12. és 13. század folyamán Európa-szerte, tehát nálunk Magyarországon is, az előző középkori századok csendes mozdulatlanságához viszonyítva példátlan mozgékonysággal és hatalmas arányokban indult meg. Kezdő lépései voltak ezek annak a világtörténelmi jelentőségű folyamatnak, amely a 13. század végén iskolareformokat vont maga után, amely a 14. században papiros használatát terjesztette el az addig használt bőrhártya helyett, s papirosmalmokat létesített a legkeletibb Európában is, s amely végül a könyvnyomtatás feltalálására vezetett s általa az egész világ szellemi műveltségének átalakulásához.

Amidőn a bécsi levéltárakban alkalmam volt e két évszázad osztrák írásainak hosszabb ideig tartó beható vizsgálatára, az a föltevés vezetett, hogy a formáknak és a gyakorlatnak változásai a magyar írásokkal összevetve érdekes képet fognak majd arról adni, mint terjedt az írásnak ez a felújulása és mint terjednek a fejlődésnek egyes fokozatai a nyugatibb vidékről a keletibb Magyarországra, mely önálló állami létével, műveltsége és nyelve idegen voltával oly élesen el volt választva a középkori Ausztriától. Egy bizonyos idő múlva kitűnt, hogy a fejlődés terjedésében a két ország határánál semmiféle zökkenőre sem lehet akadni. Messzibb területeket kellett tehát átfogni, s vizsgálat alá venni az írásnak ezt a fejlődő korát Német-, Francia- és Olaszországban, s összehasonlításuk révén keresni a mozgalom kiindulását és terjedésének módját. A középkori Európa keleti szélének levéltáraiban dolgozva sokkal szélsőségesebb arányokban tűnhettek elénk a különbségek és egyezések, amelyek a nyugati s déli országok írásemlékeivel összevetve mutatkoztak, mintha a központi fekvésű német írásemlékek állottak volna rendelkezésünkre. Az összehasonlítások eredményeképpen tehát olyan új szempontok merültek fel, amelyek az írásbeliség európai felújulásának természetes magyarázatánál jelentkeznek.

Nagy, vaskos betűk

„Korszakunk kezdetén már feledésbe mentek a régi gyors, gyakorlati írások, amelyek a rómaiaknál a mindennapi élet használatában állottak. Ha a déli országokban még szerepelnek is, nem voltak már élő írások, hanem a közjegyzők szakírásai, amelyeknek a laikusok előtt érthetetlen figurái tartalmuknak, az oklevélbe foglalt jogi ügyleteknek titokzatos tekintélyét növelték. Különben pedig mint közönségesebben ismert írás, azok a formák voltak egész Európában elterjedőben, amelyeknek eredetét Nagy Károly udvarához szokták fűzni. E formák alapjában véve ugyanazok, mint amelyeket a mi mai nyomtatott írásunk használ. Ez a karolingi írás a papság írása volt elsősorban, és tán legelsőrendűbb célja az volt, hogy olvasható szertartáskönyvek készüljenek az istentisztelet s a vallásos gyakorlatok számára. Nagy, vaskos betűk fejlődtek hát ki, amelyeket több tollvonással, aprólékos részecskékből illesztgettek össze. Olvasásra jó volt ez az írás, de még igen nehézkes ahhoz, hogy a mindennapi életnek és a gondolatnak fürge kísérője legyen.


Egy kihalóban levő írás volt tehát Európában a középkor derekán, már csak az ősrómai területekre szorítkozva, és egy fiatal, fejletlen írás, amelyet a papok tanultak minden keresztény országban, tehát Magyarországon is, anélkül, hogy messzemenő gyakorlati használatra szánták volna. Az egyházi iskolákban az olvasás tanítása állott előtérben, hogy a papok a szertartáskönyveket használni tudják, írástanításra csak évek után, néha soha sem került sor. Az írói munkásság különös, kegyes szenvedély számba ment, s majdnem kizárólag könyvek másolására szorítkozott. Ez időben Európában a törvénykezés, a közigazgatás mind írás nélkül intézte ügyeit; gyakorlati célú iratok, gazdasági könyvek, városok jegyzőkönyvei mind csak a következő századokban jöttek szokásba.

A folyóírás felé

S miután a középkor első felében az írás a szent és tudós könyveket másoló barátok celláiba zárkózott, a 12. és 13. század egyszerre két kézzel szórja elénk a gyakorlati célú iratok tömegét. A reánk maradt emlékek száma százszoros arányban növekszik. A nemes úr s a városi polgár siet oklevélbe foglaltatni jogait; a bíróságok, az országos hatóságok ügyvitelében mind nélkülözhetetlenebbé válik az írás. Mindenütt írók és jegyzők forgolódását látjuk. A merev, vastag könyvbetűk fokról fokra megelevenednek, megindulnak fejlődésükben a folyóírás felé; szinte minden évtizedben új segítő elemek, vonalkák, hajlékony formák tűnnek fel, amelyek a toll akadálytalan futását megkönnyítik és az írások képét megváltoztatják.

Vajon mi lehetett ennek a hirtelen átalakulásnak az oka? Azt szokás mondani, hogy a jogi s gazdasági élet és az állami közigazgatás bonyolódottá kezdett válni, s ezért kellett az írás. Ez kétségtelen; de tekintve az írásbeliség átmenet nélküli, gyors fellendülését, a tételt másrészről tán fordítva is fel lehet állítani: tán éppen azért indulhatott pontosabb és összefüggőbb fejlődésnek a jog, a közgazdaság és az állami élet, mert az írásbeliség hirtelen elterjedt s e fejlődésnek mindennapi segítőeszközévé vált. Úgy látszik, hirtelen nagyszámban nevelkedtek magasabb képzettségű és írni tudó férfiak, akik széjjelhordták a folyóírás, ismeretét és megtanították az embereket, hogy mi mindenre is lehet azt használni.

Nagyobb szabású, önálló eseménynek kell tehát a fellendülés mögött rejtőznie, amelyet önmagában kell vizsgálat alá vennünk, s nem szabad általánosító föltevésekkel megmagyaráznunk. A 12. és 13. század írásbeliségének, az írásformák fejlődésének és az írók szerepének vizsgálata deríthet csak fényt ennek a nagy átalakulásnak az okaira.

Kik tudtak írni?

Még ebben a korban, a 12. és 13. században sem volt az írni tudás az általános műveltségnek elengedhetetlen követelménye. A legnevesebb német költők nem tudtak írni és még a papoknak jó része sem. A legtöbben éppen hogy csak nehézkesen egymás mellé rakták betűiket még az előkelő papok közül is, mint azt a fennmaradt névaláírások bizonyítják. Így volt ez kisebb-nagyobb arányokban Franciaországban, Németországban és Magyarországon is. Költői művek, tudós könyvek másolatai, kolostorok, egyházak följegyzései mind többé-kevésbé fejletlen technikájú írással maradtak reánk. Egy fajtája van csak az írott emlékeknek, mely mindig elsőnek használja az írásfejlődés legmodernebb vívmányait, amelynek írásai vezetik az egész írásfejlődést, s amelynek készítői között vannak e leggyakorlottabb, legiskolázottabb írók, s ezek az emlékek az oklevélírások. Messze fölülmúlják ezek az írások a többieket, és az egyszerű pap, aki csak a kolostori iskola s a zsoltároskönyveknek nehézkes betűit ismerte, bámulva nézhette oklevélírói társát, aki oly fürgén kezelte a tollat és olyan hajlékony formákat, segítő vonalkákat és egymáshoz idomuló betűket használt, amilyenekre őt az ő iskolájában sohasem tanították.

Egyidejű fejlődés

Ha már most a formák összehasonlításával azoknak eredetét, a központokat keressük, ahol kifejlődtek s ahol őket tanították, azt találjuk, hogy sem az egyes nevezetesebb magyar vagy osztrák iskolák, sem a híresebb egyházak, sem pedig a hatalmasabb főúri vagy a magyar királyi és az osztrák hercegi udvarok környékén nincsen nyoma az önálló írásfejlődésnek.

S ezen a francia–német–magyar írásterületen igazán nagy az egyöntetűség. Térképét nem tarkítják foltok, melyek arra vallanának, hogy egyes helyeken vagy egyes vidékeken az írásfejlődés lényegében önálló lett volna. Egyes nevezetesebb központokban, mint például a magyar király udvarában, számos író működik ugyan, de mindegyik író kész, önálló művész, aki a messzi európai, a legújabb formákat használja, és semmi jele sincs annak, hogy az írása otthon alakult volna ki, környezetének hatása alatt.

S ha ezeknek a romlatlanul, mindenütt tökéletes pontossággal fellépő formák, divatok terjedési idejének


megállapítása céljából a magyar okleveleket összevetjük a franciákkal, arra az eredményre jutunk, hogy az egyes újításoknak hullámai mintegy egyszerre öntenék el Európának ezt a törzsét. Ha Esztergomban vagy Salzburgban egy-egy jellegzetes forma vagy díszítés kerül elénk, amit eleinte az író egyéni leleményének tudnánk be, e formáknak hű mása ugyanazokból az évekből valami messze francia vagy belga oklevélen tűnik elénk. Az a kérdés tehát, kik voltak az oklevelek írói, és melyik volt a nagyszabású iskola, amely azokat ez írásterület számára nevelte.

Írástudók, értelmiségiek

A diplomatika modern eszközei, különösen pedig az írás-összehasonlítások mind nagyobb számban hozzák napvilágra az oklevélírókat középkori rejtettségükből. Nem hivatalnokok voltak azok, akik ekkor az okleveleket írták, nem pedig közjegyzők, mint Olaszországban, akik az egyes városokban letelepedve a közönség rendelkezésére bocsájtották munkájukat. Ez a kor volt a lovagi költészetet kedvelő, francia formákra berendezkedett udvari életnek fénykora. Előkelő, finomult légkört igyekezett meghonosítani udvarában minden fejedelem és főúr, amely a ruhák divatjában, a mindennapi élet szokásaiban, ünnepségeiben, mulatságaiban, költészetében teljesen francia hatás alatt állott. Ennek a művelt körnek, ahova törekedett akkor minden nemes úr és lovag, voltak jellemző alakjai az udvari papok, és ezek az udvari papok voltak az oklevelek írói. Vallásos célokra minden udvar külön szerzeteseket tartott; az udvari papok szerepe sokkal világiasabb volt. Részt vettek a fejedelem tanácsában és a magyar urak egy ízben felháborodva tiltakoztak túlságos befolyásuk ellen, amelyre királyuknál szert tettek. Ők voltak a kor diplomatái. Követségbe mentek Rómába, a császárhoz, a szomszéd uralkodóhoz és néha más messzi országokba is. Közülük kerültek ki a kor történetírói. Műveltségükkel szórakoztatták fényes környezetüket, és a francia király több udvari papjától maradtak fenn pajkos munkák, amelyeket ők később öreg püspök korukban szánva-bánva emlegettek. Ha nagy pártfogóik kegyét megnyerték, fényes egyházi pályafutásra lehetett reményük.

Szokatlan, európai műveltségű egyházi férfiak voltak tehát az oklevélírói udvari papok, és Európa-szerte hasonló szerepük és műveltségük, éppen úgy, mint írásuk, a francia iskolák felé irányítja figyelmünket.

Ez a kor, a 12. és 13. század az egyetemek gyors kialakulásának a kora. Európa hamarosan visszhangzott az egyetemekre vonuló vándordiákok dalától.

Közös iskolázás Párizsban

A francia egyetemek, és legelsősorban Párizs voltak az igazi népszerű egyetemek nálunk. A vándordiákok dalai francia idézetekkel vannak tele. A pápa szavai szerint Párizsból, mint a paradicsomból árad szét minden boldogsága a tudománynak, és a világ minden szögletébe elszélednek tanítványai. Franciaországban ekkor már minden előkelőbb egyházi férfiú egyetemet végzett, s a pápai rendeletek már Magyarországon is előírták azt, hogy az egyházmegyék székhelyén egyetemi fokot elért papokat alkalmazzanak.

A párizsi egyetemnek eddig, mint a többinek is, jobbára csak tudományos jelentőséget tulajdonítottunk. Óriási diáktelep volt az; hallgatói klerikusok voltak, akiknek száma valószínűleg meghaladta a tízezret. E klerikusok kilenctized része a szabad művészetek fakultását hallgatta, amelynek három-négyszáz tanítómestere volt egyszerre, akik a város különböző házaiban bérelt helyiségekben gyűjtötték maguk köré tanítványaikat. Nem elméleti iskolázás folyt ezekben az iskolákban; az ifjak tanítását kemény fegyelemmel, melyből a botbüntetés sem hiányzott, az írás-olvasáson kezdték és a végső cél a gyakorlati jogi képzettség elsajátítása volt, amelyet a grammatika befejezése után retorika néven tanítottak.

Évenként száz meg száz kész, fiatal mestert bocsájtott ki kebeléből ez a fakultás. A mesteri vizsga valósággal próbája volt annak, hogy az ifjú előkelő környezetben megállja-e helyét, s főurak, főpapok ilyen vizsgák alkalmával szemeltek ki maguknak udvari papokat. E papok azután ifjan, 21–22 éves korukban megszerezve a mesteri címet, elmentek hazájuk előkelőbb udvaraiba, ahonnan aztán később uruk pártfogásával egyes vidéki egyházak jobb javadalmaiban helyezkedtek el. Innen van az, hogy Magyarországon az új írások javarésze előbb a királyi udvarban szerepel, és onnan terjed széjjel pár év múlva a vidéki káptalanokhoz. A magister cím, amelyet rendszeresen csak a párizsi egyetemen adományoztak, ily módon ez egyetem kialakulásával s a cím rendszeresítésével egyenlő lépésben terjedt el Franciaországban is, Magyarországon is a papság körében.

Európa egysége

Új egyetemek alakultak Németországban és Ausztriában, amelyek teljesen a párizsi egyetemet követték szervezetükben.


Az egész okleveles gyakorlat egy magasabb nemzetközi műveltség jegyében áll. Az Árpád-kor oklevélírásai finom, művészi külsejükkel ennek a műveltségnek emlékei. A papok, akik ezeket az okleveleket írták, az egyetemek által megindított szellemi mozgalomnak képviselői, s előkelő szerepükkel, amelyet a magyar közéletben játszottak, nagymértékben járultak ahhoz, hogy Magyarország Európával oly korán egy egységes szellemi közösségbe olvadt össze.

2. Képek


1. IV. Béla, az államszervezõSZŰCS Jenő

IV. Béla király, az államszervező

A magyar király, IV. Béla 1235-ben került trónra. Az emigrációból 1225-ben tért haza, és itthon tartózkodásának, majd uralkodásának első ével még nem engedték sejteni, hogy ő a „második honalapító”, aki nagy ívű átlátással, ügyes politikával újjászervezi a magyar államot a tatárdúlás, a muhi vereség (1241. április 11.) után. Újjáépíti és egyben modernizálja is azt.

A király a vereség után az ellenállást gyenge eredménnyel szervezi meg, majd maga is menekülni kényszerül 1242 márciusában Dalmáciába.

A Szűcs Jenő munkájából kiválasztott részlet itt veszi fel az elbeszélés fonalát. A szövegrészlet Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok címmel a História Könyvtárban megjelenő összefoglalójából származik, amely a korán elhunyt történész kézirathagyatékában maradt fenn, és amely 1241–1301 között áttekintő képet ad a magyar történelemről. A könyv május végén a könyvhétre jelenik meg. (Részletesebb tudnivalók e számunk 32–33. oldalán.) – A szerk.

A király, az ostromgyűrűből szabadulva, még két hónapig időzött Dalmáciában, majd 1242. május derekán megindult családjával, kíséretével Szlavónián át „csaknem teljesen elpusztult országába”. Kíséretében ott volt az egyháziak közül Báncsa István váci püspök és Benedek fehérvári prépost és alkancellár, a jövő két érseke és egymást váltó kancellárja, s még több püspök. Ott volt Türje Dénes bánnal együtt a királyi udvartartás három főtisztviselője, a legidősebb Csák Máté, Rátót Loránd és Gutkeled István, valamint az idős Kán László: a jövendő két évtized nádorai, országbírái, tárnokmesterei és bánjai. Ott volt a Duna vonal védelme után Dalmáciába siető Geregye Pál országbíró, az ifjú Pok Móric és mások – „Magyarország maradványainak színe-virága”, ahogy Spalatoi Tamás számba vette IV. Béla dalmáciai kíséretét. Valamennyien részt vettek lovagi páncélzatban a Sajó-mezei ütközetben, majd követték a menekülő uralkodót, ki előbb, ki később, a Tengermellékre. Többségük a király bizalmas környezetébe tartozott már a tatárjárás előtt is. Valamennyiőjüket kötelezte a korábbi politika revíziója, majd a kulcspozíciókban, a revízió végrehajtása.

Erősségek emelése

Hiányosan ismerjük a király legelső intézkedéseit, de amit ismerünk, már mind az új politika egy-egy irányát jelzi. Még Trau mellett erősítette meg március 10-én az eléje járuló vegliai grófok korábbi adományát Modrus és Vinodol földjére nézve, ám immár azzal a konkrét feltétellel, hogy ha a királya Tengermelléken tartózkodik, két gályával és három „kellően és tisztességesen felszerelt”, azaz páncélos fegyveressel tartoznak szolgálni. A hűbéries színezetű feltétel, meghatározott számú nehézfegyveres állításának kötelezettsége: az új politikai törekvés egyik sarkpontja.

Szlavónián átvonulva sorban megerősítette Petrinja, Szamobor, Varasd kiváltságait, majd Verőce mellett, november 16-án merőben újszerű intézkedést tett. Elrendelte, hogy a Zágráb-Váralján már a 12. század második fele óta virágzó kiváltságolt kereskedőtelep (vicus Latinorum) költözzék fel a „Gréc (Gradec) hegyre, s azt falakkal megerősítve új, teljes városi szabadságjogokkal is körülbástyázott, erődített várost létesítsen. Az új városi közösséget is kötelezte, hogy hadjárat esetén tíz páncélost küldjön a királyi seregbe. Ezáltal nemcsak megvetette Zágráb szabad királyi város alapjait, hanem egy újszerű elvet is megcsillantott: a város mint jogi–topográfiai–védelmi egység koncepcióját, amely néhány év múlva majd az „újpesti hegyen” Budavárát, az ország fővárosát fogja létrehozni.

A kormányzat átszervezése

Mielőtt a Drávát átlépte, átszervezte kormányát. A kincstár, a pénzügyek rendbehozatalának nehéz feladataira már korábban kinevezte tárnokmesterré Csák Mátét, aki hasonnevű unokájával, a majdani hírhedt tartományúrral ellentétben híven szolgálta királyát. Türje Dénest, gyermekkori társát és „mentorát” is már korábban nevezte ki „egész Szlavónia” bánjává. A kulcsfontosságú pozíciók elrendezéséből különösen kettő érdemel figyelmet. A legfőbb méltóságra, nádorrá Kán Lászlót tette meg, annak a Kán Gyulának a fiát, akit trónra léptekor mint apjának egyik legbizalmasabb tanácsosát, következésképpen mint saját személyes ellenségét, bosszút és kemény példát statuálva, börtönbe záratott. Egyébnek, mint korábbi nézetei megváltoztatását kézzelfogható módon jelezni hivatott gesztusnak aligha lehet tekinteni, hogy éppen ezt az idős


főurat emelte az ország első méltóságába. Mintha csak az arisztokrácia egészével való megbékélést kívánta volna jelezni, az ellenzéket megnyugtatni. Ezt támogatja, hogy a rangban második főméltóságra, országbírájává az ugyancsak idős Csák Demetert tette meg, aki szintén II. Endre híve volt, s ugyancsak eltűnt a politikai életből 1235 után.

A változások közé tartozik, hogy Béla addigi országbíráját, 1224 óta fegyvertársát, Geregye Pál fehérvári ispánt a Dunától keletre eső országrész és Erdély viszonyainak rendezésére küldte el, aki „elsőként az ország előkelői közül” – mint később egy oklevél kiemeli – sietett a leginkább elpusztított „Dunán túli” részekre, mai fogalmaink szerint a Tiszántúlra. Egy későbbi oklevélből (1249) értesülünk, hogy ő volt az, aki az országnak e nagyobbik felén a tolvajokat és rablókat, akik „akkoriban ama részeken tömegesen támadtak”, kiirtotta, ő gyakorolta a bírói hatalmat, nemkülönben a „mindenfelé szétszóródott népet összegyűjtötte” (vagyis az összekuszálódott birtokviszonyoktól kezdve a várszervezet működésének helyreállításán, a közigazgatás reorganizációján át a telepítésekig irányította az újjáépítés munkáját), megnyitotta az erdélyi sóbányákat – „és mindazt véghez vinni igyekezett, amire az ország reformációja érdekében csak képes volt, és ami a király hasznát szolgálta”.

Közbiztonság teremtése

Figyelemre méltó e királyi oklevélben egy fogalmi mozzanat. A reformatio regni az „ország reformációja” éppen nem új kategória a középkor jogi műnyelvében, sőt nagyon is régi toposz, csakhogy rendszerint éppen az ellenkezőjét jelenti, mint amivé a „reform” és „reformáció” a modern fogalomrendszerben vált. Nem átalakításra és – megőrizve – újításra gondolt a középkor embere e szót kimondva, hanem, híven a szó eredeti jelentéséhez: egyértelműen valami réginek a „helyreállítására”. Figyeljük csak meg azonban, hogy IV. Béla konzervatív programjának ez a műszava hogyan módosul, milyen képzetegyüttest foglal össze és zár le az „és mindazt...” (et cuncta) fordulattal: olyan tevékenységi köröket, amelyeknek együttesét ma egy ország újjáépítésének mondjuk.

Az ország inkább megkímélt nyugati területein is egyelőre ahhoz hasonló elsődleges problémákkal kellett megküzdeni, mint Geregye Pálnak keletebbre. Mindenekelőtt itt is a „tolvajokkal és rablókkal”. A közigazgatás, közbiztonság, bíráskodás rendje az elmúlt évben semmivé vált. A tatárok után a vákuumba az ország különböző részein rablólovagok törte be, hogy az éhínséget, nyomort az 1243. évi sáskajárással kiegészítve egész vidékeket az ököljog uralma alá vonjanak. A Pozsony környékét pusztító osztrák herceget, II. Frigyest, aki különben három határszéli megyét bírt zálogban és Sopron, Kőszeg várában is megvetette a lábát, Hontpázmány Kozma és Achilles ispánok szorították vissza még 1242 májusában. A megtorló hadjáratra már maga IV. Béla vonult fel 1242 végén.

Az előkelők megvesztegetése

A szerteágazó teendők légiójában lehetetlen volt ugyan valami sorrendet felállítani, mindennek a feltétele azonban az volt, hogy sikerül-e kiválasztani az arisztokrácia soraiból egy olyan munkatársi gárdát, amely az országos főméltóságokat viselve, a kormányzat kulcspozícióiban híven és eredményesen hajtja végre a király elhatározásait, egyszersmind azonban garanciát jelent az arisztokrácia számára is.

Ami az arisztokrácia egészét illeti, Bélának természetesen megvolt az a szomorú előnye: éppen elég veszteség érte az előkelőket is ahhoz, hogy dölyfük alábbhagyjon, s miután a király is más embernek mutatkozott az országba visszatérve, valahol középütt találkozzanak és békét kössenek. Az adományok bőkezű osztogatása már az első télen megkezdődött, első helyen természetesen azok számára, akik a Sajó-mezei csatában és azt követően megállták a helyüket. Esztergom védőinek, a spanyol származású lovag testvérpár, Simon és Bertrand ispánoknak a már Nyitrán időző király 1243. január 24-én egyrészt visszaadta a birtok-visszavételi akció során annak idején tőlük elvett II. Endre-féle birtokadományt, másrészt egy sor várföldet nyertek adományul. Tévedés lenne úgy képzelni, hogy tapintatosan szó sem esett többé az „örökadományok visszavonásának” neuralgikus témájáról. A nagybirtokosok sorra kapták vissza korábbi adománybirtokaikat, amelyeket az 1230-as években a királyi várakhoz és udvari szervezethez „állítottak vissza” a biztosok. IV. Béla radikálisan szakított birtokpolitikája korábbi illuzionizmusával. Noha az ország erdős-hegyes peremterületein királyi uradalmak szervezésével éppen ő vetette meg az alapjait több új megyének, az ország korai megtelepedésű részein, ahol a nagybirtok már amúgy is előretört, éppoly szenvtelenül hagyta szétfoszlani a várispánságok szervezetét, amilyen céltudatosan egy-két évtizede még restaurálni akarta azt. Nem csak gesztusok, nem csupán a tatárjárás előtt a királytól oly idegen kímélet és tapintat jellemezte ezt az új politikát, hanem egy fajta mértékletesen kiegyensúlyozott súlyviszony megteremtése a király és a nagybirtok közt, oly módon, hogy a mérleg azért mégis egy jelentős árnyalattal a királyi hatalom felé billenjen el. Ámbár a tapintat látványos gesztusait is képes volt gyakorolni. Az arisztokrácia pedig józanul belátta, hogy vagyoni téren is jobban jár, ha hatalmaskodások helyett


a királyhűséget választja. A megelőző és a következő időszakkal szemben a nagyjából 1242 és 1262 közé eső két évtized egyedülállóan magaslik ki a kései Árpád történetéből, amikor nemcsak úgy látszott, hogy a nagyúri „hatalmaskodás” fogalma már-már kitörlődik a mindennapokból, hanem ellenzéki arisztokrata csoportosulásoknak, „ellenpártoknak” sincs nyoma a politikai életben.

Az „ország oszlopai”

Valamennyien – az újonnan kiemeltek közül – régi, nagy nemzetségek sarjai voltak, csakúgy, mint az egyháznagyok többsége. A homo novus fogalmát IV. Béla kormányzata nem ismerte. Vérbeli arisztokrata légkör lengte körül a király udvarát, ahol végső fokon falvak ezreinek és vagy félszáznyi városnak az újjáépítése, sőt igen sok esetben megalapítása, létrehozása, telepítése dőlt el. Ami különös, s a történeti szituáció sajátosságán túl már Béla emberismeretét és szervezőkészségét dicséri, hogy bármennyire zárt volt ez a vezető elit, nem vált (legalábbis az 1260-as évek előtt) „pártkormánnyá”. Nem vált tehát az uralkodó osztálytól átmenetileg eltávolodó udvari klikké, de az arisztokrácia egy vagy más csoportját a királyi hatalommal szemben képviselő frakcióvá sem. Csakugyan „hű bárók” voltak ők, legalábbis Béla életében, az „ország oszlopai” (1249) és – ahogy Gutkeled Istvánról mondja egy oklevél – „szívünk szerint való férfiak” (1248). „Egész nemzetsége – olvashatjuk Hahót Csákról, Türje Dénesről – mindenkor a királyi korona oda adó hívének mutatkozott, nevezetesen az országban a legédesebb gyümölcsöket, mert a leghűségesebb bárókat termette” (1244, 1267). A legemelkedettebb jellemzést a „hű báró” ideáljáról egy királyi oklevél Gutkeled István szlavón báni kinevezésekor adta, biztosítva Trau polgárait, hogy a teljhatalommal kinevezett „szíve szerinti” férfi „nem romboló, hanem inkább építő, nem tékozló, hanem gyűjtő lesz, nem is pusztító, hanem inkább eredendő hűsége és bölcsessége révén nagyszerű megőrző” (1248).

Szóvirág ide vagy oda, ez a nemzedék valóban nem rombolt, hanem épített. Igaz, „gyűjtött” is valóban, s nem csupán az államnak, hanem magának, családjának, utódainak. Történetesen éppen e személyi körből fog majd támadni a második vagy harmadik generációban egy Ákos István, egy Kán László vajda és trencséni Csák Máté, egy Aba Amadé. Sőt Kőszegi Henrik már nem is várt, nem csupán a fiúk vagy unokák számára „gyűjtött”, hanem saját személyében tette meg a fordulatot. A századvég félelmes tartományurainak fele IV. Béla „hű báróinak” leszármazottja. A tatárjárást követő fél évszázad egyebek közt az arisztokrácia három nemzedékének tanulságos története is.

2. Képek


1. Boszorkányok, varázslók, jósok a 15. századbanFEHÉRTÓI Katalin

Boszorkányok, varázslók, jósok a 15. században

A maleficus-ok és veneficus-ok azaz „varázslók, bűvölők, mérgezők, boszorkányok, jósok” megbüntetésének módjáról általánosságban már Szent István, Szent László és Kálmán Király is rendelkezett, azonban névvel jelölt boszorkányokról és elítélésükről először csupán a váradi Regestrum (1208–35) tudósít. 14 esetben küldtek maleficium és veneficium vádjával Nagyváradra tüzesvaspróbára gyanúsítottakat, leginkább nőket. A szűkszavú periratokból nem derül ki, hogy a perbefogottak mit is követtek el voltaképpen; a vád ugyanis, a veneficium, egyaránt jelent varázslást, bűvölést és méregkeverést. A vádlottaknak többnyire sikerült ártatlanságukat tüzesvaspróbával igazolniuk.

A 14. századból mindeddig nem került elő adat boszorkányok megbüntetéséről, bár az I. Lajos király idejében kelt (1351) bírói esküszöveg kötelezi az eskütevőket arra, hogy az „emberétetőket, bűvösöket, bájosokat ... félhiten valót” igazán megmondják, megnevezzék és kiadják. Egy e század végéről származó oklevél szövege ugyancsak utal arra, hogy a hatóságok foglalkoztak boszorkányok elítélésével. 1387-ben ugyanis, amikor Zsigmond király pallosjogot adományozott Károlyi Marhard fiainak, megengedte nekik, hogy a birtokukon található gonosztevőket, azaz tolvajokat, rablókat, gyújtogatókat, varázslókat és varázslónőket, hamispénzverőket és pecséthamisítókat elítélhessék és megbüntethessék.

Ezzel szemben a 15. századi boszorkányokról már több adat is rendelkezésünkre áll. A megyék részére tartott nádori köztörvényszékek egynémelyikén a közönséges bűnözőkkel együtt varázslónőket és jósnőket is „levelesítettek”, azaz ítéltek el fej- és jószágvesztésre.

Varázslónő, boszorkánynéző

Ilyen nádori köztörvényszék volt az 1435. évi, amelyet Szabolcs és Bereg megyék közönsége részére tartottak. Ekkor több asszonyt is elítéltek, akik közül Bencs fia Orbánnak felesége, aki Begányi Jakab fia Miklós jobbágya és Begányon tartózkodott, „incantatrix” (varázslónő) volt; Vaknak mondott Ágnes asszony, aki Lónyai László jobbágya és Boltrágyon tartózkodott, „incantatrix seu fitonissa” (varázslónő és jövendőmondó) volt; és Végnek mondott Tamás felesége, aki Pálóczi László jobbágya és Csamonya birtokon tartózkodott, „incantatrix seu fitonissa vulgo Nezew” volt.

A latin incantatrix magyar egyenértékűje „varázslónő, bűvölő-bájoló, kuruzsló, boszorkány”, a phitonissa jelentése „jós, jövendőmondó”. Oklevelünk tanúsága szerint tehát mindhárom asszony varázsló, boszorkány, illetőleg boszorkány és jós volt, akiket közönségesen, vagyis magyarul nézőknek neveztek.

Az első pogánylázadások

Visky Károly A magyarság néprajzában a „Rontás és gyógyítás” című fejezetben a következőket írja: „A néphit papjai, tudósai, akik valamennyien az ember testét-lelkét emésztő rontások ellen igyekeznek, nagyszámmal vannak ... Ezek a tudósok a javasok (javosok), bűbájosok, táltosok (tátosok), varázslók, ördöngősök, boszorkányok, kuruzslók, csodadoktorok, tudósok, csontrakók, borbélyok, nézők, bábák, kenőasszonyok, tudósasszonyok, öntőasszonyok. Nagyrészt ugyanazok, akiket a Budai Krónika a pogány lázadó Vatha* körül mint magos et phytonissas et arus pices említ.”

Az első Magyarországon nyomtatott könyv, a Chronica Hungarorum, ismertebb nevén a Budai Krónika (1473) az 1046. évi pogánylázadással kapcsolatos eseményekről így emlékezik meg: „Az első az újjászületettek közül egy Vata nevezetű volt Bélus várából, aki magát a démonoknak szentelte, leborotválta fejét és hajából három ágban varkocsot font a pogányok szokása szerint. Ennek a fia, név szerint Janus, utóbb, sokkal későbbi időben, atyja hitét követve sok varázslót, javasasszonyt és jóst [magos, phitonissas et aruspices] gyűjtött maga köré, akiknek varázséneklése által [per quorum incanta ciones] igen kedves volt az urak előtt. A sok asszonyboszorkány közül egyet, egy Rasdi nevűt elfogott a legkeresztényibb Béla király, és addig tartotta tömlöcbe zárva, míg saját lábát felfalva meg nem halt.”

Mivel a latin nyelvű Budai Krónikában a varázsénekeket éneklőket, jövendőmondókat ugyanúgy nevezték, mint az 1435-ben nádori köztörvényszéken elítélt asszonyokat, ezért a 15. századi nézők éppen úgy lehettek a magyar ősvallást gyakorlóknak, pogány varázslóknak, bűvösöknek-bájosoknak, jósoknak az utódai, mint – a magyar


nép hiedelemvilágával foglalkozók szerint – a 16. század elején Magyarországon elkezdődött boszorkányperek áldozatainak egy része.

Ezer boszorkányper

Az 1435. évi oklevélben előforduló három bűneset nem volt egyedülálló. A bűnténynek az oklevélben feltüntetett magyar megnevezése miatt azonban megkülönböztetett figyelmet érdemel. A néző ugyanis talán a magyar ősvallás terminológiájához tartozik. Hasonló vétkekért ítélték el Zala megyében 1408-ban Figus özvegyét és a Teké-nek mondott Lőrinc feleségét, akik csavargó jövendőmondók (nézők) és emberek megmérgezői (vaga bundas fytonissas intoxicatrices hominum) voltak. 1409-ben Vas megyében három asszonyt ítéltek el (levelesítettek) mégpedig Kysbert, aki csavargó, jövendőmondó (néző) és bűvölő-bájoló, varázsló (fytonissam et incantatorem vagabundam) volt, és ugyanezen vétek miatt büntették meg Kőszegi Slizár feleségét és a Demenken tartózkodó Tamás özvegyét. 1429-ben a Sopron megyei köztörvényszéken Groff Pál jobbágyának, Tamásnak özvegyét ítélték el csábítás, varázslás és jövendölés (seductricem, incantatricem et fitonissam) miatt.

Végül 1512-ben az utolsó nádori köztörvényszéken, Zala megyében ítéltek fej- és jószágvesztésre három asszonyt, akik embereket mérgeztek meg, de közülük Gyömrői Farkas Ferenc felesége még jós (azaz néző) is (fitonissam et hominum in toxicatricem) volt. A 16. századi ítéletek időben már átvezetnek a legkorábbi magyarországi boszorkányperekhez. Ismeretes ugyanis, hogy 1517-től – amikor Kassán két asszonynak boszorkányság miatt vízpróbát kellett kiállnia (ha fennmaradtak a vízen, bűnösök voltak, ha lesüllyedtek, ártatlanoknak bizonyultak). Két és fél évszázadon át, 1768-ig, Mária Terézia tiltó rendelkezéséig körülbelül ezer jegyző könyvezett boszorkánypert folytattak le.

Miből jósoltak?

Ami a 15. századi nézőket illeti, nem tudjuk, hogyan és miből jósoltak. Az oklevelek szövege arra mutat, hogy nem annyira a jövendölést, sokkal inkább a varázslást rótták fel bűneikül. A nádori köztörvényszékeken a jövendölés egymagában nem szolgált az ítélet alapjául, csak a varázslás és az emberek megmérgezése. Ezért lehetséges, hogy az egyszerű, varázslás és bűvölés-bájolás nélküli, rontó szándékot mellőző jövendölés nem rótták fel bűnül. Valójában tehát a néző konkrét „tevékenységétől” függött, hogy környezete segítőt, gyógyítót vagy rontót, bűvölőt látott-e benne. Molnár Albert 1604-ben megjelent első latin–magyar szótárában például a phitonissa (néző): „Ördöngős asszony, kiben ördög vagyon és ezáltal jósol.” Molnár Albert értelmezését igazolja egy 17. század végi boszorkányper jegyzőkönyvében olvasható ítélet is, mely szerint Szabó Ferenc viski lakos „magát nézővé tévén olyan boszorkányságot megösmervén ... az ki pedig az ördögöt megismeri és annak munkáit tudja, maga is hasonló ördög azokhoz”.

Feltehetően időben és vidékenként is változott a néző tevékenysége és ebből következően minősítése is. Például 1738-ban Somogy megyében, Vadász Dóri boszorkánypere alkalmával minden egyes tanú vallotta, hogy „Vadász Dórinak boszorkányságát nem tudja, és hogy valakiket megrontott volna vagy fenyegetett volna nem hallotta, hanem azt tudja, hogy nézőnek tette magát, azt is tudja, hogy az faluban nem egyéb volt, Istent és embereket irtóztató szörnyű, szitkos átkosnál … Vadász Dórinak más egyéb boszorkányságát nem tudja, hanem varázsló nézőnek tette magát, azt pedig tudja nyilván, hogy a faluban nem egyéb volt istentelen, szitkos, átkos, káromló volt”. Vadász Dórit irtóztató káromkodásért 30 korbácsra ítélték azzal, hogy fenti cselekedeteitől a továbbiakban óvakodjék, mert újra a vármegye fogságába kerül.

Az Ószövetségben Mózes törvényei halállal büntették a varázslókat és jósokat; például Heltai Gáspár bibliafordításában (1551): „Ne térjetek a nézőhöz”. Medgyesi Pál 1645-ben megjelent Égő szövétnek című munkájában pedig: „Azt hagyta Mózes, hogy ne tartson az ő népe maga között varázslót, bűvöst-bájost, nézőt és semminemű jóst.” Ezért a boszorkányperekben gyakran hivatkoztak Mózes törvényeire.

A „néző”-gyógyító

Mégis a jövendőmondó és titkokat felfedő, tanácsokat adó nézőknek a 16–18. században nemigen esett bántódásuk. Ezek a nézők – leginkább asszonyok és lányok, elvétve akadt csak közöttük férfi – tudni illik nemcsak jósoltak, hanem gyógyítottak is; a népi szóhasználatban gyógyítóasszonynak, orvosasszonynak, javasasszonynak, tudósasszonynak is nevezték őket. Tanácsokat adtak a házastársi hűség biztosítására. Némelyek halottakkal is tudtak érintkezni, ők voltak a halottlátók. Megmutatták a földbe rejtett kincs helyét, megérezték jó előre az esőt, a zivatart. Megmondták, hogy a hozzájuk fordulók nyavalyája embertől vagy Istentől származik-e, és megnevezték a rontó boszorkányokat is.


1584-ben például Szabó Kató perében egy tanú azt vallotta, hogy „Baráth Istvánné asszonyom külde engemet Rődre, hogy a nézőtől megtudjam ha embertől volna-e Hersel Mártonné nyavalyája, vagy Isten akaratja volna”. Virágos Mártonné perében, 1699-ben Oláh János tanú így vallott: „Tudom ez előtt circiter 11 esztendővel kis bíróságomban rendkívül való nagy nyavalyában lévén (minthogy emberre volt gyanúságom) feleségem övemet küldötte Váradra a Nézőhöz, holott mondotta Néző: aki a kotlós tyúkot adta, az evett meg. Virágos Mártonné adta volt pedig, ő evett é meg, vagy nem? nem tudom.” 1723-ban „elvitte Esztári Mihály azon nyomorult feleségét a Nézőhöz, s a Néző adott füvet, a kiben füresszék meg az nyomorult asszonyt s megmondotta a Néző, hogy hárman vesztették meg Esztárinét”. 1739-ben, „midőn Oláh Pál Hatházra járt magát gyógyíttatni az Nézőhöz ... hallotta az Néző Asszontúl, hogy szemben mondotta Vas Mihálynénak: te tiszta sült boszorkány vagy kinél nagyobb nem lehet”. 1742-ben Leányvári Sámuel 40 éves tanú „elment Tekintetes Zemplin Vármegyében Újhely városában a Néző Asszonyhoz, hogy meggyógyícsa, de az Néző Asszony azt felelte, hogy hiában, mert meg nem gyógyíthatja azt mondván: már kilenc esztendeje, hogy utánad jár Szolnokné, kilenc esztendeig kell ezen nyavalyában nyomorogni. Ezért ezen tanú minden nyavalyáját Szolnoknénak tulajdonítja és a fejére is mér esküdni”. 1756-ban „Mocsán lakozó bizonyos Szabó nevű lakosnak leánya (kit néző leánnak híttak) által jövén Etthére ... a fátens leányát azon néző leánnyal megnézetvén kérte, hogy úgy csak mondaná meg mi találta, és ki rontotta meg? Arra felele az néző leány: Ezt bizton az rontotta meg akitül eljötettek ide lakni az föld likban, úgymint a Szabó Zsuzsa”.

A múlt század második felében (1867–1874) napvilágot látott Czuczor–Fogarasi értelmező szótárában a néző lehetett olyan személy is, „ki a fölvetett kártyából, vagy más babonajelekből holmi rejtélyes, titkos, jövendő dolgokat fejteget, máskép: látó”.

A falu népe tiszteli

A 15. században a varázsló, bűvölő-bájoló és embereket megmérgező, jövendőmondó nézőket fej- és jószágvesztésre ítélték a nádori köztörvényszékeken. A későbbi századokban a falusi nép körében a rontó szándék nélküli, segítőkész, orvosló néző megbecsülést szerzett és tekintélynek örvendett. Most is léteznek gyógyító, csont rakó, jövendölő személyek, csak a régi néző név kopott le róluk. A valamikori nézők emléke az 1456 óta adatolható (Stephanus Nezew) és a ma is élő Néző családnévben őrződött meg.

* Az 1046. évi pogánylázadás vezetője volt Vata, békési nemzetségfő, akinek mozgalmát kezdetben a Péter király ellen hazahívott András herceg is támogatta. (A szerk.)

2. Képek


1. A tûz-istenítélet szertartásaiA tűz-istenítélet szertartásai

Részlet Kandra Kabos váradi Regestrum-értelmezéséből

A jelentkezők ezek valának: vádló (esetleg: vádlók), vádlott (olykor vádlottak) és a soha nem hiányozható hatósági képviselő: a pristáld. A megjelenés határnaphoz levén kötve, a megjelenő fél 8 napig várakozott a távollevőre, ennek utána az ügy istenítélet nélkül is a jelenlevő fél javára tekintett eldöntöttnek. A pristáldus a káptalant bírói levéllel értesíti a fönnforgó ügyről. Vannak azonban esetek, hogy hiányzik a bírói átirat, és élő szóbeli előadásra vesz tudomást a káptalan a vádló és vádlott között való viszonyról.

Az istenítéleti próbának három nap eltelte előtt nem volt helye. E három nap a magábaszállás napjai valának, kenyéren és vízen böjtölve töltendők és imádságban. A régi írásokban és a magyar istenítéletek jegyzőkönyvi töredékében határozottan mondatik, hogy „transacto triduano ieiunio” vagy „peracto triduano ieiunio” és másutt „per triduanum ieiunium” nyílt meg az istenítélet csarnoka a vádlott előtt.

Hogy ezen előkészület saját buzgóságára volt-e bízva a vádlottnak, vagy felügyelet mellett történt?... adósak maradnak a felelettel a váradi Regestrum oklevelei.

Mintha azonban valahol olvastuk volna, hogy az illető felügyelet alatt állott, keze vászonba köttetett s a kötés pecséttel záraték le, hogy az ellenszerek használásának útja elvágattassék.

A tűz-istenítélet eszköze nem volt más, mint egy 1–3 fontos vasdarab, melyet a püspök maga szentelt meg. Ha e vas elveszett, másik vasnak nyeréseig az istenítéletnek szünetelnie kellett.

[A tüzesvaspróba menete:]

1. A püspök megáldja az istenítéletre készült új vasat.

A vas, az istenítéleti hely és tűz ezen kívül minden egyes esetben megszenteltettek, miknek utána a pap egyházi öltözetben, de misemondó ruha nélkül fogóval megfogá az oltár előtt heverő vasat a „Minden alkotmányok az urat áldjátok!” [Benedicite omnia opera domint domino] kezdetű zsoltár reczitálása között a tűzhöz viszi vala, tűzbe teszi és szentelt vízzel meghinti.

2. A püspök meghinti a vasat szentelt vízzel.

3. A tüzelő hely megáldása.

4. A tűz megáldása.

5. A tüzes vas-istenítélet miséje.

Míg a vas tüzesült, ő misét monda.

Áldozáskor a vádlott is az Úr asztalához járul, kit átok alatt kényszerít, hogy ha bűnös, ne járuljon az oltárhoz.

6. A vádlott áldoztatása.

7. Szentelt vízzel való meghintés

Mise után a pap kereszttel, szentelt vízzel és a néppel az Istenítélet helyére vonul a hét bűnbánó zsoltárt és a mindenszentek litániáját hangoztatva. A vasszentelésnek imái élő hitet, teljes reményt tűntetnek föl a részben, hogy Isten kimutatja az ártatlant s még ha ellenszereket használt volna is, leálcázza a bűnöst. S maga a vádlott ismételt faggatással lőn figyelmeztetve a meggondolásra és csak miután véges-végül is tisztának és ártatlannak vallotta magát, nyúlhatott a szentelt vashoz, esküvéssel adván bizonyságát, hogy minden bűbájosság és a kéznek titkos előkészítése nélkül hivatkozik az igaz bíróra.

A ki azt állítja ezen kiviteli szertartások komoly áttanulmányozása után is, hogy az Istenítélet ezen neménél nem volt meg az Istenre hagyatkozás őszintesége, – az a középkort annyira elfajultnak kell hogy tartsa, milyen még korszak alig lehetett.


Részlet a váradi Regestrumból

A berettyói apáturság udvarbírája bizonyos asszonyszemélyt boszorkányságról vádol.

Pétör, a berek-jói udvarbíró rontásról vádlotta a Csöbörd feleségét. Bíró vala Tekó berek-jói apátur, pristáldus ... falusi Marcel. A mondott asszonyszemély Váradon elmarasztalódott.

Apafalusi Simon felesége tisztázódik a gyilkosságban való bűnrészesség vádjától.

Batina Mogus Mortu-falub törvény elé állatá Apafalvára való Simonnak a feleségét mondván, hogy Márton ispánnak egyik Vota nevezetű szolgája az ő jelenlétében és beleegyezésével ölte volt meg az ő fiát. Mika bihari ispán megvizsgálván a dolgot, Prene pristáldus kíséretében Váraddá utasítá őket, hol az említett asszony hordozván a vasat, igazolódik vala.

Haláp-i Ipolnak keresete a Bagos feleségén.

Haláp falvára való Ipoly három márkányi kártételről vádolá azon helységbeli Bagosnak feleségét. Bíráskodék Kelem ispán, pristáldus vala Péter azon faluból. Az asszony hordozván a vasat, igazolódik vala.

Kérfalusi Jánosnak keze sérületlen, hanem a kötés pecsétje feltörve találtatott.

Deésfia a Szentös Alsó-Kér faluból törvény elé állatá lopás miatt falubelijét Jánost, Hus-nak a jobbágyát. Bíráskodék Pál, bihari udvarbíró, pristáldus vala Gyüge. János hordozván a vasat, a kezén nem látszott sérülés, hanem a pecsét nem vala feltöretlen.

Udvar-i János a kézvizsgálat elül az egyházba menekszik.

Udvari faluba való Magos és Szegő lakostársaik hozzájárulása mellett lopásról vádolták falubelijöket Jánost. Bíráskodék Márton ispán, pristáldus vala Vois. János, midőn a vizsgálatra kerülne a sor, az egyházba futamodék mondván, hogy megsérült.


1. A politikai hatalom megosztásárólMŰHELY

RIKLIN, Alois (Svájc)

A politikai hatalom megosztásáról

1534

Az európai klasszikus parlamentáris demokráciák egyik alapelve a hatalom megosztásának elfogadása. Törvényhozás és végrehajtói hatalom viszonya máig állandó témája a politikai rendszerek megújulási lehetőségeiről folyó vitáknak.

A. Riklin professzor (Svájc, St. Gallen) a hatalommegosztás gondolatának első kidolgozóját találta meg D. Giannottiban, ill. a firenzei renaissance köztársaságpárti filozófus-politikusának egy eddig ki nem adott művében. A felfedezésről és a hatalommegosztás elméletének történetéről az Europa Institut Budapest-ben tartott előadást. Az alábbiakban rövidítve közöljük a ma is aktuális témájú előadás szövegét. (A szerk.)

Donato Giannotti, a Firenzei Köztársaság utolsó jelentős államfilozófusa 500 évvel ezelőtt, 1492. november 27-én született. „Repubblica fiorentina” című főművének első autentikus kiadása csak 1990-ben jelent meg. A mű egy tökéletes alkotmány tervezet, így nemcsak ritkaság, hanem újdonság is a politikai eszmék történetében. A műben található tant a hatalmi ágak szétválasztásáról a politikában máig nem méltányolták megfelelően.

A köztársaság-ellenesek elismerése

Az antirepublikánus Mediciek a republikánus Donato Giannottit kiközösítéssel sújtották. Ennek hatása máig érezhető.

Az 1992-ben Firenzébe látogató turistát lépten-nyomon emlékeztetik az il Magnificonak nevezett Lorenzo de Medici halálának 500. évfordulójára. Donato Giannotti születésének 500. évfordulójára azonban úgy tűnik, senki nem gondol Firenzében. A fejedelmi személyi kultusz a legtöbb ember számára vonzóbb, mint a republikánus tevékenység. Még a demokráciának elkötelezett Európa Tanács is a Medicieknek ajánlotta nagy firenzei művészeti kiállítását, mintha a firenzei republikánusok filiszterek lettek volna. Pedig ők, és nem a Mediciek alkották a keresztelő kápolna bronzkapuit, a székesegyházat, a Bargellót, a tanácsházat, a Loggiát és sok mást. Ők állították fel a Tanácsháza téren Donatello Judithját és Michelangelo Dávidját republikánus emlékműként.

Giannotti már életében sem volt Fortuna kegyeltje. Életének több mint felét száműzetésben töltötte. Nem ő volt az egyetlen firenzei politikus és államfilozófus, akinek szülővárosa hálátlansággal fizetett. Lord Byronnak minden oka meg volt rá, hogy verset írjon „Firenze, te hálátlan” címmel. Dante is száműzetésben halt meg. Savonarolát nyilvánosan felakasztották és megégették. Machiavellit letartóztatták, megkínozták és száműzték. Francesco Guicciardini városi vagyona elkobzása után lemondóan vidékre vonult vissza. De míg ezeket a hírességeket legalábbis haláluk után tisztelik a Santa Crocéban, az Uffizi palota udvarában, szülőházukban, lakóházukban, dolgozószobájukban, kolostori cellájukban, száműzetésük színhelyén, addig Giannottinak egy emlékművet sem állítottak. Csupán egy érdektelen külvárosi utca viseli a nevét. És az Uffizi palota folyosójának mennyezetén, ha elég soká keresünk, a számtalan arckép között Giannotti két medaillonját fedezhetjük fel, egyiket a „segretarii”, másikat a „Scrittori politici” körében.

Segretario (titkár)

A két funkciómegjelölés találóan jellemzi Donato Giannotti életművét. Kenyérkereső szakmája a „segretario” (titkár) volt. Ez a tevékenység alkalmat és nyugalmat teremtett számára, hogy szenvedélyének szentelhesse magát, „íróként”. Titkár volt a firenzei követnél Velencében, később a firenzei Tizek Tanácsánál, majd némi szünet után Rudolf bíborosnál, Tournon bíborosánál, végül V. Pius pápánál.

Giannotti nagy, politikailag legbefolyásosabb korszakában a Dieciek (a Tizek) titkára volt az utolsó Firenzei Köztársaságban (1527–1530). Machiavelli a Medici-interregnum alatt ugyanezt az állást töltötte be (1498–1512). 1527-ben újra megpályázta a hivatalt, de a Nagy Tanács 555 szavazattal 22 ellenében ellene szavazott. Tíz nappal később Machiavelli meghalt – szegényen elkeseredve és elűzve.


A Tizek Tanácsa mindenekelőtt kül- és biztonsági politikával foglalkozott. A titkárnak döntő szerepe volt. Csak ő maradt hivatalában, a tanács tagjait 6 hónapra, a Gonfaloniere-t (a Tanács választott vezetőjét) egy évre választották. Giannotti szolgált az utolsó köztársaság mindhárom Gonfaloniere-nek. Titkárként nem állt rivaldafényben, de a kulisszák mögött szívósan tevékenykedett, sok dokumentum őrizte meg aláírását. Elődjéhez, Machiavellihez hasonlóan ő is erősen elkötelezte magát a polgárőrség megújítása mellett. Alig iktatták be, máris a Signoria elé terjesztette a városi lakosság védelmére vonatkozó elképzelését „Discorso di armare la citta di Firenze” (1528) címen. Machiavelli vidéki milíciájával szemben Giannotti a városi milíciát tartotta fontosnak. Az ezt követően kiadott honvédelmi szabályzat a legmesszebbmenőkig alkalmazkodott javaslatához.

Giannotti szorosan együttműködött Michelangelóval, aki elkötelezett republikánusként fizetés nélkül felügyelte a város erődítményeinek kiépítését, és a Kilencek Katonai Tanácsának tagjává, majd a Tizek Tanácsának elnökévé választották. Michelangelo Firenze ostromakor hirtelen pánikba esett és elmenekült. Természetesen azonban rövid idő múlva bűnbánóan visszatért – mint ismeretes – és kitartott a keserű végig. Giannotti és Michelangelo barátsága túlélte az időleges dezertálást és a katonai vereséget. Luigi del Ricciónak írt levelében Michelangelo üdvözletét küldi Giannottinak és üzeni, hogy tetszik neki a szonettje. Giannotti és Luigi del Riccio közösen tervezték egy Michelangelo-verseskötet kiadását. A Michelangelo sírjánál tartott gyászbeszédben Giannottit mint barátját említették. A Szent Péter székesegyház kupolájának famodellje és Michelangelo Brutus-mellszobra jobb vállán a tógát összetartó csatban Brutus és Giannotti feje olvad össze, az egyetlen helytálló. Mert a hajviselet egyértelműen Brutusra utal, a profil a hátrafutó homlokkal és horgas orral azonban nem. Caesar gyilkosának, Brutusnak sorsa Giannottit egész életében foglalkoztatta. „Dialogi de giorni di Dante consumo nel cercare l’Inferno el Purgatorio” (1546) című művében Brutust mint ősei árulóját Cassius-szal és Júdással együtt a pokol legalsóbb bugyraiba száműzte, ott Lucifer pofája szétzúzta. Ez a szemlélet Giannotti szerint Dante elégtelen történelmi ismereteit bizonyítja. A párbeszédekbe beleszőtt vita Michelangelo és Giannotti közt a zsarnok valószínűleg a valóságban is megtörtént. Mialatt Michelangelo bűnként ítéli el a zsarnokgyilkosságot, Giannotti nem bűnt, hanem legitim hazafias cselekedetet lát benne. A köztársaság ismételt bevezetése érdekében Firenzében a Mediciek elleni merényletet sem tartotta kizártnak. Vajon mire gondolhatott Giannotti, amikor 1537-ben a száműzetésben élő republikánusok követeként I. Cosimo előtt állt?

Szintén Giannotti javaslatára választották Francesco Ferruccit az utolsó köztársaságban a firenzei milícia vezetőjévé. Ferrucci hősiesen harcolt, a Voltena melletti csatát súlyosan megsebesülve, hordágyon fekve irányította, az utolsó ütközetben Pistoiánál fogságba esése után kegyetlenül megölték. Giannotti röviden méltatta. Míg az arisztokraták elhagyták a süllyedő hajót, a polgárőrség a végsőkig bátran kitartott. De nem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze a császár és a Medici pápa közti istentelen szövetséget. Látható büszkeséggel írta később Giannotti, vajon milyen erős lenne egy tökéletesen szervezett köztársaság, ha már ilyen sok hibával sújtva is ilyen bátran harcolt?

A köztársaság veresége után (1530) Giannottit a Mediciek klánja letartóztatta és száműzte.

Lo srittore (Az író)

Utólag úgy tűnik, Giannotti „srittore”-ként való tevékenysége fontosabb, mint „segretario”-ként. Gyakorlati politikai munkája hiábavaló volt. De politika-tudományos műve maradandó. Giannotti befejezetlen korai műve Velence politikai rendjéről (Della Repubblica de’ Veneziani, 1540) volt az egyetlen, amelynek kiadását – egyébként minimum 8 kiadásban, köztük egy német fordításban is – megérhette. Ez a mű az egyetlen, amit az utókor a 18. század előtt tudomásul vett.

A száműzetés éveiben (1530–1536) bekövetkező kényszerpihenő irodalmilag legintenzívebb korszaka volt. Ekkor írta – kéziratban maradt – főművét, a „Repubblica fiorentina”-t (1532–1534). A száműzetésben élő republikánusok politikai programjának tekinthetjük. Ahogy Machiavelli könyvében, a „Principe” utolsó fejezetében, úgy Giannotti is egész Itália egyesítését javasolja az idegen uralom elkerülésére.

La repubblica fiorentina

A „Repubblica fiorentina”, Donato Giannotti főművének kiadatási története akadályokkal teli. Az 1534-ben keletkezett kézirat kiadásáig 456 évnek kellett eltelnie. Csak 1963-ban fedezte fel Paul O. Kristeller a firenzei Biblioteca Nazionale Centraléban.

Vajon miért telt el majdnem 200 év a „Repubblica fiorentina” hiányos első kiadásáig? Valószínűleg azért, mert a mű elavultnak tűnt, amikor úgy látszott, nem teljesül a firenzei politikai változásba vetett remény és a Mediciek Alessandro meggyilkolása után (1537) I. Cosimo uralma alatt megerősíthették hatalmukat. Giannotti nem


tudományos céllal írta művét, hanem politikai programot akart benne adni. Úgyszólván a száműzött republikánusok titkos terve volt a Mediciek uralmának összeomlása után egy új, jobb köztársaság létrehozására. A tervet szamizdatként adhatták kézről kézre a firenzei republikánusok. Erről tanúskodik a máig felfedezett 35 másolat. Valójában biztosan sokkal több készült.

A mű kiemelkedő helyet érdemel a politikai eszmék történetében. Ritkaság az eszmetörténetben, hiszen az őt megelőző korból csak két megközelítőleg teljes alkotmánytervezet maradt ránk: Platon „Nomoi” (Kr. e. 4. század) és Morus „Utópia” (1516) című műve. Platon késői művében azonban egy új államot akart alapítani egy addig lakatlan szigeten és Morus „Seholsem” című könyve a korabeli Anglia utópisztikus ellenképe. Donato Giannotti „Repubblica fiorentiná”-ja ezzel szemben az első tökéletes alkotmánytervezet egy politikai rend reformjához.

A „Repubblica fiorentina” négy könyvből áll. Az elsőben Giannotti vázolja a mű célját és gondolatmenetét, az államformatanból a vegyes alkotmányt fejleszti ki a legjobb politikai rendként. A második könyvben élesen kritizálja az 1494–1512 és 1527–1530 közti két köztársaságot. A harmadik könyvben Giannotti felvázolja tervét a tökéletes, Firenzéhez alkalmazott, államhatalmilag megosztott vegyes alkotmányról. A negyedik könyvben honvédelmi alkotmányt ad, összefoglalja reformtervét és végül azt fontolgatja, hogy lehet a tervet a gyakorlatba átültetni. (Realista és modern célkitűzéseit mutatja, hogy elvben minden adófizető polgárnak szavazati jogot kíván adni. De „realizmusból” ezt a választójogot szűkítve kívánja még alkalmazni.)

A „Repubblica fiorentina” leginkább figyelemre méltó szempontja a hatalommegosztásról szóló tan. Giannotti négy állami funkciót különböztet meg (választások, törvényalkotás, külpolitika, igazságszolgáltatás) és három döntési szakaszt (consultatione – javaslat –, deliberazione – megfontolás –‚ esecuzione – végrehajtás).

A törvényalkotó és külpolitikai döntéseket kevés választottnak kell kezdeményezni. A kevés választott kidolgozza, előzetesen megtanácskozza és javasolja (consultazone) a döntéseket. Ezután sok választottnak vagy minden polgárnak kell megtanácskoznia és meghoznia a döntést. Végül ismét kevés választottnak végrehajtani (esecuzione). Vagyis más-más hatáskörbe kell tartoznia a megfontolásnak, a tanácskozásnak, másrészt külön hatáskörbe kell tartoznia a javaslattételnek, megfontolásnak és végrehajtásnak. Mert sok ember nem alkalmas az előzetes megvitatásra és végrehajtásra. Kevés választott viszont kísértésbe jutna, hogy visszaéljen hatalmával, ha egyidejűleg megvitathatná, meghozhatná és végrehajthatná a döntéseket. Ezzel szemben megengedhető, sőt célszerű is, hogy akik a döntéseket előkészítették (a kevesek), az ügy ismeretében végre is hajthassák.

A hatalommegosztás tanának híres formulája tehát nemcsak John Miltonnál (1649 – különböző funkciók különböző kezekbe) és John Locke-nál (1690, a hatalommal való visszaélés kísértése hatalommegosztás hiányában) jelenik meg – ahogy ezt tankönyvekben tanítják –‚ hanem már Giannottinál a 16. század elején. Az ő elképzelése a hatalom megosztásáról azonban valósághűbb és gyakorlatibb, mint a későbbi sematikus felosztás legiszlatív (törvényhozó), exekutív (végrehajtó) és judikatív (bírói) hatalomra.

Minden köztársaságban azt várták el, hogy a kormány vezessen, tervezzen, törvényeket kezdeményezzen és kidolgozzon, és miután ugyanaz a kormány a parlament és esetleg a nép útján meghozta ezeket a törvényeket, felelős legyen végrehajtásukért és alkalmazásukért. A kormány mindig több volt, mint csupán végrehajtó hatalom és a parlament soha nem volt kizárólagos törvényhozó hatalom. A kormány egyidejű vezető (javaslattevő) és végrehajtó szerepe a törvényhozásban és külpolitikában tudomásom szerint csak Giannottinál jelenik meg tisztán. A későbbi, 17–18. századi hatalommegosztási tanokban ez a kettős funkció elvész. Ha Milton, Locke, Montesquieu, Madison és Kant olvasta volna Giannotti „Repubblica fiorentina” című művét, a hatalom megosztási tan története valószínűleg másként alakul.

2. Képek


1. A Medici-uralom kialakulásaTEKE Zsuzsa

A Medici-uralom kialakulása

1434–1464 Cosima Medici Firenze egyik legnagyobb bankárja indította meg a kommuna – városi önkormányzat demokratikus formája – signoriává való átalakulásának folyamatát. A közép és alsó néposztályok mozgalmait megnyergelve sikerült uralmát megalapoznia. A kommuna intézményeit felhasználva úgy uralkodott, hogy nem keltette az uralkodás látszatát. Megelégedett a néppárt vezérségével, és barátaival töltötte be a közhivatalokat. Az új kormányzat óriási előnyének az tűnt, hogy sikerült megszüntetni a különböző politikai erők küzdelmét, már-már anarchiáját, amely a demokratikus kormányzat leküzdhetetlen velejárója volt.

1464–1469 Piero Medici már közel sem volt olyan tehetséges, mint a „haza atyja” névvel megtisztelt apja, de a Medici-ház hatalma ekkor már oly erős volt, hogy a tekintélyes ellenzék sem tudta Firenze éléről elmozdítani.

1469–1492 Lorenzo Medici az új prior–kinevezők megválasztásával megerősítette a Medici-signoriát. 70 tagú tanácsot szervezett, amelynek joga volt a priorokat – Firenze kormányzótestületeinek fejei – megválasztani. Ez a tanács L. kezében a kormányzás biztos eszköze lett. Külpolitikája arra irányult, hogy az öt nagy olasz állam – Firenze, Milánó, Velence, Nápoly, Róma – egyensúlya megmaradjon. Kiváló politikus, azonfelül tudós, irodalmár, költő, a reneszánsz kultúra bőkezű mecénása.

1492–1494 Piero Medici, Lorenzo fia. A kormányzásával elégedetlen firenzeiek száműzték, ürügyül hozva fel, hogy az Itáliába hódító szándékkal jött francia királynak, VIII. Károlynak területeket adott át.

1494–1512 Újra kommunális kormányzat van Firenzében.

1494–1498 Girolamo Savonarola uralma. A kommunális kormányzat modelljeként a velencei államberendezkedés szolgált. Megalakították a Nagy Tanácsot. Újra feléledtek a pártharcok a Mediciek ellenségei és párthívei között.

1503 A velencei dogátushoz hasonlóan életreszólóvá tették a gonfaloniere tisztségét. Ezt a méltóságot Piero Sodermi töltötte be. Kormányzása alatt a pisai háború miatt élénk diplomáciai és katonai tevékenységre volt szükség. A kormányzás munkájában tevékenyen részt vett Niccolo Macchiavelli a „Szabadság és Béke Tizek Tanácsának” első titkára.

1512–1527 A Mediciek uralmát helyreállították.

1512–1530 A Szent Liga – tagjai II. Gyula pápa, Velence, Katolikus Ferdinánd – a mantovai kongresszuson a francia párti Firenzét a Mediciek kezére adta. Soderini távozott, és a város signoriáját Piero Medici testvére, Giovanni bíboros vette át, akit azonban rövid időn belül X. Leó néven pápává választottak. X. Leó 1515-ben folytatott tárgyalásai során megegyezett I. Ferenc francia királlyal, hogy a Mediciek uralmát továbbra is biztosítja Firenzében. Giulio Medici kardinális viszi a kormányt. Pápává választása után – VII. Kelemen – Passerini bíborost, Ippolito és Alessandro Medicit bízta meg a város kormányzásával.

VII. Kelemen döntő vereséget szenvedett V. Károly csapataitól. A vereség hírére Firenze elkergette a Medicieket, és visszaállították a kommunális kormányzatot.

1529 A barcelonai békében V. Károly ígéretet tett VII. Kelemennek, hogy a Mediciek uralmát visszaállítja Firenzében. Természetes leányát, Margitot Alessandro Medicinek szánta feleségül.

1530 Firenze kapitulál V. Károly seregei előtt, a császár döntésére bízva kormányformájának megállapítását.

1531–1537 V. Károly Alessandro Medicit, Cività di Penna hercegét tette Firenze urának, és utódainak örökösödési jogot biztosított. 1532-ben új alkotmányt hoztak Firenzében, amelynek értelmében a firenzei államot Alessandro Medici és utódai javára hercegséggé emelték.

1537–1574 Cosimo Medici, Toszkána első nagyhercege, aki azonban nem közvetlenül Alessandro utóda, mivel a család második ágából származott.


2. Képek


1. Az Andropov-dossziéFIGYELŐ

HAJDU Tibor

Az Andropov-dosszié

A nagysikerű „Jelcin-dosszié” és a vele szoros versenyben megjelentetett „Hiányzó lapok 1956 történetéből” valóban hiányt pótoltak, segítettek letörölni egy fehér foltot újabb kori történelmünk lapjairól. Végre megismerhetjük 56 történetének orosz hátterét – a motivációkat, vitákat, döntéseket. Hiszen 2–3 éve még tabutéma volt ez Moszkvában, s a levéltárak ennek megfelelően hozzáférhetetlenek a kutatás számára.*

1989. október 23.

Nem korábban, mint 1990. november végén hozott végre határozatot az SZKP „Az SZKP KB iratárainak tanulmányozásáról az 1956-os magyarországi események tárgyában”. A határozat indoklása félreérthetetlen.

„1956 eseményeinek a törvényhozás terén történt túlértékelése és kezdeti napjuk – október 23-a – magyar nemzeti ünneppé nyilvánítása az új magyar rendszer azon törekvéséről tanúskodik, hogy ezt a társadalmi-politikai rendszerváltás politikájának egyik központi kérdésévé tegye. A magyar parlament példátlanul éleshangú felhívása a Szovjetunió Legfelső Tanácsához, melyben az akkori szovjet katonai beavatkozás elítélését követeli, tanúskodik arról a szándékról, hogy e kérdést a ránk gyakorolható nyomás eszközeként használják fel.”

Hogy megfelelő, dokumentált választ lehessen adni, megbízták V. Muszatov volt budapesti követtanácsos vezetésével a párt központ három munkatársát, tanulmányozzák „a szovjet csapatok magyarországi bevetését és az 1956-os magyarországi válság más aspektusait” megvilágító iratokat és készítsék elő „megfelelő publikálásukat az Izvesztyija CK KPSZSZ” hasábjain.

Az 1991. nyári puccskísérlet után ez a határozat is a teljesületlen határozatok lomtárába került, sajnos a fent említett pártfolyóirattal együtt, mely a Gorbacsov-éra sajátos termékeként nálunk nagyrészt ma is ismeretlen fontos dokumentumok egész sorát hozta nyilvánosságra. Muszatov felhasználta ugyan az addig kezébe került dokumentumokat, és néhány tanulmányban igyekezett orosz szempontból megvilágítani a katonai beavatkozás előzményeit és történetét, de a levéltárak kapuja egy időre még előtte is bezárult. Néhány hónapja azonban Jelcin fokozatosan, de „szicsasz-mércével” mérve igen gyorsan, megnyitotta a moszkvai levéltárak kapuit.

Hol a magyar kutató?

Azt hihetné az olvasó, hogy Jelcin szimbolikus gesztusa után a Tudományos Akadémia kutatók egész raját küldte Moszkvába, netán a Külügyminisztérium utasította a követség néhány oroszul tudó diplomatáját, hogy másoltassa le, amit lehet, amíg a nemrég kiszabadult Krjucskov tábornok, „hazánk régi barátja” be nem zárja a titkos levéltárakat, hogy onnan csak az általa preparáltatott dokumentumok kerüljenek ki újra – hát nem. E sorok írója csaknem az egyetlen, aki azóta az MTA költségén teljes fél hónapot tölthetett az ötvenes évek iratainak tanulmányozásával.

A Külügyi Levéltárba nem volt beutalóm, de az államosított pártlevéltárakban átnézhettem azokat a budapesti követségi jelentéseket, amelyeket elég fontosnak tartottak ahhoz, hogy átküldjék a KB-nak a külföldi kommunista pártokkal foglalkozó osztályára. Ez az osztály már akkor Szuszlov felügyelete alatt működött. Sztálin halála után Budapestre küldték Andropovot, Szuszlov bizalmi emberét, előbb első beosztottként, de 1954 nyarán már ő volt a Szovjetunió budapesti követe – és egyben az SZKP KB képviselője. A bevezetőben említett két kötet 1956 tavaszától közli Andropov fontosabb jelentéseit. Így itt pótlásként csak néhány korábbi jelentését ismertetem, melyek elősegíthetik annak megértését – hogyan jutott el az ország 1956 októberéhez?

Jelentők és feljelentők

Sajátos képet adnak a jelentések a követség informátorainak köréről. Eszerint Andropovot (mint elődeit is) elsősorban a Moszkvából 1945-ben hazatért magyar kommunisták véleménye érdekelte. A hazai vezetőkhöz – egy évtizeddel a háború vége után! – ritkábban fordult beosztottjai útján információ ért egy-egy megyei párttitkárhoz, Dögei Imréhez. Mikor Czakó főügyész 1954 nyarán közölte a követség egy munkatársával, hogy


szabadon engedték Kádár Jánost és Kállai Gyulát, a diplomata – saját jelentése szerint – a főügyész értésére adta, hogy nem is érdekli a téma. A kedvenc informátorok közé tartozott Altomáré Iván, aki az első világháborús hadifogságból csak 1948-ban tért haza, 1952-től 56-ig élelmiszeripari miniszter volt.

A követség munkatársa 1954. július 28-án beszélgetett Altomáréval, aki buzgón „mószerolt” mindenkit. Így minisztertársáról, Bognár Józsefről azt állította, hogy gyűlöli a Szovjetuniót és a szocializmust, viszont védelmezi a korrupt kereskedelmi kádereket. Eszerint Vas Zoltán is szovjetellenes, akadályozza a szovjet tapasztalatok átvételét. Altomáré nem kímélte Gerőt sem, aki szerinte Friss Istvánnal együtt túl sok engedményt tesz a kisárutermelőknek. Rákosi pedig a miniszterelnökségről történt 53-as leváltása óta „megvertnek érzi magát és ezért kiegyezik velük”. Földalatti burzsoá szervezkedés is folyik: vezérei közül az akkor 66 éves, közismerten progresszív Kende Zsigmond orvost nevezi meg, aki tanácsadó volt az ő minisztériumában. A követség bizalmasai közé tartozott Gergely Sándor író és Komor Imre szerkesztő. Andropov az ő vészjeleiket is továbbította Moszkvába, de mint követ, személyesen csak az elsővonalbeli vezetőkkel tárgyalt; azokat viszont sietett hivatalba lépése után felkeresni.

1954. augusztus 18-án Gerővel folytatott hosszú beszélgetést. Gerő főleg Nagy Imrét és az akkor Nagy Imrével tartó Farkas Mihályt szidta. Az akkor még miniszterelnök Nagy és Farkas sem vett részt a Politikai Bizottság 1954. július 28-i ülésén, ahol az 1953-as „új szakasz” iparpolitikai irányvonalának bizonyos fokú módosítása került napirendre, majd Nagy Szocsiba utazott nyaralni. Gerő utalt rá, hogy ha megjön Nagy, komoly beszéde lesz vele – hajlandó-e közreműködni a szovjet vezetés által támogatott korrekcióban? Gerő óvatosan bár, de már ekkor megkezdte Rákosi fúrását. Elpanaszolta, hogy mikor ilyen súlyosak a gazdasági problémák, a PB legtöbb tagja nem ért a gazdasághoz. Majd némi szünet után hozzátette: ez bizonyos fokig Rákosi elvtársra is vonatkozik, sajnos. Andropov megérthette a célzást: ki más az egyetlen PB-tag, aki ért a gazdasághoz és nem is „elhajló”.

Farkast 1954. szeptember 3-án kereste fel Andropov. Farkas nem fogta még fel, hogy a szovjet vezetés lassan elfordul Nagy Imrétől és „új szakaszától”, ezért a neki egyébként is útjában lévő Révai Józsefet mint demagógot és szektánst szidta, aki nem akarja megérteni (a Hazafias Népfront alakuló kongresszusa előtt), hogy a párt mellett fontos a Népfront komoly működése is. Andropov addig épp az ellenkezőjét hallhatta Révairól – főleg Gergely Sándortól –‚ hogy a narodnyikok kezébe adta a magyar irodalmat –, kezdhette megérteni: bonyolult kis ország vagyunk...

Farkas nagyon barátkozni akart Andropovval és elérte, hogy nemsokára ismét találkozzanak. Készségesen beszámolt neki a Központi Vezetés előző nap véget ért üléséről október 4-én. Ez volt Nagy Imre utolsó (látszat) győzelme az MDP vezetésében. Farkas lelkesen ecsetelte, milyen nagy egyetértésben léptek fel a plénumon Nagy Imre és Rákosi, milyen helyes bírálatot kapott Gerő, aki Farkas szerint az új szakasz politikájának fő ellenzője. A referátumot tartó Szalai Bélát és Hegedűs Andrást olyan fiatalemberekként jellemezte, akik alkalmatlanok még fontos megbízatásaik ellátására.

Mikor legközelebb – november 25-én – beszélgettek, akkor már felébredt Farkas, ha későn is – ekkor főleg a pártlap, a Szabad Nép lázadó munkatársait szidta, mint „anarchista mensevikeket”. A Szabad Népnél történtekről különben Komor Imre, a főszerkesztő helyettese számolt be folyamatosan, lelkesen helyeselve az elbocsájtásokat és más büntetéseket, bár megjósolta – nem lesz rend a központi pártlapnál, amíg a főszerkesztőt, Horváth Mártont, nem váltják le, aki politikailag dezorientált és még oroszul sem tud (Komorral ellentétben, aki így mindennapi véleményét közvetlenül a Pravdából meríthette).

Érdekes, hogy a moszkovita vezetők közül kik hiányoznak az informátorok közül: hiányzik az akkor már félig-meddig kegyvesztett Vas Zoltán és Révai. Az ő esetében ez érthető. Különös, hogy Andropov nem fordul Nagy Imréhez, bár lehetséges, hogy az utóbbival kapcsolatos anyagok valami máig nem ismert zárt dossziéban rejtőznek. Láttam ugyanis a Nagy kizárása előtt folytatott Andropov–Rákosi beszélgetésről készült feljegyzés kísérőlevelét – de maga a jelentés hiányzik. Pedig megtudhatnánk belőle – jogosan hányta-e Mikojan 56-ban Rákosi szemére, hogy Nagy Imre kizárása előtt nem konzultált velük?

Megvan viszont az SZKP KB titkárságának 1955. november 19-i távirata, melyben utasítja Andropovot, közölje Rákosival, hogy a moszkvai Legfelső Bíróság rehabilitálta Kun Bélát, és ennek alapján az SZKP KB megváltoztatta azt az 1937. július 22-i határozatot, mely Kunt kizárta a Bolsevik Pártból. Rákosi ezt az információt 3 hónapig eltitkolta.

A jó szándékú információk

Voltak, akik a velük folytatott beszélgetés arra próbálták felhasználni, hogy jó irányba befolyásolják a


követséget. Így Sík Endre, akkor a külügyminiszter első helyettese, 1955. szeptember 28-án elmondta, hogy az első tárgyalás Belgrádban a magyar–jugoszláv gazdasági kapcsolatok újrafelvételéről sikeres lehetett volna, szerinte a közeledés érdekében el lehetett volna fogadni a jugoszláv fél szerény kártérítési igényét, de Rákosi a külügy véleményét nem kérdezve, ellenkező irányú utasítást adott a tárgyaló delegációnak.

A népfront alakulása kapcsán a követség csodálkozva fedezte fel, hogy az egykori Balogh páter-féle Független Magyar Demokrata Párt formálisan még létezik és megkereste ügyvezetőjét, Parragi Györgyöt, hogy megtudja, kik ők és mit akarnak. Parragival 1954. október 8-án beszélgetett Csernyakov, a követség első titkára. Döbbenten jelentette, hogy Parragi szerint vissza kell állítani a valóságos többpártrendszert, mert az egypártrendszer lehet jó, de nem felel meg a magyar ember politikai szokásainak és gondolkodásának, nem tudja, mit kezdjen vele. A több pártrendszer csak elősegítené, hogy az MDP is megjavíthassa tömegkapcsolatait. Csernyakov indignálódva jelentette: Parragi nézetei véleményem szerint jellemzőek a magyar polgári értelmiség azon köreire, melyek az MDP lépéseiben a népfront újjászervezésére lehetőséget látnak saját politikai befolyásuk erősítésére és új reményt merítenek belőle, hogy talán lehetséges lesz a népi demokratikus rendszer polgári demokratikus rendszerrel való felváltása”.

* A Századvég Kiadó és az 1956-os Intézet állította össze a Jelcin-dosszié: szovjet dokumentumok 1956-ról c. kötetet. – A Móra Könyvkiadó jelentette meg a Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB Levéltárából .c könyvet. (A szerk.)

2. Képek


1. Az emancipáció útjánSÁNDOR Pál Az emancipáció útján, 1840–1849

A honi zsidóság történetéhez – I. rész.

A modern magyar nemzeti gondolat döntő és legnemesebb hagyománya a más népekkel szembeni tolerancia. A modern magyar nemzet kiformálódásának egyik legszilárdabb alapja és feltétele volt a nemzet asszimiláló képessége. Sok év óta igyekszünk ezt a történelmi kutatásainkból származó következtetésünket a hazai és külföldi közönségnek bizonyítani, okadatolni. A História folyóiratot és a História Könyveket is részben annak szolgálatába állítottuk, hogy ébren tartsuk közgondolkodásunkban jogos nemzeti büszkeségünk évszázados hagyományait. Ébren tartsuk a nemzeti büszkeséget egy korábbi periódusban, amikor a nemzeti értékekkel szemben szűk marokkal mértek, és ébren tartsuk nemzeti büszkeségünk ezen hagyományát akkor – a mai időkben –‚ amikor felrémlik egy másik szűkmarkúság veszélye: a tolerancia, a befogadókészség megtagadása.

Az egyik legtöbb fájdalmat keltő értetlenség a zsidóság magyarországi történelmének értékelése körül mutatkozik. Folyóiratunk ezért is közöl vissza-visszatérően cikkeket a magyarországi zsidóság történetéről, vallási, kulturális sajátosságairól, együttéléséről az állam más népeivel, asszimilációjáról. (Mint ahogy rendszeresen közlünk cikkeket a magyarsággal együtt, egy szomszédságban élő népek történetéből is.) Megismerni egymás történelmét, ami – ha tetszik, ha nem – a magyar nemzet történelme!

Sándor Pál hozzászólása a hazai zsidóság emancipációjának első, kevésbé sikeres szakaszát világítja meg.

(G.)

A nyugat-európai polgárosult társadalmakban a 19. század első harmadában a keresztény lakosság már nem érezte, hogy a gazdag, vagy a kevésbé jómódú zsidó iparos- és kereskedőréteg bármiben is gátolná üzleti tevékenységét. Elsősorban Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Dániában a zsidó lakosok gyorsan asszimilálódtak. Ezen országok zsidósága azonosította magát azzal a néppel, amelynek részét képezte. A beolvadás ezeken a területeken a 19. század első felében jelentősen előrehalad, a kettős kötődés után már az új azonosságtudat – az angol, a francia stb. – válik döntővé. Döntő lesz az új azonosságtudat, a nemzeti nyelvhasználat, az életmód, a mindennapi szokások, a gondolkodás, valamint a kultúra tekintetében is. A zsidó vallási hagyomány őrzése inkább csak a múlt rokonszenvét eleveníti föl.

Nem így Kelet- és Közép-Európában. Itt még a 19. század első felében is a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem jóval fejletlenebb, mint a polgári átalakulást megvalósító nyugat-európai országokban. Ez az alaphelyzet határozza meg az itt élő zsidó lakosság gazdasági, társadalmi és jogi helyzetét. (Például Lengyelország, Galícia, Közép- és Nyugat-Oroszország.)

Honnan és kik jöttek?

Magyarországon a II. József-féle népesség-összeírás adatai szerint 1787-ben 83 ezer zsidó személyt írtak össze. Számuk folyvást növekedett, úgy hogy 1848-ban már közel 300 ezer lelket számolnak. Egy részt a cseh–morva tartományokból települtek be, másrészt Lengyelország első felosztása (1772) után Galícia felől húzódtak eleinte az ország északi településeire, majd a 19. század elejétől az ország belsejébe. A cseh–morva tartományokból érkezők német nyelvűek, nagyrészt felvilágosultak, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak és hajlamosak voltak az asszimilációra. A galíciaiak primitívebbek voltak, részben földművelést, szatócs- és vándorkereskedést űztek, és erősen kötődtek az ortodox hagyományokhoz. A honi zsidóság még 1825-ben is túlnyomóan földesúri, illetve egyházi birtokon élt, főleg ott, ahol a mezőgazdasági árutermelés a leginkább fellendült. A gabona-, állat-, bőr-, borkereskedelem vidéki központjaiban, továbbá a dunai vízi gabonaszállítás felvevő állomásain és az azokhoz vezető községekben laktak a legtöbben (Paks, Fadd, Dunapentele, Rácalmás stb.).

Bár II. József rendelete – többek közt – a városba költözést és letelepedést is megengedte nekik – kivéve a bányavárosokban –‚ a városi hatóságok mégis kemény ellenállást tanúsítottak az új versenytársakkal szemben. A zsidók például nem tartozhattak egyik céhbe sem. A céh polgárság „tűzzel-vassal” küzdött a mozgékony versenytársakkal szemben. Napirenden voltak az atrocitások, a „lámpavas” emlegetése. A hazai zsidóság elleni mélységes ellenszenv már hosszú idő óta gyökeret vert a társadalom széles rétegeiben. Ezt irodalmi munkák is visszatükrözték és táplálták azáltal, hogy torzképet festettek a zsidó emberről. Itt csak utalhatunk például Dugonics András kegyestanítórendi áldozópap egyik munkájára (Magyar példabeszédek és jeles mondások Szeged, 1820.), amelyben a szerző „minden ellenvetés nélkül igaz”-nak tartja, hogy a „Talmud megengedi a


zsidóknak, hogy a keresztényeket megcsalják és azt véteknek ne tartsák”. A nyelvtudós, író, lapszerkesztő, egyetemi tanár Révai Miklós pedig Pestet a 19. század első éveiben „vérszopó, lelketlen rác, görög és zsidó város”-nak nevezi. Ő kereszteli el Pestet „zsidó” városnak, annak ellenére, hogy később, 1825-ben Buda és Pest összes lakóinak száma 94 140 volt s ebből csupán 8264 fő, azaz 8,8% volt zsidó. Az ilyen és a hasonló állítások nem tartottak igényt semminő bizonyításra. Az állítások tükröztek egy érdekellentétet és a frissen bevándorolt idegen nép iránti, az ismeretlenségből származó, ellenérzést, és betöltöttek egy sajátos szerepet: a mindig jelen lévő „Gonosz”-nak általános szimbólumot emeltek.

Ezt az alapérzést és mentalitást kísérelte meg Eötvös József A zsidók emancipátiója című, 1840 őszén a Budapesti Szemle hasábjain megjelent tanulmányában szertefoszlatni. Az egyetemes emberi méltóság elvéből kiinduló, komor hangvételű írás volt az első igazi, nagy erejű eszmei támadás a Gonosz mítoszának lerombolására. Visszhangra talált e magatartás az akkor már bontakozó nemesi reformerek emancipációs kísérleteiben. Nem véletlen tehát, hogy az asszimiláció útján meginduló honi zsidóság a jogkiterjesztő liberális nemest s nem a jog korlátozó céhpolgárt követte. Az előbbiek első, komolyabb kísérlete öltött jogi formát „A zsidókról” címmel az 1840. évi 29. tc.-ben.

Az 1840. évi törvénycikk

A jelzett törvénycikk megengedte a zsidó lakosoknak, ha „ellenök ... alapos kifogás nincsen”, hogy mint az országban született, vagy az itt lakásra törvényes úton engedelmet nyert lakosok szabadon lakjanak az országban és kapcsolt részeiben. Engedélyezte gyárak létesítését, a kereskedést, a különféle mesterségek űzését, de kizárólag „vallásukbeli legények segítségével”. Megengedte továbbá azt is, hogy azon tudományokat és szépmesterségeket, melyeknek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják. S ha a polgári telkeket szabadon szerezték eddig, akkor a törvény ezt a gyakorlatot ez után is engedélyezte. Továbbra is érvényben hagyta a türelmi adó fizetésének kötelezettségét s az izraelita vallást nem vette be a „törvényes” vallások közé; nem tette lehetővé a polgári tulajdonjog megszerzését sem, miként korlátokat vont a bányavárosokba történő letelepedés elé is.

Bármilyen viszonylagos értékű volt is az 1840. évi 29. tc., mégis előrevetítette a honi zsidóság emancipációjának történelmi perspektíváját. A Habsburg Birodalomban és egész Kelet-Európában ez a törvény volt – II. József rendelkezései után – az első törvényes lépés az emancipáció útján.

Emancipációs kísérletek, 1843–44

Sokkal erőteljesebben léptek fel a liberális nemesség vezérképviselői – élén Deák Ferenccel, Klauzál Gáborral, Bezerédy Istvánnal, Beőthy Ödönnel – az emancipáció érdekében az 1843–44. évi országgyűlésen. Újból síkraszálltak a türelmi adó eltörléséért, most már a megszorítások nélküli letelepedésért, a nemesi javak bírhatásáért, a városi telkeknek a város bármely részén való örökszerződésért, a gyógyszerészeti és a mérnöki tevékenység engedélyezéséért, az ipar és a kereskedés űzése esetében ezúttal már a más felekezetű segédek alkalmazásáért. Kívánták bizonyos feltételek mellett saját népiskolák létesítését, ahol tanítói hivatásra is kiképzést adnak, Pesten egy rabbi- és egy népiskola felállítását. Ezek a követelések a korábbiakhoz képest nagy lépést jelentettek az emancipáció ügyének diadalra juttatása felé.

A főrendek azonban komoly ellenvetéseket tettek, és a jól bevált időhúzás taktikájához folyamodtak. Ennek az lett a következménye, hogy midőn a két tábla végül nagy nehezen megegyezett egymással, a törvényjavaslat felterjesztése után öt nappal feloszlott az országgyűlés (november 13-án) anélkül, hogy az uralkodó egyáltalán válaszolt volna a rendeknek. Így bukott el – immár másodízben – a zsidók emancipációja felé mutató reform ügye.

Asszimilációs törekvések

Már a 40-es évek elején a magyar nyelvész és teológus, Bloch Móricz, aki 1843 májusában felveszi a Ballagi Mór nevet és áttér a protestáns hitre, lefordítja a Bibliát magyarra. Rosenthál Móricz rabbi pedig, a pesti kereskedelmi iskola tanára, a pesti Pannónia című német szépirodalmi heti lap munkatársa fordítja magyarra a zsoltárokat. Mindketten tevékeny harcosai a honi zsidóság egyenjogúsításának. Ekkortájt alakulnak meg a magyar olvasóegyletek az egyes hitközségekben a magyar nyelvhasználat terjesztése céljából. De nemcsak a magyar nyelvhasználat terén, hanem a ruházkodás formáin is meglátszik a nemzeti érzület hódítása. 1842-ben megalakul a Magyar Izraelita Kézmű- és Földműves Egylet (MIKÉFE), hogy zsidó ifjakat neveljen a hazai ipar és a mezőgazdaság fejlesztése céljából.

Az emancipációért küzdő egyleti mozgalmak sorában a legjelentősebb az ún. Magyarító Egylet. Létrejöttét –


1843-ban – jellemző módon a fiatal nemzedék tagjai, a pesti zsidó orvostanhallgatók kezdeményezik. Titkára az a fiatal Diósy Márton hírlapíró 1844-ben, aki egyúttal a Nemzeti Kör-ben is tevékenykedik s 1848-ban Kossuth titkára lesz. Az egylet legfőbb célja a magyar nyelvhasználat–érzés–szellem terjesztése. Diósy programja: „magyarosodjunk és magyarosítsunk, polgárosodjunk, hogy polgáríttassunk”. Az egylet gyűjti össze mindazokat, akik a hazai zsidóság vallási életét, községi berendezkedését reformálni akarják. Működésének hatására hasonló céllal Izraelita Újító Egyletek keletkeznek 1847-ben Aradon, Nagyváradon, Nagybecskereken, Pécsett. Diósy mellett Einhorn Ignácz, magyarosított nevén Horn Ede, közgazdasági író, publicista és hitszónok, valamint az író és publicista Szegfy Mór játszanak jelentős szerepet az egylet életében. 1848 áprilisában Horn az egylet radikális bizottságának elnöke lesz; valójában ő a pesti reformzsidóság fiatalabb nemzedékének vezéralakja a forradalom és a szabadságharc idején.

Az asszimilálódó hazai zsidó gyárosok, kereskedők, bankárok között találjuk ekkor például a kékfestőgyárat megalapító Goldberger családot, a Morvaországból származó gyapjúosztályozót és gyapjúmosót berendező Weidnereket, akik később felcserélték nevüket Wodianerre, a herendi porcelángyárat megalapító Fischer Mórt stb. Tudós orvosok tartoznak közéjük, például Goldner Miksa, aki Kossuth 1848. március 3-i beszédének lejegyzett szövegét vitte Bécsbe, Kaufmann-Kalázdy Mór, aki a beszédet németre fordította és mint hadosztályi rendező-főorvos vett részt a szabadságharcban, századosként, Korányi (Kronfeld) Frigyest, aki ’48. március 19-én tagja volt a pesti forradalmi küldöttségnek Pozsonyban és a szabadságharcban először a Szabolcs megyei nemzetőrök orvosaként szolgált stb. Közismertek korunkban a publicisták, az írók és a műfordítók: Horn Ede és Diósy mellett, Fábián Gábor író és műfordító, aki ’49-ben követte Kossuthot Debrecenbe, Helfy Ignácz politikus és újságíró, aki kezdettől fogva részt vett a szabadságharcban, Schlésinger Miksa orvos és publicista, aki ugyanezt tette, az orvos-publicista Eisler-Vasfi Mór, aki Temesvárott volt honvédorvos stb. De említenünk kell művészeket, így például Tyroler József litográfust, Kossuth, Bem, Batthyány, Klapka, Deák arcképeinek metszőjét, a Kossuth-bankók rajzolóját, Reményi Ede hegedűművészt, ’48-ban Görgey segédtisztjét, a népnyelv szerint „Görgey hegedűsét” stb. És az asszimilálódó zsidóság között kell felidéznünk több rabbi nevét: Schwab Lőw, pesti főrabbit, Lőw Lipót nagykanizsai, majd pápai, végül szegedi főrabbit, a szabadságharc egyik tábori lelkészét, Königsberger Lajos rabbit, aki a bevonuló zsidó nemzetőrökhöz intézett lelkesítő beszédet.

Ezeket a zsidó származású vállalkozókat, értelmiségieket, politikusokat láthatóan nemcsak a tőkés versenyben szerezhető anyagi előny vonzotta az emancipációt kezdeményező reformnemesség táborába, majd a Kossuth által szervezett társadalmi vállalkozások és egyletek köré, hanem főleg a magyar reformmozgalom szabadságeszménye is. A szabadságeszmény, amely a polgári jogok megszerzésének közeli perspektíváját vetítette föl számukra is. S ez az eszmény, amely 1848 vállalását jelentette, fontos szerepet játszott a honi zsidó értelmiség körében.

2. Képek


1. Hogyan került Horvátország és Szlavónia Szerbiához?ÁDÁM Magda

Hogyan került Horvátország és Szlavónia Szerbiához?

A háború elején az antant nem gondolt egy egységes délszláv állam létrehozására.

Szerb terjeszkedési igények, 1915

Egy évvel később azonban megváltoztatta álláspontját. Elfogadta a szerb kormány erre vonatkozó követelését: 1915 augusztusában Anglia, Franciaország és Oroszország már Szerbiának ígérte Boszniát, Horvátországot, Fiumét, Bácskát és Bánátot, Ausztria tartományait és a történeti Magyarország egy részét.*

A szerb kormány ezt követően nyíltan kezdte hirdetni: a háború célja nemcsak Szerbia felszabadítása, hanem a horvátok, szerbek és szlovének felszabadítása és egységesítése. Ez határozta meg Szerbia külpolitikai diplomáciai tevékenységét, ehhez igazítva a délszláv nemzeti mozgalmakhoz való viszonyát.

A délszláv szövetségek céljai

Sem a Monarchián belüli, sem az emigráns délszláv nemzeti mozgalom nem kedvezett Szerbia törekvései számára. A mozgalom erősen meg volt osztva. Több irányzat létezett.

Az egyik irányzat az Osztrák–Magyar Monarchián belül részint egy osztrák–magyar–délszláv trializmust elérni, s itt egyesíteni a Monarchia délszláv népeit. A másik irányzat Szerbiához, a harmadik irányzat egy önálló horvát államhoz csatlakozva kívánta egységesíteni a délszlávokat.

Az első irányzat majdnem a háború végéig megmaradt a Monarchiához hű elvei mellett. Komoly tábora az USA-ban és Kanadában élő délszlávok körében volt.

A második – a szerb irányzat–, amely Szerbiához kívánt csatolni délszláv területeket, jelentéktelen volt, s csak a háború végén erősödött meg.

A legjelentősebb a harmadik irányzat, az rendelkezett a legnagyobb táborral. Programja egy mind a szerbektől, mind a Monarchiától önálló délszláv állam létrehozását tűzte ki célul. Ez az irányzat volt a legnépszerűbb a délszlávok körében. E mozgalom élére a Nyugatra emigrált horvát származású Ante Trumbić** került. 1915-ben Londonban (május 1.) megalakította a Jugoszláv Nemzeti Bizottságot, amely széles körű tevékenységet fejtett ki az otthoni és a külföldi délszláv mozgalom egységesítése érdekében. Honfitársát, Franko Potocnjakot, az amerikai délszláv mozgalom egységesítése céljából az Egyesült Államokba küldte. Tevékenysége azonban kis eredménnyel járt. A tárgyalt időben az amerikai délszláv mozgalmon belül még az elsőként jellemzett irányzat erős volt, s ők a Monarchián belül kívánták a délszláv egyesítést. Ezen irányzat erőssége is magyarázható, hogy Woodrow Wilson, az USA elnöke maga is a Monarchia fenntartásának szükségét hangoztatta. Wilson a háború alatt kötött, a Monarchia felbontását célzó, titkos egyezményeket nem is ismerte el. Így többek között a Belgrádnak tett területi ígéretekkel sem értett egyet.

A londoni titkos egyezmény

Szerbia és a délszláv nemzeti mozgalom kapcsolatában gyökeres fordulatot hozott a londoni titkos egyezmény (1915. május). Az egyezmény Olaszországnak a szövetségesek oldalán történő hadba lépéséért jelentős területeket ígért, többek között az Adriai-tengerparton lévő délszláv területeket (Olaszország 1915. május 23-án hadat is üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának).

A londoni titkos egyezmény a délszláv mozgalmon belül a katalizátor szerepét játszotta. Félelmet keltett bennük Olaszországtól és egymáshoz közelítette az eddig különböző utakon járó, egymással harcoló irányzatokat. A legnagyobb változás a Trumbić -vezette Jugoszláv Bizottságban következett be. Ő, aki eddig a délszláv ügy legnagyobb ellenfelének tartotta Szerbiát, most közeledni kezdett ahhoz. Egységfront létrehozására tett javaslatot a tárgyalásokat kezdeményező szerbeknek, a szerb miniszterelnöknek, Pašićnak. Pašić érvelése: csak Szerbiával közösen lehet megakadályozni a szövetségeknek azt a tervét, hogy terjeszkedési igényeiket a délszlávok rovására elégítsék ki. (Ismeretes, hogy az Adriai-tenger partján a történelem során jelentős olasz


nyelvű lakosság telepedett le.) Mint ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia megmentésének terve elsősorban az amerikaiaknál talált elfogadásra.

Trumbić, amikor elfogadta a Szerbiát is magába foglaló egységes délszláv állam programját, abban a hitben volt, hogy a Szerbiához csatlakozó horvát, szlovén és egyéb területek Szerbiával egyenjogúak lesznek. Hogy ez elképzelés volt, azt a későbbi tárgyalások nyilvánvalóvá tették.

Pašić szerb miniszterelnök és Sándor szerb régensherceg igyekeztek megkerülni ezt a kényes kérdést, elterelni a figyelmet a majdani államberendezkedésről. Ahogy mondották: az előttük álló közvetlen feladatokra kell összpontosítani a figyelmet. A délszláv nemzeti mozgalommal való összefogás Szerbia erejének kiterjesztését is jelentették. Egyébként is, mint mondottuk, Szerbia jelentős területi követeléseket jelentett be a szövetségeseknek már 1915-ben, s az igények között nemcsak a Monarchiától leválasztandó területek álltak, de Horvátország bekebelezése is. A londoni titkos egyezmény most szerb kormánykörökben okozott elég sok nyugtalanságot. A szövetségesek – Olaszország megnyerése érdekében – készek voltak megfeledkezni a Szerbiának 1915-ben tett területi ígéreteikről. Az aggodalmat fokozta az a tény, hogy amíg Szerbiának csak szóban – a belgrádi követeken keresztül – addig Olaszországnak egyezményben rögzítették a területi ígéreteiket.

Pašić világosan látta, hogy a szóban forgó területekért folytatott harcot sikeresebben tudja vívni, ha maga mögé tudja a délszláv nemzeti mozgalmat. Vezetőit tehát mindenképpen meg kellett nyernie. Anélkül azonban, hogy az új délszláv állam szervezését illetően ígéreteket tegyen. Ez a magatartása azt eredményezte, hogy a hosszú hónapokig folyó tárgyalások eredménytelenek maradtak.

A Monarchián belül maradni

Az 1917 tavaszán bekövetkezett események hatására azonban Pašić módosította merev álláspontját. Erre késztette különben az ellenzék is. Mik voltak ezek az események? 1917 februárjában a cári Oroszország – Szerbia legnagyobb támogatója – megbukott. Májusban pedig a bécsi parlament délszláv képviselői nyilvános deklarációt bocsájtottak ki, amely felszólította a Monarchián belüli szerbeket, horvátokat és szlovéneket: egyesüljenek a Monarchián belül. Ez utóbbi esemény különben az emigrációban élő, Trumbić vezette Jugoszláv Nemzeti Bizottságra is riasztóan hatott. Hiszen ők nemcsak a nagyszerb, de egyben a Monarchia-hű elképzelések ellen is küzdöttek. 1917-ben eme irányzat azonban tovább szélesedett.

A Monarchián belül maradni akaró délszláv-mozgalom sikerei 1917-ben megnövekedtek. A sikerek részben azzal magyarázhatók, hogy a háborúhoz csatlakozott USA a Monarchia egységét meg akarta menteni, s ilyen irányban hatott szövetségeseire: Angliára és Franciaországra is. Nem eredménytelenül. Amíg volt ugyanis remény arra, hogy Ausztria–Magyarországot sikerül leválasztani Németországról, s különbékét kötni vele, addig mindketten – de főleg Anglia – odafigyeltek a Monarchia fennállását átszervezéssel átmenteni akaró javaslatokra. Németország sorsa, a Monarchia léte – ezek határozták meg Anglia és Franciaország politikáját a nemzeti függetlenségi mozgalmakkal kapcsolatban. Biztatták is az elszakadási törekvéseket, de egy időben megtartották a Monarchia fennmaradásának lehetőségét.

Az előállt helyzet a Monarchián belül a nemzeti függetlenségi mozgalom vezetőit bizonyos óvatosságra késztették. Az elszakadásért küzdők lojálisabbak lettek a fennállt helyzettel s végül csatlakoztak az előbb említett, a Monarchián belül maradni akarók kiáltványához.

Megegyezés Szerbia és az emigráns horvátok között

Mindez Szerbiát és az emigrációban lévő Jugoszláv Bizottság vezetőit éppen a harc fokozására kényszerítették. A szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság vezetői felgyorsították a tárgyalásokat, Trumbić most kész volt elfogadni Pašić meghívását Korfuba. (Korábban a meghívást visszautasította.) 1917 júliusában a két fél tárgyalásokat kezdett egy közös program kidolgozásáról. Július 20-án nyilvánosságra hozták az ún. Korfui nyilatkozatot, amely felszólította a délszlávokat: egyesüljenek a Karadjordjević-dinasztia vezetése alatt álló független demokratikus államba. Olyan államban, ahol a vallásszabadság, a cirill és latin írás egyenlősége biztosítva lesz.

A dokumentum megkerülte a leglényegesebb kérdést: centralizált vagy decentralizált lesz-e az új állam. A kérdés nyitva hagyása – mint később látni fogjuk – sokba került a Szerbiához csatlakozó délszlávoknak. Nyilvánvaló volt, hogy ez Belgrádnak fog kedvezni. Megkönnyíti a katonailag, adminisztratíve legerősebb szerbeknek a centralista politikára való rátérést.

A Korfui Egyezmény egy egységes frontot hozott létre – Szerbia és a Jugoszláv Nemzeti Bizottság között a


szövetségesek ellen. A szerződő felek tudtára adták a szövetségeseknek, hogy Délkelet-Európa jövő rendezését csakis a Korfui Egyezmény elvei alapján képzelik el.

Ismét nagyhatalmi érdekek

A szövetségesek a Korfui Egyezményről bosszú ideig nem vettek tudomást. Mindenekelőtt az Egyesült Államok nem akart hallani a Korfui megegyezés elfogadásáról. A későbbi események azonban most már Szerbiát erősítették. A bolsevik forradalom; Oroszország kiesése a háborúból; békekötés Németországgal (1917. december–1918. március Breszt-Litovszk), gyengítette a szövetségesek keleti pozícióit, felértékelte a kis Szerbia súlyát. Nem sikerült leválasztani Ausztria–Magyarországot sem Németországról. Mindez arra késztette a szövetségeseket, hogy elfogadják a korfui megállapodásban rögzített elveket. Ezt Szerbia külföldi képviselőinek tudomására hozták. A Jugoszláv Nemzeti Bizottság elnökének, a Korfui Egyezmény egyik aláírójának, azonban nem: hiszen a bizottságot még senki nem ismerte el, sőt, mivel a szövetségesek oldalán harcoló Olaszországnak területi ígéreteket tettek Horvátország rovására, nem is volt ilyen szándékuk. Így történhetett, hogy amikor 1918 júniusában a szövetségesek – az USA-t kivéve – hosszú huzavona után elismerték a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, vagyis Csehország és a magyarországi Felvidék kiszakítását a Monarchiából – a Jugoszláv Nemzeti Bizottságtól ezt az elismerést megtagadták.

Szerbia pálfordulása

Trumbić segítségért fordult Pašićhoz, kérte, Szerbia tiltakozzon a szövetségeseknél, eszközölje ki a bizottság elismerését. Pašićnak azonban, miután a szövetségesek elismerték a korfui megállapodást, ez már nem volt sürgős. Ellenkezőleg. Kezdte kerülni Trumbićot és a Jugoszláv Bizottságot. Sőt, visszautasította a Trumbić által kért megbeszéléseket a jövőt illetően. Pašić Párizsban és Londonban is a Jugoszláv Nemzeti Bizottság elismerésének hátrányairól kezdett beszélni. Mindent elkövetett, hogy Trumbić tekintélyét aláássa. Egy időben erőfeszítéseket tett, hogy a helyszínen – a délszlávok lakta területeken – ellensúlyozza a Jugoszláv Nemzeti Bizottság ottani tevékenységét és fokozza a szerb propagandát.

Az ellentétek Pašić és Trumbić között mind erősebbek lettek. Pašić meg akarta akadályozni, hogy a Jugoszláv Nemzeti Bizottság a horvátok, szlovénok felszabadítójaként lépjen fel. Ezt a szerepet Szerbiának szánta.

A háború legvégén 1918 szeptemberében Franciaország és Anglia végre elismerte a Jugoszláv Nemzeti Bizottságot is. (Az Egyesült Államok még akkor sem.)

1918. október 29-én a horvát szabor kimondta elszakadását a Magyar Királyságtól s csatlakozását a szerb–horvát–szlovén államhoz. November 1-jén a Zágrábi Nemzeti Tanács megrettent Olaszországnak Dalmácia elfoglalására való törekvése miatt, és hasonló döntést hozott. Pedig Zágráb eredetileg semmi áron nem kívánt Szerbiához csatlakozni.

Szerb centralizmus

1918. november 9-én Genfben, Franciaország kezdeményezésére, tanácskozásra jöttek össze a szerbek, a horvátok és a szlovénok képviselői: Pašić, Trumbić és Korosec. Nyilatkozatot írtak alá Szlovénia, Horvátország és Szerbia egyesítéséről. December 1-jén Belgrádban kinyilvánították a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását. A felek semmilyen dokumentumot nem írtak alá arról, hogy milyen feltételek mellett egyesülnek. Ez kedvezett a centralista szerb törekvéseknek. A Szerbiához csatlakozó délszlávok egyre inkább alárendelt helyzetbe kerültek. A nagyszámú egyéb kisebbségről, amely kettős elnyomás alá került – nem is beszélve.***

A szerb centralista törekvések, amelyek kezdettől fogva érvényesültek, a húszas évek végén nyílt formát öltöttek. Ez kifejezésre jutott az állami elnevezések megváltoztatásában is. A Szerb–Horvát– Szlovén Királyságból Jugoszlávia lett.

*

Az új délszláv állam létrejöttében kétségtelenül szerepet játszottak a délszláv nemzeti függetlenségi mozgalmak, amelyeket Szerbia a Jugoszláv Nemzeti Bizottság segítségével, a szerb elképzelések számára megnyert. Létrejöttében a döntő szerepet azonban az antant, illetve a szövetséges hatalmak politikája s győzelme játszotta. Az új délszláv állam megalakulásának sine qua non-ja volt.

* Vö. Bíró László a História 1992/4. számában megjelent cikkével! (A szerk.)


** A. Trumbić (1864–1938) 1915-től a Jugoszláv Bizottság elnöke, 1918–20 között a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság külügyminisztere

***Vö. erre a História 1991/2–3. számát, valamint az 1992/4. számban Bíró László cikkét! (A szerk.)

2. Képek


1. Az azonosságkeresés éveiHANÁK Péter

Az azonosságkeresés évei

Az idei könyvhéten jelenik meg Hanák Péter akadémikus, az itthon és külföldön egyaránt ismert történész életpályájának első felét bemutató önéletírása (Ragaszkodás az utópiához). E kötetből közöljük itt a szülővárosról, Kaposvárról írott részeket. (A szerk.)

Kaposvár, a szülőváros

Bár nagy a kísértés rá, szülővárosom történetébe mégis csak annyira mélyednék, amennyire ez serdülőkorom környezetének felvázolásához szükséges. A 18. század elején újratelepített mezőváros másfél évszázadig a herceg Esterházy-uradalom egyik központja volt. Polgárai és jobbágyai sok évtizedes harcot folytattak az uradalommal, míg végre a város 1848-ban jogilag, 1861-ben egyezséggel ténylegesen felszabadult. Egy évtized múlva, 1872-ben nyerte el a rendezett tanácsú város státuszt. Ekkor még 6–7 ezer főnyi, jobbadán agrárjellegű kisváros volt, amelynek fellendülése igazából a múlt század utolsó évtizedeiben indult meg. Vasúti, áruforgalmi központtá vált, lakossága három évtized alatt megnégyszereződött. Az agrárjelleg visszaszorult, a többséget az iparos és kereskedő polgárság alkotta, de egyötödöt tett az akkor már megyeközpont tisztviselő rétege, néhány birtokos és dzsentri família sarjai és polgári értelmiségiek. A város külső képét a kor stílusa, az eklektikus historizmus formálta, polgárságának habitusát pedig az antifeudális hagyomány, a liberalizmus és a nemzeti ellenzékiség, amely a dzsentroid tisztviselőréteg elitjét is jellemezte. A liberális nemzeti hagyomány őrzője az alma mater, az 1812-ben alapított gimnázium volt, amelynek én 1931-ben lettem valószínűleg legkisebb diákja.

A válság évei

A gimnázium nekem kedves új életformát hozott, valódi alma mater volt, kiváltképp szűkös otthoni, megromlott családi viszonyaink miatt. Apám éppen ekkor lett munkanélküli, megnyomorítva tengődött, még harsány hazafisága és törhetetlen optimizmusa is ellankadt. A Hanák család a 18. század végén jött Morvaföldről, és a színtiszta magyar Alföldön, az Árpád család egyik törzshelyén telepedett le, Solt községben. Ott született a dédapám, a nagyapám s az apám is. Gyorsan magyarosodtak, és lassan emelkedtek. Az anyai ág rangosabb monarchiai kereskedőcsaládból sarjadt. Nagyapám, akinek csak megsüppedt sírját láttam, Pécsett és Kaposvárott volt tisztes kereskedő. Anyám érettségizett, s a maga korában művelt asszonynak számított. Az ő halk természete, pécsi kultúrája sehogy sem illett apám solti nyersességéhez.

Otthon romlott a helyzet, különösen a nagy válság éveiben, amikor apám állását vesztette a Somogy megyei Gazdák Szövetkezeténél. 1932–33-ban jutottunk a mélypontra. A régi lakást a Szántó-laktanyából átépült bérkaszárnya két szűk, második emeleti szobájára kellett cserélnünk. Anyám egyedül küszködött, kézimunkázott, kölcsönkért, házbérhaladékért könyörgött, én meg diáktársaim korrepetálására szorultam.

Ilyen körülmények között valóságos megváltás volt az iskola, s a házitanítóskodás. Persze, jogos a kérdés, hogy iskolában, úri házakban sohasem éreztem-e megkülönböztetést, lenézést, az antiszemitizmus nyíltabb-burkoltabb jeleit? De éreztem. Kaposvár ugyan még a harmincas években is őrizte a békebeli liberalizmus auráját, de azért érezhetően érlelődött a gyűlölet vetése is. Az én köreimben az antiszemitizmus leginkább a kényes távolságtartásban, a lekezelésben nyilvánult meg. Az úri elit elfogadta az emancipációt, az üzleti életben együttműködött a zsidó polgárral, de mentalitásába nem fért bele a recepció: a vallási, társadalmi egyenjogúság. A jobb családok elfogadtak, mint alkalmazottat – hogy szelíd kifejezést használjak –‚ de a társaságba nem fogadtak be.

Sokféle helyen megfordultam. 14–15 éves koromtól gyakran tanítással telt el az egész délután. Korrepetáltam a polgármester fiát, aki egyébként padtársam volt, aztán a gazdag evangélikus és az éppoly gazdag zsidó patikus gyerekét, az arisztokrata külsejű ezredes fiát és a joviálisan szivarozó zsidó csemegés lányát. Mindenütt kedvesek (korabeli szóval: jólelkűek) voltak hozzám – de a rangkülönbség vonta distancia körén kívül tartottak. Ez nem okozott akkor tartós lelki sérülést (mai szóval: identitásválságot) – talán nem is volt identitásom, legalábbis nem tudtam róla –, mert magam sem éreztem, hogy odavaló volnék a „zsúrokra” (mai nyelven: házibulikra), a tánciskolába, a teniszpályára. Ebben aztán nem volt különbség a gazdag keresztény és a gazdag zsidó családok között: egyaránt nem hívtak el, nem fogadtak be a társaságba. Ha tanítottam, a gyerekek leckéjét javítottam, akkor én is kaptam uzsonnára kakaót kaláccsal vagy süteményt, de az is igaz, hogy a család ifjú hölgyei kombinéban sétáltak át a szobán, mert a cselédség előtt mutatkozhattak neglizsében, csak a társaság


férfitagjai előtt nem. Szóval ilyesféle félig családi – félig cselédi státuszom volt az úri társaságban.

A gimnázium

Az iskolában egyenrangúnak éreztem magam, gyakran fölényérzet is incselkedett velem. A Somssich Pál (ma: Táncsics Mihály) Gimnáziumba jártam, amely országosan is a jobbak közé tartozott. Ma is szeretettel emlékezem Pintér Lajos osztályfőnökömre, az antik műveltség és pedagógiai eszmény múlt századból itt rekedt őrzőjére, aki számára a homéroszi időrendcsere (hüszteron-proteron), a hellén szellem és a római jellem volt a mérték, amely ellenállt kora ordas eszméinek. Ugyancsak békebeli maradvány volt Makk Pista bácsi, a militáns függetlenségi párti matekos. Nála a negyvennyolcas hűség megelőzte Püthagorász és Arkhimédész versbe szedett tételének tudását. Modernebb jelenség, igen, jelenség volt Páti Ferenc, a történész, író, publicista, aki a szó mimikai értelmében is előadta a történelmet, és szinte ránk kényszerítette – szelíden – a történelmi látást. Színes egyénisége, magyar európaisága nem kis mértékben felelős azért, hogy ezt a veszélyes szakmát választottam. Legnagyobb hatással talán angol tanárom volt rám. Szente László, a nyugati demokrata, aki a jobbra tolódó kisvárosi értelmiségi körökben is vállalta, hogy munkásként dolgozott és sokat tanult Amerikában. Logikus, hogy 45 után kisgazdapárti politikus lett, Tolna megyei főispán. És az is logikus, hogy belügyi államtitkári kinevezésekor Péter Gábor és az orosz KGB 1947-ben sürgősen áttelepítette Szibériába. Ott, a tajgán zenekart szervezett, a „drunken sailor” dalocskát tanította a rabtársaknak, és ha tehette, Horatiust és Edgar Poe-t olvasgatott. Szerettem ezt az iskolát, a többi tanárt is, Hettyei Józsefet, a magyar irodalom szerelmesét, aki a klasszikusok panteonjának ablakát kinyitotta, beengedte Ady lázító szellemét, megismertette velünk a népi írókat, Illyést, Némethet is. Jóban voltam osztálytársaimmal, azokkal a hozzám hasonló szegényebb sorsúakkal, akik tőlem eltérően nem balra, hanem jobbra, sőt szélsőjobbra tolódtak.

A nagy törés, a trauma 1939-ben, az érettségi évében következett be. Ekkor latinból és történelemből iskolaelső voltam, és formálódott bennem a jövőkép, kirajzolódott az a pálya, amelyen neki kellett volna vágnom az Életnek. Az utat ősi hagyomány cövekelte ki: egy szegény, többszörösen hátrányos helyzetű zsidó fiatalember számára a felemelkedés, sőt a puszta fennmaradás egyedül járható útja a tanulás, a tudás és a humanitás volt. Az azonosságtudat kiformálásában nem játszott jelentős szerepet a vallás, hanem inkább a szituáció józan felmérése. Nos, a hagyományos út felismerése és választása nem volt reális. Megérésemkor, amit egyébként a kitűnő bizonyítvány államilag igazolt, már szigorú numerus clausus szabályozta az egyetemi felvételt, sőt az értelmiségi pályán alkalmazhatók arányát is.

Gépgyári munka Pécsett

Hiába volt tehát a kitűnő érettségi, a tudás, ha a tanulás kapui hangos csattanással bezárultak. Bátyám ekkor már kórházi szakorvos, belgyógyász volt. Ő keresgélte is a pécsi jogi karra való felvétel nagy- és kiskapuit, dehát nekünk nem volt se pénzünk, se protekciónk. Otthon a helyzet a harmincas évek végén ugyan valamelyest javult. Annyink azonban sohasem volt, hogy bármilyen továbbtanulási intézménybe bekerülhettem volna. Bátyám nagyon határozottan tanácsolta: szakmát kell tanulni. Jó helyet is talált nekem a Sopiana vas- és gépgyárban. Ott felvettek volna inasnak. Más választásom nem volt. Június közepén kaptam meg az érettségi bizonyítványt, sok vállveregető elismerés és jutalom kíséretében – július elsején már a pécsi gépgyár munkása, a hierarchia legalsó lépcsője alatt kuksoló kisinasa voltam.

A hosszú évek alatt tartást és formát adó identitás összeomlott. A trauma súlyos volt, hónapokig tartott. Pécsett, egyedül – mert a bátyám hónapos szobájában nem akadt hely számomra – egy proli albérletben, egy régimódi, mai szemmel is koszos, öreg gyárban. Többedmagammal együtt kezdtem meg azon a nyáron az érettségizett diákok inaséletét. A gyáriak kezdetben nem szerettek, nem becsültek bennünket, amiben fölény és kisebbségi érzés keveredett. A munkások szemében úrfik voltunk, vizitálók, léhűtők, ügyefogyottak. Kezdetben bizony sok piszkos munkát sóztak ránk, söprést, vízhordást, sőt klozetpucolást is. Esténként koszosan, olajosan – mert hiszen a melegvízzel való tisztálkodás a mesterek, az előmunkások privilégiuma volt –‚ a fáradtságtól megtörten és a letörtségtől fáradtan baktattam a lakásnak mondott lyukba. In profundis vergődtem. Tizennyolc éves életem összeomlott. Vasforgács, olajos por, műhelyszemét, ürülék borított el teljesen.

Ilyenfajta összeomlásból származhat kétségbeesett menekülés is, de feltörhet belőle az új azonosulás keresése is. A sors nekem a szerencsés alternatívát kínálta fel. Ha nem gyárba kerülök, vasmunkásnak, hanem valahová írnoknak, irodakukacnak, akkor bizonyára másképpen alakul az életem. Talán kényelmesebb lett volna, de tartás nélküli. Én Pécsett a munkásélet sűrűjébe kerültem. Nem a munkásosztállyal, hanem munkásokkal ismerkedtem meg. Emberekkel. Pár hónap után egy kitűnő esztergályos, Deák József fogadott magához. Vékony, inas, éles szemű és fogékony lelkű szaki volt, régi szervezett munkás, dalárda tag. Szerette a zenét, a könyvet is. Ő is, akárcsak én, szívesen tanult volna, és tanult is, ha tehette. Valahogy észrevette, hogy ő is tanulhat tőlem valamit, színusz-tételt, gyökvonást, verseket, sőt latin szavakat is, így hát ő is tanítgatni kezdett. Sohase lett belőlem jó


esztergályos, de amit tudtam, neki köszönhettem. Tőle tanultam a munkás Marseillaise-t, az Internacionálét és más munkásdalokat, ő vitt be a szocdem pártba, a Zrínyi utcai munkásotthonba, ahol hétvégeken kuglizással és sörözéssel összekötött gyűlések, viták folytak. Így kerültem az ifimunkás szervezetbe, amely igazi közösség volt, mozgékonyabb, radikálisabb az apapártnál. Sok évtized történelmi tapasztalata és kutatásai után már jóval pozitívabbnak látom a szociáldemokrata párt szerepét a háború előtt és alatt, mint ahogyan azt akkor megéltem. Mi, ifik, megalkuvónak tartottuk a szakszervezeti és pártbeli „bürokratákat”, akkor és ott nem is alaptalanul.

Azért a munkásotthon valóban otthon volt. Itt adták a kezembe Kautsky marxizmust népszerűsítő munkáit, a Kommunista Kiáltványt, a szocialista irodalom javát. Itt hallottam először József Attila nevét, és itt hallgattam lenyűgözve a Város peremén-t, a Munkások-at és a Hazám-at. Lehet, hogy Victor Hugo romantikus fordulataira emlékeztet az átváltozásom, de valóban, ötven év távolából is úgy tűnik, hogy új világ tárult fel előttem, s néhány hét alatt új életre keltem.

Hirtelen magamra ismertem. Az eszme lenyűgöző konzisztenciája, az elnyomás és a megalázás elleni lázadás az évezredes egyenlőséghit jegyében, s főként a romlott, háborús-gyilkos világ megválthatóságának messianisztikus hite – mindez egybevágott a megalázottságom és énvesztésem miatt érzett elkeseredéssel és egy új azonosság-kereséssel. Az olajfoltos munkaruhát, amelyet addig délután sietve levetettem, már nem szégyelltem az utcán, akár a Rákóczi úton is viselni, nem bántam az olajtól fekete körmöket, amelyeket vasárnap sem lehetett rózsaszínűre súrolni. Büszkén mutogattam az ügyetlenségem szerezte sebeket, a lerántott körmöt, az eltört mutatóujjat. Ezek stigmák voltak, az új státusz szimbólumai, amint az utcán dúdolt munkásdalok is egy új ellenkultúra alkotóelemei.

2. Képek


1. Egy magyar diák Habsburg OttónálBENDA Kálmán

Egy magyar diák Habsburg Ottónál

1938 elején

1937 késő őszén az utcán összetalálkoztam Tisza Kálmánnal, Tisza István miniszterelnök unokájával. Egy osztályba jártunk a Lónyay utcai református gimnáziumban, s együtt érettségiztünk 1932-ben. Azóta nem láttuk egymást. Beültünk valahova egy kis beszélgetésre. Ő beszámolt róla, hogy elvégezte Debrecenben a mezőgazdasági főiskolát, én pedig, hogy tanári oklevelet szereztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Majd eldicsekedtem vele, hogy zsebemben van a Párizsba szóló ösztöndíj, néhány hét múlva indulok is. Erre elmondta, hogy több hónapra kinn volt, úgy emlékszem, Belgiumban, Habsburg Ottónál. Tudott volt, én is hallottam róla már korábban, hogy Ottóhoz hívtak ki magyar főúri ifjakat, hogy megismerjék egymást és összebarátkozzanak. Tisza Kálmán elragadtatással beszélt – ahogy nevezte –: a „királyfiról”, ami meglepett, mert a gimnáziumban ő sem mutatott ebben a kérdésben nagyobb lelkesedést, mint amit a református iskoláknak a Habsburgok iránti hagyományos tartózkodása előírt. Nagyszerű ember, meg kell őt ismerned, – mondotta. Ő majd ír neki, hogy gyakori párizsi útjai alkalmával egyszer fogadjon engem és egy másik osztálytársunkat, legjobb barátomat, Benedek Tamást, aki velem egy időben tartózkodik a francia fővárosban. Felírta kinti címemet, elbúcsúztunk. Hittem is meg nem is, hogy a dologból lesz valami.

Már egy hónapja voltam Párizsban, amikor egy reggel telefonhoz hívtak az egyetemi diákszálló portájára. Egy bizonyos gróf Degenfeld volt a vonal másik végén. Miután mentegetőzött, hogy franciául beszél, de hát ő a család nem magyar, hanem a német ágából származik, közölte: „Őfensége” Párizsban van, és Tisza Kálmán ajánlására másnap délelőtt vár bennünket. Azonnal elszaladtam Tamás barátomhoz és mindenre számítva haditervet készítettünk. Ottó személye, a Habsburg-restauráció közép-európai lehetősége már hónapok óta a világsajtó egyik kedvelt témája volt, s mi úgy gondoltuk, a magunk meggyőződésének már csak becsületből is hangot kell adnunk.

Mindenekelőtt megegyeztünk, hogy ha egy szót szólnak hozzánk németül, sarkon fordulunk és eljövünk. Megegyeztünk továbbá, hogy fenségnek fogjuk titulálni, hiszen nem szólíthatjuk „Habsburg Úr”-nak. Ugyanakkor viszont nem fogjuk eltitkolni, hogy nem vagyunk hívei a restaurációnak, s ezt meg is indokoljuk.

1938. február 2-án ünneplőbe vágtuk magunkat és fél-tizenegykor jelentkeztünk a Hotel Raspail-ban, a Boulevard Raspail-on. Az egyáltalában nem előkelő szálloda portáján Degenfeld urat kerestük, aki egy szerény appartement előszobájában fogadott bennünket. Franciául köszöntött minket, leültetett, s miután jelentette megérkezésünket, betessékelt bennünket egy szobába, ahol Ottó állva várt bennünket. Magyarul szólt, s miután Degenfeld gróf diszkréten eltávozott, a beszélgetés mindvégig magyarul folyt.

Ottó teljesen fesztelen, úgy is mondhatnám: polgári közvetlenséggel fogadott bennünket. Miután leültünk, cigarettával kínált, ő adott tüzet, a mi feszengésünk is hamarosan feloldódott. Majdnem egykorúak voltunk (mi 23 évesek, Ottó egy évvel idősebb), s rátérve a mindnyájunkat izgató kérdésekre, mint három frissen végzett diák beszélgettünk, feledve etikettet és társadalmi különbségeket.

De ezzel át is adom a szót annak a levélnek, amelyet a látogatás másnapján írtam professzoromnak, Szekfű Gyulának. (A levélben Benedek Tamást – az ő kérésére – nem említettem, a látogatást úgy írom le, mintha egyedül lettem volna.)

„Párizs, 1938. II. 3.

Mélyen tisztelt Professzor Úr!

A napokban értesültem a Professzor Úr betegségéről. Javulást és gyógyulást kívánok – remélem azonban, hogy már nincsen rá szükség.

Párizsi napjaim eddig igazán nagyszerűen teltek el. A Sorbonne-ra ugyan csak most fogok beiratkozni, mert az irataimat otthon felejtettem, s azokat előbb el kellett küldetnem, de olvasni már eddig is több érdekes könyvet olvastam. Mostan – sajnos – Molnos úr rám bízta a magyar katona világháborús szerepének megírását (De Vienne könyve számára) és sehogyan sem sikerült eddig lerázni, pedig hát igazán nem azért jöttem ide, hogy


magyar könyveket olvassak és magyar nyelven írogassak.

Itt a Maison de Monacoban – és azt hiszem mindegyik maisonban szállodai élet van, egymást nem ismerjük, a franciák nem óhajtanak ismerkedni. Egyszer-kétszer próbálkoztam szóba ereszkedni velük, de érdeklődési körük egészen csekély, majdnem semmi, s előítéletekkel telítve, semmit nem hisznek el. Mirólunk azt sem tudják, hogy vagyunk, s még a maison igazgatója is azt kérdezte tőlem, hogy ugye nálunk németül beszélnek az emberek.

Charles Maurras-nak, az Action Française vezetőjének a könyvét olvastam a napokban (Mes idées politiques), és rendkívül érdekesnek találtam. Természetesen célja az, hogy bebizonyítsa, hogy Franciaország csak mint királyság állhat meg, de ezen túlmenve vázolja a helyes állami és társadalmi felépítést. A demokráciát a beteg népek agyrémének nevezi, a kormányzásból és kritikából a tömeget kizárja, s az egyéni, egy emberen nyugvó felelősséget tartja helyesnek minden parlamentszerű „játék” helyett. Érdekesnek tartom ezt azért, mert végeredményben a fasiszta– nemzetiszocialista világnézethez érkezik el, valószínűleg úgy, hogy maga sem veszi észre. Egy pár francia jogásszal beszéltem – aki persze a fasizmust vagy a nemzeti szocializmust csak az újsághírekből ismerik – ezek égre-földre esküdöznek, hogy Maurras-nak Hitlerrel, Mussolinivel egy közös gondolata sincsen – pedig rengeteg van. Mindjárt az első tétele, hogy a közösség haszna mellett az egyéni érdeknek el kell törpülnie, majdnem szó szerinti fordítása a német Gemeinnutz geht vor Eigennutz-nak. Aztán az intézmények, állami szervek decentralizálása, a nemzeti érzés felrázása, stb. stb.

Furcsa és szokatlan volt ez a hang számomra, mert már kezdem megszokni, hogy itt senki nem törődik semmivel és a minden mindegy érzésével nézi a politikát is. Határozottan sokszor van az az érzésem, hogy a mai Párizs hasonlít Rómához, a birodalom utolsó napjaiban. Gyermeket alig látni, rengeteg a színes és még több a kevert. Minden sarkon, minden moziban a békét harsogják a plakátok, az emberek fáradtak, nem akarnak már semmiért küzdeni. Lelkesedés, valami lendület nincsen bennük, s a híres francia kultúra is lassan a római sorsára jut – más népek fogják őrizni. És ezt ők is érzik, soha nem látott arányú nemzeti és egyéni alsóbbrendűség érzetük van. Remegnek a németektől, az olaszoktól, mindenkitől, aki még él, s többen mondták már nekem, hogy csak azt irigylik tőlem és a többi magyartól, hogy olyan fölényesen, magabiztosan járunk mindig, hogy mindig feltaláljuk magunkat és azt – jellemző –‚ hogy mi még látjuk valami célját a nemzeti életnek.

Tegnap délelőtt voltam Ottó királyfinál. Egy volt gimnáziumi iskolatársam, egy mágnásfiú segítségével sikerült elérnem, hogy a királyfi pár napra Párizsba érkezve, fogadott engem.

Mintegy másfél óra hosszat beszélgettünk. Én természetesen egészen becsületesen, mindjárt az elején megmondtam, hogy mindeddig antilegitimista voltam és vagyok, és nem azért jöttem, hogy egy esetleges restaurációra biztosítsam magam és előmenetelem.

Sorba vettük a mai magyar kérdéseket s engem nagyon meglepett az, hogy mennyire jól van a királyfi tájékozódva minden téren, és az, hogy magyarul milyen jól beszél (mondtam is neki, hogy eddig ezt senkinek sem hittem el, mert ez az ő családjukban nem igen volt szokás). Ahogy a teendőket vázolta Magyarországon, mintha csak Matolcsy vagy Féja vagy a Professzor Úr beszélt volna. Mondtam neki, hogy a baj az, hogy ma a legitimizmus hívei majdnem mind a reakció emberei, s éppen az a három hatalom, amely ellen ma, ha élni akarunk, minden erőnkkel küzdenünk kell, a feudális arisztokrácia, a klérus és a zsidó nagytőke, ez az a három, amelyik egyöntetűen őrá esküszik. Ha ellenük fordul, ezek otthagyják, s abban a pillanatban teljesen elveszti lába alól a talajt, mert a másik rész sokkal bizalmatlanabb és nem tud hinni első szóra.

Beszélgettünk a hazai legitimista propagandáról. Mondtam, hogy amit főuraink és egyes bajtársi egyesületek végeznek, az a legkitűnőbb antilegitimista propaganda. A Szent István bajtársi egyesület új lapját nem ismerte és egész felháborodott, mikor meséltem neki, hogy az ő nevével a homlokukon ostorozzák és temetik Féját és a falut.

A királyfi határozottan nagyon intelligens, világos fő benyomását tette rám, de úgy látom, nincsen benne energia. Csak első megítélés ez, de én ettől az egytől nagyon félek benne – mintha kicsit bölcsész típus lenne (a szó malícia nélküli értelmében), pedig hozzánk most nem ilyen kellene.

Az egész másfélóra igazán fesztelen, kedves beszélgetésben telt el. Nem tudom mi volt őszinte abban, amit elmondott, s mi volt ügyesség – én most sem tudok abban bízni, hogy ő meg tudna küzdeni az őt felemelő három hatalommal. Ezt nem hiszem – ő bízik benne. Olyan valaki kell hozzánk, akit ez a három tényező nem akar. Nem tudok hinni abban, hogy az a gróf, aki tudja, hogy egy restauráció esetén elveszik és felosztják a földjét – az Habsburg-párti legyen. Ezt nem hiszem.


Általában a királyfi nagyon meg akarta nyerni, ahogy mondta „a tiszai magyarok képviselőjének”, mármint nekem (hogy miért vagyok a tiszaiak képviselője, nem tudom – talán a református vallás miatt) a tetszésem, s azt mondta: „százszázalékos magyarnak érzem magam.” Hát ezt nem hiszem, – bár ezt pillanatnyilag nem is kívánnám tőle, sem más királyjelölttől. Ha ő százszázalékos magyar, akkor mi mik vagyunk – azt hiszem még mindig van egy kis különbség köztünk ezen a téren. Nem akartam megkérdezni, az osztrákoknak is ugyanezt mondja? – De ez az egy mondata nem hatott rám őszintén, ez kicsit erőltetett volt. Nem lehet egy olyan családi hagyománnyal, amilyen az övék, egy pár év alatt leszámolni. Az elmagyarosodás ilyen gyors üteme még benn az országban sem gyakori, hát még olyannál, aki talán sohasem volt Magyarországon.

Végeredményben a királyfit nagyon szimpatikus, értelmes, épkézláb embernek találtam – s ha most is az ellentáborban maradok, ez legkevésbé sem a személy alkalmatlansága miatt történik. Nem is a múlt emlékei kötnek az ellenoldalra, mint Kémeri Nagyékat – hanem egyedül az a meggondolás: akármilyen programmal jön hozzánk királynak, bukott ember. Mert vagy enged a reakciónak, a három – ma uralmon lévő tényezőnek – s akkor bár a trónon marad, de hamarosan országostul pusztul a semmibe – vagy szembefordul a reakcióval, eltaszítja magától ezt a három osztályt, s akkor pedig egyedül marad. Tragikus helyzet.

Nagyon hosszúra nyúlt már levelem, a Professzor Úr elnézését kérem érte, hogy untattam – magam sem akartam ilyen hosszadalmasan írni.

Kérem a Professzor Urat, ha lehetséges, az ígért ajánlóleveleket az ismerős francia történészekhez küldje el alkalomadtán nekem.

Teljes tisztelettel

Benda Kálmán”

Beszámolómra az első választ Kosáry Domokostól kaptam Budapestről, február 29-én. Ebből a levélből idézek.

„Szekfű kérésére írok. Mikor elutaztál már beteg volt. Azután állapota mind súlyosabb lett, bevitték a János-szanatóriumba. Csak most lehet néha-néha kevésnek látogatni. Már jobban van, de még mozdulatlanul kell feküdnie. Mondta, írtál, s megkért, válaszoljak most helyette, mert ő nem teheti meg.

Nevében csak annyit kell írnom, hogy igyekezzél minél több ismeretséget szerezni, kár lenne elszigetelődnöd...

Mondta Szekfű találkozásod Ottóval. Szóval te is úgy láttad: jól tájékozott, jó szándékú, kicsit filozopter. Ne hidd, hogy nem őszinte, legfeljebb idealista. A dolgok különben is úgy alakulnak, hogy reménye nem sok van jelenleg. Még ha külső téren jönne is változás, belül, nálunk, az ördög sem tudná hamar elhordani ezer éves, méltóságos, főtisztelendő uraimékat mellőle. Pedig ő sem ezekkel szolidáris. Dehát övék az út, az igazság és az élet. Új irányra e téren nincs idő sem. A főbaj amúgy is értelmiségünkben van, amely mindennek legalázatosabb szolgája s önálló akcióra képtelen még.”

Szekfű Gyula közvetlenül az Anschluss után, 1939. március 16-án válaszolt kórházi betegágyából.

„Kedves Kálmán,

Nagyon köszönöm febr. 2-i szíves soraidat. Én, mint tudod, január eleje óta fekszem és legújabb rendelkezések szerint húsvétig nem szabad az ágyból felkelnem. Írnom is csak legújabban szabad, s most is csak ritkán. Ezért írok most is röviden.

[Ezután néhány személyes jellegű mondat következik, ezeket elhagyjuk.]

Leveled politikai vonatkozásairól sokat lehetne írnom, de majd egyszer szóval. A restauráció az osztrák események óta lehetetlen; nekünk nem igen van többé teljes szabad akaratunk (még ha akarnánk is).

Maurras tanai lényegében sokban hasonlítanak a két diktátoréhoz – csakhogy Maurras a régebbi, ezek azután jöttek (de persze Hitler nem egyenesen tőle vette, hanem a »Drittes Reich« c. könyv fiatalon meghalt szerzője, Moeller Von S. Bruck közvetítésével).

Ha talán sokban eltaszít is ez a világ, amit ott látsz, historikusnak jó ilyet is látni.

Nagyon fogok örülni leveleidnek s vagyok a legjobb kívánságokkal volt tanárod


[1938] III. 16.

Szekfű Gyula

(Rossz írás, ágyból írtam)”

2. Képek


1. Kereszténység a kirakatbanKALÁSZATOK

BÖLÖNY József

Kereszténység a kirakatban

Bölöny József adta e kéziratban maradt szöveget a História szerkesztőségének. Megjegyzése: – ma már szó szerint idézni nem tudjuk – használjam fel, ha úgy látom, aktuális, szükséges. A sok száz kézirat közül most elővettük...

A szöveget szó szerint, minden változtatás és kiegészítés nélkül adjuk közre... (G.)

A húsvéti ünnepekre az igazi keresztények magukba szállással, elmélkedéssel és lelkiismeret-vizsgálással készülnek elő. Megvizsgálják, mennyiben éltek keresztény életet, mennyiben vallották meg és alkalmazták kereszténységüket a gyakorlatban. Minthogy azonban a saját szemében a legritkább ember veszi észre a szálkát is, közérdeket teljesítünk azzal, ha nem várjuk meg, amíg mások olvassák fejünkre hibáinkat, hanem magunk mutatunk rá a nyilvánosság előtt azokra a fonákságokra és visszásságokra, melyek meggyökeresedése a kereszténység magasztos fogalmának önmagunk által gyakorolt devalvációját jelentené.

Megoszolhatnak a vélemények a zsidótörvény szükségességéről, igazságosságáról, hasznosságáról és célszerűségéről. Egy azonban kétségtelen: soha senki sem profanizálta nálunk annyira a keresztény szót, mint manapság maguk az állítólagos keresztények.

Ha a keresztény szó jelentését nem az Egyház által vallott értelemben vesszük, tehát nem minden megkereszteltet értünk alatta, akkor csak a keresztény szellemet és érzületet tekinthetjük irányadónak, de a kereszténység fogalmának a megszentségtelenítése nélkül nem különböztethetünk keresztények között azon az alapon, hogy valakinek csak a nagyszülei, avagy már a dédszülei vették fel a keresztséget. A törvény alkalmazása szempontjából jelentőséggel bíró kategóriákat felállíthatjuk minden profanizálás nélkül is (maga a törvény sem a keresztény megjelölést állítja szembe a zsidóval, hanem a nem zsidót), különbséget tehetünk a törvény hatálya alá esők, a kivételezettek, s végül a törvény hatálya alá nem esők csoportjai között. Semmi szükség sincsen a kereszténység fogalmának nyilvános megtagadására, annak félremagyarázására, a kereszténység fitogtatására vagy éppen kirakatba helyezésére és aprópénzre váltására.

Nem beszélek arról a szörnyszülött szóhasználatról, mellyel manapság lépten-nyomon találkozunk és amely az alkalmaztatások legfőbb kellékét az „őskeresztény” minőségben jelöli meg. Őskeresztények a kereszténység hőskorának, első századainak hitvalló vértanúi, rettenthetetlen bátorságú és utolérhetetlen alázatú szentjei, a katakombák lakói, akik részére kereszténységük üldöztetést, kínzatást és erőszakos halált jelentett. Micsoda cinizmus és korlátoltság kell ahhoz, hogy ezt a magasztos fogalmat oda alacsonyítsuk, hogy díjmentesen adományozza magának valaki azért, mert egy állást szeretne elnyerni, melyre legfőbb, nemegyszer egyedüli minősítése az, hogy a négy nagyszülője közül egyik sem volt zsidó! Mekkora hiányáról tanúskodik egy ilyen, ma már mindennapos hirdetés az igazi keresztény szellemnek, az erkölcsi érzületnek és nem utolsósorban az intelligenciának!

A kirakatkereszténység azonban korántsem merül ki ebben az enyhén szólva ízléstelen szóhasználatban. A kereszténységet a szó legszorosabb értelmében a kirakatokba helyezik, amikor táblákon vagy cédulákon hirdetik a kereskedők üzletüket kirakatukban keresztény vagy éppen őskeresztény üzletnek. Van rőfösüzlet vagy fűszerüzlet, lehet egy üzletnek keresztény vagy zsidó tulajdonosa, de nincs keresztény üzlet. A Megváltó korbáccsal verte ki a kufárokat a templom előcsarnokából; épp így megérdemli a korbácsot az, aki kereszténységét nem szent kötelezettségnek tekinti arra, hogy igazán istenfélő keresztény életet éljen, hanem azt apró pénzre akarja váltani s ennek hangoztatásával óhajt embertársai rovására anyagi előnyökhöz jutni.

Felvetjük itt a szerény kérdést, hogyan adhatja nevét egyik ismert diákszervezetünk ehhez a méltatlan játékhoz, honnan veszi magának a merészséget az Egyház és az Állam hatáskörének a kisajátításához, azáltal, hogy ő igazolja a kirakatokban az üzletek keresztény minőségét? Meddig tűri vajon a kultuszminiszter és a belügyminiszter ezt a lelkek megmételyezésére alkalmas alapszabály-ellenes működést?

Nem hagyhatjuk szó nélkül végül a kirakatkereszténységnek azt a talán legszomorúbb fajtáját sem, amely nemcsak előképzettségéhez mért állást, vagy üzleti hasznának emelkedését várja keresztény mivoltának a


fitogtatásától, hanem minden egyéb kellék nélkül biztosít magának gondtalan megélhetést egyedül ennek a minőségének a kamatoztatásával. Régebben a közbeszéd díszgójoknak nevezte azokat, akik cégérül adták lehetőleg jó hangzású nevüket, ma a keresztény vállalkozási kedv előharcosaiként ünnepeltetik magukat azok, kiknek szerepe gyakran nem egyéb, mint lehetővé tétele a zsidó törvény kijátszásának.

Az Apostolfejedelem háromszor tagadta meg az isteni Megváltót, végül mégis vértanúhalált halt érte és keresztény hitéért. Ma egymást licitálják túl az emberek kereszténységük hangoztatásában, de nyomban ajkukra fagy a szó, mihelyt a legcsekélyebb áldozatot kellene hozniuk kereszténységükért.

(A Magyar Nemzetből a cenzúra törölte; megjelent a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1940. március 24-i számában)

2. Képek


1. Az ételnevekrõlDRAVECZKY Balázs

Az ételnevekről

Az ételnevek között csak a 19. század második felétől találunk földrajzi, cég-, személy- és fantázianeveket. Korábban az alapanyagra (például berbécs, kappan, csibe stb.), a konyhaműveletekre, a készítési módokra (tűzdelt, serpenyőben sült stb.), a feldolgozásukra (szelet, kolbász stb.) utaltak elsősorban. Sokszor következtethettünk az ételek alakjára (például a tésztaféléknél csusza, metélt, derelye stb.), a készítéséhez vagy tálalásához használt edényre (bográcsos, csészében stb.), a fűszerekre (tárkonyos, fokhagymás stb.), a töltelékre (gombával, májjal töltött stb.), a körítésre, kísérőanyagokra (például tejfölös, zöldborsóval stb.). A név utalt még színre, fontos adalékanyagra, nemzetközileg általános készítési módra, népek konyhájának különlegességeire is.

Az ételekhez kapcsolódó személynevek bizonyos része az ételek alkotóját, első népszerűsítőjét (Kugler, Dobos C. József, Gerbeaud, Gundel, Marchal, Marencich stb.) idézi. Ezeket a kreációkat a nagyközönség gyorsan megkedvelte, más vendéglátóhelyeken, más vendéglősöknél is kereste, igényelte. Az ételek első (eredeti) receptjét átadták. Vendéglősök, szakácsok, háziasszonyok lejegyezték. Sokszor az átvevők az igényeknek, és a vendégek szájaíze szerint is variálták, finomították, különlegesítették. A séfek megtanulták, szakácskönyvszerzők felvették kínálataik közé. Felkerültek, állandósultak a vendéglátóhelyek menü- és étlapjain.

Számos olyan magyar és külföldi személyneves ételnevet találunk köztük (például: Jókai „bablevese füstölt malackörmivel”, Széchenyi „hagymás babsalátája”, Petőfi „rost gulyása, túrós csuszája” stb.), amely híres emberek kedvence, a leggyakrabban fogyasztott étel volt otthon vagy vendéglátóhelyen. A családban, baráti körben, környezetben megismert és valami miatt megkedvelt étel – de nem mindig különlegesség! Az ilyen ételeknek hiteles forráshelye van: irodalmi művekben, életrajzokban, híres emberek visszaemlékezéseiben, a hozzátartozók, barátok, életrajzírók rájuk vonatkozó írásaiban. Egykori művész- és politikai vendéglátótanyák hagyományaiban, a tulajdonosok és az ott dolgozott konyhafőnökök, pincérek emlékeiben és természetesen a korabeli sajtó közleményeiben is találunk idézeteket, utalásokat.

Az ételeknél a személynevek utalhatnak híres ínyencekre, kutatókra is. (Ha kutatásuk tárgya alapanyagban, készítési módban vagy más módon kapcsolatba hozható az ételekkel.)

A fantázia-ételnevek jelentős részét a klasszikus francia konyhától vettük át. Onnan az ihlet és a minta a híres emberekről elnevezett ételeknél is. Jelentős részüket kitűnő konyhafőnökök, ismert szakácsok tették híressé. Sokszor az élő nagyság tiszteletére, asztalára, megrendelésére, kínálgatására stb. készítették először az új remeket. Többször csak az érdekes hangzás, esetleg a személy vagy a személyhez kapcsolódó esemény, üzlet, valamilyen jubileum alkalmából készültek. (Sajnos, nem ritka, hogy a gasztronómia iránt fogékony, de kevésbé olvasott, hiányos történeti-politikai tájékozottságú „ételszerkesztők” finnyás, alkalmanként betegségben szenvedő vagy az étkezéssel alig törődő hírességekről olyan ételeket neveztek el, amelyet azok hétköznapjaik, ünnepeik során messzire elkerültek, vagy egészségi, nem ritkán gazdasági helyzetük miatt nem is fogyaszthattak! Ellenben fölöttébb érdekesek és értékesek azok az ételek, amelyeknek leírását (receptjét) maga a híres ember adja meg, valamilyen formában. (Például: Arany János marcafánkja, Tömörkény bakagombóca, Bródy Sándor zsírjára pörkölése stb.)

Az elmúlt 100 esztendő során mintegy 130–150-re tehető azoknak a szakácskönyveknek a száma, amelyek szakmai szempontból jelentősek voltak és maradtak. – A legtöbbjük nagyrészben mind máig kiállta az idő próbáját.

A tegnapelőtti, tegnapi leírások alapján elkészített ételek felidézhetnek bennünk kort és hangulatot, intim beszélgetéseket és nagy lakomákat. Kielégíthetik a különlegességek után vágyakozók igényét. Meghitt „találkozásokat” jelenthetnek megidézett nagy emberekkel. Emlékeztethetnek mindannyiunkat hétköznapokra és ünnepekre, jeles személyiségekre és nagy szakácsokra. Különleges pillanatokra vagy rendkívüli eseményekre. Nem mindig sikerül minden ajánlat úgy, hogy már első ízben is maradandó lesz az élmény, amely mielőbbi megismétlést kíván. A próba gyakorlattá, megkedvelt és igényes gyakorisággá teheti sokszor uniformált, egysíkú étkezéseinket...

2. Képek


1. Kádár János és a csehszlovákiai beavatkozásNYÍLT TÉR – Olvasóink írják

BORUS József

Kádár János és a csehszlovákiai beavatkozás

A szocialista országok 1968. évi csehszlovákiai beavatkozása napjainkban – és nyilván még hosszú időn át – a politikai és a történelmi érdeklődés homlokterében áll. Nekünk magyaroknak különösen fontos ismerni, milyen szerepet játszott ebben az akkori magyar párt- és állami vezetés. A beavatkozás előkészítésének fontos állomása volt a szocialista országok vezetőinek 1968. július 14-én Varsóban tartott csúcstalálkozója.

Sipos Péter Históriában megjelent elemzése (1992/8. szám) említi ezt a találkozót. Részletes leírást adott róla Erwin Weit, aki 13 éven át tevékenykedett a lengyel párt- és állami vezetés tolmácsaként. „A keleti tömb belülről” című, 1970-ben német nyelven megjelent visszaemlékezésének utolsó fejezete foglalkozik a varsói csúcstalálkozóval. Leírása jól mutatja a történelmi folyamatok bonyolultságát, a bennük szereplő személyek jellemének, cselekvéseinek sokszor ellentmondásos voltát.

*

A varsói konferencián öttagú, Brezsnyev vezette szovjet, négytagú lengyel és négytagú bolgár delegáció vett részt, valamint az NDK küldöttsége és a magyarok. Az NDK részéről Ulbricht, Stoph és Axen jelent meg, érdekes módon hiányzott a katonai és biztonsági ügyekben illetékes Honecker. A magyar delegáció csupán két főből, Kádár Jánosból és Fock Jenőből állt.

A lengyel miniszterelnökség épületében délelőtt 10 órakor kezdődött tanácskozáson a küldöttségek, titkárságaik, szakértőik és biztonsági embereik összesen több mint 100 főt tettek ki. A kerek asztalnál a szovjet delegáció jobbján a lengyelek, balján a bolgárok ültek, a szovjetekkel szemben az NDK és a magyar küldöttség. Az ülést megnyitó Gomułka másfél órán át elemezte a csehszlovákiai helyzetet, következtetések nélkül. Beszéde végén Brezsnyevhez fordulva kijelentette: „Semmi esetre sem engedhetjük meg, hogy az ellenforradalom győzzön.”

Gomuka után Brezsnyev részletesen ismertette, miért nincs képviselve a csehszlovák pártvezetés a konferencián. Ők állandóan kitértek az öt testvérpárttal való megbeszélés elől, ehelyett kétoldalú beszélgetésekre törekedtek.

Ismét Gomułka következett, aki bejelentette, hogy most a cél: levelet küldeni a csehszlovák pártvezetésnek. A levél szövegére egy lengyel és egy szovjet tervezet készült, tehát szerkesztőbizottságot kell létrehozni. A javaslatokat a küldöttségek a szünetben megkapják. Arra kérte Kádárt, hogy a szünet előtt számoljon be a legutóbbi megbeszéléseiről Dubčekkel. Weit leírása:

„A magyar KP-főnök erre elmondta, többször találkozott Alexander Dubčekkel a magyar–cseh határon, legutóbb néhány napja. Arra törekedett, hogy világossá tegye Dubčeknek, miért aggódnak annyira a testvérpártok a csehszlovákiai fejlemények miatt. Legutolsó találkozásukkor Dubček azt válaszolta neki, ilyen aggodalomra semmi ok, a csehszlovák KP vezetése minden vonatkozásban uralja az országban a helyzetet.

Kádár ezután azzal folytatta, hogy ő teljes egészében egyetért a Dubčeknek és követőinek küldendő levél javaslatával. Mégis hangsúlyozni akarja, hogy minden, ezen túlmenő döntés súlyos következményekhez vezethet az egész kommunista világmozgalomban és magában Csehszlovákiában is. Kádár kifejezetten nyugodtan beszélt.”

Ebben a pillanatban közbeszólt Ulbricht, noha erre senki nem kérte, és mint Weit írja, magas fejhangján úgy „ugatott bele a terembe”, hogy ő alig bírta követni a fordítással:

„Ami Csehszlovákiában történik, Kádár elvtárs, csak egy része az amerikai–nyugatnémet globálstratégiának, megsemmisíteni a szocializmust az egyes országokban. Ha Ön, Kádár elvtárs, azt hiszi, hogy kifogásaival és fenntartásaival a szocializmus ügyét szolgálja, akkor nagyon téved! Akkor egyáltalán nem tudja, mi fog történni. Ha az amerikai–nyugatnémet imperialisták Csehszlovákiát egyszer birtokukba veszik, akkor Ön lesz, Kádár elvtárs, a következő. Ezt azonban ön egyáltalán nem tudja megérteni, vagy egyszerűen nem akarja megérteni!”


Ilyen hangnemben szidta Ulbricht Kádárt és miniszterelnökét, Fockot. Szóáradatát végül Brezsnyev félbeszakította, szünetet javasolva. Szünet után ismét Ulbricht szónokolt, majd Zsivkov, aki a legkeményebb hangot ütötte meg, kijelentve, hogy a szocialista országok kötelesek a csehszlovák munkásosztálynak és népnek minden segítséget megadni az ellenforradalom leküzdésére, „nem zárva ki a katonai segítséget sem”. – Weit itt zárójelben megjegyzi, hogy néhány nappal a tanácskozás utáni nyugati rádióadások szerint a találkozón a bolgár delegáció képviselte a legmérsékeltebb álláspontot, ami durva melléfogás volt. Utána ismét a magyarokról ír:

„Ezután Kádár rövid mondatokban még egyszer körvonalazta Magyarország felfogását, de általános megfogalmazásokra szorítkozott. Nyilván örült annak, hogy a varsói csúcstalálkozón még nem kellett végleges döntést hozni a Csehszlovákia elleni rendszabályokról, hanem Dubček és követői elé ultimátumot akartak állítani.”

*

Weit leírásában van még egy rész, ami az előzőket mintegy kiegészítve világítja meg a magyar magatartást. Brezsnyev ezen a találkozón fogalmazta meg a később róla elnevezett doktrínát, mely szerint ha a szocialista országok érdekei, a szocialista tábor ereje, egysége, egész léte veszélybe kerül, akkor kötelességük minden segítséget megadni. Mindezt a résztvevők láthatóan unottan hallgatták.

„Csak a magyar küldöttség kísérte Brezsnyev beszédét a legnagyobb figyelemmel. Amint a megelőző szünet után közölték, hogy Brezsnyev elvtárs fog beszélni, a magyar küldöttség konferencia tolmácsával egy magas funkcionárius – amennyire emlékezni tudok, KB-titkár vagy helyettes miniszterelnök – jött a magyar kabinba, hogy a legpontosabban fordítsa Brezsnyev beszédét. Ez az esemény láttatja, hogy a magyarok milyen jelentőséget tulajdonítottak általában ennek a csúcstalálkozónak, és különösen a szovjet KP-főnök beszédének. A magyar delegációnak ebből a reagálásából egyúttal ki lehetett következtetni, hogy a budapesti pártvezetést, amely az előző hetekben és hónapokban közvetítőként tevékenykedett a többi négy Varsói Paktum-ország és Csehszlovákia között, a szovjetek nem avatták be ennek a varsói csúcstalálkozónak a valódi célkitűzésébe. Az volt a benyomásom, hogy Kádár és Fock nyilván kész volt megszavazni a konferencia minden eredményét, akkor is, ha ez kirívó következetlenségeket tartalmazott – amennyiben nem határoznak el katonai beavatkozást.”

2. Képek


1. Október 23. és a köztársaság kikiáltásaTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

KISS Elemér

Október 23. és a köztársaság kikiáltása

A História „Ünnepek” c. tematikus számához (1192/10.)

1989. október 23-án, a déli harangszó után, az Országház nevezetes erkélyéről, a köztársasági elnöki funkciót akkoriban gyakorló Szűrös Mátyás az egész Kossuth teret betöltő, lelkes tömeg előtt kikiáltotta a köztársaságot.

A dátum és az esemény olyan tökéletesen illeszkedik egymáshoz, mintha gondos politikai tervezés eredménye lenne. A három évvel ezelőtti lázas napok felkért krónikásaként nem tudom igazolni ezt az esetleges elvárást, mert a döntés körülményeire a véletlenszerűség épp úgy jellemző volt, mint a tudatosság.

A Németh-kormány tevékenységét – sok más mellett – az ugrásszerűen megnőtt törvény-előkészítés jellemezte. Sorra terjesztette be a gazdaság átalakítását és a békés átmenetet megalapozó törvényjavaslatokat. Kikényszerítette az Országgyűlés működésének számottevő átalakítását is, hiszen ezt az óriási feladatot negyedévenként 3–4 napos ülésszakokkal nem lehetett megoldani. De, mint általában a változások, ez sem ment zökkenők nélkül, főként amiatt, hogy a képviselők valamilyen főfoglalkozás mellett látták el tisztségüket. Így nem véletlen, hogy a kormányülések állandó napirendjévé vált: mikor legyen az újabb parlamenti ülésszak, milyen javaslatokat terjesszen be a kormány.

1989. szeptember 21-én a kormány számba vette, hogy az elsődlegesen politikai töltetű alapvető törvények szakmai előkészítése milyen stádiumban van. Egyidejűleg vitát folytatott arról, hogy novemberben vagy októberben legyen az újabb parlamenti ülésszak. November mellett szólt, hogy tartani lehetett volna az ügyrendi határidőt (a szabályok szerint 30 nappal az ülésszak előtt a törvényjavaslatokat be kellett terjeszteni az Országgyűlés elnökéhez). Októbert indokolta ezzel szemben, hogy minden időveszteség ronthatta a békés átmenet esélyeit. Végül a kormány október mellett döntött.

Az Országgyűlés 1989. október 18-án fogadta el az Alkotmány módosítását, amely az 1. §-ában kimondta: Magyarország köztársaság. Ezen az estén, a kormányülésen Glatz Ferenc, akkori művelődésügyi miniszter javasolta: készüljön terv az alkotmánymódosítás kihirdetésének napján megalakuló Magyar Köztársaság kikiáltásának ünnepélyes megrendezésére. Javasolta: legyen a köztársaság kikiáltásának napja október 23-a. Németh Miklós miniszterelnök a javaslatot elfogadta és a Minisztertanács Hivatalát bízta meg a javaslat előkészítésével.

Mi, az adminisztráció, az időpontot elsősorban olyan szempontból vizsgáltuk, mennyi időre van szükség az éppen elfogadott alkotmánymódosítás „nyomdakész” szövegének kialakításához és a Magyar Közlöny ezen számának előállításához. Bár mindez technikai ügy, a Magyar Közlöny megjelenése jogi szempontból nélkülözhetetlen volt az aktushoz. Minden tényezőt figyelembe véve – különleges feltételek biztosítása mellett – lehetségesnek ítéltük október 23-ra az Alkotmány kihirdetését.

Nincs olyan emlékem, hogy az időponttal kapcsolatban aggály felmerült volna. A javaslattevő indoklása szerint ez a lépés is erősítheti a nemzeti egységet, a megosztottsággal szemben az átmenet békésségét. A kormány több tagja amúgy is hitet tett az 1956-ban emelt barikádok lebontásának szükségességében, annál is inkább, mivel ők maguk többségükben – koruknál fogva – e barikádok egyik oldalán sem álltak.

Két jogászcsoportot alakítottunk, akik 18 órás folyamatos munkával elkészítették a pontos szövegeket. Gyors felülvizsgálat után október 21-én (szombaton) hajnalban elrendeltem a Magyar Közlöny szerkesztőségénél és nyomdájánál a 74. számú Közlöny előállítását.

Így vált lehetővé, hogy október 23-án (hétfőn) reggel 9 órakor több ezer példány érkezett a parlamentbe. Ehhez a különleges ünnephez méltó, nemzeti színű kerettel megjelent dokumentumhoz minden érdeklődő hozzájuthatott a Kossuth téren.

Nem tudhatom, hogy az események felidézése kinek milyen tanulsággal szolgál. Számomra ma is azt jelenti, amit akkor: a politikai döntéshozók és a szakapparátust alkotó közhivatalnokok összehangolt, egymást segítő


együttműködésének szükségességét.

Dr. Kiss Elemér

volt államtitkár

2. Képek


1. A magyarok barátja, a bajor miniszterelnökBALOGH Elemér (München)

A magyarok barátja, a bajor miniszterelnök

1991 karácsony estéjén Aschaffenburg közelében Johannisbergen 86 éves korában szívgyengeségben elhunyt Alfons Goppel, volt bajor miniszterelnök.

Alfons Goppel 1905. október 1-jén a Regensburg közelében lévő Reinhausenben született egy sokgyermekes pékmester fiaként, aki egyben az ottani keresztény szakszervezet egyik vezetője volt.

Jogot végzett, majd Regensburgban ügyvédi gyakorlatot folytatott. A háborúban tartalékos főhadnagyként szolgált. 1957-től a bajor kormány igazságügyi államtitkára, 1958-tól belügyminisztere volt, majd 1962-ben lett az ország miniszterelnöke. Ezt a tisztét 1978-ig töltötte be.

Miniszterelnöksége idején nagy fejlődésen ment át Bajorország. Egy túlnyomóan mezőgazdasági jellegű országból a Német Szövetségi Köztársaság egyik legfejlettebb országává vált.

Bár a CDU bajorországi testvérpártja, a CSU, magyar nevén a Keresztény Szociális Unió tagja volt, de a pártján kívül, sőt a többi pártok tagjainak soraiban is elismerést vívott ki toleráns, mértéktartó és közvetlen egyénisége, s így méltán nevezték őt bajor honatyának.

Miniszterelnöksége után is aktívan részt vett a politikai közéletben. Így 1979-től 84-ig a strassburgi Európa Parlament egyik bajorországi képviselője és a Bajor Vöröskereszt elnöke volt.

A magyarsággal már ifjúsága idején kapcsolatba került. Nagyon sok magyar ügyet támogatott. Így fővédnöke volt a müncheni Német–Magyar Társaságnak és a Burg-Kastlban működő Magyar Gimnázium támogatására alakult egyesületnek is. A Magyar Gimnázium iránti érdeklődésére és kiállására jellemző, hogy azt már miniszterelnöksége idején is, 1977-ben, majd azután pedig többször is meglátogatta. Rendszeres támogatást szerzett annak a bonni szövetségi kormánytól és az Európa Parlamenttől is. Amikor a gimnázium megszüntetése több évvel ezelőtt felmerült, határozottan kiállt amellett, s így annak fennmaradását nagyban elősegítette. Nagyon sok magyar rendezvényen személyesen megjelent, sokszor feleségével együtt, akivel még két évvel ezelőtt is, közvetlenül halála előtt, találkoztam, pedig Goppelné akkor is szemmel láthatólag súlyos beteg volt, de mégis megjelent a Német–Magyar Társaság félévenkénti szokásos hangversenyén. Nagyon sok magyart személyesen is jól ismert, mindig barátságosan elbeszélgetett velünk, nevünkön szólítva minket, s hazánkról mindig szeretettel és elismeréssel szólott.


1. ÖröknaptárSZAKÁLY Ferenc

Öröknaptár

A 7–8. század fordulóján élt angol bencés, Beda Venerabilis jótanács- és előrejelzés- gyűjteménye annyira helytállónak bizonyult, hegy a 17. századi nagy erdélyi tudós és pedagógus, Apáczai Csere János még 1653-ban is érdemesnek ítélte felvenni magyar nyelvű Magyar enciklopaediájába. (Némileg modernizált helyesírással közöljük.) A január–április hónapra vonatkozó részeket előző számainkban közöltük. (A szerk.)

Május (Pünkösd hava)

Ekkor 1. Jakab és Fülep napján [május 1.] ha hideg vagyon, felette ártalmas a veteményeknek; ezen bocsáttassanak ki a csordák, nyájak a legeltetés helyére.

2. A ménlovat most is jó a kancákhoz bocsátani, hasonlóképpen a bikát is.

3. A juhok most nyíressenek meg, csakhogy hideg ne legyen.

4. A szőlőkötésnek ez az ideje.

5. Ennek vége felé retket, répát s több efféléket ismét jó vetni.

6. Ha ez a hónap esős, kevés bor lészen; ha az Orbán napja [május 25.] tiszta, bő bor terem.

7. A téjből csinálandó egymások [= egyek s mások] most igen jók, minekokáért élj velek, förödőzzél, végy orvosságot is bé bátran és vágass eret; a bortól penig te magadat megoltalmazd.

8. A május mint jelentse meg az esztendő bőségét vagy szükségét, az április végén megmondám.

Június (Iván hava)

1. Medárd napja [június 8.] táján ami némű idő vagyon, olyan lesz az egész nyáron is többire.

2. Vitus napján [június 15.] fordul meg a nap, ekkor kell azért az halaknak igen ártalmas nádakat a víz alatt lekaszálni.

3. A nyárkezdet Gervás napjára [június 19.] esik.

4. Ha a Keresztelő János napján [június 24.] esős az idő, az egész nyáron esős idő leszen.

5. A rákok és angolnák most a legjobbak, hasonlóképpen az őzek és nyulak is.

6. Most jó szántani egyszer.

7. A méhek Krisztus teste [a pünkösd utáni első vasárnap utáni csütörtök] tájba eresztnek nyolc órakortól fogva délest három vagy négy órakorig öt egész hét alatt.

8. A Péter és Pál nap [június 29.] tájban a vetemények megérnek és gyökerek kiszárad.

9. Mikor nyárban a meleg és az eső egymás után hamar-hamar következnek, a mezei emberek örülnek.

10. A meleg étkektől, az italtól és a felettébb való mozgástól s az érvágástól magad megódd, hanem hideg étkekkel élj.

2. Képek


1. Pesti látványosságok az 1870-es évekbenÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

VÖRÖS Károly

Pesti látványosságok az 1870-es években – II. rész

A pesti tűzőrség épülete

A templommal szemben állva a teret balra egy alacsony emeletes igénytelen épület, a pesti piaristák kollégiuma határolja, jobb oldalon pedig egy neogótikus modorban épült egyszerű házban a plébániahivatal tanyázik. Az épület földszintjén azonban éppenséggel nem egyházias intézmények kaptak helyet. Ez a pesti tűzőrség tanyája. Az épületnek a térre nyíló nagy ajtajai mögött a mély bolthelyiségekben különböző szivattyúk és fecskendők állnak katonás rendben. Közöttük az a hatalmas angol gőzfecskendő, melyet Széchenyi Ödön gróf, a nagy Széchenyi István fia, a budapesti tűzoltóság parancsnoka Angliából hozatott, s mellyel alig néhány héttel ezelőtt éppen itt a Plébánia templom előtt tett próbát, bemutatva az álmélkodó polgároknak, hogy az újfajta fecskendő immár a legmagasabb ház tetejéig is felérő óriási erős vízsugarat képes kilövellni magából.

A vezető fel is hívja utazónk figyelmét a szép napsütésben a tűzőrség előtti padon napozó néhány tűzoltóra, mások gyakorlatoznak: öltözékük posztóruha, rövidszárú csizma, derekukon hatalmas széles bőröv, kampókkal, horgokkal és kötelekkel, fejüket díszes sisak védi. Az épületnek azonban van más nevezetessége is: emeleti helyiségeiben, a művelt Schwendtner apátplébános otthonában adja pesti tartózkodása idején híres matinéit, délelőtti társaságbeli hangversenyeit, Liszt Ferenc.

A Citadella

Jóllehet utazónk külön budai kirándulást is tervez, de itt a téren már nem bírja magába fojtani azt a kérdést, amely már a Lánchíd óta szüntelenül motoszkál benne: „Itt a Duna túlsó partján emelkedő kopár sziklahegy tetején mi az a furcsa lapos dísztelen építmény?” A vezető arca elkomorul: a kérdés úgy látszik valóban kényes pontot érintett. Hangját kissé alább fogva, kezdi magyarázni, hogy az erődítmény, a Citadella, melyet ezelőtt, mintegy húsz évvel kezdtek építeni, azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy innen, erről az egész várost uraló pontról esetleges újabb forradalom vagy lázadás kísérlete esetén ugyanúgy bombázhatják a várost, mint ahogy azt 1849-ben tette az elvetemült Hentzi tábornok. Milyen nagy károkat okozott akkor az Pesten!

A bombák nyomán égett ki a Lloyd épülete, dőlt romba a Vigadó helyén álló pompás Redout-épület, ahol akkor az országgyűlés alsóháza ülésezett, de ennek köszönheti súlyos kárait az Angol Királynő szálloda és Budapest több más értékes épülete is, melyeknek helyrehozása oly sok pénzbe került magánosoknak és városnak egyaránt. Nyilvánvaló, hogy a Citadella hasonló célokat szolgál, s legfőbb ideje lenne, hogy most, amikor a király és a nemzet közötti megbékélés létrejött, ezt a gyűlöletes építményt is eltüntessék, vagy legalábbis valamely hasznosabb polgári célra fordítsák. A dicsőült gróf Széchenyi pedig harminc évvel ezelőtt erre a pompás kilátást nyújtó hegyre tervezte egy magyar nemzeti Pantheon létesítését. Ehelyett most idegen vezényszónak engedelmeskedő katonák ágyúi néznek le a városra.

A vámház

Eközben utazónk és vezetője továbbhaladnak dél felé. A Duna-part itt már elvesztette korábbi pompás palotákkal ékesített külsejét: igénytelen öreg házak sorakoznak itt, s nem egészen kellemes illatok terjengenek, amit megmagyaráznak a partra nyíló néhány öreg tímárház nyitott szárítópadlásáról illatozó bőrök. Itt még a rakpart sincs kiépítve: a Dunát gyorsabb folyásra kényszerítő és ezáltal az 1838. évi óriási árvizet megakadályozni hivatott gátak még nincsenek kővel beburkolva, rakparttá alakítva. De az előkészületek itt is már szaporán folynak, a gát mögötti kisebb kiöntéseket már megkezdik feltölteni. Így érnek el vándoraink néhány perc után egy hatalmas hosszan elnyúló, a legszebb velencei reneszánsz stílusát idéző palotához, amely büszkén emelkedik ki a valóban szegényebb városszéli környezetből, hiszen közvetlen szomszédságában egy csaknem a földbe besüppedt rozoga földszintes épület éktelenkedik, s az előtte nyíló teret is meglehetősen igénytelen külsejű épületek övezik. Ez a vámház épülete – Ybl mesternek, hazánk kiváló építészének műve –‚ melyen most végzik az utolsó simításokat. Persze a kereskedők, akiknek fő telepei a pályaudvar szomszédságában, a város északi felén fekszenek, sokáig dühödten tiltakoztak a vámházak idehelyezése ellen. Voltak, akik azzal fenyegetőztek, hogy ha árujukat ide kell hozatni elvámoltatni, akkor inkább Bécsben ejtik meg a vámoltatást, nagy kárára a magyar államkincstárnak és a városi pénztárnak egyaránt. De most hogy ők is


látják már a városrendezés új elképzeléseit, és azt, hogy a vámháznak közvetlen vasúti összeköttetése is épülni fog, leágazással abból a vasútvonalból, amely majd itt, a Gellérthegy alján fogja áthidalni a Dunát. A szükséges pénz már biztosítva van – majd a kereskedők is jobb belátásra fognak térni. Hiszen itt az épület alatt óriási raktárak terülnek el: közvetlen kijárással a rakpart alsó részére, ahol a hajók rakodhatnak ki.

A Széna piac és a Nemzeti Múzeum

Ez már valóban a város széle. Vezetőnk visszafordítja az utast: és a vámház homlokzata előtt, a már említett földbe süppedt roskatag épület mellett (ez volt a régi sóhivatal, magyarázza a vezető) egy széles úton, a mészárosok útján megindulnak befelé. Az út nem sokáig tart: alig egy puskalövésnyi távolságra a vámháztól utazónk nagy félkör alakú szabálytalan formájú térre ér, melynek egyik sarka nagy, dísztelen templomépület emeli zömök tornyát és egyszerű bádogsisakját az ég felé. Ez a Széna piac, magyarázza a vezető, s a templom, amit látunk, a reformátusok temploma. A tér másik végén hatalmas, díszes, klasszikus stílusú épület emelkedik: egyszerű, de szépvonalú kerítés veszi körül. Ez a Nemzeti Múzeum – magyarázza a vezető.

Utazónk arra felé veszi a lépteit: belépnek a kertbe, amely így téli kopárságában inkább csak sejteti nyári pompáját és hangulatát, de ahol így is feltűnő néhány szép mellszobor. Ezek Kazinczynak és Berzsenyinek, jeles írónknak és költőnknek szobrai – magyarázza a bérszolga – és terv van arra, hogy a jövőben több neves személynek fognak itt emléket állítani. Olyanoknak, akik a nemzeti művelődés terén szereztek maguknak érdemeket.

Az utazó és vezetője most a hatalmas főlépcső előtt állnak. A vezető hosszasan magyarázza, hogy ez a lépcsőzet volt színhelye 1848 és 1849 legfontosabb politikai megmozdulásainak. Állítólag – mutat a lépcső baloldali támfalára – ezen állva szavalta el 1848. március 15-én Petőfi Sándor a Nemzeti dalt, óriási tömeg előtt. De persze ennek a falnak szomorú emlékei is vannak: 1849 júliusában néhány nappal a császári csapatok bevonulása után itt lőttek agyon két volt honvédet, akik közül az egyiket kémnek nézték, a másik véletlenül elsült pisztolyából pedig valamilyen merénylet kísérletét vélték kiolvasni. Vannak, akik még emlékeznek rá, hogyan hevertek itt holttesteik elrettentő példaként az elkeseredett pestiek számára.

Ha a múzeumba most természetesen nem is megy be utazónk és kísérője – hiszen e remek intézmény meglátogatása legalább egy teljes napot vesz igénybe, pompás képtárával, néprajzi gyűjteményével, természettudományi gyűjteményeivel, mind az állat-, mind az ásványvilág köréből, pompás éremgyűjteményével és római régiségeivel – arról nem is beszélve, hogy az épület jelentős részében a Magyar Nemzeti Könyvtár helyezkedik el százezrekre rúgó könyvállományával és értékes régi kézirataival. Utazónk és kísérője nem mulasztják el azonban körbejárni az épületet. Érdemes megtenni az utat: hiszen a múzeum körüli utcákban egymás mellett pompás paloták emelkednek a legváltozatosabb történeti stílust utánozva. A múzeum háta mögött már befejezés előtt áll a Károlyi grófok pompás francia reneszánsz stílusban épített palotája, – az utca másik végén Festetich György grófnak a firenzei palazzók hangulatát árasztó palotája emelkedik. Mindkettő Ybl mester alkotása éppúgy, mint a két épület között emelkedő egyszerűbb romantikus ízléssel épített fedett lovarda, ormán egy paripa szobrával. A múzeum bal oldalán pedig egy igénytelen külsejű épület nyílik a Sándor utca járdájáról. Különleges jelentőségét csak az előtte strázsáló rendőr, és a kapuját sűrűn nyitogató látogatók sejtetik. A vezető ismét magyarázatba kezd: ez az épület a magyar országgyűlés képviselőháza: ugyancsak Ybl mester munkája és nevezetessége az, hogy 1865-ben az országos gyűlés megnyitására száz nap alatt építették fel. Na, persze nem hibátlan – teszi hozzá bizonyos elégtétellel a vezető – az első órákban kiderült, hogy rossz az akusztikája, elnyeli a kimondott szavakat a nagyterem (ami talán néha nem is olyan nagy kár – gondolja magában sokat tapasztalt utazónk), s ha ezen még mindenféle belső átalakításokkal lehetett is segíteni, az ellen kevéssé van orvosság, hogy a teremben égő gázlángok egy-egy hosszabb ülés végére ne tegyék elviselhetetlenné a hőséget, kivált nyári időben.

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewaz emigrációból 1225-ben tért haza, és itthon tartózkodásának,...

Documents