Teljesség, töredékekbõl

Tóth György Balogh Rudolf díjas fotómûvész a kortárs magyar

fotográfia egyik legismertebb, legelismertebb képviselõje. Jól

érzékelteti ezt, hogy 2008-ban õ kapta meg a Magyar Fotográfusok

Szövetsége legértékesebb szakmai elismerését, az Év Fotográfusa

elismerést. Az is, hogy mûvei kitüntetett helyen szerepeltek a

budapesti Szépmûvészeti Múzeumban ugyancsak 2008-ban

rendezett Lélek és test címû nagyszabású, a magyar és az egyetemes

fotótörténet mûveit egymással való dialógusban bemutató tárlaton.

Ott volt közöttük az a felvétel is, amelyrõl egy évvel korábban annyi

szó esett, mint valószínûleg egyetlen már kortárs fotómûvészeti

alkotásról sem: az Emese címû fénykép, amely a 2007. november 10.

utáni napokban még a bulvársajtó címoldalára is fölkerült. Az

történt ugyanis a nevezetes napon, hogy a Kieselbach Galéria és

Aukciósház árverésén 1,8 millió forintnál ért véget az említett

fotográfia licitje. Kortárs magyar fényképért még sohasem fizettek

ennyit, sõt, nagyságrendekkel magasabb áron ment el a mû, mint azt

megelõzõen bármely más kortárs magyar fotó.

A nevezetes kép 1995-ben készült, abban az évben, amikor a

budapesti Ludwig Múzeum Kortárs Mûvészeti Múzeum

megrendezte a mûvész Test-tér címû kiállítását, de Tóth nem

állította ki, mert elégedetlen volt vele, túl erõsnek érezte a fekete

háttér elõtt oldalnézetben megjelenõ figura karja által vetett

árnyékot. Az elsõ változat elkészülte után néhány nappal ezért –

azóta sem tett ilyet talán –visszahívta a modellt, s újra elkészítették a

képet, de csak 2000-ben állította ki elõször. Ez a „rejtegetés” nagyon

is jellemzõ rá. Érlelõdési folyamatnak nevezi azt, ami a mû

ideájának a megjelenése és a kép elkészülte között történik, gyakran

évekig, hónapokig hordozza fejében egy-egy kép tervét, amely

azután a modellel való találkozás során is módosul. Több

modelljével éveken át együtt dolgozik, egyik legismertebb

felvételének szereplõjével, Lolita, a „Lolita-érzés megformálójával

pedig, aki éppen úgy amatõr, mint legtöbb modellje, éppenséggel

tizenegy éves szünet után kezdett újra dolgozni.

Tóth György már a kilencvenes évek közepére létrehozta sajátos

világát. Többszörös expozícióval készült képein a finom

elmozdulások révén egymásba hatoló, egymáson áttûnõ formák

jelennek meg, aminek következtében egyrészt mintha idõben

megjelenõ mûalkotássá, filmmé válna a fotográfia, másrészt az

elmozdulások elindítanak a nézõben egy asszociációsort, s

érdeklõdését a látható formák felõl egyre inkább a szellemi-érzelmi

tartalmak, a képen megjelenõ személyiség, s általában az egyén és

környezete, az ember és a világ kapcsolatának alakulása felé

fordítják.

Ezért is van az, hogy alkotásaira csak jobb kifejezés híján

alkalmazhatóak a hagyományos kategóriák, a portré és az akt.

Miközben „aktfotót” készít, igen gyakran különös hangsúlyt kap

képein a szem, a pillantás, a lélek rezdüléseire utaló arckifejezés (bár

sohasem pszichologizál), s miközben portét formál, gyakran

megjelenik az arckép részeként a meztelen test is, a mûvek leginkább,

ahogyan Néray Katalin fogalmazott, a „test-portréknak” nevezhetõk.

A testben, a mozdulatban ugyanúgy minden benne rejlik, mint az

arcban, a pillantásban – teszik nyilvánvalóvá a képek nézõjük

számára Tóth fotográfiáról kialakított felfogását, amit egész késõbbi

tevékenységével igazolt, s amit szavakkal így fejez ki: „A nõi alak

szépsége, a nõi lélek kiismerhetetlensége és ezek különféle

megjelenítése az eszköz, amivel igazán el tudom mondani azt, ami

bennem van.” Az arc és a test kifejezõ ereje közötti rokonságot

mutatta meg a Dorottya Galériában 1992-ben rendezett Mû-Vészek

címû kiállítása, amelyen az építész által installált térben, mintegy

fotó-szoborként mutatta be húsz felvételét, test-portréját: hat

barátjáról készült portrét, egy önarcképet és tizenhárom

keresztnévvel jelölt modellrõl készült felvételt. Önportréja eredetileg

az Esztergomi Fotóbiennáléra készült, de végül nem ezt, hanem egy

másik önarcképét állította ki, s ezt a képet csak két év múlva vette

újra elõ. Ma már úgy látja viszont, hogy ez volt az a fotó, amelyben

végre sikerült megtalálnia mindazt, amit a többszörös expozícióban,

bemozdulásos technikában keresett. Akkor már évek óta

foglalkoztatta az egyetlen negatívra történõ többszörös expozíció

lehetõsége.

A hasonló technikával készült mûvek sorából az övét egyrészt az a

következetesség emeli ki, amellyel a technikai lehetõségek maximális

kihasználására törekedett, másrészt az a szerves kapcsolat, amely a

technikai, formai megoldások és a mûvészben a világról kialakult

kép között kialakult, amikor a dokumentarista fotózással végképp

felhagyott. Ahelyett, hogy újra és újra visszanyúlna az egyébként

sokáig – egészen a rendszerváltozás idõszakáig –

megváltoztathatatlannak hitt valóság részleteihez, inkább

szétrobbantja annak képeit. A töredékekbõl azután megkíséreli újra

összerakni õket, illetve a nézõ képzeletére bízza, hogy megpróbálja a

lehetetlent: a különbözõ mozgásfázisokból rekonstruálja a folyamat

egészét, a részletekbõl megkísérelje összerakni a teljességet. Nem

önmaga és a világ viszonyáról beszél, hanem magáról az emberrõl, a

világról általában. A kettõ közötti átjárhatóságot keresi többszörös

expozícióval készült képeiben, amelyek többségén egynemû fekete

háttér elõtt jelenik meg a test, a fekete és a fehér találkozásánál

izgalmas tónusfokozatok keletkeznek, kialakul egy köztes tér a

modell és a környezet között, amelynek minõségét hol a

szimmetrikus komponálásmód, hol a kompozíciót meghatározó

átlós tengely, hol pedig a vakubox alkalmazása határozza meg.

Hogy hogyan? Ezt szavakba foglaltan éppen olyan bajosan lehet

kifejezni, mint amilyen nehezen rekonstruálhatja a kép nézõje, hogy

technikailag mi történik valójában. Azt, hogy harminc másodperc

alatt, hét vakuvillantással hétszer exponál egyetlen negatívra,

készséggel elárulja a mûvész, de hogy hogyan válik dominánssá az

egyik fáziskép és halványabbá, elmosódottabbá a másik, ugyanúgy

titok marad, mint az, hogy honnan indul, milyen irányban

folytatódik és hol ér véget a modell által fél perc alatt bejárt

mozgásfolyamat. De hát éppen ebben rejlik Tóth György

mûvészetének utánozhatatlansága. No meg abban a képekbe sûrített

állításban, hogy a világ a nõ által válik teljessé, a nõ által kap

értelmet, mert a nõ hordozza azokat a titkokat, amelyek miatt

egyáltalán élni érdemes.

P. Szabó Ernõ

Întregul prin fragmente

Fotograful György Tóth, distins cu premiul Rudolf Balogh, este unul

dintre reprezentan?ii cei mai cunoscu?i ?i recunoscu?i ai artei

fotografice maghiare contemporane. Acest lucru poate fi demonstrat

?i prin faptul cã în 2008 a primit premiul cu cel mai mare prestigiu

al Uniunii Fotografilor Maghiari, cel cu denumirea Fotograful

Anului, ?i prin faptul cã operele lui au ocupat un loc important în

expozi?ia de mare anvergurã cu titlul Suflet ?i trup, organizatã tot în

anul 2008 în Muzeul de Artã, expozi?ie care a prezentat operele

istoriei fotografiei maghiare ?i universale dialogînd unele cu altele.

Printre operele acestea, a fost expusã ?i poza în legãturã cu care a

scurs atîta cernealã cu un an înainte (probabil nicio forografie

contemporanã nu a stîrnit atîtea discu?ii): fotografia cu titlul Emese

care în zilele de dupã 10 noiembrie 2007 a apãrut chiar ?i pe prima

paginã a tabletelor. În ziua amintitã, în Galeria ?i Casa de Licita?ii

Kieselbach licita?ia s-a oprit la suma de 1,8 milioane de forin?i.

Niciodatã nu s-a mai plãtit o sumã atît de mare pe o fotografie

maghiarã contemporanã.

Poza renumitã a fost fãcutã în 1995, an în care Muzeul Artei

Contemporane Ludwig a organizat expozi?ia Trup ?i spa?iu a

artistului, dar Tóth nu l-a expus pentru cã n-a fost mul?umit, a

considerat cã umbra aruncatã de bra?ul personajului care se vede

din profil în fa?a fundalului negru este prea stridentã. Cîteva zile

dupã ce a finalizat fotografia a rechemat modelul ?i au refãcut poza

(cred cã niciodatã nu a procedat astfel), dar a expus-o doar în 2000.

Aceastã ”ascundere” e foarte caracteristicã lui. El nume?te proces de

cre?tere procesul care ?ine de la na?terea ideii operei pînã la

momentul cînd fotografia este finalizatã, deseori poartã cu el ani sau

luni în ?ir proiectul unei poze care se schimbã ?i dupã întîlnirea cu

modelul. Lucreazã ani ?i ani cu mai multe dintre modelurile sale, iar

cu personajul uneia dintre cele mai cunoscute fotografii ale lui, cu

Lolita, cea care a sãdit ”sentimentul Lolita” ?i care e amator a?a cum

cele mai multe dintre modelele sale, a început sã lucreze din nou

dupã 11 ani.

György Tóth ?i-a creat lumea lui caracteristicã încã la mijlocul anilor

nouãzeci. Fotografiile sale, care sînt finalizate de-a lungul a mai

multor expuneri apar forme care se întrepãtrund reciproc prin

mi?carea abia perceptibilã, iar acest lucru face posibilã ca poza sã se

asemene cu o operã care se prezintã în timp, ca un film. Pe de altã

parte, aceste mi?cãri pornesc în privitor un ?ir de asocieri ?i interesul

lui e re?inut tot mai mult de con?inutul spiritual ?i sentimental, de

personajul care apare în pozã, de rela?ia dintre individ ?i anturajul

sãu, dintre om ?i lume.

Acestei însu?iri se datoreazã faptul cã vorbind despre operele sale

folosim categoriile tradi?ionale, cum ar fi portretul ?i nudul, doar

pentru cã nu avem expresii mai adecvate. În timp ce creeazã un

”nud”, foarte deseori accentueazã frecvent ochiul, privirea, expresia

fe?ei care ne transmite procese suflete?ti (de?i artistul nu face aluzie

la psihologie) ?i cînd creeazã un portret, deseori trupul dezvelit

devine parte a portretului, deci operele acestea pot fi numite cu

expresia lui Katalin Néray ”portrete-cu-trup”.

În trup, în gesturi este înscris totul exact a?a cum în fa?a cuiva sau în

privirea lui – asta devine evident dacã privim pozele, la fel cum e

evident ?i faptul cã asta e concep?ia lui Tóth despre fotografie,

concep?ie pe care a justificat-o cu întreaga sa activitate ?i pe care îl

descrie astfel: ”Frumuse?ea figurii feminine, strãfundul neexplorabil

al sufletului feminin ?i mijloacele prin care toate acestea se pot

exprima sunt uneltele cu care pot spune într-adevãr tot ce simt.”

Rela?ia intimã dintre puterea de exprimare a fe?ei ?i a trupului este

rela?ia pe care a prezentat-o la expozi?ia organizatã în 1992 în

Galeria Dorottya cu titlul ContrArt-Fãcut la care în spa?iul instalat

de un arhitect a expus cele 20 de fotografii, portrete-trup ale lui ca pe

ni?te foto-sculpturi: ?ase poze fãcute despre prietenii lui, un

autoportret ?i portrete despre 13 modele indicate cu prenumele lor.

Autoportretul lui a fost fãcut pentru Bienala de la Esztergom, dar

pînã la urmã nu l-a expus pe acesta ci pe un altul, pe acesta

reluîndu-l dupã doi ani. Acum, el considerã cã asta a fost fotografia

în care a gãsit ceea ce a tot cãutat în expunerile repetate, în tehnica

de cinema. Atunci a fost interesat de ani buni de posibilitatea

expunerii multiple pe un singur negativ.

De operele fãcute cu o tehnicã asemãnãtoare, autoportretul lui se

deosebe?te pe de o parte prin concecven?a cu care s-a strãduit sã se

foloseascã din plin de posibilitã?ile tehnice, iar pe de alta, prin

rela?ia organicã ce s-a creat între solu?iile tehnice ?i formale ?i

imaginea lumii nãscute în artist cînd a abandonat definitiv

fotografia documentarã. În loc sã se întoarcã la realitatea care mult

timp (de fapt, pînã la perioada schimbãrii de regim) a pãrut de

neschimbat, el destramã imaginile acelei realitã?i, încercînd sã refacã

apoi din nou pe ele, sau mai degrabã îl încredin?eazã pe privitor sã

încerce imposibilul: sã reconstruiascã din diferitele faze ale mi?cãrii,

din fragmente imaginea întreagã. Nu vorbe?te despre rela?ia dintre

el ?i lume, ci despre om ?i lume în general. În fotografiile fãcute cu

expuneri multiple, în care trupul apare de cele mai multe ori în fa?a

unui fundal negru-uniform, el cautã de fapt poteca care le leagã pe

cele douã: la întîlnirea dintre negru ?i alb se creeazã grada?ii

interesante ale atmosferelor, un spa?iu comun între model ?i

anturajul lui a cãrui calitate e determinatã fie de modalitatea

simetricã a compozi?iei, fie de axa diagonalã ce define?te

compozi?ia, fie de folosirea boxului de bli?.

Cum se realizeazã asta? Abia se poate exprima în cuvinte, a?a cum

nici privitorul nu poate lesne reconstrui ce se întîmplã din punct de

vedere tehnic. Artistul ne ?opte?te foarte prietenos cã expune pe un

singur negativ de ?apte ori într-un timp de ?apte secunde, dar nu dã

rãspuns la întrebarea cum devine o imagine dominantã, iar cealaltã,

mai ?tearsã, de unde porne?te, unde continuã ?i unde se sfîr?e?te

mi?carea modelului care ?ine de fapt o jumãtate de minut. Dar chiar

în asta stã unicitatea artei lui György Tóth. ?i în enun?ul comprimat

în imagini conform cãruia lumea devine completã ?i plinã de sens

numai ?i numai prin femeie, deoarece femeia de?ine misterele

datoritã cãrora meritã sã trãim.

Ernõ P. Szabó

Tradus de Péter Demény

A totality of fragments

György Tóth, a Balogh Rudolf-awarded photographer is one of the most renowned and acknowledged representative of contemporary Hungarian photography. This is proven by the fact that in 2008 he received the most valuable professional acknowledgement of the Association of Hungarian Photographers, the Photographer of the Year Award. Another proof for this statement is that on the Soul and Body exhibition in the Museum of Fine Arts – also in 2008 – that presented the works of the Hungarian and universal photograhic history as a dialogue his works were displayed in a highlighted spot. Among the photos of that exhibition there was also that famous one that had been so much talked about a year before that probably no other contemporary photographic work: the photo entitled Emese, the one that was even on the front pages of some Hungarian tabloids

thsoon after the 10 of November in 2007. On that day there was an auction in Kieselbach Gallery and Auction House and the bidding for this photograph stopped at 1.8 million forints. Nobody has ever paid this much for a Hungarian photo, this was actually much more that one has ever paid for a contemporary Hungarian photograph. This photograph was made in 1995, in the year that Ludwig Museum of Contemporary Art organized the artist's exhibition entitled Body-Space, but Tóth didn't exhibit this photo because he wasn't satisfied with it, he felt the shadow of the arm of the figure standing in profile in front of a black background. Therefore few days after making the first version he – and he may have never ever done this – called the model back and they remade the photograph but he didn't exhibit it until 2000. This 'concealment' is very typical of him. He calls the process that happens between the appearence of the idea of a work and the creation itself the 'incubation process', he tends to carry the plan of a photo in his head for years or months, and this plan can also change after the first meeting with the model. He works with many of his models for years, and with Lolita for instance who embodies the Lolita-feeling, the character of one of his most famous photographs he started to work after an eleven-years break. By the mid-90s, György Tóth created his own particular world. On his photographs, made with multiple exposures, the forms are penetrating and crossfading and thus photography seems to become a filmstrip or a work of art placed in time. On the other hand, these shifting-effects start a string of association in the viewer turning their interests from the visible forms to the intellectual-emotional contents, to the personality that appears on the photograph and to the development of the connection between the individual and its environment, human and the world. That is why the traditional categories like portrait or nude can be applied to the works of Tóth only because we don't have any proper terms for them. On his 'nudes' the eye, the gaze and the look implying the different many flinches of the soul (without pscychologizing) often have a strange accent; on his portraits often we can see also the nude body as part of the face, these works being – as Katalin Néray called them - 'body-portraits'. A body or a motion can express anything just like a face or a glance,

this conception of Tóth about photography is made clear to his audience by his photographs, he claiming the following: 'The beauty of the female body, the mysticism of the female soul and the depiction of these two is the means that helps me truly express what is inside of me.' His exhibition in 1992 in the Dorottya Gallery entitled Art-Ists showed the kinship of the expressive power of the face and the body, here he exhibited twenty of his photographs, body-portraits in a space installed by the architect as some photo-sculptures: six portraits of his friends, a self-portrait and thirteen photos made of models and marked by first names. His self-portrait originally was made for the Photo Biennial of Esztergom but then he decided to use another self-portrait instead of this one and he used this again two years later. Today however he thinks that this was the photograph in which he managed to find everything he was looking for in multiple exposure and shifting-effects. At that time he had been already playing with the idea of the possibility of multiple exposures onto a single negative.Out of the several works made with similar technique his work is highlighted by the consistency he aspired with to the utilization of technical possibilities to a maximal degree, and by the organic relationship between the image he created about the technical-formal solutions and the artist's worldview when he permanently abandoned documentary photography. Instead of reaching back to the details of reality – that was thought to be unalterable until the end of the regime – he bursts its images into pieces. He then tries to put these pieces together again or he just leaves to the viewers imagination to try the impossible: to reconstruate the whole of the process using different movement phases, to put the whole together using just pieces. He doesn't talk about the relationship between himself and the world but about man and world in general. He seeks the the interoperability of those two in his photographs made with multiple exposure on the majority of which there is a body in front of a black homogeneous background and at the meeting point of black and white some exciting tone scales are created and an intermediate space is born between space and model, the quality of which is determined or by the symmetrical way of composing or by the diagonal axis that defines the composition itself, or by the usage of the flashbox.

How does he manage that? This can be expressed as lovely in words as difficult it is for the viewer to reconstruct what is really happening in technical terms. The artist reveals the fact that in thirty seconds with seven flashlights he exposes seven times on a single negative, but how one image becomes more dominant and dim and the other one more faint, that remains a secret. A secret will remain as well the movement process hunted by the model in thirty seconds – from where it started, in which direction will be continued and where it ends. That is where the inimitability of the art of György Tóth lies. Also, in that statement compressed in images that the world can be complete only through the woman, its real meaning is given by the woman because she carries the secrets that makes life worth living. Erno P. Szabo art historian Translated by Elod Marton

Tóth György

Born in 1950 in Budapest. He does photography since 1972. He is a member of

Association of Hungarian Photographers (AHP); he was a member of the Studio of Young

Photographers organized by AHP between 1980 and 1986, a senior member from 1983.

He worked as a photographer for the Hungarian Television from 1980 to 1999, he was

chief of the television's Photogrphy Department.

Awards:

Golden Camera-award (1991)

Balogh Rudolf-award (1994)

Hungart Scholarship (2001)

First Prize of Hungarian Photography (2008)

Selected Personal exhibitions:

2012

Ujkriterion Gallery- Miercurea Ciuc (Romania)

2010

Russian Photo Found Gallery, St. Petersburg, curated by Victor L. Menschikov; Erdész

Gallery & Design

2009

G13 Gallery Budapest

Hungarian House of Photography, Budapest

Hungarian House of Photography, Budapest

2008

Erdész Gallery & Design, Szentendre (Hungary)

2007

Erdész Gallery & Design, Szentendre (Hungary)

2006

Al-Galerie, Herrenberg (Germany)

Hungarian House of Photography, Budapest