tortadíszítés különszám 2016 - 04

8/17/2019 Tortadíszítés Különszám 2016 - 04.

1/315


2/315

Jerome Coctoo

SEMMI SEM AZ,AMINEK LÁTSZIK

JEROME COCTOO KÖNYVEK


3/315

© D. Koronyi Ágnes

A borítót és a szerző portréját Díner Tamás fotóművész készítette

Borítóterv: Díner Tamás Fotóstúdió

Számítógépes grafika: Benke Attila

Kreatív konzultáns: Acsai György

Koordinációs tanácsadó: Birkás Edit

Külön köszönet dr. Vérti Zsuzsának, Bernát Bandinak, Juhász Andrásnak és Wolf Tamásnak

Eredeti kiadás: Jerome Coctoo Könyvek Kiadója, 2007

Nyomdai előkészítés: Mocsonoky Gábor

ISBN 978 963 06 3433 5

Minden jog fenntartva.

Kiadja: a DUNA Könyvklub Kft.

1106 Budapest, Vízimalom u. 3.

Tel.: 264 4555, fax: 264 4551

www.dunakiado.hu

e-mail: [email protected]

[email protected]

Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

Főszerkesztő: Sipos Attila


4/315


5/315

A motorcsónak végigsiklott a Canale Grandén, majd a Palazzo Ca’Da

Mosto után bekanyarodott a Rio di San Giovannira, és a kis kanálisokútvesztőjében haladt tovább a tenger felé, egyenesen a Hotel Danieliig. A

sofőr a velencei taxisok rutinosságával manőverezett a gondolákat,

vaporettókat és teherszállító csónakokat kerülgetve, mígnem megállt a

szálloda előtt.

– Megérkeztünk uram! – pillantott elegáns utasára a taxis, majd

előzékenyen bevitte a bőröndöket a hotelba, és sietősen folytatta útját.

– Üdvözlöm, Sir Braddock! – csillant fel a recepcióban álló fiatalhölgy szeme az ismerős arc láttán, miközben nyugtázta magában, hogy

George Braddock, szokásához híven, most is remekül néz ki.

George-ot a nők jóképű, sármos férfinak tartották. Magas,

kisportolt testalkatú, széles vállú volt, és csupán rövidre nyírt

szakállának és hajának őszülő szálai árulkodtak arról, hogy az ötvenedik

életévét tapossa. Arcvonásai markánsak voltak, ám sötétbarna

szempárjából melegség és jóság sugárzott. Tekintetében mindig ottbujkált egy csipetnyi mosoly, melynek képtelenség volt ellenállni. Régi

vágású angol úrhoz illő elegáns, háromrészes öltönyök, finom

nyakkendők és dupla mandzsettás varratott ingek jellemezték ruhatárát.

– Ön az egyik legkedvesebb vendégünk – bókolt finoman a nő,

miközben átnyújtotta a lakosztály kulcsát.

– Nekem pedig a Danieli a legkedvesebb szállodám – nézett

sokatmondó mosollyal a szemében Sir Braddock.Váltottak még néhány udvarias szót a múlófélben lévő nyári

szezonról meg a londoni időjárásról, aztán George felment a

lakosztályába. Jóleső érzés töltötte el, hogy ismét itt van a jó öreg Danieli

falai között. Néhány pillanatra megállt a szoba közepén, végigfuttatta


6/315

tekintetét a bútorokon, majd az ablakhoz lépett. Hosszasan nézte a

tengert, a cölöpök között ringatózó gondolákat és a szigetet a távolban,

amely a velencei polgárok temetkezési helyéül szolgált. Miközben

gondolatai a múlt és a jelen között cikáztak, ujjaival önkéntelenülvégigsimította az ablakpárkányt. Szeretett itt megszállni. A szálloda

óval több volt egy elegáns hotelnél. Talán a hely szelleme, évszázadokra

visszanyúló múltja, a falak között végigsöprő történelem és a csodálatos

belső terek ötvöződésének volt köszönhető mindez, amelyet a vissza-

visszatérő vendégek nem firtattak, csupán zsigereikben érezték, hogy

egészen különös világba csöppentek. Egy békebeli világba, mely az

ember lelkét valósággal kifehérítette, kikeményítette és élére vasalta,ahogyan patyolatban teszik az inggel. A vendégek megnyugvást éreztek,

a megérkezés és a rátalálás nyugalmát. A szálloda nemcsak észrevétlenül

adott, de kapott is. Itt senki sem beszélt harsány hangon, inkább

halkabbra fogta szavait, akárcsak egy szentélyben. A Danieli tiszteletet

váltott ki a betérőkből. Míg különös varázslattal ajándékozta meg

vendégeit, ő maga a lelkek hódolatát kapta, a rácsodálkozás csendjét.

George-ot a hotel egyik csomaghordója zökkentette kitűnődéséből.

– Meghoztam a bőröndjeit, uram! Kérem, szóljon, ha bármiben a

szolgálatára lehetek!

– Ó, köszönöm! Tegye csak le ide – bólintott George, és busásan

honorálta a fiatalember igyekezetét.

Pár percre még visszalépett az ablakhoz, és elgondolkodva figyelte

a vaporettókra várakozó embereket, majd az órájára pillantott. Amutatók már délután negyed három felé araszoltak, ezért úgy döntött,

lemegy a szálloda kávézójába egy pohárka itallal agyoncsapni az időt.

Röpke másodpercre megállt a tükör előtt, megigazította krémszínű


7/315

selyem nyakkendőjét, mely tökéletes harmóniában volt háromrészes

öltönyével, majd maga mögött hagyta szobáját. Barátjával kora

délutánra beszélték meg a találkozót, ami éppúgy lehetett akár kettő,

akár három óra, vagy éppen negyed négy is. Mivel Henry Floridábólrepült át Velencébe, római átszállással, kérdéses volt pontos érkezése.

George leült a szalon egyik foteljébe, kényelmesen keresztbe

vetette lábait, rendelt egy csésze teát, és mint itatós a tintát, szívta

magába a Danieli levegőjét. Nézte a magasba nyúló márványoszlopokat,

a míves kazettákkal díszített mennyezetet, az ólombetétes színes

ablakokat és hatalmas üvegcsillárokat, melyeknek meleg fénye finoman

megcsillant az aranyozott intarziákon.– Elnézést, uram, de Mr. Reynolds keresi telefonon – lépett hozzá

az egyik pincér alig húsz perc múltával, és letett eléje egy ezüsttálcán

lévő telefont.

– Köszönöm! – bólintott George, majd füléhez emelte a készüléket.

– Hello Henry!

– Fél óra múlva a Szent Márk téren leszek – hallotta meg barátja

hangját.– Remek, akkor ott találkozunk – mondta röviden, és búcsút vett.

Közel hat hónapja nem látta Henryt, és jóleső érzés töltötte el a

közelgő találkozástól. Barátságuk három évtizedre nyúlt vissza, mikor

Oxfordban a St. Patrik College falai között teltek napjaik. Henry egy

Amerikába emigrált angolszász család sarjaként látta meg a napvilágot.

Apja sebészorvos, anyja pedig tanítónő volt. A kis Henry születését

követően néhány évig Washingtonban éltek, majd Floridában telepedtekle. Henry apja, Edward ott kapott remek állást, amely gyökeresen

megváltoztatta a család anyagi helyzetét. Amikor Henry elérte a

tizennyolcadik életévét, szülei úgy döntöttek, hogy fiuk a jó öreg


8/315

szigetországban folytassa tanulmányait, ahová a családot ősi gyökerek

kötötték. Így aztán az ifjú Henry Reynolds a középiskola befejezése után

maga mögött hagyta az Államokat, és oxfordi diákként elfoglalta helyét

az egyetem jogi karán.George, aki gazdag londoni arisztokrata család sarjaként, követve a

hagyományt, nagyapjához és apjához hasonlatosan Oxford híres

egyetemét választotta, nemcsak kollégiumi szobatársa, de életre szóló

barátja is lett. Első évben, gólyaként együtt igyekeztek megfelelni a

szigorú szabályoknak, később pedig mosolyogva bulizták át a

vizsgaidőszakok közötti hónapokat. Mert az igazság szerint csak az első

két év volt nehéz, küzdelmekkel teli akadálypálya, de ha az emberfiatúlesett a harmadik év derekán, a többi már sétagaloppnak ígérkezett.

George, miután kihörpintette csészéjéből a maradék teát, átsétált a

Piazza San Marcóra, és leült a Caffe Florian árkádteraszára. Csodaszép,

verőfényes délután volt, igazi indián nyár. A levegő még magában

hordozta a nyár balzsamosságát, ám egyre jobban rövidültek a nappalok,

és az esték már igencsak hűvösek voltak, jelezve, hogy a küszöbön

toporog az ősz. A kávéház frakkba öltözött zenészeinek muzsikájasimogatóan lejtette táncát az asztalok között. Rendelt egy csésze

macchiatót és egy pohárka lemonchellót, majd tűnődve nézte a teret, és

egy aprócska mosoly kíséretében nyugtázta magában, hogy a Szent

Márk tér örök és változatlan pontja a világegyetemnek, amelyben

üstökösök jönnek-mennek, csillagok születnek és pusztulnak el,

felhőkarcolók épülnek és omlanak össze, és háborúk döntenek romba

városokat. A galambok ugyanúgy totyognak a tér kövezetén, sreppennek fel néhány tünékeny pillanatra ezen a kellemes szeptemberi

délutánon is, ahogy tegnap, a múlt héten vagy az elmúlt évezredben

tették. Ugyanúgy verdesnek szárnyaikkal, mint negyed évszázaddal


9/315

ezelőtt – kortyolt bele kávéjába, miközben gondolatai a múltba

repítették.

Huszonöt évvel ezelőtt ugyanitt ült, és ugyanígy egy csésze

macchiatót kortyolgatott, akárcsak most. Huszonöt éves volt,mindennap elsétált a térre, és egy forró fekete mellett újságot

olvasgatott, vagy figyelte a téren sétáló embereket. Itt emelték

koccintásra poharukat Henryvel azon az emlékezetes szeptember

huszonhetedikén, amely szerencsés napként örökre meghatározta

életüket. Egy megbízás szólította őket Velencébe. Életükben először

utaztak a gondolák városába. Amikor a hajó kikötött a Hotel Danieli előtt,

a lélegzetük is elállt a látványtól. Nem szóltak egyetlen szót sem, csakegymásra pillantottak, és elmosolyodtak. Mindketten érezték, hogy

különös és csodálatos helyre érkeztek. Munkájuk során sok helyen

megfordultak már, de Velence addig kimaradt életükből. Annak idején,

amikor a UNIC-nél kezdtek dolgozni, nem gondolták, hogy ilyen

változatos, kalandban bővelkedő élet vár rájuk. A UNIC jó hírnévnek

örvendő cég volt. Munkatársai gyakorta keresték fel az Államok és a

szigetország prominens egyetemeit, utánpótlás után kutatva. A diákokközül csak kevesen mentek át a rostán, megfelelve a követelményeknek,

amelyek elsősorban mag ára az egyénre irányultak.

A UNIC a külvilág felé egy átlagos, nemzetközi joggal foglalkozó

angol-amerikai vegyesvállalat volt, amely a világ számos nagyvárosában

tartott fenn irodákat. Szinte az összes importtal, exporttal és

szállítmányozással foglalkozó cég szerepelt ügyfeleik sorában,

melyeknek jogi képviseletét, ha kellett, akár éjjel-nappal ellátták. Hapéldául egy Hollandiából Kuvaitba irányuló, fagyasztott halat tartalmazó

konténer elakadt a vámon, mert néhány kilónyi heroint találtak a halak

közé rejtve, a UNIC ügyvédei képviselték a holland céget, intézve a jogi


10/315

procedúrát. A nemzetközi joggal foglalkozó vállalat közel négyszáz

munkatársat foglalkoztatott. Központjuk Washingtonban és Londonban

volt. E két legnagyobb irodájukba összegezték a cégen átfolyó

ügyleteket. A UNIC világszerte ismert, remekül működő cég mintpókháló hálózta be a földgolyóbist, ám csak kevesen tudták, hogy a

színfalak mögött a titkosszolgálat rejtőzik. A vállalatot a hatvanas évek

derekán a CIA és az Interpol hozta létre fedőszervként, hogy

regisztrálják, nyomon kövessék és kiszűrjék a kereskedelem leple alatt

áramló illegális szállítmányokat. A fegyver-, drog- és

műkincskereskedők előszeretettel rejtették portékáikat a legális áruk

közé, ami a legegyszerűbb módja volt a szállításnak.George és Henry az utolsó évet taposták az egyetemen, amikor a

UNIC megkereste őket egy-egy remek állásajánlattal. A fiúk rövid

gondolkodás után elfogadták a kínálkozó lehetőséget, és diplomájuk

átvételét követően a londoni irodában kezdtek dolgozni. Egy öreg róka,

Burt Batten irányítása alatt bontogatták szárnyaikat, mígnem egyre

komolyabb feladatokat bíztak rájuk. Másfél év leforgása alatt szinte

bejárták a UNIC összes irodáját, és tucatnyi ügyben segédkeztek, olyannagy tigrisek, mint William Ossfold vagy éppen Barbara Peaton mellett.

A második év derekán áthelyezték őket a londoni iroda különleges,

úgynevezett D-részlegére. Miután fordulóponthoz értek, és úgy

döntöttek, hogy folytatják pályafutásukat a UNIC-nél, részt vettek egy

speciális kurzuson, majd bedobták őket a mélyvízbe. Rájuk bízták egy

dél-amerikai, majd pedig egy francia-arab vegyesvállalat bonyolult

ügyeinek intézését. Miután a két céggel a jogi procedúrák véget értek,és a vállalatok belső működésére irányuló információkat ezüsttálcán

szállították londoni irodájuknak, következett a velencei megbízás. A

velencei feladat merőben eltért az eddig megszokottaktól. Inkább aktív


11/315

nyaralásnak ígérkezett, nem pedig irodákban és tárgyalótermekben

töltött feszített munkának.

Egy Brazíliában élő, orosz származású üzletemberrel, Andre

Tasquával kellett kapcsolatba kerülniük. Andre Tasqua neve anemzetközi feketepiacon jól ismert volt. Fegyvereket és információkat

árult, és a hírszerzés szerint az oroszokkal üzletelt. A CIA-nél vaskos

aktát vezettek róla, amelyben érdekes információk lapultak. Például

hogy szoros barátság köti Nyikolaj Vogunszkij orosz nagykövethez, aki a

nyugati blokkban képviselte hazáját. A két férfi gyakran találkozott, hol

Bécsben az orosz nagykövetségen, hol felkapott tengerparti

nyaralóhelyeken, vagy éppen a turisták által kedvelt nagyvárosokban,mint Zürich, Amszterdam, Párizs. A hírszerzés szerint ilyen alkalmakkor

cseréltek információt. Andre rendszerint átadott a nagykövetnek egy

vaskos mappát, amely az oroszok által hőn áhított adatokat tartalmazta,

a nagykövet pedig busásan honorálta igyekezetét, és átnyújtotta az újabb

megrendelést. Mindez így zajlott kéthavi rendszerességgel.

Mindeközben a CIA képtelen volt Andre Tasqua közelébe férkőzni,

amely egyre bosszantóbb volt számukra. Néha egy-egy ügynökneksikerült távolról lencsevégre kapnia a találkozók néhány pillanatát, de a

dosszié tartalma minden alkalommal titok maradt, pedig szerették volna

mihamarabb felgöngyölíteni a szálat, és megtalálni Tasqua

informátorát. John Nixont, a CIA akkori igazgatóját rettentően dühítette

a dolog, ezért úgy döntött, hogy felhagynak a sikertelen

próbálkozásokkal, és egy merőben új és szokatlan akciót készítenek elő a

UNIC bevonásával. Ezen akció két kulcsfigurája Henry Reynolds ésGeorge Braddock volt, helyszíne pedig Velence, ahol, a CIA értesülései

szerint, Andre Tasqua a családjával hat hetet szándékozott eltölteni. A

szakértők számítása szerint ez a kis vakáció éppen egybeesett Andre és a


12/315

nagykövet soron következő találkozójával, így arra a következtetésre

utottak, hogy az esedékes randevú helyszíne a gondolák városa lesz.

Végül is elemzések és következtetések tucatjára alapozva indították be az

akciót, bízva a UNIC két fiatal munkatársának eszében, svádájában éstalálékonyságában. A célszemélyek Andre Tasqua lányai voltak, a

huszonegy éves Adriana és a két évvel fiatalabb húga, Simone. Ebben az

akcióban a CIA a pontos tervezgetés helyett mindent a két fiatalemberre

és az életre bízott, merőben eltérve az eddig megszokottaktól, nem

kevés kockázatot magában rejtve. A kitűzött cél ez volt: fotókópiákat

készíteni annak a bizonyos mappának minden egyes oldaláról.

George és Henry, szem előtt tartva a feladatot, remekülimprovizáltak. Először is egy rialtói séta alkalmával megismerkedtek az

üzletember két lányával, amely legegyszerűbb módja volt annak, hogy

szabad bejárást eszközöljenek maguknak a Tasqua család velencei

rezidenciájára. Csapták a szelet a lányoknak, azok pedig jólesően

lubickoltak a két angol fiatalember udvarlásában. Andre Tasqua

szemlátomást örömmel nyugtázta lányai önfeledt boldogságát, és

előszeretettel invitálta George-ot és Henryt a Tasqua házban rendezettvacsorákra és partikra. Három hét múltával a fiúk már szabadon

árkáltak ki-be a rezidenciára, John Nixon igazgató pedig kényelmesen

hátradőlve a székében várta a fejleményeket.

Gyönyörű, balzsamos nyár volt, Simone és Adriana pedig feltűnően

szép lányok voltak, így a fiúknak remekül telt a velencei vakáció.

Rendszerint a Lido homokfövenyén töltötték a napot, vagy kifutottak

vitorlázni, esténként pedig hangulatos kis trattoriákban vacsoráztak,majd táncolni vitték a lányokat. Ötödik hete tartott liezonjuk, amikor

Andre Tasqua nagy partit rendezett felesége születésnapja tiszteletére. A

CIA számítása beigazolódott. A vendégek sorában Nyikolaj Vogunszkij is


13/315

megjelent, oldalán feleségével, és nemcsak a parti erejéig maradt,

hanem néhány napig még élvezte Tasquaék vendégszeretetét. Andre

pedig mindent megtett, hogy a nagykövet és gyönyörű felesége,

Nathalie jól érezzék magukat. Az estélyt követő napon hatalmas jachtotbérelt, és kisebb társaságot invitált fedélzetére. Időközben előkerült az a

bizonyos mappa is, amely oly annyira izgatta a CIA-t, és amelynek

tartalmát George nem kis leleménnyel és angol hidegvérrel az egyik

kajütbe félrevonulva lefényképezett. Miután az akciót sikeresen

végrehajtották, még másfél hetet Velencében töltöttek, és folytatták a

felhőtlen vakációt. Úgy vélték, nem lenne szerencsés a nagykövettel

szinte egy időben távozniuk a városból.Emlékezetes nyár volt, mosolyodott el George, és felhörpintette a

pohárka lemonchellót, majd még néhány pillanatig gondolatban a

múltban kalandozott a sok-sok emlék között, amelyeket a Szent Márk tér

idézett fel benne.

Épp a bécsi keringőt játszották a Florian zenészei, amikor

megpillantotta barátját a tér túloldalán. Henry szemlátomást jókedvűen

kerülgette a Piazza galambjait, akik cseppet sem zavartatva magukatnéha-néha felröppentek, majd ismét aláereszkedtek. Henry mozgásán

szemernyit sem volt érezhető a maga mögött tudott hosszú repülőút.

Elegáns sötétkék öltönyében fürgén lépkedett, célirányosan a kávéház

felé. Henryn már megmutatkoztak az ötven körüli férfiak

ellegzetességei. Száznyolcvan centi körüli, jó kiállású ember volt, de az

elmúlt években felszedett kilóknak köszönhetően kicsi pocakot eresztett.

Oldalra fésült, rövidre nyírt haja szinte már teljesen ősz volt, és homlokafelett erősen kopaszodott. Henry hetente háromszor fallabdázott,

rendszeresen golfozott, ám főügyészi titulusából eredően rengeteget

dolgozott, melynek következtében az étkezésére nem nagy figyelmet


14/315

szentelt. Ha ideje engedte, délben futtában bekapott egy szendvicset

vagy a szomszédos görögnél egy gyrost, este viszont bőséges vacsorával

kárpótolta magát a gyorsétkezésekért. E rendszertelen táplálkozásnak

volt köszönhető az a tizenöt kiló, amely ellen eleinte felvette a harcot,ám úgy tűnt, mostanra beletörődött, hogy a megszokottnál két mérettel

nagyobb inget kell vásárolnia.

Amint Henry egyre közelebb ért, George felugrott székéből,

nyurga léptekkel barátja elé sietett, és szívélyes öleléssel üdvözölte őt.

– Remekül nézel ki, Georgie! – ült széles mosoly Henry arcára.

– Maga is, főügyész úr – viccelődött nevetve Braddock.

Miután leültek, és néhány szót váltottak, George intett a pincérnek,hogy hozzon egy palack Krugot. Úgy érezte, Velencének, a Szent Márk

térnek és találkozójuknak pezsgő dukál. Mérhetetlenül boldogok voltak,

hogy itt ülnek ismét kedvenc kávézójukban, bár ez azt mutatta, hogy

újra eltelt egy esztendő, mellyel legutóbbi ittlétük óta öregebbek lettek.

Életük fontos részei voltak ezek a szeptemberi találkozók, amelyekre

immár huszonnegyedik éve szertartásszerűen ideutaztak a gondolák

városába. Bár közös üzleti ügyeikből adódóan megesett, hogy két-háromhavi rendszerességgel is találkoztak, volt, hogy hat-nyolc hónapig nem

látták egymást. E-mailben tartották a kapcsolatot, és gyakorta beszéltek

telefonon, akárcsak néhány szó erejéig is, mert igazi, életre szóló barátok

voltak, és hiába választotta el őket egymástól egy óceán, barátságuk az

évtizedek folytán is töretlen maradt. Már vagy egy órája pezsgőztek,

megvitatva az élet dolgait, amikor Henry a közelgő novemberről kezdett

beszélni.– A lányomnak, Kate-nek novemberben lesz a születésnapja. Arra

gondoltam, hogy meglepem őt egy londoni vakációval. Olyan nehéz

neki kitalálni bármit is… – tűnődött atyai aggodalommal. – Azt hiszem,


15/315

néhány nap Londonban maradandó emlék lesz!

– Jól hangzik! – mosolyodott el George. – Legutóbb, amikor Kate-et

láttam, még pólyába csomagoltátok.

– Hát akkor lesz meglepetés! Két hónap múlva betölti ahuszonharmadik életévét. Kate még sohasem járt Londonban.

Gondoltam, kibérelek egy lakosztályt a Ritzben, bebarangoljuk a várost,

ellátogatnánk Oxfordba, és esetleg megnéznénk egy darabot az

operában.

– A páholyom a rendelkezésetekre áll. Legyen ez az én születésnapi

ajándékom – mosolyodott el George.

– Köszönöm, ez remek! – bólintott Henry, és témát váltott. – Nemfogod kitalálni, ki jött hozzánk az ügyészségre néhány hét gyakorlatra?!

– Hát, az könnyen meglehet – vonta fel kérdőn szemöldökét

Braddock.

– James Hammond, Peter Hammond fia.

– Azé a Peter Hammondé, akire gondolok? – csodálkozott George.

– Igen – bólintott Henry. – Először a fiú neve nem mondott semmit,

de amikor belépett az irodámba, a torkomon akadt a szusz. PeterHammond kiköpött mása állt előttem. Ugyanaz a vörös haj, mosolygós,

barna szemek. Finoman megjegyeztem, hogy ismertem egy Peter

Hammondot, aki az American Trade-nél dolgozott. Elmondta, hogy

Peter az édesapja volt, de ő sajnos nem emlékszik rá, mert alig egyéves

volt, amikor az apja meghalt.

– Elmesélted neki?

– Nem, nem akartam felzaklatni – mondta elgondolkodva Henry. –Mindössze annyit mondtam, hogy az édesapja remek ember volt, és

büszke lehet rá, hogy Peter Hammond fia. Nagyon szimpatikus

fiatalember. Ígéretes tehetség!


16/315

George elgondolkodva hallgatta barátja szavait. Peter Hammond

neve a múltban elásott emlékeket idézett fel benne: egy dél-amerikai

megbízást, amely velencei munkájukat követte. Az utolsó pillanatban

egyik kollégájuk, Frederic Roberts helyett indultak útnak. FredericRobertset kolumbiai specialistaként tartották számon a UNIC-nél, ám a

férfi ágynak esett, így a londoni iroda igazgatója úgy döntött, hogy

George és Henry utaznak helyette. A két fiúnak már volt dolga Dél-

Amerikában, így bízott benne, hogy ezúttal is helytállnak majd. Alig

néhány napra tervezték az ott tartózkodást, mely úg y tűnt, eleg endő lesz

az egyeztető tárgyalásokhoz. A feladat nem ígérkezett éppen könnyűnek,

de megoldhatónak tűnt. A kolumbiai székhelyű Bio Vant cég és azAmerican Trade összeütközését kellett orvosolniuk. Az American Trade a

UNIC egyik legnagyobb ügyfele volt. Kereskedelemmel és

szállítmányozással fog lalkoztak, és a DHL-hez hasonlatosan szinte rekord

idő alatt eljuttatták a feladott küldeményeket a célállomásra. A

kolumbiai cég esetében azonban valami hiba csúszott a gépezetbe, és a

Bio Vant egyik konténerének nyoma veszett. Az American Trade próbálta

a helyzetet orvosolni oly módon, hogy kártérítést ajánlott fel a BioVantnek, ám a cég elutasította az ajánlatot. George-ot és Henryt az

American Trade egyik munkatársa, Peter Hammond és egy helybéli sofőr

várta a bogotai repülőtéren. Először a szállodába vitték őket, hogy

megszabaduljanak poggyászaiktól, és a hosszú repülőút után kissé

felfrissítsék magukat, majd beültek egy terepjáróba, és a várostól

kétszázhúsz kilométernyire fekvő Los Pert felé vették az irányt. Los Pert

Yopaltól délkeletre egy aprócska telep volt, alig néhány tucat lakosával.Az út első harmada a hegyekből lefelé vezető, viszonylag civilizált

szakasz volt, ám amint egyre jobban távolodtak a várostól, a betonút

hepehupás földúttá változott. A sofőr, Alvarez kisebb-nagyobb


17/315

ügyességgel kerülgette a gödröket, melyek jócskán lelassították

sebességüket. Óránként alig negyven kilométert tettek meg, ami annak

tükrében ijesztőnek tűnt, hogy még csak félúton jártak a Bio Vant bázisa

felé. Azt hitték, rosszabb már nem jöhet, ám Kolumbia még bőségesentartogatott meglepetést számukra. Az út egy idő után bekanyarodott az

őserdőbe, és ösvénnyé szűkült. A sofőr, helyismeretének köszönhetően,

magabiztosan kanyargott a táblák nélküli elágazások útvesztőiben, és

leporolva ékes angoltudását, igyekezett utasait megnyugtatni,

mondván, hogy ennél rosszabb már nem lesz. Három és félórányi őserdei

zötykölődés után végre megérkeztek Los Pertbe.

A Bio Vant igazgatójával, Theodore Vespával folytatottmegbeszélés mindössze húsz percig tartott, majd a sűrű fekete hajú,

köpcös férfi hirtelen felállt az asztaltól, Peter Hammondra szegezte

tekintetét, mutatóujját végighúzta a gigáján, és csak ennyit mondott: „A

megbeszélésnek ezennel vége.” Henry próbálta oldani a pattanásig

feszült helyzetet, de Theodore Vespa sarkon fordult, és faképnél hagyta

őket. Nem volt mit tenniük, visszamentek a jeephez, hogy megkérdezzék

sofőrjüket, hol tudnának harapni néhány falatot.– Nem eszünk. Itt nem eszünk. Indulunk! Sietni kell! Ki kell

utnunk a dzsungelből, mielőtt besötétedik – hadarta Alvarez, és

beindította a kocsi motorját.

Peter Hammond, George és Henry a férfi rémült tekintetét látva

értetlenül pillantottak egymásra, és jobbnak látták, ha mihamarabb

beülnek az autóba. Érezték, hogy valami történt, amíg ők odabent

tárgyaltak. Sofőrjük, aki az odaút során jókedvű volt, és a negyven fokmelegben egyetlen verejtékcsepp sem gyöngyözött homlokán, az elmúlt

fél órában teljesen megváltozott. Ingét átizzadta, patakokban ömlött róla

a víz, miközben idegesen, darabos mozdulatokkal tekerte a


18/315

kormánykereket.

– Sietni kell! Sietni kell! – ismételgette félelemmel hangjában.

Húsz perc elteltével, amikor már jócskán maguk mögött hagyták

Los Pert, a sofőr érezhetően megnyugodott, de a gázpedált még mindigpadlóig taposta, mit sem törődve az út hepehupáival.

– Mi történt? – törte meg a hallgatás csendjét Peter Hammond,

remélve, hogy magyarázatot kapnak sietős távozásukra.

– Amíg maguk odabent voltak, megpillantottam az egyik ház előtt

Pedro Juant. Ő az Almodonók végrehajtója. A helyiek egymás között csak

Vannosnak nevezik. Annyit jelent: gyilkoló. Pedro Juan túl nagy ember

ahhoz, hogy Los Pertbe jöjjön, hacsak nincs valami nyomós oka.– Kik azok az Almodonók? – kérdezte Henry.

– Az Almodon családé az egyik legnagyobb dél-amerikai

drogkartell. Ők tartják kezükben a kolumbiai piac hetven százalékát.

Gyanús lett a dolog, gondoltam, kicsit körbeszimatolok. Itt dolgozik a

telepen az egyik unokahúgom férjének a bátyja, úgyhogy megkerestem.

Tudják, itt mindenki mindent tud, még akkor is, ha nem beszél róla.

Amikor megtudta, hogy a maguk sofőrje vagyok, azt tanácsolta,sürgősen tűnjek el Los Pertből, magukat ugyanis nem fogják innét

elengedni. Túl értékesek az Almodonók számára. Mr. Almodono vissza

akarja kapni azt, ami az övé, és maguk lesznek az alku tárgyai. Tudják,

itt minden az Almodonoké! Az a vállalat is, amelynek a vezetőjéhez

öttek.

George és Henry döbbenten hallgatták a férfi szavait, és lassan

összeállt bennük a kép. Idáig nem értették pontosan, hogy az AmericanTrade és a Bio Vant kapcsolatához mi köze a UNIC-nek, és a cég miért

tulajdonít ekkora fontosságot az ügynek, de sofőrjük iménti információja

lerántotta a leplet. Pontosan tudták, hogy azt a bizonyos hibát, amely a


19/315

gépezetbe csúszott, titkosszolgálatnak hívják, melynek nagyon is sok

köze van a konténer eltüntetéséhez, és a Bio Vanttel folytatott

tárgyalások csakis az időhúzást szolgálják. De vajon miért ez a nagy

titkolózás, hogy még őket sem avatták be az ügybe? – cikáztak bennük akérdések.

– A fiú azt mondta, hogy valamiféle vegyi anyag van a

konténerben, ami nagyon sok embert képes elpusztítani, ha a levegőbe

kerül. Állítólag az oroszoktól származik, és egy arab ország sejkje

nagyon sok pénzt fizetett érte Mr. Almodonónak. Az elmúlt hónapban

háromszor is járt itt a sejk egyik fia. A fiú nem tudta pontosan a nevét,

de úgy emlékezett, hogy Batimnak hívták – folytatta Alvarez, választadva a felmerülő kérdésekre.

Henry és George számára így már érthető volt az egész. A

titkosszolgálat elcsípett egy konténert, amiben a kávé közé ezúttal nem

kokaint, hanem tömegpusztító fegyvert rejtettek, viszont időre van

szükségük, hogy beazonosítsák a megrendelőt és a feladót, akiket

minden bizonnyal off-shore cégek tucatja fed. Érthetővé vált számukra a

cég részéről az információ visszatartásának oka, hisz amit nem tud azember, azt még vallatás útján se tudják kiszedni belőle. Az, hogy a UNIC-

től őket küldték, a cég stratégiájának fontos része volt. A legkisebb

esélyét sem akarták annak, hogy a Bio Vantnél gyanút fogjanak. Ha

valami nagy nevű öreg motorosnak adják az ügyet, a kolumbiaiak

esetleg rögtön kombinálni kezdenek, viszont két fiatal zöldfülű esetében

ez a veszély nem állt fenn.

– Maguk túl gyorsan felálltak az asztaltól, és a kocsihoz jöttek –folytatta a férfi. – Ez volt a szerencséjük! Mostanra bizonyára észrevették,

hogy nyomuk veszett, úgyhogy Pedro Huan gorillái már a nyomunkban

lehetnek. Azok pedig nem térhetnek vissza üres kézzel. Akár élve, akár


20/315

holtan, de elő kell keríteniük magukat, úgyhogy mostantól vadásznak

ránk! Amíg az országban vannak, nincs az életük biztonságban –

sóhajtott a férfi, majd a mellette ülő Peter Hammondra pillantott. –

Lenne egy javaslatom! – törölte le a verítéket homlokáról. – Bogotahelyett Taméba viszem magukat. Az a Leun család felségterülete. A

várostól néhány mérföldnyire keletre van egy mezőgazdasági lerakat

egy kis leszállópályával az áruszállító gépeknek. Sokan használják a

kifutót, úgyhogy naponta jönnek-mennek a helikopterek és a kis

sportrepülők. Ott majdcsak találunk valakit, aki jó pénzért átviszi

magukat a határon. Pedro Juan emberei a Bogotába vezető úton keresik

majd magukat, így néhány óra előnyre tehetünk szert. Estére rájönnek,hogy egérutat nyertünk, úgyhogy addigra nem árt, ha biztonságos

helyre érünk.

Peter Hammond kérdőn George-ra és Henryre pillantott, majd a

két férfi beleegyező tekintetét látva a sofőr vállára tette tenyerét.

– Rendben. Menjünk Taméba.

Alvarez, padlóig nyomva a gázpedált, haladt tovább az úton, majd

néhány perc elteltével észak felé vette az irányt, és lekanyarodott egyalig észrevehető kis ösvényre. Taméig még vagy százhatvan

kilométernyi út állt előttük, melynek java részét az őserdőben

zötykölődve kellett megtenniük.

– Ha minden igaz, este hétre kikeveredünk a dzsungelből –

pillantott órájára a férfi. – Nyolc óra tájban a városban lehetünk.

Éjszakára meghúzzuk magunkat a Serbino negyedben. Ismerek ott egy

kiskocsmát, remek a marhasültjük, meg van néhány kiadó szobájuk is.Eldugott helyen van, úgyhogy senkinek se szúrnak majd szemet. Jól

ismerem a tulajdonost. Rendes ember. Nála szoktunk megszállni az

asszonnyal meg a gyerekekkel, ha Taméba utazunk – mosolyodott el.


21/315

Szemmel láthatóan a sült és a kocsma kedves emlékeket idézett fel

benne. – Egyszer majd én is nyitok egy fogadót! – folytatta

elgondolkodva. – Már ki is néztem egy házat a Madizalesból Itaguiba

vezető út mentén. Egy hatalmas régi major, csak hát túl sokat kérnekérte. Már vagy másfél éve árulják, és a kutyának sem kell, de az árból

nem akarnak engedni. Gyönyörű ám a vidék arra, fent a hegyekben! A

kilátás egy völgyre nyílik, amely tele van virággal. Alul lenne az

étterem, a felső szinten meg szobákat alakítanék ki. Fürdőszobával, úgy,

ahogy kell…

George és Henry jólesően hallgatták a férfit, amint álmairól mesélt.

Alvarez képzeletbeli vendégfogadója néhány pillanatra kiszakította őketa valóságból. Több mint huszonnégy órája ébren voltak, és ezt kezdték

minden porcikájukban érezni. A párás melegben elnehezült fáradtság

lett rajtuk úrrá, és szemhéjuk egy-egy pillanatra lecsukódott.

– Ne haragudjanak, de könnyítenem kell magamon – húzódott félre

az ösvényen Alvarez, és leállította a jeep motorját, majd kiszállt a

kocsiból, és néhány lépést tett a fák között.

Ezalatt Peter Hammond, George és Henry megmozgattákelgémberedett végtagjaikat, és ittak néhány kortyot az ásványvizes

palackokból.

– Gyorsan! Gyorsan! Bújjanak el! Oda, be az erdőbe – rohant feléjük

néhány pillanat múltával Alvarez. – Hallják? Jön egy autó! Nem szabad,

hogy meglássák magukat! Ki tudja, mifélék – ült sietve vissza a kormány

mögé, majd az ülés alól előhúzott egy üveg pálinkát. Nagyot kortyolt a

palackból, átzurbolta száját, és a maradékot az ingére köpte. – Lapuljanakmeg! Ha elment a kocsi, jöjjenek utánam. Néhány száz méterrel odébb

bevárom magukat – indította be a jeep motorját, majd komótosan

elindult az úton, és dalolni kezdett.


22/315

George és Henry, Peter Hammonddal a nyomukban indultak a fák

közé, majd amikor kellő távolságba értek az úttól, hasra vetették

magukat, és az aljnövényzet takarásában szótlanul lapultak. Alvarez

dalolása félbeszakadt, és távoli, mély hang törte meg a csendet, majdnéhány pillanattal később ismét sofőrjük hangját hallották, aki

ókedvűen kiáltozott.

– Alvarez azt mondja, fia született – igyekezett összesíteni az alig

hallható szófoszlányokat Peter Hammond.

Sofőrjüket többé nem hallották, mert dalolását elnyomta a

közeledő teherautó motorzúgása. Az úton elrobogó kocsi platóján

tucatnyi fegyveres ült, és miközben harsányan nevettek, kézről kézreadták Alvarez pálinkáspalackját.

– Menjünk! – jegyezte meg néhány perc múltával Peter Hammond.

Felkászálódtak a földről, és a megbeszéltek szerint elindultak

sofőrjük után. Amikor öt percnyi gyaloglás után megpillantották a

eepet, nagy kő esett le szívükről. Alvarez már nem dalolt, de épen és

egészségesen a kormány mögött ült, ami jó jelnek ígérkezett. Amint

beültek mellé a kocsiba, a férfi szép lassan elindult. Nem nyomta padlóiga gázt, mint addig, inkább megfontoltság jellemezte mozdulatait.

– Pedro Juan emberei minden utat ellenőriznek a környéken –

egyezte meg gondterhelt tekintet kíséretében. – Itt még van hová

bújniuk, de ha kiérünk a dzsungelből, a főúton nem lesz, úgyhogy az

utolsó útelágazás előtt kirakom magukat, és egyedül megyek be a

városba. Szerzek egy helikoptert, és visszajövök magukért – mondta

komoran, majd hozzátette: – Nagyon sajnálom, de Tame helyett itt kelléjszakázniuk.

Alvarez érezte, hogy utasait leforrázta a hír, így a közeli, ám mégis

oly távolinak tűnő másnapról kezdett beszélni.


23/315

– Ha átérünk a határon, a San Paulo kolostorhoz visszük magukat.

Egy francia-amerikai régészcsoportnak van ott egy jól felszerelt bázisa –

ecsetelte biztatóan, majd röviden vázolta tervének részleteit. – Úgy egy

óra múlva elválnak útjaink. Az ösvénytől félórányi gyaloglásnyiraészaknyugati irányba, találnak egy kiszáradt folyómedret. Annak mentén

menjenek tovább, egészen addig, amíg egy hatalmas sziklafal nem állja

útjukat. Ott le kell hogy ereszkedjenek a mederbe, mert úgy tudják a

legrövidebb idő alatt megkerülni. Vigyázzanak, mert a partfal tele van

omlásokkal. Aztán továbbmennek a mederben, egészen a Golgota-hegy

lábáig. Ha sietnek, sötétedésig odaérnek. Viszonylag védett hely, tele

hasadékokkal. Javaslom, töltsék ott az éjszakát. Ha pirkad, induljanak fela hegyre. Úgy három óra alatt elérik a csúcsot. A csúcstól

százméternyire, a Golg ota keleti lejtőjén van egy kis fennsík, ott várjanak

rám! Az az egyetlen hely a környéken, ahová biztonságosan le lehet

tenni egy helikoptert. Nem tudom, mikorra sikerül gépet szereznem,

reggelre vagy délutánra, de ígérem, mindent megteszek, hogy

mihamarabb magukért menjek.

– Nagyon köszönjük, Alvarez! – nézett a férfira Peter, majd Henryreés George-ra pillantott. – Akkor dobjuk össze uraim amink van!

Mindhárman kiürítették tárcáikat, és átadták a vaskos

dollárköteget Alvareznek, remélve, hogy a pénz elegendő lesz

menekülésükhöz. Amint elérték az utolsó útelágazás előtti kanyart, a

megbeszéltek szerint búcsút vettek sofőrjüktől, és hónuk alá csapva egy-

egy ásványvizes palackot, toronyiránt a fák között elindultak

északnyugat felé. Alvarez gondterhelt tekintettel nézett utánuk. Ahárom férfi nem mindennapi látvány volt a dzsungelben. Elegáns

öltönyeik és finom kikészítésű bőrcipőik nem éppen őserdei

gyalogtúrához illettek. A férfi, miközben figyelte távolodó utasait,


24/315

remélte, hogy azok épp bőrrel megússzák ezt a kolumbiai kalandot.

Tudta, hogy a vidék még a helybéli őslakosok számára is tele van

meglepetésekkel.

George, Henry és Peter igyekeztek követni Alvarez útmutatásait.Olyannyira szaporázták lépteiket, hogy alig húsz perc alatt elérték a

kiszáradt folyómedret. Tikkasztó, párás meleg volt, de nem mertek

megpihenni. Tudták, ha sötétedésig nem érik el a Golgota lábát,

könnyen eltévedhetnek, és védtelenné válnak éjszakára. Hátukra vetették

zakóikat, felgyűrték ingujjukat, és elszántan folyatták a menetelést. A

párás levegő fojtogatta őket, de mivel sofőrjük a lelkükre kötötte, hogy

csínján bánjanak a vízzel, csupán egy-egy aprócska korttyalcsillapították szomjúságukat. Kis megkönnyebbülést éreztek, amikor

megpillantották maguk előtt a meredek sziklafalat, melyről Alvarez

beszélt. Nehézségek árán leereszkedtek a meredek partfalon, és a

mederben folytatták útjukat. A nap már lemenőfélben volt, amikor

elérték a hegy lábát. Fáradtan és elcsigázottan roskadtak le a földre,

majd miután szusszanásnyit kifújták magukat, körülnéztek, hogy

felmérjék a terepet.A Golgota lábánál kitüremkedő sziklapadok és hasadékok védett

búvóhelynek ígérkeztek, ahol éjszakára meghúzhatják magukat.

Felmásztak egy négy méter magasan kinyúló sziklapadra, amelyről két

méter széles és másfél méter mély vágat nyílt a hegy oldalába.

Barlangnak nem igazán volt mondható, inkább csak hasadéknak, de

tökéletes szálláshelynek ígérkezett. Amint a nap a horizont mögé bukott,

koromsötét lett. Olyannyira sötét, hogy a saját kezüket nem látták.Mielőtt álomra hajtották volna a fejüket, még hosszasan beszélgettek.

Találgatták, hogy sofőrjük merre járhat, és vajon mikorra sikerül

helikoptert szereznie, aztán megbeszélték, hogy míg ketten alszanak,


25/315

egyvalaki őrködik, és kétóránként váltják egymást. Henry kezdte a

strázsálást, George és Peter pedig pillanatok alatt elaludt. Henryt George

váltotta fel, majd Peter Hammond következett. Hálátlan feladat volt ülni

a sötétben és virrasztani, holott minden egyes porcikájuk úgy kívánta azalvást, mint szomjazó vándor a vizet a sivatag közepén. Minden

erejükkel és figyelmükkel összpontosítaniuk kellett rá, hogy elnehezült

szemhéjuk nehogy lecsukódjon. Alig pirkadt, amikor Henry és George

madárcsiripelésre ébredtek. Kinyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat,

majd egy sóhaj kíséretében a felettük tornyosodó hegyoldalra

pillantottak. Tudták, hogy bármennyire is elcsigázottak, perceken belül

útnak kell indulniuk. Ha Alvarez megérkezik a helikopterrel, és őknincsenek ott, végük van: az átkozott dzsungelben rekednek, és vagy az

éhség, vagy egy vadállat, vagy pedig az Almodon család végez velük.

– Hol van Peter? – kérdezte George, és aprócskát kortyolt

ásványvizes palackjából.

– Nem tudom – ásított Henry. – Bizonyára hamarabb felébredt, és

már lemászott – vizsgálgatta álmosan hunyorogva a folyómeder

környékét. – Nem ébresztett fel, hogy felváltsam! – jegyezte megcsodálkozva, amint ráeszmélt, hogy átaludta az éjszakát. – Háromkor én

lettem volna a soros…

– Most már mindegy – húzta magára zakóját George, majd hóna alá

kapta Peter vizespalackját, és kispárna módjára összehajtogatott

felöltőjét. – Menjünk, és keressük meg Petert! Nincs sok időnk,

indulnunk kell…

Henry, követve barátját, lemászott a sziklapárkányról. Miutánéletet leheltek zsibbadt lábaikba, Peter Hammond keresésére indultak.

Már vagy húsz perce szólongatták a férfit, bejárva a környéket, de

Peternek nyoma sem volt. Közben a nap egyre feljebb kúszott az


26/315


27/315

– Ez remek ötlet! – állt meg George, hogy bevárja barátját. –

Kibérelhetnénk azt a kis házat a Canale Grandén…

– Legalább három hetet… – folytatta volna mondandóját Henry, ám

hatalmas recsegés kíséretében eltűnt lába alól a talaj, és egy tökéletesenálcázott verembe zuhant.

– Jól vagy? – sietett barátja segítségére George, majd hasra vetette

magát, és kihúzta Henryt az orvvadászok csapdájából.

– Jól, csak a lábam… – próbált feltápászkodni Henry, de a

fájdalomtól ájultan visszazuhant a földre.

George kétségbeesetten vizsgálgatta barátja törött bokáját, amely

pillanatok alatt cipónyira dagadt. Csíkokra tépdeste Peter Hammondzakóját, és becsavarva vele Henry lábát, megpróbálta stabilizálni a törést.

A bokatöréssel helyzetük tragikussá vált. Henry legszívesebben ordított

volna a fájdalomtól, és képtelen volt egyetlen lépést is tenni. Próbálta

meggyőzni George-ot, hogy hagyja őt ott, és folytassa egyedül az utat,

majd Alvarezzel visszajönnek érte, de George hajthatatlan volt. Hallani

sem akart Henry elképzeléséről, főleg nem azok után, ami Peterrel

történt. Tudta, ha Henryt itt hagyja a dzsungelben, azzal esetleg aláírjabarátja halálos ítéletét. Kockáztatva azt, hogy lekésik a helikoptert, úgy

döntött, együtt mennek tovább.

Néhány percre leült, hogy kifújja magát, majd vállára véve barátját,

folytatta az utat. Összeszorítva fogait, elszántan haladt előre. Egy idő

után minden lépés megtétele kín volt. Henry teste egyre nehezebbnek

tűnt, így kénytelen volt egyre gyakrabban megpihenni. A csúcsig

hátralévő egyórás utat végül két óra alatt sikerült megtenniük. Az útutolsó rövidke szakasza a fennsíkig csupán perceket vett igénybe.

Amikor elérték a találkozási pontot, George fáradtan roskadt a földre, és

hosszú percekig hanyatt fekve mozdulatlanul hevert. Henry sápadt volt,


28/315

és verejtékezett a fájdalomtól. Aprócska megkönnyebbülést éreztek,

hogy elérték a fennsíkot, ám mégsem tudtak örülni. Útjukat

beárnyékolta Peter Hammond halála és Henry lábtörése, amely mielőbbi

orvosi ellátásra szorult. Egyetlen kapaszkodójuk Alvarez volt. Remélték,hogy a férfinak sikerült helikoptert szereznie, és már úton van értük.

Arra nem is mertek gondolni, hogy sofőrjüket feltartóztatták az egyik

ellenőrzési pontnál, vagy hogy bármi más okból soha többé nem látják.

Irtózatosan éhesek voltak. A Washington–Bogota járaton felszolgált

párolt zöldség és marhasült óta egyetlen falat sem volt a szájukban,

viszont emberpróbáló út állt mögöttük. Az ásványvizes palackokban a

víz fogytán volt, így jobbnak látták, ha takarékoskodnak vele. Idegtépővárakozás vette kezdetét. Csupán a remény tartotta bennük a lelket, hogy

bármelyik percben megpillanthatják a gépet, amely messzire repíti őket

ebből az átkozott dzsungelból. Abba bele se mertek gondolni, hogy a

fennsíkon kell tölteniük az éjszakát. Délután öt óra tájban a távolból

helikopter rotorjának hangja törte meg a csendet. Pár pillanat múltával

a gép föléjük ért, és leereszkedett. Amikor megpillantották sofőrjüket,

George vállára vette Henryt, és a géphez sietett. Alvarez besegítette őketa helikopterbe, majd harmadik utasát keresve fürkésző tekintettel a

távolba pillantott. Miután néhány szót váltottak Peter Hammond

haláláról és Henry bokatöréséről, sofőrjük intett a pilótának, hogy

folytathatják útjukat a határ felé. Alvareztől megtudták, hogy az

őslakosok körében feketehátú néven ismert óriáskígyó ritka ezen a

vidéken, de sajnos előfordul.

– Maguk a sors kegyeltjei – jegyezte meg Alvarez, és előhúzott azsebéből néhány összegyűrt százdollárost. – Ez visszajár – nyújtotta

George-nak a pénzt, majd elmosolyodott. – Alkudtam…

– Nagyon köszönöm, de… – intett nemlegesen kezével George.


29/315

– Tegye csak el! Jól jön ez még maguknak odaát – nyomta George

markába a pénzt, és egy papírzacskóból néhány szendvicset vett elő. –

Éhesek lehetnek…

– Köszönjük, hogy gondolt rá! – mondta hálásan Henry, és ennikezdett.

A helikopter magasba emelkedett, és elindultak Venezuela felé.

George, miközben beleharapott az egyik szendvicsbe, tűnődve bámult

kifelé az ablakon. Az alattuk elterülő őserdő végtelennek tűnt.

Egyfolytában Peter Hammond járt az eszében. Mérhetetlen keserűséget

érzett, hogy a férfi nélkül térnek vissza az államokba, de ezen már nem

lehetett változtatni. Szeretett volna minél hamarabb hazautazniAngliába, megírni a Bio Vant kontra American Trade jelentést, majd

pedig a felmondását. Az elmúlt huszonnégy órában elég ideje volt rá,

hogy végiggondolja, mit is akar valójában.

Amíg a helikopterre várakoztak, Henryvel órákon át beszélgettek a

UNIC-ről és a jövőjükről. Egyetértettek abban, hogy nem ilyen életre

vágynak. A drogkereskedők és fegyvercsempészek világa nem az ő

világuk. Ez idáig, huszonéves lelkük kalandvágya előtt fejet hajtvavégezték munkájukat a UNIC-nál, most viszont úgy érezték, vége, nem

csinálják tovább. Játszottak egy kis dzsungelesdit, miként a gyermekek a

kertben indiánként harcolnak a születésnapi parti után, de elég volt.

Kételyek tömkelege merült fel bennük a kolumbiai úttal kapcsolatban.

Tudták, hogy a UNIC washingtoni irodájában valaki úgy döntött, hogy

két zöldfülű utazzon Los Pertbe. A washingtoniak időhúzásnak szánták a

tárgyalást, de ez könnyen az életükbe kerülhetett volna. Felelőtlenülodadobták őket a kolumbiaiaknak, amit a jövőt illetően nem tudtak

figyelmen kívül hagyni. Ha ez megtörtént most, megtörténhet bármikor

máskor. Amennyiben Alvarez nem menti ki őket Los Pertből, most


30/315

minden bizonnyal túszokként egy sötét verem mélyén kuksolnának. A

cég visszatartotta előttük az információkat, kockáztatva ezzel testi

épségüket. Beküldték őket az oroszlánketrecbe úgy, hogy ezt az

apróságot senki sem közölte velük. Abban nem voltak biztosak, hogy alondoni iroda tudta az ügy háttértörténetét, hiszen ők csupán egy

washingtoni kérést teljesítettek, de ez már nem számított.

A helikopter kétórányi repülés után érkezett meg a San Paulo

kolostorhoz. Alvarez a szendvicses zacskóra felírta a címét és egy

telefonszámot, ahol üzenetet hagyhatnak neki, ha valaha még Bogotába

sodorja őket az élet, majd sietősen búcsút, vett és a helikopterrel

visszaindul Kolumbiába. Henryt egy guasdualitói magánkórházbaszállították, ahol azonnal gipszbe tették a lábát. Két nappal később a

UNIC egy különgéppel Washingtonba vitte őket, ahol részletesen

tájékoztatták a cég igazgatóját kolumbiai útjukról, majd egy Boeing

umbo Jet fedélzetén London felé vették az irányt. Megírták jelentésüket

a Bio Vanttel folytatott egyeztető tárgyalásról, melyben kitértek az

Almodon család és az arab sejk szerepére, majd pedig a londoni

igazgatóval, Timothy Smythe-tal közölték, hogy a jövőben nem kívánjákfolytatni munkájukat a UNIC-nál.

Timothy Smythe döbbenten fogadta bejelentésüket. Ígéretes

tehetségnek tartotta Henryt és George-ot, és nem szívesen vált volna

meg tőlük, így öreg rókaként azt javasolta, menjenek el egy hét

szabadságra, pihenjék ki a kolumbiai út viszontagságait, majd térjenek

vissza a kérdésre. George és Henry megfogadták főnökük tanácsát, és

amint Henry lábáról lekerült a gipsz, nyomban felültek az első Velencébeinduló járatra. A Canale Grandén a Palazzo Farsettivel szemben

kibérelték azt a kis házat, amelyet még nyáron ajánlott nekik a Campo

Manin-i újságárus, arra az eshetőségre, ha hosszabb időt szándékoznak a


31/315

városban tölteni. A ház alig száz négyzetméter alapterületű volt pazar

kilátással a Canale Grandéra és a Rialtóra. Mályva rózsaszín falaival és

fakózöld spalettáival azon keskeny kis épületek közé tartozott, amelyek a

hatalmas bérházak és palazzók közé préselve színesítették Velencelátképét, és amelyen akarva akaratlanul is rajta felejtette az ember a

szemét, eltűnődve bájos voltán. A ház egy kilencvenhét éves bárónő

nyári lakja volt, aki Rómában élt, és megromlott egészségi állapota

miatt már nem látogatta az egykor pezsgő életnek otthont adó velencei

rezidenciáját. Megválni nem akart tőle, mert lelke legmélyén a ház jóval

több volt egy átlagos nyaralónál. Olyan nagy becsben őrizte, mint egy

ékszerdobozt, amelyben nagyobb kincs volt, mint egyszerű briliánsnyakékek és csillogó fülönfüggők, mert élete tanújaként titkokat,

szerelmeket és csodás emlékeket rejtett magában.

A ház kedves báját az is fokozta, hogy kizárólag csónakkal lehetett

megközelíteni a bejáratát, amely elriasztotta a potenciális

bérlőjelölteket, így már közel egy éve üresen állt. Az első emeleten lévő

lakás romos, használhatatlan állapotban volt, így Henry és George a felső

szintet vették birtokba.Amikor először beléptek újdonsült otthonuk ajtaján, sötétség

fogadta őket. Csupán a csukott spaletták aprócska repedésein beszűrődő

néhány kis sugárnyaláb rajzolta ki sejtelmesen a bútorokat takaró fehér

vászonlepedőket, amelyekkel a báróné mindent letakart a nyári szezon

végeztével. E szokás az elmúlt korok hagyatéka volt, és lassacskán

kikopott a divatból, akárcsak a kikeményített damasztszalvéta. Az

intarziás parketta meg-megroppant talpuk alatt, miközbenvégigsétáltak a lakáson, és sarkig tárták a spalettákat. A szobákat

elborította a szeptemberi napfény. A Canale Grandén végigsuhanó lágy

tengeri szellő beillant az ablakokon, és könnyed táncot lejtve kisöpörte a


32/315

szobák állott levegőjét, majd tovasiklott a szűk utcácskák felé.

George és Henry ámulattal nézték az eléjük táruló látványt. A majd

öt méter belmagasságú lakás falain régi festmények függtek, a

mennyezetet pedig aranyozott kazetták díszítették. Felfokozott izgalomlett rajtuk úrrá. A lakás sejtetni engedte a fehér vásznak alatt megbúvó

voltát, ahogyan a nyári ruhát viselő gyönyörű nő teste szépségét. Amint

lerántották a bútorokról a lepedőket, a szobák egy pillanat alatt

felébredtek Csipkerózsika-álmukból, és teljes pompájukban

megmutatkoztak. Napvilágra kerültek a biedermeier fotelek és szófák,

egy intarziás kártyaasztal, két empire komód, egy redőnyös íróasztalka,

régi szőnyegek, selyemperzsa mokettek, és tucatnyi tárgy, a gyöngyházberakásos cigarettatárcától az ezüst gyertyakoppantón át a cédrusfa

humidorig. A bútorok és tárgyak tekintélyt parancsolóan magukban

hordozták a múltat, ám a hatalmas szobákat mégis könnyed légiesség

uralta. Mindezt csipetnyit megfűszerezte a hely szelleme, mert hát

Velencében voltak, a gondolák és palazzók titokzatos városában. A házat

később contessának hívták egymás között. Talán, mert olyan volt, mint

egy g yönyörű nő. Telis tele szépséggel és titokzatossággal.Henry és George, miután megitták az üveg pezsgőt, maguk

mögött hagyták a Caffé Floriant, és elindultak a szűk kis sikátorok

útvesztőjében. A Campo S. Gallo érintésével végigsétáltak a Goldinin,

majd a Piazza Forsetti tövében megálltak a Canale Grande partján,

szemben a báróné egykori nyári lakjával. A kis ház most is oly elragadó

bájjal színesítette a csatorna partját, mint ifjonti korukban. Mint

építőkockák közé csúsztatott gyufásdoboz, vonta magára a tekinteteket.A contessát szemlátomást felújították, és már nem pergett róla a vakolat,

mint legutóbbi látogatásukkor. Falait mélyvörösre, íves spalettáit pedig

a kék szín könnyed pasztell árnyalatára festették. Lelkükben jóleső


33/315

mosollyal hosszasan nézték a házat, amely mint aprócska ékkő, a Canale

Grande bálkirálynőjeként, teljes pompájában tündökölt.

A contessának sorsdöntő szerepe volt életükben. Amint beköltöztek

falai közé, lelkükbe nyugalom telepedett. Itt tettek pontot döntésükre,miszerint nem folytatják munkájukat a UNIC-nál. Egy hét múltával, alig

huszonnégy órára visszatértek Londonba, és közölték Timothy Smythe-

tal, hogy döntésük végleges, kilépnek. Smythe, bár iszonyatosan

sajnálta, hogy elválnak útjaik, de tudomásul vette fiatal kollégái

akaratát, azzal az aprócska feltétellel, hogy nem veszítik egymást szem

elől, és barátként néha együtt ebédelnek. Miután elkötötték a szálakat

egykori munkaadójukkal, sietve visszatértek Velencébe. A contessát egyhónapra bérelték ki, és igyekeztek a hónap minden percét kiélvezni.

Naphosszat rótták Velence utcáit, végigkóstolták a környék összes

trattoriáját, és ráérősen üldögéltek a kávéházak teraszain. Előszeretettel

látogatták a Rialto tövében, a contessától néhány háznyira lévő Marco

Polo éttermet, és törzshelyükké vált a Szent Márk téren a Caffé Florian is.

Meleg, napos szeptember volt, így gyakorta kimentek a Lidóra, és

ólesőn heverésztek homokfövenyén.Már harmadik hete élvezték az itáliai szabadságot, amikor kedvet

kaptak hozzá, hogy kipróbálják a tengeri merülést. Kibéreltek két

búvárpalackot, és a contessa motorcsónakjával elindultak a nyílt tenger

felé. Messze jártak a partoktól, amikor leállították a hajó motorját, és

horgonyt vetettek. A sors fintorának köszönhetően épp egy

feketekagyló-telep húzódott alattuk, így aztán úgy döntöttek, hogy

gyűjtenek némi vacsoráravalót, és este elkészítik friss fokhagymán ésolívaolajon párolva. Vesznek hozzá ropogós kenyeret, egy palack

proseccót, és összedobnak egy salátát ruccolából meg paradicsomból. A

menü ínycsiklandónak ígérkezett, így lelkesen szedték a kagylókat, majd


34/315

mentek volna dél felé. Indulásukat azonban késleltette, hogy a horgony a

fenéken beszorult, és nem eresztette őket. George visszavette hátára a

palackot, és lemerült, hogy kiszabadítsa a vasmacskát. Perceken át

küzdött a beszorult vasdarabbal, és már-már úgy döntött, hogy feladja,és nélküle folytatják útjukat. Minden erejét beleadva még egy utolsót

rántott a vasdarabon, amikor az, engedve a húzásnak, megmozdult,

kifordítva a kagylótelepből egy jókora darabot.

George döbbenten nézte az elé táruló látványt. A kagylók alól több

tucat téglatest formájú fémrudacska került elő. Némelyiket kagyló

borította, némelyik pedig érintetlenül hevert a tengerfenéken. George a

tenyerébe vett egy rudat, és ujjával megtisztította a rárakódotthomokszemcséktől. Nem hitt a szemének. Egy aranyrudat tartott a

kézében! Sietve a felszínre úszott, és kimászott a csónakba. Henryvel

hosszasan vizsgálgatták az aranyrudat, amelyről csak a jóisten tudja,

mióta hevert a tenger fenekén. Jelölésnek vagy pecsétnek nyoma sem

volt rajta. Néhány percig tanakodtak, majd Henry is vízbe vetette magát,

és alaposan szemrevételezte a kagylótelepet, hátha magyarázatot

kapnak, hogy mikor és miként kerülhetett az arany a tengerbe. Akörnyéket is megvizsgálták, de nyoma sem volt repülőgép- vagy

hajóroncsnak. Megállapították, hogy a kagylótelep egy

sziklaképződményen alakult ki, és keleti nyúlványának töve rejtette az

értékes kincset. Az egész hihetetlennek tűnt. Mintha csak egy

felsőbbrendű erő vezérelte volna ide őket. Horgonyt dobhattak volna

bárhol, hisz végtelen a tenger, de ők épp itt állították le a hajó motorját,

hogy megízleljék a merülést.Délután négy óra felé járt, amikor ledobták hátukról a palackot, és

visszaindultak a kikötőbe. Több tucat aranyrudat hoztak fel a

tengerfenékről, melyek értékét nem tudták pontosan, csupán


35/315

megsaccolni merték. Úgy tíz-tizenegymillió dollárt érhetett a piacon.

Egyelőre bele se mertek gondolni. Magukra húzva ruháikat kiürítették

sporttáskáikat, és bepakolták az aranyrudakat. Miután a kikötői

sportkölcsönzőbe visszavitték a palackokat, a Canale Grande felé vettékaz irányt. Jóleső érzés töltötte el őket amikor megpillantották a

contessát. Az események forgatagában úgy tűnt, mintha jóval több időt

lettek volna távol néhány óránál. Amikor reggel útra keltek, még nem

sejtették, hogy ily kalandban bővelkedő nap vár rájuk, inkább csak egy

kellemesnek ígérkező búvárkodásra számítottak. Miután besiklottak a

contessa csónakbehajtó kapuján, megragadták a nehéz sporttáskák fülét,

és felmentek a lakásba. Míg George megtisztította a moszatoktól akagylókat, Henry elment beszerezni a vacsorához valót. Hét óra tájban

már a contessa hatalmas ebédlőasztalánál ülve csippentették ki a héjából

a friss kagylóhúst, és tunkolták tányérjukból az olívás, fokhagymás

szaftot. A vacsorát követően elsétáltak a Piazza San Marcóra, beültek a

Caffe Floriánba, rendeltek egy üveg pezsgőt, és koccintottak a szerencsés

napra.

Másnap George elment a könyvtárba, hogy utánanézzen anemzetközi hajózási tengerjognak. A vaskos törvénykönyv külön

fejezetben taglalta a tengerfenéken található értékekre vonatkozó

paragrafusokat, valamint értelmezte és részletezte azok jelentését.

Megtudta, hogy a hatályos jogszabályok értelmében minden hajó- és

repülőgéproncsot köteles a megtalálója bejelenteni a Tengerjogi

Hivatalnál. Amennyiben a roncs nemzetközi fenségvizeken található,

annak tulajdonjoga a megtalálóját illeti, amely tulajdonjog hivatalosanbejegyzésre kerül. Ha a roncs egy országhoz tartozó fenségvizen van,

annak tulajdonjoga az adott országot illeti. Ebben az esetben a

megtalálónak csupán jutalom jár, amely nem lehet kevesebb, mint a


36/315

talált érték öt százaléka. A fejezet kitért a nem nemzetközi fenségvizeken

található régészeti leletekre és olyan értékekre, amelyek

ellegzetességük vagy jelölésük útján beazonosíthatók. Ezeket

megtalálójuk köteles jelenteni, és az illetékes ország állami kincstárábabeszolgáltatni. A tengerfenéken található, nem régészeti és nem

beazonosítható értékeket a jogszabály az egyéb kategóriába sorolta.

George izgatottan olvasta az erre vonatkozó sorokat, majd

elmosolyodott. A jogszabály értelmében, az egyéb kategóriába tartozó

értékek, fenségvizektől függetlenül, megtalálójukat illetik, és nem

tartoznak a bejelentésköteles kincsek sorába.

George, maga mögött hagyva a könyvtárat, visszasietett acontessába, és elújságolta Henrynek a nagy hírt. Ez idáig nem törték

rajta a fejüket, mitévők legyenek, most viszont, hogy a törvény

értelmében tízmillió dollárnyi aranyrúd jogos tulajdonosai voltak,

eljátszadoztak a gondolattal, hogyan tovább. Másfél hetet még a

városban töltöttek, majd kibéreltek egy kocsit, és Svájc érintésével

visszaindultak Angliába. Testvériesen elosztották az aranyat, és Bernben

a Banc de Suisse bankház két széfjében elhelyezték azokat. Néhány napossvájci tartózkodásuk alatt kiderült, hogy a rudak értékét alábecsülték. Az

arany unciájának aktuális árfolyamán számolva, piaci áruk meghaladta a

tizenhétmillió dollárt.

Londonba visszatérve első dolguk volt, hogy Alvareznek írtak

néhány köszönő sort, és a férfi nevére letétbe helyeztek egy összeget,

amely busásan elegendő volt arra, hogy megmentőjük megvásárolja,

felújítsa és megnyissa álmai fogadóját. Miután hálájuk jeléül útnakindították a levelet, tervezgetni kezdték a jövőt. Tudták, hogy nyitva áll

előttük az élet nagykapuja, és bármihez kezdhetnek.

Nem sokáig tétlenkedtek. Még az ősz folyamán Braddock and


37/315

Reynolds néven megalakították cégüket, amelynek London szívében

béreltek elegáns irodát. A Braddock and Reynolds területe a nemzetközi

og volt. Alig néhány hónap leforgása alatt oly neves cégeket tudhattak

ügyfeleik körében, mint a Peterson vagy a liverpooli székhelyű Fox andPartners. Miután decemberben a londoni Christmas-partykon túlestek,

Henry hazautazott az államokba, hogy az ünnepeket családja körében

töltse. Csupán egy hétre tervezte távollétét, és az új esztendőt már

barátai körében a jó öreg szigetországban akarta ünnepelni, ám az élet

elkanyarította útját. Egy partin megismerkedett Florida kormányzójának

lányával, Rose Sheringhammel, akivel első látásra egymásba szerettek.

Henry végül egy hét helyett két hetet volt távol, és mielőtt visszatértAngliába, eljegyezte Rose-t. Henry szárnyalt a boldogságtól, és csupán

alig egy hónapot töltött Londonban, s már repült is vissza

menyasszonyához.

Márciusra tűzték ki az esküvőt, úgyhogy töméntelen feladat hárult

rá. Amikor George az esküvő előtt néhány nappal megismerte barátja

választottját, rögtön megértette Henry döntését. Rose bájos, fiatal

törékeny lány volt, és szemlátomást Henryvel egymásnak teremtetteőket az Isten. Az esküvőn George, Henry tanújaként, büszkén állt barátja

mellett.

Sajnálta, hogy elválnak útjaik, de tudta, hogy Henry révbe ért, és ez

örömmel töltötte el. Barátságuk töretlen maradt, gyakorta beszéltek

telefonon, és ha alkalom nyílt rá, találkoztak. Henry és Rose Fort

Lauderdale-ben vásároltak egy házat, és alig kilenc hónap múltával

kislányuk született. Henry a floridai Főügyészi Hivatalnál kezdettdolgozni, ahol fényes karrier várt rá. Pénze java részét ingatlanokba és

egy építési vállalatba fektette, amely busásan jövedelmezett. George

továbbvitte a londoni irodát, és mellette az egyetem felkérésére tanítani


38/315

kezdett. Neve jól csengett a szakmában, tiszteletet és elismerést váltott

ki az emberekből. Mint a nemzetközi jog nagyra becsült szakértőjét,

számos külföldi egyetem hívta vendégprofesszorként előadást tartani.

Ha tehette, elfogadta a meghívásokat, de gyakorta megesett, hogy egyébelfoglaltsága miatt nemet mondott.

Alighogy betöltötte harmincadik életévét, londoni irodája már

tizenegy ügyvédet, számos asszisztenst és titkárnőt foglalkoztatott.

Aranyrudakból származó vagyonát Henryhez hasonlatosan ingatlanokba

fektette, majd a dél-angliai partoknál megvásárolt egy csőd szélén álló

hajógyárat, amelyet nem kis erőfeszítéssel felfejlesztett, és egyedi

megrendelésre luxusjachtokat kezdett gyártani. Nívós mérnökök ésdesignerek tervezték a Braddock gyár szebbnél szebb hajóit, amelyek

híresek voltak szerte a világon. George Braddock időközben felhagyott a

tanítással, nagy formátumú üzletemberré nőtte ki magát, és

köztiszteletben álló személyisége lett a szigetországnak. Nagy figyelmet

fordított a jótékonyságra. Alapítványa kórházakat támogatott, és számos

sportrendezvény mecénásaként jegyezték nevét. Negyvenharmadik

születésnapján megkapta az Egyesült Királyság legnagyobb elismerését,és a királynő lovagi címmel ajándékozta meg. Henryt időközben

kinevezték a Főügyészi Hivatal élére, így igencsak feszített tempójú

életet élt.

Kettejüket nem csupán az elszakíthatatlan szoros barátság, de az

Államokban székelő közös cégük, a Progress Ltd. is összekötötte.

Gyakorta beszéltek telefonon, de egy évben csupán háromszor-négyszer

ha találkoztak. Mindkettőjük kedvenc időtöltése a golfozás volt,úgyhogy olyankor előbb utóbb mindig a gyepen kötöttek ki.

Bármennyire is elfoglaltak voltak, arra mindig szakítottak egy-egy

napot, hogy szeptember derekán visszatérjenek Velencébe nosztalg iázni,


39/315

ahogyan ezt most is tették.

NEW YORK CITY

A CIA New York-i irodaházának tizenegyedik emeletén feltűnően nagy

volt a nyüzsgés. A cég és az FBI által létrehozott, úgynevezett CFI

részleg egyik csoportjának emberei megállás nélkül dolgoztak. Bár

szombat este hét óra felé járt, Martin Donnelly osztályán mégis

mindenki fel s alá rohangált, az informatikusok pedig szintemaximálisan leterhelték a számítógépeket. Olivia Henderson és Robert

Owens ügynökök egy-egy bögre kávé mellett az utolsó megbeszélést

tartották a tárgyalóban. Mindketten feszültek voltak, de leplezni

igyekeztek.

– A többit bízzuk az életre! – állt fel az asztaltól Olivia, pontot téve

a csevegés végére. – Én még egy kicsit visszamegyek az irodámba –

elentette ki, és búcsút intett. – Holnap találkozunk a galériában…– Rendben – válaszolt halkan Robert, majd mosolyodva

megjegyezte. – Ígérem, mindig mögötted leszek.

– Tudom – pillantott vissza a nő.

– Akkor jó! – nézett hosszasan Olivia után a férfi, és megállapította

magában, hogy Oliviának nem hogy árt, hanem inkább használ az idő

múlása.

A nő százhetvenhat centijével, derékig érő, hosszú fekete hajával ésmandulavágású barna szemével egyszerűen megbabonázta a

tekinteteket. Negyvenedik életévét taposta, ám mégis kortalannak tűnt.

Elegáns, igazi „nagy” nő volt, szuverén egyéniség, aki felkeltette szinte


40/315

mindenki, de főként a férfiak érdeklődését. Olivia Henderson nagyon sok

akcióban vett már részt az évek során, de azok más jellegűek voltak,

mint ez a mostani feladat. Magasan kvalifikált, intelligens nő volt, aki

otthonosan mozgott a régiség- és műkincs-kereskedelemben. Elsőpillanatokban próbáltak mást keresni a munkára, de mivel az ügynökök

kivétel nélkül folyamatban lévő akciókban dolgoztak, Olivia tűnt a

legalkalmasabbnak a szerepre.

Owens érezte, hogy a nő az alakítást a kisujjából kirázza, ám mégis

aggódott kollégája testi épségéért. Az évtizedek alatt gyűjtött

tapasztalatából tudta, hogy ha könnyű is, ám rettentően veszélyes

csalinak lenni egy CIA-akcióban. Talán éppen ezért is volt az, hogyNathaniel Badler aligazgató, akit Oliviához régen szoros szálak kötöttek,

csak hosszas vívódás után hagyta jóvá az akciót. Olivia Henderson túl

értékes ember volt a cégnél ahhoz, hogy elveszítsék.

Miután Olivia becsukta maga mögött irodája ajtaját, leült

íróasztalához, és számítógépéből előkeresett néhány feljegyzést. Épp a

szöveg tanulmányozásának végére ért, amikor telefonja bejövő hívást

elzett. A főnöke, Martin Donnelly volt a vonal túlsó végén.– De jó, hogy utolértem! – sóhajtott a férfi. – Akkor holnap reggel

indul az akció?

– Már ma este – válaszolt határozottan Olivia. – Ma kilenckor

belebújok Angelina Davenport bőrébe, holnap délelőtt pedig elküldjük a

megbízást.

– Rendben – halkult el a férfi hangja, majd rövidke szünetet tartott.

– Minden mehet a tervek szerint, de eg y aprócska kis floridai kiruccanástbe kellene iktatnia a jövő hétvégi programjába, feltéve, ha van rá mód!

Pénteken lesz Rupert Dannoway bíró születésnapi partija, ahová dr.

Henry Reynolds is hivatalos. Ha elmegy a partira, Rupert bemutatja önt


41/315

Reynoldsnak, mint Angelina Davenport régiségkereskedőt – rukkolt elő

hívása okával a férfi. – Tudja, a jövőt illetően minden eshetőséggel

számolnunk kell, úgyhogy nem ártana, ha megismerné az államügyészt!

– Rendben, Martin. Örömmel megismerem őt – válaszoltbeleegyezően Olivia.

– Akkor intézkedem. A titkárnőm Angelina Davenport névre foglal

magának repülőjegyet, és kibérel egy lakosztályt a Four Seasonsben.

Dannowayék nagyon kedves, közvetlen emberek, szimpatikusnak fogja

őket találni – mondta megnyugtatólag Martin, és búcsút vett.

Olivia néhány percig még üldögélt íróasztalánál, majd kikapcsolta

számítógépét, felvette hosszú fekete, elegáns kabátját, és AngelinaDavenportként indult el az Upper East Side felé. A lakás, amelyet

Angelina Davenport műkincskereskedő nevére béreltek, egy luxus

apartmanház hetedik emeletén volt. Alapterülete megközelítette a

kétszázötven négyzetmétert. Berendezését javarészt csodálatos antik

bútorokból válogatták össze, amelyek remekül illettek egy a

régiségekkel foglalkozó negyvenes nőhöz. Angelina Davenportot

igyekeztek minél aprólékosabban felépíteni, nagy hangsúlyt helyezve arészletekre. A „Miss Davenport alakításnak” tökéletesnek kellett lennie,

nehogy hiábavaló legyen az akció. A nő galériáját a Central Parkkal

szemben, az 59. utca magasságában rendezték be Old Gallery néven,

közvetlen a Callas Café szomszédságában, ahonnét remek rálátás nyílt a

környékre, így jól szemmel lehetett tartani az érdeklődőket.

Háromnegyed kilenc után néhány perccel érkezett meg az Upper

East Side-i lakásba, amely az elkövetkező hónapokban otthonául szolgálmajd. Miután becsukta maga mögött az ajtót, végigsétált a nappaliban,

majd megállt az egyik ablak előtt. Miközben tűnődve nézte a város

fényeit, gondolatai az elmúlt hét eseményei körül cikáztak.


42/315

Alig százhatvannyolc órával ezelőtt, amikor felhívták, hogy a

halottkém talált valami figyelemreméltót az egyik ismeretlen holttest

gyomrában, még nem gondolta, hogy ez a momentum ily mértékben

kihat majd mindennapjaira. Az ismeretlen halott egy ötven körüli férfivolt, koponyájában egy harmincnyolcas kaliberű golyóval, mely

olyannyira jó munkát végzett, hogy a felismerhetetlenségig eltorzította

az áldozat arcát. A testre a Jefferson Parkban talált rá egy kocogó, aki

azonnal hívta a 911-et. A hullát nem sikerült beazonosítani, így D948-as

számú ismeretlen holttestként került a kórboncterembe, dr. Thonder

kezei közé. Amikor a doktor rábukkant a férfi gyomrában megbúvó pen

drive adathordozóra, azonnal értesítette felettesét, és alig néhány óraleforgásával a pen drive a CIA asztalán landolt. Először úgy tűnt, hogy az

FBI-hoz tartozik az eset, ám néhány áldozat külföldi volta miatt az ügy

végül a CIA különleges CFA részlegénél maradt.

Az adathordozón lévő információk megdöbbentették az

illetékeseket: többek között egy tizenkilenc névből álló listát

tartalmazott. Minden egyes név mellett számos adat sorakozott: lakcím,

munkahely, rövidke, ám lényegre törő leírás a személy életviteléről,valamint egy határidőként megjelölt dátum. Mindez első pillantásra

semmi különöset nem jelentett, ám amikor a neveket végigfuttatták a

CIA számítógéprendszerén, az irodában megfagyott a levegő. A

tizenkilenc emberből tizenhét halott volt. Mind a nevük mellett

megjelölt határidőn belül vesztették életüket, amely merőben

érdekesnek tűnt, és nem lehetett véletlen. Az áldozatok között egy brit,

két izraeli és egy olasz állampolgár is szerepelt.A CIA szakemberei azonnal nagyító alá vették a pen drive összes

adatát, és alig egy nap múltával merőben érdekes eredményre jutottak.

A lista megbízások sorát tárta eléjük, amelyeket kettő kivételével már


43/315


44/315

tucatnyi átutalással. Úgy tűnt, a bérgyilkos minden munkánál két

részletben kapta meg a pénzét. A felét előlegként, a fennmaradó ötven

százalékot pedig a likvidálás után.

A listán szereplő utolsó célpontra, Henry Reynoldsra a megbízástalig négy hete továbbították, a kitűzött végső határidő pedig a jövő év

tavaszára volt megjelölve, amely azt jelentette, hogy az újságírónő

halálával az államügyész lett az első számú célpont, és tizennyolc óra

tizennégy perckor kezdetét vette dr. Reynolds napjainak

visszaszámlálása. Sürgősen el kellett dönteniük, hogy kivárásra

dolgoznak, ami igencsak hosszadalmas, egyesélyes és túlságosan

kockázatos lett volna, vagy elébe mennek az eseményeknek, kelepcétállítanak, s amint az emberük színre lép, lecsapnak.

Ez utóbbi kétesélyes lehetőség volt. Tudták, ha az általuk tervezett

akció balul sül el, ott van még az utolsó célpont, Henry Reynolds. Alig

negyvennyolc óra leforgása alatt már készen is álltak az akcióra,

melynek kulcsfigurája Olivia Henderson volt. Olivia a műkincsrablásokra

szakosodott részleget vezette a washingtoni központban, és úgy tűnt,

elen esetben az ügynökök közül ő a legmegfelelőbb a szerepre. A tervlényege az volt, hogy egy, a CIA által kreált Angelina Davenport

személyazonosságú régiség-kereskedőnőt kell megszemélyesítenie,

akinek halálára március tizennegyedikei határidővel megbízást adnak a

pen drive adataiból felállított panel szerint. Az akció maximum öt

hónapra nyúlhat el, amely idő alatt le kell hogy kapcsolják a bérgyilkost,

aki a jelek szerint mindig közel férkőzött és jól megismerte áldozatát,

mielőtt lecsapott. Az előkészületek egyre jobban felpörögtek, hogymihamarabb elkezdhessék az akció lebonyolítását, hátrébb lökve egy

hellyel a főállamügyészt a célpontok sorában. Rekordsebességgel, alig

harminchat óra alatt megteremtették Angelina Davenport életét a


45/315

ogosítványtól és bankkártyáktól kezdve az elegáns lakáson és galérián

át egészen a weboldaláig. Oliviának nem volt túl sok ideje felkészülni a

szerepre, ezért úgy döntött, hogy egyszerűen csak önmagát adja.

Most azonban, hogy Angelina Davenportként itt állt az Upper EastSide-i lakásban, bele se mert gondolni, hogy mire vállalkozott. Hisz

tizennégy óra múlva célpont lesz, ami azt jelenti, hogy még álmában is

ébernek kell lennie. Öt hónap máskor olyan hihetetlen gyorsan tovaillan,

most viszont a március közepéig előtte álló idő mérhetetlenül hosszúnak

tűnt. Ilyen munkát eddig még soha sem bíztak rá, de szerette volna

minél tökéletesebben ellátni feladatát.

PÁRIZS

– Remek, Ben! Most egy kissé hajtsd le a fejed. Nagyon jó! Zseniális! –

kiáltotta Rita Rossellini, miközben egy Hassellblad fényképezőgép

keresőjébe nézve exponált. – Kérlek, csavard lejjebb öt tizeddel a jobboldali lámpa fényerejét! – intett műtermi asszisztensének, majd újabb

instrukciókat adott Bennek.

Rita Rossellinit a divatfotózás gurujaként tartották számon. Neve

oly jól csengett a szakmában, mint az opera világában Placido Domingóé

vagy Pavarottié. Naptára rendszerint hat-nyolc hónapra jó előre

zsúfolásig tele volt különféle megbízásokkal. Előszeretettel dolgozott

vele a Chanel és a Dior cég, valamint számos magazin ésmodellügynökség kedvenc fotósaként tartották számon. Rita

negyvenhetedik életévét taposta, ám százhetvenhat centiméteres

nyúlánk vékony alkatának és hosszú, göndör, vörösesbarna


46/315

hajkoronájának köszönhetően legalább nyolc-tíz évvel fiatalabbnak

nézett ki koránál. Igazi egyéniség volt, aki munka közben különös

varázslattal töltötte meg környezetét. Képes volt modelljeit úgy

inspirálni, hogy azok szinte átlényegültek kamerája előtt, és amaximumot nyújtották. Rita Milánóban élt, ám csak nagyon kevés időt

töltött odahaza. Az év nagy részében a divatszakma által kedvelt

nagyvárosokban vagy éppen egzotikus szigeteken dolgozott. Ha tehette,

a fotózások helyszínét mindig a szabad ég alá, a plen airbe tette,

mondván, hogy nem kell az a rengeteg műtermi lámpa, hiszen nap is

csak egy ragyog az égen, és nincs annál szebb, mint ahogyan azt a

óisten megteremtette. Ha viszont a koncepció nem engedte a szabadbantörténő fotózást, főt hajtott a megrendelő előtt, és bevonult a

műterembe, mint ahogyan ezt most itt Párizsban is tette a legújabb Le

Boon kollekció kedvéért.

– Köszönöm, Ben, végeztünk! Remek voltál – mosolyodott el

kedvesen, és Alice Gabenhez, a Le Boon márkamenedzseréhez lépett.

– A fiú telitalálat – jegyezte meg elismerően Alice, majd még

egyszer tüzetesen végigmérte az öltöző felé tartó Bent. – A vásárlóinkimádni fogják…

– Normandiában fedeztem fel a múlt ősszel. Hajnali ötkor a mólón

sirályokat etetett.

– Hajnali ötkor? – borzadt el a nő, aki érezhetően fél kilencnél

korábban sohasem nyitotta ki a szemét.

– Nem tudtam aludni, és gondoltam, sétálok egyet a parton,

keresek valami jó helyszínt a másnapi fotózáshoz – vonta meg a vállátRita. – Amikor megpillantottam, képtelen voltam levenni róla a szemem.

Egyszerűen megbabonázott. Ahogy ott állt a hajnali ködben… Éreztem,

hogy több van benne egy érdekes és szép arcnál. Odamentem hozzá,


47/315

bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e. Először

kissé elcsodálkozott, aztán igent mondott, de mintha ott se lettem volna,

etette tovább a madarakat. Én pedig csak fényképeztem és

fényképeztem… – tűnődött.– Hol él? – kíváncsiskodott Alice.

– Itt is, ott is. Ben titokzatos fickó – mondta elgondolkodva Rita. –

Adott egy mobilszámot, amelyen elérhetem. Ha dolgozni szeretnék vele,

csak felhívom, és jön. Ő az a modell, aki ha megáll a sivatag közepén, és

nincs körülötte semmi más, csak a végtelen homoktenger, a képein

akkor is jóval több van. A kisugárzásával megtölti a fotókat.

– Mivel foglalkozik, amikor éppen nem modell? – folytatta akérdezősködést Alice. Érezhetően felkeltette az érdeklődését Ben, és

szeretett volna minél többet megtudni a harmincöt év körüli

fiatalemberről.

– Úgy tudom, egy chartercégnek hajókat tesztel.

– Izgalmasan hangzik – kerekedett nagyra Alice szeme.

Ben az öltöző nyugalmát élvezve, megtisztította arcát az

alapozótól, majd egy egyszerű befőttes gumival hátul összefogta válligérő, sötétbarna haját, és átöltözött. Miután magára húzta

farmernadrágját és hosszú ujjú fehér pamutpólóját, bedobálta cuccait a

sporttáskájába, és kiment az öltözőből. Rita és Alice még mindig a

műteremben besz�

tortadíszítés különszám 2016 - 04

Documents