tegnapodban élsz - magyar elektronikus könyvtármek.oszk.hu/02800/02881/02881.pdf · sulyok vince...

SULYOK VINCE ___________

Tegnapodban élsz

versek

1997—2001

Mikes International Hága, Hollandia

2005.

SULYOK VINCE : TEGNAPODBAN ÉLSZ

___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - II -

Kiadó 'Stichting MIKES INTERNATIONAL' alapítvány, Hága, Hollandia.

Számlaszám: Postbank rek.nr. 7528240

Cégbejegyzés: Stichtingenregister: S 41158447 Kamer van Koophandel en Fabrieken Den Haag

Terjesztés A könyv a következ� Internet-címr�l tölthet� le: http://www.federatio.org/mikes_bibl.html

Aki az email-levelezési listánkon kíván szerepelni, kérjük küldjön egy emailt a következ� címre:

[email protected]

A kiadó nem rendelkezik anyagi forrásokkal. Többek áldozatos munkájából és adományaiból tartja fenn magát. Adományokat szívesen fogadunk.

Cím A szerkeszt�ség, illetve a kiadó elérhet� a következ� címeken:

Email: [email protected]

Levelezési cím: P.O. Box 10249, 2501 HE, Den Haag, Hollandia

_____________________________________

Publisher Foundation 'Stichting MIKES INTERNATIONAL', established in The Hague, Holland.

Account: Postbank rek.nr. 7528240

Registered: Stichtingenregister: S 41158447 Kamer van Koophandel en Fabrieken Den Haag

Distribution The book can be downloaded from the following Internet-address: http://www.federatio.org/mikes_bibl.html

If you wish to subscribe to the email mailing list, please send an email to the following address:

[email protected]

The publisher has no financial sources. It is supported by many in the form of voluntary work and gifts. We kindly appreciate your gifts.

Address The Editors and the Publisher can be contacted at the following addresses:

Email: [email protected]

Postal address: P.O. Box 10249, 2501 HE, Den Haag, Holland

_____________________________________

ISSN 1570-0070 ISBN 90-8501-042-X NUR 306

© Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005, All Rights Reserved


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - III -

A KIADÓ EL�SZAVA

Ezzel a verseskötettel elkezdjük Sulyok Vince — Norvégiában él� magyar költ�, m�fordító, könyvtáros —életm�vének elektronikus kiadását. Jelen kötet eredetileg hagyományos könyv formában a Széphalom Könyvm�hely gondozásában jelent meg Budapesten 2002-ben. [A Széphalom Könyvm�hely adatai, ahol a kötet beszerezhet�: 1068 Budapest, Városligeti fasor 38. Tel.fax: 351-0593), E-mail: [email protected]; Honlap: www.szephalom-konyvmuhely.hu]

Sulyok Vincét bemutattuk már a Mikes International olvasóinak a Mikes International negyedévi internetes folyóiratunk 2003. évi július-szeptemberi számában található ÍGY ÍRTUNK MI rovatban. A Bibliotheca Mikes International keretében kiadott ’Nyugati Magyar Költ�k Antológiája, 1980’ c. költ�k antológiában pedig szerepelnek költeményei.

A Bibliotheca Mikes International könyvkiadásunk keretében az alábbi kötetek jelentek meg eddig a nyugati magyar irodalom sorozatban:

� Nyugati Magyar Költ�k Antológiája, 1980. (szerk. Kemenes Géfin László)

� Nyugati Magyar Próza Antológiája, 1982. (szerk. Ferdinandy György)

� Nyugati Magyar Esszéírók Antológiája, 1986. (szerk. Borbándi Gyula)

Hága (Hollandia), 2005. június 24.

MIKES INTERNATIONAL


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - IV -

PUBLISHER’S PREFACE

Today we commence publishing electronically the œuvre of Vince Sulyok — the Hungarian born poet, literary translator and librarian living in Norway. Present volume was initially published in traditional book form by the Széphalom Könyvm�hely publishing house in Budapest in 2002.

The Hague (Holland), June 24, 2005

MIKES INTERNATIONAL


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - V -

SULYOK VINCE

1932-ben a Gy�r melletti Ménf�n született, s egri f�iskolai hallgatóként vett részt a 1956-os forradalomban, amiért utóbb el kellett hagynia Magyarországot. Rövid kitér�ket követ�en Norvégiában talált második otthonára, ahol újabb diplomát szerzett, majd az Osloi Egyetemi Könyvtárban évtizedeken át volt a közép- és kelet-európai részleg (s benne a b�séges hungarica-gy�jtemény) szakért�je és vezet�je. 1958-ban Rómában jelent meg verseskönyve (Rám döntött világ), 1961-ben Brüsszelben (Céltalan világ). A norvég, a német, az orosz és a magyar irodalom jeles m�fordítója: József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor verseit épp úgy az � fordításában ismerhette meg a norvég olvasó, mint Konrád György Látogatóját.

Sulyok Vince sok éves munkájának eredményeképp 1995-ben megjelent az Ungarns Historie og Kultur (Magyarország története és m�vel�dése) cím�, 700 oldalas, enciklopédikus m�, mely hiteles és b�séges ismeretet közvetít a magyar kultúráról a skandináv világ számára.


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - VI -

A kötet borítója Lisztes István szobrászm�vész egyik munkája alapján készült a m�vész hozzájárulásával.

A kötet grafikai illusztrációit Kovács Ferenc Oslóban él� író, fordító és grafikus készítette.


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - VII -

TARTALOM

A Kiadó el�szava ......................................................................................................................... III

Publisher’s preface ...................................................................................................................... IV

TEGNAPODBAN ÉLSZ ............................................................................................................................. 1

MAR MEDITERRANEO............................................................................................................... 3

�SZI SZORONGÁS, �SZI TENGER ...................................................................................................... 4

NARANCSLIGETEK �SZI ILLATÁBAN .............................................................................................. 5

MA, HOLNAP S MINDÖRÖKKÉ . . ........................................................................................................ 6

SPANYOL TENGERPART........................................................................................................................ 7

UTOLSÓ SUGARAK ?............................................................................................................................... 7

SZERELMEM: A TENGER ...................................................................................................................... 8

MINDENSZENTEK A SPANYOL PARTON .......................................................................................... 9

EZ ITT A BÉKE SZIGETE...................................................................................................................... 10

NYÁRUTÓ ................................................................................................................................................. 10

MAR MEDITERRANEO ......................................................................................................................... 11

VALAMI KIKÖT� FELÉ............................................................................................................ 14

MEGKÉSETT RÓZSÁIM........................................................................................................................ 15

MINTHOGYHA ........................................................................................................................................ 16

ENNÉL MESSZEBBRE............................................................................................................................ 16

LEÉPÜLÉS................................................................................................................................................. 17

SUMMA SUMMARUM............................................................................................................................ 18

ARANYLÁNGÚ PILLANATUNK .......................................................................................................... 19

NEM VÉD SEMMI MEG ......................................................................................................................... 19

AKI MEGHAL........................................................................................................................................... 20

TOLÓKOCSIBAN..................................................................................................................................... 20

AMÍG INTEGETNI TUDUNK ................................................................................................................ 21

FÉKEZNÉNK SORSUNK KEREKÉT ................................................................................................... 22

MÉG MA .................................................................................................................................................... 23

FOGYÓ ÉLETEM..................................................................................................................................... 23

KIHULLVA FÉNYB�L, ÉLETB�L, ID�B�L .................................................................................... 24

MINDEN NAPUNKKAL .......................................................................................................................... 25

EGY UTAD VAN HÁTRA ....................................................................................................................... 25

SZÓL A HARANG MAJD........................................................................................................................ 26

VALAMI KIKÖT� FELÉ........................................................................................................................ 27


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - VIII -

A SZIÁMI-ÖBÖL BUDDHÁJA................................................................................................... 29

A SZIÁMI-ÖBÖL BUDDHÁJA............................................................................................................... 31

THAIFÖLDI DÉLEL�TT........................................................................................................................ 32

ELUTAZÁS................................................................................................................................................ 33

ÚTRAKELÉS SZOMORÚSÁGA ............................................................................................................ 33

A KÜLÖNÖS KELETI SZ�NYEG......................................................................................................... 34

AZT HISZED FOLYTON ........................................................................................................................ 35

HÁROM FÖLDÖN.................................................................................................................................... 36

HIRTELEN ÚJRA MEGPILLANTALAK............................................................................................. 36

OLTALMUL A MUNKA MARAD.......................................................................................................... 37

DON QUIJOTE GY�RÖTT .................................................................................................................... 38

IDILLI KERT, BAJOS VILÁG ............................................................................................................... 39

DALLAM, ARC, FELSZÁRNYALÓ ÉNEK.......................................................................................... 39

HONNAN KIVONULT A TÖRTÉNELEM............................................................................................ 40

A VERS: A SZAVAK ÁLMA................................................................................................................... 41

ARANYLÉPCS� ....................................................................................................................................... 42

MIRE KELLENE ITT A MÚLTAD ?.......................................................................................... 43

KOMPHAJÓN HELSING�RB�L.......................................................................................................... 45

A CSENDET ITT TANULTAM MÁR .................................................................................................... 45

CSIGAHÁZADBA HÚZÓDNI................................................................................................................. 46

NORVÉG HEGYI ERD�N ...................................................................................................................... 47

NYÁR A KERTBEN.................................................................................................................................. 48

VELED ÁLMODTAM .............................................................................................................................. 49

ÖRÖK KÖRFORGÁSBAN ...................................................................................................................... 49

ELSZÁLLT EGY NYÁR .......................................................................................................................... 50

NYARAK ELMÚLTÁN............................................................................................................................ 51

MINDJOBBAN BELEFEKETEDVE...................................................................................................... 52

IDEGENSÉGED ........................................................................................................................................ 53

ÖRÖKSÉGEM ............................................................................................................................. 55

LÁTSZÓLAG ALIG VÁLTOZOTT ....................................................................................................... 56

MINDEN HONTALANSÁG MÖGÖTT ................................................................................................. 57

ÚJRA ÁLMODNI ...................................................................................................................................... 58

ÉR A TÁVOLI NYÁRI RÉTEN .............................................................................................................. 59

HIMNUSZ AZ AKÁCOKHOZ................................................................................................................ 59

LEHÚNYT SZEMMEL ............................................................................................................................ 60

A KÉZFEJED ............................................................................................................................................ 61

LOKALIZÁLNI KELLENE..................................................................................................................... 62


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - IX -

KÉPZELETEMBEN MÉG. . ................................................................................................................... 63

MINDENRE RÁESTELEDIK ................................................................................................................. 64

AKÁRHA HALOTT VOLNÁL................................................................................................................ 64

VALAHOL A MÚLTAMBAN ................................................................................................................. 65

EGY HAJDANI BÚCSÚZÁS ................................................................................................................... 66

BÓLINTANAK A LÉTTELENB�L ....................................................................................................... 66

MESSZIR�L HAZAÉRKEZETT............................................................................................................ 67

THE INVISIBLE MAN............................................................................................................................. 68

ROMOKBAN ÁLL.................................................................................................................................... 69

LEROMBOLT FALAK NÉPE................................................................................................................. 69

RAGYOG A PILLANAT MÉG ............................................................................................................... 70

ÖRÖKSÉGEM........................................................................................................................................... 73


___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2005, Sulyok Vince 2002-2005 - 1 -

TEGNAPODBAN ÉLSZ

Életedb�l egyetlen egy napot

se tudsz elhagyni,

kinullázni teljesen s végérvényesen:

veled marad múltadból

mindig valami fontos-lényeges

(avagy éppen lényegtelen)

s magad is ott maradsz valamiképpen

örökre azokon a helyeken,

ahol valaha éltél és járkáltál,

a házakban, szobákban, amiket meglaktál

együtt nevüket vesztett emberekkel,

ködbe mosódott arcúakkal.

S valamiképpen ott maradtál

a dombhátak virágzásba ájult fái között is

valószín�tlen távol került tavaszokban

s a kisalföldi réteken, hol valaha

szelek dagasztották rajtad az inget,

mikor száradni favillával

„forgattad” a lekaszált szénarendet;

mögülük egy kihúnyni sose akaró

nyárvégi alkony

pirossága-feketesége sziporkázik

feléd – mintha tenné már ezer éve!

S ott állsz te még mindig egy dunántúli

sz�l� végében is, nem is észlelve,

hogy közben kiszántották a sz�l�töveket,

a kunyhót felperzselték s kiírtották

körül a szilvafákat: méznél édesebb

gyümölcseiken darazsakkal osztozkodtál...

Elszállt óráiddal, múltaddal

élhetsz csak, amig élsz,

s ha tán nem is akarnád: mádban is

a tegnapodban élsz!


___________________________________________________________________________________



___________________________________________________________________________________


MAR MEDITERRANEO


___________________________________________________________________________________


�SZI SZORONGÁS, �SZI TENGER

Punta de Mar, mondom magamban

s a távcs� dereng� üveglapján

megjelen� szirtfokot nézem,

ahol szikrázó októberi fényben

emberalakok ácsorognak,

imbolyognak és jönnek-mennek

a szálloda és a gyémántló víztükör

közötti sávon

a sziporkázó tengerrel hátuk mögött.

Valami rettenetes béke

testesül meg ebben az egész képben,

akkora már, hogy szinte szívet bénító;

hogy szinte fel se fogható.

Lomha hajók nehézkes vonulása

a látóhatár peremén

s vitorlások, madárként billen�k

és repdes�k – s egy igazi madár,

amint beszáll a lencse üvegébe. ..

Mit is keresek itt

idegenként az idegenben,

távol mindattól, ami voltam,

ahol járkáltam, ahol éltem?

S a létt�l is minden napommal távolodva,

anélkül majdnem, hogy bel�le

jottányit bár, akármilyen kicsit,

de valamit is megértettem volna!


___________________________________________________________________________________


NARANCSLIGETEK �SZI ILLATÁBAN

Alkonyattájt már szinte giccses

rózsaszín�re változnak itt a falak,

a nappal oly vakítóan fehérek,

s ahova a t�z� napsugarak el�l

déltájt bebújtak: óvatosan el�másznak

a macskák most és hízelkedve dörgöl�znek

a n�k aranylón csillanó lába szárához,

kik ágaskodva gy�jtik be a napszagú

ruhanem�t a lapos háztet�kön.

Hajladozásukat nézem, opálos magasokba

nyúló karjaikat, derekuk ívét

s mögöttük a tenger sötétté váló tükrét

a titokzatos nagy hajókkal, ahogy lassan

úsznak valahova a láthatáron

bele a páralebegésbe, bele a

kihúnyó parázsként még fel-fel izzó,

de egyre inkább feketed� végtelenbe.

Mennyire egy lettem már ezzel a

délszaki képpel: balkonom asztalánál

pohár bor, tál gyümölcs, könyvek s fehér

papírlap el�tt üldögélek körbevéve

távoli hegyláncokkal s közeli

citrusfaligetekkel mindjárt itt alattam.

Oly természetes lett mindez már, hogy nehéz

lenne valami mást a helyébe gondolnom

s úgy vélnem: másképp is lehetne.

S noha Ithaka képe itt kísért még egyre

álmokban, vágyakban, gondolatokban,

tudom jól: kés� lenne oda visszatérnem,

már nem az várna rám, mit egykor odahagytam:

erd�k t�ntek el, jóvíz� kutak dül�kön,

dül�utak maguk, sz�l�k, gyümölcsösök

s elterebélyesedtek hajdani szép leányok...


___________________________________________________________________________________


Míly jól tudom mindezt (vagy tudni vélem) innen

a mediterrán tenger fölötti magasból,

a narancsligetek �szesti illatából.

Ithaka megvan még, s nem is oly nagyon messze:

Itt van még velem a szívemben

ebben a tengerparti spanyol tájban is,

ahol hajókra látok rá s pálmák sorára

és kigyulladó ívlámpákra a sétányon.

MA, HOLNAP S MINDÖRÖKKÉ . . .

Olyan körülöttem a délel�tt

a szikrázó vizekkel,

a dombra felkapaszkodó fehér házakkal,

mintha máris emlék lenne csupán:

emlékezésem holt vízébe befagyott

képek színes sora egy mediterrán

�szel�r�l, „k�dobásnyira” szinte csak

Afrika partjaitól. Felidézni

ezt fogjuk majd odafent, Északon,

a kandallónál, míg odakint viharok

üvöltenek havakat hordva,

mi meg virágzó narancsfákra gondolunk,

az októberben is nyári der�re,

a sétány pálmafáira alattunk

s ahogy itt ültünk e fölött a táj fölött,

ebben a szinte életvégi ragyogásban

mintegy a Sors jóvátételeként:

hogy ez számunkra mégis kijutott,

legalább ez, legalább ennyi kijutott.

Mostantól ez a nap fénylik nekünk majd,

ez a zavartalan kékség� ég

ma, holnap s mindörökké, ámen.


___________________________________________________________________________________


SPANYOL TENGERPART

Ezt a partvonalat kellene most leírnom itt,

ahogy alattam kanyarogva

belet�nik a messzeség páráiba.

A párákba, amelyek sejtetik velünk már

az est könyörtelen közeledését,

a sötétség óráit.

Leírni ezt a tépett partszakaszt alattam,

mit folyton új hullámok igazítanak ki,

rajzolnak és formálnak újra,

akár önkényes ujjak

tologatták régi térképeken

a fölvérz� országhatárokat.

De mint a meredélyen a szirt-tömböt

a fölébe magasodó fák árnya:

irgalmasan elfedi lassan

az egész partszakaszt, ezt az egész tengeri tájat

s �szi falnak támaszkodó alakomat

a mindenekre rázuhanó spanyol este.

UTOLSÓ SUGARAK ?

Egyfajta otthonosság érzete

fogad már itt, a Fehér Partokon,

mik szinte kérdik: itt akarsz-e élni

mostantól már ezek alatt

a sodródó bárányfelh�k alatt,

mik majdnem árnyékot se vetnek,

s e már-már határtalanná tágult vizeknél,

hol múltadról zizegnél

parti feny�knek, narancsligeteknek.


___________________________________________________________________________________


Jártomban már nem csak a múlt,

de az elmúlás angyala követ

s tova�zni az angyalt nem lehet:

a sors kereke fordul folyton

s felmorzsolja az éveket,

felmorzsolja az életet,

s lehet�ségemül lassan annyi marad csak,

hogy nézegessek itt a délután

vizekbe zuhanó napja után,

számbavéve és szinte szálanként számolva

az utolsónak maradt néhány sugarat.

SZERELMEM: A TENGER

Szemközt ülök a tengerrel megint,

fölötte inkább, fentr�l rátekintve.

Visszanéz rám �szies, halovány,

borzolódó b�rként megránduló,

nagy állatként lélegz� teste.

Én, ki tengert huszonnégy évesen

láttam el�ször: szerelmese lettem.

Betelni vele soha nem tudok,

el�ször mindig ráesik szemem

s feléje intek búcsút elmen�ben.

Órákat töltök azzal: bámulom

érzékeny-finom rezdüléseit

s ahogy kelletlen, lomhán megvonaglik

vad szelek korbácsütéseire,

akár cirkusz ketrecében oroszlán,

míg végül fel nem b�dül oly er�vel,

hogy belereszket a zöld partszakasz,

nyerítenek tarajló vízei,

elborítják a strandokat hinárral

és zakatolnak egész éjszaka


___________________________________________________________________________________


hánykolódva, míg én az ágyamon

heverve álmatlanul hallgatom

nyers hörgéseit – hogy reggelre kelve

hitetlenkedve nézzem sima tükrét

s benne a játszódó arany napot.

Szeszélyes és ki nem számítható –

vele a lelkem mennyire rokon!

MINDENSZENTEK A SPANYOL PARTON

Ott, ahol ezüst sávvá változik

a tenger sötétkékje:

nagy hajó úszik Gibraltár felé

a mediterrán �sz arany fényében,

de oly lassan, hogy szinte állni látszik

a távcs� lencséjében.

Fedélzetén és ablakainál

utasok állnak s felénk néznek,

a partok menti fehér városokra,

a mögöttünk feltorlódó hegyekre

s a víz tükrén köröttük hemzseg�

vitorlásokra, hörg� motorcsónakokra.

Állnak a fényben a fedélzeten

a meleg �szi délutánban

tiszta ruhában és elégedetten

s talán boldogan is: nyertesei

az életküzdelemnek,

kik már a földön mint a mennyben élnek

s aligha gondolnak arra: milliárdoknak

nem futja a mindennapi kenyérre,

milliárdoknak nem jut pohár tiszta víz...

Úszik az arany fényben a hajó

a tenger halpikkelyként b�rz� fedelén –

állok én magam is a fényben

terasz párkányára könyökölve,

magasan házak és pálmasorok fölött,

mintegy a Lét hálóján fennakadva,


___________________________________________________________________________________


mintegy arra várva, hogy leveg�

után tátogó, fuldokló halként begy�jtsön

síkos kosarába a Sors.

EZ ITT A BÉKE SZIGETE

Elnézem, amit te nem láthatsz,

a tenger elcsendesülését

az éjszakai szélvihar után,

a fények remeg� ezüst szalagját

a látóhatár peremén,

hol fehértest� vitorlások hada hemzseg

– boldog bogarak meleg �szi sugarakban.

Hallgatom, amit te nem hallhatsz,

kutyavonítást, testes spanyol asszonyságok

öblöshangú trécselését egy kapualjban,

ugrabugra kis madarak zsinatolását

és a ment� metsz� sikolyát messzir�l,

a bozontos pineák ligete mögül.

Béke itt földön, vizen, városon,

ez itt a béke szigete,

ez a pálmás, meleg mediterrán part

– amíg lehet,

amíg a terror el nem ér ide

s nem robbant bombát a villák között

s fanatikus muzlimok nem repülnek

eltérített gépekkel a szállodasornak.

NYÁRUTÓ

A falevélként billeg�

kicsi hajót

villantja fel búcsúzóul felém

a tenger, nyárutói tengerem,

párákba vesz� opálos vizek


___________________________________________________________________________________


szivárványos b�rzését-borsódzását

s a Costa Blanca fehér gyöngyfüzérén

vakítón izzó apró városok

ablakait, falait, háztet�it.

Az augusztusi teljes

h�ben és ragyogásban

bódultan így

búcsúzom a látványtól magam is

s indulok – vonakodva s meg-megállva –

afelé, ami még vár,

ami vár még rám valahol

a száját elnyelésre tátó

s pusztulásomat kínáló id�ben.

MAR MEDITERRANEO

Újból a tenger! Gördül zölden,

hánytorog habzón s elémbe terül

a sárga-szürke fövenyen.

Látványa milyen szomjat olt, milyen

vágyakat teljesít be bennem,

ki tengertelen éltem negyed századot

tengertelen hazámban,

tengerét veszített hazámban?

A kék tenger-csoda azt súgja: megérkeztem

valahova, ahova életem

kezdete óta vágytam. Hazaértem

ide, hol egybefolynak most szememben

a zöld egek a zöld vizekkel.

Mar Mediterraneo, te folyton moccanó táj:

fellegeket úsztatsz, szeleket indítasz

habokat hajtva, s nem bír betelni veled

sem a szem, sem a lélek.


___________________________________________________________________________________


Amíg csak élek, �rizni fogom

magamban roppant fényjátékaid

és hangjátékaid egészen addig,

amíg szememb�l minden kép és minden élet

tovább vissza nem tarthatóan ki nem lobban.


___________________________________________________________________________________



___________________________________________________________________________________


VALAMI KIKÖT� FELÉ


___________________________________________________________________________________


MEGKÉSETT RÓZSÁIM

Megkésett rózsáim: még duzzadó, telt,

gyönyör� bimbókkal az érdesed� �szben,

a még mindig enyhe, fájdalmasan szép,

de sebesen hanyatló-er�tlened�

opálos ragyogásban:

érzitek-e, rózsák, amit én már tudok:

a teleholddal érkez� fagyot,

a jéghideg fény� halált?

Megkésett életem: tervekkel és álmokkal

lelkemben még s fiókjaimban,

ígérve, hogy mi is jöhetne még,

részegít� tájak, színorgiák,

tengerparti napkelték és kertem csodái

a Sarkcsillag alatt, és asszonyom

szerelemt�l hevül� ölelése –

mintha mindent csak félig éltem volna

eddig s hívna még a másik fele

minden örömnek, ámulatnak, szépnek.

De mire jut már id�? Jut-e még

valamire is? A fenyegetettség

érzése mérgez és rettent naponta,

mert tudom ugyan a fagyot,

tudom a rózsáimra érkez� halált,

de saját szintúgy elkerülhetetlen pusztulásom

homályos jegyeit hiába boncolom:

annyit se sejtek a jöv�r�l, mint a rózsák

a rájuk h�l� alkonyat fagyáról.


___________________________________________________________________________________


MINTHOGYHA

Minthogyha lenne választásra mód,

minthogyha másutt s másképp

is élhetnék, kívánnom kellene

s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb

és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék

egy másik kertben, más égtáj alatt,

másfajta virágok és fák között;

minthogyha én választhattam volna ezt is

itt, mintha nem egy messzi

Nagy Akarat tologatna az élet

sakktábláján, apró kis figurát;

minthogyha sejtjeinkbe beépülve

(s beépülve mindenbe) nem létezne

valami Törvény, megmásíthatatlan

s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés

rövidke perceiben sejthetek,

villanásnyi id�re csak: amíg

fejem – kínban – fölemelem a porból

s rácsodálkozom vizekre, egekre –

fényvillanásnyi pillanatra csak,

miel�tt porrá omlok újból vissza.

ENNÉL MESSZEBBRE

Ennél messzebbre nem jutok már.

Az élet inkább már mögöttem

s az álmok elfogyóban.

Az álomtalan id� közeleg:

arctalan évszázadokkal, évezredekkel,

emberek nélkül s történelem nélkül.

A múlt akár ez az alkonyati

pára-köd, mely a rétek

s lapályok fölött tekereg:

egyre kevesebbet mutat magából,

s legélesebben éppen azt,


___________________________________________________________________________________


mit meg se tettem

s mit ki se mondtam.

És én mégis ezekre figyelek

egyre inkább, egyre gyakrabban. Bogozom

tegnapjaim reves csomóit

s el�re is szinte háttal megyek,

amíg még tehetem.

Amig még tart a kegyelmi id�.

LEÉPÜLÉS

A leépülésnek ez a lassú,

de kitartó és soha meg nem szakadó

folyamata, mikor a változás

napról napra nem is észlelhet�,

bár mégis tudom : itt van,

jelen van folyton s valami kicsit,

valami talán nem is mérhet�t

rombol folyton, rombol szüntelenül,

s testem egyre kevésbé viselkedik úgy,

ahogy szokott s ahogy elvárnám

a szervek sok évtizedes

összehangolt, zavartalan

együttm�ködése után, s úgy t�nik, mintha

egy apró s magában jelentéktelen

porszemecske került volna a gépezetbe,

az én testem gépezetébe,

s jelenlétét már nem is lehet letagadni,

semmissé tenni se lehet,

jelenléte jelent�sége n� csak

egyre nyilvánvalóbban minden újabb

napommal ki nem küszöbölhet�

csökönyösséggel s vissza többé már soha

nem fordíthatón és meg nem állíthatón,

s rágja testemet megsemmisülésemig.


___________________________________________________________________________________


SUMMA SUMMARUM

Amit látni tudsz, behatárolt,

sz�kös, hiányos, hézagos;

amit magadba fogadsz s magadévá

teszel, csak elmosódott, elnagyolt

vázlat, néhány érdektelen

részlet: fájdalmasan kevés

ahhoz, hogy átfogóbb és teljesebb

kép álljon össze benned a világról,

s�t ahhoz is, hogy alapvet�, lényeges

kérdéseket fogalmazz meg magadnak.

Úgy t�nik hát: hiába az igyekezet

s nem jutsz a lényegeshez közelebb,

nem fogod fel a Létet,

nem érted saját életed

és szerepét a Létben.

Amit teszel, tenni tudsz : behatárolt

az is és id�höz kötött.

Toporogsz hát öncélúan csak

s földre lapulva – túl alacsonyan

még ahhoz is, hogy akárcsak eszedbe jusson

és kitekintsél

a csillagokig, a zenit

legcsúcsáig: az Istenig.


___________________________________________________________________________________


ARANYLÁNGÚ PILLANATUNK

Nézed: madár

veti bele magát

a felh�kt�l habzó tavaszi égbe.

Igen! Ilyen tökéletes,

ilyen teljes

odaadással és gyönyör�séggel

kellene mindig

nekünk is élnünk

életünk kurtára szabott

aranylángú pillanatát!

NEM VÉD SEMMI MEG

És itt ülök megint ezen az idegen,

noha megszokott tengerparton

már jóval túl életem delel�jén,

az úgynevezett legszebb éveken

s túl a legtöbbjén annak is,

amit egyáltalán nyújtani tud az élet –

halálra ítélve tehát,

bár nem tudva még: meddig élek.

Hiába raktam házat is

magamnak: a k�, a fa, az üveg

megvéd bár fagytól, es�t�l, vihartól,

de halálomtól nem véd semmi meg.

S hiába raktam védfalat szavakból

magam köré: meg �k se védenek;

egy napomon érvényét veszti minden

és értelmét minden igyekezet.

MARADANDÓ VÁROSUNK NINCS A FÖLDÖN.

Megszabott idejét nem éli túl

senki: te se és én se.


___________________________________________________________________________________


AKI MEGHAL

Aki meghal, megszabadul

halálával minden gondjától,

minden kíntól és minden aggódástól,

töprengést�l és rettegést�l

és minden megaláztatástól;

nincs akkor többé küszködés, versenyfutás,

féltés, féltékenység, mibe

belefeketedik a lélek;

nincs többé önáltató, hiú ragyogása

képzelt sikernek, boldogságnak,

aki meghal, megszabadul

halálával a halálfélelemt�l is, –

de sajnos: tájak, tengerek, egek,

sodródó felh�k, csillagrendszerek

látványától is és amit a szépség nyújthat

egy-egy szép arc ragyogásában.

A sírba nem hatol le semmi ebb�l,

s a zene se és a sóhaj se.

Hamis és látszólagos hát, amit

kínál: a megnyugvás, a béke.

Beledermedsz a semmibe csupán.

Az örök világosságból sírod

sötétjébe a három ölnyi föld fölötted

egy vékonyka sugarat sem ereszt be...

TOLÓKOCSIBAN

Tolókocsiban fal mellé állított

– noha csak pár rövid órára – váratlanul a végzet.

Eltúlzott volt ugyan alaposan

ez a tolókocsiztatásom

(ezúttal legalábbis),


___________________________________________________________________________________


hisz tudtam volna menni, ahova akarták

s problémám csupán átmeneti volt.

De ha végérvényesnek mutatkozott volna

s véglegesen lökött volna a sors bona

valamilyen sarokba

éppen engem, ki már-már fanatikusan

bíztam-hittem egészségemben –

hogy’ vettem volna vállamra ezt a keresztet,

mit sokan életen át hordanak

s bele mégse rokkannak,

s�t a sorsnak fölébe kerekednek ?

AMÍG INTEGETNI TUDUNK Évának

A kórház kett�s ablakából

hosszan integettem utánad

s id�r�l id�re te is

visszafordultál irányomba

a s�r�söd� szürkületben,

mely egyre többet nyelt el alakodból,

mit végül sejthettem csak a magasból.

Mérgesen felhorkanva gépkocsik

rohantak narancsszín ruhád után

s egyszercsak felfaltak egészen.

Így maradtam magamra végül

– mintha örökre – idegen kórházfalak közt, bár tudtam: holnap újra jönni fogsz s holnapután

talán már én magam ülhetek autómba

túljutva vizsgálatokon és kezelésen.

Nem is magamat: tégedet sajnáltalak,

ahogy mentél egyedül a fekete estben

szívedben bizonytalansággal, félelemmel

attól a rossztól, mi ha tán nem is most jön,

beleszól egyszer megfellebbezhetetlen

könyörtelenséggel az életünkbe.

Addig jó minden, amíg búcsúzóul

nem kell integetnünk egymásnak


___________________________________________________________________________________


kórtermek ablakaiból.

Utána meg addig majd,

amíg integetni tudunk.

FÉKEZNÉNK SORSUNK KEREKÉT

A folyamatok megállíthatatlansága,

az id� könyörtelen rohanása...

A legtöbb dolgot akkor vennénk komolyan

igazából, elid�zni vele akkor szeretnénk,

amikor a hátunk mögé került már.

Ám a választásra nincsen lehet�ségünk,

semmi módunk a megállásra,

sodródnunk kell csak folyton, szünet nélkül –

s ha közben változunk: az hanyatlás csak,

csak fonnyadás, kiszáradás, csupán

legörbedünk a száját mindinkább felénk

ásítva táró anyaföldre.

Megy minden itt a maga útján

el�re? vissza? Lényegében mindegy,

leépülésünket minek nevezzük.

Rövidke éveink id�t nem hagynak

sem az önként magunkra vállaltakra,

sem a szelíd szemlél�désre, t�n�désre,

bárhogy fékeznénk sorsunk kerekét,

bármennyire kellene is az id�,

ha másért nem, hát hogy még egynéhányszor

körbetekintsünk az életben,

felmérjük mondhatatlan sok gyönyör�ségét

s búcsút mondhassunk a szívet szorító

szépség�, de sajnos egyszeri létnek.

S búcsút mondhassunk – önmagunknak!


___________________________________________________________________________________


MÉG MA

Még ma leltárba kellene

venni a jól-rosszul megmaradt álmokat.

Holnap-holnapután esetleg

már kés� lehet erre is.

Egyenként kellene – és hosszasabban –

megvizsgálni és körbejárni �ket,

mérlegelni esélyüket,

s a végleg s menthetetlenül

felhasználhatatlanokká váltaktól

megtisztogatni a maradék életet

s könyörtelen szível lemondani

a közben ugyan testmeleggé,

de feleslegessé

vált reményekr�l, vágyakról és illúziókról.

FOGYÓ ÉLETEM

Napjaim, a szürkék és a fárasztóak,

napjaim, az olykor kínokkal telítettek,

napjaim, a kedvetlenek,

napjaim, a boldogok, a könny�ek,

napjaim, a kék eg�ek, a nevet�sek,

napjaim – ahogy múlnak,

ahogy sodornak engem is magukkal,

mint hordalékát tavaszon az áradás.

Gondolataim, a belém marók,

mik megnyugodni nem hagyják agyam,

gondolataim, a vígaszt adók,

amikor bennük megmerítkezem,

akár felhabzó, felüdít� vízben,

gondolataim: tavaszi egek

friss, szertelen madarai,

gondolataim: sötét téli délutánok

nehéz felh�i, feketék, eltesped�k.


___________________________________________________________________________________


Emlékeim, a kínosak, a keser�ek,

emlékeim, a könny�ek, a lángolók,

a nevetésre késztet�k, a torkot

szorítók, szomorúságba lök�k.

Fogyó éveim, fogyó életem,

fogyó álmaim, fogyó nevetésem.

KIHULLVA FÉNYB�L, ÉLETB�L, ID�B�L

A szétszakadó felh�kb�l el�villanva

a hideg téli hold

könyörtelen élességgel úgy vág szemembe,

akárha a halál kaszája maga volna,

mely szünet nélkül vágja a Lét rendjét,

szünet nélkül el�re hajol, lendül és vág,

s hanyatlanak, akiket ér, az elmúlásba,

legyenek bár barátok vagy ellenfelek,

szívemnek kedvesek vagy ismeretlenek,

d�lnek, rendekbe hullnak,

akár apám könyörtelen kaszája

nyomán egykor a gyerekkori réten

a f�vek, sások, vadvirágok.

Sötét, kemény árnyékot vet a fenyves

a holdas hóra, s minthacsak

otthontalanná, hontalanná vált halottak

gyülekeznének a fekete erd�szélen:

feketednek elnémult seregek

kihullva fényb�l, életb�l, id�b�l.

Sorra kerülhetek maholnap én is:

halott leszek,

belesüllyedve az id�tlen semmibe,

mintha nem is léteztem volna !

A haláltól meg nem ment semmi !

A haláltól meg nem ment senki !

A múló évekkel elönti lelkünk

az elmúlás szomorúsága.


___________________________________________________________________________________


MINDEN NAPUNKKAL

Minden napunkkal zsugorodnak az esélyek

arra, hogy egyik vagy másik igen fontosnak

vélt szándékunkat végbe tudjuk mégis vinni,

meg tudjuk valósítani.

Hátunk mögött mind közelebb hallatszik

a nyomunkba szeg�dött Id� fujtatása.

Fogynak, fogynak – jaj! – sietve az évek

s mindjobban kevesbednek a lehet�ségek.

Egy nap kés� lehet már a legtöbbre.

Holnap kés� lehet mindenre.

S akkor egyszerre mintha minden megváltozna.

Megváltozik maga a ház, a kert is.

Egy talán nem is túl távoli órán

egyszerre csak minden másképp lesz.

Egyszerre csak minden másé lesz.

Másé az élet maga is.

Másé magunk. S az élet maga – másé.

EGY UTAD VAN HÁTRA

Figyelsz a csendre. Az erd� zúgása

egybeolvad a folyó morajával

s az �szi bokrok, vékonyodó ligetek

keser�-fanyar illatával.

Figyelsz a csendre, jól tudva, hogy vége

tavaszodnak, vége nyaradnak

s hogy viszont többé egyetlenegy elmúlt

évedet, napodat se látod.

Kutakba nézel s örvényl� egek

kék-fehér foszlányai közt

hajdani arcod kutatod a vízben,

ami már többé nincs, azt keresed.


___________________________________________________________________________________


Ami már elmúlt, ami többé nem lesz.

Keresed mégis gy�r�s vizek mélyén,

fák zúgásában, erd�susogásban

itt, valahol a világ végén, élet végén,

mely tavasz- s nyártalan már mindörökké

és kurta �sz� is talán.

Úgy lehet: egy utad van csupán hátra

az életben már, s az daltalan és sötét.

SZÓL A HARANG MAJD

Szól a harang majd –

talán így szól majd értem is,

árad a hangja

a májusi mez�k felett,

mint most, ebben a fényl� délutánban:

virágban állnak kertek, ablakok,

újul megint az élet,

kopácsolnak az új házon az ácsok,

zümmög a szomszéd f�nyírója,

színeiket villantják bogár autók

a fák közül az arany ragyogásban

s huppanva hull postaládám mélyére

az újság esti kiadása

híreivel, miket én már nem olvasok,

békekötésekr�l, merényletekr�l,

b�ntényekr�l, színházi el�adásokról,

földrengésekr�l, könyvekr�l, új gyógyszerekr�l,

mik számomra kés�n készültek:

én halott leszek s nem érint már semmi hír,

szól a harang felettem kedvesen,

szól értem, miközben könnyét törli kedvesem,

s lányom, fiam,

engem pedig a Léthe jéghideg,

fekete víze visz, sodor a hátán

az örök léttelenbe.


___________________________________________________________________________________


VALAMI KIKÖT� FELÉ

Mindjobban kibontakozva a ködb�l,

rázva le szinte magáról a tapadós,

nyúlós, visszahúzó párafoszlányokat

part felé tart a hajó, be a kiköt�be

igyekszik, a mólókkal védett

marina belseje felé, hogy horgonyt vessen

miel�bb, mert a szürke hullámok fölött,

a láthatár fölött tovább s�r�södik,

tömény sötétséggé válik a leveg�.

Minden hajó így siet mindig valami

kiköt� felé, ha nap süt, ha vihar �rjöng,

mintha a kiköt�ért lenne a hajó,

a kiköt�ért s nem a vizekért,

nem távoli kalandokért, szépségekért.

Így keressük talán mi is mindannyian

kiköt�nket, s ha nem lelünk

sehol az otthonos hajdanira,

akkor már szinte az is mindegy,

hol érünk partot, csak béke és nyugalom

fogadjon ott s jóindulatú emberek

s egy pad, amelyr�l csendben visszanézhetünk

a nyomvizek elsímuló fodraira.


___________________________________________________________________________________



___________________________________________________________________________________


A SZIÁMI-ÖBÖL BUDDHÁJA


___________________________________________________________________________________



___________________________________________________________________________________


A SZIÁMI-ÖBÖL BUDDHÁJA

Nézi Buddha az örök tengert,

százévek szállnak, nézi Buddha

– mozdulatlan maga – a partra szaladó hullámok örök sodrát-rohanását,

ahogy mérik a mérhetetlent,

a kezdet és vég nélküli id�t,

az ismétl�désben is változatlant,

a változásban is örökkön ugyanazt;

nézi Buddha s a mosolya

aranyba fagyva, mosolya

beledermed valami túlvilágba,

valami érzékelhetetlen léttelenbe,

szoborlétébe zárva maga, az aranyba,

az arany oltárból áradó ragyogásba,

és arca fölfoghatatlan der�

és arca fölfoghatatlan közöny:

nem érti örömünk és szenvedésünk,

nem érinti örömünk-szenvedésünk,

kis féreg-létünk tülekv� nyüzsgése,

ahogy sarutlanul ellépdelünk

el�tte a h�s márványlapokon,

az arany Buddha el�tt, akihez

nem ér, nem érhet ima szava se,

mert ima sincs miért,

mert az, amit�l félnénk, futnánk:

végül is elkerülhetetlen,

végül is elkerülhetetlenül

elér egyszer mindannyiunkat

s magunkra öltjük mi is (röpke pillanatra bár)

megmerevedett mosolyát –

miel�tt arcunk, testünk porrá omlana,

míg a pálmák közt tovább zúg a szél,

míg a parton tovább zuhog a tenger,

mint akkor is, mikor még nem volt ember,

mint akkor is, mikor már nem lesz ember.


___________________________________________________________________________________


THAIFÖLDI DÉLEL�TT

Sziámi lányok, ajkuk úgy nyílik mosolyra,

akár a fényre ismeretlen, buja

virágok húsos sziromlevele.

Jönnek-mennek karcsúan, kecsesen

és kedvesen, ígéreteiként?

küldötteiként? valami boldog világnak .

Önfeledt madarak fuldoklanak

saját daluktól, gekkók kórusa

felelget egymásnak monoton-gyönyör�en,

mintha buddhista szerzetespapok

zsolozsmázó imája szólna

karénekként egymás versébe vágva,

hol er�södve, hol halkulva.

Zöld tüzzel ég alant a Sziám-tenger

s körben idekéklenek Burma borzas

hegyláncai tolongó, duzzadt nyári

felh�csordákkal a tet�k fölött.

A pázsiton kék és zöld gyíkok s gekkók

surrannak tova villámsebesen,

kókuszpálmák ingatják legyez�iket –

él, moccan, énekel, fütyül

ez az egész trópusi dzsungel,

ez a párálló, virágzó mennyország.

Ülök itt részeként s valamiképpen

mégis kívüle ennek az egésznek,

szemlélve – de magamba nem bocsátva,

mert más tájaknak, más hétköznapoknak

vagyok életfogytiglanul a foglya.


___________________________________________________________________________________


ELUTAZÁS

Tennivalókkal telezsúfolt

mindennapjaidat ma

odahagytad magad mögött.

A becsapódó ajtózár

éles kattanásával

mintha valahogy leállt volna

minden, ami eddig volt.

Életed maga is.

Terveidb�l és álmaidból

csak szerteszét szaladó szálak

maradtak hátra

egeden szétzilálva,

hogy helyükbe napos

autósztrádák kanyargó szalagjai

s idegen tájak, távoli

városok tornyai toluljanak,

vizek, hogy frissre mossák

álmaidat, a megmaradtakat,

és frissre mossák

maradék életedet is.

Ha még lehet.

ÚTRAKELÉS SZOMORÚSÁGA

Minden útrakeléskor

tartana vissza valami,

húzna sokáig vissza, mint a mágnes,

ahhoz, ami volt, de elmúlóban van,

ami mögém kerül most,

amir�l máris azt hiszem, hogy mögöttem van,


___________________________________________________________________________________


mert hiszen indulok, útra kelek,

hívnak másféle tájak és tennivalók;

vagy érzem csak: mennem kell,

itt tovább nem maradhatok,

itt tovább nem id�zhetek,

s szorongással tele a lelkem mégis

attól, ami jön, ami esetleg jön,

de bánkódom azon is, amit elhagyok,

ami véglegesen s vissza-nem-hívhatóan

a múlté lesz azzal, hogy elmegyek –

s szomorúságom parttalan

hánytorog, mint az �szi tengerek,

a meg-nem-tett, a meg-nem-ismételhet�,

a talán-soha-többé-már kínjai miatt.

A KÜLÖNÖS KELETI SZ�NYEG

Az ólomüveges ajtón belépve rögtön

ott hever belül a nappaliszobában

a vitrin el�tt az aranyló

parkettán: ismeretlen míves

kezek-ujjak csodája. Színeit, színfoltjait

nem csupán évszakonként s napszakonként,

de óránként cseréli, változtatja,

különös varázslattal csalogatva el

szemünket izgalmas és furcsa

világokba, hogy azok ott a fények

összjátékából kis id�re összeálljanak,

olykor csupán egyetlen alkalomra,

nem ismétl�d�n így már soha többé.

A legizgalmasabb és a legszebb

mégis talán a hajnali órákban

szokott lenni a sz�nyeg: a kétféle fény,

a lámpa meleg sárgasága és kivülr�l

a pirkadat sz�rt, h�vös szürkesége közt;

összjátékuk id�ben rövid lefolyású,

de annál nagyobb h�fokú varázslásként

tölt el bennünket. Sokáig el is néznénk,


___________________________________________________________________________________


de nem lehet, mert indulófélben vagyunk

valahova, talán egy távoli országba,

ahova boldogan és régt�l készülünk,

nyúlunk is b�röndünk után, de

néhány oldalpillantásnyi id�re

magához vonzza, színeit lobbantva,

szemünket a fölfényl� sz�nyeg,

s bár indulunk, ahogy az óra t�lünk megkívánja,

tudjuk, hogy útunk során folyton

rá gondolunk, erre a szoba parkettáján

hátrahagyott szép színcsodára;

rá s a remélt visszatérésre.

AZT HISZED FOLYTON

Azt hiszed folyton: valami

másik hely vár rád valahol

s egy másik helyen lelsz csodákra,

csodás tájakra vagy csodás

lányokra és alkonyatokra,

tengereken kelsz át, keresztezel

utakat, hegyeket és hidakat,

sziklákról alázuhanó s lapályokon

kanyarogva lelassuló folyókat,

világvárosok aszfaltján tolongsz

tömegek közt tipródva, lökdös�dve

vagy tengerparti fürd�helyeken –

holott a békét és a csendet

északi kerted nyugodalma nyújtja:

a tuják er�s zöldje, a begóniák

színörvénylése egész nyáron át

s tulipánok, nárciszok, margaréták,

muskátlik és petúniák

virágzása egymás nyomában –

amíg egy hideg �szi éjjelen

a halálba kell beledermedjenek.

Egyszer így tör majd a fagy életedre is

és szavaid mind belefeketednek.


___________________________________________________________________________________


HÁROM FÖLDÖN

Három földön vagyok hát végül

honos ugyan – és mégis idegen.

Magam el�tt is be kell ezt ismernem

józanul, hidegen.

Akik kiüldöztek gyerekkoromból:

nincsenek már ; a hatalom

elhagyta �ket s el az élet is,

s ha élnének, se hallják a dalom.

S nem hallja más sem. Kik helyükbe

kerültek, jobbára csak idegent

látnak bennem. Tanúskodásom,

sorsom nekik mit sem jelent.

Gondjaik közt irigylend� csak

az én távoli „luxus” gondom

s közömbös hallgatás a válaszuk,

ha mégis mondom.

Ilyképp vagyok három országban is

mindinkább idegen.

Három föld bánata rakott

fészket a szívemen.

HIRTELEN ÚJRA MEGPILLANTALAK

Hirtelen újra megpillantalak

a fák alatt a sötét kicsi téren

a k�híd közelében.

Ezüst ködpára úszik a vizen

s egy pillanatig úgy hiszem,

hogy kezed felém nyújtod,

de csak a könny� pára

lebben fel hirtelen a fára.

A régi-régi óra

maga halott s még hívó szóra


___________________________________________________________________________________


se kelne valóra,

ha hívásnak egyáltalán még

itt valami értelme volna.

De a szeleburdi esteli szél,

mely váratlanul felkél

a patak diderg� vize felett,

sietve magával sodorja

szétfoszló árnyalakodat is újra.

OLTALMUL A MUNKA MARAD Keresztes Lászlónak a 60. mérföldk�nél

s emlékéül az oslói éveknek is

Kialkudunk magunknak olykor-olykor

egy kis idillt s ülünk elvarázsoltan.

Habzó fellegek sodródnak felettünk,

régi mesék megelevenedett

alakjai futnak egymás nyomában,

alattuk pedig smaragdzöld mez�k,

bozontos erd�k, hegyek, kék vizek,

aranyló, csupaüveg városok

s a béke és csend szigeteiként

pirostet�s tanyák.

Ha ott nyargalhatnánk rajtuk, csak néznénk

ámulva mind e szépet és csodát,

de eltelnénk szomorúsággal is,

mert tudnánk: érvényét veszíti minden

nagyon hamar számunkra: ellobog

az élet s álmaink szétfoszlanak

hajnali párákként a partokon.

Hogy ebbe menekülhessünk: oltalmul

csak az marad meg, amit elvégeztünk

és megtettünk, elleneink dacára.

A Sorstól kicsikarni haladékot

olyképp lehet csak, s élnünk is csak addig,

amíg munkánkba tudunk kapaszkodni

s marad alkotni kedvünk és er�nk.


___________________________________________________________________________________


DON QUIJOTE GY�RÖTT Pet�cz Miklósnak, 75. születésnapjára

Akárcsak mi, a többiek, mindannyian,

be vagy falazva te is az id�be,

be vagy zárva ebbe a felemás,

ellentmondásos korba, amib�l

kilátni senki se tud. De amíg mi

csüggedve nézzük a Rossz burjánzását

körülöttünk, – fáradhatatlanul

kémleled te, hogy hol, mikor

vethetnéd harcba magadat

a Helyesért, az Igazért, a Jóért.

Egyetlen ügy se túl kicsi el�tted,

egyetlen feladat és kihívás

se elriasztóan nagy; mozdulsz rögtön

törékeny tested se kímélve

s nem szégyenlve azt se, ha szemedet

elönti a könny olykor – örömé

vagy vereségé: szinte egyre megy...

Don Quijoteként nyúlsz lándzsa helyett

tollad után, hogy szavaiddal küzdjél

gy�zelméért a Szépnek és Nemesnek.

Tudjuk: a Semmi elé fogva szállnak

a te éveid is, hiszen az elmúlás

torka nyel el végül mindannyiunkat;

de neveted a rád acsarkodókat,

mert fölébük emelnek tetteid,

amikre mégis sor kerülhetett,

noha elállták sokszor útadat.

Fölébük emel�dik életed.


___________________________________________________________________________________


IDILLI KERT, BAJOS VILÁG

„Hatalmas id�!” – fiatal apám

hangját mintha csak most és innen hallanám.

Pedig az egy másik kert és másik tavasz volt

s talán egy másik élet is...

Torlódnak sebesen az évek

s torlódnak itt, fejem felett,

– akár akkor – habzó tavaszi fellegek s mint annyiszor: „megújul a világ” megint,

vagy legalább megújulónak t�nik. Északi

kertem idillje mégis minthacsak

tévedés lenne: odakint

közelben és távolban bajra, kínlódásra

látok, mikor a munkában megállva

és megpihenve, szemem kitekint

(lélekben persze) a bajos világra,

hol népek fojtogatják, ölik egymást

a folyton sz�kösebbé válni látszó földön.

DALLAM, ARC, FELSZÁRNYALÓ ÉNEK

Egy dallamot keresgélek magamban

mióta már:

csupa „ó” , csupa „á” .

Árad gyöngyözve, mint maga az élet,

árad: távoli, talán sohase létezett

órák idáig csillámló emléke.

Egy arcot keresek magamban

s a világban mióta már:

szeme kékje belevegyül az egekébe,

haja ráomlik szeme vadvizére,

akár habzó felh�k az égi kékre.

Egy ajkat keresek mióta már:

nyitódik-csukódik-kerekedik,


___________________________________________________________________________________


csupa „ó” , csupa „á” ,

csupa eszméletlen-szép lobogás,

csupa gyönyör és csupa fájás

(nevetés-e, vagy már sikoltás?),

csupa hullámzó, lüktet�, elúszó,

meleg, kerek „ó” és „á” ,

egy percig teljesség – és már távolodás,

teljesség még – és már lemondás,

már halkulva elúszó kacagás csak,

már sóhajnyi csupán csak.

Dallam, fehér arc, felszárnyaló ének,

egy valószín�tlenül távoli nyár,

er�s, fiatal, boldog, nevet� hang,

csupa „ó” , csupa „á” ,

kereked�-csukódó, szétnyíló száj,

még gyöngyöz�n áradó élet,

de folyton halkul is, távolodik már,

tovaszáll; ez a dallam az élet maga,

ez az ének az élet,

árad még – és már halkul is,

halkul és lassan elvész, tovaszáll.

HONNAN KIVONULT A TÖRTÉNELEM

Mikor a védhetetlen tájból

kihúzódott a Történelem maga is,

mögötte vissza mi maradt?

A szárnyrakelt id� mit hagyott vissza?

Néhány várromot, néhány

k�kupacot, hol k� kövön alig maradt.

S ami maradt, legtöbbjét szertehordták

annak a k�nek is azok,

akik ma meglakják a tájat.

Maga a Történelem messze jár

s nyomában, mint a hajdanán

erre vonuló lovas seregek nyomán,

már por se száll, a por se száll –


___________________________________________________________________________________


oly rég volt minden, ami volt!

Szálig porrá váltak maguk a seregek,

a fegyvereiket ezüsttel villantók,

a káromkodva lovukat sarkantyúzók.

Rettenetesen kiürült utak

maradtak csak a Hajdanvolt után,

csak kongó, visszhangzó üresség,

csak fáradt, szomorú lemondás,

csak mindennapi bajaikkal küszköd�,

létükbe nagy eszmék nélkül kapaszkodó

ijedt lelkek maradtak vissza,

kik nem álmodnak már együtt jöv�t,

kik már nem emlékeznek együtt a múltra,

egyid�ben, de külön-külön élnek

e földeken, hol a Történelem

magukra hagyta �ket

temet�ik tövében.

A VERS: A SZAVAK ÁLMA

Ahogy a boldog kertek narancsfája

bizakodón, gazdagon, b�kez�en

egyszerre, egyidej�leg hordozza

ágain az élet minden stádiumát:

rügyet, virágot és arany gyümölcsöt;

ahogy a fényben tántorgó hibiszkusz

részegülten elénk borítja-tárja

izzóvörös tölcsérvirágait naponta

(s naponta frisseket és újakat),

hogy így másolja, ismételje, mondja újra

sorsát és önmagát,

s küldje lobogó jeladását, fényjelzését

arról, hogy él, hogy ég,

arról, hogy csak igy érdemes;

ahogy a narancs, a hibiszkusz

virágozza és termi sorsát:


___________________________________________________________________________________


egybeterelem én is folyvást

a lelkem mélyén tolongó szavakat,

csökönyös életjelként

hogy felmutassam magamat

s a szavak boldog álmát:

a verset!

ARANYLÉPCS� Villányi Lászlónak

Jönnek felénk, lépkednek le az Aranylépcs�n

bájosan, kedvesen és kívánatosan,

egyre jönnek csak tündérszépen

egész életünk során szakadatlanul,

titkot hordoznak és titkot kínálnak;

s mintha ugyanazok volnának mindahányan

s ugyanakkor teljességgel különböz�k,

ismeretlenként is míly ismer�sek,

rejtélyesek, sejtelmesek

s alakjukat árulkodóbban

mutatják el� a red�k,

mint teszi majd ruhátlanságuk éjjele;

jönnek s lépegetnek felénk, Antonio,

az Aranylépcs� grádicsán el nem fogyón

s hang nélkül bár, mégis milyen beszédesen,

küldötteiként egy másik világnak;

betelni látványukkal soha nem lehet,

amiként nem lesz elég soha mosolyuk,

lágy érintésük, magukat odaadó

testiségük akácméz édes gyönyöre;

hozza �ket az Aranylépcs� szüntelen

s viszi is t�lünk folyton el; állunk csak ott,

a forduló lépcs� el�tt, elforduló

életünk szálló évei és csillagképei

alatt anélkül, hogy bármit is értenénk

ebb�l a körbeforduló s noha csak egyszeri,

mégis örök csodából, ami az életünk.


___________________________________________________________________________________


MIRE KELLENE ITT A MÚLTAD ?


___________________________________________________________________________________



___________________________________________________________________________________


KOMPHAJÓN HELSING�RB�L

A helsing�ri er�d zöld tet�i

mind messzebb maradnak mögöttünk.

Fehérhabos barázdákat szánt a hajó

s kövér sirályok lebegnek fölöttünk

kitartóan a der�s délel�tt

feledhetetlen egei alatt.

Észak! Hajóddal ma �szödbe érkezünk.

A túlsó oldalon széles, napos

svéd autópályák várnak ránk, tágas mez�k,

fehér és rozsdavörös tanyaházak,

virágos, parkos, tiszta városok,

dombhátak s�r� fenyvesekkel,

csöndesbeszéd� emberekkel.

A halszagú tengermelléki leveg�

sós kortyaiból hörpintgetve öblögetjük

tüd�nkb�l a kontinens kormait

s hajtunk, szinte megszálltakként menekülünk

hatszáz kilométert még északabbra,

hol piros almákkal vár ránk egy �szi kert,

fagytól perzselt levelekkel a norvég �szi erd�k

s Oslóban fent egy élet, tele csenddel.

A CSENDET ITT TANULTAM MÁR

Tulajdonképpen egyetlen fa se

volt számomra itt idegen

s ráismertem a legtöbb

madárra is, amikor mintegy újraszült,

kékségeiben tisztára fürösztött,

miel�tt sziklás partfokokra kisodort

sirálysikolyok közt a nyári reggel.


___________________________________________________________________________________


De velem jöttek emlékeim is

s tízezer szó, és másik tízezer.

De a csendet itt tanultam hozzájuk

az örök hótól szikrázó hegyekt�l,

az �szök monoton es�it�l,

a sítalpak sziszegését�l

vakítón fényl� hómez�k fölött.

Élek egy domboldalban, napsütötte

házban – mióta már, nem is tudom.

Az évek úgy vonulnak el tova fölöttünk,

hangtalanabbul szinte, mint a felh�k.

Ablakaimból minden égtájra kilátok,

ablakaimból minden évszakra kinézek –

egyszerre magamra hagyottan,

eltelve furcsa bánatokkal

s egyszerre mégis valami titokzatos

boldogságban, amiért élnem adatik,

még folyton egyre élnem adatik

és itt adatik élnem!

CSIGAHÁZADBA HÚZÓDNI

A tél jeget virágzó országában

legjobb lett volna elfeledned nevedet,

a születési helyedet,

a gyermekkori éveket,

a kilátástalanság üres éveit

és évét üldöztetésednek.

A tél jeget virágzó országában

ablakban állva kellett volna folyton nézned

a tovasodródó harapós havakat –

hátad mögött meleg szobával,

hátad mögött könyvek hadával,

hátad mögött az északi jóléttel,

gyerekekkel és feleséggel.


___________________________________________________________________________________


Tovább mire kellene itt a múltad,

mikor kényelmes b�rszékedb�l

bámulhatod a jéggé fagyott leveg�t

s tévécsatornák serege

tálalja eléd a soros árvizeket,

földrengéseket és t�zvészeket,

szerencsétlenségeket, népírtásokat

s éhenhalókat – egyenes adásban.

Az igazak száma lesz csupán kevesebb

nap nap után, s az Igazságnak

marad mind kevesebb esélye.

S�r� kerítésed mögé, csigaházadba

visszahúzódni: ennyi a lehet�séged

és kilátásod. A történelem tovább már

nélküled megy végbe az ablaküvegen túl.

Bámulhatsz rá csak kifelé,

akár a szélt�l sodródó havakra:

erre az életet mímel� s telet játszó,

de más szerepl�kkel ágáló filmszalagra.

NORVÉG HEGYI ERD�N

Menni csak. Menni. Menni.

Egyre beljebb a hegyi erd�n.

Gyalogolni csak. S gyakran meg-megállni

s már nem csupán kapaszkodók el�tt

és, zihálva, kapaszkodók után,

mikor felgyorsul a szív üteme,

a tüd� üteme.

Folyton megállni itt-ott. Ácsorogni.

Belehallgatni az erdei csendbe,

a fák csendjébe, madarak csendjébe.

Elnézni ugrabugra �zikét,

szépséges feketerigót,

bokrok alján villámsebesen cikkanót.

Elnézni mókust, egeret,

rámcsodálkozva eliramló rókafit,


___________________________________________________________________________________


libasorban komótosan

tovavonuló borzcsaládot.

Mint akinek már ez a dolga csak,

ennyi maradt csak dolga a világban,

kiiratkozva szinte minden tülekvésb�l.

Helyette inkább menni, menni itt

kilométert kilométer után

emelked�kön, elkeskenyed�

völgymélyek sikamlós ösvényein

s elid�zve magaslatokon vagy hegyélen,

magamba szívni kitáruló tájat, látványt,

hogy megmaradjanak bennem a képek,

a színek, hangok – ez az áradó élet,

ez az egész földi gyönyör�ség

az árnyak birodalmában is, mindörökké.

NYÁR A KERTBEN

A könyvet, amibe belefáradtam,

továbblapozza fürge ujjával a szell�,

a szeleburdi, a semmirekell�

s ceruzámért is odakap:

cenzúrázná a papírra rótt szavakat,

melyek kék patakocskákban szaladva

lepik el a fehér lapot.

S amikor bosszankodva odanézek:

a nyúgszék karfáján lecsüng�

kezemet kezdi hízelegve simogatni,

de a cikkanó pillanat már

torzonborz bokrok hajában éri utol,

virágszirmok tarka szoknyái közt motoz

és a felrebben� madarak közt okoz

rövidke riadalmat.

A már-már elfelejtett tél után

száll velünk tündérszépen, melegen

a nyáreleji norvég délután


___________________________________________________________________________________


és száll velünk az élet is

az egekig felhabzó fényben,

a színeit�l fulladozó tájban,

ebben az arany ragyogásban.

VELED ÁLMODTAM

Veled álmodtam tegnap éjjel.

Álmomban együtt

háltam veled.

Lázaimat szemed nyárégbolt-kékje

h�tötte-csillapította

s puha, finom kezed.

Hajad akár az északi nyarak

éjjeleinek mézszín sz�kesége.

Szemed norvég tavak

tüze parazsas alkonyokban.

Felém villan, ahogy most elmegyünk

az utcán egymás mellett.

Rámvillan – de nem emlékezik.

Nem emlékezhetik. Pedig

álmomban olyan valóságosan

voltál jelen, hogy most alig-

alig bírom megérteni, felfogni,

hogy míg én tisztán emlékszem álmomra,

álmomban rámfonódva ölel� karodra,

az egy-egy ritka szóra –

minderr�l te magad látszólag mit se tudsz,

mert nem is tudhatsz róla.

ÖRÖK KÖRFORGÁSBAN

Sok nyári este lesz ilyen majd azután is:

rendkívülien lassan alkonyul csak,

sokáig élnek az árnyalatok, míg

a mézarany szín sz�keségbe vált át,

meg tejszürkébe; órákon át tarthat


___________________________________________________________________________________


a színek alkonyi váltakozása,

amíg a felh�k habjai az égen

fehérb�l rózsaszínbe, majd arany

csipkévé foszlanak

giccsesen már-már, miközben a kert

alig növeli árnyait,

csak a színei lesznek még mélyebbek,

a rózsák ég�vöröse, a margaréták

és jázminok fehérje, a talán nevük sincs

sárgák hada, s a vadsz�l� szemlátomást

torlódik föl tovább a háztet�re:

zöldjével mindent ellep�,

hangtalanul hódító hadsereg.

Sok este lesz majd ílyen azután is,

s székemben aki akkor ücsörög:

fiam, lányom, rokon vagy idegen,

beindítja a legyez�ként billen�

öntöz�t majd és nézi az alkony csodáit,

a kert csodáit – s nem jutok eszébe,

aki pedig itt mindent megálmodtam

s megteremtettem. S nem észleli azt sem,

hogy fölötte is tovagördül az élet,

jön mögötte is már a friss nemzedék.

Az örök körforgásban mindig új születés

következik a pusztulásra, ránk.

ELSZÁLLT EGY NYÁR

En sommer er over –

énekli átható, de kellemes

hangon egy n� a rádióban:

elszállt egy nyár megint.

Harmadik napja bukkan

el� a m�sorokban,

noha augusztus közepét alig

hagytuk magunk mögött

s a kés� délutáni terasz


___________________________________________________________________________________


hars színekkel nyíló muskátliai még

huszonöt fok melegben tikkadoznak.

Az énekesn� friss, életvidám

hangja is inkább májusok elé

illene-kívánkozna,

dala szövegének azonban

igaza nem vitatható:

elszállófélben van egy nyár megint,

a maradék csak ráadás már.

Elszállóban életem is talán

s ami ha mégis jönne még,

ráadás lesz-e az is már csupán?

NYARAK ELMÚLTÁN

A fagy el�l, a tél el�l,

a fekete, tömött felh�kkel érkez�

szigorú fagyhalál el�l

szedegetem, mentegetem

almáimat; ládákba gy�jtöm;

kamrába, pincébe behordom.

Egy-egy alma fejemre esik olykor.

Rám haragszik? Rám ütne a fa? Sújtana

a nyár elmúltáért, aki most éppen

a legközelebb állok hozzá ezen a

diderget� �szvégi alma-temetésen,

halottak napja táján, ebben a

csupaszodó északi kertben,

ebben az avarszagú pusztulásban?

Szedegetem, gy�jtögetem, rakosgatom

egybe az almákat. Saját

gyümölcseim? Madaras évek

fényteli nyarai mögöttem.

Már mind mögöttem? Kegyelemként

itt ez a nyirkos kert maradt csak,

a csorbuló és szétmálló id�?


___________________________________________________________________________________


Az álmok is közben elcsendesedtek.

Nyomul helyükbe visszatarthatatlanul

az álom nélküli sötétség.

S mikor innen is továbbmenni késztet,

e pusztulásában is meghitt kertb�l is

a sors vagy Isten:

hova megyek majd, milyen nyirkos

lyukba löknek be, ki pedig

úgy szerettem a fényt, a színt, a meleget?

Lesz-e angyal, hogy átkarolja

zuhanó vállam s megszorítsa,

görcseib�l kioldja, kisimítsa

életbe még kapaszkodó kezem?

Hullj csak fejemre, �szi alma! Húsod

harapom míg ütésed ér s míg magam is

nem hullok valahol a sárba.

MINDJOBBAN BELEFEKETEDVE

Zizegni ezüst hangokon,

akár a fakósárga �szi nád,

mikor fölkél a szél a kés� délutánban.

Zizegni – lassan ennyi is elég –

versenyt a lábát tóban mosogató náddal,

versenyt a gyorsan elfutó id�vel.

Együtt zizegni legalább a náddal,

mikor és ha, alternatívaként

a teljes csendhez, némasághoz,

ennyi marad csak – ennyi még marad!

S elnézni a fekete fenyvesekkel

borzongón telet váró hegyeket,

köröttem itt ezt az északi tájat,

hol évtizedek sora óta élek.

A teleholdat nézni fölkel�ben:

rézvörös fénye szinte

lángolni kezd a sötét vizeken,

hogy már-már t�zre kap t�le a nád

s nem zizeg már: pattog az egész nádas,


___________________________________________________________________________________


mintha valóban égne,

ha füstje nincs is ennek az égésnek

s bele a náderd�k nem feketednek.

Kiégett torzs: egyedül maradok a parton,

mikor a felh�k kioltják a fényt.

Én itt maradok egy kis ideig még

a tavas tájba magam is

mindjobban belefeketedve.

IDEGENSÉGED

Szemedben folyton erre lelnek:

idegenségedre, amit

definiálni, pontosabban

meghatározni szinte már nem is lehet,

de árulód saját szavad, beszéded

el�ttük még fél évszázad után is,

s hiába fogalmazol gondosabban

akár a legtöbbjükénél is:

marad mindig egy félrecsúszó hangsúly,

egy-egy szokatlan mondatszerkezet,

ami azonnal rádvillantja

t�n�d� tekintetüket.

Az idegenség benne van

egész valódban, lényed legmélyében

s lemosdhatatlanul egy-egy mozdulatodban,

már abban, ahogy fejed emeled

vagy elbiggyeszted ajkad –

de sajna nem ott és nem akkor,

mikor �k tennék...

Ám menedéked (bevallhatod!) nem lehet

apáid földje sem, szül�hazád,

ahonnan az elvakult és eszeveszett

bosszú �zött ki a világba:

legf�bb árulód furcsa módon

ott is éppen szavad, beszéded,


___________________________________________________________________________________


a saját anyanyelved,

a tudatosan tisztának meg�rzött,

melyb�l sorra hiányzanak az éppen

divatos szófordulatok, szavak, kifejezések;

de árulód a gondolataidból

s a ruházatodból el�szivárgó

másság is: idegenséget

sugároz egész lényed már, a köszönésed,

ahogy kezet fogsz, ahogy ki- vagy belépsz

egy ajtón, vagy ahogy egy utcán

nem-vártan megállsz s nézel, nézel

valami elszállt évtized után,

azóta talán már halott barát

vagy az id�k ködébe veszett lány után...

Ámbár tartozol két országhoz, két világhoz,

lettél mégis mind a kett�ben

többé meg nem másíthatón,

helyrehozhatatlanul – idegen.


___________________________________________________________________________________


ÖRÖKSÉGEM


___________________________________________________________________________________


LÁTSZÓLAG ALIG VÁLTOZOTT

Látszólag ott van

minden a helyén,

látszólag alig változott

valami is –

s mindennek vége mégis,

mégis minden teljesen más már.

Az idegen

(a nékem idegen)

kutya vicsorog, ha megmozdulok,

csaholva tépi láncát

(a néki idegenre),

bárhogy csitítják:

érzékeli idegenségemet,

idegen világom szagát,

az ezer kilométereket

s az apai udvarról helyrehozhatatlanul

kirekeszt� évtizedeimet,

s akárcsak az atyafiak áradó beszéde:

öli ugatásával � is a csendet,

amit itt kerestem,

amiért éppen idejöttem

nyomában gyermekéveimnek.

De ez a csend már nincsen itt,

csak az én emlékezetemben.

Pedig látszólag a helyén van

a legtöbb dolog itt továbbra is,

látszólag alig is változott valami,

ám végül mégis be kell vallani:

hiába jöttem,

idegennek t�nik már szinte minden itt

nekem, az idegennek.


___________________________________________________________________________________


MINDEN HONTALANSÁG MÖGÖTT

Minden hontalanság mögött

hajdani haza emléke kísért,

szül�i ház fala ragyog fehéren

s mikor, már félidegenként, betérünk

a régi kis utcába újból,

elácsorgunk egy ideig a ház el�tt

a szeles, piros alkonyatban

s örökre szétmált életünkre

nézdelünk vissza lehúnyt szempillánk alól,

mert ott lelünk rá egyedül, bár ott is

korhadozóban, szétmálóban,

miként a gyerekkori kert csendjére is

igazából csak az emlékezetben,

szinte a végs� feledés el�tt.

A ház, amely az otthonom volt

és apám-anyám háza volt,

a helyén áll még, s nem kevésbé rangosan,

de �k maguk már évek óta

kint feküsznek a temet�ben,

én pedig még régibb id�t�l

lakozom messzi idegenben.

Ami élet egykoron itt volt,

elt�nt velük, elt�nt velem,

lelkemben mégis halhatatlan,

s az elillant évek mögött

s hontalanságom évei mögött is

ott világlik még varázslatosan,

világlik bennem északi tavak,

hegyek és feny�erd�k közé szorult csendben.


___________________________________________________________________________________


ÚJRA ÁLMODNI

Újra álmodni múltamat?

Színtereit újra bejárni?

Id�szer�tlenné vált arcaim

látnám viszont csak mindenütt

s id�szer�tlenné vált álmaimmal

találkoznék csupán megváltozott

egykori városaim kicserélt utcáin,

s a tájak, miket annyira szerettem,

öreged�n, felsebzetten köszöntenének.

Fordulnék jobbra:

pusztulást –

fordulnék balra:

pusztulást –

látnék csak romlást, korhadást,

reményvesztést, csalódottságot,

üvegesed�, kiüresed� szemeket.

Múltamként ezt nyújtaná a jelen !

És sehol egy pihentet�

padot, ahol

– ha újból nem is kezdhetnék neki – de: újra álmodhatnám életem

s valamennyire legalább

kívánatosnak és szépnek láthatnám

(els� ízben? vagy: végülis?)

a mögém gy�lt kiürült éveket.


___________________________________________________________________________________


ÉR A TÁVOLI NYÁRI RÉTEN

Ezek az idegen nyárfák itt

ezen az idegen útszélen,

ezen az idegen lapályon

gyerekkorom távoliszép nyaraiba

viszik a szívem vissza,

szell�s kisalföldi rétekre,

rétek aljában szivárgó aprócska érhez:

azok a nyárfák ebben

mosogatták fehér gyökerüket.

Ültem alattuk hosszú,

meleg délutánokon át

tehenekre ügyelve,

hörpintgetve az ér vízéb�l

s eszegetve lekváros kenyeret

s gyümölcsöt tarisznyámból

a széles, szell�s réteken

s napszám hallgattam hozzá

nyárfáink suttogását

a szivárgó ér széliben.

Nyárfáink, ezek a nyúlánkak, kedvesek,

ezek a kisalföldi gyerekkoriak

nincsenek már

s nem-rét a rét már

s a tehenek nem-tehenek,

de ugyan mi lett, lehetett,

kicsi ér, teveled?

HIMNUSZ AZ AKÁCOKHOZ

Virágzó akácfasorok,

már rég kivágott akácerd�k

kivághatatlan, halhatatlan

illata kísér, bárhova sodornak

gyökerükt�l megfosztott éveim,


___________________________________________________________________________________


halandó szívem el nem múló fény�

májusainak színarany

mézzel illatozó akácvirágai,

utca porába belehullók:

addig kísértek, amíg élek,

amíg rátok emlékezni tudok,

amíg mézetek kenyérre csurgathatom;

t�letek bármíly messze keveredtem,

élvezhetem még ma is egyre

aranyszín� mennyei édességteket,

minden más édességnél édesebb

mézeteket.

Dunántúli akácok:

arany mézetekkel ti vagytok

a földön az üdvözülés,

ti a földi mennyország.

Vagytok ugyan gyökerest�l kiirthatók,

de aromátok – halhatatlan!

LEHÚNYT SZEMMEL

Lehúnyt szemmel nemlétez�

sz�l�t�kékre nézek vissza,

már rég nem létez� sz�l�skertekre:

ragyognak a nyárvégi fényben,

pendülnek szinte fémesen

fürtök között a színesed� levelek.

Nézek csak vissza behúnyt szemmel

valami rég tovaszállt délutánba,

�szeleji d�l�kre, dombsorokra,

mintha az élet teljessége lakozott

volna abban a pillanatban.

Bevalljam-e, hogy ott se, hogy akkor se

voltam én boldog teljesen;

hogy elvágytam akkor is, abból a

délutánból is, sz�l�skertb�l is

valahova, valami más jöv�be?


___________________________________________________________________________________


Az a jöv�, amit még sejteni

se tudtam akkor, mára már mögöttem

s mögöttem szinte már az életem

maga is, melyik egyként nyújtott

felém mézet és ecetet

s kapukat egyként tárt fel és csukott be

el�ttem. Az emlékezet

mindig a legtávolibb évek

varázsáért nyúl, mert fénye ezeknek

legsajdítóbb, legtündökletesebb.

A KÉZFEJED Édesapám emlékének

A kézfejed, por az már régen,

régen nem fáj annak már semmi sem,

s a régi fájásokra sem emlékezik már.

Miért van bennem mégis itt a mozdulat

évtizedek után is, hogy kézbe vegyem,

hogy letöröljem róla a vért s bekötözzem?

Miért emlékszem vissza még mindegyre

csüggedten és nyugtalansággal arra,

amit megtenni ott és akkor

elmúlasztottam, amikor ügyetlenül

vagy túlbuzgón rácsaptad az autóajtót

kézfejedre s véresre zúztad? Álltam ottan

bosszankodón (s míly ostobán!), noha sejthettem,

milyen fájdalmas lehet. Te zavarodottan

és kissé szégyenkezve nézdeltél körül,

s zsebkend�det el�kotorva kezdted

törölgetni a vérz�-fájó kézfejet,

hogy elrejtsd? meg nem történtté tedd az egészet?

Menyed meglátta mégis és kimosta

és bekötözte gyengéden és gondosan. De én miért

álltam ott tétlenül és ingerülten

(ingerülten ugyan miért is?), ahelyett,

hogy kezembe vettem volna akkor a kezed


___________________________________________________________________________________


élve az alkalommal, hogy leküzdhetem

falusi-rideg szemérmességemet

(ugyan mi másnak nevezhetném?)?

Kézbe venni a kezed végre egyszer

(igazán így el�ször s talán utoljára),

elégtételéül a sok-sok elmúlasztott

kézfogásnak, s a köszönet és hála

jeleként is. És nem kérdeztem t�led azt se meg,

hogy nagyon fáj-e? Együttérz� szavaim

enyhületet hozhattak volna tán. Azóta

elporladt már kézfejed, el a tested is,

fájdalmaid emléke is veled enyészett.

Bel�led elenyészett – s belém költözött,

növekszik bennem, mint a rák.

Álmomban olykor az emlékkel viaskodva

jóvátev�n vérz� kézfejed kötözöm.

LOKALIZÁLNI KELLENE

Lokalizálni kellene a fájás

szivárgását: hogy honnantól és mikortól;

állni mégegyszer ott (percekre bár)

a lehúzott vonatablaknál

s fejbevertként, álnokul leütöttként

belebámulni a sivár

télvégi délutánba, a pályaudvar

rideg szürkeségébe,

a sínpárok egymásba szaladó

z�rzavarába: acél villanásuk

akár ránduló idegem.

Letaglózottként, elárultként,

józan, számító és rideg

könyörtelenséggel önmagamra hagyottként

állok egyre a lehúzott vonatablakban

s várom: felém fordulsz-e még,

visszafordulsz-e még felém,

rám nézel-e, a menekülni kényszerültre.


___________________________________________________________________________________


Bár hátra kellett hagynom mindenem

s mindent�l megfosztottan

kellett indulnom idegenbe:

én sokszorosan visszanyertem mindent,

míg te, ki akkor – kapzsin – mindenedhez,

minden kevesedhez szívósan ragaszkodtál:

az élet vesztese te lettél!

KÉPZELETEMBEN MÉG. . .

Képzeletemben még az a tavasz

ismétl�dik, folytatódik ma is

s azokra a nem is órákra,

csak pillanatokra tekintek vissza.

Az a seb is mindegyre még tovább ég,

bár szinte okát se tudom már

s elmosódtak már vonásaid is.

Emlékezésem – önmagamat hozza vissza

s érzetét annak, miként zuhanunk

feltartóztathatlanul minden napunkkal

bele a megsemmisülésbe,

bele a semmibe, a teljes pusztulásba,

egyértelm� és végleges elt�nésünkbe.

Kapaszkodnunk nincs is mibe.

Leépülésünk létünk része lett,

az emlékezés pedig – öncsalás.

Létezésemet addig észlelem majd,

ameddig fájok.

Némely óránk emléke úgy sajog fel,

akár a tályog.


___________________________________________________________________________________


MINDENRE RÁESTELEDIK

Arca alig dereng már

az évek fáradt mélyéb�l felém,

ajka elszürkült, elszíntelenedett,

elmosódott a mosolya,

évtizedek zajaiba veszett a hangja,

vállain se csillan feszes arany b�r többé.

Lassan mindenre ráesteledik,

álmokra is és emlékekre is,

közösekre s különvalókra is,

amig alakját, mint alant a tájat

a gyülekez� novemberi köd,

el nem nyeli végleg az idegenség.

AKÁRHA HALOTT VOLNÁL

Ha tiszta nyári délutánokon

a Sokoró szelid dombsorai

az ablakodig kéklenek:

emlékezz akkor kékszürke szememre!

Ha szél borzolja körötted a lombot

s a lapályon a búzaföldeket,

emlékezz akkor hajadat simító,

hajadba túró lázas ujjaimra!

Ha feljön a hold rézvörös korongja

a Rába menti fasorok fölött,

emlékezz akkor esteli padunkra

s arra az ódon városra alant!

Emlékezz minden érintésre, szóra,

a fájdalmasan kevéske id�re,

a sebesen elrohanóra,

mi számunkra kiméretett!


___________________________________________________________________________________


Olykor még hangod vélem hallani:

évtizedek mélyér�l mintha ideszólnál.

Élsz még, tudom, s azt is tudom, hol élsz.

S mégis: akárha halott volnál.

VALAHOL A MÚLTAMBAN

Ott lakozol valahol a múltamban,

minden új nappal mélyebbre süllyedve

ugyan, de továbbra is meghatározod

néhány évemet, éspedig olyan er�sen,

hogy meg kell kérdezzem: tulajdonképpen

ki is voltál – mert hiszen már csak voltál! –

hogy ifjúságomban ennyire benne élsz

s hogy fiatal álmaim ennyire

veled voltak tele.

Szerelmünk mára rég romokban

s az id�t�l mind ködösebbé válik

arcod s alakod, hogy végül egészen

elt�nj, egyre jobban kifosztva fiatal

éveim hozzád f�z� napjait.

Idáig érnek hozzám a magasba

a hullámtörés zajai, a tengerparti

fehér városka zajai, hol sose jártál

s nem is fogsz; alkonya színorgiáit

sem ismered meg; belehullasz a sötétbe

s egy nap nem hoz vissza már az emlékezés se,

talán mert már magam sem akarom.

Rövid pár évre bárki voltál nékem:

köd vagy csupán, ma már csak némaság.

Úgy állsz – idegenként – a messzi múltban

mozdulat nélkül, szavaid és ízeid nélkül,

akár a távol hegyélen a béna fák.


___________________________________________________________________________________


EGY HAJDANI BÚCSÚZÁS

Egy hajdani búcsúzás még ma is nyomasztó

fájdalma a lélek mélyében valahol,

a „mindörökre” és a „soha többé”

kínjával átitatott pillanat,

az árulás az ölelésben

és mosolyban, az utolsóban

s csalárdság a kar fehér intésében.

Áll még és néz egyre utánam, de lelkében

elfordult már t�lem és visszaindult

tennivalók, hétköznapok menedékébe,

bele az ismertbe, a megszokottba

– a kisszer�be? A biztosba!

Intett utánam s fehér tenyeréb�l

égre röppentek, szerte szálltak

egykori közös álmaink,

mint gazdátlanná árvult madarak.

S míg ajkain a kiürült mosoly

egyre bizonytalanabbá mosódott

– követtek engem, velem jöttek útamon ezek az álom-madarak

és szárnycsapásuk itt csattog körülöttem

ma is még egyre ezeken

a távoli, északi vizeken.

BÓLINTANAK A LÉTTELENB�L

Micsoda régimódi nyár!

Akárha egy másik életb�l...

Emlékképeket csal el�

a feledés hamuval borított

rétegei alól, fehérizzású

nyarakét. És régen halottakét,

kik susogni kezdenek a szívemben

halottakként is haláltalanul,

susogva is léttelenül, akik mind

mögöttem már a forduló id�ben,


___________________________________________________________________________________


a könyörtelenül tovairamló,

megismételhetetlen létben,

kikkel esetleg egykor együtt álltam

egy ilyen, egy hasonló nyárban.

Szólnak, de szavukat nem értem,

intenek az árnyékvilágból,

bólintanak a léttelenb�l

ide felém, mint mikor éltek,

még éltek; s mintha valóságos

lenne most is a jelenlétük,

mintha falat törnék feléjük:

már állunk újból megint együtt

az ellobogó nyár alatt,

lehet�vé téve a lehetetlent,

megismételhet�vé azt az egyszerit

s folytathatóvá azt az egyszer voltat.

MESSZIR�L HAZAÉRKEZETT

Ki ez az öreged� férfi itt,

aki az én életem tájain botorkál,

felkeresi, akárha tenné búcsúzóul,

emlékeim történésének helyeit

s üszkösöd� évek porában kotorászik,

tisztábbra fúj és töröl ezt-azt,

sírhantok fölé hajlik, hogy fáradt szemével

neveket bet�zzön ki és évszámokat

dörzsöljön láthatókká, s napokat,

éveket, évtizedeket tegyen

újra él�vé – amennyire lehet,

szívében messzi tájak viharaival

s képeivel, olykor talán észbontóan gyönyör�ekkel,

de annyira másnak t�n�knek mégis, annyira

idegeneknek hajdan élete,

volt gyerekkora tárgyi és lelki

emlékei közt botladozva, kotorászva...


___________________________________________________________________________________


Én vagyok ez a messzir�l jött,

ez a messzir�l hazaérkezett.

Mert haza ott van, ott van a haza,

ahol elillant éveink emlékei

sejlenek el� a rájuk rakódott

por rétegei alól és ahol anyánk

szavait véljük még hallani egyre,

a mindennél édesebb anyanyelvet.

THE INVISIBLE MAN

The Invisible Man, vagyis a láthatatlan

ember. Regénycím. Fiatal

éveim olvasmánya. S hogy eszembe

jut itt és most, mozdítja máris

a képzeletem, bár biztosan másképpen,

mint hajdanán, hiszen most azt kívánnám,

egyedül azt kívánnám,

talán kissé botorul azt kívánnám:

bár sétálhatnék láthatatlanul

szül�falum utcáin. S aki jönne

szembe velem, szeretnék annak én ott

hosszan arcába belenézni,

vizsgálni vonásait észrevétlen,

szemét, nézését, mozdulatait,

keresve bennük múltját s múltamat,

keresve a tovaszárnyalt id�t,

az ifjúságtól boldog éveket,

a lázakat, a fényeket,

keresve értelmét az életüknek

s az enyémnek, a közülük

oly messze t�ntnek.


___________________________________________________________________________________


ROMOKBAN ÁLL

Romokban áll a legtöbb egykori

magyar vár s fedi gaz, fa és bokor

Kárpátalján, Erdélyben, Felvidéken.

Csattogott értük egykor a csata

és füstölt, akár a pokol.

Temet�kertek csendje most felettük

s úgy is járjuk �ket, mint temet�ket.

A földben csontok, fegyverek:

szú eszi, rozsda falja �ket.

S még lentebb is az �sök porlanak:

falvak s városok sírkertjeiben:

köveik d�lnek, kopnak, töredeznek.

– Ha váraink el is pusztultak, sorsa ne legyen ugyanez a temet�knek!

Mentsük meg �ket!

LEROMBOLT FALAK NÉPE

Egy másik ember életét

élem talán itt,

kitépve-kitaszítva

a sajátoméból.

Élem hát ezt az idegen

életet, mit sajátoménak

is nevezhetek már, annyira eggyé

kezdek lenni vele.

De ebben megzavar

az emlékezés olykor:

elémvillanó arcok,

fölvet�d� szavak.


___________________________________________________________________________________


Volt valaha egy ország,

mit – mintha nyelvbotlásból

tenném – csökönyösen

hazámnak nevezek.

Határait nem is nagyon

találom a térképeken,

de semmiképpen nem

teljesen.

Leginkább az emlékezet

jelöli azokat ki s a halványodó

vérfoltok a romhalmazokká omlott

százados köveken.

Az én régi hazámnak

határai ezek:

elhalkuló, fogyatkozó magyar szavak

és gazba süllyed� kövek.

Ritkuló anyanyelvi beszéd és földig

lerombolt várfalak, ellopott városok

megkövült lelk�, kínba belegörbedt

kihalófélben lév� népe lettünk.

S élünk mindtöbben közülünk

idegenben idegen életet.

Megtartónk: fogyó szavaink s a múltat

még idéz�, de kihagyó emlékezet.

RAGYOG A PILLANAT MÉG

Álmokból annyi se maradt,

hogy egy napon

szül�földemre végleg visszatérek.

A múlt kihullt

szememb�l; ismert arcok

sokasága merült a léttelenbe.


___________________________________________________________________________________


Távozásom a tegnapokból

véglegesedni látszik mára

minden órával, minden ébredéssel

és minden újabb temetéssel,

bár ragyog a pillanat még,

tovább ragyog még egyre

örök szépen,

hitegetve hogy véget sose ér.


___________________________________________________________________________________



___________________________________________________________________________________


ÖRÖKSÉGEM

Két tucatnyi nyár apám udvarában,

néhány gyümölcsillatú �sz sz�l�skertjében,

dunántúli dombhátakon tavaszok láza,

kövér gabonatáblák arany hullámzása,

kisalföldi rétek, lapályok zöld szelekben –

kés�bb könyvtárak csendje, lámpafényei

s könyvespolcok, kincsekkel megrakva rogyásig.

Emlékfoszlányokból ílyképp szól vissza hozzám

magyar negyedszázadom múltja:

nevetések ezüst csilingelését hallom

valamelyik boldog és meleg estb�l,

amelyik talán éppen attól

szépséges, hogy már olyan távoli

s beragyogja a múló id� arany fénye.

Ezt a negyed századot örököltem

t�led, hazám. S mikor elhagyni

kényszerültelek, kis kézitáskámban

irodalmadból egyetlen könyvnek jutott

csupán hely: egy verseskötetnek.

Látszólag ennyi hát az örökségem

a huszonnégy benned leélt évem után.

De nekem örök részem,

s legigazibb apai örökségem

maradtál mégis s t�led lettem itt is gazdag,

mert elhoztam magammal

csempészárúként szinte ide idegen

életembe az anyanyelvemet,

melynek szavait �rlik ugyan folyton

idegen évek malomkövei,

de melynek még foszlányaiból is

alig fakuló ragyogással

szól vissza mindmáig,

szól vissza folyton idáig a múlt

s szólni fog mindhalálig.

tegnapodban élsz - magyar elektronikus könyvtármek.oszk.hu/02800/02881/02881.pdf · sulyok vince...

Documents