gxt fà|ÄàÉÇ

A JÉGHERCEGNİ

Szereplık

NlVES HERCEGNİ Az Örök Jég Birodalmának hercegnıje. Eljött az idı, hogy férjet találjon magának, és királynı legyen.

BERGLIND BÁRÓN İ Nives idıs nagynénje, aki olykor szigorú, de mindig a legjobbat akarja az unokahúgának.

ARLA ÉS ERLA Arcandida kastélyának két szakácsnıje. Cserfes és makacs nıvérek, akik állandóan vitatkoznak egymással.

GUNNAR A birodalom legnagyobb fehér farkasa, Arcandida ıre. Figyelı szeme mindent lát, csalhatatlan ösztönét senki sem csaphatja be.

HALDORR Arcandida könyvtárosa. Szenvedélyes tudós, az udvar egyik legfontosabb embere.

HELGI Az udvar kertésze. İ az egyetlen, aki ismerte Nives apját, a Bölcs Királyt.

OLAFUR Arcandida lakája. Mindig tökéletes megjelenéső, és soha nem veszíti el hidegvérét.

THINA ÉS TALLIA Nives két kis unokahúga. Tallia, a kisebb testvér élénk tekintető, eleven gyerek. Thina, a nıvére okosabb és érettebb, nagy, értelmes szemekkel. CALENGOL Félig manó, félig törpe lény, Nives és Arcandida elsı számú ellensége. HERBERT DE LOM HERCEG Lom földjének hercege, Nives jegyese. Titokzatos természetére azonban hamar fény derül.

Tartsatok velem! Egy távoli vidékre kalauzollak benneteket… Az öt birodalom messzi tájaira viszlek titeket, pontosan ide, látjátok? A Fantázia

Birodalmának határára… bár a fantáziának nincs határa. Nézzétek csak meg jól a térképet. Íme. Ez itt az Örök Jég Birodalma. Igen, természetesen itt nagyon hideg van. Kietlen és barátságtalan vidék ez, amelynek

senki nem ismeri igazán minden szegletét. Talán nem ez a legjobb hely egy történet kezdetéhez, de valahol mégiscsak el kell

kezdenünk. Nem szeretnék rögtön mindent elárulni, de bízzatok bennem. Lassan, lépésrıl lépésre

kell haladnunk. Rengeteg szereplıvel ismerkedünk meg, sok-sok csodás helyre kell ellátogatnunk, és rengeteg titokra derül fény.

Nagyon meg fogtok lepıdni, higgyétek el. Addig is legyetek türelemmel! Tudnotok kell néhány dolgot, mielıtt útnak indulnánk.

Elsıként azt, hogy réges-régen az Örök Jég Birodalma egy hatalmas ország része volt csupán, amely a Nagy Birodalom nevet viselte. Trónján az Öreg Király ült.

Az Öreg Király gonosz és nagy hatalmú varázsló volt, akitıl a királyság egész népe rettegett, mert kegyetlen és zsarnok módon uralkodott.

Sok-sok évvel történetünk kezdete elıtt egy lovag fellázadt az Öreg Király ellen. Harcba szállt vele, legyızte, és átvette tıle a hatalmat az ország felett. Azonban a lovag nemes és jólelkő ember volt, s megkímélte gonosz ellenfele életét.

Egy varázslat segítségével mély álomra ítélte a zsarnokot és vele együtt egész udvartartását. Ekkor az Öreg Király kastélyának egy része örökre elzáródott a külvilágtól, és az Álom Erıdjévé vált. Késıbb elszakadt a kastély többi részétıl és a szárazföldtıl, és egy tengeren úszó szigetté vált.

Azóta Bolygó Szigetnek nevezik ezt a földdarabot. Sokan csupán legendának tartják létezését, bár számos tengerész állítja, hogy hosszú útja során látta már a szigetet.

Miután az Öreg Király és udvara örök álomra szenderült, a lovag öt kisebb birodalomra osztotta fel a Nagy Birodalmat: az Örök Jég Birodalmára, a Korallok Birodalmára, az Aranyló Homok Birodalmára, az Erdık Birodalmára és a Mélységek Birodalmára.

Az öt birodalmat szétosztotta öt lánya között. İk tehát a Fantázia Birodalmának hercegnıi.

Majd mielıtt elhagyta volna a földi világot, és vele együtt az öt birodalmat, a lovag eltüntetett minden gonosz mágiát és boszorkányságot, hiszen az Öreg Király varázsereje hozott rontást erre a vidékre.

Bár a lovag soha nem lett igazi királya az öt birodalomnak, az itt lakók mindig csak a Bölcs Királyként emlegették, mert minden egyes cselekedetével a jót szolgálta.

Sok év telt el azóta, hogy a Bölcs Király felosztotta a Nagy Birodalmat, és lányai idıközben felcseperedtek.

Történetünk fıszereplıje Nives, a Bölcs Király lánya, akire apja az Örök Jég Birodalmát bízta, a Fantázia Birodalmának leghidegebb táját.

Nives alig emlékszik a családjára, sem édesanyjára, sem húgaira. Csak édesapjáról vannak emlékei, abból az idıbıl, amikor ı maga még egészen kicsike lány volt, és apja egy kis ládikát ajándékozott neki, amelyben, mint mondta, a lány jövıje lapul. A hercegnı azóta féltve ırzi a ládikát Arcandida jégpalotájának egy titkos zugában.

Ha szerencsétek van, ti is megtudhatjátok, mit rejt a titokzatos dobozka. De résen kell ám lennetek! Mert valaki felbukkan, hogy visszacsempéssze a

birodalomba a rég elfeledett gonosz erıket.

Valaki, aki egy ısi varázsigét mormol, régi könyveket tanulmányoz, és az Álom Erıdjében él… valaki, aki nem szenderült örök álomra.

Ez a valaki is felnıtt, és az a hír járja, hogy vissza akar térni azzal a gonosz szándékkal, hogy újraegyesítse az öt birodalmat, és felébressze álmából a Bolygó Sziget alvó királyát és tanácsosait.

Legyetek hát óvatosak, mikor e történet havas tájain kalandoztok, mert ezernyi veszély leselkedik rátok…

Isten hozott benneteket Arcandidában, a Jégkastélyban!

gxt fà|ÄàÉÇgxt fà|ÄàÉÇgxt fà|ÄàÉÇgxt fà|ÄàÉÇ

Elsı rész

1. A titkos meghívók

Egy csuklyás alak surrant végig csendesen Arcandida kastélyának kihalt folyosóin.

Idınként megállt, fülét a falhoz tapasztotta, és hallgatózott. Látszólag egy lélek sem járt rajta kívül a kastélyban.

Kora reggel volt. A nap még nem bukkant elı a látóhatár alól, és a titokzatos alaknak volt ideje, hogy véghezvigye tervét. Nehézkes léptekkel felkapaszkodott a zöld bársonyszınyeggel borított lépcsın, míg végül elért a nagy kétszárnyas faajtóhoz. Lenyomta a kilincset, majd résnyire belökte az ajtót, épp csak annyira, hogy beférjen rajta.

A terem hatalmas volt, és teljesen szabályos kör alakú. A falakat mindenütt magas könyvespolcok borították. Odabent még minden a pirkadat sejtelmes, szürkés fényében úszott, csak egyetlen aprócska fénypont mozgott bizonytalanul az egyik könyvespolc mentén.

– Haldorr úr! – suttogta a csuklyás alak alig hallhatóan. A fénypont megállt, majd elindult lefelé, míg végül leért egészen közel a

márványpadlóhoz, amelyen lassanként felsejlettek a díszes virágmotívumok. A régi olajmécses fénye megvilágította Arcandida könyvtárosának, Haldorrnak az

arcát. Vékony, szögletes vonásai gondolkodó, tudós természetre engedtek következtetni. Arcában sötét szempár csillogott, karvalyszerően görbülı orra pedig szinte hozzáért felsı ajkához. Barátságos, ıszinte mosolya azonban, amely úgy ragyogott, mint a tavaszi nap, egyetlen pillanat alatt meglágyította arcvonásait.

– Jó reggelt, Berglind bárónı! Bocsásson meg, ha megvárakoztattam! – szólalt meg Haldorr, majd felemelte a kezében tartott sötét üvegcsét és megcsillantotta a lámpa fényénél.

Berglind bárónı a vállára ejtette köpönyegének csuklyáját, és közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a tárgyat.

Idıs hölgy volt, aki szép szürke haját gondosan rendezett kontyba fésülte. A kis konty úgy billegett a nyakszirtjén, mint egy kerek tőpárna.

Bár már jócskán elmúlt hetvenéves, bıre sima és rózsás volt, mintha az idı és az élet nehézségei semmilyen nyomot nem hagytak volna rajta.

Csak a látása romlott meg kissé az évek múlásával. Most is csak nehézkesen tudta kibogarászni az üvegen lévı címke feliratát: Hekta tinta.

– Biztos benne, hogy ez az a tinta, amire szükségem van? – kérdezte, miközben hunyorogva vizsgálta a feliratot.

– Természetesen. Nyugodjon meg! – felelte a könyvtáros. – Ez egészen különleges tinta. Egyedülálló, mondhatnám. Én magam készítettem a Hekta vulkán hamujából egy ısi recept alapján.

A bárónıt, úgy tőnt, teljesen lenyőgözte Haldorr magyarázata, aki tágra nyílt szemmel gyızködte, hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak.

– Tehát a levelet csak a meghívó valódi címzettje tudja majd elolvasni, igaz? – kérdezte végül a bárónı.

– Úgy bizony. Így ha rossz kezekbe kerülne, az üzenet örökre rejtve marad. – Remek. Akkor azt hiszem, meg is lennénk. – Már csak Nives hercegnıt kell beavatnunk… A bárónı arca hirtelen elkomorult, majd, mintha csak a sötét gondolatokat akarná

előzni magától, legyintett, és így szólt:

– Köszönöm, Haldorr, és ne aggódjon Nives miatt, majd én beszélek vele. Minden a legnagyobb rendben lesz, meglátja. Másrészrıl viszont, nincs más választásunk: itt az ideje, hogy az unokahúgom férjet válasszon magának.

– Természetesen, bárónı. Segítek elkészíteni a meghívókat, és holnap a farkasok elvihetik ıket a hírvivı fókáknak, akik majd átkelnek a Földválasztó-Tengeren, és átadják ıket a címzetteknek.

– Remek. Nem is tudom, mi lenne velem maga nélkül, Haldorr. Ezután az idıs hölgy újra a fejére borította köpönyegének csuklyáját, és kisietett a

könyvtárból. Haldorr egyedül maradt a teremben, és megállt az ablakban, hogy megvárja a

napfelkeltét. A nap elsı sugarai lassanként végigkúsztak a padlón, és vöröses fénybe vonták a

könyvtáros szikár alakját, aki csak állt, és nézte a szemközti falra vetülı árnyékát. Az jutott eszébe, hogy mennyire szeretett kisgyermekként árnyjátékot játszani. Majd gondolataiba mélyedve felnézett a könyvtár kupolás mennyezetére, amelyet könyvespolcot ábrázoló freskó díszített, mintha az ezernyi könyv egyenesen az egekbe szökne.

2. Nives hercegnı

Csodálatos, napfényes reggel köszöntött a Jég Birodalmának lakóira. A végtelennek

tőnı sarkvidéki tél után, a langyos levegı és a szép idı vidámsággal töltötte el a kastély lakóinak szívét. A ragyogó napsütés mindenkit egykettıre kicsalogatott az ágyból.

A második emeleti hatalmas konyhában a két szakácsnı, Arla és Erla már el is foglalta ırhelyét a tőzhely elıtt, és, mint mindig, most is élénken vitáztak egymással.

– Ne makacskodj, Arla! Két nappal ezelıtt készítettünk körtetortát! Ma tehát almásat kell sütnünk! – állította Erla, miközben egy piros almával hadonászott húga orra elıtt.

– Szó sem lehet róla, Erla! – vágta rá Arla egy körtével a kezében. – Ma körtetorta lesz. Arla és Erla nıvérek voltak, de cseppet sem hasonlítottak egymásra. Erla, az idısebb

magas volt, és olyan sovány, hogy oldalról alig lehetett észrevenni. Arla, a fiatalabb mindenben szöges ellentéte: alacsony volt, és olyan duci, hogy széle, hossza egynek tőnt. A jellemük azonban nagyon is hasonlított: mindketten szószátyárak voltak, és olyan makacsak, mint az öszvér. Soha semmiben nem értettek egyet, így aztán napjaik nagy részét végeérhetetlen viták tarkították.

– Én pedig azt mondom, hogy akkor is almatorta lesz! – Nem és nem! Körtetorta lesz, vagy… – Mi lenne, ha körtés-almás tortát készítenétek? – szólalt meg egy csengı hangocska a

két szakácsnı háta mögött. – Nives hercegnı, jó reggelt! – kiáltott fel a két nıvér meglepetten. Arcandida hercegnıje különösen szép volt aznap reggel. Finom vonású arca csak úgy

ragyogott, tekintete pedig, amely néhanapján bizony jegesnek tőnt, ma egészen nyugodt és barátságos volt. Látszott rajta, hogy igen jól aludt az éjjel.

Nives viszonozta a nıvérek üdvözlését, és ragyogó mosollyal az arcán belépett a konyhába.

Egyszerő szabású hosszú ruhát viselt, amelyet azonban a legértékesebb selyem- és gyapjúszálakból szıttek. A ruha sötétkék színe olyan eleganciát kölcsönzött a lány karcsú alakjának, mint a virágszirmok a virágnak.

Arla és Erla sokatmondó tekintettel pillantott egymásra. Majd Arla, a pletykásabb nıvér megjegyezte: – Csak ilyen lengén, Nives hercegkisasszony? –mondta, és a lány udvari etikettre fittyet

hányó ruhájára mutatott. – A Nagy Fához készülök Gunnarral – felelte a lány egyszerően. A gondolatra

elmosolyodott, és szemében vidám fény csillant. Nagyon szeretett Gunnar hátán vágtázva száguldani birodalma hófödte lankáin. Ebben az évszakban pedig, amikor az idı melegebbre fordult, mintha ı maga is kivirágzott volna, a Nagy Fához tett kirándulástól pedig szinte újjászületett.

Ezután titkon a konyhaasztalhoz lépett, és belemártotta ujját a porcukorba. – Hercegnı! Nem illik belenyúlni a cukorba! – kiáltott fel Erla megkésve. Nives huncut tekintettel rásandított, majd gyorsan lenyalta az ujját, de közben

véletlenül egy kis cukorfoltot maszatolt az orra hegyére. – Jaj, hercegnı! – sóhajtotta Arla. – Hát soha nem tanul már egy kis jó modort? Mit szólna a nagynénje, ha látná? – De hisz' úgysem árultok el, igaz? – nevetett Nives. – Ugye nem teszitek? Nem

lehettek olyan kegyetlenek, hogy végignézitek, hogy egy kis cukor miatt büntetést kapok! A két szakácsnı megadó mosollyal nézett a lányra. Minden próbálkozás hiábavaló volt.

Akárhogy is igyekeztek mindannyian, Berglind bárónıvel az élen, hogy a helyes viselkedés és az udvari etikett szabályait megtanítsák a leendı királynınek, a lány

minduntalan ellenszegült akaratuknak, és még mindig úgy viselkedett, mint egy csintalan kisgyerek. Pedig már egyáltalán nem volt kislány, hanem sugárzóan szép ifjú hölgy!

– Még valami, hölgyeim… tette hozzá kissé szemtelenül, miközben harangvirágruhájában ide-oda ugrándozott a két szakácsnı között.

– Igen, hercegnı? Valami fontosat akart mondani…? – kérdezte Arla, és a testvérére pillantott.

– Mármint azon kívül, hogy Gunnarral a Nagy Fához készül? – tette hozzá Erla óvatosan, mintegy kiegészítve húga félbehagyott kérdését.

A Nagy Fa egy igen különleges fa volt. Varázserıvel bírt, és a birodalom titkos kertjében állt, amelynek létezésérıl és pontos helyérıl csupán az udvar néhány megbízható tagja tudott. A fát a varázslatos és mágikus dolgoknak kijáró tisztelet övezte.

De nemcsak a Nagy Fa gondolata nyugtalanította Erlát. Sokkal jobban aggódott Gunnar miatt, akinek hatalmas termete és vad természete mindig félelmet keltett benne.

Nives megállt az ajtóban, és olyan képet vágott, mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna.

– Nem, mást nem akartam mondani, azt hiszem… Miért? – mondta huncut mosollyal, és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.

– Nem is tudom, felség. Mintha valami másik dolgot említett volna az imént… – felelte Arla makacsul.

– Biztos vagy benne, Arla? Mostanában elég gyakran van baj a hallásoddal! – csipkelıdött a nıvére.

– Persze, hogy biztos vagyok benne, Erla! Nagyon is jól hallottam, hogy… – Arla hirtelen elhallgatott.

A folyosó felıl léptek zaja hallatszott, majd néhány pillanattal késıbb a tükrös ajtó mögül egy hatalmas fehér farkas feje bukkant elı. Az óriási, izmos állat testét hófehér, sőrő bunda borította, amelybe a nyakán és a fején szürke csíkok keveredtek.

Kék szemének pillantása mély volt és átható, a szegény szakácsnı azonban minden alkalommal halálra rémült tıle. Könyörtelennek és kegyetlennek érezte az állatot. İ volt a birodalom legnagyobb farkasa, a hercegnı farkasainak feje. İ volt Gunnar.

Nives azonban elmosolyodott, amikor meglátta. – Hát itt vagy, Gunnar! Indulhatunk? – kérdezte, és megsimogatta az állat fejét. – Ti

pedig ne veszekedjetek folyton! – fordult a két nıvérhez. – Ki? Mi? Mikor? Én biztos nem veszekedtem! Talán inkább Erla volt! – csattant fel

Arla. – Én? Na még mit nem! Mindig te kezded! – vágott vissza Erla, fenyegetıen

hadonászva az almával. Nives beletörıdı mosollyal csóválta meg a fejét. Tudta, hogy minden hiába: a nıvérek

soha nem fognak megváltozni. Valójában azonban cseppet sem bánta, hogy így van. Nem szerette a változásokat, mert mindig felzaklatták. Jobbnak tartotta, ha a dolgok maradnak úgy, ahogy vannak.

3. A Nagy Fa

A tavasz vitathatatlanul beköszöntött. Az Örök Jég Birodalma pedig már alig várta,

földjének minden darabkája a természet újjáéledését hirdette. A síkságon lassanként elıbukkantak a vastag téli hótakaró alól az elsı mélybarna

földfoltok, az út mentén húzódó patak vízszintje pedig napról napra magasabbra emelkedett. A satnya kis bokrok között megjelentek az elsı, téli álmukból felébredt medvék, míg odébb szürke nyulak ugrándoztak bele-beleszagolva a friss tavaszi szélbe. Az ismét kéken ragyogó égen madarak nyújtóztatták ki szárnyaikat az elsı vidám tavaszi cikázás alkalmával, és a pár napja még fogvacogtatóan jeges szél is mintha langyossá vált volna.

Nives hercegnı Gunnar hátán vágtázott, jó erısen kapaszkodva az állat sőrő bundájába. Vastag, puha köpönyeget terített a vállára, amely pont olyan kék volt, mint a ruhája. Nagy kapucniját kioldva hagyta, amely így lecsúszott a vállára. Nem fázott. A nap sugarai felmelegítették a testét és a lelkét.

Az Örök Jég Birodalma valójában hatalmas síkság volt, amelyet csak északon és keleten szegélyeztek alacsony hegyek. Hátuk mögött Arcandida vára úgy magaslott ki a tájból, mint valami fehér ruhába öltözött nemes hölgy. Gunnar sebesen száguldott. Vágtája nyomán kis jégdarabok repültek a levegıbe, amelyek azonban a tenger felé közeledve lassan eltőntek a lába alól. Errefelé a hótakaró puhább és nedvesebb volt. Hatalmas mocsarak mellett vezetett az útjuk, ahol ezernyi muslica és szúnyog körözött a láp felett. Nives hallgatta a szél hangját, és hunyorogva nézett a ragyogó napsütésbe. Nagy ívben dél felé kanyarodtak, majd ismét északnak fordultak a hegyek irányába.

Néhány órányi út után Gunnar megállt egy hasadék szélén, amely olyan láthatatlanul simult a tájba, hogy szinte alig lehetett észrevenni. Nives leszállt a hátáról, és belépett a barlangszerő nyíláson, ahonnan egy keskeny ösvény vezetett befelé.

Gunnar csak nagy nehézségek árán tudta követni a lányt, mert izmos, zömök teste alig fért el a két jégfal között.

Alig tíz lépés után azonban az ösvény kiszélesedett, és tágas sziklacsarnokba torkollott. A falakat mindenfelé zöld futónövény borította, amelynek levelei között ezernyi apró, színes virág pompázott. A lábuk alatt, a barlang belsejében selymes füvő rét terült el, amire bárki szívesen letelepedett volna.

Ez volt a Tél Kertje, a Nagy Fa titkos lakhelye. Az értékes fa a kert közepén állt, egyedül és méltóságteljesen. Levelei között még ott

tarkállottak az utolsó virágok, mellettük pedig már értek az elsı gyümölcsök. Nem egyféle gyümölcs, hanem a világ minden gyümölcse: cseresznye, alma, körte, szilva, banán és még ezernyi más.

A barlangban sokkal melegebb volt, mint odakint a síkságon. A nap sugarai egy sziklarepedésen át sütöttek be, amely pont a Nagy Fa lombkoronája felett nyílt. A nyílást vékony jégréteg fedte, amelyen, mint egy lencsén, megtörtek a nap sugarai, és számtalan szivárványt rajzoltak a levegıbe.

Nives, alighogy beért a kertbe, levetette a cipıjét, hogy érezze a talpa alatt a simogató, puha főtakarót, és lassan a fa lelógó ágaihoz sétált. Megszagolta a virágait, és kíváncsi tekintettel nézegette az elsı gyümölcsöket, amelyek a magasabb ágakon nıttek.

– Jó napot, hercegnı! – köszöntötte egy érces hang a barlang sötétjébıl. Hirtelen egy zömök, nem túl magas férfi lépett elı a félhomályból, aki széles karimájú,

sötét filckalapot viselt. İ volt Helgi, az udvari kertész.

Hosszú, hófehér, gondosan ápolt szakálla volt, amely fölött fehéren villant elı szabályos fogsora. Szemét eltakarta kalapjának lelógó széle, de Nives jól ismerte annak a szempárnak tiszta, ıszinte tekintetét.

Az a tekintet mindig az apjáéra emlékeztette, és azokra az idıkre, amikor még mind együtt éltek a Nagy Birodalomban: ı, az apja és a testvérei.

– Jó napot, Helgi – válaszolta a hercegnı. Tudta jól, hogy a kertész szőkszavú ember, így hát ı is igyekezett csak annyit beszélni, amennyi szükséges volt. „Néha egyetlen pillantás is elegendı ahhoz, hogy megértsük egymást”, mondogatta gyakran az apja.

– Szeretett fánk, úgy látom, kitőnı egészségnek örvend! – jegyezte meg Nives rövid hallgatás után.

– Igen, hála a tavasznak! – válaszolta Helgi alázatosan. – És hála magának, Helgi! – Ne mondjon ilyet, hercegnı! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy szolgálatára

lehetek! Örök Jég Birodalmában senki sem tudta pontosan megmondani, hogy ki is valójában az

öreg kertész, és honnan jött. Helgi levette a kalapját, kissé szégyenkezve, amiért nem tette meg már korábban, és

jobb kezével a mellkasához szorította. Baljában egy vesszıbıl font kosarat tartót, amelyben csupán egy nagy metszıolló lapult.

– Szedhetünk már valamelyik gyümölcsbıl? – kérdezte Nives félénken. – A fa a rendelkezésére áll, hercegnı! – válaszolta a kertész illedelmesen. Nives Gunnar felé fordult, aki azonnal megértette, mit kíván, és közelebb lépett a

lányhoz. Kissé lehajolt, hogy a hercegnı felkapaszkodhasson a hátára, majd felemelte ıt az óriási fa alsó ágáig.

Nives megragadta az ágat, és egyetlen mozdulattal felhúzta magát, olyan ügyesen, akár egy kis majom. Amint fent volt, csodálattal nézegetni kezdte a fa ezerféle levelét és számtalan gyümölcsét. Nem messze tıle, a legalsó ágakon, már megjelentek az elsı citromok, míg egy kicsit távolabb tıle, egy vaskos ágon nagy, lédús, fehér húsú barackok nıttek.

Még néhány hét, és ezek lesznek az Öt Birodalom legízletesebb barackjai. Feljebb cseresznye, apró, sárga héjú körte és hatalmas, mézédes mangó nıtt.

A fa ágai erısek voltak, törzsét pedig fehér kéreg fedte. Senki nem tudott róla, hogy bárhol másutt, a Fantázia Birodalmának akármelyik

zugában nıne ehhez hasonló fa. Valahogy mindenki meg volt róla gyızıdve, hogy Helgi, a kertész hozta magával ezt a fát egy titokzatos helyrıl, és ı ültette el itt, a barlangban.

Helgi, a csendes, szófukar Helgi. Nives leszakított egy bársonyos héjú barackot a fáról, és elmosolyodott. Valójában ma

már nem is volt olyan nagy jelentısége, hogy ismerik-e a fa történetét. Hiszen ott állt, teljes pompájában, telis-tele csodálatos virágokkal és gyümölcsökkel. A Nagy Fa. Az Örök Jég Birodalmának legféltettebb kincse.

4. Nagy készülıdés a kastélyban

Míg Nives és Gunnar a kert virágait rendezgették a kosárba, és a Nagy Fa

gyümölcseibıl szedtek kóstolót, mosolyogva maguk elé képzelték az udvarbeliek meglepett arcát, amikor megjelennek elıttük a gyümölcsökkel telerakott kosarakkal.

Eközben a kastélyban mindenki izgatottan sürgölıdött. Berglind bárónı már mindenkinek elmondta a nagy hírt: négy nap múlva mulatságot tartanak Nives hercegnı tiszteletére. Fontos ünnepség lesz ez, eljegyzési fogadás. A bárónı parancsba adta, hogy vegyék elı a szekrénybıl a legdrágább étkészletet, a legszebb aranyszegélyes kristálypoharakat, amelyeket utoljára a Bölcs Király esküvıje alkalmával használtak, és amelyeket Berglind bárónı hozott magával Arcandidába, amikor Nivesszel együtt a kastélyba költözött.

Nem ez volt azonban az egyetlen különös dolog, ami ezekben a napokban a kastélyban történt. A szakácsnıknek például meghagyták, hogy készítsenek igen különleges étkeket. Így az alma- vagy körtetorta kérdése egy idıre másodlagos helyre szorult Arla és Erla életében.

Mi volt a levegıben? Mire készült Berglind bárónı pontosan? Olafur, a kastély hő és szolgálatkész lakája, ki sem látszott a teendık közül. Már

jócskán élete delelıjén járt, bár Erla kissé rosszmájúan mindig megjegyezte, hogy valószínőleg már születésekor is középkorú lehetett.

Merev arcán semmilyen érzelem nem tükrözıdött. Fekete frakkot és keményített nyakú, hófehér inget viselt. Sápadt, pergamenszerő bıre teljes összhangban volt szikár alakjával és vékony arcával. Csupán a feje tetején éktelenkedı kopasz foltocska okozott némi diszharmóniát megjelenésében, amelyet azonban gondosan – ám teljesen hiábavalóan – próbált eltakarni néhány oldalról átfésült hajtinccsel.

Most épp sietıs, katonásan merev léptekkel járt-kelt a kastélyban, és parancsokat osztogatott mindenkinek, aki csak az útjába került. Mégis miért ez a nagy rohanás?

Valójában ı sem tudta egészen pontosan. A bárónı nem adott túl sok magyarázatot, és ı maga, az udvari etikett szabályainak megfelelıen, nem kérdezısködött.

Délelıtt felsorakoztatta a konyhában a pincér pingvineket, akik úgy álltak elıtte, mint egy kis, egyenruhába bújtatott hadsereg.

Arla és Erla azonban rettentı kíváncsi volt, és egyáltalán nem feszélyezték magukat: amint meglátták a bárónıt, kérdésekkel halmozták el.

– Eljegyzési ünnepség… egy cseppet sem fog tetszeni Nivesnek – jegyezte meg Arla, aki egy hatalmas kupac krumpli hámozásával volt elfoglalva. Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon levegıbe emelte a krumplihámozó kést: – Te el tudod képzelni ıt mint menyasszonyt?

– Csitt! Tudod, jól, hogy a bárónı nem akarja, hogy errıl fecsegjünk! Nem is volna

szabad tudnunk az egészrıl! – csattant fel Erla, miközben az ölébe rántott egy óriási, fosztásra váró pulykát.

– Jaj, ne légy már ilyen rémesen kukacoskodó! Már úgyis mindenki tudja! – Mindenki, Nives hercegnı kivételével! – Így igaz, és mint említettem, egy cseppet sem fog tetszeni neki ez az egész. İ

egyáltalán nem akar férjhez menni. E mondat után Erla a húgához lépett, kezében a pulykával. – Ha nem fogod be végre azt a lepcses szádat, te sem fogsz férjhez menni soha! És nem

azért, mert nem akarsz!

– Nézzenek oda, ki beszél! Csak nem képzeled még mindig, hogy Olafurnak valaha is megakad rajtad a szeme?!

– Csak azért beszélsz így, mert irigykedsz! – Kott, kott, kott… – gúnyolódott Arla, hóna alá csapott kézzel imitálva a tyúk járását. – Azonnal hagyd abba! – Kott, kott, kott… – visszhangozta két hangocska a folyosó irányából. A két szakácsnı elhallgatott, egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd amikor

fojtott kacagást hallottak a hátuk mögül, megfordultak. – Szemtelen csitrik! – súgtak össze. Ezután egyetlen hang nélkül az éléskamra ajtajához lopóztak, és mintha elıre

megbeszélték volna, kitárták az ajtót. Két kislány szaladt ki a kamrából sikongatva. – Segítség! – kiabálták nevetve, és elszaladtak. Tallia és Thina Berglind bárónı két

unokahúga volt, Nives imádott unokatestvérei. Mindketten gyönyörőek és rettentı csintalanok. Tallia, a kisebb, hatesztendıs volt, és elsı pillantásra nagyon jól nevelt gyermeknek

tőnt. Élénk arcocskáját ezernyi apró szeplı pettyezte, a szája pedig oly tökéletes vonalú volt, mintha a legtehetségesebb festı festette volna. Gesztenyeszín haját két fonott copfba kötve hordta, és mindig nagyon elegáns ruhákban járt. Valójában azonban nagyon is eleven kislány volt, aki vadóc természetét egyetlen gesztussal fejezte ki minduntalan: sikítással.

Kiáltása olyan hangos volt, hogy a kastély egyik szárnyából a másikba áthallatszott. Olafur, a lakáj határozottan állította, hogy a kisasszony sikításának eredményeként már több alkalommal megrepedt néhány üveg a kristályteremben.

Thina, a nagyobb, nemrég múlt tízesztendıs. Göndör haja és nagy, okos szeme volt. Imádott bújócskázni vagy, ahogy ı nevezte, álcajátékot játszani, pont úgy, ahogy a

rovarok és a hüllık csinálják. Ezért hát ideje nagy részét azzal töltette, hogy különbözı színő vászondarabok után kutatott a kastélyban, amelyeket ha magára tekert, tökéletesen bele tudott olvadni a környezetébe. E passziójának hála, igen gyakran meghallott olyan beszélgetéseket, amelyeket egyáltalán nem kellett volna, és tudott olyan dolgokat, amelyekrıl nem kellett volna tudnia.

Arla és Erla tanácstalanul nézett a két kislány után, majd kérdı tekintettel pillantottak egymásra.

– Szerinted hallották, amirıl beszéltünk? – kérdezte az egyikük. – Nem tudom. De nem számít. Úgyis nemsokára Nives hercegnı is tudni fogja. – Nem lesz ínyére a dolog. – De nem lesz más választása.

5. A vörös hollók

Arcandida falain belül és kívül készülıdéssel telt a délelıtt. Az idı pedig egy

szempillantás alatt elszaladt. Már csak egy óra volt hátra az ebédig, és Berglind bárónı mint valami visszajáró lélek

jött-ment fel s alá a nagy szalonban. Igen zaklatott volt, hiszen egyrészrıl, kötelességéhez híven, meg kell dorgálnia Nivest,

amiért ismételten késın érkezik az ebédre, másrészrıl pedig lelkiismeret-furdalást érzett, amiért a lány tudta nélkül eljegyzési ünnepséget szervez, és arra kényszeríti, hogy férjet válasszon magának.

Hálátlan feladat ez egy anyának is, hát még a nagynéninek. Ám amióta a király és a királyné meghalt, ı volt Nives hercegnı gyámja, és a gyámság bizony olykor igen nehéz kötelesség.

A szegény asszony tovább bolyongott a hatalmas szalonban. Hol a hímzett abrosszal borított, megterített fekete bazaltasztalt nézte, hol a régi nagy fehér faliórát, amely a két földig érı ablak között lógott, hol pedig az ezüstszállal átszıtt nehéz brokátfüggönyöket és az ablakon túl elterülı havas síkságot.

Bár már sok-sok éve lakott Arcandida kastélyában, még mindig nem gyızött betelni az épület méltóságteljes és a maga nemében egyedülálló szépségével. A jégbıl emelt falak, amelyeket olyan aprólékos gonddal faragtak ki, mintha ezernyi ötvös dolgozott volna rajta, furcsa kontrasztot alkottak a kıbútorokkal, a tükrökkel és az arany- és ezüstszállal futtatott, ablak elıtt lógó vastag drapériával. Ahogy a nap sugarai átszőrıdtek a falakon és a mennyezeten, mókás fény- és árnyfoltokat rajzoltak a padlóra, olykor pedig színes szivárványként törtek meg a levegıben.

Berglind bárónı ámulattal szemlélte a csillogó fénypászmákat, majd nagyot sóhajtott, mert megint csak eszébe jutott unokahúga.

Úgy nevelte fel Nivest, mintha az édesgyermeke lett volna. Egészen kicsi korától figyelte minden lépését, így hát nagyon kötıdött hozzá. Egy pillanatra összeszorult a szíve a gondolatra, hogy most házasságra kényszeríti, de tudta, hogy a lány érdekében teszi, így hát, szokásához híven, legyintett egyet-kettıt a kezével, hogy előzze az aggodalmát, és arcvonásai rögtön kisimultak.

Kisietett a szalonból, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. Az ebédnek már készen kellett lennie. Vagyis majdnem. A körtés-almás torta épp az imént került ki a sütıbıl, és Arcandida legfalánkabb pincér

pingvinje, Tizenegy szerint egészen biztosan nagyon finomra sikerült. – Még csak eszedbe se jusson, Tizenegy! – ripakodott rá Arla. A pingvin bőnbánó tekintettel somfordált odébb, az ajtóban azonban megállt, és

várakozón toporgott, annak reményében, hogy ı lehet, aki felszolgálja az elsı fogást. – Vigyázz magadra, Tizenegy! – förmedt rá ezúttal Erla fenyegetıen. A pingvin minden alkalommal „megkóstolt” valamit a tálcáról, mielıtt az asztalhoz ért

volna vele. Számtalanszor tette már tönkre a két szakácsnı mesteri ételkompozícióit. – Megfıtt már a krumpli? – kérdezte Erla. Abban a pillanatban hatalmas robaj

hallatszott. A két szakácsnı ijedten ugrott hátra. Hirtelen szárnycsattogás töltötte be a konyhát.

– Segítség! – visította Erla, és beugrott az asztal alá. – Ááááá! – sikított Arla, kezét a feje fölé tartva.

Hat vörös holló repkedett károgva ide-oda a konyhában, fülsiketítı lármát csapva. Tizenegy, a pingvin a rémülettıl kıvé dermedten állt az ajtóban, egyetlen lépést sem volt képes megtenni. A hollók leverték az asztalról a tojásokkal megrakott kosarat, a liszttel teli tálat, az étkészletet és a zöldségeket. Egy szempillantás alatt a konyha héjakkal, magokkal, tollakkal és porral borított csatatérré vált.

Rettenetes volt. – Hívj gyorsan segítséget, Tizenegy! Siess! – nyöszörögte Erla könyörgı hangon az

asztal alól. A pingvin összerezzent, mint aki álmából ébred, és kikacsázott az ajtón. A nagy

sietségtıl még bizarrabbá vált lomha járása. Úszóhártyás lábai hangosan csattogtak végig a folyosón, és a szınyegre lépve alig-alig tudta megtartani egyensúlyát. Ha legalább a sima jégen futhatott volna!

Míg Tizenegy ide-oda dülöngélt a folyosón, a konyhából tányércsörömpölés és éktelen sikítozás hallatszott. Az egyik holló utánarepült, majd eltőnt valahol a kastély folyosóin. Tizenegy nekiütközött egy bútornak, majd feldöntött egy fal mellett álló páncélt, végül pedig teljes sebességgel befordult az egyik sarkon… és kis híján hanyatt lökte Berglind bárónıt.

– Mi a csuda történt, Tizenegy? – csattant fel mérgesen a bárónı, némi meglepetéssel a hangjában. – Mit csinálsz? És mi ez a rettenetes zaj? Hol van Olafur?

A bárónı mindig Olafurt kérette, ha valami baj volt. A lakáj azonban most sehol sem volt.

Tizenegy kétségbeesetten csapkodott uszonyaival, hogy megpróbálja elmagyarázni Berglind bárónınek, hogy a konyhát ellepték a vörös hollók… a rettenetes vörös hollók. Mivel nem tudott beszélni, igyekezett utánozni a hollók repülését, és felfújta dundi képét, mígnem teljesen kivörösödött. Majd megint csapkodni kezdett, és uszonyával a bútorokra mutogatott maga körül, végül pedig hasast ugrott a levegıbe.

Az idıs hölgy elgondolkodva figyelte a mutatványt. A következı pillanatban azonban a szeme elkerekedett a rémülettıl. Megértette. – Calengol! És azok az átkozott hollók! – kiáltotta. Felemelte szoknyája szélét, és

futásnak eredt, akár egy fiatal lány. Arcandida konyhájában eközben valódi tányérháború folyt. A két szakácsnı az asztal alól dobált kifelé mindenféle tárgyat, ami csak a kezük

ügyébe akadt, remélve, hogy sikerül eltalálniuk az egyik madarat. Amikor egyikük egy seprővel végre sarokba szorított egy hollót, úgy tőnt, sikerült gyızedelmeskedniük a madárhad felett. Ekkor azonban újabb félelmetes lény jelent meg a sarkig tárt ablakban.

Calengol volt, Nives hercegnı rettegett ellensége. Amióta a Bölcs Király legyızte és elkergette ıt a Nagy Birodalomból, bosszút esküdött a kastély lakói ellen, és megfogadta, hogy megszerzi magának az Örök Jég Birodalmát.

Letelepedett az ablakpárkányra, és gonosz pillantásokat vetett a feldúlt konyhára. Visszataszító, félig törpe, félig manó szerzet volt, hegyes fülekkel és mélyen ülı, gonosz, fekete szemekkel, amelyeket félig eltakart bozontos szemöldöke. Hatalmas szájában sárgás színő, csálé fogak ültek. Nem volt sem igazán magas, sem különösebben izmos, de mozgása gyors és ruganyos volt, mint a gyíké, és a testét a hüllıéhez hasonló zöldes bır fedte.

Toldozott-foltozott, piszkos felöltıt viselt, a fején pedig molyrágta csúcsos, fekete kalap billegett.

– Arla! – visította Erla, amikor észrevette az ablakpárkányon ülı vendéget. – Erla! – visszhangozta Arla, és ijedtében eleresztette a seprővel mindaddig sarokba

szorított hollót.

A madarak, miután észrevették Calengolt, újra ırült szárnycsapkodásba kezdtek. A szörnyeteg leugrott az ablakpárkányról a konyha kövére, onnan pedig egyenesen az édességektıl roskadozó asztalra. Fülét hegyezve gyorsan körbekémlelt, majd felemelte a kezét.

– Most már elég lesz! – parancsolta rekedt, sipító hangon a hollóknak. A madarak engedelmesen letelepedtek az ablak mellett álló kıteknı szélére. – İ hol van? – kérdezte a szörny, és rusnya, nagy orrát a magasban tartva

körbeszaglászott. Arla és Erla szorosan egymáshoz simulva kuporgott az asztal alatt, kanalakkal és

sodrófával felfegyverkezve. – Nincs itt, láthatod! A hercegnı nincs itt! – Nincs a kastélyban! Te pedig különben sem láthatnád! Gunnar elıbb tépne

darabokra! Calengol gúnyos ábrázattal nézett a két szakácsnıre, majd kajánul felkacagott: – Csak nem várjátok, hogy mindezt el is higgyem nektek? – Takarodj innen, te szörnyszülött! – kiáltotta Erla fenyegetıen, és meglengette a

levegıben a sodrófát. Ekkor egy holló repült be a konyhaajtón, csırében valami fehér tárggyal, és letelepedett

Calengol vállára, aki vinnyogó nevetés közepette kinyitotta foghíjas száját, és így szólt: – Megyek már, megyek, ostoba némber, ne kárálj már annyit! Add át üdvözletemet az

úrnıdnek! Az asztal szélére ugrott, még egyensúlyozott egy darabig, és közben hozzátette: – Mondd meg neki, hogy még mindig nagyon, nagyon mérges vagyok ám! Hallottad? Ezután egy széles mozdulattal intett a hollóknak. – Hallottad, szakácsnı? Erla bólintott. – Nagyon… nagyon… mérges… – dadogta. – İ az enyém! Mindig is az enyém volt! – sziszegte Calengol elégedetten. – Ezt is

mondd meg az úrnıdnek! És hogy nemsokára végleg az enyém lesz! Itt minden az enyém lesz!

Ebben a pillanatban a konyha ajtaja kitárult, és Berglind bárónı lépett be rajta Olafurral a sarkában.

Néhány lépéssel mögöttük két farkas állt, valamivel hátrébb pedig Tizenegy, a pingvin. A szörny egy ugrással az ablakpárkányon termett, készen arra, hogy kivesse magát. Jó százméternyi mélység tátongott alatta.

Ekkor azonban intett a hollóknak, akik ruhájánál fogva megragadták ıt, a levegıbe emelték, és elrepültek vele. Calengol egyre távolodó alakja a napfényben úgy festett, mint egy fellógatott, rémisztı marionettbábu. Néhány pillanat múlva azonban elnyelte a messzeség.

6. A keserő meglepetés

Hazatérıben a Nagy Fától Nives boldogan vágtatott a síkságon, és élvezte az elıtte

elterülı jégrıl és víztükörrıl visszaverıdı napsugarak fényét. Szorosan átölelte Gunnar nyakát, és hagyta, hogy az állat szabadon száguldjon vele. Tudta, hogy kissé késésben van az ebédrıl, és látta maga elıtt nagynénje mérges arcát, de annyira örült a nagy kosár érett gyümölcsnek, hogy szinte biztos volt benne, hogy ezúttal is minden megoldható lesz egy mosollyal.

Amikor a távolból megpillantotta a kastély égnek nyúló tornyait, ismételten megcsodálta az épület tökéletes szépségét. Arcandida vára egy fennsíkon állt, és magas, impozáns falak védték kívülrıl.

A csipkézett tetık alatt jól kivehetı volt a középsı kerek torony a könyvtárszobával, oldalt, a várárok felett a konyha ablakai, és az udvarra nézı bálterem alabástromerkélye. Az erkélyrıl be lehetett látni az Örök Jég Birodalmának minden szegletét. Szemközt, a vendégek részére fenntartott alacsony, zömök házak álltak, a legmeredekebb fal mentén pedig az üvegházak.

Arcandida jégfalai úgy csillogtak a napsütésben, mint a csiszolt gyémánt. Nivesnek a leghalványabb elképzelése sem volt róla, mi vár rá odahaza. Ahogy a

felvonóhídhoz ért, kiejtette a bővös varázsszót, Kiram, így a híd miután felismerte ıt, magától leereszkedett a Kénköves Árok fölé, a lány pedig átsétált a Sarokköves Átjáró szögelt vaskapuján. A felvonóhíd magától lenyílt, ha valaki kimondta a nevét, mintha csak a birodalomból régen eltüntetett mágia utolsó, még megmaradt varázsigéi mozgatnák.

A belsı udvarban Nives senkivel sem találkozott. A kastély teljesen kihaltnak látszott. Egy lélek sem járt az istállóknál, senkit sem látott a hatalmas Réz kapu elıtt, sem a széles csigalépcsısoron, sem a Káprázatok Termében.

A földszint és az elsı emelet termei üresen tátongtak. A csönd szinte tapintható volt, mintha a falak mind-mind valamiféle kimondhatatlan titok tudói volnának.

Nives kissé elbizonytalanodva szállt le Gunnar hátáról, és elindult a felsı emeletek irányába. Ekkor meghallotta a konyhából érkezı hangokat. Tudta, hogy valami szokatlan történt, és rossz elıérzete támadt. Ahogy felfelé tartott a lépcsın, sírás és zaklatott hangfoszlányok ütötték meg a fülét.

A földre ejtette a gyümölcsökkel teli kosarat, és futásnak eredt a hangok irányába. Gunnar követte ıt, majd megelızte, és védelmezın futott elıtte. Lélekszakadva

rohantak végig a jégfolyosókon. A falra akasztott képek, az aranyfonállal átszıtt kispárnákkal borított kızsámolyok, a nagy faládák és a falak mentén álló, használaton kívüli páncélok úgy nézték ırült futásukat, mintha egy verseny szurkolói lennének.

Nives lihegve rontott be a konyhába. – Mi… mi… mi történt? – dadogta az ajtóban állva. Az elé táruló látvány rémesebb volt, mint amire számított. Egyetlen ép tányér és csésze

sem maradt a konyhában, és egyetlen edény sem volt a helyén. A bárónı kétségbeesetten próbálta vigasztalni Arlát és Erlát, akik még nála is kétségbeesettebbnek látszottak. Két farkas állt mozdulatlanul egymás mellett az egyik sarokban. Olafur, a lakáj Tizenegyet igyekezett megnyugtatni, de a szegény pingvin továbbra is izgatottan csapkodott a szárnyaival.

Thina és Tallia hüppögve zokogtak Berglind bárónı szoknyájába kapaszkodva. – Ó, szent ég! – kiáltotta Nives. A bárónı a lány felé fordult, és széttárta a karját. – Nives! Hála az égnek, hogy itt vagy! Nincs semmi bajod?

– Nincs. Én remekül vagyok, de veletek mi történt? Gunnar a két farkashoz lépett, akik vonítva elmondtak neki mindent.

– Calengol járt itt – suttogta Berglind bárónı ijedten. – Calengol? Az lehetetlen. Hogy jutott be az a szörnyeteg a kastélyba? – kérdezte Nives

döbbenten. – Azon az ablakon keresztül. Azok a rettenetes vörös hollók hozták be – válaszolta

Arla, és a konyhaablakra mutatott. – Aztán azok az átkozott madarak mindent összetörtek – tette hozzá Erla a padlóra

mutatva. – Az összes edényemet. – És az összes tányéromat – kontrázott Arla. – Elég a sopánkodásból! – szólalt meg hirtelen, meglepıen nyugodt hangon a bárónı. –

Olafur, gondoskodjon róla, hogy minden a helyére kerüljön! Arla és Erla, menjetek a szobátokba! Pihenjetek le egy kicsit!

– De mi lesz az ebéddel? – kérdezte a két szakácsnı kórusban. – Majd azt esszük, ami megmaradt – zárta le a vitát a bárónı, majd az unokahúgához

fordult. – Te pedig gyere velem, kedvesem! Beszélnem kell veled.

7. A kötelezı választás

Nives és a bárónı a könyvtárszobába indultak. Ahogy a folyosókon végigmentek, a

lány szinte minden lépésnél érezte a rájuk nehezedı, fenyegetı csendet. Tudta, hogy nagynénje nemcsak Calengol miatt aggódott. Túl rég óta ismerte már a bárónıt. İ nevelte fel, olyan volt hát számára, mintha az édesanyja lett volna. Gyakran szigorú volt vele, de mindig szeretettel és gyengédséggel viseltetett iránta. Most azonban valami más is felzaklathatta, mert gondolataiba mélyedve lépkedett elıtte a folyosón. Nives hasztalan igyekezett kitalálni, mi lehet az.

– Mit akart itt Calengol? – kérdezte, megtörve lépteik visszhangját a kihalt folyosókon. A szolgák és a kastély ırei már mind értesültek Calengol érkezésérıl, és egytıl egyig

átkutatták Arcandida termeit. – Ránk akart ijeszteni, kedvesem. Az a szörnyeteg soha nem adja fel. Mióta az Öreg

Királlyal vívott nagy háború során elpusztult az erdı, ahol élt, Calengol csak a bosszújának él. Szerencsére azonban Thinán és Tallián kívül senki sem ijedt meg igazán.

– De ezúttal betört a kastélyba! – vágott vissza Nives. – A konyha ablakai egyenesen a várfalra néznek. Ez a kastély egyetlen támadható

pontja – mondta a bárónı. – Tennünk kell róla, hogy többet ne közelíthesse meg. – Lehet, hogy hagyott maga után valami nyomot… A bárónı kérdı tekintettel nézett az unokahúgára. – Nem a mi dolgunk ezt megvitatni. – Meglátja, nénikém, Gunnar megtalálja Calengolt, és meggyızi ıt, hogy örökre tartsa

távol magát tılünk – mondta bizakodón a lány. – Eddig nem sikerült neki. Nem hinném, hogy egy délután alatt képes lenne megtenni –

dünnyögte a bárónı. Közben elérkeztek a könyvtárszoba tornyához. A bárónı kinyitotta a hatalmas

kétszárnyas ajtót, és besietett a terembe. – Calengolról akart velem beszélni, nénikém? – kérdezte Nives, miközben követte az

asszonyt. – Nem csak róla… bár bizonyos mértékben neki is köze van a mondandómhoz. A félhomályos teremben hirtelen feltőnt elıttük Haldorr alakja, aki épp könyveibe

mélyedt. A könyvtáros semmit nem vett észre a kastélyban zajló eseményekbıl. Letette a kezében lévı, ezüstözött borítójú könyvet egy kerek asztalkára, és mélyen meghajolt a két hölgy elıtt.

– Tiszteletem, bárónı. Nives hercegnı, örömömre szolgál, hogy láthatom. – Jó napot, Haldorr – válaszolta a bárónı, és röviden elmesélte a könyvtárosnak a

történteket, majd titokzatos hangon hozzátette: – Valójában azonban a miatt a dolog miatt jöttünk…

– Értem – bólintott Haldorr komolyan. – Idehozná nekem a dobozt? Aztán hagyjon bennünket magunkra, kérem! – Természetesen, bárónı – válaszolta a könyvtáros. – Egy pillanat. Ismét meghajolt, és eltőnt a könyvtár homorú falán futó könyvespolc titkos ajtaja

mögött. Nives szó nélkül álldogált a terem közepén. Hirtelen rossz elıérzete támadt, és

megmagyarázhatatlan súly nehezedett a szívére. Berglind bárónı sem szólt egy szót sem. Azon gondolkodott, miképpen tudná

elmagyarázni Nivesnek, hogy mi vár rá, és legfıképpen, hogy miképpen tudná elfogadtatni vele a dolgot. Tudta, hogy a hercegnı okos lány, és bízott benne, hogy megérti ıt. Az évek múltak, szembe kell hát nézniük a változásokkal, még akkor is, ha

mindenáron halogatni próbálják. Nivesnek szüksége volt rá, hogy találjon egy tisztességes és becsületes herceget, aki feleségül veszi.

A könyvespolc kis ajtaja ismét kinyílt, és megjelent Haldorr egy dobozkával a kezében. Sötét színő, fából készült doboz volt, türkiz és vörös színő mintákkal. A festett minták szinte világítottak a könyvtár félhomályában.

– Bocsásson meg, bárónı, hogy megvárakoztattam, de nem találtam… – szólalt meg Haldorr, majd óvatosan letette a dobozt egy könyvekkel teli asztalra, elbúcsúzott, és olyan gyorsan tőnt el a polcok között, mintha soha nem is lett volna a teremben.

A bárónı és Nives egyedül maradtak a hatalmas könyvtárteremben. A nagynéni nagyot sóhajtott, és kinyitotta a ládikát, amelyben néhány fehér, préselt papírból készült levél lapult.

– Drága Nives, ezek itt meghívólevelek, amelyek egy különleges alkalomra készültek – szólalt meg.

Nives némán nézte a leveleket. Aggodalommal töltötte el a nagy titokzatosság. – Igen fontos ünnepségre készültek, és olyan varázslatos tintával írták ıket, hogy csak

akkor válnak olvashatóvá, ha a címzett kezébe kerülnek. Ünnepség! Nives egy pillanatra arra gondolt, hogy talán túlságosan is gyanakvó volt.

Ennyire megijedt, pedig csak egy ünnepségrıl van szó! Nagynénje ünnepélyes hangon így folytatta: – A meghívók címzettjei nagyon elıkelı és nagy tiszteletben álló hercegek az Öt

Birodalom minden tájáról, akik mind azért érkeznek majd az udvarba, hogy megismerjenek téged.

– Miért kell megismerniük engem? – szakította félbe a nagynénjét Nives, de nem kapott választ.

– Mind meg akarnak ismerni téged, az Örök Jég Birodalmának hercegnıjét – folytatta Berglind bárónı. – A Fantázia Birodalmának egyik hercegnıjét, a Bölcs Király leányát… azért, hogy egyikük megkérje majd a kezedet.

Nives nem figyelt tovább a nagynéni szavaira. Gondolatban messzire járt, a kastély falain túl, Gunnar hátán vágtatott a végtelen hómezıkön a tenger, a gejzírek és a fennsíkok felé, aztán meg egyenesen a Nagy Fához, az ı szeretett fájához.

Oda, ahol szabadnak érezte magát, oda, ahol egyszerően csak Nives volt, és nem a hercegnı, nem egy birodalom várományosa vagy egy herceg menyasszonya… egyszerően csak Nives.

– Figyelsz rám, drágám? – kérdezte a nénikéje. – Hát persze, nénikém, figyelek. De ezek a meghívók… – Csodálatos lesz, majd meglátod! – folytatta a bárónı. – Biztos vagyok benne, hogy

találkozol majd egy hozzád méltó, kedvedre való kérıvel. A hírvivı fókák még ma eljuttatják a meghívókat a címzettekhez.

– Kérem, nénikém, én még nem állok készen erre. Ezt ön is nagyon jól tudja. Nives azonban még nem sejtette, hogy ezúttal minden ellenvetése hiábavaló lesz, mert

a bárónı már mindent eldöntött helyette. – Minden a legnagyobb rendben lesz, meglátod – felelte, majd megsimogatta

unokahúga fejét. Nives azonban összerezzent, de képtelen volt levenni tekintetét a ládikáról.

– Bízz bennem! – tette hozzá a bárónı. – Ugye megbízol bennem? – Mindig azt tettem, amit kívánt tılem, nénikém. – És most is azt fogod tenni, igaz? – Ha ez az, amire kér, igen, megteszem… Nives inkább hazudott, csak hogy végre kiszabadulhasson a könyvtár fojtogató

fogságából. Képtelen volt elhinni, hogy a nénikéje képes volt megírni azokat a meghívókat

anélkül, hogy ıt megkérdezte volna. Úgy érezte, hogy becsapták és megsértették. Engedélyt kért a távozásra, és kisietett a terembıl.

Gunnar kirohant Arcandida falain túlra, de hasztalan kutatott nyomok után a hóban.

Nem látott semmit a magas, áthághatatlan falakon, ahová a konyha ablakai nyíltak. Mintha Calengol egyszerően átrepült volna a falon.

„Olyan erısek lennének a hollók, hogy messzire szálltak vele?” – tanakodott magában a farkas.

A magas falakról lenézett a Kénköves Árokra, amely olyan mély volt, hogy senki sem látta még az alját. A mérhetetlen sötét árok mélyén kénköves füst gomolygott. Vajon miért vállalta Calengol azt a kockázatot, hogy beleessen az árokba? Mi volt a célja? Tényleg csak meg akarta ijeszteni a kastély lakóit? Hát az bizony sikerült neki.

Calengol már máskor is megpróbált Nives életére törni, de még soha nem merészkedett Arcandida közelébe. Már a kastély sem biztonságos hely többé. Ez a gondolat nagyon nyugtalanná tette Gunnart.

Épp végzett az ellenırzı körútjával, és visszafelé tartott a várba, amikor arra lett figyelmes, hogy az udvar egyik szánja közeledik nagy sebességgel a felvonóhíd felé. Tekintetével követte a szán útját, amely végül megállt az udvar közepén, és Olafur, a lakáj szállt ki belıle. A bárónı parancsára, a Nivesszel folytatott beszélgetés után, Olafur útnak indult a ládikával, hogy átadja a meghívókat a hírvivı fókáknak. Az arckifejezésébıl ítélve azonban a dolgok nem a számításai szerint alakultak.

– Lehetetlen, lehetetlen! – ismételgette a lakáj, miközben a könyvtártorony felé tartott. – Hogyhogy lehetetlen, Olafur? – kérdezte Berglind bárónı a lépcsı tetején állva. A lakáj visszaadta a bárónınek a hóna alatt szorongatott faládikát. – Medúzák, bárónı. A tengert elözönlötték a medúzák. A fókák nem tudnak elindulni

ilyen körülmények között. – Ó jaj! – kiáltott fel a nemes hölgy. – Csak nem azt akarja mondani, hogy egy-két

medúza megakadályozhatja, hogy megtartsuk a bált? – Ezek nem egyszerő medúzák, bárónı! Oroszlánsörény Medúzák! Akkorák, mint egy

medve! A bárónı azonban nem adta fel egykönnyen. – Akkor hát mit lehet tenni? – Attól tartok, semmit, bárónı. – De hiszen ez rettenetes! Rettenetes! – ismételgette Berglind bárónı. A hír azonban nem mindenki számára volt rettenetes. A szalon egyik vastag brokátfüggönye mögött, nem messze a bárónıtıl és Olafurtól,

Thina rejtızött. Amint meghallotta, hogy a fókák nem indultak útnak a meghívókkal, és hogy az egész ünnepség terve füstbe ment, tudta, hogy nagyon értékes információ birtokába jutott. Majd' kiugrott a bırébıl izgatottságában.

Megvárta, míg a folyosó kiürült, majd elıbújt rejtekhelyérıl, és lélekszakadva rohanni kezdett Nives szobája felé. Szíve a torkában dobogott, ahogy végigszaladt a kastély folyosóin, de szerencsére senkivel sem találkozott útközben.

Egy szempillantás alatt megérkezett, és megállt a szoba résnyire nyitott ajtaja elıtt. Nives az ágyon feküdt, és üveges tekintettel bámulta a szoba jégfalain táncoló

fénynyalábokat. Arról ábrándozott, hogy valahol másutt van. Képzeletben megtalálta rég elveszített családját, és velük együtt sok más dolgot, amit nem ismert. Thina bekopogott.

– Tessék – szólalt meg Nives színtelen hangon. A kislány benyargalt a szobába, és diadalmas hangon így szólt: – Van egy rendkívüli hírem számodra!

– Nem hinném, hogy szeretném hallani! Ma már túl sok rendkívüli hírt kaptam – vetette oda Nives kedvetlenül és kissé ingerülten.

Thina azonban rá se hederített. – Ez azonban igazán remek hír, majd meglátod! A hercegnı a kezébe temette az arcát. – Akkor mondd. – Nem lesz semmilyen ünnepség! – jelentette be a kislány büszkén. – Hát ezt meg honnan veszed? – A saját fülemmel hallottam a nénikénk szájából. – Biztos vagy benne? Ismételd el szépen szóról szóra, hogy mit is hallottál! – Jól van. Szóval a nénikénk azt mondta, hogy a tenger tele van Oroszlánsörény

Medúzákkal! Vagyis nem! Ezt Olafur mondta. Mire a néni azt mondta: Ó jaj! Ekkor Olafur azt mondta, hogy a fókák nem tudnak útnak indulni, mert a medúzák nagyon nagyok!

– És a meghívók? – Mind itt vannak a kastélyban. Nives megkönnyebbülten sóhajtott fel, és úgy érezte, mintha hirtelen felemelkedne az

ágyról. Gyors mozdulattal megborzolta az unokahúga haját, és elmosolyodott: – Köszönöm, Thina. Igazad volt, ez valóban remek hír! A kislány felkacagott. – Nives? – Tessék. – Tallia azt mondja, hogy ha egyszer idejön egy herceg, neked el kell menned vele… Nives megrázta a fejét. – Nem, Thina. Mondd meg szépen Talliának, hogy téved! Nem megyek sehova. És

nem jön ide semmiféle herceg. „Legalábbis remélem” – tette hozzá magában.

8. A váratlan vendég

A következı nap mintha minden légüres térbe került volna. Volt, aki arra várt, mint például Berglind bárónı, hogy az Oroszlánsörény Medúzák

végre elússzanak, és a fókák útnak indulhassanak a meghívókkal, és volt, aki, mint Nives, azt kívánta, hogy bár soha ne mennének el.

A hercegnı kért Haldorrtól egy szép, színes képekkel teli könyvet, hogy távoli királyságokról szóló történeteket olvasva Thinának és Talliának elterelje egy kicsit a gondolatait. Nives igyekezett nem törıdni nagynénje szándékával, és próbálta úgy tölteni a napot, mintha semmi sem történt volna.

Már esteledett. Thina és Tallia csodálattal hallgatták a Tükördomb szépséges hercegnıjének történetét, aki nem tudta, miként válasszon férjet magának.

– Így aztán a hercegnı apja, a király, versenyt rendezett a lovagoknak, amelynek végén a gyıztes királyfi elnyerhette a hercegnı kezét – mesélte Nives.

– Versenyt? Ez nagyon romantikus! – sóhajtotta Thina, és a kézfejére támasztotta állát. – Úgy bizony. De nem akármilyen verseny volt ám! – Tényleg? Miért? Mit kellett tenniük a lovagoknak? – kérdezte Tallia kíváncsian. Nives megmutatta nekik a könyvben lévı képet. – A hercegkisasszony felment egy domb tetejére három aranyalmával a kezében. Az a

lovag nyerte a versenyt, akinek sikerült megszereznie mindhárom almát. – Hát ez nem tőnik éppen túl nehéz feladatnak… – jegyezte meg a két kislány. – Nem, valóban nem. Csakhogy ezt a dombot tükrök borították, és a tükrök felülete

bizony nagyon csúszós volt – mondta Nives mosolyogva. – Hőha! – kiáltotta Tallia. – Bizony nehéz próba elé állította a király a lovagokat! Így csak a legügyesebb és a

legbátrabb lovag nyerhette el a hercegnı kezét! – állapította meg Thina. – És a legkönnyebb – tette hozzá a húga. – Sok-sok lovag megpróbált feljutni a domb tetejére, de mind elesett a lovával. Volt,

aki repülve próbálkozott, de úgy bizony nem lehetett megnyerni a versenyt. – Akkor hát ki nyert a végén? – Egy fiú, akit mindig kigúnyoltak a testvérei, mert túlságosan óvatos természető volt.

İ három páncéllal és három lóval jelent meg a királykisasszony elıtt. Ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik.

– Mégis mit csinált három páncéllal és három lóval? – nevetett Thina. – Elıször magára öltötte sárgaréz páncélját, és elment az üvegdombhoz az elsı ló

nyergében. De mivel igen veszélyesnek ítélte a feladatot, csak a domb egyharmadáig merészkedett, majd visszafordult. A királylány, aki igen szokatlannak találta a lovag viselkedését, legurította neki az egyik almát, amit a lovag a mentéje zsebébe süllyesztett.

– És azután? – sürgette Tallia. – Újra bátorságot győjtött, magára öltötte ezüstpáncélját, felült a második, az elsınél

jóval nagyobb lovára, és másodszor is nekivágott a dombnak. Amikor elérte a domb kétharmadát, visszafordult. A királylány nevetve gurította le neki a második almát is.

Tallia és Thina alig fért a bırébe a kíváncsiságtól. – És aztán? És aztán? – Végül a fiú magára öltötte a harmadik páncélt, amely aranyból készült, felszállt a

harmadik és egyben legnagyobb lovának hátára, és harmadszor is nekivágott a dombnak. Minden nehézség nélkül elérte a tetejét, és megszerezte a harmadik aranyalmát. És akkor…

Akkor valaki kopogott az ajtón. A lányok összerezzentek. Olafur lépett a szobába.

– Hercegnı, a bárónı kéreti. A szalonban várja – szólalt meg hivatalos hangon. – Egy pillanat, Olafur, és megyek – válaszolta Nives. – A bárónı haladéktalanul kéreti a nagyszalonba. Nives nagyot sóhajtott. Semmi kedve nem volt engedelmeskedni: az utóbbi idıben a

nagynénje mindig valami kellemetlen meglepetéssel szolgált számára. Vonakodva állt fel az ágyról.

– Köszönöm, Olafur. Mondd meg a nénikémnek, hogy rögtön megyek. – Jaj ne! Ne menj el! – kiáltotta Tallia. – Tudnunk kell, hogyan végzıdött a történet! – kérlelte Thina. – Próbáljátok meg kitalálni! – A királylány nem ment hozzá senkihez – vágta rá Tallia. – Ugyan már, te butuska! A Tükördomb hercegkisasszonya igenis hozzáment a

titokzatos lovaghoz, és… – Boldogan éltek, amíg meg nem haltak! – kiáltotta kórusban a két kislány. Az utolsó mondat még sokáig visszhangzott Nives fejében, miközben gyors léptekkel

haladt végig a lépcsın, egyenesen a nagyszalonba, ahol a nagynénje már várt rá. A bárónı azonban nem volt egyedül. Egy magas, izmos férfi állt mellette. Gesztenyeszín, rövid haja volt, és igen széles

válla. – Szervusz, drágaságom! – üdvözölte a lányt Berglind bárónı, amikor belépett a

terembe. – Gyere csak, gyere! Szeretném bemutatni neked Herbert de Lom herceget. Nives egy hosszú pillanatra mintha kıvé dermedt volna. Úgy állt ott, mint egy fel nem

húzott óra mutatója, majd merev mozdulattal lassan az idegen férfi felé fordult, aki még mindig háttal állt neki.

9. Herbert de Lom herceg

Herbert de Lom az ünnepségre meghívott tizenkét herceg egyike volt. Meglepetésszerően tőnt fel Arcandida kastélyában, hófehér hermelinbundába

burkolózva, egy hatalmas fekete mén nyergében. Most ott állt a szalonban Nives hercegnı és Berglind bárónı elıtt. Kezében egy fehér papírt tartott.

– Ön tehát megkapta a meghívót, amit az unokahúgomnak rendezett ünnepség alkalmából írtam, Lom herceg? – kérdezte kissé gyanakvón a bárónı, aki Olafurtól úgy tudta, hogy egyetlen meghívót sem sikerült kézbesíteni.

– Igen, bárónı. Íme, itt van – válaszolta a herceg udvariasan, és határozott mozdulattal a nemes hölgy felé nyújtotta a papírost.

A bárónı vékony ajkán elégedett mosoly jelent meg. Átvette a papírlapot a hercegtıl, és egy pillantást vetett rá. Teljesen üres volt, egyetlen bető sem látszott rajta.

– Ó, milyen ostoba is vagyok! – kiáltott fel színlelt meglepetéssel, és már vissza is adta a levelet a férfinak. – Hiszen ezt a meghívót csak ön tudja elolvasni, nem igaz? Ön, aki a levél valódi címzettje…

A herceg elmosolyodott, és közben szemével Nives tekintetét kereste, aki halovány, bizonytalan mosollyal viszonozta a közeledést.

Hogy milyen titokzatos úton jutott el a meghívó a herceghez, azt még Olafurnak el kell majd magyaráznia. Most mindenesetre kötelességük volt, hogy a herceget rangjához illı fogadtatásban és bánásmódban részesítsék, így hát a bárónı tiszteletteljes hangon köszöntötte ıt Arcandida kastélyában:

– Igazán nagy örömünkre szolgál, hogy vendégül láthatjuk, Lom herceg! – mondta vidáman. – Unokahúgom és jómagam boldogan nyújtunk szállást önnek éjszakára Arcandida várában, nem igaz, Nives? – tette hozzá, majd jelentıségteljes pillantást vetett a lányra, aki egészen addig csak állt szótlanul, mint akit megbabonáztak.

– Természetesen. Isten hozta minálunk – rezzent össze Nives, mint aki álomból ébred. – Sajnos azonban… – folytatta a bárónı –, tudatnom kell önnel, hogy a rendkívül rossz

tengeri viszonyok miatt az ünnepséget pillanatnyilag el kellett halasztanunk. – Milyen kár! – Úgy bizony… – jegyezte meg Nives színlelt sajnálkozással. – Megértem a helyzetüket, bárónı. Csupán a szerencsének köszönhetı, hogy én magam

épp a Földválasztó tengernek ezen a partján tartózkodtam. Mindenesetre szívesen visszatérek, amint kitőzik az új dátumot.

A bárónı ekkor belefogott egy igen hosszúra nyúló, sajnálkozással és bocsánatkérésekkel teli monológba, amely alatt a két fiatalnak volt ideje szemügyre venni egymást.

A herceg már nagyon sokat hallott Nives rendkívüli szépségérıl, és úgy tőnt, valóban lenyőgözte ıt a hercegkisasszony.

Arcandida hercegnıje egyesítette magában az elragadó, fiatalos szépséget és a titokzatos ısi bájt, s Herbertet teljesen elbővölte a lány jégkék szeme, amelyben, bizonyos értelemben, viszontlátta saját magát.

Nives azonban valami megfoghatatlant és fenyegetıt vélt felfedezni az ifjú tekintetében. Vitathatatlanul jóképő férfi volt, meghatározhatatlan szürkés, kékes, fekete szemmel, de Nives mégis azt érezte, hogy távolságot kell tartania tıle. Biztos volt benne, hogy a nagynénje nem várja el tıle, hogy az elébe kerülı elsı herceget válassza, másrészt pedig Herbert de Lom úgyis elutazik másnap reggel.

Ekkor Berglind bárónı intett a kezével: – Olafur!

Kissé mesterkélt mosollyal a herceg felé fordult, majd amikor a lakáj belépett a szalonba, kiadta az utasítást:

– Olafur, kérem, vezesse a herceget a szobájába! Herbert de Lom mélyen meghajolt a bárónı elıtt.

– Engedelmével, bárónı! Hadd köszönjem meg nagylelkőségét! – mondta, majd az etikett szerint elıször megcsókolta a nagynéni apró, dundi, majd Nives vékony, fehér kezét.

Ezután követte a lakájt a vendégszobába. Nives továbbra is mozdulatlanul állt a szalon közepén, míg nénikéje kényelmesen

elhelyezkedett az egyik márványból készült dívány párnái között. Gunnar a szalon egyik sarkából figyelte a jelenetet. Egyáltalán nem tetszett neki, amit

látott. Mit keres a herceg a kastélyban? Hogy jutott el hozzá a meghívó? És legfıképpen, hogyan gyızte meg a felvonóhidat, hogy kinyíljon neki?

Agyában ezernyi gondolat kavargott. Megrázta a fejét, hogy előzze magától ıket, de a kétségek továbbra sem hagyták nyugodni.

Az éjszaka látszólag nyugodtan telt. Nives azonban a szokottnál nyugtalanabbul aludt,

furcsa álmok gyötörték. Az apjával álmodott, aki beszélt hozzá, majd az éjszaka közepén hirtelen felriadt, mert az az érzése támadt, hogy valaki nézi ıt, miközben alszik.

Lámpát gyújtott, de a szoba üres volt. Furcsa nyugtalanság lett úrrá rajta, égve hagyta hát a lámpát, de csak nagy nehezen tudott újra elaludni.

Herbert de Lom herceg sem aludt a vendégszobában. Az ágya szélén ült felöltözve, és furcsa apró bogarat tartott a tenyerén.

Egy kék szárnyú szentjánosbogár volt, amely egy pillanattal korában szállt le a kezére. A férfi, mint valami tudós, figyelmesen nézte a bogarat, mintha beszélni akarna hozzá.

Az egész jelenet néhány másodpercig tartott csupán, majd a herceg hirtelen összerezzent, lekapcsolta a lámpát, és lefeküdt aludni.

Két emelettel magasabban Berglind bárónı hánykolódott az ágyában, izzadtan a temérdek dunyha alatt, amelyek mintha sziklasúllyal nehezedtek volna rá.

Azt álmodta, hogy szeretett unokahúga végre megtalálta a boldogságot egy tisztességes férfi oldalán, aki szereti ıt, és gondoskodik róla. Lehet, hogy ez a férfi nem más, mint a titokzatos és jóképő Herbert de Lom herceg?

Nem messze a bárónı szobájától Olafur, a lakáj horkolt ütemesen. İ azonban igen éberen aludt, hiszen hozzá volt szokva, hogy a legkisebb neszre is azonnal talpon legyen.

A kislányok szobájában teljes csend honolt. Thina és Tallia nyugodtan aludt egymás mellett, kéz a kézben, ahogy az igen gyakran megesett velük.

Csak egy valaki bolyongott nyugtalanul a kastély folyosóin. Alakja, akár egy sötét árny, suhant fel s alá megállás nélkül. Gunnar volt az, aki álmatlanul rótta a jeges, kihalt termeket és folyosókat, mivel nem

tudott szabadulni gyötrı gondolataitól. Az ismeretlen herceg érkezése nyugtalanította ıt, elhatározta hát, hogy felkeresi az egyetlen személyt, aki segíthet megszabadítani ıt kételyeitıl, és talán magyarázattal szolgálhat Herbert de Lom felbukkanására. Elindult hát Haldorrhoz.

A könyvtár melletti kis szobában találta meg a könyvtárost, aki igen gyakran ide húzódott vissza, ha valami nem hagyta nyugodni. Már bele is kezdett a kutatásba: sokadszor is újraszámlálta a ládikában lévı meghívókat. Vitathatatlanul tizenegy volt benne.

– Tizenegy – állapította meg Haldorr fennhangon, és megvakarta a feje búbját. – Nem értem, egyszerően nem értem, kedves Gunnar. Ebben a dobozban tizenkét meghívó volt. Én magam írtam ıket a bárónıvel együtt. Most azonban csak tizenegyet látok…

A vörössel és türkizzel festett faládika a lába elıtt hevert a földön, benne a tizenegy meghívó. Egy kétségtelenül hiányzott belıle. Mégpedig Herbert de Lomé.

A herceg, aki megjelent a kastélyban, nem hazudott tehát: nála volt a tizenkettedik meghívó.

Csakhogy a kastélyban nem volt senki, aki átadta volna neki. Mielıtt elaludt, Haldorr még egyszer megfogadta magának, hogy errıl azért említést

tesz a bárónınek. Még nem aggódott különösebben, de soha nem lehet tudni. Arra viszont nem számított, hogy a reggel újabb meglepetést tartogat mindannyiuk számára.

10. A hóvihar

Furcsa és nagyon hosszú éjszaka volt. Hajnalban az égen sőrő felhık gyülekeztek, és

eltakarták a halványan pislákoló csillagokat. Az elızı napi ragyogó napsütés után hatalmas vihar készülıdött. Reggeli közben jeges széláram söpört végig Arcandida udvarán, a szél vadul süvített a fal gipszstukkói között, és nem sokkal késıbb a hó is megérkezett.

Mivel a tél már véget ért az Örök Jég Birodalmában, Arcandida lakói döbbenten néztek ki az ablakon, még soha ehhez foghatót nem láttak.

– Ez roppant különös – állapította meg Haldorr, miközben az ablakban állva aggódva figyelte az egyre sőrősödı fellegeket és az erısödı hóesést.

A könyvtáros egy darabig a gondolataiba mélyedt, majd sarkon fordult, és elindult a könyvtár irányába. Felkaptatott a meredek csigalépcsın egészen a könyvtár hetedik, legfelsı emeletéig, és ott határozott mozdulattal jobbra fordult. Tett néhány lépést, és megállt egy kis réztáblával jelzett polc elıtt. A táblán a következı felirat állt:

A NAGY BIRODALOM KLÍMÁJÁNAK

ÉS IDİJÁRÁSÁNAK ÉVKÖNYVEI

Ez a könyvtár egy különleges részlege volt, ahol a birodalom idıjárásáról szóló statisztikákat tartották. Ezekben a kötetekben minden szükséges információt meg lehetett találni a hımérséklet változásaira vonatkozóan. Haldorr letette a földre a lámpást, és tüzetesen szemügyre vette a polcon lévı köteteket. Végül leemelte az egyik vaskos könyvet, amelynek korcán a következı cím állt: A tavasz érkezésének rendje a Nagy Birodalomban.

Gondosan végigtanulmányozta a kötetet. – Jól sejtettem… – dünnyögte magában, még egyszer végigfuttatva ujját a

bejegyzéseken. – Ebben az évszakban egyáltalán nem normális az ilyen hóvihar. Egyáltalán nem normális.

A kötetbıl kiderült, hogy évszázadok óta nem jegyeztek fel a maihoz hasonlatos vihart a tavasz beköszöntése után sehol a birodalom területén.

Haldorr végigsimított az állán, egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy mitévı legyen, majd döntött. Becsukta a könyvet, és a hóna alá csapta. Elhatározta, hogy egyelıre nem szól senkinek egy szót sem a felfedezésérıl. Részletesen áttanulmányozza az adatokat, mielıtt felesleges aggodalmat keltene a kastély lakóinak szívében.

Bár hallott már a boszorkányokról, akik réges-rég gonosz varázslat segítségével uralkodni tudtak a felhık felett, tudta, hogy mióta a Bölcs Király eltüntetett minden mágiát, ehhez fogható dolog nem történt a birodalomban.

– Ez a vihar nagyon különös – dünnyögte Haldorr. – De még egyáltalán nem biztos, hogy gonosz mágiának köszönhetı.

Nives hercegnı nem akart hinni a szemének, amikor reggel elhúzta az ablak elıtti

nehéz brokátfüggönyt. Kétszer is meg kellett ismételnie a mőveletet, mire végre valóban sikerült meggyıznie magát arról, hogy az odakint látott hóesés valóságos.

– Hó? De hiszen ez lehetetlen! – kiáltott fel. A háta mögött az ajtó hirtelen felpattant. – Láttad ezt? – kiáltotta Tallia, berohant a szobába, és az ablakra mutatott. – Hát nem

csodálatos? Tavasszal is esik a hó! – Te ennek örülsz?

– Hát persze! Mehetünk játszani a kertbe. – De hiszen tavasz van. Ilyenkor nem szokott havazni! – De a hó az tavasszal is csak hó, nem? Élvezzük ki, amíg van – vágta rá egy

vállrándítás kíséretében a kislány, majd megfogta Nives kezét, és kirángatta a hálószobából.

– Lassan! Lassan! Legalább hadd öltözzem fel! Thina merre van? – Ó, csak áll a szobánkban az ablak elıtt, mint egy szobor, és bámul kifelé, mint akit

megbabonáztak. İ nem szereti a havat! És a nénikénk sem, aki folyton csak veszekszik Olafurral, hogy miért csomagolta el a téli ruháit.

Nives elmosolyodott, mert pontosan el tudta képzelni a jelenetet. Úgy látszott, hogy a kastélyban egyetlen ember van, aki örül a hóesésnek, és az Tallia.

Nives azonban tévedett. Volt még valaki Arcandidában, aki elégedetten tekintett ki a havas udvarra.

Ez pedig nem más volt, mint Herbert de Lom herceg. – Jó reggelt, Herbert herceg! Jól aludt? – kérdezte a bárónı, amikor a herceg belépett az

elsı emeleti hatalmas Borostyán Terembe. A terem közepén nagy étkezıasztal állt, körülötte magas támlájú székekkel. A

jégfalakat virágmotívumok díszítették, amelyek tökéletes összhangban voltak a padló elegáns, tulipán formájú borostyándíszítésével.

A bárónı kívánságára minden terem más-más színő volt, mert így könnyebb volt megkülönböztetni ıket, és a színekkel egy kis melegséget csempésztek a kastély jégfalai közé.

Herbert herceg remekül aludt, majd frissen és kipihenten ébredt reggel. Most a nagy, terített asztal elıtt állt, és elégedetten szemlélte a sok földi jót, amit vendégszeretı házigazdája az asztalra varázsolt. Magabiztos mozdulatai arról árulkodtak, tisztában van vele, hogy vendégeskedése a kastélyban nem csupán kívánatos, hanem, a hóviharnak köszönhetıen, igen hosszú is lesz.

– Jó reggelt, Berglind bárónı. Pompásan telt az éjszaka, köszönöm kérdését. Remélem, ön is jól aludt, hiszen olyan rózsásan frissnek tőnik ma reggel – bókolt a herceg.

Abban a pillanatban Nives és Tallia lépett a terembe, akik igen megdöbbentek, amikor meghallották a bizalmaskodó társalgást a nagynéni és a herceg között.

– Jó reggelt, nénikém. Jó reggelt önnek is, Herbert herceg – köszöntötte ıket Nives kissé ridegen.

A férfi arcán széles mosoly jelent meg. – Szép jó reggelt önnek is, hercegkisasszony! Kérem, hívjon csak egyszerően

Herbertnek. Ekkor vette csak észre a kislányt. – Hát önben kit tisztelhetek, kisasszony? – İ Tallia, az unokahúgom – válaszolta Nives szárazon. A bárónı intett a két lánynak. – Gyertek, kedveseim, a reggeli készen van! Mind a négyen helyet foglaltak a nagy, négyszögletes asztal körül, amelynek közepén

két csodálatos gyertyatartó pompázott. A gyertyatartók alja egy-egy hattyú alakú porcelán volt, telis-tele a legkülönbözıbb mérető és formájú édességekkel. Szó nélkül szolgálták ki magukat, és közben igyekeztek tudomást sem venni az ablakon és a falakon keresztül beáramló, vakítóan fehér fényrıl.

– Mennyeien ízletes ez a gyümölcs! – állapította meg a herceg, miután beleharapott egy lédús, fehér húsú barackba. – Pedig egyetlen fát sem láttam Arcandidában. Csak nem a tengerbıl jön ez is?

– Nem, nem egészen – válaszolta Nives egészen halkan. – Arcandidából való hát? – Igen – felelte a hercegnı szőkszavúan. – És hol terem, csak nem a jég alatt? – Valójában valahogy úgy – szólt közbe a bárónı. – Arcandidában nincsenek fák, csak

egy picike veteményes és egy istálló az állatoknak. Az igazat megvallva nincsenek erdık a birodalomban, mióta a Villámsújtotta Rengeteg leégett. Egyetlen fa van csupán errefelé: a Nagy Fa.

– Az pedig bizonyára egy csodálatos barackfa, igaz? – érdeklıdött a herceg. – Nem! – kiáltotta a bárónı. – Ezek a cseresznyék is arról a fáról vannak! – Hogyhogy? Egyetlen fán nem teremhet kétféle gyümölcs! – De bizony! – kontrázott csilingelı hangon Tallia. – A Nagy Fán a világ összes

gyümölcse megterem! Nives dühös pillantást vetett az unokahúgára. A Nagy Fa volt a birodalom legbecsesebb

kincse, és egy cseppet sem volt elragadtatva az ötlettıl, hogy egy idegen ilyen sokat megtudjon róla.

Herbert herceg észrevette a lány bosszúságát, és gyorsan megpróbálta kedveskedı szavakkal kiengesztelni:

– Gondolom, ön az, Nives kisasszony, aki gondját viseli a fának. Gyümölcse olyan édes, hogy nem is lehet más a gazdája, mint maga – hízelgett a lánynak.

Nives egyre tanácstalanabb lett. Miért ilyen kedves vele a herceg? – Attól tartok, ön téved. A kertészünk, Helgi ápolja a fát. – Helgi? – Igen. Nagyon derék ember, és igen ügyes kertész – mondta a bárónı. – Talán kicsit

késıbb Nives szívesen elkíséri önt a fához. Nives dúlt-fúlt mérgében. A Nagy Fa az ı fája, egyedül az övé, és csak nagyon kevesen

tudnak a létezésérıl. Egyáltalán nem állt szándékában elvinni a herceget a fához, így hát kimutatott az ablakon túl kavargó hóesésre:

– De, nénikém, nagyon esik a hó! Nem hinném, hogy jó ötlet lenne elindulni a fához! Herbert elızékenyen elmosolyodott. – Attól tartok, osztanom kell a hercegnı véleményét. A bárónı zavartan bólintott. Teljesen megfeledkezett a szokatlan tavaszi hóviharról. – Igaza van, Lom herceg, ma nem tanácsos kimozdulni a kastélyból. – Igen, magam is úgy vélem – helyeselt a herceg, és várakozásteljesen a bárónıre

pillantott. – Ó, Lom herceg, volna kedve még néhány napig Arcandidában idızni, míg a hóesés

alább nem hagy? – kérdezte gyorsan a bárónı, megtörve az evıeszközök monoton zaját. – Ha engedélyt ad rá, bárónı, nagy örömömre szolgálna. Hálásan köszönöm – mondta,

majd hátradılt a székén, és a három hölgyre pillantott. Ez is megvolt.

11. A nehéz ismerkedés

Amióta a herceg megérkezett a kastélyba, Nives élete fenekestül felfordult. Különbözı

legéndákkal és a birodalom hagyományairól szóló történetekkel kellett szórakoztatnia a férfit. Elmesélte hát, hogyan osztotta fel az apja, a Bölcs Király az általa meghódított Nagy Birodalmat öt kisebb birodalomra, hogyan gyızte le a gonosz és kegyetlen Öreg Királyt, aki elıtte uralkodott. Azt is elmondta, hogy miként tüntetett el a birodalomból minden mágiát és gonosz varázslatot, mivel túl veszélyes lett volna öt különbözı kézben hagyni ıket. Színtelen hangon ismételte el a történeteket, amelyekrıl úgy gondolta, az Öt Birodalom földjén már amúgy is mindenki tud. Herbert herceget látszólag egyáltalán nem zavarta a lány közömbös hangneme. Vagy legalábbis Nives kedvéért úgy tett, mintha nem zavarta volna.

– Olyan, mintha nem is ismerné ezeket a történeteket, herceg. Talán ahonnan jön, ott senki nem ismeri az Öt Birodalom dolgait? – kérdezte Nives.

– Lom földje az Öt Birodalom határán túl terül el, így a hírek mindig meglehetısen megkésve érnek el hozzánk. Ennek ellenére is nagy örömömre szolgál hallgatni önt, Nives hercegkisasszony. Kérem, folytassa a mesélést.

Berglind bárónınek az a pompás ötlete támadt, hogy Nives vezesse körbe a herceget Arcandida szobáiban, és a hercegnınek semmilyen kifogással nem sikerült kihúznia magát a kötelezettség alól.

A herceget szemmel láthatóan lenyőgözték a jégbıl készült falak. – Soha nem láttam még ehhez foghatót! – vallotta be a folyosón állva, és kezét

óvatosan végighúzta a jégfalon, majd megállapította: – Meglepı, hogy maga a jég milyen hatékonyan véd a hidegtıl, és ahelyett, hogy hideg lenne, bent tartja a meleget.

– Ez az örök jég – magyarázta Nives. – A birodalom gleccsereibıl hozták ide, és ez a jég nem olvad el soha. Ha azonban bárki megpróbálná elvinni innen, a birodalom határain túlra, éppúgy vízzé válna, mint bármely közönséges jég.

– Ez valóban nagyon különös. Nives megérintette a falat kezével, majd finoman végighúzta az ujját a jégen. – Ezért van az, hogy ha megérintjük a falat, csak egészen kis hidegséget érzünk, és a

keménysége… Nives egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, miközben a herceg kezét nézte a falon

az övétıl néhány centire. – …az üvegéhez hasonlatos – fejezte be a mondatot. Csendben folytatták útjukat a kastély magas és végtelenül hosszú folyosóin. Nives

olykor válaszolt a herceg tárgyakra, képekre és bronzszobrokra vonatkozó kérdéseire. Megmutatta Herbertnek a préselt virágszirom-győjteményét, majd a herceg kérésére megálltak a kitömött állatok elıtt, amelyek testırök módjára vigyázták az antik fegyvereket.

– Ha jól tudom, ezek az állatok az erdıben éltek, mielıtt leégett volna. – Az apja szeretett vadászni? – Azt hiszem, nem… vagyis… nem… – motyogta Nives, és beharapta az ajkát. – Nem

tudom pontosan. Nem ismertem ıt elég jól. – És ön szeret vadászni? – Ó nem! – Biztos voltam benne, hogy így van – mosolyodott el a herceg. Nives is mosolygott.

Lassan az idı múlásával, ahogy egyre több szobát jártak be együtt, el kellett ismernie, hogy a herceg okos férfi és igen jó társalkodó. Sıt, igen rokonszenves és kedves ember.

– Igazán nehéz feladat lehet egy ilyen vad táj felett uralkodni teljesen egyedül – állapította meg Herbert herceg egy idı után. – De megértem önt, mert én is elveszítettem mindkét szülımet.

Nives megállt a lépcsın, amelyen épp felfelé haladtak. Még soha senki nem beszélt neki a szüleirıl, talán mert senki nem akarta elszomorítani. Még a nénikéje is kerülte a témát. Épp ezért nem is nagyon tudta, mit kellene mondania.

– Valójában nem vagyok egyedül. Ott van a nénikém, meg persze Haldorr és Helgi. A szolgák és Olafur… és a két kis unokahúgom.

– Tehát van még egy unokahúga, akit eddig még nem volt alkalmam megismerni? – Igen, Thinának hívják, ı Tallia nıvére. És persze ott van még Gunnar is. A név hallatán a herceg kissé összerezzent. – A farkas – mondta szárazon. – Igen ı – mosolyodott el Nives. – Nagyon okos állat. – Sokkal okosabb, mintsem képzelné. Gunnar olyan nekem, mintha a bátyám lenne. – Látom, nagyon kötıdik hozzá. – Ó igen, nagyon – vágta rá Nives gondolkodás nélkül. Herbert herceg a lépcsıre mutatott. – Mit szólna hozzá, ha folytatnánk a sétánkat? – Szíves örömest. A lépcsı tetejérıl nyílt a könyvtár egyik bejárata. Mikor beléptek a hatalmas, kerek

terembe, Herbert hercegnek elakadt a lélegzete. Még Nives is, aki pedig hozzá volt szokva látványhoz, minden alkalommal, mikor megállt a majdnem égig érı polcok elıtt, szinte megbabonázva szívta magába a megsárgult papírlapok és a régi bırkötések olajos illatát.

Hosszasan álltak egymás mellett, a mennyezet felé emelt tekintettel. – Milyen elképzelhetetlenül sok szó lakozhat ebben a rengeteg kötetben – szólalt meg

végül a herceg, és széttárta a karját. – Gondoljon csak bele, Nives, mennyi felfedezést tehetnénk, ha egyszer minden könyvet elolvasnánk! De sajnos azt hiszem, hogy ha az egész életünket itt töltenénk ebben a teremben, miközben odakint tombol a vihar, akkor sem tudnánk csak egy egészen kicsinyke részét is elolvasni ennek a rengeteg könyvnek.

– Bizony attól tartok, hogy így van. Talán csak Haldorr olvasta az összes kötetet. – Én nem hinném, hercegnı! Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindent megtegyünk, amit

szeretnénk. – Így igaz, Herbert. Ez volt az elsı alkalom, hogy a nevén szólította az ifjút. Ezt a herceg is észrevette, és arra gondolt, hogy végre sikerült meghódítania a lány

jeges szívét.

12. Az álom

Nives csak futott és futott anélkül, hogy egy pillanatra megállt volna. Körülötte

havazott, és fogvacogva szél süvöltött. A keze és a lába sajgott a hidegtıl és fáradtságtól. Egész teste átfagyott. Rettenetesen fázott, ı, aki még soha életében nem érezte a hideget, mert hozzászokott az Örök Jég Birodalmának zord éghajlatához.

Hirtelen megtorpant, és körülnézett. Semmit nem látott maga körül, csak végtelen hó- és jégmezıt. Eltévedt. A távolban egyszerre megjelent egy alak. Egy férfi lóháton. A ló sötét szırő, hatalmas állat volt. Egyre közeledett Nives felé. Ahogy egészen közel ért, a hercegnı felismerte benne Herbert herceget.

Amikor a férfi odaérkezett hozzá, leszállt a lováról, és egy meleg bundát terített a vállára. Nives felszállt a herceg mögé a ló nyergébe, és együtt vágtattak tovább a viharban. Végtelenül hosszú ideig lovagoltak a hóesésben, míg végül egy barlang bejáratához értek.

– De hiszen ez a Nagy Fa barlangja! – kiáltott fel Nives döbbenten. – Honnan ismeri az idevezetı utat?

– Nemrégiben megmutatta nekem, nem emlékszik rá? – Nem. Én igazából… soha senkinek nem beszéltem róla. Ez egy titkos hely. – Nives, kedvesem, férj és feleség között nincsenek titkok! – Férj és feleség? De hiszen mi nem vagyunk házasok! – Dehogyisnem! Hát nem emlékszik? Nives leugrott a ló hátáról, és berohant a barlangba. Odabent minden sötét volt. – Mi történt? – kérdezte szinte kiabálva. A sötétbıl aprócska fénypont tőnt elı, és lassan közeledett a lány felé. Helgi volt az, a

kertész. Teljesen lefogyott, és a szemébıl kihunyt minden fény. – Helgi, maga az? Mi történt itt? Helgi nem válaszolt, csak lassan felemelte lámpását, és megvilágította vele a Nagy Fa

egyik oldalát. Nives szeme elkerekedett. A fa, az ı szeretett fája teljesen ki volt száradva. Ágai levelek nélkül, csupaszon meredtek az ég felé. A törzsén több helyen is hatalmas

lyukak éktelenkedtek, mintha valami rettenetes betegség támadta volna meg. A száraz összeaszott fatestben mintha egyáltalán nem lett volna élet.

A hercegnı zokogva a földre vetette magát, átölelte a fa földbıl kiálló gyökerét, és kétségbeesetten felkiáltott. A vállára terített bunda egyre nehezebbé vált, olyannyira, hogy képtelen volt felállni a földrıl. Mintha egy óriási kıszikla nehezedett volna rá. Aztán a bunda egyre melegebb lett. Végül a hıség már-már elviselhetetlenné vált, a bunda melege szinte égetett.

– Helgi, Helgi, segítsen! Vegye le rólam a bundát! Éget, borzasztóan éget! – kiáltotta Nives a barlang sötétjébe.

Ekkor valaki vagy valami megrázta a karját. Nives kinyitotta a szemét. A szoba félhomályában egy farkas alakját pillantotta meg.

– Gunnar? Mi történt? – dadogta a hercegnı értetlenül. Aztán szép lassan kitisztult a tudata, felsejlettek elıtte a szoba megszokott bútorai és tárgyai. Megértette, hogy Arcandidában van.

– Egy rossz álom volt csupán. Rémes álom. Ó, Gunnar! – kiáltott fel végül, és kétségbeesetten ölelte át a farkas nyakát. Az állat lehunyta a szemét, és gyengéden megnyalogatta a lány kezét.

Másnap reggelre a vihar alábbhagyott, de az ég még mindig fenyegetıen szürke volt, és

korántsem lett melegebb.

A rettenetes éjszaka után Nives még kimerültebbnek érezte magát. A Nagy Fa kiszáradt törzsének képe kitörölhetetlenül beleégett az agyába.

– Nives! – szólalt meg hirtelen egy ismerıs, csilingelı hangocska az ajtóban. Megint csak Tallia volt az.

A kislány igen gyakran kopogott be elsıként Nives szobájába, hogy felébressze ıt. Nives legtöbbször örült neki, de aznap reggel jobban szeretett volna egyedül maradni. – Láttad, hogy elvonult a vihar? – Aha – bólintott Nives. – Én is mehetek a Nagy Fához? – Ó nem. Nem hinném, hogy odamegyek. – De a nénikénk azt mondta… – Tudom, hogy mit mondott a nénikénk. És egyáltalán nem érdekel! Tallia elhallgatott. Csalódott képpel nézett Nivesre. A lány azonban még nála is

csalódottabb volt, és aggodalom töltötte el a szívét. Egyáltalán nem volt ínyére a gondolat, hogy elkísérje Herbertet a Nagy Fához. Megpróbálta elmagyarázni Talliának és késıbb Berglind bárónınek is a szalonban reggeli közben, de igyekezete hasztalannak bizonyult.

– Nives, nem viselkedhetsz így. İ egy igen tiszteletreméltó vendég – válaszolta a nénikéje.

„Vendégnek vendég, de nekem aztán egy cseppet sem tiszteletre méltó” – gondolta magában Nives, de tudta, hogy nem mondhatja ki.

Így aztán kelletlenül visszatért a szobájába, nénikéje kívánsága szerint kiválasztott egy elegáns ruhát, és a két unkahúga segítségével magára öltötte.

Egy kék nehézselyem ruha volt, sötétkék felsırésszel, amelyet ezüstszalagok húztak össze derékban, kiemelve a lány karcsú alakját.

A ruha hosszú ujja lágyan omlott a kezére, majdnem félig eltakarva a kézfejét. – Gyönyörő vagy! – dicsérte meg Tallia, miután végeztek az öltöztetéssel. – Megfésüljem a hajadat? – kérdezte Thina. – Igen, köszönöm. Thina egy ezüstnyelő csontfésőt vett elı a fiókból, és nekilátott, hogy kifésülje Nives

puha szıke haját, aki közben egy sámlin üldögélt. A hercegnı nagyon szerette, ha a haját fésülik, de édesanyja halála óta csak Thina fésülte meg nagyritkán.

Herbert már indulásra készen várta a lányt a kastély elıterében. Feje felett a

mennyezetrıl nehéz kovácsoltvas csillár lógott, amely két kör alakú részbıl állt. A felsı részen félig leégett fehér gyertyacsonkok álltak. A csillár középsı karjáról nehéz lánc lógott alá, ennek segítségével lehetett leengedni a gyertyák meggyújtásához.

Herbert fel s alá járt a folyosón, és fürkész tekintettel vett szemügyre minden egyes apró részletet.

Csak akkor torpant meg, amikor lépteket hallott a háta mögötti lépcsın. Annak biztos tudatában fordult hátra, hogy Nivest pillantja meg, helyette azonban Gunnar, a fehér farkas állt elıtte.

– Ó, csak te vagy az – jegyezte meg félhangosan. A farkas a hercegre nézett, majd a tisztelet jeleként kissé merev mozdulattal lehajtotta a

fejét. Ezután leült a földre, és többé pillantásra sem méltatta a herceget. – Te aztán hő szolga vagy, igaz, farkas? Azt is mondták, hogy nagyon ügyes harcos

vagy. Gunnar hegyezni kezdte a fülét, és jégkék szeme a herceg tekintetébe fúródott. – De most, hogy én itt vagyok, nem kell többé aggódnod. Most már pihenhetsz egy

kicsit.

Gunnar meredten nézett a herceg szemébe. Megfeszítette izmait, és egy pillanatra kivillantotta félelmetes szemfogait.

Herbert hátrált néhány lépést, és megkérdezte: – Csak nem fenyegetsz, te vadállat? Ebben a pillanatban Nives jelent meg a lépcsı tetején. Éterien szép volt. Kifejezéstelen

arccal nézett a hercegre. Készen állt az indulásra. A kis csapat elhagyta a kastély udvarát. Gunnar ment elöl, lába alatt csikorgott a hó és a

jég. Nives és Herbert néhány lépés távolságból követte ıt. Az udvaron egy másik fehér farkas várt rájuk, akinek arcán hatalmas sebhely éktelenkedett.

Alighogy átértek a felvonóhíd túloldalára, Nives egy kendıt nyújtott a herceg felé. – Szeretném, ha bekötné a szemét, Herbert herceg – mondta. – Miért? Hát nem bízik bennem, hercegnı? – kérdezte a férfi meglepetést színlelve. – Ez nem bizalom kérdése, herceg. Ez szabály – magyarázta Nives. – A Nagy Fa

mindennél szentebb, mert a birodalom egyetlen növénye. – Ezért nem akarja hát, hogy valaki megrongálja vagy esetleg ellopja. – Örülök, hogy megért engem – mondta a lány, és ismételten a herceg felé nyújtotta a

kendıt. A férfi elvette, majd körülnézett. A síkságot vékony réteg friss hó borította.

Megfordult, és nagyot füttyentett, hogy magához hívja fekete paripáját. – Bocsásson meg, herceg… – szólalt meg hirtelen Nives. – Attól tartok, hogy a lovát itt

kell hagynia a kastélyban. – Soha nem megyek sehova a lovam nélkül! – csattant fel a herceg kissé ingerülten,

majd az elıttük elterülı, végtelennek tőnı síkságra mutatott, amely egyik irányban az acélkék tengerig, másik irányban a hófödte hegyekig nyúlt. – Csak nem azt akarja mondani, hogy gyalog kell mennünk?

Nives meglepıdött kissé a herceg kitörésén, de valójában mulattatta, hogy ilyen bizonytalannak látja a férfit.

– Tudja, arra gondoltam, örülni fog, ha felajánlom önnek az udvar egyik farkasát! – mondta, majd cinkos pillantást vetett Gunnarra, és a másik fehér farkasra mutatott. Kíváncsian várta a herceg reakcióját a felajánlásra.

Herbert egyetlen szó nélkül, hosszasan nézte az állatot, végül elmosolyodott. – Ahogy kívánja, hercegnı. – Remek – bólintott Nives. – Egyetlen aprócska gond van csak – folytatta a férfi, és az állatra mutatott. –

Valójában fogalmam sincs, hogyan kell… megülni egy farkast. – Ó, nagyon egyszerő! Csak ölelje át erısen az állat nyakát, és hagyja, hogy vigye. A fehér farkas lekuporodott néhány lépésre a hercegtıl, aki még mindig bizalmatlanul

méregette az állatot. – Szóval át kell ölelnem a nyakát – dünnyögte, és olyan mereven mozgott, hogy Nives

nem tudta visszatartani mosolyát. Aztán közelebb lépett Gunnarhoz, és határozott, gyors mozdulattal felugrott a hátára. Miután kényelmesen elhelyezkedett az állat hátán, hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, a hercegnek is sikerült biztonságosan elhelyezkedni a farkasa hátán.

– Ne feledje a kendıt, herceg! – Nem feledem, kisasszony. Elindultak. A farkasok szélsebesen galoppoztak a jégmezın. Nives és Gunnar ment elöl, néhány

lépéssel mögöttük a másik farkas a bekötött szemő herceggel. Elvágtattak a birodalom egyik legnagyobb gleccsere mellett, amely hatalmas, jégbe vájt

völgyében egészen a tengerig nyúlt.

Gyorsan haladtak elıre, és néhány óra múlva meg is érkeztek. Az elmúlt évek során csak keveseknek adatott meg, hogy ellátogassanak a Tél

Kertjébe, és megcsodálhassák a Nagy Fát. Így hát Herbert herceg is, miután leoldotta a szemét takaró kendıt, csak állt és megbabonázva nézte a fát. Még a lélegzete is elakadt, soha életében nem látott ehhez foghatót.

Hosszasan nézte a különbözı gyümölcsöktıl roskadozó ágakat, a puha füvő rétet a barlang alján, és a falakra felfutó sőrő, sötét borostyánt.

Mindenfelé virágok nıttek, kicsik és nagyok, a szivárvány minden színében pompáztak.

– Csodálatos! – kiáltott fel Herbert herceg. – Ki kezének munkáját dicséri mindez? A Nagy Fa körül a kert gondosan ápolt volt. A rét szélén vékony, csillogó viző

erecskék csordogáltak, a földön pedig takaros sorokban fakéregdarabok feküdtek, amelyek az alattuk növekvı új hajtásokat védték.

A fa alatt egyetlen lehullott gyümölcs se hevert, míg az ágakon lévık tökéletesen érettnek tőntek.

– Helgiét, a kertészünkét – válaszolta Nives. – És ı itt van ma? – Nem tudom – mondta Nives titokzatosan. Valójában azonban pontosan tudta, hogy Helgi valamelyik szikla mögül figyeli ıket.

Jól ismerte azonban a kertészt, és tudta, hogy a visszahúzódó, magányos ember nem fog elıbújni rejtekébıl.

A fa mágikus ereje azonban jó hatással volt Nivesre. Mintegy varázsütésre elmúlt minden aggodalma, és sokkal nyugodtabbnak érezte

magát, mint a kastélyban. Intett Gunnarnak, aki szájával felemelte a földrıl az egyik fonott kosarat a fülénél fogva, és elindult a fa felé.

– Szedek egy kis gyümölcsöt, amit hazavihetünk Arcandidába. A nénikém és az unokahúgaim nagyon boldogok lesznek – magyarázta a lány Herbertnek.

– Megengedi, hogy segítsek? – kérdezte a herceg, és leszakított egy almát az egyik magasan növı ágról.

Gunnarnak egy cseppet sem tetszett az egész. Csak figyelte a jelenetet a távolból, és halkan morgott magában, ügyelve arra, hogy senki meg ne hallja.

A fehér farkas a szaguk alapján tudta megítélni az emberek jellemét, és Herbert hercegnek nem volt semmilyen szaga, teljesen szagtalan volt. Ez pedig még gyanúsabbá tette ıt Gunnar szemében.

Azonban ezen túl is volt valami titokzatos abban a férfiban, amit képtelen volt megmagyarázni magának.

– Ennyi elég lesz – állapította meg végül Nives, elégedetten szemlélve a teli kosarat. – Még kettıt ebbıl…

Ahogy ezt kimondta, az ágról leszakított két cseresznyeszem kicsúszott a kezébıl, és begurult a ruhaujjába. A csiklandozástól elmosolyodott, megrázta a ruhaujját, mire a két cseresznye kipottyant a földre.

Herbert gyorsan felvette, és finoman Nives tenyerébe helyezte ıket, miközben szemével a lány tekintetét kereste.

A hercegnı belenézett a herceg hideg kék szemébe, és szinte megbabonázta ıt az ifjú átható tekintete.

– Leírhatatlanul szép, amikor mosolyog, hercegnı – bókolt Herbert, és megsimította a lány kezét.

Nives elpirult zavarában, és nem tudta, mit válaszoljon a herceg udvarló szavaira. Úgy érezte, a bıre szinte perzsel, mintha parázshoz ért volna.

13. Léptek az éjszakában

A következı nap hajnalán vékony ködréteg ereszkedett a tájra. Az idınként felerısödı szélben hatalmas hópelyhek kavarogtak. Néha olyan sőrőn

hullottak, hogy úgy tőnt, mindent elsodornak maguk körül. Az idı mintha megállt volna, a kastély pedig mintha kívül rekedt volna a világon.

Arcandidában minden megszőnt létezni. A rettenetes idıjárás a kastély lakóira is hatással volt: mindannyian fáradtnak és kedvetlennek érezték magukat. Napközben az udvar lakói gépiesen végezték mindennapi teendıiket, örömtelenül ismételgették szokásos feladataikat, míg éjszaka nyugtalanul hánykolódtak az ágyukban.

– Mondom, hogy lépteket hallottam az éjjel! – mondta Arla a konyhaajtónak támaszkodva.

– Valószínőleg a saját lépteidet hallottad, drágám! Amikor éjszaka mászkálsz, olyan zajt csapsz, mint egy elefánt – vágta rá kissé gúnyosan Erla, aki az évek során már megszokta, hogy rendszeresen felébred, amikor holdkóros húga útnak indul a kastély folyosóin.

– Én nem megyek sehova álmomban! – kiáltott fel Arla. – Hát persze! Akkor miért kellett a múltkor is az udvarig utánad mennem, hogy

visszavigyelek az ágyadba? Háromemeletnyi lépcsıt másztam meg miattad! – Csak ugratsz! Azért mondasz ilyeneket, mert tudod, hogy soha nem emlékszem arra,

amit éjjel csinálok. – Hát épp ez az, hogy nem emlékszel! Úgyhogy elég ebbıl a sok sületlenségbıl, érted?

– kiáltotta Erla, és csípıre tette a kezét, mint mindig, ha Arlával vitatkozott. – De mondom, hogy hallottam! – Igen? Ezek szerint ez lenne az elsı olyan eset, amikor emlékszel arra, amit éjszaka

mővelsz! – Hölgyeim, miért vitáznak? – szakította félbe a veszekedést egy hang a hátuk mögött. A két szakácsnı megfordult. Olafur állt az ajtóban, szokás szerint kifogástalan, fekete

egyenruhában, hófehér keményített inggallérban. Egy idıben Erla igen jóképőnek találta a lakájt, és szerette volna, ha Olafur udvarol

neki. Vonzalmát talán az magyarázta, hogy mindketten vékonyak voltak, és mindketten ragaszkodtak hozzá, hogy rend és fegyelem vegye körül ıket. Bimbózó kapcsolatuk azonban még azelıtt véget ért, hogy elkezdıdött volna, amikor Olafur egy nap kijelentette, hogy allergiás a virágokra. Fogalma sem volt róla, hogy szavainak milyen rettenetes súlya van. Erla rajongott minden virágért, és képtelen volt meglenni nélkülük. Szegény Olafur azonban ha csak meglátott egy rózsaszirmot, máris tüsszögni kezdett. Így hát Erla meggondolta magát. Legalábbis mindig ezt mondta a húgának.

Arla a maga részérıl mindig is halálosan unalmas embernek tartotta a lakájt, és soha meg sem fordult a fejében, hogy tetszeni akarjon neki. Kapcsolatuk a kölcsönös udvarias formalitások szintjén megragadt.

– Ó, Olafur, jó reggelt! Nem vitatkoztunk semmi lényegesrıl! – Dehogyisnem! Arla épp arról próbál meggyızni, hogy valaki éjnek évadján járkál a

kastélyban! – mondta Erla. – Magyarázza el neki, Olafur, hogy ez az egész egy nagy csacsiság! Csupán fantáziál!

– Hogy érti ezt? – kérdezte a lakáj. – Úgy, hogy a húgom alvajáró! – Úgy értem… hogy érti azt, hogy valaki járkál a kastélyban éjszaka? – Lépteket hallottam! – Arla, hagyd ezt abba!

– Lépteket mondott? – Igen, pontosan. – Az igazat megvallva magam is hallottam valamit – ismerte el Olafur sötét hangon. – Tényleg? – kiáltott fel Erla tágra nyílt szemmel. Arla büszkén kihúzta magát. Kétszeres elégtételt érzett. Egyrészt, mert igaza volt,

másrészt, mert mindig mindenki úgy bánt vele, mintha ostoba és ügyetlen lenne, csak azért, mert ı volt a kisebb és kövérebb a nıvérek között. Arla azonban egyáltalán nem tartotta magát sem ostobának, sem ügyetlennek. Meg volt róla gyızıdve, hogy rejtett képességekkel rendelkezik, amit mások egész egyszerően nem vesznek észre. Ezért az ilyesfajta apró gyızelmek mindig nagy büszkeséggel töltötték el.

– Nagyon is közeli lépteket, igaz? – kérdezte. – Igen. Legalábbis közelinek tőntek – folytatta a lakáj. – De… mégis, ki lehetett az? – kérdezte Erla aggódó hangon. – Nem tudnám megmondani… – válaszolta Olafur. – Apró léptek voltak? Olyanok, mint egy kislányé? – Talán igen – bólintott a lakáj. – Lehet, hogy értesítenünk kellene a bárónıt? – szólt közbe Arla. – Értesíteni? Mégis mirıl? – szólt közbe Nives, aki épp abban a pillanatban lépett be a

konyhába. Már jó néhány napja, hogy Nives nem jött le a konyhába, hogy cukorkát lopjon az

asztalról, vagy ötletekkel halmozza el Erlát és Arlát egy-egy olyan új recepttel kapcsolatban, mint a kék halleves vadalmával, amivel korábban igencsak kivívta a bárónı haragját, aki hosszasan magyarázta neki, hogy bizonyos viselkedés nem megengedett az udvari etikett szerint.

– Jó reggelt, hercegkisasszony! – köszöntötte ıt mély meghajlás kíséretében a két nıvér és Olafur.

Amikor azonban a lány közelebb lépett, mindhárman azonnal észrevették, hogy milyen sápadt az arca, és milyen kifejezéstelen a tekintete.

– Jól érzi magát, hercegnı? – kérdezte a mindig kíváncsi Arla. – Azt hiszem, egy kissé rosszul aludtam az éjjel. – Én is – jelentette ki Arla. – Ráadásul lépteket hallottam a folyosón. – Be kell vallanom, hogy magam is hallottam ıket – tette hozzá Olafur. Nives mintha meg sem hallotta volna, csupán szórakozottan megkérdezte: – Lépteket mondtak? – Igen, hercegkisasszony. Igazán titokzatos, nem gondolja? A lány lassan felemelte az arcát, és szeretetteljes, de igen szomorú pillantást vetett a két

szakácsnıre, mintha valójában nem nagyon érdekelné mindaz, amit beszélnek. Mintha egyetlen szót sem hallott volna abból, amit mondtak. Távolba révedı tekintete arra engedett következtetni, hogy gondolatai teljesen máshol

járnak.

A lány nemsokára elköszönt tılük, és visszavonult az Arany Szalonba. Mozdulatlanul nézett ki az ablakon, a sárga huzatú dívány mellett állva, amelyen annyi színes párna sorakozott, hogy szinte le sem lehetett ülni rá. Valami furcsa véletlennek köszönhetıen ı maga is aranyszín ruhát viselt, amely korábban a királynıé volt.

Nives szinte soha nem hordta édesanyja udvari öltözékét, mert mindig szomorúsággal töltötték el azok a ruhák, és furcsának is találta bennük saját magát. Mindig azt mondogatta, hogy majd azon a napon veszi fel ıket, ha megtalálta azt a herceget, akihez hozzámegy feleségül. Ez persze azt akarta jelenteni, hogy soha nem fogja hordani ıket.

Vajon most megtalálta a herceget, akit keresett?

Miközben gondolatai messzire kalandoztak, egyszer csak megérezte, hogy valaki áll mögötte. Megfordult, Gunnar volt az ajtóban.

– Gunnar, te vagy az? Örülök, hogy látlak! – köszöntötte a farkast közömbös hangon. Az állat közelebb lépett, és figyelmesen szemügyre vette a lányt. Látta, hogy valami bántja Nivest. Valami szokatlan kifejezés ült a szemében, mintha

kihunyt volna benne valami. – Nem hiszem, hogy ma elmehetünk a fához… – tette hozzá színtelen hangon. – Még

mindig esik a hó. Gunnar lehajtotta a fejét, annak jeleként, hogy megértette, amit a lány mondott, de

magában, Olafurhoz és a szakácsnıkhöz hasonlóan, megállapította, hogy Nives furcsán elveszettnek látszik. Olyan volt, mint aki nem ébredt fel teljesen, és félálomban bolyong a termekben.

A farkas közelebb lépett a hercegnıhöz, és lekuporodott a lábához. A lány meg sem simogatta. Kezét mozdulatlanul lógatta maga mellett, mintha halott

lenne. „Mi történhetett?” – tanakodott magában Gunnar, tekintetét le sem véve Nivesrıl. Kopp, kopp. Valaki bekopogott a szalon ajtaján. Nives gépisen az ajtóhoz ment, és

kinyitotta. A küszöbön azonban nem állt senki. Aztán hirtelen Tallia ugrott elı a semmibıl.

– Húúúú! – kiáltotta a kislány, és széttárta a karját, hogy megijessze ıt. Nives összerezzent, s mintha egy varázsütésre hirtelen felébredt volna. – Tallia, megijesztettél! – kiáltott fel Nives, és nem tudta, hogy nevessen vagy

megszidja unokahúgát. – Hát persze! Épp azért csináltam! – húzta ki magát a kislány elégedetten. – Beugrottál!

Beugrottál! Vidáman ugrándozott ide-oda a szalonban, két apró kezével felcsippentve szoknyája

fodros szélét. Nives végigsimított kezével a homlokán, mintha csak a fáradtságot akarná előzni

magától. Gunnar meglepetten emelte fel a fejét. Bármi baja is volt eddig a hercegnınek, mostanra teljesen elmúlt.

A farkas felállt, és szimatolni kezdett. Biztos volt benne, hogy valami furcsa szagot érzett. Valamit, ami ködszerően körülvette Arcandidát és a hercegnıt, valami titokzatosat és gonoszat.

14. Tallia titka

Egyforma napok következtek. Aztán újabb egyforma napok. Megállás nélkül havazott, hol sőrőbb pelyhekben, hol kevésbé. De a hóesés soha nem

hagyott alább. Arcandida ablakában idınként kíváncsi orrocskák jelentek meg, amelyek egyre elbizonytalanodva lestek kifelé, annak reményében, hogy valamikor végre elıbukkan a nap a felhık mögül.

Mostanra már mindenkit aggasztott a körülöttük történı dolgok furcsasága éppúgy, mint a hercegnı különös apátiája. Nives bezárkózott a szobájába. Csak az ebédhez és a vacsorához jött ki, és arra a néhány órára, amíg a herceggel társalgott.

Ezek a beszélgetések természetesen nem az ı ötletei voltak, hanem Berglind bárónıé, aki úgy gondolta, hogy a két fiatal kihasználhatná a rendelkezésükre álló idıt, hogy jobban megismerjék egymást, és talán valami kialakuljon kettıjük között.

A bárónı, aki rendkívül jártas volt az udvari etikettben és a helyes viselkedés szabályaiban, kifogástalan kérınek tartotta Lom herceget, akirıl úgy vélte, minden esélye megvan rá, hogy lángra lobbantsa a hercegkisasszony jeges szívét. Ezen túl pedig úgy tartotta helyesnek, hogy valaki szórakoztassa a herceget a végtelennek tőnı, ködös napokon.

– Elıbb-utóbb döntened kell, drágám – ismételgette a bárónı minduntalan. – Mindennap alkalmad van beszélgetni vele. Igazán jóképő fiatalember. Hercegsége biztos lábakon áll, és jó nevő, ısi család sarja. Nem gondolod, hogy…?

De mintha csak a falhoz beszélt volna. Nives nem is reagált a szavaira. Csak állt szótlanul, bízva abban, hogy hallgatásával kikerülheti a témát. Senkivel nem beszélt.

Csupán a két unokahúga, Thina és Tallia léphetett be a szobájába, akik mindig vidámak és életteliek voltak, nem aggódtak semmi miatt. İk is észrevették azonban, hogy valami baj van. – Nem vagy boldog, Nives? – kérdezte egy nap Thina összeráncolt homlokkal, és kérdı

tekintettel nézett a lányra. Nives a világoskék karosszékében ült, és az ágyon ücsörgı unkahúgait figyelte. Tallia

épp megpróbálta kifésülni Thina haját, nem sok sikerrel. Thina olykor hangosan felsikított, amikor a féső megakadt a hajában, és közben igyekezett beszélgetni Nivesszel.

– Mitıl lennék boldog? – Hogyhogy mitıl? Olyan jóképő herceeeeg! – visította Thina, akinek Tallia újabb

csomót bogozott ki a hajából. – Ja, hogy a herceg… Nem is tudom… – válaszolta Nives szórakozottan. –Másról se

hallani, csak róla. Pontosabban róla és rólam. Rólam és róla. Nem igaz? A két kislány kissé tanácstalanul pillantott egymásra. – Nem igaz? – ismételte meg a kérdést Nives. – Hát igen… – válaszolt kórusban Tallia és Thina. – És mégis mit beszélnek az udvarban? – Van, aki azt mondja, hogy félsz férjhez menni, van, aki meg azt, hogy nagyon jól

teszed, hogy nem veszel tudomást a hercegrıl. – Igen? És ez utóbbi kinek a véleménye? – Néhány szolgálóé. Azt mondják, hogy bizonyos dolgokban a szívére kell hallgatnia

az embernek. – Igen. A szívére. De mondjátok csak… ti nem gondoljátok, hogy Herbert herceg egy

kicsit… hogy is mondjam… túlságosan titokzatos? – Talán egy kicsit igen – válaszolta Thina. – De ettıl csak még vonzóbb. – Nekem viszont inkább furcsának tőnik – vetette ellen hirtelen Tallia.

– Igen? És miért? – kérdezte Nives, aki nem tudta eldönteni, hogy a kislány komolyan beszél, vagy csak igyekszik a kedvében járni.

– Tegnap óta gondolom így – mondta Tallia, és a magasba emelte a fésőt. – Miért? Mi történt tegnap? – kérdezte egyre kíváncsibban Nives. – Hát… nem tudom, hogy elmondhatom-e… – El kell mondanod! – vágta rá Nives ellentmondást nem tőrı hangon. – De csak akkor, ha megesküsztök, hogy nem beszéltek róla a nénikénknek. Nives és Thina egymásra pillantott, és jelentıségteljesen bólintott. – Megesküszünk! – mondták kórusban. Talliának azonban mindez nem volt elég.

Megforgatta kezében a fésőt, majd határozott hangon így szólt: – Hármas fogadalmat kell tennünk, másképp nem ér. A hármas fogadalmat Nives

találta ki, amikor néhány évvel korábban Tallia kis híján kikottyantotta Berglind bárónı elıtt Nives titkos rejtekhelyét a kastélyban. A rejtekhely egy aprócska szoba volt a vár padlásterében, ahol a hercegnı számára nagy jelentıséggel bíró, furcsa talált tárgyakat tartott. Egy halfarokban végzıdı kiskanalat, egy régi zsebórát, ami egyszerre két percet mutatott, egy kagylót, amely a Korallok Birodalmából származott, egy meleg, mamutszırbıl készült takarót és egy üvegcse furcsa kölnit, amelyet ha valaki megszagolt, nevetni kezdett. Ott volt még a hercegnı legnagyobb kincse is, amit gondosan ırzött, és igyekezett távol tartani a felnıttektıl. Hogy a nénikéjük még véletlenül se szerezhessen tudomást a rejtekhelyrıl, Nives kitalált egy fogadalmat: ez volt a hármas fogadalom.

A fogadalom lényege az volt, hogy ha bármelyikük megszegi, soha többet nem lehet részese a többiek titkainak. Most Tallia kérte tılük ezt az ígéretet. Egy újabb nagy titokról volt hát szó.

– Benne vagyok – mondta Nives. – Én is! – kiáltotta Thina, és leugrott az ágyról. A három lány körbeállt a szoba közepén lévı zöld szınyegen, és egymás szemébe

néztek. Kinyújtották a karjukat, és csuklójukat keresztbe téve megfogták egymás kezét. – Mienk, mienk, csak a mienk, titok legyen mindörökre! – kántálták kórusban, majd a

magasba lendítették a karjukat, és újra megfogták egymás kezét. Így maradtak egy percig. Miután leengedték a kezüket, kíváncsi tekintettel néztek egymásra. Most már készen álltak, hogy meghallgassák Tallia titkát. Lekuporodtak egymás mellé a szınyegre. Berglind bárónı számtalanszor megtiltotta

már nekik, hogy a földre üljenek, de a lányok úgy tartották, hogy bizonyos dolgokat csak így lehet megbeszélni. Egy titkot, például, nem lehet elmesélni a díványon ülve.

– Csupa fül vagyunk, Tallia – sürgette Nives. – Majd' meghalunk a kíváncsiságtól – tette hozzá Thina. – Jól van, jól van! Épp azon gondolkodom, hol is kezdjem – mondta Tallia, majd

felemelte a kezét. – Nos, jól van… de semmi kérdezısködés, rendben? Nives és Thina szó nélkül bólintott. Tallia nagy levegıt vett, és mesélni kezdett. – Minden tegnap éjjel történt, amikor kilopóztam a szobából… – És mégis minek lopóztál ki a szobából? – szakította félbe azonnal Thina, aki idınként

nem állhatta meg, hogy nagyobb testvérként ne legyen rögtön számon kérı. – Mondtam már, hogy semmi kérdezısködés! Nives lesújtó pillantást vetett Thinára, és megszorította a kezét, hogy elhallgattassa.

Meg akarta végre tudni Tallia titkát, és kész. – Szóval múlt éjjel… – folytatta Tallia – kilopóztam a szobából, hogy nassoljak

valamit. Ezúttal Thina nem szólt egy szót sem, csak neheztelı pillantást vetett a húgára, mintha

valami rettenetes dolgot mővelt volna.

– A folyosó kihalt volt, és csend honolt mindenütt. Nagyon sötét volt. Vaksötét. Elindultam a lépcsı felé, és akkor a fenti emeletrıl lépteket hallottam.

Nives és Thina összerezzent, és egyenes háttal, dermedt csendben hallgatták a kislány szavait.

– Mozdulatlanná válva vártam, hogy mi fog történni. Aztán meghallottam Arla hangját. – De hiszen ı alvajáró? –jegyezte meg Thina. – Nekem is ez jutott az eszembe, és meg is nyugodtam. – Lassan, óvatosan leosontam

hát a lépcsın, és a konyha felé indultam. Ám amíg a kamrában kutakodtam, a terem végébıl újabb lépéseket hallottam. Másféle lépéseket.

– És mit csináltál? – kérdezte Nives. – Elbújtam – felelte Tallia. – Bárki lehetett volna, még a nénikénk is! De nem… – Akkor ki volt? – kérdezte aggodalommal teli hangon Nives. – Most jön a java – válaszolta Tallia, és játszott egy darabig a kezében lévı hajkefével,

mint aki a szavakat keresi. – Ne csigázz már! – pirított rá Thina. – Jól van, jól. Szóval elrejtıztem a kamra mélyén, és vártam. Egyszer csak egy alak

lépett elı a sötétbıl. A rejtekhelyemrıl csak a körvonalait láttam: hosszú köpönyeget viselt, és kard lógott az oldalán, ami többször is megcsillant a félhomályban.

– Herbert herceg! Csak ı lehetett! – kiáltott fel Nives. – Esküdj meg, hogy igaz! – csattant fel Thina a húga felé fordulva. – Azt hiszem, tényleg ı volt az – mondta Tallia. – Már csak azért is, mert ı az egyetlen

a kastélyban, aki kardot hord az oldalán. – De mit kereshetett a konyhában éjnek idején? – tanakodott Nives. – Talán ı is csak nassolni akart valamit… – találgatott Thina. – Nem hinném. Olyan volt, mint aki elmenni készül. – Elmenni? A konyhán át? – Igen, ez a legfurcsább az egészben. Hallottam, hogy suttog magában, de nem

értettem, hogy mit mond, és azt sem, hogy kihez beszél, hiszen egyedül volt. Ráadásul valami ismeretlen, furcsa nyelven beszélt.

– Milyen furcsa nyelven? – kérdezte Nives. – Nem tudom. Olyan nyelven, amilyet még soha nem hallottam korábban a kastélyban.

És valójában nem is beszélt… inkább szavalt… valami versikefélét. Nives összerezzent, és végigfutott a hátán a hideg. A múlt emlékei hirtelen rettenetes

erıvel törtek rá, és felidéztek emlékezetében egy olyan titkot, amit soha senki elıtt nem fedhet fel. A titok olyan távoli emlék volt, hogy már-már azt képzelte, hogy meg is feledkezett róla, vagy végleg elrejtette titkos rejtekszobájában.

– Biztos vagy benne, hogy egy versikét hallottál? – kérdezte Nives remegı hangon. – Igen, egy mondókát vagy egy verset – vágta rá Tallia határozottan. – És teljesen

egyedül ismételgette magában az éjszaka kellıs közepén. De ez még nem minden. Amikor elment, ezt találtam a konyhakövön…

Ekkor Tallia ragyogó arccal elıhúzott egy apró tárgyat a zsebébıl, és büszkén felmutatta.

Egy vörös toll volt. Egy vörös holló tolla.

15. Nives terve

Aznap este Nives fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Lefeküdt az ágyába, és hosszan nézte a különös fényjátékot, amit az éjjeliszekrényen

álló kislámpa fénye rajzolt a jégfalakra. Régi emlékek jutottak az eszébe. Szomorú dolgok. Ha becsukta a szemét, a szülei és a testvérei arca jelent meg elıtte, akiket jóformán nem is ismert. Majd Herbertet látta maga elıtt. Gyorsan pislogott néhányat, hogy előzze magától a képet. Tallia története elıtt semmi konkrétat nem tudott megfogalmazni a herceg ellen, azon kívül, hogy ı maga nem akart férjhez menni, különösen nem hozzá. Most azonban minden megváltozott.

Végiggondolta az összes furcsa dolgot, ami azelıtt és aztán történt, hogy a herceg betette a lábát a kastélyba: Calengol és a hollók támadását, az idıjárás hirtelen változását, és azt az állandó fáradtságot, amit napok óta érzett. Korábban boldogan futkározott, hosszan vágtázott Gunnar hátán a jégmezıkön, most pedig ahhoz sem volt kedve, hogy kitegye a lábát a szobájából. Éjszakánként rosszul aludt, zavaros álmok gyötörték, amelyekre reggel képtelen volt visszaemlékezni, mégis fullasztó aggodalommal töltötték el.

Nives nem tudta pontosan, hogy mit is kellene tennie. Kezébe vette az éjjeliszekrényén fekvı türkizborítású, aranybetőkkel írott könyvet,

amelyen ez a cím állt: Édes álmok verseskötete. Igen különleges versgyőjtemény volt, amelyet az édesanyja ajándékozott neki, mielıtt

meghalt volna. A kötetben lévı verseket mind elalvás elıtt kellett elolvasni, és így édes álmot hoztak az olvasó szemére. Az édesanyja elmondta neki, hogy minden vers egy bizonyos álomvilág felé vezette a gondolatokat.

Ezek az álmok egytıl egyig csodálatosak voltak, és Nivesnek csak ki kellett választania a megfelelı verset, mielıtt álomra hajtotta volna a fejét. A hercegnı szeme megakadt egy versen. Csillagos álom, ez volt a címe. Hangosan olvasni kezdte.

Távoli csillag, Közeli csillag,

Az én álmaimban Te mutass utat.

Vigyél fel az égbe, Testvérid közé,

Mert ott a magasban, Lakozik meséd.

Közeli csillag, Távoli csillag,

Versemet halld meg, Reményt mutass!

İrködj felettem,

Ragyogd be életem, Ébredéskor tedd

Napossá reggelem!

Nivest megmosolyogtatta a vers ártatlan szépsége. Gyerekversek voltak mind, de szépek és édesek, amelyek a gyermekkorára emlékeztették. Zavaros emlékek voltak ezek, mégis nagyon-nagyon fontosak. Minden alkalommal, amikor újraolvasta a verseket, úgy érezte, eltölti ıt az a szeretet és gyengédség, amivel annak idején édesanyja halmozta el ıt. Mintha még most is ott lenne mellette. Nem igazán érdekelte, hogy a versek valóban hatással vannak-e az álmokra vagy sem. Még kétszer elolvasta a versikét, majd bizakodva hajtotta álomra a fejét.

Másnap reggel, amikor felébredt, napsugarak ragyogták be Arcandida kastélyának

udvarát. A jégfalak vidáman csillogtak a Keleti Fennsík felett kibukkanó nap fényében. A nap már meglehetısen magasan járt, és a kastély lakói kora reggel óta élénken

sürgölıdtek. Az ırfarkasok a látóhatárt kémlelték megszokott ırhelyükrıl. Napok óta most elıször történt meg, hogy egyetlen hópehely sem szállt alá az égbıl.

Az ég végre kitisztult, olyannyira, hogy még a fennsík mögött magasodó vulkánok is látszottak a távolban.

Amikor Nives kinyitotta a szemét, különös sárgás fény ragyogta be a szobát. Pislogott egypárat, hogy megbizonyosodjon róla, nem téved. Annyira hozzászokott már

a vihar okozta, állandó szürkés félhomályhoz, hogy nem is akart hinni a szemének. Hirtelen lerúgta magáról a hófehér, puha takarót, és energiával telve, mint a villám,

kiugrott az ágyból. Gyorsan az ablakhoz szaladt, hogy meggyızıdjön róla, a ragyogó fény nem csupán

képzeletének a szüleménye. Egyetlen mozdulattal szétrántotta a nehéz kék bársonyfüggönyt, amelyen apró

vízcseppek gyöngyöztek. Alig akart hinni a szemének! Sütött a nap! – Végre! – kiáltott fel boldogan, és hosszú idı után elıször végre elmosolyodott. Majd az éjjeliszekrényen heverı verseskötetre pillantott. „Köszönöm, anyukám!” – gondolta. Még a szoba színei is mintha megváltoztak volna. Nives reggeli jókedve mindent

beragyogott. Azon a reggelen még a falak szürkéskék árnyalata és a kıbútorok semleges színe is másképp hatott a hercegnıre. Sok szomorkás és kedvetlen reggeli ébredés után végre minden szépnek és vidámnak tőnt.

Nives valami igazán szép ruhát akart felvenni, olyat, amely tükrözi jókedvét. Gyorsan a hatalmas, fehér fa ruhásszekrényhez sietett. Kinyitotta az egyik aranymintás szekrényajtót, és kiválasztott egy csodaszép bíborszín ruhát, amelynek bı, áttetszı ujja volt, magasan szabott dereka s a ruha anyagából készült öve. A ruha finoman dekoltált volt elöl is, hátul is, így szabadon hagyta Nives szép vékony nyakát.

Meg sem várta az unokahúgait, akik rendszerint reggelente beköszöntek neki, leszaladt az alsó szintre, és a reggelizıszalon felé vette az irányt.

Ahogy belépett, elsıként Herbert herceget pillantotta meg, aki már a nagy, négyszögletes faasztalnál ült, és kedélyesen csevegett Berglind bárónıvel.

Érkezésére pillanatnyi csend lett a teremben, de Nives úgy tett, mintha ebbıl semmit sem vett volna észre, és kerülte a herceg átható tekintetét. Udvariasan üdvözölte mindkettıjüket, leült a helyére, és igyekezett elnyomni magában azt a kellemetlen érzést, amit a herceg látványa váltott ki belıle.

Az elıtte lévı tányéron egy apró ékkövet pillantott meg. Vörös drágakı volt, pont olyan, mint egy rubin.

– Micsoda véletlen! Épp olyan színe van, mint a ruhájának, Nives hercegnı! – suttogta a fülébe a herceg.

Nives kıvé dermedt ültében. Vajon honnan tudhatta a herceg, hogy ı aznap reggel vörös ruhát fog viselni? Már a

gondolattól is halálra rémült, hogy a herceg ilyen jól ismeri ıt. Mintha csak olvasni tudna a gondolataiban. Mások talán örültek volna egy ilyen csodás felfedezésnek, ı azonban rettenetesen megijedt.

Csak nézte meredten a drágakövet, képtelen volt hozzáérni. – Mit jelentsen ez? – Ajándék önnek, hercegnı! – válaszolta Herbert. – Ajándék? Nekem? Mégis milyen alkalomból? – De hiszen ez csodálatos, drágám! – csicseregte a bárónı, mint egy kis kanári, a

hatalmas bırfotelben ülve. Nives azonban a herceghez fordult. – Jól aludt, Herbert herceg? – Köszönöm a kérdését, remekül. – Semmi nem zavarta meg a nyugalmát? Zajok? Furcsa lépések a folyosón? Nyíló és

csukódó ajtók? – Mégis mirıl beszélsz, Nives? – kérdezte a bárónı nyugtalanul. Nives le sem vette a szemét a hercegrıl, annak reményében, hogy megerısítést kap

gyanújára. Meredten nézte a herceget, és remélte, hogy sikerül kicsikarni belıle valami megadó

választ vagy beismerést. Herbert azonban csak mosolygott, és ennyit mondott: – Nem, hercegnı, köszönöm igazán jól és mélyen aludtam. Ekkor Nives haragosan felpattant a székrıl: – Engedelmükkel! – kiáltotta, és otthagyta az étkezıasztalt. A herceggel való találkozása egy csapásra elfeledtette vele a reggeli jókedvét. – Nives… kedvesem! – szólt utána a bárónı. A lány azonban már szaladt is Thina és Tallia szobája felé. Most valóban szüksége volt rájuk.

16. A csapda

– Biztos vagy benne, hogy mőködni fog? – suttogta Thina Nives fülébe. – Egészen biztos – válaszolta a hercegnı halkan. Mindketten hosszú fekete köpönyegbe burkolózva álltak a szoba közepén. Úgy

betekerték magukat, hogy csak a szemük látszott ki a ruhadarab alól. Próbát tartottak a kislányok szobájában, mert csapdába akarták ejteni az éj leple alatt ólálkodó herceget.

Tallia, akit még túl kicsinek tartottak ilyen veszélyes vállalkozáshoz, sértıdötten kuporgott egy széken a szoba sarkában.

Hasztalan próbálta meggyızni az unokatestvérét, hogy már elég nagylány, Nives nem tágított.

– Igen veszélyes lehet – mondta. – Szép kis hála, mondhatom. Ha én nem lestem volna meg, semmit sem tudnátok a

herceg éjszakai kirándulásairól – pufogott magában a kislány. – Ez igaz. És nagyon nagyra értékelem a segítségedet. – Akkor mehetek én is? – Ne akaratoskodj, húgocskám! – szólt közbe Thina. – Nagyon is fontos, hogy valaki itt maradjon a szobánkban ırt állni, amíg mi kint

vagyunk. – Ráadásul olyasvalaki, akiben teljes mértékben megbízhatunk – tette hozzá Nives,

hogy még meggyızıbb legyen. Tallia azonban egy cseppet sem örült annak, hogy a feladatát fontosnak minısítették,

de azért csendben maradt, és morcosan bámulta a padlót maga elıtt. Nem sokkal vacsora után voltak. A napsütést felváltotta az éjszaka sőrő sötétje, amely

csendesen ereszkedett le Arcandida várára. A vár lakói lassan nyugovóra tértek. Mindenki, kivéve a titokzatos éjszakai vándort.

Gunnar belépett a tükörterembe. Nem tudott aludni. Amint lehunyta a szemét, szörnyő képek kezdték gyötörni, amelyekre nem akart

emlékezni. Így hát megrázta a fejét, felkelt, és hogy elterelje gondolatait, bolyongani kezdett a kastély folyosóin, vagy ırt állt Nives szobájának ajtajában.

Megállt a terem hatalmas tükrei elıtt, és megnézte magát. Most is, mint minden alkalommal, amikor napnyugta után a tükörbe nézett, olyankor, amikor senki más nem láthatta, egészen más tükörkép jelent meg elıtte.

A hatalmas, fehér bundájú, hegyes fogú farkas helyett Gunnar emberi alakot pillantott meg a tükörben. Egy hús-vér embert, farok és tépıfogak nélkül, és a kissé fanyar szag nélkül, amelyet a farkasok bundája áraszt magából.

A régi Gunnart látta, azt a férfit, aki farkassá változott. Az éjszaka magányában volt a legnehezebb elviselnie ezeket az emlékeket. Az elmúlt

napok nyomott hangulata és az állandó fáradtság következtében pedig most még szörnyőbbnek tőnt minden. A múltja miatt érzett szomorúság a jövı miatt érzett határtalan aggodalommal keveredett.

Hiszen ott volt Herbert herceg, az eljegyzési ünnepség és Nives félelmei. Elviselhetetlen volt. Gunnar közelebb lépett a tükörhöz, le sem véve szemét emberi

képmásáról. Megpróbált visszaemlékezni mindenre. Orra hegyével megérintette a tükör lapját, és morogni kezdett, mire a tükörben lévı férfi dühösen ökölbe szorította a kezét.

Sok-sok évvel korábban Gunnart nem Gunnarnak hívták. Boldog és gondtalan fiú volt, aki apja mellett kımővesként dolgozott a hegyeken túl lévı faluban.

Egy nap hazafelé menet banditák támadtak rá az úton, akik valamelyik távoli királyságból érkeztek. Öt fekete ruhás férfi volt, akiknek láp- és tızegszaguk volt, mintha évekig a föld alatt éltek volna. A szemük fehér volt, mint a tej. Idegenek voltak.

Kirabolták, megkötözték és egy kihunyt vulkán kráterébe hajították. Gunnar azt hitte, hogy meghalt, de valójában élt. Túlélte.

A jeget nyalogatta, hogy szomjan ne vesszen, és remélte, hogy elıbb vagy utóbb valaki rátalál, és kioldja kötelékébıl. De senki nem jött.

Végül, amikor az ereje már teljesen elhagyta, egy nıi hangot hallott, és érezte, hogy valaki áll mellette.

Kén- és vulkánszagot érzett, szúrós, kellemetlen szag volt. Megpróbált megfordulni összekötözött testével, hogy megnézze, ki az. Az esés után épen maradt szemével egy sötét bırő, farkasbırbe öltözött alakot pillantott meg, aki szinte teljesen beleolvadt a barlang falának fekete színébe.

– A nevem Alifa – suttogta az árny. – És ez a vulkán az enyém. Rekedt és nagyon mély hangja volt, amely mintha egyenesen a föld mélyébıl jött

volna. – Te is az enyém vagy – tette hozzá kisvártatva. Közelebb lépett Gunnarhoz, és

megsimogatta hosszú, cseppkıszerő ujjaival. Alifa a vulkán ırzıje volt. Gunnar megpróbált válaszolni, de túlságosan gyenge volt, egyetlen hang sem jött ki a

torkán. Alifa lefeküdt mellé, és átölelte ıt. Majd egészen közel hajolt Gunnar arcához, és vörös, lávafolyamhoz hasonlatos szemével a szemébe nézett.

– Az enyém vagy. De a halál kapujában tántorogsz – mondta. Gunnar lehunyta a szemét. Akármennyire is erılködött, utólag csak a sötétet, a hideget

és a kénes szagot tudta felidézni magában. Tudta, hogy Alifa felemelte a földrıl, és levitte valahova még mélyebbre, a saját barlangjába,

Emlékezett Alifa hangjára, amikor felébresztette. A hang ezt susogta: – Én meg tudom menteni az életedet, emberfia. De az élet, amit én adok neked, nem

olyan lesz, mint a korábbi. Gunnar nem értette e szavakat. Alifa tovább beszélt. – Eddig gyenge és védtelen teremtmény voltál, ezért most haldokolsz. Én erıs és

rettenetes lénnyé tudlak tenni téged. Az élet visszatér majd a testedbe, de soha többé egyetlen emberi lény sem láthat téged abban az alakban, amilyen azelıtt voltál. Farkas lesz belıled. Fehér farkas. És amint farkassá váltál, soha senki elıtt nem leszel majd képes felfedni, hogy valaha is ismertél engem, sem azt, hogy miféle egyezséget kötöttünk. A döntés a te kezedben van.

Gunnar borzasztóan kétségbeesett, és továbbra sem értette, mi történik vele. Farkas? Mégis mi értelme lehet farkasként élni? Teljesen össze volt zavarodva. Milyen élet várhat rá farkasként? Majd eszébe jutottak édesanyja szavai, amelyeket testvére születésekor mondott neki: „Az élet csodálatos ajándék, fiam. A legszebb ajándék, amit csak kaphatunk.” Döntött hát.

– Döntöttem – nyögte ki nagy nehezen. – Halljuk, mit mondasz! – Éljek hát farkasként. Arcandida kastélyának tükörtermében Gunnar lehunyta a szemét. Az emlékképek szertefoszlottak. A farkas megfordult a sötétben.

Herbert herceg számolta a perceket éjfélig. Szép nyugodtan kivárta, hogy a kastélyban minden fény kialudjon és a zajok elüljenek, aztán, mint minden éjjel, felkelt, magára öltötte fekete köpönyegét, hogy észrevétlenné váljon a kastély kihalt folyosóin. Magához vette csomagjait és egy apró, kipárnázott dobozkát. Résnyire felnyitotta a doboz tetejét.

Megbizonyosodott róla, hogy a doboz tartalma a helyén van, majd titokzatos, ismeretlen nyelven elsuttogott egy versikét, becsukta a dobozt, és az ajtó felé indult.

Hangtalanul kisurrant a szobából, és alakja pillanatokon belül beleveszett a folyosó sötétjébe.

Nives és Thina feszült mozdulatlanságba dermedve várt. Lassan lélegeztek, egyazon ritmusban. A csigalépcsı alatt kuporogtak, pont ott, ahol a lépcsı elkanyarodott, mielıtt Arcandida bejárati szintjének fapadlójához ért volna.

Tökéletes rejtekhely volt; semelyik irányból nem lehetett belátni, ık viszont szemmel tarthatták mind a konyha felé vezetı folyosót, mind a szalonokhoz futó lépcsıt. Az egész kastély éjszakai félhomályban úszott. Csupán két gyertya pislákolt halványan egy ezüst gyertyatartóban a fıfolyosó közepe táján. Lángjuk baljós árnyakat rajzolt a falra, és a két lány minden egyes légmozgásnál összerezzent a megrebbenı fénypontok láttán.

A kastélyban síri csend honolt, amely már-már fülsértı volt, és lehetetlenné tett mindenféle kommunikációt. A sötétben tekintettel jelezni is hasztalan volt.

Így aztán csak vártak, egymás mellett, mégis elszigetelve, hogy meghallják-e a titokzatos lépteket.

Végtelennek tőnı ideig gubbasztottak így, mint két ısi kıszobor. Már épp úgy döntöttek, hogy feladják ezt a furcsa játékot, és visszamennek Nives szobájába, amikor végre zaj ütötte meg a fülüket.

Valóban lépteket hallottak. Könnyed és egyre közeledı léptek zaját. Thina megragadta Nives kezét, és erısen megszorította.

Szívük olyan hevesen kalapált, hogy szinte hallani lehetett. Valaki lassan elindult lefelé a lépcsın.

A lányok mozdulatlanul vártak. Az utolsó lépésnél, amikor megnyikordult a földszinti folyosó fapadlója, Nives óvatosan kidugta a fejét a lépcsı mögül, hogy meglesse, ki közeledik.

Csalódottan kellett megállapítania, hogy a titokzatos léptek Gunnarhoz tartoznak. A farkas lejött a lépcsın, és végigment a folyosón, anélkül hogy észrevette volna ıket.

Mintha kutatott volna valami után. Gunnar tüzetesen szemügyre vette a bejárati ajtót, kilesett az udvarra, majd megfordult,

és éberen ırködı tekintettel továbbment. Nives és Thina folytatták a várakozást. Nem is kellett sokáig várniuk; újabb léptek zaja ütötte meg a fülüket. Ezúttal nehéz

lépések voltak, amelyeket ütemes, fémes csörgés kísért, mint amikor egy csizma csatja ütıdik a csizmaszárhoz.

Egy férfi lépései voltak. A férfi Gunnarnál jóval lassabban jött le a lépcsın, ügyelve arra, hogy az utolsó

lépcsıfokról lelépve a padló ne nyikorduljon meg nagyon a súlya alatt. Nives másodszor is kidugta a fejét a lépcsı alól, hogy meglesse az újonnan érkezettet.

Abban a pillanatban, hogy megpillantotta a fekete köpönyeges alakot, minden kétsége tovaszállt: valóban Herbert herceg állt elıtte.

Nives megszorította Thina kezét. A kislány rögtön tudta, mit lát a hercegnı, és kíváncsian elırelépett. Nives azonban finoman hátralökte, és a szája elé tartotta az ujját. Ha valóban meg akarják tudni, miben sántikál a herceg, nem leplezıdhetnek le.

17. Le az álarccal!

A tükörterembıl visszafelé jövet Gunnar elhaladt Nives szobája elıtt. Belesett az ajtón.

Legnagyobb meglepetésére a szoba üres volt. Csupán a préselt levelekbıl készített faliképek néztek vele farkasszemet.

A leveleket Nives győjtötte a Tél Kertjének növényeirıl, majd szépen lepréselte ıket a győjteménye számára. Ezután Gunnar úgy döntött, hogy ellenırzi a két kislány szobáját is. Ott azonban csak Tallia aludt mélyen, egy vastag botot szorongatva a kezében. Gunnar óvatosan kivette a kislány kezébıl a botot, majd kiosont, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és a másik két lány keresésére indult.

Zaklatottan indult el lefelé a csigalépcsın, mert a bejárati szintrıl mintha valakit lélegezni hallott volna. Megállt a gyertyák reszketı fényénél, és hosszasan figyelte a lépcsı alatti nagy virágvázákat. Valami mintha lett volna a lépcsı alatt. Ekkor azonban zaj ütötte meg a fülét a bejárati ajtón túlról, ami elterelte a figyelmét. Meggyızte magát, hogy az elıbb csupán a huzatot hallotta. Gunnar kezdett félni. Az általában csalhatatlan farkasösztöne most mintha felmondta volna a szolgálatot.

Semmit nem hallott. Az ajtó mögött nem volt semmi. „Hová tőnhetett Nives?” – tanakodott magában kétségbeesetten. Átkutatta az egész földszintet, majd visszaindult, fel az emeletekre, egészen a

padlásszintig. Vajon miért osont ki a szobájából éjnek évadján? Úgy döntött, végignézi a szobákat is. A bárónıét, Olafurét… és a könyvtárat is. Végül Herbert herceg szobájába is benézett. A szoba üres volt. Az éjszaka közepén Gunnar lélekszakadva rohant végig Arcandida várának kihalt

folyosóin, hogy megtalálja Herbertet. Lom herceg látszólag céltalanul járkált ki és be a kastélyba. Amikor észrevette, hogy követik, megtorpant, és szinte kiáltva kérdezte: – Ki van ott? A kastélyon kívül állt, néhány lépésre a kerttıl. Az elıtte magasodó falak még az éjszakánál is sötétebb árnyat vetettek a földre. Egy

csuklyás alak lépett elı a sötétbıl. Herbert gyors mozdulattal a kardjáért nyúlt. Ekkor azonban Nives a vállára ejtette a fejét takaró kapucnit. – Ó, hercegnı, hát ön az! Megijesztett! Nives elmosolyodott. – Mégis mitıl ijedt meg, herceg? – Nem szokványos dolog, hogy… – …hogy valaki követi önt, miközben éjszaka a kastélyban bolyong? – vágott a herceg

szavába a hercegnı. A férfi azonban egy cseppet sem jött zavarba. – Kissé rosszul alszom mostanában, ezért az éjszaka nagy részét sétálgatással töltöm,

annak reményében, hogy sikerül kifárasztanom magam. Nives a herceg oldalán lógó kardra mutatott. – És mindig felfegyverkezve szokott sétálgatni? Ekkor kuncogás hallatszott Nives háta mögül, a bokrok közül. Herbert belebámult a

sötétbe, majd megjegyezte: – Látom, nincs egyedül.

– Gyere csak elı nyugodtan, Thina – szólt oda az unokahúgának Nives. A kislány kilépett a sötétbıl, és szégyenkezve a szája elé kapta a kezét. – Ne haragudj, Nives! Nem akartam… – Semmi baj. Herbert herceg tüzetesen végigmérte az elıtte álló két lányt, majd halálos nyugalommal

a hangjában megkérdezte: – Mégis minek köszönhetem ezt a kitüntetı figyelmet? – Ez itt az én váram, Herbert herceg. És szeretem tudni, hogy mi történik a falai között;

az éjszakai sétákat is beleértve. – Csodálatos Arcandida kertje… – mondta a herceg nyájasan, hogy meglágyítsa Nives

szívét. – És ön keres valamit ebben a kertben? – Csupán az álmatlanság ellenszerét, mint mondtam, kisasszony. Ezekre a szavakra Thina látványosan ásított egyet. – Ennek a kislánynak már igazán ágyban lenne a helye ilyenkor. – Azt hiszem, ez nem az ön dolga. Inkább feleljen a kérdésre: miért járkál ön éjnek

évadján a kastélyban, karddal az oldalán? – Megszokásból, attól tartok. Odakint mindig leselkedhet valami veszély az emberre… – Arcandidában nem – vágott vissza Nives. – Legalábbis amíg ön meg nem érkezett, itt

nem volt semmiféle veszély… Ahogy ezt kimondta, sarkon fordult, és elindult a kastély felé. Utoljára még visszaszólt

a hercegnek: – Remélem, hamarosan itt hagy bennünket, Herbert herceg. – Amennyiben az idıjárás is úgy akarja… – válaszolta negédesen a herceg. –

Természetesen távozom. Abban a pillanatban egy vörös holló telepedett a háta mögött a várfal tetejére. Nagyon távol a kastélytól, egy barlangban ezernyi apró szentjánosbogár világított.

Fényüket visszaverte a barlang mélyén fekvı tó befagyott tükre. Öt vörös holló tollászkodott egy bakkecskeszarvból készült állványon. A gazdájukat várták. – Tökéletes. Egyszerően tökéletes – szólalt meg kis idı elteltével egy recsegı hang a

barlang mélyén. Calengol táncoló alakja közeledett a tó felé, amelyet a földre vetett hatalmas árnyéka

elızött meg. Füttyentett egyet, mire a vele együtt érkezı hatodik holló leszállt a társai mellé a kecskeszarv állványra. Ezután mind a hat madár engedelmesen felsorakozott, csapkodva néhányat szárnyaikkal.

– Közeledik a visszatérésünk napja… – mennydörögte a jégbarlangjában rejtızı zöld szörnyeteg a hollóhadnak.

Megsimogatta a madarak hátát, kisimította tollukat, majd így szólt: – A kastély kapui végre megnyílnak elıttünk! Felemelte az egyik hollót a

csontállványról, és a madár szemébe nézett. – Mert az a kastély a miénk! A miénk, nem igaz? Jogunk van ott élni! A holló károgott egyet. – İk tönkretették az erdınket. Felégették a fészkünket. Nem igaz? A holló megint károgott. Mindez sok évvel ezelıtt történt. Calengol a Nagy Birodalom utolsó nagy erdejében élt,

mielıtt kitört volna a háború. Az erdı azonban leégett a háború alatt, és vele együtt Calengol háza is.

Ostoba háború volt az Öreg Király és a Bölcs Királynak nevezett lovag, Nives apja között.

A Bölcs Király gondolatára Calengol dühbe gurult, ökölbe szorította a kezét, és visszareptette a vörös hollót az állványra.

Hogy miért égette fel a király a Nagy Birodalom egyetlen erdejét? Véletlenül? Tévedésbıl? Vagy ez volt az ára, hogy megnyerje a háborút?

Calengol nem tudta. Egyszerő teremtmény volt. A hollókkal élt, és győlölte az embereket. Győlölte Arcandida lakóit, és annak az embernek a lányát, aki tönkretette az életét. İ, az erdıtőz egyetlen túlélıje, évekig bolyongott bosszút forralva a király ellen. Sokáig járt-kelt így. Elbújt mindenki elıl, aki az útjába került, mintha még mindig az erdıben élne. Egy nap egy szikla tetején álló üszkös fatörzs felıl kétségbeesett madárcsipogást hallott. Egy fészket talált a fában.

Calengol jelnek tekintette mindezt. A fészekben hat vörösholló-fióka kuporgott. Kitátott csırrel, csipogva várták, hogy

valaki eleséget hozzon nekik, és megoltalmazza ıket. Akárcsak Calengol, ık is túlélték a tüzet. Így aztán a szörny magához vette ıket. Táplálta és felnevelte a fiókákat, mígnem ezek a madarak lettek a családja. Az ı kis hadserege.

– Készüljetek, barátaim! – mondogatta a hollóknak aznap este. – Fontos küldetésünk van. Közeleg visszatérésünk napja. Úgy bizony, közeleg a nap!

A madarak figyelmesen hallgatták. – Mi segítettünk neki… – kuncogta. – Most rajta a sor, hogy segítsen nekünk. Kinyitja

majd nekünk a kapukat, barátaim. És Nives hercegkisasszony végre a kezeim közé kerül. E szavak hallatán a hollók izgatottan csapkodni kezdtek a szárnyukkal, vijjogó hangon

károgva hozzá. Majd felreppentek, és körbe-körbe keringtek a levegıben, gyorsan, akár egy mindent elsodorni kész, vörös légörvény.

– Még nem! Vissza a helyetekre! – kiáltotta Calengol elégedett vigyorral az arcán. – Várjatok csak, várjatok! Még nem jött el az idı!

A hollók azonban nem álltak meg. Tovább köröztek a befagyott tó felett, miközben gazdájuk egyre hangosabban nevetett.

– Várjatok, amíg kinyitja nekünk a kaput! – kiabálta gúnyosan kacagva. – Várjatok!

18. Feszültség az udvarban

Ha a herceg nem megy el, akkor csak egy mód van arra, hogy Nives elkerülje a vele

való találkozást. Hosszas gondolkodás után a hercegnınek támadt egy ötlete. Felajánlja majd a bárónınek, hogy térjenek vissza az eredeti tervhez, és tartsák meg az

ünnepséget. Úgy tesz majd, mint aki meggondolta magát, és készen áll arra, hogy vılegényt válasszon magának. Így legalább elérheti, hogy más hercegek is legyenek a kastélyban, ne csak Herbert.

Ha pedig megérkeznek… valami majd csak lesz! Emiatt most nem aggódhatott, vállalnia kellett a kockázatot. „Egyszerre mindig csak egy dolgon törd a fejed!” – mondogatta az édesanyja.

Miután úgy érezte, hogy felkészült a beszélgetésre, Nives elindult a szalon felé, ahol Berglind bárónı mindennap pontban négykor a délutáni teáját szürcsölgette.

Ahogy belépett, Haldorral találta magát szemközt, aki egy vaskos könyvet szorongatott a hóna alatt.

– Tiszteletem, hercegkisasszony – köszöntötte a könyvtáros mély meghajlás kíséretében.

– Jó napot, Haldorr! Bármit is tartalmazott az a vaskos kötet, a bárónıt igen felzaklatta, amit megtudott

belıle. Mereven ült a szalon egyik fotelének szélén, pontosan olyan testtartással, ahogy nemes hölgyhöz illik. Nives elnézte apró, duci alakját. Pont úgy festett, mint egy balerina, aki kissé meghízott az évek múlásával.

– Ülj le, kedvesem! – szólalt meg a bárónı, és dundi ujjaival felemelte a csészealjról a finom, fehér alapon kék mintás, porcelán teáscsészét.

– Minden rendben, nénikém? – Hát persze, kedvesem – füllentette Berglind bárónı, és legyintett egyet a kezével az arca elıtt, mint mindig, ha nyomasztó gondolatot akart előzni magától.

Haldorr épp most osztotta meg vele kételyeit Herbert de Lom herceggel kapcsolatban. Miután áttanulmányozta az Öt Birodalom összes családfáját, arra a megállapításra jutott, hogy a Lom dinasztiának csupán három lány örököse van. Egyetlen fiú örökös sincs a családban. Az egyetlen Herbert nevő fiú a Lom udvarban az egyik nagybácsi tizenhárom éves fia. Az udvarban tartózkodó Herbert de Lom pedig egészen bizonyosan nem tizenhárom éves. Haldorr tudta, hogy Herbert herceg fiatal, de arról eddig fogalma sem volt, hogy mennyire. Lehetséges volna, hogy Haldorr könyvei tévednek? A könyvtáros megígérte, hogy még egyszer ellenırzi az adatokat, de, mint mondta, az eddigiek alapján úgy tőnik, egy csaló vendégeskedik az udvarban.

Nives leült a nénikéjével szemben. – Kissé kipihentebbnek tőnsz ma, kedvesem. A megállapítás megmosolyogtatta Nivest, hiszen tulajdonképpen az egész éjszakát

ébren töltötte. – Igen, így van, nénikém. Az éjszaka segített meghoznom egy fontos döntést – most

Nivesen volt a sor, hogy füllentsen. Talán még soha eddigi életük során nem volt ennyire távol lélekben egymástól Nives és

a bárónı. Mindketten titkoltak valamit a másik elıtt. Elhallgattak dolgokat, mert azt gondolták, jó cél érdekében teszik.

Tizenegy, a kastély torkos pingvinje felszolgálta a teát, valamint öt süteményt és egy halom morzsát. Nives elmosolyodott. Tizenegy soha nem állhatta ki, hogy meg ne dézsmálja a rábízott tálca tartalmát.

– Fontos döntést, kedvesem? – Igen. Ez után az unalmas és utálatos ködös idı után… és ez után a várakozás után…

drága nénikém… arra gondoltam, hogy valójában igaza van. Itt az ideje, hogy férjet találjak magamnak.

A bárónı szeme elkerekedett a meglepetéstıl. Úgy nézett Nivesre, mint aki kísértetet lát.

– Ó egek! De hisz' ez csodálatos hír! – kiáltotta néhány másodperc elteltével. Nives nyelt egy nagyot, hogy elnyomja a hazugság miatt érzett lelkiismeret-furdalását.

Nem volt szokása hazudni a bárónınek, de ezúttal fontos cél érdekében tette, meg kellett védenie valamit, ami még a boldogságánál is fontosabb volt.

– Így hát átgondoltam az ünnepség ötletét, és arra jutottam, hogy mégiscsak meg kellene tartanunk.

– Ezzel azt akarod mondani… hogy el akarod küldeni a meghívókat? – Pontosan. – Vagyis… azt mondod, hogy nem akarsz hozzámenni Herbert herceghez? – Nem, nem akarok hozzámenni – ismerte be Nives. – Most, hogy ıt megismertem,

szeretném megismerni a többi kérıt is… mind a tizenegy királyság hercegét… hogy kiválaszthassam közülük a jövendıbelimet.

– Hát persze! Ahogy akarod! – bólintott Berglind bárónı megértıen. – A meghívók már úgyis készen vannak… és talán…

– Az ég is kiderült, nem igaz? Ha a fókák is el tudnak indulni a tengeren, akkor küldjük el a meghívókat most azonnal nénikém.

– Rendben – felelte a bárónı, aki úgy meghatódott, hogy képtelen volt bármi mást hozzáfőzni a hallottakhoz. – Kezdetben én is így akartam, mielıtt…

– Tudom, nénikém. Miért hátrálnánk hát meg az elsı akadály láttán? Ha egyszer ünnepséget akarunk rendezni, akkor meg is rendezzük, bármi történjék is, nem igaz?

Az idıs hölgy bólintott. Képtelen volt megszólalni e hirtelen változás láttán. Majd megfogta Nives kezét.

– Örülök, hogy e szavakat hallom tıled, Nives. Már annyira aggódtam miattad! Nives is örült, bár közben szívbıl remélte, hogy nem kergette magát még annál is

nagyobb zőrbe, mint amiben eddig volt. A hír pillanatok alatt bejárta az egész udvart. Néhány héten belül másodszor is mindenki felélénkült, és újra nekiláttak, hogy

elıkészítsék Nives eljegyzési ünnepségét. Most azonban mégis minden más volt egy kicsit.

Valami furcsa feszültség érzıdött Arcandida levegıjében, mintha mindannyian bábok lettek volna egy ismeretlen végzet kezében.

Nives csapdában érezte magát. Két tőz közé került. Abban az egy dologban volt csak biztos, hogy a meghívottak között egyetlen herceg sem lesz majd, aki annyira nyugtalanítja, mint Herbert de Lom.

Herbert herceg meglepı higgadtsággal fogadta az ünnepség hírét. Egy pillanatig sem hitte, hogy elvesztheti az elınyét a többi kérıvel szemben. Az éjszakai találkozás után a beszélgetései Nivesszel pontosan olyanok voltak, mint korábban. És mivel sem Nives, sem a kislányok nem beszéltek a történtekrıl a bárónınek, valójában úgy tőnt, semmi sem változott.

Azt leszámítva természetesen, hogy Berglind bárónı igyekezett kitérni a herceggel folytatott bizalmas beszélgetések elıl, attól való félelmében, hogy a férfi esetleg magyarázatot kér az ünnepségre.

Nives igyekezett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, legbelül azonban rettenetesen félt attól, hogy mi fog kisülni ebbıl az egészbıl.

Mennyi idıbe telhet, míg kimennek a meghívók? Néhány nap? És az ünnepség? Mennyit kell várni, hogy megérkezzenek a hercegek? Vajon minden meghívott eljön?

– Nyugodj már meg! – ismételgette Thina, miközben Nives hosszú haját fésülte. – El fog jönni a te herceged, és megment Herberttıl. – És ha mégse? Ha valami rosszul alakul? – Azt mondják, a tenger nyugodt, és holnap útnak indulhatnak a fókák. – Talán igazad van, Thina. Csak ez a gombóc ne lenne itt! – mutatott a gyomrára Nives.

– Ez nem hagy nyugodni. – Megkérem Olafurt, hogy készítsen neked egy jó meleg gyógyteát. A Hekta vulkán

gyógyfüvei csodákra képesek. Ez nagyon jó ötlet volt. Thina kiszaladt a szobából, és félig nyitva hagyta maga után az ajtót. Nem sokkal késıbb Gunnar hatalmas feje jelent meg az ajtónyílásban, majd kettıt

koppantott mancsával a küszöbön. – Gyere csak be, Gunnar! Micsoda meglepetés! Az utóbbi napokban a farkas feszültebb és visszahúzódóbb volt, és a szokottnál is

éberebben ırködött. Amikor azonban a hercegnıhöz lépett, Nives észrevette, hogy valami van az állat

hátán. Az ı kék köpönyege volt, az, amelyiket minden alkalommal viselt, amikor közös kirándulásra indultak.

Nives szeme felcsillant, mint amikor hirtelen kibukkan a nap a felhık közül. A farkas felemelte a fejét, mintha csak kérdezni akarna tıle valamit. İk így kommunikáltak egymással.

– Igen, remek ötlet – válaszolta Nives, aki megsejtette, mit is kérdez tıle Gunnar. Fogta a köpönyeget, a karjára vetette, írt egy rövidke üzenetet Thinának, majd kiment a

szobából. Ki Arcandidából is, ki a jégmezıkre Gunnar hátán. – Köszönöm! – suttogta a fehér farkas fülébe, amikor vágtatni kezdtek, és maguk

mögött hagyták Arcandida várát.

19. A villámgyors vágta

Két eggyé olvadt alak vágtatott át szélsebesen az Örök Jég Birodalmának hófödte

mezıin. Látszólag céltalanul rohantak. Olykor hirtelen irányt váltottak, felgaloppoztak egy domb tetejére, majd alászálltak, maguk mögött hagyták a gejzíreket, és felvágtattak a vulkán oldalába. Vágtattak, csupán azért, mert vágtatni jó. Nives erısen kapaszkodott Gunnar bundájába, aki a lány szorítására még gyorsabban száguldott.

Felszabadító, mámoros vágta volt. Maguk mögött hagyták az elmúlt napok gondjait és az aggodalmat, amely az utóbbi idıben összeszorította szívüket, és kétségbeesett hallgatásra ítélte ıket.

Végül elérték a Nagy Fa barlangját. Késı délutánra járt az idı. Különös fény ragyogta be a fát aznap. Meleg, szórt fény.

A magasan lévı ágak levelei, amelyek legközelebb estek a fényhez, aranyos színben csillogtak, és az óriási érett narancsok olyanok voltak, mint egy-egy hatalmas bronzlabda.

Helgi egy öreg falétra legmagasabb fokán állt. Amikor meglátta ıket, lemászott, kezében metszıollóval és egy kosárral.

– Hercegnı! Isten hozta! – köszöntötte Nivest vidáman. A lány boldogan vetette magát a kertész karjába, majd hirtelen zokogni kezdett. A

kertész kıvé dermedt zavarában, mivel fogalma sem volt, mit kellene mondania vagy tennie. Nem tudta, mi történt Nivesszel az utóbbi idıben, ezért el sem tudta képzelni, milyen szomorúság gyötri a lányt. Nives azonban nagyon is jól ismerte azokat az erıs, oltalmazó karokat, amelyek kislánykorában oly sokszor emelték fel, hogy elérhesse a Nagy Fa ágait.

Nives számára a férfi a múlt egy darabkáját jelentette, az egyetlen köteléket mindazzal a múltbéli boldogsággal, ami végleg tovatőnt az életébıl. Mélyen magába szívta a kertész fő-, gyümölcs- és virágillatát, míg teljesen el nem bódult tıle.

Helgi gyöngéden megsimogatta a fejét hatalmas, hosszú évek kemény munkájától megkérgesedett tenyerével, majd finoman eltolta magától a lányt, a szemébe nézett, és csak ennyit mondott:

– Ne aggódjon, kisasszony, nagy királynı lesz önbıl. A szavak hallatán Nives úgy érezte, új vagy eddig csupán elfelejtett erı járja át testét.

Helginek igaza volt. Egy nagy királynı soha nem ijed meg semmitıl, hanem emelt fıvel néz szembe minden nehézséggel. İ is így fog tenni eztán, hogy kiérdemelje a királynıi címet. Harcolni fog Arcandidáért és az Örök Jég Birodalmának minden lakójáért.

Helgi elmosolyodott, és egy narancsra mutatott a fa egyik magasan növı ágán. – Nézze csak meg, hercegkisasszony! Nemsokára mind megérik, és eljön az ideje, hogy

ellátogasson a faluba – mondta halkan. Nives letörölte a könnyeit. – Igen, az idı is végre jobbra fordult – bólintott. Gunnar elmosolyodott a bajusza alatt.

Örült, hogy végre magabiztosabbnak látja a lányt. A „falu” mintegy ötven lelket számláló apró település volt, lakói jobbára halászatból éltek. Hőségesek voltak az udvarhoz, bátrak és tisztességesek, így adományként, a háború óta minden évben, megkapták a Nagy Fa elsı narancsait Arcandida uralkodójától, aki így fejezte ki háláját és tiszteletét irányukba.

– Ha el kell mennünk a faluba, akkor nem halogathatjuk sokáig, menjünk gyorsan! – mondta Nives.

– Jól mondja, kisasszony. Már csak néhány napot kell várnia. – Te mit szólsz hozzá, Gunnar? A falu említése hallatán Gunnar halkan felnyüszített.

Ott élt azelıtt, abban a faluban, mielıtt farkassá változott volna. Mielıtt a többi farkashoz csapódott volna, hogy a vadont rója. És mielıtt a hercegnı szolgálatába szegıdött.

Míg Nives Helgivel beszélgetett a fáról és a kertrıl, Gunnar leheveredett a főbe, hogy kipihenje a vágta fáradalmait. Nagyon jól emlékezett még a napra, amikor elıször átlépte a kastély kapuját.

Amikor megtudta, hogy önkénteseket keresnek Arcandida várának hadseregéhez. Gunnar meggyızte a többi farkast, hogy kövessék ıt, és álljanak mindannyian Nives hercegnı szolgálatába. Átvezette ıket az Örök Jég Birodalmán, egészen a kastélyig, majd mikor Kiram felvonóhídjához értek, Gunnar lépett be elsıként a kapun. Mintegy varázsütésre a felvonóhíd leereszkedett elıttük, anélkül hogy kimondták volna a nevét, mintha csak felismerte volna ıket.

Ezután Gunnar az udvarban hagyta farkastársait, és a katonák rémült segélykiáltásaitól kísérve felment a bejárathoz vezetı lépcsın. Egyetlen pillanatra sem állt meg.

Egy farkas Arcandidában? Egy farkas, aki meg akarja védeni a hercegnıt? Akkor ismerte meg Gunnar Nivest. Egy csodálatos, világoskék ruhába öltözött kislány

állt elıtte, akinek hófehér bıre és hosszú szıke haja volt. Lágy és tökéletes arcvonásai azonnal elárulták, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.

Csendes és visszahúzódó volt a mellette álló Berglind bárónıhöz képest. Gunnar azonnal megszerette. – Lépj elırébb, farkas! – szólt a bárónı, mintha egy cseppet sem lenne meglepıdve. – Én egy idıs asszony vagyok, aki nem képes megvédeni a hercegkisasszonyt a reá

leselkedı ezernyi veszélytıl. Minden ellenségünk közül Calengol, a szörny a legveszélyesebb. Nives hercegnı pedig még kicsi és védtelen. Te, farkas, képes lennél ellátni ezt a nemes feladatot?

Gunnar az ablakhoz vezette ıket. A bárónı és Nives kinézett az udvarra, ahol egy csapat fehér farkas ült katonás rendben a hóban.

– Farkasok… – suttogta a bárónı meglepetten. – Ez lenne hát a sorsunk? Egy csapat farkasra kell bíznunk a birodalom trónörökösének

életét? Remélem, helyesen cselekszem. Gunnar hosszan felvonított. A farkasok hasonlóan hosszú üvöltéssel válaszoltak neki. Ekkor mintha csak mély álomból ébredne, Gunnar összerezzent. Még mindig a főben feküdt, a Nagy Fa mellett. Nives és Helgi aggódó tekintettel nézte

ıt. – Mi történt, Gunnar? – kérdezte a hercegnı. – Miért vonítottál? Gunnar észre sem vette, hogy felvonított. Álmodott. És az álom olyan valóságosnak

tőnt, mintha tényleg ott lett volna. Megnyalta a hercegnı kezét. „Mindig védelmezni fogom!” – gondolta magában. Berglind bárónı apró léptekkel szaladt végig a földszinti folyosón, a bejárattól a

nagyszalonig. Már majdnem vacsoraidı volt, és Nives még nem tért vissza Arcandidába. – Megérkezett már? – kérdezgette mindenkitıl, akivel csak találkozott a folyosón. – Sajnálom, bárónı, de még nem – hangzott a válasz minduntalan. Amikor végre meghallotta, hogy nyílik a külsı kapu, kihajolt az ablakon, és

megpillantotta Nives és Gunnar alakját az udvaron. – Hála az égnek! – kiáltotta. Kissé dülöngélı, a pincérpingvinekéhez hasonlatos léptekkel rohant a bejárathoz. – Mégis merre jártál, Nives? – lihegte idegesen, amikor végre az unokahúga elé ért. –

Rettenetesen aggódtam!

Nives levetette a köpönyegét, és átnyújtotta a fogadására felsorakozott két pingvinnek. – Meglátogattuk Helgit és a Fát – válaszolta. – Nemsokára itt az ideje, hogy elvigyük a

narancsokat a faluba. A bárónı egyenesen a lány szemébe nézett. Most elıször Nivesnek eszébe jutott

uralkodói kötelessége. Úgy beszélt, mint egy igazi királynı. A lány tekintete mintha megváltozott volna, magabiztosabbnak és nyugodtabbnak tőnt.

És kevésbé szomorúnak. A bárónı aggodalma egy szempillantás alatt szertefoszlott, és elégedett széles mosoly jelent meg az arcán.

– Elıször azonban az elıkészületekrıl kell beszélnünk, kedvesem – mondta. – Akkor menjünk a sárga szalonba. Ott nyugodtan beszélhetünk – ajánlotta Nives. – Ó, igen, ez pompás ötlet – válaszolta a bárónı, aki már alig várta, hogy megoszthassa

az ünnepi elıkészületek nyomasztó terhét az unokahúgával. A következı órákat beszélgetéssel töltötték. Ezer apró dolog szóba került. Még a

vacsoraidıbıl is kicsúsztak, ami pedig a bárónı számára szentnek számított. Berglind bárónı ki akarta használni unokahúga váratlan lelkesedését, Nivest pedig egyetlen gondolat hajtotta: minél tovább halogatni jövendıbeli férje kiválasztását.

Még mindig az ünnepség részleteirıl beszélgettek, amikor Olafur engedélyt kért, hogy megzavarja ıket.

– Attól tartok, a vacsorájuk mostanra kihőlt – jelentette be. – Ó, egek, ilyen késı lenne! Hogy elrepült az idı! – csivitelte a bárónı, majd felugrott

székérıl, és gyors mozdulattal megigazította ruhájának ráncait.

20. A kobaltkék bogár

Leszállt az éj Arcandida várára. Nives alváshoz készülıdött, ezúttal sokkal könnyebb

szívvel, mint korábban. Lefeküdt az ágyára, és egészen az orráig húzta a puha takarót. Hosszan nézte a nyitott ablakon túl ragyogó fényes csillagot. Úgy érezte, hogy nagyon hideg van… vagy pedig azon az éjjelen fázósabb a szokásosnál…

Végiggondolta a mögötte álló hosszú napot, és meglepetten állapította meg magában, hogy aznap egyszer sem találkozott Herbert herceggel. Talán épp ettıl érezte magát sokkal felszabadultabbnak.

Szinte észrevétlenül szállt az álom a szemére. Az éjjeliszekrényen álló gyertya lángja lassan emésztette fel a fehér viasztestet, furcsa alakzatokba torzítva.

A csendet hosszú idı elteltével szinte alig hallható zümmögés törte meg. Egy kicsiny fekete pont kezdett körözni a szobában. Olykor eltőnt egy-egy sötétebb sarokban, majd újra megjelent a már majdnem teljesen leégett gyertya lángjának fénykörében. Mintha csak arra várt volna, hogy Nives füle hozzászokjon a szárnyzúgáshoz, mielıtt még közelebb merészkedik a lány füléhez.

Elıször az ágy lábához szállt le, majd újra szárnyra kapott, és a párna csücskére ereszkedett. Onnan rövid lábain lassan elindult a hercegnı füle felé, és óvatosan a fülcimpájára telepedett.

Nives mélyen aludt. Ekkor titokzatos zümmögés töltötte be a szobát, mintha valaki egy varázsigét

ismételgetne. A hang olyan halk volt, hogy alig-alig lehetett megkülönböztetni a gyertyakanóc sercegésétıl. Az egész néhány percig tartott csupán.

A bogár ezután lassan visszamászott a párnára, végighaladt a korábban már megtett úton, majd szárnyra kapott, és elrepült a nyitott ablak irányába.

A gyertya lángja hirtelen kialudt, égett viaszszagot hagyva maga után a szobában. A kobaltkék bogár miután kirepült a hercegnı lakosztályának jégfalai közül, egészen

alacsonyan szállva a várárok irányába tartott, majd a magasba emelkedett, a vendégszobák felé kanyarodott, és berepült Herbert herceg szobájának ablakán. A férfi bíbor szegélyő, sötét házikabátban állt a szoba közepén.

Amikor meglátta a bogarat, a vállára mutatott, és a bogár engedelmesen leereszkedett bársonyköntöse gallérjára.

– Minden a terv szerint ment, barátom? – kérdezte a herceg, akinek csak a fél arcát világította meg a szobában égı gyertya fénye. Arcának másik fele félelmetesen olvadt bele a sötétbe.

A bogár háromszor egymás után megrebbentette a szárnyait. – Remek. Eljött az ideje, hogy meghódítsam magamnak a hercegnıt – mondta a herceg

álnok mosollyal a szája szélén. – Akár akarja, akár nem, így lesz. Nincs vesztegetni való idınk.

Megsimogatta a kobaltkék bogár páncélját. A bogár nagyon értékes segítıtársa volt. Az apró állat varázsigét zümmögött Nives

fülébe egy ısi, rég elfeledett nyelven, amelynek hatására Herbert irányítani tudta a hercegnı akaratát, és képessé vált magához édesgetni ıt.

A bogár éjszakai tevékenységének köszönhetıen a herceg elıre tudta, mit kell tennie, és néha arra is képessé vált, hogy olvasson Nives gondolataiban. A kis kobaltkék bogár minden éjjel megzavarta a hercegnı álmát. Meggyızte ıt arról, hogy vörös ruhát viseljen, vagy hogy elmenjen egyes helyekre. Nives valójában, anélkül hogy észrevette volna, azt tette, amit Herbert herceg parancsolt neki.

A dolog azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a herceg gondolta. A férfit meglepte a lány vasakarata, és bár látta, hogy lassanként mégiscsak sikerült teljesen az uralma alá hajtania a hercegnıt, tudta, hogy az idı fogy.

Az újabb ünnepség és az új kérık komoly veszélyt jelentettek tervére nézve. Fel kellett gyorsítania az eseményeket.

Azonnal cselekednie kellett, különben mindaz, amit idáig tett – szörnyszülött szövetségesének és a vörös hollóknak a támadása, a hóvihar, a kék bogár, a nyomasztó álmok – mind-mind hiábavaló volt.

– Ma éjjel Arcandida vára vörössé válik – suttogta Herbert fenyegetıen. Letette a bogarat az asztalra, az apró, párnázott tetejő dobozka mellé, amelyben ırizte. – Most pedig pihenj, álombogár! Elı kell készítenem a kardomat!

21. A szövetség

Eközben a messzeségben, a befagyott tó partján, Calengol és a vörös hollók induláshoz

készülıdtek. Ezerszer is átismételték már a tervet. Készen álltak a küldetés teljesítésére. Ott fognak

belépni Arcandida várába, ahol senki nem számít rá. – Amikor odaérünk, nem lesz idı a gondolkodásra. Azonnal cselekednünk kell,

méghozzá egyszerre! Gyorsan és határozottan! – ismételgette Calengol rekedt, sipító hangon.

A hollók engedelmesen meghajtották a fejüket. – Hallottátok a barátunk szavait… hallottátok, igaz? Herbert herceg, a barátja a nap során eljött a befagyott tóhoz, és bejelentette, hogy a

terv változott: Calengolnak és a hollóknak aznap éjjel kell akcióba lépniük. Calengol megkérdezte tıle, mi történt… miért e hirtelen változás? Herbert azonban nem válaszolt. Csak annyit mondott, hogy ha valóban el akarja rabolni

Nives hercegnıt, akkor aznap éjjel kell betörnie a kastélyba. Azt is hozzátette, hogy talált egy rést egy biztonságos helyen, amelyen át gond nélkül bejuthat a várba. Calengol alig várta, hogy elérje célját. A szövetség Herbert herceggel végre lehetıvé tette számára, hogy bosszút álljon népe és erdıje kipusztítása miatt. Végre övé lesz Nives hercegkisasszony, Herberté pedig a birodalom. Ki tudja, talán egy nap a herceg még kinevezi ıt tanácsosának.

– Ezúttal nem a konyha felıl tehát – mondta Calengol. Tudta jól, hogy Gunnar ott megerısítette az ırséget, az az út tehát le volt zárva.

– Nem. Most a vendégszobák felıl fogsz betörni – válaszolta a herceg. – Már ellenıriztem az utat. Az ajtót nyitva találod majd.

A feladat nehéznek tőnt, de korántsem lehetetlennek. Calengol elképzelte, ahogy átrepül a várárok felett, és megkapaszkodik a kastély

csúszós jégfalán. A szörnyszülöttnek megvolt az a képessége, hogy emberként gondolkodott, de állatként

cselekedett. A vendégszobák felé esı részen volt a legmeredekebb és legcsúszósabb a vár fala. Senkinek eszébe sem jutott, hogy bárki is képes lenne megmászni azt a falat. Ha Calengolnak sikerül felkapaszkodnia a falon, könnyedén bemászhat az egyik ablakon, amit Herbert nyitva hagy számára. Onnan pedig a kis résen keresztül, amit a herceg felfedezett, eljuthat a kastélyba vezetı átjáróhoz, onnan pedig egyenesen Nives szobájába.

– És a farkas? – kérdezte Calengol. – Róla majd én gondoskodom – felelte tömören a herceg. İrült vállalkozás volt, amire Calengol készült. Hollóit megállás nélkül reptette, esıben

és hóviharban, nehéz kövekkel a lábukon, hogy szárnyuk megerısödjön a nagy napra. İ maga pedig minden áldott nap megmászta a legmeredekebb hegyormokat, a legnehezebb utat választva a csúcs felé. Erıs és eltökélt volt hát.

Szeme gonoszul csillogott. Szinte megrészegült a bosszú gondolatától. – Gyerünk! – kiáltotta, és felkapott a földrıl egy összetekert kötelet és egy csáklyát.

Meglengette ıket a feje felett, mire a hollók felreppentek a levegıbe. A távolban Arcandida kastélyára lassan teljes csend telepedett. Herbert az ablaknál ült,

és a hold vékony sarlóját nézte az égen. Gondolatai vadul cikáztak. Hüvelyébıl kivont, csillogó kardját a térdére fektette. Remegett a keze. Vajon félt?

Vagy csak nagyon fáradt volt? Herbert mindig pontosan tudta, hogy mit akar, és azt is, hogy miként érheti el célját.

Nemsokára ı lesz az Örök Jég Birodalmának új királya. Semmi nem állíthatja meg. Arcandida csak egy része volt a tervének. Ahogy Nives is. A hercegnı egy titok birtokosa volt, és Herbert ezt a titkot akarta megszerezni magának.

A titkot a lány apja, a Bölcs Király hagyta örökül Nivesnek. Az a király, akit Herbert tiszta szívbıl győlölt.

Nem volt könnyő irányítani Nives gondolatait, fıleg mivel Gunnarnak, a veszedelmes és igen hőséges ırfarkasnak nagy hatása volt a hercegnıre.

Az a farkas titokzatos állat volt, és Herbert tisztában volt vele, hogy Gunnar az élete árán is megvédené Nivest, bár nem értette pontosan mibıl is táplálkozik ez a kikezdhetetlen hőség.

Felállt, és nyugtalanul kezdett járkálni a szobában, majd kinyitotta az ablakot. Jeges légáramlat söpört végig a helyiségen. Az agya hirtelen mintha kitisztult volna. Megállt az ablak elıtt. A hideg a csontjáig hatolt, és szinte megdermesztette a vért az ereiben. Néhány percig mozdulatlanul tőrte a hideget, és várta, hogy a jeges levegı befagyasszon lelkében egy réges-régi sebet, amelynek fájdalmát csak nagy nehezen sikerült csillapítania. Nem Nives volt az egyetlen, aki elveszítette az apját. Nem ı volt az egyetlen, aki visszasírta a múltat.

– Ma éjjel… – ismételgette magában Herbert herceg, és félig lehunyta a szemét – …mindennek vége!

Erla nyugtalanul forgolódott az ágyában. Képtelen volt elaludni azután, hogy az

alvajáró Arla megint felzavarta legmélyebb álmából. Tudta, hogy nemsokára fel kell kelnie, és hogy nehéz, munkával teli nap áll elıtte, ezért egy percet sem akart elvesztegetni a kevés, alvásra szánt idıbıl.

– Engedélyt kell kérnem, hogy különszobában aludhassunk. Igen, ezt kell tennem. Ez az egész határozottan árt az egészségemnek – nyöszörögte magában, miután egyedül maradt.

Aztán körbenézett. Az éjszakai sötétséget lassan felváltotta a hajnali félhomály. „Már csak egy óra lehet hátra a reggeliig” – gondolta. Általában elég jó idıérzéke volt, mert egész életében a napi teendık alapján mérte az

idıt. A húga eközben a folyosókon bóklászott. Álmában már bejárta az egész harmadik

emeletet, ahol a személyzet szobái voltak, és elért a lefelé vezetı lépcsıhöz. A sok-sok éjszakai séta után mostanra már gyakorlottan lépdelt lefelé a lépcsıfokokon, talán még ügyesebben, mintha ébren lett volna. Legtöbbször úgy tőnt, hogy nincs pontos úti célja, de végül szinte mindig valami kalamajkába keveredett.

Egyszer megbotlott, és összetörte Berglind bárónı egyik értékes, porcelán teáskészletét, amit Olafur egy kisasztalon hagyott, hogy másnap ne felejtsék el elmosogatni. Arla nekiment a kisasztalnak, az pedig felborult porcelánkészletestül, akkora zajt csapva, hogy az egész kastély felébredt rá.

Mindenki, kivéve persze ıt. Amikor alvajáró volt, rettenetesen mélyen tudott aludni. Azon az éjjelen Arlát egy hideg légáramlat kerítette hatalmába, amely végigsöpört a

folyosókon, ide-oda keringett az emeletek között, bejárta a hatalmas, alvó termeket, és süvítve tört be a hálószobák küszöbe alatti résen. Arla követni kezdte a légörvényt, egészen a vendégszobák folyosójának végén lévı nyitott ablakig. Még mindig mély álomba merülve, egy határozott mozdulattal becsukta az ablakot, észre sem véve, hogy a hófödte ablakpárkányról egy kötél lóg alá, amit így, balszerencséjükre, beszorított az ablakrésbe.

Azt sem vette észre, hogy alig két lépésre tıle egy hajlott hátú alak rejtızik az egyik kıkandalló mögött. Beleszagolt a levegıbe, és kissé elfintorodott a furcsa bőztıl, amit érzett, de aztán továbbment.

– Az öreg szakácsnı… mindig csak láb alatt van… – suttogta magában Calengol. Csupán néhány percen múlott, hogy Calengolnak sikerült bejutnia a várba. – Gyerünk, gyerünk, már közel a cél! – motyogta magában. – Már csak meg kell

találnom az átjárót, hogy eljussak Nives hercegnı szobájához, és elraboljam ıt. Csupán egy óra volt hátra a napfelkeltéig. Calengol végigosont az úton, amit Herbert mutatott neki, míg végül egy aprócska

ajtóhoz ért. Lement a lépcsın, és már ott is volt a királyi palotában. – Nagyszerő… pompás… gyerünk! – kuncogta elégedetten. Ekkor azonban hirtelen zaj ütötte meg a fülét. A távolban egy nıi hang kiabált,

pontosabban siránkozott. Arla épp akkor tért vissza éjszakai körútjáról a kerten keresztül, Erla pedig, bár tudta,

hogy az alvajárókat nem szabad felébreszteni, szitkokkal árasztotta el, majd közölte vele, hogy nem hajlandó többé elismerni testvérének, ha továbbra is felzavarja álmából. A két szakácsnı akkora felfordulást rendezett maga körül – kiabáltak, tárgyakkal dobálóztak –, hogy kis híján az egész kastélyt felverték.

Calengol meggyorsította lépteit, de ügyelt arra, hogy továbbra se csapjon zajt. – Jobb lesz, ha igyekszem, mielıtt még ez a két szolga az egész házat felveri! A kiáltozásra Nives is felriadt álmából. Megdörzsölte a szemét, mintha csak reggel

lenne. A hajnal derengı, kékes fénye átsejlett a jégfalakon, halványan bevilágítva a szobát. Épp csak annyira, hogy a bútorok körvonalai láthatóvá váltak, ám az apróbb részleteket még nem lehetett pontosan kivenni.

Calengol egyetlen ugrással a szobában termett. Az ajtó nem volt bezárva, pontosan úgy, ahogy Herbert herceg megígérte.

Nives kıvé dermedt a rémülettıl, amikor meglátta. A következı pillanatban két vékony, de izmos kar ölelte át hátulról, és egy kéz tapadt a szájára. Az orrát rettenetes tızeg- és mocsárszag csapta meg.

Kiáltani sem volt ideje, mert Calengol egy perc alatt elnémította. Megpróbált kiszabadulni a szörny szorításából, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

Ekkor szemtıl szembe került a támadójával. Igen, minden kétséget kizáróan Calengol volt!

„Hol lehet Gunnar? – kérdezte magától. – És hol vannak a többiek? Berglind néni! Thina! Tallia!

Nives dühödten küzdött, míg tekintetével menekülıutat keresett. Az ajtó hirtelen kitárult. Herbert!

22. A fizetség

Amikor már csak egy óra volt hátra hajnalhasadtáig Herbert herceg belemártotta kezét

a sarokban álló kisasztalra készített fehér porcelántál vizébe, és megmosta az arcát. Az asztalon, a tál mellett két szép vizeskorsó állt, mellette pedig finoman hímzett törülközı lógott, amit egy kereskedı hozott az Aranyló Homok Birodalmából. Herbert megnézte magát az asztal felett lógó, ovális tükörben: arca elgyötörtnek, a tekintete pedig fáradtnak tőnt.

Eljött az ideje, hogy szembenézzen Gunnarral. Meg sem törölközött, csak felkapta kardját aranyozott markolatánál fogva, a kardhüvelybe dugta, és kilépett a szobából.

Amennyire csak tudott, igyekezett. Karddal az oldalán végigment ugyanazon az úton, amelyet Calengolnak mutatott. Még csak nem is próbálta halkítani léptei zaját.

Amikor elérte az emeletet, ahol Nives szobája volt, Gunnarral találta szemközt magát, aki gyanakvó tekintettel méregette.

A herceg az oldalán lógó kard markolatára tette a kezét. Mély lélegzetet vett, és… abban a pillanatban távoli kiáltás törte meg a csendet.

– Most már aztán elég legyen, Arla! – kiabálta Erla. – Aludni akarok! A herceg hirtelen mozdulattal felemelte a kezét, és a személyzet szobái felé mutatott. – Azt hiszem, valami baj lehet odafönt – mondta. Gunnar azonban nem mozdult. Ekkor

puffanás hallatszott, majd valami hatalmas robaj. – Azt hiszem, meg kellene nézned – erısködött a herceg. A fehér farkas még hallgatta egy pillanatig a két nıvér csetepatéját, majd eszébe jutott,

lehet, hogy megint Calengol támadta meg ıket. Hátat fordított hát a hercegnek, és végigrohant a folyosón a szakácsnık szobája felé.

A herceg visszafojtott lélegzettel várta, hogy Gunnar eltőnjön az emeleten, majd gúnyosan elmosolyodott, és elindult Nives szobája felé.

Megállt egy pillanatra az ajtó mögött, hallgatózott, majd határozott mozdulattal benyitott.

Calengolt a hercegnı fölé hajolva találta. A szörny már megkötözte Nives kezét és lábát, a lány azonban még eszméleténél volt, mert amikor meglátta Herbertet, szeme rémülten elkerekedett.

– Te meg ki vagy?! – üvöltötte a herceg, és fenyegetıen meglengette kivont kardját. – Jaj, de megijesztett! – kiáltotta Calengol, amikor felismerte a barátját. – Ne kiabáljon

már úgy, herceg úr! – Engedd el azonnal a hercegnıt, te szörnyszülött! – Engedjem el? Mégis mirıl beszél? Én vagyok az, Calengol! – válaszolta az erdılakó

dadogva. – Én pedig Herbert de Lom herceg vagyok, Nives kisasszony leendı férje! –

mennydörögte fenyegetı hangon Herbert. – Mi történt? Lázálma van? Nem lesz itt semmiféle esküvı! És nincs itt semmiféle

vılegény! A hercegnı az enyém! Hiszen megegyeztünk! – Soha! – üvöltötte a herceg, és a magasba emelte a kardját. – Ezért még megfizet! – visította Calengol, majd kést rántott elı az övébıl, és kihívó

tekintettel a hercegnı nyakának szegezte. – El az útból, vagy… Ekkor a folyosó felıl rohanó léptek zaja hallatszott. Gunnar vágtatva tért vissza

ırhelyére. Nyomában Berglind bárónı és Olafur szaladt. – Ne fusson úgy, bárónı! – ismételgette a lakáj. Nives szobájában a herceg elırelépett

egyet. Calengol hátrálni kezdett, magával vonszolva a hercegnıt.

Gunnar beugrott a szobába, ám a küszöbön mozdulatlanná dermedt a döbbenettıl. Herbert herceg a farkas felé fordult, és intett neki, hogy ne közelítsen.

– Megállj! Kés van nála! Majd várt egy kicsit, hogy a másik két ember is megérkezzen. A bárónı az ajtóhoz érve

felsikoltott, majd azonnal Olafur karjába ájult. Herbert tudta, hogy eljött az idı. Elıreugrott, és egy hirtelen mozdulattal megsebezte Calengolt a kardjával.

A szörny egy ideig csak bámulta meredten a rongyruháján átütı vérfoltot, majd értetlen tekintettel a barátja felé fordult.

A következı pillanatban azonban dühtıl felajzva nekirontott a hercegnek, és beleharapott a kardot tartó karjába.

Herbert azonban nem engedte el a fegyvert. Gyakorlott mozdulattal megragadta Calengol csuklóját, és teljes erejébıl megszorította, hogy a szörny kiejtse kezébıl a kést.

– Mit csinál? – visította Calengol, miközben elszántan küzdött a herceggel. – Menj vissza oda, ahonnan jöttél, te szörnyszülött! – Csak Nivest hadd vigyem magammal, és elmegyek! – suttogta Calengol a harc

pillanatnyi szünetében. – İ az enyém! Senki nem veheti el tılem! – Soha! Soha nem lesz a tied! – felelte a herceg, és egyetlen mozdulattal hátracsavarta

Calengol karját. A kés a földre esett. Ezután Herbert a magasba emelte a szörnyszülöttet, és kegyetlen erıvel kihajította az

ablakon. Calengol olyan hirtelen és gyorsan repült át az ablakpárkány felett, hogy a vörös

hollóknak nem volt idejük elkapni ıt. Lezuhant hát a várfalról, bele egyenesen a várárokba, ahol elnyelte a feneketlen

mélység, és örökre beleveszett a lenti jeges örvénybe.

Második rész

23. A kegyetlen törvény

Néma csend telepedett Nives szobájára. A drága, zöld bársonyszınyegen vérfoltok

éktelenkedtek. Herbert herceg az ablak elıtt állt, és a mélyben sötétlı várárkot nézte. Gunnar és Olafur gyorsan kiszabadította kötelékeibıl a hercegnıt, és miután

meggyızıdtek róla, hogy jól van, leültették az ágyra. – Köszönet a királyság nevében! Éljen! – kiáltotta Olafur. Megérkezett a két kislány is, Tallia vészkiáltásától kísérve. A sikításra Berglind bárónı is magához tért. Amikor észrevette, hogy hálóingben

fekszik az egyik fotelben, elvörösödött, de nem volt ereje felállni. – Ó, egek, elájulok! Elájulok! – ismételgette fennhangon. Herbert herceg elégedett képpel szemlélte az eseményeket a háttérbıl. Mintha

szórakoztatta volna mindaz, amit lát. Kihívó tekintettel fordult Gunnar felé. Tudta, hogy a hatalmi harc közte és a farkas között eldılt. Méghozzá az ı javára. Hiszen ı volt ott, amikor a hercegnınek segítségre volt szüksége.

A farkas is tudta ezt, és rettenetesen fájt neki. Erla is megérkezett kisvártatva, hogy gyógyfüvekkel lássa el a herceg megsebzett

csuklóját. Herbert hagyta, hogy a szakácsnı körülötte sürgölıdjön. Tudatában volt annak, hogy valami nagyon fontosat tett, és hogy a dolgok újra

megváltoznak Arcandidában. Néhány óra múlva valaki kopogott Berglind bárónı szobájának ajtaján. – Szabad – válaszolta a bárónı elhaló hangon. Az ajtó kinyílt, és Nives belépett a szobába. Világoskék ruhát viselt, pontosan olyan

színőt, mint szomorú szeme. A bárónı ezüstszállal átszıtt bársonyhuzatú karosszékében ült, és lábát egy lávakıbıl

faragott, selyemhuzatú puffon pihentette. Olafur nedves zsebkendıt rakott a homlokára, ami szinte a fél arcát eltakarta. Bár már

dél is elmúlt, a szobában minden brokátfüggöny le volt engedve; a rajtuk átszüremlı halovány napfény lilásra festette a szemközti jégfalakat.

– Jó napot, nénikém. Hogy érzi magát? – kérdezte Nives. – Jobban, Nives, jobban. És te? – Én is. Nives Olafurra pillantott, aki mereven és méltóságteljesen állt a sarokban. Olyan volt,

mintha nem is ember lett volna, hanem egy régi ingaóra. – Ó, kedvesem, tudod, az én koromban a nagy izgalom akár végzetes is lehet… – Nagyon sajnálom, nénikém… – Mit? Ez nem a te hibád volt. Nives leült a díványra, és kezével végigsimította a bútor finom huzatát, majd aggódó

tekintettel nézett a nagynénjére. – Mostantól legalább nem kell tartanunk attól, hogy újra megtámad minket az a

szörny… az a… – Calengol – fejezte be a mondatot Olafur a sarokból. – Pontosan – mondta Nives fáradt hangon. A bárónı kissé félretolta szemérıl a nedves zsebkendıt.

– Örülnünk kell, én mondom. És Olafur is egyetért velem. – Igen, persze, de… ilyen kegyetlenül megölni valakit… és igazából azt hiszem, most

már mindig is félni fogok álomra hajtani a fejemet a szobámban. – Talán nem is kell többé megtenned – válaszolta a bárónı. – Ezt meg hogy érti, nénikém? – Úgy, kedvesem, hogy ha nem lett volna Herbert herceg, akkor most… – a bárónı

legyintett egyet kezével az arca elıtt, mint amikor el akar őzni magától egy nyomasztó gondolatot. Ezúttal azonban nem sikerült. Hangosan felzokogott. – Akkor most ki tudja, hol lennél…

– Akkor is kegyetlen tett volt. – Kegyetlen, de szükségszerő, drágám – felelte határozott hangon a bárónı. – Ha ı nem

lett volna… Megint legyintett. – De talán elég lett volna, ha a herceg lefegyverzi. Aztán Gunnar börtönbe vetette

volna. – Hogy aztán egész életünkben továbbra is rettegnünk kelljen tıle? Nem, kedvesem.

Jobb ez így! – Én pedig akkor is azt gondolom, hogy Herbert de Lom gonosz és kegyetlen ember –

vágta rá Nives. – Hogy mondhatsz ilyet, kedvesem? A herceg bátor és hőséges ember. Ne felejtsd el,

hogy megmentette az életedet! – Azzal, hogy megölte azt a szerencsétlen teremtményt?! Édesanyám mindig arra

tanított, hogy tisztelni kell mindenki életét. Még az ellenségünkét is! – Kár, hogy apád nem mindig értett egyet vele. Ne feledd, hogy háborúba vitte az

országot. A háború pedig sok-sok életet követelt. – De az elkerülhetetlen volt! Apámnak le kellett gyıznie az Öreg Királyt, hogy

megmenthesse a Nagy Birodalmat a gonosz erıktıl! Nives makacssága túl sok volt a bárónınek. Határozott mozdulattal lerántotta

homlokáról a zsebkendıt, odanyújtotta Olafurnak, hogy nedvesítse meg újra. – Most már aztán elég legyen, Nives! Nem azért hívattalak, hogy apádról és

édesanyádról vitázzam veled! Én rólad akarok beszélni. És Herbert hercegrıl… – Nincs mit beszélni rólam és Herbert hercegrıl. Nives képtelen volt leplezni a haragját. Tudta, hogy tisztelettel tartozik a bárónınek, de abban a pillanatban nem sikerült

elfojtania haragját és csalódottságát a történtekkel kapcsolatban. – Te is tudod, Nives, hogy itt, az Örök Jég Birodalmában… – folytatta a nénikéje –

vannak bizonyos viselkedési szabályok. İsi szokások ezek, amelyeket neked is be kell tartanod. Egy királynınek tisztelnie kell ezeket a szokásokat, és mindenkor példát kell mutatnia népének. Tudnod kell, mi a tisztelet, melyek az udvari etikett alapszabályai és mi a törvény. Ugye tudod, hogy mirıl beszélek, kedvesem?

– Már megköszöntem Herbert hercegnek a bátorságát és mindazt, amit értem tett, és… – Herbert de Lom herceg megmentette az életedet. Kicsit többel tartozunk hát neki egy

egyszerő köszönetmondásnál. Ugye érted, mit akarok mondani? Nivesnek fogalma sem volt, hová akar kilyukadni a nénikéje. – Attól tartok, nem. Berglind bárónı összecsapta a tenyerét. Abban a pillanatban a szoba egy rejtett zugából

Haldorr hórihorgas alakja tőnt elı egy vaskos irattömbbel a hóna alatt, amelynek igazgyöngyszín borítója volt.

Haldorr görnyedt háttal lépdelt a bárónı felé, és erısen csoszogott, mint akinek ólomsúlyokat kötöttek a lábára. Amikor tekintete találkozott Nivesével, lesütötte a szemét,

és a cipıje orrát kezdte bámulni, mintha szégyenkezne valami miatt vagy bocsánatért esedezne.

– Az Örök Jég Birodalmának idevonatkozó törvénye, drága gyermekem, egyértelmő és megmásíthatatlan – mondta a bárónı, és intett Haldorrnak, aki kinyitotta a könyvet a megfelelı passzusnál.

A könyvtáros megköszörülte a torkát, és rettenetes zavarban olvasni kezdett: – Abban az esetben, ha az Örök Jég Birodalmának trónvárományos hercegnıjét, akit

még házassági vagy eljegyzési kötelék nem köt, halálos veszedelembıl menti ki valaki, és vele együtt megmenti a birodalmat is, úgy a hercegnı köteles megmentıje mindennemő kérését azonmód és hálás szívvel teljesíteni.

– Kérését? Miféle kérését? – szakította félbe a könyvtárost Nives sokkal élesebb hangon, mintsem valójában akarta.

– Azt, hogy feleségül vehessen, drágám. Herbert herceg ma hivatalosan is megkérte a kezedet tılem – felelte tömören a bárónı.

Nives nem válaszolt. Úgy összezavarodott, hogy egyetlen szót sem volt képes kinyögni.

Lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a szemében összegyőlı könnyeket. „Mindennemő kérését azonmód és hálás szívvel teljesíteni” – visszhangzottak fejében

Haldorr szavai. Rettenetes, síri csend telepedett a szobára. A bárónı nem szeretett ilyen keményen bánni az unokahúgával, így hát gyorsan

elbúcsúzott tıle. – Most elmehetsz, Nives. A lány meghajolt, és egyetlen hang nélkül kiment a szobából. Nem nézett sem a

könyvtárosra, sem a lakájra. İk nem voltak hibásak semmiben. És Berglind nénikéje sem volt hibás. İ csak követte a szabályokat és betartotta a törvényeket, ahogy mindig is tette, amióta csak megszületett.

Becsukta a háta mögött az ajtót, és lerohant a lépcsın. Onnan ki a kertbe, és futott, csak futott, amilyen gyorsan csak bírt.

A könnyei potyogtak, olyan feltartóztathatatlanul, hogy úgy tőnt, soha nem apadnak el. „Miért pont én, édesapám?” – kérdezgette magában, miközben szaladt tovább zokogva.

„Miért?” Nem talált választ a kérdésre. Csak a leküzdhetetlen vágyat, hogy elfusson nagyon,

nagyon messzire. Megbotlott egy kiálló gyökérben, és arccal elıre a földre zuhant. Aztán csak feküdt

mozdulatlanul hosszúhosszú ideig; a nedves föld szinte lüktetett könnyáztatta arca alatt. Nyárillata volt a rétnek. Ez a föld az övé. Ez az otthona. Nem szökhet el innen. Fel kellett hát állnia, hogy harcoljon.

Szegény Haldorr képtelen volt megnyugodni. Fel s alá járkált a könyvtárban, idegesen

csapkodott a kezével a levegıben, és a haját tépkedte. – Érted te ezt, Gunnar? Érted? – ismételgette a fehér farkasnak, aki nem sokkal azután

érkezett hozzá, hogy tudomást szerzett Nives és a herceg készülı esküvıjérıl. – Úgy érzem, mintha az én hibám lenne! De hát én nem tehetek semmit! Ez a törvény!

Ezek a szabályok! A törvények nélkül pedig nem lehet élni. Ezek a törvények a birodalom támpillérei.

Gunnar halkan felnyüszített. Teljes mértékben egyetértett a könyvtárossal, ahogy a kastélyban szinte mindenki. Mindannyian ismerték Arcandida törvényeit, de valójában senki nem tudott vidám szívvel gratulálni Nives esküvıjéhez és a bárónı döntéséhez.

Arla és Erla sütés-fızés közben másról sem beszéltek, de rögtön témát váltottak, amikor meghallották, hogy valaki közeledik a folyosón. Bár tudták, mostantól hiába várják, hogy Nives felbukkanjon a konyhában, és egy kis lekvárt csenjen a befıttesüvegekbıl. A bárónı mással sem volt elfoglalva, mint a vendégek végeláthatatlan listájának összeállításával. Olafur és a pingvinek megállás nélkül sürögtek-forogtak, hogy mindent elıkészítsenek a nagy napra, míg Helgi semmirıl sem tudott.

– Minden elromlott, Gunnar! – ismételgette Haldorr. – Már a kezdet kezdetén, én mondom neked. Amikor az az ember betette a lábát a kastélyba.

A farkasra pillantott, aki minden mozdulatát figyelte. – Bárcsak értenéd, amit mondok! Gunnar közelebb lépett Haldorrhoz, és a könyvtáros megsimogatta a farkas fejét. – Tudom, hogy jobban értesz engem, mint bármely állat! Gunnar türelmesen várta, hogy a könyvtáros kiöntse a szívét. – Még soha senki nem látott olyan hóvihart, mint ami itt volt az utóbbi hetekben. Már-

már azt mondanám, az egész azért történt, hogy senki ne juthasson el Arcandidába. Hogy teljesen el legyünk szigetelve a többi birodalomtól.

Gunnar halkan felmordult. – Így igaz, barátom. Azért volt, hogy elzárjon minket a külvilágtól, és lehetıvé tegye,

hogy valaki itt maradjon. Hóvihar és köd soha nincs tavasszal! A farkas hozzádörgölızött a könyvtáros lábához, majd az ablakhoz ment, és kinézett az

udvarra. – Teljességgel lehetetlen, hacsak valaki nem használta fel újra, saját célja érdekében az

ısi hómágiát és ködvarázslatot. Ugye érted, mit akarok mondani? A hetekig tartó havazás alatt tanakodni kezdtem, és utána is jártam a dolognak. Elı lehet idézni a hóvihart és a ködöt, de csak néhány tiltott könyv segítségével. Olyan varázsigéket tartalmazó könyvek segítségével, amiket a Bölcs Király örökre elpusztított. Mert gonosz mágia ez, Gunnar. Olyan mágia, aminek el kell tőnnie a föld színérıl. És ami egyszer már el is tőnt. Van egy-egy másolat ezekbıl a könyvekbıl a könyvtár egy rejtett zugában, hogy megvédhessük magunkat… abban az esetben, ha valaki ellenünk fordítva újra használni kezdené a gonosz erıket. Hóvihar, tavasszal! És én úgy sejtem, ez még csak a kezdet!

Gunnar kivillantotta fogait. – Én is gondoltam rá. Emlékszel a meghívóra, amivel érkezett? Az egyike volt azoknak

a leveleknek, amiket nem tudtunk elküldeni a hírvivı fókákkal. Az egyik a tizenkét meghívó közül!

A könyvtáros letette Gunnar elé a vörös és türkiz színre lakkozott dobozkát a tizenegy fehér meghívóval.

– Nem tudod elolvasni ıket, mert nem te vagy a címzettje egyiknek sem. De itt csak tizenegy van, látod? Én soha nem küldtem el ezeket a leveleket. Akkor mégis hogyan hiányozhat az övé a dobozból? Napokig törtem rajta a fejem, míg végül tegnap, amikor Calengol ismét betört a kastélyba, rájöttem a titok nyitjára.

Egy vörös madártollat mutatott a farkasnak. Egy holló tolla volt. – Nem sokkal Herbert herceg érkezése elıtt, Calengol berontott a konyhába. Én

mondom neked, hogy nem csak azért tette, hogy ránk ijesszen. Gunnar felidézte magában a támadást. – Ha Calengol valamilyen módon tudomást szerzett a meghívókról, akkor az egyik

holló könnyőszerrel eljuthatott a könyvtárba, és ellophatta az egyiket. Nem is volt nehéz dolga, hiszen hogy emlékezzem a Hekta vulkán láthatatlan tintájával írott meghívók címzettjeire, a nevüket rendes tintával, szép olvashatóan felírtam a borítékra. Calengol idomított hollójának nem volt más dolga, mint hogy kiválassza és a csırébe kapja a megfelelıt, és elvigye a hercegnek. İ pedig már itt volt. Ne kérdezd, hogyan! De

ellenıriztem minden hajót a kikötıben. Herbert nem érkezett egyikkel sem. A semmibıl bukkant elı!

Gunnar talpra ugrott. – Ez tehát azt jelenti, hogy Calengol és Herbert szövetségesek voltak. Még

belegondolni is szörnyő! Bebizonyítani pedig képtelenség! Nincs más, mint a gyanú az én öreg fejemben… Herbert de Lom… látod ezt a nevet itt az Öt Birodalom dinasztiáinak könyvében? A Lom dinasztia legfiatalabb tagja. Nem lehet több tizenhárom évesnél! Tudtam én, hogy fiatal, de azt nem sejtettem, hogy ennyire… És ha belegondolunk, hogy ez még csak a kezdet, Gunnar! Olyan düh tölt el, hogy majd' beleırülök! Legalább Nives boldog lenne! Soha nem gondoltam volna, hogy így alakulnak a dolgok! Mit csinálsz, Gunnar?

A farkas felugrott az asztalra, és leborította a tizenegy levelet tartalmazó piros és türkiz színő dobozt, majd lassan a fogai közé vette a meghívókat.

– Miért? Ezután a farkas kihúzta a könyvtáros kezébıl a könyvet az Öt Birodalom dinasztiáinak

névsorával, a földre tette, és lábával Herbert de Lom nevére mutatott. Majd elindult a kis íróasztal felé, megkereste a Hekta vulkán hamujából készített tintát,

miközben Haldorr döbbenten figyelte minden mozdulatát. Mintha a ' farkas mondani akart volna valamit.

Gunnarnak és az öreg könyvtárosnak sikerült gesztusokkal kommunikálnia egymással. – Tizenegy meghívó… Azt akarod mondani, hogy írjam meg újra a tizenkettediket? Az

ifjú Herbertnek? És küldjem el neki? De a bárónı azt az utasítást adta, hogy függesszük fel a hercegek ünnepségének készületeit, és szervezzük meg az esküvıi fogadást! Hogyan? Titokban? Te és én? De azt nem lehet! Én csak egy egyszerő könyvtáros vagyok… te pedig… csak egy farkas!

Haldorr mélyen a fehér farkas szemébe nézett, és egy pillanatra furcsa borzongás futott végig a hátán. Mintha látott volna valamit azokban a hatalmas pupillákban.

– De akkor ki vagy te valójában? – suttogta a könyvtáros, szinte megbénulva az állat tekintetétıl.

Aztán meg sem várva a választ, leült az íróasztalához, és megtette azt, amiben megegyeztek.

– Holnap hajnalban elküldjük a meghívókat, aztán meglátjuk, mi történik – mondta Haldorr.

24. Látogatóban

Herbert de Lom kétségtelenül elégedett volt. A dolgok végre úgy alakultak, ahogy eltervezte. Nemsokára feleségül veheti Nivest, és

akkor Arcandida az övé lesz. Tisztában volt vele, hogy nem örvend nagy népszerőségnek az udvarban, de ez egy cseppet sem érdekelte. Ha végre király lesz, megtudhatja a hın áhított titkot, amire oly régóta vár.

Egy héttel a frigy bejelentése után, amikor már kiküldték a meghívókat a ceremóniára, és velük együtt azt is, amit Haldorr és Gunnar titokban írt, Helgi jelent meg az udvarban.

Egy kosarat hozott magával, tele csodálatos, érett narancsokkal. A kertész semmit sem tudott az esküvırıl. Amikor meghallotta a hírt, csak megcsóválta a fejét, majd így szólt a két szakácsnıhöz,

akikkel együtt étkezett: – Szerintem nem lesz itt semmiféle esküvı. – Butaságokat beszél, Helgi! Már minden elı van készítve. A vendégek is nemsokára

megérkeznek. Helgi azonban nem tágított. – Nives semmit nem szólt nekem az egészrıl. Ez pedig számomra annyit jelent, hogy

nem lesz esküvı. Ezzel egy idıben Nives és a herceg a bárónınél volt megbeszélésen. Közöttük a földön

egy kosár érett narancs állt. – Nem hanyagolhatjuk el kötelezettségeinket. Megbocsáthatatlan bőn lenne – mondta a

bárónı komoly hangon. Herbert csendben hallgatta. – Ezért arra gondoltam, hogy ma megtehetnétek elsı hivatalos látogatásotokat a

faluban. – Az esküvı elıtt? – kérdezte Nives meglepetten. – Tudod jól, gyermekem, hogy a hercegnınek el kell látogatnia a faluba a nyár

beköszöntével. – Akkor mehetnék Gunnarral, ahogy eddig is! – ellenkezett Nives. A nemes hölgy megrázta a fejét. – Nem, Nives. Az lesz a legjobb, ha udvari kísérettel mentek, és te, kedvesem,

bemutatod alattvalóidnak jövendıbeli férjedet. – Van errefelé egy falu valahol? – kérdezte ekkor Herbert, mintha ı maga mit sem

tudna az egészrıl. – Igen, herceg. A falu a birodalom másik végén áll. Meglehetısen kevés lakója van, de

ık mind hőséges és tisztességes alattvalóink. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem ıket. Mikor indulunk? – Nénikém, kérlek… – szólt közbe Nives. – Most azonnal indulhattok. Már így is rettenetes késésben vagyunk az adománnyal –

zárta le a vitát a bárónı. – Mire visszatértek… minden készen áll majd az esküvıre. Nives úgy érezte, mintha jéghideg kést döftek volna a szívébe. A narancsvivı utazást egy szempillantás alatt elıkészítették. Gunnar pontos

utasításokkal látta el a farkasokat. Meg kellett védeniük Nivest bárkitıl, még a saját jövendıbeli férjétıl is. Hat farkas indult útnak, az élükön Gunnarral. Herbert fekete ménjének nyergében utazott, míg Nives egy hófehér teli véren. Mögöttük aranyozott szánon a Nagy Fa gyümölcseit tartalmazó kosár.

A kis Talliát, aki elbújt a gyümölcsöket takaró olajos vászon alatt, egy perccel az indulás elıtt fedezték fel. Sikítva ugrott ki a szánból, és körbe-körbe futott az udvaron nyomában a személyzet tagjaival, míg végül az egyik farkasnak sikerült elkapnia.

Nives utolsóként jelent meg a kastély bejáratához vezetı lépcsı tetején. Érkezését Tallia hatalmas sikkantása jelezte mindenki számára.

– De gyönyörő vagy! – kiáltotta a kislány olyan éles hangon, hogy szinte az egész kastély beleremegett.

Nives aranyszállal hímzett fehér ruhát viselt, amelynek bı szoknyarésze egészen a földig ért, aranyozott mellrésze pedig gyönyörően csillogott. A ruha szők ujja egészen hosszú volt, és lágyan simult a lány kézfejére. Haját elegáns kontyba fésülte, amelyet drágakövekkel díszített hajtők tartottak, homlokán pedig apró gyémántékes korona ragyogott.

Olyan volt, mint egy igazi királynı. Berglind bárónı könnyekig hatódott, amikor meglátta. A könyvtár ablakából Haldorr is megcsodálta a lány szépségét, majd dühösen ökölbe

szorította kezét, amiért nem sikerült semmilyen kibúvót találnia a birodalom szigorú törvénye alól. Arla és Erla a konyha ablakában állva, a hercegnı láttán úgy sóhajtott fel, mint két szeretı rokon.

Nives egyetlen szó nélkül szállt fel a fehér ló hátára. Senki nem tapsolt, senki nem ünnepelt. A menet elindult.

Szép, napfényes idı volt, a hóvihar már csak távoli emlékként élt a fejekben. A herceg és a hercegnı egymás mellett utazott, ahogy azt az udvari etikett elıírta. Olykor Nives rövid történeteket mesélt a hercegnek azokról a helyekrıl, amelyeken

átlovagoltak, legtöbbször azonban a herceg kérdezett. Ahogy maguk mögött hagyták a kikötıt, és balra a Nagy Fa hegyét, rátértek a Királyok

útjára, és elindultak a birodalom belseje felé, a Keleti Fennsík irányába, ahol évszázadok óta szabályos idıközönként tört a felszínre a nagy gejzír. A „Világ Sóhaja” egészen az égig emelkedett. Nives apja nevezte el így, aki nagyon szerette nézni a gejzír kitöréseit, amikor még ezen a tájon uralkodott. Ezután kelet felé kanyarodtak.

Keresztülvágtak több síkságon is, és lassan felkapaszkodtak a Keleti Fennsíkra. A Földválasztó-tenger kéken csillogott a láthatáron. Felszínén óriási jéghegyek úsztak,

az İrszemek, amelyek valóban olyanok voltak, mint egy-egy mozgó hegyorom. Keleten a távolban azonban füstoszlopok kúsztak lassan a kék ég felé.

– Az ott a három Nagy Vulkán – magyarázta Nives, aki minden egyes milliméterét ismerte a birodalomnak. – A legnagyobbat közülük Hektának hívják. Egy évben kétszer tör ki, és akkor lávával és hamuval árasztja el a környéket. A második vulkán neve Brendan. Ez a legnyugodtabb a három közül, csak halkan pöfékel magában. A harmadik pedig, az ott a távolban, Turosz, ı egyenesen a jégre köpi ki láváját. Egyszer láttam a lávát messzirıl. Vörös, mint egy drágakı, és folyékony, akár a tenger vize.

– Gondolom, senki nem lakik errefelé. – Leszámítva a falut, ahová tartunk, és a kikötıt, a birodalom többi része lakatlan. Egy

idıben, sok-sok évvel ezelıtt arra lent volt egy hatalmas erdı – mondta Nives, és dél felé mutatott. – Az erdı azonban leégett a háború alatt, és a nagy fák eltőntek a birodalomból.

– Lakott ott valaki? – Igen. Az erdılakók megtagadták, hogy elhagyják lakhelyüket, amikor kitört a

tőzvész. Mind meghaltak, kivéve egyet… néhány héttel ezelıttig. Calengolt, akit megölt. İ volt az erdı utolsó lakója. Apámat okolta a tőz kitöréséért, és bosszút esküdött ellenünk.

– És valóban az apja hibája volt? – Nem! Az Öreg Király egyik katonája gyújtotta fel az erdıt. De mi értelme van errıl

beszélni most? Ami elmúlt, elmúlt… és különben is nagyon rég történt.

Estefelé a küldöttség megérkezett a faluba. A táj teljesen megváltozott az út végére. A végeláthatatlan síkságokat sziklás dombok és megdermedt lávafolyamok váltották fel, amelyek egészen a távoli tengerpartig nyúltak.

A kis falu egy hatalmas moréna csúcsán terült el. Néhány házból állt csupán, és fekete kıfal vette körül. A sziklák között jeges viző gleccserfolyó tört utat magának nagy erıvel, amely egyenesen egy hatalmas kiterjedéső, befagyott felszínő jégtenger felé tartott. Ez volt a Mozdulatlan-tenger. Az északi félteke csillogó, kék tengere, amelynek vize soha nem olvadt fel teljesen.

– Vegye fel ezt, herceg! – suttogta Nives, és egy fémbıl készült szemvédıt nyújtott a herceg felé. – Jó idınek el kell telnie, hogy az ember szeme hozzászokjon a befagyott tenger látványához.

A falu vezetıje fogadta ıket. Apró, vékony ember volt, nyílt, ıszinte tekintettel. Két kezét szolgálatkészen összefőzte maga elıtt, és mélyen meghajolt, amikor meglátta ıket.

– Isten hozta önöket a faluban! – mondta ünnepélyesen. Hangja ıszintén csengett, és örömmel segítette le a hercegnıt a nyeregbıl. Azután

odaintett az egyik fiúnak, hogy gondoskodjon az állatokról. – Igazán boldog vagyok, hogy itt lehetek – felelte Nives, és kezet nyújtott a férfinak. A herceg csendben állt mögöttük, majd leszállt a lováról, és odanyújtotta a fiúnak a

kantárszárat. A falu lakói kíváncsian méregették, arra várva, hogy a hercegnı bemutassa nekik az

újonnan érkezett vendéget. Nives tudta, hogy teljesítenie kell a kötelességét. – Különleges alkalomból jöttem el ma a faluba. İ itt Herbert de Lom herceg, a jövendı

férjem – mondta ki gyorsan, szinte egy levegıvétellel, hogy elterelje figyelmét arról a szorító érzésrıl, ami a gyomrában támadt.

A falu lakói lelkes tapssal üdvözölték a bejelentést. – Ezt meg kell ünnepelnünk! – kiáltotta a falu vezetıje. A narancsoskosarakat gyorsan leemelték a szánról, és a gyümölcsöket sebtében

elıkészített fatányérokra helyezték. Kıasztalokat állítottak fel a kis fıtér szélén. Száraz ágakból és tızegbıl máglyát raktak, és meggyújtották. A lángok olyan magasra

csaptak, mint a házak teteje. Néhány asszony kosarakban halat hozott, és a parázs fölé helyezett vaslapokra tették sülni ıket.

A férfiak egymás után, szép sorjában bemutatkoztak a hercegnek, és egytıl egyig elmondták életük történetét, és hogy mivel foglalkoznak. Herbert herceg türelmesen, érdeklıdı tekintettel hallgatta ıket. Ekkor egy asszony lépett Niveshez.

– Nagy megtiszteltetés lenne számomra, hercegnı, ha megnézné újszülött gyermekemet – mondta.

Nives követte az asszonyt az egyik szerény házikóba. A kisbaba egy bölcsıben aludt, amikor azonban a hercegnı odalépett mellé, kinyitotta nagy kék szemét, és apró, fogatlan szája édes mosolyra húzódott.

– Ez a legszebb meglepetés, ami az idelátogatásom alkalmából fogadhat – mondta Nives, és egy puszit nyomott a csöppség arcára. – Igazán szerencsés vagy, hogy ilyen szép fiad van – mosolygott az asszonyra.

– Szívbıl kívánom, hogy a hercegnıt is érje ilyen nagy szerencse nemsokára. Nives egyetlen szót sem volt képes kimondani, és megint felerısödött gyomrában az a

szorító érzés. Csendben visszament hát a térre, amelyet az elsıként megsült halak füstös illata lengett be. A falu vezetıje kezdetleges kis hegedőt hozott elı valahonnan, amivel rendszerint a nyári mulatságokat tették vidámabbá. Az álla alá illesztette a hangszert, és az állatszırbıl készített egyszerő vonó segítségével játszani kezdett.

A hangszerbıl kissé érdes hangon édes-bús dallam szállt fel. Egy asszony szelíden énekelni kezdett egy szép lassú éneket, amely a hóról, a szélrıl és a hidegrıl szólt.

A nı egy kisfiúról énekelt, aki soha nem tért haza a falujába, és mindmáig csak fut, fut a farkasokkal a jégmezıkön.

Az ének mintha egyenesen annak a hideg tájnak a mélyébıl tört volna fel olyan erıvel és melegséggel, mint egy vulkán lávája.

És ha a farkasok sírni tudtak volna, azon az éjjelen Gunnar biztosan könnyezett volna, mert a dal az ı történetét mesélte el.

25. Visszatérés Arcandidába

Gunnar felriadt álmából olyan hirtelen, mintha valami sötét viző kút mélyébıl bukna

fel. Már rég nem aludt ilyen mélyen, és fıképp régen nem volt ilyen nagyon kézzelfogható álma. Körülnézett, és megnyugodott, amikor tekintete a takarók alatt fekvı Nives alakjára esett. A takaró kissé megmozdult. A hercegnı olyasvalamit álmodhatott, ami nem tetszett neki. Összeráncolta a homlokát, és az arca ijedt grimaszba torzult.

Gunnar lassan odakúszott mellé, megbökdöste az orra hegyével, míg végül Nives felébredt. – Gunnar, te vagy az?

A farkas csak állt, és sokáig nézte a lányt. Jobban ismerte ıt, mint bárki más. Látta felnıni, és kislányból szép felnıtt nıvé serdülni. A hercegnı egyre szebb és szebb lett az idı múlásával, míg ı, aki az életét megmentı varázslat miatt örökre farkasbırbe kényszerült, öregebb, bundája pedig egyre szürkébb lett.

– Az édesapámról álmodtam – vallotta be Nives, majd megrázta a fejét, hogy elkergesse magától a gondolatokat. – Nagyon szép álom volt, de aztán hirtelen rettenetessé vált az egész.

Ekkor egy kék szárnyú bogár röppent fel a lány párnájáról. Gunnar látta, ahogy elrepül a hajnal elsı fényében úszó ég felé, de kis idı múlva már meg is feledkezett róla.

Nives felült a takarókon, amit matrac gyanánt terítettek alá. – Ugye te nem rejtegetsz elılem semmit? – kérdezte a farkastól, és megsimogatta az

állat fejét. – És mindig velem maradsz? Gunnar bólintott. – Van egy dolog, amit még te sem tudsz rólam… – suttogta Nives. – Olyan dolog, ami

évekkel ezelıtt történt, mielıtt még édesapám meghalt volna. Megtanított nekem egy kis verset, és miután már fejbıl tudtam, azt mondta, hogy titokban kell tartanom, akár az életem árán is. Azt is mondta, hogy ennek a versnek varázslatos ereje van, benne rejlik a Nagy Birodalom békéje és harmóniája. Rám bízta ezt a titkot írott formában is, és azt mondta, ez a vers az enyém, csakis az enyém, és hogy csak azzal a férfival oszthatom meg ezt a tudást, akit majd… ó egek! – kiáltott fel Nives, és egy pillanatig hallgatta a függönyön túlról érkezı zajokat –, … akit majd igazán szeretek.

Gunnar közelebb lépett a lányhoz, és Nives erısen magához ölelte. – Én nem akarom, hogy Herbert valaha is megismerje apám versét – suttogta Nives. –

İ nem az a férfi, akit szeretek. İ csak egy férfi, akihez hozzá kell mennem feleségül. A farkas megbökdöste az orrával. – Nem, nem vagyok köteles elmondani neki. İ pedig soha nem fog magától rájönni. A

verset elrejtettem Arcandidában, biztos helyen: az én titkos rejtekhelyemen. Ekkor Nives felemelte a jobb kezét, és felmutatta három ujját. – Hármas fogadalom! – mondta. – Nem mondhatom el senkinek. Még neked sem,

különben Thina és Tallia megharagszanak. Késıbb kiléptek a sátorból, megköszönték a falubelieknek a vendégszeretetüket, és

megígérték, hogy az esküvı után újra visszatérnek. Elindultak a hazafelé vezetı úton. Az út során mindannyian sokkal csendesebbek

voltak, mint odafelé menet. Mindenki a gondolataiba mélyedt. Amikor visszaértek a kastélyba, hosszas várakozás kezdıdött. A napok elviselhetetlenül lassan vánszorogtak. Nives ideje nagy részét a szobájába

zárkózva töltötte, írt, olvasott, és Thina meg Tallia hasztalan igyekezett, hogy mosolyt

varázsoljanak a hercegnı arcára, ı legtöbbször csak lemondó tekintettel nézett rájuk. Mintha a közelgı esküvı minden életörömöt kiölt volna belıle.

A bárónı aprólékos pontossággal készítette elı az ünnepi asztalt Olafurral a sarkában, aki szorgalmasan teljesítette minden parancsát.

Gunnar a tengert nézte naphosszat, remélve, hogy nemsokára jó híreket kap. Sok idıt töltött a könyvtárban is, és igyekezett megtudni valamit a versrıl, amelyet Nives említett neki, de mivel nem kérhette a könyvtáros segítségét, a vállalkozás szinte lehetetlennek bizonyult.

Egyetlen lehetısége volt hát arra, hogy megbizonyosodjon a dologról. Valahogy kommunikálnia kell Nivesszel.

Bekopogott hát a lány ajtaján, olyan határozottan, hogy a hercegnı halálra rémült. – Mi történt, Gunnar? Mit szeretnél? A farkas elindult a szoba egyik sarka felé. Amikor az éjjeliszekrényhez ért, szájába

vette a könyvet, amit a hercegnı minden este olvasni szokott. Az Édes álmok verseskötetét.

– Szeretnéd, ha olvasnék neked egy verset? Gunnar megrázta a fejét. Óvatosan megfogta Nives kezét, és kivezette a kastély folyosójára, egészen a trónteremig. Beléptek a terembe, és elvezette a lányt a trónig. Ezután orrával újra a könyvre bökött.

– Gunnar, mit akarsz mondani? Nem értem. „Édes álmok verseskötete. Álmok. A te álmaid. A vers” – gondolta a farkas. Nives hirtelen megértette. – Édesapám versérıl kérdezel? Gunnar vakkantott egyet. – De miért? A fehér farkas halkan felmordult. – Gondolod, hogy veszélyben van? Az állat kaparni kezdte mancsával a jeges padlót, és eltolta a szınyeget. – Senki nem találhatja meg. Nem… Nivesnek hirtelen eszébe jutott az a történet, amit Tallia mesélt néhány héttel korábban.

Amikor rajtakapta Herbert herceget a konyhában, amint egy furcsa versikét ismételget magában.

Egy versikét, egy mondókát vagy egy verset. – Jaj ne! – suttogta. Egyetlen szó nélkül kiment a szobából, és elindult fel a lépcsın a kastély padlástere

felé. Gunnar csendben követte. Amikor felértek a padlásszintre, beléptek egy ajtón, amely olyan picike volt, hogy Gunnar csak egészen összekuporodva fért át rajta.

Nives azonban határozottan haladt elıre, négykézlábra ereszkedve. Elértek egy második ajtóhoz. A lány kinyitotta, és tovább kúsztak egy vékony,

kürtıszerő folyosón. Nagyon hideg volt odafönt, és nagyon sötét, csak a jégfalon átszüremlı halvány kinti fény világította meg a folyosót.

Nives egyszer csak megállt az egyik falhoz láncolt fekete vaslap elıtt, amely az épület jégfalait tartotta össze. Háromszor megkocogtatta, várt egy pillanatig, majd újabb három koppintás.

A vaslap megremegett egy kicsit, majd nyikorgó hang kíséretében lassan elmozdult. Egy egészen pöttömnyi, cellaszerő szobába jutottak.

Sötét volt odabent, ám néhány percnyi várakozás után szemük kezdett hozzászokni a sötéthez, és már meg tudták különböztetni a szobában lévı tárgyakat, amelyek úgy hevertek szanaszét, mint egy elfeledett győjtemény darabjai.

Ezek voltak Nives kincsei.

– Még itt van… meglátod – suttogta a lány. Gyakorlott kézzel, tapintás alapján is felismerte a tárgyakat a sötét helyiségben. Egyenesen a második falipolchoz lépett, és megtapogatta maga körül a talajt. Megérintett egy vékony, henger alakú bırtokot, és közelebb húzta magához. Lesöprögette róla a rárakódott porréteget.

Aztán a farkasra nézett. – Ez az. Akarod, hogy kinyissam? Gunnar bólintott. Nives letekerte a doboz tetejét, és elıhúzott belıle egy kisebb rézhengert. A

rézdobozban egy ezüstlemez lapult, amely olyan vékony volt, mint egy papírlap. – Minden rendben, Gunnar. Itt van a vers. A farkas megkönnyebbülten sóhajtott fel, és lekuporodott a gazdája mellé. – Azt gondoltad, nem lesz itt? Gunnar a lány bal kezére tette hatalmas mancsát, és nagyon finoman megsimogatta a

győrősujját a karmával. Nives azonnal megértette, mit akar mondani a farkas. – Az esküvı? Herbert? Szerinted a versre fáj a foga? Gunnar csillogó szemmel az ezüstlapra nézett. Nem ismerte a verset, de tudta, hogy

nagy titokról van szó. Az Örök Jég Birodalmának titkáról. – Én… valójában mindig is sejtettem, de valahogy mintha senki… még a két

unokahúgom… sem hitt volna nekem. Nivesnek eszébe jutott, amikor éjszaka követték a herceget, majd az is, hogy a faluban

milyen odaadóan és kedvesen viselkedett vele. Védelmezı és udvarias volt, mint egy tökéletes férj. A hercegnı a régi bırtokra és az ezüstlapra pillantott. Ez volt az ı legdrágább és legféltettebb kincse.

– Soha nem kaphatja meg – ismételgette a titkos padlásszoba padlóján kuporogva, lábánál hőséges fehér farkasával.

Nives tudta, hogy az a vers rendkívüli fontossággal bír. Mindig is tudta. Az Álom dala egy ısi ének volt, amely hatalmat adott ismerıje kezébe. Öt versszakból állt. Öt rövid versbıl. Nives, az Örök Jég Birodalmának hercegnıje csak az egyik verset ismerte az ötbıl. A másik négyet négy testvére ırizte.

Azok a szavak, ahogy a király mondta, magukban hordozták azt az energiát, amely képes megteremteni a békét a Nagy Birodalom minden lakója – az állatok, a növények, az emberek és a fantázia teremtményei – között.

Magában hordozta azonban a sötétség erıit is, amelyet Nives nem ismert, de tudta, hogy az az erı képes tönkretenni mind az ı birodalmát, mind a testvéreiét.

Amikor apja eltörölte a mágiát és a gonosz varázslatot az Öt Birodalom színérıl, így szólt:

– A fantázia gazdaggá tesz minket, lányom. A mágia nem. A mágia csupán csalás és hamisság. Soha ne használd hát.

– Ó, apa! Mennyire hiányzol nekem! Úgy szeretném, ha itt lennél mellettem! – suttogta Nives.

Aztán Gunnarra nézett, és megsimogatta sőrő, fehér bundáját. Az apja azt mondta, hogy csak annak a férfinak fedheti fel a vers titkát, akit valóban, tiszta szívbıl szeret. Annak a férfinak, akivel megosztja majd Arcandida trónját.

– Bárcsak te lennél az a férfi, Gunnar! Bárcsak tudnál beszélni! – zokogta Nives. Nagyon szerette az ı fehér farkasát. Tiszta szívbıl szerette. – Hallgass ide, Gunnar! Neked tudnod kell… Nives nagyon halkan suttogni kezdte a verset, amelynek szavai lassanként úgy

bukkantak fel az emlékezetében, mint hajótöröttek a tengervíz színére. A szavak ott voltak, szép sorjában, mint egy hadsereg katonái, mind-mind a saját

helyén, mert csak így mőködhettek. Csak így volt meg az erejük.

Álmok királynıje,

A világ csendjének úrnıje

Fantázia, a jég földjérıl hívlak téged Oldd fel hatalmad minden kötelékét

Küldd a zsarnokot örök álomba

Hogy az Öt Birodalom veled virágozzon. Egyetlenegyszer mondta csak el a verset, átéléssel és meghatottan, mert túlságosan félt

attól, hogy valaki meghallja szavait. Fantázia, nyugalom és béke. A harmónia szavai és a jóságos hatalom voltak ezek, amelyek összetartották a Nagy

Birodalmat. – Az apám az Álom dalának hívta ezt a verset – suttogta Nives, és az ezüstlapra

mutatott. A szavakat egy ötvös karcolta vékony, cirkalmas betőkkel az ezüstbe. Gunnar nem értette. Nem tudta és nem is tudhatta, de a szíve hevesen verni kezdett, és

Alifa hangja valahonnan távolról ezt üvöltötte a fejében: – Soha senkinek nem fedheted fel valójában, hogy ki vagy! Soha nem teheted meg!

26. A hercegek érkezése

Három nap volt még hátra az esküvıig. A jég- és a lávaceremónia elıkerült a könyvtár

polcáról, és Haldorr szomorú szívvel készült az esemény levezénylésére. Elı kellett készíteni egy jégemelvényt és egy aranylapot a házasulandó felek nevével. Tüzet kellett gyújtani egyetlen farönkbıl, amely majd megolvasztja a jeget.

Arla és Erla a konyhában serénykedett, és mint mindig, most sem értettek egyet semmiben.

– Elegem van abból, hogy mindig téged kell hallgassalak – mondta Erla felpaprikázva. – Ezúttal akkor is úgy készítem a pulykát, ahogy én akarom. Sütve, és punktum!

– Csinálj, amit akarsz, de soha nem leszel kész idıben? – vágott vissza Arla, aki igyekezett meggyızni testvérét.

– Na jó, akkor halljuk, mit javasol, Nagyokos asszonyság! – csattant fel Erla. Beletörölte kezét hófehér kötényébe, amit, húgával ellentétben, mindennap gondosan

kimosott, és amiért Arla mindig kigúnyolta. – Természetesen azt, hogy fızni kellene inkább. – Fızni? Mégis miféle ötlet ez? Ki hallott már fıtt pulykáról! – Mi az, hogy ki hallott már fıtt pulykáról? A mama is mindig úgy készítette! Bár te

valószínőleg mindig valahol másutt tekeregtél, ahelyett, hogy a konyhában segítettél volna neki.

Kettıjük közül Erla volt a kicsapongóbb természető, és amikor Arla nagyon kijött a sodrából, soha nem mulasztotta el, hogy szemére ne vesse esetleges hanyagságát.

– Lehet, hogy így van… de én legalább szórakoztam is egy kicsit az életben. Ennek ellenére nem emlékszem rá, hogy valaha is ettem volna fıtt pulykát – vitatkozott tovább Erla.

– Naná, mert észre sem vetted! Annyi érzéked van az ízekhez, mint egy jegesmedvének!

– Te meg mindig mindent jobban tudsz mindenkinél, igaz? Most már aztán elég! – Na most már tényleg elegem van belıled! Csináld meg te a pulykát, méghozzá úgy,

ahogy akarod! Ekkor Erla lekapta magáról kötényét, és lecsapta a lisztes asztalra, hatalmas porfelhıt

verve maga körül. Arla megcsóválta a fejét, és feltett egy óriási fazekat a tőzre, hogy megfızze a pulykát.

– Mekkora hőhó egy kis semmiségért! Az istállóban eközben négy pingvin egy-egy kis létra tetején állva gondosan

lecsutakolta a herceg éjfekete lovát. Herbert herceg vadászatra készült aznap. Olafur maga fényesítette ki a csizmáját és tisztította meg a vadászpuskáját. Amikor már minden készen állt, Herbert herceg hosszú köpönyegében levonult az

udvarra. Sötétkék, bársony térdnadrágot viselt és aranypaszomántot, valamint széles vállú kabátot, amelynek szők nyakrésze aranyozott gombokkal zárult.

Ruházata bár igen elegáns volt, nagyon nem illett az Örök Jég Birodalmához. Elefántcsontszínő inge magas, keményített gallérban végzıdött, amely még jobban

kiemelte a herceg izmos nyakát. Tükörfényes csizmáját aranycsat díszítette, amely minden lépésénél megcsörrent. Oldalán ott lógott a kardja, jobbjában pedig sötét színő bırkesztyőt fogott.

Mély meghajlással búcsúzott el Nivestıl, aki a szobájának ablakában állt, majd kezet csókolt a bárónınek, és megborzolta az udvaron játszó két kislány haját.

Aztán felszállt a lova nyergébe.

Nives szíve hirtelen ırülten kalapálni kezdett. Amikor a herceg kilovagolt a felvonóhídon, és elhagyta a kastélyt, a hercegnı azt kívánta, bár soha többé ne térne vissza!

Nem azt kívánta, hogy valami baj érje, csupán azt, hogy tőnjön el örökre az életébıl. Lehunyta a szemét, és könyörögni kezdett, hogy kívánsága valamiképpen teljesüljön.

Csupán néhány óra telt el Herbert indulása után, amikor a várfalon függı csengı

csilingelni kezdett, jelezve, hogy vendégek érkeztek a kastélyba. Lovasok menete állt a felvonóhíd elıtt.

– Ó, egek! Megérkeztek az elsı vendégek! – kiáltotta a bárónı, és úgy ugrándozott fel s alá a szalonban, mint egy kislány. – Gyorsan! Gyorsan! Ide mindenki! Kész van minden? Olafur! Olafur! Hol van Olafur?

Amikor Haldorr meghallotta a hírt, csontos lábain elindult felfelé a könyvtár legmagasabb szintjére. Ahogy felért, körbenézett, és miután legyızte a szédülést, ami hirtelen elfogta, felkiáltott:

– A király szakállára! Sikerült! Megérkeztek! Gunnar megparancsolta a felvonóhídnak, hogy nyíljon le, és az udvarban várta, hogy a

kis csoport beügessen a kastélyba. A küldöttség átlovagolt a hídon, és hangos lódobogás és fegyvercsörgés közepette

ellepte az udvart. A csoport mintegy ötven emberbıl állt. Egymás után leszálltak a lovukról, és meglepetten néztek az ıket fogadó lakájra és a farkasra.

Egyikük elırelépett. Rézvörös hajú, pirospozsgás arcú férfi volt. – Kabadi herceg vagyok az Aranyló Homok Birodalmából, és Nives hercegkisasszony

esküvıi szertartására érkeztem – mondta határozottan. Ezután a háta mögött álló férfiakra mutatott, és így folytatta: – İk pedig a követségem tagjai. Olafur tisztelettudóan köszöntötte ıket. – Isten hozta Arcandidában, Kabadi herceg. Berglind bárónı a Káprázatok Termében

várja önt, a lépcsı tetején. Kövesse, kérem, a pingvint, aki megmutatja az utat önnek. A követségét pedig a farkasok elvezetik a vendégek szálláshelyére.

Újabb vendégek érkeztek. Egy herceg az Erdık Birodalmából, valamint a Bővölet Barlangjának hercege a Mélységek Birodalmából. A Korallok Birodalmából két ikertestvér jött, csillogó korallokat és kagylókat hozva magukkal ajándékként. Majd megérkezett a Tündérek hercege is egy aprócska, repülı ékszeresládikán ülve. Az Orkok hercege egy nagyon udvarias levélben kért bocsánatot a hercegnıtıl, amiért nem tud részt venni az ünnepségen, de mint írta, nem talált hajót sehol a Fantázia tengerén, amely elbírta volna királyi súlyát.

Ahogy a hercegek egymás után bemutatkoztak, Gunnar egyre csalódottabbá vált. Az utolsó közülük egy szinte még serdülıkorban lévı fiúcska volt, akinek még elsı szakálla sem serkent ki.

Nagyon fiatal volt, vállig érı hosszú hajjal és kedves, muzsikusra emlékeztetı arccal. A nagybátyja társaságában tette meg a hosszú utat idáig, aki nagyon aggódott, nehogy valami baj érje fiatal unokaöccsét.

– Herbert de Lom herceg vagyok – szólalt meg a fiú ragyogó tekintettel. – Ez a herceg elsı hivatalos meghívása – magyarázta a kísérıje kissé fagyos mosollyal

az arcán. Életében elıször Olafur teljesen elbizonytalanodott, és fogalma sem volt, mit kellene

válaszolnia. – Ó… igen… persze… Isten hozta, Herbert de Lom herceg – dadogta, és remegı

kézzel a kastély bejáratához vezetı lépcsıre mutatott.

Ennek a Lom hercegnek semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a férfihoz, aki hetek óta vendégeskedett az udvarban ugyanezzel a névvel.

Gunnar vadul vonítani kezdett, hogy összehívja farkasait. A következı pillanatban már el is tőnt.

– Hallottátok? Egy csaló van a kastélyban! – kiabálta Olafur, és berontott a konyhába,

életében talán elıször rohanva. – Mi történt? Kirıl beszél? – Herbertrıl! Lom hercegrıl! Nem ı az! Az igazi Lom herceg most érkezett a

kastélyba! Egy kisfiú! – Én megmondtam! – kiáltott fel Arla. – Minden hájjal megkent gazember! – Mi az, hogy megmondtad? Nem mondtál te semmit! – Erla, kérlek! Hányszor mondtam neked, hogy az a férfi nem tetszik nekem? – Ja, persze, de minden egyes pillantásától elolvadtál! A két szakácsnı még perlekedett

egy darabig egymással, majd hirtelen újra eszükbe jutott a lakáj és a hír. – És a bárónı? Az esküvı? És Nives? Mi lesz most? Mit csinálnak? És mi mit

csináljunk? – kérdezgették. Olafur megrázta a fejét. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. – A szalonban vannak, odalent… a többit nem tudom. Azt hiszem, arról beszélnek,

hogy talán… Arla hirtelen a konyha tükörajtajához futott, és hallgatózni kezdett. – Thina kisasszony hangját hallom. Egy pillanattal késıbb hangos visítás hallatszott a folyosó felıl. – Tallia kisasszony. A három szolgáló összebújva hallgatózott. Nem sokkal késıbb csodálkozó tekintettel

néztek egymásra. – Lehet, hogy tévedek… – kockáztatta meg Olafur –, de mintha nevetnének. A lakáj nem tévedett. A bárónı, Nives és a két kislány valóban hangosan kacagott. A Káprázatok Termének elıterében álltak, ahol a meghívottak arra vártak, hogy szép

sorban bemutassák ıket, és azon tanakodtak, hogyan is viselkedjenek. – Most már csak az a kérdés… – szólalt meg a bárónı kissé zavartan –, hogy ki hívta

meg ezt az új Herbert de Lom herceget? Haldorr, a könyvtáros bukkant elı valahonnan, és a bárónı elé lépett. – Én voltam, bárónı. – Maga? – kérdezte Nives meglepetten. A hercegnı bár kissé ijedt, de rettenetesen boldog volt. – Haldorr! De hisz' nem is kapott rá engedélyt! Azt hiszem, megszegte a parancsot! –

kiáltott fel a bárónı. A könyvtáros mélyen meghajolt. – İszintén sajnálom, bárónı, de meg kellett tennem – suttogta. – És micsoda szerencse, hogy megtette – sóhajtott fel Nives, és átölelte a férfit. A bárónı jelentıségteljesen Haldorra pillantott, jelezve, hogy azonnal beszélni kíván

vele. Elhatározta azonban, hogy nem fogja megbüntetni a könyvtárost. – Igen! – visította Tallia, aki boldog volt, hogy még valaki engedetlen lehet anélkül,

hogy büntetést kapna. – Micsoda hír! Micsoda hír! – kiabálta Thina, aki rajongott a kalamajkákért. – Akkor te

most ehhez a Herberthez fogsz feleségül menni, vagy a másikhoz?

– Egyikhez sem, remélem – nevetett Nives, majd rémülten a nagynénjére pillantott. – Igaz, nénikém?

– Nem tudom… a meghívókon nem szerepelt a vılegény neve. Vagy mégis? Ó, egek! Nem emlékszem! Hívjátok ide azonnal Olafurt! – kiáltotta, és ahogy ezt kimondta, elájult és a szalon kis díványára hanyatlott.

Thina kirohant az elıtérbıl, hogy elıkerítse a lakájt, miközben a testvére Nivesre kacsintott, és ezt suttogta:

– Ezt megúsztad, ugye tudod? Nives szíve ırülten kalapált. – Igen. Megúsztam, de… talán… még nincs vége mindennek. A kislány arca hirtelen elkomorodott. – Mi jöhet még ezután? Nives az ablakhoz szaladt. – Nem tudom, de az ál-Herbert herceg még nem tért vissza, és szabadon járkál a

birodalomban. – De Gunnar és a farkasok a nyomában vannak! Nem hagyják elszökni! – nevetett a

kislány. Nives visszagondolt az álmok nélküli éjszakákra, amelyek után kimerülten ébredt, a

hóviharra, Calengolra, aki kis híján megfojtotta, a vörös hollókra és mindarra a sok-sok szörnyőségre, ami az utóbbi idıben történt vele.

– Igen, Gunnar elkapja ıt… – ismételgette magában Nives, és közelebb lépett az ablakhoz. – Az én drága Gunnarom…

Megpróbálta elhessegetni magától rossz elıérzetét.

27. A vadászat

A farkasok egy szempillantás alatt megtalálták a hamis Herbert herceg nyomait,

melyek még frissek és könnyen felismerhetıek voltak. Észak felé tartottak, a dombok irányába.

Egyenes vonalban haladtak; egy olyan ember nyomai voltak, aki pontosan tudja, hová is tart, és határozottan követ egy bizonyos irányt. Késıbb azonban a patanyomok bizonytalanná váltak, mintha a herceg többször is irányt változtatott volna. Aztán ahogy a dombok magasabbá váltak, és a hóréteget és földet sziklás talaj váltotta fel, hirtelen eltőntek. Gunnar parancsára a farkasok szétváltak, hogy nagyobb területet tudjanak átfésülni. Gunnar futásnak eredt, orrával a földet szaglászta, annak reményében, hogy akárcsak egy aprócska nyomra bukkan. Kövek, hegyes jégdarabok, kiálló gyökerek, semmi nem állhatta útját.

„Nem térhetsz vissza Arcandidába! – morogta magában Gunnar. – Soha nem bánthatod Nivest!”

Ekkor távoli vonítást hallott. Megtorpant, és elindult visszafelé néhány lépést. Az egyik farkas nyomokra bukkant a

Fekete Törzs körül, ami egy villámsújtotta fa maradványa volt az egykori Nagy Erdı területén.

Az üvöltés hallatán néhány madár rebbent fel a Fekete Törzs üszkös ágairól. Gunnar azonnal felismerte ıket. A vörös hollók voltak. A Fekete Törzs négy ösvény keresztezıdésénél állt. Miután Gunnar megvizsgálta a lópatkó nyomát a földön, és az utat, amerre a nyomok

tartottak, úgy döntött, hogy követi azt a vékonyka csapást, amely az egyik ösvényen húzódott szinte láthatatlanul, a fatörzstıl balra. Elindult felfelé az úton. Ha emlékezete nem csalt, az ösvény egy kisebb fennsíkra vezetett, amelyet sziklás hegyek szegélyeztek, és a közepén egy befagyott viző tó terült el.

Megparancsolta a többi farkasnak, hogy kövessék a másik három ösvényt. A társai azonban kérdı tekintettel néztek rá. Tudni akarták, hányan menjenek vele a tó

irányába. Gunnar azt válaszolta nekik, hogy egyedül megy, majd felnézett az égre, hogy megvizsgálja a nap állását. A hercegnek nemsokára el kell indulnia visszafelé, ha még sötétedés elıtt vissza akar érni Arcandidába.

Hacsak valamiképp nem értesült a másik Herbert de Lom érkezésérıl, és úgy nem döntött, hogy nem tér vissza többé. Ez esetben azonban, ha kint tölti az éjszakát, Gunnar biztosan elveszíti ıt szem elıl.

Nem volt hát sok ideje, hogy a férfi nyomára bukkanjon. „Gyerünk!” – mondta magában Gunnar. Az ösvény hegyes, éles kövei minden lépésnél belevágtak a mancsába. İ azonban mit

sem törıdött a kövekkel. İrült sebességgel rohant elıre, izmait megfeszítve, ahogy csak a lábai bírták. Alig egy óra múlva elérte a fennsíkot és a befagyott viző tavat. A tavasz langyos levegıje már elkezdte felolvasztani a tó vizét borító jégpáncélt. A part közelében a víz lágyan fodrozódott, és tükrében meg-megcsillant a nap sugara.

Gunnar fújtatott. Zuzmó és nedves fő borította a talajt. Állatszag érzıdött a levegıben. Egy ló szaga volt. Gunnar lelapult a főbe, és hason kúszva elindult lefelé, a tó irányába. A herceg is ezt az

utat követte korábban.

Amikor elérte a tópartot, megállt. A befagyott viző tó körül sásszerő fő nıtt, amelynek gyökere erısen kapaszkodott a sáros, fekete talajba.

Rovarok köröztek sőrő, sötét rajokban. Annyian voltak, hogy Gunnar képtelen volt elhessegetni ıket a farkával.

A mocsaras föld szaga minden más szagot elnyomott, így Gunnar hasztalan próbálta követni Herbert herceg lovának alig érezhetı nyomát.

Hosszasan keresgélt a sárban, pata- vagy csizmanyomok után kutatva. Hiába. „Miért bujkálsz, Herbert herceg? – kérdezte magában, és újra körbekémlelt. – Miért

jöttél ide? Mi keresnivalód van itt, ebben az erdıben?” Réges-rég, amikor még állt a nagy erdı, az Örök Jég Birodalmában sokkal több állat

élt: szarvasok, ızek, fehér mókusok, ezerféle madár és ragadozó. Még néhány szürke medve is lakott errefelé. A nagy becsben tartott rénszarvasokat pedig maguk a falubeliek gondozták.

Madarak… madarak… Gunnar megmerevedett. Mintha szárnycsapkodást látott volna a tó túlsó partján, ott, ahol a megolvadt jégpáncél

alatt lassú hullámok nyaldosták a part menti sziklákat. Sıt, szinte egészen bizonyos volt benne, hogy két hollót látott felröppenni egy szikla

mögül, amely feketén emelkedett ki a kopár tájból. „Hollók? Haldorrnak igaza volt tehát…” A fehér farkas újra nekiindult, miközben a nap lassan közeledett a látóhatár felé. Egy puska lövés hasított a levegıbe épp akkor, amikor Gunnar elérte a fekete sziklát.

Figyelmét olyannyira a követendı nyomokra és az ösvényre összpontosította, hogy meg is feledkezett róla, hogy a hercegnek fegyvere van.

Ösztönösen elugrott oldalra, de túl lassú volt. A következı pillanatban éles fájdalom hasított a hátsó lábába. Összerogyott, és a földre esett.

Herbert herceg meglıtte! Mozdulatlanul hevert a földön. Aztán, mivel semmi nem történt, lassan próbálta

megmozdítani sebesült lábát. Óvatosan talpra állt, ekkor azonban rá kellett döbbennie, hogy képtelen ráállni a hátsó lábára.

A második golyó néhány centire süvített el mellette. Gunnar érezte, ahogy a lövedék a mellette lévı sziklába csapódik, és apró kıszilánkok pattannak a pofájába. Elıretántorgott, minden egyes lépésnél égetı fájdalmat érzett a lábában. Hirtelen szárnycsattogást hallott a feje felett. Felnézett a szikla tetejére, és végre meglátta.

A hegyrıl lecsúszott hatalmas kövek közt egy barlangszerő nyílás tátongott. A nyílás elıtt álló herceg körül hollóraj körözött.

A férfi a puskájára támaszkodva nézte ıt. – Ronda egy baleset, igaz, Gunnar? Pont most megsérülni? – mondta, elég hangosan

ahhoz, hogy a farkas meghallja. – Nagyon fájdalmas lehet… Gunnar elırekúszott, és hangosan felmordult. – Isten hozott annak a kis szörnynek a barlangjában, hogy is neveztétek ti ott, a

kastélyban? Calengol? – folytatta a herceg, majd gúnyosan felkacagott. – Igen, Calengol! Én csak úgy hívtam, hogy az én ostoba kis szolgám!

Gunnar végre biztonságos helyre vonszolta magát, az egyik szikla mögé, és lassan, fájdalmasan zihálva, hátrálni kezdett.

Hátsó lábán a szırt vörösre festette a sebbıl folyó vér. – Ó, hány éjszakán át bolyongtam a kastélyban, hogy megtaláljam a megfelelı utat,

amin keresztül eljuthat Nives szobájába. Hogy megismerjem a folyosókat, az átjárókat és a legkönnyebben megmászható falrészeket! Tökéletes terv volt…

A hollók ırült iramban köröztek Herbert körül.

– El innen, átkozott madarak! Takarodjatok! Én nem vagyok a gazdátok! A gazdátok halott!

Gunnar fedezékébıl szemügyre vette a sziklarepedést. Úgy tőnt, a hollók nem nagyon örülnek a betolakodónak.

– Egyetlen nagy hibát vétettem csupán! – folytatta a herceg, amikor a madarak végre eltávolodtak kissé. – Nem számoltam a hercegnı átkozottul hőséges fehér farkasával! De most, mint látod, ezt a hibát is lesz alkalmam orvosolni.

Herbert a földre dobta a puskát, egyetlen mozdulattal kirántotta a kardját hüvelyébıl, és elindult lefelé a sziklán.

– Soha nem voltam igazán jó kardforgató… – jegyezte meg gıgösen. – Apám is számtalanszor a szememre vetette. Ugyan miket hordok itt össze? Hiszen én nem is ismertem az apámat! És tudod, hogy miért nem, farkas? Tudod? Mert valaki megtagadta tılem azt az örömöt, hogy megismerhessem! Valaki, aki nagy… nagyon nagy hatalommal bírt!

A kövek minden lépésnél megcsikordultak a férfi csizmája alatt. Gunnar lába fájdalmasan lüktetett. – Hová bújtál, farkas koma? Tudom ám, hogy megsebesültél. Gyere elı szépen!

Küzdjünk meg egymással, ha ugyan van bátorságod hozzá! Gunnar lehunyta a szemét. Érezte, hogy agyára ködszerő kábulat ereszkedik. Nem úgy

történtek a dolgok, ahogy eltervezte. Hatalmas erıfeszítés árán lábra állt, és kilépett fedezékébıl. Herbert herceg mintegy tízlépésnyire állt tıle, karddal a kezében, amelynek vasa

fémesen csillogott a nap fényében. A farkas látta már a férfit Calengollal harcolni, és tudta, hogy nagy ereje van. İ pedig

minden perc elmúltával egyre gyengébb lett. – Jól van, farkas koma, ez az! – kiáltott fel a herceg. – Küzdjünk meg egymással! Mint

férfi a férfival! Gunnar elırelendült. A herceg azonban kitért oldalra, kikerülve a farkas éles karmait. Ahogy Gunnar földet

ért, a fájdalom olyan erıvel hasított a lábába, hogy egy pillanatra az egész teste görcsbe rándult. Herbert elıreugrott, döfött a kardjával, és súrolta a füle mögött a szırt. Gunnar lassan megfordult, erıt győjtött, és másodszor is nekilendült. De ismét elvétette az ugrást. Túl lassú volt. A herceg pedig gyorsan mozgott.

Ugrás, földet érés, fájdalom, aztán megfordulás, és… ki kell várnia a megfelelı pillanatot.

Gyorsabbnak kell lennie, sokkal gyorsabbnak. A látása azonban elhomályosult, míg a herceg hangosan kacagva nézte ıt. – Gyerünk, gyerünk! Add meg magad! Gunnar leszegett fejjel újra támadásba lendült. A herceg kardja súrolta ıt. A farkasnak

azonban sikerült megragadnia a férfi jobb csizmájának aranycsatját. Herbert azonban egyetlen mozdulattal kiszabadította lábát az állat fogai közül, aki

ekkor utolsó erejét latba vetve úgy rontott neki, mint egy felbıszült fenevad. A herceg azonban most is éberebb volt nála. Döfött egyszer, aztán még egyszer, majd harmadszor is. Gunnarnak sikerült

mindháromszor kitérnie a kard elıl. Csak az utolsó döfés súrolta kissé a lábán lévı sebet. A farkas megtántorodott, a herceg gyorsaságától egészen megszédült. Hátsó lába olyanná vált, mint egy érzéketlen fadarab, amitıl egészen elveszítette egyensúlyát. Egy pillanattal korábban még állt a lábán, készen arra, hogy megtámadja a herceget, a következı percben azonban már a földön feküdt, és képtelen volt megmozdulni.

Herbert közelebb lépett. Úgy magasodott fölé, mint egy óriási fekete árnyék, kardját a magasba emelte, készen arra, hogy a következı pillanatban lesújtson rá.

Vége. Mindennek vége. Gunnar csapkodni kezdett mellsı lábával, hogy elhárítsa a döfést, de pontosan tudta,

hogy nincs menekvés. Nivesre gondolt. Az Örök Jég Birodalmára. Az Álom dalára. Mindig arról álmodott, hogy egy nap átölelheti a lányt. Most pedig meg kell halnia. Ekkor azonban a hollók vad károgás közepette megtámadták a herceg kardot tartó

kezét. Calengol hat vörös hollója vadul csipkedni kezdte Herbert kesztyőjét. A herceg felüvöltött, sokkal inkább a döbbenettıl, mintsem a fájdalomtól, a kard

azonban kiesett a kezébıl. Éles csörrenéssel hullott a földre, és visszapattant a szikláról, míg a hollók eszeveszett szárnycsapkodás közepette keringtek körülötte.

Gunnar összeszedte maradék erejét, talpra állt, és csak nézte Calengol hollóit, amint bosszút állnak gazdájuk gyilkosán.

Megállíthatatlan támadást indítottak a herceg ellen, csípték a karját, a fejét, a hátát; mindenütt, ahol csak érték.

– Takarodjatok, átkozott szárnyasok! – üvöltötte Herbert. A következı pillanatban, amikor a kardja után nézett, mennydörgésszerő üvöltés

hallatszott a befagyott tó felıl. A hang betöltötte az egész völgyet, és a barlang falai megremegtek.

Arcandida farkasai meghallották a puskadörgést, és most közeledtek. Herbert meg sem próbálta újra felvenni a harcot. A sziklák felé indult, és menekülni

kezdett, egyenesen a barlang bejáratának irányába. Gunnar felvonított. Az a vadászüvöltés volt ez, amit már réges-régen eltemetett

magában, farkasösztönei mélyére, majd sántítva a herceg nyomába eredt. A hollók ırült iramban köröztek a levegıben, míg Arcandida nyolc ırfarkasa vad

vágtában közeledett a tóparton. A barlang bejárata elıtt, a kemény, fagyott talajba furcsa rajzolatot karcolt valaki. Egy szabályos kör volt sugarakkal, mint a nap. A kör közepén egy bot feküdt.

Mire Gunnar elérte a barlang bejáratát, nehézkesen vonszolva magát szinte teljesen érzéketlenné vált lábán, Herbert már felvette a kardját, és befogta fekete ménjét.

Kinyitotta a nyeregtáskát, és elıvett belıle egy kis dobozt, majd azzal együtt a kör közepébe rohant.

Gunnar szinte semmit sem tudott azokról az ısi mágiákról, amelyeket annak idején az öt birodalomban őztek, még azelıtt, hogy Nives apja a béke biztosítása érdekében felosztotta ezt a hatalmas területet itt, a Fantázia Birodalmának határán.

Nem tudta azt sem, hogy a király eltüntette ezeket az erıket, és velük együtt előzte a boszorkányokat is.

Azt azonban pontosan tudta, hogy a vulkán ırének köszönhetıen maradt életben. Annak a varázslatnak köszönhetıen, amit az a nı eresztett rá, amikor farkassá változtatta. De az jó mágia, jó varázslat volt. Az élet mágiája.

Ahogy ezt tudta, azt is megérezte, hogy Herbert egy másik fajta mágiát szolgál, gonosz erıt. Olyan erıt, amely elpusztít mindent maga körül.

Azt is tudta, hogy a földre rajzolt kör ennek a gonosz mágiának egy része, akárcsak a hóvihar, ami kiőzte az álmot a szemükbıl éjszakákon át.

Ez az erı hozott rémálmokat Nives szemére is. Gunnar három lábon, teljes erıbıl futni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak maradék

erejébıl telt.

A herceg azonban épp egy pillanattal korábban, hogysem Gunnar elérte volna, beugrott a kör közepébe. A férfi, aki Herbert de Lomnak nevezte magát, megragadta a botot, és a magasba emelte. Gunnar nekivetette magát a mellkasának.

– Most elmegyek, de egy nap visszatérek, hogy elvegyem, ami az enyém! – kiáltotta Herbert, mielıtt eltőnt volna.

Gunnar érezte, hogy megperzselıdik a bundája. A következı pillanatban azonban már csak a semmit érezte karmai között, elesett, és elterült a földön.

A herceg, a bot, a kör mind-mind köddé vált. Csak egy vékonyka füstoszlop szállt fel a porból, és a levegıt betöltötte a hirtelen forróságtól megperzselıdött farkasszır szaga.

Eltőnt. Lom herceg távozott az Örök Jég Birodalmából, éppoly hirtelen, mint ahogy megjelent. A hollók tovább károgtak, és a fehér farkasok feltőntek a barlang bejáratánál. Ez volt az utolsó dolog, amit Gunnar látott. Senki nem várta ıket Arcandidában. A

kapu zárva volt.

28. A megmentı

A kastély alsó emeletei sötétek voltak, az ablakok zárva. A felsı szint nagytermébıl

azonban tánczene szőrıdött ki. A vendégek ünnepeltek. A farkasok, mint a kísértetek vonultak be az udvarra. Biztonságos, meleg helyre

vonszolták Gunnar testét, majd a fáradtságtól lihegve, egytıl egyig lekuporodtak köré. Vártak, végtelen türelemmel, bár rettentı éhesek voltak. Azon az éjjelen azonban Olafur nem jött. A szolgák is elmaradtak. Úgy tőnt, mindenki

megfeledkezett róluk. Aztán hirtelen lépteket hallottak a szolgalépcsı irányából. Valaki gyors ütemben közeledett. A farkasok felemelték fejüket. Nives hercegnı volt az.

– Neeeem! – kiáltott fel a lány, amikor meglátta a földön heverı Gunnar vérben úszó testét a farkasok között. – Nem, Gunnar, ez lehetetlen! Mondjátok, hogy ez nem igaz!

Mintegy válaszként, a farkasok távolabb húzódtak uruktól, utat engedve a hercegnınek. Nives a földre vetette magát, és felemelte Gunnar fejét.

A farkas csukott szemmel feküdt, szája félig nyitva volt, a nyelve kilógott. – Ó, ne, Gunnar! Nem, ez nem lehet! Nem lehet? – ismételgette Nives kétségbeesetten.

A farkas orra mintha tőzben égett volna meg. Hátsó lába vérben ázott. Nivest szédülés kerítette hatalmába. Meghalt volna? – Ébredj fel, Gunnar! Gunnar!

A fenti emeleten a zene hirtelen elhallgatott. Kinyíltak az ablakok. Nık és férfiak alakja jelent meg a gyertyák és olajlámpások fényében. Aztán szinte észrevehetetlen mozgás hallatszott. Olafur merev alakja tőnt föl Nives mögött.

A lakáj a fehér farkas fölé hajolt, és óvatosan megvizsgálta. – Él, hercegnı. Nives mintha rémálomból ébredt volna. Úgy érezte, testének minden egyes csontja megolvad a megkönnyebbüléstıl. Gondosan

megvizsgálta Gunnar testét. A lakájnak igaza volt: az állat széles mellkasa valóban mozgott, fel és le, nagyon, nagyon lassan.

– De akkor miért nem nyitotta ki a szemét? – Megsérült. És nagyon fáradt, kisasszony – válaszolta bizonytalan hangon Olafur,

majd intett néhány pingvinnek, hogy hívják az udvari orvost. – Minden rendben lesz, meglátja, hercegnı.

Nives kissé megnyugodva az ölébe fektette Gunnar fejét. – Ne hagyj el engem, Gunnar! Érted, amit mondok? – suttogta az állat fülébe. – Most

már minden rendben lesz, meglátod. Minden olyan lesz, mint régen. A közös vágták, a közös kirándulások a Nagy Fához, a közös titkaink…

A hercegnı beszélt és beszélt, közben egyre csak peregtek a könnyei. A könnycseppek ráhullottak Gunnar bundájára.

– A mi titkunk… ott fenn a padláson… – suttogta a lány zokogva. – A vers, amit olvastam neked, emlékszel? Édesapám verse. Azt mondta, hogy csak azzal a férfival oszthatom meg, akit igazán szeretek. És én… én téged szeretlek, drága Gunnar, tiszta szívbıl szeretlek.

Míg ezt mondta, a könnyei hullottak, akár a csillagok. És ahogy a farkas testén végigfolytak, valami történt. Elıször a többi állat vette észre, és lassan hátrálni kezdtek. Ijedten fújtattak.

Gunnar Nives karjai között lassan egyre kissebbé vált. A bundája eltőnt, mint mikor a jég felolvad a tavaszi napsütésben, és mancsai lassanként igazi kezekké és lábakká alakultak.

Amikor Olafur is észrevette a változást, teljesen elveszítette a hidegvérét, és így kiáltott:

– A király szakállára! Majd a következı pillanatban elájult. Nives azonban semmit sem látott. Félig lehunyt szemébıl csak ömlöttek alá a könnyek, miközben gondolatban újra átélte

közös életük minden egyes pillanatát. – Ébredj fel, Gunnar, kérlek! Ébredj fel… – ismételgette, egyetlen pillanatra sem

hagyva abba a farkas fejének simogatását. Simogatta a fülét, az orrát… Nives keze hirtelen megállt. Végre kinyitotta a szemét. Egy fiatal fiú arcát pillantotta

meg. Abban a minutumban a fiú is kinyitotta a szemét, és ránézett. İ volt az. A legjobb barátja, a társa, aki élete minden egyes kalandjánál ott volt

mellette. Nives azonnal felismerte, szemernyi kétsége sem volt: ugyanaz a nyugodt, védelmezı tekintet, ami mellett mindig biztonságban érezte magát.

Gunnar volt az, az ı nagy fehér farkasa. Nives egyetlen szót sem tudott szólni. Gunnar azonban igen. – Szeretem önt, hercegnı… – mondta a fiú. – De… Gunnar, te vagy… – Igen, én vagyok – válaszolta a fiú. – És mindig is szeretni fogom.

Így ért véget Nives hercegnı története. Biztosan szeretnétek tudni, hogy mi történt ezután. Nagyon egyszerő. Végre megülték a lagzit, amire Berglind bárónı oly régóta várt. Már minden elı volt

készítve. A vendégek is ott voltak. És Nives, bár az utolsó pillanatban, de végre megtalálta a maga hercegét. Az igazat megvallva, ahogy a két szakácsnı csendben megjegyezte, a vılegény nem volt éppen egy igazi herceg, de ki mondhatott volna ellen Nivesnek? Gunnar csodálatos férfi volt!

A szertartás alatt, és attól a naptól fogva egész életében, a farkasból emberré vált férfi botra támaszkodva járt. Mindörökké magán viselte a Herbert herceggel folytatott harc nyomait.

Senki nem tudja pontosan, miként is változhatott újra emberré. Talán Nives szerelmes könnyei törték meg a varázst, de az is lehet, hogy Gunnar olyan közel került a halálhoz, hogy Alifával, a vulkán ırével kötött megállapodása érvényét vesztette.

Vagy, ahogy azt Nives hitte hosszú-hosszú ideig, apja versének volt köszönhetı, amit a farkasnak olvasott a titkos padlásszobában. A versnek, amely magában hordozta a fantázia ısi hatalmát, ami által az álmok képesek valóra válni.

Bárhogy is volt, sok-sok titok várt még megoldásra azon a különös tavaszon Arcandidában. Titkok, amelyekre sem Haldorr ezernyi könyvében, sem Helgi megbízható memóriájában nem lehetett meglelni a választ. Sok történetet kellene még elmesélni ahhoz, hogy mindet felfedjük. Nives testvéreinek történetét, amelyet még nem ismertek.

De türelem. Mindent a maga idejében. Most csak élvezzük a nagy lakodalmat Arcandidában, és örüljünk együtt Nives hercegnı esküvıje alkalmából.

Hallgassátok csak! Mintha Arlát és Erlát hallanám vitatkozni a kandírozott gyümölcsökrıl… Szerintetek melyiküknek van igaza? Erla szerint tejszínhabbal kellene tálalni, míg Arla állítja, hogy jázminszirupba mártva a legfinomabbak.

Nézzétek csak meg még egyszer, utoljára, mielıtt itt hagynánk az Örök Jég Birodalmának szereplıit, azt a kissé púpos hátú alakot ott a háttérben… felismeritek ıt? Hát persze, Helgi az, aki magára öltötte ünneplıruháját, és lelkesen mondogatja mindenkinek, aki csak elhalad mellette, hogy igen, ez aztán az esküvıi lakoma! Pontosan olyan, amilyennek lennie kell!

Ott lent pedig, az ezüstszállal átszıtt függöny mögött nem Thina rejtızködik? Tallia pedig épp most borított ki egy csésze teát. Fogjátok be fületeket, mert azt hiszem, egy perc, és óriásit sikít majd.

Jobb lesz elindulni, szép lassan, lábujjhegyen, pont úgy, ahogy jöttünk, magunkkal vive mindazt, amiben biztosak lehetünk: hogy Nives és Gunnar szerelme igazi szerelem, pont olyan, amilyenrıl az irigykedık azt mondják, hogy csak a mesékben létezik.

Szerencsére azonban ez nem mese, ez a Fantázia. És a Fantázia, mint tudjátok, valóban létezik. Most elköszönök tıletek, viszontlátásra a következı birodalomban!

gxt fà|Ägxt fà|Ägxt fà|Ägxt fà|ÄàÉàÉàÉàÉÇÇÇÇ