Soós Izabella:

Szent Margit élete  

A fogadalom  Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy királyság. Híres királyság volt ez, a világ közepén, ahol a király nagyon szerette nemzetét.

A király, akit Bélának neveztek, fejét titokzatos korona fedte. Ki e koronát viselhette, égi világ titkait ismerte.

Gazdag volt ez az ország, aranyban, ezüstben, folyóiban a halak ezrével hemzsegtek. Földje termékeny, búzája tengernyi, s kinek ily szép országot adott az Isten, adott hozzá irigy ellenséget is.

Harc dúlt most is az országban, ellenség ontotta vérét a magyarnak. Nehéz döntések születtek sorra, a királynak nem volt könnyű dolga.

Volt ellenség bőven, jobbról is, balról is, s mit a fej kigondolt, nem mindig követte a kar és a láb is. Ilyen az ember, mindig mást akar, s a jó királynak számolnia kellett a belső ármánnyal.

Tudta a jó király, jön a nagy áradat, Batu kán seregei az országra támadnak. Nem kincs kell nekik s nem is vagyon, emberéletet kellett ontani mindenáron.

Nem csak harcosokat gyilkoltak halomra, asszonyokat s gyermekeket daraboltak. A piciny csecsemőket lándzsára tűzték, így mutatták ki istentelen lényük kegyetlenségét. Népet öltek, s keresték a királyt, nem volt más vágyuk, mint hogy őt is kardélre hányják.

Királyunk levelet írt a római pápának, küldjön segítséget a keresztény világnak. S mint eddig is mindig, most sem jött segítség, hagyta a pápa, harcoljon csak a magyar Európa békéjéért.

De a földi dolgoknál erősebb az égi, s a Magyarok Istene nem hagyta veszni gyermekeit.

Lassan felállt a csapat, fehér táltosaink erőre kaptak. Összegyűltek csendben, a szent erdőben, s összeért ég és föld, mikor ők révültek.

Királyunk – fő Táltosunk - fénye e világnak, nagy ígéretet tett az Egek Urának. Kérte az Istent, mentse meg országát a nagy veszedelemtől, s ha születendő gyermeke lány lesz, a nemzet megmeneküléséért Isten szolgálatára ajánlja fel, köszönetül.

S mint amikor hirtelen vége szakad a viharnak, úgy tűntek el a tatár seregek, hazavonulva. Földi nyelven szólva, nagy kánjuk halála okozta hírtelen távozásukat, de ki ismeri az Ég titkos világát, ki tudja s látja ilyenkor a Jó Isten mosolyát.

Mikor elhitték végre szabadulásukat, lassan merészkedtek az emberek haza. S kit ígértek az égnek cserébe, lassan testet öltött édesanyja méhében. Eljött az év vége, s a fehér hó, mikor belepte óvón a sokat szenvedett földet, meglátta a napvilágot ez a kicsiny gyermek.

A Nagy Isten, kinek ajánlják a gyermeket, gondolt egy kedveset, kicsiny csillagocskát, Nagyboldog asszonyunk földi leányát, Napfiúnak Napfiú párját küldi tenni földi dolgát. Jön a kis királylány, ragyogni a földre, vinni fényt a lelkekbe, teremteni életet az élettelenbe.

Megszületik hát Árpád-házi Szent Margit királylány, hogy beteljesítse ígéretét Isten oltárán.

 

 

 

 

Az Isten mosolya

A király boldogan emelte magasba kislányát, nevetett apa s lánya egyaránt. Piciny volt a gyermek, még nem is beszélt, a világot csendben szemlélte, nagyra nyitva szépséges gyermekszemét.

A király látta ezt, s kicsit zavarba esett, ismerte jól az égieket, s ebbe a szempárba már százszor is nézett, az időtlen idő végtelen tengerében. Csillagszemek nyíltak rá, simogatták, és a selymes ragyogásába a huncutság is ott bujkált. Ezekbe a szemekbe nézve, tudta a király, hogy a kicsi, ajándék az ég különös kegyéből. Féltette és óvta, várta mikor mondja ki az első szavakat. A kis királylány azonban hallgatott, még körül akart nézni, mielőtt mondana néhány mondatot.

Történt, hogy királyapja, háborúba készült osztrák honba. Nagy volt a várban a sürgés - forgás, mindenki szorgalmasan tette dolgát. A királynénak aggódott szíve, vajon férje megtér-e a

háborúból, vagy özvegyen kell tovább élnie. Ahogy gondolatai ide-oda jártak, hírtelen arra gondolt, megkérdezi kislányát, ő mire gondol. S nem is értette igazán, miért kérdezi ezt a pici lányt, ki oly kedvesen játszadozott a lábai mellett, szoknyájánál.

Mond kincsem, gyermekem, mi lesz sorsa királyapádnak, hazatér-e egészségben örömére az országnak? - kérdezte végül, inkább önmagától, kimondva azt, ami foglalkoztatta megállás nélkül. S bizony nagyon meglepődött, mikor beszélni még nem tudó pici lánya, kérdésére elsorolta, mi fog történni a háborúban.

Sorolta a vitézek nevét, kik életüket vesztik a csatában, s az ellenfél veszteségét, akik szintén halottan maradnak ott a harcokban. Mondta azt is, édesapja egészségben megtér.

Volt is min csodálkozni, hogy beszél az, aki még nem is beszél, látja azt, ami még meg sem történt. Piciny testbe zárva, még ügyetlen kezecskék és botladozó lábak keresik helyüket, nem tudva még pontosan hogyan is működik a megtestesült szellem.

Lassan megszokják már a szülök, kicsiny virágszáluk más, mint a többi hasonszőrű kislány. Ha ölelésre emelik, tudják, piciny kezecskéit nem sokáig foghatják. Nem is merik olyan nagyon kötni magukhoz, hiszen Istennek ajánlották fel, s lassan útjára kell indítaniuk. Mesélik is neki sokszor a dadák:- Isten kegyelméből, az ő dicsőségére ajánlva születtél, életed virága dísze oltárának, köszönete a nemzet boldogulásának.

Gyorsan szaladnak a hónapok, lassan fogynak az együtt tölthető napok. A kicsi királylány még mindig hallgat, nem tud beszélni, csak éli gyermeki életét csendben, szótlan. Talán ő is tudja, jön a nap, mikor végre mehet szolgálni az Ég Urát, kitől alig néhány pillanat óta vált el, hogy földi testet öltve tegye dolgát.

S el is szaladtak a napok, alig múlt három esztendős, mikor búcsúznia kellett a meleg szülői otthontól. Veszprémbe, a Szent Katalin kolostor ősi épületébe vitték, ahogy ígérték, hogy szolgálja Istent, a magyarok megmeneküléséért.

Volt minden mi kellett, királylánynak kijáró tisztelettel. A kislány érdeklődve nézett körbe, s nem lehetett tudni, örül-e hogy Isten szolgálója lehet, vagy éppen bánkódik, mert elhagyta a családi fészket.

S amint tanakodtak, mit s hogyan kéne még tenni, belépett a kolostor egyik apácája, kit Ilonának hívtak. Szerényen viselkedett, de érződött ereje, boldogan térdelt le a királya s királynéja elibe. Ajánlotta Ő is óvó szeretetét, s ő lett az, ki Margitnak beragyogta új életét. Ilona lett, aki vele sokat foglalkozott, s a Táltos király Táltos gyermeke, Táltos nevelőnőt kapott.

S ha beszélni alig tudott is a kis Margit, volt ki értette szavak nélkül is. Tudta jól, mi ő a nemzetnek, ezt már sokszor hallotta, s boldogan játszott itt a Földön égi világból hozott játékokat.

Táltos Ilona nagyon jó volt hozzá, anyja volt anyja helyett, s ha csak tehette, tanította a gyermeket.

A kolostori rend – ahogy az évek teltek, egyre szigorúbb lett. A szárnyaló, szabad lelkét, egyre több szabály közé igyekeztek kényszeríteni az apácák. Mint mikor a madarat kalitkába zárják, úgy kezdték nevelni őt, Isten szolgájává. De nem lehet a napot sem a felhőkbe rejteni, kis királylánykánk is gyakran feledkezett bele csillagokból hozott rejtelmekbe.

Nehezen szokta meg, hogy az emberek nem mindig értik, amit tesz. Olyanokat kértek tőle, amit nem értett, például, miért kellett szenvednie azért, hogy kiérdemelje az Isteni szeretetet. Aztán meg őt nem értették mások, valahogy másképp látták a világot.

Lassan rájött, hogy a ragyogó égi fényeket, nem látják már a felnőttek. Nem értik már, mi miként működik, s ő nem értette sokszor azt, amit tanítottak neki. Igyekezett azért szolgálni rendesen, hiszen tudta mi a dolga, az országért cserébe, hűen teszi azt, amit mondanak.

Ilona segíti szavaival néha, ha őt látja, akkor titkon összemosolyognak, mert ők kicsit mások, és ez mindig megnyugtatja, hogy van más is, aki a világot hozzá hasonlóan látja.

  

Egy csepp a Napból

Egy szép nyári nap volt, olyan, amikor a felhők csak úgy játékosan kergetőztek az égen, nem azért, hogy esőt hozzanak, hanem hogy kedvüket töltsék a szaladgálásban.

Sodortatták magukat a széllel, s nevettek, mint pajkos felhő gyermekek. A kolostor udvarán is nevetés hallatszott, kislányok énekeltek, s jártak énekükre körtáncot. Tetszett nekik a játék nagyon, jó volt látni gondtalan fiatalságuk.

Egyszerre elsötétült a nyári fényes égbolt, s a hírtelen feltámadt erős szél, most sötét felhőket hozott az égre. Az előbb még ragyogó nap előtt sötét felhők tornyosultak, elárnyékolták a ragyogó napsugarakat.

Egy darabig még énekeltek a kislányok, de a sötét égbolt kicsit elvette éneklős kedvüket, s lassan abbahagyták a játékot.

- Szeretnétek-e hogy megint süssön a Nap? – kérdezte Margitka. - Igen, nagyon szeretnénk! - felelték a kislányok, s kíváncsian várták mi fog történni.

Már tudták, a királylány, akivel együtt jöttek e kolostorba, sokszor cselekedett szokatlan dolgokat. S ha ezt gondolták, bizony jól gondolták, mert Margit egy kicsit arrébb sétált, s mikor már nem látták, édes mosollyal nézett az égre, kérve, ne hagyják őket sötétségben.

Oly kedvesen hangzott ez a kérés az égbe, s a gyerekek nem is sejtették, milyen örömmel hallgatták a fentiek, a szépen csengő éneküket. Aztán ott fenn azt gondolták, hogy a különösen szép dalért, különösen szép lesz az ajándék.

Most nem a felhők mentek arrébb, utat engedve a fénynek, a Nap jött le a földre, szemet gyönyörködtetve.

Olyan volt az egész, mintha véletlenül az ember valamit a földre loccsant, úgy adott a napból a Jó Isten egy kicsit kóstolóba. A fény mintha a földről világított volna, volt egy nap az égen, s egy cseppje ott ragyogott előttük, a földre hullva.

A gyerekek nevetve feledkeztek bele az égi csodába, s néztek álmélkodva Margitkára, aki most ért vissza hozzájuk az ösvényről visszaszaladva. Olyan nagyon dobogott a szíve örömében, oly jó érezni, ahogy ránk gondolnak az égi testvérek.

A viharnak sem volt már kedve tombolni, inkább elment másfele búsulni.

  

A költözés 

Béla király többször ellenőrizte az építkezést. Most végre befejezték az új kolostort és templomot.

Az evezősök szaporázták a tempót, érezték a király izgalmát és sietségét, hogy megnézze a költözésre kész kolostort. A Nyulak szigetére tartottak, amit Nagyboldogasszony szigetnek is hívnak.

Ez a sziget mindig is Istenanyánk kedvelt földi kertje volt. Itt épült fel az új kolostor a kis királylánynak, Margitnak. Béla királyunk, a domonkos rendre bízta a gondozását.

Gazdag ajándékait és a királylánynak kijáró vagyontárgyakat hetek óta hordozták a várból a szigetre. Most minden elkészült, kiválasztották a gyermekkel költöző apácákat és főnemes lányokat. Béla megnyugvással látta, minden rendben van, indulhatnak a gyermekért.

Árpád-házi Margit elindult, hogy elfoglalja azt a helyet, ahol folytatja csendes életét. Nagy esemény volt ez a költözés, tömegek kezdtek zarándokolni a kolostorba. Látni akarták a szépséges gyermeket, a királylányt, akit odaígértek szolgálni az országért. A kolostort is látni akarták, amit a király építtetett, nagy esemény volt ez az ország életében.

Jöttek apácák, nemes urak és asszonyok, özvegyek és fejedelem-asszonyok, mesteremberek és papok. Voltak kik a közelből indultak útnak, s voltak, akik az ország messzi vidékeiről zarándokoltak.

Reményteli szívvel kérlelték a ragyogó szemű kis királylányt: ”Imádkozz értünk ó gyönyörű gyermeke Istennek, kérd épülésünket, gyógyulásunkat! Az Isten biztos nagyobb örömmel hallgatja meg a Te tiszta szavaidat, mint a mienket.”

Margitka pedig imádkozott, s szerelmetes szíve szárnyalt a boldogságtól, ha segíthetett. Érezték az emberek, a gyermeki tiszta szív, hamar hazatalál az égbe, az Istenhez.

Esténként, amikor a feladatokat elvégezve visszatért kis szobájába, gondolataival végre egyedül maradva. Igen, értette ő, a nagy titkot. Sok ember elfeledte már, tiszta gyermeki lényét, az Istent magukban már fel sem ismerték. Mily szomorú, hogy a gyerekek tiszta szívét megmérgezik a felnőttek, kik azt hiszik a gyermekeik csak képzelődnek.

Nem akarta hogy megkülönböztessék, hogy királyi rangja miatt előnyben részesítsék. Dolgozott hát erőn felül mindent, arra tanították, hogy alázatosan szolgálja az Istent. Mosott hát, és takarított, s ha új ruhát kapott, igyekezett elhasználni, hogy megrongyosodjon. Bármit tett is, nem tudott árnyékban maradni, rendkívüli lénye átsugárzott a legszegényebb gúnyán is. Arca szépségét égi fény színezte, a belső szépsége kiült a tekintetére.

S ha remélték is, hogy Margitka csendesen szót fogad, bizony kicsit meglepődtek a mindennapok együttléte alatt. Mert alázatosan szolgálta Ő az Égi világot, s szolgált a földön is, minden rászorulót, kit hozzá vezérelt az ég. De a kősziklát sem lehet meghajlítani, az Ő tiszta égi lényét sem bírták a kolostori merev szabályok, az igazi útjáról, tiszta forrásától eltéríteni.

Itt élte hát életét – a kolostor magas falai között, s tette dolgát, ahogy azt elvárták. Voltak nagy titkai, amik nem is titkok már, mert éjszakánként csillagokba lépett, s vívta égi harcait. Máskor csak hajózott az élet végtelen folyamán, s szelleme csillaga cikkázott az ég végtelen útján.

Bármily nagy a szellem, földi testet öltve, viselni kell a nehézkes anyagi testet. De vannak még, kik őrzik az Égi tudást, s jönnek a fény gyermekei újra és újra, hogy emlékeztessenek és tanítsanak. S ha csodákat tesznek, csak azért teszik, ismerd fel végre az erődet, s cselekedj égi dolgokat Te is.

Olvasd hát szeretettel a királylány életének néhány csodatételét, ki jött a csillagból, majd lett újra csillaggá, hagyva maga után az emberi szívekbe végtelen szeretetet és tudást.

Ma már nincs sírja Szent Margitnak, fénnyé-válását csak egy eldugott vörös márvány koporsófedél bizonyítja. Nincs teste, ami romolhat, de ott van minden ember szívében, aki Őt szólítja.   

Az égi pár   

Néha Margitot is kétségek gyötörték, és elbizonytalanodott. Ő fényt látott, végtelen szeretetet, virágok tengerében Jézuskánk lépkedett.

Élőbb Ő az élőnél, aki mindennapjait bearanyozza, mégis halottként siránkoznak róla, s állítják, Isten feláldozta egyszülött fiát. Ott van minden templomban vértől csöpögő kereszten, s a templomokban siratják, s gyászolják.

Fájt neki is a keresztre feszítés minden másodperce, nem is bírta nézni, ahogy szenvedni látja Jézusunkat, szerelmetes Fényfiúnkat. Siratta Ő is ezerszer a fájdalmat, ami oly szörnyen égette minden fény-szülött szívét. Ott volt ő is, élt akkor is, csak akkor nem ezt a testet és nem a Margit

nevet viselte.

S ha tudta is, hogy él, ha értette is az örök élet rejtelmét, nem és nem bírta könnyek nélkül látni Jézusunk keresztre feszítését. A kolostorban pedig folyton látnia kellett e szenvedést, e szerint zajlott a szertartások rendje.

Alkalmazkodott hát e rendhez, felajánlott és kiszabott böjtöket, de gondolatban ezerszer is simogatta égbe érő fény-kezekkel e fájdalmas sebeket. Gyógyította szerelmetes fényével. Kitalált jobbnál jobb dolgokat, miként enyhíthetné ezt a fájdalmat. A fájdalom mégis erős maradt, s érezte, minden szertartással újra és újra kínozzák a megkínzottat.

Este, mikor szobájában egyedül maradt, kibontotta ládikóját, s boldogan vette elő a pici ruhadarabkát, ami megőrződött ennyi időn át, s mit kincsként rakosgatott. Mária szőtte lehelet - finom szövetét, s beleszőtte minden szeretetét, ahogy várta a kis jövevényt. Kimondhatatlan érzés volt ezt a kis inget fogni, azt, ami egykor a piciny testre simult.

Ott állt mellette Jézus szelleme.

Beszélgettek ők akkor is, mikor ezt földi szemmel senki észre sem vehette. Ekkor ragyogott csak fel igazán a szellem, ilyenkor nem látta a szenvedő testet, ragyogó csillagszemekkel nézett rá égi szerelmetese.

Itt nem volt idő, s nem volt korlát, végre letehette a hétköznapok nehézkes gúnyáját. Tanította őt az égi jegyes, mutatta a csodák útjait, s merített az Isten tiszta világából, hogy így segítse embertársait.

Mindenkinek választani kell, mivel táplálja lelkét, s mindenkinek tudni kell igaz hovatartozását.

   

Csillagnyelv  

Az apácatársak, sokat mondó pillantással néztek egymásra. Margit érthetetlen szavakat mormolt elmerült imája közben. Hallották máskor is, talán meg is szokhatták volna már, de nem így történt.

Csodálattal nézték elmerült arcát. Látszott, nem érzékeli, mi történik körülötte, arca kipirult, szinte sugárzott, nem tudták levenni róla pillantásuk. Megragadta őket ez a szépség és tündöklés, nem akarták elmulasztani ezen percek élményét.

Kicsit féltek is, mert nem tudhatták, hol jár ilyenkor szellemével a királylány. Irigyelték is kicsit, hiszen látszott sugárzó boldogsága, s mit nem adtak volna, ha ők is megpillanthatják azt, amit ő láthat. Tudták másabb ő mindenkinél, elszántan küzdött a céljaiért. Tudták, közel van ő az Éghez, útját folyamatosan csodák sora kísérte.

Bár tudták volna tiszta szívvel fogadni mindezt, de nehéz volt elfogadni, hogy valaki ennyire más legyen. Amikor egész fiatalon először feküdt a földön úgy, mintha meghalt volna, nagyon aggódtak. Aztán jött Olimpiádisz asszony és szinte belerúgott, hogy megnézze él-e. Akkor sajnálták, de azóta sok furcsa dolog történt körülötte. S ki merne beleszólni abba, amit nem is ért, s akit e titkok öveznek, a királynak a lánya.

A kolostor csendes falai között, visszavonulva, az ima boldog órái következnek. Ilyenkor újra járhatja az Ég ösvényeit, s beszélheti érthetetlen angyalnyelvét. Ha csak teheti, az ablakmélyedésben imádkozik, ahol a boltívek ölelte ablaküvegen, égi jegyesének, Jézusunknak képe van megfestve.

Legjobban itt szeret lenni, főleg, mikor az ablakon átragyog a nap fénye. Ilyenkor szárnyal a lelke, s elfeledi a munkában megfáradt, oly kíméletlenül kimerült testet. Ilyenkor jó a kolostor magánya, jó, hogy életét teljes figyelmével a feladatának szánhatja. S ha nincsenek is sokan, akik értik a

csillagok édes nyelvét, ő elhozza azt az égi tudást, amit nekünk szántak.

S ki lehet a társa, ki az ki szintén birtokosa e tudásnak?

Akár az egyszeri királylány a mesében, úgy keres Margit is társat az égben. A mesebeli királylány annak ígéri kezét, ki megtalálja, bárhova is rejtőzzék. Jönnek sorra a jelentkezők, de mindenkinek túljár az eszén. S lassan nincs, ki próbát tegyen, nem találják ki, hová rejtőzhetett.

Egy szép napon aztán jelentkezik a kisbojtár. A csillagszemű legény aztán mindenhol megtalálja a huncut királylányt. A királylány sem búslakodik már, mert tetszik neki a kisbojtár, de szavát tartva, utolsó próbaként a Nap mögé bújik, s várja, hátha a kisbojtár itt is megtalálja. S ha megtalálta a virág szirmában, megtalálta itt is, így szól az ősi mese, amiből tanulhatunk ma is.

Margitkánk, akár a mesebeli királylány, szeret égi ösvényeken járni, s ezen utakon Táltosokkal találkozni. Vannak még mások is, kik az égi utakat ismerik, kik szent erdőben élnek, s őket Pálosoknak, a fehér Táltosoknak nevezik. Földanyácskánk szíve s az ő szívük, egy ritmusra jár, s őrzik ők is, az ősi tudást. Margit velük révül, járja égi ösvényeit, s titkot őrizve tűri a kolostor nehézségeit.

Ki tudja értették-e társnői mindezt, s óvták-e azt a szépséges lelket, amit társukként rájuk bízott az Isten.

 

 

A Duna árja

A kertben egyre sötétebb lett, alig lehetett látni a fák körvonalát. Délután nagy vihar volt, csupa sár lett minden.

Erről az iszapos sárról, egy történet jutott Margit eszébe, amire mosolyogva gondolt vissza. Akkor is ilyen sár volt, amikor a Duna megáradt, s majd elmosta a kolostort, lakóival együtt.

Utána nem sokkal, látogatóba érkezett Marcellus fráter. Elmesélte neki, hogy a Duna olyan magasra feljött, hogy a belső épületeket is elöntötte, s szinte az életük került veszedelembe. A fráter nem akarta elhinni az esetet, sőt, egyszerűen elküldte, és azt mondta: “Ezt én nem hiszem!”

Még mindig belepirul, amikor eszébe jut, mennyire felzaklatta a pap viselkedése. Hogy ő nem mondana igazat? Hogy feltételezhet ilyet róla? Hogy lehet kétségbe vonni az ő szavait?

Mindig igyekezett olyan lenni, mint a többiek, soha nem akart hivalkodni azzal, hogy ő királylány és nem akart emiatt előjogokat sem. De az adott szó, a szavainak hitele, az egészen más. Mégiscsak a nagy tekintélyű Béla király szent életű lányáról van szó!

Marcellus nem vette észre a gyülekező viharfelhőket. Nem gondolta volna, hogy az oly készséges Margit becsületét sértegetni nem ugyanaz, mint beosztani szolgálatra, amit engedelmesen teljesít.

Margit nem szólt, csak annyit tudott tenni, hogy kérte Jézust, mutassa meg ennek az embernek, hogy az ő szavai igazak. Gyors válasz jött az égből. Marcellus gyanútlanul beszélgetett az apácákkal, sétálgatva a kertben, vacsora előtt. Hírtelen moraj hallatszott, s már zúgott is a víz elöntve mindent.

A fráter meglepetten nézett körül, aztán már csodálkozni sem volt ideje, nagyon gyorsan szaladt a kerengő felé. A Duna vize, megkergette, mint a harapós kutya, akit a betolakodóra ráuszítanak. A kerengőben sem volt megállás, itt is utolérte a víz.

Szaladt hát tovább, a kapitulumházba s onnan ki a konyhakertbe, de a víz még mindig a nyomában volt. Szerencséjére itt volt néhány deszka, az épület körül. Ezeken talált végül menedéket. Bocsánatkérően nézett körbe, megbánva, hogy olyan meggondolatlanul kétségbe vonta Margit elbeszélését, a Duna áradásával kapcsolatban.

S a víz, mi oly hírtelen jött a vacsora előtti esti csendbe, hirtelen húzódott vissza, s ami a legérdekesebb volt, mintha semmi sem történt volna, most nem volt iszap, s hordalék, s csak egy rossz álomnak tűnt az egész.

Látta maga előtt Margit az égi képet, miként nézik az esetet az égi testvérek. S ha nem is nevettek még ki soha, senkit, azért értették a tréfát, s jókedvűen nézték, ahogy a Duna ijesztgeti a fürgén szaladó Marcellus atyát.

Margit lassan az ajtóhoz ért, kicsit még mosolygott az iménti emléken, s mosolygott azért is, mert eljött az este, s a munka végeztével végre letérdelhetett szobájában az imazsámolyára, hogy saját utakon folytassa ezt a napot.

    

A lánykérés

 

Béla királyunk, fiával, Istvánnal és a cseh királlyal, nagy lakomát ültek. Az asztal roskadozott minden földi jótól. A szolgák megállás nélkül hordták a finomabbnál-finomabb italokat és ételeket.

Vége volt a háborúnak. Mindenkinek így volt jobb, hogy a két nép békét kötött. Sok sebből vérzett már a nemzetünk az utóbbi időkben, mindenki nagyon örült a régen várt egyezségnek. A szokásoknak megfelelően, az egyezséget meg akarták erősíteni, szándékuk komolyságát bebizonyítani azon mód, hogy a két királyi ház, házasságkötés révén kerüljön rokonságba.

Megegyeztek hát, hogy Ottokár , a csehek királya feleségül veszi Margitot, Béla királyunk szépséges lányát. Napokig folyt a vigalom, aztán együtt keltek útra, jött Ottokár is magyar honba. Látni szerette volna mihamarabb leendőbeli feleségét. Büszkén lépkedett lován, hozta számtalan ajándékát, s jöttek hamar a Boldogasszony szigetre, leánynézőbe.

Bár Béla királyunk feltételesen ígérte Margit kezét, tudni akarta lánya véleményét, azért titkon remélte, hogy gyermeke ezúttal egyetért döntésével. Volt már példa, hogy megismerhette lánya elszánt akaratát, így szíve mélyén érezte, nem eldöntött kérdés a házasság megkötése.

Ottokár szíve torkában dobogott. Nagy esemény elébe nézett, híre volt már Margit szépségének. Külön ajándék volt, tudni tiszta ragyogását, amivel gyógyította annyi embertársát. Árpád-házi királylányt feleségül kapni, nagy esemény volt, hogy ezzel a Turul vért örökölhette az elkövetkező nemzedéke. Nagyot dobbant hát szíve, mikor Margitot végre meglátta.

A fiatalságának szépsége ragyogott arcán, s még valami más, amit nehéz megmondani, mert csillagszemekbe nézve, könnyű meghatódni, s rabul esni.

Ottokár egy pillanatig sem habozott. Talán kicsit túl tolakodó pillantással mérte végig Margitot, talán nem is számított rá, hogy gondolatai előtte nem jelentenek titkot. S mire végre elmondták látogatásuk célját, Margit döntött sorsáról, ő bizony nem vállal földi királyságot.

Tudták jól Margit elszánt szorgalmát és alázatosságát, tudták végtelen kötelességtudását, s azt, hogy minden feladatot teljesít. Remélték hát, hogy némi diplomáciai ráhatás után, megváltoztatja elhatározását. Jöttek hát a különböző kérések és parancsok, másról sem beszéltek neki, csak hogy gondolkozzon, értse meg, legyen tekintettel, és az országért tegye meg.

Már mindenkinek elege volt a kérdésből, hiszen egy pápai engedéllyel a házasság engedélyezhető. Mást se hallott Margit, csak érdemeit Ottokárnak, s azt hogy legyen már engedelmes lánya a király apjának. A kolostor falai közt is erről ment a példálózás, s nem volt már nyugta se Olimpiádisz asszonytól, se apáca társaitól. Édesanyja és családja mind haragudott rá, talán egyedül István bátyja értette lelke fájdalmát.

Margit azonban megmakacsolta magát, s nem értette őket igazán. Ha egyszer Istennek ajánlották, az ország megmeneküléséért, most hírtelen mi történt?

Nem szélkakas ő, ki fordul, amerre éppen fújnak, kisgyermek kora óta vezeti egy szent akarat. Ő égi utakról jött, s zárdába zárva élte az életet. Kisgyerek korától tanították arra, miként kell szolgálni az Istent, s ő mindennél jobban szerette a nemzetet, hogyan képzelik, hogy ő az Istennek tett esküjét megszegi? S az égi jegyese, kinél nincs számára szebb és nemesebb, őt hogy hagyhatná el.

Még nem tette meg végső fogadalmát a rendnek, ezért tudnak még arra gondolni, hogy feleségnek adják valakihez.

Ottokár kicsit zavarban érezte magát, hiszen ő királynét akar, kit tisztel és szeret az egész ország. Margit szépsége egészen rabul ejtette, mindenét odaadta volna, hogy e gyönyörűséges lányt szerethesse. S Margit sem akart senkit bántani, csak hagyják végre élni életét, ahogyan neki szánta az ég. S már mondani sem akarta senkinek, hogy titkon, a kolostor zárt kapui mögött, minden alkalommal megbüntették, csak hogy akaratuk rákényszerítsék.

Végül eldöntötte, nem kell senkit megsebeznie. Ha nem hagynak fel az esküvő gondolatával, inkább megcsonkítja arcát, csúfjának világnak, de nem megy más országba.

Inkább levágom orrom, s fülem, de nem leszek más felesége – mondta, s ekkor megértették végre, hogy ez egy megmásíthatatlan akarat.

Mária királyné okos politikus asszony révén, megmásította véleményét, s talált nagyszerű megoldást a bajra, más menyasszonyt ígért Ottokárnak. A helyzet már oly kínossá vált, hogy szinte hallatszott a sok sóhajtás, ami az ég felé szállt, megköszönve ezt az okos megoldást.

Anna királylány legidősebb lányát, ki szintén híres szépség, teszik meg Ottokár jegyesévé. S így mindenki békét talál végre, és senkit sem sértenek meg ezek a döntések.

Így esett az egyik leánykérés, aminek ezek a sorok őrzik ma is emlékét.

        

A hétköznapok

 

Ebéd után Margit örömmel veszi elő varródobozát. Ez a varródoboz azon világi dolgok egyike, aminek örül, aminek szereti míves kidolgozását.

Ruhái egyszerűek, nem hivalkodnak, de ez más, ebben őrzi a szebbnél szebb selyem, ezüst s arany fonalait, hozzáillő szöveteit, s finom művű varrótűit. Most aztán csendben elmerülhet az alkotás örömében. Nem is sejtik, hogy milyen öröm ez neki. Ezernyi virágot tudna hímezni, angyalokat és szépséges mintákat.

Nem csak furcsa imáival, különös gonddal összeállított böjtjeivel, szertartásaival igyekszik kifejezni szeretetét, de ezekkel a hímzésekkel is. Belevarrja álmait, a tomboló életet, a mesék csodás világát, s az égi tisztaságot, s mindent, ami lelkében él. S ki tudja mi az, miről mi nem tudhatunk. Amikor a minták formálódnak a keze alatt, gondolataiban már messze jár, talán átéli életeinek folyamát.

Nincs film, mi pótolhatná, nincs színesebb történet, mi utánozni tudná az életet örömével, nehézségével, fájdalmával s mindennel együtt, ami az élet adománya. Jó volt ilyenkor elmerülni a végtelenben, kilépve az idő korlátjából, átélve az egykori jelent. Mindezeket belevarrta szép hímzéseibe.

Máskor, ha nem talált már tenni valót, nekiállt gyapjat mosni, amit aztán gyakorlott mozdulatokkal feldolgozott, s font finom szálakká. Talán elődeit követte, mikor ügyes kezével alkotott. A régi írásokban Szűz Máriának is megemlítik kézügyességét. Szebbnél szebb, finom szövésű kelméket szőtt a régi pártus hagyományok szerint. Ő készítette Jézusunk sok ruháját.

Margit nagynénje, Szent Erzsébet, egyszer gyapjúfonással kereste kenyerét, mikor vagyonából kifosztva - hogy túlélje a tél kemény hidegét - ebből tengette életét. Margit nem ismerte személyesen szentéletű nagynénjét. Erzsébet rövid élete hamarabb véget ért, mint ahogy Margitkánk meglátta az ég kéjét.

Ez a kézügyesség is része volt énjének. Ha a szellem tisztán dolgozik, előjönnek az életei során megtanult tudásai. Most ezt a hímzést, amin éppen dolgozott, a pálos atyáknak szánta, az újonnan elkészült oltárukra.

Nemsokára avatják a kolostor új szárnyát, s Margit meglepetésnek szánja ezt a selyemszálakkal kivarrt életfát ábrázoló terítőt. Jó hogy nekik nem kell magyarázni, értik szavak nélkül is, amit gondol, amit érez, ők igazi testvérek. S ha e terítőt majd az oltárra helyezik, az Isten is elmosolyodik.

A pálos kolostor gyönyörű, egy építészeti bravúr, s ahogy formálódott a minta kezei alatt, izgatottan gondolt az átadás pillanatára. Szerette volna, ha olyan szépet hímez, ami méltó lesz a szép helyhez. Csak készüljön el időre.

Most arany szálakkal kezdte díszíteni a virágok szirmait, s az arany ragyogásába beleszőtte áradó szeretete fényeit. A megcsillanó napfény, mikor a terítőre esett, majd elpirult, mert neki is megtetszett.

   

A múlt mosolya

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, reggeli szolgálattevéssel, imával, Istentisztelettel, aztán a napi munkához láttak: ki-ki ott, ahol éppen be volt osztva szolgálatra. A kolostor betegeket is

ellátott.

Főleg Margit királylány miatt volt ez így, mert gyógyító erejének híre ment, sok szerencsétlen, reményvesztett ember fordult hozzá, Isteni kegyelmet kérve általa. Sok munka volt a betegek ellátása, s nem is volt könnyű. Jöttek fekélyes, fertőző nyavalyákban szenvedők, akiket meg sem mertek érinteni.

Nem csak a fertőzés és a látvány taszította őket, de bizony bűzlöttek is ezek a szerencsétlen, mindenki által kitaszított emberek. Ilyenkor mindig a kis királylány jött segíteni, mosdatni, etetni. Ő képes volt látni Isten teremtményét minden meggyötört lélekben, és segíteni annak, aki már az utolsó reményét is elvesztette.

A reggeli készülődésnél vették észre, hogy elfogyott a hús, amiből a rászorulókat etették. Nem volt mit tenni, ételt kellett adni a sok betegnek.

Margitka indult is egy társával húst vásárolni. Siettek, hogy időben visszaérjenek, s a nagy buzgalomban elfelejtettek kosarakat vagy teknőt vinni a bevásárláshoz. S amikor ott álltak, s előttük a megvásárolt húsdarabok az asztalon hevertek, akkor jutott eszükbe, hogy bizony a kosárról elfeledkeztek. Mit is tegyenek, hogy is menjenek most haza ezzel a sok hússal…

Margit nem talált jobb megoldást, levette kötényét, és abba kezdte rakosgatni a véres

húsdarabokat. Apáca társa sem volt rest, lekapta ő is a kérdéses ruhadarabot, s pakolta buzgón a ráeső adagot. Örömmel vitték a húst haza, látták lelki szemeikkel, hogyan, eszik majd szegény emberek a finom falatokat.

Hazaérve a konyhába siettek, s kezdték adagokra osztani a húsdarabokat. Mikor kipakolták az utolsót is, Margit felemelte kötényét, s felvette újra. Szokott mozdulattal végigsimította, hogy ne legyen ráncos, s lépett volna tovább dolgára, ha nem ütközik meg apácatársa elétáruló gondolatain.

Hírtelen nem is akarta titkolni, hogy látja, mit gondol róla. Meg akarta kicsit róni, mert az apáca dühösen nézett hol Margit ruhájára, hol pedig az asztalon maradt zsíros, vérrel átitatott saját ruhájára. Mert a mi Margitkánk köténye olyan tiszta volt, mintha most hozta volna frissen a mosásból.

Margit segített volna Neki is, ha kéri, de bántani, mérget táplálni, méltatlan volt hozzájuk. S a múlt sötét homálya lassan eloszlik, s választ kapunk arra a sok történetre, amik szerint Margitkánk nem lett volna elég tiszta.

Talán az évszázadok alatt, mikor oly sokat átírták, lefordították, és gondos kezek megmagyarázták a történteket, valamit mégis félreérthettek. Mert nehéz elképzelni, hogy egyik fénye e világnak, kit neveznek Isten lányának, koszosan élt volna. De már tudjuk, mert megmutatta, van a szellemnek és léleknek olyan tisztasága, amit földi por nem lep be, amit anyagi világ dolgai nem érinthetnek.

 

 

 

A lángoló edény  

Egyik nap, különösen finom csemege került az asztalra, egy helybéli halász rákot hozott ajándékba.

Igyekezett meghálálni a segítséget, hogy gyermekét meggyógyították, és meleg ruhát adtak nekik a hideg téli időben. A finom falatokat már főzte is az egyik apáca, akit Szabinának hívtak. De valami rosszul sikerült, mert hírtelen lángra kapott az étel és az edény is egyaránt, s ő kétségbeesve állt a lángok láttán.

Éppen akkor lépett be Margit a konyhába, valamit intézni, s meglátta Szabina kétségbeejtő helyzetét. Nem is gondolkodva, mi legyen a megoldás, természetes mozdulattal nyúlt a lángoló edény után. Megfogta izzó fülét, úgy emelte ki a tűz nyaldosó lángjaiból.

Szabina eddig félelmében állt, mert nem tudta hogyan fogják fogadni az elégetett vacsora hírét. Most pedig, mikor segítséget kapott, igazán zavarba esett, s nagy szemeket meresztve nézte Margitot, ahogy jön-megy az előbbi eseménynek nem is tulajdonítva nagyobb jelentőséget. Megköszönni is elfelejtette a segítséget.

Tudták jól, bűvös királylány Margit, de más hallani valamiről, és más átélni, ha valami szokatlan történik. Nem volt égés vagy sérülés a kezén, s nem pörkölődött le szőre sem, s ruhája is érintetlen maradt teljesen.

Szabina megint azt érezte, mint már oly sokszor, nem tudta mit is tegyen, nem tudta, mit is mondjon. Itt van egy szépséges királylány, akit tisztel, s aki nem engedi, hogy királyi rangjának megfelelően tisztelhessék.

Dolgozik, mint a szolgálók, s mégis jobban birtokolja az égi tudást, mint a püspökök és apátok. S vannak, akik megalázzák, feledve ki is Margit, aki mégis segít, adakozik, s gyógyít. Ha bajuk van, rá mindig számíthatnak, s érzik, hiába alázzák apró dolgaiban, közelébe sem férnek egy szent akaratnak, ami Margit egész lényét áthatja.

Így esett hát, a csoda, amit feljegyeztek az utókornak, bizonyítva ezzel is újra és újra, az égi tudás végtelenségét, mikor ezt valaki birtokolja.

  A végtelen történet

A “mívelőházban” munka közben sokszor beszélgettek. Ilyenkor volt idő beszélni a múltról, mesés álmokról, látomásokról.

Egyszer rájöttek, hogy Margit milyen színesen és szívesen beszél a nemzet nagyjainak életéről, életük szentségéről, cselekedeteikről. Mostanra ez szokásukká vált, hogy munka közben hallgatták ezeket a történeteket az őseinkről.

Nagyon szeretett Szent Istvánról és az ő fiáról, Szent Imréről beszélni.

Mesélte Szent László király csodatételeit, harcait a csatamezőkön, s mesélte Erzsébet nénje számtalan csodáját.

Érdeklődve hallgatták az előadását. Jó volt elképzelni mindazt, amit megtudtak, s várták az alkalmat, amikor meghallgathatják a folytatást. Az volt jó, hogy Margit úgy tudta ezeket elmesélni és átélni, mintha mindannyian ott lettek volna együtt, s ott is egymás közelében éltek volna.

Milyen érdekes, hogy most mesélek egy királylányról, ki szent dolgokat cselekedett, emberek gyógyultak keze nyomán, s ő szívesen mesélt elődeiről, akik szent dolgokat cselekedtek, s gyógyították az embereket.

Szentek ivadékai vagyunk, s ha kinyújtjuk kezünket, most is itt vannak velünk, s várják, hogy kincseiket, s a boldogságot, nekünk is ideadhassák, az emberek épülésére.

S a végtelen történet folytatódik, Margit csodákról mesél, s őseink tetteiről, s most róla szólnak e sorok, s mesélik a tetteit, s a csodákat, miket nekünk adott.

 

A lélek fényes - kényes tükre  

Az asztal körül a megszokott rendben ültek az apácák. Csendben ettek, ahogy ez szokás volt, és ki-ki a gondolataiba merült.

Szent Margit is ott ült, szokott helyén és arra lett figyelmes, hogy az egyik nemes kisasszony, aki szintén a kolostor falai között nevelkedett, igen rossz gondolatokat táplál néhány társa ellen.

A kis királylányunk már nem gondolkozott azon, milyen a mások gondolatát látni. Először nehéz volt megszokni. Jó nézni, ha valaki boldog és jókedvű, de milyen nagyon fájdalmas látni más reménytelenségét, gyűlölködését, félelmét. Milyen furcsa megszokni, hogy az emberek sokszor mást mondanak a szájukkal, és mást gondolnak abban a reményben, hogy ezt úgysem érti senki.

De ő érti és látja. Már nem sérti, és már nem zavarja ez, de sokáig tartott, amíg megszokta. Sok könnye hullott e miatt. Nem tudott sokszor semmit tenni, pedig annyira szeretett volna segíteni a mélyen elrejtett fájdalmak láttán.

Most így, egymás között, mégis beszélni akart apáca társával. Az óvatlan kis hölgy, csak ontotta magából a gyűlölet rosszízű érzését, a háborúság gyilkos gondolatát és a bosszúállás csalóka reményét.

Befejezték végre az evést, és Margit intett az asztal túloldalán ülő lánynak, jöjjön közelebb egy szóra. Jött a lány, kicsit meg is ijedt. Sokszor látta már a híres királylányt, de nem nagyon beszélt még vele. Nagyon tisztelte és kicsit zavarban volt. Zavara akkor lett igazán nagy, amikor Margit azt kérdezte:

- Min gondolkoztál olyan elmerülten evés közben?

- Ettem az asztalnál, és az ételekről gondolkodtam- válaszolta elbizonytalanodva az apáca.

- Felsorolom, miket gondoltál, kedves apáca testvérem. Nem azért teszem mindezt, hogy megrémítselek, vagy valamit bizonyítsak ezzel. Segítenem kell, mert nem érted mit cselekszel. Ezekkel a gondolatokkal mély sebeket ejtesz a lelkeden. Olyan ez, mintha tépnéd és szaggatnád a lelked tiszta, selymes, ragyogó mivoltát. Kérlek, ne tedd ezt, mert magad ellen vétesz ezzel a cselekedeteddel.

Csodálkozva nézett apáca társa Margitkánkra. Azt gondolta megrója őt, és számon kéri oktalan gondolatait, de nem, teljesen más történt. Megértette, másképp működik a világ, bántó gondolataival főleg magának árt.

Ahogy Margitot nézte, öröm járta át az előbb még haragvó lelkét. Talán már eddig is így kellett volna ránézni. Megérintette az a zavarbeejtő tisztaság, amit nem lehet leírni, csak érezni. Megérintette valami, amit csak remélt eddig, és hírtelen Isten közelében érezte magát.

- Kedves Margit! – szólt hozzá végre, megfelelő szavakat keresve - Köszönöm, hogy gondomat viseled. Segíts, hogy letegyem ezeket a bűnöket és kérlek, foglalj imáidba.

Öröm villant át Margit arcán. Felragyogott a fény a szemében és érezni lehetett a belőle áramló szeretetet. Segítő volt ez a szigor, és simogató ez a megrovás.

Az apáca sokáig gondolkozott ezen a dolgon. Hallotta már százszor is, hogy ne gyűlölködj, ne tedd ezt, meg ne tedd azt, de ez kötelesség volt és teher. Most valami más történt. Lehet a lelket szaggatni, lehet szennyezni? - ez nagyon meglepte.

Lehet a lélekre vigyázni?

Még mindig csodálattal nézte Margitot, aki már másfelé járt, már túllépett a történteken. De ő más lett, valami nagyon fontosat megértett, és ettől nagyon boldog lett.  

 A láng

 

Az esti alkony lassan ereszkedett le. Elcsendesült a természet is. A kar felé tartott Margit, ahol annyira szeretett imádkozni. A Duna vize halkan susogott, és a Hold fényesen világított. A csillagok is egyre jobban ragyogtak, ahogy az éj eljött.

 

Az épület hűvös falai között nagy volt a csend. Egyedül érkezett és várta, hogy apáca társa, Elena is megérkezzen az éjszakai imádkozásra. Jött is, és mentek az oltár elé, ahol Margit aranyos képei, táblái, ereklyéi voltak.

Már nagyon várta az imával töltött órákat. Mert királylányunk édes imát mondott, amit földi fül nem hallhatott. Gondosan ügyelt rá, nehogy valaki meglássa, ahogy az égi utakat bejárja. Elena már tudta mi fog következni, és szívesen segített Margitnak.

Sokszor állt már őrségben, nehogy valaki megzavarja Margitot az ima óráiban. Nem értette ő ezt a világot, de szerette a királylányt, s úgy gondolta, ha ezzel segít neki, akkor szívesen vállalja a feladatát. Margit már mondta is neki a várt szavakat:

- Kérlek téged, hogy állj itt, és senkinek meg ne mondjad, hogy én itt vagyok, és ne hagyj valamely szórort rám találni.

Margit mélyen belemerült saját világába, miközben Elena, kicsit távolabb ügyelt, hogy ha valaki mégis arra járna, meg ne zavarja az imádkozót. Hosszú idő telt el, kicsit már fázott is, óvatosan hátra pillantott, hogy megnézze, nem fejezi-e még be Margit az imádkozást. Ahogy odanézett hírtelen nagyon megijedt.

Margit fejéből lángok csaptak ki. Azt hitte valamelyik gyertyától lángot fogott a kendője és a haja. Rohant segítségére, hogy figyelmeztesse. Azt gondolta olyan mélyen elmerült imáiba, hogy nem is érzékeli a bajt.

- Margit asszony, tűz van a fejeden! – kiáltotta.

Margitka hírtelen a fejéhez kapott, és tapogatta, mi történt. Aztán így szólt:

- Senkinek el ne mondd azt, amit itt láttál! – s egy szót sem szólt többet, nem is magyarázkodott.

Elena pedig megnyugodott, látva Margit nyugalmát, s örült, mert úgy érezte, nagy szerencse, hogy ő láthatott egy égi csodát. Örült annak is, hogy viszonozhatta Margit számtalan segítségét. Hányszor gyógyította, hányszor ápolta őt, s most jó volt titkos szövetséget kötni vele, akit annyira csodált.

Valami kellemes érzés töltötte el, ahogy látta ezt a ragyogást a királylányban, s érezte egy kicsi neki is jutott ebből a fényből, mert benne is fellobbant ez a belső tűz.

  

A vízbe fúlt apáca

 

Húsvét volt, és hiába várták a tavaszi nap kellemes melegét, a nap ragyogó aranyló korongját felhők takarták el.

S a felhők könnyeket eregettek, pedig már mindenki nagyon várta, hogy a természet egy kicsit inkább nevessen, mert ez a sok könnyező felhő már eláztatott mindent, s csak szürkeség és sár borította a földet.

Margit megborzongott a hidegtől, jól esett volna a köpenye melegébe burkolóznia. Megkérte szolgálóját, Ágnest, hogy hívjon valakit magával, és hozzák el a köpenyét.

Ágnes el is indult az egyik apácával, az udvaron keresztül, hogy elhozzák Margit meleg ruháját. Ködös sötétség volt, szürkeség, csak csúszkáltak a sárban, szinte azt sem látták hova lépnek, csak arra ügyeltek, el ne essenek. Egyszer csak Ágnes elvesztette egyensúlyát és zuhant lefelé.

A levegő is elakad a torkán, kiáltani sem tudott. Jeges félelem markolta a szívét, már érezte, hogy a kútba esett bele, a kútfal súrolta oldalát, ahogy nekiütődött. Aztán a hideg vízbe merült, mely átitatta a ruháját, minden nehéz lett, húzta le az átvizesedett ruha súlya. Próbált fennmaradni a vízen, de síkos volt a kút kövezete, s lecsúsztak róla megdermedt ujjai. Harcolt egy ideig, aztán feladta, s az eszméletlenség végre megváltotta fájdalmas küzdelmétől.

Apácatársa először nem értette mi történt Ágnessel. Aztán kétségbeesve rájött a történtekre. A kút nem látszott a szürkeségben, óvatosabbnak kellett volna lenniük, hiszen a kút nincs elkerítve, nincs pereme. Rohant a közeli konyhahajtóhoz, hogy segítséget kérjen, de az zárva volt.

Nem tudott mit tenni, szaladt vissza, segítséget kérni. Lélekszakadva mondta, siessenek, mert Ágnes kútba esett.

Olimpiádisz asszony, a kolostor vezetője, kulcsért küldött és ment Margithoz, s már mondta is, bántó szavait.

- Margit, gonoszul tetted ezt, mert elveszejtetted ennek az apácának testét és lelkét is!

Margit lelke felbolydult a hír hallatán. Ő volt, aki elküldte őket, s most magát hibáztatta. Nem Olimpiádisz asszony szavai miatt érzett így, azokat már régen megszokta. Csak arra tudott gondolni, inkább fagyoskodott volna, és akkor nem hal meg ilyen értelmetlen és kegyetlen halállal Ágnes.

S a következő gondolat már túllépett a hírtelen érzett fájdalmon, hiszen, értette, látta, tudta, hogy véletlenek nincsenek, mégis nehéz ezt így szemlélni, amikor valaki közeli szerettünkkel történik mindez.

S már lépett is égi utakra, tenni csodáit, s határozott és ragyogó szemekkel nézett Olimpiádisz asszony borús arcára. Ennyi év és számtalan csoda sem volt elég ennek az asszonynak, hogy Isten csodálatos világában bízzon, és megolvadjon fagyos szíve.

Így szólt hát hozzá Margit:

- Ne félj anyám, mert nem hal meg ez az apáca!

Majd olthatatlan szerelmetességgel fordult az ég felé:

- Ó Úristen, ha csak egy kevéssé is kedves neked az én szolgálatom, akkor tedd, hogy ez a szolgálóleány meg ne halljon!

Már szaladtak nyitni a konyhai ajtót – ami a legközelebb esett a kúthoz. Küzdöttek, hátha van még segítség, bár ilyenkor már csak reménykedik az ember, hiszen már sok idő telt el, s tudták, Ágnes már rég megfulladt.

S közben az Égben, a magas Fényben Margit szavait meghallgatták, s az Úristen azt gondolhatta, hogy bizony kedvére vagyon, ahogy őt e gyermeke szolgálja, s legyen hát meg az ő akarata. S az Isten, megengedte, hogy a szellem még egy időre a testbe visszatérjen.

Szaladt Margit is, már alig várta, hogy felhúzzák a kút hideg vizéből a társukat. S így is történt, végre, nagy nehezen kihúzták a kútból Ágnest, aki hidegen, élettelenül feküdt a víztől és sártól tocsogó kövön. Margitka a kezét a halott testére tette, s várta a boldog pillanatot, amikor a halott megelevenedik. S így is történt, lassan visszatért az élet Ágnesbe.

Nagy volt a boldogság, s nem győztek örülni, s faggatták a megelevenedett társukat, hogy mesélje el, mi történt. Ágnes pedig mesélte, hogy amikor meghalt, magát felülről nézte, ahogy élettelen testét a víz felveti, majd később kihúzták. Látott és érzett mindent pontosan, s most örömmel ölelték, s bizony kicsit el is fáradtak a nagy izgalomban.

Miután Ágnest biztonságba helyezték, boldog és örömteli lélekkel köszönték meg az Égi segítséget, s tartottak különösen szép hálaadó ünnepséget.

 

 A küzdelem 

 

Margit makacs, Margit ellenkezik, Margit nem hallgat az okos szóra, Margit nem tesz akaratunk szerint, Margit, Margit…

Margit felett gyülekeznek a viharfelhők. Nem számít már hogy királylány, az sem számít hogy minden erejével és tudásával a jóságért cselekedett, az sem számít, hogy csodák kísérik, terhes lett a jelenléte, felesleges az ellenkezése, elavult a tiszta szerelmetes hite.

A politika mást akart. A királynő kemény asszony, céljait nem is titkolja, hatalomra tör legidősebb lányával, Annával. A királynak is jól és alkalmas pillanatban suttog a fülébe. Testvér, testvér ellen fordul, szülő gyermek ellen, folyik a harc, a vér, s ehhez segédkezik a hadsereg és az egyházi vezetőség.

A belviszály mellé kívülről is támadják a nemzetet az idegen seregek. A rend, ami nélkül nincs élet, felborult, olyan minden, mint amikor a méhkas felbolydul, s irányítás helyett zűrzavar és fejetlenség kényszerít szertelenségre. Ha bomlasztani akar valaki egy rendet, nem kell mást tenni: zavart kell kelteni és rendezetlenséget.

Nem mer senki ellenkezni, közbeavatkozni, Margit az, ki vívja elkeseredett harcát, békülésért, életért, tiszta Isten hitért. Hova lett az eddigi oly alázatos, királylányunk? Vagy talán nem is volt soha ilyen? Alázata, szolgálata mindig az Égnek és a rászoruló embernek szólt. Eszköze másnak soha nem volt.

Szolgál, de nem szolgalelkű, s nem örülnek neki, amikor azt mondja, hogy a nagyurak és egyházfik, “csak névvel keresztények”, s jobb belátásra kellene bírni azokat, akik gyilkolnak Isten nevében.

Margit végül, kibékíti apját s bátyját, ez azonban nem lesz hosszú életű béke. Lassan ellene fordulnak a kolostorban. Kérik és ígérgetnek neki mindenfélét, csak menjen máshová élni.

Félnek is miatta, elveszteni a királyi kegyet, s próbálják rákényszeríteni, hajlítsa meg akaratát, s ne ellenkezzen. Nem tetszik nekik, hogy Margit az élő Jézust kezdi követni, erről egyre többet kezd beszélni. S mikor nem követi az elvárásaikat, megkezdődik a büntetések sorozata.

Apja megvonja a kolostortól és a Nagyboldogasszony templomtól is az anyagi támogatást. Mindazok, akik eddig jótékonykodtak a kolostor felé, ugyanígy cselekszenek. Margitnak nincs már bútora, nincs ruhája. Társai pedig folyamatosan ingerlik, alázzák, kiabálnak vele, gyötörik és bántják, ahol csak tehetik.

S ha olvassuk életének sok csodáját, tudnunk kell, holtan sokkal kedvesebb volt társainak ez a királylány. S ha a világ legnagyobb gyilkosságát elkövették Jézusunk ellen, mikor ártatlanul keresztre feszítik az istenfiút, úgy áratlanul kínozzák égi párját, a fény leányát, ki nem tett mást, csak hűen szolgálta az ég igaz világát.

Kinek volt ennyire útban egy kolostor mélyén, elzártan a világtól egy sziget közepén, Krisztus jegyese, az örök király lánya, az ég csillagszemű virágszála?

Ma a nemzet anyjának is nevezik őt, kire a végső bajban mindenki számíthat.

Mit mi nem tudunk, ő már tudta, neki nem ártott senki a sok fájdalommal. S ha sírt, szomorúságból tette, mert fájt, hogy az emberek, az égi világtól milyen messze elkeveredtek. Aki bánt végül csak magát bántja, mert mit másnak szán, visszaszáll magára, s neki kell majd egyszer szembesülni önmagával.    

A verés

 

Este volt, az éj sötétje nehéz köpenyként borult a kolostorra. Ma sötét volt minden Margit körül. Fájt nagyon a háta, a sebeket bántotta a ruhája.

Minden lépés fájt, s most igazán nem tudta mit gondoljon. Olimpiádisz asszony már a jóság álarcába sem rejtőzött, megint kemény büntetést szabott ki rá. Tűrte, elviselte, mert nem akarta megszegni fogadalmát, s úgy érezte ezzel megint átvett valamit Jézusunk, Fényfiúnk szenvedéseiből. Fájt nagyon a seb, az apáca, akivel verették, belefáradt az ütlegelésbe.

Megállíthatta volna őket, de mégsem. Nem tudta eldönteni mi a helyes, s amíg nem tudott döntést hozni, nem akart cselekedni. Mindig azt mondta magában, ezt Jézusunkért eltűrtem. Legbelül, azonban az élet törvénye dolgozott lelkében. Mostanában Jézus urunk is többször mondta neki, ez nem helyes, nem így kell élni.

Nagyon fájtak az utolsó léptek, mielőtt a szobájába lépett. Alig várta, hogy a magány enyhítse egy keveset a fájdalmát. Aztán gyertyát gyújtott, s ahogy volt, ruhástul, végignyúlt ágyán, s mély imába merült. A fájdalom is enyhült lassan, ahogy érezte, csillagvilági testvérei segítik, s gyógyítják. A szellem uralma az erősebb, gyógyul és heged, az élő seb.

Ez a nap, fordulópont lett életében. Sokszor eltűrte, hogy megalázzák és kínozzák, még révülés közben is megrugdosták. Ilyenkor midig azt hitte, nemes dolog, hogy ezeket elviselte. De fényes szerelmetes jegyese szavai most újra eszébe ötlöttek, s talán először most hajlandó volt elfogadni, hogy nem kell a bántalmazást eltűrni.

Végre megértette a lényeget: neki is fáj, ha bántják a Fény Fiát, és Ő nem kéri, hogy érte viselje el a kínok kínját. S most kezdte végre érteni, hogy ha neki úgy fáj égi párja fájdalma, akkor ez visszafelé is igaz, neki is fájdalmat okoz, felesleges kínlódásával.

Gyermekéveit is a kolostorban töltötte, s állandóan ellentmondások között élt. Margitkánknak kis kora óta azt tanítják, hogy szenvedni kell, hogy az Istent így éri el, jutalmát majd így kaphatja az égi világnak.

Mennyi fáradság ez neki, hogy elnyomja magában feltörő életörömét, amikor ő csak ragyogna a világ minden szépségére, s csak mondaná nekik, ne szomorkodjatok, a világ olyan szép és oly sok jót tartogat.

Menekült hát égi utakra, így próbálta kibírni a kolostor sokszor oly fájdalmas életét. Titkon minden eszébe jutó módon gyógyította a szerelmetes égi fiú teste s lelke sebeit, csak eddig nem tudatosult benne, hogy ez a helyes, s nem a kín megidézése. A szeretete, a munkálkodása, a tudás terjesztése, a csodás cselekedetek, minden jó szó és gondolat, igen, ez gyógyír.

Szenvedést, szenvedéssel orvosolni? Ki is találta ezt ki? Létezik, hogy évszázadok óta idézzük azt, ami csak rombol, s nem gyógyír a fájdalomra?

A szerelem, szerelmetesség a másikat feltétel nélkül elfogadja, s a boldogsága boldogság neki is.

Amikor ezeket végiggondolta, mintha választ is kapott volna, fény szabadult fel lényéből, mint amikor gejzír tőrt fel a fagyos földből. Felszabadult végre meggyötört lelke, nagyot sóhajtott, s a fény, ami most még erősebb lett benne, boldogítón árasztotta el eget s földet.

Már nem akart az elmúlton töprengeni, az élet vágya lobbant föl most benne, végre úgy, hogy ezt elismerte legnagyobb bírája, önmaga előtt. Egy percet sem marad tovább, megérett benne az elhatározás.

Hírtelen elkezdett pakolni, összeszedni azokat a dolgokat, amik számára fontosak voltak. Aztán megtervezte, hogyan mehet majd ki a kolostorból észrevétlen.

 A kín virággá változik

   Margit most múlt húsz éves. A tél már beköszöntött, fehér takaró borította a Pilis titokzatos hegyeit. Szeretett itt lenni.

Most, hogy eljött a kolostorból kicsit kereste még a helyét, furcsa volt megszokni új életét. Végre békében érezte magát, tiszta világba lépett, s itt érezte igazán Istent. A téli nap megsimította a hó felszínét, s varázsolt belőle gyémánt fényű csillogást. Még tervezgette hogyan is tovább, hogyan rendezze be életét, hogyan fog gyógyítani, hogyan szolgálja Istent.

Még mindig égették a sebek, s a verések emlékei. Tudta jól, ezt feldolgozza a lelke, szerencsére ezek az évezredes tudások, sosem vesztek el. De mint ember, csalódottan állt. Végiggondolta életét, milyen nehezen szabadította ki bilincseiből a saját lelkét. Már majdnem elfeledte a csillagok világát.

Egy szenvedő Istenfiút siratnak, s egy büntető Istent imádnak. Ő végigélte mindezeket, mert így neveltetett. Rossz volt arra gondolni, hogy oda jutott szeretetük, hogy kínozták és verték, mert nem úgy gondolkodott, mint ők tették. S a csodák, mik nyomában jártak, csak arra kellettek, hogy emeljék saját jelentőségüket és fontosságukat.

Idemenekült, régi ismerőseihez, a pálosokhoz. A pálos atyákat nagyon szerette. Régi barátság fűzte egymáshoz szívüket. Igaz testvérek voltak, s tudásuk méltó nevükhöz. Eddig is ismerte sokuk szellemét, akikkel együtt révültek.

Nem nagyon kellett szorosabb kötelék, mint égi utakon védeni, segíteni egymást. Az elszenvedett kínok görcsei lassan kisimultak, s a fény, mi lelkében élt, itt újra fellobbant.

Boldogan ment vissza az épületbe, amit inkább neveznék katedrálisnak, mint kolostornak. Építészeti csoda volt ez, szemet gyönyörködtető. Oszlopai karcsúan emelkedtek, faragásai az élettől tomboltak.

Kecses volt az épület, s nagy, tornyai égbe nyúlóak. Fenséges volt a látvány, s nagyot sóhajtott, amikor belépett, mert egy új élet vette kezdetét, s Margitkánk boldogan nézett elébe.

 

 Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának képea szentkúti templom ablaküvegén

     A királylány titka

 Margit új munkát talált magának. Végre szabadon repes a lelke, esténként égi csatornákon szerelmetes Jézus Urunkkal beszélget.  

Könyvet ír a nemzet sorsáról, s látnoki képességét is hozzáteszi ahhoz, amit a fényfiú mond neki. Most igazi csillaghercegnő lehet, itt nem kényszerítik Isten nevében istentelen emberek. Most szárnyalhat és kiléphet az időtlenség tengerébe. A

nemzetért az életért kell cselekednie.

Este, amikor ír, boldogan néz a csillagszemekbe, mik ragyogva néznek rá, úgy mint mindig, szerelmetesen, megunhatatlanul és elszakíthatatlanul. Ez a szellem szerelme, erre nincs szó, erre nincs képzelet, ezt érezni kell, erről beszélni nem sokat lehet.

Gyakran találkozik Özsébbel, a Pálosok generálisával. Régen barátok ők, s oly jó hogy ilyen emberek között lehet, akik értik őt, akik szeretik tiszta szívvel, és akiket szerethet.

Várja ezeket a beszélgetéseket, mert a nagy műveltségű, széles látókörű Özséb, igazán élvezetes társaság, akivel jó gondolatokat cserélni. Szép, daliás termetű, híres tudós, igazán férfias jelenség, aki sokszor bebizonyította harci tudását is. A pálosok ilyenek. Büszkeségei a nemzetnek.

Nagyon megváltozott Margit élete. A kor szabályai szerint nagy felháborodást keltett tette, de már nem volt mit tenni, már nem lehetett visszakozni, és nem is akart. Majd elfogadják ilyennek idővel. Erre nem szeretett gondolni. Királyapja bizony nehezen viselte döntését.

Mély hallgatás lengte körül a nevét, s inkább hitték halottnak, kit valamelyik pilisi barlangban baleset ért, és nem is beszéltek róla. Pedig beszélhettek volna sok dologról, ami a királyi családban esett, ahogy a királyné maga akarta a hatalmat gyakorolni, s ahogy harcolt saját elsőszülött fia ellen, mert nem őt akarta királynak.

Harcolt apa és fiú, ármány és árulás lengett a levegőben mindenhol. Margit végtelenül szerette édesapját és testvérbátyját, Istvánt, és mennyi könnye hullt, mennyit küzdött, hogy hátha egyszer ez a dolog elsimul.

Most elvetette ezeket a gondokat, indult hogy írjon, és előtte még néhány apróságot Özsébbel akart egyeztetni. Ültek az asztalnál és Özséb érdeklődve figyelte az egyre gyarapodó művet a magyarok történetéről. S ahogy beszélt, Margit meglepetten tapasztalta, hogy érzései megváltoztak, s egy csodálatos és furcsa felfedezés izgalma járja át.

Ahogy Özsébre nézett, először vette észre szemeit, amik olyan selymesen simogatóan néztek rá. Margit soha senkire nem nézett még így, csak égi párjára. Ezek a szemek most megigézték, nyílt, határozott, és szeretettel teli szemeket látott. Egy szerelmes férfi szemeibe nézett, amit eddig soha nem vett észre, s nem is fogadott volna el senkitől.

Kicsit meg is rémült, mint egy kismadár, kit megriaszt egy váratlan mozdulat, így rebbent most meg szíve. Hírtelen magányra volt szüksége. Át kell gondolnia a történteket. S akárhogy gondolkodott is, ezeket a simogató pillantásokat minden pillanatban maga előtt látta, ahogy mosolyogtak, ahogy melengettek. Nem változott semmi és mégis minden más lett, az égi szerelmetes mellé beköszöntött a földi szerelem.

Kereste azt is, mióta ismeri ezt a szellemet, s talált számtalan életet, mikor ők ketten egymás közelébe kerültek. S kezdte elfogadni azt, mit korábban el sem képzelt volna, hogy földi szerelemmel is találkozhat. Miért is lett volna hiba mindez, hiszen sok életében élt asszonyként, de eddig elhitették vele, hogy csak apácaként szolgálhatja a szent célt.

S most hírtelen tőrt fel lelkéből a felszabadult öröm, s alig várta, hogy ő is belenézzen abba a csodálatos szempárba, de már viszonozva azt a gyönyörű tüzet, amit fellobbantott benne.  

                                                                              A rózsaszál

  Alkonyodott lassan, s végeztek a napi munkával. Özséb sétára hívta Margitot, beszélgessenek a sokszor bejárt erdei úton, ami a Mária forráshoz vezet.

Margit kicsit szégyellősen mondott igent. Ez most más igen volt, mint eddig, mert nemrég ébredt rá új érzéseire, s most nem a barát szavaira válaszolt felszabadultan, hanem a szerelmes vágyakozó szorongásával esett zavarba.

Mit ért most az égi utakon vívott bátor harcok emléke, amikor sétálni indult szerelemre éhes szívvel, egy erdei ösvényen. Nincs mit szépíteni a dolgon, zavarban volt, s izgalommal készült a sétára. Sietett is, meg nem is, hirtelen elfeledte, amit az előbb még tudott.

Jaj Istenem! – gondolta - nem lehetek ilyen szeleburdi, és már indult is, hogy el ne késsen. Mert azért pontosnak kell lenni, hiszen vannak dolgok, amik ellen soha nem szabad véteni.

A boltívek alatt Özséb várta, hogy induljanak. Huncut szeme boldogon ragyogott, élvezte a pillanatot. Ismerték egymást jól, látták azt is, amit földiséghez szokott szem nem láthat, s tudták mindketten hiába is titkolnák a gondolataikat, vagy szellemük

szikrázó fényárját.

Nem is akarták eltakarni már a vágyott szerelmet, csak szokatlan volt még ez a feltörő érzelem. S ha Özséb meglepetés volt Margitnak, mert ő volt az izgalmas nyugalom, a megfontolt tűz, akkor Margit is meglepetés volt Özsébnek. A harcos komolyság játékos bájt rejtett, mely bármikor kitört, hogy tűzként égessen, vagy selymes esőként csendesítsen.

Margit képes volt gyermeki kedvességgel feloldódni a pillanat szépségében, s Özséb áldozatul esett minden alkalommal ennek a kedvességnek.

Ahogy sétáltak, Margit lábai megcsúsztak a sziklákon, s Özséb aggodva kapta el a szikla peremén. Az érintés is más lett, mert ezek a karok, már nem azok a karok, amik korábban segítettek, ha elbotlott. Most a karok erős izmos karok lettek, amik őt védték, ha kellett. Minden ugyan az volt és mégis teljesen más, ilyen az ember, amikor a szerelem tüze járja át.

S vajon tisztább-e ez a tűz, ha tiszta a szellem, más-e a szerelem, ha a szerelmesek lába, amúgy is a csillagokban lépked?

Mint minden szerelmes, ők is pontosan tudták, nincs náluk boldogabb é szerencsésebb, és nincsenek szemek, amik szebben néznek. Nincs kedvesebb se, csak mások nem tudják, de nem is kell tudni, mert akkor még talán tőlük elkívánják. De milyen balga marad a világ, ha nem tudhatják meg, milyen az igazi boldogság. Remélik, mindenki látja, ez aztán az igazi, semmi más!

S mint minden szerelmes e földön, ők is pont ezt érezték, s nevették magukat, amikor ezt fölfedezték. Ha csillagokba vitte őket a boldog érzés, ezt már el nem mesélték, mert a fénynek is vannak hercegei és hercegnői, ahova az égi utakon, csak ők járnak. De ez már nem is a mi dolgunk, mert egy simogatás, egy érintés olyan földi kincs, amit az angyalok is oly boldogan vennének, ha megélhetnének.

Az alkonyodó estében, a forráshoz érve, talán már nem is emlékeztek, mit terveztek az estére. Rózsabokrok illatoztak a forrást körbevéve. Szólni sem volt kedvük, csak fogták egymás kezét, csodálatos volt a csend, amit csak a forrás csobogása tört meg.

Özséb boldogan nézett a legszebb rózsaszálra, mely illatosabb és hamvasabb volt, mint összes virágba borult társa. S ha gondolt jövendölésre, s arra, hogy a most történőt gondolatban már elképzelte, mind elhalványodott érzés lett a valóságban átéltekhez képest.

  

Karácsony 

Közeledett a karácsony. Itt a pálosok között, más volt a karácsony, mint a kolostorban. A királyi család mélyen hallgatott, nem keresték vele a kapcsolatot.

Nekik olyan volt, mint egy halott. Margit az élő Istent választotta, s eldöntötte, tetteivel is csak az életet szolgálja. Mióta itt élt, égi s földi lénye egyensúlyt talált. Együtt tudott lépkedni égi párjával, s tenni dolgukat, mint eddig is, lenni földi keze az Istenfiúnak, de már boldogan és felszabadultan.

A földi létében is boldogságra talált, s élvezte a harmóniát. Régen sokat tűrt, mert erre nevelték, mégsem bánta, ami megtörtént. Tudta, hogy ennek így kellett lenni, hogy megértse. Hogy megtanulja, hogy másoknak is megtanítsa. Ezeket a történeteket sokáig tudta ide – oda forgatni eszében, de most mégis elhessegette ezeket az alkalomhoz nem illő gondolatokat.

Ma ünnep volt, ma szülte Mária a fényfiút. Amíg világ, világ, ez egy csodálatos ünnepnap marad. A hatalmas pilisi katedrálisban ünnepi mise készült, jött a királyi család és udvar mindenestül. Nem akart részt venni ezen az ünnepen, jobbnak látta, ha nem ingerli az felkavart kedélyeket. Más volt titkos találkán beszélgetni, és más nyilvánosan megjelenni. Nem maga miatt tette mindezt, de, azokért, akik befogadták, akik szerették.

Margit azonban tűz a javából, nem tomboló és romboló, hanem az éltető fajtából való, olyan tűz, ami másokat is lángra gyújt. S mint mindig, most is készült valamire, ami méltó lesz az ünnephez. A katedrálisban napról napra zajlott a karácsony várás, a szertartások sora. Margit most ősi szokás szerint akart ünnepelni. Mióta a pálosoknál lakott és gyakran használta a földalatti folyosókat, termeket, több új helyet is megismert.

Most egy ősi kerecseny ünnepre készült. Eddig, apáca volta miatt soha nem vehetett ilyenen részt. Mégsem voltak ismeretlenek számára azok a csodálatos Istentudó emberek, akik a nép között éltek, s szolgálták Istent hívebben, mint sok felszentelt templomi szolgája az égnek.

Meleg ruhát öltött magára, csak Özsébnek jelezte, hová vezet ez úttal titkos útja. Ment volna vele Özséb is boldogan, de nem mindig cselekedhet az ember szíve kívánalma szerint. Így Margit egyedül indult útnak. Lement az egyik alagútba, ahol lóra

ült, s ment egy, a zárt királyi területeken kívül levő helyre, ahol ősi szertartás folyt, ősi rendszerben.

Nem volt könnyű a mai világban megértetni, hogy az ősi hit, szentebb mindennél, hogy nincs tisztább Istentudat ennél. Hogy mondhatná el az inkvizíció papjainak, hogy ő igaz keresztény akkor is, mikor tűzszertartással, dobszóval fordul az égi fényvilág felé. Soha nem hinnék el neki, hogy ekkor összeér a föld az éggel, ekkor meghallják a tiszta szív csengését, kérelmét.

Tudta hogy királylányként is kockázatot vállal ezzel az úttal. De ha egyszer Isten útját járja, nincs ki biztosabb védelmező nála, s vajon eszükbe jut-e néha, hogy ő is egy táltos papnő, kinek hatalmában áll a tudás, ha a sors úgy hozná. De a sorsot, nem kell kihívnunk magunk ellen, ahogy a közmondás is tanítja, ezért a lépéseit óvatosra fogta, amikor a barlang védelméből kilépett az erdei útra.

Nem volt azonban mitől félnie. Azok, akikhez igyekezett már várták és óvták, örültek, hogy végre közöttük van a szeretett és oly sokat emlegetett királylány. Életüket is odaadták volna, hogy megvédjék, kincs volt ő, még szavaikat is megfontoltan ejtették, nehogy valamivel megsértsék. Margit nem várt ilyen fogadtatást, de egész lénye valami furcsa tiszteletet követelt akkor is, ha szerénynek és egyszerűnek gondolta magát.

Élvezte a sürgés-forgást, jó volt látni, ahogy mindenki tudja a dolgát. A tűz már ropogott, az íjászok felsorakoztak, minden kész volt a déli óra várására, amikor a táltos égő nyílveszőt repít a Nap felé.

Megkezdődött a szertartás, a táltos dobok hangja kitisztult, s lehetett érezni, ahogy összeköti a földi szíveket az égiekkel. A tűz melege, ahogy felfele szállt, vitte magával a dobok mély, tompa, rezgő hangját, s vitte a napot s fényt köszöntő emberek tisztán csengő énekét.

A szertartás a maga rendje szerint folyt, s jó volt érezni, ahogy az ember lelke összeolvad egymással és a mindenséggel, itt a téli hóban, a tűz melegénél. Itt jelen van az, akit úgy hívnak Szentszellem, aki csak oda megy, ahol hívják a tiszta lelkek. Hírtelen Erzsébet nénje jutott eszébe. Ő templomról templomra járt, s csókolta a templom falát, padlóját, oltárát. Nem értették, miért teszi ezt.

Ő, Margit ezt megértette, és mindig ugyan ezt tette, ahogy tanulta tőle, csak egy kicsit elrejtette, de be kellet vinni a szentséget oda, ahol nincs jelen. Itt azonban jelen volt, s élvezte minden percét az ünnepnek. Boldog volt, hogy ezeket az embereket is ismerhette. Jó ízűen evett a szentelt kenyérből, s egy kicsiny darabot a kezében hagyott, nem ette meg azt az utolsó falatot, mert ajándékba vitte ezt a szentséget, hogy az, aki annyira fontos volt neki, megérezhesse ezt a tiszta szeretetet, amit itt élt át ezekkel az emberekkel.

Az emberek pedig titkon, de annál gyakrabban nézték e furcsa lányt, aki szebb volt, mint gondolták, s aki, mikor ékszerhez hasonlatos aranylóan zöld szemével rájuk nézett, valami történt a lelkükkel. Furcsa dolgok jutottak eszükbe, ha ránéztek, olyanok, mint égi szépség, szabadság, szeretet, tisztaság, bátorság és nyíltság s mégis oly édes titokzatosság.

A mulatság kezdetét vette, s ahogy illik, reggelig tartott, de Margit már nem maradt ott. Este, amikor már jót beszélgetett és sok kedves emberrel megismerkedett, visszaindult a Pilis rejtett hegyeihez. Hosszú út várt még rá, az alagutak hosszú során lovagolt át, hogy hazaérjen.       

A békítés 

Margit ismét a kolostor falai között állt. A békítő tárgyalás miatt jött, ami több hónapos munkájának eredménye.

Nagy szemeket meresztve nézték az apácák, mikor meglátták. Olimpiádisz asszony éreztette vele mély megvetését, bár óvatos volt, mert nem látta át pontosan, milyen a viszonya Margitnak, a királyi családdal, így inkább tartózkodónak tűnt önmagához képest.

Margit sokkal korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. Gondoskodni akart arról, hogy minden rendben legyen a kis teremben, ahol majd összeülnek. Oly boldog volt, mert minden vita és fájdalom ellenére, örömmel várta hogy édesapja végre ölelő karjaiba zárja.

Jön István is, őt gyakrabban látja, de a találkozás mindig öröm számukra. Édesanyja, ki nem a gyengédségéről híres, jön Annával, aki méltó társa anyjának. Ők ketten, inkább olyanok, mint két barát, amiben pedig igazán otthon érzik magukat, azok a politikai játszmák. Tiszta szívvel várja, hogy láthassa őket, nagyon örül, hogy ők is eljönnek.

Az asztal közepére arany gyertyatartó kerül, s a fény nem csak a gyertyából árad, ahogy ott áll a király harcos lelkű kis táltos lánya. Nagyon boldog, hogy annyi év háborúság után, ma eljönnek az ellenfelek, hogy békét kössenek. Csak nagy szellemek képesek ilyen engedményre, mert sok keserűséget kell ma mindenkinek félretenni azért, hogy egy asztalhoz leüljenek.

Négy év telt el mióta apát és fiát békítő akarat Pozsonyban asztalhoz ültette. Azóta minden összekavarodott. Mária királynő és Anna nővére, az ifjú Bélát támogatja, őt szeretnék a királyi trónra. S ha még csak ennyi lenne, de már életre s halálra ment a harc.

István lobbanékony és harcias, nem lehet sakkfiguraként tologatni ide-oda, mégis megbocsátó és gyengéd, távol áll tőle az ármány és a kétszínűség. Béla király nemes szívű, erőskezű uralkodó, aki az országot nem győzi menteni a sok-sok bajtól. A két nemes szív mégis egymás ellen harcol.

Margit ült az asztal mellett, s elmereng, látja anyját maga előtt-aki még mindig szép a korához képest- ahogy kínosan rendezett külsejével, biztos kézzel irányítja az udvar életét. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Becsüli pontos, határozott lényét, de tudja azt is, félik őt az emberek, s inkább kerülik őt, nehogy kivetni valót találjon bennük. Akit ő nem tűr, az meneküljön, mert jó vége annak nem lesz.

Dúl a harc apa és fia között, nem is lehet már tudni, ki miért olyan sértődött. István ellen nyílt halálos ítélet születik, s apja a király Erdélyig kergeti. Végül Feketehalom várába szorul seregével.

István békét szeretne, s titkon követet küld, jusson el apjához bocsánatkérésével. A követet azonban elfogják a kémek, s a király helyett kínzókamrában faggatják, a vitt üzenet felől. A király nem szerez tudomást mindezekről.

Istvánnak végül egyik híve küld mentő sereget, s a várból kitörve, most ő lendül támadásba. Buda aljáig veri a királyi seregeket.

Ma végre idejönnek tárgyalni a történtek ellenére. Tudta a szeretet is és az értetlenkedés is mindkettőjükben ott él. Nem értette egyikük sem, miért cselekszik a másik olyan bántón. S bármit mond az ész, a lélek mást válaszol. Az apa csak azt érzi, fia fegyvert fogott ellene, s itt nem számít, ok és érv, csak az ütésre emelt kéz. S a fiú nem lát mást lelke mélyén, csak azt, hogy apja elhagyta, bocsánatkérését el nem fogadta, halálos ítéletét aláírta.

Hol is kezdődött mindez? Hova lett a bizalom, a hűség és szeretetet?

Talán az első kétséges szóra kellett volna, szemtől szembe állni, s kérdőre vonni, és tisztázni, a „segítő és közvetítő” kezeket félre tolva.

Elmélkedéséből az érkezők hangja riasztotta fel. Érkeznek is az oly nagyon várt vendégek. Végre itt van az édesanyja és nővére is. Kicsit tartózkodó a hangulat, de mégis örül a találkozásnak. Az utolsó pillanatban azonban megtorpantak és visszafordultak, s mielőtt bármit tehettek volna, kiléptek az ajtón, s kivonultak.

Maradt azonban a két nehéz szívű harcos, büszke szépségei a nemzetnek, s Margit oly féltőn nézte mindkettőjüket. Mennyi éve vívódtak már, milyen jó, hogy most szemtől- szembe álltak egymással. S a jég, ha lassan is, de kezdett megolvadni, s ha nehezen is, de feltörtek a szavak, s végre tisztázódtak a tények, s megszülettek az egyezmények.

Aztán együtt léptek ki a kertbe. Tavasz volt újra. S Margit oly nagyon akarta, hogy a megkötött béke úgy kapjon életre, ahogy most, a természet is éled.

Az inkvizíció  

 Nehéz idők jártak. A pápa, a római katolicizmus egyre nagyobb erővel üldözte mindazt, ami az ő ellenőrzésük nélkül történt.

A nép között elerjedt volt az ősi hit gyakorlása. Volt keresztelő, Szent György napi tavasz ünnep, Szent Mihály napi őszi szertartás, és a nép lelkében olyan nagy tisztelettel élő Szent László napi ünnepek, vitézi versengések. Kerecseny ünnep és húsvét, s ünnep az új kenyér szentelésén. Átitatta egész életünket az ősi ritmus és szentség. A régi tudó embereket papként, tanítóként, gyógyítóként szerették és ismerték.

Ezek az „Isten emberei” az inkvizíció érdeklődését is felkeltették, de igazából nem tudták mivel vádolni őket. Ezért gyűjtötték az adatokat, faggatták az embereket. Az Istentudó emberek pedig most titokban gyógyítottak Isten nevében. Gyógyítottak szent forrásvízzel, gyógynövénnyel, igével és tűzzel. Gyógyítottak kézrátétellel, és bűvös szavakkal, miket rótt

botokról olvastak. Gyógyítottak Szentasszony-virág főzetével, és Isten szerelmével, s gyógyítottak síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Az emberek nem mondhattak egyebet, csak jót. Ők nem is értették igazán ezeket a faggatózó urakat, akik Isten nevében kínoztak és kutattak, azok ellen, akik Isten nevében segítettek és gyógyítottak. Hát nekik nem ugyan az, az Istenük?

Elkezdődtek az inkvizíció sötét évszázadai.

Margit pontosan követte az eseményeket. Úgy alakult, hogy kijelölt lelki atyja, lelki vezetője, Marcellus atya volt, aki a magyar domonkos-rendi tartományfőnök, és egyben Ince pápa által kinevezett vezetője az inkvizíciónak. Az eretnekek irtása, a tatárjárás, háborúság, olyan terheket rakott a nemzetre, hogy az alig lélegzett a hatalmas nyomás alatt. Margit, remegő szívvel gondolt erre, s tette mindazt, amit belátása szerint megtehetett.

Egy alaklommal két „csodatevőt” vádoltak meg, aminek már ország szerte híre ment. Margit, amikor erről tudomást szerzett, mindenképpen segíteni akart ezeknek az embereknek, akik a nehéz sorsú népért élnek, mint ő is, mentik az asszonyokat és gyermekeket, s nem csak egészségüket de megkínzott lelküket is gyógyítják. Nagy szükség van rájuk, az emberek szívében reményt és életet ébresztenek a cselekedeteikkel.

Igen, segíteni fog, döntötte el végül. István bátyját keresi meg ez ügyben, a herceget. István is pontosan érti, Margit feldúltságát. Nehéz a politika, nehéz a döntések sorozata, dönteni rossz és rosszabb között, menteni azt, ami menthető. Ezúttal azonban segíteni akar ő is Margit kedvéért. Tudja, hogy ez nem oldja meg a kérdést, de nem árt a segítség, a példamutatás kedvéért.

István új vizsgálatot rendel el, s ezúttal a vádak alaptalannak bizonyulnak. Margit alamizsnát is küld ezeknek az embereknek, hogy legyen miből gyógyítani a szegényeket.

Margit is tudja, amit tett, talán csepp a tengerben. De ha mindenki csak egy cseppet tenne az életében, akkor tengernyien lennénk hirtelen. Talán lesznek idők, amikor ezt megértik az emberek. Addig ezek az Istentudók járják a falvakat, teszik csodáikat, röptetik sólymaikat, s adnak reménysugarat az arra áhítozóknak.

 

 

A Pilis 

Nyár volt és meleg. Margit egy sziklán ült, nem győzött gyönyörködni az elétáruló természeten. Nem csak a hegyek rajzolata, a fák sokasága ragadta magával. Itt minden kő, minden fűszál titkot rejtett, vára volt ez, a csillagok rejtelmeinek.

A készülő könyve járt az eszében, s látta maga előtt, amikor Attila jött be seregével. Sírni tudott volna a gyönyörű látványtól, ahogy kísérte képzeletében az eseményeket. De hírtelen visszatért a jelen életbe, s figyelte azt a csodát, ami körülölelte.

A boldogság finom borzongató érzése áradt szét ereiben. Milyen csodálatos a természet. Milyen boldog az, ki megláthatja ezt a szépséget. A fa levelének könnyed táncát, ahogy a szél simogatja, s a napfény csillogtatja.

Harmat fedi, az álmos reggeleken, s amire felszárítja a nap melege, már fordul is a fény felé, s végzi munkáját, átalakítja az ég és föld csodálatos energiáját. Micsoda titkos konyha ez, ahol ennyi minden történhet.

Aztán egy virág ötlött szemébe, amit majd egyszer, egy késő őszi fagyos éjjelen, ízletes kökényként ehet meg. Milyen finom és milyen adakozó a természet. Milyen szépséges gondolatok kellettek, ennek a csodának a megteremtéséhez. Lehet szép egy mesteri tárgy is, de eltörpül mindez, amikor valaki megérzi a természet csodáit.

Mennyi illat és íz, mennyi szín és árnyalat, fény és árnyék örök játéka. Mily csodálatos a rend, s minden apró részlete elengedhetetlen. S ha egy fűszál, ha egy levél egy illatos virág ilyen tökéletes, milyen tökéletes alkotás az ember lénye. Mert maga a test is finom részletek végtelen sora, de hol van a láthatóhoz a láthatatlan, ami hétköznapi szemnek titokban marad.

Egész életében ezt igyekszik megmutatni, ha az ember finom világokban tud csodákban lépkedni, akkor a gondolat, az érzések, a test is követi ezt a szépséget. Ilyen a Pilis erdeje is. Szép és bővelkedő vadban, források, virágos rétek sokasága teszi még szebbé azt, ami már alig fokozható szépség. S ez is a földi test, mit egy szellemi szépség teremt, ami láthatatlan az avatatlan szemnek.

Itt dalol a lélek, s a kövek beszélnek, az égen angyalkák felhőkkel játszadozva üzennek. A föld alatt városok húzódnak, s a régi várnak számtalan épülete még romjaiban is méltóságteljes és hatalmas. Itt avatják a magyarok mindenkori királyát, itt adják át az igazi tudást.

Mennyi mindent mesélhetne még e szépséges csodáról, amit hihetsz álomnak is, mesének is és csodának is, ami ott hever a lábad előtt. Csak egy titka van, tudni kell, megszólaltatni. Olyan a Pilis szent erdeje, mint egy varázslat. Csak titkos szóra nyit ajtót a kopogtatónak, s ha bebocsátatott valaki, nem tudja még, mit rejtenek a titkos utak, s hány próbát kell kiállni.

A mesék furfangos, csillagszemű juhásza, talán bejuthatna ezekbe a varázslatosságokba, ha viszi szépen szóló furulyáját, s tengernyi eszét, hogy megoldja az összes feladványt és próbát, mit ki kell állni az út során. Még ennél is jobb, ha többen indulnak, egymást segítve többre jutnak.

Mindez persze csak találgatás, egy szép álom, itt ülve a sziklán. Közben az idő is elszaladt, Margit sietve indult vissza, hogy segítsen a rá váró betegeken, s várta a sok kedves feladat. Boldogan állt fel ültéből, s könnyedén lépkedett az ösvényen, vissza a pálos kolostor magas tornyú épületébe.

  

A Pálosok 

 A titok régi, Margit még csak piciny gyermek volt, mikor a gondolat már megteremtette a Pálos rendet. Béla király és Özséb kanonok, nagyot gondolt, és létrehozták azt a csodálatos és bűvös dolgot, ami a nemzet fő ütőere és ütőereje lett.

Titkok és égi varázslat, ami a kettőjük munkája. Nem sokan tudhatták meg a titkot, s ebben részt venni, csak kevés ember hivatott. Margit mindig is együtt dolgozott velük, s mióta szíve is ide kötötte, még jobban átitatta a tervet az ő fénye és szeretete is. Ahogy fontolgatták a lehetőségeket, megoldást kerestek, és elhatározták, hivatalossá kell tenni a rendet. Működött minden, de ez annyira fontos volt, hogy hosszú századokon át, biztosítani akarták létét, biztonságos működését.

Töprengtek is eleget, hogy megfeleljen minden az egyház formai követelményeinek úgy, hogy a terv nem módosul. Az Isten is segítségükre sietett, találtak okot és módot is, már minden készen állt hogy a pápa elé tárják a rend megalapításáról a kérelmet. Nem hitte senki, hogy a pápa bármi jót is tenne értünk, de fontos volt, hogy ne kelljen a pálos papoknak bujkálva élniük. S ki tudja, mit hoz a történelem vihara, a rend, nem lehet idő előtt ennek áldozata.

Készen állt hát minden, de Béla király mégis mást gondolt. Miért menne ő a pápához kérni bármit, amikor a magyar királyok nem kaptak még mást, csak egyházi átkot, személyesen a pápától. Hányszor próbáltak katonát, támogatást szerezni e földnek, s a segítség helyett jó ha nem küldött a pápai udvar ellenséget, további gyengítésünkre.

Szívesen vették volna már hírét pusztulásunknak, miért kérje ő a pápa engedélyét ezek tudatában. Tett már engedményt jobbra – balra, s most Özséb, ki olyan kedves barátja, ő is másképp látja? Ő, mint király, biztosítja majd a rend sorsát, nem kell aggódni senkinek, működhet minden, ahogy kell. S ki tudja még ki és kinek mit mondott, a vége az lett, a király egyre határozottabb lett a kérdésben: ő Rómához ez ügyben nem fordul.

Margit is tehetetlenül állt előtte, mert a nemzet, a biztos siker érdekében, ennyi munka és ennyi szeretet, megérdemelné, hogy minden szempontból biztonságban legyen.

Bízott benne, hogy a szeretet, az érvek meggyőzik a nemes szívű apját, de ő ellenállt. Özséb is rengeteget dolgozott. Hatalmas szervezetet építettek ki, s ennek működése maga volt a csoda. Rendkívüli egyéniségek, táltosok, tudó emberek alkották a Pálos rendet. Égi s földi tudást összekötve, építkeztek, terveztek, írtak és növényeket termesztettek.

Oly gazdag volt tudásuk, amit csak rendkívüli emberek képesek véghezvinni. Csendben felújították az évezredes alagutakat, városokat, őrizték azt, amit őseink ránk hagytak. Ha harcoltak, akár a mesék csodáiban, égi seregek segítették erejüket. Özséb mindezt képes volt kézben tartani, irányítani és megvédeni.

Az engedélyeztetést ő is fontosnak tartotta, de mint harcos férfi, ő is úgy gondolta, ha Béla nem akarja, a hivatalos utat járni, akkor majd megvédik az ügyüket más módon. Margit minden erejével küzdött a jövőjükért. Féltettei is Margitot, mert tudta, vannak dolgok, amiben megingathatatlan.

Béla azonban azt mondta, döntött, tegyék azt, amit a királyné és ő mond. S Margit egy fellobbanó pillanatában azt mondta, addig nem eszik, még a király a papírokat alá nem írja. S ha azt gondolták, majd megnyugszik, tévedtek, mert Margit attól a naptól kezdve, ételt nem evett.

Béla nem aggódott, nem is törődött vele, elfoglalták sűrű teendői, volt fontosabb dolga száz is, mi figyelmét lekösse. De Margit, ha nem is gondolták róla, soha nem feledte el azt a fogadalmat, amiért itt volt ma is, nemzetért, életért, fényért. Bárki akarta, bármilyen módszert választva, nem bukhat el ez a munka!

Már ő sem akarta apját kérni, érezte, nem értené meg kérését. Nem büszkeség, vagy sértettség miatt tette ezt, hisz mi volt az ő büszkesége a nemzet létéhez képest! Inkább féltés volt, nehogy Édesapja félreértse az egészet, és elrontsák azt, amit oly gondos kezekkel felépítettek. Egyszerűen nem evett, s várt.

Vitték a hírt a királynak, de ő lánya ragyogó szépségű szemében már nem látta a bátorságot, s a szeretetet sem látta. Mintha nézett volna, de már nem látta azt a ragyogást, ami az évek alatt egyre fényesedő lélekkel, aranyló drágakővé érett. Túl nagy terhek nyomták már Béla vállát. S Margit lelke is lassan lecsendesült, s ha apja egy kicsit el is hidegült, ő már ezt nem látta.

Végtelen szeretetének megszépítő fényén át, szemlélte a világot. A szelleme, egész életében, egy kicsit az égben maradt, s a böjt, mit elkezdett, már egy búcsú lett ebben a földi létben. Már nem tudta földi mércével látni a történtet, már nem akart több vitát, úgy érezte, megtette az önmagára kiszabott feladatát.

Harmadik hónapja nem evett, s ha a test képes volt is létezni, tudta, az élet a meghatározott idő szerint, a végéhez közeledik. Még megpróbálja a Pálos rendért megtenni ezt az egyet, had távozhasson nyugodt lelkiismerettel.

Életből az életbe 

 Margit és Özséb, sok éve éltek már egymás oldalán. Csak néhányan mertek suttogni róluk, hogy vajon milyen lehet a kettőjük kapcsolata, a legtöbb ember azonban inkább szerette és szívébe zárta őket.

A kolostor évek óta igyekezett takargatni a történteket, az egyházi rendek bezárt kapui mögött, mindig is nagy titkok bújtak meg.

Margitkánk és Özséb, tisztán ragyogó szerelme büszkesége volt az Égi s Földi világnak. Méltó párja voltak ők egymásnak.

Elszaladtak az évek, s mindketten tisztában voltak vele, közelednek a kiszabott földi útjuk végére. Mint Táltosok, látták és elfogadták ezt, hiszen oly sok ezer éve, jöttek és mentek, testet öltöttek, majd visszatértek a fénybe. Mégis fájdalmas minden búcsú. Percre pontosan ők sem tudták, a kilépés pillanatát, de hogy közeleg, az kétségtelen.

Tél volt, nagy hó borította a hegyeket. Nemrég köszöntötték az újévet. Margit kinn sétált az oly nagyon szeretett helyen, Szentkereszten. Csendben lépkedett, csúszkálva a hóban, kicsit talán megilletődve, és elcsendesedve, mert búcsúzott a földi szépségektől, a hegyektől, a téli hidegtől, az alvó erdőtől.

Csak akinek alkalma van búcsút venni, csak az tudja, mi mindentől kell elválnia. Mert hírtelen a kopár, téli bozót is jelentőséggel bír, ha már többé nem várhatja a tavasszal zöldbe boruló bimbódzó életét. Már nem láthatja a tavasz első fehérlő hóvirágát, mely kedves, harangra emlékeztető szirmaival jelzi a tél elmúltát.

Már nem fogja a forró nyári nap égető sugara megizzasztani, nem ehet az édes szőlőfürtökből, és nem szelhet az új kenyér ünnepén, friss ropogósra sütött, megszentelt kenyérből. Az esőcseppek sem simogatják, s a szél sem tépkedi ruháját.

Mégis szerencsésebb a szerencsésnél, mert még foghatja szerelme kezét, még megsimogathatja, még megérintheti, s gyönyörködhet benne.

Margit gondolatai ide-oda járkáltak. Vajon mennyi ideje lehet még hátra. Várta hogy mehessen az édes égi világba, Jézuskánk oldalára, ugyanakkor nehéz szívvel gondolt arra, hogy Özsébet ne lássa többé ebben a földi világban.

Mária forrásához igyekezett most, ezen a téli napon. Hideg volt és a szél is feltámad. Hirtelen megváltoztak a dolgok, lábai elnehezedtek, pedig még messze volt a forrás. Erre a szent helyre akart eljutni, oda, ahol Mária is oly hosszú ideig élt, gyógyított. Most hírtelen megrémült, hátha nem tudja már elérni. Aztán mégis remény gyulladt szívébe, mert már látta a forrást, amit még egyszer, ezúttal utoljára meglátogat.

Margit, nehezebben kezdte szedni a levegőt, érezte tüdeje égető zihálását, s érezte, a teste megkezdte a búcsúját. A tüdő az, mi utoljára megteszi a legnehezebbet, nem ad már elegendő levegőt, hogy az élet elszenderedjen.

Aztán elfogytak a lélegzetek, a szemek sem rebbentek. Margitot elárasztotta a végtelen megnyugvás, s a tudat, hogy elvégezte földi feladatát. Hirtelen elvesztette jelentőségét az előbbi igyekezet, a harc elcsendesedett.

Törékeny teste, amit fehér apáca ruhája borított, szinte beleolvadt a havas tájba. A téli erdő tiszta fehérsége, most tisztelettel

vetett ágyat az égi szépségnek. A természet vigyázza azt, ki méltó erre, s ahogy ott feküdt, madarak jöttek, hogy eldalolják a búcsú éneket.

Özséb bukkant fel most a tisztás szélén, s rohan, hátha segíthet, hátha még időben odaér, egy mosolyért, egy utolsó pillantásért. De jaj, Margit teste mozdulatlan, s tudja is, látja is, hogy elkésett. Most karjába emeli a szeretettet, szerelmét, szerelmetes testvérét, a révülések harcos társát, a nemzet gyönyörű virágszálát.

Margit szelleme ott állt, és simogatta Özséb könnytől áztatott arcát. Nehéz a búcsú, Özséb csak ült, ölelve Margitot, s végiggondolta a sok boldog együtt töltött évet, s tudta, különös boldogság, amit ők ketten átéltek. A hideg dermesztő lett. S ha folytatódik is az élet, ha tudjuk is, hogy a halál csak egy állomás, akkor is fájdalmas a búcsúzás.

Özséb felállt, ölében Margitkával, s vitte a szeretett testet, s elindult vele a pálosok egyik barlangjába. Margit fiatal rózsaszál volt még, nem régen ünnepelték 28. évét. Most halott volt, s csak haza akarta vinni, biztonságba, hogy méltón elbúcsúztathassa. Vitte a hóban, lábai még csak meg sem csúsztak, nem érzett hideget, csak fájdalmat, ami elárasztotta, amit az oly végtelenül és megunhatatlanul szeretett kedves elvesztése miatt érzett.

Aztán letette a testet, jöttek a pálos atyák, s megkezdték a búcsúztatást. Özséb csak állt, nem bírt mozdulni, és mosolygott is, mert látta, Margit hamar túltette magát az átlépés fokozatain, s érezte szellemének lassan feltörő örömét, ahogy hazatalált.

Özséb 

 Özséb csak állt, nem bírta itt hagyni a szerelmetes kedvest. Nem sok ideje maradt neki sem, régen tudta, hogy Margittal szinte egyszerre távoznak a földről, így volt ez megtervezve, s így kell most ennek történnie.

Már nem is bánta, hogy véget ér útja, oly sokat küzdött és dolgozott, nevelte az utódokat, irányította a rendet, harcolt az ellenséggel, s terveket szőtt a királlyal. Mindezt örömmel tette. Útjára indítottak egy kozmikus programot, amit majd egyszer kiteljesít az, aki erre hivatott.

A kozmikus erők már dolgoznak, a nemzetnek élni kell! Megtettek mindent hogy ez a szépséges lelkű, égi tudást hordozó magyarság, túlélje a sötét idők bénító hatását. Földi gúnyája most nehéznek tűnt, hírtelen érezte korát, amivel eddig soha nem foglalkozott.

Neki könnyebb volt búcsúzni. Margit már odaát volt, s inkább izgalommal töltötte el a rá váró átlényegülés, mint szomorúsággal. Néhány dolgot el kell rendezni, mindent rendben akart itt hagyni. Még elsietett szállására, kikészítette a fontosabb hivatalos iratokat, rendelkezett és gondoskodott arról, ami dolga még volt.

Összekészítette Margit hagyatékát is, és ahogy megbeszélték, átküldeti a családjának. Innen már az ő dolguk, hogyan gondoskodnak a királylányról. Bár Béla, még mindig mélyen hallgat, döntse el maga, hogy részt vesz-e gyermeke temetésén, vagy tüntetőleg távol marad. Nehéz szívvel engedett Margit végakaratának, de tudta, Margitnak ezzel is tervei vannak.

Ismerte jól örökké alkotó, teremtő jókedvét, nem mondta el még neki sem pontosan miért, de ravatalt akart és hivatalos temetést. Örökké illatozó teste, most is olyan volt, mintha aludna, s el kell fogadnia azt, ami Margit végakarata.

Jöttek a király emberei, s kellő tisztelettel vitték át Margit testét a régi otthonába, a szigeti kolostorba, ami oly sok fájdalmát is látta. Itt örömmel vették a dolgot, most eltemethetik hivatalosan, s lemoshatják a szégyent, hogy ez a lány elmenekült egykor innen.

Az üresség nagy lett Özséb körül. Igen, beteljesedett a földi élete, a feladat elvégeztetett. S már túl akar lenni a földi teste elhagyásán, lelke már ott volt odaát, már félig le is tette földi gúnyáját. Társai tisztelettel nézték. Titkos pálos szertartás következett, hogy Özséb szeretett és nagyra becsült testvérük, rend szerint lépjen át az öröklétbe. Romlatlanná váló teste őrzi majd emlékét, pihenve évszázadokig titkos helyén.

Özséb, halála órájában lelkiismeretesen végiggondolta küzdelmes életét. Boldogan gondolt vissza sok-sok örömére, boldog pillanataira. Elszámolt ő is, mint mindenki más a legnagyobb bírájával, Önmagával.

Az angyalok mosolyogtak, bár mindenkinek ennyi erény és érdem, szeretet és örömteli élet lenne, amivel számot kell vetnie. Özséb testét, mind számtalan pálos atyáét, romlatlanul őrzik a titkos szobák, s őrzik a titkos tudást is, hogyan válhat az emberi test romlatlanná.

 

 

A temetés  

A kolostorból értesítették az esztergomi érseket - Fülöpöt – és más egyházi fejedelmeket Margit haláláról. Megérkeztek a püspökök, tisztelendő atyák és urak.

Körülállták a halott testet. Az érsek úr a test mellé állt, hogy felemelje az arcára borított fátylat, s mikor felemelte, kicsit meg is lepődött, mert a királylány arca fényesen csillogott, és a boldogság és nyugalom áradt halálában is sugárzó lényéből. A volt apácatársak sírásba kezdtek, de az érsek azt mondta:

Szent Margit halála

- Nem kell tinéktek sírnotok ez örök királynak leányán, de inkább örülnötök kell, mert immár a mennyei örök örökségnek jutalmát őt vennie nyílván látjuk.

Margit halálának gyorsan híre ment. Az emberek ezrei akarták látni. A nép szerette őt és kíváncsiak is voltak rá, meg akarták pillantani még egyszer a királylányt. Jöttek hát mindenhonnan, minden rendű és rangú emberek, s lassú sorban vonultak el a felravatalozott test mellett.

Szomorú szívvel néztek a halottra, aztán mégis elmosolyodtak, amikor a Margitkánk arcára néztek. Annyira élő volt, és szépséges, hogy nem éreztek fájdalmat és keserűséget. S történt valami, amit utolsó ajándékként kaptak. Furcsa fényekben játszott Margit arca. Először a fényesség arany ködként bőrére rakódott, s az arany lassan rózsás arcpírrá változott.

Tudták az emberek, minden Árpád-házi hordozza ezt a csodát, de még sohasem láthatták, amint a test átalakul romlatlanná.

Milyen ősi tudás ez, honnan jöttek ezek a szent emberek?

S ha valaki nem is hallott még hasonlót, megdöbbenve látta a csodát a ravatalon. Finom illat áradt, mi betöltötte az egész templomot. Mindenen áthatoló friss, élettel teli virágillatot éreztek az emberek. Furcsa érzés volt ott lenni a ravatal előtt, átélni ezt a furcsa halált, ami nem is elmúlás, hanem átlényegülés egyik létezésből, a másikba.

Marcellus atya is megérkezett, és nem értette ezt az illatot. Kérdezte is, ki az, aki körbeöntözi illatos olajjal a templomot. Mondták, hogy senki sem, ez Margit mellől árad. Marcellus „szent engedelmességnek erejével és átoknak kínjai alatt” követelte, hogy minden apáca mondja el az igazságot. Így egyenként bizonyították, sem ők, sem mások nem locsolnak illatszereket a templomba, ez Margit körül árad.

Aztán hármas koporsóba rakták a törékeny testet. Legkívülre a vörös márvány koporsó kerül, ez a temetési rendje minden Árpád-házi királyi vérnek. Készültek hát, hogy megtartsák az utolsó búcsúztatást.

Most is illatozott a templom a szertartás folyamán. Amikor a vörös márvány koporsót lezárták, mintha gőz szökött volna ki a fedele alól, s a kolostor felett egy csillag indult fel az égbolton.

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, s súgjátok meg nekünk a titkot, ti csillagok, ugyan kik is vagytok.

Jézus Urunk, mikor fénnyé vált, hagyott maga után egy kozmikus képet, beleégetve halotti leplébe. Árpád-házi Margit is ezt tette, - mint már sok elődje, mikor a koporsó fedele lezárult, elhagyta a test a földi létet, azért, hogy ezentúl fényként éljen a szerelmetes égi létben.

Csak csendben kérdi már onnan fentről, hogy amikor nézi a koporsója fedelét, s látja a fénnyé vált testének beégését, miért látszik úgy, hogy feje nincs a helyén. Az, aki még halálában is meggyalázta, feje levágásával őt meg nem bántotta, bántotta helyette saját lelkét, s növelte amúgy is nehéz terhét.

Így mutatta meg Margit is, hogy az élet örök, hogy a földi halál, egy állomás, s az út megy tovább és tovább.

Az ifjú László király   

Margit már több mint két éve hagyta itt földi gúnyáját és öltötte magára fényes égi ruházatát. Szerelme, földi párja, Özséb, édesapja, Béla királyunk és testvér bátyja, István király is ott volt már az égi világ csillagjai között. A csapat visszatért egy kis időre, s most más dimenzióból segítették oly nagyon szeretett testvéreiket.

Az ifjú király, nagyon megbetegedett. Szörnyű fejfájás gyötörte, de olyan fájdalmas, hogy már eszméletét is elvesztette. Ott volt mindenki körülötte, aki fontos volt az udvarban: udvari orvosok, rokonok, egyházfők, hercegek, bánok, a dajkája és sorolhatnánk az összes hozzá közelállót.

Tehetetlenül álltak, nem tudtak újabb lehetőséget, amit megpróbálhatnának még, ami esetleg segíthetne. Időnként a keze ujjait megszorongatták, hogy a fájdalmas szorításra válaszol-e, de a fiatal király mozdulatlanul feküdt, nem adott életjelt. Sok halál esett mostanában a királyi családban, s most itt haldokol ez az ifjú, büszke, szép legény is, a magyarok új királya. Látják, hogy a halál kopogtat már életéért, de még itt tartanák.

Margitunkat hívják, hogy segítsen a királynak. Futárt is menesztenek Margit unokahúgához, Erzsébethez, imádkozzon ő is a szent sírnál, s kérjék ott is László király gyógyulását. Erzsébet azonban gondol egy merészet, s eszébe jut, elkéri Margit vélomát a pálosoktól. Ezt a fátyolt viselte Margit, s ez takarta fejét halálakor is.

Nem volt földi por és szenny, ami rátapadhatott, gondolta hát, bizonyára jó gondolat, elvinni ezt a haldoklóhoz. Az atyák, nem szívesen adták ki őrizetükből Margit fejtakaróját, de a király élete, az más! Erzsébet szavára elindultak s vitték magukkal a látszólag hétköznapi fátylat.

Anna, Margit nénje, nem tétovázott, amikor meglátta a fehér fátylat, sietve borította rá a királyra. A fátyol alatt, élet lobbant, László elkezdett verejtékezni, először a fején, aztán lejjebb és lejjebb, lefelé a testén, akár a folyó, amikor elönti a kiszáradt medret, úgy tért vissza Lászlóba az élet. Kezdtek az érzékletek, majd lassan a tudata is kitisztulni. Végül felismerte a körülötte állókat.

Mikor végre mindenki megértette, hogy is esett a csoda, az orvosok is buzgólkodni kezdtek, s hogy semmi bajt nem tapasztaltak, végre engedélyezték, hogy a történteket mindenki kedvére megbeszélhesse.

László, amikor megtudta, hogyan kelt életre, szeretettel ölelte magához szerelmetes nénje vélomát. Ki tudná elmesélni, milyen érzés a halálból megtérni, s a kezében fogni azt a fátylat, amit Margit viselt, az, aki odaátról, visszahozta ebbe a földi világba.

Most nem akart mást, csak a sírhoz menni, és köszönetét kifejezni. A sok ember, ki az előbb az életéért harcolt, most örömmel járt az ágya körül, ami nem is régen, majdnem ravatala lett. Az ifjú király most véget vet a szavak folyamának, s parancsot ad, s fennhangon mondja:

- Köszönöm azt, mit értem tettetek, s most mennünk kell, és hálát adunk Istennek, s szerelmetes nénémnek, kinek fénye beíródott még ebbe a fehér fátyolba is, s így megmentette életem. Gyalog kívánok oda menni, mint zarándok, veletek, kik itt voltatok velem haldoklásom, s felgyógyulásom óráiban.

Elindultak a sírhoz, s rögtönöztek hálaadó menetet. Került virág is, gyertya is, és vidám énekeket énekeltek, hogy megköszönjék az égi csodatételt.

A két pálos atya, kik mindvégig ott voltak csendben, most tisztelettel vették vissza a drága ereklyét. Örültek hogy királyunk meggyógyult, s mentek ők is a rögtönzött menettel, s ahogy mentek, hírtelen felnevettek, mert látták maguk előtt azt a jól ismert mosolyt, ami oly sokat ragyogott fel ennek a fátyolnak lágy redői közül, s ami most is ott ragyogott előttük, vidáman, huncutul.  

 

A szórakozó atya   

Volt egy atya, aki a híres Nagyboldogasszony szigetének közelében lakott, s nagyon szeretett Szent Margit sírjához járni. Kedvére imádkozott abban a légkörben, mert valami nagyon különös érzés vette ott körbe.

Állandóan imádkoztak ott, éjjel-nappal sokan voltak a sír körül, s elnézelődött, ki miért ment oda, s hogyan történt aztán csodálatos gyógyulásuk. Kíváncsi is volt, érdekes is volt az, ami ott történt.

Egyik nap, amikor megint a sírhoz igyekezett, szerzetes társaival találkozott össze, útközben. Köszöntötték egymást, s aztán megtudakozták, mi járatban van éppen. Mondták ennek a szerzetesnek, tartson velük, had beszélgessenek egy keveset.

Az atya hajlott is erre. De mégis azt mondta, nem, mert hát már megmondta, Margit Asszonyuknak, hogy oda megy ismét, hogy imádkozzon ő is a rászorulókért. De a többiek, csak jókedvűen nevették:

- Ugyan, a sír ott lesz holnap is, gyere velünk jó barátunk, beszélgessünk egy kicsit a régi időkről.

Addig-addig kérték, hívták, hogy végül ráállt, s elindultak a szigettel ellentétes irányban. Két nap is eltelt, mire ismét eszébe jutott az atyának, hogy bizony el akart menni Margithoz, a koporsóhoz.

A barát atyák azonban még kicsit szórakoztak volna, s ez az atya pedig ingadozott akaratában. Végül, hogy mindenki jól járjon, javasolta, hogy mulatságból, jöjjenek vele a szigetre, s nézzék meg ők is a szent helyet.

Kedvet kaptak a kalandra, s indultak a csónakhoz, s evezőt ragadtak. S ahogy evezett az atya, hírtelen görcsös fájdalom hasított karjába, s ahogy haladtak a sziget felé, úgy nőtt az atya fájdalma. A karja pedig megmerevedett, csak a fájdalom volt éles, behajlítani azonban már nem lehetett.

Az atya megrémült, sejtette, hogy valami félre sikerült, mert ez az üzenet túl érthető volt ahhoz, hogy valami másra gondoljon.

Már ott is voltak a sírnál, s fájó könnyeket hullatva borult rá, könyörögve a megbocsátást. Értette már azóta, hogy jókedvvel tréfálkozni nem ugyanaz, mint szórakozni valami szent dolgon. Már nem tudta és nem is foglalkoztatta az odavitt barátai véleménye vagy sorsa.

Kétségbe esve imádkozott, hogy Margit megszabadítsa. Milyen szégyen, hogy mások, itt, halálos bajokból meggyógyulnak, ő idejön, s az egészségét veszti el csúfságára a világnak. Bánta már és szégyellte, amit elkövetett, hetvenkedett olyannal, amivel nem lehet.

Margitkánk, a szépséges fénysugár, nem akarta ezt az embert sem sokáig a bajában látni. Csak annyira fogta meg a karját az égi gondviselés, hogy ne sértse meg saját lelkét. Ha nem vigyáznak rá, még elront valami nagyon szépet, amit eddig oly nagy gonddal épített.

S most, mikor látták őszinte bánatát, s látták azt is, végre megértette hibáját, Margit nem akarta egy perccel sem hosszabbítani a leckének kínos perceit. Ez neki sem volt kellemes, de néha a felnőtteknek is kellene egy kis: „ejnye - bejnye”.

Csak titkon gondolkozott el Margitkánk, hogy az emberek miért nem látják, hogy az Isten a szeretetével így vezetget mindenkit arra, amerre szükséges. Igaz, nem mindig ilyen egyértelmű az üzenet, de úgy tanuljuk mi is az életet, mint a piciny gyermek az első lépéseket.

Az atya boldogan vette észre, megmozdult a keze, s nem gyötöri a fájdalom se. Köszönte hát a leckét, amivel megpirongatták, s megtanulta, vannak dolgok, amikkel az ember nem csúfolódhat.

 

 

 A megfagyott csecsemő

 

 Pestnek városában élt egy szegény ember, feleségével, s kicsiny gyermekével. Egész nap dolgoztak, s este fáradtan bújtak be a hideg ágyba. Nem nagyon akadt pénzük tüzelőre, csak annyit fűtöttek, hogy éppen ne fagyjanak meg a jeges téli időben.

A téli szél végigsöpört az utcán, fújta a havat, s jégvirágot rajzolt a házak ablakára. Az asszony, a sovány vacsora után, vacogva bújt be az ágyba, s vette maga mellé csecsemő kisfiát. Melengette, és megszoptatta jó anya módjára, szorosan húzta

magához, hogy melegen tarthassa. Majd a napi munkában elfáradtan végre elaludtak.

S reggel, mikor nyitogatta szemét, érezte a tél, a házba is bekúszó jeges hidegét. Aztán nyúlt ösztönösen a kicsiért, s iszonyatos érzés kerítette hatalmába, a gyermek bőre hideg volt, a húsa merev a halál jeges ölelésétől.

Nincs rá szó, milyen volt az anya feltörő fájdalma, nem bírt mit kezdeni magával. A szoba közepén, meleg parázs mellett próbálták melengetni, a kicsit, de nem volt mit tenni. Gyilkosnak érezték magukat. Járt a rokonság és szomszédság, mit is segíthetnének, de van, amikor az ember tehetetlen.

A gyermeknek gondatlanság okozta halálát, s ilyen bűn alól, a pápa adhat feloldozást. De adhat-e feloldozást a léleknek egy papír, s tud-e élni az ember tovább, ilyen érzésekkel?

Az asszony üres tekintettel meredt a semmibe. Nem látott mást, csak a kicsiny, élettelen, hideg testet. Már nem sietett sehová, a tél hidege pedig jól esett, mert az is olyan volt, mint a megfagyott lelke. S mint utolsó reménye, eszébe jutott Margit, ki annyi embernek segített nyomorúságos helyzetében.

S rögtön remény lobbant árva szívében, s megesküdött az égre, ha Margit érdeme miatt az Úristen megsegíti, s a gyermek mégis föltámadna, ő életének maradék részében, Szűz Mária kolostorában szolgálna köszönetként.

S ahogy ismét a gyermekére nézett, kisfia épp a szemét nyitotta. Lassan a megfagyott erekben a vér felmelegedett, s áramolni kezdett. Visszajött a szellem a testbe, s a kisfiú nem érzet mást csak nagy éhséget.

Örömre fordult a nagy fájdalom, s elindultak a szent sírhoz, hogy köszönetet mondjanak. Vitték a gyereket, s kísérték szomszédok és rokonok, mentek imádkozni, s mesélni mindenkinek, aki arra járt, mily csoda esett.

A sír mellett soha el nem fogytak az emberek. Volt ki kérte a kegyelmét az égnek, s volt, ki köszönte a jótéteményeket. Osztoztak egymás örömében s bánatában, boldogság volt itt lenni, s látni a csodákat.   

A megnyomorodott Benedek  

Benedek tehetetlenül feküdt az ágyán. A családra és mások segítségére van utalva. Borzalmas érzés volt, hogy nem tudott dolgozni, és saját erejéből mozogni, nem volt már értelme az életének.

A térdei melléhez szorultak, a sarkai pedig az altestéhez húzódtak görcsösen, összezsugorodva. Már három éve élt így. Ő, aki egykor ács volt és pintér, a munka éltette, s már nem tudott kihez fordulni, aki megszabadította volna e kíntól.

Néha meglátogatták beszélgetni, de senki nem tudott segíteni a sorvadozó, összezsugorodó lábain. Egyik alkalommal arról meséltek neki, hogy hallottak Szent Margitnak csodatételeiről, melyek a sírjánál esnek. Újra remény lobbant Benedek szívében.

Tudta, hogy oda kell mennie. Élni akart emberként, s nem is tudott másra gondolni, csak hogy odajusson, s kérje Margitunkat, segítse őt nyomorult létéből egészségessé válni. Könyörgött anyjához, rokonaihoz, hogy vigyék el őt, Szent Marit sírjához meggyógyulni.

- Amikor majd az én apám, ki már régen meghalt, feltámad, akkor gyógyulsz te meg fiam! - mondta az anyja, aki bizony belekeseredett már régen a fia szomorú életébe.

Benedek azonban nem adta fel. Vágyott rá, hogy elmehessen a csodás sírhoz, hogy imádkozzon a szépséges királylány könyörületéért. Végül csak megbeszélte a család, hogy megpróbálják, és elviszik ezt a kétségbeesett embert oda, ahova kéri. Kíváncsiak is voltak egy kicsit, milyen lehet az a híres sír, ahol olyan csodálatos dolgok esnek.

Elkészültek hát az útra, sütöttek, főztek, s egy alkalmatos szekérre tették Benedeket, akinek arcán már régen nem láttak ilyen reményteli örömet. Elvitték a szent koporsóhoz, ahol furcsa látvány fogadta őket.

Emberek imádkoztak, ültek és feküdtek a sír mellett, kinek milyen nyomorúságos baja volt, mind ott gyülekezetek. Nagyon sokan voltak ott, s a csend és nyugalom mellett mindig ott lebegett egy furcsa várakozás, mikor történik megint valami csodálatos, valami Isteni, ami megerősít, boldogít.

A sír mellé emelték Benedek tehetetlen testét is, majd ott hagyták imádkozni. Később érte jöttek, s nézték, történt-e valami vele, de nem látszott változni semmi sem. Elvitték másodszor is, s letették ismét a sír közelébe, s hagyták elmerülni, szívből jövő imáinak végtelen sokaságában. Így telt el egy hét, s Benedek oly tiszta és igaz szívvel kérte gyógyulását, hogy meghallgattatott, s éppen a mise alatt, egyszerre felkelt és lábra állt, minden segítség nélkül.

Menni tudott újra! Boldogan kiáltott a lelke az égbe, köszönetet mondva ezzel az Margitunk égi segítségének. Körbe – körbe

járta a sírt, ahogy örült, s ahogy mutatta és próbálta visszakapott lábait. Nincs ehhez hasonlatos érzés, mit átélt, s boldogan beszélték a sír körül az újabb csodálatos eseményt.

Ragyogva indult haza, újra élt, s élvezte az út minden egyes lépését. Megint dolgozhatott s élhetett, mint mások, s nem kell már csúf teremtményként szenvednie ezen a világon.

Szárnyaló imái a magas égig értek, s az emberek, jöttek csodájára a történteknek. Szívesen mesélt a saját s mások csodájáról, míg egy szép napon elhatározták, elmennek a sírhoz zarándokútra. Sokan mentek a tartományból, s boldogan vezette őket Benedek a csodák színhelyére. Egyre többen hallották már Szent Margit csodatételeit, s a zarándokutakra sokan együtt indultak. Voltak ott megszállottak, s különböző betegek, s mind meggyógyultan tértek vissza az emberek.

Ha ma is meglenne még Margitkánk sírja, mennyi szenvedő ember lelhetne gyógyírra. De sötét erők eltüntették égi lényének földi emlékét, s most nem mehetünk sírjához, hogy oltalmát kérjük, és segítségét. Szívünkben kell hát életre kelteni, hogy élvezhessük áldott lénye erejét, amit onnan soha senki el nem vehet többé.

A pinceomlás 

 Buda mellett nem messze, Felhévízett, élt egy Bonc nevű ember. Dolgos ember hírében állt, szerető családja, szép háza volt és élte csendes életét, mint mások.

Volt egy fiuk, Benedek, aki éppen hetedik évét töltötte azon éven. Egyik este, vacsorához készülődtek, s mivel Benedek nagyon elfáradt, már vacsora előtt elaludt. Hagyták pihenjen inkább, s így nélküle ült asztalhoz a család. A ház alsó szintjén, a boltívek alatt jóízűen ették a finom falatokat.

Hírtelen furcsa hang ütötte meg fülüket. Abbahagyták a falatozást, s hallgatták, honnan jön a szokatlan zaj. S mire felfogták, a morajlás eredetét, már peregtek körülöttük a kövek, s a ház szemük láttára omlott össze. Futottak, karjukat fejük felé emelve, összegörnyedve, úgy ahogy a életösztön követelte, mentették életüket. Aztán minden elcsendesült, a por még el sem ült mikor az tudatuk végre kitisztult, s a következő gondolatra görcsbe rándult egész lényük, mikor ráébredtek, hogy a kis Benedek az ágyán aludva a romok alatt rekedt.

Ne kelljen senkinek megtapasztalni a szülői szív fájdalmát, mikor gyermeke éltéért aggódva szaladna, de nincs hová. Remegő szívvel, kétségbeesve kezdték a romok között keresni a gyermeket. Jöttek a rokonok, szomszédok, s reménykedve takarították el a köveket, hátha mégis úgy esett, hogy valami csoda folytán, életben találják Benedeket. S mikor végre kiemelték a kis testet a kövek közül, nem volt csontja töretlenül. Élettelenül lógott minden tagja, s ha volt is remény, az most elhalt.

Az anyja fájdalmasan ölelte, mint aki soha többé el sem engedi, de az asszonyok gyengéden lefejtették kezeit, hogy megmosdassák, s vigyék felravatalozni. Aztán siratták, búcsúztatták, s mivel hallották hírét Szent Margitnak, kérték, tegyen csodát és támassza fel a halottat. Benedek azonban mozdulatlanul, hidegen fekszik a ravatalon, s a szülői szív, ha majd meg is szakad, lassan, de el kell, hogy fogadja, a gyermekük meghalt. Lassan a remény is elhal, s az apa, megtörten elindul a híres sírhoz, Szent Margithoz. Ha már lehetetlent kértek, s a gyermek nem élhet, akkor legalább arra kéri, segítse lelkét az Istenhez.

Ül a sír mellett, elsírja férfi könnyeit, s imádkozik majdnem hajnalig. Lassan feláll a sír mellől, s hazaindul, mert ezernyi a feladat, tisztességgel akarja intézni a temetéssel kapcsolatos tennivalókat. Amint az úton hazafelé baktat, nézi a lába alatt a poros, kavicsos utat. Aztán a hajnali csendben léptek közelednek, a szomszédját látja sietni elébe. Már messziről kiabál, és azt se tudja, hogy mondja, csak ismétli hogy:

- Gyere, siess haza, mert a gyermeked feltámadt!

Együtt szaladnak már hazafelé, s repülnek, azt sem nézve, hova lépnek, mert látni akarja azt, amit oly nagyon kért, s ami oly lehetetlennek látszott. S mikor hazaért, már szaladnak elébe, nem érti a szavaikat, mert egymás ellen beszélnek.

De látja gyermekét mosolyogva ülni a ravatalon, s nézi, tapogatja, s kérdi csodálkozva, biztos, hogy jól van? Nincs törött csontja, hiába keresi, nincs rajta karcolás sem, még a régi sebhelyek is mind nyom nélkül eltűntek. Most az egész család felkerekedett, s mentek a szent koporsóhoz.

Mentek velük a szomszédok, rokonok, hogy hálát mondhassanak jótevőjüknek, s kifejezhessék végtelen örömüket. S ha így gondolták, jól gondolták, mert örömük valóban az égig szállt, s az égi világ is örült a sok szerető szívnek, ami boldogságban tündökölt.

 

 

 

 

A megszállott lány  

 Erzsébet nagyon szerette jegyesét. Szerette nézni büszke járását, arcának szép formáját. Amikor együtt mentek valahová, örült, ha karonfogva látták őket.

Nagyon várta már az esküvőjüket. Boldog volt és nagyon szerencsés, minden készen volt, hogy életüket összeköthessék, és boldogan élhessék. Aztán minden összeomlott körülötte. Jegyese - nem tudni már mi okból - nagy útra indult, s így hosszú időre el kellett válniuk egymástól.

Erzsébet borzalmas napokat élt meg. Elbúcsúztak, és hírtelen összeomlott minden körülötte. Minden terve és álma semmivé lett. Nem és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy szerelmét talán soha többé nem láthatja. Kerülte az embereket, kiment a sötétbe, hogy egyedül lehessen, búsult és bujdokolt. Ki tudja már miket mondott magában, miket gondolhatott mélységes bánatában, de úgy mesélik, hogy a pokolbéli ördög jött, jegyesének alakját magára öltötte, s megszállá a lányt.

Ha eddig szomorú volt és magába fordult, addig emlegette a rosszat, hogy meg is teremtette. Már nem tudott ura lenni a helyzetnek. Fiatal és szép karcsú teste, veszélyes és félelmetes erővé változott. Tíz körömmel marakodott és pofozott, akiket eddig szeretett, azokat most ököllel verte. Máskor foggal szaggatta testvérét, szüleit, s ha kő vagy bot akadt kezébe, azzal verekedett. Először nem értették szerető szülei, mi is történhetett, de aztán nem bírtak már vele.

Megfogták egy alkalmas pillanatban, s az előre odakészített erős láncokkal úgy összekötötték, hogy ne tudjon többé senkinek ártani. A lány, aki eddig csak magyarul beszélt, most németül, tótul, és sok más nyelven is megszólalt, amiről a szülei sokszor azt sem tudták, milyen nyelv lehet. Öt hónapja volt ez már így. A lány, megkötözve kiabálta világgá, mindenféle nyelven, fájdalmas szerencsétlenségét. A szülők és testvérek hiába hívtak papot, orvost, nem tudott rajta senki segíteni.

Egyszer valaki elmesélte, hogy Margit királylány sírjánál csodás dolgok esnek. A szülök, rögtön elhatározták, elviszik a szerencsétlen megszállottat a szent sírhoz. Odautaztak hát, s a sír mellé tették Erzsébetet, összekötözve, nehéz láncokkal fékezve, hogy valakiben kárt ne tehessen. Hosszú napokon át ott tartották a lányt a sír mellett, de nem változott semmi, mindenféle nyelvén beszélt össze-vissza, s a láncok óvták csak a sír körül imádkozókat, veszélyes rohamaitól.

Január volt, közeledett Margit királylány halálának évfordulója. Nagy volt a sürgés-forgás, díszítettek, készülődtek erre a jeles napra. A kórus lázasan próbált, hogy szépen csengő hangon köszöntse a látogatóba érkező vendégeket.

Elérkezett 18.-a és nem más, mint Margit édes bátyja – István király jött látogatóba. Nagy ünnep volt ez, a csodatévő szent sírjánál látni a királyt, ahogy kíséri az udvari népség, sok gazdag úr és nemes hölgy. A sírnál pedig minden rendű és rangú gyógyulásért imádkozó ember áll. Sok éle bajjal voltak ott akkor is betegek, de mikor István meglátta e szerencsétlen, megszállott Erzsébetet, nagyon csodálkozott, mennyi nyelven beszél, s ahogy látta elesettségét, hangosan kezdett imát mondani érte, s a jelenlevők mind követték ebben.

Szépen zengő hangján kéri az Istent, szeretett testvére, Szent Margit érdeme miatt, szabadítsa meg e lányt a pokolbéli ördögtől. S a kérés ismét meghallgattatott, s a nagy sokadalom szeme láttára a lány megnyugodott, s visszatért kedves szelíd mosolya, és szép okos tekintete. Mint aki álomból ébred, csak csodálkozva nézte a fényesen csillogó, meghatott tekinteteket. Magyarul szólt ismét és nem is emlékezett, hogy ő beszélt volna más nyelveket.

Az égben Margit is mosolygott, s szelleme fényben úszott. Boldog volt, hogy a lány egészséget kapott, s hogy segíthetett, mert olyan nagyon szerette az embereket, s különösen nagyon szerette Istvánt, csillagszemű testvérbátyját. Őt jöttek most köszönteni és ünnepelni, de Margit is viszonozta köszöntésüket, s mindent beragyogó tiszta égi fénye elmosta most is a betegségeket.

Ezernyi fénykarjával, végigsimította a templomban ünneplők arcát, Ez az érintés, könnyeket csalt sokak szemébe, mások kellemes, futó borzongásként érezték az égi jelenlétet. Így ünnepeltek együtt szeretettben és örömben. Ilyenkor az égi kezek földre, a földi lelkek pedig égbe érnek.

                                                             A vak ember 

 

Ez az ember, akinek csodájáról mesélek, hosszú és nagy szenvedésekkel járó szembetegséget kapott. Végül elvesztette szeme világosságát.

Naphosszat ült a szobában a kémény melege mellett, nem nagyon tudott mást tenni vaksága miatt. Még az ablak is be volt sötétítve, mert még betegsége alatt, fájdalmait remélte enyhíteni a besötétített ablakkal.

Most azt hallotta, hogy egy csoport, ott, ahol ő is lakott, zarándokútra készül, Szent Margit koporsójához. Ő is csatlakozott a zarándokokhoz, gyermeke vezette karonfogva a kétnapnyi úton. Útközben azonban titkon azon gondolkodott, hogy az Úristen igazságosan cselekedett-e vagy sem, amikor rásújtott ezzel a betegséggel.

S míg a zarándokok áhítattal és vágyakozó szívvel mentek céljuk felé, ő ítélkezéssel mulatta idejét. Aztán céljukhoz értek, s mint a többiek, ő is vágyakozó szívvel imádkozott, hogy meggyógyuljon. S a várva várt csoda elmaradt, és vakon botorkált a hazafelé vezető úton is, sírva, szomorkodva.

A család, reménykedő szívvel leste, mikor térnek meg a zarándokok, és izgalommal lesték, vajon hogy tér haza az édesapa. Szomorú szívvel látták megtört járását, s azt, hogy most is vezetni kellett, s megértették, hogy vakon tért vissza hozzájuk. Szeretettel fogadták, lemosta magáról az út porát, és leült szokott helyére a kémény mellé.

Nem volt sok kedve beszélni, csak ült csendben, s gondolkodott a történteken. Hallotta sok ember boldog gyógyulását, ő is elment, de ő, most is vakon ül, mint annak előtte. Aztán lassan megértette a történteket.

- Gyertek mindannyian körém! – szólt a családjának, és amikor azok mind köréje álltak, azt mondta:

- Ó édes Szent Margit , Istennek csodás lánya, sok ember gyógyult már meg a te irgalmasságod miatt, csak én tértem meg vakon az otthonomba, úgy ahogy elhagytam azt. Mindez az én bűneim miatt történt, s most családom előtt fordulok hozzád bocsánatért!

Kérte a feleségét, húzza szét a sötét függönyt az ablak elől, és nyissa ki az ablakot, hogy ha vakon is, de a tiszta ég felé fordulhasson, s ne legyen miatta besötétítve a szoba ablaka.

Őszinte volt megbánása, és megértette már mit vétett Isten végtelen szeretete ellen, s könnyebb lett a lelke, mikor családjának ezeket elismerte. S boldogan emelte arcát az ég felé, megtisztulva lelkében, mintha egy nagy súlyt rakott volna le, olyan könnyű lett mindene. S meglepetten érezte, hogy szemeivel látja a ragyogó kék eget. A családja szeme láttára kapta vissza látását.

Hírtelen nagy öröm támadt. Szaladtak összehívni a barátokat, rokonokat, szomszédokat. Még a megyés plébánost is meghívták, aki nem túl messze lakott, s nagy vendégséget szerveztek az Úristennek és Szent Margit tiszteletére. Nagy örömmel telt a lakoma, és nem győzték újra és újra elmesélni a csodát, ami ott esett a szemük láttán.

Egy hét múlva, ismét összegyűltek az ünneplők, s most gyertyákat égetve, elindultak a szeretett sírhoz, hogy ezzel köszöntsék és éltessék Szent Margitot. Útjukon a sok kíváncsiskodónak, érdeklődőnek, velük imádkozóknak mind elmondták az Úr csodáját, ami velük történt.

 

Álom 

 Este volt, a férfi fájdalmas mozdulattal fordult a gyertya lángja felé, hogy elolthassa azt, mielőtt elaludna. Csak a lába ne fájna ennyire, csak dolgozhatna rendesen - gondolta.

Ez a tehetetlenség nehéz megpróbáltatás egy férfinek. Bár megsegítené az Isten, gondolta még mielőtt leszállt szemeire a fájdalmaitól megváltó álom jótékony könnyedsége.

Egy sír mellett állt, imádkozó nő térdelt mellette, és vörös rózsacsokrot rakott a csodálatos márvány koporsóra. Az arca ragyogott, és szinte várta, hogy megkérdezze tőle, miért olyan boldog. De a nő, márt mesélte is, gyermekét gyógyította meg ez a szent, aki itt fekszik ebben a sírban. Arrébb imába merülő nyomorék ember ült, és nem értette pontosan, miként került ide ő. Majd egy mosolygó arcot látott, ki azt mondta, kérj s megadatik. Szépséges női arc volt, ami hírtelen, ahogy jött, úgy elenyészet. Lenézett fájdalmas térdére, és kérte, gyógyuljon meg!

Erre a mondatra hírtelen felébredt. Kellemes nyugalom áradt szét a testében, mosolygott még mindig, és mivel nem érezte a szokásos hasító fájdalmat, azt hitte, még álmodik. A lába határozottan jobb volt, s hogy végre eldöntse mi az igazság, odahívta feleségét és fiát.

- Hol vagyok én most? – kérdezte tőlük. - Hát itthon a házadban – mondták, miközben furcsállották az álmos-hangú kérdést. - Elvittetek engem valahova az éjszaka? - Nem! – felelték, de már kíváncsian kérdezték, miért tesz fel ilyen furcsa kérdéseket.

A gazda pedig elmondta, hogy milyen csodás álma volt, s hogy álmában meggyógyult, és ettől sokkal jobb lett a lába.

- Vigyetek el engem ehhez a koporsóhoz, hogy meggyógyulhassak! - mondta.

Nem is kérdezték, kié volt az álombeli koporsó, nagy híre volt már ekkor Szent Margit csodáinak. Szekérre pakoltak, és elindultak. A férfi, mikor odaértek, csodálkozott, mennyire pontosan látta álmában a helyet. Szerető újjakkal simogatta meg az álmából már ismerős márvány koporsót. Ugyanolyan furcsa érzés fogta el, mint álmában, olyan „belsőt megremegtető”, mindent elárasztó, tiszta szeretet. S már tudta hogy meggyógyult.

Megköszönte ő is a kegyet, s hazáig gyalog ment, örömmel lépkedve lábain. Ez az ember, néhány év múlva, újra megbetegedett, a szemei nagyon fájtak, és nem ismerte fel az embereket, úgy megromlott a látása. Újra elment Margitunk sírjához.

Fogadalmat tett, hogy ha Szent Margit meggyógyítja, akkor egy éven keresztül minden szerdán böjtöt tart, köszönetül és tiszteletül. Ezúttal is meggyógyult, és ő is megtartotta fogadalmát.

Mégis… 

 Az egyik apáca, akit szintén Margitnak neveztek, és aki nem csak a nevében kötődött Margitunkhoz, hanem rokonságban is álltak egymással, nem igazán hitte a csodákat.

Hallotta ő az Isten csodáit, amit ragyogó királylányunk által mutatott meg, de hitte is, nem is. Ott ált pont abban az ablakban, ahol egykoron királylányunk járta titkos égi utjait. Az ablak boltíve alatt – ahol most a rokon kisasszony állt – az ablaküvegről, a szép mívűen megfestett Jézusunk nézett le rá.

Talán nem is tudta ez a lány, milyen szent hely volt ez Margitkánknak. Pont itt, mennyi titok és csoda lappang, s ő kétkedő szívvel állt most ott, nem tudva eldönteni, mit is gondoljon erről a sok csodaváró emberről.

Az ablak mélyedésében egykoron a napfiú fénye, káprázatosan ragyogott. Ha a fény lányára nézett, új erőre kapott. Ki tudja milyen az, amikor e két ragyogó szellem egymásra csillant, s e csillanás virágokkal szórta be a Tejutat. Aki most ott állt, nem érzékelte ezt a világot, csak állt kétkedve, s várta hogy végre valami csodát lásson. Az ott álló lány mellett, a fényfiú is szenvedő Jézus lett újra, ki milliomodszor is vérét hullajtja azok miatt, kik még mindig a sötétben bujdokolnak.

A szent sír körül folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Az apáca, az ablakmélyedésből nézegetve, egy asszonyra lett figyelmes, aki úgy közeledet a sírhoz, hogy a padlón vonszolta magát. Teste összezsugorodva, tehetetlenül feküdt a padlón. Fejét sem tudta rendesen tartani, félrebillenten, görcsben állt. A templomig kis taligán hozták, de a kaputól egyedül akart boldogulni. Karjain vonszolta tehetetlen testét, s aki látta utat nyitott neki, s könyörögve fordultak az ég felé, segítséget kérve ennek a szenvedő léleknek.

Ahogy meglátta az apáca, ezt a nyomorék asszonyt, a következőt mondta: - Margaréta - mert így is szólították királylányunkat – ha a szemem láttára meggyógyítod ezt az asszonyt, akkor az Úristennek hálát adva, elhiszem a szentségedet és teljes hittel, tisztességgel követlek.

Teltek a percek, az emberek csendben imádkoztak, s ki tudná megmondani, hány és hány kérés szállt most is Margitkán keresztül az Isten felé. Az égiek azonban most erre az asszonyra figyeltek. Alig múlt el egy fél óra, élet mozdult megfáradt ereiben. S szinte észre sem vette, egészséges ember lett belőle. Hogy repesett a szíve a boldogságtól, szinte nem is bírta elviselni, s ahogy megnyíltak lelkének zsilipjei, úgy eredtek meg könnyei, s patakként folytak végig az arcán.

Ez a sírás hangtalan sírás volt, olyan, ami mellé nem is jön szó, mert nincs ami kifejezhetné, amit átélt. Ahogy könnyein át felnézett, kicsit elmosódottan látott mindent. Hirtelen fény csillant, talán egy gyertya lángja, vagy a beszüremlő nap fénye esett szemeire, de fény villant előtte, s egy arcot vélt látni, nevető szemekkel, s egy mosollyal, ami belerögződött emlékébe.

Gyenge lábakkal ment a sírhoz, ereje még nem tért vissza, s néhány lépését, ahogy ment a sír felé, ölelő karok, biztató és csodálkozó szavak kísérték. Reménykedve kereste a szépséges mosolyú hölgyet, akit a könnyeitől nem figyelhetett meg, de nem látta semerre.

Később haza indultak, s mikor néhány hét múlva az asszony ereje is visszatért, a papjuk vezetésével, betegek és egészségesek sokaságával indultak vissza a szent sírhoz, hogy bizonyságot tegyenek mindenkinek a csodáról.

Ezt már nem látta Margit az apáca, de nem is kellett többet látnia, mint ami a templomban történt, láthatta azt, amit bizonyságul kért.

Az asszony, ki oly nagy csodában részesült az ég kegyéből, most a sír közelében leült, s már értette a könnyeken keresztül látott, titokzatos szép mosolyú arcot, s boldog volt, hogy egy pillanatra belenézhetett, ezekbe a fényes szemekbe. S ha rágondol ezekre a percekre, mindig nagy erőt érez magában, hogy ő is segítsen az embereknek.

 

 

 

 

 

 

                                                  Szent Margit szentté avatása 

 1943. július 13.-án Árpád-házi Boldog Margitot szentté avatják, de a hivatalos ünnepségekre, csak a II. világháború után, 1946-ban kerül sor.

Járt itt egy fénylő királylány, ki reményt és csodát hagyott maga után. Minden addig él, míg valaki emlékszik rá. Segíteni akkor tud, ha kérjük rá. Ha nem hisszük, nincs. Sírja már régen nincs. Teste nem maradt itt, mert fénnyé lett. Ha a sírja meglenne, évszázadok óta, Tömegek gyógyulnának a szent helyen. Akkor nem lehetne elfeledtetni. A tündöklő fényből így tudtak szenvedő szentet faragni.

Éljen hát szívedben a fénylő királylány Nyújtsd kezed, s elérsz hozzá A szíved legyen igazi otthona Így élőbb ő, mint valaha.

Legyen e könyv Szent Margit szeretet-himnusza, Ragyogja be életed szépséges mosolya.