SIDNEY LAWRENCE:

EMILY

Vakok Elektronikus Könyvtára

Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.

Emily egy dúsgazdag lord várva-várt gyermekeként

jön a világra, de mivel lánynak született, az apja

hallani sem akar róla. A kislány anyja a szülés után

meghal,

a lord pedig kiadja a parancsot a dadának,

hogy a gyermeknek meg kell halnia!

A dada képtelen eleget tenni a kegyetlen kérésnek,

s az éj leple alatt egy játékhajóra teszi a kislányt,

s a tenger és Isten gondjaira bízza.

Emilyt egy halász találja meg és boldogan viszi haza

feleségének. A lány csodaszép nővé érik, s amikor

az ifjú és nagyon gazdag Simon Villiam gróf megpillantja,

halálosan beleszeret. A szerelem azonban hiába talát

viszonzásra, mert Robert, Simon ikertestvére elhatározza,

minden áron megszerzi magának a gyönyörű lányt, s ennek

érdekében egy kegyetlen tervet eszel ki...

1.

Lord Devon fáradtan szállt le nem kevésbé fáradt lová-

ról. Két napja úton volt már, azt hitte, soha nem ér haza.

Az egyik távoli birtokán volt dolga, ott érte utol a hír,

hogy a felesége, Isabel szülési fájdalmai megkezdődtek.

Bízott benne, hogy már megszületett az örököse, egy erős

és egészséges fiú, akire évek óta annyira várt. Isabel már

három gyermekkel volt házasságuk ideje alatt áldott álla-

potban, de valamennyit idő előtt hozta a világra. Az

orvosok

értetlenül tárták szét a kezüket, mivel semmilyen rend-

ellenességet nem találtak az asszonynál, s csak arra bíz-

tatták, hogy próbálkozzanak tovább, amit meg is fogadtak

és végre most letelt a kilenc hónap!

A lovászinas rögtön megjelent és elvezette a lovat.

A lord felszaladt a lépcsőn. Érezte testének minden ré-

szében a zsibbasztó fáradtságot, de minél közelebb került

a bejárathoz, annál jobban uralkodott el rajta az izgalom.

Talán most sikerül! Talán most végre életben marad a fia,

és a karjára veheti! Az eddig elvesztett három gyermek

fiú volt, így hát eszébe sem jutott, hogy a negyedik neme

más lehet. A szíve megremegett a gondolatra, hogy végre

apa lett!

Izzadtan, poros cipővel lépett be az előcsarnokba.

- Isten hozta, lord Devon! - köszöntötte Frederick, az

öreg inasa.

- Mi van, Frederick? Mi újság? Megszületett már a

fiam? - kérdezte, és a szemei fényesen csillogtak. Ebben

a pillanatban sokkal fiatalabbnak látszott. Eltűntek a szeme

sarkából a mély szarkalábak és a szája szegletéből is a

ráncok, amelyek az utóbbi időben egyre csak szaporodtak.

5

- Nem, uram! Még eddig nem! - felelte és látszott

rajta, mennyire sajnálja, hogy nem szolgálhat jobb hírrel

a gazdájának.

-Mi az, hogy még nem? - kapta fel a fejét a férfi. -

Csak nincs megint valami baj?

- Nem tudom, uram! Talán a doktor többet tud mon-

dani! Odafent van az úrnőm szobájában! - mutatott fel az

emeletre.

- Jól van, megnézem, mi a helyzet! - vette le a válláról

a tarisznyát és az inas kezébe adta, aztán megindult fel-

felé a lépcsőn. Lábai alatt hangosan nyögtek, nyikorogtak

a kiszáradt lépcsőfokok.

Megállt a hálószoba ajtajában és fülét odatapasztotta.

Ebben a pillanatban élesen sivított bele a csendbe egy

gyermeksírás.

Lord Devon szíve nagyot dobbant. Szeme megtelt köny-

nyel. Harmincnyolc éves volt és még soha életében nem

sírt, de most annyira elérzékenyült a gyermekhang halla-

tán, hogy könnyekre fakadt. Így lépett be a szobába, arcán

csillogó könnyel.

- Fiú? - kérdezte a doktort bizakodó hangon.

A férfi nem válaszolt, csak ráemelte az arcát. A nap

utolsó sugarainak fénye megcsillant a szemüvegén.

- Mi van, doktor? Csak nem hal meg ez is? - vált a lord

arca ijedtté.

- Nem, nem uram! A kicsi egészségesen jött a világra!

Neki nincs semmi baja!

- Akkor meg miért vág ilyen gyászos képet? Inkább

boldognak kellene lennie és velem örülnie! - mondta és a

csecsemőhöz lépett, akit a dada épp bepólyált.

A doktor még mindig nem szólt semmit, fejét a kime-

rült Isabel felé fordította és sajnálkozva nézett rá.

- Ó, milyen picike és gyönyörű! - csapta össze a tenye-

rét a lord. - Épp olyan, amilyennek megálmodtam! Ő lesz

majd a Devon vagyon örököse és tovább viszi a nevemet!

Mennyire vártam erre a pillanatra! - mondta és megciró-

gatta a rózsaszín kis kezet. Ezek után az ágyhoz lépett.

Letérdelt és megfogta a felesége kezét, mely tűzforró

volt. Az arcán büszkeség és öröm ragyogott.

- Isabel! Drágám! Ha tudnád, milyen nagy boldogsá-

got okoztál nekem! Azt hiszem, ettől a pillanattól kezdve

minden másképp lesz! Minden! Többé nem leszek hoz-

zád hideg és kegyetlen! Annyira szégyellem, hogy téged

hibáztattalak, mert nem született egészséges gyerme-

künk! Most azonban megesküszöm neked, hogy minden

másképp lesz! Szeretetben és békességben fogjuk felne-

velni a fiúnkat! Köszönöm neked, hogy megadtad, amire

annyira vágytam! - hajolt a kezére és megcsókolta. A zse-

béből egy ékszerdobozt vett elő és felkattintotta a tetejét.

Egy rubinköves nyakék csillogott a szeme előtt.

- Edward! Ó, Edward! - sóhajtott fel az asszony. - Már-

is jobban érzem magam! A szavaid erőt adnak nekem, és

úgy érzem, még soha nem voltam ilyen boldog! - suttogta.

- Fáradt vagy, kedvesem! Most hagylak pihenni! Csak

még azt mondd meg, milyen nevet kapjon a fiúnk? Azt

szeretném, ha te döntenéd el! - mondta olyan kedvesen,

hogy az asszonynak megremegett a szíve.

- Edward! Valamit mondanom kell neked!

- Hát csak mondd, drágám! - simogatta meg szeretettel

az arcát. - Minden kérésed számomra parancs ezután!

- A gyermek, akit a világra hoztam, nem fiú, hanem

kislány! - mondta.

A lord arca hamuszürke lett. Először csak nézett az asz-

szonyra, mint aki nincs magánál, de aztán felugrott és az

arca vérvörösre változtatta színét.

- Mit beszélsz, Isabel? Mi az, hogy nem fiú? - rivallt

rá magából kikelve.

6

- Sajnálom, drágám! Erről igazán nem tehet senki.

Sem te, sem pedig én!

- De igen! Minden a te hibád! Nem megmondtam,

hogy csak fiút szülhetsz? Ki viszi majd tovább a nevemet,

a családfám nem halhat ki velem! Ezt nem vagy képes

megérteni? - hajolt oda az asszonyhoz és egészen az arcába

nézett. A szemei most dühtől voltak fényesek és szinte

ölni tudtak volna.

- Kérem, uram! - szólalt meg most a doktor. - Beszél-

nem kell önnel !

- Ugyan, mi a fenét akar nekem mondani? Már min-

dent tudok! Ez itt egy nyafogós kisasszony, amikor nekem

egy erős, bátor fiú kell! - támadt a férfira, miközben fejé-

vel a kicsi felé bökött.

- Uram! Amiró7 beszélnünk kell az nagyon fontos!

Csak néhány percet kérek!

- Jól van! Akkor bökje ki, mit akar?

- Ha kérhetem, menjünk ki egy pillanatra! - nézett rá

aggódó arccal a férfi.

- Miért? Mit mondhat nekem, amit az itt jelenlévők

nem hallhatnak? Mondja csak nyugodtan, nem megyek

sehova! Mi az a nagyon fontos dolog? - dobbantott a

lábával mérgesen.

A doktor mellé lépett és halkan megszólalt.

- Lady Isabel nagyon beteg, uram! Azt hiszem, csak

néhány órája van hátra!

- Micsoda? Mit beszél? - nézett rá a lord hitetlenkedve.

- Sajnálom, de ez az igazság. Nagyon sokat szenvedett,

szörnyű kínok közt hozta a világra a gyermekét. A szíve

nem bírta, többször is elájult, mire a kislány megszületett.

Itt már az én tudományom véget ért, uram, nem tehetek

érte semmit!

- Azt akarja mondani, hogy meg fog halni? - kérdezte

a lord.

8

- Igen, uram! Meg fog halni! Azt hiszem, intézkednie

kellene, hogy a kicsi kapjon egy szoptató dadát, nem ma-

radhat anyatej nélkül!

- Ezt csak bízza rám, doktor! Most pedig menjen!

A doktor értetlenül nézett rá, de a lord megfogta a kö-

nyökét és szabályosan kitessékelte az ajtón.

- Menjen már! Menjen! - mondta és becsukta az ajtót

mögötte, aztán az ágyhoz lépett.

Isabel arca láztól égett, a szemei fényesen csillogtak. A

kicsit a dada a karjába tette, s mivel nagyon gyenge volt,

a nő segített neki tartani a kislányt.

- Edward! Kérlek, ne légy rám dühös! Majd a követ-

kező már fiú lesz, ezt megígérem! - suttogta egyre fárad-

tabban.

- Nem! Isabel! Te már nem fogsz nekem fiút szülni,

mert hamarosan meghalsz!

- De uram! - kiáltott fel a dada és elvette az asszony

kezéből a kicsit. Könnyes szemmel nézett a férfira. - Ké-

rem, ne mondjon ilyet! - mondta.

- Miért ne, ha egyszer ez az igazság? Talán jobb is

neked, mert ha nem szólít az Úr magához, én fojtalak meg

a két kezemmel! Hogy merészeltél nekem a világra hozni

egy lányt? Mi? - üvöltött feleségére, remegve a tehetetlen

dühtől.

Isabel szeméből kigördült egy könnycsepp és fájdal-

masan zokogni kezdett.

- Uram! Kérem, legyen irgalmas! Ne bántsa, hisz nem

tehet róla! Az isten akarta, hogy így legyen! - mondta a

dada magához szorítva a kicsit, aki a hangos kiabálástól

megijedhetett, mert sírni kezdett.

- Maga nekem ne szabja meg, hogy mit mondok a fele-

ségemnek! Megértette? - nézett a dadára, aki rémülten

hátrált a sarokba. - Egyébként is magával még beszédem

van, de előbb innom kell valamit, mert mindjárt szétvet a

9

méreg! Ezért vágtattam lóhalálában haza? Ezért hajszol-

tam azt a szerencsétlen állatot hegyen völgyön át, hogy

szétrobbanjak a dühtől? Nekem fiú kell! Fiú! Fiú! - hajolt

oda az asszony arcához. - Felfogtad végre? Fiú! - mond-

ta, majd megfordult és nagy léptekkel elhagyta a szobát.

A dada letette a kicsit és az ágyhoz ment.

- Kérem, úrnőm, ne vegye a szívére! A férje hamarosan

lecsillapodik és rájön, egy kislány is ér annyit, mint egy

fiú! Most csak arra kell gondolnia, hogy mielőbb megerő-

södjön! A kicsinek szüksége van az édesanyjára! - mondta

és megcsókolta az asszony kezét.

- Te nagyon kedves vagy, Margaret. Mindig mellettem

álltál, sokat segítettél nekem! Kérlek, ne próbálj meg-

győzni! Ismerem a férjemet, tudom, hogy soha nem bo-

csátja meg nekem, amiért nem fiúval ajándékoztam meg.

Egyébként hallottam, amit a doktor mondott.

- Miró1 beszél, úrnőm? - kérdezte Margaret és elsápadt.

- Arról, amit te is nagyon jól tudsz! Meg fogok halni,

Margaret!

- Nem! Nem! - sikoltott fel a nő és ráborult az asz-

szonyára.

- De igen! Már nincs sok időm hátra, érzem, közeleg a

perc, ezért kérlek, nagyon figyelj rám!

A nő ráemelte könnyes arcát.

- Meg kell ígérned nekem, hogy vigyázol az én kis

árvámra. Rád bízom és tudom, hogy jó kezekben lesz!

Legyen a neve Emily, ez olyan szép név. Egy könyvben

olvastam és annyira megtetszett. Illeni fog az én kicsi-

kémhez! Ó, milyen fájdalom van a szívemben, Margaret!

Ha tudnád, milyen nehéz magára hagynom ezt az ártatlan

csöppséget, de isten így rendelte, s nekem alá kell vetnem

magam az ő akaratának. Tudom, hogy ezzel csak engem

akar megvédeni a férjem haragjától. Jobb lesz nekem

10

mellette, majd onnan figyelemmel kísérem és vigyázok

az én kicsi Emilymre!

- Drága, úrnőm! Ezt én nem bírom hallgatni! Kérem,

ne haljon meg! Önnek élnie kell!

- Margaret! Kérlek, menj és hívj nekem egy papot! A

kislányomat addig tedd ide mellém. Legalább még egy

kis ideig élvezzem azt a boldogságot, amit őjelent nekem!

Menj, kérlek, de nagyon siess!

Margaret odatette a kicsit az ágyba, aztán az ajtó felé

sietett, de mielőtt kinyithatta volna, az feltárult.

- Uram! - nézett a lordra Margaret. - Jó, hogy itt van!

Az asszonyom papért küldött! Sajnos, hamarosan elhagy

minket! - zokogta.

- Nem mész most sehova! - kapta el a nő karját és

megszorította, aztán nagyot lódított rajta.

- De az úrnőm papért küldött. Uram, meg fog halni!

Nem tagadhatja meg tőle, hogy...

- Elég volt, Margaret! Fogd be a szád és figyelj ! - vágott

a szavába a lord. - Isabel várhat, de amit mondani akarok,

az nem!

- Uram! Az isten megbünteti, amiért ilyen kegyetlen a

feleségéhez! - nézett rá Margaret, de a férfi keze ökölbe

szorult és az arca olyan volt, akár egy őrülté, ezért gyor-

san elhallgatott.

- Ezt a gyereket megfogod és a tengerhez viszed!

- De miért, uram?

- Azért, mert nem akarom itt látni! Bele fogod dobni a

hullámok közé, és amikor végeztél, visszatérsz a kastélyba

és jelentkezel!

- Uram! Az ég szerelmére! Tudja ön, hogy mit beszél?

- sikoltott fel a nő, mire Isabel egy nagyot sóhajtott, de

aztán nem mozdult. Elájult. Margaret felugrott, hogy se-

gítsen, de a lord elkapta a karját és visszafogta.

11

- Igen! Tudom, hogy mit beszélek! Azt akarom, hogy

örökre eltűnjön innen!

- Rendben van, uram! Elviszem magammal olyan mesz-

szire, hogy soha többé nem hall felőle!

- Nem! A tengerbe kell vetned! Ezt parancsolom neked,

és te végre fogod hajtani! Éjszaka elviszed és ledobod az

egyik szikláról!

- Ez kegyetlenség, uram! Ilyet ne kérjen tőlem! Én ezt

nem tudom megtenni! - rogyott térdre a lord előtt és zo-

kogva könyörgött. - Az ön vére, uram, ez a kislány! Ő

nem tehet semmiről, miért büntetné hát meg ilyen kegyet-

lenül? Hát nem érez iránta semmit? Hisz az édesapja!

- Elég volt, nem hallgatom tovább ezt a sirámot! Vagy

azt teszed, amit mondtam, vagy veled együtt én magam

dobom a tengerbe!

Margaret úgy érezte, megszakad a szíve. Hang nemjött

ki a torkán, csak lehajtott fejjel térdelt a lord előtt.

- Este tíz órakor kilopakodsz a kastélyból és a vízbe

dobod. Nem akarom, hogy éljen! Nincs joga hozzá! Aztán

visszajössz és jelented, hogy teljesítetted a parancsomat!

Megértetted? - kérdezte.

A nő nem válaszolt.

- Azt kérdeztem, megértetted? Vagy mégis inkább vele

együtt akarsz a tenger fenekére jutni? - nézett rá villámló

tekintettel.

- Igen, uram! Megértettem! - felelte, mire a lord meg-

fordult és távozott.

Margaret mozdulni sem tudott. Úgy érezte, mintha nem

lenne sem keze, sem lába, de még agya sem. Teljesen

megbénult.

Arra eszmélt, hogy Isabel csendesen szólongatja.

- Margaret! Margaret! Hol vagy? - próbálta felemelni

a fejét, de nem volt hozzá ereje.

Végre a nő összerezzent. Mintha mély álomból ébredt

volna. Felugrott és az ágyhoz sietett.

- Úrnőm! Hogy érzi magát? - kérdezte és megeredtek

a könnyei.

- Nagyon gyenge vagyok, Margaret! Érzem, már nagyon

kevés időm van. Azt akarom, hogy ne tedd meg, amit

Edward kért! Nem teheted meg, hisz Emily olyan ártatlan!

Ő nem tehet arról, hogy megszületett, nem vetheted a

tengerbe! Ugye, nem teszed meg? Könyörgöm... kérlek...

ne tedd meg! Nem tudnék nyugodtan meghalni, ha nem

ígéred meg, hogy gondját viseled és soha nem hagyod el!

- Nem! Nem teszem meg, úrnőm! Soha nem lennék

képes rá! Inkább meghalok vele együtt!

- Margaret! Mindkettőtökneic élnie kell! Neked vi-

gyáznod kell rá, hisz olyan védtelen! Az én... kicsi...

angyalkám! - mondta egyre szaggatottabban, majd el-

hallgatott. Margaret azt hitte, már nincs benne élet, de

megint megszólalt alig hallhatóan. - Itt van ez a nyakék!

Tedd pénzzé... ez... ez nagyon... sokat... ér.

Isabel elhallgatott és lecsukta a szemét. Látszott rajta,

hogy a beszéd teljesen kifárasztotta.

- Megyek és hívom a papot, úrnőm! - állt fel a nő, de

Isabel intett, hogy maradjon.

- Már... nem kell... a pap, majd... odaát meggyónom a

bűneimet! Kérlek, emeld ide... a kicsit, hogy... megcsó-

kolhassam!

Margaret odatartotta a kicsi fejecskét, Isabel pedig cse-

repes ajkával megérintette. A szeméből kigördült egy

könny-

csepp. Az ajka megmozdult.

- Ég veled... Emily! - suttogta, aztán elnémult örökre.

- Istenem! Úrnőm! Kérem, még ne! Ne menjen még! -

nyöszörögte Margaret és fájdalmasan felzokogott. Rá-

borult a nőre és átölelte.

A kicsi sírni kezdett, ez térítette vissza a valóságba. Tudta,

hogy szörnyű percek várnak rá és olyan tanácstalan volt.

Senkihez nem fordulhatott segítségért, magára maradt.

12 f 13

Felállt és a kislányt a karjára emelte. Arra gondolt, hogy

meg kellene szoptatni, de az édesanyja már halott. Mit

tegyen?

Le, s fel kezdett járkálni a gyermekkel, aki lassan el-

csendesedett. Valahonnan anyatejet kell szereznie, külön-

ben a kicsi meghal, ezt pedig nem engedi. Emily élni fog,

megígérte az édesanyjának és meg is tartja!

Lerogyott az ágyra Isabel lábaihoz és ringatta a kis-

lányt. Maga sem tudta, mennyi ideje ülhetett ott, egyszerre

csak a sarokban lévő állóóra ütni kezdett. Épp tizet!

- Istenem! Kérlek, segíts nekem! Nem dobhatom vízbe

ezt a pici gyermeket, de ha megtagadom a lord parancsát,

ő fogja elveszejteni! Mit tegyek? Uram, kérlek, mutasd

meg az utat, amelyen el kell indulnom! - állt fel és re-

megve nézett az ajtó felé, majd egy gyors mozdulattal az

ékszerdobozból kiemelte a nyakéket és a zsebébe rejtette.

- Még mindig itt vagy? - lépett be a lord. Látszott rajta,

hogy alaposan leitta magát.

- Nem, uram! Már megyek is! - hebegte és gyorsan

eltűnt a kicsit magához szorítva.

A lord a feleségéhez ment és ránézett, majd gyűlöl-

ködve megszólalt.

- Még arra sem voltál jó, hogy egy fiút adj nekem, de

találok egy másik nőt helyetted, aki teljesíti a kötelessé-

gét! Pedig szerettelek, Isabel! Igazán szerettelek! - mondta,

aztán a kezével legyintett és dülöngélve elhagyta a szobát.

Margaret magához ölelte a kicsit. Most lenne a leg-

nagyobb szüksége az anyjára! - gondolta, majd kilépett a

kastélyból.

Meleg nyári éjszaka volt, a csillagok ragyogtak az égen,

így attól nem kellett félnie, hogy a csöppség megfázik, bár

még alig élt meg néhány órát, vigyáznia kell rá. De hova

menjen? Kitől kérjen segítséget? - nézett szét tanácsta-

lanul. Rá kellett döbbennie, senki nem fog a lord akaratá-

14

val szembeszegülni, jobb lesz, ha minél messzebb viszi a

gyermeket ettől a helytől.

Eszébe jutott, hogy a szakácsnő lánya is a napokban

szült. Talán ő segíthet rajta! Legalább lakjonjól, mielőtt...

Itt elakadt a gondolata.

A cselédek a kastély melletti földszintes kis épületben

éltek, így arrafelé vette az irányt. Megállt a szakácsnő

ajtaja előtt és kopogott.

- Ki az? - hallotta meg a nő álmos hangját.

- Margaret vagyok, asszonyom! Kérem, nyissa ki az

ajtót, beszélnem kell önnel!

Az ajtó kinyílt, egy testes, középkorú nő jelent meg,

kezében gyertyát tartott.

- Mi történt, Margaret? - kérdezte.

- Kérni szeretnék valamit! - mondta a nő, s ebben a

pillanatban a kicsi sírni kezdett a karjában.

- Jöjjön be! - csukta be gyorsan mögötte az ajtót a sza-

kácsnő. - Mi történt? - nézett rá riadtan.

- Lady Isabel néhány perccel ezelőtt meghalt! A kicsi

itt maradt anya nélkül. Szeretném, ha szólna a lányának,

hogy etesse meg, amíg találunk neki egy dadát.

- Hát persze! Mindjárt felöltözök és elviszem hozzájuk.

- Nagyon köszönöm, asszonyom! Lenne még egy ké-

résem!

- Csak mondja! - bíztatta a szakácsnő, miközben gyor-

san magára kapkodta a ruháit.

- Kérem, ne említse lord Devonnak, hogy megkeres-

tem önt.

- De miért? A kicsinek ennie kell addig is, amíg meg-

érkezik a dada! Ezért csak nem haragudna meg! Végtére

is az ő gyermekéről van szó!

Margaret tudta, hogy kénytelen beavatni az asszonyt,

bár nem szívesen tette. A szakácsnő csak néhány hónapja

van a kastélyban, így nem ismerte jól, de most nem tehe-

tett másként.

15

- Valamit még nem tud, asszonyom!

- Mit?

- Azt, hogy a gyermek nem fiú, hanem lány!

- És?

- Lord Devon nem akarja őt látni! Neki csak fiú kell!

- Ezt nem mondja komolyan! Úgy hallottam, nagyon

régen várt már egy gyermekre, most pedig amikor meg-

születik, el akarja dobni magától?

- Igen. Arra kért, hogy tűntessem el a kastélyból.

- Jézusom! - sikoltott fel az asszony. - Mit akar csi-

nálni vele?

- Még nem tudom! - válaszolta.

- Mehetünk! Várjon, én megnézem, nincsen-e odakint

valaki! - mondta, aztán kidugta a fejét, majd az egész

testét és tett néhány lépést az udvaron. - Jöhet, minden

csendes és nyugodt! - intett a kezével.

A szakácsnő lánya jó kétórányi járásra lakott a birtok-

tól. Mire elérték a kis tanyát, már minden csillag fent

ragyogott az égen. Éjfél is elmúlt már.

Kopogtatásukra a szakácsnő veje nyitott ajtót, s amint

felismerte az anyósát, gyorsan jobban kitárta.

- Csak nem történt valami baj, asszonyom? - kérdezte

és az álmosság eltűnt az arcáról. A gyertya lángja meg-

lebbent a kezében, amint a két nő elsuhant mellette.

- Anyám! Mi történt? - lépett ki a szobából a fiatalasz-

szony. A szemei ijedtségről árulkodtak.

Margaret megnyugodott, amikor megpillantotta. Hatal-

mas mellei voltak, láthatóan nem okoz neki majd gondot,

hogy a kis Emilyt megetesse.

-Joan! Kérlek, nyugodj meg, nincs semmi baj! Szeret-

nék veled beszélni, ha lehetne! Afféle női dologról lenne

szó! - nézett a vejére, aki megértette a célzást, mert gyor-

san eltűnt a hálószobában.

16

- Ez itt Margaret, lord Devon kastélyából. Az úrnő

néhány órával ezelőtt megszülte a kislányát, de aztán

meghalt. A kicsinek ennie kell, kérlek, lányom, vedd a

melledre és szoptasd meg! - mondta.

- Hát persze, anyám! Istenem, mennyire sajnálom a

ladyt és ezt a szegény kicsi gyermeket! - nyúlt érte.

Margaret a karjába tette, mire a nő leült a székre és

kigombolta a hálóingét. Emily először csak ismerkedett a

rózsaszín bimbókkal, de aztán, amikor megérezte a tej

ízét, egyből bekapta, és erőteljes nyögésekkel nyugtázta,

hogy igazán kellemesen érzi magát.

- Majd adok egy palackban anyatejet, nekem olyan sok

van, hogy jut belőle a kicsinek is! - mondta és megsimo-

gatta a fejecskéjét, amely nedves volt, az arca pedig kipi-

rult. Igazán nagyon szép kislány!

- Köszönjük! - mondta Margaret hálásan.

- Azt hiszem, beszélni kellene lord Devonnal, anyám!

- szólalt meg a fiatal nő.

- Igen? És miről? - kérdezte az anyja.

- Hát a kicsiről! Nem kell dadát keresnie, én szívesen

odaköltözöm a kastélyba, amíg szükség van rám! A tejem

jó erős és elegendő mindkét gyermek táplálásához.

Margaret arca elsápadt, amikor az asszonyra nézett.

Remélte, hogy nem árulja el a titkot, miszerint a lord nem

akarja látni a kicsit.

- Az most nem fog menni, lányom! Talán majd késöbb

megemlíthetem. Tudod, most nagy a felfordulás a kas-

télyban. Jobb lesz, ha inkább majd mi jövünk el hozzád,

amikor elfogy a tej. Remek ötlet, hogy el is vihetünk

belőle! Igaz, Margaret? - kérdezte.

- Igen! Igaz! - helyeselt halkan.

- Ahogy akarják, én csak felajánlottam, hogy ne kell-

jen dada után járkálniuk. Ha szükség lesz rám, keressenek

csak meg nyugodtan!

17

- Köszönöm, nagyon kedves! - mondta mosolyogva

Margaret.

A pici jól lakott és elégedetten elaludt a fiatal nő kar-

jaiban.

- Akkor megyünk is, nem zavarunk tovább! Jól van a

kis unokám? - állt fel a szakácsnő.

- Igen, anyám! Jó az étvágya és sokat alszik. Szépen

fejlődik. De megnézhetik, ha akarják!

- Már hogyne akarnánk! - mondta az anyja és a lánya

után mentek.

A kicsin látszott, hogy az anyja igazat mondott. Jól táp-

lált, egészséges fiúcska volt.

- Ugye, milyen szép kis legény? - kérdezte a szakács-

nő Margaretre nézve.

- Igen! Nagyon aranyos! - felelte a nő. - De most már

induljunk, mert önnek korán kell felkelnie, asszonyom! -

mondta.

- Igen, igaza van! - sóhajtott fel az asszony és meg-

ölelte a lányát. Megsimogatta a kicsi fejét és megfordult,

hogy a vejének is köszönjön, de ő az igazak álmát aludta

a dunyha alatt.

- Nagyon elfáradt! Sokat dolgozik odakint a földeken! -

mondta a lánya és a konyhába sietett. Egy kisebb palack-

kal tért vissza és Margaret kezébe adta.

- Még egyszer, nagyon köszönöm, hogy segített a kicsin!

Nem is tudom, mihez kezdtünk volna vele ön nélkül!

- Szívesen tettem, és ha elfogy a tej, csakjöjjenek visz-

sza! - kísérte ki őket az ajtóig.

Margaret magához ölelte a kislányt. Egyre jobban érezte,

hogy mekkora felelősség nehezedik a vállára, de azt is

érezte, hogy egyre jobban megszereti ezt a csöppséget.

- Most visszajön velem a kastélyba, ugye? - szólalt meg

a szakácsnő.

18

- Nem! Nem vihetem vissza a kicsit! - felelte Margaret.

- De akkor hova viszi? - állt meg a nő és ráemelte az

arcát. A hold sápadt fényében is látszott, hogy mennyire

aggódik.

- Még nem tudom! Az úrnő a halála utolsó pillanatá-

ban is arra kért, hogy gondoskodjam róla, de a lord meg-

parancsolta, hogy tűntessem el a kastélyból. Nagyon nehéz

a szívem, asszonyom, annyira sajnálom ezt a kislányt! -

sírta el magát Margaret.

- Mennyire szeretnék segíteni önnek és a kicsinek!

Mindjárt gondolkozom, mit is tehetnék? - töprengett,

aztán felkiáltott. - Megtaláltam a megoldást!

- Kérem, árulja el, mit talált ki? - kérdezte Margaret

remegve.

- A lányom majd felneveli. Beszélek vele, tudom, hogy

megteszi! Már csak a vejemet kell meggyőznünk és...

- Nem! Sajnálom, de azt nem lehet! A lord nem tud-

hatja meg, hogy él! A kicsinek el kell tűnnie a környékről,

különben végez velem!

- A lányomnál biztonságban lesz, senki nem tudja meg,

hogy ki ez a kislány. A kisfiúval együtt szépen felnő!

- Nem! Köszönöm, hogy segíteni próbál, de nagyon

kérem, senkinek ne szóljon arról, amit önnek elmondtam!

Kérem, könyörgöm, még a lányának sem árulhatja el, hogy

a kicsit eldobta magától az apja. Jó lenne, ha beszélne a

lányával és a vejével is, hogy ne mondják el senkinek,

ami ma éjjel történt. Nem lenne jó, ha kitudódna, a lord

gyermekét megetette. Talán még neki is baja származna

belőle, és ki tudja, lehet, hogy magát is elbocsátanák, asz-

szonyom!

- Igen, igaza van, Margaret! Jobb, ha senki nem tud

meg semmit! - bólogatott az asszony. - De akkor mi lesz

a kicsivel?

19

- Nem tudom, de isten biztosan megmutatja, mit kell

tennem! Most itt elválnak útjaink, asszonyom! Még egy-

szer hálásan köszönök mindent. Kérem, menjen vissza a

kastélyba és hallgasson, akár a sír!

- Találkozunk még, Margaret? - kérdezte a szakácsnő.

- Velem biztosan! - mondta és a kezével intett, majd

gyorsan ellenkező irányba indult, mint amerre a kastélyba

vezetett az út.

- Isten vigyázzon magukra! - kiáltott utána az asszony

és ő is megszaporázta lépteit.

Margaret érezte, amint a hátán végig folyik a verejték.

Annyira sietett, hogy szinte alig kapott levegőt. Mintha

valaki kergetné.

Amint megállt, hogy kifújja magát, kissé hűvösebb

levegő csapott az arcába. Érezte a tenger sós ízét, tehát

már közel járhat a parthoz. Ettől egy kissé megrettent.

Mit keres ő itt? Csak nem akarja tényleg bele dobni a

gyermeket a tengerbe? - állt meg reszketve. A könnye

végig folyt az arcán, magához ölelte a kislányt.

- Istenem, kérlek, mondd meg, mit tegyek? Megígér-

tem az édesanyjának, hogy gondoskodom róla, de ha nem

térek vissza a kastélyba, a lord addig fog keresni, amíg

rám nem talál. Nem tarthatom meg az adott szavamat,

lady Isabel! Kérem, értsen meg, nem viselhetem gondját

a kislányának, mert csak még nagyobb bajba keverném!

De ne féljen, nem dobom be a tengerbe! Nem! Arra kép-

telen lennék! - motyogta, aztán körbe nézett a sötét éjsza-

kában. - Merre induljak, hova menjek? Ó, Uram, tekints

le ránk! - suttogta remegve és felnézett az égre. A csilla-

gok fényesen ragyogtak, és mintha vele együtt remegtek

volna.

Megindult, amerre a lábai vitték. Egyszerre csak egy

épület körvonalazódott ki előtte. Fellélegzett, talánjó em-

20

berek lakják és segítenek rajta. Hogy miképp, azt nem

tudta, inkább csak reménykedett benne.

Az éjszaka sötét volt, a neszek felerősödtek, minden

pillanatban attól tartott, hogy valamilyen állat megtámad-

ja. Nem magát féltette, hanem a kicsit, aki olyan édesde-

den aludt a karjaiban. Nem tudta, hogy mi folyik körü-

lötte, nem érzékelte, hogy ő milyen kétségbeesve küzd az

életéért.

Amint a házhoz ért, a bejárathoz lépett. Tudta, hogy

éjszaka van, s nem illendő megzavarni mások nyugalmát,

de most nem gondolkozhatott, cselekednie kellett. Az idő

halad, vissza kell mennie a kastélyba, mire felkel a nap,

hogy a lord elé állhasson. És addig még el kell rendeznie

Emily sorsát.

Kopogott a rozzant ajtón, de hiába várakozott, senki nem

jött ki rajta, ezért még erősebben megismételte a kopo-

gást, ám most sem jelentkezett a ház gazdája. Szomorúan

fordult meg és bánatosan dőlt neki az ajtónak, amely

abban a pillanatban feltárult. Még szerencse, hogy hanyatt

nem esett gyerekestől.

- Bocsánatot kérek! Sajnálom, hogy ilyen későn zava-

rok, de szeretnék megpihenni egy csecsemővel. Kérem,

megengednék? - szólalt meg és a sötétben jobbra, balra

forgatta a fejét, de semmit nem látott és mozgást sem

észlelt. - Van itt valaki? - kiáltotta el magát kissé hango-

sabban, de semmi feleletet nem kapott. Lassan, lépésről

lépésre haladt beljebb, egyik kezét előre nyújtva, nehogy

valamiben elessen, de nem igazán ütközött akadályba.

Teljesen üres lehetett a szoba. Rájött, hogy egy lakatlan

épületbe lépett, innen ugyan nem várhat segítséget. A

lábával próbált meg tájékozódni, amikor hirtelen valami-

ben elakadt. Lehajolt, hogy kitapogassa, mi lehet az, de

nem igazán tudta megállapítani. Olyan volt, akár egy

teknő, de mégsem az volt. Megfogta a végét és a kijárat

21

felé vonszolta, hogy a holdvilágnál jobban szemügyre

vegye. Amint elérte az ajtót a hold fényében alaposabban

megnézte és maga sem hitte el, hogy amit látott, az nem

volt más, mint egy kis vitorlás hajó. Talán egy kisfiúnak

építette az apja. Nézte a kis hajót és egyre jobban meg-

erősödött benne, hogy mit kell tennie.

- Igen, kicsi Emily! Azt hiszem, meg van a megoldás!

- mondta és megcsókolta a gyermek homlokát, aztán cse-

lekedett is. Nem időzhetett sokáig, így is sok időt eltöl-

tött, már vissza kellett volna érnie a kastélyba.

Kivonszolta a kis hajót a ház elé és belefektette a kis-

lányt. Jól betakarta, aztán megindult, maga után húzva a

hajót a víz felé. Amint egyre közelebb került a tengerhez,

annál élesebb lett a levegő. Néhány lépés után már hallotta

a morajlást és a hullámokat, amint lágyan a partot övező

sziklákhoz csapódtak.

- Megérkeztünk, kicsikém! Nézd csak, milyen szép és

nyugodt a tenger! - mondta, s a kicsi, mintha csak vála-

szolni akart volna, nyöszörögni kezdett, majd határozott

sírásba csapott át. - Jól van, tudom, hogy megéheztél! -

vette elő a palackot. A zsebkendőjére öntött belőle és úgy

csepegtette a kislány szájába az anyatejet. Elég sokáig

tartott, amíg a csöppség jól lakott, de aztán hamarosan

megint álomba merült.

Margaret visszatette a hajóba, majd egészen közel ment

a vízhez. A szíve a torkába ugrott, amikor arra gondolt,

néhány pillanat múlva Emilyt útjára bocsátja a kis hajón.

- Édes istenem! - kulcsolta össze a két kezét. - Tudom

,

hogy te vezéreltél erre a helyre és te akartad, hogy rátalál-

jak erre a kis vitorlásra. Megtaláltam a megoldást. Emily

eltűnik innen, és a te oltalmaddal megtalálja új otthonát.

Kérlek, vigyázz rá és ne hagyd magára. Tudom, hogy te,

aki annyira szereted a gyermekeket, vigyázol rá és meg-

óvod minden bajtól. Nem tarthattam meg az édesanyjának

22

tett ígéretemet, mert azzal csak nagyobb bajba sodornám

szegényt, hisz az édesapja könyörtelen vele szemben. A

halálát kívánja, de én sokkal jobban szeretem annál, hogy

a tengerbe dobjam! Rád bízom és kérlek, ne hagyd ma-

gára, hisz olyan picinyke és tehetetlen!

Margaret megtörölte az arcát és a víz széléhez húzta a

kis hajót. Megnézte, hogy a nyakék meg van-e, majd az

anyatejes palackot is biztonságosan elhelyezte, ezután

pedig levette a ruhája övét, és a hajóhoz kötözte a kis-

lányt. Még egyszer megcsókolta a fejecskéjét és vízre

bocsátotta.

A gyenge szél a kis vitorlába kapott és az aprócska

hajó siklani kezdett a habok tetején.

- Téged is kérlek, Tengerek Szelleme, vigyázz erre a

kicsiny lánykára, ne borzold fel tarajosra hullámodat,

maradj csendes és nyugodt, nehogy baja essék. Ringasd,

és susogj a fülébe, mint az édesanyja, ha sír! - nézett a

tenger felé, ahol a kis vitorlás egyre távolabb került to e,

majd eltűnt a szeme elől.

Margaret még egy darabig térdepelve nézett a sem-

mibe, aztán könnyezve indult vissza a kastélyba, hogy

jelentse a lordnak, elvégezte a feladatot, a kislányt a

tengerbe vetette.

A nap lassan előbukkant az ég alján, s első sugarait

előre küldve elcsodálkozott azon, amit látott. A tenger

hullámain egy kis hajó himbálódzott. Olyan volt, akár egy

igazi, de sokkal kisebb és egy aprócska emberke feküdt

benne. Békésen szunyókált, mintha csak az édesanyja

ölelő és biztonságos karjaiban feküdne. Megcirógatta a

kicsi arcát, mire az egy fintort vágott, de tovább aludt.

23

2.

A nap bearanyozta a tájat a galagonyaablak mögött. A

galagonya hófehér virága, a fű eleven zöldje, a prior nevé-

nek bíborszíne úgy szikrázott, mintha a régi ablakot a

napfényben lángoló levegőbe illesztették volna bele.

A házból egy férfi és egy nő lépett elő. Szorosan egy-

más mellett haladtak, fogták egymás kezét.

- Kérlek, Noel, vigyázz magadra! Tudod, milyen fontos

vagy nekem! - állt meg az asszony és a férfira nézett. -

Nem élném túl, ha történne veled valami!

- Nyugodj meg, drágám! Évek ótajárom a tengert, soha

nem történt semmi baj. Így lesz ez ma is. Meglátod, jó sok

hallal térek haza, nem kell aggódnod miattam! - ölelte

magához és megcsókolta a nő száját.

- Igen, tudom, hogy milyen régóta járod a tengert, de

épp úgy féltelek, mint az első napon. Mint minden reggel,

ma is imádkozom érted, hogy járj szerencsével!

- Így lesz, Nancy! Ég veled, szerelmem!

- Isten vigyázzon rád, kedvesem! - intett a távozó férfi

után és a szeme elhomályosult. Tizenöt éve élnek együtt,

s azóta szinte minden reggel elkíséri a férjét a kis ház

kertjének végéig, és addig integetnek, amíg csak látják

egymást.

Noel Aston nagyokat lépett. Bár még a harmatcseppek

ott ragyogtak a fűszálakon, tudta, hogy ma később indult

el, mint máskor. Nancy nagyon rosszul aludt, hosszú

órákon

át kellett vigasztalnia. Mint mindig, most is az a rémséges

álom gyötörte, amely talán egész életén át végig elkíséri.

A férfi bár nem akarta, de mégis arra a szörnyű napra

gondolt, amikor elveszítették a kislányukat. Nancy lesé-

tált vele a tengerpartra, hogy ott várják meg az érkezését,

24

s egyetlen pillanatra nem figyelt rá és a gyermek a vízbe

esett, amely jéghideg volt, hisz novemberben jártak. Az

asszony utána ugrott, de nem találta meg. A tenger el-

nyelte örökre!

A férfi megborzongott. Megpróbálta elhessegetni ma-

gától ezeket a fájdalmas gondolatokat, de nem tudta.

Nancy arcát látta maga előtt, amint betegen, láztól égve

feküdt az ágyban. Belázasodott és három hétig nem volt

magánál. Nagyon nehezen sikerült lenyomni a lázát, sajnos

az volt a legnagyobb baj, hogy nem akart meggyógyulni.

Állándóan csak azt hajtogatta, hogy meg akar halni. Ami-

kor végre visszanyerte az emlékezetét, még hosszú

évekig az ágyat nyomta és kevés volt a remény, hogy

túléli a tragédiát. A doktor szerint csakis annak köszön-

hető, hogy mégis felépült, mert ő mellette volt. Szerelme

és odaadó türelme visszahozta az életbe. Igaz, hogy

ennek már tizenkét éve, de még mindig gyötri mindket-

tőjüket ez a tragédia. Noel bízott benne, hogy talán egy

másik gyermek majd kárpótolja őket elvesztett kislányuk-

ért, de Nancy többé nem maradt áldott állapotban. Magát

vádolja a gyermek haláláért, és isten büntetésének tartja,

amiért újabb gyermekkel nem ajándékozza meg.

A férfi szíve megremegett és egy mély sóhaj tört fel

belőle. Nagyon szerette a feleségét, hisz miatta feladott

mindent. Az apja hatalmas földbirtokos, ő pedig az egyet-

len fia és örököse. Amikor megismerte Nancyt, azonnal

beleszeretett. Gyönyörűséges volt, amint a tengerből elő-

bukkant. Még ma is elönti a forróság, ha felidézi az első

találkozásukat. A lány a tengerben fürdött a barátnőivel,

amikor meglátta. A tekintetük egymásba fonódott és

mindketten tudták, hogy csakis együtt akarnak tovább

élni. Sajnos Nancy egy nagyon szegény halász lánya volt,

s így amikor be akarta mutatni az apjának és elmondta,

25

hogy feleségül kívánja venni, kitört a botrány. Az apja ki-

tagadta és elzavarta a háztól. Még jó, hogy szegény anyja

ezt nem érhette meg, mert néhány évvel azelőtt halt meg.

Ő pedig mindent odahagyott a szerelméért és a mai napig

nem bánta meg. Kényelemben, gazdagságban nőtt fel, de

megtalálta a boldogságot a szegénységben is.

Nancy szülei sem örültek igazán ennek a frigynek, nem

mintha Noel ellen lett volna kifogásuk, de a származás-

beli különbség miatt ők is aggódtak, ám amikor hozzájuk

költözött, megnyugodtak. Látták, mennyire szeretik egy-

mást és Noel szorgalmas, dolgos férfi, ezért saját gyer-

mekükként szerették és fogadták be a családba. A halá-

szatról addig csak olvasott, vagy elbeszélésekből hallott,

itt azonban megtanulta minden csínját-bínját. Később a

felesége szülei elköltöztek a nagyszülőkhöz, akiknek

nagy szükségük volt rájuk. Sajnos már egyikük sem él.

Ketten maradtak egymásnak. Sok szomorúság érte őket,

de együtt átvészeltek mindent. A szerelmük átsegítette

őket a fájdalmakon. Nancy-ben megtalálta mindazt, amire

vágyott, s már csak egyetlen kívánsága van, hogy egy

gyermekük szülessen, bár tudta, ez már csak kívánság

marad. Ha mégis megtörténne a csoda, Nancy megint

sokat nevetne, és a szemébe is visszatérne az a csillogás,

amelyet annyira szeretett.

Noel beült a bárkájába és a távolba nézett. Két napig

heves vihar dúlt, nem tudott halászni, de tegnap este leállt

a szél és a hullámok elcsitultak. A tenger nyugodt volt és

békés. A férfit különös érzés járta át. Nem tudta az okát,

csak úgy érezte, mintha egy kéz megérintette volna, s

ettől az érintéstől boldogság járta át a lelkét.

Sirályok repkedtek a feje fölött, majd tettek néhány

tiszteletkört és a part felé szálltak, aztán a sziklákra tele-

pedtek. Noel az egyik sirályt figyelte, miközben az evező-

lapátját erőteljesen megmarkolta. Az állat vakítóan fehér

26

volt és hatalmas. A csőre égőpiros, mint a frissen kinyílt

rózsa.

Egyre távolabb került a parttól, s amikor megfelelő

helyre ért, kidobta a hálóját a vízbe, aztán felemelte a

fejét és a távolba nézett. A köd lassan felszállt, a levegő

tiszta és éles volt. Leült a kis csónak végébe és a vizet

figyelte. Érezte, hogy az éjszakai fáradtság eluralkodik

rajta, s hiába próbálta nyitva tartani a szemét, nem sike-

rült. Leragadtak a pillái és elaludt.

Hirtelen felriadt. Tisztán hallotta, hogy valahol a közel-

ben egy csecsemő sír.

- Ó, istenem! Hát meddig tart ez még? Mikor lesz

végre nyugodt és békés álmunk? Meddig halljuk még a

gyermekünket sírni? - nézett körbe magán és a szempil-

láján megcsillant egy kövér könnycsepp.

A gyermeksírás ismét felhangzott. A férfi idegesen fel-

ugrott.

- Nem! Nem! Ezt nem teheted meg velem, Tengernek

Szelleme! Kérlek, ne gyötörj minket tovább! Elvetted

tőlünk a gyermekünket, már csak a tiéd, ne kísérts hát

többé! - zokogott fel fájdalmasan.

Hiába volt azonban az esdeklő könyörgése, a gyermek-

sír ás nem maradt abba. Egyre hangosabban és hangosab-

ban hallotta. Két tenyerét a fülére tapasztotta, és a fogait

összeszorította. Minden igyekezetével azon volt, hogy

végre elmúljon ez a pillanat.

Óvatosan levette a kezét a füléről és felsóhajtott. A pa-

naszos sírás megszűnt. Visszaült a helyére és tenyerébe

hajtotta a fejét. Nem telt el csupán néhány perc, amikor

megint felhangzott a sírás. Noel úgy érezte, nem bírja

tovább, valamit tennie kell, de rájött, tehetetlen! Felrán-

gatta a hálót, amelyben már jó néhány hal kapálódzott és

leült az evezőhöz. Mielőbb ki akart érni a partra, és itt

hagyni ezt az elátkozott helyet.

27

Amint erőteljes csapásokkal elindult, megfordult és visz-

szanézett, s ekkor vette észre a furcsa kis tárgyat, amely

imbolyogva siklott a víz színén.

- Mi lehet ez? - kérdezte magától, aztán megint fel-

hangzott a kétségbeesett sírás, mely nem tartott tovább

néhány pillanatnál. Most azonban egészen közelről és

tisztán hallotta. Tudta, hogy ez nem a képzelete játéka.

Gyorsan megfordult és evezni kezdett a kis tárgy felé, s

amint közelebb ért hozzá, alig akarta elhinni, hogy egy

aprócska vitorlás hajót lát maga előtt. Arra gondolt, talán

elsodorta egy gyermektől a víz, de amint közelebb ért

hozzá, jól látta, hogy valami mozog benne. Alig várta,

hogy egészen mellé érjen. Átnyúlt a csónakból és elkapta

a kis hajó végét és odahúzta.

- Édes istenem! - kiáltott fel olyan szívbe markolóan,

hogy szinte beleremegett a hatalmas tenger. - Egy élő

csecsemő! Ezt nem hiszem el! - motyogta, aztán kie-

melte a vízből a kis hajót és a csónakba tette. Csak ekkor

döbbent rá, hogy mi is történt. Egy gyermeknek készített

vitorlás hajón utazott ez a csöppnyi gyermek, aki alig

lehet több néhány naposnál. De hogy kerülhetett a ten-

gerre? - nézett szét, de sehol nem látott egyetlen hajót,

vagy csónakot sem.

A kicsi sírni kezdett, fejecskéjét forgatta. Az arca

piros volt, s bár még nem tűzött erősen a nap, látszott,

hogy egy kicsit megkapta gyenge bőrét.

Noel a karjára emelte és a szeme megtelt könnyel. Ez

nem lehet véletlen! Eddig is hitt istenben, s abban, hogy

csodát tehet, de most meg is bizonyosodhatott felőle.

Egy aprócska gyermeket tart a karján, akit a tenger adott

neki. Elvette a kislányát, hogy egy másikkal ajándékoz-

za meg.

- Köszönöm, istenem és neked is Tengernek Szelleme!

Tudom, hogy nektek köszönhetem, hogy megint van egy

gyermekem, mert hogy soha senkinek nem adom, az biz-

tos! Úgy fogom felnevelni, akár a sajátomat! - mondta és

könnyes arcát az ég felé emelte, majd leült és megnézte

a kis hajó belsejét. Talált ott egy palackot tejjel. Sajnos

nem tudott jobb megoldást, mint megmosta az ujját a

vízben, aztán ráöntött a tejből és a kicsi szájába adta, aki

láthatóan vidáman szopogatta.

Alig várta, hogy kikössön. Hagyta a hálót a halakkal

együtt, csak futott, ahogy bírt. A kislányt magához szorí-

totta, és úgy érezte, nincs nála boldogabb ember az egész

világon.

Az ajtó előtt megállt és a picire nézett.

- Nézd csak, édesem! Ez lesz az otthonod ezután!

Mostantól én vagyok az édesapád, és mindjárt megismer-

heted a világ legkedvesebb és legszeretetreméltóbb édes-

anyját. Mától a gyermekünk vagy, isten hozott itthon, ki-

csikém! - suttogta, aztán benyitott az ajtón.

Nancy a konyhában állt az asztal mellett. Amikor

oldalra fordult, Noelt pillantotta meg, aki egy csomagot

tartott a karjában.

- Noel! Mi történt? Miért tértél vissza ilyen hamar?

Látom rajtad, hogy történt valami! Annyira más az arcod,

a szemed! - nézett rá kissé ijedten.

- Igen, drágám történt valami! Hoztam neked egy cso-

dálatos ajándékot! Tessék! - adta a kezébe.

A nő átvette, majd felsikoltott.

- Noel! De hisz ez egy csecsemő! - nézett rá elhomá-

lyosult tekintettel.

- Igen, édesem! Egy csecsemő! A miénk! Kettőnké!

- Tessék? Mit mondtál? A miénk? - kérdezte és a szeme

könnytől fénylett. Letette a gyermeket az asztalra és ki-

28 I 29

bontotta. Boldogságtól ragyogó arcán végigfolyt a kön-

nye. Felemelte a csöppséget és magához ölelte. Csókjai-

val borította be a rózsaszín arcocskát és remegő ajakkal

szólalt meg. - Honnan szerezted, Noel? Csak nem loptad

el az édesanyjától? Azt nem szeretném, mert...

- Nem! Nem kell aggódnod, szerelmem! A kicsit a

tengertől kaptam!

- A tengertől? - nézett rá az asszony és kissé elsápadt.

- Ezt meg hogy érted? - tette vissza a kicsit az asztalra.

- Képzeld csak, amint ott ülök a csónakban, hirtelen

gyermeksírást hallottam. Először azt hittem, az idegeim

játszanak megint velem, s talán az éjszakai kimerültség

az oka, de aztán megláttam egy kis vitorlás hajót, amint

ott himbálódzott a tengeren.

- Egy vitorlás hajót?

- Igen, Nancy! Egy olyan gyermekjátékot. Nem igazi

hajó volt, hanem olyan, amelyet egy apa készít a kisfiának!

Ez a csöppség épp belefért. Közelebb eveztem hozzá és

akkor megpillantottam, de nem láttam tisztán, hogy mi van

benne. Azt gondoltam, valamiféle kis állat, akit a kis gaz-

dája tett vízre, de amikor magam mellé húztam a kis jár-

művet, megpillantottam benne ezt a csodálatos csecse-

mőt. Körülnéztem, de sehol nem láttam egyetlen hajót

vagy csónakot sem. Vártam egy darabig, de aztán úgy

gondoltam, hogy a Tenger Szellemének megesett a szíve

rajtunk és adott az elvett kislányunk helyett egy másikat.

Elhoztam, és most itt van!

- Ó, Noel! - zokogott fel az asszony. - Ez csodálatos! El

sem hiszem, hogy a karomban tarthatok egy csecsemőt!

- Már pedig így van, kedvesem! Mostantól nekünk kell

róla gondoskodnunk és szeretnünk!

- Szeretni fogom, mint a sajátomat, Noel! Soha nem

gondoltam, hogy ilyen boldogság költözik a szívembe,

30

mint amit most érzek. Vigyázni fogok rá és óvom még a

széltől is! Nem engedem a tengernek még csak a köze-

lébe sem! - mondta az asszony és könnyein át a férjére

mosolygott.

- Én is épp így éreztem, amikor a karomra vettem.

Talán most minden jóra fordul, drágám! Ismét boldog-

ság és vidámság költözik a lelkünkbe és az otthonunkba!

- ölelte át a nőt és megcsókolta. Megsimogatta a kislányt,

aki lassan egyre nagyobb hangerővel kezdett sírni.

- Biztosan éhes! Noel! Ez a gyermek csupán néhány

napos lehet! Csoda, hogy életben van. Sürgősen meg kell

etetni, biztosan nagyon éhes lehet. Ki tudja, mennyi időt

töltött a tengeren !

- Nem hiszem, hogy túl sokat, mert azt egy ilyen pi-

cinyke kisgyermek nem élné túl, de azt hiszem, tényleg

éhes lehet. Mellette találtam egy palackot, amelyben tej

volt. Az ujjamról csepegtettem a szájába, de az biztosan

nem volt elég neki.

- Maradt még a tejből? - kérdezte az asszony.

- Igen, csak nem tudom, hogy odaadhatjuk-e neki. Mi

van, ha már megromlott?

- Bizony, az meglehet! Nem baj, majd adok neki kecs-

ketejet, az nem árthat!

- Megyek és meg is fejem! Látod, milyen jó, hogy nem

adtunk túl rajta? Pedig te mennyire meg akartál szaba-

dulni tőle! Igaz, hogy már elég vénecske, de azért még

tejet ad! - mosolygott a férfi és az ajtó felé indult.

- Noel! Várj! - kiáltott fel Nancy, amint a kicsit kigön-

gyölte és megpillantotta mellette a rubinokkal kirakott

nyakéket.

- Mi történt? - sietett oda hozzá a férje.

- Uram, Jézus! - vetett keresztet magán az asszony. -

Ezt nézd meg! - emelte fel és megmutatta.

31

Noel csak nézett, nem tudott megszólalni.

- Ez biztosan nagyon értékes lehet! - mondta Nancy.

- Igen, ezek rubinkövek! Az egyik legértékesebb

drágakő! - felelte Noel, miután összeszedte magát ámu-

latából. A kezébe vette, és alaposan megnézte, majd bólo-

gatva alátámasztotta, amit mondott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ez a kislány nagyon gazdag

családból származhat, nem gondolod? - szólalt meg az

asszony.

- De igen, Nancy! Minden jel szerint, hisz egy magunk-

fajta embernek nem telik ilyen nyakékre! Biztosan azért

tette mellé az édesanyja, mert ő nem vállalhatta a kicsit,

de ezzel biztosíthatta a gyermekről való gondoskodást.

Szerintem ő tette vízre a gyermeket!

- Vajon ki lehetett az az elvetemült teremtés, aki egy

ilyen csodálatos gyermeket eldob magától? - nézet rá

Nancy.

- Ne ítélkezz elhamarkodottan, drágám! Ki tudja, mi

késztette rá, hogy így cselekedjen? Lehet, hogy nem te-

hetett másként. Tudod, a gazdagok világa teljesen más,

mint a miénk! Talán nem a férjétől született és így akarta

eltitkolni, de szerintem, szerette a kicsit!

- Ezt meg miből gondolod? - nézett rá a felesége.

- Abból, hogy mellé tette ezt a nyakéket és egy palack-

ban tejet is. Ha tényleg olyan elvetemült és szívtelen

teremtés lenne, mint ahogy azt te gondolod, akkor egy-

szerűen beledobhatta volna a tengerbe anélkül, hogy bárki

is tudomást szerezhetett volna róla. Nem gondolod?

- De. Most, hogy jobban belegondolok, tényleg iga-

zad lehet! - felelte Nancy, aztán elmosolyodott. - Meg-

nyugodhat, mert az isten jó helyre vezérelte. Talán tény-

leg kényszerből vált meg a kicsitől és arra gondolt, hogy

a tengeren valaki kifogja, és magához veszi. Én csak

hálás vagyok neki ezért! Most pedig kérlek, vigyázz rá

egy pillanatra! - mondta és kiszaladt a konyhából. Néhány

perc múlva egy nagy batyuval tért vissza.

- Mi ez, Nancy? - kérdezte Noel.

- Ez a mi kicsikénk holmija. Tudod, elraktam minden

darabot, ha talán egyszer még szükség lenne rájuk! És

látod, milyen jól tettem? Át kell öltöztetnem a kicsit és

alaposan meg kell fürdetnem. Mindjárt el is készítem a

fürdővizet, és amíg megmosdatom, addig te fejd meg a

kecskét! Rendben? - kérdezte és csillogó szemmel né-

zett rá.

- Rendben, drágám! - felelte a férfi és a szíve megre-

megett. Milyen régen nem látta ilyen boldognak a

feleségét.

A szomorúság, amely állandóan ott bujkált a szemében,

most eltűnt. Helyébe csillogás és ragyogás költözött.

Olyan serényen tette a dolgát, mint amikor még a kis-

lányuk élt.

- Elkészült a víz, rád nincs már szükség, kedvesem!

Menj és hozd a tejet! - mondta Nancy és kihámozta a ki-

csit a ruháiból. A lavórhoz vitte, és mosdatni kezdte.

Noel leemelte az asztalról a kancsót és eltűnt. Boldo-

gan sietett át az udvaron az öreg kecskéhez és megfejte.

Amint visszatért, már az ajtóban hallotta, hogy Nancy

énekel. A kicsit bugyolálta be és közben azt a kedves kis

dalt énekelte, amit a kislányuknak annak idején.

- Megjöttem, drágám! - lépett egészen közel az asz-

szonyhoz és megcsókolta a nyakát. - Hű, de szép lett ez

a kisasszony! - kiáltott fel és csodálattal nézte a kicsit.

- Igen! Gyönyörű szép kislányunk van, Noel! - felelte

és a karjába vette a kislányt. - Imádom az illatát és a

picike meleg testét.

A kicsi odaborult a nő vállára, aztán keservesen sírni

kezdett.

32 33

- Mindjárt leszűröm a tejet, még langyos! - mondta a

férfi és hamarosan a kislány jól lakva, elégedetten

pihegett.

Előkerült a bölcső és az összes gyermekholmi. Míg a

kislány aludt, Nancy valamennyit átmosta és kiteregette

a kertben. A szél lengette az aprócska ingeket és ruhács-

kákat.

- Boldog vagy, Nancy? - lépett mellé Noel.

- Igen! Azt hiszem, megint élek! Épp olyan érzés köl-

tözött a szívembe, mint amikor a mi kicsikénk ilyen pici

volt! Tudom, hogy ezt a gyermeket nem én hoztam a

világra, de épp úgy fogom szeretni. Már most nagyon

közel érzem magamhoz. Ó, Noel! Köszönöm neked,

hogy ismét van értelme az életemnek! Már olyan sokkal

tartozom neked...

- Nem, drágám! Nem tartozol nekem semmivel ! A

férjed vagyok és imádlak. Mindig azt akartam, hogy a

világon a legboldogabb asszony legyél, és talán most

elérem. Ezt azonban nem nekem kell megköszönnöd,

hanem istennek! Az ő segítsége nélkül soha nem értük

volna ezt el!

- Igen, igazad van! Neki is sokat köszönhetek, de neked

is! Mellettem voltál a nehéz percekben, órákban. Hosszú

éveken át türelemmel és szeretettel ápoltál. Ezt csakis

neked köszönhetem! - karolta át a férjét, aki szorosan

magához ölelte.

- Most még sokkal többet kell dolgoznom, hogy min-

dent megadhassunk neki! - mondta Noel.

- Mi lenne, ha eladnánk a nyakéket? - kérdezte Nancy.

- Képzeld csak, mennyi pénzt kapnánk érte! Vehetnénk

egy sokkal kényelmesebb házat, földet és biztonságban

felnevelhetnénk a kicsit.

- Itt is biztonságban van, Nancy!

34

- Nem! A tenger közelében nincs! - mondta a ná és a

hangja kissé megremegett. - Féltem a víztől. Szeretném

minél távolabb vinni innen.

- Azt hiszem, nincs jogunk eladni a nyakéket, drágám!

Tudom, hogy sok pénzt kapnánk érte, de én azt mondom,

ne adjuk el! Ha majd a kicsi felnő, tegyen vele azt, amit

akar! Döntse el, hogy viselni akarja, vagy pénzzé teszi.

Addig mi mindent megadunk neki, aztán ha eljön az idő,

elmondjuk, hogy ez a nyakék az édesanyjáé volt.

- Noel! Te el akarod mondani neki, hogy ő nem a mi

édes gyermekünk? - kérdezte ijedten Nancy.

- Nem tudom, drágám, de talán igen. Joga van meg-

tudni, hogy mi az igazság, de ez még nagyon messze van.

Lehet, hogy soha nem lesz rá szükség, hogy feltárjuk

előtte, nem a mi vér szerinti gyermekünk.

- Igen, igazad van. Ráérünk erről beszélni. Most örül-

jünk neki és vigyázzunk rá! Megyek is és megnézem,

nem ébredt-e fel. Már jó ideje alszik! - indult a szoba

felé.

- Veled megyek! - ölelte át a vállát a férfi és egymást

átkarolva léptek be a helyiségbe.

A kicsi lány békésen és elégedetten aludt a bölcsőben.

Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Két kis kezét a feje

fölött tartotta és szája néha mosolyra húzódott.

- Látod, Noel? Álmában mosolyog! - suttogta a nő

boldogan.

- Igen, látom, kedvesem! Tudja, hogy itt otthonra és

szerető szülőkre talált! - felelte és a szeme nagyon fé-

nyesen csillogott.

- Noel! - szólalt meg az asszony.

- Igen? - emelte rá a tekintetét a férfi.

- Azt hiszem, adnunk kellene neki valami nagyon szép

nevet. Szerinted melyik név illene hozzá? - kérdezte.

35

- Gondolod, hogy a mi kicsikénk...

- Nem! Azt nem! - kiáltott fel Nancy. - Tudod, soha

nem felejtem el, hisz annyira szerettem, de nem akarom,

hogy ebben a kislányban őt lássam. A szívem mélyén

mindig élni fog, de ez a kislány nem ő. Szeretném, ha

másik nevet kapna.

- Rendben van, Nancy! Igazad van! - helyeselt a férje.

- Talán lehetne a neve Emily! Az olyan szép és előkelő!

Ez a kislány biztos, hogy előkelő családból származik,

nagyon illik hozzá ez a név. Mit gondolsz?

- Igen! Nekem is tetszik! Talán az édesanyja sem elle-

nezné, hogy így hívják! - felelte és a kislány felé fordult.

- Isten hozott itthon, kicsi Emily Aston! - suttogta és a

boldogságtól egész testében megremegett.

3.

A nap lenyugodott a szürkén gomolygó felhők mögött,

amelyek az élénk nyugati széltől hajtva lassanként körös-

körül beborították a tenger láthatárát. Az utolsó sugarak

fényében csillogó hullámok csobogva hintáztak végig azon

a mérhetetlen térségen, amely a tenger felülete volt szél-

tében és hosszában.

Noel is visszafelé evezett. Ma nagyon jó fogása volt, a

háló tele volt hallal. Holnap nagyon korán indul is tovább,

hogy eladja a zsákmányt. A szíve melegséggel telt meg,

ha arra gondolt, otthon két csodálatos asszony várja. Igaz,

hogy Nancy hajában már néhány csillogó, ősz hajszál

ragyog, de neki még mindig az a gyönyörű nő, akibe

beleszeretett és ez így is marad, amíg csak él! Gondolatai

ezután Emily felé szálltak. EI sem hitte, hogy azóta,

amióta rátalált, már tizennyolc év telt el. Gyönyörűséges

szép lánnyá serdült, olyan, akár egy tengeri sellő. A lányt

nem csak külsőleg, de belsóleg is rengeteg értékkel áldotta

meg a sors. Kedves, szerény, intelligens és nagyon szol-

gálatkész. Lehet, hogy Nancy nevelésének az eredménye,

de alapjában isten teremtette ilyennek. Az alakja karcsú,

a tartása fenséges. A haja aranyszőke, olyan, akár a búza-

tábla, amikor megérett, a szemei pedig meghatározhatat-

lan színűek, s ettől olyan különlegesek. Néha zöldnek

tűnnek, mint a tenger, amikor haragos, máskor pedig

szelíd barnának. A bőre bársonyos és sima, a hangja

pedig simogató muzsikaszó: kellemes és elandalító.

Amikor hármasban beszélgetnek, mindketten élvezettel

hallgatják. Az évek egy igazi családdá kovácsolták őket,

s - hálát adhatnak istennek, hogy hozzájuk vezérelte

Emilyt, aki annyi szépet és jót adott nekik.

36 37

- Apa! Apácskám! - szaladt elé a lány, amint megpil-

lantotta a férfit. A tengerparton állt és már messziről inte-

getett felé. - Milyen napja volt? - kérdezte, miután mindkét

oldalon megcsókolta a férfi arcát. A bajusza és a szakálla

is kissé csiklandozta, ezért kuncogva karolt belé.

- Kicsikém! Jó napom volt, igazán remek! Jó sok halat

vihetek hajnalban eladni, s így meg tudok adni a csalá-

domnak mindent!

- Maga a legjobb édesapa a világon! - simogatta meg

a lány a férfi arcát. A szeme is ragyogott, amikor az apjára

nézett.

- Te pedig a legeslegjobb gyermek vagy a földkereksé-

gen! - felelte Noel és a szíve megremegett. - Édesanyád

tudja, hogy lejöttél elém? - nézett rá kissé elkomolyodva.

- Nem! Nem mondtam meg neki ! - válaszolta és lehaj-

totta a fejét. Tudta, hogy helytelenül cselekedett.

-Emily! Tudod, mennyire félt az édesanyád és én is.

Megkértünk néhányszor, hogy egyedül ne gyere le a part-

ra! Kérlek, csak ezt az egy dolgot tedd meg a kedvünkért!

- De miért, apám? Miért? Hisz olyan csodálatos a ten-

ger! Tudja, amikor a parton állok és nézem azt a hatalmas

vizet, mindig elfog valami furcsa, remegő érzés. Nem

tudom az okát, hogy miért, de nagyon nagy hatással van

rám a tenger. És nem félek tőle, sőt, mintha hívogatna.

Úgy érzem, az életem része és nagyon szomorú lennék

nélküle. Tudom, hogy butaság, amit mondok, de így

érzem. Nem kell félteniük tőle apám, a tenger a barátom!

Susog nekem, amikor elmerülök a víz tükrének csodá-

latos látványában, a hullámok megannyi csókot küldenek

felém. Higgye el, apám, nem kell félniük, a tenger engem

soha nem bántana! - mondta.

- Kicsikém! Meg kell értened az édesanyádat! Félt

mindentől. Te vagy a szeme fénye, mint ahogy az enyém

is. Nem szeretnénk, ha bajod esne!

38

- De a tenger nem árthat nekem apám! Már mondtam,

hogy a barátom!

- Emily! A tenger nem lehet a barátod, soha nem lehet

küsmerni. Én már évtizedek óta minden hajnalban vízre

szállok, mégsem ismerem. Néha olyan vad és kiszámítha-

tatlan! Ilyenkor bizony nem rajta múlik, hogy ne történ-

jék baj! Hány ember lelte már halálát a tengeren!

- Igaza lehet, apám, de én mégsem félek tőle!

- Mert többnyire csak akkor látod, amikor csendes és

nyugodt. Szörnyű félelmetes tud lenni, amikor haragos!

Olyan magasra csapnak a hullámai, hogy akár a házunkat

is el tudná nyelni.

Emily elgondolkozva lépkedett az apja mellett. Hirte-

len Nancy tűnt fel, amint futva igyekezett a kövek között

a part felé.

- Emily! Ó, Emily! Kicsi angyalkám! - ölelte magához

a lányt, aki érezte, hogy az anyja egész testében remeg.

- Mi történt, anyácskám? - kérdezte és ráemelte gyö-

nyörű arcát. - Ön egész testében reszket!

- Igen, mert megijedtem. Nem találtalak a ház körül.

Remélem, nem mentél le a partra? - kérdezte a nő.

Emily az apjára nézett, aki elfordította a fejét.

- De igen, anyácskám! Lementem egészen a víz szé-

léig. Csak apát vártam! - tette hozzá gyorsan.

- Kicsim! Hányszor kértelek, hogy egyedül ne menj a

vízhez? Miért okozol nekem ekkora rémületet? Tudhatnád,

hogy nem élném túl, ha bajod esne! De erről már olyan

sokszor beszélgettünk, miért nem fogadsz szót nekem?

- Bocsásson meg, anyám, de nem értem, miért aggódik

ennyire? Láthatja, semmi bajom nem történt! Már mond-

tam apámnak is, hogy nem kell engem félteni. A tenger a

barátom!

- Nem! - kiáltott fel Nancy. Az arcán rémület tükröződött.

- Mi nem? - kérdezte a lány.

39

- Nem mehetsz oda egyedül ! Megértetted? - kapta el a

kezét az asszony és erősen megszorította.

- Anyácskám! Ez nagyon fájt! - nézett rá Emily majd-

nem sírva. A szemét elfutotta a könny. - Miért mondják

ezt? Miért haragszanak ennyire a tengerre? Hisz abból

élünk, apácska mit csinálna, ha nem halászhatna? Köszö-

nettel tartozunk neki, és szeretnünk kell, amiért...

- Elég volt, Emily! - nézett rá az apja, mert az anyja

zokogásban tört ki.

- Bocsásson meg, apácskám! Nem akartam megbán-

tani anyácskát, igazán nem! Sajnálom és kérem, ne hara-

gudjanak rám, de nem értem, miért baj, hogy szeretem a

tengert?

A ház elé értek. A féro a kis faragott padhoz kísérte

Nancyt és leültette, majd megfogta Emily kezét és a sze-

mébe nézett.

- Kérlek, ülj ide az édesanyád mellé, és nagyon figyelj.

Most elmondom neked, miért nem akarjuk, hogy egyedül

a tengerhez menj !

- Ne! Kérlek, Noel, ne mondd el neki! Még fiatal, nem

értené meg! - szólalt meg a nő.

- Mit? Mit nem értenék meg? Kérem, apám, mondja el,

miért tiltanak annyira attól a csodálatos, hatalmas víztől?

Higgye el, már nem vagyok gyerek, megértem!

- Igen, Nancy, igaza van a lányunknak. Épp itt az ideje,

hogy megtudja...

- Kérlek, Noel, még ne! - nézett rá Nancy könyörögve.

- Bocsáss meg, drágám, de most az egyszer nem enge-

dek a kérésednek. Azt hiszem, ha tudja Emily, hogy miért

tiltjuk, meg fogja érteni és nem megy oda többé egyedül.

Ha titkolózunk előtte, még inkább oda akar menni. Ez

már így van! És igaza van, már nem gyerek!

- Jól van, tedd, ahogy jónak látod! - felelte Nancy és a

fejével is bólintott. - Talán igazad van!

40

Emily kitágult szemekkel, várakozással telve nézett az

apjára.

- Kicsim! Tudod, voltegy testvéred. Egy gyönyörű szép

kislány!

- Valóban? És hol van most? - kiáltott fel Emily boldogan.

- Épp erről van szó, drágám! A testvéred meghalt két

éves korában.

- De... de miért? Hogyan halt meg? - kérdezte a lány

döbbenten.

- Az édesanyáddal együtt lent vártak rám a tengerpar-

ton, amikor egyszer csak valahogy beleesett a vízbe és

pillanatokon belül elmerült. Hiába ugrott utána az édes-

anyád, már nem találta sehol. Soha többé nem bukkant

fel, pedig hosszú időn át jártam tengert, de mindörökre

elnyelte. Szegény anyád majdnem belehalt a fájdalomba.

Éveken át nyomta az ágyat és azt hittem, soha többé nem

gyógyul meg. Hála istennek, aztán nagy sokára kezdett

visszatérni belé a lélek, de örökké szomorú maradt.

Magát okolta a testvéred haláláért.

- Ó, drága anyácskám! Hát értem már, miért félt annyi-

ra! Megígérem, hogy soha többé nem megyek közel a

vízhez, nem kell aggódnia! - ölelte meg az asszonyt. -

Annyira sajnálom, ami történt! Nagyon szégyellem, hogy

engedetlen voltam! Kérem, ne haragudjon rám!

- Nem haragszom, kicsim! Tudom, hogy te nagyon jó

gyermekünk voltál mindig, és az is maradsz, de meg kell

értened, nem szeretnénk, ha bajod esne!

- Nem fog, mert többé nem megyek a vízhez közel, ezt

megígérem! Csakis akkor, ha ön, vagy apám velem van!

- Köszönöm, kicsim! - csókolta meg az anyja.

- Nos, amiért ilyen szófogadó és megértő vagy, Emily,

holnap magammal viszlek!

- Nem! Kérlek, Noel! Ezt ne!

41

- De miért? - nézett rá a férje. - Mindketten elkísértek.

Már épp ideje, hogy Emily világot lásson. Amióta csak itt

van velünk, soha nem hagyta el ezt a helyet. Látnia kell,

hogy mi van a legközelebbi városban! Már nagylány,

szüksége van néhány szép holmira. Most nagyon jó fogá-

som volt, szépen hoz majd a konyhára. És neked is

szeretnék venni egy szép ruhát, kedvesem! Holnap lesz

Emily születésnapja, és ezt megfogjuk ünnepelni. Holnap

este elmegyünk szórakozni, és ott alszunk a városban!

-Jaj, dejó! Jaj, dejó! -ugrott fel Emily, tapsikolva ölelte

át hol az apját, hol pedig az anyját. - Köszönöm, apács-

kám! Köszönöm! Nem is tudja, milyen boldog vagyok!

- Jól van, édesem! Most menjünk és üljünk asztalhoz.

Már nagyon éhes vagyok és bizony el is fáradtam. Korán

le kell feküdnünk, mert mire megvirrad, el kell indulnunk.

Emily ezen az éjszakán alig aludt valamit. Annyira

izgatott volt, csak forgolódott az ágyban. Minden pilla-

natban kinyílt a szeme és kinézett az aprócska ablakon,

hogy nem pirkad-e még az ég alja! Aztán egyszerre csak

meghallotta az apja hangját.

- Emily! Kicsikém! Itt az idő, fel kell kelned! - simo-

gatta meg az arcát.

- Már fent is vagyok, apácskám! - pattant ki az ágyból

olyan gyorsan, hogy majdnem fellökte Noelt.

- Ennyire azért nem kell sietned! - nevette el magát a

férfi és megölelte.

Nancy már felöltözve állt a konyhában. Az asztal meg

volt terítve, csak rá vártak, de a lánynak mintha összeszo-

rult volna a torka, nem tudott enni.

- Ne légy ilyen ideges, Emily! Egyél szépen, az út elég

hosszú lesz! - mondta az apja mosolyogva.

- Nem tehetek róla, de nagyon izgulok. Még soha éle-

temben nem voltam sehol, azt sem tudom, milyen lehet

egy város!

- Most majd megtudod! - nézett rá a férfi büszkén,

csillogó szemmel. Arra gondolt, hogy mindenki őket

fogja irigyelni, amiért ilyen szép lányuk van!

Miután felálltak az asztaltól, Emily segített az anyjának

az útravaló összecsomagolásában, majd eljött a nagy pil-

lanat és elindultak.

Együtt léptek ki a házból. A szekér már készen állt,

rajta három nagy vizes hordó, amely tele volt hallal. A két

ló idegesen rángatta a fejét, látszott rajtuk, hogy már in-

dulnának.

- Gyere Nancy, segítek! - nyújtott kezet a feleségének

Noel, majd felsegítette a lányt is a szekérre, aztán ő maga

is felült. Emily közöttük foglalt helyet és olyan boldog

volt, mint még soha életében. Annyira izgatott volt, hogy

szinte vibrált körülötte a levegő.

Noel megrántotta a gyeplőt és elindultak. A hajnal első

derengésére a csillagok halványodni kezdtek, s a keleti

égbolt hamarosan kivilágosodott. Az éjszakai szél meg-

tisztította a láthatóhatárt a páráktól és a felhőktól, melyek

az előző este végigterpeszkedtek a táj fölött. Gyönyörű

nap ígérkezett.

Valóban nagyon hosszú volt az út, de Emily élvezte.

Sokszor olyan mély csend volt körülöttük, hogy a szív-

dobogását hallotta, sokszor pedig egy-egy erdő mellett

elhaladva madarak dalától harsogott a táj. A lány alig

tudott betelni azzal a sok csodával, amit látott. Élvezte az

utazás minden percét. Nem észlelte, hogy tagjai elzsib-

badtak a sok üléstől, mindenre figyelt, mindenre emlé-

kezni akart, ha majd megint otthon lesz. Most, hogy saját

szemével látta a különböző fákat és növényeket, ujjon-

gott, amikor felismerte őket. Az apja tanította meg írni és

olvasni. Különösen azt szerette, amikor a természetro

beszélt. Minden szava az agyába ivódott és most, amikor

a képzelet találkozott a valósággal, szinte átszellemült.

42 43

Fel-felkiáltott, amint me,glátott egy fát és felismerte. Az

apjára nézett, aki mosolyogva és bólogatva helyeselt, míg

Nancy büszkeségtől ragyogó arccal nézett a lányra.

Végre feltűnt előttük az első háztető, aztán egyre több

és több. Beértek Polchesterbe, abba a városba, ahol össze-

gyűltek a halászok és egyéb mesterséget űzők, és porté-

káikat árulták. Ez volt a környék legforgalmasabb kikötő-

je, s bizony egy-egy ilyen alkalomkor szinte már annyi

ember tolongott az utcán, hogy a sok szekérnek és egyéb

járműnek nem maradt hely.

Noel hangosan bíztatta a lovakat, miközben időnként

kissé megemelkedett, hogyjobban belássa az utat, ésjob-

ban irányíthassa őket, elkerülve az esetleges balesetet.

Emily arca most teljesen megváltozott. A fejét forgat-

ta, a szemei kitágultak és a szája egy kissé szétnyílt, látni

engedve gyönyörű, hófehér és apró fogsorát. Amikor az

anyjára nézett, elmosolyodott, s az arcán két apró göd-

röcske jelent meg. Göndör haja a homlokába hullott és

telt, formás ajka még pirosabbnak látszott. A szemei most

különös ragyogással teltek meg, olyan volt, akár egy bril-

liáns. Az arca kipirult, a halványzöld csipkés ruha, melyet

Nancy varrt neki, még jobban hangsúlyozta és kiemelte

gyönyörű arcát és azt a természetes bájt, amelyet oly

kevés emberben lehet felfedezni.

- Nos, hogy tetszik? - kérdezte az apja, amint a lovakat

megállásra bíztatta.

- Egyszerűen fantasztikus, apa! Még soha életemben

nem láttam ennyi embert és ennyi házat. Hogy találnak

haza egyáltalán? - kérdezte, mire a szülei felnevettek.

- Mindenki tudja, hogy melyik házban lakik, kicsim.

És annyira nem is nagy ez a város, hogy ne találnának

haza az emberek. Neked tűnik csak úgy, mert még soha

nem jártál az otthonodtól távol. Tudod, már nagyon saj-

nálom, hogy előbb nem hoztalak el magammal, de meg-

44

ígérem, ezután nagyon sok helyre elviszlek. Látnod kell,

milyen is az élet, hisz egyszer kiröppensz a biztonságot

nyújtó fészekből, és azt akarom, hogy ne csalódj!

- Most meg miről beszél, apácskám? Már miért röp-

pennék én ki? - kérdezte.

- Azért, mert ha egyszer majd szerelmes leszel, követni

fogod a párodat! - felelte az apja.

- Nem! Én soha nem leszek szerelmes, és soha nem

hagyom el magukat! Én nem tudnék már maguk nélkül

élni, apácskám! - mondta, miközben elgondolkozott, hogy

mit is jelenthet az a szó, hogy szerelem? Mit érez az ember

olyankor?

- Dehogynem, kicsim! Biztos vagyok benne, hogy

egyszer csak megdobban a szíved, és lángra gyúl egy csi-

nos férfi láttán! Tudod, a szívnek nem lehet parancsolni.

Az embert az érzelmei vezetik, pláne, amikor fiatal és

szerelmes !

- Magát is az érzelmei vezették, amikor anyácskát meg-

szerette? - kérdezte Emily.

A férfi arca kissé elborult. A feleségére nézett, aki lesü-

tötte a pilláit.

- Igen, kicsim! Tudod, amikor megismerkedtünk, anyád

csodálatosan szép volt!

- Most is gyönyörű! - fogta meg a lány az anyja kezét,

és a vállára hajtotta a fejét.

- Valóban, most is nagyon szép, de akkor, amikor elő-

ször megpillantottam, mindent másképp láttam. A nap

sokkal fényesebben ragyogott, az ég sokkal kékebb volt

és a fű pedig zöldebb. Mindennek sokkal nagyobb lett a

jelentősége. Még a csúnyát is szépnek láttam! Aztán

amikor megfogtam a kezét és a szemébe néztem, tudtam,

hogy ő az, akiről mindig álmodtam. A szerelem úgy tört

ránk, mint derült égből a villámcsapás! Ez olyan érzés,

amely nélkül az ember élete értelmetlen és sivár lenne.

45

Ezért hát ne mondd azt, kicsim, hogy te soha nem leszel

szerelmes! Meg kell ismerned ezt az érzést, amely alapja

a boldogságnak!

- De én most is nagyon boldog vagyok. Nem hiányzik

nekem senki és semmi az életemből, ha mi hárman együtt

lehetünk! - mondta.

- Majd meglátod, hogy eljön az a pillanat, amikor te is

szerelmes leszel!

- Mit fogok érezni? - kérdezte és az anyjára nézett. -

Maga mit érzett, anyácskám, amikor szerelmes lett apába?

Az asszony arca egy kissé elsápadt, majd lassan elön-

tötte a pír. Zavarba jött és elpirult. Nem várta ezt a

kérdést.

- Azt nem lehet szavakba foglalni kicsikém! - felelte.

- De én szeretném tudni, hogy mit érez az ember

olyankor. Honnan tudhatnám, hogy szerelmes vagyok, ha

nem tudom, mit kell éreznem? - nézett rá ártatlan sze-

mekkel.

- Nos, amikor szerelmes leszel, a szíved hevesebben

kezd verni és elönti a testedet a forróság, amikor meglátod

a kedvesedet. Elég egy pillantás és úgy érzed, örökké vele

akarsz lenni. Vágyakozol az érintésére, a pillantására, a

hangjára! Meglátod, tudni fogod, ha eljön az igazi!

- Nem hiszem, anyám! Nem hiszem, hogy én ilyet

valaha is éreznék! Félek, hogy engem senki nem tudna

szeretni! - mondta elgondolkozva Emily.

Az apja és az anyja elnevette magát.

- Azt hiszem, ettől nem kell tartanod, drágám! Te gyö-

nyörű vagy és nagyon értelmes, okos lány! Minden meg

van benned, amire egy nőnek szüksége van. Külsőleg és

belsőleg egyaránt. Nem kell aggódnod, eljön az a férfi,

aki neked lett rendelve. - mondta az apja és megsimogatta

a haját.

46

Az út mellett álltak meg, Noel leugrott a bakról és a

lovak előtt elindult, vezetve öket lassan, araszolva, míg

meg nem találta a megfelelő helyet.

Emily elhallgatott, teljesen lekötötte a látvány. Hatal-

mas térre értek, amely tele volt emberekkel és állatokkal.

Az asszonyok kézen fogva vezették a gyerekeket, mutat-

ványosok harsogtak, hogy minél több pénz reményében

odacsalogassák a kíváncsiskodó embereket.

- Apácskám! Mi az ott? - nyújtotta előre a kezét a lány

és a színes bódé felé mutatott.

- Ott különböző dolgokat lehet nyerni. Rongyból készült

labdákat kell dobálni, és ha valaki eltalálja a pálcikán álló

bábut, akkor ajándékot kap.

- Szeretném, ha maga is dobna, apácskám és kapnánk

ajándékot. Megteszi? - kérdezte.

- Amint eladtam a halat, meglátjuk! - kacsintott rá

Noel, aztán a szekér hátuljához egy vastag deszkalapot

támasztott és ezen lecsúsztatta a hordókat egymás után.

Emily kíváncsi tekintettel figyelte minden mozdulatát,

majd felállt és leszállt a szekérről. Lesegítette az anyját is,

aztán az apja mellé léptek.

- Ne menjetek el messzire, Nancy! Itt a közelben né-

zelődhettek, de jobban örülnék neki, ha szemmel tarthat-

nálak titeket. Ebben a nagy tömegben még elvesztek! -

mondta.

- Ne féljen, apácskám, nem megyünk messzire! Csak

szétnézünk itt a közelben, ugye, anyácskám? - válaszolt

Emily az anyja helyett. Látszott rajta, mennyire izgatott.

- Igen, igen, kicsim! Gyere! - fogta meg a kezét és

mosolyogva elindultak.

Emily a fejét kapkodta, annyi volt itt a látnivaló. A

színes ruhákba öltözött nők egymást lökdösve tolongtak a

mutatványos bódé felé. A lány is arra volt leginkább

kíváncsi.

47

- Megnézzük, anyácskám? - bökött arra felé.

- Jól van, az nincs messze innen! - mondta, majd kezé-

vel intett a férje felé, hogy a mutatványosnál lesznek.

Noel a fejével bólintott.

Emily kipirult arccal nézett meg mindent. Most egyál-

talán nem érdekelték az emberek, csakis a látványok kö-

tötték le a figyelmét. A vékony pálcikákon lévő figurákat

kellett a rongylabdával eltalálni, és ha sikerült, az illető

tényleg ajándékot kapott.

Amikor egy-egy pálca kettétört, hangos sikoltások és

tapsok hallatszottak. Emily egészen belemerült, s amikor

megint eltört egy pálcika, ő is éljenezni és tapsikolni

kezdett. Annyira elmerült a látványban, hogy észre sem

vette, egy tüzes szempár tapad rá. A férfi magas volt, a

nők feje fölött elnézve figyelte a lányt. Szinte megbabo-

názta a látvány. Még soha nem látott hozzá hasonló szép-

séget. Szinte lenyűgözte és a vére tombolva vágtatni kez-

dett az ereiben.

- Kérek három labdát! - kiáltott fel, mire Emily felkapta

a fejét. Tekintete találkozott a férfiéval, s ettől egy kissé

furcsán érezte magát. Gyorsan elfordította a fejét és a

bábukra figyelt. A férfi a labdát a kezébe vette, aztán

célzott

és talált.

Mindenki tapsolni kezdett, Emilyt is magával ragadta

az izgalom. Tapsolt és éljenzett. Lábujjhelyre állt, hogy

jobban lássa, most mi lesz az ajándék a pontos találatért.

A piros képű, vállig érő hajú férfi egy nagy piros szívet

emelt le a polcról, melynek a közepén egy kis tükör volt.

A fiatalember, amint megkapta az ajándékot, a töme-

gen át a lány felé igyekezett, aztán amikor elé ért, oda-

nyújtotta a szívet.

- Tessék, ez a magáé! - mondta.

Emily arca vérvörös lett, zavarában az anyjára nézett,

de ő nem figyelt rá.

48

- Tessék! Vegye csak el nyugodtan! Ezt önnek dobtam!

- Nem! Én nem fogadhatom el! - mondta és elfordult.

Megrántotta az anyja ruhájának ujját, aki végre felé fordult.

- Elnézést asszonyom! A kisasszonynak dobtam! Kérem,

engedje meg, liogy átadjam neki! - mondta csillogó szem-

mel.

Nancy is zavarba jött, még soha nem volt ilyen hely-

zetben, nem igazán tudta, mit illik csinálni, ezért, hogy

zavarát leplezze bólintott.

- Ön igazán kedves, uram! Vedd, csak el, Emily! - nézett

a lányára.

- Köszönöm, uram! - vette át a lány, s amint a szívért

nyúlt, keze hozzá ért a férfi ujjához. Furcsa remegés futott

végig rajta, s teljesen elerőtlenedett, ezért elejtette a szívet,

amely a földre esett és kettétört. A tükör pedig apró

darabjaira hullott.

Emily szégyellte, hogy ennyire ügyetlen. A szeme

megtelt könnyel, amikor a férfira nézett.

- Sajnálom! - rebegte, aztán megfordult és otthagyta a

férfit és az anyját. Futott, ahogy csak a tömegben tudott,

Nancy alig tudta utolérni.

- Emily! Mi történt veled, kicsim? - kérdezte az anyja,

amikor végre a lány megállt az apja közelében.

- Ügyetlen vagyok, anyám! Most mit gondol rólam az

a kedves fiatalember? - kérdezte és a könny kibuggyant a

szeméből.

- Semmit, Emily! Mindenkivel előfordul. Túl sokan

voltunk ott, talán valaki meglökött, azért ejtetted el a

szívet. Ne is törődj vele! - mondta és megölelte.

- Mi történt? Miféle fiatalemberről van szó? - nézett

rájuk Noel. Csak ezt a szót hallotta.

- Egy fiatalember rongylabdával dobott és egy szívet

nyert. Emilynek adta, de ő elejtette. A szív és a közepén

lévő tükör összetört, Emily ezért sír.

49

Noel meglepődve nézett az asszonyára, aki elmoso-

lyodott.

i - Jól van, kicsim! Ezért igazán nem kell sírnod! -

vígasztalta ő is.

Emily nem is ezért sírt. Sajnálta azt a gyönyörű szívet

az igaz, de sokkal inkább szégyellte magát a fiatalember

,

előtt, de nem azért, mert eltörte a szívet, hanem azért,

mert a szíve hevesen kezdett verni és elöntötte a forróság

,

amikor keze hozzáért a férfi ujjához. Megijedt, mert eszébe

jutott, amit az apja és az anyja mesélt a szerelemről. Csak

nem lett ő is szerelmes? - villant át az agyán, aztán gyor-

san elhessegette magától a gondolatot.

i,...

- Sikerül eladnod a halakat? - kérdezte Nancy, s Emily

nagyon hálás volt neki, amiért elterelte a figyelmet róla.

- Igen! Már csak egy hordó van hátra, de az is elkelt

már, csak a pénzért ment el a vevő. Még soha nem sike-

rült ilyen gyorsan túladnom rajtuk. Bőven jut idő a vásár-

lásra, a nézelődésre és az ünneplésre is. Mindent meg

akarok mutatni a mi nagy lányunknak, amit csak akar!

- Ó, apácskám! Mennyire szeretem! - borult a mellére

a lány és átölelte.

- Most már ne menjetek el innen, mindjárt visszajön a

vevő, és együtt nézelődünk egy kicsit. Finom sültkolbászt

lehet itt kapni és foszlós kenyeret! Én mindig megkósto-

lom, ha eljövök ide. Biztos vagyok benne, hogy nektek is

nagyon ízleni fog.

A vevő hamarosan visszajött és a pénzt leszámolta

Nancy markába, aztán Noel segített neki feltenni a hordót

a szekerére.

I

Emily néhány lépéssel mögöttük állt. Hirtelen különös

érzés kerítette hatalmába. Megfordult és a fiatalembert

látta maga előtt. A szíve megdobbant és a torkába ugrott.

- Tessék! Dobtam önnek egy másikat! - mondta és át-

nyújtotta a szívet. - Láttam, mennyire sajnálta, még sírt is

50

miatta. Önnek nem szabad sírnia, csak mindig moso-

lyognia!

- Köszönöm, ön igazán nagyon kedves, de nem kellett

volna! - nézett rá a lány kipirult arccal.

- Emily! Mehetünk! Gyere kicsim! - kiáltott oda az

apja, mire a lány gyorsan elköszönt. A szívet a szoknyája

ráncaiba rejtette, hogy a szülei ne vegyék észre.

A fiatalember állt mozdulatlanul egyhelyben és fi-

gyelte, amint a lányt az apja felülteti a szekérre. Nem

törődött azzal, hogy minden oldalról nagyot löknek rajta,

csak állt és nézte, mint akit elvarázsoltak. Mert tényleg

elvarázsolta Emily látványa. Úgy érezte, ha nem láthatná

többé, belehalna! Meg kell tudnia, ki ez a gyönyörű lány

és meg kell ismerkednie vele bármi áron! Annyit már

tudott, hogy a neve Emily! Milyen csodálatos név! Még

soha, egyetlen névnek nem volt ekkora hatásra rá. Amint

kiejti, a szíve megremeg.

Lassan elindult a szekér után. Emily lopva visszanézett

és jól látta, hogy a férfi követi őket. Maga sem értette, de

örömmel töltötte el a tudat, hogy nem kell elszakadnia tőle.

Az apja és az anyja beszélgettek, Emily azonban nagyon

csendes volt.

- Mi a baj, kicsim? - kérdezte az apja. - Szokatlanul

csendes vagy!

- Biztosan csak elfáradt. Még nekem is szokatlan ez a

nagy tömeg, pedig én már többször is jártam itt veled.

Ugye, így van, Emily? - kérdezte az anyja.

- Igen, anyácskám! Pontosan így van! Elfáradtam, de

azért nagyon élvezem! - felelte és megint visszanézett. A

fiatalember azonban nem volt sehol. Ettől szomorú lett,

bár megpróbált nem gondolni rá, nem igazán sikerült.

- Pedig még csak most jön a java! - kacsintott rájuk

Noel. - Érzitek már a sültkolbász finom illatát? Ott van, ni!

- mutatott arrafelé az ostorával, aztán keresett egy helyet,

51

ahol megállhatott, majd megkérte a feleségét, hogy ma-

radjanak a szekéren, amíg ő megvásárolja a finom enni-

valót.

Nancy oldalra pillantott. Furcsa helyzetben ült a lánya,

a kezét egész idő alatt a szoknyájához szorította.

- Mi van a kezeddel, kicsim? - kérdezte és odanyúlt

hogy megfogja, de a lány felkiáltott és elrántotta. Az arca

lángba borult.

- Semmi! Semmi! - motyogta és lehajtotta a fejét. Az

anyja azonban észre vette a piros szívet.

- Én nem úgy látom! - mosolygott rá a nő és megciró-

gatta a lánya arcát. - Csak nem hoztad el a törött szívet?

- kérdezte.

- Nem! Nem! Ez nem törött! - válaszolta gyorsan, de

nem nézett az anyjára.

- Csak nem kaptál egy másikat?

- De igen. Amíg maguk a vevővel foglalkoztak, az a

fiatalember odajött hozzám és a kezembe nyomta. Talán

nem kellett volna elfogadnom? - kérdezte.

- Nem tettél semmi rosszat, Emily. Már miért ne fogad-

tad volna el? Az a fiatalember igazán kedves és tisztelet-

tudó volt, hisz megkérdezte tőlem, megengedem-e, hogy

neked ajándékozza. Nem emlékszel?

- De. Emlékszem!

- Akkor meg miért lógatod az orrodat? Inkább boldog-

nak kellene lenned!

- Boldognak? Miért? - nézett rá a lány.

- Emily! Hát nem érted, mit jelent az, hogy egy szívet

kaptál? - kérdezte.

- Nem! Mit jelent?

Az asszony magához ölelte.

- Ó, kicsikém! Azt hiszem, épp eljött az ideje, hogy

elbeszélgessünk néhány dologról. Lehet, hogy nem ne-

veltelek jól?

52

- Miért mondja ezt, anyácskám? - kérdezte Emily.

- Tizennyolc éves lettél, Emily, ez pedig azt jelenti,

hogy már nem vagy többé kislány. Felnőtt hölgy lettél és

nem csoda, ha a férfiak szívet ajándékoznak neked. Gyö-

nyörű vagy, azt hiszem, te voltál a legszebb az összes nő

között ott a téren.

- Még mindig nem értem, miért mondta azt, anyám,

hogy nem nevelt jól?

- Azért, mert túlságosan is magamnak neveltelek. Soha

nem jártál társaságba, mindig csak velem és az apáddal

voltál együtt. Nem ismerkedhettél meg senkivel, nincse-

nek barátaid és ez nem helyes! Ez a fiatalember azért

ajándékozott meg téged ezzel a szívvel, mert nagyon

megtetszettél neki, amin egyáltalán nem csodálkozom.

Igazán jóképű volt, nem gondolod?

- Nem tudom! Én nem néztem meg annyira! - felelte a

lány és érezte, hogy az arca megint vörös lesz. - Egyéb-

ként, miből gondolja, hogy megtetszettem neki?

- Kicsim! Ha egy férfi egy nőnek szívet ajándékoz,

ezzel értésére akarja adni, hogy nagyon tetszik neki!

- És?

- És ez azt jelenti, hogy szeretne vele többször is talál-

kozni. Ez lehet a szerelem kezdete!

- Azt akarja mondani, anyám, hogy az a fiatalember

szerelmes belém? - kérdezte és a hangja megremegett.

- Ezt még nem nevezném szerelemnek, csak a kezde-

tének. Ahhoz, hogy szerelem alakuljon ki két ember

között, sokszor kell találkozniuk. Fontos, hogy alaposan

megismerjék egymást. El kell fogadniuk a másik erényeit

és hibáit is. Erre azonban csak akkor van mód, ha sokszor

találkoznak egymással. A szerelem csodálatos dolog,

Emily, de nagyon sokszor az ember azt hiszi, hogy tény-

leg szerelmes, ám tévedhet.

53

- Akkor miből tudja az ember, hogy tényleg sze-

relmes?

- Abból, hogy önzetlenül tudja a másikat szeretni és

szeretne vele együtt lenni a nap minden percében. Soha

nem találja unalmasnak, és valahányszor csak rá gondol,

egész testében megremeg. Ha nincs vele a kedvese,

hiányérzete van és szomorú lesz. A szerelem beteljese-

dése a házasság, Emily, az pedig nagyon komoly dolog.

Először csak udvarol a férfi a lánynak, ez az idő az,

amikor jobban megismerik egymást.

- És meddig tart ez az idő?

- Az változó. Vannak, akik évekig járnak jegyben, csak

azután házasodnak össze, de vannak, akik néhány hónap

után szentesítik a kapcsolatukat.

- Maguk mennyi ideig j ártak jegyben? - kérdezte Emily.

- Mi nem sokáig, kicsim.

- Mégis, mennyi ideig? - erőszakoskodott Emily.

- Egy hónapig.

- És mennyi ideje ismerték egymást, mielőtt jegyet

váltottak?

- A mi esetünk, azt hiszem, kivételes volt. Amikor

megismerkedtünk, egy hétre rá eljegyeztük egymást.

- És mikor esküdtek meg?

- A kézfogó után egy hónappal!

- Az tényleg nagyon rövid idő! - nézett rá Emily és a

fejével is bólogatott. Látszott rajta, hogy egy kissé meg-

lepődött ezen.

- Igen, így van! - felelte a nő mosolyogva.

- És mit szóltak a szülők, hogy ilyen hamar egybe kel-

tek? - kérdezte Emily egyre nagyobb érdeklődéssel hall-

gatva az anyját.

- Nem igazán örültek neki, attól féltek, túl gyorsan

történik minden és elsietjük a dolgot, de nem így volt.

Tudtuk, hogy a mi szerelmünk örökké fog tartani. Még

54

most is épp úgy szeretjük egymást, mint amikor megis-

merkedtünk. Talán még jobban. Tudod, kicsim, a szerel-

met egy idő után egy sokkal erősebb érzés váltja fel.

- Mi?

- A szeretet. Ez a szeretet persze teljesen más, mint

amit irántad, vagy a szüleink iránt érzünk. Ezt csak az érti

meg, aki átéli.

- Anyám! Miért nem ismertem én soha a nagyszülei-

met? És miért nem meséltek nekem róluk? - kérdezte, de

a nő már nem válaszolhatott, mert Noel visszatért. Ez

pedig nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hisz

nem szívesen hazudott volna a lánynak. Eddig sikerült ezt

a témát elkerülni, de úgy látszik Emilyt foglalkoztatja ez

a dolog.

- Itt is vagyok! Nézzétek csak, milyen finomságokat

hoztam! - tette le az ülésre a zacskót, amelyet az oldalán

széttépett.

- Hű, ez tényleg nagyon finom lehet! A nyál összefu-

tott a számban az illatától és a látványától! - mondta

Nancy és csillogó szemmel nézett a férjére.

Miután elfogyasztották a kolbászt és a foszlós kenyeret,

az apja elővette a kulacsot, és mindannyian ittak a vízból.

- Most pedig megyünk és nézelődünk, meg vásáro-

lunk! Gyertek! - segített nekik leszállni a szekérről.

- Mi lesz a lovakkal és a szekérrel? - kérdezte Nancy.

- Már elintéztem. Van itt egy ismerős, aki némi fizet-

ségért vigyáz majd rá. Ez mindig így van, amikor eljövök

ide. Amíg nektek vásárolok, addig ő rajtuk tartja a

szemét.

Emily az apja kezét fogta, a férfi másik oldalán Nancy

lépkedett. A férfiak hangosan füttyentettek, amint elha-

ladtak mellettük, Emily igazán feltűnő jelenség volt, így

hát nem kerülte el egyetlen férfi tekintetét sem.

55

Az egyik bódénál megálltak, ahol ruhákat árultak és

nagyon szép kelméket. A férfi oldalra nézve, Emily arcát

figyelte.

A lány egy csipkével díszített ruha előtt állt és a kezé-

vel megérintette.

- Tetszik neked, kicsim? - kérdezte Noel.

- Igen! Nagyon is! - felelte.

- Akkor megvesszük! - mondta és a felesége felé for-

dult. - Válassz te is magadnak valami szép és elegáns

ruhát,

drágám!

Nancy is kinézett egyet magának, Noel pedig kifizette,

és a csomagot a kezébe vette.

- Most veszünk cipőt is a ruhákhoz! - mondta, aztán

arrafelé vezette őket, amerre a varga kínálgatta portékáit.

Emily gyönyörű dolgokat kapott. Amikor a szállásukra

értek és felpróbálta a ruhát és a cipőt, annyira meglepő-

dött, nem akart hinni a szemének. Mintha nem is ő lenne!

- Apácskám! Ez gyönyörű, de olyan furcsán érzem

magam benne! - mondta és a szívben lévő kis tükör előtt

illegette magát.

- Nagyon csinos vagy benne, kislányom! Hidd el,

nagyonjól áll neked és illik hozzád! Ezután már másképp

kell öltözködnöd, hisz nem vagy többé gyerek!

- Én azokat a ruhákat jobban szeretem, amit anyám

varrt! - mondta, de azért a szeme fényesen csillogott.

- Meg kell szoknod édesem a mom és elegáns holmi-

kat is. Tudod, a tiszteletedre ma este egy nagyon előkelő

szórakozóhelyre megyünk, hogy ott ünnepeljük meg a

születésnapodat, hisz felnőtt lettél, kicsim! - mondta az

apja és megsimogatta a kezét.

- Nagyon sok pénzbe kerültem ma, apácskám! Nekem

az is elég, ha otthon együtt ünneplünk. Biztosan nagyon

drága egy ilyen előkelő hely! Nem akarom, hogy költ-

56

ségbe verje magát, így is annyi mindent kaptam! Igazán

nem szükséges, hogy elmenjünk este.

- Nem, Emily! Apádnak igaza van! Amikor az ember

tizennyolc éves lesz, megváltozik az élete.

- De én nem akarom, hogy megváltozzon! Nagyon is

jól érzem magam a jelenlegi életemben! - mondta.

- Már pedig mindenképpen megváltozik az életed,

Emily, mert felnőtté váltál, ez pedig minden ember életé-

ben változást hoz, ezt el kell fogadnod. Csak nem mindegy,

hogyan éli meg valaki ezt a változást. Mi azt szeretnénk,

ha nagyon boldog lennél és felfedeznéd az élet szép-

ségeit, ami a felnőtté válással jár együtt. Azt hiszem, ma

már meg is tapasztaltad, hisz egy szívet kaptál! Ez pedig

azt jelenti, hogy az a fiatalember már nem kislányként

tekintett rád, hanem egy gyönyörű nőt látott benned! Azt

szeretném az édesanyáddal együtt, ha nagyon jól éreznéd

magad, és sohasem felejtenéd el ezt az estét!

- Köszönöm mindkettőjüknek, amiért ilyen jók hoz-

zám! Azt hiszem, nekem vannak a legdrágább szüleim

ezen a világon! - fogta meg az apja és az anyja kezét.

Csillogó szemmel nézett rájuk.

- Te pedig a legnagyszerűbb, legszeretetreméltóbb

gyermek vagy, Emily! Nagyon szeretünk téged, és min-

dent megteszünk, hogy boldog legyen az életed.

A délután készülődéssel telt, s amikor elérkezett az

indulás pillanata, Noel bérkocsit fogadott és azzal érkez-

tek a helyszínre.

Emily azt sem tudta hova nézzen, amikor beléptek az

épületbe. Egy hatalmas terembe jutottak, ahol sok asztalt

látott és egy emelvényt, melyen négy férfi zenélt. A terem

közepén nem voltak asztalok, néhányan ott táncoltak. Az

emberek nagyon elegánsak voltak, a sok ékszer csillogott,

villogott, az asztalokon, ezüst gyertyatartókban elhelye-

zett hosszú, kecses gyertyák remegő fényében. Látszott

57

rajtuk, hogy nagyon gazdagok és hozzá vannak szokva

ehhez azt életmódhoz. A férfiak, akárcsak az apja, cilin-

derben jelentek meg, bajuszuk, szakálluk simára volt

fésülve. Kemény gallért és kézelős inget viseltek csokor-

nyakkendővel. Apján kétsoros kockás kabát volt, melyet

selyemzsinór szegélyezett, gallérral, hajtókákkal, szár-

nyas zsebekkel díszítve, hozzá kockás nadrágot és fényes

csizmát húzott, melyet ott vett, ahol nekik a cipőket.

Emily az új ruhájában és cipőjében lépkedett. Fején

szalagos kalapot viselt, amely az anyjáétól csak annyiban

tért el, hogy Nancy kalapját selyemzsinór díszítette a sza-

lag helyett. Mindkettőjük ruhája bokáig ért és a nyak-

kivágás aljáig gombos volt. A csípőre fekvő halcsontos

mellrész és fűző még karcsúbbá tette a hölgyek alakját.

Emily ruhájának alapszíne halványzöld volt és ezüstösen

csillogott, az anyjáé mélybordó.

A lány kissé feszélyezve érezte magát az új öltözékben,

s ez nem is volt csoda, hisz minden szem rátapadt, amikor

végigvonultak az asztalukig. A férfiak vágyakozva és

epekedve tekintettek rá, míg a nők irigyelték nádszál

karcsú

alakját, gyönyörű haját és arcának különös szépségét. A

zaj elült és még a zenészek is halkabban játszottak.

Végre leülhettek és Emily felsóhajtott. Soha nem gon-

dolta, hogy ilyen kínos helyzetbe kerül. Miért bámulják

meg annyira? Talán épp az új ruhája miatt! Tudta ő ezt

előre és nem hiába mondta, hogy furcsán érzi magát

benne. Lehet, hogy most mindenki rajta nevet magában?

- Mi történt, Emily? - hajolt oda hozzád az anyja. -

Kicsit elsápadtál. Rosszul érzed magad?

- Igen! Rosszul! - felelte és az anyjára nézett, aki ijed-

ten tekintett Noelre.

- Mi a bajod, kicsim? - fogta meg a férfi a kezét.

-Ettől a ruhától érzem magam rosszul! Mindenki engem

bámul, megmondtam, hogy nem való ez nekem. - mondta

majdnem sírva.

58

- Ó, Emily! Édes kicsi lányom! - simogatta meg az

apja a kezét és mosolyogva nézett rá. - Ne érezd magad

rosszul, mert nincs okod rá. Senki nem azért bámult meg,

mert nem tetszik a ruhád, hanem épp ellenkezőleg! Olyan

vagy benne, akár egy királynő!

- Tényleg? Ezt komolyan mondja, apácskám? - nézett

rá a lány.

- Hát persze! Ha tudnád, milyen büszke vagyok rád,

hogy mindenki téged figyel! Gyönyörű vagy, kicsikém,

ezért néznek meg annyira az emberek. Ezt meg kell szok-

nod, és el kell fogadnod! Ezután, majd eljárunk néha tár-

saságba, hogy megszokhasd ezeket a pillantásokat. Nem

kell aggódnod, te vagy itt a legszebb!

- Istenem, apácskám! Csak elhihetném, amit mond, de

tudom, hogy csak meg akar nyugtatni! - mondta a lány és

óvatosan körül nézett. Arra gondolt, hogy sem rajta, sem

az édesanyján nincsenek drága ékszerek, látszik, hogy ő

nem tartoznak ide. Sápadt arca hirtelen kigyúlt és olyan

piros lett, mint a rózsa. Érezte, hogy a szíve a torkába

ugrik és elönti a forróság. Ennek oka pedig nem volt más,

mint az a fiatalember, akitől a szívet kapta. Az arcszíne

hamarosan megváltozott, majdnem fehér lett, mert a férfi

nem volt egyedül. Egy csinos, fiatal lány lépkedett az

oldalán. Megálltak egy pillanatra, aztán elindultak épp

arrafelé, ahol ők ültek.

Emily egész testében remegett. Most érezte csak igazán

rosszul magát. Gyorsan lehajtotta a fejét. Azt gondolta,

így a fiatalember nem ismeri fel, hisz amikor elváltak,

egy egyszerű kis ruhát viselt, most pedig elegáns, akár a

többi nő. Nem is tévedett. Bár nem emelte fel a fejét, csak

a szemével pillantott fel, jól látta, hogy elhaladnak az asz-

taluk mellett. Amikor felemelte a tekintetét, nem látta

őket sehol.

- Kicsikém! Mi van veled? - kérdezte Nancy, aki észre

vette, hogy a lány teljesen megváltozott.

59

- Semmi! Csak nem érzem itt jól magam! Haza szeret-

nék menni, anyácskám! - nézett rá majdnem sírva. Egész

testében remegett, alig tudta visszatartani a könnyeit.

- De miért, Emily? Elfelejtetted, hogy miattad vagyunk

itt? Most ünnepeljük meg a születésnapodat! Kérlek, ne

rontsd el ezt az estét. Annyira szeretnénk édesanyáddal

együtt, hogy erre mindig boldogan gondolj vissza! - szólalt

meg az apja az anyja helyett.

A zene elhallgatott, a párok visszaültek a helyükre,

aztán lassan mindenki megkapta a vacsoráját.

Emily alig tudott enni, mintha összeszorult volna torka.

Még mindig a hatása alatt volt annak ajelenetnek, amikor

megpillantotta a fiatalembert azzal a lánnyal. Ő is itt van

a teremben. Mi lesz, ha mégis meglátja? Ha idejön az asz-

talukhoz? - cikáztak a fejében a rémítő gondolatok, de

aztán rádöbbent, még ha észre is venné, akkor sem jö-

hetne ide, mert nincs egyedül. Annyit ő is tudott, hogy nem

illendő a társaságában lévő hölgyet egyedül hagyni. Ettől

a felismeréstől még idegesebb lett. De miért adott neki

szívet, amikor már van egy szerelme? Mert abban biztos

volt, hogy a férfi és a nő egy pár! És ha téved? Ha csak

ismerősök, vagy rokonok? Mi van, ha mégis idejön? Nem,

nem fog ide jönni, de ha mégis, ő rá sem néz, az biztos!

A lány az asztalon babrált, miközben a lelkében ször-

nyű vihar tombolt. Még nem tudta, hogy a féltékenység

fészkelte be magát a legmélyére, hisz azzal sem volt

tisztában, hogy mit érez valójában a fiatalember iránt.

Noel egy üveg pezsgőt rendelt. Épp úgy viselkedett,

mint azok a gazdag emberek, akik itt mulattak. Emily

csodálattal figyelte minden mozdulatát. Mintha ő is elő-

kelő és gazdag lenne! Egyáltalán nem volt zavarban, tudta

mit illik csinálni, és mit nem. Ettől egy kicsit jobban

kezdte magát érezni. Tudta, hogy mellette nem érheti

semmi baj, ha ő itt van, nincs oka aggodalomra!

60

- Most pedig igyunk az egészségedre, Emily! Isten

éltessen nagyon sokáig! Légy boldog és soha ne költöz-

zön a szívedbe bánat! - emelte fel a poharát Noel.

- Igen, kicsim! Boldog születésnapot kívánok neked és

kérem az istent, óvjon meg minden bajtól. Szeretném, ha

nagyon boldog életed lenne, s amit tudok, azt ennek érde-

kében meg is teszem! Nagyon szeretünk mindketten,

Emily !

A lány remegő kézzel emelte fel a poharát. Először

csak nézte a buborékokat benne, aztán a szájához emelte,

majd gyorsan letette.

- De hisz ez megcsípte a nyelvemet! - mondta ijedt

arccal.

- Igen, kicsim, de ez a legfinomabb ital. Az előkelő és

gazdag emberek minden fontos alkalmat pezsgővel ünne-

pelnek meg. Idd csak meg nyugodtan, nem lesz tőle

semmi bajod!

Emily felemelte a poharat és megitta a tartalmát, s

igaza volt az apjának, semmi baja nem lett tőle. Sőt!

Sokkal jobban érezte magát.

- És még van valami, amit szeretnénk átadni neked,

Emily! - nézett rá nagyon komoly arccal Noel.

- Mit? Még mit kapok? - kérdezte csillogó szemmel.

Látszott rajta, hogy a pezsgő a fejébe szállt, de igazán

aranyosan viselkedett. Felszabadult lett és már mosolygott.

- Ezt! - húzta elő az apja a zsebéből a rubinköves

nyakéket. - Ez még a tiéd!

- Istenem! De gyönyörű! - kiáltott fel Emily tágra nyílt

szemekkel. - Még soha életemben nem láttam ilyen

szépet! A gyertya fénye sziporkázva verődött vissza a

köveken.

- Mindjárt a nyakadba akasztom! - mondta az apja és

meg is tette.

- Milyen? Hogy mutat rajtam? - kérdezte Emily.

61

- Csodálatosan! Nagyon szép és jól áll neked! - mo-

solygott rá az anyja elhomályosult tekintettel. Egyetlen

pillanatra arra gondolt, vajon mit szólna az édesanyja, ha

látná a lányát? Ki tudja, talán épp itt van valahol a társa-

ságban? Vagy talán még az is lehet, hogy a királyi család-

ból származik Emily anyja, s botrányba keveredett volna,

ha kiderül, nem a férjétől született gyermeke? - elmél-

kedett Nancy, aztán a lányt figyelte. Minden esetre Emily

olyan, akár egy hercegnő! Látszik a bőrén, az arcvonásán,

a termetén és azon a természetes bájon, amely árad belőle,

hogy nem egyszerű emberek gyermeke.

- Nem! Nem fogadhatom el, apám! - vált a lány arca

komollyá. - Inkább anyácskának adja, őt jobban meg-

illeti. Én még nagyon fiatal vagyok, nincs szükségem erre

a nyakékre, kérem, apácskám, tegye inkább az ő nyakába!

- Nem, Emily! Ez a nyakék a tiéd! Te kaptad, neked

kell viselned!

- De ez nagyon drága lehet. Láttam egy könyvben

ilyen nyakékeket és olvastam, hogy milyen sok pénzbe

kerülnek! Inkább anyámnak adnám!

- Kérlek, Emily! A nyakék téged illet meg, senki mást!

- De miért nem adhatom az édesanyámnak? - kérdezte

a lány.

- Azért, mert az édesanyádtól kaptad. Az övé volt, de

neked adta, ezért nem adhatod senkinek többé! Viselned

kell !

- Akkor természetesen viselem! Köszönöm, drága édes-

anyám! - hajolt át az asztal fölött és megragadva az anyja

kezét, megcsókolta.

Nancy szeme megtelt könnyel. Nem tudta visszafojtani,

végigfolyt az arcán.

- Ne sírjon, anyácskám! Nem mondom többé, hogy

nem akarom, ellenkezőleg! Úgy fogok rá vigyázni, mint

a szemem fényére. Ez lesz a legfontosabb az életemben,

62

mert az édesanyámtól kaptam! - simogatta meg a nyak-

éket és az anyjára mosolygott.

- Ezt már szeretem hallani! - mondta Noel, s amikor a

zene ismét megszólalt a feleségére nézett. - Megengeded,

kedvesem, hogy először a kislányunkat kérjem fel egy

táncra? - kérdezte.

- Hát persze, Noel! Menjetek csak! Nekem még úgyis

időre van szükségem, hogy összeszedjem magam! - vála-

szolta.

- Akkor, felkérhetem egy táncra az est leggyönyöru"bb

hölgyét? - hajolt meg a lány előtt a férfi és a kezét

nyújtotta.

- De apácskám! Én nem tutlok táncolni!

- Már hogyne tudnál! Hisz megtanítottalak! Már nem

emlékszel? - kérdezte az apja és megfogta a kezét. Gyen-

géden arra kényszerítette, hogy felálljon.

Emily engedelmeskedett és az apjába karolva mentek a

táncparkettre.

- Ne a lábadra figyelj, kicsim, hanem a zene ütemére!

Csakis arra! Meglátod menni, fog! - bíztatta az apja ked-

vesen, aztán táncolni kezdtek.

Emily először csak arra figyelt, hogy el ne vétse a lépé-

seket, de aztán lassan teljesen belejött. Megszűnt körü-

lötte minden, élvezte a táncot, a zenét. Apja biztonságot

nyújtó karjában elengedhette magát.

- Bocsánat! Elnézést! - hallotta meg a fiatalember hang-

ját, aki a fiatal nővel szintén táncolt. Emilynek ütközött, s

ezért kért elnézést. A szó azonban az ajkára fagyott,

amikor megpillantotta a lányt. Az arca kigyúlt és a szeme

felcsillant, a szíve hevesebben kezdett verni. Alig akarta

elhinni, hogy ő az a csodálatos lány, akivel ma már egy-

szer találkozott, és akit egyetlen pillanatra sem volt képes

felejteni.

Emily azonban elfordította a fejét, nem is válaszolt a

bocsánatkérésre. Az apja tette meg helyette.

63

- Apácska! Leülhetnénk? Fáj a lábam az új cipőben! -

mondta és már indult is vissza az asztalukhoz.

- Ez nem volt valami hosszú tánc, kedvesem! Remé-

lem az este folyamán még kapok rá lehetőséget, hogy

folytassuk. Most azonban csak pihenj, amíg az édes-

anyáddal is táncolok egyet. Rendben van?

- Igen, persze! Menjenek csak! - motyogta, miközben

úgy érezte, a torkát erős kézzel szorítják össze. Alig tudta

kipréselni magából ezt a pár szót.

Arra gondolt, hogy miért haragszik a fiatal férfira.

Azért, mert meglökte, vagy azért, mert itt van? Netán

azért, mert nem egyedül jött ide?

Ettől a gondolattól vérvörös lett az arca. Annyira ide-

ges lett, hogy legszívesebben azonnal elrohanna és a szál-

lásukig meg sem állna, de nem teheti meg, hisz a szülei

nélkül nem mehet sehova.

Olyan fájdalmat érzett a szívében, amelytől sírnia kel-

lett. Hogy ez ne következhessen be, töltött még egy pohár

pezsgőt magának és megitta. Néhány perc múlva sokkal

jobban érezte magát.

- Elnézést, kisasszony! Felkérhetem egy táncra? - állt

meg előtte egy fiatalember.

Emily ereiben megfagyott a vér, de amikor felemelte a

fejét, megkönnyebbült. Nem az volt, akire számított. Egy

ismeretlen férfi kérte táncra.

- Köszönöm, de nem táncolok! - mondta és lehajtotta

a fejét.

- Kérem, szépen! Csak egyetlen egy táncot adjon nekem!

- makacskodott a férfi, de Emily nem engedett. Végül

bánatosan ment el az asztaltól. Ezután még legalább tíz

férfi kérte táncba, de egyikkel sem ment el. Alig várta,

hogy visszajöjjenek a szülei és elmehessen innen.

Minden pillanatban a táncparkett felé nézett, de az apja

és az anyja láthatóan nagyon jól érezték magukat. Lát-

64

szott az arcukon, hogy boldogok és eszük ágában sem

volt hazafelé indulni.

Emily nem bírta tovább. Megivott még egy pohár pezs-

gőt, s ettől hamarosan szédülni kezdett. Forgott vele a

terem és hányingere lett. Hogy ne kelljen néznie a for-

golódó párokat, amelynek látványától még csak jobban

szédült, az asztalra borult. Két karjára hajtotta a fejét és

hamarosan elaludt.

- Emily! Mi van veled, kicsim? - riadt fel az apja

aggódó hangjára. - Rosszul érzed magad? - kérdezte.

- Igen! Szédülök, és hánynom kell! Haza szeretnék

menni, apácska! - motyogta, aztán önkéntelenül a pohár

után nyúlt.

- Á! Hát ez a baj ! - nézett Noel a feleségére. - Most

már értem és nem is cspdálkozom rajta, hogy szédülsz,

kis butuskám! Még nekem is megártana ennyi pezsgő! -

mosolygott, aztán intett a pincérnek és fizetett. Épp, ami-

kor már az ajtónál jártak, akkor ért oda a fiatalember az

asztalukhoz. Ijedten nézett szét, de még időben felfedezte

őket. Gyorsan utánuk sietett.

- Elnézést, uram! Beszélhetnék önnel? - szólította meg

Noelt, amint Emilyt támogatva igyekezett kifelé.

- Sajnálom, de az alkalom nem megfelelő, uram! A

lányom nem érzi jól magát, mielőbb haza kell vinnem! -

mondta és az épület előtt álló bérkocsihoz sietett. Nancy

mellette lépkedett. Rögtön felismerte azt a fiatalembert,

akitől Emily a szívet kapta. A szája szegletében egy

mosoly bujkált, tetszett neki a férfi, aki fiatal kora elle-

nére is határozottnak és kitartónak tűnt.

- Kérem, asszonyom! Legalább ön hallgasson meg! -

lépett Nancy után. - Nagyon fontos, hogy beszéljek a

lányáról!

- Igen? - állt meg az asszony, de a férje már mellette is

termett.

65

- Gyere már, drágám! Nem szeretem, ha idegenekkel

szóba állsz! Mennünk kell, Emily nincs jól! - fogta meg

a nő kezét, és magával vitte.

A fiatalember bosszankodva nézett utánuk. Csak előbb

észrevette volna a lányt! Sajnos, nem volt egyedül, nem

lehetett udvariatlan. Nem tehette meg, hogy ott hagyja a

táncparketten a partnerét, aki táncolni akart még, s mire

az asztalhoz kísérhette, már Emily és a szülei az ajtónál

jártak. Minden esetre annyi haszna volt a találkozásból,

hogy megbizonyosodott felőle, őszintén és igazán szerel-

mes lett a lányba.

- Nem veszíthetlek el, Emily! Ha kell, az egész kör-

nyéket végig járom, de megtalállak! Esküszöm, hogy az

enyém leszel! Még soha életemben nem éreztem ilyet!

Nem is ismerlek, de minden pillanatban hiányzol! Azt

hiszem, az isten nekem teremtett, Emily és engem neked!

Megtalállak, ne félj! - motyogta, aztán sarkon fordult és

visszament a terembe.

4.

Emily hetekig nem tudott megnyugodni. Állandóan az

az éjszaka járt a fejében. Maga előtt látta a fiatalembert és

a nőt, amint belépnek a terembe. A szíve ilyenkor mindig

megremegett és valami hihetetlen fájdalmat érzett. Ehhez

hasonlót még soha nem tapasztalt, ezért megijedt. Talán

valami nagy baja lehet? Hamarosan rájött, csakis akkor

érzi ezt a fájdalmat, ha a férfira gondol. Így hát biztosan

ő okozza. El is határozta, megpróbálja száműzni a gon-

dolataiból.

- Anyácskám! - lépett az anyja elé, aki az ablak előtt

üldögélt és egy meleg ruhán dolgozott. Neki készítette.

Ha majd beköszönt az ősz, a hűvös évszak, szüksége lesz

rá. Most még szép az idő, odakint melegen süt a nap és

nyílnak késő nyári virágok.

- Igen, kicsim? - emelte fel a fejét és a lányra nézett.

- Megengedi, hogy lemenjek a partra? Már itt kellene

lennie apácskának! Annyira szeretem nézni, amint közele-

dik a parthoz. A szívem ilyenkor annyira dobog! - mondta

és most olyan volt, akár egy kisgyerek.

-Jól van, de kérlek, a víz közelébe ne menj! Meg-

ígéred?

- Igen! Mindig megígérem, és meg is tartom! Tud-

hatná, anyácskám, soha nem szegem meg az ígéretemet!

Nem okoznék magának fájdalmat, vagy idegességet. Majd

leülök a kedvenc sziklámra és onnan figyelem apácskát.

- Rendben van! Menj csak! - mondta Nancy és a lány

után nézett, aki boldogan elszaladt.

Mire leért a partra, teljesen besötétedett. Szinte egyik

pillanatról a másikra változott meg az idő. Csak akkor

vette észre, amikor már feltámadt a szél és iszonyúan

66 67

tombolni kezdett. Könnyű kis ruhájába kapott és felröp-

pentette a derekára. Az eső lába lógott, a tenger haragos

volt és félelmetes.

- Édes istenem! Add, hogy apácskám mielőbb partot

érjen! Kérlek, ne engedd, hogy baja essék! - térdelt le és

összekulcsolta a kezét. A tengert nézte. Még soha nem

látta ilyen félelmetesnek. Már sokszor látta, amikor vi-

haros szél korbácsolta fel a hullámait, de ehhez hasonlót

még nem tapasztalt. Különös, mély zúgása volt, amelytől

elborzadt. A hatalmas hullámok szinte a felhőkig értek, s

hófehér habos tarajukkal megérintették az ég peremét.

Sirályok kétségbeesett hangját hallotta, amely egybefolyt

a szél süvöltésével és a tenger zúgásával.

Semmit nem látott, hiába meresztgette a szemét. A szíve

fájdalmasan elszorult, amikor arra gondolt, az apjának

valami baja eshet. Idegesen toporgott, a kezeit tördelte, s

arra gondolt, nem maradhat itt tovább, mert a hullámok

egyre jobban elöntötték a partot és azt a sziklát is, ame-

lyen állt. A jeges víz a lábához ért.

Éppen elindult, amikor a tenger felől különös zajt hal-

lott. Ez nem a vihar és a tenger morajlása volt, hanem

valami más. Mintha valaki fájdalmasan nyöszörögne, és

hörögve szedné a levegőt. Igen! Most tisztán kivehető

volt, hogy valaki nyögött és hörgött. Szinte bele borzon-

gott. Mi van, ha az édesapja felborult és most a part felé

próbál vergődni?

- Apácskám! Apácskám! - kiáltott fel majdnem sírva,

amint a hullámok között felsejlett a férfi feje. - Itt vagyok,

apácskám! Ne féljen, segítek! - futott be a habok közé,

nem törődve azzal, hogy talán a saját testi épségét veszé-

lyezteti. Most semmi nem volt fontos, csak az, hogy az

apja biztonságosan és épen a partra érjen.

Néhány pillanat múlva már két kar is elővillant a sötét-

ségből. A lány szíve megremegett és hálát adott istennek,

68

amiért haza vezérelte az apját. A férfi egyre közelebb ért

a parthoz, s ekkor Emily már tisztán látta, hogy az apja

nem csónakkal, hanem a vízben csapkodva közeledik

felé.

A férfi végre elérte a partot, majd amint a hullám visz-

szahúzódott, a homokos parton elesett és úgy is maradt.

- Istenem! Apácskám! Mi van magával? - szaladt oda

hozzá és letérdelt mellé. A férfi hason feküdt, hosszú haja

a válláig ért. Emily csak ekkor döbbent rá, hogy ez nem

az apja.

Kétségbeesetten nézett szét a tomboló viharban. A fogai

összekoccantak, annyira fázott, nem tudta mit tegyen.

- Nem hagyhatom magára! Elszaladjak anyámért, vagy

várjak apára? - tanakodott, amikor reszketve a tenger felé

fordult, mintha tőle kérne segítséget. Hirtelen megpillan-

totta a csónakot, amely a semmiből bukkant elő.

- Jaj, apácskám! Már annyira aggódtam! - kiabált a

férfi felé és a kezeivel hadonászott.

- Emily! Az ég szerelmére, mit csinálsz te itt? - nézett rá

az apja döbbenten. - Anyád hogy engedhette meg neked,

hogy ilyen ítéletidőben legyere a partra?

- Akkor még nem volt egyetlen felhő sem az égen,

apám! Lejöttem, hogy mielőbb láthassam, s mire elértem

a partot, már teljesen befedték a nagy fekete felhők az

eget és a szél is egyik percről a másikra támadt fel.

- De miért nem mentél gyorsan haza?

- Mert nagyon aggódtam! Meg akartam várni. Imád-

koztam, hogy ne essék baja!

Noel magához ölelte a remegő lányt. Ráterítette az

anorákj át.

- Gyere, menjünk gyorsan!

- Nem, apám! Van itt valaki, akit az előbb vetett partra

egy hatalmas hullám. Azt hiszem elájult. Itt fekszik a sze-

rencsétlen. Már épp anyácskáért indultam, hogy ketten

69

segítségére legyünk, amikor megpillantottam a csónakját

és megvártam, hogy hamarabb segíthessünk rajta. Még

meghal szegény!

- Hol van az az ember? - kérdezte Noel és körülnézett.

- Hát itt! - mutatott a szikla mögé a lány. - Meg sem

mozdult, mióta elesett.

Noel odasietett és megfordította a férfit, aki a hasán

feküdt. Két ujját a nyakára szorította és a lányra nézett.

- Még él, csak elájult! Haza kell vinnünk, gyere segíts,

kérlek! Mindjárt elered az eső, és nem tudunk feljutni a

házig annyira csúszni fog az út.

Emily még a nyelvét is kiöltötte, annyira igyekezett.

Amint felértek a meredek részen, az apja a vállára emelte a

férfit. A lány boldogan felsóhajtott, amikor a ház elé értek.

- Istenem! Emily! Miért nem jöttél már vissza? Ha

tudnád, mennyire aggódtam érted! Soha többé nem en-

gedlek el egyedül! - korholta meg az anyja, miközben

magához ölelte. Egész testében remegett, annyira féltette.

- Semmi bajom, anyácskám! Kérem, nyugodjon meg!

Amikor elmentem még sütött a nap, de hisz maga is tudja,

olyan hirtelen jött ez a vihar, hogy nem volt érkezésem

vissza sem fordulni, meg aztán nagyon aggódtam apács-

káért, ezért úgy döntöttem, megvárom.

-Jól van, menj gyorsan és öltözz át, még megfázol! -

mondta, majd a férje felé fordult. - Noel! Ki ez az ember?

- kérdezte, amikor egészen közel lépett hozzá. Annyira el

volt foglalva Emilyvel, hogy észre sem vette az idegent a

vállán.

- Nem tudom, Emily vette észre, hogy a hullámok a

partra vetették, de nem volt magánál és még mindig ájult.

- Gyorsan fektesd le az ágyra! - mondta a nő és a la-

vórba vizet öntött. Megmosta a férfi arcát, mely iszapos

és homokos volt. Amikor megtisztította, Emily lépett

mellé, majd felsikoltott.

70

- Mi történt, kicsim? - szaladt be Noel, aki a konyhába

ment, hogy egy pohár vizet igyon. - Mi a baj?

- Semmi! Semmi! - hebegte a lány, égő arccal, majd

gyorsan kiszaladt a szobából.

- Mi történt, Nancy? - nézett most az asszonyra.

- Tudod, ki ez a fiatalember, Noel?

- Nem!

- Az, aki Emilynek szívet adott Polchesterben. És ő

volt az is, aki beszélni akart veled, amikor elhagytuk a

szórakozóhelyet! Nem emlékszel?

- Nem igazán figyeltem meg az arcát, nem ismertem

fel! - felelte Noel. - Vajon hogy került ide?

- Hamarosan megtudjuk, mert már kezd éledezni.

A fiatalember lassan megmozdította a fejét, aztán kinyi-

totta a szemét. Először kábultan nézett az asszonyra, de

aztán a szája mosolyra húzódott.

- Asszonyom, tényleg ön az? - kérdezte és látszott rajta,

mennyire örül.

- Nem tudom, hogy kire gondol, uram, a nevem Nancy

Aston, ő pedig a férjem, Noel. A házunkban van, a

lányunk, Emily talált önre a parton.

- Emily? Ó, istenem! Hála neked! - motyogta és le-

hunyt pillái alól egy kövér könnycsepp gördült végig az

arcán.

Nancy a férjére nézett és mosolygott.

- Mit tesz a szerelem, Noel? Nem ismer határokat, nem

számít sem vihar, sem más. A szív szava olyan erős, hogy

mindenáron követni kell. Ez a fiatalember pedig csak a

szívét követte. Szerintem Emilyt kereste! - suttogta halkan.

- Emilyt? - nézett rá a férje értetlenül.

- Igen!

- Nancy, kedvesem! Elárulnád végre, hogy mi folyik

itt? Már miért kereste volna ez az ismeretlen fiatalember

Emilyt?

71

-Egyáltalán nem ismeretlen, Noel! Az imént mond-

tam, hogy ő az a fiatalember, aki a lányodnak egy szívet

adott. Ott van a szobájában, és féltve őrzi.

- Azt akarod mondani, hogy...?

- Igen, drágám! Azt akarom mondani, hogy ez a férfi a

lányodat kereste és a vihar a partra sodorta. Épp ide, ahol

Emily él! Hát nem csodálatos?

- Én nem találom csodálatosnak, Nancy. Emily még

kislány!

- Ugyan, Noel! Ne légy már ilyen! Te magad mondtad

meg a lányodnak, hogy már felnőtt és nem kislány többé,

amikor megvetted neki azokat a szép ruhákat. Nem em-

lékszel?

- Az más! - motyogta az orra alatt. - Emilynek nincs

szüksége még férfiakra!

- Drágám! Emily elmúlt tizennyolc éves. Emlékszel, én

hány éves voltam, amikor egybe kötöttük az életünket?

Pon-

tosan annyi, mint most Emily! - mosolygott rá az asszony.

- De én akkor sem engedem, hogy...

- Nézd, Noel! Nincs szükség az engedélyedre, sem pedig

az enyémre. Ha ez a két szív egymásért dobog, nem tehe-

tünk semmit. Bízzuk ezt az egész dolgot a lányunkra.

Neki kell eldöntenie, mit akar. Természetesen mellette

leszünk és megóvjuk, nehogy butaságot kövessen el, de

az életébe nem avatkozhatunk.

- Igen, azt hiszem, igazad van, kedvesem! Én tényleg

még mindig kislányként kezelem és még gondolni sem

merek rá, hogy mi lesz, ha valaki elviszi tőlünk.

- Ez az élet rendje, Noel! A gyermekek felnőnek és a

saját életüket élik. Mint ahogy mi is! - tette hozzá és a

férjére nézett.

- Tudom, hogy igazad van, mint mindig, szerelmem! -

fogta meg a felesége kezét és megcsókolta. - Te olyan

okos vagy és megértő. Ezért is szeretlek annyira!

72

- Én is szeretlek, Noel! Azt hiszem, a mi példánk

bizonyítja, hogy ha két ember őszintén és igazán szereti

egymást, minden akadályt legyőz, és boldogok lehetnek.

Azt szeretném, ha Emily is boldog lenne! - sóhajtott fel

Nancy.

- Az lesz, asszonyom! Megesküszöm! - szólalt meg a

fiatalember kissé rekedt hangon.

- Örülök, hogy teljesen magához tért, fiatalember! Hogy

ülhetett csónakba ilyen viharos időben? - kérdezte Noel.

- Amikor elindultam, még ragyogóan sütött a nap.

Nem is gondoltam arra, hogy egyik pillanatról a másikra

ennyire megváltozhat az idő. Egyébként azért szálltam

vízre, hogy végigjárjam a környéket és rábukkanjak a

lányára. Annyira szerettem volna megtalálni Emilyt és

hála az égnek, meg is találtam! Istennek hála, aki épp ide

vezérelt! A csónakom felborult én pedig a vízbe estem.

Szerencsére jól tudok úszni, ezért sikerült megmenekül-

nöm, hisz nagyon besodort a szél, nem is lehetett látni a

partot.

- Szóval, Emilyt kereste? - nézett rá Noel.

- Igen!

- És megtudhatnám, hogy miért?

- Hát persze! Azért, mert beleszerettem, uram! Bocsás-

son meg, hogy ilyen őszintén bevallom, de miért is titkol-

nám. Egyúttal kérném az engedélyét, hogy néha felkeres-

hessem őt.

Noel nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna és a

feleségére nézett, aki mosolyogva bólintott.

- Rendben van, de Emilynek kell döntenie, hogy akar-

ja-e ezt a kapcsolatot. Tudnia kell, ő még majdnem gyer-

mek, igaz, hogy tizennyolc éves, de mi nagyon szigorúan

neveltük. Kérem, tartsa be az erkölcsi szabályokat, külön-

ben velem gyűlik meg a baja! És még nem is ismerjük

magát! - vonta össze a szemöldökét.

73

- Bocsásson meg, amiért ilyen neveletlen voltam és

még be sem mutatkoztam. A nevem Simon William.

Egyébként biztosíthatom, hogy a lányával a legnagyobb

tisztelettel bánok. Még soha nem találkoztam hozzá

hasonló csodálatos lánnyal, tudom, hogy miként kell vi-

selkednem vele, mert nem akarom elveszíteni. Amióta

megpillantottam, csakis rá tudok gondolni. Alig várom,

hogy megtudjam, van-e nála esélyem.

Emily a csukott ajtó mögött állt és minden szót hallott.

A szíve a torkába ugrott, a lábai elgyengültek és úgy

érezte, elég attól a forróságtól, amely elöntötte az egész

testét. A férfi hangja bársonyos volt és nagyon kedves.

Nem tagadhatta, hogy nagyon is kedvére lenne a láto-

gatása, de meg is rémült, amikor jobban belegondolt. Mi

lesz, ha szerelmes lesz a férfiba? Nem! Azt nem akarja!

Hallotta az anyja lépteit, ezért gyorsan a szobájába

futott és leült az ágyra. Tenyerét vágtató szívére szorította

és megpróbált nyugodtnak mutatkozni.

- Emily! Kicsikém! A fiatalember már magához tért,

képzeld csak, ő az, akitől a szívet kaptad. Azt mondja,

azért szállt vízre, hogy megtaláljon. Téged keresett! Sze-

retne veled beszélni!

- De miért? Miért keresett és mit akar tőlem? - nézett

rá Emily kitágult szemekkel.

- Ne mondd, hogy nem is sejted! - mosolygott rá az

anyj a.

- Tényleg nem tudom! - rázta meg a fejét, de nem

nézett az anyja szemébe.

- Majd ő elmondja! Kérlek, fésülködj meg és menj be

hozzá! Most az apád van nála, de ha te bemész, maga-

tokra hagyunk, hogy beszélgethessetek!

- Ezt nem illik, anyám!

- Kicsim! Az a fiatalember még nincs jól, nem kelhet

fel az ágyból, s egyébként is a közelben leszünk!

74

- Rendben van, anyám! Mindjárt megyek! - mondta

Emily.

Nancy kiment, a lány pedig a kis tükör elé lépett. Furcsa

érzéssel nézett a saját arcába. Mintha teljesen idegen

lenne. A szemei fényesen csillogtak, az arca kigyúlt és a

szíve még mindig hevesen vert. Remegve emelte fel a

kefét, hogy megfésülje gyönyörű haját. Amint felemelte a

kezét, mellei megfeszültek a ruhája alatt. Mellbimbói

megkeményedtek és az egész testét valami ismeretlen

érzés járta át, s ettől szinte megrémült.

Gyorsan lecsapta a kefét, haját a tarkóján megtűzte,

nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát és az ajtó felé

indult. Mielőtt kilépett volna, vett egy mély levegőt, aztán

lenyomta a kilincset.

- Emily! Kicsikém! - nézett rá az apja, amint belépett

a szobába. - Gyere, nézd csak, a fiatalember jobban lett.

Téged keres!

- Igen, apám! - lépett az ágy mellé. Amint a fiatalem-

ber szemébe nézett, érezte, hogy a forróság elönti az

egész testét, a vér az arcába tolult.

- Megyek, nem zavarok. Beszélgessetek csak! - mondta

és megsimogatta a lánya arcát, majd csendesen kiment.

- Elnézést kell kérnem, amiért ilyen felfordulást okoz-

tam. Kérem, bocsásson meg nekem, de már nem bírtam

tovább. El kellett indulnom, hogy megkeressem. Nem

gondoltam, hogy ez sikerülni fog és, hogy ilyen körülmé-

nyek között. Olyan boldog vagyok, hogy megtaláltam! -

suttogta a fiatalember elérzékenyülten.

Emily csak állt az ágyánál és lehajtotta a fejét. Nem

tudta, mit kellene mondania, vagy tennie.

- Emily! Kérem, nézzen rám és mondja, hogy ön is

örül a viszontlátásnak! Amióta megpillantottam, minden

éjszaka csak önről álmodtam, hogy itt áll inellettem!

Kérem, mondjon valamit!

75

- Én is örülök, hogy nem esett baja és jól van, uram, de

nem értem, mit akar tőlem? - kérdezte halkan.

A fiatalember ereiben meghűlt a vér. Nem várta, hogy

a lány majd a nyakába ugrik, de azt remélte, benne is

megmozdult valami. Most azonban minden bátorsága és

reménye elszállt. Emily nem érez iránta semmit!

- Emily! - próbált meg felülni, de még mindig nagyon

gyenge volt. - Hát nem érti, miért vagyok itt?

- Nem! - felelte a lány. - Nem értem, de szeretném, ha

elmondaná.

- Amikor megpillantottam először, úgy éreztem, mintha

egy angyal szállt volna le a mennyekből. Ön csodálatos

érzéseket váltott ki belőlem, Emily. Bevallom, az első pil-

lanatban szerelmes lettem. Kérem, ne haragudjon rám,

amiért őszintén bevallom, de azt hiszem, nincs más vá-

lasztásom, annál is inkább, mert tudnom kell, reményked-

hetem-e, hogy viszont szeret?

- Én... én... nem is tudom, mit mondjak? - hebegte a

lány égő arccal.

- Csak annyit, hogy érez irántam valamit, Emily! Az

életem a kezében van! Kérem, döntsön a sorsomról! Ha

van remény arra, hogy egyszer viszont szeret, akkor a leg-

boldogabb emberré tesz a földön, de ha elutasít, akkor

eltűnök örökre. Megígérem, soha többé nein fog hallani

rólam!

- Ne! Azt nem akarom! - kiáltott fel Emily kétségbe-

esve, s ezzel elárulta, hogy érez valamit a férfi iránt.

- Akkor remélhetek? - kérdezte a férfi.

- Nézze, nem is ismerjük egymást, nem válaszolhatok

a kérdésére. Azt hiszem, ön sincs tisztában az érzéseivel,

hisz semmit nem tud rólam.

- Nem hallott még sohasem arról, hogy valakit meg-

látni és megszeretni egy pillanat is elég?

- Én úgy gondolom, ez sokkal komolyabb dolog, mint-

hogy egyetlen perc alatt eldönthessem, szeretek-e valakit

őszintén és igazán.

- Persze, igaza van! Butaság volt a részemról, hogy így

lerohantam, de amit elmondtam, azt őszintén tettem, mert

így érzem! Huszonöt éves vagyok és még soha nem volt

rám senki ilyen hatással. Annyira szeretném, ha sokszor

találkozna velem, hogy megismerjen és rájöjjön, bízhat

bennem. Kérem, mondja, hogy találkozunk még!

- Nézze, uram! - kezdte Emily, de a férfi félbe szakította.

- Simon! A nevem Simon William! Kérem, szólítson csak

Simonnak! - nézett rá csillogó szemmel.

- Nézze, Simon! Nagyon váratlanul ért a vallomása és

ez az egész helyzet nagyon zavar engem. Meg kell mon-

danom, még soha nem volt dolgom férfival, így nehéz

helyzetben vagyok. Időre van szükségem, hogy rendez-

zem a gondolataimat és érzéseimet magamban. Remé-

lem, megérti, hogy nem tudok válaszolni arra, hogy mit is

érzek ön iránt, vagy hogy egyáltalán érzek-e valamit.

- Hát persze, hogy megértem és szégyellem, amiért ilyen

váratlanul lerohantam, de csak annyi a vétkem, hogy tel-

jesen elvarázsolt és elbűvölt. Még soha, senki iránt nem

éreztem ezt a csodálatos érzést, mint ön iránt, Emily.

Minden kis porcikámmal és szívem, lelkem teljes szere-

tetével vágyom önre! Azt szeretném, ha örökké mellettem

lenne és nagyon boldoggá tehetném! Erre teszem fel az

életemet, Emily!

A lány egyre nagyobb zavarban érezte magát. Arra már

rájött, hogy a férfi egyáltalán nem közömbös számára,

hisz ahányszor csak ránézett a piros szívre, amelyet tőle

kapott, beleremegett a teste. Amit a szülei elmondtak a

szerelemről, azt ő most mind megtapasztalta, de magának

sem merte bevallani, hogy szerelmes lett. Megijedt ettől a

hatalmas érzéstől és még meg kellett szoknia.

76 77

- Ugye, találkozhatunk még? - kérdezte reménykedve

Simon.

- Igen! Találkozhatunk! - felelte.

- Még meg sem köszöntem önnek, hogy megmentette

az életemet. Már csak ezért is a lekötelezettje vagyok,

amíg csak élek. Ki tudja, mi lett volna velem, ha ön nem

segít!

- Nem én segítettem, hanem az édesapám! Neki kell

köszönetet mondania!

- Nem! Elsősorban önnek. Ha akkor nem vesz észre,

nem szól az édesapjának, talán már a tenger fenekén fe-

küdnék holtan.

- Jaj, ne mondjon ilyet, kérem! - nézett rá a lány riadtan.

Simon a szemébe nézett és a szíve nagyot dobbant.

Emily tekintete olyan tiszta és ártatlan volt, hogy a leg-

mélyére lehetett látni. Úgy olvasott belőle, akár egy nyi-

tott könyvből. Tudta, hogy a lány még nagyon fiatal és

tapasztalatlan, de már biztos volt benne, nem közömbös

iránta. Ettől sokkal jobban érezte magát.

Nancy és Noel jelent meg az ajtóban.

- Nos, hogy érzi magát a kedves vendég? - kérdezte a

nő és az ágy mellé lépett. Tenyerét a férfi homlokára tette,

aztán bólintott. - Már egyáltalán nincs láza. Azt hiszem,

elejét vettük a bajnak, időben került ágyba. Valószínűleg

holnapra teljesen rendbe fog jönni. Most ennie kell egy

kis meleg levest, az jót fog tenni.

- Köszönöm, Mrs. Aston, hogy törődik velem és önnek

is Mr. Aston, hogy megmentette az életemet és az ott-

honába hozott. Amíg élek, az adósuk vagyok! Kérem, ha

bármiben segíthetek, csak szóljanak!

- Szívesen tettük, Mr. William! - mondta Noel és el-

mosolyodott. - Egyébként lehet, hogy szaván fogom! Már

,

ami a segítséget illeti!

78

- Bármiről van szó, rám mindig számíthat, uram! És

kérem, hívjon csak egyszerűen Simonnak! - emelte rá a

tekintetét.

- Rendben van, Simon! Ha egy kicsitjobban lesz, segít-

hetne nekem a tetőt megerősíteni. Ez a nagy vihar biz-

tosan megint megrongálta.

- Nagyon szívesen segítek!

- Na, csak lassabban! - emelte fel a kezét Nancy. -

Simonnak még pihennie kell! Hogy mászhatna fel a tető-

re, amikor csak nemrég tért magához?

- Ezzel én magam is tisztában vagyok, kedvesem! Nem

is úgy gondoltam, hogy most rögtön, hisz odakint még

ömlik az eső és mennydörög. A szél is tombol, bár talán

már egy kissé alább hagyott az ereje. Majd holnap, ha már

jobb lesz az idő.

- Holnap? De nem maradhatok itt éjszakára! - kiáltott

fel Simon.

- Miért nem?

- Nem szeretnék alkalmatlankodni, hisz gondolom, min-

denkinek meg van a saját fekhelye! - nézett szét a szobá-

ban. Jól látta, hogy egy egyszerű kis házba vetette a sors.

- Igaz, hogy nem élünk valami fényesen, de azért még

tudunk helyet szorítani egy bajba jutott barátnak, igaz

kedvesem? - nézett Noel a feleségére.

- Hát persze! Hogy engedhetnénk útnak ilyen cudar

időben? Erre ne is gondoljon! Itt kell töltenie az éjszakát

,

ha tetszik, ha nem! Csak akkor mehet el, ha teljesen jól

van!

- Köszönöm! Önök igazán nagyszerű emberek! És meg-

vallom, nagy boldogsággal tölt el a tudat, hogy Emily

közelében lehetek. Talán már fel is kelhetnék! Sokkal

jobban érzem magam!

- Nos, nem erőszakoskodom, ha úgy érzi, felkelhet, de

aztjavaslom, ne nagyon ugráljon. Mindjárt hozom a levest,

aztán beszélgetünk.

79

- Szeret kártyázni, Simon? - kérdezte Noel.

- Igen! Otthon szoktunk mi is kártyázni az apámmal és

a bátyámmal, ha otthon tartózkodik!

- Az édesapja mivel foglalkozik? - faggatódzott Noel

,

miközben Emily lopva a férfit figyelte. Egyre jobban tet-

szett neki és tudta, nagyon fájna, ha többé nem találkoz-

nának.

- A birtokunkat vezeti! - felelte.

Noel elgondolkozott. Tehát ez a fiatalember egy gazdag

család sarja. Egy pillanatra saját maga jutott eszébe, ami-

kor ilyen fiatal volt. A birtokuk igen nagy volt és gazda-

gok voltak. Az apja gróf John Aston! Milyen büszke volt

a fiára, mindig arról álmodott, hogy majd átveszi a helyét,

és tovább viszi a családfát. Sajnos, miután megismerte

Nancyt, mindennek vége szakadt, hisz a lány nagyon sze-

gény volt, s az apja nem tudta megbocsátani, hogy nem

azt vette nőül, akit ő kinézett neki. Kitagadta és soha

többé nem akarta látni. Noel úgy jött el a szülői házból,

hogy csak azt vihette magával, ami rajta volt. Semmit

nem adott neki az apja, annyira haragudott rá.

- Már itt is vagyok a levessel! Kérem, egye meg, amíg

jó meleg! - tette le az asztalra, aztán egy széket húzott

oda. Simon leült és pillanatok alatt megette.

- Ez nagyon finom volt, igazán köszönöm! Még soha

nem ettem ilyen finomat! Ezt a levest nem ismerem, ott-

hon nem készítenek ilyet! - mondta.

- Tudja, Simon, ez a szegények eledele! Mi nem en-

gedhetjük meg magunknak, hogy különleges ételeket főz-

zünk, de azért, mint megtapasztalhatta, nem halunk éhen!

- mosolygott rá Nancy.

- Akkor játszunk egy partit? - kérdezte Noel és a kár-

tyáért indult.

- Igen! Szívesen! Ön is játszik, Emily? - kérdezte Simon

és a lányra nézett.

80

- Hát persze, hogy játszik! Ő nagyon szeret és tud is

kártyázni! Négyesbenjátszani, az az igazi! Mi, mivel hár-

man vagyunk, hármasban szoktunk játszani, de majd

meglátod kicsim, milyen más, ha párban leszünk. Anyád

majd velem lesz, te pedig Simonnal! - fordult a lány felé.

Emily egy kissé elpirult, amikor helyet foglalt Simon

mellett az ovális asztalnál. Noel osztott, aztán elkezdődött

a játék, amely igazán izgalmas volt. A lány még soha nem

élvezte ennyire, mint most, s ennek nem volt más oka,

mint az, hogy a fiatalember mellette ült. Néha egymásra

néztek, tekintetük összekapcsolódott. Nem volt szükség

szavakra, mégis jól tudták, mit érez a másik.

Már éjfél is elmúlt, amikor felálltak az asztaltól.

- Igazán remek volt önökkel játszani! Jó lenne mielőbb

megismételni! - mondta Simon mosolyogva.

- Semmi akadálya! -felelte Noel. -Most azonban ideje

lefeküdnünk, hosszú és fárasztó volt ez a nap!

Nancy a konyhában készített fekhelyet Noelnek. Emily

feküdt az apja helyén, Simon pedig a lány ágyát kapta.

- Jó éjszakát, drágám! - ölelte meg az asszony a férjét. -

Aludj jól!

- Te is, kedvesem! És persze az én édes nagylányom

is! - ölelte át a lányt, aki megcsókolta az arcát. Amikor

egyedül maradt, Simon járt a fejében. Egyre jobban meg-

kedvelte kedvességéért, tökéletes modoráért. Az járt a

fejében, hogyha Emily ennek a fiatalembernek a felesége

lenne, talán nem lenne olyan szomorú a szíve, és jobban

elviselné, hogy elhagyja a házat. Biztos volt benne, hogy

vigyázna rá és megóvná minden bajtól. Úgy érezte, mint-

ha már nagyon régóta ismerné, pedig csak pár órája talál-

kozott vele. Hirtelen az apja jutott eszébe. Mi van, ha

Simon apja is ellenezné a kapcsolatukat, hisz Emily is

szegény lány. Ettől elkedvetlenedett, de aztán lassan lera-

gadtak a pillái és elaludt.

81

Nem úgy Simon! Az ő szemére nem jött álom. Fejét

belefúrta a párnába és boldogan szívta magába az illatát,

hogy sokáig emlékezzen rá. Tiszta, rózsa illata volt a

párná-

jának, pontosan olyan, mint Emilynek. Mennyire vágyott

utána! Fiatal szíve szerelmesen vágyakozott a lány után,

a vére vágtatott az ereiben, de nemcsak a vére, hanem a

férfiassága is a lányért remegett. Elképzelte, hogy a kar-

jaiban tartja, és csókjaival borítja be a testét, aztán a

magáévá teszi...

Ezt már nem bírta tovább. Felkelt az ágyból és a nyitott

ablakhoz lépett. Hűvös levegő áradt be, a szél már nem

fújt annyira és az eső is csendesedett. Nagyot szippantott

a levegőből, majd felült az ablakpárkányra és fejét az ég

felé fordította. Mély sóhaj szállt fel a melléből, s ez a

sóhaj találkozott Emily sóhajával, mert a lányt épp úgy

kínozta a vágy, mint őt. Igaz, hogy még nem volt tisz-

tában vele, mi is zajlik valójában benne, de azt tudta,

hogy minden percet élvezett, amit Simon közelében

töltött. A férfi kedves mosolyát látta maga előtt, s ezzel a

mosollyal szenderült álomba.

Reggel Simon korán felébredt. Az ablakhoz lépett és

kifelé nézett. Az ég vakítóan kék volt, egyetlen levél sem

rezdült a fákon. Minden békés és nyugodt volt, mintha az

éjjel nem is tombolt volna a vihar, csak a letört ágak és a

földön fekvő virágok emlékeztettek rá.

Halkan kopogtak az ajtón.

- Igen? - lépett oda a férfi és kinyitotta.

- Jó reggelt, Simon! Hogy érzi magát? - kérdezte

Noel.

- Köszönöm, remekül, Mr. Aston! Remélem, ön is tu-

dott pihenni valamennyit! Sajnálom, amiért nem alhatott

a saját ágyában!

- Ugyan már, ne is beszéljünk erről! Tudja, én, ha fá-

radt vagyok, talán még állva is el tudnék aludni. Nekem

82

nem számít, hol hajtom álomra a fejem! - mondta moso-

lyogva. - A feleségem elkészítette a reggelit, kérem,

jöjjön és fogyassza el, aztán ha még mindig áll az ajánla-

ta, miszerint segít rendbe hozni a tetőt, akkor neki-

kezdünk. Az idő gyönyörű, már felszáradt az eső nyoma,

nyugodtan felmehetünk a tetőre.

- Természetesen, nagyon szívesen segítek! - felelte a

férfi és elindultak kifelé a konyhába.

Emily és az anyja már elkészültek.

- Jó reggelt, Mrs. Aston! Jó reggelt, Emily ! - lépett oda

a két nőhöz és megcsókolta a kezüket. - Micsoda illatok!

Imádom a reggeli kávé illatát! - mondta és a szeme fé-

nyesen csillogott.

- A mai reggelit Emily készítette, én csak segítettem

neki! - ölelte át a lánya vállát büszkén Nancy.

Miután megreggeliztek, a két férfi kiment és munkához

látott.

- Emily! Mit gondolsz Simonról? - kérdezte Nancy.

- Nem tudom! Mire gondol, anyácskám? - nézett rá és

a szeme szinte sziporkázott. Látszott rajta, nagyon is jól

tudja, mire gondol az anyja.

- Hát arra, hogy mi a véleményed róla? Tetszik neked?

Emily mélyen elpirult.

- Igen, anyácskám! Azt hiszem, tetszik! - felelte és

szégyenlősen az arca elé kapta a kezét.

- Látod, édesem! Erről beszéltünk neked, amikor azt

mondtuk, a szerelem csodálatos dolog.

- De én nem vagyok szerelmes! - nézett rá a lány, s bár

ajka ezt mondta, a szemei másról árulkodtak.

- Én pedig azt gondolom, az vagy! Nem kell letagad-

nod sem előttem, sem magad előtt, Emily! Ez természetes

dolog és az egyik legszebb érzés az ember életében.

Tudod, milyen sokan szeretnék átélni, hogy igazán és

mélyen szeretni tudjanak, de nem sikerül nekik? Légy hát

83

büszke rá és vállald a szerelmedet. Simon igazán kedves

és csinos fiatalember, azt hiszem, nála jobbat nem talál-

nál. Látszik a szemén, mennyire odavan érted. Hidd el,

nem tévedek, kicsim! Megbízhatsz benne, soha nem fog

visszaélni a bizalmaddal!

- Ó, anyácskám! Ha tudná, milyen boldog vagyok! Azt

hittem, hogy a szerelem fájdalmas és bonyolult, hisz a

könyvekben erről írnak. Apának nagyon sok könyve van,

és én már majdnem mindegyiket elolvastam, de csak na-

gyon kevés könyv szól az igaz szerelemről. Mindig törté-

nik valami, ami megzavarja és fájdalmat okoz. Én ezt

nem akarom!

- Ezért tiltakozol ellene?

- Igen! Annyira félek, hogy velem is valami rossz fog

történni. Simon tényleg nagyon kedves és azt hiszem,

mély benyomást tett rám, de hogy valóban szerelmes

vagyok-e belé, azt tényleg nem tudom. Jó vele lenni, a

közelében biztonságban érzem magam és szeretem ami-

kor mosolyog. Olyankor egy aranyos kisfiút látok magam

előtt. Azzal azonban még nem vagyok tisztában, mit is

érzek vele kapcsolatban, hisz alig ismerem. Remélem,

sokat leszünk együtt, és akkor kiderül, tényleg szerelem-

mel szeretem-e?

- Természetesen időre van szükségetek ahhoz, hogy

ezek az érzések elmélyüljenek és meg kell ismernetek

egymást sokkal jobban, mert ahhoz, hogy egy kapcsolat

végül házasságban teljesedjen be, szeretnünk kell a tár-

sunkat a hibáival együtt! Mert mindenkinek van hibája

,

Emily. Nekem, apának és neked is! Aki őszintén szereti

és tiszteli a párját, a hibáival együtt kell elfogadnia.

Emily érdeklődve hallgatta az anyját, észre sem vették,

hogy Simon belépett az ajtón.

- Remélem, nem fogok csalódni az érzéseimben,

anyácskám!

84

Simon köhécselni kezdett, hogy felhívja magára a fi-

gyelmet.

- Elkészültek? - kérdezte Nancy.

- Igen! A tető ismét tökéletes! - mosolygott a férfi és a

szeme fényesen csillogott, amint Emilyre nézett.

- Azt hiszem, ideje hozzálátnom az ebédhez. Ma vala-

mi különleges halételt készítek a vendégünk tiszteletére!

- állt fel az asszony és kifelé indult.

- Köszönöm Mrs. Aston, de miattam kár fáradnia, mert

már indulnom kell!

- Máris el akar menni? - kapta fel a fejét Emily, aztán

az arca lángba borult, amikor rájött, kimutatta az érzéseit.

- Sajnálom, Emily, de mennem kell! A szüleim biz-

tosan aggódnak miattam, hisz tegnap reggel óta nem

tudnak rólam semmit. Mr. Aston azt mondta, kölcsön adja

az egyik csónakját, amit majd legközelebb visszahozok.

- Ha mindenképpen mennie kell, lekísérem a vízhez! -

mondta Emily, de nem a férfira, hanem az anyjára nézett,

hogy megkapja-e az engedélyt.

- Menj csak, kicsim, de ne maradj el sokáig! Isten önnel,

Simon! - nyújtott kezet. - Remélem, vigyáz magára, és

épségben láthatjuk viszont!

- Mindent köszönök, Mrs. Aston! Ön igazán csodála-

tos nő, már tudom, hogy Emily miért ilyen rendkívüli

teremtés. Volt kitől örökölnie! - hajolt meg és megcsó-

kolta Nancy kezét.

Emily a férfi előtt lépett ki az ajtón. Hosszú szoknyája

suhogva seperte fel a lehullott faleveleket.

- Az édesapja már a parton van. Előkészíti nekem a

csónakot! - mondta Simon, amikor észrevette, hogy a

lány a tekintetét körbe hordva, az apját keresi.

- Igen! Akkor menjünk mi is! Most nagyon szép az

idő, bízom benne, hogy minden baj nélkül hazaér!

85

- Nem lakom túlságosan messze innen, Emily. Ha tu-

dom, hogy néhány órányira él tőlem, már előbb megke-

restem volna, de így is jó. Az a lényeg, hogy végre meg-

találtam és most már soha többé nem engedem el.

A férfi megállt, megfogta Emily kezét és őt is megál-

lásra kényszerítette.

- Emily! Ha tudná, milyen boldog vagyok! Amint haza-

érek, elmondom a szüleimnek, hogy megtaláltam az iga-

zit, mert tudom, érzem, hogy ön a végzetem! Soha nem

tudnék másra még csak nézni sem! Olyan hatással van

rám, mint a virágra a napfény. Ha nem lenne velem, meg-

halnék, elsorvadnék a bánattól!

- Ne mondja ezt, Simon! Én itt vagyok!

- Nekem? Csakis nekem? - kérdezte és a hangja kissé

megremegett.

Emily zavarbajött. Érezte, hogy most nagyon közel ke-

rültek egymáshoz. Nem igazán tudta, mit kell tennie, ha a

férfi netán közeledne hozzá. Még azt sem tudja, hogyan

kell csókolózni. Biztosan ügyetlen lenne, és Simon kine-

vetné.

- Nézze, Simon! Én...

A férfi képtelen volt uralkodni magán. A lány olyan édes

volt ártatlan, szűzies zavarában, hogy a karjaiba kellett

vennie.

- Emily! Édes, kicsikém! Annyira szeretem, hogy nem

is tudom szavakba önteni. Meghalok, ha nem érinthetem

meg édes ajkát! - suttogta, aztán a lány szájára hajolt.

Emily azt hitte, elájul. Még soha életében nem érintette

férfi ajka a száját, most pedig itt áll és Simon mindkét

karjával magához öleli és csókolja. A szája tűz forró és

nagyon édes... A gondolatok és a gátlások elszálltak,

mintha sohasem lettek volna. Átadta magát ennek a cso-

dálatos érzésnek és az első ügyetlen csók után, már tudta,

hogyan kell visszacsókolni.

Amikor ajkuk elvált egymástól, Emily egész tetében

remegett, de érezte, nem csak ő, Simon is épp így reagált

az első csókra.

- Köszönöm, szerelmem! Ezzel a csókkal fekszem és

ébredek ezután addig, amíg ismét nem találkozhatunk.

Ígérem, hamarosan eljövök megint. Szeretnék minél több

időt veled tölteni, és azt akarom, hogy a családom is meg-

ismerjen. Emily! Tudom, hogy még nagyon korai ezt mon-

danom, de soha senki más nem lehet a feleségem, csakis

te! Kérlek, mondj valamit! - nézett a lányra, aki lehajtott

fejjel állt előtte. - Ugye, nem bántottalak meg? Vagy

igen? Kérlek, bocsáss meg, ha...

- Nem, Simon! Nem bántottál meg semmivel!

- De akkor miért hallgatsz?

- Mert nem tudok mit mondani. Amit érzek, azt nem

tudom szavakba foglalni!

- Tehát remélhetem, hogy viszonzod az érzéseimet? -

kérdezte Simon.

- Igen! Azt hiszem, én is ugyanazt érzem, amit te, Simon!

- suttogta, mire a férfi ismét a karjaiba zárta. Legszíve-

sebben el sem engedte volna, de az idő sürgette és azt sem

szerette volna, ha Mr. Aston meglátja őket. Nem lenne jó,

ha félreértenék a helyzetet. Nem veszítheti el a bizalmu-

kat és a barátságukat.

- A világ legboldogabb embere lettem ezen a kis szi-

geten, Emily. Azt hiszem, ez mindig a szívem csücske

marad, hisz itt töltöttem életem legszebb pillanatait veled

először és nagyon remélem, nem utoljára. Ez lesz a mi

szigetünk, a "Szerelemsziget!"

- Gyönyörű nevet adtál neki, Simon!

- Pontosan olyan gyönyörűt, mint amilyen te vagy,

édesem! - ölelte át a derekát és elindultak a part felé.

Noel épp elkészült, amikor a fiatalok megjelentek.

- Már indul is, Simon? - kérdezte.

86 87

- Igen! Mennem kell, mert nem szeretném, hogy a szü-

leim miattam aggódjanak. Hálásan köszönöm, hogy meg-

mentette az életemet, uram! Amíg élek, nem felejtem el

és szeretnék köszönetet mondani azért is, amiért megen-

gedi, hogy meglátogathassam Emilyt. Tudja, milyen érzé-

seket táplálok iránta és remélem, egyszer majd áldását

adja a frigyünkre.

Noel a lányára nézett, akinek a szemében különös fény

csillogott. Ezt eddig nem látta!

- Remélem, nem okoz az én egyetlen szemem fényé-

nek csalódást, Simon, mert azt nem hagynám! Ő még

fiatal és tapasztalatlan, kérem nagyon vigyázzon rá!

- Megígérem, hogy vigyázni fogok!

- Akkor jó utat és térjen haza baj nélkül! - nyújtott

kezet, majd a lányára nézett.

- Ne maradj el sokáig, Emily!

- Igen, apácskám! Jövök hamarosan! - mosolygott rá

Emily, aztán a fiatal férfi felé fordult, aki Noel után nézett,

majd, amikor eltűnt a sziklák között, magához ölelte a

lányt.

- Emily! Kérlek, álmodj rólam és gondolj rám nagyon

sokszor! Én így fogok tenni! Már most hiányzol, pedig

még el sem mentem. Nem tudok betelni veled, drágám!

- szorította magához és megcsókolta kissé duzzadt ajkát.

- Vigyázz magadra, Simon! Nekem is hiányzol, és már

a gondolattól elszomorodom, hogy nem leszel velem! Rád

fogok gondolni a napnak minden percében, és alig várom,

hogy megint visszatérj hozzám!

- Pár napon belül megint eljövök, mert tovább úgy sem

bírnám és a csónakot is vissza kell hoznom! Szeretlek

,

Emily! Még egy utolsó csókot, aztán indulok!

A lány átkarolta a nyakát és az ajkát csókra nyújtotta.

Simon beszállt a csónakba és evezni kezdett, de min-

den pillanatban visszanézett és mosolyogva integetett.

Emily a zsebkendőjét lengette, s a szemébo kigördült

egy könnycsepp. Még soha nem érzett ilyen szorongató

és fájdalmas érzést a szívében, mint most. Tudta, hogy

hiányozni fog Simon, de hogy ennyire, azt nem.

Amikor már nem is látszott a csónak, megfordult és

elindult hazafelé. Útközben a fejét forgatta. Mintha most

járna itt életében először. Eddig észre sem vette, hogy

milyen csodálatos ez a sziget. A hatalmas sziklák, az apró

kavicsok, a sárguló növények mind különlegesnek tűntek.

Megállt és visszanézett a tenger felé. A nap sugarai vidám

táncot jártak a víz színén, milliónyi színben pompázva

verődtek vissza rajta.

- Istenem! Hogy milyen szép is ez a sziget! Eddig nem

is vettem észre, de most, hogy jobban megnéztem, olyan,

akár egy álom. És ez a mi szigetünk. Simoné és az enyém.

A "Szerelemsziget!"

A szíve hevesebben kezdett verni amint odaért, ahol a

férfi először megérintette az ajkát. Lehajolt és megsimo-

gatta a nedves homokon kirajzolódott lábnyomát, majd fel-

ugrott és szaladni kezdett a ház felé. Hosszú haja legye-

zőként lobogott utána. Olyan boldog volt, hogy az egész

világot magához tudta volna ölelni!

- Ó, hogy milyen szép is a szerelem! - suttogta és te-

nyerét vágtató szívére szorította.

88 89

5.

Simon boldogan szaladt be a kastély udvarába. Alig

várta, hogy elmesélje, megtalálta a boldogságát, életének

értelmét.

- Simon! Édes fiam! - sietett elé az anyja, amint belé-

pett az előcsarnokba. - Ha tudnád, mennyire aggódtunk

érted! Hol voltál, amikor az ég a földdel összeért? Talán

még soha nem láttam ilyen szörnyű vihart, mint ami az

elmúlt éjjel tombolt. Már azt hittük odavesztél! - csókolta

meg a férfi arcát és megcirógatta a haját.

- Drága, jó anyám! Sajnálom, hogy aggódott miattam,

de nem tudtam üzenni. Épp a tengeren voltam, amikor ki-

tört a vihar. Bizony azt hittem, nem érem el élve a partot,

de isten velem volt és segített. Tényleg szörnyű volt ez a

vihar. A tenger olyan volt, akár egy tűzhányó! Okádta

magából a vad hullámokat, amelyek felborították a csó-

nakomat. Úszva vergődtem ki a partra, ahol aztán elveszí-

tettem az eszméletemet.

- Jaj, fiam! És hogy kerültél akkor haza? - kérdezte az

anyja könnyes szemmel.

- Ó, ha tudná, anyácskám, milyen csodálatos dolog tör-

tént velem!

- Én is hallhatom? - lépett elő Robert, Simon ikertest-

vére.

- Robert! Bátyám! - repült felé Simon és a két fiatal-

ember összeölelkezett. - Mikor érkeztél? - kérdezte izga-

tottan.

- Előtted nem sokkal! Csak épphogy átöltöztem! - fe-

lelte és a testvére kezét szorongatta. - Szóval miféle csoda

történt veled? - nézett rá kíváncsi tekintettel.

- Előbb át kell öltöznie, hisz vizes a ruhája, Robert!

Utána majd mindannyian meghallgatjuk, mi történt vele.

Az a lényeg, hogy az Úr meghallgatta imámat és vissza-

hozta hozzánk. Menj fiam, várunk a szalonban! Apád is

mindjárt megjön! Kint van a földeken!

Simon felszaladt a szobájába, aztán gyorsan megmosa-

kodott és átöltözött. A haján megcsillant a vízcsepp, amint

a nap rásütött.

- Már itt is vagyok! - lépett a szalonba és körül nézett. -

Apám?

- Már megjött! Hallottam, amint a lova patái csattogva

a kövön, bevonult az udvarba.

Ebben a pillanatban be is lépett a férfi az ajtón.

- Ó, Fred! Nézd, csak milyen boldogság! Itthon van

mindkét fiúnk! - szaladt oda hozzá a felesége és átölelte.

- Apám! Örülök, hogy jó erőben látom! - lépett mellé

Robert, megelőzve Simont és kezet fogott az apjával.

- Én is örülök, hogy végre itthon vagy, Robert! Meddig

maradsz? - kérdezte.

- Még nem tudom apám, de szeretnék egy kicsit hosz-

szabb ideig itthon maradni. Már nagyon hiányzott a csa-

ládom!

- Ennek igazán örülök, fiam! Ideje volt, hogy haza-

gyere és eltölts velünk néhány hetet! Teljesen elidegened-

tek egymástól! - nézett Simonra, aki őket figyelte.

- Nem, apám! Nem kell félnie, nem idegenedünk el egy-

mástól, hisz bármi is történik, mi testvérek vagyunk! Nem

is akármilyen testvérek, egypetéjű ikrek. Még ha távol

vagyunk is, közel érezzük magunkat a másikhoz. Igaz,

Robert? - nézett a bátyjára.

- Igen, így van! - bólintott.

- Simon! Kérlek, máskor ne csinálj ilyet! Nem is tudod,

min mentünk keresztül szegény édesanyáddal, annyira

aggódtunk érted. Szörnyű vihar dúlt és te nem tértél haza!

90 91

- Sajnálom, apám, de nem tehettem róla. Amikor vízre

szálltam, még gyönyörűen sütött a nap és a tenger is nyu-

godt volt.

- Megint az a lány járt a fejedben, ugye? - kérdezte az

apja és a fejét csóválta.

- Igen, apám! Miért is tagadnám? Miatta indultam el,

mert meg akartam találni.

- Miféle lányról van szó? - kapta fel a fejét Robert. -

Nagyon komoly lehet a dolog, ha úgy kell keresned. Talán

valamiféle sellő iránt lobbantál szerelemre?

- Nem, bátyám! Hála istennek, nem sellő és képzeljék

csak el, megtaláltam őt! - mondta ragyogó arccal.

- Megtaláltad? - nézett rá az apja összevont tekintettel.

- Igen. Épp ott értem partot, ahol Emily lakik! Egy cso-

dálatos kis szigeten, nem messze innen. Tudtam, hogy

valahol a part mentén élhetnek, mert az apja halat árult a

polchesteri vásárban. Ott pillantottam meg először őt. El

sem tudják képzelni, milyen gyönyörűséges! És amilyen

szép, olyan szerény és kedves is.

- Mit nem hallok, öcsém? - nézett rá Robert. - Csak

nem azt akarod mondani, hogy egy halász lányába sze-

rettél bele? - kérdezte.

- De igen, Robert!

- Te megőrültél! Ehhez mit szólnak apám, anyám? - kér-

dezte a szüleit.

- Nézd, fiam! A bátyádnak igaza van. Te nemesi csa-

ládból származol, vagyonos vagy és a családunk is jó

hírű. Nem hiszem, hogy okos dolog egy rangodon aluli

lánnyal kezdeni. Nézz szét a köreinkben, biztosan találsz

hozzád illő társat! - mondta az apja.

- Apám! Már beszéltem magának Emilyről. Elmond-

tam, hogy egyszerű lány, de lehet, hogy mégsem!

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte az anyja.

- Nos, igaz, hogy egy halász lánya, de Polchesterben

este találkoztam vele és a szüleivel. Ott szórakoztak, ahol

én és a többi vagyonos ember. Látnia kellett volna ő et,

akkor most nem mondana ilyeneket nekem. Egyáltalán

nem

tűntek szegénynek. Emily nyakában csodálatos nyakéket

láttam, még anyámnak sincs olyan! Lehet, hogy halászat-

ból él az apja, de szerintem nemesi családból származik.

Látszik az arcvonásán és a tartásán. Egy paraszt ember

nem így viselkedik, apám! És Emily! Ha őt látták volna!

A legszebb volt azon az estén! Gyönyörű ruhát viselt és

nem volt szem, amely meg ne akadt volna rajta. Hallot-

tam, amint a gazdag hölgyek irigykedve sóhajtoztak, bár-

csak ők lehetnének olyan szépek, mint Emily!

- Azt hiszem, öcsém, te beleszerettél fülig ebbe a

lányba! - szólalt meg mosolyogva Robert.

- Ez igaz, miért is tagadnám?

- Na, látod? Hát ezért találod őt annyira különlegesnek!

Elfogult vagy vele szemben és...

- Nem, Robert! - vágott a szavába Simon. - Ha megis-

mernéd, megértenél engem. Emily valóban különleges

lány.

Nem csak szép, de van benne valami... valami, amit még

soha senkiben nem találtam meg. Ezt nem lehet szóban

megfogalmazni. Remélem, hamarosan eljön ide és meg-

ismerheted te és a családom minden tagja. Alig várom,

hogy ez bekövetkezzen, mert amint lehet, feleségül fogom

venni!

- Simon! - kiáltott fel az apja. - A bátyádnak igaza

van! Te megőrültél! Hogy beszélhetsz házasságról, ami-

kor alig ismered azt a lányt? A házasság nem játék, az egy

életre szól és nagyon meg kell gondolni, mielőtt elszánod

magad.

- Nekem nincs mit meggondolnom, apám! Szeretem

Emilyt az első pillanattól kezdve, amint csak megláttam.

Úgy tört rám ez az érzés, mint derült égből a villámcsapás.

92 93

Egyszerre csak ott állt előttem és én úgy éreztem, mintha

nem is a földön lennék, hanem lebegnék. Elég volt

egyetlen pillantása, hogy meggyújtsa szívemben a lángot.

Rögtön tudtam, csakis ő kell nekem, egész életemben rá

vártam. Tudom, hogy hihetetlen amit mondok, de az érzé-

seim nem hazudnak, tiszta szívemből szeretem őt és soha

többé nem kell más!

- És mi van, ha ő nem így érez irántad? - kérdezte

Robert.

- Tudom, hogy szeret!

- Ugyan honnan tudhatnád, hisz alig voltál vele! -

mondta a bátyja.

- Onnan, hogy amikor a karjaimban tartottam és meg-

csókoltam, úgy csókolt vissza, hogy az mindent elárult! -

felelte Simon és a szeme elhomályosult az emlékek

hatására.

- Nahát! Tehát már a csókig is eljutottatok? Nem gondo-

lod, hogy ez a tempó egy kicsit gyors? Ugyan milyen er-

kölcsű lehet az a lány, aki az első találkozás alkalmával

egy

férfi karjaiba omol? - mondta Robert és kérdően nézett rá.

Simon kezei ökölbe szorultak, alig tudta visszafogni

magát, hogy a testvérének ne ugorjon. Számolt magában

tízig, csak utána szólalt meg.

- Nézd, Robert! Te ezt nem értheted! Annyit azonban

elmondhatok, nála tisztább és nemesebb lélek nincs a

földön. A szülei nagyon is szigorú erkölcsi norma szerint

nevelték és hogy megcsókoltuk egymást, nem jelenti azt,

hogy romlott lenne. Ő ártatlan, akár egy kisgyermek. Én

vagyok az első férfi az életében, s erre nagyon büszke

vagyok. A szülei megengedték, hogy meglátogassam néha.

- Jól mondod, testvér! Te vagy az első férfi az életében,

de egyáltalán nem biztos, hogy az utolsó!

- Elég volt, Robert! Kérlek, ne provokálj, mert nem állok

jót magamért! - nézett rá Simon villámló tekintettel, majd

94

a szülei felé fordult és meghajolt. - Elnézést, most inkább

a szobámba megyek, hogy lepihenjek! - mondta és gyors

léptekkel elhagyta a helyiséget.

- Ez nem volt szép dolog tőled, Robert! - szólalt meg

az anyja. - Miért kellett megbántanod a testvéredet és azt

a kislányt, hisz nem is ismered!

- Anyám! Én nem akartam megbántani senkit, csak fel

akartam nyitni a szemét az öcsémnek, hogy végre lásson

is, ne csak nézzen. Egy szép arc, egy csinos alak még nem

elegendő, hogy feleségül vegye azt a lányt! Higgye el

,

anyám, nem akartam rosszat senkinek, féltem az öcsémet,

ennyi az egész! Igaz, hogy mindketten egyidősek vagyunk,

de én sokkal többet éltem, nagyobb tapasztalatokra tettem

szert, amióta talajkutatással foglalkozom. Rengeteg em-

bert, köztük nőket ismertem meg, higgye el, tudom mit

beszélek!

- Igen, én megértelek, fiam! - tette a kezét a vállára az

apja. -Tudom, hogy csak a testvéri szeretet vezérelt, ami-

kor megpróbáltál az öcséd lelkére beszélni, de nagyon

nehéz egy szerelmes férfinak bármit megmagyarázni az

imádott nővel kapcsolatban. Nem kell tiltani, sőt, csak

hozza el ide, és majd meglátjuk, valóban olyan külön-

leges-e, mint mondja!

- Csak nem akarja megengedni apám Simonnak, hogy

idehozza azt a lányt? - nézett rá felháborodottan Robert.

- Miért is ne? Hidd el, ha majd eljön és megismeri a

családunkat, kiderül, mennyire tud viselkedni, mennyire

tud beilleszkedni egy grófi családba. Biztos vagyok benne,

hogy Simon is rájön, hogy nem hozzá való, ha látja

köztünk.

- Igen, talán igaza van, apám! Minden esetre, én azért

szurkolok, hogy az a lány méltó legyen a testvéremhez és

boldoggá tegye. Szörnyű, amikor az ember csalódik.

95

- Úgy beszélsz, mint aki már átélte ezt az érzést! - nézett

a férfi a fiára.

- Igen, átéltem, apám! Azt hittem belehalok, nagyon

nehezen tettem túl magam rajta, ezért szeretném megóvni

az öcsémet ettől a fájdalomtól. Nem kell hát rossz néven

venniük, ha netán kötekedőnek, vagy ellenségesnek tűnök.

Szeretem Simont, és ha nem akarja, akkor is vigyázni

fogok rá. Egy darabig itthon leszek, a kutatások leálltak,

mindenki hazament, majd ha sürgönyt kapok, akkor indu-

lok vissza, de nem tudom, mikor kell mennem. Lehet,

hogy pár hét, vagy hónap, de az is lehet, hogy már néhány

nap múlva.

- Te olyan jó lelkű fiú vagy, drágám! - ölelte meg az

anyja Robertet és megcsókolta az arcát. - EI sem hiszed,

milyen bo!dogság számomra, hogy ennyire szeretitek

egymást. Simon mindig is vadócabb és bohémabb volt,

mint te. Már kicsi korodban is komoly dolgok érdekeltek,

s ez megmaradt felnőtt korodra is. Örülök neki, hogy a

hosszú távollétek nem változtattak meg, fiam!

- Nem, anyám! Én soha nem változom meg! A legfon-

tosabb az életemben a családom! -csókolta meg az anyja

fejét, aztán elmosolyodott. - Most megyek és megnézem

a bánatos öcsémet. Talán ki tudom engesztelni valamivel.

- Boldogok lehetünk, kedvesem, hogy két ilyen csodá-

latos fiúnk van! - mondta Caroline grófnő, és a férje mel-

lére hajtotta a fejét.

- És ezt elsősorban neked köszönhetem, hisz jobbára

rád hárult a nevelésük. Én mindig el voltam foglalva a

birtokkal és a munkával. Köszönöm, hogy ilyen remek

embereket neveltél belőlük. Biztos, hogy megállják a he-

lyüket mindenütt. Robert, a komoly és tekintélyt paran-

csoló, Simon a kedves, vidám és szentimentális, meny-

nyire különbözőek, de egy dologban egyformák: szeret-

nek és tisztelnek bennünket, s ez a legfontosabb!

96

- Bejöhetek? - nyitott be Robert az öccse szobájába.

- Hát persze! - felelte Simon, már nem volt benne harag.

Az ágyán feküdt és nyitott szemmel álmodozott. Termé-

szetesen Emily felé szálltak a gondolatai. Alig várta, hogy

visszatérhessen hozzá.

- Csak bocsánatot akartam kérni tőled, Simon! - ült le

me!lé Robert. - Tudom, hogy nincs jogom beleszólni az

életedbe, csak nagyon féltelek. Hidd el, nincs annál na-

gyobb fájdalom, amikor bolondulásig szeretsz valakit és

csalódsz benne!

- Nem! Én soha nem fogok csalódni Emilyben, az

biztos !

- Tiszta szívből kívánom, hogy így legyen, de te még

nagyon tapasztalatlan vagy, Simon!

- Azért annyira nem vagyok tapasztalatlan, mint gon-

dolod! - nézett rá a fiatalember. - Már volt egy-két kap-

csolatom.

- És csalódásod?

- Az még nem, szerencsére! Eddig mindig tudtam, mi-

kor kell abba hagynom! Hidd el, még soha életemben

nem éreztem így, mint Emily iránt. Biztos vagyok benne,

hogy soha nem okoz nekem fájdalmat.

- Adja isten, hogy igazad legyen! - sóhajtott fel Robert

szomorúan.

- Ezek szerint te átéltél már csalódást, ugye?

-Igen! Még mindig nagyon fáj! Meg kell értened, csakis

az aggódás beszélt belőlem, amikor megjegyzéseket tet-

tem Emilyre. Kérlek, ne haragudj rám! Tudod, hogy mi

mindig nagyon jól megértettük egymást, nem akarok neked

rosszat.

- Tudom, bátyám, tudom, és hálás is vagyok érte. Már

egyáltalán nem haragszom, igaz egy kicsit fáj, hogy így

beszéltél Emilyről, de biztos vagyok benne, ha megisme-

red, megváltozik a véleményed róla!

97

- Igen, biztosan! Kérlek, mesélj nekem róla! Mondj el

mindent, szeretném megérteni a rajongásodat! - nézett rá

Robert érdeklődve.

- Rendben van! Elmondok mindent, amit csak tudok

róla! - bólintott Simon és mesélni kezdett. Az első pilla-

nattól kezdve a búcsúig.

- Ahogy fgy elmondtad, tényleg csodálatos lány lehet.

Azt hiszem, hozzá hasonló nincs is a földön. Olyan,

mintha nem lenne egyáltalán hibája!

- Tudod, Robert, néha én magam is elcsodálkozom

rajta, hogy mennyire tökéletes. Nem csak külsőleg, de

belsőleg is az. A haja olyan, akár az érett búzatábla,

aranybarna színű, a szeme pedig néha zöldes, néha

barnás. A bőre bársonyos és akár az alabástrom, a szája

pedig... ó, el sem tudom mondani, csókolni való! Amikor

nevet, két kis gödröcske jelenik meg az arcán, s ettől tel-

jesen elveszítem az eszemet. A hangja olyan, akár a

muzsika. Elandalít és gyönyörűséggel tölt el. Örökké hal-

lani szeretném! Hajt, űz felé a vágy!

- Mikor kelcsed fel megint? - kérdezte Robert.

- Hamarosan. Tudod, az édesapja kölcsön adta az egyik

csónakjái, azzal tértem haza, mert az enyém felborult és

elsodorták a hullámok. Nagyon kedves emberek, boldog

vagyok, hsgy megismerhettem őket. Vissza kell vinnem,

mert szüksége ehet rá.

- És hogy akarod vissza vinni a csónakot?

- Apa vitorlás hajójával.

- Milyen messze lakik innen Emily?

r Hajóval háromórányira. Egészen közel van egy kis

öböl. Tudvd, az Ördögsziklátöl pár száz méterre. Eléggé

eldugott hely, nem gondoltam volna, hogy ott élhet valaki.

Szárazföldön is meg lehet közelíteni, de akkor nagyot kell

kerülni a lápos, mocsaras terület miatl.

98

- És honnan tudtad, hogy valahol a part mentén lakhat?

- nézett rá Robert.

- Igazából nem tudtam, csak kikövetkeztettem.

Polchesterben láttam, hogy hordókban árulja a halat,

tehát abból indultam ki, hogy halász lehet, így víz mellett

kell laknia. Úgy gondoltam, végig járom a közeli parto-

kat, hátha rábukkanok valahol, amint épp halászik.

Amikor vízre szálltam, gyönyörű volt az idő, szinte egyik

pillanatról a másikra támadt fel a vihar. Már nem tudtam

mit csinálni, egyre távolabb sodródtam a parttól, aztán

egyszerre csak felborult a csónakom és a tomboló hullá-

mok között találtam magam. Azt hiszem, isteni csoda volt,

hogy partot értem. Az utolsó karcsapásokat már önkívü-

letben tehettem, mert arra egyáltalán nem emlékszem,

hogy kerültem Emily otthonába. Az ő elmondása alapján

tudom, hogy az apjára várakozott és akkor látott meg

engem. Ők ketten cipeltek magukkal és ezzel megmentet-

ték az életemet. Emily anyja nagyon kedves nő, ápolt és

finom meleg levest főzött nekem. Mondhatom, nagyon

barátságos emberek.

- És senki nern lakik azon a kis szigeten, csak ő ? -

kérdezte Robert.

- Igen! Képzeld, elneveztük "Szerelemsziget"-nek!

Csodálatos hely, olyan, akár egy mesebeli álom. Mint,

ahogy az egész kapcsolatom Emilyvel. Annyira félek,

hogy egyszer csak felébredek és kiderül, csak álmodtam.

- Nem, Simon! Ez nem álom, hanem nagyon is való-

ság! Örülök, hogy legalább te megtaláltad az igazit! Bár-

csak nekem is sikerülne, de valahogy szerencsétlen

vagyok a szerelemben. A kapcsolataim rövid idő után

zátonyra futnak, talán azért, mert nem tudok olyan ön-

feledten nevetni és megfeledkezni mindenról, mint te. Ha

nem dolgozom, akkor is állandóan a munkám jár a fejem-

ben, s ezt a nők nem igazán szeretik.

99

- Igen, túlságosan komoly vagy, Robert! Engedd el

magad és hagyd, hogy az érzéseid vezessenek! Hidd el

,

úgy mint én, te is megtanulod, kiben bízhatsz és kiben

nem.

Nekem is a szívem súgta meg, hogy Emily az igazi. Eljön

neked is, meglátod, csak ne zárd el a szíved, légy egy ki-

csit nyitottabb és lazább!

- Igazad van, öcsém! Látod, én akartalak kioktatni, pedig

milyen sokat tanulhatok tőled! - ölelte meg a testvérét

Robert, aztán felállt. - Most megyek és lepihenek egy

kicsit. Ugye, nem haragszol rám?

- Már hogy haragudnék, Robert? Soha nem tudnék

haragudni rád sokáig, még ha nagyon felbosszantasz is,

hamar megbocsátok neked, hisz testvérek vagyunk. Tu-

dom, hogy nem akarsz bántani.

- Köszönöm, jó testvér vagy, Simon! - intett a kezével

Robert és elhagyta a szobát.

Néhány nap múlva a család az asztal körül ült a va-

csoránál.

- Apám! Szeretnék kérni valamit! - szólalt meg Simon.

- Mondd, csak fiam! - bíztatta az apja.

- Holnap korán reggel visszavinném a csónakot Mr.

Astonnak! Elvihetném a vitorlását? Azzal el tudnám szál-

lítani. Nem akarok késlekedni, lehet, hogy szüksége van

a csónakra.

- Hát persze! tedd csak, fiam! - felelte a férfi.

- Köszönöm, apám! - nézett rá hálásan Simon.

- És meddig maradsz el? - kérdezte az anyja.

- Estére megjövök, anyám! Nem kell aggódnia, többé

nem fordul elő, hogy nemjövök haza éjszakára úgy, hogy

előtte ne beszélnénk meg. Estére itthon leszek!

- Mit szólnál hozzá, ha veled tartanék? Lehet, hogy

segítségre lesz szükséged! - ajánlkozott Robert.

- Remek lenne! Nem is tudod, milyen örömet okoznál

vele, Robert. Legalább megismerhetnéd Emilyt és a csa-

100

ládját, aztán meggyőzhetnéd apánkat, hogy fogadja el a

kedvesemet.

- Akkor ezt meg is beszéltük! - emelte fel mosolyogva

a poharát Robert.

Hajnalban felkeltek és mindent előkészítettek. Simon és

az apja felrakták a hajóra a csónakot, aztán visszatértek

mind

a ketten a kastélyba, hogy együtt költsék el a reggelit.

- Robert még nem kelt fel? - kérdezte Simon. - Ha

velem akar jönni, jó lesz igyekeznie, nem akarok sokáig

késlekedni. Még a nagy meleg előtt vízre szállok, hogy

mielőbb ott legyek.

- Megyek és felkeltem ezt a hétalvót! - mondta a grófné

és felsietett a fia szobájába, de az ágyat üresen találta.

- Robert nincs az ágyban! - tárta szét a karját, amikor

lejött az ebédlőbe.

- De akkor hol lehet? - nézett rá Simon és lenyelte az

utolsó falatot. - Nem várhatok rá órákig, indulnom kell!

- Talán már lement a vízhez! - mondta a grófné.

- Nem! Nem hiszem! - rázta meg a fejét a férje. -Akkor

találkoznunk kellett volna!

A szobalány lépett be, a kezében egy levelet tartott.

- Ezt Robert gróf hagyta itt, amikor nagyon korán el-

ment! - mondta.

A gróf elvette a borítékot és felnyitotta. Végig futotta a

három sort, aztán megszólalt.

- Robertnek el kellett utaznia, Simon! Azt hiszem,

egyedül kell menned!

- Mi az, hogy el kellett utaznia? Tegnap még nem szólt

egy szót sem róla! - nézett az apjára értetlenül.

- Talán kora hajnalban kapott sürgönyt! - mondta a

gróf. - Menj csak, fiam, de kérlek, nagyon vigyázz ma-

gadra! Estére haza várunk!

- Megjövök, apám, biztos lehet benne!

101

Simon lesietett a hajóhoz és mielőtt elindult volna, körül

nézett. A part teljesen kihalt volt, sehol nem látott senkit.

Igazán sajnálta, hogy Robert nem jöhet vele, annyira

szerette volna, ha megismeri Emilyt, de ő már csak ilyen.

A munkájának él, az a legfontosabb az életében.

A vitorlás kifutott a nyílt vízre. Az idő ideális volt, a

nap melegen sütött, de a szél elég erős volt, rögtön bele-

kapott a vitorlákba és szinte repítette. A tenger vize hul-

lámzott, de ettől függetlenül csendes és nyugodt volt.

A fiatalember szíve egyre hevesebben vert, amint

Emilyre gondolt. Amikor Polchesterben járt, egy gyöngy-

sort vett a lánynak, pedig akkor még nem is tudta, hogy

találkoznak-e valaha. Igazgyöngy volt, olyan, amelyet a

gyöngyhalászok hoznak fel a tenger mélyéről. A gyöngy-

sor a zsebében lapult, alig várta, hogy a lány nyakába

tehesse.

Állt a kormánynál és előre szegezte a tekintetét. Hajába

kapott a szél és megborzolta sötét fürtjeit. Szeme hol

szürkének, hol pedig kéknek látszott, most inkább szürke

volt és nagyon fénylett. Egy dalt dúdolt, amely a szere-

lemről szólt. Érezte, hogy még soha életében nem volt

ilyen boldog és remélte, hogy ez a boldogság tartós lesz.

Hirtelen furcsán érezte magát, mintha nem lenne

egyedül. Megfordult és kárül hordta a tekintetét a hajón,

de semmi rendellenes dolgot nem látott. Talán felfokozott

izgalmi állapota miatt van ez az érzése.

Végre feltűnt előtte az Ördögszikla, majd előtűnt a kis

öböl. Amint közeledett a parthoz, annál inkább eluralko-

dott rajta az izgalom.

Kikötött és a homokos partra lépett. Felemelte a fejét

és a szeme felcsillant. A szája mosolyra húzódott.

- Emily! Drágám! - kiáltott fel remegve, amint meg-

pillantotta a lányt. Emily a kedvenc szikláján állt és a zseb-

kendőjével integetett. Egyszerre indultak egymás felé.

102

Amint a lány leért a szikla aljára, Simorr kitárta a karját,

ő pedig szinte repült hozzá.

- Simon! Ha tudnád, mennyire vártalak már! Azt hit-

tem, soha nem jön el ez a pillanat! - suttogta a lány égg

arccal.

- De eljött, Emily és most semmi nem tarthat vissza,

hogy végre érezzem édes csókodat! - mondta, aztán a lány

szájára hajolt. Forró és hosszú csókot váltottak.

- Szeretlek, Emily! Annyira szeretlek!

- Én is szeretlek, Simon! Minden nap ki,jöttem ide a

sziklára és figyeltein a tengert. Vártam, hogy mikor pil-

lantom meg a csónakot és benne téged! Már kezdtem azt

hinni, hogy elfelejtettél!

- Elfelejtettelek? Hogy mondhatsz ilyet, édesem? Soha

nem tudnálak már elfelejteni, hisz te jelented számomra

az életet! Már annyira vágytam utánad, de tudod egy ki-

csit féltem is a találkozástól.

- Féltél? De miért? - nézett rá a lány.

- Attól féltem, hogy csak beképzeltem magamnak a

szerelmedet. Remegtem a gondolattól, hogy tnégsem

igaz. Talán gondolkoztál és rájöttél, nem viszonzod az

érzéseimet.

- Simon! Még soha életemben nem találkoztam rajtad

kívül egyetlen férfival sem, de nem is érdekelt a sserelem.

Azt gondoltam, csak a könyvekben iéteznek olyan igazi,

mindent elsöprő nagy érzések, de belátom, tévedtem:

Igenis, létezik ez a fantasztikus vágy, amelyet saját maga-

mon tapasztaltam. Igazából még nem is iudom felfogni,

hogy mi is történik velem, de abban biztos vagyok, ha

elveszítenélek, nem élném túl. Lehet, hogy nem lenne

szabad ennyire kitárulkoznom előtted és elmondanom,

mennyire szeretlek, de nem tudom magamba fojtani. Azt

akarom, hogy soha ne kételkedj bennem, és ne aggódj ! A

mi szerelmünk csodálatos és soha nem érhet véget!

103

- Ó, édes Emilym! Ha tudnád, milyen örömmel hall-

gattam, amit mondtál. Azt hiszem, minden ember egy

ilyen vallomásra vár, de sajnos, csak nagyon kevesen

mondhatjuk el, hogy megtaláltuk a párunkat, akivel az

életünket le akarjuk élni. Még nem is tudod, milyen az,

amikor a szerelem beteljesedik. Amikor nemcsak a lel-

künk, de a testünk is egyesül! - ölelte magához és forrón

megcsókolta.

Emily a karjaiba simult és átölelte a nyakát. Mindket-

ten elmerültek a boldogság mélységében és így egyikük

sem vette észre, hogy egy figyelő szempár tapad rájuk a

vitorlás hajó egyik ponyvája alól. A kíváncsiskodó pedig

nem volt más, mint Robert, aki lassan felemelte a ponyvát

és óvatosan a hajó farához lopakodott, majd a vízbe

csusszant. Mindenre gondolt, amikor elhatározta, a test-

vérével tart, de titokban. Vízhatlan overalljában volt, így

a ruhája nem lett vizes. Az egyik közeli sziklánál lépett a

partra, majd amikor meggyőződött róla, hogy nem láthat-

ja meg senki, a két fiatal szerelmes közelébe lopakodott.

Hallani akarta, hogy miről beszélnek, de sajnos a tenger

zúgása elnyomta amúgy is suttogó hangjukat. Így be kel-

lett érnie a látvánnyal.

Amikor Simon elengedte Emilyt, Robert majdnem fel-

sikoltott döbbenetében. Minden szó, amit a testvére el-

mondott a lányról, igaznak tűnt. Még soha nem látott

hozzá hasonló szépséget. Olyan volt, akár egy angyal! A

férfi szíve meglódult, érezte, hogy önti el a testét a vágy.

Hazudott, amikor azt mondta Simonnak, hogy csalódott.

Eddig minden lányt megkapott, akit csak akart, hisz akár-

csak Simon, ő is nagyon jóképű, csinos férfi volt, s hogy

ráadásul még a munkája is különleges, elkábította hamar

a nőket. Remélte, hogy nem lesz ez másként Emily ese-

tében sem. Most, hogy tisztán látta a lányt, érezte, hogy

meg kell őt szereznie, de ez most nem csak afféle trófea a

többi között, hanem sokkal több. Feltört benne a félté-

kenység, amely eddig ismeretlen volt a számára, ugyanis

rá voltak féltékenyek a kollégái és a barátai, mert minden

lány őt akarta, ám ez most teljesen más volt. Simon élvezi

a lány csókját és a szerelmét, ezt pedig nem hagyhatja.

Simon még gyerek, de ő már felnőtt, nagyon sok tapasz-

talattal rendelkezik, tudja mit jelent egy női csók! Ez a

lány teljesen más, mint akikkel eddig dolga volt, ezt meg-

érezte, bár még igazán nem sikerült Emily közelébe

kerülnie, mégis tisztában volt vele, milyen különleges. A

testvére nagyon szerencsés, de ő még szerencsésebb lesz!

Egy kicsit tesz is azért, hogy ez így legyen, mert csak az

lehet szerencsés, aki bátor, törekvő és hozzásegíti magát

a szerencséhez!

Emily megfogta Simon kezét.

- Menjünk, drágám! A szüleim biztosan nagyon örül-

nek majd, ha meglátnak! - szólalt meg és a férfira nézett.

- Rendben! Alig várom, hogy találkozhassak velük.

Nagyon megkedveltem öket és hálával tartozom nekik,

amiért olyan rendesek voltak velem, mikor bajban

voltam! - ölelte át a lány derekát és elindultak a ház felé.

Robert nem mozdult. Nem tehette ki magát annak, hogy

valaki meglássa. Keresett egy jó kis búvóhelyet, ahonnan

szemmel tarthatta a távolban lévő házat, amerre a testvére

és Emily boldogan, apró csókokat váltva igyekeztek.

- Nem, öcsém! Azt nem engedhetem meg neked, hogy

ennyire boldog légy akkor, amikor ezzel engem boldog-

talanná teszel! Én jöttem előbb a világra, enyém az

elsőbbség, ezt meg kell értened! Te mindig csak a má-

sodik lehetsz! Sajnálom! - nézett a távolba és dühösen

egy fűszálat tépett le, majd a szájába vette.

104 105

- Anyácskám! Apácskám! - kiáltotta el magát Emily

amint a házhoz értek.

- Mi történt? - nézett ki az ajtón az apja, aztán az arca

felderült. - Simon! Micsoda meglepetés! - kiáltott fel,

aztán elfordította a fejét és a feleségéért kiáltott.

- Igen? - jelent meg Nancy az ajtóban a férje mellett,

aztán amint megpillantotta a férfit ő is elmosolyodott. -

Simon! - lépett ki az udvarra és a fiatalok elé sietett, meg-

előzve Noelt, aki szintén kifelé igyekezett.

- Mrs. Aston! Boldog vagyok, hogy látom! Örömömre

szolgál, hogy ismét itt lehetek! - mondta és megcsókolta

az asszony kezét, majd a férfi felé fordult.

- Mr. Aston! Hogy van? - kérdezte, és kezet ráztak.

- Jól, Simon! És maga?

- Én is, hála önöknek! - felelte mosolyogva, aztán

Emilyre nézett.

- És persze neked is, édes Emily!

A lány mélyen elpirult, de azért kapaszkodott Simon

karjába.

- Fáradjanak beljebb! - mondta az asszony és elindult

befelé.

- Mr. Aston! Visszahoztam a csónakot, apám vitorlás

hajója itt horgonyoz az öbölben. Ha gondolja, leemelhet-

nénk most, vagy majd, amikor indulok haza.

- Jól van! Menjünk most, úgy is szeretnék néhány szót

váltani önnel ! - nézett rá Noel.

- Hamarosan visszajövünk, Emily! Ugye, nem harag-

szol, ha most egy rövid időre magadra hagylak az édes-

anyáddal? - kérdezte Simon.

- Persze, hogy nem haragszom! Menjetek csak, addig

én segítek anyának az ebéd elkészítésében! - mondta.

Simon megcsókolta az arcát, aztán Noel után eredt.

- Miről akar velem beszélni, uram? - kérdezte Simon.

- Nem miről, hanem kiről! - nézett rá a férfi. - Emily-

ről!

- Csak nem történt valami baja? Vagy talán helytelen-

nek tartja, hogy egymásba szerettünk? Higgye el, Mr.

Aston, hogy a szándékaim tisztességesek és soha nem...

- Nem, nem erről van szó, Simon! - vágott a szavába

Noel. - Tudom, hogy ön tisztességes ember.

- Akkor miről?

- Tulajdonképpen csak megijedtem egy kicsit!

- De mitől, uram? - nézett rá értetlenül Simon.

- Nem is tudom! Zavarban vagyok, nehéz elmondanom,

mit is érzek. Emily a mindenünk és most, hogy megis-

merte önt, megváltozott!

- Megváltozott? - vonta össze a szemöldökét Simon.

Nem tudta, mire akar kilyukadni a lány apja.

- Nagyon!

- Úgy gondolja, hogy ennek én vagyok az oka? - kér-

dezte.

- Nem gondolom, hanem tudom!

- Sajnálom, uram, én igazán nem akartam semmi rosszat!

- Nem is történt rossz, Simon! Emily szerelmes lett és

komoly felnőtt hölggyé vált. Már nem olyan kis vadóc,

nem nevetgél mindenen, és nem töri különböző kedves

kis csínytevéseken a fejét. Úgy érzem, elveszítettem azt a

kislányt, akit annyira szerettem. És már tegeződnek!

- És ezért neheztel rám, Mr. Aston? - nézett rá kissé

ijedten.

- Nem, dehogy neheztelek önre, Simon! Egyáltalán

nem, csak szerettem volna elmondani, hogy vigyázzon rá!

Emily szerelmes lett és ez csodálatos dolog. Nem mon-

dom, amikor megtudtam, hogy ön érdeklődik iránta, nem

néztem jó szemmel, de aztán az én drága Nancym elma-

gyarázta és meggyőzött, hogy el kell engednünk a kezét.

Azért akartam beszélni magával, Simon, hogy megkér-

106 f 107

jem, nagyon vigyázzon rá! Ez most nem olyan frázis,

amit az ember megszokásból, vagy félvállról tesz, hanem

nagyon komoly kérés. Senkink nincs rajta kívül, és nem

szeretnénk, hogy szenvedjen! Nagyon szeretjük őt, és

tudnunk kell, mennyire gondolja komolyan ezt a dolgot

Emilyvel.

- A lehető legkomolyabban gondolom, uram! Fele-

ségül fogom venni, ha eljön az ideje. Tudom, hogy még

nagyon korai erről beszélnem, hisz alig ismerjük egy-

mást, de szerintem nincs jelentősége annak, hogy mennyi

ideig udvarol az ember! Az igaz szerelem az már az első

pillanatban olyan mély és erős, hogy semmi és senki nem

tehet ellene semmit. Szeretem Emilyt úgy, ahogy még

soha senkit. Ha nincs velem, szomorú vagyok és hiány-

érzetem van. Olyan nekem, akár a levegő. Nélküle már

nem léteznék. Nem kell aggódnia, uram, Emilyt soha nem

érheti csalódás, amíg én élek. Esküszöm önnek, csakis az

a legfontosabb számomra, hogy őt boldoggá tegyem.

- Tudom, beszéltünk már erről egyszer, de akkor még

nem hittem, hogy Emily is ilyen erősen kötődik magához.

Neki ez az első szerelem, Simon! Kérem, ne feledje ezt és

azt sem, hogy ő egy ártatlan és tiszta lány. Ne éljen vissza

ezzel!

- Esküszöm, hogy nem fogok! Szeretem őt teljes szí-

vemből és így akarom oltár elé vezetni tisztán és érintet-

lenül! Nekem ő egy életre kell, Mr. Aston, nem egy-két

alkalomra. Rajta kívül senki más nem érdekel, az életem

minden percét neki szentelem. Remélem, kiérdemlem a

szerelmét!

- Én is nagyon remélem! - mondta a férfi és a szeme

kissé elhomályosult. Már semmi kétsége nem volt afelől,

hogy ez a fiatalember nemes lelkű és őszintén szereti a

lányát.

108

- Milyen gyönyörű itt! - nézett körül Simon, mintha

csak most látná először ezt a tájat.

- Igen! Tudja Simon, amikor összeházasodtunk a fele-

ségemmel és ide költöztünk, azt hittem, soha nem szokom

meg. Ő ebben a kis házban született itt, ahol hónapokig

nem látni egyetlen embert sem, én azonban egy hatalmas

birtokon láttam meg a napvilágot és mindig sok ember

vett körül. A szerelem azonban erősebb volt mindennél,

követtem Nancyt ide, a hatalmas semmibe! Egy kissé

meg voltam szeppenve, de aztán lassan megszerettem ezt

a helyet. Eleinte Nancy szülei is itt éltek velünk, majd

egyedül maradtunk, s mondhatom, azok az idők voltak a

legszebbek az életemben. A tengerparton megcsodáltuk a

napfelkeltét és a naplementét. Láttuk, amikor a hófödte

hegyek csúcsán megcsillan a nap, átéltük a tavaszi virá-

gok ébredését, a meleg nyár forróságát, a tenger hűs hul-

lámainak csókjait. Mondhatom tiszta szívemből, igazán

boldog voltam és vagyok itt. Emily csak fokozta ezt a

boldogságot, amikor belépett az életünkbe, s tökéletessé

tette. Megértheti hát, hogy nagyon fontos nekünk a bol-

dogsága. Úgy neveltük, hogy nem járt társaságba, nem

ismerkedett férfiakkal, nincsenek barátai a sirályokon és

a szigeten lévő kis állatkákon kívül. Lehet, hogy ez nem

volt helyes, hisz félénk lett és sebezhető, de ha ön vigyáz

rá, nem éri semmi baj !

- Nem fogja, uram! Egyébként Emily épp azért olyan

különleges számomra, mert teljesen más, mint a többi

lány. Isten ajándéka ő nekem, Mr. Aston!

- Nem csak magának, Simon, de nekünk is! - felelte a

férfi és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy a fiatalem-

ber meglássa benne a felcsillanó könnyet.

- Nos, itt is vagyunk! - mondta Simon, amint leértek a

vízhez. - Amennyire tudtam, annyira közel álltam a part-

109

hoz. Ezzel a kis csónakkal oda lehet evezni a hajóhoz és

leemeljük az ön csónakját. Remélem, nem volt szüksége

rá?

- Nem! Most nem voltam kint a tengeren, majd két hét

múlva megyek ismét Polchesterbe!

- Viszi Emilyt is? - kérdezte Simon.

- Nem! Most nem viszem a nőket!

- Akkor azt hiszem, itt kell maradnom velük! Ugye

megengedi, hogy amíg ön távol lesz, vigyázzak rájuk? -

kérdezte.

- Megengedem-e? Inkább köszönetet mondok érte! -

felelte mosolyogva Noel, majd miután mindketten beültek

a csónakba, Simon evezni kezdett.

- Remek ez a hajó! - bólogatott a férfi, miután a vitor-

láshoz értek. - Masszív és biztonságos!

- Igen! Apámé! Volt időszak, amikor sokat járt a ten-

geren, ma már inkább csak a családot viszi el egy-egy

sétaútra vele.

Miután a csónakot kivitték a partra, visszatértek a házba.

Robert mindent jól látott, de semmit nem hallott. Ettó1

ideges volt. Tudni akarta, hogy miről folyt a két férfi

között a beszéd, de nem kockáztathatta meg, hogy

közelebb menjen. Azt azonban nagyon is jól látta, milyen

jó az összhang közöttük. A férfi minden bizonnyal meg-

kedvelte Simont, s ez nem is lehetett nehéz, hisz a test-

vére olyan behízelgő modorú.

Mérgesen ütögette a sziklát, majd kénytelen kelletlen

visszamászott a rejtekhelyére és onnan figyelt tovább.

Ebéd után Emily és Simon megjelentek a kis keskeny

poros úton. Robert gyomra kissé megremegett, a szíve

pedig hevesebben kezdett verni.

- Most pedig sétálunk egyet, de nem ám a vízhez! El-

lenkezőleg! Még meg sem mutattam neked a Szerelem-

szigetet, Simon! Meglátod, milyen csodálatos! Akarod?

- Igen, persze! - felelte a férfi és tekintetét a lány

arcára szegezte. Egyre jobban tetszett neki és egyre

nagyobb lánggal égett és lobogott benne a szerelem tüze.

Tudta, hogy nehéz lesz betartani, amit Noelnek ígért,

nevezetesen, hogy Ernilyt a templomba érintetlenül

vezeti az oltár elé, de erősnek kell lennie! De hogyan

,

amikor olyan édes? - gondolta bánatosan.

- Valami baj van, Simon? - állt meg a lány és az arcába

nézett. - Olyan szótlan lettél és a szemedben is furcsa

szomorúságot látok! Kérlek, légy hozzám őszinte és

mondd el, mi bánt?

- Semmi! Tényleg semmi! Hidd el, Emily, még soha

nem voltam olyan boldog, mint most. Nekem minden

perc, amit veled tölthetek egy álom!

- Akkor miért látom a szemedben azt a szomorúsá-

got? Miért?

- Azért, mert legszívesebben felkapnálak, elszaladnék

veled oda, ahol senki nem lenne, csak mi ketten és...

- És? - nézett rá a lány kissé kacéran. - Akkor mi

lenne?

- Akkor nagyon szeretnélek! - felelte a férfi és az

egész testét elöntötte a forróság.

- Csak akkor? Most és a szüleim előtt nem szeretsz

nagyon?

- De igen! Épp annyira szeretlek, csak akkor másképp

tenném!

- Ezt nem értem! Mi az, hogy másképp?

- Nem érdekes, Emily! - nevetett rá a férfi kissé eről-

tetetten. Már bánta, hogy bele ment ebbe a játékba.

- Már hogyne lenne érdekes, Simon! Kérlek, mondd

el, mit értesz az alatt, hogy másképp?

- Nem szeretnék erről beszélni, Emily, mert amit sze-

retnék azt nem szabad!

110 111

- Ezért van a szemedben az a szomorúság? - kérdezte

a lány.

- Igen!

- Simon! Tudod, hogy mennyire szeretlek, kérlek, áruld

el, mit szeretnél, amit nem szabad? - nézett rá olyan ár-

tatlanul, hogy a férfinak sírni lett volna kedve.

- Kérlek, Emily! Ne beszéljünk erről! Megígérem,

hogy egyszer még visszatérünk rá és akkor elmondom,

mire gondoltam!

- De én nem tudok addig várni, Simon! Nekem

tudnom kell, mitől vagy szomorú? Ha segíthetek rajta,

akkor...

- Nem! Nem! Nem segíthetsz, édesem, mert én nem

akarom! Azazhogy, nagyon is akarom, de nem tehetem!

- hebegte Simon egész testében remegve. Már attól, hogy

beszélt a lánnyal arról, amire annyira vágyott, teljesen

felkorbácsolódott a vére.

- De igen! - dobbantott egyet a lábával Emily. - Azon-

nal tudni akarom, mirál beszélsz? Teljesen össze vagyok

zavarodva! Azt mondod, nagyon szeretsz, de szomorú

vagy, mert nem teheted azt, amit akarsz, miközben na-

gyon is akarod, de nem teheted? Ez egy kicsit érthetetlen

számomra!

- Jaj, édes, pici angyalom! - kapta fel a lányt az ölébe

és megforgatta. - Kérlek, ne faggass már, mert úgy sem

árulom el!

- Akkor megharagszom rád! - mondta kissé durcásan

Emily. Leült egy virágzó bokor mellé és a férfira emelte

gyönyörű szemeit. Most egészen sötét zöldek voltak.

Simon letelepedett mellé.

- Nem akarom, hogy haragudj rám, Emily! Sokkal

többet jelentesz nekem, mint bármi ezen a világon. Nem

tudnálak megbántani, és ezért nem akarok arról beszélni!

112

- Én pedig megígérem, hogy nem haragszom meg

rád, de kérlek, ne hagyj gyötrődni! A szemedben látom,

hogy szomorú vagy valami miatt és ez bánt engem.

Azzal okozol nekem fájdalmat, ha eltitkolod előlem.

Szeretném úgy kezdeni veled az életemet már a kapcso-

latunk legelejétől, hogy ne legyenek titkaink egymás

előtt. Tudod, apa és anya mindig azt mondta, ha őszinték

vagyunk a másik emberhez, nem érhet meglepetés. Nem

szeretném, ha engem meglepetés érne, Simon! Kérlek,

könyörgöm, mondd el, mitől látom a szomorúságot a

szemedben?

- Az nem is szomorúság, Emily!

- Nem? Akkor mi?

- Vágyakozás!

- Vágyakozás?

- Igen! Utánad vágyakozom, kedvesem, de... - Simon

elhallgatott, mert félt, olyat talál mondani, amitől a lány

megrémül.

- Ezt nem értem, Simon! Itt vagyok, veled vagyok!

Miért vágyakozol hát utánam, amikor a tiéd vagyok?

- Nem, Emily! Még nem vagy az enyém!

- De igen! - hajolt oda Emily és mélyen a férfi

szemébe nézett. - Csak tőled függ, drágám, hogy meny-

nyire vagyok a tiéd! - suttogta és két karjával átölelte a

nyakát. Magához szorította, hogy Simon majdnem bele-

halt a gyönyörűségbe. Testén érezte a lány forró testét,

gömbölyű, kemény mellét, s ettől teljesen megvadult.

- Elég volt, Emily! Ezt nem szabad! - toltá el magától

a lányt, akinek a szemei mámorosan csillogtak.

- Simon! Te nem is szeretsz engem! - görbült le a

szája és a szeméből egy nagy könnycsepp csordult végig

az arcán.

113

- Kérlek, ne mondd ezt! Tudod, hogy imádlak! - fogta

meg a kezét a férfi és tűzforró ajkához emelte.

- Akkor miért toltál el magadtól, amikor én a tiéd

akartam lenni? Azt szeretném, hogy érezd, mennyire

szeretlek! Tégy velem, amit csak akarsz! - suttogta.

- Emily! Tudod, hogy mit mondtál?

- Igen! Tudom! - bólintott a lány. A szemei fényesen

csillogtak és a szája egy kissé megnyílt, látni engedte hó-

fehér fogait. - Pontosan tudom!

- Kérlek, kedvesem, ne játssz a tűzzel! - lihegte

Simon olyan izgatottan, hogy a lányt elöntötte a forró-

ság.

- Én nem játszom a tűzzel, Simon! Én csak azt aka-

rom, hogy szeress és ne légy szomorú! A tiéd vagyok

testestől, lelkestől!

- Ó, drága kicsikém! - ölelte át szorosan Simon és

csókjaival borította be a lány egész testét. Érezte, hogy

remeg a karjaiban. Lefektette a fűre és fölé hajolt. Testé-

vel beborította a lány testét és olyan hévvel csókolta,

hogy Emily majdnem megfulladt. Amikor elengedte az

ajkát, lassan kibontotta a lány ruháját a mellén és ráta-

padt.

Emily felsikoltott a gyönyörűségtől. Még soha életé-

ben nem érzett ehhez hasonlót. Olyan volt, mintha meg-

szűnt volna körülötte minden, és csak ketten lebegnének

a föld felett. Amikor Simon lehúzta a melléről a ruhát, és

az ágaskodó rózsaszín bimbókat a szájába vette, Emily

majdnem az eszét vesztette.

- Ó, Simon! Istenem, milyen csodálatos veled! Nem

akarom, hogy elengedj! Kérlek, szeress engem nagyon!

- lihegte.

A férfi ekkor felhúzta a lány hosszú szoknyáját, és a

tenyerét forró combjára fektette, mely szinte égette a

114

kezét. A bőre épp úgy tüzelt, akár az ő vére. Először azt

hitte, a lány majd tiltakozik, de nem! Látszott rajta, min-

den pillanatot élvez!

- Nem! Sajnálom, Emily, de tovább nem mehetünk! -

ült fel Simon pirosra gyúlt arccal, a mámor még ott

ragyogott a szemében.

- Tessék? Mi történt? - kérdezte a lány és ő is felült.

- Nem volt helyes, amit tettünk, drágám! Még nem

jött el az ideje! Tudod, hogy mennyire szeretlek, de nem

élhetek vissza az ártatlanságoddal!

- Az ártatlanságommal? Mit értesz ez alatt? -

kérdezte Emily és nem takarta el formás melleit.

- Azt, hogy nem tehetlek a magamévá, mert még nem

szabad, pedig megőrülök érted! - ölelte magához és

megint a melleire tapadt.

- Én akarom, Simon! Nagyon akarom! - lihegte a

lány, és még jobban szorította magához.

- Te nem tudod, mit akarsz, drágám! - nézett rá

Simon. - Tudod, egyáltalán, hogy mi történik most, ha

én nem állok meg? - kérdezte.

- Igen, Simon! Tökéletesen tisztában vagyok vele, bár

még soha nem éltem át. Anyám mindent elmesélt,

milyen az, amikor egy szerelem beteljesedik és két test

eggyé válik. Én azt akarom, hogy mi eggyé váljunk!

- És azt nem mondta az édesanyád, hogy ez a betel-

jesedés csakis a nász után következhet be? - nézett rá a

férfi.

- De. Mondta! - hajtotta le a fejét Emily.

- Nos, én nem akarok neked rosszat, kedvesem! Hidd

el, legalább annyira kívánom, hogy eggyé váljunk, mint

te, de mégsem teszem! Sokkal jobban szeretlek annál,

hogy megtegyem. Tisztán és érintetlenül állhatsz az oltár

elé, ha eljön az idő. Miénk az egész élet, Emily! Tisz-

115

tellek és becsüllek, ezért azt akarom, hogy csodálatos

legyen az első alkalom, amikor testünk egyesül. Nem

akarom, hogy megbánd, vagy...

- Nem, Simon! Nem bánnám meg, de tudd meg, most

még sokkal jobban szeretlek. Te vagy a világon a leg-

becsületesebb és a legjobb ember! Boldog vagyok, hogy

találkoztunk és szeretném, ha tudnád, hogy nagyon tisz-

tellek ezért. Kérlek, ne légy hát szomorú többé! A felesé-

ged leszek és örökké szeretni foglak! - csókolta meg a

férfi száját.

Még egy ideig ültek a fűben, forró csókokat váltottak

és csendesen beszélgettek.

- El kell válnunk, kedvesem! - szólalt meg Simon. -

Időben szeretnék haza érni, nem mintha félnék, de tudod

éjszaka elég veszélyes a tengeren egy ilyen hajóval, mint

az apámé.

- Igen, apa mesélte, hogy kalózhajók is járhatnak erre-

felé. A parthoz ugyan nem jönnek közel, de soha nem

lehet tudni. Jobb lesz, ha időben mész, drágám! Sajná-

lom, hogy már menned kell, de ugye hamarosan ismét

eljössz? - nézett rá szerelmesen.

- Igen, Emily! Hamarosan megint eljövök, és akkor

magammal viszlek. Szeretném, ha a szüleim megismer-

nének. Remélem, Mr. Aston nem ellenzi majd, persze,

ha úgy nyugodtabbak, ők is eljöhetnek!

- Erről még beszélünk, kedvesem! - mondta és lassan

elindultak.

Emily fejét a férfi mellére hajtotta és elgondolkozott.

- Mire gondolsz? - kérdezte Simon.

- Arra, hogy még olyan kevés időt töltöttünk el

együtt, mégis úgy érzem, mintha már nagyon régen

ismernélek! Megbízom benned, és a karjaidban olyan

biztonságban vagyok!

116

- Emily! Kicsikém! Valamit hoztam neked! Majdnem

elfelejtettem! - nyúlt a zsebébe és kiemelte a gyöngy-

sort. A lány kezébe adta.

- Istenem! De gyönyörű! - kiáltott fel ragyogó arccal.

- Simon! Honnan tudtad, hogy ez minden álmom?

Tudod, Polchesterben láttam egy boltot, ahol nagyon sok

ilyen gyöngy volt kirakva. Csodálatosan szépek voltak

és annyira szerettem volna egyet, de tudtam, hogy na-

gyon drága és apa így is túl sokat költött ránk. Akkor ün-

nepeltük a születésnapomat. Eddig még nem is beszél-

tünk arról a napról! Szégyellem, ahogy viselkedtem! -

hajtotta le a fejét.

- Nincs miért szégyenkezned, Emily! Természetes

volt, hogy haragszol rám, amikor megpillantasz egy

másik nővel! Mert már akkor belém szerettél, ugye? -

kérdezte mosolyogva.

- Igen, csak még nem mertem magamnak sem beval-

lani. Megijedtem attól az ismeretlen, bizsergető érzéstől,

amelyet akkor éreztem, amikor először megláttalak.

Tényleg féltékeny voltam arra a nőre...

- Pedig semmi értelme nem volt, mert ő a barátom

kedvese, aki akkor érkezett, amikor ti elmentetek. Meg

akartam kérni az édesapádat, hogy maradjatok még, de

te nagyon rossz állapotban voltál.

- Igen. Túl sok pezsgőt ittam! - húzta el a száját a

lány.

Simon magához ölelte és megcsókolta a homlokát.

- De többé egyetlen kortyot sem iszom, erre megeskü-

szöm! Rosszul voltam tőle és még rágondolni sem

akarok!

- Csak azért mondod ezt, mert tényleg sokat ittál, de

hidd el, a pezsgő a legfinomabb ital. Majd én vigyázok

rád és megtanítalak rá, hogyan és mennyit kell inni

117

belőle, hogy élvezd! Most azonban azt szeretném, ha a

nyakadba akaszthatnám ezt a gyöngysort!

- Köszönöm, Simon! Nagyon szépen köszönöm! A

szívem vágya teljesült! - tette a tenyerét a nyakában csil-

logó gyöngysorra, majd átkarolta a férfi nyakát és a

száját csókra nyújtotta.

Robert néhány méterre lapított tőlük és majdnem

szétvetette a düh. Látta, hogy Emily és a testvére na-

gyon szeretik egymást, tudta, hogy nehéz helyzetben

lesz, ha a helyébe akar lépni. Minden mozdulatát megfi-

gyelte és jól elraktározta a fejében. Hamarosan szüksége

lesz rá! - gondolta dobogó szívvel.

Simon elköszönt az Aston családtól. Emily a partig

kísérte, s amikor a férfi csókot intett a hajóról, a szíve

összeszorult. Annyira fájt neki, amiért el kell válniuk,

pedig Simon megígérte, hogy hamarosan ismét találkoz-

nak. Csak két-három napot kell kibírnia és az imádott

férfi ismét a karjaiba zárhatja. Most mégis remegett

egész testében. Nagyon félt, hogy valami szörnyűség

történik és elveszítheti kedvesét.

6.

Simon a nyílt vízre kormányozta a hajót. A szél most

nem fújt olyan erősen, így sokkal lassabban haladt, de ez

nem izgatta, sokkal jobban elfoglalták a gondolatok,

amelyek Emilyt hozták ide hozzá a hajóra. Felidézett

minden együtt töltött pillanatot, a sok édes és forró

csókot, szinte a száján érezte a lány bőrét, ujjain bárso-

nyos selymét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy

észre sem vette, amikor Robert mögötte megállt. Ke-

zében hatalmas kődarabot szorongatott, majd felemelte a

magasba és lesújtott vele a testvére fejére.

Simon érezte az ütést, majd a forró vér édeskés ízét a

száján, aztán tekintetét a bátyja felé fordította. A szája

szólásra nyílt, de már nem volt ereje, hogy hangot is ki-

adjon magából. Elfeketedett körülötte minden és ájultan

zuhant a hajó padlójára.

Robert gyorsan levetkőztette és a saját ruhájába öltöz-

tette, ő pedig magára húzta Simonét, majd a vállára emelte

a testvérét és a tengerbe dobta.

A víz nagyot csobbant. Simon egy pillanatra magához

tért és kapálódzni kezdett, de aztán lassan a tenger hullá-

mai elnyelték.

- Sajnálom, Simon, de nem volt más választásom! Re-

mélem, szép álmod lesz a tenger fenekén. Láttam, ami-

kor a nyakába akasztottad Emilynek a gyöngysort, most

lesz módod rá, hogy magad válogasd össze a kagylók

könnyeit. - Arra nem gondolt, hogy kagylók ebben a ten-

gerben nem élnek, hisz csak a meleg tengereket kedvelik.

- Ígérem neked, Emilyt boldoggá teszem, és úgy fogom

szeretni, mint te. Vagy majdnem úgy....

118 119

Miután megkönnyebbülten nézett szét, a szíve nagyot

dobbant. Sajnos nem vette észre, hogy a közelben egy

vitorlás hajó vesztegel. Egy hatalmas kőtömb takarta el,

amely mélyen belenyúlt a tengerbe. Nem tudhatta, hogy

valaki nem látta-e meg, amikor Simont a tengerbe dobta.

Ideges lett, a keze megremegett. A távcsőért nyúlt és a

hajót fürkészte. Megnyugodott, amikor senkit nem látott

a fedélzeten. Egyébként is, ha észre vették, már biztosan

elindultak volna felé.

Vidáman, fütyörészve nézett előre. A szél közben fel-

támadt, repítette, s egyre távolabb került attól a helytől.

Arra gondolt, hogy ettől a perctől teljesen megváltozik

az élete. Bízott benne, hogy senki nem veszi észre a

cserét. Szerencsére az anyja látása az utóbbi időben any-

nyira megromlott, hogy nem képes felismerni. Amióta

haza érkezett, többször is összekeverte Simonnal. Az apja

pedig soha nem tudta megállapítani, hogy melyik ő és

melyik Simon. Mindig összekeverte őket, amit ők nagyon

élveztek. Nem lesz semmi baj! - szólalt meg a fejében

egy hang, s ettől teljesen megnyugodott.

- Apám! Anyám! - lépett be a kastélyba. - Megjöttem!

- Simon! Fiam! - sietett elé az apja. - Már olyan izga-

tottak vagyunk! Hogy sikerült a találkozó?

- Remekül, apám! Minden simW ment. A csónakot visz-

szavittem Mr. Astonnak! Nagyon kedvesen fogadtak, nem

is beszélve Emilyről! Csodálatos az a lány, apám! Ha

majd meglátja, megérti, miért vagyok annyira oda érte!

- Simon! Simon! Ó, de örülök, hogy megjöttél! -jött

oda az anyja is hozzá. - Nem volt semmi baj az úton? -

kérdezte.

- Nem, anyám! Semmi! -csókolta meg az anyja arcát.

Teljesen megnyugodott, hisz egyikük sem sejt semmit. -

Viszont farkas éhes vagyok! Egész nap alig ettem vala-

mit! - nézett a szüleire, és csak amikor már kimondta,

akkor döbbent rá, milyen butaságot mondott.

- Mi az, hogy nem ettél? Hát nem kínáltak meg sem-

mivel? - kérdezte az anyja.

- De. Persze, hogy megkínáltak, csak nem volt étvá-

gyam. Talán a múltkori balesetem miatt egy kicsit rosz-

szul éreztem magam, amikor odaérkeztem. Mrs. Aston

nagyon kedves asszony, azt sem tudta, mivel kínáljon

meg, de a gyomrom háborgott és alig tudtam néhány

falatot lenyelni.

- Most már jobban vagy? - kérdezte a grófné.

- Igen! Sokkal jobban! Mondhatnám, hogy még soha

nem voltam ilyen jól! Fel tudnék falni egy egész ökröt!

- Akkor intézkedem, hogy tálalják a vacsorát! - ment

az asszony a konyhába.

- Megyek és átöltözöm, ha megbocsát, apám!

- Menj csak, fiam! A vacsoránál majd beszámolgz

részletesen mindenről! - intett a kezével a gróf és a fia

után nézett. Valahogy másnak látta, mint eddig. Komo-

lyabbnak és felnőttebbnek! Talán ez a szerelem változ-

tatta meg ennyire! Most annyira hasonlít Robertre! -

gondolta.

Robert a saját szobája felé indult, de még idejében

észbe kapott és gyorsan Simon szobájába ment. Meg-

mosakodott és átöltözött. A haját pontosan úgy fésülte,

mint a testvére.

- Igen! Isten hozott itthon, Simon William gróf! Ha-

marosan egy csodálatos feleséggel az oldaladon veheted

át az örökségedet! Egyedül te leszel a William vagyon

kizárólagos örököse. Robert testvéred, szegény meghalt!

Hamarosan sürgöny érkezik, amely közli a szomorú hírt.

Szegény anyám, biztosan nagyon össze leszel törve, de

120 121

majd én megvigasztallak! Egy kis unoka majd elfelejtteti

a fájdalmadat!

Egy nagyot ugrott örömében, aztán a fejével biccen-

tett és elhagyta a szobát. Vidáman és fürgén sietett le a

lépcsőn.

Az apja és az anyja már az asztalnál ültek és rá vártak.

- Itt is vagyok! Remélem, még nem kezdték el nélkü-

lem? - kérdezte.

- Hogy kezdtük volna el, Simon? Tudod, hogy csak

akkor kezdjük el a vacsorát, ha mindannyian az asztalnál

ülünk. Milyen kár, hogy Robert nem lehet itt velünk!

Annyira sajnálom, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie,

de remélem, hamarosan hallunk felőle.

- Biztos lehet benne, anyám! Robert komoly ember,

szereti és tiszteli a családját, biztos vagyok abban, hogy

tudja, mi a kötelessége és jelentkezni fog. Talán még

meg is jön!

- Az lenne csodálatos! Úgy szeretem, amikor mindkét

fiam mellettem van! - sóhajtott fel a grófné és intett a

fejével, hogy tálalhatnak.

- Most pedig kérlek, Simon, számolj be mindenről! -

nézett rá az apja.

Robert pedig beszélni kezdett.

- Hamar odaértem, apám! Tudja, az Ördögsziklánál

lévő kis öbölben lakik Emily. Jó szelet fogtam ki és min-

den baj nélkül partot értem. Képzeljék csak! Az én ked-

vesem ott állt a sziklán és engem várt. A zsebkendőjét

lengette, amikor megpillantott. Elmondta, hogy minden

nap onnan figyelte a tengert, hogy mikor érkezem.

- Nagyon szerethet téged az a kislány, fiam!

- Igen, anyám! Épp úgy, ahogy én is! A szülei is ked-

velnek, azt hiszem, nem lesz akadálya, hogy mielőbb nőül

vehessem! Minden vágyam ez, apám! Remélem, nem

lesz kifogásuk ellene! Úgy határoztam, hogy hamarosan

elhozom őt ide, hogy megismerhessék! Tudom, hogy rabul

ejti magukat is, mint ahogy engem! Sajnálom, hogy

Robert nem ismerheti meg, pedig szerettem volna, ha

találkoznak. Ő annyira cinikus és sértő módon beszélt

Emilyről, de ha megismerné, megváltozna a véleménye.

Szerintem még a féltékenység és az irigység is feltámadna

benne!

- Simon! Nem ismerek rád, fiam! - nézett rá az anyja

rosszallóan.

- Bocsásson meg, anyám, csak kicsúszott a számon!

Tudja, annyira boldog vagyok, és valahogy úgy érzem,

mintha kicseréltek volna. Nem érzem magam annak a

széltoló és komolytalan embernek, aki voltam. Azt hi-

szem, Emily felnőtté tett!

- Az csak a hasznodra válik, fiam! Épp ideje, hogy

benőjön a fejed lágya. Robert nem veheti át az apád

helyét, rád vár a birtok vezetése, ideje, hogy megkomo-

lyodj, kedvesem!

- Meglátja, anyám, nem lesz rám többé panasza!

- Nem, kisfiam! Eddig sem volt rád panasz, mindig jó

gyermekünk voltál, csak később érő, mint a bátyád! -

nézett rá kissé hunyorogva.

Robert elégedetten vigyorgott. Tudta, semmi és senki

nem állíthatja meg, hogy Emily az övé legyen!

122 123

.

Simon süllyedt lefelé a tengerben. Néhány pillanatra

visszanyerte az eszméletét és kétségbeesetten megpróbált

a kezeivel csapkodni, de ez reménytelen volt. Érezte,

hogy hatalmas nyomás nehezedik a mellkasára, majd

lassan megszűnt körülötte minden.

- Hát ez meg miféle állat? - kapta fel a fejét Thomas

Barton és megpróbálta megközelíteni a merülő testet.

Csak amikor egészen közel ért hozzá, akkor döbbent rá,

hogy nem valami ismeretlen tengeri állatot lát, hanem

egy embert. Érezte, hogy a levegő fogytán van, fel kell

emelkednie, hogy tele szívja a tüdejét friss levegővel, de

félt, nem talál ismét rá. Ezért hát megmarkolta a karját és

magával húzta. Már-már ott tartott, hogy elengedi, mert

a mellkasába éles fájdalom hasított, de aztán egyszerre

csak megpillantotta a nap sugarait. Perceken belül fel-

bukkant a víz színén és kiemelte az eszméletlen férfit is.

- Remélem, van még benned élet, barátom és nem

kínlódtam semmiért! - motyogta fújtatva és zihálva.

Amikor egy kissé rendbe jött a lélegzete és az éles fáj-

dalom is megszűnt a mellkasában, elkiáltotta magát.

- Bill! Bill!

Feleletet azonban nem kapott, így hát mérgesen meg-

rántotta a kötelet, amely a hajó mellett lógott a vízbe.

- Bill! Az istenit a süket fülednek! - ordított tele to-

rokból.

- Jövök már! Jövök! - hallotta meg a férfi hangját és

hamarosan egy borostás arc jelent meg a fedélzeten.

Izmos kezével felsegítette előbb Simont, aztán a társát.

- Mi történt? Ki ez az ember? - kérdezte Bill.

- Fogalmam sincs! Odalent bukkantam rá, amint süly-

lyedt lefelé. Hozd ide a rumos flaskát, ha ugyan még

hagytál benne néhány kortyot! - mordult rá morcosan,

miközben megkezdte Simon életre keltését, mivel nem

érezte, hogy a szíve dobogna.

A férfi elsietett és néhány pillanat múlva már hozta is

a flaskát. Átadta a társának, aki rögtön Simon szájába

öntött belőle egy keveset.

- Nem tudom, miért gondolod, hogy nincs már benne!

Tudhatnád, hogy már nem iszom!

Thomas ránézett, mire a férF hozzátette:

- Annyit!

Simon szeme megrebbent, majd köhögni kezdett. A

szájából víz folyt.

- Na, végre! - mondta Thomas megkönnyebbülten. Már

nem volt fiatal, a szakálla majdnem fehér volt, de még

látszott a testén, hogy ereje teljében van. - Reméltem,

hogy nem volt hiábavaló az igyekezetem. Nézte a fiatal-

ember arcát és a szeme könnyes lett, majd végigfolyt az

arcán.

- Thomas! Barátom! - fogta meg a vállát Bill. -Tudom

,

hogy most mit érzel, hidd el, nekem is nagyon fáj még

mindig. De legalább ezt a fiatal életet megmentetted.

- Igen, Bill! Az övét sikerült, a fiamét nem! Azt hi-

szem, soha nem fogom megbocsátani magamnak!

- Kérlek, Thomas! Ne vádold magad az ég szerelmére!

Nem tehettél semmit! Szegény Bob magának kereste a

bajt!

- Tudom, Bill, de akkor sem tudok szabadulni a mar-

dosó bűntudattól. Talán mégsem tettem meg mindent!

- De igen! Te vagy a legjobb búvár az egész világon!

Nem a te hibád volt, hogy a fiad meghalt! Túl kell tenned

magad rajta, különben rossz vége lesz! Meglátod, any-

124 125

nyira tönkreteszed magad, hogy nem leszel képes leme-

rülni többé!

- Azt nem tudnám elviselni! Az életem a tenger mélye!

Simon kinyitotta a szemét.

- Boldog születésnapot, ifjú barátom! - szólalt meg

Thomas és a férfira mosolygott. - Hogy érzi magát? -

kérdezte.

- Hol vagyok? - nézett szét Simon. Látszott rajta, hogy

meg van ijedve.

- A hajómon van. Néhány perccel ezelőtt hoztam fel a

felszínre a tenger mélyéről. Épp lefelé süllyedt! Mi

történt magával? - nézett rá behatóan.

- Nem tudom! - felelte.

- Nem tudja, hogy került a vízbe?

- Nem!

- Hogy hívják? - kérdezte Thomas.

Simon lehunyta a szemét, aztán néhány pillanat múlva

megint kinyitotta.

- Nem tudom! Nem tudom!

- Az meg hogy lehet? - szólalt meg Bill és a társára

nézett. -Tejó ég, Thomas! Ezt nézd meg! -mutatott Simon

fejére.

Thomas odahajolt és megnézte a jókora sebet, amely-

ből szivárgott a vér.

- Azt hiszem, hogy valaki jól fejbe vágta, vagy pedig

elesett és megütötte magát. Talán így eshetett bele a vízbe!

- Igen, nekem is ez a véleményem.

- Ezek szerint egy hajóról eshetett bele, de mondd

csak Bill, te nem láttál semmit? Valahol a közelben kel-

lett történnie és nem is régen, egyébként, nem élne ez a

fiatalember. Látnod kellett!

- Nem! Nem! Én nem láttam semmit! - rázta meg a

fejét Bill.

126

- Az nem lehet! Kérlek, erőltesd meg az agyad! Lát-

nod kellett azt a hajót!

- Nem, Thomas! Én tényleg nem láttam!

- Hát persze, hogy nem láttad! Biztosan jól meghúztad

a flaskát, és megint elaludtál!

- Én nem...

- De igen! Miért nem jöttél segíteni, amikor hívtalak?

Azt hittem, kiszakad a lelkem is, olyan nehéz volt ez a

szegény fiatalember, ám téged hiába szólongattalak!

- Sajnálom, hogy nem hallottam meg.

Thomas olyan szemekkel nézett rá, hogy a férfi cser-

zett arca kissé elpirult.

- Bocsáss meg... - motyogta kissé pironkodva.

- Jól van! Most mi legyen vele? Ha nem tudja kicsoda,

azt sem tudja, hol lakik! - nézett Billre a férfi, majd

megint Simon felé fordult.

- Figyeljen rám, kérem! A fejét egy jókora ütés érte,

ezért nem emlékszik semmire! Elviszem a házamba

,

aztán hívok egy orvost, aki majd megnézi. Rendben lesz

így?

Simon azonban nem válaszolt. Megint elájult.

- Istenem! Ne engedd, hogy meghaljon ő is! - kapta

elő a flaskát és megint öntött a szájába.

Simon kinyitotta a szemét, de aztán ismét lehunyta.

-Jól van! Indulás! Mielőbb partot kell érnünk! - mondta

Thomas és felállt. - Te maradj mellette!

-Igen, Thomas! Vigyázok rá, ne félj! - válaszolta az

idős férfi, miközben Simon mellé telepedett és megszo-

rította a kezét.

Thomas a házába érve azonnal a doktorért küldött, aki

hamarosan meg is jelent.

- Mi történt? - kérdezte.

127

A férfi mindent elmondott és bevezette a szobába,

ahol Simon az ágyban feküdt. Az arca vörös volt és ne-

hezen szedte a levegőt.

A doktor megvizsgálta, aztán Thomasra nézett.

- Az ütés a fején nagyon komoly. Talán soha nem

kapja vissza az emlékezetét. Szerintem valaki csúnyán

fejbe vágta egy kővel, vagy valamilyen kemény tárggyal.

Ez nem esésből származik, az biztos!

- Azt akarja mondani, doktor, hogy talán soha nem

fog emlékezni arra, hogy ki is ő valójában? - kérdezte

Thomas.

- Igen, gróf úr. Nagyon nagy az esélye, hogy örökre

homály fedi majd a múltját.

- És most milyen az állapota? Ugye életben marad? -

nézett rá aggódva a fér i.

- Erre még most nem tudok válaszolni, de mivel na-

gyon fiatal, talán a szervezete elég erős, hogy leküzdje a

magas lázat, amely a legjobban aggaszt pillanatnyilag.

Hagyok itt gyógyszert, ebből adjanak be neki három-

szor, de jó lenne, ha kétóránként az egész testét borogat-

nák. Le kell húzni a lázát, mert különben...!

- Rendben van, doktor! Köszönöm! - kísérte ki az

ajtóig.

- Hamarosan megint eljövök! - intett a kezével a férfi

és elköszönt.

Thomas visszament Simon ágyához. Leült mellé és

hosszasan nézte. Arra gondolt, talán most az elvesztett

fia helyett kapott egy másikat. Ő nem halhat meg! Min-

dent megtesz, hogy éljen!

Simon hetekig nyomta az ágyat, többet volt eszmé-

letlen, mint nem. Egyik reggel azonban sokkal jobban

lett. Teljesen megszűnt a láza és a feje is kitisztult.

128

- Istenem! Hol vagyok? - nézett szét és fel akart ülni,

de nem tudott. Nem volt hozzá ereje, így hát csak feküdt

nyitott szemmel és üres aggyal.

Thomas csendesen kinyitotta az ajtót. Az ágyhoz lépett

és az arca felragyogott, amint észre vette, hogy Simon

szeme nyitva van.

- Jó reggelt, fiam! - fogta meg a kezét és rámosolygott.

- Fiam? Ön az apám? - szólalt meg Simon.

- Igen! Az apád vagyok! - hagyta rá Thomas. A szívét

melegség járta át. Igen, az elvesztett fia helyett most

kapott egy másikat!

- De miért nem emlékszem önre? És semmire! Mint-

ha épp most születtem volna, és nem lenne múltam. Nincs

egyetlen emlékem sem! Hol van az édesanyám? - nézett

rá különös tekintettel.

- Sajnálom, de az édesanyád már nem él. Évekkel ez-

előtt meghalt!

- Az nem lehet! - kiáltott fel Simon és a szeme köny-

nyes lett. Különös érzés kerítette hatalmába, amikor az

anyjára gondolt. Igaz, hogy nem emlékszik sem az arcára,

sem a hangjára, de mégis valami melegség önti el a szívét,

amikor rágondolt.

- Kérlek, fiam! Ne izgasd fel magad! Ennek már több

éve!

- De miért nem emlékszem semmire? Miért? - kér-

dezte Simon.

- Azért, mert balesetet szenvedtél és megsérült a fejed!

- Balesetet szenvedtem? Miféle balesetet?

- Sajnos, azt nem tudjuk. Talán valaki megtámadott és

leütött, aztán bedobott a tengerbe, de szerencsére sike-

rült megmentenem téged! Kérlek, nyugodj meg, majd szép

lassan mindent elmesélek a múltadból és megnyugszol.

129

Simon lehunyta a szemét. Szörnyen érezte magát. Valaki

megtámadta és leütötte? De miért? Mi történik vele?

- Mióta fekszem? - kérdezte.

- Három hete. Nagyon magas volt a lázad és nem voltál

eszméleteden. Hála az Úrnak, végre lement a lázad és

jobban lettél! Most az a legfontosabb, hogy felerősödj!

Mindjárt hozatok is egy kis finom levest! Meglátod, milyen

jót fog tenni! Nagyon legyengültél, hisz csak folyadékot

vettél magadhoz, azt is csak nagy nehezen. Mindjárt visz-

szajövök, csak feküdj nyugodtan!

Simon nagyon ideges lett, bár nem tudta az okát, s ez

még inkább zavarta. Az nem lehet, hogy ez az ember itt

az apja és nem emlékszik rá. Olyan ismeretlen és idegen

minden! Ez a szoba, a bútorok és a függönyök is. Minden!

Ez nem lehet az ő otthona! - nézett szét alaposan.

- Már itt is vagyunk! - lépett be az ajtón Thomas. Egy

fiatal lány állt mellette, kezében egy nagy tálcát tartott.

A férfi odalépett az ágyhoz és segített Simonnak felülni.

Megigazította a párnáját, aztán elvette a lánytól a tálcát.

- Nem vagyok éhes! - mondta Simon és elfordította a

fejét.

- Kérlek, fiam! Enned kell, hogy mielőbb megerősödj !

Simon a lány felé nézett, aki le nem vette róla a tekin-

tetét. Fiatal volt és nagyon szép. Kissé telt az alakja, de

az arca kimondottan szép volt. Hosszú, sötét haját fel-

tekerte kontyba, így látni lehetett milyen szép a nyaka. A

férfi megnedvesítette cserepes ajkát. Furcsa érzés köl-

tözött a szívébe, amelytől még jobban elszomorodott.

- Kérem, uram! Egyen néhány falatot! - lépett közelebb

a fiatal lány. - Segítek!

Thomas arrébb lépett, a lány pedig leült az ágy szélére

és belemerítette a kanalat a levesbe. Simon lassan enni

kezdett. Mintha egy kisfiú lenne! Hagyta, hogy azt te-

130

gyenek vele, amit akarnak. Mi értelme lenne az ellenke-

zésnek? Egyáltalán mi értelme van bárminek? - villant

át az agyán és a szeméból kigördült egy könnycsepp.

- Kérem, nyugodjon meg, uram! Meglátja, minden

rendbe jön! - nézett rá a lány együtt érezve vele.

- Ön kicsoda? - kérdezte meg Simon, amint kissé össze-

szedte magát.

- A nevem Gill. Gill Angel! Én vagyok itt a szakács-

nő! - felelte mosolyogva. - Remélem, ízlik majd, amit

főzök. Kérem, csak mondja meg, mit szeretne enni, és én

azonnal elkészítem!

- Igen, fiam! Kérj bármit, azonnal teljesítjük!

- Én nem ismerem önt, Gill! - mondta Simon.

- Persze, hogy nem, mert csak két hete dolgozom a

gróf úr házában! - felelte a lány kedvesen.

Simon elgondolkozott. Ha az apja gróf, akkor ő is az.

Milyen furcsa, ez nem lepte meg. Mintha természetes

lenne!

- És nincsenek testvéreim? - nézett a grófra.

- Volt egy testvérbátyád, de sajnos meghalt! A ten-

gerbe fulladt!

Simon testén furcsa érzés szaladt végig. Mintha azzal,

hogy volt egy testvérbátyja, nem mondott újat a gróf. A

remény felcsillant a lelkében. Ha ilyen apró kis dolgok

felsejlenek benne, talán egyszer mindenre emlékezni

fog.

- És mi a nevem? - kérdezte.

- Tony! Gróf Tony Barton!

- Tony! Tony! - ismételgette Simon, de a név nagyon

idegen volt számára.

- Látom, nagyon bánt, hogy nem emlékszel még a ne-

vedre sem, de nem kell aggódnod! A doktor szerint min-

denre emlékezni fogsz!

131

- De mikor? - kérdezte elkeseredetten Simon. - Mikor?

- Azt nem lehet tudni, fiam! Lehet, hogy csak évek

múlva, de az is lehet, hogy nagyon hamar! Kérlek, ne

add fel és ne légy emiatt szomorú! Itt vagyok veled, és

mindenben segítek! Kérlek, bármi nyomja a lelked, csak

kérdezz bátran! - fogta meg a kezét és megsimogatta.

- Köszönöm, uram! - felelte Simon, aztán gyorsan

hozzá tette. - Bocsánat, apám!

- Nem kell bocsánatot kérned, ha jobb neked úgy,

szólíts a keresztnevemen! Nem kell apának hívnod, ha

nehezedre esik! Majd, amikor már visszatér az emlé-

kezeted, úgyis visszatér minden a régi kerékvágásba!

Nekem csak az a legfontosabb, hogy itt vagy és élsz! El

sem tudom mondani, milyen nagy boldogság ez nekem!

- Köszönöm! Ön igazán nagyon jó hozzám! - nézett

rá Simon.

- Ez természetes, hisz az apád vagyok! - állt fel

Thomas, aztán intett Gillnek, hogy vigye el a tálcát.

Amikor a lány kiment, Simon ráemelte a tekintetét.

- Azt mondta, hogy a tengerben talált rám, amint süly-

lyedtem lefelé!

- Igen, így volt!

- Ön hogy került oda? Mintha azt mondta volna, hogy

megtámadtak és leütöttek. Ezek szerint ön nem volt a

közelemben akkor, ugye?

- Nem! Nem voltam, sajnos!

- De akkor hogy tudott kimenteni? Ezt nem értem!

- Mindjárt megérted, Tony! Tudod, én naponta eresz-

kedem le a tenger fenekére, hogy az elsüllyedt hajóron-

csokat átkutatva, kincseket gyűjtsek!

- Miért? Nem elég gazdag? - kérdezte Simon.

- De igen, ám nekem ez az életem, fiam! Imádom a

mélységet, de még annál is jobban szeretek a roncsok

132

között keresgélni. Tudod, mennyi mindent találtam már

életemben? EI sem tudom mondani! Leginkább az ék-

szerek után kutakodom. Ezek között is az igazgyöngyöt

szeretem a legjobban! Minden egyes szem egy csoda

számomra. Az édesanyád tudna erről mesélni! Akkor

nagyon távol éltünk innen, ahol a tenger vize édes és

meleg. Ott rengeteg a kagyló. Már egészen fiatalon vonzott

a tenger mélysége, aztán amikor az első kagylóban meg-

pillantottam a gyöngyöt, rabul ejtett. Csodálatos gyöngy-

sort készítettem az édesanyádnak, aztán lassan ezzel

kezdtem foglalkozni, de aztán az apám, a nagyapád meg-

halt, anyám pedig hozzá ment egy angol grófhoz és ide

költözünk Angliába. Kissé bánatos voltam, de amikor

kiderült, a tengerhez közel fogunk élni, megnyugodtam.

Igaz, hogy a gyöngyhalászatot el kellett felejtenem, de

rábukkantam az elsüllyedt hajóroncsokra és ott is talál-

tam igazgyöngyöt. Nem mondom, a vagyonomat azzal,

amit a tenger mélyéről hozok fel, nagyon megnöveltem.

Ma már ebből élek, nem a földből és a gazdálkodásból.

Mindjárt megmutatom, miről is beszélek! - állt fel a férfi

és hamarosan visszatért egy dobozzal, amelyben rengeteg

ékszer ragyogott, közöttük sok-sok csillogó igazgyöngy

feküdt.

- Ó, én is nagyon szeretem az igazgyöngyöt! - mondta

kissé izgatottan Simon, és a kezébe vette az egyik gyöngy-

sort. Megint érezte azt a furcsa érzést, amely végigfut

rajta. Nézte a gyöngyöket és forgatta az ujjai között.

- Persze, hogy szereted! Mindig is szeretted, fiam! Azon

csodálkoznék, ha most azt mondanád, nem kedveled őket.

- És én is le szoktam merülni a tenger mélyére? - nézett

rá elgondolkozva Simon.

- Nem! Te nem szoktál!

- És a testvérem? Ő igen?

133

- Igen! - felelte a férfi és hangja megremegett. - Ez

lett a veszte.

- Tehát ezért nem akarja, hogy én is megismerjem a

tenger mélyét?

- Igen! Nem akarlak téged is elveszíteni, Tony! Már

csak te maradtál nekem!

- Pedig nekem minden vágyam az, hogy a bátyám he-

lyére lépjek! Magával akarok dolgozni a tenger mélyén,

apám!

Thomas egész testében megremegett.

- Fiam! Ne kérd ezt tőlem!

- Ha egy kicsit szeret, beleegyezik! Látni akarom a

saját szememmel azt a csodát, amelyet az a hatalmas víz

takar. Mert ugye, csodálatos odalent az élet? - kérdezte.

- Igen, tényleg csodálatos! Az ember úgy érzi, hogy

egy másik bolygón jár. Mintha a mesék elevenednének

meg és te is az egyik szereplője lennél. A színek, ame-

lyek odalent pompáznak, utánozhatatlanok idefent a

földön, pedig itt is vannak csodálatos virágok, amelyek

elkápráztatják az embert a színükkel, illatukkal. A tenger

mélyén végtelen nyugalom van és egy olyan különleges

világ, amelyről nem is álmodik az, aki még nem látta.

Csodálatosabbnál csodálatosabb virágállatok, melyek

nemcsak színükben, de alakjukban is ámulatba ejtenek,

valahányszor csak lemerülök.

- És a ragadozók? Tőlük nem fél? Találkozott már

bálnával?

- Nagyon féltem tőlük, fiam és volt is már néhány iga-

zán izgalmas találkozásom velük, de a hosszú évek óta

tartó tapasztalat már felvértez. Tudom, hogyan kell visel-

kednem velük szemben, felismerem a veszélyt. Hidd el,

nem azért tiltakozom annyira az ellen, hogy te is leme-

rülj, mert szívtelen vagyok, hanem azért, mert féltelek.

- Megtaníthatna mindenre, apám! Akkor együtt me-

rülhetnénk le, és én megígérem, hamar megtariulok min-

dent. Jól tudok úszni és a víztól sem félek. - mondta lel-

kesen, de aztán elkomorult a tekintete. - Vagy mégsem?

- nézett a férfira.

- Meglátjuk mennyire befolyásolta a vízhez való viszo-

nyodat a baleseted, Tony. Ha majd teljesen rendbe jöttél,

megnézem, hogy mozogsz a vízben.

- És ha meg lesz velem elégedve, akkor belőlem is

lehet még jó búvár?

- Azt hiszem, igen!

- Köszönöm, apám! Maga igazán nagyon jó hozzám!

Nem is értem, hogy felejthettem el azt a sok jót és szé-

pet, amit ön mellett átéltem, mert biztos vagyok benne,

hogy így volt. Érzem!

- Nem baj, ne keseregj ezen, Tony! Az élet még előt-

tünk van, mindent bepótolhatunk! - felelte a férfi és a

szeme elhomályosult.

Simon állapota rohamosan javult, szinte hihetetlen

volt, milyen rövid idő alatt jött rendbe. Talán hajtotta a

vágy, hogy mielőbb megpillanthassa a tenger csodálatos

világát.

Végre eljött a boldog pillanat, amikor a doktor szerint

már teljesen meggyógyult. Sajnos az emlékezetét nem

nyerte vissza, de most nem is ez volt számára a legfonto-

sabb. Háttérbe szorult minden más, csakis a tenger mélye,

a búvárkodás lebegett a szeme előtt. Elhatározta, hogy

mindenáron bebizonyítja az apjának, hogy méltó a bizal-

mára.

- Mikor megyünk le a tengerre, apám? - kérdezte

izgatottan.

- Holnap reggel kihajózok, és te velem jössz!

134 135

- Köszönöm! Köszönöm, apám! El sem hiszi, milyen

boldoggá tesz! Már olyan régen várok erre a percre. Alig

várom, hogy elteljen ez a nap. Most épp úgy érzem ma-

gam, mint egy kisgyermek, aki tudja, hogy ajándékot kap,

de képtelen uralkodni kíváncsiságán. Izgatott vagyok és

türelmetlen !

Thomas elnézte Simon arcát. Finom vonásait, melyek

nemesi származásra vallottak. Szép kezét, hosszú, vé-

kony ujjait, sötét hullámos haját. Biztosra vette, hogy

nem alacsony sorból származik. A megjelenése és a

viselkedése is erről árulkodik. Ki tudja, hol élnek a

szülei, akik biztosan nagyon bánkódnak miatta. Először

arrá gondolt, talán utána kellene járni és felkutatni a

szüleit, hisz végtére is, nem az ő fia. Ő már átélte azt a

fájdalmat, amit egy gyermek elvesztése jelent, s tudta,

hogy ha a fiatalembernek él az édesanyja, szörnyű kíno-

kat állhat ki, de aztán mégsem tett egyetlen lépést sem.

Azzal nyugtatta meg magát, hogy úgysem tudná felku-

tatni a hozzátartozóit, hisz egyetlen támpont sincs, ame-

lyen elindulhatna. Legjobb lesz neki is és Tonynak is, ha

minden marad így, ahogy van. Kárpótolja majd az elve-

szett szüleiért és ő is kárpótolva lesz a fia elvesztése

miatt.

Korán reggel Simon már az ablaknál állt. Figyelte az

eget, mely sápadt volt, de a nap első sugarai már mele-

gen érintették meg az arcát. Kihajolt az ablakon és érezte

a közeledő ősz fanyar illatát. Elnézett a távolba, ahol a

ködből előtűnt a hatalmas víztömeg. A tenger tejfehéren

húzódott a kékesfehér ég alatt.

A hajó messze eltávolodott a parttól, aztán lehorgony-

zott. Bill Thomas arcát figyelte. Nem igazán értett egyet

vele, hogy ezt a fiatalembert magukkal hozták, aki majd-

nem odaveszett a hatalmas mélységben, de nem szólt.

Amikor először említette a társának, hogy Simon is vízre

száll velük, ellenkezett, de hiába érvelt, Thomas nem

hallgatott rá.

- Nos, fiam! Itt vagyunk! - nézett a fiatal arcba a férfi.

- Hogy érzed magad?

- Tele izgalommal, de egyébként remekül! Szeretném

kipróbálni magam. Velem jön, apám? - kérdezte.

- Igen! Ugorjunk! - intett és szinte egyszerre csobbant

a víz alattuk.

Thomas állandóan a fiatalember mellett maradt, hogy

ha szükséges a segítség, kéznél legyen, de rá kellett jön-

nie, Simon nem szorul segítségre. Kitűnően úszott és jól

bírta a víz alatti tartózkodást is, ami arról tanúskodott,

hogy minden bizonnyal sok időt töltött a vízben.

- Mi a véleménye, apám? - nézett rá csillogó szemmel,

amikor visszatértek a hajóra.

- Azt hiszem, minden rendben van veled, fiam! Sem-

mit nem felejtettél, épp úgy mozogsz a vízben, mint a

baleseted előtt.

- Akkor merülhetek is?

- Talán!

- Mi az, hogy talán? - nézett rá ijedten Simon. -Apám!

Jól vagyok, maga is láthatta, nem kell aggódnia! Szeret-

ném, ha mielőbb lemerülhetnénk!

- Csak lassan, fiam, lassan! Már mondtam, högy nem

szeretném, ha bajod esne!

- Nem lesz semmi bajom, apám, hisz együtt merü-

lünk! Maga mellettem lesz és én mindenben követem a

tanácsait! Kérem, apám!

- Jól van, Tony! Mától minden nap vízre szállunk és

gyakorolunk!

- Kezdhetnénk most rögtön?

136 137

- Legyen! - felelte a férfi mosolyogva.

- Akkor mire várunk! Bill! Kérem, nagyon figyeljen!

- Jól van, Tony! Csak óvatosan! - intett a férfi és a

fejét csóválta. Nem tetszett neki az egész dolog.

Thomas néhány dolgot elmondott, aztán beugrottak a

vízbe. Először csak néhány méterre ereszkedtek a víz

alá, majd felbukkantak.

- Szerintem mehetnénk egy kissé mélyebbre is, apám!

- mondta Simon.

- Jól van, de csak néhány méterrel! Ne akarj egyszerre

túl sokat, Tony! Szépen, fokról fokra, méterről méterre

ereszkedünk! - fékezte le az apja.

- De akkor mikor ereszkedhetünk le a korallok vilá-

gába? - kérdezte Simon izgatottan.

- Ahhoz nagyon sok időnek kell eltelnie, fiam! Hosszú

hónapoknak!

- Azt én nem bírom kivárni, apám! Nem lehetne egy

kicsit lerövidíteni az időt?

- Majd meglátjuk! - felelte Thomas és megint lebuk-

tak a víz alá.

.

Emily minden nap kiült a sziklára és hosszú órákon ke-

resztül figyelte a tenger hullámait, remegő szívvel várta,

hogy Simon hajója felbukkanjon, de sajnos a férfi nemje-

lentkezett. Megígérte, hogy amikor apja elutazik, nem

hagyja őket egyedül, de nemjött. Már lassan egy hónapja,

hogy nem hallott hírt felőle. A szíve nagyon fájt és többet

sírt, mint nevetett.

A nap lassan lenyugodott, a szürkén gomolygó felhők

mögött, amelyek az élénk nyugati széltől hajtva lassan-

ként körös-körül beborították a tenger láthatárát. Az utolsó

sugarak fényében csillogó hullámok csobogva hintáztak

végig azon a mérhetetlen térségen, amely a szeme elé

tárult.

Csendesen felállt és megtörölte a szemét. Simon ma

sem jött el hozzá.

- Kicsim! - hallotta meg az apja hangját. Megfordult

és elindult felé.

- Sajnálom, hogy szomorú vagy, bárcsak segíthetnék!

Mondd, miért nem engeded meg, hogy felkeressem

Simont?

Talán történt vele valami! Ki tudja, beteg is lehet! Kérlek,

hadd menjek el hozzájuk!

- Nem, apácskám! Nem akarom! Simon megígérte, hogy

szeret engem és soha nem hagy el, megvárom, amíg ő

jelentkezik, ha ugyan még emlékszik rám! -felelte Emily

és a szeme megint könnyes lett.

- Ne mondd ezt, Emily! Simon nagyon becsületes em-

ber! Tudom, hogy tiszta szívből szeret, és nem tűnne el az

életedből szó nélkül. Biztos, hogy történt valami vagy

vele, vagy a családjával! Kérlek, engedd, hogy megkeres-

sem! Ha nem akarod, nem beszélek vele, majd valakitől ér-

deklődöm utána. Hidd el, nincs rosszabb, mint a bizony-

talanság. Nem bírom tovább nézni, ahogy szenvedsz!

- Még várok egy hetet, apám, és ha nem jelentkezik,

elengedem! Igaza van, ez a bizonytalanság felőrli az ide-

geimet. Már aludni sem tudok!

Noel átölelte a lányát és így mentek vissza a házhoz.

Lassan beköszönt az ősz, már sárgán hajladoznak a fű-

szálak és a bokrok levelei is lehulltak.

- Emily! Édesem! - jött eléjük Nancy. A szeme tele

volt aggódással.

- Látja, anyácskám! Ma sem jött el!

- El fog jönni, Emily! Tudom, hogy el fog jönni! Vala-

mi történt, ami miatt nem tud jelentkezni, ebben biztos

vagyok! - ölelte magához és megcsókolta hideg arcát.

- Igen, apa is ezt mondta, és én is tudom, de mégis

nagyon aggódom! Olyan furcsa, rossz érzés van bennem!

- Bíznod kell Simonban, Emily! Hidd el, amint teheti,

megint eljön!

A lány bánatosan hajtotta álomra a fejét. Sokáig nyitott

szemmel feküdt, de aztán lassan mégis elaludt. Hosszú

szempilláján egy könnycsepp remegett.

Reggel borongós, hűvös napra ébredt. Olyan volt az idő,

mint a hangulata. Amióta Simon elment, szinte egyetlen

egyszer sem nevetett.

Kiment a konyhába, ahol az apja és az anyja az asztalnál

ültek, láthatóan őket is megviselte a lány szomorúsága.

- Hogy érzed magad, kicsim? - simogatta meg a kezét

az apj a.

- Jól vagyok, apám! Köszönöm kérdését! - felelte, de

arcának sápadtsága, kezének remegése nem erről

árulkodott.

- Idd meg a meleg teádat, kicsim! Gyógyfüvekből főz-

tem, meglátod, segít egy kicsit jobb kedvre derülnöd!

- Nem hiszem, anyácskám! - felelte, de azért kezébe

vette a bögrét.

Noel kiment, hogy ellássa az állatokat.

- Emily! Ez nem mehet így tovább, kicsim! Tönkre te-

szed magad! - ült le mellé Nancy és aggódva nézett a

lányra.

- Látja, anyácskám, nekem volt igazam! - szólalt meg

elgondolkozva Emily.

- Miben volt igazad?

- Abban, hogy engem nem lehet szeretni! Jobb lett volna,

ha soha nem ismerem meg Simont!

- Kérlek, kislányom, ne beszélj így! Még hogy téged

neln lehet szeretni? Hisz nincs olyan ember, aki csak

ismer, hogy ne kedvelne! Simon pedig jelentkezni fog!

Meglátod!

- Emily! Emily! Gyere gyorsan! - hallották meg Noel

izgatott hangját.

- Mi történhetett odakint? - ugrott fel Nancy és az ab-

lakhoz lépett, majd összecsapta a kezét. - Ó, Emily! Menj

ki gyorsan, kicsim! - mondta ragyogó arccal, csillogó

szemmel.

Emily felállt és az anyja mellé lépett, majd az arca

felderült és mosolyra húzódott a szája. Repült az ajtó felé.

Feltépte és rohant kifelé, ahogy csak a lábai bírták.

- Simon! Simon! Kedvesem! - kiáltotta és könnyein át

a férfira mosolygott.

- Emily ! Édesem! - tárta ki a karj át a férfi. - Ha tudnád,

mennyire vártam ezt a percet! - suttogta és átölelte. Csók-

jaival borította be a lány arcát és fejét.

Noel és Nancy elérzékenyülve álltak egymás mellett.

Megkönnyebbülten lélegeztek fel, hisz Emily végre megint

boldog és vidám lesz.

- Mi történt veled, Simon? Miért nem jelentkeztél? -

kérdezte Emily, miután kibontakozott a férfi öleléséből.

- Sajnálom, hogy nemjöhettem, de nagyon beteg voltam.

Az ágyat nyomtam hetekig, nagyon magas lázam volt.

- Istenem! Mi történt veled? - kérdezte Emily.

141

- Nem tudom és a doktor sem tudja. Egyik percről a

másikra lettem rosszul. Felszökött a lázam és három hétig

nem is voltam magamnál. Kérlek, bocsáss meg, amiért

nem tudtalak értesíteni!

- Nem kell bocsánatot kérned, hisz semmi nem fontos,

csak az, hogy megint egészséges vagy és eljöttél hozzám.

Már azt hittem, elfelejtettél!

- Ne mondj ilyet, Emily! Soha nem lennék képes elfe-

lejteni téged! - mondta és a lány szemébe nézett.

Emily a száját csókra nyújtotta, de amikor ajkuk elvált,

különös érzés járta át. Mintha nem is Simon csókolta

volna meg. Most nem érezte azt a mindent elsöprő vágyat

és bizsergést a testében, mint azelőtt. Vajon mi történ-

hetett vele? Talán tudat alatt még mindig neheztel rá és a

feszültség nem oldódott fel benne? - próbált magyaráza-

tot találni az érzéseire.

- Menjünk be, mert nagyon hűvös van idekint! - fogta

meg a férfi kezét és bevezette a házba.

- Örülök, hogy megint látom, Simon! Isten hozta nálunk!

- nyújtott kezet Nancy, a férfi pedig megszorította, de nem

csókolta meg.

Emily egy kicsit furcsállotta, hisz Simon mindig olyan

udvarias és finom modorú volt, most pedig teljesen más-

ként viselkedik.

- Én is örülök, asszonyom! Remélem, jól van?

- Köszönöm, jól vagyok! - felelte Nancy és hellyel

kínálta.

- Simon! Mi történt, hogy ilyen sokáig nem láttuk? -

kérdezte Noel. Ő is leült az asztal mellé.

- Az imént mondtam el Emilynek, hogy nagyon magas

lázam volt, emiatt nem tudtam jönni. Három hétig voltam

eszméletlen, de most már jól vagyok! Nem kell aggód-

niuk! - mondta és mosolyogva nézett Emily felé.

Nancy öntött egy bögre teát és süteményt is rakott elé.

- Kérem, fogyassza el, Simon! Biztosan nagyon átfázott

a tengeren. Sajnos, elmúlt a nyár, jönnek a hűvös napok.

- Igen, elég csúnya az idő odakint, de ez engem egyál-

talán nem zavar. Alig vártam, hogy lássam Emilyt.

A lány arca kissé elvörösödött, amikor rá nézett. A szeme

azonban fényesen csillogott.

Robert megitta a teát, evett néhány szem süteményt,

aztán felállt.

- Megmutatnád a szobádat, Emily? - szólalt meg.

- Simon! Hisz ismered a szobámat! Csak nem felejtet-

ted el, hisz már az ágyamban is aludtál! - nézett rá a lány

kissé értetlenül.

- Persze! Bocsáss meg, talán furcsának találod és önök

is, - fordult a lány szülei felé - hogy így viselkedem, de

a doktor szerint egy kisebb memória-kiesést okozott a

magas láz. Azt mondta, ez hamarosan elmúlik.

- Így már minden érthető! - fogta meg a kezét Emily. -

Gyere, menjünk a szobámba! Ugye, megengedik, anyám?-

kérdezte a lány.

- Igen, hogyne! Menjetek csak! - felelte Nancy és a

férjére nézett, akin látszott, hogy épp annyira meg van

lepődve, mint ő.

- Szegény fiú! Amint megjött, rögtön észrevettem rajta

valami furcsát. Mintha csak külsőleg lenne önmaga! -

mondta Noel.

- Pontosan így látom én is, már a viselkedése más volt,

mint régebben. Azelőtt kedvesebb volt és kezet csókolt.

Persze, erre én nem tartok igényt, nem is azért mondtam,

csak meglepődtem, hogy mennyire megváltozott.

- Nem örülök neki, hogy kettesben vannak Emily szo-

bájában! - mondta Noel.

- Nos, ez nekem sem tetszik igazán, mindjárt be is

megyek hozzájuk. Nem illendő, hogy felügyelet nélkül

142 143

maradjanak! - mondta Nancy és meg is indult a lánya

! szobája felé.

-Nagyon kedves a szobád, Emily! - szólalt meg

Robert, miután körül nézett. Ezt mondta hangosan, de

magában iszonyattal állapította meg, hogy ez nem is

szoba! Náluk otthon a cselédek különb lakásban élnek!

i - Kicsit átrendeztem, mióta utoljára itt jártál. Az ágya-

, mat erre az oldalra tettük apával, tudod, tél előtt mindig

így tesszük. Nyáron kellemes az ablak mellett, de ha

odakint nagyon hideg van, jobb, ha a kályhához közelebb

fekszem.

- Igen, ez érthető! - felelte Robert, aztán tekintete a

piros szíven állt meg, majd odalépett és a kezébe vette.

- Emlékszel? - simult hozzá Emily.

- Mire? - fordult felé Robert.

- Hát erre a szívre. Akkor találkoztunk először, amikor

tőled kaptam! Remélem, ezt nem felejtetted el? - kérdezte.

- Hát persze, hogy nem! Polchesterben dobtam neked

rongylabdával! Arra is emlékszem, hogy az első eltört és

te nagyon sírtál! Hogyan is felejthetném el? - fordult felé

és magához ölelte. Mohón rátapadt az ajkára.

- Ne! Kérlek, Simon! - tolta el magától Emily. - Hogy

képzeled ezt? - nézett rá elképedve.

- De miért? Úgy viselkedsz, mintha most csókolnálak

meg először! - méltatlankodott Robert.

- Nem erről van szó, Simon!

- Hanem miről?

- Arról, hogy a szüleim bármelyik pillanatban belép-

hetnek! Viselkednünk kell, nem szeretnék kellemetlen

helyzetbe kerülni előttük és gondolom te sem! - mondta

Emily.

- De hisz ők is tudják, mennyire szeretjük egymást!

- Igen, ez igaz, de azért be kell tartanunk az illendő-

séget, Simon! Még nem vagyunk házasok!

144

- De azok leszünk hamarosan! Már beszéltem a szüle-

immel rólunk!

- Valóban? - csillant fel a lány szeme. - És mit szóltak

hozzá?

- Nos, nem nagyon nyilatkoztak, mert előbb meg akar-

nak ismerni. Gondolom nincs ellenedre, hogy találkozz

velük! Jó lenne még a hideg idő beállta előtt összehozni

egy estélyt a tiszteletedre. Természetesen a szüleidet is

szeretettel látjuk!

- Ó, Simon! Nagyon szeretném megismerni a családo-

dat, de annyira félek! - nézett rá Emily.

- Félsz? Mitől?

- Attól, hogy nem találnak majd hozzád valónak. Én

csak egy egyszerű lány vagyok, a te családod pedig biz-

tosan nagyon gazdag!

- Igen, gazdag, de ennek nincs jelentősége! Az, hogy

grófi családból származom, nem jelenthet akadályt, ha

szeretjük egymást. Ha megismernek, nekik is ez lesz a

véleményük. A szüleid nagyon kedves emberek, hidd el,

nem kell emiatt aggódnod. Nekik az a fontos, hogy én

boldog legyek, márpedig ez csak akkor következhet be,

ha te az enyém leszel! Annyira szeretlek és kívánlak,

Emily! - suttogta lázas tekintettel.

Emily elgyengült, amikor arra gondolt, ami a szigeten

történt. Majdnem Simoné lett!

- Bejöhetek? - lépett be az ajtón Nancy. Egy tálca süte-

ményt tartott a kezében.

- Hát persze, anyácska! Jöjjön csák! Épp Simon csa-

ládjáról beszélgettünk.

- Ó, hogy vannak a szülei? - kérdezte Nancy.

- Köszönöm, jól !

- Anyácskám, Simon grófi családból származik! -

mondta Emily.

145

- Ennek semmi jelentősége nincs a mi kapcsolatunk

szempontjából, asszonyom! - nézett rá Robert. - Szere-

tem Emilyt, és feleségül fogom venni, már ha önök is

áldásukat adják a frigyünkre!

- Azt hiszem, erről még korai beszélni, Simon! Még

alig ismerik egymást!

- Nem hiszem, hogy az időnek bármi köze lenne a sze-

relmünkhöz. Az első pillanatban megszerettem Emilyt és

ez az érzés csak egyre erősebb lesz. Szeretném mielőbb

feleségül venni, ha ő is akarja!

Emily arca kissé elpirult. Igaz, hogy beszélgettek már

arról, hogy majd összeházasodnak, de most, hogy ilyen

komolyan merült fel a téma, a torka elszorult. Amikor

Simon karjaiban feküdt és a férfi azt mondta, tisztán és

érintetlenül akarja oltár elé vezetni, azt hitte, belehal a

vágyakozásba és minden gondolkozás nélkül az övé lett

volna, most pedig szinte megrémült attól, hogy feleségül

menjen Simonhoz. Már másodszor érzi ezt a furcsa

érzést. Mi történt vele? Miért ez a különös érzés? Szereti

Simont jobban, mint az életét és mégis, amikor átöleli és

megcsókolja, nem élvezi. A hangja máskor teljesen el-

gyengítette, most azonban idegesíti. Megijedt magától,

mert biztos volt benne, hogy csakis vele van a gond.

- Azt hiszem, igaza van, Simon, tényleg nem sokat

számít, hogy mennyi ideje ismeri az ember egymást, de

csak akkor, ha az az érzés, amit éreznek mély és igaz.

Csak ebben az esetben nincs jelentősége, hogy mióta

ismerik egymást.

j - A mi esetünkben így van. A szerelmünk mély, őszinte

és örökké fog tartani. Már alig várom, hogy oltár elé

vezessem Emilyt és elvigyem innen!

Emily felkapta a fejét.

- De Simon! Miért mondod ezt? Nem emlékszel, hogyan

neveztük el ezt a szigetet? - kérdezte döbbenten.

146

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani, csak arra

gondoltam, hogy beutazhatnánk a világot! Szeretnék neked

megmutatni mindent, amit csak lehet! Persze, hogy em-

lékszem, hogyan neveztük el a szigetet, nagyon is szép-

nek találom, és borzasztóan szeretem. Már csak azért is,

mert te itt születtél, itt élsz és én itt éltem át veled életem

legszebb perceit.

Nancy szeme fényesen csillogott.

- Most megyek és elkészítem az ebédet. Gondolom,

velünk marad, Simon!

- Igen! Csak késő délután térek haza. Oly sokáig kel-

lett nélkülöznöm kedves társaságukat, most szeretném

bepótolni! - mondta.

Emily kezdett megnyugodni. Most pontosan olyan volt

Simon, mint azelőtt. Biztos, hogy csak a betegsége miatt

vett észre rajta változást, vagy talán nem is a férfi, hanem

ő az, aki már nem a régi !

A napot vidáman töltötték. Kártyáztak, és nagyokat

nevettek.

- Megkínálhatom egy pohárka vörös borral ebéd előtt,

Simon? - kérdezte Noel.

- Köszönöm, elfogadom! Nagyon szeretem a vörös bort!

Azt hiszem, a legfinomabb ital! Még a pezsgőnél is sokkal

többre becsülöm!

Emily felkapta a fejét.

- Én azt hittem, a pezsgőt tartod a legjobb italnak! Nem

emlékszel, amikor elmagyaráztad nekem?

- Igen, igen, de az ember ízlése változhat. Természe-

tesen a pezsgőt tartom ma is a legjobb italnak, de ilyenkor

ebéd előtt, többre tartok egy pohár jóféle vörösbort! -

nézett a lányra és zavarában rákacsintott.

Emily megint megingott. Simon olyan más lett! Igen!

Nem benne van a hiba, hanem valóban a férfi változott

meg.

Nem értette, hogy történhetett meg ez? Hogy változhatott

147

meg ennyire? Vagy talán a hosszú idő, amit egymás nél-

kül töltöttek, az teszi, hogy másnak látja? - tanakodott

magában.

Délután Robert elköszönt. Emily vállára terítette kötött

vállkendőjét és lekísérte a partra.

- Emily! Kicsikém! Miért vagy olyan tartózkodó? Egész

nap arra vágytam, hogy megismételjük azokat a perceket,

amelyeket már átéltünk itt a szigeten, emlékszel? Ha csak

rá gondolok, beleőrülök a vágyakozásba!

- Ó, Simon! Tudod, hogy én épp így érzek, de várnunk

kell !

- Mi lenne, ha feljönnél a hajómra? Még nem is láttad!

- ajánlotta Robert.

- Rendben van! - egyezett bele a lány. - Szeretném meg-

nézni !

- Akkor gyere! - indult a víz felé Robert, ahol a csónakját

hagyta. Besegítette a lányt, aztán ő maga is beszállt. A

hajóhoz evezett, majd felsegítette a hágcsón a lányt a

fedélzetre.

- Csodálatos! Milyen nagy ez a hajó! - mondta Emily.

- Igen! Gyere be a kabinba, ott nem fúj annyira a szél!

- fogta meg a kezét Robert, és a kabinba vezette.

Emily alaposan megnézett mindent, aztán elismerően

bólintott.

- Tényleg szép ez a hajó. Kívülről nem is látszik, milyen

nagy a belseje.

- Igen, tudod, ma már nagyon ritkán használjuk. Régen,

emlékszem, amikor kisgyermek voltam, sokszor száll-

tunk vízre vele. Nagy kirándulásokat tettünk és sokat

nevettünk. Ezek igazán szép emlékek, de ne beszéljünk

most az emlékekről, inkább a jövőről! - nézett a lányra,

majd odalépett és megfogta a derekát. Magához szorította

és megcsókolta.

148

Emily megremegett, de most nem azért, mert a csóktól

szinte az eszét vesztette, hanem azért, mert az a különös

érzés, ismét rátört. Amióta Simon visszajött a szigetre,

valahogy más lett minden.

- Emily ! Mi van veled? - kérdezte Robert és a kezével

a lány állát felemelte. Kényszerítette, hogy a szemébe

nézzen.

- Semmi ! Semmi ! - felelte gyorsan, de nem tudott sokáig

a férfi szemébe nézni.

- Nézd, kedvesem! Érzem, hogy valami bánt! Kérlek,

mondd el, biztosan tudok segíteni! Most annyira más vagy!

Amikor utoljára találkoztunk, szinte egybeolvadt a tes-

tünk, most pedig olyan érzésem van, mintha menekülnél

tőlem!

- Nem, nem, Simon! - tiltakozott a lány hevesen. Tudta,

hogy a férfi igazat mond, nagyon is jól tudta, de nem akart

neki fájdalmat okozni. Egyszerűen nem értette magát.

Mitől változott meg az a csodálatos érzés, amelyet kivál-

tott belőle? Mitől? Miért nem érzi most is azt a boldogsá-

got, amikor ránéz, vagy megöleli? Biztos, hogy benne van

a hiba? - töprengett.

- De igen, Emily! Engem nem tudsz becsapni! Érzem,

hogy más lettél! Hiába próbálok közeledni hozzád, mint-

ha egy magas fal emelkedett volna közénk, amióta nem

találkoztunk. Talán megjelent valaki más az életedben? -

kérdezte és a hangja ingerülten szólt, de látszott is rajta,

hogy nagyon ideges. Az arcának egyik izma állandóan

rángatódzott. Ezt eddig Emily még soha nem tapasztalta.

- Igen, igazad van, Simon! Tényleg van valami, ami

megváltozott kettőnk között! Nem akarok neked hazudni,

hisz megbeszéltük, mindig őszinték leszünk egymáshoz.

- Szóval, van valaki más...

- Nem! Nincs! Hogy gondolhatsz rólam ilyet? - nézett

rá Emily elhomályosult tekintettel. - Senkivel nem talál-

149

koztam és nem is jött hozzánk idegen, hogy lehetne hát

más az életemben? Egyébként is csak téged szeretlek!

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem érzem!

Olyan hideg lettél! - nézett mélyen a szemébe Robert. - Ez

engem nagyon bánt, mert nem tudom, mi okozza? -

mondta,

miközben nagyon is tisztában volt vele, s ettől lett annyira

ideges. Emily ugyan nem jött rá, hogy ő nem Simon, de a

teste, az érzései igen. Csak nehogy valami gond legyen

emiatt! - rémült meg, aztán a lányra mosolygott. - Ha te

azt mondod, hogy csakis engem szeretsz, megnyugtatsz!

Nem akarlak kényszeríteni semmire, édesem! Ha nem

akarod, hogy megcsókoljalak, nem teszem!

- De! Nagyon is akarom! - fogta meg a kezét Emily. -

Alig vártam, hogy visszatérj hozzám, talán épp az a baj,

hogy nagyon is vártalak!

- Hát most itt vagyok, és soha többé nem hagylak el!

Veled akarok élni, Emily! Szeretlek, amióta csak meglát-

talak, és azt akarom, hogy mielőbb a feleségem légy! De

hisz erről már beszéltünk, nem emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem, csak... csak még korainak

tartom, Simon! Várjunk egy keveset!

- Mire? Mondd, Emily, mire váijunk? Szeretjük egy-

mást, a szüleidnek nincs kifogása ellenem, az enyémek is

meg fognak szeretni. Van lakásunk, nem lesznek anyagi

gondjaink! Mire várjunk hát?

- Én... nem is tudom! - hebegte a lány, égő arccal.

Teljesen kifogyott az érvekből, semmi nem jutott eszébe.

Csakis a szíve dobbanása figyelmeztette, hogy valami

nincs rendben!

- Emily! Azt hiszem, te félsz tőlem!

- Hogy mondhatsz ilyet, Simon? Hogy félnék tőled,

amikor annyira szeretlek? - nézett rá a lány döbbenten.

- Akkor másként fogalmazok. Nem tőlem félsz, hanem

attól, ami történni fog kettőnk között, de hidd el, erre

I50

semmi okod. Vigyázok majd rád, és nagyon finom leszek.

Ilyen finom! - suttogta és átölelte, majd a kabin falához

szorította, és mohón csókolni kezdte. Először a száját,

aztán a nyakát és egyre lejjebb.

Emily megpróbálta élvezni, de bármit tett, nem sikerült.

- Ne! Kérlek, Simon! Ne! - tolta el a férfit, aki mámo-

ros tekintettel nézett rá.

- Mi történt, drágám? Miért nem akarod? - kérdezte.

- Vissza kell mennem a partra, Simon! A szüleim ag-

gódnak, azt mondtam, nem maradok el sokáig! - mondta,

és hátra simította a haját.

- Jól van! Akkor menjünk! - mondta Robert és kinyi-

totta a kabin ajtaját. Emily jól látta, hogy nagyon neheztel

rá, de nem tehetett semmit. Megpróbált mindent, de nem

ment!

Robert a partig vitte, aztán kisegítette a csónakból.

- Mikor jössz megint? - kérdezte a lány.

- Amikor csak akarod. Te mondd meg, mikor akarsz

látni újra? Nem akarok a terhedre lenni, Emily, és nem

szeretném, ha tolakodónak tartanál!

- Kérlek, Simon! Ne mondd ezt! Sajnálom, hidd el,

nem tudom, mi van velem! Szeretlek, és a feleséged aka-

rok lenni, ez biztos! Ölelj át és csókolj meg! - mondta

remegő hangon.

Robert átölelte és megcsókolta. Hosszan és forrón.

- Nos, mikor jöjjek megint? - kérdezte a férfi, miután

elengedte.

- Holnap!

- Nem, holnap nem lehet, kedvesem! Tudod, segítenem

kell az apámnak, hamarosan én veszem át a helyét. Há-

rom nap múlva megint eljövök! Rendben?

- Igen! Nagyon várlak, Simon! - simogatta meg a férfi

arcát. Ujja hirtelen valami furcsát érzett a haja tövében.

Jobban megnézte és egy mély heget pillantott meg. -

I51

Simon! Ez mi? Még soha nem láttam! - nézett rá

meglepődve.

- Már hogyne láttad volna, szerelmem? Hisz egészen

kicsi voltam, amikor leestem a ló hátáról, és egy éles üveg-

szilánk megsértette. Biztos, hogy láttad már, csak nem

figyelted meg! - mondta kissé idegesen.

- Igen, igazad lehet! Látod, azt hittem, az arcod min-

den apró kis részletére emlékszem, de tévedtem. Vigyázz

magadra, Simon!

- Te is, Emily és gondolj rám olyan szerelemmel, mint

én rád! Minden pillanatban csak te jársz az eszemben,

bármit is csinálok! Megváltoztattál, kedvesem! Bolondu-

lásig szeretlek! - intett a kezével és visszaült a csónakba.

- Én is szeretlek, Simon! - lengette meg a zsebkendőjét.

Robert visszaevezett a hajóig, aztán felhúzta a csóna-

kot a fedélzetre, majd megfordult és elhagyta az öblöt.

Ideges volt, tudta, hogy ha nem történik valami, akkor

Emily rá fog jönni, ő nem Simon! Ennek nem szabad

megtörténnie !

A szél feltámadt és a hajó gyorsan haladt előre. A férfi

arra gondolt, eljött az ideje, hogy az anyja és az apja meg-

tudja, Robert örökre eltávozott. Már napokkal ezelőtt el-

készítette a levelet, amelyet ma fog odaadni. Tudta, hogy

szörnyű fájdalmat okoz ezzel a szüleinek, de most csak az

volt a fontos, hogy elérje a célját. Kell neki Emily, és nem

mond le róla senkiért és semmiért!

- Apa! Anya! - lépett be az ajtón.

- Simon! Fiam! Örülök, hogy minden baj nélkül meg-

jöttél! Hogy van Emily és a szülei? - kérdezte az anyja

,

miután megölelte a fiát. Egészen közel hajolt hozzá, hogy

lássa az arcát.

- Jól vannak, anyám! Remélem, nagyon hamar talál-

kozhatnak és megismerhetik egymást. Tudja, drága anyám,

minden perccel jobban és jobban szeretem Emilyt. Alig

várom, hogy feleségül vehessem! Meg akarok nősülni,

amilyen hamar csak lehet, mert nem bírom nélküle

tovább! Azt szeretném, ha mindig mellettem lehetne!

- Látom, a szerelem tényleg nagyon mély, amit ez iránt

a lány iránt érzel, Simon! Nem is akarlak lebeszélni róla,

mielőbb hozd el, hogy megismerhessem. Igazad van, nem

az a fontos, hogy egy szegény halász gyermeke, csakis az

számít, hogy megértsétek és szeressétek egymást. Nem

akarok közétek állni, nekem a legfontosabb a két fiam

boldogsága az életben.

Robert lehajtotta a fejét.

- Simon! Mi van veled, fiam? Látom, hogy valami baj

van! Mi történt? - lépett mellé az apja és a vállára tette a

kezét.

- Jaj, apám! Nem is tudom, hogy mondjam el! Olyan

szomorú vagyok, a szívem majdnem megszakad! - takarta

el a kezével az arcát és elfordult. Úgy tett, mintha rázná a

zokogás.

- Simon! Mi történt? - kiáltott fel az anyja kétségbe-

esve.

- Jobb lesz, ha bemegyünk a szalonba és leülnek, anyám!

- szólalt meg Robert, megtörölve a szemét, melybo si-

került egy könnyet kipréselnie.

- Gyere, kedvesem! - fogta meg a gróf a felesége kezét

és bevezette a szalonba. Miután mind a ketten leültek,

Robert elővette a levelet.

- Mi ez, fiam? - kérdezte az apja.

- Egy levél ! - felelte.

- Roberttől jött? - csillant fel az anyja szeme. - Kérlek,

olvasd el, mit ír? Jól van? Miért ment el olyan váratlanul?

- záporoztak a kérdései.

Robert torka összeszorult. Most, hogy eljött a nagy pil-

lanat, ő is megszeppent egy kissé. Amíg csak terv volt,

152 153

addig nem érezte a súlyát, de most, hogy látta a szülei

csillogó szemét, aggódó arcát, a szívébe nyilallt, de csak

egy pillanatig. Nyelt egy nagyot, aztán megszólalt.

- Nem tőle jött, de vele kapcsolatos! - felelte.

- Mi az, hogy vele kapcsolatos? - állt fel a gróf és el-

vette a fia kezéből a levelet. Beleolvasott, majd falfehéren

rogyott le a grófné mellé. A kezében remegett a levél.

- Mi van a levélben, Fred? Kérlek, mondd már! - fogta

meg a grófné a férje kezét és megrántotta.

- Jaj, Caroline! Nem is tudom, hogy mondjam el, mi

áll a levélben! - mondta férfi és szeméből kigördült egy

könnycsepp.

- Ugye, nincs semmi baja Robertnek? Ugye, Fred? -

rángatta meg ismét a kezét.

- De igen, drágám! Nagy baj történt a fiúnkkal! Nem

titkolhatom el előled, hisz az édesanyja vagy!

- Ne kínozz tovább, Fred! Kérlek, mondd már meg, mi

van abban a levélben? - nézett rá könyörögve a grófné.

- Drágám, Robert nincs többé! Meghalt!

- Nem! Nem! - kiáltott fel a grófné, aztán ájultan ha-

nyatlott a kanapé támlájára.

- Gyorsan, Simon! Hozd a repülő sót! Kérlek, menj

már! - kiáltott a fiára a gróf.

Robert elszaladt, majd hamarosan visszajött. A gróf

kinyitotta az üveget, és a felesége orra alá tartotta. A

grófné lassan kezdett magához térni.

- Mi történt velem? - kérdezte és a férjébe kapasz-

kodott.

- Elájultál, Caroline!

- Elájultam? Én soha nem ájultam még el! Mi történt

velem? - kérdezte, de aztán már meg sem várta a választ,

hangosan felzokogott. - Ó, istenem! Robert! Drága kicsi

fiam! Nem hiszem el, hogy nincs többé, Fred! Nem

hiszem el! Isten nem lehet ilyen kegyetlen! Robert olyan

154

jó fiú volt! Tiszta, őszinte és annyira szerette a családját!

Mi történt vele? Hogyan halt meg? - kérdezte és könnyes

arcát hol a férjére, hol a fiára emelte.

- Baleset érte, anyám!

- De mikor hozzák haza a holttestét? El kell temetnünk

őt itt a birtokon, a családi kriptában! Kérlek, Fred, mielőbb

intézkedned kell! - motyogta, mint aki nincs magánál.

- Anyám! Robert teste a tengerbe veszett. Egy hajóról

esett a vízbe. Sajnos egy csapat cápa közelében... Annyira

sajnálom, hogy nekem kellett ezt elmondanom, drága

anyácskám, de én itt vagyok, és soha nem hagyom ma-

gára! Nagyon szeretem, rám mindig számíthat! - ölelte át

a zokogó asszonyt, aki a mellére borult.

- Már csak te maradtál nekünk, Simon! Kérlek, soha

többé ne ülj hajóra! Nem akarlak elveszíteni!

- Nem kell féltenie, anyám! Tudok magamra vigyázni,

engem nem fognak elveszíteni!

- Fred! Kérlek, kísérj fel a szobámba! Nagyon rosszul

érzem magam! - mondta a grófné és fájdalmasan nézett a

férjére.

- Segítek én is, anyám! Kérem, vigyázzon magára, nem

szeretném, hogy baja essen! Szükségem van magára, erre

kell most gondolnia! Én élek és ez adjon erőt a fájdalom

elviseléséhez! Nekem is nagyon fáj, hogy Robert nincs

többé, hisz ő olyan jó testvér volt! Soha nem fogom elfe-

lejteni! - mondta, és egyre hitelesebben játszotta Simon

szerepét. Tényleg fájt neki az anyját így látni, de tudta, ha

ezen túl lesznek, már semmi sem áll az útjába. Emily a

felesége lesz és az egész vagyon az övé!

A grófné nagyon rosszul érezte magát, ezért el kellett

hívni hozzá a doktort, aki ágynyugalmat rendelt neki, de

az asszony képtelen volt fekve maradni.

- Fred! - szólalt meg az ablak előtt ülve.

- Igen, drágám? - fogta meg a gróf a kezét.

155

- Szeretném, ha mielőbb megtartanánk Robert fiúnk

búcsúztatását. Kérlek, beszélj a pappal!

- Elég erős vagy ehhez, kedvesem? A doktor...

- Kérlek, Fred! Ne beszélj nekem a doktorról. Ha rá

hallgatnék, akkor hetek múlva sem kelhetnék fel. Erős

leszek, megígérem, de addig nem tudok nyugodni, amíg a

végtisztességet meg nem adjuk neki!

- Bejöhetek? - dugta be a fejét az ajtón Robert.

- Simon! Drága gyermekem! Gyere, gyere ide hozzám!

- nyújtotta ki mindkét kezét az anyja. Robert amint köze-

lebb jött, szinte megdöbbent, amint az arcába nézett.

Néhány óra alatt több évet öregedett.

- Itt vagyok anyácskám! Hogy érzi magát? - kérdezte.

- Köszönöm, jól vagyok! - felelte. - Épp arról beszél-

tem apáddal, hogy szeretném, ha mielőbb megtartanánk a

gyászszertartást. El akarok búcsúzni a fiamtól, és meg

akarom neki adni a végtisztességet.

- Egyet értek önnel, anyám! Mikor akarja? - kérdezte

Robert.

- Holnap! - felelte a grófné olyan határozottan, hogy

sem neki, sem az apjának nem volt mersze ellenkezni.

- Legyen, ahogy akarja, anyácskám! Nekem van egy

javaslatom! Megengedik, hogy elmondjam? - kérdezte.

- Hát persze, Simon! Mondd csak, drága kisfiam! -

simogatta meg az anyja a kezét.

- Arra gondoltam, mi lenne, ha a hajónkon tartanánk

meg a búcsúztatást? Szegény Robert a tengerben vesztette

életét, ott kell tőle búcsút vennünk! Az atya velünkjön, és

a tengerre kihajózva tartja meg a gyászszertartást. Azt

hiszem, ennyivel tartozunk szegény bátyámnak!

- Igen, fiam! Igazad van! Ez nagyon szép lenne! - fe-

lelte az anyja.

- Akkor megyek és intézkedem! Apám maradjon csak

ön mellett, anyácskám! Bízzanak rám mindent. Felkere-

156

sem a papot, és veszek rengeteg virágot, hogy beborítsa a

tenger hullámait, amely olyan kegyetlenül rabolta el to ünk

Robertet! - mondta, aztán csendben kiment a szobából.

- Istenem! Milyen drága egy gyermek ez a Simon!

Mintha teljesen megváltozott volna! Te nem úgy látod,

Fred? Most annyira hasonlít Robertre!

- Igen, nekem is feltűnt, milyen más lett. Eltűnt az a

szeleburdiság, a bohóckodás az életéből és megkomolyo-

dott. Talán ez a tragédia tette! Biztos, hogy őt is nagyon

megviselte, bár nagyon erősnek mutatja magát, mégis

tudom, hogy ha a szobájába magára marad, könnyezik.

Azért, soha nem változik meg annyira, hogy ne maradjon

az a Simon, akinek született, akinek megszerettük! -

mondta az apja.

- Ó, Fred! Miért büntet minket az Úr ilyen nagyon?

Soha nem vétettünk senkinek, miért hát ez a fájdalom, ez

a mérhetetlen szomorúság?

- Caroline, drágám! Meglátod, hogy majd erőt is ad,

hogy átvészeljük. Az idő segít, meglátod!

- Idő? Nem tudom, de valahogy elfáradtam. Szeretnék

megpihenni végleg!

- Kérlek, drágám! Ne mondd ezt! Ne keseríts el még

jobban! - ölelte meg a feleségét és könnyes szemét rá-

emelte.

- Alig látok már, Fred! Nem látom a fiam arcát, nem

fogom látni az unokám mosolyát, csillogó szemét! Nem

élem túl, ha teljesen elveszítem a látásomat! Ez is nagyon

bánt, de eddig nem nagyon figyeltem oda rá, hisz itt vol-

tatok mellettem és ez volt a legfontosabb. Sajnos, Robert

már soha többé nem lesz itt és ez szörnyű! Mi értelme van

az életemnek?

- Caroline! Hogy mondhatsz ilyet? Még jó, hogy sze-

gény Simon nem hallotta! Ne feledkezz meg róla, neki

még sokkal nagyobb szüksége van rád, mint Robertnek.

157

Ő olyan erős volt és határozott. Már kamasz korában is

két lábbal állt a földön, Simonnal ellentétben. Neki

mindig szüksége volt az anyjára! Hát nem emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem, de már az ő élete is révbe

ért. Hamarosan feleségül veszi azt a kedves lányt, akit

annyira szeret és már nem lesz rám szüksége!

- De igen, Caroline! Egy gyermeknek mindig szüksége

lesz az anyjára, még akkor is, ha már saját gyerekei

lesznek!

Magamról tudom, milyen fájdalmas volt elveszíteni...

- Bocsáss meg, drágám! Igazad van, nem lenne szabad

ilyen gondolatokkal foglalkoznom! Talán isten segít raj-

tam, és megint láthatok majd! Küzdeni fogok, hogy ne

uralkodjon el rajtam a szomorúság és a fájdalom! Te és

Simon majd segítségemre lesztek ebben! - vágta el a férfi

szavát.

- Így lesz, drágám! Meglátod, minden rendben lesz!

Másnap délután, mikor a nap elérte az ég alját és vér-

vörös színbe borította a tengert, a pap misét mondott

Robert William lelki üdvéért. Méltatta példás életét és azt

a szeretetet, amelyet a családjával szemben tanúsított.

Caroline grófnő a férjébe és a fiába kapaszkodott. A

tengert nézte, és a szeméből egymás után gördültek le a

könnyek.

Amikor a pap befejezte, mindannyian a virágszirmokat

tartalmazó tartály felé fordultak és addig szórták a virá-

gokat, amíg mindent el nem borítottak. Olyan volt az

egész, mint egy úszó virágoskert.

- Nyugodj békében, fiam! A szívünkben örökké élni

fogsz! Soha nem felejtünk el téged! - mondta a grófné, és

addig nézte a vizet, amíg csak a hajó ki nem kötött a

partnál.

Robert másnap reggel hajóra szállt és Emilyhez sietett.

Alig várta, hogy elmondja a szomorú hírt, ami miatt nem

tudott időben érkezni.

A nap elbújt a felhők mögé, egyáltalán nem volt kelle-

mes az idő. Semmi kétség nem fért hozzá, beköszöntött

az ősz.

Amikor lehorgonyzott és a csónakot a vízre eresztette,

hatalmas hullámok csapkodtak, alig tudott beszállni.

Minden erejére szüksége volt, hogy a parthoz evezzen.

Mire kikötött, csurom vizes lett és teljesen kimerült.

Felnézett a sziklára, de tudta, hogy Emily most nincs

ott. Ilyen időben biztosan nem jön le a partra.

Összefogta magán a kabátját és hosszú lépésekkel elin-

dult a ház felé. A szíve a torkában dobogott, mint mindig,

valahányszor Emilyre gondolt. Most már minden akadály

elhárult az útból, amint a lány igent mond, feleségül veszi.

Remélte, hogy nem kell sokáig várakoznia, mert a vágy,

amely tombolt a testében Emilyt követelve, lassan már

fékezhetetlenné válik.

- Simon! - ugrott a nyakába Emily, amint belépett az

ajtón. - Csakhogy itt vagy! Ha tudnád, mennyire várta-

lak! - ölelte át és a száját csókra nyújtotta.

Robertet meglepte ez a fogadtatás, hisz Emily olyan

tartózkodó és hideg volt, amikor néhány nappal ezelőtt itt

j árt.

- Emily! Drágám! Mennyire örülök, hogy mosolyogni

látlak! Ezek szerint már vártál rám? - kérdezte és körül

nézett, de nem látta sehol a lány szüleit.

- Nagyon vártalak, kedvesem! El sem tudod képzelni,

mennyire! Folyton az járt a fejemben, hogy megbántotta-

lak az elutasító viselkedésemmel. Kérlek, bocsáss meg

nekem !

- Már el is felejtettem, édesem! Ez a csók, mindent

feledtetett velem. Tudod, rám is fért egy kis öröm! -

mondta, és szomorúan lehajtotta a fejét.

- Simon! Mi történt? Hallom a hangodon, hogy valami

baj van! Ugye, nem a szüleiddel történt valami? - kér-

159

dezte aggódva, és csak most vette észre, hogy a férfi

talpig feketében van.

- Sajnos nagy baj történt, Emily! Nem a szüleimmel,

hanem a bátyámmal! Nem is tudom, beszéltem már

neked róla? - kérdezte. Eszébe jutott, hogy ez még nem

volt téma közöttük, de lehet, hogy Simon már említette,

hogy van egy ikertestvére. Ennek nem igazán örült volna!

- Mi történt a bátyáddal? - kérdezte Emily, nem is vá-

laszolt a feltett kérdésére. Látszott rajta, mennyire meg-

rémült.

- Szörnyű baleset érte! - felelte Robert és annyira

szomorú lett, hogy a szemében igazi könnyek csillantak

meg. Igazából szerette a testvérét a maga módján, de az,

hogy boldogabb és sikeresebb legyen mint ő, ezt nem

viselte volna el. Pláne, hogy egy ilyen csodálatos lányt

talált, nagyon ingerelte és semmiképp nem tudott volna

belenyugodni, hogy Simon feleségül vegye. Nem mintha

nem lett volna elég nő az életében, de ilyen mint Emily,

nem volt! Ezért nem bánta meg, amit tett! Emily min-

denért kárpótolja, még a lelküsmeretét is megnyugtatja!

- Baleset? - nézett rá Emily kitágult szemekkel.

- Igen! Sajnos, a bátyám meghalt, Emily!

- Nem! - sikoltott fel a lány együtt érzően. - Ó, Simon!

Annyira sajnálom! Szegény szüleid, most biztosan na-

gyon rosszul érzik magukat!

- Hát, nem könnyű egyikünknek sem. Anyámat viselte

meg legjobban. Azért nem jöttem hamarabb, mert tegnap

volt a gyászszertartás a tengeren. Olyan fájdalmas és

szívbemarkoló volt! Ó, Emily! Kérlek, ölelj most magad-

hoz! Nagyon nagy szükségem van a szeretetedre, a közel-

ségedre! - térdelt le a lány elé.

Emily letérdelt hozzá, átölelte és a fejét simogatta.

Noel és Nancy beléptek a házba, de a fiatalok nem vet-

ték észre őket.

- Jó napot, Simon! - köszönt Noel elég hangosan, mire

Robert felugrott.

- Jó napot, uram! Asszonyom! - hajolt meg Nancy előtt.

- Elnézést, amiért ilyen helyzetben találtak bennünket, de

nem az, aminek hiszik. Sajnálom, hogy...

- Anyám! Simonnak meghalt a bátyja! Szörnyű baleset

érte a tengeren! - vette át a szót Emily. - Szegény olyan

szomorú, csak megpróbáltam megnyugtatni!

- De, hisz semmi rosszat nem csináltatok, kicsim! -

mondta az anyja. - Sajnálom, Simon! Kérem, fogadja

őszinte részvétünket! Kérem, tolmácsolja a szüleinek is!

Mi aztán tudjuk, milyen szörnyű fájdalommal kell meg-

küzdenie.

- Köszönöm, Mrs. Aston! - csókolt neki kezet Robert.

- Igen, Simon! Fogadja együttérzésünket! Megértem,

milyen nagy csapás ez a szüleinek! - nyújtott kezet Noel is.

Nancy szeméből kigördült egy könnycsepp.

- Elnézést! - mondta és gyorsan kiment a konyhába.

Noel utána sietett.

- Igazán nagyon kedvesek a szüleid, Emily! Nagyra

értékelem az együttérzésüket, de fogalmuk sincs, milyen

fájdalommal jár ez a tragédia.

- De igen, Simon! Pontosan tudják! Nekem is volt egy

nővérem, aki a tengerbe fulladt. Még nagyon kicsi volt. A

szüleim tehát tisztában vannak vele, mit jelent egy gyer-

mek elvesztése! - mondta Emily.

- Sajnálom, drágám! Ezt nem tudtam!

- Nem meséltem neked róla? - kérdezte a lány.

- Nem, nem emlékszem! Bár ki tudja, most annyira

össze vagyok zavarodva, azt sem tudom, mit beszélek!

Tudod, most, hogy a bátyám elment, minden rám maradt.

Nagyon nagy felelősség egy ilyen hatalmas birtok veze-

tése, mint a miénk. Hamarosan át kell majd vennem apám

helyét, ezért lehet, hogy nagyon hamar meg kell házasod-

160 161

nom. Mit gondolsz, Emily, tudnál velem élni? - nézett a

lányra.

- Simon! Én már megmondtam neked, hogy szeretlek

és nincs más vágyam, mint az, hogy feleségül menjek

hozzád. Veled akarom leélni az életemet!

- És azt sem bánod, ha előbbre hozzuk az időpontot és

nem várunk tovább?

- Nem! Minden úgy lesz, ahogy akarod, Simon! Te vagy

a világon a legjobb ernber és én hálás vagyok istennek,

amiért hozzám vezérelt.

- Akkorjó lenne, ha a szüleidnek is elmondanánk, hogy

fel tudjanak készülni az eseményre.

- Simon!

- Igen? - nézett rá a férfi. Emily testén megint végig-

futott az a különös érzés. Simon most olyan más volt! Itt

áll előtte és neki mégis az az érzése, hogy nem ő az. Már

azt hitte, túl van ezen, de nem! Nem értette, mi történik

vele már megint?

- Azt hiszem, előbb be kellene mutatnod minket a szü-

leidnek. Sem engem, sem a szüleimet nem ismerik, addig

nem beszélhetünk a házasságról, amíg ők is áldásukat

nem adják ránk.

- Igazad van, drágám! Ma este mindent megbeszélek

velük.

- Szerintem jobb lenne néhány hónapot várni, hisz a

gyász nagyon mély és nem hiszem, hogy okos dolog

lenne előhozakodni a házassággal.

- De én már nem tudok tovább várni, Emily! Legalább

akkor a jegyességünket hozzuk nyilvánosságra! Meg

akarom venni neked a jegygyűrűt!

- Rendben! Amint a szüleid beleegyeznek a házassá-

gunkba, megveheted a gyűrűt, Simon! Aztán ha letelt a

gyász, oltár elé vezethetsz!

- Nem, Emily! Én olyan sokáig nem tudok várni. A

gyász egy év és az nagyon hosszú idő. Szerintem a szü-

leim meg fogják érteni, hogy nem tudjuk kivárni. Azzal,

hogy összekötjük az életünket, nem sértjük meg Robert

emlékét. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt akarná!

- Talán igen, de nem tudhatod, mit gondolnak erről a

szüleid.

- Jól van, Emily! Még ma este megbeszélem ezt az

ügyet a szüleimmel! - ölelte át a lányt Robert és megcsó-

kolta a száját.

A nap gyorsan elrepült. Az idő legnagyobb részét a házban

töltötték, hisz nagyon csúnya idő volt odakint, ezért amikor

Robert hazafelé indult, a lány nem is kísérte le a partra.

- Kérlek, vigyázz magadra, Simon! - ölelte át a nyakát

Emily és egy utolsó csókot váltottak.

- Ne félj, nem történhet bajom, hisz az élet a legna-

gyobb boldogságot tartogatja számomra. A feleségem

leszel, Emily és nekem ez jelent mindent! - nézett rá

perzselő tekintettel a férfi és elindult.

A tenger viharos volt, de Robertet ez egyáltalán nem

érdekelte. A szíve tele volt boldogsággal és örömmel,

mert tudta, végre az övé lesz Emily!

Csillogó szemmel lépett a kastélyba, mely most nagyon

csendes volt és szinte kihaltnak tűnt. Egyetlen hangot nem

lehetett hallani, a személyzet is úgy járt-kelt, mintha nem is

léteznének.

Robert felszaladt a szülei szobájába. Kopogott az ajtón,

aztán belépett.

- Anyácskám! Apám! Megjöttem! - mondta moso-

lyogva. Megölelte az apját, az anyját pedig megcsókolta.

- Jó, hogy megjöttél, fiam! Már nagyon vártunk! Nem

szeretem, hogy ebben az időben a tengert járod! - nézett

rá az apja. -Anyád már annyira aggódott, hogy majdnem

rosszul lett.

162 163

- Nem kell aggódnia, anyám! Tudja, hogy én mindig

megjövök!

Az anyja felzokogott. Robert rádöbbent, hogy milyen

tapintatlan volt.

- Bocsásson meg, anyám, nem akartam megbántani!

Sajnálom, meggondolatlan voltam!

- Semmi baj, fiam! Ne hidd, hogy te emlékeztettél a

bátyádra! Nem! A nap minden pillanatában rá gondolok!

- Anyácskám! Higgye el, nekem is nagyon fáj, hogy

Robert már nem lehet köztünk, de nem tehetünk mást,

bele kell nyugodnunk. Segíteni szeretnék, hogy egy kicsit

megnyugodjon! Talán tudnék is!

- Miről beszélsz, fiam? - kérdezte az apja.

- A házasságomról Emilyvel, apám! Úgy döntöttem,

nem várok tovább!

- Simon! Az ég szerelmére, hogy mondhatsz ilyet! Még

csak néhány napja veszítettük el a testvéredet! - nézett rá

az apja döbbenten.

- Épp erről van szó, apám! Nem akarom én megsérteni

a testvérem emlékét, csak nem bírom nézni, mennyire

szenvednek. Azt gondoltam, ha összeházasodunk Emily-

vel, ez némileg elterelné a gondolataikat. A készülődés és

az ezzel járó teendők talán átsegítenek mindannyiunkat

ezeken a nehéz napokon. Nem akarok világraszóló

vígasságot, csendes, családi esküvőt szeretnénk. Kérem,

apám, anyám, gondolják át és egyezzenek bele. Szeretném

meghívni Emilyt és a szüleit, hogy megismerjék őket.

- Jól van, fiam, meggondoljuk! - bólintott az apja.

- Köszönöm, apám! Most megyek és átöltözöm, mert

bőrig áztam! - mondta Robert és csendesen kiment a

szobából.

- Caroline! Kedvesem! - fogta meg a gróf a felesége

kezét. - Mit gondolsz arról, amit Simon mondott? - kér-

dezte.

164

- Nem is tudom, Fred. Azt hiszem, helytelen lenne

most egy esküvővel foglalkozni, amikor a szívünk tele

van fájdalommal, és mélységes gyászban vagyunk.

- Én úgy hiszem, igaza van Simonnak! Ez a készülő-

dés segítene rajtunk! Robert fiúnk is biztosan egyetért

velünk odafent a mennyekben. Egyezzünk bele, hogy

Simon nőül vegye azt a lányt!

- Nem! Szó sem lehet róla! - rázta meg a fejét a grófné.

- Ez kegyeletsértés lenne!

- Drágám! Hidd el, nem lenne az, de ha úgy gondolod,

várjunk az esküvővel, ám annak nem látom semmi akadá-

lyát, hogy végre megismerjük azt a kislányt és a szüleit.

Egy kis beszélgetés csak jót tenne mindkettőnknek! Kér-

lek, legalább ezt ne tagadd meg a fiadtól!

A grófné elgondolkozott, aztán bólintott.

- Jól van, Fred! Igazad van! Az, hogy Robert meghalt,

nem lehet akadálya Simon boldogságának. Legalább ő,

aki megmaradt nekünk, ő legyen boldog! Mondd meg neki,

hogy hívja meg Emilyt és a szüleit a jövő hét végére.

- Jobb lenne, ha te mondanád meg neki, drágám! Tu-

dod, érted aggódik annyira, talán egy kicsit megnyugodna,

ha a te szádból hallaná a jó hírt.

- Akkor kérlek, segíts! Menjünk át a szobájába! - állt

fel a grófné és a férjébe kapaszkodott.

Robert lehunyt szemmel feküdt a testvére ágyán és Emily-

re gondolt. A szülei kopogása zavarta meg az

álmodozásban.

- Apám! Anyám! - ült fel meglepetten. Erre a látoga-

tásra most egyáltalán nem számított, hisz az anyját na-

gyon rossz állapotban hagyta a szobájában.

- Simon! Azért jöttünk be hozzád, hogy megmondjuk,

meggondoltuk a javaslatodat! - szólalt meg az apja.

- Igen? - nézett rá Robert remegő szívvel. Arra gon-

dolt, most dől el a sorsa. Ha a szülei nem hajlandók elfo-

gadni a javaslatát, anélkül veszi nőül a lányt!

165

- Kisfiam! Ha neked tényleg olyan fontos az a kislány,

legyen úgy, ahogy szeretnéd! - mondta az anyja és leült a

fia mellé az ágyra. Kezébe vette a kezét. - Nekünk a te

boldogságod a legfontosabb, ezért apáddal úgy döntöt-

tünk, jövő hét végére hívd meg Emilyt és a szüleit. Sze-

retnénk megismerni őket.

- Köszönöm, drága anyácskám! Nagyon szépen köszö-

nöm! - borította el csókjaival az anyja kezét és arcát. - El

sem hiszik, milyen örömöt szereztek nekem ezzel! Ez azt

jelenti, hogy a házasságunk ellen sincs kifogásuk a gyász

letelte előtt? - kérdezte.

- Fiam! Egyelőre csak mutasd be őket, aztán majd

meglátjuk!

- Anyám! Minden úgy lesz, ahogy önök akarják! Csak

még annyit szeretnék kérni, hogy eljegyezhessem Emilyt!

Ugye, nem ellenzik, hogy jegyet váltsunk?

- Minden attól függ, Simon, hogy mennyire nyeri el a tet-

szésünket Emily, bár amennyi mindent már meséltél róla,

azt hiszem, tökéletesen ismerjük! - mosolyodott el az

anyja.

- Nagyon hálás vagyok a jóságukért, drága szüleim! -

mondta meghatódva Robert. - Azt hiszem, az egész éle-

tem nem lesz elég, hogy megháláljam a szeretetüket.

- Simon! A testvéred meghalt, nincs többé, de te itt

vagy és ez a legfontosabb! - simogatta meg az anyja a

fejét, aztán az apjával együtt távoztak.

Robert utánuk nézett. A szeme sarkában egy könny-

csepp ragyogott, de gyorsan megtörölte a szemét, nehogy

végiggördüljön az arcán. Nem! Ő nem olyan gyenge

,

mint Simon! Hányszor látta sírni! Gyenge volt és puhány!

Egyáltalán nem érdemelte volna meg Emilyt! - gondolta,

aztán egy boldog mosollyal az arcán oldalra fordult és

lehunyta a szemét. Fáradt volt és nem akart mást, csak

aludni. Hamarosan elmegy, hogy mindenről beszámoljon

Emilynek és meghívja őket!

166

Robert idegesen topogott a parton, mert megpillantotta

a kis hajót. A szíve nagyot dobbant. Végre eljött a várva

várt pillanat!

- Emily ! Emily, drágám! - ölelte át a lányt, amikor partot

értek, majd üdvözölte a szüleit is.

- Simon! Ha tudnád, milyen izgatott vagyok! - mondta

a lány, amint elindultak a kastély felé.

- Nincs miért izgulnod, kedvesem! A szüleim nagyon

rendes emberek, meglátod, nem fogsz bennük csalódni!

Noel és Nancy egymás kezét fogták. Emily és Robert

előttük lépkedett. A nap kisütött, az idő megenyhült,

mintha kedvezni akart volna a fiataloknak.

- Gyönyörű szép ez a nap, ugye, Noel? - kérdezte

Nancy.

- Igen! Már azt hittem, nem látjuk a napotjó sokáig, de

úgy tűnik, istennek is kedvére van ez a kapcsolat a gye-

rekek között.

Robert kinyitotta az ajtót, és előre engedte a vendégeit.

Nancy kissé megilletődött, amikor belépett a kastélyba,

de nem volt sok ideje magával foglalkozni, mert rögtön

megjelent William gróf és a felesége.

- Isten hozta önöket az otthonunkban! - mondta a gróf,

és a kezét nyújtotta Noel felé, majd miután megtörtént a

bemutatkozás a szalonban foglaltak helyet.

- Most, hogy már a saját szememmel látom, kedves

Emily, tökéletesen megértem a fiamat! - szólalt meg a

gróf és a lányra mosolygott.

- Miért? - kérdezte kissé elfogultan.

- Azért, mert ön valóban gyönyörű! Boldog és büszke

vagyok, hogy a fiamat tüntette ki a szerelmével.

- Köszönöm, gróf úr! - mondta Emily és mélyen el-

pirult.

- Önöknek is csak gratulálni tudok a lányukhoz, Mr.

Aston!

167

- Köszönjük, uram! - mondta Noel nem kis büszke-

séggel. Mosolyogva nézett a feleségére. - Emily beara-

nyozta az életünket, sok boldogságot és örömet adott

nekünk. Sajnáljuk önöket és mélyen együtt érzünk a fáj-

dalmukban, tudjuk, mit jelent elveszíteni egy gyermeket,

mert mi is átéltük ezt a szörnyű tragédiát. Emily nővére

még nagyon kicsi volt, amikor a tengerbe esett és soha

többé nem került elő.

A grófné szeme elhomályosult.

- Kedvesem! - fogta meg Nancy kezét. - Azt hiszem,

mi nagyon jól megértjük majd egymást, remélem, a gyer-

mekeink boldogsága enyhíti a fájdalmunkat, bár a miénk

még nagyon friss.

- Köszönöm, grófné, hogy ezt mondja. Ha bármiben

segítségre lenne szüksége, engem és a férjemet mindig

meg-

talál! - mondta Nancy, aztán a beszélgetés tovább folyt.

- Megmutatom a kastélyt Emilynek! Ugye, megbocsá-

tanak? - fogta meg a lány kezét Robert.

- Persze, fiam! Menjetek csak! - bólintott az apja.

Robert csak erre várt. A szülők beszélgessenek csak és

ismerkedjenek tovább, neki most sokkal fontosabb dolga

van.

- Gyere, drágám! Megmutatom neked, hogy hol fogsz

majd élni velem! - suttogta és amint kiléptek az ajtón

átölelte a lányt. Száját remegő ajkára tapasztotta.

- Jaj, Simon! Még meglát valaki! - mondta Emily égő

arccal, amikor Robert elengedte.

- Drágám! Itt senki nem számít! A személyzet olyan,

mintha nem is lennének! Meg kell szoknod, hogy itt te

vagy

az úr és ők a szolgák. Nem kell előttük szégyenkezned,

ők nem látnak és nem hallanak.

- Kérlek, Simon! Ne mondd ezt! Olyan rossz hallgatni.

Úgy beszélsz a személyzetről, mintha ők nem is emberek

lennének! - nézett rá kissé rosszallóan a lány.

168

- Bocsáss meg, Emily, igazán nem akartam megbán-

tani őket, hidd el, jó soruk van nálunk! Mindannyian

hosszú évek óta állnak a szüleim alkalmazásában. Sőt

olyan is akad köztük, akik a nagyszüleimet szolgálták. Ha

nem éreznék jól magukat itt, biztosan nem maradnának

nálunk ilyen sokáig. Én csak azt akartam, hogy tudd, nem

kell aggódnod a viselkedésed miatt a személyzet előtt.

- Jól van, értelek már! - mosolygott rá Emily.

- Most pedig megmutatom a szobámat, amely remélem

nem is olyan sokára a kettőnké lesz. Természetesen,

akkor majd átalakítjuk, és úgy rendezzük be, ahogy te

szeretnéd! - vezette fel a lányt a lépcsőn.

Simon szobájába lépve Emilyt furcsa, remegő érzés

kerítette hatalmába. Amint körül hordta a tekintetét a

szobán és meglátta azokat a tárgyakat, amelyeket Simon

használ, megint úgy érzett, mint először, amikor megis-

merte a férfit. Olyan közel érezte magához és tele volt

iránta szeretettel.

- Nos, hogy tetszik, szerelmem? - kérdezte Robert és

átölelte a lányt. Látszott rajta, mennyire magabiztos és

sokkal fesztelenebb, mint amikor a szigeten náluk volt.

- Gyönyörű minden, Simon! Ez a szoba akkora, mint a

mi egész házunk! - mondta.

Robert elmosolyodott, majd az ajtóhoz lépett és elfor-

dította a kulcsot a zárban.

- Simon! - kiáltott fel Emily. - Ezt most miért csinál-

tad? - kérdezte és kissé rémült arcot vágott.

- Azért, hogy senki ne zavarjon bennünket, drágám!

Néhány boldog percet szeretnék eltölteni veled kettesben

úgy, hogy békén hagyjanak. Talán csak nem félsz tőlem,

Emily? - kérdezte. - Olyan rémült arcot vágtál, mintha

valami szörnyűség várna rád!

- Nem! Csak nem tartom helyesnek, hogy bezárd az

ajtót, Simon! A szüleink bármelyik pillanatban kereshet-

nek minket! Nem örülnék neki, ha zárva találnák az ajtót!

169

- Nem kell aggódnod, nem fognak feljönni! Nálunk

mások a szabályok, kedvesem! Azt hiszem, lesz mit meg-

tanítanom neked! Most azonban feledkezzünk meg egy

kicsit a szülőkről, az illemszabályokról és minden más-

ról. Csókolni akarlak és érezni! Gyere! Gyere! - fogta

meg a kezét, és a hatalmas ágyhoz vezette. Leült és az

ölébe vonta a lányt, aki annyira megdöbbent, hogy nem

ellenkezett.

Robert megcsókolta, majd lefektette az ágyra és fölébe

hajolt.

- Emily! Nem bírom tovább! Akarlak! Minden porci-

kám annyira kíván! Kérlek, mondd, hogy te is annyira

kívánsz engem, mint én! - lihegte.

A lány kissé kábultan nézett rá, s mielőtt megszólalha-

tott volna, Robert egy csókkal tapasztotta be az ajkát.

Kigombolta a ruháját, aztán tenyerébe vette a melleit.

Simogatta, majd a szájával is megérintette.

Emily hirtelen mintha ájulásból tért volna magához.

Ellökte a férfit és felült.

-Nem, Simon! Ezt nem! - mondta és vörös arccal

gombolta be a ruháját.

- Bocsáss meg, édesem, de nem értelek? Hamarosan a

feleségem leszel, miért vagy ilyen elutasító velem? - kér-

dezte.

- Simon! Megállapodtunk, hogy tisztán és érintetlenül

állok az oltár elé veled és...

- Ez butaság, szerelmem! - legyintett Robert.

A lány kitágult szemekkel meredt rá.

- Simon! Nem ismerek rád! Nem te kérted, hogy így

legyen? Már elfelejtetted, amikor a szigeten oda akartam

adni magam neked, de te azt mondtad, azt szeretnéd, ha

tisztán és ártatlanul állnék az oltár elé? Nem ezt mondtad?

- Ezt mondtam, de mit számít, hogy mit mondtam

akkor? Az akkor volt, ez pedig most van! Ki tudja, mikor

170

lesz ilyen alkalmunk megint, hogy zavartalanul kettesben

lehetünk? - kérdezte és megint a lány ajkára tapadt.

- Nem! - ugrott fel Emily. - Bocsáss meg, Simon, de

nem értelek! Néha olyan furcsán viselkedsz, mintha két

éned lenne! Egyszer ilyen, máskor meg épp az ellenkező-

je! Én azt a Simont szeretem, akitől a szívet kaptam, aki

gyengéd, kedves és türelmes.

Robert belül szinte szétrobbant a dühtől, de aztán

rájött, még a végén mindent elronthat. Nem szabad

ajtóstól rohanni a házba. Hogy milyen őrült volt ez a

Simon! A lány felajánlkozott neki, ő pedig visszautasította!

Mekkora barom voltál! Most emiatt kell neki is várnia!

- Bocsáss meg, szerelmem! Igazad van! Nem tudok

mást felhozni mentségül csak azt, hogy annyira imádlak

és vágyom rád! Férfi vagyok, Emily! Egy türelmetlen,

szerelmes férfi! Kérlek, ne haragudj rám! Nem fog többé

megtörténni !

- Rendben, Simon! Most kérlek, menjünk vissza a szü-

leinkhez! - nézett a férfira, aki annyira dühös volt, hogy

csak bólintani tudott.

- Nos, hogy tetszik a kastély? - kérdezte a grófné

Emilyt, amint helyet foglalt.

- Minden csodálatos, grófné! - felelte, miközben arra

gondolt, nem is látott belőle semmit, csak Simon szobáját.

Ebédnél Robert felállt.

- Szeretném, ha egy kicsit rám figyelne mindenki. Most,

hogy a szüleink is megismerték egymást, és jelen vannak,

azt hiszem, eljött a pillanat, amire annyira vártam én és

remélem Emily is. Mr. és Mrs. Aston! Tisztelettel meg-

kérem a lányuk kezét! Kérem, adják hozzám feleségül!

Ígérem, hogy vigyázok rá és a boldogsága lesz a leg-

fontosabb az életemben. Kérem drága szüleimet, hogy ők

is adják áldásukat a kapcsolatunkra és eljövendő fri-

gyünkre!

171

- Emily a szemünk fénye, Simon, de azt hiszem, ezt

ön is nagyon jól tudja. Ha ő is úgy akarja, nekünk nincs

kifogásunk a kapcsolatuk ellen, de van valami, amiről

beszélnünk kell. Az ön családja gazdag és előkelő, míg

Emily szegény családból származik, erről nem szabad

meg-

feledkezni. Mi minden erőnkkel azon voltunk, hogy tisz-

tességes és becsületes emberré neveljük a lányunkat. Én

magam tanítottam meg írni, olvasni, számolni. Nagyon

sok könyvet elolvasott, később már saját magát képezte,

de természetesen ő akkor is csak egy halász gyermeke.

Úgy érzem, erről fontos beszélnünk, nehogy a későbbiek-

ben emiatt probléma támadjon. Mi megszerettük magát,

Simon, semmi kifogásunk nincs ellene, hogy Emily a

felesége legyen, de a döntő szó a szüleié! Ha ők elfogad-

ják az oldalán Emilyt, mi áldásunkat adjuk! - mondta

Noel.

- Nos, meg kell mondanom, volt némi fenntartásom,

amikor Simon elmondta, hogy megismert egy fiatal lányt,

aki egy halász leánya. Meg kell értenie, Mr. Aston, hogy

nem fogadtam kitörő örömmel a hírt, hogy beleszeretett,

de most, hogy megismertem Emilyt és önöket is, nem

látok semmi olyan kifogásolható dolgot, amely ezt a két

szerető szívet elválaszthatná egymástól. Mint megtud-

tuk, önök is hasonló fájdalommal a lelkükben élnek, s az

egyetlen gyermeküknek a lehető legjobbat szeretnék, s

ezzel mi is így vagyunk. Azt akarjuk, hogy Simon boldog

legyen, és azt hiszem, Emily boldoggá tudja tenni őt. A

lányuk nagyon elnyerte a tetszésemet és a feleségemét

is. Azt hiszem, nem kívánhatunk sem szebbet, sem job-

bat nála a fiúnknak. Ha isten is úgy akarja, mi áldásunkat

adjuk rájuk, és amivel csak tudjuk, segítjük őket! - nézett

a férfira William gróf.

172

- Köszönöm, gróf úr! Igazán hálás vagyok, amiért ilyen

szeretettel beszél a lányunkról. Remélem, nem fognak

csalódni benne és nem hoz szégyent önökre.

- Ebben biztos vagyok! - szólalt meg a grófné. - Az

első benyomásom róla nagyon jó és én jó emberismerő

vagyok. Emily méltó társa lesz a fiamnak és méltó tagja

a családunknak! Emeljük hát poharunkat rájuk, a szerel-

mükre, a boldogságukra!

A poharak összekoccantak, aztán Robert átölelte a lányt

és mindenki előtt megcsókolta a száját.

Emily kissé elpirult, váratlanul érte Robert heves csókja.

- Jövő héten elmegyünk és megvesszük a jegygyűrű-

ket! - szólalt meg Robert. -A szüleimmel megbeszéltem,

hogy most eljegyzem Emilyt, és aztán meglátjuk, hogy

mikorra tűzzük ki az esküvő napját. Remélem, ezzel önök

is egyetértenek? - nézett a lány szüleire.

- Igen, persze! - felelték egyszerre.

A nap gyorsan elszállt, Emily és a szülei búcsúzkodtak.

- Mindent köszönünk, gróf úr! És önnek is grófné! -

csókolt kezet az asszonynak Noel. - Boldogok vagyunk,

hogy megismerhettük önöket! - mondta.

- Mi is, Mr. Aston! Remélem, mielőbb megint talál-

kozunk! - fogott kezet a két férfi.

- Kedvesem! - ölelte át Nancy vállát a grófné. - Nagyon

jó volt önnel beszélgetni, a társasága igazán kedvemre volt.

Szeretnék minél több időt eltölteni önnel. Remélem, ha-

marosan megint eljönnek!

- Boldogan, grófné! És én is szeretném megköszönni

azt a kedvességet, amelyet irántunk tanúsítottak! - mondta

és megölelték egymást.

Robert lekísérte őket a partra. Elköszönt a lány szü-

leitől, majd átölelte Emilyt és megcsókolta.

173

- Imádlak, Emily! Kérlek, vigyázz magadra és gondolj

rám! Kedden érted megyek és elmegyünk megvenni a

gyűrűket! Azt akarom, hogy velem gyere, és amelyik

elnyeri a tetszésedet, azt veszem meg!

- Szeretlek, Simon és nagyon várlak! - intett búcsút a

lány a kezével.

A hajó lassan eltűnt a szeme elől, de ő még mindig ott

állt és ujjongott.

- Istenem! Sikerült! Minden úgy alakul, ahogy szeret-

ném! Hát nem én vagyok a világon a legszerencsésebb

ember? - kiáltott fel, aztán nagyot ugrott örömében, majd

megindult és futni kezdett a kastély felé.

Simon napról napra boldogabb volt. Már úgy mozgott

a víz alatt, akár Thomas.

- Apám! Mikor merülünk már le végre? Szeretném már

látni a tenger mélységét, az állatokat, a növényeket és

persze a hajóroncsokat, amelyek oly sok titkot rejtenek

magukban. Mielőbb fel akarom fedezni és összegyűjteni

a sok-sok kincset!

- Holnap reggel velem jöhetsz, Tony! - mondta az apja.

- Ó, ha tudná, milyen régen várok már erre! - kiáltott

fel boldogan Simon és a szemei fényesen csillogtak. Alig

várta, hogy elmúljon az éjszaka, s amikor még alig pirkadt,

már felkelt.

Mikor Thomas bekopogott hozzá, már teljesen fel volt

öltözve.

- Kész vagyok, apám! - mondta és mosolygott.

- Jól van, Tony! Akkor máris indulunk. Bill már lent

vár a hajón.

Simon majdnem kiugrott a bőréből, olyan izgalom lett

úrrá rajta. Szinte vibrált körülötte a levegő.

- Fiam! Kérlek, ne hősködj, maradj mindig mellettem

és figyelj a mozdulataimra! Nem szeretném, hogy bajod

essék! - figyelmeztette Thomas, mielőtt a hajó fedélzetére

léptek.

- Megígérem, apám! Minden úgy lesz, ahogy megbe-

széltük! - felelte és elnézett a tenger felett a messzeség-

ben. Különös érzés kerítette hatalmába, valahányszor csak

ezt a hatalmas vizet nézte. Mintha titkot rejtene magában,

amely őt nagyon is érinti. Remélte, egyszer majd rájön, mi

is lehet az a nagy titok, amely tudat alatt annyira nyomja

a lelkét.

174 175

Végre csobbant a víz. Thomas és Simon elmerültek a

hullámokban.

- Vigyázzatok magatokra! - kiáltott utánuk Bill és leült

a fedélzetre. Tekintetét le nem vette arról a pontról, ahol

eltűntek. Figyelte a vizet, ahol majd elő kell bukkanniuk.

Simon és Thomas egyre mélyebbre ereszkedtek. A tenger

világának tüneményes alkotásai tárultak a szemük elé,

amint

egészen leértek.

Thomas a fejével intett, kérdezte, hogy minden rend-

ben van-e? Simon bólogatva válaszolt és mutatta a sok

szépséget, amivel képtelen volt betelni.

Tovább úszva, valóságos szarukorall-erdőben vágtak

maguknak utat. Simon azt hitte, hogy csak álmodik, hisz

annyira lenyűgöző volt a látvány.

Thomas a kezével intett, mire Simon követte. Hama-

rosan megpillantotta a hajóroncsokat, melyeket belepett a

sok tengeri virágállat. Figyelte az apját és mikor a kezével

jelezte, emelkedni kezdett felfelé.

Amikor a hajó fedélzetére lépett, úgy érezte, a tüdeje ki-

szakad, de nem panaszkodott. Diadalmasan nézett Thomas-

ra, aki bólogatott.

-Jól vizsgáztál, Tony! Igazánjól! Most még csak szem-

lélődtünk, meg kell szoknod, mire kell figyelned odalent!

- veregette meg a vállát, aztán egy rövid pihenő után ismét

alá szálltak.

Simon még soha élefében nem érezte ezt a felemelő

érzést, amely elöntötte a testét, valahányszor csak a

mélybe szállt. Olyan békés és nyugodt volt minden. Egy

csodálatos álomvilágba került és úgy érezte, szívesen itt

maradna örökre.

Amikor utoljára szálltak le a mélybe, Thomas nagyon

hamarjelzett, hogy emelkedniük kell. Simon először nem

értette, mi történt, de aztán az apró jelekből, amelyekről a

férfi olyan sokat beszélt, maga is rájött, hogy az időjárás

odafent elromlott. A tenger színe megváltozott, a víz már

nem kristályosan kék és zöld. Szürke árnyalat vegyült bele,

mélyebben ólomszürke, mintha már nem lenne olyan

áttetsző. Körülöttük apró, csapkodó hullámok fodrozták a

vizet. Épp lement a nap, amikor elo ukkantak a habok

közül. Simon el sem hitte, hogy igaz, amit lát. A naple-

mente csodálatosan szép volt! Aranyvörös dicsfény árasz-

totta el az eget, áttörve a romantikusan violaszínű és fekete

felhők gomolygó tömegén.

- Mindjárt kitör a vihar! - szólalt meg Simon.

- Nem, még nem! Nem hiszem, hogy ma este törne ki,

de már nincs messze. Ideje haza indulnunk, gondolom,

elfáradtál, igaz? - nézett rá hunyorogva Thomas.

- Minek is tagadnám? - válaszolta Simon. - De ez nem

olyan fáradtság, mint amit eddig megéltem. Ez csodála-

tos, apám! Köszönöm önnek, amiért lehetővé tette, hogy

megismerkedjek ezzel a csodával! Eddig még soha éle-

temben nem láttam ehhez hasonló szépséget. A tenger

mélye olyan különös világ!

- Igen, az! Jól látod, Tony! Minél többször merülsz le,

annál több csodát fedezel fel. Tudod, a tenger mélyén is

meg vannak a szabályok és ezek szerint élnek ott az állatok

és a növények. Nyugodtnak és békésnek látszik minden,

de majd megtapasztalod, hogy ez nagyon sokszor nem

így van!

- Én tényleg békésnek és nyugodtnak láttam az ottani

világot, apám! Sokkal szebb és tökéletesebb, mint ide-

fent. Itt az emberek egymásra támadnak és még ölni is

képesek.

- Odalent is, fiam! Sajnos, azt hiszem, ebben isten nem

tesz különbséget ember és állat között, sem a föld fel-

színén, sem pedig a tengerek mélyén. Aki erősebb, az

győz! De ne beszéljünk rossz dolgokról, hisz a mai

napunk igazán eredményes volt. Két nagy ládát találtunk,

177

bennük rengeteg ékszert és pénzérmét! Két hét múlva

lesz a nagyvásár Polchesterben, ahol mi is jelen leszünk.

Addigra meg kell tisztítanunk az ékszereket, hogy elad-

hassuk őket.

- Én is elmehetek, apám? - kérdezte Simon.

- Mi az, hogy! Természetesen, Tony! A te érdemed is az,

hogy ennyi mindent találtunk! Te segítettél nekem, fiam!

Ha egyedül lettem volna, nem bírtam volna felhozni ezt a

két nagy ládát. Igen súlyosak voltak! Majd, amikor meg-

látod az emberek, főleg a nők arcán a csodálatot az ék-

szerek láttán, az ám a felemelő érzés, Tony! Megtapasz-

talod majd, milyen fantasztikus érzés, amikor a hölgyek

próbálgatják magukon és válogatnak közöttük.

Simon elgondolkozott. Maga elé képzelte, amint a sok

asszony és lány a gyöngysorokat és a többi ékszereket

próbálgatja. Kicsit meglepődött, amikor egy női arc több-

ször is megjelent előtte. Csodaszép volt, bár teljesen isme-

retlen. Mintha ő akasztotta volna a nyakába a gyöngysort.

A fiatal nő pedig nevetett, nevetett hangosan, csilingelve,

szinte hallani vélte.

- Már alig várom, hogy eljöjjön az a nap, apám! Jártam

én már Polchesterben? - kérdezte hirtelen.

- Hát... persze! - felelte Thomas. Először nem is tudta,

mit válaszoljon, de aztán rájött, hogy ha itt történt a fiatal-

ember balesete a környéken, minden bizonnyal járt már ott.

Legfeljebb majd azt mondja, hogy erre nem emlékszik!

- És már én is adtam el ékszereket? Talán gyöngysort

is? - faggatta tovább Thomast.

- Egyszer-kétszer megesett, de nem igazán szerettél ezzel

foglalkozni ! - felelte.

Simon arra gondolt, biztosan ezért rémlik fel előtte annak

a fiatal lánynak az arca. Lehet, hogy megint látni fogja? A

gondolattól az egész testét forróság öntötte el. Csak nem

volt szerelmes ebbe a lányba? Aztán elhessegette magától

178

a gondolatokat. Ez csak álmodozás, semmi több! - próbálta

megnyugtatni a szívét, mely egyre hevesebben dobogott.

Thomasra nézett, aztán nem bírta tovább, megszólalt.

- Apám!

- Igen, Tony?

- Volt nekem kedvesem? - kérdezte.

Thomas most először nagyon zavarba jött. Egy kicsit

megkésve válaszolt.

- Nem, nem volt, fiam!

- De miért nem? Nem szerettem a lányokat? - nézett rá

meglepődve Simon.

- Te mindig nagyon komoly voltál, Tony! Sokkal inkább

érdekeltek a könyvek és a hajózás! Nem igazán volt a

lányokra időd, de még nem késtél le semmiról, fiam! Az

egész élet előtted áll! - veregette meg a vállát.

Simon nem kérdezett többet, de alig várta azt a napot,

amikor elindulhatnak a vásárba. Minden nap reggeltől estig

az apja mellett szorgoskodott. Figyelt és tanult. Néhány

nap múlva már ő maga is egyenrangú társa lett. Az ék-

szerek csillogtak, villogtak a keze alatt.

- Nagyon szépek az ékszerek, Tony! Biztos vagyok

benne, hogy a nők körülötted fognak tolongani. Remé-

lem, az idő is kedvez majd a vásárnak!

Végre eljött a várva várt nap. Simon olyan izgatott volt,

mint még soha életében. Nem tudott elszakadni attól a

lánytól, akinek arca azóta is olyan sokszor feltűnt előtte.

Mintha valaki a fülébe súgná, hogy találkozni fog vele.

- Indulhatunk, Tony? - kérdezte Thomas, miután ellen-

őrizte a felpakolt árut. A hat ló már prüszkölve emelgette

a lábait, annyira mehetnékjük volt.

- Igen, apám, mehetünk! - mondta és elhelyezkedett a

hintóban, melynek hátuljára hatalmas csomagokat erősí-

tettek, de még a belső térbe, a lábukhoz is jutott belőlük.

179

Az út hosszú volt, de nem unatkoztak. Tony sokat kér-

dezősködött, Thomas pedig legjobb belátása szerint vála-

szolt neki.

Amikor feltűntek az első háztetők Polchesterben, Tony

arca megváltozott. Thomas oldalról leste, s nem kerülte el a

tekintetét a változás. Már biztos volt benne, hogy a fiatal-

ember járt itt. Rettegett attól, hogy az emlékezete vissza-

tér, hisz akkor minden bizonnyal örökre elmenne tőle, ezt

pedig nem akarta. Imádkozott éjszakáról éjszakára az

Úrhoz, hogy ne adja vissza az emlékezetét, engedje, hogy

vele maradhasson. Tudta, hogy ez nagyon önző és

helytelen

cselekedet, de annyira megkedvelte Simont, hogy semmi-

képp nem akart tőle megválni. Benne látta az elveszett

fiát, és tőle függött most már az egész élete. Már van kiért

és miért dolgozni, minden, ami az övé, egy napon Tony-é

lesz!

A hatalmas tér teljesen benépesült. Az emberek egy-

másnak ütköztek, alig fértek el. Hangos kiabálások, neve-

tések és szitkozódások repdestek a levegőben.

- Itt is vagyunk, Tony! - szólalt meg Thomas, miután a

hintó megállt. A kocsis leugrott a bakról és kinyitotta az

ajtót. Segített előbb Thomasnak, aztán Simonnak is.

- Hol fogunk árulni? - kérdezte Simon, miután ala-

posan körülnézett.

- Hát, ahol szoktunk! Ott, ni! Látod, ott van a helyünk?

- mutatta meg a kőből készült kis épületet. A többiekkel

ellentétben, ők nem sátorban és standokon árultak, hanem

egy zárható helyiségben.

- Nem emlékszem rá! - mondta és a férfira nézett.

- Nem baj, majd eszedbe fogjutni. Már nagyon sok éve

itt árulunk, van két alkalmazott, akik gyakorlatilag itt is

laknak ebben a kis épületben. A hátsó fronton van ki-

alakítva nekik egy szoba. Én csak a nagyobb vásárok ide-

180

jén jövök el, vagy ha kincseket találok, és azt akarom

eladni. Ezeket nem bízom rájuk.

- Értem! - bólogatott Simon, miközben meghallotta,

amint az egyik sátorból valaki nagyon csalogatja oda az

embereket.

- Megnézhetem, apám? - kérdezte.

- Menj csak, Tony, de kérlek, ne maradj el sokáig! Tudod,

jobban örülnék neki, ha itt lennél mellettem, elég sok az

árunk, jó lenne minél hamarabb túl adni rajtuk, nem

akarom itt hagyni az alkalmazottakra!

- Rendben, apám! Csak körülnézek, és már jövök is! -

intett a kezével Simon és már el is tűnt a tömegben. Egye-

nesen oda tartott, ahol a rongylabdákkal dobálóztak az

emberek. Hirtelen heves szívdobogás tört rá és teljesen

elgyengült. Meg kellett kapaszkodnia egy fában, nehogy

összeessen. Olyan váratlanul tört rá ez a gyengeség, amely-

nek nem tudta a magyarázatát. Talán a hosszú út miatt

van? - gondolta és megtörölte a homlokát, amely verej-

téktől ragyogott.

Lassan összeszedte magát és jobban lett. Odalépett és

kért három labdát, majd megcélozta vele az egyik pálci-

kát, amelyen egy piros szív pompázott.

A labda eltalálta a pálcikát, de csak súrolta, így az nem

törött el. A másik labda kissé messzebb került, de a har-

madik ismét talált. A pálca eltört és a szívet megkapta

ajándékba.

Visszafelé indult, miközben a szívet nézte. Furcsán érezte

magát, mintha már tartott volna ilyet a kezében.

- Nocsak? Mit hoztál, Tony? - nézett rá az apja moso-

lyogva.

- Már máskor is dobáltam rongylabdával, apám? -

kérdezte.

- Nem, fiam! Még soha! Amikor utoljára ittjártunk, ez

még nem volt meg! - felelte Thomas.

181

Simon elgondolkozva tette le a szívet az egyik székre,

miközben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy igenis

ő már tartott a kezében ilyen szívet.

- Nézd, Tony! Ez itt az ékszerek helye, ez pedig a

vázáké és egyéb értékes holmiké. A pénzérméket a másik

asztalon helyezzük el! Nagyon óvatosnak kell lennünk,

mert bizony ügyesen lopnak az emberek! A szemed le ne

vedd a kezükről és meg kell tanulnod egyszerre több

helyre figyelni. Nem csak azt kell szemmel tartanod, aki

épp nálad vásárol, hanem aki mögötte és mellette van,

azokat is!

Simon bólintott, aztán Thomas kinyitotta az ajtót, amely

azt jelentette, nyitva vannak, jöhetnek a vásárlók.

Hamarosan benépesült a kis üzlet, láthatóan már nem

volt ismeretlen az emberek előtt, mert Thomas sokukkal

kezet fogott és néhány szót váltottak.

Robert és Emily egymás kezét fogva nézelődtek.

-Erre kell mennünk, drágám! Tudod, itt van egy üzlet,

ahol gyönyörű dolgokat árulnak.

- Rendben, akkor menjünk! - felelte a lány és a szíve

nagyot dobbant. Épp ott Inentek el, ahol a rongylabdákat

dobálták. Egy pillanatra úgy érezte, elájul, ezért erőteljesen

kapaszkodott a férfi karjába. Várta, hogy majd említést

tesz arról a pillanatról, amikor meglátta és átadta neki a

szívet, de a férfi hallgatott. Egyetlen mozdulattal sem

árulta

el, hogy őt is áthatná az emlékezés.

- Nagyon szeretném, ha te lennél a legszebb menyasz-

szony a világon, Emily! Mindent megadok neked, amire

csak vágysz! Ha kell, a világ végéről hozatom el a legszebb

selymet, hogy a ruhád olyan legyen, amilyet megérde-

melsz és amilyen illik hozzád!

- Jaj, Simon! Erre igazán semmi szükség! - mondta

Emily kissé remegő hangon. Még mindig remegett, pedig

már elhagyták a rongylabda dobálás helyszínét. Hiába

akarta, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Simon-

nak nem is jelentett olyan sokat a találkozásuk, hisz meg

sem említette! Pedig ő annyira szerette volna, ha megfogja

a kezét, a szemébe néz, és azt mondja: "Emlékszel?"

- Már hogyne lenne! És szeretnék még venni neked

valamit! Itt! - mutatott arra a kis üzletre, amely Thomasé

volt. - Ide most bemegyünk!

- Miért? Mit akarsz itt venni? - nézett rá a lány.

- A menyasszonyi ruhádhoz egy igazgyöngy nyakláncot.

Egy olyan gyöngysort, amilyen senkinek nincs! Itt mindig

különleges ékszereket láttam!

- Simon! Az ég szerelmére, hát nem emlékszel? - állt

meg a lány a fejét csóválva.

- Mire? - nézett rá Robert.

- Arra, hogy már kaptam tőled egy gyöngysort!

- Tudom, de én igazgyöngyből akarom neked, ami...

- Hisz az is igazgyöngy, Simon! Kérlek, ne csináld ezt!

Tudom, hogy nem feledkeztél meg róla, csak még egyet

akartál nekem venni, de igazán nincs rá szükségem!

- Nem baj, azért bemegyünk ide!

- Én inkább nézelődnék addig! - mondta Emily, mert

megint furcsán érezte magát. Az utóbbi időben megpró-

bált tudomást sem venni erről az érzésről, de most olyan

erősen tört rá, hogy képtelen volt a férfi mellett maradni.

Inkább idekint várja meg és összeszedi magát, mielőtt

Simon észreveszi rajta az idegességet. Butaság, hogy eny-

nyire bántja, amiért a férfi nem emlékezett találkozásuk

első helyszínére.

- Jól van, maradj itt, de kérlek, ne menj sehova, mert

elkerülhetjük egymást! Látod, mennyi ember van itt, nem

szeretném, ha elvesznél!

- Megígérem, hogy egyetlen tapodtat sem megyek erről

a helyről! - felelte a lány.

182 183

Robert odahajolt és megcsókolta a száját, majd belépett

a kis üzletbe.

Simon alig bírta az iramot. Végre alábbhagyott a tömeg,

csak ketten voltak a helyiségben, amikor megint rátört a

gyengeség. Úgy érezte magát, mindjárt elájul. Thomas

kiment valahová, így nem szólhatott neki, hogy váltsa le.

- Jó napot, uram! - lépett be Robert az ajtón. Simon

ráemelte a tekintetét és egész testében megremege.tt.

Mintha már hallotta volna valahol ezt a hangot, de a gaz-

dáját nem ismerte. Fürkésző tekintettel figyelte az arcát.

- Jó napot, uram! Mivel szolgálhatok? - kérdezte.

Robert majdnem összeesett. Ez a hang! Nem! Az nem

lehet! Akárcsak a saját arcát látta volna, amikor a férfira

nézett és ettől még csak rosszabbul érezte magát. Mintha

Simon állna vele szemben.

- Én... én... tudja... - hebegett. Erősen izzadt és meg

kellett kapaszkodnia az asztal sarkában, nehogy a földre

rogyjon.

- Rosszul érzi magát, uram? - kérdezte Simon.

- Igen, elég rosszul! Biztosan az időjárás miatt van! -

felelte Robert és egy nagyot nyelt. Nyelvével megned-

vesítette kiszáradt ajkát.

- Talán egy pohár víz jót tenne!

- Igen, köszönöm! - válaszolta Robert és le nem vette

a tekintetét a fiatalemberről, aki hamarosan egy pohár vizet

nyújtott felé.

Robert remegő kézzel vette el és alig tudta a szájához

emelni. Egy kicsi ki is löttyent a földre.

- Köszönöm! - adta vissza a poharat, épp ekkor lépett

be az ajtón Thomas.

- Nos, Tony? Hogy megy az üzlet, fiam? - kérdezte és

megveregette a vállát.

- Jól, apám! Azt hiszem, nagyon jól! - felelte.

Robert vett egy mély levegőt. Hála az égnek, már azt

hitte, Simon áll vele szemben! Mennyire megkönnyeb-

bült, amikor kiderült, ezt a fiatalembert Tonynak hívják,

és az apjával van itt. Micsoda képtelenség! Még most is

végigfut a hátán a hideg a gondolattól, hogy Simont látta

viszont.

- Nos, mit parancsol, uram? - kérdezte Thomas és el-

mosolyodott. Az első pillanatban nem is figyelt annyira

rá, de amint Robert arcába nézett, szinte megállt a szív-

verése. Mintha csak Tony képmását látná maga előtt.

Érezte, hogy kimegy belőle az erő, de mire megszólalha-

tott volna, Robert már távozott.

- Furcsa egy alak! - nézett Simonra, aki az egyik szé-

ken ült.

- Igen! Bejött, aztán amikor megkérdeztem tőle, mivel

szolgálhatok, remegni kezdett, majdnem elájult. Egy kis

vizet adtam neki, attól jobban lett. Hogy mit is akart való-

jában, nem is mondta.

- Hát, talán az időjárás miatt lett rosszul! Tudod, Tony,

még nem volt rá példa, hogy október elején ilyen meleg

legyen! Az emberről bizony lekerül a meleg holmi! De ne

panaszkodjunk, a legjobb idő a vásárhoz! - próbált meg

vidámnak látszani. A férfira mosolygott, de inkább fintor

lett belőle.

Robert kitámolygott az ajtón és megállt. Hátát nekitá-

masztotta a falnak.

- Simon! Mi történt? Olyan fehér vagy, akár a hó! Csak

nem érzed magad rosszul, kedvesem? - lépett mellé Emily

és aggódva fogta meg a kezét.

- Nem is tudom, Emily! Nem vagyok valami jól! A

gyomrom rendetlenkedik! - felelte fájdalmas arcot vágva

és tenyerével megdörzsölte a gyomrát. Úgy érezte, hogy

hánynia kell.

184 185

- Sajnálom, drágám! Jó lenne, ha egy kis vizet ihatnál!

Mindjárt kérek, talán adnak odabent!

- Nem, nem kell, Emily, köszönöm! Már ittam az előbb!

- De nagyon sápadt vagy, Simon! Nem lenne jobb, ha

mégis kérnék egy kis vizet?

- Nem! Várj meg itt, mindjárt visszajövök! - kiáltott

fel Robert és tenyerét a szájára tapasztva elszaladt.

Emily aggódva nézett utána.

- Menj egy kicsit, nézz szét, fiam! Én most itt maradok!

- mondta Thomas kedvesen. - Nézd meg jól a lányokat,

most már remélem, találsz egy kedvedre valót! -

hunyorgott

évődve.

- Jó. Megyek! - állt fel Simon és mielőtt kilépett az

ajtón, magához vette a piros szívet. Amint felemelte a

fejét, tekintete találkozott Emilyével. A lány épp szemben

állt az ajtóval és bánatosan nézett előre.

A fiatalember lábai nem engedelmeskedtek akaratának,

csak állt és le nem vette a tekintetét a lány arcáról. Már

biztos volt benne, hogy ő az a fiatal lány, akinek az arca

mindig megjelent előtte, pedig még soha azelőtt nem

találkoztak.

Emily arca is egyre sápadtabb lett. Nem akart hinni a

szemének. Simon az előbb rohant el és most meg itt áll

vele szemben, csak egy kicsit más öltözetben. Biztosan

bepiszkolódott a ruhája, amikor rátört a hányás. De mikor

ment be az üzletbe?

- Simon! Simon! - lépett oda a férfihoz és megfogta a

kezét. - Jobban érzed magad? Látom, átöltöztél! Kérlek,

mondj már valamit, annyira aggódom miattad!

- Ön kicsoda, kisasszony? - szólalt meg Simon és lán-

goló tekintetét ráemelte.

- Simon! Kérlek, ne csináld ezt! Tudod nagyon jól, hogy

ki vagyok!

- Nem, nem tudom! - rázta meg a fejét, mire hosszú

fürtjei előrehullottak a homlokába.

- Simon! Elég volt!

- Kérem, árulja el, hogy mi a neve? Könyörgöm! - fogta

meg a kezét a férfi.

- Simon!

- Sajnálom, de az én nevem nem Simon, hanem Tony!

Annyira örülnék neki, ha megmondaná, hogy hívják?

- Emily! - felelte a lány és a szíve nagyot dobbant.

Meg mert volna esküdni rá, hogy akit maga előtt lát, az

nem más, mint Simon. Az a régi érzés költözött vissza a

szívébe, amelyet már olyan rég nem érzett a férfi köze-

lében. Most egyáltalán nem haragudott rá, teljesen meg is

feledkezett arról, ami a szívét nyomta az imént.

- Emily! Istenem, milyen csodálatos név! - sóhajtott

fel a férfi és látszott raja, mennyire tetszik neki a lány. -

Kérem, fogadja el tőlem ezt a szívet! - nyújtotta a lány

felé, aki egész testében remegni kezdett.

- Simon! Tényleg nem te vagy? - kérdezte, miközben

a szívért nyúlt, ám ekkor Robert visszaért hozzá.

- Emily! Emily! Miért állsz szóba idegenekkel? - kér-

dezte és elkapta a karját. Durván megrántotta és magával

vonszolta. A szív leesett a földre, a lány hallotta, hogy a

tükör darabokra tört benne.

Emily nagyon rosszul érezte magát. A gyomra össze-

rándult és most ő érezte úgy, hogy hánynia kell. Az a

perzselő tekintet, amellyel az a fiatalember nézett rá, a

szívéig hatolt. Annyira szerette volna átölelni és megcsó-

kolni! De mi volt ez az egész? Simon itt van mellette,

tehát az a másik nem lehetett ő! Egyébként is elárulta a

nevét. Tonynak hívják!

- Mi történt, drágám? Mit akart tőled az az alak? -

kérdezte Robert, láthatóan még mindig nem volt teljesen

jól. Még mindig legalább olyan sápadt volt, mint Emily.

- Semmit! Tényleg semmit!

- De valamiről csak beszélgettetek? Miért titkolózol

előttem, Emily? Láttam, hogy egy szívet akart neked adni!

- állt meg és szúrós tekintettel nézett a lányra.

- Simon! Nem szeretem, amikor így beszélsz velem!

Semmi rosszat nem tettem, az a fiatalember csak azt kér-

dezte meg, hogy nem akarok-e vásárolni valamit, s amikor.

azt feleltem, nem, a szívet nyújtotta felém. Ekkor léptél

oda te! Tehát kérlek, hagyd abba ezt a faggatódzást! Sért

ez a hangnem, ahogy beszélsz velem!

- Bocsáss meg, drágám! Talán azért vagyok ilyen inger-

lékeny, mert nem érzem jól magam. Azt szerettem volna,

ha ez a nap emlékezetes marad számodra, de ehelyett úgy

viselkedem, akár egy barom! Kérlek, mondd, hogy meg-

bocsátasz!

- Hát persze, hogy megbocsátok! - simogatta meg Emily

a férfi arcát. - Felejtsük el az egészet és menjünk haza!

- Tessék? Mit mondtál? - kérdezte Robert döbbenten.

- Jól hallottad, Simon! Szeretnék haza menni!

- De hisz még nem is vettük meg ajegygyűrűket! Nem

emlékszel, ezért jöttünk?

- Igen, tudom, de talán majd eljövünk máskor! Én sem

érzem magam túl jól, nincs kedvem tovább mászkálni.

Üljünk be a kocsiba és menjünk!

Robert szíve kissé hevesebben kezdett verni. Talán Emily

nem is akarja igazán, hogy nőül vegye? Nem! Ha egy-

szer már itt vannak, megveszi a gyűrűket, és hamarosan

el is jegyzi. Nem csúszhat ki a kezei közül! Csupán egy

pár percre hagyta magára és máris az a férfi mellette volt!

Jól látta ő, hogy milyen szemekkel nézett rá! Hiába is

próbálja tagadni a lány, biztos benne, mást mondott neki!

És az az átkozott szív!

- Nem, kedvesem! Megvesszük a gyűrűket, aztán me-

gyünk esak haza! Majd a gyöngysort megveszem nél-

küled! Az esküvőre minden meglesz, amire csak szük-

séged van!

- Rendben, Simon! Akkor vezess oda, ahol a gyűrűket

láttad!

Robert megfogta a lány kezét, mely nyirkos és hideg

volt.

- Tényleg nem vagy jól, drágám! Olyan hideg a kezed!

Gyere, itt van nem messze az az üzlet! - mutatott előre.

A lány alig várta, hogy visszaérjenek a kocsihoz. A

gyűrű egyáltalán nem érdekelte, s ha most valaki azt

kérdezné tőle, hogy milyen, nem tudná megmondani.

Egyáltalán nem látta, csak rámutatott az egyikre.

Amikor elhelyezkedtek a kocsiban, Robert megfogta a

lány kezét és a szájához emelte.

- Boldog vagyok, hogy a magaménak tudhatlak, Emily!

Nincs hozzád fogható lány a világon! Ha mégis elveszí-

tenélek, meghalnék!

- Nem veszítesz el, Simon! Honnanjutnak eszedbe ilyen

gondolatok? - nézett rá meglepődve.

- Fogalmam sincs, de olyan rossz érzésem van!

- Ezzel nem vagy egyedül, Simon! Nekem is!

- Tényleg? És neked mitől? Mióta érzed? - kérdezte

Robert és az arca egy árnyalattal még sápadtabb lett.

- Nem is tudom, talán amióta idejöttünk Polchesterbe!

Nincs rá semmiféle magyarázat, csak úgy minden ok

nélkül

rám tört! - mondta, miközben a szíve elszorult. Talán jobb

lenne, ha megmondaná neki, hogy azért lett ilyen szomorú

és azért van ilyen rossz érzése, mert meg sem említette,

amikor ott álltak azon a helyen, ahol megismerkedtek.

- Nekem is tulajdonképpen azóta, amióta a vásár terü-

letére jöttünk. Lehet, hogy nem kellett volna téged is

elhozzalak! Meggondolatlan voltam, máskorjobban meg-

fontolom, ha magammal akarlak hozni. Túlságosan hosszú

ez az út!

188 189

- Talán jobb lett volna, ha hajóval jövünk! - mondta

Emily, hogy elterelje a gondolatait.

- Nem, drágám! A tenger egyik pillanatról a másikra

válik haragossá. Nem tennélek ki egy olyan viharnak,

amelyet én már átéltem egy párszor. Az tényleg nem

nőnek való! Inkább tartson tovább az út, de biztonságban

tudjalak. Nagyon szeretlek, Emily, féltelek!

- Nem kell féltened, veled vagyok, és veled is maradok

örökké! Te valójában nagyonjó ember vagy, Simon és én

főleg ezért szeretlek!

- Tehát nem is azért, mert olyan csinos és ellenáll-

hatatlan vagyok? - kérdezte pajkosan somolyogva a férfi.

- Persze azért is, de legfőbbképp a belső értékeid miatt!

Amikor megismerkedtünk, csodálatosan viselkedtél. Em-

lékszel?

Robert szíve a torkába ugrott. Már honnan a fenéből

emlékezne? - gondolta kétségbe esetten.

- Simon! Emlékszel egyáltalán arra a pillanatra, amikor

megismerkedtünk? - ismételte meg a lány a kérdését és

megfogta a kezét.

- Hát persze, szerelmem! Ugyan, hogy is felejthetném

el? Gyönyörű voltál és én azonnal beléd szerettem!

- Te is csodálatos voltál! Amikor összetörtem a szíve-

det, azt hittem, belehalok! - nézett rá Emily és az emlékek

hatására az arca piros lett.

- Ugyan, nem volt az olyan fájdalmas, drágám! Látod,

már nem is emlékszem rá! - mondta Robert és a kezével

is legyintett.

- Simon! Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Emily fel-

háborodva. - Hisz egy másikat dobtál helyette, mert láttad,

nekem mennyire fájt!

- Ó, igen, Emily! Sajnálom, nem úgy értettem! Tudod,

most egy kicsit szétszórt vagyok, nem nagyon fog az

agyam.

Már azt is elfelejtem, amit az előbb mondtam. Talán ez

190

még mindig annak a magas láznak a következménye. A

doktor azt mondta, néha még előfordul, hogy elfelejtek

dolgokat! Kérlek, bocsáss meg nekem!

- Hát persze, Simon! Inkább én kérek bocsánatot tőled,

amiért erről megfeledkeztem. Te súlyos beteg voltál, én

pedig itt csak faggatlak! - nézett rá kedvesen és a mellére

hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét, de abban a pillanatban

az a másik férfi jelent meg előtte. Az arca kedves volt és

a tekintete olyan sok szeretettel volt tele. Csak emlékezik

rá, és máris elönti a forróság. De miért? Soha életében

nem látta és mégis ilyen heves érzelmeket vált ki belőle?

Talán azért, mert annyira hasonlít Simonra? Igen, biz-

tosan! - gondolta.

A hosszú úton Emily nem sokat beszélt. Bármennyire

is nem akarta, mindig azt a kedves szempárt, azt a per-

zselő tekintetet látta maga előtt. Inkább alvást színlelt,

csak ne kelljen beszélgetnie. Soha nem hitte volna, hogy

az az érzés, amelyet Simon váltott ki belőle, ilyen hamar

megváltozik. Mert megváltozott, abban biztos volt. Most

is szereti, de nem úgy, ahogy azelőtt. Már olyan sokszor

töprengett rajta, hogy mi változott meg benne, de nem

talált rá megnyugtató magyarázatot. Ha arra gondolt,

hogy a felesége lesz, mindig elsírta magát és nem azért,

mert olyan boldog volt, hanem épp ellenkezőleg. Félt

attól, hogy minden percben vele legyen! Semmi kétség,

hogy ennyire megváltoztak az érzései, az nem miatta van,

hanem Simon miatt. Rájött már régebben, hogy a férfi

változott meg, de teljesen. Talán tényleg a betegsége

okozta ezt a változást, de remélte, hogy ha teljesen meg-

gyógyul, ismét a régi lesz, ám sajnos nagyot tévedett. Ha

lehet, még csak jobban eltávolodott a férfitól. Hol van az

a simogatás, amelytől elgyengült? Hol van a csók, amely

az egész testét megremegtette? Hol van az a bársonyos

hang,

amelytől a fellegekben érezte magát? Miért lett minden

191

olyan más? Miért? Már egyáltalán nem akarta ezt a

frigyet, de hogy mondhatná meg a férfinak anélkül, hogy

ne bántaná meg? Az imént mondta, hogy mennyire sze-

reti, és nem élné túl, ha elveszítené! Nem okozhat neki

ekkora fájdalmat, tulajdonképpen nem is tehet arról, hogy

ennyire megváltozott! Lehet, hogy ő észre sem veszi?

Aztán a szüleire gondolt. Milyen boldogan fogadták be

Simont, és vele együtt örültek. Nekik sem okozhat csaló-

dást, mit gondolnának felőle? Nem, sajnos nem utasíthatja

vissza Simont, most már túl késő!

A szempilláján egy nagy kövér könnycsepp jelent meg,

majd lassan végig folyt az arcán.

Robert azt hitte, alszik. Ujjával letörölte a könnyet, aztán

megcsókolta.

- Remélem, rólam álmodsz és olyan szépet, hogy köny-

nyeket csal a szemedbe! - suttogta és még szorosabban

ölelte magához.

192

10.

Simon képtelen volt elfelejteni Emilyt. Teljesen magába

roskadt és látszott rajta, mennyire szomorú.

- Tony! Mi történt veled, fiam? Miért vágsz ilyen savanyú

képet? - kérdezte Thomas, amikor összepakoltak és haza-

felé indultak.

- Semmi nem történt, apám! - felelte és egy nagyot

sóhajtott.

- Ha tényleg nem történt semmi, akkor miért változtál

meg ennyire, Tony? Amikor elküldtelek, hogy nézz szét

egy kicsit, még nem volt semmi bajod, de amikor vissza-

tértél, már nem voltál ugyanaz! Kérlek, légy őszinte hoz-

zám! Megbántottalak, vagy elkövettem valamit, ami miatt

most ilyen kedvetlen lettél? - faggatta a férfi.

- Nem, apám, ön nem tett semmi rosszat!

- De mégis bánt valami és ezt nem tudom elviselni!

Szeretlek, Tony! Semmi nem fontos nekem az életben csak

a te boldogságod, kérlek, mondd el, mi nyomja lelkedet?

- Találkoztam valakivel, apám és ez a találkozás örökre

nyomot hagy a lelkemben!

- Talán egy lányról van szó, Tony? - kérdezte Thomas.

- Igen, apám! Egy lányról, akiről mindig azt hittem,

csak az álmaimban és a képzeletemben létezik, de most

láttam őt, apám! Szemtől szemben álltunk egymással és

még beszéltem is vele. Igaz, hogy csupán néhány szót, de

teljesen megbabonázott. Úgy érzem, ha nem láthatom

viszont, belehalok!

Thomas arca elkomolyodott. Mindenre számított, csak

arra nem, hogy egy lány miatt ilyen szomorú a fiatalember.

Ezek szerint tényleg mély benyomást jelentett a találko-

zásuk, mert még soha nem látta ilyennek.

193

- És mit mondtál neki, Tony?

- Csak megkérdeztem, hogy hívják!

- Elárulta?

- Igen! Emily a neve! Ugye, milyen csodálatos? Annyira

illik hozzá! - mondta teljesen átszellemülve Simon. A sze-

mei fényesen csillogtak, az arca kigyúlt és egész felvil-

lanyozódott.

- Valóban szép név, fiam! És ő is szép?

- Hogy szép-e? Arra nincs szó, apám! Olyan, akár egy

angyal! Furcsa, hogy amikor megláttam, tudtam, nagyon

szeretem! Mintha már bennem lett volna ez az érzés! Nem

ijedtem meg tőle, nem ért váratlanul, inkább csak maga a

lány látványa.

- Ezt meg hogy érted, Tony? - kérdezte Thomas.

- Nos, mint mondtam, már álmodtam róla, és sokszor

láttam az arcát magam előtt, de nem hittem, hogy való-

ság. Az döbbentett meg, hogy mégis az! Amikor megpil-

lantottam, szinte megdermedtem, de nem attól, hogy

beleszerettem, nem! Az az érzés már bennem volt, apám!

Nem lehet, hogy ismertem ezt a lányt, csak nem emlék-

szem rá? - nézett a férfira.

- Nem, fiam! Ebben biztos vagyok! Soha azelőtt nem

találkoztál vele, vagy legalábbis nekem nem beszéltél róla!

- Talán csak nem volt rá alkalom, hogy elmondjam!

-Tony! Te az életed nagy részét a tengeren töltötted!

Állandóan hajóztál, alig láttunk! Nem is volt alkalmad

találkozni lányokkal. Mint mondtam már neked, senkid

nem volt, ebben biztos vagyok!

- Hát, el kell fogadnom, amit mond, apám! - sóhajtott

fel Simon. - Minden esetre, most már más a helyzet! Már

van valakim!

- Ugyan, fiam! Ne kergess hiú ábrándokat! Azt sem

tudod, ki az a lány? Legalább megkérdezted, hogy kivel

van Polchesterben?

194

- Nem! Nem kérdeztem meg, mert láttam a kísérőjét! -

felelte.

- Valóban? És ki volt az?

- Egy fiatalember, de hisz ön is látta, apám! Ő volt az,

aki bejött, de nem vásárolt. Egy pohár vizet adtam neki,

mert rosszul lett.

- Igen, már emlékszem! Tényleg furcsa egy alak! Biztos

vagy benne, hogy a lány vele volt?

- Persze, apám! Amikor meglátta, hogy Emilyvel beszél-

getek, nagyon durván elrángatta onnan. Szegény lány, azt

sem tudta, hogy mi történik vele. Olyan sápadt lett, mint

a fal! Meg kell mondanom, kicsit furcsán viselkedett.

- Mit értesz az alatt, hogy furcsán? - vonta össze a

szemöldökét Thomas.

- Amikor meglátott, azt hitte, hogy a nevem Simon.

Talán összetéveszthetett valakivel! Amikor megkértem,

árulja el a nevét, dühös lett és azt mondta, minek, amikor

úgyis tudom! Végül mégis elárulta, de akkor megjelent a

partnere és elvitte magával.

- Tehát Simonnak szólított?

- Igen! És ez megzavart. Lehet, hogy mégis ismerem

valahonnan, csak nem emlékszem rá?

- Édes fiam, a te neved Tony, nem Simon! Biztos, hogy

összekevert valakivel! - mondta Thomas, miközben egyre

jobban felébredt benne a gyanú, hogy a lány nem vélet-

lenül szólította Simonnak. Mi van, ha felismerte? Mi van,

ha visszajön a családjával és elviszi tőle Tonyt? - villant

át az agyán a rémült gondolat, s ettől kiverte a víz. Nem!

Azt már nem! Tonyt ő mentette meg a tenger mélyéről, ő

hozta vissza az életbe, a férfi az övé!

- Igen, már én is gondoltam rá, apám! Csak mégis olyan

megmagyarázhatatlan érzésem van azóta, amióta meglát-

tam őt. Szomorúság költözött a szívembe, mert annyira

195

szeretném viszontlátni. Mit gondol, apám, megtalálnám,

ha keresném?

- Nem hiszem, Tony! Ki tudja, honnan jöttek?

- De talán a nevéből kündulva...

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, fiam! Hány Emily

létezik az országban? Mennyi idő kellene ahhoz, hogy

minden tanyát, minden falut és várost végigjárjunk?

- Én akkor is megpróbálom, apám! Ha nem bánja!

- De igen, fiam! Bánom és nem is engedem! Alig néhány

hete még az életedért aggódtam, majdnem meghaltál!

Nem engedhetem meg, hogy útra kelj, és ki tudja, akik a

tengerbe dobtak, nem figyelnek-e és csak arra várnak,

hogy megint az életedre törjenek?

- De kik lehetnek, akik meg akarnak ölni, apám? Nem

bántottam soha senkit! Vagy mégis? Szörnyű érzés, hogy

nem emlékszem semmire! Se egy barátomra, se egy isme-

rősömre! Emily az első olyan lény a balesetem óta, akire

emlékeztem, még ha tudat alatt is. Mert most megbizo-

nyosodtam róla, hogy nem esak álmaimban és a képzele-

temben létezett. Nem én találtam ki őt, apám!

- De emlékezz, iam, hogy Simonnak szólított, amikor

a te neved Tony! Tony Barton gróf!

- Igen, ez az egy dolog van csupán, ami egy kissé elbi-

zonytalanít.

- Talán csak hasonlítottál valakire a lány ismerősei kö-

réből, akit Simonnak hívnak!

- Igaza van, apám! Csak olyan nehéz lemondani róla!

- Akkor hát nem indulsz el megkeresni őt? - nézett rá

Thomas.

- Nem, apám! Nincs értelme! Az a fiatalember bizto-

san a kedvese volt, hisz olyan bizalmasan bánt vele. Mi

értelme lenne, ha meg is találnám? - nézett a férfira olyan

bánatosan, hogy annak majdnem megszakadt a szíve.

196

- Tony! Te még nagyon fiatal vagy, jóképű és igazán

gazdag! Egy grófi család örököse! Hidd el, annyi lányt

kaphatsz, ahányat csak akarsz! Válogathatsz kedvedre

közöttük!

- Nem, apám! Nekem senki más nem kell! A szívemet

elrabolta Emily és tudom, hogy már senki más nem lép-

het a helyére!

- Figyelj rám, Tony! Mától megváltozik az életed! Nem

akarom, hogy bánkódj és keseregj! Elköltözünk innen

egy nagyobb városba! Veszek ott egy házat, és nagy esté-

lyeket rendezünk! Meghívjuk a környék előkelő család-

jait, sok-sok gyönyörű fiatal lányt! Tudom, hogy ha majd

körül vesznek, elfelejted Emilyt. Hidd el, nincs értelme,

hogy epekedj utána! Még ha nem lenne senkije, de te

magad mondtad, hogy a kedvesével volt együtt! Lehet,

hogy már a felesége!

- Nem! Nem! - kiáltott fel túlságosan hevesen Simon.

A szíve olyan fájdalmasan szorult össze, hogy azt hitte,

elájul.

- De miért nem? Lehetséges!

- Megfigyeltem a kezét és nem viselt semmilyen gyűrűt!

Ez azt jelenti, hogy még jegyben sem járnak!

- Ó, fiam! Ennek nem szabad nagy jelentőséget tulaj-

donítani. Lehet, hogy olyan szegények, hogy nem tudják

megfizetni a gyűrűket. Láttad, ez a fiatalember bejött és

csak nézelődött. Nem vásárolt semmit, mert nem volt rá

elegendő pénze!

- Én nem úgy láttam, apám! Igazán jól öltözött volt,

látszott rajta, hogy nem szegény családból való. Az inge

finom anyagból készült, és a felsőruházata is a legújabb

divat szerint készült. Amikor sétáltam egyet, akkor figyel-

tem meg, hogy miben járkálnak az emberek. Teljesen más

az öltözéke egy szegény halásznak és más egy nemes em-

bernek. Szerintem, nem azért nem vásárolt, mert nem volt

pénze! Valami más miatt. Talán épp azért, mert rosszul

lett.

Biztos vagyok benne, hogy gazdag ember, tehát vehetett

volna gyűrűt, ha akart volna. De nem viselt egyikük sem

gyűrűt, lehet, hogy tévedtem és nem is a kedvese, hanem

mondjuk a testvérbátyja volt!

- Tony! Tony! Kérlek, ne próbáld magad meggyőzni!

Hidd el, nem tehetsz mást, mint elfelejted azt a lányt!

Keress magadhoz illőt és olyat, aki szabad!

Simon szeme könnyes lett, amikor megint felidézte Emily

arcát. A lány olyan kedves volt és gyönyörű! Tudta, hogy

nélküle nincs értelme az életének, bár az apjának is igaza

van. Ha ez a fiatalember a kedvese, neki nincs esélye!

Talán isten lesz olyan kegyes hozzá, ha már egyszer nem

rendelte magához, ad még egy esélyt, hogy találkozza-

nak! Ő minden esetre imádkozni fog hozzá!

Thomas beváltotta az ígéretét. Vett egy házat Port-

Bredyben, amely a leggazdagabb nemes emberek városa

lett az utóbbi időben. Itt aztán volt élet, majdnem minden

este máshol adtak igazán fényűző estélyt.

- Hogy tetszik, Tony? Mit szólsz az új otthonodhoz? -

kérdezte Thomas, amikor a kastélyban az utolsó szék is a

helyére került.

- Csodálatos, apám! Igazán, nagyon hálás vagyok, amiért

képes volt otthagyni a tengerpartot, amikor az az élete! -

nézett rá Simon.

- No, azért nem hagytam ott örökre! Amint az idő

engedi, ismét visszamegyünk, persze, csak ha lesz kedved

velem tartani! Hacsak addig el nem rabolja valaki a szí-

vedet és inkább őt követed, mint apádat! - mosolygott rá

csillogó szemmel.

- Attól nem kell tartania, apám! Magával tartok, mert

nekem is az életem része lett a tenger és a mélység! Alig

várom, hogy megint tavasz legyen!

198

- Még igazán ősz sincs, fiam! Tudod, milyen hosszú

idő van addig, amíg ismét új ruhába öltózik a természet,

és a tenger megint átmelegszik annyira, hogy lemerész-

kedjünk a mélyére?

- Tudom, apám, persze, hogy tudom! - felelte Simon.

- Holnap estére meghívásunk van! Remélem, nincs el-

lenedre?

- Meghívás? Hova?

- Lord Edward Devon kastélyába! Ő a környék leggaz-

dagabb embere és még a királyi családdal is rokonságban

áll. Nagy megtiszteltetés annak, akit ő meghív az esté-

lyére, fiam! Be akarlak neki mutatni!

- Ön jól ismeri őt, apám? - kérdezte Simon.

- Igen, de már nagyon régen nem találkoztunk. Azt hi-

szem, akkor beszéltem vele utoljára, amikor még a bátyád

fiatal fiú volt.

- De miért nem találkoztak, apám? Ha olyan jó barát-

ságban voltak, hogy telhetett el ilyen hosszú idő? - kér-

dezte Simon.

- Tudod, ennek nagyon szomorú oka van, fiam! A lord,

mint mondtam, hatalmas vagyonnal rendelkezik és alig

várta, hogy örököse szülessen, de sajnos nem adatott meg

neki. A felesége, Isabel gyönyörűséges nő volt. Olyan szép

és méltóságteljes, kedves és művelt, hogy a környéken

mindenki irigyelte Edwardot, amiért feleségül vehette.

Persze, nagyon is szerették egymást, de aztán, ahogy az

évek teltek és az asszony nem tudta fiúval rnegajándé-

kozni a lordot, a kapcsolatuk elhidegült.

- De ha olyan régen nem találkoztak, akkor honnan

tudja, apám, hogy nem született azóta egy fia? - kérdezte

Simon.

- Onnan, hogy bár nem találkoztunk, de a hírek azért

terjedtek és eljutottak hozzám is. Hallottam, hogy sze-

gény Isabel meghalt!

199

- Ó, istenem! - kiáltott fel sajnálkozva Simon.

- Igen, fiam! Megszülte a gyermekét halva, aztán ő is

utána ment. Ez volt az utolsó kísérletük, de nem sikerült.

Ennek pedig már több mint tizennyolc éve!

- És megnősült a lord, mit tud róla, apám?

- Nem! Nem nősült meg, de hogy miért nem, azt nem

tudom! Már alig várom, hogy találkozzunk, talán mesél

majd erről is. Remélem, szívesen velem tartasz a kasté-

lyába, mely egy a sok közül itt Port-Bredyben? Egyéb-

ként, inkább csak a hűvös évszakokat tölti itt. Van egy

még nagyobb kastélya egészen közel a tengerhez!

- Hát persze, apám, szívesen megyek! Én is szeretném

megismerni a lordot. Ezek szerint ő nem is tud rólam?

- Nem! Nem tud, Tony! - felelte Thomas és elnézett a

távolba.

Simon izgatottan lépett le a hintóból a lord kastélya

udvarán. Az épület impozáns volt és látszott rajta, hogy

nagyon gazdag ember lakja. A lépcsőn inasok álltak és

fogadták a vendégeket. Már legalább nyolc hintó állt

hátul az épület mögött.

- Gyere, fiam! Meglátod, milyen csodálatosan érzed

majd itt magad! - fogta meg Simon vállát, aztán elindul-

tak fel a lépcsőn.

Az ajtóban elvették a kabátjukat, a cilinderüket és a

botjukat, majd egy libériás inas hangosan bejelentette őket.

- Thomas! Drága barátom! - jött elé a lord kitárt ka-

rokkal. - El sem hiszem, hogy megint látlak! Tudod-e

hogy jól megöregedtél? - kacsintott rá pajkosan, aztán

megölelte.

- Edward! Boldog vagyok, hogy itt lehetek! Örülök

,

hogy még jó a humorod, de ami igaz, az igaz, valóban

200

megöregedtem. Sajnos, volt, ami elősegítette az ősz haj-

szálak megjelenését!

- Mint ahogy nekem is! Már alig vártam, hogy talál-

kozzunk, és jól kibeszéljük magunkat! Hány éve is, hogy

utoljára itt jártál? - kérdezte a lord.

- Nem sokára húsz, Edward! Szörnyű hosszú idá! Nem

szabad, hogy ennyi elteljen megint, egy újabb találko-

zásig, de nem is fog, mivel most már én is itt élek a köze-

ledben!

- Nagyon okos ötlet volt, hogy itt vettél házat, Thomas!

Nem helyes, hogy állandóan csak a tengert járod! A

tenger és a szél tönkre teszi a bőrödet! Mit szólnak a

nők, ha felsérted a finom arcukat? - nevetett fel kissé

recsegve.

- Attól nem kell tartania egyetlen hölgynek sem,

Edward. Amióta meghalt Elisabeth, azóta nincs senkim,

és nem is hiányzik. Az ő emléke éltet és a fiam! Szeret-

ném, ha megismernéd! Ő Tony Barton, az egyetlen örö-

kösöm!

- De miért mutatod be nekem? Én ismerem már! -

mondta a lord, aztán a fiatalember felé fordult.

- Nem, lordom! Te őt nem ismerheted! A másik fia-

mat láttad még gyerekként néhányszor, de sajnos ő

elment örökre! Néhány évvel ezelőtt a tengerbe fulladt.

- Mit nem mondasz? Hát belőle is búvárt csináltál? -

kérdezte rosszallóan a lord.

- Sajnos, igen! Nem vigyáztam rá eléggé, Edward!

Amikor segíteni akartam, már késő volt. A kezeim kö-

zött halt meg!

- Remélem, ezt a Tony gyereket már eltiltottad a ten-

gertől? - nyújtott kezet.

- Sajnos, nem lehetett! Ő is az én vérem, neki is a ten-

ger a mindene! De rá már sokkal jobban vigyázok, vele

201

nem történhet baj ! Őt soha nem veszítem el, erre meg-

esküszöm!

Simon kezet fogott a férfival. Különös érzés kerítette

hatalmába, amikor a szemébe nézett. Ahogy beszélt vele,

vagy az apjával társalgott, az ember azt hinné egy kedves

és mókás férfi, de Simon nagyon jól látta, hogy a szeme

mélyén valami félelmetes fény lobog. Végig futott rajta

a hideg, amikor belenézett. Kegyetlennek látta, s ettől

rögtön ellenszenvet érzett iránta. Hiába próbálta meg el-

hessegetni ezeket a gondolatokat, nem sikerült. Ahány-

szor csak a szemébe nézett, mindig ott látta azt a fényt,

amely hideg volt és kegyetlen!

- Gyere, ifjú barátom, ismerkedj meg a hölgykoszorú-

val! Gondolom, amilyen jóvágású és gazdag vagy, hamar

a hölgytársaság középpontja leszel! Csak bírd energiá-

val! - nevetett fel a lord hangosan és magával vitte.

Simonnak egyáltalán nem volt ínyére a hölgytársaság, ,

hisz a szíve, a lelke és minden egyes porcikája Emily után

sóvárgott, de nem akart udvariatlan lenni, ezért hát enge-

delmesen lépkedett mellette.

- Nos, hölgyeim! Nézzék csak, milyen remek partnert

találtam önöknek! Csak azt kérem, szét ne tépjék, mert

az apja bizony nagyon megharagudna! Szórakozz jól,

Tony! - fordult a férfi felé, aztán visszament Thomashoz.

- Gyere, keressünk egy nyugodt helyet, barátom! Annyi

mindenről kell beszélnünk! - mondta a lord és leültek

egy sarokba.

- Hallgatlak, mi történt veled, amióta nem találkoz-

tunk? - nézett rá Thomas.

- Tulajdonképpen, semmi! Amióta Isabel elment, nem

találom a helyemet, pedig azt hittem, újból megtalálom

a boldogságot, de tévedtem. Csak jóval később, hosszú

évek múlva döbbentem rá, hogy senkivel nem tudnék

202

már élni. Isabel volt a mindenem, sajnos, ezt soha nem

mondtam meg neki, talán, majd ha én is elmegyek és

találkozunk, bepótolhatom. Bízom abban, hogy megbocsát

mindenért!

- Ugyan, lordom! Mít kellene megbocsátania? Te ren-

des ember vagy, soha nem bantottad, miért rágódsz azon,

hogy nem mondtad el neki, hogy á a mindened? Szerin-

tem, ezzel tisztában volt. A ti házasságotok példaértékű

volt. Szegény, annyira sajnáltam, amiért oly sokat szen-

vedett, hogy megajándékozzon téged egy gyermekkel,

de minden próbálkozása hiábavaló volt.

- Igen, Thomas, épp erről beszélek! Szörnyű, hogy mi

férfiak, nem is sejtjük, milyen komoly dolog egy gyer-

mek kihordása és a világra hozása. Nekünk nagyon is

kellemes a szerepünk az egészben, mi csak élvezzük, de

a fájdalom, a szenvedés rájuk marad. És amikor nem úgy

sikerül, ahogy szeretnénk, mindenért őket okoljuk! Én is

ezt tettem! Isabel halála az én lelkemen szárad!

- Most meg miről beszélsz? - kérdezte Thomas.

- Arról, hogy én öltem meg azzal az örökös nyaggatá-

sommal, hogy egy fiú gyereket szüljön nekem. Pokollá

tettem az életét, Thomas! - sóhajtott fel.

- Ne bánkódj emiatt, barátom! Szegény Isabel biz-

tosan a mennyországba került, hisz olyan jóságos volt.

Biztos vagyok benne, hogy mindent megtett, hogy a ked-

vedbe járjon, de nem tehetett róla, ha isten így akarta.

Legalább egy lányod született volna, aki most a gondo-

dat viselné. Tudod, Edward én mindig nagyon szerettem

volna egy lányt, aki épp olyan, akár szegény feleségem

volt. Nekem csak fiaim születtek, de remélem, majd egy-

szer Tony hoz a házhoz egy gyönyörűséges lányt, akit

sajátomként szerethetek.

203

A lord arca elfehéredett, egész testében megremegett,

majd felugrott és hamarosan két nagy pohár whiskyvel

tért vissza. Leült Thomas mellé és szó nélkül felhajtotta.

- Ez aztán valami, barátom! Ez férfias cselekedet volt

,

csak meg ne ártson, hisz még előtted áll a pohárköszöntő.

- Muszáj volt meginnom, hogy a lelkem nyugalma

helyre álljon! - nézett rá szomorúan a lord. - Látod, ebben

különbözünk egymástól. Én soha nem tudtam volna el-

fogadni, hogy lányt szüljön nekem. A fiú az igen, de a

lány,

csak nyafog, és problémákat okoz. Nem! Jól van ez így,

ha már fiam nem született, örülök, hogy nincs lányom!

Tiszta szívemből mondom!

- Ebben nem értek veled egyet, lordom és biztos vagyok

benne, csak azért beszélsz így, mert fogalmad sincs, milyen

kedves, aranyos és szeretnivaló tud lenni egy lány! Saj-

nálhatod, hogy kihagytad az életedből! Bár lenne rá

lehetőségem, istenemre...

- Elég volt, Thomas! - kiáltott fel a lord, villámló te-

kintettel. Látszott rajta, mennyire fel van háborodva. - Ne

beszélj nekem erről, kérlek! Hallani sem akarok lányról

többé !

- Bocsáss meg, Edward, nem akartalak megbántani!

Ha akarod, többé ki sem ejtem a számon! Kérlek, ne

haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire gyűlölöd a női

nemet. Talán azért van, mert elveszítetted a feleségedet,

akit annyira szerettél. Meg tudlak érteni, hisz én magam

is ugyanebben a cipőben járok. Azóta sem találtam

hozzá hasonlót, na persze nem is kerestem.

- Nem, Thomas! Te bocsáss meg nekem! - mondta a

lord, miután a hatalmas teremben síri csend lett. Minden

szem rájuk tapadt. - Kérlek, add a kezed, hogy biztos

legyek benne, nem neheztelsz rám! Nem is tudom, mi

204

történt velem? - próbálta meg helyre hozni a kínos

helyzetet.

- Már mondtam, hogy nem haragszom! Hogy bebizo-

nyítsam, megölellek! - mondta Thomas és meg is tette.

Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban az utolsó

vendég, aki egy kissé megkésett, de még épp időben

érkezett, a vacsorát perceken belül tálalják.

- Gróf John Aston! -jelentette be a libériás inas.

- Bocsáss meg, Thomas! Ő nagyon régi barátom, üd-

vözölnöm kell!

- Persze, menj csak! - mondta a férfi, s miközben a

lord távozott, utána nézve elgondolkozott. Milyen sokat

változott Edward az eltelt hosszú idő alatt. Különös,

megmagyarázhatatlan a viselkedése.

- Thomas! Thomas! - hallotta meg a lord hangját, aki

mellette állt.

- Bocsáss meg, Edward, de annyira elgondolkoztam.

Parancsolj velem! - nézett rá kissé zavartan.

- Csak be akarlak mutatni az én öreg Aston barátom-

nak! John Aston, ő pedig a másik legjobb barátom,

Thomas Barton! Ismerkedjetek meg egymással!

A két férfi kezet fogott, de nem kezdhettek beszélget-

ni, mert a vacsorát már szervírozták.

A lord pohárköszöntőt mondott, aztán mindenki a

tányérja fölé hajolt. Simon Thomas mellett foglalt helyet

és már nagyon örült a vacsorának, elege volt a ráakasz-

kodó kisasszonyokból.

- Hogy érzed magad, fiam? - hajolt oda hozzá

Thomas.

- Nos, nem igazán jól, apám! Szeretnék mielőbb haza

menni! Nem bírom elviselni ezt a sok buta nőt! - súgta

az apja fülébe.

205

- Egy ideig még illendő maradnunk, de megígérem,

az első adandó alkalommal elmegyünk!

- Köszönöm, apám! - hajolt a tányérja fölé Simon.

Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg Emilyről, aki

egyre jobban hiányzott neki. Milyen csodálatos lenne

minden, ha a lány is itt lenne. Táncba vihetné és meg-

foghatná a kezét, a derekát. Mindent odaadna egyetlen

mosolyáért!

A vacsora után a társaság csoportokra oszlott és a

kártyaasztalok mellé telepedtek, a fiatalok pedig a tánc-

parkettet vették igénybe. Simont majdnem szétszedték a

lányok, még szerencse, hogy tudott táncolni, ezt

legalább nem felejtette el. Amíg táncolt, nem kellett

beszélgetni. Közben nyugodtan álmodozhatott Emilyről.

Éjfél után néhányan távoztak, Simon Thomasra nézett,

aki alig láthatóan bólintott. Nem akart első lenni a távo-

zók között, ezért, csak amikor már többen elmentek,

akkor lépett a fiával a lord elé.

- Csak nem akartok már elmenni, Thomas? - kérdezte

kissé kapatosan.

- Sajnálom, de el kell mennünk, Tony még nincs tel-

jesen rendben. Az orvos pihenést írt elő számára, a mai

este pedig eléggé kifárasztották a csinos hölgyek! Ugye,

megérted, barátom? Meséltem neked, milyen balesete

volt, most ő a legfontosabb nekem!

- Persze, megértem; de nagyon sajnálom! Remélem,

hamarosan ismét találkozunk! - fogott velük kezet és egé-

szen a lépcső aljáig kísérte őket.

- Már nem bírtam volna tovább, apám! Köszönöm, hogy

megmentett! - nézett Thomasra hálásan Simon.

- Egyik lány sem nyerte el a tetszésedet, Tony? - kér-

dezte a férfi.

- Nem, apám! Egyik sem ér fel Emily kisujjával sem!

Hiába minden, nem tudom elfelejteni! - sóhajtott fel fáj-

dalmasan.

Thomas szíve nagyon fájt, amiért a fiát ilyen szomo-

rúnak látta, de tudta, ha nem akarja elveszíteni, ki kell

vernie a fejéből azt a lányt. Talán az igazi neve Simon,

hisz a lány így szólította. Ha a nevét tudja, akkor azt is,

hogy ki ő valójában, s ha ez így van, minden bizonnyal

meg is mondaná Tonynak, ezt pedig nem engedheti!

Minden erejével azon lesz, hogy mielőbb összeházasítsa

egy hozzá illő gazdag fiatal lánnyal.

Simon ezen az éjszakán alig aludt valamit. Szörnyen

szenvedett Emily hiánya miatt. Azt gondolta, hogy az

apjának igaza van, ha majd lányok közé kerül, talán si-

kerül elfelejtenie őt, de tévedett. Még csak erösebb lett

benne a vágyakozás utána! Szeme sarkában egy könny-

csepp remegett. Lassan lecsukódtak a pillái és á könny

végi folyt az arcán, de a szája már mosolyra húzódott,

hisz álmában Emily repült a karjaiba.

- Emily! Szerelmem! - suttogta átszellemülve.

207

11.

Emily a szobájában ült és maga elé nézett. Amióta haza-

jött Polchesterből, nem volt nyugta. Nem tudta elfelejteni

azt a fiatalembert, akit Simonnak hitt. Hihetetlen, hogy

ennyire hasonlított rá. Mintha csak Simon saját képmása

lett volna! De az ő neve Tony és nem Simon! Akkor még-

is miért érezte magát olyan boldognak, amint meglátta?

Miért tört rá az a kellemes, bizsergő érzés, amelyet a férfi

közelében érzett még az elején? Most minden megválto-

zott, s ha lehet, még távolabb került tőle. Tudta, hogy az

egész életét elronthatja, ha mégis igent mond neki, de

nem volt bátorsága, hogy megmondja, már elmúlt a sze-

relem. Nem érez iránta vonzalmat, ellenkezőleg, minden

együtt töltött perc kínszenvedés számára. Maga sem ér-

tette, de úgy érezte, azt a másikat szereti épp olyan

mélyen, mint ahogy Simont szerette.

-Tony! Ó, Tony! Csak tudnám, miért vagy rám ilyen

hatással? Miért kellett találkoznom veled? Felkavartad a

lelkemet és fájdalommal töltötted el a szívemet! Most

még sokkal nehezebb Simon szemébe néznem és megját-

szanom, hogy szeretem! Hogy legyek így egy életen át a

hitvese, ha már most, amikor a legjobban kellene lobog-

nia bennem a szerelemnek iránta, semmit nem érzek? Mi

lesz velem, istenem? - nézett az ég felé, aztán heves zo-

kogás tört rá. Észre sem vette, hogy az anyja belépett az

ajtón.

- Emily! Kicsikém! Miért sírsz? - futott oda hozzá és

aggódva nézett az arcába. Megfogta a kezét és megsimo-

gatta.

- Semmi, anyácskám! Semmi! Nem fontos! - mondta

és lehajtotta a fejét. A kezét elvette az anyjáéból.

208

- Emily! Tudod, hogy mennyire szeretlek, te vagy az

életem! Kérlek, légy hozzám őszinte! Bízz bennem, nekem

mindent elmondhatsz! Az anyád vagyok, nincs olyan,

amit meg ne tennék érted! Könyörgöm, áruld el, miért

sírsz ilyen keservesen?

- Ó, anyácskám! Ha tudná, mi játszódik le a lelkemben!

Én olyan szerencsétlen vagyok! - borult az anyja vállára

és még jobban sírni kezdett.

- Megrémítesz, kislányom! Mi történt? Mondd már el

az ég szerelmére, ne hagyj kétségek között! - nézett rá

rémülten.

- Nem mondhatom el, anyám! Nem! - rázta meg a fejét

Emily és könnyes arcát a nőre emelte.

- De igen, Emily! Nekem mindent elmondhatsz! Senki,

de senki ezen a világon nem okozhat neked fájdalmat,

mert nem engedem! Bántott valaki? Talán Simon...?

- Nem bántott senki, anyácskám! - felelte.

- Akkor miért vagy ennyire elkeseredve? Valami csak

történt, amiért ilyen szomorú lettél? Amióta megjöttetek

Polchesterből, azóta lettél ilyen hallgatag és szomorú.

Nem beszélgetsz velem, mint régen és nem is nevetsz

szinte soha. Valami történt ott, ugye igazam van?

- Igen! Történt!

- Akkor kérlek, áruld el, mi az? Ha bennem nem bízol

meg, akkor kiben? - nézett a szemébe Nancy szinte es-

deklően.

- Igen, igaza van, anyácskám! Tudom, hogy önben bíz-

hatok, de mégis olyan nehéz erről beszélnem!

- Csak próbáld meg, gyermekem! Meglátod, megköny-

nyebbülsz, ha elmondod és biztos, hogy segíteni is tudok!

- Bárcsak így lenne, de nem hiszem, anyácskám!

- Emily! Ugye nem, Simonról van szó? - nézett rá az

anyja.

209

- De igen! - felelte és kezével eltakarta az arcát. A sze-

mét megint elöntötte a könny.

- Mi a baj vele? - kérdezte Nancy egyre jobban aggód-

va, de a lány már nem felelhetett, mert az ajtón hangosan

kopogtak, aztán engedélyt sem várva, Robert mosolygós

arca jelent meg.

-Jó napot, Mrs. Aston! - hajolt meg az asszony előtt,

aztán Emilyhez fordult.

- Drágám! Jó hírrel jöttem! El sem hiszed, milyen bol-

dog vagyok, alig vártam, hogy ideérjek és megosszam

veled!

Emily megpróbált mosolyogni, de nagyon félre sikerült.

- Kicsikém! Valami baj van? Csak nem vagy beteg? -

kérdezte Robert és az arca ijedtté vált.

- Nem, nem vagyok beteg és nincs semmi bajom! Csak

egy kicsit elszontyolodtam. Tudod, eszembe jutott az a

boldog gyermekkor, amelyet az én drága szüleim mellett

megéltem. Most pedig felnőtt lettem és nem akarom

elhinni. Anyával erről beszélgettünk! - mondta és kérlelő

tekintettel nézett az anyjára.

- Igen, erről van szó, Simon! Nincs miért aggódnia! -

erősítette meg az asszony a lánya szavait.

- Akkor jó! Megnyugodtam, és most már elárulhatom

jövetelem okát.

Emily megremegett. Érezte, hogy valami kellemetlen

hírt fog hallani, aminek tulajdonképpen örülnie kellene.

- Magukra hagyom önöket! - indult kifelé Nancy, de

Robert megfogta a karját.

- Ne! Kérem, maradjon, asszonyom! Önnek is hallania

kell, sőt örülnék, ha Mr. Aston is itt lenne!

- Sajnálom, de a férjem jelenleg nincs itthon. Meg kell

elégednie velem! - tárta szét sajnálkozva a kezét Nancy.

- Nem baj, majd neki is elmondjuk a jó hírt! Arról van

szó, hogy jövő héten megtarthatjuk a kézfogót. Felhúzha-

210

tom végre a gyűrűt Emily ujjára. A szüleim beleegyeztek,

hogy a jegyváltás után két hónappal oltár elé vezethessem

az én imádott menyasszonyomat. Nincs ellene kifogásuk,

ha nem várjuk meg a gyász leteltét.

Emily szíve a torkába ugrott. Igen! Ettől félt! Pontosan

ettől! Most mit tegyen? Mit mondjon? - nézett kétségbe-

esve az anyjára, aki nem értett semmit. Ő úgy tudta, Emily

imádja Simont, bár az utóbbi időben, mintha valami nem

lett volna rendben köztük. A lány keveset beszélt róla és

egyáltalán nemjött lázba, amikor Simon megjelent. Ellen-

kezőleg! Amikor elment, sokkal nyugodtabb lett. Talán

már nem szereti? - suhant át a fejében a gondolat, de

aztán elhessegette magától. Ha így lenne, a lánya már biz-

tosan szólt volna. Inkább az lehet, hogy megijedt! Sze-

gény kicsikém! Asszony lesz belöle, s ettől rémülhetett

meg, de majd ő megnyugtatja és elbeszélget vele.

- Mit szólsz hozzá, szerelmem? - kérdezte Robert és

csillogó szemmel nézett a lányra.

- Nagyon örülök neki, Simon, bár én még mindig azt

hiszem, a szüleid jobban örülnének neki, ha a gyász le-

telte után lépnénk frigyre. Én is ezt tartanám helyesnek.

Miért annyira sietni? - kérdezte.

- Emily ! Csak nem történt valami? Ugye, nem azt aka-

rod mondani, hogy már nem akarsz a feleségem lenni? -

kérdezte Robert egyre idegesebben.

- Nem! Szó sincs erről, Simon! Csak nem szeretném,

ha a szüleid emiatt neheztelnének rám!

- Ettől nem kell tartanod, kedvesem! Én már meggyőz-

tem őket és egyetértenek velem! Megszerettek téged és a

szüleidet! Kérlek, ne is gondolj erre! - ölelte át és meg-

csókolta a homlokát.

- Simon! Szeretném, ha csak eljegyeznénk egymást, de

a házassággal várjuk meg a gyász évét. Tudom, mit be-

szélek, hidd el! A szüleid nagyon szeretnek téged, elve-

211

szítették a bátyádat, csak te maradtál nekik, nem akarnak

megbántani, de a lelkük mélyén fájdalmat éreznek, amiért

nem várjuk meg a gyász leteltét. Kérlek, ne erőltesd! Csak

jót tesz a kapcsolatunknak, ha várunk, így biztosabbak

lehe-

tünk benne, hogy valóban egymásnak valók vagyunk!

- Én most is biztos vagyok benne, Emily! Te talán nem?

- nézett rá olyan hidegen, hogy a lánynak megfagyott a

vér az ereiben.

- Simon, én nem erről beszéltem! A szüleidet nagy fáj-

dalom érte, nem akarok úgy a családba lépni, hogy rossz

érzésem legyen emiatt! Szeretném, ha megértenél, és el-

fogadnád a javaslatomat! Húzzuk fel egymás ujjára a

gyűrűket, de a házassággal várjuk meg a gyász leteltét!

-Én nem akarok várni, Emily! Ha tehetném, már hol-

nap oltár elé vezetnélek! Mire való az a hosszú jegyes-

ség? - fakadt ki Robert egyre dühösebben.

- Bocsásson meg, Simon, de azt hiszem, Emilynek igaza

van. Én is szülő vagyok, elveszítettem a gyermekemet,

mint az ön szülei. Higgye el, csak azért egyeznek bele az

előre hozott esküvőbe, mert annyira szeretik magát. Ön

nem lehet olyan önző, hogy megfeledkezzen arról a fáj-

dalomról, amely még olyan friss. Kérem, hallgasson a

lányomra, ne akarja kierőszakolni az áldásukat. Egy év

nem olyan hosszú idő. Sokkal jobb is lenne, ha nyáron

lenne az esküvő. Én Emilyvel értek egyet!

A lány hálásan nézett az anyjára.

- Rendben van, ha mindketten ezt akarják, legyen! Ne-

kem az a legfontosabb, hogy Emily elégedett legyen! -

adta be a derekát Robert. A két nőre mosolygott, nagyon

uralkodott magán, miközben belül majdnem szétrobbant

a méregtől. Már azt hitte, három hónapon belül a lány az

övé lesz és most, tessék! Várhat egy évet! Az isten verné

meg! Átkozott légy, Simon ott, ahol vagy! Még holtodban

is közénk állsz! - gondolta némán.

212

- Köszönöm, hogy mégértő vagy, Simon! Hidd el, a

szüleid is értékelni fogják és nekem is sokkal jobb a lelki-

ismeretem. Nem éreztem volna jól magam, mikor tudom,

milyen szomorúság ül a családon! - simogatta meg Emily

a férfi arcát.

Robert elkapta a kezét és megcsókolta.

- Érted mindre képes vagyok, Emily! Nincs olyan, amit

meg ne tennék azért, hogy az enyém légy! Ha kell, hát

várok egy évet, de a gyűrűket jövő héten felhúzzuk egy-

más ujjára. Azt akarom, hogy mindenki lássa, te már hoz-

zám tartozol !

- Simon! Én a gyűrű nélkül is hozzád tartozom! - mond-

ta a lány, de a fülében olyan idegenül csengtek ezek a

szavak, mintha nem is ő mondta volna.

- Megyek és készítek valami harapnivalót. Ugye itt

marad egész napra, Simon? - kérdezte Nancy.

- Igen, ha nem haragszik, és ha az én gyönyörűséges

menyasszonyom is akarja!

- Persze, hogy akarom! - felelte, miközben a torka

összeszorult. A sírás kerülgette.

Nancy kiment a szobából, Robert csak erre várt.

- Már alig vártam, hogy egyedül maradjunk, drágám!

Egy csókot kérek, olyan forrót és szerelmeset, amely meg-

pezsdíti ereimben a vért! - suttogta és közel lépett a lány-

hoz. Átölelte a derekát és magához húzta. Rátapadt az

ajkái-a és mohón csókolni kezdte.

- Ne! Kérlek, Simon! Az anyám be talál jönni! Nem

szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni! - mondta Emily

és arrébb lépett.

- Igen, igazad van, de annyira nehéz távol tartanom

magam tőled! Már annyira kívánlak, hogy beleőrülök.

Fogalmam sincs, hogy bírom ki még egy évig, hacsak

meg nem szánsz, Emily! - nézett rá olyan vágyakozó te-

kintettel, hogy a lány belepirult.

213

- Kérlek, Simon! Ne tedd ezt velem! Nem akarok errőI

vitatkozni! Megállapodtunk, hogy csakis akkor leszek a

tiéd, ha isten előtt esküt tettünk hűségünkről és ő áldását

I

adta ránk.

II - Miért? Talán kételkedsz a hűségemben, Emily? Azt

I

gondolod, ha az enyém leszel hamarabb, nem leszek hoz-

zád hűséges? - kérdezte Robert.

- Én nem ezt mondtam, Simon! Kérlek, inkább beszél-

jünk másról!

- Jól van! - ült le az ágyra Robert. A takaró rojtjával

játszott, miközben villámló tekintettel nézett a lányra.

Egyáltalán nem leplezte dühét.

Emily a szívet vette a kezébe. Valahányszor megérin-

tette, mindig megnyugodott. Eszébe jutott, amikor Simon

! a kezébe adta. Maga előtt látta az arcát, a szemét és hal-

lotta a hangját. Miért nem érez most is úgy, amikor Simon

itt van mellette? Miért változott meg ennyire minden?

- Látom, azt a vacak szívet többre becsülöd, mint en-

gem! - szólalt meg Robert.

- Simon! Miket beszélsz? Ezt a szívet tőled kaptam

,

csak nem baj, amiért olyan kedves nekem? - nézett rá a

lány.

- Nem, csak olyan szeretettel simogatod, ahelyett, hogy

engem ölelnél és simogatnál. Fáj, hogy hideg és elutasító

vagy velem. Miért, Emily? Miért? Mit tettem ellenedre?

Kérlek, mondd meg, mert nem az vagy, aki voltál!

- Simon! Semmi nem változott közöttünk, hidd el! Ha-

marosan megtartjuk a kézfogót, meglátod, ha kitavaszo-

dik, sokat sétálunk a szabadban, olyan hamar elszáll ez az

egy év, és a feleséged leszek! Kérlek, légy hozzám türel-

mesebb!

- De amikor olyan nehéz! Itt vagy mellettem és nem

csókolhatlak kedvemre, mert vigyáznunk kell, nehogy

bejöjjön valaki! Istenem, hisz már hozzám tartozol, egy

214

hét múlva hivatalosan is a menyasszonyom leszel, nem

hiszem, hogy az édesanyád neheztelne rám csak azért,

mert imádlak! A csók nem veszi el az ártatlanságodat,

Emily, de te még a csókot is olyan szűken méred!

A lány szíve megtelt szánalommal. Szegény Simon! Ő

most is épp úgy szereti, mint régen, miért nem tudja hát

viszonozni neki? Miért benne az ellenállás?

Odalépett és leült Robert mellé. Átölelte a nyakát és a

száját csókra nyújtotta.

A férfi átölelte és megcsókolta. Szinte majdnem meg-

fulladt, olyan hévvel tapadt az ajkára.

- Köszönöm, édesem! El sem hiszed, milyen boldog-

ság számomra, amikor a karjaimban tarthatlak. Minden

perc egy kínszenvedés, amit nélküled kell elviselnem.

- Ne mondd ezt, Simon! Jól tudod, hogy senki más nem

érdekel, a szüleim házában élek, nem járok társaságba,

nincs okod féltékenynek lenni!

- Pedig az vagyok, Emily! Borzasztóan féltékeny! Nem

emlékszel arra a fickóra Polchesterben? Csak pár pilla-

natra hagytalak magadra, máris rád akaszkodott. Olyan

szemekkel meredt rád, hogy azt hittem, neki megyek és

szétverem a képét!

- Simon! Nem ismerek rád! - kiáltott fel égő arccal

Emily. - Bocsáss meg, de felháborító a viselkedésed!

Nem adtam rá semmi okot, hogy ilyen hangon beszélj

velem!

- Nem rólad van szó, hanem arról a kis senkiről! Vala-

hányszor csak eszembe jut, ökölbe szorul a kezem és

szeretném addig ütni, amíg egyet rúg!

- Elég volt, Simon! Kérlek, hagyd abba! Te nem vagy

magadnál! Úgy beszélsz, akár egy őrült!

- Igen, mert talán az is vagyok, ha rólad van szó! Ha a

feleségem leszel, senki nem érinthet meg és még csak rád

sem nézhet!

215

- Talán csak nem akarsz egy kalitkába zárni, Simon?

Ember vagyok, nem pedig egy tárgy! Ha a feleséged

leszek,

az még nem jelenti azt, hogy a tulajdonod is! - mondta

fénylő tekintettel.

Robert egy kissé elszégyellte magát.

- Igazad van, drágám! Nagyon illetlenül viselkedtem

veled, de megígérem, soha többé nem fordul elő. Sze-

retlek, és ez a mélységes szerelem elveszi az eszem, de ha

majd a feleségem leszel, megnyugszom. Hidd el, soha

nem tekintenélek a tulajdonomnak!

- Remélem is, mert akkor már most kijelenthetem, nem

lenne okos dolog összekötni az életünket. Én nem tudnék

rabláncon élni, Simon!

- Nem is fogsz, kedvesem! De ne beszéljünk erről többé,

inkább az elkövetkezendő közös életünkről álmodoz-

zunk, amely remélem, nagyon hamar valóra válik.

- Rendben! - felelte Emily egész testében remegve.

Egyrejobban érezte, hogy ha mégis a kezét nyújtja Simon-

nak, az életét saját maga teszi tönkre.

- Elkészült az ebéd! - lépett be Nancy. A két fiatalt igen

csendben találta, s ez nagyon furcsa volt. Mintha nem is

egy boldog jegyespár ülne egymással szemben, hanem két

idegen. Rossz érzése volt, alig várta, hogy az elkezdett

beszélgetést folytathassa a lányával.

Noel is megérkezett, Nancy tájékoztatta az esemé-

nyekről.

- Hát közeleg a nagy nap, drágám? - lépett Emilyhez

az apja. - Hamarosan jegygyűrű csillog az ujjadon, éde-

sem! El sem hiszem, hogy az én kicsi lányom, menyasz-

szony lesz!

A lány az apjára borult és a szeme könnyes lett. Alig

tudta visszafojtani zokogását.

216

Kora délután Simon elbúcsúzott, Emily elkísérte.

- Drágám! Bocsánatot kell kérnem tóled, a mai visel-

kedésem miatt. Sajnálom, ha úgy érzed, tapintatlan vagy

goromba voltam, de nem tudok mást mondani csak azt,

hogy nagyon szeretlek! Ugye, te is ennyire szeretsz

engem?

- kérdezte.

Emily torka összeszorult, azt hitte, nem lesz képes ki-

préselni rajta egyetlen szót sem, de aztán rekedten vála-

szolt.

- Igen, Simon! Én is szeretlekf

Robert átölelte és hosszan megcsókolta, majd intett a

kezével és beugrott a hintóba. A tenger olyan viharos volt,

hogy inkább megkerülte a lápot és a biztonságos, de hosszú

utat választotta.

A kocsis elindult, Robert addig integetett a lánynak, amíg

csak látta. Emily a zsebkendőjét lengette, miközben a

szeméből pergett a könnye.

- Kicsim! - lépett mellé az anyja és megfogta a vállát.

- Gyere be, mert megfázol. Szeretném, ha folytatnánk az

elkezdett beszélgetést.

A lány elindult a szobájába, menet közben válaszolt az

anyj ának.

- Én nem szeretném, anyám! Kérem, bocsássa meg, de

azt hiszem, most nem akarok róla beszélni!

- De én aggódom érted, Emily! Azt mondtad, valami

Simonnal kapcsolatos dolog miatt sírtál. Mi az?

- Már megoldottuk, anyácskám! Egy félreértésro volt

szó! Megbántott, de bocsánatot kért és én megbocsátot-

tam neki, hisz minden szava és tette arról árulkodik, hogy

mennyire szeret.

- És te? Te is szereted őt őszintén és igazán? Ez a sze-

relem olyan mérhetetlen, hogy egy egész életre szól, kis-

lányom? Most még nem késő, ha meggondoltad magad!

Még visszaléphetsz, ne rontsd el az életedet!

217

Emily elgondolkozott, nem válaszolt rögtön. Megjelent

előtte Simon arca, esdeklő tekintete, fülében hallotta

azokat a szerelmes szavakat, amelyek igazolták, mennyire

szereti. Nem teheti meg vele, hogy visszavegye adott sza-

vát. Nem! Nem okozhat ekkora fájdalmat neki, hisz nem

rég veszítette el a testvérét, s ezt a csapást nem tetézheti!

- Nem, anyácskám! Szeretem Simont és a felesége

akarok lenni. A szerelmem olyan mély és erős, hogy egy

egész életre szól.

- Akkor minden rendben van, nem faggatlak tovább!

Bocsáss meg, ha úgy érzed, bele akartam szólni az éle-

tedbe, de csak az aggódás beszél belőlem. Nem szeret-

ném, ha elhamarkodottan és meggondolatlanul mondanál

igent Simonnak, ugyanis... Az asszony hirtelen elhallgatott.

- Ugyanis? Mit akart mondani, anyám? - nézett rá

Emily.

- Semmit! Nem fontos, kicsim!

- De igenis fontos! Nekem minden fontos, amit ön mond!

Kérem, fejezze be a mondatot.

- Csak azt akartam mondani, Emily, hogy Simon mint-

ha nem is önmaga lenne. Nagyon megváltozott a magas

láza óta. Régebben sokkal kedvesebb és barátságosabb

volt, de lehet, hogy csak én látom így! Ne is hallgass rám,

drágám! Azt tedd, amit a szíved sugall! Ha rá hallgatsz,

nem érhet csalódás! Te ismered jobban Simont, hisz na-

gyon sok időt töltöttél el már vele, neked kell tudnod,

milyen is valójában! - csókolta meg a lány arcát, aztán

magára hagyta.

Emily kezébe vette a szívet és szorosan magához ölelte.

Az ablakhoz lépett és kinézett a szürke, lehangoló tájra.

Most, mintha nem is az a szívének, lelkének oly kedves

hely tárulna elé, hanem valami unalmas és idegen vidék.

Eszébe jutott, amikor Simonnal elnevezték Szerelem-

szigetnek! Ó, milyen régen volt, mára már egyáltalán

218

nem érzi úgy, hogy ez a név túlzottan helytálló lenne.

Igen! Igaza van az anyjának, Simon nagyon megváltozott.

Ingerlékeny, követelődző vele szemben és néha nagyon

durva. Mint Polchesterben is, amikor meglátta, hogy

azzal a kedves fiatalemberrel beszélget. Úgy megrántotta,

hogy azt gondolta, kiszakadt a karja a helyéből. És a

szavai is sértőek voltak. Mi lesz, ha majd tényleg isten és

ember előtt is összetartoznak? Akkor milyen hangot,

milyen viselkedést enged meg magának?

Nem bírta tovább ezeket a kínzó gondolatokat, leborult

az ágyára és zokogott. Elsiratta azt a kedves és imádott

Simont, akit megismert, akitől a szívet kapta, akiért olyan

hevesen és lázasan dobogott a szíve. Sajnos, hogy ez az

érzés elmúlt és már soha többé nem térhet vissza!

Amikor jól kisírta magát, felült. Megtörölte az arcát, a

szemét és arra gondolt, ha már az anyja is észrevette,

hogy a férfi ennyire megváltozott, akkor nem tévedhet.

Lehet, hogy mégis jobb lenne, ha megmondaná neki, nem

akar a felesége lenni?

Felugrott és tenyerét a szívére szorította. Egy hang

belül azt dübörögte, hogy kegyetlen dolgot művelne vele,

hisz Simon nem tehet arról, hogy megváltozott. A magas

láz okozta nála ezt az egészet, s talán egyszer majd visz-

szatér a régi énje. Csak ki kell várnia, és segítenie kell

neki sok-sok türelemmel és szeretettel! Igen, ő ezt fogja

tenni !

- Kicsikém! Csodálatosan szép vagy! - nézett a lány

arcába az apja.

- Önnek köszönhetem, apácskám, hisz mindent, amit

magamon viselek, magától kaptam! A ruhát, a cipőt, a

meleg kabátot és minden egyebet, kivéve ezt a nyakéket!

- tette a tenyerét az ékszerre, amely a gyér világítás elle-

nére is ragyogott. - Ezt magától kaptam, édesanyám! Erre

219

vagyok a legbüszkébb, és nagyon vigyázok rá! Talán nem

is kellene most felvennem!

- Már hogyne kellene, Emily! - lépett mellé Nancy. -

Ma este nagyon fontos dolog történik az életedben, ki-

csikém! Simon felhúzza az ujjadra, az egész életre szóló

összetartozás jelképét, a jegygyűrűt! Elegánsnak kell len-

ned, drágám, hisz egy grófi családban fogsz élni. Azt

akarjuk apáddal együtt, hogy Simon családja elégedett

legyen veled és velünk.

- És elégedettek is lehetnek, mert nem csak a szép-

séged az, ami lenyűgözi majd őket, hanem a nyakéked is!

Láthatják, bár szegény családból származol, azért nem kell

szégyenkezniük miattad! Ilyen ékszert nemigen találni

minden bokorban! - tette hozzá.

- Épp ezért nem szeretném viselni! - nézett rá a lány. -

Olyan furcsán érzem magam, valahányszor felveszem.

- Furcsán? Mit jelent az, hogy furcsán? - kérdezte az

anyja és Noelra nézett.

- Nem tudom megfogalmazni, olyan érzés, mintha va-

lami hatalma lenne fölöttem. Ha megérintem, belereme-

gek, és a szívem körül remegést érzek. Biztosan azért,

mert tudom, hogy mennyire szeret engem, anyácskám!

Eddig ön viselte, s talán azért érzem mindezt, mert olyan

nagyon szeret engem! - ölelte meg az anyját.

- Igen, kicsim. Ne feledd, az édesanyád nagyon szere-

tett, amikor neked ajándékozta! Ebben biztos lehetsz! -

mondta az apja.

- Es még most is szeret, nem igaz? - nézett nevetve

Emily az anyjára.

- Hát persze, édesem! Nagyon is! De úgy hallom

,

Simon megérkezett! - szaladt az ablakhoz és elhúzta a

függönyt. - Igen! Itt van a csukott hintó értünk!

Simon kopogott az ajtón, aztán belépett. Hosszú, sötét

úti köpenyt viselt, meleg sál volt a nyakába tekerve.

220

- Jó napot, mindenkinek! Hogy van az én kis menyasz-

szonyom? - lépett a lányhoz és megcsókolta.

- Köszönöm, jól, csak nagyon ideges vagyok! Nem

szeretem a meglepetéseket, Simon! Mire jó ez a nagy

titkolózás? Semmit nem árultál el a kézfogónkról!

- Kicsikém, bízzál Simonban! Biztos vagyok benne,

hogy csodálatos estéd lesz! Nekünk sem árult el semmit,

amikor arra kért bennünket készüljünk el, és értünk jön.

Nem tudjuk, hogy milyen titkot rejteget, és mire készül,

de remélem, valamennyiünknek felejthetetlen lesz ez az

este! - ölelte meg Noel.

Beültek a hintóba és elindultak. Noel és Simon csende-

sen beszélgettek, Emily nem is hallotta, hogy miről folyt

a csevegés. Ő messze járt innen, nevezetesen Polchester-

ben. Maga előtt látta azt a kedves arcot, amelyet azóta sem

felejtett. Olyan nagy hatással volt rá a fiatalember, hogy

bármennyire is el akarta felejteni, nem sikerült.

Az idő hidegre váltott, az eső is szemerkélt, de Emily

semmire nem figyelt. A gondolataiba mélyedve ült és

csak akkor emelte fel a fejét, amikor a hintó megállt.

- Emily! Drágám! Megérkeztünk! - fogta meg a kezét

Simon és a szemébe nézett. A lány jól látta, mennyi izga-

lom és titokzatosság rejtőzik benne.

Amikor a férfi lesegítette a hintóról, elcsodálkozott.

- Simon! De hisz ez nem a ti kastélyotok! - nézett rá

döbbenten.

- Nem! Valóban nem az! Port-Bredyben vagyunk, drá-

gám! Ez a legelegánsabb hely a környékünkön. Tudod, itt

élnek a leggazdagabb és legelőkelöbb emberek!

- De én... - szólalt meg Emily kissé ijedten, ám Simon

egy apró csókkal beléfojtotta a szót.

- Kérlek, ne aggódj, szerelmem! Olyan helyre viszlek,

ahol biztosan jól fogod érezni magad! Azt akarom, hogy

mindenki megismerjen és irigyeljenek, amiért az enyém

221

vagy! Ez az estély a miénk, és nagyon sok vendéget hív-

tam meg, mert fontosnak tartottam.

- De miért, Simon? Én azt gondoltam ez egy családi

esemény, nem tartozik a külvilágra!

-Emily! Édesem! Hozzá kell szoknod a fényekhez, a

pompához és a társasági élethez. Ez lesz az első olyan

estély, ahol jegyespárként jelenünk meg, de ezután na-

gyon sokszor be fog következni. Kérlek, próbálj meg-

érteni! A családom igen gazdag és nagyon sok barátja van

az apámnak, akiket meg kellett hívnunk. Ez egy jó alka-

lom lesz arra, hogy lásd, milyen is lesz az elkövetkezendő

életed. Nem is gondolod, mennyire élvezni fogod!

Emily az anyjára nézett, akinek a szeme csillogott.

Noelbe karolt és nagyon büszke volt.

- Így lesz, kicsim, ebben biztos vagyok! - súgta oda a

lányának és bíztatóan nézett rá.

A lány nem tehetett mást, a karját Simonéba öltötte és

együtt indultak el a lépcsők felé.

- Egyáltalán hol vagyunk? Kié ez a kastély? - kérdezte

halkan.

- Apám egyik legjobb és leggazdagabb barátjáé! Ő

ajánlotta fel, hogy tartsuk itt a kézfogót, mert a mi kasté-

lyunkban nem fértünk volna el mindannyian! - felelte

Simon.

Az előcsarnokban több libériás inas állt és sorfalat al-

kottak. Elvették a vendégek kabátját, kalapját és beve-

zették a hatalmas terembe, amely szinte elkábította a

lányt. Még soha életében nem látott ilyen pompát. A meny-

nyezetról kristálycsillárok lógtak le, bennük nagyon sok

gyertya égett, s ettől olyan világos volt, mintha nappal

lenne. A teremben rengetegen voltak, sokkal többen, mint

amire Emily számított. Az első pillanatban az az este

jutott eszébe, amikor megünnepelték a tizennyolcadik

222

születésnapját. Ott voltak az emberek ilyen elegánsak és

a vonós zenekar hangja is arra emlékeztette.

- Fred William gróf, Caroline grófné, Simon ifjú gróf,

valamint Mr. Noel Aston, Mrs. Nancy Aston és a lányuk,

Emily Aston! -jelentette be ő et az erre kijelölt személy.

- Isten hozott benneteket, drága barátom! -jött eléjük

lord Devon. - Micsoda boldogság, hogy a kastélyomban

egy ilyen rendkívüli esemény zajlik. Öriilök, hogy elfo-

gadtátok ajavaslatomat, és a fiatalok kézfogóját az ottho-

nomban tartjátok. Mindent előkészítettem, remélem, elé-

gedettek lesztek vele! - ölelte meg William grófot,

Caroline grófnénak kezet csókolt, majd Roberttel kezet

fogott.

- Kérlek, mutasd be ifjú arádat! - nézett a fiatalember-

re, aki ragyogó arccal bólintott.

- Örömmel, uram! Emily Aston a leendő hitvesem!

Noel Aston és Nancy Aston, ők a szülei!

A lord megállt Emily előtt és az arcába nézett. Hirtelen

elsápadt és kissé megszédült. Noel és Fred ugrottak oda,

nehogy elessen.

- Valami baj van, Edward? - kérdezte Fred. - Olyan

sápadt lettél!

- Nem! Nem! Nincs semmi baj, csak egy kicsit meg-

szédültem! Ez a fiatal hölgy az oka, ugyanis olyan cso-

dálatosan szép, hogy arra nincs szó. Nagyon emlékeztet

valakire, ez okozta ezt a kis múló rosszullétet! - mondta,

majd megcsókolta a lány kezét.

- Uram! Örülök, hogy megismerhettem! - hajolt meg

előtte Emily. Aranyszínű ruhát viselt, a haja csigákban

lógott és apró kis gyöngyökkel kirakott csat díszítette. A

nyakában egy fekete, arannyal átszőtt muszlin sálat viselt,

amely eltakarta a nyakéket. A ruha elo elég mélyen de-

koltált volt, Emily ezért ragaszkodott a sálhoz, hogy kissé

elfedje vele a kebleit.

223

- Istenem! Mintha harminc évvel fiatalabb lennék! Ha

önt nézem, úgy érzem magam, mintha én lennék Simon

helyében! Tudja, valamikor ebben a kastélyban kértem

meg a feleségem kezét. Ő is gyönyörű volt, s amikor meg-

pillantottam önt, úgy éreztem, ő áll itt előttem! Magam

sem értem, miért emlékeztet annyira rá?

Emily értetlenül nézett az apjára, majd az anyjára,

akiknek az arca feltűnően sápadt volt.

- Boldogok vagyunk, hogy a lányunk ennyire elnyerte

a tetszését, lord Devon! - szólalt meg Noel. - Büszkék is

vagyunk rá, hogy ő a mi gyermekünk!

- Nos, a szépségére van magyarázat! - hajolt meg a

lord Nancy előtt és megcsókolta a kezét. - Bár bevallom,

a szemeit nem tudom, kitől örökölte. Én életemben csak

egyetlen egyszer találkoztam ilyen varázslatos szemek-

kel! - mondta kissé remegő hangon.

Emily felsóhajtott és megkönnyebbülten dőlt hátra a

széken, amikor végre leülhetett a számára kijelölt helyen.

Egy hatalmas teremben állították fel a hosszú asztalt,

amely körül legalább kétszázan ültek. A lány rémülten

nézett szét, de Robert megfogta a kezét.

- Ugye, kellemesen meglepődtél, drágám?

- Igen, valóban meglepődtem, de nem kellemesen! Na-

gyon rosszul érzem magam, Simon! Jobban szerettem

volna, ha otthon, a két család lett volna jelen a kézfogón-

kon! - felelte.

- Majd mindjárt jobban leszel, édesem! - mondta Robert,

s ekkor hirtelen minden elcsendesült. A lord emelkedett

szólásra.

- Tiszteltjelenlévők! Azért gyűltünk itt össze, hogy két

fiatal szív egymásra találásának szemtanúi legyünk. Az

én régi barátom, gróf Fred William fia és Mr. Noel Aston

gyönyörűséges leánya kézfogójának ad helyet ma a kasté-

lyom. El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok,

hogy erre sor kerülhetett és éppen itt! Amióta szegény fe-

leségem meghalt, semmilyen ehhez hasonló rendezvényt

nem tartottam! Most azonban a vidámság és a nevetés

váltsa fel a szomorú emlékeket. Átadom a szót a vo e-

génynek.

Robert felállt és látszott rajta, egy kissé zavarban van.

- Bocsássák meg, ha elfogódott vagyok, de azt hiszem,

aki már átélt hasonló pillanatot, az tudja, mi játszódik le

bennem. Beleszerettem egy fiatal lányba, aki nem csak

szépségével, de belső értékeivel is megbabonázott. Azt

hiszem, senki nem léphetne a helyére, ő álmaim asszo-

nya! Nagyon boldog vagyok és áldom az Úr nevét, hogy

most itt lehetek, és az önök jelenlétében kérhetem meg a

kezét.

Robert ekkor Noel felé fordult.

- Mr. Aston! Kérem önt, adja hozzám a lányát! Szere-

tem és tisztelem, amíg csak élek. Az ő boldogsága lesz

számomra a legfontosabb! Megígérem, hogy vigyázok rá

és megvédem minden rossztól! Olyan életet biztosítok

számára, amelyet megérdemel! Remélem, megbízik ben-

nem, és nem mond nemet!

- Kedves Simon! Már elég régótajár a lányomhoz, volt

alkalmam, hogy megismerjem és rájöjjek, ön tisztességes

és becsületes ember. Semmi akadályát nem látom, hogy a

szemem fényét, Emilyt önre bízzam. Természetesen, csakis

akkor, ha ő is ezt akarja. Soha nem kényszeríteném, és

soha nem beszélném rá semmire. Legyen úgy, ahogy ő

akarja! Én és a feleségem beleegyezésünket adjuk, de

neki kell az utolsó szót kimondania! - mondta Noel.

- Emily! Édesem! - fogta meg Robert a lány kezét, és

gyengéden megszorította, kényszerítve ezzel, hogy fel-

álljon.

224 225

A lány dühös volt, mert erre nem számított. Ennyi em-

ber előtt nagyon szégyellte magát. Azt hitte, egyetlen

hangot sem tud kipréselni a torkán, de amikor az apja

csillogó szemébe nézett, erőt vett magán.

- Igen, Simon William! Hozzád megyek feleségül! -

motyogta, aztán gyorsan leült.

Mindenki tapsolt és a poharak összekoccantak.

- Elnézést, de szeretnék néhány szót én is szólni! -

intette csendre a társaságot Fred William. - Mint tudják,

nemrég elveszítettük a nagyobbik fiúnkat, Robertet. Mély-

séges fájdalom van a szívünkben és úgy érzem magya-

rázattal tartozom, hogy a gyász idején mégis engedélyt

adtunk a fiúnknak, hogy eljegyezze a kedvesét. Sokáig

tanakodtunk, hogy helyes-e, amit teszünk, de aztán arra

az elhatározásra jutottunk, hogy a két fiúnk csodálatos

testvér volt, szerették és tisztelték egymást, biztos, hogy

Robert is így akarná. A szívünkben örökké ott fog élni és

soha nem felejtjük el, de Simon fiúnk él és nekünk most

már az ő boldogsága a legfontosabb. Remélem, odafent

Robert is úgy gondolja, hogy nem követtünk el kegyelet-

sértést, amiért ilyen hamar a halála után a testvére kéz-

fogóját megengedtük. Szeretnénk, ha nagyon boldogok

lennének, és sok-sok unokával ajándékoznának meg ben-

nünket. Talán az ő boldogságuk nekünk is segít a fájdal-

munkat feldolgozni! Éljen az ifjú pár!

Robert elővette az ékszerdobozt és felhúzták egymás

ujjára a gyűrűket.

Ebben a pillanatban ismét vendégek érkeztek.

- Gróf John Aston! Gróf Thomas Barton! - jelentette

be az inas.

A lord eléjük sietett, aztán az asztalhoz vezette őket,

akiket ő hívott meg az estélyre.

- Kérlek, ismerkedjetek össze a fiatalokkal és az öröm-

szülőkkel! Örülök, hogy mégis eljöttetek, sajnálhattátok

volna, mert még ilyen csodálatosan szép menyasszonyt

biztosan nem láttatok! - mondta, aztán bemutatta őket

egymásnak.

Noel felemelte a fejét és egy pillanatra úgy érezte,

elájul. Aki a kezét feléje nyújtotta, nem volt más, mint a

saját apja. Az idős ember arca megrándult, amint felis-

merte a fiát, a kezét leengedte és elfordult tőle, gyorsan

tovább lépkedett.

Nancy nem értette, mi történt a férjével, mert mire

mellé lépett, az idős ember már elfordult.

- Mi történt, Noel? - kérdezte.

- Hát nem hallottad, kit jelentettek be az imént? - né-

zett rá a férfi olyan sápadtan, hogy az asszony azt hitte,

mindjárt összeesik.

- Nem! Igazából nem figyeltem oda. Talán ismerjük az

illetőt? - kérdezte és oldalt pillantott, de a férfinak csak a

hátát látta.

- Nancy, ő az apám! - mondta remegő ajakkal.

- Tessék? Mit mondtál? Az apád itt van? - sápadt el

Nancy is.

- Igen! Az imént mutattak be minket egymásnak, de az

apám nem fogott velem kezet. Elfordult tőlem. Istenem!

Mi lesz most? - kérdezte.

- Azonnal el kell mennünk, Noel! Most! - súgta a fü-

lébe Nancy, ám ekkor Thomas lépett oda hozzájuk.

- Engedjék meg, hogy gratuláljak! A nevem Thomas

Barton gróf! - nyújtott kezet előbb Noelnek, aztán kezet

csókolt Nancynek. - Bemutatnának az ifjú arának, ké-

rem? - kérdezte.

- Hát persze, örömmel! - válaszolta még mindig egész

testében remegve Nancy, és a lánya felé intett, aki felállt

és odalépett mellé.

- Emily, a kislányunk!

226 227

Thomas valósággal megnémult. Még soha életében nem

látott ilyen gyönyörű nőt. Meglepetésében alig tudott

megszólalni.

- Üdvözlöm, gróf úr! - nézett rá Emily.

- Kisasszony! Kérem, engedje meg, hogy gratuláljak!

És önöknek is, hisz a lányuk egyszerűen elbűvölő! A

szépsége rendkívüli! - nézett a szülők felé. A lánynak

kezet csókolt.

Emily elpirult, de szerencsére zavarából Robert kise-

gítette, aki mellé lépett.

Thomas döbbenten meredt rá, amikor felismerte a fiatal-

embert. Ő az, aki olyan furcsán viselkedett az üzletében.

Mennyire örült, hogy Tony nem tartott vele, szegény most

nagyon rosszul érezné magát, hisz ezek szerint Emily az

a lány, aki olyan nagy hatással volt rá. Most, hogy szem-

től szemben állnak, szinte megdermedt attól, amit látott.

Mintha Tony lenne itt, hihetetlen ez a hasonlóság! És a

neve Simon! Tony is ezt a nevet emlegette. A lány ezen a

néven szólította meg. Már semmit nem értett, csak vala-

mi különös szorító érzés kerítette hatalmába és áldotta a

sorsot, hogy Tony nem tartott vele.

- Elnézést, uram, de szeretném elrabolni a menyasszo-

nyomat.

- Hát persze! Parancsoljon! - hajolt meg Robert előtt,

aki boldogan és büszkén vitte magával Emilyt a táncpar-

kettre.

Noel és Nancy visszaültek a helyükre, de szinte nem is

voltak maguknál. Mindketten tudták, hogy ha nem távoz-

nak hamarosan, botrányba fullad ez az estély. Ezt pedig

semmiképp nem akarták. Nem ronthatják el a lányuk

boldogságát.

- Noel! Tenned kell valamit! El kell tűnnünk innen! -

súgta a fülébe Nancy, ám ebben a pillanatban Fred William

lépett hozzájuk.

- Megengedi, hogy felkérjem egy táncra a feleségét? -

nézett Noelre mosolyogva.

- Kérem! Parancsoljon! - felelte a férfi és egy kissé

megemelkedett a székén.

Nancy idegesen ment el a gróffal, ő pedig Caroline gróf-

néhoz lépett, hisz az illendőség így kívánta, miközben

legszívesebben azonnal távozott volna innen.

- Edward! - lépett oda a lordhoz Thomas Barton. A

férfi épp Aston gróffal beszélgetett. - Válthatnék veled

néhány szót? - kérdezte.

- Miről van szó, barátom? Olyan az arcod, mintha cit-

romba haraptál volna! Hát nem élvezed ezt a csodálatos

estélyt? Nézz körül, mennyi egyedülálló nő van jelen!

Választhatnál magadnak egyet!

- Nem, nem! Komolyan szeretnék veled beszélni!

- Bocsáss meg, John, mindjárt visszajövök! - intett az

idős grófnak, akinek az arca legalább olyan fehér volt,

mint a haja.

- Nos, miről van szó? - kérdezte.

- Mondd, mióta ismered te a William famíliát? - kér-

dezte.

- Ezer éve, barátom! Miért?

- Ez az egy fiúk van? - szegezte neki a kérdést Thomas.

- Igen. Volt még egy másik is, de már meghalt! Miért

kérdezed?

- Semmi! Csak érdekelt! - felelte Thomas és megköny-

nyebbülten felsóhajtott. Elmosolyodott, aztán körül nézett.

- Lehet, hogy mégis keresek valakit, aki egy kissé felvidít!

- Ennek szívből örülök! - veregette meg a vállát a lord

és visszatért az idős grófhoz, aki magába roskadva ült.

- Mintha valami lenne a levego"ben! - szólalt meg a

lord.

- Tessék? Mit mondtál, Edward? - kérdezte John Aston.

229

- Nem tudom, de valahogy mindenki olyan zavart és

ideges. Furcsán viselkedtek, barátom! Te is és Thomas is

sápadtak vagytok, és mintha nem is azok lennétek, aki-

ket megismertem. Hol van a jó kedvetek?

- Miért? Neked talán olyan jó a kedved, mint muta-

tod? Barátom, neked is elég sápadt az arcod! - mondta.

- Igen, de az érthető. Ez a fiatal lány, fájó emlékeket

idézett fel bennem! Csodaszép, akár Isabel volt! Ettől

egy kissé elszomorodtam! De neked mi a bajod, John?

- Nem is tudom! - felelte. - Tudod, azt hiszem, leg-

jobb lesz, ha most haza is megyek. Nem érzem túl jól

magam.

-John! Inkább pihenj le itt valamelyik vendégszobá-

ban! Nem engedhetlek most el ilyen állapotban!

- Lord Edward! Kérem, táncolna velem egyet? - lépett

elé egy testes hölgy.

- Persze! Ezer örömmel! - hajolt meg előtte a lord

kényszeredetten, nem akarta megsérteni.

- Bocsáss meg, John, mindjárt visszajövök és folytat-

juk! - intett az idős gróf felé, aki bólintott egyet.

Noel észrevette, hogy az apja egyedül maradt. Szeren-

csére Caroline grófnét lekérték tőle, így visszament a

helyére. Nancy néhány pillanat múlva mellé lépett és

leült.

- Mi van, Noel? - kérdezte, mert jól látta, hogy a férje

készül valamire.

- Odamegyek hozzá, Nancy! Beszélnem kell vele!

- Ne, Noel! Ne tedd! Nem lenne helyes! Ő tagadott

meg téged, engem soha nem fogadott el, ha mégis meg-

változott volna a véleménye, most idejönne hozzánk.

Láthatod, még csak erre sem néz!

- Akkor is odamegyek, mert különben szétrobbanok!

Meg kell mondanom neki a magamét! - mondta és már

230

fel is állt. Hiába kapta el Nancy a kezét, nem tudta vissza-

tartani.

- Apám! - lépett az idős ember elé. - Beszélnünk kell!

- Ne nevezz az apádnak és nincs semmi beszélni-

valóm veled! - mordult rá az apja.

- De igen! Még ha ki is tagadott, még ha nem is akart

hallani rólam évek hosszú sora óta, én akkor is az apám-

nak tartom, és nem megyek el innen addig, amíg nem

beszéltünk! - nézett rá Noel olyan elszántan, hogy az idős

ember kissé elbizonytalanodott.

- Jól van, mondd el mit akarsz, aztán tűnj el!

- Egyetlen kérdésem van önhöz, apám!

- Akkor essünk túl rajta mielőbb! Mi lenne az?

- Mondja meg nekem őszintén, tegye a kezét a szívére,

és úgy válaszoljon! Miért nem szeret engem?

Az idős ember nem erre a kérdésre számított. Látszott

rajta, hogy meglepődött. Először csak nézett, aztán ide-

gesen krákogni kezdett.

- Kérem, apám! Válaszoljon! Nem lehet, hogy azért,

mert Nancyt nőül vettem! Én mindig felnéztem magára,

apám! A példaképem volt és azt szerettem volna, ha olyan

leszek, mint ön! Ez még most sem változott! Igaz, hogy

már sok az ősz hajszálam és az arcom is ráncosabb lett,

de a szívemben az érzés megmaradt. Én most is szere-

tem, apám! Épp úgy, mint régen, ezért csak azt kérem,

válaszoljon nekem! Maga miért nem szeret?

Az idős ember keze megremegett. Noel tisztán látta a

szeméből, hogy mennyire megrendült. Talán arra várt,

hogy neki támad, és sértő szavakat vág a fejéhez? Ugyan,

miért tenné? Ami elmúlt, az már soha többé nem jön visz-

sza, és ő nem akar már semmit az apjától, csak annyit,

hogy válaszoljon őszintén, miért nem szereti?

231

- Nézd, Noel! Ez nem olyan egyszerű! - szólalt meg az

apja remegő hangon.

- De igen, apám! Ez nagyon egyszerű! Kérem, mondja

meg, miért gyűlöl?

- Nem! Én nem gyűlöllek, Noel! Soha nem is gyűlöl-

telek!

- De nem is szeret! Igaz?

Az idős ember arca először meglágyult, Noel már azt

hitte, kitárja a karjait, és magához öleli, de tévedett. Az

arc megint kemény lett, a tekintete pedig jeges.

- Igen, igaz! Nem szeretlek! Tönkre tetted az élete-

met, Noel! Elvetted azt a nőt, aki rangodon aluli és látod,

mi lett belőled? A bőröd olyan, akár a föld, amikor a szá-

razságtól megrepedezik. Szegény vagy és szerencsétlen!

Engedetlen voltál, nem azt tetted, amit kellett volna! Te

akartad, hogy így legyen!

- Nem, apám! Maga akarta, hogy így legyen! Egyéb-

ként semmit nem bántam meg! Nancy csodálatos asz-

szony, bár igaza van, szegény vagyok, de nem szeren-

csétlen. A lányunk férjhez megy egy gróf fiához, akik

önnel ellentétben elfogadták őt, pedig mint ahogy

Nancy, ő is csak egy szegény halász lánya. Tudja, apám,

most jöttem rá igazán, mit jelent az, ha egy apa szereti a

fiát önzetlenül és őszintén. Úgy, ahogy William gróf

szereti Simont. Elveszítette a másik fiát, gyászol, de

azért mindent félretett, csakhogy a fiát boldognak lássa.

Mit ér a vagyona, a hatalmas földje, a halmozódó pénze,

apám? Hisz egyedül van!

- Elég volt, Noel! Azonnal hagyd abba és hagyj békén!

Nem akarok veled beszélni soha többé!

- Sajnálom, apám! Én most is a kezemet nyújtottam

magának, de elutasította! Ez a mérhetetlen büszkeség

,

amelytől nem tud szabadulni, ez a maga baja, apám! Bo-

csásson meg, hogy zavartam és azt is, ha most azt mon-

dom, örülök, hogy láttam! - hajolt meg és visszament

Nancyhez.

- Jaj, Noel! Már alig vártam, hogy visszagyere! Mi

történt? - kérdezte olyan izgatottan, hogy szinte beszélni

is alig tudott.

- Semmi, drágám! Semmi nem történt! Minden a régi.

Apám nem változott semmit! - felelte szomorúan Noel,

aztán elmosolyodott. - Szabad egy táncra, szépasszony?

- nyújtotta a kezét.

Nancy meglepődött, de azért bólintott.

- Gyere, drágám! A lányunk boldog, nem ronthatjuk

el a kedvét! Szeretek veled táncolni és most alkalmam is

van rá! Egész éjjel táncolni akarok veledi

Nancy hozzásimult és átölelte. John gróf összetörten

ült a helyén. A fülében csengtek azok a szavak, amelye-

ket a fia mondott. A szeme megtelt könnyel, amint fi-

gyelte őket, aztán csendesen felállt és kifelé indult.

Emily már alig állt a lábán. Az alak sorban álltak,

csakhogy egy-két pillanatig a karjukban tartsák.

- Szabad lesz? - kérte le végre Robert, aki már a félté-

kenységtől alig bírt magával.

- Köszönöm, Simon! Azt hittem, soha nem jössz ide

értem. Már nem bírom, a lábaim fájnak, le akarok ülni!

- Elnézést, Simon gróf! Megengedi, hogy én is tán-

coljak egyet a menyasszonyával? - lépett oda hozzájuk a

lord.

- Igen, uram! - felelte mosolyt erőltetve magára és a

lányra nézett, akin látszott, hogy nagyon dühös, de nem

tehetett semmit.

- Köszönöm! Emily kisasszony! - hajolt meg elótte,

aztán átkarolta a derekát.

232 233

A lord remekül táncolt. A lányt különös érzés kerítette

hatalmába a lord karjaiban. Mintha félelem költözött volna

a szívébe. Alig várta, hogy vége legyen a zenének, és visz-

szaülhessen a helyére.

A hosszú sál a nyakából egyre lejjebb csúszott. Az egyik

táncoló pár rálépett, mire a földre esett.

- Majd én! - hajolt le a lord és felemelte a sálat. - Meg-

engedi, hogy a nyakába tegyem? - kérdezte mosolyogva,

de a mosoly hirtelen elhalt az ajkán. Az arca elfehéredett

és a szemei kitágultak. A nyakékre meredt.

- Történt valami, uram? Kérem, miért néz ilyen fur-

csán? - szólalt meg Emily, miközben egyre jobban érezte

azt a félelmet a szívében.

- Hogy került magához ez a nyakék? - kiáltott fel han-

gosan a lord, szinte egész testében remegve, majd meg-

ragadta és kitépte a lány nyakából!

Emily felsikoltott, mire Robert rögtön mellette termett.

- Lord Devon! Mi történt? - kérdezte, de a férfi telje-

sen ki volt fordulva magából. A szemei véresen forogtak,

az arcizma rángatódzott és remegett egész testében.

- Honnan vette a nyakéket? Nem értette, mit kérdez-

tem? - ordított rá a lányra, aztán a bal kezével megmar-

kolta a karját és megrázta.

- Kérem, uram! Mit művel? - ugrott oda Noel is és át-

ölelte a lányt.

- Azt kérdeztem, honnan van ez a nyakék? - tombolt

a lord akár egy őrült. Nem engedte el Emily kezét, aki

han-gosan sírni kezdett. A karja már szinte elkékült az

erős szorítástól.

- Edward! - fordult most Fred William a barátjához. -

Kérlek, engedd el Emily karját és áruld el, mi folyik itt?

-Hogy mi folyik itt, azt én is szeretném tudni! - hö-

rögte a lord, s bár engedett a lány karjának szorításán, nem

eresztette el. Láthatóan teljesen magán kívül volt, Emily-

nek úgy tetszett, mintha megbomlott volna az elméje.

Egész testében remegett, annyira félt tőle. Nem tudta,

miért tépte ki a nyakából a nyakéket, és miért kérdezi,

hogy honnan van? -Talán neked válaszol a leendő menyed,

hogy miképp került a birtokába ez a nyakék? - rázta meg

a markában tartott ékszert Fred orra előtt.

- Nézd, Edward! Azt hiszem, ezt normálisabb körül-

mények között is ki lehet deríteni. Talán ha megkérdez-

néd Emily szüleit, elárulnák neked, hogy honnan van a

nyakék. Gondolom, tőlük kapta! Így van? - nézett a férfi

Nancyre.

A nő a férjére emelte a tekintetét, aki most szinte ré-

mültnek tűnt, de azért határozottan válaszolt.

- Igen, így van! - felelte. - Emily az édesanyjától kapta!

- Valóban? - kapta fel a fejét a lord. - És az édesanyja

honnan szerezte? - lépett közelebb és Nancy arcába nézett.

- Elárulná, kérem?

- Ez egy régi családi ékszer! Még a nagyanyámé volt,

aztán az anyámé, én pedig tovább adtam a lányomnak!

Bocsásson meg, uram, de nem értem, miért érdekli any-

nyira ez az ékszer?

- Azért, mert ezt az ékszert valaki ellopta!

- Ellopta? És honnan? - rebegte Nancy egyre gyen-

gülő lábakkal. Megkapaszkodott Noel karjában, nehogy

elájuljon.

- Hát tőlem! Tudják meg, kérem, ez a nyakék egyedi

darab. A feleségemnek készíttettem, amikor várandós lett.

Azon az éjszakán adtam oda neki, amikor megszülte az

utolsó gyermekünket halva. Az ő halálos ágyáról lopta el

valaki! Ezért kérdezem, hogy került magukhoz?

Emily már semmit nem értett. A szeméból egymás

után gördültek le a könnyek. Odalépett az apjához és meg-

szólalt.

234 235

- Apám! Anyám! Magyarázatot várok! Hogy került ez

a nyakék hozzánk? Kié volt, igazán? - kérdezte.

- Az igazat mondtuk, Emily! A nyakéket az édes-

anyádtól kaptad, tehát téged illet meg! - felelte határo-

zottan Noel.

- Sajnálom, de ezt én nem hiszem! - rázta meg a fejét

a lord. - Tudni akarom, hogy került magukhoz az éksz-

er! Követelem, hogy megmondják! Melyikük lopta el?

- Bocsásson meg, lord Devon, de mi nem vagyunk

tolvajok! Soha azelőtt nem ismertük önt és nem jártunk

itt a kastélyában! - mondta bátortalanul Nancy.

- Remekül adja elő, semmi kétség! Még hogy nem jár-

tak itt! Nagyon is jól tudják, hogy nem ebben a kastélyban

éltem a feleségemmel, hanem Bodmouth-ban! Ha nem

maguk, akkor valaki más tette! Azonnal árulják el, hogy

került magukhoz? Nem lehet a családi ékszerük, mert

egyedi! Kizárólag egyetlen egy létezik belőle, mégpedig

azért, mert én terveztem meg a feleségem részére! Sajnos

,

már nem viselhette, mert a szülés után néhány perccel

meg-

halt! Az ékszert a dobozával együtt az ágyára tettem, de

aztán, amikor eszembe jutott, már nem találtam ott. Va-

laki elvitte, maguknak tudniuk kell, hogy ki volt! Biztosan

valamelyik családtagjuk! Talán szolgált valamelyik hoz-

zátartozójuk, vagy rokonuk a kastélyomban? - kérdezte.

Caroline grófné a férjére nézett. Az arca lángvörös

lett, s nagyon jól látta, hogy a férjét is épp olyan kelle-

metlenül érintik a lord szavai, mint őt. Eddig titokban

tartották Emily származását, a lány szépsége és a nyakék

láttán senkit sem érdekelt, s ez megnyugtató volt. A szép-

sége, eleganciája mindenkiben csodálatot keltett, eszükbe

sem jutott, hogy egy szegény család gyermeke. Most

azonban minden kiderül, s ezt a szégyent nem éli túl!

A grófné nem is tévedett, mert a teremben halk moraj-

lás zúgott végig. Mindenki döbbenten meredt Emilyre és

a szüleire.

- Nem, lord Devon! Senki a családomból nem szolgált

sem önnél, sem máshol!

- Apropó, Mrs. Aston! Ön tulajdonképpen mivel is fog-

lalkozik? - kérdezte a lord és az asszonyra nézett.

- A háztartást vezetem és gondját viselem a családom-

nak!

- És a szülei? Ők mivel foglalkoznak? - faggatódzott

tovább a lord.

- Az apám halász volt, az anyám pedig varrónő! Saj-

nos, már egyikük sem él! - felelte Nancy égő arccal.

- Á! És ön, ön mivel foglalkozik, Mr. Aston? - nézett

most Noelre.

- Halász vagyok, uram! - felelte és egyenesen a férF

szemébe nézett. Egyáltalán nem volt benne semmi szé-

gyenérzet, hisz nem is volt miért. Nem gyilkos, nem rabló

és nem gazember, hanem tisztességes foglalkozást Gz!

- Bocsáss meg, Fred, de nem értelek! - fordult most a

lord a gróf felé. - Ha jól értem, a fiad egy rangján aluli

lányt akar nóül venni? És ti ebbe beleegyeztek? Hogy

egy ilyen kis senki befészkelje magát egy nemesi családba?

Nem mondom, igazán gazdagon megáldotta szépséggel

az isten, az tény, de rangot, azt nem adott hozzá. Csodál-

kozom, hogy befogadtátok! Hisz ez egy tolvajnép! Mesz-

sziről lesír róluk a származásuk! - mondta és fitymálva

nézett Emilyre.

- Edward, kérlek! Ez csak ránk tartozik! - mondta Fred.

- Simon szereti Emilyt, mi megismertük a szüleit, semmi

kifogásunk nem lehet a frigyük ellen. Emily nagyon szép,

okos, intelligens és jól nevelt lány. Nem hiszem, hogy

szégyent hozna a családunkra! - mondta.

236

- De igen, Fred! Edwardnak igaza van! Ez a család

nem való közénk! Emily egy szegény lány, az anyja még

szegényebb és az apja is egy szerencsétlen ördög! Hogy

lehettem ilyen bolond, hogy belementem egy ilyen kap-

csolatba? Elvakított a fiam iránti szeretet, de végre már

tisztán látom, hogy nagy hibát követtünk el! - fakadt ki

élesen Caroline grófné.

- Anyám! - szólalt meg Robert. - Szeretem Emilyt

,

kérem, ne bántsa meg! Azzal engem is bánt!

- Simon! Most azonnal felbontod a jegyességed ezzel

a lánnyal! Kérd vissza a gyűrűt! - nézett rá az anyja hu-

nyorogva. Sajnos, a látása nem volt jó, így csak az

arcokat elmosódva láthatta.

- Nem, anyám! Nem teszem meg!

- Akkor megteszem én, Simon! Az édesanyádnak igaza

van! Nem vagyok hozzád való! Te gróf vagy, én pedig

csak

egy egyszerű szegény halász lánya, de büszke vagyok rá

és megcsókolom az apám széltől és víztől cserzett kezét,

mert olyannak nevelt, amilyen vagyok! Tisztességesnek

és becsületesnek! Sajnálom, hogy ilyen szégyent hoztam

önre és a családjára, grófné! - fordult most Caroline grófné

felé. - Remélem, talál mielőbb a fiához való menyet!

Tessék, itt a gyűrű, örülök, hogy lehúzhattam, már nagyon

égette az ujjamat! - adta a nő kezébe és az apjára nézett.

- Mehetünk, apám?

- Igen, kislányom! - felelte Noel és megfogta Emily

kezét. Nancy belekarolt és a kijárat felé indultak.

- Azt már nem! - kiáltott fel a lord. - Csak nem képze-

lik, hogy elengedem, amíg meg nem tudom, hogy miképp

került a birtokukba egy ilyen értékes ékszer? Azonnal

állják el az útjukat! - adta ki a parancsot, mire több ember

sorakozott fel előttük.

- Lord Devon! - szólalt meg most Noel. - Kérem, higy-

gyen nekem! Nem loptuk el az ékszert sem mi, sem más!

Mint mondtuk, Emily az édesanyjától kapta! Esküszöm,

az igazat mondom!

- Maga csak ne esküdözzön! A maga fajtájának szava

egy fabatkát sem ér! Maga... maga egy utolsó senki!

- Elég volt, Edward! - kiáltott fel olyan hangosan John

Aston, hogy még a csillárok is megremegtek. - Ezt már

nem tűrhetem tovább!

- John! Kérlek, ebbe most ne avatkozz bele, ehhez

semmi közöd! - mordult rá a lord.

- De igenis van közöm! Egyszer és mindenkorra kiké-

rem magamnak, hogy a fiamat tolvajnak és senkinek

nevezd. Hát tudd meg, ha még nem jöttél volna rá a

nevünkből, Noel Aston a fiam! Gróf Aston, az ifjabb! -

emelte magasra a fejét és odalépett a fiához. A vállára

tette a kezét.

Noel szemét elfutotta a könny. Már nem érdekelte a

botrány, nem érdekelte az, hogy kinevették és megsértet-

ték őket, hisz az apja mellé állt. Ez pedig mindenért kár-

pótolta.

- Köszönöm, hogy kiállt mellettem és megvédett, apám!

- nézett rá hálásan és szeme sarkából kigördült egy könny-

csepp.

- Csak nem hagyhattam, hogy bemocskolja a nevedet

és vele együtt az enyémet is! Igaz, hogy nem tartottam a

kapcsolatot a fiammal hosszú ideje, de most rájöttem, hogy

milyen nemes és remek ember! Kiállt a családjáért, akiket

mától kezdve én magam is a saját családomnak tekintek!

- Kérlek, Nancy! - lépett az asszony elé, majd térdre

ereszkedett előtte. - Bocsáss meg nekem, gőgös öregem-

bernek. Most jöttem rá, hogy nem nekem kell szégyen-

keznem miattad, hanem neked miattam! Bánt a lelküs-

239

meret, hogy ilyen kegyetlenül viselkedtem veletek. Most

itt, mindenki előtt kérem, hogy ne haragudj rám!

- Kérem, uram! Álljon fel! - hajolt le Nancy és fel-

emelte az idős embert. - Nem haragszom, soha nem is

haragudtam önre. Tudja, éreztem, tudtam, hogy egyszer

bekövetkezik az a pillanat, amikor megölelhetem, és

apámnak szólíthatom! - mondta. Átölelte a grófot, aki re-

megve szorította magához. A szeme fényesen csillogott.

Amikor elengedték egymást, Emilyre nézett.

-Tehát ő az én unokám! Kicsi, Emily! Csodálatosan

szép vagy, büszke vagyok rád, és nagyon szeretném, ha

megölelnéd a nagyapádat!

Emily ugyan semmit sem értett, de gépiesen megölelte

az idős embert, aki elengedte a lányt és a lordra nézett.

- Sajnálom, Edward, de mától nem vagy a barátom!

- És te sem az enyém, John! Kérlek, azonnal hagyd el

a kastélyomat!

- Csakis a családommal együtt! Mondd meg, mennyi

az értéke annak a nyakéknek, és én a többszörösét kifize-

tem! És tartsd meg az ékszert is! Ennél ezerszerte külön-

bet visel majd az unokám és a menyem, hisz az övék az

igen értékes és tetemes családi ékszergyűjteményem!

- Nem, apám! Az ékszer Emilyt illeti! Isten tudja, hogy

így igaz! Nem hagyjuk a lordnál! - szólalt meg Noel.

- Sajnálom, de az én kastélyomban én vagyok az isten

és tudom, hogy az ékszert ellopták tőlem! Amíg be nem

vallják, addig egyetlen lépéssel sem mehetnek el innen!

Ha kell, börtönbe juttatom mindnyájukat!

- Kérlek, Edward! - próbálkozott John, de a lord rá-

mordult.

- Téged is, John, téged is becsukatlak, ha nem fogod

be a szádat! Nem kell a koszos pénzed, hisz van nekem

is bőven! Engem csakis az érdekel, hogy megbüntessem

a tolvajt!

zan

Thomas semmit nem értett, de azt gondolta, jobban

teszi, ha elmegy. A lordhoz lépett.

- Bocsáss meg, Edward, de azt hiszem, a legjobb lesz,

ha most elmegyek. Én a magam részéről nem kívánok

ebbe a dologba belefolyni. Ez családi ügy, nem tartozik

rám! Jó éjszakát! - mondta és megindult kifelé. Ebben a

pillanatban lépett be az ajtón Simon.

- Gróf Tony Barton! -jelentette be hangosan az inas.

Minden szem a késői vendég felé fordult. Emily sá-

padtan állt a terem közepén, a szeme könnytől ragyogott.

Amint a férfit megpillantotta, azt hitte, elájul. Robert az

apja és az anyja között állt, háttal, nem vette észre a

fiatalembert.

- Fiam! Kár volt idefáradnod, már épp indultam! Gyere,

menjünk innen, nagyon rosszkor érkeztél! - próbálta meg

kivezetni Thomas.

- Miért? Mi történt? - kérdezte és megindult az apja

mellett Emily felé. Nem várt választ a kérdésére, csak

Emilyt látta. Megszűnt körülötte minden, csak a lány állt

előtte!

- Emily! Emily! Istenem! Megtaláltam! - suttogta,

aztán érezte, hogy megszédül. Thomas odaugrott és el-

kapta.

-Tony! Tony! Kérlek, gyere, menjünk innen! - fogta

meg a karját és magával akarta vinni.

A fiatalember azonban kirántotta kezét a férfi mar-

kából és kitágult szemekkel nézett szét. Mintha álomból

tért volna magához.

- Emily! Drágám! - tárta ki a karját és a szeme fénye-

sen csillogott.

- Simon! - sikoltott fel a lány, aztán ájultan az apja

karjába omlott.

241

- Édes istenem! Robert! Robert! Tényleg te vagy? -

szaladt oda hozzá Fred és megérintette az arcát.

- Apám! Nem Robert vagyok, hanem Simon! Hát nem

ismer meg? Robert ott áll anyám mellett!

A férfi megfordult és Robertre nézett, aki elsápadt, de

aztán összeszedte magát.

- Nem, apám! Én vagyok Simon, ő pedig Robert! Miért

akarod elhitetni apánkkal, hogy te vagy Simon? Robert!

Miért? - kérdezte.

Caroline grófné hirtelen a szívéhez kapott és felsi-

koltott.

- Anyácskám! Drága anyácskám! Hát nem halt meg?

- kérdezte Simon és átölelte.

- Nem, fiam! Csak majdnem! Istenem, mi történik

velem? Simon! Tényleg te vagy az? - kérdezte és a szeme

megtelt könnyel.

- Igen, anyám! Én vagyok és ezt Robert is nagyon jól

tudja! Már mindenre emlékszem! Tudom, ki vagyok, és

azt is tudom, mí történt velem! Ugye, te is nagyon jól

tudod, testvér? - nézett a bátyja arcába.

- Elég volt, Robert! Ne szórakozz velünk! Megint a

megszokott játékodat űzöd, hát nincs benned semmi érzés

szegény anyánk iránt? A halálba akarod kergetni? - üvöl-

tött rá vörös képpel.

Emily lassan magához tért.

- Simon! Simon! - suttogta, mire a férfi mellé lépett.

- Itt vagyok, szerelmem! Már alig vártam, hogy lássa-

lak! De mi történik itt? - kérdezte és szorosan magához

ölelte.

Emily nem válaszolt, csak fejét a mellére hajtotta.

Megint érezte azt a nyugalmat, biztonságot és azt a vég-

telen szerelmet, amelyet mindig is érzett Simon karjai-

ban.

242

- Simon! Tényleg ön az? - kérdezte Noel.

- Igen, Mr. Aston. Én vagyok és mondhatom, nagyon

örülök, hogy itt lehetek. Kérem, elmondaná, mi történik

itt?

- Semmi! Te betolakodó! Miért nem haltál meg a

tenger fenekén? Miért teszed tönkre a tervemet? Miért?

- ugrott oda hozzá Robert őrült módjára és teljes erőból

megütötte.

Thomas ugrott oda és lefogta.

- Ha még egyszer hozzá merészelsz nyúlni, megöllek!

- sziszegte, aztán mérgesen ellökte magától Robertet.

- Hát maga meg ki a fene? Milyen jogon avatkozik bele

a dolgunkba? Semmi köze hozzám!

- Hála istennek, magához semmi, de Tonyhoz igen! Ő

az én fiam!

- Sajnálom, Thomas! - lépett mellé Simon. - Már min-

denre emlékszem, én nem lehetek a fia, mert a szüleim

itt állnak mellettem. A nevem Simon William, ő pedig az

ikertestvérem Robert William. Ő támadott rám a hajón-

kon, amikor Emilytől hazafelé indultam. Elrejtőzött a

ponyvák alatt, aztán fejbe vágott egy kővel és a terigerbe

dobott. Örökké hálás leszek önnek, amiért megmentette

az életemet. Ígérem, hogy gyakran meglátogatom majd

önt, de nem lehetek a fia! Szeretem az apámat, az anyá-

mat, alig várom, hogy megölelhessem őket!

Thomas lehajtotta a fejét, a szeme elhomályosult. Az

utolsó reménysége is szertefoszlott.

Robert dühösen nézett Simonra, de tudta, elveszítette

a játszmát. Nehéz helyzetben van, nem tudja, mi lesz a

sorsa ez után, hogy minden kiderült.

- Apám! Anyám! - ölelte át Simon mindkettőjüket.

- De miért? Miért akartad megölni a testvéredet,

Robert? - kérdezte az anyja és sírva fordult a férfi felé.

243

- Anyám, én vagyok Simon! Hát nem látja, hogy Robert

megint csak játszik velünk? - próbálkozott az anyjánál,

aki ránézett és a fejét csóválta.

- Nem, fiam, te Robert vagy! Ha valaki meg tud külön-

böztetni titeket, az én vagyok, az édesanyátok! Tudom,

hogy ez itt mellettem Simon, és te Robert vagy!

- Honnan? Hisz már majdnem vak! - mordult rá Robert

dühösen.

- Lehet, hogy majdnem vak vagyok, de az a heg a hajad

tövében mindent elárul, fiam! - zokogott fel a grófné és

felemelte az ujját. Végighúzta Simon homlokán, de a heget

nem találta.

A teremben síri csend volt. Mindenki egyik ámulatból

a másikba esett. Ez az estély a titkok és rejtélyek meg-

oldásának estélye lett, s az emberek hüledezve néztek

egymásra.

Simon most ismét Emilyhez fordult.

- Szerelmem, most, amikor megláttalak itt a teremben,

teljesen kitisztult a fejem. Minden eszembe jutott, mert a

szerelmed erőt adott nekem. Már semmi sem választhat

el tőlem! Semmi! Ugye, te is annyira szeretsz engem, mint

én téged? - kérdezte.

- Igen, Simon! Épp annyira! - felelte és megremegett.

- Akkor most itt mindenki előtt kérlek, légy a felesé-

gem! Semmire nem vágyom jobban, mint arra, hogy

örökké veled éljek! Többé nem választhat el minket senki

és semmi ! Ugye, hozzám jössz? - kérdezte.

Emily ráemelte könnyes tekintetét. Hagyta, hogy a

kövér könnycseppek végiggördüljenek az arcán, csak egy

kis idő múlva szólalt meg.

- Sajnálom, Simon, de nem lehetek a feleséged!

- Emily! Hisz az imént mondtad, hogy te is szeretsz

engem! - nézett rá fájdalmasan Simon.

244

- Igen, ez igaz is. Soha életemben nem szerettem

senkit, csakis téged, de nem mehetek hozzád, mert nagy

szakadék választ el tőled! Én szegény vagyok, Simon,

egy halász lánya, te pedig egy gazdag grófi családba

születtél. Nem vehetsz el egy rangodon aluli lányt!

- Ezt meg honnan veszed, drágám? Ki állít ilyen őrült-

séget? - kérdezte.

- Az édesanyád, Simon! Én nem akarok közétek állni!

Csak most kaptak vissza téged, élvezd a szeretetüket. Soha

nem felejtelek el, senki nem foglalhatja el a helyedet a

szívemben, de nem lehetünk boldogok együtt! Kérlek,

felejts el engem!

- Nem! Kérlek, Emily! Ne mondd ezt! Megszakad a

szívem! - kiáltott fel kétségbeesve, aztán az anyjára

nézett.

- Anyám! Mondja, hogy ez nem igaz!

- De igen! Igaz! Soha nem egyeznék bele a házassá-

gotokba! Előbb Robert, most meg te! Kérlek, érts meg

minket, Simon! A mi társadalmi helyzetünkben nem en-

gedhetjük meg magunknak, hogy rangodon aluli lányt

vegyél nőül. Kérlek, felejtsd el ezt a lányt, és keress egy

hozzád illőt!

- Nem, anyám! Soha nem mondok le Emilyról! Soha!

Harcolni fogok érte, amíg csak az enyém nem lesz isten

és ember elátt! Esküszöm az életemre! - mondta.

A lord csak állt és hallgatott, de aztán megint elöntötte

az indulat.

- Most már elég volt! Mindenki azonnal hagyja el a

kastélyomat! Ez már olyan, akár egy bolondok háza!

Mindenki kifelé!

Az emberek elindultak a kijárat felé, amikor a lord

felkiáltott.

245

- Az a lány és a szülei nem mehetnek el innen, amíg

be nem vallották az igazat! Van valaki, aki majd bizo-

nyítja, hogy nem vagyok őrült! Ő majd bebizonyítja, hogy

amit mondtam, az igaz!

A vendégek elindultak a kijárat felé, de aztán mégis

megálltak. Kíváncsiak voltak rá, hogy valóban lopott-e

az a csodálatos nyakék.

- Azonnal hozzák ide elém a dadát! - kiáltotta el magát

a lord, aztán magasra emelte a fejét. Látszott rajta, hogy

mennyire biztos a dolgában.

Emily az apja és az anyja között állt, látszott rajta,

mennyire meg van zavarodva. Semmit nem értett abból,

ami itt folyik.

Hamarosan egy ősz hajú asszonyt vezettek a lord elé.

- Margaret! Eljött az a pillanat, amikor kiderülhet az

igazság, és ez csakis magán múlik! Erről a nyakékről

van szó! Emlékszik rá? - tartotta az idős asszony elé.

- Igen, lord Devon! Emlékszem! Ez az az ékszer,

amelyet ön adott a feleségének, amikor világra hozta a

gyermekét! - felelte és a szíve nagyot dobbant.

- Tehát felismeri? Ez az a nyakék?

- Igen! Ez az a nyakék! - felelte az idős nő és fel-

emelte a fejét. Tekintete Emilyre esett. A lány előtte állt

kétségbeesetten, hófehér arccal. Mintha csak az édes-

anyját látná fiatalon! A szemét elöntötte a könny, hango-

san felzokogott.

- Látják, a dada, aki ott volt a szobában, amikor a fe-

leségemnek ajándékoztam, igazolta, hogy amit mondtam,

az igaz! A nyakék az én tulajdonom! Kár tagadni, ellop-

ták tőlem! Nem tudom, ki tette és hogyan, de esküszöm,

kiderítem, és keservesen megbűnhődik érte! - dörögte

elégedetten.

246

- Kérem, uram! - szólalt meg most Emily. - Eskü-

szöm mindenre, ami szent, hogy nem loptuk el a nyak-

éket. Az én szüleim becsületes és tisztességes emberek,

soha nem vennék el a másét! Engedjen el minket, na-

gyon szépen kérem! Tartsa meg a nyakéket, nekem nincs

rá szükségem, mindig is furcsa érzéssel tekintettem rá.

Most, hogy már nem az enyém, megkönnyebbült a

szívem! - mondta, aztán az anyjára nézett.

- Bocsásson meg, drága édesanyám, hogy ezt mon-

dom, de így érzem! Ez az ékszer mindig is nyomasztott

engem!

- Egyetlen kérdésem lenne! - szakította félbe a lányt

a lord. - Mrs. Aston! Ha az ön családja olyan szegény volt,

mint bevallotta, akkor nem beszélhet semmiféle családi

ékszerről! Ez soha nem volt az ön családjának a tulaj-

dona! Ha tényleg annyira szereti a lányát, mint mondja,

kérem, árulja el nekem, miért hazudott neki? Miért

mondta, hogy a nyakék az öné volt?

Emily ráemelte a tekintetét, mely most szinte megder-

mesztette. Látszott rajta, hogy a lányt szíven találták a

lord szavai.

- Emily! Csak nem hiszed, hogy elloptam ezt a nyak-

éket? - nézett a lányra könnyes szemmel.

- Bocsásson meg, anyám, de én már semmit nem értek!

- Emily! Kicsikém! Hinned kell nekem! Soha életem-

ben nem loptam semmit! - suttogta Nancy egész testében

remegve.

- Emily! Kislányom! Hidd el, nem hazudtunk neked,

azt a nyakéket az édesanyádtól kaptad! - szólalt meg most

Noel.

- Nevetnem kell! Még most is egyfolytában hazudoz-

nak, pedig már Margaret bebizonyította, hogy a nyakék

a feleségemé volt! Mi értelme hát ennek az oktalan ha-

247

zudozásnak? Legalább a lányukat ne csapják be! - mondta

és lebiggyesztette a száját.

- Nem, lord Devon! Ezek az emberek nem hazudnak!

- szólalt meg most Margaret.

- Micsoda? Maga meg miről beszél? - nézett rá a lord

döbbenten.

- Igen, uram! Ezt a nyakéket nem ezek a szegény, tisz-

tességes emberek lopták el, hanem én!

- Margaret! - kiáltott fel a lord lángvörös arccal. - Maga

megőrült! Miről beszél? Csak nem védeni akarja ezeket?

Vagy talán ön az a rokon, aki nálam szolgál? Tehát ön

adta nekik az ékszert? De miért? Miért? - záporoztak az

idős asszony fejére a kérdések.

- Rendben van, uram! Mindent elmondok!

- Hát azt melegen ajánlom is, de nehogy hazudjon

nekem, mert börtönbe zárom ezekkel együtt! - mutatott

Noelre és a családjára.

- Nem fogok hazudni, lord Devon! Esküszöm, az élő

istenre, hogy amit most elmondok, az első szótól az utol-

sóig igaz!

A teremben síri csend lett. Mindenki feszülten figyelt,

nem akart egyetlen szót sem kihagyni.

- Amikor ön megérkezett a Bodmouth-i kastélyba, a

felesége akkor vajúdott, ám hamarosan megszülte a gyer-

mekét. Egy egészséges és gyönyörű kislányt!

Nancy majdnem elájult. Noelbe kapaszkodott, aki re-

megő karokkal ölelte át.

Margaret pedig folytatta.

- Amikor ön, uram, megtudta, hogy kislánya született,

engem arra kényszerített, hogy dobjam a csecsemőt a

tengerbe, mert önnek csakis fiú kell! Iszonyú haragra

lobbant és szegény feleségét okolta, amiért nem szült

önnek fiút. Az úrnőm a halálos ágyán megesketett, hogy

248

gondját viselem a gyermeknek, de sajnos, nem tarthat-

tam be a szavamat, mert ezzel csak a gyermek életét

kockáztattam volna. Ugyan hova bújhattunk volna el,

hogy az ön keze és haragja ne ért volna utol? Nem volt

más választásom, mint úgy tenni, mintha az ön paran-

csának engedelmeskednék. A gyermeket magamhoz vet-

tem az ékszerrel együtt elhagytam a kastélyt, ahogy ön

parancsolta. Bevallom, szörnyen éreztem magam, nem

tudtam, mit tegyek. Egy ártatlan kis gyermek sorsát tar-

tottam a kezemben. Bocsásson meg uram, képtelen vol-

tam az ön embertelen és kegyetlen kérését teljesíteni! A

kislányt nem dobtam a tengerbe!

A lord elsápadt. Először nem tudott megszólalni, de

aztán az arca vörös lett, a szemei kidülledtek és az asz-

szony felé fordult.

- Maga megőrült, Margaret! Miket hord itt össze? Az

én gyermekem halva született! Azt hiszem, a maga szava

az én szavammal szemben semmit nem ér! Maga csak

egy egyszerű szolgáló, Margaret! Már nem kell semmit

mondania, itt mindenki tisztában van vele, hogy össze-

játszott ezekkel! Nekik lopta el az ékszert, csak azt nem

értem, miért?

- Sajnálom, lord Devon, de folytatnom kell! Azt aka-

rom, hogy kiderüljön a teljes igazság! - mondta a dada

és vett egy mély levegőt, miközben arra gondolt, a dok-

tor, aki a szülésnél jelen volt, mindent igazolhat. A lord

erről teljesen megfeledkezett. - A tengerre mentem a

gyermekkel és egy lakatlan kunyhóban rátaláltam egy

kis vitorlás hajóra, amelyet minden bizonnyal egy édes-

apa készített a gyermekének. Mivel nem volt jobb ötle-

tem, úgy döntöttem, hogy belefektetem a kislányt, és a

tenger gondjaira bízom. Az ékszert, amelyet egyébként

nem magamtól hoztam el, hanem Isabel úrnő kérésére, a

249

gyermek mellé tettem. A kis hajót vízre bocsátottam és

imádkoztam istenhez, valamint a tenger szelleméhez,

hogy óvják meg a kicsit és vezessék el oda, ahol szere-

tettel fogadják.

Nancy hangosan felzokogott, Noel szeméből is egy-

más után gördültek alá a könnyek.

Emily még mindig semmit nem értett. Fogalma sem

volt róla, miért meséli el ez az idős asszony ezt a szörnyű

történetet. Azt sem értette, miért van ilyen nagy hatással

a szüleire. Még az apja is sír! Igaz, neki is könnyeket

csalt a szemébe ez a szívbemarkoló történet, de nem ér-

tette, mi közük van nekik hozzá?

- És úgy látom, isten és a tenger szelleme is meghall-

hatta az imámat, mert az a csecsemő nem halt meg. Itt áll

ön elátt, uram!

- Tessék? Mit fecseg itt össze? Maga megzavarodott!

- hebegett a lord és szemeit Emilyre meresztette.

- Az igazat mondtam el, uram! Csakis a színtiszta iga-

zat! - felelte, aztán odalépett Noel és Nancy elé.

- Kérem, erősítsék meg önök is, hogy amit elmond-

tam, az igaz!

Noel Emilyre nézett, aztán a feleségére, aki könnyes

szemmel bólintott.

- Igen, lord Devon! Amit itt ez az idős asszony elmon-

dott, az igaz! A tengerenjártam, amikor megpillantottam

a hullámok tetején egy furcsa kis szerkezetet. Amint

közelebb jött, akkor jöttem rá, hogy egy aprócska vitor-

lás hajó ringatódzik a vízen. Már előtte is gyermeksírást

hallottam, de nem akartam elhinni, hogy valóság. A

gyermekemet ugyanis nagyon pici korában elveszítet-

tem, elnyelte a tenger. Azóta sok év telt el, de még ma is

hallom a kislányom sírását, azt gondoltam akkor is, hogy

az ő hangját vélem hallani. Amikor azonban egészen

250

közel értem hozzá, megpillantottam a kis hajóban a cse-

csemőt. Igen, én találtam meg a lányát, lord Devon! Azt,

akit ön meg akart öletni!

- Erre semmi bizonyíték nincs! Ez egy nagyon szépen

kitalált történet, de engem egyáltalán nem hatott meg, mert

hazugság! Mutasson egyetlen embert, aki tudja bizonyí-

tani mindazt, amit elmondott! - markolta meg Margaret

karj át.

- Van, aki igazolni tudja, uram! Kérem, hívassa ide a

szakácsnőt!

A lord arca szürke lett, de azért intett a kezével. Ha-

marosan megjelent a szakácsnő és a lánya.

- Kérem, mondjon el mindent, asszonyom arról az éj-

szakáról, amikor az úrnőnk megszülte a kislányát! -

nézett rá Margaret.

Az asszony remegve ugyan, de megszólalt.

- Margaret egy csecsemővel a karján kopogott be a

szobámba. Arra kért, segítsek valahonnan anyatejet sze-

rezni a kicsinek, mert az apja, lord Devon nem akarja

látni, mivel kislánynak született. A lányom is akkortájt

szült, ezért elmentünk hozzá és ő megetette. Neki ugyan

nem mondtuk el az igazat, de adott egy palack tejet, aztán

Margaret magával vitte a kicsit. Elmondta többek között,

hogy a lord arra kérte, dobja a gyermeket a tengerbe, mert

nincs joga hozzá, hogy éljen!

- Elég! Elég! - zokogott fel a lord és eltakarta két

kezével az arcát. - Igen, minden így volt! Minden! -

motyogta, és mélyen lehajtotta a fejét.

Emily még mindig nem értette, mi folyik körülötte,

ám Margaret odalépett hozzá és átölelte, majd mindkét

kezét megcsókolta.

- Boldog vagyok, hogy életben van, Emily kisasszony!

- suttogta és ráncos arcán végig folyt a könnye.

251

A lány csak most döbbent rá, hogy az a történet, amely

itt elhangzott, róla szólt! Rémülten nézett a szüleire.

Egyetlen hang nem jött ki a torkán, csak remegett és úgy

érezte, hogy most vége az életének.

- Drágám! Kicsikém! - ölelte át Nancy.

- Emily! Édesem! - fogta meg a kezét Noel.

- Miért? - kérdezte a lány és a szeméból megállás nél-

kül folyt a könnye.

- Mit miért, kislányom? - kérdezett vissza Noel, aki

maga is nagyon közel állt a síráshoz.

- Miért hazudtak nekem ennyi éven át? Miért titkolták

el, hogy nem is vagyok az édes gyermekük? Miért? -

zokogott keservesen Emily.

- Azért, mert nem akartunk neked fájdalmat okozni,

kicsim! Egyszer elmondtuk volna, de még nem éreztük

úgy, hogy eljött az ideje! - felelte Noel.

- Emily! Tudod, hogy mennyire szeretlek és az apád

is. Hidd el, nem azért hallgattuk el az igazságot, mert el

akartuk titkolni, hanem azért, hogy ne sérüljön jobban a

lelked. Ha elmeséltük volna, miképp kerültél hozzánk,

nagyon rosszul érintett volna téged, mert haragudtál volna

az édesanyádra, hisz eldobott magától. Most azonban

már tudod, hogy ő nem tehetett semmiről. Én is anya

vagyok, drágám, átéreztem, min mehetett keresztül az

édesanyád, amikor el kellett válnia tőled. Sokszor be-

szélgettünk erról apáddal és tudtuk, hogy kényszerből

tette, amit tett. Arra azonban egyikünk sem gondolt, hogy

szegény meghalt, miután neked életet adott. Amikor azt

mondtuk az édesanyád adta neked azt a nyakéket, igazat

mondtunk, hisz tényleg az övé volt! Kérlek, Emily, ne

haragudj ránk, mi csak azt akartuk, hogy nyugodt és

békés életed legyen velünk. Szerettünk és óvtunk,

mintha a saját vérünk lennél. Elveszítettem a kislányo-

252

mat, aztán egyszerre csak Noel hazajött egy csecsemő-

vel a karján, akit a tengeren talált. Azt gondoltam, isten

megszánt és az ő kegyelméből kerültél hozzánk. Tudom,

hogy most nagyon fáj, amit megtudtál, de kérlek, érts

meg minket. A te érdekedben hallgattuk el az igazságot,

amelyet mi is csak félig ismertünk. Csak annyit tudtunk

rólad, hogy a tengeren himbálództál egy aprócska vitor-

láson. Amikor megtaláltuk a nyakéket melletted, már

tudtuk, hogy nem vagy egyszerű emberek gyermeke, s

ahogy cseperedtél, ez egyre inkább bebizonyosodott.

Nemesi családból származol, kicsim, ez látszik rajtad

kívülről és belülről. Most már mindent tudsz, drágám!

Jogodban áll, hogy haragudj, hogy gyűlölj minket, hisz

nem voltunk teljesen őszinték hozzád, de hidd el, csak a

szeretet vezérelt bennünket.

Emily még soha életében nem érezte ilyen rosszul

magát. Egyetlen este alatt annyi minden történt vele, mint

egész életében sem. Teljesen zavart volt, nem tudott

tisztán gondolkozni. Egyetlen dolog kattogott a fejében,

nevezetesen, hogy az édesanyja meghalt, amikor ő meg-

született. Meghalt! Meghalt!

- Nem! Nem! - sikoltott fel és az ámuldozó emberek

között szaladni kezdett kifelé. Amint kiért a kastélyból,

egy pillanatra megállt, mert megszédült, de aztán tovább

szaladt vékony ruhájában. A cipőjéből kilépett, valahol

elhagyta, mezítláb szaladt amerre a lábai vitték, miköz-

ben megállás nélkül zokogott. Annyi fájdalom érte, hogy

szinte nem is volt magánál. Nem érzékelte a hideget, nem

törődött vele, hogy megfázhat, csak futott, hogy minél

messzebb kerüljön mindenkitól. Ebben a pillanatban nem

akart senkit látni. Haragudott az egész világra. A lel-

kében a fájdalom vihara tombolt, úgy érezte, mindenki

becsapta. Hazugságban élt tizennyolc éven át! Az édes-

253

anyja meghalt, az édesapja eldobta magától! Egyetlen

ember volt csak, akire nem tudott haraggal gondolni,

Margaret. Az az idős asszony mindent elkövetett, hogy ő

élhessen.

Már annyira elfáradt, hogy a lábai felmondták a szol-

gálatot. A szél erősen fújt, az eső permetszerűen esett.

Egy fánál megállt és a vastag törzsét átölelte. Úgy érezte,

kiszakad a tüdeje. Képtelen volt tovább egyetlen lépést

is megtenni. Minden erejével a fa törzsébe kapaszkodott,

de lassan az ujjai lecsúsztak róla és ájultan terült el a

vizes földön.

A kastélyban néhány pillanatig síri csend volt, min-

denki annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott.

- Emily! Édesem! - tért magához legelőször Simon és

a lány után rohant.

Noel és Nancy is magukhoz tértek, aztán ők is a ki-

járat felé szaladtak, de velük együtt szinte minden ember

az ajtónál tolongott.

Egyedül lord Devon maradt a kiürült, hatalmas terem-

ben. Állt ott lehajtott fejjel és zakatoló aggyal.

- Uram isten, mit tettem? Mit követtem el, Isabel? -

motyogta és a fejét felemelte. A szeméből egymás után

gördültek le a könnyek, mindkét kezét ökölbe szorította,

majd teljes erőből mellbe vágta magát. - Te átkozott!

Hogy tehetted ezt a saját gyermekeddel? Hát ember vagy

te? Egy ártatlan csecsemőt akartál megölni csak azért,

mert nem fiúnak született? Neked kell meghalnod, mert

nincs jogod az élethez! - rogyott térdre és hangosan

zokogott. Szívet tépő sírása visszhangzott az egész

kastélyban.

- Emily! Emily! Kicsikém! Merre vagy? - kiabált

Nancy rémülten és könnyes arccal.

254

-Emily! Kérlek, válaszolj!

-Emily! Simon vagyok! Szeretlek! Szeretleeek!! -

kiabált torka szakadtából a fiatalember is, de válasz

sehonnan nem érkezett.

A kastély személyzete égó fáklyákkal a kezükben igye-

kezett segíteni a keresésben, amikor Margaret felkiáltott.

- Itt van! Megtaláltam! - térdelt le az eszméletlen lány

mellé.

Noel a karjára emelte, Simon kibújt a kabátjából és

ráterítette a teljesen átázott testre.

- Vigyük be a kastélyba! Azonnal elküldök a doktor-

ért! - mondta Margaret és mutatta az utat.

A lányt az egyik vendégszobában helyezték el. Nancy

mellette ült az ágyon és a kezét fogta.

- Drága kicsikém! Kérlek, ne halj meg! Térj magad-

hoz és nézz rám! Tudom, hogy bűnös vagyok, hogy nem

voltam hozzád őszinte, de nem akartalak elveszíteni. Bo-

csáss meg, bocsáss meg! - suttogta.

Az emberek a folyosón álldogáltak, senki nem akart

addig elmenni, amíg nem tudják meg, mi lesz a szeren-

csétlen lánnyal.

Végre a doktor megérkezett. Margaret Emilyhez vezette.

- Kérem, mindenki menjen ki, szeretném megvizsgál-

ni a beteget! - mondta, mire Margaret kivételével min-

denki elhagyta a szobát.

Noel átkarolta Nancyt, aki alig állt a lábán.

- Nem lesz semmi baj, édesem! Meglátod, nem lesz

semmi baj! Emily erós és egészséges, meg fog gyógyulni!

- suttogta.

A doktor végre megjelent az ajtóban.

- Kérem, a beteg szüleit, hogy fáradjanak be! - mondta.

Noel és Nancy beléptek az ajtón. Emily nagyon sá-

padtan feküdt, még mindig nem tért magához.

255

- Doktor! Kérem, mondja meg, mi van a kislányunk-

kal? - kérdezte remegő hangon Noel.

- Nos, azt hiszem önöknek, mint a legközelebbi hoz-

zátartozóinak joguk van megtudni az igazságot. A fiatal

hölgyet olyan sokkhatás érte, amelyből nem lehet tudni,

hogy felébred-e valaha.

Nancy fájdalmasan felzokogott.

- Azt akarja mondani, doktor, hogy nem tudja meg-

gyógyítani Emilyt? - kérdezte Noel remegve.

- Sajnos, nem tehetek semmit, uram! Most minden

azon múlik, a fiatal hölgy meg akar-e gyógyulni, vagy

sem. Azt tanácsolom, ne hagyják magára. Valaki legyen

mellette állandóan, aki beszél hozzá. A szülei, akiket

nagyon szeret. Az ő hangjuk segíthet!

- Az nem lehet, doktor! Az én drága kislányom nem

halhat meg! - nézett rá esdeklően Nancy.

- Nézze, asszonyom! Valamennyien isten kezében va-

gyunk, ha ő úgy akarja, csodát tehet! Én nem tudok

csodával szolgálni, sajnálom! Csak azt mondhatom,

hogy a reményt nem szabad elveszíteni! - simogatta meg

az asszony kezét, aztán csendesen kifelé indult, de a

dada megszólította.

- Doktor! - lépett mellé a nő.

- Igen, Margaret?

- Mondja, tényleg nem tehet semmit? - kérdezte és a

szeme könnyes lett.

- Nem! Gondolja, hogy nem tettem volna meg min-

dent, hogy segítsek? Gyönyörű ez a fiatal lány, annyira

emlékeztet valakire, de nem tudom, kire!

- Én megmondom! Isabel úrnőre!

A doktor elgondolkozva nézett rá, aztán bólintott.

- Igen! Most hogy mondja, tényleg! Mintha csak őt

látnám, fiatalon! Milyen véletlen hasonlóság!

256

- Nem véletlen, doktor! Egyáltalán nem véletlen! -

mondta Margaret.

- Ezt meg hogy érti? - nézett rá az idós férfi.

- Doktor! Emily, lord Devon lánya. (5 az, akit ön a vi-

lágra segített!

- Tessék? Mit mond? Én úgy tudtam, hogy néhány

órát élt csupán! A lord maga mondta el nekem, amikor

néhány hónapos külföldi utamról hazatértem. - mondta.

- Nem, nem halt meg, hála érte az Úrnak. A lord nem

mondott igazat, doktor!

- Bocsásson meg, Margaret, de én egyetlen szavát

sem értem. Hogy lehetne ez a fiatal hölgy a lord gyer-

meke, hisz itt vannak mellette a szülei, akik láthatóan

nagyon aggódnak érte.

Margaret hangja megremegett, amikor megszólalt.

- Doktor, most elmondo n-önnek is az igazságot, amit

a kastélyban már mindenki tud! - nézett rá és mindenro

beszámolt.

- Ez nem lehet igaz! - simított végig ráncos kezével a

homlokán a doktor. - Azt hiszem, le kell ülnöm egy ki-

csit, mert teljesen elgyengültem. Ez biztos, Margaret?

- Igen, doktor! Ez a tiszta igazság. Magam tettem a

tengerre abban a kis vitorlásban és ezek a jó emberek

találtak rá. Ők nevelték fel a sajátjukként. Csak most

derült ki az estélyen az igazság.

- És a lord? Hol van? Nem láttam sehol! - kapta fel a

fejét az idős doktor.

- Tényleg? Hol van lord Devon? - nézett rá Margaret.

- Ő nem jött velünk a lány keresésére. - Csak nem tör-

tént vele valami baj?

- Menjünk és nézzük meg! - állt fel a doktor és

Margaret után ment, aki a nagy terembe vezette, ahol

egyetlen ember sem tartózkodott. A terem közepén ott tér-

delt a lord. Két karjára hajtotta a fejét a puha szőnyegre.

257

- Lord Devon! Uram! - térdelt le mellé Margaret.

Megfogta a vállát, és kissé megrázta.

A lord azonban nem mozdult. Úgy nézett ki, mintha már

nem lenne benne élet.

- Lord Devon! Kérem, emelje fel a fejét! - térdelt le

hozzá az idős doktor és az álla alá nyúlt.

- Mit akar doktor? Hagyjanak meghalni! - mondta és

visszahajtotta a fejét a karjára.

- Uram! Az ég szerelmére, ne tegye ezt! Kérem,

jöjjön, álljon fel! - mondta Margaret és a férfi hóna alá

nyúlt.

- Hagyjon, Margaret! Szörnyű dolgot műveltem, nincs

jogom tovább élni! Az lesz a legjobb, ha a doktor majd

ad valamit, amitől örökre elalszom.

- Ne mondja ezt, lord Devon! Most, hogy előkerült a

lánya, önnek...

- Elég, doktor! Ne is említse előttem! El akarok min-

dent felejteni, de nem megy! Nem megy! Ezért könyör-

göm, adjon valamit, amitől végleg megszűnnek ezek a

kínzó, mardosó fájdalmak itt belül a mellkasomban!

- Sajnálom, de nem adhatok semmit, uram! Legjobb

lenne, ha most lefeküdne és inna egy nyugtató teát. Pi-

hennie kell, mert nagyon kimerült. Tudja, hogy gyenge a

szíve, nem lenne szabad...

- Ugyan, doktor! Mit ér az én életem már? Ki sírna,

ha meghalnék? Senkim sincs ezen a világon! - mondta

keserűen a lord.

- Már hogyne lenne! Emily, a lánya!

A lord ráemelte könrryes arcát, melyet a szégyen pírja

borított.

- Nincs jogom őt a lányomnak nevezni, hisz meg akar-

tam öletni! Tudom, hogy soha nem bocsátana meg nekem,

ezért nem is kérem rá! Elment már? - kérdezte és

Margaretre nézett.

258

- Nem, uram! Nem ment el, mert nem tud. Eszmé-

letlenül fekszik az úrnőm szobájában.

- Mi történt vele? - kapta fel a fejét idegesen.

- Olyan sokkhatás érte, hogy az élete az Úr kezében

van!

- Mi lesz vele? Nem fog meggyógyulni? - kérdezte a

lord.

- Csak isten tudja, uram! - felelte a doktor csendesen.

- Azt akarja mondani, hogy meg... meghal? - hebegte

a lord és az arca még jobban elsápadt.

- Meglehet, uram! Én nem tehetek érte semmit!

A lord hangosan zokogni kezdett, aztán felkapta a fejét.

- Menjenek innen! Menjenek és hagyjanak magamra!

Egyedül akarok maradni! Kifelé! - ordította magából

kikelve.

Margaret kétségbeesve nézett a doktorra.

- Menjünk, Margaret. Most az a legjobb, ha egyedül

marad.

- De ebben az állapotban? A szíve...

-Ne aggódjon, nem lesz semmi baj! Itt maradok a

kastélyban és vigyázok rá. A legjobb, ha most kisírja

magából a feszültséget és a fájdalmat.

Emily két napja feküdt eszméletlenül. A doktor na-

ponta többször is meglátogatta, de semmi újat nem

tudott mondani az aggódó szülőknek.

- Drágám ! - fogta meg Noel a felesége kezét. - Haza

kellene mennünk, legalább ruhát cserélni. A doktor azt

mondta, nincs semmi változás, nem tehetünk semmit!

- De azt is mondta, hogy valakinek állandóan lennie

kell mellette! - makacskodott Nancy. A szemei vörösek

voltak az éjszakázástól és a sok sírástól.

259

- Én majd itt maradok vele addig, menjenek csak nyu-

godtan! - szólalt meg Margaret, aki szinte minden per-

cét a lány mellett töltötte. Az ablak mellett ült, s csak

néha hagyta el a szobát, amikor feltétlenül szükséges

volt.

- Jó, menjünk, de hamarosan visszajövünk! - egyezett

bele Nancy, aztán a férje mellé lépett.

- Asszonyom! A lord hogy van? - kérdezte Noel, mi-

előtt kiléptek volna az ajtón.

- Ki sem jött a szobájából az estély óta! Nem eszik,

nem iszik, csak fekszik az ágyán! - felelte Margaret.

- Gondolja, hogy nem lesz baja Emilynek, amíg mi

távol leszünk? Ha a lord...

- Nem! Kérem, nyugodtan menjenek csak haza! Én itt

vagyok és vigyázok rá! Bennem megbízhatnak, de a lord

sem ártana neki!

- Tudja, hogy Emily itt van? - kérdezte Nancy.

- Igen, tudja! - bólintott Margaret. - Nem kell aggód-

nia, nem történik semmi baj ! Esküszöm, vigyázok rá,

hisz megígértem az édesanyjának a halálos ágyán, s ha

akkor nem is tarthattam be az ígéretemet, most bepótol-

hatom !

Noel és Nancy elhagyták a kastélyt. Margaret csende-

sen ült a székén, amikor kopogtak. Felállt és kinyitotta

az ajtót.

-Jó napot, asszonyom! Simon William vagyok! Bocsás-

son meg, de nem bírtam tovább! Látnom kell Emilyt!

Ugye, megengedi? - kérdezte és a kezében egy csokor

rózsát tartott.

- Hát persze, fáradjon csak beljebb! Ugye, ön az

igazi...? - kérdezte az idős asszony összevont szem-

öldökkel.

260

- Igen, én vagyok az igazi Simon William. A bátyám

már elutazott a kastélyunkból, egyhamar nem fog visz-

szatérni! - mondta és az ágy felé nézett. - Hogy van

Emily? - kérdezte.

- Sajnos, minden változatlan! - felelte az asszony. -

Mindjárt vázába teszem a virágot! - mondta Margaret,

miközben azon gondolkozott, hogy vajon honnan sze-

rezte ilyenkor ezeket a gyönyörG virágokat a fiatalember.

Hiába, a szerelem olykor nem ismer lehetetlent!

Simon leült az ágyra és a kezébe vette a lány vértelen

kezét, és forró ajkával megérintette.

- Emily! Drágám! Annyira szeretlek! Minden üres és

sivár nélküled! Kérlek, térj vissza hozzám és mosolyogj

rám! Látni akarom a szemed csillogását, hallani akarom

a hangod lágy zengését, és érezni akarom édes csókodat!

Ha elmész, én veled megyek! Nem hagylak el, soha! Többé

soha! - hajolt rá és csendesen sírt.

Margaret tapintatosan kitotyogott a szobából, miköz-

ben eldörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkában.

Egy jó idő múlva tért csak vissza, de a fiatalokat még

mindig ugyan abban a pózban találta.

- Uram! - érintette meg Simon vállát, aki felriadt.

Láthatóan elszenderedett a kedvese mellett.

- Igen? - ugrott fel Simon és zavartan simította hátra

homlokába hulló haját.

- Elnézést, nem akartam megzavarni, de a doktor ha-

marosan itt lesz és megvizsgálja Emily kisasszonyt.

- Bocsánatot kérek, amiért elaludtam, de amióta Emily

eszméletlen, azóta alig aludtam valamit. Olyan jó volt

mellette, megnyugvást találtam. Azt hiszem, ha meghal,

nem tudnék élni nélküle. Én is vele mennék...

- Kérem, ne mondjon ilyeneket, gróf úr! A kisasz-

szonykám meg fog gyógyulni, ez biztos!

261

- Talán már mondott valami bíztatót a doktor? - csil-

lant fel a férfi szeme.

- Nem! Sajnos még semmi jele nincs annak, hogy

jobban lenne, de én érzem, tudom, hogy meggyógyul!

- Bárcsak így lenne! Eddig nem mertem eljönni, mert

féltem, hogy lord Devon nem lát szívesen, de aztán ma

elhatároztam, hogy nem érdekel, látnom kell Emilyt.

Ugye, megengedi, hogy eljöjjek holnap is? - kérdezte.

- Amikor csak akar, gróf úr! - felelte Margaret és

kikísérte a fiatalembert.

Lord Devon nyitott szemmel feküdt az ágyán. Egyet-

len szemhunyást sem aludt, amióta Emilyről kiderült,

hogy a lánya. Hirtelen Isabel hangját hallotta, amint őt

szólongatja.

Felült és körülhordta a tekintetét a szobáján, de sehol

nem látta.

- Isabel! Drágám! Ó, mennyire örülök, hogy itt vagy

velem! Annyira vágyom utánad, kérlek, vigyél magad-

dal! - sírta el magát.

- Nem, Edward, még nem tehetem! Még dolgod van

odaát !

- Dolgom? Miféle dolgom? Gonosz, kegyetlen ember

vagyok, Isabel, nincs nekem már itt semmi keresni-

valóm! Meg akarok tisztulni általad! Kérlek, segíts

nekem!

- Rendben van! Hunyd le a szemed és figyelj rám! -

hallotta a nő hangját és akként cselekedett. Lefeküdt és

behunyta a szemét. - Emily a mi kislányunk, Edward! Ő

nem halhat meg! Szüksége van rád! Csak te mentheted

meg az életét! Kérlek, ne engedd, hogy meghaljon!

Kérlek !

262

A lord hirtelen kinyitotta a szemét. A hangot nem hal-

lotta többé, de mintha megkönnyebbült volna. Leszállt

az ágyról és megmosakodott. Tiszta ruhát öltött, meg-

fésülte a haját, majd elfordította a kulcsot a zárban és

kilépett a folyosóra.

Egyenesen a felesége szobájába ment. Benyitott az

ajtón, aztán belépett. Senki nem volt a lány mellett,

Margaret nemrég ment ki a doktorral.

A lord az ágyhoz lépett és megállt. Hosszan figyelte a

lánya arcát. Mintha csak Isabel feküdne elűtte. A haja, a

bőre, a szépen ívelt szemöldöke és a szája is olyan, akár

az övé. A szíve megremegett és különös, eddig soha nem

érzett melegség járta át. Annyira vágyott rá, hogy meg-

ölelje.

Leült az ágyra és remegő kézzel nyúlt a lány keze

után. Először csak alig érintve megsimogatta, de aztán

lassan a kezébe vette, majd az arcához szorította.

- Kislányom! Édes kislányom! Eljött hozzád a te ke-

gyetlen és szívtelen apád! Eljött és most azért imád-

kozik, hogy meggyógyulj! Szörnyű dolgot követtem el

ellened, a halálodat akartam, de már nagyon megbán-

tam, mert megérintette szívemet a szeretet! Amikor meg-

tudtam, te az én lányom vagy, rájöttem, milyen érzés az,

amikor az embernek gyermeke van! Már tudom, nem

számít, hogy fiú, vagy lány, csak az, hogy a véremböl

lett! Istenem! Miért is tettem azt, amit tettem? Miért?

Miért kellett eldobnom téged magamtól? Megbántam,

Emily! Már olyan nagyon megbántam! Gőgös és ke-

gyetlen ember voltam, most már belátom. Tudom, hogy

kegyetlen és embertelen tettemre nincs bocsánat, nem is

várom el tőled, hogy megbocsáss, csak azt akarom, hogy

ne halj meg! Fiatal vagy és gyönyörű, akár az édes-

anyád! Tudod, ő nagyon jó volt! Mindenki szerette és

263

csodálta. Akin tudott segített, a hangja bársonyos volt és

a szeme csodaszép! Pontosan olyan a te szemed is, kicsi-

kém! Annyira vágyom rá, hogy egyetlen egyszer rám

nézz és mosolyogj! Kérlek, Emily! Könyörgöm, ne halj

meg! Térj magadhoz és add meg nekem a nyugalmat!

Nem tudok addig meghalni, amíg nem térsz magadhoz.

Az édesanyád már vár rám odaát, ó megbocsátott nekem!

Már csak arra vágyom, hogy én is mellette lehessek.

Könyörülj meg rajtam, kicsikém! Kérlek! Nyisd ki a

szemed! - lihegte. Tenyerét a szívére szorította, mert

össze-vissza vert és nagyon fájt. - Nem tudok meghalni,

amíg nem vagyok biztos benne, hogy te élni fogsz, kis-

lányom! Hidd el, megbűnhődtem mindenért, amit veled

tettem, bár tudom, hogy ez sovány vigasz számodra, de

ha hallasz engem, könyörülj meg rajtam! Te nem lehetsz

olyan kegyetlen és gonosz, mint én voltam! Neked a

szíved jóságos, mint az édesanyádé volt. Annyi teher

nyomja a lelkemet, sok rosszat követtem el ellened és az

édesanyád ellen, szépen kérlek, ha hallasz engem, har-

colj az életedért! Mindenem, amim csak van, a tiéd,

drágám! Azt akarom, hogy mindazért sok a fájdalomért

és szomorúságért, amit okoztam neked, kárpótoljalak.

Szeretném, ha nagyon boldog lennél és néha gondolnál

rám. Csak ennyit kérek, kislányom! Csak ennyit!

Margaret néhány perce már az ajtóban állt. Szinte

kővé dermedt, alig akart hinni a szemének és a fülének.

Lord Edward Devon, a hatalmas és szívtelen ember zo-

kogva könyörög az eldobott lánya előtt.

A lord lassan megnyugodott. Megcirógatta a lánya arcát,

aztán odahajolt, lágyan megcsókolta. Megfordult és szem-

ben találta magát a dadával, aki gyorsan el akart tűnni,

de a lord utána szólt.

- Ne, Margaret, kérem, ne menjen el! Beszélnem kell

önnel !

- Igenis, uram! - állt meg az idős asszony és remegve

várta, hogy most mi fog történni vele. Tudta, hogy a férfi

halála volt, ha valamelyik alkalmazottját hallgatódzáson

kapta.

- Jöjjön ide egészen közel hozzám! - intett a lord és

leült az egyik székre. Látszott rajta, mennyire gyenge.

A nó megállt előtte.

- Szeretném, ha megbocsátana nekem, Margaret! -

szólalt meg.

- Megbocsátani? - kérdezte az asszony, és azt hitte

rosszul hall. - Miért?

- Azért, mert szörnyű helyzetbe hoztam. Arra kértem,

dobja a tengerbe az én kicsikémet, de hála az égnek nem

tette meg. Adja ide a kezét, Margaret! - nyújtotta ki fe-

léje remegő kezét.

Az asszony odanyújtotta, mire a lord ráhajolt és meg-

csókolta.

- Köszönöm, Margaret! Köszönöm, hogy nem telje-

sítette kegyetlen parancsomat! Az isten megáldja érte! -

mondta, aztán felállt és imbolygó járással elhagyta a

szobát.

Margaret a kezét nézte, ahol az imént a lord ajka érin-

tette. Alig akarta elhinni, hogy ami történt, az valóság. A

szemét elfutotta a könny.

- Édes istenem, kérlek, bocsásd meg neki a bűneit és

hallgasd meg a kérését, add vissza a lányát neki, hadd

élvezze, még ha csak rövid idáre is. Könyörülj meg rajta!

- vetett keresztet magán, aztán a lányhoz lépett.

Emily szemhéja megrebbent.

- Emily! Kisasszonykám! Kérem, nyissa ki a szemét

és térjen magához! - fogta meg a lány kezét és megcsó-

kolta.

264 265

- Hol vagyok? Mi történt velem? - szólalt meg a lány,

mire a dada felkapta a fejét.

- Édes istenem! Köszönöm! Köszönöm! Hálásan kö-

szönöm, hogy megmentetted őt! - motyogta sírva, a lány

kezét szorongatva.

- Hol van az édesanyám és az édesapám? - nézett szét

Emily az idegen helyen. Az ablakon keresztül az őszi

napsugár kellemesen megcirógatta sápadt arcát.

- Ó, kisasszonykám! Ha tudná, mennyire örülök, hogy

végre magához tért! Nagyon beteg volt, de hála az Úr-

nak, visszatért közénk! - csókolgatta a lány kezét.

- Ön kicsoda, asszonyom? - kérdezte Emily és össze-

ráncolta a homlokát. - Nem ismerem önt!

- Nem, nem ismer engem, de én önt igen! Margaret

vagyok, az ön dadája.

- De hisz nekem soha nem volt dadám! Hol vannak a

szüleim? - nézett az asszonyra.

Noel és Nancy ebben a pillanatban jelentek meg az

ajtóban. Óvatosan lépkedtek közelebb az ágyhoz. A szí-

vük megremegett, amikor észrevették, hogy a lány ma-

gához tért és az idős dadával beszélget.

Emily szája mosolyra húzódott, amikor felismerte a

szüleit, de aztán hirtelen a mosoly eltűnt az arcáról és

elkomorult. Különös emlékek bukkantak elő a fejéből, s

ettől kissé megzavarodott.

- Emily! Édesem! Hogy érzed magad? - lépett mellé

Nancy és lehajolt, hogy megcsókolja az arcát, de a lány

elfordította a fejét.

- Kicsim! Mi vagyunk itt, a szüleid! Kérlek, bocsáss

meg nekünk, és ne haragudj ránk, amiért eltitkoltuk elő-

led az igazságot! Hidd el, épp úgy szeretünk, mintha

csak a saját vérünk lennél!

Emily szeméből könny csordult ki, amikor rájuk nézett.

- Nem kell bizonygatnia semmit, anyám! Csodálatos

életem volt önökkel, fel sem merült bennem soha, hogy

nem az édes szüleim. Igen, egy kicsit megdöbbentem,

amikor kiderült az igazság, de most már mindent más-

képp látok. Csak köszönettel tartozom, amiért felnevel-

tek. Olyan sok szeretetet és gondoskodást kaptam, ami-

lyet az édes szüleimtől sem kaphattam volna. Nekem

kell bocsánatot kérnem, amiért lehetetlenül viselkedtem,

és ennyi gondot okoztam. Sajnálom! Annyira sajnálom!

- Most, hogy mindent tudsz, Emily, csak azt szeret-

nénk tudni, hogy nem küldesz-e bennünket el, hogy...

- Hát persze, hogy nem! - felelte a lány és rájuk mo-

solygott. Nancy és Noel megkönnyebbülten sóhajtottak

fel.

Az ajtó kinyílt és lord Devon jelent meg a szobában.

Noel és Nancy ijedten meredtek rá. Megállt az ajtónál és

az ágy felé nézett.

- Lord Devon! - szaladt oda hozzá Margaret. - Hogy

érzi magát? - kérdezte.

- Jól vagyok! - felelte, de nem nézett a nőre. Le nem

vette a szemét Emilyrál. Láthatóan tudomást sem vett

senkiről. - Szeretnék egyedül maradni Emilyvel! - mondta

nagyon csendesen.

Margaret intett a lány szüleinek és magukra hagyták

őket.

- Emily! - lépett előre néhány lépést. - Megengeded,

hogy leüljek az ágyadra? - kérdezte.

A lány szeme idegesen megrebbent, rátört a félelem.

Fogalma sem volt róla, hogy mit akarhat tőle a férfi.

Nem válaszolt, csak a fejével bólintott.

- Tudom, hogy gyűlölsz és meg is értelek. Nem azért

jöttem hozzád, hogy bántsalak, hanem hogy hozzak ne-

266 267

ked valamit, amivel tartozom neked! - mondta és egy

papírköteget nyújtott át a lánynak.

- Ön nem tartozik nekem semmivel, uram! - felelte a

lány.

- De igen, Emily! Bármennyire is gyűlölsz, az édes-

apád én vagyok! Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy

az legyek, soha nem is kérném, hogy elfogadj, de ami jár

neked, azt még életemben szeretném átadni. Minden

vagyonom a tiéd!

- Nincs szükségem a vagyonára, uram! A szüleimtál

mindent megkaptam! - felelte Emily sápadtan.

- Ez jogilag téged illet, Emily! A vagyon fele az édes-

anyádé volt, a másik fele az enyém! Te vagy az egyedüli

örökösünk, így hát, ha akarod, ha nem, el kell fogadnod.

- A lord hangosan zihált, a szája egészen lila volt.

Emily jól látta, hogy alig kap levegőt.

- Annyi erám még volt, hogy elrendezzek mindent.

Most már csak annyi idám maradt, hogy elbúcsúzzak

tőled. Boldog vagyok, hogy itt köszönhetek el tőled, az

édesanyád szobájában. Itt jöttél a világra és... A lord

elhallgatott, a szemébál egymás után gördültek le a köny-

nyek, aztán megint megszólalt. - Kicsikém! Kislányom!

Kérlek... csak... egyszer... fogd meg a kezem! Érezni aka-

rom az... érintésedet! - zihálta.

- Kérem, ne izgassa magát! - fogta meg a kezét Emily,

amely hideg volt. Amint a férfi kezéhez ért, mintha vala-

mi megváltozott volna benne. Különös nyugalom szállta

meg és a szíve megtelt szeretettel. - Nem haragszom

önre, megbocsátom, amit ellenem tett! Kérem, ne haljon

meg... édesapám!

A lord fájdalmasan felzokogott. Emily felült és magá-

hoz ölelte. Gyér haját simogatta és megcsókolta a fejét.

- Kicsikém! Édes... kicsi... lányom! Megszakad... a

szívem... - suttogta, majd a szó elhalt az ajkán és a lány

karjaiban, boldog mosollyal az ajkán elment örökre.

Emily könnye végigfolyt az arcán. A lord kezében va-

lami megcsillant. A lány kinyitotta a zárt ujjait és egy

medált pillantott meg, amelyen az édesanyja arcképe

mosolygott rá.

- Édesanyám! Ó, istenem, milyen szép voltál! - sut-

togta, aztán a lordra nézett. - Sajnálom, hogy csak ilyen

rövid ideig ismerhettük egymást, de megígérem, az em-

lékét örökre megőrzöm a szívemben! - ölelte magához

szorosan az elernyedt testet.

Margaret kinyitotta az ajtót. Nancy és Noel mellette

állt.

- Istenem, hogy milyen nemes lelkű az én ifjú úrnőm!

- suttogta Margaret és elsírta magát. Noel segítségével a

pamlagra fektették a lordot.

Emily felemelte a fejét. Könnyes volt a szeme, de már

mosolygott.

- Drága szüleim! - szólalt meg. - Kérem, jöjjenek kö-

zelebb! Azt akarom, hogy mindig mellettem legyenek,

bár megtaláltam a vér szerinti apámat, megtudtam ki az

édesanyám, de azért önök az én igazi szüleim, akiknek

az életemet köszönhetem! Szeretném, ha apám soha

többé nem szállna tengerre; anyácskám pedig csak azzal

foglalkozna, hogy vigyáz majd az unokáira.

- De ahhoz előbb férjhez kell menned, kicsim! Te

pedig nem akarsz Simon felesége lenni! - nézett rá az

asszony.

- Ha még mindig nőül akar venni, akkor én boldogan

mondok igent! - válaszolta Emily és az arca boldog-

ságtól ragyogott, amint elnézett az anyja feje felett. Az

ajtóban ugyanis Simon mosolygós arcát fedezte fel.

268 269

- Még hogy akarom-e? - kiáltott fel szinte repdesve.

- Mindennél jobban, szerelmem! - lépett az ágyához és

megcsókolta a lány száját.

Az esküvőt a lord temetése után három hónappal tar-

tották meg, a lány kérésére csendben, családias légkör-

ben, bár a környék leggazdagabb örökösnője lett, Emily

megmaradt annak a kedves és szeretetreméltó lánynak,

aki addig volt. A vacsora után éjfélkor hatlovas hintó

várakozott az ifjú párra és elrepítette őket oda, ahol a

mézesheteket kívánták tölteni, ahol a boldogság lako-

zott, a Szerelemszigetre!

�