TERVEZÉSI SEGÉDLETa hulladéklerakók rekultivációjához

1. BEVEZETÉS

1.1. A hulladéklerakók rekultivációjának jelentősége, szerepe a hulladékgazdálkodásban, a rekultiváció tartalmi meghatározása

Az elmúlt évtizedek során a gondatlanul végzett hulladéklerakás,

valamint a mainál jóval enyhébb szabályozás, esetenként az illegálisan

történt hulladékelhelyezés következtében az országban számos helyen

szennyezett területek alakultak ki. A jelenlegi magyarországi helyzet

jellemzője, hogy a megfelelő műszaki védelemmel épülő, rendezett

lerakási technológiát megkövetelő hulladéklerakók mellett

környezetvédelmi engedély nélkül továbbra is üzemelnek olyan kisebb

térséget, illetve településeket kiszolgáló lerakók, ahol műszaki védelem

kiépítésére nem került sor és a hulladéklerakási technika a legkisebb

ráfordítással történik. Ezen túlmenően az országban, a települések

határában számos "gödörfeltöltéses technológiával" üzemeltetett illegális

lerakó található, amelyek semmiféle engedéllyel nem rendelkeznek és

még a minimális környezetvédelmi és közegészségügyi követelményeket

sem teljesítik.

A környezetszennyező (esetleg környezetet károsító) régi lerakókkal

kapcsolatos rekultivációs feladatok meghatározásához szükséges egy

olyan országos kataszter felállítása, amely a mintegy 2700 - zömében

rendezetlen hulladéklerakót:

a lerakóban elhelyezett hulladékmennyiség,

a lerakó kiterjedése, kapcsolódva a térség

veszélyeztetettségével,

a szakszerűtlen lerakás által okozható szennyeződések

alapján csoportosítja és egy prioritási rend mellett határozza meg a

szükséges rekultivációs intézkedéseket. Ez a felmérés a PHARE

támogatással jelenleg kidolgozás alatt áll.

Előzetes adatai alapján az országban mintegy 2100 db részben működő és

a hulladéklerakásra vonatkozó környezetvédelmi feltételeket nem

1

teljesítő, részben pedig felhagyott, bezárt, de nem kellően rekultivált

lerakóhely valamilyen szintű rekultiválására van szükség. Ezek több millió

m3 felhalmozott hulladékkal veszélyeztetik a környezetet.

Az Országos Hulladékgazdálkodási Terv célkitűzései között fogalmazza

meg, hogy a nem megfelelően kialakított hulladéklerakók legkésőbb

2009-ig bezárásra, felszámolásra, illetve az előírásoknak megfelelően

felújításra kerüljenek. Ennek érdekében 2003-ig felül kell vizsgálni az

ország területén működő hulladéklerakókat, és ütemtervet kell kidolgozni

azok korszerűsítésére, vagy bezárására és rekultiválására annak

érdekében, hogy 2009-ben már ne működhessen a környezetvédelmi

követelményeket maradéktalanul ki nem elégítő lerakó.

Fokozatosan fel kell számolni az elmúlt évtizedekben kialakult, nem

megfelelő hulladékelhelyezésből származó veszélyeztető forrásokat és

szennyezett területeket. A régi, nem megfelelő biztonságot adó lerakók

felszámolására egyrészt az Országos Környezeti Kármentesítési

Programon belül - a 33/2000. (III.17.) Kormányrendelet szerinti felelősség

érvényesítésével -, másrészt a települési hulladéklerakók rekultivációs

programján belül kerül sor, amelyek eredményeképpen évente 50-100

lerakó kerülhet bezárásra, felszámolásra, illetve rekultiválásra. Az OHT

települési hulladéklerakók rekultivációs programjának tervezett

ráfordításigénye 2008-ig kb. 18-19 milliárd forint.

A rekultiváció fogalmának meghatározásánál a végzendő

tevékenységgel elérni kívánt célokból kell kiindulni.

A hulladéklerakók rekultivációjának végrehajtása több célt szolgál.

Egyrészt szükséges megvalósítása tájképi szempontok miatt, másrészt

gondoskodni kell arról, hogy felhagyás után a környezet szennyezését a

későbbieken is megakadályozzuk, továbbá új funkció meghatározásával el

kell érni, hogy ökológiai szempontból kedvezőbb állapotot eredményező

helyzet jöjjön létre. A racionális földhasznosítás szem előtt tartásával a

rekultivált területek újrahasznosítási céljainak meghatározásakor kerülni

2

kell a szántóföldi hasznosítást, előnyben kell részesíteni viszont az új, EU-

konform nemzeti erdőtelepítési programban megfogalmazott feladatokat.

A hulladéklerakók rekultivációja alatt olyan intézkedések sorozatát értjük,

amelyekkel:

kizárható a korábbiakban lerakott hulladékrétegekbe bejutó

csapadékvíz, megakadályozva ezzel az átszivárgás következtében

fellépő talaj- és talajvízszennyezést,

megoldható a lefedett lerakó felszínén összegyűlő, nem

szennyezett csapadékvíz szabályozott elvezetése,

megoldható a biogázok elvezetése,

megfelelő növényzet telepítésével biztosítható a racionális

területhasznosítás elve.

Fentiek alapján rekultiváción a hulladéklerakó felszíni és felszín alatti

környezetszennyező hatásának azaz a környezeti elemek terhelésének

csökkentését, további terhelésük megakadályozását értjük, a tájjelleg

esztétikai szempontjainak, a tájbaillesztés feltételeinek együttes

figyelembevételével.

1.2. Jogszabályi háttér

Az EU tagállamokban a régi és az új, műszaki védelemmel kiépített

rendezett lerakók rekultivációját közös műszaki követelményrendszerrel

szabályozzák, amely 1999. április 19-i hatállyal lépett életbe (1999/31/EK

tanácsi irányelv). Az irányelv figyelembevételével alakították ki az egyes

tagállamok saját szabályozási előírásaikat. Ezekben az irányelv

követelményeit alapvetőnek tekintik és a helyi adottságok függvényében

határozzák meg a konkrét nemzeti (esetenként szigorúbb - pl.

Németország) feltételrendszert.

A fenti irányelvvel összhangban született meg a 22/2001. (X.10.) KöM

rendelet is, amely általában a hulladéklerakás kérdéskörét

3

szabályozza. Ez a jogszabály, hasonlóan az EU szabályozásokhoz,

lényegében együtt kezeli a működő és a régi felhagyott lerakók

rekultivációjával kapcsolatos teendőket, így egyben közös műszaki

megoldások alkalmazását is előírja. A jogszabály gyakorlati realizálását

segíti a hulladéklerakók beruházásának, üzemeltetésének és bezárásának

részletes műszaki követelményeit, előírásait tárgyaló Tervezési Segédlet

(2002. április hó, Környezetvédelmi Minisztérium).

A régi, felhagyott lerakók esetében a helyi adottságok függvényében a

jogszabályban előírt rekultivációs feladatoknak differenciáltabb

megközelítése indokolt. Erre a jogszabály felszíni zárószigetelésre

vonatkozó előírása lehetőséget ad, ugyanis az 1.sz. mellékletben csak

annak elvi felépítését rögzíti (kiegyenlítő és gázelvezető réteg, ásványi

anyagú szigetelőréteg, felszíni vízelvezető réteg és fedő humuszréteg) és

módot ad arra, hogy a környezetvédelmi hatóság a hulladéklerakó

környezetre gyakorolt hatásának vizsgálatát követően mérsékelheti az

előírt felső, lezáró szigetelési követelményeket.

Ugyanakkor a működő lerakók lezárásával és utógondozásával

kapcsolatos egyéb feladatok (biogázok szabályozott gyűjtése, esetleg

kezelése, ellenőrzési és monitoring feladatok az utógondozási fázisban,

stb.) a régi, felhagyott lerakók rekultivációja során, illetve azt követően is

maradéktalanul betartandók.

Az EU tagállamokban a régi, felhagyott lerakók rekultivációja, tekintettel

a jelentős ráfordításigényre, tervezetten, de viszonylag lassú ütemben

halad. Több évtizedre becsülik a probléma teljes megoldásának időigényt.

A feladat végrehajtását mindenütt kormányzati támogatásokkal segítik. A

támogatás mértéke változó, a beruházási költségek 50 %-ától azok 70-80

%-ági terjednek. A tapasztalat az, hogy az új, korszerű lerakók

kiépítésével párhuzamosan, a kezdeti időszakban a támogatások

mértékére a magasabb arányok a célravezetőek.

4

A régi, környezetvédelmi követelményeket ki nem elégítő lerakók

bezárását, rekultivációját az új lerakók kiépítésének időszakában úgy is

segítik, hogy fokozatosan növekvő mértékben lerakási különadóval sújtják

az azokat üzemeltető szervezeteket. Ennek a különadónak a mértéke

néhány év alatt megközelíti, vagy eléri az új, korszerű lerakók

működtetési költségeit, kikényszerítve ezzel a régi lerakók mielőbbi

bezárását. Ezt az adóztatási szisztémát ugyanakkor egy fokozott

környezetvédelmi hatósági és önkormányzati ellenőrzéshez kapcsolják, az

illegális lerakás elkerülése érdekében.

2. A REKULTIVÁCIÓ SORÁN ALKALMAZANDÓ HATÓSÁGI ELJÁRÁSI, ENGEDÉLYEZÉSI REND

A hulladéklerakás, valamint a hulladéklerakók lezárásának és

utógondozásának szabályairól és egyes feltételeiről szóló 22/2001. (X.10.)

KöM rendelet 2003. január 1-ig kötelezi a meglévő lerakók - 2001. július

16-ig engedélyezett - üzemeltetőit egyrészt a lerakók besorolására a

veszélyes hulladéklerakó, nem veszélyes hulladéklerakó, illetve inert

hulladéklerakó kategóriákba, másrészt teljes körű környezetvédelmi

felülvizsgálat lefolytatására.

A környezetvédelmi felülvizsgálat tartalmi követelményeit az 1995. évi

LIII. törvény alapján a 12/1996. (VII.4.) KTM rendelet és a 213/2001.

(XI.14.) Kormányrendelet előírásai rögzítik. A környezetvédelmi

felülvizsgálat a lerakó további működésére irányul.

A környezetvédelmi felülvizsgálat keretében a lerakót üzemeltető

elkészíti és a felügyelőségnek benyújtja a további működésre, illetve

fejlesztésre vonatkozó intézkedési tervet. Ennek alapján dönt a

környezetvédelmi felügyelőség a további működtetés feltételeiről és

engedélyezi a szükséges fejlesztések, beruházások megvalósítását. Az így

meghatározott követelményeket az üzemeltetőnek legkésőbb 2009.

január 1-ig teljesítenie kell.

5

A lerakó lezárásáról a felügyelőség intézkedik, szennyezés esetén

azonnali beavatkozásról dönthet.

A kötelezett pályázati felhívást tesz közzé a lerakó rekultivációs

munkáinak megtervezésére, engedélyeztetésére, illetve kivitelezésére,

nyílt eljárással. A kivitelezést - külön - később is meg lehet pályáztatni. Az

építési engedélyezési tervnek a környezetszennyezést megakadályozó

rekultivációs munkálatok műszaki tervét (rekultivációs terv) kell

tartalmaznia. A nyertes pályázó vállalkozó elkészíti az építési

engedélyezési tervet, valamint a vízjogi engedélyezési tervet és elvégzi a

szükséges egyeztetéseket a hatóságokkal.

A környezetvédelmi felülvizsgálat alapján a környezetvédelmi

felügyelőség:

engedélyezheti a tájbeillesztést (egyszerű rekultivációt), illetve a

rekultiváció lefolytatását,

vagy részletes vizsgálatokat ír elő, ha az előzetes vizsgálat által

feltárt adatok hiányosak, pontatlanok, ezért nem lehet

egyértelmű döntést hozni.

A régi, felhagyott, illetve engedély nélkül működő lerakók esetében

lényegében hasonló eljárási, engedélyezési rend érvényesítendő.

Az első lépés minden esetben a környezeti állapotfelmérésen alapuló

környezetvédelmi felülvizsgálat elvégzése és ezzel együtt egy

rekultivációs intézkedési terv kidolgozása. Ezt követően a

környezetvédelmi felügyelőség (szakhatóságok bevonásával) dönt a

felülvizsgálat eredményeit figyelembe véve a szükséges rekultivációs

teendőkről.

A kiadott hatósági engedélyben minden olyan fontosabb paraméter

rögzítésre kerül, amelynek alapján a megvalósítás számonkérése

lehetségessé válik, Az állami pénzeszközök felhasználása az engedély és a

megvalósult rekultivációs munka összevetésével ellenőrizhető.

6

A rekultivációra kiadott hatósági engedély tartalmát tekintve olyan kell

legyen, amely minden további engedély beszerzése nélkül lehetőséget

biztosít a rekultivációt végző szervezetnek a hazai és a külföldi

támogatási források megpályázására. A környezetvédelmi felügyelőség

határozata vonatkozhat a konkrét régi lerakó tájbaillesztésére,

rekultivációjára, illetve kármentesítésére, attól függően, hogy a

környezetvédelmi felülvizsgálat milyen megállapításokra,

következtetésekre jutott.

Amennyiben a régi, felhagyott lerakó környezetszennyező,

környezetkárosító hatása miatt kármentesítési beavatkozás szükséges, a

feladatot a felszín alatti vizek minőségét érintő tevékenységekkel

összefüggő egyes feladatokról szóló 33/2000. (III.17.) Kormányrendelet

előírásainak figyelembevételével kell elvégezni. A kármentesítésre az

köteles, aki:

a tevékenységet folytatta, vagy folytatja,

a környezetei kárért való felelősséget átvállalja.

Amennyiben a tevékenység folytatója ismeretlen, vagy jogutód nélkül

megszűnt a kármentesítésre kötelezett:

a jogosító tevékenység helyének tulajdonosa, vagy használója, ha

a rendelet hatálybalépését követően folyt vagy folyik a jogosító

tevékenység,

a környezetvédelemért felelős miniszter által kijelölt szervezet,

ha a jogsértő tevékenység a rendelet hatálybalépését

megelőzően történt.

Ha a fentiek alapján az állam köteles a kármentesítésre, akkor a

feladatokat az Országos Környezeti Kármentesítési Program keretében

kell elvégezni.

3. A REKULTIVÁCIÓT MEGELŐZŐ ÁLLAPOTFELMÉRÉSI MUNKÁK

7

A hulladéklerakók környezetvédelmi felülvizsgálatának végrehajtását a

12/1996. (VII.4.) KTM rendelet és a 213/2001. (XI.14.) Kormányrendelet

értelemszerű alkalmazásával kell elvégezni.

A lerakó által okozott (okozható) szennyezések fajtáit és kiterjedését

helyszíni állapotfeltáró vizsgálatokkal lehet felmérni, ami rendszerint a

helyi anyagforgalom múltjának felderítését, talaj- és talajvízminták

elemzését jelenti. A vizsgálatok elvégzése után az intézkedések

szükségességét a veszélyeztetés mértéke szabja meg.

A régi, felhagyott, illetve engedély nélkül üzemelő lerakó környezet

veszélyeztetési lehetőségei csak részben függnek a felhalmozott hulladék

mennyiségétől és toxicitásától, ebben döntően inkább a helyszíni

geológiai, hidrogeológiai és hidrológiai jellemzők játszanak szerepet.

Ezért belátható, hogy minden régi lerakó egyedi eset, amelyet a

mindenkori konkrét vizsgálatok eredményei szerint kell megítélni és

kiértékelni.

A rekultiválási célokat a veszélyeztetések felmérésnek eredményei

alapján kell meghatározni, úgy, hogy a kockázat a lakosság és a környezet

számára elhanyagolható legyen.

A felülvizsgálatot megalapozó állapotfelmérési munkáknál különös

figyelmet kell fordítani a következőkre.

1. Közvetlen feltárási munkák

A hulladéklerakó területén a terepadottságok figyelembevételével

talajmechanikai fúrások (legalább 3-5 fúrás a mindenkori talajvíz szintjéig

mélyítve, de maximum 15 méterig) mélyítésével meg kell győződni a

lerakott hulladék vastagságáról és a hulladék alatt lévő altalaj

összetételéről, minőségéről. Az altalaj fizikai és kémiai paramétereit,

nehézfémtartalmát szükséges vizsgálni.

8

A lerakó közvetlen környezetében - 100 méteres körzetben - helyszíni

mintavételezésekkel és laboratóriumi vizsgálatokkal meg kell határozni az

egyes környezeti elemek minőségi állapotát:

Felszín alatti víz, altalaj

Talajmechanikai fúrással (a mindenkori talajvíz szintjéig mélyítve, de

max. 15 méterig), - amennyiben figyelőkút nem létesült korábban a

területen - vízmintát kell venni a talajvízből és a talajvíz szintjéig

minden érintett talajrétegből. Laboratóriumi kiértékeléssel meg kell

határozni azokat a vízminőségi paramétereket, amelyek a talajvíz

további használatának lehetőségeit meghatározzák.

A lerakó körül (külön előírás hiányában) min. 3 db feltáró fúrást kell

mélyíteni. A feltáró fúrások közül célszerű egy fúrást olyan helyen

mélyíteni, amely bizonyítottan mentes a lerakó hatásától. Amennyiben

a közelben - 100 méteren belül - felszíni vízfolyás található, úgy abban

az esetben minimum egy mintavétellel vizsgálni szükséges a felszíni

vízminőséget.

Termőtalaj

Amennyiben talajmonitoring rendszer a lerakó üzemelése során nem

került kialakításra, úgy a rekultiváció megkezdése előtt a lerakó

környezetéből talajmintát kell venni - minden eltérő művelési ágú

területrészről - és min. 30 cm vastagságban meg kell határozni a

szakhatóság által előírt termőtalaj paramétereket.

A lerakóhely közvetlen környeztében - 100 méteren belül - végzett talaj-

és vízminőségi vizsgálatokat, figyelembe véve a lerakóhely közvetlen

környezetét, annak esetleges szennyeződését, illetve a szennyezés

mértékét alapul véve, minősíteni szükséges.

A minősítést a 33/2000. (III.17.) Kormányrendelet és a 10/2000. (VI.12.)

KöM-EüM-FVM-KHVM együttes rendelet követelményeinek figyelembe

vételével kell elvégezni. Ennek alapján dönthető el, hogy tájba illesztést,

rekultivációt vagy kármentesítést kell az adott esetben végrehajtani.

Javasolt minősítési kategóriák:

9

I. terhelési szint:

A környezeti elemek nem szennyeződtek.

A különböző művelési ágú talajok megőrizték

termőképességüket, az alkalmazott művelési ág tovább

folytatható.

A talajvíz nem, vagy kissé szennyezett szerves anyaggal (KOI,

BOI), igény esetén az öntözővíz minőségi paramétereit kielégítve

öntözésre alkalmas.

II. terhelési szint:

A termőtalajok minősége egyes paraméterek esetén elérte a

határértéket. Talajjavítással, esetleges művelési ág váltásával

minőségjavító intézkedések szükségesek.

A talajvíz egy-két vízminőségi paraméterben elérte a

határértéket, felhasználásának korlátozására intézkedési javaslat

dolgozandó ki. Öntözésre csak bizonyos növénykultúrák esetén

használható.

III. terhelési szint:

A termőtalajok szennyezettek, több vizsgált paraméter

meghaladta a határértéket. A területi szennyeződést be kell

határolni, lokalizálni és a szükséges talajjavító intézkedéseket

előirányozni.

A talajvíz minőségi paraméterei több komponens tekintetében

meghaladták a határértéket, nehézfémek jelenléte bizonyított. A

talajvíz áramlásának ismeretében az áramlás irányába eső

vízfelhasználást szabályozni szükséges. Intézkedési, illetve

havária terv készítendő.

2. Lerakóhely hatásának, kiterjedésének lehatárolása

A lerakóhelyet övező 100 méteren túl, de 1000 méteren belül fel kell

kutatni azokat a lakó-, illetve természetes állati és növényi élőhelyeket,

amelyek a lerakó hatásának kiterjedése szempontjából érintettek

lehetnek.

10

Egyéb vizsgálati pont (víz mintavételi kút) hiányában a talajvízáramlás

irányában 1000 méteren belül - ha van -, legalább 2 db ásott kútból

szükséges vízmintát venni és azt analizálni a nehézfémek és a toxicitás

vonatkozásában egyaránt. A vizsgált paraméterek ismeretében szükséges

a megfelelő intézkedéseket megtenni.

3. Geometriai adatok rögzítése

A rekultivációs terv és a környezetvédelmi felülvizsgálat készítése előtt a

meglévő lerakó vízszintes és magassági kiterjedését, közvetlen környezeti

terepadottságait rögzíteni szükséges abszolút magassági értékekkel

dokumentált geodéziai felméréssel (mininimum a lerakó határán túl 50

méter távolságig).

Amennyiben a felszíni vízelvezetés és egyéb, a rekultivációs feladathoz

kapcsolódó mérnöki létesítmények, beavatkozások azt megkívánják, úgy a

részletes felmérés határát igény szerint ki kell bővíteni.

A terepadottságok és a minőségi állapotvizsgálatok rögzítésével a

környezetvédelmi felülvizsgálat és a rekultivációs terv kiindulási adatai

adottá válnak, ezek és a terület (térség) minőségi besorolásának

(szennyeződés iránti érzékenységének) ismeretében fenti munkarészek

elkészíthetők.

A fenti feltárási vizsgálatok eredményei alapján, a terület geológiai és

hidrogeológiai, valamint hidrológiai viszonyainak ismeretében (ezek

alapvető jelentőségűek a lehetséges szennyezés terjedésének

megállapításához) készül a környezetvédelmi felülvizsgálat, amelyben

az alábbiakra feltétlenül ki kell térni:

a terhelési szint és a területi besorolás függvényében a

rekultiváció tervezett felszíni zárórétegének kialakítása,

a lerakott hulladék becsült mennyisége, összetétele,

javaslat az esetleges szennyeződés lokalizálására, esetleg több

alternatíva bemutatásával,

11

konkrét intézkedési javaslat (önkormányzattal, üzemeltetővel,

szakhatósággal egyeztetett) a rekultiváció végrehajtására.

4. A REKULTIVÁCIÓS TERV TARTALMI KÖVETELMÉNYEI

A rekultivációs terv tartalmi követelményei:

a lerakó végleges geometriai kialakításának terve az esési

irányok, a lefedés rétegrendjének bemutatásával, helyszínrajzon

(1:500) s a keresztszelvényeken (1:100; 1:500),

a rekultivált terület és kapcsolódó közvetlen környezetének

felszíni vízelvezetési terve helyszínrajzon, hossz- és

keresztszelvényeken bemutatva, a szükséges hidrológiai és

hidraulikai számításokkal,

intézkedési javaslat a meglévő létesítmények további

fenntartására, állagmegóvására, elbontására,

a meglévő monitoring rendszer esetén annak további

üzemeltetési feltételei meghatározása, üzemeltetési

szabályzatban rögzítve,

monitoring rendszer hiányában, ha az indokolt (a II. és III.

terhelési szint esetén mindenkor) monitoring rendszer

kialakítása, üzemeltetési szabályzatának elkészítése,

műszaki védelemmel ellátott lerakók rekultivációja esetén

fentieken túl a szivárgóvíz további kezelésének meghatározása,

üzemeltetési szabályzatban rögzítve,

gázkivezető kutak részlettervének, telepítési tervének

elkészítése, gázhasznosítás esetén további üzemelési mód

meghatározása,

növénytelepítési javaslatot is tartalmazó tájbaillesztési terv

készítése, kitérve a lerakó közvetlen környezetére is,

a szennyeződés lokalizálásának szükségessége esetén a

lokalizálás műszaki tervének elkészítése.

A helyi adottságok, lehetőségek figyelembevételével mérnöki feladat a

lezárás módjának pontosítása, a felületi esések meghatározása, a

12

gázkivezetés megoldása, a telepített (tájbaillő) növénykultúra

megtelepedési feltételeinek biztosítása. Bármely műszaki megoldás

esetén a következő alapvető elvárásnak kell megfelelni:

a lerakott hulladéktestbe felszíni és csapadék víz nem kerülhet, a

vízzárást biztosítani kell, meg kell oldani a csapadék víz elvezetését a

pangó vizsek keletkezésének megakadályozása mellett,

a telepített növénykultúra életfeltételei lehetőség szerint maximálisan

biztosítandók,

a felszíni vízelvezetést eróziómentesen kell megoldani,

a biogázok lerakótestből történő szabályozott kivezetése (esetleg

kezelése) biztosítandó.

A lerakóhelyek kataszterezését, tipizálását megelőzően a tájrendezési,

tájba illesztési munkarész tartalmára receptet adni nem lehet, csupán

irányelvek fogalmazhatók meg. Minden lerakó, azok kialakítása, hatása,

környezete különböző. Értelemszerűen más a feladat

dombvidéken, elzárt völgyben létesült lerakó esetén, ahol a láthatóság

teljesen korlátozott, mint

síkvidéki, nagy kiterjedésű, meredek rézsükkel felhagyott, jól látható

hulladéklerakóknál.

A hulladék elhelyezésének módja (gödörfeltöltés, dombépítéses eljárás)

szintén meghatározó, a tervezett utóhasznosítás is más követelmények

teljesítését kívánja a tervezőktől.

A táji adottságok felmérésekor (adatgyűjtés, adatfeldolgozás,

tájértékelés) fel kell tárni a tervezési területeken, ill. annak

hatásterületén:

a természeti és művi elemek, elemegyüttesek állapotát, a természeti

adottságokat (térségi kapcsolatok, domborzati jellemzők, növény- és

állatvilág, talaj- és vízrajzi viszonyok),

a tájhasználat módját (művelési ágak, területfelhasználás),

a védett és a védelemre érdemes természeti és művi értékeket

("természetes" növénytakaró, egyedi tájértékek),

13

a tájjelleg, a tájszerkezet, a tájkép jellemzőit (borítottság, kitettség,

szegélyek),

a láthatósági viszonyokat, a látványkapcsolatokat, a helyszín vizuális

értékelését.

A táji adottságok vizsgálatakor meg kell határozni a tájhasználati

konfliktusokat is, valamint azokat az elemeket, amelyek rontják a táj

minőségét. Mindezeket ábrázolni is kell a szükséges méreterányban a

tájvizsgálati tervlapon.

A meghatározó (jellemző) terepalakulatokról, tereptárgyakról célszerű

metszeteket készíteni, a látványkapcsolatokat, a tájképi adottságokat

fényképfelvétellel is dokumentálni.

A rekultivációs terv tájrendezési, tájbaillesztési munkarészében ki kell

munkálni

a tereprendezési lehetőségeket (növénytelepítésre alkalmas hajlásszög

– rézsű, plató kialakítása),

az alkalmazható mérnökbiológiai módszereket (gyepesítési eljárások,

kombinált megoldások, cserje és fatelepítési lehetőségek),

a tájfásítási javaslatokat (a határoló felületek, szomszédos területek

felöli takarófásítások, erdősávok).

A szükséges feladatok meghatározását a szöveges munkarészt kiegészítő

tervlapon ábrázolni kell. Részletrajzokkal, látványtervekkel (számítógépes

manipuláció) kiegészítve alapozható meg a rekultivációs terv tájba

illesztési, tájképvédelmi munkarésze. Ennek alapján lehet kidolgozni a

biológiai rekultivációs munkarészt, amelye az ökológiai területhasznosítás

módját rögzíti. A megfelelően megválasztott növényzet kultúra ehhez

igazodva kerül telepítésre (füvesítés, cserjék, fás növényzet). Az

erdősítés, fásítás részletes kiviteli tervét a rekultivációs terv elfogadását

követően kell elkészíteni, mert ahhoz ismerni kell a végleges felszíni

formák és fedőréteg termőhelyi adottságait (részletes termőhely feltárás).

14

Az elbírálásban az Állami Erdészeti Szolgálat területi igazgatósága, mint

szakhatóság vesz részt.

A tájba illesztés tervezésekor fontos szempont, hogy az erdőnek és a

fásításoknak a természeti- és a kultúrtájban meghatározó a szerepe, a táj

formálásában és védelmében megújítható funkciójú, térszerkezeti

elemnek tekinthető.

A rekultivációs tervnek tartalmaznia kell a tervezett erdősítések,

fásítások:

elhelyezkedését (térképi megjelenítés),

földnyilvántartási adatait,

a különböző típusú, szerkezetű erdősítések, fásítások tervezett

területi adatait,

a különböző típusú erdősítések, fásítások javasolt fafaj

összetételét, szerkezetét típusonként.

Az erdősítések és fásítások fafaj összetételének, szerkezetének

tervezésénél az alábbi elérni kívánt - környezetvédelmi célokat kell

figyelembe venni:

az erdősítés és a fásítások típusonkénti pontos védelmi céljának

meghatározása (pl. por, szél, erózi15 elleni védelem),

természetvédelmi (pl. tájképvédelem biotopok helyreállítása),

ökológiailag stabil, a természetközeli gazdálkodás

követelményeinek - a helyi adottságokhoz mérten - minél jobban

megfelelő, stabil faállományok kialakítása.

Az ökológiailag optimális alternatíva összeállításának tervezésénél -

azokból a fajokból, amelyek biológiai szempontból szükségesek és

védelmi, gazdasági szempontból kívánatosak - elemezni kell a helyi

adottságoknak megfelelően

a termőhely feltárás adta következő lehetőségeket:

termőhelyi tényezők,

tápanyag ellátottság,

15

vízháztartás,

termőhelyi stabilitás,

a fafajok termőhelyigényét:

éghajlat, talaj, domborzat,

termőhelyi összhatás,

állományszerkezet,

a fafajok adottságait:

elegyedési képesség (figyelembe kell venni az elegyítendő fafajok

egymáshoz viszonyított tulajdonságait, pl. árnytűrés, növekedési

viszonyok, versenyképesség),

várható élettartam,

a fafajok korona alakja, esztétikai megjelenése,

a fafajok gyökérzetének típusa,

a helyi adottságokhoz kapcsolódó kockázati tényezőket:

a biotikus károsítások valószínűsége (pl. szárazság, tűz, szél, hó,

talajszennyezés, talajfelmelegedés, biogázok által okozott károk),

biotikus károsítások valószínűsége (pl. gombák, rovarok, vad,

ember által okozott károk).

Az erdősítéssel és fásításokkal olyan biológiailag stabil ökoszisztémák

létrehozása a cél, amelyek a természetközeliség követelményeinek

megfelelnek.

A természetközeliség fontosabb jellemzői:

termőhelynek megfelelő fafaj megválasztás (törekedni kell az őshonos,

az adott tájra jellemző fa- és cserjefajok alkalmazására),

fa- és cserjefajokban gazdag, elegyes, többszintű állományok

létrehozása és fenntartása,

az ökológiai stabilitást és a biotóp védelmét elősegítő faállomány-

szerkezet kialakítása,

a biológiai és genetikai sokféleség bővítése.

5. REKULTIVÁCIÓS INTÉZKEDÉSI TERV KÉSZÍTÉSÉNEK SZEMPONTJAI

16

A környezetvédelmi felülvizsgálat és a rekultivációs terv készítését

megelőző feltárások birtokában a terület szennyezettsége ismertté válik,

a terhelési szint meghatározható. Ennek függvényében lehet az

intézkedési tervet elkészíteni.

I. terhelési szint:

Az engedélyezett rekultivációs tervnek megfelelően a lerakót le kell

zárni, rendezni, a telepített növényzet ápolását rendszeresíteni.

A meglévő vagy kialakított monitoring rendszert az üzemeltetési

szabályzat szerint üzemeltetni, a mérési naplót vezetni. Ugyancsak

az üzemeltetési szabályzatnak megfelelően a felszíni vízelvezető

rendszer karbantartási, tisztítási munkáit elvégezni.

Gondoskodni kell, ha ez szükséges, a keletkező biogázok

szabályozott kivezetéséről, esetlegesen kezeléséről.

II. terhelési szint:

Az I. terhelési szint intézkedésein túlmenően:

A környező talajok szennyezettségének mértékétől függően

talajjavító, átmeneti művelési ág változását célzó intézkedési terv

készítendő szakértők bevonásával.

A kissé szennyezettnek minősített talajvíz felhasználási lehetőségét

rögzíteni kell a határérték feletti komponensek körének

ismeretében és arról a talajvíz felhasználásában, hasznosításában

érdekeltek körét tájékoztatni. A talajvíz áramlás irányába eső (1000

méteren belüli) vízfogyasztókat tájékoztatni kell a talajvíz

szennyezettségének mértékéről.

III. terhelési szint (kárelhárítás szükségessége valószínűsíthető):

A nagy mértékben elszennyeződött talaj és talajvíz szennyeződésének

továbbterjedését lokalizálni szükséges műszaki beavatkozásokkal. A

műszaki megoldások lehetséges változatait minden esetben a terület

geológiai, hidrogeológiai adottságainak figyelembevételével lehet

előirányozni.

17

A kármentesítés, illetve lokalizálás megoldási módozatainál a műszaki

változatok mellett a gazdaságossági vizsgálatokat is el kell végezni.

18

Ebben az esetben lehetséges megoldások:

A lerakott hulladék korlátozott mennyiségéig (legfeljebb néhány ezer

m3) a hulladék átrakása műszaki védelemmel ellátott lerakóra az

összetételtől függően rostálás-aprítás együttes alkalmazása mellett. A

hátrahagyott terület rehabilitációja az elszennyeződött talajréteg

vastagságának, kiterjedésének függvényében (talajcsere, feltöltés,

stb.) változhat. Az alkalmazott megoldást csak gazdaságossági

vizsgálatok alapján lehet kiválasztani.

Nagy mennyiségű (több ezer, több tízezer m3) hulladék esetén a lerakó

területét a koncentrált szennyezés horizontális kiterjedésének

tartományában le kell zárni, a szennyezés továbbterjedését meg kell

akadályozni. Gazdaságossági és műszaki szempontból még elérhető

vízzáró réteg esetén oldalirányú lezárás szükséges (résfalazás) a

vízzáró rétegbe min. 1 méterre bekötve.

Ezzel egyidőben a hulladék felületét is le kell zárni felső lezáró

szigeteléssel a 22/2001. (X.10.) KöM rendelet előírásainak

megfelelően.

El nem érhető vízzáró réteg esetén a lerakó teljes alsó felületét

(injektálás) le kell zárni, kikötve a környező terepszintre. Ezzel

egyidőben a lerakó felső lezárását is el kell végezni és a két vízréteg

(alsó-felső) vízzáró kapcsolatát műszakilag meg kell oldani.

A II. és III. terhelési szintbe sorolt lerakók esetén, amelyek nagy

százalékban monitoring rendszer nélkül üzemeltek, a monitoring

rendszert ki kell építeni, üzemeltetéséhez üzemeltetési szabályzatot kell

készíteni és annak megfelelően üzemeltetni.

Meglévő monitoring rendszer esetében a további üzemeltetést, annak

módját ugyancsak üzemeltetési szabályzatban kell rögzíteni az új

feltételeknek megfelelően (a szennyezettség mértékétől függően esetleg

bővíteni).

A III. terhelési szint esetén a szennyezés lokalizálásával egy időben a

károsodott környezeti elemek rehabilitációjára intézkedési és ütemterv

19

készítendő, megfelelő szakértők és az illetékes szakhatóságok

bevonásával. A szennyezés terjedésének irányába eső és a szennyezéssel

elért vagy elérhető lakóhelyek, illetve egyéb emberi tartózkodásra,

tevékenységre szolgáló helyek mentesítésére környezeti hatáselemzésen

alapuló külön havária tervet kell készíteni.

Intézkedési és havária tervek területi kiterjesztése, ide vonatkozó

követelmények a 33/2000. (III.17.) Kormányrendelet figyelebevételével:

Az elszennyeződött környező termőtalaj rehabilitációjára szakértők

bevonásával (mezőgazdasági, erdőgazdasági, talajtani) intézkedési

tervet kell készíteni az egyes területrészek művelési ágának

meghatározásával, javasolt növénykultúrák alkalmazási lehetőségeinek

bemutatásával, szükség esetén talajjavító kemikáliák bevonásával.

A szennyezett talajvíz felhasználásának további lehetőségét pontosan

meg kell határozni a szennyezés minőségi és mennyiségi paramétereit

figyelembe véve.

A szennyezett talajvíz áramlásának irányában vizsgálni szükséges az

elérési időket, a lehetséges öntisztulás mértékét a végső lezárás után

(lerakó lokalizálása). A szennyezett talajvízzel érintett emberi

tartózkodást szolgáló területek vízellátására javaslatot kell tenni,

intézkedési tervet kidolgozni.

A műszaki beavatkozás befejezése után annak eredményességét újabb

mintavételekkel ellenőrizni kell a talaj- és vízminták kiértékelésével és

megállapítani a további szennyezés esélyét a megváltoztatott

adottságok figyelembevételével (utóellenőrzés).

6. A REKULTIVÁCIÓ ALKALMAZOTT MŰSZAKI MEGOLDÁSAI

A nemzetközi gyakorlat tapasztalatai alapján megállapítható, hogy a régi

felhagyott hulladéklerakók esetében célszerűbbek a szennyező anyag-

áramlást megakadályozó, megszakító lezárásos és szilárdítást,

stabilizációt, valamint hidraulikai módszereket

alk202020202020202020202020202020edések. Ezzel szemben a

20

hátrahagyott és haváriák következtében fennálló szennyeződéseknél a

fizikai, kémiai és biológiai remediációs szennyezésmentesítési eljárások

előnyösebbek.

A régi hulladéklerakóknál alkalmazandó óvintézkedésekkel a szennyező

anyagok nem kerülnek ártalmatlanításra, hanem az adott területről

kiinduló veszélyt hárítják el, a szennyező anyagok környezetbe való

további kijutásának lehetőségét szüntetik meg vagy csökkentik azt. A

környezet védelme szempontjából az emissziós utakat megszakító

óvintézkedések gyakorlatilag azonos hatásúak a szennyezés mentesítési

eljárásokkal.

A többnyire több ezer, illetve több tízezer m3 lerakott hulladékot magukba

foglaló régi hulladéklerakók felszámolása, a terület szennyezés

mentesítése rendszerint igen komoly gazdasági hatásokkal jár, amit az

adott közösség (település) legtöbbször nem képes felvállalni, még jelentős

állami támogatás mellett sem. A régi lerakók esetében valójában a

gazdasági realitások kényszerítenek a helyszíni óvintézkedéseket

alkalmazó megoldásokra.

A kisebb - néhány száz, legfeljebb néhány ezer m3 - lerakott

hulladékmennyiséget tartalmazó régi lerakóknál, a mindenkori területi és

gazdasági adottságok figyelembevételével, szóba jöhet a lerakott hulladék

kitermelése és egy esetleges fizikai szétválasztást (rostálást) követően a

durva frakció egy közeli rendezett lerakón történő ártalmatlanítása.

A régi felhagyott lerakók környezetszennyező hatásának

megakadályozásra használatos műszaki megoldások a helyszíni lezárási,

szigetelési eljárások, amelyeknél:

a felületszigetelést (felső, lezáró szigetelést),

az oldalirányú szigetelést (szigetelő falakat),

az altalajszigetelést vagy alsó szigetelést, illetve

ezek kombinációit

vezették be a gyakorlatba, esetenként hidraulikai módszerekkel

kiegészítve (2. ábra).

21

2. ábra A környezettől való elzárás módjai

1. talajvízszint csökkentés, 2. gázelvezetés, 3. régi lerakótest, 4. szigetelő

fenék, 5. felület szigetelés, 6. oldalszigetelés

A szigetelési rendszerrel szembeni alapvető követelmények:

biztonságos szigetelő hatás,

nagy ellenálló képesség és tartósság,

jó ellenőrizhetőség és javíthatóság.

6.1. A hulladéklerakók lezárását biztosító felületszigetelés

A hulladéklerakóknál, elérve az engedélyezett építési magasságot,

gondoskodni kell a lezárásról, melynek feladata a következő:

a vízbehatolás (felszíni víz, csapadékvíz) megakadályozása,

illetve minimálisra csökkentése,

az aljzatszigetelő rendszer esetleges meghibásodása esetén a

biztonság növelése,

a lerakótestből távozó gázemisszió ellenőrzött gyűjtése és

elvezetése,

a felszíni vizek lerakóhelyről való le- és elvezetése,

a lerakott hulladék és a környezet közvetlen kapcsolatának

megakadályozása,

a lerakó felületén az erózió csökkentése és a biológiai

rekultiváció elősegítése.

A felületszigetelések műszaki megoldására használatos rétegrendek az

európai országok szabályozásában és a hazai szabályozásban is az új

műszaki védelemmel kialakított rendezett lerakóknál megkövetelt

felületszigetelésekkel lényegében azonosak.

A felületszigetelések az alábbi igénybevételeknek vannak kitéve:

22

biogázok általi igénybevétel,

mikroorganizmusok, gyökerek és állatok miatti biológiai hatások,

statikai terhelés (közlekedés, valamint a hulladék lebomlása

miatti egyenetlen süllyedések),

időjárási hatások (szárazság, fagyás).

A tapasztalatok azt bizonyították, hogy az egyrétegű szigetelések (ásványi

anyagúak, vagy műanyag anyagúak) ezeknek az igénybevételeknek

hosszabb távon is megfelelnek, a kombinált szigetelési megoldások

túlzottan szigorú előírást jelentenek a nem veszélyes hulladéklerakóknál,

viszont megköveteltek a veszélyes hulladék lerakók lezárásánál.

A felületi, lezáró szigetelés általános funkcionális felépítését mutatja be a

3. ábra.

3. ábra A felületi szigetelés funkcionális felépítése

1. hulladék feletti laza, szervetlen anyagú kiegyenlítő réteg, 2. gázgyűjtő

és elvezető réteg, 3. szigetelőréteg , 4. Felszíni vízelvezető és -gyűjtő

réteg, 5. rekultivációs humuszréteg.

A szigetelő réteg fölötti szemcsés anyagú réteg a víztelenítést szolgálja és

megakadályozza a talaj fedőrétegén átjutó csapadékvíz hulladéktestbe

jutását. A veszélyes hulladéklerakóknál a lezáró szigetelés mindig

kombinált (agyag és geomembrán), a nem veszélyes és inert lerakóknál

lehet csak természetes anyagú, vagy geoszintetikus anyagú védőréteg. Az

egyes rétegek közé kerülő geotextilia egyrészt megakadályozza a

szivárgóréteg eltömődését, másrészt növeli a rendszer stabilitását.

A felső, lezáró szigetelés vastagságánál alapvető, hogy a szigetelő réteg

mélyebben legyen, mint a fagylehatolási mélység. Magyarországon ennek

mértéke 80 cm, tehát a felső humuszos talajborítás és a szivárgóréteg

összvastagságának ebből a szempontból javasolt minimális érték 100 cm,

amiből 25-30 cm a szivárgóréteg és 70-75 cm a talajborítás.

23

A lezárás után a felület esésének legalább 3-5 %-nak kell lennie, hogy a

beszivárgó csapadékvíz elvezetése hatékony legyen. A humuszos fedőtalaj

szivárgási tényezője ne legyen kisebb, mint 10-6- 10-7 m/s, a megfelelő

vízháztartás biztosítása érdekében. A szivárgóréteg anyaga hasonló az

aljzatszigetelésnél alkalmazott csurgalékvíz gyűjtő rendszeréhez,

általában 16/32-es mosott kavics. A természetes anyagú szigetelőréteg

elsősorban a csapadékvízzel találkozik, így a kiválasztásnál nem

követelmény a nagy adszorpciós kapacitás. Ugyanakkor lényeges, hogy a

beépítésre kerülő anyag zsugorodásra kevésbé legyen hajlamos, mert a

kiszáradáskor kialakuló repedések révén vízzáróságát elveszítheti.

A felületi szigetelés kialakításával együtt kell megvalósítani a felszínről

elfolyó csapadékvizek szabályozott elvezetését, valamint a környezeti

vízhozzáfolyások megakadályozását. Erre a feladatra egy alkalmasan

kiképzett övárok rendszer kell megvalósítani a rekultiváció során.

A nem veszélyes hulladéklerakók (alapvetően települési szilárd

hulladéklerakók) esetében a biogáz elvezetést a helyi adottságoknak

megfelelően kiszellőztető kutakkal vagy gázgyűjtő csővezetéken keresztül

lehet megoldani. A gázelvezetés kiépítése a felületszigetelés költségeinek

15-20 %-át, a szigetelőréteg kialakítása további 30-40 %-át adja. A biogáz

kivezetést a lezárását követően általában legalább 15-20 évig biztosítani

szükséges a lerakóban végbemenő lassú bomlási folyamatok időigénye

miatt.

Külön ügyelni kell arra, hogy a lerakott hulladék az első években a

lerakási módszer függvényében a bomlási folyamatok következtében

meglehetősen erőteljesen, természetes úton tömörödik - az öntömörödés

mértéke a lerakást követő 3-4. évre eléri az átlagosan 20-25 %-ot, majd

stabilizálódik, de ez az "összeesés" lazán lerakott hulladékoknál (és ez a

gyakoribb a régi lerakók esetében) elérheti a 35-40 térfogat százalékot is.

Ezért az inert anyagú záró réteg felhordását túlemeléssel kell elkészíteni

az utólagos süllyedések kompenzálására. A szigetelő réteg felhordását

megelőzően el kell végezni a hulladék felső rétegének, kompaktoros

24

tömörítését és elegyengetését. Ellenkező esetben, főként az ásványi

szigetelőrétegeknél a szigetelőhatást csökkentő, esetleg megszüntető

deformációkra (repedések) kell számítani.

A lezáró rendszer méretezésénél figyelembe veendő:

a földmunkára (beépítésre, tömöritésre) vonatkozó előírások,

a rendszer kellő biztonsággal rendelkezzen a megcsúszással

szemben,

a geomembrán és a geotextilia megfelelő szilárdsági jellemzőkkel

rendelkezzen a mechanikai igénybevételekkel szemben (a

hulladék tömörödésének, konszolidációjának hatására

bekövetkező felszínsüllyedés),

ellenálló legyen a kémiai terhelésből adódó igénybevételekkel

szemben (csurgalékvíz, depóniagáz, gázkondenzátumok),

ellenálló legyen a biológiai terhelésből adódó igénybevételekkel

szemben (növényi gyökérzet, rágcsálók, mikrobiológiai

átalakulási folyamatok).

A konkrét tervezés során a lerakó aljzat- és rézsű felépítésénél,

méretezésénél alkalmazott szempontok, megállapítások érvényesek

(Tervezési Segédlet a települési szilárd hulladéklerakók beruházásához,

üzemeltetéséhez és bezárásához. KöM. 2002. április hó).

2001.október 18. után engedélyezett lerakók lezárására Magyarországon

alkalmazandó rétegrendeket, összhangban az érvényes EU irányelvekkel,

a 22/2001. (X.10.) KöM rendelet 1-3. sz. függelékei tartalmazzák, külön az

inert, a nem veszélyes és a veszélyes hulladéklerakókra, a következők

szerint:

Inert hulladéklerakók felső lezáró szigetelése:

legalább 0,4 méter vastag humusztakarás,

0-0,3 méter vastag kőmentes kiegyenlítő földréteg.

Nem veszélyes hulladéklerakók felső lezáró szigetelése:

legalább 1 méter vastag földtakarás, melynek a felső 0,4 méteres

rétege humuszban gazdag,

25

legalább 0,5 méter vastag természetes anyagú (k 10-4 m/s)

szivárgó paplan, vagy ezzel egyenértékű egyéb, mesterségesen

kialakított szivárgó réteg,

legalább 2×0,25 méter vastag természetes anyagú szigetelő réteg

(k 10-9 m/s), vagy ezzel egyenértékű egyéb mesterséges szigetelő

réteg,

legalább 0,5 méter vastag kiegyenlítő és gáztalanító réteg (homokos

kavics, max. 32 mm-es szemnagysággal).

Veszélyes hulladéklerakók felső, lezáró szigetelése:

legalább 1 méter vastag földtakarás,

legalább 0,5 méter vastag természetes anyagú (k 10-3 m/s)

szivárgó paplan, vagy ezzel egyenértékű egyéb mesterségesen

kialakított szivárgó réteg,

geotextília (egységsúly 1000-1200 g/m3),

min. 2,5 mm vastag HDPE (vagy ennek megfelelő) szigetelő lemez,

legalább 2×0,25 méter vastag természetes anyagú szigetelő réteg

(k 10-9m/s), vagy ezzel egyenértékű egyéb mesterséges szigetelő

réteg,

0-0,3 méter vastag kőmentes földréteg, mint kiegyenlítő réteg,

amely esetenként gázelvezető rétegként is szolgál (ez nem

kötelező).

A lerakó lezárása előtt minden esetben el kell végezni a hulladéktest

rendezését, szükség szerint a hulladék felső rétegének tömörítését.

A régi felhagyott, illetve engedély nélkül működő lerakók esetében (ezek

mind kizárólag települési szilárd hulladéklerakók, tehát a nem veszélyes

lerakó kategóriába tartoznak) a felszíni lezáró szigetelést a

környezetvédelmi felülvizsgálat eredményei alapján lehet meghatározni.

Azokban az esetekben, amelyeknél a felülvizsgálat szerint az adott

lerakónak bizonyítottan nincs, vagy minimális a szennyezési kockázata (I.

terhelési szint), rendszerint elegendő megoldás a bezárt lerakó felületi

rétegének tömörítését, rendezését követő olyan lezárása, amely legfeljebb

26

egy réteg ásványi agyag vízzáró réteget, felszíni vízelvezető réteget és

termőtalajjal történő lefedést (növényzet telepítéssel) foglal magában.

Alapvető feltétele, hogy természetes földtani védelem álljon

rendelkezésre, a talajvíz legmagasabb állása esetén se közelítse meg a

természetes szigetelőréteget és nem történik vízkivétel (pl. lakosság által

használt ásott kút), ivóvízbázis a lerakó tágabb környeztében nincs.

Figyelőkút hálózat kiépítése, működtetése viszont nem nélkülözhető. A

hulladéktest főként inert hulladékot tartalmaz, vagy a bomlási folyamatok

már zömében lezajlottak és a lerakó stabil. Ez rendszerint akkor fordul

elő, ha a települési hulladék lerakása legalább 15-20 éve befejeződött, az

ilyen helyzetekben alkalmazott megoldása a rekultivációnak az

egyszerűbb, tájbaillesztési feladattá redukálódik. Valószínűleg ezen

esetekben a biogáz szabályozott kivezetése - ha egyáltalán szükséges -

kiszellőztetéssel megoldható.

A tájbaillesztés esetén javasolt lezárási rétegrend a hulladéktest

rendezését, valamint a felső (max. 1-2 méteres) rétegének tömörítését

követően a következő:

legalább 0,4 méter vastag humusztakarás,

legalább 0,25 méter vastag homokos kavics szivárgóréteg,

geotextília (800-1000 gr/m3 egységsúly),

legalább 0,25 méter vastag természetes anyagú szigetelő réteg

(k 10-9 m/s), vagy ezzel egyenértékű egyéb mesterséges

szigetelőréteg,

legalább 0,5 méter vastag kiegyenlítő és gáztalanító réteg

(homokos kavics, max. 32 mm-es szemnagysággal).

Jól körülhatárolható, de legfeljebb kismértékű szennyezés esetén (I. és II.

terhelési szint) végzett rekultiváció esetében a kiépítendő felszíni lezáró

szigetelés rétegrendje azonos a 22/2001. (X.10.) KöM rendelet nem

veszélyes hulladéklerakóra vonatkozó megoldásával. Ez esetben

biztosítandó a keletkező biogázok szabályozott elvezetése a lerakótestből

és lehetőség szerint ezek kezelésének (minimum lefáklyázás) megoldása,

valamint az előí272727monitoringrendszer kialakítása és működtetése.

27

Az így rekultivált lerakóterületen 30 évig építmények elhelyezése a

lerakótest fokozatos süllyedése és a biogázképződés miatt nem

megengedett.

A felszíni lezáró szigetelések kialakítása terén a jelzett, hagyományos

zárószigetelések helyett, azzal egyenértékű, vagy hatékonyabb új

rétegrendek vagy anyagok alkalmazhatóságának fejlesztése

tapasztalható. Mai ismereteink szerint két területen nagy valószínűséggel

jelentős fejlődés, illetve előrelépés várható. Ezek:

a geoszintetikus anyagok alkalmazhatósága,

a kapilláris zárószigetelések jobb megismerése.

A geoszintetikus anyagoknak (geomembrán, geotextília, geonet,

georács, geokompozit lemezek, geoszintetikus szigetelőlemezek) a

legfőbb előnyük:

gyárilag garantált minőség,

gyors beépíthetőség,

kisebb gép és élőmunka igény,

kedvező fizikai-mechanikai tulajdonságok,

kedvező kombinációs lehetőségek,

egyszerűbb minőségbiztosítási vizsgálatok,

könnyebb javíthatóság.

Hátrányuk ugyanakkor, hogy ma még nem rendelkezünk kellő

ismeretanyaggal az öregedési folyamatukról, valamint bizonyos feltételek

mellett az egyenértékűségükről. Tekintettel arra, hogy a

zárószigeteléseknél a kedvező fizikai-mechanikai tulajdonságokat és igen

jó vízzáróságukat hasznosítjuk, igen kedvezően alkalmazhatók az alábbi

területeken:

lerakók felszínének erózió elleni védelmére,

az állékonyság biztosítására,

szivárgórétegként,

28

szigetelőrétegként.

A geoszintetikus anyagok széles körű alkalmazási lehetőségét szemlélteti

a 4. ábra, amelyen láthatjuk, hogy nemcsak a zárószigeteléseknél, de az

aljazat szigetelő rendszer elemeiként való alkalmazás területén is jelentős

fejlődés várható, bár itt az egyenértékűség minden esetben vizsgálandó.

4. ábra. A geoszintetikus anyagok alkalmazási lehetőségei a

hulladéklerakó építésénél (Daniel-Bowders, 1998.)

A kapilláris zárószigetelések többrétegű szigetelőrendszerek,

amelynek minden esetben eleme egy ún. kapilláris réteg, amely további

két rétegből áll, felül egy finom-középfinom szemcséjű homokréteg

(általában 0,4-06 méter vastag, alatta pedig egy durvább szemcséjű (0,2-

0,3 méter vastag) durva homok, finomszemcséjű kavics.

A kapilláris réteg fölé a megkívánt szigetelőképességtől függően

a már megismert rétegrend (szigetelőréteg(ek) - szivárgó -

rekultivációs réteg - talaj) valamelyike kerül. Mind az elméleti

megfontolások, mind a rendelkezésre álló egyre nagyobb számú

helyszíni és laboratóriumi mérési tapasztalatok azt mutatják,

hogy a kapilláris réteg beépítésével lényegesen csökkenthető a

szigetelőrétegen egyébként átjutó csapadékvíz mennyisége,

valamint kedvezően gátolja a biogáz kijutását is.

A lerakók rekultivációjának egyik legköltségesebb és

legproblematikusabb eleme a megfelelő fedő termőréteg biztosítása.

Mivel jó minőségű, humuszos talaj a legtöbb esetben nem, vagy csak

korlátozott mértékben áll rendelkezésre, ezért a legalább 1 méteres

fedőréteget a lerakóhoz legközelebb eső anyagnyerő helyről kell

biztosítani úgy, hogy a föld letermelése előtt talajszelvény gödrök

ásásával (ezek száma a terepadottságoktól függ) meg kell határozni a "A"

és "B" szintet az ott található genetikai talajtípusnál. A föld letermelését

29

szintenként kell végezni. A termőréteg kialakításánál a "B" szint kerül

alulra, az "A" szint pedig a felső rétegbe. A felső, min. 40 cm-es

talajrétegnek a növénytelepítési célnak megfelelő mennyiségű humuszt

kell tartalmaznia. A humusztartalom növelése agrotechnikai

módszerekkel megoldható.

A fedő talajréteg kialakítás a felső min. 40 cm-es humuszgazdag

takaróréteg kivételével előnyösen megvalósítható a lerakó építése során

nyert föld felhasználásával, esetleg előosztályozott építési törmelék

alkalmazásával is. Komposztálás megvalósítása esetén a termelt komposzt

a humuszgazdag takaróréteg kiépítésére különösen jól hasznosítható.

A dombépítéses technológiával üzemelő lerakóknál ún. folyamatos

rekultiváció végzendő, amely a körtöltések magasítását és külső felületeik

lezárását, termőfölddel borítását és füvesítését jelenti. Az 1:2 arányú

lejtéssel kialakított földtöltéseket építési törmelékből és termőföldből kell

építeni. A rézsűfelületekre min. 10 cm vastagságban bentoniszőnyeg,

majd azt követően geotextil rétegek között műanyag réteg térháló

(csapadékvíz elvezetését biztosítja) és végül humuszréteggel kitöltött

gyeprács kerül elhelyezésre. A termőföld borítás 30-40 cm, ami megfelelő

életteret biztosít a füves növényzetnek.

A lerakót fedő talajrétegen a környezet ökológiai adottságaihoz igazodó

növényzet kerülhet telepítésre, a rekultiváció záró műveleteként. A

megfelelő növénykultúra telepítési tervét a rekultivációs terv tartalmazza

(biológiai rekultivációs tervfejezet). Az alkalmazni kívánt növényektől

függően más-más termőföld réteg szükséges. Fák esetében legalább 1,5

m, cserjék esetében 0,5 m, füvesítéskor legalább 0,3 m. Fák, cserjék

esetében fontos szempont a gyökérzet várható fejlődése, hiszen a

gyökérzet a szigetelőréteget nem járhatja át, mert akkor a vízzáró

képesség megszűnik.

A növényültetés alapfeltételei a következők:

Fák esetében minimálisan szükséges 80×80×80 cm-es ültetési gödör

kialakítás, de optimumot a 100×100×100 cm-es méret ad.

30

A gödör feltöltése csak humuszban gazdag termőtalajjal történhet.

Gödrönként 1 q istállótrágya adagolása szükséges a tápanyag utánpótlás

biztosítására. A telepítésre kerülő fasorokat (több esetben az egyedi fákat

is) előre a feltöltés során ki kell tűzni, a földbehordás miatt.

Telepítés után a magas törzsű fák (200-220 cm fölöttiek) karózása

feltétlenül szükséges.

Ültetésre javasolt fajok külön névjegyzékben vannak felsorolva.

Cserjék ültetése 40×40×40 cm-es gödrökbe történjen, tápanyag

utánpótlás szerves trágyával a fáknál alkalmazott módon, arányosított

mennyiségben. Ültetési idő cserjék és fák esetében egyaránt ősz, vagy

tavasz, ültetés utáni években legalább kétszeri áztatás szerű öntözésről

kell gondoskodni.

Gyepfelület kialakítást a telepíthetőségi időpontban a lehető

leghamarabb el kell végezni. Jelentősen megnöveli a rézsűk

állékonyságát, csökkenti, illetve megakadályozza az eróziót és deflációt.

A gyepszintet legalább 4-5 komponensből álló fűmagkeverékkel kell

biztosítani - előtérbe helyezve a szárazságot tűrő fűféléket (réti cserkesz,

réti perje, stb.). Vetőmag mennyiség összetételtől függően 20-50 g/m2.

A rekultivált terület az évek során fenntartási munkák végzését igényli.

A már említett öntözésen túlmenően a fák, cserjék közvetlen

környezetében el kell végezni a gyomírtást, (kapálást) legalább a

telepítést követő első öt évben.

A gyepfelület a teljes elgyomosodás megóvása érdekében a vetés utáni

két éven át, évi 2-3-szori kaszálást kell, hogy kapjon. Növényvédelmet az

igénynek megfelelően kell végezni.

A rekultiváció során javasoltan felhasználható növények jegyzéke:

Fák

Acer campester (mezei juhar)

Acer tataricum (tatár juhar)

Elesgnus anyustifolia (ezüstfa)

Fraxinus ornus (virágos kőris)

Populus deltoides (nyár) - gát koronájába

31

Populus demoii (kínai nyár) - gátoldalra

Quercus cerris (csertölgy)

Betula pendula (nyír)

Ribinia pscudoacacica (akác)

Cserjék

Amorphe fruticosa (gyalogakác)

Cornus alba (fehér som)

Orategeus nomogyna (galagonya)

Enomymus curopeus (csíkos kecskerágó)

Cotynus coggygria (cserszömörce)

Ross rugosa (pompinellofolia) - rózsa

Tamaric galliea (tamariska)

6.2. A hulladéklerakók körülzárása

A hulladéklerakók környezetvédelmi felülvizsgálata során kiderülhet,

hogy a lerakó jelentős mértékben szennyezte a környezetet és az

előzőekben leírt lezárási eljárás nem biztosít kellő védelmet a további

szennyezés megakadályozására (III. terhelési szint). Ekkor az érintett

terület kármentesítését kell elvégezni további szennyezést

megakadályozó vagy szennyezés mentesítési módszerek alkalmazásával.

A szennyezett területek rehabilitálása a vizsgálati eredmények alapján

három módszer szerint történhet, amelyek közül elsősorban az adott

helyszín és gazdasági szempontok szerint kell választani:

a szennyezés körülzárása (lokalizálása),

a szennyezés helyszíni kezelése,

a szennyezés eltávolítása.

1.1.1 6.2.1. A szennyezés körülzárása (lokalizálása)

A felületi szigetelésnél lényegesen költségesebb megoldást biztosítanak a

lerakóterület lokalizálására az oldalirányú szigetelések. Ezeket

rendszerint a felületi szigeteléssel együtt alkalmazzák akkor, ha a

32

rekultiválandó lerakó potenciális talaj-, illetve taljavízszennyezése nagy

környezeti kockázattal jár (pl. szennyeződésre érzékeny területek esetén).

Az oldalirányú szigetelés használata alapos felülvizsgálatot igényel,

hiszen alkalmazásuk meglehetősen költségigényes. Az oldalirányú

szigetelést rendszerint a vízzáró rétegig vezetik le és abban rögzítik. A

szennyezett terület teljesen körbezáró, ill. részlegesen behatároló

megoldásokat egyaránt lehet alkalmazni úgy, hogy az eljárást megfelelő

hidraulikai módszerekkel kombinálják.

A 6. ábra a teljes körbeszigetelés elvét mutatja be, a zárt területen

alkalmasan kiképzett csurgalékvízzel szennyezett talajvíz kivételt

biztosító kutak telepítésével. A talajvízáramlás irányának

figyelembevételével további két változat is alkalmazható (7. és 8. ábrák).

Az első változatnál a talajvíz hozzáfolyást és ezáltal további

szennyeződését akadályozzák meg (rendszerint alacsonyabb talajvízállás

esetén használatos), a második megoldásnál magas taljavízszint miatti

felszín közeli szennyezések terjedését redukálják a megfelelően telepített

vízkivételi kutak segítségével.

6. ábra Szennyezett terület teljes bezárása szigetelőfallal

1. talajvízáramlás iránya, 2. szennyezett talajvíz-kivételi kutak, 3.

szigetelőfal, 4. vízzáró réteg, 5. szennyezett terület. A. felülnézet, B.

metszet.

7. ábra Szennyezett terület lezárása talajvíz irányból

1. talajvízáramlás iránya, 2. szennyezett talajvíz-kivételi kutak, 3.

szigetelőfal, 4. vízzáró réteg, 5. szennyezett terület. 6. megszívott

talajvíz. A. felülnézet, B. metszet.

33

8. ábra Szennyezett terület lezárása talajvíz áramlási iránnyal

szemben

1. talajvízáramlás iránya, 2. szennyezett talajvíz-kivételi kutak, 3.

szigetelőfal, 4. vízzáró réteg, 5. szennyezett terület. A. felülnézet, B.

metszet.

A szivárgó vízzel szennyezett talajvíz további kezelést igényel (pl. közeli

szennyvíztisztítóban). A hidraulikai védelmi eljárás alkalmazásakor nem

feltétlenül szükséges a szigetelőfalat a vízzáró rétegbe kötni, esetenként

megfelelő megoldást ad az is, ha a fal csak a talajvíz szintje alá lóg be

(egyedi vizsgálat kérdése). A szigetelőfal konstrukciós kialakítása nagy

jelentőségű a szigetelőképesség és a tartósság szempontjából. A

mélyépítés és a vízépítés gyakorlatából többféle műszaki megoldás

ismert, amelyek közül nem mindegyik alkalmas a lerakók szennyezett

területeinek lezárására.

9. ábra Szigetelőfalak lehetséges megoldásai

1. acélszád palló, műanyag profillemezek, 2. keskenyfal (bentonit-

cement), 3. résfal (bentonit-cement-beton), 4. fúrt cölöpfal, 5. injektált

oszlopfal, 6. injektált fal.

Általában 1-2 cm vastag acéllemezekből álló szádfalat a feladatra nem

alkalmaznak. A keskeny falak építéséhez a rendszerint 10-20 cm vastag

formázóelemeket, a fúrt cölöpfalaknak pedig a 60-100 cm vastag

cölöpöket vibrálással vagy fúrással, illetve leveréssel juttatják a talajba,

majd a hézagokat injektálással zárják le. A szokásos 12-15, max. 25-30

méteres mélységeknél a szigeteléshez feltétlenül szükséges

hézagmentesség nehezen biztosítható.

A résfalas eljárás ezzel szemben széles körben használatos. Előnyei:

34

a fal vastagsága, mélysége és menete a mindenkori

adottságokhoz igazítható,

speciális eszközökkel az eljárás csekély szabad

munkamagasságnál is alkalmazható,

a talaj kiemelése következtében a vizet át nem eresztő rétegbe

való jó bekötés azonnal ellenőrizhető,

az ásványi szigetelőfal anyagok nagy része beépíthető,

speciális mérőcsúszkával az előállítás során és helyén pontosan

mérhetők a résfal lamellái,

a falba kész elemek, műanyaglemezek és egyéb beépíthető

elemek is elhelyezhetők.

A résfalas eljárás során a rést speciális szerszámokkal szelvényszerűen

ássák ki. A szigetelőfal vastagságok általában 0,4-1,5 méter között

vannak, rendkívüli esetekben elérik a két métert is. A maximális

falmélység markoló-kotró használatakor 35 méter körüli, egyes esetekben

50 méterig terjedhet. Speciális falmarókkal ennél nagyobb mélységet is

elértek. Az eljárás változatai: egyfázisú és félfázisú megoldások. Az

egyfázisú eljárásnál - ami a réskitöltő szuszpenzió homoktalanításának,

cseréjének, valamint eltávolításának elmaradása miatt jóval

gazdaságosabb (rendszerint a kétfázisú eljárás költségeinek fele,

harmada) - bentonit-cement szuszpenziót használnak, ami a földkiemelés

után a résben marad és ott lassan megszilárdul. Ezeknek a falaknak a

vízáteresztő képessége mutatói min. 10-8 - 10-9 m/s nagyságrendűek.

Az egyfázisú szigetelőfal kiépítésének menetét a 10. és 11. ábrák

szemléltetik.

10. ábra Egyfázisú résfalas szigetelés kialakításának menete

1. primer és szekunder sávok, 2. markoló kotró, 3. vízzáró réteg

11 ábra Egyfázisú résfalas szigetelési eljárás

35

1. markoló kotró, 2. szigetelőanyag betöltése, 3. kész szigetelőfal, 4.

vízzáró réteg

A szigetelőfal kialakítását a primer elemek kiépítésével kezdik (az ábrán

az 1, 3, 5, 7. jelű sávok). Egy-egy sáv hossza a markoló-kanál

szélességével egyezik. A kiemelés ideje alatt a kiemelt anyagot folyékony

szigetelőanyaggal helyettesítik, amely egyidejűleg a beomlás ellen is véd.

Anyag megköt addigra, amikor a sáv kifejtésre, az aljazat pedig

"tisztításra" kerül.

Kb. 48 óra után a beépített réstömeg már ütésálló állapotú. Ezután

következik, hasonló technikával a szekunder elemek (2, 4, 6. jelű sávok)

kialakítása, melynek során a markoló belevág a primersávok még

viszonylag képlékeny anyagába (sávok fogazása, átfedés biztosítása). A

szigetelőfal anyaga rendszerint nátriummal aktivált bentonit-cement

keverékből áll. Egy m3 szigetelőanyaghoz 30-50 kg Na-bentonitot és 180-

200 kg cementet, valamint kb. 850-900 liter vizet használnak fel.

Az eljárás előnyei:

a védő-szuszpenzió mint szigetelőanyag a résben marad (azaz a

kettő ugyanaz), nincsenek rajta tiszta bentonit zárványok által

okozott hibák,

leválasztócső nélkül is lehet dolgozni,

a markolókotró a szomszédos elemek kivágásakor jó fogazott

illesztést biztosít.

A résiszap összetételét, vegyi ellenálló képességét egyedileg kell

egtervezni, esetleg kisérleti résfalazással ellneőrizni.

Az egyfázisú eljárás kivitelezésére alkalmazott további technológiai

lehetőséget mutat be a 12. ábra.

12. ábra Egyfázisú szigetelési eljárás folyamatos falépítéssel

1. markológép, 2. szigetelőanyagot adagoló dózer, 3. szigetelőanyagot

előkészítő terep, 4. kitermelt föld, 5. talaj-bentonit

szigetelőf363636363636 bentonit-víz szuszpenzió szintje, 7. ásási felület,

8. kiásatlan rész, 9. vízzáró réteg, 10. a vízzáró rétegbe való bekötés.

36

Itt egyszerűbb megoldást alkalmaznak folyamatos kiépítésben, erre

alkalmas célgépek segítségével. A markolóval kitermelt résbe

folyamatosan töltik be a talaj-bentonit-víz keverék szuszpenziót, ahol az

lassan megköt. Különbség, hogy itt a helyszínen kitermelt vagy keveréssel

előkészített agyagos talajt használják a szuszpenzió alapanyagaként. A

megfelelő szigetelőhatás elérésére a szuszpenzióhoz adagolt talaj

minőségét és mennyiségét pontosan kidolgozzák.

A kétfázisú szigetelőfal kiépítésénél a rést bentonit szuszpenzió védelme

alatt alakítják ki. Ezután kerül be a tulajdonképpeni szigetelőfal anyag. A

kiszorított védőszuszpenziót leszivatják, regenerálják és ismét

felhasználják. A szigetelőfal anyagaként a gyakorlatban talajbeton

keveréket használnak, amely agyagból, cementből, bentonitból és

töltőanyagokból (homok, kőpor, stb.) áll.

A fal előállítása sávonként történik, a függőleges elzáráshoz

leválasztócsöveket (hántoló csöveket) kell a markolásnál beépíteni. A

kétfázisú eljárással szerzett tapasztalatok csupán néhány évre tekintenek

vissza.

13. ábra Kétfázisú résfalas szigetelési eljárás

1. primer sáv kiásása és védőszuszpenzió betöltése, 2. szigetelő anyag

betöltése, 3. szekunder sáv kiásása, 4. markolókotró és védőszuszpenzió

injektáló, 5. leválasztó csövek

Előnyei:

a fal magasságához képest relatíve igen csekély (kb. 1 ezrelék)

függőleges eltérés,

a fogas illesztés keményebb kőzeteknél is lehetséges,

37

az egyfázisú eljáráshoz képest (ennél a szokásos mélység 20-30

méter) nagyobb süllyesztési mélységek is elérhetők (max. 80-100

méter),

ellenőrizhető és szabályozható a függőlegesség.

Az eljárással a szigetelőfalakat tömörebben, nagy szilárdanyag-

tartalommal lehet kialakítani. Ugyanakkor viszont hátrányos, hogy a

leválasztó csövek helyén bentonitréteg rakódik le, amelyet nem lehet

teljesen a szigetelőanyaggal kiszorítani, így esetenként rosszabb

áteresztőképességű helyek képződhetnek az illesztéseknél.

A kétfázisú eljárás költségigénye két-háromszorosa is lehet az egyfázisú

eljárásénak. Ez ideig a szigetelőfalak többségénél az egyfázisú eljárást

alkalmazták, rendszerint nátrium-bentonit-cement keverékkel, 10-8 - 10-9

m/s gyakorlati áteresztőképesség biztosításával.

Az egyfázisú eljárásnál a szigetelőfal szilárdanyag-tartalmának

növelésével ezek az értékek javíthatók, azonban ilyenkor a nagyon sűrű

szuszpenzió miatt a markolóval a résben már igen nehéz dolgozni.

Kalcium-bentonit alkalmazásával a szilárdanyag-tartalom növelhető és az

áteresztőképesség egészen 10-10 m/s értékig javítható.

Kétfázisú eljárással 10-10 - 10-12 m/s áteresztőképességű falazatok

alakíthatók ki.

A szigetelőanyagok fejlesztésének egyik iránya a szerves kötéseket

létrehozó anyagok alkalmazástechnikai kutatása, amelyekkel

folyamatosan végeznek üzemi vizsgálatokat. Oldószertartalmú vízzel

végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy az ásványi anyagokból kialakított

szigetelőrétegek áteresztőképessége két-három nagyságrenddel nagyobb

mint az oldószerrel nem szennyezett vízzel való igénybevételnél. Az

ásványi anyagokból épített szigetelőfalaknak oldószerekkel szembeni

nagy áteresztőképessége döntő mértékben involválta a többrétegű

szigetelőfalak fejlesztését.

A többrétegű szigetelőfalak olyan egyfázisú technikával kialakított

védőfalak, amelyekben műanyagelemekből álló második réteget építenek.

38

A HDPE anyagú műanyaglemezek 2-3 mm vastagságúak és zárt

rendszerben vannak egymással összekapcsolva. Az egymáshoz rögzítés

módjától függően akár a 10 méter szélességet is elérhetik,

áteresztőképességük 10-11 - 10-12 m/s.

A műanyaglemezeket duplikáltan is elhelyezhetik és ezáltal a két elem

közé elhelyezett szivárgótestekkel a fal áteresztőképessége

részegységenként is folyamatosan ellenőrizhető. Ez eddig egyéb

szigetelőfalaknál nem volt biztosítható.

39

14. ábra Többrétegű szigetelőfal kialakítása egyfázisú eljárással

1. résfal kialakítása, 2. műanyaglemez behelyezése, 3. szigetelőanyag

betöltése, 4. újabb résfalszakasz kialakítása

A szigetelőfalak építési költségei legalább két-háromszor nagyobbak 1 m2

szigetelőfelületre vonatkoztatva mint a felületi szigetelés esetében

(egyfázisú résfalas és keskenyfalas megoldások), illetve ennél is

költségesebbek a kétfázisú és kombinált technikával épülő szigetelési

változatok. Ezért az oldalirányú szigetelésvédelem alkalmazása

körültekintő elemzéseket követően, csak kifejezetten indokolt esetekben

pl. vízadó rétegek védelme - javasolható.

Kedvező esetben a lokalizálandó hulladéktömeg az altalajban megfelelő

méretű és kis áteresztőképességű rétegen helyezkedik el és ilyenkor

elegendő a függőleges szigetelőfalat a felszíntől a vízzáró rétegig

kialakítani, hogy egy természetes fenékkel egybeépített, szigetelt

medence jöjjön létre.

Előtte azonban tájékozódni kell arról, hogy a természetes altalaj vízzáró

rétege homogén és biztonságos szigetelést biztosít. A szigetelőfalak

előállításakor mindig szivattyúzási kísérletekkel kell megvizsgálni a

"medence" szigetelőképességét. A nem megfelelő altalajt utólagosan

létesített szigetelőfenékkel lehet lezárni, melynek különböző változatait

a 15. ábra szemlélteti.

40

15. ábra Szigetelő fenékréteg kiképzési lehetőségei

a) járható vágatok közötti injektált szigetelés, b) átfedett injektált

vágatok, c) előresajtolt téglalap alakú vágatok, d) magasnyomású

injektálás, 1. vágatok, 2. injektált rétegek

16. ábra Szigetelő fenékréteg kiépítése nagynyomású injektálással

1. szigetelő falak, 2. munkaalagutak, 3. szigetelő fenékréteg kialakítása

nagynyomású injektáló fejjel, 4. régi lerakó, 5. talajvízszint

A vágatok között kialakított injektált védőernyő előnye a biztos és jól

ellenőrizhető lezárás. Az átfedett vágatokkal kiképzett fenéklemez

kialakításánál gyakoriak az utólagos szigetelést, javítást igénylő hézagok.

A nagynyomású injektálással készített fenékszigetelés egyik lehetséges

megoldását szemlélteti a 16. ábra.

A módszer lényege, hogy a szigetelő falakon kívül mélyített

munkacsatornák segítségével, egy csőgörényhez hasonló szerkezettel,

nagynyomású injektálást végeznek a lerakó aljzatában az egybefüggő

réteg kialakításáig. Az adalékolt bentonit-cement szuszpenzió kötés után

megfelelő szigetelőréteget képez. Járható vágatok segítségével az

aljzatszigetelésre újabban műanyaglemezek beépítésével is próbálkoznak.

Az esetek többségében horizontális vágatok és függőleges injektáló

furatok segítségével végzik az injektálást. A kialakított rétegvastagság kb.

60-75 cm. Az injektálási technika és az alkalmazott kötőanyagok az adott

talaj tulajdonságainak függvényében választandók meg.

Durva szemcsés altalajnál kétfázisú injektálást végeznek: az első fázisban

a nagyobb hézagokat cement beinjektálással, majd a finomabb pórusokat

vízüveget, esetleg polimereket tartalmazó bentonit-cement

41

szuszpenzióval tömítik el. A szigetelőfenéknél különösen fontos a

kivitelezés megfelelő minősége, hiszen a későbbi javítások igen

költségesek.

A fenékszigetelések költsége a szigetelőfalakénál jelentősen nagyobb,

rendszerint azokénak többszöröse.

A szigetelő fenékrétegek kivitelezési gyakorlata kevesebb tapasztalattal

rendelkezik, mint a szigetelő falak megvalósítása, a módszereket a

szakcégek folyamatosan fejlesztik.

6.2.2.A lokalizálást kiegészítő hidraulikai módszerek

A helyszíni lokalizációt biztosító szigetelési eljárásoknak rendszerint

szerves része valamilyen hidraulikai módszer, amellyel a talajvíz vagy

szivárgóvíz kiszivattyúzásra és szükség szerint utókezelésre kerül.

A szennyezett talajvíz, szivárgóvíz kiszivattyúzása műszakilag a

legegyszerűbb megoldás a fennálló szennyezés ellenőrzésére és

különösen arra, hogy a szennyeződéseknek nagy körzetben való

szétterülése megakadályozható legyen. Léteznek passzív és aktív

hidraulikai eljárások.

A szennyezett talajvíz áramlásának irányában elhelyezett kutakkal a

szennyezett és a nem szennyezett talajvíz között létrehozott víznyelővel

egyértelműen elválaszthatjuk a két talajvízkörzetet. A passzív eljárások

(zárókutak, injektáló, infiltrációs és kivételi kutak) a talajvíz

hidromechanikai állapotára gyakorolnak hatást. Feladatuk, hogy a

szennyezett talajvíz kiterjedését megakadályozzák, behatárolják, szükség

szerint visszafordítsák. Éppen ezért a szennyezési gócon kívül helyezik el

azokat. A passzív eljárások nem alkalmazottak a szennyezett talajvíz

kezelésére.

Az aktív hidraulikai eljárások a szennyezett talajvíz vagy szivárgóvíz

kiemelésére és kezelésére szolgálnak. Kivételi berendezésként vízkivételi

kutakat, aknákat, drénhálózatot és nyitott árkokat használnak. Céljuk a

további kibocsátások megakadályozása és/vagy a meglévő immissziós

terhelések csökkentése. Éppen ezért a szennyezési gócon belül kell

42

azokat elhelyezni. Az eljárások a mélyépítésben és a vízépítésben

ismertek, a szükséges berendezések és eszközök a gyakorlatban

elterjedtek.

A talajvíz szennyezettségi gócot megelőző áramlási irányban telepített

kutakkal a talajvíz folyási irányának megváltoztatását érik el, ezáltal

mesterséges vízválasztót hoznak létre. Injekciós vagy infiltrációs kutak

segítségével az altalajba történő tiszta víz szállításával szintén

mesterséges vízválasztót lehet kialakítani.

Talajvízszint süllyesztést alakítanak ki a körbe telepített kutak, ezáltal a

kilúgozódást redukálni lehet és a szennyezett góc körvonalai

egyértelműen behatárolhatók. Az aktív eljárásoknál a kutakat a

szennyezés körzetében, illetve annak súlypontjában kell elhelyezni,

figyelembe véve természetesen a talajvíz áramlási irányát és sebességét.

Régi lerakóknál előnyösen használhatók a szennyezett terület köré az

altalajba telepített drénhálózatok, amelyek lényegében hidraulikai

védőfalat képeznek a szennyezésterjedés megakadályozására.

Az önállóan telepített vízkivételi kutak kiváltására fejlesztették ki a

szigetelő falba épített ún. biopolimer rendszerű szennyezett

talajvízkivételi eljárást. Ennek lényege, hogy a bentonitos szigetelő

szuszpenzióba biológiailag lebontható szerves anyagot és enzimaktivitást

fokozó adalékokat építenek be úgy, hogy az érintett szigetelőfal egyben -

szemcsés szerkezeténél fogva - vertikális drénrendszert képez. A fenéken

és a felső részben telepített drén, illetve vízkivételi kutak biztosítják a

szennyezett talajvíz süllyesztését, kitermelését, a biopolimer szuszpenzió

pedig az átáramló víz előtisztítását. A hidraulikai eljárások

alkalmazásakor szükséges berendezések korlátozott élettartamúak,

rendszeres karbantartást és javítást igényelnek. Például a enyhén

szennyezett talajvízben a szívókutak élettartama kb. 30 év, erősen

szennyezett talajvíz esetében ez az élettartam jelentősen csökken. A

felhasznált építőanyagoknak a szennyezőanyagokkal szemben

ellenállóknak kell lenniük. A drénhálózatokat, szivárgó árkokat és

43

vízkivételi aknákat főleg kis talajvízmennyiségeknél célszerű alkalmazni.

A talajviszonyoknak és a körülzárt terület nagyságának megfelelőn

viszonylag nagy vízmennyiségeket kell mozgatni. Ennek következtében

hosszabb távon magasabb energiaköltségek merülhetnek fel. Nem lehet

kizárni az altalaj vízháztartására irányuló káros hatásokat sem.

A szennyezett talajvizek kezelhetők elkülönített, a keletkezés helyén

felállított berendezésben vagy a keletkezés helyétől távolabb, valamilyen

kommunális vagy ipari szennyvíztisztító műben. Ez a megoldás a

szennyezett víz szállítását igényli. A tisztítás megoldási lehetőségei a

szennyezés típusának és koncentrációjának függvényében választhatók

meg.

A passzív hidraulikai eljárásokat átmeneti, szükség szerint azonnali

intézkedésként lehet alkalmazni és csak addig, amíg a végleges kezelés

végre nem hajtható. Figyelembe kell venni, hogy a kutak és a szennyezett

terület távolsága miatt a káros terhelés a talajvízbe csak késve jelenik

meg.

Az aktív hidraulikai eljárásoknak a szennyezés felszámolásánál nagyon

széles használati lehetőségei vannak. A hidraulikai eljárások sikeres

alkalmazásához részletes talajmechanikai és hidrológiai adatok ismerete

szükséges.

Számszerűsítendő modellek segítségével a vízkivételi kutak hatáskörzete

és az előidézett vízmozgások áramlási irányai előre meghatározható. A

modellek tartalmaznak olyan jellemzőket, mint a szűrési sebesség, a

víztartó réteg kiterjedése, a kutak kivételi aránya, a szennyezett terület

nagysága, stb. amelyek átfogó előzetes vizsgálatokat igényelnek.

6.2.3.A hulladéklerakók által elszennyezett talaj és talajvíz kezelése

A lerakók környezetvédelmi felülvizsgálata, illetve az ezt megalapozó

állapotfelmérés során kiderülhet, hogy a lerakó jelentős mértékben

beszennyezte az adott területet (III. terhelési szint) és a felszíni záró

szigetelés nem biztosít kellő védelmet a további szennyezés

megakadályozására. Ekkor az érintett terület kármentesítését kell

44

elvégezni részben a már vázolt lokalizációs módszerek (oldal és/vagy alsó

szigetelés, hidraulikai eljárások) alkalmazásával részben pedig az

elszennyezett talaj és talajvíz tisztításával.

A feladat a szennyezett talaj és /vagy talajvíz tisztításával elvégezhető:

in-situ (helyben, a szennyezett területen belül),

on-site (kiemelés után a szennyezett terület mellett) és

off-site (kitermelés és elszállítás után).

In-situ eljárások: megszilárdítás, kémiai rögzítés, talajlevegő elszívás,

talajvíztisztítás hidraulikai eljárásokkal. On-site és off-site eljárások:

mosás, extrahálás, hőkezelés, stabilizálás.

Minden eljáráscsoportnál megoldható a biológiai kezelés. A szennyezés-

mentesítési eljárásoknál rendszerint - kivéve, ha helyszíni lokalizációs

módszert alkalmaznak - szükséges a lerakott hulladék kitermelése és

előkezelése (aprítás, rostálás, esetleges válogatás) követően a

megtisztított helyszínre történő visszahelyezése, vagy környezetvédelmi

szempontból kifogástalan ártalmatlanító létesítménybe (pl. műszaki

védelemmel ellátott lerakóba, vagy égetőműbe) történő elszállítása.

A talaj- és talajvíztisztítási munkálatok, valamint a hulladék kezelésének

befejezése után utóellenőrzést kell lefolytatni, el kell végezni a terület

rekultivációját és kiépített monitoring rendszert az utógondozás

keretében kell működtetni.

A műszaki beavatkozás befejeztével annak eredményességét újabb

mintavételekkel és a kapott talaj és talajvíz minták kiértékelésével kell

ellenőrizni, megállapítva a további szennyezés esélyét, kockázatát a

megváltoztatott adottságok figyelembevételével.

A lerakott hulladék okozta talaj- és talajvízszennyezés feszámolására

alkalmas műszaki eljárások ismertetése jelen segédletnek nem feladata.

Egyébként is inkább a talaj- és talajvízszennyezések okozta

45

kármentesítési problémakörhöz tartoznak, mint a hulladéklerakók döntő

részénél alkalmazandó rekultivációs megoldásokhoz.

A szennyezésmentesítés minden munkafázisában, de különösen a

kivitelezés során fokozott figyelmet kell fordítani a munkavédelemre.

A kivitelezési munkák megkezdése előtt fel kell deríteni az esetleges

veszélyes anyagokat, lehetséges veszélyeket. Ennek során nemcsak azt

kell megállapítani, hogy a szennyezett területen milyen veszélyes

anyagok, veszélyes hulladékok vannak, hanem azt is ki kell deríteni, hogy

a kármentesítés során a veszélyes anyagok milyen módon terjedhetnek

szét a környezetbe és juthatnak az emberi szervezetbe. Továbbá fel kell

mérni azt az egészségkárosodást, amit a lehetséges veszélyes anyag

koncentrációk okozhatnak. A veszély-potenciált azzal az

egészségkárosodással definiálják, amit az a lehetséges legmagasabb

veszélyes anyag koncentráció okozna, ami a legrosszabb esetben

kerülhetne a dolgozó testébe. Ezen kívül azt az egészség-veszélyzetetést

is figyelembe kell venni, ami a szennyezés mentesítés során egy

robbanásveszélyes légkörből származhat, mint pl. metán-levegő keverék.

A szennyező hulladék, illetve szennyezett talaj kitermelését és

elszállítását alkalmazó eljárások mindig veszélyesebbek, mint az in-situ

eljárások. A munkavédelmi intézkedéseket szembeötlő helyen kell

hirdetményben kiírni.

Olyan légszennyezésnél, ahol a koncentráció gyors változásának veszélye

áll fenn, azonnali kijelzésre képes mérőműszerekre van szükség. A

nyomnyi mennyiségű szennyezőanyagok jelzésére a fotoionizációs

detektor megfelelő, amely érzékeny és összesítve határoz meg minden,

adott UV-sugárzás által ionizálható anyagok. Ezek a detektorok

hatékonyak, de nem ölelik fel az előforduló szennyezőanyagok teljes

spektrumát. Hatékony, de költséges mérési eszköz a mobil

tömegspektrométer. Két különböző, könnyen kezelhető szonda - egy talaj-

46

levegő szonda és egy gázkromatográf szonda - segítségével a készülék a

különböző analítikai feladatokhoz gyorsan adaptálható. A talaj-levegő

szonda a gáznemű anyagokat közvetlenül, a folyékony és szilárd

anyagokat pedig egy fűthető mérőfejen való elgőzölés után analizálja.

6.3. A régi, nem veszélyes hulladéklerakók megújítása

Az előzőekben ismertetett helyszíni lokalizálási, védelmi megoldások a

már lerakott hulladékot érintetlenül hagyva biztosítanak

környezetvédelmi szempontból megfelelő megoldást.

Elsősorban az olyan lerakóknál, ahol a terület további művelésre ad

módot, szóba jöhet a régi lerakótest megújítása, rekonstrukciója. Ennek

célja az eredeti területen hatékonyabb, kapacitásnövelő rendezett

lerakási technológiával a lerakás élettartamának a növelése.

Alapfeltétel, hogy a meglévő lerakó legalább alkalmas természetes

védelmi rendszerrel rendelkezzen. Indokolt esetben a felújított

lerakófelületet az új hulladékmennyiségek lerakása előtt mesterséges

műszaki védelemmel kell ellátni. Ennek szükségességét környezetvédelmi

felülvizsgálat alapján lehet eldönteni.

A lerakott hulladék rétegvastagsága, beépítési technikája - ez rendszerint

kompaktoros tömörítés nélküli - alapján lehet meghatározni a

rekultivációs tervben, hogy csupán a felső (legfeljebb 2-3 méteres)

hulladékréteg vagy a teljes hulladékmennyiség átdolgozására kerüljön-e

sor. Általában elegendő a felső réteg átdolgozása, ami átrostálásból és

utána kompaktoros tömörítésből áll.

Az átdolgozás lényegében a kezelendő hulladékréteg kitermeléséből,

dózerrel történő elegyengetéséből, majd kompaktorral ismételt

tömörítéséből (általában a 30-50 cm-es rétegelt tömörítés adja a legjobb

eredményt) áll, amit szokásosan mágneses vasleválasztással kombinált

átrostálással egészítenek ki az ismételt beépítést megfelelően.

Az átrostálással részben a darabos, esetenként termikusan hasznosítható

alkotók, részben a finomszemcsés alkotók különíthetők el. A finom frakció

takaróanyagként, illetve komposztáláshoz segédanyagként hasznosítható.

47

Aprítást csak kivételes esetekben - például nagydarabos hulladékoknál -

alkalmaznak, mert ennek költségei a módszert jelentősen drágítják és az

így elérhető térfogatredukció nem számottevő.

Az átdolgozott hulladékból a fémeken kívül egyéb hasznosítható

másodnyersanyag visszanyerésével az esetek többségében nem lehet

számolni (szennyeződés, degradáció miatt). A termikus hasznosításra az

országban jelenleg reális lehetőség nincs. A mechanikai előkezelési

műveleteket (rostálás, aprítás, esetleg válogatás) célszerűen mobil

berendezésekkel végzik.

Az átdolgozás célja a térfogatcsökkentés, az anaerob viszonyok

létrehozása, valamint a továbbműveléshez szükséges felszíni állapot

biztosítása.

A felszíni réteg átdolgozását a régi hulladéklerakó területén meg lehet

oldani, azonban ha a teljes lerakott hulladékmennyiséget át kívánják

dolgozni, akkor ehhez a lerakó mellett ideiglenesen szigetelt átrakási

területet kell biztosítani, ahol a szükséges mechanikai előkezelést

(rostálást, válogatást) végre lehet hajtani. A válogatás célszerű részben

kézi, részben egyszerű gépi (markolóval) módszerekkel végezni a fémek,

illetve darabos hulladékok elkülönítésére.

A kézi válogatószalag alkalmazása túlzó költségráfordítást eredménye

(hasznosítható alkotó kinyerésének kicsi a valószínűsége).

A régi hulladéklerakó felszíni vagy teljes átdolgozása megelőz biztonsági

intézkedések megtételét igényli.

Ezek:

a poremisszió csökkentése a lemüvelési fronton a felület

nedvesítésével,

gázemisszió csökkentése passzív vagy aktív biogázmentesítési

módszerekkel.

Egyéni védőeszközök (porálarc, gázálarc és gázellenőrző készülékek)

használata ajánlatos. A gázemisszió csökkentése az átdolgozási

műveleteknél a robbanásveszélyes metánkoncentráció elkerülésére

szolgál a munkaterületen. Törekedni kell a minél kisebb élőmunka

48

igényre a munkaterületen, továbbá a zajterhelés minimalizálására, a

munkába nem vett területek minél jobb lefedésére. A munkahelyen

dolgozók egyéni védőfelszerelésekkel való ellátását biztosítani kell.

A részben vagy teljesen átdolgozott régi lerakó biogázainak eltávolítását

minimálisan passzív kiszellőztető kutak telepítésével kell megoldani, ami

egyúttal a továbbművelendő lerakó biogázainak elvezetését is szolgálja.

Az átdolgozásnál gyakran alkalmaznak aktív kiszellőztető megoldásokat,

amelyek a régi lerakótestben elhelyezett hulladék szerves alkotóinak a

komposztálódását segítik elő. Ismeretesek megszívásos, túlnyomásos és

kombinált levegőztetési módserek, amelyek mindegyike aerob viszonyok

létrehozását célozza a lerakótesten belül. A távozó gázokat bioszűrőn

(komposzt bioszűrő), esetleg aktívszenes leválasztón keresztül vezetik a

légtérbe.

A komposztból készült bioszűrő a teljes lerakófelületen is kialakítható. Az

aktív kisszellőztetős megoldások - költségességük miatt - kizárólag

nagyobb lerakott hulladékmennyiségek esetén javasolhatók. Az ilyen

biológiai kezelési módszerek az eredeti hulladéktömeg 20-30 %-os

térfogatredukcióját is eredményezhetik, míg a mechanikai előkezelési

módszerekkel rendszerint legfeljebb 15-20 %-os térfogatredukció érhető

el. A kilevegőztetéses eljárás - gyorsított komposztálódás - az átrakási

területen is megoldható.

A régi lerakó teljes anyagának átdolgozásakor a hulladékot az eredeti

területre helyezik vissza, kompaktoros beépítési technikával. Ez

nyilvánvalóan feltételezi, hogy a régi lerakó területén a szükséges

műszaki védelmet és szivárgóvíz elvezetést ki kell építeni, különben az

egész eljárás célját veszti.

Ennek következtében a módszer meglehetősen költséges és alkalmazása

csak alaposan átgondolt összehasonlító gazdasági elemzésekre

támaszkodva javasolható. Megjegyzendő, hogy a teljes átdolgozással járó

régi lerakó felújítási változatot, éppen költségessége miatt, a nemzetközi

gyakorlatban ez ideig csak elvétve alkalmazták.

49

6.4. A nem veszélyes hulladék kitermelése és elszállítása

Mint azt már jeleztük, kisebb lerakott hulladékmennyiségek esetén szóba

jöhető megoldás a hulladék kitermelése és rendezett lerakóra szállítása.

Tekintettel arra, hogy a művelet ismételt lerakást jelent, a közelben

műszaki védelemmel kiépített hulladéklerakó biztosítása alapvető.

A hulladékot markolóval, dózerrel lehet kitermelni és a zárt

szállítókonténerekbe rakni. A kitermelésnél problémát jelenthetnek a

nagyobb betonelemek, a nagydarabos hulladékok és külön figyelmet kell

fordítani a bomlási folyamatokból felszabaduló biogázokra (ld. Előző

fejezetben). A kevert, erősen szennyezett és részben lebomlott

hulladékból hasznosítható másodnyersanyagok rendszerint nem

nyerhetők vissza.

Egyetlen helyszíni feldolgozási lehetőséget az átrostálás, esetleg az

aprítás nyújthat (ezeket a műveleteket mobil berendezésekkel célszerű

megoldani). A rostálással kinyert finom frakció részben a rendezett lerakó

takaróanyagként, részben komposztálási segédanyagként használható fel.

Az aprítás csökkenti a rendezett lerakó kapacitás igénybevételét

(térfogatredukció). A mobil gépekkel való átrostálás, aprítás nem olcsó,

ezért gazdasági értékelés után célszerű dönteni ezek alkalmazásáról.

Az esetek többségénél jelentős költségként merülnek fel a szállítási

többletköltségek. A kitermelést és lerakóhelyi beépítését csak akkor

célszerű választani, ha más intézkedések műszakilag nem, vagy csak

viszonylag nagy költséggel valósíthatók meg. Éppen ezért a gyakorlatban

ez a megoldás főként a kisebb - legfeljebb néhány ezer m3 - illegálisan

vagy rendezetlenül lerakott hulladék mennyiségek esetén javasolt.

7. UTÓGONDOZÁS ÉS MONITORING, A REKULTIVÁLT HULLADÉKLERAKÓK HASZNOSÍTÁSI LEHETŐSÉGEI

7.1. Utógondozás és monitoring

50

A 2001.október 18. után engedélyezett esetében ezeket a feladatokat a

22/2001. (X.10.) KöM rendelet 3. sz. mellékletében előírtak szerint kell

végezni, természetesen a rekultiváció módjának, megoldásának megfelelő

értelemszerű adaptációval (felügyelőségi határozat szerint).

Alapvető fontosságúak:

a talajvíz mennyiségi és minőségi kontrollja a telepített

figyelőkutak révén,

a keletkező biogázképződés ellenőrzése,

a hulladéklerakó szintjének süllyedési adatai,

amennyiben lehetséges, a csurgalékvíz és a felszíni víz

mennyiségi és minőségi kontrollja,

az össze műszaki berendezés (szigetelések is) ellenőrzése, azok

javítása és karbantartása, ill. üzemeltetése,

a rekultivált terület fenntartási munkáinak elvégzése, beleértve a

telepített növényzet gondozási teendőit is.

Az utógondozási időszak (általában a lerakás befejezését követő 30 év)

konkrét meghatározása, a helyi adottságok figyelembevételével a

környezetvédelmi felügyelőség jogköre.

7.2. A rekultivált hulladéklerakók hasznosítási lehetőségei

A régi, felhagyott lerakók rekultivációja során a legegyszerűbb helyzet

akkor áll elő, ha az adott lerakónak bizonyítottan nincs, vagy minimális a

szennyezési kockázata (I. terhelési szint). Ilyen esetekben rendszerint

elegendő megoldás a bezárt lerakó felületi rétegeinek tömörítését,

rendezését követő olyan lezárása, amely legfeljebb egy réteg ásványi

agyag vízzáró réteget, felszíni vízelvezető réteget és termőtalajjal történő

lefedést (növényzet telepítésével) foglal magában.

Alapvető feltétele, hogy természetes földtani védelem álljon

rendelkezésre, a talajvízszint legmagasabb állása esetén se közelítse meg

a természetes szigetelő réteget és nem történik vízkivétel (pl. lakosság

51

által használt ásott k525252525252525252ízbázis a lerakó tágabb

környezetében nincs.

Figyelőkút hálózat kiépítése, működtetése viszont nem nélkülözhető. A

hulladéktest főként inert hulladékot tartalmaz, vagy a bomlási folyamatok

már zömében lezajlottak és a lerakó stabil. Ez rendszerint akkor fordul

elő, ha a települési hulladék lerakása legalább 15-20 éve már

befejeződött. Az ilyen helyzetekben alkalmazott megoldása a

rekultivációnak az egyszerűbb, tájbaillesztési feladattá redukálódik.

Valószínűleg ezen esetekben a biogáz szabályozott kivezetése - ha

egyáltalán szükséges - kiszellőztetéssel megoldható.

Az ilyen tájbeillesztett régi lerakók szennyezésmentes területén

lehetséges területhasznosítási mód a sportpálya (futbal-, tenisz-, golf

pálya, szánkó pálya), vagy parkoló, kereskedelmi, ipari épület,

könnyűszerkezetes építésű létesítmény kialakítása. Különlegesen

kockázatmentes esetben állatmenedék, natúrpark vagy rekreációs park

kialakítása. Mivel az emberi környezetbe ezen kategóriába tartozó régi

lerakók fognak leginkább integrálódni, a tájbeillesztésnél a későbbi

területhasználathoz mérten kell tervezni a következő elemeket: a

fedőréteg vastagsága, a lejtés mértéke, a fedőréteg/hulladékréteg aránya,

a tömörítés mértéke.

A tájbaillesztés esetén elképzelhető privatizáció formájában a

magánszférára hárítani a műveletek költségeit, az ingatlantulajdon

átadásával.

Jól körülhatárolható, de minimális szennyezés esetén (I. és II. terhelési

szint) végzett rekultiváció keretében a kiépítendő műszaki védelem:

A hulladéktest rendezése és felszíni rétegeinek tömörítése,

Kiegyenlítő, gázelvezető réteg létesítése,

Felszíni szigetelő réteg és vízelvezető réteg telepítése,

Termőtalajjal történő lefedés és növényzet telepítése a

hulladéklerakásra vonatkozó jogszabály előírásai szerint.

52

Továbbá biztosítandó a keletkező biogázok szabályozott elvezetése a

lerakótestből és lehetőség szerint ezek kezelésének (min. lefáklyázás)

megoldása, valamint az előírt monitoring rendszer kialakítása és

működtetése.

Az így rekultivált lerakóterületen 30 évi építmények elhelyezése a

lerakótest fokozatos süllyedése és a biogázképződés miatt nem

megengedett.

Területhasznosítási szempontból csak ipari területi besorolás

engedélyezhető ezeken a területeken, illetve - mint azt már említettük -

előnyben részesítendők az erdőtelepítési megoldások. Ezeken a

területeken létrehozható pl. ipari park, autóbontó, hulladékudvar,

komposztáló telep, hulladék válogató mű, építési hulladék feldolgozó

létesítmény. Lényegében olyan ipari tevékenység megvalósítása

realizálható, amely kizárja azt, hogy a szennyezés a táplálékláncba vagy

az ivóvízbe, stb. kerüljön.

Ugyanez vonatkozik a kármentesítést igénylő régi lerakóterületek (III.

terhelési szint) további hasznosítására is.

A kármentesítés és/vagy rekultiváció szükségessége esetén azonban a

tulajdonos önkormányzat, vagy az önkormányzat tulajdonában álló

vállalkozás feladata a műveletek finanszírozása és a beruházások legalább

részleges megtérülése érdekében területhasznosítási megoldások

kidolgozása.

Ennek megfelelően a rekultivációt, kármentesítést csak a szükséges

mértékben érdemes elvégezni, inkább a szennyezést körülzárni,

terjedését megakadályozni, mint a szennyezés maximális

megszüntetésére törekedni. A nagy forrásigényesség miatt a megfelelő

védettséget biztosító legolcsóbb megoldást kell kiválasztani. A

legnagyobb arányban azonban a rekultivált volt lerakók használaton

kívüli területek lesznek hosszabb időn át.

Szennyezett/szennyező terület esetén tehát a fő kérdés: érdemes-e

elvégezni a kármentesítést végleges szennyezés eltávolítás formájában és

területhasznosításból fedezni a költségek egy részét, vagy rekultiváció

53

formájában gondoskodni a szennyeződés terjedésének

megakadályozásáról, és tiltani új funkciós területfelhasználási formákat

30 évig.

8. A HULLADÉKLERAKÓK REKULTIVÁCIÓJÁNAK KÖLTSÉGEI

A rekultivációs műveletsor alábbiakban ismertetésre kerülő költségei

megvalósult esetek feldolgozása, valamint különböző kivitelező cégek

gyakorlata alapján kerültek meghatározásra.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek a költségek csak tájékozódásra és

előzetes tervezésre szolgálhatnak, mert minden lerakó egyedi eset,

melyeknél mindig a konkrét helyi adottságok figyelembevételével lehet

csak a ténylegesen felmerülő ráfordításokat meghatározni.

8.1. Tényfeltárás, tervezés és engedélyezés költségei

Az új, korszerű műszaki védelemmel rendelkező, valamint a régi

engedéllyel működő, tovább üzemeltethető lerakók környezetvédelmi

felülvizsgálat a működés folytatására irányul.

Az átépítésre kerülő régi lerakók esetében a felülvizsgálati költségek

magasabbak, mivel ez jelentős állapotfelmérést és tervezést igényel.

A bezárásra kerülő és még üzemelő, valamint a felhagyott régi lerakók

körében sem lehet egységes tényfeltárási, tervezési, engedélyezési

költségekkel számolni. A felügyelőségek tapasztalati szerint ezek a

költségek lerakónként 3-20 millió forint tartományban mozognak.

Tájbaillesztéskor a vizsgálatok, tervezés és előzetes hatásvizsgálat

költségei 2,5-3 millió forintot igényelnek. A rekultiválandó lerakók

esetében a költségek magasabbak a bonyolultabb kivitelezés miatt. Itt a

felügyelőségek elrendelhetik a részletes környezeti hatásvizsgálatot, ami

a költségeket további legalább 1,5-2 millió Ft-tal növeli. A kármentesítést

igénylő lerakóknál legnehezebb becsülni a költségeket. Az eljárások

sajátos jogi szabályozása van, más módszerekkel is történik.

Valószínűsíthető, hogy a kármentesítés esetében a feltárás, a tervezés és

engedélyezés költségei esetenként elérhetik a 10 millió Ft, vagy e feletti

54

nagyságot is. A különböző kategóriákra és kivitelezési eljárásokra a

tényfeltárás, tervezés és engedélyezés költségeit az 1.sz. táblázat

összegzi.

1.sz. táblázat

Tényfeltárás, tervezés, engedélyezés, költségei

Műveletek megnevezése

Új, korszerű Műszaki

védelemmel rendelkező lerakó,

ill. régi engedéllyel rendelkező, átépítésre

kerülő lerakó

Bezárásra kerülő régi engedéllyel rendelkező, ill.

illegális lerakók, továbbá felhagyott

lerakók

Vetítési

alap

Költség (Ft)

I. Teljes körű környezetvédelmifelülvizsgálat és kapcsolódó tevékenységek költségei

X X2.500.000

-3.000.000

Lerakó felmérése, meglévő adatokösszegyűjtése, számításokelvégzése, talajminták és talajvízminták kiértékelése, tervezési költségek, szakvélemények költségei,egyeztetési feladatok elvégzése

X X 900.000-1.000.000

2. Előzetes környezeti hatásvizsgálat és engedélyezés költségei lerakó bezárás esetén

X Xl .600.000

-2.000.000

Előzetes környezeti hatásvizsgálat és környezetvédelmi engedélyezési dokumentáció összeállítása, engedélyezési illetékek

X X 1.100.000-1.300.000

Vízjogi építési engedélyezési terv elkészítése, engedélyezési dokumentáció összeállítása és beszerzése

X X 500.000-700.000

3. Részletes környezetihatásvizsgálat költségei X X

1.500.000- 17.000.000

Állapotfelmérési, tervezési,engedélyezési költségek, pótlólagos adatgyűjtés, speciális vizsgálatok, részletes dokumentáció

X X 1.500.000-5.000.000

4. Kármentesítési tényfeltárás,tervezés és engedélyezés

- X7.000.000

15.000.000

Kánmentesítés esetén - X 5.000.000

55

továbbirészletes és széleskörű vizsgálatok,mintavételek stb. költsége

-10.000.000

Kármentesítés eseténmegvalósíthatósági tanulmány ésrészrészlete, engedélyezésidokumentáció összeállítása

- X 2.000.000-5.000.000

56

Költségcsökkentő tényező a meglévő adatbázisok felkutatása és

feldolgozása a tényfeltárási munkafázisban.

8.2. Tájbaillesztés és rekultiváció költségei

A tájbeillesztés, egyszerűségénél fogva a legkisebb költségvonzattal járó

megoldás. Átlagos költsége 4-5 millió Ft/ha. Kivitelezése 4-8 hónap alatt

megoldható, időigénye nagy mértékben függ az időjárástól. Költségeit a

2.sz. táblázat összegzi.

Költségcsökkentő tényező: a takaráshoz szükséges vízzáró réteg és

termőföld közvetlen környezetből biztosítása (szállítási költségek

csökkentése). Egy közeli komposztáló létesítmény termékének

felhasználása külön előnyt jelent.

2. táblázat

Tájbaillesztés költségei

Műveletek megnevezése

Új, korszerűműszaki

védelemmelrendelkező lerakó, ill.

régi engedéllyelrendelkező, átépítésre

kerülő lerakó

Bezárásra kerülőrégi

engedéllyelrendelkező,

ill.illegális lerakók,továbbá

felhagyottlerakók

Vetítési

Alap

Költség(Ft)

1. Felső szigetelő záróréteg költségei

- X

Hulladéktest rendezése, helybenÁtmozgatás, tömörítés (felszíni max. 1-2 m-es réteget)

- X m3 200-400

Ásványi szigetelő réteg,TermőföldterítésFüvesítés, növés elítél

- X ha3.000.000

-5.000.000

2. Műszaki ellenőrzés és bonyolításköltsége

- XKöltségek

1-3%-a

A rekultiváció megvalósításának költségeit nagy mértékben befolyásolja a

felszíni zárószigetelés megoldása. Lényeges tényező a lerakó mérete és a

lerakott hulladék mennyisége. A felszíni víz gyűjtése és elvezetése,

57

valamint a talajvíz megfigyelő kutak létesítése, továbbá a biogáz gyűjtés

és kezelés szükségessége szintén jelentős ráfordításokat követel. A

rekultiváció kivitelezése 6-12 hónapot vehet igénybe, amit persze az

időjárás nagy mértékben befolyásol, ugyanis bizonyos munkákat csak

száraz időben lehet elvégezni.

A rekultiváció becsült költségeit a 3.sz. táblázat összegzi.

Költségcsökkentő tényező: csak akkor célszerű biogázgyűjtő és -kezelő

rendszer kiépítése, ha bizonyítottan jelentős mennyiség képződik. A

tájbaillesztésnél leírt költségcsökkentési lehetőség a rekultivációnál is

érvényes.

58

3. táblázat Rekultiváció költségei

Műveletek megnevezése

ÚjkorszerűMűszaki

védelemmelRendelkező lerakó, ill.

régi engedéllyelrendelkező, átépítésre

kerülő lerakó

Bezárásra kerülőrégi

engedéllyelrendelkező, ill.

illegális lerakók,továbbá

felhagyottlerakók

Vetítési

alap

Költség(Ft)

1. Felső szigetelő zárórétegköltségei

X X

Hulladéktest rendezése,tömörítés

X X m3 600-1.200

Kiegyenlítő réteg, vízzáró réteg,szivárogtató réteg, geotextília,termőfőldterítés, füvesítés,növénytelepítés

X X ha5..000.000

-40.000.000

2.Felszíni vízgyűjtése és talajvízellenőrrési rendszer kiépítése

X X

Felszíni víz gyűjtését éselvezetését szolgáló építményeklétesítése (vízelvezető árkok)

X X fm 600-3.000

Ellenőrző kutak létesítése,(talajvíz és -nedvesség észlelőrendszer kiépítése)

X X db70.000

-200.000

3. Biogáz kezelése X XGázgyűjtő, -elvezető rendszer

X X ha5.000.000

-20.000.000Gázkitermelés, ártalmatlanítás,hasznosítás

X X db5.000.000

-20.000.000

4. Műszaki ellenőrzés ésbonyolítás költsége

X XKöltségek

1-3%-a

8.3. Kármentesítés költségei

Amennyiben a szennyezés lokalizálása a felső szigetelő réteg

kialakításával nem valósítható meg, továbbá jelentős, határértéket

59

meghaladó szennyezés került a környezetbe, kármentesítést kell végezni.

A kármentesítési eljárások igen összetettek, költségvonzatuk a

legjelentősebb. Megbecsülni a műszaki beavatkozás teljes

ráfordításigényét csak a konkrét helyzet ismeretében lehetséges.

Különösen igaz ez a veszélyes hulladéklerakók esetében.

A 4.sz. táblázat adatai csak tájékoztató jellegűek, segítséget csak az

eljárás kiválasztásához adnak. A kármentesítés finanszírozását az

Országos Környezeti Kármentesítési Program keretében kell megoldani.

Egy lerakó kármentesítése több száz millió forintot is igényelhet.

60

4. táblázat

Kármentesítés költségei

Műveletek megnevezése

Új, korszerűműszaki

védelemmelrendelkező lerakó, ill.

régi engedéllyelrendelkező, átépítésre

kerülő lerakó

Bezárásra kerülőrégi

engedéllyelrendelkező, ill.

illegális lerakók,továbbá

felhagyottlerakók

Vetítési

Alap

Költség(Ft)

LKármentesítési módozatok - X1.1. A szennyezés eltávolításaHulladék kitermelése - X m3 400-800Hulladék elszállítása - X t/km 130-180Hulladék lerakása, tömörítés

- X m3 1.200-1.400

Szennyezett talaj kitermelése

- X m3 400-800

Szennyezett talaj elszállítása - X t/km 130-180Szennyezeti talaj lerakása

- X m3 1.200-1.400

Tájrendezés, tájbeillesztés - X ha5.000.000

-6.000.0001.2. A szennyezés körülzárása és in-situ kezeléseFüggőleges szigetelés (résfal)

- X m2 15.000-30.000

Depófekü megszilárdítása - X ha 40.000.000Hidraulikai és vízkezelő rendszerlétesítése (kutak, visszanyelető,

- X ha 10.000.000

csőhálózat, szivattyúk) -50.000.000

Hidraulikai rendszer üzemeltetése(vízhozamfiiggő, jelentések)

- Xvíz

m3/év50.000

-250.000

13. Szennyezés kezelése on-site ésoff-site megoldássalHulladék kitermelése, aprítás

_ X m3 1.500-2.500

Szennyezett talaj kitermelése

_ X m3 400-800

Szennyezett talaj elszállítása (csak offsite)

- X t/len 130-180

61

Szennyezett talaj megtisztítása:

- X

Extrahálás t egyediMosás

t10.000-13.000

Hőkezelés: égetést

5.000-50.000

Hőkezelés: deszorpciót

5.000-15.000

Biológiai kezelést

4.000-6.000

Stabilizálás: kémiait

4.000-10.000

Stabilizálás: fizikai t

3.000-5.000

Megtisztított talaj visszaszállítása (csakoff site)

- X t/km 130-180

Talaj visszahelyezése, tömörítése

- X m3 400-600

Lerakó megfelelő műszakivédelemmel való ellátása -

X m2 4.000-6.000

Megmaradt hulladék visszahelyezése

- X m3 1.000-1.400

2. Műszaki ellenőrzés és bonyolítás költsége

- XKöltségek

1-3%-a

8.4. Utógondozás és monitoring költségei

A tájbaillesztés, valamint a rekultiváció egyes eseteiben elegendő az ásott

kutakból, valamint a megfigyelő kutakból vett vízminták bevizsgálása. A

biogáz megfigyelését ott kell elvégezni, ahol a gázkiáramlás jelentős. A

terület utógondozásához tartozik az építmények karbantartása, a

növényzet gondozása, kaszálása.

Az utógondozás és monitoring költségei igen magasak lehetnek, a terület

méretétől függően. Becsült költségeit az 5.sz. táblázat összegzi.

5. táblázat

Utógondozás és monitoring költségei

Műveletek megnevezése

Új, korszerűműszaki védelemmelrendelkező lerakó,

ill.régi engedéllyel

rendelkező, átépítésre

Bezárásra kerülőrégi

engedéllyelrendelkező,

ill.illegális

VetítésiAlap

Költség(Ft)

62

kerülő lerakó

lerakók,továbbá

felhagyottlerakók

1. Biogáz monitoring X X ha/év100.000

-150.000

2. Talajvíz monitoring X Xkút/ha/

év400.000.-800.000

3. Karbantartási költségek

X X ha/év200.000

2.000.0004. Kaszálás, növénygondozásköltségei

X X ha/év500.000-

3.000.000

A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a jogszabályok ezt kötelezővé teszik,

viszont finanszírozása nem megoldott. Ezért ennek költségeit az

üzemeltetőnek kell kigazdálkodni.

Költségcsökkentő tényező: ha a korábbi üzemeltető vagy tulajdonos (jórészt az önkormányzatok) közmunkában végezteti el a növénygondozást, kaszálást, vagy vállalkozónak adja ki a munkát, és így állandó alkalmazottat nem kell erre tartania.

63