ország mihály - mindent lehet, de krokodilt azt mem

7/23/2019 Ország Mihály - Mindent lehet, de krokodilt azt mem

http://slidepdf.com/reader/full/orszag-mihaly-mindent-lehet-de-krokodilt-azt-mem 1/110

ORSZÁG MIHÁLY

Mindent lehet, de krokodilt -azt nem!

N ATURA

BUDAPEST, 1979



LektoráltaSchmidt Egon

Szerkesztette Kozákné Juhász Ágnes

Ország Mihály, 1979

ISBN 963 233 051 XETO 596/599: 591.5



Tartalomjegyzék

Előszó Mindent lehet, de krokodilt — azt nem!Egy zuglói albérletVeszélyes gyíkászás

Viperák, feleség és az utolsó kígyókalandLutryEgy őszapófióka szomorú története SünikrimikEurópa legnagyobb denevéreRágcsálók a szobában

Néhány szó a seltopuzikokról, az óriás zöld gyíkról, a tejuról,a baziliszkuszról, valamint a gekkókról

Egon, a nyestSzajkóriasztás és nyestkalandVadmacska a szobábanBékák, amelyekből nyílméreg készül Mit adjunk enni a madaraknak?



Előszó

Az elmúlt évtizedekben sokféle közönséges és különleges állatfaj került alakásomba részben saját kedvtelésből, részben valamiféle

kényszerűségből. Kezdetben kiválaszthattam, hogy melyik az az állat,amely érdekel és azt tartottam. Amióta állatorvos vagyok, és híre mentannak, hogy érdeklődöm a nem háziállat madarak, kisemlősök, hüllőkiránt, a legkülönbözőbb sérült és beteg, védett és nem védett madarat,emlőst juttatják el hozzám. Ezeket a sokszor mozgásképtelen állatokat azemberek többsége megsajnálja és magához veszi. Szeretnének segítenirajtuk, de nem tudják, hogyan. Az esetek egy részében néhány nap múlvanálam kötnek k i az éhségtől és szomjúságtól teljesen legyengült állattal.

Nekem mint állatorvosnak kötelességem megkísérelni az életükmegmentését. Sokan azt is természetesnek veszik, hogy a beteget nálamhagyják. Hiába akarok gyógyszert, eleséget, tanácsot adni, az állat ittmarad, a patronálója pedig megkönnyebbülve távozik. A szárnyon lőtt,fészekből kiesett, törött szárnyú madarak élete megmenthető, de repülnitöbbet nem tudnak. Életük végéig valamelyik kalitkámban laknak,szakszerű tartás mellett, kétszer annyi idős korukig, mint ameddig aszabad természetben élnek!

Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia állathanggyűjteményébenvégzem munkámat. A különleges hangfelvételek elkészítése, valamint azállatok viselkedésének és tanulási készségének a tanulmányozásaszükségessé teszi, hogy madarakat hosszabb-rövidebb ideig mesterségeskörülmények között tartsunk. A korszerű állatviselkedéstan, az etológianem nélkülözheti a zárt téri megfigyeléseket, kísérleteket. Ezekben azesetekben alapkövetelmény, hogy állataink számára a szükségeséletfeltételeket megteremtsük.

Mindezek mellett ma is több olyan állatom van, amelyet azért tartok,mert szép, jó érzés ránézni, gyönyörű az alakja, a színe, a hangja, érdekes amozgása, a viselkedése, mert csodálatos benne az élet megnyilvánulása.

Nem szakkönyvet szándékoztam írni az állatok tartásáról, csupán -amennyire elfoglaltságom és e könyv keretei megengedték - egy kisízelítőt szeretnék adni eddigi élményeimből, tapasztalataimból, állataiméletéből. A szerző



Mindent lehet, de krokodil t - azt nem!

- szögezte le ellentmondást nem tűrő hangján feleségem, Rózsika. Azimént puhatolództam nála, hogy mit szólna egy kiskrokodilhoz, de akrokodil szó erős tiltakozást váltott ki nála. Meg is bántam, hogy krokodilhelyett miért nem kajmánt mondtam, ennek lágyabb hangzása talán jobbhatással lett volna rá (a kajmán is krokodilféle).

Gondterhelt voltam. Negyedórával ezelőtt telefonált dr. Fenyvesi Máté,

hogy kajmánt hozott nekem, és jöjjek érte, mert nem tudja hová tenni, adobozban pedig nem szeret lenni. Nem volt más választásom, délutánelindultam a kajmánért.

Mátét - aki kollégám volt a sertésvágóhíd állatorvosi hivatalában - sokatgyötörtem azzal, hogy hozzon valamilyen álla tot külföldről. Őszintén

bevallom, azelőtt nem túlzottan érdeklődtem a futballmérkőzések iránt, demostanában megváltozott a helyzet. Olyankor, amikor Máté kilátásbahelyezte az állathozatalt, feszült figyelemmel kísértem a külföldi

mérkőzések eredményét, drukkoltam a magyar csapat győzelméért.Abban bíztam, ha nyernek, akkor Máténak is nagyobb kedve lesz állatután mászkálni.

Korábban már hozott Chiléből két madarat, melyek leginkább a csízhezhasonlítottak. Hosszú évekig megvoltak, a hím egész nap énekelt, dekölteni nem akartak. Megfelelő irodalom hiányá ban fajukat nem tudtammeghatározni, így aztán chilei csíz néven „futottak". Amikor a Ferencváros csapata egy New York-i tornán a második lett, úgy

látszik, megjött Máté kedve, mert két teknőst, egy leopárd-leguánt és egyszéles homlokú vagy sakáre-kajmánbébit hozott. Az utóbbira semlelkiekben, sem elhelyezés szempontjából nem voltam felkészülve, ígyaztán igyekeztem leplezni enyhe megrökönyödésemet a kis fenevadmegpillantásakor.

Máté elmesélte, hogy út közben a csapat tagjai állandóan szekírozták aszállítmány miatt. Két alkalommal - Montrealban és Frankfurtban - éjjelre



a szállodai szoba mosdójába helyezte a kajmánt. Ilyenkor a szobatársávalgyűlt meg a baja, aki nem mert a mosdóhoz menni, mert rá különösképpmérges volt az állat. A Ferihegyi repülőtéren volt az utolsó komplikáció,amely végül úgy hárult el, hogy Máté saját maga adott állategészségügyi

papírt a kajmán beléptetéséhez.Otthon Rózsika tiltakozása miatt kissé sunyi ábrázattal osontam be a

szobába, és azt mondtam az új szerzeményre: gyík. A kajmánbébi akkor18 cm hosszú volt. Rövid töprengés után ideiglenesen egy nagyobböntöttüveg medencét rendeztem be a számára. Volt benne száraz rész ésvíz is. Feleségem a második éjjel felébresztett, hogy csináljak valamit,mert a gyík belefullad a vízbe. Félálomban megnyugtattam, hogy nincssemmi baj. Az állat maga ment bele, mert ez vízigyík. Kajmánom jó

másfél hóna pig ezzel a fedőnévvel élt inkognitóban, de amikor egyalkalommal Rózsika jobban megszemlélte a jószágot, kissé borzadva jegyezte meg, hogy a gyíknak a szeme és a pofája olyan, mint egykrokodilé. Jóváhagytam megállapítását, és berendeztem a hüllő újlakosztályát, egy 70 cm hosszú régi akváriumban. A hátoldal és az egyikkis oldal sziklákkal volt beépítve, az alapterület szabálytalan vonal menténkét részre volt osztva vizesmedencére és a vízből kiálló, cementből éssziklákból épített padozatra. A vizes rész üvegfenekébe lyukat fúrattam és

epokittal vízleeresztő kis rézcsapot ragasztottam bele. Így könnyű volt atisztítása, mert a piszkos vizet leeresztettem, egyszer-kétszer átmostam,majd elzártam a csapot, és a medencét ismét feltöltöttem vízzel.

Teljes pompájában üzemelt az akva-terrárium. A sziklákon nedvességetkedvelő növények kúsztak, a „vízigyík" hol a lámpa alatt napozott, hol a25 °C-ra fűtött vízben fürdött, és akkor következett be a lebukás. Egykollégánk jött vendégségbe hozzánk, aki tudta, hogy Máté kajmánt hozottnekem, viszont nem tudta a vízigyíkot. Rózsika eresztette be, és ő már az

ajtóban harsányan érdeklődött: „Hogy van a kis krokodil, amit Fenyvesihozott?" Én ebből mit sem hallottam, csak nejem méltatlankodásárafigyeltem fel. Végén azután egy-két pohár bor után abban maradtunk: hamár egyszer itt van és már ennyit költöttem a berendezésre, akkormaradjon. El is kereszteltük Plútónak.



Plútó kezdettől fogva mogorva állat volt. Érkezésekor sovány,legyengült állapotban volt, nagy fejét alig bírta tartani vékony nyakán, deahogy ujjammal hozzáértem, akkorát harapott bele, hogy dőlt belőle a vér.Egy hétig hiába kínáltam hallal, ebihallal, marhaszívvel, semmit sem

evett. Mikor egy nagyobb földigilisztát pottyantottam medencéjébe, aztazonnal bekapta és lenyelte, a következő gilisztát pedig már majdnem acsipesszel együtt rántotta ki a kezemből. Pillanatok alatt felzabálta azösszes gilisztát. Kigömbölyödött hasának látványa engem is

megnyugtatott. Ettől kezdve bármit nyújtottam felé csipesszel, mindent bekapott. Hamarosan szétrágta az akvárium fűtő üvegcsövét a benne levő220 volttal együtt, de semmi baja sem történt. Az új melegítőt viszontóvatosságból ólomcsőbe raktam. Plútó hetente egyszer -kétszer kapottenni. Rohamosan nőtt és hízott. Összeharapdálta terráriumának növényeit,és a kezdetben kis őserdei tájnak tűnő terrárium rideg sziklamedencévéváltozott.



30 cm hosszú volt, amikor apró, melegvízi bordás, tornyoscsigákatkaptam Püspökfürdőről. Arra gondoltam, mivel Plútónak úgyis fűtöm avizét, egy éjszakára beteszem őket a medencéjébe, és másnap majd

berendezem akváriumukat. Ettől a művelettől azonban mentesültem.Reggelre egyetlen példány sem volt belőlük, az éj folyamán Plútó megetteaz apró, alig mozgó csigákat.

Egy év sem telt el, Plútó úgy megnőtt, hogy már alig bírta ma gát bepréselni vizesmedencéjébe. Új, tágasabb helyet kellett számára biztosítani. Sok tervezgetés után végül is egy műanyaggyermekfürdőkádat vettem, melyet a szoba közepére a padlóra helyeztem.Feleségem először megdermedt, mikor megpillantotta a fehér kádat és

benne a kajmánt, de aztán hozzászokott az újszerű megoldáshoz.

Új korszak kezdődött a krokodilnevelésben. A gyerekkádból nemlehetett a vizet leengedni, ezért minden tisztogatás alkalmával ki kellettszednem belőle Plútót, és át kellett raknom a fürdőszobai nagy kádba,majd onnan megint ki kellett vennem, és vissza kellett helyeznem a kiskádba. Ez a művelet eleinte úgy tör tént, hogy egy hirtelen mozdulattalegyik kezemmel elkaptam a nyakát, másik kezemmel a farkát. Anyakfogást nem volt ajánlatos elhibázni, mert az etetések alkalmávaltapasztaltam, hogy mekkorákat tud harapni. Néhány hónap múlva azonban

már nem lehetett ezzel a módszerrel kifogni, mert az ő reflexei jobbaklettek az enyéimnél. Néhány alkalommal sikerült ugyan becsapnom úgy,hogy egyik kezemet az orra előtt mozgattam, a másikkal ezalatt nyakonragadtam, de erre a cselre is hamarosan rájött, és azután csak azt a kezemetfigyelte, amelyikkel el szoktam kapni. Ezután új módszert találtam ki.Hosszabb bot segítségével rongyot raktam a fejére, hogy szemeit befedje.Csodálatos bárgyúsággal tűrte egy darabig ezt a műveletet. Így aztánnyugodtan alkalmazhattam a kifogásoknál a nyak- és farokfogást.

Az állat egyre többet evett, egyre gyakrabban kellett tisztítani a helyét ésamellett rohamosan nőtt. A gyerekkádból már ki tudott mászni, éstöbbször előfordult, hogy éjjel nagy loccsanásokra ébredtem; mire lámpátgyújtottam, Plútó már a heverőm mellett mászkált. Ha ilyenkormegfogtam, nyögéshez és vakkantáshoz hasonló hangokat adott. Amikor

pedig visszaraktam a kádba, akkorát csapott a farkával, hogy még a plafon



is vizes lett. Elhatároztam, hogy vaskeretes dróthálót (tetőt) készítek a kádfölé. Egyszer még hagytam, hogy éjjel kimásszon a helyéről, mert hang ját

fel akartam venni magnóra. A hangfelvétel megtörtént, és a nehéz,vaskeretes dróthálóból készült tető rákerült a kádra. Plútó mérgébenéjjelente kilocsolta a vizet a kádból: reggelre úszott a szoba. Ettől kezdve arongyot is alig lehetett a fejére tenni, mert az ujjnyi vastag keményfa bototegy harapással kettéharapta, amint a fejéhez közelítettem vele.

Még egy év sem telt el, és Plútó a gyerekkádat már hosszában végigérte.Egy alkalommal a sertésvágóhídon vizsgálat közben lihegve váltott leegyik kollégám, és röviden közölte, hogy azonnal menjek haza, mert

anyósom telefonált, hogy a kajmán megszökött, nincs a lakásban.Idegesen rohantam haza, és mivel minden ajtó tárva-nyitva volt, először alakóház folyosóit fürkésztem végig eredménytelenül. Utána a háromszobát, konyhát és az összes mellékhelyiséget, de Plútó sehol sem volt.Megint kirohantam a folyosóra, a ház udvarát is átnéztem, hátha leesett amásodik emeletről. Végül megint a szobákban kerestem. Még olyantárgyakat is felemeltem, amelyek alá el sem fért volna. A ruhásszekrénymögött a padlón elfektetve hengeres fémtokban vetítővászon volt. Egyszer



már odébb is löktem, de akkor nem vettem észre semmit. Most, hogyfelemeltem, Plútó ott volt alatta. Lábait maga alá húzta, felülről semmisem látszott belőle.

A gyerekkád után egy méter hosszú, vasvázas terrárium következett. Négy állatorvos kollégám alig bírta felhozni a második emeletre.(Tüdőgyulladás miatt feküdtem éppen és látogatóba jövő kollégáim ezzela meglepetéssel kedveskedtek nekem.)

A terrárium eredetileg óriáskígyó számára készült és ezért át kellettalakítani. Egy év telt el, amíg a vízcsappal leereszthető be tonmedence, acementpadozat és a fölfelé nyíló üvegajtó elkészült. Nagymegkönnyebbülés volt számomra, amikor Plútó az új helyére került, mertnem kellett többet a kádból kifognom.

Ebben az időszakban két-három hetenként törpeharcsával etettem,melynek háti tüskéjét és a két tüskés mellúszóját fejével együtteltávolítottam. Az így elkészített halból 10-15 darabot fogyasztott el.

Plútó egyre kövérebb és mogorvább lett. Sokszor minden látható oknélkül akkorát harapott a plutóriumnak elkeresztelt terrárium betonjába,hogy több foga kitörött. A kitört fogak azon ban hamarosan újra kinőttek,mert a krokodilfélék fogai úgy nőnek, akár az ember körme.

Egy év sem telt el, és kajmánom az új terráriumát is végigérte, egyre

kövérebb és szélesebb lett. Vizesmedencéjébe alig tudott már bemászni.Egyik reggel hanyatt fekve, döglötten találtam vízmedencéjében.Valószínűleg éjjel csúszott bele, hanyatt esett és nem tudott megfordulni.Vergődése közben tüdejébe ment a víz és így fulladt meg. Megmértem: afejétől a farka hosszáig 1 méter és 10 centiméter volt. Élt 5 évet.



Egy zuglói albérlet

Egyetemi hallgató koromban Csörge nevű barátommal elindultam

albérletet keresni. Zuglóban, az Istvánffy utcában nagy nehezen találtunkegy külön bejáratú szobát. Háziasszonyunk, Hilda néni - mit sem sejtve -csak azt kötötte ki, hogy nőket nem vihetünk föl a szobánkba. Állatokrólszó sem esett.

Szépen indult az új albérlet. Főbérlőink nagyon meg voltak elégedvevelünk, mert a telet fűtés nélkül, szép csendben átfagyoskodtuk, és csakakkor ordítottunk nagyokat, amikor este befeküdtünk a jéghideg ágyba.

Közeledett a tavasz, és nőtt bennem a sóvárgás valamilyen állat után.

Atyám egyik levelében „gyászjelentést" küldött: holtan találta azt avöröshasú unkát, amelyet kilenc évvel ezelőtt ebihalból neveltem felotthon, Kemenespusztán. Nyaranta az erkélyen levő vizeshordóbantartottuk, s ilyenkor önellátó volt, azaz nem ka pott enni. Télen fűtöttszobában, akváriumban lakott. Elesége akkor néhány alkalmi légy mellettfőként tejkukac (Enchytraeus) volt. Élt kilenc évet - ha az ebihal stádiumotis beszámítjuk. Halálának híre elszomorított, mert szerettem volnafelhozni Pestre szegény öreget.

Az első akváriumok Májusban a Rákos-patak környéki halastavaknál jártam, amikor egyhalászgató gyerek kb. 5 cm-es kis csukát fogott. Gyorsan megvettem tőleegy forintért. Még aznap berendeztem egy 5 literes akváriumot a csukánakés annak a két kis naphalnak, amelyeket az akváriummal együtt vettem.Hilda néni és férje el voltak ragadtatva a látványtól. (Azt hiszem, előszörláttak ilyet életükben.) Büszkék lehettek albérlőikre, mert mindenvendégükkel bekopogtak hozzánk akváriumot nézni. A csuka eleinte anaphalakra is rárontott, de bekapni nem tudta őket, azok pedig nemtörődtek vele. Sokszor az üvegen látható tükörképe után kapdosott.Általában szélhajtó küszökkel etettem: az élettelen kishalat csipesszel eléjetartottam, ő meg bekapta. Hamarosan még az üres csipeszhez is odakapott.Ha éhes volt, színe kihalványodott, etetés után pedig megsötétedett.Meglehetősen falánk állat volt. A kb. 2 cm-es küszökből két-három



darabot, de az egészen kicsikből hat-nyolcat is megevett. Három hét múlvameg lehetett már simogatni, nem úszott odébb. Annyira megszokta acsipesszel való etetést, hogy amikor beraktam hozzá egy élő küszt,napokig nem ette meg, pedig éhes volt. Csak akkor kapta be, amikorkihalásztam és csipesszel elébe tartottam. Sajnos a takarmányhalakkal

behurcoltam a darakórt és egy hónap múlva elpusztult a kis csukám.Az albérleti akvarisztikában ezután néhány hónap szünet következett.Ősszel újult erővel kezdtem akvarizálni. Vettem egy 40 literes

akváriumot, és a szobánkban levő kórházi, bádog éjjeliszekrényre raktam.Hilda néni elsápadt, amikor meglátta. Enyhíteni szerettem volnaszenvedésein, ezért kértem, adja el nekem a bádogkasznit.

A szellőzőmotort a szekrény alsó, zárt részébe szereltem - az éjjeliedényhelyére. Ezután kísérleteket kezdtem hazai halakkal, amelyek közül alegtöbb gondot a balkáni csík, a felpillantó küllő és a selymes durbincsokozta. Ezek a halak, amellett hogy oxigénigényesek, még ahőmérséklet-változásra is rendkívül érzékenyek. Az utóbbi két faj ráadásul

nagyon ijedős is volt. Előfordult, hogy a lámpa bekapcsolásától vagy azakváriumba merülő hálótól megijedve valamelyik hirtelen felugrott ésélettelenül merült alá.

Néhány gyík és majdnem vipera isA következő év tavaszán az 5 literes akváriumot terráriummá alakítottamát. Ez nem volt bonyolult művelet: a vizet kiöntöttem belőle, mohátraktam az aljába, egy kis üvegtálba vizet tettem, belehelyeztem néhány



fürge és faligyíkot és az akváriumot üveglap helyett egy dróthálóvalzártam le. Hamar kiderült, hogy ez nem a legtökéletesebb megoldás.Másnap délután, amikor hazajöttünk az egyetemről, Hilda néniújságpapírba csomagolt, szétroncsolt fürgegyík-tetemmel fogadott

bennünket, s kissé sápadt, de büszke arccal közölte: egy hasábfával verteagyon hálószobájukban. Felzaklatott lelkiállapotban közöltem vele: a gyíkaz újonnan létesített terráriumunk egyik lakója volt, és csúnya dolog voltagyonverni. Ha legközelebb megint talál ilyet, terítsen rá porrongyot,fogja meg vele, tegye egy befőttesüvegbe és az üveget takar ja le aronggyal. Két nap múlva diadalmasan fogadott bennünket egy

befőttesüveggel, benne egy másik gyíkunk, de élve. Nyáron egy hónapra bevonultam katonának Böhönyére. Nagyon

örültem annak, hogy ide kerültem, ugyanis azon a vidéken él a keresztesviperának (Vipera berus) egy fekete változata, s nagyon szerettem volnaegy ilyet látni - sőt, fogni. A táborban mindenféle rémhírek keringtek aviperákról. A kiskatonák naponta számos szerencsétlen lábatlan gyíkotvertek agyon halálfélelemmel fűszerezett izgalmak közepette. Mindenszabad időmet viperák keresésével töltöttem, de hiába.



Találtam rézsiklót, lábatlan gyíkot, békákat, de viperát egyet sem. Nemsokkal megérkezésem után fogtam egy süldő erdei pockot. Egy üreskompótos-üvegben bevittem a sátrunkba, ahol rajtam kívül még tízállatorvostan-hallgató lakott. Az első este valaki rádobta a csizmáját azüvegre, amely felborult, a pocok kiszökött, és ő is a sátrunkban vert tanyát.Éjjelente hol ebben, hol abban a szalmazsákos ágyban hallottukmotoszkálni. Lakótársaim között pánik tört ki. Félálomban nagyokatordítottak, ébren pedig engem átkoztak. Minden este láttuk, hallottuk a kisrágcsálót, de megfogni nem tudtuk.

Mire elérkezett a leszerelés várva várt napja, tizenöt békát, két gyíkot ésegy rézsiklót gyűjtöttem össze. Fajonként különválasztvavászonzacskókban tároltam őket, s egy szép kiállítású, nagy

papírdobozban vittem magammal az egészet a teljes katonai felszerelésmellett. A leszereléshez Kaposvárra utaztunk. Útközben át kellettszállnunk, s ekkor szörnyű dolog történt. Már elindultunk, amikor észbekaptam: a békás csomagot a másik vonaton felejtettem. Minden állomásonleugrottam és az állomásfőnökhöz rohantam. Izgatottan belefogtam:„Ottfelejtettem a másik vonaton egy csomagot, nagyon értékes..." - devégigmondani seholse tudtam, mert máris indult tovább a szerelvény, épphogy futva elértem. Az állomásfőnökök mindenhol utánam kiabáltak: „És

mi volt benne?" Én meg a futástól kifulladva, hörögve kiabáltam vissza:„Kígyó, béka!" Képzelem, miket gondolhattak magukban rólam. Szívesenvégignéztem volna azt a jelenetet is, amikor a szerencsés megtalálókibontja a csomagomat!

A zuglói albérletben ismét átvészeltünk egy telet fűtés nélkül. Aszobába behozott pohár vizet negyedórán belül meg kellett innunk,különben megfagyott. Az akvárium fedőüvegéről időnként letördeltük ahalak közé lógó jégcsapokat. Szerencsére hazai halak voltak, bírták ők is a

hideget. Az akvárium egyébként csak azért nem fagyott be, mert a nagyteljesítményre állított szellőztetőkészülék légbuborékai állandómozgásban tartották a vizet.

... milyen nehéz megélhetés ezA következő tanév kötelező, egyhónapos gyakorlatát sikerült érdekesebbétennünk Csörge barátommal. Kotlán professzor támogatása révén elértük,



hogy csak két hétig kellett állami gazdaságban dolgoznunk, a másik kéthetet a Fővárosi Állatkert állatorvosa mellett tölthettük.

Az állatkerti gyakorlat jól kezdődött. Jelentkeztem az állator vosnál.Alig mutatkoztam be, máris er élyesen rám szólt: „Kiskomám, hozd atáskám és gyere!" Orvosi táskája tömve volt külön böző űrtartalmúfecskendőkkel, s minden olyan gyógyszerkészítmény megvolt benne, amitinjekció formájában be lehet adni.Mire észbe kaptam, egy bedeszkázott oroszlánketrec előtt álltam, ahonnanförtelmes büdösség tódult kifelé. „Már harmadik napja nem nyúl ahúshoz" - mondta az egyik ápoló. „Na, kiskomám, te csak gyere utánam,és hozd a táskát" - hallatszott valahonnan. A hang után néztem, azállatorvos akkor mászott guggolva befelé egy oldalsó csapóajtón keresztül

az oroszlánketrecbe. Melegem lett egy kicsit, de ha ő bement, akkor én is bemegyek! Egy nőstény oroszlán feküdt a nézőtér felőli rács mellett.Lapockája és az ágyéka táján egy-egy kötél volt átvetve, s a nézőtérről kétembercsoport a kötelekkel a rácshoz húzta az állatot. Feje, nyaka, lába és afarka szabadon volt. Az állatorvos lábujjhegyen odasompolygott azoroszlánhoz, és egyik ujjával megbökte a farát. A páciens nagyot ordított,s a mellső lábával hatalmasat csapott felé. Egyszerre ugrottunk acsapóajtóhoz, de egyszerre nem fértünk ki. A nézőtérről egy köteles ember

rosszallóan megjegyezte: „Nem kell ugrálni." Az állatorvos még kétszerfarba bökte az oroszlánt. Minden bökésre akkorát ugrott - az állatorvos -,hogy ő ért előbb a csapóajtóhoz, pedig én voltam közelebb hozzá. Egyszermég a táskát is kiverte a kezemből. Az oroszlán körül kellettösszeszedegetnem a gyógyszereit. Hirtelen rám szólt: „Gyógyszert,fecskendőt!" Találomra kivettem egyet a táskából és odaadtam. Fölszívtaa folyadékot a fecskendőbe, és belevágta az állat farába. Az oroszlánordított, csapkodott, mi meg ugráltunk. A rácson kívül valaki kitalálta,

azért mérges a beteg, mert túl erősen szorítják a kötéllel. Meglazították aköteleket, és csak akkor vették szorosabbra, amikor a felbőszült állategy-egy injekció után nekünk akart ugrani. Végre elfogytak agyógyszerek. Legszívesebben elsőnek másztam volna ki a ketrecből, deudvariasság is van a világon! Az orvos már kint volt, én meg a csapóajtóelőtt négykézláb hallgattam szavait:„Látod, kiskomám, milyen nehézmegélhetés ez!"



Az év vége felé másodmagammal elszegődtem egy kisiparoshoz, akielvállalta az állatkert újonnan létesült trópusi akváriumrészlegében azakváriumvázak beüvegezését. Most láttunk először üvegvágást ésgittelést. Estétől reggelig dolgoztunk volna. Főnökünk első két napmegmutatta, mit és hogyan kell csinálnunk. Míniumos lenolajjal bekentüka vázak belső felületét. Az alaposan átgyúrt, míniumos gittből hurkákatkészítettünk. Az akvárium egyik oldalának vázát ezzel végigraktuk,ráfektettük az üveglapot, és egyik lábunkkal - rongyot téve a cipőnk alá -nyomogattuk be a gittbe. Közvetlenül a váz mellett az üveglaponolyasforma mozgásokat végeztünk a lábunkkal, mintha parkettátvikszelnénk. Mire nagyjából helyére került az üveg, a gitthurkák felekinyomódott a váz mellett.

Munkaadónk a harmadik naptól kezdve nem jött be. Vártunk rá néhánynapig, aztán elkezdtük nélküle. Szerencsére a vastag üveglapok nagyjábólméretre voltak vágva, csak a sarkoknál kellett utánaigazítaniharapófogóval. Eleinte féltünk ettől a művelettől, de miután összetörtemegy nagy üvegtáblát, elmúltak a gátlásaink.

Mire viszontláttuk főnökünket, kb. harminc, 200 literes akváriumot beüvegeztünk. Nagy nehezen kifizette szerény napszámunkat. (Azenyémből persze levonta az eltört üveglap árát.) Azóta nemegyszer jó

hasznát vettem az üvegezőkurzusnak, ha valamelyik akváriumomnakkitörtem az oldalát.

Veszélyes gyíkászás

,,... az őrség felszólítás nélkül lő!"

Pápai nagynénémtől elkunyeráltam egy stelázsinak nevezett állványt, ésterráriummá alakítottam át. Ősszel ebbe költöztettük be albérletünk elsőkígyóját, egy szép kockás siklót, amely fél évi koplalás után most evettelőször három kis halat, mert fűtetlen szobánkban a hideg miatt csakvegetált. (Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy ha a kígyókhosszabb ideig nem esznek, nemcsak soványabbak lesznek, hanemrövidebbek is.)



A terrárium benépesítése tervének következő lépéseként egy homoki gyík begyűjtése szerepelt. Pest környékén ismertem egy jó homokbuckásterepet, ahol sok homoki gyík szaladgált. Mint aki biztos a dolgában,elindultam taurikás terepemre. (Lacerta taurica a homoki gyík latin neve.)Felszerelésem egy kézi kisásó és néhány üres konzervesdoboz volt,melyeket bőr oldaltáskában vittem magammal. Úgy terveztem, hogy hanem tudom megfogni a gyíkot, akkor egyszerűen kiásom rejtekéből. Avillamos végállomásától gyalog folytattam az utat, majd jobbra fordultamaz országútról, és máris hely ben voltam. Vetődésre készen, lassan ban-dukoltam a homokbuckák között. Feszült figyelemmel néztem lefelé ahomokra. Minden pillanatban vártam a találkozást a keresett gyíkkal, deegészen más történt. Talán 10 perce gyíkászhattam, amikor hirtelen rám

kiáltottak: „Állj!" Fölnéztem: egy géppisztoly csöve szegeződött ahasamnak, mögötte egyenruhás katona állt. Megmotoztak, igazoltattak,aztán megmutatták az arasznyi kis fekete táblát az egyik homokdombtövében. Ez állt rajta: „... az őrség felszólítás nélkül lő!" Öt-hat főből állókészültség jött értem. Nekem szegezett géppisztolyokkal vittek alaktanyába. Út közben több ilyen táblácska mellett is elhaladtunk, azországúton pedig a becsületes polgárok borzadva mértek végig. Alaktanya mélyén egy rácsos szobába tereltek. A helyiségbe belé pő

százados már az ajtóból rám kiáltott: „Magát az igazság szerint le kellettvolna lőni!" Kellemetlen órák következtek számomra azután, míg bebizonyosodott

ártatlanságom és egy géppisztolyos őr egészen a villamosmegállóig kísért.A kiskatona vidáman mesélte, hogy neki is vannak akváriumai, deajánlotta, hogy ide azért ne jöjjek többé gyíkot keresni.

A tengeri akvárium

Akvarisztikai sikereinken felbuzdulva tengeri akváriumot rendeztünk beegy kb. 10 literes öntöttüveg medencében. Az állatkertben fillérekértlehetett kapni valódi földközi-tengeri vizet, melyet a tengerjáró hajókhoztak magukkal ballasztként. Ha az állatkert igényt tartott rá, akkor nemengedték ki a tengervizet a Dunába, hanem a csepeli kikötőből a Tejipa ri



Vállalat tejszállító autói behordták az állatkertbe. Az első fordulóvalérkező víz mindig kissé tejes volt - gondolom, másnap a tej lehetett kissésós.

A tengeri akváriumnál nagyon fontos a víz fajsúlyának ellenőrzése,mert a tengervíz a párolgás következtében besűrűsödik. Először nagygondban voltam emiatt, ugyanis nálunk nem gyártanaktengervíz-fajsúlymérőt, de aztán rájöttem, hogy a vizeletfajsúlymérő jól

beválik erre a célra is. Első tengeri akváriumomat a Földközi-tengerbőlszármazó két virágállattal, egy ékköves rózsával (Bunodactis verrucosa) ésegy kisebb, hússzínű tengeri rózsával, aktiniával népesítettem be. A vízfajsúlya 15 °C-on 1,027 volt. Kéthetenként csapvízzel pótoltam azelpárolgott vizet.

A jól beállított víz fajsúlyát úgy is megtarthatjuk, hogy az akváriumoldalán vékony csíkkal megjelöljük a víz szintjét, és alkalmanként a jeligcsapvízzel pótoljuk az elpárolgott vizet. (A kelleténél hígabb vizet nem

jódozott konyhasó-oldat hozzáadásával sűríthetjük.) Virágállatainkat hetente kétszer kis tubifexcsomóval etettem. A

lemerülő ennivalót üvegpálca segítségével irányítottam karjaik közé.Ékköves rózsámnak alkalmanként kishalat és tonhaldarabot is adtam.Amikor jól érezték magukat, akkor egy kőhöz ta padva szépen kinyíltak és

egy helyben maradtak. Mászkálni akkor kezdtek, ha valami rendellenességvolt az akváriumban. Leggyak rabban a víz sűrűsödött be, vagy a bomlástermékek halmozódtak fel a megengedettnél nagyobbmennyiségben, ami aztán a víz kémhatásának (pH-értékének) eltolódásátis maga után vonta. Ez utóbbi jelenség az édesvízi akváriumoknál is sok

bajt okozhat. Legegyszerűbben úgy védekezhetünk ellene, hogy havontavagy ha kell, akár kéthetente a víz egyharmad részét ugyanolyan hőfokú,friss vízzel lecseréljük. (Az állatok viselkedéséből tudjuk megálla pítani,

hogy mikor van erre a műveletre szükség: a halak ilyenkor bizonytalanul,dülöngélve úsznak, uszonyaik berepednek, a víz felszíne közelébentartózkodnak: a tengeri rózsák gyakran változtatják helyüket,„összeesnek", nem esznek stb.)

Tengeri akváriumban a vízinövényeknek (algáknak) oxigéntermelésszempontjából nincs jelentőségük, sőt a pusztuló algák elvonják azoxigént, ezért nagyon fontos a megbízható szellőztető-motor. A



tengervíznek nem szabad érintkeznie fémmel vagy míniumos gittel sem.Ma, a ragasztott medencék korában ez már nem probléma, de régebben a

bitumenes, méhviaszos-gyantás szigetelés tökéletlensége sok bajnak voltaz okozója.

Az akvarisztika szempontjából primitív viszonyok között létrehozottsaját kis „Földközi-tengerünkre" roppant büszkék voltunk. Órák hosszatnézegettük Csörge barátommal. Akkor még egyikünk se látott tengert ésannak most egy valódi darabja ott volt kis albérleti szobánkban. Talánazon sem csodálkoztunk volna, ha „dagálykor" kicsurog a víz azakváriumból. (Ékköves rózsám és társa 16 évig élt nálam, és akkor

pusztult el, amikor tizenhat év múlva utoljára hoztam vizet az állatkertből.Talán egy rézcsavar esett az állatkerti víztárolóba, talán más módon

romlott meg a víz, nem tudtam megállapítani.)

Fogjunk keresztes viperát!

A nyári szünidő első napjait felajzott lelkiállapotban töltöttem. AmikorKotlán professzor az én kiszállási papíromat is aláírta, végleg eldőlt, hogyJanisch Miklós barátommal kullancsgyűjtés címén a Sátor -hegységbe

mehetünk viperászni. Ez így kissé furcsán hangzik, dehát a ParazitológiaiIntézetnek kullancsok kellettek, nekünk viszont keresztes viperák. Addigmég sosem volt kezemben vipera, az pedig, hogy terepen sikerüljönkeresztes viperát fognom, elérhetetlennek tűnő vágyaim között szerepelt.Lázasan készülődtem. Erős vászonból zacskókat és lábszártekerőketvarrattam, s mivel abban az időben még azt hitték, hogy viperamarásalkalmával sok alkoholt kell inni, vettem egy kis üveg rumot, mertnagyobbra már nem futotta. Úgy látszik, szüleim is megrémültek a

tervezett kirándulástól, mert fél liter pálinkát küldtek - de ezt már útközben a vonaton megittuk. Végül, hogy mindenkit megnyugtassak,rézsiklókon gyakoroltam a viperafogást, ahogy azt Miklós barátomelmagyarázta és megmutatta. Mert a viperát nem lehet akárhogymegfogni, könnyen megsérül, és akkor sohasem fog enni a terráriumban.Legjobb, ha a nyakánál lenyomjuk egy bottal, és a farkánál fogva kézzelfelemeljük. Arra viszont vigyázni kell, hogy tényleg a nyakát szorítsuk le



és ne a fejét, mert a vékony koponyacsontok könnyen eltörhetnek. A bottal pedig addig tartsuk a nyakát lenyomva, ameddig a farkát kb. ahosszúságának megfelelő magasságig fel nem emeltük a levegőbe.(Különben belénk mar.) Ha már a levegőben lógatjuk, nyert ügyünk van,mert a viperának olyan gyenge az izomzata, hogy ilyen helyzetben nemtud a farkához kapni. Azt ugyan megcsinálja, hogy saját testén szép lassanfelmászik a farkához, de ha közben odafigyelünk és megrázzuk, lecsúsziksaját magáról.

Mire eljött az indulás várva várt napja, hozzánk társult még egy barátunk, aki szintén szeretett volna viperát fogni. Egy egész éjjelen áttartó utazás után Sátoraljaújhelyen átszálltunk a füzérkomlósi kisvasútra.Hangulatos utazás volt. A kocsik olyan lazára voltak kötve, hogy a vonat

eleje már javában ment, mikor a hátulja még állt, és az utolsó kocsi -amelyben mi is voltunk - hirtelen akkorát rándult, hogy majdnem kivittüka kocsi végét. A kis gőzmozdony közben megállt egy patak felett és vizetszivattyúzott magába. Legtöbbször olyan lassan döcögtünk, hogy menetközben le-leszálltam sárgahasú unkákat gyűjteni a sínek melletti

pocsolyákból.Miklóst annyira ismerték már azon a vidéken, hogy mikor

Füzérkomlóson felkéredzkedtünk egy lovasszekérre, a kocsis így kiáltott

fel: „Megjöttek a viperások!" Utunk végén, Hollóházán jelentkeztünk ahatárőrségen. A parancsnok, aki már benősült a faluba, összehívta akatonákat és emígyen szólt hozzájuk: „ Nézzék meg jól az elvtársakat,nehogy nekem behozzák valamelyiket a határról, mert akkor...!" Ezután ahatárőrök egymást túllicitálva kezdték mesélni, hogy hol, mikor, mekkoraviperát láttak. Végül a parancsnok, mivel viperavonalon már nem tudottérvényesülni, kezével mintegy félméterest mutatva, elborzadt ábrázattalközölte, hogy ekkora barna békát lőtt agyon pisztollyal a határ közelében.

A következő napokban elkezdődött a viperavadászat, egyelőreeredménytelenül. (Nagyon nehéz a vipera közelébe jutni, mert általában őveszi észre előbb az embert és villámgyorsan elmenekül.) Pár nappalkésőbb Miklós fogott egy hím példányt, majd egy helybeli atyafi hozottnekünk egy bevágott ág közé csíptetett, nagyobb nőstényt, melynek több

bordája eltörött a „speciális" szállítás következtében. Már elkeseredtem,hogy én még nem is láttam viperát. De még aznap délben, mikor a



legnagyobb melegben kapaszkodtunk fölfelé a Pál-hegy meredek oldalán,és kifulladva megálltam egy pillanatra pihenni, surranást hallottam magammögött. Hátranéztem és a száraz falevelek és a fű mozgásából láttam, hogyvalami nagyon gyorsan megy lefelé. Odaugrottam, és az utolsó pillanatbana szakadék szélén, egy bokor tövénél lenyomtam a villás botomat, szintetalálomra. Csak ezután derült ki, hogy egy nagy keresztes vipera farkátnyomtam le, amely a botomba harapdált és ráfröcskölte mérgét. Egyelőrenem tudtam kézbe venni, mert ehhez a nyakánál kellett volna lenyomni.Ha felemelem botomat a farkáról, abban a pillanatban ledobja magát aszakadékba. (Ezért jó, ha két botunk van.) Kiabáltam a többieknek.Egyikük botjával lenyomta a vipera nyakát, én pedig a farkánál fogvafelemeltem. Furcsa érzés volt, bele is izzadtam, ekkor fogtam életemben

először viperát. Méghozzá nem is akármilyet: 68 cm hosszú, nőstény példányt. (A nőstény farka a tövétől kezdve fokozatosan elkeskenyedik,háta vörösesbarna, torka fehér; a hím farka hosszabb, a töve után előszörmegvastagodik és csak utána vékonyodik el, háta ezüstszürkés színű, torkafekete.) Nagy volt az örömöm. Óránként kibontottam viperámvászonzacskóját és gyönyörködtem benne. Hazafelé a vonaton, hogy nefázzon és jobban érezze magát, zacskóstul az ingem alá dugtam, a„keblemen melengettem". (Vászonzacskón keresztül nem harap!)

Az albérlők albérlői

A viperám barátom terráriumába került. Mi egyelőre egy vízisiklóvalgyarapodtunk, de a szerencsétlen jószág megevett néhány unkát, ésmérges mirigyváladékaiktól másnapra elpusztult. Szereztem helyette egyserdülő parlagi viperát. (Régebben rákosi vipera volt a becsületes neve, de

aztán átkeresztelték először rákosréti viperának, majd, a biztonság okából, parlagi viperának. Én a magunkét Félixnek neveztem el.)

Félix megjelenésével kezdődött el az albérlet aranykora. Félixünk hátánlevő cikcakkos rajzolat látványa Hilda néniben felszínre hozott valamit azösztönös kígyófélelemből. Takarítás közben állandóan azt fejtegette, hogymérges kígyót nem enged a lakásba hozni. Alig győztem megnyugtatni,hogy Félixünk barátságos jószág. Egyik éjszaka ugyan okozott egy kis



nyugtalanságot. Éjfélkor, lámpaoltás előtt még egyszer látni kívántam akedvencünket, de a terráriumot üresen találtam. Mindent kirámoltam

belőle, de Félix nem volt benne. Mit volt mit tenni: fölébresztettemCsörgét és közöltem vele a rideg tényeket. A vártnál nagyobb pánikbaesett. Mivel én a reggeli vonattal haza akartam utazni Győrbe, őkétségbeesett kesergésbe fogott: „Te elutazol, itt hagysz engem aviperával, ő megmarja Hildát, engem lecsuk nak"...

Ha egy nagyon limlomos szobában kiszökik egy kis méretű állat, akkorcsak a precíz, szisztematikus kutatómunka segíthet. Elkezdtük a szobátátlós irányban átkutatni. Az ilyen munka bizonyos fokú óvatosságot isigényel, még akkor is, ha nem viperáról van szó, mert a keresett állatsokszor a felgyűrődött szőnyeg vagy PVC-padló ránca alá bújik, és

könnyen agyontaposhatjuk. Reggel négy óra körül még mindig kerestük, pedig már legalább tizedszer „göngyöltük fel" a szobát. Ekkor tekintetemrátévedt az asztalon álló, gömbcsuklós lámpára, melynek a talpán egy kislyuk volt. Józanabb állapotban kizártnak tartottam volna, hogy azon egyvipera beférjen. Most mégis azt mondtam Csörgének - aki közben egyresápadtabb lett -, hogy szétszerelem a lámpa talpazatát, és ha itt sem leszmeg Félix, akkor igazán nagyon sajnálom. Feszült percek következtek,mert néhány berozsdásodott csavart csak többszöri nekirugaszkodás után

tudtam kicsavarni. Végre szétesett a lámpa talpazata és nagymegkönnyebbülésünkre a drága jó Félix ott volt a gömbcsukló körülösszecsavarodva.

Helga, Tekla, Paszkál, a három viperanövendék

Janisch Miklósnál leszült az a keresztes vipera, melyet Hollóházánágrepedésbe csíptetve kaptunk. Nagy örömömre az újszülött kis

viperákból hármat nekem ajándékozott, és ez alkalomból szerény névadóünnepélyt tartottunk albérletünkben: a Helga, a Tekla és a Paszkál nevetkapták; nagyságukban, színárnyalatukban és rajzolatukban észleltkülönbségek alapján. Azt sajnos nem mondhatom, hogy nevükrehallgattak volna, ugyanis a viperáknak nincs hallószervük. (Leírásokszerint földrengés előtt 12-14 órával a terráriumban tartott állatok nagyonnyugtalanok, sokat sziszegnek és összevissza mászkálnak. Valószínűleg



csontjaik és folyadékkal telt szerveik pl. az epehólyag segítségével fogjákfel a földrengést megelőző finom geofizikai változásokat, a rezgéseket és amágneses hullámokat. Ugyancsak a talaj rezgéseit érzékelve észlelik azember közeledését is, ha nem lépkedünk elég óvatosan.) A mi viperáinknagyon nyugodtan viselkedtek, csak Hilda néni lett egyre nyugtalanabb.Egyfolytában hajtogatta, hogy mérges kígyót nem enged a lakásba hozni.Kéthetes jajveszékelés után úgy döntöttem, meg kell valahogynyugtatnom. Viperáim közé tettem egy hasonló nagyságú rézsiklót(Cornella austriaca), s amikor Hilda néni bejött a szobánkba, a siklót egy

pálcikával észrevétlenül a terrárium viperamentes részébe tereltem, majdhanyag mozdulatokkal az orra előtt kivettem és hagytam, hogy az ujjaimközött mászkáljon. A többször megismételt produkció valóban nyugtató

hatásúnak bizonyult.Hilda néni nyugalmi fázisát arra használtuk fel, hogy nagy bajuszúőseinek arcképeit kitegyük a szobánkból. Ebben az időben készítettemugyanis életem első közelfotóit, nevezetesen egy piros övesbagolylepkéről és egy levelibékáról (az egyetemről kölcsönkért dupla kihuzatú,lemezes fényképezőgéppel). Ezeket a képeket akasztottuk Hilda néninagyszüleinek képe helyett a falra.A dekorálás mellett gondoskodnunk kellett kígyóink etetéséről is.

Újszülött viperának első táplálékként szopós egeret, egészen kicsi gyíkotés apró barna békát adhatunk. Barna békaként a Rana családba tartozóerdei béka, gyepi béka és mocsári béka jöhet szóba. Többszöri kínálgatásután valamelyik fogásból mindegyik viperánk evett. Arra törekedtünk,hogy lehetőleg lemarják zsákmányukat, mielőtt elfogyasztják. Améregmirigy ugyanis módosult nyálmirigy, és a kígyóméregnek mintemésztőnedvnek is fontos jelentősége van. Az agyoncsapott és marásnélkül lenyelt egeret a vipera sokkal nehezebben és hosszabb időn

keresztül emészti meg, mint az olyat, amelyik marástól pusztult el. Avérerek útján méreggel átjárt egérben az emésztés még a lenyelés előttmegkezdődik.



Félálmomban megfogtam egy viperát!

Terráriumunk üzembiztos lezárását még mindig nem oldottuk meg. Utólagez nagyon helytelennek tűnik, de akkoriban sajnáltuk rá a pénzt. Egy

éjszaka azonban mégis elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül,lelakatolható, jól záró terráriumtetőt csináltatok. Alacsony vaságyamközvetlenül az asztal mellett állott, a viperák terráriuma pedig az asztalonkapott helyet. Ezen az éjszakán nyugtalanul aludtam, egyszer csak hirtelenfelébredtem. Lámpát gyújtottam, és megnéztem az órát, ami az ágy másikoldalán, az éjjeliszekrényen volt. Éjfél múlt néhány perccel. Nyugodtanalhatok még - gondoltam -, és eloltottam a lámpát. De továbbra is csakfélálomban hánykolódtam, nyomasztó érzések között. Egy idő múlva

ismét lámpát gyújtottam és a másik oldalamra fordultam. Ekkor úgy tűnt,mintha valami lebegne a fejem fölött. Amikor kicsit magamhoz tértem,akkor láttam, hogy Paszkál kint van az asztalon, és testének elülső felévelaz ágyam fölött - vagyis hogy fölöttem - imbolyog. Automatikusanodanyúltam és visszatettem a terráriumba. Csak utána ébredtem tudatáraannak, hogy mit is tettem: csak úgy megfogtam egy viperát! Kellemetlenérzéssel kezdtem nézegetni a kezemet, de nem láttam, és nem is éreztemsemmiféle rendellenességet. Így aztán nem tehettem egyebet, mint hogy

rövid létszámellenőrzés után megigazítottam a ter rárium tetejét, ésnyugovóra tértem.Viperáink első teleltetése nem okozott problémát. Abban az évben nem

volt hosszan tartó erősebb lehűlés, fűtetlen szobánk ban + 4 °C körülvegetáltunk velük. Februárban időnként már az ablakba tettük aterráriumot, hogy Paszkálék napozhassanak. Kisebb fürge gyíkokat israktunk közéjük, hátha kedve szottyan valamelyik viperának az evésre.Erre azonban nem került sor. A gyíkok a viperák hátára mászva velük

együtt napoztak. Az egyik „takarmánygyík" sütkérezés közben többször beleharapott annak a viperának a hátába, amelyiken feküdt. A kígyóegyáltalán nem zavartatta magát, de Csörge, aki egyedül volt otthon,ideges lett. (Szigorlatra készült, mégis tanulás helyett már órák óta aterráriumban gyönyörködött.) Elhatározta, hogy kiveszi a harapós gyíkot aterráriumból. A vipera, amelyik eddig békésen tűrte a gyík harapdálását,



abban a pillanatban, hogy Csörge a gyíkhoz hozzáért, egyik fogával azujjába mart.

Azon a napon még reggel tisztáztuk, hol és mikor találkozunk avárosban. Egy házibulin kellett zongoráznom. Csörge, azon a címen, hogyő lesz a kottaforgató, velem akart jönni. Legalább két óra hosszatvárakoztam a megbeszélt ház előtt, amikor végre feltűnt a barátom.Szokatlanul sápadt, beesett arccal, ténfergő léptekkel közeledett, jobbkezét mereven maga előtt tartotta. Amikor hozzám ért, síri hangonmegszólalt. „Mit gondolsz, mi történt?" Ránéztem enyhén megduzzadtujjára - amelyen egy tűszúrásnyi piros pont is volt -, és rögtön kész voltama válasszal „Megmart valamelyik vipera." Azonnal mesélni kezdte atörténetet. A marás pillanatában nagyon megijedt. Az jutott eszébe, hogy

amikor Hagenbeck kígyófogó emberének ujjába harapott egy kobra, azfelkapta a közelében levő fejszét, és egyetlen csapással levágta megmartujját, mielőtt a méreg felszívódott volna. Csörge is elindult hát a pincébe,ahol a házigazdáék a rozsdás kis szekercéjüket tartották. A pinceajtóbanazonban megállt, mert arra gondolt, ha most lecsapja az ujját, akkor többetnem tud zongorázni. Sarkon fordult tehát, és elvánszorgott a sarkikocsmába, ahol ellenszerként nagyobb mennyiségű rumot ivott. Amikortalálkoztunk, akkor már inkább a rumtól volt rosszul.

A fiatal viperának hosszú koplalás, telelés után, hűvös időben nagyongyenge a mérge, és igen kis mennyiségű mehetett Csörge ujjába, mert csakaz egyik fogával mart bele. A viperamarást egy kiadós részegséggelmegúszta.



Viperamarások

Nyáron váratlanul nyolc áspis viperát kaptam Svájcból. Nagy izgalommal

bontottam ki a vonaton expresszáruként érkezett fadobozt, melyben akígyók vászonzacskóban voltak elhelyezve. Ezt a délnyugat-európaikígyófajt most láttam először. Azt persze túlzásnak tartottam, hogy mind anyolcat hazavigyem zuglói albérletembe a három keresztes és két homokivipera mellé. Ezért kiválasztottam egy szép, színes hímet meg egy feketenőstényt. Gyorsan készítettem részükre egy lezárható terráriumot, a többihatot pedig kivittem Máriaremetére, Boros Tóni barátomnak.

Néhány hét múlva kimentem hozzá meglátogatni az áspisokat. Ahogy

közeledtem a ház felé, láttam, hogy Tóni nagyon sürgölődik -forgolódik azudvaron egy állványon levő fényképezőgép körül. Mikor meglátott,felderült arccal szólt: „Jó, hogy jössz!" Jobb kezének kétszeresre dagadt,kék-zöldre elszíneződött középső ujját szerette volna lefényképezni, de alegkülönbözőbb testtartásokkal és figurákkal sem tudta megoldani, hogyaz ujja is élesre legyen állítva, és exponálni is tudjon. Miközbennyomdostam az exponálózsinórt, elmesélte mi is történt. Egyik nap az újszerzemények közül a kb. 50 cm-es nőstény áspist fényképezgette az

udvaron álló kis asztalkán. A nagy melegben a vipera különösen élénkvolt, és sehogy sem akart olyan pózba állni, ahogy ő szerette volna. Errekézzel igazított rajta.

Saját feljegyzéséből folytatom a történetet: „... Beállítás közben villámgyorsan a kezemhez vágott és egyik fogával

jobb kezem középső ujja első ízébe mart. A természetes reflexkövetkeztében kezemet elrántottam és a vipera a fényképezésül szolgálóasztalkáról leröpült. Csináltam róla egy fotót és gyors mozdulattal

felkaptam, ládába zártam és besiettem a lakásba, ahol a seb környékéthárom bemetszéssel felvágtam, véreztettem és kálium-permanganáttalszórtam be. Mindezzel nem sokat értem el... A marás pontosan 15 órakortörtént. Már abban a pillanatban heves, sajgó-lüktető fájdalmat éreztem azujjamban. 15-20 perc múlva szédülés lépett fel erős fülzúgással. Ezenkívülfejbőrömön, a hasfalon, a karomon viszketést éreztem, amely kaparásraszúró fájdalommá alakult. Egy órával a marás után igen elesettnek éreztem



magam, és csaknem egész testfelületemet erősen viszkető, kiütéshezhasonló hólyagocskák lepték el. Szememben véres beereződés látszott, a

pupilla szűk volt és merev. Hallási és látási zavarok jelentkeztek. A nyelésterős fájdalom kísérte, és a gyomor heves, görcsös fájdalom mellettigyekezett tartalmától megszabadulni. A leírt jelenségeket az ezt megelőzőmarásoknál nem tapasztaltam, kivéve a lüktető és most is fennállónyirokfájdalmakat, melyek viperamarásnál általában mindig jelentkeznek.A marás utáni órákban erős izzadás lépett fel, melyet később órákig tartóhideglelés váltott fel. Ekkor elvesztettem eszméletemet, és több minthárom óra múlva tértem magamhoz. Közérzetem lassan javulni kezdett, ahólyagok és a kiütések eltűntek. A nyirokérrendszer, a bőr, a szemgolyó ésa szemüreg, a nyelőcső, a gyomor, valamint a mellkast emelő izomzat

fájdalma továbbra is fennállott. A marás utáni hetedik-nyolcadik órábanezek a jelenségek - részben az elfogyasztott 4 Demalgon és 2 Karilkövetkeztében - csökkentek. Az ujjamban mutatkozó sajgó-lüktetőfájdalom egész éjjel nem hagyott nyugodni...

A marás után 20-22 órával a seb környékén erős elszíneződésmutatkozott, és a sebből véres savó szivárgott. A fájdalom csök kent, éselmondhatom, hogy egy újabb kígyómarást szerencsésen átvészeltem...

Negyven órával később a dagadtság még mindig fennállt, reméltem

azonban, hogy ez is elmúlik, hacsak a bemetszéssel kapcsolatban nemtörtént valami fertőzés." A viperaméreg egyik hatóanyaga feloldja a hajszál- és nyirokerek falát

alkotó sejteket. Így az erek kilyukadnak, kifolyik belőlük a vér és a nyirok.Testszerte ödémák és vérömlenyek keletkeznek. (A megmart személy úgynéz ki, mintha karóval jól megverték volna.) Az ujjak megdagadnak, majdrövid idő múlva a daganat átterjed a kézfejre, az alkarra, a f elkarra, amellre és a lapockatájékra. A kézfej és a kar annyira megdagad, hogy rajta

a bőr tükörfényesre feszül. A vörös vérsejtek fala is károsodik. A vörös vérsejtek egy része

feloldódik, a vér „elfolyósodik", a marás környéke kékeszöldre színeződikel. (Az elszíneződés oka az, hogy a sérült falú vörös vérsejtekbőlkiszabadul a hemoglobin, és lebomlik.) Ugyanakkor a méregnekvéralvadást keltő hatása is van. Ezért a marás kör nyékén készített

bemetszésekből sokszor alig jön ki vér. A méreg legveszedelmese bb



hatóanyaga a neurotoxin, amely az idegrendszeren keresztül fejti kihatását. Látási és hallási zavarok mellett szédülést, vérnyomáscsökkenést,ájulást, végzetes esetekben pedig szív- és légzésbénulást okozhat.Európában halálos kimenetelű viperamarás ritkán fordul elő. (Viperásterületeken legeltetett szarvasmarhák azért pusztulnak el a marásban, mertlegelés közben a torkukba vagy a nyakukba mar a vipera, és a nagykiterjedésű duzzanat összenyomja a légcsövet. Az állat fulladását nem alégzésbénulás, hanem a légcső elzáródása okozza.)

Kígyóharapás alkalmával először is azt kell tisztázni, hogy ténylegmérges kígyó volt-e a tettes. Ehhez némi kígyóismeret szükséges. Mérgeskígyók, viperák esetében a marás helyén egy vagy két tűszúrásnyi piros

pont látható, egymástól 6-10 mm távolságban, attól függően, hogy egy

vagy két méregfoggal történt a harapás. (A méreg lehet szegfűolaj-, ill.enyhén fokhagymaszagú is.)Siklófélék harapásakor a több, visszafelé álló horgas szarufog

horzsoláshoz hasonló sérülést okozhat. Mérges kígyó esetében a marásfelett a végtagot szorosan le kell kötni. Így akadályozhatjuk meg, hogy améreg a vérkeringés útján szétterjedjen a szervezetben. A köteléket bottalcsavarjuk szorosra. Utána tiszta, leégetett pengével vagy késsel a maráskörnyékén hosszanti irányban több bemetszést készítünk. Ha tudjuk,

akkor jól kivéreztetjük, kinyomkodjuk, a sebbe töményhipermangánoldatot vagy 6-10%-os hiperolt öntünk. A marás helyét tüzesvassal is ki lehet égetni. A cél az, hogy a méreg minél nagyobbmennyiségét eloxidáljuk. A megmart személynek teljes nyugalmat kell

biztosítani, napról árnyékba kell vinni. A marást ért végtagot nem szabadmozgatni. A köteléket óránként 1-2 percre meg kell lazítani, hogy a végtagel ne haljon. Ha valaki ilyenkor orvoshoz szaladna, majdnem biztos, hogyút közben eszméletét vesztené, mert futás közben a vérkeringés

meggyorsul és elárasztja az egész testet méreggel. A legutóbbi időkig azvolt az „előírás", hogy kígyómarás alkalmával nagy mennyiségű töményalkoholt kell inni. A valóság az, hogy semmiféle izgató szert, így alkoholtsem szabad fogyasztani. Koffeint is csak ájulás esetén szabad adni.

Legtisztább az ügy akkor, ha valaki a nyugalom biztosítása mellettidőben kap viperamarás elleni szérumot. Persze ez sem olyan egyszerű. Aszérumban levő ellenanyag fajspecifikus, azaz csak annak a viperafajnak a



marása ellen jó, amelynek mérgével hiperimmunizálták a lovat. Akészítményt ugyanis a ló vérsavó jából állítják elő. Európában ún. trivalensés bivalens szérumok vannak forgalomban. A trivalens szérum esetében alovat a keresztes, a homoki és az áspis vipera mérgével egyarántimmunizálták, tehát mind a három faj marása ellen jó. A bivalens szérumcsak a három közül valamelyik két faj marásánál hatásos. Hogy melyik eza két viperafaj, azt feltüntetik a készítményen. Sajnos Magyarországonazokon a vidékeken, ahol parlagi vipera előfor dul, viperaszérum - ha vanis a körzeti orvosnál - a parlagi vipera marása esetében nem hatásos.

Mindezek mellett figyelembe kell venni, hogy a szérum bizonyos időután lejár, hatását veszti, és addig is hűvös helyen kell tartani. Beadásakornem szabad elfeledkezni arról sem, hogy ló vérsavójából készítették, ezért

- akárcsak a tetanusz - antitoxin, bizonyos esetekben súlyos allergiás jellegű tüneteket, elváltozásokat okozhat.Állatápolói pályafutásom alatt két viperamarás történt az állatkertben.

Mindkettőnél homoki vipera volt a tettes. A hüllőosztály egyik dolgozója - bár főnöki utasítás szerint mérges

kígyók terráriumába nem nyúlhatott - a csábításnak nem tudott ellenállni:titokban ki-kiszedett egy-egy viperát, és kézben tartva gyönyörködött

bennük. Mikor épp egy homoki viperát tett vissza óvatosan, nyakánál

fogva a helyére, egy, a moha alatt rejtőző társa kivágott búvóhelyéről és akezébe mart. Csak akkor vettünk tudomást a történtekről, amikor máreszméletét vesztette, ugyanis senkinek sem mert szólni. Előtte bicskávalalaposan bevagdosta a marás környékét, de az alig vérzett. Mire amentőautó megérkezett, keze elképesztő mértékben megdagadt, csak ahola gyűrű volt az ujján, látszott egy befűződés. Az orvos a duzzadtszövetekkel együtt vágta el a gyűrűt egy csípőfogóval - anélkül, hogyegyáltalán látta volna. A mentőautó eszméletlen állapotban szállítgatta

kollégámat egyik kórházból a másikba, mert több helyen „nem tartottak"viperamarás elleni szérumot. Végül mégis akadt valahol szérum, éskollégánk megmenekült. A mentőautó orvosa utólag árulta el, hogy ő márlemondott róla.

A másik eset úgy kezdődött, hogy a terrárium ajtajával „odacsukták" azegyik homoki vipera farkát. Az elroncsolt szövetek gyulladásba jöttek, avipera farka pedig kétszeresére duzzadt. Az állatorvos - aki arra volt



büszke, hogy valamikor a sebészeten dolgozott - elhatározta, hogyamputálja a kígyó farkát. Le is vágta, be is varrta, úgyhogy most aviperának az egyenes metszésvonal mentén hirtelen vége szakadt. Műtétközben a több évtizedes gyakorlattal rendelkező főápoló tartotta a

pácienst. Néhány nap múlva ki kellett szedni a varratokat. A főápolószabadnapos volt, a jelenlevő ápolót pedig két héttel azelőtt helyezték át azelefántházból. Kígyó még sohasem volt a kezében, de az állatorvosutasítására mégis azonnal kifogta a terráriumból a farokbeteg, illetvefarkatlan viperát. De úgy látszik, nem tartotta elég szorosan a nyakát, mertahogy az orvos a varratokhoz nyúlt, a vipera visszahúzta a fejét és egyikméregfogát az ápoló ujjába szúrta. Nagy riadalom támadt: nem találták amarás elleni szérumot. Aki elrakta, nem volt jelen. Nagy nehezen

rábukkantak a tengeri ak várium pinceszerű helyiségében. (A szérumotsötét, hűvös helyen kell tartani, hűtőszekrénye pedig akkoriban nem voltaz állatkertnek.) A kis fémdobozban volt ugyan két ampulla szérum megegy orvosi fecskendő, de tű, amivel be lehetett volna adni, az nem. Afelcsernő az én kerékpárommal száguldott el tűért. Amikor visszatért,találomra felszívta a fecskendőbe az egyik készítményt. Szerencséreéppen azt, amelyiket kellett - mert a másik kobramaráshoz való volt.Közben vitatkoztak az állatorvossal, hogy steril volt-e a fecskendő. Ezután

a kétnyelvű használati utasítást kezdték kisilabizálni. Az állatorvosnémetül tudott jobban, mégis a francia szöveget böngészte. Ráadásulközvetlenül a szérum beadása előtt kötötte le szorosan a marás felettivégtagot! A köteléket csak kitartó rimánkodásomra szedte le. A szegényöreg ápoló jobban kikészült a sok bizonytalankodástól, mint magától akígyómarástól. Végre megkapta a védőoltást. Ekkor az állatorvos nagyotcsapott humán páciense térdére, és a jól végzett munka örömétőlföllelkesedve így szólt hozzá: „Hogy megnyugtassuk, még egyszer

átnézzük, jól csináltuk-e."Viperákkal kapcsolatos ténykedéseimet mind a mai napig megúsztam

marás nélkül. De nem minden állatfajjal voltam ilyen szerencsés. Egyszeraz állatkert állatóvodájában egy leányzót fényképezgettem medvebocsokés kisoroszlánok társaságában. Dolgom végeztével a három kis oroszlán„libasorban" elszaladt mellettem és a legnagyobb, már jó egyméteresoroszlánkölyök akkorát harapott a combomba, hogy hetekig sántítottam



utána. Ismerőseim azonban csak elnézően mosolyogtak rajtam, senki semhitte el, hogy oroszlánharapástól bicegek.

Nem sokkal ezután történt, hogy az egyik nemrég érkezett hatalmastengeri álcserepes teknős - lehetett vagy nyolcvan kiló - nem volt hajlandóenni. Főnökünk elrendelte, hogy tömjük meg. Ketten szétfeszítették a száját, nekem pedig jó mélyre le kellett dugnom az5-6 cm széles csíkokra vágott lószívdarabokat a torkába. A komplikációabból adódott, hogy két kollégám nagy igyekezetében akkor eresztette el ateknőst, amikor a kezem még javában benn volt a szájában. Megpróbáltamugyan kikapni, de a teknős gyorsabb volt. Kemény szarulécekkelszegélyezett szájával - mint egy nagy ollóval - elcsípte jobb kezemközépső ujját és vele együtt kezdett alámerülni a 6000 literes

akváriumban. Egy darabig „mentem utána", de mikor már az arcom is beleért a tengervízbe, ordítottam egyet, mire nagy nehezen elkapták ateknős valamelyik hátulsó evezős lábát, visszahúzták, megintszétfeszítették a száját, és akkor végre kivehettem belőle az ujjamat. Nemakartam elhinni, hogy az ujjam vége is rajta van a kezemen, annyira fájt.Szerencsére két ujjízület közti részt ropogtatott meg az állat, amely utánaellapult és kétszer olyan széles lett, mint azelőtt. Annak az idős hölgynekaz esetével vigasztaltam magamat, akinek évek óta bérlete volt az

állatkertbe és rendszeresen a tenyeréből adott mokkacukrot a foltoshiénának. Az egyik cukorkánál a mogorva jószág véletlenül a cukros nénigyűrűsujját is megette. A gyűrűt viszont kiköpte.

A viperák vedlése

A viperatojásokban levő kicsinyek az anya testén belül fejlődnek ki. Nyárvégén a nőstény általában 6-12, magzatburokba zárt, kifejlett kis viperát

tojik. A magzatburok a szülés pillanatában szétpattan, az újszülött félórán belül megvedlik, azután megkezdi méregmirigyekkel felfegyverkezett,önálló életét. Másodszor a következő év májusában-júniusában vedlenek.A közeledő vedlés biztos jele a kígyó szemén látható tejszerűelhomályosodás, amely néhány napig tart, majd a vedlés előtt eltűnik.Vedlés előtt közvetlenül a viperák nagyon nyugtalanok. Sokatmászkálnak, kemény tuskót, sziklát keresnek, hogy annak segítségével



felpattintsák a bőrt szájuk felső és alsó szélén. Ha ez sikerül, akkor a régi bőr a fejen mint egy csuklya alul-felül hátrahajlik, és a kígyó kibújik a bőréből. Vannak kígyók, melyeknek kedvenc vedlési helyeik vannak.Megfigyeltem például, hogy a haragos siklók egy bizonyos sziklához

jártak a környékről vedleni. A frissen vedlett kígyók színei a legszebbek, legragyogóbbak. Ilyenkor

érdemes fényképezni őket. Helga nevű viperámnak - vedlés előtt - színe ésmintázata kifakult, keveset mozgott és étvágytalan volt. Levedlett bőrének hossza 23,5 cm volt. (Vedlés közben a bőr a kígyó valódi hosszához képest1-2 cm-t nyúlik.)

Viperák telel tetése és gyógykezelése

Terráriumunk nyáron két újszülött homoki viperával (Vipera ammodytes)gyarapodott. Janisch Miklós terráriumában tavasszal párosodtak a homokiviperák (előzőleg hűvös helyen, a pincében teleltette őket), s a nőstény 15kis viperát szült. A két új szerzeménynek Sixtus és Afra nevet adtam.Sixtust arról lehetett megismerni, hogy a születést követő vedléskor nem

jött le a bőr a fejéről, ezért a bütyök nem állt fel az orra hegyén. A párnapos Sixtus első tápláléka egy csupasz kisegér, Afráé egy kis fürge gyík

volt. Két nap múlva mindkettő kihányta a marás után elfogyasztotttáplálékát. Ijedtségtől vagy hirtelen lehűléstől nagyon könnyen hánynak aviperák. A közvetlen evés utáni hányás nem okoz problémát, de egy-kétnap múlva a félig megemésztett zsákmányból kiálló csontok könnyenmegsérthetik a vipera nyelőcsövét és torkát. A sebek elfertőződhetnek,ami sokszor a vipera életébe kerül.

A két homoki viperát ősszel visszavittem telelni a társaik közé.Januárban a hőmérséklet elérte szobánkban a 0 °C-t. Ekkor

kereszteseinket a fürdőszobába vittem. Itt félhomályban + 5 °C körülihőmérsékleten nyugodtan teleltek. (Ezután a helyiségetr endeltetésszerűen senki sem használta, illetve használhatta.) Szoba-hőmérsékletünk tovább süllyedt a mínuszba, és halaink akváriumánakfedőüvegén megint megjelentek a jégcsapok. Egy alkalommal a kelleténél

jobban becsaptam a szobaajtót, mire az akvárium túlhűtött vize abban a pillanatban fenékig befagyott. Olyan lett az egész, mint egy vastag



műjégtábla, melyben a halak - zárványként - jégkásás burokban feküdtek.Ettől a látványtól pánikba estem. Kirohantam a konyhába, felkaptam atűzhelyről Hilda néni vizesfazekát, és a forró vizet gondolkodás nélkül

beöntöttem az akváriumba. Gyors iramban megindult az olvadás. Mégmielőtt az akvarisztika eme mesterfogásának jelentőségét éskövetkezményeit átgondolhattam volna, a halak megrázták magukat éstovább úszkáltak. Bizonytalan érzések közepette szemlélődtem egydarabig, de mindegyik élt, sőt, az akvárium üvege sem repedt meg.

A viperák teleltetésénél több dologra kell vigyázni. Az állat lehetőleg jókondícióban legyen, az utoljára megevett táplálékát teljesen eméssze meg,és a belőle származó bélsarat ürítse ki. A hőmérséklet ne menjen 0 °C alá,de lehetőleg + 4 - 6 °C fölé sem. A terráriumban ne legyen nagyobb tálban

víz, mert egy átmeneti felmelegedés alkalmával a félig dermedt kígyókmászkálni kezdenek és belefulladhatnak. Száraz falevelek és moha köztajánlatos biztosítani számukra a téli vegetálást.

Március közepén hoztam be a három keresztes viperát a fürdőszobából.Alaposan lefogytak, de éltek. A hónap vége felé már napozni is kitettemőket az ablakba. Április elején Teklát döglötten találtam a terráriumban.Torkában néhány szétesőfélben levő sárgás göb volt. Egy hét múlva Helgaés Paszkál is megbetegedett. Bágyadtan feküdtek és egyáltalán nem

érdeklődtek környezetük iránt. Ha csipesszel hozzájuk értem, aligmozdultak meg, nyelvüket nem öltögették. Paszkál gyakran tüsszögött,torka belülről piros lett és beduzzadt. Helga nagyon sovány és fakó színűvolt. Ezért 200 000 E kristályos penicillin vizes oldatából 0,2-0,3 ml-tadtam mindkét viperának farokizomba. Befecskendezés alatt balkezemben farkuknál fogva lógattam őket, jobb kezemmel pedig afecskendőt kezeltem. A két vipera teljesen ernyedten lógott, még a tű

beszúrásakor sem rándultak meg. Másnapra élénkebbek lettek, már

öltögették a nyelvüket, többet mozogtak és Paszkál kevesebbet tüsszögött.Délután ismét kaptak hasonló adag penicillint. A beadás előző napimódszerét már nem lehetett alkalmazni, mert élénkebben ficánkoltak. Egyhosszabb szárú kesztyűbe mászattam be őket egyenként, melyből csak afarkuk lógott ki. Bal kezemmel most is a farkuknál fogva tartottam őket,de a kesztyűtől nem tudtak a kezemhez kapni. Pár nap alatt teljesen rendbe

jöttek.



Búcsú az albérlettől

Zuglói albérletem lassan a vége felé közeledett. Hilda néni szegény már

elfásult. Szobámban nagy pelék tanyáztak szabadon, esténként füleskuvikomat reptettem, és hogy egy újonnan érkezett kígyón van-e cikcakk,háziasszonyomat már egyáltalán nem érdekelte. Közben egy vidrakölyökis lakott nálam, de róla külön fejezetben emlékezem meg.

Félévre behívtak katonának. Előtte azonban sor került az első vizitreleendő feleségeméknél, Rózsikáéknál. Taxival érkeztem Zuglóból, mertnem jöttem üres kézzel. Hoztam magammal nyolc terráriumot. Rózsikaelvállalta, hogy amíg katona vagyok, eteti a gőtéket, a békákat, a

szalamandrákat és a lábatlan gyíkokat. Szülei csodálkozva szemlélték,amint az egyik szobát pillanatok alatt átrendeztem és elhelyeztem aterráriumokat.

A macskakígyó esete

Mire leszereltem, Svájcból vendégeim érkeztek: három homoki vipera,egy áspis vipera és két macskakígyó (Telescopus fallax). Ideiglenesen az

Állatorvosi Egyetemen helyeztem el őket. Abban a szobában, ahol aterrárium volt, egy grafikusművésznő tanyázott rengeteg papírtekercsközött. Egy kígyók iránt érdeklődő hallgató ebédidő alatt megnézte azújonnan érkezett állatokat, és rosszul csukta be a lelakatolhatóterráriumtetőt. Szerencsére én érkeztem előbb, és nem a művésznő.Megdöbbenve láttam, hogy egy árva kígyó sincs a terráriumban. Amiezután következett, az a viperafogás magasiskolája volt. Akartontekercseket egyenként ütögettem, rázogattam, tekergettem. Közben

ki-kipottyant egy-egy vipera. Egy hosszabb vonalzóval alájuk nyúltam,annak segítségével emeltem fel és raktam vissza őket a terráriumba. Mire agrafikusnő megjött, az egyik macskakígyót kivéve mindegyik a helyénvolt. Kissé idegesített ez a szituáció, de ha szólok neki, akkor ő még sokkalidegesebb lett volna. Azzal vigasztaltam magam, hogy a macskakígyókhátsóméregfogas kígyók lévén, csak kisebb, vékonyabb dolgokba tudnak



belemarni, mert méregfogaik az állcsonton egészen hátul vannak és nemtudják annyira kinyitni a szájukat, hogy belemarni, mert méregfogaik azállcsonton egészen hátul vannak és nem tudják annyira kinyitni a szájukat,hogy például valakinek a bokájába beleharapjanak.

A macskakígyó éjjeli állat, ezért hetekig benn töltöttem az éjszakát azegyetemen, de hiába, a kígyó nem került elő. Később már az ismegnyugtatott, ha munkaidő után a művésznő cipőit feltettem az asztalalól a szekrény tetejére, mert elképzelésem szerint itt kisebb volt az esélyeannak, hogy a kígyó belemásszon. Nem is történt semmi baj. Most már

bevallhatom: a macskakígyónak örökre nyoma veszett.

Viperák, feleség és az utolsó kígyókaland

A közelmúlt eseményei következtében (katonaság, házasság)viperáimat kissé elhanyagoltam. Ennek egyik megnyilvánulása az volt,

hogy nem tudtak vedleni. Már mézesheteink alatt elkezdtük a rendszeresviperafürdetéseket. Én a nyakánál fogva tartottam a homoki viperát,Rózsika pedig mosdótálban, langyos vízben finoman dörzsölgette a testét,hogy a rászáradt régi bőr felpuhuljon. Ezekre a „fizikoterápiás"kezelésekre persze ki kellett lesni a megfelelő alkalmat. Csak olyankorcsinálhattuk, amikor feleségem szülei, nagynénje és keresztapja nem voltéppen otthon.



A kezelés eredményes volt. Többszöri fürdetés után sikerülteltávolítanunk a régi bőrt.

A rokonság szeme fénye volt az a kis lakat, amely a viperák

terráriumának ajtaját tartotta zárva. Ugyancsak elcsodálkoztam, amikoregy áprilisi délután munkámból hazaérkeztem. Már messziről láttam,hogy a lakás külső ajtaján valami fehérlik. Egy kiszögezett rajzlap volt akövetkező szöveggel: „Vigyázat!!! Vipera szabadon!" - és perszemindenki elment hazulról. Még mielőtt kinyitottam az ajtót, arragondoltam, hogy ez csak akkor lehetséges, ha betört a terráriumüvegoldala. Megkönnyebbülésemre minden ép volt és a viperáknál teljesvolt a létszám. Viszont az a vízisikló, amelyet előző nap hoztak fotózásra,nem volt a helyén. Az eltávozottak csak estefelé kezdtek hazaszállingózni.

Nagy nehezen elhitték, hogy ami a konyhában a kredenc mögé csúszott, azcsak vízisikló volt. Egy hét múlva sikerült megfognom. Addig napontamás-más helyiségben észlelték egy-egy pillanatra, de most már mindenkitudta, ha a terrárium nincs betörve, akkor a szabadon levő állat vízisikló.Hamarosan kockás siklót is kaptam fényképezés céljára. Mindkét siklót



békához és halhoz dörzsölt, csíkokra vágott marhaszívvel etettem többalkalommal.

Májusban feleségemmel és egy leendő állatorvos-házaspárral aSátor-hegységbe mentünk. Most is keresztes viperát szerettem volnafogni, ezért első utunk a Pál-hegyre vezetett, ahol legénykoromban egyetmár begyűjtöttem. Jobbnál jobb viperás terepeket jártunk reggel ótaeredménytelenül. Már mindenki hullafáradt volt, de a viperák miatt nemmertek leülni a földre. Délben felértünk a hegy tetejére. Sötét, sűrű,

barátságtalan erdőrészen botorkáltunk. Véletlenül azt mondtam: „Ez olyanvacak terep, hogy itt nem is érdemes viperát keresni." Kijelentésemremindenki megkönnyebbülten földre rogyott azon a kis tisztáson, amelymellett éppen elmentünk volna. Pár falatot ettünk, azután

elnyújtózkodtunk, majd szundikáltunk. Közben a nap besütött a kistisztásra. Amikor először hallottam Hajnalka hörgő hangját: „Kígyó! Kígyó" - nem reagáltam rá. Csak amikor már kétségbeesettebblett a hangja, néztem oda. Megdermedten ült és nézett maga elé. Párlépésnyire tőle egy keresztes vipera közeledett lassan a tisztás felé.

Napozni szeretett volna. Felkaptam a fényképezőgépemet és föléhajoltam.Mielőtt az első felvételt elkészítettem volna, gépem kiesett a tokjából ésközvetlenül a vipera mellé pottyant egy sziklára, szerencsére optikával

felfelé. Botommal elpiszkáltam a gépet a kígyó mellől, felemeltem éshárom színes diát készítettem az állatról. Valaki kezembe nyomta afilmfelvevőmet. A vipera, amely az eddigi zaklatást szinte mozdulatlanultűrte, filmezés közben megindult, és egy nagy kőrakás alá mászott. Ezutánkb. egyórás kőrakodás következett. Minden egyes szikladarabot botommalelőször odébb löktem, azután felemeltem és messze bb dobtam. Minél

jobban fogytak a kövek, annál óvatosabban végeztem ténykedésemet. Márcsak néhány darab volt hátra. Majdnem biztos voltam benne, hogy egy

kőrakás alatti lyukon, egy erdei pocok járatán keresztül a vipera már régentávozott a tett színhelyéről. Az utolsó követ már reménytelenül löktemodébb botommal. Ebben a pillanatban felvillant a nemrég vedlett hímkeresztes vipera ezüstszürke háta, bársonyos fényű, sötétbarna cikcakkosrajzolatával. Botommal lenyomtam a nyakát és farkánál fogva felemeltem.Hajnalka, akinek még életében nem volt filmfelvevő a kezében,izgalmában felém tartotta a gépet és a gombját megnyomta. Szerencsére a



masina felhúzott állapotban volt. A viperafogás utolsó mozzanataitteljesen jó minőségben filmre vette. Az otthoni vetítés alkalmával vettemészre, hogy ez az 56 cm-es példány mennyire ficánkolt, miközben afarkánál fogva lógattam. Többször csak néhány centire volt a fejeujjaimtól. Fényképezőgépem hátoldalán azóta is ott van az a karcolás,amelyet a szikladarab okozott. Akárhányszor kiszedem tokjából, mindigfelidézi a fotózás és a fogás izgalmait.

A vipera számára berendezett terráriumba talajfűtésként 15 wattos égőtszereltem egy nagyobb szikla alá, amely kb. 28 °C-ra melegedett fel tőle.Amikor a felső világítást is bekapcsoltam, a vipera előszeretettel napozott,melegedett ezen a helyen.

A filmhíradósok valahogyan tudomást szereztek új szerzeményemről.

Kivonult hozzám a stáb. Szörnyű társulat. Ellepték a lakásomat. Még akamera lencsenyílásának állítására is külön ember volt. S mivel többszörrosszul állította, ezért a felvételeket is többször meg kellett ismételniük.Villanyórám órák hosszat „izzadt" a sok lámpától, de ők vigasztaltak,hogy ne törődjek vele, majd megfizetik az áramot. Természetesen ebbőlsemmi sem lett. Már elfelejtettem az egészet, amikor ismerőseimvigyorogva mesélték: láttak a filmhíradóban egy összeállítást arról, hogymilyen idióta emberek vannak Budapesten. Az egyik disznót tart a

fürdőkádban, a másik viperát a szobájában.„Érett fejjel" megígértem hozzátartozóimnak, hogy nem lesz többmérges kígyó. Őszintén bevallom, az utóbbi időben nincs kedvem akígyókhoz. Jobban megismertem és megszerettem azokat az állatokat(békákat, gyíkokat és apró emlősöket), amelyek kel táplálkoznak, ésnyomasztólag hat rám, amikor fojtogatják vagy lemarják zsákmányukat.Már csak fotózásra hozok haza egy-egy példányt rövidebb időre. Utolsó kígyókalandom 1967 nyarán zajlott le. Kora délután érkeztem

haza. A komfort nélküli lakásokhoz a második emeleten van egy közös W.C. Közelében öregasszonyokból és gyerekekből álló csoportosulás melletthaladtam el. Feltűnt, hogy árgus szemekkel néznek rám. Egy gyerekazután bátortalanul utánam kiabált: „Bácsi, a néni azt mondja, hogy kígyóvan a W. C- ben!" Balsejtelmeim támadtak az előző napon hazahozottrézsiklóval (Coronella austriaca) kapcsolatban. Üres akváriumbanhelyeztem el, amelyet vékony üveglappal fedtem le. „Mind járt megnézem,



csak előbb hazaviszem a táskámat" - válaszoltam, és első utam azakváriumhoz vezetett, ami persze üres volt. Visszamentem agyülekezethez és határozott léptekkel a W. C. felé indultam.Határozottságom kissé megingott, amikor egy szemrehányó gyerekhangvalahonnan azt kiabálta: „A nénik már reggel óta nem mernek W. C-remenni!" Benyitottam a helyiség be. Az előtérben egy pókhálós láda állt.Felemeltem és alatta volt rézsiklóm. Elismerőleg néztem rá. Öt csukvatartott ajtón kellett keresztülmennie, majd kb. 8 métert kellett megtennie anyitott folyosón, hogy a W. C. zárt ajtaján bemehessen. Mikor kezemben arézsiklóval kijöttem, a felhördülés moraja hallatszott. „Biztosan ez volt az" - mondtam és szapora léptekkel elindultam volna, de egy gyerek elémállt és megkérdezte: „Mérgeskígyó ? Dehogy" - morogtam és ujjammal a

sikló fejét babráltam: lássák, hogy nem bánt. Erre a gyerek is odadugta amutatóujját, melyet az ostoba kígyó majdnem tövig bekapott. Az eztkövető felzúdulást használtam fel arra, hogy gyorsan eltűn jek.

Lutry

1954. július 21-én reggel, amikor az állatkertbe érkeztem, falusiasszonyok két vidrakölyköt kínáltak eladásra az állatorvosnak. 300 Ft-otígért a két kis vidráért, de olyan feltétellel, hogy a pénzt csak akkor kapjákmeg, ha 3 hét múlva még élnek a kölykök. Erre azt felelték, hogy inkábbvisszaviszik őket Tiszafüredre.

Az utcán utánuk mentem és kértem, hogy 11 órára vigyék be őket azÁllatorvosi Egyetem Parazitológiai Intézetébe, mert az egyiket



megveszem. Pénzem ugyan nem volt, de azt reméltem, hogy az intézetmajd k ifizeti. Erről szó sem lehetett. Nagy elkeseredésemben Kassaidoktor megszánt, és adott 100 Ft-ot, amelynek felét meg sem kellettadnom. Hozzátettem összes vagyonomat, ami éppen 50 Ft volt, ésmegvettem a kisebbik, nőstény kölyköt, amely elevenebbnek mutatkozott.A másik állandóan összekuporodva aludt.

Az asszonyok elmondták, hogy Tiszafüred környékén egy szigeten évekóta deszkák voltak egymásra hányva, s alattuk találták a kis vidrákat 2héttel ezelőtt. Szemük még nem volt nyitva, hígított tehéntejjel tápláltákőket, napközben „a ház előtt hevertek a kövön".

Beraktam egy ketrecbe. Először vékony, füttyögető hangon kia bált,majd elaludt. Később nagy igyekezettel 20 gramm tejet szo pott

cumisüvegből. Estére kivittem az állatkert állatóvodájába. Olyansziámimacska-anya mellé tettem, amely eddig a két saját kölykén kívülfelnevelt még két vadmacskát is, de szoptatott már majmot és patkányt is.Teje most már nem volt, de összebújtak a vidrával és melegítettékegymást.

Reggel, délben, délután és este cumiztattam tejjel. Alkalmankéntnagyon mohón 20-25 grammot fogyasztott. Szopás közben gyakrantüsszögött, hátulsó végtagjai pedig gyakran remegtek. Alvás közben

többször csuklott.Latin neve alapján „Lutry"-nak neveztem el. Sokan azt hitték, azérthívják így, mert nem biztos, hogy életben fog maradni.

Július 26-án délután Szigeti Kálmán, az emlősosztály vezetője aztüzente, hogy a vidra meg fog dögleni, ha nem macska szoptatja. Lutryhozsiettem. Ernyedten feküdt, szemei homályosak voltak, teljesen elhagytamagát. A mesterségesen nevelt kis állatoknál, a bélsárürítés érdekében,időnként langyos vízbe mártott vattával végig kell törölni a végbélnyílás

környékét.Estére bevittem az egyetemre. Kamillateában késhegynyi

magnézium-szulfátot adtam be neki. Állapota nagyon rossz volt.Feltűnően sokat csuklott, rázkódott és remegett.

Másnap reggel idegesen siettem a Parazitológiai Intézetbe, él-e Lutry?A választ már a lépcsőházban megkaptam, tőle magától. Lehallatszottakvékony, átható füttyentései. Kamillateával hígított tejet adtam neki



magnézium-szulfáttal. Utána visszavittem az állatkertbe, ahol egy sziámimacskához került dajkaságba, melynek 4 kéthetes kölyke volt. Lutryelőször csak akkor tudott szopni, ha a macskát lefogtuk. Már aznapelsajátította a szopás technikáját oly mértékben, hogy a macska le semtudta volna rázni magáról. Ezt azonban nem is akarta; szoptatta, nyaldosta,ápolta.

Július 29-én délben két halat kínáltam neki. Az egyiket azonnal megette,a másikat csak akkor, amikor szétnyomdostam. A víztől félt és mindigijedten elszaladt a közeléből.

Július 30-án öt vadászgörénykölyköt tettek még a macskához. Avidrával együtt azokat is szoptatta. A kis görények még vakok voltak, demár falták a nyers húst és itták a tejet. Az emlősosztály vezetője 600 Ft -ot,

nyércet, vadászgörényt, foxit ígért a vidráért, de nem adtam.Augusztus 4-én súlya 64 deka. Érti a nevét, „gyere ide" felszólí tásrahozzám jön és követ, mint egy kutya. Augusztus 10-én súlya 62 deka.Augusztus 11.: Lutry feltűnően fogy. Augusztus 13-án a görényekkirágták a macska egyik emlőjét, ezért elkülönítették. Aznap nem adtakenni a vidrának. Sajnos nem voltam ott, mert el kellett utaznom két napra.Másnap Lutry annyira gyenge volt, hogy menni sem tudott. Ekkor

befülledt, darált lóhúst adtak neki enni. Utána kicsit összeszedte magát.

Augusztus 15-én visszaraktam a macskához. Jót szopott tőle, de másnapaz állatorvos elvette a macskát - „rákgyanús". Két megnyúzott és összevágott fehér egeret behintettem fél tabletta

Sulfaguanidinnal. Ezt nagy nehezen megette, de tejet sem szopni, sem inninem akart. Nagyon sovány volt. A parazitológiai bélsárvizsgálat negatív.

Augusztus 17-én étvágya és mozgása normális. Augusztus 18-ánnyúlhúst és fehér egeret evett. Hazavittem zuglói albérletembe. Éjjel sokatkiabált, s ha ilyenkor megvakartam a hasát, akkor egy darabig elaludt.

Augusztus 19-én erős hasmenése volt, nem tudott lábra állni, csak szájavégzett szopó mozgásokat. Kamillateával hígított tejben Sulfaguanidint éskéshegynyi orvosi szenet kapott. Állapota javult, este már szaladgált aszobában.

Másnap gázbuborékokat tartalmazó erős hasmenése volt. Délutánmegint nem tudott lábra állni. Kevés nyers húson kívül mást nem volthajlandó enni.



Augusztus 21-én este ágyam mellett egy kosárban aludt. Éjjel aztálmodtam, hogy Lutry ki akart menni az ablakon. Felriadtam ésmegnéztem. Nyugodtan lélegzett és aludt. Hajnalban megint arraébredtem fel, hogy Lutry kiment a felső kis ablakon. Felkeltem ésmegnéztem: nem élt.

Egy őszapófióka szomorú története

Néhány éve madárhanggyűjtés céljából a dunabogdányi kőfejtő ben jártam, feleségemmel együtt. A szükséges felszerelések: magnó, parabolamikrofon, fejhallgató, látcső, hátizsák - ebben a tartalékalkatrészek, az akkumulátor, a magnószalag, az esőkabát - körös-körüllógtak rajtam. Az egész pakk kb. megfelelt a katonai menetgyakorlatokalkalmával használatos felszerelés súlyának. A sziklás talajon botladozva

betértem a legnagyobb bányába, ahol akkor átmenetileg nem termeltek,nem robbantottak. A forrás feletti meredek oldalon nagy vadrózsabokorkapaszkodott a sziklarepedésekbe, és szélső ágaival benyúlott aszakadékba.

Pár percre megálltam pihenni, és eközben hangokra lettem figyelmes.Egy őszapópár (Aegithalos caudatus) tevékenykedett szorgalmasan arózsabokron, és közben kisebb szünetekkel hallatták csettegő, trüttyögő éscicici hangjaikat. Mivel jobb „zsák mány" nem akadt, rájuk irányítottam a



parabolát. Igyekeztem követni őket szemmel és füllel (fejhallgatóval),mert a hangfelvétel minősége sokat romlik, ha a hangot adó madár nincs

pontosan becélozva. Mikor egyszerre két madár szólt, igyekeztem hol azegyiket, hol a másikat célba venni. Ahogy a parabola célgömbjét egyikmadárról a másikra vittem, a vadrózsabokor egy pontjáról halk, magashangok foszlányait hallottam. A parabola minden irányban történő finommozgatásával kerestem ki azt a pontot, melynél a fejhallgatóban alegerősebbek lettek ezek a hangok. Most már tisztán hallottam azőszapófiókák eleségkérő hangját; a fészkük ott volt a bokorban. Amagnetofon közben állandóan vételre volt kapcsolva. Arra gondoltam,hogy befejezem a felvételt. Már majdnem megnyomtam a stopbillentyűt,amikor az eddigi trüttyögő hangokat egyszerre csak sűrűn egymás után

kezdte adni az egyik felnőtt őszapó, a másik pedig szaporábban csettegett.Mind a két madár nagyon izgatott lett. A trüttyögésből és csettegésbőlfolyamatos cicici, majd egyre jobban elnyújtott csecsecse hangokra tértekát. Közben szárnyverdesve ugráltak. Egy percen belül kb. tizenkét őszapóérkezett a környékről a helyszínre. Az őszapópár kétségbeesett hangjaibólértesültek a hallástávolságon belül tartózkodó szomszédok, hogy bajbakerült a család. Nagy őszapógomoly hullámzott a vadrózsabokor felett. Asok cicici, csecsecse és trüttyenés egységes hangjelenséggé olvadt össze,

amely a mindenre elszánt, de mégis tehetetlen kis madarakat elemi erőveltartotta össze a segítségnyújtásra, a faj védelmére.Kikapcsoltam a magnót, minden felszerelésemet leraktam, meg akartam

nézni, hogy tulajdonképpen mi is történt, hátha tudok segíteni nekik.Felmásztam a szakadék pereméhez, és innen a nagyon meredekkőomladékon leereszkedtem a rózsabok orhoz. A kavargó és kiabálóőszapókon kívül egyelőre semmit sem láttam. A bokor így közelről sokkalnagyobb volt, mint ahogy lentről, a kőfejtő aljából megítéltem. Nagy volt,

sűrű és szúrós, a fészek pedig a szakadék fölé hajló ágon volt. Nem voltmás választás: a tüskés ágakba kapaszkodva kijjebb kellett másznom. Azőszapók ekkor már a fejem körül repdestek, volt amelyik a fejemre szállt,egy másik pedig a vállamra. Egyáltalán nem törődtek velem. Kezem,karom, lábam már sok helyen vérzett, amikor széthúztam a rózsabokorkülső ágait és megpillantottam a fészket és a köré csavarodott erdei siklót.Egy tokosodó fióka éppen a szájában volt. Bal kezemmel egy vastagabb



tüskés ágba kapaszkodva, amennyire csak tudtam, kinyúltam a fészek felé,de nem értem el. Bármennyire erőlködtem, is néhány centiméter hiányzottahhoz, hogy megérinthessem a siklót, őt sem zavarta jelenlétem. Ekkorészrevettem, hogy a kígyó farka hosszan lelóg az ágak között és egy

bizonyos pontról elérhető. Figyelmemet a siklóra és a szakadékraösszpontosítottam. Arra emlékszem, hogy időnként tele voltam őszapóval.Amikor elkaptam a kígyó farka végét, abbahagyta a nyelést, de nemengedte el a fiókát. Teljes erejéből megkapaszkodott az ágakba, és ahúzásnak csak nagyon lassan engedett. Lehetett hallani, ahogyan ropogtaka csigolyái, időnként az volt az érzésem, hogy elszakad. Végül sikerültlefejtenem a fészek ről és az ágakról. A szájában még ott volt a fióka,összeszorítottam a torkát, és kiszedtem belőle a kis őszapót, amely még

élt. Utána kihányt két, gyomornedvektől elázott fiókát, amelyekélettelenül estek le a szakadékba. Ezeket a hangfelvétel közben nyelhetteel. Zsebemből előszedtem két vászonzacskót, egyikbe a fiókát, a másikbaa siklót tettem. Az őszapófészek nem rongálódott meg, mert a sikló azoldalán levő nyíláson keresztül szedte ki áldozatait. Maradt még sértetlenfióka a fészekben - az őszapótojó 6-12 tojást tojik. Az őszapók hamarosanmegnyugodtak és elszéledtek. Az itt fészkelő pár pedig etetni kezdtemegmaradt fiókáit.

Visszamentem a kőfejtő aljába, és a megmentett őszapófiókát jobbanszemügyre vettük feleségemmel. Felületes horzsolásokon kívülkomolyabb sérülést nem láttam rajta, csupán a kígyó nyálától voltcsatakos. Hamarosan megszáradt, és ahogy nyúltam felé, tátott szájjal -eleségkérő hangot adva - enni kért. Ezt a hangját 2-3 cm-re tartottmikrofonnal is felvettem, majd friss hangyatojással (hangyabábbal)megetettem. Amikor jóllakott, lehunyta a szemét, és jó közérzetéténekszerű, kellemesen csengő, ismételgető hangadásával is kifejezte,

amelyet ugyancsak rögzítettem.A fiókát, hangadásának tanulmányozása végett, otthon neveltem tovább.Zárt papírdobozban tartottam, amíg nem tudott repülni.Óránként-másfélóránként etettem hangyatojással, sovány nyers hússal,marhaszívvel, szokásos ásványi anyagokkal és vitaminokkal.

Prüntyinek neveztük el. Rohamosan nőtt, tollasodott, megtanult magátólenni és repülni. A család kedvence lett. Senkitől sem félt, mindenkinek a



kezére, vállára szállt. Naponta több alkalommal kivettük kalitkájából. Nagyon szerette, ha kézen hurcolva a lakásban foglalkoztunk vele.

Az idő tájt gyöngybagoly-fiókát szerettem volna nevelni hangfelvételcéljából. Rengeteget mászkáltam utána templomtornyokba, de mindhiába.A méreggel történő egér - és pocokirtással megölték a velük táplálkozógyöngybaglyokat is.

Az egyik ráckevei toronyban egész gyöngybagolycsaládot találtamösszeszáradva. Sok templomtoronyban pedig tűzrendészeti előírásokcímen sűrű dróthálót szereltek az ablakokra, nyílásokra, hogy oda madárse be, se ki ne mehessen.

Egy ismerősöm, aki tudott bagolyszerzési sikertelenségemről, a pécsiállatkertben járt. A legnagyobb csodálkozására az egyik ápoló közölte

vele, hogy van eladó gyöngybagoly. Így megszaporodtam egy felnőttgyöngybagollyal, de hangfelvétel szempontjából semmire sem mentemvele, mert hallgatag volt és mogorva.

Egyik délután, amikor vágóhídi munkámból hazaérkeztem, elő akartamvenni kedvenc őszapónkat, de kalitkája üres volt, ajtaja félig nyitva állt.Megrökönyödve néztem körül. Elállt a lélegzetem, amikor agyöngybagoly ketrecében az őszapó néhány farok - és szárnytollát

pillantottam meg. Valaki - amikor visszarakta kalitkájába Prüntyit - nem

zárta be rendesen az ajtaját. Ő pedig kijött és a nagy lyukú dróthálónkeresztül bement a gyöngybagolyhoz!Még aznap este fogtam a gyöngybaglyot, kivittem a Gellérthegyre és ott

eleresztettem.Hogy mi történt annak idején az őszapóevő erdei siklóval, azt is

elmondom. Boros Tóni barátomnak volt egy bungarkígyója (Bungarusfasciatus). Ez a másfél méterre megnövő, világossárga és fényes fekete



gyűrűkkel díszített kígyó Dél-Indiában, Dél-Kínában, Szumátra és Jávaszigetén él és kígyókkal táplálkozik. A táplálkozásra kiszemelt kígyótüldözőbe veszi és belemar. A lemart kígyó abban a pózban merevedikmeg, amelyben a marás érte. A bungarkígyó követve a megmerevedettkígyó vonalát, a száján át egyszerűen ráhúzza magát és ezzel a lakoma beis fe jeződik. Az erdei siklót elvittem barátomhoz. A bungarkígyó éppenéhes volt...

Sünikrimik

A sün (Erinaceus europaeus roumanicus) azok közé az állatok közétartozik, amelyekkel, ha lehetősége nyílik rá, gyerek, felnőtt egyarántvalamilyen formában kapcsolatot akar teremteni vagy legalábbis szeretnéközelebbről szemügyre venni.

Bevallom, én is többször engedtem a kísértésnek, és rövidebb-hosszabbideig volt saját sünim. Róluk mondok el három történetet.

Szegény gerle!

Nyári vakációmat minden évben Vas megyében, Kemenespusztántöltöttem, nagyszüleimnél. A sok háziállat mellett a vadon élőkkel iskerestem a kapcsolatot. Minden tapasztalat és szakismeret nélkül, sajátelképzelésem szerint próbálkoztam meg felnevelésükkel és tartásukkal.Utólag sokszor csodálkoztam azon, hogy például három tokosodóbúbosbanka-fiókát kizárólag kecsketúróból gyúrt gombócokon hogyansikerült felnevelnem. Hátul az udvarban volt egy disznókonyhánaknevezett helyiség, ebben tarthattam állataimat.

A bankákkal egy időben három vadgerlefiókát is neveltem. Vízbenáztatott, puhított búzával meg kukoricával tömtem őket. Nem kaptak seásványi premixet, se vitaminkészítményeket, mégis szépen f elnőttek.Szabadon éltek a disznókonyhában és nagyon szelídek voltak.

Egyik este, vacsora után kint őgyelegtem, és sikerült egy szépsündisznót fognom. Hazavittem és szabadon engedtem ugyanabban a



helyiségben, ahol a gerlék is voltak. Főtt krumplit, tejet és a disznókmoslékából tettem valamicskét egy tányérba a részére.

Másnap délelőtt kíváncsian mentem megnézni, evett-e? A sünt ugyannem találtam, de a lerakott ennivalónak több mint a fele hiányzott.Megelégedetten nyugtáztam a látottakat, és ezután gerléknek búzátszórtam ki a konyha kövezetére. A gerlék leszálltak enni. Abban a

pillanatban előjött a sün, ráugrott az egyik gerlére, és a szemem láttáraszétharapta a gerle fejét.

Nagyon nehezen hevertem ki az esetet. A sünt azonnal elengedtem. Kétgerlémet ezután még nagyobb igyekezettel istápoltam.

A ci terázó sün

Elsőéves állatorvostan-hallgató koromban egy irodalmi pályára készülővolt osztálytársammal laktam együtt albérletben. Mindketten nemrégszakadtunk el a szülői háztól és szerettük volna valamivel enyhíteni azalbérlet sivárságát.

Barátom népi táncos volt. Egyik este citerát hozott haza. Mivelháziasszonyunk ennek sem kedvelte a hangját, többszöri pengetés utánúgy döntöttünk, hogy elrakjuk abba a nagy fonott kosárba, amellyel

Győrből Pestre hurcolkodtam fel.Egy este a Gellérthegyen sünt fogtam. Keményen elhatároztam, hogyvéget vetek az élet sivárságának, és hazaviszem az albérletbe.Szobatársam szokott vigyorával vette tudomásul, hogy megszaporodtunk.Én egy tervet dolgoztam ki: este a sünt szabadon eresztem a szobánkban,így legalább a svábbogarak a főbérlőnél maradnak! Reggel majd félórávalelőbb kelek fel, összeszedem a sündisznópiszkot a padlóról, és mielőttelindulunk az egyetemre, eldugom az állatot egy dobozba, hiszen nappal

úgyis alszik. A háziasszony így nem fog tudni az egészről. Valamilyen ételmaradékot raktam le neki, és kiengedtem az

aktatáskámból. Mi lefeküdtünk és leoltottuk a villanyt. A sün néhány fújásután megindult. Először lassan ment, majd egyre sza porodó léptekkelfutásnak eredt. Körmei a fényesre vikszelt parketten úgy csattogtak,mintha lent az utcán egy lovasrendőr ment volna. A csattogás már kezdettnem tetszeni, amikor a süni beérkezett a szekrény alá. A szekrény alja és a



padló között akkora volt a távolság, hogy a hátán levő tüskék horzsolták aszekrény alját.

Egész éjjel úgy hallatszott, mintha gyökérkefével súrolták volna aszekrény alját. Csak hajnalban tudtunk elaludni. Reggel nem hallottammeg a - félórával előbbre állított - ébresztőóra csör gését. Szobatársamébresztett fel, félórával később. Pánikba estem. Kiugrottam az ágyból, belea papucsaimba. Nagyot ordítottam, mert egyikben benne volt a sün!

Nagyjából összekapdostam a szobában a sünürüléket, az állatot pedig behajítottam a nagy fonott kosárba és elrohantam az egyetemre.

Délután, amikor hazaérkeztem, háziasszonyunk halottsápadt volt. Csaknagy nehezen tudta elmesélni, hogy mi történt. Délelőtt, miközbentakarított nálunk, egyszer csak a nagy kosárban megszólalt a citera.

Majdnem elájult. Minden lelkierejét össze kellett szednie ahhoz, hogy akosarat ki merje nyitni. A legnagyobb megrökönyödésére a következőlátvány tárult a szeme elé: a citera húrjain egy sün mászkált!

Egy sün, amely beleszeretett a zöld seprűbe

Egy vasárnap délelőtt telektulajdonos kollégám két gyermeke sünnel

állított be hozzánk. - „Apu küldi, de nem kérünk érte semmit - mondták. -Azért hoztuk el, mert felmászott a pólyás kis testvérünkre. A telken egykicsit megégett, de már meggyógyult." Kérdéseimre elmondták, hogyszáraz levelet égettek a telken és azzal együtt a sünt is beledobták a tűzbe.Jobban szemügyre vettem a jószágot. Egyik oldalán gyermektenyérnyiterületen úgy nézett ki, mintha a tüskéi műanyagból lettek volna, melyhezforró vasat nyomtak. A tüskék végei ellaposodtak, szétfolytak ésösszeragadtak.

Először úgy terveztem, másnap valahol majd elengedem, de későbbmeggondoltam magam. Kíváncsi voltam arra, hogy mi lesz a szétfolyttüskékkel. Szabadon engedtem az állatszobában, remélve, hogy besegítegy kicsit a takarításba. Eddig ugyanis minden reggel össze kellettszednem a lisztkukactenyészetből éjjel kirepült bogarakat, amelyeket alegtöbb esetben hanyatt fekve találtam a PVC padlón, mert nem tudtakvisszafordulni. Arra számítottam, hogy ezentúl a sün szedi majd össze



őket. Így is történt, másnap reggel egyetlen kirepült bogarat sem találtam,sőt a számára kirakott marhaszívből és kockára vágott almából is evett.Hosszas keresgélés után egy műanyag láda mögött akadtam rá. Többnylonzacskót összehordott a láda mögé és az egyikbe belebújt.

Két-három napig a madarak nagy ribilliót csaptak, amikor a sün előjöttnylonfészkéből és mászkálni kezdett a szobában. Cserregtek-csettegtek és tekintetükkel állandóan követték. Később márnem törődtek vele. Csak a búbosbanka ütött néhányat az orrára a dróthálónkeresztül, amikor volierje előtt elvonult.

Minden este raktam le részére egy kis marhaszívet, egy keveset amadarak húsoskeverékéből, ezenkívül gyümölcsöt, legtöbbször almát.

A sünnek azonban különös ízlése volt. Egyik este véletlenül leejtettem a

napraforgós zacskót a padlóra. A sün rögtön odajött és legnagyobbcsodálkozásomra csámcsogva, ropogtatva enni kezdte a széthullottmagvakat. Ezután, ha nagyon siettem az etetéssel vagy fáradt voltam, csakegy marék napraforgót kapott vacsorára. Ilyenkor a szokottnál több vizetivott. Megitta volna a tejet is, de attól hasmenést kapott, ezért nem adtamneki.

Érkezése után kb. két héttel - miközben az esti etetést végeztem - úgytűnt, mintha valamilyen fényes-piros állat vonult volna végig a fal mellett.

Csak késve eszméltem fel és keresni kezdtem a sünt. Amikor rátaláltam,láttam, hogy a megégett gyermektenyérnyi rész helyén nyílt sebfelület piroslik. Az elégett rész bőr rel, tüskékkel együtt elhalt és lelökődött. Anagy felületű nyílt sebbe madártolltól kezdve a pókhálóig mindenféleszöszmösz beletapadt. Egy pillanatra szinte megdermedtem a látványtól,de azután kis műanyag mosdótálba 1 : 1 arányban langyos vízzel hígítottUltrasol kézfertőtlenítő oldatot készítettem és belemár tott vattávalalaposan lemostam a sebfelületet. Utána száraz vattával is leitattam, majd

tetránkenőccsel alaposan bekentem. A következő napokon sebbenzinesletisztítás és tetránkenőcsös kezelést alkalmaztam. A sebfelület hamarosan

behámosodott és rózsaszínű bőr fedte be a sérült területet. A süni egyre otthonosabban érezte magát. Éjjelente a legkü lönbözőbb

zajokat produkálta. Az ajtó egyik szárnya előtt fiókos szekrény állt olyantávolságra, hogy hátát, illetve a tüskéit neki tudta nyomni a szekrénynek éslábaival az ajtó oldalán kapargált. Ezt minden éjjel órákon át csinálta; ha



visszacsúszott, újból kezdte, nem csüggedt el. Szerencsére csak ritkán jutott fel a „csúcsra", a szekrény tetejére, de ha ez sikerült, akk or mindentleszórt róla: különféle magvakat, mézesedényt, robébis dobozt, üvegtálatstb. Amikor harmadszor is sikerült feljutnia, és ezúttal a mézet borította

bele az alatta levő lisztkukacos tálba, mérges lettem, és távolabb húztam aszekrényt az ajtótól. Így aztán már nem tudott traverzálni. Ezzel együttmegszűnt az a kettős hangjelenség is, amelyet eddig éjjelenként órákon áthallgattam: a tüskék a szekrényen „gyökérkefe"-hangot adtak, körmei

pedig az ajtón csikorogtak.Ezután újabb szórakozást talált k i. Egy redőnyzáras, fiókos szekrény

alsó polcán újságpapírokat tartottam. Sikerült valahogyan felmásznia a polcra, a papírok egy részét kiszórta, a többit összerágta. Valahányszor

elfelejtettem bezárni a szekrényt - ami bizony elég gyakran előfordult -reggelre kelve valóságos csatatér fogadott. Később a sün a felső polcokrais feljutott. Egyik reggel úgy nézett ki a szoba, mintha valami házkutatásalkalmából mindent a földre dobáltak volna.

Az asztal alatt, a földön tartottam egy zöld műanyag kézi sepr űt, amelyeltűnt. Két hétig szidtam szegény takarítónőt érte és ő felháborodottantiltakozott. Végül a sünre kezdtem gyanakodni, ezért szétszedtemnylonzacskóból készített vackát és a takarítónő lesújtó pillantásai

közepette pironkodva húztam ki belőle a seprűt. Sünim - úgy látszik - beleszeretett a zöld seprőbe, mert akárhányszor lent hagytam a padlón,reggelre mindig elvitte.

A szobában télen 20 °C felett volt a hőmérséklet. A sün néha 2-3napig nem jött elő, bár téli álmotnem aludt. Ilyenkor reggelreérintetlen maradt a részérelerakott ennivaló. Egyik este

feltűnt, hogy nagyon meghízott.Furcsállottam a dolgot, mivel -



szerintem - már napok óta nem evett. Amikor elindult, figyelni kezdtem.Állandó szimatolások közepette elhaladt ennivalója mellett, és odament azegyik lisztkukacos ládához. Felágaskodott. A két hátulsó lábán állva azelülsőkkel éppen elérte a láda felső szélét. Ezután ügyesenfelhúzódzkodott, majd a műanyag láda pereméről szinte a kukacok közégurult és falni kezdte azokat. Amikor ki akartam szedni, mérges lett: fújt,

pöffögött. Vastagabb ronggyal fogtam meg két oldalról és kiraktam alisztkukacok közül. Alighogy letettem, máris visszaszaladt a ládához, ésújból beletornászta magát. Ezután mindenféle műanyag és farostlemezzeltakartam le a kilencládányi tenyészetet, de kitartó, szívós munkávalvalamelyiket az éj folyamán majdnem mindig félrekaparta és jóllakott. Aszobába kirepült bogarakkal már nem bíbelődött, esze ágába sem jutott,

hogy azokat egyenként megkeresse. Végül sikerült megoldanom akukactenyészetek sünbiztos lezárását, de ez legalább negyedórástöbbletmunkát okozott esténként. Nappalra mindig kitakartam őket, hogy

jobban szellőzzenek. A sün egy hét alatt erre is rájött és éjjeli életmódjátsutba dobva rendszeresen nappal járt lisztkukacot enni.

Egyszer nevelési célzattal - mint egy tüskés labdát - végiggurítottam aszobában. Amikor megállt, kinyújtózkodott, szemtelenül visszaszaladt aládához és pedagógiámra nagyokat fújva, az orrom előtt mászott vissza

kedvenc eledele közé.A legkülönbözőbb hangokat és zajokat tudta produkálni. Napközbenvackában gyakran nyögdécselt, elnyújtott makogó hangokat is adott.Éjjelenként állandóan dolgozott valamivel, ettől ismét a legrejtélyesebbzajok származtak.

Májusban alig vártam, hogy az idő megenyhüljön. Kivittem Sasadra,egy ismerősöm kertjébe, ahol évek óta él egy hím sün. Búcsúzásulfényképeket készítettem róla.

Ú j lakóhelyén már többször látták az új sünasszonyt. Könnyűfelismerni: egyik oldalán gyermektenyérnyi területen hiányoznak atüskék, csak a rózsaszín bőr látszik, néhány finom szőrszállal.



Európa legnagyobb denevére

A Magyarország Állatvilága sorozatban jelent meg Topál GyörgyDenevérek - Chiroptera című füzete. (XXII. kötet, 2. füzet, 1969) Ebben

többek között ez olvasható: „Nyctalus lasiopterus Sche ber - óriás koraidenevér (maximus Fatio) - Európa legnagyobb termetű denevérfaja. A fejés a test hossza 84-104 mm, a farok hossza 55-65 mm, a fül hossza 21-26mm, az alkar hossza 64-69 mm... Minden tekintetben a korai denevérhezhasonlít, de annál jóval nagyobb... Hazánkban a Bükkben és a Dunántúlonkerült elő l-l példánya."

Az első óriás korai denevért (Nyctalus lasiopterus) kb. 40 évvel ezelőttküldte be a Természettudományi Múzeum Állattárába Vásárhelyi István, a

második példányt Bors József pedagógus juttatta ugyanide, élő állapotban.Szabadegyházán egy istállóban ütötte le valaki ostorral.Topál György hozta a hírt: ha kedvem van hozzá, próbáljam meg

életben tartani. Ha mégis elpusztulna, akkor a múzeum gyűjteményébe fogkerülni.

A vászonzacskóból - amiben szállítottuk - a számára kijelölt ketrectetejére eresztettem. Az első perctől kezdve nagyon barátságosanviselkedett. Körülnézett, illetve ultrahangjaival körül-radarozott,

vakaródzott, ásított egyet és mintha már hosszabb ideje fogságbantartották volna, enni kezdte a csipesszel elé tartott marhahúscsíkokat éslisztkukacokat. Már az első napon rájöttem, hogy legjobb, ha a húst kb. 1/2 cm hosszúságú és 2-3 mm szélességű csíkokra vágom. Az ennél szélesebbhúsdarabka beleakadt szemfogaiba, egy ideig kínlódott vele, aztánkiköpte. A húscsíkot csipesszel mozgatni kellett előtte, így figyelt fel rá.Ilyenkor fejét jobbra-balra forgatva, száját állandóan nyitogatva nagyonmagas frekvenciájú - az emberi füllel nem érzékelhető - ultrahangokat

bocsátott ki minden irányban. Ezek visszaverődéséből állapította meg azennivaló helyét, irányát, és mintha látna, oda is jött érte, hogy elvegye acsipeszről. A következő három napon az időjárás hűvösebbre fordult. Denevéremegész nap mélyen aludt. Esténként az ujjammal kellett finomanmegbökdösnöm, hogy felébredjen és egyen. Az első falatokat nagyonlassan rágta, de aztán hamarosan „belemelegedett" és a szokásos módon,



normális tempóban fogyasztotta a húscsíkokat. Amint az idő javult, egyrekorábban ébredt fel, illetve hamarabb sikerült felébresztenem. Később, hamozgást észlelt ketrece előtt, már magától felébredt. Előszörkörülradarozott - majd ketrecének abba a részébe mászott, amelylegközelebb volt hozzám -, és követelte az ennivalót. Ha nem kapottazonnal, ak kor a dróthálót harapdálta olyan erővel, hogy recsegett.Féltettem fogait, ezért a húst előre felszeleteltem, hogy folyamatosanetethessem mindaddig, amíg jól nem lakik. Ha egyik falattól a másikighosszabb idő telt el, mérgében mindjárt a dróthálónak esett és harapdálta.Ahogy kezdett jóllakni, mohósága alábbhagyott, lassabban vette el a hústa csipeszről, végül pedig elaludt. Jóllakottságára utalt, hogy hasamajdnem kétszeresére duzzadt. A hús- és szívcsíkokat rendszeresen,

bizonyos időnként kalciumfoszfáttal és vitaminkészítménnyel szórtam be.Apróra vágott salátadarabokat is tapasztottam a húsra, amit szinténmegevett. Ha marhahúst adtam, előtte a kötőszövetes részeketeltávolítottam, mert ezeket nem tudta megrágni. (Hetente többalkalommal lisztkukacot és lisztbogárbábot is kapott, amelyeketkülönösen jó étvággyal, nagy gondossággal ropogtatva fogyasztott el.Ezekkel azonban nem lehetett győzni étvágyát. Harminc darab kifejlettlisztkukac meg sem kottyant neki.) Több alkalommal próbáltam

cserebogárral etetni. Ebbe legtöbbször beleharapott, azután elhajította éscsak ismételt felkínálás után evett valamennyit lágy részeiből. A soványsonka és az ömlesztett sajt viszont szemmel láthatóan ízlett neki. Ezekből,mivel nagyon morzsalékonyak, csak olyan kis darabot lehetett neki adni,amekkora a szájába egyszerre belefért. (A cseresznyét is megette!)

Mindennap kijött ketrecéből, de hosszú ideig nem akart repülni, csakszáját tátogatva összevissza mászkált. Az asztalon levő húsdarabkát csakakkor vette észre, ha véletlenül az orrát beleütötte. Májusban, etetés előtt

többször átvittem a nagy szobába, hogy próbáljon repülni, de nagyonnehezen szánta rá magát. Felreppenés előtt sokáig készülődött. Felemeltfejjel egyre gyorsabban adta az ultrahangokat jobbra-balra. Farokvitorlájátkinyújtva, szaporán fel-le rezegtette. Hosszas töprengés után szárnyait iskitárta, kifeszítette a padlón, melyek fesztávolsága 60 cm volt. Pár

pillanatig így maradt, majd 5-10 cm-re felugrott a levegőbe és szárnyrakapott. Nagy testű faj lévén, nagy lendületre és kellő távolságokra voltszüksége ahhoz, hogy a levegőben tudjon maradni.



Eleinte amint a falhoz ért, visszafordult ugyan, de kifogyott alendületből és nagy puffanással leesett. Többszöri próbálgatás után rájött aszoba méretei által megszabott lehetőségeire. Ügyes kanyarulatokkal ésfordulatokkal hosszabb ideig tudott a szobában körben repdesni.

Amikor az egyhetes villányi gyűjtőútról hazaértem, azonnal feltűnt,hogy hasa sokkal nagyobb, mint azelőtt. Etetés után pedig ijesztőenmegnagyobbodott, és mindkét oldalon egyformán kidudorodott. Ettőlkezdve nem röptettem, nehogy lepottyanáskor baja történjen. Később ahas nagysága észrevehetően nem nagyobbodott. Egyszer azonbanészrevettem, hogy a hasfal egy helyen kinyomódott, mintha magzatmozgott volna benne. Reménykedni kezdtem. A lágyéki részeken szőrzetehullani kezdett, a has aljának nagyobb része csupasz lett. Ebben az

időszak ban a legtöbb esetben úgy aludt, hogy jobb hátulsó lábán csüngött,a balt pedig hasára szorította.Két hét múlva vékony és gyenge cincogásra figyeltem fel. Azonnal a

denevérketrechez rohantam. A szokásos helyén csüngött fejjel lefelé,három lábbal kapaszkodott a dróthálóba. Nem akartam hinni aszemeimnek: megszületett a kis denevér! Anyja szárnyával ésfarokvitorlájával úgy betakarta, hogy csak egyik lába látszott ki és ezzel őis a dróthálóba kapaszkodott. Rögtön enni adtam a mamának. Jól evett, de

közben kicsinyét is nyaldosta. A kölyök hátulsó lábaival anyja lágyékirészébe csimpaszkodott, szájával pedig az emlőbe vagy a környékén levőszőrzetbe kapaszkodott olyan erősen, hogy onnan csak akkor lehetettleszedni, ha véletlenül egy pillanatra elengedte.

Másnap este nagy nehezen sikerült leválasztanom a kicsit anyjáról.Megmértem a súlyát: 9,85 g, az alkar hossza: 26,5 mm volt. Bőre teljesenszőrtelen, ráncos és vöröses palaszürke színű volt. Ahogy elszedtemanyjától, nagyon nyugtalan lett és szaporán cincogott. Az öreget ketrecébe

kellett zárnom, mert állandóan fiához akart rohanni. A kölyök csak akkornyugodott meg, amikor mérés után anyjára visszatettem, és szájával megtudott ka paszkodni az emlőben. Amíg ez nem sikerült, addig cincogott,anyja pedig nagy igyekezettel nyaldosta. Ha a kölyök az anyjáncsimpaszkodott, nyugodtan fogdoshattam mindkettőjüket, az öreg

békésen tűrte, sohasem harapott meg.



Amióta megszületett a kisdenevér, az anya nem evett annyit, mintazelőtt, és inkább reggel volt jobb étvágya. Reggel 5 óra és 1 / 2 6 közöttszoktam etetni. Evés után inni is szokott az eléje tar tott kis műanyag

pohárból.Hat nap múlva kinyílt a kölyök szeme, és derekán apró szőrpihéket lehetettlátni. Néhány nap után a kicsi már nem tartózkodott állandóan anyján,mellette csüngött a ketrec oldalán. Lassan a szárnyait is próbálgatnikezdte.Szé pen fejlődött a kis óriás, amely Magyarországon a harmadik hivatalos

példány volt.Sajnos három hét múlva fokozatosan elapadt a denevéranya teje.

Mindent megpróbáltam, amit csak lehetett, hogy életben tartsam a kicsit.

Majdnem két hónapig szoptattam injekciós fecskendőre húzottkerékpár-szelepgumi segítségével. Kamillateával kevert tejjelkísérleteztem, ebből 2,0-2,5 ml-t fogyasztott el egyszerre. Bár mindenfoga szépen kifejlődött, mégsem volt hajlandó enni se lisztkukacot, sehúst. A szájába betett ennivalót mindjárt kiköpte. Alapvető hiba volt, hogyakkor még nem volt hűtőszekrényem. A nagy nyári melegben a tej és a hústárolása nem volt kellőképpen megoldható. Már -már úgy látszott, hogy amesterséges szoptatással sikerült visszaszereznie elvesztett grammjait. A

lefogyástól összeráncosodott bőre már szépen kisimult, amikor augusztusvégén gyomor- és bélgörcsök közepette a kis kölyök elpusztult.Anyja egy év múlva szenderült jobblétre, szintén bélfertőzés

következtében. (Ha mindez 15 évvel később történik, akkor talánmegmenthettem volna őket antibiotikumokkal.)

Ha híre megy...

Ha híre megy annak, hogy egy állatorvos denevérekkel is foglalkozik,szinte elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne hozzanak hozzá talált,legyengült denevért is.

A patkósorrú-denevért (Rhinolophus) szinte lehetetlen - lakásban -néhány napnál tovább életben tartani. Életük nagy részét barlangokban



töltik, és az ottani páratartalmat és hőmérsékleti viszonyokat mesterségeskörülmények között nehéz biztosítani számukra.

Hosszúfülű denevért (Plecotus auritus) egy hétig tartottam. Ezalatt soklisztkukacot evett. Utána jó erőben és kondícióban elrepült.

Törpe denevért (Pipistrellus pipistrellus) 131 napig tartottam. Kizárólaglisztkukacot volt hajlandó enni. Hűvös időben 5-6 darab közepesnagyságút, melegebb időben 14-16 darabot evett meg. 15°C alatt egy-egynapot kihagyott a táplálkozásban, ilyenkor mélyen aludt. Sokszor úgykellett felébresztenem az etetéshez. Finoman megérintettem ujjaimmal,majd vízbe mártott csipeszt tartottam a szájához. Ezt először lassan kezdtenyalogatni. A csipeszt egymás után többször is bemártottam a vízbe, ő

pedig egyre gyorsabban nyalogatta. 8-10 perc múlva mosakodni és

vakaródzni kezdett. Ekkor már lehetett etetni. A lisztkukacért odajött, deszájához kellett raknom. Minden egyes példánnyal elrohant ketrece belsejébe. Amint elfogyasztotta, ismét előjött, és feltartott fejjel várta akövetkezőt. Reptetés után nehezen lehetett megfogni, mert mindigmagasan, a szoba egyik sarkában kötött ki. Egy alkalommal szelíd nagy

pelém felmászott nyitott ketrecébe. Nekiugrott a denevérnek. Ez nagynyikkantással felreppent, majd szétfeszített szárnyakkal esett le a padlóraés úgy maradt. Először azt hittem, hogy elpusztult. Később azonban

magához tért. Vitorlája egy-két helyen kilyukadt, de ezek a folytonosságihiányok idővel benőttek. Egy korai denevér (Nyctalus noctula) 84 napig lakott nálam. A

kezdetben vad, és harapós állat egy hónap alatt teljesen megszelídült. Nikinek neveztem el. Fő tápláléka a marhavese volt. A májat és tüdőt ismegette, de szívből és közönséges húsból nem evett. Lisztkukacot ő isminden mennyiségben fogyasztott. Etetéskor minden egyes darabnálfüttyentettem egyet. Ezt hamar megtanulta és füttyentésre mindig előjött.

Ha leraktam a padlóra és ilyenkor füttyentettem, nagyobb távolságról ishozzám jött, a nadrágszáramon fölmászott és a kabátomonmegkapaszkodott. Amikor este késtem az etetéssel, fel-alá járkáltketrecében és éles, átható „nikk" hangokat hallatott. A sok lisztkukac utánsok vizet is ivott, amelyet madár módra felemelt fejjel, kortyolgatva nyeltle. Sokszor etettem hátulsó lábainál bal kezem mutatóujjára akasztva.Akár csak óriás rokonának, neki is külön meg kellett tanulnia a szobai



repülést. Néhány próbálkozás után megismerte a szoba méreteit. Könnyedrepüléssel, hosszasan keringett, miközben előszeretettel sturcolgatta aszobában tartózkodók fejét.

Rágcsálók a szobában

Első mogyorós pelémet (Muscardinus avellanarius) a zuglói albérletidejében kaptam. Ekkor még kevés tapasztalatom volt pelékkel

kapcsolatban. Összeraktam a már nálam élő erdei pelével (Dryomysnitedula). Egész éjjel figyeltem őket, békességben voltak. A következőéjjel azonban a nagyobb testű erdei pele állandóan kergette, pofozta ésharapdálta a mogyoróst. Ezért egy ideiglenesen összetákolt kis ketrecbetettem a mogyorós pelét, amelyben vattából készített fészket magának.Almán kívül mindenféle gyümölcsöt, árpát, zabot, kukoricát, sárgarépát,kekszet kapott enni, de néha nyers lóhúsból és májból is evett. Aztgondoltam: ilyen vegyes koszton minden tápanyaghoz hozzájut, amire

szüksége van.

A kalcium-foszfát nélkülözhetetlen!

Másfél hónap múlva a mogyorós pelét átraktam új ketrecébe. Amikorszétszedtem vattafészkét, láttam, hogy három kölyke van, amelyek márszőrösek voltak és kinyílt a szemük. A kölykök szétmásztak, majd az



ijedtségtől összevissza ugráltak, és az egérsíráshoz hasonló hangokatadtak. Miközben a kölykök után kapdostam, anyjuk kiugrott a k etrecből.Egy óra hosszat hajszoltam, kergettem a szobában, mire meg tudtam fogni.Amikor visszaraktam kölykeihez a ketrecbe, nyaldosni kezdte őket, majdúj fészket készített a betett vattából. A kicsinyek egy hét múlva jöttek kielőször a fészekből, ekk or almát és szilvát kaptak, pár nap pal később árpátés diót.

Egyik este észrevettem, hogy a kis mogyorós pelék betegek. Előző éjjelmég semmi bajuk sem volt. Gyorsan lélegeztek, hátulsó lábaikat húztákmaguk után, az egyiknek hátulsó lába a medenceízületben kifordult, alegkisebbik pedig a fogait csattogtatta. Néhány nap alatt elpusztultak. AzÁllatorvosi Egyetemen végzett kórbonctani és bakteriológiai vizsgálatok

eredménye negatív volt. Anyjuknak látszólag semmi baja sem volt, csakkésőbb vettem észre, hogy hiányzik az egyik hátulsó lábfeje.Tanácstalanul vettem tudomásul a történteket.

Néhány évvel később egy szintén nálam született pelecsaládnálismétlődött meg az eset, azzal a különbséggel, hogy az anyapeléneknemcsak a lábfeje, hanem lábszára is hiányzott (valószínűleg lerágta), delátszólag más baja nem volt. Ekkor villant agyamba, hátha mészhiányokozta a tragédiát és az anyapelék saját csontjuk elfogyasztásával pótolták

a hiányt. Ezért egy lapos üvegtálban kalcium-foszfátot tettem ketrecükbe.



A négy kis pele, hátulsó végtagjaikat maguk után húzva, azonnalodavánszorgott és nyalni kezdte a fehér port. Másnap vígan mászkáltmindegyik, nyoma sem volt az előző napi súlyos tüneteknek. Így jöttem rá,hogy a rágcsálók szervezete igényli a kalcium-foszfátot, gyógyszertárinevén kalcium-foszforikumot! Ha hetente egyszer egy kicsit szórunk

belőle a gyümölcsre vagy a mag közé, megelőzhetjük az ilyen eseteket.

Phil ip és Gina

Életemben először élő nagy pelét (Glis glis) a hajdani Múzeum körútiállatkereskedőnél láttam. Annyira megtetszettek, hogy elhatároztam:

megszerzem őket. Hosszas tárgyalások után a tulajdonos egy lábatlangyíkért, egy pár bordás gőtéért, négy vízisik lóért és 40 Ft-ért nekem adtaőket. Mikor hazavihettem a nagy-pele-párt a zuglói albérletembe, a világlegboldogabb embere voltam. Az éppen üres 50 literes akváriumba

papagájodút tettem és azt rendeztem be számukra lakóhelyül. Egy hétmúlva este kiengedtem őket a szobába. Fokozatosan ismerkedtek az újkörnyezettel. Egyre messzebb mentek az akváriumtól, majdvissza-visszaszaladtak. Néhány nap, illetve éj alatt megismerték az egész

szobát, és meghatározott útvonalakat alakítottak ki az akvárium- ésterráriumszéleken, ablakpárkányon, szekrény oldalán és ezekenszaladgáltak, kergetőztek. Reggelre mindig odújukban voltak. Ha diótvagy nagyobb almadarabot kaptak valahol a szobában, azonnal bevitték azakváriumba, és ott ették meg vagy elrak ták. Az első télen 1-5 °C közöttváltozott a hőmérséklet szo bánkban, de a két nagy pele nem aludt téliálmot. Nagyon szelídek voltak, bárki kézbe vehette őket, nem haraptak.

Nősülésem után hamar „átálltak" a megváltozott környezetre és esténként

megint szabadon szaladgáltak a szobában. Közben állományom újabb kétnagy pelével szaporodott. Az egyiket országúton fogtam. Autóvalmentünk át fölötte, és kiugorva a kocsiból sikerült megfognom. A másikatnászajándékba kaptam. Mindkettő fiatal állat volt, de sohasem lettek olyanszelídek mint a régiek: a Philip és a Gina. Gyakran előfordult, hogy mind anégyen kint szaladgáltak a szobában (egyre nagyobb zavart okozva).Philip az esküvőnk utáni héten leverte a zongoráról a nászajándékba



kapott halas motívumos porcelán vázát, amelyet külön e célra készítettiparművész unokatestvérem.

Májusban feleségemmel két hétre elutaztunk a zempléni hegyekbe.Apósom - állataimat ő etette - rosszul zárta be a két újabb pele ketrecénekajtaját és azok megszöktek. A szoba ablakai nyitva voltak, renoválás miattaz egész ház fel volt állványozva, így befogásuk először reménytelenneklátszott. Apósom azzal vigasztalt, hogy esténként több alkalommal kitett atáljukban cseresznyét a folyosóra, és az eltűnt. Visszaérkezésünk után azelső éjjel mindjárt megjelent az egyik pele a becsukott felső kis ablakban,amikor azonban kinyitottam, elszaladt, egész éjjel egy emelettel lejjebb,az állványzat gerendázatán rohangált, és hol itt, hol ott hallatta „kvi-kvii"vékony nyávogását. Következő éj jelre csapdát helyeztem el a folyosón:

egy kis szőnyegen félbevágott dióval feltámasztottam anyósommosogatóvájdlingját. Reggelre alatta volt az egyik pele. Közbenészrevettem, hogy a másik szökevény a zongorába vette be magát. Többátvirrasztott éjszaka után végre bement akváriumába enni, és ezalatt én azágyból, zsineggel ráhúztam a drótháló tetőt.

Már régen elfelejtettem a pelekalandot, amikor egyszerzongorahangolót hívtunk, mert sok rendellenességet tapasztaltunk azongora működésében. Az egyik billentyűt nem lehetett lenyomni, a másik

tovább szólt, mint ahogy kellett. Amikor a hangoló ránézett a hangszerre,gúnyosan megjegyezte, hogy ilyen kéthúros pianínót utoljára a cáriOroszországban gyártottak. Hamarosan elnémult, amint hozzákezdett aszétszedéséhez. Egyre kínosabb képeket vágott, majd zavarodottanhebegni kezdett, ő még ilyet nem látott, pedig már sok vacak zongorávalvolt dolga. Több billentyűt például azért nem lehetett lenyomni, mertcseresznyemag volt alatta. A pianínó belsejéből szemétlapátra valócseresznyemagot gyűjtött össze. Nem akart hinni a szemének, hogy a

bőrözések, a bőrtiplik és az emeltyűk nagy része mennyire szétment,felrojtozódott, elfoszlott. Kínjában megkérdezte, hogy naponta hány órátszoktam gyakorolni. Amikor mondtam, hogy felet vagy még annyit sem,még értelmetlenebb arcot vágott. A peléről persze nem beszéltem.



Még néhány pele

Tavaly nyáron ellenőrzést tartottunk az egyik mesterségesmadárodútelepen. Az odúkból - ahonnan már kirepültek a fiókák -

kidobtuk az elhasználódott fészekanyagot. Az egyik fészekből mogyorós pele ugrott ki. Így vettük észre, hogy a száraz levelek és fűszálak közöttegy-két napos csupasz és vak kölykök vannak. Ha ott hagyom őket,

biztosan elpusztultak volna. Sikerült még elkapnom az anyjukat, amintegy fatörzsön szaladt felfelé. Kibéleltem fészekanyaggal látcsövem tokját,és beleraktam a pelecsaládot. A többi odúnál már óvatosabban jártunk el.Ennek eredményeként még egy anyát találtunk kölykeivel.

Otthon az egyik családot egérpohárba (henger alakú üvegedény), a

másikat dróthálóval fedett, kis akváriumba tettem saját fészekanyagukkalegyütt. Nagyon kíváncsi voltam, vajon életben maradnak-e a kölykök.Erre feleletet csak néhány nap múlva kaptam: este, amikor az anyapelékelőjöttek enni, észrevettem hogy fészkükben mozognak a levelek, tehát akölykök élnek. Már jól rágcsáltak a kölykök, amikor egyik reggelre mind anégyen eltűntek az egérpohárból. Apránként kirámoltam a fészekanyagot,de csak az anya volt benne. Ekkor vettem észre, hogy az egérpoháralumínium tetejét kirágták. A kölyköket két nap alatt sikerült

összefogdosnom, de már nem raktam vissza őket anyjuk hoz.Pár hét múlva - legnagyobb csodálkozásomra - három újszülött kölykötszoptatott ez a peleanya. Sőt, a másik pelénél is talál tam öt néhány naposkispelét. Ezek nappal állandóan egy kupac ban aludtak az előző alombólszármazó süldő kölykökkel és mégis szépen felnőttek. Étrendjükön köles,muhar, fénymag, zabpehely, kukorica, kevés napraforgó, sárgarépa, salátaés gyümölcs (télen főként alma) szerepelt. Hetente egyszerkalcium-foszfátot és kevés PHYLASOL-COMBI-t tettem a gyümölcsre.

Téli álmot nem aludtak, a szobában 20-24 °C volt a hőmérséklet.(Érdekességként megemlítem, hogy zuglói mogyorós peléim 0 °C körüli„szobahőmérsékleten" sem aludtak téli álmot.)

A mogyorós pele vemhességi ideje 20 nap, a kölykök száma általában3-4, ritkább esetekben 1-7. (Találtam már fészket 8 kölyökkel is.) 16-18napig vakok, 3-4 hétig szopnak és 40 nap múlva önállóak.



Erdei pelék is szültek több alkalommal nálam, de mindjárt meg is ettékkölykeiket, pedig sokkal nagyobb helyen tartottam őket.

És a mókusok?

Többször próbálkoztam a 60-as években mókusok tartásával, demindegyiknek szomorú vége lett. Rövidebb-hosszabb idő múlvaelgyengültek, hátsó végtagjaik megbénultak, remegések és görcsök közöttelpusztultak. Először arra gondoltam, hogy a kis ketrecben nincs elégmozgási lehetőségük és ez okozza bénulásukat. Odúkkal berendezett ketrecben helyeztem el. Gondoskodtam párról is, egy

szintén abban az évben született nőstény, Kinga személyében. Változatoskosztjuk a legkülönbözőbb magokból, gyümölcsökből, sárgarépából,salátából állott.

Ősszel arra lettem figyelmes, hogy Kunó nem olyan könnyedénszaladgál az ágakon, mint eddig. Hátulsó végtagjai napról-napraerőtlenebbek lettek. Egyre kevesebbet mozgott, végül már alig tudott azetetőtálhoz elvánszorogni. Ekkor jutott eszembe, hogy a tüneteknagyjából hasonlók azokhoz, amelyeket évekkel ezelőtt a mogyorós

peléknél észleltem. Meg kell próbálni a kalcium-foszfátot. Tudtam, hogya mókusok szeretik az édeset, ezért cukorral édesített meleg tejbenkevertem el a 3-4 csepp A+ D2-vitamintartalmú olajos készítményt. A tejmennyiségét úgy határoztam meg, hogy egy lapos kis tál alját éppenellepje. Ebben elkevertem egy mokkáskanálnyi kalcium-foszfátot, ami atejben leülepedett. Arra számítottam, hogy az édes tej majd ízlik nekik, sezért kinyalják a végén a tálból a kalcium-foszfátot is. Így is történt. 2-3nap múlva (napi egyszeri adagolás) Kunó teljesen rendbe jött. Azóta már

sok mókus meggyógyult ettől az egyszerű kezeléstől. Voltak közöttükreménytelennek látszó, teljesen lebénult példányok is. Ezután hetenteegyszer rendszeresen kaptak mókusaim vitaminos-kalciumos édes tejet,és ezzel megoldódott a mókustartás leggyakoribb problémája. (Azok a

példányok, amelyeknek módjukban van rendszeresen erdei földetnyalogatni, nem szoktak lebénulni!)



A következő év tavaszán még egy odút szereltem fel ketrecük be, demókusaim egyelőre nem vették igénybe, továbbra is együtt aludtak a régiodúban. Egy idő múlva úgy tűnt, mintha nagyobb lenne Kinga hasa, ésnem szaladgált annyit, mint azelőtt. Egyik elülső mancsát gyakran aszívtájékán tartotta. Egyik nap arra figyeltem fel, hogy Kunó külön alszikaz új odúban. Másnap Kinga csak késő délután jött ki saját fészkéből.Szemmel láthatóan kisebb lett a hasa, emlőinek vége élénk rózsaszínű voltés látszott, hogy mind a nyolc működik. Szülés óta általában csak koradélután jött elő 1-2 órára. Párja ilyenkor sziesztázott. Meg sem néztecsemetéit.

Egyik reggel szörnyű látvány fogadott a mókusketrecnél. Amikorfelnyitottam az odú tetejét, akkor láttam, milyen végzetes műhibát

követtem el. Fészekanyagnak rafiát tettem be, melyet nem vagdostam felrövidebb darabokra. Arra számítottam, hogy a mókusok majd úgyisszétrágják, felaprítják. Ez azonban nem történt meg. Kinga addigcsűrte-csavarta a hosszú rafiaszálakat, amíg azok vastag kötegként olyanszorosan fonódtak a nyakára, hogy manikűrollóval alig tudtam szálankéntelvagdosni. A kölykök is befonódtak a rafiába, de őket már nem tudtam megmenteni. Nagy volt az elkeseredésem.

Két hónap múlva Kinga újra szénát hordott odújába. Pracliját megint

gyakran a mellkasán tartotta. Egyik reggel nem jött elő, és este márhallatszott a kis mókusok halk hangja. Ettől kezdve ismét csak a koradélutáni órákban járt ki odújából. Mikor a hím mókus először ment akölykökhöz aludni, másnap Kinga átvitte szájában kicsinyeit Kunóodújába. Szállítás közben láttam, hogy megint négyen vannak. Elteltnéhány nap és a kismókusok rendszeresen előjöttek. Eleinte bizonytalanulés félénken mozogtak az ágakon, de hamarosan magabiztos lett mozgásuk:rohangáltak, ugráltak, játszadoztak anyjukkal és egymás farkával.

A mókus vemhességi ideje 38 nap, a kölykök 31 napig vakok, 5-6 hétigszopnak és 7-8 hét múlva önállóak. Egyéves korukban lesznek ivarérettek.Ennek a mókuspárnak még négy alkalommal születtek kölykei. Sajnos, azegyik szülés közben elpusztult a nőstény. A hímet elajándékoztam,ketrecüket pedig madarak részére alakítottam át.



A mókusmama helyett

Előfordulhat, hogy akarva-akaratlan mókuskölykök kerülnek az ember birtokába. Csúnya dolog lenne, ha a természetvédelem jegyében tétlenül

hagynánk őket elpusztulni azon a címen, hogy mókust tilos fogságban tartani. Egy ismerősömnek - Balogh Józsefnek és feleségének - sikerültfelnevelnie egy elárvult, még vak, de szépen fejlett szőrzetűmókuskölyköt. Valamilyen dajkaállatot akartak szerezni, amely szoptatnifogja. Ennek megszerzéséig a 15 hónapos kisfiúk Linolacgyermektápszerével etették a mókuskölyköt. 1 dl vízben 1 kávéskanáltápszert oldottak fel és felforralták. Langyosra lehűtve orvosságosüvegbőlkészített cumisüvegbe töltötték. Háromóránként szoptatták a kicsit, amely

egy-egy alkalommal kb. másfél kávéskanálnyit fogyasztott el belőle. Az Állatorvosi Egyetemen azt tanácsolták, próbálkozzon dajkaállatkéntszoptatós tengerimalaccal. Még aznap sikerült szereznie. Nem merte atengerimalachoz rakni a mókust, ezért bal kézzel hátára fektette atengerimalacot, jobb kézzel pedig hasára tette a kis mókust. Atengerimalac éktelen sivalkodásba kezdett, amint a mókus a jól fejlettkörmű első lábaival „dagasztani" kezdte emlő jét, melyet aztán véresreszívott. Ilyen tortúrák között a tengerimalac teje három nap múlva elapadt.

Vissza kellett térni a Linolacra, melyet reggel 6 órától este 9-igrendszeresen háromóránként kapott.Körülbelül egyhónapos korában kinyílt a kismókus szeme, de

viselkedéséből kitűnt, hogy még pár napig nagyon gyengén látott. Ötheteskorában kezdett a farka lomposodni és egyre mozgékonyabb lett. Mostmár új tápszert, Robébi B-t kapott, amelyből 1 dl vízben 2 kávéskanálnyitkevertek el. Úgy tűnt, hogy az új táp jobban ízlik neki.

Egyre gyorsabban fejlődött a kis állat. Hathetes korában meg próbálták a

cuclisüvegtől elválasztani. A reszelt dióból és mogyoróból, valamint azalma- és sárgarépa darabkákból csak órák múlva volt hajlandó enni egykeveset, utána meg kellett szoptatni. Eleinte hiába kínálták a tápszert kistálkában, mert amint bedugta az orrát, elkezdett prüszkölni és ott hagyta.

Napokig tartott, amíg megtanult inni és ettől kezdve végleg megszűnt aszoptatása. Ezután fejlődése még jobban meggyorsult. A feltört diót ésmogyorót már egészben kapta, sőt ötperces „reszeléssel" sikerült az első



héjas mogyorót is felnyitnia. A továbbiakban a mogyorót héjastul, a diót pedig kicsit berepesztve kapta. Kéthónapos koráig itta még a tápszert. Eztkövetően mindent elfogyasztott, ami mókuseledelként szóba jöhet.(Hetenként kétszer kapott forralt tejben elkevert vitaminokat éskalcium-foszfátot.)

Természetvédelmi törvények szerint mókust fogságban tartani tilos! Mittehetünk, ha be akarjuk tartani a törvényt? Egy ilyen, ember által felnevelt,megszelídült és megszeretett kis jószágot még ha akarnánk, sem tudnánkelengedni, mert visszaszaladna hozzánk. A humán környezet hatásáraalakult viselkedésformáival a szabad természetben nem boldogulna.Esetleg megpróbálkozhatunk állatkertben való elhelyezésükkel.

Hörcsög a cserépkályhában

Néhány nem védett rágcsálót is szeretnék bemutatni. Évekkel ezelőtthozzám került egy lyukából kiöntött fiatal hím hörcsög. Hamarosanmegszelídült, kézből evett és meg lehetett simogatni. Tapasztalatomszerint a peléknél, a mókusoknál, az ürgéknél és a hörcsögöknél a hímekmindig kezesebbek lesznek, mint a nőstények. Hörcsögöm hamarosan

hatalmas példánnyá fejlődött, és amíg rendszeresen foglalkoztunk vele,szelíd maradt.Egyik reggelre kiszökött ketrecéből és bevette magát a cserépkályhába.

Attól kezdve elő sem jött belőle, amíg a szobában tar tózkodtam. Teljesenelvadult. Esténként ennivalót raktam részére a kályha elé és ez reggelreeltűnt. Soha nem láttam, hogy mikor jött elő rejtekhelyéről, így aztánlassan feledésbe merült, hogy a szobában hörcsög is lakik.

Volt egy sárga hullámos papagájom, amely több külföldi madaram

énekét tudta utánozni, mert köztük nőtt fel. Egyik reggel kissé álmosan, degyors tempóban kezdtem etetni madaraimat. Automatikusan beraktam a

papagáj kalitkájába is az enni- és innivalót, de amikor a következő madáretetése közben visszapillantottam, döbbenten vettem észre, hogy a papagájkalitkája - mely egy vasállvány felső polcán állott - üres! A madárnyomtalanul eltűnt belőle. Eszembe jutott, hogy előző délután valakihosszú ideig várt rám, és ezalatt egyedül tartózkodott a szobában. Kínos



érzéssel arra gondoltam: talán ő lopta volna el a papagájt? A másnapietetésnél, amikor a kékcinege kalitkájához értem, megdöbbenve láttam,hogy az is üres. Ő is egy magas állványon levő, nagy ka litkában élt.Amikor a helyszínen néhány nagyobb szárnytollát megtaláltam, eszembe

jutott a hörcsög. Benéztem a cserépkályhába: papagájtól és kékcinegétőlszármazó tollhalmazt találtam benne. El nem hittem volna, hogy azesetlennek látszó állat ilyen helyekre fel tud mászni. Áldozatait bevitte akályhába és ott fogyasztotta el. Több estét betöltő cserkészés után sikerültvégre a cserépkályhától nagyobb távolságra rajtaütésszerűén meglepnem.

Nagyobb rongydarabot dobtam rá és megfogtam. „Büntetésből" kivittem Budakeszi határába és egy árpaföldön eleresztettem. Búcsúzóul néhány jólsikerült színes diát készítettem róla.

A közelmúltban két pár törpe csíkos hörcsögöt kaptam. ATermészettudományi Múzeum Állattárának bőrgyűjteménye alapjánCricetulus barabensis griseus-nak határoztuk meg őket.

Ezek az erdei egér nagyságú, szürke, hátuk közepén fekete csíkkaldíszített, fehérrel szegélyezett fülű állatok a Szovjetunió Bajkálon túlirészén, Mongóliában és Észak-Kínában élnek. Példányaim fiatalok voltak,ezért nemük et a végbélnyílás és a húgycsőnyílás közti távolságból lehetettmeghatározni. Ezek a nőstények nél egész közel vannak egymáshoz, a

hímeknél pedig jóval messzebb. Ezt a megkülönböztetési módszertminden rágcsálónál használni lehet (a hímek feltűnően nagy heréi csakivarzáskor látszanak).

Az ivarérett hörcsögöknél nőuralom van. Párosodás után a nőstényekkegyetlenül üldözik a hímeket. A nőstény éles nyikkantások közepettegyakran nekiugrik a hímnek. Ez számunkra figyelmeztetés, hogy a hímetel kell különítenünk. A legjobb esetben leharapják a farkukat, de sokszor

belepusztulnak a nőstényektől kapott harapásokba. Ezért ajánlatos

párosodás után különválasztani őket. Változatos takarmányozás mellett(gyümölcs, sárgarépa, saláta, zabpehely, mindenféle mag, vitamin éskalciumfoszfát) nagyon gyorsan szaporodnak. Vemhességi idejük - akár atöbbi hörcsögfélénél – 16-19 nap körül van. A kölykök (általában 4-8)három hét múlva már önállóan megélnek. A fészekanyagnak betett szénátszülés előtt a nőstény felaprítja finom szálakra, és felülről is zárt fészket



készít belőle. A kicsinyek sokszor olyan erővel csüngnek anyjuk emlőin,hogy magával rántja őket, ha hirtelen kijön a fészkéből.

A fiatalok folyamatos elajándékozása ellenére hörcsögállományom úgyelszaporodott, hogy hamarosan több mint ötven felnőtt példányom volt az1 m-nél hosszabb üvegterráriumban. A hímeket már messziről meglehetett ismerni, mert a nőstények mindegyik nek leharapták a farkát vagylegalábbis annak a felét. A vemhes nőstényeket egy dara big különtettemegy kis akváriumbaszülni. Később azonban a„közösben" is felneveltékkölykeiket. (Ezek azanyák a szokottnál is

agresszívebbek voltak.)A kb. 40 cm magasterrárium nem voltlefedve, mert úgy véltem, hogy ilyen magas üvegen nem tudnak kimászni.Az idők folyamán néhánynak azonban mégis sikerült kiugrania és mireész bekaptam, már süldő kölykeikkel rohangáltak esténként a szo bában.Ezek az elvadult példányok lyukat rágtak a falba, és rendszeresen bejártaka madarak kalitkájába enni. Egyik este hosszasan elnéztem, amint az erdei

pinty és egy hörcsög ugyanabból a tálból egyszerre falatozott. Magevőmadaraim eleségének napi adagjához hörcsögpótlékot kellettosztogatnom, mert különösen az alacsonyan levő kalitkákban mindentelzabáltak előlük a csíkos fosztogatók.

Egy hirtelen jött tüdőgyulladás miatt kórházba kellett mennem. Egészhörcsögállományomat elajándékoztam, de hiába, mert a szobában akiszököttek tovább szaporodtak. Almadarabbal fel-csalizott, élve fogócsapdákkal még hetekig fogdostuk őket. Amikor már húszon felül járt a

befogott példányok száma, és több héten át egyetlenegy sem ment acsapdákba, azt hittem, végre sikerült felszámolnom őket. A csapdákfelszedésekor mégis találtam bennük egy hímet és egy nőstényt, melyek

jelenleg is megvannak és szaporodnak.



Az ugróegér nem ugró egér!

Nagy közönségsikerük van a különböző ugróegér-féléknek. Nem„szürkék" mint az egér vagy a patkány, nagy kerek szemeik vannak, két

lábon járnak és hosszú bojtos végű farkukra támaszkodnak.Az első két ugróegeremet 200 Ft-ért vásároltam. Faji hovatartozásukatcsak hetek múlva sikerült meghatároznom a TermészettudományiMúzeum Állattárában: nagy egyiptomi ugróegér (Jaculus orientális).Marokkóban, Algériában, Líbiában, Tunéziában és Egyiptomban élnek.Az üzlet lebonyolításakor tulajdonosuk kb. 1 m magas betongyűrűbeakarta kiereszteni őket, de ahogy az első földet ért, egy ugrással máris kinnvolt belőle, és hatalmas iramban elvágtatott. Úgy tűnt, mintha egy madár

repült volna a föld felett 60-70 cm magasságban. Nem is lehetett látni,hogy a lába mikor ért talajt. A véletlennek köszönhető, hogy végül mégissikerült megfognunk.

Otthon majdnem minden este kieresztettem őket dróthálótetősterráriumukból. Ilyenkor órákon át szaladgáltak a szobában. Kergetőzésközben gyakran szembe álltak egymással és összenyomták fejüket.Többször észrevettem, hogy a szekrények alatt valamilyen porszerűanyagot teregetnek szét, de munkájuk eredményét csak jóval később -

hurcolkodáskor - szemlélhettem meg teljes elismeréssel. A falban többhelyen akkora lyukak voltak, hogy a két öklömet egyszerre be lehetettdugni.

Két éve került hozzám hat ugróegér: két nagy egyiptomi ugróegér, kétegyiptomi ugróegér (Jaculus jaculus) és ennek két alfaja. Az egyiptomivagy háromujjú ugróegér Afrikában és Délnyugat-Ázsiában él, feleakkoramint a nagy ugróegér. Több mint három éve Magyarországon élt mind ahat, mielőtt hozzám kerültek. Nagyon barátságos, békés állatok, egymás

közt sem veszekednek és az embert sem harapják meg. Napközben egykupacban alszanak ketrecük búvóhelyén, sokszor olyan mélyen, hogykézbe fogva sem ébrednek fel egy ideig. Érezni lehet, hogy ilyenkortesthőmérsékletük is alább száll. Az esti órákban kezdenek éledezni ésreggelig aktívak. Állandóan kaparják, fúrják a homokot, majd hosszúhátulsó lábaikkal hátrarúgják. Ha tiszta homokot kapnak, szinte extázisba

jönnek, olyan fürdésbe, hempergésbe kezdenek. Nagyon hajlamosak a



hízásra, ezért eleségük összeállításánál mindig figyelemmel kell lennünkkondíciójukra. Nagyon szeretik a napraforgót, de csak akkor szabad egykeveset adni belőle, ha úgy véljük, hogy soványabbak a megengedettnél.Általában köles, muhar, fénymag és zabpehely keverékét kapják néhánykukoricával, 2-3 sárgarépa-karikával (fejenként), és sok zöldet, főként salátát. A vitamin- és kalciumkészítményt a sárgarépa-karikára szoktamrászórni. A hímek gyakran jártak a nőstények után, szaglászták őket, desajnos sem nálam, sem előző tulajdonosuk nál nem szaporodtak.Valószínű, hogy nagyobb mozgási lehetőséget kellett volna teremteniszámukra.

Érdekességként említem meg a három eufráteszi ötujjú ugróegeret(Allactaga euphratica), amelyeket néhány hónapig én gondoztam

(Irakban, Jordániában, Iránban, valamint a Szovjetunió Kaukázuson túlirészén és Afganisztánban élnek). Az egyiptomi ugróegérnél is kisebbek,de fülük jóval hosszabb. Ingerlékeny ter mészetűek. Ha feléjük nyúltam,szörcsögő hangok közepette a kezemnek ugrottak. Az egyiket el kellettkülönítenem, mert társainak állandóan nekirontott. Ugyanazt ették, amit azegyiptomi ugróegerek.

Néhány szó a seltopuzikokról, az óriás zöld gyíkról, a tejuról, abazil iszkuszról, valamint a gekkókról

1964-ben Dubrovnikban nagy örömömre két seltopuzikot, lábatlan gyíkotfogtam. Nevük ukrán szó, jelentése sárga hasú. Sokat láttam, de a nagymelegben olyan élénkek voltak, hogy nem tudtam észrevétlenülmegközelíteni az állatokat. Mikor észrevettek, úgy dobták magukat aszikla széléről a szakadékba, mintha kilőtték volna őket. Egyik

seltopuzikom magától mászott be sátrunkba, a másikat kora reggel egynapsütötte tisztáson sikerült megfognom.

A hazai lábatlan gyík eme nagyra növő rokonai a 80x25 cm alapterületűés 42 cm magas terráriumokban tíz évig éltek nálam. Napközben felül két15 wattos lámpa égett és ezek elég meleget adtak a sziklákon és afatönkökön „sütkérező" állatoknak.



Az első etetési kísérletnél marhaszívcsíkokat húzogattam előttükcsipesszel, de rá sem néztek. Amikor azonban kalcium-foszfáttal jólmegszórt marhaszívet tettem eléjük, azonnal nyelvüket kezdték öltögetniés felfalták.

Dubrovnik környékén gyakran néztem sóvárgó szemekkel, az óriás zöld gyík (Lacerta trilineata) félméteres példányait, amint nagy robajjalszaladgáltak a sziklás hegyoldalakon. Meg sem kíséreltem, hogy utánukmenjek. Fortuna istenasszony azonban kegyes volt hozzám, mert egy fiatalhím olyan sziklarepedésbe rohant, amelyből a farka vége kilógott. Nemmertem a farkánál fogva kihúzni, mert féltem hogy letörik. Félnapimunkával, a tíz körmömmel kapartam ki a földet a fölötte levő nagy sziklaalatt. Végül véres ujjakkal sikerült benyúlnom az általam készített

nyíláson, és a gyíkot úgy fogtam meg, hogy még csak meg sem harapott.Otthon hiába kínáltam lisztkukaccal, gilisztával, marhaszívvel, nemvolt hajlandó enni. Aggasztott a dolog, mert már nagyon sovány volt.Egyik reggelre ráadásul kiszökött a terráriumból. Átkutattam az egészszobát, de sehol sem találtam. Magas állványon elhelyezett kalitka tetején,kisebb kalitkában japán sirálykák néhány napos fiókái voltak. 2-3naponként benéztem odújukba, hogy figyelemmel kísérjem fejlődésüket.A következő napon, amikor felnyitottam költőládikájuk tetejét,

megdöbbentő kép fogadott: körbecsavarodva, nagy hassal ott feküdtmegszökött gyíkom, mellette a még meghagyott egyetlen fióka, reszk etőnyakkal, tátott szájjal kérte az ennivalót. Óriás zöld gyíkom ettől kezdverendesen evett.

1976-ban 20 cm-es pettyesteju-bébibez (Tupinambis nigro-punctatus) jutottam. Ez a Dél-Amerikában élő, több mint egy méterre megnövő gyíktermeszépítményekbe rakja 6-10 tojását, és sokszor még a csirkéket iselhordja a baromfiudvarból.

Az én tejum azonban kicsi volt és gyenge. Hátulsó lábait kissé bénán,nehézkesen mozgatta. Eddig nem kapott mást enni, csak nyerstojássárgáját. Ezt viszont kézben tartva is fellefetyelte.

Terráriumában 5 wattos akváriumfűtőt helyeztem a homokba, és fölénagy köveket raktam. Felülről 15 wattos égő melegítette napközben. Afűtőtesttől 10 cm-re elhelyezett bimetállal a talajfűtést úgy állítottam be,



hogy kb. 24-25 °C legyen a hőmérséklet a köveken, amikor a felső lámpanem ég.

Amint elkezdtem vitaminos és kalciumos eleséggel etetni, hamarosanmegerősödött és szépen fejlődésnek indult. Jelenleg 60 cm hosszú. Főtápláléka PYLASOL-COMBI-val és kalciumfoszfáttal beszórtmarhaszívcsík, amelyet még bemártok egy tojássárgájának és feleannyi

joghurtnak a keverékébe. Etetés végén a megmaradt tojás-joghurtkeveréket kinyalja a kis üvegtálból. Szívesen elfogyasztja az egeret is.Hetente, másfél hetente kap enni.

Múlt évben a Kaukázusból kaptam egy seltopuzikot, amely adubrovnikiaknál valamivel világosabb színezetű. Üres helyem nem lévén,a teju terráriumába tettem. Nem bántották egymást, de a seltopuzik nem

akart enni. Eszembe jutott a kalcium-foszfátos marhaszív, ami most is bevált. Azonnal nekiesett. Azóta is együtt élnek békességben. Csupán azetetéskor kell vigyázni arra, hogy az első falatokat egyszerre kapják.Ilyenkor minden mozgó tárgy után kapdosnak, és könnyen előfordulhatna,hogy egymás nyelvét elkapják és leharapják.

A seltopuzik vedlés előtt fejét oldalra hajtva, kifakulva napokigmozdulatlanul fekszik, mintha nem is élne. Érintésre is alig mozdul meg.Vedlés után olyan fényes lesz, mint a porcelán.

1976-ban egy pár csíkos baziliszkuszt (Basiliscus vittatus) kaptamRegős János barátomtól. Costa Ricában fogta a 40 cm körüli gyíkokat.Terráriumukat - hasonlóan, mint a tejuét - talajfűtéssel és felső világítássalrendeztem be. Ezek a gyíkok magasabb páratartalmat igényelnek, amitnagyobb tál vízzel és legalább kétnaponként bőséges langyos vízzel való

permetezéssel érhetünk el. A lisztkukacot, a viaszmolyhernyót, a szöcskétés a tücsköt kezdettől fogva szívesen ették. A nőstény alakra, színezetreannyira eltér a hímtől, mintha nem is ugyanahhoz a fajhoz tartozna. Első

évben tojásait a terrárium kavicsai közé szórta. Nyolc darabot szedtemössze, majd az Állatorvosi Egyetemen termosztátba raktuk. Négy hétmúlva az egyik - ellenőrzésként feltört - tojásban szépen fejlett embrióvolt. A többi tojás azon ban besűrűsödött, tönkrement.

Következő évben nem tudta lerakni tojásait, és ebbe bele is pusztult. Ahím jelenleg is él.



Úgy adódott, hogy néhány hónapig különböző fajú gekkókat nagyobbmennyiségben, szinte „nagyüzemileg" kellett ellátnom. Az etetésükreszánt kisebb lisztkukacokat - néhány nappal az etetés előtt - üresüvegedénybe raktam és kizárólag olyan sárgarépa-karikát kaptak, enniamelyekre két oldalról PHYLASOL-COMBI-t és kalcium-foszfátotkentem. Az így etetett gekkók közül több párosodott, majd letojta a

párosával összeragadt tojásokat.

Az egyik - két hónap után kikelt - legyezőujjú gekkó a félcentislisztkukacokat eleinte csak akkor volt hajlandó megenni, amikor

néhánynak belső tartalmát az orra hegyére kentem és azt nyalogatnikezdte.

Egon, a nyest

Váratlanul nekem szögezték a kérdést: „kell-e 250 forintért egy ideinyestkölyök ?" Habozás nélkül igent mondtam. Fogantyúval ellátott, jólzárható faládikóval máris indultam érte. A nyestárus két kölyköt kínált

eladásra. A nőstény aránylag jól fejlett példány volt, a hím lényegesenkisebb és szörnyen sovány. Járás közben hátulsó lábai imbolyogvakövették az elülsőket és csípőszögletei majdnem kilyukasztották a bőrét.Egyoldalú táplálása okozta ezt az állapotot: csak békával etették eddig. Énmégis a hímet választottam.

Siettem vele haza. Otthon egy éppen üresen álló, gyenge tákolmányaketrecbe helyeztem. Ennek egyik oldala üveg volt. Durva fűrészport



szórtam be alomnak. Kapott egy nyitott ládikót is, rongyokkal, hogy abbanaludjon. Legalábbis így képzeltem el.

Kezdettől fogva nagyon szelíd, kezes jószág volt. Amint kinyitottamketrece ajtaját, mindjárt hozzám jött, mindenfelé szaglászott, bármerrementem, rogyadozva követett, és közben rövid, nyikkantásszerű hangokathallatott. Biztos voltam benne, hogy nagyon éhes, ezért lóhúst, cseresznyétés körtét tettem eléje. Mohón nekiesett és látszólag mind a három fogásegyformán ízlett neki. Miután jóllakott, a legnagyobb megelégedésemre

befeküdt a ládájába a rongyok közé.Másnap reggel korán ébredtem. Első utam új állatkám ketrecéhez

vezetett; rongyai között alva találtam, de észrevettem, hogy ketrecéneküvegoldalát az éj folyamán kifeszítette. A nyomokból kiderült, hogy a

szoba minden zegzugát áttanulmányozta. Többször is ketrece felé néztem,vártam ébredését. Amikor felébredt alvásából és kieresztettem, sokkalélénkebb volt, mint előző nap. Azonnal ölembe ugrott, utána elkaptanadrágom szárát és cibálni kezdte. Tejben elkevert nyers tojást készítettemneki, amelyet pillanatok alatt fellefetyelt. Ezután mindennel, ami szájavagy mellső lábai közé került, játszani kezdett. Játék közben időnkéntketrecébe szaladt dolgát elvégezni, mindig ugyanabba a sarokba. Az elsőnaptól kezdve szobatiszta volt. Ahogy elnéztem, pofácskájáról és

szemeiről egyik barátom jutott eszembe, akit Egonnak hívnak...Az angolkór kezdeti tünetei mutatkoztak rajta, ennek orvoslásárarendszeresen adtam nyershúsadagjára kalcium-foszfátot és néhány cseppolajos A + D2-vitamin-készítményt. Étrendjén nyers tojás, tej és különfélegyümölcs is szerepelt.

Egon kezdetben csökött kis állat volt. Egy-két hónap alatt jól fejlett,fényes szőrű nyestlegény lett. Valahányszor időm engedte és otthonvoltam, mindig kieresztettem ketrecéből. Átjött velem a másik szobába,

ahol aztán állandóan nyüzsgött, egyik pillanatban a nyakamban volt, amásikban az ajtó kilincsén csimpaszkodott, felugrott az ágyunkra, arádióra, a székre, a zongorára, majd két lábon szemlélődve valamelyikterrárium tetején újabb játéklehetőségeket keresett. Előszedett cipőt,táskát, papucsot vagy egy gombolyag fonalat, rövid ideig játszott velük,majd hirtelen újabb után nézett, az előbbieket ott hagyva aleglehetetlenebb helyeken. Nem zavartatta magát akkor sem, ha 500



wattos égővel megvilágítottam, hogy filmet készítsek róla. Vidám, fürgekis lénye mosolygásra, nevetésre ingerelte környezetét. Azt hiszemmindenkivel megszerettette magát. Kedvenc játékai közé tartozott egygumilabda és egy gumikacsa. (Ezeket családom karácsonykor a ka-rácsonyfa alatt találta. Én vettem Egonnak. Kijelentésemet, hogy ezt anyest kapta, általános felháborodás követte.)

Körülbelül egy évig semmi baj sem volt Egon viselkedésével.Vendégeinkhez, idegenekhez is nagyon barátságos volt, ölükbe ugrott,

játszhattak vele, simogathatták, kézbe vehették, nem volt goromba, nemharapott, és bármikor helyére lehetett rakni. Hívásra, nevének hallatárahozzám szaladt. Rövid idő alatt rájött azonban arra, hogy ilyenkor

bezárom ketrecébe. Egyre nehezebben hagyta magát megfogni. Eleinte

különféle játékokkal lehetett csak közelébe férkőzni, de a következőalkalomra valamilyen új játékot kellett kitalálnom, mert amivel egyszermegfogtam, azzal még egyszer már nem lehetett. Hamarosan kifogytam azötletek ből. Ezután már csak akkor mertem kiengedni, amikor éhes volt,mert ennivalóval vissza tudtam csalogatni ketrecébe. Sajnos ez sem tartottsokáig. Egyik este - amikor hússal magamhoz csalogattam és hirtelenelkaptam - a kezembe harapott. Ezért ráütöttem. Erre mérgében bal kezemkisujjának hegyét - körmömmel együtt - átharapta, és nem engedte el.

Kénytelen voltam másik kezemmel fojtogatni, hogy száját szétnyissa.



Körülbelül másfél éves korától kezdve az idegen szagokra nagyonérzékeny, ideges és ingerlékeny lett. Feleségemen és rajtam kívül senkisem nyúlhatott többé hozzá. Végül már ott tartottunk, hogy ha valakivelkezet fogtunk és utána nem mostuk meg alaposan a kezünket, minket ismegharapott.

Egy alkalommal miután vendégeinktől kézfogással elbúcsúztunk,feleségem megfeledkezett erről, és a szokásos esti játékba kezdett volnaEgonnal. Nyestünk elkapta egyik ujját, beleharapott, és fogait görcsösenösszeszorította. Száját nem lehetett szétfeszíteni, mert állcsontjai törtekvolna el. A szájzár egyre erősebb lett, és fogai ettől egyre mélyebbrenyomultak nejem ujjába. Nem volt más megoldás, ismét össze kellettszorítanom a torkát. Ahogy a fuldoklástól ernyedni kezdett, sikerült a

feleségem ujját a szájából kiszabadítanom. Másnap a körzeti orvoscsodálkozva írta ki Rózsikát egy hét betegállományba. Évtizedes praxisában ez volt az első nyestharapás.

Az illendőség mindezek után azt követelte, hogy búcsút vegyekEgontól. Elhatároztam, hogy elajándékozom. Ismertem egy nyestrajongófiatalembert. Valahányszor összetalálkoztunk, mindig sóvárogvaérdeklődött nyestünkről és búcsúzáskor nem mulasztotta el a lelkemrekötni, hogy ha egyszer meg akarok válni tőle, okvetlen gondoljak rá,

örömmel magához veszi. Nem volt mit tennem, meg kellett válnomEgontól. Értesítettem az új tulajdonosjelöltet.Mielőtt érte jött volna, Egon ketrecének dróthálójára szállt egy fiatal

vörösbegy, abban a pillanatban berántotta és pillanatok alatt felfalta. Ez azeset váratlanul ért, mert élő állatot nálam sohasem kapott enni.

Új gazdájával - szállítás végett - ketrecéből egy zsákba akar tuk beleugratni. Úgy látszik ügyetlenek voltunk, a zsák alatt kiszaladt - minthamegérezte volna, hogy el akarják vinni -, bevette magát a fafűtéses

cserépkályha alsó labirintusába. Két év alatt sohasem bújt ide. Semmifélemódszerrel sem tudtuk innen kiugratni. Sokáig kínlódtunk vele. Rémült,mérges és mindenre elszánt állapotba került. Morgása, gyors és ziháltlégvétele utalt erre. Végül, több órás kísérletezés után bot segítségével,villanydrótból készített hurokkal tudtuk csak rejtekhelyéről kihúzni.Sajnos a búcsú percei, illetve órái így zajlottak le. Azóta sem tudom, mi



lett Egon további sorsa, mert a nyestrajongó fiatalembernek, aki eddiggyakran felkeresett, nyoma veszett.

Szajkóriasztás és nyestkaland

A Növényvédelmi Kutató Intézet kísérleti gazdaságában, a Júlia-

-majorban végeztünk szajkókkal hangriasztási kísérleteket. A kísérletelőzménye az volt, hogy az intézetben panaszkodtak: a gyümölcsösben a szajkók az összes almát és őszibarackot megeszik. Külföldi irodalombantöbb helyen olvastam arról, hogy csapatosan élő madarakat, példáulsirályokat repülőterekről, seregélyeket szőlőből, több-kevesebb sikerrelúgy riasztottak el, el, hogy halálfélelmi hangjukat játszották lehangszórókon nekik. Ezt a módszert kellett most a szajkókonkipróbálnunk. Az első lépés a szajkó halálfélelmi hangjának hangszalagonvaló rögzítése volt. Az állatkertben egy szajkót kézben fogva a pusztai sascsőre elé tartottunk. A szerencsétlen madár sas nélkül is úgy ordítozott,mint sassal. A magnófelvételekkel azonban nem voltam megelégedve.Kérésemre még közelebb dugták a szajkót a sashoz. Azt reméltem, hogymég „halálfélelmibb" lesz a hang. Erre a Matyinak nevezett madár úgy

belecsípett a Miska névre hallgató sasba, hogy az ijedtében elmenekült.



A gyümölcsösben hangszórókat szereltünk a pirosló őszibarackos ágakközé, és kb. 50 méter távolságból, rejtekhelyről figyeltük a szajkókat.Amint megjelent az első és rászállt az egyik barackfára, bekapcsoltam amagnetofont, és az állatkerti felvételt lejátszottam. Amire eddig csakgyanakodtam, az most bebizonyosodott. A hang hallatára a madár nemhogy elment volna, de a környék összes szajkója odajött és lármázni

kezdett. Hiába hallották a riasztó hangot, látni nem láttak semmielrettentőt. Csak azzal együtt hatott volna a hang. Hamarosan napirendretértek a hallottak felett, és most már testületileg kezdték el zabálni a

barackot. Volt olyan is köztük, amelyik félelem nélkül rászállt ahangszóróra, hogy jobban elérje a gyümölcsöt.

Egyszer tréfából kipróbáltam, hogy a riasztó hanggal összecsődítettmadaraknak ugyanazt a hangot 8-szoros lassításban játszottam tovább. Ahatás váratlan volt: azonnal elnémultak és a szélrózsa minden irányában,

közel a talaj felett repülve, hangtalanul eltávoztak. Később több ilyenkísérletet végeztünk hasonló eredménnyel. A normál sebességgel játszotteredeti hang teljesen hatástalan volt. A Júlia-major környékén levő erdőszajkóállománya gyorsan megtanulta, hogy a halálfélelmi hang többszörilejátszása tula jdonképpen csak „nagy hűhó semmiért". Ismerték már azautót, amellyel érkeztünk, látták amikor a hangszórókat felszereltük és amár megszokott hangra oda se jöttek.



A megoldatlan szajkóriasztás foglalkoztatott, amikor betértem a barackos mögötti erdőbe. A sűrű bokrokkal benőtt aljnövényzeten elégnehézkes volt a járás, így hát lassan haladtam előre. A szúnyogokkal és

bögölyökkel való állandó hadakozás figyelmem és energiám egy részétlekötötte. Hirtelen támadt zörejre rezzentem össze. Valami közvetlenközelemből felugrott és csör tetve szaladt tovább a talajon. A zaj irányábakaptam fejemet. Az első pillanatban csak valamilyen nagyon ismerősmozgó alak körvonalait láttam a bokrok között eltűnni. Azemlékezetemben elraktározott mozgás- és alakminták közül gyorsan

bukkantam rá a megfelelőre: tíz év telt el azóta, hogy Egont, a nyestemet

utoljára láttam, alakja, mozgása azonban megmaradt emlékezetemben,fajtársát így könnyű volt felismernem, pedig a sűrű aljnövényzetben éslombkoronák között csak egy villanásnyira pillantottam meg. Hát igen,ezért volt ilyen ismerős.

Amennyire lehetett, gyorsan utána eredtem. Arra gondoltam, ha netánvalamilyen hangot ad, felveszem magnóra. Oldalamon ott lógott az Uhermagnetofon és a 60 cm átmérőjű parabola mik rofonnal a fókuszában,nyakamban a látcső és a fejhallgató. Szerencsém volt, a nyest vakkantott

egyet, és így a hang után könnyebben találtam rá: egy fa törzsén pillantottam meg. Most már bekapcsolt magnóval és parabolamikrofonnal becélozva közeledtem felé. Erre felszaladt a meglehetősen magas tölgyfalombkoronájába. Közben néhányszor elvakkantotta magát. Ettől a

pillanattól kezdve állandóan követtem a parabola célgömbjével, és sikerültminden hangot rögzítenem. Amíg a fatörzsön kapaszkodott, jól szemügyrevehettem. Fiatal, idei nyestkölyök volt, körül belül annyi idős, mint Egonvolt, amikor hozzám került. A fa alá értem, ekkor könnyedén átugrott a

mellette levőre. Elé kerültem és lassan közeledtem. Ismét továbbugrott aszomszédos fára. Mintegy negyed óráig kerülgettük így egymást, és lenn aföldön, ő pedig fenn a fák csúcsain, mintha fogócskáztunk volna. Ezutánlelapult az egyik fa tetején. Amikor ide értem, nem ugrott tovább, csaknézett lefelé és figyelt, az eddigi egyes vakkantásait - va-va, va-vava -kettesével és hármasával váltakozva ismételgette. Ez a helyzethangfelvétel szempontjából nagyon kedvező volt.



Jobb karom meglehetősen elfáradt a parabola állandó felfelé tartásától,ki kellett kapcsolnom egy időre a magnetofont, hogy pihenhessek.Mondhatom, igen elfáradtam, már csak azért is, mert a hangfelvételközben a szúnyogok tehetetlenségemet jól kihasználták. Tűrnöm kellett avérszopókat moccanás nélkül, nehogy a nemkívánatos zaj belemenjen afelvételbe.

Kis idő múlva, váratlanul újabb neszre lettem figyelmes. A fák alatt,meghatározott irányból, egyre erősödő és közeledő zörgést lehetetthallani. Megállapítottam, hogy valami a földön szaladva zajosan tör utatmagának, fut felém, majd a zaj hirtelen megszűnt. Néhány pillanattalkésőbb a tőlem kb. 40 méterre levő egyik fának a lombja erősen mozognikezdett. Egy másik nyest közeledett, fáról-fára ugrálva. Gyorsan

bekapcsoltam ismét a magnetofont. Recsegtek, ropogtak az ágak azugrásoktól. Amint ez a nyest az elsőhöz ért, szorosan mellé lapult, ésmagas, szaggatott hangokat hallatott. Látcsővel szemügyre vettem őket.Jól láttam, hogy a második nyest nagyobb és a farka is vastagabb. Nyilvánaz elsőnek az anyja. Figyeltem őket. Egyszerre csak újabb csörtet ésthallottam, egészen más irányból. Hasonlókép pen, mint ahogy az előbb istörtént, hirtelen megszűnt a zörej, majd az egyik fa koronája erősenhimbálózni kezdett. Jött a harmadik nyest. Fáról fára ugrált ez is.

Hamarosan megérkezett, szorosan a másik kettő mellé feküdt.Mindhárman a fa tetején, szorosan egymás mellett lapultak. Az utóbbifiatal, vékony farkú, kisebb testű állat volt, az elsőnek a testvére. Azismétlődő vakkantásokat most már ketten adták, anyjuk pedig a magasszaggatott hangok mellett ritkábban halk morgást is hallatott. (Az otthonilehallgatás során a hangfelvételben olyan finom kis cuppogó hangok ishallatszanak, amelyeket vétel közben nem hallottam: mintha szopnának akölykök.)

Fél óra múlva a két fiatal elindult áfák tetején az erdő széle felé.Az öreg továbbra is ott maradt. Ott hagytam őket. Több mint egy óramúlva visszamentem. Az anyára és az egyik kölyökre rátaláltam. Az anyaa lombkoronák között tartózkodott, a kisebbik akkor mászott le az erdőlegszélső alacsony fájáról. Két méterre állhattam tőle. Észrevett, megállt, afa törzsébe kapaszkodott. Rásütött a nap. Nagyon mérges lettem, hogy



nincs nálam fényképezőgépem. Leugrott a földre és a nagy fűben, azalacsony bokrok között elszaladt a sziklahasadékokkal teli hegyoldal felé.

Kétségtelen, hogy az első nyestkölyök akusztikus úton adta tudtáraanyjának és testvérének, hogy szorult helyzetbe került. Amint ezekmeghallották ismétlődő vakkantásait, azonnal a helyszínre siettek. Azanya magas, szaggatott hangjaitól a fiatalok látszólag megnyugodtak, éseltávoztak a veszélyes körzetből. Utolsónak az anya maradt, magára vonvaa figyelmet és lehetővé téve a kölykök zavartalan távozását.

Vadmacska a szobában

Sokféle állat után sóvárogtam gyerekkorom óta, de hogy vadmacskámlegyen, ez a gondolat még álmaimban sem fordult elő. Váratlan és sikeresnévnapi meglepetésként 1959. szeptember 29-én délután megszólalt atelefon. Vértes László - a híres vértesszőlősi ősembercsontok felfedezője -,akit személyesen nem ismertem, közölte velem: két nappal ezelőtt süldővadmacskát fogott a Bükkben. Azóta az állat nem evett, ezért még mamenjek érte. Lediktálta a címét, és még mielőtt szóhoz jutottam volna, el-köszönt. Bódultan jártam végig a lakást. A vadmacska elhelyezése

szempontjából nézegettem a helyiségeket, majd elindultam egy nagyobbűrtartalmú kézitáskával, benne erős vászonzsákkal.

Vértes László a vadmacska befogásáról a következőket mondta el:kollégájával zuhogó esőben Tarkőhegyen, Törökkapu környékén jártak.Egy kb. 2 méter magas szikla közelébe érve - amely valamikor a hegytetejéről gördülhetett le - fiatal vadmacskát pillantottak meg, amint lassanátment az úton. Vértes benézett a szikla mögé, és nagy meglepetésére mégkét fiatal vadmacska kuporgott azon a kis helyen, ahol a sziklapárkány

felfogta az esőt. Az egyik - amint észrevette őt - mindjárt megugrott, amásik - a három közül a legkisebbik - ott maradt, és a szikla felé fordult.Vértes gyorsan levette esőkabátját és rádobta, kollégájával együtt rövidideig győzködtek vele, majd nadrágszíjjal bekötötték az esőkabát ujjába ésígy vitték magukkal.

Otthon a fáskamrában, egy nagy ládában helyezték el. Az átrakás aszállítózsákomba a már bevált módszerrel történt. A ládában ráterítettük



azt a bizonyos esőkabátot, és azon keresztül eresztettük bele zsákomba. Eművelet közben kicsit fújt és kar molt, de az átrakás mégis simábban zajlottle, mint ahogyan azt előtte elképzeltük. Hazafelé az autóbuszon a táskábanmeg sem moccant.

Otthon egy nagy faládát gyorsan átalakítottam vadmacskaketreccé - aláda nyitott oldalát üvegablakkal és dróthálós ajtóval láttam el -, és ideugrattam a zsákból. Nyugtalanul mászkált benne fel és alá, de hamarosanlefetyelni kezdte az eléje rakott tejet. Ezután májat, lépet és húst evett. Azéj folyamán többször halkan nyávogott.

Naplót vezettem ténykedéseiről. Szeptember 30. Hajnalban, amikor közel mentem ketrecéhez, többször

felém ugrott. Az ugrást mindig nagy fújással fejezte be, miközben egyik

elülső lábával jókorát ütött is. Az ugrások közötti időben morogvanézegetett jobbra-balra. Délután a hosszú szárú csipesszel nyújtott máj-,lép- és szívdarabokat elvette és megette. Az első falatok után odajött acsipeszhez az ennivalóért. Később azt is hagyta, hogy a csipesszel a nyakátvakargassam. Este, amint a tejestálat ketrecébe helyeztem, azonnal odajöttés megitta tartalmát.

Október 1. Reggel, miközben kisseprűvel a helyét takarítottam, rávágotta kezemre és három véres csíkot karmolt rá. A vércsíkok egymástól való

távolságából megítélhettem, hogy mekkora mancsa van a cicának. Gizinekneveztem el.Október 2. Szemei felett mindkét oldalon lehorzsolta a bőrt, mert

homlokával állandóan ki akarja nyomni ketrecének dróthálóját. Avékonyabb faléceket szétrágja.

Október 4. Sajnos még mindig nem készült el Gizi új ketrece. Amostaniból nem merem kiengedni, mert félek, hogy nem tudnám a helyérevisszatessékelni, pedig etetéskor szemmel láthatóan szeretne kijönni. A

csipesszel adott húsért fel is ágaskodik. Este kezemben tartott kis tálkábólitattam meg.

Október 5. Gizi tegnap este és ma reggel összesen 20 dkg marhahústevett meg. Sérült homlokát babakrémbe kevert Ultraszeptil porralkezeltem. A kenőcsöt az etetésre használt csipesz egyik szárára tettem ésetetés közben észrevétlenül a kisebesedett részekre kentem... Végreelkészült az új ketrec. Hasonlóan az eddigiekhez, elején üvegablak és



dróthálós ajtó van, a többi oldala deszka, alján eternit lappal. Mielőttátraktam volna új helyére, kézből kínáltam neki húst. Vendégünk

jelenlétében odajött, elvette és elfogyasztotta. Új ketrecébe rongyot és egykis ládában homokot tettem. Az egymás mellé helyezett ketrecek ajtajaiszemben álltak, egyszerre nyitottam ki azokat, s az így keletkezettfolyosón Gizi azonnal átugrott új helyére. Itt először mindent alaposanmegszaglászott, majd befeküdt a homokos ládába.

Október 6. Vadmacskám reggel is ládájában feküdt. Este első ízbenengedtem ki. Lassan körüljárt a szobában és mindent megszagolt. Végülfelmászott a békák terráriumának tetejére. Ekkor hirtelen felemeltem akezem, erre Gizi - a legnagyobb csodálkozásomra - leugrott, beszaladtketrecébe, és ládájába feküdt. Később többször is kimerészkedett, de

tapsra vagy valamilyen hirtelen mozdulatra azonnal helyére rohant.Október 7. Állandóan vigyázni kell rá, mert mindenre felmászik.Különösen a két süvöltő izgatja: fel akar ugrani kalitkájuk hoz.Hadonászással és tapsolással féken tudom tartani. Kinga pele és Helgahörcsög nem fél tőle. Amikor a ketrecükhöz ér, felágaskodnak, és adróthálón keresztül csaknem összedugják az orrukat.

Október 19. Lelőtt szárcsát kaptam valakitől vászontarisznyá ban. Gizikijött a helyéről, és szájába fogva a zsákot a ketrecébe vitte. Elvettem tőle,

és a szoba padlójára raktam. Ismét kijött, de ezúttal kirángatta azoldalzsákból a szárcsát és úgy cipelte a helyére. A tollakkal sokat bíbelődött, ezért újból elvettem tőle, megnyúztam, majd csak este adtam afele szárcsát neki.Október 20. Reggelre a szárcsának csak a nagyobb csontjai maradtak meg.Délután vendégeink előtt kijött a ketrecéből és a kezemből elvette a húst.Este megkapta a szárcsa másik felét.

Néhány napig nem foglalkoztam vele, csak naponta betettem ketrecébe

tányérján a húst. Ezalatt nagyon elvadult.Október 25. Délután a ketrec takarítása közben Gizi kirohant, felugrott

az akváriumokra, leverte a fedőüvegeket. Az üvegcsörömpöléstől még jobban megvadult. Először a szoba falán akart felmászni, de innenvisszacsúszott. Ezután befutott a cserépkályha aljába. Csak késő estesikerült innen hússal kicsalnom. A kályhaajtó nyílását deszkákkalelzártam. Ezeket azonban pillanatok alatt elkaparta és visszabújt. Este 10



órakor a kályha alján levő vasrácsot kalapáccsal szét kellett vernem, hogy búvóhelyéről végre kiugrassam. Erre a beavatkozásra mérgében nekemakart ugrani. De ugrása közben a közelemben levő kis söprűt felkaptam, ésfejbe vágtam.

Október 31. Gizi az ablakfélfán többször felmászott a mennyezetig, ésinnen nagy puffanással talpra esett. Mostanában vad és ideges.

December 17. Mielőtt Gizit ketrecéből kiengedtem volna, a két süvöltőtkabáttal letakartam úgy, hogy még a kalitkájukat sem lehetett látni.Vacsora után egy ideig nem találtam a macskát. Egyszerre csak elkezdettugrálni a télikabátom. Gizi a kabát alatt adjusztálta a madarakat.Szerencsére a süvöltőknek semmi bajuk nem esett, még csak meg semijedtek a sötétben.

December 20-án és 21-én macskám nem volt hajlandó enni. Többalkalommal előfordult már, hogy két-három napos szüneteit tartott azevésben. Amikor rövid időre kimentem a szo bából, Gizi ráugrott a hímsüvöltő kalitkájára és kalitkástul, madarastul leesett az állványról.

December 22. Rendesen evett marhalépet és marhatüdőt. December 29-én a cserépkályha tetejéről leugrott a ketrecére. Utána a

jobb elülső lábára alig tudott rálé pni. Sokszor a földre rogyott. Másnapnagyon óvatosan és sántítva járkált, de harmadnapra teljesen rendbe jött.

Január 7-én a szegedi vágóhídra kellett mennem helyettesíteni egyhónapra. Egész családom „ujjongott". Feleségemnek és anyósomnakeddig is az volt az elképzelése, hogy a vadmacska egyszer a nyakukba fogugrani a kályha tetejéről. Nagy nehezen sikerült meggyőzni nejemet, hogyez nem valószínű. Így elvállalta távollétem alatt Gizi etetését, deketrecének takarítását nem. Az utolsó pillanatban sikerültmegszerveznem, hogy két barátom minden második nap feljön kitakarítaniGizi lakosztályát. Kissé megnyugodva, de azért gondterhelten utaztam el

Szegedre. Minden második este hazatelefonáltam, de hamarosan teljesenmegnyugodtam. Otthon minden rendben folyt. Rózsika ez alatt a hónapalatt megkedvelte Gizit. Esténként zsinegre fűzött papírgom bócokathúzogatott előtte. Ő pedig játékosan kapdosott utánuk.

Az egy hónap végre lejárt. Amikor visszajöttem, Gizi nagyon jóformában és hangulatban volt. A játékokat tovább folytattam vele. A



papírgombóc helyett azonban egy darab húst kötöttem a zsinegre. Aminthúztam előtte, az elülső lábaival ütött utána. Ha magasan lógattam a húst, akkor vagy két lábra állva ágaskodott vagyszabályosan szakozott. Amikor a zsineg hurka nem jött le a húsról, akkorteljes erővel húzta, én pedig csak lassan engedtem utána, hadd tornásszon.Ilyenkor szétterpesztett lábakkal keresett fix pontokat a csúszós parketten.Ha a húzásnak semmit sem engedtem, akkor egy helyben ugrált gyorsanfel-le, fel-le egyszerre négy lábbal. Végül aztán megette a húst,nemegyszer egy darabka zsineggel együtt. Minél nehezebben kapta megaz előző falatot, annál rámenősebben „dolgozott" a következőért.

Rendszeresen kapott A + D2-vitamint, kalcium-foszfátot és tejbenelkevert nyers tojást. Ha ezeket huzamosabb ideig nem kapta, akkor

étvágya és játékos kedve romlott, idegesebb lett, szőrzetének fényeeltompult. Ezt az állapotot 2-3 nap alatt meg lehetett szüntetni az ásványiés vitaminkészítmények adagolásával.

Ahogy múlt az idő, Gizi erőteljesen fejlődött, ketrecét kinőtte, ezértsokat tartózkodott szabadon a szobában. Egyre több óvintézkedésre voltszükség a többi állat védelmére. Amikor jóllakott, az ajtó melletticserépkályha tetejére mászott fel, és onnan szemlélte a dolgok menetét. Havalaki bejött vagy kiment a szobából, arra ugyancsak ráijesztett. Morgott,

nagyokat fújt, és hatalmas mancsával kapdosott az illető feje felé. Sokszormagamnak is az volt az érzésem, hogy csak rendkívül kicsin múlott, hogynem ugrott valakinek a nyakába. Gyengébb idegzetű vendégeink - akikmég nem ismerték Gizit - mit sem sejtve jöttek be a szobába, de kimenniugyanott már nem mertek. (Szerencsére lakásunk ból a fürdőszobánkeresztül „vészkijárat" van.)

Szakemberek - akiknek már több vadmacskával akadt dolguk - aztállították, hogy ilyen szép, fényes szőrű, hatalmas példányt ritkán láttak.

Hosszában végigérte a cserépkályha szélességét, én pedig egyre jobbangyanakodtam, hogy Gizi nem is Gizi, hanem valószínűleg kandúr . Utólagnekem is furcsának tűnik, de erről csak akkor győződtem meg, amikorketrecéből zsákba ugratva bevittem az állatkertbe. Itt mielőtt ketrecbeengedték volna, radikálisan leteperték és megállapították a nemét. Gizikandúr volt.



A Természettudományi Múzeum Állattára megegyezést kötött azÁllatkerttel: ha elpusztul, akkor az emlősosztály gyűjteményébe kerüljön.

Gizit gyakran meglátogattam. Egy alkalommal, kb. két hónap múlva,hiába kerestem. Ápolója elmondta, hogy valamilyen állatcsere kapcsán azegyik nyugat-európai állatkertnek küldték el.

Berci, a mezei cickány

Valamelyik délben csengett a telefon. Egyik barátom izgatottan számolt be arról, hogy ürgét akart önteni, de a lyukból egy egér szerű, hegyes orrú

állat jött ki, amely azonban mégsem egér. Ő nem tudja behozni hozzám,mert szolgálatban van. Ezért megkért, máris menjek ki munkahelyére, aFerihegyi repülőtérre, ugyanis az ügyeletesszobából már mindenkielmenekült. Biztos voltam benne, hogy a hegyes orrú állat cickány lesz, ésa pánik azért tört ki, mert azt hiszik, hogy egér...

A barátom nagy örömmel fogadott. Betessékelt volna szobájába, de azajtóban mindkettőnk lélegzete elállt. Valamilyen ismeretlen, penetráns,émelygést okozó erős szag az első pillanat ban engem is megállásra

késztetett. Ilyet még sohasem szagoltam. Azonnal megértettem, hogymiért menekültek el barátom szobatársai. Fintorogva egymásra néztünk,majd mély lélegzetet véve beléptünk a szobába. Az asztal alatt kis

papírdoboz állt, amelyben az egérnél karcsúbb kis állat motoszkált.Ormányszerű, hegyes orrát állandóan mozgatta, minden irányba szimatolt.Cickány volt. Magamban egy kicsit restellkedtem, mivel nem tudtammegmondani, hogy milyen cickány (akkor még nem ismertem őket, deerről nem beszéltem). Minden bonyodalom nélkül átmászattuk abba a

szállítódobozba, amelyet egy lepkész ismerősömtől kaptamnászajándékba. A szagot most már nem éreztük olyan kibírhatatlanul, mintaz imént az ajtó előtt.

Gondterhelten indultam az autóbuszmegálló felé. Kezemben aszállítódobozzal azon töprengtem, mi lesz az autóbuszon. A doboz oldalaugyanis dróthálóból volt, s így az „illat" minden akadály nélküláramolhatott kifelé!



Az első autóbusz zsúfolva volt, ezért hagytam elmenni, mert arragondoltam, a következőn talán majd kevesebben utaznak. Valóban, alegközelebbin csak három utas ült, amikor a vezető beszállt. Én is gyorsanfelugrottam és a cickányt dobozával együtt az ülés alá rejtettem. Már

berregett a motor, amikor sok ember özönlött a reptér kijáratából a buszfelé. Mire észbe kaptam az autóbusz megtelt és elindult.

A zsúfolásig telt busz levegőjét pillanatok alatt cickányszag töltöttemeg. Az emberek kínos ábrázattal fintorogni kezdtek, nagyokat nyeltek ésközben jobbra-balra nézegettek. Én is hasonlóképpen izegtem-mozogtam,fintorogtam - talán még túl is szárnyaltam ebben útitársaimat.

Az út igen hosszúnak tűnt, azt hittem, hogy sohasem érünk a Kálvintérre. A megállóban, amikor már nyitva volt az ajtó, ügyes mozdulattal

felkaptam a dobozt az ülés alól és leugrottam a buszról.Odahaza farostlemezből készült, 50x20 cm alapterületű ketrecberaktam új szerzeményemet. Szálláshelyének két kisebbik oldaladróthálóból készült, az egyik nagyobbik oldala pedig üveg ből. Ketrecénekaljára száraz homokot szórtam, majd enni adtam neki. A csipesszel elétartott lisztkukacoknak azonnal nekiesett, és 4-5 jól fejlett példányt halkcsámcsogással elfogyasztott..

A cickányoknak nagyon gyors az anyagcseréjük, szinte állandóan

esznek. Nehéz élve befogni őket, mert az egér - és pocokféléknek kitett,szalonnahéjjal vagy dióbéllel felcsalizott elevenfogó csapdákba az éjfolyamán gyakran belemennek, de reggelre a legtöbb esetben éhen

pusztulnak. Emiatt állandó evési lehetőséget kellett teremteni. Próbakéntegy darab nyers marhaszívet tettem ketrecébe. Fejét feltartva, orrátmozgatva néhányat szimatolt, odament és elkezdett lakmározni belőle. Ezaz etetési módszer a későbbiekben is bevált. A ketrecébe berakott nyershús ból vagy szívből, amelyre időnként vitaminokat és ásványi anyagokat

kentem, nagy jából testsúlyának megfelelő mennyiséget evett megnaponta. A csemegeként adott lisztkukac elvételére a következőképpenszoktattam: üres csipesz két szárát hirtelen összenyomtam és csettintettemvele egyet. Erre a hangra felfigyelt és szaglászni kezdett. Ezután márlisztkukacot tartottam a csipeszben, mire a szokásos módon, felemelt fejjelés szimatolva érte jött és elvette. Később az asztalra is kijött nyitott



ketrecéből a lisztkukacért, de csemegéjével mindig visszaszaladtmegszokott helyére, hogy ott nyugodtan elfogyaszthassa.

Ritkán adódik az az élvezet, hogy a birtokomban levő emlőst vagymadarat magamnak kell meghatározni. Cickányokról való hiányosismereteim pótlására tanulmányoztam a hazai cickány-félékre vonatkozószakirodalmat. A fajmeghatározása ebben az esetben sokkal könnyebbvolt, mint ahogy azt először gondoltam. Cickányom farkán a rásimulószőrök között elszórtan elálló, hosszú szőrszálak is voltak. Ebbőlmegállapítottam, hogy a szálkás farkú cickányok közé tartozik. Hazákbanezekből két faj él. A mezei cickányra jellemző, hogy a hátoldal sötét színeéles vonallal különül el a hasoldal világos színétől. A keleti cickányoknálviszont a hátoldali sötét szín fokozatosan megy át a hasoldal világos

színébe. E két cickányfajnak a fogai mindig fehérek, a másik négyMagyarországon élő fajé pedig barnásvörös hegyűek. Barátom „ajándéka"e meghatározó bélyegek alapján mezei cickánynak (Crocidura leucodon)

bizonyult.A cickányfajok tanulmányozását feleségem és anyósom jajveszékelése

szakította félbe. Azt állították - a lakás távolabbi helyiségeiből, hogy ezt aszagot, ezt a bűzt már nem lehet kibírni. Anyósom szerint ez a kis állat„büdös, mint a kórság". Ekkor álla pítottam meg, hogy a cickány közvetlen

közelében a szag nagy töménységben nem volt annyira elviselhetetlen,mint távolabb, nagyobb hígításban. Megnyugtatásukra elmagyaráztam,hogy a cickányok testének két oldalán az átalakult bőrmirigyek

pézsma-szagú váladékot termelnek. Ennek átható szaga az ellentétes ivarúegyedek egymásra találását segíti elő. A váladék undorkeltő ízeugyanakkor ellenségeiktől is megvédi őket. A ragadozók, amíg nemtanulják meg felismerni a cickányt, gyakran zsákmányul ejtik, de lenyelnimár nem képesek, és kiköpik prédájukat. Ezért lehet reggelente az erdei

utakon ép cickánytetemeket találni.Mindez persze nem vigasztalta meg hozzátartozóimat. Mivel a cickányt

szerettem volna megtartani, azon gondolkoztam, hogyan tudnám eztszámukra megkönnyíteni. Ekkor vettem észre, hogy az előttem levő könyvszerint a mezei cickányok egyéves korukra lesznek ivarérettek, és átlagosélettartamuk másfél év. Először elszomorodtam, hogy szegény cickányokmilyen rövid életűek, aztán hirtelen felderültem. Feleségemnek és



anyósomnak a következőket mondtam: „Ez egy ivarérett példány,szegénynek legfeljebb fél éve van hátra az életből, addig csak kibírjukvalahogy!"

A hím mezei cickányt Bercinek neveztem el.Röviddel ezután levelet kaptam Győrből, anyámtól: „... ha még

egyáltalán valamennyire, egy kicsit is tiszteled szüléidet, akkor a levélolvasása után azonnal fogod azt a ronda dögöt, elviszed jó messzire,valamilyen elhagyatott helyre és ott elengeded!"

Berci három évig élt nálunk. Lehet, hogy az emberi szervezet csodálatosalkalmazkodóképessége folytán - vagy talán ahogy öregedett cickányunk,úgy gyengült pézsmaszaga is, nem tudom, de kibírtuk. Élete vége felémegkopaszodott, teljesen csupasz lett, de a csipesz csettintésére az utolsó

leheletéig jött a lisztkukac csemegéért.Pár évvel később egyik barátomnál, aki szintén tartott cickányokat, azerdei és a keleti cickányok finom, gyenge és magas hangját vettemmagnóra. A hangfelvétel befejezése után a cickányok tulajdonosa - mivelnálam fényképezőgép is volt - látványos etetést akart bemutatni, ezért akeleti cickányok terráriumába egy náluk nagyobb lótetűt eresztett.



Abban a pillanatban hár man is rárontottak a miniatűr vérengző fenevadakközül. Tépték, harapták, cibálták és néhány másodperc múlva halkkitinropogások közepette lakmározni kezdtek belőle. Eszembe jutott HansPetzsh professzor eszmefuttatása az Uránia Állatvilág emlősökről szólókötetében: szerencse, hogy ezek a rovarevők nem nőnek akkorára, mint amedve vagy az oroszlán. Falánkságukkal és szaporaságukkal minden másállatot kipusztítanának a földről.

Egy alkalommal a felvett acsarkodó erdei cickányok hangjait 32-szereslassításban lejátszottam egy barátomnak, aki emlősök kel foglalkozik. Ahangfelvétel meghallgatása után gondolkodás nélkül rávágta:farkasüvöltés!

Békák, amelyekből nyílméreg készül

Dolgozóasztalomon egy 15 wattos fénycsővel megvilágított, 50 cmhosszú terrárium áll. A felületes szemlélő csak a Scindapsus indáitólátfont broméliákat, néhány Cryptanthust lát benne. Többször előfordult

már, hogy látogatóim zavarba jöttek, amikor megkérdeztem őket, hogytetszenek a piros békák? Utólag bevallották, azt hitték, hogy műanyag békák és „kerti törpeként" tettem őket a növények közé.

A négy 2-2,5 cm-es fakúszó szamócabékám (Dendrobates pumilio) és anégy, kb. 3 cm-es levélmászó békám (Phyllobates lugubris) úgy néz ki,mintha egy öreg keramikus békákat kezdett volna gyártani, de mivelremegett a keze, a göcsörtös vonalakkal és foltokkal nem tudta őketegyformára kifesteni.



A kis szamócabékák színe, végtagjaikat kivéve, a fényes na-rancsvöröstől a pipacspirosig változik, több-kevesebb fekete ponttal. Van

pont nélküli, tiszta piros példány is. Lábaik vége fekete, feljebb piros vagy piros és sötétkék foltokkal tarkított. Fekete ujjaik végén aprótapadókorongok vannak. Némelyik példány piros torkán és hasán feketevagy fekete és sárgászöld foltok is láthatók. Nincs köztük két egyformánszínezett.

A levélmászó békák háta és oldala fényes, fekete. A hátoldal két szélénegyenetlen szélű, vékonyabb-vastagabb narancsvörös vonal húzódik és azorr hegyén találkozik, illetve összefolyik. Oldalukon a fekete színt a szemfelett kezdődő görbe vonalú, kékeszöld színű csík vagy foltsor szegélyezi,amely a mellső végtagokra is ráhúzódik. Ráeső fényben - különösen a

karcsúbb hím példányoknál - szinte világít, foszforeszkál. A kékeszöldhátulsó végtagok feketén márványozottak. Torkuk és hasuk fekete, itt-ottszabálytalan kékeszöld foltokkal.

A harmadik fakúszóbéka-faj - amely jelenleg megtalálhatóMagyarországon, Zsilinszky Sándor barátom terráriumában él ésszaporodik - a négy cm körüli aranyos fakúszóbéka (Dendrobates auratus).Ennek a fajnak csak a Panamából származó példányai fekete és aranyszínűek, míg a Costa Ricaiak fekete alapon szabálytalan zöld foltokkal

tarkítottak.A fakúszó és levélmászó békák ragyogó színeik mellett azért is ideálisterráriumi állatok, mert nappali életmódot folytatnak, nem ássák elmagukat, mint sok más béka, hanem egész nap mozognak, vadászgatnak.Ezek a kis békák úgy csillognak a trópusi terrárium zöldjében mint adrágakövek. Közép- és Dél-Amerika őserdeiben élnek. Élénkpiros, kék,sárga, zöld és fénylő fekete színeikről a ragadozók jól ismerik, de nem

bántják őket, mert megtanulták, hogy bőr alatti mirigyeik váladéka erős

idegméreg. Egyedüli ellenségük az ember. Az indiánok tűz fölé tartjákőket és összegyűjtik mirigyváladékukat, nyílmérget készítenek belőle.Festőbékának azért hívják őket, mert az indiánok fiatal papagájaiknak

bizonyos helyeken kitépik a tollait és a tolltüszőkbe ezeknek a békáknak atestnedveit dörzsölik be. Az így kezelt helyeken a zöld toll helyett másszínű nő. Azt is tudják, hogy melyik békafajtól milyen színű lesz a toll.



A három békafaj közül leggyakrabban az aranyos fakúszó békátsikerült tenyészteni. A másik két fajnak nagyjából hasonló a szaporodása.

A hímek és nőstények között szembeötlő különbség nincs. Az utóbbiak

néhány milliméterrel nagyobbak és kövérebbek. A párzásra kész hímgyakran hallatja hangját, amely sokkal inkább, hasonlít trillázáshoz, mint brekegéshez. Erre a felhívásra a nőstény kezdi el a szerelmi játékot. Ahímhez ugrik és mellső végtagjával simogatni kezdi a háta felett. A hímerre elugrik és újra trillázik. Hangjára a békahölgy ismét utánaugrik ésmegint cirógatni kezdi. Ha van rá lehetőség, akkor olyan vízszintes

bromélialeveleket keresnek, amelyet egy másik levél tetőként befed.Gyakran előfordul, hogy mielőtt elkezdődne a peték lerakása, egy másik

nőstény megpróbálja elzavarni vetélytársnőjét a hím mellől. Ha ez nemsikerül neki, akkor felül egy bromélialevélre és onnan nézi a párocskát.Ekkor végre megkezdődhet a 3-9 darab, kb. 2 mm átmérőjű fekete petelerakása, amelyek 6 mm-es kocsonyás burokba vannak bezárva. A

bromélialevélen szorosan egymás mellé rakja őket a nőstény. A hím nemvárja végig ezt a műveletet, időközben eltávozik, majd visszajön éselvégzi a megtermékenyítést. A kocsonyás burkok ekkor megduzzadnak a

peték körül. A nőstény nem törődik többet a petékkel, de a hím napjá ban



vagy négyszer felmászik a bromélialevélre, őrzi a petéket és gyakran 50 percig is ül rajtuk, időnként megnedvesíti őket. Megfigyelték, hogy aterráriumban levő többi béka is gyakran ráül a petékre, más levelekrehurcolják, sokszor széttapossák vagy egyszerűen felfalják a mozgóembriókat. Célszerű ezért a bromélia-leveleket petékkel együtt minélelőbb levágni, és azt egy üvegtálkában úgy elhelyezni, hogy a vízből kiállóvalamilyen tárgyon a víz felett feküdjék. A tálat üveglappal le kell fedni.Harmadik nap vékony vonalként felismerhető a petén az embrió teste,amely naponta nagyobb lesz. Az ötödik naptól megjelennek a fej kétoldalán a keskeny, piros kopoltyúágacskák. Az embrió tovább nő és egyretöbbet mozog a kocsonyás burokban. A nyolcadik napon külső kopoltyúivisszafejlődnek, majd áttöri a kocsonya burkát és a vízbe csúszik. Teljes

hossza ekkor 1,7 cm. (Természetes viszonyok között a hím hátára veszi akikelt ebihalakat és vízbe szállítja őket.) Helmut Zimmermann német terrarista a frissen kikelt ebihalak számára

1 cm magas vízállást biztosított, amelyet néhány nap múlva 3-5 cm-reemelt. A békaporontyok majdnem függőlegesen állva fogyasztották a vízfelszínére szórt Tabimin tápszert. A víz hőmérséklete nappal 24 °C, éjjel22 °C volt - pH-értéke és összkeménység-foka az eddigi tapasztalatokszerint nem játszik szerepet a békalárvák fejlődésében. Mi az ebihalakat

apróra vágott és jól kimosott tubifexszel etetjük. Vizüket kétnaponkéntazonos hőmérsékletű, klórmentes tiszta vízzel cseréljük ki. Az ebihalak egyenlőtlenül fejlődnek. A legnagyobbaknál a peterakástól

számított 47 nap után, a kisebbeknél sokszor csak 100 nap után jelennekmeg a hátulsó lábak, 61-119 nap után pedig az elülső végtagok. A hátulsólábak áttörésekor elmosódott zöld rajzolat kezd kialakulni a feketeebihalakon, amely az átalakuláskor már élesen elhatárolt. A fekete és zöldszínek aránya az elkövetkezendő hat héten módosulhat a fekete szín

javára. Az átalakulással kifejlődött kis békák azonnal fel tudnak mászni azakvárium üvegoldalán, ezért ajánlatos azt dróthálóval lefedni. Az átalakultkis békákat az öregek közé lehet tenni. Másnap már velük együtt ugrálnakmuslicák vagy tücsöklárvák után.

A békák szaporítása során sok nehézség adódhat. A peték a lerakás utánelpenészedhetnek , előfordul, hogy a hím állandóan trillázik a petéknél, denem termékenyíti meg azokat. Egy akváriumba csak ugyanabból a



kelésből származó ebihalak tehetők, mert a fejlettebbek megeszik agyengébbeket. A Dendrobates pumilio és a Phyllobates lugubris ebihalaiolyan kicsik, hogy az első időszakban csak infuzóriával, az átalakult kis

békák pedig csak ugróvillásokkal (Collembola) etethetők. Ez utóbbiaksokszor nagy mennyiségben találhatók a szobanövények cserepeiben aföld felszínén.

Hol tar tsuk, mivel etessük a békákat?

A fakúszó békák - irodalmi adatok szerint - nappal 24 °C-náé és éjszaka19-20 °C-nál érzik magukat a legjobban, a levegő 70-100%-os relatív

páratartalma mellett.Készen vett, 50 x 36x25 cm-es ragasztott akváriumot alakítottam átterráriumnak békáim számára. Az egyik 36 cm magas és 25 cm széles kisoldalt a ragasztás mentén borotvapengével körülvágtam és eltávolítottam.Helyére kemény PVC lapot ragasztottam, amelynek az aljától mért 7 és 10cm közötti sávban - teljes szélességben - akkora szellőzőlyukakat fúrtamsűrűn egymás mellé, amelyeken a muslicák nem férnek ki. PVC lapotüveghez nem szabad szilikonkaucsukkal ragasztani, mert az a PVC-ről

idővel leválik. Több alkalommal jó eredménnyel használtam ilyen célra aPálma rekord általános ragasztót, valamint a Kontaktkleber 1310 jelzésűkülföldi ragasztót (időnként mindkettőt lehet a háztartási boltokbankapni). Ragasztás után egynapos száradási időt kelltartani. A terrárium felső, üvegnélküli oldalát egyik szélementén teljes hosszában 7 cm

széles, sűrű rézhálóvalragasztottam le. Aterráriumtető többi része felemelhető, süllyesztett üveglap, amelyet

belülről ragasztott üvegcsíkok tartanak. A rézhálót és az üvegcsíkokatszilikonkaucsukkal ragasztottam a megfelelő helyre. Általános elvterráriumkészítésnél, hogy a felmelegedett levegő felszáll benne és atetőszerkezet dróthálóján át távozik. Helyére a hűvösebb, friss levegő -



mely minden állat számára létfontosságú - alsó szellőzőnyílásokon tud be jönni. A felső, dróthálós rész nagyságának növelésével csökkenthetjük,kisebbítésével pedig növeljük a terrárium páratartalmát.

A terrárium aljára 6-7 cm vastagságban - broméliák részére készített -földkeveréket raktam, nemcsak a növények kedvéért, hanem jó víztárolóképessége miatt is. Lényeges, hogy a fakúszó békák terráriumábanlegalább egy nagyobb, lágy levelű, nem tüskés szélű bromélia (pl. Vrieseasplendens) és egy kisebb vízmedence legyen. Dekorációként a talajt itt-ottmohával is befedhetjük, bár békáim jobban szeretnek a puszta földöntartózkodni. A békák nagyon kedvelik a kisebb méretű, lyukacsos, üregesfatönköt. Nedves terráriumban legjobban a lápos réteken és láperdőbentalálható fácskamoha (Climacium dendroides) marad meg hosszabb ideig.

Világításnak 15 wattos fénycsövet használok. A kapható csövek közülaz F-29-es jelzésű a legjobb az akvárium és a terrárium növényei számára.(15 wattos fénycső nyugodtan üzemeltethető 20 wattos fojtótekercsről, hanem lehet 15 wattosat kapni.) Hátránya, hogy a színeket megfakítja. Ezértha békáim eredeti színpompáját akarom élvezni, akkor közönségeslámpával is megvilágítom őket. A trópusi növények napi 12 órásmegvilágítást igényelnek.

A békák egészséges fejlődéséhez vitaminban és mészben gazdagtáplálék szükséges. Ezért a takarmányul szolgáló állatok táplálékábavitamin- és kalciumkészítményt keverünk vagy a muslicákat és a legyeket



etetés előtt egy üvegben vitaminporral és kalcium-foszfáttal alaposanösszerázzuk, a kis tücsköket pedig „megsózzuk" ezekkel a porokkal.

Nagy tápigényűek. 2-3 napos koplalás után úgy lefogynak, mint a hazai békafajok több hét után. Étrendjükön csökevényes szárnyú, repülni nemtudó muslicák, apró viaszmolyhernyók és tücsöklárvák, időnkéntlevéltetvek, tejkukac, végszükségben kis méretű, lehetőleg frissen vedlettlisztkukacok szerepelnek. Naponta, de legalább kétnaponta kell etetniőket. A békák számára létkérdés, hogy takarmányállat-tenyészeteinkfolyamatosan üzemeljenek.

Muslicatenyésztéshez átlátszó műanyag fűszerdobozokat használok.Tetejüket izzásig hevített szög és vasfűrész segítségével körülvágom,majd az előbb említett ragasztók valamelyikével sűrű rézhálót ragasztok a

kivágott rész helyére. Ugyanígy használható a ritkább szövésű vászonnalés gumikarikával lezárt befőttesüveg is. 100 g zabpelyhet, 40 gkukoricalisztet, 3 evőkanál homogenizált mazsolát és 3 evőkanálkristálycukrot többszöri vízhozzáadás közben sűrű péppé főzök. Amikorlehűlt, 21 / 2 dkg, tormareszelőn lereszelt élesztőt keverek el benne. (Ahomogenizált mazsolát így készítem el: késes kávéőrlőbe 2 evőkanálzabpelyhet, erre 1 evőkanál mazsolát, fölé megint 2 evőkanál zabpelyhetteszek és ledarálom. Zabpehely nélkül beragadna a kávéőrlő.) Az

elkészített táptalajt szétosztom három nagyobb dobozba vagy üvegbe.Mindegyikbe teszek 1 db műanyag szúnyoghálót (alsó részét a táptalajbanyomom), hogy a muslicáknak legyen hol mászkálniuk. A táptalajt adobozokban 1 napig állni hagyom és csak utána rakom be atenyészállatokat. Ezalatt az élesztőtől duplájára megdagad, erjedni kezd, ateteje kissé beszárad és így a muslicák nem ragadnak bele. 25 °C-on 10nap alatt kedvező körülmények között felnő egy nemzedék. (25 °C felett arepülni nem tudó változatok hajlamosak arra, hogy szárnyuk rendesen

kifejlődjön.) Etetés előtt megütögetem a doboz oldalát, hogy a dróthálós tetőről

leessenek a muslicák, ezután kinyitom és beszórok egy adagot belőlük aterráriumba. Egy-egy tenyészet, mivel folyamatosan petéznek, több hétigüzemel, míg el nem fogyasztják a lárvák a táptalajt. Idejében kelltörzsállományunkat átoltani új dobozokba. (10 nap szükséges az új



nemzedék megjelenéséhez.) A régi tenyészet doboza meleg hypós vízbenvaló alapos elmosás után ismét használható.

A téli hónapokban a terráriumi állatok takarmányozásában szintenélkülözhetetlen a viaszmolytenyészet. Lepkéit és kövér, puha hernyóitminden béka és gyík szívesen fogyasztja. Különös jelentősége van azoknálaz érzékenyebb gyomrú állatoknál, amelyeknél a lisztkukac kitinburkaemésztési rendellenességet okoz. A viaszmoly két fajának lárvái améhkaptárak nemkívánatos lakói. A kis viaszmoly (Achroia grisella),amelyeknek első szárnyai ezüstszürkék, a feje pedig sárgán szőrözött,250-300 petét, a nagy viaszmoly (Galleria mellonella), szárnytávolsága 37mm, világosszürke első szárnyán sötét pontok és csíkok vannak, 1000

petét rak le. A peték 10°C-on 22 nap alatt, méhkaptárban, ahol kb. 33 °C a

hőmérséklet, már 5 nap alatt kikelnek. Egy hernyók kal jól benépesítetttenyészetben hasonló a hőmérséklet, mert ők maguk is hőt termelnek. Akikelt hernyók nagyon mozgékonyak és nagyon kicsik. Nincs az a sűrűdrótháló, amelyen ki ne férnének. Először az előző nemzedék hernyóinakaz ürülékével táplálkoznak, majd befúrják magukat a táptalajba. Arohamosan fejlődő lárvák az eleségül szolgáló gombócokat belülrőlfogyasztják, ezért azok egyik óráról a másikra hirtelen összeesnek,elfogynak és helyükön csak összevissza mászkáló, eleséget kereső hernyó-

kat lehet látni. Ha ekkor nem kapnak hamarosan új tápot, akkor a kisebbeknéhány nap alatt összefonnyadnak vagy elpusztulnak, a nagyobbak pedigkényszeredetten bebábozódnak. Ezekből a bábokból csökevényesenfejlett, továbbtenyésztésre alkalmatlan lepkék kelnek ki. A jól táplálthernyók mozgékonyak és sokszor pókhálószerű fonadékkal fonjákmagukat körül, mert a méhkaptárban így védekeznek a méhek szúrásaellen. Tekintélyes nagyságot érnek el és sűrűn egymás mellett, az általukszőtt tokokban bábozódnak be. A lepkék 12-15 nap múlva bújnak ki a

bábból, néhány óra múlva már párosodnak és utána elkezdik a peték le-rakását, melyek a tenyésztődoboz felső szélei mentén vagy a fedelében 3-4mm széles, hosszabb-rövidebb szalagok alakjában találhatók. Petétől

petéig általában 2-3 hónap telik el. Kb. 20 X 20 cm-es alapterületű és 7-8cm magas, átlátszó, kemény műanyag dobozokban tenyésztem őket,melyeknek fedelét a muslicás dobozoknál ismertetett módon körbevágomés dróthálóval látom el. (A puhább, tejszerűen áttetsző műanyag dobozok



nem használhatók erre a célra, mert azt a hernyók kirágják.) Aviaszmoly-táp elkészítése így történik: 30 dkg méhviaszt, 40 dkg mézet és20 dkg glicerint nagyobb edényben melegítés közben felolvasztunk. Egymásik, nagyobb műanyag tálban vagy vödörben jól összekeverünk 40 dkgkukoricalisztet, 20 dkg búzalisztet, 20 dkg búzadarát, 20 dkg tejport és 20dkg lereszelt élesztőt. Amikor a megolvasztott rész már annyira kihűlt,hogy kezünk kibírja, állandó kevergetés közben kisebb részletekben

belerakjuk az utóbbi keveréket. Amint az egész mennyiség egyenletesenátitatódott a viaszosmézes-glicerines keveréktől, lapos gombócokatformálunk belőle. A gombóckészítéssel igyekezni kell, mert ha márnagyon kihűlt a keverék, akkor a kézhez tapad. A gombócok lezártnylonzacskóba téve hűtőszekrényben korlátlan ideig tárolhatók.

A dobozokban idővel felgyülemlik a hernyók ürüléke és ezért ki kelltisztítani őket. A lepkéket könnyen összeszedhetjük, ha kb. negyedórárahűtőszekrénybe tesszük a tenyészetet. A még életképes hernyók egy - adobozba helyezett - kisebb darab viaszmoly-tápban összegyűlnek és azzalkivehetők. Az apró viaszmoly-hernyókat a békák is bekapják. A nagyobb

példányokat is megeszik, de később gyakran kihányják. A tejkukacokat átlátszó, lapos kis festékestálban rakom be a

terráriumba. A békák rövid idő alatt körülállják és amint a „kukacok"

körben a tál oldalán mászkálni kezdenek, elkapdossák őket. Az el nemfogyasztottak befúrják magukat a talajba, de bőséges permetezés után,mint esőben a giliszták, ismét előjönnek, és a békák összeszedik őket. Voltrá eset, hogy mielőtt több napra elmentem hazulról, szándék osanszétmászattam nagyobb mennyiséget, így etetés helyett csak permeteznikellett távollétemben. Még egy tanács a terráriumtulajdonosoknak:minden este a terrárium növényzetét desztillált vízzel alaposan meg kell

permetezni.

Takarmányozási célokra az afrikai tücsök (Grillus bimaculatus) és aházi tücsök (Acheta domesticus) tenyészthető. Mind a két faj megfelelőhőmérsékleten egész évben szaporodik. Nagyobb alapterületű akváriumbanéhány centiméter vastagságban teljesen száraz homokot vagy tőzegesföldet rakunk. Felületén kisebb szikladarabokból vagy harmonikaszerűenösszehajtogatott papírcsíkokból rejtekhelyeket alakítunk ki. A 30 °Ckörüli hőmérsékletet talajfűtéssel vagy föléjük lógatott villanyégővel



biztosítjuk. Egy hím mellé öt-hat nőstényt rakhatunk. (A nőstény tojó-csövéről könnyen felismerhető.) Akváriumunkat dróthálóval kell lefedni.Eleségül naponta, de legalább kétnaponta almaszeletet, salátát, Auróratápszert kapnak. Szükségből mindenféle zöldet, kenyeret stb. megesznek.Egy kivehető tálkába fele-fele arányban tőzeggel összekevert homokotvagy földet rakunk. Ezt állandóan nedvesen tartjuk. A nőstények csakebbe petéznek. Kb. húsz nap alatt kelnek ki a peték. Előtte kivesszük atálkát és sűrű dróthálós tetős keltetődobozba tesszük. Az akvárium vagyterrárium fénycsövére helyezve ezeket megfelelő hőmérsékletentarthatjuk. A kikelt tücsöklárvák a muslicánál is kisebbek. A lárvákugyanazt eszik, amit a felnőttek és többszöri vedlés után, kb. két hónapalatt fejlődnek ivarérett példánnyá. Az utolsó vedlés után hosszú szárnyuk

lesz. Békákat az apró tücsöklárvákkal etetjük. Egy nagyobb madártollatközéjük dugunk, erre rákapaszkodnak, majd a terráriumban lerázzuk róla akis tücsköket.

A muslica- és tücsöktenyészetben nem szabad penészesedő táptalajnakvagy eleségnek lennie. Ez ugyanis odavonzza a minden lakásbanmegtalálható házi atkákat (Glycyphagus domesticus) és azok ott a kedvező feltételek mellett robbanásszerűen elsza porodnak. Egyik napról a másikraa tenyészet dobozait bolyhos bevonat lepheti el, amely egészen apró,

sárgásfehér atkák millióiból áll. Az atkásodás a tenyészet pusztulásátokozza.

Mit adjunk enni a madaraknak?

- tették fel már nekem számtalanszor a kérdést telefonon vagyszemélyesen ismerősök vagy ismeretlenek. Sokszor előfordul, hogy

valakinek a lakásába berepül egy madár, fészekből kiesett, legyengültmadárfiókát talál, vagy vegyszerektől, mérgektől meg bénult felnőttmadarat vesz oltalmába.

Madártanban járatlanok számára az etetés komoly gondot okoz. Sokszormég azt sem tudják eldönteni, hogy magevő vagy rovarevő madárral van-edolguk. Az újdonsült, segíteni kész madártulajdonos legjobban teszi, ha amadár fa ját illetőleg szak embert kérdez meg vagy



Peterson-Mountfort-Hollom: Európa madarai c. könyvéből kísérli megkiböngészni (illetve eldönteni) a madár hovatartozását. Gyakran az iselőfordul, hogy megszökött egzotikus díszmadár téved be valakihez.Ebben az esetben Siroki: Díszmadarak a lakásban c. könyvébentalálhatunk felvilágosítást.

Magevő madár esetében minél előbb szerezzünk valamilyen apró magot(köles, fénymag, muhar, kender), de legjobb, ha az akvárium- ésdíszmadár-szaküzletben kapható kanári-magkeveréket veszünk. Semmiesetre se adjunk kenyérmorzsát, mert ez végzetes emésztésirendellenességet okoz a koplalástól amúgy is legyengült madárnak! Amagkeverék megszerzéséig legelőször inni adjunk a madárnak. A nagyonelesett, bágyadt madár csőrét dugjuk be óvatosan egy kis tál vízbe, és

szüneteket tartva hagyjuk, hogy kortyolgasson. Sok esetben már ez issegít. Szükségmegoldásként közértekben kapható zabpelyhet, megtörtnapraforgómagot, kétszersült vagy háztartási keksz morzsáját,almaszeletet, salátalevelet adhatunk eleségként.

Rovarevő madárnak elsősegélyként lisztkukacot vagy hangyato jástadhatunk, lapos üvegtálban. Ez persze többnyire nincs kéznél, ezért apróravágott sovány, nyers marhahússal, marhaszívvel, reszelt keménytojással,reszelt sajttal is kísérletezhetünk. Az apró hús-, tojás- és sajtdarabkákat

csipesszel kell az óvatosan szétfeszített csőrbe rakni. Ha nem akarjalenyelni, akkor szemcseppentővel egy csepp vizet is adjunk minden falatután. Cinegefélék a tört napraforgót is megeszik. Ivóvíz mindig legyen amadár előtt!

A mesterséges táplálással felerősített madarat legjobb másnap reggelelhagyatott, sűrű bokros területen elereszteni.

A madarak testsúlyukhoz képest sokat és gyakran esznek. Ha egyfelnőtt rovarevő madárnak vagy fiókának fél nap alatt 3-4 legyet adunk,

attól az még éhen pusztul. A mesterséges táplálást óránként, másfélóránként kell végezni, ilyen időközökben kell etetni a fiókákat is! Ezeklegtöbbször nyitott csőrrel kérik az eleséget, és így megkönnyítik az emberdolgát. (Tapasztalatom szerint a fél napnál tovább éhezett, elhagyott vagyfészekből kiesett fiókák átmeneti megerősödés után egy-két nap múlvaelpusztulnak. Reménytelen esetek közé tartoznak a kései költésbőlszármazó fecskefiókák. A mesterséges táplálástól meger ősödött fiókákat



hiába engedjük el, mert késő ősszel már nem találnak a szabadbantáplálékot. Kalitkában tartva az élő legyeket maguktól is megeszik, de amesterséges táplálékra nagyon ritkán szoktathatok rá. Amíg az embergyőzi, hogy másfél-két óránként csipesszel a csőrükbe tegye az eleséget,addig életben maradnak.)

Méregtől megbénult madarakat, ha nem pusztulnak el, mesterségesenkell etetni és itatni, amíg a méreg fel nem szívódik és ki nem ürül aszervezetből. A legtöbb esetben ragadozó madarak, gém- és varjúfélékkerülnek bénult állapotban az ember kezébe. Rajtuk majdnem mindiglehet segíteni, ha vállaljuk hogy egy-két hétig napontaháromszor-négyszer megtömjük őket nyers marhahússal vagymarhaszívvel, amire vitamint és kalciumkészítményeket teszünk. A

legtöbbször csak feküdni tudó madarak a szájukba tett húst maguktól leszokták nyelni. (Megkönnyíthetjük a nyelést, ha a húst vízbe mártjuk.) Néhány nap múlva már rogyadozva lábra állnak, és egy hét múlvamaguktól is elfogyasztják a húst. Nyugodt körülmények között a másodikhéten úgy megerősödnek, hogy a madár számára megfelelő terepenelengedhet jük őket. A szabadban ezek a madarak az esetek nagy részébennem közvetlenül a méregtől, hanem az éhségtől pusztulnak el.

Etetés szempontjából magevők mellett rovarevő vagy másként lágyevő,

gyümölcsevő, méz- és nektárevő, húsevő és halevő madarakatkülönböztethetünk meg. Ezek a kategóriák nincsenek élesen elhatárolvaegymástól, mert legtöbb madár eszik a másik cso port eleségeiből is.Hosszú évek alatt kialakítottam egy alapkeveréket, amelyet mindenmadaram kap és ehhez kiegészítésként jön még a speciális eleség.A húsos alapkeveréket így készítem: két és fél kiló főtt marhahúst, főttsovány marhaszívet vagy újra átfőzött, párolt marhahúst húsdarálónledarálok. A darált húst jól összekeverem 36 dkg zabpehellyel, majd

három csomag, prézlidarálón ledarált Hóvirág vagy Őzike kétszersülttel(54 dkg) és három púpos evőkanál ásványi premixszel. Ezután 70 dkgóvári sajtot a húsdaráló apróbb lyukú tárcsáján megdarálok, majd egykülön tálban nem erős, piros csemegepaprikával (kb. egy evőkanál)alaposan összekeverek. A vékony sajthurkák tarhonya nagyságúdarabokra összetöredeznek és a paprikától rózsaszínűre színeződnek.



Ezután kb. 60 dkg előkezelt túrót darálok le szintén az apró lyukútárcsán. A túró előkezelése előző nap történik: 1 kg csomagolt tehéntúróttepsiben szétnyomdosok, és a gáztűzhely sütőjé ben kb. negyedóráig, asavó forrásáig melegítek. Ezután nagyobb műanyag szűrőben jólkinyomdosom belőle a savót. Kihűlés után a túró megkeményedik és így

jól őrölhető, reszelhető lesz. (1 kg túróból kb. 60 dkg lesz.) A ledarált túrótkülön tálban jól összekeverem három evőkanál szárítottcsipkebogyóhússal, amit előbb késes kávéőrlőn porrá őrlők. (Ha akávéőrlőt nem tölti ki teljesen a csipkehús, akkor főtt tojás szárított héjávalkiegészíthetjük.) A csipkebogyó porával összekevert túró halványrózsaszínű és kellemes szagú lesz. A ledarált és megfűszerezett sajtot éstúrót a darált hússal alaposan összekeverem. Végül kb. 1,5 kg sárgarépát

lereszelek tormareszelőn. (A megtisztított répát előzetesen párhuzamosan bevagdalom és a metszésekre merőlegesen reszelem. így a répareszelékrövid darabokból fog állni.) A másfél kiló répából reszelés után kb. 130dkg lesz. A reszelt répából gombócokat készítve jól kinyomom a nedvet ésaz eddig elkészített táphoz keverem. Az alapos összekeverést nagyobbműanyag lavórban végzem. Az így elkészített 6 kg keveréket napiadagokra szétosztva jól záró műanyag dobozokban a hűtőszek rénybentárolom, ahonnan etetés előtt több órával kiveszem, hogy

szobahőmérsékletre felmelegedjen. Az etetés előkészületei közé tartozik a keményre főzött tojás lereszelésetormareszelőn és a nyers marhaszív apró kockákra vágása. Télen, amikornagyon drága a saláta, fejes káposztát reszelek helyette a négyszögletesreszelő legnagyobb lyukú oldalán. Persze, reszelés előtt a külső durva,esetleg hibás leveleket eltávolítom. Évek óta adom madaraimnak a reszeltkáposztát. A nem magevő madarak jobban szer etik, mint a salátát, és -ellentétben a madártartók között elterjedt tévhittel - nem fúvódnak fel,

nem pusztulnak el tőle. Rovarevő madarak - pl. hazai vagy külföldi rigófélék - napi

lágyeleség-adagja: egy púpos evőkanál húsos keverék, egy púposkávéskanál reszelt keménytojás, egy-egy csipetnyi marhaszív- ésalmakocka, kevés apróra vágott saláta vagy helyette reszelt fejes káposzta.Csemegeként a napi 5-6 lisztkukacot csipesszel külön szoktam adni nekik.Hangyatojásos szezonban egy kávéskanál hangyatojást, helyesebben



hangyabábot is kapnak. (Amióta drága lett a hangyatojás, 1 liter 80-100 Ft,azóta télire nem szárítok belőle, hanem több marhaszívet és vitamintkapnak.) A legtöbb rigóféle először a reszelt tojást eszi meg, ezért hetentekétszer erre teszem a vetőmagboltokban kapható PHYLASOL-COMBInevű vitaminkészítményt. A madarak csak a D

3-vitamint tudják

értékesíteni, ezért ha valaki olyan vitaminkészítményt használ, amelybenD2-vitamin van, pl. porrá tört Polyvitaplex-8 tablettátokkor még kell adniD3-vitamint is! A szintén vetőmagboltokban kapható Ossiferol nevűkészítmény csak D3-vitamint tartalmaz. A főtt tojások héját megszárítom,és ujjal összemorzsolva naponta a húsos keverék tetejére szórok egy kicsit

belőle. Mészszükségletük fedezésére gyakran csipegetnek belőle amadarak. Nyers tojás héját ne adjunk, mert fertőző baromfi betegségeket

hurcolhatunk be madárállományunkba!A madaraknál a napi adag mennyisége pontosan nem állapítható meg.Frontátvonulásos napokon, alacsony barométerállás esetén jóvalkevesebbet esznek, mint egyébként. Inkább egy kicsit több eleségetadjunk nekik, ne sajnáljuk kidobni azt, amit meghagytak.

A kimondottan gyümölcsevő madarak - mint például a tündérkékmadár,a csonttollú és a sárgarigó - húsos keverékkel összekevert almakockátkapnak, rá salátát vagy reszelt káposztát, időnként vitamint és

lisztkukacot. A PHYLASOL-COMBI-t az almára teszem. Agyömölcsevők meglehetősen sokat esznek és vigyázni kell a napi adagmennyiségével. A tündérkékmadár például kevesebbet eszik, mint a feleakkora csonttollú madár.

Sok madárfaj vegyes étkezésű. A seregélyfélék (Sturnidae), a tangarák(Thraupidae), a trupiálok (Icteridae), a kínai fülemüle (Leiothrix lutea), a

piroscsőrű tokó (Tockus erythrorhynchus), a levélmadárfélék(Chloropsidae), a bülbülök (Pycnonotidae) a rigóféléknek adott eleség

mellé almakockát vagy almakarikákat kapnak nagyobb mennyiségben.Ismerem madaraim egyéni ízlését, tudom, melyik szereti jobban az almátapró kockában és melyik nagyobb karikában.

Barátom kékbajuszú levélmadara almát kivéve semmi mást nem evett.Egy idő után nagyon legyengült, mert az üres alma nem tartalmazottszámára elég tápértéket. Amikor hozzám került, külön az ő számáraötlöttem ki eleséget: egy púpos mokkáskanál Robébi A-t, fél-fél



mokkáskanál tojásport és banánport (vagy az Aurora Früchte Milchbreinevű gyerektápszert), kis mogyorónyi vajat, három mokkáskanálfelmelegített mézzel jól összekeverek, majd meleg vízzel - állandókevergetés közben - kb. háromszorosára felhígítom. Aturmixbamég

belekerül egy-egy csapott mokkáskanál húsos keverék, hangyatojás, ésegy kis késhegynyi Neotesol nevű antibiotikum-készítmény. Naponta kapmég néhány lisztkukacot és egy kisebb alma felét. Ez utóbbit akkor kezdiel enni, amikor különleges keverékét már elfogyasztotta. Már tíz éve élnálam ezen a koszton. Sokat énekel, leggyakrabban a széncinege egyikstrófáját utánozza. (Nem tudom az okát, de ha a Neotesol-t kihagyomkeverékéből, egy-két hét múlva legyengül, bágyadt lesz és nem énekel.)A cinegefélék a rigófélék kosztja mellett szívesen eszik a pattintott

napraforgót, de a jó erőben levő példányok saját maguk is feltörik a kétlábuk közé fogott magot. A pattintott napraforgót úgy készítem, hogy akéses kávéőrlőt telerakom napraforgóval és 1-2 másodpercig járatom.

Az észak-amerikai költőparazita csirögefélék (Icteridae) csak minimálislágyeleséget és lisztkukacot fogyasztanak, fő táplálékuk a különbözőmagok. Sárgafejű csirögém és purpurcsirögém megérkezése utánmindenféle ennivalót kapott, csak éppen magot nem. Nagyonlegyengültek már, mire megtudtam hogy főként magevők. Nálam a

díszpintyeknek való sárga köles-muhar fénymag keveréket eszik, akendert és a napraforgót nem fogyasztják.A bagolyféléknek nagyon jól bevált a nyers marhaszív reszelt

sárgarépával bepanírozva. A szívet - a bagoly méreteinek megfelelően -apróbb darabokra kell vágni és reszelt sárgarépában úgy kell megforgatni,hogy minél több tapadjon rá belőle. A sár garépa rostjaitól épp olyan jólköpeteinek, mint a szőrtől vagy a tolltól. Fülesk uvikjaim a napi néhánylisztkukac mellett már húsz éve ezen a koszton élnek. Hetente

egyszer-kétszer kalciumfoszfátot és PHYLASOL-COMBI-t is kapnak aszívre. Több alkalommal megpróbáltam élő egeret tenni ketrecükbe, derettenetesen féltek tőle. A cserebogarat elkapják és szétszedik, de aligesznek belőle. A lisztkukac az igazi csemegéjük. Mikor eléjük dobom,először megnézik, majd néhány lépést hátrálnak, nekiszaladnak ésegyszerre két lábbal ráugranak. Időnként a sárgaré pás szív tetejére rakottsalátadarabokat is elfogyasztják, sőtt többször előfordult, hogy a



csipesszel nyújtott, félbevágottt cseresznyét elvették és megették. Amikornyers sertésszívet és sertésvesét kaptak hosszabb ideig, után többalkalommal megbetegedtek, sőt az egyik el is pusztult. (A betegektekintete elrévedt, az előttük mozgatott tárgyakról nem vettek tudomást,szárnyaikat lassú ütemben emelgették.) A betegség kezdeti szakaszábaneleségükre és ivóvizükre adott nagyobb adag tetrántól meggyógyultak. Azegyik példánynál ferde fejtartás maradt vissza.

Halevő madaram egy hím pocgém. Kázmérnak hívják. Nevénekhallatára rövid, halk hanggal válaszol. Jelenleg egy afrikai piroscsőrűtokó, egy amerikai trupiál és egy fehérfejű szajkócska társaságában él.Életében még sohasem evett halat. Legjobban a kockára vágottmarhaszívet szereti, de ha ez elfogyott, akkor megeszi a húsos keveréket,

sőt az almakockát és a salátát is. Mulatságos látvány, amikor mereven,mozdulatlanul néz az etetőtálba, azután hirtelen belevág hosszú, hegyescsőrével, és kivesz egy kis sajtdarabot a húsos keverékből. A lisztkukacneki is kedvenc csemegéje.

Egyszer egy bénult állapotban talált bakcsó került hozzám, amelyszintén halevő madár. Repülni egyáltalán nem tudott, állni is alig. Azillető, aki hozta, kijelentette, hogy ő nem hajlandó bíbelődni a madárral,viszont sajnálja, azért csináljak vele valamit. Többször voltam már ilyen

kínos helyzetben. Az ember agya először szinte megbénul és fogalmasincs, hogy hová tegye az állatot. Szegény bakcsó fél napig álldogált egy piros műbőr fotelban, mire elszántam magam, hogy megpróbálom betennia pocgémes társaság volierjébe. Nagy kockázattal jár az ilyen elhatározás,mert egyrészt behurcolhatok valamilyen fertőző betegséget, másrészt azilyen nagy madár, ha megerősödik, kárt tehet a nála kisebb madarakban,sőt meg is ölheti őket. Csodálatosképpen a pocgém és társai egyáltalánnem törődtek a náluk három-négyszer nagyobb madárral. Mintha ott sem

lett volna. A bakcsó mozdulatlanul állt a volier aljában, és rá sem nézetttársaira. Két döglött fehér egeret raktam mellé, és kimentem a szobából.

Negyedóra múlva, mikor visszajöttem, eltűntek az egerek, de amintránéztem a bakcsóra, ijedtében kihányta őket (később távollétemben me-gint megette őket). Második napon az ujjnyi vastag marhaszívcsíkokat isette már, de ha kicsit hosszabban ránéztem, azonnal kihányt mindent.



Negyedik napon már fenn találtam az egyik ülőrúdon. Nyugodtannézegethettem, fényképezhettem, többé nem hányta ki az eleséget.

Két hét múlva úgy megerősödött, hogy megkértem Egon barátomat,eressze el a dinnyési rezervátumban. Idegesen vette ki a bakcsót avászonzacskóból, mert egy természetvédelmi ankét résztvevői állták körülfényképezőgépekkel. Utoljára, amikor látta, még béna volt. A madárazonban kitett magáért: amint kiszabadult a zsákból, megrázta magát,szárnyra kapott, nagy kört írt le a nádas felett, és rászállt egy magányosfára.

Érdekes esetem volt egy dankasirállyal. Valamelyik évben karácsonytájékán hozták hozzám, valaki légpuskával fejbe lőtte az egyik pesti hídmellett. A madáron semmi sérülés sem látszott, csak éppen nem tudott

vagy nem akart repülni. Beraktam őt is a volierbe, de hiába tettem elémindenféle eleséget: halat, lisztkukacot, marhaszívet, húsos keveréket,semmihez sem nyúlt. Mozgásán látszott, hogy egyre gyengül. Karácsonymásnapján reggeli után egy darab kalács végét eszegetve mentem be azállatszobába, hogy megnézzem, él-e még a sirály.



Már negyedik napja nem evett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a hidakróldobált kenyérdarabokat milyen ügyesen elkapdossák a sirályok. Kalácsomutolsó falatját bedobtam a volierbe. Nagy csodálkozásomra a sirály rögtönodaszaladt és megette. Kirohantam a konyhába újabb kalácsért, amelyetfalatonként odadobálva szintén elfogyasztott. Másnap már mindenfélétmegevett, amihez eddig hozzá sem nyúlt. A műanyag lavórban olyanfürdéseket rendezett, hogy úszott az egész szoba és úgy repült, mintha misem történt volna. Hamarosan eleresztettem az állatkerti nagy tavon, aholminden évben sok sirály áttelel.

Mézevő és nektármadaraim (Nectaridae) a mézes keverék mellett arigóféléknek leírt összeállítást kapják, persze kisebb mennyiségben. Akülönbség csak az, hogy almakocka helyett reszelt almát adok nekik,

melyet nagy lyukú reszelőn reszelek le és utána jól kinyomom a levét,mert lucskosan nem szeretik.Három kis termetű mézevő madár részére egy napra elegendő keverék

készítése: műanyag pohárba adagolok egy púpos mok káskanál Robébi-Agyermek tápszert, fél-fél mokkáskanál tojásport és banánport vagyhelyette az Aurora Früchte Milchbrei gyermektápszert. Egy mérőhengerbeelőzőleg kimérek 70 cm3 állott vizet, és ezt apránként a porokhoz keverem.Először egészen kevés vízzel kell alaposan összekeverni, mert

összecsomósodnak a tápszerek, majd két kávéskanál vegyes virágmézetkeverek el benne. (A méz könnyebb adagolása és elkeverése végettelőzőleg a műanyag dobozt forró vízbe állítom.) Végül a mézes keveréketsűrű műanyag szűrőn leszűröm, és a már nálunk is kapható önitatóbaelosztom. A türkiz nektármadaraim szeretik a hangyatojást és az aprólisztkukacot; a purpur nektármadár ezeket nem eszi, de a húsos keveréket

beáztatja a mézes keverékbe, és úgy fogyasztja el.Szeretnék némi útbaigazítást, tanácsot adni madárfiókák felneveléséhez.

Munkatársam egyszer közölte velem, hogy olyan szén- és kékcinegékrevan szüksége, amelyek felnőtt madár hang ját még sohasem hallották. Erreazért volt szüksége, mert a cinegék öröklött és tanult hangadásformáitakarta tanulmányozni. Abban mindjárt egyetértettünk, hogy tojásból kellkeltetni őket, csak akkor rökönyödtem meg, amikor közölte, hogykeltetőre nincs pénz, találjak ki valami olcsó megoldást. Először azt mond-tam, hogy ez lehetetlen, ilyen nincs, aztán egy kb. 40 literes akváriumba



beraktam egy 60 wattos akváriumfűtőt, és bimetállal 39-40 °C-raállítottam be a víz hőfokát. Ezután kavicsokkal bekalibráltunk két

befőttesüveget úgy, hogy minél mélyebben ússzanak a vízben, de el nemerüljenek. A kavicsok fölé kisebb rongy került, erre pedig a tojások. Atojások mindegyikére ceruzával tettünk egy pontot, és abban maradtunk,hogy kollégám minden nap egyszer kiszedi a tojásokat és megforgatja úgy,hogy ha a pont előző nap felül volt, akkor a következő napon alul lesz. Akét fészekalj cinegetojáson a begyűjtés előtt már egy ideig ült a tojó.Legnagyobb csodálkozásomra egy hét múlva egy nap különbséggel minda két fészekalj összes tojása kikelt. A fiókák még több napig azakváriumban úszó befőttesüvegben voltak, nehogy megfázzanak. Acsupasz és vak fiókák remegő nyakkal, tátott szájjal kérték az ennivalót.

Egy-két napos rovarevő madárfiókát friss hangyatojás nélkül felnevelnikilátástalan dolog. A hangyatojást óránként, másfél óránként kellcsipesszel a szájukba rakni. Ahogy lenyelték az első falatot, mindjártürítenek is. Az ürülék körül hártya képződik, mintha zacskóban lenne, sígy jól eltávolítható. Természetes viszonyok között ezt a műveletet amadárszülők végzik minden egyes etetés után. A hártya képződéséhez

bizonyos idő szükséges. Mesterséges viszonyok között ennek alapjánállíthatjuk be az etetések sűrűségét. Ha az egészséges fióka ürüléke

szétfolyik, ez azt jelenti, hogy még nem volt elég idő a hártyakifejlődésére, ezért növelni kell az etetések között eltelt időtartamhosszúságát. Naponta egyszer a megnedvesített hangyatojásra tapasztottkalcium-foszfátot és 2-3 naponként nagyon kis mennyiségbenPHYLASOL-COMBI-t is kell adnunk. A már tokosodó és tollasodófiókáknak hangyatojás mellett keménytojást, nyers marhaszívet, valaminthúsos keverékből készített gombócot is adhatunk, de vitamin- ésásványikészítmény-kiegészítésről a továbbiakban se feledkezzünk meg. A

fészket elhagyó, repülni tudó fiókákat még egy ideig etetik szüleik, ezértnekünk is folytatnunk kell az etetést. A fiókák most már reszketőszárnnyal és tátott szájjal kérik az eleséget, jönnek a csipesz felé, de mégelvárják, hogy a szájukba tegyük a falatot. Hamarosan mindenfélétcsipdesni kezdenek, csak éppen az ennivalót nem. Általában a csőrükbőlkiejtett eleséget szokták először önállóan felvenni és elfogyasztani. Amíg



ügyetlenül csipegetnek, addig csipesszel segíteni kell nekik. Az önállóevést sohasem akkor kezdik, amikor nagyon éhesek.

A magevő énekesmadarak fiókáit is hasonlóképpen kell felnevelni, mertszüleik szintén rovarokkal etetik őket. Amikor már kezdenek maguktóleszegetni, a lágyeleség mellé magkeveréket is kell tenni. Ennekmennyiségét fokozatosan növeljük, a nevelőtá pot pedig csökkentjük.

Végül két nehéz esetet szeretnék még elmondani. Egyik nyáronkakukkfiókát neveltem. Karácsonykor még nem volt hajlandó önállóanenni, a húsos keverékből készített hurkákat még ekkor is csipesszel kelletta szájába rakni. Januárban kezdett nagyon ügyetlenül csipegetni alágyeleségből.

A gyurgyalagfiókákat szintén csak nagy türelemmel lehet megtanítani

az önálló táplálkozásra. Hosszú időn át számtalanszor kell csipesszelemelgetni etetőtáljukból az eleséget, mire hajlandók lesznek ezt maguktólis megtenni. Könnyíthetünk a dolgon, ha velük együtt egy rigófiókát isnevelünk. Tőle hamarabb megtanulják az eleség felszedegetését.

ország mihály - mindent lehet, de krokodilt azt mem

Documents