NÉMETH LÁSZLÓ: POCÓ HALÁLAAz emberi szenvedés anatómiája

„Egy gyermek szenvedése megalázza a szellemet és a szívet”(Camus)

I. AZ EMBERI SZENVEDÉS MIBENLÉTE

Mielőtt magára az életrajzi írásra rátérnénk, járjuk körül azokat a fontos kérdéseket, amelyekete téma azonnal felvet:1. A szenvedés fogalma: A szenvedés a lelki egyensúly, a boldogság és elégedettség

valamilyen okból történő felborulása, megbomlása. Kiváltói lehetnek: fizikai és/vagy lelkifájdalom, elégedetlenség a külvilággal és/vagy önmagunkkal, hiányérzet, csalódás,félelem, veszteség, akadályoztatás egy óhajtott cél elérésében, egy kívánságbeteljesítésében.

2. Miért és mióta van szenvedés? A bűn fogantatása pillanatától létezik, éselválaszthatatlanul összefonódik a büntetés és a halál tényével. „A bűn zsoldja a halál.”(Róm.6:23.) Isten kemény szavai – amelyeket természetesen a kegyelem és az irgalom isáthatott, hiszen a halálbüntetés „felfüggesztetett” -, amelyeket a bűnbeesés után az elsőemberpár hallott, magukban foglalják a szenvedés minden lehetséges formájának ígéretét.Sátánhoz, a bűn szerzőjéhez így szólt: „ellenségeskedést szerzek közted és az asszonymagva között” (I.Móz.3:15.) – Korábban soha nem volt szükség ellenségeskedésre,küzdelemre. Az istenközpontúságból és a törvénnyel való egyezésből eredően harmónia ésa szeretet uralkodott Ádám szívében. Ez az ígéret viszont azt jelenti, hogy a küzdelemállandósul, legelső és legfontosabb színtere pedig az emberi lélek, a belső „ember”, alelkiismeret. Ezentúl mindig küzdelembe kerül majd az Isten akaratával megegyező útválasztása. A szenvedés kiindulópontja tehát a Teremtőtől való elszakadás és a kísértőhözvaló közeledés. Isten szava egyre halkul, a bűn pedig szokássá válik a teremtésidőpontjától a történelem vége felé haladva, az egyre későbbi nemzedékekben. Évakönnyelműsége, amellyel szóba elegyedett a kísértővel engedetlenségbe torkollott, majdpedig önző, betegesen énközpontú természetté terebélyesedett az emberiségben. Azasszonyhoz intézett szavak így hangzottak: „fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedela férjed után, ő pedig uralkodik rajtad.” (I.Móz.316.) A Teremtő-teremtmény viszonymegbomlása után az ember-ember kapcsolat is kárt szenved, betör és eluralkodik adiszharmónia, az önzés, és a lelki küzdelmeken túl felüti fejét a testi szenvedés, afájdalom, a betegség. Végül az Ádámnak szóló fenyíték a következő: „Átkozott legyen aföld miattad; Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míg visszatérsz a földbe, mert abbólvétettél.” (I.Móz.3:17,19.) Az egész teremtett világ, így a természet is magán viseli a bűnátkos következményeit. Mark Twain (1835-1910), a világhírű amerikai író, szatírikusesszéjében, Ádám és Éva naplójában, a következőképpen örökíti meg a drámai fordulatot:„Állatok ezrei legelésztek itt békésen, vagy aludtak, vagy szokásuk szerint egymássaljátszadoztak. Ám egyszerre borzalmas ordításban és morgásban törtek ki. Egy pillanatalatt a síkság csatatérré változott, az állatok vadul marcangolni kezdték egymást. Rögtöntudtam, mi történt: Éva evett a tiltott fa gyümölcséből, és a halál megjelent a Földön.”Emellett a munka is fáradtsággal és kemény fizikai küzdelemmel jár az Éden elhagyásaután. A szenvedés tehát az élet minden területére kihat, „koronája” pedig a hervadás, azelmúlás, egymás és az öröklét elvesztése. Ez a „szenvedéstömeg” a történelem vége felémég inkább megsokszorozódik. A „gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakbanmeghidegül.” (Mt.24:12) E törvény egyenes következménye a Földön ma uralkodó

állapot: A világ lakosságának egynegyede nyomorban él, 1,3 milliárd ember, kevesebb,mint napi 1 dollárból tengődik naponta, 1 milliárd ember nem tud írni-olvasni,ugyanennyinek nincs tiszta ivóvize, és több mint 1 milliárd ember számára mindennaposdolog az éhezés.

3. Isten szenvedése: kevesen gondolják végig, hogy a bűn a legtöbb szenvedést az Atyánakés a Fiúnak okozott és okoz, amíg ez a történelem tart. „Az a terv, amely által az embermegváltható – és csakis általa váltható meg -, az egész menny mérhetetlen áldozatátigényelte. Az angyalok nem tudtak örülni, amikor Krisztus feltárta előttük a megváltástervét, mert látták, hogy az ember üdvössége szeretett parancsnokuk kimondhatatlanszenvedésébe kerül. A bűnös és a bűn büntetése közé kell állnia; de kevesen fogják IstenFiaként elfogadni. Elhagyja a menny királyaként elfoglalt magasztos helyét, megjelenik aföldön emberré alázva magát, hogy tapasztalatból tudja meg, milyen fájdalmakat éskísértéseket kell az embernek kiállnia. Erre mind szükség van, hogy segíthessen azokon,akiket Sátán megkísért.” (E.G.White: Pátriárkák és próféták)

Láthatjuk tehát, hogy a szenvedés a bűn velejárójaként terheli nemcsak a Föld, de az egészvilágmindenség életét. A Szentírás ígérete szerint azonban lesz egy nap, amikor minden bűneltöröltetik; ezt követően pedig az Isten „eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halálnem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsőkelmúltak.” (Jel.21:4). Az életrajzi írás elemzése után kitérünk arra is, hogy ezen ígéretfényében mi értelme és célja lehet életünkben a szenvedésnek.

II. POCÓ HALÁLA (1935)

Ez a rövid önéletrajzi írás, amelyet Németh László 5 évvel a történtek után vetettpapírra, egy különösen mély, „halmozottan tragikus” szenvedés-sorozat leírása. „Mindössze”háromheti küzdelem, amelynek azonban minden napja egy-egy örökkévalóság a résztvevőkszámára, különösen úgy, hogy senki nem látja előre, meddig tart és hogyan végződik. Egynégy-öt éves kislány, a szerző első gyermekének betegsége, az érte való küzdelem, majdbekövetkező halála adja a visszaemlékezés témáját. Akinek gyermeke van, tudja, hogy az őszenvedésük az emberi lélek Achilles-sarka: Itt vagyunk a legsebezhetőbbek, mert sokkaljobban fáj és gyötör, mint saját betegségeink. A gyermekek szenvedése mindig is talány voltaz emberiség előtt: „Mert az igazságos, hogy a kicsapongót agyon kell sújtani, de egy gyermekszenvedése már érthetetlen. És valóban nincs fontosabb dolog ezen a földön, mint egygyermek szenvedése, továbbá a borzalom, amit ez a szenvedés maga után von, valamint azokok, amivel magyarázni kell. Az élet többi részében Isten mindent megkönnyít nekünk,eddig a pontig a vallásosság nem is érdem. De itt Isten falat emel elébünk.” (Camus: A pestis)Vajon áttörhető-e ez a fal?

Jelen esetben azért „halmozott” a szenvedés, mert a szerző maga is orvos, tisztábanvan a betegségek velejáróival, következményeivel, kilátásaival, de mint orvos és egyben apa,ezúttal alá kell vetnie magát a többi orvos véleményének, akaratának, szembesülnie kell azemberi tudás végességével – a legsúlyosabb teher számára azonban az a tény, hogy ő azokozója gyermeke szenvedésének, ő fertőzte meg a kicsit tüdőbetegségével. De míg ő fölépül,a kicsi belehal. Az elbeszélés elsősorban a 29 éves apa-orvos lelkében végbemenőfolyamatokat veszi nagyító alá, anatómiai részletességgel és alapossággal, önkínzóőszinteséggel és kegyetlenséggel – minden szépítés mellőzésével. Végigkövetve a betegségdiagnosztizálásának, kezelésének és lefolyásának folyamatát, ezekkel párhuzamosan mutatjabe az apa lelki értelemben vett állapot- és hangulatváltozásait, a szenvedés egyes fázisait, azaggodalomtól a reménykedésen át a teljes kiüresedésig. Félelmetes pontossággal rögzíti,hogyan küzd az emberben az önzés és az önzetlenség, az öröm és a kétségbeesés, milyeneszközökhöz nyúl szorult helyzetében, hogyan keres kiutakat és megoldásokat. A korlátokba

ütköző emberi tudás, a fájdalom fokozhatatlansága, a szenvedés elviselhetőségének határai –mind fölsejlenek a mondatok mögött. Van két szó, amely egyáltalán nem, vagy talán csakegyszer szerepel az emlékezésben: a félelem és a tehetetlenség, mégis ezek hordozzák aszomorú lényeget. Egy-egy félsor elárulja, milyen mélységeket kellett feltárnia, a lélek milyenrejtett bugyraiba kellett az írónak leereszkednie ahhoz, hogy őszinte lehessen önmagához ésolvasóihoz. Az is nyilvánvalóvá lesz, hogy bár ketten szenvedtek a kis beteg ágya mellett, afájdalommal mindenki magára marad – Németh László elsősorban önmaga gyötrelmeirőlszámol be, a felesége érzéseiből, gondolataiból csak a „jéghegy csúcsa” látszik, a gyermekfájdalmairól nem is beszélve. Talán az eddigiekből is kitetszik, hogy itt nem irodalmi műelemzéséről lesz szó, hanem a való élet egy keserű szeletéről. Ezért nekünk, az olvasóknak isúgy kell végigkövetnünk az eseményeket – részvéttel és ítélkezés nélkül -, mintha velünkesnének meg. Viszonylag könnyű helyzetben vagyunk, mert az író pillanatfelvételekhezhasonlóan „kimerevítette” számunkra a szenvedés egyes mozzanatait, így megtalálhatjuk apárhuzamokat saját élményeinkkel, felismerhetjük a zsákutcákat és kiutakat, mintegy„megtanulhatjuk”, legalábbis elméleti szinten, hogyan kerüljük el a szenvedés soránfelbukkanó legveszélyesebb csapdákat.Vegyük tehát sorra a történet egyes fázisait, az író által pontosan rögzített sorrendben.1. Rövid, elméleti eszmefuttatással indul az emberi szenvedés végtelen, egyben véges

mivoltáról: A nyelv lebecsüli a lélek ökonómiáját, amikor határtalan szenvedésről,feneketlen szenvedésről beszél. A szenvedés éppoly kevéssé pazarolhat bennünket egybizonyos határon túl, mint ahogy az izommunka sem zsarolhatja tovább a testet, ha azizmok glikogénjét egyszer elpocsékolta… Pedig bizonyos, hogy a fájdalomnak ekkorapazarlására is ritkán képes az ember… a fájdalomnak ezt a parádéját aligha győznémmég egyszer.

A glikogén az izmokban és főleg a májban elraktározódó szénhidrát, tartalék tápanyag, aszervezet egyik legfőbb energiaforrása. Nagyon érdekes megállapítást tesz elöljáróban az író –bár szenvedésünket az adott pillanatban határtalannak érezzük, mégis korlátok közé vanszorítva, testünk-lelkünk mintegy védekezik, és az elviselhetőség határáig tompítja afájdalmat, hiszen különben bele kellene pusztulnunk. Ahogyan életünk is véges,szenvedésünk sem lehet vég nélküli és parttalan – a múlandóság láncai minden szempontbólkötnek minket. Ezzel szemben nézzük meg, mekkora szenvedést kellett Krisztusnakelhordoznia: „Semmilyen fájdalom, semmilyen haláltusa sem hasonlítható ahhoz, amit IstenFia kiállt. Az emberi természet korlátozott mennyiségű megpróbáltatást képes elviselni. Avéges csak véges mértékben viselheti ezeket, mert az emberi természet összeomlik. Krisztustermészetének azonban nagyobb képessége volt a szenvedés elviselésére, mert emberitermészete isteni természettel egyesült. Ez megnövelte a szenvedés elhordozására valóképességét, hogy elviselhesse az elveszett világ bűnei miatt reá háruló következményeket.”(E.G.White: 35.sz. kézirat, 1895) Reményt és erőt nyújthat tehát, már elöljáróban, számunkraaz a tudat, hogy teremtő és megváltó Istenünk – formáltatásunk, születésünk előtt - mindentelszenvedett értünk és helyettünk. Ő fájdalomcsillapítók nélkül, testi-lelki támasz híján, árván,Istentől-emberektől elhagyottan, a kárhozatot ízlelve, mérhetetlen mennyiségű bűnnelterhelten szenvedett – nekünk ebben soha nem lesz részünk.

A visszaemlékezés fent idézett, bevezető sorai is sejtetni engedik, hogy Németh Lászlóabszolút materiális folyamatként ábrázolja a lelki történéseket, mint orvos, az embertbiokémiai-fizikai reakciók determináltjaként mutatja be. A realizmuson túl nem létezikszámára a „szürrealizmus”, a földi valóságunkon túli lét és az öröktől fogva Létező. Ezért apuszta eseményeknél, a betegségnél és a gyermek halálánál is tragikusabb, vigasztalanabb az,ami az apa szívében lejátszódik.2. A második bekezdés pár mondatban vázolja azt az élethelyzetet, amelyben ez a rendkívüli

próba hirtelen beköszöntött: Huszonkilenc éves voltam, az életem öt-hat év ótaemelkedőben. Volt családom, keresetem, munkám után egy darabka vagyonom, írói

pályám, ha kanyarodókkal is, fölfelé vitt; elértem az első nyilvános elismeréshez, voltakbarátaim és irigyeim, megütköztem a betegséggel. Taorminából lesülten, megerősödveértem haza; tervekkel, melyek előtt szabadnak látszott a tér.

A körülményeket illetően tehát „minden rendben” van, elégedettségre, hálára és örömre okotadó szituáció, pezsdítő célokkal és tervekkel, melyekért érdemes élni és dolgozni, s ekkorzavaró, kellemetlen momentumként bukkan fel a betegség. „Ne dicsekedjél a holnapi nappal,mert nem tudod, mit hoz az reád!” (Péld.27:1) – szól az intelem mindnyájunknak, de a hálárólsem szabad elfeledkeznünk: ”Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az őkegyelme.” (Zsolt.106:1)3. Az aggodalomEzen a ponton mintegy kettéválik a leírás, ezután először mindig a gyermek állapotának, majdaz író lelki folyamatainak bemutatása követi egymást:- A gyerek közel negyvenfokos lázzal került haza; nem fájt semmije, játszott mint máskor, az

orvos egy kis gennyet talált a vizeletében, s vesemedence-gyulladásra gondolt.- A gyerek első rosszullétéről alig vettem tudomást, apró gond volt, elhessegettem, mint egy

darazsat, amíg a darázs belém nem döfött. Az elfoglalt ember nem ér rá aggódni, samikor látja, hogy mégiscsak muszáj, úgy az aggódással is siet.

- Én azonban, ha már aggódásra adtam magam, az érzelmek sajátságos logikájával, szinteindokolatlanul túloztam a veszélyt, mintha az aggódás ereje siettethetné az aggasztóállapot elmúlását. Nem láttam indokoltnak a vesemedence-gyulladás kórisméjét; a gyereknapról napra romlik, ez valami előrehaladó betegség. Nem „miliaris”?

- De mindez még inkább önzés volt, mint szenvedés. Az emberben ott lappang a vadember, stermészettudományi ismeretei ellenére is önkínzásokkal, böjttel, áldozattal próbáljakiengesztelni a háza fölött keringő rossz isteneket. Minél önmarcangolóbban aggódom,annál hamarabb ülhetek vissza Arisztotelészem mellé.

Az első „lépcsőfok”, amelyen ennél sokkal kevésbé kritikus helyzetek felé is elindulunk, azaggodalom, melyet az író a darázshoz hasonlít. Az aggódás a félelem egyik „enyhe”, de mégiséletkurtító formája, amely szüntelen ott lappanghat lelkünk mélyén. Isten két tanáccsal isellátott minket ezzel kapcsolatban: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem hálaadással tárjátokkívánságaitokat Isten elé.” (Fil.4:6) Ebben a „semmiben” minden benne van, életünkvalamennyi területén érvényes. „Kicsoda az közületek, aki aggodalmaskodásávalmegnövelheti termetét egy arasszal?” (Mt.6:27) Vajon abbahagyjuk-e az aggódást imádságután? Tudunk-e olyan bensőséges kapcsolatba kerülni Vele, hogy valóban az Ő kezébeteszünk le minden körülményt? Nemcsak hogy nem muszáj, de nem is volna szabad aggódniaannak, aki igazán ismeri az Urat! De miért is idegeskedik a XX-XXI. századi halandó? Vagyazért, mert nem tudja, mit hoz a holnap, vagy pedig éppen ellenkezőleg, sejti abekövetkezendőket! A második, kissé ironikus kérdéssel Jézus érzékeltetni kívánja, hogysemmi haszna az aggodalomnak. Sem előre, sem hátra nem tudjuk mozdítani vele azeseményeket, csak saját állapotunkon rontunk. Megfosztjuk magunkat lelkünk nyugalmától ésbékéjétől. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Higgyetek Istenben és higgyetekénbennem!” (Ján.14:1) Akkor tettük le igazán aggodalmainkat, ha Dávid királlyal együtt mi iselmondhatjuk: „Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, te megvigasztaltál engemés lelkemben erő támadt.” (Zsolt.94:19)Visszatérve az író által mondottakra, önmagát úgy mutatja be, némi iróniával, mint elfoglaltembert, akinek nincs ideje aggódni. Pedig sokszor éppen azért kerülünk bizonyos kritikushelyzetekbe – nem azért, hogy az aggódást gyakoroljuk -, hanem hogy megálljunk. Tegyük leelfoglaltságainkat, és keressük „először az Isten országát és annak igazságát, a többi pedigmajd megadatik.”(Mt.6:33) Itt sajnos, szó sincs erről, csupán a munkák kényszerű, időlegesfelfüggesztéséről.Az aggodalom második fokozata a túlzott aggodalom – de milyen sajátos logika alapján! Haaz ember a legrosszabbat feltételezi, akkor az nem következhet be! Az „orvos az apában” már

itt, a szenvedés kezdetén feltételezte azt a diagnózist, amit háromheti, úgyszólván értelmetlenkínzás után, a betegség végső stádiumában tudnak csak a kórházban megállapítani.

Ez az aggodalom azonban – az író szerint – még inkább önzés volt: nem a beteggyermek miatt szenvedett - nem ő állt gondolatai középpontjában -, hanem önmaga miatt,mert nem folytathatja kedves munkáit és elfoglaltságait. Hátráltató tényező volt, semmi egyéb,amely akadályozta Arisztotelész tanulmányozásában.

Az eddigiek alapján két fontos megállapítást tehetünk: az ember, véges és halandóvolta miatt, csak részleges és kétes értékű tudás birtokosa. Ezért ahhoz, hogy boldog legyen alegnehezebb körülmények között is, át kell lépnie a tudás területéről a hit ösvényére: aláthatókon túl meg kell látnunk a láthatatlant. „Mert – e földön - hitben járunk, nem látásban”(II.Kor.5:7) Másrészt mindenkit fenyeget a túlzott elfoglaltság veszélye, és „szívünk könnyenelnehezedik” az élet gondjai és örömei között, hamar szem elől veszítjük a legfontosabbat. Van még egy nagyon fontos, szomorú eleme a leírásnak, amely a kislány haláláig újra és újravisszatérő motívum: A természettudományos ismeretek, amelyeknek tulajdonképpen helyesön- és istenismeretre kellene vezetniük, gyakran elfedik a tudósok, az orvosok elől magát aTeremtőt: „A föld leghatalmasabb elméi sem foghatják fel Istent. Emberek egész életükbenkutathatnak és tanulhatnak, de csak kis töredékét ismerik meg a feltáruló végtelen tudásnak.Azonban a teremtés művei bizonyítják Isten hatalmát és nagyságát. „Mert ami Istenbenláthatatlan, ti. az Ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az Őalkotásaiból megértetvén megláttatik.” (Rm.1:20) (E.G.White: Pátriárkák és próféták) Atudomány és a vallás, legnemesebb megnyilvánulási formáiban ugyanis az igazságot kutatja.A tudomány olyan világot tár az ember elé, amelyben csodálatos rend van, és olyanvilágegyetemet, amely magán hordozza az értelmes tervezés jegyeit. Vannak azonban olyanjelenségek és tények, amelyeket a mai tudomány sem tud megmagyarázni. „A tudomány hitnélkül sánta, a hit tudomány nélkül vak. – állapította meg nagyon bölcsen Albert Einstein.

Döbbenetes, ahogyan az apa, a XX. sz. elején, durván fogalmazva, „fűhöz-fához”kapkodva, mintegy végigköveti az Istentől elszakadt emberiség téveszméit: Az „ősember” és anomád népek politeizmusától a babonákon át, a közép- és újkori orvosok kuruzslásain,modern módszerein keresztül egészen a materializmusig. „Az emberek olyan eltökéltenakarják kizárni Istent a világmindenség fölötti uralkodásból, hogy inkább az embert fosztjákmeg eredetének méltóságától.” (E.G.White) 4. Az aggodalom fázisa után a javulás reménye kecsegtet:S az istenek, mintha csakugyan kedvelték volna az ilyesféle sámánkodást; a gyerek jobbanlett, s én boldogan tűrtem, hogy aggodalmaimért „utólag” kigúnyoljanak.Mennyire elterjedt tévhit valamennyi nép között, hogy a rossz, ártó „szellemeket” különféleáldozatokkal, önsanyargatással, rituálékkal lehet kiengesztelni! Mindezekre a bibliai Elifázszavaival felelhetünk: „Mert nem porból támad a veszedelem és nem földből sarjad anyomorúság! Hanem nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállnak a parázs szikrái.Azért én a mindenhatóhoz folyamodnám, az Istenre bíznám ügyemet. Aki nagy, végéremehetetlen dolgokat művel, és csodákat, melyeknek száma nincsen.” (Jób 5:6-11) Tehátahogyan a parázs forró, súlytalan szikrái fölfelé szállnak, a meleg levegő felhajtó ereje miatt,úgy az ember bűnre hajló természetében rejlő „tehetetlenség törvénye” az oka csaknemminden földi nyomorúságnak. Ebből egyetlen kimenekedés van: nem a rossz szellemekkiengesztelése, hanem a Mindenhatóhoz folyamodás! „Miért csüggedsz el lelkem, és miértnyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítóIstenemnek.” (Zsolt.42:12)5. A „tompa düh” időszaka:- De a javulás csak két-három napig tartott – a láz megint kiugrott, a gyerek hatalmas

vesevérzést kapott; most már az orvosok optimizmusa is megingott, s Pocót Pongrácdoktor tanácsára a János-kórházba szállítottuk.

- Nincs leverőbb, mint mikor átmeneti megkönnyebbedés után a régi gond ismétvisszasompolyog a házba. Most, hogy az aggódás nem használt, tompa düh nehezedettrám. Ami ott készült, megéreztem, erősebb „sorsom csillagánál.”

- A gyerek külön szobában feküdt, s a főorvos engedélyével Ella is, én is ott aludtunk vele.Már csak kollegialitásból is folyton vizsgálták, szurkálták, kezelték, úgyhogy valóságosfehérköpeny-iszonyt kapott. A betegségtől alig szenvedett valamit, észre sem vette, de avizsgálatok jóvoltából a kórház kínzókamrává alakult, ahol még mi is összejátsszunk azorvosokkal.” Mért vagyunk itt? Mért nem visztek innen haza?” – hallottuk tőle a kérdést,amelyre az anyja teljes meggyőződéssel felelhette: azért, hogy meggyógyulj.

- Én, apa és orvos egyszersmind aligha tudtam volna ilyen meggyőződéssel válaszolni.Tífusz vagy szepszis, hangzott az orvosi vélemény, s én nagyon jól tudtam, hogyakármelyik, a gyerek életben maradhat vagy meghalhat, anélkül, hogy ezeket adiagnóziskereső kínzásokat újra és újra végigpróbálnák rajta. De hazavihetem-e őtinnen?

- Az anyja, akit reggel az ágyában hálóingben föltérdelve láttam imádkozni, mint valami kisintézeti lányt, s közben a nők ősi politeizmusával a Pravaz-fecskendőtől is csodát várt.

Az előzőekben tárgyalt aggodalom minden jel szerint nem volt alaptalan, de nem is használt –így hát felváltja a „tompa düh”, vagyis a harag. Teljesen érthető reakció, az eseményekkelszembeni emberi tehetetlenség kifejeződése: „Micsoda az én erőm, hogy várakozzam; mi azén végem, hogy türtőztessem magam?! Kövek ereje-é az én erőm, avagy az én testem acélbólvan-é? Hát nincsen segítség számomra, a szabadulás elfutott előlem?” (Jób 6:11-13) – kiáltottfel Jób is kétségbeesetten, ereje fogytával. Bár a „tompa düh” kifejezés ügyesen „takarja”, mégis azt kell mondanunk, az aggodalom utána félelem fokozata következik. Érdekes módon ez a szó egyetlen egyszer sem szerepel aszövegben, mégis minden sorát érzékelhetően átjárja. Tulajdonképpen a ki nem mondottfélelem kényszerítő ereje és a tehetetlenség feszültsége készteti az írót öt évvel később arra,hogy leírja az átélteket. Mit kezdjünk a félelemmel, amely nehéz helyzetekben oly gyakranátjárja egész lényünket, elveszi testi-lelki erőnket? „Ne félj, mert én veled vagyok; Necsüggedj, mert én vagyok Istened; Megerősítlek, sőt megsegítlek, És igazságom jobbjávaltámogatlak.” (Ésa 41:10) A Bibliában 72 alkalommal szerepel a „ne félj!” és 45-ször a „neféljetek!” kifejezés. Isten jól tudja, mennyire félünk. „A szeretetben nincsen félelem; sőt ateljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig fél, nem lett teljesséa szeretetben. Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket!” (I.Jn.4:18-19) A szeretetfogalmát itt bizonyos értelemben a bizalommal lehet helyettesíteni. A teljes bizalom kiűzi afélelmet: ha egészen megbízunk Atyánkban, ha valóban minden terhünket Krisztus kezébehelyezzük, és ott is hagyjuk, akkor megszűnik gyötrelmünk is. Isten a következőképpenmagyarázza mindenre kiterjedő gondoskodását: „Ti, akiket születésetek óta hordozok, világrajöveteletek óta viszlek: vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Énalkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ésa 46:3-4) A csüggedés és a félelemellen az Úr mindenható erejében és hatalmában való hittel kell felvérteznünk magunkat.Amikor félünk, újult erővel kell könyörögnünk: „Gyógyíts meg engem, Uram, hogymeggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az éndicsekedésem.” (Jer.17:14)

Ez az első pont a történésekben, amikor nyilvánvalóan szembesülünk az emberitudomány határaival, azzal a ténnyel, hogy az orvosok is nagyon gyakran csak „sötétbentapogatóznak”. Már itt kiviláglik, mennyire nem bízhat az ember saját tudásában. Azon kívül,hogy a kicsi „fehérköpeny-iszonyt” kapott a rengeteg kínzás következtében, még biztosdiagnózist sem tudtak felállítani. Félelmetes és gyakori helyzet, amely nem először és nemutoljára fordul elő az emberiség története során:„És mondta a király, hogy hívjanak írástudókat, varázslókat, bűbájosokat és káldeusokat, hogyfejtsék meg a király álmait.” „Nincs ember a földön, aki a király dolgát megjelenthesse: …

nincs más, aki azt megjelenthesse a király előtt, hanem az istenek, akik nem lakoznak azemberekkel.” (Dán.2:2,11)„És elkezdtek hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metéltékmagukat, míg csak ki nem csordult a vérük. Mikor pedig dél elmúlt, prófétálni kezdtek egészaz esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgattatás.” (I. Kir.18:28-29)Ha az ember rossz helyen kopogtat, ha „sorsa csillagában” bízik, akkor bizony nem lesz „seszó, se felelet, se meghallgattattás”. Szörnyű ezt még kimondani is! Könnyebb a helyzetünk,ha tudjuk, kihez kell fordulnunk nyomorúságunkban: „Áldott legyen az Istennek neveörökkön örökké: mert övé a bölcsesség és az erő. Ő jelenti meg a mély és elrejtett dolgokat,tudja, mi van a sötétségben; és világosság lakozik vele!” (Dán.2:20,22) Tudnunk kell,mennyire mélyen és alaposan ismer minket és gyermekeinket a Teremtő: „Bizony te alkottadveséimet, te takargattál engem anyám méhében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, éskönyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott egysem volt még meg közülük.” (Zsolt.139:13,16)

Felmerül az első súlyos erkölcsi kérdés az íróban: engedje-e további kivizsgálásoknakalávetni a gyermeket? Orvosilag van-e értelme? Úgy tűnik, nem sok. Utólag persze kiderül,mindkét diagnózis téves. Mégis, talán leginkább feleségére való tekintettel dönt a kórházbanmaradás mellett. Érdekes, amit az anyáról ír, lopva meglesve őt: egyrészt imádkozik, másrésztcsodát vár az orvosi kezelésektől – ez a két dolog természetesen nem zárja ki egymást, hiszena mennyei segítség sokszor emberi eszközök által nyilvánul meg. Többet azonban nem tudunkmeg: vajon alkalmi imádságról van-e szó, amikor „csengőzsinórként vagy mentőövként„használjuk” az Isten segítségét, vagy valami többről. 6. A részvét állapota, mely a korábbiakkal összevetve lelki magaslatnak nevezhető- A gyerek sokat okosodott az utolsó évben; egy kis lelkes lény volt, aki sok mindent

megértett abból, ami bennünk történt, s ezt egy váratlan mondattal, cirógatássaltudomásunkra is hozta. A halál szót nem ejtettük ki előtte, s mégis megérezte, hogy ittugyanarról van szó, amiről Mindszentek napján beszéltek neki a felsőgödi gyertyavilágostemetőben. „Ugye azért sírsz, anyu, mert meghalok – kérdezte egyetlenegyszer.

- Az első türelmetlen, önző aggodalom itt a kórházban egész elcsendesedett: a folytonoskínzás s megállíthatatlan pusztulás előtt nem éreztem mást, csak részvétet.

- De az én előérzetem nem hitt többé a gyógyulásban, s a mosoly, amelyet az arcánfelvillanthattunk, úgy éreztem, hozományának egy darabja, melyet mindegy, milyen áronvásárolunk meg neki.

Ebben a szakaszban hozza talán legközelebb az olvasó szívéhez a gyermeket, egyébkéntnagyon tartózkodóan-távolságtartóan ír róla, valószínűleg önvédelemből, hiszen mindenrávonatkozó emlék és szó kést forgathatott az apa szívében. Egy pillanatra feltárul előttünk agyermeki szív bölcsessége, őszintesége és egyszerűsége. Akaratlanul is felidézi Jézus szavait:„Ha olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyekországába.” (Mt.19:14) Krisztus szavai látszólag nagyon kemények és kizárólagosak, pedig„csupán” két dologra utalnak: a gyermek szülei iránti határtalan bizalma és szereteteszükséges az Atyával való kapcsolatunkban is, hiszen bizalom és feltétel nélküli szeretet híjánlehetetlen hinni. Talán éppen ezért itt helyénvaló megemlíteni a súlyos szülői felelősséget:minden gyermeknek joga van tudni isteni származásáról, arról, hogy mi van a halálon túl, mivár ránk a földi lét után! A későbbiekből kiderül, hogy az apa egyáltalán nem hisz a földi életfolytatásában; a gyermek mégis tisztában van a halottak napja szokásaival. Mivel lehetettebben a helyzetben vigasztalni kis Pocót? Csakis hazugsággal: meg fogsz gyógyulni. Abetegség egy fázisán túl azonban ez a hazugság már nem hihető. Nincs megrendítőbb egygyermek számára, amikor rá kell ébrednie: a szülei hazudnak neki, és így magára hagyjákgyötrő kérdéseivel, félelmeivel. Ezzel szemben joga lett volna tudni arról a bátorítóigazságról, hogy Krisztus, „arról a pontról kiindulva, ahol az emberi lélek van, megszenteltegy új és élő utat, amely keresztülvezet az élet minden tapasztalatán, még a halálon és a síron

is, az örökkévaló Isten jobbjának legszentségesebb helyéig.” (Jones: Megszentelt út akeresztény tökéletességhez)

Az író érzelmei is fejlődésen, átalakuláson mentek át: az eddigi önző aggodalmatfelváltotta a részvét, amelynek középpontja a súlyosan beteg kislány, nem pedig ő maga. Azelőbbi még passzív, „elhárító” lelki magatartás, az utóbbi már közösséget vállal a másikügyével, megmerül annak az embernek a helyzetében; ekkor kezdődik az igazi fájdalom ésegyüttszenvedés, de az ember ugyanakkor aktívan keresi a segítségadás lehetőségét.

Egy újabb, súlyos tévhit, ha a gyógyulásban hiszünk, és nem abban, akitől mindengyógyulás eredhet. Ha valakinek az egészségéért könyörgünk, nem kérhetünk kevesebbet,mint az életet, de nem szabad Istenre ráerőltetni saját elképzeléseinket. Az ember általábancsak egy lehetséges alternatívában gondolkodik, holott Teremtőnk ezerféle kiutat készíthet, ésmindig a legjobbat viszi véghez. Ez egy lelki értelemben vett kötéltánc: hinni, hogy Istenképes meggyógyítani a legreménytelenebb eseteket is, hiszen számtalan példát említhetünk aBibliából, de nem szabad a hitetlenségbe átzuhannunk, ha mindez nem következik be.Krisztussal együtt kell kimondanunk: „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.”(Mk.14:36)7. Egy kis öröm:- Pocó aznap egy kicsit könnyebben volt; a kihívott egyetemi tanár tífuszra állította be a

diagnózist, s a gyerek erős ellenálló erejét tekintve biztos gyógyulást ígért. Mindenkisietett föllélegezni, megkönnyebbülni.

- Már fogyóban volt a „glikogén”, kellett egy kis öröm, hogy magunkhoz térjünk, hogyfolytatni bírjuk a szenvedést. Úgy akartuk érezni magunkat, mint tíz nappal ezelőtt,amikor azt hittük, a gyógyulás megkezdődött.

Egy újabb orvos megerősíti a téves diagnózist, és mindenki igyekezett hinni a gyógyulásban. Az emberi lélek képtelen tartósan, kitartóan, ugyanolyan intenzitással szenvedni, mindig„talál” valamilyen kiskaput, amely lehetőséget kínál a föllélegzésre. Camus találómegállapítása szerint az ember két dologra képtelen: „Képtelen tartósan szenvedni vagyboldogan élni.” Kérdés azonban, nem puszta öncsalásról van-e szó, vagy tényleg lehetörömünk szenvedéseink közepette is?„Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a tihiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen,hogy tökéletesek és épek legyetek, minden fogyatkozás nélkül.” (Jak.1:2-3) Első olvasatrafelmerül az emberben, ez nem valami képmutató, önkínzó öröm? Hogyan lehet szenvedésközben örvendezni? Kizárólag úgy, ha nem a „láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra”.Már annak is örülnünk kellene, hogy Isten nem vetett el minket végleg, lát még bennünklehetőséget, még „képlékenyek” lehetünk a kezében. A szenvedés eszköz az Ő kezében: mintötvös vagy fazekas értékes drágakövet vagy „tisztességre való edényt” kíván belőlünkformálni. A fent idézett ige három kulcsszóra utal: hitpróba – kitartás – tökéletesség. Elépcsők vezetnek el minket a menny küszöbéig. Jelen esetben talán a kitartáson van ahangsúly, kitartóak pedig csak úgy tudunk maradni, ha Krisztusban maradunk, ekkor pedigtörvényszerűen és részesülünk az Ő szenvedéseiben is. „Aki mindvégig állhatatos marad,üdvözül.” (Mt.24:13)8. Reménytelenség és lázadás:- A betegség persze nem tűrte soká ezt az öncsalást. Egyik délben hatalmas hidegrázást

kapott, az arcbőre felpuffadt, azt hittük, azonnal meghal. Néhány óra múlva jobban lett,de attól fogva nem volt bennem egy szikra remény sem. Nyílt lázadásban voltam azorvosok ellen, s nem láttam értelmét másnak, mint hogy a gyerek hátralevő idejétkellemesebbé tegyük. Nagy lázában hűtőfürdőket rendeltek neki. A gyerek már légszomjasvolt; a hideg vízben elkékült, s a fürdőszobából három kórtermen át is kihallatszottkétségbeesett kiáltása: „Vegyetek ki!” Néhány perc múlva ott vacogott az ágyban,

üldözötten, összetörve. Én már csak azt néztem, hogy csiholhatom ki ebből a kékülőarcból még egyszer és még egyszer az egyre bágyadtabb mosolyt.

- Egész tisztán éreztem, egyetlenegyszer életemben, hogy ha itt állna mellettem a középkoridoktor, aki a más vérével gyógyít, oda tudnám adni érte, egy másik emberért habozásnélkül az életemet. S ebben a tudatban minden fájdalom ellenére is volt valamikatarzisszerű.

Az átmeneti javulás után a betegség újult erővel támadott, a kicsi majdnem belehalt egyhirtelen rohamba. Ekkor hunyt ki az apa lelkében a remény utolsó szikrája is. Orvoskéntvisszafordíthatatlannak látta a folyamatot, ezért mintegy „fellázadt” a kollégák ellen – mivelmás ellen nem lázadhatott. A hívő ember is eljuthat erre a pontra, amikor szembesülnie kell amegmásíthatatlannal – ő azonban, legtöbbször az Isten ellen lázad ilyen esetekben. Szomorú,de mi is gyakran elismételjük Jób kiáltását: „Lelkemből útálom az életemet, megeresztemfelőle panaszomat, szólok az én lelkem keserűségéből.” (Jób 10:1) Ha az ember egyszer idáigsüllyed az elkeseredésben, nagyon könnyen igazságtalan szavakra ragadtatja magát, melyeketkésőbb meg kell bánnia: „”Megborzadok az én mindenféle fájdalmamtól; tudom, hogy nemtalál bűntelennek engem. Rossz ember vagyok én! Minek fárasszam magam hiába?” (Jób9:28) „Azért azt mondom: elveszít ő ártatlant és gonoszt! Ha ostorával hirtelen megöl, nevetia bűntelenek megpróbáltatásait.” (Jób 9:21-22) Az egyik legsúlyosabb kísértés, amivel Jób isszembesült: a szenvedés bűneim következménye, bűneim pedig olyan súlyosak, hogy nincs rábocsánat, sem menekvés. Akkor meg miért törekedni a tökéletesség felé? Minden hiába! Amásik lehetőség, amely fölvillan az ember agyában, hogy Isten cinikus mindenható, aki nevetaz ember szenvedésein. Mindkét gondolat Sátán támadása hitünk és bizalmunk ellen, e„nyilakat” csakis az ige olthatja meg: „Minthogy azért Krisztus testileg szenvedett,fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől;Hogy többé ne emberek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralévőidőt.” (I.Pét.4:1-2) A szenvedésnek tehát célja van, ismét csak a tökéletesség felé vezető utatmutatja meg nekünk. Krisztus is „testének napjaiban”, azaz bűnre hajló emberi természetében„keserves kiáltások és könnyhullatás közepette” (Zsid.5:7-9) küzdve jutott tökéletességre,tehát rettenetes erőfeszítésbe került neki legyőzni önmagában önző hajlamait, így nekünk semjuthat kényelmesen megszerzett babérkoszorú.

Az apa orvosok elleni lázadása azonban nem vezet igazi eredményre, mert a gyermekettovábbra is fölösleges kínzásoknak vetik alá, a hűtőfürdő például csak tovább rontja fizikai éslelkiállapotát. Mindezt végignézni és végighallgatni, majdnem több, mint amit az emberelhordozhat. A „sötét középkor” képei érzékeltetik az apa mély szenvedését: a kórházkínzókamra, a kezelés nem egyéb, mint kínzás; a kemény alliteráció csak megerősíti bennünke képzetet. A gondolat a „középkori doktor” alakjában teljesedik ki, némi pozitív felhanggal,de a reménytelenség iszonyú fájdalmával. A „más vérével gyógyítás”, amely ma már avérátömlesztés formájában realitás, az apa kétségbeesett, tehetetlen vágyát fejezi ki, hogy akársaját élete árán is megmenthesse gyermekét. A visszaemlékező, mintegy kívülről szemlélveakkori önmagát, hozzáfűzi: ez a felismerés, hogy ti. képes lett volna meghalni Pocóért,katarzisszerű élményt jelentett a fájdalmak közepette is. És valóban: „Senkiben nincs nagyobbszeretet annál, mintha életét adja a másikért” (Jn.15:13)– ezek Jézus szavai. Az a vér márkiontatott az „idők teljességében”, hogy tökéletes gyógyulást szerezzen az emberiségnek.Krisztus keresztjének vére nyújthat egyedül békességet és bocsánatot. Milyen sokan vakok éstudatlanok az egyetlen, igazi Orvos felől!9. Az önvád: a lelki mélypont- Másnap vagy harmadnap a délelőtti vizitnél a főorvos valami gyanúsat hallott a tüdő

felett, s újra átküldte a gyereket a röntgenre. A fényképről még a laikus is megérthette,hogy akinek a tüdeje így tele van hintve pici szürke árnyékokkal, annak hamarosan nemsok tüdeje marad a lélegzésre.

- Noha három hét előtt én böktem ki, az aggodalom túlzásaként először a „miliaris” szót,abban ott rimánkodott a remény. Most nem volt több remény, minden elképzelhetődiagnózis közt ez volt a legrosszabb – nemcsak mert halált jelentett, hanem mert felémmutatott, mint egy ujj, amely a bűnöst jelöli meg. Kinek volt a környezetében tüdőbaja?Csak nekem. Az orvosok olyan feltűnően bizonygatták, hogy a „villamoson ismegkaphatta”, hogy meggyőződésük szinte ordított a jószándéktól.

Talán a legnehezebb próbatétel a három hét alatt az apa számára, amikor az újabbröntgenfelvétel véglegesen és egyértelműen bebizonyítja, hogy a gyereknek valóban miliarisavan. Nemcsak, hogy nincs több remény, de a biztos halál tudatához még az önvád is társul.Azt hiszem, emberileg lehetetlen tovább fokozni a szenvedést: „Mert amitől remegveremegtem, az jött reám; és amitől rettegtem, az esett rajtam. Nincs békességem, nincsnyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám.” (Jób.3:25-26) Bizonyosszempontból hasonló helyzetbe került Dávid Betsabéval való házasságtörése után, amikorNáthán próféta tudomására hozta, hogy a születendő gyermek az ő bűne miatt meghal: „Mivelalkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban: a te fiad is, aki lett néked,bizonnyal meghal. És könyörgött Dávid az Istennek a gyermekért, és böjtölt is Dávid, ésbement és a földön feküdt éjjel. Felkeltek azért az ő házának vénei és mentek hozzá, hogyfelemeljék a földről; de nem akarta és nem is evett velük. Hetednapra pedig meghalt agyermek, és nem merték szolgái megmondani Dávidnak.” (II.Sám.12:14-15) A történet végérea későbbiekben visszatérünk.Dávid bűne és az apa tüdőbaja egyaránt halálosan „megfertőzte” a gyermeket, az önvád tehátközös – a szomorú különbség csupán annyi, hogy Dávid tudta, kihez forduljon bocsánatért:„Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságod sokasága szerinttöröld el az bűneimet! Mert ismerem az én bűneimet és az én vétkem szüntelen előttemforog.” (Zsolt. 51:3,5) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Pocó az édesapja valamilyenbűne miatt halt meg, csupán a két helyzet hasonlósága domborítja ki a bűn fertőző és halálosbetegséghez hasonló jellegét. Dávid esete azonban egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogyszenvedésünk némely esetben bűneink közvetlen következménye, amelyet Isten – a miérdekünkben – nem mindig hárít el fejünk felől.10. Csodavárás: Amikor az ember már minden reális eséllyel leszámol magában, akkor

következik a csodávárás rövid periódusa.- másnapra két előkelő orvos ígérkezett, hogy megnézi, teljesen ingyen, hiszen orvos

gyereke a haldokló, s így illett, hogy egy éjszakát még ott benn töltsünk vele. A kórháznaknemrég volt egy miliaris betege, egy tízéves kisfiú, aki csodálatos módon meggyógyult:felnőtteknél is leírtak már néhány gyógyulást, s ez adott némi alapot a tanácskozásra.

- Gyógyuláshoz nincs sok remény, de ha egyáltalán meggyógyulhat, akkor csak Svájcbangyógyulhat meg s nem itt. – mondták az orvosok.

- A nagy készülődésben szinte megfeledkeztünk a gyerekről, aki most már otthon, azismerős lakásban félig felöltözötten feküdt a dívány szögletében, s cserepesedő ajkai köztegyre kapkodóbban szedte a levegőt. Szegénynek az volt az utolsó kis boldogsága, hogyhazakerülhetett. Azt mondtuk neki, hogy meggyógyult.

Az ember lényében kitörölhetetlenül benne rejlik a reménykedés, a csodavárás. Valóban, ahalál pillanatáig – és még azon is túl - van remény. Csodálatos gyógyulásokkal tele vannak azevangéliumok: Jairus, a naini ifjú özvegy édesanyja és még nagyon sokan hallhatták Jézusszavát: Menj el, a te fiad él. (Jn.4:50)A két „előkelő orvos” tanácsa azonban legalább olyan „sznob”, mint ők maguk: a gyermekcsakis Svájcban gyógyulhat meg. Ekkor az eddigi tétlen tehetetlenséget a szülők életében –pár órára – felváltja a lázas tevékenység. Az apa pénz után szaladgál, az anya pedig közbenpakol. Addig sem kell a valóságra gondolniuk, „amely” ott fekszik pár lépésnyire tőlük. Akislány boldog, hogy hazakerült, a szülők pedig – el nem ítélhető módon – gyógyulásthazudnak neki: Vajon elhitte-e, vagy magába nézve tisztában volt az igazsággal? Soha nem

tudjuk meg. A szülők lelkük mélyén bizonyára tudták, hogy pótcselekvésükkel csakönmagukat ámítják, mégis próbálták menteni a menthetetlent.Vannak azonban tények a csodákkal kapcsolatban, amelyeket bizonyosan tudhatunk:- Az embernek semmiféle jogalapja nincs Istentől csodát követelni, mert nem vagyunk

méltók irgalmára. Csakis az Ő mindent felülmúló szeretete és Krisztus befedező áldozatateszi lehetővé számunkra, hogy hit által csodák részesei lehessünk.

- Krisztus földi élete során soha senkit nem utasított el, aki hittel és alázattal kiáltott hozzászabadulásért. Nagyon sokak hallhatták: „A te hited megtartott téged, eredj el békével!”(Lk.7:50)

- Azóta is történnek csodák, de nemcsak hívő emberek életében. Isten gyakran ezútonismerteti meg a végleges útját, az üdvösség lehetőségét az Őt még nem ismerőkkel.

- Isten akkor és csakis akkor enged egy embert meghalni, amikor Ő a maga részéről mármindent megtett üdvössége érdekében. Kizárólag azon az emberen múlik, elfogadja vagyelutasítja a felkínált kegyelmet.

11. Kiüresedés:- Ez a kirohanás Svájcba már csak egy heroikus őrültség lett volna, amelyet az önérzetem

nem utasíthatott vissza, viszont a lelkemben nem volt meg hozzá a szükséges erő. Másnapautón vittük ki Pocókát Felsőgödre. Lélegzése egyre nehezebbé vált, a szája előredülledt,mint a halnak, s feketülő körmei fölött lilán ütöttek át az erek.

- Feleségemen most tört csak ki a kétségbeesés; egy nap százszor is félrehívott, hogypróbáljak gondolkozni, kell lenni még valami mentségnek – volt valami eszelős ebben atanácskozó s félig szemrehányó hangban; dühöngeni kellett tőle vagy nevetni.

- Én nem tudtam követni többé az eseményeket; a gyerek utolsó napjait élte, s én kinnjártam a Duna-parton, szemben a füzeket néztem s a kanyarban csillogó váci tetőket. A„lélek glikogénraktára” kimerült. Teljesen üres voltam, s mintha újra kellett volnamagamba szednem a természetet és az embereket. Gyenge voltam, s gyengeségemmelelpárolgott a részvétem, kétségbeesésem, nem maradt bennem más, csak az önvédelemönző ijedelme. Amióta a gyerek megbetegedett, minden éjszaka ott virrasztottam afeleségemmel együtt; az utolsó éjszakára a szomszéd szobában vetettem ágyat, s meginteszembe jutottak irodalmi munkáim.

A svájci útból végül nem lett semmi, hiszen eleve értelmetlen ötlet volt, inkább az apahiúságát legyezgette volna, de a gyermeket még több kínnak tette volna ki. Ehelyett anagyszülőkhöz vitték, Pocó állapota eközben már a végső stádiumba fordult. Talán itt írleghosszabban felesége lelkiállapotáról, aki eddig „tartotta magát”, hiszen éjjel-nappal ápoltaa kicsit, de most, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet reménytelen, közel került azösszeroppanáshoz. Ella most értette meg igazán, hogy a lehető legsúlyosabb eshetőség, agyermek elvesztése fenyeget. Egy anya azonban ebbe képtelen belenyugodni, emberilegteljesen érthető „eszelős” viselkedése és a tébolyhoz közeli kapkodása, amellyel még mentségután kutat. A fájdalmat még tovább mélyíti a házaspár „közös” tehetetlensége, hogy semkülön, sem együtt nem tudnak többé a kicsin segíteni. Az apa mélyen együttérez feleségével,de mint orvos tisztán látja, hogy nincs több tennivaló, ezért a düh és a nevetés részéről.Megint csak Jób kifakadásai tükrözik leghűbben ezt a lelkiállapotot: „Miért is nem haltammeg fogantatásomkor; miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem? Mert most feküdnémés nyugodnám, aludnám és akkor nyugton pihenhetnék – (Jób 3:10-13)Ekkor jut el az apa arra a pontra, ahol a „lélek glikogénraktárai” már kimerültek. Nem tudjatovább követni gyermekét a szenvedés ösvényén, olyanná válik, mint az üres maghéj: sem erő,sem részvét, sem kétségbeesés nincs benne többé. Újra visszatér a betegség kezdeténtapasztalt kiindulási pontra: az önzés önvédelméhez. A kibírhatatlan elől magába fordul, ennyivolt, amit elviselhetett. Újra feltámadnak a régi tervek és gondolatok, amelyek ezen aszenvedéssel teli három héten túlmutatnak. Lélekben már ekkor mintegy „zárójelbe teszi” a

megpróbáltatásokat és ott veszi fel élete fonalát, ahol Taorminából hazatérve letette. Ennyireképes az ember – mert ez sem volt kevés, ennyi szenvedés, de mégsem volt „minden”.12. Pocó utolsó szavai:- A morfium kellemes meleggel áradhatott szét benne, ki tudja, milyen állapotok nyomát

érintve, mert még egyszer elmosolyodott, s azt mondta: be szép. Ez volt az utolsó szava.Már úgyis csak órái lehettek hátra. Mindnyájan éreztük, hogy az a légzőközpontnak szánt„csillapító”-milligramm elég lesz, hogy az egész élet örökre elcsillapodjék.

A gyermek, hogy fájdalmain könnyítsenek, morfiumot kapott az utolsó órákban, ezutánhangzik el utolsó szava: „be szép”. Vajon mire gondolt, ha még volt ereje gondolkodni – vagyinkább, mit érzett? Emlék vagy álom volt, ami megérintette? Gyötrelmekkel teli állapotátazonban feledhette szegényke – egészen haláláig. Valahányszor gyermekünk szenvedése térdre kényszerít minket, jusson eszünkbe Ábrahám,akinek Isten azt parancsolta, hogy saját kezűleg ölje meg egyetlenjét, áldozza fel azt a fiút,akire egy emberöltőn át várakozott. Isten e kegyetlen próba által bepillantást nyújtottbarátjának – és vele együtt a későbbi korok hívőinek – annak a szenvedésnek a mélységeibe,amit neki jelentett Egyszülöttjének, „akiben lakozik az egész teljesség” (Kol.1:19),feláldozása; de egyúttal annak a végtelen szeretetnek a mélységeibe is, amely túllátott eszenvedéseken és annak gyümölcseire, a megváltott teremtményekre tekintett.Gyermekeinkkel kapcsolatban is tudnunk kell, hogy Isten őket sem hagyja magukragyötrelmeikkel, hiszen „az ő angyalaik mindennap látják a mennyben az Ő orcáját”(Mt.18:10), nincsenek elszakítva a kegyelem forrásától. Jeroboám gyermekének halálabizonyítja, hogy gyakran Isten irgalmassága fejeződik ki az elmúlás tagadhatatlanul szomorútényében: „Te pedig kelj fel és menj haza, mert amint belépsz a városba, meghal a gyermek.Jeroboám magvából egyedül ő benne találtatott valami jó.” (I.Kir.14:12-13) Tehát nem hívővagy egyenesen romlott szülők gyermeke sincs kizárva az örök életből. Bízzuk tehát Istenre azŐ kezének alkotásait!13. „Kiszólás”:- Ma, amikor a lélek, azóta ki tudja, hányadszor, megint teletömte a szenvedés

munícióraktárait, könnyel a szememben írom ezt a részt, s alig értem, hogyfogalmazhattam én akkor, alig néhány méternyire a haldoklótól az élő gyászjelentését, shogy bírta Ella a rokonokat, ismerősöket lajstromozni. De épp azért volt ez így, mertelőzőleg mohón, fiatalos túlzással szenvedtünk, s nem maradt több erőnk, hogy azélvemaradók és a halálbasietők közt táguló rést egyre tehetetlenebb fájdalmunkkalbetömjük.

Ezt a szakaszt „kiszólásnak” is nevezhetjük, mert az író, megszakítva a visszaemlékezést, azírás időpontjában tapasztalt állapotát hasonlítja össze az öt évvel előbbivel, a gyermekehaldoklása közben tanúsított viselkedésével. Az „akkor” és a „most” ütköztetéséről van szó:akkor, lelkileg „kiürült” állapotban képes volt megfogalmazni „az élő gyászjelentését”, mostpedig, az írás pillanataiban közel áll a síráshoz. Miért történhetett így? Az író szerint a„fiatalság mohóságával” szenvedték el gyermekük betegségét, és már bekövetkező halála előtt„elfogyott” lelkükből a szenvedéshez szükséges erő. De van-e erkölcsi értelemben jogunkarra, hogy a magunk részéről „idő előtt” abbahagyjuk a szenvedést, hogy kiálljunk apartvonalra, amíg szerettünk még szenved? Olyan gyötrelmes, sőt rettenetes tapasztalat ez,amelynek helyes önismeretre, saját gyengeségünk és tökéletlenségünk felismerésére kellvezetnie minket.Tragikus és mégis igaz a felosztás, hogy az emberiség két táborra osztható: élvemaradókra éshalálbasietőkre. Mindig az előbbiek osztályrésze a nagyobb fájdalom: a tehetetlenségfájdalma, mert szembesülniük kell nap mint nap a könyörtelen ténnyel, hogy nincs hatalmuk aszenvedés és a halál felett. (Ez az osztályozás átvitt értelemben is igaz: az üdvözülendők éselkárhozók két nagy táborára oszlik az emberiség.)

Ilyenkor teszik fel nagyon sokan, átérezve saját keserű tehetetlenségüket, azt a kérdést, hogyha van Isten, miért engedi meg mindezt? Jane Goodall, a híres angol etológusnő, aki acsimpánzok viselkedését tanulmányozta Afrikában – forradalmi felismerésekre jutva; ő is ottült szeretett férje halálos ágyánál, aki vastagbélrákban szenvedett. A férfi utolsó mondata ezvolt: „Nem tudtam, hogy létezik ekkora fájdalom.” Ez a kritikus pont nagyon sok hívő emberéletében – Jane Goodalléhoz hasonlóan, amikor a fájdalom e fokozhatatlansága hirtelenhitetlenségbe, lázadásba csap át. Anyai nagyapám is – aki ugyancsak orvos-biológus volt -akkor lett egyik pillanatról a másikra ateista, amikor legjobb barátja a karjaiban halt meg.Hová menekülhetünk ilyenkor saját lelkünk kétségei és fájdalmai elől? „Ne dobjátok hát elbizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogyaz Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet. Az igaz pedig hitből él. Mi nem vagyunka meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid.10:35-39)„Midőn a könyörgő lelkén a csüggedés olyan hullámai sepernek végig, amelyet emberi nyelvki sem fejezhet, milyen kevesen kapaszkodnak rendíthetetlen hittel Isten ígéretébe! Akik mostnem gyakorolják hitüket, a legnagyobb veszélyben forognak, hogy később elbuknak a sátánicsalások hatása alatt.” (E.G.White)Valóban, óriási a kísértés, hogy hitünket magunk mögé vetve átadjuk magunkat a teljeskétségbeesésnek. Hiszen az, akiért eddig könyörögtünk, meghalt. Felvetődik a gyötrő kérdés:vajon az én hitetlenségem, az én bűneim okozták a kérés elutasítását? Ezen a gondolatonazonban túl kell lépnünk: egyetlen mentőöv számunkra, ha nem dobjuk el Istenbe vetettbizodalmunkat, hanem megemlékezünk korábbi csodáiról, szeretetének megannyi jeléről.Most egy, még az eddigieknél is nehezebb fokozatra kell eljutnunk: „békességes tűrésre”, másszóval állhatatosságra van szükségünk, hogy ne hátráljunk meg, hanem fejlődjünk a hitben ésa szeretetben. Be kell látnunk azt is, hogy vannak dolgok, amelyeket a jelen élet keretei közöttnem érthetünk meg. Ki, mikor és miért hal meg – a döntés és a tudás nem a miénk. Most mégcsak „tükör által, homályosan” látunk. 14. A halál:- Halálos ágyán, akár fogják a kezét, akár nem, mindenki magára marad, a haldoklókkiközösítése éppoly elkerülhetetlen, mint a holttesteké.Ugyanezt fogalmazta meg Pierre Bezuhov gróf is, amikor gazdag nevelőapja haldoklott: „Hameghalsz – mindennek vége lesz. Ha meghalsz, mindent megtudsz, vagy abbahagyod akérdezgetést. De szörnyű volna meghalni.” Benne van mindkét megfogalmazásban a tény,hogy halálodra magad maradsz, akár szeret valaki, akár nem. A halál előtti magány és atévképzetek vagy éppen a tudatlanság réme fenyegeti leginkább az emberek hatalmastömegeit. Voltak azonban már nagyon sokan az emberi történelem folyamán, akiknek„könnyebb” volt megválni e földi lét terheitől: „Hitben haltak meg mindezek, nem nyervénmeg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tévén arról, hogyidegenek és vándorok e földön.” (Zsid.11:13) „Úgy gondolkodván, hogy Isten a halálból isképes feltámasztani.” (Zsid.11:19)Ez az ige már magában foglalja annak a csalódásnak feloldását is, hogy ti. Isten nem adta mega kért gyógyulást. „Távolról”, a hit szemével kell túllátnunk a jelen sötétségén, úgy, ahogy aztKrisztus és a hithősök tették: „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felettmegáll.” (Jób )- Mindketten felugrottunk, Pocóka még egyszer felvetette magát, gyönyörű fekete szemei,

mintha valami borzasztó látványra meresztette volna őket, kidagadtak – azutánmindennek vége volt, s belőlünk, akik előbb még közönyös írnoki munkán bíbelődtünk, kitudja, miféle zsilip mögül, félelmetes megkönnyebbedéssel szakadt elő a zokogás.

Míg a gyermek élt, a szülők „közönyös írnoki munkába” ölték fájdalmukat éstehetetlenségüket, utolsó lélegzetvétele után azonban „félelmetes megkönnyebbüléssel” törtfel belőlük a zokogás. Egész eddigi küzdelmük hiábavalóságát, a gyermeket ért fájdalmakat és

értelmetlenné vált kínzásokat, a bennük felhalmozódott feszültséget és gyötrelmet, illetve ahalál megfellebbezhetetlenségét sírták most ki magukból. Számukra a halál az élet véglegeslezárulását jelentette; a Pocókával eltöltött 4-5 év csupán emlékeikben él tovább. A folyamatszemükben irreverzibilis, azaz visszafordíthatatlan. Nincs tovább.Itt kell folytatnunk Dávid gyermekének történetét. Ő ugyanis, különös módon, éppen fordítottviselkedést tanúsított, mint azt általában szokás: „Meghalt-é a gyermek? A szolgák feleltek:Meghalt. Felkelt azért Dávid a földről, megmosakodott, megkente magát és más ruhát vettmagára, és bemenvén az Úr házába, imádkozott. Azután bement a maga házába, és kérésérekenyeret vittek elébe, és evett. Akkor mondták a szolgái neki: Mi dolog ez, amit műveltél?Míg a gyermek élt, böjtöltél és sírtál; most pedig, hogy meghalt, felkeltél és kenyeret ettél.Mondta ő: Míg a gyermek élt, addig böjtöltem és sírtam, mert ezt mondottam: Ki tudja, talánaz Úr könyörül rajtam, és megél a gyermek. De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék?Vajon visszahozhatom-e azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jön vissza ide én hozzám.”(II.Sám.12:19-23) Mit jelentett Dávid számára a halál? A bűnök büntetését, de nem a véglegeseltűnést. A halál a király és minden hívő számára az „álomtalan alvás”, az élet gondjaitól és aszenvedéstől való eloldódás állapotát jelenti, amelyből azonban mindenki számára vanfeltámadás: az igazaknak az örök életre, a gonoszoknak a végleges megsemmisülésre. (Dávidválasza – ha végiggondoljuk - egyben kizárja a kísértetként való visszajárás torz gondolatátis.) A szeretett gyermek elvesztése fölötti sírás, „a halottakért való sírás” tehát már csupánönmagunk veszteségéből, önsajnálatunkból fakad, mert az elhunyt személy sorsán nemváltoztathat: „Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, és azoknaksemmi jutalmuk nincs többé; mivelhogy emlékezetük elfelejtetett.” (Préd.9:7)15 A haláltudat:- Néhány nap múlva már Kazinczy levelezését olvastam, s alig hat hét alatt három nagyobb

tanulmányom jelent meg. Eleinte méltó iparkodtam maradni a csapáshoz, s azon voltam,hogy megvalósítsam magamon, amit a gyászról alkotott fogalmam megkívánt. De ezhazugság volt, s a hazug állapotokat nem bírom soká. Belenyugodtam, hogy sekélyebbtermészet vagyok, mint vártam s tettem, amihez kedvem volt. Hónapok, évek múlva vettemészre, hogy a gyógyulás mégsem volt olyan tökéletes, mint hittem; a szenvedés átnyargaltfölöttem, de a lélek, amely visszamaradt, más volt, mint előtte. A halál be volt oltva azéletembe; eddig is tudtam, hogy egyszer meghalok; ettől fogva éreztem is.

A gyermek halála után az apából és orvosból pillanatok alatt író lett megint, a szenvedéstmaga mögött hagyva belevetette magát a munkába. Németh László a Gyász c. regényébenrészletesen ábrázolja egy fiatal özvegy személyén és az őt figyelő falu lakóin keresztül azemberek gyászról alkotott, gyakran képmutató elképzeléseit, amelyeknek az író maga semtudott és nem is akart eleget tenni. Az utolsó mondatok pedig arról tanúskodnak, mitváltoztatott a szenvedés az író személyiségén, mit okozott a gyermek halála a lelkében: „Ahalál be lett oltva az életébe.” Nemcsak elméleti tudásként, de érzésként is személyisége részelett, vagyis tapasztalati úton egészen közelről megismerte. A sorok mögött némi cinizmus isfelsejlik, amely megint csak az emberi tehetetlenség és düh hozadéka. Ezek valóban súlyoskijelentések az író részéről és komolyan kell vennünk – de valóban „csak” ennyi történt?Ha visszakanyarodunk a bevezetőhöz, amelyből kiderül, hogy a szenvedés és a halál Istenáltal „behatárolt ideig” uralkodhat csak az emberiségen, azonnal más megvilágításba kerül életés halál, fájdalom és szenvedés kérdése. Calvin Harley biológus, aki az emberi öregedésfolyamatait vizsgálja, egy interjúban ezt nyilatkozta: „Az ember /eredetileg/ nem úgy lettbeprogramozva, hogy meghaljon.” William Clark immunológus úgy véli, hogy „az életdefiníciójában nem is kell a halálnak szerepelnie.” Jóval több adottságunk és képességünkvan, mint amennyit 70-80 év alatt hasznosítani tudunk. Egy tudományos becslés szerintagyunk annyi információt képes tárolni, hogy az kb. 20 millió kötetet töltene meg, ahány köteta világ legnagyobb könyvtáraiban található. Az idegrendszer kutatói szerint, egy átlagosélettartam alatt az ember a maximális agyteljesítménye egy százalékának egy század részét

használja fel. E fantasztikus megállapítások révén válnak érthetővé és kézzelfoghatóvá azújjáteremtett Földre vonatkozó ígéretek: „Ott minden tehetség fejlődik, minden képességgyarapszik. A tanulás nem fogja elménket fárasztani, és erőnket kimeríteni. A világegyetemminden kincse kutatásra tárul Isten megváltott gyermekei elé.” (E.G.White: Korszakoknyomában) Ha tehát az ember – a tudomány bizonyítékai szerint is - öröklétre hivatott, akkora halált megelőző szenvedésnek is nagyobb szerepet kell tulajdonítanunk, nem pusztán annyit,hogy szívünkbe írja a halál amúgy is ismert tényét. Mi tehát a szenvedés célja? E kérdésmegválaszolása teljesen hiányzik Németh László írásából.

III. A SZENVEDÉS CÉLJA ÉLETÜNKBEN

Ha hasonlat formájában kíséreljük meg a válasz megfogalmazását, azt mondhatjuk,hogy a szenvedés olyan, mint a mágnes a rendezetlen vasreszelék közé helyezve: Azonnalátcsoportosítja, a mágneses erővonalak mentén átrajzolja az addigi entrópiát, rendetlenségetmutató fémszemcséket. A szenvedés is nagyon hamar átformálja életünk rendezetlen, esetlegszőnyeg alá söpört vagy halogatott dolgait. Rögtön szétválik a lényeges és lényegtelen, fontosés kevésbé fontos, azaz a búza és a pelyva. Kikristályosítja az élet lényegét, tisztánlátóvá tesziaz embert. Lev Tolsztoj Háború és béke c. regényfolyamában a következő gondolatokmerülnek fel a haldokló Andrej herceg lelkében: „Az ég madarai nem vetnek, nem aratnak; ésa ti mennyei atyátok eltartja azokat” – mondta magában, és ugyanazt akarta mondani ahercegnőnek is. – De nem, ők ezt a maguk módján értik, tehát nem értik meg! Nem érthetikmeg, hogy mindazok az érzések, amelyeket ők sokra tartanak, mindazok a gondolatok,amelyek az ő szemükben fontosnak látszanak – feleslegesek. Mi nem értjük egymást!” Aszenvedés és a halálközeli állapot megváltoztatja az ember addigi, gyakran téves értékítéletét. Ugyanezt versbe foglalva és kicsit továbbgondolva Kondor Béla írta le rendkívül tömören:A testét zabáló tudott ésBevégzett kórLelkét kristályosan bízóváGyógyította.Azaz „az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” (Préd.7:6)A négysoros is a „lelkirendet, harmóniát” jelöli meg eredményként, illetve az Isten felé forduló, visszatérő bizalmat.A „gyógyította” ige – utolsó szóként nagy hangsúlyt kap a versben - kifejezi, hogy az embereredeti, Istennel szembeni, szeretetben gyökerező magatartását állítja helyre – de micsoda? A„testét zabáló kór”; leginkább a burjánzó rákra gondolhatunk, de csaknem mindegy, a lényegegy: az egészséges testben uralkodó egyensúlyt, harmonikus rendet végleg felborító, halálosbetegségről van szó. Tehát két egymással ellentétes, emberi elgondolás szerint egymást kizárófolyamat zajlik az „élő lelken” belül: a teljes testi leépülés, gyakran kifejezhetetlen kínokkalpárosulva, amely azonban okozatként maga után vonja a teljes „lelki házzá” való felépülést.Az egyik legnagyobb csodával állunk szemben, nem? „Aki testileg szenved, megszűnik abűntől.” (I.Pét.4:1) Már itt tetten érhetjük a szenvedés első célját és értelmét, amely nem más,mint a „bűntől való eltávozás.” Ez azonban még csak a kezdet.Pál apostol így foglalta össze azt, amit a költő a fenti négy rövid sorba sűrített, egylépcsőfokkal továbbvezetve a szenvedés rejtelmeibe: „Azért nem csüggedünk, sőt ha a mikülső emberünk meg is romol, a belső mindazonáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi,könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk; Mivelhogy nem aláthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedigörökkévalók.” (II.Kor.4:16-18) Másodszor tehát meg kell tanulnunk önmagunkon túllátni,nem a láthatókra tekinteni, hanem a láthatatlanokra. Megtanulunk valóban hitben járni, ésértékelni az örökérvényű dolgokat, a feltámadás utáni valóságra vonatkozó isteni ígéreteket. Aszenvedés tehát segít elhatárolódni a halaszthatatlan földi dolgoktól, elszakadni fontosnak ítéltcéloktól és fölemeli tekintetünket Isten felé.

Ismét Andrej herceg gondolatait idézzük: „A földi dolgoktól való elidegenedés, a lét különös,boldog könnyedségének tudata töltötte el. Nyugodtan, minden izgalom nélkül várta, ami előtteáll. Az a fenyegető, örök, ismeretlen és távoli valami, aminek jelenlétét szüntelenül érezteegész élete folyása alatt, most egészen közel került hozzá és – éppen a létnek eme furcsakönnyedsége folytán, amelyet érzett – szinte érthetővé és kézzelfoghatóvá vált.”A hitnek e magaslatával egyenértékű a harmadik lépcsőfok - a szenvedés következtében aszeretetben való tökéletességre jutás: „A szeretet – útjában áll a halálnak. A szeretet az élet.Mindent, mindent, amit csak értek, azért értem, mert szeretek. Mindent csakis ez fűz össze. Aszeretet az Isten. Meghalni annyit jelent, mint nekem, a szeretet egy részecskéjének,visszatérni a közös örök forráshoz.” – gondolkodott Andrej Bolkonszkij, röviddel halála előtt.Ha a halált valóban úgy tekintjük, mint egy Istentől elválasztó, ideiglenes akadályt, akkor azelső halál után, a feltámadással ténylegesen visszatérünk a szeretet örök forrásához, akkorvégre színről színre láthatjuk „magát a Szeretetet.”Alapvető fontosságú, hogy milyen lelki alaphelyzetben fogadjuk a ránk törő szenvedést:haraggal, keserűen és lázadva, vagy pedig Isten iránti nyitottsággal és azzal a hittel, hogy Őképes a legnehezebb próbát is a javunkra fordítani. Előbbi esetben változatlan állapotban,esetleg végleg megkeményedve kerülünk ki a szenvedés kohójából, utóbbi esetben a bűntőlvaló elszakadás, a hit és a szeretet növekedésének összegződése révén a szenvedés lekoptatja– lecsiszolja rólunk a velünk született, önző emberi természet tökéletlenségeit, hogy helyettekiábrázolódjék bennünk Krisztus képmása.