Nihal Atsiz SZÜRKE FARKASOK Fordította: Bakonyi Gábor, 2004 Kéziratként a fordítótól

Els kötet A SZÜRKE FARKASOK HALÁLA

A REGÉNY TÖRTÉNETE

Az égen a Hold olyan er sen fénylett, hogy még ennek a kivilágított éjszakának a ragyogását is kioltotta, a vidéket nappali világossághoz hasonlóan bevilágította. A f útra nyíló keskeny utcák egyikében lév diákszállás az ünnepek miatt igen csendes volt. Az utcára néz fal tetején lév lócán hat - hét ifjú ült komoly arccal. Ebben a vidám pillanatban, amikor mindenki nevet és ünnepel, vagy legalábbis a családi t zhely mellett van, bús tekintetükb l kiolvasható a bánatuk, hogy nem lehetnek az ország távoli szögleteiben lév otthonaikban. Nemrég értek vissza a vacsoráról, rendezetlenül a padra ültek. Egyikük egy szép arcú, barna hajú vékony leány volt. Lágy és csendes mivoltából érezni lehetett, hogy vers illene hozzá, ám természettudományt tanult. Talán éppen ezért beszélt keveset, meg sem kísérelte felélénkíteni a kifulladt beszélgetést. Egy magas termet , meglehet sen nagydarab ifjú, a többiekt l kissé külön ült, mintha várt volna valamit a barátaitól, valami lelkesedést, vagy hogy szóljanak valamit. Egy ideig szótlanul ült, ám látva, hogy a barátai hallgatnak, a kabátja zsebéb l egy kettészakadt, és a használattól elrongyolódott könyvet vett el , és egészen a szeméhez emelve olvasni kezdte. Ez a cselekedete abban a percben olyannyira oda nem ill nek t nt, hogy a fiatalok önkéntelenül is felnevettek. Egyikük, aki a legkisebbnek látszott közülük, és a hangja is furcsán szólt, felkiáltott: - Íme egy igazi irodalmárhoz ill viselkedés! Hogy olvashat valaki, aki ezt a szép természetet szemléli, vagy legalábbis úgy látszik, mint aki szemléli, azon az áron, hogy a szemeit rongálja?… Az irodalmárnak nevezett fiatalon el ször nem látszott, hogy szándékában lenne választ adni, de az után látva, hogy általános derültséget keltett, elfogta a vágy, hogy azt még inkább felszítsa: - «És te?» - mondta. - «Vajon miket forgatsz a fejedben, miközben úgy t nik, hogy a szép természetet szemléled? Ki tudja, hányadszor fordul el , hogy a Holdapó, akit az ég legtetejére helyeztek, hogy ezt az öreg világot szemlélje, a legfest ibb látképekkel együtt megannyi marhasülthöz foghatóan véres csatateret látott, hányszor látott szuronyokat a saját árnyékában, hányszor szemlélte acélkemény szívek könyörtelen tébolyát, és mindezek ellenére hogyan tudta meg rizni élettel teli mosolyát, földtanos urunk.» A földtanos ifjú azonnal válaszolt: - Ez nem az én ügyem, hanem a regényíróké, szentem. Amikor ezen a csodálatos éjszakán az égre tekintek, akkor is csak magára a Holdra gondolok, nem pedig a hatalmas, ráncos arcának mosolyára, s t, egy irodalmár képzeletvilágával szólva, engem az sem érdekelne, ha ez a mosoly egy nap kacagásra váltana. Egy másikuk, aki történelem szakos hallgató volt, és akit a szálláson lakó összes diák a legrégebbi török történészre utalva «Tonjukuk» néven nevezett, izgatottan közbeszólt: - És az sem érdekelne, ha egy nap az égen egyszerre három helyen látnád a Holdat? Az apró termet ifjú ehhez a hozzászólóhoz fordulva halkan azt mondta: - «Ha a ma esti rizsb l nem faltál volna túl sokat, akkor holtbiztos, hogy a

történészséggel felhagyva regényíráshoz fognál. Különben nem tetted volna föl ezt az ostoba kérdést.» Tonjukuk elmosolyodott: - Nem hagytam föl a történészséggel, de annak ellenére, hogy materialista vagy, jóslatokat kezdtél mondani, mert valóan éppen egy regény megírásán dolgozok. Ráadásul egy olyan regény megírásán, amit l megrendül az életed. Amellett, hogy a romantika és a realizmus is helyet kap benne, az élet folyamától nem szakadok el, és ezzel együtt a lehet ségek határain belül h maradok a történelemhezis. Egy regényt, amivel átélhetitek az 1300 évvel ezel tt történteket, és az egymás után színre lép h sök eljutnak napjainkig. Egy olyan regényt, amiben nem csak egyetlen h s lesz. A benne szerepl összes személy, ahogy az életben is, mind egy - egy h s lesz. A romantikusok m veinek és a realisták m veinek is mindig ugyanaz a váza: a regény h se és h sn je közötti szerelmi történet. Ám az én könyvemben az évszázadok sodrása miatt lehetetlen, hogy egyetlen történetre, de még a regényekben tízezrével ismétl d közönségessé váló olcsó kalandra sincs lehet ség. Egy egészen újfajta regény lesz. Ha sikerül, akkor Holdapó szakért barátom, egy nagy távcsövet adok neked ajándékba. A fiatal leány, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést, most közbeszólt: - Jól van. Az alapján, amit elmondtál, a te regényed teljesen realista m lesz. A jövend író ez alkalommal felé fordult: - Nem! Az én könyvem, amikor azt mondom róla, hogy realista, az nem úgy értend , mint azoknál a m veknél, amelyek az emberek minden élettani mozdulatát a legapróbb részletekig jelzik, s t a közvetlen bemutatástól sem vonakodnak. Az anyagi világtól nem válok meg, de a könyvemet nem terhelem azokkal a témákkal, amelyek az utobbi id k némely írásm veiben divatossá váltak, amik a legegyszer bbek, természetesek, de nem tiszták. Ahogy egy pszichológus azon gondolkodik, hogy egy ügyet mely lelki tényez k mozgatnak, ahogy egy orvos azt keresi, hogy egy betegséget milyen okok keltettek, mivel sokat foglalkoztam a történelemmel, én is ugyanúgy sok id t töltöttem annak a keresésével, hogy a nemzetek megmozdulásai min alapulnak. Az biztos, hogy egy nép értelmisége is, és a népi rétege is alkalmas a kutatás tárgyának. Ezért hát a legjobb dolog, azaz legjobb eszköz egy m vészi alkotás lehet. Hát nem tudjuk-e, hogy valamikor Németországban az öngyilkosok közül soknak a zsebében Werter volt? Nálunk nem lettek-e évszázadokon át a h siesség okozói Köroglu, Denismend Gázi, Űattál Gázi h skölteményeinek ismeretlen els szerz i? Mivel én nem vagyok stilisztikus és író, nem tudhatom, mennyire tudok majd megbirkózni ezzel az feladattal. Ahogyan egy egyszer falusi orvos csendes igyekezete anélkül összegz dik az egészségügyi statisztikákban, hogy bárkinek tudomása lenne róla, ahogy egy gyalogos katonai egység küzdelme a végs harci sikert el készít okok között szerepel, a m vemmel én is ugyanúgy megteszem azt a tettet a nemzeti nevelésért, amit hasznosnak vélek. Íme, ennyi az egész… Akkor az az ifjú, aki imént a holdfénynél igyekezett olvasni, közbevágott: - Hány napja már, hogy kifáradt az elmém a lángelméj klasszikusok olvasásától és attól az igyekezett l, hogy megértsem ket. Ha belekezdenél a m vedbe, és ráadásul mozgalmas indítása lenne, báránykám tudasd velem is, hogy magamhoz térjek egy kicsit. Ez az ajánlat a jelenlév k mindegyikének tetszett. A gy r t kissé szorosabbra vonták, és csatlakoztak az elgondoláshoz. Még a Holdapó is kissé lejjebb ereszkedett, hogy jobban világíthasson. Ez alatt mintha hirtelen minden megváltozott volna: A diákszállásnak helyet adó épület helyén most ezerháromszáz éves török sátrak álltak. A vékony felépítés leány izmos, egészséges, ferdeszem pusztai leány lett. A férfiak haja megn tt, a vállaikra omlott, a fejeiken süvegek jelentek meg. A kabátjaikból kaftán lett, cip ik csizmákká változtak. Az irodalmár kezében lév klasszikus m b l koboz lett, a természettudós tölt tolla derékszíjon lógó

bicsakká változott. Mindnyájan összefogódzkodtak a pázsiton, kardvágástól sebhelyes kemény arcaiknak különös értelmet adó barna és zöld szemeikkel Tonjukukra tekintettek. A jövend regényíró pedig a derekán lév karddal félelmetes férfivá lett. Nem sokat kertelt, er s hangján mesélni kezdett:

ELS RÉSZ

AZ ÚR 621. ÉVÉBEN EGY NYÁRI ÉJSZAKA

A lovasok szétszóródtak a széles mez kön, pihentek. Isbara Alp százados, aki le sem szállt a lováról, parancsokat osztogatott, erre - arra lovagolt. Amikor beesteledett és már jócskán besötétedett, is leszállt a lováról. A t z felé gyalogolt, amit a katonák gyújtottak. A lovásza, Csalik elvitte a lovát és megjáratta. Ezen az éjszakán a százados szíve bánatos volt. Anélkül, hogy tudta volna, feladatot látott el. Azért ment a t z felé, hogy megmelegedjen. Ahogy a t z felé közeledett, eszébe jutott, hogy nyár van, és szükségtelen megmelegednie. A katonák húst sütöttek. Amikor a t zhöz ért, az egyik férfi féltérdre ereszkedve egy kupa kumiszt nyújtott át neki. Isbara Alp felhajtotta a kumiszt. Kedvetlenül ivott. El sem véve azt a sült húst, amit a második férfi nyújtott feléje, távozott mell lük. Egy valamivel odébb álló hatalmas fa tövéhez ment. Beült egy odúba. Nézel dött, elmerengett… Törökföld ragyogó fény holdja bevilágította a négy világtájat. A katonák egyesével, kettesével elnyúltak a füvön, aludtak. Némelyikük a lovát ápolta, egyikük pedig egy felizzított vassal a karján lév sebet égette ki. Jamtár tizedes távol ült a t zt l, a páncélját vizsgálgatta, miközben egy darab húst evett. A harc napjaiban jól karbantartotta magát, nem támaszkodhatott bizonytalan dolgokra. Ha három napi élelmét egy nap alatt megette, azután kibírta három napig úgy, hogy egyetlen falatot sem vett a szájába, és az erejét sem vesztette el. A harc el tt pedig a kardját fente, a nyilait hegyezte. A tizedes miután jó alaposan kifente a kardját, le is akarta vizsgáztatni. A földb l egy f szálat tépett ki, és a kard éléhez érintette. Ez az érintés hirtelen elvágta a f szálat. Ugyanekkor a háta mögül egy hang hallatszott: «A kardod éles, de az eszed is éles-e?» Jamtár anélkül válaszolt, hogy a fejét odafordította volna: «Alkalomadtán az is.» - Akkor hát lássuk csak, tudod-e, hogy a százados miért bús ma éjjel? Az a személy, aki ezeket a szavakat mondta, lassan Jamtár tizedes mellé kuporodott. Parsz tizedes volt az. - Két napja, a űsuluk Kagán el tt megrendezett kard viadalon legy zték Isbara Alp századost. Ezért bánatos. - Ki gy zte le a századost? - Tunga Tegin. - De hát miért szomorkodik e miatt a százados? Tunga Tegint senki sem gy zheti le kardvívásban, nemhogy a százados. De ha le is gy zték a századost, vitézségben akkor is egyenrangúnak számít Tunga Teginnel. Ha Tunga Tegin kardvívásban le is gy zte, lóversenyben, íjászatban Isbara Alp kerekedett Tunga Tegin fölé. - Nos, akkor pedig miért búsul? Parsz tizedes ivott néhány korty kumiszt, aztán válaszolt: - Úgy volt, hogy ezredes lesz, de nem lett. Jamtár kicsit elgondolkodott. Ez a magyarázat nem téveszthette meg. - «Isbara Alp nem olyan ember, aki összeroppanna amiatt, hogy nem lett ezredes.» - válaszolta.

- Én sem azt állítom, hogy azért szomorkodna, mert nem lett ezredes. - Hát akkor mit állítasz? - Isbara Alp nem lett ezredes. Ennek pedig I-Csing Kátun volt az oka. Én azt mondom, hogy a százados ezért haragszik. - Hogyan haragudhat emiatt a százados? I-Csing Kátun Csuluk Kagán felesége. - Felesége, de kínai. A két tizedes hosszasan hallgatott, mint akik elmerengtek. Parsz tizedes törte meg a csendet: - A saját szememmel láttam: a kagán legel je mellett a százados nem köszöntötte a kátunt. Úgy tett, mintha nem venné észre. - Ha kíváncsi vagy az igazságra, igaza van a századosnak. Akármennyire is a kátun, de a fogságunkban lév kínai foglyok már kezdik beleártani magukat az ügyeinkbe. - Isbara Alp is ezért utálja a kínaiakat. Azért nem lehetett bel le ezredes, mert nem köszöntötte a kátunt. A düht l elszállt az álmossága. - A mi Csuluk Kagánunk bátor, jó Kagán, de jobb lett volna, ha nem veszi el ezt a kínai asszonyt. - Attól félek, hogy ez a kínai asszony még sok bajt hoz a fejünkre. - Kínában azel tt Szui Kagán családja uralkodott. Most Tang Kagán családja jutott uralomra. Ez az asszony, a régi családból származik. Azt beszélik, hogy Csoluk Kagánt hergeli, hogy újra a saját családját juttassa uralomra Kínában. - No és mi van ha hergeli? Nekünk egyre megy, nemde? - Azt a százados tudja. Ha rajtam áll, én azt mondom, jobb hallgatni és aludni. Szomorú dolgokról beszélve, az ostoba fecsegést l megizzadok, csuromvizes leszek.

* **

Isbara Alp a vele szemben elterül fekete hegyre tekintve, arra a Kínára támadó seregre gondolt, amely másnap annak a hegynek a háta mögött össze fog gyülekezni, és nem értette, hogy miért szomorú a szíve, amikor támadnak. A hatalmas mez n egyetlen nesz sem hallatszott. Szell sem rebbent… Isbara Alp teljesen levert volt. A süvegét a fejér l, tegzét a hátáról levette. Meg akart könnyebbülni, el akarta zni a szomorúságát. Hiába… Megfordult és hátranézett. Minden ló, fejét felemelve, fülét hegyezve állt. A százados azt mormolta: «Nem én vagyok az egyetlen, aki szorong.». Hogy az alvó sereg között sétáljon, felvette a süvegét és magára akasztotta tegzét. Meglep dolog! Az álomba merültnek, alvónak t n ,elcsendesedett katonák mindegyike ébren volt. Fekv helyeikr l a csillagokat és a holdat bámulták, kend ikkel törölgették magukról az izzadságot. Még sohasem láttak ilyen forró éjszakát. A százados ismét visszatért a korábbi helyére. Felnézett az égre. A szemei az égre meredve maradtak. Nyugat fel l sebesen közeledett egy fekete felh . Ez a felh egy kínai lovasra hasonlított. A százados nem tartotta jó jelnek, hogy miközben a föld felszínén egyetlen f szál sem rezzen, az égbolton ilyen sebességgel halad a felh … Arra gondolt, hogy ez szerencsétlenséget hoz rá. Éppen eközben azt látta, hogy valami villámként viharzik el mellette. Ez valami állat, talán egy róka lehetett. Bizonytalan volt, hogy honnan, hová ment. A bús lelk százados ezt a rókaszer állatot megpillantva hirtelen a tegzéhez kapott. Villámsebesen nyilat tett az íjára. A sík mez n menekül állatot megcélozta és elröpítette a nyilát. A százados nyila célt tévesztett. Isbara Alp harmincöt éves korára, a nyila most el ször tévesztett célt. Hirtelen hideget érzett az arcán. Azután sebesen visszafordulva kiabált: - Csalik! Egy kemény hang válaszolt: - Parancs! - Fújj gyülekez t a kürtön!

De még miel tt űsalik az ajkához emelhette volna a kürtöt, a fényes éjszaka hirtelen megváltozott. A Hold láthatatlanná vált. Kitört a vihar. A villámok kezdtek csapkodni, úgy esett, mintha dézsából öntenék. Ahogy az éles kürtszó felharsant, a katonák villámsebesen a lovaikhoz viharzottak. A százados egyetlen ugrással felpattant a lovára. «Gyertek utánam! Rajta, gyorsan!» - ordította. Ahogy félelmetes villámok csapkodtak jobbra - balra, a száz lovas a fogait összeszorítva teljes er vel a szemközti hegy felé lovagolt. A százados a szemközt fekv fekete hegy lábánál elterül menedékig akart elérni, a lovasok szorosan a háta mögött követték. De ez a verseny nem tartott soká. A szél vad zúgással fújt feléjük, a lovak és az emberek lélegzete elfulladt. A százados anélkül, hogy megállt volna, lovával meglep hátraarcot csinált: «Vissza! Vágtában!» kiabálta. A lovakat korbácsolták. A lovasok most éppen az ellenkez irányba rohantak. De a szél összevissza fújt, a járható utat elmosta a vihar. A lovak kifáradtak. Ű rig áztak. Az a szép mez ingovánnyá változott, elvágva a lovak útját. Most afelé a hely felé menekültek, amerr l fél napja érkeztek. Szívós lovaikkal hamar odaérhettek volna, de a szél kifárasztotta ket, a sötétség és az es összezavarta az útjukat. Így száguldottak egy ideig. Az es veszettül tombolt, dühöngött a szél. Most már a lovak sem hallgattak a férfiakra. Egy ideje az út lejtett. A sötétségben megrohamozták ezt a lejt t. Ez egy bozótos hely volt. Igen kedvez tlen volt számukra, hogy ide érkeztek. Az es zések ezen a lejt n egy er s folyású patakot hoztak létre. A villámok pedig megégették a bozótost. Két félelmetes mennydörgéssel lecsapó villám az összes lovat kihozta a béket réséb l. Nyerítve vetették bele magukat a patakba. Az a ló, amelyen űsalik ült, a tisztás felé rültként rohanva, egy belécsapott villámtól hirtelen megégett. Csalik szerencsésen megúszta. Néhány lovas a patakban rekedt, kiabáltak. Senki sem volt abban a helyzetben, hogy másoknak segíthetett volna. Isbara Alp volt az egyetlen, aki nem esett le a lováról. A ló nélkül maradt férfiak nem tudták, hogy mit tehetnének. Volt aki a lovát igyekezett tartani, volt aki menedékhelyet keresett. Egy tizedes kihúzta a kardját, és igyekezett a parancsnoksága alá tartozó férfiakat rendbe szedni. A villámlás s r bbé vált. A százados hirtelen megállt: «A Törökök Istene talán elfordította t lünk az arcát?» gondolta, aztán er s, zeng hangján azt kiáltotta: - «Mindnyájan jöjjetek ide, gyülekezzetek mellettem!» A férfiak e parancs el tt fejet hajtva összegyülekeztek. Isbara Alp így kiáltott: «Az Isten vagy elfordította t lünk az arcát, vagy meg akarja élezni a kardjainkat. Siessetek. Ki a kardokkal, gy jtsétek össze ide!» A környéket egy pillanat alatt kardcsörgés töltötte meg. A katonák a kardjaikat halomba egymásra dobálták. A százados pedig miután legfölülre dobta a saját kardját, azt kiáltotta: «Jöjjetek utánam.» A katonákat egy kissé el rébb, a bozótostól távolabbi sziklákhoz vitte. Már nem is maradt lehet ségük a visszafordulásra. A vizek föntr l, a lenti patakba zúdultak, a patak pedig tajtékozva kilépett a medréb l. Isbara Alp azt kiáltotta: - Szorosan tapadjatok a sziklákhoz. Aki kitart, az megmenekül. Akinek nem marad ereje, azt elsodorja a víz! A katonák a térdeiket a patakzó vízben a szikla hegyes kiszögeléseihez feszítették. A víz emelkedett, a villámok a kissé el rébb lév kard kupacba csapkodtak. Amikor Jamtár tizedes látta, hogy az a szikla, amibe kapaszkodik, följebb hegyes és keskeny, fél karjával rögtön levette az övét. Ráparancsolt a mellette lév katonára: - Még nem fogyott el minden er nk. Ha szorosan tartotok, és segítetek ehhez a k höz kötöznöm magamat, mindhárman megmenekülünk. Még néhányan megmenekülnek. Ha nem tartotok keményen, mindhárman a vízbe zuhanunk, elsodródunk. Nosza lássuk, te a hátadat a víznek vetve támassz meg, védj minket. Te is tarts engem, vessünk hurkot erre a sziklára, miel tt elsodorna az áradat! Jamtár tizedes az övét középen összecsomózta. Kihajolva lefelé hajtotta a két végét. Ezek közül a végek közül az egyiket maga tartotta, a másikat az egyik

katona ragadta meg. A másik katona a tizedesre csimpaszkodott. A víz a derekukat verdeste. Már nem volt, aki tör dött volna a villámokkal. Az erejük megtört. Átáztak, kezeikkel a sziklákat vaskapocsként szorítva küzdöttek, hogy el ne ragadja ket az áradat. Isbara Alp még mindig a lóháton ült. Az íjának az idegét a szikla kiszögelésre kötötte, a vasát pedig kezével tartotta, így magát is, és a lovát is megvédte az áradattól. Jamtár tizedes most kénytelen volt er sebben markolni a k höz er sített övét, mert már nem volt egyedül az a katona, aki a tizedesbe kapaszkodott. úgy húszan kapaszkodtak sorban egymásba… De Jamtár nem panaszkodott, meg se rezzent, csak azzal tör dött, hogy er sebben szorítsa az övét. Ezalatt a villámnál is élesebb, a mennydörgésnél is er sebb hang harsant föl. - Kurt Kaja, oldd ki a kezedet!… Azután ismét a mennydörgések hangjai töltötték meg a környéket. Isbara Alp éppen idejében kiáltott. A mindenkinél magasabb helyen kitartó százados a villámok id nként felvillanó fényeinél Jamtár minden ténykedését látta, aztán pedig szemeivel némán végigkísérte az egymásba kapaszkodó emberláncot. A szíve folyton azzal volt telve, hogy az Isten miért fordította el az arcát t lük. Íme folyton Kínát támadják, egy pillanatra sem szakadnak el az ellenségt l, egyetlen napot sem mulasztottak, hogy a kardjaik a hüvelyeikben pihenjenek, hogy ne feszítettek volna íjat, hogy ne húztak volna nyilat a tegzeikb l. De miért haragudott meg az Isten? A százados miközben ezen gondolkodott, Jamtárt figyelte. Egy hirtelen lecsapó villám felvillanó fényénél észrevette, hogy a csapatnyi katonának támaszt nyujtó régi szíjat egyre gyorsabban marja, reszeli a szikla. Villámsebesen eldöntötte, hogy mit tegyen, és azt kiáltotta: «Kurt Kaja, old ki a kezed!…» Kurt Kaja Jamtárba kapaszkodó férfiak közül a tizedik volt. Amikor meghallotta a százados parancsát, egy pillanatig sem habozott. A fekete, tajtékzó víz egy pillanat alatt elnyelte a tíz férfit. A százados másodszor felharsanó hangja Jamtárt figyelmeztette a veszélyre: - Jamtár: Állj keményen, a szíj elszakad… A fiatal tizedes rögtön engedelmeskedett. A mögötte ránehezed minden súly ellenére az erejének utolsó megfeszítésével sikerült el rejutnia. A másik kezével pedig megragadta a k egyik kiszögelését. Most már nagyobb biztonságban voltak. Miközben a felülr l lezúduló víz megtartotta sebességét, az es elcsendesedett, a szél elállt. A katonák egyenként kezdtek összegyülekezni. A testükre tapadó csuromvizes ruhákban most mind magasabbnak t ntek. A kisüt nap fényében összevissza szaladgáltak, hogy a százados parancsait teljesítsék, kezüket nyújtsák azoknak a barátaiknak, akiknek segítségre volt szükségük. A z rzavar még eltartott egy darabig. Amikorra a nap egy nyílhossznyival a föld fölé emelkedett, minden elrendez dött, minden a helyére került. Amikor Isbara Alp százados elérkezettnek látta az id t az indulásra, a katonákra kiáltott: «Nosza menjünk a kard kupachoz! Mindenki keresse meg a saját kardját!» A katonák engedelmeskedtek. A villám némelyikük kardját darabokra törte, szétzúzta. Isbara Alp kardja legfölül feküdt, fényesebb és élesebb volt mint azel tt. Akik elvesztették a lovaikat, azok azokat keresték, az állatokat nevükön, és füttyel hívták. Nyerítés hallatszott a távolból, az életben maradt lovak egyesével kettesével el jöttek. Némelyeknek a lova nem tért vissza, némely visszatért ló lovasa pedig már nem élt. Isbara Alp a kardjára tekintett, azzal a gondolattal vette el a kardját, amelyet a villámok a korábbinál sokkal jobban kiélesítettek, hogy az Isten mondott ítéletet fölötte. De ez a vihar, ez a jéges ? Ez az áradat, ezek a halott katonák?… Az Isten nem csak ítéletet mondott, hanem haragos is volt? A százados kíváncsi volt, hogy vajon hányan haltak meg, a tizedesekre kiáltott: - A tizedesek számolják össze az embereket! A tizedesek számolni kezdték a melléjük gy l férfiakat. Isbara Alp egyenként kérdezte:

- Jamtár tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Egy hiányzik. - Szülemis tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Egy hiányzik. - Szancsár tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Egy hiányzik. - Parsz tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Mind megvan. - Gök Börü tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Mind megvan. - Arik Buka tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Öt hiányzik. - Bugra tizedes! Isbara Alp százados erre a kérdésre nem kapott választ. Ismét kiáltotta: - Bugra tizedes! - Egy zeng hang válaszolt: - Bugra tizedes a Túlvilágra került. - Mind megvannak-e az emberei? - Mind megvannak. - Kara Budak tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Három hiányzik. - Ücs Ogul tizedes! - Parancs. - Mind megvannak-e az embereid? - Egy hiányzik. Isbara Alp, mialatt a tizedesekt l a veszteséget kérdezte, egy kezében lév rováspálcára vonásokat húzott a bicsakjával. A szemle végeztével összeszámolta ket. Tizenkét ember és Űugra tizedes meghalt. A Nap bevilágította a környéket. Az égen fehér bárányfelh k úsztak. Az éjszaka átázott, csuromvizes, átfázott katonák most lassanként megszáradtak és átmelegedtek. Hol volt már az a víz, amely az imént elnyelte a gök-türk hadsereg tizenhárom vitézét azon a lejt n, ahol a lovasok gyülekeztek? Törökföld mindent keblén szárító földje, az évszázadok óta folyamatosan vérrel táplált puszták földje mintha egy pillanat alatt felitta volna a vizeket. A földb l vékony pára emelkedett föl, a magasban hatalmas madarak szálldostak. Isbara Alp új paranccsal afelé a hely felé indította a katonákat, ahol tegnap este táboroztak. Alig értek ki a síkra, amikor látták, hogy egy lovas szemb l lóhalálában feléjük vágtat. A fakó lovon ül katona harminc lépésnyire el ttük megállt és elkiáltotta magát: - Melyik tök Isbara Alp százados? Isbara Alp a lovát megsarkantyúzva válaszolt: - Én vagyok! És te ki vagy? Mit akarsz? A lovas a földre ugorva köszöntötte a századost:

- Én Bagatur Sád lovásza vagyok. Bagatur Sád megparancsolta, hogy gyorsan térjünk vissza a seregéhez. Nem fogunk Kínára támadni. Csuluk Kagánt megmérgezték, és elszállt a lelke. A lovas egyetlen ugrással a lovára pattant. A ködös tisztáson villámsebesen kezdte hajtani a lovát. A tisztáson semmi más nem hallatszott, csak a távolodó lódobogás. Isbara Alp emberei között halálos csend volt. Megdermedve maradtak, senki sem szólt egy szót sem, még a lélegzetüket is visszafojtották. Isbara Alp az ég felé fordította az arcát. A tegnap esti balszerencsést hozó fekete felh t kereste. A célt tévesztett nyílvessz re gondolt. Az éjszakai szélvészt, vihart, jégverést elfeledte: «Az Isten elfordította rólunk az arcát, és elvette hatalmas kagánunkat.» - mondta. Azután elsápadt, de parancsot adott a némán magukba forduló katonáknak: - Utánam ! Korán kell érkeznünk! A végtelen pusztán nyolcvanhét lovas röpült. Isbara Alp Csuluk Kagán öccsének, Űagatur Sádnak a parancsnoksága alatt állt, és az seregéhez tartott. Ahogy múltak a percek, a lovasok sebessége n tt, a szemöldökök összébb húzódtak. A lovaik sörénye, a katonák barna haja lobogott a szélben.

BAGATUR SÁD

A négy égtáj felé szalajtott futárokkal Bagatur Sád seregébe gyüjtöttek össze minden katonát. Már visszatértek. Úgy volt, hogy Csuluk Kagán magánhadseregéhez csatlakoznak, aztán pedig hazatérnek. A húszezer lovas lassan észak felé haladt. Isbara Alp százados nyolcvanhat katonájával együtt e csapatban volt. A hadsereg minden katonája összeszorította a fogait, mert megtudták, hogy Csuluk Kagánt I-Csing Kátun mérgezte meg. Jamtár tizedes és Parsz tizedes a sor végén haladtak. Halkan beszélgettek. Parsz azt mondta: - Látod-e mit tett a kínai kátun. Amint rájött, hogy elhozzuk neki Kína aranyát, megmérgezte a kagánt. Jamtár így válaszolt: - Nem értem. Talán a kátun már nem akarja a hogy a saját családja kagán legyen Kínában? űsuluk Kagán az akaratát teljesítette volna azzal, ha Kínát dúlja. Akkor pedig miért mérgezte meg a kagánt? Szerintem más oka kell hogy legyen a tettének. - Mi más oka lehetett volna rá? - Azt nem tudom. Azt az asszonyt természetesen ki fogják vallatni. Akkor mi is megtudjuk majd, hogy mi volt rá az oka. - Annak az asszonynak meg kell halnia. Természetesen egy íj idegével fogják megfojtani. - Akárki is az, aki Kagánt ölt, azt nem íj idegével kell kivégezni. Annak karddal kell levágni a fejét, vagy nyíllal kell átlyukasztani a mellkasát. - Láttad-e a Űagatur Sád sátorára gondot visel kínai szolgákat? Nem akarják kimutatni, de majd felrobbannak az izgalomtól. - Bagatur Sád nem hagyhatja életben ezt az asszonyt, aki megmérgezte a bátyját. - Ezek a kínai asszonyok tulajdonképpen mind medd vé válnak. A legel lel bbek ötször szülhetnek. A tehenek borjadznak. A kancák csikót szülnek. A szukák kölykeznek. A kínai n sténye pedig semmire sem jó. Ráadásul megmérgezik a kagánunkat. - Talán csak a n sténye lenne haszontalan? Mire alkalmasak a férfiaik? - A férfija legalább szálakat fonva szövetet sz . Vagyont gy jt hogy legyen mit zsákmányolnunk, mikor majd rajtaütünk.

* **

Amikor besötétedett, a hadsereg letáborozott. Mivel nyár volt, nem voltak sátraik. Az egy éjszakával ezel tti vihar sokba került számukra, de tudták, hogy nem fog megismétl dni. Az Isten, űsuluk Kagán elvételével kitombolta haragját. Ezen az éjszakán a vidék szép volt. Lágy szell fújdogált, fátyol felh k jártak, a környez erd hangjai hallatszottak. Ezen az éjszakán nem csutakolták a lovakat, a páncélokra nem is gondoltak. Aznap éjjel nem ittak kumiszt, sült húsokat, szárított tejféleségeket nem ettek. Ezen az éjszakán minden békességes volt. Ezen az éjszakán nem adtak kemény parancsokat, nem hangzottak el éles szavak. Éjfél után lenyugodott a Hold. A sötétség beborította a környéket. A szívekben is sötétség honolt. A katonák közül kevesen aludtak, a többségük gondolkodott. Hogy mire gondol egy török, az nem látszik az arcán. Hirtelen egy hang felriasztotta, felébresztette révületükb l az alvó, mereng katonákat. Egy koboz hangja volt. Akik elnyújtózva feküdtek a füvön, felegyenesedtek, akik üldögéltek, azok felálltak. A hang er södött. A katonák egyesével kettesével a hang felé indultak. Parsz tizedes, Jamtár tizedesre nézett és azt mondta: - «Ez Kara Ozán lesz, ismét felindult.» Jamtár így válaszolt: - Felindult. És minket is megindít! A két tizedes nehéz léptekkel ment. A sötétben jó néhány egymást nem is ismer katona ment a hang irányába. Köztük tizedesek, századosok is voltak. S t, azok között ezredesek, töményparancsnokok is voltak. Azok között tárkányok, bujrukok, teginek is voltak. Aki csak hallotta a hangot, mind felkelt és elindult. Kara Ozán törökülésben ült a földön, és a kobzán játszott. Úgy elmerült, hogy észre sem vette, hogy csomóan összegy ltek körülötte. Vele szemközt sok fiatal katona ült, Kara Ozánra néztek. Kara Ozán el ször játszott, aztán még megindítóbb énekbe kezdett. Dalolt és játszott. Egy pisszenés sem hallatszott a környékén. Ennek a sok száz katonának, bégnek a szíve mintha Kara Ozán kobzának húrjaival együtt rezgett volna. Kara Ozán csillogó hangja hócsuszamlás-szer en szállt a pusztába és a szívekbe. Kara Ozán verset mondott.

Talán meghalt Csoluk Kagán? Talán vezet nélkül maradtak a törökök? Talán nevetett a gyáva kínai? Megszakadnak a szívek!

Ki állított nekünk csapdát? Az Isten távol van a Törökökt l! A kagán a haza dísze. Megszakadnak a szívek!

Csoluk Kagán vitéz volt, Most elszállt a lelke. Ki tette ezt velünk? Megszakadnak a szívek.

Kihunyt a csillagunk, Örvendeznek az ellenségei, Megmérgezték a kagánt, Megszakadnak a szívek.

A hadsereg megértette Kara Ozán énekét. A versszakok végét hirtelen mindnyájan zeng hangon énekelték, sírták. Ezek a hadfiak, akik közül mindenki látott már véres háborús napokat, akik néhányszor a halál torkából menekültek meg, a tizenöt éves gyerekt l a hatvanéves nagyokig ez a sok ezernyi tömeg reszket hangon énekelte: - «Megszakadnak a szívek…» Ahogy ezt sóhajtva énekelték, mintha sok ezernyi szürke farkas vonyított volna a pusztában sz kölve, a szemközti erd szürke farkasai erre rokoniasan, saját hangjaikkal válaszoltak. Kara Ozán énekelt:

Most szomorú a nép, Kagán, magunkra hagytál minket. Te tetted ezt Kátun! Megszakadnak a szívek.

Kátun téged fel kell akasztani, A szül hazádat meg kell támadni, Százezer kínait kell levágni, Megszakadnak a szívek.

Most beteg a szív, Elszakadt a kagántól, A kínai Kátun görbe, Megszakadnak a szívek.

Betegesnek ne mondd, hogy van orvosság, Sebünkre nincs orvosság. Ne zokogj Kara Ozán, Megszakadnak a szívek!

Ahogy Kara Ozán a kobzon játszva, a dallamot énekelte, hirtelen egy hang felkiáltott a sötétben: - Fejezd be Ozán! Megkeseríted a szíveket!… Mindenki jobbra - balra fordulva kereste, hogy ki kiáltott. De senki sem látszott a sötétben… Ekkor Kara Ozán tudatára ébredt, hogy minden oldalról tömeg veszi körül. Lassan felkelt. A tömeg közé keveredve elt nt. Hajnal hasadt. Ahogy a puszta kivilágosodott, mintha a szívekben honoló sötétséget is el zte volna. Űagatur Sád egész éjjel nem aludt. A kínai szolgái is kénytelenek voltak ébren maradni. Ezek közül a szolgák közül ketten félre húzódtak, kínaiul beszélgettek. Az egyik azt mondta: - «Jó, hogy megmérgezték Csuluk Kagánt. Különben feldúlta volna Kínát.» A másik így válaszolt: «Szobrot kellene állítani ennek az I-Csing Kátunnak a templomokba.» Azután arról kezdtek tárgyalni, hogy ki lesz majd az új kagán. Az egyikük azt mondta: - Csuluk Kagánnak két fia van: Jasar Sád és Su Tegin. Su Tegin még csak tizennyolc éves, gyereknek számít. Jasar Sád ugyan huszonkét éves, de az arca sárgás, aszott, fakó jellem. Természetesen lesz a kagán, mert az id sebb. Ha pedig lesz a kagán, Kínára szerencsés nap virrad, mert nem harcos alkatú férfi. Ahogy a kínai szolgák így fecsegtek, nem vették észre, hogy egy ideje valaki hallgatja ket. Az egyik katona pihenni d lt le, hogy ki volt, azt a félhomályban nem is lehetett volna kivenni. Ahogy a kínaiakat hallgatta, egy ideig úgy gondolta, hogy feláll és a kardjához fog nyúlni, de aztán err l letehetett, mert lassan visszahúzódott onnan. A kínaiak még mindig beszélgettek. Ezalatt két lovas lassan - lassan közeledett a távolból. Kétszáz lépés távolságban megálltak. Az egyikük a kezével megmutatta a másiknak a

kínaiakat. A sötétben kétszáz lépés távolságból a két kínai csak két foltnak látszódott. A második lovas két nyilat húzott ki a tegzéb l. Hihetetlen sebességgel mindkett t kil ve a két kínait leterítette. Azután a két lovas távozott. Ezek a dolgok olyan kimért sebességgel történtek, hogy senki sem látta. Amikor kivilágosodott, megtalálták a halott kínaiakat. Amikor Bagatur Sád látta, hogy két lovászát meggyilkolták, összevonta a szemöldökét. Megszólalt a gyülekez kürtszó. Űagatur Sád lófarkas, tug zászlaja felemelkedett, a Sád lóra ült. A hírnöke kiabálva kérdezte, hogy látta-e valaki, hogy ki ölte meg a két lovászát. Néhány percen belül a húszezer ember megtudta, hogy Bagatur Sád két lovászát megölték. Amikor a hírnökei kiabálva visszatértek a helyeikre, Isbara Alp vágtában Bagatur Sád elé lovagolt. A lováról leugrott, féltérdre ereszkedve köszöntötte. Bagatur Sád megkérdezte: - Isbara Alp százados! Tudod-e, hogy ki ölte meg a két lovászomat? - Tudom, Sád. - Mondd, hagy lássuk, ki volt! - Én! Bagatur Sád arca megváltozott: - Miért tetted? Isbara Alp nehéz, zeng és hideg hangon beszélt: - Örvendeztek Csoluk Kagán halála miatt. Bagatur Sád lehajtotta a fejét. Elgondolkodott. Aztán megkérdezte Isbara Alptól: - Honnan tudod, hogy örvendeztek? Te talán ismered a kínai nyelvet? - Nem ismerem a kínai nyelvet. Csalik, a lovász tud. Három évig volt fogoly Kínában, azalatt megtanulta. mondta el nekem, hogy mir l beszéltek. - Isbara Alp! Tudod-e, hogy mi lesz ennek a vége? - Amiért elpusztítottam azokat, akik Csoluk Kagánt átkozták, ezredes leszek, amiért pedig megöltem az embereidet, botozás. Akik Bagatur Sád és Isbara Alp beszélgetését hallgatták, úgy elmerültek a kett jük hallgatásában, hogy nem vették észre, hogy egy igen fiatal lovas lassan közeledett, hogy egészen közelr l hallhassa ezt a beszélgetést. Űagatur Sád ismét megszólalt. Azt mondta: - Tévedsz Isbara Alp. Kaptál-e valakit l parancsot arra, hogy a megkérdezésem nélkül megöld a kínai lovászokat? Ahogy Isbara Alp erre a vallatásra nem válaszolt, a lassanként a közelükbe nyomulva a beszélgetésüket hallgató ifjú közbeszólt: - Talán volt, Bagatur Sád! Bagatur Sád, Isbara Alp, a bégek és a katonák felé fordították a fejüket. Csuluk Kagán kisebbik fia, Su Tegin volt az, aki ezeket a szavakat mondta. Rögtön felélénkültek. A bégek és a katonák féltérdre ereszkedve köszöntötték a Tegint. Űagatur Sád a lováról leszállva Tegin felé ment. pedig egy ugrással leszállt a lováról, és a Sád felé indult. Bagatur Sád mosolyogva mondta: - «Isten hozott, unokaöcsém.» Mindenki úgy hitte, hogy Su Tegin adta a parancsot Isbara Alpnak, hogy ölje meg a kínaiakat. Su Tegin, aki űsuluk Kagán seregéb l Űagatur Sádhoz jött, el bb körülnézett. Isbara Alpot méregette, a bégekre nézett. Egy ideig végigfuttatta a szemeit Bagatur Sád kínai szolgáin. A tekintete kemény volt. Noha még csak tizennyolc éves volt, nagydarab, er s, félelmetes vitéz volt. Azután Bagatur Sád felé fordult: - «Sád, áldott legyen, a kurultáj téged választott. Kagán lettél.» - mondta. Ez a szó villámcsapásként érte ket. Nem lehetett tudni, hogy örvendeztek-e, vagy megsért dtek-e, vagy meglep dtek-e. Bagatur Sád arca hirtelen elkomolyodott. A közelében lév k néhánya önkéntelenül elmosolyodott. Su Tegin és Isbara Alp egymás szemébe nézett. Mintha azért néztek volna egymásra, hogy kiolvassák egymás gondolatát. Azután Su Tegin még egy parancsa rázta föl a környéket:

- Szóljanak a dobok, Bagatur Sád kagán lett! Ezek a szavak szájról szájra tovaterjedve az egész seregben tovaterjedt. A húszezer lovas rövidesen megtudta, hogy Bagatur Sádot kagánná választották.

KARA KAGÁN

Tíz nap múlva Ötükenben Bagatur Sád kagánságát ünnepelték. Bagatur Sád a Kara Kagán nevet vette föl. A hatalmas díszsátrában felcicomázott, díszes trónt emeltek. Szóltak a dobok, zengtek a kürtök, vedelték a kumiszt. Kara Kagán gy lés-sátra akkora volt, hogy több száz embert tudott befogadni. A Kagán az áldottabbik, bal oldalon ült a trónon. Jobbján egy Kátun ült. A tróntól kissé lejjebb, jobbra - balra sádok, teginek, bujrukok, tárkányok álltak. Még távolabb pedig alpok, ezredesek, századosok, tizedesek sorakoztak, a szolgák megállás nélkül hordták a kumiszt. űsuluk Kagán id sebbik fiának Jasar Sádnak Kara Kagán a Tulu Kán nevet adta. Su Tegint pedig a Kür Sádnak nevezték el. Ezzel együtt Tulu Kán sápadt arcán végtelen bels szorongás nyoma látszott, mert a nagybátyja, Kara Kagán oldalán ül Kátun, az apját, űsuluk Kagánt megmérgez mostohaanyja, I-Csing Kátun volt. Kara Kagán, ahelyett, hogy kérd re vonta volna ezt az asszonyt, aki megmérgezte a testvérét, egy mindenki számára érthetetlen okból összeházasodott vele. A díszsátor egy meglehet sen távoli részén, Jamtár tizedes éppen a ki tudja hányadik kumiszt itta, amikor Parsz tizedes közelített felé: - «Jamtár, mit szólsz ezekhez?» - kérdezte. Jamtár válaszolt: - Én is ugyanezt kérdezem t led. Te mit mondasz? - A kurultáj azt mondta, hogy Jasar Tegin gyenge, és nem választotta kagánná. A bégek Jasar Tegin eszét sem tartották nagyra. - Ezt értjük, de Kara Kagán miért házasodott össze a bátyját megmérgez Kátunnal? - Én úgy hallottam, azért vette el, mert a török törvény szerint ha a báty meghal, a feleségét az öcs veszi el. - A török törvények szerint büntetlen hagyják-e azt, aki megmérgezi a kagánt? A tizedesek ekkor elhallgattak. Egy kínai szolga kumiszt nyújtott. Miután Jamtár tet t l talpig végigmérte a kínait, azt mondta: - «Hé te kínai! Nehogy méreg legyen ebben a kumiszban is, amit felénk nyújtasz.» Azután a rá ferdén néz kínainak a kupát visszaadva hozzátette: «Húsz kupányit ittam. Hússzor kell meghalnom. Ez nem olyan, mintha csak egyszer halnék meg!…» Ahogy a kínai szolga távozott, Parsz oldalba bökte Jamtárt és halkan azt mondta: - «Figyelj, figyelj! jól figyelj! Csuluk Kagán fiai milyen szigorúan néznek a kátunra.» Jamtár a díszsátor felé fordította a fejét. - Kara Kagán okosan döntött. Csuluk Kagán nagyobbik fiát Jasar Tegint Tulu Kánná tette. Keletre küldi, a tunguzok és tatárok fölé rendeli kánnak. - Ilyenképpen akarná el zni a környezetéb l? - Ki tudja. - És a kisebbik fiú? - még kicsi… Ráadásul a kagán az szívét is megörvendeztette. t Kür Sáddá tette. - No és a mi századosunk miért búsul már megint? - Nem tudom biztosan, de tegnap ismét lánya született. Mostanáig a századosnak négy gyereke született, és mind lány. Talán ezért búsul. Parsz tizedes Jamtárnak ezekre a szavaira megnyugodott és elhallgatott.

* **

Ez a sok ezer ember, aki az új kagán sátra el tt összegy lt, és lerészegedett a b séges kumisz ivástól, teljes csendben volt. Még azok is halkan beszélgettek, akik a legtávolabb voltak a kagántól. űsak a dobok és cseng k hangja töltötte meg Ötükent. Amíg be nem sötétedett, mulattak. Úgy volt, hogy aznap birkózók birkóznak majd, vitézek küzdenek majd meg, íjászok nyilaznak majd, lovasok versenyeznek majd. A Kagán jelére a dobok és a kürtök elhallgattak. A Kagán a ballján lév bégek felé fordulva azt mondta Tunga Teginnek: - Tunga Tegin! Te ma kardviadalt fogsz rendezni! Lássuk, van e rajtad kívül más vitéz. Ha ezek között az alpok között akadna hozzád hasonló férfi, azt kitüntetem. Ha mindenkit legy znél, akkor kilencet adok a legjobb lovaim közül, amelyeket a saját kezeimmel válogattam össze. Tunga Tegin, féltérdre ereszkedve mondta: «a kagán parancsol». Kara Kagán ez alkalommal a másik irányba nézett. Mosolygott. Azt kiáltotta: Ha akadna olyan, aki meg akarna mérk zni Ötüken veretlen h sével, a Űozkurt (Szürke Farkas) nemzetség legy rhetetlen vitézével, a gök-türkök hatalmas bégjével, Tunga Teginnel, az álljon el ! Egy pillanatig egy pisszenés sem hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy Tunga Teginnel nem mérk zhetnek. Azután négyfel l négyen el álltak, és a kagán felé indultak. A díszsátorhoz közeledve féltérdre ereszkedve bemutatkoztak: - Én Csuluk Kagánnak a bajtársa, a tudományban párja, Apa Tárkány vagyok! - A kardom élesebb a késnél, én a harcban az ellenséget támadó, fanyüv Kül Csur vagyok! - Negyvenszer támadtam Kínára, a harcban három testvérem, atyáim harcban,

seim csatában haltak meg. Én Makaracs Alp ezredes vagyok. - Én Isbara Alp százados vagyok!… I-Csing Kátun látva, hogy Isbara Alp milyen röviden mutatkozott be, Kara Kagánhoz hajolt és megkérdezte: «Ez az Alp miért nem mutatkozik be hosszasabban, magát dicsérve?» A Kagán Isbara Alp felé fordult: - «A hatalmas Kátun, azt kívánja t led, hogy a többi férfihoz hasonlóan te is dicsekedve, hosszasan mutasd be magadat.» Isbara Alp féltérdre ereszkedett majd felállt. Azután a kátun felé fordulva így mutatkozott be: - Én vagyok, aki nem téveszt célt a nyilával, akit ló nem dob le a hátáról, Kínán rajtaütve tízezer kincset hoztam, aki űsuluk Kagán halálakor kínait l ttem; Isbara Alp százados vagyok. Ezek a szavak villámként csaptak le: Kür Sád és Tulu Kán a kátunra néztek. A Kátun elvörösödött, az ajkait harapdálta, igyekezett tartania magát. Kara Kagán arcán semmiféle változás sem látszott. Tunga Tegin felé fordult és megkérdezte: «Ezek közül a férfiak közül melyikkel kívánsz megmérk zni?» Tunga Tegin a fejét meghajtva féltérdre ereszkedve válaszolta: «Te parancsolsz.» Kara Kagán éles tekintetével a négy férfit méregette. A körülöttük lév k visszafojtották a lélegzetüket. Keményen így szólt: - Tunga Tegin! Isbara Alppal fogsz megküzdeni!… Ugyanekkor a távolban Parsz tizedes Jamtár vállára tette a kezét: - Attól tartok, hogy a mi századosunknak nem jól áll az ügye. Tunga Tegin el rejött, és Isbara Alppal szemközt megállt. Szép, új páncélvért volt rajta. Sisakján egy ezüst hold csillogott. Isbara Alpnál magasabb, nagyobb termet volt. Ferde zöld szemei kedves szigorral néztek. A Kagán megkérdezte: «Készen álltok?» Azután háromszor tapsolt. Az egymástól tíz lépés távolságban álló két vitéz villámsebesen kardot rántva egymásra támadt. Minden szem feléjük fordult. Akik hátrább maradtak, azok lóra ülve nézték. A két h s nagy tudással forgatta a kardját. A lesújtó kardok csapásait vagy a saját kardjukkal hárították, vagy pajzsukkal fogták föl.

A környéken a kard csattogáson kívül semmi más nem hallatszott. A Kátun izgatott lett. Azt akarta, hogy Isbara Alp veszítsen, s t halljon meg. Tulu Kán és Kür Sád azzal együtt, hogy a velük közeli rokonságban álló Tunga Tegin gy zelmét kívánták, semmiképpen sem nyugodhattak bele, hogy Isbara Alp veszítsen, mert is távoli rokonuk volt. Az Isbara Alp parancsnoksága alatt álló tizedesek meredten nézték ezt az összecsapást, a kagán pedig meg rizte fagyosságát. A harc gyorsult, egyre keményebb lett, az ügyes lépésekkel ugráló két vitéz a kagán el tti térségen oda - vissza járva harcolt. Egy ideje mindketten a jobb oldalukat fordították egymás felé, a balkezükben tartott pajzsaikat hátrább vonták, és félelmetes, ám olyannyira szép és gyönyör séges kardvívásba fogtak, hogy anélkül, hogy bármelyikük is tett volna egy lépést el re vagy hátra, a leveg ben csatáztak a kardjaik. k ezeket a rettenetes csapásokat egymás sisakjai felé irányozták, ám mivel a szemközt álló azokat rögtön kivédte, a két dalia mintha a leveg ben suhogtatta volna a kardját. Kür Sád összehúzott szemmel nézte a viadalt. Ennek a harcnak igazából nem lehetett eredménye. Kara Kagán a két harcost jól választotta a küzdelemre. Hirtelen mindketten egy lépést tettek egymás felé. A kardjaik egymásba akadva maradtak. egymással szemközt kerültek. Tunga Tegin azt mondta: - «Isbara Alp! Örülök, hogy veled küzdhetek.» A százados így válaszolt: «Köszönöm Tegin.» Azután mindketten egy lépést hátráltak és el re vették a pajzsaikat. A küzdelem ismét a korábbi sebességével zajlott. Még egyikükön sem látszottak a fáradság jelei. I-Csing Kátun ideges kezdett lenni. A Kagánhoz hajolva megkérdezte: - «Soha nem ér már véget?» A Kagán a fejét oda sem fordítva válaszolta: - «Nem lenne-e kár, ennyire szépen küzd férfiakat máris szétválasztani? Jól figyelj! Ilyen szép küzdelmet soha életedben nem láthatsz még egyszer. Kínában nincs ilyesmi!» A Kátun elhallgatott. Ismét a küzd k felé fordította a fejét. Éppen ekkor Tunga Tegin megállíthatatlan rohamot hajtott végre, egymás után három kardcsapást mért Isbara Alpra. Isbara Alp ezt a három csapást a pajzsával felfogta, de a pajzs nem bírta ki, és kettétörve a földre hullott. Ekkor a kátun szemei felragyogtak. Isbara Alp tizedesei az ajkaikat harapdálták. Kür Sád szemei az izgalomtól tágra nyíltak. A Kagán mosolygott. Isbara Alp rögtön a jobbját fordította a vele szembenálló felé, és a kardjával védte magát. Amikor mindenki Tunga Tegin végs rohamát várta, azt láthatták, hogy is eldobta a pajzsát és «Rajta Isbara Alp!» kiáltotta. Az el bbi, mindenkit bámulatba ejt kardviadal újra kezd dött. A két dalia ösztökélte is egymást. Ez alkalommal a kardok néha célba értek, ám a sisakok és páncélok kitartottak. Most Isbara Alp hátrálni kezdett. Tunga Tegin folyamatosan támad, Isbara Alp a testét védte. Az egyikük el renyomult, a másikuk hátrált. Isbara Alp mintha kissé fáradt volna. Egyre hátrább húzódva végül a néz k elé ért. Megértette, hogy ha még egy lépést hátrál, veszít. Miután Tunga Tegin utolsó támadását kivédte, rettenetes támadást hajtott végre. Tunga Tegin ez el l csak úgy menekülhetett meg, hogy egy lépéssel hátrább ugrott. A második rohama még rettenetesebb volt. A kardja elviselhetetlen er vel csapott le Tunga Tegin sisakjára. A rögzítések elpattantak és a sisak a földre esett. Tunga Tegin orrából vér folyt. Ezt látva, a kátun szemei elhomályosodtak. Íme, Isbara Alp legy zte t. Még egy kardcsapás, a fedetlen fejjel maradt Tunga Tegint megölhette volna. De a kátun csalatkozott. Isbara Alp egy lépést hátrált. Egy rántással letépte a fejér l a sisakját, a földre dobta és azt kiáltva: «Rajta Tunga Tegin» támadott. A harc mintha újra kezd dött volna, annyira gyorsan és keményen verekedtek. A hosszú hajaik lobogtak, az arcaikon, homlokaikon vékony vágások jelentek meg, és ezekb l vér szivárgott. A Kagán kínai szolgái közül négy a díszsátor mögött volt. A díszsátor mögül nem láthatták a díszsátor el tt rendezett kardvívást, ezért lehet séget kerestek, hogy láthassák. E közül a négy kínai szolga közül az egyik titokban

katonatiszt volt. mindegyiküknél jobban szerette volna látni a viadalt, jobbra balra járt kelt. Az egyik kínai azt mondta a barátjának: - Mi lenne, ha a díszsátor ponyváját megemelve néznénk? Mivel el ttünk teljesen sík terület van, megnézhetjük, ahogy a harcosok küzdenek. Ezt az ötletet elfogadták. A négy kínai egyszerre földre feküdt. Egy két kísérlet után a díszsátor ponyváját egy helyen megemelték és figyelni kezdték a kétszáz lépésnyire zajló küzdelmet. A régi kínai tiszt megbírálta a küzd ket, a mellette lév knek így magyarázta a küzdelmet: - Hiába jöttünk. Mind a kett ügyetlen. Teljesen tudatlanok. Hogy idétlenkedhetnek így? Amikor az ellenfelének leesett a sisakja, a saját sisakját is ledobja a fejér l. A törökök erre azt mondják, hogy lovagiasság, de ez színtiszta gyengeelméj ostobaság. Ha az a kard nálam lett volna, én megmutattam volna. A harc annyira elhúzódott, olyan mértékig felforrósodott, hogy minden néz szíve kezdett úgy verni, mint a dob. Azok, akik nem látták a harcot, azok valami lehet séget kerestek. Néhányan szekeret hoztak, lovat tettek rá, maguk pedig a ló hátára szálltak. Csalik a lovász pedig föl alá járkált, hogy egy rést lelve láthassa a párviadalt, ám sehonnan sem láthatta. Miközben helyet keresett, úgy érezte, hogy a díszsátor mögé kell nyomulnia. Amikor pedig odaért, látta, hogy négyen a földön fekve leselkednek, rájött, hogy ezek a harcot figyelik. odagyalogolt. Anélkül, hogy észrevette volna, hogy a földön fekv k kínaiak, is lehasalt. Éljen! Innen látni lehetett a küzdelmet, mert a díszsátor eleje teljes szélességében nyitott volt. Kissé messze voltak, de látták ket. A kínaiak úgy elmerültek, hogy nem figyeltek rá, hogy újonnan érkezett-e valaki közéjük, vagy közülük változtatott-e helyet valaki. A harc elhúzódott. Isbara Alp homlokán, Tunga Tegin halántékán egy - egy hatalmas vágás volt. A többi vékonyabb sebekb l pedig az arcuk ki sem látszott. A kínaiak közül az egyik megkérdezte a tisztet: «Meg rültek-e ezek a fickók? Még mindig küzdenek!» Ahogy Csalik ezeket a kínaiul elhangzott szavakat meghallotta, az arca megváltozott… Ám olyan édes volt a küzdelem amit nézett, hogy visszatartotta attól, hogy közbeszóljon. A régi kínai tiszt válaszolt: - Ezek a törökök esztelenek. Úgy küzdenek mint a vaddisznók, de nincs tudásuk. Én mostanra már rég földre terítettem volna azt az Isbara Alp nev idétlen maflát! Csalik, úgy pattant föl a földr l, mint akit kígyó mart meg. A régi kínai tiszt derekába rúgva kiabálta: - Hé te kutyafi kutya! Mit mondtál? A négy kínai egyszerre felállt. Meglep dtek, el sem tudták képzelni, honnan kerülhetett ide ez a kínaiul ért török. A kínai, látva, hogy belegabalyodott az ügybe, ravaszkodni akart: - «Figyelj rám! Látszik rajtad, hogy egyszer közkatona vagy. Mi pedig Kara Kagán lovászai vagyunk. No akkor lódulj innen!» mondta. - Ha Kara Kagánnak nem a lovászai, hanem a sógorai lennétek is, akkor is kínaiak vagytok! Hogy ócsárolhatjátok a gök-türköket, hogy szólhattok rosszat a nagy Isbara Alpról? A kínai megdöbbent, de nem ijedt meg, mert négyen voltak. Csak akkor szorult össze a szíve, amikor látta, hogy Csalik a kardjához nyúl: - Te durva bunkó! Abban bízol, hogy kardod van. Ha nekem is lenne kardom, nem t rtem volna el, hogy ilyeneket mondj nekem. Csalik egy mozdulattal a szíjával együtt levette és a földre dobta a kardját: - «Rajta, lássuk, most nálam sincs kard, de nincs ám semmi aljas húzás! Intézzük el férfiasan az ügyet.» mondta, és a kínaiakra támadott. Miközben a díszsátor el tt sok ezer néz el tt zajlott egy küzdelem, a díszsátor mögött egy olyan harc kezd dött, amelyet az Istenen kívül senki más nem látott. Az öt ember egymásba gabalyodva küzdött. A kínaiaknak nem volt kedvük a harchoz, de íme ez a feldühödött katona er szakkal

belekényszerítette ket a verekedésbe, és már nem volt visszaút. űsalik, mintha csak a régi kínai tiszt állna vele szemben, folyamatosan csak t csépelte, a másik három kínai pedig t verte ököllel. Tunga Tegin és Isbara Alp már kifáradt, de még egyikük sem adta fel. I-Csing Kátun pedig nem bírt megmaradni a helyén. A küzd k helyett inkább másfelé nézett. Valamiért egy ideje a fejét hátrafelé fordítva a díszsátor belsején legeltette a tekintetét. A szemei a csodálkozástól tágra nyíltak. Tulu Kán fél szeme I-űsing Kátunon volt, ezért az megdöbbenését látva, is a díszsátor belseje felé nézett. Valami történt ott. A sátor ponyváját egy helyen megemelték, annak a vége néha meglebbent. Tulu Kánban gyanú ébredt. Úgy gondolta, ha valami méltatlan dolog történik, azt I-Csing Kátun téteti. Kür Sádhoz hajolva azt mondta: - «A díszsátor mögött méltatlan dolog történik. Felt nés nélkül menj, és nézd meg!» Kür Sád a számára utat nyitó néz k között elhaladva a díszsátor mögé ért. Itt nem méltatlan, hanem méltó tevékenység folyt: egy vérz szájú és orrú kínai összegömbölyödve kínlódott, hogy összeszedje magát. Három kínai lovász pedig egy katonával harcolt. Kür Sád ezt a verekedést a másiknál sokkal érdekesebb látványnak találta. Azt monda magában, hogy ha közeledne, akkor abbahagynák a verekedést, ezért nem közeledett, mert a verekedés már a vége felé közeledett. A kínaiak mindegyike igen szép verést kapott. Egyszer csak az egyik földre hempered kínai szemei űsalik kardján akadtak meg. Kígyóként vet dött rá, és megragadta a kardot. Kihúzta a hüvelyéb l és kardot felemelve elindult, hogy a velük vereked török katona fejér sújtson. Kür Sád mindezt látta. Amikor látta ezt az aljasságot, úgy érezte itt az ideje, hogy beavatkozzon. Egy nyilat tett az íjára és célzott . Amikor a kínai lesújtott a kardjával, kil tte a nyílvessz t. A nyíl a kínai kezébe fúródott. A kínai jajveszékelni kezdett. Ez a nyíl és a kínai ordítása megállította a verekedést. Amint Csalik észrevette Kür Sádot, köszöntötte. A kínaiak is török szokás szerint féltérdre ereszkedve akarták t köszönteni, de úgy kifáradtak, és olyan ügyetlenek voltak, hogy elesés szer nevetséges mozdulatokat tettek… Az igazi verést kapott kínai, azaz a régi tiszt, panaszkodni kezdett Kür Sádnak, de az elhallgattatta: - Ti nem tudtok férfiként verekedni. A férfias harcban párharcot vívnak. No mondjuk azt, hogy ti az értéketek miatt támadtatok négyen egy ellen. No és egy kard nélküli emberre miért emeltek kardot? Úgy t nik, hogy ez a férfi azért vette le a kardját, hogy veletek harcoljon. Hát illend -e az levett kardját alattomosan ellene emelnetek? Azután Csalik felé fordult és megkérdezte: - Ki vagy te? Csalik válaszolt: - Engem Csaliknak hívnak. Isbara Alp százados lovásza vagyok. Amikor Kür Sád meghallotta Isbara Alp nevét, visszafordult. Elment, hogy lássa a küzdelmet, amit mint néz félbehagyott. A kínaiak is rögtön távozni igyekeztek, mert Csalik megragadta a kardját, újra harcra kész helyzet alakult ki, ám űsalik rájuk sem pillantva Kür Sád nyomába szeg dve elindult, hogy helyet keressen magának, ahonnan nézheti majd a verekedést. Amikor Kür Sád visszatért a helyére, röviden beszámolt a történtekr l Tulu Kánnak. Azután Kara Kagán el tt féltérdre ereszkedve így szólt: - Kagán! Ez a két férfi ugyanolyan er s. Adj parancsot, hogy szétváljanak, különben nem rendezhetjük meg a többi viadalt. A Kagán a szemeit a küzd kre szegezve válaszolt: - Igazat mondasz Kür Sád, válaszd szét ket! Kür Sád a kardját kivonva kettejük közé lépett. A kardjával szétválasztotta a kardjaikat: - «A Kagán parancsa. A harc véget ért. Ugyanolyan er sek vagytok. A két férfi köszöntötte a kagánt. A Kagán Isbara Alpra nézett: - «Isbara Alp! A gök-türkök legy zhetetlen h sével, Tunga Teginnel egyenl nek találtattál. Ezennel ezredessé léptetlek el .» mondta.

Egy pisszenés sem hallatszott. Erre a szóra, Isbara Alp tizedesei elmosolyodtak. Kür Sád is örvendezett, Isbara Alp távoli rokona volt. Most a birkózás kezd dött. Egy zeng hangú hírnök kiabálta: - Akik birkózni akarnak, azok bárkik legyenek is, jöjjenek! Nyolc fel l nyolc férfi lépett ki, és a díszsátor felé indultak. Köszöntötték a kagánt és bemutatkoztak: - Én vagyok Ötüken tevecs döre, a kemény vas kez , a fekete oroszlán szív , akinek a hátát sohasem szorították még a földre, aki senki el tt nem hajt fejet, Inal Tárkány vagyok! - Én békében erényes vagyok, ha nincstelent látok segítek, ha ütök, a bikát ledöntöm, fát repítek az égbe, Tineszi Oglu vagyok! - Én, ha a követ összeszorítom, porá töröm, keveset dolgozva ügyesen elvégzem a munkát, az er s férfiak hibátlanja vagyok. Kara Kagán katonája, a nagy karluk bég vagyok. Aj Dogmusnak hívnak. - Én a kirgizek oroszlánja, Gökmen Eli tigrise vagyok. Hóvihart hajtok, földrengéskor egyenesen megállok, ha kardal csapok, a követ is szétvágom. Alp Bamszi vagyok! - Én a dokúz-ogúzok ereje, hetven ellenség bosszúja, hét leány vágya, Szelenge futárja vagyok, aki a fekete széllel versenyzem, a szürke medvével verekszem, kilenc alppal birkózom. Bilge Tudun vagyok. - Én Baszmil Eli szülöttje, a hatalmas férfiak kínja vagyok. Ha fricskázom, ömlik a vér, ha kiáltok omlik a hegy, a sziklák sziklája, a verhetetlen er s férfi, Szacsi Bég vagyok. - Én Isbara Alp kísér je, tizennégy férfi testvére, a nehéz kövek támasza, vad vízben átázott, húsz férfit tartó Jamtár tizedes vagyok. - Ha kopjával szúrnak nem fáj, ha kumiszt iszom, nem részegedem le, lélegzetem mint a kürt szava, a mellkasom kard lyuggatta, húsz ellenséget pusztítottam el. Négy kínait lapítottam széjjel. G müs Oglu űsalik vagyok! Ha I-Csing Kátun hallotta volna Csalik szavait, ismét mérges lett volna, de nem hallotta. Bilge Tudunra nézett. A hét leány vágya, a dokúz-ogúzok bégje volt a legjókép bb férfi, akit mostanáig látott. Ez alatt hátrább valami egyöntet en megmozdult. Kara Kagán bégjei közül az egyik el re jött, és a kagánnal szemközt megállt. Meghajolt, és mondott valamit. A Kagán a kátun felé fordult, és valamir l beszélt vele. I-Csing Kátun arca nevetett. A bég a kagántól parancsot kapott, gyorsan visszafordult, a nép kettévált, és visszament oda, ahonnan jött. Kisvártatva néhány kínaival a háta mögött ismét visszatért. Ezek közül az egyik a többiek el tt haladt, és ruházatáról nyilvánvaló volt, hogy egy kínai úr. A kínai úr a kagánnal szemközt érve, azt térdet hajtva köszöntötte. Azután a kátunt köszöntötte. A Kátun a helyér l felállva kézen fogta, és felállította. Az oldalára ültette. Kara Kagán pedig meg se rezzent, az arcának egyetlen vonása sem változott meg. Nemsokára hírnökök tudatták, hogy Kara Kagán magas vendége, I-Csing Kátun testvére Sen-King érkezése miatt a birkózást félbeszakítják.

* **

Éjszaka, a két elválaszthatatlan bajtárs, Parsz tizedes és Jamtár tizedes üldögélt és beszélgetett. Akikor az aznapi birkózásra terel dött a szó, Jamtár ezt mondta: - Azt mondták, hogy félbeszakítják a birkózást, mert megérkezett a kínai úr. Talán a kínai úr is birkózik majd? Azért tették-e ezt, hogy pihenhessen? Ha is birkózna, én akarok összeakaszkodni vele. Parsz így válaszolt: - A kínai urak sohasem birkóznak. Azért hagyatták abba a birkózást, hogy a kátun tolmácsolhasson a testvére és a kagán közti beszélgetésnél. Mert a kínai úr, Sen-King szökve jött Kínából. A Kagán tájékozódni akar Kína ügyei fel l. De

adja Isten, hogy ne vigyék rossz útra a kagánt… - A kínai úr mellett még hárman voltak. Azok a lovászai-e? - Azok a kínai úr kísér i, kínai tisztek. A kínaiak néha kígyóhoz hasonlóak ugyan, ám ennek a kínai úrnak az arca egyáltalán nem tetszik nekem. - Akkor jól nézd meg a fickó arcát. Az étvágyad csökken, egyél keveset. Ahogy a juhaink birkáink megfogyatkoznak, legjobb lesz kevesebbet enni. Nekem húsz birkám maradt. A kancáim közül kett t széttépett a farkas. Volt egy tehenem, szakadékba zuhant. Ha nem lesz hamarosan támadás, végünk van!

ÖTÜKEN ÉLES SZEM

ÍJÁSZA

Másnap délután íjászversenyt rendeztek. Délel tt befejez dött a birkózás. Inal Tárkány és a dokúz-ogúzok bégje Bilge Tudun a többi birkózót mindet legy zték, aztán egymással akaszkodtak össze. Nem gy zték le egymást, egyenl nek találtattak. Jamtár tizedes az els birkózásban legy zte a kirgiz birkózót, Alp Űamszit, a második birkózásban viszont Űilge Tudun legy zte. Bilge Tudun igen félelmetes birkózó volt, ám Parsz tizedest elszomorította, hogy milyen gyorsan legy zte Jamtár tizedest. A birkózás után megkérdezte Jamtárt: - Még ha nem is tudtad legy zni t, ilyen gyorsan nem veszíthettél volna. Mi van veled? Fáj valamid? Nem érzed jól magad? - Nem vagyok beteg. Semmim sem fáj. Úgy látom nem érted. Miel tt az ember harcba, birkózásba indul, és nem eszi meg el tte három napi élelmét egyszerre, akkor marad-e er a karjában? Napkeltekor mindössze egy kupányi kumiszt ittam. Üres gyomorral pedig ilyen a birkózás. Aztán pedig a dokúz-ogúzok a harcban is és a verekedésben is keménykez ek. Attól féltem, nehogy a dokúz-ogúzok bégje a mi Ötükenünk tevecs dörét, Inal Tárkányt is legy zze. Ekkor megszólaltak a dobok, és megfújták a kürtöket. A célbalövés kezd dött. Miközben mindenki indult, hogy elfoglalja a helyét, egy zeng hangú hírnök így kiabált: - Ötüken férfijai nyilazni fognak. A gök-türkök kagánjára feltekint megannyi nép számításba jöhet férfiai nyilazni fognak. A gök-türk férfiak; Tölis, Tardus katonái, a dokúz-ogúzok vitézei, a karluk daliák, kirgizek, bajurkuk, kurikánok, baszmilok, kitájok, tatárok, ogúz-tatárok; az összes tegin, a sádok, jábguk, ilteberek, bégek, bujrukok, tárkányok, katonák mind nyilazni fognak! Kara kagán magas vendége a hírneves kínai úr, Sen-King is nyilazni fog! Mindenki foglalja el a helyét!… Közben igen rövid id telt el. A hatalmas térség megtel a sok ezernyi katonával és daliával. Zsibongás verte fel a környéket. A Kagán díszsátra mint mindig, most is a zsivajtól távol áll, a környékén egyetlen nesz sem hallatszott. Amikor véget ért a katonák odatódulása, Kara Kagán a jobbján a kátunnal és a balján a vendég kínai úrral, Sen-Kinggel megjelent. Abban a pillanatban mindenki elhallgatott és féltérdre ereszkedett. Kisvártatva a bégek felsorakoztak a kagán jobbján és balján. Miután helyet foglaltak, a hírnök zeng hangja töltötte be a környéket. - A hatalmas Kagán mérk zésre hívja Ötüken férfiait. Aki bízik karja erejében, szemének élességében, az lépjen a férfiak küzd terére!… Aznap a középen lév távolság szélesebb volt mint valaha. A katonák a gy r t még egy kicsit szélesebbre nyitották. A kagán ül helyét l balra es nyitott részen egy céltábla emelkedett föl, rajta jól kivehet feketére festett körökkel. Négy ilyen kör volt. Az els fe;adat pedig azzal kezd dött, hogy ezt a négy kört felülr l lefelé haladó sorrendben kellett eltalálni, akinek nem sikerül, az távozhatott a versenytérr l. A kagántól jobbra es nyílt térségen a lövészek rögtön a parancs után összegyülekeztek. űsak azok a néz k nem láthatják majd, hogy a nyilak hogyan

csapódnak a céltáblákba, akik a kagán baloldalán lev nyiladéknál távolabb ülnek. A hírnök ki fogja kiáltani a számukra, bár az nem olyan édes, mint ha a saját szemükkel látnák. Hogy a vendég boldog legyen, a török törvények szerint a mérk zésbe bocsátkozni kívánó Sen-Kingnek engedték az els lövést. A kínai úr felállt a helyér l. A számára utat nyitó vitézek között végighaladva kilépett a küzd térre. A ringatódzó járásában magabiztosság, a karjában és céllöv tudományában bízó dicsekvés volt. A helyére érve megállt. Egy katona íjat és nyilat nyújtott át neki. A nyilat az íjára tette, és célzott. Körülötte egy pisszenés sem hallatszott. A zúgva szálló nyíl hangját még a legtávolabb ül k is hallották. Az els nyíl a deszkába talált, de nem találta el a legföls karikát, attól kissé távolabb fúródott be. Amikor a hírnök azt kiabálta, hogy a nyíl a karikától négy ujjnyi távolságban fúródott be, a környezetük mintha egy kissé még inkább elcsendesedett volna. A szemek a második nyíl felröppentését lesték. Sen-King nem is tör dött vele. Ez a helyzet nem t nt igazán természetesnek számára. Elvette azt a második nyilat, amit a katona felé nyújtott. Az íjára helyezte és kil tte. A nyíl ismét a cétáblába fúródott, de nem a második, hanem a harmadik karikába. Körös körül ismét egy pisszenés sem hallatszott. Csak a kínai úr sápadt el egy kissé. A harmadik nyíl az els karika fölött egy arasszal ért célt. Kür Sád, aki addig a pillanatig mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva ült a férfiak között, és a némán figyelte ket, most felugrott. Megállt a kagán el tt és megkérdezte: - Miért szórakozik velünk a kínai vendég? A kagán helyett a kátunnak kellett válaszolnia az el tte elhangzott kérdésre. De még miel tt kinyitotta volna a száját, a katonák között kitört a nevetés. Még hátul is tréfálkoztak a férfiak, és n tt a zsivaj. Kür Sád gyorsan megfordult, de a dolgok állását látva ajkain bizonytalan mosoly jelent meg. A kagánra tekintett. Mintha is lassan elmosolyodott volna. Szancsár tizedes volt az oka, hogy a katonák így elvesztették az önuralmukat. A fiatal tizedest majdhogynem évente egyszer, akkor is csak váratlan alkalmakkor láthatták nevetni. A tizedes remekbeszabott arca állandóan mogorva volt, az emberein és a páncélján kívül nem érdekelte semmi más. Ma is mogorva arckifejezéssel közelített a küzd térhez. Mivel hátrább maradt, a lováról le sem szállva várakozott. Sen-King színrelépését és íjának megfeszítését reszket szívvel figyelte. Vajon ez az idegen milyen magabiztos lövész? Szancsár igencsak szerette volna ezt megtudni. Az, hogy az els nyíl nem talált a célba, semmit sem változtatott a tizedes érdekl désén. űsak a szívébe fészkel dött kétség távozását jelezte, hogy mélyet sóhajtott. A második és a harmadik nyíl útját is végigkövette a szemével. Ám amíg Kür Sád ezt a gyakorlatlanságot tréfának vélve a kagánt faggatta, a kil tt negyedik nyíl a céltábla mellet elhaladva egy török katona süvegét repítette a leveg be, ekkor a tizedes már elengedte magát. Úgy röhögött, hogy majdnem elájult, majdnem belehalt, a lóról bal felé kihajolt. A környékén és a t le távolabb állók egy pillanatig döbbenten néztek rá, de aztán, a sokfelé feler söd a nevetés elnyomta Szancsár tizedes röhögését. A hatalmas térséget mély zsibongás töltötte meg. Sen-King visszafordult. Ez alkalommal nem tisztelettel utat enged , hanem a nevetést l fuldokló, kezeiket a szájuk elé szorító férfiak között elhaladva ért a helyére. Leült. A Kátun már hosszú évek óta törökök között élt, és tudta, hogy milyen lövészek, de akkor sem tudta megemészteni, hogy a testvérének nem sikerült a dolog, az ajkait harapdálta. Miután a barátai eltávolították Szancsárt, és a hangja a távolba veszett, a z rzavar nem tartott soká. Miután egyszer kétszer megütötték a dobot, a hírnök emelt hangon tudatta, hogy folytatódik a lövészet. Úgy negyven férfi állt középen, és ennek a negyven férfinak a százhatvan kil tt nyila Sen-King döbbenett l tágra nyíló szemei el tt tévesztés nélkül röppent, célba talált. Ez a mérk zés ötven lépésnyir l történt. Egyedül a kínai úr volt, aki távozott a küzd térr l. A férfiakat ez alkalommal száz lépést hátrálva ugyanarra a vizsgára hívták. A

lövések csendben történtek. Ismét sok találat volt, de azok, akiknek az egyik nyila nem talált célba, kénytelenek voltak kiszállni a versenyb l, így a vizsga után már csak huszonketten maradtak. Ezután nehezebb feladatot kellet megkísérelniük. Két férfi egymással szemközt haladva egy - egy hosszú botot tartott a végénél. A bot közepér l egy fonál lógott, a fonálra pedig egy tojást kötöttek. A botokat tartó két férfi egy kicsit mozgatta azokat, így a tojás lengett. A vizsgázóknak ötven lépésr l kellett eltalálniuk a tojást. Ha eltalálták a tojást, újat kötöttek a helyére. Most Sen-King szinte nem is bírt a helyén megmaradni. A magával hozott kínai tisztek, akik a játék megtekintésére az els sorokban kaptak helyet, igencsak idegesnek t ntek. A Kátun is ugyanilyen állapotban volt, de neki, a testvére vereségén kívül más bánata is volt. Isbara Alp, aki minden alkalommal tiszteletlenséget mutatott felé, és a Tunga Teginnel vívott párviadalban mindenki számára ismét megmutatta férfiasságát, és emiatt a fiatalemberb l ezredes lett, most az íjjászatban is nagy jártasságról tett bizonyságot, megfeszítette íját, és kil tte nyilát. Ám ez a nyíl soha célt nem tévesztve, a kívánt célba jutott, miközben a deszkába fúródott, ugyanakkor a kátun szívébe is lyukat ütött. Amikor Sen-King egy gyermek ügyetlenségét mutatta, Isbara Alp nem nevetett mint a többiek, s t a kagánhoz és Kür Sádhoz hasonlóan még egy mosoly sem jelent meg az ajkán. Mindössze csak a szeme sarkából a kátunra pillantott, azután fens séggel elfordította a fejét. Ez felmérgesítette, fortyogott benne a düh. De ki kellett várnia a lehet séget. Most a lövészeket követte a szemeivel. Isbara Alp valahányszor csak nyilat húzott ki a tegzéb l, az Istenhez fohászkodott a célbatalálásáért. De lám, már csak ketten maradtak a küzd téren: A lengésben és távolodásban lév tojásokat ugyanolyan hidegvérrel és dicsekvés nélkül lelöv Kür Sád és Isbara Alp… A két férfinak ugyanakkora volt a jártassága, ezért más vizsgának vetették ket alá. Ez alkalommal a leveg be dobált tojásokat a földet érésük el tt kell majd eltalálniuk. Zúgtak a nyilak. A tojások együtt lyukadtak ki. Mintha a két dalia is örült volna ennek. Egymás gy zelmeit szívükb l ered közös kívánsággal, örömmel fogadták. Legvégül két egy - egy lépés szélesség nagy deszkát hoztak. Kür Sádnak és Isbara Alpnak erre a deszkára ötvenszer nyilazva a «Türk» szót kell felírniuk. Aki hamarabb befejezi az írást, azt ünneplik majd meg els helyezettként. Néma csend volt, senkinek sem hallatszott a hangja. A katonák még a lélegzetüket is visszafojtották. A dob zeng hangjára megkezd dött a mérk zés. A két vitéz olyan gyorsan húzta ki a nyilait a tegzéb l, tette az íjjára, célzott és l tt, hogy szinte lehetetlen volt szemmel követni. Percek teltek el, mindkét deszkán kezdett alakot ölteni a felirat, ám sehogyan sem lehetett megsejteni, hogy ki lesz a gy ztes. Sen-King már nem bírt ülve maradni. Felállt, összeszorította az ökleit, visszafojtott lélegzettel figyelt. űsalik a helyér l okos szemeinek éles pillantását egyrészt Isbara Alpon, Kür Sádon és Sen-Kingen tartotta. Látva, hogy az milyen állapotban van, még a legizgalmasabb pillanatokban sem tudta visszafojtani a nevetését. Hirtelen éles kiáltások verték föl a környéket. A két - három napig tartó vigasságok idejét ugyanilyen csönddel fogadó, és csak szívükb l ünnepl katonák, a rendívül kis el nnyel gy zedelmesked Kür Sádot vadul megtapsolták, megéljenezték. Az, hogy , még ha Isbara Alp ellen is, de gy zedelmeskedett, azt mutatta, hogy él köztük egy vitéz, aki bosszút áll majd Csuluk Kagánért, és ez volt az oka, ennek a szívb l jöv , kitör örömnek. A Kür Sádnak a kezét nyújtó Isbara Alp szemében is gy zelmi fény ragyogott. is ugyanannyira örült, mintha maga gy zött volna. Sebesült arcán ragyogó, kemény tekintetét meglágyító örömmel ünnepelte Ötüken éles szem íjászát, aki fölébe kerekedett. Saját maga nyújtotta át neki a kumisszal telt kupát, amit a kagán parancsára futva hozott egy katona.

* **

Űesötétedett. Minden verseny, versenyfutás, játék befejez dött. Most a reg söké volt a szó. Kara Ozán és űsucsu egymással szemben kobzon játszva mondanak majd éneket. A kagán díszsátrát körülvev gy r összesz kült. El bb Kara Ozán érkezett. Köszöntötte a kagánt és törökülésbe helyezkedett. Utána érkezett űsucsu. is köszöntötte a kagánt, aztán Kara Ozánnal szemközt leült. Azután nehezen, lassan jajongani kezdtek a kobzok. Az egész török nép tiszteletteljes csöndben hallgatta. Az els versszakot Kara Ozán énekelte:

Ötüken férfiai Ismerik az er met. Kobozom penget je Nem keresi a kardomat, Kara Ozán! Veled Csucsu versenyez-e?

Csucsu erre a kihívásra habozás nélkül azonnal válaszolt:

Ami ezt mondatta veled Kumisz volt-e vagy tán bor volt-e? Ha ilyen irigyen szólsz Nem fogadok rád. A versszakod talán Öldökl bb-e a kardomnál? A téged nyomasztó zavarodottság Keser -e mint a méreg?

Kara Ozán mintha megharagudott volna:

Ötüken férfiainak A világon páratlan párja. Ötüken leányai Az égnek teliholdjai.

A szívek vérét ontja Szemeiknek tüze. A zavar, amir l szóltál A kínai vendég dolga…

Kara Ozán szavait I-Csing Kátun tolmácsolásában kínaiul hallgató Sen-King úgy összerezzent, mintha t t szúrtak volna belé, de látva, hogy a kagán és az összes török olyan csöndben van, mintha csak k b l lennének, megtorpant. A kátun is méregbe gurult. Íme, egy reg s nyíltan gúnyt zött nagyúri testvéréb l. A kagánhoz hajolva azt kérdezte: - «Szemet hunysz-e afölött, hogy ez a közönséges alak gúnyolja a magas vendéget? A kagán ugyanazzal a sziklaszer nyugalommal válaszolt: - A reg sök szava áldott, senki sem szakíthatja félbe. Kara Kagán ezt olyan hidegséggel mondta, hogy a kátun lemondott arról, hogy tovább er ltesse. Tulajdonképpen most űsucsu következett, lássuk mit énekelt:

Kínai úr lövése Ha célt téveszt, no és? Kínai ez… Ha l jobbra Száll a nyíl, és esik balra.

Mit teszel, Hatalmas Isten Amikor nem adsz er t a karba. Kara Kagán leljél Kür Sádhoz méltó fiúra…

Amikor Kür Sád neve elhangzott a nép között zúgás támadt. A kínai úr pedig a feléje szórt gúny súlya alatt rogyadozott. Amikor I-Csing Kátun ezeket a versszakokat kínaira fordította és elmondta neki, iszonyú haragra gerjedt. Olyan mértékig dühbe gurult, hogy a kardjához nyúlt. Kara Ozán látta, hogy a kardjához nyúl. A kobozzal adott választ:

Ne nyúlj a kardodhoz, Most a dalnak van ideje. A körben járó Fehér kumisznak kupája van.

Idegen földön lakók Tudjátok, hogy a haza szökevénye. A kard amir l beszélsz Játékszer a töröknek.

A kínai úr megijedt. A Kátun bosszús szemekkel nézett, de senki sem tör dött velük. Most ismét Csucsu került sorra:

Ötüken leányainak szemei Megsebzik a szíveket. Nappal a Nap, Éjjel a Hold burkolja be ket.

Ha a kínai versenyre hívna Mi van azon meglep ? Ha egy kecske részeg Farkast keres a harcra.

A kínai úr rájött, hogy mindjárt elájul, de nem mozdult a helyér l. Éjszaka lett. Most már nem értette, hogy miket mondanak, mert I-Csing Kátun már nem fordított neki, de minden szóban az kigúnyolását vélte, a belseje bosszúvággyal telt meg. Pedig most Kara Ozán és Csucsu kölcsönösen Kür Sádot dics ítették. Ez egyikük egy négysorost mondott, a másikuk egy másik négysorossal válaszolt rá:

Ötükenben oroszlánok vannak. Az egyikük Kür Sád. Sok dalia van, de Kür Sád a férfiak férfija.

*

Az anya, aki Kür Sádot szülte, Vajon mivel szoptatta? Férfiasság, nagyság oldalra Az Isten Kür Sádtól hátrább.

*

Megannyi katona van a világon, Ki el rébb ki hátrább, A gök-türkök Kür Sád nev férfija Anyaszülte katona.

*

A kardját villám feni, A kil tt nyila vasat lyukaszt, Ha halál jön Kür Sád Tizennyolc éve nevet rajta.

*

Vitézségben a legels , Ezer évig éljen, Gök-türkök szívében Lakozik most Kür Sád.

A dobok tudatták, hogy vége a mulatságnak. Mindenki a helyére vonult, a sátraikhoz mentek. Úgy t nt, hogy Sen-King és a kátun haraggal telve töprengtek. A kínai úr a n vére mellé nyomakodva kínaiul mondta: - «Majd én megmutatom nekik. Majd rájönnek, hogy mit jelent egy kínai úrból gúnyt zni.» A kátun sátánian mosolygott: - «Ne légy olyan türelmetlen! Mindennek eljön az ideje.» válaszolta. Azután a kínai úr a három tisztjével együtt a számára kiválasztott sátor felé vette az irányt.

* **

Éjszaka Kür Sád sátrának kapuja megnyílt és Tulu Kán lépett be: - «Kür Sád» - mondta. «Holnap igen korán útra kelek. A kagán azt mondta, hogy nehéz lesz a tatárokat és a tunguzokat kormányozni. Hamar oda kell érnem. Van-e valami mondandód számomra?» Kür Sád felállt. Lassan Tulu Kán felé indult: - Nincs semmiféle mondandóm számodra. És teneked van-e mondandód számomra? Tulu Kán sápadt arcának más értelmet adó szemeivel mélyen Kür Sádra nézett. Biztos volt benne, hogy valamiféle fájdalom van a szívében. Lassan így szólt: - Félek, nehogy a kínai kátun megrontsa a kagánt. A kínai úr érkezése után pedig majd megkísérlik elbolondítani a kagánt. A nagybátyánk a kagán nem annyira éles esz , mint reméltük. Azt akarom neked mondani, hogy az országunkban él összes kínait tartsd szemmel. Kür Sád összerezzent. - Én tudom, hogy az összes kínai kém. Bízz bennem! Ha lenne rá alkalmad, gyorsan küldj futárt. A két testvér szikrázó szemekkel nézett egymásra. Mintha még lett volna valami, amir l nem ejtettek szót. Aztán Tulu Kán hirtelen megszólalt: - «Isten veled, én megyek.» - aztán megfordult. - «Legyen jó utad és jó szerencséd!» - válaszolta Kür Sád.

TÜNG JÁBGU KAGÁN

KÖVETEI

Eljött az sz. A török nép szokatlan sze a kínai urat, Sen-Kinget egyszer en megbetegítette. A törökök országát kedvelte is, meg furcsállta is. Az itteni világos és tiszta leveg , az embert egészségessé tev kumisz és az er s, egészséges leányok miatt szerette a törökök országát. De a napfény élességet, a hideg keménységét, az emberek nyersességét és a leányok erényességét nem kedvelte. Ha most Kínában lett volna, már rég szerzett volna egy kedvére való leányt, ámde annak ellenére, hogy neves úr volt, nemhogy megszerezte volna valamelyik leányt is, de még csak nem is barátkozhatott össze velük. Sen-King rettenetesen unatkozott. Hogy unalmát el zze, minden nap magához hívta a három tisztet, akik a kísér i voltak, velük beszélgetett, szerencsejátékot játszott, kumiszt vagy bort ivott. Ma pedig már semmi sem szórakoztatta. A kínai tisztek egyike azt ajánlotta Sen-Kingnek: - Vajon ha urunk sétát tenne lóháton, és megtekintené Ötüken szépségét, talán elmúlna unalma. - Mit csináljak ezzel a vad szépséggel? Ötükenben talán tudsz nekem szép palotát, szép szövetet, szép asszonyt mutatni? A kínai tiszt gonoszul nevetett: - Nehogy urunkat áltassam, határozott szavakkal kell szólnom, de talán lehet, hogy szép asszonyokat, s t szép leányokat is láthatunk. - Szép leányokat, akárcsak te, én is mindennap látok, de az, ha csak nézzük

ket, semmire sem vezet… Sen-King dühös beszédére a szemközt lév elhallgatott. Sen-King egy ideig töprengett, aztán hirtelen megkérdezte: - Talán van valami amit tudsz? - Én sok mindenr l tudok, de innen jócskán el rébb. Az Orkun-folyóhoz érve egy ligetet találunk. A törökök kancákat nevelnek ott. Minden nap jó néhány fiatal török leány megy oda, és kumiszt készítenek. - És van-e férfi ezek mellett a leányok mellett? - Nincs! - Furcsa! Kínában egy fiatal lány ki sem léphet a ház küszöbén. Ezek a török leányok nem félnek? Sen-King folyton itta a bort. Ez a török bor pedig egyáltalán nem hasonlított a kínai borra. Most kezdte szépnek és kedvesnek találni az egész világot. A kísér jének az ajánlata nem volt megvetend . Egy pohár bort még ivott, aztán azt mondta a barátainak: - «Rajta, lovagoljunk ki.» A négy kínai nemsokára útra kelt. Egyenesen abba az irányba mentek, ahol az Orkun-folyó partján a leányok kumiszt készítettek. Az ittassága mértéken felüli volt. Fecsegni kezdett a kínai tisztekhez: - Ha Kínában ismét a Szuik kerülnének uralomra, tudnám hogy mit tegyek… I-űsing Kátun folyton b szíti Kara Kagánt. Jöv nyáron megtámadja Kínát. A Tangok el fognak bukni. Akkor lehet, hogy Kína kagánja leszek. Mindegyik töket tábornokká léptetem el . Azután jövünk, és ezt a vidéket is elvesszük!… Ezekre az utóbbi szavakra a három kínai tiszt összerezzent, hátra és oldalra néztek. A nyílt tisztáson haladtak, de megijedtek, hogy valaki meghallhatta

ket. Ezzel együtt igencsak kedvükre való volt a hihetetlen szavakat hallaniuk. Jól haladtak. A hideg kijózanította Sen-Kinget. Megérkeztek oda, ahová indultak. Egy szép liget volt itt, mellette kis barlangokkal. Ezek a barlangok a zivatarok ellen nyújtott menedéket. Rengeteg török leány munkálkodott itt. A kancák között a nyerítésen kívül más hang nem hallatszott. Ehhez a helyhez közeledve Sen-King a barátai felé fordult: - «Nocsak, nocsak, nézzétek csak! A leányok mindegyikénél íj és tegez van. Ha még kardjuk is lenne, elmehetnének katonának. Mit mondasz Van-Zin-San? Tudtad-e, hogy ezek a leányok ilyen harciasak? Van-Zin-San az a kínai tiszt volt, aki az utat mutatta a kínai urának. Az ura kérdésére a következ választ adta:

- Tudtam urunk. Ha nincs is kardjuk mint parancsolja, majdhogynem kardnak is beill bicsakjaik vannak. Sen-King szemei döbbenten tágra nyíltak: - Igaz is! Mindig ilyen seregnek a f parancsnoka akartam lenni. A kínaiak így beszélgetve közeledtek a leányokhoz. Van-Zin-San az urához közelítve így szólt: - Urunk arra el re, látja-e azt leányt a három pej kanca mellett? Ez itt lév lányok közül a legszebb. Mostanáig egyszer sem láttam nevetni. - Mintha ezek a török leányok nem is tudnák, hogyan kell nevetni… - S t a férfiak sem… De Van-Zin-San nem fejezte be a szavait, mert eszébe jutott, hogyan nevették ki Sen-Kinget az Ötükenbe érkezésük utáni napon a nyilazáskor. Sen-King lassan a mellé a leány mellé irányította a lovát. A rá se hederít leánytól megkérdezte: - Adnál-e nekem egy kis kumiszt? A leány a fejét felemelve Sen-King arcába nézett. A kínai úr majdnem leesett a lováról. Soha életében nem látott még ilyen szép leányt. Ferde zöld szemei fényesen ragyogtak, az arca majd kicsattant az egészségt l. Szép termet leány volt. Két varkocsba font hosszú barna haja a süvege alól a derekáig lógott le. A lábain csizmák voltak. A derekán egy hosszú bicsak fityegett, piros ruhája félelmetes szépséget adott neki. Sen-King kissé összeszedte magát, majd ismét megkérdezte: - Adnál-e nekem egy kis kumiszt? A leány anélkül, hogy egy szót szólt volna, Sen-Kingre nézett. A többi leány pedig még a fejét sem emelte meg, a munkájukkal foglalatoskodtak. Van-Zin-San a kínai úr mellé közelítve azt mondta: - «Urunk, a leány nem érti, mert kínaiul beszélsz» Sen-King a leány vonzó szépségét l úgy megzavarodott, hogy a török és a kínai nyelvet összekeverte. Van-Zin-San figyelmeztetése után a három hónap alatt tanult tört törökséggel ismét megkérdezte a leányt: - Adnál-e nekem egy kis kumiszt? A leány ismét nem válaszolt, csak egy teli kupát nyújtott a kínai úrnak. Sen-King valamiért igen jónak érezte ennek a kumisznak az ízét. Miután ivott, a kupát visszaadva a három barátjára mutatott: - «Adnál-e nekik is?» A leány ismét szótlanul egy - egy kupát nyújtott a három kínainak. Sen-King boldog volt a sikere miatt. A tarsolyát el véve egy kínai aranyat nyújtott a leánynak: - «Vedd el, lássuk csak, elég-e ennyi?» - mondta. A leány nem vette el a pénzt: - «Én nem pénzért adtam a kumiszt.» - mondta. - Hát akkor miért adtad? - Mert megkívántad. - Tudod-e, hogy ki vagyok én? - I-Csing Kátun testvére lehetsz. - Mib l jöttél rá? - Az Ötükenben él kínaiak tudnak törökül, te pedig még nem tanultál meg. - Jól van! Nem féltek itt? - Kit l félnénk? A kínai úr, reménnyel telt el, amikor látta, hogy a leány minden kérdésre vonakodás nélkül válaszol. Úgy gondolta, már eljött a vigyorgás ideje, és a leány szemeibe nézve vigyorgott: - Hogy kit l félhetnél? Például t lem. - Ki fél egy kínaitól? A kínai úr arra számított, hogy a leány szégyenkezve elpirul, ám azt látva, hogy az k kemény választ ad, összerezzent. Ám hogy csalódottságát elrejtse, ismét kérdezett: - Akkor meg minek sétáltok így felfegyverkezve?

- Hogy megvédjen, ha az úton egy állat megtámadna. Sen-King elhallgatott. Dühös volt. Igen gonosz gondolatok jártak a fejében, de éppen ekkor éppen a szemközti domb mögül egy lovas t nt föl, aztán mögötte még egy. Szóval sokasodtak a lovasok, hamarosan úgy kétszáz lovas haladt a leányok és a kínaiak felé. A kínaiak meglep dtek. A leányok egyik része ezekre kezdett figyelni, másik részük viszont még a fejét sem emelte föl, teljes erejükkel a munkájukkal foglalatoskodtak. Ezek páncélos, fegyveres török lovasok voltak. Az elöl haladó lovas vágtatva közeledett a leányok felé, és így kiáltott: - Leányok! Van-e valaki, aki utat mutatna a Nyugati kagán, Tüng Jábgu Kagán követének, Kül Er Teginnek? Erre a szóra az összes leány felemelte a fejét. hirtelen mind a kínai úrral szemközt álló szép leányra néztek. A szép leány a lovas felé indult: - «Elviszlek titeket Kara Kagán díszsátráig. - mondta, aztán odaszólt egy leánynak: - Gün Jaruk! Ügyelj a kancákra! Ezt mondva lovára szállt. Ezalatt a lovasok is odaértek. Egy bég volt az élükön, aki mint kiderült, Kül Er Tegin volt. Páncélozott ruhába volt öltözve. A mellette lév katonák legtöbbje is így öltözött. A katonák között hosszú szakállúak is voltak, akik nem is hasonlítottak a törökökre. A szép leány azt mondta: «Rajta, menjünk!» aztán a lovát vágtára sarkalta. A követek küldöttsége pedig követte. Sen-King pedig zavarodottan maradt ott: - «Van-Zin-San! Ez a lány úgy száll lóra, mint egy negyven éves lovas.» - mondta. - Igen urunk. A törökök lóháton születnek és lóháton halnak meg. Ezért k könnyebben lovagolnak mint járnak. Sen-King csalódott volt. A hozzá legközelebb álló leányhoz ment, és megkérdezte t le: - Ki ez a leány, aki most ment el? - Isbara Alp legnagyobbik leánya. - Mi a neve? - Almila! - Miért vitte el a követeket? - Közülünk származik a legnemesebb családból. Sen-King nem várt tovább. A lovát abba az irányba hajtotta, amerr l jött. A kínai tisztek némán haladtak mögötte. Estefelé nem volt, aki ne hallott volna arról, hogy követ érkezett a nyugati kagántól. Kara Kagán parancsára a követeket és kíséretüket vendégsátrakban helyezték el. Aznap éjjel az ötükeniek csak Kül Er Teginr l beszéltek. Azzal együtt, hogy nem értették az érkezésük okát, mindenki örvendett a követek érkezésének. Jamtárnak elképzelése sem volt az ügyr l, ezért, hogy valami értesüléshez jusson, ismét barátjával, Parsszal beszélgetett. A világ dolgait jobban ismer Parsz tizedes mindig talált megoldást Jamtár nehézségeire, elmagyarázta neki azt, amit az nem értett. Jamtár tizedes els kérdése ez volt: - A nyugati kagán, vagy Kara Kagán-e a hatalmasabb? - Egyenrangúak. - Mit jelent az, hogy egyenrangúak? Az egy török földön lehet-e két egyenrangú kagán? Ha két kagán van, akkor az egyiknek alá kell vetnie magát a másik parancsainak. - Tíz évvel ezel ttig a törökök fölött egyetlen kagán uralkodott. Akkoriban a kisebb kagánok hallgattak a nagyobb kagánokra. Tizenkét éve Ötükennek független kagánja van. A két kagán már nem hallgat egymásra. - Mit mondtál? Ötükenben tizenkét éve lenne független kagán? Régebben az ötükeni kagánok a nyugati kagán alárendeltjei lettek volna? - Igen! Jamtár tizedes elhallgatott. Gondolkodni kezdett. Mostanáig nem is gondolt ezekre a dolgokra. Most eszébe jutott: tizenkét évvel ezel tt az apja egy éjjel

hosszasan beszélgetett a vendégeivel. Két kagánt, ennek káros és hibás voltát emlegették. Jamtár akkor tíz éves kisgyermek volt. Most kezdte csak megérteni ezt. Nos, akkor miért küldött követet a nyugati kagán? Jamtár ezt is megkérdezte a barátjától, hogy megérthesse. - De akkor mit mondasz, miért küldött követet a nyugati kagán? - A nyugati kagán, Tüng Jábgu Kagán hatalmas, nagy tudású, megfontolt ember hírében áll. Megérti majd azokat a hibákat, amik a törökök országának kettészakadásához vezettek. Talán az újjáegyesítés miatt küldött követet. - Hogyan egyesülhet két kagán? Az azt jelentené, hogy egyikük aláveti magát a másiknak. Melyikük akarná azt? - Úgy is egyesülhetnek, ha nem vetik alá magukat egymásnak. Ha nem ellenségeskednek egymással, ha a hadban a támadásokat együtt hajtanák végre, azzal k is nyernek, és mi is nyerünk. Ezek a kínaiak olyan sokan vannak mint egy falka kutya! Ki sem lehet irtani ket. Ha kilenc hadseregüket legy znénk, egy tizediket is kiállítanának. Ha közülük tizen halnának meg, és közülünk egy, mi akkor is hamarabb fogynánk el. Ha Tüng Jábgu serege is velünk együtt jönne, más lenne a helyzet.

* **

Következ nap Kara Kagán, Kül Er Tegint a többi követtel együtt fogadta. Kara Kagán a Kátunnal a jobbján a trónján ült. Balján Kür Sád, Tunga Tegin és más bégek voltak. Jobbfelé kisebb rangú bégek is voltak. Sen-King is ezek között ült. Miután a dobok és a kürtök köszönt t zengtek neki, Kül Er Tegin még négy béggel a nyomában Kara Kagán színe elé jutott. Miután a követek mind egyszerre köszöntötték a kagánt, Kül Er Tegin megszólalt: - Az On-Ok nép kagánja, Tüng Jábgu Kagán nagykövete, Kül Er Tegin vagyok! Hatalmas kagánom üdvözletét, levelét és ajándékait hoztam. Tüng Jábgu Kagán azt kívánja, hogy Kara Kagán er s és egészséges legyen. Könyörög az Istenhez, a katonáinak legyen éles a kardja, kemény az íja, vasból legyen a szíve. Azután el re lépve Kara Kagán felé nyújtotta Tüng Jábgu Kagán írását. Ez az írás egy hímzett selyemzsákba csavart, nagy és vastag papír volt. Az írást átnyújtva a mögötte álló négy személy felé fordult. Jelt adott. A négy bég közül el ször az egyik el relépett. Féltérdre ereszkedett. Miután köszöntötte a kagánt, a kagán elé helyezte a kezében hozott, b rb l készült nagyobbacska ládikót: - «Én Türgis bégje, Oguldzsak Bugra bég vagyok! Tüng Jábgu Kagán második követe vagyok. Kagánunk ezeket, a hatalmas Kara Kagánnak küldte.» - mondta. A b rb l készült ládikó arannyal volt tele. Amikor Oguldzsak Űugra a helyére visszatért, a második bég nyomult el re, és köszöntötte a kagánt. - Én az ogúzok bégje, Kül Erkin vagyok. Tüng Jábgu Kagán harmadik követe vagyok. Tüng Jábgu Kagán küldi ezt neked. Azt kívánja, hogy legyél szerencsés a háborúban.» - mondta. Kül Erkin egy igen szép és értékes kardot tartott a kezében. A harmadik bég bal kezén egy piros szem fehér sólyom ült. A kagánt el relépve köszöntötte: - «Én Alp Kutlug ezredes vagyok! Tüng Jábgu Kagán negyedik követe vagyok. Ezt a fehér sólymot Tüng Jábgu Kagán küldte neked. Ez egy igen ritka fajta sólyom a föld színén. A sasokkal is megküzd. Madár nem menekül a karmai közül. Úgy repül mint a nyílvessz . Tüng Jábgu Kagán azt kívánja, hogy te is ugyanúgy ragadd meg az ellenségeidet, ahogy ez a sólyom kapja el a madarakat.» - mondta. A negyedik bég kezében egy arannyal kivert nyereg volt a tartozékaival. Így szólt Kara Kagánhoz: - Én Alp Csavli százados vagyok! Tüng Jábgu Kagán ötödik követe vagyok. Az a kilenc nemesvér ló, amit kagánunk neked küldött, a szolgáinknál van. Ezt a

nyerget Tüng Jábgu Kagán küldte neked. Azt kívánja, hogy ebben a nyeregben lovagolva, a végrehajtott támadásaiddal végtelenül sok zsákmányt, vagyont szerezzél.» - mondta. Kara Kagán emberei parancsra elvették az ajándékokat és a sólymot. Azután a kagán a következ ket mondta Kül Er Teginnek, a nagykövetnek: - Igen örvendek, hogy hatalmas testvérem, Tüng Jábgu Kagán nem feledkezett meg rólam. Különösen örülök a páratlan ajándékoknak, amikkel elhalmozott. Azt kívánom neki, hogy éles esz , nagy tudású, er skez , kemény kardú kagán legyen. Én is olyan akarok lenni mint . A Űozkurt nemzetség fiai lévén, különállás, szembenállás nem lehet közöttünk. Téged, Kül Er Tegint sem tartalak a saját embereimt l, teginjeit l elkülönítve… Ti itt mindenesetre mind az én saját bégjeim, katonáim vagytok. Miután Tüng Jábgu levelét elolvastam, ismét fogadlak majd benneteket. Most pihenjetek a sátraitokban. Ha lenne valamilyen kívánságotok, azt mondjátok el Tunga Teginnek és Isbara Alpnak.

k majd minden kívánságotokat teljesítik. Kara Kagán felállt és a nép köszöntötte t. A követek elvonultak. Kara Kagán a saját sátrába visszavonult, és egyedül maradva felnyitotta Tüng Jábgu Kagán levelét. A levél így szólt: «Én, Tüng Jábgu Kagán, Kara Kagánnak írtam ezt. Arra kérem az Istent, hogy tartson jó er ben és egészségben. Ahogyan egy testben egy lélek, egy fejben egy agy van, ugyanúgy egy országban csak egy kagán lehet. Amiatt, hogy a törökök földjén mi ketten vagyunk, a törökök szegénységben maradnak, megfogyatkoznak. Ha egy országban megsokasodnak a vezet k, a nép megfogyatkozik. Amíg egyetlen kagán volt a törökök földjén, rendben mentek a dolgok. A kivezényelt seregek vagyont, zsákmányt hoztak az országba. Most kettészakadt a törökség. Gyanakszunk egymásra. Ha a küls ellenségeink ellen veled egyesülnénk, a nép is nyerne, mi is er södnénk. Nagykövetemmel, Kül Er Teginnel ötezer aranyat, hatalmas nagyapánk által a perzsáktól szerzett értékes kardot, egy fehér sólymot, egy nyerget és kilenc nemesvér lovat is küldök.» Kara Kagán, miután elolvasta az írást, sétálgatni kezdett a sátorban. Az arcáról lerítt, hogy gondolkodik. Mióta Kagán lett, még nem tudta elnyerni a török nép szívét. Egy kicsit gazdagodást kellene felmutatnia a népnek, meg kellene töltenie a hasukat. Vajon most eljött-e ez az alkalom? A kagán ezen töprengett, de nem tudott dönteni. Nem volt más lehet sége, mint hogy tanácsot kérjen. Kinyitotta a kaput, az rtálló bégek egyikének parancsot adott, majd a kátun díszsátra felé indult. A kátun tulajdonképpen már várta Kara Kagánt. Kíváncsi volt rá, és meg akarta tudni, hogy mit írt a nyugati kagán. Tudta, hogy a sz kszavú, szigorú kagánt egyre másra faggatva semmit sem fog megtudni, ezért megértette, hogy ravaszul kell kezdenie a beszélgetést. A kagán mogorva arcát megpillantva megkérdezte: - Kara Kagán! Történt talán valami, ami nyomaszt? - Nem! - Elgondolkodva álldogálsz. Talán rosszakat írt a nyugati kagán? - Nem! - Fogsz-e neki válaszolni? - Igen! - Talán egyesülni akar veled? - Igen! - Egyesülsz vele? - Azt majd megtárgyaljuk a kurultájban. I-Csing Kátun megértette, hogy a kagán nem olyan mérges, mint amilyennek látszik. Eljött az ideje, hogy jó néhány kérdést feltegyen neki: - Kagán, te megígértél nekem valamit. - Mit? - Úgy volt, hogy Kínára támadsz, megdöntöd a Tangok uralmát, az én

családomat teszed kínai kagánokká. - Nem tettem le róla. - Mikor fogod megtenni? - Amikor majd eljön az ideje… - És mikor jön majd el az ideje? - Ahogy jön. Miután megállapodunk a nyugati kagánnal, és abból az irányból nem kell támadástól tartanunk, Kínára fogunk támadni. - Meg fogod-e dönteni a Tangok uralmát? - Az nem olyan könny dolog. - Miért? - Igen sok vérnek kellene kiömlenie ahhoz. - Talán vonakodsz a vérontástól? - A kínai vér ontásától nem húzódozom, ám a kiontandó vér nem csak kínai vér, ezért vonakodom. I-Csing Kátun látta, hogy a dolog szövevényesen bonyolult. Hogy felhergelje a kagánt, így szólt: - Tör dhet-e egy török kagán a háborúban kiöml vérrel? - Ha a haza védelmér l lenne szó, nem tör dhetne. De ha haszontalan ügyért történne, akkor tör dnie kell. - Hát haszontalanságnak gondolod azt, hogy a családom Kínában kagán legyen? Tévedsz hatalmas kagán! Ha az én családom kagán lenne Kínában, egy alkalommal földet szerzel majd Kínától. Azután a törökök kínai városokban kereskedhetnek majd. Aztán meg Kína minden évben búzát, kölest, szövetet küld majd neked. - Annyi földet, amennyit adnátok, mi a saját kardunkkal is elvehetünk. A kereskedelemmel pedig semmit sem nyerhetünk. Valahányszor csak adásvétel történik, a kínaiak becsapják és áltatják a törököket. Ezért aztán jobb ha nem kereskednek, mintha kereskednének. Az élelemre és a szövetre térve; azokat mi minden támadáskor er vel megszerezzük Kínából. A háborúban az a cél, hogy hasznot szerezzünk a népnek. Ahol nincs haszna, ott nem szabad a török nép vérét folyatni. - Akkor pedig még jobb lenne egész Kínát elfoglalni, minden gazdagságát egyszerre megszerezni, nemde? - Mi nem foglalhatjuk el egész Kínát. - Miért ne foglalhatnátok el? A katonáitok olyan félelmet nem ismer , rettenthetetlenek, kil tt nyilaik nem tévesztenek célt, a lovaik villámsebesen szaladnak, akkor meg miért nem foglalhatjátok el Kínát? Kara Kagán egy kemény rezzenéssel a kátunra nézett. A hangját kissé megemelve kérdezte: - Hány ember él Kínában. - Négyezer tömény! - És nálunk hány ember él? - Nem tudom. - Hát én most megmondom neked: kétszáz tömény. Ha úgy számoljuk, hogy a nyugati kagánnál is ugyanennyi ember él, az azt jelenti, hogy a törökök földjén négyszáz tömény ember van. Ez azt jelenti, hogy még akkor is, ha egyesülnék a nyugati kagánnal, akkor is tíz kínaival szemben egyetlen katonát állíthatnék. űsakhogy a nyugati kagán nem adhat nekem katonát. mindössze csak nem ellenségeskedik majd velem. Ha nem ellenségeskedik, akkor én is visszavonhatom a nyugati határszélen lév összes katonámat. Tehát húsz kínai ellen egyetlen egy katonát állíthatok majd ki. Ennyi katonával el lehet-e foglalni Kínát? Elfoglalni el lehet, de nyílt színi csatában. Ha nem lennének Kínában várak, falak, akkor könny lenne Kínát az egyik végét l a másikig bejárni, ám a kínaiak éppen csak nyíltszíni csatába nem bocsátkoznak. Elrejt znek a váraikba. Ha egy várba ezren bezárkóznak, hónapokra lekötnek tízezer ember. Azután, tegyük föl, hogy elfoglaltuk Kínát. Mi lenne annak a vége? Ha minden faluba, városba tennék néhány katonát, két nemzedék múlva nem maradna

török a föld színén. - Igen, de te a szavadat adtad nekem. - Én csak arra tettem ígéretet, hogy megtámadom Kínát. Ezt a szavamat pedig megtartom!

SZANCSÁR TIZEDES

Szancsár tizedes a szántóföldjén vetett. A talaj átázott, ezért könnyedén ásott. Az arca mint mindig, most is mogorva volt. Mindent összevetve, Isbara Alp tizedesei közül volt a legjobb helyzetben. Senkije sem volt. Mivel senkije sem volt, néhány birkája és kancája b ségesen ellátta. A sátrában magányosan, csendesen éldegélt, és mivel nem szerette a sok beszédet, nem szenvedett emiatt. Kara Budak tizedes az anyai nagybátyjának a fia volt. A juhainak a gyapját Kara Űudak anyjának adta, pedig abból fonalat sodort, aztán Szancsár számára elegend szövetet készített, a maradékot pedig megtartotta magának. Szancsár amilyen keveset beszélt, olyan keveset is evett. Jamtár csak csodálkozott rajta. Nem érte föl ésszel, hogyan élhet ilyen életet Szancsár. Szancsár tizedes még meglehet sen gazdag is volt… A sátrában jó néhány kard, íj, bicsak, tegez hevert. Ezeknek egy része az apjától maradt rá, másik részüket harcban maga zsákmányolta. Mostanáig nem kellett sz kölködnie, ezért az ingóságai közül semmit sem adott el. S t, olyan sok prémje is volt, hogy talán még Kara Kagánnak sem volt annyi prémje. Ámde vajon ebb l eredt-e a fiatal tizedes gondtalansága? Nem! Ha a sátrában hússzor értékesebb prém, arannyal kivert kard, ezüst kupa, jó néhány értékes páncél lett volna is, akkor is ugyanilyen lett volna. Az szemében egyre ment, hogy tíz, vagy egyetlen kardja van. Szancsár id nként összegy jtötte a saját embereit, harci kiképzést tartott nekik. Ezek alatt a gyakorlatok alatt, ugyanúgy mint háborúban, csupán parancsnokolt. Ami tetszett neki, azt nem dicsérte meg, ami pedig nem tetszett, az nem szidta meg. Nem lehetett tudni, hogy a tizedes mit kedvel, mit furcsáll, minek örvendezik, mit l bánkódik, mit l csalódott. Aznap estefelé a földjével foglalatoskodott. A munkája végeztével végigtekintett a földjén. Igen kevés dolga maradt másnapra. Visszafordult. Ekkor Fu-Lin t nt föl. Fu-Lin egy kínai asszony volt. Mindenkinek azt mondta, hogy egy kínai úr leánya. Szancsáron kívül nem is maradt senki, aki ne hallott volna arról, hogy egy kínai úr leánya. A férje egy gazdag kínai keresked volt. Olyan jól ismerte a mesterségét, hogy noha egy rajtaütésben szinte csupaszon esett fogságba, és került Ötükenbe, néhány év alatt meggazdagodott. Ötükenben a törökök nem is ismerték a nevét, csupán csak Kínai Úrnak hívták. Kínai Úr nem csak kereskedéssel kopasztotta a törököket, hanem szerencsejátékkal a kínaiakat is. A törökök nem igazán értették a kereskedéssel szerzett nyereségét, de a szerencsejátékban vesztes kínaiak acsarogtak ellene… Íme, amikor Szancsár tizedes fáradtan végigtekintett a földjén, Fu-Lin, a Kínai Úr felesége közeledett felé… Noha Szancsár tizedes mogorva arca a kínaiakat igencsak megrémítette, Fu-Lin vonakodás nélkül közeledett. Nevetve mondta: - «Könny munkát, Szancsár tizedes. Mit csinálsz? Szancsár, aki többnyire naponta tíz szónál többet nem szólt, húsz éves kora ellenére még sohasem váltott egyetlen szót sem kínaiakkal. A nagyritkán a hozzá szóló vagy t üdvözl kínaiaknak nem válaszolt. Ezért aztán nem is tör dött Fu-Linnel. Azonban az asszony nem úgy t nt, hogy könnyen távozna. Megismételte: - «Könny munkát, Szancsár tizedes. Mit csinálsz? Szancsár erre sem válaszolt. Az asszony igen jól ismerte Szancsár vérmérsékletét, természetét, mert meglehet sen közeli szomszédok voltak. A

tizedes dühös kellett, hogy legyen amiatt, hogy könny munkát kívántak neki, mert nem volt olyan munka, ami számára ne lett volna könny . Ezért aztán Fu-Lin így ismételte meg a szavait: - Szancsár tizedes, mit csinálsz? - Hát nem látod? Nézem a szántóföldet. Ez a kemény válasz megörvendeztette az asszonyt, mert megtört a varázs. Választ kapott, még ha keményet is. Végül is, Szancsártól nem is várt lágyabb választ. Az asszony ekkor a szántóföldre ment. Kacéran még egy kérdést föltett: - Mi van a szántóföldön? - Föld, k , f , férgek és te! Fu-Lin nem is tör dött vele. Még közelebb ment a tizedeshez: - Kérdeznék t led valamit. - Jobb, ha nem kérdezel. - Miért? - A kínai beszéd undort kelt bennem. Az asszony igen szemérmetlenül viselkedett. Nem sért dött meg ezekt l a szavaktól, Szancsár tizedeshez közeledett, nyomult, kacéran illegette magát. Ez az asszony egy kínai szépség volt. Keskeny sápadt arca volt. Jó illatokat árasztott. - Szancsár tizedes! Fontos mondandóm van számodra. A tizedes nem is tör dött vele. Az asszony mosolyogva egészen mellé nyomakodott: - Szancsár tizedes! Igen fontos dolgot mondok neked. Olyat, amit nem is remélsz!… Szancsár szemei hirtelen felnyíltak: - Micsoda?… Talán az egyik emberem leesett volna a lóról? - Nem, lelkem! Mi van abban? Fontosabb dolog. - Talán meghalt volna Kara Kagán? - Nem, még fontosabb! - Akármi is az, gyorsan mondd el! Egyetlen nap alatt egy hónapra valónyit beszéltettél engem! Fu-Lin pajkossá vált. A meglepetést l k sziklaként álló tizedes köré fonva a karjait, így szólt: - «Beléd szerettem.» A tizedes teljesen megdöbbent: - Mit érdekel az engem!… Mondd el nekem a mondandód fontos részét! Az asszony ráfonódva nevet, fejét a tizedes keblére hajtotta: - Már mondtam pedig, szeretlek! - Ez lett volna a mondandód? - Ez volt, nem örülsz neki? Szancsár egy taszítással ellökte magától az asszonyt, aki azt várta t le, hogy örülni fog… Fu-Lin néhány lépésnyivel odébb a lágy szántóföldre zuhant. A zuhanástól megtántorodott. Szancsár kiabálni kezdett: - Hát neked elment az eszed? Hát mi a fontosabb? Ha egy török katona lezuhan a lóról, vagy ha Kara Kagán meghal az nem fontos, de az fontos, hogy nekem adod a szívedet? Te meg rültél! Talán azért szerettél-e belém, mert Kínán rajtaütve atyádat, anyádat, családodat, nemzetségedet gyilkoltam; vagyonodat zsákmányul ejtettem, hazádat kifosztottam? Szancsár visszafordult. A sátra felé vette az irányt. Már lement a Nap. Fu-Lin ahol volt, kiegyenesedett. Mérges arca lassan megváltozott. Mosolygós lett, aztán a az ajkai között a következ ket mormolta: - Te is sorra kerülsz Szancsár tizedes. Eleinte a többiek is olyanok voltak mint te; még találkozunk…

TANÁCSKOZÁS

Összehívták a kurultájt. A kagán Kür Sád felé nyújtotta a nyugati kagántól érkezett levelet, hogy felolvassa. Miután Kür Sád elolvasta a levelet, a kagán szólásra emelkedett: - Török bégek! Értelem áll az értelem felett. Tárjátok föl, hogy mit gondoltok, mit tartotok szükségesnek. Vitassuk meg. Ha megleljük a helyes utat, akkor a szerint intézzük ügyünket… Az egyik bég szót kért: - «Kara Kagán! Adj engedélyt, hagy beszéljek. Mondandóim vannak.» Ez egy id sebb bég volt. A haja és a szakálla már deresedett. A homlokán és az arcán kardvágások nyomai voltak. Mintha gondolkodás nélkül beszélt volna, de odaill szavakat mondott, hallatta szavát: - Én jól ismerem a nyugati törökök országát. A feleségem is odavalósi. A nyugatiak er sebbek nálunk. A legjobb lovak onnan valók. A nyugati országban nincs éhezés. Különféle jó íz ételek vannak. Az földjeik termékenyek, az erdejeik b ségesek. Tüng Jábgu Kagán szavait egy az egyben el kell fogadnunk. Régen, amikor a törökök földjén csak egyetlen kagán volt, a nép jóllakott volt, gerince kemény, ellensége pedig kevés volt. Az ország kettéosztásakor el ször is ferdén kezdtek nézni egymásra. Ahogy a Kínába ment törökök a törökségükr l is megfeledkezve még kardot is vonnak ellenünk, ha így megy tovább, a keleti törökök és a nyugati törökök is kínainak fogják nézni egymást. Szerintem azonnal küldjünk követet Tüng Jábgu Kagánhoz. Kössünk vele egyezséget arról, hogy a két kagán nem fog egymással ellenségeskedni, és igyanak rá vérszerz dést. Küldjenek nekünk lovat és jó páncélt. Az is lehetséges, hogy a két kagán a szavát adja, hogy háborúban katonákat adnak majd egymásnak. Kara Kagán a többi bégre nézett. Tunga Tegin kapott szót. Így szólt: - Tüng Jábgu Kagán állítólag er sebb nálunk. Az er sek pedig er sekkel akarnak szövetkezni. Mi is mutassuk meg neki az er nket. A követeket valahogy tartsuk vissza a télen. Amikor eljön a nyár, támadjuk meg Kínát. Hagy lássák a követek a seregünket, er nket. Azután pedig mi is küldjük el a követeinket. Ha Tüng Jábgu Kagán látja majd, hogy mi is er sek vagyunk, sokkal inkább meg akar majd állapodni velünk. Kegyet mutat majd felénk. Ezek után a szavak után a kurultájban lév bégek közül a legfiatalabb, Kür Sád kapott szót. - Szépen beszélsz. Meg kell mutatnunk a követeknek az er nket. Azután kössünk egyezséget. A két kagán felezzen. űsak egyvalamir l feledkeztek meg! Mindenki egymásra nézett. Nem értették. Kür Sád folytatta: - Vajon nem látják-e majd a követek, hogy annyi a kínai mint az ötükeni törökök létszámának a fele? Ahogy Kür Sád ezt a kérdést feltette, csönd lett. Még mindig nem értették, hogy mit akar mondani. A kagán válaszolt: - No, és ha látják, akkor mi van? Megtudják, hogy sok foglyunk van. - Nem, nem ezt fogják megérteni. Ezeket nem lehet foglyoknak nevezni. Egy bég megkérdezte: - Mit beszélsz Kür Sád? Ezek a kínaiak a mi foglyaink, a rabszolgáink, vagy talán nem? - A foglyaink, de Ötükenben körülbelül egyensúlyban vannak a törökökkel. Nincsenek fogsághoz hasonló helyzetben. A kagán ismét megkérdezte: - Kür Sád! Úgy t nik, hogy noha már világosabb, hogy mit akarsz mondani, ám nem értjük jól. - A következ t akarom mondani: Itt a kínaiak kürtje olyan er s mint a miénk. Aznap, amikor Kara Kagán trónra lépett, a díszsátor mögött egy verekedés volt. A kínai lovászok verekedtek egy török katonával. Vajon régebben vetemedtek volna-e ilyesmire a kínaiak? Honnan, kit l veszik a kínaiak a bátorságukat? Ez a kínai úr, Sen-King meg ki? Folyton a Kátun és a Kagán díszsátrába járkál, a török bégekkel pedig úgy beszél, mintha velük egyenrangú lenne!

- Sen-King nem fogoly, hanem vendég. - Vendég, ám kínai. Akár mint fogoly, akár mint vendég, akkor is csak kínai. Ha vendég lenne is, nem mi hívtuk. A saját népének is haszontalan, mire lenne jó nekünk? És az kíséretének a tagja Van-Zin-San? Ötüken minden szegletét bejárja, minden zugba benéz. Azután pedig Sen-Kinggel kettesben tanácskoznak. - is vendég. No és, mi van akkor, ha sétál? - Ha vendég lenne, akkor miért van sülve f ve a fogoly kínaiakkal? Tudjátok-e, hogy mikr l beszél velük? - No és mi lenne ha tudnánk? Mikr l beszélnek a kínaiak? Vagy hangszerr l, vagy n kr l, vagy pénzr l… - Nem csak ezekr l. űselszövésr l is… Gondoltatok-e már arra, hogy ezek a kínaiak kémkedhetnek is? A bégek és a kagán kiegyenesedtek. Mindegyikük összevonta a szemöldökét. A kagán megkérdezte: - A kínai úr kém lenne? Hogyan? Nem is az családja a kagán Kínában. - És akkor mi van? Ha Ötükenben vége lenne is a Bozkurtoknak, és a dokúz-ogúzok vagy a karlukok lennének is a kagánok, én akkor is Kína ellensége maradnék. És amit én tennék, miért ne tehetné meg egy kínai úr is? Halálos csend lett. A kagán Kür Sádon és a bégeken egyenként végighordozta a tekintetét. A bégek nem vették le a tekintetüket Kür Sádról. Kür Sád lehorgasztotta a fejét. Tunga Tegin törte meg a csendet: - No és mi van, ha a kínai úr kémkedne? Az talán kicsorbítja kardunk élét? Az talán kilazítja az íjaink húrját? - Nem, egyiket sem. Megtudják, hogy hányan vagyunk. Ha támadunk, tudni fogják. Annak megfelel en viselkednek majd, csapdát állítanak. Aki Kínára nézve a legveszélyesebb, azt könnyedén megölhetik. - Kür Sád! Gyereknek nézel minket. Ezek a foglyok hogyan ölhetnék meg valamelyik nket? Egy kínai fogoly kezében lév kard megölhet-e egy török béget? Ahhoz, hogy Ötükenben megöljenek egy török béget, egész Kínának páncélba kell öltöznie. - Én nem arról beszélek, hogy a kínaiak vitézséggel ölnek meg titeket. A csatatéren nehezen ölnének meg a kínaiak egy török béget. Ám azt mindnyájan láthattuk, hogy egy török kagánt hogyan ölnek meg a díszsátrában. Én nem kardról, hanem méregr l beszélek. Kür Sád úgy beszélt, mint a villám. A kagán ezekt l a szavaktól megrökönyödött. Kür Sádtól hidegvérrel megkérdezte: - Nos! Kür Sád! Mit mondasz, mit tegyünk, miel tt elküldenénk követeinket Tüng Jábgu Kagánhoz? - Hogy mit tegyünk? Mutassuk meg nekik, hogy ezek a kínaiak foglyok. A kínaiaknak ne lehessen saját term földje. A birkáiknak a felét vegyük el, és adjuk a törököknek. Mi rajtaütésre, háborúba megyünk, és ontjuk a vérünket,

k pedig azt állítva, hogy foglyok, Ötükenben élve földet m velnek, birkát tenyésztenek. Aztán pedig a törökökkel kereskedve egy birkáért tíz rókab rt vesznek, aztán ezeket a rókab röket Kínának eladva meggazdagszanak. - Annak könny elejét venni. - Könny , de ezzel nincs vége a dolognak. Ezek a kínaiak a törökök erkölcseit is rombolják. A fogoly kínai n k kacérkodással ámítják el a török férfiakat. A mi leányaik nem ismerik az ilyen kacérkodást. Ugyanúgy, ahogy a kínai férfiak becsapnak minket rossz árujukat jó árunak föltüntetve, úgy adják el magukat a kínai n k festékkel és kacérkodással a török férfiaknak. A férfiak hiszékenyek. Azt hiszik a kínai lányokról, hogy érnek valamit. A piros almához hasonló arcú, selymes barna hajú, fényl zöldes tarka szem , sudár termet török lányok helyett sárga arcú, sötét tekintet , nyápic kínai n knek adják a szívüket. Férjes asszonyra szemet lehet-e vetni? A török törvények szerint halállal végzi, aki férjes asszonyhoz nyúl. Azaz csak végezné, mert ez a törvény már meghiúsult, mert a férjes asszonyok már belemennek.

A Kurultáj szokatlan izgalomba jött. A kagán és a bégek felugráltak. A kagán kiabálni kezdett: - Mit beszélsz? Van aki férjes asszonyra támad, és nem hallunk róla? - Nem hallunk. Ezekr l nem beszélnek. Leg rültebb álmunkban sem jutna az eszünkbe, nemde? A kínai foglyok feleségei a török férfiakra vadásznak. Hogy a kínaiak tudják-e, hogy mit csinálnak a feleségeik? Tudják… Tudják, de nem emelik fel a hangjukat. Ellenkez leg, ösztökélik ket, mert így a rajtaütésekben ami aranyat, ezüstöt, marhát csak szerzünk, az a török sátrakból a kínai foglyok sátraiba vándorol. A kínai az ilyen… Idegen. Hogy nem teheti? No, mondjátok: erre mit tegyünk? A mi törvényeink szerint ha valaki férjes asszonyhoz nyúlna, az asszony panaszt tesz, a támadót elpusztítjuk. No, és ha az asszony nem tenne panaszt?… Err l semmit sem mond a török törvény. A Kurultáj izgalomba jött. Egy bég azt kiabálta: - Hát hogyan lehetne lehetséges, hogy egy asszony ne tenne panaszt? Ki látott már olyan n t? És az asszony férje csak áll? Kür Sád hangja mint a mennydörgés betöltötte a sátrat, de nem jött zavarba: - Ha török n r l lenne szó, olyat nem lehet találni, ám a kínai asszonyok között bizony akad! Mert a kínai férfiaknak pénz és vagyon kell. Az tarsolyukat pénzzel kell megtölteni. Azért pedig, hogy pénzt szerezzen, eladja a tulajdonát, mindenét odaadja, még tovább megy, még a feleségét is odaadja… A kínai n k így kopasztják meg a törököket, és teszik gazdaggá a férjeiket. Értitek-e már, hogyan hálóznak be a kínaiak? Nézzétek, az Ötükenben született kínai gyerekek már nem is hasonlítanak annyira a kínaiakra. Hát azt hiszitek, hogy ez Ötüken leveg jét l, vizét l lenne? Ahogy a kínai kutya sem lesz farkassá amikor Ötükenbe jön, a kínai hogyan kezdhetne hasonlítani a törökre amikor Ötükenbe jön? Azért, mert török vér keveredett belé. Csak a kínaiaknak jó, ha török vér keveredik közéjük. Talán hamarosan jobb katonákat állít ki Kína, és keményebben kell harcolnunk. Csakhogy most a törökök is elkezdtek kínai asszonyokat elvenni. A mi tudásunk szerint kínai n t elvenni a kagánoknak való. Ennek oka van. No és ezek a török férfiak most mind kagánok lettek talán? A kínaiak a török vérrel keveredve er södnek, daliásodnak, mi pedig kínai vért engedve magunk közé, talán elfajzunk. Ma még nem sürg s. A török férfiakat megrontó asszonyokat meg kell botozni. Ha a kínai asszony férjének tudomása van róla, akkor meg kell ölni. A kínaiaknak ne lehessen saját tulajdonú földje. A török férfiak ne házasodhassanak kínai n kkel. Minden kínait szemmel kell tartani. Különben a tavasszal Kína ellen intézett támadásunkat a Kínai palota rögtön megtudja majd. A kagán a bégek felé tekintett. Egy olyan bég kapott szót, aki addig még nem keveredett a vitába: - Kür Sád igazat beszél. A török törvényt nem dobhatjuk félre. A mi népünk is hibás. Ha valaki csapdába esik, az nem csak a csapda felállítójának, hanem a csapdába es nek is a b ne. Ha a török férfiakat a kínai n k elcsábítják és elvesztik a fejüket, a kínai n k megbotozásával és a kínai férfiak kivégzésével nincs elintézve a dolog. A török törvények helyreállításáért a török férfiak fejének le kell repülnie. A mi törvényünk szerint le kell vágni a fejét annak a férfinak, aki férjes asszonyhoz nyúl, és a törvény nem tesz különbséget a szerint, hogy a férjes asszony török, vagy kínai, vagy fogoly-e. Tunga Tegin közbeszólt - «igaz» - mondta. Kür Sád tiltakozott.: - Lehetetlen. Akkor egyenl lesz a kínai a törökkel. A török törvény a törökökért készül. Ráadásul a mi törvényünk szerint a n re er szakkal támadó fejét vágják le. A török férfiak pedig nem is támadnak er szakkal a kínai asszonyokra… A tanácskozás elhúzódott. Lement a Nap. A kagán egyenként végigkérdezte a bégeket, hogy mit gondolnak. A tizenkét bég fele Kür Sáddal tartott. Amelyik oldalra áll a kagán, azoknak a szavát fogadják el. A kagán kimondta a végs szót: - A tavasz eljöttekor mutassuk-e meg az er nket a követeknek? A kínaiaknak saját tulajdonú földjük ne lehessen, a vagyonuk felét osszuk széjjel a törökök

között. A törökök ne házasodhassanak kínai n kkel. A török férfiakat csábítgató kínai n ket botozzák meg. Ha a férjüknek tudomása lenne err l, pusztítsák el

ket… A török törvény szerint, az asszony nemzetiségére való tekintet nélkül öljék meg azokat a férfiakat is, akik az ilyen asszonyokhoz nyúlnak!

BÍRÓSÁG

Minden rend fenntartó parancsot kapott a kagántól. Éjszakánként alaposan tartsák majd szemmel a kínaiak sátrait, ezt pedig aznap éjjel kezdjék meg. Azt a törököt, aki férjes kínai n sátrába lép, azt csípjék el, vele együtt börtönözzék be a sátorban lév kínai n t is. Ha a n nek férje lenne, a rendfenntartóktól kapjon ötven botütést, miel tt bebörtönöznék. Az rparancsnok, Űaga Tárkány ma éjjel szolgálatban lesz. Űaga Tárkány két rrel az oldalán sétált, akik közül az egyik tudott kínaiul, és hébe - hóba megállt a kínaiak sátrai el tt. A legapróbb neszre is hegyezte a fülét. A kagán parancsa határozott és kemény volt. Tulajdonképpen Űaga Tárkány már régóta várt egy ilyen parancsra. maga az els volt azoknak a sorában, akik amiatt szomorkodtak, mert rosszul mentek a dolgok Ötükenben. Ezért aztán arra vállalkozott, hogy minden éjjel, egészen napkeltéig járja a környéket, várakozzon. Éjfél felé hideg lett. Baga Tárkány megéhezett a folytonos nélküli járkálástól. Az egyik rt elküldte, hogy hozzon kumiszt. maga pedig a másik rrel egy fa tövénél várakozott. A távolból valaki nehéz léptekkel közeledett. Baga Tárkány halkan odasúgta az

rnek: - Jól figyelj. Lássuk, megismered-e majd? Az érkez meglehet sen közel haladt el mellettük. Nem nézett se jobbra, se balra. Elhaladt és elt nt. Űaga Tárkány megkérdezte: - Felismerted? - Igen! Isbara Alp ezredes tizedesei közül Szancsár volt. - Mit kereshet itt ilyenkor? - Szancsár dolgait senki sem éri föl ésszel. Megjött a kumisz. Felélénkültek amikor felhajtották. Ismét jár rözni kezdtek. Ez így folytatódott. Egy id múlva az rök egyike megállt: - Hallod-e Tárkány? - kérdezte. Űaga Tárkány is hallotta. Valami mormogás hallatszott a közelb l. Hangtalanul, zajtalanul, a hang irányába indultak. Ez a hang egy kínai sátrából jött. Egy férfi kemény hangon beszélt egy asszonnyal. Űaga Tárkány jelt adott a kínaiul ért

rnek, hogy füleljen. Az r letérdelt, és a sátorra támaszkodott. Hallgatódzott. Odabent egy férfi egy n vel veszekedett. A kínai férfi lélegzetvétel nélkül beszélt, a n néha élesen válaszolgatott. Űaga Tárkány az rt megbökte, és halkan megkérdezte: - Mit mond? - Azt mondja a n nek, hogy ügyetlen. Azt mondja, neki: «Nem tudtad átverni azt a tizedest.» Baga Tárkány izgatott lett. - Hát ez a tizedes meg ki? Netán Szancsár tizedes lenne? Űent egyre durvult a veszekedés. Most elhallgatott a férfi, folyton a n beszélt. Az r Tárkány számára lefordította a n szavait: - Azt mondja: «Én egészen a sátorig hoztam a tizedest, de az én hibám-e, ha nem volt többje?» Azt mondja: «Mit csinálsz ennyi összeharácsolt pénzzel és vagyonnal?» Az r hirtelen elhallgatott. A fülét még jobban nekitámasztotta a sátornak. Most férfi kiabálás hallatszott. Baga Tárkány ismét megbökte és megkérdezte: - Mit mond? - Azt mondja: «Ezekkel az ezüstökkel és vagyonnal Kínába fogok szökni, és ott úgy élek majd mint egy úr. Te meg ha akarsz, maradj itt Szancsár tizedessel.» Űaga Tárkány nem várt tovább. A sátor kapuját kitárva benyomult. A két r

pedig a nyomában. A kínai arca halottsápadt lett. A Kínai Úr volt az, aki Ötükenben szerencsejátékkal, kereskedéssel kopasztott meg mindenkit. A felesége a szépséges Fu-Lin pedig döbbenten nézett a tárkányra és az rökre. Felharsant Baga Tárkány hangja: - Szarházi kutya kínai! A feleségedet futtatva kopasztod a törököket, nemde? A kínai beszélni kezdett: - «Űégünk…» - mondta, ám Baga Tárkány elhallgattatta: - Hallgass!… Aztán pedig Kínába szöktél volna, úgy-e? A kínai reszketni kezdett. Az rparancsnok még egyszer felcsattant: - Hadd küldjem a lelkedet a Pokolba, aztán ha akarsz, onnan szökj Kínába! Azután az rök felé fordulva kiabálta: - Lökjétek ezt a földre… A kínai már amúgy is összerogyóban volt. Amint az egyik r hozzáért, földre hemperedett. Baga Tárkány megparancsolta: - Verjetek rá ötven botot! Amikor a két r korbácsai verni kezdték, a kínai üvölteni, jajveszékelni kezdett, ám ez nem tartott soká. Talán a huszadik, talán a harmincadik bot után félig a félelemt l, félig azért, mert nem bírta a derekára mért kemény verést, meghalt. Fu-Lin az igen gyorsan zajló eseményekt l döbbenetében megnémult. Űaga Tárkány dühösen kérdezte: - Te meg elcsábítottad Szancsár tizedest? - !… - Miért hallgatsz? Szancsárt nem csábítod el még egyszer. Ha a szívedet neki adtad is, várhatsz rá, amíg te is a másvilágra nem kerülsz. Azután a halott kínaira nézve azt mondta: - Ha a férjed az egész világot fosztogatta is, mi lett? Nem hiszem, hogy azok a pénzek átjutnának a túlvilágra. Ám a férjed ravasz volt. Azzal, hogy hamar megdöglött, megmenekült a botozástól és a kivégzést l is. Azután megparancsolta az röknek: - Ezeket az kincsekkel, arannyal, ezüsttel teli ládikákat vegyétek a hátatokra, te meg menj el ttem. Hajnalodott. A két r a vállára véve hozta az összes pénzt, amit Kínai Úr összeharácsolt. Fu-Lin pedig Űaga Tárkányt nyomában gyalogolt. Er sen reszketett, mert nem tudta, hogy hová, és mi okból megy. Az rparancsnok, miután a ládikákat biztonságos helyre rakták, és Fu-Lint börtönbe zárták, maga mellé vette a két rt. Szancsár tizedes sátra felé indultak. Szancsár igen korán kelt. Aznap az embereivel hadgyakorlatot tartott volna. Felhajtotta a kumiszát, felövezte a kardját. Hirtelen lábdobogást hallatszott kívülr l, aztán kinyílt a kapu, és az rparancsnok jelent meg: - «Szancsár tizedes, gyere ki!» - mondta. Szancsár úgyis éppen azon volt, hogy kimenjen. Amikor kimenve Baga Tárkány mogorva arcát megpillantotta, egyáltalán nem rettent meg. Féltérdre ereszkedve köszöntötte a tárkányt. Baga Tárkány megkérdezte: - Szancsár tizedes! Hol voltál ma éjjel? Szancsár folyton mogorva arcával a tárkányra tekintett. Nem válaszolt. Baga Tárkány egyáltalán nem ismerte Szancsár tizedes jellemét. Mérgesen kiabálta: - Téged kérdezlek! Hol voltál ma éjjel? - Mi közöd hozzá! - Én vagyok az rparancsnok. Azért kérdem, hogy megtudjam, jártál-e tiltott helyen, vagy sem. - Hát lenne tiltott hely Ötükenben? - Van. - Én nem tudok róla. - Megmondod? - Nem! - Lökjétek a földre. Verjetek rá ötven botot! A két r földre lökte Szancsárt. A korbácsaikat gyors iramban föl - le

mozgatták. Szancsár nem is tör dött vele. Nem értette, hogy miért kap verést, nem látta szükségesnek, hogy megtudakolja, egy hangot sem adott ki, mert az

rparancsnokot látta magával szemközt. Amikor véget ért az ötven bot, Szancsár felállt: - «Ez jól jön a mai hadgyakorlathoz.» - mondta. Baga Tárkány dühe fokozódott. Kiabálni kezdett, hogy Szancsárt kibillentse a nyugalmából: - Titkolózz, ahogy csak akarsz. Tudom, hogy hol jártál ma éjjel. - Ha tudod, akkor meg minek kérdezed? - Ma éjjel Kínai Úr sátrában voltál, nemde? Miért hazudsz? Szancsár szemei tágra nyíltak: - Mi? Mi? Talán megbolondultál, hékás? Talán álmot látsz? Űaga Tárkány az rökre rivallt: - Nem akarja bevallani. Fogjátok meg. Zárjátok Fu-Lin mellé! Az rök engedelmeskedtek, de a tizedes amint Fu-Lin nevét hallotta, megvadult és kardot rántva kiabálta: - Ne mozduljatok! Kibelezlek!… - Szembeszállsz? A dolog már irányíthatatlanná vált. A két r és Űaga Tárkány kardot rántva Szancsárra rontott. Igen véresnek ígérkezett a küzdelem, de nem lett az, mert egy mennydörgésszer hang közbekiáltott: - «Szancsár tizedes.» Szancsár pedig leeresztette a kardját, és kiegyenesedett: - «Parancs.» - válaszolta. Isbara Alp volt ott. - Szancsár tizedes! Dugd hüvelyébe a kardodat! Egy csörrenés hallatszott. A kard a hüvelyébe került. Azután Isbara Alp Baga Tárkány felé fordult, és megkérdezte: - Baga Tárkány! Magaddal akarod-e vinni a tizedest? - Igen! Az ezredes ismét ráparancsolt Szancsárra: - Szancsár tizedes! Tedd a kardodat a sátorba. Menj Baga Tárkánnyal. Szancsár féltérdre ereszkedve válaszolt: - Te parancsolsz!

* **

Egy kevéssel napkelte után összeült a bíróság. A kilenc bíró a vastag nemez takarókkal díszített helyére ült. Űaga Tárkány, az rparancsnok a két rével együtt a bírák elé lépett. A nép tudomást szerezve arról, hogy aznap bíráskodás lesz, köröskörül megtöltötte a teret. A f bíró, arcát Űaga Tárkány felé fordítva beszélni kezdett: - Baga Tárkány! Mond el, hogy miket láttál, miket tettél! Az rparancsnok röviden elmondta az éjjel történteket. A f bíró megparancsolta: - Hozzátok el a kínai n t! A két r közül az egyik elfutott. Fu-Lint a bírák elé hozta. Fu-Lin megrémült, és remegni kezdett, amikor meglátta az összegy lt tömeget és a szigorú arcú bírákat. A f bíró rögtön megkezdte a vallatást: - Mi a neved? - Fu-Lin. - Férjes asszony létedre miért csábítottál el egy török tizedest? Több száz ötükeni tüzes tekintete meredt rá. Azt hitte, ott helyben meghal, majdnem összerogyott. A bírák válaszra váró félelmetes tekintetei közepette reszket hangon tudott megszólalni: - «A férjem így mondta.» - A te férjed ezek szerint ilyen jellemtelen ember volt?

- Nem! Jellemes volt, csak… - Mi? Ha jellemes volt, miért terelt téged rossz útra? - A férjem sok pénzt akart gy jteni. Azokhoz lökött, akiknek volt pénze. Azok pedig kielégülve pénzt adtak. - Mennyi pénze volt a férjednek? - Nem tudom. - Űaga Tárkány! Mennyi pénzt találtatok ennek a n nek a férjénél? - A két rrel csak az aranyakat tudtuk megszámolni. Az aranya ezer pénzre rúgott. Az ezüst is kitesz ugyanennyit. - Ennyi pénze még a kagánnak sincs. Miért gy jtötte a férjed ezeket az pénzeket? - Hogy Kínába szökve úrként élhessen. - Hogyan szöktetek volna Kínába? - Nem tudom. - Hány embert csábítottál el a tizedest megel z en? - Ötöt… - Kik ezek? Mi a nevük? - Nem tudom. - Hogyan csábítottad el ket, ha még a nevüket sem tudtad? - A férjem megmutatta ket nekem, én pedig a nyomukba szeg dtem. - No, lássuk csak, nézd meg, van-e közülük valaki a tömegben? Fu-Lin a teret körülálló tömeg felé fordult. A rá szúrós szemekkel néz rengeteg ember arca mintha mind egymásra hasonlított volna. Tulajdonképpen ebben az összevisszaságban, ebben a rossz pillanatban nem is ismerne föl senkit. A f bíró megkérdezte. - Van-e ezek között az emberek között olyan, akit elcsábítottál? - Nincs! A f bíró a négy jobbján és a négy balján ül bíróra tekintve megkérdezte: - Szabjuk ki rá a büntetést. Baga Tárkány verjen rá ötven botot. - Az egyik bíró tiltakozott: - Ötven botütés túl sok ennek a sovány asszonynak. A férje nem bírta ki az ötven botot. Ha pedig a férje sem bírta ki, a felesége hogyan bírná? Elég neki tíz bot. - Igaz! - Igaz! - Igaz! - Tíz bot kevés neki. Verjenek rá tizet most. Néhány nap múlva, amikor majd elmúlik a fájdalom a verés után, verjenek rá még tizet. - Úgy még jobb lesz. - Igen! Ezt az elgondolást elfogadták. A f bíró Fu-Linre tekintve kimondta a végs szót: - Tizet vernek majd rád. Attól majd helyre jön az eszed. Tíz nap alatt begyógyul a verés okozta seb. Akkor újabb tíz botot kapsz. Azt pedig jól jegyezd meg: Mostantól ne merészelj senkit elcsábítani. Ha még egyszer elénk kerülnél, halál lesz a büntetésed. Űaga Tárkány két jelt adott, mire a két r elvitte Fu-Lint és odahozták Szancsár tizedest. A f bíró megkérdezte: - Szancsár tizedes! Tudod-e, hogy a török törvények szerint nem szabad férjes asszonyhoz nyúlni? - Tudom. De én senkihez sem nyúltam! - Baga Tárkány kint látott téged az éjjel. - Hát hagy lásson. Mit számít az? - De a kínai sátra közelében. - No és? Kinek mi köze hozzá? - Mit kerestél éjfélkor odakint? - A szántóföldön elejtettem a bicsakomat. Azért mentem, hogy magamhoz vegyem. - Miért éjfélkor mentél a bicsakodért? Nem mehettél volna-e napkelte után?

- Éjszaka nem tudtam aludni. - Miért nem tudtál aludni? - A haragtól… - Kire haragudtál? - A kínai n re… - Miért haragudtál meg? - Az este felbosszantott, feldühített. - Mond el, hogy történt? - Napnyugtakor a szántóföldre jött. Azt mondta, hogy igen fontos mondandója van számomra. Kíváncsi lettem. Azt hittem, hogy meghalt Kara Kagán. Mondd meg gyorsan, mondtam neki. Odajött, hozzám bújt, rám fonódott. Azt mondta, hogy belém szeretett. Ellöktem, földre tántorodott. Amikor nekem dörgöl dzött, akkor esett ki a bicsak a hüvelyéb l. Az éjjel nem tudtam aludni, ezért érte mentem. Ezekre a szavaira a f bíró félbeszakította Szancsár tizedest. Mintha nem hitt volna a szavaiban. A jobbján és a balján ül bírákra nézett. Azok közül az egyik megkérdezte Szancsárt: - Eközben nem mentél-e be a kínai sátrába? - No nézd csak milyen értetlenek vagytok! Mondom, hogy nem mentem be. - Tizedes! Ne csökönyösködj. Az rség kihallgatta a sátorban a kínainak és a feleségének a beszélgetését. Azok egy sátorba belép tizedest emlegettek. - Talán rajtam kívül nincs más tizedes Ötükenben? Erre a válaszra az összes bíróba kétségek költöztek. A f bíró megkérdezte Űaga Tárkányt: - Baga Tárkány! Mondták-e a kínaiak, hogy Szancsár volt az a tizedes, aki a sátorba lépett? - A sátorba lép tizedes nevét nem mondták, de Kínai Úr azt mondta a feleségének, hogy Kínába fog szökni, és ha az nem menne vele, akkor maradjon Szancsár tizedessel. Ezekb l a szavakból én arra következtettem, hogy Szancsár volt az, aki a sátorba lépett. A f bíró Szancsárt kérdezte: - Látod? - Semmit sem látok. Ha meg akarjátok tudni, hogy ki lépett a sátorba, megkérdezhetitek a kínai n t… - Űaga Tárkány, hozasd el a kínai n t! Az rség egyik tagját elszalajtotta. Elhozta a kínai szépséget. A f bíró megkérdezte: - Fu-Lin! Az rség úgy hallotta, hogy a férjed azt mondta neked, ha nem mennél Kínába, akkor maradj itt a Szancsároddal. Szancsár tizedes azt állítja, hogy nem lépett a sátradba. Ez Szancsár tizedes volt-e, vagy talán egy másik tizedes? Fu-Lin ismét remegni kezdett, amikor a bírák elé hozták. Az járt a fejében, hogy megmondták neki: ha még egyszer a színük elé kerül, akkor halál lesz a büntetése. Közben igen rövid id telt el. Fu-Lin ez alatt az id alatt a börtönbe zárva semmiféle b nt el nem követett, és rettegés kerítette hatalmába amikor ismét a bírák elé állt. A f bíró kérdése lelket vert belé. Amikor megértette, hogy nem vár rá halál, elmúlt a reszketése. Szancsár tizedes arcába nézett. A mogorva arcú Szancsár tizedes is ránézett, ráadásul undorral nézett rá. Fu-Lin arca olyan lett, mintha elgondolkodna. A bírák elhallgattak. Egy pisszenés sem hallatszott. A kínai szépség rájött, hogy az ügy az szavaitól függ. Szancsár, amikor látta, hogy Fu-Lin hallgat, mérgesen kiabálta: - Mondd meg te aljas némber! Ki volt, aki tegnap éjjel a sátradba ment? Fu-Lin szemei átnedvesedtek. Az imént még félelemt l remeg , sápadt arca most vörös lett a düht l. A bírák felé fordult: - Szancsár volt, aki tegnap éjjel a sátramba jött. - mondta. Szancsár, haraggal megemelt öklével hatalmas buzogányként csapott a kínai asszony arcába. Közben azt kiáltotta: - Hazugság!

Fu-Lin jó néhány foga kiesett, az arca és a szeme vérben úszott, ahogy ájultan a földre rogyott. A f bíró haragosan kiabálva kérdezte: - Miért lenne hazugság? - Honnan tudhatnám? Neked kell tudnod! - Szancsár tizedes! A fejed lehull, mondd meg az igazat, hogy ne érkezzél az Isten színe elé hazugsággal! - Nem hazudok! Inkább hisztek egy kínai n nek mint Szancsár tizedesnek? Ekkor a teret körülvev tömegben mozgolódás kezd dött. Egy nagy süveg , magas termet , szegényes öltözék fiatal, a tömegen áttörve megállt a bírák el tt: - Szancsár igazat mond. Én voltam tegnap este ezzel a kínai n vel. - mondta. Minden ötükeni szeme erre a daliára tekintett. A nevét suttogták akik ismerték: - Kara Budak! A f bíró megkérdezte: - Te ki vagy? - Isbara Alp tizedesei közül Kara Budak vagyok. - Tudtad-e, hogy ez a n férjnél van? - Tudtam. - Miért mentél a sátrába? - Behívott. - Nem kellett volna bemenned. - Kacérkodással elámított. - A férje a sátorban volt-e? - Nem volt ott. - Mit kapott cserében azért, hogy a sátrába eresztett téged? - Pénzt akart t lem. Volt egy ezüst pénzem, azt odaadtam. - Mást mondott-e? - Azt mondta: «Holnap ismét gyere el.» - Honnan vettél volna még egy pénzt? - Van egy ezüst bicsakom, amit Kínából zsákmányoltam, azt adtam volna oda. - Házas vagy-e? - Nem! - Hány éves vagy? - Húsz. - Már elég id s vagy. Miért nem házasodtál meg? - Megkértem Isbara Alp leányát Almilát. Azt mondta, nem szeret. Szülemis tizedes húgát is megkértem. Azt mondta, nincstelen vagyok. - Igaz ez? Nincstelen vagy? - Igen! - Kid, mid van a világban? - Id s anyám van. Hét testvérem van. Négy kancám és két birkám van. - Nincs földed? - Volt, de eladtam. - Kinek adtad el? - Az egyik kínainak. - Miért adtad el? - Kiházasítottam a húgomat. Hozományt adtam vele. - Tudod-e, hogy mi a büntetésed? - Tudom. - Amiért férjes asszonyhoz nyúltál, a török törvények szerint, Kara Kagán parancsára ki fognak végezni. - Nem gond! Isten megkönyörül rajtam. - Van-e valami mondandód? - Van: Szancsár gondoskodjon az anyámról és a testvéreimr l. - Hallottad-e Szancsár? - Nem vagyok süket, hallottam.

A f bíró felállt: - «Megyek, hogy Kara Kagánnal tudassam az ügyet. Az utolsó szó ismét az övé.» - mondta. Szorongás töltötte meg a környéket. A f bíró belépett a kagán díszsátrába. A kagán és a bégek ott voltak. A bíró féltérdre ereszkedett: - «Hatalmas kagán! Bebizonyosodott, hogy ki a b nös: Kara Űudak tizedes volt az. Bevallotta, hogy az asszonyhoz ment, és tudta, hogy az házas. Meghoztuk a törvényeink szerinti ítéletet. Az utolsó szó a tiéd.» - mondta. - Ki ez a Kara Budak tizedes? - Isbara Alp tizedesei közül egy sötétbarna férfi. A kagán elgondolkodott. Kür Sád mintha csak erre az eltöprengésre várt volna, megszólalt: - Hatalmas kagán! Adj parancsot, hogy mérjenek ki másféle büntetést erre a tizedesre! - A tizedes halála nem felel meg a törvénynek. - Miért? Kür Sád a f bíró felé fordult: - Űíró, Kara Űudak er szakkal nyúlt-e a kínai n höz? - Nem, a n maga hívta! Kür Sád a Kagán felé fordult: - Hatalmas kagán! Láthatod, hogy nincs a mi törvényeiknek megfelel ok. Ha a tizedes rátámadt volna a n re, akkor halál lenne a büntetése. - A tizedes tette a törvény egyetlen más részéhez sem illik. - Ha mi ezek miatt a gonosz kínaiak miatt megölnénk egy tizedesünket, a nép megharagszik ránk, elhidegül t lünk. - A törvény el tt nem gondolunk a népre. A kagán a bégek felé fordult: - Bégek! Helyes-e a bírák ítélete? A bégek csatlakoztak a döntéshez: - Igaz. - mondták. Kür Sád magára maradt.

* **

Amikor a f bíró visszatért a helyére, semmi sem törte meg a téren a csendet. Zeng hangon kimondta az utolsó szavait Kara Űudaknak: - Kara Budak tizedes! A kagán igazságosnak találta az ítéletet. Meg fogsz halni, mert megszegted a török törvényt! Kara Budak és Szancsár összenéztek, aztán lehorgasztották fejeiket. Az

rparancsnok Kara Űudakkal szemközt megállt: - Kara Budak tizedes! Kard, vagy nyíl legyen? - Nyíl. A fiatal tizedes kinyilvánította, hogy nyíltól akar meghalni. Mivel bég volt, az íj húrjával kellett volna meghalnia, a b nének súlya miatt végezték volna ki nyíllal vagy karddal. Az rök két oldalról közrefogva felsorakoztak, és elvitték Kara Budakot. Úgy volt, hogy oldalt, egy fa tövénél nyílzáport zúdítanak majd rá. Isbara Alp összes tizedese, Kara Budak bajtársai futva érkeztek. Parsz érkezett els nek: - Kara Budak! Elveszítünk téged? - El re nem látható balvégzet. Ű nt követtem el. Mögötte Szülemis tizedes érkezett: - «Kara Űudak! A n vérem beleegyezett, hogy összeházasodjon veled. Kár.» - kiabálta. Kara Űudak keser en nevetett. Jamtár tizedes átölelte Kara Budakot: - «Kár érted, vitéz! Még hány kupa kumiszt ittál volna ezen a világon, hogy …»

- sírta. Ücs Ogul tizedes Kara Budak vállára csapott: - Bajtársam! Nekem adod-e a n véredet? Ha ránézek, te jutsz majd az eszembe. Ha fiam lenne, a Kara Budak nevet adom neki.» - mondta. - Odaadom. Mondd meg az anyámnak. De már ne kérj hozományt. Tudod, hogy nincstelen vagyok. Gök Űörü tizedes, Ötüken legharagosabb, legdühöng bb tizedese azt kiabálta: - Mondd meg Kara Budak! Ki lett az oka? Az Isten legyen a tanúm, hogy amíg le nem terítem, nem dugom hüvelyébe a kardomat. - Nincs okozója… Én magam vagyok az oka… Szancsár kissé oldalt állt. Nem közeledett a barátjához. Ráadásul rokonok is voltak. Kara Budak odahívta: - Szancsár! Nem vigasztalsz engem? Nincs mondandód? Szancsár lassan közeledett: - «Kara Budak! Úgy mész el, hogy az adósod maradok. Én eddig senkinek sem tartoztam. Rossz ez így.» - mondta. Nemsokára jött egy r. Űaga Tárkány hangja parázsként hullott a szívekre, amikor megszólalt: - Rajta vitézek. Eljött az id . Oszoljatok. Amikor a tizedesek hátrahúzódtak, Kara Budak azt harsogta: - Mondjátok meg az ezredesnek: Soha életemben nem követtem el más b nt. Az rparancsnok megkérdezte: - Kara Budak tizedes! Bekössük e a szemedet? Kara Budak haragosan mosolygott: - Hát azt hiszitek, hogy Kara Budak tizedes megijed a szívébe fúródó tíz nyíltól? Az rök Kara Űudaktól húsz lépésnyire voltak. Ötük féltérdre ereszkedett, a másik öt mögöttük állt. Baga Tárkány kiadta a parancsot. - Nyilat húzz! A tíz r a tegzéb l egy - egy nyilat húzott el , és az idegre tették. Űaga Tárkány ismét parancsot adott: - Célozz! Az íjakat megfeszítették és Kara Budak szíve felé irányították. Az utolsó parancs rémes volt: - Nyilazz! Szélként süvít , éles, zúgó hang hallatszott. A tíz nyíl szállt, és Kara Űudak keblébe talált. A fiatal tizedes keble vérben ázó nyilakkal lett telet zdelve. Kara Űudak el ször megrázkódott. Azután el re d ltében három lépést tett. Lassan térdre rogyott. Az arcát, mintha az Istennel akarna beszélni, az ég felé fordította. Mintha valamit mondani akarna, felemelte a kezeit, aztán mint egy hatalmas fa, a földre d lt és úgy maradt. A földet egy pillanat alatt vörösre festette a vére. Éppen ekkor azt látták, hogy egy lovas lóhalálában vágtatva érkezik. Isbara Alp vágtatva jött, mégis elkésett. Amikor Kara Budakot megpillantotta a földön, összehúzta a szemöldökeit. Földre ugorva melléfutott. A tizedes fejét a karjának támasztva felemelte. Megcsókolta a homlokát: - «H s tizedes volt. Az Isten ítélkezzen fölötte.» - mondta. Anélkül, hogy rápillantott volna az t féltérdre ereszkedve köszönt tizedeseire, ismét lóra vetette magát és vágtatva távozott. Akkor a tizedesek Kara Budak holttestéhez közelítettek. A keblébe fúródott nyilakból egyenként kihúztak egyet. A kihúzott nyilak helyén buzogva folyt ki a tizedes vére. Parsz el vette a kumiszos kupát. Kara Budak véréb l folyatott belé egy keveset. Azután el húzta a bicsakját, és megvágta vele a saját csuklóját. A saját vérét is belecsöpögtette. A többi tizedes is így tett. Csak Ücs Ogul tizedes nem csatlakozott. Parsz megkérdezte: - Te nem jössz? - Én nem lehetek a vértestvéretek. El fogom venni Kara Űudak n vérét. A tizedesek egyenként ittak egy kortyot a kumiszból, aztán a maradékot a

földre hintették: - Az ég legyen a tanunk. A föld legyen a tanunk. A fa legyen a tanunk. A víz legyen a tanunk. Vértestvériséget ittunk. Vértestvérek lettünk. Vértestvérek vagyunk. Ücs Ogul tizedes rájuk nézett. is szeretett volna vérét folyatva velük eggyé válni, de ha Kara Űudak vértestvére lenne, nem vehetné el a n vérét. Amíg a hat tizedes a halott bajtársukkal és egymással vérszerz dést kötött, Ücs Ogul tizedes, a Kara Űudak kebléb l kihúzott véres nyíllal, könnyes szemekkel, ég kebellel, szomorú szívvel a sátra felé indult.

CSALIK

űsalik jól értette a mondást, miszerint «Ha az éhez re kilenc takarót terítenének is, akkor sem alhat.» . Az utolsó élelmét az anyjának, feleségének és három gyermekének adta, maga egész éjjel fázott, nem tudott aludni, mert éhesen feküdt le. Már egy napja nem volt étel a szájában. Ezen a télen nem mentek jól a dolgok. Csalik igen jól tudta, mi lesz, ha hamarosan nem fog egy szarvast, vagy legalább egy nyulat, ezért korán felkelt, és a hegyek felé indult. Hogy egy nyulat l hessen, hajlandó volt feláldozni a tegzében lév harminc nyilat. Ahogy a lovát hajtotta, a sötétben mintha árnyakat látott volna. Meresztette a szemét: hozzá hasonlóan rengeteg lovas ment a hegy, az erd felé. Összeszorult a szíve. Megsarkantyúzta a lovát. Mire a hegyhez ért, kisütött a nap. Csalik sok száz lovast látott a hegyen, és elszomorodott: «Itt több ember van mint nyúl.». Tehát nem volt az egyetlen, aki tegnap este éhen feküdt le. Erre gondolva felvidult. Lakodalomra gondolt. Nekilátott vadat keresni. A hegyen egyesült hajtóvadászat folyt. Kiáltozva riasztották föl a nyulakat, jávorszarvasokat, aztán mögöttük vágtatva nyilaztak rájuk. Akik szarvast l ttek, nem állnak sokáig, a szarvast szétosztva visszafordulnak. De nem adatott meg mindenki számára ugyanaz a b ség. űsalik, noha már három nyilat ell t, még semmit sem l tt. Az éhségt l reszketett a keze, elsötétedett a szeme, ezért rosszul célzott. Már dél felé járt az id , de űsalik még nem ejtett zsákmányt. A szemei hirtelen felragyogtak. Íme, néhány száz méterre el tte, egy hatalmas nyúl a szemközti tisztás vége felé menekült. Csalik pedig iszonyú gyorsan lovagolt, mert tudta, hogy ha nem lövi le az állatot a tisztás vége el tt, akkor elszalasztja. A nyúl a tisztás végéhez közeledett, úgy száz méter távolság maradt köztük. Csalik kil tte a nyilát. Látta, hogy a nyúl egy pillanat alatt bukfencezve felbukott. Közeledett, hogy felvegye, de amikor az állathoz ért, úgy meglep dött, hogy majdhogynem leesett a lováról, mert a nyúlt testében két nyíl volt. Amíg Csalik azon gondolkodott, hogyan fúródott megkett z dve a nyúlba az a nyíl, amit kil tt, két lovas bukkant föl a tisztás végéb l, az egyik balról, a másik pedig szemb l. A három lovas a nyúl el tt egymással szemközt megállt. űsalik megértette a dolgot. Megkérdezte a két lovast: - Az egyik nyilat én l ttem. Melyik tök l tte a másikat? Az egyik lovas válaszolt: - Én l ttem az egyik nyilat. - Akkor a nyúl a kett nké. Elosztjuk. Ám a harmadik lovas azt mondta Csaliknak: - Neked nincs részed a nyúlból. A nyúl a kett nké. - Miért? - A második nyíl, ami a nyulat eltalálta az enyém. Csalik elbizonytalanodott: - Én is a nyúlra l ttem. Nekem is jár bel le. - Két nyíl van a nyúlban. A nyúl azé, aki lel tte. Tehát kiderült, hogy három lovas is l tt a nyúlra, de csak kett találta el. Nem lehetett tudni, hogy hármuk közül melyik kett l tte le. Az egyik lovas néhány nyilat húzott el a tegzéb l. űsaliknak és a másiknak

megmutatta és így szólt: - Az én nyilaimon kett s rovátka van. Ha a nyúlban kett s rovátkájú nyíl lenne, akkor a fele az enyém. űsalik is el vette a nyilait a tegzéb l és megmutatta: - Az én tamgám két kapcsolódó vonás. A másik lovas nem vette el a nyilait: - Az én nyilaimon nincs tamga. - mondta. Mind a hárman leszálltak a lovukról. Kihúzták a nyúlba fúródott két nyilat. Az egyikük így szólt: - Íme ez az én nyilam. Két rovás van rajta. - és megmutatta. A második nyilat Csalik vette a kezébe, és a saját tamgáját kereste rajta. Csalik szemei kezdtek elsötétedni. A nyilat a másik lovas felé nyújtotta: - Nézd csak meg. - mondta. - Az éhségt l elsötétedtek a szemeim, én nem látom. Látod-e a tamgámat? - A lovas jól megnézte a nyilat: - Ezen nincs rajta a tamgád. Ez az én nyilam. - válaszolta. A két lovas kettévágta, megnyúzta és elosztotta a nyulat. Azután lóra pattanva távoztak.

* **

űsalik megdöbbent. Azt hitte, hogy l tte a nyulat. Ez a két lovas meg honnan jött? Amíg a szemei arra a helyre függesztve várakoztak, ahol a nyulat lel tték,egy lovas t nt föl. űsalikra kiáltott: - A nyiladat keresed talán? Itt van… űsalik elvörösödött a szégyent l, amikor odanézett, ahova a lovas mutatott, mert az nyila a nyúltól húsz lépésnyire innen esett. A földbe fúródott nyilat kihúzta. A saját tamgáját látta rajta. Nem volt maradása. A lovára pattant. Ismét vadat kezdett keresni. A távolban valami vonzotta a tekintetét. Odanézett: a távolban ketten lóhátról karddal vívtak egymással. Amikor Csalik meglátta a küzdelmet, megfeledkezett a vadászatról és az éhségr l. A küzd k felé sarkantyúzta lovát. űsalik mintha az egyiküket ismerte volna. Maga magában azt gondolta: - Talán az egyik ismer söm. Ne érje t baj. Hadd válasszam szét ket! A kardját kihúzva kett jük közé ért. A lovát ágaskodtatva kiabálta: - Hülyék vagytok hékás? Minek harcoltok? Talán jól vagytok lakva, és vadászat helyett idej ve így szórakoztok? A lovasok szétváltak. Mind a ketten sebesültek voltak. Az egyik válaszolt: - A nyúl az enyém. Ez meg azt mondja, hogy l tte, és el akarja venni. Hát vak vagyok én? A másik lovas azt ordította: - Nem! A nyúl az enyém. Én l ttem. Mind a ketten azt állították, hogy k l tték meg el ször a nyulat, és el akarták vinni. Ezért fajult verekedéssé a dolog. Csalik közéjük lépett: - Így akarta az Isten. Mindkett tök nyila eltalálta. Miért harcoltok. Én az imént láttam egy hülyét. A kil tt nyila a nyúltól húsz lépésnyire esett le. Mégis el akarta vinni a nyulat. Ti pedig értelmes emberek vagytok. Ez nem illik hozzátok. Hadd osszam el köztetek a nyulat! űsalik a földre ugrott. Megnyúzta a nyulat. Két egyenl darabra vágva a lovasoknak adta. A lovasok egyenként megköszönték, aztán távoztak. Csalik egy ideig nézett utánuk. Azután a kezével a térdére csapva kiabálta: - Jaj! A Sátán vigye el! Kérhettem volna ezekt l egy kis húst magamnak. űsaliknak ismét eszébe jutott az éhsége, amir l a küzdelmet szemlélve megfeledkezett. Hajtotta a lovát. Amikor az erd széls szegletéhez ért, megállt. Egy nyíllal lel tt nyúl feküdt a földön. űsalik csodálkozott, hogy a lel tt nyúl gazdája nem jött érte. Az iménti verekedés alapján elgondolkodott rajta,

hogy vajon ki lehet az aki így dúskál, de nem tartott soká a töprengése. Az erd szeglete mögül egy lovas jött ki. Csalik megismerte Szancsár tizedest: - Szancsár tizedes! Te l tted ezt a nyulat? - kérdezte. A tizedes szemrehányóan válaszolt: - Én l ttem, ha akarod vedd el! Csalik nem gondolkodott azon, hogy vajon hogyan jutott a tizedes eszébe az ajándékozás. Egy mozdulattal a földre ugrott. Felvette a nyulat. Azután a tizedeshez fordulva megköszönte: - Köszönöm tizedes. Két napja egy falatot sem ettem. Ha ez nem lenne, felfordulnék az éhségt l. A tizedes mogorva arccal kérdezte: - Két napja semmit sem ettél? - Semmit sem ettem. - Miért nem ettél? - Nem találtam élelmet. - Hát van olyan, hogy valaki ne találjon élelmet? Vedd, idd meg ezt! Szancsár tizedes a kumiszos kupáját Csalik felé nyújtotta. Csalik fél kupányi kumiszt egyetlen hajtásra megitta, aztán a kupáját visszaadva így kiáltott: - Köszönöm tizedes. Az ereje visszatért. Szancsár tizedes a ellovagolt. Csalik megmámorosodott az örömt l. Már nem maradt más teend je, mint hogy hazatérje és megsüsse a nyulat. A lejt re érve hirtelen megállt. Jamtár tizedessel találkozott. Jamtár kezében egy hatalmas nyúl volt. Csalik megszólította: - Tizedes! Jó vadat ejtettél. Jamtár durcásan válaszolt: - Mi a jó ebben? Ez a nyúl a fél fogamra sem elég. Hát az otthoni háznép mit fog enni? Jamtár Csalik nyulára meresztve a szemét megkérdezte: - Eladnád-e nekem a nyulad felét? - Mit adsz érte? - Nyáron, ha Kínára támadunk, egy borjút, vagy három juhot adok. - Adnál, de akkor engem sehol sem találnál. - Miért? - Addigra éhen halok. Jamtár szíve összeszorult. Hirtelen azt mondta: - Megbírkózol-e velem a nyúlért? űsalik elgondolkodott. Igen jó lenne egy nyúl helyett kett vel hazatérni. Örvendezve válaszolt: - Kapaszkodjunk egymásba! Jamtár és Csalik a lovukról leszállva levették a kardjukat és a tegzüket. Összekapaszkodtak. Dél volt. Jamtár nagyobb termet volt, ám űsalik a fél kupa kumiszban bízott, amit az imént megivott. A nyulak a földön hevertek, a birkózókhoz hasonlóan éhes lovak sétálva legelészni kezdtek. űsalik amint elkezd dik a birkózás, egy támadással rögtön földhöz akarta csapni Jamtárt. Akarni akarta, de Jamtárt, aki úgy állt mint egy szál feny , nem lehetett olyan könnyen feldönteni. Csalik vad gáncsa hiábavaló volt. Csalik mintha egy szál fát gáncsolt volna, fájó lábbal, nehezen menekült meg attól, hogy hanyatt ne essen. Amikor Csalik már hosszú ideje küzdött, elfáradt és ismét megéhezett. Ilyen er feszítésre már nem volt elegend Szancsár tizedes fél kupa kumisza. Most Jamtáron volt a támadás sora. Már nem állva birkóztak. Jamtár Csalikot a derekánál elkapva földhöz csapta. Olyan vadul csapta, hogy maga is a földre zuhant. Összegabalyodtak, bizonytalan volt, hogy melyikük van fölül, és melyikük alul. Csalik megértette, hogy ha nem áll föl, akkor veszít, megrázta magát, felállt, a két birkózó szembenézett egymással. Nem tudták rászánni

magukat a kezdésre, kerülgették egymást. Aztán hirtelen egymásnak ugrottak és ismét összeakaszkodtak. Fáradtak voltak, ezért csellel akartak gy zni a birkózásban. A két gyakorlott birkózó igen szépen küzdött. Csaliknak vad cselei voltak a birkózásban: az ellenfele kezeit megragadva hanyatt vetette magát, a földre esve a maga felé húzott ellenfelét egy rúgással levetette magáról, aztán hirtelen rávetette magát a leveg b l a földre es másikra, a hátát a földre szorította. Csalik egyik kezével Jamtár tarkóját fogta, a másikkal a csuklóját ragadta meg. Hanyatt vetette magát, Jamtár pedig ráesett, de Csalik az egyik lábát megemelte. Jamtár, pedig arra esett, az pedig Jamtár nehéz testét a lábával megemelve a feje irányába dobta. Jamtár a leveg ben bukfencezett egyet és Csalik fejénél földre esett, Csalik rávetette magát, és a felé haladt a dolog, hogy Jamtár két válla a földre kerüljön. Ámde könny -e Jamtárt legy zni? A ránehezed hatalmas űsalik mintha kifáradt volna. Jamtár lerázta magáról és felállt. Csalik ráakaszkodott, hogy he hagyja felállni, ez a lökés rosszul alakult, mert a hosszú ideje tartó birkózás alatt a két birkózó nem vette észre, hogy a lejt széléhez értek. Erre a mozdulatra mindketten összekapaszkodva gurulni kezdtek a lejt n. A lejt körülbelül száz lépésnyi volt. A két gök-türk katona hemperegve ért a lapos részre. Ha nem egy vízfolyásba estek volna, nem is váltak volna széjjel. A jócskán belemelegedett birkózókat nem h tötte le a hideg víz. Ellenkez leg, kiizzadt voltukban h sítette ket. Amikor kimásztak a vízb l, ismét birkózni kezdtek, A birkózás olyan hosszú ideje tartott, hogy már rájuk esteledett. Sötétedni kezdett. Egy id múlva, ki tudja hogyan, űsalik lába egy k be akadt, és űsalik hanyatt a földön találta magát. Véget ért a birkózás. Csalik veszített. Jamtár lihegve mondta: - Jó, hogy vesztettél. Nézd, este lett! Csalik így válaszolt: - Nem jó! Elvesztettem a nyulat. - Jó, mert különben ma éjjel éhen maradtunk volna. - Nem jó. Ma éjjel éhen maradunk. Mind a ketten felkapaszkodtak az emelked n, ahonnan az imént legurultak. A lovak még legelésztek, a nyulak a földön hevertek. A két fáradt katona teljesen kifáradt, mire felértek az emelked n. Er sen lihegtek. űsalik a földre rogyott. Jamtár is mellé rogyott. Csalik most, miután elvesztette a nyulát, nem akart itt túl sokat id zni. Lihegve felállt, lovára pattant. Viszlátot mondott Jamtárnak és ellovagolt. Jamtár utánakiabált: - Hé, gyere ide! Csalik visszafordult. Jamtár a földre mutatott: - Úgy mész el, hogy nem viszed magaddal a kardodat és a tegzedet? Csalik szorongó szívvel már nem is tudta, hogy mit csinál. Leszállt a lováról. Fáradt mozdulattal felövezte a kardját. Ezalatt Jamtár felpattant a lovára. Ellovagolt. Csalik ránézett, a földre, aztán utánakiabált: - Hé! Tizedes! Gyere ide! Jamtár visszatért. Csalik megkérdezte: - Hét úgy mész el, hogy nem viszed magaddal a nyulaidat? A fáradságtól egyikük sem tudta, hogy mit csinál. űsalik miután délt l estig szívvel lélekkel birkózott, nyulát elvesztette, üres kézzel tért haza. Az úton Szancsár tizedessel találkozott. Amikor Szancsár nyúl nélkül meglátta, megkérdezte: - Mit csináltál a nyúllal? Talán megetted? Csalik a lovát nógatta, közben mormogta: - Nem ettem meg a nyulat, inkább bakot l ttem, ne is kérdezd tizedes! Amikor űsalik a sátorba belépett, a meglepetést l tágra nyíltak a szemei: a felesége egy szarvast darabolt, és sütött. A lovász, akinek megjött az étvágya, egy pillanat alatt elfelejtkezett róla, hogy üres kézzel tért vissza. - Ezt meg honnan szerezted? - kérdezte. A felesége egy kissé durcás hangon válaszolt:

- Vadásztam. Csalik igen elégedett volt a feleségével, de egy szót sem szólt. Az anyja pedig ahelyett, hogy segített volna a fián, aki alig állt a lábán, ráförmedt: - Az apád életben tartotta a marhát, a kanca csontjából kumiszt fakasztott. Te egyáltalán nem hasonlítasz rá. Csalik keményen az anyjára nézett. Éles választ adott volna, de a felesége fürgébb volt: - Akkor lett ügyetlen, amikor három évig raboskodott Kínában! Ahogy a felesége közbeszólt, Csalik elhallgatott, mert tudta, hogy az milyen ügyes asszony. igen szerette is a feleségét, de tartott is t le. A házasságuk els hónapjában összevitatkozott vele, aztán a dolog elfajult, ökölharc lett bel le. űsalik és a felesége úgy harcoltak mint két er s vereked . űsalik ebben a küzdelemben nem tudta legy zni, s t felesége egy korbácsot kapott a kezébe, és azzal vadul megkorbácsolta, az arcát vér borította be. Íme most nyilvánvaló volt: Csalik még azt a nyulat is elvesztette, amit kapott, pedig egy hatalmas szarvast l tt. Ám az anyja ismét felmérgesítette a hangulatot: - űsalik, te már a férfiassággal is felhagytál? A kil tt nyilad nem talál célba? űsalik a Kínában fogolyként eltöltött id alatt megtanult hazudni. Most sem látott más kiutat: - Ki mondta neked, hogy nem l ttem vadat? - Hát akkor hol van? - Hát hol lenne? Jamtárnál! - Miért van Jamtárnál? - Neki adtam. - Miért? - Jamtár nehezen lakik jól, és a háza is népes! - Mindenki el bb a saját háznépével tör dik. Mi lett volna, ha a menyem nem l tt volna szarvast? - Ha nem tudtam volna, hogy szarvast l majd, hát odaadtam volna a vadat Jamtárnak? Megsült a hús. űsalik felesége el bb az anyósának, azután a gyerekeknek, azután pedig Csaliknak egy - egy szelet húst adott. Utoljára maga vett. Nem beszéltek, jó étvággyal ettek. Csalik azon az éjjelen nyugodtan aludt. Álmában csupa szép dolgot látott, minden kil tt nyilával egy jávorszarvast, vagy szarvast l tt. Némelyiket Jamtárnak, némelyiket Szancsárnak adta, s t Isbara Alp ezredesnek is vitt egy szarvast, amelyet élve kapott el.

CSALIK MUNKA UTÁN NÉZ

Másnap Csalik ismét korán kelt. Aznap jól volt lakva, ezért helyén volt az ereje. Már nem remegett a keze és nem sötétült el a szeme nyilazás közben. Egy jókora darab húst tett a tarisznyájába, aztán kilépett a sátorból. Sötétség borította be a vidéket. Tegnap éjjel jócskán havazott, ez rossz volt a lovaknak. űsalik jóllakva jól gondolkodott. Tanult a tegnapi leckéb l. Ma nem nyúlra vagy szarvasra, inkább madárra indul vadászni. Csalik régóta vadászott apró madarakra ebben az erd ben, erre faágakból készített vékony nyilakat használt. Ezek a madarak aprók, ám jóíz ekvoltak. Mindenképpen volt néhány napra való hús otthon, ezért nem kellett sietnie. Fákra kellett felmásznia, ezért űsalik nem ült lóra, azt a mez n hagyta, hagy kaparjon magának füvet a hó alól. Arra gondolt, hogyha sok madarat ejtene, akkor azt kumiszra cserélhetné. Ha így egy kupa kumiszt szerezne, az anyjának sem lesz képe gyalázni t, és a felesége is örülni fog. Amikor űsalik az erd be ért, szemébe t nt egy feny és felkapaszkodott rá. Szélcsend volt, nagy pelyhekben hullott a hó. Miután kényelmesen

elhelyezkedett, ágakat kezdett vágni és faragni. A feny ágakból készített nyilak sokkal alkalmasabbak voltak az apró madarak lövéséhez. Amint az ágakból készített nyilakat a tegzébe tette, hirtelen el re meresztette a szemét. Szemb l két beszélget gyalogos lassan közeledett. űsalik gondolkodóba esett, amikor meglátta ket: - Ha ezek is vadászni jönnének, nem így haladnának. - mondta magában. Amikor az érkez k még közelebb értek, űsalik rájött, hogy két kínai az. A két kínai egyenesen űsalik fája felé jött. A figyelmesen néz űsalik megismerte, hogy az egyikük Van-Zin-San. A másikra térve: ezt a toprongyos, csúf arcú fickót mintha ismerné valahonnan, de nem tudott visszaemlékezni rá, hogy honnan. Csalik Sen-King és Van-Zin-San önteltségér l hallott már, ezért csodálkozott, hogy minek beszél ezzel a toprongyos kínaival. Ezalatt a két kínai Csalik fájához egészen közel elhaladt. Meglehet sen halkan beszélgettek. Van-Zin-San kínaiul elhangzó szavai ütötték meg a fülét: - «Sen-King gyanakszik.» Csalik, a lovász a távolodó kínaiak után nézett, aztán azt mormogta magában: - «Hol láttam én ezt a fickót?» Aztán mintha haragudott volna magára: - «Az Ördög vigye el! Akárhol láttam is, nekem most madárra kell vadásznom.» - mondta, és az els nyilát kil ve a szemközti fáról hirtelen lel tt egy madarat.

* **

űsalik minden lel tt madár után leereszkedett a fáról, hogy aztán ismét felmásszon egy fára. Délig húsz madarat l tt. Ez nem volt kevés. Most hozzá kellett látnia, hogy kumiszra cserélje a madarakat. Csalik arra a helyre indult, ahol folyamatos volt az adásvétel. A piac számára a kagán télire egy hatalmas fedett épületet csináltatott fából. A kínai keresked k igen régi szokás szerint, néha Ötükenben maradtak, aztán nyáron tértek vissza Kínába. A kereskedésükre a kagánok adót vetettek ki, így a kereskedés mindkét félnek hasznos volt. Csalik ebbe a hatalmas épületbe belépve megállt. Mostanáig néhányszor járt már itt, de még sohasem látott ekkora tömeget. Jobbra - balra nézve Jamtár tizedes és Parsz tizedes akadt a szemébe. A két tizedes azokkal a hosszú, fekete szakállú férfiakkal beszélgettek, akik a nyugati kagán követeivel érkeztek, és elütöttek a törökökt l. űsalik lassan közeledett hozzájuk. Ezek az emberek tört törökséggel, nehézkesen beszéltek. Amikor Jamtár megpillantotta Csalikot, azt mondta: - Ezek szugdakok. Csalik nem értette a szót. Megkérdezte: - Mit jelent az, hogy szugdak? - A szugdak egy kis nép a nyugati határszélen. A nyugati kagánnak vannak alávetve. Kereskedni jöttek ide. Csalik végigmérte a szugdakokat. Hát ezekkel is kezdheti az üzletelést. Kinyitotta a tarisznyáját, és megmutatta a madarait: - Megvennétek ezeket? - kérdezte t lük. A szugdakok egy darabig a saját nyelvükön egymás között beszéltek, aztán az egyikük azt mondta Csaliknak: - A kisebb madarakért egy - egy pénzt, a nagyobbakért két - két pénzt adok. - Mit csináljak én a pénzzel? Adj kumiszt. Pénzzel jóllakik-e az ember? Parsz tizedes közbeszólt: - Vedd el a pénzeket. Ezeken a pénzeken kumiszt vehetsz. Nézd, az épület elüls zugában kínaiak vannak. Az imént kumiszt is árultak. Vegyél te is, ha még nem fogyott el. Miközben Parsz ezt mondta, kezével az épület elejénél lév sarok felé mutatott. Csalik a tömeg között arra nézett, amerre mutatták. Megpillantotta a kínaiakat, ráadásul ezek között a kínaiak között azt a toprongyos, csúf arcú kínait is

felismerte, akit az erd ben látott. Attól tartva, hogy elfogy a kumisz, a szugdakra kiáltott: - Gyorsan add a pénzeidet! Vedd a madaraidat! Csalik egyetlen mozdulattal kiürítette a tarisznyájából a madarakat. A kínaiak felé indult azokkal a pénzekkel, amit a szugdaktól kapott. Nyolc - tíz lépésnyi távolságra érve, a toprongyos kínaival szemközt kerülve Csalik felkiáltott: - Hé kínai? Megismersz-e? Ám a kínai nem válaszolt a kérésére. Mulatságos zavarodottsággal és gyorsasággal felpattant a helyér l. A tömeget kihasználva, több emberrel összeütközve, lökdös dve a kapuhoz futott. Úgy megszökött, hogy hátra sem nézett. Csalik eltátotta a száját. A kínaiak is megdöbbentek. Akik látták az esetet, azok mind Csalikra néztek. A lovász éppen azon volt, hogy megkérdezze, a kínaiakat, hogy ez a fickó meg miért szökött meg, amikor kemény, durva nevetés csendült föl. A törökök és a kínaiak felismerték Szancsár tizedes nevetését. A szugdakok pedig értetlenül, hülyén néztek egymásra. Szancsár majd megszakadva a nevetést l, röviden azt mondta Csaliknak: - Csalik, még nem n ttél fel. Hát lehet-e így rárontani egy kínaira? Íme, ijedten menekül. Űiztosan azt hitte, hogy az életét akarod elvenni… A fiatal tizedesnek ezekre a szavaira az egész épületet megtölt sokaság és az odakint zsibongók között is kitört az általános nevetés. Minden török nevetett. A kínaiak pedig félelmükben vagy a nevetséges helyzet miatt csatlakoztak hozzájuk. A szugdakok pedig kihasználták az alkalmat, hogy egy jót nevethessenek az igen ritkán nevet törökök között. Különben k nem látták a történteket, és Szancsár tizedes hozzáf zött szavait sem értették. Szancsár és Csalik annyira nevettek, hogy mind a ketten a földre hemperedtek. Nehogy megfulladjanak, a kezeiket az oldalukhoz szorították, noha közben mondani szerettek volna valamit, nem tudtak megszólalni. Alighogy Szancsár tizedes nevetni kezdett, s t a földre is hemperedett, már nem lehetett megállítani a nevetést, merthogy az nevetése olyan hatással volt az ötükeniekre, hogy amint Szancsár nevetni kezdett, mindenki nevetett. Amíg abba nem hagyta, senki sem hagyhatta abba. Íme, Szancsár a földön fetrengett, ájultra nevette magát. Mi lesz a többiekkel, ha nem csendesedik le? Szancsár talán kibírta volna ezt a nevetést, de a többiek nem bíztak magukban. Mindegyiküknek eszébe ötlött az a katona, aki tavaly Szancsárral együtt nevetett és megfulladt. Parsz és Jamtár, hogy megel zzék ezt a veszélyt, a földön fetreng röhög Szancsárt a vállaikra vették, és kivitték az épületb l. Feltették a lovára. A lova sörényére támaszkodó Szancsárt enyhén odakötözték, aztán a lovát korbáccsal útnak indították. A vágtató ló hátán Szancsár még mindig röhögött, és ez a röhögés zengett a mez n, azaz nem is zengett, inkább mennydörgött. Amikor űsalik felállt a földr l, rögtön a kínai keresked khöz indult. A pénzeit elébük téve így szólt: - Ezekért adjatok kumiszt! Az egyik kínai megszámolta a pénzeket: - Tizenkilenc pénzed van. Egy kupa kumiszt adok érte. Csalik odanyújtotta a kupáját, aztán a meghúzta a kupát, amit a kínai megtöltött. Fenékig kiitta. Az arcán látszott a büszkeség, hogy egy kupa kumiszt kiivott, de lassan lehervadt ajkáról a mosoly. Azt dünnyögte magában: - Jaj, az Ördög vigye el! Én ezt a kumiszt haza akartam vinni. Szancsár miatt mindenr l megfeledkeztem. Aztán hirtelen összevonta a szemöldökeit. A kínaihoz fordulva megkérdezte: - Mit mondtál? Tizenkilenc pénzt vettél el t lem? - Igen bégem! - Ne szólíts egem bégnek, kinyomom a szemedet! Én lovász vagyok. Csalik rögtön a szugdakhoz futott: - Hé, te hány pénzt adtál nekem?

- Harminc pénzt adtam. - Ha harminc pénzt adtál, akkor hogy került tizenkilenc pénz a kínaiak elé? - Hát az meg hogy lehet? Márpedig én harminc pénzt adtam! Csalik ismét a kínaihoz szaladva kiabálta: - Hé kínai! Ne mérgesíts föl! Nézd, a szugdak azt mondja, hogy harminc pénzt adott nekem. Én neked adtam az összes pénzt, amit t le kaptam. Mondd meg az igazat, különben… A kínai ezerféleképpen esküdözött. Csalik ismét a szugdakhoz futott. A karjánál fogva szinte odavonszolta a kínai árushoz. Megkérdezte a szugdakot: - Hány pénzt adtál nekem? - Harmincat! - És te hány pénzt kaptál t lem? - Tizenkilencet! - Hé, ha valamelyik tök hazudik, az tudja meg, hogy kinyomom a szemét! A kínai ravaszul mosolyogva ezt mondta: - Vajon nem maradhatott-e a bégünk tarsolyában a pénzek fele? - Megbolondultál hékás? Az én pénzem hogy került volna a ti bégetek tarsolyába? - Nem, nem! Azt akarom mondani, hogy nem maradhatott-e az ön tarsolyában? - Miféle tarsoly? Hát van nekem más tarsolyom, mint a tegzem és az erszényem? Eközben a szugdak közbeszólt: - Nem lehet, hogy az imént nevetés közben ejtetted el a pénzeidet? Csalik gondolkodott. - Vajon úgy lett volna? - mormolta. Ez a töprengés helyes volt, ám Csalik igen jól tudta, hogy nem ejtette el a pénzeket, azért hallgatott el, mert nem tudott rájönni, hogy kett jük közül melyikük verte át. Nem volt sok fölösleges ideje. Ismét az erd be kellett mennie, hogy madárra vadásszon. Legalább egy kupa kumiszt kellett hazavinnie. Ez a gondolat megmentette a kínait és a szugdakot.

* **

Kevés id maradt napnyugtáig. űsalik gyorsan visszatért a tarisznyáját ismét megtölt húsz madárral. Ha a kínai árusok még nem mentek el, elegend , hogy még egy kupa kumiszt szerezzen, és megmeneküljön az anyja nyelvét l és a felesége szemrehányó tekintetét l. Közben az erd egy s r részébe ért. Itt olyan s r volt az erd , hogy a hó a fák a s r és összevissza álló ágait letarolva megtöltötte a földet. Csalik lelassította a lépéseit. Felfelé emelve a tekintetét, zajtalanul kísérelt meg el rejutni. Ezek között a s r ágak között jó néhány madár rejt zhetett. Ezeket anélkül kell megközelítenie, hogy elijesztené ket, aztán hirtelen le kell ket nyilaznia. Amennyivel több kumiszt vihet így haza, az otthoni helyzete is úgy javul majd. Ahogy Csalik ilyen nesztelen és fürge léptekkel haladt, bal fel l dübörgést hallott. Ehhez dörmögés és fujtatás is keveredett. Csalik egy pillanat alatt megfeledkezett a madarakról, otthonáról, a kumiszról és balra indult. A s r erd fái igencsak sötétbe borították ezt a részt. Miel tt néhány lépést tett volna, egy kínaiul elhangzó átkozódás hallatára megtorpant és kiegyenesedett. Ugyanekkor ahol volt megmerevedett. Itt, ahol alig néhány vadcsapás haladt a fák között, rögtön egy kétszeres embermagasságú medve, felágaskodva éppen azon volt, hogy ismét rátámadjon egy tépett ruházatú és vérében hagyott kínaira. A kínai és a medve közti távolság olyan kicsi volt, hogy a kínai nem vehetett ki egy nyilat a hátán lév tegezb l, csak a kezében lév hatalmas bicsakkal igyekezett védeni magát. Csaliknak nem volt ideje azon gondolkodni, hogy a kínai hátán lév tegez egy Ötükenben sohasem látott darab. A kis madarak számára készített fa nyilát a medve szemére célozva l tte ki. A nyíl a

medve szemébe talált, ám ugyanekkor a medve is egy félelmetes és rohammal és vad üvöltéssel a kínaira támadt. Csalik nem sokat habozott. A bicsakját kihúzva rávetette magát. Háromszor szúrt a medve hátába. A félelmetes medve látva, hogy az új ellenfele az er sebb, a kínait otthagyta, és hirtelen űsalik felé fordult. A medve és Csalik egymástól három - négy lépésnyire megállt, és szembenéztek. Ha űsalik kil tt nyila vashegy lett volna, a medve már rég megdöglött volna, de a fa nyíl csak megvakította a szemét, ez pedig megvadította. Csali tudta, hogy egy sebesült medve miféle szörnyeteggé válik, és annak megfelel en cselekedett. Isbara Alp lovászának eszébe jutott az ezredes szava. Isbara Alp azt mondta, hogy a legjobb védekezés a támadás. Csalik és a medve ugyanabban a pillanatban támadtak egymásra. Csalik esett el el ször, de a hatalmas birkózó páros lábbal a hasára mért a er s rúgásával a medvét is hanyatt fektette. űsalik hamarabb felpattant. Ett l az esésbe belerázkódott a belseje, a feje is igen belevörösödött. Miel tt a medve talpra állt volna, szélsebesen még egyszer a medvébe tudta döfni a bicsakját. A medve is talpra állt. A sebeib l patakokban folyt a vér. űsalik a medvére kiáltott: - Hé, te nagy fiú! Talán azt hiszed magadról, hogy Jamtár vagy? Mit szólsz, talán a birkózást megnyerve a madarakat is elveszed, úgy mész majd el? A medve még egyszer támadott. Ez alkalommal Csalik bicsakja a markolatáig medve torkába fúródott. A hatalmas szörnyeteg a földre omlott, egyet - kett t vonaglott, aztán mozdulatlanul maradt. Mindezeket tátva maradt szájjal, félelemt l kiguvadt szemekkel nézte végig a kínai. Miután a medve a földre rogyott, látta, hogy Csalik lihegve felé indul. Lehajolt, és felvette a földre hullott kis sapkáját. Anélkül, hogy rendbe szedte volna a ruházatát, és akár egyetlen köszön szót mormolt volna Csalik felé, mint egy róka elosont a fák között; szem el l t nt. De még ha mindez igen gyorsan történt is, űsaliknak alkalma adódott a kínai arcát jó alaposan, közelr l megnéznie. Az a toprongyos kínai volt, aki aznap reggel Van-Zin-Sannal jött ki az erd b l, nem sokkal ezel tt pedig t megpillantva Szancsár tizedest megnevettetve szökött meg el le. Csalik még egyszer törni kezdte a fejét, igyekezett visszaemlékezni az ismer snek t n arcra. «Nahát…» mondta magában. A szemei az örömt l felragyogtak. «Nahát…» mondta még egyszer. Ez alkalommal a szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Csalik úgy nézett jobbra - balra, mintha rettenetes dolgok mentek volna végbe a környéken. Azután futásnak eredt.

* **

Már rég lement a Nap, mire Csalik lihegve kinyitotta a háza kapuját. Anélkül, hogy egy szót szólt volna a ránéz anyjához és feleségéhez, a földre dobta a madarakat. Gyorsan magára öltötte a legjobb fegyverzetét, aztán siet sen kiviharzott a kapun. Futva a lovára pattant. Vágtatva távozott.

PARSZ TIZEDES

Parsz tizedes egy feny fának támaszkodva gondolkodott. Jamtár vele szemben állt, és valamiket vésett egy nagyobbacska deszkadarabra. Havas volt a táj, de az ötükeniek számára szép id volt. Jamtár felemelte a fejét: - Tudod-e, hogy nagyon ostoba emberek vannak ezen a világon? - mondta. - Honnan tudod?

- Beszéltem a szugdakokkal és megtudtam. - Mit mondtak neked a szugdakok? - Azt mondták, hogy a föld színén a kereskedés és a pénzszerzés a legkellemesebb dolog. Parsz elfintorította az arcát: - Ez nem csak az ostobaságukat, de a gyávaságukat is mutatja. - mondta. Jamtár elmagyarázta: - Megkérdeztem t lük, hogy a háború vagy a kereskedés édesebb-e. Nevettek. Maguk között, a saját nyelvükön beszéltek. A nyelvük nem is hasonlít emberi nyelvre. - Mit válaszoltak neked? - A háborúban emberek halnak meg. Mi édes van abban? - kérdezték. - Ty de ostoba hülyék! Tehát nem ismerik a háború ízét. Ha kumiszt adsz egy ökörnek, vajon érzi-e az ízét? Ezek is olyanok. Jamtár kezdet megmérgesedni: - Miféle isten teremtette ezeket a szugdakokat és kínaiakat? Jobb egy ilyen népet meg sem teremteni, mint megteremteni!… - A munkájuk és erejük hazugsággal telve. - Aljas, gyáva emberek… - Nézd a távolban kínaiak jönnek. Parsz tizedes éles szemei igen távolból észrevették az érkez Sen-Kinget és három tisztjét. A kínaiak meglehet sen gyorsan lovagoltak. A két tizedeshez közelebb érve lelassítottak. Egymással beszélgettek. Jamtár és Parsz, hátat fordítottak, hogy ne is lássák a kínaiak arcát, akiket nem kedveltek. Eközben Sen-King, Van-Zin-Sanhoz hajolva mondott valamit, pedig mosolyogva megfordította a lovát, és a két tizedes mellé lovagolt: - Köszöntelek titeket vitéz h sök. - mondta. Parsz keresztülnézett rajta. Jamtár ferde szemmel nézett rá. Van-Zin-San nevetve kérdezte: - Nagy urunktól, Sen-Kingt l engedélyt kaptam. Lóversenyezni akarok veletek. Bíztok-e magatokban? Jamtár megdöbbent: - Nem értem. Talán te fogsz versenyezni? Kivel fogsz versenyezni? - Veletek… Parsz így válaszolt: - Talán nincsenek gyerekek Ötükenben? Versenyezz velük! A kínai nevetett: - Hatalmas urunk egy arany pénzt adott nekem. A verseny gy ztese nyeri el a pénzt. - Hatalmas uratok egy arany pénzt akar adni nekünk? A kínai tiszt kihívást intézett hozzájuk: - Aki férfi, és bízik magában, azt kiáll. A két tizedes összenézett. A kínai rá akarta beszélni ket a versenyre: - A török férfiak húzódoznak-e a versenyt l? Most mind a hárman megsarkantyúzzuk a lovainkat. Hatalmas urunk díszsátra el tti dombig megyünk, azután újra idejövünk. Aki els ként ér ide, az nyeri el az aranyat. Parsz szigorúan nézett a kínaira: - Akkor add nekünk az aranyat. Kés bb Jamtárral versenyzünk. A gy ztes nyeri az aranyat. - mondta. - Urunk egy ezüst pénzt ad a másodiknak is. - Azt is add ide. Ha a harmadiknak is adott volna valamit, azt tarts meg magadnak. - Vitéz! Te igen fennhéjázva beszélsz, ám féltelek, nehogy félúton lemaradj! Úgy volt, hogy Parsz ezen a szép havas id ben elfogadja Sen-King javaslatát a versenyre. Ezért a fejét felé fordította. Nohát, de furcsa! Sen-King a vele lév két kínaival a sebesen lovagolva távolodott a pusztán. Ha nem is akarja látni a versenyt, akkor miért ajánlott pénzt? Parsz agyában szikra pattant. Aztán a

kínaihoz felé fordult: - Te versenyezz csak Jamtárral. Én itt megvárlak benneteket. - mondta. Jamtár a kissé el rébb legelész lova hátára pattant. - Te menj száz lépésnyit el re! A te lovad fáradt. Amikor Parsz leengedi a korbácsát, megkezdjük a versenyt. - mondta a kínaiaknak. Van-Zin-San száz lépésnyit el re ment. A fejét hátrafordítva várta a jelet. Parsz megemelte a korbácsát. Hirtelen sebesen leengedte. A két ló nekirugaszkodott. Parsz egy ideig a két ló után nézett, aztán futva felszállt a saját lovára. A kínaival és Jamtárral éppen ellenkez irányba vágtatott. A kínai úrnak és társainak a nyomát követte. A tizedes a havon a lehet leggyorsabban hajtotta a lovát, közben a szemével a látóhatárt kémlelte. A kínaiak voltak az okai, hogy ilyen villámsebesen száguldott a pusztán. Parsz gyanakodni kezdett a kínai versenykihívására, még gyanúsabb volt, hogy a versenyt nem ebbe, hanem az ellenkez irányba szervezték. Parsz nagyon jól tudta, hogy kínai nem ad ki pénzt ok nélkül. S t, ebben a versenyben száz százalékig biztos volt, hogy Van-Zin-San veszít, ezért csak valami gonosz szándék állhatott a pénz megcsillantása mögött. Parsz erre gondolt, és ezért nem szállt be a versenybe. A kínaiak nyomába eredt. Számára nem az volt a legfontosabb, hogy a kínaiak mögött haladjon, hanem, hogy odaérjen ahová azok indultak. Ahogy a tizedes a távolban meglátta a lovasokat, megostorozta a lovát. Villámsebesen száguldva a kínaiak mellé ért. A három kínai a deres lovon ül Almilával állt szemben. A szép Almila mint mindig, most is nyugodtan és nemtör döm hozzáállással nézte ket. Amikor észrevette, hogy Parsz megérkezik, elmosolyodott. A tizedes a lovát éppen Sen-Kinggel szemközt megállította. Némán szembenéztek, aztán Parsz megkérdezte Almilát: - Mit mondtak neked? - A kínai úr azt kérdezte, hogy hová megyek. - Mire kell az neki? - Nem tudom. Parsz ferdén nézett rá, aztán mintha az arcába köpne, úgy mondta neki: - Kínai vagy, de nem vagy ravasz. Sen-King nevetett, csúfot akart zni ebb l a törökb l. Fölülr l lenézett a tizedesre, és megkérdezte: - Honnan tudtad? - A versenyt azért találtad ki, hogy eltávolíts minket, de nem sikerült. - Te ezzel az ésszel bizonyára hatalmas tárkány vagy. - Jobb, ha nem vagyok olyanfajta úr, mint te… Sen-King, miközben gúnyt akart zni bel le, a sértésre elvörösödött. Egy pillanatig mintha gondolkodott volna, aztán kiabálni kezdett: - Ne tovább! Különben vér fog folyni. - Talán nem lenne jó? Megnézzük milyen szín a véred. - Ne feledd, hogy három emberrel állsz szemben! Innen élve nem menekülhetsz! - Hárman? Kevesen vagytok!… Sen-King dühösen kardot rántott. A két kínai tiszt ennek láttára szintén kardot rántott, de Parsz tizedes sem hagyta magát. Azt mondta a kínai úrnak: - Nem lehetne-e, hogy helyettem Almila harcoljon hármótok ellen? Ez a nagy hidegvérrel és komolysággal feltett kérdés Sen-Kinget teljesen kihozta a sodrából. Üvöltve támadt a tizedesre. Parsz egy ügyes mozdulatot tétetett a lovával, és amíg neki ez a támadása kudarcba fulladt, is kardot rántott. A négy lovas összekeveredett egymással. Megkezd dött a harc. Parsz nem kapkodott, úgy forgatta a kardot, hogy megmutatta katonai jártasságát. A kínaiak ordítozva támadtak, Parszot körbevették, csapkodtak a kardjukkal, de hozzá sem tudtak férk zni. csak kivédte a kardcsapásokat, folyamatosan táncoltatta a lovát.

Almila a lova hátáról mosolyogva nézte ezt a küzdelmet, nyilvánvaló volt hogy tetszik neki ez a harc. Amikor egy id után a harcolók hozzá közeledtek, odakiáltott: - Parsz, ha nem gy zöd le mind a hármat, akkor nagyot fogsz esni a szememben. Parsz a kardcsattogás közepette válaszolt: - Ne aggódj, már kifáradtak. Nem sokkal kés bb az egyik kínai üvöltve esett le a lováról. Nem volt komoly a sebe, csak azért ijedt meg, mert kínai volt. Parsz tizedes arcán is volt egy vékony vágás, de fel se vette. sokkal inkább igyekezett a lovát védeni, mint magát. Almila ismét odakiáltott: - Parsz! Nem jól terítetted le! Ám ahogy Almila a lóról leesett kínaira pillantott, elhallgatott, mert a sebesült kínai lábra állt, és felhúzta az íját. Ha a kil tt nyila nem találná is el Parszot, ha a lovát találná, akkor Parsz gyalogosan lenne kénytelen két lovas ellen harcolni. Ahogy Almila észrevette ezt, vágtában hajtotta a lovát a t le harminc lépésnyire kínai felé. A kínai ezt a támadást látva, rögtön negyed fordulatot tett, és a nyilát Almila felé l tte ki. A ló felbukott a szügyébe fúródó nyíltól, és Almila is a hóra zuhant. Ez a zuhanás kemény volt, de a lágy hó megvédte. A közvetlenül a kínai mellé zuhanó Almila nagy ügyességgel felpattant, és a kínaira támadt. Míg odébb hárman lóháton harcoltak, ezek ketten is egymásnak estek. Almila az els támadásával leteperte a bal karján sebesült kínait, és két kezével a torkára tapadt. A másik a kezeivel Almila csuklóira fonódva igyekezett megmenteni magát a fulladástól. Ahogy ez nem sikerült, egy utolsó er feszítéssel az övén függ bicsakját kapta a kezébe, és Almila arca felé szúrt. A szép Almila arca végig lett hasítva, vérezni kezdett. A fiatal lány, amint megsebesült, otthagyta a kínait és felállt. A kínai is rögtön felpattant. Almila el húzta a bicsakját. Egymást kerülgetve körbejártak, aztán Almila el revetette magát, és ismét test a test ellen harcoltak. Egy ügyes gánccsal a kínait ismét a földre terít Almila a bal kezével elkapta annak a bicsakot tartó jobb kezét, térdével a másik kezére nehezedett. Aztán a sebesen felemelt bicsakját markolatig a torkába nyomta. Amíg a fickó haláltusájában hemperegve haldoklott, Almila felállt, és látta, hogy szemb l egy lovas vágtatva jön felé. Parsz tizedes még mindig a két kínaival viaskodott. A szemb l villámsebesen érkez lovas a harcolók mellé érve megállt és azt kiáltotta: - Mit jelentsen ez? Le a kardokkal! Almila az arcáról, Parsz pedig a hangjáról megismerte, hogy Kür Sád az. Parsz azonnal leeresztette a kardját, és Kür Sádhoz akart menni, ám Sen-King ezt az alkalmat kihasználva, a kardját leenged Parszot egy kardszúrással megsebesítette a karján. Parsz a fájdalomtól a lova sörényére borult és felnyögött. Amikor Kür Sád látta a kínai úrnak ezt az alávaló tettét, felé lovagolt: - Hát nem hallottad a parancsomat, hogy ereszd le a kardodat? - kérdezte. Azután anélkül, hogy megvárta volna annak a válaszát, olyat csapott korbácsával Sen-King arcába, hogy a kínai úr egy mukkanás nélkül leesett a lóról, elterült a havon, és úgy is maradt. A másik kínai tiszt ezt látva azonnal leugrott a lóról. Térdet hajtva köszöntötte Kür Sádot. Kür Sád körültekintett. Végigmérte a vérz arccal rátekint Almilát, a sebesült karját szorító, magát összeszedni igyekv Parszot, a földön holtan fekv kínait. Vágta közben látta, hogy ez a szép leány megölte azt a kínait. Megkérdezte: - Ki vagy te, leány? - Isbara Alp ezredes leánya, Almila vagyok. Kür Sád a távoli rokonára, a fiatal lányra mosolygott: - Miért harcoltatok? Almila elmondta a történteket. - Látszik, hogy Isbara Alp leánya vagy. Láttam, hogyan harcoltál. Acélszív , h s leány vagy. Megkedveltelek!

Azután Parszhoz fordulva megkérdezte: - Te ki vagy? A vért l csöpög Parsz leugrott a lováról. Térdét a földhöz verve köszöntötte Kür Sádot, és válaszolt: - Isbara Alp tizedesei közül Parsz vagyok. - Ki támadott el ször? - k… Sen-King, aki a Kür Sádtól kapott korbácsütést l elájult, lassanként magához tért. Kür Sád gy lölettel teli pillantással tekintett rá, miközben így szólt: - Ezt jegyezd meg magadnak. Ne feledkezz meg róla, hogy te itt csak vendég vagy. Ha még egyszer orcátlanságra vetemednél, gonosz lelkedet a vörösen izzó pokolba küldöm. Azután Parsz és Almila felé fordult: - Almila! Annak a kínainak a lova, aki megölte a lovadat, a tiéd. A többiek lovai a tizedeséi. Ha én nem érek ide, Parsz mindkett nek megadta volna a magáét. Azzal, hogy odaadják a lovaikat, még ki sem egyenlítik a tartozásukat. Rajta, menjetek! Almila és Parsz, Kür Sádot köszöntve vették a lovakat és útnak eredtek. Sen-King a barátja segítségével lábra állt. Kür Sád megkérdezte: - A kínai urak ismerik-e a párviadalt? Ha bízol a kezed erejében, tegyünk egy kísérletet karddal! A kínai hallgatott. Kür Sád még jobban megemelte a hangját: - Én is gyalog leszek. Ha akarjátok, gyertek egyszerre ketten. Elég kemény-e a szívetek? Ha úgy jobban tetszik nektek, a pajzsomat is leteszem, vívjunk csupasz karddal. Ledobhatom a sisakomat is. Kür Sád, hiába várt választ a kínaiaktól, azok csak hallgattak, ezért összeráncolta a homlokát: - Ti aljas, lelketlen emberek vagytok. űsak akkor bújtok el egy asszony háta mögül, ha néhányan összever dtök. - mondta. Aztán elvágtatott.

* **

Miután megnyerte a Van-Zin-Sannal folytatott versenyt és megkapta az aranyat, Jamtárnak az volt az els dolga, hogy megkeresse Parszot. Amint megtudta, hogy sebesülten fekszik a sátrában, értetlenül odafutott. Amikor belépett a kapun, Almilát, Szancsárt, Szülemist, Arik Bukát, Gök Börüt és Ücs Ogult látta köré gy lve. Parsz sápadt volt. egy fehér szakállú orvos égette ki a sebesült karját. Jamtár azt kiáltotta: - Mi lett veled Parsz? Parsz fáradt hangon felelte: - Sok vért veszítettem, és elfáradtam. Jamtár körülnézett. Amikor Almila arcán észrevette a vágást, tágra nyílt a szeme: - Talán megvívtatok egymással? - kérdezte. Ücs Ogul tizedes rövidden elmondta neki a történteket. Az orvos befejezte a dolgát. Ezalatt odakintr l dübörgés és zörgés hallatszott. Isbara Alp ezredes szapora léptekkel belépett. A tizedesek a féltérdre ereszkedtek. Az orvos a kezét a szívére szorítva lehajtotta a fejét. Isbara Alp az ágyából felkelni igyekv Parsznak jelt adott, hogy maradjon fekve, közben megkérdezte az orvost: - Hogy van? Mély-e a sebe? - Sok vért veszített, mert messzir l jött. Ez a seb begyógyul. Ha sok kumiszt iszik, meger södik, és nem hal meg. - mondta. A tizedesek egymásra néztek. A százados Almilához fordulva azt mondta:

- Menj, amennyi kumisz van, mindet hozd ide! Amikor Almila elment, Isbara Alp Jamtárra nézett: - Jamtár! Keresd meg űsalikot. Napnyugta el tt találkoznunk kell. - parancsolta. Aztán Parsztól megkérdezte, hogy van-e valami mondandója. Parsz így válaszolt: - Nincs mondandóm. Légy büszke a lányodra! Megölt egy kínait. Engem pedig a hátán hozott idáig. Elájultam. Rövidell azután, hogy Isbara Alp elment, Almila visszajött. Egy kicsi kupa volt a kezében. Parsz mellé tette: - Ez az összes kumiszunk. - mondta. Akkor a tizedesek egyszerre mind kimentek. Jamtár a versenyen nyert aranyát el véve Szancsárnak adta: - Ezért vegyél annyi kumiszt, amennyit csak tudsz. Én megyek, és megkeresem Csalikot. - mondta. A tizedesek egymást kérdezgették, hogy vajon van-e még kumiszuk otthon. Egyiküknél sem maradt. Állva rövid megbeszélést tartottak. Hét birkát és két lovat adtak össze. Szancsár mindezeket a tizedesekt l összegy jtve el fogja adni a kínaiaknak, egy lovat is hozzátéve mindezért kumiszt vesz majd, és el fogja hozni Parsznak.

* **

Este, amikor Szancsár tizedes hét nagy kupára való kumisszal belépett az ágyán ájultan fekv Parsz sátrába, Almila az ágy fölött várakozott, Jamtár pedig Isbara Alp elé állt és miután féltérdre ereszkedett, azt mondta: - űsalik elt nt. A felesége azt mondta, hogy már napok óta nem látta, és nem is tudja, hogy hová mehetett.

A KÉM

Szancsár a legkeményebb téli fagyok idején sem mulasztotta el a gyakorlatozást. A parancsnoksága alá tartozó férfiakat most is négy napos harci kiképzésre vitte. Az els nap állandóan csak haladtak, éjszaka pedig szélviharban gyalogoltak. Három tartaléklova volt. Tudták, hogy ezen az úton vadat fognak találni, ezért hozták magukkal ezeket a lovakat. A vadászzsákmányukat a lovakra rakták. Ötükenben mindenki ismerte Szancsár tizedes nevét. Rettenetes harcos és jó katona volt. Ezeken a négynapos harci kiképzéseken annyira eltávolodtak Ötükent l, hogy ha még egy kicsit tovább mentek volna, rajtaüthettek volna Kínán. A negyedik nap véget ért a kiképzés, vaddal megrakott vezeték lovaikkal Ötüken felé kanyarodtak; fáradtak voltak. Istennek hála, a vihar és a hóesés elállt. Jó volt ezen a látóhatárig húzódó széles síkságon lovagolni. Szancsárnak és a katonáinak mintha elszállt volna a fáradtsága. Hirtelen megszólalt az egyik katona: - «Egy ló halad el ttünk.» El ttük egy ló haladt nehézkesen Ötüken felé. Szancsár rögtön jobbra, balra, el re, hátra nézve összeszámolta a katonáit és a lovait. Egy sem hiányzott. Szancsár ismét az el ttük lév lóra szegezte a tekintetét, és miután egy ideig szemlél dött azt mondta: - Egy lovas ül a lovon. Gyorsan gyertek utánam! Megsarkantyúzta a lovát, hirtelen mindnyájan teljes er b l száguldani kezdtek. Szancsár éles szemei nem tévedtek. Amikor a ló mellé értek, azt látták, hogy azon egy sebesült van, aki a ló sörényére hajolva igyekszik megmaradni a ló hátán. A ló igen lassan, puhán lépdelt, nehogy leejtse a lovasát. Szancsár megkérdezte a sebesültet:

- Ki vagy? Mit keresel itt? Nem kapott választ. Akkor a lovasok egyike a földre ugrott. A sebesülthöz ment, lehajolva az arcába nézett, aztán Szancsár felé fordulva azt mondta: - Ez Isbara Alp lovásza, Csalik. A férfiak összenéztek: Csalikot Szancsár parancsára leemelték a lóról. Nem beszélt, néha kinyitotta, majd újra lehunyta szemeit. Talán haldoklott. Szancsár megparancsolta: - Gyorsan lássátok el a sebeit! Miután a sebét kiégették és kumiszt er ltettek bele, Szancsár két ló közé tett sz nyeggel ágyat készíttetett űsalik számára. űsalikot erre fektették, aztán jól betakarták. Útra keltek. Szancsár a fejét törte. Mit l sebesült meg űsalik? Mi dolga volt erre? Még miel tt Szancsár megoldhatta volna a rejtélyt, Ötükenbe értek. Miután Csalikot a sátrába fektették, Szancsár tizedes Isbara Alp ezredeshez ment, és elmondta a történteket. Amikor Isbara Alp ezredes megérkezett, Csalik kinyitotta a szemeit. Amikor az ezredes megkérdezte, hogy hová ment, Csalik a szemeivel jelt adott, aztán elájult. Az orvosok orvosságot adtak, hogy megmentsék Csalikot, a sebeit különféle ken csökkel kenegették, imádságokat olvastak, ám a sebesült nem tért magához, s t rosszabbodott az állapota.

* **

Csalik az Ötükenbe érkezésének a negyedik napján mintha jobban lett volna. Isbara Alp, aki minden nap felkereste, amint látta, hogy Csalik jobban van, ismét feltette neki a kérdést, hogy miért t nt el. űsalik kemény er feszítéssel csak annyit tudott mondani: - Kém. - aztán elhallgatott. Az ezredes összevonta a szemöldökeit. Ki a kém? Ha Csalik minden kimondott szó után úgy kifárad, hogy elájul, akkor úgy t nik, hogy sok kérdést kell majd feltennie. Ám űsalik annyira er tlenné vált, hogy csak lélegzetet tudott venni. Ennek ellenére Isbara Alp ezredes nem hagyhatta ezt az ügyet annyiban, anélkül, hogy megértette volna. Megkérdezte: - Hol van az a kém? - Megdöglött. - Te ölted-e meg? - Igen. - sebesített-e meg téged? Csalik ereje elfogyott. A szemeivel igen jelezve elhallgatott. Annyira gyenge volt, hogy már nem tudott válaszolni a kérdésekre. Amíg az ezredes Csalikkal beszélt, Szancsár tizedes is Csalik sátrában volt. Hirtelen összerázkódott. Megkérdezte Csaliktól: - Csak nem az a kínai fickó volt az, aki megszökött, amikor meglátott? Csalik mosolygott. Igent jelzett a szemével. Ekkor Isbara Alpnak Szancsár beszélt a piac épületében lév toprongyos kínairól, és hogy az hogyan szökött meg, amikor Csalikot meglátta. Miután az ezredes egy darabig a fejét lehajtva gondolkodott, megkérdezte Szancsártól: - Honnan jöttél rá, hogy az a kínai kém? Szancsár csak megsejtette ezt. Ahogy Csalikra tekintett, lovász egy utolsó er feszítést tett. Szaggatottan ennyit tudott mondani: - Láttam t, amikor fogoly voltam Kínában. Kínai tiszt volt. Egy írást is elcsíptem. A lovam nyerge alatt van… a tarisznyában… Ismét elájult. Isbara Alp Szancsárra tekintett. A tizedes megértette:

- A felesége lóra ülve vadászni ment. Rögtön megtalálom. - mondta, és elviharzott, lovára pattanva elvágtatott.

* **

Igen rövid id vel napnyugta el tt Szancsár véres verejtékben úszva lépett be Isbara Alp sátrába. Miután köszönt, egy papírt nyújtott át az ezredesnek: - Ezt találtam Csalik lovának a nyerge alatt. Isbara Alp kibontotta az összetekert papírt. A homlokát ráncolva mondta: - Kínaiul íródott. Tulajdonképpen mit keres egy ilyen papír Ötükenben? Aztán Szancsár felé fordulva azt mondta: - Menj el. Ezt majd elolvassuk. Senkinek se szólj egy szót se! - Te parancsolsz! Szancsár a saját sátra felé indult. Noha Isbara Alp és Szancsár tartották a szájukat, a «kém» híre elterjedt Ötükenben. Noha az Ötükeniek senkit l sem hallottak róla, megérezték. Különféle szóbeszédek terjengtek: - Csalik kémet fogott. - Csalikot a kémek megverték. - Csalik nem árulhatta el a kém nevét, mert ájultan fekszik. Az ötükeni kínaiak teljesen megijedtek. Ett l az ügyt l igen megrémültek. Még Sen-King is megfeledkezett az arcán lév fájdalmas korbácsnyomról, és erre az ügyre vetette magát. éjjel Van-Zin-Sant és a többi kínai tisztet a sátrába hívta, velük beszélgetett. Így beszélt: - Kedvez számunkra, hogy ez a kém idejött Kínából, mert jó ürügy lehet arra, hogy a kagánt felhergelje. Meg kell értetni vele, hogy ha a Kínában most uralkodó családot elpusztítja, és a mi családunkat tenné kagánná, soha többé nem látna ilyesfajta kémet. Van-Zin-San ellenezte azt az ötletet: - Nem, urunk. Ha a kagán hallana a kémr l, az nekünk is rossz lenne, mert szerinte fontosabb a Kínából jött kém, mint az egyik vagy a másik kínai család. Ha igaz lenne ez a hír err l a kémr l, akkor a kagán ránk sem fog jó szemmel nézni. - Miért ne nézne ránk jó szemmel? De furcsán gondolkodsz! Ha Isbara Alp lovásza magához térne, és megmondaná a kém nevét… - Isbara Alp lovásza tudja? - Állítólag tudja. Úgy hallottam, hogy ez a lovász jól tud kínaiul, és éles szem . Valamiképpen megtudott valamit. Ha nyilvánosságra kerülne, hogy a kémet a kínai kagán küldte, akkor engedélyt fogok kérni Kara Kagántól a Kína elleni támadásra. Minden bizonnyal negyvenezer, ötvenezer lovast ad majd. - Nem urunk! Kara Kagán soha nem ad neked katonát. - Miért? - Azért, mert ha zsákmányt szereznének a harcokban, abból csak a törököknek akar adni… - Mit csináljak én a zsákmánnyal? Ami zsákmány szerzek, azt a kagánnak adom. Nekem a kínai kagánság kell!… - Így van, de akkor sem ad! - Hékás, te meg ma éjjel de konok vagy. Pusztulj el lem! Sen-King úgy feldühödött, hogy azonnal a kardjához nyúlt. Istennek hála, hogy Van-Zin-San gyorsan felpattant a helyér l, és kivetette magát az ajtón, különben a másik kétségtelenül elkövetett volna valamit. Sen-King a második tisztjéhez fordult: - Mi ütött ebbe a szerencsétlen hülye fickóba? De elszemtelenedett. Elfelejtette, hogy velem áll szemben. - Igen urunk! Két három napja mintha megváltozott volna.

* **

Éjfél felé er s vihar tört Ötükenre. A szél félelmetes hangon süvített, a hó vadul esett. Még inkább félelmetessé tette, hogy az erdei farkasok hirtelen mind vonyítani kezdtek. Hidegebbre fordult. A szél, hófúvás, szélvihar, hó és hideg Ötükent évek óta nem látott mértékben verte és félemlítette meg. Csalik az ágyában nyöszörgött. A felesége az egész napi fáradalmaktól mélyen aludt, aztán a vihartól felébredt, de aztán mozdulatlanul ismét álomba merült. Hányadik ébredése és álomba merülése volt? Már nem is tudta igazán. Egyik ébredésekor Csalik árnyát állni látta. Az asszony éppen ismét lehunyta volna a szemét, de abban a pillanatban eszébe jutott, hogy az mennyire beteg. Kinyitotta a szemeit. Csalik lassan a kapu felé indult. Az asszony nem értette ennek a titkos távozásnak az okát. Úgy vélte, ha Csalik kilépne a kapun, ismét napokig nem jönne haza, és talán még nagyobb bajok szakadnának a fejére. Hirtelen rászólt: - Csalik! Amint űsalik meghallotta a hangját, szálfaegyenesen megállt a kapu el tt. Meg sem mozdult, és hangot sem adott, de a felesége már alaposan felébredt. Ismét kiáltott: - Csalik, hová mész? Ez alkalommal Csalik csendesen válaszolt: - Rögtön jövök. A kaput kinyitva kisüvített. Erre a beszélgetésre Csalik anyja is felébredt. Megkérdezte a menyét: - Menyem, Csalik talán elment? - Elment! - A lábán sem tud megállni. Hogyan fog gyalogolni? Odakint hóvihar tombol. Az asszony nem válaszolt ezekre a szavakra. Aztán izgatottan kiáltott az anyósára. - Gyorsan! Gyorsan gyújts mécsest! Csalik anyja a korától nem várt fürgeséggel felpattant. Gyorsan mécsest gyújtott. A sátor kivilágosodott. Ahogy az id s asszony űsalik fekv helyéhez tartotta a mécsest, megdermedtek. űsalik, akir l azt hitték, hogy elment, az ágyában feküdt, de a mellkasába egy bicsak volt tövéig szúrva, és Csalik halott volt.

* **

Isbara Alp megparancsolta Szancsárnak: - Szancsár tizedes! Keress két kínaiul jól olvasó kínait, és hozd ket gyorsan hozzám! - Te parancsolsz! Isbara Alp dühös volt. Rettent en feldühítette, hogy lovászát, űsalikot meggyilkolták. Tehát az a kínai kém, amit Csalik megölt, nem volt egyedül, és a barátja bosszút állt. Amíg Szancsár meg nem találta és el nem hozta a két kínait, az ezredes fel s alá járkált a sátorban. Az egyik kínai a két kínai közül, akiket a tizedes hozott, egy folyton vigyorgó id s és púpos fickó volt. A másik középkorú, egyenes és hibátlan volt. Isbara Alp végigmérve a kínaiakat megkérdezte: - Jól olvastok-e kínaiul? A púpos fecseg alak volt. Űeszélni kezdett: - Természetesen jól olvasok, uram. Ha Kínában lettem volna, mostanra már… Az ezredes a szavába vágott: - Nem azt kérdeztem t led. Azt kérdeztem, hogy jól olvasol-e.

- Jól olvasok uram. - És te? - Jól olvasok. - Most egy kínai levelet olvastatok majd el veletek. Ha valamelyik tök rosszul olvasná, az vegye úgy, hogy meghal. Azután a középkorú kínaira mutatva megparancsolta Szancsárnak: - Vidd ki ezt, és várj meg odakint! Szancsár a kínait kivitte. Isbara Alp átnyújtotta az írást a púpos kínainak: - Lássuk csak, olvasd el ezt. Aztán fordítsd törökre. Tudod, hogy mi lesz, ha nem jól olvasnád. A kínai az átnyújtott levelet el bb magában olvasta el, de ahogy elolvasta, elsápadt az arca. A kezei reszketni kezdtek. - Mit ír? - Urunk… Rossz dolgokat… Igen rettenetes… A kínai nyeldekelt. Igyekezett összeszedni magát, aztán törökre kezdte fordítani:

«Kína Hatalmas Kagánjának: H szolgáid közül Maj-Tu-Csing idejött, és tudatta parancsodat. Parancsaid teljesülni fognak. A törökök országában most kisebb éhínség van. Ezért tavasszal meg fogják támadni Kínát. Sen-King és I-Csing Kátun még mindig igyekeznek megszédíteni a törökök kagánját. Azt remélik, hogy a saját családjuk ismét kínai kagán lehet. Itt Kür Sád igen ellenséges a kínaiakkal. Kür Sád és Tulu Kán a kagán ellenségei, mert a nagybátyjuk elvette I-űsing Kátunt, de ezt nem akarják kimutatni. Lehetséges lenne ebb l el nyt kovácsolni, ellenségességet szítva közöttük, kettéosztani ket, aztán mindegyiket szétmorzsolni. Sen-King már elvesztette a régi lelkesedését. Beleszeretett egy szép török lányba. Most folyton utána jár. Ezért egy török tizedessel megverekedett. Kür Sádtól verést kapott. Ezt az írást én, h híved Van-Zin-San, Maj-Tu-Csinggel küldöm felségednek.»

Isbara Alp arca egészen megkeményedett. A második kínait is hivatta és azzal is elolvastatta. A két kínai szavai összhangban voltak egymással. Elhagyta a sátrát. Miután meghagyta Szancsárnak, hogy a két kínait ne engedje egy helyre amíg vissza nem tér, felpattant a lovára. Az ezredes a feletteséhez, Kür Sádhoz ment, hogy beszámoljon neki err l az ügyr l. Amikor Isbara Alp Kür Sád köszöntésekor féltérdre ereszkedett, magában a kegyetlen hír közlésének útjaival kísérletezett. Miután Kür Sád az arcára nézett, azt mondta: - Isbara Alp! Úgy vélem, valamilyen hírt hoztál. - Jól gondolod Sád. Tudtunk nélkül kém hatolt be Ötüken szívébe. - Ez a kém kínai, úgy-e? - Igen! - Biztos volt, hogy így lesz. Ki az? Elfogtátok? Isbara Alp űsalik elt nését l kezdve a meggyilkolásáig és a levél lefordításáig történteket sorban elmesélte. Az írást is átadta neki. Kür Sád gondolkodott egy keveset, aztán így szólt Isbara Alphoz: - Tudásunk szerint lezárjuk ezt az ügyet. A kagánt pedig majd azután értesítjük. Azután hivatta a kapunál rtálló katonát, és megparancsolta, hogy azonnal keressék meg a f bírót. Űaga Tárkány, a f bíró gyorson megjött. Hárman egyszerre, lóra szállva útnak indultak. Amikor Kür Sád elmondta az ügyet Baga Tárkánynak, a hatalmas f bíró a fogát csikorgatta: - Ezek az idegenek egy nap még Ötükent is eladják majd a tudtunk nélkül. - mormogta. Amikor a három lovas Van-Zin-San sátrába benézétt és megtudták, hogy az

éppen Sen-King mellett van, mosolyogtak. Nem tartott soká, hogy odaérjenek. Amikor Kür Sád, mögötte Isbara Alp és Baga Tárkány dühös arccal belépett Sen-King sátrába, a bent lév k csodálkozva és nyugtalanul felálltak. Sen-King Kür Sádtól, Van-Zin-San Isbara Alptól rémült meg rettenetesen. A másik kínai tiszt pedig arra gondolt, hogy k is hárman vannak, ezért úgy vélte, hogy ez a három török verekedni akar velük, és a szíve hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy a törökök harcra kelnek, ha valami apró dolog miatt megharagudnak. Kür Sád Sen-King felé repítette az írást. - Olvasd el! - mondta. A kínai úr értetlenül felvette a földr l az írást. Kinyitotta. Amint Van-Zin-San rápillantott a levélre, és megismerte, halál sápadt lett, s t kissé el is szédült. Sen-King pedig amikor befejezte a levél olvasását, a csodálkozástól kiejtette a kezéb l. - Te aljas! - kiáltotta Van-Zin-San felé, és a kardjához kapott. Kür Sád közbelépett: - Ne nyúlj rögtön a fegyveredért. Nekünk több megbeszélnivalónk van vele. - mondta. Aztán Van-Zin-San felé fordult: - Kémf nök! Leleplez dtél. Most mondd meg nekünk az igazat! Úgy-e te ölted meg Isbara Alp lovászát. Ne fárassz minket hiába! Ha nem te ölted volna meg, akkor az azt jelentené, hogy van egy barátod, és az ölte meg. Miel tt a f bíró korbáccsal bírna szóra, mondd meg magadtól az igazat! Van-Zin-San tudta, hogy Kür Sád olyan vitéz, aki nem tréfál. Félelem és veríték között tudta kinyögni: - Én öltem meg. - Miért követted el ezt az alattomos aljasságot? Sebesülten ágyban feküdt. - Nehogy feladjon engem. - Tudta-e, hogy kém vagy? - Nem, de aggódtam, hátha hallotta a nevemet Maj-Tu-űsingt l. - Jogot nyertél a halálra, kémf nök! De mi nem vagyunk olyan aljasok, mint ti. Lehet séget adunk neked, hogy megvédd magad. Húzd ki a kardodat! Kür Sád ezeket az utóbbi szavait igen keményen mondta. Kür Sád kihúzta a kardját. Látva a kínai habozását, így kiáltott: - Azt mondtam, hogy húzd ki a kardodat! Légy képes férfiként meghalni! Van-Zin-Sant egy pillanat alatt eltöltötte a remény. S t, még gonoszul mosolygott is. Aztán kihúzta a kardját. Sen-King hatalmas díszsátrában kardviadal kezd dött. A kínai foggal körömmel harcolt az életéért, s t néha még támadásba is lendült, ám a viadal nem tartott soká. Amikor Van-Zin-San a karján egy rettenetes szúrást kapott, kiejtette a kezéb l a kardját, Kür Sád kardja villámként lecsapó kardja a kínai kém fejét hirtelen elválasztotta a testét l. Amíg Isbara Alp és Űaga Tárkány nemtör döm tekintettel nézték ezt végig, addig a kínaiakat vad izgalom fogta el. Miután Kür Sád a hüvelyébe dugta a kardját, parancsot adott Baga Tárkánynak: - F bíró! Ennek a fickónak a vagyona, pénzei, juhai, akármije lenne is, mindet vidd Csalik házába, add a feleségének és a gyermekeinek! - Te parancsolsz Sád! - Te pedig, kínai úr! Legyen ez lecke számodra. Tudd, hogy mi fog történni egy nap, ha nem teszel le arról, hogy a mi dolgainkba ártsad magad. Az útitársaidat pedig egyenes emberek közül válaszd!

HARAGSZIK A NÉP

Isbara Alp, amint elvált Kür Sádtól, benézett a piac épületébe. Aznap nagy volt ott a tömeg, de ez a tömeg nem vásárlással foglalkozott. Csucsu kobozjátékát hallgatták. Csucsu nemcsak játszott, de énekelt is:

Igen rossz id k járnak, De rettenetes lett a világ. Sikert óhajtottunk, Ügyeink füstbe szálltak.

*

Még húsz sem volt a kora, Isbara Alp bajtársa, Kínai miatt ment el, Kara Budak tizedes.

*

Az Ördög keze-e? rültek-e mind a bégek?

Ötüken-e ez, Vagy tán Kína tartománya?

*

Idegenben bízni, F ként kínainak hinni Mérget f zni, Vagy vízre támaszkodni.

*

I-Csing Kátun testvérének, A kínai kutyák fejének Kardjától lett megsebezve A h s Parsz tizedes.

*

Egyik oldalt a török farkas, Másik oldalt Kína tolvaja; Mi már a kínaiak Kürtjét fújjuk.

*

Ett l szakad meg a szív; Megölték Csalikot! Mindegyik nket becsapott A legaljasabb kínai!

A hallgatóságot megérintette a dal. Mind táncoltak, kurjongattak. Voltak, akik tánc közben kardot rántottak és csattogtatták. Felugráltak, leguggoltak, és hirtelen mind el relépve kitörtek, szinte eszüket vesztették. Közben szitkozódások is hallatszottak. Isbara Alp egy ideig nézte ezt a táncot, aztán kiment, és az erd felé lovagolt, hogy egyedül maradjon és gondolkodjon. Ezalatt odabent egy másik reg s pengette meg a kobzát és így énekelt:

Kárba veszett megannyi gyógyszer Amit Kür Sád adott. A török farkast megharapta Egy kínai nev eb.

Ezek a kutyák nem tudnak Párbajt vívni. A török kard kell ahhoz Hogy megértsék ezt.

Mind asszony Nincs köztük férfi. Sen-King a kagán számára Oszlop akar lenni.

Csucsu felindult. Kezébe vette a kobzát. Lássuk, mit énekelt:

Oh Ozán! Mit mondtál? D ljön le az ilyen oszlop!

Sírjon I-Csing Kátun Kara Kagán feszengjen.

Ötükennek mi a dolga? A kínaiakat küldjük vissza Kínába!

A kínaiak okítására Menjünk rajtütésekre! Isten áldd meg a gök-türköket A harcban!…

A rajtaütés szóra a teljesen elragadtatott törökök egyszerre mind táncba kezdtek. Most űsucsu is, és a másik reg s is csupán játszott a kobzon, a piac épületében lév összes gök-türk pedig gyors léptekkel egyet el re, egyet hátra lépdelve, és hirtelen leguggolva hirtelen felállva török táncot járt. Az egyszerre végzett hirtelen leguggolásra a ház megremegett. A gyors mozdulatoktól kipirult arcaikkal látványosságot nyujtottak. Határozott lépteikkel a járásuk egyre félelmetesebb lett. Most már csak egyetlen szív volt ott: a te és az én megsz nt, egy osztatlan egységes lét keletkezett. Ez az egyetlen szív a kínaiak elleni bosszúvágy ég érzésével meg rült azért, hogy harcoljon, verekedjen, a haragjuknak az éle egy kissé még Kara Kagánig is elért. Tisztelték t azért, mert kagán, de haragudtak is rá, mert Sen-Kinget bátorította, és még nem adott parancsot a rajtaütésre. Egyetlen kínai sem maradt ott. k most a legrejtettebb zugokba bújtak el. S t még Sen-King is jó messze volt a saját sátrától. I-Csing Kátun megrémült ennek a közös táncnak a végét l. Még sohasem látta, és nem is hallotta a törököket ilyen állapotban. A kobzokat kivitték a piac épületéb l és odakint úgy az éjszaka feléig tartottak a táncok.

TÁMADÁS

Közben négy hónap telt el. A tavasz úgy megszépítette Ötükent, mint a paradicsomot. Kizöldültek a mez k, a hó olvadástól a kiáradt patakok folyása felgyorsult.

Kína ellen támadtak. Százezer f s török sereg készült föl, Kara Kagán parancsára vártak. Tulu Kán húszezer f s seregével megérkezett, és Kara Kagán parancsnoksága alá helyezte magát. Kür Sád és Tunga Tegin a saját töménye élére állt. Úgy volt, hogy a kagán pedig egy hatvanezer f s saját hadsereggel kés bb érkezik. Isbara Alp ezredes Kür Sád töményében volt. A nyugati kagán követeivel együtt a kínai úr, Sen-King, Kara Kagán seregével volt. Az Úr 622 évének egy szép napján indulási parancsot kaptak. Kür Sád töménye volt az el rs. A százezer lovas hátra sem nézett, megsarkantyúzta a lovát. Amikor támadtak, amint megkezd dött a háború, amint lóra ültek a törökök, már csak el refelé nézett a szemük, eszükbe sem jutottak a hátrahagyott gyerekek, feleségek és anyák. Ez a hatalmas sereg vágtatva haladva öt nap alatt a kínai határhoz jutott, a Kínai Nagy Fal elé ért. A kínaiak rögtön tüzet gyújtva adtak hírt a hátul lév knek a török sereg érkezésér l. A Kínai Nagy Fal kapuit jól bezárták és a tornyokban gyülekeztek. Kür Sád, az el rs tömény f parancsnoka hivatta Isbara Alp ezredest, és így szólt hozzá: - Isbara Alp! Hogy hamar átjussunk ezen a falon, válassz ki tizet a legélesebb szem íjászok közül. Mivelünk kett nkkel együtt, ez a tíz nyilazva biztosítja majd a fal legalkalmasabb helyét, az ott lév kínaiakat leszedi, ismét a legválogatottabb h sök közül a tíz legjobb kardvívó pedig létrákon a falakra felkapaszkodik, majd leereszkedve kinyitják majd nekünk a kaput. Isbara Alp nem beszélt hosszasan, csak annyit mondott, hogy «Te parancsolsz!» és megfordult. Igen rövid id múlva húsz emberrel megállt Kür Sád el tt. Ezek közül tizen éles szem íjászok, tizen pedig rettenetes kardvívók voltak. A tizedesek közül Jamtár, Parsz, Szülemis és Szancsár az íjászok között volt. Arik Buka, Gök Börü és Ücs Ogul pedig a vívók között volt. Kür Sád néhány századost kiválasztott, akik a saját embereikkel együtt a Kínai Nagy Fal ellen imitt - amott megtéveszt támadásokat hajtanak majd végre, a kínaiakat lefoglalják. Avalódi tömény itt fog várni, és amikor a tíz vállalkozó kinyitja a kaput, benyomulnak majd. Kür Sád parancsára megkezdték a támadást. Kür Sád, Isbara Alp, Jamtár, Parsz, Szancsár, Szülemis és még hatan lóháton el renyomulva nyílzápor alatt tartották a Kínai Nagy Fal ostromlott tornyában lév kínaiakat. Arik Buka, Gök Börü, Ücs Ogul pedig heted magukkal gyalogosan odatolták a létrát és a falhoz támasztották. Kür Sád és a társai olyan nyílzáport zúdítottak, hogy a toronyban lév k még fel sem eszméltek, már egyenként találatot kaptak és elestek. Oda volt támasztva a létra. A tíz vállalkozó, Ötüken dühöng tizedesével, Gök Űörüvel az élükön felkapaszkodott a létrán. A tizedes a pajzsát védekez en maga el tt tartva haladt, mögötte Ücs Ogul jött. A kínaiak felismerték a veszélyt. Mivel nem emelhették fel a fejüket, és így nem nyilazhattak, belülr l köveket dobáltak. Ezek közül a hatalmas kövek közül némelyik Gök Börü pajzsát találta el, megremegett a létra, de azt odalent úgy tartotta két gök-türk férfi, mint két birkózó. Gök Börü pajzsának pedig, amelyet acél karjaival tartott, semmi baja sem lett. Amíg pedig a nyílzápor, amit Kür Sád, Isbara Alp és a többiek zúdítottak, egymás után a földre terítette kínaiakat, Gök Börü tizedes átlépett a Kínai Nagy Fal tetejére, kivonta a kardját, és iszonyúan megsuhogtatta a leveg ben. Az, hogy a kínaiak ez alatt a kardsuhogtatás közben egy lépést hátráltak, elegend volt arra, hogy Ücs Ogul tizedes is a falra jusson. Amíg k ketten kard suhogtatásba kezdtek, a maradék nyolc is belülre ugrált. Amikor a tíz török közvetlenül a kínaiak közelébe jutott, a lent lév k kénytelenek voltak abbahagyni a nyilazást. Kür Sád a szemeit gyorsan végigfuttatta a falon. Megértette, hogy a fal tetején élet - halál harc kezd dött. Amikor látta, hogy a tíz törököt rengeteg kínai veszi körül, és hogy jobbról - balról rengeteg kínai

érkezik a segítségükre, megértette, hogy a vállalkozók nem bírják ki a nyomást. Ebben a rendkívül nyomasztó helyzetben csak a gyorsaság segíthetett elsimítani a dolgokat. Kür Sád a kardjával a falra mutatott, és azt kiáltotta a mellette állóknak: «Rajta!». Azután leugrott a lováról, és a létrára ugrott. Isbara Alp, a tizedesek és a katonák is ugyanígy tettek. Kür Sád egy lélegzetvételnyi id alatt feljutott a falra. Veszélyes volt a dolog. Vagy utat vágva maguknak lejutnak innen és kinyitják a kaput, vagy itt fog meghalni a huszonkét ember. Ötven - hatvan kínai volt el ttük. De a falon két oldalról még egyszer ennyi kínai jött még futva. Kür Sád kiállt a fal egy magas pontjára, maga mellé hívta Isbara Alpot, és megparancsolta neki: - Isbara Alp! Én nyíllal megállítom az innen érkez ket. Te állítsd meg a másik oldalról jöv ket. A katonák közül a legjobbaknak adj parancsot: Amíg mi nyilazunk, karddal vágják át magukat az ellenségen, mindenképpen nyissák ki a kaput! Isbara Alp zeng hangja végighullámzott a leveg ben: - Tizedesek! Karddal vágjátok át magatokat a kínaiakon, és menjetek le. Ha mind meghaltok is, a kaput nyissátok ki! A sereg be fog özönleni. Gyorsan! Kür Sád jobbra, Isbara Alp pedig balra nyilazott, és amíg a többiek a szemben álló ötven - hatvan kínaival vívtak a kardjaikkal, Isbara Alp hét tizedese, azaz Jamtár, Parsz, Szülemis, Szancsár, Gök Börü, Arik Buka és Ücs Ogul karddal behatoltak a kínaiak közé. Isbara Alp a balról jöv ötven - hatvan kínai közül minden lövésével lel tte az élen haladót. Kür Sád még sebesebben tette ugyanezt jobb felé. Tizenhárom katona pedig egymás után megsebesült, ám nem adják olcsón az életüket, a kínaiakat is pusztították. A tizedesek vadul behatoltak a kínaiak közé. Jókora pajzsát védekez en maga elé tartva a nagy termet Jamtár haladt legelöl, nem is használva a kardját. Kosok közé behatoló bikára emlékeztet járásával csupán átgázolt a kínaiakon. A sisakjára és vas mellvértjére lecsapó kardokkra rá se hederített. Jamtártól jobbra hátrább Gök Börü villámsebes ügyes támadásokkal táncoltatta a kardját, átkozódva ölte az ellenséget. Jamtártól balra hátrább Parsz csavaros és eszes játékával lépésr l lépésre nyomult el re, a környékét is fürkészte. Gök Börü mögött Szülemis, Parsz mögött pedig Arik Buka volt. Szancsár maradt leghátul, így ez a hat tizedes egy kört alkotott. Szancsár Jamtárnak hátat fordítva harcolt. Ücs Ogul tizedes pedig pörgetty ként forgott a körnek éppen a közepében, a segítségre szoruló, segítséget kér bajtársának a számlájára egy két karddöfést téve elsimította a gondokat. A tizedesek ügye ment az útján, mert Kür Sád és Isbara Alp a segítségre érkez kínaiakat távolról nyíllal leterítve megakadályozták, hogy a környékükön megsokasodjon a tömeg. Ez a kedvez helyzet nem tartott soká, mert Kür Sádnak és Isbara Alpnak kifogytak a nyilai, az el ttük küzd tizenhárom katonából pedig csak öten maradtak talpon. Isbara Alp az egyik katonának megparancsolta, hogy a létrán leereszkedve hozzon még nyilakat, ám a létra kifordult, széttörött. Már nem volt visszaút: itt fog eld lni a dolog. Kür Sád és Isbara Alp az öt katona közé vegyült, és kardot rántott. Hátukat a fal bástyáinak vetették, a tízszeres túler ben lév kínaiakkal verekedtek. Isbara Alp támadást intézett ellenük, hogy átvágja magát ezek között a kínaiak között, és a tizedesek segítségére siessen, ám az ördög vigye el, ma minden balul ütött ki. Éppen jobbra - balra aprította a kínaiakat, és néhányukat leterítette, amikor kardja eltörött, és Isbara Alp sebesülten tért vissza Kür Sád mellé. Ezalatt az ezredes mellett álló egyik katona megsebesült és elesett. Isbara Alp éppen idejében kapta ki a kezéb l a kardját, és az összeomló soraikat ismét rendbe hozta, különben teljesen szétszóródtak volna. Amikor pedig Kür Sád és Isbara Alp célt nem téveszt nyilainak kifogytával az utat találó kínaiak egy része a hét tizedesre támadt, a nehézkesen haladó tizedesek még nem érthették, hogy mibe ugrottak bele. El ször körülfogták

ket. Aztán Jamtár átkozódva kiabálta: - Hej, az Ördög vigye el! Ezek a kínaiak zsoldjában álló kitájok. Kutyafi kutyák,

volt rá idejük, hogy ideérjenek!… Ahogy ezek a jó katona hírében álló kitájok az igazán fáradt és az ellenség többszörös túlerejével körülfogott tizedesekkel megütköztek, megváltozott a helyzet. Ennek ellenére a kapu elé értek. Íme, ha valamelyikük elforgatná azt az ember nagyságú reteszt, és kihúzná azt a zárat, a kapu kinyílna, a gök-türkök beözönlenének. A dühöng tizedes, Gök Űörü, aki el ször észrevette ezt, azt kiabálta: - Rajta, mozduljatok! Kevesen maradtak velünk szemben. Birkózzunk meg a dologgal! Az kevés ember, akit Gök Börü említett még mindig kétszeres - háromszoros túler ben volt velük szemben. A kardok olyan keményen emelkedtek és csaptak le, hogy nemsokára egyikb l sem maradt volna semmi. Micsoda rettenetes összecsapás, miféle félelmetes verekedés volt ez. Ezen az aprócska helyen lév néhány ember a világ legkeményebb harcát vívta. Ez, a férfiak, acélkarú, vasszív katonák dolga volt. Ezért hamarosan senki sem maradt a kínaiak közül, a gök-türköké és a kitájoké maradt a terep. Hét gök-türk tizedes és tizenöt kitáj… A harcosok lassan elfáradtak. Nehezen lélegeztek. Eldobták a vas sisakokon és páncélokon fáradt karjaik ütéseit l eltöredezett, kicsorbult, kardjaikat, és a bicsakjaikat kapták kézbe. Volt aki egy, volt aki két ellenséggel küzdött. Jamtár pedig egymaga négy kitájjal viaskodott. A kitájok megértették, hogy miféle birkózó, hirtelen négyen kaszkodtak rá. Már nem is tudták, hogy mi folyik odafönt. Hát odafönt mi történt: Hárman maradtak. Ott egy katona a két kezével tartott pajzzsal suhogó kardok ellenében állt. a jobbján Kür Sád, balján Isbara Alp tíz, tizenöt kínai ellen harcolt. A háború legvéresebb helye odalent volt. Egy ideje Ücs Ogul tizedes egyik oldalról egy kitájjal összekapaszkodva hemperget, közben pedig kiabált: - Kár értünk! A mi saját gonosz lelkünk védelméért harcolunk talán? Rajta ugorjunk neki! Fordítsuk el azt a reteszt… Hát anélkül haljunk meg talán, hogy végrehajtanánk az ezredes parancsát? Erre a szavaira a tizedesek megrázkódva engedelmeskedtek. De hiába… Már le voltak gy zve. Már nem maradt bennük er . Izzadtak, er lködtek, de semmire sem tudtak jutni. Minden tagjukból vér szivárgott. A bicsakok is eltörtek. Mivel

k is, és az ellenségeik is páncélban voltak, a legtöbb kést dolgavégezetlenül ejtették vagy dobták el. A tizedesek a halál közeledtét érezték, de ebben a helyzetben sem feledkezhettek meg a kapu reteszér l. Mindegyikük esze csak azon járt, hogy egy pillanatra a velük szembenálló ellenségt l megszabadulva a kapuhoz szaladjanak és kinyissák a reteszt. Jamtár volt azt, aki el ször megkísérelte a dolgot. Egy utolsó er feszítéssel feltápászkodott, az egyik kitájt megemelte és a többiek közé dobta. Ahogy a vele szembenállók megtántorodtak és elestek, a kapu felé futott. Ám éppen mikor elfordította a reteszt, egy zúgó nyíl a lapockájába fúródott, és a hatalmas Jamtár térdre rogyott. Az egyik sebesült kitáj éppen idejében l tte ki a nyilát, hogy megakadályozza a dolgot. Jamtár a fájdalmáról tudomást sem véve ismét egy kitáj támadásával nézett szembe, együtt hemperedtek a földre. Ez alkalommal Parsz vetette magát el re, de egy hatalmas kitáj rögtön utána futott az övénél megragadta és földhöz csapta. Harmadszorra Szancsár ugrott neki. Miután a vele szembenálló két kitáj közül az egyiket elgáncsolta, a másikat egy ökölcsapással leterítette a reteszhez futott, ám az a sebesült kitáj, aki az imént Jamtárt eltalálta, most Szancsár karját találta el. Addigra pedig a Szancsárra jutó két ellenség odaért, és rávetették magukat. A hét tizedes és a tizenöt már a földön viaskodott. A pajzsos, sebesült kitáj nyíllal lövöldözött. Ez a kitáj katona t lük harminc - negyven lépésnyire esett a földre. A combját kard sebezte meg, ezért nem tudott felállni, ám ép karjaival jó munkát végzett.

Arik Bukára egy ellenség jutott, ám Arik Buka nehezen tudta megvédeni magát, mert ez egy hatalmas nagy termet katona volt. A tizedes néhányszor csak nehezen tudott megmenekülni attól, hogy megfojtsák. Arik Űuka vérz sebei közepette tudta, hogy hozzá van legközelebb a retesz, és látta, hogy kissé el rébb a földön van egy bicsak. Ez egy hosszú bicsak volt, amely nem tört el. Az egyik kitájé lehetett. Ha elérne odáig a keze, befejeznék a dolgot. Arik Buka viaskodás közben körültekintett a környékén. Négy öt lépésnyivel el rébb Ücs Ogul tizedes viaskodott két kitájjal. Szegény Ücs Ogul alulmaradt. úgyszólván kilehelte a lelkét. Arik Buka odakiáltott neki: - Ücs Ogul! A lábad fejénél van egy kés. Ha iderúgnád, megmenekülnénk! Ücs Ogul, anélkül, hogy látta volna a környezetét, néhányszor rúgott a lábával. A kés Arik Űuka mellé került, pedig egy végs er feszítéssel meg tudta ragadni. Amikor a tizedes a hatalmas bicsakját a hatalmas kitáj hasába mártotta, Ücs Ogul fojtottan kiabálta: - Vége! Meghalok!… A két kitáj közül az egyik ráfonódott és lefogta a kezeit, a másik a torkát szorította. Arik Űukának nem volt ideje, hogy Ücs Ogullal tör djön. űsupán csak megkísérelt két legyet ütni egy csapásra. Ahogy felállt és a kapu felé vetette magát, egy er set sózott az Ücs Ogul nyakát szorongató kitáj arcába. Ez az ütés meglazította Ücs Ogul gigáján a szorítást, és lélegzethez juttatta. Ugyanekkor Arik Buka a reteszre tette a kezét. Csakhogy a sebesült kitáj nyila az idegen várakozott. Azonnal megcélozta és kil tte a nyilát. Ez alkalommal rettenetesebb volt mindegyiknél, mert a nyíl Arik Buka zsigereit teljesen átszúrva a mellén jött ki. A hatalmas tizedes összerázkódva a földre esett, ám összeszedte magát. Ismét felkelt, és a reteszre fonódott. Látta, hogy ki l tt rá. Aki a tizedesre l tt, nem sietett, hogy ismét nyilat tegyen az íjjára, mert fel se tételezte, hogy ismét lábra tud majd állni. Amikor látta, hogy az sebesült mellkassal felállva egy utolsó er feszítéssel a reteszre tapad, gyorsan még egy nyilat tett az íjjára, de elkésett. A tizedes elfordította a reteszt, kinyitotta a kaput. A sebesült kitáj által kil tt második nyíl Arik Űuka mellkasába fúródott. A h s tizedes a kapu kinyitásától boldogan, kesernyésen mosolyogva kiáltotta: - Nyilazz csak te szukafi, nyilazz csak!… Ha Arik Űuka leterítésével vége lenne a dolognak, l j csak rám még egyszer… A tizedes elhallgatott. álltában becsukódtak a szemei. Szálfaegyenesen a földre d lt. A h s a homlokát a földnek szorította és úgy maradt. Amikor a gök-türk lovasok, akik odakinn a kapunyitásra vártak, vágtatva, kurjongatva támadtak, a kitájok megértették, hogy már kés , és a menekülésen kívül már nem láttak más lehet séget . Hirtelen mindegyikük otthagyta a fáradt tizedeseket, akiknek a megölésével, megfojtásával foglalatoskodtak. Szökni igyekeztek, ám elkéstek vele. A villámként betóduló lovasok egy támadással mindet leterítették. Néhányuk fölment, hogy Kür Sád és Isbara Alp segítségére siessenek. Éppen idejében érkeztek, mert az öldöklésben Kür Sád és Isbara Alp egyedül maradt. Nyolc tíz olyan kínai igyekezett kivégezni ket, akik azok mögött a kínaiak mögött nyomakodtak, akiket azok már leterítettek. Kür Sád kiadta az utolsó parancsait, aztán amikor az ezredessel együtt leereszkedtek a kapuhoz, a h s Arik Űuka teteme mellett ülve találták a hat fáradt és er tlen tizedest, amint azok egymás sebeit kötözték.

* **

Napnyugtára a Török sereg négy helyen kelt át a Kínai Falon, a kapukat bevették, és sátrat vert ek a kínai határon belül. Kara Kagán díszsátrában összegy ltek a bégek. A nyugati kagán nagykövete Kül Er Tegin is a beszédeket hallgatta. Rövid megbeszélés után döntöttek:

Másnap, hajnalhasadás el tt megindulnak. Tulu Kán támad legkeletebbre, t le nyugatra lesz Kür Sád töménye, Kara Kagán és Tunga Tegin pedig még nyugatabbra vonul majd. Villámsebesen támadnak majd Kínára, és amint elegend zsákmányt gy jtenek, a kínai hadsereg megérkezését meg sem várva visszafordulnak. Csak egyetlen dolog volt, ami megkeserítette Kür Sád szívét, mégpedig, hogy Kara Kagán Sen-Kinget ezredessé tette meg, és Kür Sád parancsnoksága alá rendelte. Ám Kür Sád megtalálta a lehet séget arra, hogy ezen segítsen. Éjszaka hírnököt küldött a parancsnoksága alá tartozó összes ezredeshez, és tudatta velük, hogy éjfélkor útra fognak kelni. Egyedül csak Sen-Kinghez nem küldött hírnököt. Amíg a hosszú menetelést l elfáradt Sen-King éjszaka mélyen aludt a sátrában, Kür Sád vette a töményét és Kína belsejébe hatolt. Kür Sád el rse Isbara Alp volt, pedig Parsz tizedest küldte el re. Parsz az el z napi viaskodásban apróbb sebeket, sérüléseket szerzett, ám ezzel együtt

volt a legegészségesebb a tizedesek közül. A saját parancsnoksága alatt álló tíz emberével a sötétséget megvárva óvatosan el renyomult. Hajnalban távolról kínaiakat láttak. Parsznak most nem volt egyéb dolga, visszafordulva jelentette az ötszáz lépésnyivel mögötte haladó Isbara Alpnak, hogy kínaiakat látott. Ahogy az ezredes kürtöt fúvatva kibontakoztatta a seregét, a kínaiak is észrevették a gök-türköket, és harcra készül dtek. Isbara Alp kett s sorba rendezte el az ezer emberét. Az ezredes középen elöl volt. Amikor a lovásza megfújta a kürtöt, az ezer ember félelmetes harci kiáltásokkal a kínaiakra támadt. Ezek, a már háromszáz lépésr l nyilazva közeled katonák rettenetesen jöttek. Aztán ki tudja miért… a kínaiaktól ötven lépésnyire megálltak. Miután egy kisebb nyílzáport még zúdítottak, gyorsan hátraarcot csináltak. Hát ez meg mi? A törökök menekültek. A kínaiak parancsnoka nem akarta elszalasztani ezt az alkalmat. Parancsot adott, és a törökök nyomába eredt. A törökök menekülés közben hátrafelé nyilaztak. Ez a nyilazás olyan hibátlan volt, hogy az ket üldöz kínaiak vadkacsaként lenyilazva estek le a lóról. Hirtelen, ismét anélkül, hogy értették volna, éles kürtszó harsant. A kürt hangjával egyszerre a törökök hátraarcot csináltak. A kínai parancsnok jobbra - balra nézve megértette, hogy bekerítették ket. Amikor úgy nézett ki, mintha a törökök menekülnének, a kínaiak a nyomukba eredtek, a középs részük túlszaladt, és a kínaiakat körülfogták, úgy szorították mint egy rák ollója. Amikor a kínaiak parancsnoka észrevette, hogy bekerítették ket, az kiáltotta: - Ostobán beugrottunk! Aztán kardot húzatott a katonáival. Tudta, hogy ha folytatódik a nyilazás, akkor a törökök végeznek velük. Talán karddal még áttörhetnek a gy r n. Amikor Isbara Alp látta, hogy azok a kardhoz nyúlnak, elkiáltotta magát: - Kardot ki! Ezt a parancsot a századosok és a tizedesek továbbadták, és a legtávolabbi katonákig is eljutott. Aztán az ezredes nem látta értelmét a parancsadásnak, és a kínaiak felé vágtatott. A villámként kardot rántó gök-türk lovasok úgy tettek mint , és szemt l szembe kerültek a kínaiakkal. Ez a harc igen hangulatos dolog volt. Mivel a kínaiak körülbelül ugyanannyian voltak mint k, párharcokat vívtak, és ezt a csatázást lóhátról végezték. A harc nem tartott soká. Nemsokára minden kínait földre terítettek, a parancsnokukat pedig sebesülten fogságba ejtették. Isbara Alp, aki gyorsan megsemmisülni látta a kínaiakat, megértette, hogy elérkezett a zsákmánygy jtés ideje, a kardjával az el ttük lév falura mutatott: - Rajta, fosszuk ki a falut! Vágta!… A gök-türk harcosok villámként támadtak a falura. Tulajdonképpen amikor a harc elkezd dött, a falubéli kínaiak, akik nem tudták kikövetkeztetni a harc végkimenetelét, lóra kapva elmenekültek. Akiknek nem volt lova, azok pedig felvették a nyúlcip t. Amikor a gök-türkök a faluba értek, alig találtak ott

valakit is. A katonák nem is tör dtek velük, juhokat, kecskéket, marhákat gy jtöttek.

SEN-KING DÜHE

Amikor Sen-King reggel felébredt és megtudta, hogy Kür Sád már régen elment, tajtékzott. A körülötte lév ket kiabálva összehívta. Azután a saját parancsnoksága alatt álló ezer lovassal Kür Sád után vágtatott. Ám ezek a lovasok, akik máskor villámsebesen száguldottak, most valamiért csak vánszorogva sántikáltak. Sen-King a mellett, hogy haragudott Kür Sádra, és szívb l káromkodott, félt is. Attól tartott, hogy Kür Sád játékot játszik majd vele, és megkérdezi, hogy miért maradt le. A kínai úr ilyen kétségek között lovagolva töltötte a delet. Amikor a Nap a legmagasabbra hágott, Sen-King egy csatamez re ért. A földön hever holtakból nyilvánvaló volt, hogy itt csata volt. Százával feküdtek itt a leterített kínaiak. Törökök is voltak köztük. Sen-King el ször így tekintett a harcmez re, aztán a szeme megakadt egy török sebesültön. A szemei csukva voltak, zihálva lélegzett. A kínai úr leugrott a lováról és a sebesülthöz közelített. Er s hangon megkérdezte: - Sebesült! Hogy történt a harc? Hol vannak a mieink? A sebesült török nagy nehezen kinyitotta a szemeit. Amikor Sen-Kinget meglátta, elfordította a fejét, aztán újra rátekintve azt mondta: - Legy ztünk titeket. A tieitek mind a vörös Pokolba mentek. A kínai úr dühös lett. A sebesült török ellenséges kínainak nézte t. Sen-King érezte, hogy még valamit meg kell kérdeznie. Szigorú hangon kiabálta: - Katona! Nem ismersz meg engem? Én Kara Kagán ezredese, I-Csing Kátun testvére Sen-King bég vagyok! - Mi legy ztünk benneteket. Menj, és mentsd meg a hazádat. A kínai úr keze a kardjáért nyúlt. A fejét megfordítva a katonáira nézett. A rászegez d tekintetekb l kemény kihívást, sértést olvasott ki. A haldokló sebesültet otthagyva a lovára ugrott. Az ezer lovassal maga mögött ellovagolt. Mire a faluba ért, Isbara Alp katonái már kifosztották a falut. Sen-King zsákmány után nézett. Isbara Alp katonái bementek a házakba, amit találtak, azt a vezeték lovakra rakták. Egy csoportjuk már rég összegy jtötte a birkákat, és elhajtotta ket. A kínai úr hátrafordult, hogy a saját embereinek is hasznot húzzon a zsákmányolásból. Az egyenes sorokban álló katonáira kiáltott: - Rajta, ti is zsákmányoljatok! Azt hitte, hogy erre a parancsra a katonák örömmel szétoszlanak majd. Amikor azt látta, hogy senki sem mozdul a helyér l, meglep dött. Ismét kiáltott: - Nem értitek? Azt mondom, zsákmányoljatok! Ám azok meg sem moccantak. Sen-King dühös lett. Hát ez meg mit jelent? Honnan veszik a bátorságot, hogy szembeszegüljenek a parancsával? Most már a haragtól er sen reszketve kiáltotta újra: - Hozzátok beszélek! Zsákmányoljatok! A kínai úr majdnem megtébolyodott. Talán fellázadtak ellene? Íme ott szemben jött Parsz tizedes, akit jól ismert, egy zsákba összegy jtött zsákmánnyal, és mosolygott amint látta, hogy kiabálva parancsot adott, a katonái pedig nem is tör dtek vele. Sen-King nem akart még jobban megszégyenülni. A sorban egyik legelöl álló századost magához hívta: - Százados! Gyere ide! A százados odalovagolt. - Miért eresztitek el a fületek mellett a parancsomat? Miért nem zsákmányoltok? - Nincs jogunk zsákmányolni!

- Miért? - A falut Isbara Alp ezredes foglalta el. Övé a jog. - Én parancsolok nektek. - Lehetetlen: törvénytelen. Amint Sen-King meghallotta a törvény szót, megállt. Tudta, hogy milyen rettenetes a törökök törvénye, hogyan válnak meg a fejeikt l azok, akik nem hajtanak neki fejet. Sen-Kin nagyon jól tudta, hogy aki nem hajol meg a törvény el tt, arra akkor is lesújtana a törvény, még ha kagán lenne is, és hatalmas h sként gy zelmeket szerzett volna is a törököknek. Ezért amint a százados kiejtette a száján, hogy «törvénytelen», elhallgatott. Most már igazán nem tudta, hogy mit tegyen. A századosnak meghagyta, hogy várjanak rá, amíg vissza nem jön, és bement a faluba. Isbara Alpot kereste. Úgy gondolta, megkérdezi Isbara Alptól, mit kell tennie, hogy Kür Sád anélkül vonult el, hogy parancsot adott volna neki. Ráadásul a helyzetet sem ismerte. Kür Sád nem volt a környéken. Ezekr l tájékozódott volna. Lassan belovagolt a faluba. A házakba katonák mentek be, ha valamit olyat találtak amit hasznosnak ítéltek, azt kivitték. Ez egy nagyobbacska és meglehet sen gazdag falu volt, s t lehet, hogy kisváros volt. Sen-King mentében egy kis térre ért. Itt néhány katona állva beszélgetett. Az egyik emelt hangon magyarázott valamit, a többiek pedig hallgatták. Az, aki magyarázott, így beszélt: - A fickó szemfüles volt. Az általunk elfoglalt falut a saját katonáival akarta kifosztani. Még a török törvényeket sem ismeri. Kínai észjárása van… Katonának alkalmatlan, ám ha kém lenne, annak jó. Sen-King megértette, hogy róla beszélnek. Egyenesen a neki háttal álló katona felé lovagolt. Úgy tervezte, hogy a korbácsával a fejére csap majd, de ez a katona a lódobogást hallva hátrafordult. Ekkor a kínai úr megtorpant, mert ez Parsz tizedes volt. Sen-King azt kiáltotta: - Tizedes! Ne üsd az orrodat a nagyok dolgába! - Nem ütöm az orrom a nagyok dolgába. Én csak a te alkalmatlanságodról beszélek. - Ne tovább!… Aztán megmutatom a korlátaidat! - Talán karddal? - Majd meglátod, hogy mivel! Sen-King ezeket a szavakat mondva távolodott. A Parsz mellett állók egymás után nevetve odébbálltak. Parsznak mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen megfordult és a távozóban lév kínai úr után kiáltotta: - Talán bizony Kür Sád korbácsával? Amit Sen-King ezt meghallotta, megállította a lovát. A vér az agyába tolult. Egy nyilat tett az íjjára és célzott. Az ismét hátat fordító, az el tte lév zsákkal foglalatoskodó Parszra l tt. A nyíl zúgva szállt, és a tizedest l éppen egy arasszal jobbra fúródott a földbe. Amikor Parsz azt keresve, hogy ki l tte a nyilat, a fejét nehézkesen körbeforgatta, egy éles, jókedv nevetés csendült föl a faluban. Amikor ezt a nevetést meghallották, azonnal rengeteg katona ugrott ki a házakból, és megakarták tudni, hogy mi történt. Szancsár, oldalt, a lova hátán oldalra hajolva, tekintetét Sen-Kingre szegezve úgy nevetett, hogy majdnem megszakadt, közben azt mondta: - Hé, fickó, még mindig nem tanultál meg nyilazni?… Ötven lépésr l nem találta el Parszot… Vajon kilenc lépésr l eltalálna-e egy ökröt? Ezek a szavak, a Parsz mellett befúródott nyíl, és az ötven lépésnyire álló Sen-King mindent megmagyaráztak a katonáknak. Mint mindig, valahányszor Szancsár nevetését hallották, most is mind csatlakoztak és mindnyájan nevetni kezdtek. Szancsár a lova sörényébe kapaszkodott, nevetett, néha a fejét felemelve körülnézett, a szemeib l csorogtak a könnyek, aztán ismét a lóra hajolt. Sen-King rosszabbul érezte magát, mint azon a napon, amikor Ötükenben

nyilazott, mert akkor csak egy vendég volt, most pedig mint a gök-türk hadsereg ezredesét vették semmibe, röhögték ki. Amikor ez a négy égtáj felé zeng nevetés hirtelen megszakadt, a kínai úr felemelte a fejét. Amint Isbara Alp megjelent köztük, mindenki elhallgatott. Csak egyetlen ember, a lováról földre hemperedett Szancsár nevetett úgy hogy majd megszakadt. Az ezredes jobbra balra tekingetett. Két tizedes futva jött, Szancsárt a lovát átölelve a lovára ültették, a ló sörényéhez kötözték, aztán a lovát korbáccsal elkergették. Valahányszor Szancsár nevetni kezdett, nem tudtak más megoldást találni. Mindig így tettek. Sen-King a helyzetet kihasználva fel akarta tenni Isbara Alpnak a kérdéseit. Ahogy felé akart lovagolni, valami zaj hallatszott. A falu eleje irányából néhány ezredessel és századossal a háta mögött Kür Sád t nt fel. Vágtatva jöttek. Olyan sebesen jöttek, hogy a kínai úr megijedt, hogy eltiporják, ezért félre húzódott. Pedig a vágtatva érkez lovasok még miel tt hozzá értek volna, Isbara Alp el tt csattanva megálltak. Kür Sád emelt hangon azt mondta: - Isbara Alp! Követ érkezett Kína kagánjától, hogy békét kössön velünk. Sok marhát, kölest, szövetet, pénzt, állatot ad. Kara Kagán beleegyezett. Visszafordulunk. Amikor Sen-King ezt meghallotta, úgy érezte mintha tet t l talpig forró vízbe mártották volna. Mit remélt, és mi lett? Tehát Kara Kagán nem is tervezte, hogy elfoglalja Kínát, és az családját juttassa a trónra. Amíg a kínai úr ezen töprengett, Kür Sád feléje fordult. Azt mondta: - A te katonáid semmit sem zsákmányoltak. Ám k sem fognak Ötükenbe üres kézzel visszatérni. A falun kívül valamennyi marhát hagytam nekik. Rögtön zsákmányoltasd el. Amikor Sen-King a saját parancsnoksága alatt álló katonáknak kiadta ezt a zsákmányolási parancsot, ket teljesen kedvetlennek találta. S t az egyik századosa még csak el sem moccant a helyér l. Amikor a kínai úr megkérdezte t le, hogy miért nem megy, ezt a választ adta: - A zsákmány a kard jogán jár. A mi kardjaink pedig pihentek. Miután a százados ezeket a szavakat mondta, fütyörészni kezdett, és a lovát kezdte simogatni. Sen-King arra gondolt, hogy aznap minden baj a nyakába szakadt, és összeszorította a fogát. Távozott a százados közeléb l. Következ nap az egész gök-türk hadsereg a megszerzett b séges hadisarccal, tele hassal és helyrebillent kedéllyel fordult vissza Ötüken felé. Csak két ember volt a hatalmas seregben, aki elégedetlen volt az eredménnyel. Kettejük közül az egyik, a kínai úr, Sen-King volt. Hogy ki volt a másik, azt az olvasók a továbbiakban tudják majd meg.

Els kötet A SZÜRKE FARKASOK HALÁLA

MÁSODIK RÉSZ

KIRÁCS ATYA

Csendesen folyt a Szelenge-folyó. Halálos csend volt a környéken. A szemközti dombon ritkásan feny k látszottak, fönt ragyogott a Nap. Itt a Szelenge-folyó már megközelítette a Bajkál-tavat. Egy fáradt lovas közeledett lassan a Szelenge folyása felé, a szemeivel folyton az el tte elterül vidéket fürkészte. Egy Ötükenb l jöv utazó volt. Nem volt nála más, csak a kardja, az íja, és a tegze. Kiállásáról és járásáról látszott, hogy bátor ember, de maga is, és a lova is olyannyira fáradt volt, hogy kétséges volt, talpon tudnak-e majd maradni napnyugtáig. A folyó egyik kanyarulata után hirtelen felragyogtak a lovas

szemei. El re, balra egy kopár domb t nt föl, a dombtet n három hegyes szikla sorakozott. A fáradt utazó megsarkantyúzta a lovát. A három k irányába indulva nekieresztette a lovát. Rövidesen a domb lábához ért. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek a távolból látszott. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy igen nehezen lehet feljutni rá. A lovas a lováról leugorva a kövek közül kiszivárgó kristálytiszta vízhez hajolt. Miután kortyolva ivott a kristálytiszta vízb l, a sziklák felé emelte a tekintetét. Egy ideig keresett valamit a tekintetével, aztán felfelé kezdett kapaszkodni. A fáradt lovas lova lassan lépdelve a zsenge f vel igyekezett jóllakni. Miután az utazó jócskán felkapaszkodott és följebb emelkedett, egy tisztásra ért. Itt megállt, nem tudta, hogy merre menjen, mert a tisztás szélén négy barlangszer odú volt, és az odvak egyikén belül egy toronyszer építmény látszott. Az utazó egy ideig az odúk felé nézett, aztán a hozzá legközelebb es jobboldali felé indult. Belépett a kapun, amely elég magas volt ahhoz, hogy ne kelljen lehajolnia. Megtorpant. Űent, egy a meglehet sen magas helyr l négy óriási sólyom tekintett rá, készen arra, hogy rávessék magukat. Igazán semmi haszna sem volt, hogy bejött ide, mert az a hely, ahol a négy sólyom ült, nem volt más mint egy zárt k szoba. Az utazó visszahúzódva visszatért a tisztásra. A lenti forrás simogató csobogásán, a szikláknak ver d lágy szell susogásán és a saját lépéseinek zaján kívül semmilyen más hangot nem hallott. - - Talán tévedésb l jöttem ide? - kérdezte magától. Ezúttal ugyanazokkal a lassú lépteivel a második odú felé közeledett. Ez az odú egy teljesen fekete lyuk volt. Ahogy belépett, egy pillanatra megtorpant. Sötét és néma volt. Hirtelen két parázsló szem t nt föl el tte, aztán ezek mellett még kett megjelent. A szemek növekedni kezdtek. Az utazó úgy kimeresztette éles szemeit, mintha át akarná szúrni a sötétséget. Ahogy a szemek lépésr l lépésre felé közeledtek, az szemei is hozzászoktak a sötétséghez, és rájött, hogy mik vannak odabent: Két farkas volt. Miközben az utazó lépésr l lépésre hátrált, a szemeit le sem vette az odúról, közben azt mondta magában: - A szerint, hogy itt együtt él a farkas a sólyommal, ez a hely lesz az, nem tévedtem. Most mit tegyen? Be kéne talán néznie a hátramaradt két lyukba is? Vagy talán itt kellene várakoznia? Az utazónak nem maradt ideje a döntésre, mert a harmadik odúból egy hatalmas medve jött ki dörmögve, és egyenesen felé tartott. A medve lassan cammogott, az utazó pedig lassan hátrált a tisztáson. Furcsa volt, hogy az utazó, noha oldalán a kardja, a bicsakja, a hátán a nyila és a tegze, még sem nyúlt a fegyvereihez, csak játszott a medvével. Csak egyetlen leereszkedésre alkalmas hely volt a magaslati tisztásról, az utazó azon az egyetlen helyen lépett a tisztásra, attól pedig meglehet sen eltávolodott. Ráadásul meg sem kísérelt az egyetlen leereszkedésre alkalmas hely felé visszavonulni. Ellenkez leg, a függ leges sziklák felé hátrált. Hamarosan érezte, hogy a háta a sziklafalhoz ér. Már nem volt hová hátrálnia, szemt l szemben állt a medvével. A felágaskodó medve másfélszer magasabb volt egy embernél. Az utazó és közte két lépésnyi lehetett a távolság, vagy talán még annyi sem, ám az utazón semmiféle kétség vagy félelem nem látszott. Némán és mozdulatlanul nézett a medvére, amely arra készült, hogy rávesse magát. A nedve err l a két lépésnyi távolságról t le váratlanul nagy sebességgel vetette magát az utazóra. Ám ugyanakkor mintha a lendülete visszapattant volna, úgy eltaszították, hogy visszahuppanva a földre esett. A hátát a sziklafalnak támasztó utazónak egy rúgása a medve hasába úgy odébb dobta azt, mint egy labdát. Nyilvánvaló volt, hogy micsoda rettenetes h s ez a fáradt utazó. A földre zuhant medve keservesen elb dült. Az utazó szemrebbenés nélkül így szólt a medvéhez: - Bocsásd meg, ha fájdalmat okoztam volna. Különben elvetted volna az életemet.

Ekkor a negyedik odúból, amely fölött egy torony emelkedett, egy fehér hajú, fehér szakállú öreg jött ki, és a medvét leterít utazóra nézett. Aztán a talpra álló, újra támadásra készül d medvére kiáltott: - Menj a házadba, hallgass el! Amikor az utazó csodálkozástól tágra nyíló szemei láttára a hatalmas medve megértette a szót, és a dörmögést abbahagyva visszament abba az odúba, ahonnan el jött, a h s utazó az öreg felé fordult: - Három napja úton vagyok. Te vagy-e Kirács Atya? - kérdezte. Az öreg igent intett a fejével. Akkor az idegen a kezét a szívére téve, fejét meghajtva üdvözölte, és egy - két lépést megtéve bemutatkozott: - Engem Bögü Alp századosnak hívnak. Kara Kagán hadseregének vagyok a tagja. Azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, olvasd ki a végzetemet. Kiolvasod-e? Vagy ugyanúgy mint eddig, ezután is a saját tudásom alapján munkálkodjak-e? Az öreg mélyen Bögü Alp szemébe nézett, aztán megfogta a kezét. Szemrebbenés nélkül a következ ket mondta: - Bögü Alp százados! Harminckét éves vagy. Egy hatalmas embert akarsz megölni. Kilenc évbe sem telik, megtörténik, aminek történnie kell… Még kilenc év telik el, mire eljön a kegyetlen kard forgatásának a napja… A többit csak a mennybéli Isten tudja… Amikor az öreg levette a tekintetét Bögü Alpról, a fiatal százados megborzongott. Mondani akart valamit, de a másik nem hagyta szóhoz jutni, és így szólt: - Ma éjjel maradj a vendégem. Éjfélkor tekints meg a végzetedet, tanácsot adok neked. Most pihenj egy kicsit. Ne gondolj a lenti lovadra. Talál magának eleséget. Senki sem fog hozzányúlni. Aztán a derekán lév fonott övb l egy sípot vett el , és négyszer belefújt. Erre az éles hangra a négy sólyom válaszolt. Az odúból egymás után el jöv sólymok megálltak Kirács Atyával szemközt, és kitárták a szárnyaikat. Bögü Alp kedvtelve nézegette ezeket a madarakat. Amikor vízszintesen tartotta a karját, az egyik sólyom ráugrott. Az öreg így szólt: - Hozz vad madarat a vendégnek! - és felröppentette. A többi három sólyommal ugyanezt tette. Miután a madarak úgy elsüvítettek mint a nyíl, mindketten a felé az odú felé indultak, amely fölött a torony volt. Ez nem volt olyan sötét, mint a többi odú. A tornyon volt néhány lyuk, amelyeken besz r dött a fény, az oldalán lév lépcs zetes kövek pedig a tetejéig vezettek. Az odúba lépve Bögü Alpnak egy földre terített irha és egy állatcsont kupac t nt el ször a szemébe. Ezek mind lapocka és bokacsontok voltak. Kirács Atya a csontok melletti csuporra mutatott: - Tele van kumisszal. Igyál, amennyi beléd fér! - mondta. A százados, aki mindenen csodálkozott, amit itt tapasztalt, a csuporban lév kumiszt is úgy hajtotta föl, hogy rácsodálkozott az ízére, olyan jó íze volt, amilyet mostanáig nem ízlelt. Miután a felét kiitta, a maradékot meghagyta: - Ennek a kumisznak az Isten kancájának a tejéb l kellett készülnie. - mondta. Ezalatt a kám sólymai egyenként visszatértek, a zsákmányolt madaraikat az odú el tt hagyták, aztán visszahúzódtak.

BÖGÜ ALP SZÁZADOS

Napnyugtakor Kirács Atya a torony legtetejére menve könyörgött az Istenhez, aztán a t znél megsütötte azokat a madarakat, amelyeket a sólymok hoztak, és Űögü Alpot megvendégelte. maga igen keveset evett. A százados nem tudta, hogyan telik majd el az id éjfélig. Azzal együtt, hogy nem látszott semmi rajta, belül nyugtalan lett. Csak azért, hogy szóljon valamit, megkérdezte:

- Kirács Atya! Azok a farkasok és a medve talán semmit sem esznek? - Az egyik farkas minden éjjel elmegy, és elejt egy szarvast. Azt elosztom, és az elég. Nekem is jut bel le. - Tehát a medve hiába van itt. - Nem, nincs hiába, Éjszaka rködik. - És a farkasok? k talán nem rködnek? - A farkas és a sólyom csoportosan él, azok nem harcolnak mindenkivel. De ha kell, akkor harcolnak, és jól harcolnak. - Kirács Atya! Hogyan szelidítetted meg ezeket az állatokat? - Isten titka az fiam, ne kérdezd! - Nem tudtam. Bocsáss meg nekem! A félhold a látóhatárhoz közeledett. Ahogy a szél a hegyes sziklákhoz ver dött, félelmetes hangokat adott ki. Bögü Alp a fegyverzetét letéve elnyújtózott az irhán. Íme, ez a vele szemben álló ember hamarosan kiolvassa a végzetét, megmondja a jövend jét. A századosnak ebben a pillanatban olyasmik jártak a fejében, amik még soha. , az általa jól ismert harcon, seregen, ellenségen, sátron és lovon kívül idáig másra nem gondolt. Most olyasmik jutottak az eszébe, hogy azokat még maga sem értettevilágosan. S t, még az a megérzés is bizonytalan volt, ami idehozta t. Hogyan jött ide, hogyan találta meg Kirács Atyát? Igyekezett sorjában visszaemlékezni: Az apját egyáltalán nem ismerte. Nem tudta, hogy mi történt. A kérdezésnek sem látta értelmét. Vagy harcban kellett elesnie, vagy fogságba kellett esnie. Annak sem volt nagy jelent sége, hogy melyik háborúban esett el. Talán nem ugyanolyan-e az összes háború és az összes ellenség?

t a nagyapja nevelte föl. A nagyapja nyolcvanéves öreg volt. De még így sem akadt a fiatal vitézek között, aki a hátát a földre szorította volna. Mint elmondta, ötvenhat évvel ezel tt, a gök-türkök nagy kagánja, Isztemi Kagán el tt, a Fehér-hegynél minden birkózót legy zött, és Isztemi Kagántól egy arannyal kivert kardot nyert. Íme ez a kard most az unokájának, Bögü Alpnak a derekán volt. Amikor a nagyapja a legels lovagló leckéit adta neki, azt mondta: - Ha a török lóra ül, a szemének még az apját sem szabad látnia. Fiú! Ha kell, az ember az életét is odaadja, de a lovát, az asszonyát és a fegyverét nem. Ezt a hármat soha! Amíg Bögü Alp, Ötüken tiszta leveg jén növekedett, a nagyapja régi kagánokról, jábgukról mesélt, tanácsokat adott. Most értette meg, hogy a nagyapja igen bölcs ember volt. Természetesen bárki bölccsé vált volna, aki olyan sokáig élt volna, annyi embert ismert volna mint , és látta volna a bolond világ viszálykodásait. Amikor a nagyapja azt magyarázta neki, hogy az Isten az égben igen távoli és igen magas helyen trónol, beszélt neki arról, hogy az Istennek a föld színén is vannak emberei, akik beszélnek az Istennel. Aztán egy nap azt mondta: - Fiú! Ha szorult helyzetbe kerülnél, Isten emberei közül Kirács Atyához fordulj. Fent, a Szelenge-folyó torkolatánál, a három sziklánál van. Amikor Bögü Alp tizennégy éves volt, és meghalt a nagyapja, már teljesen magára maradt. A leánytestvérei férjhez mentek, a nagybátyjai meghaltak a háborúkban. A nagyapja megtanította nyilazni, karddal és kopjával bánni, lovagolni és birkózni. Azt is tudta, hogy az emberfia verekedni, harcolni jön erre a világra. Azt is a nagyapja tanácsolta neki, hogy bárki lenne is, aki a törökök országának, a török népnek ártana, azt verje el. Jó néhány történettel aláfestve magyarázta el, hogy az emberek között a kínaiak a legalávalóbbak. Ezekkel a tudományokkal Bögü Alpnak nem maradt más dolga, mint a sereghez csatlakozva belevesse magát a háborúba. pedig a seregbe ment, tizenhét éve csatából csatába futott. Megannyi kardvágást kapott, és megannyi nyíl fúródott a testébe, mégis élt. De a végzete szerint akkor is kiválasztott maradt. Ha nem lett volna kiválasztott, vajon megházasodott volna-e háromszor és meghalt volna-e három felesége? Bögü Alpnak a gyermekei sem éltek. Ki tudja, talán

anélkül hagyja majd el a föld színét, hogy egy fiút is hagyott volna maga után. Eddig a napig még sohasem gondolkodott ilyen hosszasan. Most egy békességes helyen, Istennek egyik emberének a vendégeként minden korábbinál közelebb érezte magához Istent, és úgy vélte, hogy ezek a hosszas töprengések t le jöttek. Kirács Atya már az els pillantásra kiolvasta mi van a szívében. A nagyapja talán arról is beszélt, hogy Kirács Atya a rokonuk. Ha nem tévedett, akkor a harmad, vagy negyed fokon közös volt az attyuk. Milyen jól tette, hogy idejött. Kirács Atyát, aki valaha Isztemi Kagánnak el re megmondta, hogy mit tegyen, ma már alig ismerte valaki az összes török közül. Akik tudták a lakhelyét, azok csak a haláluk napján árulták el a fiaiknak. Sokan voltak, akik anélkül haltak meg, hogy elárulták volna a fiaiknak, így fogyatkozott azoknak a száma, akik ismerték Kirács Atyát. a gök-türk állam alapításának hosszú évek során megmaradt egyetlen tanúja volt. A nagyapja mindent elmondott az összes régi kagánról, háborúról , minden tudását átadta Bögü Alpnak. Ahogy gondolkodott, a nagyapjának a tanításai jutottak eszébe, számos dologra visszaemlékezett… Ahogy a százados így gondolkodva mélázott, a látóhatáron lenyugodott a félhold. A föld színe sötétségbe borult. A csillagok pislákoltak, a szél megenyhült. Űögü Alp életében el ször érezte, hogy jó az élet.

* * *

Ezek között a gyönyör ségek közepette álomba szenderül százados a kám szavaira ébredt: - Vendég! Kelj fel! Éjfél van. Ha máshol, és máskor lett volna, az ilyen hirtelen ébresztésre a kardjához kapva ugrott volna föl, ámde most az Isten emberének a házában bizalommal telve ébredt, mert bizalommal telve feküdt le, ezért aztán nem villámsebesen, hanem lassan ébredt. Kirács Atya kovak vel tüzet gyújtott, és kiválasztott egy lapocka csontot. Amikor Űögü Alp felöltötte a tegzét, oldalról egy hosszú, lapos követ hozott el , és a t z fényénél a k re írtakat olvasta. Miután befejezte az olvasást, a követ óvatosan visszatette ugyanoda, ahonnan el vette. Jelt adott a századosnak, hogy menjen a t z túlsó oldalára, majd a lapockacsontot a t zbe tartotta. Olvasni kezdte a végzetét: - Bögü Alp! Mi a bánatod? Miért jöttél ide? - Én nagy, nemes családból jöttem. A kagán Sen-Kinget tette meg fölém ezredesnek. Ötükenben emiatt a Sen-King és I-űsing Kátun miatt megsz nt a különbség a kínaiak és a törökök között. Kara Kagán szemet huny e fölött. Vajon, ha megölném a kagánt, rendbe jönnének-e a dolgok, vagy sem? Azért jöttem hozzád, hogy ezt megkérdezzem! A kám tekintette megváltozott. A t zön füstöl d , ég lapockacsontra nézett, keményen így szólt: - Nagy id k következnek!… Kilenc évbe sem telik, megtörténik, aminek történnie kell… Még kilenc év telik el, mire eljön a kegyetlen kard forgatásának a napja… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold!… Kara Kagánt nem fogod megölni… t a bánat öli majd meg. Egy hatalmas városban összegyülekez negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Es esik. A folyó partján küzdötök. A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el. Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben. A kám izgatott lett. A szája habzott, kemény mozdulatokat tett. Hirtelen a földre hajította a kezében tartott lapockacsontot. A kezeit az ég felé emelve, azt kiabálva, hogy Isten, Isten, nyüszíteni kezdett. A szemközti odúban a farkasok vonyítottak, a sólymok vijjogtak. Bögü Alp, aki a kám minden szavát az emlékezetébe véste, k vé dermedve állt. Ezerháromszáz év múlva megelevenedni?… Hogyan jönnek majd rendbe a dolgok anélkül, hogy Kara

Kagánt megölné? maga hogyan élhet majd az után, hogy Sen-King ismét parancsot ad majd neki? Hogyan eshet majd darabokra a Hold? Mintha egy lázadó érzés kavargott volna benne. Ám ebben a pillanatban akkor is eszébe jutott a nagyapjának a tanítása: Azt tanította neki a nagyapja, hogy az Isten emberei sohasem tévednek, az szavaiktól nem helyes eltérni. Ki tudja, talán ezekben a dolgokban is van bölcsesség. Bögü Alp agyában egymást kergették a gondolatok, amikor hirtelen Sen-King jutott az eszébe. Amikor a Kína ellen végrehajtott utolsó támadásban az alkalmatlansága miatt a saját katonáinak semmit sem nyert, Kür Sád egy rész zsákmányt elkülönített számukra, Sen-King azt parancsolta, hogy zsákmányoljanak. Bögü Alp aznap olyan mérges volt Sen-Kingre, hogy nem csatlakozott a zsákmányolókhoz, s t amikor Sen-King megkérdezte t le, hogy miért nem zsákmányol, azt válaszolta, hogy a zsákmány a kard jogán jár. Aznap Sen-Kinggel igen csúnyán néztek egymásra, és szívb l fakadó gy löletet éreztek egymás iránt. Amikor a hatalmas hadsereg visszatért Ötükenbe, a vagyontalan Bögü Alp volt az egyik, aki a rajtaütéssel elégedetlenül tért vissza. Még szerencse, hogy egy szál magában élt a világban, különben a gyermekei éhen maradtak volna. Íme, most pedig ez a híres kám, kétszer kilenc év múlva megtörténend rettenetes dolgokról adott hírt. Tehetetlenül fog várakozni. Mivel Kirács Atya vendége, a holnapi hajnalhasadásig nem maradt teend je. A torony felé lépdelt és elnyújtózott az irhán.

VISSZATÉRÉS

Bögü Alp fáradtan indult vissza Ötükenbe. A gyomra tele volt, sebesülése sem volt, ám belül gyengeséget, szívében kedvetlenséget érzett. Amikor Kirács Atya szavai után az éjszaka elaludt, álmában folyton irtózatos dolgokat látott. Most nem emlékezett rá igazán jól, hogy miket látott, de egy bels érzés mintha azt súgta volna neki, hogy az égb l bajok fognak áradni. Hajnalhasadtakor Kirács Atyát kereste, hogy megmondja neki, hogy álmában az Isten magához hívta, ám nem találta. Leereszkedett a három hegyes sziklától, füttyel magához hívta a lovát, a ló élénken, futva jött. A százados felpattant a lovára, vágtába kezdett, és hátra se nézve távozott a hegyes szikláktól. Íme, dél lett. Milyen kellemes is lett volna a Szelenge part menti fái alatt megpihenni. A lovát a fák felé fordította. Egy olyan helyre érve ahol a fák összes r södtek, megállt. Vizet ivott a Szelengéb l, és lehevert az árnyékba. A fáradt ló pedig egyet - kett t harapott a f b l, aztán a fák között összerogyott. A százados csodálkozva nézett a lovára. Tehát a lova rettenetesen fáradt volt. A fejét a földnek támasztotta, kimerült szemekkel nézett Bögü Alpra. Amikor a Nap delelt, elviselhetetlen forróság lett. A százados arra gondolt, hogy napnyugta el tt nem indul útnak. Már csak ez az egyetlen lova maradt. Ha ezzel is történne valami, egy szál magára maradna a világban. Akárhogy is, nem volt siet s dolga. Éjszaka útra kelhet, és holdnyugtáig haladhat, így a lovát nem fárasztja. Ahogy erre az elhatározásra jutott, eszébe jutott, hogy jó lenne aludni, és megkísérelt elaludni. Aludt-e? Mély álomba merült-e, vagy inkább elájult? Ki tudja? A távolból jöv dübörgésre nyitotta föl a szemeit. Este lett. A lódobogásból nyilvánvaló volt, hogy néhány lovas közeledik. A fülét a földhöz tapasztotta. Egy ideig hallgatódzott, aztán így szólt: "Erre tartanak." A lova is felemelte a fejét, a füleit hegyezte. Mintha fel akart volna állni, ám amikor Bögü Alp egy két füttyel jelezte a lovának, hogy maradjon nyugodt, a fejét a földön kinyújtóztatta és úgy maradt. A lódobogás közeledett.

Nemsokára négy lovas állt meg Űögü Alp el tt. A százados ezt a f közül látta, ahol hevert. Azok nem látták t. Ahhoz hogy észrevegyék, az kellett volna, hogy közvetlenül elé érjenek. Nyilvánvaló volt, hogy az egyikük százados, vagy ezredes. Egy másikuk pedig egy kínai volt. A vezet jük, akir l látszott, hogy százados vagy ezredes, a negyedikhez fordult: - Te itt most elválsz t lünk. - mondta. Azután hirtelen egymáshoz húzódva valamit megbeszéltek. Ez a beszélgetés gyanakvást keltett Bögü Alpban. Miért beszélget így egymás közt ez a négy ember ebben a végtelen pusztaságban? Ráadásul az, hogy kínai is volt köztük, Bögü Alp századosnak igazán felkeltette a gyanúját. A beszélgetés fölhangosodott. A kínai volt az, aki mindegyiküknél többet beszélt. Annak az embernek egy határozott jelzése után, aki a vezet jük volt, a kínai idegesen ezt kiabálta: - Nem lehet! Tulu Kán megharagszik. A kínai szavai világosságot gyújtottak Bögü Alp fejében: Ezek négyen Tulu Kán emberei voltak. De mit keresett közöttük egy kínai? Miért beszéltek itt így? A négy lovas közül hárman ellovagoltak. Dél felé indultak. Azután a vezet jük hirtelen ismét megállt, és megfordult. A lóháton a lova sörényét simogató lovasra kiáltott, aki valamivel Űögü Alp el tt volt: - Parsz tizedes! Amíg mi el nem t nünk a látóhatáron, nem indulhatsz el, és nem térhetsz vissza a kánhoz, amíg négy hónap el nem telik! A lovas, akir l kiderült, hogy Parsz tizedes, a földre ugrott. Szálfaegyenesen megállva válaszolt: - Te parancsolsz. A másik három vágtatva távozott. Űögü Alp arról a helyr l ahol feküdt, a tizedesre és a lovára lesett. A tizedes jól öltözött, jó fegyverzet , a lova is szép és jól táplált volt. Elmosolyodott: - Tulu Kán hadserege jobban fel van szerelve, mint Kara Kagán serege. - mormogta. A tizedes tarisznyája úgy duzzadt, hogy biztosra lehetett venni, hogy van benne élelem. Bögü Alp ennek a dagadozó zsáknak a láttán mintha megéhezett volna, sóvárogni kezdett. Jól van, de mért váltak külön ezek az emberek? Gonosz szándékaik vannak talán? A százados a látóhatár felé nézett. Lemen ben volt a Nap. Éppen ekkor Parsz tizedes is megsarkantyúzta a lovát, dél felé száguldott. Bögü Alp anélkül, hogy felállt volna utánanézett: A tizedes vágtatva ment, az elemózsiás tarisznyája pedig még a korábbinál is nagyobbnak t nt. Ismét elmosolyodott: - Az éhes borjú a bárányfelh t az anyja eml jének nézi. - mondta.

* * *

Éjjel Űögü Alp vágtatva haladt. A keskeny holdsarló meglehet sen bevilágította a pusztát, mutatta az utat. A szél is a segítségére volt. A százados éles szemeivel folyton az utat fürkészve száguldott, közben titokban fájt a szíve, hogy miért nem kért egy kis élelmet ett l a Parsz tizedest l. Azután Kirács Atya szavai jutottak az eszébe: Talán nem azt mondta-e, hogy éhínség idején darabokra hullik majd a Hold? Akkor pedig legjobb lesz hozzászoktatnia magát az éhséghez. Ha hozzászokna az éhezéshez, nem szenvedne túlságosan az éhínség idején. Azután ismét felnevetett: - Hát mikor volt a mi népünk jóllakva? Mi mindig ilyen éhesek vagyunk; mindig ilyen nincstelenek vagyunk. - gondolta. Azután ismét az a négy lovas jutott az eszébe, akiket az este látott. Felkavarta, hogy egy kínai is volt köztük. Azt mondta magában: Csak Tulu Kán nehogy Kara Kagán el l eltitkolva küldjön követeket Kínába! Minden török tudta, hogy Tulu Kán és Kür Sád nem szeretik a nagybátyjukat, Kara Kagánt. A kagán pedig gyanakszik rájuk, és I-űsing Kátunhoz is köt dik. Vajon Tulu Kán azt tervezi

talán, hogy kagán lesz? Ha e között a négy lovas között nem lett volna egy kínai is, Űögü Alp ezzel a üggyel nem is tör dött volna. Ez volt az, ami miatt nem tetszett neki a három lovas távozása, és Parsz tizedes hátramaradása.

BÖGÜ ALP ÚJ

FELADATA

Jó ideje megvolt már annak hogy Bögü Alp százados bement a sátrába, és vastag nemezb l készült ágyára vetette magát, és az utolsó falat ételét is megette. Most ismét éhes volt. Amikor azon gondolkodott, hogy valami kis élelmet kellene találnia, valahogy ismét Parsz tizedes zsákja jutott az eszébe. Tehát a négy lovas járt az eszében. Arra gondolt, hogy ebb l az ügyb l szükségszer en kára származna a népnek. Azután elhatározta, hogy tudatja a kagánnal. Bögü Alp hirtelen felpattant az ágyáról. Mintha támadás érte volna, kihúzta magát, és a kardjához kapott. Eszébe jutott, hogy Sen-King az ezredparancsnoka, és a százados haragra lobbant. Azután hirtelen megfékezte magát: Ha a kínai Sen-King is az ezredesem, hála Istennek, Kür Sád a töményparancsnokom .Hirtelen ismét összeráncolta a homlokát. Ha elmondaná Kür Sádnak, hogy mit látott, Tulu Kán nevét is meg kellene említenie. Akkor pedig azt is el kellene mondania, hogy Tulu Kánra gyanakszik. Ám helyes lenne-e Kür Sádnál beárulnia a testvérét? A százados elbizonytalanodva ismét az ágyára heveredett, és hosszasan gondolkodott. Amikor kinyílt a kapuja és egy futár lépett be, elméjében éppen Kirács Atya szavait ismételte. Miután a futár köszöntötte a századost, közölte a parancsot. - Bögü Alp százados! Téged a kagán most rögtön a díszsátrában kíván látni. A százados tisztelet teljesen válaszolt: - A kagán parancsol! Együtt hagyták el a sátrat. A kagán díszsátra felé lovagoltak. A sátor környékén zsibongott a nép. A két kapuja sarkig volt tárva. Az rök másféle látványosságot nyújtottak. A futár a díszsátor kapujában Bögü Alpot bemutatta a futárok parancsnokának, Börü Tárkánynak. Börü Tárkány pedig azt mondta a századosnak: - Gyere mögöttem! Aztán egy nemezekkel díszített úton egyenesen a kagán felé indult. Bögü Alp valamivel mögötte haladt. A tárkány és a százados féltérdre ereszkedve köszöntötték a kagánt. Amikor a kagán intett, hogy álljanak föl, fölálltak. Amikor Űögü Alp a kagánra és a jobbján és a balján lév kre tekintett, és Tunga Tegin, Kür Sád és más teginek, bégek mellett Sen-Kinget is észrevette, és a fejébe tolult a vér. I-Csing Kátun ma igen szépnek és vidámnak látszott a kagán oldalán. Űögü Alp a kagán jelére felállt, a tárkány pedig bemutatta t a kagánnak: - Kür Sád töményéb l Űögü Alp százados! Kara Kagán, Kür Sád és Sen-King Bögü Alpra szegezték a tekintetüket. Sen-King felismerte a századost, aki a kínai rajtaütés idején eleresztette a parancsait a füle mellett, aztán nem csatlakozott a zsákmányoláshoz. A kagán zeng hangja hallatszott: - Bögü Alp százados! A százados ismét féltérdre ereszkedett: - Parancsolj kagán! - Téged választottalak a nyugati kagánhoz harmadik követemmé. Holnap Tunga Tegin parancsnoksága alatt útra fogsz kelni. A szükséges lovat, ruházatot, úti élelmet a sátradba küldjük. - Te parancsolsz!

- Van-e mondandód, vagy kívánságod? - Jó egészséget kívánok neked! Holnap napkeltekor a díszsátor el tt készen fogsz állni. Most menj, és készül dj! Bögü Alp féltérdre ereszkedett, majd kilenc lépést hátrált. Azután a kagánt ismét köszöntve gyors léptekkel elhagyta a díszsátrat. Nem sokkal azután, hogy a saját sátrába lépett, lónyerítést hallott a kapuja el tt. Egy futár köszöntötte Űögü Alp századost, és egy hímzett ruhával együtt három lovat, egy tarisznya élelmet és egy erszény pénzt adott át neki, amiket a kagán küldött neki. Amikor a futár átadta ezeket, közölte vele az utolsó parancsot: - Holnap napkelte el tt a csapatoddal és embereiddel legyél a díszsátor. A kagán szemlét tart mindnyájatok felett. - A kagán parancsol.

JUMRU

Űögü Alp százados el ször azt a három lovat nézte meg, amiket a kagán küldött. Közülük kett málhásló, a harmadik hátasló volt. Az erszényben jócskán volt pénz. Ezekkel legel ször is meg kell etetnie magát és a lovakat. Miután Űögü Alp bement a sátrába és a néhány fegyverb l és egy - két nemezb l álló holmijára nézett, döntést hozott. A két málháslovából az egyikre a sátrát, a másikra a holmijait rakja, azt a hátaslovat pedig, amit a kagán küldött, tartalék lónak fogja használni. Csak a lovászát, Jumrut veszi majd maga mellé. Még ha harmadik követ volt is, nem lesz igazán illend egyetlen embert vinnie, de ebben a nincstelenségében nem tehetett többet. Miután a százados meghozta a döntését, a lovára pattant. Jumru sátrához ment. Jumru a sátra el tt a lovát csutakolta. - Jumru! - Parancs! - Holnap útra kelünk a nyugati kagánhoz. Velem jössz! - Te parancsolsz! - Van-e tartalék sátrad? - Nincs. Bögü Alp kinyitotta a kagántól kapott erszényt. Körülbelül az egynegyedét kivette és átnyújtotta Jumrunak: - Holnapig vegyél magadnak egy sátrat, egy málháslovat és egy jó ruhát. Ami marad, azt hagyd otthon. Holnap hajnalhasadás el tt gyere, és csutakold le a lovaimat. Négy lovat kell lecsutakolnod. Ennek megfelel en készülj. - Te parancsolsz! Miután Űögü Alp megsarkantyúzta a lovát, Jumru el ször a markában lév pénzekre nézett. A százados talán elzsákmányolta a kínai kagán kincstárát? Ha nem zsákmányolta el, akkor hol talált ennyi pénzt? Ám nem volt vesztegetni való ideje. Egy iramodással felpattant a lovára, és a piac épületéhez lovagolt. Málháslovat könnyen talált, sátrat már nehezebben. Egy vadonatúj süveget és szép ruhát is vett magának. Öt ezüst pénze maradt. Azokat az anyjának adta, azzal, hogy vigyázzon magára, amíg vissza nem tér, aztán távozott. Jumru hat testvér közül volt a legid sebb. Tizenhét éves volt, ám egész Ötükenben egyedül csak Jamtár volt termetesebb nála. Amikor született, akkora volt mint egy három hónapos gyerek, ezért a Jumru nevet adták neki. Az apja Csuluk Kagán idejében háborúban halt meg. Az anyja Csalik feleségének a n vére volt. Jumru, aki nevet s arcú vitéz volt, az anyjával együtt azon igyekezett, hogy ellássa a testvéreit, a testvérei közül a nagyobbik kett segített neki ebben. Mivel így éltek, sok este feküdtek le éhesen, de sohasem

panaszkodott. Akik az arcára néztek úgy hitték, hogy állandóan mosolyog. A korához képest igen er s volt, ám nem volt olyan tapasztalt birkózó mint Jamtár. Igen szépen zeng hangja volt, ezért Űögü Alp százados lovászának választotta ki, és kürtön játszani is megtanította. Azután, hogy a számára igen hatalmasnak látszó kincset átvette Bögü Alptól, és elvégezte a feladatát, elindult, hogy elbúcsúzzon a rokonságától. Beugrott az anyai nagynénjéhez. Ott a nagynénje nagyobbik fia, G müs is éppen készül dött. Miel tt Jumru kinyithatta volna a száját, a nagynénje beszélni kezdett: - Isbara Alp ezredes holnap második követként a nyugati kagánhoz megy. Az apja után G müst választotta lovászának. G müs is megy. - Én meg Bögü Alp századossal megyek. - Kik mennek még Bögü Alp parancsnoksága alatt? Ezt G müs kérdezte. Jumru pedig nem tudott err l. Hallgatott. G müs azt mondta: - Mivel Isbara Alp második követ, ezért rajtam kívül két tizedest és öt katonát is visz. Amikor a búcsúzkodás után visszatért a sátrához, már besötétedett. Ma éjjel mindnyájan elegend ételt ehettek ahhoz, hogy jóllakhassanak. Jumru még sohasem érzett ekkora vágyat az édes álomra. Talán a jóllakottság álmosította el az embereket. Miközben álomba merült, arra gondolt, hogy ott is b ségesen megtöltheti majd a gyomrát, ahová indul majd.

* * *

Kora hajnalban, amint kinyitotta a szemeit, rögtön fölpattant. Le kellett csutakolnia Bögü Alp négy lovát. Gyorsan felkészült az útra, lóra szállt, és mire a százados sátrához ért, t is ébren találta. A százados ledöntötte a sátrát, összetekerte, hogy a málhás lovára rakja. Miután Jumru a négy ló lecsutakolását jártasan és gyorsan befejezte, a századossal együtt a málháslovakra rakta a holmiját.

A KÖVETEK

Amikor Bögü Alp, Jumruval és a lovakkal a kagán díszsátrához közeledett, úgy érezte, hogy zsibongás van körülötte. A szemeivel Börü Tárkányt, a futárok parancsnokát kereste, ámde mindenkin megakadt a szeme, kivéve Bögü Tárkányt. Valamivel el rébb mintha Tunga Tegint látta volna. Aztán amikor ismét el re nézett, Űögü Tárkányt látta maga el tt állni: - Űögü Alp! Itt állj meg! Isbara Alp mellett… A kagán szemlét fog tartani. Isbara Alp ezredes mozdulatlanul ült a lován. Mögötte szintén lóháton a korábbi lovászának a fia, a mostani lovásza G müs volt. G müs mögött Jamtár tizedes és Szancsár tizedes állt. Az öt katona a tizedesek mögött helyezkedett el. Azok mögött pedig a málháslovak sorakoztak. Isbara Alp el tt, a kagán díszsátrához még közelebb es helyen Tunga Tegin ült a lován. Mögötte két lovásza, azok mögött pedig négy tizedes és tizenkét katona volt. Jócskán voltak tartaléklovaik is. Bögü Alp százados még idébb, Tunga Teginnel és Isbara Alppal egyvonalban állt. Jumru a lovakkal mögötte helyezkedett el. A három követtel szemközt a kagán hadseregének úgy negyven katonája helyezkedett el. Nem kellett sokáig várakozniuk. Egy éles kürtszó harsant, és a kagán díszsátrának a kapui megnyíltak. Felt nt a kagán. Abban a pillanatban a követekkel és a katonáikkal szemben álló katonák a lovaikról leugrálva, féltérdre ereszkedve köszöntötték a kagánt.

A kagán mögött Kür Sáddal egy bég és Sen-King jött. A díszsátorhoz legközelebb Tunga Tegin volt, ezért a kagán legel ször el tte állt meg. Éles pillantásokkal szemlélte a tegint és a mögötte lév katonákat. Tunga Tegint tulajdonképpen egész Ötükenben mindenki ismerte. A mögötte álló katonák állapota és öltözéke is elnyerte a tetszését. Ezek a nyugati kagán színe el tt jó színben tüntetik majd föl. Megszólította az els követet: - Tunga Tegin! - Parancsolj kagán! - Ezt az írást add át a nyugati kagánnak. Beszéld meg vele azokat az ügyeket, amiket mondtam neked, tégy úgy ahogy meghagytam. - Te parancsolsz! Tunga Tegin átvette az írást, amit a kagán átnyújtott neki. - Milyen ajándékod van a nyugati kagán számára? Erre a kérdésre Bögü Alp szemöldöke hirtelen összerándult, de az arca rögtön kisimult és a szemei ragyogni kezdtek. Tunga Tegin elsorolta a nyugati kagánnak adandó ajándékokat: - Egy arannyal kivert kardot és négy vadászsólymot viszek. Két vég kínai selyem is van. - Jól van! Van-e valami kívánságod? - Jó egészséget kívánok neked. A kagán továbblépett, és Isbara Alp el tt megállt. Megszemlélte t és a katonáit: - Isbara Alp! - Parancsolj kagán! - Milyen ajándékod van a nyugati kagán számára? - Egy arannyal hímzett övet, egy ezüsttel kivert bicsakot, és egy fehér sólymot viszek. - Jól van. Van-e a katonáid között jó kardvívó, éles szem íjász, vad lovas és er s birkózó? - Van, kagán. A kagán a hátrább álló katonákra és a tizedesekre tekintett. A szemeit Jamtárra függesztette. A kezével rámutatva ismét megszólalt: - Ismer snek t nik nekem ez a tizedes. Talán birkózó? - Igen, kagán! - A kagáni ünnepségen legy zték. Nehogy legy zzék a nyugati kagán el tt is! - Akkor az éhség miatt gy zték le. Most nem éhezik. - Van-e valamilyen kívánságod? - Jó egészséget kívánok neked. A kagán néhány lépéssel továbblépett, és amikor Bögü Alpot egyetlen lovászával megpillantotta, összehúzta a szemöldökét: - Bögü Alp százados! Talán egyetlen katonával mész? - Igen kagán! A kagán hangja élesebbé vált: - Így véded majd a keleti kagán hírnevét a nyugati kagán el tt? - Azért megyek így, hogy a kagán hírnevét növeljem. A kagán dühösen nézett. - Ezt nem értem! - Ha más katonákat is vennék magam mellé, azokat nem tudnám etetni és ruházni. - Egy erszény küldtem neked. Talán nem kaptad meg? - Megkaptam kagán! Mindezek az el készületek ebb l az erszényb l történtek, mert semmink sincs. - Miért nincs semmid? Nemrég tértünk vissza a kínai rajtaütésb l. Talán te semmit sem zsákmányoltál? - Semmit kagán! A kagán meghökkent. Igyekezett legy rni a haragját. Megkérdezte: - Miért nem zsákmányoltál semmit?

- Mi hátramaradtunk. Nem értünk oda a zsákmányolásra. - Hát az meg hogy lehet? Kinek a parancsnoksága alatt álltál? - A kínai vendég parancsnoksága alatt voltam. - Vendég? már nem vendég. Nem tudod talán, hogy töményparancsnok? - Nem tudtam kagán! A kagán Sen-King felé fordult: - Te talán semmit sem zsákmányoltál? Sen-King igen csúnyán nézett Bögü Alpra, miközben válaszolt: - Ez a százados annak ellenére sem zsákmányolt, hogy parancsot adtam rá. Akkor is így makacskodott. - Így történt-e, Bögü Alp? - Hazugság kagán! A zsákmányszerzés a kard jogán jár. Kür Sád a zsákmányolt vagyon egy részét elkülönítette számunkra, és otthagyta nekünk. Mi harccal senkinek sem vettük el a vagyonát. Mi ezalatt a rajtaütés alatt zsákmánynak a színét sem láttuk. Az a szó, hogy "hazugság", úgy csattant Sen-King arcán, mint egy pofon. Amikor Kür Sád azt mondta a kagánnak: "Ez a százados igazat beszél." ez a pofon korbácsütéssé változott. Most maga is töményparancsnok volt, mint Kür Sád, de jobbnak látta, ha hallgat. Miközben a kagán igyekezett visszafojtani a haragját, megkérdezte Bögü Alptól: - Ha a nyugatik Kagán színe el tt nyilazni kell, ki fog nyilazni? - Én fogok nyilazni. - Ha kardvívás lenne? - Én vívok majd meg. - Ha lóverseny lenne? - Én versenyzek majd. - Ha birkózás lenne? - Én birkózom majd. - Ha ilyen rettenetes h s vagy, miért nem hallottam még sohasem a nevedet mostanáig? - A k ott nehéz, ahol van, kagán! - Van-e valami ajándékod a nyugati kagán számára, amit elviszel? - Van kagán! - Mi az? - Egy nyílvessz ! - Hát az egy igen rettenetes nyílvessz lehet, ha a nyugati kagánnak viszed. - Igen kagán! Azzal a nyíllal egy kínai megcélzott engem. A sisakom homlokrészét találta el, de nem ért el engem. Azután én ezzel a nyíllal tizennégy kínait l ttem le. Mindegyiküknek a sisakja kilyukadt; a nyíl áthatolt a homlokrészükön; az agyukat szétvetette. - Elegend -e ez ajándéknak? - Nem elegend : Ez a nyíl Kínában készült. Ráírták az elkészítésének az évét és a napját. Százéves nyíl. Ilyen régi nyilat nem lehet találni. - Jól van! Van-e valamilyen kívánságod? - Jó egészséget kívánok neked. A követek szemléjének végeztével a kagán visszafordult. A díszsátor kapuja el tt a lovára ült. Kür Sád és a többiek is lóra szállva felsorakoztak a kagán mögött. Megszólaltak a kürtök és a dobok. A követek már útnak indultak. Legelöl az els követ, Tunga Tegin haladt, mögötte az emberei. Kivonták a kardjaikat. A kagán el tt elhaladva a kardjaikat meghajtva köszöntötték t. Azután a második követ, Isbara Alp és az emberei következtek. A harmadik követ, Bögü Alp és a lovásza Jumru pedig leghátul ment. Jumru rokonszenves és mosolygós arca meglágyította a kagán szívét. Miután a követek serege elhaladt a kagán el tt, néhány száz lépés megtétele után megsarkantyúzták a lovaikat. A felgyorsuló lovak patái által felvert por a

leveg be emelkedett. A lovasok összezsugorodtak látóhatáron, és nemsokára el is t ntek.

ÚTON

Miután eltávolodtak Ötükent l, megváltozott a menet rendje. Ahogyan a hadi felvonulásokkor, legelöl el rsként ketten haladtak, ezek a csapat el tt néhány száz lépésnyire haladtak. A csapat legelején Tunga Tegin helyezkedett el a két oldalán Isbara Alppal és Bögü Alppal, mögöttük húsz lépésnyi távolságban Tunga Tegin és Isbara Alp tizedesei jöttek. A lovászok a tartalék lovakkal együtt a tizedesek mögött voltak. Leghátul voltak a katonák. Id nként a tizedesek valamelyike elvált a csoporttól, vágtatva jobbra vagy balra ment, és miután kikémlelte a látóhatárt, utolérte a csapatot, és visszaállt a sorba. A három követ pedig igen keveset beszélt. Tunga Tegin és Isbara Alp régóta ismerték egymást. Űögü Alpot pedig csak látásból ismerték a seregb l. Tulajdonképpen neki sem volt semmi kedve beszélgetni. A harmadik követ pedig azon bánkódott, hogy a kagánnal beszélve miért nem ejtette sorát, hogy megemlítse Parsz tizedest. Tunga Tegin négy tizedese jó öltözet , jó felépítés , jó állapotban lév vitéz volt. Közülük ketten, Karpák tizedes és Burgucsán tizedes testvérek voltak. Már a hasonlóságukról is nyilvánvaló volt, hogy testvérek. Magas termet , zöld szem , barna hajú vitézek voltak. Karpák homlokán és az arcán lév kardvágásról látszott, hogy sok csatát megjárt már. Burgucsánnak pedig bal szemét l a halántéka felé húzódó csík mutatta, hogy halálos nyíllövés érte. Burgucsán a bal szemével nem látott jól, ezért aztán a valaha éles szem íjásznak számító tizedes hálát adott volna az Istennek, ha csak annyira tudott volna l ni, mint mindenki más. Alka tizedes az kimered kékesbarna szemeivel mereng benyomást kelt vitéz volt. Az anyja ujgur volt, ebb l kifolyólag Ötükenben sokszor Ujgur Alkának nevezték. Igen ügyes volt. Nem volt olyan mutatvány, amit ne vitt volna végbe lóháton. Egyszer fogságba esett Kínában. Hátrakötött kézzel egyetlen iramodással felugrott egy lóra. Ezzel a lóval étlen szomjan, összekötözött kézzel haza tudott érni Ötükenbe. Jágmúr tizedes, aki még csak újonnan lett tizedes, nem hasonlított a többiekhez. Kerek barna arcának közepén lév fekete szemei folyton mosolyogtak. Tizenhét éves volt. Telt arca volt, ezért akik el ször ránéztek, úgy vélték, igen kövér emberrel állnak szemben. Csakhogy Jágmúr tizedes nem volt kövér. Középtermet , lassú mozgású volt, ám váratlan pillanatokban igen ügyes és kemény mozdulatokat tett, úgymint amikor a nyilát az íjjára tette, igen lassú volt, azután az íj felhúzásakor, célzáskor és a lövéskor igen ügyes volt, és ezeket pedig folyton mosolyogva végezte. Isbara Alp tizedesei közül Jamtár és Szancsár folyton egymás mellett haladtak. Szancsár a mogorva arcával el re tekintett, és hallgatott, s t néha közben Jamtár szavaira is csak egyszavas válaszokat adott, vagy még azokat sem. A lovászok közül G müs és Jumru is egymás mellett haladt, és talán az egész csapat közül k beszéltek a legtöbbet. G müs teljesen az apjára hasonlított. Jumru arca pedig sokkal nevet sebb volt mint valaha, mert biztos volt benne, hogy az öt ezüst érem, amit az anyjánál hagyott, hosszú ideig jóllakatja majd

ket. A két anyai unokatestvér életének leggondtalanabb napjait élte. Számukra nem is volt munka a sátorverés az éjszakai táborhelyeken, a t zgyújtás, a ló csutakolás, és a napkelte el tti sátorbontás. S t, örömmel töltötte el a keblüket, hogy igen nagy vagyont hagytak otthon. Napnyugtakor letáboroztak egy forrásnál. Sátrakat vertek. Tüzet gyújtottak.

Tunga Tegin parancsára két katona rt állt. Úgy volt, hogy éjféltájt lesz az rségváltás, az egyik tizedes is megszemléli majd az rséget.

* * *

Aznap éjjel, napkelte felé, amikor az rtálló G müs azt látta, hogy a távolból egy lovas árnya közeledik igen lassan és hangtalanul, egy nyilat tett az íjjára és megindította a lovát. Amikor húsz - harminc lépésnyire megközelítette, az íját felhúzva kiáltotta: - Állj csak meg! Ki vagy? A lovas árny G müs számára ismer snek t n hangon válaszolt: - Nem vagyok idegen. Ötükenb l jövök. Ahogy G müs mellé lovagolt, nem a hátán lév tegezr l, vagy a derekán lév kardról ismerte föl, hogy Ötüken híres reg se, űsucsu az, hanem a hátsó nyeregkápára akasztott kobzáról. A kett jük között harminc méterr l elhangzó hangos szavak a táborhelyen lév ket mind felébresztették, mert mind feszült készenlétben voltak. Mivel az érkez nem volt idegen, újra álomba merülhettek volna, ám az, hogy űsucsu volt az érkez , annyira felizgatta ket, hogy mind felkeltek. Tunga Tegin mosolyogva sétált feléje: - No nézd csak, Csucsu! Mi szél hozott utánunk? Talán csak nem negyedik követnek választott téged a kagán? Csucsu a lováról leugorva köszöntötte Tunga Tegint: - Nem tegin! Honvágyam támad az apám és anyám szül földje iránt. Azt mondtam magamban, ha a nyugati kagán országába mennék, újra láthatnám a helyet, ahol születtem, megvénült anyámat. Remélem, hogy nem leszek a terhetekre. - Büszkék lehetünk rá, és dicsekedhetünk vele, hogy magunk között láthatunk téged. Nincs köztünk reg s. Ha a nyugati kagán színe el tt összetalálkoznának a reg sök, kiállsz-e majd a keleti törökökért? - Te parancsolsz tegin! A nyugati országban születtem, ám az életem javát keleten töltöttem. Keletinek is számítok. Tulajdonképpen számomra nincs keleti és nyugati török. A törökök elkülönülése keletiekre és nyugatiakra a kagánok és a teginek ügye. Nem a reg söké… Tunga Tegin ismét elmosolyodott: - Fáradt lehetsz! Azután odaszólt az egyik lovásznak: - Adj kumiszt és húst Csucsunak! Miután Csucsu megérkezett, senki sem akart újra elaludni. A pirkadat bevilágította a vidéket. Amikor a menetoszlop felsorakozott, Tunga Tegin odaszólt Csucsunak: - Csucsu! a menetoszlopban oda állhatsz, ahová csak akarsz. Ilyenképpen a követek csapata a nappalt éjjellé, az éjt nappallá téve útnak eredt. Minden rendben ment, azon kívül, hogy néhanapján vadásztak, semmilyen más változatosság nem volt.

A NYUGATI KAGÁN

Amikor egy hírnök a díszsátor kapuját megnyitva így kiáltott: "A keleti kagán követei üdvözlik a hatalmas kagánt", Kara kagán követei Tunga Teginnel az élükön, mögötte Isbara Alppal és Bögü Alppal, leghátul néhány tizedessel beléptek. A nyugati törökök kagánja, Tüng Jábgu Kagán egy arany trónuson ült. Mellette Jarkin Kátun, jobbra és balra pedig teginek, tárkányok, bégek voltak. A

tárkányok között felt n volt a fehér szakállú Dede Korkut. A keleti kagántól érkez követek a ruházatokról az els pillantásra megértették, hogy ezek a nyugati bégek sokkal gazdagabbak náluk. A három követ és a tizedesek a trónig közeledtek, féltérdre ereszkedve köszöntötték a kagánt és a kátunt. Ugyanekkor a három követ szívét hirtelen keser érzés fogta el, mert mind a hárman csak a kagánra gondoltak, amikor ajándékot hoztak, a kátunt nem vették számításba. A saját kagánjuk kátunját egyáltalán nem kedvelték, mert kínai kátun volt, ezért valahogy eszébe sem jutott egyiküknek sem, hogy nyugaton a török kagán mellett egy Jarkin Kátunt találnak majd. Nem hazudhattak. Ez az els orvosolhatatlan ügyetlenség szorongatta a szívüket. Tüng Jábgu Kagán felállt és így szólt: - A keleti törökök kagánja, rokonom, Kara Kagán követei megtiszteltek minket a látogatásukkal, és felvidították a díszsátrunkat. A követek és a tizedesek felálltak. Tunga Tegin beszélni kezdett: - A keleti türkök kagánjának, Kara Kagánnak az els követe, Tunga Tegin vagyok. Egy írást hoztam kagánomtól a hatalmas nyugati kagánnak. Ezenkívül mondandóim is vannak. Átadom ajándékaimat a hatalmas kagánnak. Tunga Tegin hátrafordulva elvette az arannyal kivert kardot, amit Karpák tizedes hordozott, és így szólt: - Azt, kívánom, hogy ez a kard, amely megannyi háborút látott már, hozzon szerencsét a hatalmas kagánnak. A kardot az egyik hírnöknek nyújtotta át, aztán Űurgucsán és Alka karjain ül négy vadászsólymot egyenként elvéve a hírnököknek adta: - Mivel úgy hallottuk, hogy a hatalmas kagán serény vadász, átadjuk ezeket a vadászsólymokat is. Legvégül amikor átadta a két vég selymet, amit Jágmúr tizedes tartott, azt mondta: - A legutóbbi rajtaütésünkkor Kínából hozott szövetek. Ha a hatalmas kagán az igen félemetes vitézek hírében álló katonáival velünk együtt Kínára támadna, biztos lehet benne, hogy még igen sok zsákmányt találhatunk. - mondta, és ezzel már el is kezdte a kötelez követi feladatát. Amint Tunga Tegin befejezte a szavait, Isbara Alp bemutatkozott: - Kara Kagán második követe, Isbara Alp ezredes vagyok. Egy arannyal hímzett övet, egy ezüsttel kivert bicsakot, és egy fehér sólymot hoztam a hatalmas kagánnak. Isbara Alp a háta mögött álló Jamtártól és Szancsártól elvette az ajándékokat és a kagán hírnökeinek adta. Utolsóként Űögü Alp lépett el , és féltérdre ereszkedett: - Kara Kagán harmadik követe, Bögü Alp vagyok! A hatalmas kagánnak emlékül ezt a százéves nyílvessz t adom. Tüng Jábgu kagán díszsátrában mély csend támadt. Amíg a kagán, a kátun és az összes bég a szemeit figyelmesen Bögü Alpra függesztette, Tunga Tegin és Isbara Alp elvörösödve lehorgasztották a fejüket. Bögü Alp a díszsátorban egészséges légkört érzett. Anélkül, hogy megtörte volna a hangulatot, folytatta a beszédjét: - Hatalmas kagán! Nagyon jól tudom, hogy egy hozzád hasonló hatalmas kagánhoz illetlenség ily csekélyke ajándékkal jönnöm. Ha a keleti törökök országában nem csatlakoztak volna hozzánk az ügyeinket összezavaró kínaiak, és az országunkban nem lett volna szerencsétlen éhínség, hasznosabb ajándékokat hozhattunk volna neked. Bocsásd meg nekünk a nincstelenségünket. Tüng Jábgu Kagánnak tetszett ez a nyíltszív ség. A harmadik követhez szólt: - Bögü Alp százados! Nem jó dolog a nincstelenség, ám a szív és a lélek nincstelensége az, amit l félni kell. A legnagyobb gazdagság a jószív ség, a kemény kar, a bátor tekintet. Ha a keleti törököknél hozzád hasonló h sök vannak, akkor nem lehet rájuk mondani, hogy nincstelenek. A keleti és a

nyugati törökség egy fának a két ága. A gyökerünk egy. Egyikünk gazdagsága, a másikunk gazdagsága is, egyikünk nincstelensége a másikunk nincstelensége is. Bögü Alp ezekre a szavakra így válaszolt: - Hatalmas kagán! Azon a napon, amikor a te sereged a miénkkel együtt elárasztja majd Kínát, Ötükenben megsz nik a nincstelenség: Tunga Tegin és Isbara Alp felemelték a fejüket. Ez a szó tetszett nekik.

TALÁLKOZÁS TÜNG JÁBGU KATONÁIVAL

Következ nap Kara Kagán követeit meghívták egy szemlére, amelyet Tüng Jábgu Kagán tervezett megtartani. A kagán szemlét tart majd a serege fölött, és ezt a követeknek is bemutatja. Legel ször is a gyalogos kardvívó kiképzést végz vitézeket nézték meg. A szembenálló tízes dobpergés zeng hangjainak ütemére karddal küzdött. A dobver ütésére az egyik oldal kardjával a szembenállókra csapott, a szembenállók pedig egyszerre mind, pajzzsal kivédték. A dobver második ütésére pedig amazok támadnak, az el bbiek pedig védekeznek. A jól felszerelt, acélpáncélos katonák jól vívtak. Tüng Jábgu Kagán a húsz kardvívót bemutatta a követeknek. - Ez a tíz ember türgis vitéz volt. Az ellenfeleik pedig ogúzok voltak. Mind százados vagy tizedes volt. Harcedzett, válogatott katonák voltak. Ahogy Kara Kagán három követe tetszéssel figyelte ezt a vívásoktatást, csattogva összecseng kellemes hang hallatszott. Ez után a szép vívás után az úgy ötven lovas két csoportra oszolva a kopja oktatást szemlélte meg. A csigil és a jágma katonák hatalmas gyakorlattal használták egymás ellen a kopjáikat. Még odébb az argu és tuhszi íjászok, akik egymás vetélytársai voltak, íjász gyakorlatot végeztek. Tüng Jábgu Kagán seregében minden nemzetségb l és törzsb l voltak katonák. Miután Tunga Tegin még egyszer körbepillantott, megkérdezte a kagántól: - Hatalmas kagán! Úgy t nik, hogy a seregedben jó katonák vannak. Összegy ltek itt az összes törzs vitézei. Csak szugdakokat nem látok közöttük. A kagán elmosolyodott: - A szugdakok nem katonáskodnak. k csak a kereskedéshez értenek. A szugdakok nem törökök. Aztán ahogy észrevette a három követ kérd arckifejezését, hozzátette: - A nyugati törökök földjén él szugdakok nem olyan kártékonyak, mint a keleti török földön él kínaiak. Ráadásul kevesen is vannak; és nincs is külön anyaországuk. Tüng Jábgu Kagán megmutatta a seregét a követeknek, rengeteg dolgot elmagyarázott. Egy id múlva megállt, és megkérdezte: - Tunga Tegin! Akarsz-e az én seregemmel együtt vívni, nyílazni, birkózni, versenyezni? Kür Er Tegint l hallottam a Kína elleni rajtaütésetekr l. Nyilvánvaló, hogy hatalmas vitézek vagytok. Tunga Tegin féltérdre ereszkedett: - Te parancsolsz kagán!

* * *

Következ nap Tüng Jábgu Kagán díszsátra el tt találkoztak a két kagán vitézei. Dede Korkut az Istenhez fohászkodott, aztán megkezd dtek a játékok.

Úgy volt, hogy a nyugati törökök három vitéze ellen Tunga Tegin, Isbara Alp és Bögü Alp karddal vív majd meg. Tunga Tegin ellen, Tüng Jábgu Kagán unokaöccse, Börü Tegin állt ki. A húszéves, fürge és nagydarab vitéz Bögü Tegin soha nem látott gyorsasággal forgatta a kardját. Egy hosszú összecsapás alatt Tunga Teginnel nem tudták egymás legy zni. Isbara Alp ellen Űugacs Űég töményparancsnok állt ki. k sem tudták egymást legy zni. Bögü Alp ellen Arszlán Tárkány állt ki. Nemcsak Tüng Jábgunak és bégjeinek, de a keleti kagán követeinek is csodálkozó szemei el tt Űögü Alp százados, váratlan gyakorlottsággal küzdve legy zte Arszlán Tárkányt. Egy pisszenés sem hallatszott sehonnan, senki sem szólt egy szót sem. Csak Jumru mondta magában: "A k ott nehéz, ahol van." A nyilazáson volt a sor. Kara Kagán seregéb l Isbara Alp, Űögü Alp, Jamtár, Karpák, G müs és még két férfi állt ki nyilazni. A nyugatiak közül tizen álltak ki. Közelr l kezdték, távoli célokra nyilaztak, akik kissé elmaradtak, azok kiestek a versenyb l. A Isbara Alp volt a keletiek reménye. Nem hitték, hogy a nyugatiak találnának ilyen éles szem íjászt. Tunga Teginnek rögtön Kür Sád jutott az eszébe. Ahogy az id haladt, és egyre nehezebbek voltak a lövések, az íjászok egymás után estek ki a versenyb l. A keletiek közül csak Isbara Alp és Bögü Alp maradt. A nyugatiakból még hatan voltak versenyben. Ez a nyolc ember minden célba, minden nyilát tévesztés nélkül l tte. Végül mozgó célra kezdtek nyilazni. A nyugatiak minden célt eltaláltak és úgy t nt, hogy megnyerik majd az íjászversenyt. Valóban úgy lett. Hosszas lövöldözés után mindössze egy esett még ki, és öten maradtak. Ez az öt íjász, Isbara Alp és Bögü Alp sehogyan sem tudták legy zni egymást, ezért véget vetettek az íjászatnak. Ezúttal már nem csak Jumru volt az, aki azt mondta, hogy "A k ott nehéz, ahol van.", hanem Tunga Tegin is ugyanezt mormogta. Most birkózást rendeztek. A keletiek közül Űögü Alp, Jamtár és G müs álltak ki. A nyugatiak közül igen sokan kiálltak, de a kagán parancsára csak a leggyakorlottabb három maradt, a többiek visszaléptek. Jamtár volt a keletiek reménye, ám a keletiek szíve összeszorult, amikor minden erejének és gyakorlatának ellenére Jamtárt egy hosszú birkózás után legy zték. Még Isbara Alp is igen elszomorodott, mert Kara Kagánnak azt mondta, hogy a jóllakott Jamtár most nem fog veszíteni. G müst is hamar legy zték. Űögü Alp pedig mindenkinek megmutatta, hogy olyan félelmetes birkózó, amit Ötükenben senki sem sejtett. El ször a saját birkózó ellenfelét gy zte le egy er teljes összekapaszkodás után. Azután azzal állt szembe, aki legy zte G müst. Azt is legy zte. Ám egyáltalán nem volt könny összeakaszkodni azzal a jóval nagyobb termet karluk vitézzel, aki Jamtárt legy zte. Ez a karluk vitéz nemcsak igen er s volt, de értette is a dolgát. A keletiek megrémültek, hogy ez a félelmetes birkózó, aki a hatalmas Jamtár csuklójának is fájdalmat okozott, földhöz teremti Bögü Alpot. Ám a százados a termetével, súlyával és erejével mit sem tör dve egészen komolyan birkózott. Mindenki megkedvelte Bögü Alpot. Mindenki megértette, hogy páratlan, félelmetes birkózó. A hatalmas karluk Bögü Alpot egyszer a derekánál fogva megragadta, felemelte, de nem tudta földre teríteni, ellenben egyszer Űögü Alp csapta földhöz t. Ahogy a birkózás elhúzódott, egyre gyorsult, ahogy gyorsult, egyre keményebb lett. Jamtár megfeledkezett a fájó csuklójáról. Azon gondolkodott, hogy Bögü Alp százados Ötükenben miért nem csatlakozott mostanáig a birkózókhoz. Tunga Tegin és Isbara Alp egymás mellett álltak, izgatottan nézték a viadalt. Egy váratlan pillanatban amikor azt látták, hogy Bögü Alp a hatalmas karluk birkózót a megragadta, földre dobta, és a vállait a földhöz nyomta, Isbara Alp ezredes Tunga Tegin felé fordult. Ragyogó szemekkel mondta neki: - "A k ott nehéz, ahol van." A lóverseny következett. A kagán díszsátra el l induló lovasoknak a négy - vagy ötezer lépésnyire el rébb leszúrt lófarkas zászlókat felkapva kellett

visszatérnie a díszsátorhoz. A nyugatiak közül húsz lovas indult a versenyen. A keletiek közül el ször Űögü Alp állt ki, azután Szancsár tizedes, Alka tizedes, Jágmúr tizedes és három katona nevezett be. Tunga Tegin úgy vélte, hogy a nyugatiak hírneves lovasaival szemben el fogják veszíteni a versenyt, egyedül Alka tizedest l remélt valamit. Jumru pedig biztos volt abban, hogy Bögü Alp ezt a verseny is megnyeri majd. A lovasok elrendez dtek. A dobver háromszor emelkedett és csapott le. A harmadik ütés után a huszonhét lovas villámként rugaszkodott el re. Egy ideig egyenl sebességgel száguldottak, mintha csak gyakorlatoznának, aztán egyesek lassanként hátrább maradtak. A nyugatiak között Tüng Jábgu Kagán fia, Türe Tegin is ott volt. El bb a nyugatiak közül négyen, Szancsárral és Alka tizedessel haladtak az élen, kissé mögöttük Türe Tegin és Jágmúr tizedes jöttek. Leghátul a nyugatiak egy ezredese versenyzett, Bögü Alp százados egy lóhosszal el zte meg. Úgy a táv felénél Alka mindenkit maga mögött hagyott. Szancsár azon igyekezett, hogy a vele együtt száguldó négy nyugatit nehogy eleressze maga mellett, de nem bírta az iramot. A négy nyugati lovas lassan - lassan lehagyta. Türe Tegin és Jágmúr tizedes lova fej - fej mellett haladt, és utolérték Szancsárt. Bögü Alp szinte teljesen reménytelenül küzdött, egymás után hagyta le az el tte lév ket, a mögötte lév nyugati ezredes pedig t üldözte. Most a keletiek három katonájából ketten hátramaradtak. Amikor a lófarkas zászlókhoz közeledtek, Alka tizedes volt legelöl. Amikor Alka az egyik lófarkas zászlót megragadta, szerencsétlenség történt. Elejtette azt a zászlót, amelyet megragadott. Ötüken legjobb lovasa volt, ezért azonnal a földre ugrott, és felkapta a zászlót, amit elejtett, de ezalatt a másodikként érkez nyugati vitéz lovával összeütközött és a földre esett. A fejét egy k be verte és elájult. A lovasok egymás után kapták fel a lófarkas zászlókat és fordultak vissza. Az utolsónak érkez versenyz keleti volt. Amikor a földön látta heverni a reménységüket, Alka tizedest, leugrott a lováról. Hogy magához térítse, korbácsával lassan az arcát csapdosta, aztán átkarolta, és a lovára tette. A lófarkas zászlóját és a korbácsát a kezébe adva kiabálta: - Tizedes! Elveszítjük a versenyt; Ha akarsz, halj meg a verseny után, de most el ne ájulj! Aztán a korbáccsal egy keményet csapott Alka lovára. A félig magához tért Alka vágtába kezdett. és kókadtan lovagolva folytatta a versenyt. Visszatér ben a verseny felforrósodott. Most a hat nyugati száguldott az élen, mögöttük pedig Jágmúr tizedes, Szancsár és Türe Tegin haladt. Még hátrább Bögü Alp öt nyugatival küzdött, rögtön azok mögött pedig Alka tizedes tett kétségbeesett er feszítést, félig ájultan száguldott. Leghátul futtatta a lovát az a vitéz, aki Alkát lóra ültette. A táv feléhez érve Bögü Alp százados és Alka kezdték egymás után elhagyni a többieket. Bögü Alp félelmetessé vált. Jágmúrt, Türe Tegint és Szancsárt maguk mögött hagyták. Most Türe Tegin és Szancsár egymás után hagyta el a többieket. Nemsokára azt látták, hogy Jágmúr tizedes maga mögött hagyta a tegint és az el tte lév k mindegyikét, és az élre tört. Bögü Alp százados is elhagyta a többieket. Alka tizedes pedig rögtön mögötte jött. mögöttük a nyugatiak szinte egy vonalban futottak. Szancsár nagyon lemaradt. A három keleti katona, egymással szoros versenyben voltak, nehogy leghátul maradjanak. Hirtelen azt látták, hogy Bögü Alp a lovával együtt felbukfencezik: A ló kimúlt. Alka lassan beérte Jágmúrt. A két keleti tizedes lova fej - fej mellett haladt legelöl, mögöttük jött a tegin és más nyugatiak, akik el zni akartak. Egyszer csak Jágmúr észrevette, hogy Alka elejtette a korbácsát, és a lova sörényébe kapaszkodik. Ütött egy keményet Alka lovára, és azt kiáltotta: - Alka! Er sen tartsd a lófarkas zászlót! Igyekezz, nehogy elájulj! Alka lova, villámként száguldott, pedig a gazdája nem irányította. Alka fel sem emelte a fejét a lova sörényéb l, de a lófarkas zászlót egészen szorosan markolta. Tüng Jábgu Kagán fia igencsak közeledett, de sehogyan sem tudta

befogni. A tegin mögött tizenkilenc nyugati jött. A többi keleti mind hátramaradt. Bögü Alp pedig nemcsak hátramaradt, de gyalogosan is maradt. Szancsár volt az élen a hátramaradó keletiek közül. Megkorbácsolta a lovát, hogy legalább egy nyugatit lehagyjon, mindent megtett, de még a köztük lév távolságot sem tudta tartani. Három vagy négyszáz lépésnyi távolság maradt a verseny végéig. Jágmúr és Alka még fej - fej mellett haladtak. A tegin rögtön mögöttük jött. Jágmúr elfáradt, lihegett, de az arca mint mindig, most is mosolygott. Egyszer csak azt látta, hogy Alka oldalra d l. Mi ez? Alka, Ötüken legjobb lovasa, aki anélkül, hogy leesett volna a lóról hátrakötözött kézzel Kínából Ötükenig szökött, most leesik a lóról? Jágmúr tizedes miközben villámsebesen száguldottak Alkát er sen megragadta a vállánál, és a lova sörényén hagyta. Alka kékesbarna szemei le volta zárva. Nyilvánvaló volt, hogy elájult. Jágmúr ismét felkiáltott: "Szorosan markold a lófarkas zászlót!" A verseny véget ért. Türe Tegin nem tudta elhagyni a két keleti tizedest. Fej - fej mellett, mind a ketten els ként fejezték be a versenyt. Jágmúr tizedes azonnal leugrott a lováról és féltérdre ereszkedett a kagán el tt. Az els ség lófarkas zászlaját leszúrta. A tegin is leugrott a lováról. Hogy a harmadik helyre leszúrja a zászlaját, ám arra várt, hogy Alka jöjjön, és szúrja le a második zászlót. A negyedik, ötödik és azután következ k is mind beértek, de Alka még nem szállt le a lováról, a fejét sem emelte meg, csak a zászlót markolta keményen. Tunga Tegin és Isbara Alp odament hozzá de amikor megparancsolták neki, hogy szálljon le a lováról, semmiféle választ nem kaptak. Amikor a legutolsónak beérkez lovastól megtudták, hogy leesett és megsebesült az úton, ki akarták venni a kezéb l a zászlót, hogy leszúrják a földbe, de Alka olyan szorosan tartotta, hogy nem tudták elvenni t le. Tunga Tegin fel akarta emelni a fejét, hogy magához térítse, kumiszt adjanak neki. Alkának, a verseny gy ztesének a mereng kékesbarna szemei most még elmereng bbek voltak mint valaha. Alka szemei már nem látták Tunga Tegint. Alka tizedes azt sem tudta, hogy megnyerte a versenyt. Alka tizedes meghalt, hogy hírnevet szerezzen.

JAMTÁR VITÁJA

A keleti kagán követével és a követek kíséretével igen vendégszeret en bántak. Minden nap torra hívták ket. Néha Tüng Jábgu Kagán lakomát rendezett. S t az egyik lakoma végén Isbara Alp ezredes a nyugati ezredesek közül az egyikkel, Űarman Űéggel vérszerz dést ivott, és vértestvér lett. Űarman Űég Tüng Jábgu Kagán sógora volt, ezért nyugaton befolyásosnak számító vitéz volt. Jamtár tizedes volt az, aki a nyugatiak vendégszeretetét a leginkább élvezte. - "Ha azután birkóztam volna, hogy negyven napig így jóllaktam volna, a hátam nem került volna a földre, de hát mit tehetek, a birkózást korán tartották." - monda magában. A legközelebbi barátja és vértestvére, Szancsár tizedes mell l egyáltalán nem vált el, a torokon egymás mellett ültek, a jóllakott Szancsárnak jutó adagok felét is ette meg. A kumisznak, ajránnak, húsnak, kurutnak és gyümölcsnek nem volt se szeri se száma. Az az igazság, hogy ezek a nyugati törökök gazdagok voltak.

* * *

Egy reggel Jamtár és Szancsár az ket vendégül látó Dersze tizedessel sétálva egy fa alatt sokadalmat láttak. Két fehér szakállú öreg, tört törökséggel

magyarázott valamit a köréjük gy lteknek. Jamtár Dersze arcára nézett. Ennek a tört nyelven beszél , furcsa öltözet embernek a mondandójából semmit sem értett. Dersze tizedes azt mondta: - "Ezek a rumik országából érkezett pópák." Sem Jamtár, sem Szancsár nem értett semmit: - Rumik országa? Soha nem hallottam még ilyen országról. - A rumik országa nyugaton egy hatalmas ország. Hatalmas tengerek veszik körül. Egy Űizánc nev városuk van, de senki sem tudja, hogy hányan laknak benne. - Mi az, hogy pópa? - k a tiszteletreméltó emberekre mondják. Olyasmik, mint nálunk a kámok. A saját istenük parancsait közlik. Ez igencsak felkeltette Jamtár tizedes érdekl dését. A pópákhoz közeledtek. Amazok, a körülöttük lév törököknek Istenr l, Jézusról, Máriáról beszéltek. Miután Jamtár egy darabig hallgatta ket, felcsigázott kíváncsisággal megkérdezte az egyik pópát: - Figyelj ide öreg! Prófétákról beszélsz. Mondd meg nekem, mi az, hogy próféta… - A próféta, az Isten követe. Jamtár szemei a döbbenett l tágra nyíltak: - Mi? Az Isten követe? Hát az Isten kagán-e, hogy követe legyen? - Az Isten, minden földnek, egeknek embereknek és állatoknak a kagánja! Jamtár még jobban meglep dött: - Sohasem hallottam még, hogy a mi Istenünk követet küldött volna. Szancsár felé fordulva megkérdezte: - Te hallottál-e róla? - Nem! A rumi pópa halk és lassú hangon válaszolt: - Nincs olyan, hogy ti istenetek, vagy mi istenünk, nincsenek külön istenek. Egyetlen Isten van, az pedig minden ember istene. Jamtár teljesen megdöbbenve kérdezte: - Egy isten lenne? Ugyanaz-e a mi istenünk, mint a kínaiaké? A pópa mosolyogva igennel válaszolt. Jamtár sehogyan sem nyugodott bele ebbe. - Akkor pedig amikor mi a kínaiakkal háborúzunk, melyikünket segíti ez az isten? - Az Isten nem segíti a harcolókat, mert minden ember testvér. Az Isten nem szereti azokat, akik testvért ölnek. - Mit mondtál? Talán a kutyafalkányi kínaiak mindegyike az én testvérem lenne? Megbolondultál hékás? Melyik anya szülhetne ennyi testvért? - Az emberek testvérek. Jézus így mondja. - Hát Jézus meg ki? - Isten követe és fia! Jamtár kis híján földre rogyott. Egy darabig szóhoz sem jutott, és összecsikarta az arcát. Aztán megkérdezte a papot: - Ez a Jézus-e az, akir l az el bb beszéltél? - Igen! - A szerint, hogy az Isten fia, igen hatalmas embernek kell lennie. - Természetesen. - Megvan-e ötven ölnyi a termete? - Nem! Jézus ugyanolyan ember, mint te meg én. Jamtár élesen a pópára nézett. Igazat beszél-e ez a szakállas öreg? Sehogyan sem értette. Ismét megkérdezte: - Az Isten melyik asszonnyal házasodott össze, hogy ez a Jézus megszületett? - Az Isten egyetlen asszonnyal sem házasodott össze. Az Isten nem házasodik. Most már Jamtár ráunt a dologra. Miket beszél ez a bugyuta öreg? Kiabálva kérdezte:

- Ide figyelj öreg! Beszélj velem egyenesen. Ha az Isten nem házasodott meg, akkor ez a Jézus talán anya nélkül született? - Nem, volt anyja. Mária szülte meg t. - Ez a Mária talán nem volt az Isten kátunja? - Nem volt. - De megszülte Jézust, vagy talán nem? - Megszülte. - Jézus pedig az Isten fia… - Igen! Jamtár az arcát az ég felé fordítva kezdte mondani: - "Jézus az Isten fia. Mária szülte Jézust, de Mária nem az Isten kátunja. Az Isten Jézus apja… Jézusnak anyja és apja van. Az apja az Isten… Az anyja Mária… Ám Mária nem kátunja az Istennek… Jézus…" Jamtár tizedes nem fejezhette be a szavait. Szancsár tizedesnek, aki idáig mukkanás nélkül hallgatta ezt az összefüggéstelenséget, most nem bírták tovább az idegei, és híres kacagását hallatta. A pópa körül álló törökök szemei hirtelen Szancsár felé fordultak. mint mindig, ahogy a nevetését visszafojtotta, a szemeib l csorgott a könny, a röhögés közben pedig szaggatottan így kiabált: - Hogy születhetett anélkül, hogy az Isten összeházasodott volna Máriával? Bizonyára ennek a vén hülyének az istene titokban lopakodott be Mária sátrába, és el lünk rejt zik, nehogy Kara Kagánnak a fülébe jusson. Különben is Kara Űudakhoz hasonlóan végezte volna… Jamtár, ez alatt a harsogó röhögés közben ismét földre esett Szancsárt Dersze tizedes segítségével felültette egy lóra, és miközben igyekeztek hozzákötözni így kiabált: - Ide figyelj te öreg pópa! A törökök Istene nem tesz a török törvénybe ütköz dolgot. Ha a ti istenetek Ötükenbe jönne, csúnyán járna.

ÚTON ÖTÜKENBE

Miután Kara Kagán követei két hónapig a nyugatiak országában maradtak, visszaindultak Ötükenbe. Tunga Tegin, titokban háromszor találkozott a nyugati kagánnal, és egy írást is kapott, hogy azt elvigye a saját kagánjának. A nyugatiak országában igen nagy vendégszeretettel fogadták ket. A nyugat törökökkel összebarátkoztak. A kagán, a kátun, és a bégek Kara Kagánnak és I-Csing Kátunnak, valamint nekik maguknak is igen nagy ajándékokat adtak. Jó néhány megrakott ló vitte az értékes ajándékokat nyugatról Ötüken felé , ám Alka tizedest, a mereng szem Ujgur Alkát otthagyták. Megn tt közöttük Űögü Alp százados becsülete, aki kardvívásban és birkózásban jó színben mutatta ket. Tunga Tegin pedig a versenyt nyer Jágmúr tizedesnek egy jó futású szép lovat adományozott. A lovász Jumru, azt mondta G müsnek, akivel ismét egymás mellett haladtak, hogy ha ló nem múlt volna ki, akkor Űögü Alp feltétlenül megnyerte volna a versenyt. G müs pedig kijelentette, hogy Alkát és Jágmúrt képtelen lett volna utolérni, csak harmadikként érhetett volna be. Holdas éjjelen pihentek egy forrás mellett, ahol tábort vertek. Tunga Tegin, Isbara Alp és Bögü Alp törökülésben ültek a füvön és beszélgettek Ötüken és a nyugati ország öszemérésér l, a két török kagánság egyesülésér l és az Ötükenben ezekben az években elszenvedett sz kölködésr l és nincstelenségr l. Ahogy hánytát vetették a szót, a saját házukra terel dött a beszélgetés. Azután egy id múlva Tunga Tegin egyik kérdésére Isbara Alp

nekikezdett, hogy a saját tizedeseir l beszéljen. Miután az érdemeiket egymás után felsorolta így szólt: "Én úgy látom, hogy Parsz tizedest kiemelkedik a többiek közül. Eszes katona. Jól gondolkodik." Tunga Tegin és Bögü Alp egyszerre szólalt meg: - "Hogy Parsz tizedes?" - kérdezték. Parsz tizedes neve Tunga Tegint is, és Bögü Alpot is igen kíváncsivá tette. Tunga Tegin hallotta a Sen-Kinggel viaskodó Parsz nevét. Bögü Alpnak pedig Parsz tizedes és az a négy lovas jutott az eszébe, akiket Kirács Atyától visszatér ben látott. Amikor a századosnak az is eszébe jutott, hogy a Tulu Kántól jöv négy lovas egyike kínai volt, úgy érezte, mintha farkas marcangolná belülr l. Villámgyorsan kergették egymást az agyában a gondolatok. Fel kell-e tárnia ezt az ügyet Tunga Tegin és Isbara Alp el tt, vagy sem? Nem tudott dönteni. Amikor helyesnek látta, hogy feltárja el ttük a dolgot, akkor egy bels hang parancsára elhallgatott, attól pedig Bögü Alp fulladozott: - Ezredes! Teljesen megbízol-e ebben a Parsz tizedesben? - kérdezte. Isbara Alp egyáltalán nem számított ilyen kérdésre: - Nagyon bízom benne. Ötükenbe visszatérésemig Parsz tizedesre bíztam a házamat. - válaszolta. Egy ideig csend volt. Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, Isbara Alp megkérdezte: - Talán ismered Parsz tizedest? - Egy alkalommal távolról láttam. Bögü Alp gondolkodott. Vajon Tulu Kán, egy Kara Kagán elleni felkelést készített-e el ? A szerint, hogy Parsz tizedes Isbara Alp parancsnoksága alatt áll, vajon Isbara Alp is benne lenne a dologban? Ha Tulu Kán lófarkas zászlót emelne, az vajon jó lenne-e, vagy rossz? Vajon helyénvaló-e Ötükenért, a hazáért Tulu Kánnal tartani, mert a kínai I-Csing Kátun és Sen-King rossz útra térítik Kara Kagánt? Azután hirtelen eszébe jutottak Kirács Atya szavai. Kirács Atya azt mondta: - "Kara Kagánt a bánat öli majd meg." Bögü Alp lehorgasztotta a fejét. Mintha ismét látta volna Kirács Atyát. Azt mondta, hogy ezerháromszáz év múlva megelevenedsz. Azt mondta: - A nevetek a világ végezetéig fennmarad. - Azt mondta, hogy egy folyó partján fognak harcolni. Azt mondta, hogy nagy napok jönnek. Ahogy ezek a szavak az eszébe ötlöttek, a százados mintha izgalomba jött volna. Azután hirtelen megkérdezte a többiekt l: " Hallottátok-e már Kirács Atya nevét?" Erre a kérdésre Tunga Tegin igenl , Isbara Alp nemleges választ adott. Azután igen hosszú hallgatás következett. A három követ más és más dolgon töprengett. Mind a hárman rossz dolgokra gondoltak. Különböz utakon ugyanarra a végeredményre jutottak. Csak azt az egyet nem tudták, hogy mindegyik jük úgy hitte, hogy egyedül van a sötét gondolataival, és nem tudták, hogy a barátaiknak is rettenetes dolgok járnak az eszében. Hallgattak. Rá sem pillantottak a szép Holdra, a ragyogó csillagokra. El re szegezett, mereng tekintetük semmit sem látott. űsak gondolkodtak. Az rt álló tizedes és a katonák közül mások pedig elnyújtóztak a füvön, aludtak. Az egymás mellé leheveredett Jumru és G müs hosszasan beszélgetet a nyugati kagán el tt rendezett játékokról, végül a fáradságtól álomba merültek. Egy id múlva Jumru felnyitotta a szemeit és G müs felé fordult: - Ha a ló nem múlt volna ki, Űögü Alp százados els nek ért volna be. - mondta. G müs félálomban meghallotta ezeket a szavakat. A szemeit ki sem nyitva válaszolta: - Nem! Ha a lova nem múlt volna ki, Jágmúr és Alka után harmadiknak ért volna be.

ALMILA

Ötüken legszebb leánya, Almila jó néhány szívet rabul ejtett. Amikor híre ment, hogy Parsz tizedessel együtt összecsapott a kínaiakkal és egy kínait megölt, a hírneve csak n tt, a kér inek a száma megsokasodott. Most már a töményparancsnok Sen-King is azok között volt, akik neki ajánlották a szívüket. Noha ezt az I-Csing Kátunra támaszkodó, Ötükenben befolyásos kínait a törökök közül senki sem szerette, a kagán érthetetlen kitartással támogatta t. Sen-King fejébe vette, hogy összeházasodik Almilával. Csak növelte az Almila iránt érzett szerelmét, amikor megtudta, hogy Isbara Alpot Ötükenben igen szeretik, s t a kagán családjának távoli rokona. űsakhogy Ötükenben nem úgy mentek a dolgok mint Kínában. Még ha Almila nem származott volna nemes családból, akkor is bele kellett volna egyeznie a házasságba. Tehát úgy esett, hogy Isbara Alp leánya is, és olyan vitéz leány is volt, aki nem könnyen kedvel majd meg férfit. A három kínai tiszt közül, akiket Kínából hozott, már csak egy volt Sen-King mellett. Sen-King, hogy összemelegedjen a törökökkel, akart is maga mellé venni egy két török tisztet, ám nem járt sikerrel. Mindezeket az ügyeket azért intézte, hogy Almila szemébe t nhessen, ám Almila soha nem nevet arca nem tekintett Sen-Kingre, csak akkor mosolyodott el kissé, ha Parsz tizedest látta. Sen-King szívét úgy rabul ejtette, hogy szinte magánkívül volt. Végül megértette, hogy ezt az ügyet kétptelen maga nyélbeütni, ezért a n véréhez, I-Csing Kátunhoz fordulva útmutatást kért. I-Csing Kátun mindenekel tt azon gondolkodott, hogy ez a házasság el nyös lesz-e a saját családjának, a családja ismét Kína kagáni trónjára jut-e. Ha Sen-King Almilával összeházasodna, feltétlenül megnyernék Isbara Alp támogatását. I-Csing Kátun azt tanácsolta Sen-Kingnek, hogy a török szokásnak megfelel en három egymás utáni éjjelen menjen be Almila sátrába, beszéljen vele, szédítse meg, hogy összeházasodjon vele. Sen-King nem tudta, hogy van ilyen török szokás. - Ha a sátorba belépek, nem szólnak-e majd meg? - kérdezte. - Nem szólnak meg. Tulajdonképpen akkor lépsz majd be, amikor kés re jár. - Almila nem akar engem. Beenged-e majd a sátrába? - Ez a török szokás. Ha a leány nem akar téged, egy szót sem szól. Te pedig édes szavakkal igyekezel majd megnyerni a leány szívét. - És ha nem nyerem el? - Három egymás utáni éjszaka igyekszel majd elnyerni. Ha nem nyered el, negyedik éjjel már nem mehetsz. - Ezek a törökök igen furcsák! - Azt pedig nehogy elfeledd: Éjjel a sötétben legyél igen komoly a leánnyal. Nehogy beléd bújjon az ördög és túlzásba essél, mert megölnek. Sen-King elsápadt. A törökök dolgait nem érte föl ésszel. Ilyen állapotban azon az éjjelen félve, szívdobogva belépett Almila sátrába. Sen-King idegeit felborzolta, hogy bemenjen Almila sátrába, ahol az, az anyjával és a leánytestvérivel együtt aludt. A sötétben nem látta, hogy Almila merre van, reszketett mint a kocsonya. Miután a szemei hozzászoktak a sötétséghez, kiválasztotta Almilát: Egy vastag nemezen feküdt. A fejénél egy bicsak volt. Ez volt az a kés, amelyikkel Sen-King tisztjét megölte. Amikor ezt meglátta, Sen-King térdei reszketni kezdtek. Amikor figyelmesen Almila arcába nézett, azt látta, hogy felébredt, és t méregeti. Lassan ki tudta nyögni - Almila. - Almila anélkül, hogy felkelt volna a helyér l azt kérdezte: - Mit akarsz? - Sen-King izgatottan térdet hajtott Almila mellett. A szemei teljesen alkalmazkodtak a sötéthez, ezért látta a fényl szemeit, azt sem tudta, hogy mit is mondhatna. A sátorban lév k mind felébredtek és miután látták a helyzetet, ismét lehunyták a szemüket. Sen-King hajnalhasadásig könyörgött Almilának, de a lány nem lágyult meg. Miután látta, hogy nincs veszélyben, Sen-King egy kicsit magabiztosabbá vált, de amikor Almila szemei rátekintettek, összezavarodott, ismét reszketni

kezdett. I-Csing Kátun azt tanácsolta, hogy szép szavakkal nyerje el a leány szívét. űsakhogy nem tudta, mit mondjon, csak könyörgött, esdekelt, aztán sírt, de a mellette lév leány világszép volt, Sen-King ett l is boldogságot érzett. Almila csak feküdt. Amikor a kínai úr könyörgött, csak közbevágott: - Nem szeretlek! Amikor megkérdezte: - Mit tegyek hogy elnyerjelek: Az a választ kapta: - Ne fáradj hiába. Sen-King szíve reménytelenséggel telt meg. Megértette, hogy Almila utálja t. Annak ellenére, hogy kátun testvére, kínai herceg és a török hadsereg töményparancsnoka, ennek a leánynak nem kellett. De a török szokásnak megfelel en nem dobta ki a sátorból, beszélgetett vele. Reggel lett. Világosodni kezdett. Most már jobban látta Almilát. Hej, hatalmas Isten! Ez a szépség milyen szemgyönyörködtet volt. Az ember nem tekinthet a szemébe, csak attól reszketés fogta el, hogy a közelében lehetett! Amikor Sen-King rátekintett, úgy érezte, hogy elolvad. Nem tudta visszatartani magát attól, hogy feltárja az agyába fészkel d gyanút: - Talán másnak adtad a szívedet? Almila ezt a kérdést válasz nélkül hagyva szigorúan ránézett. A kínai úr szíve megremegett. Magát összeszedve hozzátette: - Mondd meg, akárki is az, és elbánok vele! Sen-King ezeket a szavait teljes szívéb l átérezve, lelkéb l fakadóan mondta. Almila ismét a fejét feléfordítva ránézett, de most nem szigorúan, hanem mosolyogva nézett. Ez a mosoly kikészítette Sen-Kinget. Sírhatnékja támadt. Összezavarodva nem tudta mit mondjon. Almila mosolya elszállt, de a szemeiben mintha még ott lett volna egy mosolyféleség. Lassan így szólt: - A hajnal fénye bevilágította a földet. Sen-King megértette. Kimerülten távozott a sátorból. Ezután egymás után két éjjel Almila sátrába ment, de nem sikerült megnyernie. Nagy reménytelenség közepette I-Csing Kátunhoz ment, elmondta neki a történteket és segítséget kért t le. Sen-King megértette, hogy mély szerelembe esett, a szemei senki mást nem láttak, csak Almilát. Az kedvéért kész lett volna akármennyire megalázkodni. Lemondott volna a töményparancsnokságról, és arról az álmáról, hogy egy nap Kína kagánja legyen, ám elmondta I-Csing Kátunnak, hogy Almiláról még akkor sem mondana le, ha a világ romba d lne is. A kátun pedig ezt az ügyet más szemszögb l látta, és annak megfelel en segítette a testvérének Almilával való házassági tervének megvalósítását. Mert ha Isbara Alppal rokonságba kerülnének, a kagáni családból származó Isbara Alp vitézségéb l, tekintélyéb l hasznot húzhatnának. I-Csing Kátun úgy döntött, hogy a saját tekintélyét veti be. Egy nap egy hírnök Isbara Alp sátrához ment, és közölte, hogy a Kátun Almilát a saját színe elé hivatja. Almila rájött, hogy körülbelül miért hivathatják. Amikor a kátun díszsátrába érve féltérdre ereszkedett, I-űsing Kátun nevetve fogadta t, de egy csomó kérdést feltett, miel tt rátért a kérésére. Miután megdicsérte a szépségét, hirtelen elkomolyodva megkérte t a testvére, Sen-King számára. A szép Almila tétovázás nélkül válaszolt: - Nem kell nekem! Erre a kemény válaszra a kátun kicsit meghökkent: - Hát vissza lehet-e utasítani egy urat, aki kátun testvére, egy tömény parancsnoka? - kérdezte. A kátun azt hitte, hogy a rangjának súlyával legy zheti Almilát, ámde az így felelt: - Én meg Isbara Alp leánya vagyok. I-Csing Kátun összevonta a szemöldökeit. Meg kellett leckéztetnie ezt a leányt,

aki a testvére parancsnoksága alatt álló kínai tisztek egyikét megölte: - Megparancsolom neked, hogy házasodj össze Sen-Kinggel. - mondta. Almila féltérdre ereszkedett: - Te parancsolsz. De nekem is van egy feltételem. Én olyan férfival házasodom össze, aki versenyben elragadja t lem a kecskegidát. A török törvények szerit egy leány szabhat ilyen feltételt. I-űsing Kátun dühösen nézett. Isbara Alp leánya kioktatta t. Rájött, hogy a török törvény bevetésével kioldozhatatlanul megkötötte a saját kezét. A kátun a törvénnyel ellenkez szót nem szólhatott, parancsot nem adhatott. Ám akármi is legyen, a kátunság ereje megtört. Feldühítette, hogy ez a fiatal lány szembeszegült vele, aki Csuluk Kagánt megmérgezte, és aki Kara Kagánra akkora befolyással bírt. De hát nem tehetett egyebet kimondta az utolsó szavát: - Jól van! Lóversenyezve, kecskegidát ragadtok majd el. I-Csing Kátun tudta, hogy Sen-King nem versenyezhet a törökökkel a kecskegida elragadásában. Azt is tudta, hogy ebben a játékban egy férfinak igen nehéz elragadnia a kecskegidát egy t nem kívánó leánytól, mert a leány, a nemkívánatos férfinak korbáccsal az arcába csaphat. Egy Almilához hasonlóan er s és vitéz leányt ebben a játékban, jobban mondva viaskodásban elkapni nem olyan feladat volt, amire minden férfi képes. Hogy a kátun elejét vegye ennek, félelmetes szóbeszédet bocsátott útjára. Almila Sen-Kinggel fog összeházasodni, ha másvalaki kaparintaná el a kecskegidát, azt a kátun megöleti… Ezt a szóbeszédet leginkább a kínaiak híresztelték, titokban mindenkinek elsuttogták, és azt is mondták, hogy Almila Sen-Kinget akarja. Almila udvarlói minderr l hallottak. Ám nemhogy megijedtek volna, de Sen-King nevének hallatára a fejeikbe tolult a vér. Parsz tizedes Isbara Alp parancsára az díszsátrára ügyelt, ezért tudomást szerzett a történtekr l, a Sen-King ellen érzet gy lölete tovább n tt. A kecskegida kaparintás napja nevezetes napja lett Ötükennek. Több mint százan voltak, akik Almilával akartak összeházasodni. Almila kér inek a többsége százados és tizedes volt, Sen-King töményparancsnok volt a legmagasabb rangú közöttük, de ilyen sok török lovas között azt sem tudta, mit tegyen, úgy összezavarodott. Az izgalomtól elsápadt. Csak a rangjában és a n vére kátun voltában bízott, ám reményeit összezúzta, hogy ez a sok vitéz a rettenetes szóbeszéd ellenére sem visszakozott, amit I-Csing Kátun elhíresztelt. A lovasok egyenes vonalban felsorakoztak a térre. Mivel rang szerint történt a felsorakozás, Sen-King volt legelöl. Két ezredes volt mellette. Azután századosok és tizedesek következtek. Parsz tizedes a vége felé volt. Sen-King lova, a kagán istállójának egyik jó lova volt, ezért abban reménykedett, hogy Almilát gyorsan utol fogja érni. Csakhogy a feladat neheze az volt, hogy ki is vegye a kezéb l a kecskegidát. Amikor Sen-King belement ebbe a dologba, leánynak gondolta az ellenfelét, és a leány szóra neki a gyönge, kedves kínai lányok jutottak az eszébe. De kikapni egy török leánynak, ráadásul Almilának a kezéb l egy kecskegidát, ráadásul úgy, hogy Almila azt nem akarja… Erre gondolva az ájulás kerülgette. A téren egy pisszenés sem hallatszott. Sen-Kingnek úgy t nt, hogy ezt a csendet csak az szívdobogása töri meg. A szép Almila nemsokára megjelent, deres lovon ült, egy levágott kecskegidával az ölében lovagolt a tér felé. Minden tekintet felé fordult. Ezekben a tekintetekben megmagyarázatlan, furcsa ellenszenv volt, a pillantásoknak rettenetes jelent sége volt. Azoknak a tekintetének a keménysége, akik szerették t, nem ellene irányult, hanem az t jogtalanul megszerezni kívánó becstelen Sen-King és Sen-King n vére, azaz I-Csing Kátun ellen. Almila, a lovasok el tt elhaladva föl - alá sétált, a rá várakozókat figyelmesen megszemlélte. Sen-King kivételével mindenki t rte, a kínai úr a gyepl tszorosan megragadva, feszült készültségben állt, amikor Almilára nézett. Almila a lovasok el tt t lük húsz - harminc lépésnyire ismét elhaladt.

Amikor Parsz tizedes el tt elhaladt, mosolygott a szeme, ám azoknak akik ezt látták, vérzett a szívük. Megértették, hogy Parsz tizedest kedveli, és kívánja. Ám úgy gondolták; kitartanak a végs kig, nem fognak meghátrálni… Ez alatt olyasmi történt, amire senki sem számított: amikor Almila lovagolva a sor elejéhez ért, megszólat egy dob, és azt lehetett látni, hogy a feszült készenlétben lév Sen-King sebesen Almila felé futtatja a lovát. A dob rosszkor szólalt meg. A lovasoknak nem lett volna szabad üldöz be venniük t, amíg Almila kilencszer el nem vonul a lovasok el tt, és menekülni nem kezd. Abból, hogy Almila a dobszó pillanatában Sen-Kinghez volt a legközelebb, kétségtelen volt, hogy csalás történt. Végtére is, akik a dobra néztek, azt látták, hogy a kagán egyik kínai lovásza van mellette, és megértették, hogy e mögött az ügy mögött a kátun által el készített ravaszkodás van. Almila is a zavarodottak között volt, de amikor látta, hogy Sen-King sebesen közeledik felé, a lovával hátraarcot csinálva vágtatva menekülni kezdett. Most már nem volt rend, szokás és törvény. Amint látható volt, Almilát bizony nem engedik majd át a kínainak… Mindegyik hirtelen megsarkantyúzta a lovát, és nekilendültek. A hatalmas térséget lódobogás verte föl. Mivel az összes lovas egyszerre ugyan afelé a cél felé futott, hamarosan összetorlódva beszorultak. Hogy ezt megel zzék, némelyek a többi lovas mögött egy nagy ívben kezdtek elhúzni. Parsz tizedes az el tte lév lovasokon áttörve egyenesen Almila felé rohant. Almila, az ölében lév kecskegidával nem tudott felgyorsulni, ezért az elöl lév k nem mehettek nagyon gyorsan. A legjobb lovon ül , és a többieknél hamarabb elinduló Sen-King pedig igencsak megközelítette. Almila és közte nyolc - tíz lépésnyi táv maradt. Ez is lassan fogyott. A többi lovas pedig húsz - harminc lépésnyivel hátrábbról veszettül közeledett. Almila hátrapillantott: Amíg kínai úr közeledett hozzá, a többiek is közeledtek felé. A szemeivel végigmérte a háta mögött lév ket: Parsz tizedest is megpillantotta. Amikor egymás szemébe néztek, mintha mindkettejük szeméb l titkos fény villant volna föl, és ezek a fények mint nyílvessz k hatoltak a többiek szívébe. Almila nem habozott. Sen-King utolérte, a jobboldalt hátulról vele azonos sebességet igyekezett felvenni. Végül sikerrel járt. Most a kecskegida megkaparintásán volt a sor. A hátul lév k közül a legels k tizenöt lépésnyire voltak t lük. Parsz tizedes az éles tekintet szemeit rájuk szegezte, no és egyre csak a lovát hajtotta. Végül izgalmas pillanat következett: Sen-King Almila lova felé hajolt, hogy a kecskegidát elragadja, ám szinte ugyanabban a pillanatban ahogy odahajolt, vissza is húzódott és a lovára borult. Almila a korbácsával egy keményet ütött az arcába, Sen-King pedig, aki nem tudta mibe ugrott bele, kínjában a lova sörényére borult. Ezzel elvesztette Almilát, mert az irányítatan lova kivitte t a versenytérr l, a többieknek hagyva teret. Aj Bég ezredes és Parsz tizedes igen közel voltak Almilához. Aj Bég Almila és Parsz között volt, és azon igyekezett, hogy Parszot leszorítsa. Az összes többi lovas azon igyekezett, hogy Almilát jobbra balra lehagyva elé jussanak. Az igen ügyes Aj Bég megközelítette Almilát és a kezét a kecskegidára tette. Most ketten egymás mellett futottak, a kecskegidán huzakodtak. Aj Bég lassan majdnem elvette a kecskegidát, de Almila nem hagyta. A korbácsával kezdte verni a kezét. Az els ütésre a kecskegida megmenekült attól, hogy Almila kezéb l kikapják. A második ütésre Aj Bég keze vérbeborult és ellazult a szorítása. A harmadik, negyedik ütés után eleresztette a kecskegidát. Parsz egy - két lépéssel hátrébb, és Aj Űégt l balra volt. Almila miután egy gyors pillantással felmérte a környezetét, a lovát felágaskodtatta és visszafordulva visszafelé vágtatott. Az összes lovas ugyanezt tette. Most versenyfutás kezd dött a felé a hely felé, ahonnan jöttek. Almila mögött kissé jobbra Aj Űég jött, Parsz pedig balra hátul jött. Az Almilától balra lév k egy kissé hátrább maradtak, ezért Almila a lovát balra fordította. Parsz már kezdett dühös lenni. Összenonta a szemöldökét, mert veszélyes elhatározásra jutott. H séges lovára hagyatkozott. A lovát veszett iramban meghajtotta, és a lehet legnagyobb

sebességet fölvéve Aj Bég lovához közeledve nekiugatott. Ez egy rettenetes ugrás volt. A ló hihetetlenül átugrott Aj Bég fölött, és Almila mellett földet érve folytatta a futást. Most egymás mellett haladtak Almilával. Parsz a kezét rátette a kecskegidára. Almila meg se moccant, csak még jobban felgyorsította a lovát. Rövidesen Parsz tizedes ölében volt a kecskegida. Egymás mellet értek vissza oda, ahol a futást megkezdték. Az összes lovas mögöttük volt, csupán Sen-King t nt el a környékr l. Almila és az összes lovas leszállt a lováról. Parsz a vállánál fogva magához húzta Almilát. Az arcát megcsókolva így szólt: - Áldott legyen az eljegyzésünk, Isbara Alp leánya. Aj Űég ezredes mosolygott. A vérz kezét mutatva azt mondta: - Almila! Engem majdnem kéz nélkül hagytál. Egy tréfacsináló százados közbeszólt: - Ha sajnálom is, hogy Almilát nem szereztem meg, örülök, hogy nem kaptam a korbácsából. Parsz tizedesnek kell majd elszenvednie! Azután hirtelen mind Almilát és Parsz tizedest éltetve kurjongatni kezdtek, jó szerencsét kívántak nekik.

I-CSING KÁTUN

A kátunban forrt a düh, amikor megtudta, hogy a testvére a csalás ellenére sem nyert. Mindenáron meg kellett akadályoznia Almila és Parsz házasságát, különben kútba estek volna a tervei. Akkora tétet veszített volna el, mint Isbara Alp. Tudta, hogy amint a követek nyugatról visszaérkeznek, Isbara Alp töményparancsnok lesz. Pótolhatatlan veszteség lett volna egy Isbara Alphoz hasonló töményparancsnok segítségét elvesztenie. Ezért aztán I-Csing Kátun minden eszközt megragadott, hogy Almilát megszerezze a testvérének. A kagán lovászaiként számára kémked kínaiak Parsz tizedest és Almilát nyomon követték, és napról napra jelentést tettek I-Csing Kátunnak arról hogy merre jártak, mit csináltak. Egy nap a kátun közölte a lovászaival, hogy kirándulni megy. Egy igen díszes szép lovat készíttetett föl magának. Egy ezredessel és hét - nyolc katonával kirándulni indult. Senki sem tudta, hogy hová. A kátun lassan lovagolt, a mögötte lovagló ezredest néha maga mellé hívta, valamir l beszélt vele. Ma a kátun ajkain ördögi mosoly volt. Senki sem tudta, hogy mi járhat a fejében. Így haladva értek egy ligetbe, ahol Almilával és Parsszal találták szemben magukat. A jegyespár szabadjára engedte a lovait, beszélgettek. Amint megpillantották a Kátunt, féltérdre ereszkedve köszöntötték. A kátun egyenesen Parszot szólította meg: - Te vagy-e Parsz tizedes? - Igen kátun. - Össze fogsz-e házasodni Almilával? - Igen kátun! - Mit kívánsz t lem azért, hogy lemondj Almiláról? Parsz tizedes összevonta a szemöldökeit. A szemei lángot vetettek. A hangja zeng bbé vált: - Kátun! Még ha a kínai kagánságot adnád is nekem, akkor sem mondanék le Almiláról! Most I-Csing Kátunon volt a haragvás sora: - Tizedes! Talán ellene szegülsz a kátun parancsának? Megparancsolom, hogy mondj le Almiláról! - Nem, kátun! Nem mondok le Almiláról! - Talán ellene szegülsz a parancsomnak?

- Igen! Megtörtént hát, amit I-Csing Kátun akart. Az ezredeshez fordulva kiadta a végs parancsát: - Fogjátok el! A katonák, akik az ezredest l parancsot kaptak az elfogására, leszálltak a lovaikról és felé indultak. A tizedes kardot rántva kiabálta: - Ne mozduljatok! Amíg a katonák egy pillanatra megtorpantak hogy kardot rántsanak, Almila egy ugrással a lovára pattant, és a ostort pattogtatva elkezdte szétzavarni a katonák lovait, amelyekr l gazdáik leszálltak. Parsz átlátta a helyzetet. Nagy ügyességgel is lóra pattant, és a gyalogosan maradt katonákra támadt. Egy két kardcsapással szétszórta ket. Néhányukat megsebesítette. Ekkor az ezredes úgy ítélte meg, hogy reá marad, hogy megverekedjen Parsz tizedessel, és felé lovagolt. Lóhátról csaptak össze. Almila miután a katonák lovait elhajtotta és szétzavarta, visszatért a harc színhelyére. A gyalogos katonák felélovagolt, hogy megakadályozta, hogy azok Parszra támadjanak. I-űsing Kátun dühösen, bosszúsan és félelemmel telve nézte a szemei el tt lezajló, ám egyáltalán nem a kívánságainak megfelel en alakuló viaskodást. Óh ez a megátalkodott Almila! Ha nem avatkozott volna közbe, mostanra már nyakon csípték volna Parszot. Ezzel az igen szép, igen ügyes leánnyal szemben, a kátun lelke mélyén dühöt és irigységet is érzett, és ez a két különböz érzés rettent en elkedvetlenítette. Parsz is, és az ezredes is megsebesült. Amikor a kátun látta, hogy rosszul állnak a dolgok, parancsot adott az ezredesnek, hogy megállítsa a küzdelmet. Szétváltak. Parsz izzadt, és keményen nézett a kátunra. A kátun ezt rikácsolta: - Majd meglátod, hogy milyen véget ér az, aki nem hajt fejet a kátun parancsa el tt. Parsz mosolygott. - Egy nappal el bb, vagy egy nappal kés bb, de minden vég egy sötét helyre vezet… Amikor a kátun az ezredest egy jeladással maga mögé véve visszafordult, a gyalogosan maradt katonák füttyökkel kezdték hívogatni a lovaikat. Parsz pedig Almilát maga mellé véve útnak eredt.

* * *

Miel tt ennek a híre elterjedt volna Ötükenben, híre ment, hogy visszatértek a nyugati kagánhoz küldött követek. Almila elmondta az apjának az aznap történteket. Isbara Alp pedig magához hívta Parsz tizedest és valamir l beszélt vele. Amikor a kagán az alatt a felfordulás alatt, amit a követek érkezése okozott, sötétedéskor kiadta a parancsát Parsz tizedes elfogására, a rendfenntartó rök nem találták Parszot, mert Parsz Almilával az oldalán, jól felfegyverkezve, két tartalék lóval a nyugati kagán országába, Isbara Alp vértestvéréhez, Barman Bég ezredeshez szökött. Parsz szökése Űögü Alp százados kétségeit csak meger sítették, mert amint az érkezésüket követ napon Űögü Alp Isbara Alp ezredes sátrába ment, hogy megkérje Almilát, azt a választ kapta, hogy Parsz tizedessel eljegyezték egymást. Amikor Parsz tizedes nevét meghallotta, az a Parsz jutott az eszébe, akit Kirács Atyától visszatértében látott. Hirtelen minden régi kétségei ismét feléledtek. Megkérdezte az ezredest. - Hol van Parsz tizedes? Nem láthatnám-e most rögtön? - Parsz tizedes Almilával együtt megszökött. Űögü Alp hónapok óta Almilára gondolt. Azt remélte, hogy a nyugati kagán el tt végrehajtott játékok után Isbara Alp neki adja majd a leányát, és azt remélte, Almila sem utasítja majd vissza. De most? Minden reménye egy pillanat alatt összetört, ráadásul ezt a Parsz tizedest sem vehette alaposan szemügyre. Bögü

Alp olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha. Azután néhány dolgot megbeszélt Isbara Alppal, és távozott a sátorból.

* * *

Néhány nap múlva Bögü Alp százados összeházasodott Isbara Alp második legid sebb lányával, Gün Jarukkal…

A PUSZTA TÖRVÉNYE

Eljött az sz. H s, s t zord szél fújt. A négy vértestvér, azaz Jamtár, Szancsár, Szülemis és Gök Börü Szülemis tizedes sátrában gy lt össze, kumiszt ittak. A már közülük eltávozott barátaikra, az árvízben megfulladt Bugra tizedesre, a kivégzett Kara Űudak tizedesre, a Kínai Nagy Falnál h si halált halt Arik Űuka tizedesre és a szökevény Parsz tizedesre emlékeztek vissza. F leg Parsz tizedes hiánya látszott nagyon. Nem tudták biztosan, hogy hová mehetett. Jamtár úgy látta, hogy mivel Isbara Alp nyugaton Űarman Űég ezredessel vérszerz dést kötött, ezért lehetséges, hogy odament. Szülemis azt mondta: - Csak nehogy megakadályozza az ezredesünk töményparancsnoki el léptetését Parsz és Almila szökése. Gök Börü tizedes, mint mindig, dühösen válaszolt: - Lehetséges. I-űsing Kátun kezében van a gyepl . Jamtár tizedes azon töprengett, hogy vajon lesz-e éhínség ezen az szön. Ráadásul ebben az évben nem volt Csalik, aki a birkózásban veszítve odaadná neki a nyulát. Szegény Jamtárt egyre jobban elkeserítette annak a b séges és ízletes ételnek az emléke, amit a nyugati országban evett. Szancsár pedig szokása szerint mogorva arccal üldögélt, nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe, igen kevés kumiszt ivott. Eközben lódobogás hallatszott. Szülemis kiviharzott, hogy megnézze, hogy ki az. Hamarosan Burgucsán tizedessel együtt tért vissza. Burgucsán mosolygott: - Örvendetes hírt hoztam nektek. Találjátok ki, hogy mi az? - mondta. Szülemis közbevágott: - Talán megrohanjuk Kínát? - Nem. Jamtár megkérdezte: - Talán élelmiszer ajándék érkezett a kínai kagántól? - Nem. Gök Börü szólt közbe: - Talán I-Csing Kátun halt meg? - Nem találtad el… Szancsár megint csak hallgatott. Jamtár odafordult hozzá: - Szancsár! mi nem tudtuk kitalálni. Lássuk csak, kitalálod-e. Szancsár sandán azt mondta: - Mit érdekel engem! Burgucsán kielégítette a kíváncsiságukat: - Isbara Alp töményparancsnok lett. Ezután Isbara Kánnak fogják hívni. Amikor erre a hírre Szancsáron kívül mindenki másnak az arca elmosolyodott, Burgucsán folytatta: - Bögü Alp századosból ezredes lett. Jágmúr tizedes pedig százados lett. Miután Jamtár még egy csupor kumiszt egyetlen hajtásra megivott, kimondta amire gondolt:

- Minden a helyére került. Mind a hárman kiérdemelték. Egyetlen dolog hibázik még. - Mi hibázna? - Én meg egy jóllakott tizedes szerettem volna lenni. - A jóllakottság nem rang, hogy a kagán megadhassa neked. - Ha a kagán nem is adhatna nekem jóllakottságot, talán egy nyájra való tokjót sem adhatna? Akkor ezen a télen megmenekülnék az éhezést l. Ez a hír valóban kedvükre való volt. Szakadatlanul vedelték a kumiszt. Burgucsán nem ivott egy csupornál többet, távozott mell lük, felpattant a lovára és észak felé ellovagolt. Ez a lovaglás nem volt ok nélküli. Elment, hogy megkérje azt a leány, aki után már két éve sóvárgott. Burgucsán tizedes vágtatott. Azután poroszkálni kezdett. Úgy éjszakára érkezett volna meg az úti céljához. Egy el tte felt n ligetet alkalmasnak látott arra, hogy az út felénél megpihenjen. Amikor felé lovagolt, az ott látott lovakról rájött, hogy az nem üres. Egy fiatal n és egy férfi szállt le ott a lovairól, talán pihentek ott. Ugyanakkor a messzi távolban is látszott még néhány ember. Amikor Burgucsán melléjük ért, a férfi bizalmatlanul nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem tetszik neki az érkezése. Amikor Burgucsán leszállt a lováról, az idegen durva hangon megkérdezte: - Ki vagy? Mi dolgod itt? - Engem Burgucsánnak hívnak. Te ki vagy? - Parsz tizedes! Burgucsán rövidre akarta fogni a szót, és le akart heveredni a földre, ám amaz hosszúra nyújtotta: - Minek jöttél ide? - Leánykér be… - Nem adnak könnyen leányt az embernek. Burgucsán mosolygott: - Én tudom, hogy oda fogják adni. Erre Parsz tizedes hirtelen üvölteni kezdett: - Kém vagy, vagy talán nem? Azt hiszed nem tudom, hogy napok óta a nyomomban jársz? Most megmutatom neked, hogy mit jelent Parsz tizedest üldözni. Rajta, védekezz, különben megdöglesz! Parsz villámsebesen kardot rántott. Burgucsán is így tett. A kardok összecsaptak. A fiatal n félrehúzódott, úgy nézte a viadalt. A végtelen pusztán most élet - halál harc kezd dött. A puszta örök törvénye szerint, ha két férfi itt egy eszmény, egy gondolat miatt, szórakozás vagy akár nagy semmi miatt harcban összecsap, akkor a végén az egyik, de talán mind a ketten elesnek, hogy többé már ne keljenek föl, a telhetetlen puszta az elesett testét felfalja, és folytatja életét. Amint a kardok összecsaptak, szikra pattant, amikor a viaskodók támadtak, a harci kiáltás harsant, a fiatal n félve tekintett a harcolókra. Miután Űurgucsán kivédte az ellenfelének egy támadását, kemény kardcsapást mért rá. A kard ezúttal talált, Parsz jobb halántékától az álláig mély vágást ejtett. A vér a ruhájára folyt, ám ezzel nem is tör dve még nagyobb lendülettel folytatta a harcot. Burgucsán fáradtan kezdte a harcot, ezért kezdett kimerülni, izzadni. Miután Parsz egy vágása megszúrta a mellkasát és vérezni kezdett, még inkább elfáradt. Egy id re szétválva kifújták magukat, aztán ismét egymásra támadva folytatták a harcot. Féktelenül küzdöttek a széles térségben. El re, hátra ugráltak. A viaskodás legkeményebb pillanatában Űurgucsán kezéb l kiesett a kardja, és hátra ugorva a bicsakját vestte kezébe. A bicsakját kemény rántással kiszabadította a hüvelyéb l, és a három lépésnyire el tte lév Parsz felé dobta. A bicsak Parsz mellébe hatolt, aki térdre rogyott, de nagy h siességgel a bicsak nyelére tette a balkezét. Miután megragadta és kihúzta, Burgucsán felé dobta. A vállába fúródott bicsak okozta fájdalomtó szédelg Űurgucsánra támadt és a kardjával rettenetes döfést végzett. Űurgucsán tizedes fatörzsként d lt a földre. A két kezével a mellkasát fogva nyöszörgött.

Parsz tizedes alig állt a lábán, szédelgett. Miután a véres kardját nagy nehezen a hüvelyébe tette, a lova felé indult. Miután a viadalt némán végignéz n t tisztelettel lóra ültette, is a lovára pattant. Véresen indult az odébb felt n emberek felé. Egy id múlva mind elt ntek a látóhatáron. Este lett. Egy lovas tartott a felé a hely felé, ahol Burgucsán feküdt. A távolból éles szemmel nézve látta, hogy egy ló a lovasa nélkül áll, amikor kicsit közelebb ért, látta, hogy valaki a földön fekszik. Akkor vágtatva közelebb nyomult, odaszáguldott, ahol Űurgucsán a földön feküdt. Ez az érkez lovas Űögü Alp ezredes volt. Amikor ránézett az ájultan hever re, megismerte Űurgucsán tizedest. A kezével megemelte a sebesült fejét és megszólította: - Tizedes! Tizedes! Mi történt veled? Burgucsán nyögve kinyitotta a szemeit. Megismerte Bögü Alpot: - A puszta törvényét szenvedtem el. Istenhez megyek ezredes! - Mi dolgod volt itt? - Ahhoz a leányhoz indultam, akit szeretek. - Miért verekedtél? - Nem tudom. Bögü Alp összevonta a szemöldökeit. Lehet, hogy Burgucsán félrebeszél. Ismét megkérdezte: - Ki sebesített meg téged? - Parsz tizedes. - Micsoda? Parsz tizedes? - Igen! - Volt-e vele egy szép leány is? - Igen! - Leírnád-e nekem, hogyan nézett ki ez a tizedes? Burgucsán elsápadt. A vér kifolyt az ereib l, a szemeit lehunyta. Űögü Alp megismételte a kérdését. A tizedes nehézkesen tudta csak felnyitni a szemeit: - Az arcára egy hosszú kardvágást ejtettem, a halántékától az álláig… A tizedes ismét lehunyta a szemeit. A hangja elhalkult: - A leány, akit szerettem, már ne várjon rám. - mondta. Űögü Alp azt látta, hogy a karjai között lév sebesült mosolyog, és valamit mormog. Egyetlen szót tudott kivenni, azt, hogy "a puszta törvénye".

* * *

A törvény, a törvény el tt fejet hajtó fiai közül Űurgucsánt elragadta…

TULU KÁN

Tulu Kán a díszsátrában üldögélve gondolkodott. Vele szemben egy bég állt, Tulu Kán sápadt és bús arcába nézett. Két éve már, hogy a keleti törökök országának északi vidékét irányító Tulu Kánban nagybátyja, Kara Kagán ellen gy lölet ébredt, növekedett és elviselhetetlen méretet öltött. Az apját meggyilkoló I-űsing Kátun büntetlen maradt, ráadásul a nagybátyja ezt a n t elvette és trónra lépett, elragadta el le a jogát a kagánságra. Tulu Kán ezt sehogyan sem tudta megbocsátani. Úgy döntött, hogy megszerzi a kagáni trónt, eltervezte, hogy mi a teend je. A tekintetét egy pillanatra a földr l fölemelve, így szólt a vele szemközt álló béghez: - Késnek. A bég miután vigyázzba állt, így válaszolt:

- Rövid id vel ezel tt még egy hírnököt küldtem. Akárhogyan is, de hírt fogunk kapni. Azután hosszú id telt el szorító csöndben. Tulu Kán most a díszsátor belsejében sétált. Nyilvánvaló volt, hogy szorong. Úgy beszélgetett, a mellette lév béggel, hogy rá sem pillantott: - Van-e hír Ötükenb l? - Van. A követek visszatértek a nyugati kagántól. - Megegyezett-e a két kagán? - Ezt senki sem tudja. Ezalatt kintr l lódobogás hallatszott. Tulu Kán a fejét felemelve figyelt. A bég szemei felragyogtak: - Megjöttek. Egy hírnök lépett be, és féltérdre ereszkedett: - Kán, megjött a kínai hercegn ! Tulu Kán parancsot adott a mellette lév bégnek: - A hercegn t vidd a számára el készített díszsátorba. űsamur Űég és űsang-Su jöjjenek ide. Csamur Bég ezredes egyike volt Csuluk Kagán legkedvesebb bégjeinek. Miután

meghalt, h maradt a fiához, Tulu Kánhoz. Nagyon a szívére vette, hogy Tulu Kán nem lett kagán. Rövid id múlva űsamur Űég és a kínai űsang-Su a kán színe el tt álltak. A kán sápadt arca ragyogott. Hónapok óta el ször mosolygott: - Mondd csak el Csamur Bég, hogyan történt. - mondta. Az ezredes egy írást vett el a kebeléb l, és miután átadta a kánnak, magyarázni kezdett: - Minden a parancsod szerint történt kán! Beszéltünk a kínai trónörökössel. Egy hercegn t küldött A rokonságából, hogy a koncsujod legyen. Közölte, hogy segít majd, hogy Ötüken kagánja lehess. Szükség esetén is segítséget vár majd t led. A kán a kínaihoz fordult. - Lássuk csak, te is számolj be! Csang-Su vigyorogva meghajolt: - A kínai trónörökös, Se-Min tíz erszény pénzt küldött neked. Nehogy súlyos és szembet n legyen, más ajándékot nem küldött. - Hogyan telt az út? - Jó néhány veszélyt átéltünk. A kínai szolgák közül ketten meghaltak. - Hogyan? - Rajtaütés ért minket. Tulu Kán Csamur Bég arcába nézett. Az ezredes összeráncolta a homlokát: - A kínai szolgák halála jelentéktelen. A mi katonáink egyike is meghalt. Szinte mind megsebesültünk. Tulu Kán meglep dött: - Talán nagy csatát vívtatok? - Nem kán! Egy rettenetes h ssel csatáztunk. éjszaka verekedtünk. - Ezt az egészet egyetlen vitéz csinálta? - Igen, kán. - Ki az a rettenetes vitéz? - Nem tudtuk meg. Éjjel támadt ránk. Nyíllal, karddal harcoltunk. Hármat megölt közülünk. Sokunkat megsebesített. Csak nehezen tudtuk elzavarni. - Mit akart t letek? - Nem tudjuk. Tulu Kán rövid gondolkodás után hirtelen megkérdezte kettejükt l: - Van-e valamilyen kívánságotok? Csamur Bég féltérdre ereszkedett: - Jó egészséget kívánok neked. Csang-Su is féltérdre ereszkedett: - Tulu Kán! Azt ígérted, hogy pénzt adsz annak, aki segít elhozni a hercegn t.

Azt kívánom, hogy add meg nekem azt a pénzt. Tulu Kán egy erszényt dobott a kínai felé.

* * *

Tulu Kán másnap reggel a díszsátrába hivatta Csamur Béget: - Ezredes! Ahogyan apámat, a kagánt szolgáltad, ugyanúgy szolgáltál engem is. Egy nap majd megfizetem az adósságomat. Most még egy új szolgálatot várok t led. - Te parancsolsz. - Menj Ötükenbe, találkozz a testvéremmel Kür Sáddal, és add át neki ezt az írást. Tulu Kán a kezében lév írást átnyújtotta űsamur Űégnek: - Mond meg neki azt is, hogy Ötüken trónjáért harcba szállok, és segítséget várok t le. - Te parancsolsz. - Mondd el neki azt is, hogy mindent el van készítve, egy kínai hercegn vel összeházasodtam, és a kínai trónörököst l, Se-Mint l is segítséget fogok kapni. Azután a t le kapott választ a lehet legrövidebb id alatt juttasd el hozzám. - Te parancsolsz. - Hogy ezt az ügyet sikerre vidd, vedd magad mellé a legjobbakat azok közül az embereid közül, akiket a hercegn ért menet magad mellé vettél. Ez az erszény pedig a szükséges költségedre van. Tulu Kán a teli erszényt átnyújtotta Csamur Bégnek. Az ezredes miután átvette az erszényt, féltérdre ereszkedett: - A parancsod teljesülni fog. - mondta, és elhagyta a sátort.

* * *

Nemsokára három lovas száguldott vágtatva Ötüken felé.

A MEGOLDOTT REJTÉLY

Űögü Alp ezredes, abból a torból visszatér ben, amit Tunga Tegin adott, beugrott a piac épületébe. Tunga Tegin a tor végén öt - öt ezüstpénzt adott a vendégeinek. Bögü Alp ezen a pénzen venni akart valamit a feleségének, Gün Jaruknak, ám semmiféle alkalmas dolgot nem talált. Amikor Bögü Alp már éppen elhagyta volna a piac épületét mert semmit sem talált, amikor valakin megakadt a szeme. Mintha ismerte volna. De nem ismerte. Ez az ember, akinek az öltözetér l látszott, hogy h s, el tte hagyta el a piac épületét. Űögü Alp pedig elgondolkodva távozott és a saját sátra felé sétált. Éppen a sátrához közeledett, amikor er teljesen magára vonta a figyelmét az akivel találkozott. Ebben az emberben nem volt semmi különleges, csupán a jobb halántékától az álláig egy újonnan hasított sebhely szembet n hege húzódott. Űögü Alpnak hirtelen eszébe jutottak Burgucsán tizedes szavai. Burgucsán azt mondta, hogy Parsz tizedessel verekedett, és a halántékától az álláig mély sebet ejtett Parsz arcán. Amit Parsz neve átszaladt az agyán, eszébe jutott, amit összegy jtött róla, és eszébe jutott Parsz akit Kirács Atyától visszatér ben látott. Éppen az. Csak egy kicsit lesoványodott és elfáradt. De hát mit keresett itt Parsz tizedes? Mindenki hallotta, hogy megszökött Ötükenb l, miután szembeszegült I-Csing Kátunnak. Netán…?

Bögü Alp a sátra elé ért. Gyorsan belépett és Gün Jarukot szólította: - Gün Jaruk! Úgy-e ismered a sógorodat Parsz tizedest, vagy talán nem? - Ismerem. - Nézd, a sátor el tt halad el. Egy nagy kardvágta seb van az arcán. Gün Jaruk felugrott. A sátor kapu nemezét széttárva kinézett. Látta a sebhelyes arcú férfit: - Ez nem a sógorom, Parsz. - mondta. Bögü Alp összezavarodva kérdezte: - Jól láttad-e? - Láttam. Kiviharzott a sátorból, a sebhelyes arcú férfi nyomába szeg dött, utolérte: - Te nem Parsz tizedes vagy-e? - kérdezte. A sebhelyes arcú férfi hirtelen megtorpant. Miután gyanakvó szemmel végigmérte Bögü Alpot: - Igen. - válaszolta. - Akkor sógorok vagyunk. - Nekem nincs sógorom. - Te Isbara Kán tizedesei közé tartozol, vagy talán nem? Talán nem Almila a feleséged? - Nem! Bögü Alp összezavarodott. Egy darabig farkasszemet néztek. Ismét Bögü Alp kezdett a beszédbe: - Akkor pedig lássuk csak: Miért ölted meg Burgucsán tizedest? - Hogy Burgucsán tizedest? - Igen. - Nem ismerem. - Hogyne ismernéd. Hát hogyne ismernéd azt a Burgucsán tizedest, aki ezt a vágást ejtette az arcodon. A sebhelyes arcú férfi mintha összerezzent volna. Keményebb hangra váltott: - Ki vagy te? Miért vallatsz engem? - Bögü Alp ezredes vagyok, Te nem Tulu Kán embere vagy? Nem te vagy-e az a Parsz tizedes, aki a Szelenge mentén, a hegyes sziklák mell l két törökkel és egy kínaival elhaladtál? Parsz tizedes a kardjához kapott. Éppen ekkor egy vágtatva érkez hírnök t nt föl el ttük. A hírnök utat csinált, mert mögötte sebesen közeledett a kagán és a kísérete. Bögü Alp és Parsz kénytelen volt gyorsan utat nyitni, ám egyikük az egyik oldalt, másikuk a másik oldalt ragadva elszakadtak egymástól. A kagán néhány béggel és hírnökkel a háta mögött áthaladt. Az úton lév k féltérdre ereszkedve köszöntötték t. Miután a kagán áthaladt, Űögü Alp a túloldalra nézett. Parsz tizedes elt nt onnan.

* * *

Azon az éjjelen három lovas tartott észak felé a Szelenge mentén. Egyikük űsamur Űég ezredes volt. A mellette lév Parsz tizedessel beszélgetett: - Tizedes! Biztos vagy-e benne, hogy senki sincs a nyomunkban? - Biztos vagyok benne ezredes! - Ha üldöz be vesznek, és harcra kényszerülnénk, rossz helyzetben lennénk. Noha olyan sokan voltunk a múltkor, Bögü Alp egymaga hármónkat megölt. - Igaz. Nem tudom felfogni, hogyan láthatott engem a Szelenge part menti ligetében. - Ha Bögü Alp nem lenne Kür Sád embere, aggódnék miatta, de így nem. Kür Sád nem fogadta el Tulu Kán ajánlatát. - Még ha Kür Sád nem is fogadta el Tulu Kán ajánlatát, azt nem árulja majd el a kagánnak. sem kedveli a kagánt. Hideg éjszaka volt. Er sen fújt a szél. űsamur Űég ezredes mosolyogva nézett

Parszra: - Tudod-e, hogy Űögü Alp miért érdekl dik annyira irántad? - Nem. - Összetévesztett a sógorával, Parsz tizedessel. Van egy Parsz Isbara Kán tizedesei között, aki Isbara Kán legid sebb lányával Almilával összeházasodott, azután pedig nyugatra szökött. Bögü Alp ezt a Parszot nem látta. Akárhol is hallotta a nevedet, azt hitte, hogy a sógora vagy. Ha nem hitte volna így, véged lett volna. - Bögü Alp most megtudta-e az igazságot? - Megtudta, de már nem tehet semmit. - Miért? - Mert most sebesülten fekszik a sátrában. Parsz értetlenül nézett Csamur Bég arcába. Az ezredes megadta a rejtély megoldását: - Miután elveszített téged, keresni kezdett és a nyomodba eredt. Akkor velem találkozott össze. Felismert volna engem. Azon az éjszakán amikor kardot suhogtattunk, szembekerültünk egymással. Amikor úgy nézett az arcomba, mintha fel akarna ismerni, rögtön kil ttem egy nyilat. Amikor láttam hogy eld l, nem vártam tovább, jöttem, hogy megkeresselek.

KÉTELY

Közben két év telt el. Az ötükeniek a nincstelenséggel küszködve töltöttek el két nyarat és két telet. Mintha valami lógott volna a leveg ben,de semmi sem történt. Az ötükeniek olyan állapotban voltak, mint akik elestükben szaladni szeretnének, de nem tudnak. Az Úr 624 évében egy nap az egyik bég belépett Kara Kagán díszsátrába és féltérdre ereszkedett. Tudatta, hogy a megvénült kínai kagán retteg a török rajtaütésekt l, azon gondolkodik, hogy elpusztítja a f városát, Sziganfut, nehogy a törökök megtámadják, de a kínai kagán fia Se-Min ellene szegült ennek az elképzelésnek. Kara Kagán a trónra lépése óta t kísér kétségek között töprengett. mindenekel tt I-Csing Kátun hatása alatt maradt, de tudta, hogy ezt alól a hatás alól nem tudja kivonni magát. Azt is mgértette, hogy Sen-King rágalmaz és uszít Ötükenben, de szemet hunyt felette, nehogy megbántsa a kátunt. Hogy megel zze az ötükeniek haragját, id nként rajtaütéseket hajtott végre Kína ellen, de ezek a rajtaütések nem hozták meg a remélt elégedettséget és zsákmányt. Ilyen kétségek és határozatlanság közepette telt el egy hónap. Egy nap Tunga Tegin a kagán sátrába lépve közölte vele, hogy az elégedettlenség miatt feltétlenül rajtaütést kell végrehajtaniuk Kína ellen. - Tulu Kán is eljön-e majd velünk a rajtaütésre? - Ha a kagán parancsot ad rá, akkor feltétlenül el fog jönni. - Küldj hírt Tulu Kánnak. Öt napon belül támadunk. Az ezután következ öt napban a kagán háromszor fogadta a bégeket a díszsátrában, és hosszasan tanácskozott velük. Ezeken a megbeszéléseken I-Csing Kátun és a töményparancsnok Sen-King is részt vett. Senki sem tudta, hogy egymás között mir l beszélnek, de amikor kiderült, hogy a kagán támadást tervez Kína ellen, minden török szeme ragyogni kezdett. Néhány nap múlva a török sereg már sebesen nyomult dél felé. Kür Sád, Tunga Tegin, Isbara Kán és Sen-King töményparancsnokokként a kagán parancsnoksága alatt álltak. Tulu Kán is jött a saját katonáival. Ez a sereg félelmet és halált hozott Kínára, és a Kínai Nagy Falra támadt. A falon átkelve néhány ágra szakadva dél felé zúdultak. Azután ismét

összegy lve a kínai f város felé vették az irányt. A kínai nép a szélrózsa minden irányába szökött el lük. A kínai katonák pedig a várakba zárkózva igyekeztek megmenekülni a haláltól és a fogságtól. A kínai f városban félelem szülte összevisszaság kezd dött. Senki sem tudta, hogy mit tegyen, vagy hogy mit tesz majd. A palotában is kétségbeesés ütötte fel a fejét. A kínai tisztek egy része elszökött és erre - arra elrejt zött. űsak a kínai kagán fia, Se-Min nem esett kétségbe, és nem vesztette el a hidegvérét. Kara Kagán, seregének legválogatottabb tízezres létszámú különítményével egyenesen Se-Min ellen vonult. Ebben a válogatott sereg magában foglalta szinte az összes töményparancsnokot, ezredest, századost, tizedest. Tulu Kán is velük volt, de olyan sok es esett, hogy mind csuromvizesek lettek. Az es sehogyan sem akart elállni, a csontjuk velejéig átáztak, de a legrosszabb, hogy az íjaik húrját használhatatlanná tette. A sereg el rsét képez száz lovas a "Hét Sárkány-dombjára" ért, a kínai hadsereg egyik csapatát ott találták. Azok annyira rettegtek a törökökt l, hogy a török el rs felt nése felfordulást és z rzavart okozott a kínai seregben Se-Min megértette, hogy a saját csapata meg fog szökni. Rendkívüli dolgot kellett volna tennie ahhoz, hogy ezt megel zhesse. Mivel nem volt ideje hosszas töprengésre, hivatta a szárnysegédjét, és megparancsolta, hogy válasszanak ki néhány h sies tisztet és úgy száz katonát. Egy másik tisztet pedig a visszamaradó eredeti hadsereghez szalajtott, hogy a sereg csatarendbe szervez djön, és lassan nyomuljon el re. A maga mögé állított úgy száz katonával egyenesen a kagán felé lovagolt. Ahol a három lófarkas zászló le volt t zve, ott volt a kagán. Se-Min százötven lépésnyire megközelítette a török sereget. A török seregben egy pisszenés sem hallatszott, az es hangján kívül más zaj nem hallatszott. Se-Min százötven lépésnyir l kiabálta: - Ott van-e Kara Kagán? Miután a tolmács ezeket a szavait fennhangon törökre fordította, Kara Kagán parancsára válaszolt: - Kara Kagán itt van. - Én a kínai kagán fia, és Kínában az urak ura vagyok. Nincs adósságunk felétek. Miért pusztítjátok az országunkat? Elhallgatott. Látni akarta, hogy a szavai milyen hatást fejtenek ki. Ám amikor a tolmács törökre fordította a szavait, azt látta, hogy a kagánnal az élükön, az összes török úgy áll mint a k szikla. Semmiféle mozgolódás nem támadt közöttük. A lovaik is némán és moccanás nélkül álltak. Se-Min felállt a nyeregben és hátranézett. A hatalmas kínai sereg lassan közeledett. Ekkor ismét kiáltott: - Ha harcolnánk, meghalnának a katonák. Mi értelme lenne az ártatlan vér kiontásának? Ezért jöttem eléd száz lovassal. Azért jöttem, hogy párviadalt vívjak a kagánnal. Amelyik fél veszít, az a fél lesz a legy zött! Miután a tolmács ezeket a szavait is törökre fordította, a kagán arca megváltozott. Egyszerre furcsa lett. Mosolygott. Kara Kagán világ életében el ször mosolygott. Se-Mint feldühítette, hogy a kagán válaszra sem méltatva kimosolyogta. A török kagán lenézte t, rajta nevetett. Ám nem volt arra ideje, hogy dühöngjön. Ha nem nyerne a blöffjével, összeomolhatna a Kínai-Birodalom. Tulu Kán felé lovagolt, akinek a lófarkas zászlaját messzir l látta. Így kiabált: - Tulu Kán! Megállapodtunk. Segítettem neked… Elfelejtetted talán a megkötött szerz désünket? Akarsz-e párviadalt vívni velem, akarod-e a gy zelmet vagy a vereséget egy párviadalhoz kötni? Tulu Kán nem válaszolt. Lehorgasztotta a fejét. Kara Kagán világ életének els mosolya véget ért, most a szemöldökét összevonva Tulu Kán felé tekintett. A Kara Kagán mellett lév összes bég Tulu Kán felé tekintett. Még Kür Sád is… Az

szemei villámot vetettek, világosság gyulladt az agyában. Tehát amikor a testvére üzenetet küldött neki, igazat mondott, megtette ezt az aljasságot…

Tulu Kán hallgatott, senkire sem nézett. Miért hallgatott? Kara Kagánban gyanú ébredt. Tehát Tulu Kán megegyezett a kínai kagán fiával. A bégek egyike sem értette a dolgot. Csupán Bögü Alp ezredes fejében oldódott meg a rejtély. , mivel Tulu Kánhoz a legközelebb helyezkedett el, reá függesztette a szemeit, méregette. Az agyában lév sötétség lassan kezdett megvilágosodni. Figyelmesen nézve, a Tulu Kán mögött álló egyik ezredesre függesztette a szemeit. Ez, az az ezredes volt, akit Kirács Atyától visszatér ben látott, és akivel Burgucsán tizedes halála után összecsapott a sötétben. Ez volt az az ezredes, akit a piac épületében látott, aki aztán nyíllal megsebesítette. Tehát ez az ezredes, aki Tulu Kán embere volt, juttatta megegyezésre a kínai császár fiát Tulu Kánnal, eközben követ és közvetít volt. Hogy ezeket a gonosztetteit titokban tartsa, eltervezte, hogy kiirtja, aki elé kerül. Amikor Bögü Alp egy kissé még hátrább tekintett, felismerte Parsz tizedest. Íme, most már nem maradt kételye. Hogy még biztosabb legyen a dolgában, a szemével Isbara Kánt kereste. Isbara Kán el tte úgy ötven lépésnyire állt. Bögü Alp hangtalanul megközelítette. Tulu Kán mögött álló bégre mutatva megkérdezte, hogy ismeri-e, vagy sem. Isbara Kán azt mondta, hogy az Csamur Bég ezredes. A hátrább álló kardvágástól sebhelyes arcú Parsz tizedest pedig nem ismerte. A török seregben mély csönd volt. Kara Kagán gondolkodott. Látta a hátulról érkez hatalmas kínai hadsereget. Az f serege hátramaradt. A régóta zuhogó es t l meglazultak az íjjak húrjai. Ezekkel az íjjakkal nem lehetet nyilazni. És Se-Min szavai? Tehát Tulu Kán megállapodott vele. Éppen ezalatt azt láthatták, hogy Tulu Kán valamit mond a mellette lév bégeknek, és röviddel utána pedig Tulu Kán serege kétszáz lépésnyire visszavonult és megállt. Kara Kagánnak nem maradtak kétségei. Ha belevágna is, Tulu Kán nem segítene. Ötükent l ekkora távolságra, Kína belsejében, nyilazásra alkalmatlan ideg íjakkal hatalmas létszámú kínai sereggel harcolni… A kagán ebbe nem mehetett bele. Parancsot adott Tunga Teginnek és Tulu Kánhoz küldte. Tulu Kánt a kagán követnek választotta és a kínai sereghez küldi. Amikor nem sokkal ezután Tulu Kán a békekötés miatt belépett a kínai palotába, a török sereg sebesen észak felé vonult. A katonák úgy összeszorították a fogaikat, hogy még bicsakkal sem lehetett volna felnyitni. Ennyi fáradság, ennyi er feszítés után üres kézzel térnek vissza. A bégek összehúzták a szemöldökeiket. A kagánt a határozatlanságáért hibáztatták. Bögü Alp ezredes az égre tekintve szakadatlanul fütyörészett. Azt gondolta: "Az Isten talán elhomályosította a kagán szemeit. A legfontosabb ügyét a halálos ellenségére bízta." Kína megmenekült.

SZÜLEMIS TIZEDES

Ötükenben ismét fonákul kezdtek menni a dolgok. Tanyát vert az éhség. Szülemis tizedes volt az egyike azoknak, akik a legtöbbet szenvedtek ezen a télen. Két kistestvérével, anyjával, feleségével, három kisgyermekével meglehet sen nagy gondban volt a tizedes. Sehogyan sem mentek a dolgok, nem menekült meg az éhségt l. Ami értékes holmi csak a kezére jutott a kínai zsákmányból, azt egyenként eladta, ami húst, kumiszt, kurutot csak talált, azzal a családját igyekezett megmenteni az éhhaláltól, id nként vadászni ment. Egy nap, amikor az utolsó morzsa is elfogyott a házában, Szülemis tizedes kiviharzott a sátrából, és az erd felé indult, hogy valami élelmet találjon. Szerencsétlen nap volt. Estig csupán egy nyulat tudott l ni. Amikor szomorúan visszafordult, hogy azt hazavigye, hirtelen valaki elébe toppant. A vállára vetett

zsákján látszott, hogy tele van élelemmel. - Te Szülemis tizedes vagy, vagy talán nem? - kérdezte. - De! - Úgy-e otthon nincs élelmed? - Nincs hát. - A zsákom tele van élelemmel. Ha megteszed, amire kérlek, neked adom ezt az élelmet. Szülemis tizedes a bicsakját simogatva mosolygott: - Lássuk, miféle munka lenne az? - Könny munka. Ezen a zsákon felül még egy pénzt is kapsz. Szülemis tizedes és a vele szemközt álló ember összenézett. Jó öltözet , jó fegyverzet vitéz volt. - Tartsd meg a pénzt. Ötükenben nincs áru, hogy el lehessen költeni a pénzt. Mi van ebben a zsákban? - Kuruttal és sült hússal van tele. Egy kis csupor kumisz is van. - Jó. Mondd el, mit kell megtennem. A jó öltözet vitéz, egy kicsit közelebb lépett Szülemis tizedeshez, és a hangját lehalkította: - Te Isbara Kán töményébe tartozol úgy-e? - Igen! - Azt kívánom t led, hogy tudd meg, és mondd el, hogy hány katona, hány tizedes, hány százados van Isbara Kán töményében . Szülemis szemei tágra nyíltak: - Hát meg lehet-e számolni ennyi katonát? - Te ne számolgasd egyenként. - Akkor hogyan számoljam meg? - A tizedesekt l és a századosoktól tudd meg, hogy hányan vannak a parancsnokságuk alatt. - Ki vagy te? Miért nem számolod meg magad, miért számoltatod velem? Amaz felnevetett: Ne kérdezd, hogy ki vagyok. Meg se kíséreld megtudni, hogy miért akarom tudni. Csak mondd meg nekem: elfogadod-e az ajánlatomat, vagy sem? Szülemis gondolkodóba esett. Sehogyan sem értette, hogy a vele szemben álló férfi miért akarja megtudni ezt, mi indítja arra, hogy b kez en élelmet és pénzt adjon. A vele szembenálló férfi a határozatlanságát látva ismét beszélni kezdett: - Szülemis tizedes! Akarsz-e százados lenni? - Akarok. - Akkor tedd meg, amit kérek t led. Szülemis elcsodálkozott: - Ide figyelj! Úgy beszélsz, mint Isbara Kán, vagy Kür Sád. Talán a te kezedben van, hogy századossá tegyél? Aztán meg, honnan tudod a nevemet? Nem ismerlek téged. - Ismerlek téged. Nem vagyok Kür Sád, vagy Isbara Kán, de téged századossá tehetlek. Szülemis teljesen összezavarodott: - Hogyan tehetnéd? - Ha Tulu Kán parancsnoksága alá kerülnél, rögtön százados lennél, de ahogy mondtam, áruld el Isbara Kán töményének az erejét. Szülemis megértette a helyzetet. Hirtelen elváltozott az arca: - Te Tulu Kán parancsnoksága alá tarozol, nemde? - Igen! Egy id re mindketten elhallgattak. Az idegen felnevetett: - Szülemis tizedes. Tulu Kán hamarosan a törökök kagánja lesz. Amikor békekövetként Kínába ment, a kínai kagán maga mellé ültette a trónjára, és egymás mellett ülve beszélgettek. Azt mondta, hogy Kara Kagánnal egyenl nek tekinti. Szülemis tizedes! Jól nyisd ki a szemed! Kara Kagán szakadék felé viszi

az országot. Ráadásul Csuluk Kagán halála után Tulu Kánt illette volna a kagánság. Kara Kagán játékszer a kátun kezében. Csak Tulu Kán menthet meg minket. - Elfogadom, amit ígértél. Három nap múlva meghozom neked a kívánt értesülést. - Jó. Azután együtt Tulu Kán hadseregébe megyünk. Három nap múlva ugyanitt, ugyanekkor várlak majd. A lovak készen állnak majd. A gyermekeidet is hozd magaddal… - Úgy lesz. Az ismeretlen férfi Szülemis felé nyújtotta az élelemmel töltött zsákot. Egy erszény pénzt is adott. Különváltak.

* * *

Három nap múlva Szülemis tizedes az erd szélén a találkozó helye felé ment. Nem a látóhatár felé induló, hanem ellenséget fürkész lelkiállapotban volt. El re és oldalra tekintgetett. Az erd felé közeledve néhány lovas t nt a szemébe a messzi távolból. Szülemis már azon volt, hogy harci kiáltást hallat, amikor egy nyíl zúgva süvített el a füle mellett. Akkor a fiatal tizedes felegyenesedett a lován, hátranézett és harci kiáltást hallatott. Ugyanekkor a kiáltás elhangzása után err l, arról vágtatva támadtak a lovasok. A második és harmadik nyíl is a tizedes mellett esett le. is a tegzéhez nyúlt, nyilazni kezdett az ellenfelére. Igen távolról nyilaztak. Miután a hátulról érkez k közelebb értek, Szülemis velük együtt az erd irányába támadott. Ahogy az erd ben lév tömeg látta a támadást, hátrafelé nyilazva menekülni kezdtek. Az erd megvédte ket. A leszálló esti sötétség is segítségére volt a menekül knek. Egy - egy nyilat kil ttek, de a távolság és a sötétség megakadályozta hogy célba találjanak. Végül is megmenekültek a menekül k. Az üldöz k csak egy lovat tudtak elcsípni. Amikor Isbara Kán látta, hogy ez a ló jó futású és jó kinézet , azt mondta: - Ez a ló olyan, mintha a kínai kagán istállójából került volna ki. Bögü Alp ezt válaszolta: - Nincs különbség Tulu Kán és a kínai kagán között. A katonái olyan jó tápláltak és jól öltözöttek mint a kínai urak. Jamtár rápillantott a lóra. Azt nézte, hogy vajon van-e a lovon zsák, a zsákban pedig élelem. Amikor a sötétségben visszatér ben voltak, Űögü Alpnak Kirács Atya szavai jutottak az eszébe: Kilenc évbe sem telik, megtörténik, aminek történnie kell… Még kilenc év telik el, mire eljön a kegyetlen kard forgatásának a napja… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold. Egy hatalmas városban összegyülekez negyven férfit látok. Te is köztük vagy. Es esik. A folyó partján küzdötök. A nép megmenekül. A neveteket sohasem felejtik majd el. Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd. A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben…

ÜCS OGUL TIZEDES

Isbara Kán tizedesei közül Ücs Ogul élelmes tizedes volt. Amikor béke volt Kínával, a határra ment, és kereskedett, s t továbbmenve hasznot is szerzett magának. Miután Tulu Kán követként Kínába ment és békét kötött, a határ megnyílt a törökök el tt. Jó néhány török egyenként vagy csoportosan a

határra ment, és kereskedni kezdett. Lovat, marhát, birkát, prémet adtak el, rizst, kölest, szövetet vettek. Mivel Ücs Ogul néhányszor megfordult Kínában, egy kicsit kínaiul is megtanult. Miután barátja, Kara Űudak n vérével összeházasodott, lett egy fia, és az adott szava szerint a Kara Budak nevet adta neki. Mivel nem voltak túl sokan azok, akiket el kellett tartania, nem szenvedett szükséget. Amikor békét kötöttek Kínával, és megnyílt a határ, két eladó lovat és öt juhot maga el tt terelve érkezett a határhoz. Itt mindenfelé piacokat létesítettek. Lázasan üzleteltek. Az eladó áruval rendelkez törökök az árujukat kirakva várakoztak. Egy kínai hozzá közeledve vételi ajánlatot tett, és alkudozni kezdtek. Ücs Ogul a lovait és a juhait egy id re szabadon engedte, és miután egy kis szénát tett eléjük, maga lóháton kezdte enni az ételét. A kínai vásárlók lassan a tizedes közelébe jöttek, és a juhait, és lovait kezdték szemlélni. Valamir l hadarva beszéltek egymással. Ücs Ogul egy szót sem értett az egészb l. Jókora várakozás után akadt egy vev je a juhokra. Egy kínai öt ezüstpénzt adott az öt juhért. Ücs Ogul az öt juhért három zsák rizst akart. A kínai ellenkezett, nem volt rizse, ezért pénzt adott, azt mondta, hogy ennyi pénzért négy zsák rizst vehet. Látva, hogy a tizedest nem lehet eltántorítani attól, hogy pénz helyett rizst kapjon, egészen a közelébe nyomakodva szemtelenül vigyorgott: - Te egy értelmes töröknek látszol. Jól figyelj a szavamra: Add el nekem ezeket a birkákat pénzért. Azután menj Sziganfuba, és ott add el a két lovadat. Annyi rizzsel térhetsz haza, amennyit csak akarsz. Ez a gondolat igen kellemesnek t nt Ücs Ogul számára. - Jól van kínai! Legyen úgy, ahogy akarod. Ezt mondva öt ezüstpénzért eladta a juhait a kínainak. Az ett l a vásártól igen jókedv kínai rákacsintott és azt mondta: - Most egyenesen Sziganfuba, de a kardodat hagyd itt valahol. Nem hagynak karddal járni. - mondta. Azután mosolyogva hozzátette: - Mert a törökök rosszalkodnak. Ücs Ogul tizedesnek nem maradt más dolga, mint hogy a kínai f város felé induljon. A két lovát vezetékre véve ügetésre fogta a lovát.

* * *

Következ estére Ücs Ogul Sziganfuba ért. A nemezbe tekert kardját az egyik eladó lova hátán helyezte el. Amikor a városkapun áthaladt, a kínai rség kicsit kérd re vonta. Amint megtudták, hogy két lovát jött eladni, egy pénzt, helypénz adó gyanánt elvettek és beeresztették. Ücs Ogul el bb egy fogadót keresett magának, a lovait maga vezette az istállóba, vette a ló hátára tett nemezt, és a szobájába ment. A szabadleveg höz szokott tizedest és a lovait egy ennyire sz k utcájú kínai város és istálló szorongással töltötte el, ám nem volt mit tenni. Az éjszaka sötétjében Ücs Ogul a fogadó széles udvarán egy deszka lócára ülve ételt rendelt magának. Volt még néhány vendég. Mind egymással beszélgetett és evett. Rövid id elteltével egy öltözetér l tisztnek látszó valaki, két emberrel a háta mögött lépett be, és adott parancsokat ház tulajdonosának. Amikor bejött, Ücs Ogul kivételével mindenki más felállva, kínai szokás szerint köszöntötte. A ház tulajdonosa mély tisztelettel bánt ezzel az újonnan érkezettel, folyton "urunk"-nak szólítva beszélt vele. Miután ez a kínai úr végigmérte Ücs Ogult, odébb leült, és a kíséretével együtt enni kezdett. Ücs Ogul a megrendelt ételére várt, de az sehogyan sem akart megérkezni, mert a fogadó tulajdonosa a két segédjével folyamatosan csak ezt az újonnan jött kínai urat szolgálta ki. A tizedes ráunt erre. A mellette elhaladó segédet a

karjánál fogva megragadta, és magához vonta: - Ide figyelj segéd! Kihoztad az utánam érkez k ételét. Mi van az enyémmel? - kérdezte kemény hangon. A segéd, akit Ücs Ogul vas markával elkapott, és magához húzott, remegni kezdett. Halkan azt mondta: - Ez a hatalmas úr, a kínai trónörökös, Kien-Csing szárnysegédje. A tizedes megemelte a hangját: - Na és ha szárnysegéd? Mit érdekel az engem. Én hamarabb jöttem, és rendeltem ételt. Azonnal hozd azt az ételt! Megértetted? Miután ezt mondta, hirtelen taszított egyet a segéden, aki néhány lépésnyivel odébb elterült a földön. A kínai szárnysegéd meghallotta Ücs Ogul tört kínai nyelven mondott szavait és rájött, hogy török. A szárnysegéd maga is egy kínai anyától született török volt. Mivel igen kicsi volt, amikor Kínába jött, már nem tudott törökül beszélni. Csak kevésre emlékezett, de nem felejtette el, hogy török. Amint a vele szembenállóra ránézett rájött, hogy az egy er s vitéz, és ez tetszésére volt. A tizedeshez fordult: - Vitéz! Ki vagy te? - kérdezte. - Isbara Kán töményéb l Ücs Ogul tizedes! Isbara Kán nevére a szárnysegéd kiegyenesedett. Isbara Kánt ismerték a kínaiak. - Mit keresel itt? - Azért jöttem, hogy lovat adjak el. - Hány lovad van? - Kett ! A szárnysegéd érdekl dése felébredt. A török lovakra mindenki vev volt. - Hozd azokat a lovakat, hagy lássuk. Ücs Ogul szaladt az istállóba. Az eladó lovait eloldozta és amikor azon volt, hogy kihozza ket, az a segéd, akit az imént földhöz teremtett, izgatottan felt nt az istálló kapujában. Lihegve mondta: - Bocsánat vitéz! Nehogy kijöjj innen! Most Se-Min herceg emberei is a fogadóba jöttek. Mindenképpen verekedés fog kitörni. A tizedes semmit sem értett: - Mit beszélsz hékás? Hát van-e aki megszökne egy verekedés el l? - válaszolta. - a segéd a kezeit dörzsölgette: - Jaj vitéz, jaj! Te nem tudhatod. A kínai kagán három fia egymásnak akkora ellenségei, hogy az embereik megölik egymást, ahol csak egymást meglátják. Ücs Ogul nem hallgatott rá, és a lovaival együtt kiment az udvarra. Egy szintén tiszti öltözet valaki a háta mögött álló három emberével állt szemközt azzal a szárnysegéddel, akivel az imént beszélt. Ücs Ogul török tizedes volta miatt megérezte, hogy itt egy verekedés van éppen kitör ben. Minden bizonnyal nem maradhat majd csupán néz je ennek a verekedésnek. A két fél közül az egyikkel kell tartania. Ha arról volt szó, hogy kivel tartson, jó lenne azzal a szárnysegéddel tartania, akivel az el bb beszélt. Nemcsak hogy amazok négy ellenében csak hárman voltak, de ráadásul az a szárnysegéd barátságosan beszélt vele. Ücs Ogul nem is látta szükségét további töprengésnek, és a szobájába szaladt. A nemezét gyorsan kibontva kivette a kardját és felcsatolta, aztán az udvarra futott. A harc elkezd dött. Se-Min tisztje a három katonájával támadott a szárnysegédre és két katonájára. Mire Ücs Ogul a húszlépésnyi utat futva megtette, Kien-Csing szárnysegédjének két katonáját leterítették, és így egyedül maradt. Amint Ücs Ogul a szárnysegéd mellé állt, megváltozott a helyzet. Néhány kísérlet után az els döféssel leterítette az els t, hamarosan pedig a másodikat. Mivel a kínai trónörökös szárnysegédje igen örvendett ennek a váratlan segítségnek, a harcot kurjongatva vívták. Az udvaron lév k teljes összevisszaságban voltak. Volt, aki megszökött, volt aki oldalra húzódva figyelte a küzdelmet. Ücs Ogul különvált a szárnysegédt l, távolabb csatázott, de ez az összecsapás nem tartott sokáig. Miután Ücs Ogul néhányszor összecsapott a vele szembenálló tapasztalatlan kínai katonával, törökösen

megsuhintotta a kardját. Erre a suhintásra a kínai feje elvált a testét l és a földre esett. Amint a kínai trónörökös szárnysegédjével viaskodó, az ellenfélb l magára maradó kínai tiszt meglátta, hogy Ücs Ogul is felé indul, nem látott más kiutat, mint hogy megszökjön. Sebesen szaladva elt nt az udvar kapuján át. A kínai trónörökös szárnysegédje, nevet arccal fordult Ücs Ogulhoz: - Vitéz! Le sem tagadhatnád, hogy török vagy. Mi a neved? - Ücs Ogul! - Az én nevem pedig Karakulán. Én is török vagyok, ám évek óta nem beszéltem, és elfelejtettem törökül. Értek ugyan, de nem beszélek. Most a vendégem vagy. Most már nem nyugodhatok bele, hogy itt töltsd ezt az éjszakát. Ha pedig a lovaidat eladod a kínai trónörökösnek, jó pénzt kapsz. Ha itt adnád el, becsapnának.

* * *

Ücs Ogul hamarosan Karakulán házában volt, lovait az istállójába kötötte, és olyan ételeket evett, amilyeneket még életében sem látott, és nem is láthatott. Egy szép ágyban aludt, az Ötükenben megállás és pihenés nélkül eltöltött huszonöt életévének huszonöt évnyi fáradságát aludta ki.

KARAKULÁN

Ücs Ogul tizedes már egy hónapja vendégeskedett Karakulán házában. Karakulán a lovait jó áron eladta a kínai trónörökösnek, a pénzt Ücs Ogulnak adta, és traktálni sem mulasztotta el. Most már törökül beszélgetett Ücs Ogullal. Eleinte nehezére esett, de néhány nap múlva belejött. Csak néha nem emlékezett némely szóra, olyankor azok helyett kínai szót mondott. Karakulán nem felejtette el, hogy a fogadóbéli verekedéskor Ücs Ogul a segítségére sietett, és minden t le telhet t megtett, hogy lerója adósságát. Ücs Ogul nélkül Karakulán már halott lett volna. Karakulán azzal vesz dött, hogy Ücs Ogult a kínai trónörökös katonái közé vetesse, ám elutasító választ kapott. A kínai trónörökös Ücs Ogult a saját színe elé engedte, és köszönetképpen, amiért megmentette a szárnysegédjét, egy szép kardot, egy ezüsttel kivert övet, és egy erszény aranypénzt adott. Ennyi traktálás után pedig Ücs Ogul szégyellt volna rögtön távozni, és mert Karakulán ragaszkodott hozzá, meghosszabbította a házában a vendégeskedést. Mivel az anyja kínai volt, Karakulán sokkal inkább kínainak, semmint töröknek nézett ki, ám kardforgatásban, lovaglásban vitézségben nem kínaias, inkább törökös volt. Ahogy teltek a napok, barátságuk, szívélyességük n tt. Elmagyarázta Ücs Ogulnak a kínai palotában folyó cselvetéseket: A kínai kagánnak három fia volt. Az egyikük a trónörökös Kien-űsing volt, és Karakulán az szárnysegédje volt. A legvitézebb közülük Se-Min volt. A harmadik pedig Jüen-Kie volt. Egyikük sem tudta elviselni a többieket, ám Se-Min ellen a másik kett együtt lépett föl, s t egy alkalommal Se-Mint megmérgezték, de megmenekült. Miután Karakulán ezeket elmagyarázta, Ücs Ogullal együtt vadászni ment a városon kívülre, igyekezett, hogy ne untassa. Amikor egy nap ismét vadászatból voltak visszatér ben, teljesen megnyílt Ücs Ogul el tt. - Tizedes! Nagyon szeretném, ha ezt a telet Sziganfuban töltenéd, mert a kínai kagán három fia titokban egymás ellen készül dik. Űiztos, hogy hamarosan karddal számolnak majd le egymással. Ebben az ügyben szeretnék hasznot húzni egy hozzád hasonló vitéz segítségéb l. Ha köztünk lennél, legy znénk

ket. Ücs Ogul nem mondhatott nemet, mert segítséget kérek t le, de a szíve nem

nyugodott bele, hogy itt maradjon. Tiltakozni akart: - Ötükenben házam, hazám van. Várnak engem. Karakulán erre is megtalálta a megoldást: - Hírt küldök Ötükenbe, tudatom az otthoniakkal. Pénzt is küldök. Ennek a ragyogó ajánlatnak Ücs Ogul nem tudott ellenállni. Egy Ötükent jól ismer kínait két fegyveres barátjával útnak indított Ötüken felé, hogy megjárják az utat. Egy erszény pénzt, egy lórakomány rizst és kölest küldött Ücs Ogul házához. Ücs Ogul pedig jól berendezkedett Karakulán házába, hogy egy telet eltöltsön a kínai f városban. Karakulán nem volt házas, de a hatalmas házában jó néhány fiatal n volt. Ücs Ogul addig nem kíváncsiskodott, nem puhatolódzott, hogy vajon kik lehetnek. Most némelyik este, amikor Ücs Ogul Karakulánnal együtt evett, ezek a fiatal és szép kínai lányok zenéltek, énekeltek, és táncoltak. S t ezeknek a lányoknak a ruhái is különösek voltak. A karjaik, kebleik meglehet sen csupaszon maradtak. Ücs Ogul mostanáig nem látott ilyesmit. Karakulán asztalánál vörösbor volt, miután azt megitta, Ücs Ogul furcsának látta a világot. Még ezek a vértelen, lélektelen, er tlen kínai lányok is tetszettek neki. Ráadásul ezek a leányok olyan illatosak voltak, hogy elvették Ücs Ogul eszét, ha közeledtek hozzá. Ahogy teltek az éjszakák, a lányok egyre jobban közeledtek Ücs Ogulhoz, saját kezeikkel nyújtották át a bort, mellé ültek, s t még meg is csókolták. Egy nap, amikor éppen köd ült az eszén, Ücs Ogul sem bírta tovább, és is megcsókolta a leányok közül a legszebbiket. Aztán mintha valami eszébe jutott volna, összevonta a szemöldökeit. Kemény hangon, törökül megkérdezte Karakulántól: - Karakulán! Kik ezek a lányok? Házasok-e ezek? - Nem. Miért kérded? - Hogy miért? Hát mert ha ezek házasok lennének, engem Ötükenben megölnének érte! - Hogy megölnének? Miért? - Talán nem ismered a török törvényt? Aki férjes asszonyhoz nyúl, az meghal. Karakulán mosolygott: - Nem ismerem a török törvényt, mert igen kicsi voltam, amikor elhagytam Ötükent. De hát te nem er szakoskodsz ezekkel a n kkel… k maguk csókolnak téged. Ücs Ogul keser en mosolygott: - Kara Budak tizedessel is így tettek, de a bírák nem hallgatták meg. Elhallgattak… Ücs Ogul szemei elhomályosodtak. Valahova félre tekintve mondta: - Szegény Kara Budak! Méghozzá nyíllal ölték meg, mint egy közönséges gonosztev t. - Hát hogyan ölték volna meg másképpen? - Hát nem tudod? Ja, vagy úgy… Természetesen nem tudod. A török törvények szerint, ha nemes embereket ölnek, a vérük nem folyhat a földre. Íj húrjával fojtják meg ket. Kara Űudakot nem így ölték meg. az én sógorom. A fiam neve is Kara Űudak… Amíg a kínai lányok zenéltek, daloltak, Ücs Ogul még egy pohár bort ivott, és evett még egy gyümölcsöt. - Karakulán! Mik ezek a lányok? - Ezek mind ágyasok. Ücs Ogul már régebben hallott arról, hogy mi az az ágyas. Nem látta szükségét további töprengésnek. Íme, Kína egyik városában volt, szédült, miután úgy itta a bort, mint k, kivetk zött magából. Magához húzta a vele kacérkodó vékony arcú leányt. Karakulán hahotázva nevetett. Törökül mondta: - Ücs Ogul! Nem csak a török kagánok kéjelegnek ezekkel a kínai szépségekkel. Mi is egy - egy kagán vagyunk magunkra nézve. Az ölében is volt egy kínai szépség.

Az a kínai szépség, akit Ücs Ogul szerelmesen magához húzott, ravasz szépség volt. Amikor a tizedes másnap reggel felébredve magához tért, a szobájában találta… Nem emlékezett rá, hogy mikor és hogyan jött oda. Ez a dolog így folytatódott, és a kínai szépség magának követelte a tizedest. Mintha a felesége lett volna. Már minden reggel vele ébredt, reá tekintett, körülvette minden odaadásával amivel egy feleség körülveszi a férjét. Ücs Ogul is kezdte megkedvelni. Az ötükeni feleségére gondolt. Kara Űudak szi alma arcú, világosbarna szem , termetes, ügyes, párduc tekintet húga mellett ez a kínai szépség igen haloványnak t nt. Ám benne is volt valami olyan érthetetlen vonzer , ami elb völte Ücs Ogult. Különösen az illata… Még a legszebb virágoknak sincs ilyen illata. Ha megérezte ezt az illatot, ez mindig megszédítette. Aztán meg az gyöngesége, soványsága, er tlensége furcsa volt Ücs Ogulnak. Milyen távol állt az az ötükenbeli n , aki kezének szorításával vizet csavarna ki a k b l, az itteni, kedves, félénk n t l? Ám mindezek ellenére akkor is kedvére való volt, nem akart megválni t le. Miért is adta a szavát Karakulánnak? Ha nem adta volna szavát arra, hogy itt töltse a telet, most Ötükenben lenne és nem n tt volna a fejére ez a kínai szépség. Úgy t nt, hogy Karakulán nagyon örül: - A kínai n k nem hasonlítanak a török n kre, ám ezeknek is megvan a sajátos szépségük. - mondta, aztán a nevetést l fuldokolva fejezte be a mondandóját: - Ha az ember mindennap a legízletesebb ételeket enné, akkor ráunna, és élne - halna az ízetlen ételekért. Karakulán egyáltalán nem volt rossz ember, de a jelleme megváltozott. Egyáltalán nem ismerte az ötükeni életet. Talán nem is volt lehetséges Kínában másképp élni. Néha azt mondta Ücs Ogulnak, hogy a kínai trónörökös palotájába megy, nem jön haza. Akkor Ücs Ogul lett a ház ura. A kínai szolgák vezet je nagy tiszteletet mutatott irányába, akkor ist el készítette a hangszerek rendjét, jó ételeket készíttetett a szakáccsal, egy igazán jó napot szerzett neki. Ücs Ogul szeret je a többi lány miatt már kezdett féltékenykedni. Ha Ücs Ogul mosolyogva nézett közülük valamelyikre, akkor sírva fakadt. A tizedes így szólt magában: - Ez a romlott Kína az én erkölcseimet is megrontotta. Aztán azzal nyugtatgatta magát, hogy egy - két hónap múlva, amint visszatér Ötükenbe, majd megszabadul ezekt l.

* * *

Elmúlt a tél, eljött a tavasz. Úgy volt, hogy Ücs Ogul akárhogyan is, de visszatér Ötükenbe. Egy nap Karakulán odajött hozzá: - Ücs Ogul! A kínai kagán, hogy véget vessen a három fia közötti gy lölködésnek, holnapra mindhármójukat a palotába hivatta. Holnap vérbe fog borulni a palota. A trónörökös pedig talán trónra jut majd. Úgy-e segítesz majd nekünk ebben a harcban? - kérdezte. Ücs Ogult tulajdonképpen hónapok óta arra várt itt, hogy bekapcsolódjon ebbe a harcba. - Természetesen - válaszolta. Karakulán örömében átölelte. Elmagyarázta neki, hogy mit kell majd tennie. Azon az éjjelen nem kerítettek sort zenés mulattságra, korán lefeküdtek. Másnap minden készen állt. Karakulán egy íjat és tegzet adott Ücs Ogulnak. Úgy intézte, hogy Ücs Ogul is elvegyüljön köztük. A trónörökössel együtt háromszáz harcos ment a palota udvarára, és ott megálltak, aztán a trónörökös a szárnysegédjét maga mellé véve belépett. Ücs Ogul várakozott. Gyalogszerrel harcolni nem ígérkezett igazán kellemesnek, de a semminél azért jobb volt. A kínai kagán többi fia is a saját katonáival jött a palotához. Itt szinte érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban megkezd dik a civódás mulatsága.

Ücs Ogul tizedes hirtelen azt látta, hogy Karakulán futva jön. A szárnysegéd közelebb érve törökül kiabálta: - Ücs Ogul, gyere utánam. Ücs Ogul úgy pattant, mint a nyíl, és amikor odaért hozzá, Karakulán futás közben elmagyarázta neki a helyzetet: - Se-Min gyorsan cselekedett. A trónörököst is, és Jüen-Kiét is távolról nyíllal ölte meg. Ücs Ogul a szárnysegédet a vállánál megragadva megállította: - Hová megyünk? Akkor verekedjünk. - Miután a trónörökös meghalt, mit sem ér már a harc. A mi katonáink már nem harcolnak. - És mi ketten talán nem harcolhatnánk? Nem állunk bosszút a trónörökösért? Karakulán, Ücs Ogul karját lefejtette a válláról, és ismét futásnak eredt: - A palotában ezrével vannak katonák. Mit tehetnénk mi ketten? Karakulán mellett futó Ücs Ogul megkérdezte: - Most hová megyünk? - Mentjük az életünket… - Mi lesz azokkal a katonákkal, akiket az udvaron hagytunk? - Azoknak nem lesz semmi bajuk. Azok azonnal Se-Min katonái lesznek, és a nyomunkba erednek. Ücs Ogul egy megeresztett egy durva átkozódást, és folytatta a futást. A szárnysegéd háza felé mentek. Mivel senki sem tudott a palotában történtekr l, mindenki tisztelettel utat nyitott a szárnysegédnek. Végül Karakulán felszerszámozta a hátaslovait, és két vezetéklovat is felkészített. Nagy sietve felfegyverkeztek és útravalót vettek magukhoz. Karakulán jó néhány erszény aranyát sem felejtette el magához venni. A zavarodottan ránéz öt szolgának azt mondta, hogy pár nap múlva fog csak visszajönni, és amíg vissza nem jön, addig intézze a ház körüli ügyeket, aztán lóra pattant. Ücs Ogul is így tett. A város utcáin keresztül vágtatva értek a kapuhoz. Itt ismerték a trónörökös szárnysegédjét, ezért semmit sem kérdeztek t lük. Kijutottak a kapun. Megmenekültek. Akkor Ücs Ogulnak eszébe jutott a kínai szeret je, akit a szárnysegéd házában hagyott. Megkérdezte Karakulántól, hogy most mi lesz azokkal. Amaz igencsak nemtör dömképpen válaszolt: - A házamat el fogják kobozni. A bennelév k vagy Se-Min palotájába, vagy az szárnysegédjének a házába kerülnek majd… Ücs Ogul majdnem sírva fakadt: - Az a lány szeretett engem. Miért nem hoztuk t is magunkkal? Karakulán felnevetett: - Hát azt hitted egy sziganfui lányról, hogy az olyan mint az ötükeni? Az már el is felejtett. Talán most már kettesben van az új szeret jével. Ücs Ogul megeresztett még egy átkozódást, aztán megsarkantyúzta a lovát. Azután mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, megkérdezte: - Te hová mész? - Ötükenbe… Az anyaországba… A szül föld nem vonakodik keblére ölelni h tlen fiait…

ÉHÍNSÉG

Még három esztend telt el. Öregek haltak meg. Új babák születtek. A babák járni kezdtek, a kis gyermekek kezdték megülni a kost. A kancák csikót ellettek, a tehenek megborjazottak. Az erdei szürke farkasok kölykei is kezdtek vadászni. Jamtár, Szancsár és Ücs Ogul százados lett. A kezdetek nélküli, végtelen id haladt. Elérkeztek az Úr 627. évének a téli hónapjai. Karakulán, Tunga Tegin parancsnoksága alatt százados lett. Mivel igen jól ismerte Kína

bels viszonyait, Kara Kagán hasznot húzott tudásából. Amikor Karakulán és Ücs Ogul megszökött a kínai f városból, Se-Min kínai császárként a Tajcong nevet vette föl, és a törökökkel szemben ellenséges arcot kezdett mutatni. Abban az évben a tél igen kemény hideggel kezd dött. Egész télen át esett a hó, viharok gyötörték Ötükent.

* * *

Amikor Jamtár százados, aki már három napja egyetlen falatot sem evett, napnyugtáig folytatott er feszítései után üres kézzel tért haza arról a vadászatról, amelyre napkelte el tt indult, igen szomorú látvány fogadta: A felesége az éhségt l ágynak d lt, egyéves fia halálán volt. A többiek is iszonyú állapotban voltak, de a kisgyermek egyáltalán nem bírta az éhezést. Jamtár kiviharzott. Bármiképpen is, de valami ennivalót kellett találnia. Néhány lépést tett, amikor vértestvérével Gök Börüvel találkozott. Gök Űörü tizedes ez alkalommal nem dühösnek, inkább rültnek t nt. Jamtárra kiáltott: - Jamtár százados! Mi ez a becstelenség? Egyetlen lovam, egyetlen juhom sem maradt. Mind megdöglött. Most meg éhenhal otthon a kislányom. Te mit teszel? - Nincs mit tenni. Egyetlen lovam maradt. Azt is levágjuk és megesszük. Gyere, hagy adjak neked is bel le egy darabot. A két vértestvér gyors léptekkel Jamtár istállója felé indult. Az ördög vigye el! Jamtár utolsó lova is megdöglött az éjjel. Nem volt megoldás. A döglött lovat feldarabolták. Rögtön ott tüzet raktak és sütni kezdték. Miután eloltották a tüzet, az elosztott sült húst éve indultak a sátrak felé. Elkéstek, mert mire a házaikba léptek, Jamtár fia, Gök Börü lánya már halott volt. Jamtár az er tlen, lesoványodott feleségével húst etetett, úgy igyekezett megmenteni. Ennek a szerencsétlen asszonynak a gyomra, aki három napja már semmit sem evett, és azt megel z en is csak egy két falatot evett, nem fogadta be a döglött ló húsát. Friss húst, kumiszt kívánt. Ebben a helyzetben Jamtár nem sokat gondolkodott. A sátorból kiviharzott és Gök Börühöz futott. Azt mondta: - Gyere utánam. Éjszaka volt. A hideg áthatolt a b rükön, és átjárta a csontjaikat. Jamtár százados hatalmas termetével úgy ment a sötétségben mint valami óriás, közben így beszélt Gök Börühöz. - Hogy amíg mi, Ötüken birtokosai éhen halunk, a fogoly kínaiak b ségben éljenek… Lehet ilyen? Er szakkal szerzünk t lük élelmet. Mintha nem lenne elég I-Csing Kátun és Sen-King, minden nap érkezik néhány kínai úr vagy tudós. A Kara Kagánnak adott tanácsaikkal z rzavart teremtenek Ötükenben. A mi kagánunk pedig bízik bennük. Hát lehet ilyet? Én százados vagyok. Te még tizedes vagy. Aztán Sen-King, aki ötven lépésr l elhibázta a nagydarab Parsz tizedest, töményparancsnok… Hát ilyet lehet? A kínaiak egy kupacban lév házaihoz értek. Jamtár úgy ment be az egyik kínai házba, mint aki tudja, hogy mit csinál. Ebben a házban, az egyik Ötükenben meggazdagodott kínai lakott, feleségével és kínai szolgájával, b ségben. A kemény arccal belép hatalmas török százados és tizedes láttára a kínai elsápadt. Jamtár azt mennydörögte: - Hé, te kínai, mozgás! Amennyi élelem csak van, azt mind rakd ide! A házigazda zavarodottsága elt nt. Szembe akart szegülni: - Beárullak benneteket Kara Kagánnál. Sen-King a barátom. Aztán… A kínai nem fejezhette be a szavait. Kard csörrent. Jamtár villámsebesen kirántotta a kardját, és egy suhintással leröpítette a kínai fejét. A felesége nem bírt állva maradni, a földre rogyott. A szolga reszketve szaladt, kumiszt, kurutot, friss húst hozott. Miután Jamtár mindent a hátára vett, azt mondta:

- Rajta Gök Börü! Gyere mögöttem! Gök Börü egy ideig még bennmaradt, aztán futva utolérte Jamtárt: - A maradékot meg én intéztem el. Különben panaszra mentek volna I-Csing Kátunhoz, és sírhattak volna az anyáink. - mondta. Útközben elosztották egymás között az élelmet. Mindegyikük a saját sátrába ment. Jamtár igyekezett megmenteni a feleségét a haláltól, ám a házban mindenki éhes volt. Jamtáron kívül, akinek a bend je elég er s volt ahhoz, hogy a döglött ló húsát zabálja, mindenki más jó ételt akart. Az id s nagyanyjával nem tör dött annyira, de a maholnap vitézként hadba vonuló fiaira tekintve összeszorult a szíve. Meghalt a kisfia. Szoptatós felesége is igen rossz állapotban volt. Jamtár fuldokolva kezdte gy lölni a kínaiakat, azt gondolta: - A kínaiak miatt dühödt meg Isten, azért csinál ilyet. A kínaiak házában gy jtött élelem már - már el is fogyott. Egy kevés maradt holnapra. Jamtár ezekre a gyönyör étkekre tekintve megéhezett, megéhezve pedig a döglött ló húsából falatozott. A szemét sehogyan sem tudta levenni a feleségének másnapra félretett csuporról, amikor kintr l lábdobogás hallatszott. A kapu megnyílt, és Szülemis lépett be. Az arca szalmasárga volt. Amint az ég mécses fénye az arcára esett, teljesen sápadtnak látszott: - Jamtár, éhenhalunk. Csak a feleségem maradt otthon életben. Ezért hát, adnál-e valami kis élelmet nekem. - könyörgött. Jamtár gondolkodás nélkül a kumiszos csuporért nyúlt. A felét félretette a saját feleségének, a maradékot pedig Szülemis felé nyújtotta. Miután egy maréknyi kurut darabot is odaadott, azt mondta: - Vedd el, add oda a sógorn mnek. A döglött ló sültjéb l is tépett egy darabot, és átnyújtotta: - Ezt meg edd meg te.

* * *

Következ reggel Szancsár százados korán felkelt, és a megmaradt két lova közül az egyiket levágta, és szépen megsütötte. Miután egy jókora darabot félretett magának, kezdte körbejárni a vértestvéreinek házait. El bb a legnépesebb családú Jamtárhoz ugrott be. A hatalmas Jamtár sírt, mert aznap éjjel az öreganyja, az egyik fia, az öccse és a felesége is meghalt. Azt mondogatta, hogy megverte az ég, siránkozott, az arcán folyt a könny. A durcás és a szavakhoz nem ért Szancsár azt mondta neki: - Mentsd meg a megmaradtakat! Egy jó nagydarab húst adott neki. Jamtár, aki egész életében szinte mindig éhes volt, amikor életében el ször b ségesen volt el tte étel, úgy áll ott, hogy nem nyúlt az ételhez. Négyéves leányának és hároméves fiának adta a húst, és azt mondta nekik, hogy egyenek. Amikor Szancsár távozott, a húst jó étvággyal ev gyermekeire tekintve törökülésben ült a földön, egyetlen hang nélkül, ám a szemeib l b ségesen peregtek a hatalmas könnycseppek. Szancsár ezután Szülemis tizedes házához ugrott be. Szülemis arca sápadt volt, a szemei égtek. Keser en mosolygott. Szancsár megértette a helyzetet: Szülemis felesége meghalt. Szancsár nem talált szavakat. Egy darab húst hagyott ott, és távozott. Legutoljára Gök Űürü házába ment be. Az rült tizedes nem volt otthon. A három fia közül az egyik meghalt. Az öreg anyja haldokolva hánykolódott. A felesége er tlenül feküdt az ágyon, két gyermeke sírt az éhségt l. Amikor Szancsár meghozta a húst, úgy vetették rá magukat, mint két kicsi éhes farkas. A fiatal asszony felegyenesedett. Az id s öregasszony pedig meg se moccant. Amikor Szancsár százados a saját házához ért, hirtelen megállította a lovát. Valaki feküdt a földön. Az arca nem látszott, ám amikor Szancsár földre ugorva felemelt a fejét, megismerte: Karpák tizedes volt az. El ször Szancsár azt hitte,

hogy megfagyott, ezért hóval akarta megdörzsölni az arcát. Karpák nem volt megfagyva. A szemeit kinyitva Szancsárra nézett: - Ne fáradj hiába, nekem már végem. - tudta kinyögni. - Talán megsebesültél? - Karpák tekintete megváltozott: - Az is valami? Meghalt a feleségem és négy gyermekem. Én kilenc napja éhezem. Szancsár nagy er feszítéssel felemelte a földr l, és a lovára tette. Nagy nehezen maga is felült, és a háza felé lovagolt. Karpákot az ágyra tette, és a magának félretett húsból egy vékony szeletet neki adott, ám Karpák nem vette el, a szemei furcsán fénylettek. - Vidd meg az örömhírt I-Csing Kátun számára. Még egy török tizedes hal meg. - mondta. Nem sokkal kés bb Karpák tizedes már nem élt.

LÁZADÁS

Tulu Kán, aki Kara Kagánhoz képest könnyebben vészelte át a rettenetes telet, egy hideg tavaszi napon a díszsátrában üldögélt, amikor Csamur Bég ezredes belépett, és így szólt: - Tulu Kán! Hírnök jött Kara Kagántól. Találkozni kíván veled. A kán parancsot adott: - Jöjjön! Nem sokkal kés bb Kara Kagán f hírnöke, Űörü Tárkány lépett be, és ereszkedett féltérdre. Tulu Kán kissé meglep dött azon, hogy Űörü Tárkányt küldték hozzá. Hangjából haragos lekezelés csendült ki, ahogy kemény hangon kérdezte: - No nézd csak, Börü Tárkány! A hatalmas kagán ítélkezni akar-e fölöttem, hogy f hírnökét küldi hozzám? Űörü Tárkány, aki igen kemény ember volt, zeng hangon felelt: - Nem, Kán! Az éhínség és ínség nem hagyott embert Ötükenben. Kara Kagán azért küldött engem, mert rajtam kívül nem talált más hírnököt, akit elküldhetett volna. Tulu Kán arca megkeményedett: - Mi a kagán parancsa? - A szirtárdusok, a dokúz-ogúzok és a bajirkuk fellázadtak. - Igen? - A hatalmas kagán téged bízott meg azzal, hogy leverd ezt a lázadást. - Csupán a saját seregemmel? - Nem! Kür Sád és Isbara Kán töményei is a parancsnokságod alatt lesznek. Börü Tárkány a tarisznyájából kivett egy deszkát. Ezen a deszkán volt az írás, amit Kara Kagán írt. Tisztelettel Tulu Kán felé nyújtotta. Tulu Kán egyáltalán nem örült ennek a nehéz feladatnak. Olyan vitézekkel csatázni mint a szirtárdusok, vagy még inkább a dokúz-ogúzok, ráadásul annak a nagybátyjának, Kara Kagánnak a trónjáért, akit egyáltalán nem szeretett, nem volt kedvére való. Szúrós szemekkel nézett Börü Tárkányra: - Miért lázadtak föl? - Az éhség miatt. Kara Kagán adót követelt, hogy jóllakassa Ötükent. - Most pedig a kagán azt kívánja, hogy a vérünket adjuk adóba. Űörü Tárkány elhallgatott. is szúrósan nézett Tulu Kánra. Annak az elveszített trón miatt érzett keser sége és vágyódása, rejtve maradt tekintetében és szavai mögött. Tulu Kán, Űörü Tárkány tekintetét l magát kényelmetlenül érezve kérdezte: - Teljes-e Kür Sád és Isbara Kán töményeinek a létszáma? - Nem!

- Ennyi katonával legy zhet ek-e a dokúz-ogúzok, amikor a szirtárdusok és a bajirkuk is mellettük állnak? - Ezen a télen Ötüken lóból is és emberb l is veszteséget szenvedett. Azoknak a katonáknak a fele, akiket Kara Kagán majd küld, a fele éhez lesz. Az a kagán parancsa, hogy a saját katonáiddal csatlakozz hozzájuk, és verd le a lázadást. Közben még egyszer csönd lett, aztán Tulu Kán szavai hallatszottak: - A kagán parancsol. Ám miközben Tulu Kán ezt mondta, mosolygott, lekezelte a kagánt. Börü Tárkány teljesen elvörösödött a haragtól.

* * *

Közben tizenöt nap telt el. Miután Tunga Tegin a kagán díszsátrába lépve féltérdre ereszkedett, így szólt: - Rosszul állnak az ügyek. Kara Kagán tulajdonképpen két napja házsártoskodott. Nem viselte jól, hogy késett a hír, amit várt. - Talán legy zték Tulu Kánt? - kérdezte. Tunga Tegin bánatos hangon válaszolta: - Igen. Azután ezekkel a szavakkal egészítette ki a hírt: - A seregünk szétzilálódott. A dokúz-ogúzok sokukat elpusztították. Tulu Kán igen kevés katonával tér vissza! Nem tudunk majd Ötükenben kitartani! - Kür Sád és Isbara Kán életben van-e? - Élnek, de nem egészségesek. - Amint megérkeznek, azonnal hozd ket ide. - Te parancsolsz.

* * *

Estefelé Tunga Tegin a kagán parancsára a kagán díszsátrába vitte Tulu Kánt, Kür Sádot és Isbara Kánt. A három f parancsnok köszöntötte a kagánt. Kara Kagán igen szomorú volt. Kemény hangon kérdezte: - Tulu Kán! Hogyan történt a harc? - Rosszul ment kagán! Mert a lovaink soványak, a katonáink pedig fáradtak voltak. Vitéz katonák támadtak ránk. - Mentség lehet-e a sovány ló, a fáradt katona és a vitéz ellenség egy ilyen súlyos vereségre? Tulu Kán hallgatott. A vereség valóban igen súlyos volt. A kagán most a vállán és a karján sebesült Kür Sádhoz szólt: - Kür Sád! Hát nem gondoltál-e arra, hogy ez a vereség alapjaiban rázza meg a Gök Türk Kagánságot? - A Gök Türk Kagánságot nem rázza meg alapjaiban a dokúz-ogúzoktól elszenvedett vereség, mert a dokúz-ogúzok a mi saját népünk. Végül észre fognak térni. Más az, ami alapjaiban rázta meg, a Gök Türk Kagánságot. Kara Kagán haragos tekintettel kérdezte: - Hát lássuk: Mi az, ami alapjaiban rázza meg a kagánságot? - Az ötükeni kínaiak. Közülük is f ként azok, akik vezet szerephez jutottak. - Mit akarsz mondani? Talán Sen-Kingre célzol? - Sen-Kingre, és a hozzá hasonlókra… - Én tettem meg t töményparancsnokká! - Te parancsolsz kagán! Ám az, hogy t led származott a parancs, nem akadályozza meg, hogy rombolja a kagánságot. Emiatt a kemény válasz miatt a kagán arca elvörösödött. Arculcsapóan keser

hangon kérdezte: - Támadtatok-e a harc közben? - Támadtunk! A dokúz-ogúzok mint a szél, mint a t z támadtak. Amíg a mi er tlen katonáinknak reszketett a keze amikor az íjat felhúzták, nekik minden nyiluk egy gök-türköt terített le. Lehetetlenség lett volna elkerülnünk a vereséget. Ha Jamtár százados és egy Jumru nev katona nem lett volna ott, minden katonánk ott veszett volna. A kagán kíváncsi lett. Ismerte Jamtár századost. Jumrura is emlékezett. Megkérdezte: - Mit tettek ezek, hogy megmentsék a sereget? - Egy sebes sodrú patak összeomlott hídját a vállaikon tartva engedték áthaladni a sereget. - És a dokúz-ogúzok mit tettek, amíg a sereg egyetlen hídon áthaladt? - Támadtak. Mi nyíllal fogadtuk ket. - Kik voltak mellette? - Isbara Kán, Bögü Alp és néhány százados! Kara Kagán figyelmesen Isbara Kánra nézett. Az arcán és a mellkasán sebesült meg. Szálfaegyenesen állt. Kara Kagán valamiféle rejtélyes okból kedvelte Isbara Kánt. Felé fordult: - Isbara Kán! Kik voltak a társaid, akik nyílzáporral késleltették a dokúz-ogúzokat? - Bögü Alp ezredesen kívül Szancsár százados, Ücs Ogul százados, Jágmúr százados, Szülemis tizedes volt velünk. De egyikünk sem tett annyit, mint Kür Sád egymaga. - Mélyek-e a sebeid? - Ezek a sebek nem halálosak kagán! Csakhogy egy más seb is sajog a lelkemen: Szülemis tizedes az életét adta a harc közben. - Isbara Kán! Az ember a házában születik, harcban hal meg. Miért érint meg téged ennyire egy török tizedes halála? - Mert az halála nem volt olyan mint másoké, kagán! Isbara Kán a sátor egyik szegletére szegezte a tekintetét. Ismét maga el tt látta a harcnak azt a pillanatát. Ez egy annyira h sies pillanat volt, hogy az ember élete végéig sem felejtheti el: A gök-türkök, ki lovon, ki gyalogosan, a híd felé menekültek. Azon a hídon át, amit a hatalmas Jamtár és Jumru mellig ér vízbe állva emberfeletti er vel a vállaikon tartott, a túlsó partra értek. A hídon egymás mellett csak két ember haladhatott, aki a túlpartra ért, az megmenekült a haláltól. Kür Sád, Isbara Kán, Bögü Alp, Szancsár, Ücs Ogul, Jágmúr, Szülemis a hídtól jobbra és balra állva távolról nyílzáport zúdítottak a támadó dokúz-ogúzokra. Kür Sád aznap olyan volt, mint a villám. Már nem lehetett rámondani, hogy Ötüken éles szem íjásza, most olyasmi volt, mint a nyilazás istene. Alkalmat talált rá, hogy egy lövéssel két embert l jön le. Ló nélkül maradt két - három sebesült katona a dokúz-ogúzok kil tt nyilait a földr l összegy jtve ezekhez hordták, de a dokúz-ogúzok a halált semmibe véve úgy támadtak, hogy ha egy darabig még nem tartják föl ket, megsemmisítették volna a gök-türk sereget. Akkor azt láthatták, hogy Bögü Alp lóháton nekitámadt a közelg dokúz-ogúzoknak, és egymaga megállította ket. Zavart keltett és játszadozott, de ez nem tartott elég hosszú ideig ahhoz, hogy biztosítsa a gök-türkök áthaladását a hídon. Íme ekkor Szülemis tizedes, akinek kifogyott a nyila, leugrott a lováról. A hídf mellett balra lév vékony fához futva az övével a hóna alatt ehhez a fához kötözte magát. Ez a dolog olyan gyorsan történt, hogy Isbara Kánon kívül senki más nem látta. Amikor Bögü Alp véresen visszahúzódott az ellenség el l, Szülemis a kardját kivonva zeng hangon kiáltott a dokúz-ogúzokra, kihívást intézett hozzájuk. A dokúz-ogúzok amint észrevették, nyílzáport zúdítottak rá. Szülemis egy pillanat alatt szitává lett lyuggatva, ám nem esett el, mert meg volt kötve, s t a kardját suhogtatta. A h s tizedes elegend en hosszú id t nyert a gök-türköknek. Az életben maradtak mind átjutottak a túlpartra. A h s feje, amelyet soha életében nem

hajtott le, most jobbra hajolt, a sisakja leesett a fejér l, az arca és a szeme vérben úszott. A testében negyven - ötven nyíl volt. Szülemis tizedes meghalt, de a kardját még mindig keményen szorította, és a mogorva dokúz-ogúzok vágtató támadása ellenében, akik nem értették, hogy miért nem esik el annak ellenére, hogy annyi nyíl találta már el, úgy állt ott, mint a gök-türk kagánok véres zászlaja, a teste görnyedten és kilyuggatva állt. Isbara Kán haladt át utolsóként a hídon. Szülemis vére, amely b ségesen átitatta a talajt, mintha azt monda volna neki: "Azért haltam meg, hogy Ötükenben török törvény járja." Aztán Jamtárral és Jumruval otthagyták a hidat, átkeltek a túlpartra. A bajtársaik lovakat hoztak nekik és lóra ültették

ket. Isbara Kán mintha újra látta volna az egész csatát, ezt a h siességet. Amikor ezeket elmondta Kara Kagánnak, az is összeborzadva hallgatta, is izgalomba jött.

* * *

Véget ért a megbeszélés, a három f parancsnok elhagyta a díszsátrat. Azon az éjjelen minden ötükeni lelke gyászba öltözött. Nemcsak a dokúz-ogúzoktól elszenvedett vereség, de Tulu Kán rizetve vétele és vasra verve bebörtönzése is villámcsapásként hatott. Az ötükeniek lelkük mélyéb l megharagudtak a kagánra.

JÁGMÚR SZÁZADOS

Miután Jágmúr Bég százados beugrott az orvoshoz, hogy a sebeit elláttassa, visszafordult a saját sátrához. Most, noha eljött a nyár vége, a dokúz-ogúz háborúban szerzett sebei még nem gyógyultak be. Jágmúrt megnevettette, amikor az orvos azt tanácsolta, hogy jól kell táplálkoznia ahhoz, hogy a sebei gyorsan begyógyuljanak, mert az összes ötükenihez hasonlóan Jágmúr százados is szenvedett az éhínségt l, sok este feküdt le éhesen. Az anyja, felesége, n vére, kisfia mind együtt t rték az éhínséget. Erre valamilyen megoldást kellett találni. Legel ször is, Tunga Teginhez fordult, akinek a parancsnoksága alatt állt, és egy kis élelmet kért segítségként. Tunga Tegin mosolygott: - Ha többet találsz nálunk annál, mint ami megment minket a haláltól, akkor vedd el! - válaszolta. Erre Jágmúr az apjától, nagyapjától rámaradt néhány bicsakot, t rt szedett össze, lóra pattanva a kínai határ felé indult. Úgy döntött, hogy azokat eladja és hoz egy kis élelmet. Azon az estén, amikor útnak indult, azt látta, hogy hozzá hasonlóan rengeteg ötükeni özönlik a kínai határ felé. Kevesen voltak, akik egymagukban indultak el. Legtöbben kettesével, hármasával, négyesével, ötösével, csoportosan indultak útra. Következ nap Jágmúr Űég is csatlakozott egy háromf s csoporthoz, és így négyf s csapatot alkottak. Az útitársainak egyike az Ötükenben igen jól ismert Kara Ozán volt. A kobza a hátára volt akasztva. A másik, űsalik fia, G müs volt, a harmadik pedig Parsz tizedes volt, akinek egy hosszú kardvágta sebhely volt az arcán. Kara Ozán a pihen knél és az éjszakai táborhelyeken kezébe vette a kobzát, és zokogva szép dallamokat játszott, néha pedig dalokat szerzett. Miel tt a kínai határra értek volna, egy éjszakai pihen helyen üldögéltek, a Holdat bámulták. Nem maradt semmi útravalójuk, ezért b ségesen ittak vizet, aztán leheveredtek a földre. Kara Ozán ismét a kobzát pengette. Egyszerre,

miután a húrokhoz ért, talán megragadta azt a dallamot, amit kívánt, mert egyfel l énekelni, másfel l játszani kezdett:

A török felpattant a lovára; Kína megrémült. Kitörölhetetlen a szájából A kard véres íze.

Jágmúr, Parsz és G müs dermedt csöndben hallgatták. Kara Ozán így énekelt: Az éhség lett a társ, nem távozik; Ínségünk nem ér véget. Bátyáink az égbe mentek, Kara Kagán nem hallja.

Teljetek napjaim, teljetek, Istenem adj er t a kobozba. Éhen hagyva gy zettél le Minket a dokúz-ogúzokkal.

Kara Ozán hirtelen elhallgatott. A fejét lehorgasztotta. Egyikük sem értette, hogy miért hallgatott el. Azt várták, hogy újra kezdi, és égeti majd a szívüket. Azt, hogy van-e b báj és varázslat a reg sök énekében és kobzában, azt nem tudták, ám amikor játszottak és énekeltek, egész Ötüken egyetlen szívként dobogott. Most Ötükent l távol, a kínai határszélen ezek az ötükeniek Kara Ozán dallamában egy Istent l jöv közelségre leltek, és azt kívánták, hogy ez a közelség soha ne múljon el, ne érjen véget, ám Kara Ozán nem emelte fel a fejét. Mi történt? Talán elmerengett valamin? Talán nem érzi jól magát? A hozzá legközelebb lév Jágmúr százados a vállára tette a kezét: - Ozán! Nem játszanál? A fiatal százados, a holdfénynél fejét felemel Kara Ozán arcát zaklatottnak, szemeit könnyesnek látta. Ezekben az öreg szemekben a legutóbbi éhínség által kioltott t zhely szomorúsága volt. Az éhínség, amely Ötükenben minden házból néhány embert elvitt, Kara Ozán házát eltörölte és kisöpörte; felesége, sógorn i, gyermekei, testvérei, árva unokaöccsei, unokahúgai mind egyszerre haltak meg. Kara Ozán házából tizenheten hiányoztak, csupán maga maradt. Akkor Jágmúr Űég kivette a kezéb l a kobzát. Egyszer kétszer a húrok közé csapott, aztán játszani, és énekelni kezdett.

Éhségt l szenved a sátram, Hátamon szakadt subám. Feleségem és fiam éhezik; Hej apám, kegyelem apám.

Ötüken éhez i A fákat rágcsálják. Hol vannak Kína adói? Hej apám, kegyelem apám. A kard pihen-e a hüvelyében? Istenem minket hamarosan Vezess gyorsan rajtaütésbe. Hej apám, kegyelem apám.

Senki sem tudott arról, hogy Jágmúr reg s. A kobozjátékot és népdal éneklést az apjától tanulta. Az apja "Hej fiú"-t mondva énekelte, pedig most, a már halott apjáról megemlékezve "kegyelem apám"-at mondva játszott a kobzon.

* * *

A négy útitárs egy napig maradt a határnál lév piacok egyikénél, miután az árujukat eladták, és élelmet vettek helyette, visszaindultak Ötükenbe. Az els nap eseménytelenül telt el. Második nap, amikor déltájban pihen t tartottak egy dombocskán, észak fel l porfelh t láttak, és egy sötét folt kezdett növekedni. Ahogy a szemeiket arra fordították, az Ötükeniek megértették, hogy egy csomó lovas nyomul lassan feléjük, de nem tudták kikövetkeztetni, hogy mi lehet az. Sohasem láttak még ekkora tömeget adás - vétel kedvéért a kínai határ felé vonulni. G müs a közelg tömegre szegezte a éles tekintetét: - Kocsik is vannak köztük! - kiáltotta. Jágmúr százados erre azt válaszolta: - Talán kiköltöznek Ötükenb l? Ezek a szavak mindegyikükben fájdalmat ébresztettek, mert akkor Ötüken a dokúz-ogúzok és a szirtardusok kezére kerül… Értetlenül várakoztak. Amint a csapat egy kicsit még közelebb ért, Kara Ozán kimondta: - Ezek mind kínaiak. Akkor mindnyájan hirtelen talpra ugrottak. Parsz tizedes megsimogatta a kardját. Jágmúr egyetlen ugrással felpattant a lovára. Az érkez k nem katonák voltak. N k és gyermekek is voltak közöttük. De hát hová mennek? A csapat lassan a négy ötükenihez közeledett. Legelöl két katonaruhás egyén volt. Ezeknek a vállain tegzek, öveiken kardjaik függtek. A kocsikon asszonyok és gyermekek ültek, és a holmijaik voltak fölrakva. Egy - két gyalogosan haladó is volt, de a legtöbbjük lovas volt. Az volt a furcsa a dologban, hogy rengeteg marhát és birkát is vittek. Hol találtak ezek a kínaiak ilyen sok állatot, amikor a törökök országa az éhségt l összeroppant? Jágmúr százados úgy kiáltott, mintha parancsot adott volna a csapatszárny parancsnokának: - Álljatok csak meg! Kik vagytok? Hová mentek? A csapat élén álló két katona öltözet egyén közül az egyik választ adott: - Kara Kagán parancsára és engedélyével visszatérünk Kínába. - Mind kínaiak vagytok-e? - Mindnyájan a törökök országába való kínaiak vagyunk. - Miért tértek vissza Kínába? - Nehogy éhen haljunk a törökök országában. A Jágmúr százados arcén lév mosoly hirtelen elt nt. A kínaiaknál, akik azt mondták, hogy az éhínség el l menekülnek, annyi vagyon, marha, kecske és juh, ménes és élelem volt, amivel a törökök egész országát jól lehetett volna lakatni. A négy barát erre a vagyonra nézett, az éhínségben elpusztult hozzátartozóikra gondoltak. Hirtelen mindegyikükben felforrt a Bozkurt vér. Jágmúr százados jelére odanéztek. A fiatal százados úgy gondolta, hogy most nem Kara Kagán törvénye, hanem a Bozkurt törvény van érvényben, kemény hangon megkérdezte: - Ha a törökök földjén éhínség van, hol találtatok ennyi kecskét és juhot? A kínai vigyorgott: - Vitéz úr! Mi ezeket adásvétellel nyertük. Mint minden töröknek, Jágmúrnak az esze sem tudta felfogni, hogyan lehet adásvételb l meggazdagodni. S t a világ legnagyobb igazságtalansága volt, hogy amíg a törökök megtörtek az éhségt l,a kínai foglyok adásvételb l meggazdagodtak. Magában gyors számvetést végzett, aztán határozott hangon a kínaira kiáltott:

- Mondd meg a társaidnak: Ami élelem marha, kecske, juh és ló csak van, különítsék el nekünk a negyedét. Azután tiszta lélekkel visszatérhettek Kínába. A kínai arca összezavarodott. is számvetést készített magában, és a négy emberrel szembeni túlerejükbe vetette a bizalmát: - Milyen jogon kívánjátok a mi vagyonunkat? - A kardunk jogán! - Vitéz úr! Nálunk is van kard. Ha szépen megkérnétek, négy töknek egy - egy juhot adnék, de ha minden vagyonunk negyedét kéritek, azt nem adjuk. A százados szemei elsötétültek: - Most már nem akarom a vagyonotok negyedét. Az az iménti kívánságom volt. Most már a felét akarom. A kínai nevetett: - Én is csak az imént adtam volna a négy juhot, most már egy kecskegidát sem adok. Jágmúr Űég gyorsan kihúzott egy nyilat a tegzéb l, és még miel tt a kínai észbekapott volna, megcélozta és mellbe l tte. A kínai nyüszítve a földre esett a lováról, egy - két rándulás után mozdulatlan maradt. A vidék mély csöndbe borult. Rengetegen voltak a kínaiak, de csak kevesüknél volt tegez. A velük szembenálló négy ember viszont tet t l talpig fegyverben volt. A két fél gy lölettel nézett egymásra, aztán a százados parancsa harsant: - Gyorsan mozduljatok. Amitek csak van, a felét erre az oldalra különítsétek el. Ha ismét vitába szállnátok, az egész vagyonotokat elveszem. Nosza rajta, gyorsan! A kínaiak, amint látták, hogy komolyra fordult az ügy, és a teljes vagyonuk került veszélybe, megértették, hogy nincs más lehet ségük, mint a vagyonuk felének elkülönítése. A csapat hátulján lév k pedig az elölr l hátra szóló hangokból értették meg a helyzetet. A százados parancsára G müs el re vet dött, a kínaiaktól elveend állatokat sorba rendezte. Ezt a munkát egymaga, nagy tudással végezte el. Közben zajongás támadt: Egy kínai a gök-türkökhöz lovagolt. Haragos hangon kiabálta: - Jogtalanság ért. Két juh helyett hármat vettek el. Ezeket a szavait Jágmúr ellenében mondta. Aztán hirtelen észrevette Parsz tizedest, és felragyogtak a szemei: - Parsz tizedes! Mondd meg ennek a barátodnak, hogy adja vissza az egyik juhot! Jágmúr és Kara Ozán meglep dtek a kínai tiszta törökség beszédjén, és hogy úgy beszélt Parsszal, mintha negyven éve ismernék egymást. Parsz nem válaszolt. A kínai megállás nélkül beszélt, a kezeivel hadonászott. Jágmúr százados kemény hangon hallgattatta el a kínait: - Ha százados van jelen, nem a tizedeshez beszélnek! - Parsz tizedes az én munkatársam. - Hé, te kínai! Talán török bégnek hiszed magadat? Miért lenne Parsz tizedes a munkatársad? Ki vagy te? A kínai ravasz arcán gonosz mosoly futott végig. Egyszer Jágmúrra, egyszer Parszra tekintve, gonoszkodni kezdett. - Hatalmas bég! Én nem vagyok török bég, ám sokat jártam török bégek díszsátraiban. Sokat voltam Tulu Kán lakomáin. Tulu Kán sok parancsát teljesítettem. Ez a Parsz tizedes is Tulu Kán seregében volt, ezért aztán az én munkatársam. A nevem Csang-Su. Jágmúr és Kara Ozán összenéztek. A kínai igen vidám volt, hogy viszályt szított közöttük. S t egy kapzsi terv is kipattant az agyából, hogy ezeket a törököket rögtön helyben összeugrassza egymással, hogy megmentse az elvett javakat. Hogy egymás ellen uszítsa ket, a szavait folytatta: - Sokat utaztam vele. Azt is tudom, hogy milyen félelmetes vitéz. S t egyszer még azt is végignéztem, ahogy egy ötükeni vitézzel vívott. Sebesülten harcolva megölte az ellenfelét. Kés bb megtudta, és megmondta a halott nevét is. Talán Űurgucsán tizedes volt…

- Burgucsán tizedes? Ezt Jágmúr kérdezte. Tehát az, aki megölte a barátját, a most mellette álló Parsz volt. Jágmúr a kardjához kapott, ám azonnal összeszedte magát, és a kínaira kiáltott: - Elhallgatnál? Vagy inkább elhallgattassalak? A kínai elhallgatott. A százados kiadta az utolsó parancsát: - Nosza rajta, hagyd abba a siránkozást és eredj útnak! Gyorsan… A kínaiak déli irányba elballagtak. A négy töröknek úgy ötven ló, néhány száz marha és juh, és sok teli zsák élelem maradt. Jágmúr százados még az osztozkodás el tt kérd re akarta vonni Parszot: - No, lássuk csak tizedes! Te ölted-e meg az harcostársamat, Burgucsánt? - kérdezte egyenesen. Parsz nem olyan ember volt, aki bármit l is megrémülne. - Igen, én öltem meg. - válaszolta. - Férfi a férfival megküzd, ám az, hogy ennek az undok kínainak a társa vagy, azt mutatja, hogy nem vagy jó ember. Mondd meg hát, miért ölted meg Burgucsánt? - Azért lettem a kínai társa, mert mind a ketten Tulu Kán seregében voltunk. Burgucsánra térve; azért öltem meg, mert akadályozott engem. Miután Jágmúr megértette, hogy Parsz ölte meg Burgucsánt, nem volt szükség több beszédre. A másik sem mutatott rá hajlandóságot, hogy alaposabban beszámoljon róla. Éles tekintetekkel méregették egymást. Hirtelen kardot rántva egymásra támadtak. Kemény küzdelem kezd dött lóháton.

AZ ISTEN HARAGSZIK A TÖRÖKÖKRE

A Nap új nyarat hozott a törökök földjére, ám Ötüken már nem volt a gök-türköké. A szirtardusok vették birtokukba, a kánjuk pedig Csur Bilge Kagán néven a gök-türkök ellenlábasa lett. Az az iszonyú éhínség elmúlt, aki meghalt, meghalt, aki megmaradt az megmaradt. Jamtár, Szancsár és Gök Börü kumiszt ittak. Jamtárnak tele volt a hasa, melegen öltözött, ezért jó volt a kedve. Ahogy beszélgettek, Tulu Kánra terel dött a szó. Miután Tulu Kán kiszabadult a börtönb l, többé már nem ismerte el Kara Kagánt. Követet küldött Kínába és segítséget kért. Semmiképpen sem tett le arról, hogy a Gök-Türk Kagánság trónját elperelje. Jamtár így szólt: - A kínai kagán ezúttal nem segített Tulu Kánnak. - Azért, mert Tulu Kán elveszítette a legjobb követeit. - válaszolta Gök Börü. Jamtár megkérdezte: - Kik azok a jó követek? Gök Börü mint mindig, keményen és dühösen beszélt: - Csamur Bég ezredes volt a nagykövete. Amíg Tulu Kán a börtönben volt, bika öklelte föl. A belei kifordultak, úgy halt meg. A segédje pedig Parsz tizedes volt. Jamtár szemei tágra nyíltak: - Mi? Hogy Parsz? Talán a mi Parszunk? - Hogy lehetne a mi Parszunk? Egy másik Parsz. t meg Jágmúr Űég százados ölte meg. Jamtár megkönnyebbült. Erre a megkönnyebbülésre ivott még egy csupor kumiszt. Gök Börü kiegészítette: - Meg még a kínai Csang-Su volt. Amikor Tulu Kán követeket küldött Kínába, ez a fickó tolmácsolt. Jágmúr százados G müst utána küldte és t is eltetette láb alól. - Jól tette. Ha találkoznék ezzel a századossal, két csupor kumiszt adnék neki. Jamtár sátrában voltak. Sült húst ettek, és megállás nélkül kumiszt ittak. Egy

id múlva Jamtár a hátára tette a kezét és megsimogatta. Aztán így szólt: - Ha álmomból ébredtem volna, azt hinném, hogy a tél közepén járunk. Talán hideg van, vagy mi. Fázom, pedig annyi kumiszt megittam. Senkit l sem hallottam még, hogy ennyire fázott volna egy nyári napon. Gök Börü megdörzsölte a kezeit: - Igen jól mondtad. Az én kezeim is átfagytak. Talán a sok kumisz ivásától részegedtünk-e meg? - A részeg ember meleget érez. Mi pedig szinte megfagyunk. Szancsár is, aki nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, úgy érezte, hogy átfázott. A nyárnak ebben a legmelegebbik hónapjában hogy lehet ilyen hideg? Itt valami tévedés lehet a dologban. Szancsár a kapu felé indult, hogy utánanézzen a dolognak. A Nap lemen ben volt. A kapunak hátát fordító Jamtár és Gök Űörü érezték, hogy a hátuk mögül hideg szél éri ket, és a kapu felé fordították a fejüket, ekkor a kapun kívüli zajból megértették, hogy Szancsár a földre esett. Azután felcsendült Szancsár híres nevetése. A két vértestvér egy pillanatra összenézett, aztán felugrálva a széttárták a kapu nemezét. Hej, hatalmas Isten!… A hatalmas Jamtár szemei majdnem kiestek, leesett az álla. űsak annyit tudott kiáltani, hogy "Jaj, Jaj, jaj". A dühöng Gök Űörü pedig annyira meglep dött, hogy a döbbenett l a földre hemperedett. Nyár közepén nagy pelyhekben hullott a hó. Szancsár a kapu el tti havon elcsúszott és a földre esett. Egyrészt fuldoklott, másrészt azt mondta: - Amíg mi a sátorban kumiszt ittunk, négy hónap telt el, eljött a tél, de mi nem is tudtunk róla. Ezalatt Jamtár ötéves leánya és négyéves fia a hóban bukdácsolva futva jött. Amikor Jamtár megpillantotta ket, magát kissé összeszedve kérdezte: - Mi az, hékás? Mintha ezek a kis gyermekek lettek volna felel sek nyár közepén a hóesésért, úgy nézett rájuk a hatalmas százados, kérd re vonta ket. A leány megijedt és zavarodott szemekkel nézett az apjára, a hidegt l reszketve vacogó fogakkal kérdezte: - Papa! Amíg mi a pusztán játszottunk, hirtelen elkezdett esni a hó. Nagyon fázunk, papa… De Szancsár hahotája minden hangot elnyomott, lehetetlenné tette a beszélgetést. Jamtár zavarodott volt, nem tudta, hogy mit tegyen. Azon kívül, hogy a ló hátára kötözik és el zik, nem volt más lehet ség Szancsár elhallgattatására. Csakhogy most nem volt itt Szancsár lova. Ráadásul ha Szancsárral foglalatoskodott volna, a gyermekek is, és maga is megfagytak volna. Gök Börüt, aki földre esett, egy mozdulattal talpra állítva kiabálta: - Gyorsan vidd be Szancsárt!

maga a gyermekeket csípte nyakon, és bevitte ket. Egy nemezbe csavarva rögtön leültette ket. A téli bundáját vetette a hátára. Megragadta Szancsárt, akit Gök Börü behozott és a földön hagyott, és Gök Börü hátára vetette. Úgy harsogta, mintha háborúban adott volna parancsot: - Fuss körbe Szancsárral a sátoron belül. Te is megmelegedsz, és t is megmenekszik attól hogy fuldokolva elakadjon a lélegzete. Gyorsan mozogj!… Amíg Gök Börü, Szancsárral a hátán a sátorban futott, Jamtár gyorsan el szedte a tartalék sátorrudat és eltörte. Taplóval tüzet csiholva meggyújtotta. Nem volt más teend je, hogy a hirtelen jött télben meg ne haljanak. A gyerekeket a t zhöz vitte. Aztán levette a bundáját, és a földre dobta. A már kifáradt Gök Börü hátáról levette Szancsárt. Miután a bundát ráadta, és azt mondta neki, hogy menjen átellenben a t zhöz, maga kezdett Szancsárral körbefutni a sátoron belül. Mivel Jamtár igen er s volt, ezért nem fáradt volna ki egyhamar, ám a sátor sz k volt, és kényszer körbe - körbe futástól elszédült. Szancsár pedig úgy nevetett, hogy a könny is csorgott a szeméb l, a fulladás szélére jutott, közben azt mondta: - Nézzétek Jamtárt!… Jobban vágtat Kara Kagán cs döreinél is. A gyerekek pedig, akik el ször láttak ilyen furcsa dolgot, nevetni, hahotázni

kezdtek. A dühöng Gök Űörü legel ször dühösen nézett a gyerekekre. A gyermekek nevetése eszébe juttatta, hogy valóban nevetséges a dolog. Az is furcsa volt neki, ahogy úgy elveszett Jamtár hatalmas bundájában mint egy kisgyermek. is hahotázni és nevetni kezdett. Jamtár szédelegve futott, miközben a homlokáról gyöngyözött a verejték, azt mondta: - Jól van. Kimelegedtem. Különben megfagytam volna a hidegt l. Ti meg mit röhögtök!… Mi van ezen nevetséges? Egyáltalán nincs is semmi… És nem bírta tovább, is nevetni kezdett. A hahotázó Szancsárral a hátán is nevetett, hahotázott, miközben a sátor belsejében körbe - körbe futott.

* * *

A nyár legforróbb id szakában a törökök földje öt napig a hidegt l megfagyva verg dött, mintha kemény tél lett volna. Voltak, akik a felkészületlenség miatt fagyhalált haltak, vagy megbetegedtek. Mindenkit félelem fogott el. Ez minden bizonnyal Isten haragja kellett hogy legyen. A törökök földjének legvénebbjei sem láttak a nyár közepén ilyen hideget, és sem az apáiktól, sem a nagyapáiktól nem hallottak ilyesmir l. Igen, az Isten minden bizonnyal feldühödött, megharagudott a törökökre. Mindenki erre gondolt, ennek az okát kereste. Az Isten bizonyosan megdühödött. Kara Kagán sehol nem maradt meg, ide - oda vándorolt. A törökök immár nem égették, temették halottaikat mint régen. A kagán nem tudott betelni a kínai I-Csing Kátun szavaival, Sen-Kingb l töményparancsnokot csinált, mintha török bég lett volna. Tulu Kán a helyzetr l megfeledkezve, egy önálló kagánság vágyálmát kergette. Mintha nem lett volna elég a kínaiaktól származó bajokból, a kagán most egy Csao-Tejen nev kínai tudós szavára hallgatott. Jamtár csodálkozott rajta, hogyan bírta ki azt az éjszakát. Nemcsak Szancsárt mentette meg a megfulladástól, de a gyerekeket, Gök Börüt és saját magát is a megfagyástól. Azután, hogy az utolsó éhínség után újra meg újra igyekeztek összeszedni magukat, ez az öt napos fagy ismét sok állatukat megölte, ismét szomorú helyzetbe hozta ket. A hideg elmúlt, de a népben nem múlt el az iszonyat. Leírhatatlan félelem volt bennük. Úgy t nt számukra, mintha átok hullott volna rájuk az égb l. Egy este Jamtár a gyerekeivel evett, és felkelt, amikor hirtelen kinyílt a sátor kapuja. Jamtárnak a sátor tompa félhomályában nem esett nehezére Gök Börü halálsápadt arcát kivennie. Jamtár, aki rájött, hogy valami természetfeletti van a barátjával, megkérdezte: - Mi van Gök Börü? Ekkor azt látta, hogy az még reszket is. Gök Börü egy szót sem szólt. Az állkapcsa összecsattant és mozdulatlanul nézett Jamtárra. Vajon mi lehetett az, ami így megremegtette Ötükennek ezt a dühöng jét, aki soha életében semmit l sem félt? Mostanában, amikor Isten haragja hullott reájuk, Gök Börü félelme lassan Jamtárra is ráragadt. A vállainál fogva megrázta: - Megmondanád, hogy mi van? - kiáltotta. Gök Börü most sem nyitotta ki a száját; csak a karjánál fogva kihúzta a sátorból Jamtárt. Jamtár arra számított, hogy ismét havat és jeget lát majd, és megkönnyebbült, hogy nem lát ilyesmit. Gök Börü az égre mutatott. Jamtár összerezzent: a szemeit dörzsölve nézett föl ismét az égre. Azután Gök Börü nyakába csimpaszkodva, félelemt l reszketve kiáltotta: - Hát ez meg mi? A két vértestvér hirtelen egymást átölelve reszketni kezdett, mert az égen három hold ragyogott. Amíg k így álltak, hirtelen kiabálást hallottak a távolból. futkosás, zajongás támadt. Nemsokára a törökök földjén mindenki talpon termett. Kiabáltak, a kardjaikkal a pajzsaikat verve zajt csaptak, az ég

felé nyilaztak. Jamtár azt mondta: - Nincs megállás. Gök Börüt a sátorba húzta és odavitte, ahol a fegyverei voltak. Gyorsan egy - egy tegzet vettek föl. Egy - egy kardot és pajzsot felkapva kiviharzottak. k is verni kezdték a kardjukkal a pajzsukat, és az ég felé kezdtek nyilazni. A n k, férfiak, gyermekek, a sok ezernyi ember kiáltozása félelmetes zajt keltett; a kutyák vonyítása, a lovak nyerítése, a tehenek b gése növelte a hangzavart. A három hold egyesülését várva, belefáradtak a kiabálásba. A holdak nem egyesültek, amíg le nem nyugodtak. Azután, hogy lenyugodtak, sötétségbe borult a vidék, a megrettent és izgatott emberek szívébe egy kis nyugalom költözött. A sátraikba húzódva elaludtak. Ezt nem is lehetett alvásnak nevezni, a fáradságtól szunnyadtak el.

* * *

Csakhogy volt egy valaki az országban, aki nem aludt. Bögü Alp ezredes reggelig Kirács Atya szavain gondolkodott. Lassan beteljesedtek azok a szavak, amik Űögü Alp eszében jártak. Kirács Atya azt mondta: "Nagy id k következnek!… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold!… Kara Kagánt nem fogod megölni… t a bánat öli majd meg. Egy városban összegyülekez negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Es esik… A folyó partján küzdötök… A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el… Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben…" Íme, az éhínség után darabokra hullott a Hold. Tehát most elérkezett az ideje, hogy Kara Kagánt megölje a bánat. Bögü Alp Kirács Atya szavait, amikor elhangzottak nem értette meg ilyen jól. Most, a dolgok megtörténte után megértette, hogy azok a szavak, amiket régen nem értett, mekkora igazságot jelentenek, és mélyen elgondolkodott. Vajon ki az a negyven férfi, akik a hatalmas városban gyülekeznek majd? Vajon melyik lehet az a hatalmas város? No meg ezerháromszáz évnyi halál után a megelevenedni?… Űögü Alp szívében leírhatatlan szorongás volt. Még hajnalhasadás el tt elhagyta a sátrát; a pusztán, a hegyoldalakon kezdett sétálni. Maga sem tudta, hogy hová megy. Nem is volt tudatában annak, hogy mit csinál. Amikor egy id múlva magához tért, azt látta, hogy led lt egy kis halomra, és a Nap felkel ben van. Hirtelen villámként hasított belé a gondolat: Vajon mi lenne, ha ismét elmenne Kirács Atyához? Vajon él-e még Kirács Atya? Bögü Alp hajlott rá, hogy az út mellett döntsön. Hirtelen el re tekintett. Azután ült helyéb l felállva körbetekintett. Furcsa!… A földb l vörös köd szállt föl. Mostanáig nem látott ilyesmit: Miután nyári havazást, és az égen három holdat látott, most meg a vörös g znek a kibugyogása a földb l érthetetlen és hihetetlen dolog volt. Ahogy a Nap magasabbra hágott, a g z is sokasodott, köd képz dött. Amíg Bögü Alp a sátra felé irányította a lépteit, jó néhány ember zavarodottan és félelemmel nézte a földet beborító vörös ködöt, sokan pedig felfegyverkezve várakoztak a sátraik kapujában. Senki sem értette az okát. Sem a kámok, sem a reg sök, sem a bégek, sem a vének nem tudtak fogódzót adni. Mindenkinek az volt az el érzete, hogy a végzet csapást készül mérni a fejükre, és az ezzel szembeni tehetetlenség adta belenyugvással, fejüket lehajtva hallgattak. A tél, az éhínség, betegség a törökök földjét megverte és megfélemlítette, sokan meghaltak, az emberek és a lovak lesoványodtak. Az Isten haragja bizonyára még nem múlt el, hogy most meg nyár közepén fagyott, a hold háromfelé osztódott és a földb l vörös köd bugyogott föl.

* * *

Az Isten haragja még nem múlt el.

VERESÉG

A következ tavasz korán beköszöntött a törökök földjén. Az emberek, akik az égb l alászálló különféle bajoktól nyomorult állapotra jutottak, egyöntet en úgy gondolták, hogy nincs más lehet ségük, csak egy Kína elleni támadással szerezhetnének egy kis nyereséget. Sehogyan sem értették, hogy a kagán mit tervez, miért nem adja ki a parancsot a támadásra. Ahogy késett a támadási parancs, úgy n tt a szóbeszéd, a pletyka. Megsokasodott azoknak a száma. akik nem átallottak nyíltan a kagán ellen beszélni. I-űsing Kátun a kínai embereit l hírét vette, hogy kik beszélnek a kagán és ellene. Amikor meghallotta, hogy ezek között van Bögü Alp ezredes is, arra gondolt, hogy ennek gátat kell vetni, különben ha nem tennék meg, akkor rossz vége lenne a dolognak. Úgy hallotta, hogy Bögü Alp olyan vitéz volt, aki nem óvja a szemét gallytól, görcst l. Ráadásul Isbara Kán veje volt. I-Csing Kátun nem habozott, hogy hivassa a Kara Kagánhoz legh ségesebb béget, Ulug Tárkányt, és parancsokat adjon neki. Bögü Alpot mindenki ismerte. Ráadásul miután a nyugati kagánhoz követként ment, hírneve, dics sége mindenfelé elterjedt. Amikor Ulug Tárkány megtalálta az ezredest, durva hangon megkérdezte: - Bögü Alp ezredes! Igaz-e, hogy a kagán és a kátun ellen beszéltél? - Igaz, Tárkány! - Akkor pedig, amíg a kagán parancsára várunk, bebörtönözlek. - Jól van menjünk. Éppen ekkor egy lovas hírnök érkezett és tudatta Kara Kagán parancsát, hogy másnap gyülekezzen a hadsereg, aztán vágtatva távozott. Ekkor Bögü Alp megérezte, hogy valami hiba lesz a dologban: - Ulug Tárkány! A kágántól kaptad-e a parancsot, hogy ide gyere? - kérdezte. - Nem! A kátuntól kaptam. - Akkor pedig nem mehetek veled. - Miért? - Amikor Kara Kagán a seregbe hív, hogy a háborúba menjek, I-Csing Kátun nem adhat neked parancsot arra, hogy engem bedugjanak egy lyukba. - I-Csing Kátun nekem ezt a parancsot adta. - Ha adta is, nincs jelent sége. Miután nemsokára lóra ülök, I-Csing Kátun parancsát nem ismerem. Ulug Tárkány nem ellenkezett soká, mert belátta, hogy Bögü Alpnak igaza van. Látta, hogy ha ellenkezne is, az ezredes akkor sem hallgatna rá. Igen csekély esélye volt arra, hogy egy Bögü Alppal vívott párviadal útján teljesíthetné a kátun parancsát. Ulug Tárkány visszafordult.

* * *

Bögü Alp ezredes nem értette, hogy miféle rajtaütés ez. Isbara Kán serege nem jött el a rajtaütésre. Kür Sád töménye sem volt itt. Tulu Kánra térve: nemhogy Kara Kagánnal együtt indult volna a rajtaütésre, de ellene is fordult, szövetséget kötött Kínával. Amíg Kara Kagán serege Kína ellen vonult, Tulu Kán vendégként érkezett a kínai palotába, ahol nagy ünnepséggel fogadták. Ebben az id szakban, amikor Kína Tulu Kánt maga mellé állítva meger södött, Kara Kagán két tömény katonával indult a rajtaütésre. Ráadásul e két tömény egyikének a vezére a szerencsétlen kínai Sen-King volt.

A menetelés els éjjelén a táborhelyükön Űögü Alp ezredes Aj Űég ezredessel beszélgetett err l. A lovaikat a végtelen pusztán legelészni hagyták, maguk pedig kinyújtózkodtak a földön. A lovásza, Jumru jócskán el rébb, a kürtjével az oldalán törökülésbe ült, a kardjával foglalatoskodott. Bögü Alp így szólt: - Aj Bég! Todod-e, hogy miért csináljuk két töménnyel a rajtaütést? Tudod-e, hogy Isbara Kán és Kür Sád miért nem vesz részt a rajtaütésben? Tudod-e, hogy mit nyerhetünk vagy veszíthetünk ebben a rajtaütésben? Aj Űég keser en mosolygott: - Err l I-Csing Kátunt és Sen-Kinget kellene megkérdezni. Ennyi szenvedés után, az asszonyainkkal és gyermekeinkkel együtt kellett volna Kínára támadnunk. Miközben a két ezredes a számukra rejtélynek t n ügyet tárgyalta ki, indulatos vitába merültek. Eleinte igen halkan beszéltek. Aztán megemelték a hangjukat. Annyira durvult, hogy Jumru is meghallotta. Jumru közkatona volt, ezért egyáltalán nem érdekelte a rajtaütésre induló katonák száma. Nem látta, hogy mi a különbség a között, hogy tíz töménnyel, vagy két töménnyel indulnak a rajtaütésre. mostanáig ahhoz szokott hozzá, hogy egyetlen ellenséget lát magával szemben. Miután azt az egyet elintézte, egymás után mások is el álltak, de ez Jumrunak nem számított. Akár ha száz tömény lett volna is az ellenség, ez a száz tömény nem állt volna egyszerre Jumruval szemben. Ha e száz tömény bármelyik töményéb l bármelyik katona szembeszállt volna vele, akkor Jumru akárhogyan is, de legy rte volna. Ha jönnek a többiek, miután azt legy zte, az ugyanaz. Hát ezek az ezredesek meg minek ülnek és számolgatják a katonákat? Jumrunak ezen nem volt ideje túl sokat töprengeni. A földön, a csillagokra tekintve, a lágy éjszakai szell t l édes és nyugodt álomba merült. Az ezredesek nem vették észre, hogy elmúlt az éjfél. S t a lassan közeled , a hátuk mögött megálló árnyat sem érezték meg. Jobban mondva tudatában voltak, de nem látták szükségét, hogy egy fel s alá járkáló rszemre ügyeljenek. Csak az, keltette fel végül az ezredesek figyelmét, hogy az árny mellettük maradt. Egy id ben azzal, hogy a fejeiket felemelve dühösen az rszemre néztek, rögtön felugrottak a helyükr l. Az az árnyék, amivel az imént nem tör dtek, mert azt hitték, hogy egy rszem, Kara Kagán volt személyesen. A két ezredes féltérdre ereszkedett. A kagán bús tekintettel mérte ket végig. - Rosszul gondoljátok ezredesek. - mondta. Aztán látva, hogy azok olyan némán és mozdulatlanul állnak mint a k , kiegészítette a szavait: - Ha Isbara Kán és Kür Sád minden katonáját összegy jtenénk, az nem tenne ki egy töményt. Annak is a fele ló nélkül maradt. Én magam is csak egy - két tömény katonát tudtam kiállítani. A távollétünkben Isbara Kán és Kür Sád a szedett - vedett seregükkel és sovány lovaikkal fogja majd megvédeni a törökök földjét minden támadás ellen. Hát nem tudjátok, hogy mennyi ember és állat pusztult el az utolsó éhínség és nyomorúság idején? Nem tudhatjátok. Én, a törökök kagánja, Kara Kagán, a sok ezernyi lovamból megmaradt egy - két száz lovamat szétosztottam a katonák között, hogy felszereljük a sereget. Nincs már másom azon az egy jól futó lovamon kívül, amin ülök. Miután Kara Kagán ezeket elmondta, gyors és kemény léptekkel távozott. A két ezredes szíve összeszorult. Bögü Alp reggelig nem tudott elaludni.

* * *

Két nap múlva, amikor a gök-türk hadsereg megérkezett Ujang-hegyéhez, az el rs tudatta, hogy kínaiak t ntek föl. A szerint a hír szerint amit a kémek az el rsnek jelentettek, a kínai sereg öt - hat jól felszerelt, jól táplált töményb l állt. Kara Kagán els sorban azon töprengett, hogy vajon Tulu Kán az ellenoldalon van-e, vagy sem. Kara Kagán számára egy kis megnyugvás lett

volna, ha Tulu Kán, és egyetlen katonája sem lett volna a kínai seregben. Különben a fáradt és lesoványodott két töménnyel nem lett volna olyan egyszer megküzdenie a háromszoros túler ellen. Bögü Alp, a török sereg jobbszárnyán hátrébb helyezkedett el. Egy meglehet sen magas lejt r l az egész csatateret beláthatta. Az ezredes a kínai sereg menetét és felsorakozását figyelemmel kísérte. Az ellenség háromszoros sorban, szoros rendben nyomult el re. A kagán nem állított el védet. Éppen középre t zte ki három lófarkas zászlaját, és Aj Űég ezredest el védként támadásba küldte. Aj Űég, a parancsnoksága alatt álló ezer f vel könny vágtába kezdett. Aztán felgyorsult. Amikor ötszáz lépésnyire jutott az ellenségt l, éles kürtszó csendült föl a csatatéren. Akkor látszott, hogy vágtába kezdenek. Harci kiáltásaikkal a kínaiak felé rúgtatva nyílzáport zúdítottak rájuk. Amíg kétszáz lépésnyire nem értek, így versengtek, aztán ismét kürtszó harsant. Bögü Alpnak megütötte a szemét, hogy Aj Bég ezrede hirtelen megfordul és menekülni kezd. Ezzel a menekülés éppen idejében lett végrehajtva, ugyanis az els sorban álló két kínai tömény jobbról és balról el relendült, hogy körülfogja Aj Béget. Aj Bég nem esett csapdába. Miután kürtszóval jobbra vonta az egész seregét, ismét hátraarcot csinálva rátámadt az egyik kínai töményre. A kagánnak tetszett ez a hadm velet, a balról el renyomuló kínai tömény ellen egy másik ezredet állított. Aj Űég most Űögü Alptól úgy ezer lépésnyire küzdött. Úgy szétszórta ket, mintha egy varjúcsapatra sólyom csapott volna le. Bögü Alp, aki egy magaslati helyr l hidegvérrel nézte a harcot, halkan azt mormolta: - Igaza van a kagánnak. Mert ma egyetlen török ló sem futott villámsebesen, mint máskor. A célt nem téveszt török nyilak nem lyuggatták a kínaiak mellkasát, mint máskor. Ezer lépésr l is ki lehetett venni, hogy a török lovak hogy lesoványodtak a kínai lovakhoz képest. Aj Bég ismét kicsúszott , visszafelé futott. hátrafelé nyilazva igyekezett megtépázni a kínaiakat. Eközben Űögü Alp a közelében lév Aj Űégr l a kagán felé fordította a tekintetét. Azt látta, hogy a kagán három lófarkas zászlaja a leveg be emelkedik, és a két hadsereg minden erejével egymásnak esik.

maga, amíg parancsot nem kap rá a kagántól, nem mozdulhatott innen, ám az, hogy a kínaiak öt töménnyel támadtak a kagánra, pedig ellenáll nekik, azt mutatták, hogy már nem is lesz lehet sége a parancs kiadására. Ismét Aj Bég felé tekintett. Az ördög vigye el… Amikor Aj Űég kardot rántva a kínaiakra támadt, egy nyíl találta el és elesett, a felére zsugorodott ezrede gyorsan visszavonulásba kezdett. Bögü Alp odakiáltott a kissé hátrébb álló Jumruhoz: - Fújj támadást a kürtön! Aztán az íjához kapott. Amit megszólalt a kürt, Bögü Alp ezer lovasa villámként vet dtek el re. Űögü Alp Aj Űég megmaradt lovasait is magához csatlakoztatva vágtában támadott. Meghozta a döntését. Akár sikerül, akár nem, semmi sem térítheti el a szándékától. Ahogy a kínaiak felé vágtatott a lován, legel ször az els soraikban lév ket nyílzáporral folyamatosan földre terítette. Azután a seregét kürtszóval összegy jtve a lehet legnagyobb sebességgel, amire csak képesek voltak, a kínai sereg hátába hajtotta. Hogy ezt megtehesse, nagy ívet kellett leírniuk, és a kínaiaknál hosszabb utat kellett bejárniuk. A kínaiak rövid ideig tartó zavarodottságát kihasználva, akik nem értették, hogy mi van, villámsebesen nyomult el re. A kínaiak végre megértették a helyzetet, rövid úton igyekeztek Űögü Alpot megel zni. Akkor az ezredes hangja ezt harsogta: - Jaglakar százados! A harci zaj és a lovak zaja között ugyanolyan kemény hang válaszolt: - Parancs! Bögü Alp parancsot adott neki arra, hogy karddal tartóztassa föl a mögötte jöv kínai lovasokat, akik igyekeztek megakadályozni, hogy a kínai sereg hátába

jusson: - Amíg én az ellenség hátába nem jutok, tartsd föl ezeket az érkez kínaiakat! - Te parancsolsz! Jaglakar százados egy háromévesen Ötükenbe került kirgiz volt. Hány éve leste már az alkalmat, hogy a Kögmen-hegyén átkelve az atyja hazájába menjen, azt tervezgette, hogy apja sátrához megy, ám minden évben megakadályozta valami. Amint megkapta ezt a parancsot, már tudta, hogy fel kell hagynia a reménnyel, hogy valaha is átkeljen a Kögmen-hegyén, mert a saját száz lovasával egy Kínai töményt feltartani, egyet jelentett az igen közeli Túlvilágra érkezéssel. De az igen közeli halálára gondolva nem méltatlankodott. Miután a nagydarab kirgiz százados, igen zeng és izgatott hangon, amib l furcsán kicsendül a búcsúja az élett l, gyorsan maga köré gy jtötte katonáit, száz emberével a tízezer kínai közé hatolt. Jaglakar minden kardcsapással egy kínait terített le, és közben azt ordította: - Vedd! Kögmen-hegyének szerelmére… A katonái is nekihevültek. Azok pedig "Ötüken szerelmére", "Kara Kagán szerelmére", "I-Csing Kátun szerelmére", "Sen-King" szerelmére kiáltásokkal mérték a kínaiakat kettészel csapásaikat, közben pedig úgy olvadtak, mint a hó a napsütésben. Jaglakar százados valóban úgy nyomult el re, mintha Kögmen felé ment volna. Szinte széltében hosszában kettészelve átvágott a kínai töményen, ám a lovát lövés érte, és a földön találta magát. Egy igen közelr l kil tt nyíl oldalt a lágyékába fúródott. A világ elsötétedett el tte. Százával keltek át fölötte a lovak, ám a h s kirgiz és száz katonája elegend id t nyert Űögü Alp számára. Az ezredes mintha farkas támadt volna a juhnyájra, úgy csapott le a kínai hadsereg mögül. Igen furcsa harc lett. Amíg az öt kínai tömény Kara Kagán két töményét hátraszorította, Bögü Alp pedig ezt az öt töményt üldözte, mögötte pedig az t üldöz tömény jött. Bögü Alp aznap kétségbeesésig küzdött. Nyíl és kard ejtette sebeket szerzett. Igen sok kínait fosztott meg az életét l. H s katonáinak százait áldozta föl, ám a vereséget nem tudta megakadályozni. Az ezredes, a kínaiaknak okozott hatalmas veszteségekkel a vereséget csak enyhíteni tudta, hogy az ne juthasson a megsemmisülés fokáig. A kínaiak nem követhették a török sereget,

k pedig nyugodtan átkelhettek a nagy sivatagon. Ám nem lelt vigaszt. Az összes századosa, és sok tizedese is a csatatéren feküdt. Űögü Alp ezredéb l háromszázan maradtak. Kara Kagán két töménye pedig a felére olvadt, mire átkeltek a sivatagon.

BECSAPVA

Kür Sád, Börü Tárkányt hagyta maga helyett a gök-türkök földjén, dél felé, a kagán serege felé vágtatott. Öt lovas volt még mögötte. Amikor a kagántól érkez hírnök meghozta a vereség hírét, dühösen a kardjához kapott, de amikor meghallotta, hogy békekövetként Kínába küldik, a süvegét földhöz csapva, rültként üvöltötte: - Hogy békét? Kür Sád, hogy bármi áron is, de megakadályozza, hogy követségbe menjen, arra gondolt, hogy a kagánhoz szalad, a sokat tapasztalt Börü Tárkányt hagyta maga helyett, azután óvatosságra intette, mert lehetséges, hogy a kínaiak ezt az alkalmat kihasználva dél fel l támadnak majd törökföld felé. A hírnökkel együtt egy századost, két tizedest és egy lovászt maga mellé véve útnak eredt. Éles szemeivel folyton el re tekintett, de nem is látta, amit nézett, mert az agyában villámsebesen szaladt át ezer és egy féle gondolat. Kür Sád dühös volt a kagán határozatlansága miatt; tudta, hogy el ször háború, aztán meg béke megteremtésével a törökök földje semmit sem nyer majd. Az éhínség és

nyomor megtörte ket, megfogyatkoztak, lesoványodtak, mégis úgy hitte, az az egyetlen megoldás, ha az összes rendelkezésükre álló er iket összeszedve Kínával összecsapnak. Akkor lesz élelem. Az igen régi id kben, több száz évvel korábban, azok szerint amiket az atyáik tetteir l hallottak: Az a leghelyesebb amit tehetnek, ha az asszonyokat és gyermekeket a holmijaikkal északra küldik, az összes összeszedhet lovasukkal egy villámgyors támadást intéznek Kína ellen, aztán visszavonulva visszatérnek északra, és miután a nyomukba ered kínaiakat távolra csalták a saját hazájuktól, élethalálharcba bocsátkoznak velük. A kagán, Isbara Kán és a saját összes lovasát össze kell szedni, s t Tulu Kán seregének maradékát is össze kell gy jteni. Ha ez nem lenne elég, a nyugati kagántól is kérhetnek katonát. De Kínába békekövetet küldeni, miel tt mindent megtettek volna… Ezt Kür Sád nem fogta föl ésszel. Kür Sád és az öt lovasa sötétedéskor Kara Kagán seregéhez értek. A seregben mély csend volt. Ez a sereg a felét a csatatéren hagyta. Szembeszök volt a sereg fáradt, sebesült katonáinak a levertsége. Amikor a rajtaütés kedvéért elhagyták a hazájukat, nem volt sok útravaló élelmük. Úgy volt, hogy majd Kínában zsákmányolnak értékeket és élelmet. Miután elvesztették a háborút, ez a remény kútba esett. ismét kezd dött az éhség. Nem volt más lehet ség, mint hazatérve, az otthoni kevéske élelemmel megelégedni. Kür Sád érkezése hirtelen fellelkesítette az egész sereget. Kara Kagán egymagában üldögélt a díszsátrában, bús arccal töprengett. Kür Sád érkezése eloszlatta az arcáról a feszültséget: - Kür Sád! Elvesztettük a háborút. - mondta. - Ha el is vesztettük az els csatát, megnyerhetjük a másodikat. A kagán keser en mosolygott: - Er tlen, fáradt, sebesült tízezer lovasom maradt. A bégek közül sokan meghaltak. Hát lehet-e csatát nyerni ennyi katonával ? Kür Sád szemei szikráztak: - Ha parancsot adnál, most haza, és Isbara Kánhoz hírnököt küldenél, hogy ahány lovas csak van, hozza el, még egyszer megkísérthetnénk a szerencsét. Kara Kagán szigorú tekintettel nézett, aztán t le nem is remélt lágy hangon kérdezte: - A gök-türk kagánság jöv jét talán bízzuk a szerencsére? Kür Sád kemény választ adott: - A szerencse megkísértése jobb mint a békekötés, mert a békekötéshez azt jelenti, hogy elfogadjuk a sötét jövend nket. De ha megkísértjük a szerencsét, van esély a gy zelemre. A kagán beletör d hangon válaszolta: - Én békekövetet küldtem Kínába. Összenéztek Kür Sáddal. A kagán tekintetéb l bánat érz dött. Az Ötükenben ragyogó t znek a szikrái látszottak. A hangja folyamatosan egyre élesebb lett, ahogy mondani kezdte: - A békekövet küldésével rosszat tettél kagán! Most a kínaiak sokat fognak kérni t lünk. Az követeléseiket elfogadni, egyenl a kínai fogsággal. Adj parancsot: hírnök menjen a hazánkba, minden katonánkat gy jtsük össze itt. Ha velünk emberként beszélnek, akkor jó. Ha nem úgy beszélnének, akkor támadjunk ismét. Itt várakozva haljunk-e éhen, vagy támadjunk és zsákmányoljunk-e? Amikor eljöttem, Börü Tárkánynak megparancsoltam, hogy legyen készenlétben. Kétezer lovas várja a parancsot, hogy útra keljen. Ha Isbara Kán is eljön az embereivel, megleckéztethetjük a kínaiakat. Ha legy znének is, a helyzetünk nem lesz rosszabb a jelenleginél. Ha mást nem is, legalább nem büszkélkedhetnek azzal, hogy a török kagán fejet hajtott. A kagán lehajtotta a fejét, gondolkodott. Nyilvánvaló volt, hogy ismét tanácstalan. Mély csönd lett a sátorban, aztán a kagán felemelte a fejét. Kür Sád szemébe nézve így szólt: - Tégy, amit akarsz! Kür Sád féltérdre ereszkedett:

- Te parancsolsz, kagán! Azonnal kiviharzott. Miután az otthonról magával hozott két tizedesnek rövid parancsot adott, az egyiket Börü Tárkányhoz, a másikat Isbara Kánhoz küldte. Ezek azért mentek el, hogy biztosítsák, hogy azok minden erejükkel eljöjjenek. A Űörü Tárkányhoz men tizedes az ottani teend jének végeztével északabbra, Tulu Kán földjére megy, és onnan is igyekszik majd katonát hozni. Amint ezt a dolgot elintézte, Kür Sád az otthonról hozott századosát és lovászát is magához hívta. Titkos utasítást adott nekik. Miután ezek ketten elvágtattak, elindult, hogy a sereg között elvegyülve szétnézzen, közelr l nézze, szemlélje meg a katonákat. Kür Sád rült dolgot tett, a századost és a lovászát a nyugati kagánhoz küldte. Talán nem mondta-e neki Kara Kagán, hogy tegyen amit csak akar? Íme, pedig megtette amit akart, követet küldött a nyugati kagánhoz, a lehet legsürg sebben segítséget kért. Nem volt id sok töprengésre, el készületekre. Mivel azt akarta, hogy a dolog titokban maradjon, senki meg ne hallja, csak egy századost küldött követként, és csak a saját lovászát adhatta mellé. A követhez sem pénzt, sem élelmet, sem segít t nem adott. Ha ezekkel foglalkozott volna, nemcsak id t veszít, de híre is ment volna a dolognak. Röviden elmondta a századosnak a feladat nagyságát és nehézségét, hogy útközben találjon magának élelmet, haladjon igen gyorsan, és megparancsolta neki, hogy amíg meg nem érkezik a nyugati kagánhoz, a kapott feladatáról senkinek se szóljon semmit. Kür Sád azon az éjjelen nem aludt. A sereg állapota rosszabb volt, mit hitte. A sebesültek közül a súlyosabbak nyögdécseltek, de egy korty kumisz sem volt, amit a szájukba tölthettek volna. Az rök egyike a sebesülései miatt elvérzett és meghalt. Az utolsó csata h se, Űögü Alp elájult, miután a sebeit tüzes vassal kiégették. A seregben hozzávet legesen nem maradt tiszt. A két töményparancsnok közül az egyik, Tunga Tegin a csatamez n maradt. A másik töményparancsnoknak, Sen-Kingnek kutya baja sem volt. Ennek a szerencsétlenségnek a láttára Kür Sád agyába tolult a vér, nehezen tudta visszafogni magát, hogy meg ne ölje. Az ezredesek közül egyedül Bögü Alp maradt meg, ám is szomorú állapotban volt. Kür Sád reggelig foglalatoskodott, hogy három sértetlenül maradt tizedessel megszámoltassa az egész sereget. A kínai Sen-King nem számított embernek. A kagánon és sajátmagán kívül egy ezredes, négy százados, huszonegy tizedes, kilencezer nyolcszáz ötven katona maradt. Ezek közül hatszázan annyira súlyosan sérült volt, hogy harcképtelen volt. Börü Tárkány és Isbara Kán serege közül amelyik hamarabb ideér, azoknak az élelmével jóllakatják ezt a hatszáz katonát és hátraküldik ket. Tehát kilencezer háromszáz ember maradt. Űörü Tárkánytól jöv kétezerrel ez tizenegyezer háromszázat tesz ki. Isbara Kán seregével is er södnek majd. De sajnos!… A szerencse elfordult t lük, mert a napkeltekor érkez tizedes közölte, hogy Isbara Kán serege úton van, ám a nagybeteg Isbara Kán nincs a sereg élén. Kür Sád a szemöldökét összevonva kérdezte: - Hány f s az érkez sereg? Aztán fájó szívvel hallgatta a választ: - Négyszáz ember! Isbara Kán pedig csak húsz alkalmas férfit tartott maga mellett. Azoknak sincs lova. Kür Sád az összetört álmait sirathatta. Amikor egy tömény érkezését várta Isbara Kántól, és négyszáz f vel szembesült, eltemette a reményeit. Ám a vitéz Kür Sád eltökéltségét nem ingatta meg, ha reménytelen volt is a feladat, nem hátrált meg. Amikor hatszáz súlyos sebesültet néhány katonával hátraküldte, megérkezett az a kétezer lovas, akit Börü Tárkány indított útnak. Egész éjjel nem aludt, hanem dolgozott, fáradhatatlanul azzal foglalatoskodott, hogy rendbe szedje a sereget. Azon gondolkodott, hogy egy tizenegyezer hétszáz f s sereggel mit tehetne a hatalmas kínai hadsereg ellenében. Minden, amit elérhetett, csak egy kis id nyerés volt. Talán jön néhány katona Tulu Kán seregéb l, ha még egy kis id t nyer, talán a nyugati kagán is a segítségére siet. Ezzel a gondolattal a sereg rendbetételekor rengeteg századosból ezredest, a

tizedesekb l pedig századost csinált. A kínai Sen-Kingnek egyetlen katonát sem adott, magához hivatta és kemény hangon azt mondta: - Megteszlek a kagán szárnysegédjévé. Sen-King megaláztatásnak vette, hogy a hozzá hasonlóan töményparancsnok Kür Sád elmozdította a serege élér l, és a kagán mellé rendelt szárnysegédet csinált bel le. Erre nem volt joga. Űe fogja árulni a kagánnál. Ám miel tt Sen-King kivitelezhette volna ezt a szándékát, mozgolódás támadt a seregben: Követ érkezett Kína kagánjától.

* * *

Kara Kagán, Kür Sáddal, Sen-Kinggel és Bögü Alp ezredessel az oldalán a díszsátrában fogadta a kínai követet. A követtel egy törökül tudó kínai tiszt jött tolmácsolni. A követ egy igen nevet s arcú ember volt. Igen nagy tiszteletet mutatott a kagán irányában. Legel ször is, az elszenvedett vereség miatt vigasztalva a kagánt, azt mondta, hogy a háború szerencse dolga, és hogy hány becses kagán és tábornok ízlelte már meg a keser vereséget, és ehhez hozzátette, hogy ez Kara Kagán becsét semmiképpen sem fogja csökkenteni. Aztán megkérdezte a kagán feltételeit a békekötéshez. Ekkor Kür Sád közbevágott: - Kagán! Ha parancsot adsz, ezt az ügyet el bb tárgyaljuk meg egymás között. Kara Kagán a kínaiaktól igen nehéz feltételeket várt, és most felvidult, amikor azok t le kérték a békefeltételeket. Kür Sád óhajának eleget téve így szólt: - Azt holnap közlöm. Így vetett véget a követtel való tárgyalásnak. Kür Sád is nehéz feltételeket várt a követt l. Ám nem vidult fel, mint Kara Kagán, amikor nem látott nehéz feltételt, inkább szorongást érzett. Nem tudta, hogy mib l származik ez a szorongás. Azért szorongott, mert egy el érzete szerint valami sötét dolog volt az ügy mögött. Űögü Alp pedig a vértelenségt l elsárgult arccal rögtön elhagyta a kagán díszsátrát. A kínai követet faképnél hagyta. Kür Sád is, és Bögü Alp is arra gyanakodott, hogy Sen-Kingnek is része van a dologban. Mivel kezdetekt l fogva rosszat gondoltak róla, az ket ért minden rosszban, minden bajban az kezét sejtették… Kínai volt. űsupán ez az ok elegend volt arra, hogy gonosznak tartsák, és még fokozódjon is bennük az érzés. Miután négyszemközt beszéltek, mindketten úgy döntöttek, hogy Sen-Kinget szemmel kell tartani, és az egyik megbízható tizedest meg is bízták, hogy tartsa szemmel. A kínai követ a vidék legmagasabb pontján verte le a sátrát. A tolmácskodó tiszten kívül még két katona, és egy szakács volt mellette. A törökök számára igen nevetségesnek t nt, hogy még ilyen háborús id ben, a csatatéren is szakáccsal járkáljon valaki, és furcsán néztek rá. A szakács estig kétszer f zött ételt, s t a az ottani sebesült török katonáknak is adott bel le. Igen fecseg , beszédes egy ember volt. Állandóan kínaiul fecsegett, és amikor azt a törökök nem értették, tolmácsot hívott, annak a segítségével igyekezett beszélgetni. - Ezek jó ételek. Er sítik a testet. A sebeitek gyorsan meggyógyulnak majd t le. A törökök nagyon éhesek voltak. Hang nélkül megették, amit adott, de a fecseg szakács nem hallgatott el: - Mély-e a sebetek? Az egyik török válaszolt: - Kardvágás… És a véres kaftánját szétnyitva megmutatta a mellkasán lév kiégetett sebet. A szakács furcsa sikolyt hallatott: - Micsoda vágás? Az egy odú, odú!… Ez a vágás ennyi élelemmel nem gyógyul be. Ahogy ezt mondta, még egy kis élelmet hozott a töröknek. Ismét be nem állt a

szája: - Minden sebesültnek enni akartam adni, de nem tudom, hogy elég-e? Hány sebesültetek van? - Hát van-e katona, aki nem sebesült meg? Majdnem mind sebesültek vagyunk… A szakács kesergett: - Kár!… Kár!… Óh milyen rossz a háború! A mi katonáink ezrével haltak meg, akik megmaradtak, azok pedig szomorú állapotban térnek vissza Kínába. A török furcsállotta ezt: - A mi seregünk fele is elpusztult. Mi van ezen csodálkoznivaló? A kínai sajnálkozó tekintettel nézett a törökre, ugyanakkor különféle ételekkel traktálta: - Ti meg holnap a hazátokba visszatérve pihenhettek majd. A sebeitek begyógyulnak. A török alaposan bedühödött: - Ha visszatérnénk a hazánkba, akkor nem jöttek volna el az otthon maradottak. Az ember sátorban születik, és a mez n hal meg.

* * *

Azon az éjjelen amikor Kür Sád Bögü Alppal a katonák között sétált, közben beszélgettek. A Sen-Kinget szemmel tartó tizedes nem látta, hogy gyanúsan ténykedne. Kür Sád éppen azon volt, hogy elváljon Bögü Alptól, hogy hosszú álmatlanság után lefeküdjön. Hirtelen igencsak közel, egy meglehet sen nagy tüzet láttak. Amikor Kür Sád megtiltotta a t zifa gyújtását, egy ekkora t zgyújtása a parancsának a megszegését jelentette. Gyorsan a t z felé mentek. Azel tt a domb el tt, amelyen a kínai követ sátrát felverték, durva hangú vita zajlott. A török r figyelmeztette a kínaiakat arra, hogy tilos a t zgyújtás, és azonnal oltsák el, amíg pedig a kínai követ valamit kínaiul válaszolva ellenkezett, a szakács folytatta a f zést. Ezen a kései órán a f zés furcsa falánkság jele volt. Amint Kür Sád és Űögü Alp odaért, az r féltérdre ereszkedett: - Kür Sád! Ezek a fickók nem értenek törökül. - kiáltotta. Kür Sád parancsot adott az rnek: - Oltsd el! Az r a t z felé indult. Az elébe kerülni igyekv szakácsot megragadta és fölre terítette. Aztán lekapta a kaftánját a saját válláról, és azzal oltotta el a tüzet. Miután az akkor a futva érkez tolmács, beszélt a követtel, megkérdezte Kür Sád tettének az okát. Kür Sád lenéz en végigmérte a követet és a tolmácsot, aztán így szólt: - Te talán nem vagy katona? Hát nem tudod, hogy éjszaka a hadseregben nem gyújtanak tüzet? A tolmács ismét a követhez beszélt. Aztán igen tiszteletteljesen a bocsánatot kért, és azt mondta, hogy nem volt tudomása ilyesféle parancsról.

* * *

Nem sokkal kés bb, amikor Kür Sád a fáradságtól, Űögü Alp pedig súlyos sebét l, egy - egy vékony nemezbe csavarodva álomba merült a fekete földön, a kínai követ sátrában a követ és a tolmács halkan beszélgetett. A tolmács azt mondta: - A szerint, hogy a hadseregük fele meghalt, körülbelül tízezer f jött ide. Ha figyelembe vesszük, hogy a hátrahagyott er iket is ide hívták, most tizenötezren lehetnek. A mi szakácsunk jól végezte a munkáját. A törökök

számát a jelz t zzel tudattuk a mieinkkel. Ha Kür Sád nem oltatta volna el, azt is közölhettük volna, hogy a többségük sebesült, csakhogy… A követ a szavába vágott: - Ennyi elég is. A mieink hatvanezer emberrel fognak jönni. Most megfizetünk a törököknek, mert rajtuk ütünk.

CSAPDÁBAN

Amikor egy hírnök felébresztette a mély álomba merült Kür Sádot, és közölte, hogy a kagán várja t, a Nap már felkelt, ám az egész sereg álmos er tlenségben és némaságban volt. Azt az élelmet, amit Isbara Kán és Űörü Tárkány katonái egy napja hoztak, szétosztották a seregben, ám reggelre egy falat sem maradt. Amint Kür Sád belépett a díszsátorba, látta, hogy Bögü Alp és Sen-King már megérkezett. Az alkalmatlan Sen-Kinget a kagán díszsátrában, a török kagánság legbizalmasabb ügyeir l tanácskozók között látva hirtelen elszomorodott a szíve. Ezt rossz el jelnek tartotta. Kara Kagán azért hívta össze a tanácsot, hogy megtárgyalják a kínai követnek adandó választ. Kür Sád szót kapva el rebocsátotta, hogy amikor az utolsó csatát a kínaiak nyerték, a békekötés méltatlan lenne. Éles szavakkal mondta el, hogy a kagántól kapott felhatalmazással élve, Tulu Kán seregéhez és a nyugati kagánhoz hírt küldve segítséget kért, és hogy a segítség érkeztéig játszadozni kell a kínai követtel, és kinyilvánította, hogy ha az nem lenne lehetséges, akkor a rendelkezésükre álló er kkel kell újabb háborút indítaniuk. A kagánt villámcsapásként érte, hogy hír ment a nyugati kagánhoz: - Azt reméled talán, hogy segítség érkezik onnan? - kérdezte. - Ne mulasszuk el megtenni amit meg kell tennünk, a többit pedig bízzuk az Istenre. A kagán szembeszállt ezzel az elgondolással: - A kínaiak békekövetet küldtek. Tehát nincs szándékuk háborúzni. Ilyen fáradtan és er tlenül mit nyerhetnénk, ha az alvó kígyó farkára taposnánk? - A becsületünket nyerhetjük. Mély csönd támadt a sátorban, aztán Kür Sád így egészítette ki a szavait: - Nem elég, hogy felére fogyatkoztunk, ha ráadásul a kínaiaktól vereséget szenvedve térnénk vissza a hazánkba, hírünk, nevünk semmivé válna törökföldön. Egyetlen törzs sem tisztelne minket. A gök-türk kagánság nem maradna fönn. Űögü Alp, látva, hogy a kagán kérd tekintettel néz rá, Kür Sádot támogatva így szólt: - Kür Sád igazat beszél. A béke sokunk életét megmenti ugyan, ám az atyáinktól reánk maradt hírnevünket megöli. Kara kagán Sen-King felé fordult: - Te mit gondolsz? - kérdezte. A görbe jellem , hajlékony szavú kínai mosolygott. - Te tudod az igazat kagán. - válaszolta. Ezalatt kint lódobogás, csörömpölés hallatszott. Valamit durva hangon beszéltek, aztán látták, hogy a díszsátor kapujában álló rök egyike belépve féltérdre ereszkedik: - Hatalmas kagán! Jamtár százados azonnal beszélni akar veled. A kagán megérezte, hogy valami rossz hír rejlik e mögött a siet s látogatás mögött. - Jöjjön! - parancsolta. Kisvártatva a nagydarab Jamtár a díszsátorban volt. Miután a kagán végigmérte a századost, aki a legnagyobb termet volt a gök-türkök közül, megkérdezte:

Jamtár százados! Mi a mondandód? Jamtár válasza zavarodottságot keltett a díszsátorban: - A kínai követ a kíséretével együtt megszökött. Kür Sád és Bögü Alp összenéztek. A kagán ismét kérdezett: - Nem látták az rök? - Megmérgezték az röket! - Hogy jöttél rá erre? - Hallottam, hogy sok élelmük van. A sátrukhoz mentem, hogy kérjek valamennyit. Senki sem volt ott. A környéken öt - hat törököt láttam heverni. Mindegyikük mellett különféle kínai ételek voltak. Rájöttem, hogy megmérgezték ket. Nem ettem az ételekb l, pedig igen jók voltak. Miel tt Jamtár befejezhette volna a szavait, kintr l ismét lódobogás hallatszott. Az rt meg sem hallgatva Jágmúr százados lépett be, aki miután köszöntötte a kagánt, azt mondta: - A kínai sereg gyorsan közeledik dél fel l. A kagán hirtelen felpattanva parancsot adott: - Emelkedjenek föl a lófarkas zászlók, a kürtök fújjanak harci riadót! Amikor Jágmúr százados kiviharzott a díszsátorból, Szelcsik százados a kagán el tt féltérdre ereszkedett, és dühös hangon mondta: - A kínaiak keletr l is és nyugatról is átkarolnak. Kür Sád és Bögü Alp ismét összenézett. Az ezredes azt mormogta: - Kiderült, hogy mit jelentett a tegnapi t z. Miután a kagán meghagyta, hogy mindenki foglalja el a helyét, kiviharzott a díszsátorból. Szóltak a kürtök, a gök-türkök futva vetették magukat a lovaikra. A sereg abba a harci rendbe sorakozott, amit Kür Sád meghagyott, ám alig volt idejük lóra ülni. Az alapján a jel alapján, amit a kínai követ a jelz t zzel adott, a kínai sereg gyors meneteléssel bekerítette a kagánt. Figyelmetlensége miatt levadászták a kagánt, aki addig nem tartott lehetségesnek egy támadást, amíg a kínai követ a hadsereggel volt. Kür Sád a török sereg legépebb katonáit, akin nem voltak megviseltek, azaz Isbara Kán és Börü Tárkány seregét a saját parancsnoksága alá vonta. Amikor a dél fel l jöv kínaiakra támadott, Űögü Alp is odarúgtatott a saját ezredével a hátulról érkez kínai töményre. Mivel bekerítették ket, nem volt idejük hadmozdulatokat tenni. Nemsokára egymásnak feszült a két sereg. Most csak a kardok és a kopják munkálkodtak. Az ellenség a kagán három lófarkas zászlaja felé támadt, t fogságba akarták ejteni. A kagán, a kíséretében lév lovászaival együtt nyílzáport zúdított a közeled kínaiakra. Kür Sád és Bögü Alp ember - ember ellen, karddal küzdött. A kínaiak eleinte nem jártak sikerrel, noha bekerítették a gök-türk hadsereget. Délig így tépték egymást, ám délutánra, amint a törökök teljesen megfogyatkoztak, a helyzet kezdett megváltozni. Kür Sád és Bögü Alp lassan a kagánhoz közeledtek. Hulla fáradtak voltak. Tulajdonképpen ezek a katonák, akik legtöbbje sebesült és éhes volt, egymás után estek le a lovaikról, a végtelen pusztát a vérükkel ékítve, vérüket adva mentek el. A csatatéren félelmetesen összecsendültek azok a hangok, amiket a kardok és a kopják a pajzsokra és sisakokra csapva és a katonák testébe behatolva adtak ki. Ehhez az zengéshez harci kiáltások, átkozódások, a sebesültek nyöszörgése is vegyült. Most ráesteledett a csatatérre, ahol sok ezer török és kínai holtteste hevert. Kür Sád, aki sok kardvágta sebet szerzett és az arca véres volt, gyors pillantás vetett a környezetére. Csak két - háromezer f maradt. A kagánt alaposan körbevették, védekezni igyekezett. Sz k helyre szorították be. A környékét gy r be fogó kínaiak olyan sokan voltak mint a sivatag homokja. Kür Sád arra gondolt, hogy meg kellene menteni a kagánt. Körbetekintett, hogy megkeresse Űögü Alpot. Az ezredes nem volt a látóterében. Nem maradt sok id a töprengésre. Ahogy gyorsan a kagán felé lovagolt, Jumru t nt a szemébe. Parancsot adott neki:

- Fújj gyülekez t! Amikor a gyülekez t fújta, Kür Sád a Kagán mellé ért: - Kagán! Amíg mi lefoglaljuk az ellenséget, te törj át az ellenségen és juss haza. A lófarkas zászlajaid maradjanak itt, hogy megtévesszük a kínaiakat. Szelcsik és Jamtár századosok t ntek a szemébe. Parancsot adott nekik és a velük lév néhány katonának. A kagánt közrezárva megkezdték, hogy áttörjenek át a kínai seregen, és utat nyissanak a kagán számára. Kür Sád távolról segítette ket; célt nem téveszt nyilaival terítette le az eléjük kerül kínaiakat. Hamarosan beszüntette a segítség nyujtást, mert tudta, hogy a mellette maradó néhány száz katonával kénytelen lefoglalni, feltartani a kínaiakat. Jumru is a kagán kíséretében volt. Jamtár és Jumru, akik a legnagyobb termet ek voltak a gök-türkök közül, a kardjuk rettenetes csapásait mérték a kínaiak fejére. Azok a kínaiak, akiket megvágtak, hangtalanul estek össze holtan. Szelcsik százados kopját használt, a kagán pedig az íjával a kezében segített Szelcsiknek, egymás után vadászta le a kínaiakat. Három - négy lovásza mögötte helyezkedett el, hátrafelé nyilazva igyekeztek távol tartani az ellenséget. Lement a Nap, a kagán és a kísérete jócskán el rejutottak. Ha a kínaiak tudták volna, hogy a kagán is közte van annak a néhány embernek, aki megkísérel áttörni rajtuk, másként viselkedtek volna. Ám mivel Kür Sád a kagán három lófarkas zászlaját a magasba emelve harcolt, lényegében arrafelé támadtak azzal a reménnyel, hogy foglyul ejthetik a kagánt, és nem sajnálták feláldozni a katonáikat. Egy kicsit még jobban besötétedett. Jumru és a lovászok közül ketten sebesülve elestek. Kifogyott a kagán nyila, a kardja eltörött, a kopjája pedig egy kínai mellkasában maradt. A derekán függ bicsakon kívül nem maradt más fegyvere. Miután Jamtár véres verejték közepette végzett egy kínaival, azt látta, hogy már majdnem áttörtek a kínaiakon, és így kiáltott: - Rajta, Kara Kagán! Ez a kiáltás a környez kínaiakban mozgolódást keltett. Minden bizonnyal volt köztük törökül tudó, hogy valami kiabálni kezdtek és még keményebben kezdtek támadni. Nem lehetett érteni, hogy mit mondanak, ám Szelcsik százados "Kieli Han!", "Kieli Han!" kiáltásaikból megértette, hogy a kínaiak megérezték, hogy a kagán itt van. Mivel ezeknek a kutya fej kínaiaknak a nyelve nem hajlott arra, hogy kiejtsék, hogy "Kara Kagán", ezért a kagánt "Kieli Han" néven nevezték. Amikor Szelcsik százados észrevette, hogy a kagán veszélyben van, egy hazugságon kívül nem tudott egyebet kitalálni, hogy megmentse. Szelcsik százados gy lölte a hazugságot. Igen nehezére esett, hogy hazudjon mint a kínaiak, ám nem maradt más megoldás, hogy megmenthesse a kagánt. Óh az a rossz hazugság, óh!… A nagyapja Isten haragjától halt meg, amiért hazudott, az apját is azért végezték ki Csuluk Kagán parancsára, mert egy alkalommal egész életében hazudott. Milyen balszerencse, hogy most maga is hazudni fog, és a hazugságáért ölik majd meg a kínaiak. Szelcsik százados így kiáltott: - Igen! én vagyok Kara Kagán! Hát nem ismertetek föl kínai kutyák? Aztán a lovát megfordítva rájuk támadt. Ismét mozgolódás és kiabálás támadt a kínaiak között. Sebesen a századosra támadtak. Szelcsik, igen jókép volt, mert a jágma törzsb l származott. A kínaiak ezért hozzá ill nek tartották a kagánságot, nekitámadtak, hogy elcsípjék, kardot suhogtattak, kopjával döfködtek, de nem bírtak vele. A kínaiak ezt a tévedését kihasználva a kagán Jamtár századossal és egy lovásszal a nyomában áttört közöttük, és észak felé lovagolt. Nyolc - tíz kínai eredt a nyomukba, de mert nem tudták, hogy a kagán nyomában vannak, nem nagyon er lködtek. Amíg Szelcsik százados a kínaiakkal viaskodott, közben kiabált és átkozta a kínaiakat, tréfát is zött bel lük. Ám ez a tréfa nem tartott soká. El bb a lovát l tték ki. Amikor a kínaiak, akik elevenen akarták elfogni, látták, hogy

gyalogosan maradva, és sértetlennek nem mondható állapotban, sebesülten is folytatja a harcot, már azért támadták, hogy holtan fogják el. Amikor Szelcsik szomorú állapotban, véresen, ereje végére érve a földre esett, az otthon maradt fia jutott az eszébe. Azon gondolkodott: Vajon a fiam is hazugság miatt fog-e meghalni, mint a nagyapám, az apám és én is? Ezek voltak Szelcsik százados utolsó gondolatai. Kara Kagán az alatt az id alatt, amit Szelcsik nyert számára, a kínaiakon áttörve ellovagolt, ám ekkor a kínaiak is felismerték a helyzetet, rájöttek, hogy becsapták ket. Amint rájöttek erre, utána vágtattak. A kagán lova egész törökföldön páratlan, vad nemes ló volt. Egyetlen ló sem versenyezhetett vele. Jamtár tudta, hogy a hozzá hasonlóan sebesült lovával nem tud majd lépést tartani a kagánnal. A tegzében nem maradt nyíl. Megkérdezte, a mellettük száguldó lovászt, hogy van-e nyila. Neki sem volt. Akkor így szólt Kara Kagánhoz: - Kara Kagán! Amíg mi még egy kicsit feltartjuk az ellenséget, te juss haza. Amíg a kagán él, addig a gök-türkök országa nem omlik össze!… Aztán parancsot adott a lovásznak, és visszafordult. A már jócskán besötétedett pusztán hirtelen mindketten az ket üldöz kínaiak közé csaptak…

AZ UTOLSÓ NEVETÉS

Mintha egy átok forgószele fújt volna keresztül a pusztáról. Ki tudja, hány éve kel fel és nyugszik le a Nap, ám sugarait még soha nem szórta ilyen keser látképre. Talán megfordult volna a világ szerencséje? Vagy talán új korszak kezd dött volna? A csatatéren tízezer török hevert holtan. Azért haltak meg, hogy a gök-türkök jelképe, a kagán megmeneküljön, ugyan emiatt megannyi kínait is megfosztottak az életét l. Vajon megmenekült-e és a nép élére tudott-e állni a kagán? Ezeknek a halottaknak már nem voltak ilyen szomorú gondolataik. Az a két - háromezer gondolt erre, akik sebesülten a kínaiak fogságába estek. A nyolc helyen sebesült, szitává lyuggatott Kür Sád tüzes tekintetével nézett a csatatérre. A tízezer török, és tízezer kínai vére vörösre festette a pusztát. A hazug kínaiak csapdájába esve legy zték ket, megsemmisültek. A sok éve tartó szerencsétlenségek folytán a hatalmas gök-türk hadseregnek vége, két - háromezer véres fogoly maradt bel le. Kür Sád szívében végtelen keser ség, gyógyíthatatlan fájdalom égett. A kagán megmenekült, de vajon a gök-türkök élére állva meg tudja-e majd menteni az államot is? A kínaiak Kür Sád lovát nem vették el, mert a kagán családjához tartozott. A magasból nézett le a bajtársaira. A h s Űögü Alp véres öltözetével, sisak nélkül maradt fejével és halottsápadt arcával úgy állt, mint egy h si emlékm . A másik irányban egy százados, a fogait összeszorítva támolygott, az ujjával a homlokából folyó vérét törölgette. Ennek a századosnak az egyik combja eltörött. Noha sebét kiégették, elsápadt, a vérzése nem állt el, a fogait összeszorította, hogy az ellenség el tt ne nyöszörögjön. Fájdalmában ingatta a fejét, emberfeletti er feszítéssel, kínjában verg dve állt.

mellette a szomorkás arcú Szancsár százados állt rezzenéstelenül, az egyik kezét a mellkasára szorítva. Véres volt a keze, és az a hely, amit a kezével szorított. Kür Sád egy kicsit még távolabbra irányította a tekintetét: Jágmúr századosnak az arcán lév kardvágta sebéb l vér szivárgott, a szemei, amelyek mostanáig mindig, még a legvéresebb csatában is mosolyogtak, már nem mosolyogtak. Bánatos szemmel nézett Jamtár századosra. Jamtár százados hatalmas testével a földön hevert, az arcát eltorzította és id nként felnyögött. A homlokán és az

arcán egy - egy mély kardvágta seb volt. Egy kopja átlyukasztotta a jobb kezét, egy kard pedig a combját szabdalta szét. Ez még nem volt minden. Csak ez a mellkasát átlyukasztó, lapockáján kijöv nyíl ne volna… A nyíl a hegynyi százados testébe fúródva maradt. Jamtár mellé Ücs Ogul százados ült törökülésben, a fejét lehajtotta, a könyökeit a térdeire támasztva a fejét a kezei közé vette, úgy ült. A válla véres volt. Az álláról vér csorgott lefelé, ehhez a vérhez egy kevés könnye is elegyedett. Gök Börü tizedes, akinek a kaftánja szétszakadt, meghajtotta a térdét, a két kezét egyszerre a bal szemére szorította, és átkokat szórt valakire. Gök Börü egy nyíltól megvakult a bal szemére, a tenyerei vérrel voltak tele. A ronggyá szakad kaftánja alól kilátszott a teste. A testének minden látható helyén seb, vagy legalább egy heg látszott. Ötüken bolondja azután is küzdött, miután leesett a lováról, miután eltört a kardja, a bicsakjához nyúlt, miután a bicsakot tartó kezét kardvágás érte, ököllel támadt, a kapott kardvágásokat föl sem vette, a kopja döfés semmit sem számított neki, ám amint egy oldalról jöv nyíl kiverte a szemét, azt már nem bírta elviselni és eld lt. A megmaradt egyetlen szemével nem tudta a környezetét figyelni. Nem tudta, mi történik. Nem tudott gök-türk sereg végér l, és a fogságba esésér l sem. Nagy fájdalmat érzett, az átkozódással a fájdalmát igyekezett enyhíteni. Egy kicsit el rébb, Űögü Alp lovásza Jumru, egy halott százados mellkasára hajtotta a fejét, félelmetes szemekkel tekintett föl az égre, és szaggatottan nyöszörgött. Mellette egy sebekt l felismerhetetlenné vált arcú katona nyúlt el a földön, ahogy a sebeib l szivárgott a vér, fütyörészve emelte föl a fejét, aztán újra hanyatt feküdt. Kür Sád olyan katonát keresett a tekintetével, aki nem sebesült meg. Nem akadt. A könnyebben sérültek segítettek a súlyos sebesülteknek. Nem volt más megoldás. A tízezer halott azonosítására nem volt lehet ség, ám bizonyos volt, hogy Sen-King nem halt meg. Keser en mosolygott. Minden bizonnyal volt az egyetlen, aki épen és egészségesen került ki a vérfürd b l. Ki tudja, milyen útját találta meg ez a gyáva kínai, hogy kereket oldhasson, amíg k élethalál harcot vívtak. Kopjás, íjas kínaiak vették ket körül. Ezek, készenlétben, a sebesült törököket

rizték. Távolabb a hatalmas kínai f sereg igyekezett elrendez dni, a sebesülteket kivették a sorból. Kür Sád nehézkesen szállt le a lováról. Nehézkesen lépdelve Jamtárhoz közelített. Egy könnyebben megsérült katonát odaintett és az segítségével nagy nehezen kihúzta a Jamtár mellkasába fúródott nyilat. A lélegzete elakadt, Jamtár pedig elájult. A súlyosan sebesültek közül némelyik halálán volt, némelyek, akiknek nem állt el a vérzése, a halál küszöbéig jutottak. Kür Sád egy - két épebb katonát magához hívott. A halottak kaftánjaiból tépett darabokat taplóval meggyújtatta, a Jamtár melléb l kihúzott nyilat felizzította. Azzal Jamtáron kezdve a környez sebesültek sebeit kezdte kiégetni.

* * *

Egy kopjahossznyi maradt napnyugtáig. A foglyok a kínai lovasok között indultak gyalogosan dél felé. Az rséget adó kínai katonáktól jobbra és balra egy tömbben haladt a kínai f sereg. Kür Sád a sebek kiégetésével jó néhány sebesültet mentett meg a haláltól, a parancsaira a könnyebb sérültek, a súlyosabb sérülteket a karjukra vették. Kür Sád kivételével mindenki más gyalog ment. Étlen szomjan; vérz sebekkel így mentek Kínáig gyalogosan. A kínai hadsereg fele elvált, hogy rajtaüssön a törökök földjén. Kür Sád arra gondolt, hogy mi lesz az otthon maradt öregekkel, n kkel, gyerekekkel, és a törökök Istenéhez esdekelt, hogy mentse meg ket. Hirtelen Bögü Alpon akadt meg a szeme. Noha nyomorult állapotban volt, valakit vitt a hátán: Azt a századost, akinek átszúrták a combját. Kür Sád leszállt a lováról. Bögü Alppal összenéztek. Egy szót sem szóltak, csak a

tekintetükkel beszéltek. A századost felültették a lóra. Levágott lábából még folyt a vér, az arca egyre sápadtabb lett. Ötüken dühöng je, aki az épen maradt szemével sem látta jól a környezetét, egy másik katona vállába fogódzkodva gyalogolt. A hatalmas Jamtár egymagában vonszolta magát, csak az Isten, és maga tudta, hogy mit szenved. A kissé hátramaradókat a kínaiak kopjával ledöfték. Azok közül, akiknek nem maradt jártányi erejük, nyolcan - tizen így pusztultak el. Kür Sád egy ideje borzongott. Hirtelen elnehezedett a szíve, hogy most fogolyként viszik ket abba a Kínába, ahol eddig hódítóként és lovasként jártak. Kis híján eget és a földet megsajdítóan felkiáltott. Az arca elvörösödött. Ha Bögü Alp nem szólalt volna meg, talán kifordult volna magából. A százados a lóháton ül századosra mutatott: - Meghalt. Hagyjuk itt, és valamelyik él t ültessük föl. A halott századost levették, és a földre terítették. Kür Sád hátrafordította a fejét, hogy megkeresse, ki szorul rá leginkább, hogy a lóra üljön, amikor egy felcsendül kacagás el bb a foglyokat, mögöttük pedig a kínaiakat is megállította: Szancsár százados hallatta híres kacagását, a kezeit, amelyeket sebesült mellkasára szorítva a vérrel mocskolt be, az oldalához támasztva botorkált. Ha más esetben történt volna, Szancsár nevetése az egész hadseregre átragadt volna, ket is kacagásra ingerelte volna, de most nem nevettek, nem tudtak nevetni, úgy érezték, mintha valami vékony húr megszakadt volna bennük. Attól a nevetést l, amely minden foglyot átjárt, ketten megborzadtak. Amíg kacagott, Szancsár vértestvére Jamtár százados és Gök Börü tizedes, ráébredt, hogy most már nem kötözhetik lóhátra, és kergethetik el, mint máskor mindig, a zsigereik hirtelen összerándultak. Gök Börü egyetlen szeme most jól látta a környezetét, látta a fuldokló Szancsárt, látta a gyalogló bajtársait. Az ket körülvev fegyveres kínaiak vérének minden

rült cseppjét felforralták. A pusztába kiáltó szóval kiabálta: - Szancsár! Szancsár! Szancsár rá sem hederített, a nevetést l térdet hajtva a legb ségesebb, leghangosabb kacagással kiáltotta: - Nézd mit tett az Isten! A nyulak csapata foglyul ejtette és viszi a szürke farkasokat. Félénk varjak legy zték a sólymokat… Jamtár, Kür Sád üresen maradt nyerg lovára vetett szemet, amint közeledett, hogy engedélyt kérjen, hogy Szancsárt felültessék, a hahotázás közepette ezek a szavak csendültek a foglyok fülébe, agyába, szívébe: - Nézd ezeket a gök-türköket!… Mind ló nélkül maradt… Az egyetlen lovon pedig egy kettétört combú százados ment… Azt mondom, a törökök földjét elhagyva Sziganfuba megyünk államot alapítani, de nincs közöttünk Kara Kagán… A kínaiak között nyugtalanságot keltett, hogy Szancsár kacagására az összes fogoly, és a kínai hadsereg is megállt. A kínai rség f parancsnoka Szancsárra mutatott a kezével, és miután valamit mondott, azt láthatták, hogy néhány kínai Szancsár felé szalad. Ám amaz rá se hederített: - Jamtárt, aki akkora mint egy ökör, egy kecske méret kínai fogságba viszi. Fulladozva kiabált, a szemeib l csorgott a könny. Nyilvánvaló volt, hogy a kínaiak rossz szándékkal jönnek Szancsár felé. A legelöl lév a kopjájával döféshez készül dött. A Szancsár mellett álló Jumru a kopját a kezével megragadva kiabálta: - Nyugalom! Amíg szegény Jumru elszédült attól az ütést l, amit a hátulról érkez második kínai a fejére mért, a másik egy kemény döféssel felnyársalta Szancsárt. Szancsárt a földhöz szögezték, ám a nevetést nem hagyta abba: - Nézd Szancsár századost! Még ha a rühös kínai ledöfi is, a hatalmas gök-türk semmit sem tehet. Miközben Szancsár ezeket mondta, nevetett, fulladozott. A másik kínai, látva,

hogy még mindig nem hallgatott el, a kardjával Szancsár fejére csapott. Miután Szancsárt még egyszer felbukott, ismét feltérdelt. Ismét nevetett, hahotázva kiabálta: - Hékás, hát így csapnak a karddal? Hát ilyen olcsó kutyák gy ztek le minket? Nagy kár… Gök Börü és Jamtár nekilendült, hogy a Szancsárt körülvev kínaiakra támadjanak. Bögü Alp az egyik kezével egyiküket, másik kezével a másikukat megragadva megállította ket. - Túl kés . - mondta. Eközben az egyik kínai nyilat húzott el a tegzéb l. Szancsárt hátba l tte. Amint Szancsárt a nyíl hátba találta, egy pillanatra megszakadt a nevetése. A szemöldökét összehúzva szálfaegyenesen talpra állt, aztán ismét dülöngélve, hahotázva folytatta a nevetést: - Azt fogják mondani, hogy Szancsár századost hátba találta egy nyíl. A lövész pedig az a kutyafi kutya kinézet kínai… Amikor Szancsár ezeket mondta, néhány lépést tett, aztán tántorogva térdre rogyott. A nevetést nem hagyta abba. A hangja még mindig az a zeng hang volt. Ezúttal egy másik kínai szemb l nyilazva mellkason találta. A százados ismét talpra ugrott. Ismét nevetett: - A kínaiak között is vannak h sök! Ráadásul még jobb íjászok is mint a mi töményparancsnokunk, Sen-King… Ha Kara Kagán látna, tárkányt csinálna bel led… Végül Szancsár, egy kardvágást kapott a teste és a válla közé, és az oldalára zuhant. A mellkasába fúródott nyilak így, az oldalán tartották. Miután a harmadik nyilat a mellkasába kapta, már nem kelt föl többet, de a nevetése még mindig csengett, csak minden pillanatban kissé lassult, gyengült, kihunyt. A kínaiak egymást váltva verték karddal és kopjával, Szancsár nevetését l tébolyult düh fogta el ket. Ez a gúnyos nevetés lassan, lassan megszakadt, véget ért. Mély csöndbe borult a puszta. Aztán az egyetlen lóra Jamtárt ültették, és Bögü Alp Gök Börü karját fogva, a fogolycsapat dél felé elballagott. A pusztára leszállt az éjszaka. Az égen fényes Hold, a légben h s szél volt. Szancsár százados teste, amelyet nyíllal lyuggattak szitává, kardokkal és kopjákkal szerteszéjjel daraboltak, a Föld Anya kebelén feküdt. Azt a helyet, ahol feküdt, vérvörösre festette a vér. Dél felé forduló arca még mosolygott. Ezen a mosolygó arcon, kínaiakat lenéz , saját rossz sorsán keserg , és Kara Kagánra neheztel kifejezés is volt. Amíg egy író, igen nagy távolságra attól a helyt l, ahol ez a kacagás elhangzott, igen sok id elteltével az után, hogy a kacagás az égbe szállt, nem hozta a gök-türkök unokáinak tudtára, ez a kacagás, ez a hírneves gúny és hírneves halál feledésbe merült. Éjjel, miután a foglyok már a látóhatáron sem látszottak, angyalok szálltak le az égb l. Ötüken h s Szancsár századosának a földb l teremtett testét a földnek adták, aki ha szomorkás volt, nem beszélt, ha nevetett, akkor a négy világtáj felé csengett a nevetése, és az acélból és t zb l teremtett lelkét az égbe emelték. A dics ség és gy zelem imáit zengve vitték a Túlvilágra. Több mint ezerháromszáz év telt ez azóta, hogy Szancsár százados a Túlvilágra érkezett. Azon az ismeretlen helyen, ahol elesett, holdfényes nyári éjszakákon még hallatszik a fájdalmas nevetése és a dics ség imái. A szél zúgása ez az ima. Azt mindenki hallja, de az fájdalmas nevetését nem hallhatja mindenki. Annak a visszhangját távoli s közeli földeken csak azok a szívek hallják, akikben az Isten-hegyének t zifája ég. Ezt a fájdalmas kacagás évekig, talán évszázadokig hallatszik majd, amíg Szancsár százados családja gy zelmi tort nem ül azon a helyen, ahol elesett.

Els kötet A SZÜRKE FARKASOK HALÁLA

HARMADIK RÉSZ

EGY ÉVVEL KÉS ŰŰ

Kara Kagán, a szomorúságtól megsárgult, sápadt arcának még keser?bb kifrjezést adó, bánatos tekintetét egy helyre szögezte, hosszú ideje mozdulatlanul állt. Villámsebesen átfutottak a szemei el?tt azok, amiken az utolsó évben átment. Mindenre vérz? szívvel emlékezett, ám amikor eszébe jutott, hogy három hónapja fogoly, elviselhetetlen lett számára az érzés. Amikor fegyvertelenül, egymagában Isbara Kánhoz ment, betegen találta a sátrában, abban a pillanatban pedig, amikor vissza akart térni a saját hazájába, megtudta, hogy az alattvalóként megmaradt százezer gyermek, asszony és öreg a kínaiak fogságába esett. Isbara Kán oldalán húsz katonával három - négyezer n és gyermek volt. Egyetlen lovuk sem maradt. Ilyen helyzetben bukkant fel a kínai hadsereg. A húsz férfi, néhány asszony és gyermek Kara Kagán és Isbara Kán vezetésével hosszú íjász harcot vívott, végül fogságba estek, miután az utolsó nyilukat is ell tték. Kara Kagán sehogyan sem tudott visszaemlékezni arra, hogy hogyan jött fogolyként Sziganfuba. Akárhogyan is történt, meglep dött rajta, hogy egy török kagán fogságba esése nem haragította meg az Istent, és nem hullott átok az égb l. Három hónapja mindennap megtörték a g gjét, a becsületét korbáccsal verték, méreg fojtogatta. Amikor megtudta, hogy a számára adott udvarház, a kínai kagán szolgáinak a fejéé, mintha villám csapott volna belé, éjszakánként a nyelve megbénult, a karját sem bírta tartani. Miután reggelig tehetetlenül feküdt, egy kicsit magához tért, de a karja nem nyerte vissza a régi erejét. A kagánnak, aki ahhoz szokott, hogy a pusztán, a végtelen fennsíkon futtassa a lovát, a szabad leveg n éljen, a kínai f város börtönnek t?nt. Rá se nézett annak az udvarháznak a nagy kertjeire, medencéire, amelyben lakott. Csak mélyen, keser?en töprengett. Ulug Tárkány soha nem vált meg Kara Kagántól, noha hetven éves kora nem hajlította meg a vállait, a fogság megtörte. Amikor belépett a szobába és féltérdre ereszkedett, Kara Kagán feléje fordította bánatos szemeit: - Ulug Tárkány! Ne köszönts már engem úgy, mint kagánt! Egy fogoly felé soha nem mutatnak tiszteletet. - mondta. A hatalmas tárkány ráncos arcában ül , még mindig szigorú tekintet szemeit a földre szegezte: - Az id t az Isten teremtette, az ember fiait fegyvertelenül taszítja belé. Kard, kopja, nyíl… Ezek csak az ember fiai ellen használnak. Ha az Isten halált mérne is ránk, ha szerencsétlenséget mérne is a török népre, dolgozzunk azon, hogy megakadályozzuk. Még ha fogoly vagy is, akkor is gök-türkök kagánja vagy. Én pedig a te tanítód, Ulu Tárkány vagyok. A kagán nem válaszolt. Mindent l, ami a múltra emlékeztette, a szomorúság fojtogatta. Az esze két hely között cikázott, dobogott a szíve, halál felé vitte: A gök-türk kagánság és a fogság. Ulug Tárkány ismét beszélni kezdett: - A kínai kagán Tulu Kánt tábornokká bevezte ki a saját seregeihez, de Tulu Kánnak nem tetszett, mert Isbara Kán is a magáncsapat parancsnoka lett, pedig magasabb rangúnak tekinti magát. Kara Kagán Ulug Tárkányra nézett. Kérdés volt a tekintetében. A tárkány folytatta: Tulu Kán azt remélte, hogy kagán lesz. A kínai kagán látva, hogy nem kívánja ezt a tábornoki rangot, ráadásul Peking városának uradalmát adta neki. Holnap útra fog kelni.

Kara Kagán bizonytalanul mosolyogva kérdezte: - Tanítóm! Miért mondod el nekem ezeket? - Mert törökök kagánja vagy! - A törökök hadsereg nélküli, katonák nélküli, fegyvertelen, hontalan kagánja!… - A sereged fogságba esett, rád vár. A fegyvereid a kínai raktárakban. A hazádban pedig a szirtardusok laknak. Egy nap ezek mind a farkas fejes zászló árnyékában egyesülnek majd. - Mi már nem látjuk meg azt a napot. - A fiaink majd meglátják. Ha a fiaink sem látnák meg, az unokáink látják majd meg. Kara Kagán hirtelen felállt. Ha Ötükenben lett volna, ez a mozdulat nagy haragját jelentette volna. Most pedig csak az elviselhetetlen keser ségét mutatta. Ulug Tárkány megérezte ezt, és amennyire csak tudta, nyugtatni igyekezett. Azt mondta: - Isbara Kán és Kür Sád el fognak jönni, hogy meglátogassanak. Kara Kagán igen kedvelte Isbara Kánt. Isbara Kán, a végs kig h maradt hozzá. Jellemével, vitézségével, jókép ségével ahová csak ment, mindenhol megszerettette magát. Igazából a kínaiak is szerették t. A kínai kagán akkora bizalmat mutatott irányában, hogy a magánseregének a tábornokává tette. Isbara Kán ezt a rangot úgy szerezte meg, hogy nem munkálkodott a saját népe ellen. Az ellentétek kibékítése nem olyan dolog volt, ami mindenkinek sikerült. Kara Kagán Kür Sáddal szemben mindig távolságtartóan viselkedett. Ez pedig talán a miatt volt, mert Tulu Kán testvére volt. Noha Kür Sád sohasem m ködött együtt Tulu Kánnal, Kara Kagán valamiért nem szenvedhette. Kür Sád nagy áldozatokat hozott, hogy megmentse a kagánságot, ám Kara Kagán nem tudott úgy megbízni benne, mint Isbara Kánban. Ketten együtt jöttek. Úgy köszöntötték t, mint Ötükenben a kagánt. Aztán nagy komolysággal úgy kezdtek beszélni, mintha a gök-türk kagánság létezne. Kara Kagánt mindez elkeserítette. Keser hangon jelentette ki, hogy már nem fog ilyesmiket megtárgyalni, mert a három hónapja tartó fogságának szégyenét még nem tudta elfelejteni. Isbara Kán ezekre a szavakra a kagán keser sége iránt tiszteletet mutatva elhallgatott. Kür Sád pedig vérvörös arccal állt föl: - Te három hónapja vagy fogoly. Mi pedig egy éve. Ki kelti életre a kagánságot, ha mi keser ségbe zárkózva mindenb l kivonjuk magunkat? Annak a romba d léséért mindnyájan felel sek vagyunk. Az életre keltése is mindnyájunk munkája kell hogy legyen. - mondta. A kagán visszaemlékezett rá, hogy az unokaöccse már a vereség el tt is így szállt vitába. A végs kig háborúpárti Kür Sád folyton túlzásokkal beszélt, túlzásokkal munkálkodott. Kara Kagán megszólította: - Tulu Kán döntötte romba a kagánságot. Ezekben a szavakban rejtve szikrázott Tulu Kán testvére, Kür Sád elleni dühe. Kür Sád rögtön észrevette ezt. - Kara Kagán! A gök-türk kagánság lerombolásában te sem maradtál el Tulu Kán mögött! A kagán akkor sem rendült volna meg jobban, ha kardcsapás érte volna a fejét. Megemelte a hangját: - Talán nem a te testvéred volt-e az, aki a kagáni trónus kedvéért titokban megegyezett a kínaiakkal? - Az én testvérem volt, az aki megegyezett a kínaiakkal. Az pedig, aki összeházasodott az apámat megmérgez I-űsing Kátunnal, és az szeszélyei szerint hozta és vitte háborúba a hadsereget, a nagybátyám volt. Kara Kagán, Isbara Kán, Kür Sád és Ulug Tárkány összenézve elhallgattak. Aztán Kür Sád azon a hangon folytatta, ammelyen a harctéren parancsokat osztott: - Hát nem te voltál-e, aki a haszontalan, léh t Sen-Kinget megtetted

töményparancsnoknak? Kiben bízva kényeskedtek a kínaiak? Miért veretted vasra Tulu Kánt, amiért er tlen seregét legy zték? Miért nem ölted meg, ha megegyezett a kínaiakkal? A kagán a kezét felemelve felkiáltott: - Elég! Aztán felállva folytatta: - I-Csing Kátun azért lett a feleségem, hogy megfeleljek a török törvények parancsának. A báty halálakor a öcs házasodik össze a sógorn jével. Hát nem tudtad? - kérdezte. Kür Sád választ adott: - Tudtam. És azt is tudom, hogy aki kagánt öl, azt meghal. - Kür Sád! Úgy beszélsz, mint Tulu Kán követe. - Nem. Úgy beszélek, mint a Bozkurt nemzetség egy sádja. Kara Kagán hangjában nyilvánvaló volt egy gúnyos zönge: - Talán ezért lettél Kína kagánjának magánhadseregében Tulu Kán parancsnoksága alatt tiszt? - Azt a kardot, amelyet felöveztem, nem a kínai kagánért, hanem a török népért vonom majd ki. - Ha nem lennél Tulu Kán testvére, hinnék a szavadnak. Ezekben a szavakban megbújó lenézés úgy csapott Kür Sád arcába, mint egy kard. Abban a pillanatban egy fémes hang csörrent: Kür Sád villámsebesen kardot rántva egy lépést tett a kagán felé. Erre a hirtelen mozdulatra Isbara Kán és Ulug Tárkány is a kardjához kapott. Kara Kagán pedig mint a szikla, rezzenéstelenült állt a helyén. Kür Sád és a kagán egy hosszú pillanatig tüzesen farkasszemet nézett egymással. Aztán Kür Sád még egy lépést tett: - Megfeledkeztem róla, hogy a törökök kagánja vagy. - mondta. A hüvelyéb l kivont kardját életében el ször, úgy dugta vissza a hüvelyébe, hogy nem szennyezte vérrel. Azután igen halk hangon fejezte be a szavait: - Az id megmutatja majd az igazat is, és a görbét is. Kür Sád ezeket mondva távozott. Hallgattak. A kagán hallgatott, de közben mondani akart valamit. Isbara Kán hallgatott, mert titkolt valamit, Ulug Tárkány pedig hallgatott, mert mindent tudott. Miután hosszú ideig hallgattak, a kagán bús arccal leülve jelt adott a többieknek is, hogy üljenek le. Akkor Isbara Kán ezeket a szavakat mondta, hogy kissé megnyugtassa a feszült idegeket: - Ma reggel pedig Tulu Kánnal vitatkozva bicsakot dobott felé. Istennek hála, hogy Tulu Kán egy apró sebbel a karján megúszta. Különben… a kínaiak igen örvendeztek volna, hogy a törökök egymásnak estek…

A KÍN ÉS

A SZÍV FÁJDALMA

Amikor Jamtár összehúzta az övét, megértette, hogy jócskán lesoványodott. Még az ötükeni éhínség idején sem fogyott le ennyire. Egy fa tövénél törökülésbe ülve azon kezdett el gondolkodni, hogy miért kellett ennek így lennie. Nem ehetett annyit, amennyit akart. Sziganfu városának környékén helyezték el. A kínaiak földet adtak neki, és azt mondták, hogy vessen és arasson. Néhány hónap volt még hátra addig, mire Jamtár arathat majd. Törökföldön is m velték a földet, de nem függött t le minden táplálékuk. Vadásztak, madarásztak, kumiszt készítettek, birkát, borjút vágtak. Innen mindez hiányzott. Gyümölcsöt szedtek ugyan a fákról, de egy fa gyümölcse legfeljebb két napra volt elegend táplálék Jamtárnak. Fogolyként Sziganfuba

hozták a gyermekeit is, akiket az utolsó háborúba menet hátrahagyott. Most Jamtárnak magát is, nyolcéves lányát, valamint hétéves fiát is etetnie kellett. Mintha nem lett volna elég ez a bánat, nehezére esett, hogy egy fából készült kínai házban kellett laknia. Hát ezek a kínaiak meg miféle teremtmények? Ha költözni támadna kedvük, ezek a házak alkalmatlanok a szállításra. Hát milyenek ezek a deszkából összetákolt házak a törökök szép gy léssátraihoz képest? A reményvesztett Jamtár pedig most mint egy farontó féreg, azzal veszk dött, hogy hozzászokjon a fából készült házban alváshoz. Hát még, hogy lóra ülve nem vágtathat a pusztán… Ezt mindet el fogja viselni. Csak ez a fogság ne volna… A fogság igen nehezére esett. Azok a kínaiak, akit kutyába sem vett, akiket egyetlen szorításával kettétört volna, törékeny, rossz arcú, átkozott kínaiak parancsoltak Jamtárnak. Amikor a többi törökhöz hasonlóan neki is adtak term földet, egy kínai tiszt tanította meg, hogy hogyan kell megm velnie. Jamtár tudta, hogy hogyan ássa föl a földjét, hogyan vesse be búzával és kölessel. Amikor megmondta a kínaiaknak, hogy ismeri ezt a munkát, kigúnyolták: - Ez a munka nem barbár munka, nem olyan mint a nyilazás, de nem is olyan mint a rajtaütés. A nyíltszív Jamtár magában azt gondolta: "Talán a kínai földm velés másféle". - Jól van, tanítsd, hagy lássam! - Egyezett bele, hogy tanulni fog. Ám a kínaiak ugyanúgy ásták a földet. Ráadásul er tlen karjaikkal az ásót nem nyomták mélyre. a földet nem forgatták gyorsan, nem végeztek gyors munkát. Jamtár azt mondta a kínaiaknak: - Nosza add ide! Kivette a kínai kezéb l az ásót, és a tágra mered szemei el tt gyakorlottan és gyorsan elkezdte felásni a földet. Amikor a kezét levette az ásóról, azt mondta a kínai tisztnek: - Hagyd ezt a dolgot, inkább azt mutasd meg nekem, hogyan fekszenek le abban a fából készült házban. Aztán hosszasan vitatkozott vele, hogy a sátor, vagy a deszkaház jobb-e. Amikor a kínai tiszt elmen ben azt mondta neki, hogy miután megszokta ezt a munkát, majd meg kell tanulnia kínaiul is, Jamtár elcsodálkozott: - Mi? Hogy a kínai nyelvet? Hát a kínaiaknak lehet-e nyelve? - kiabálta. Jamtár addig nem is gondolt arra, hogy a kínaiaknak külön nyelve lenne. Sohasem beszélt szemt l szembe kínaiakkal. Mostanáig igen jól megértette magát a kínaiakkal a kard és a nyíl nyelvén. Most pedig a vele szembenálló törökül beszélt. A kínai tiszt is meglep dött Jamtár kiabálásán, hogy a kínaiaknak van-e nyelvük. - Hát szórakozol velem? Természetesen van kínai nyelv. - No és ha van is kínai nyelv, mit érdekel az engem. Minek tanuljam meg? - Hogy a kínaiakkal beszélve megértsétek egymást. - Értelek téged, ahogy veled beszélek. - Azért értesz, mert én tudok törökül. De nem minden kínai ért törökül… - Lelkem! Én nem beszélek minden kínaival. Elegend ha te kicsit fejl dsz. - És ha egy másik kínaival kellene beszélned? - Hát az is gond? Jössz és tolmácsolsz. - Hogy te milyen értetlen vagy! Hogy én minden feladatomat otthagyva tolmácsoljak neked? És ha én elmennék? És egy törökül nem tudó tiszt jönne ide? Jamtár elgondolkodott egy kicsit, aztán mert igen nehezére esett volna kínaiul tanulnia, így válaszolt: - Ide figyelj! Én nem tanulok semmiféle kínai nyelvet. A kínaiak tanuljanak meg törökül! Íme attól a naptól kezdve hónapokig egyetlen szót sem tanult kínaiul. Nemcsak hogy nem tanult kínaiul, de kezdte elfelejteni a lovaglást, nyilazást és birkózást

is. Noha a gök-türk seregben százados volt, itt a közrend ekhez hasonlóan talán csak a föld felásásával, terményárusítással, és a kapott pénzért más termények vásárlásával fogja tölteni a napjait? Amikor Jamtár ezek között a sötét gondolatok között búslakodott, Gök Börü jött és lerogyott mellé. Ötüken dühöng je, aki az utolsó vereségkor elvesztette az egyik szemét, az éhínség után megmaradt két gyermeke közül az egyiket a fogság z rzavarában elveszítette; nem kapott róla hírt, azt sem tudta, hogy él-e, hal-e. A hétéves fiával együtt a szomszéd házba telepedett le, és kezdte ásni a földjét. Egyáltalán nem volt kellemes dolog egyetlen szemmel nézni a világba. Egy nap így szólt Jamtárhoz: - Egy szemmel nem lát jól az ember, de még ez is sok, ahhoz hogy azt lássam, hogy foglyok vagyunk ebben a piszkos kínai városban. Most egymás mellett ült a két vértestvér. a szíveikben egy érzés visszhangja, az eszükben egy gondolat hullámzása miatt némán, mereng szemekkel tekintettek valahová el re, egy bizonytalan helyre. Egy id múlva Gök Űörü mintha egy nehéz súlyt rázna le, beszélni kezdett: - Jamtár! Hallottad-e, hogy Tulu Kán Peking felé menet útközben meghalt? - Nem! - Vért okádva halt meg, huszonkilenc éves volt. A kínai kagán pedig Tulu Kán fiát, Urkut tette meg helyette Peking urává. Jamtár Gök Börü arcába nézett. Gök Börü megértette, hogy mit jelent ez a nézés. - Urku most 14 éves, de izmos, vitéz tegin. A nagyapjára, Csuluk Kagánra emlékeztet. - egészítette ki szavait. Merengve ismét elhallgattak. Hirtelen megjött Gök Börü fia. Azt mondta, hogy három kínai keresi. Az imént még lágy hangon beszél Gök Űörü dühöng vére hirtelen felforrt: - Az Ördög vigye el! Mit akarnak már megint ezek a kutyák? - kiabálta. Aztán felpattanva gyorsan gyalogolni kezdett. Jamtárnak egyáltalán nem tetszett a távozása. Jártányi ereje sem lévén, kénytelenségb l cselekedett. Lassan is Gök Űörü háza felé indult. Amint a dühöng Gök Űörü a ház kertjébe ért, szigorúan a vele szemközt álló három kínaira nézett. Az egyikük tiszt, a másik katona. A harmadik pedig nyilván a tolmács lehetett. - Mit akartok! - kiabálta. - Te vagy-e Gök Börü? - kérdezte a tolmács. - Én vagyok! Gyorsan mondd el mit akarsz, aztán takarodjatok! Gök Börü dühös kiabálására a tolmács és a tiszt valamit kínaiul beszélt. Aztán a tolmács így szólt: - Te még nem ástad föl az egész földet. A tiszt megparancsolja neked, hogy öt napon belül ásd föl a földet. Gök Börü csodálkozott. Jobbra, balra, hátrafelé nézett, aztán a tolmács felé fordult: - Nem értem. Ki ad parancsot? - A tiszt. - Miféle tiszt? - Íme, ez a mellettünk álló tiszt. - Miféle parancsot ad? - Megparancsolja, hogy ásd föl a földet. - Melyik földet? - A te földedet. - Miket beszélsz hékás? Mit avatkozik ez a kecske kinézet tiszt az én földem felásásába? A tolmács valamit ismét kínaiul beszélt, aztán így szólt: - A tiszt azt mondja, hogy mi adtuk a földet a törököknek. Tetszésünk szerinti parancsot adhatunk nekik, mert foglyok. Egy másik tiszt azt mondta, hogy… A kínai tolmács nem fejezhette be a mondatát. Vigyorgott. Nevetni kezdett. Gök

Börü a tolmács nevetése miatt teljesen dühbe gurulva kiabálta: - Mondd már! Mit mondott még? - Hogy mit mondott?: "Ez a török milyen fennhéjázva beszél az egy szemével. No és milyen fennhéjázva beszélne, ha két szeme lenne?" Gök Börüt a legérzékenyebb pontján érte az ütés. Hirtelen megvadult. A kínai tiszt felé fordulva kiabálta: - Talán nem kedveled az egyszem Gök Űörüt? Aztán mint aki megveszett folytatta a kiabálást: - A kutyáknak is két szemük van, ám ett l még kutyák maradnak! A tolmács megriadt. Egy lépést hátrált. A tiszt a kardjához kapva négy ujjnyira kirántotta. Gök Börü elvörösödve közbevágta: - Mire föl hánytorgatod föl a fogoly voltomat? Jó néhány hozzád hasonló kutyát legy rtem. A kard; a hüvelyéb l így félig lecsupaszítva nem félemlít meg, te tolvaj kinézet . A te kardod a félszem Gök Űörü tizedes b rét nem vágja, megértetted? Gök Börü hangja zengett a környéken. Hirtelen a kínai tisztre vetette magát. Annak nem volt ideje kirántani a kardját, egy acélos ütést kapott a bal arcára. Ez a törökös lendület arculcsapás elegend volt ahhoz, hogy a kínai tisztet a földre terítse. Amíg a tolmács kiabálása közepette innen - onnan egy csomó kínai futott el , a mellette lév kínai katona a kardjával Gök Űörü karjára csapott, és vérbe borította. Mintha csak egy kisgyerek csapott volna fütykössel a karjára, és kisebb fájdalmai lennének, Ötüken dühöng je a kínaira nézett, aztán végigmérte a felé közeled kínaiakat. Aztán: - Íme most mind együtt kitesznek valamit. - kiabálta, és feléjük vetette magát. A hátulról érkez Jamtár csak az arculcsapás hangját hallotta és a hangból rájött, hogy ez egy török lendület ütés volt. Megsejtve, hogy Gök Űörü valamilyen szerencsétlen ügybe keveredett, meggyorsította a lépéseit, ám Jamtár elkésett: hét - nyolc kínai er szakkal vonszolta. Egy ibolyaszínre dagadt kép kínai tiszt és egy vérz orrú kínai t nt Jamtár szemébe, a füleit viszont Gök Börü kiabáló hangja ütötte meg: - Ez a fél szemem jogán. Tizet küldtem a pokolba a másikért.

* * *

Miután Gök Börü azt az éjszakát összekötözött kezekkel, egy koromsötét, nedves tömlöcben étlen töltötte, másnap egy kínai parancsnok elé állították. Az a kínai tiszt akit el z nap összevert, és a tolmács jelen volt. A parancsnok megkérdezte, hogy tudja-e, vagy sem, hogy egy kínai tiszt elleni fegyveres támadás halálos büntetést von maga után. Mivel Gök Börü határozottan kijelentette, hogy amíg ki nem oldozzák a kezét, egyetlen kérdésre sem fog válaszolni, a parancsnok parancsára kioldozták a kezeit. A karja, amin kardvágta seb volt, elzsibbadt, mert egész éjjel össze volt kötözve. Gök Börü a karját dörzsölgetve kezdett válaszolni: - Ha fegyver lett volna nálam, akkor ezeket mindet elpusztítottam volna. - A parancsnok mogorva arccal kérdezte: - Nyilvánvaló, hogy ennek a kínai tisztnek az arcát fegyverrel, vagy legalábbis egy k vel vagy vassal ütötted meg. Ne hazudj! Ha igazat szólsz, enyhébb lesz a büntetésed. Gök Börü vállat vont: - Én úgy csaptam arcul, ahogy azt az atyámtól láttam. Ennyi az egész… A parancsnok dühös lett: - Ne hazudj. Tudom, hogyan bírjalak rá az igazmondásra. - kiabálta. Gök Börü is dühbe gurult: - Mit ellenkezel hékás! Ha nem hiszed, gyere, hagy csapjalak téged is arcul. Ne nevezzenek töröknek, ha nem hasad ki a b röd és nem dagad föl a képed!… A tolmács félt ezeket a szavakat kínaira fordítani. Egy lépést Gök Börü felé

közelítve, lágy és illedelmes választ tolmácsolt. Ötüken dühöng jében iszonyúan forrt a méreg, hogy hazugsággal vádolták meg. Csak azt látták, hogy egy pillanat alatt egy villámgyors arculcsapás csattan, és a tolmács elterült a földön. Elájult. Gök Űörü a tolmács vérz , feldagadt, ibolyaszín re váltó arcára mutatva kiabálta a parancsnoknak: - Láttad-e ezt ostoba? Hát kellett ahhoz fegyver, hogy egy tolvaj kinézet kínai szerencsétlen arcát beverjék? A parancsnokot iszonyú harag töltötte el a felé mutatott tiszteletlenség miatt. Gök Börüt lefogatta és ismét megkötöztette, aztán a tolmácsot magához térítették és a következ rettenetes ítéletet tudatták általa: - Dölyfösnek találtattál, amiért a kínai kagán parancsára nem hallgatva, a földet nem m velted, és a kínai császár egy tisztjére kezet emeltél, és mert arra vetemedtél, hogy a kínai császár egyik palota - tisztjének jelenlétében a palota tolmácsát megüssed, száz korbácsütéssel, és a másik szemed kitolásával nyerd el méltó büntetésedet! Gök Börü rezzenéstelenül hallgatta ezt az ítéletet. Aztán oda kiáltotta Csang-Csungnak: - Még ha vak is lesz mindkét szemem, a ti legjobb vitézeteknek ellátom majd a baját.

* * *

Gök Börü tizedest a téren deresre húzták, megkötözték, derékig félmeztelenre vetk ztették és korbácsolni kezdték. Mögötte az egymással szemközt álló két kínai meglehet s er vel, felváltva csapott le a korbácsával, az összegy ltek pedig kiabálva, ordibálva, káromkodva ösztökélték a korbácsolókat. Gök Börü hang nélkül t rte a korbácsolást, vörös csíkok hasadtak a hátán, és ezekb l a csíkokból vér szivárgott. Mivel Gök Börü nem adott ki hangot, a korbácsolók igyekeztek még keményebben ütni, amíg a néz k üvöltöztek, felettébb átkozták a h s törököt, ökölbe szorították a kezüket, örömöt éreztek hogy verik. A térség zsúfolásig megtelt. E között az érzéketlen tömeg között csak egyetlen ember tekintett könnyes szemekkel erre a látványra, az ajkait harapdálta, közben a könnyei gyöngyszemekként peregtek le az arcáról. Gök Börü fia, a hétéves Szungur volt az, aki hátrébb egy magaslati helyen kuporogott. Végére értek a száz korbácsütésnek, Gök Börü meg sem mukkant. Szungur nem tudta, hogy mi lesz, még abból sem értett semmit, hogy egy kigyulladó t zben néhány vasat tüzesítettek föl. Ám Jamtár, aki a Gök Börüre mért utolsó korbácsütésekkor érkezett, megértette mi fog következni. Nem akarta, hogy Szungur is lássa ezt. Nyakon csípte és az ölébe vette. A gyerek nem akart menni: - Bácsi! Hagy maradjunk! Jamtár reszket hangon válaszolt: - Nem maradunk itt Szungur! Az apád nemsokára jön majd! Aztán felnyalábolta Szungurt, aki az ölében kicsinek t nt, noha er s gyerek volt, és elindult vele. Szungur Jamtár arcához támasztotta az arcát. Mindkettejük arca könnyt l volt nedves. Azon az éjszakán Jamtár a gyermekeivel a saját házában hagyta Szungurt, és maga Gök Börü házában maradt. Éjjel a kínai parancsnokság épületéhez ment, és elhozta Gök Börüt. Amikor a karjánál fogva haza vezette a vértestvérét akinek már mindkét szeme lezárult a világ fényeire és színeire, egy villám sulytotta hatalmas fára hasonlított. Abból fakadt a keser sége, hogy nem futhatott a vértestvére segítségére. Ez a fájdalom nem volt kisebb, mint Gök Börü fájdalma amit akkor érzett, amikor a szemét tüzes nyárssal tolták ki. Szégyellte magát. Ezek közül a szerencsétlenek közül, aki a holdfényben a girbe

- gurba utcácskákon kemény léptekkel haladtak, az egyik a nagy test és látó szem Jamtár mintha egy súlyos lelki teher alatt görnyedve haladt volna; a másik, Ötüken h s dühöng je, a fejet nem hajtó Gök Űörü, az immár végtelen sötétségbe temetett h s tizedes, mintha az Istenre nézne, a fejét lágyan az ég felé fordítva, nyílegyenes, határozott és tiszteletet parancsoló lépésekkel haladt.

SEN-MA A FILOZÓFUS

Jamtárra most még súlyosabb teher nehezedett. Most már az feladata lett az is, hogy Gök Űörü földjét megm velje, a vértestvérér l és annak fiáról is gondoskodnia kellett. Az els napokban jócskán akadt a többi törökt l kapott tej, joghurt és hús, ezért Gök Börüt jól táplálta; azon igyekezett, hogy az gyorsan meggyógyuljon. Gök Börü néhány napig feküdt, sehová sem mozdult ki, azután szokásává vált, hogy minden nap kiment a földjére, és egy fa alatt üldögélt. Szinte sohasem beszélt. A hátával a fának d lt, fejét a fának támasztotta, reggelt l estig ebben a testhelyzetben töprengett. Igen keveset evett. Csupán csak gyakran hívta Szungurt, kérdezgette, hogy mit csinál. Amikor Szungur megmondta, hogy mivel foglalatoskodik, vagy hogy semmit sem csinál, azt mondta - jól van - és ismét csöndbe burkolózott. Jamtár megértette, hogy hatalmas viharok dúlnak benne. Abból, hogy nem beszélt sokat, s t dühös lett, ha igyekeztek felvidítani, tudta, hogy jobb, ha nem érint érzékeny kérdéseket. Naponta háromszor vagy négyszer odament hozzá, ételét Gök Börüvel együtt ette, közben néhány dolgot mondott neki. Jamtár igyekezett olyan híreket hozni, amik felvidítják a vértestvérét, amikr l viszont azt gyanította, hogy nem örülne nekik, azokat eltitkolta el le. Ilyesképpen telt el még egy év. Gök Börü már kezdte egyéb érzékeivel kiváltani a szemei hiányát. A házából a földjére, vagy Jamtár házába menet hibátlanul lépdelt, megérezte, hogy van-e valaki ott, ahová közeledik. Most minden idejét azzal töltötte, hogy a saját fia Szungur és Jamtár fia Göktas számára birkózó oktatást tartson, ket birkóztatta, noha vakok voltak a szemei, valami döbbenetes érzékkel követni tudta az egymás ellen használt cseleiket; a hibáikat kijavította. Néha Jamtár is eljött, is belefolyt az oktatásba; s t azzal növelte a kedvüket, hogy összeakaszkodott a kicsikkel. A kis birkózók egy hónapra rá továbbfejlesztették a dolgot. Gök Börü faágakból két kardot csinált nekik, és a vívást is tanította. Jamtár pedig két pajzsot készített b rb l, és ezzel kiteljesítette a dolgot. Göktas és Szungur amikor eszükbe jutott, birkóztak, vívtak, k dobálásban versenyeztettek. Egy nap ismét szenvedélyesen, és képességeihez mérten komolyan birkóztak. Az apjaik pedig a szemeikkel illetve a szívükkel nézték ket. Annyira elragadta

ket a birkózás heve, hogy nem is vették észre, hogy egy id s kínai közeledett feléjük. Mégis Gök Űörü volt az, aki els nek megérezte. Jamtár vállára csapva mondta: - Kérdezd csak meg ezt a kínait, hogy mit akar. A birkózás félbeszakadt. Jamtárnak a csodálkozástól tátva maradt a szája. Gök Börü már nem csak azt érzi meg, ha valaki közelít, de azt is megérezte, hogy az egy kínai. Jamtár ekkor a két gyereket birkóztató, két éve fogoly Jamtárból török béggé, a gök-türk hadsereg századosává változott. Kemény hangon kérdezte: - Lássuk csak kínai! Mit akarsz? Az id s kínai sejtelmesen mosolygott. Meglep dolog! Amikor ez a kínai mosolygott, többi kínaival ellentétben az arca nem vett föl visszataszító és alattomos arckifejezést, éppen ellenkez leg, kedvesebbé vált. Jamtár ránézett,

a gyerekek megérezték, Gök Űörü várakozott. A kínai meglehet sen jó törökséggel válaszolt: - Néhány tanácsot szeretnék adni nektek. Azt láthatták, hogy Gök Börü a jobb kezével az övének bal oldala felé kap. Ezzel a mozdulattal szoktak kardot rántani. Ám azonnal le is hanyatlott a két keze, mert a derékszíján már nem függött kard, mint régen. Az, hogy egy kínai jött, hogy tanácsot adjon neki, elég volt ahhoz, hogy kihozza a sodrából. Az a válasz, amit Jamtár adott, kissé leh tötte: - Nekünk kínaiaktól nincs szükségünk tanácsra! Az öreg kínai nem fortyant föl erre a válaszra. Egy kissé még jobban elmosolyodva megkérdezte: - Miért birkóztatjátok ezeket a kis gyermekeket? Jamtár meglep dött: - Hogy megtanulják a birkózás helyes fogásait. - És mi lesz, ha megtanulják a birkózást? - Hát te hülye vagy, vagy mi? Ezek a gyerekek nem fognak negyven évig gyerekek maradni. Természetesen feln nek, és férfiakká válnak. - Amikor férfiakká válnak majd, miféle munkájukhoz lesz majd hasznos a birkózás? - Hát meglehet-e férfi anélkül, hogy birkózna, küzdene, nyilazna, vívna, kopjával döfne, lóversenyezne? A kínai mosolyogva mondta: - Török filozófia. Jamtár semmit sem értett ebb l. Megkérdezte: - Mit mondtál? - Török filozófia. - Az meg mi? - A törökök mély gondolatai. - Hogy a törökök mély gondolatai? Mi az? - Pedig az imént mondtad: Űirkózás, viaskodás, versenyzés… - Hát talán rossz dolgok ezek? - Igen rosszak! Jamtár szemei tágra nyíltak: - No és mi a jó? - A tudomány, filozófia. Jamtár mosolygott: - Hát jól van, mi ez a filozófia és mire jó? - Arra jó, hogy megtaláljuk az igazságot. - Ide figyelj te kínai! A vénségt l talán elment az eszed? Ha ilyen tanácsot akartál adni, akkor t nj innen, ne dühíts minket. Mi is tudjuk mi az igaz, és mi a hamis. A kínai ismét mosolygott: - Nem tudjátok. Jamtár kezdet feldühödni: - No és, ha nem tudnám az igazságot, mi közöd hozzá? Mire föl veszed a bátorságot, hogy ide gyere, hogy az ostobaságaidat tanítsad nekem? - Mert megfogadtam a tanítómnak, hogy mindenkinek meg fogom tanítani az igazságot. - Hogy a tanítód? Ki a tanítód? - A tanítóm, a híres kínai filozófus, Csao-Lien. Én pedig az filozófus tanonca, Sen-Ma vagyok. Négy éve, hogy elváltam a tanítómtól. Minden helyet bejárva igyekszem az embereket megtanítani az igazságra. Jamtár érdekl déssel kérdezte: - Te négy évvel ezel ttig tanonc voltál? - Igen! Jamtár sajnálkozva nézett: - Ide figyelj te kínai! Nem akarlak megbántani, ne neheztelj meg a szavaim

miatt, de nagyon eszetlen vagy. - Miért? - Ha addig maradtál tanonc, amíg meg nem szült a szakállad, akkor nem lehet azt mondani, hogy valami eszes lennél. - A tudományt és a filozófiát nem lehet gyorsan megtanulni. Jamtár ismét elnevette magát: - Lelkem! Mi nehézség lenne egy kínai dologban? Ha nem nehezebb a kardforgatásnál… - Nehezebb. - Hogy nehezebb lenne? Hát akkor te veszedelmes h s lehetsz. Ha akarsz, gyere, vívjunk meg. Csakhogy most nincs kardom. Az lesz a legjobb, ha jössz és megbirkózunk. - Én nem tudok birkózni. - Azt állítod, hogy a tudomány és filozófia nehezebb a birkózásnál. Hogyan tanultad meg a nehezebbet, ha a könnyebbet nem ismered? - Mert a birkózás haszontalan. A tudomány sok mindent megtanít az embernek. Jamtár félig szomorúan, félig dühösen mondta: - Ti kínaiak azt hiszitek, hogy mindent tudtok. Azt hiszitek, hogy csak ti tudtok földet m velni. Egy tudós kínai jött hozzám, hogy megtanítsa nekem ezt a munkát, de én megmutattam neki, hogy én jobban ismerem. Ugyanilyen ostobaság lesz ez a tudomány és a filozófia dolog is, amir l beszélsz. Ha én nem nyilazok és lovaglok jól, nem tölthetem meg a gyomromat. Az a filozófia dolog el zi-e az éhségemet? Ezt áruld el nekem! - Természetesen el zi. Jamtár megborzongott örömében. Egyet lépett a kínai felé: - Gyorsan mondd meg! Mi az a filozófia? Siess gyorsan, hogy megmeneküljek ett l a veszett nagy éhségt l. A kínai ismét mosolyogva válaszolt: - Ez nem egy napi munka. Azt hosszú ideig kell tanulni, leckéket kell venni.

JAMTÁR FILOZÓFUS

LESZ

Jamtár a beszélgetés napjától fogva odaszokott a kínai bölcs házába. A bölcs Sen-Ma hatvanöt éves korában hozzáért moralista volt. Igen sok helyet bejárt hogy a bölcselkedését terjessze, az embereket a helyes útra térítse, tanácsokat adjon. Azon kívül, hogy bejárta Kína minden zugát, Tibetig, Koreáig, Törökföldig, Indiáig is eljutott. Jó néhány nyelvet ismert. Még Csao-Lien tanoncaként néha vele együtt, néha az engedélyével egymagában kezdte bejárni ezeket az országokat, széles tudást szerzett sokfelé él emberek erkölcseir l, szokásairól, gondolatvilágáról. Tudta, hogy milyen nehéz egy bölcselkedést elterjeszteni. A tanítója hosszú élete alatt csupán t tudta kitanítani. maga pedig még senkit sem terelt a helyes útra, de ez nem ijesztette meg. Úgy gondolta, hogy valakit feltétlenül a világosságba fog hozni, a vidéket járva tanácsokat osztott. Amint Kara Kagán és vele együtt úgy százezer török fogolyként érkezett Kínába, kísérletet akart tenni ezekkel a szerencsétlen emberekkel, fel akarta tárni el ttük a gondolatait. Els ként Kara Kagánt szerette volna kioktatni, ám az senkit sem engedett a közelébe. Amint ez a kísérlete kudarcba fulladt, a kagán után a legel kel bb törökökhöz, azaz Isbara Kánhoz, Kür Sádhoz, Ulug Tárkányhoz folyamodott. Miután Isbara Kán hosszasan hallgatta a beszédjét, közölte vele, hogy ezek a tanok nem lesznek megfelel ek a törökök számára. Ulug Tárkány pedig kijelentette, hogy semmi olyat nem fogad el, amit Kara

Kagán elutasított. Kür Sád pedig igen keményen és élesen azt mondta, hogy, egy kínai gondolatait, akármik legyenek is azok, semmiképpen sem teszi magáévá, és ezzel az ügy teljes kudarcot vallott. Sen-Ma ebben a helyzetben sem tántorodott vissza. Ezúttal a török nép alsóbb rétegeiben kezdett el keresgélni, hogy találjon valakit, akit taníthatna. Ám igen nehéz volt szót érteni a fogoly voltuk ellenére rátarti törökökkel. Amikor egy nap a bölcselkedésr l és a tudományról beszélt egy fiatal töröknek, és azt magyarázta, hogy a filozófia meger síti az emberi lelket, a török a szavába vágott egy kérdéssel: - Ha én ezt a filozófiát megetném egy lóval, egy nap alatt Ötükenbe vinne-e engem? Amint megmondta, hogy a filozófia nem ehet dolog, csúnyán nézett rá, és otthagyta. Sen-Ma ekkor sem adta föl, ismét a bégekhez kezdett folyamodni, ezúttal Bögü Alpot kapta el, és nekilendült, hogy oktatassa. Bögü Alp rövid vita után megkérdezte: - Megmondja-e ez a filozófia dolog, hogy holnap mi fog történni? Amikor nemleges választ kapott: - Akkor mire jó? Kirács Atya azt sem tudta, hogy mi fán terem a filozófia, mégis rögtön megmondta nekem, hogy mi fog történni holnap. - tárta a bölcs elé. Aztán Sen-Ma minden gy zködése ellenére, hogy a jöv t senki sem ismerheti, így zárta le a vitát: - Nem hiszek neked kínai! A saját füleimmel hallottam Kirács Atya szavait, és a saját szemeimmel láttam hogy valóra váltak amiket mondott. Sen-Ma ekkor sem adta föl. Ismét a törökök között sétált, ezúttal Jamtárral akadt össze. A kínai bölcsnek nem volt kedvére való a durvaság, ám a saját bölcselkedése szempontjából, a törököket a kínaiaknál tehetségesebbeknek találta. Ezek nem voltak képmutatóak, egylényeg ek és egyenes beszéd ek voltak. Azt gondolta, hogy az igazság megkereséséhez, a bölcselkedés megragadásához az els feltétel az egyenesség. A hatalmas test Jamtár nyíltan megmondta neki, hogy azért kezd a bölcselkedésbe, hogy megtöltse a gyomrát, nem titkolta el, hogy abban a reményben kezdett ebbe a dologba, hogy a bölcselkedés segítségével az éhségét jóllakottságra változtathatja majd. Sen-Ma igyekezett, hogy megértesse vele, hogy az éhség is, és a jóllakottság is a mi képzelgésünk, így nyerhette meg magának Jamtárt. Jamtár tagbaszakadt, er teljes alkata is jó volt. Jó bölcs lenne bel le, mert nem fárad el, amikor a gondolatait terjesztve a hegyeket, sziklákat járja, elviselhetné a fáradságot és a nehézségeket. Gök Börü is észrevette, hogy valami változás történt Jamtárban. Most több ételt adott Gök Börünek. Azon gondolkodott, hogy miért van ez így, egy nap egyenesen nekiszegezte a kérdést: - Jamtár, talán megsokasodott volna az élelmünk? Amint nemleges válasz kapott, határozott végkövetkeztetésre jutott. Igaza volt. Keveset evett, a saját része felét Gök Börünek és a gyerekeknek adta. Jamtár nem hazudhatott, mert török bég volt: - Igen - mondta - az ételem felét szétosztom hármótok között. Gök Börü szembeszállt vele: - Nem lehet! Aztán éhen halsz. - Én nem vagyok éhes. - Hogy nem vagy éhes? Gök Börü ezeket a szavakat igen nagy döbbenettel mondta ki, mert Jamtár nevér l els sorban az éhség, jóllakás, és sok étel jutott az eszébe. Kétségtelenül döbbenetes dolog volt, hogy Jamtár, aki egész életének majdnem minden napját félig éhesen töltötte, most azt mondja, hogy "nem vagyok éhes". Amikor a barátjának a kérdésére ismételten ismét azt a választ adta, hogy "nem vagyok éhes", Gök Börü gyanakodni kezdett. Tett egy lépést, és megérintette Jamtárt. A kezét a vállaitól a karja felé lejjebb engedve kérdezte: - Hogy nem vagy éhes? Talán nem te vagy Jamtár? - Jamtár vagyok.

- Ha Jamtár vagy, akkor hogy lehet, hogy ne lennél éhes? - Nem vagyok éhes. - Hát az meg hogy lehet? - Én már filozófus lettem. Gök Börü a saját hatalmas bánata és a másnapért való aggodalom közepedte elfelejtkezett nem csak a kínai Sen-Mával folytatott els beszélgetésr l, de magáról Sen-Máról is. Amikor a keveset ev vértestvére arról beszélt, hogy nem éhezik meg, mert filozófus lett, azt egy betegségnek vélte: - Talán beteg vagy? Mid fáj? Jamtár pedig nem értette, hogy az honnan vette ezt a betegséget: - Semmim sem fáj. - Semmid sem? Hát nem valami betegség féle az az izé, aminek mondtad magad? - A filozófia? - Igen! - Ja!… Az nem betegség. - Hát akkor mi? - Hogy az? Az egy nagy dolog. Gök Börü értetlenül kérdezte: - Jamtár! Valami idegenséget érzek benned. Mi az a filozófia, akármi lenne is az, mondd el nekem, hagy tudjam meg én is. - A filozófia mély gondolkodás. Tudni azt, a tudást, amit nem tudhat mindenki. - És aki filozófus, az nem éhezik meg? - Nem éhezik meg soha. - Miért? - Hogy miért? Mert nincs különbség a jóllakottság és az éhség között. - Hogy mi? - Nem így van. Rosszul mondtam, mert az éhség az ember saját képzelgése. - Hogy képzelgés? - Igen! Az ember igen éhesnek véli magát. Sokat eszik. Mindazonáltal ha keveset enne, akkor is ez van. - Azután? - Az öröm és a bánat üres. - Aha!… Miért? - Mert a Föld színén sem örvendetes, sem szomorú dolog nincsen. - Hát akkor miért örvendünk egyeseknek, másokon miért búsulunk? - Képzelgés… - Nahát… - Jamtár hencegni kezdett: - És nem csak ennyi az egész. Mi minden van még, mi minden! - Mik vannak? - Nincs halál. - Micsoda? - Nincs halál. - De hát mindenki meghal. - Azok nem halnak meg. - Hát akkor mi lesz velük? - Alakot változtatnak. Gök Börü elhallgatott. Hosszasan gondolkodott. Lágy hangon mondta, ami egyáltalán nem hasonlított a máskor mindig dühös hangjára: - Értem. Ez a filozófia egy olyan ismeretlen betegség lehet, amely kiveszi az ember fejéb l az észt. Aztán Jamtáron szánakozva fejezte a mondandóját, aki csalódott volt, hogy nem tudta elmagyarázni, hogy mi az a filozófia: - Vértestvér! Menj orvoshoz.

KÉPZELGÉS

Amint alkalom adódott, Jamtár a tanárának, Sen-Mának a tanácsára sétálgatni kezdett Sziganfuban. A nagyváros utcáin kószált, a házakat, épületeket nézegette, igyekezett, hogy az emberekre vonatkozó gondolatok birtokába jusson, ám még nem tudta megtanulni a kínai nyelvet. Sen-Mának hosszas viták után sikerült meggy znie, hogy a kínai nyelv tanulása szükséges, és tanítani kezdte, ám néhány hónap elteltével csak az "én", "te", " ", szavakat tudta, valamint a "tele van a hasam", "az élet egy álom" mondatokat tudta mondani. Jamtár minden együgy sége ellenére nem volt ostoba. A kínaiakkal szemben érzett ellenszenve és ennek a nyelvnek a nehézsége volt az oka, hogy nem tudott megtanulni kínaiul. Sen-Ma legel ször az "én" szó kiejtését tanította meg. Ez a szó kínaiul "vu'o" volt. Jamtárnak igen nehezére esett ennek az ökör b gésére hasonlító szónak az ismételgetése, napokig úgy szótagolta: "bo", "bu", "bo", "bu". Amikor Sen-Mától hallotta, hogy egyik sem jó, dühös lett, megmakacsolta magát, hogy képtelen rá, aztán végül olyan "vu'o"-t tudott mondani, mint a kínaiak. A "te" szó ami kínaiul "ní", is jókora vitához vezetett, mert Jamtár nem azt mondta, hogy "ni", hanem hogy "ini". Amikor a tanítója elmagyarázta neki, hogy az elején lév "i" fölösleges, Jamtár összezavarodott, azt meg különösen nem bírta felfogni, hogy a szó végét "ní"-nek ejtve miért kell megnyújtani. Ám akárhogy is, ez a szó nem volt annyira nehéz mint kimondani, azt hogy "vu'o". A kínaiul " "-t jelent "ta" pedig Jamtárnak igen kedvére való volt. Könny volt kimondani. A tetszését így tudatta Sen-Mával: - Nézd csak, ez már emberi nyelvre hasonlít. Jamtár rájött, hogy a kínai szavaknak az ilyen egyenkénti tanulása soká tartana, ezért Jamtár belevágott a mondatok tanulásába, és els ként bemagolta kínaiul a "tele van a hasam" mondatot. Kínaiul ez "vu'o csi bav li" volt. Ennek a megtanulásával az volt a célja, hogy abban a tárgyban mutassa meg tudását, amely t a bölcselkedés tanulására indította. Valójában "az élet egy álom" mondatot is ugyanebb l az elgondolásból kérdezte Sen-Mától, tanult, és ezer nehézség árán megtanulta. Ez kínaiul így hangzott: "Sin min si i csan min". Ha a dolog ilyen döcög sen haladt is, ha sánta ütemben is, ha félig toldva-foldva is, a hatalmas Jamtár jó úton haladt a felé, hogy megtanuljon kínaiul, és képes legyen társalogni. Ám az egyik alkalommal tanulás közben megkérdezte a tanítóját, hogyan mondják kínaiul azt, hogy "nagy". Amikor pedig az a választ kapta, hogy "ta", az agya összezavarodott, igen er s fáradságot érzett. Tehát a "ta" szó " "-t is, és "nagy"-ot is jelent. Akármennyire állította is Sen-Ma, hogy a két szó kiejtése között különbség van, és mind a kett t sokszor elismételte míg csak ki nem fogyott a lélegzete, Jamtár csökönyösen hangoztatta, hogy a kett ugyan az. Jamtár végül a kezébe vette a kínai egyik íróecsetét, és gök-türk írással leírta a két "ta" szót: - Nézd csak! Talán nem hasonlítanak egymásra? - kérdezte. Ekkor Sen-Ma elmosolyodott és így válaszolt: - Ha török írással írjuk le, akkor a kett ugyan az, de a kínai írással írva nyilvánvalóvá válik, hogy különböz ek. Aztán két zavaros, különös alakú jelet rajzolt, aztán elmagyarázta, hogy az egyik az " " jelentés "ta", a másik pedig a "nagy" jelentés "ta". Amikor Jamtár a kínai írást is megpillantotta, teljesen összeroskadt, gyengeség fogta el, mert Sen-Ma azt mondta neki, hogy miután egy kicsit megtanult kínaiul, a kínai írást is megtanítja majd neki, hogy a régi kínai könyveket olvasva jó filozófus legyen bel le. Ez a beszélgetés útelágazást jelentett Jamtár számára. Bármi mást tanult is kínaiul, azon kívül, hogy "én", "te", " ", "tele van a hasam", "az élet egy álom", mindent elfelejtett, és esélye sem maradt, hogy bármi újat megtanuljon. Se-Ma elszomorodott e miatt, de nem csüggedt el. Hogy egy kicsit többet forogjon kínaiak között, és megtanuljon kínaiul, azt tanácsolta neki, hogy

sétáljon Sziganfu utcáin. Egy nyár eleji nap volt. Hirtelen összeszorult Jamtár szíve. Óh. Ötüken, óh! Ha most török földön lenne, hogyan futtatná a lovát a zöld dombokon, a végtelen pusztán, hogyan vadászna a hegyek között szarvasra. Itt Sziganfu városában pedig ugyanúgy mint a kínaiaknak, nem volt más dolga, mint fullasztó utcákon l dörögnie, és bódultan kószálnia. Amell l a zsúfolt családi t zhely mell l csupán saját maga és a fia Göktas maradt. A lánya elsorvadt ebben a zárt városban, a száján vért öklendezve halt meg. Mindenesetre jó lett volna, ha a saját hazájában lehetne, idegenben fogolyként élni szomorú, de az ember legalább a feleségét is, és a gyermekeit is maga mellett szerette volna látni. Jamtár már jó alaposan a gondolataiba mélyedt. Úgy nézett, hogy nem látott, öntudatlanul sétált. Egy id múlva zeneszót hallott, és észbe kapott, hogy egy széles térre ért. Egy festett deszkákkal bekerített kert kapujában kínai zenészek játszottak, egy különös ruhába öltözött kínai kiabált valamit. Jamtár lassan közeledett. A kiabáló közelében jó néhány ember összever dött. Néhányan beléptek a kapun. Azon gondolkodott, hogy vajon valami ünnepe van-e a kínaiaknak. Jamtár a folyamatosan növekv tömeg között hamarosan azt látta, hogy öntudatlanul szemt l szembe került azzal az ordibáló, hívogató, különös ruhájú kínaival. A fickó mondott valamit Jamtárnak, a kezeivel befelé mutatott, ám ebb l a kínai szövegb l semmit sem értett meg. A zavaros kínai szavak közül csak egy "ni" szó ütötte meg a fülét. Igen örvendezett, hogy elhangzott egy ismer s szó. Úgy döntött, hogy kínaiul fog vele társalogni. Így szólt: "Vu'o si Jamtár" azaz "én vagyok Jamtár". Ezzel bemutatkozott. A nagyszájú kínai mintha megnémult volna. Jamtár ezt kihasználva a kezével magára mutatva megismételte: - Vu'o si Jamtár! Talán nem értette meg a kínai. A vele szemben álló bizonyára azt hitte róla, hogy tud kínaiul. A kezével Jamtárra mutatva így szólt: - Ni si Ja-Mi-Ta ma? Jamtár egy pillanat alatt dühbe gurult. Az Ördög vigye el! Ismét azzal a szerencsétlen "ta" szóval került szembe. A hülye kínai nyelve beletörik abba, hogy "Jamtár"-t mondjon. "Ja-Mi-Ta"-t mondott. Törökül kiabálva válaszolt: - Hogy kígyó marná meg a nyelvedet! Nem Ja-Mi-Ta! Jamtár!… A kínai ismét kínaiul kezdett beszélni. Olyan sokat, és olyan gyorsan beszélt, hogy Jamtár feje elnehezült. Mivel nem adta jelét, hogy érti, a kínai még többet beszélt, és a kezeivel s r n mutogatott. Eközben a hadonászás közben a fickó a keze egyszer csak megérintette Jamtár hasát. Azután pedig egy csomó szót mondott. Jamtár azt hitte, hogy a kínai azt kérdezi, hogy kínai azzal, hogy a hasához ért, azt kérdezi, hogy éhes-e. Íme, jó alkalom adódott, hogy kínaiul beszéljen. Jamtár rögtön kínaiul felelt: - Vu'o csi bav li. Ez a válasz azonnal elnémította a szövegel kínait. Meglepetten nézett Jamtár arcába. A körülöttük állók is meglepetten szegezték rá a szemeiket. A mellett állók a szavain, a távolabb állók pedig magas termetén és er s testalkatán csodálkoztak. Amikor a különös ruhájú ember ismét beszélni kezdett, kézjelekkel a szemére mutatott, Jamtár barátságosan a vállára vert. Amíg ez a fickó, erre az érintésre, amely Jamtár legbarátságosabb vállon veregetése volt, fájdalmában úgy kínlódott, mintha eltörött volna a válla, nyomta a kínai szöveget: "Si min si i csan min." Mély csönd támadt körülötte. Amikor Jamtár jobbra - balra tekintgetett, hogy megtudja, miért támadt csend, egy kéz megragadta a karját, és egy hang törökül azt kiáltotta: - Jamtár? Te vagy az? Mi történt veled? Jamtár odafordította a fejét. El ször egy süveg t nt a szemébe, aztán megismerte régi barátját, Ücs Ogult. Ücs Ogul így szólt: - Az imént kiáltoztam volna neked, de annyira megváltoztál, hogy alig ismertelek meg. Miért fogytál le ennyire? Talán beteg vagy? - Nem vagyok beteg. Azért jöttem erre felé, hogy megtudjam mi az oka az itteni

zenének és zajongásnak. Az a fecseg kínai háborgatott. - Hát nem tudod, hogy hol vagyunk most? - Nem! - Ez egy jól jövedelmez hely. Mindenki pénzt kap, aki megmutatja az ügyességét. Ha akarod, te is menj be azonnal. Jamtár meggörbítette a hátát: - Miben lennék én ügyes? Ücs Ogul elmagyarázta: - Nem kínai ügyességet fogsz mutatni. Kötéltáncot a kínaiak csinálnak, a törökök pedig birokra kelnek. - Ha ez lenne az az ügyesség, akkor az könny . Nyilazás és kardvívás is van-e? - Most nincs, de talán a jöv ben az is lesz. Miután Ücs Ogul egy kínaival valamit kínaiul beszélt, Jamtárral együtt belépett. A nagyobbacska kert körül kínaiak ültek, a középs részt szabadon hagyták. Két oszlop közé kifeszített kötél keltette föl Jamtár figyelmét, amikor megkérdezte, hogy az mi, megtudta, hogy a kínaiak a kötélen mutatják meg az ügyességüket. Amint hátul egy vékony fákkal elválasztott részre értek, Jamtár Jumruval találta magát szemközt. Ücs Ogul így szólt: - Jamtár! Ma ti ketten fogtok birkózni. Ennek a helynek a gazdája pénzt ad azoknak, akik megmutatják az ügyességüket. Jumrut is Ücs Ogul hozta ide. Mivel tudott kínaiul, Sziganfuban mindenbe belekóstolt, kiismerte a környéket, s t kétszer birkózott itt kínai birkózókkal, aztán Jumrut is megtalálta, és neki is biztosított egy gy zelmet. Miután Jumru az összes kínai birkózót legy zte, végül Ücs Ogullal birkózott, és amikor t is legy zte, hírnevet szerzett a néz k el tt. A kínaiak Török Űikának hívták. Mivel már nem maradt senki, aki kiállhatott volna ellene, most két kínai birkózóval birkózott egyszerre, és ez a fajta birkózás igencsak elnyerte Sziganfu népének a tetszését. Ám Jumru a kínai birkózókat kettesével is legy zte. űsak egyszer veszített, egy kitáj és egy tibeti birkózópáros ellen, de aztán azokat egyenként könnyedén legy rte. Ma pedig Jamtárral fog összeakaszkodni. Egy Jamtárhoz hasonló híres birkózóval mindenképpen kemény lesz az összecsapása. A kötéltáncosok, b vészek után a birkózásra került sor. Miután a mulató kert gazdája bemutatta Jamtárt a néz knek, közölte, hogy a két híres birkózó a mostanáig látott birkózásoknál még érdekesebb küzdelmet fog vívni. Jamtár és Jumru középre léptek, de az a kínai, aki minden nap bíráskodni szokott, megrémült Jamtártól, és semmiképpen sem jött ki a küzd térre. Ellenkezett, azt mondta, hogy nem akarja, hogy ez a két óriási török összepréselje. A nép pusmogni kezdett. A mulató kert gazdája Ücs Ogulnak könyörgött, aki mostanáig jókora nyereséget biztosított neki, hogy rávegye a bíráskodásra. Ücs Ogul háromszor tapsolt; Jamtár és Jumru egymásba akaszkodtak… Jamtár magasabb termet , er sebb testalkatú, öregebb és tapasztaltabb volt, ám már három éve egyáltalán nem birkózott. Mivel pedig Jumru az utóbbi hónapokban negyvennél is többször birkózott, jó er nlétben volt. Amint az els kísérlet után a kemény összecsapások elkezd dtek, a kertben minden hang elhalt, minden szem rájuk meredt. A kínaiak számára ez félelmetes dolog volt. Ha ez a két óriás fáknak vetette volna azokat a gáncsokat, amiket egymásnak, a fák kifordultak volna helyükb l. Ráadásul, amikor egymást derékon ragadva földhöz teremtették, az igen rettenetes volt. Ha másvalaki lett volna a helyükben, akkor csontja törik, vagy talán meg is hal. Micsoda felfoghatatlan cseleket csináltak! Néhány kínai már nem tudta tovább nézni ezt a félelmetes látványt, és a bámészkodást félbehagyva kereket oldott. Igen soká tartott a birkózás. Amikor a fáradságtól liheg , farkas csapda nev csellel legy rt Jamtár háta a földre került, a néz k többsége már megszökött, csak néhányan maradtak. Sem Jumru, sem Ücs Ogul nem számított erre az eredményre. Ücs Ogul megértette, hogy régi harcostársának vereségét a lesoványodása miatti er tlensége okozta, de akkor is nagyon elszomorodott.

Azt mondta neki: - Sajnálom, Jamtár! Vesztettél. Jamtár mosolygott: - Nem! Nincs gy ztes és legy zött. Ücs Ogul csodálkozva kérdezte: - Hát akkor mi volt az, hogy a hátad a földet érintette? Jamtár filozófusként válaszolt: - Képzelgés!…

JAMTÁR FELÉBRED

Jamtár azután, hogy aznap vereséget szenvedett, a mulató kert leghíresebb játékosa lett. Ücs Ogul, aki megértette, hogy régi barátja csont és b r lett, és ez az éhségt l van, beszélt a kert gazdájával és azt javasolta neki, hogy rendezzenek még egy játékot, és rábeszélte a dologra. Ez a játék a következ volt: A mulató kert gazdája egy meglehet sen nagy összeg pénzt tett ki, és a versenyre hívta a néz ket, hogy kit tud legtöbbet enni. Akármennyit enne is az a néz aki el áll, az az ember, akit a kert tulajdonosa állít versenybe, sokkal többet eszik majd nála. Ha a néz nyerné a versenyt, akkor elviheti azt a pénzt, amit a kerttulajdonos tett le, de ha nem nyerne, annyi pénzt kell adnia, amennyi a díj fele. A kerttulajdonos Jamtárt állította versenybe. Kétségtelen volt, hogy megnyeri az ev versenyt. Els nap Jamtár egy izzó parázs fölött nyárson sütött bárányt és négy nagy csöbör joghurtot evett, és megnyerte a versenyt. Jamtár nemcsak jóllakott, de sokkal több pénzt nyert, mint a birkózással nyerhetett volna, és azon ételt vitt Gök Börünek és a gyerekeknek. Második nap változott a szabály. Jamtárnak kétszer annyit kellett ennie, mint a kínaiaknak. Ám Jamtár negyven nagytest madarat, hat csöbör joghurtot, húsz csöbör rizst evett, és ezzel a versenyt megnyerte. Bárki, bármit evett is, könnyedén befalta. Amikor Sziganfuban híre ment Jamtár falánkságának, a város legfalánkabb embereként közismert, alacsony termet , de igen kövér kínai egy igen nagy halom pénz ellenében versenyre híva Jamtárt. Aznap a mulató kert zsúfolásig megtelt. A kínai urak is eljöttek, és helyet foglaltak a néz k között. Jamtár két bárányt és négy csöbör gyümölcsöt evett. űsak úgy magától két nagy csöbör vizet ivott rá. El ször mondta: - Ma igen jóllaktam. Amikor Ücs Ogul látta, hogy régi harcostársa arcának visszatért a színe, egy kicsit összeszedte magát, és látta, hogy meger södött, ismét beszélt a mulató kert gazdájával, és azt javasolta, hogy másodszor is birkóztassák meg Jamtárt Jumruval. Azt akarta, hogy Jamtár pénzt nyerjen. A hét - nyolc ev verseny adta jóllakottság, és az. hogy a nyert pénzzel megmenekült attól, hogy félig éhesen feküdjön le, helyrehozta Jamtár erejét. Jamtár egymás után két birkózásban is legy zte Jumrut. Amikor a dolgok így álltak, azt a kitájt és azt a tibetit állították ki ellene, akik együttes er vel legy zték Jumrut. Amikor a hatalmas Jamtár ezeket is legy zte egy kínálkozó alkalmat megragadva fejet a fejhez csapva, új, mindenkinek a figyelmét felkelt birkózásra volt szükség. Jamtár és Jumru egyidej leg hat birkózóval állt ki. Kettejük a kitáj és a tibeti volt, négyen pedig Sziganfu híres birkózói voltak. A mulató kert gazdája azt is elintézte, hogy a város elöljárói közül némelyek is eljöjjenek a birkózásra. Ezek között jó néhány magas rangú kínai tiszt és palotai ember volt, a miniszterek közül pedig Vej-Csing volt jelen. Még nem láttak olyat, hogy nyolc birkózót két csapatra osszanak. Kikiáltók járták a várost, az utcákon kiabálva hívták a népet a szórakozásra. A kert megtelt, noha

aznap a belépési díj a kétszeresére emelkedett, a kert tulajdonosának pedig fülig ért a szája. Kiszélesítették azt a helyet, ahol a birkózás folyik majd, az elöljárók számára magas padokat emeltek. Egy kínai és Öcs Ogul bíráskodtak. Miután Ücs Ogul tapsolt, a nyolc ember egymásnak esett. A kitáj és a tibeti, akik régebben együttes er vel legy zték Jumrut, most ismét vele akaszkodtak össze. A négy kínai pedig Jamtárra maradt. Azt tervezték, hogy Jumrut ismét legy zik, aztán egyszerre mind Jamtárra támadtak, és hátára fektetik. Biztosak voltak benne, hogy amíg Jumrut le nem gy zik, addig a négy kínai leköti majd Jamtárt. Ez a terv kedvez volt Jamtárnak és Jumrunak. Jumru, akárhogyan is, de sokáig fel tudja majd tartóztatni a két ellenfelét, ezalatt Jamtár földre viheti a négy kínai hátát. A birkózás igen keményen kezd dött, felforrósodott és eldurvult. A nép kiáltozott, a saját birkózóit bíztatta. Néhány török is volt a néz k között. Jágmúr százados és G müs egymás mellett ültek, de ezek egyetlen hangot sem adtak ki, nemtör döm arccal nézek a birkózókra. Az egyik padon Kür Sád és Bögü Alp ült, rezzenéstelenül nézték a birkózókat. Kína vezére, Vej-Csing volt a törökök legnagyobb ellensége. Néha a birkózók felé, néha pedig a felé a pad felé tekintett, ahol Kür Sád és Űögü Alp ült, a szemeib l gy lölet lángjai csaptak ki. Kür Sád karddal az oldalán ült. A kínai kagán magánhadseregében magas rangú tiszt lett, és jó néhány törököt gy jtött maga mellé. Az a Bögü Alp is a magán sereg tisztjei közé lépett, aki a kínaiak elleni háborúkban oly annyi kínai életét vette el. Ha így megy tovább, az összes fogolyként idehozott török a kínai kagán magánseregének a katonája lesz. Méghozzá… Vej-űsing félbeszakította a gondolatait, mert a birkózó téren lév összevisszaságból megértette, hogy történt valami, és amint odanézett, azt látta, hogy a Jamtárral dulakodó négy kínai közül az egyiket törött karral viszik ki. Igazából Vej-Csing rettenetes féltékenységet érzett. A saját népe semmiképpen sem mérk zhetett ezekkel a törökökkel, akiket egyáltalán nem kedvelt, s t gy lölt. ket csak túler vel, csapdába ejtve vagy áltatva gy zhették le. Ám egyenl feltételek mellett nem gy zhették le a törököket. Még akkor sem sikerült, ha két török ellen hatan állnak is ki, négy kínai az egy Jamtár ellen, ráadásul hogy az egyiküket törött kézzel vitték ki. Ez sértette az önérzetét. De leignkább az dühítette föl a szíve mélyéig, hogy Kür Sád fogoly voltáról megfeledkezve, méltósággal sétáljon, kardot csörgessen, a város környékén vágtasson a lován, Bögü Alppal minden nap íjászkodjon. Ha pedig egy nap terveket adna a kínai kagánnak a kínaiak számára átok törököknek az elpusztítására, semmiféle eredményt sem érhetne el, mert a többi miniszter azt akarja, hogy a törököket szoktassák hozzá a földm veléshez, szövéshez, és nem támogatnák Vej-űsinget. Úgy vélték, hogy a földm veléshez, szövéshez úgyis ért törököket ehhez a munkához kötve városokba, falvakba telepíthetik, és az elegend lesz a fel lük jöv fenyegetés megel zésére. Ugyanolyan tévedés volt ezt hinni, mint a nyakán nyakörvvel vezetett farkast kutyának vélni. Méghozzá… Vej-Csing ismét félbeszakította a gondolatait, mert megértette, hogy valami történt a birkózó téren lév kavarodásban. A fejét arra fordította, és azt látta, hogy a Jamtárral birkózó három kínai közül az egyiket ájultan, ölben viszik ki: Íme ez is olyasmi volt, amit l felizzott a gy lölete. Miután Ötüken óriása kettejüket is kiejtette a küzdelemb l, a másik kett t természetesen legy zi majd. Vej-Csing egyáltalán nem tör dött azzal a küzdelemmel, amit Jumru vívott. Kitáj és tibeti állt ki a török ellen. Az szemében ezek a vademberek mind egyek voltak. Vej-Csing a törököt, is, a kitájt is, a tibetit is ugyanúgy gy lölte. Hát legyen, birkózzanak, fojtogassák egymást, ha akarják, öljék meg egymást; legalább eggyel kevesebb vadember lesz a világon. De hogy a másik oldalon egy vadember négy kínait gy z le… Ez sértette. De még hogy… Vej-Csing ismét megszakította a gondolatait, mert miután Jamtár a két kínai fejét egymáshoz verte, mindkettejük háta a földre került, a két összepréselt

kínait kihúzták a küzd térr l. Most négy vadember maradt ott. Jumru az utolsó erejét használta el, hogy ellenálljon a két birkózónak, amikor hirtelen azt érezte, hogy a terhe megkönnyebbedik, mert Jamtár a birkózásba bekapcsolódva beleakaszkodott a kitájba. Jumrut egyedül hagyta a tibetivel. A kínai néz k kiáltásai már nem hallatszottak. Vej-űsing pedig gy lölett l szikrázó szemeit le sem vette Kür Sádról és Űögü Alpról, ám az arcukon nyoma sem látszott az örömnek, - "óh az átkozottak! a legvégén akarnak örülni" - gondolta. Ám lehet, hogy Kür Sád nem örülhet majd, mert Jamtár kifáradt, kimerült, lihegett. A kínai vezér most reménykedni kezdett, az Istenhez fohászkodott, hogy a kitáj és a tibeti gy zze le a törököket, nehogy ez a Kür Sád akárhogyan is boldogan távozzon innen. A fohászát talán meghallgatta az Isten, mert most Jamtár alulra került, nehéz helyzetbe került. A kitáj járomba fogta, igyekezett megfordítani. Jamtár úgy fújtatott, mint egy dühös bika. Jumru derekát, aki két ember ellen nehéz harcot vívott, most elkapta a tibeti, és felborította. Jamtár lihegve odakiáltott Jumrunak: "Ha nem érsz ide, végem van". Jumru azon volt, hogy azt válaszolja: "Én sem állok jól." Ekkor hirtelen Kür Sád padján akadt meg a szeme, és Bögü Alppal egymás szemébe néztek. Ez a tekintet egy szerencsés tekintett lett. Jumrunak eszébe juttatta, hogy gy zte le Űögü Alp a hatalmas karluk birkózót a nyugati kagán színe el tt. Az alatt a birkózás alatt csupán csak Jumru vette észre az apró cselt. Gondolkodás nélkül a Tibetinek vetette a könyökeit, és egy er teljes lökést hajtott végre. Felülr l lefelé egy csuklóütést mért a karjaira, amelyek egy pillanatra meglazultak, lefejtette magáról a tibeti karjait, amelyek a derekánál karolták át t. Villámsebesen elkaszálta, megragadta és földhöz teremtette. A dübbenéssel egyidej leg a földre vitte a hátát. A tibeti moccanni sem tudott. Ücs Ogul és a kínai bíró tapssal tudatták, hogy a tibetit legy zték. Amikor a tibeti kivonult, Jumru felsóhajtott. Jamtár minden ereje kezdett kimerülni. Az egyik válla a földre került. Emberfeletti er vel küzdött, nehogy a másik is a földre kerüljön. Ha Jumru hirtelen er teljesen a segítségére nem siet, Jamtárt legy zték volna. Sebesen vet dött, és a kitájt a két vállánál megragadva megemelte, megrázta és el re dobta. Most a kitáj meglep dött, hogy magára maradt a két török birkózóval szemben. Egy pillanatig összenéztek. Jamtár lihegve így szólt: - Ha mind a ketten egyszerre támadnánk, az nem lenne férfias dolog. Vagy te kapaszkodj vele össze, vagy én… Jumru tudta, hogy a kitáj az része: - "Hagyd t nekem!" - mondta, és tapsolva a küzdelembe vetette magát. A kitáj nemsokára le volt gy zve. Vej-Csing bosszúszomjtól villogó szemeivel Kür Sádot kereste. Azzal, hogy látja t örülni, egy fokkal még jobban fel akarta hergelni magát, a törököket még jobban meg akarta gy lölni, ám sem Kür Sádon, sem Bögü Alpon nyoma sem látszott az örömnek, el sem mosolyodtak. A tekintetét a néz közönség felé fordította. A tömegben is szemébe ötlött néhány török, süveggel a fejükön, vállaikra omló hajukkal, ám azok is ugyanazzal a nemtör döm tekintettel néztek, nem mutattak örömöt. Vej-Csinget emiatt a düh fojtogatta. "Óh ezek a veszett vademberek! A t rhetetlen az önhittségük. Mintha a birkózó gy zelme csupán adó lenne, nem is tör dnek vele." - mormogta. Jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a dolog. Amikor a kínai kagán szárnysegédjei közül egy magas rangú kínai tiszt, aki a mellette lév padon ült, egy mellette lév másik tiszt el tt dicsérte a török birkózókat, és az igazat adott neki, Vej-Csingnek nehezére esett visszafognia magát. Nem volt türelme azokhoz, akik kedvelték a törököket. Egyrészt a kínai kagán katonának tette meg ket a magán seregébe, mert jó lovasok és íjászok voltak, egy részüknek tiszti rangot adott, másrészt a kínai tiszteknek tetszett a törökök ereje, a kínai n k között is voltak, akiknek a szívét elrabolták a törökök. Annak a szárnysegédnek a n vére is ezek közé tartozott, aki Jamtárt és Jumrut dicsérte. Vej-űsing nem várt soká. Amikor készül dött, hogy felálljon és elmenjen, ismét

Kür Sádot kereste a szemeivel, de már elment. Amikor Jamtár meglátta azt a pénz, amit a mulató kert gazdája neki adott, azt hitte, tévedés történt. Ücs Ogul tolmácsolásával megkérdezte, hogy az mind t illeti-e. Ücs Ogul azt mondta, hogy szerinte nem is sok az a pénz: - Túl soknak találod a 1ő pénzt, amit neked adott? A birkózásodon két - háromezer pénzt nyert. - mondta. Jamtár szemei tágra nyíltak: - Hogy két - háromezer pénzt mondtál? Ki tudja, hogy ennyi pénzen mennyi élelem vásárolható. Azután útnak eredt, és azon gondolkodott, hogy a három pénzért felpakolt különféle élelmiszereket hogyan fogja Gök Börüvel és a gyerekekkel megenni. A saját földjükr l begy jtöttek mellé a vásárban vettek is társulnak, mindet kell képpen befalják. Gök Űörü semmit sem kérdezett, Jamtár pedig nem mondott. Els alkalommal azon az estén értette meg, hogy a jóllakottság és az éhség nem ugyan az, és az éhség az nem képzelgés, hanem kegyetlen valóság. Már nem érezte magában a kábultságot, szeretett volna kardot ölteni. Göktas és Szungur pedig Gök Űörü tanításának köszönhet en fejl dött, egy - egy kis vitéz lett bel lük. Ha még négy - öt év így telt volna el, két jó katona vált volna bel lük. Jamtár azon az estén a kimerít birkózás fáradalmai ellenére nem tudott elaludni. A éhség miatti kényszerb l lett filozófus, de a filozófia semmiképpen sem lakatta jól. Most, miután alaposan jóllakott, mi kényszerítené, hogy a tudományba mélyedjen? Az ember azért születik, hogy harcoljon, azért eszik, hogy legyen ereje a harchoz. Jamtár tévedett, ha azt hitte, hogy a filozófia jól fogja lakatni, a hosszú kísérletek ellenére nem tudta el zni az éhséget. Hogy ezek a kínaiak micsoda hazugok! A megvénült Sen-Ma azt állította, hogy a jóllakottság és az éhség az ugyan az, és t hónapokig áltatta, ezért a Jumru elleni els mérk zését elvesztette. Már nem maradt szükség semmiféle filozófiára. Jamtár ezzel a gondolattal ugrott ki az ágyból. Egyenesen Sen-Ma házához ment. A filozófus egy mécses fényénél könyvet olvasott. Azt hitte, hogy Jamtár az éjszakának ebben a szakában egy bölcsészettel kapcsolatos nehézség megoldása miatt jött. Mosolyogva nézett az arcába. Amaz igen komoly volt: - Ide figyelj Sen-Ma! Én leteszek arról, hogy filozófus legyen bel lem. - mondta. Ez a hír a kínai édes mosolyát hirtelen letörölte. - Miért? - Ha még néhány hónapig tartott volna a filozófusságom, még Göktast sem tudtam volna birkózásban legy zni! Sen-Ma semmit sem értett ezekb l a szavakból. Jamtár folytatta: - Te azt mondtad nekem, hogy az éhség egy képzelgés. Most már értem, hogy nem az éhség a képzelgés, hanem a te filozófiád. Sen-Ma arcán, annak a tanítványnak az elvesztése miatti idegesség volt, akit hosszú kínlódás után megtalált. Majdnem sírva fakadt. Nem talált szavakat. Jamtár így szólt: - Búcsúzni jöttem hozzád. - mondta, és kínaiul hozzátette, a "tele a hasam" jelentés "Vu'o csi bav li" mondatot. A filozófus levert tekintetével szemben törökül kiegészítette: "Méghozzá igazán tele van. Nem képzelgés."

KIRÁCS ATYA JÓSLATA

BETELJESEDIK

Még két év telt el így. Bögü Alp a nyolcéves kislányának és egy hatéves és egy ötéves fiának tartott

íjász oktatást. Gün Jaruk, aki Isbara Kán leánya és Almila testvére volt, három er s gyermeket nevelt, egy negyedik pedig a fogság z rzavarában meghalt. Bögü Alp most a kínai kagán magánseregének tisztje volt. Kür Sád a régi fegyvertársait egymás után igyekezett fölvétetni ebbe a seregbe. Isbara Kán er feszítésének is köszönhet en Jamtár, Jumru, Ücs Ogul, Jágmúr, G müs is beléptek a magánseregbe, kardot viseltek. Ezek, és még megannyi ismeretlen nev török is most a kínai kagán katonája volt. Sokuk nem akart a kínai kagán katonája lenni, ám Kür Sád parancsára, miszerint "egy nap szükséges lehet", belementek a dologba. Kür Sád és Bögü Alp sokat beszéltek arról, hogy mit kellene tenni, hogy megmentsék ebb l a z rzavarból azokat, akik a fogságban, éhezésben, szánalomra méltó állapotba kerültek; akik Jamtárhoz és Jumruhoz hasonlóan elszegényedtek, és pénzért birkóztak; azokat a bégeket, akik kínai nevet vettek fel, azokat a férfiakat, akik kínai n t vettek el. Nem találtak egyéb kiutat hogy a régi harci szellemet fönntartsák, mint hogy a kínai kagán katonáivá tegyék

ket. űsak egyszer üljenek föl a lóra kardot kötve, a többi már magától megy. Bögü Alp is így tett. Még a Gök Börühöz hasonló mindkét szemére vak régi tizedesnek is találtak lovat és fegyvert. Az most, a török bégek közül néhánynak a kilenc - tíz éves fiait tanította, s t a városon kívüli síkságon még lovagolt is. Amikor Gök Űörü a lovával els ízben kimerészkedett a síkságra, néhány kérdést tett föl Jamtárnak az el tte lév akadályokról, aztán megsarkantyúzta a lovát, rületes sebességgel rúgtatva úgy száguldott mintha a sérült lelkét akarná becsapni a hosszú évek óta nélkülözött száguldással. Most pedig hét - nyolc gyereket maga mellé véve minden nap kimegy a környékre, a hegyoldalakra; kard vívást, nyilazást, birkózást oktatva esteledett rá. Miután Bögü Alp az anyjukhoz küldte a gyerekeit, gondolataiba merült. Kirács Atya felejthetetlen szavai voltak azok, amiken szüntelenül, unos-untalan töprengett. Ezek a szavak mintha belevés dtek volna az agyába: - Nagy id k következnek!… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold!… Kara Kagánt nem fogod megölni… t a bánat öli majd meg. Egy hatalmas városban összegyülekez negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Es esik. A folyó partján küzdötök. A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el… Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben… Amint Kirács Atya megmondta, nagy id k következtek, éhínség lett, darabokra hullott a Hold. azt is mondta, hogy a török nép megmenekül majd. Űögü Alp ezzel a reménnyel t rte már öt éve a fogságot. Különben talán akkor sem bírta volna ki a fogságot, ha nem a kínai kagán magánseregébe kapott volna tiszti rangot, hanem kínai tárkányságot kapott volna. Űögü Alp mélyen elmerengett. Arra riadt föl, hogy Jumru jött be. t ismét lovászának fogadta. Jumru arcán nem mindennap látható bús gondolatok nyomai látszódtak. Szomorú hangon mondta: - Bögü Alp! Kara Kagán a Túlvilágra jutott. Ezek a szavak ismét Kirács Atyát juttatták eszébe. Nem megmondta a vén kám: - Kara Kagánt nem fogod megölni… t a bánat öli majd meg. Íme, még egy bekövetkezett a jóslataiból. Kara Kagán abba halt bele, hogy fojtogatta a négy évi fogság, elsorvadt, mert felhagyott az evéssel és az ivással. Miután nehezen elviselhet szégyent érzett még a kínai kagán által neki adott rangok miatt is, már nem élhetett a föld színén, meghalt. Jumru így egészítette ki a mondandóját: - Kür Sád vár téged. Bögü Alp Kür Sádot nyugodtnak, Isbara Kánt és Ulug Tárkányt búslakodva találta. A kagán halálából kifolyólag részvétét nyilvánította, Kür Sádnak is, akinek nagybátyja, és Isbara Kánnak is, akinek közeli rokona volt. Rövid tanácskozás után eldöntötték, hogyan hajtsák végre a gyászszertartást. A gyászszertartás után, amin sok ezernyi török vett részt, Kara Kagán

holttestének elégetett hamvait a Pá-folyótól keletre temették el. A törökök közül sokan csalódtak a kagánban, vagy haragudtak rá, vagy sért döttek voltak. Ennek ellenére könnyesek voltak a szemek. Űántotta ket, hogy egy gök-türk kagán fogságban halt meg. Aznap annyira elérzékenyültek, hogy ha Kür Sád, vagy Isbara Kán kiállt volna, és azt mondta volna, hogy "rajta", a dolog kimenetelére nem is gondolva mind rátámadtak volna a kínaiakra. Jamtár fáradtnak, meggyötörtnek érezte magát, ezért néhány napig ki sem mozdult otthonról. Gök Börü pedig néhány napig nem tartott kiképzést a gyerekeknek, Kara Kagán idején vívott háborúkról, éhínségekr l, a három hold felt nésér l, a nyári havazásról, Szancsár haláláról és végül a saját megvakításának mikéntjér l beszélt. Saját fia Szungur, Jamtár fia Göktas., Ücs Ogul fiai Kara Budak és Kizil Buka, Szülemis fia Barmaklak, a Kínai Nagy Falnál meghalt Arik Buka fiai Csigáj Börü, Ujgur Alka fia Tanrivermis pislogás nélkül, lélegzetvisszafojtva hallgatták ezeket a meséket. Egy nap Jamtár úgy érezte, elmúlt a fáradsága, és kimozdult otthonról. Gök Börü pedig a tanítványaival együtt a környékre készült. Barátjuk, Ücs Ogul állított be hirtelen. A tekintete furcsa volt. Megkérdezte Jamtártól és Gök Űörüt l: - Mit csináltok? Amikor látta, hogy azok közönyösen a mindennapi munkáikkal foglalkoznak, megkérdezte: - Talán nem hallottátok mik történtek? Sem Jamtár, sem Gök Űörü nem tudott semmir l. Ücs Ogul még furcsább lett: - Jaj de furcsa hely ez a Sziganfu. Két nap alatt sem jut el egy hír a város egyik szegletéb l a másikba. Hát nem hallottátok, hogy Ulug Tárkány két nappal ezel tt öngyilkos lett? A két vértestvér meghökkent. Jamtár azt hebegte: - Nem hallottuk. Miért ölte meg magát a tárkány? - Mert Kara kagán halála után nem akart már élni. Mély csendbe burkolóztak. Ücs Ogul szavai mint tüzes parázs hullottak ennek a csöndnek a közepébe. - Hát akkor azt sem tudjátok, hogy ma meg Isbara Kán lett öngyilkos… Amikor Ücs Ogul ezt mondta, a hangja megcsuklott. Talán annyi id sem telt el, ameddig tízig lehet számolni, nem biztos. Egy pillanat alatt a három nagy és a hét kicsi a süvegeiket földhöz csapva sírva fakadtak. A kicsik zokogva sírtak. Jamtár és Ücs Ogul szemeib l folytak a könnyek. Gök Űörü arca elvörösödött, a fejét az ég felé fordította. Eközben a nagy gyász közepette igen kemény hangon így szólt: - Azt kívánom, bárcsak lennének szemeim, hogy sírhassak Isbara Kán halála miatt.

KÍNA ROMBOLJA

A TÖRÖKÖK ERKÖLCSÉT

Űögü Alp hazatért egy hosszúra nyúlt kiképzés után. Még a legegyszer bb dolgokat is nehéz volt megtanítani a kínai katonáknak. A törökökkel kellemes volt. Azok már eleve tudtak nyilazni, karddal vívni, kopjával szúrni, lovagolni. Számukra olyan egyszer volt az együttes támadás, a kürtjelre a gyülekezés, a hirtelen hátraarc, mint vizet inni. Ám szánalomra méltó dolog volt katonát faragni ezekb l a kínaiakból, akik tizennyolc éves korukig nem vettek fegyvert a kezükbe, lóra nem ültek. Érzékük sem volt hozzá. A kínaiak nem katonának, hanem szövetkészítésre, gyümölcstermesztésre és filozofálásra teremtett, alkalmatlan emberek voltak. Mindazonáltal még a saját kisgyermekei is többet

tudtak a hadm veletekr l, mint a kínai katonák. S t még Űögü Alp nyolcéves leánya is felülmúlta ket nyilazásban és lovaglásban. Ezek között a gondolatok közepette hívta magához a gyermekeit. Elvégezte velük a mindennapi kiképzést, aztán mint minden este, sétálni indult Sziganfu utcáin. Már hónapok óta végezte ezeket a sétákat, de ez senkinek sem t nt föl. Természetesen oka volt annak, hogy Bögü Alp sokszor ugyanarra sétált, és éjszaka tért haza, ám ezt rajta kívül csak egyetlen ember tudta. Miután éjszakáig sétált, befordult az egyik sz k utcába. Az ég meglehet sen felh s volt. Amint a félhold kiszabadult a felh k közül, jól bevilágította az utcákat. Amikor a Hold ismét világosságot szórt, egy pillanatra egy lassan lépeget török lett látható. Süvegér l és ruházatáról nyilvánvaló volt hogy török. Olyan óvatosan haladt Bögü Alp felé, mintha titkos szándékkal járt volna. Bögü Alp meglassította a lépteit. Éles tekintetét a sötétségre szegezte, látni akarta, hogy amaz mit tesz. Ha más id k jártak volna, Űögü Alp nem tör dött volna másoknak semmiféle nyílt vagy titkolt ügyével, elhaladt volna. De most ez a helyzet nem az a helyzet volt. Bögü Alp kénytelen volt minden titkos mozdulattal, minden gyanús alakkal tör dni. Hogy miért? Ezt hamarosan megtudjuk majd… E közben a Hold hirtelen kiszabadult a felh b l és bevilágította a környéket. Hála Istennek az utca girbe-gurba volt, ezért mindig lehetett találni árnyékot a rejt zködésre. Űögü Alp is így tett: el bb egy árnyékba, aztán az árnyékot vet kiszögelés mögé rejt zött. Az el tte lév idegen is el bb egy árnyékba rejt zött. Űögü Alp látva, hogy amaz nem el re, hanem inkább hátrafelé figyel, moccanás nélkül a helyén maradt. Miután az idegen török ilyenképpen kivárta, hogy a Hold felh mögé bújjon, kilépett az árnyékból amelye már nem volt szüksége. Gyors léptekkel egy valamivel odébb álló ház kapujához ment. Bögü Alp a rejtekhelyér l látta, hogy ez az idegen halkan bezörget a kapun, azután a kapu kinyílik és belép. Kíváncsiságtól hajtva lassan a kapuhoz közelített és szemügyre vette. A többi háznál nagyobb ház kapuja volt. Már csukott szemmel is megtalálta volna. Éppen visszafordulóban volt, azzal a szándékkal, hogy másnap ismét eljöjjön. Hirtelen az a négy lovas, köztük Parsz tizedes jutott eszébe, akiket Kirács Atyától visszatér ben látott. Azt gondolta: "Talán ha akkor beleártottam volna magamat a négy lovas ügyeibe, talán rengeteg bajt el zhettem volna meg, meggátova Tulu Kán törekvését egy független kagánságra ." A rémülettel, amit ez a gondolat keltett benne, a helyén maradt. Igen kevesen jártak az utcán. Nem várt sokáig. A kapu lassan kinyílt. A Hold Bögü Alp segítségére volt. Éppen abban a pillanatban világosodott ki ismét, Bögü Alp pedig meglátta, hogy a házból kiosonó török nem más mint Ücs Ogul százados.

* * *

Bögü Alp elmélyítette a vizsgálódását. Megtudta, hogy az a ház egy gazdag kínai keresked é. Ücs Ogul s r n járt ide. Miért jött? Űögü Alp, jóval el bb, amikor a Sziganfubéli török bégek házait egyenként végigjárta, Ücs Ogul házába is benézett, látta feleségét és a gyermekeit is. Ücs Ogul felesége sudár termet , igen szép, Almilára emlékeztet asszony volt. Űögü Alp nem tudta felfogni, hogy ezt az asszonyt otthagyva, egy kínai n höz járogasson valaki, akármilyen szép lenne is az. Sziganfuban nem volt ugyan érvényben a török törvény, ám egy férjes asszonnyal érintkezni különösen nagy b n, gyalázat volt. Talán másvalami volt a dolog mögött? Bögü Alp ezt is számításba véve ment a gazdag kínai boltjába. Jó üzletet csinált az id s, vézna emberrel, aki a pénzen kívül semmi mást nem nézett. Azzal a reménnyel, hogy valamit megtud majd t le, s r n benézett a boltjába, ám semmi többet nem tudott meg. Bögü Alp egy hónap alatt még kétszer látta Ücs Ogult bemenni abba a házba. S t ezek közül az egyik alkalom igen érdekes volt. Jóval azután, hogy Ücs Ogul

bement, a kínai házigazda is megérkezett. A házban továbbra is a megszokott csönd volt. Eltelt valamennyi id . A kapu lassan kinyílt. Ücs Ogul árnyként siklott ki, és távozott. Bögü Alp nem értette a helyzetet, gyanakodni kezdett. Vajon a kínai találkozott-e Ücs Ogullal a házban? Vagy talán a kínai nem is tudott az éjszakai vendégr l? Akkor pedig?… Akkor pedig ketten, egymás között tárgyaltak valamit? Ha beszéltek, akkor mir l beszéltek? Nehogy… Bögü Alp látta, hogy ezek az ügyek nem olyanok mint a háború ügyei. Ezek zavaros, kényes ügyek voltak. Az esze nem illett ezekhez a dolgokhoz. Senkinek sem tárta föl ezeket. Amikor beleugrott, hogy megoldja ezt a rejtélyt, a rejtély csak zavarosabb lett. F leg, amikor egy nap Ücs Ogul a magánseregbéli feladatát sem látta el, Bögü Alp nem tudta mit mondjon, mit gondoljon. Egy nap a török bégek vadászni mentek a Sziganfut környez hegyekbe. Aznap Bögü Alp figyelmét nem kerülte el, hogy Ücs Ogul egyetlen vadat sem ejtett. Az íjjászatban utolsó volt. A kardvívásban legy zték. A két szemére vak Gök Űörü legy zte birkózásban. A lóversenyben is hátra maradva elt nt a környékr l. űsak másnap, a seregben láthatták t ismét. Bögü Alp, egy nap Jamtárt és Ücs Ogult maga mellé vette, hogy kivitelezzen valamit, ami az eszébe jutott. Lóháton bejárta Sziganfu belsejének bizonyos részeit, aztán annak a gazdag kínainak a boltjába ment, akinek a házába Ücs Ogul éjszakánként eljárt. Leszálltak a lóról. Bögü Alp miközben beszélt, nem tévesztette szem el l Ücs Ogul arcát. Miután vett néhány dolgot, megkérdezte a keresked t: - Ismered-e a barátaimat? Nem ismerte ket. Jamtárt és Ücs Ogult a nevüket mondva bemutatta ket. A kínai arcán a legkisebb változás sem volt. Mosolyogva jártatta a száját, hogy nekik is eladjon valamit. Jamtár kedvetlenül nézett szét ebben a boltban, ahol élelmet nem árusítottak, ám amikor Ücs Ogul Bögü Alptól megtudta, hogy a kínai boltos neve Ling-Tao, az addig nyugodt arca hirtelen elváltozott. A szemöldökét összehúzva, érdekl déssel a szemében kérdezte: - Hogy Ling-Tao? Bögü Alp pedig a tekintetét rá szögezve mondta: - Igen! Talán ismered? Ücs Ogul, miután sokáig méregette a kínai keresked t, elmosolyodott. Aztán a földre nézve válaszolt: - Nem! Bögü Alp ismét nem tudott meg semmi biztosat. Azon az éjjelen Jumrut is maga mellé vette. A kínai boltját és a házát is megmutatta neki. Miután az megjegyezte magának azokat, ezt a parancsot adta: - Nappal a boltot, éjjel pedig a házat tarts szemmel! Tudd meg, hogy a törökök közül ki néz be a boltba, éjjel ki jön a házba. A nélkül végezd a dolgodat, hogy felfednéd magadat! Amit látsz, arról senkinek se beszélj, nekem jelentsd majd! Jumru féltérdre ereszkedett: - Te parancsolsz! Az els napokban sem a boltba, sem a házba egyetlen török sem nézett be. Az ötödik nap éjszakáján Ücs Ogul ment be a házba, és hosszasan id zött. Néhány nap múlva egymás után még két éjjel jött a házba. Aztán a boltba kezdett járni. Jól összeismerkedett a kínaival. Jumru minden nap jelentette az eredményt Bögü Alpnak. Egy nap igen izgatottan érkezett: mintha valami fontos szálat talált volna: - Ücs Ogul ismét benézett a boltba, és hosszasan beszélgetett. Miután elment, bementem a boltba. A kínai nagyon örvendezett. Azt mondta, hogy Ücs Ogul egy halom árut rendelt, hogy estefelé elvigye. - Aztán? - Aztán Ücs Ogul este nem jött el a boltba. Amíg a boltban a kínai t várta, bement a házba. Bögü Alp megértette a ravaszságot: Ücs Ogul azt mondta a kínainak, hogy majd

megy, aztán t átverve nyugodtan ki s be járt a házába. Jumrunak csak az az egy nem fért a fejébe, hogy egy török bég nem állja a szavát. Nagy szomorúsággal mondta: - Ücs Ogul hazudott.

ÖT ÉVVEL KÉS ŰŰ

Közben még öt év telt el. Kilenc éve volt már, hogy a gök-türkök fogságba estek. Most a Csigáj Börük, Göktasok, Barmaklakok, Szungurok, Kara Budakok, Kizil Űukák Tanrivermisek feln tt fiatalemberek lettek. Mindnyájan a magánhadsereg ifjonc tisztjei voltak. Kür Sád és Bögü Alp reggel óta tanakodtak. Bizonyos volt, hogy valami igen nehéz üggyel foglalkoznak. Kür Sád hosszú hallgatás után azt mondta: - Véget kell hogy érjen a kilenc évi fogság. Eljött az id , hogy munkához lássunk, hogy újra éledjen a nép, nehogy hírünk, nevünk semmivé váljon. Hát a török bégek folyton csak a kínai kagánért fáradozzanak majd? Hogy a teginek, sádok kínai nevet viseljenek? A nép erkölcse már romlani kezdett. Már nem járja át a kebleket Ötüken h si leveg je. A gyermekeink kínai házakban nyitják a szemeiket a világra. Az asszonyaink medd kké válnak. A férfiaink keverednek. Űögü Alp! Elejét l a végéig átgondoltam. Mindent számításba vettem. Felkelést robbantunk ki, hogy megmentsük a népet!… Egyedül Bögü Alp tudott Kür Sád titkos gondolatairól. Évek óta vele beszélgetve készül dött, azért futott jobbra - balra, hogy az parancsait teljesítse. Ez volt az oka annak is, hogy Ücs Ogul nyomába szeg dött. Így válaszolt neki: - Kür Sád! Vége kell hogy érjen a kilenc évi szerencsétlenség. Kara kagán, Tulu Kán… Ezek nem voltak elég er sek ahhoz, hogy a nép vezet jévé váljanak. Csuluk Kagán után azok sötétségben maradtak. De már nincs Kara Kagán. Csuluk Kagán után a fiaié lett volna a kagánság joga. Most mint Csuluk Kagán fia, te maradtál. Kür Sád! Te leszel a vezet nk a felkelésben, és ha sikerrel járnánk, kagánná emelkedsz majd! Kür Sád ellentmondott: - Nem Bögü Alp! A felkelés vezére leszek, ám nem leszek majd kagán! Bögü Alp meglepetten nézett: - Akkor ki lesz az? - Urku… Kür Sád ellentmondást nem t r en beszélt. Űögü Alp egy ideig nem nyitotta ki a száját. Aztán halkan megkérdezte: - Te miért nem leszel kagán? - A felkelést nem akarom azért vezetni, hogy kagán legyek. - De Urku még csak tizenöt éves. - Az nem számít. Apámnak, a kagánnak minden erényét hordozza. Csuluk Kagán után Tulu Kánnak, Tulu Kán után pedig Urkunak lett joga a kagánságra. Bögü Alp annyira hozzászokott már a gondolathoz, hogy Kür Sád legyen a kagán, hogy nem téveszthette meg még az sem, hogy az elmondottak nem felelnek meg a török szokásoknak. - Kür Sád! Te vagy a Űozkurt nemzetség legid sebb tagja. A mi törvényeink szerint a halott kagán után a kagánság nem csak a fiára, hanem testvérére, nagybátyjára, unokaöcsére is szállhat. Te is tudod, hogy téged választ majd az összes bég. Te leszel a kagánunk! - Nem! Még akkor sem lennék kagán, ha az összes bég engem választana is. A kagánság a nép szolgálata, ám ugyanakkor az ember nyeresége is. Az a legmagasabb szolgálat; amit úgy végeznek, hogy nem várnak érte viszonzást.

Mostanáig nem tudtam kell szolgálatot tenni a török népnek. Azért, nem leszek kagán, hogy lerójam tartozásomat, és a Bozkurt nemzetségnek az utolsó években folyó alkalmatlan ügyeit eltöröljem és lezárjam. A legválogatottabb törökökkel hajtjuk majd végre a felkelést. A tervem igen merész. Ha sikerül, a nép megmenekül. Ha nem járnánk sikerrel, a kiöml vérünk emlékezteti majd a megmaradottakat a feladatukra. Hidd el, hogy egyetlen halált megvet támadás, egyetlen kard, amit egy nagy eszményért kivonnak, egyetlen kil tt nyíl, egyetlen er feszítés sem történik hiába. Mindenképpen meglesz az áldásos eredménye. Minél nagyobb vitézséget mutatnak majd az ügyünkben, minél jobban beleadják a lelküket, annál biztosabb a siker. Miel tt belevágnánk el bb jól át kell gondolni, ki kell tervelni. A tervezés után pedig az a legjobb, ha tétovázás nélkül belevágunk. Kilenc évig vártunk. Már nem várhatunk tovább. Amikor egy eszméért kardot rántunk, a vezér szívének hittel kel megtelnie, az eszének pedig a tisztának kell maradnia. Ha így tesz, akkor a vezér er sebb lesz. Még keményebb parancsot ad. Meg akarom tisztítani a szívemet, hogy a felkeléskor jobb parancsot adhassak. Ezért nem fogadom el a kagánságot. Urku lesz a kagán. Bögü Alp ismét felvette az ötükenbéli keménységet: - Te parancsolsz! - mondta.

* * *

Azon az éjjelen az ég csillagai pislákolva égtek. Az Ötüken fel l süvít szél átjárta a zsigereket. Gy lés volt Kür Sád házában. Kür Sád és Űögü Alp néhány olyan béget hívott meg, akikben megbíztak. A kapott parancs szerint gyalogosan érkeztek. El bb a nagydarab Jamtár, mögötte Jágmúr és Ücs Ogul, kés bb pedig Aj Kutluk érkezett Emennel. A hét ember nagy jelent ség ügyet tárgyalt a félhomályos szobában. Komolyak voltak, mint mindig, ám mintha nem tudták volna, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Nem tudták, hogy a történelem legszerencsésebb h stettét hajtják majd végre. Kür Sád beszélni kezdett: - Török bégek! Véget fog érni a kilenc évi fogság. Hogy ne okozzunk még nagyobb fájdalmat az Ötükenben államot alapító atyáink szellemeinek, hogy ne hagyjuk tovább magára a magukra hagyott pusztákat, hogy ne örvendeztessük meg még jobban az ellenséget, hogy ne hagyjuk név nélkül a népet, nehogy még jobban megharagítsuk a törökök Istenét; újjáalapítjuk az államot. Egy felkelést robbantunk ki a kínai kagán ellen, hogy felélesszük az államot. Bögü Alppal így határoztuk. Rövid csönd után megkérdezte: - Jamtár százados! Velünk tartasz-e? - Igen Kür Sád! - És te Jágmúr százados! Velünk tartasz-e? - Igen Kür Sád! - És te Ücs Ogul százados! Velünk tartasz-e? - Igen Kür Sád! - És te Aj Kutluk tizedes! Velünk tartasz-e? - Igen Kür Sád! - És te Emen tizedes! Velünk tartasz-e? - Igen Kür Sád! Kür Sád kivonta a kardját. Bögü Alp ezredes, a három százados és a két tizedes is így tett. Szerz dés kötéshez készül dtek. Kür Sád így szólt: - Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki! Mindegyikük megismételte: - Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!… A kardok gyorsan visszakerültek hüvelyeikbe. Most Kür Sád ismét beszélni kezdett. A szavai mint a t z írták a szívekbe és az agyakba a mondandóját:

- Urku Tegin lesz a törökök kagánja. Azért, hogy t Ötükenbe vigyük, és kagánná tegyük, le kell döntenünk az el ttünk álló akadályokat. Ez az akadály a kínaiak kagánja és a kínai hadsereg. Hogy ilyen kevesen ekkora túler t legy zhessünk, a sokaság fejét kell eltaposni. A kínai kagánt foglyul ejtve túszul tartjuk majd. Ezután Urkut Ötükenig visszük annyi törökkel, amennyit csak össze tudunk gy jteni. Amíg a kínai kagán túszként a kezeink között lesz, semmit sem tehetnek majd ellenünk. Parancsot adathatunk a kínai kagánnal, mindent elérhetünk amit csak akarunk. Ha a kínaiak nem engedelmeskednének a kagánjuknak, mert az fogoly, vagy olyan helyzetbe kerülnénk, hogy nem tudnánk tovább fogságban tartani a kagánt, akkor megöljük. Kür Sád elhallgatott. A hat török bég, köztük Bögü Alp, azon töprengett, hogyan ejtik majd foglyul a kínai kagánt. Kür Sád mintha megérezte volna ezeket a gondolatokat, ismét beszélni kezdett: - A kínai kagán minden este álruhában, és katonai kíséret nélkül sétál a város utcáin. Csak egy szárnysegéd van mellette. E közben csípjük majd el. Mivel az a hely, ahol fogságban tartjuk majd, a palota istállóinak a közelében van, er szakkal az istállókhoz visszük majd, a legjobb lovakat elvesszük és elpusztítjuk a lovászokat. Senki sem gyanakodhat ránk, mert a kínai kagán magánhadseregének a katonái vagyunk. A kínai kagánt közrefogva a palota nyugati részébe megyünk. Urku Tegin ott van. Miután Urkut onnan megmentettük, a kínai kagánt utasítások írására kényszerítjük. Arra az eshet ségre is gondolva, hogy Urku Tegin kapuja zárva lehet, nehéz kövek is lesznek nálunk, és ha szükséges, akkor azokkal törjük be a kaput. Amint ez megtörtént, egy csoportunk a lovakat készenlétben tartva megfigyeli a környéket. Kür Sád ismét elhallgatott. A félhomályos szobában rettenetes villanásokat látott a hat bég szemében. A szemeknek ezek a villanásaiban benne volt az öröm, hogy kilenc év kihagyás után újra harcba indulhatnak, a büszkeség, hogy bosszút állhatnak az ellenségen, és a kardcsörgethetnék. Olyan szétszórtak voltak, mintha most azonnal bele akarnák vetni magukat ebbe a nagy kalandba. Kür Sád hangja felrázta ket merengésükb l: - Török bégek! Ezt az ügye három nap múlva, holdtöltekor hajtjuk majd végre. Két feladatunk van a három napra: Az els , a fegyverzetünket jól kifenni, és a kis létszámunkra gondolva mellvértjeinket és acélsisakjainkat felkészíteni. A második pedig, hogy a három nap alatt a legvitézebb, legmegbízhatóbb barátaitokat, rokonaitokat hívjátok a felkelésre, és kössetek velük szerz dést! Jamtár felszólalt: - Kür Sád, ha parancsot adsz, nyolc ember nevét fogom elmondani neked. - Kik azok? - Az egyikük Gök Börü tizedes! Kür Sád tekintette elhomályosodott: - Jól mondtad százados! Én is gondoltam rá, ám mit tegyünk, ha két szemére vak. Mit tehetne Gök Börü egy ilyen ügyben? - Kür Sád! A tíz éve sötétségben él Gök Űörü erre a napra várt. Az napja csak egy ilyen napon kelhet föl. Jól mondtad: Vak! Ám érez. Ha mást nem is, legalább érez annyira, hogy egy kínait ellensúlyozzon. Adj parancsot, hogy jöjjön. Kür Sád lehajtotta a fejét. Hosszas gondolkodás után így szólt: - Jól van! Jöjjön. Jamtár folytatta: - A többi hét pedig Gök Börü tanítványai. Az én fiam, Göktas, Szülemis fia Barmaklak, Arik Buka fia Csigáj Börü, Ücs Ogul fiai Kara Budak és Kizil Buka, Gök Börü fia Szungur, Alka fia Tanrivermis. Ezek mindegyike tizenöt - tizenhat éves ifjonc vitéz. Gök Börü mindegyiküknek megtanította a nyilazást, kardvívást, kopja szúrást. Mindegyiküket a mai napért nevelték. Mi keményebben ütünk mint k. k viszont gyorsabban odacsapnak. Ha velük együtt mennénk, kiegészítenénk egymást.

Kür Sád így szólt: - A régi rajtaütéses napokat juttatja az észbe, hogy körünkben láthatjuk ezeket a fiatal vitézeket. Bögü Alp sajnálkozott: - Kár! Az én fiam csak tíz éves. Nem elég érett ehhez a harchoz!… Ekkor Kür Sádnak a saját családja jutott az eszébe. Egy tizenhárom éves leánya és egy négy éves fia volt. A többiek mind meghaltak ebben a rossz kínai városban.

FOHÁSZ

Amikor Jamtár másnap közölte a döntést Gök Űörüvel, Gök Űörü törökülésb l felpattanva átölelte a vértestvérét, és megcsókolta. Azon az éjjelen Jamtár kalauzolásával Gök Börü és hét tanítványa Kür Sád színe elé léptek és vérszerz dést kötöttek. Röviddel el ttük Jágmúr százados elhozta Kara Ozánt; még kés bb pedig Ücs Ogul elhozta Isbara Kán lovászát, G müst. Űögü Alp pedig a saját lovászat Jumrut hozta el. Most már tizennyolcan voltak a felkel k. Meggyorsították a fegyverzet rendbe hozását. Mindenki igyekezett pótolni a hiányosságokat, a befoltozni a lyukakat. Jamtár és Jumru másnap Kür Sád parancsára a hegyek közé ment, és egész nap azt gyakorolták, hogy hatalmas és nehéz k darabokat csaptak más kövekhez. Másnap estére negyvenegyen lettek. Amikor Bögü Alp Kür Sádtól meghallotta ezt a számot, megrettent. Ismét eszébe jutottak Kirács Atya szavai: - Egy hatalmas városban összegyülekez negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Azon az éjszakán Jamtár igen kés n ért haza. Gök Űörü sötét szobájából halk hang hallatszott. Jamtár az ablakon át besz r d holdfényt l valamennyire megvilágított szobához közeledve benézett: A vértestvére az arcát kelet felé fordítva, a kezeit az ég felé emelve lassan halkan fohászkodott: - Törökök Istene! Török föld és vizek! Umáj! Adj nekem er t holnapra! Ne maradjon bosszulatlan a bosszúm! Ne maradjon fogságban a nép! Törökök Istene! Elvetted a feleségemet és tizenkét éve sötétté tetted a szívemet. A szemeimet elvéve kilenc éve sötétségbe taszítottad a világomat; nem panaszkodtam. A holnap kedvéért szórd rám kegyelmedet. A harc végéig nyisd meg a szemeimet! Hagy harcoljunk vért hullatva. Hagy öldököljünk kielégülésig. A lélek terhes lett a testemnek. Egyetlen reményem benned van. Világosítsd meg végtelen sötétségemet! Végtelen világosságod egyik szikráját vesd az utamra! Ha ki is irtod a családomat, de éltesd a népet!… Törökök Istene! Legyen tiéd a lélek, add vissza a szemeimet. Senki sem tudta, hogy mit szenvedtem évek óta. A szemeim fényt kerestek, de nem találtak. Vakon futtattam a lovat, a szívem nem talált élvezetet. Mindenr l letettem. űsak egyetlen harchoz adj fényt! Törökök Istene! Az ég kékjét, a Nap ragyogását, az éjszakát díszít csillagokat, a zöldell fákat, s t barátaimat, rokonaimat, fiamat se mutasd meg. Csak amíg harcolok, halálig mutasd meg az ellenséget. Addig mutasd az ellenséget, amíg van nyíl a tegezemben, er van a karomban és vér van az ereimben… Jamtár lélegzetvisszafojtva hallgatta. A vértestvérének a halk hangjában szívet perzsel dallam volt. Íme, holnap este lesz ami lesz, ha sikerül is a dolog, sokan meghalnak majd. Gök Börü jól átgondolta a halált. Csak azért fohászkodott esdekelve az Istenhez, hogy halála el tt az ellenséget látva küzdhessen, bosszút állhasson rajtuk a szeme világáért. Jamtár és Gök Börü öt - hat lépésnyire álltak egymással szemközt. Bök Börü hozzászokott, hogy ennél sokkal messzebbr l is megérezze, ha jön valaki, de ezen az éjszakán nem érezte meg a közvetlenül mellé ér Jamtárt. Eltávolodott a testét l, mintha egy

másik világba merült volna. A fejét fölfelé fordítva, kezeit kitárva állt, miközben beszélt. Jamtár is mintha eltávolodott volna saját magából. El ször nem is tudta, hogy mit tegyen a szégyent l, hogy titokban osont kilesni a vértestvérének titkos fohászát, de aztán t is elragadta a fohász és sok régi dolog pergett le gyorsan a szemei el tt. Holnap talán maga is, szerettei is, a szeretteihez köt d emlékek is elszállnak és szilánkokra törnek majd, semmi sem marad. Jamtár egy olyan bölcs gondolattal, amelyet a kínai filozófus, Sen-Má soha nem tudott megadni neki, azt mondta magában: "Talán ez a halál legnehezebb része." Gök Börü hirtelen magához térve azt mondta: - Hatalmas Isten! Végtelen a hatalmad. Íme, már látok! A szemeit rá szegezte. űsoda történt!… Gök Űörü kiszúrt, kivájt szemeib l könnyek hullottak alá. Talán újra megelevenedtek ezek a kilenc éve kiszáradt források? Jamtár csodálkozva, szégyenkezve és egy kis félelemmel tekintett a vértestvérére, azt várta, hogy az t meglátva megszólítja majd, ám az annak ellenére, hogy Jamtár felé fordította a szemeit, egy szót sem szólt, folytatta az imáját. - Törökök Istene!… Kiszáradt szemeimbe könnyeket adtál. Látom az ellenséget. Még egy napig vagyok a vendéged a föld színén. Ne vedd el azt a fényt, amit adtál! Ne töröld le a szemem könnyeit! Ne szégyeníts meg! Ne szomorítsd a népet! Ne örvendeztesd az ellenséget!… A fény nem Gök Börü szemére, hanem a szívébe ereszkedett le. Azzal látta az ellenséget. A szeretteit, rokonait, magát egyáltalán nem látta. Ha látta volna, megrémítette volna a tíz éves szenvedést l fiatal korában meg szült haja, az arcán megsokasodott, szenvedést l elmélyült ráncai. Gök Űörü az örömt l sírva még mindig fohászkodott. A könnyek döbbenetes cseppekben peregtek le az arcáról. De nem volt az egyetlen, aki fohászkodott az Istenhez, és akinek könny szivárgott a szeméb l. szinte arcával és hatalmas termetével az a nagydarab Jamtár is, akit Gök Börü nem vett észre, és valamivel hátrébb a gyermek arcú, haragos tekintet Szungur is, akit Jamtár nem vett észre. A kezeiket kitárva fohászkodtak, és csendben sírtak.

A FELKELÉS

Eljött a nagy éjjel… Miután Kür Sád a végrehajtandó támadás minden részletét kitervelte, és kiadta utolsó parancsait, a feleségéhez ment. Keményebb hangon szólt hozzá, mint bármikor máskor: - Koncsuj! Ma véres munkát végzünk majd, hogy megmentsük a népet. Ha meghalnék, tégy belátásod szerint! Aztán megcsókolta az arcát és behívta a gyermekeit. Átölelte ket. Amikor elhagyta a házát, az arcába csapó h vösség hatására az ég felé emelte a fejét. Nem várt gyorsasággal szaladtak a fellegek, a szél váratlan er vel fújt. Kür Sád összevonta a szemöldökét. Gyors léptekkel a palota istállói felé indult. Az istálló el tt kétszáz lépésnyire két egymásra mer leges fal állt. Ez a két fal, amelyek egy félbemaradt épület falai voltak, két - három fának a segítségét is kihasználva a közte megbúvókat elrejtette a szem el l, olyan volt, mint egy menedékhely. Itt lett volna a találkozó. A félbemaradt faltól kitekintve, látni lehetett a palota istállóit és azt az utat, amelyet a kínai kagán minden éjjel használt. Amint Kür Sád odaért, szemerkélni kezdett az es . Azok, akik nála hamarabb értek a találkozó helyre, féltérdre ereszkedve köszöntötték t. Volt aki a falakon belül, mások pedig a fák alatt csöndben, mozdulatlanul várakoztak. Közben az égen megs r södött fellegek sötétségbe borították a vidéket. Rövid id nként még egy - egy ember érkezett, akik miután

köszöntötték Kür Sádot, félrehúzódva némán várakoztak. Kür Sád úgy számította, hogy eljött az id . A bajtársait nevükön szólítva névsort olvasott: - Bögü Alp ezredes! - Parancs! - Jamtár százados! - Parancs! - Jágmúr százados! - Parancs! - Ücs Ogul százados! Kür Sád erre nem kapott választ. Rövid hallgatás után megismételte: - Ücs Ogul százados! Megint nem válaszolt senki. Ücs Ogul nem jött el. Nem állt meg miatta; folytatta a névsorolvasást: - Gök Börü tizedes! - Parancs! - Aj Kutluk tizedes! - Parancs! - Emen tizedes! - Parancs! Most az új tizedeseken volt a sor. Azokon a fiatal törökökön, akiket Kür Sád léptetett el tizedessé: - Szungur tizedes! - Parancs! - Göktas tizedes! - Parancs! - Barmaklak tizedes! - Parancs! - Kizil Buka tizedes! - Parancs! - Kara Budak tizedes! - Parancs! - Csigáj Börü tizedes! - Parancs! - Tanrivermis tizedes! - Parancs! A bégek sora véget ért, a köznépen volt a sor. - Kara Ozán! - Parancs! - G müs! - Parancs! - Jumru! - Parancs! - Il Kaja! - Parancs! - Cságri! - Parancs! - Kalálduruk! - Parancs! - Utár! - Parancs! - Tunga! - Parancs! - Kücslük! - Parancs! - Ilácsin! - Parancs!

- Jeke! - Parancs! - Árbúz! - Parancs! - Ábi! - Parancs! - Turumtáj! - Parancs! - Tugrul! - Parancs! - Csobajikmis! - Parancs! - Kabán! - Parancs! - Toluk Tüge! - Parancs! - Alp Aja! - Parancs! - Csengsi! - Parancs! - Öküs Kara Acski! - Parancs! - Jigács! - Parancs! - Kután! - Parancs! - Jirim! - Parancs! - Badruk! - Parancs! - Tokus! - Parancs! A névsorolvasás végeztével egy szempillantás sem telt el, egy pisszenés sem hallatszott és elhallgattak. Aztán Kür Sád kissé dühösnek hallatszó hangját hallották felcsattanni: - Ücs Ogul százados! Ücs Ogul még mindig nem érkezett meg. Akkor Kür Sád úgy döntött, hogy a fiait kérdezi: - Kara Budak tizedes! - Parancs! - Hol az apád? - Nem tudom sád! - Kizil Buka tizedes! - Parancs! - Te sem tudod? - Nem tudom sád! A sötétben már nem tudták kivenni egymás arcát, már csak sötét árnyakat láttak. Bögü Alp, aki az imént történtek óta Ücs Ogulon törte a fejét, Kür Sád felé közelített, hogy feltárja el tte a napok óta lelkét mardosó gyanúját: - Kür Sád! Az elmúlt napokban éjszakánként egy kínai házába láttam beosonni. űsak nehogy… Bögü Alp nem fejezte be a mondatát, elhallgatott. Szégyent érzett, hogy feltárta a kételyeit egy török béggel kapcsolatban, ám úgy vélte, egy ilyen fontos pillanatban kötelessége a lehet legnagyobb el vigyázatossággal eljárnia, nehogy bármiféle váratlan csapdába essenek. Kür Sád hangja ismét felcsattant a sötétben: - Van-e valaki, aki tudja, hogy hol van Ücs Ogul százados?

Egy hang válaszolt: - Nem sokkal ezel tt láttam t. - Hol láttad? A hatvanhat éves Űadruk, aki a legid sebb volt a felkel k közül, néhány szóval elmagyarázta, merre látta Ücs Ogult. Bögü Alp és Jumru megértették, hogy ez annak a kínai keresked nek a boltja volt, akinek a házába éjszakánként beosont. Kür Sád és Bögü Alp összenéztek a sötétben. Most mind Kür Sádra vártak, hogy hozzon döntést. Az es még jobban rákezdett. A szél igen keményen süvített. Lehetetlen volt, hogy a Kína kagánja egy ilyen éjszaka kimenjen az utcára. Ha Ücs Ogul is itt lett volna, Kür Sád is elhalaszthatta volna néhány nappal az elvégzend munkát, ám most megváltozott a helyzet. És ha árulás történik? Kür Sád nem gondolkodott soká. Határozott hangon odaszólt a bajtársainak: - A kínai kagán ma éjjel nem lép majd az utcára. Nekünk kell a palotára támadnunk, hogy elkaphassuk! A negyven ember úgyis halálig tartó harcra elszántan, vérszerz dést kötve érkezett. Számukra nem volt különbség a között, hogy az egyetlen szárnysegédjével utcára lép kínai kagánt fogják-e el, vagy a sok ezernyi katona által rzött palotára támadjanak-e. Az sem jutott eszükbe, hogy akkora tettet hajtanak majd végre, amelyen sok száz év múlva is csodálkozni fognak az emberek. Az volt az egyetlen amit tudtak, hogy fegyverhez nyúlnak, hogy megvédjék a törökök becsületét. Kür Sád a fejére tette a sisakját, és mert tudta, hogy nyilazással fog a leginkább foglalatoskodni, nem öltött magára páncélt, hogy az ne akadályozza. A kardja és a tegze a derekán volt. Még pajzsot sem vett. Bögü Alp sem öltött páncélt, a kardon és az íjon kívül két bicsakot függesztett az övére. Jamtár mellett volt a hatalmas pajzsa. A hóna alatt pedig egy igen nehéz k volt. Úgy volt, hogy ezt a követ használja majd arra, hogy a vas kapukat betörje. A hozzá hasonlóan er s Jumrunál is volt egy ilyen k . Gök Bürü volt az egyetlen közülük, akinek sisakja is volt, páncélja is volt, és pajzsa is volt. t tet t l talpig véd páncéllal fegyverezték föl, mert nem látott a szemeivel. Ám Gök Űörü az el z esti fohász után hitt abban, hogy látja majd az ellenséget, ezért nem feledkezet meg arról sem, hogy íjat és nyilat vegyen magához. A megvénült Badruk igen könnyen öltözött. A derekán a kardja, egyik kezében az íja, másik kezében pedig tíz nyíl volt. Még tegzet sem vett, hogy ne akadályozza. Úgy gondolta: "Mostani id s koromra már nem maradt er m a gyalogos harchoz. Mire a tíz nyilat kilövöm, a kardokra kerül majd sor." Kara Ozán tegze teli volt nyíllal. A kardja, a bicsakja rendben volt. Ráadásképpen a kobzát is a hátára vetette. Egy ilyen napon nem tudott megválni a szívéhez n tt társától, a kobzától. A fiatal bégek sisakot tettek a fejükre, páncélt öltöttek. Mindenki mástól eltér en Il Kajánál négy - öt bicsak, Öküs Kara Acskinál két rövid kopja volt: Azért jöttek így, mert egyikük késdobálásban, a másikuk pedig távolról kopja hajításban volt igen gyakorlott. Az es zaja közben, amely továbbra is úgy esett, mintha dézsából öntenék, elhangzott Kür Sádnak a felkelést megel z utolsó parancsa: - Mivel nehezebbé vált a dolgunk, mind egyszerre támadunk majd a palotára. A küls kapu reit távolról nyíllal öljük meg, aztán nesztelenül behatolunk. Űent a kínai kagán lakosztályához vezet kapukat Jamtár és Jumru kövekkel törik majd be. A tervünk az, hogy el bb nyakon csípjük a kínai kagánt, ha az lehetetlen lenne, akkor öljük meg. Azután Urku megmentésén fáradozunk majd. Ha meghalnék, Űögü Alpé a parancsnokság, utána Jamtáré, Jamtár után Jágmúré, ha is meghalna, tegyetek belátásotok szerint. Most tegyetek nyilat az íjatokra, és gyertek utánam. A negyven ember az íját félig megfeszítve nesztelen léptekkel megindult. Sem a szél zúgását nem hallották, sem az es t nem érezték. Íme eljött az a nap,

amelyre tíz éve vártak. Sóvárgó szemekkel értek a vágyott harc küszöbére. Ezzel az rült támadással megmentik majd a fogságból a török népet, és Ötükenben pedig újjáélesztik az atyáik által alapított államot. Meneteltek. A szíveikben a bosszú édes érzésével, szemeik el tt a Török Kagánság álomképével nesztelen léptekkel haladtak. A vak Gök Börü, noha senki sem fogta a karját, és az utat sem ismerte, mégis nesztelenül és ugyanolyan határozott lépésekkel haladt a sötétben, mint mindenki más. A történelem negyven névtelen h se menetelt a sötétben. Legelöl Kür Sád, a Űozkurt nemzetség lángoló fia. A szemeivel el re tekintve, kezével az íj húrján gyalogolt, hogy megírja nemzetségének h sköltészetének legszebb verssorait, hogy kötelessége szerint megmentse a török népet, de másnak adja a kagánságot, amihez pedig joga lett volna. Mögötte Bögü Alp, Jamtár, Jágmúr, Gök Börü, Aj Kutluk és Emen haladtak libasorban. Bögü Alp az egészséges testalkata alatt még egészségesebb szívével gyalogolt, miközben Kirács Atya szavai visszhangoztak a füleiben. Jamtár az óriási testének nagyságához ill méret k vel a hóna alatt gyalogolt. Jágmúr a rögtön szembet n telt arcával és nevet szemeivel gyalogolt. Gök Börü úgy gyalogolt, hogy nem a szemeivel, hanem azzal a fénnyel látott, amit az Isten a szívébe töltött. Aj Kutluk egy tíz évvel ezel tti kardvágástól megnemesedett arcával gyalogolt. Emen miközben gyalogolt, a füleiben hallotta, ahogy bosszúért kiált kilenc testvére, három anyai nagybátyja, két apai nagybátyja, és apja, akiket a kínaiak öltek meg. A negyven h s menetelt az es ben. Kür Sád hét fiatal tizedese Szungur, Göktas, Barmaklak, Kara Budak, Kizil Buka, Csigáj Börü, és Tanrivermis alkotta a harmadik sort; némelyikük tizenöt, némelyikük tizenhat, némelyikük tizenhét éves volt. Török sorrendben és a török rangsor szerint haladtak. A bégek mögött a huszonhat katona ötös sorban menetelt.

* * *

Amíg ezek így meneteltek a palota felé, valaki Sziganfu utcáin szaladt, amelyek sárosak voltak a nemrég kitört zivatartól. Néha, amikor egy tócsába gázolt, a felvert sár az arcába fröccsent, néha a feler söd szélt l elakadó lélegzettel megállt, aztán ismét futni kezdett. Az éjszakának ebben a pillanatában futó, meg-meg tántorodó, ziháló ember Ücs Ogul volt. Fedetlen volt a feje, de a hátán volt a tegze, kezében az íja, derekán a kardja. Miért késett el Ücs Ogul? Joggal gyanakodott-e Bögü Alp? Ücs Ogul már régóta játszott az Ördöggel. Valaha a Karakulán udvarházában lév egyik kínai ágyas rabul ejtette a szívét. Miután kínai fogságba esett, és Sziganfuban újra látta azt a kínai n t, elvesztette a fejét. Ez a kacér kínai szépség, aki most egy gazdag és öreg kínai felesége volt, elvette Ücs Ogul eszét, b nbe vitte. Rákapott, hogy éjszakánként, miel tt a keresked hazatért meglátogassa az asszonyt. Űögü Alp pedig egy éjjel ebbe a házba látta t bemenni, ám sehogyan sem értette a dolog mibenlétét. S t egy alkalommal a kínai is megjött, amikor Ücs Ogul a házban volt, ám az asszony elrejtette, és lehet vé tette, hogy távozzon a házból. Íme, Ücs Ogul ismét onnan jött. Erre a halálos vigasságra készülve nem tudta megállni, hogy még egyszer utoljára ne láthassa kínai szeret jét, és a házához ment. Ám a keresked hazajött, elcsípte Ücs Ogult, az pedig azt mondta: "Ma éjjel a végzet veled kezd dik.". Azzal a kardjával lecsapta a fejét. A n ijedtében sírva fakadt. Hiába er ltette, hogy Ücs Ogul valahová vigye el, és temesse el a férje holttestét, a százados, akinek ezen az éjszakán más dolga volt, ebbe nem ment bele. Ezért amikor a vitájuk veszekedéssé fajulóban volt, Ücs Ogul látta, hogy múlik az id , és a süvegét fel sem véve az utcára rohant.

Futott, szitkokat mondott a kínaira, átkozta, ám akkor is folytatta a futást. Elfáradt. A lélegzetét fullasztó zápor is fékezte. A palota istállójához közeledett. Ha befordult volna a sarkon, a többiekbe futott volna. Ücs Ogul az utolsó erejét összeszedve ismét nekiiramodott. Űefordult a sarkon. Kár!… Elkésett. Azokból az árnyakból, amiket látott, megértette, hogy bajtársai mind a palota felé tartanak. Egy kissé megpihenve egy mély lélegzetet vett, aztán ismét futásnak eredt. Sohasem látott és hallott dolog volt, hogy egy török bég gyalogosan ekkora utat befusson. Mire Ücs Ogul utolérte a bajtársait, azok az els nyilakat már kil tték, és az

rök a földre zuhantak, és a negyven ember még gyorsabban kezdett haladni. most a késés büntetését állta ki. Annak ellenére, hogy török bég volt, és a gök-türk hadsereg századosa volt, ezen a nevezetes napon leghátul haladt. Még a gyereknek számító, els csatájukba vonuló fiai; Kara Űudak és Kizil Űuka is el rébb ment mint . A hosszú futástól kimelegedett és kiizzadt. Ett l a gondolattól dühös lett. Úszott a verítékben. A negyven ember most a palota küls kapuja felé menetelt. A környéket bevilágították az rök, akik a kezükben lév hosszú botjuk végén lámpást tartottak. Hat r volt itt. Kür Sád jelt adott a mögötte haladóknak. Az íjjak húrjait hátrahúzták. Aztán amint elröppent Kür Sád nyila, még tíz nyíl röppent el mögüle. Az rök a földre hemperedtek. Meneteltek. Anélkül, hogy visszavonulásra gondoltak volna, és hátranéztek volna. A szemeiket csak el re szegezték, úgy meneteltek. Nagy ünnep felé közeledtek. A lel tt rség csak a nyitány volt, semmi más. Amint beléptek a palota küls kapuján, egy kert került velük szembe. Száz lépésnyivel el rébb volt a palota igazi kapuja. Ezt a kaput még nem zárták be. A belsejének világossága a kapuig hatolt és a nagyszámú r a felkel k szeme elé tárult. Kür Sád hátrafordult: - Nyílzáporral, gyorsan támadunk majd! Rajta! Ez az er s hangon, törökül kiadott parancs felteltette az rök figyelmét, ám nem maradt idejük a cselekvésre. A nyílzápor z rzavaros felfordulást okozott, az rök közül csak kett nek vagy háromnak maradt ideje arra, hogy behúzódjon. A negyven ember futva a kapuhoz ment. Íme, most már a palotán belül voltak. Kür Sád és Bögü Alp ismerték a palota belsejét, a kínai kagán és Urku lakosztályait. Öt - hat lépcs foknyi lépcs megmászása után egy igen nagy terembe értek. Íme, a baloldali nagy kapu nyílt a kagán lakosztályába, ám amikor a felkel k átjutottak a lépcs n, néhány kínai nyelv kiáltás hallatszott, aztán az üt knek a bronz lemezekhez ver déséb l keletkezett hangok verték fel az egész palotát. A bronznak ezek a hangjai veszélyt tudató, segélykér hangok voltak. Jamtár, a hatalmas követ, ami már kezdett nehézzé válni számára, tiszta er b l a kagán kapujához csapta. Ezt Jumru köve követte. Eközben a dübörgések közepette szemb l százával jönnek a felkel k ellen a kínai katonák. Amíg Jamtár és Jumru azzal foglalatoskodtak, hogy betörjék a vas kaput, a felkel k és a kínai katonák ötven - hatvanlépésnyi távolságból egymásra kezdtek nyilazni. Kür Sád, Ötükennek legélesebb szem íjásza, minden íjfeszítésre egy kínait a terített le a leghalálosabb lövéssel. Az, akit az nyila talált el, mukkanás nélkül halt meg. Űögü Alp nem is célzott, úgy l tt, ám minden lövésével harcképtelenné tett valakit a szemközti tömegb l. Jágmúr százados kapkodás nélkül, lassan l tt, mintha csak gyakorlatozna. Közben a szemeiben nem sz nt meg a mosolygás. Miközben Ücs Ogul küzdött, homlokáról csorgott a veríték, és még mindig lihegett. Ötüken dühöng je, Gök Űörü visszanyerte tíz évvel ezel tti állapotát. Annak a fénynek a segítségével, amit Isten a szívébe töltött, látta az ellenséget, harci

kiáltást hallatva feszítette íját. A fiatal tizedesek megdöbbent sebességgel l tték ki a nyilaikat. A még mindig zeng bronz hangjaihoz, a Jamtár és Jumru vas kaput dönget kövek hangjaihoz és a csatakiáltásokhoz most a sebesültek nyöszörgése is hozzávegyült. A két fél lépésr l lépésre közeledett egymáshoz. Turumtáj lett az, aki els ként elesett a felkel k közül. Utána Árbúz és Kabán terültek el. Még ha Gök Börüt érte is néhány nyíl, nem sebesült meg, mert tet t l talpig páncélban volt. Szemközt a kínai halottak egymásra tornyosultak, félelem töltötte el ket. Azon voltak, hogy elszökjenek, de közben a szemközti kapuból még egy új csapattest hatol be. Ráadásul a mellette lév kapu is kinyílt, onnan is érkezett egy ezred kínai, és a felkel k ellen támadt. A nyilak süvítése elnyomta a kinti vihar hangjait. Most a gök-türkök tartották a helyzetüket, a kínaiak igyekeztek lépésr l lépésre el renyomulni, ám a nyílzápor alatt zuhogva hullottak el. A felkel k közül Alp Aja, Jeke és Kalálduruk is élettelenül hevert. Aj Kutluk tizedes egy vállába fúródott nyílvessz vel folytatta a harcot. Az öreg Badruk harcba hozott tíz nyila kifogyott, ám mert mégsem került még sor a kardokra, a földön kezdett nyilak után kutatni. Amikor a Turumtáj testébe fúródott nyilak közül kihúzta az egyiket és az íjjára tette, egy nyilat kapott a gyomrába, térdre rogyott. Ennek ellenére kil tte a nyilát, aztán négykézláb a földre borult. Leesett a süvege. A fehér haját megfestette a földön lév vér. Jamtár és Jumru még mindig nem törték be a vas kaput. Nem csatlakoztak a harchoz. Hiába er lködtek, hogy betörjék a kínai kagán lakosztályába vezet kaput. Már akkor is kisiklott a dolog, ha betörték volna a kaput. Ilácsin, Kután és Emen tizedes is találatot kapva elestek, ellenben a kínai palota összes test re felébredt és felkelt. Most huszonöt, harminc méterr l nyilaztak egymásra. Öküs Kara Acski egy zeng hangú kiáltás után elhajította a két kopjája közül az egyiket. Micsoda rettenetes dobás volt ez!… A kopja az egyik kínai tisztet annak ellenére átlyukasztotta, hogy páncélban volt, a hátán jött ki, mint egy búgócsigát megpörgetve a földre terítette. Ennek láttán Il Kaja is a bicsakjaihoz nyúlt. Az els bicsak valakinek a mellkasába, a második egy másvalakinek a torkába, az azután következ pedig egy harmadik arcába fúródott. A negyediket nem dobhatta el. Egy pillanat alatt négy - öt nyíl lyuggatta át a mellkasát. Amikor Il Kaja meghalt, nem hátrálva oldalára esve halt meg mint a kínaiak, hanem néhány lépést el renyomulva négykézlábra esett. A harc igen bevadult, eldurvult, felgyorsult. Aj Kutluk tizedes, utána pedig Utár, Tokus és Tanrivermis tizedes haltak meg. Göktas tizedes a felkel k sorának bal szélén, a fal mellett volt. T le tizenöt - húsz lépésnyivel hátrébb volt a kínai kagán lakosztályába vezet kapu, itt pedig az apja Jamtár, Jumruval az oldalán még mindig hatalmas kövekkel döngetve igyekezett betörni a kaput. Amikor Göktas jobbra nézett, mert a tegzében nem maradt nyíl, el bb a karjába, aztán a lágyékába két nyíl fúródott. Nyögve rogyott össze. Egy harmadik nyíl a süvegét lyukasztotta át és repítette le a fejér l. Ekkor Göktas az íját az apja felé hajítva kiáltotta: - Hé!… Apa!… Jamtár, akinek egy íj csapódott a karjához, a fejét odafordította, és megáll, amint a fiát véresen a földön látta. Göktas aki fiatalságát nem élte le, háborúval nem telt be, az életet nem ismerte, és nem értette a halált, ismét kiáltott: - Ott nincs mit tenni, gyere ide! Jamtár dühös volt mert nem tudta betörni a kaput, és semmi sem t nt föl neki. Amint észrevette, hogy bajtársainak jó része meghalt, és sokasodnak a kínaiak, otthagyta a kaput. Futva a felkel k csatasorába lépett és a kezében lév hatalmas követ a kínaiak felé dobta. A tegzéhez nyúlt és bekapcsolódott a harcba. Az amikor a hatalmas k a kínaiakra esett, és Jamtár mögött a kövét ugyanígy elhajító Jumru is bekapcsolódott a küzdelembe, egy kissé megtorpanásra kényszerítette a kínaiakat.

Jamtár, nagy élvezetét lelte a küzdelemben, mert az a feladat, amit az imént végzett, nem volt olyan mint az igazi harc. Nem tör dött sem az erre - arra szálló nyilakkal, de még Göktas halálával sem. Miután a második kopjáját is egy kínaiba hajította, Öküs Kara Acskit eltalálták. Utána Cságri és Kizil Buka tizedes is megérkezett a Túlvilágra. Bögü Alp ezredes minden erejével, minden tudásával és h siességével harcolt. Amikor Ücs Ogul nem jött el a találkozóhelyre, el ször azt hitte, hogy árulással van dolga. Most, amikor Ücs Ogul sebesülten, szívvel lélekkel közöttük harcolt, megkönnyebbült. Közben ismét Kirács Atya szavai jutottak az eszébe. Kirács Atya azt mondta: - "Es esik… A folyó partján küzdötök." Igaz volt, hogy esik az es , ámde nem folyóparton, hanem a palota belsejében harcoltak. Most már mindkét fél nyilai kifogytak. Most mi lesz? A felkel k felére fogyatkoztak. Ha odáig fajulna, hogy a kardokra kerülne sor, hússzoros túler ellen kellett volna harcolniuk. Ekkor fölharsant Kür Sád parancsa: - Bögü Alp! Három - öt emberrel kösd le az ellenséget! Az istállóra támadunk és lovakat szerzünk majd! Bögü Alp körülnézett és pillanat alatt áttekintette a helyzetet. Jamtárnak és Jumrunak, akiknek még nem fogyott ki a nyila, mert kés bb kapcsolódtak a harcba, íjfeszítés közben kiadta a parancsát: - Ücs Ogul, Gök Börü, Jamtár, Jumru, Szungur velem marad! A többiek Kür Sád mögé… Rajta! Kür Sád Jágmúrral, Barmaklakkal, Kara Budakkal, Csigáj Börüvel, Kara Ozánnal, G müssel, Tungával, Kücslükkel, Ábival, Tugrullal, űsobajikmissel, Toluk Tüngével, Csengsivel, Jigáccsal és Jirimmel a nyomában visszafordult. Gyorsan visszavonultak azon az úton, amelyen az imént érkeztek. A szél megenyhült, ám az es nem állt el. Bögü Alp kardot rántva támadási parancsot adott. Az öt bajtársa is így tett. Gök Börü döbbenetes keménységgel harcolt, mintha meglettek volna a szemei. Jamtár, a félelmet kelt hatalmas testével a kard fokával csapott, de azt a fejet, amit eltalált, darabokra törte. Szungur az apja mellett mintha karddal gyakorlatozna, a harc szabályainak megfelel en küzdött. Ücs Ogul szívvel lélekkel harcolt, hogy késése miatti szégyenét lemossa. Jumru pedig igen vakmer en viselkedett, hogy Űögü Alp tetszését elnyerje. Mind sebesültek voltak. Bögü Alp szétszórta azokat, akik elé kerültek. Miután a kardvívás közben gyorsan felmérte a környéket, megértette, hogy itt már nincs több dolguk. Elegend id t nyertek Kür Sád számára. Odakiáltotta a bajtársainak: - Lassan vissza a kapu felé! Ezt a parancsot nagy rendben végrehajtották, ám a kínaiak körülfogták a szemeivel nem látó Gök Űörüt és az apja mell l nem tágító Szungurt. Az apa és a fia a hátukat a falnak vetették. Gök Börü nem félt a kardvágásoktól, mert páncélban volt, csak a saját vágásaival tör dött. Bögü Alp Jamtárral, Ücs Ogullal és Jumruval visszavonulóban volt a kapu felé. - "Amikor mi kiszaladunk, akkor a kaput be kell zárni, és a kínaiakat egy kicsit fel kell még tartani." - kiabálta. Azon voltak, hogy kijussanak a kapun. Jamtár szemei megakadtak vértestvérén, akit ha akarták ha nem, a fiával együtt már a halálnak hagyták. Hirtelen a szemöldökét összehúzva kiáltotta: - Gök Börü! Veled szemben áll az a fickó, aki kivájta a szemedet! Ezután kiszaladt. Azután Űögü Alp er sen bezárta a kaput, a kopogtatót Jumru kezébe adva megparancsolta: - Szorosan tartsd! Ne engedd kinyitni! Nyerj nekünk még egy kis id t! Aztán a többiekkel együtt a palota istállója felé indult.

* * *

Jamtár felharsanó hangja elegend volt ahhoz, hogy Gök Űörüt megvadítsa. A pajzsát eldobva a szemközt lév kínaira támadt. Az a leger sebb ember a világon, aki a halállal szembenéz. Gök Űörü el z este óta számolt a halállal. Most pedig boldogság töltötte el, attól az ezer esetb l egyszer adódó esélyt l, hogy személyesen azon töltheti ki bosszúját, aki gonoszat tett vele. A nagy öröm pedig megbolondítja az embert. Gök Űörü egy kicsit még ett l is bolondabb volt, amikor a kardjával szúrva el revet dött, a kardja egy másik karddal találkozott a leveg ben. Amikor ett l az igen kemény csapástól eltört kardok szikrái felragyogtak és kihunytak, Gök Börü birokra ment Csang-Csunggal, a kínai parancsnokkal: - Hát nem látod az Isten munkáját, te szuka fajzat? - kiabálta. Aztán mindketten a földre hemperedtek. Amíg a kínaiak kardokkal estek neki, Gök Börü a kínai torkát szorongatta, közben pedig a derekától el rántott bicsakkal a szemét igyekezett kivájni. Csang-Csung az egyik kezével a torkát igyekezett védeni, közben a másik kezével Gök Börü bicsakot tartó kezét kapta el a csuklójánál, és igyekezett megállítani. Szungur apja pajzsát a kezébe vette. Az apja ellen támadó kínaiak ellen is ellentámadásokkal válaszolt, nyilvánvalóvá tette, hogy jól megtanulta a kardvívó leckéket. Gök Űörü a csíp jén és a combján két hatalmas kardvágta sebet kapott, bugyogni kezdett a vére, ám egyáltalán nem is tör dött ezzel, folytatta a fojtogatást. Végül a csuklóját kiszabadította a kínai szorításából. A bicsakját annak a könnycsatornájához illesztette, bemélyesztette és kivette. Amikor a kínai fájdalmas kiabálása a palota hatalmas nagy termében felhangzott, a harci zaj közepette is minden más zajt elnyomott. Gök Börüt a céljukat elért emberek nyugalma töltötte el: - Szungur! Bosszút álltam! - kiabálta!… Szungur nem válaszolt. A fiatal tizedes nem tarthatott ki soká, mert nem volt páncélban, néhány kard és kopja döfést l lyuggatva élettelenül zuhant a földre. Gök Börü Ismét kiáltott: - Szungur! Hát nem hallod? Űosszút álltam!… Erre egy kemény és zeng hang adott választ: Egy kardvágás. Gök Űörü sisakja darabokra törve leesett, fehér haja el bukkant. A második csapás az arcát a halántékától az álláig szétroncsolta. Akkor egy félelmetes kacagás hallatszott: - Elkéstél kutya ivadék!… Már bosszút álltam!… Gök Űörü, aki tíz éve magába fojtotta a keser ségét, megbolondult attól, hogy érezte, hogy közvetlenül mellette ölték meg a fiát, és attól az örömt l, amit a bosszúállás adott. Félelmetes kacagást hallatott. Ez a kacagás zengett, zengett, aztán hirtelen elhallgatott.

* * *

A kínaiak egyszerre mind a kapunak támadtak, ám mert kívülr l er sen húzták, sehogyan sem nyílt. Miután Bögü Alp azt a parancsot adta Jumrunak, hogy tartsa a kaput, Jamtárral és Ücs Ogullal együtt a palota istállója felé kezdett szaladni, ám Ücs Ogul néhány lépés után összecsuklott és elesett. Ugyanekkor vad fájdalmat érzett a lábában és felnyögött. Ekkor látta, hogy egy nyíl fúródott mer legesen a lábába. Lehetetlen volt, nem futhat majd. Térden csúszva visszatért a kapuhoz. Kapaszkodva feltápászkodott. Így szólt Jumruhoz: - Hagyd rám a kaput, fuss az istállóhoz! Jumru két kezével a kapu kopogtatóját tartotta, amíg a kínaiak belülr l ki akarták nyitni, nem hagyta, húzta, id t nyert a bajtársainak. Jumru igen nehéz és er s volt, ezért sikerrel végezte ez a feladatot. Nem tetszett neki, hogy Ücs Ogult maga mellett látja, mert régebben hazudott, ma éjjel sem volt a találkozóhelyen:

- Bögü Alp engem rendelt erre a feladatra. - válaszolta. Ücs Ogul nyöszörgött: - Beleállt egy nyíl a lábamba, nem tudok járni. Én mindenképpen maradok. Te mentsd az életedet. - mondta. Jumru ellenkezett: - Nem mehetek! Űögü Alp parancsa úgy… Ücs Ogul dühbe gurult: - Hékás! Talán azt mondta neked Bögü Alp, hogy napkeltéig maradj? Azt mondta, hogy tartsd föl egy kicsit a kínaiakat, és nyerj egy kis id t. Hagyd ezt rám, és menj az istállóba! Jumru sehogyan sem akarta itt hagyni ezt a feladatot. Ekkor Ücs Ogul az íjának a húrját a kapu kopogtatójára hurkolva megforgatta. Jumrut félretolva a helyére furakodott: - Ücs Ogul százados megparancsolja neked: Fuss az istállóhoz, és csatlakozz a bajtársakhoz! - kiabálta. Ücs Ogul a bicsakját a szájába vette, az ép lábát a kapu másik szárnyának támasztva, magát hátravetette. Ám mivel nem volt annyira er s mint Jumru, a kapu rázkódott, résnyire meg-meg nyílt, aztán újra becsukódott, mintha ismételten nyitogatnák. Jumru, amint megkapta a parancsot a századostól, futva távozott. A kapun belül is csak egyetlen kopogtató volt, ám mivel a kínaiak egymás derekát megragadva, hosszú sorban húzták, végül Ücs Ogul karjában nem maradt er . Elengedte az íját. Kezébe vette a kést, amit a foga között tartott. Az els érkez testébe szúrta. Ücs Ogul századosnak már annyi ereje sem maradt, hogy állva maradjon. Két kezével a kapu ki nem nyíló szárnyát fogva várakozott. Így nézett szembe azzal az ötven kardos, kopjás katonával, akik t le három lépnyir l szemközt rohamoztak, hogy megöljék. Ha azok nem álltak volna vele szemközt, már rég a földre rogyott volna, a sebei okozta fájdalomtól nyöszörgött volna, ám amint látta, hogy azok nekitámadnak, várta a csapásaikat, hogy elessen. Amikor az els kardvágás a teste és a válla között lecsapott, vékony sugárban felbuzgott a vér. Ücs Ogulnak egyáltalán nem tetszett ez a csapás. Ha lett volna a helyükben, egy ilyen csapással le tudta csapni az ellenfele fejét. Lenéz tekintettel mérte végig azt, aki vágott. Mosolyogva mondta: - Ügyetlen vágás. A második vágás a fejét érte. A homlokából a szemébe folyó vért l elsötétült el tte a világ. Aztán egy kopja fúródott a mellkasába. Akkor a kaput eleresztve a kopját ragadta meg: szálfa egyenesen földre zuhant és úgy maradt.

* * *

Amíg Ücs Ogul a kapuban feltartóztatta a kínaiakat, Jumru nekivetette magát, Bögü Alp és Jamtár után kezdett szaladni. Amikor Bögü Alp és Jamtár a palota istállójához ért, ott a lovászok és a felkel k között karddal vívott küzdelem folyt. Amikor a palota bronzlemezeit megverték az üt kkel, az úgy húsz lovász felfegyverkezett, tartották az istálló négy kapuját. Mivel nem tudták, hogy miféle veszély van, és merr l jön, a lovakat felnyergelve várakoztak. Amikor Kür Sád, tizenöt felkel vel a háta mögött támadott, rádöbbentek, hogy mibe keveredtek. Egy pillanat alatt a kapun belülre ugrottak, ám amikor észrevették, hogy milyen kevesen vannak az érkez k, nem késlekedtek ellenállni. A felkel k kifáradtak. Mind sebesültek voltak. A lovászokat nem tudták hamar elintézni. Csörögtek a kardok, lihegtek, ordítoztak a harcosok. Ezekhez a zajokhoz a lovak nyerítése, toporzékolása is hozzákeveredett. Kür Sád leterítette a vele szemközt lév kínait, aztán el re vetette magát, eloldotta a kikötött lovak közül az egyiket, és a hátára vetette magát. Lóháton harcolni… Azok ellenére, amiken az imént keresztülmentek, olyan jókedv

maradt, mintha könnyedén mentek volna a dolgok. A ló megérezte a lovasának a gyakorlottságát. Egy jelére felágaskodott. Kür Sád a kínaiakra támadt, egy - két kardcsapással egyet vagy kett t is földre terített, ám közben a felkel k közül Jirim, és nem sokkal utána Ábi is halálos sebekkel estek a földre. Jágmúr százados is kapott az állára egy mély kardvágta sebet. A kardcsörgés közepette felharsant Kür Sád parancsa: - Lóra! Tulajdonképpen már nem sok lovász maradt talpon. Amikor Bögü Alp és Jamtár behatolt az istállóba, eld lt a harc, ami a lovászok teljes pusztulása felé vezetett. Amikor a felkel k eloldozták a lovakat, Kür Sád odakiáltott: - Az istálló titkos kijáratán át távozunk. Négy ember, a négy kapuban majd feltartóztatja a kínaiakat. Mi észak felé rúgtatunk, a Vej-folyó hídján kelünk majd át… Ezután a következ parancsot adta Űögü Alpnak: - Bögü Alp! Négy embert állíts a kapukhoz, és gyere utánunk! A titkos kapu alacsony. Lóháton nem lehet átjutni rajta… Amikor Kür Sád befejezte a szavait Jumru lihegve belépett és azt kiabálta: - Jönnek! Olyan sokan vannak mint egy kutyafalka… Kür Sád a nagy istálló titkos kapuja felé vezette lovát, közben Bögü Alp hangja harsant föl: - űsengsi!… Tugrul!… Jamtár!… Jumru!… Tartsátok a kapukat!… A négy ember mint egy - egy k egyenesedett ki a négy kapu el tt… Amíg a többiek a lovaikkal együtt Kür Sád mögött gyalogoltak, Bögü Alp az utolsó szavait mondta nekik: - Négy lovat itt hagyok nektek eloldva. Ha elvégeztétek a dolgotokat, üljetek azokra és csatlakozzatok hozzánk! Igen kevesen tudtak az istálló titkos kapujáról. Az istálló legvégén, ahol halomban állt a szalma, egy nemezdarab volt a falra felakasztva. A nemez mögött r volt. Innen úgy ötven lépés megtétele után egy beépítetlen telekre értek ki. Ez az ötven lépésnyi út a föld alatt haladt. Elég széles volt, hogy egy magas ló egymaga áthaladjon. Kür Sád tudta ezt, de a felkelés napjáig senkinek sem mondta el. Úgy t nt, hogy ma az éltüket menti majd meg ez a titkos út, amelyr l még a lovászok sem mind tudtak. Most Jágmúrral, Űarmaklakkal, Kara Budakkal, Csobajikmissel, Toluk Tügével, Jigáccsal és Bögü Alppal a háta mögött belépett a titkos alagútba. Az alagútba utolsóként belép Űögü Alp letépte és eldobta a nemezt, a szalmát félrehúzta az alagút szájától, és négy lovat egymás mögött a kapu elé sorakoztatva egy kevés szalmát hagyott el ttük. Miel tt befejezte volna ezt a munkát, a kínaiak nekifeszültek a kapuknak. A négy kapu r az els összecsapásait végezte. Ez négy kínai leterítését jelentette. Amikor Bögü Alp azon volt, hogy belépjen a titkos alagútba, a szeme megakadt a tegzén. Három nyíl volt benne. Egy nyilat tett az íjjára és célzott. A nyíl, Jamtár válla mellett elsüvítve egy kínai homlokába állt bele, azt úgy döntötte le, mint egy fatörzset. A második nyilát a felé a kapu felé l tte, amit űsengsi védett. Ezúttal a szemén talált el egy kínait, akibe mintha villám csapott volna, a földre rogyott. A harmadik nyíl Tugrul segítségére sietett. Ezek a nyilak megtévesztették a kínaiakat, elhitették velük, hogy a felkel k mind együtt bent vannak. Bögü Alp dolga végeztével kapkodás nélkül megfogta a lova kantárát, és a titkos alagútba lépett.

* * *

Az istálló négy kapujában a négy felkel élet halál harcot vívott. Annak ellenére, hogy a lovaik készenlétben álltak a szökésre, lehetetlen volt, hogy innen megmeneküljenek. Az istálló belseje annyira tágas volt, hogy lehetetlen

lett volna négyüknek egymás mellé állva tartaniuk az arcvonalat, aztán lépésr l lépésre hátrálva a titkos kapuhoz hátrálniuk. Kétségtelen volt, hogy amint a kaputól beljebb lépnek körbefogják ket. Ezt mindnyájan tudták, ezért, örömmel, kedvvel és könyörtelenül harcoltak, hogy id tnyerjenek a bajtársaik számára, hogy drágán adják az életüket, az ellenséget ölve bosszút álljanak, egy kicsit kiélvezzék a harc ízét, és hogy megtegyék a kötelességüket, amiért a világra születtek. Jamtár százados mindegyiküknél hosszabb és nagyobb kardját úgy suhogtatta, hogy ahová lecsapott, ott semmi sem maradt épen. A harc kezdete után igen rövid id n belül négyet leterített, a többieket is félelem fogta el. A palotán belül dúló harc, ahogy a hatalmas k vel döngette a vas kaput, aztán a megfutamodás olyan éhessé tette, hogy még egy ilyen élethalálharc közepette is éhesnek érezte magát, azon járt az esze, hogy ha lenne két csupor kumisz, akkor azt milyen szépen meginná. űsengsi, aki húsz éves, kemény tekintet harcos volt, igen hibátlanul, igen hajlékonyan, igen tökéletesen harcolt. A támadásainak, védekezéseinek olyan jellege volt, ami Jamtár vértestvérére Parsz tizedesre emlékeztetett. Igen hidegvér volt. A kapu el tt három kínait terített le, neki magának a homlokát, arcát és állát vágták meg. Tugrul durván verekedett. Egy olyan nincstelen volt, akinek senkije sem maradt a föld színén. Azon a reggelen, amikor erre a véres vigasságra készül dött, átfutottak szemei el tt az életének emlékképei, elszámolt saját magával. Azon az éjjelen töltötte be a negyvenhatodik évét. Az anyja azt mondta neki, hogy egy ilyen éjszakán született, amikor es esett és zúgott a vihar. Tehát éppen a születése napjához hasonló, zivataros éjszaka hal majd meg. Így akarta az Isten. Miután egész életében igaz emberként élt, egy éjszakával ezel tt egy kínai kertjéb l mindenféle ételt és gyümölcsöt fújt meg. Azokkal töltötte meg a gyomrát. Nem volt a kínai kagán magánhadseregének tagja, ezért igen sokat küzdött a nincstelenséggel és az éhséggel. Nem lett volna helyes éhesen, eler tlenedve bocsátkoznia egy ilyen harcba. Ezért követte el ezt a lopást, és igencsak szomorkodott, hogy életének utolsó lapjához ezt f zte hozzá. A világnak sok örömét és bánatát látta, de a szíve nem keményedett meg. A mellkasán és a vállán két kardvágta seb volt. Ilyen állapotban, erre való tekintet nélkül, kemény csapásokat osztogatva harcolt. A kapu el tt három kínait terített földre. Jumru nagyon fáradt volt. Akárhogy is, de Jumrut kimerítette a palotán belüli harc után a kapunál a huzakodás, aztán a gyors futás amivel az istállóba jött, és hogy amint megjött, rögtöny rábízták az istálló kapujának a védelmét. Az els támadásban földre terített egy kínait, most pedig csak védekezésbe kezdett. Nagyon jó lett volna, ha legalább csak annyi ideje lett volna, amíg húszig számolhat, és pihenhetett volna, ám a kutya ellenség talán adott-e neki erre lehet séget? Jumru megértette, hogy már nem bírja soká. Az volt az egyetlen gondolata, hogy a folyó felé lovagló bajtársainak elegend id t nyerjen. Hirtelen azt érezte, hogy egy kard hatol a lépébe. Vad kín közepette megpillantotta azt, aki a karddal vágott. A kardját két kézzel megragadva a leveg be emelte. Mintha azt mondaná a kínaiaknak: "vágjatok", a mellkasát kifeszítve lépett egyet. Aztán teljes erejéb l, teljes sebességgel lesújtott, miközben azt kiáltotta: "Vedd!". A kard darabokra törte a sisakot, a fejet kettészelte, és az ellenséget a földre terítette. Ám ugyanekkor egy kopja átszúrta Jumru szívét. Jumru teljes súlyával élettelenül zuhant a földre. Jamtár, Csengsi és Tugrul anélkül, hogy látták volna hogy Jumru elesett, csak a jó katonák hatodik érzékével érezték meg, hogy veszélyben van a hátuk. Jumru elestét anélkül érezték meg, hogy látták volna. A kardvívás közben találtak egy pillanatot, hogy a fejüket oldalra, hátra fordítsák. Azt látták, hogy Jumru elesett, és kínaiak özönlenek be azon a kapun át, amit védett. Ebben a pillanatban mintha parancsra tennék, vagy megbeszélték volna, hátraugorva a

hátukat a hozzájuk legközelebbi jászolnak vetve egymás mellé álltak. Jamtár, a földön hever legyilkolt Jumrura nézett és így szólt: - Kár! Nem állt ki egy kopját. Aztán hogy megvizsgálja, hogy elég er s-e a jászol, aminek a hátát vetette, a kezével megtapogatta. Amikor beletekintett, felragyogtak a szemei, mert egy nagydarab sült hús volt ott. Jamtár ezt a húst, amely bizonyára valamelyik lovászé lehetett, azonnal elkapta és beleharapott, közben azt mormogta: "Jó az élet, ha az ember ételt talál." A kínaiak meglep dtek, hogy csak három törököt találtak odabent. k sem tudtak a titkos kapuról. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a három felkel re vetették magukat. Mivel már tágasabb helyen voltak, mind egyszerre támadhattak a három emberre. Egy ellen négy - öt kardot suhogtathattak. Jamtár nemcsak kardot suhogtatott, de közben a hatalmas húsdarabot a fogaival tépve falta. A három ember összecsapása ezzel a tömeggel nem tarthatott soká. El bb Turul esett el, aztán Csengsit terítették le. Jamtár még mindig bírta, hatalmas étvággyal ette a húst. Még egy nagy falat maradt a kezében. Hirtelen egy kard csapott le a balkezére. Amikor a vérbe boruló kezéb l kiesett a húsdarab, egy második csapás, amely a jobb csuklóját érte, megfosztotta kardjától a hatalmas századost. Akkor Jamtár a jobb kezével megragadta a jászolt. Egy szorításra egy hatalmas deszkadarabot szakított le. Ezt tartva csapott le az ellenfeleire, és éles csatakiáltást hallatva a kínaiakra vetette magát. Az ellene fordított kardok csak haszontalan játék botoknak t ntek. Amint ölre mentek, egyszerre öt - hat ember hemperedett a földre. Amíg Jamtár az egyiknek a nyakát megragadta és szorította, a hátulról lecsapó kardok aprították. Az a kínai, akinek a torkát szorongatta, meghalt. De Ötüken óriása nem halt meg könnyen. Amint pirosló vérrel borítva felállt, a kínaiak meghátráltak. Megrémültek t le. Amint Jamtár környéke megtisztult, ismét a jászolig botorkált, és ott megtámaszkodott. A süvege leesett, hosszú haja, bajusza, és szakálla vörös lett a vért l. A ruházatának húsz helyén húsz vörös folt n tt, növekedett minden pillanatban, a hatalmas Jamtár élete lassan elszivárgott a testéb l. A húsz vörös folt volt az a húsz dics kitüntetés, amit az élet juttatott neki. Most se nem volt kard a kezében, se nem volt rajta fegyverzet. Nehézkesen támaszkodva er sen belekapaszkodott a jászolba, amit megmarkolt, és a kínaiakra nézett. Azok pedig csodálkozva és félelemmel telve öt - hat lépésnyir l méregették Jamtárt. Nem jutottak elhatározásra, hogy közelítsenek ehhez a félelmetes óriáshoz, amikor rájöttek, hogy úgy is meg fog halni. Jamtár a kezéb l kiesett húsdarabot kereste a tekintetével a földön: - Kár! Anélkül halok meg, hogy befejeztem volna a húst! - mondta. Aztán még jobban nekitámaszkodott a jászolnak: - Göktas is meghalt. Senki sem marad a családomból. - nyöszörögte. Eközben kívülr l lódobogás, csörömpölés hallatszott, ismét kínai katonák tódultak befelé. Egy palotai f parancsnok állt ezeknek a katonáknak az élén, akiknek a ruházatáról nyilvánvaló volt, hogy még nem vettek részt a harcban. Ez az ember, aki ismerte a titkos kijáratot, megmutatta azt a közelében állóknak. Miután kínaiul mondott valamit, Jamtárra nézett. Megismerte. Hatalmas haraggal nyilat tett az íjjára és Jamtárra l tt. A nyíl a hatalmas századost a gyomra és mellkasa találkozásánál szúrta át. Jamtár megrázkódott, aztán lassan térdre rogyott. Jobb kezével még mindig a jászol deszkájába kapaszkodott. A palotai f parancsnok még egy nyilat tett az íjjára, hogy a saját kezével ölhesse meg ezt az árulót, aki h tlen lett a kínai kagánhoz. Ezúttal Jamtár jobb zsigerét találta el. A szemei lecsukódtak, a jászolba kapaszkodó keze elernyedt. A szemei az imént a kezéb l kiejtett húsdarabon akadtak meg a földön. Örvendezne az ellenség, ha azt nem tudná megenni. Nem akart nekik örömet szerezni. Egy utolsó mozdulattal megemelte a fejét. A palota f parancsnokának elmondta azokat a szavakat, amiket még mindig nem

felejtett el. A "Tele van a hasam" jelentés "Vu'o csi bav li" szavakat. Azután eld lt mint egy százesztend s fa, és fekve maradt.

* * *

Kür Sád az életben maradt tizenkét bajtársával vágtatva haladt észak felé. A legjobb lovakat vitték el a palota istállójából. Az es már nem esett, hanem ömlött. Árvíz fenyegette a környéket. A felkelés nem sikerülhetett. Most nem volt más megoldás, mint hogy a hegyek között, hegyoldalakon cselleng törököket lázítsák föl, Ötükenbe menjenek, és velük igyekezzenek megalapítani az államot. Most már csak kés bb döntik majd el, hogy ki legyen a kagán. A kínaiak kicsit megkésve fogták föl a helyzetet, aztán kilenc - tíz csapattestb l álló sereget felállítva Kür Sád nyomába eredtek. Mivel azon a vidéken csak egyetlen híd állt, ezért minden er arrafelé vágtázott. Az éj sötétjében, a zuhogó es ben, a süvít szélben, villámok és mennydörgés közepette most tizenhárom lovas vágtatott a híd felé. A történelem legizgalmasabb lóversenyén vettek részt. Bögü Alp volt a tizenhárom ember közül leghátul. Ahogy a folyó felé lovagoltak, ismét Kirács Atya szavai jutottak az eszébe: - Egy hatalmas városban összegyülekez negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Es esik… A folyó partján küzdötök… Valóban, is ott volt a hatalmas városban gyülekez k között. íme, az es is esik. Tehát a folyóparton lesz még egy harc. Amíg Bögü Alp ezekre gondolt, a Vej-folyó partjára értek. Az Ördög vigye el!… A felh szakadástól megáradt a folyó, és elsodorta azt a hidat amin átkeltek volna. A sötétségben Kür Sád parancsa hallatszott: - Jobbra, balra széthúzódva nézzetek körül! Van-e gázló?… A folyó olyan vadul, olyan sodrással folyt, hogy lehetetlen volt gázlót találni, és ott sem állhattak sokáig. A kínaiak akárhogy is, de ide érnek majd. Kür Sád egy kicsit közelebb lovagolt a vízhez. A ló megriadt a víz dübörgését l. Visszah költ. A jobbra - balra széthúzódók kiáltoztak: - Nincs gázló! Ekkor G müs a lováról a földre ugrott és a fülét a földre szorította. Rövid hallgatódzás után felkelt: - Kür Sád! Nincs sok id nk. Közelednek. - mondta. Ekkor Kara Ozán, akinek egy vékony kardvágás volt az arcán, közbeszólt: - Én nyerhetek nektek még egy kis id t. Talán átjuttok a túlpartra. Amint ezt elmondta, visszafelé lovagolva elt nt a sötétben. Kara Ozánnak már semmiféle fegyvere sem maradt. Nem tudták elképzelni, hogy hogyan állítja majd meg a kínaiakat, de tekintettel arra, hogy nyer majd számukra egy kis id t, nincs más teend jük, mint hogy a folyón átkeléssel foglalkozzanak. A tizenkét ember lováról leszállva lassan a folyópartra gyalogolt. Csigáj Börü, akit a kezénél fogva tartottak, a kardjával a partot tapogatva átkel helyet keresett. Egyedül Űögü Alp volt az, akit egyáltalán nem érdekelt az átkel hely keresés. úgy hitte, hogy itt csata lesz, és a nép meg fog menekülni. A hitéb l eredt, hogy most elcsendesedett, teljes erejével akarta fogadni a kínaiakat. Kara Ozán miután a kínaiak felé lovagolt, megállt. Egy kis dombra húzódott föl, amit idefelé jövet látott. Akárhonnan jöjjenek is a kínaiak, mindenképpen áthaladnak majd itt. Íme, a távoli lódobogás közeledni kezdett. Kara Ozán el re szegezte a tekintetét: belehatolt a sötétségbe. Jöttek. Akkor leszállt a lováról. Egy éles követ vett föl a földr l, a lovát a zablájánál fogva néhány lépést futtatta, aztán az éles k vel megütve szabadon engedte. Amíg a ló gyorsan elfutott, maga a domb tetejére hágva törökülésbe leült. Lelki társát, a kobzát a hátáról levéve a kezét a húrok fölött járatta. Pengetni kezdte. Amikor az arrafelé jöv els kínai csapattest tisztje meglátta a lovasa nélkül futó lovat, megállt. Amikor a lovat megfogták és rájöttek, hogy a palotából

származik, megértették, hogy a felkel k ebbe az irányba jöttek. A híd felé indult volna, amikor éppen eközben valami megütötte a fülét. Egy zeneszerszám hangja volt. Ahogy a kínai tiszt még jobban fülelt, nem késlekedett a felismeréssel, hogy az egy török zenész. Kara Ozán azért játszott a kobzon, hogy minden figyelmet magára vonjon, aztán lassan elragadta a dallam és énekelni kezdett.

Amint eljön a csata napja A szív ily vidám lesz… A szavak karddal olvasódnak, Más szó hiábavaló lesz.

Mi a szív? Egy bimbó… Az élet sok sok tövise. Amint letelik az élet A lélek láthatatlan madárrá lesz.

Bozkurt a mi hírnevünk; Vígsággal telt a tegnapunk. Amint elj az utolsó napunk Minden élet álom lesz.

Negyven f s volt seregünk, Elesett, maradt a fele. Be fog hódolni földünk K lesz a sötét földön.

Kara Ozán, hosszú a szó… Sokat jajveszékel a kobzod. Amint egyre egyre emlékezel, szemedben Véres véres könny lesz…

Kara Ozánt egy zörrenés és egy ordítás zökkentette ki abból a bels világából, amibe elmerült. Egy csomó kínai lovas állt vele szemben. Valaki, aki a tisztjüknek látszott valamiket mondott neki kínaiul. A kínaiak csodálkoztak, hogy magáról megfeledkezve kobozon játszott és énekelt is hozzá, törökülésben ül az es ben, azt hitték, hogy egy rült tesz ilyet. Nem támadtak rá, mert nem volt nála fegyver, de az arcán lév kardvágás miatt gyanakodni kezdtek. A kínai tiszt azt kérdezte t le, hogy kicsoda, és mit keres itt, ám Kara Ozán noha értett ennyit kínaiul, nem válaszolt. A kínai, amint nem kapott választ a földre ugrott. A közelébe akart jutni ennek a furcsa embernek, hogy megvizsgálja. Ez az öltözet, ezek a sebek nyilvánvalóan mutatták, hogy ez az ember csatából jött. De miért zenélt itt? Miért vált el a bajtársaitól? A kínai tiszt talán ezt igyekezett megérteni, ám eközben egy vágtatva érkez második csapattest kizökkentette a gondolataiból. Kara Ozánt nyakon ragadva el akarta venni a kobzát. A hosszú ideje es es t l a húrjai megereszkedtek, nem adott ki hangot, ám Kara Ozán kezében az atyja családjáról reá maradt egyetlen öröksége volt. Él t, és élettelent, mindent elveszített, egyetlen útitársa, a kobza maradt meg. A kínai kezét félrelökve így szólt törökül: - Még ha a kínai kagán palotáját adnád is a kobzomért cserébe, akkor sem adom. Amikor a kínai látta, hogy ez a furcsa ember ellenáll, nem gondolkodott sokat. Kiderült, hogy is a felkel k közé tartozott. A kardjához kapott, de nem tudta kihúzni, mert Kara Ozán egy olyan ember nyugalmával aki sikerrel elvégezte a feladatátakinek és nem maradt kívánsága a föld színén, lendülettel a fejbe

csapta a kobozzal, amit a kezében tartott, és a földre terítette. Egy pillanat alatt kiabálás, lovasroham indult. Kara Ozán egy fejét ért kardvágással a földre hemperedett. Aztán a lovak patáitól összezúzva örökre lehunyta a szemét. Ez a halál szebb volt mint a legszebb verssor, amit mostanáig énekelt. Azok, akik a Vej-folyó partján gázlót kerestek, még mindig nem találtak. A folyó legkeskenyebb részén álltak. Itt a két part között úgy ötven lépésnyi távolság volt, ám a víznek igen er s volt a sodra. Kür Sád parancsára a lovak minden köt fékjét és kengyelszíját levágták, és szorosan egymáshoz kötözték. Az öltözékükr l is levágtak néhány darabot, és a szíjakhoz toldották. Kür Sád akarata az volt, hogy a szíj egyik végét a másik partra küldi át, és a bajtársit lovastól átjuttatja, ám ehhez valamelyiküknek át kellett volna kelnie, és a szíjat átvinnie. Kür Sád a bajtársaihoz fordult: - Van e magabiztos úszó? Barmaklak és Csobajikmis kiléptek. Űarmaklak bég volt. El bb neki kellett mennie. Kür Sád elmagyarázta neki a teend jét. Űarmaklak a szíjak egyik végét a derekára kötötte, aztán a lovára pattant. Húsz - harminc lépésnyit hátrált a parttól, aztán nekifuttatta a lovát és a vízbe merült. El ször a lovával együtt elmerült a tajtékzó vízben, aztán felt nt a lovának és neki magának a feje. Barmaklak a lova nyergébe tapadt, azt úszásra igyekezte ösztökélni, ám hiábavaló volt az igyekezete, elkapta a vízáradat és a lovával együtt elsodorta. A kantár másik végét három ember tartotta a parton. Hirtelen azt látták, hogy Barmaklak elszakad a lovától, a lova pedig félelmetes nyerítés közepette elt nik. Űarmaklak elvesztette a birkózást az rjöng víz ellen. Most a parton állók gyorsan kihúzták. Az Ördög vigye el!… Ma éjjel a balszerencse üldözte

ket. Amikor nyolc - tíz lépésnyire volt a parttól, azt látták, hogy a szíj elszakad, és Barmaklakot elsodorja a víz. Ekkor Csobajikmis vetette magát a vízbe. Néhány csapás után mellette volt. Tartotta. El ször a vízfolyással szembefordulva egy kicsit közeledtek a parthoz. aztán a két er egyensúlyba került. Hiábavaló csapásokkal egyhelyben maradtak, aztán a víz mindkettejüket vinni kezdte. A két vitéz örökre elt nt a vízben, de semmiképpen sem eresztették el egymást, egymás mellett, vállat a vállhoz vetve, kéz a kézben. Most már nem maradt más teend jük, mint az ellenséget várni. Valóban, a lódobogás közeledett. Kür Sád kemény hangon parancsot adott: - Lóra! Felpattantak a kantár nélküli lovakra. Egy gök-türk számára mindegy volt, hogy a lovon van-e kantár, vagy nincs. Kár, hogy nem maradt nyíl a tegzeikben, különben még többeket küldhettek volna a másvilágra, talán egészen addig harcolhattak volna amíg a víz kissé elcsendesedett volna. Az es megcsendesedett. Szemb l közeledett az ékez tömeg. Kür Sád kardot rántva kiadta az utolsó parancsát: - A végs kig!… Ennek az utolsó parancsnak búcsú felhangja volt. Tizen maradtak. Mindnyájan szívükb l jöv hangon ismételték: - A végs kig! Amikor Bögü Alp el re vetette magát, egy pillanatra ismét eszébe jutottak Kirács Atya szavai: - Es esik… A folyó partján küzdötök… A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el… Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben… Eddig Kirács Atya minden jóslata beteljesedett, ezért Bögü Alp hitt abban, hogy a nép megmenekül, ezerháromszáz év halál után megelevenedik majd, és a nevük a világ végezetéig megmarad majd a szívekben. Mivel ezzel a hittel harcolt, mindegyiküknél vadabbul verekedett. Kür Sádnak nem volt ilyen hite. a reménytelenségb l fakadó keser séggel verekedett, tört és pusztított. Jágmúr százados a nevet s arcát megváltoztatni nem képes sebével suhogtatta

a kardját, ágaskodtatta lovát. A két fiatal tizedes, Kara Budak és Csigáj Börü egymás mellett sújtott a kardjával. G müs, az apjának, űsaliknak egy történetére emlékezett vissza: G müs nagyapjának is G müs volt a neve. Íme, amikor az a G müs egy ilyen vad víz mellett harcolt, a vízbe esett, ám az Isten megmentette. Toluk Tüge kemény kurjantásokat hallatott, Tunga, akinek eltört a kardja, a kardjának hüvelyével harcolt. Kücslük és Jigács vértestvérségben voltak. Nem magukat, hanem egymást védték. Most a világosságban rengeteg lovas ment egymásnak, támadt, verekedett, kiabált, ordított. Már nyilvánvaló volt a végzet hozta eredmény: Kara Budak esett el el ször. Egy kínaival összekapaszkodva a földre zuhant a lóról. Aztán Jigácsot terítették le. Nem sokkal kés bb kardcsapás érte G müs tarkóját, aki egy kínai hasát hasította fel. Tungát, aki a kezében tartott kardhüvelyt egy kínai fején széttörte, egy kopjával szúrták le. Eközben lóháton a folyó partjáig jutottak. A hat ember, az utolsó csapásait végezte az utolsó megmaradt erejével. Ezt nem azért végezték, hogy a már végéhez ért életüket néhány rövid pillanattal meghosszabítsák, hanem hogy kínaiakat ölve bosszút álljanak, teljesítsék kötelességüket, és hírnevet szerezzenek. Amikor ez a h stettet végrehajtották, nem gondoltak arra, hogy ezerháromszáz év múlva, egy író megeleveníti majd az emléküket e sorokkal, és hogy mekkora szenvedéllyel olvassák majd a hírneves kalandjaikat a törökök fiai. Verekedtek. Vérben úszva, bosszúvágytól égve verekedtek. A felh k megálltak, a Hold és a csillagok minden figyelmükkel a küzdelmet szemlélték. Szellemek jártak közöttük. Isten parancsai szitáltak a fejükre. Jágmúr százados hirtelen egy kardvágást kapott a fejére. Aztán egy kopját szúrtak a vállába. A lova sörényére borult. Egy pillanatra mélyet sóhajtott, mintha a fájdalomtól nyögne, aztán teljes sebességgel felágaskodtatta a lovát és a szemközti kínai lovának vet dött, aki szúrt. A torkát és a derekát megragadva kiütötte. Hirtelen mindketten lecsúsztak a lóról és a földre zuhantak. Jágmúr a kínai torkát szorongatta, amaz bicsakot rántott, és folyamatosan döfködte a hátát, vállát. Lassan meglassúdott az érverése. Miután a bicsakot még egyszer utoljára Jágmúr hátába döfte, nem húzta ki többé, az ottmaradt. Az ujjai még mindig a kínai torkán voltak. Telt arca vérben ázott, nevet s arca eltorzult, megmerevedve nézett. A szemeib l csillogva t nt el egy fiatalasszonyról és két babáról sz tt álom. Jágmúr bég meghalt. Bögü Alp is halálos sebet kapott, leesett a lováról. A kezével a bicsakjához kapott, hogy egy utolsó munkát elvégezzen. A legközelebbi kínai felé dobta. A torkába állt bele. Aztán hagyta, hogy elterüljön a sáros földön, és azt mormogta: "ezerháromszáz év múlva…" Kür Sád egymagára maradt. Toluk Tügét megölték, Csigáj Börü a folyóba esett egy kínaival együtt, akit a lóháton a derekánál fogva megragadott. Kücslük pedig a vértestvére, Jigács halála után az t leterít kínai legy rése közben adta az életét. Kür Sád egymagában harcolt a kínai kagánság ellen egy kupac halott kínai fölött. Puszta kardja volt csak. A süvege leesett, a kaftánja darabokra hasadt. A mellkasa fedetlen volt. A mellkasából, homlokáról, arcáról, testér l csöpögött a vér, ám akkor is harcolt, verekedett, csatázott.

akkor félisten szer volt. A halála sem lehetett másmilyen. Miután a negyven h s egymás után elesett, még mindig talpon volt. Hosszú haja a vállain repkedett, a szemei szikrákat vetettek, a karja villámsebesen csapott le és emelkedett fel újra, minden csapásával egy kínait terített le. Legvégül a halál angyala átnyújtotta neki a serlegét. Kür Sád szemrebbenés nélkül kiitta ezt a keser serleget. A lova sörényére borult. A fejét megtámasztotta. Jobb kezében még szorosan tartotta a kardot, balkeze

himbálódzott. Kür Sád meghalt, de nem esett le a lóról. Meghalt, de nem gy zték le…

A VÉG

Az ellenség levágta a h s fejét és azt elküldték a kínai kagánnak. A kínai kagán, az egész palota, egész Sziganfu megrettent t le. Ez a rettegés nemcsak Kür Sádtól, hanem az t teremt népt l származott. Kür Sád a halálával megmentette a népet. Másnap Sziganfuban bíróságok ültek össze. Urkut, akinek nem volt tudomása a felkelésr l, egy déli tartományba küldték. A palota emberei az egész várost átkutatták, hogy Kür Sád családját kiirtsák. Ha megtalálták volna a négyéves fiát, akkor elpusztították volna. A felesége és tizenhárom éves leánya tudtak róla, hogy felkelés fog kirobbanni. Miután a koncsuja rövid megbeszélést tartott a leányával, a koncsuj a fiával együtt ismeretlen helyre távozott. Amikor a kínaiak beállítottak, Kür Sád leánya egyedül volt. A bíróság el tt azt vallotta, hogy tudott a felkelésr l, de nem tud az anyjáról és a testvérér l. Megmutatták neki az apja levágott fejét. A szeméb l folytak a könnyek, és így válaszolt: - A hazáért és a dics ségért… Közölték vele, hogy ahhoz, hogy megmentse az életét, fel kell tárnia amit tud. Hallgatott. Kür Sád leányát halálra ítélték. Aj Kutluk megvénült apjának és Turumtáj apai nagybátyjának is halálos ítéletet mértek. Mivel Kür Sád leánya és Aj Kutlug apja el kel családból származtak, a török törvények szerint az íj húrjával kellett volna ket kivégezni. A kínai kagán hogy megalázza ket, elrendelte, hogy nyíllal végezzék ki ket. Aznap este a kínai palota kertjében mindhármukat nyíl által parancsolták kivégezni. Kür Sád leánya állt középen. A húsz kínai katona célzott. Egy parancsszó harsant. Azután éles zúgás… A két férfi a karjánál fogva tartotta Kür Sád leányát, hogy az el ne essen. Amíg

k éltek, addig Kür Sád leánya nem hullhatott a földre. Néhány rövid pillanatig állva tudták tartani. El szörAj Kutluk apja esett el. Turumtáj apai nagybátyja még térdre rogyva is igyekezett t talpon tartani, aztán is elterült. Kür Sád leányát négy nyíl találta el, lett az utolsó aki elesett… Az éjjel minden szépségével szállt le. A holdtölte utáni éjszaka úgy szórta a fényét, mint az Isten kegyét… De mintha a Sziganfui palotától a Vej-folyóig terjed területen mindenütt másféle id lett volna. Ezen az éjjelen a kínaiakat rémület kerítette hatalmába, senki sem lépett az utcára, mert azon a vidéken a város kísértetei járkáltak. Hirtelen beborult az ég. Mint a köd, mint a füst, ám azoktól nagyon különböz , szebb dolog borította be a vidéket. Aztán valaki hirtelen e fölé a sima fehérség fölé emelkedett a földr l. A kezében egy földr l felemelt, zászlórudas, farkas fejes, lófarkas zászló volt. A kísértet, akinek vér csöpögött a sebeib l; Kür Sád volt… Amíg egyik kezével a magasba emelte a lófarkas zászlót, a másik kezével a ködbe jelet írva felkiáltott: - Keljetek fel! A negyven vértanú hirtelen fölkelt. Kür Sád a kezével el remutatva egy helyre mutatott. - Oda! Harsogta. Az a hely amelyre mutatott, az Isten-hegye volt. A tetején járkáltak az atyáik szellemei. A negyvenegy vértanú lelke viharként, ahogy a zene, ahogy

a fény árad, az Isten-hegye felé indult. Alp Er Tungával az élükön várta ott ket az atyáik társasága. E negyvenegy vértanút egy pillanat alatt százezrével fogták körbe a többi vértanuk. Amikor ennek a legtiszteletreméltóbb átjárónak a képét, amelyet Isten jelenlétében kezdtek el, hatalmas, végtelen r ölelte körül, hirtelen egy dal, büszke, félelmetes isteni dal remegtette meg a világmindenséget:

Ha kilyukadna a föld, leomlana az ég, égne, hamuvá lenne a négy világtáj Hatalmas kérésre ismét indulunk gyalog. Villámtól, hóvihartól, forgószélt l rettenthetetlen; Halálnak fejet nem hajtó, bronz szív törökök vagyunk!

Ez a dal még zeng az egekben. Kür Sád és negyven bajtársa, a holdas vörös zászlóra vigyázva még mindig figyeli a látóhatárt.

1946. Április 13.

21 óra 00 Maltepe

Második kötet A SZÜRKE FARKASOK MEGELEVENEDNEK

ELS RÉSZ

Taj-Cung, Kína kagánja igen gondterhelt volt. Néhány napja valami furcsaságot, érthetetlen változást érzett magában. Eleinte a nélkül, hogy értette volna mi történik, nyugtalanságot érzett, aztán eltöprengett és rájött a nyugtalanságának a forrására: félt. Különösen napnyugta után, minden sötét árny és árnyék megrémítette. Minden pillanatban azt hitte, hogy a szerencsétlen felkel k valamelyike lép majd el a sötétb l, íjat feszít, és nyilaz rá. Úgy vélte, hogy a felkel k közül sokan megbújtak a f városban, mert csak harmincnyolcnak találták meg a holttestét, a Vej-folyóból pedig három holttestét halászták ki. Mint Kína kagánja, nem hihette, hogy negyvenegyen m veltek volna ekkora felfordulást. Akármilyen ügyes, veszett fickók voltak is ezek a felkel k, több mint háromszáz kínait öltek meg, és akkora rettegést hoztak az egész városra, hogy mindenképpen néhány százan kellett hogy legyenek. Három napja felforgatták egész Sziganfut és környékét, sokakat elítéltek és kivégeztek, sokakat pedig megkínoztak, mégsem kerítettek kézre senkit a rejt zköd felkel k közül. Talán az egyik katonai parancsnok rejtegeti ket, aki szemet vetett a trónjára? Akkor pedig felmerült a lehet sége annak, hogy a palotán belül is lesik az alkalmat. Íme, a kínai kagán ezeken gondolkodva szorongott, idegeskedett. Azok szerint a jelentések szerint, amiket kapott, éjszakánként a felkel k rengeteg helyen felt ntek, ám minden tüzetes kutatás ellenére sem kaptak el senkit. A fickók minden bizonnyal az éjszakai ténykedést kedvelték. Ahogy a palotát éjszaka támadták meg, a városban is éjszakánként bújtak el , ám nappal kámforrá váltak. De hát miért nem került kézre mostanáig egyetlen egy sem közülük? Sziganfu népe a felkel kt l való félelmében éjjelente nem mert az utcára lépni. Egy kínai, aki a város szélén lakott, egy éjjel a Vej-folyótól visszatér ben sokakat látott közülük, amint a lovaikkal átúsztattak a Vej-folyón. Egy másik

pedig amikor Sziganfun belül egy hatalmas termet , teljes fegyverzet vitézt látott haladni a sötétben, sikoltozva elszaladt. A felkel k ezzel a kett vel semmit sem csináltak, ám egy öregasszonyt megöltek. Ez az asszony, aki éjjel egy kis rizst vett a szomszédjától, miután kilépett a kapun, azt kiáltotta: "felkel k", aztán összeesett. A szomszédok, akik ismét kinyitották a kaput, csak a holttestét találták a szerencsétlennek. Nem volt rajta sem nyíl ütötte, sem kard vágta seb. Nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony a félelemt l halt meg, amikor szemközt találta magát a rettenetes zsiványokkal. Hogyan lehetett volna biztosra venni, hogy azok, akik tegnap halálra rémítettek egy öregasszony, nem támadnak-e holnap ismét a palotára? A kínai kagán ezeken töprengve el vigyázatossági intézkedéseket tett, megnövelte a palota rségét, Az rséget rendbe szedte, és felhagyott azzal a szokásával, hogy éjszakánként kint sétáljon. Mindezek ellenére nem volt nyugodt. Nem lehetett benne biztos, hogy Kür Sád, akit megöltek, és levágták a fejét, meghalt. Kür Sád leányát kivégezték, ám koncsuját és fiát nem találták. Úgy érezte, hogy az esze teljesen összezavarodott azoktól a jelentésekt l, és a jelentésekben szerepl javaslatoktól, amiket a miniszterei adtak, dühös volt és zagyvaságok jártak az eszében. Hogy megoldja mindezeket a gondokat, ma gy lést lesz a palotában. Taj-űung ebbe a gy lésbe vetette az utolsó reményét.

* * *

Sziganfu palotájának nagytermében izgatott légkörben nyitották meg a gy lést. A miniszterek megfeszítették inaikat, hogy a kínai kagán jelenlétében úrrá legyenek idegességükön. A kagán ismertette a Kür Sád féle felkelés utáni helyzetet, aztán megkérdezte, hogy hogyan állítsák helyre a nyugalmat a városban, és mik lennének a teend k, hogy elérjék ezt. Igazából is ugyanolyan izgatott volt mint amazok. Vej-űsing szólalt föl el ször. Ennek az elvakult törökellenes embernek a gy lölete a Kür Sád féle felkelés után még növekedett is. A török nép teljes kiirtása vált a rögeszméjévé. A gondolatait nagy szószátyársággal magyarázta el. Azt mondta, hogy a törökök veszélyes sárkányok, és most kell orvosságot találni a bajra, nehogy egy nap el készítsék Kína bukását. Hidegvérrel közölte a megoldást: A Kínában lév összes törököt meg kell ölni… Ven-Jen-Po, aki szembeállt és vitában állt Vej-űsinggel, azonnal tiltakozott. el rebocsátotta, hogy a törökök elkínaiasítása hasznosabb lenne az állam számára, egymás után sorolta azokat az el nyöket, amiket Kína nyer ennek a népnek a képességeib l. Li-Pe-Lo kett jük közötti álláspontot védett, Jensze-Ku pedig támogatta t. A kínai kagán ma nagyon határozatlan volt. Űármelyik miniszter beszélt is, a hatása alá került, így hát folyton vélemény változtatott. Hosszú vita után végül döntésre tudtak jutni: Merészségük és rettenthetetlenségük miatt veszélyesnek ítélték, hogy a törökök Kínában maradjanak, ezért visszaküldik majd ket a régi hazájukba. Vej-Csing úgy megdöbbent erre a döntésre, mintha villám csapott volna belé. Utoljára felszólalva így szólt: - "Ezzel a döntéssel elfogadjuk, hogy Kür Sád legy zött minket; az akarata sem volt más mint ez." Ám Kína kagánja és a többi miniszter olyan rémálomban éltek, hogy még a vereség beismerését sem szégyellték, csak megszabaduljanak a rémálom nyomasztó hatása alól. Most arra került sor, hogy hogyan valósítsák meg ezt a határozatot. Törökföld a szirtardusok uralma alá került. A Kínában lév százezer török nem húzhatott ujjat ezekkel, mert sokuk asszony és gyermek volt. A kínai kagánnak ezzel kapcsolatban egy ragyogó ötlete támadt: - Mivel a szirtardusok is törökök, így a törökök kétfelé szakadnak majd, az

egyiket vagy a másikat megtámogatva egyensúlyt teremtünk. Így nemcsak egymással pusztíttatjuk ket, de az északi határunk biztonsága is biztosítva lesz. Ez el tt a lángesz elgondolás el tt tisztelettel fejet hajtottak a miniszterek. Egyikük sem mondott ellent. A kagán mintha ismét megtalálta volna a rég elvesztett jókedvét. Megkérdezte a minisztereit: - Mit tanácsoltok, ki álljon ezeknek a törököknek az élére?… Amikor a Bozkurt nemzetség minden teginjét számba vették és egyik sem tetszett nekik, a kagán ismét beszélni kezdett. - Mit gondoltok Szirba Teginr l? Erre a kérdésre ráncokat vetett Vej-Csing homloka, és furcsa fény csapott ki a szemeib l: - Igen ijeszt arcú és vad tekintet férfi. - mormogta. Taj-Cung mosolygott: - Ez a félelmetes arc az ég legjobb adománya számunkra. Azután így elégítette ki az értetlenül egymásra néz minisztereinek a kíváncsiságát: - A Űozkurt nemzetség teginjei, akik mind világos arcúak és jókép ek, ezt az ijeszt arcú, csúf embert nem tekintik családtagjuknak. Mivel a nyugati törökök közül való, nem vizsgálhatják meg alaposan a családját, és gyanakodnak rá. Mindenféle mendemondák keringenek róla. Ezek szerint a mendemondák szerint az anyja, a halva született gyereke helyett ezt a bizonytalan származású gyereket nevelte föl… Így ha Sziba Tegin lépne a gök-türkök élére, a többi tegin elégedetlenségét felborzolva széthúzás magját szórjuk majd el. Hogy ezt a széthúzást felszítsuk, a Bozkurt nemzetség két teginjét is Szirba parancsnoksága alá fogom helyezni. Szirba a hozzánk legh ségesebb tegin, és a mert a gök-türkök nem kedvelik, kénytelen is h ségesnek maradni. Ha kagánságot adnánk neki, mindenképpen úgy irányítaná a gök-türköket, hogy az Kína számára el nyös legyen.

* * *

Néhány nap múlva Szirba Kagán százezer törökkel a Kínai Nagy Falon kívülre távozott, ezt a kivonulást pedig egész Kínában, de f ként Sziganfuban szívük mélyén megünnepelték. Most már éjszaka is kiléphetnek az utcára, nem látják majd magukkal szemben a halál ördögeit. Taj-Cung igen elégedett volt. Most már megsz nt annak a veszélye, hogy rajtaütnek a palotán. Ez azt a boldogságot jelentette, hogy nyugodtan alhat. Legf képpen, hogy ezeknek a szerencsétlen zsiványoknak a vezére Kür Sád sem fog majd álmában megállni vele szemközt a levágott fejével, és nem mérgezi majd az életét. Egyedül csak Vej-Csingnek nem volt ínyére ez a kivonulás. Amikor a palotában összetalálkozott Ven-Jen-Póval, így szólt: - Negyven zsivány holtteste legy zött egy negyven milliós, hatalmas államot. Aztán nevetve hozzátette: - Annak köszönhet en, hogy féltek a kísértetekt l…

NEGYVEN ÉVVEL A FELKELÉS

UTÁN (Az Úr 679. évében)

Ameddig csak a szem ellátott, szürke szín terjed széjjel a végtelen síkságon. Ezen a síkon csak egy halomszer dombocska látszódott, a tetején néhány fa

sorakozott. A halom melletti kis ér csendesen folyt kelet felé, a partján néhány birka legelt. A dombocska lábánál négy török sátor állt. Napnyugtakor egy férfi jött ki a legelöl álló sátorból, és hosszasan nézett a látóhatár felé. Ez a kemény tekintet , szegényes ruházatú, daliás kiállású férfi úgy negyvenévesnek látszott; a homlokán, és az arcán lév kardvágta hegek és sebhelyek mutatták, hogy sok mindenen keresztülment már. A süvegének a tollai kihulltak, foltos kaftánja több helyen szétszakadt, a csizmái lyukasra koptak. Mindezek között az ócskaságok közül csak a derekán függ bicsak t nt szembe, arannyal és ezüsttel volt kiverve, mintha egy kagán kincsei közül került volna ki. Nyilvánvaló volt, hogy a látóhatárba mélyesztett tekintetével valamit vár. Ám a látóhatáron sem sötét folt, sem porfelh nem jelent meg; az odébb legelész állatok hangján kívül semmilyen más hang nem hallatszott. A nincstelen öltözet dalia párás szemekkel még egyszer végigpásztázta a látóhatárt, aztán visszament a sátorba. A sátor egyik zugában egy id s asszony feküdt némán elnyúlva egy nemezen. Fakó szemeivel a kapura nézett. Ez a haldokló asszony a nincstelen dalia anyja volt. Nehézkesen beszélve megkérdezte: - Urungu! Felt ntek-e már? A férfi, akinek mint kiderült, Urungu volt a neve, válaszolt: - Nem anya! De mindenképpen megjönnek majd… Az öregasszony minden erejét felhasználva kissé rendbe szedte magát. - Tudom, hogy nem érem meg a holnapot. Mondanivalóm van a számodra. - mondta. Urungu lassan lekuporodott az anyja mellé és törökülésbe ülve rászegezte a tekintetét. Nagy türelemmel, évek óta várta, hogy mit mond majd neki az anyja. Kár, hogy amint a h n óhajtott ismeret birtokába jut, elveszíti az anyját. Ezt a minden más anyánál különb, odaadó anyát… Ezt az anyát, aki annak ellenére, hogy nincstelen és rokonság nélküli családhoz tartoztak, felülmúlta a legnemesebb családból származó asszonyokat is… Most halkan beszélni kezdett ez a jóságos asszony, aki az életének a végéhez ért: - Urungu! A hidegség lassan a szívemig emelkedik. Amikor eléri a szívemet, számomra minden véget ér és halott leszek, de ez a halál nem az els halálom… Urungu meglepetten nézett az anyjára… - Én már jó régen halottnak számítok. Azért éltem, hogy téged felneveljelek és férfit csináljak bel led. Amikor tizenöt éves lettél, és férfi nevet kaptál, nem maradt teend m a föld színén. Azóta csak azért igyekeztem életben maradni, hogy lássak valamit. Ez a dolog pedig az az eszme volt, ami évek óta hajt téged: hogy török kagán székeljen Ötükenben, török törvény legyen érvényben… Ezel tt harminc évvel, amikor te még csak tizenegy éves gyerek voltál, amikor Csibi Tegin felkelt a kínaiak ellen és igyekezett megalapítani a gök-türk államot, hogy a farkas fejes zászló lengjen Ötükenben, én küldtelek téged Csibi Kagán seregébe. Három évig, amíg Csibi Kagánt fogságba ejtve Kínába nem vitték, a harcokban n ttél föl; halálos sebeket kaptál. Jól harcoltál. Megmutattad, hogy az apádhoz méltó fiú vagy. Nagyon örültem ,hogy nem veszett kárba az er feszítésem. Méltó vagy az anyád tejére… Az asszony elhallgatott. Kifáradt… Ha nem látta volna a fia kérd tekintetét, még jobban hallgatott volna. - Te sötét csillagzat alatt születtél, mert amikor megszülettél, már öt éve volt, hogy a törökök kínai fogságba estek. Urungu! Csibi Kagánnal együtt az Altájig jutottál. Sok török földet bejártál, de nem jutottál el Ötüken áldott földjére. Ezért mondom neked, hogy sötét a szerencséd. Noha nem Ötükenben halok meg, az én szerencsém jobb mint a tiéd, mert én ott születtem. Hosszú évekig ott éltem… Kétszer költözött remény a szívembe; amikor Kür Sád rajtaütött a palotán és amikor Csibi Kagán felöltötte a fegyverzetét az Altájban. Most ez a remény kihuny. Ám a hamvai között akkor is ég egy szikra. Így hát; ha valaki kettéhasítaná a kih lve megdermed szívemet amikor meghalok, láthatná ezt a

szikrát. Ebben a szikrában Ötükenr l is van egy álom… Urungu! A hidegség a szívem felé közelít. Gyorsan kell elmondanom neked a mondandómat. Most már tudd meg, hogy ki vagy! Nem Urungu az igazi neved! Urungu összerezzent: - Akkor mi? - Én is elfeledtem, hogy mi volt. - Miket beszélsz anya? Te aki mindenre emlékszel, hogyan feledhetted el az egyetlen fiad nevét? - Fiam! Hát te nem tudod milyen a szív kívánsága? El akartam felejteni a nevedet. Ezt tiszta szívemb l annyira kívántam, hogy végül elfeledtem. Még egyszer vissza sem tudtam rá emlékezni. Urungu összevonta a szemöldökét. A hangja élesre vált: - Anya! Hát én annyira rossz fiú voltam talán, hogy azzal vesz dtél, hogy elfeledd a nevemet, és végül el is felejtetted? A öreg anya szemei szánakozva mosolyogtak: - Nem! Azért rejtettem el a nevedet még magam el l is, mert nagyon jó fiú voltál. Végtére is, mostanáig el tted is, és mindenki más el tt is eltitkoltam azt is, hogy ki volt az apád. - Az nevét is elfelejtetted talán? Az asszony nem válaszolt. A szemei egy kissé még inkább csordulásig teltek!… Úgy t nt, hogy Urungu nem fogja megtudni, hogy ki volt az apja. Az anyja lélegzete furcsa lett. A sátor kapujára mutatott: - Nyisd ki, hadd jöjjön be leveg . - mondta. A megemelt nemez mögül az éjszaka fénye áradt be. Nemrégen ment le a Nap. Amikor valami furcsaság töltötte meg a sátrat, ami a szívekre hatott, Urungu hangja megremegett: - Anya! Talán az apám nevét is elfelejtetted? - Nem felejtettem el! Még ha akartam volna, akkor sem felejthettem volna el. Az apád felejthetetlen volt. Mert az apád Kür Sád volt… Urungu ismét összerezzent és a kezét a derekán lév bicsakra tette: - Miért titkoltad ezt mostanáig? - A kínaiak kerestek, hogy megöljenek. Nem tudhatod, hogy mekkora nehézségekkel rejtegettelek, miket kellett elviselnem. A n véred feláldozta magát azért, hogy téged elszöktethesselek. A kínaiak kivégezték… Az asszony szemeib l csorogtak a könnyek. Kint, az ér melletti birkák egyike szomorúan bégetett. - A n véred nevét is elfeledtem. Kénytelen voltam, hogy téged felnevelhesselek. De az apád nevét nem tudtam elfelejteni. Ha t is elfeledtem volna, a te életed és az én életem is céltalanná vált volna. A derekadon lév bicsak az apád bicsakja. Bumun Kagán neve van ráírva, az tamgája van belevésve. Urungu kihúzta a bicsakot a hüvelyéb l, de nem látta az írást. - Az az írás nem mindig látható. Napkeltekor és napnyugtakor látszódik csak. Menj a sátor kapuja felé. A bicsakot nyugat felé tartva nézd! Úgy tett, ahogy az anyja mondta. A markolat alján Bumun Kagán feliratát olvasta. A másik oldalon pedig a tamgát látta. Ám ezek olyan elmosódottak voltak, hogy aki nem tudta mit keressen, az nem vehette észre. - Fiú! Az az írás, amelyet most alig tudsz elolvasni, és a tamga fényesen fog ragyogni, ha a törökök szerencséje felemelkedik. Ezt a bicsakot egy hatalmas nagy kám készítette. - Talán Kirács Atya? - Nem! Kirács Atya apja… Ekkor a távolból vágtató lovak dobogása hallatszott. Urungu éles tekintettel a látóhatárra nézett. Amikor három lovast látott az éppen besötétedni kezd síkság északi irányából közeledni, meg akarta mondani az anyjának az örömhírt: "Jönnek." Ám letett róla, nehogy a szavába vágjon. - Urungu! A Bozkurt nemzetség hatalmas fia vagy, mert Kür Sád fia vagy. Jogod

van arra, hogy büszke légy rá. Én is egész életemben büszke voltam arra, hogy Kür Sád koncsuja vagyok, de ezt nem fedtem föl. Amikor az apádnak joga lett volna arra, hogy kagán legyen, az apád err l a jogáról lemondva verekedett. Ha te is az apádhoz méltó fiú akarsz lenni, akkor élj úgy, hogy senkinek sem árulod el, hogy a Űozkurt nemzetségb l származol. Verekedj addig, amíg a farkas fejes zászlót ki nem t zik Ötükenben. Ne mint tegin, maradj Urungu!… Urungu életében el ször mondott ellent az anyjának: - Miért anya? - Mert a leger sebb, legjobb ember a jogairól lemondó ember. A legnagyobb h stettet pedig semmiféle viszonzást nem várva viszik végbe. Kür Sád is így tett. A n véred is így tett. Tégy így te is. Azt akarom, hogy te is légy olyan mint az apád. Urungu nem válaszolt. A lódobogás közeledett. A haldokló anya , még jobban elhalkuló hangon így szólt: - Ha vérszerz dést iszol arra, hogy úgy teszel, ahogy mondtam, és az apádhoz méltó fiú leszel, akkor boldogan halok majd meg. Aznap, amikor Kür Sád meghalt, én is halottnak számítottam. Ennek az életnek a terhét azért viseltem el, hogy felneveljelek. Urungu, amióta csak az eszét tudta, azokon a nehézségeken gondolkodott, amiket szegény anyjának el kellett viselnie. Szívderít örömet érzett, hogy teljesítheti anyának az utolsó kívánságát, akinek hirtelen megn tt a becse, mert Kür Sád koncsuja volt. Az anyja mellett leült a földre. A bicsakját kihúzva a földön hagyta, a kezét rányomta. - Hogy az apámnak és neked méltó fiad, a n véremnek méltó testvére legyek, ellenszolgáltatás nélkül fogok verekedni. Ha nem tartanám meg az eskümet, Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki! - mondta. Anyja, aki vele együtt nyomta a kezét a késre, mosolygott. A lódobogás a sátor kapujáig közeledett. A három lovas ugorva szállt le a lováról. Amikor Urungu, a kapuhoz ugorva, a kezében kumiszos csuprot tartó Börüt megpillantotta, a fejét az anyja felé fordította: - Nézd anya! Börü egy csupor kumiszt hozott neked. - mondta az örömhírt. Ám a szenved anya már nem hallotta. Ennek a négy sátorból álló tábornak a három sátrából mindenki kumiszért szaladt, hátha meggyógyul t le az asszony, de nem értek vissza id ben. Kür Sád koncsuja a felkelés után még negyven évet várva, még negyven évet szenvedve, anélkül halt meg, hogy Ötükent viszontláthatta volna.

KÜR SÁD KONCSUJA

Azon az éjjelen a sátortábor mély csendbe merült. Urungu, aki közel volt a sátor nyitott kapujához, reggelig az anyját várva gondolkodott. Egymás után elevenítette föl a régi emlékeit. A legrégebbi id kre vonatkozók sötétek és zavarosak voltak. De még abban sem volt biztos, hogy ezek közül melyik történt el bb, és melyik történt kés bb. Azután az arcok és az események megvilágosodtak, sorrendbe álltak. Mi volt ez a fullasztóan sz k kunyhó? Egy gonosz kínai kunyhó lehetett. Micsoda sanyarúak voltak az anyjával együtt ott töltött napok. De miért voltak sanyarúak? Urungu nem emlékezett az okára. Csak arra emlékezett igen jól, hogy ebben a kunyhóban egyáltalán nem beszélt. Igen ám, de egy beszélni sem tudó gyermek hogyan emlékezhet arra, hogy min ment át? Nem, nem! nem volt annyira kicsi. Tudott beszélni. Azért nem beszélt, mert megtiltották neki. Az anyja tiltotta meg neki, hogy beszéljen. Igen, a szenvedés ebb l a tilalomból fakadt. Nos, ki volt az a fiatal lány, aki az ölébe vette, sétáltatta és szerette? Talán az anyjának

a fiatalsága jutott eszébe, azzal keverte össze. De ha így lenne, akkor nem emlékezne arra a fiatal lányra, amint az anyjával együtt egy nagy kertben ülnek. Vajon a n vére volt-e ez a fiatal leány? Minden bizonnyal a n vére lehetett. Aztán egy csomó dalia és köztük vészjósló kínai arcok… Urungu a legrégebbi emlékei között kutatva azzal vesz dött, hogy visszaemlékezzen az apja arcára. Négy éves volt, amikor az apja rajtaütött a kínai palotán. Vissza tudott emlékezni. Ám az anyja, hogy el zze a veszélyt, annyira hozzászoktatta a felejtéshez, hogy sok sötét folt maradt, sokakat összekevert egymással. Egy zsúfolt hely t nt föl a szeme el tt. Ez minden bizonnyal Sziganfu városa lehetett. De hogyan válassza ki az apja álomképét a sok dalia közül? Igen, most meg arra emlékezett vissza, hogy egy nagy házban két török beszélgetett. A derekukon kard is volt. Vajon ezek egyike Kür Sád lett volna? Minden bizonnyal volt, mert az anyja is ott volt. S t, az a fiatal lány is ott volt, aki t az ölébe vette, és szerette. Mivel az anyja és a n vére is ott volt, az apjának is ott kellett lennie. Igen, ott volt. Mert a két dalia közül az egyik Kür Sádnak szólította a másikat. Mit mondott neki Kür Sád? Valamit mondott, de Urungu sehogyan sem tudta felidézni. Az apjának az arca az álmában lassan alakot öltött. Ötüken éles szem íjásza széles kardjával és a derekán a tegzével… Igen, a vele szemközt lév daliát "Űögü Alp"-nak szólította. Urungu ezt a nevet is sokat hallotta, még kora fiatalságában megtudta, hogy is meghalt a felkeléskor. Aztán hirtelen más dolgok kezdtek felt nni a szeme el tt. Már jócskán feln tt, hat - hétéves volt. Arra emlékezett, hogy egy ingovány szer helyr l az anyja hátán hosszú - hosszú utat tett meg. Aztán egy nagy betegségen esett át, tüzel homlokkal napokig egy sátorban maradt. Akkor az anyja lovas, felfegyverzett n volt. Hosszú id re magára hagyta a sátorban, kumisszal, joghurttal, tejjel tért vissza. Egy harcra is emlékezett. maga a f ben feküdt. Valaki karddal a kezében támadt rá. Nem, nem rá, ott valaki másra, ráadásul egy asszonyra, ráadásul az

anyjára támadt. Egy kínai volt az. S t egy kínai katona volt. Kard volt az anyja kezében. Verekedtek… A harc végére nem emlékezett. űsak mintha a vérz anyját látná amint t az ölébe véve menekül. Urungunak úgy rémlett, hogy ez a menekülés gyalogosan is és lóháton is történt volna. Egy csalitban is megbújtak. Ám mindezek az emlékek összekeveredtek egymással. Még kés bb egy török sátorban látta magát. Hirtelen… Urungu felemelte a fejét és felnézett az égre. Felemelkedett a Hold, h vösség támadt. Ekkor rájött, hogy könnyesek a szemei, és a fejét befelé fordította, ahol az anyja feküdt. El ször semmit sem látott, mert a holdfény elkápráztatta, aztán izgatottan felpattant. Mintha az anyja fölött az apja és a n vére álomképeit látta volna. Ugyan olyanok voltak, mint az imént felidézett álomban. Egy lépést tett feléjük, nehogy elveszítse ezeket az álomképeket, ám az álomképek szomorú tekintettel ránéztek és lassan elhalványodva elt ntek. Az ezután következ emlékeiben már nem volt zavarosság. Úgy emlékezett arra a napra, amikor az anyja az els íjász leckét adta neki, mintha tegnap lett volna. Miután Urungu megtanult nyilazni, vadászni járt, hogy segítsen az anyjának, ám sokszor üres kézzel tért haza. Azokban a napokban, amikor igen kevés volt az élelmük, az anyja valamiért étvágytalan lett. - "Ma egyáltalán nem kívánom" - mondta, és a maga részét is a fiának adta. Amikor tizenkét éves volt és két szörnyeteget megölt, az anyja nagyon örült, és amikor a nincstelenek sátrainak egyik szegletéb l el szedett bicsakot a fia derekára kötötte, azt mondta: - Ahogy n sz, úgy n ennek a bicsaknak az értéke. Üres idejükben egymással szemközt ültek, az anyja a régi háborúkról, kagánokról, bégekr l mesélt neki. Urungu legkedvesebb harca Kür Sád felkelése volt. Az anyja valamiért ezt igen szépen mesélte el. Olyan szépen mesélte el, hogy Urungu sajnálta, hogy nem volt is a negyvenegy férfi között. Amikor hét évvel Kür Sád felkelése után, a rémiszt arcú Szirba Kagán a kínaiak parancsára végrehajtott Kóra elleni támadáskor meghalt, a Bozkurt

nemzetségb l való űsibi Tegin fellázadt. Az Altájban jó néhány török élére állva igyekezett feléleszteni a gök-türk kagánságot. Az akkor tizenegy éves Urungut az anyja magához hívta, és azt mondta neki, hogy ebben a nagy munkában neki is részt kell vennie. űsibi seregébe küldte t. Urungu, aki tapasztalatlan gyerek volt, a lovára pattant; a kardját, tegzét, íját magára öltötte; tarisznyájába egy kevés sült húst és f tt kölest téve útnak eredt. Út közben zsiványokkal találkozott, ragadozó állatokkal viaskodott, kínai rjáratokkal csapott össze, végül mindent átvészelve a törökök kagánjának, Csibi Kagánnak a seregébe ért. Három évig harcolt ebben a seregben, megismerte, hogy mi az a háború. Ebben a seregben a megöregedett, a hatvanat betöltött férfiak és a gyermekek váll a vállhoz vetve hatrcoltak, egymás bajtársai voltak. Az századosa Kutluk, egy tizennyolc éves vitéz volt, és a Kür Sád felkelés legnagyobb h sének, Űögü Alpnak a fia volt. Kutluk tizenhét éves testvére Örpen pedig Urungu tizedese volt. Örpen osztagában egy hozzá hasonlóan tizenegy - tizenkét éves testvérpár volt. Urungu leginkább velük barátkozott, amiatt a közelség miatt, amit az életkoruk hasonlósága adott, napról napra szintébb lett velük. Ezek közül a testvérek közül a nagyobbik Arszlán, sohasem nevet arcú gyerek volt. A kisebbik, Űörü pedig nevet s arcú sötétbarna katona volt. Ez a két testvér, a Kür Sád felkelésben elesett h snek, Jágmúr századosnak a fiai voltak. Három évig szakadatlanul; télen - nyáron, éhséggel és szomjúsággal nem tör dve; fáradtságot nem ismerve futtatták a lovaikat, kard csapásokat osztogattak, kopjával szúrtak, nyilakat röpítettek. Urungu ezekben az években látta el ször a föld színének nagy keser ségeit, ezekben a harcokban veszítette el azokat, akiket szeretett. Az egyik csatában Kutluk századost nyíllal lyuggatták ki, egy másikban bajtársa, Arszlán kopjákra szúrva ért a Túlvilágra. Azután? Azután a dolgok ismét rosszra fordultak, viszály támadt egymás között, a hadsereg szétszóródott és Csibi Kagánt fogolyként vitték Kínába. Ez a szétszóródást és fogságba esést Urungu nehezen viselte el, még a barátjának, Arszlánnak a halálakor sem érzett ennél nagyobb fájdalmat a szíve. Amikor az anyja nincstelen sátrához visszatért, annak ellenére, hogy tizennégy éves gyermek volt, sokat tapasztalt, edzett katona volt. Az anyja komoly arccal fogadta t, homlokon csókolta, amiért ellátta a feladatát, azt mondta, hogy nem hibás a sikertelenség miatt, ezt a munkát, amit ma nem végeztek el, holnap mindenképpen elvégzik majd, elmondta, hogy meg kell tenni. Közben évek teltek el, Urungu arra várt, hogy felemelkedjen a Bozkurt nemzetség zászlaja, amikor elvesztette a reményt, a saját szakállára kiment a pusztára, egyik nap a barátaival, más napokon egy szál magában harcolt a kínaiakkal; fejet vágott le, vért ontott, megsebesült, ölt, minden alkalommal az anyja sátrában fújta ki magát. Ezek után a hosszú és kemény életvitel id k után Űörüvel és Örpen tizedessel vérszerz déssel egyesültek, a szétbomlott török földön saját sátortábort alapítottak. Ez a tábor, amely a Kínai Nagy Faltól egy félnapi járásra északra feküdt, négy sátorból állt. A sátrak egyikében Urungu; az anyjával, feleségével és gyermekeivel lakott. A második sátorban Börü Bég élt a feleségével és a fiával, a harmadikban Örpen tizedes lakott. Örpennek egy - egy év különbséggel öt fia volt. A negyedik sátorban pedig egy id s asszony és az unokája, Kizil élt. Ez az asszony, a Kür Sád féle felkelés h sei közé tartozó Jumrunak volt az anyja, Kizil pedig Jumru egyetlen életben maradt fia volt. Ahogy Urungu az anyja meséit hallgatta a Kür Sád féle felkelésr l, szinte olyan emberré vált, aki úgy élt, hogy látta t. Amiért Börü, Örpen és Kizil ezeknek a h söknek a gyermekei voltak, nagyon szerette ket, a többi felkel gyermekeivel is egyenként össze akart barátkozni, és bánkódott, hogy maga nem volt azok közül valamelyiknek a gyermeke, akik ebben a felkelésben haltak meg. Még egy dolog bántotta. Noha annyira éles szem íjász, annyira jó vereked volt, noha a lóra ülve szélsebesen vágtatott, noha annyira bízott a szíve és a keze erejében, a köznépb l származott. Furcsa volt, hogy még azt sem tudja, ki volt az apja. Egyszer - kétszer megkérdezte az anyjától, hogy ki

volt az apja, de azzal fojtotta belé a szót: - "Majd megmondom ha eljön az ideje." Ha nem érzett volna akkora tiszteletet az anyja iránt, kier szakolta volna, kiszedte volna bel le, ám ez a h s annyira köt dött az anyjához, hogy nem talált elég er t magában ahhoz, hogy eltérjen a szavától. Az apja bizonyára ágyban halhatott meg, hogy az anyja ezek között a h sök között vonakodott elmondani, Urungu pedig nem merészkedett tovább. Egy nap nagy csapás érte a tábort: A négy vitéz, azaz Urungu, Örpen, Börü és Kizil vadászatról visszatértükkor feldúlva találták a tábort. Támadás érte a tábort, a sátrak összed ltek, a birkákat elvitték, az asszonyokat és a gyerekeket megölték. Csak Urungu anyja és az egyik fia maradtak életben sebesülten és ájultan a romok között. Amíg Urungu az anyját és a fiát igyekezett gyógyítgatni, a mindenét elvesztett másik három lóhalálában vágtatott dél felé, addig versenyeztek, amíg szembe nem kerültek a Kínai Nagy Fallal, ám egyetlen kínaival sem találkoztak. Örpen aki a feleségét és öt fiát vesztette el hirtelen, a tornyok egyike felé kiabálva kihívást intézett hozzájuk. Amikor nem kapott választ, átkozódott, amikor erre az átkozódásra a toronyból csak nevettek, megtébolyodva még jobban átkozódott, a végén a legzeng bb hangján így kiabált: - Bögü Alp ezredes fia, Örpen vagyok! Ki vagy te, az ottaniak feje, a szukák f parancsnoka? Mondd meg hát a nevedet, hadd tudjuk meg, miféle ember vagy. Ne félj, nem tudok majd felkapaszkodni a falon. Ne félj, ne titkold bajt hozó nevedet! Erre a kiabálásra a toronyban lév k hangosan nevettek, aztán egy tiszt tört törökséggel ilyen választ adott: - Isten hozott, rablóvezér! Nem félek, hogy fölkapaszkodsz a falon, de mert megparancsoltad, megmondom a nevemet. Szolgád, aki ma négy sátorra való patkány kölyökért és az anyjaikért fellel s; Ven százados… Van-e más parancsod? Aztán még egyszer felkacagva bement a toronyba, a három szerencsétlen h s pedig, akiknek kiirtották a családját, nem tehetett mást, mint hogy visszaforduljon. Urungu, a kissé magához tért anyjának a tanácsára aznap éjjel a fiával és a barátaival észak felé indult, azon a helyen vertek tanyát, ahol most is állt a tábor. Közben évek teltek el, és k itt voltak. Napokig a szabad ég alatt feküdtek, a halállal viaskodó anya és a kis gyermek végül megmenekült a haláltól. Miután a csapás els bódulatából magukhoz tértek, néhány birka tulajdonába jutottak. Űeköltöztek abba a sátorba, amit az anyja sz tt, az életüket ismét rendbe szedték. S t, egy - két éven belül, Örpen, Börü és Kizil messzire menve, magukhoz ill leányokat vettek el és hoztak magukkal, csupán Urungunak nem jutott eszébe ismét megházasodnia. A tábor vezet je Örpen tizedes volt. Életkorra is id sebb volt a többi férfinál, de semmilyen ügyet nem intézett anélkül, hogy Urungu anyját meg ne kérdezte volna. Ez az asszony mindig a leghelyesebb szavakat mondta, mindenre gondolt, ha pedig szükséges volt, akkor nem mulasztotta el merészségre ösztönözni ket. Amikor Örpen, Börü és Kizil gyermekei megszülettek, volt az aki eligazította a kezd fiatalasszonyokat, tanította meg ket, hogyan kell gyermeket nevelni. Egyszóval, röviden, a tábor lelke ez az anya, ez az asszony volt. Íme ezen az estén meghalt a tábor lelke; a tábor árván maradt.

* * *

A Hold felemelkedett. H s szell fújdogált a síkságon. Ismét sebesen közeled lovak álltak meg a sátor el tt. A lovakról Örpen, Kizil, a feleségeik és gyermekeik szálltak le. Ötvent l öt évesig, az összes táborlakó meglehet s

sebességgel szaladt el az anya asszony számára kumiszt szerezni. A terméketlen és kopár helyen álló nincstelen tábor azért veszk dött, hogy el ne veszítse a lelkét. Amikor reggel a beteg ajkait elhagyták a szavak: "Bárcsak lenne egy kis kumisz", azt mind szent parancsnak tekintették, a három férfi, a három n és a nyolc gyermek, akik közül öt éves volt a legkisebb, a lovára pattanva az Örpen által megjelölt irányokba eresztették a lovaikat. A négyfelé szétváló tizennégy ember négy csupor kumisszal tért vissza, ám az anya anélkül halt meg, hogy akár csak a legels ként érkez kumiszt megitta volna… A tábor elvesztette a lelkét. Ezért most mind lehajtott fejjel, bánatos szívvel sírtak. Urungu a sátor kapujából az égre nézett, tizenöt éves fia, Tacsám odabent mozdulatlanul állt. Reggel felé Urungu kivételével mindenki más álomba merült. Egyedül üldögélt és a szíve napkeltéig számot vetett a múlttal. Az az anya, akit elveszített, olyan anya volt, hogy még a saját halálával is boldogságot hozott a fiának, titokban közölte vele, hogy Kür Sád fia. Istennek milyen furcsa játéka volt! Mindenki azért sírt, mert meghalt Urungu anyja, pedig valójában Kür Sád koncsuja volt. Annak a Kür Sádnak a koncsuja, aki negyven emberrel legy zte Kína kagánját, és aki azzal, hogy rettegésbe borította Kínát, megmentette a törököket… Urungu egész éjjel két egymással ellentétes érzés között rl dött. Egyrészt bánkódott páratlan anyjáért, másrészt örült, hogy Kür Sád fia. Szenvedett, hogy ezt senkinek sem mondhatja el, aztán felvidult annak a páratlan szépségére gondolva, hogy Bozkurt nemzetségbeli teginként úgy kell viselkednie, mint egy közrend férfinak. Amikor a Nap els sugarai elárasztották a nyitott kapujú sátort, a sátor belseje felé fordította a szemeit. Amíg anyja az egyik oldalon örök álmát aludta, amott a fia aludta ki a fáradtságát. A többi sátorban ébredezni kezdtek. Urungu az anyjára tekintve, fájó szívvel mormogta: "Kür Sád koncsuja". Aztán a szemeit az alvó Tacsám felé fordította. Arra gondolt: Kür Sád unokája.

A PUSZTA MÉLYÉN

Urungu egymagában lovagolt a végtelen pusztán. Egy évvel az után, hogy meghalt az anyja, Tacsámot megházasította, a sátrát nekik hagyta, a táborbéliekt l búcsút véve a puszta mélyébe vetette magát. Így kereste a végzetét. Ha találkozna egy olyan teginnel, aki zászlót bontana a gök-türk állam újjá alapításáért, csatlakozna hozzá, ha nem találkozna, akkor pedig Ötükenig hatol, és megnézi majd azt az áldott hazát. Napok teltek el, vadászva, madarászva élt, úgy h sítette kebelét, hogy a forrásokból ivott, igen kevés emberrel találkozott. Egy este, hosszú út megtétele után megpihent egy eléje került ligetben, és éppen a közelében csobogó víz hangját hallgatta, amikor három lovas a forrás mellett leszállt a lováról. Miután ittak, és a lovaikat is megitatták az egyikük megszólította Urungut: - Pusztai! Ki vagy? Merre felé tartasz? - Urungu a nevem. Észak felé megyek. A hozzáállásukból és tekintetükb l nyilvánvaló volt, hogy az idegenek nem érik be ennyivel. Honnan ismerhették volna k Urungut. Ezúttal a második kérdezett: - Melyik törzsb l, nemzetségb l való vagy? Ki a kagánod? Urungunak úgy t nt, hogy szórakoznak vele. A kagánját kérdezték. Talán maradt-e kagán törökföldön, hogy ezt kérdezik? Kemény választ adott: - Gök-türk vagyok. A kagánomról pedig...

Urungu elhallgatott. Mit is mondhatott volna? A vele szemben állók arca különössé vált. Az az idegen, aki azt kérdezte, hogy ki a kagánja, gúnyolódó hangon azt mondta: - Miután azt mondtad, hogy gök-türk vagy, meg sem kell már nevezned a kagánodat. Urungu felpattant ült helyéb l: - Hát te ki vagy? Melyik törzshöz tartozol? Ki a kagánod? - Engem Kadir Bagának neveznek. Dokúz-ogúz vagyok. A kagánom… Urungu durván a szavába vágott: - Elég! Miután azt mondtad, hogy dokúz-ogúz vagy, meg sem kell már nevezned a kagánodat. A százados feldühödött: - Talán nem kedveled a dokúz-ogúzokat? - Tudom, hogy vitézebbek vagytok a karlukoknál. - És a gök-türköknél? - Azt is tudom, hogy a gök-türköknek vagytok alávetve. Urungu és a dokúz-ogúzok úgy tizenöt lépésnyire álltak egymással szemben. Kitör ben volt a vihar. Miután a dokúz-ogúzok századosa lenéz tekintettel elmosolyodott, így szólt: - űsak nehogy a kínaiakat is megrémít Kür Sád legyél. Aztán nehogy lehet séget adjon Urungunak, akinek mintha hóvihar dúlta volna föl az arcát, így egészítette ki mondandóját: - A ti Kür Sádotok igen éles szem íjász volt, de Kara Kagán idejében, is ott volt Tulu Kán seregében akit legy ztünk, és a nyilai nem sértettek meg minket. Urungunak vérzett a szíve. Közel állt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Gúnnyal kívánta lezárni az ügyet: - Azt is tudom, hogy a dokúz-ogúzok különb íjászok, mint a kínaiak. Erre a szóra kitört a vihar. Kadar Baga követhetetlen sebességgel nyilat húzott el a tegzéb l, és az íjára téve célzott, és l tt. Éles zúgás hallatszott. Urungu süvege lerepült a fejér l, és a nyílvessz a mögötte álló fához szögezte. Aztán a dokúz-ogúzok századosának a hangja azt harsogta: - Láttál-e már élesebb szem íjászt a kínaiaknál? Legyen ez figyelmeztetés számodra! Ha egy ujjnyival lejjebb talál, az agyadat lyukaszthattam volna át! A dokúz-ogúzok hármasa pedig hahotázva nevetni kezdett. Akkor még szokatlanabb dolog történt: Urungu a századosnál is gyorsabb mozdulattal, villámsebesen a tegzéhez kapott. Egymás után három zúgás hallatszott. A hahotázva nevet három ember süvegét három nyíl leröpítette a fejér l, és a hátuk mögött álló fákhoz szögezte. Most vége szakadt a nevetésnek, a tekintetek megkeményedtek és a köztük lév távolság felére csökkent. Urungu még mindig vérz szívvel mondta: - Ez pedig számotokra szolgáljon figyelmeztetésül. A szemei ködösen látták a környezetét, s t még a dokúz-ogúzok háta mögül közelít lovasokat sem tudta kivenni. Kadir Űaga százados gyorsan felocsúdott a meglepetésb l: - Kiviláglott, hogy te egy tréfát nem ismer vitéz vagy. ám amíg össze nem mértük a kardjainkat, addig nem hagylak elmenni. Kardot húztak. Urungu a hátát egy fának vetve védekez állást vett föl. Kadir Űaga óvatos léptekkel közeledve végrehajtotta az els támadását. Éles csattanás hallatszott. Kivédték a támadást. A százados egy lépést hátralépett, a kardját a leveg ben megfordítva ismét támadt. Jobbról és balról igen gyors és igen kemény csapásokat mért. Urungu úgy állt a helyén, mintha odaszögezték volna, és minden csapást kivédett. A másik kett , akiknek lerepült a fejér l a süvege, igen csodálkozott ezen. Hát ez az ördöngös fickó meg honnan került el ? Íme még Kadir Űaga sem tudott elbánni vele. Amíg k így töprengve figyelték a küzdelmet, egy úgy húsz lovasból álló csapat érkezett meg, és állt meg. A bégeken, katonákon és lovászokon kívül egy fiatal

lány is volt köztük, és az irányába mutatott tiszteletb l kiviláglott, hogy a csapat vezére. Amikor mind leszálltak a lovaikról, nem szállt le. A fiatal leány egy ideig a küzd ket nézte. Megkérdezte, hogy ki ez a dalia, aki így megizzasztja Kadir Űaga századost. Az a kett , akinek lerepült a süvege, elmondta, hogy egy Urungu nev gök-türk, és elmondták, hogy nyilazásban sohasem látott mérv a tudása. A fiatal leány parancsot adott az egyik mellette állónak: - Ezredes! Válaszd szét a vereked ket! Az ezredes kardot húzva a küzd k közé állt: - Váljatok széjt! Aj (Hold) Hánim parancsa! - kiáltotta. Sem Urungunak, sem Kadir Bagának nem volt kedve a szétváláshoz, ám Aj Hánim nevének a hallatára a százados visszahúzódva leeresztette a kardját. Féltérdre ereszkedve köszöntötte Aj Hánimot. Urungu ebben a pillanatban meglátta a környezetét. Jó öltözet , fenyeget testtartású vitézek tekintettek rá, egy fiatal és szép leány pedig a lova hátáról méregette. Urungu ismerte, de hirtelen nem jutott eszébe, hogy honnan. Látva, hogy az a százados, akivel az imént összecsapott féltérdre ereszkedik, és Aj Hánim nevének hallatára megértette, hogy egy nemes családból származó leány. Ám az esze össze volt zavarodva. Az ezredesre nézett és megkérdezte: - Miért választottál szét minket? Ki az az Aj Hánim? - Aj Hánim a mi kagánunknak, Űáz Kagánnak a leánya. Az parancsára választottalak szét titeket. Rövid csörrenés hallatszott. Urungu a hüvelyébe dugta a kardját. Néhány lépést tett Aj Hánim felé. Féltérdre ereszkedve így szólt: - Te parancsolsz. Aj Hánim jelére felkelt és szálfaegyenesen megállt. Az ócska, rongyos öltözete ellenére testtartása, beszéde, különösen pedig az iménti verekedése nyilvánvalóvá tették nagyságát. A dokúz-ogúzok kagánjának leánya egy pillantással felmérte az embereket, s t a szívekb l még a múltat is kiolvasta. Az egyik unokaöccse kám volt. A dokúz-ogúzok között azt beszélték, hogy a titkos tudományból sok mindent megtanított neki. Urunguhoz kezdett beszélni: - Vitéz! Azzal, hogy Urungunak mondtad magad, még nem mutatkoztál be elég jól. Nyilvánvaló, hogy bég vagy. Ki vagy? Elmondanád-e nekünk? A hangjában lév dallam mondott valamit Urungunak. Ismerte ezt a hangot. Ez egy annyira szép, annyira rokonszenves hang volt, hogy az belülr l megremegtette. Nem adott választ. Aj Hánim ismét megszólalt: - Láttam, hogy hogyan küzdöttél. Kadir Baga századossal megvívni nagy feladat. Mesterlövésednek a nyomait is látom. Te bizonyára a gök-türkök hatalmas bégjei közül való vagy. Urungu hallgatott. Ez a hang a szívéig hatolt, az elmúlt napjait juttatta eszébe, lassan kezdte megismerni ezt a leányt. Íme, az hangja fájó sebet tépett föl a szívében: - Vitéz! Ha nem múlt volna el negyven év mióta az íjászat világhíressége, Kür Sád meghalt, akkor erre a éles szem lövésre tekintve azt mondanám, hogy Kür Sád vagy. Urungu megremegett. Visszatartotta magát attól, hogy azt mondja: Kür Sád fia vagyok. Noha az apja már több mint negyven éve halott volt, a neve, a dics sége még mindig élt, még a gök-türkök ellenségei, a dokúz-ogúzok között is. Erre a gondolatra örömmel és büszkeséggel telt meg a szíve. Most a leányt is, és a hangját is megismerte: Aj Hánim egy az egyben hasonlított a feleségére, akit a kínai Ven százados ezel tt húsz évvel megölt, a hangja is egy az egyben az hangjára emlékeztetett. Erre emlékezve Urungu nyelve megoldódott: - Nem, hánim! Nem vagyok bég. Közrend török vagyok. - mondta. A kagán leánya Urungura szegezte a tekintetét. Mintha nem hitt volna a szavainak. Olvasni kívánt a szívéb l. Egymás szemébe néztek. A többiek is, akik

végighallgatták a beszélgetést, egyszer Aj Hánimra, egyszer meg Urungura néztek, és azt találgatták, hogy mivé fejl dik az ügy. Hallatlan dolog volt ilyen kitartóan nézni egy kagán leányának a szemébe! Ez a gök-türk, még ha bég lenne is, hogyan nézhet így egy kagán leányára? Ám Kür Sád fia egyáltalán nem is tör dött ezzel. A vele szemben lév leány zöldesbarna szemeibe tekintve magánkívül volt. Ezek a szemek húsz év távolságba vitték, mintha szeretett feleségét látta volna ismét, azzal a különbséggel, hogy ez az arc, ezek a szemek a felesége arcánál, szemeinél okosabbak, szebbek, más fajtájúak voltak. A kagán leányának az arca kissé megkeményedett. Hát hogy is lehetne ez a dalia, aki szünet nélkül t nézte, ez az éles szem íjász, ez a kemény kötés vitéz a köznépb l? - Vitéz? Merre tartasz? - kérdezte. - Ötükenbe megyek hánim! - Mi is észak felé megyünk! A kívánt helyig velünk tarthatsz. Urungu féltérdre ereszkedve mondta: - Te parancsolsz. Aztán már nem emelte föl még egyszer a tekintetét, és nem nézett az arcába.

* * *

A csapat azon az éjszakán az erd ben, a forrás mellett vert tábort. A lovászok a málhás lovakról leemelt göngyölegeket kibontva sátrakat vertek. Amikor a kagán lányának nagy sátrát nagy gondossággal felállították, nemezb l összetoldott ágyat állítottak össze. Aztán az ezredesnek és a két századosnak a sátrait állították föl. A tizedesek, a katonák és a lovászok hármasával, négyesével húzták meg magukat a kisebb sátrakban. Urungunak nem volt sátra. A lova nyerge mögötti nemez az ágya, és egyúttal a takarója is volt. Amikor a dokúz-ogúz ezredes megmutatta neki a sátrat, amiben másik három katonával együtt lefekhet, Urungu a köszönettel visszautasította; tudatta vele, hogy elegend lesz számára a nemeze. Báz Kagán kisebbik lánya, Aj Hánim, az apja parancsára indult vándorútra, most pedig hazatér ben volt. Azt is beszélték, hogy Űáz kagánnak titkos szándéka is volt ezzel a úttal, ám senki sem tudta, hogy mi az. Urungu, a dokúz-ogúzoktól kissé távolabb, egymagában üldögélt, gondolkodott. Éppen azon volt, hogy visszautasítsa a kumiszt. és a húst, amit egy tizedes hozott neki, de amikor megtudta, hogy Aj Hánim küldte, letett róla, és nagy szomjúsággal itta, csak itta a kumiszt, ami hónapok óta nem volt a szájában. Amíg az éjszaka h s szele a fák között félelmetes zúgást keltett, Urungu a feleségén és Aj Hánimon gondolkodott. Ez a hasonlóság a szívében Aj Hánim iránt szület rokonszenvet növelte. A szemei is ugyan olyanok voltak. A termete is ugyan olyan volt. Akkor is így reszketett a szíve, amikor beszélt. Az

színe is ilyen szép volt. űsakhogy… űsakhogy Aj Hánim szebb volt. Urungu annyira szerette a meghalt feleségét, hogy a halála után egyetlen n t sem választott társul. A gök-türkök között nem akadt olyan, aki megözvegyülve ne házasodott volna ismét, ezért a barátai csodálkoztak Urungun. Még az anyja is mondta neki egyszer, hogy házasodjon meg, de Urungu olyan határozottsággal utasította vissza, hogy az anyja nem piszkálta ezzel még egyszer. Urungu húsz évig asszony nélkül élt, és noha elhalványult ugyan a szívében a halott feleségének az emléke, a tüze hamuvá vált, továbbra is tisztelettel adózott emlékének. Ezen az éjszakán folyton csak rá gondolt. Az emléken kívül mi maradt számára ebb l az asszonyból? Él örökség gyanánt Tacsám. Olyan jól esett most a régi id kre visszagondolnia, rá emlékeznie, hogy hálát érzett Aj Hánimnak azért, hogy okozója lett ezeknek az édes visszaemlékezésnek. Aztán összefacsarodott a szíve - "Milyen jó lenne , ha is élne", - gondolta. Ha az az átkozott Ven nem ölte volna meg, akkor most nem lenne ilyen otthontalan, számkivetett vándor.

Milyen jó lenne, ha Aj Hánim, aki az innen ötven lépésnyire lév sátorban alszik, nem Báz Kagán leánya lenne, hanem az felesége. Urungu szívében a húsz évvel ezel tt meghalt asszony iránt érzett érzéseivel az Aj Hánim iránti érzései összekeveredtek, egyesültek, és álmaiban egyetlen asszony maradt. Ez az asszony a húsz évvel ezel ttr l a mai napig hatolt, Urungu elmúlt szerencsétlen életét, a sötét útra hasonlító éltét bevilágító nap lett. Éppen olyan, mint a nyár els hónapjaiban a pusztát bevilágító édes napsütés… Negyvenöt éves volt. Sokat tapasztalt, a világnak minden örömét és bánatát látta, de végül megértette, hogy szíve három nagy keser séggel van telve, megneheztelt a végzetre. Az els keser sége az volt, hogy Ötükenben nem láthatta a törökök kagánját, és a farkas fejes zászlót. A második keser sége az volt, hogy nem mondhatta el, hogy Kür Sád fia, a harmadik keser sége pedig az volt, hogy hiányzott neki a szeretett felesége. Az apjának és anyjának a halála miatt nem bánkódott, mert azok Isten parancsára történtek, de a többiek halála miatt vérzett a szíve, mert azok nem az Isten törvénye szerint történtek. Miért nem lehetett boldog? Talán lehetetlen lett volna Török kagánságot alapítani Ötükenben? Talán nem mondhatta volna meg, hogy Kür Sád fia? Talán nem rakhatott volna új fészket a feleségével? Urungu hirtelen magához tért: Húsz éve már, hogy meghalt a felesége, vérszerz dést ivott, esküt tett az anyjának, hogy nem mondja el, hogy Kür Sád fia. Egyetlen reménye maradt: Ötükenben a gök-türk kagánság megalapítása. Űiztos, hogy egy nap, egy tegin zászlót bont majd, és maga is ez alá a zászló alá fog futni. Egy fatörzsön üldögélve gondolkodott, amíg éjfél után Kadir Baga százados oda nem jött hozzá, és meg nem kérdezte, hogy miért nem fekszik le. A nappali ellensége, a katonák rségváltása kedvéért felkelve látta, hogy rendben mennek a dolgok, aztán Urunguhoz közelített, aki még mindig nem feküdt le, a h vös id ellenére még a nemezébe sem burkolódzott be, és felajánlott neki egy sátrat. Urungu ekkor megérezte, hogy h vös az id , rájött, hogy kés re jár. A Hold igencsak magasra emelkedett. A százados hirtelen lehajolva Urungu arcába nézett: - Talán a szemedbe ment valami? Miért könnyes a szemed? - kérdezte. Urungu a szeméhez emelte a kezét. Minden bizonnyal belement valami, talán egy kis bogár lehetett. A századosra nézett: - Jobb nekem a szabad ég alatt aludnom. Fényes legyen az éjszakád. - mondta. A kissé odébb lév lováról levette a nemezét és beburkolódzott. Elnyújtózott a füvön és úgy maradt. Az éjszakai táborhely rei azt láthatták, hogy a gök-türk napkeltéig sehogyan sem tudott nyugton pihenni.

ÖTÜKENBE MENET

Amikor a következ nap a csapat észak felé indult, Urungu is csatlakozott hozzájuk. Aj Hánim engedélyével és parancsára velük tarthatott. Kadir Baga százados két tizedessel jócskán el rébb haladt. Aj Hánim mögött volt az ezredese, aki amint meglátta a jelzést, hogy beszélni akarnak vele, a lovát megsarkantyúzva közelített felé. A katonák és a lovászok a málhás lovakkal sorban mögöttük jöttek. Két tizedes a csapat jobbján és balján volt, egyszer - egyszer a lovukat megsarkantyúzva eltávolodtak, és jobbra - balra fürkésztek, aztán ismét visszatértek a csapathoz. Leghátul egy százados alkotta az utóvédet, néha ez is visszafelé lovagolva pásztázta a környéket. Urungu hátul, az utóvéd százados és a málháslovak között lovagolt. Ezek közül a jó öltözet bégek és katonák közül igencsak kirítt, nemcsak feszengett, de

örült is, hogy velük mehet. A kumiszért és a vendégszeretetért cserében, amit megadtak neki, a segítségükre akart lenni. De hát hogyan, milyen alkalommal nyújtson majd nekik segítséget? Út közben folyton ezen gondolkodott, senkivel sem beszélt. Néha, ha az utóvéd százados kérdezett t le valamit, rövid válaszokat adott, így múlatta az idejét.

* * *

Ez az út ugyanígy folytatódott három napig. A harmadik nap estéjén ismét egy víz mellett verték föl a sátrakat, és miután mindenki elhelyezkedett, a dokúz-ogúz katonák közül az egyik a kobzát el véve játszani, énekelni kezdett. A lovászok és katonák, s t a tizedesek és a századosok is a koboz köré gy ltek, hallgatták. Aj Hánim is kiült a díszsátra kapuja elé, a nyergéb l készített trónusán ülve hallgatta a dallamot, az ezredese pedig vele szemközt állva ugyanezt tette. Urungu, aki évekkel ezel tt űsibi Kagán seregében fiatal katonaként jó néhány koboz dalt hallgatott, izgatott lett. Abban a seregben sok reg s volt. A nappalok véres harcai utáni éjszakákon a húrokat pengették, véres viaskodásokról, szívet lyukaszó nyílvessz kr l, keblet szétzúzó kopjákról, fejeket lecsapó kardokról regéltek. Vízként patakzó vért, számtalanul elpazarolt életeket, b ségesen végrehajtott h stetteket dics ítettek. Ám Urungu évek óta nem találkozott reg ssel, mint bármi más után, a koboz hangja után is vágyódott. Ahogy most egy dokúz-ogúz reg s a húrokba csapott, ismét önkívületbe került. A kobozt körülvev gy r n kívül, jócskán hátrébb törökülésben ülve önkívületben hallgatta a dalt. Miket énekelt a dokúz-ogúzok reg se…

Ne hidd, hogy megpihen a szív Amikor lenyugszik a Nap a látóhatáron Amikor az est leszáll, A búbánat összecsap a végzettel.

A tekintetem bepárásodik, A szívem hegye ködösödik, A könnyeim forrása megnedvesedik Amikor a megszólal a szerelem madara.

A szerelem vad valóság; A kedves egy távoli virág. A szerelmem eltart, Egészen a sírig.

Egy szépség utáni vágy… Íme a legszebb szebb dal! Élet; végezd be, szív; forrald fel, Amint elkap a szerelem. Valahányszor eszembe jut a szerelmem, A halált megismerem! Talán elmúlik, megégek Utolsó álomba merülve…

A reg s folytatta a dalt. De a már alaposan önkívületben lév Urungu nem hallotta, csupán az agyába vés d néhány szó visszhangzott szüntelenül a lelkében.

Talán elmúlik, megégek Utolsó álomba merülve…

Íme a dokúz-ogúzoknak a reg se ok nélkül égette, szította a tüzet a szívében. Ahogy így merengett, aggódó szívvel a távolba sikló gondolatok közepette, odébb Aj Hánim és az ezredes róla beszélt. Az ezredes a három napos út alatt jó alaposan szemügyre vette és megvizsgálta az útitársukat, és látva, hogy az ócska ruhája, nincstelen állapota ellenére a derekán lév bicsaknak hatalmas értéke van, nem mulasztotta el ezt elmondani. Amikor ezt elmondta Aj Hánimnak, és azt mondta, hogy lehetséges, hogy Urungu nem a köznépb l való, csak meger sítette ezzel Aj Hánim gyanúját, aki ezt igazából nem is hitte. Egy kissé nehéz volt erre a gök-türkre úgy gondolni mint bégre, akinek még egy sátra sem volt, ahová lefekhetett volna. Ám a vitézségére, kiállására, bicsakjára tekintve kételkedésen kívül mást nem is lehetett tenni. Még Aj Hánim sem tudott err l az ismeretlen emberr l határozott döntést hozni, pedig gyakorlott volt az emberi szívek olvasásában. Kétség kívül értékes ember volt. Ám ez minden… Többet sem tudott… Egy tizedes így szólt: - Aj Hánim hivat. Ekkor Urungu magához tért és ráébredt, hogy már kétszer elmondták neki ezeket a szavakat. Lenyugodott a Nap. A reg s még mindig játszott, a jócskán odébb lóháton jár röz három - négy rön kívül mindenki más t hallgatta. Urungu féltérdre ereszkedett. Aztán felkelt és szálfaegyenesen megállva várta Aj Hánim mondandóját. Az ezredesen kívül senki más nem volt mellettük. A kagán leánya szívbemarkoló hangján ismét beszélni kezdett: - Vitéz! Holnap elválnak az útjaink. Mit gondolsz err l? - Urungunak vérzett a szíve. Annak ellenére, hogy tudta, hogy csak néhány napig lesznek együtt, egyáltalán nem számított arra, hogy ez a néhány nap véget ér majd. Úgy hitte, hogy minden nap így együtt mennek majd, minden este tábort vernek, és távolból figyelheti majd, ahogy a kagán leánya ki s be jár a díszsátrába, aztán útra kelnek úgy, hogy halad leghátul, a kagán leányától legtávolabb, és ez így folytatódik tovább… A kagán leánya megsebezte a szívét azzal, hogy azt mondta, hogy holnap elválnak az útjaik. Egy pillanatra felemelte a tekintetét a földr l és ránézett: - Vérzik a szívem miatta, hánim. - válaszolta. Az ezredes ezekre a szavakra felkapta a fejét. Aj Hánim arcán nem látszott változás. Zöldesbarna szemei felragyogtak ahogy megkérdezte: - Miért? - A parancsnokságod alá vettél, és idáig hoztál. Nem sajnáltad t lem a kumiszodat. Én viszont semmiféle szolgálatot sem tehettem neked, hogy ezt megháláljam. Ezért vérzik a szívem. - Rajtad múlik, hogy szolgálatot tégy. Urungu szemei fölragyogtak. A tekintetét ismét felemelve a kagán leányára nézett. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, a tekintetével kérdezte, hogy hogyan hajthatná végre ezt a szolgálatot. Aj Hánim megértette. Azon a hangján folytatta, amit l Urungu magán kívüli állapotba jutott: - Az apámhoz, a kagánhoz viszlek téged. Az seregébe lépve, annyi szolgálatot tehetsz, amennyit csak kívánsz. Apám, a kagán egy hozzád hasonló vitézt természetesen még tizedesnek is megtesz. Aztán egy másik dallammal, egy rémiszt felhanggal a hangjában halkan azt mondta: - Te úgyis méltó vagy rá. Urungu szíve most az örömt l dobogott. Aj Hánimmal együtt menni, az seregéhez csatlakozni, t le soha el nem válni… Milyen szép dolgok voltak ezek! Ám sajnos ezek közül a szép dolgok közül egy sem teljesül majd. Ha a dokúz-ogúzokhoz menne, nem jutna Ötükenbe, és nem csatlakozhatna a gök-türk

felkeléshez, amelyr l tudta, hogy egy nap bekövetkezik majd. Ha az ellenségeikkel, a dokúz-ogúz katonákkal lenne együtt, Kür Sádnak is, és Kür Sád koncsujának a lelke is elszomorodna. Urungu erre gondolva elkomorodott. Újból féltérdre ereszkedve így szólt: - Bocsáss meg nekem! Apádnak, a kagánnak a seregéhez nem csatlakozhatom, de ezen kívül minden parancsodat szívügyemnek tekintem. - mondta. Elhallgattak. Az ezredes megértette, hogy a kagán a hold arcú leányának a szíve szomorú. Urunguban viszont viharok dúltak. Az a b vös hang csillapította le a vihart: - Vitéz! Örültem volna, ha velünk jössz. Tehát holnap elválunk. Mit kívánsz t lem? - Jó egészséget kívánok neked. És azt kívánom, bocsáss meg nekem amiért tudtomon kívül az embereiddel verekedtem. Aj Hánim olyan szép mosolyával, mosolygott, mint ezeregy nyíló virág: - Nem a te hibád vitéz! Ha Kadir Űaga százados le nem l tte volna a fejedr l a süvegedet, akkor ez nem történt volna meg. A saját süvegemet adom ahelyett a süveg helyett, amit kilyukasztott. Ahogy ezt mondta, levette a süvegét a fejér l, felé nyújtotta. Urungu gyors léptekkel közelített, majd féltérdre ereszkedett. A süveget, amit Aj Hánim feléje nyújtott, megcsókolta és a homlokához érintette: - Nagy kegyben részesítettél Aj Hánim! Holnap reggel ezt veszem föl, és holtomig egy megtiszteltetés emlékeként a fejemen tartom majd. - mondta. Egymás szemébe néztek. Miközben összenéztek, Urungu szíve csordultig telt Aj Hánim páratlan szépségével, és mintha ráébredt volna a három napos bels számadásának az eredményére: Talán parázs hullott a szívébe, és lángra kapott. A kagán leánya rabul ejtette a szívét.

* * *

Azon az éjszakán egy olyan ember nyugalmával aludt, aki egy nehéz gondját oldotta meg. Álmában folyton boldog embernek látta magát, s r n felébredve körülnézett, de a jókora távolságban lév rön kívül mást nem látott. Csupán egy alkalommal, meg sem tudta állapítani, hogy ébren van, vagy csak álmodik, azt látta, hogy Aj Hánim kapuja megnyílik, felt nt a kagán leánya, mélyen az égre, a távolba és a környékre nézett, aztán mintha azt látta volna, hogy ismét belép a sátorba. Reggel felé pedig álmában folyton Kür Sádot, az anyját, a n vérét és a halott feleségét látta, aztán mind elt ntek, és a felesége maradt csak a színen. A díszes és csinos öltözetekbe burkolódzó, fedetlen f vel álló felesége csak sírt és sírt. Urungu korán kelt, és lecsutakolta a lovát. Feltette azt a süveget, amit Aj Hánimtól kapott. Ismét életének egyik nyomorúságos napját fogja leélni. Panasz nélkül elfogadta azt a terhet, amit a végzet rakott reá, ellenben elb völte, ha id nként a jó szerencse ránevetett. Hozzászokott a keser séghez. Mi értelme ráragyognia a boldogság napjának a keser séggel gyúrt emberre, ha miután a sugarait rövid pillanatig megmutatta, aztán ismét a sötétség fojtásába taszítja. Ezen a reggelen a csapat is korábban ébredt, mint minden más reggelen. Útra kelve kissé el rébb, egy kis halom mögött Urunguval találkoztak. Amikor Aj Hánim elhaladt, leugrott a lováról. Féltérdre ereszkedve köszöntötte. pedig szívbemarkoló mosolyával Urungura nézett. A lelkét borzoló hangon szólt, miközben elhaladt: - Legyen szerencsés a végzeted, vitéz! Urungu, aki a térdén maradt, amíg a csapat el nem haladt, arra riadt fel, hogy az aznap utóvéd szerepét betölt Kadir Űaga százados megszólította. Kiegyenesedve ránézett. A százados egy csupor kumiszt ajándékozott neki. Kadir Baga mintha kissé lehangolt, kedvetlen lett volna.

- Urungu! Aj Hánim megkedvelt téged. Igen szerencsétlen dolog, hogy nem csatlakozol Báz Kagán seregéhez. Urungu megsért dött. Úgy kérdezte, mint aki gyors választ vár: - Miért? - Elválsz, és külön mész. Hol talállak majd meg téged, hogy befejezzük a félbemaradt párbajunkat? - A hegy nem találkozik a heggyel, de az ember rátalál az emberre. Egy nap ismét találkozunk majd. A százados elmosolyodott: - Isten hozzád! - Legyen szerencsés a végzeted! Amíg a csapat el nem t nt a látóhatáron, Urungu mint egy k szikla, mozdulatlanul állva nézett utánuk.

A FARKAS FEJES

ZÁSZLÓ

Véget ért a tavasz, megkezd dött a nyári forróság. A Kínai Nagy Fal rsége szigorú parancsot kapott a ki s be járókkal kapcsolatban. Látszólag semmi sem történt, ám Kína kémeit l érkez jelentések összessé éberségre intett. Egy török lovas a kínai területen belül északi felé lovagolt, a nagy falhoz közeledett. Nyilvánvaló, volt, hogy ismeri a környéket, olyan magabiztosan lovagolt. Amikor a fal közelébe ért, meg sem állva az egyik fölfelé vezet útra kanyarodott, amikor a fal tetejére ért, ismét megállás nélkül a jobboldali torony felé indult. Amikor a toronyban lév kínai katonák látták, hogy egy lovas közeledik, elállták az útját: - Állj csak meg! Ki vagy? Hová mész? - kiabálták. Ez a török úgy beszélt kínaiul, mint egy kínai. - Nem vagyok idegen. - Ki vagy? - Tonjukuk! Amikor a torony századosa meghallotta ezt a nevet, kiugrott bentr l és fogadta. Ismerte Tonjukukot. Ám sehogy sem tudott rájönni, hogy itt és most mit keres. - Tonjukuk! Nem mehetsz itt át. - mondta. - Miért? - Tilos. - Benned való bizalommal jöttem idáig. - De mit teszel majd, ha áthaladsz? - Szívügy! - Engem is meghívsz majd a lakodalomba? - Miután kérted; természetesen. - De én akkor sem engedhetlek át. Ráadásul itt kapu sincs. Hol mész majd ki? - Mondtam már neked, hogy mennyegz lesz. Azzal pedig ne tör dj, hogy hol kelek majd át. Csak adj nekem utat. - Nem adhatok. - Jobban jársz, ha adsz. Ahogy Tonjukuk ezt mondta, az övéhez nyúlt. A kínai százados megértette. Tonjukukot karonfogva kissé távolabb vitte: - Ismerjük egymást. Megegyezhetünk. - mondta. Tonjukuk egy erszény pénzt vett el az övének a belsejéb l és a fal mellvédjére helyezte. A kínai szemei felragyogtak: - Hogy kelsz majd át a többi tornyon? - kérdezte. Tonjukuk elmosolyodott:

- A te segítségeddel! - Hogy az én segítségemmel? - Igen! A százados mintha megijedt volna. - Én nem keveredhetek bele annyira. - kiabálta. Tonjukuk felpattant a lovára: - Csak tréfáltam, Azt hagyd csak rám. - mondta, miközben a lovát vágtára fogta. Amikor a második torony felé közeledett, nem kerülte el a figyelmét, hogy az

rök nyilakat helyeznek az íjaikra. Vágtában feléjük közelítve is kihúzta a tegzéb l az els nyilát, célzott és l tt. Az egyik r a mellkasába kapta a nyilat, hanyatt tántorodott, a többiek pedig nyilazni kezdtek Tonjukukra. Amikor jobbról - balról nyilak röpködtek, Tonjukuk vágtába hajszolta a lovát, közben gök-türk gyorsasággal és célzó tudással húzta ki a nyílvesz ket a tegzéb l és terítette le a kínaiakat. Amikor éppen a torony elé ért, az életben maradottak bemenekültek, de amint áthaladt, ismét el bújtak és nyílzáport kezdtek zúdítani feléje mögüle. Ugyanekkor a toronyban lév Ven százados tüzet gyújttatva vészjelzést adatott a következ toronynak, Az ötszáz lépésnyire álló toronyból kínaiak jöttek ki, és Tunjukuk felé indultak. Miközben Tonjukuk hátrafelé nyilazva vágtatott, Ven százados nyila a ló tomporába fúródott. A ló felágaskodva fájdalmasan felnyerített. Ekkor Tonjukuk éles füttyöt hallatva azt kiáltotta: "rajta!", és a lovát megsarkantyúzva a fal széle felé irányította. A kínaiak meglepetést l és félelemt l tágra meredt szemei el tt a lovát ugratva levetette magát a falról. Az a hely, ahonnan Tonjukuk levetette magát, a fal legalacsonyabb része volt, ám nyilvánvaló volt, hogy aki a hét-nyolc embermagasságból leveti magát, az nem élheti túl. A kínaiak tudták ezt, ezért biztosra vették a lónak is és a gazdájának is a halálát, s t a katonák közül néhányan olyan rettenetesnek tartották az ugrást, hogy még attól is viszolyogtak, hogy lenézzenek, furcsa félelmet éreztek. Pedig Tonjukuk nagy tudással és hidegvérrel vetette le magát. Amikor a lova átlendült a falon, a lova nyergére hágva felállt, amikor egy embermagasságnyi maradt a ló földet éréséig, leugrott a hátáról és földre esett. Éppen ekkor, úgy százlépésnyi távolságból egy lovas, aki eddig egy földhányás mögül figyelte a falat, a vezetéklovával együtt sebesen közeledett Tonjukuk felé. Amint Tonjukuk felpattant a vezeték lóra, mindketten ellovagoltak észak felé. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mire Ven százados lenézett a falról, a döglött lovon kívül mást már nem látott, amikor a lódobogást meghallotta és kissé megemelte a tekintetét, a két lovas által felvert porfelh t látva iszonyúan káromkodni kezdett.

* * *

Amikor egy erd szélén a lova hátáról a látóhatárt kémlel Kutluk Sád két vágtatva közeled lovast látott, megragadta a földbe szúrt zászlórudat. A zászlórúd csúcsán egy arany farkasfej volt. A két lovas Kutluk Sád mellé érve leszállt a lováról. A sád megszólalt: - Tonjukuk! Bojla Baga Tárkány! Most már a magasba emeljük a farkasfejes zászlót. Bojla Baga Tárkány, aki a Kínai Nagy Falon kívül várta Tonjukukot, így válaszolt: - Évek óta ezt a napot vártuk. Tonjukuk hozzátette: - Most van a legmegfelel bb pillanat, hogy a magasba emeljük a farkasfejes zászlót, mert Kína megviselt. A Űozkurt nemzetség érett és er teljes fia, Kutluk Sád ismét beszélni kezdett: - Tonjukuk! Tárkány! Kür Sád óta ez a harmadik megmozdulás. Ha ti velem tartotok, Isten segedelmével újjá fogjuk alapítani a gök-türk államot,

Ötükenb l a négy világtáj felé indítunk majd seregeket. Ha Isten megsegít, a katonáink farkasokhoz, az ellenség katonái pedig juhokhoz válnak majd hasonlóvá. Ha az Isten kívánja, Ötükenben török törvény járja, Kadirkántól a Dömör-kapuig egyesül a török nemzet. azért emelem a magasba a zászlónkat, hogy atyáink hazájában felélesszem atyáink államát. Szavatokat adjátok-e, hogy velem együtt belevetitek magatokat ebbe a harcba? Két csörrenés hallatszott: A két török bég kihúzta a kardját. Török szokás szerint vérszerz dést ittak. - Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!

* * *

Tonjukuk kis deszkalemezekre iratokat rótt, és megbízható emberekkel szétküldte a négy világtáj felé szétszórt török sátortáborokhoz, és Kutluk Sád zászlaja alá hívta ket. Aznap volt a gy lés napja. Estig a világ négy sarkából tizenöten érkeztek, és álltak be Kutluk Tegin lófarkas zászlaja alá. Ezek között volt Örpen tizedes, Űörü Űég, Kizil, Tacsám és az utolsóként érkez Urungu is. Másnap Kutluk Sád és a tizenhét ember nekikezdett, hogy felélesszék a gök-türk államot. Tonjukuk javaslatára alkalmasnak látták, hogy legel ször az egyik kínai rsöt megtámadva érjenek el sikert. Ha a törökök között híre megy a sikernek, megsokasodnak a hozzájuk csatlakozók, és lépést tesznek az egység felé. Tonjukuk jól ismerte a kínai tornyok állapotát. Azt is tudta, hogy a húsz éve ugyanabban a toronyban állomásozó Ven százados vad törökgy löl . Ha rá mérnek majd csapást, a hatása is nagyobb lesz majd. A tervet ennek megfelel en készítette el: Ennek a toronynak a közelében, egy félnapi járásnál is közelebb es helyen felvertek néhány sátrat. Kutluk Sád katonái közül néhányan ezekbe a sátrakba mentek. A többiek távolabb, egy olyan helyen rejt ztek el, ahonnan ráláthattak a sátrakra. Olyan jól elrejt ztek, hogy senki sem jöhetett rá, hogy tizen ott rejt znek. A sátorban lév k közül néhányan minden nap lóra szállva vadászni mentek észak felé, a sátrak belsejében pedig néhány katona lapult, ám k egyáltalán el se hagyták a sátrakat. űsak a lyukakon lestek déli irányba, hogy jár-e arra valaki. Amikor néhány nap múlva Ven századosnak jelentették a kémei, hogy ott törökök vertek tanyát, Ven mogorva arca mosolygott. Már egy éve nem vadászott sikerrel. No de most jól megadja a mocskos patkányoknak. Egy reggel a legválogatottabb katonái közül harminc lovassal a gyanútlan török sátortábor felé indult. Aznap a Börü Bég parancsnoksága alatt álló négy katona volt rségben. Mint észrevették a kínaiakat azokon a sátorréseken keresztül, amiket használtak. Lángra lobbantották a készenlétben lév fáklyákat, és a sátor tetején lév lyukhoz tartották. A sátor tetején át felszálló füst tudatta a távolabb rejt zköd kkel, hogy közelednek a kínaiak. Amikor Ven százados harminc lovasa százlépésnyire megközelítette a tábort, a bent rejt zköd k Űörü Űég parancsára kiszaladtak, egymás mellett megálltak, és gök-türkökhöz méltó sebességgel nyílzáport zúdítottak a kínaiakra. Egy pillanat alatt z rzavar támadt a harminc kínai katona között, de amint látták, hogy csak öt gyalogos török áll velük szemben, a százados parancsára eleresztett lovakkal közeledtek feléjük. A kínaiak hullottak, ugyanakkor közeledtek is a törökök felé. Sokuknak a lova találatot kapott, gyalogosan maradtak. Amikor a két fél összeért, a kínaiak húszan maradtak, ennek a húsznak a fele is gyalogosan maradt, mert lel tték a lovát. A sátrak el tt kemény kardviadal kezd dött. Ven százados gyalogosan maradt, mert lel tték a lovát, amikor a törökök felé közeledtek, ám rögtön felpattanva nem késlekedett, hogy szembeszálljon Börü Béggel. A kínaiak közül némelyek lovon, mások pedig gyalogosan voltak, ezért

egymást is taposták, és nem tudtak elbánni az öt emberrel. Ven, aki azt hitte, hogy asszonyokat és gyermekeket talál majd a sátorban, és könny sikert ér majd el, ezeknek a kemény katonáknak a láttára gyanakodni kezdett, de mivel nem volt más lehet sége, ezért nem maradt ki a kardok csattogtatásából sem. Börü Bég két gyalogos kínaival verekedett, akik közül az egyik Ven volt, a többiek a hátukat a sátornak vetve túler ellen küzdöttek. Ven egy - két kísérlet után egy kemény támadással egy lépést tett el re, és abban a biztos tudatban, hogy az ellenfelét leteríti, azt kiáltotta: "Nesze!". Csakhogy ez a támadás kis híján igen sokba került. Börü egy éles ellencsapással oldalra csapta a kardját, erre a kemény mozdulatra a százados kardja a földre esett. Ven hátraugorva gyorsan felkapta a földr l a kardját. Újabb támadásra készül dött, ám ekkor számára érthetetlen dolog történt. A saját katonái közül a lovasok hirtelen megfordultak és déli irányba kezdtek menekülni. Északra tekintve Ven nyomban megértette a dolgot. Egy csapat lovas vágtatott szemb l feléjük porfelh t verve. Ven érezte, hogy csapdába ejtették ket. Hét - nyolc gyalogos katonával az oldalán ismét a gök-türkökre támadt. Most már párviadalt vívott Börü Béggel. Börüvel szemben, aki az imént még játékosan viaskodott vele, most lépésr l lépésre hátrált, s t az állán egy vágásból csurgott a vér. Ven százados a kínai hadsereg egyik legjobb tisztje volt, de ez a tomboló török mintha negyven éve az ellensége lenne, óvatosság nélkül nyomult, úgy verekedett, mintha jó néhány kard támadt volna Ven ellen, minden irányból kardok vették volna körül, hátráláson kívül nem tehetett egyebet. Ekkor a Kutluk Sád parancsnoksága alatt álló tizenkét ember odaért és egy pillanatra megálltak. Ven kivételével egy - két kardcsapással mindenki mást leterítettek. Amikor Kutluk Sád parancsot adott a menekül k üldözésére, hirtelen azt látta, hogy Örpen tizedes leugrik a lováról. Futólépésben Ven felé közeledve így üvöltött: - Állj Börü! Nehogy megüsd! Börü egy lépést hátrálva megállt. Ven lihegni kezdett. Örpen azt kiáltotta: - Börü! Talán nem ismerted meg Ven századost?

is megismerte. Azért akart támadni, hogy lerendezze a húsz évvel ezel tti számlát, ám Örpen nem hagyta: - Hagyd t nekem! Most rajtam a sor!… űsak a feleségednek és egy fiadnak a vérét ontotta ki. Nekem viszont a feleségemet és öt fiamat ölte meg. Aztán a szemöldökét összevonva harsogta: - Szukafajzat! Most rajtam a sor!… Egy rettenetes rohammal a kínaira támadt. Olyan gyorsan támadt, hogy köröskörül fordult Ven körül, és így azt megdöbbentette. Örpen a sátrak felé terelte t. Már nem volt hová hátrálnia. Örpen hirtelen megemelte a hangját: - Nesze! Ezt a feleségemért!… A kínai arcán egy hosszú kardvágás nyílt, de mert tudta, hogy mi vár rá, védte magát, utolsó leheletéig folytatta a harcot. A kardcsattogás közepette ismét felharsant Örpen hangja: - Nesze! Ezt az els fiamért!… A kínai sisakja darabokra tört és a kard a homlokáig hatolt. Örpen miközben véres játékot játszott, másként nézett, mintha álmot látott volna. Hangokat hallott, amik azt kiáltozták neki: "Bosszú, bosszú"Még egy támadást intézett, és közben azt kiabálta: - Nesze! Ezt a második fiamért!… Ven századosnak a vállát érte a kardcsapás, a páncélja megvédte, egy könny sebbel megúszta. A kardok összecsaptak, a páncél nélküli Örpen csak támadt, verekedett, és nem is gondolt a védekezésre.

- Nesze! Ezt a harmadik fiamért!… Örpen a kínai karjára csapott a kardjával. Amikor Ven kiejtette a kezéb l a kardját, halk nyöszörgése hallatszott. Örpen gyorsan megemelte a kardját, hogy a negyedik fiáért is rettenetes csapást mérjen, és miközben azt kiáltotta: "nesze!", egy kemény parancs hallatszott: - Ne üsd meg!… Hagyd, hagy vegye föl a kardját… Ezt Kutluk Sád mondta. Amikor Börü a saját kardjának a hegyével Ven kardját meglökve átadta, Örpen ismét kiáltott: - Rajta! Ragadd meg a kardodat! Nem volt menekvés. A kínai rájött, hogy a vérz jobb karjával nem fog tudni verekedni, ezért a baljával ragadta meg a kardot. De mit tehetett Ven a bal kezével, ha a jobb kezével sem tudott semmit sem elérni? A kardok ismét összecsaptak. Most csupán a kardok csattogása hallatszott. Az Örpen szemeib l kicsapó lángok láttán Ven megbánta a b ntettet, amit húsz évvel korábban elkövetett. Amott Börü alig tudta visszatartani magát, hogy neki ne támadjon, A Kutluk Sád háta mögött lév jó néhány katona nemtör döm tekintettel figyelte a verekedést. Amíg a kardok hibátlan ütésre csengtek, hirtelen egy ütésre kongás hallatszott. Rögtön utána felharsant Örpen hangja: - Nesze! Ezt a negyedik fiamért!… Ven egy kard döfést kapott a mellkasába, amely a páncélját átszúrva mellkasi sérülést okozott. Kínjában térdre rogyott. Örpen még nem töltötte ki rajta a dühét: - Kelj fel nagylegény. - kiáltotta. Ven megkísérelt felállni, de nem tudott. Örpen haragosan mosolygott: - Amikor kisgyerekeket öltél, akkor igen jól forgattad a kardot, te Kína h se! Nosza rajta, most mutasd meg ki vagy!… Ven százados kimerült, és rémült volt. - Ne üss! Pénzt adok neked. - rimánkodott. Örpen egy lépéssel közelebb nyomult: - Talán a te lelkednek pénzben kifejezhet ára lenne? Védd magad… Különben… Örpen nem fejezte be a szavait, mert Ven, aki megragadta az alkalmat, hogy amaz leeresztette a kardját, hirtelen felpattanva támadt. Örpent megsebesítette az arcán. Örpen nem is tör dött ezzel. Kardját suhogtatva harsogta: - Nesze! Ezt az ötödik fiamért!… Azután néhány kardcsapást még mért Venre, aki kiejtette a kezéb l a kardját, és a fejére mért ért kardcsapástól rogyadozott: - Nesze! Ezt magamért!… kiáltotta. Örpennek a saját tartozását törökösen rótta le, a kínai feje lerepült a testér l és Börü elé gurult. Örpen az arcából folyó vérét a ruhájának ujjával letörölte: - Ez meg kutyaharapás. - mondta.

* * *

Azon az éjjelen az els sikerét ünnepelte az a tizennyolc ember, aki felfegyverkezett, hogy felélesszék a gök-türk államot. Ven százados katonái közül csak ketten - hárman tudtak elmenekülve a Kínai Nagy Fal túloldalára jutni, a többieket mindet legy rték. Tonjukuk parancsára az a tizenkét ember, aki a Kínai Nagy Falig üldözte a menekül ket, az egyik torony el tt bemutatót tartott, felkiáltva katonát kívántak. Amikor az a kínai tiszt, aki ennek a toronynak a parancsnoka volt, anélkül, hogy tudta volna, hogy kik vannak odalent, tört törökséggel megkérdezte, hogy mit akarnak, Tonjukuk tökéletes kínai nyelven így válaszolt: - Talán nem megmondtam neked, hogy lakodalom lesz? Íme megkezd dött a

mulatság. Te, és az összes kínai meg vagytok hívva. Ez a mulatság kissé véres lesz, de hát mit tegyünk? Ilyen a török mulatság. Most egy forrás mellett felverték a sátrakat. A kínaiaktól szerzett zsákmányt Kutluk Sád szétosztotta. Isten segítségével sikerült végbevinniük a dolgot, senki sem halt meg közülük. A legnagyobb sebet Örpen tizedes szerezte, pedig olyan jelentéktelennek tartotta, mint egy kutyaharapást. A farkas fejes zászlót Kutluk Sád sátra elé szúrták le. Nem beszéltek, de arra a napra gondoltak, amikor majd ezt a zászlót Ötükenben kit zik. Hittek abban, hogy be fog teljesedni a vágyuk, és örömt l dobogott meg a szívük.

BOLDOG ÁLOM

Egy tizenhét - tizennyolc évesnek látszó fiatalember, egy zsákkal a hátán fáradtan és kimerülve gyalogolt. Már napkelte el tt útra kelt. A fiatalember hátán lév zsák törött vasdarabokkal volt tele. A nap már lenyugvóban volt, de még egy falatot sem evett, nagy igyekezettel, siet sen haladt. Ez a jó felépítés gök-türk fiatalember jól meg tudta ülni a lovat, a nyila ötszáz lépésnyire vitt, kardcsapása átvágta a páncélt, ám annyira nincstelen volt, hogy nemhogy lova nem volt, de most még egy íja, s t még egy kis bicsakja sem volt a derekán. A nagy eszmények vezérelte emberek rettenthetetlenségével gyalogolt a végtelen pusztán, eszébe sem jutott, hogy akár csak egy pillanatra is megpihenjen. Hirtelen felgyorsította a lépteit. A messzi távolban egy sziklás hely t nt föl. Mire a sziklába vájt barlang szájához ért, a Nap lenyugodott a látóhatáron. A hátán lév zsákot a földön hagyta, mély lélegzetet vett, aztán a barlang belseje felé tekintett. Egy sz hajú öreg ember feküdt a puszta földön. Ez az öreg, aki a fiatalember anyjának a nagyapja volt, kovács volt, és talán százéves is megvolt már. Csuluk Kagán seregében szolgált, látta Kara Kagán korának ragyogó és sötét napjait, sok háborút megjárt. Amikor Kara Kagán fogságba esett, vele együtt Kínába vitték, Kür Sád felkelése után évekig a kínai börtönökben maradt, a haja meg szült, de a dereka nem hajlott meg. Igen gyakorlott kovács volt. A gök-türkök tolongtak azokért a kardokért és bicsakokért, amiket készített, kedvvel vitték azokat a háborúba. Az után is bicsakok készítéséb l akart megélni, miután ebbe a barlangba húzódott, ám nem jött megrendelés, mert a gök-türkök szanaszét szóródtak, pedig kioltotta a tüzét, belenyugodott a nyomorult életébe. Az utóbbi id ben abból a kevéske élelemb l élt, amelyet az unokája hordott neki. Mivel már jártányi ereje sem maradt, az ideje javát a barlangban heverve töltötte. Az unokája egy lépést tett feléje: - Dédapa! Egy kupac vasat hoztam neked. Csinálnál-e nekem bel le egy kardot? - kérdezte. Az öreg ember nehézkesen felegyenesedett. - Nincs már nekem er m a munkához... - felelte. A fiatalember nem hagyta annyiban. A ruhája ujjával letörölte a homloka verítékét, aztán ismét megszólalt: - Ezt a vasat sátortáborról sátortáborra járva gy jtöttem. A sátortáborok többségében kard vagy bicsak nem maradt. Csak törött, eldobált karddarabok, bicsak csonkok vannak, azokat mint atyáik emlékeit rizték. Sokat könyörögtem, hogy adják ide. Napkelte el tt útra kelve, napnyugtáig gyalogoltam. Éhes vagyok. Szomjas vagyok. Elfáradtam. Kimerültem. De ha te csinálnál nekem egy kardot, mindent bajomat elfelejtem, boldog leszek. Az öreg kovács elmosolyodott: - Mily hamar boldog leszel? Ha téged egy kard boldoggá tesz, talán

megbolondulsz majd az örömt l, ha újjá éled majd a gök-türk birodalom? - Azért vagyok boldog, mert a gök-türk birodalom újjá fog éledni. A kardot is azért kérem, hogy csatlakozzak a gök-türk birodalmat újjá éleszt háborúhoz. Az öreg felpattant a helyér l: - Mit akarsz mondani Bulucs? Bulucs szemei felragyogtak: - Dédapa! Kutluk Sád tíz napja a magasba emelte a farkas fejes zászlót. Hírt küldtek a világ négy sarka felé, harcos katonákat keresnek. De én hogyan álljak közéjük, ha nincs kard a derekamon? Az öreg izgatott lett: - Hogy Kutluk Sád? Kutluk Sádot ismerem. A Bozkurt nemzetség legkeményebb férfija. Te most kardot kívánsz t lem? Megcsinálom. Ez lesz hosszú életem legkellemesebb munkája… Gyorsan hozd ide a vasakat… Űulucs ismét a hátára vette a zsákot, és a barlang belsejében lév üll höz vitte. Itt egy kupac szén állt, amely azok alatt az évek alatt, amíg nem használták, földdel keveredett, beporosodott. Az öreg, mintha megfiatalodott volna, t le nem várt fürgeséggel és ügyességgel meggyújtotta a lángot és szenet dobott rá. Kezébe vette a sasszárnyból készített legyez jét. Aztán a t zhellyel szemközt térdet hajtva a magasba emelte a tekintetét. A karjait kitárva fohászkodott: - Hatalmas Isten! Adj nekem er t. Adj egy kis tudást az évek óta dologtalan, gyakorlatlan kezeimnek! Adj egy kis er t a karjaimba! Bulucs örvendezett. Most már pihenhetett. Leheveredett a barlangban. Az éhség és a szomjúság… Azok most már elhagyták. Amíg a t zhely lángjai az arcába csaptak, a kalapács hangjai a pusztaságban haltak el, mély álomba merült. Az a hang, amelyet az üll höz csapódó kalapács adott ki, számára olyan altatódal volt, amilyet még gyermekkorának leggondtalanabb, azaz legboldogabb napjaiban sem hallott. A kalapács minden ütése egy - egy lépés volt, amely közelebb vitte az eszményéhez, céljához. Ahogy a kalapács veri az üll t, úgy készült majd a kard, maga pedig a kardot felövezve csatlakozik majd Kutluk Sádhoz, azután megkezd dik majd az áldott háború, azért, hogy Ötükenbe jussanak. Bulucs aludt. Senki sem ébreszthette volna föl az álmából, a rettenetes fáradtságtól nyomta el az álom. Félálomban hallotta a vénséges vén dédapjának kalapács ütéseit. Ugyanúgy, mint fiatal korában, szerelemmel, kedvvel és er vel verte a vasat, mintha az elkészítend kardot nem is az unokája, hanem saját maga övezné majd föl: Kopp!… Kopp!… Kopp!… Az amott nyugodtan alvó fiatalembernek úgy t nt, ez az ütemes hang igen soká, mintha nem is egy éjszakán át, hanem egy évig tartott volna.

* * *

Amikor Bulucs pirkadatkor kinyitotta a szemét, úgy érezte, hogy az egész testét forróság önti el. Ezen az éjszakán nem álmodott, ám tökéletesen tudta, hogyan dolgozott a dédapja, mintha nem is álmában, hanem a valóságban látta volna. A füleivel még mindig hallotta a zeng hangot, amit az üll t ver kalapács keltett. Úgy t nt neki, hogy egy szempillantással az utolsó kalapácsütés után ébredt volna. A szemeit a t zhely felé fordította. A tüzet mintha frissiben gyújtották volna, lángoló és fényes volt. Fekv helyér l lassan felegyenesedett. A szemei hirtelen felragyogtak az örömt l: Közvetlenül mellette úgy hevert ott egy mutatós kard, mint egy régi jó barát. Azonnal a kezébe vette. A szíve izgatottan vert. Lassan kihúzta a hüvelyéb l. A kard vakítóan fényes volt. A túloldalra nézett, hogy mondjon valamit a dédapjának. A dédapja a reggelig tartó munkától fáradtan a puszta földön feküdt. Még arra sem volt ideje, hogy magára húzza a nemezét. Bulucs sajnálkozva nézett rá. Amint szóba került a háború, hogy dolgozik alvás nélkül reggelig ez a vén öregapó, és micsoda szép m vet alkotott!… Hirtelen

egy szép bicsak ötlött Bulucs szemébe. Ezt is a dédapja csinálta, és a kardtól valamivel odébb hagyta. Íme, egyetlen éjszaka alatt két boldogság érte. Amíg csupán egy kardért akkora er feszítést tett, annyi nehézséggel találkozott, most a maradékból egy bicsakja is lett. Bulucs lágyan elnyújtózva kezébe vette a bicsakot. A hüvelyéb l kihúzva figyelmesen megvizsgálta. A jövend bajtársai minden bizonnyal irigylik majd t le ezt a bicsakot. Mosolyogva a dédapjára nézett. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el örömében kurjongatni: A bicsaktól egy lépésnyire volt még egy kard, attól egy lépésnyire pedig még egy kard ütötte meg a szemét. Űulucs a helyér l felpattanva igyekezett, hogy zaj nélkül felvegye a kardokat. A barlang szája felé fordulva, a világosságban megvizsgálta ket. Ezek csodás kardok voltak. Hirtelen egy feliratot vett észre az utolsó kardon, amit kivont. A dédapja azt írta rá: Kutluk Sád. Megfordította a kardot. A másik oldalán pedig azt olvasta: Ilteris Kagán. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy ki az az Ilteris Kagán. A szerint, hogy ugyanarra a kardra írták, minden bizonnyal Kutluk Sád másik neve, talán igen, talán nem, de az a név, amit kagánként felvesz majd. Bulucs kíváncsian kihúzta a másik kardot is, és megnézte. Erre a: "Kür Sád fia" szavak voltak írva. Igen, emlékezett rá: A dédapja elmondta neki, hogy Kür Sádnak volt egy fia, és ezt a gyermeket, aki a Kür Sád felkeléskor igen kicsi volt még, az anyja megszöktette, s t jó néhány éjszakán át az sátrában vendégeskedett. Sorjában elmesélte, hogyan adta nekik azután a saját lovát, fegyverzetét, és hogyan menekítette meg ket, a kínaiak hogyan kezdtek gyanakodni rá, és hogyan vetették börtönbe, és hogyan kínozták meg, ám hogy Kür Sád koncsuja és fia megmeneküljön, minden kínt elviselt, és semmit sem mondott, és hogy e miatt évekre sötét tömlöcben sínyl dött. De hogy találja majd meg Kür Sád fiát, és hogyan adja majd át neki a kardot? Bulucs most szükségtelennek tartotta, hogy ezzel a rejtéllyel foglalkozzon, kihúzta a saját kardját a hüvelyéb l. Az egyik oldalán azt az írást olvasta: Bulucs. A nagyapja, ki tudja hol találta, de egy kard szíjat is hagyott ott. Bulucs a kardját felövezve, a bicsakját felkötve kilépett a barlang száján. A Nap még sohasem látott szépséggel kelt föl.

* * *

Egyszer csak feltekintett a látóhatárra és az égboltra. A langyos szél meger sítette a lelkét. Valami hiányérzete volt, ám nem tudta, hogy mi az. Hirtelen elmosolyodott: - Megrészegített a boldogság. - mondta magában. Rájött, hogy mi hiányzik neki: Rettenetesen éhes volt. Vajon van-e a dédapjának valamelyik sarokban egy kis maradék élelme? Hogy ezt megtudja, bement a barlangba. Körül tekintgetve ütemes léptekkel a dédapja felé közelített. Azoknak a vasaknak a nagy része, amit tegnap hozott, a földön hevert. Úgy t nt, hogy itt semmi más nincs. Egy törött cserépkorsóban volt valamennyi víz. Azt kortyolva kiitta, aztán a szemei megakadtak a dédapján, és döbbenten megállt. Kalapácsot tartott a jobb kezében. A baljában tartotta a nagy fogóját. A fogóval egy kardnak való vasdarabot szorított. Tehát a dédapja igen fáradtan ült le, és nyomban el is nyomta az álom. De miért ennyire merev és hideg? Bulucs az egyik térdét a földhöz érintve fölé hajolt. - "Dédapa" - szólította meg. Dédapja mosolygott. Most ismét, sürget bben szólította. Aztán a kezét a homlokára tette. Nyirkos volt. Bizonyára igen megviselte, megizzasztotta, hogy ebben a nyári hónapban egész éjjel a t zhely mellett dolgozott. Hirtelen a dédapja szívére tette a kezét. Egyszerre csak, annyi id múlva, mialatt tízig számolhat az ember, mély sóhajjal felpattant. A dédapja meghalt. Azután, hogy száz év terhét hordozta, egyetlen unoka nélkül, miután egy

unokájának fián kívül mindenki mást, minden mást elvesztett, éppen akkor halt meg a vén kovács, amikor a Bozkurtok zászlaja a magasba kezdett emelkedni. Bulucs ismét az arcára tekintett. Ezen az arcon semmiféle bánat nem volt a miatt, hogy meg kellett válnia az élett l. Ellenkez leg. Olyan boldogan mosolygó arc volt, ahogyan csak az élet legboldogabb pillanatában álmodó vagy a boldogságot a zsigereiben érz ember mosolyoghat. Az Istenhez fohászkodva kezdett munkához, hogy adjon neki er t. A három legszebb kardot készítette el, amit életében valaha is csinált, azután az elny tt szíve, amely száz évig vert, és amit a sok szerencsétlenség és a nyomorúság látványa megviselt, ezen a fárasztó éjszakán már nem tudta ellátni a munkáját és megállt. Ezzel együtt ez a vég is mily szép, mily nagy vég volt. A vén kovács fellelkesült a hírre, hogy Kutluk Sád lófarkas zászlót bontott. Soha el nem vesztett hitéb l er t merítve emberfeletti munkát áldozott arra, hogy azt a segítséget, amit ebben az áldott háborúban a kardjával nem adhatott meg, azt a kalapácsával végezze el. Egész éjjel dolgozott, annak ellenére, hogy a szemeivel alig látott a barlang éjszakánként még sötétebb mélyén. Űeérte a t zhely lángjainak fényével, három kardot és egy bicsakot csinált, aztán nagy boldogság közepette a puszta földre heveredve elköltözött ebb l a világból…

most boldog álmát aludta, amelyb l sohasem lesz ébredés. Igazából, száz év szenvedéssel felért az, hogy ilyen munka után ezt a boldog álmot álmodhatta. Aludt. Aludt, mintha hallotta volna azoknak a kardoknak a csörgését, amelyek életre keltik a gök-türk államot, mintha látta volna az Ötükenben lengedez zászlót. Aludt, mintha tudta volna, hogy mit hoz a holnap. Űulucs most k bálvánnyá dermedve állt ott. A szíve tisztelettel telt meg ez iránt a vén kovács iránt, aki a kimerültségt l halt meg, hogy kardot készítsen a gök-türk harcosok számára. Mintha hirtelen lódobogást hallott volna a távolból. Lassan a barlang szájához közelített. Egy lovas csapat közeledett vágtában porfelh t kavarva. Izgatott lett. Nehogy… Török lovasok voltak. Amikor megálltak a barlang el tt, és Űulucs megpillantotta a farkas fejes zászlót, azonnal felismerte Kutluk Sádot. Féltérdre ereszkedett. Kutluk Sád megkérdezte ezt az ifjút, akir l tudta, hogy a seregéhez csatlakozik majd: - Mi a neved? - Bulucs. - Csatlakozol-e hozzánk? - Igen sád. - Egy vén kovács lesz itt, ismered-e? - A dédapám. - Hol van? Bulucs lehajtotta a fejét. A szemei elhomályosodtak: - A dédapám ma reggel a Másvilágra költözött, sád! Kutluk Sád egy ügyes ugrással leszállt a lováról. Egy pillanat alatt ugyanígy tettek a katonák is. Kutluk Sád, Tonjukukkal és Bojla Baga Tárkánnyal a háta mögött belépett a barlangba. Tisztelettel megállt a vén kovács holtteste el tt, aztán a Tunjukuktól hátrább álló Bulucshoz fordulva így szólt: - Mondd el, hogy történt! Bulucs elmondta, mik történtek, miután a vasdarabokkal teli zsákot meghozta, és felé nyújtotta a Kutluk Sád számára készített kardot: - Ez a kard neked készült, sád. - mondta. Kutluk Sád a kezébe vette a kardot: - Honnan tudod, hogy nekem készítette? Tonjukuk és Bojla Baga Tárkány a kardot kivonó Kutluk Sádhoz közelítettek és mindhárman hirtelen egymásra néztek, amint hirtelen az "Ilteris Kagán" szavakat olvasták. Aztán a másik oldalán megpillantották a "Kutluk Sád" nevet.

Ekkor Tonjukuk így szólt: - Kutluk Sád! Ha nem szólt volna az Isten hangja ennek a vén kovácsnak a szívéhez, nem írta volna ezt. Ha a gök-türk államot meg tudjuk alapítani, te Ilteris Kagán leszel majd. Kutluk Sád nem válaszolt. Csupán a beleegyezés jeleként lengette a fejét. Aztán a második kardot elvéve, amit Bulucs feléje nyújtott, megkérdezte: - Ez kié? - Kür Sád fiáé. A sád összevonta a szemöldökét: - Hát Kür Sád fia életben van? - Életben van Sád! Bulucs elmondta, hogy miket mesélt neki a nagyapja. Bojla Baga Tárkány közbeszólt: - Én is ilyesmit hallottam. Ha parancsolod, kérdezzük meg a seregünkt l. - Hát kérdezzük meg, hagy lássuk. A sád, Tonjukuk és Tárkány, Buluccsal a hátuk mögött kijöttek a barlangból. Baga Tárkány szava a katonák között zsibongást keltett: - Köztetek van-e Kür Sád fia? Mély csönd… A tárkány még egyszer megkérdezte: - A vén kovács Kür Sád fia számára kardot készített. Köztetek van-e Kür Sád fia? Ismét nem válaszolt senki. Ekkor Kutluk Sád parancsa hallatszott: - Űaga Tárkány! Amíg Kür Sád fia el nem kerül, tetszésed szerinti katonának add oda ezt a kardot, hogy hordozza. - Te parancsolsz! Ezután Bojla Baga Tárkány egyenként elsétált el ttük. Tacsámot választotta: - Nesze! Kutluk Sád parancsára. Jól vigyázz rá! Senki sem örült úgy ennek a véletlennek, mint Urungu, ám ez az öröme rejtve, titokban maradt.

* * *

Kutluk Sád katonái hosszú ideig a barlang el tt maradtak. Eltemették az öreg kovácsot. A seregben lév két kovács annak a vasnak a maradékából amit Bulucs hozott, kopjákat, kardokat és sisakokat készített. Aztán Bulucsot is maguk közé véve indulásra készül dtek. Űojla Űaga Tárkány a sereg egyik fölösleges lovát adta alá, és így szólt: - Veled, hetvenketten lettünk. Börü a tizedesed. Aztán a hetven lóval vágtába kezdtek, és villámsebesen megindultak. Legelöl lengett a farkas fejes zászló, mögötte mentek a gök-türkök államának újjáélesztésére vállalkozó h sök. A szemöldöküket összehúzva, a szájukat összeszorítva száguldottak. Ahogy hosszú, sötétbarna hajuk lobogott, sólyomtekintettel néztek el re. A szemeik csak el re tekintettek, eszükbe sem jutott semmi, ami mögöttük maradt. Csakhogy ezek között a villámsebes lovasok között volt egyvalaki, aki id nként a fejét forgatva hátra tekintgetett, aztán könnyes szemeit a kezével törölgetve a bajtársaival azonos sebességgel nyomult el refelé. Bulucs volt az katona, aki a leghátulsó sorban volt, és az emlékek visszafelé húzták. A tekintete egészen addig hátra - hátra nézett, amíg el nem t nt a szem el l az a barlang, ahol az öreg kovács kilehelte a lelkét és eltemették.

ILTERIS KAGÁN

Újra beköszöntött a tavasz a pusztára. A hó elolvadt, a szomjas föld beitta a vizet, minden kizöldült. A havas tetej hegyek a puszta sok ezer éves regéit hallgatták. A hegyoldalakon, erd kben daloltak a madarak, a földb l elevenség áradt. Egy fás mez n törvényt ültek. Kutluk Sád serege, amelyben a jobbra - balra végrehajtott támadásokkal megsokasodott a katonák száma, akik a nincstelenségt l megmenekültek, a gy zelemt l fellelkesültek, és most államot alapítottottak. Hétszázan voltak. Két csapatuk lovas, egy csapatuk gyalogos volt. Tonjukuk felsorakoztatta a hétszáz embert. Török törvényt hirdettek. - Kutluk Sád! A kagánunk leszel! - mondta. - Hiszel-e abban, hogy ha kagán leszek, a török törvényt a magasba emelem majd? - Ezen sokat gondolkodtam. A bikát távolról nézve nem látszik, hogy aszott-e vagy kövér-e. Ám én két éve közelr l ismerlek téged. Te a Bozkurt nemzetség régi kagánjaihoz hasonlóan hatalmas kagán lehetsz. Ezért most már megalapíthatjuk a gök-türk államot, és te leszel a kagánunk… Kutluk Sád egy rövid pillanatig gondolkodott: - Bojla Baga Tárkány mit mond? Bojla Baga Tárkány egy lépést el relépett: - Azt akarom, hogy kagán légy. - Mit mond a hadsereg? - Tonjukuk így válaszolt: - A hadsereg azért öltözött fegyverbe, hogy trónra ültesse török kagánját. Kutluk Sád Tonjukuk vállára tette a kezét: - Elfogadom, hogy a törökök kagánja legyek. - mondta. - Én, Tonjukuk, Bojla Baga Tárkánnyal és a hadsereggel egyetemben kihirdetem, hogy Kagán vagy. Mostantól fogva Ilteris Kagán vagy. - mondta. Rövid gondolkodás után még hozzáf zte: - Beteljesedett hát annak a kovácsnak a végakarata, aki a mai nap kedvéért végzett kardkovácsolás közben halt meg, és a számodra készített kardra az Ilteris kagán nevet írta. A kagán így válaszolt: - Tonjukuk! Te voltál a legels , aki csatlakozott hozzám, amikor a magasba emeltem a farkas fejes zászlót. Két év háború folyamán pedig nagy tudásoddal és eszeddel jól irányítottad az ügyeket. Mától fogva Bilge Tonjukuk legyen a neved! - Török katonák! A gök-türk államot ma újjáalapítjuk. Kutluk Sád kagánként az Ilteris Kagán nevet vette föl. Mint régen, ismét Ötükenbe ér majd, atyáink parancsa szerint minden törzset behódoltat majd, Kínát megadóztatjuk majd. Amíg mi Ilteris Kagán parancsnoksága alatt harcolunk, a kevéske nép megsokasodik, a nincstelen nép úr lesz, a gök-türkök híre - neve elborítja a földet. A kardok a magasba emelkedtek. A hétszáz ember az államalapítás tiszteletére üdvrivalgott. Szóltak a dobok, itták a kumiszt, egy reg s éneket mondott:

Amint kardot rántanak, A török szíve boldog. A kagánság alapítását Hétszáz f kezdi meg.

A tekintetek a Holdon, Napon; Ilteris Kagán az élen. Nyarak telnek háborúval, Ötükenben telelve.

Igyuk a kumiszt… Amikor a kacér gök-türk leányok Megrészegítetek minket A vadak megszelídülnek.

Urungu, akit a kínaiak és a kitájok ellen vívott háborúban mutatott igen nagy vitézsége miatt tizedessé léptettek el , bús boldogsággal hallgatta a reg st. Az anyjának és neki beteljesült az álma. Most már a saját szívfájdalmára is hallgathatott, találhatott rá id t, hogy sirathassa saját bánatát. Tudta, hogy miért nem boldog is, e között a hétszáz boldog ember között, s t ez saját magának is beismerte. Most egy asszony képe volt a szívében. Ez a bizonytalan nev álomkép, a régesrég halott feleségének és a kagán lányának, Aj Hánimnak a keveredéséb l és egyé válásából született. Ahogy ez a két asszony, aki ikerpárként hasonlított egymásra, egyetlen létezésben egyesült, megperzselte Urungu szívét, és szemét. Miután Urungu tizedes a világ megannyi harcát látta, megértette, hogy a szívét elrabolta egy asszony. Amíg egy hang azt súgta neki: "Szereted majd", egy másik hang figyelmeztette: "Nem szeretheted". Milyen áldott volt ez a háború! A háború árnyékában vigaszra lelt, megfeledkezett bánatáról, levetk zte búbánatát. Ha nem lett volna háború, minden bizonnyal a világ legszomorúbb embere lett volna, nyomorúságában talán a halálon gondolkodott volna. Köszönetét küldte az Istennek, hogy t nem kínainak, hanem töröknek teremtette. A szívében egy titkos örömnek, vagy nem is örömnek, hanem inkább reménynek egy szikráját érezte, azt kereste, hogy mi lehet az. Urungu már régen megbékélt azzal, hogy számot vessen a saját szívével, ezért ezt is rögtön megértette. Hamarosan a dokúz-ogúzokkal fognak háborúzni. Tehát, ha kedvez tlen feltételek közepette is, de megeshet, hogy ismét láthatja majd Aj Hánimot. Ahogy az eszébe jutott Aj Hánim, Urungu elakadt, semmi másra nem tudott gondolni. Az hangjának a dallama, a tekintetének a fénye, az arcának a szépsége lekötötte a szívét, amikor magához tért, megértette, hogy boldog fájdalomnak, vagy talán keser édességnek nevezhet érzéssel telt meg. Most ismét rá gondolt, se nem látta, se nem hallotta a katonák örömteli kurjongatásait, kardjátékait, birkózásait. Hirtelen eszébe jutott az anyja. Íme, az álma beteljesült. Íme, a törökök kagánja, Ilteris Kagán trónra ült, hadsereget szerveztek. maga, ennek a seregnek a tizedese volt. Mi mást akarhatott volna még? Ekkor megérezte, hogy egy titkos t z égeti belülr l: Senkinek sem mondhatta el, hogy Kür Sád fia. Amíg Urungu elmereng tekintettel bámult valahová, koboz pengetés és egy reg s hangja hatolt a füleihez.

Szem vakítás rangsorában A Hold és az a leány döntetlen Az egyik világosságot ad a szemnek, A másik a vérbe jut.

A Hold szebb-e, vagy az a leány? Ezt a kérdést kérdezed. Számomra úgy t nik, Egymás részei.

A Hold a felh k ölelésében Egy vérz seb. A Hold végzete a sötétség, A felh béli feketeség.

A Hold egy leány, a haját Éjjel vízbe fésülteti. A Föld színére az Isten Miért teremt holdakat?

A Hold és ez a leány egy éjjel A szemközti hegyre leszálltak. Onnan egy szívnek nevezett Legel re szálltak le.

A felh k ménessé váltak, A két szépség felült, A Hold, leány lett, a leány pedig hold… Egymásba forrtak.

Megannyi férfi olvad el A hold leány gyászától. Akik isznak, megrészegednek A szemeinek a pilláitól

A szíveket simogató Dallamos hangjától. Az a leány megcsapja az embert, Elveszi az eszét…

Urungu agyában ennek az éneknek csupán egy részlete ragadt meg: A Hold végzete a sötétség, Felh béli feketeség.

Szinte búskomorrá vált, mikor egy katona egy csupor kumiszt nyújtott felé, és azt monda: - Ilteris Kagán küldi. Amikor megértette a kagán nevét, már nem maradt más gondolata. Urungu tizedes összeszedte magát. Miután megitta a kumiszt, amit a kagán küldött neki, így szólt: - Éljen a kagán!

URUNGU SEBE

A dokúz-ogúzok kagánja, Űáz Kagán magához hivatta a bégeket, gy lést tartott a díszsátrában: - Bégek! - mondta. - A kevéske gök-türk nép ismét tevékenykedni kezdett. Ha így megy tovább, mindnyájunk számára veszélyessé válnak majd, mert a kagánjuk vitéz, a vezírjük okos. E két személy miatt minket is, Kínát is, és a kitájokat is pusztítják majd. A kitájokkal és a kínaiakkal egyesülve söpörjük le

ket. A kínaiak dél fel l, a kitájok keletr l vonuljanak. Mi pedig északról támadjunk. Ha lehetséges, akkor söpörjük el ezt a gök-türk kagánságot. Mit mondtok erre? A bégek így válaszoltak: - Jó lesz! A kagán az egyik bég felé fordult:

- Kuni Szengün! - Parancsolj Kagán! - Azonnal indulj Kínába, és tudasd velük az ajánlatomat! - Te parancsolsz kagán! Egy másik béget szólított meg: - Tungra Szem! - Parancsolj Kagán! - Te meg a kitájokhoz mész majd, és ugyanazt mondod majd el! - Te parancsolsz kagán! Báz kagán gondolkodott egy keveset. Azután a bégekre tekintve így szólt: - Azonnal útnak indultok, és elintézitek, hogy meginduljanak, azért, hogy a nyár végén a gök-türk f hadiszállásnál egyesüljünk. Amikor a bégek elhagyták Báz Kagánnak a díszsátrát, nem voltak tudták, hogy a messzi távolból, egy gyalogos figyelmét föl sem keltve, valaki állt és figyelte

ket. Ez az ismeretlen ember azt látta, hogy Kuni Szengün dél felé, Tungra Szem pedig kelet felé néhány lovas kíséretével indult vágtatva. Ekkor a Báz Kagán díszsátrában tartózkodó bégek közül a legkisebbnek, Kadir Baga századosnak a sátra felé indult. Mint ahogy ennek a sátornak a kapujában nem állt r, úgy a környékén sem volt senki. Miután az ismeretlen a négy világtáj felé körbetekintett, lassú léptekkel a sátorhoz közelített, majd lekuporodott. Fülelni kezdett befelé. Kadir Baga valakivel beszélgetett, és a hangja kívülr l, ha töredékesen is, de hallható volt. A hallgatódzó körülbelül annyi ideig, amíg egyt l százig el lehet számolni, hangtalanul és mozdulatlanul maradt, aztán igyekezett nesztelenül felállni. Lassú léptekkel távozott. Ez az ismeretlen, aki megtudta, amit meg akart tudni, nem volt más mint egy kém, akit Bilge Tonjukuk küldött. Amint besötétedett, a lovára pattanva elvágtatott dél felé.

* * *

Azon az éjjelen, amikor Bilge Tonjukuk megkapta ezt a hírt, nem aludt. Miután reggelig töprengve elkészítette a terveit, Ilteris Kagánhoz ment és elmondta az elgondolását: - Ilteris Kagán! Ha ez a három: Kína, az ogúzok és a kitájok egyesülnek, veszélybe kerülünk. Amíg vékony, addig könny eltépni, amíg apró, addig könny eltörni. Ha a vékony megvastagszik, nehéz lesz. Ha az apró megvastagszik, nehéz lesz. Keleten a kitájokkal, délen a kínaiakkal, északon az ogúzokkal két - háromezer katonánkkal szembeszállunk. Ezért az egyesülésüket megel zve, mindegyikkel külön - külön csatázzunk. Ilteris Kagán nem töprengett sokat: - A sereget vezesd a szíved szerint. - mondta. Egy - két nap múlva a kétezer f s török hadsereg villámsebesen a dokúz-ogúzok ellen vonult. A végzet nem mutatta mosolygós arcát Urungu tizedes felé, mert a csapat legvégén, a tartalék alakulatban, az Örpen százados parancsnoksága alatt álló száz ember között volt. Mindazonáltal egy er s bels érzés azt súgta neki, hogy ebben a háborúban még láthatja majd Aj Hánimot. Szenvedett, mert el sem tudta képzelni, hogyan láthatja majd Aj Hánimot, ha ennyire hátul marad, ám semmit sem tehetett. Ezzel együtt úgy érezte, hogy furcsa izgalomtól borzongott meg, amikor felt nt a dokúz-ogúz hadsereg. Az ellenség háromezer f volt, de a tizennyolc emberrel induló gök-türk hadsereg minden rajtaütését, minden harcát megnyerve jutott idáig, gy zelmeken nevelkedett, hozzászokott a sikerhez. A harc szemkápráztató nyilazással kezd dött. Azután amint kifogytak a nyilak, a lovaikat villámsebesen futtatva kard a kard ellen mentek. Örpen százados a lován felállva figyelte a verekedést, ám még inkább a

parancsra várt, hogy bekapcsolódjon a harcba. Urungu a tíz lovasával legszélen, baloldalt, és így a harctól legtávolabb es helyen volt. Sehogyan sem telt az id , a harc nem akart véget érni, ám észrevehet volt, hogy a dokúz-ogúzok a Tugla-folyó felé hátrálnak. Hirtelen felt nt egy Örpen százados felé tartó lovas, aztán mondott neki valamit. Ezután felharsant Örpen parancsa: - Rajta! Utánam! El re!… Amint a tartalékban lév száz ember egy öldökl pillanatban bekapcsolódott a harcba, az ügy a gök-türkök kedve szerint alakult. Örpen egysége nagy ívet leírva a dokúz-ogúzok hátrálni kezd katonáira támadt és er s nyílzáporral árasztotta el ket. A dokúz-ogúzok a Tugla-folyóba vetették magukat, és a túlpartra igyekeztek átverg dni. Örpen nem hagyta ket, és parancsára a folyóba merültek a katonái. Mindkét fél közül fulladtak meg, azok között pedig, akik a túlpartra jutottak kerget dzés kezd dött. Örpen nagy munkát végzett, a dokúz-ogúzok f hadiszállása felé nyomult el re. A f hadiszálláson Űáz Kagán íjász test rei vitézül ellenálltak nekik.

* * *

Napnyugtakor a két fél a sátrak és a nagy ökrösszekerek között viaskodott, apró dolgokra hatalmas h siességet pazarolt. A katonákhoz hasonlóan a lovak is sebesültek voltak. A katonák közül sokan gyalogosan harcoltak. Örpen százados két sátor között karddal vívott egy ellenséggel. Mivel nagy területen szétszóródtak, már nem volt parancsadás, rendezett és csoportos harc. A kettesével, hármasával szétszóródott katonák a saját fejük szerint csatáztak, verekedtek, viaskodtak, dulakodtak. Örpen az öltözékér l és a kardvívásáról rájött, hogy a vele szemben álló, a dokúz-ogúzok egyik bégje. Néha egy két lépést el renyomult, aztán az kemény támadásaival szemben kénytelen volt meghátrálni. Mind a ketten megsebesültek. Urungu tizedes a csatatéren látott egyik sátrat célozta meg, oda kívánt eljutni. Ezért a célért harcolt azokkal, akik szembeszálltak vele. Anélkül, hogy gondolt volna arra, hogy az ellenség mögé kerülhet, ket aprítva a sátorhoz akart jutni. Urungu nem is volt tudatában, hogy vajon az iménti vele szembeszálló dokúz-ogúz ugyanaz az ember volt-e, vagy tán jó néhányszor ellenfelet váltott-e. S t, se nem látta, se nem érezte, nem tudatosult benne, hogy sebeib l csorog a vér. Amikor belépett a nagy sátorba, amely a célja volt, hirtelen megállt. Aj Hánim a sátor leghátuljában, íjával a kezében, szikrázóan tüzes tekintettel állt, harcra készül dve a sátorba belép , t fogságba ejteni akaró három gök-türk katonával szemben. Urungu megismerte, hogy ezek az katonái. Miután a "kardot le" parancsot kiadta nekik, egy - két lépést el relépett és féltérdre ereszkedve köszöntötte Aj Hánimot. Aztán a saját emberei felé fordulva megparancsolta, hogy menjenek ki. Aj Hánim a harc közben szebb volt mint valaha. Egy ideig némán egymásra néztek. Mindenfel l elült a harci zaj. A távolból néhány sebesült nyöszörgése hallatszott. A sátoron kívül, a közvetlen közelben acél pengése hallatszott, amely két ember kardviadalát jelezte. A sátorban megszólalt Urungu bús hangja: - Bocsásd meg, ha a katonák tiszteletlenek lettek volna, Aj Hánim! Honnan tudhatták volna, hogy ki vagy? - Megnyertétek a háborút. Urungu. Talán még az apámat, a kagánt is megöltétek. Urungu lehajtotta a fejét: - Háború van, Aj Hánim. Minden megeshet. Aj Hánim hangja elhalkult.

- Igen. S t még fogság is… Urungu ismét féltérdre ereszkedett: - Aj Hánim! Te nem lehetsz fogoly. Fogságba ejtesz. Régóta csak rólad álmodozom. Megvidámítod-e a szívemet, Urungu tizedeshez jössz-e? A kagán leánya keser en elmosolyodott: - Tehát tizedes vagy? De nem vagy bég. Egy kagán leánya, hogyan házasodhatna valakivel a köznépb l? Urungu összerezzent. Azt akarta kiáltani: "Kür Sád fia vagyok!", ám egy szót sem szólt. Most mit tesz majd? Nem maradt erre ideje, a sátoron kívüli kardcsattogás közeledett. Aztán azt láthatták, hogy valaki sebesen belép. A harcos, akinek kard volt a kezében, így kiabált: - Aj Hánim! Gyorsan! Meneküljünk! Aztán visszafordult a kapu felé és a mögötte jöv másik harcossal szemben küzd állást vett föl. Urungu egy pillanat alatt mindkett t felismerte. Az els nek érkez Kadir Űaga, a második pedig Örpen volt: A két százados, aki az imént a díszsátron kívül verekedett, most Aj Hánim el tt ismét harchoz készül dtek. Kadir Űaga Urungut hirtelen felismerte és azt kiáltotta: - Te vagy az Urungu? Azt mondanám, hogy hagy harcoljunk egymással, de ez a barátom nem hagyja… Örpen válaszolt: - Nyugodtan meg akarsz szökni, úgy-e? Aztán parancsot adott Urungunak: - Urungu! Lehet, hogy ez a kagán lánya. Amíg én elvégzem a munkámat, ejtsd foglyul, és tartsd szemmel… Miután Örpen ezt mondta, ismét Kadir Bagára támadt, ám a dolgok másként történtek: Amikor Urungu el renyomult, hogy teljesítse a százados parancsát, Aj Hánim hátrahúzta az íját, zümmögve elröppent a nyíl, és a kil tt nyíl a szíve és lapockája közti részt átlyukasztva leterítette Urungut. A második nyíl még rettenetesebb volt, mert Aj Hánim nem könyörült Örpen századoson, t éppen szíven találva, élettelenül terítette földre: Kadir Baga ezt a helyzetet rögtön ki akarta használni. Aj Hánimra nézett és így szólt: - Ne vesztegessük az id t! Aj Hánim kapkodás nélkül a díszsátor kapuja felé indult, és anélkül távozott, hogy rápillantott volna Urungura, aki bús szemeit rászegezte. Kadir Baga fáradt volt: - Urungu! Ha Aj Hánim nyila megkegyelmez és a jöv ben ismét találkoznánk, akkor befejezzük a félbeszakadt párbajunkat. - mondta, és elsietett. Ez a nyíl ütötte seb természetesen nem ölhette meg t. Mi is volt egy gök-türk tizedesnek, a lapockáját átlyukasztva, a hátán kijöv nyíl… Az igazi seb, ami megölte t, Aj Hánim szava volt: - Nem vagy bég. Egy kagán leánya, hogyan házasodhatna valakivel a köznépb l? Ahogy a mellette holtan hever Örpen századost, Aj Hánim t is ugyanott l hette volna meg. Tehát megkönyörült rajta, és nem ölte meg. Az, hogy a leány akit szeretett, a leány aki visszautasította megkönyörült rajta, és megkegyelmezett, Urungunak hirtelen elviselhetetlenné vált, és mintha a nyíl átdöfte volna a szívét, úgy érezte vérzik ott. Egy utolsó er feszítéssel talpra állva a díszsátor kapuja felé indult. Megfogódzkodva kilépett. Szürkület volt. Két lovas ment vágtatva észak felé. Urungu némán nézte Aj Hánim és Kadir Baga távolodó árnyait. Aztán a szemei elsötétedtek, a földre zuhant, és úgy is maradt…

VISSZATÉRÉS A KÍNAI RAJTAÜTÉSŰ L

Lassan beköszöntött az sz. Urungu tizedes a sátorban feküdt. Aj Hánim nyila túlságosan megrázta, sok vére elfolyt, ezért nem tudta magát összeszedni. Ezért aztán amikor a sereg San-Dung ellen vonult, hogy összecsapjon a kínaiakkal, nem csatlakozhatott a sereghez. Egy hétéves kislány minden nap eljött a sátrához, és gondját viselte, ételt hozott, karon fogta és megsétáltatta. Ez a kislány az unokája, azaz Tacsám lánya volt. Urungu negyvennyolc éves volt. Küzdelmekkel, veszélyekkel teli életében, mióta csak az eszét tudta szembenézett a halállal, tizenegy éves kora óta pedig

is elébe ment a halálnak. Harminchét éve harcolt. A sok keser ség láttán megkeményedett a szíve, de még nem telt be a háborúval. A fián, Tacsámon, a menyén és három unokáján kívül senkije sem volt. Volt egy vértestvére is: Űörü százados. Űörü, aki vele egyid s volt, a Kür Sád felkelés idején meghalt Jágmúr kisebbik fia volt. Urungu mindent kedvelt, ami az apjával volt kapcsolatos, és ezért Börüt is kedvelte. Jó néhányszor megmentették már egymás életét. Ha a San-Dung városából visszaérkez hadsereg ma megjönne, és ha láthatná Börüt és Tacsámot, talán kissé elmúlna szívfájdalma, egy kissé elfeledtetné, a bal lapockájánál még mindig vérz seb fájdalmát. Ezzel együtt Urungu azt is tudta, hogy a hadsereg visszatérésével nem zi el a bels fájdalmát. Tudta, hogy az eszében és szívében Aj Hánim tölti be a legnagyobb helyet. Vajon hol van most? A dokúz-ogúzok megverve fejet hajtottak, Báz Kagán meghalt, de Aj Hánimot nem találták. Hogy is találták volna meg ezen a végtelen, se széle, se hossza pusztán? Urungu tizedes egy zajra riadt föl azokból a gondolataiból, amelyekbe elmerült. Visszatért a gök-türk hadsereg: Lónyerítés, lódobogás, kiabálás hallatszott. Megszólaltak a kürtök és a dobok. Azután, amikor elültek a zajok, megnyílt a sátor kapuja, és belépett Börü százados: - Hát még mindig fekszel, Urungu? Amikor látta, hogy amaz nem válaszol, elmosolyodott: - A kagán leánya iszonyúan megsebzett, vértestvér!… A kagán leánya valóban iszonyúan megsebzette, ám Börü nem tudta, hogy miképpen, csupán a vértestvére testén lév seb alapján ítélkezett. Börü vidám volt: - Jó rajtaütést hajtottunk végre. Jól megrakodtunk. - mondta. Urungu hallgatott. A vértestvére ezt a némaságot úgy értelmezte, hogy a vértestvére ezzel jelzi a kívánságát, hogy beszámoljon a rajtaütésr l: - A tengerig átkeltünk egész San-Dungon. A kínaiak nem jó harcosok. Csak a várfalak mögötti várakozást ismerik. Ismét behatoltunk jó néhány városba és feldúltuk ket. űsupán egyetlen alkalommal volt nyíltszíni csata. A kínaiakat abban is úgy szétszórtuk nyíllal, mint fajd fiókákat. Két lovamat kil tték alólam, ám a veszteségeket b ségesen pótoltuk. Törökföldre számtalan marhát, juhot, kecskét, értéket, szövetet, rizst, kölest hoztunk. Jócskán van fogoly is. Urungut belülr l öröm hulláma járta át: A Űozkurtok feléledtek, a farkas fejes zászló dics ségesen kezdett lobogni. Börü folytatta a beszámolóját: - Az egyik nap, amikor éppen egy városban zsákmányoltunk, jött az egyik katona: - "Három bajuszos, szakállas n t fogtunk el." - mondta. A kínai katonák az asszonyokhoz hasonlóak, talán az asszonyok olyanok mint a férfiak, erre gondolva elhozattam a szákállas n ket. Egész egyszer en bajuszosak, szakállasok voltak. - Hogyan találtátok ezeket? - kérdeztem. - Az arcuk le volt fátyolozva, ám kacéran jártak, szerettem volna látni az arcukat. Azt mondtam neki, hogy: "Tárd föl az arcodat". Nem tárta föl, mert nem tudott törökül. Én meg a bicsakkal a fátyolra csapva feltártam. Hanyatt estem a meglepetést l. Aztán parancsot adtam a katonáknak. Hát nem három kínai tiszt került el a n i

kaftánok alól? A fickók így akartak megmenekülni el lünk… Börü vidám elbeszélése Urungut is megnevettette. Soha életében nem hallott még ilyet: Ám a nevetése nem tartott soká. Most szomorú dolgot hallgatott: - Egy nap, egy másik városba mentünk be. Itt a kínaiak er sen ellenálltak. A városparancsnok palotájánál kardokkal rövid összecsapás alakult ki. Egy fogságba esett kínait kényszerítettünk. Azt mondtuk: - " Mutasd meg hol van a hombár, és hol van a kincstár." - A fickó a hombáron és a kincstáron kívül a börtönt is megmutatta. Ha magunk vagyunk, sohasem találtunk volna rá erre a börtönre. A börtönb l úgy húsz embert szedtünk ki. Az egyikük egy id s török volt. Amikor ez került szóba, Urungu fokozott érdekl déssel kezdett figyelni. Űörü, a mosolyt az arcáról letörl komolysággal, és Urungu helyett a földre nézve magyarázta: - Egy sz öreg, bánatos vénember volt. El ször azt hitte, hogy kivégezni viszik. Amikor minket meglátott, azt kiáltotta: - "Talán törökök vagytok?" Megmondtuk neki, hogy: "Törökök vagyunk". Azt mondta: "Én is török vagyok.". Megkérdezte: "Kür Sád felkel i vagytok-e?". Azt mondtuk: "Mikor volt már, hogy Kür Sád meghalt." "Tudom, És mi történt a katonáival?" - kérdezte. "A katonái is a Túlvilágra kerültek." feleltük. Csillogó szemekkel kérdezte: "Ki a kagán?" "Ilteris Kagán." - válaszoltuk. Sírt örömében. Bemutatkozott. A Kür Sád felkelés halottai közül Csengsinek volt az öccse. Kisgyermekként vetették tömlöcbe, Megszökött. Ismét elkapták. Ismét megszökött és elrejt zött. Miután harmadszor is elkapták, ebbe a börtönbe került. Húsz éve élt itt a világtól elzártan. Az arca megsápadt, mert nem láthatta a Napot. A teste összeaszott. Azt mondta, hogy évek óta vért hány. Azt mondtuk neki: "Gyere, hagy vigyünk téged Törökföldre!" Az arca felragyogott az örömt l. Aztán térdre rogyott. "Elég ennyi öröm. Azt se bánom, ha meghalok is. - mondta. A szájából vért hányt, mintha dézsából öntötték volna. Ott helyben meghalt. Bosszút álltam érte. Ha elkaptunk egy kínait, lefejeztem. Börü elhallgatott. Urungu meghatódott. A Kür Sáddal legtávolabbi kapcsolatban lév hír hallatára is feldobogott a szíve. Most azon a szerencsétlen törökön gondolkodott, aki húsz éven át megszakítás nélkül börtönben sínyl dött, és aznap, amikor kikerült, meghalt. És azon, hogy még mindig Kür Sádra emlékezett. Börü a földre lesütött szemeit felemelve a vértestvérére nézett: - A rajtaütésb l a te részed sem kevés vértestvér. Holnap majd elhozom. Aztán mintha valamire vissza akart volna emlékezni, a szemöldökeit összevonva gondolkodott: - Anyádnak életben kellett volna maradnia, és látnia kellett volna ezt a napot, Urungu! Bosszút álltunk Kür Sádért, mindnyájan kitöltöttük a haragunkat. A százados távozáshoz készül dve felállt, Urungu pedig az utolsó szavaira felkelt az ágyából. A két vértestvér egymásra nézett. Urungu így szólt: - "Bosszút álltunk Kür Sádért." - ismételte, - "Anyám pedig… tulajdonképpen…" Nem fejezhette be a szavait. Ismét leheveredett az ágyára, és a fejét a kapu fel li oldalra fordította. Azzal, hogy bosszút álltak Kür Sádért, egyúttal anyjáért, Kür Sád koncsujáért is bosszút álltak. Urungu e fel l nyugodt volt. Életében el ször nem ment el egy háborúba. Semmi baja sem történt. Minden bizonnyal felépül majd ebb l a sebesülésb l. Akkor pedig szóra sem érdemes, gondolni sem kell rá. No és Aj Hánim? Egy kagán leánya hogyan házasodhatna valakivel a köznépb l?… Űörü menni készül dött. Urungu a vértestvére felé fordította a tekintetét, hogy Tacsámról kérdezzen, de miel tt kinyitotta volna a száját, Űörü megszólalt: - Elfelejtettem Tacsámról szólni. Elvesztettük. - Talán meghalt? - Nem. Sehol sincs. - Nem lehet, hogy talán fogságba esett?

- Kinek a fogságába eshetett volna? Folyton üldöztük az ellenséget. Folyton gy ztünk. Hát hogy eshetne kínai fogságba valaki egy ilyen hadjáraton? - Hát akkor mi történt? - Én is ezt kérdezem t led. Vajon mi történhetett?

AJ HÁNIM

Az sszel együtt a hidegek is megérkeztek északra. Egy kis tó partján húsz - harminc sátorból álló tábort vertek föl. Ezek, a Báz Kagán halála után a gök-türkök el tt fejet nem hajtó dokúz-ogúzok voltak, akik északra húzódva ismét igyekeztek összegyülekezve összeszedni magukat. Aj Hánim állt az élükön. El ször Aj Hánim és Kadir Űaga százados egyedül szöktek, azután maguk mellé vették azokat, akiket az erre-arra szétszóródott dokúz-ogúzok közül megtaláltak, és ide jöttek. Lovasokat küldtek a vidékre, ha ezek más dokúz-ogúzokkal találkoznának, ket is elhozzák majd, f ként Űáz Kagán testvérei vagy fiai közül igyekeztek valakit találni, hogy kagánjuk legyen. Úgy volt, hogy amíg nem találnak új kagánt, addig a Aj Hánim vezeti az árván maradt dokúz-ogúzokat. A táborban Kadir Baga századoson kívül egyetlen bég sem volt. A Tugla-folyó melletti csatában iszonyú vereséget szenvedtek a gök-türkökt l, felmorzsolódtak. Az életben maradottak legtöbbje fejet kellett hogy hajtson Ilteris Kagán el tt. Lehetetlen lett volna ket ismét elszakítani és ide hozni, mert a gök-türkök készenlétben voltak. Egy madarat sem hagytak elszállni. Ha Kadir Baga nem lett volna, ez a húsz - harminc sátras tábor sem gy lhetett volna össze. ket rendbe szedve a kagán lányának a parancsnoksága alá helyezte. A legmegbízhatóbb lovasai közül néhányat elküldött, hogy fésüljék át a környéket. Ma ezekt l a lovasoktól várt hírt. Déltájban, megjött az egyik lovas, és jó hírt hozott Kadir Bagának: - Jön Kuni Szengün. Az úr, akit Báz Kagán jóval korábban követként küldött Kínába, a dokúz-ogúzok egyik elöljárója volt, és az érkezésével a tábor mindenképpen meger södik majd. Kadir Űaga százados az fogadására sietett. Kuni Szengün négy - öt emberrel és hét - nyolc lóval érkezett. A dokúz-ogúz tábor ebben az összevissza, rendetlen állapotában még a repül madártól is segítséget remélt, a Kínában járt követt l is várt valamit, ám Kuni Szengün szétoszlatta a reményeiket. Amikor Kadir Bagával együtt Aj Hánim díszsátrába belépett, a kagán leánya a nemezekb l és nyergekb l készített trónján ült. Kuni Szengün féltérdre ereszkedve köszöntötte t, és részvétnyilvánítással kezdte: - Ha a kagánunk a Túlvilágra érkezett is, te légy egészséges! - Hoztál-e számunkra jó hírt, dokúz-ogúzok bégje? - Nem, Aj Hánim! A gök-türkök igen éberek voltak. Miel tt még a kínai kagán elé jutottam volna, a vereségünk híre Kínába ért. Aztán pedig a gök-türkök rajtaütöttek Kínán. - Hát semmiféle segítséget nem tudtál intézni? - San-Dungba mentem, hogy a kínai határ rizet parancsnokaival találkozzam. A gök-türkök akkor rohanták le. Azok a kínai parancsnokok, akik segítettek volna nekünk, vereséget szenvedtek. - Tehát teljesen üres kézzel jöttél. Kuni Szengün lehajtotta a fejét: - Igen, Aj Hánim! Csupán csak egy gök-türk katonát és két lovat tudtam hozni. - Hogyan tudtad foglyul ejteni a gök-türk katonát? - A városon kívül egy házban rejt ztünk el. Ez a gök-türk egymaga jött be a házba. Három katonámat küldtem rá. Ha akart is verekedni, elcsípték és

lefogták. Miután a gök-türk sereg elvonult, t is magunkkal hozva hagytuk el a várost. Aj Hánim szemei elmerengtek. Ki tudja, hogy mire gondolt: - Hozzátok elém a foglyot! - parancsolta. A sebesült török katonát azonnal behozták a díszsátorba. Féltérdre ereszkedve köszöntötte Aj Hánimot. Úgy huszonöt évesnek t nt. A szívek olvasásában gyakorlott Aj Hánim rászegezte a tekintetét és azzal az igyekezettel, hogy kiolvasson valamit, figyelmesen ránézett. Az izmos gök-türk katona eleinte kemény tekintettel nézett, aztán lassan úgy érezte, hogy elfogy az ereje, és nem volt képes Aj Hánimra nézni. A fejét lehajtotta, aztán édes hang hallatszott: - Gök-türk katona! Mi a neved? - Tacsám. - Bég vagy-e? - Nem. Aj Hánim arcán, hitetlenkedés jelent meg. Életében másodszor csalatkozott. Jobban mondva nem csalatkozott, hanem mintha becsapták volna. Lehetetlen volt, hogy ez az ifjú ne lenne bég. Akkor pedig miért titkolja? Ilyen titkolódzást eddig csak egy másik gök-türkt l, Urungu tizedest l látott, ám a dolog hátterét nem értette. Aj Hánim mintha ismerte volna ezt a gök-türköt. Lehet, hogy a Tugla-folyó melletti csatában látta. - Ott voltál-e a Tugla-folyó melletti csatában? - Igen! - Te is azok között voltál-e, akik a sátramig nyomultak? Tacsám a fejét felemelve a kagán leányára nézett. Mintha eszébe jutott volna valami: - Nem, Aj Hánim! A te sátradba az apám ment be, és sebesült meg a nyiladtól. Az a szó, a kagán leányának is, és Kadir Baga századosnak is hirtelen felkeltette az érdekl dését. - Ki az apád? - Urungu tizedes. Kadir Baga százados szemei felragyogtak. Aj Hánim elkomolyodott: - Gyógyul-e az apád sebe? - Amikor mi a San-Dung elleni háborúba vonultunk, még feküdt. Elhallgattak. A fiatal Tacsám ki tudja milyen gondolattal, anélkül, hogy a kagán leánya megkérdezte volna, folytatta: - Ám Örpen százados szívét átlyukasztottad. a Túlvilágra került. Aj Hánim szemeiben a parázs fellángolt és kihunyt. Kemény parancsot adott: - Vigyétek el a foglyot!

* * *

Azon az éjjelen Aj Hánim és Kadir Baga más - más okból, Tacsámon és ebb l ered en Urungun gondolkodtak. Kadir Űaga azért örült, hogy Urungu életben van, mert befejezhetik majd a félbeszakadt párbajukat. Aj Hánim is boldog volt, ám sehogyan sem értette ennek az okát. Szomorú volt, hogy megsebesítette ezt a katonát, aki valaha útitársa volt, és örült, hogy nem halt meg. Kadir Baga azon az éjszakán bement abba a sátorba, ahol Tacsámot vendégül látták. Azzal együtt, hogy fogoly volt, amiatt, hogy Urungu fia és sebesült is volt, a vendégszeretetüket élvezte. Aj Hánim megkegyelmezett az életének. Miután a dokúz-ogúzok századosa megkérdezte, hogy van-e valamilyen kívánsága, megkérdezte: - Tacsám! Tudod-e, hogy az apáddal van egy félbeszakadt párbajunk? - Nem, százados. - Az apád jobb íjász nálam, de én majd megmutatom neki, hogy én karddal jobb vagyok.

Tacsám nem válaszolt. - Csodálkozom rajta, hogy egy ilyen rettenetes harcos nem bég. - Mifelénk sok a rettenetes katona, százados. Kadir Űaga hitetlenked tekintettel nézett: - Üres fecsegés. - mondta. - Könny ellen rizni, százados. - Kivel ellen rizném le? Hogy lehetne itt leellen rizni? - Velem… - Hogy veled?… Kadir Űaga szemei a meglepetést l tágra nyíltak. Aztán örömt l felragyogtak, ám hirtelen elkomolyodott: - Lehetetlen. Sebesült vagy. - mondta. Tacsám ellentmondott: - A bal karom sebesült. Nem akadályoz a vívásban. Kadir Baga dühbe gurult: - Hé, te gök-türk!… Talán megbolondultál? Talán engedjem, hogy híre menjen, hogy én, Kadir Baga százados egy sebesült fogollyal mértem össze a kardomat? - A gök-türkök nem vonakodnak a harctól egyetlen seb miatt, százados! - Az a harc, amir l beszélsz, a kínaiak ellen van. Nem dokúz-ogúzok ellen!… - A kínaiak ellen két sebbel is harcolunk, százados!… - Az Ördög vigyen el!… De makacs egy ember vagy!… Legalább várj néhány napot. Majd megküzdünk, miután begyógyult a sebed. Kadir Baga dühösen hagyta ott. Másnap reggel, amikor kénytelen volt ezt elmondani Aj Hánimnak, a kagán leánya így szólt: - Tacsámmal nem fogsz megküzdeni. A százados összerezzenve kérdezte: - Miért nem, Aj Hánim? - Hazaküldjük. - Te parancsolsz, de nem értem az okát. - Az oka a következ ! A gök-türkök idáig küldtek rsöket. Azon vannak, hogy a nyomunkra leljenek. Ha elküldjük Tacsámot, összezavarjuk ket. Amíg k itt keresnek majd minket, addig mi egy biztonságosabb helyre telepszünk majd át. - Te parancsolsz, Aj Hánim. Aj Hánim egy darabig mélyen gondolkodott, aztán így szólt: - Adjátok oda Tacsámnak a teljes fegyverzetét és a lovát! Élelmet is készítsetek. Hozzátok t ide! - Amikor Tacsám a féltérdre ereszkedett, a kagán leánya még gondolkodott. Jelt adott, hogy fölkelhet: - Tacsám, hazaküldelek. - mondta. - Köszönöm, Aj Hánim. - Az apádnak mondd meg, hogy üdvözlöm, és jobbulást kívánok a sebének. - Te parancsolsz, Aj Hánim. - A követünk leszel, és el fogod mondani Ilteris Kagánnak, hogy fejet hajtunk el tte, és adót fogunk fizetni neki. - Te parancsolsz Aj Hánim. - Ha látod Kadir Űaga századost, vedd át t le a fegyvereidet és a lovadat. - Te parancsolsz Aj Hánim. - Jó utat. Tacsám féltérdre ereszkedett, aztán elhagyta a díszsátrat. A százados kint várta Tacsámot: - No, gyere csak te makacs vitéz! - mondta. - Olcsón szabadultál meg el lem. - Hogy ki szabadult meg ki el l, azt csak az Isten tudja, százados. - No, te még az apádnál is élesebb nyelv vagy!… - Ha a fiú az atyát nem múlná fölül, akkor a dolgok nem haladnának… - Mindenesetre… Most én az apáddal is, és veled is vitában állok. Mind a ketten sebesültek vagytok. Jó lett volna ha az apád is itt lett volna, és egy csapásra mindkett töknek megadhattam volna ami jár…

Tacsám keser en mosolygott: - Talán újra találkozunk, százados. Egy dokúz-ogúz béggel megverekedni minden bizonnyal édes kell hogy legyen. Kadir Baga is elmosolyodott: - Nem édes az vitéz! Keser az, keser … - Azt csak az Isten tudhatja százados! Nesze, vedd át a fegyvereidet… A lovad is itt van… Ebben a tarisznyában pedig sült hús van. Add át az üdvözletemet az apádnak… A párbajomat el bb vele vívom majd meg. No de én soha nem találok a lapocka alá, mint Aj Hánim… Tacsám nem válaszolt. Egy ugrással felpattant a lovára: - Isten veled, százados! - kiáltotta. - Kellemes utat! A gök-türk katona vágtatva ellovagolt dél felé.

MENEKVÉS A FOGSÁGBÓL

Tacsámot a dokúz-ogúzoktól visszatér ben baj érte. Sebesült volta miatt megviselte a vágta. Ezért a lovát ügetésre fogta, és késlekedett. A késedelem miatt elfogyott az élelme. Éhen maradt. Amikor éhen maradt, eler tlenedve mély álomba merült. Amint éppen egy ilyen álomba merült, zajra riadt föl. Nyolc - tíz lovas vette körül. Amikor azt hallotta, hogy valami érthetetlen nyelven kérdeznek t le valamit, megkérdezte: - Kik vagytok? Mit akartok? Az egyikük törökül válaszolt: - Kitájok vagyunk. Foglyul ejtettünk téged. Tacsám összevonta a szemöldökét. Az egyik fogságból megmenekülve egy másik fogságba esés nem volt olyan baj, amibe belenyugodhatott volna. Igencsak szorongva mondta: - Verekedjünk! A törökül tudó kitáj ezt a szavát a saját nyelvén elmondta a többieknek. Minden szem Tacsámra meredt, és a tolmácsoló kitáj közölte a tizedesük válaszát. - Te egymagad vagy. Hogyan harcolhatnál ellenünk? A gök-türk katona megemelte a fejét: - Harcoljunk egyenként. Ha férfiak vagytok, nem szaladtok el. Erre a vad ajánlatra a kitájok egymásra néztek. Egymás között, a saját nyelvükön beszéltek valamit. A tolmács tudatta az eredményt. - Sebesült vagy. Hogyan harcolhatnál ellenünk? Tacsám szemében büszkeség fénye gyulladt ki: - Sebesült vagyok, de gök-türk vagyok. Akkor is harcolok. A kitájok tizedesének parancsára egyikük leugrott a lováról és Tacsám felé indult. Tacsám a tolmácsot kérdezte: - Megküzdünk-e? - Igen. - Így, gyalogosan fogunk küzdeni, amikor lovaink is vannak? - Igen. - Miért? - Ha lóra ülnél, megszöknél. Ez a szó Tacsámot kihozta a béket résb l. A kardját kivonva a kitájra támadt. Nagy dühhel támadt, ezért a kitáj kénytelen volt meghátrálni, ám, gyakorlott katona voltát nyilvánvalóvá téve nem mulasztotta el, hogy az adódó alkalmakat kihasználva támadásokat hajtson végre. A küzdelmet szemlél kitájok izgatottan várták a végeredményt. Mialatt a

kardcsörgés elhúzódott, a tizedesük nehézkesen így szólt: - Most már világos, hogy miért gy ztek le bennünket: A sebesültjeik is úgy támadnak, mint az éhes farkasok!… A tizedes éppen befejezte a szavait; Tacsám kardja lecsapott a kitáj jobb kezére. A vérz karú ellenfele a kardját nem tudta tartani, elejtette. Harcképtelenné vált. Ennek a láttára a tizedes dühbe gurulva leugrott a lováról és kardot rántva Tacsámra vetette magát. A gök-türk katona megértette, hogy els osztályú vívóval áll szemben. Szinte egy helyben álltak, a támadások és védekezések egymást követték, nem találtak lehet séget rá, hogy egyetlen lépést el re nyomuljanak. A kitáj el ször jobbról, balról, fölülr l mért csapásokkal vizsgáztatta Tacsámot. A sebesült gök-türk élénk csuklómozgással minden csapását megállította. Amikor látta, hogy ezzel nem ér célt, forogni kezdett az ellensége körül. Tacsám lassan fáradt, rájött, hogy rossz vége lesz, ha elhúzódik a harc. Hogy ezt megel zze, egy gyors mozdulattal el revet dött és a kardját nagy gyakorlottsággal a kitáj arcába döfte. A kard célba talált. A tizedes arcán hosszú és mély vágás nyílt, ám ugyanekkor is támadott, és a kardjával Tacsám karizmára csapott. A fiatal török, miután látta, hogy leesik a kardja, nagy fájdalmat érzett a karjában. A szemei elsötétedtek. Eles ben volt. A kardját föl akarta venni a földr l, ám mintha megérezte volna, hogy összerogy, ha egy lépést tesz, letett err l, és bal kezét a sebére szorítva megállt, és állva maradt. A kitájok fogságába esett. Egyszerre csak a kitájok között mozgolódást vett észre. Valami mondtak kitájul, aztán a tizedes parancsára négyen kelet felé lovagoltak. Akkor Tacsám szemei a látóhatárra meredtek, és amikor onnan is négy lovas érkezését vette ki, az izgalomtól dobogni kezdett a szíve. Vajon azok gök-türkök-e? Ám nem sokáig tartott az öröme. Miután az érkez k és az elébük men k valamit megbeszéltek egymással, együtt jöttek visszafelé. Most már füstbe ment a menekülés reménye. Ekkor Tacsám számára ismét váratlan dolog történt: A tolmács hozzá jött, és a tudatta vele, hogy a kitáj földr l hazatér dokúz-ogúz követre, Tungra Szemre bízzák, és vele együtt dokúz-ogúz földre megy majd. A lovát és fegyverzetét ismét visszaadták. A dokúz-ogúzok kagánja, Báz Kagán, aki az Ilteris Kagán ellen vívott háborúban meghalt, a gök-türkök elleni szövetségkötés kedvéért Tungra Szemet a kitájokhoz küldte, ám a gök-türkök résen voltak, és a dokúz-ogúzokat, kitájokat és kínaiakat külön - külön legy zték. Tungra Szem dolgavégezetlenül fordult vissza. Hallott a saját országát ért fájdalmas vereségr l. Hogy tehessen valamit, ezt a gök-türk katonát fogolyként viszi a dokúz-ogúzok földjére. Miután a kitájok eltávolodtak, Tacsám bemutatkozott Tungra Szemnek: - Nem teszed jól, ha engem ismét Aj Hánimhoz viszel. Én tulajdonképpen az segítségével jöttem idáig. - mondta. Ezekre a szavakra a dokúz-ogúzok bégje izgatott lett: - Mi dolgod volt neked Aj Hánim mellett? - kérdezte. - El ször fogoly voltam, aztán hirtelen elengedett, és követként Ilteris Kagánhoz küldött. - Hogy követként? - Igen, követként. Aj Hánim azt is mondta, hogy fejet hajt Ilteris kagán el tt. Tungra Szem mély gondolatokba merült. Hogy bizonyosodjon meg róla, hogy vajon ez a gök-türk hazudik-e, vagy sem? - Elmondanád nekem, hogy néz ki Aj Hánim? - Elmondhatom neked, nemcsak, hogy Aj Hánim hogy néz ki, de Kuni Szengünt és Kadir Bagát is leírhatom. Elmondhatom a dokúz-ogúzok országának z rzavarát is… Miután Tacsám ezeket mondta, leírta Aj Hánimot. Amikor Kuni Szengünt kezdte leírni, Tungra Szem hinni kezdett neki: Tacsám nem hazudott. - Jól van vitéz! Elengedlek. - mondta. A sebét kiégetette, a tarisznyájába tétetett egy kevés élelmet.

Tacsám most már elfeledte a sebeinek a fájdalmát és a szenvedéseit. Miután megtöltötte a gyomrát, dél felé indult. Két napi nyugodt út után törökföldre ért.

DELI ERSZEGÜN

Miután Tacsám egy jó orvossal gyógyíttatta a sebeit, Bilge Tonjukuk kalauzolásával Ilteris Kagán színe elé került, és elvégezte követi megbízatását, és mindent elmondott a dokúz-ogúzokról, amit csak tudott. Aztán az apját, Urungut látogatta meg, és átadta neki Aj Hánim üdvözletét. Azután pedig a sátrába ment és leheveredett az ágyára, hogy el zze a fáradtságát és er t gy jtsön. Ám még miel tt beszélhetett volna a feleségével és a gyermekeivel, a sátor kapuja sebesen feltárult és Deli Erszegün szélvészként süvített be. A tizenhárom - tizennégy év körüli Erszegün, aki akkora volt, mint egy tizenhét éves fiatal, Örpen százados nagyobbik fia volt. A nagyapjának, Bögü Alpnak a bátorsága és ereje volt fellelhet benne, annyira félelmet nem ismer volt, és ebb l a szemszögb l annyira felülmúlta az apját és a nagyapját, hogy a gök-türkök között végül Deli (Bolond) Erszegünként kezdték emlegetni. A hegyek között farkasokkal és medvékkel birkózott, a lovát szakadékokhoz hajtva jávorszarvasra vadászott. Egymagában Kínába, a kitájokhoz menve kincseket szerzett, mindenkivel birkózott aki csak elé került, a vereségt l nem rettent meg, a vereségbe nem nyugodott bele. Amint belépett a sátorba, törökülésbe kuporodott Tacsám mellé, és azt kérdezte: - Láttad azt az asszonyt, aki megölte az apámat, úgy-e? Tacsám valamiért nagyon kedvelte Deli Erszegünt. Elmosolyodva válaszolta: - Láttam. A hatalmas gyerek zeng hangon harsogva beszélni kezdett: - Megyek, hogy bosszút álljak azon az asszonyon, aki megsebesítette az apádat és megölte az enyémet. Hol van, hol rostokol? Mondd el!… - Erszegün! Helyesen beszélsz, de Aj Hánim egy kagán leánya, és behódol Ilteris Kagánnak. Mi szétmorzsoltuk a dokúz-ogúzokat. Miért álljunk még ezen felül is bosszút? Deli Erszegün nem volt olyan állapotban, hogy a háború és a béke szabályait meghallgassa. Ellenkezett: - Te csak mond el, hogy hol vertek tanyát, a többibe ne avatkozz!… Tacsám azzal vesz dött, hogy lebeszélje: - Még ha el is mondanám, azt a helyet akkor sem találnád meg. Amikor Aj Hánim követeként Ilteris Kagán díszsátrába mentem, Bilge Tonjukuk helyesen mondta: "A dokúz-ogúzok azért engedték el, hogy helyet változtassanak és a nyomukat veszítsük." Űilge Tonjukuk sohasem téved. Nem találhatod meg ket. A dokúz-ogúzok most nem egy nagy országban, hanem a pusztán találhatóak. Az egész mindössze harminc sátor lehet, ha ugyan van annyi. Ám Tacsám tanácsai nem használtak. Amint leírta Erszegünnek a dokúz-ogúzok feltalálási helyét, a szeleburdi egy pillanatig sem várt. Tíz napi élelmét a lova tarisznyájába hajította, vette az íját, tegzét, kardját és útnak eredt. Végül odaért a dokúz-ogúzokhoz. Amikor egy reggel vágtatott, a látóhatáron felt n sátrak nem hagytak kétséget a fel l, hogy Aj Hánim felé közeledik. Tacsám harminc sátrat említett. Erszegün ötven sátrat számolt össze. Tehát sokasodtak. A táborban valami készül dés t nt szembe. Minden bizonnyal távozni akartak innen. Amikor a bolond gyerek megértette, hogy jól tette, hogy éjjel - nappal úton volt, örömmel sarkantyúzta meg a lovát. Egymaga volt, ezért a dokúz-ogúzok nem is tör dtek vele. Amikor a táborba ért, leszállt a lováról. Így szólt az els emberhez, akivel a

táborban találkozott: - Azért jöttem, hogy Aj Hánimot lássam. A dokúz-ogúz megkérdezte: - Hát te ki vagy? - Gök-türk vagyok. Erszegün Bégnek hívnak. Rajta, siess! Beszélnem kell Aj Hánimmal. Amint a dokúz-ogúz megtudta, hogy a vele szemben álló gök-türk, gyanakvó szemekkel végigmérte, aztán elment és nem sokkal kés bb Kadir Űaga századossal együtt jött vissza. A százados megkérdezte: - Mit akarsz Aj Hánimnak mondani? - Azt csak neki magának mondhatom el. Te csak azzal tör dj, hogy vezess hozzá. A dokúz-ogúz bég, így szólt: "Várj egy kicsit. ", aztán elment. Bement ide - oda, aztán Erszegünhöz jött, és így szólt: - Gyere mögöttem. Aj Hánim díszsátrába fogunk menni. Erszegün a százados nyomában belépett a díszsátorba. Féltérdre ereszkedve köszöntötték Aj Hánimot. Aj Hánim két oldalán Kuni Szengün és Tungra Szem állt. Amint Erszegün talpra állt, és a kagán leányának a szemébe nézett, összezavarodott. Ez a zavarodottság az páratlan szépségéb l és a szépséges arcának harcos tekintetéb l fakadt. - Isten hozott a hazánkban Erszegün Űég! Mit akarsz nekem mondani?… Annak ellenére, hogy gyermek volt, ennek a hangnak a búgása Erszegün szívében csengett. Elfelejtette, hogy mi a mondandója. Hosszú csend támadt a díszsátorban. Aj Hánim annak ellenére, hogy ez a gök-türk, akit tizenhat - tizenhét évesnek vélt, bég volt, biztosan tudta, hogy nem követként érkezett. A hallgatását pedig nem értette. Mosolyogva mondta: - Elmondanád nekem a mondandódat, gök-türk bég? Erszegün összeszedte magát: - Én annak az Örpen századosnak a fia vagyok, akit megöltél. - válaszolta. Erre feszült légkör támadt. Ennek ellenére a kagán leányának arcán nem látszott változás. Szívbe markoló hangján kérdezte: - Jól van, mit akarsz? Deli Erszegün felfortyant: - Azért jöttem, hogy bosszút álljak rajtad az apámért. - kiáltotta. Ugyanekkor Kuni Szengün és Tungra Szem a kardjaikhoz kaptak, Kadir Baga százados pedig féltérdre ereszkedve szót kért. Aj Hánim még mindig nyugodt volt. - Mondd, Kadir Baga! - parancsolta. A százados haragosan mondta: - Adj parancsot! Hagy oktassam ki a sátoron kívül. Erszegün izgalomba jött: - Veled is leszámolok, de el bb hagy számoljak le azzal, aki megölte az apámat, a többi már egyszer . Aj Hánim megkérdezte: - Talán meg akarsz verekedni velem? - Igen. - Még gyereknek számítasz. - Te meg asszony vagy! Aj Hánim felállt: - Jól van, verekedjünk meg. Odakint várj meg! Amikor Erszegün távozott a díszsátorból, Kuni Szengün féltérdre ereszkedett: - Aj Hánim! Amíg élnek a bégjeid, miért verekszel ezzel az rülttel? - kérdezte. - A gök-türkök kezdenek lenézni minket. Ezt a tévhitet ki kell vernünk a fejükb l!… Ezt mondva levette a süvegét a sisakját tette föl, és felövezte a kardját. Három

béggel a háta mögött elhagyta a díszsátrat. A díszsátor el tti széles téren készül dtek a küzdelemre. Az ötven sátor minden népe körülvette a teret. Aj Hánim öt - hat lépésnyit közeledett Erszegün felé, és kivonta a kardját. Erszegün is így tett, és ismét féltérdre ereszkedve köszöntötte t. Kuni Szengün háromszor tapsolt, és a gyermek gök-türk bég vadászsólyomként lecsapva támadt Aj Hánimra. A tiszteletteljes némaság közepette szemlélt verekedés, hosszasan elnyúlt, anélkül, hogy meg lehetett volna sejteni, hogy ki kerekedik majd fölül. A fiatal gök-türk bég igen ügyes és b sz támadásaira Aj Hánim kiszámított és éles támadásokkal szállt szembe, néha az egyikük, néha a másikuk nyomult el re, vagy vonult vissza. Egy id múlva a dokúz-ogúzok között zsibongás támadt: Aj Hánim arcán vékony, vérz seb jelent meg. Most igen nagy izgalomba jöttek. A lélegzetüket is visszafojtották. Aj Hánim közelr l csapkodott a kardjával, ezért szüntelenül az ellensége felé közelített, a másik akkora suhintásokkal védte ki a támadásait, amelyek egy marhát is kettévágtak volna. Az idegek pattanásig feszültek és miközben a kardpengésen kívül más hang nem hallatszott, azt láthatták, hogy Deli Erszegün megtántorodva balra két lépést tesz, és el rebukva a földre borul. Ezt sokan hadicselnek hitték, mert senki sem látta, hogy mikor ért hozzá a kard, ám amikor látták, hogy a mellkasára szorított bal keze véres, mindenki megértette, hogy a gök-türk sebesülten rogyott össze, és mindnyájan felsóhajtottak: Aj Hánim gy zött a viadalban. A kagán leánya a földre esett ellensége mellé lépve végigmérte t. Erszegün nem eresztette el a kardját. A bal kezét a sebére szorította, és fájdalmában meg sem mukkanva magára nézett. Ekkor Aj Hánim megparancsolta Kadir Bagának: - Lássátok el a sebét! Aztán a díszsátrához ment és az t féltérdre ereszkedve magasztaló dokúz-ogúzok örvendez tekintetei közepette belépett.

A SZÍV RABSÁGA

Erszegün egy hét alatt magához tért. Sétálgatni kezdett. A kagán leányának a parancsára jól bántak vele, még kumiszt is kapott. Amint járóképes lett a fiatal bég, rögtön mozgolódás kezd dött a dokúz-ogúzok táborában. Amikor err l megkérdezte Kadir Bagát, aki minden nap meglátogatta, az így válaszolt: - Költözünk. Amikor a százados látta a kérd tekintetét, még hozzátette: - Te is velünk jössz majd. Így szól Aj Hánim parancsa. Erszegün nemcsak fogoly volt, de er tlen is. Nem volt ereje az ellenkezésre, szembeszegülésre. Egy hangot sem hallatott. A dokúz-ogúzok egy hét alatt megsokasodtak, hetven sátornyian lettek, tehát a hegyek és sziklák között bujkálók Aj Hánim köré gy ltek. Pedig a Tugla-folyó menti csata után és Báz Kagán halála után a dokúz-ogúzok behódoltak Ilteris Kagánnak. Akkor pedig az Aj Hánim mellett gyülekez k lázadók voltak. Miközben Tacsámot elküldték Ilteris Kagánhoz, hogy tudassák vele alárendeltségüket, itt lassan gyülekezve er södtek. Amikor a tábortól nyugat felé útra keltek, Erszegün is köztük volt lóháton. A fegyvereit elvették t le. Kadir Űaga százados állandóan vele volt. Deli Erszegünnek a szökésen járt az esze. Ha olyan állapotban lett volna, hogy bírja a ló rázkódását, akkor egy pillanatot sem várt volna. A mögötte kil tt nyilakat semmibe vette, ám akárhogy is, de egy lovas hajszához nem volt ereje. Mégsem akarta elszalasztani ezt az alkalmat, és megszámolta a dokúz-ogúzokat: a

lovaikra, fegyverzetükre, marháikra és juhaikra titkos pillantásokat vetett. A hetven sátorból álló tábor népe négyszáz ember volt. Ebb l nyolcvan harcos, férfi volt. Mindnek volt lova, ám igen kevés marhájuk, juhuk volt. Vajon a n k között vannak-e Aj Hánimhoz hasonló vereked k? Amint Erszegün gondolatai eddig jutottak, érthetetlen dolgok történtek, úgy érezte, hogy haragszik. Legy zte egy n . Amint ez eszébe jutott, az rült bég szinte tombolni kezdett. Az a leány, aki nyíllal megölte az apját, t magát karddal sebesítette meg. Erszegünnek most már a gondolat is nehezére esett, hogy bosszút álljon Aj Hánimon. Miféle bosszút állhatna? Azt, amiben legy zték? Legy zte egy leány. Kár! Már szégyellt volna gök-türkök közé menni. A pihen helyeken és a táborhelyeken Aj Hánim t is fogadta a díszsátrában, néha Kuni Szengünnel, Tungra Szemmel és Kadir Űagával együtt t is hivatta az étkezésre. A kagán leánya igen jól bánt vele. Ezeken a találkozásokon és étkezéseken Erszegün lassan rádöbbent, hogy Aj Hánim hihetetlenül szép. Amikor vele beszélt, semmi másra nem tudott gondolni. Eleinte ezt a hatalmas bosszúvágyának tulajdonította, ám hamarosan rájött, hogy megperzselte a szívét. Hej, a lángra gyulladt szív!… Még ha kagán leánya is, még ha világszép is, itt volt-e a sora, hogy hozzá kösse magát? Deli Erszegün velük együtt töltötte azt a telet. Sok hó esett, minden hágót elzárt. Hébe - hóba még egy - egy dokúz-ogúz jött, és csatlakozott a táborhoz. Száz sátornyian lettek. S t, a katonák összegyülekezve gyakorlatozni kezdtek. Kadir Űaga százados a tél kell s közepén néha százhúsz emberrel is hadgyakorlatot végzett. t sem hagyták soha magára. Ha Aj Hánim vendégeként volt is a táborban, akkor sem volt más, mint rab. Erszegün a fiatal kora ellenére rájött, hogy kett s fogságban van. Az egyikb l könny volt a menekvés. A másik fajta fogság volt az igazán átkozott. Ez egy olyan fajta fogság volt, hogy talán még akkor sem indult volna haza, ha azt mondják neki: "Rajta, menj haza!" Azért, mert a gök-türkök bégje, fiatalságának és els szerelmének mértéktelenségével szerette Aj Hánimot, semmi másra nem tudott gondolni, csak reá. Nem tudta, hogy mit tegyen. Várta, hátha Aj Hánim hivatja, miután a sátrába menve hallgatta a hangját, mintha húsz csupor kumiszt ivott volna, megrészegülve jött ki. Búslakodott, ha sokáig nem hívták a díszsátorba, búskomorrá vált. A szívében dúló vihart a dokúz-ogúzok közül egyedül egy id s asszony vette észre. Ez az asszony, aki tízéves fiú unokájával és két kisebb leányunokájával élt egy sátorban, két fiát a gök-türkök ellen vívott Tugla-folyó menti csatában vesztette el. Ebben a helyzetben bosszúvágy nélkül azt mondta: "Mindnyájan egy nemzetségb l származunk." Annak ellenére, hogy ez egy nagy gondolat volt, megértette, hogy Erszegün még csak egy fiatal gyerek, és megsajnálta. Az árva foglyot megkedvelte, mert az jólelk bég, és bátor katona is volt. Távolról szemmel tartotta, néha beszélgettek. Hónapokig tartó ilyen ismeretség után megértette, hogy a fiatal bég Aj Hánimnak adta a szívét, lángra kapott a szíve. Az id s asszony nagyon megsajnálta az rült szerelme miatt. Az öccse valamikor beleszeretett egy szép leányba, nem kapta meg, mindenféle balszerencse érte, aztán vért okádva halt meg. Tanácsot akart adni ennek a vitéznek, nehogy ugyanerre a sorsra jusson. A tél vége felé egy nap egy elhagyatott helyen találkozott vele: - Gök-türkök bégje! Mondandóm van számodra. - mondta. Deli bég rögtön összevonta a szemöldökét, és így fogadta: - No lássuk, öreganyó! Az öreganyó szomorúan beszélni kezdett: - Vitéz bég: Úgy látom, hogy beleszerettél Aj Hánimba. Ha az szemet gyönyörködet , vonzó szépségére tekintünk, igazat kell adnunk neked. Csakhogy neked magadat is tekintetbe kell venned, mert a kagán leánya igen veszélyes. Erre a szóra Erszegün igen keményen nézett az öreganyó arcába, de egy szót

sem szólt. Az pedig folytatta: - Aj Hánim unokaöccse egy kám volt. Sok mindent elmondott neki a titkos tudományokból. Aj Hánim olvas az emberek szívéb l, megérzi, hogy mit tesznek majd, tudja, hogy mire gondolnak. Nem lehet megállni vele szemben. Noha huszonhárom éves, még nem házasodott meg, mert nem talált magához méltó férfit. Erszegün szinte megtébolyodott. Még szúrósabban nézett az anyókára, ám ismét nem szólt egy szót sem. - Aj Hánim amilyen szép, a szíve olyan kemény. A keze er s. A repül madarat szemén találja. Lóversenyben senki sem el zheti meg. A leghíresebb harcosokkal vív. Öt évvel ezel tt megverekedett Kadir Űagával, és földre terítette. A hatalmas százados kis híján meghalt. Attól a naptól kezdve senki sem szándékozik vele házasodni. Tekintsd magad szerencsésnek, hogy egy kis vágást ejthettél Aj Hánim arcára. Kadir Bagát e nélkül terítette le. Az asszony elhallgatott. Erszegün tekintete teljesen megváltozott. Várta, hogy az hová fog kilyukadni. Rosszul esett neki, hogy valaki más megérezte, hogy beleszeretett Aj Hánimba. Olyan volt, mintha nem találná a kagán leányát, és elvesztené. Az anyóka folytatta: - Vitéz bég! Aj Hánim nem b bájol, nem varázsol, ám a szemei rettenetesebbek a b bájnál. Nem itat mérget, ám a szava pusztítóbb a méregnél. Nem lyukasztja ki a szívedet nyíllal, a tekintetével öl. A mosolya jobban leterít, mint a kardcsapás. Jaj neked vitéz úr! Menj el innét! Térj vissza a hazádba, miel tt anyád siratna. Hallgass a szavamra! A saját kezedben van a sorsod. Nehogy megsért dj, hogy így beszéltem… Miel tt Erszegün ismét egy szót is szólt volna, az asszony otthagyta. Nem tudta, hogy ezután hogyan telnek a napok, mik történnek a világban. Eljött a tavasz. Egy éjjel a sátrában feküdt és amikor mint minden este elalvás el tt Aj Hánimra gondolt, odakintr l egy beszélgetés ütötte meg a fülét. A félig meddig hallott szavakból megértette, hogy a gök-türkök ismét a dokúz-ogúzok ellen vonulnak majd. Most már nem maradhatott itt tovább. Nem tudta volna elviselni, ha Ilteris Kagán katonái fogolyként találják itt, amikor majd idejönnek. Hirtelen tébolyultan felugrott. A sátorból sebesen kiszalad és ment. Felpattant az els lóra, ami az útjába került és vágtatni kezdett. Amikor elhagyta a tábort, egy nyíl zúgva szállt el mellette. Egy elhajított bicsak a derekába fúródott. Deli Erszegün a bicsakot kitépve kiabálta: - Hiányzott a fegyverzetem! Ez legyen t letek ajándék!…

Második kötet A SZÜRKE FARKASOK MEGELEVENEDNEK

MÁSODIK RÉSZ

HALÁL-SZAKADÉK

A négy lovas egyenesen kelet felé tartott a végtelen pusztán. Az az ember, aki az élükön haladt, igen id s, nyolcvanas férfi volt, ezért a csapat, amely húsz napja úton volt, nem lovagolhatott gyorsan. Az utazók egyike, aki negyven, a másik aki harminc évesnek látszott, az id s férfi fiai voltak, a negyedik pedig a lovászuk volt. A lovász, aki a hátaslován kívül egy vezeték lovat is hozott, az éjszakai szállásokon kis sátrat vert. Az sz hajú öreg húzódott ebbe az egyetlen sátorba. A nyár els napjai a puszta gyönyör id szakát jelentették. A csapat átkelt egy kis hegyen. Hirtelen egy teljesen lapos síkság t nt föl el ttük, a síkság végén, a hegy lábánál pedig egy iszonyatos szakadék nyílt. Az öreg a kezével a szakadékra mutatott: - Íme, ez a Halál-szakadék.

A többiek el ször látták. A hegyoldalból letekintve ez a szakadék igen félelmetes volt. A talán ötven öl széles szakadék egy csomó furcsa alakú sziklával volt tele. Lehetetlen volt lenézni a szakadék mélyére. Ebb l a félelmetes, láthatatlan mélységb l furcsa hangok hallatszottak. Ezek a hangok vízcsobogáshoz, egy csapat ló nyerítéséhez, marcangoló párducok üvöltéséhez, vágtató lovak dobogásához, s t kiabáló ember hangjához is hasonlatosak voltak. A öreg mereng szemekkel a szakadékra nézett, régi emlékeit akarta fel idézni: - A Halál-szakadék minden évben elnyel egy férfit és egy n t. Miután ezt mondta, a távoli sziklás helyre mutatott a kezével, és megmagyarázta: - Ucsar Kám ott lakott. Amikor hatvan évvel ezel tt áthaladtam itt, benéztem hozzá. Azt mondta, hogy hatvan év múlva ismét eljövök majd. Úgy lett, ahogy megjósolta… Lassan Ucsar Kám barlangjához közelítettek. Senki sem volt itt. A lovaikról leszállva beléptek az odúba. Néhány lapockacsont és egy medveb r volt a földön. Az öreg végigfuttatta szomorú tekintetét az odú mennyezetén és falain: - Akkor húsz éves fiatalember voltam. - mondta. - Megszülettem, feln ttem. Egy kínai asszony miatt kellett elmenekülnöm az országból. Fiatal feleségemmel, azaz az anyátokkal, Almilával az oldalamon a nyugati kagánhoz menekültem, mert a saját kagánomnak, Kara Kagánnak a kátunja, I-Csing Kátun meg akart ölni. Ucsar Kám mentett meg minket attól, nehogy az éj sötétjében ebbe a szakadékba essünk. Ebben az üregben látott minket vendégül. A fiai és a lovászuk nagy figyelemmel hallgatták. - Ucsar Kám a jöv mbe tekintett, azt mondta, hogy tíz év múlva minden bajtársam elpusztul majd. Úgy lett, ahogy megjósolta: A Kür Sád felkeléskor az utolsó barátaim is meghaltak. Ti nem ismerhettétek Kür Sádot. Maga t z volt. A Bozkurt nemzetség büszkesége volt. Nem tudom, hogy lesz-e még valaha a Föld színén hozzá fogható éles szem íjász. Miután Almilával a nyugati kagánhoz jöttem, beléptem Tüng Jábgu Kagán hadseregébe. A kagán halála után az utána következ kagánok seregeiben munkálkodtam, amíg csak z rzavarba nem süllyedt a nyugati ország. Sok háborút megjártam. Sok néppel találkoztam. Életben maradtam. A nagyobb fiaim nálam áldottabbak voltak. Három bátyátok esett el a háborúkban. A n véretek férjhez ment. Almila is a Másvilágra került. Most már egyedül maradtam, hogy hordozzam ennek az örömtelen életnek terhét. Haza akarok térni a szül földemre, hogy ott haljak meg. Ti nem ismerhetitek Ötükent. Onnan rajtaütéseket hajtottunk végre Kína ellen! Biztos, hogy Ucsar Kám is eltávozott az él k sorából. Isten rendeli az id t, és minden teremtmény meghal… Nézzétek, milyen rettenetes ez a Halál-szakadék! Én még gyerek voltam, amikor el ször hallottam róla. Nem múlik el év, hogy ez a mély szakadék el ne nyelne egy férfit és egy n t. Tudom róla, hogy valóban hány férfi és n veszett a mélyébe. Ha egy férfi szeret egy leányt és nem veheti el, és ett l megtébolyodik, akkor ide hajtja a vérében forrongó téboly. Amikor én Almilával vágtatva közeledtem erre, hirtelen egy dörg hang zengését hallottuk. A sötétben valaki azt kiáltotta: - "Állj! Halál van el ttetek!" - Ucsar Kám hangja volt, amely figyelmeztetett. - "Mutass nekünk utat! Nem állhatunk meg." - válaszoltam. - "Lehet, hogy jönnek utánunk." - kiáltottam. - "Senki sem jön utánatok. Biztonságban vagytok." - nyugtatta meg szívünket, és vendégül látott a barlangjában. Noha már hatvan éve, hogy itt jártam, még mindig emlékszem arra a napra. Hatvan év múlva… Hatvan év. Kimondani könny . Ezalatt a hatvan év alatt megannyi vitéz férfi, lett porrá. Mind elt ntek. Kara Kagán, Isbara Alp, Kür Sád… Jamtár, Szancsár, Gök Űörü, Ücs Ogul, Szülemis, Arik Űuka, Űugra, Karabudak… Mind meghaltak… Almila… is meghalt. űsak én maradtam meg egyedül. Én, a megvénült Parsz ezredes… Parsz ezredes az ég felé fordította a tekintetét. Nyolcvan évnyi szenvedést l bölcs szemeit egy ismeretlen pontra szegezte. Aztán olyan belenyugvással,

mint amit egy nagy vita végén éreznek az emberek, lehajtotta a fejét: - Rajta, induljunk!

* * *

Néhány lovas t nt fel a távolban, ez éberségre késztette ket. Nyilakat húztak el a tegzeikb l és az íjaikra helyezték, ám akkor is folytatták az útjukat. Amikor ötven lépésnyi táv maradt a két fél között, megálltak. A velük szembenállók egyike el rébb j ve így kiáltott: - Kik vagytok? Honnan jöttök, hová tartotok? Parsz ezredes jelt adott a nagyobbik fiának: - Gök-türkök vagyunk. A nyugati országból jövünk és Ötükenbe megyünk. És ti kik vagytok? - Miután amazok valamit beszéltek egymás között, ismét megszólaltak: - Dokúz-ogúzok vagyunk! Messze van még Ötüken. Legyetek a vendégeink! A két fél lassan el renyomulva szembetalálkozott. Pár dolgot röviden megbeszéltek, aztán Parsz ezredes csapata a dokúz-ogúzokkal együtt amazok tábora felé indult. A dokúz-ogúz tábor megnagyobbodott, kétszáz sátornyira n tt, ám senki sem került el sem Űáz Kagán testvérei, sem fiai, sem unokaöccsei közül , ezért még mindig Aj Hánim állt az élükön. A táborbéliek nagyon szerették t. Noha súlyos adókat fizettek a gök-türköknek, meglehet s b ségben éltek, a gyakori helyváltoztatással megel zték, hogy újabb támadás érje ket. Most háromszáz katonájuk volt, és ez a kicsiny sereg, amely a h s harcosok közül megmenekült, most megvédte ket minden váratlan támadástól. Kadir Baga százados Aj Hánim parancsára fogadta Parsz ezredest, és két sátorban vendégül látta. Tüstént jó ételeket és kumiszt küldve traktálta. Parsz elégedett volt. Nem is volt rossz dolog egy kissé megpihenni, el zni a hosszú út fáradtságát, miel tt a már közeli Ötükenbe érnének, hogy elevenebben és er sebben érjenek a szül hazába. Ezekkel a gondolatokkal az éjjel álmában folyton tizedesként látta magát Kara Kagán seregében. Látta azt a felh szakadást, amely űsuluk Kagán halálakor elkapta ket, és látta Űugra halálát. Látta a Kínai Nagy Falon vívott vad harcot, Arik Buka lelövését, szegény Kara Űudak kivégzését, és a vérszerz désüket. Szinte újra átélte Almila szerelmét, és hogy hogyan ragadta el oly sok ember orra el l. Mindezek között az álmok között I-Csing Kátun átkozott kísértete is ott volt. Mily hamar elszállt ez a hosszúnak t n hatvan év!… Amikor Parsz felébredt hosszan tartó álmából, hosszú id óta el ször érezte magát olyan elevennek és er snek, ahogy szerette volna. A nyolcvan éves öreget felélénkítette, hogy közelednek Ötükenhez.

PARSZ EZREDES

Amikor Parsz ezredes a két fiával együtt Aj Hánim díszsátrába lépett, és féltérdre ereszkedett, egy kissé megzavarodott. Ez a zavarodottság abból, fakadt, hogy a kagán leánya megdöbbent en hasonlított Almilára. Amikor Aj Hánim fölállította t, így szólt: - Isten hozott ezredes. Ezután faggatni kezdte: - Mikor hagytad el Ötükent, ezredes? - Hatvan évvel ezel tt. - Talán valamilyen megbízásból? - Nem, szökve mentem.

- Ki el l szöktél? - I-űsing Kátun el l. Aztán Aj Hánim parancsára mindent elmesélt. Aj Hánim figyelmesen hallgatta, és nagy érdekl dést mutatott. Amint Parsz befejezte a szavait, mosolyogva mondta: - Akkor pedig mi rokonok lennénk. Az ezredes és a két fia felkapta a fejét. A kagán leánya emígy magyarázta el: - Anyám, a kátun, Almila legfiatalabb húga volt. Amíg a két fiú kemény pillantásokkal nézett, Parsz mintha búsult volna. Nagyon szíven ütötte, hogy ez a leány szinte mint Almilának egy darabja állt vele szemközt, és szeretett feleségét, Almilát juttatta az eszébe. Fájdalmas hangon mondta: - Nagyon hasonlítasz Almilára, Aj Hánim. A kagán leánya gyönyör testtartással méregette Parszot és a fiait, a szemükbe tekintve kiolvasta hogy mi megy végbe a szíveikben: - Ezredes! - mondta. - Miért akarsz visszatérni Ötükenbe? - Számomra már véget értek a világ küzdelmei. Még egyszer látni akarom a szül földemet, és ott akarok meghalni. A kagán leánya az arcokról leolvasta a vele szembenálló három gök-türk határozott és megingathatatlan elhatározását, hogy visszatérjenek Ötükenbe. - A követeim lesztek-e Ilteris Kagánhoz? - kérdezte. Parsz féltérdre ereszkedve válaszolt: - Te parancsolsz.

* * *

Három nap múlva Parsz ezredes Aj Hánim követeként útnak indult Ötüken felé. Ilteris Kagán számára ajándékként hét nemes vér lovat és egy kardot vitt. A nagyobbik fia, Ezgene százados az apja balján haladt. Űozontos, összen tt szemöldök , mogorva arcú férfi volt. Soha senki sem látta még mosolyogni. A nyugati kagánság háborúiban nagy tetteket hajtott végre, két fia háborúban, a többi gyereke és a felesége a belviszálykor vagy az öldökléskor halt meg. A balkezének egy ujja is hiányzott. Azt egy csigil vitéz röpítette le. Parsz kisebbik fia, Gyula tizedes, harmincéves vitéz volt. Szerencsétlen ember volt. Háromszor házasodott, harmadszor is megözvegyült. Azok a gyermekek sem éltek, akik ezekt l az asszonyoktól születtek. A nyugati harcok szinte mindegyikében részt vett, néhányszor szembenézett a halállal, de semmi nem történt vele. Egy bels combját ért kopjaszúrás miatt sántított. Igen keveset evett, ezért igen sajnálta, hogy sohasem láthatta Jamtárt, akit az apja meséib l ismert. Soha, senki sem látta dühbe gurulni. - "Ha harc el tt megvárnám, hogy bedühödök, akkor harc nélkül halnék meg." - mondta, és a háborúban, verekedésbe nyugodtan ment, mintha csak kumiszt inna. Igen jó lovas volt. Nagyon értett a lovakhoz, ezért vezette azt a hét lovat, amelyet Aj Hánim ajándékként Ilteris Kagánnak küldött. A lovászuk, Csalkara egy húszéves ogúz volt. Mivel senkije sem volt odahaza, beleegyezett, hogy Parsszal együtt Ötükenbe jöjjön. vitte azt a kardot, amelyet Aj Hánim a gök-türkök kagánjának küldött, és a vezeték lovukat is vitte. Nagytermet és er s birkózó volt. Annyira kívánta a birkózást, hogy egy nap amikor egy háborúban kil tték alóla a lovát és gyalogosan maradt, megfeledkezett róla, hogy háborúban van, és egy vele szemközti hozzá hasonlóan gyalogos ellenségre tapsolva birkózóként támadt rá, ám észre tért, amikor amaz megsuhogtatta a kardját. Jobban mondva nem is tért észhez, hanem elvesztette az eszméletét, mert Csalkara a kardtól súlyos fejsebet kapott, sebesülten a földre zuhant, és napokig nem is tért magához. Igen jószív , jó természet volt, csak annak nem tudott ellenállni, ha birkózást látott. Belebetegedett, ha nem birkózhatott. Ezért aztán amint tél lett, a

dombok közé, hegyek közé ment, hogy medvékkel birkózzon. Ráadásul fegyvert sem vett magához, hogy ne szabálytalankodjon, az övén lév bicsakot is csak óvatosságból tartotta a medvék szabálytalankodásai ellen, merthogy a medvék nem ismerték a birkózás hagyományait. Néha ketten jöttek egyszerre, vagy a borotvaéles fogaikat használták. A mancsaikkal nem is tör dött annyira. Ezért aztán karmolások voltak az arcán, és a testének más helyein. Amikor egy nap egy hatalmas medvével birkózott, összeölelkezve legurultak egy hosszú és meredek lejt n, . Amikor a lejt aljára értek, egy k höz csapódva kiloccsant a medve agya, Csalkarának pedig leszakadt az egyik füle, ám amikor a medve meghalt, a hátán feküdt, ezért űsalkara legy zöttnek tekintette: "Úgy-e a szégyenbe haltál bele?" - nevetett. Néha birkózni való medvét sem talált, akkor a lovával birkózott. A lova is hozzászokott, felágaskodva birkózott. Ám a ló nem volt ügyes a birkózásban, ezért egy alkalommal űsalkarát a mells lábával úgy szájba rúgta, hogy három foga kiesett. Korábban ha hébe - hóba is, de beszélgettek, érdekl dtek a környékük iránt. Ötüken felé közeledve mintha elvágták volna a beszélgetéseket… A szemeiket el re szegezték, és semmi nem jutott az eszükbe. Végül Parsz Bég szemei felragyogtak. "Íme, megérkeztünk Ötükenbe." - mondta. Amikor ezt kimondta, a hangja annak a Parsz tizedesnek a hangjára hasonlított, aki parancsot osztott a katonáinak. Most már a föld minden rögére, minden halomra, k re, fára figyelmesen nézett; sokukat ismerte. A világban hatvan évnyi küzdelem sem tudta kitörölni az emlékezetéb l és a szívéb l azoknak a helyeknek a nyomát, ahol született és feln tt. Nem is tudta, meddig haladtak így. Nem volt tudatában. Önkívületben nyomult el re, a könnyes szemei miatt homályosan látta a pusztát, ám úgy hitte, hogy köd szállt alá. Ez az ábrándozva andalgás addig folytatódott, amíg az els sátrak és az els ötükeniek fel nem t ntek. Az els százados, akivel találkoztak, egy kalauzt adott melléjük. Így hát: megnyílt a lehet ség, hogy egyenesen Ilteris Kagán f hadiszállása felé vegyék útjukat.

AJ HÁNIM KÖVETE

Aznap Ötükenben nagy ünnepség készült. A gök-türkök kagánja, Ilteris Kutluk Kagán, a dokúz-ogúzok kátunjától, Aj Hánimtól érkez követeket fogadja majd. A kagán három lófarkas zászlaját a díszsátra elé szúrták. A kürtök és a dobok ünnepi zenét játszottak. A kagán vasvértet öltött magánkatonái a díszsátor két oldalán olyan mereven álltak, mint egy - egy k szikla. Ilteris Kagán, Il Űilge Kátunnal az oldalán a trónján ült. A trón két oldalán sádok, tárkányok, bujrukok, sorakoztak. Bilge Tonjukuk és Bojla Baga Tárkány a kagán mellett állt. Az ünnepséget irányító tárkány jelére elhallgattak a dobok és a kürtök, és egy hírnök így kiáltott: - Aj Hánim követe, Parsz Bég ezredes érkezik! Jött Parsz Bég, a két fiával a háta mögött. Hátrébb Csalkara jött, mögötte hét lóval. Amikor húsz lépésnyire értek a kagánhoz és a kátunhoz, megálltak, és mind a négyen féltérdre ereszkedtek. Azután Parsz és a két fia a kagán elé léptek, és ismét féltérdre ereszkedtek. Így szólt a kagán: - Parsz Bég ezredes! Isten hozott Ötükenben. Parsz így válaszolt: - Örömmel jöttünk kagán. A dokúz-ogúzok kátunjának, Aj Hánimnak a követeként jöttem a díszsátradba, ajándékokat és azt a hírt hoztam, hogy fejet hajt el tted. Ám én nem vagyok idegen Ötükenben. Gök-Türk vagyok,

Ötükenben születtem és n ttem föl… A kagán, a kátun és az összes bég felkapta a fejét. A kagán rákérdezett: - Mi voltál Ötükenben? Miért távoztál? - Tizedes voltam Ötükenben. Akkoriban a századosi rangban lév Isbara Kán parancsnoksága alatt álltam. Elvettem Isbara Kán legid sebb leányát, Almilát, I-Csing Kátunnak és a testvérének, Sen-Kingnek a gonoszságai miatt a nyugati kagán seregéhez mentem. I-Csing Kátunnak és Sen-Kingnek a rossz emléke még nem felejt dött el. Amikor a nevüket említették, minden egyes bég szeméb l undor hulláma csapott ki. Ilteris Kagán tudni akart a nyugati törökökr l: - Parsz ezredes! Mely kagánok uralkodtak nyugaton? Most milyen ott? - kérdezte. Parsz, egy ideig maga elé nézett, mintha vissza akart volna emlékezni, aztán magyarázni kezdte: - Amikor Ötükenben Kara Kagán volt, nyugaton Tüng Jábgu Kagán uralkodott. Hatalmas kagán volt, de balszerencsés volt. Abban az évben, amikor Kara Kagán fogságba esett, is meghalt. Azután Űagatur Szibi Kagán, azután meg Szir Jábgu Kagán ragadta meg a hatalmat. Ezt követ en pedig z rzavarba süllyedt az ország. Azzal kezd dött, hogy egyszerre két kagán lépett el . És folytatódott a vérontás. Így esett, hogy Tüng Jábgu Kagán halála után harminc évvel a nyugati országban nem maradt se nép, se kagán… Húsz évnyi kagán nélküli, törvény nélküli élet után Ecsine Türcse Kagán ragadta meg a hatalmat, és kilenc évig uralkodott az ország felett. Amikor meghalt, ismét felbomlott a rend. Három évig ismét z rzavar volt. Amikor Ecsine Kür Csur Kagán megragadta a hatalmat, reménykedni kezdtünk, ám amikor egy év sem telt el, és is meghalt, megértettem, hogy a nyugati országban már nem lehet élni. Hallottam, hogy keleten ismét államot alapítottak. Az életben maradt két fiamat magam mellé véve a lovászommal együtt Ötükenbe jöttem. Ötüken felé közeledve a dokúz-ogúzok földje volt az els , amivel találkoztam. Aj Hánim áll az élükön. Az anyja, Isbara Kán leánya volt, ezért ez a részben a Űozkurt családhoz is köt d kagán leány jól megvendégelt minket. Miután kinyilvánította h ségét Ilteris Kagán iránt, egy kardot és hét nemes vér lovat küldött ajándékba. Amint Parsz ezredes befejezte a szavait, kivette Ezgene kezéb l a kardot. A kagánig vitte és átnyújtotta. Aztán hátrább, a lovakra mutatott, amiket Csalkara tartott. - Aj Hánim azt kívánja, hogy fogadd el ezeket. - mondta. Ilteris Kagán katonái átvették és elvitték a hét lovat. Egy százados pedig a kardot átvéve visszaállt a sorba. Aztán Parsz Bég ismét megszólalt: - A fiaim: Ezgene százados és Gyula tizedes pedig azért jöttek, hogy csatlakozzanak a hadseregedhez. Mindketten harcedzett katonák. A kagán figyelmesen nézett Parsz ezredes fiaira, aztán így szólt: - El bb mérk zzenek meg a katonáimmal! Ezgene és Gyula el relépve féltérdre ereszkedtek: - Te parancsolsz. - mondták. El bb lóversenyt rendeztek. Az ötükeniek Űörü századost és Deli Erszegünt állították Parsz fiai ellen. A terv szerint a kagán díszsátrától háromezer lépésnyire álló fa mögött elhaladva a kagán díszsátráig jönnek majd vissza. Egy hírnök korábban odament, és négy versenyzászlót szúrt le ott. Egy pisszenés sem hallatszott. Miután a dob háromszor megszólalt, a négy versenyz villámsebesen nekiiramodott. Eleinte azonos sebességgel haladtak. Aztán Ezgene és Gyula lehagyták a többieket. Ezgene a bozontos, összen tt szemöldökével, mogorva arcával úgy repült, mintha harc közben ellenséget üldözött volna. Gyula úgy versenyzett nyugodt arcával, mintha mulatságba menne. Börü, aki tudta, hogy az apja valaha lehagyta az összes nyugatit, és els lett, kiválóan gyakorlott lovashoz méltón, ugyanazzal a reménnyel kapaszkodott a ló sörényébe, vágtatva haladt. Deli Erszegün nem érte föl

ésszel, hogy eshetett meg, hogy valaki lehagyja, ezért a lovát er s ostorcsapásokkal verve haladt. Egy darabig nem is változott a helyzet. A lófarkas zászlókhoz közeledve Börü az élre törve maga mögött hagyta a két testvért. Erszegün pedig utolérte, és majdhogynem ugyanolyan sebességgel haladt. Ezt a sorrendet tartva értek a zászlókig. Az els zászlót Börü húzta ki, visszafordult. A második zászlót megragadó Gyula most megmutatta, hogy milyen kiválóan gyakorlott lovas. Anélkül, hogy az elöl haladó Börühöz hasonlóan nagy ívet írt volna le, a lovát hirtelen felágaskodásra késztetve egy helyben végeztette a fordulatot, és így Börü elé vágott. Amikor Ezgene és Erszegün ugyanabban a pillanatban kapták föl a zászlót, összeütköztek, ám nem estek le, ívben visszafordultak. Ez az összeütközés hasznára vált Erszegünnek és tíz lépésnyire elhagyta Ezgene századost. Visszafelé fél távig nem változott a sorrend. A fél táv után a verseny gyorsult is, és izgalmasabbá is vált. A kagán díszsátrát körülvev k a látóhatár felé fordították a tekintetüket és igyekeztek kivenni a négy érkez lovast. Elöl Űörü és Gyula huzakodott. Gyula egy lóhosszal el rébb volt. T lük tíz lépésnyire versengett egymással Ezgene és Erszegün. Ezgene százados utolérte Deli Erszegünt, ám a köztük lév egy fejhossznyi nyiladékot sehogyan sem tudta ledolgozni. A hátramaradt két versenyz ilyenképpen lassan beérte az el ttük haladókat. Ötszáz lépésnyi maradt a díszsátorig. Börü százados beérte Gyula tizedest. A lovaik most fej - fej mellett haladtak. Erszegün és Ezgene is azonos sebességgel haladt, és szinte közvetlenül az elöl haladóknak a hátában voltak. Mire háromszáz lépésnyi maradt a díszsátorig, Erszegün mindenkit lehagyott. A másik három t le két lépésnyivel lemaradva fej - fej mellett együtt vágtatott. Mire kétszáz lépésnyi maradt, Gyula lehagyta a többieket. Erszegün és Börü közvetlenül mögötte volt. Mire száz lépésnyi maradt, Börü elhagyta Gyulát. Ezgene százados arca teljesen elkomorult. Nem volt kellemes dolog utolsónak maradni. Mire ötven lépésnyi maradt, Börü és Gyula azonos sebességgel száguldott. Egy fél lóhosszal mögöttük Deli Erszegün jött, t egy lóhosszal lemaradva Ezgene százados üldözte. A vén Parsz ezredes igen elszomorodott, hogy az egyik fia leghátul maradt, ám ekkor váratlan dolog történt. Húsz lépésnyi maradt a verseny befejeztéig. Azt láthatták, hogy Ezgene százados egy éles füttyöt hallatva felállt a kengyelben. Azután a lova, mintha felágaskodna, tiszta er b l nekiugrott. Amikor Ezgene lova földet ért, az Erszegün és közte lév táv elfogyott, és a két ló ugyanakkora sebességgel haladt. Amikor a verseny befejez dött, Börü és Gyula elöl azonos sebességgel, Erszegün és Ezgene pedig a hátuk mögött egy fél lóhossznyival lemaradva azonos sebességgel haladt. Úgy volt, hogy most majd nyilaznak. Parsz fiai ellen négy bég állt ki az ötükeniek közül. ezek közül az egyik Deli Erszegün volt, aki nem tudta megemészteni, hogy nem nyert a lóversenyen. Miután a száz lépésnyir l mozdulatlan célra kil tt nyilak tévedhetetlenül célba találtak, egy hosszú rúd végére egy labdát kötöztek és a földbe leszúrt rúdon lév cél felé vágtatva kezdtek l ni. A hat lövész eltalálta a célt. Most új vizsgát tettek: Egy katona, egy vastag ágat sebesen a földhöz vert, és az íjászok ötven lépésnyir l célozták meg ezt. Amikor az ötven lépésnyir l kil tt nyilak eltalálták az ágat, hetven lépésnyire növelték a távot, Erszegün nem találta el, és kiesett a versenyb l. Amikor nyolcvan lépésnyire növelték a távot, négyen azt is eltalálták. Egy ötükeni volt, aki nem találta el. Kilencven lépésnyire növelték a távot. Az ötükeniek már nem találtak célba. Parsz két fia maradt a színen. Ekkor azt láthatták, hogy felt nik egy dalia, és a kagán felé indul. A katona féltérdre ereszkedett:

- Hatalmas kagán! Ha megparancsolod, nyilazok egyet ezekkel a bégekkel. - mondta. A kagán elégedett volt: - Jól van, Urungu tizedes. - válaszolta. Urungu az íját hátrahúzva célzott. Egy éles zúgás hallatszott… A nyíl beleállt az ágba. Száz méterre növelték a távot. Milyen szemet, milyen kezet igényelt, hogy ekkora távolságból mozgó faágat eltaláljon valaki!… Ám a három íjász az összes néz elismer tekintete el tt célba talált. Ilteris Kagán Parsz ezredesre nézett: - A fiaid félelmetes íjászok, Parsz Bég! Vessük-e alá ket még egyéb vizsgának is? - kérdezte. Parsz szemei el tt felidéz dtek Kara Kagán kagáni ünnepségekor rendezett vigasság, és ott Kür Sád és Isbara Alp íjászkodása: - Te tudod kagán! - mondta. Még lehetne olyat is, hogy ötven - ötven nyíllal egy deszkára felírják azt a szót, hogy "Türk."… Valaha Kür Sád és Isbara Alp ezzel mérk zött meg. A kagán beleegyezett. A három íjásznak, három ugyanolyan méret deszkára kell majd felírnia a "Türk" szót. Dob ütésre megkezd dött a verseny. A jobb kezek szemmel követhetetlen sebességgel kaptak a tegzekhez, az onnan kihúzott nyilakat az íjak húrjaira tették és a hátrahúzott idegeket eleresztve a deszkának a leggondosabban kiválasztott helyeire csapódtak be. El ször a három vitéz mintha szerencsés lett volna, ugyanazokat a nyilakat ugyanazzal a lendülettel l tték ki. A vége felé az egyikük mintha elhagyta volna a többieket. A néz k meg se mukkantak. Egy hibás lövés elég lett volna ahhoz, hogy a leggyorsabb lövész elveszítse a versenyt. Parsz ezredes nagy figyelemmel nézte a versenyt. Azon kívül hogy a fiai mozdulatait figyelte, Urungura is rápillantott, újra átélte a Kara kagán idejében történteket. Amikor Urungu az utolsó nyilát is kil tte és az befúródott a helyére, Ezgene és Gyula még nem l tték ki az utolsó nyilukat. Egy szempillantásnyi el nnyel Urungu tizedes nyerte a versenyt. Amikor a kagán által küldött kumiszt itta, Parsz jobban megnézte az arcát és magában azt gondolta: "Hogy hasonlít Kür Sádra!" Ha nem tudta volna, hogy Kür Sád meghalt, esküdni mert volna rá, hogy Urungu Kür Sád. Ez a nyilazás, ezek a találatok no meg aztán ez a hasonlóság…

CSALKARA

A kardvíváson volt a sor. Parsz fiai ellen Börü százados és Urungu tizedes állt ki. Erszegün is kiállt volna, de amikor eszébe jutott az a csapás, amit Aj Hánim mért rá, és visszakozott. Úgy volt, hogy el ször a két százados, Ezgene és Űörü vívnak majd meg. Mind a ketten sisakban, vértben voltak, pajzzsal a kezükben. A dob harmadik ütésére gyorsan kardot rántva egymásra támadtak. Űörü keményebben, Ezgene fürgébben harcolt. El ször Űörü nyomult el re, aztán kénytelen volt megtorpanni. Az els találatot Ezgene érte el. Börü megtántorodott a sisakjára lecsapó kardtól. Vér folyt az orrából. A második találatot Űörü érte el, és Ezgene pajzsa kettéhasadva kiesett a kezéb l. Ennek ellenére Ezgene el renyomult, és Űörüt nehéz helyzetbe hozta. Űörü belátva, hogy a folyamatos hátrálás hibás eljárás, eldobta a pajzsát és így megkönnyebbedve védte ki az ellenfele támadását, aztán támadásba lendült. Most szemmel követhetetlen sebességgel követték egymást a csapások és a védések. Űörü lépésr l lépésre el renyomult. Hirtelen egymás közelébe lépve csaptak össze a kardjaik. Peng hang hallatszott. A Űörü arcán nyíló mély vágásból fröcskölni kezdett a vér. Ezgene sisakja darabokra törve leesett a

fejér l. A kagán mosolyogva leállíttatta a küzdelmet: - Parsz ezredes! A nagyobbik fiadat legy zték. De azért jól verekszik. Most nézzük a másikat! - mondta. A két tizedes, Urungu és Gyula megálltak egymással szemközt. Háromszor megszólalt a dob. Ismét el kerültek a kardok, és Gyula a védekez állásban várakozó Urungura támadt. Urungu úgy állt mint egy k szikla, a suhogó kardcsapásokat kivédte, közben egy - egy kardcsapást mért, a nálánál jóval fiatalabb Gyula pedig folyamatosan forgott körülötte. A viadal igen soká tartott. Még nem d lt el, hogy ki lesz a gy ztes. Állandóan Gyula támadott, Urungu csupán védekezett. A harcosok kifáradtak és lihegni kezdtek. A fáradtság sugallta gondolattal mindketten egyszerre dobták el a pajzsaikat és úgy folytatták a vívást. Gyula sántasága ellenére gyors lépésekkel járta körbe az ellenfelét, az arcán lév csend és nyugalom elnyerte a néz k tetszését. Mind a ketten könnyebben megsebesültek az arcukon. Ilteris Kagán megértette, hogy döntetlen. A viadalt leállítva tudatta, hogy a két tizedes egyenl nek találtatott. Most kumiszt ittak, szóltak a dobok és a kürtök. A birkózáson volt a sor. Ezgenével szemben, aki jó birkózó volt, a keletiek közül Bulucs állt ki. Bulucs, annak a kovácsnak volt az unokája, aki Ilteris Kagán serege számára kard kovácsolás közben halt meg. Bulucs egészséges testalkatú, hatalmas termet vitéz volt. Mostanáig senki sem gy zte le. A két férfi egy ütésváltás után összeugrott. Az els birokban Ezgene egy félelmetes védése a hátára fektette a hatalmas Bulucsot, ám az rögtön négykézlábra fordulva a ránehezed Ezgenével együtt felállt és ismét összekapaszkodtak. Nem sokkal kés bb pedig egy kiválóan gyakorlott támadással az ellenfele fejét a karjába szorította. Az ötükeniek azt hitték, hogy Űulucs gy zött, ám nem nyerhetett. Ezgene százados egy szemmel követhetetlen mozdulattal kiszabadította a fejét, Bulucsba kaszkodott és egy rettenetes támadással ledöntötte. Amikor Bulucs oldalra fordult, rávetette magát és járomba fogta. Bulucs egyik válla a földön volt. Ezgene minden erejét arra fordította, hogy a másikat is leszorítsa, Bulucs pedig emberfeletti er vel küzdött, nehogy a hátára fordítsák. Akkora volt az igyekezete, hogy ropogtak a csontjai, az arca pedig elvörösödött. Ez a rettenetes összecsapás annyi ideig tartott, amennyi id alatt egyt l ötvenig el lehet számolni. Amikor az ötükeniek döbbenten látták, hogy Bulucs vesztésre áll, hirtelen váratlan dolog történt: Űulucs a leveg ben lév vállát a földhöz érintve hirtelen átfordult és a földön lév vállát megemelve ledobta magáról Ezgenét. Mind a ketten felpattantak. Miután egyszer körüljárták egymást, ismét összefogódzkodtak. Bulucs egy igen kemény védéssel leterítette az ellenfelét, ám Ezgene esés közben elkapta a csuklóját. Bulucsot maga felé húzta és hanyatt fekve a két lábával átdobta a feje fölött. Ismét egyszerre keltek föl. Bulucs egyre dühösebb lett. Ez a nyugati százados majdhogynem földre szorította a hátát, amely mostanáig nem került a földre. Miután úgy tett, mintha a fejét akarná elkapni, Ezgene irányában elrugaszkodott a földt l. A két lábát elkapva a hátára fordította és a saját súlyával leszorította. A földön rövid, ám igen fárasztó dulakodás kezd dött. Ezgene lassan kimerült. El bb az egyik, aztán a másik válla is érintette a földet. Bulucs megnyerte a birkózást. Ilteris Kagán Parszhoz fordult: - Parsz Bég! A fiad nem nyerte meg ugyan a birkózást, ám megmutatta, hogy félelmetes birkózó. Közben furcsa dolog történt: Az ötükeniek azt láthatták, hogy az a vitéz, aki Parsz ezredes lovásza volt, középre állt és tapsolni kezdett. Parsz féltérdre ereszkedett:

- Hatalmas kagán! A lovászom, Csalkara kiválóan gyakorlott birkózó. Ha parancsot adsz, birkózni fog! A kagán beleegyezett. A hírnökök kihirdették, hogy Csalkara kihívást intézett hozzájuk. Egy rövid ideig senki sem jelentkezett, aztán Bulucs kiállt ellene, és elfogadta Csalkara kihívását a birkózásra. Bulucs fáradt volt, ám mert mostanáig nem került még földre a háta, magabiztos volt. A birkózás igen keményen kezd dött. Mind a ketten egészséges felépítés , izmos birkózók voltak. Akkora er vel támadtak és védekeztek, amivel fatörzseket téphettek volna ki a földb l, bikákat is megfojtottak volna az ölelésükkel. A keletiek megértették, hogy ez a fiatal birkózó igen félelmetes férfi. Bulucs pedig birkózás közben jókedvre derült és elszállt a fáradtsága. Parsz ezredes kissé megnyugodott. A fiai kis különbséggel veszítették el a vetélkedéseiket. Szívb l kívánta, hogy legalább a lovásza nyerjen a birkózásban, ám a birkózás egyre csak nyúlt, a néz knek úgy t nt, mintha soha nem is érne már véget. Most már bedühödtek, a mozdulatok felgyorsultak, eldurvultak. Űulucs hirtelen megragadta a hatalmas test űsalkara derekát, megemelte és földhöz csapta. Olyan hang hallatszott, mint mikor egy fa kid l. Vajon űsalkara kiheveri-e majd ezt az ütést? Ám , mintha mi sem történt volna, gyorsan hasra fordult és Bulucsot mint egy takarót lerázva magáról felállt. Ismét összeakaszkodtak. Űulucs folyton űsalkarát zte, az pedig azon igyekezett, hogy ellenállva a sima talajon maradjon. Mert ha nem maradna, vége lenne, mert a kovács dédunokája jókedvre derült, minden erejével, minden gyakorlottságával birkózott. Csalkara ebben a dulakodásban megértette, hogy Burucsot nem fogja tudni megállítani, a derekát tudatosan elkapatta vele, és megragadta a karjait. A két félelmetes ember, most minden erejével egymást igyekezett kimozdítani a helyéb l. Egyszer kétszer kísérleteztek egymással és összemérték az erejüket. Azután Csalkara álló helyben megfordulva felrepítette Bulucsot és vele együtt földre vetette magát. Miután összegabalyodva a földre zuhantak, egymást a hátukkal érintve, az egyiknek a jobb karja a másiknak a bal karjába f zve gyorsan felálltak. Egy szempillantásnyi id alatt a másik karjukat is egymásba f zték. Ez olyan birkózás volt, amilyet még sohasem láttak, amilyenr l még sohasem hallottak. Lábon állva, hátaikat egymásnak vetve, egymásba f zött karokkal igyekeztek egymást a hátukra emelve földhöz csapni. Ez az er feszítés a magasabb termet űsalkarának kedvezett és a föld felé kétrét görnyedve egy er teljes rázással a karját eleresztve földhöz csapta a leveg be emelt ellenfelét. Most a földön mozgalmas és rendkívül gyakorlott birkózás folyt. Csalkara igyekezett járomba fogni, a másik nem adott rá semmiféle lehet séget. Űulucs fáradni kezdett. Megértve, hogy gyorsan be kell fejeznie a dolgot, mozgásba lendült. Minden nehézség ellenére felállt. Ismét egymásba akaszkodtak. Állva igyekeztek egymás karját elkapni, és dulakodva birkóztak, közben durván rázták egymást, véletlenül egymás arcába csapódott a fejük. Mindkettejüknek vérbeborult a szája és az orra; szinte felismerhetetlenné vált az arcuk. Csalkara egyik szeme ibolyaszínre váltva bezárult. Bulucs szemöldöke kifakadt és vérrel telt meg a szeme. A versenyen bíráskodó százados jelére a dobok gyorsan peregni kezdtek, kezdték feltüzelni a birkózókat. A néz k szinte a lélegzetüket is visszafojtották. Jó hallatszottak azok a hangok, amelyek akkor keletkeztek, amikor a birkózók dulakodtak, védekeztek, egymásba akaszkodtak, vagy egymás csuklóját ragadták meg. Mindezeket a hangokat elnyomta a lihegésük. A két hatalmas dalia úgy fujtatott mint a kovács fújtatója. A birkózás hosszasan elnyúlt, k pedig egyre jobban kifáradtak. Attól tartva, hogy a kagán leállítja a birkózást, mindketten azért küzdöttek, hogy gyorsan

befejezzék a dolgot, ám ez nem volt kivitelezhet . Ha űsalkara egy id re földre is terítette Űulucsot, akkor sem tudta legy zni. Aztán Űulucs egy lökéssel a földre dobta. Ám sem jutott semmire. űsalkara az ellenfelének a combjait megragadva ledöntötte. Ám Bulucs, aki rögvest megfordult, a rá vet d űsalkara fejét elkapva átbukfenceztette maga fölött. Sehogyan sem tudták legy zni egymást. Egy darabig nem lehetett tudni, hogy mi történt, Csalkarának igen fájhatott a szíve, hogy morgolódása, azaz nem is morgolódása, hanem mennydörgése hallatszott. Aztán egy félelmetes dobással Bulucsra vetette magát, a derekánál megragadta és a földhöz csapta. Annak már nem maradt ereje a védekezéshez, a háta a földhöz ért. Vereséget szenvedett. Ennek ellenére gyorsan talpra ugrott. A kezét a szájához vitte és a markába köpött. Két fogát Csalkara felé nyújtva így szólt: - Igen keményen birkózol. űsalkara nem látott jól az ibolyaszín re vált szemével. Miután odahajolt és Bulucs tenyerébe nézett, elmosolyodott: A kezét a szája elé vive a markába köpött is. A Űulucs felé nyújtott kezében három véres fog sorakozott…

A GÖK-TÜRK KÖVETEK

Parsz Bég ezredes fiai alkalmasnak találtattak és felvételt nyertek Ilteris Kagán seregébe. A vén ezredes pedig a Kagán bujruk bégjei sorába lépett. Mindezek jó dolgok voltak, ám most egy megfejtetlen rejtély járt az eszében. Ki lehet az az Urungu tizedes, aki a nyilazásban Kür Sád ügyességét mutatta és Kür Sádhoz igen hasonló… Megtudta, hogy a köznépb l való, ám furcsa lett volna, ha egy férfi aki nyilazásra, kiállásra, arcra Kür Sádra hasonlít, ám mégsem rokona: Parsz Bég életének nyolcvan évnyi tapasztalatával megérezte, hogy valami titok rejlik a dolog mögött. Biztos, hogy egy igen megvénült, igen sokat látott ember beleláthat a dolgok mögé, olyasmiket tud, amiket mások nem. Parsz Bég a kagán által adományozott új sátrában, a nemezén elnyújtózva mélyen elgondolkodott. Körülbelül negyvenöt évvel ezel tt a h s Kür Sád a bajtársaival együtt megtámadta a kínai palotát és minden török számára dics séget hozva halt meg. maga, a nyugati országban értesült err l a hírr l, és amikor azt is megtudta, hogy a vértestvérei is csatlakoztak ehhez a felkeléshez, fájt neki, hogy nem lehetett ott, és ez a fájdalom bánatként maradt meg benne. Vajon mi lett Kür Sád koncsujával? Ez a koncsuj Parsz anyai nagynénje volt. Micsoda értelmes, m velt, ügyes asszony volt!… Rettenthetetlen mint egy férfi, el relátó, mint egy kagán, egyszóval páratlan asszony volt. Most már biztosan nem él, de vajon hol, és mikor halt meg? Parsz hirtelen úgy érezte, hogy a szívében forr a vágy, hogy ezt megtudja. A nagynénjének a képe nem törl dött ki az elméjéb l. Arra gondolt, hátha van valaki Ötükenben, aki ismerte és tudja mi lett vele. Ám akárkit is kérdezett, nem kapott választ. Ötüken vénjeihez fordult. Kérdez sködött. Senki sem volt, aki látta volna, vagy hallott volna Kür Sád koncsujáról. Amíg a vén ezredes így merengett, egy sátorba lép hírnök tudatta vele, hogy Ilteris Kagán várja. Parsz nyomban fölkelt. Amikor a kagán sátrához ért, egy sokadalmat látott gyülekezni, a tömegben pedig észrevette Börü századost is. Nem kellett sokat várnia. Egy tárkány t magát, és Űörüt, Ilteris Kagán színe elé vitte. Féltérdre ereszkedtek. A gök-türkök kagánja megszólította Parsz ezredest: - Parsz Bég! Nagykövetként küldelek téged a dokúz-ogúzok kátunjához, Aj

Hánimhoz! - Te parancsolsz kagán! - Tudasd vele, hogy büszke vagyok az ajándékaira, de mert rokonság is fönn áll köztünk, ezért közelebb kellene letelepednie. Mondd meg neki, hogy ne bujkáljon el lünk folyton helyet változtatva, mert a dokúz-ogúzok a saját népem! - Te parancsolsz, Kagán! Ilteris kagán Börü Bég felé fordulva beszélni kezdett: - Börü Bég százados! Téged második követemként küldelek Aj Hánimhoz. - Te parancsolsz kagán! - Te pedig megszámolod a dokúz-ogúzok sátrait és közöld velük, hogy sátorcsúcsonként egy - egy lovat és marhát, valamint két - két birkát kell küldeniük. Értesd meg velük, hogy ha ez az adó nem érkezik meg sznél el bb, akkor majd sereget küldünk ellenük! - Te parancsolsz kagán. Ilteris Kagán egy ideig gondolkodott. Valamit megbeszélt Tonjukukkal. Aztán hirtelen így szólt a két követhez: - Megfelel számú katonát magatok mellé véve, holnap induljatok útnak, és legyetek itt miel tt elfogy a Hold. A tárkány majd odaadja nektek azt a tíz vég kínai selymet és egy arannyal kivert bicsakot, amit Aj Hánimnak ajándékként visztek majd. A két követ féltérdre ereszkedett, aztán elhagyták a sátrat. Napnyugtáig készül dtek a következ napra.

* * *

Másnap a követek napkelte el tt útnak indultak. Parsz ezredeshez a lovászával, Csalkarával még négy katona csatlakozott. Börü pedig a vértestvérén Urungun és egy lovászán kívül nem vett mást maga mellé. Jóval azután, hogy a csapat útnak indult, Deli Erszegün vágtatva utolérte ket, és Parsz Béghez közeledve közölte, hogy azt szeretné, ha Parsz Űégt l parancsot kapna arra, hogy velük menjen. Elérte amit kívánt. Erszegün egymagában jött leghátul. Mintha lett volna a harmadik követ, ám a kagántól nem volt erre megbízatása. Nem vitt ajándékot Aj Hánim számára, amolyen furcsa, rendhagyó követ volt. Így hát tizen lettek. Amikor Parsz ezredes megértette, hogy Deli Erszegün nyughatatlan kölyök, rábízta, hogy a csapat oldalán és a hátában fürkéssze a vidéket. Erszegün folyton a lovát hajszolta, aztán hátramaradva a hátuk mögé figyelt, ha senkit sem látott, csatlakozott a többiekhez, és egy darabig velük együtt haladt. A csapat el rsét Parsz két katonája alkotta. A nagykövet id s kora miatt nem haladhatott gyorsan. Azt remélték, hogy ezen az úton a tizedik, tizenkettedik napon a dokúz-ogúzokhoz érnek… Parsz és Börü sokszor egymás mellett haladtak, de igen keveset beszélgettek. Urungu volt a csapat leghallgatagabb tagja. Amikor a vértestvére, Börü felajánlotta neki, hogy menjenek együtt, nem utasíthatta vissza, mert nem talált okot a visszautasításra. Akart is menni, meg nem is. Az, ha látja majd Aj Hánimot, lehet, hogy enyhülést hoz majd a szívét perzsel t zre, de az is lehet, hogy felszítja majd. A bizonytalanság felé tartott, semmire sem gondolt. Érthetetlen fáradtságot érzett. Mi lenne majd? Semmi!… Erszegünt pedig rült fiatalságának nyári viharához hasonlóan mennydörgésszer en érkez szerelem ragadta el, ám az Aj Hánimtól elszenvedett vereség miatt megtört szívvel ment. Nem is volt tudatában, hogy mit is akar majd tenni. Talán újra megverekszik a kagán leányával? Lehetetlen volt, hogy a követi küldöttség tagjaként ilyet tegyen. Talán házassági ajánlatot tesz majd neki? Nevetséges lett volna ez az ajánlat egy olyan n nek, aki megverekedett vele azért, mert megölte az apját. Akkor

pedig mit tesz majd? maga sem tudta. Tulajdonképpen nem Ilteris Kagán küldte hozzá. Ráadásul a fogságából szökött meg, ám Aj Hánim most már nem tekinthet rá úgy, mint fogolyra… Amikor Erszegün idáig ért a gondolkodásban, felsóhajtott. Így Aj Hánimmal szemben megmutathatja büszkeségét. Azzal, hogy gök-türk bégként, tisztelettel fogadott vendégként érkezik, valamelyest csökkenti a szégyenét, amely a korábbi fogságából eredt. Ha a gök-türkök sereggel támadnának, ahogy akkor hallotta, amikor fogolyként megütötte a fülét, Erszegün ünnepet ülne, tekintet nélkül bármire, a kagán leányának a díszsátrára támadna, t mindenképpen elfogná, aztán koncsujként venné magához. Ám most semmi ilyesmi nem volt. Akkor pedig hagyni fogja, hagy menjenek a dolgok a rendes útjukon, most megelégszik azzal, hogy láthassa Aj Hánim Holdnál világosabb, Napnál perzsel bb orcáját.

* * *

Egyik nap egy vízforrás mellett megpihentek. Igen nagy forróság volt. Parsz és Űörü egymás mellett ültek, f tt kölest és kurutot ettek. Parsz a jócskán arrébb egymagában a lovára támaszkodva észak felé tekint Urungura mutatott: - Börü százados! Ismered-e Urungu tizedest? - kérdezte. - Hogyne ismerném? Régi bajtársam és vértestvérem. - Urungu apját és anyját is ismered-e? - Az apját sohasem láttam. Az anyját ismertem és sokáig egy táborban laktam vele, egy négy sátras táborban. - Leírnád nekem azt az asszonyt? Börü szemei elrévedtek: - Páratlan asszony volt. A táborunk lelke volt. - kezdett a szóba, ám Parsz a szavába vágott: - Ne ezt, az arcát, a termetét mondd el. Űörü a távolba nézve elgondolkodott, aztán elkezdte leírni. Parsz érdekl déssel és figyelemmel hallgatta. Hirtelen közbevágott: - Volt-e a jobb arcán egy szembet n anyajegy? - kérdezte. Börü meglepetten nézett rá: - Volt. De te honnan tudod? - válaszolta. Parsz elhallgatott. A nyolcvan évének el vigyázatosságával másra fordította a szót: - Valaha ismertem Ötükenben egy ilyen asszonyt. Aztán nem bírta legy rni a kíváncsiságát és megkérdezte: - Emlékszel-e annak az asszonynak a nevére? Börü így válaszolt: - Nem! Nem tudtuk a nevét, mindenki csak anyának hívta. Elhallgattak. A százados nem értette, hogy mi végre történt ez a faggatódzás. Most Urungu anyjára gondolt. Ismét feléledt benne a fájdalom, hogy a távolból, lóhalálában hozott kumisszal nem ért vissza idejében. Azt a napot nem tudta elfeledni. Ha egy picit korábban érkezett volna, megitathatta volna kumisszal. Valahányszor eszébe jutott, bármily különös volt is, mindig összefacsarodott a szíve. Ismét így történt. Parsz megérezte ezt és rákérdezett: - Talán szomorú dolgokról beszéltünk, azért szomorodott el a szíved, százados? Börü elmesélte azt a hosszú rohanást és Urungu anyjának a halálát.

* * *

Csak az útnak indulásuk utáni tizenhatodik napon értek a dokúz-ogúzokhoz. Igen nehéz volt megtalálniuk ezt a folyamatosan nyom nélkül helyet változtató

tábort. A tábor ismét n tt, meghaladta a négyszáz sátrat. Ilteris Kagán követei elhelyezkedtek a táborban és miután Kadir Baga századossal beszéltek, úgy határoztak, hogy másnap Aj Hánim színe elé állnak. Parsz rövid eligazítást tartott a kíséretének. Az utasítás szerint el bb maga beszél, azután az öt vég selymet tartó Erszegün Bég és Urungu nyújtja majd át az ajándékokat. utána Űörü Űég szól, és nyújtja majd át az aranyveretes bicsakot. Urungu és Erszegün összeborzadtak ett l a nem remélt feladattól, ám nem ellenkezhettek, mert parancsot kaptak. Urungu megborongott. Látni fogja az ragyogó tekintetét. Hallani fogja a mennyei dallamú hangját. Ám azzal az ellenséggel találkozik majd, aki t nyíllal leterítette, a szerelmével, aki azzal utasította vissza a házassági ajánlatát, hogy a köznépb l való. Ismét feltámad majd az a vihar, ami a szívében tombolt, fellángol majd az a parázs, amelyr l már azt hitte, hogy kihunyt, újra fájni kezd majd a szíve. Nem, nem, Urungu kicsit tévedett. Mindezek nem történnek majd meg. Már meg is kezd dött a meghiúsulásuk… Íme a vértestvére tudtán kívül ártott neki. Parsz ezredes pedig még tovább ment, hogy ártson. Erszegün még zavarodottabb volt, mert mögötte nem állt nehézségekkel és nehéz feladatokkal terhes, helyes döntéseket követel élet. Igazából azt sem tudta igazán, hogy mit is jelent egy leányt szeretni. Nem tudta, hogy mit tesz majd, mit mond majd, miért is jött. Semmit sem tudott, csupán azt, hogy ez élete els nehézsége, Aj Hánimnak adta a szívét, és ez egyszerre édes is, és keser is. Egy fájó sebe is volt: Aj Hánim legy zte t. Amikor Parsz kiosztotta a parancsokat, el ször állt Urunguval szemt l szembe, és figyelmesen megnézte. Kür Sádra hasonlított. A kiállásában, beszédjében a gök-türk bégekre emlékeztet vonás volt. Azután a tizedes ruházatának két darabja ütötte meg a szemét: A süvege, és a bicsakja… Ez a süveg egy kagán süvegére, a bicsak pedig egy kagán bicsakjára hasonlított. Parsz szemei hirtelen a bicsakra tapadtak, és egy szikra pattant ki az agyából: Igen, ez a bicsak Kür Sád bicsakja volt, és Bumun Kagántól került hozzá. Mint minden régi ötükeni, is ismerte ezt a bicsakot, s t azt is tudta, hogy rajta lév varázsírás napkeltekor vagy napnyugtakor felt nik. Azon az éjjelen a követi küldöttség els rségét adó Urungu egyetlen bajtársát sem ébresztette föl, reggelig rködött, és Aj Hánimra gondolva önkívületbe került. Parsz és Erszegün álma sem volt nyugodt. Egyre másra felébredtek, más és más okok miatt ugyanannak a kérdésnek a hatása alatt forgolódtak az ágyukban. Aj Hánim nagy ünnepség keretében fogadta a követeket. A dokúz-ogúz katonák most igen jól felszereltek és felfegyverzettek voltak. Parsz ezredes végrehajtotta a parancsot, amit Ilteris Kagán rábízott: - Aj Hánim! A kagán büszke az ajándékokra, amiket küldtél neki. Mivel anyai ágon rokonság van köztünk, ezért megparancsolja, hogy lakj Ötükenhez közelebb. Nem akarja, hogy folyamatosan helyet változtatva rejt zködj, mert úgy tartja, hogy a dokúz-ogúzok az saját népe. Aj Hánim rezzenéstelenül hallgatta végig ezeket a szavakat. Parsz a mögötte álló Erszegünre és Urungura mutatott: - A kagánom tíz vég kínai selymet küldött ajándék gyanánt. A két ember, aki a selymet tartotta, az a két gök-türk volt, aki a Holdnál és a Napnál szebb Aj Hánimnak adta a szívét. Néhány lépést közeledve féltérdre ereszkedtek és megvárták, hogy Aj Hánim jelére két dokúz-ogúz katona elvegye a selymeket. A kagán leányának ragyogó és éles pillantása egy pillanatra megakadt a két férfin, akik t szerették. Az egyikük egy gyerek, a másik egy korosodó férfi volt. Miután a szemeivel a szemükbe nézett és kiolvasta a szívüket, egy parancsával mindkettejüket felállíttatta. A vén Parsz ezredes semmit sem tudott róla, hogy mi megy végbe

hármójukban, ám Isbara Kánnak ez a legokosabb tizedese, akit az élet sok tehertétellel érlelt, ez a nemes gök-türk bég is megérzett pár dolgot. Most Börü százados beszélt: - Aj Hánim! Ilteris Kagán parancsa szerint megszámoltam a dokúz-ogúzok sátrait. Négyszáznyolcvan sátorra valónyian vagytok. A kagánom megparancsolta, hogy sátorcsúcsonként egy - egy lovat és marhát, valamint két - két birkát küldjetek adó gyanánt. Ha ez az adó sznél korábban nem érkezne meg, a gök-türk sereg ellenetek vonul majd. A dokúz-ogúz bégek, akik rezzenéstelenül hallgattak, amíg Parsz beszélt, Börü utolsó szavaira egymásra néztek. Kadir Baga százados pedig elvörösödött és villámok csaptak ki a szeméb l. Űörü Űég nem is tör dött velük. Folytatta a szavait: - A kagánom ajándékként ezt az arannyal kivert bicsakot küldi. El relépve féltérdre ereszkedett és miután a bicsak, amit Kadir Űaga átvett, Aj Hánim kezébe került, mély csend támadt a díszsátorban. Amíg ez a csend tartott, a gök-türkök és a dokúz-ogúzok jelent ségteljes pillantásokat vetettek egymásra. Ha ez egy kicsit tovább tartott volna, a végén kardot is rántottak volna. Amikor Aj Hánim megszólalt, megel zte a veszélyt: - Ilteris Kagánt én is elismerem kagánnak, mint már jó néhányszor tudattam is vele. A rokonságunk is hozzá köt. A dokúz-ogúzok és a gök-türkök egy fának a két ága. Amikor az ég és a föld megzavarodott, háború támadt köztünk. Most nincs kavarodás az égen és a földön. A hatalmas kagán minden parancsa végre lesz hajtva. Ezt a nagykövettel, Parsz Béggel holnap megbeszélem. Most pihenjetek a sátraitokban és tetszésetek szerint sétáljatok a táborunkban… A gök-türkök féltérdre ereszkedtek, aztán távoztak a díszsátorból.

URUNGU BICSAKJA

Parsz estefelé hivatta Urungut és beszélni kezdett. El ször a követi feladatokról ejtett szót, aztán lassan megváltozott a beszélgetés témája: Megkérdezte Urungutól, hogy mikor lett tizedes. Amikor erre terel dött a szó, Parsz mesélni kezdett azokról az id kr l, amikor el ször tizedes volt, és miközben az akkori Ötükent emlegette, hirtelen megkérdezte: - Urungu! Talán ismertem! Ki volt az apád? A tizedes arca úgy összezavarodott, mint amikor egy hóvihar végigsöpör. Parsz és farkasszemet néztek: - Én nem ismertem az apámat, ezredes. - válaszolta. - A nevét sem tudod? - Nem! Ezt a nemet igen fojtott, igen szaggatott hangon mondta. Parsz úgy nézett Urungura, hogy semmiféle változás nem látszott az arcán. Parsz Urungu tekintetéb l és a szavaiból igyekezett jelentést kihámozni, a tizedes arcának összezavarodásával és dacos hangjával nem tör dött: - Az anyádat ismerted, úgy-e? - nevelt föl. - pedig nem mondta volna el neked, hogy ki az apád? - Elmondta. - Ki volt? - Egy harcos, aki meghalt, amikor még kicsi voltam… Parsz egy pillanatnyi habozás után feltett még egy kérdést: - Mi volt az anyád neve? Urungu maga elé nézett. Aztán furcsa zavarodottsággal felemelte a fejét:

- Sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, ezredes! - válaszolta. - Hát az meg hogy lehet? - Pedig így esett… Senkim sem volt rajta kívül. Nagy nélkülözések közepette nevelt föl. Mindent megtanított nekem. Számomra csak anya volt. Miután az anyám volt, a nevének nem volt jelent sége. Ezért aztán eszembe se jutott megkérdezni a nevét. Urungu még egyebeket is mondott volna, ám éppen ekkor a szemeit a lenyugvó nap felé fordító Parsz ezredesnek mintha eszébe jutott volna valami: - Add csak ide azt a bicsakot! - mondta, és elvette a bicsakot, amit Urungu átnyújtott. Az egyik oldalát az éppen lenyugvó nap felé fordította. A nyél tövénél hirtelen egy tamgát vett észre. A bicsak másik oldalára nézett. Itt ismét a nyél tövénél a "Bumun Kagán" nevek voltak felírva. Parsz nem tévedett. Az Urungu derekán lév bicsak Kür Sád bicsakja volt.

* * *

A dokúz-ogúzok között Kadir Baga százados volt a legbefolyásosabb bég. Az is volt, aki szemmel tarttatta a gök-türk követeket. A legszemfülesebb katonák

közül háromnak parancsot adott, hogy tartsák szemmel Parszot, Börüt és Urungut. maga is mindegyiküket szemmel tartotta. A Gök-türk hadsereg felvonulásáról szállongó hírek után a követek érkezése gyanakvást keltett benne. Attól tartott, hogy a gök-türkök a követekkel lefoglalják ket, hogy aztán legy rjék ket. Ezért egy tizedest tíz katonával dél felé, a gök-türkök elleni rjáratra küldött. Kadir Baga figyelmét nem kerülte el, hogy Parsz és Urungu estefelé titokban beszélgetett. Az egyik éjszakai rhöz csatlakozva figyelni kezdte a követek sátrait. Ennek a dolognak akkora jelent séget tulajdonított, hogy nem is evett, nehogy elnyomja az álom, és megvágta az ujját, aztán sót szorított a sebbe. Miután mindenki lefeküdt, elaludt és az rökön kívül senki sem maradt ott, Kadir Baga azt látta, hogy a követek egyik sátrából valaki kijön, és a nagykövetnek, Parsznak a sátrába lép. Nesztelenül arrafelé nyomult és a sátor legárnyékosabb részéhez érve a földre fekve hallgatózni kezdett. Eleinte nem hallotta, hogy halk hangon mir l beszélnek. Nem sokkal kés bb vagy hozzászokott, vagy a bent lév k kezdtek el hangosabban beszélni, ezért valamivel többet hallott, és megismerte a Parsszal beszél hangját is: Urungu volt az, akivel félbeszakadt a kard párbaja. Kadir Baga ezért heveredett a sátor szegélyre, mert azt remélte, hogy megtud majd valamit a gök-türkök dokúz-ogúzok elleni titkos szándékairól, ám amit hallott, egészen más volt. A döbbenett l tágra nyíltak a szemei. Éjfélig ottmaradt, és Urungu távozása után

maga is óvatosan távozott, és a sátrába ment. Rettenetesen kiéhezett, ezért nekiesett az ételnek és szórakozottan sült hús helyett a tegez szíjába harapott. Kadir Baga azon az éjjelen gondolatban folyton Urunguval találkozott és reggelig virrasztott. Amikor Aj Hánim sátrába ment, nem volt tudatában annak, hogy a hírnek van-e, vagy nincs értéke számára. Miután féltérdre ereszkedett, és fölkelt: - Múlt éjjel kihallgattam Parsz ezredes és Urungu egyik beszélgetését. - kezdte. Aj Hánim érdekl dve várakozott. - Tudod-e, hogy Parsz Bég mit mondott Urungunak? Azt mondta: "Urungu, én majd megmondom neked az anyád nevét, amit nem ismertél: Az anyád neve Altin Tarim volt." - És mit szólt erre Urungu? - Azt mondta: "Ezredes, honnan tudod ezt, és miért érdekel téged az anyám neve?" Erre Parsz így válaszolt: "Hogyne érdekelne, amikor az anyád az én anyai nagynéném volt." Erre a válaszra Urungu hangja élesebb lett: "Hát ezt meg honnan veszed?" kérdezte. Parsz így szólt: "A derekadon lév bicsakról gondolom, és az apádat is ismerem." Amikor Urungu szinte kiabálva kérdezte:

"No, akkor mondd meg, hogy ki volt?", Parsz Bég olyat válaszolt, hogy nem hittem a füleimnek. Aj Hánim igen elkomolyodott. Az érdekl dve néz szép szemeiben természet feletti fény és b báj-varázs volt. Parancsoló hangon kérdezte: - Ki volt Urungu apja? Amint Kadir Baga így válaszolt: - Kür Sád volt. - Aj Hánim egész arcát édes pír borította el, és kezével a derekán függ bicsakjához kapott: - Mit beszélsz Kadir Baga? - kiabálta. A százados szórakozottan válaszolta: - Tulajdonképpen a nyilazásából, verekedéséb l is nyilvánvaló volt. Űégnek hittük t, pedig mint kiderült, valójában fölötte áll a bégeknek. Honnan tudhattuk volna, hogy tegin? Most már még er sebb a vággyam, hogy befejezzem a félbeszakadt párbajunkat. Azt fogják mondani az emberek, hogy Kadir Űaga legy zte a gök-türkök egyik teginjét. Aj Hánim megkérdezte: - És ha vesztesz? Kadir Baga kicsit megzavarodott. Ez a lehet ség még fel sem merült benne, ám erre is hamar választ talált: - Ha veszítek, akkor azt fogják mondani, hogy egy tegin gy zött le. Aj Hánim elhallgatott. Kadir Baga pedig azon merengett, hogy hogyan fogja majd összemérni a kardját Urunguval. A kagán leánya mélyen gondolkodott. Egy id múlva így szólt: - Százados! Értékes hírt hoztál nekem. Ám ez még nem elegend . Urungu miért titkolja, hogy Kür Sád fia? Ezt is megtudtad talán? - Nem, Aj Hánim! Err l is esett néhány szó, de amint én megtudtam hogy Urungu tegin, úgy megdöbbentem rajta, hogy a végét már nem tudtam kihallgatni. A hallottakat sem tudtam megérteni. - Megtudtál-e valamit, az Urungu övén lév bicsakról? - Megtudtam. Az a bicsak a gök-türkök els kagánjától, Űumin Kagántól maradt varázserej bicsak. Az egyik oldalára Űumin Kagán tamgája, a másik oldalára a neve van bevésve, ám ez az írás és ez a tamga csak napkeltekor és napnyugtakor látszik. Minél jobban növekszik a gök-türkök hírneve, annál jobban látszik ez az írás. - Jól van! Ma, Parsz Űéget egy kopjahossznyival napnyugta el tt hozd a díszsátorba, el tte pedig majd megkapod t lem a szükséges parancsokat!…

* * *

Estefelé Aj Hánim el készületeket tett, és egy csomó parancsot adott Kadir Bagának. Amikor Parsz Béget a színe elé kérette, a díszsátor kapuja és a függönyei nyitva voltak, b séges fény áramlott be. Aj Hánim igen röviden beszélt és tudatta, hogy Ilteris Kagán minden parancsának aláveti magát. Egy szép íjat adott Parsznak ajándékként. Amikor Parsz elment, Börü Béget hivatta.

vele is igen röviden beszélt. Tudatta vele, hogy még az sz beállta el tt elküldi majd a kívánt adót, csakhogy a juhaik kis száma miatt sátorcsúcsonként két birkát nem adhat, ám szig azt is megszerzi, és el fogja küldeni. Űörü Bégnek egy bicsakot adott ajándékként. Börü után Deli Erszegünt hivatta. Néhány szívhez szóló szó után egy ezüsttel kivert övet ajándékozott neki. Mikor már lenyugvóban volt a Nap, Urungut hivatta a színe elé. Mélyen egymás szemébe néztek. Aj Hánim beszélgetésének semmi oka sem volt sem Börüvel, sem Erszegünnel. csupán azért tett így, hogy Urungut hivathassa, és vele beszélhessen. Azért tett így, nehogy felt nést keltsen azzal, hogy Urungut ok nélkül hivatja. Az volt a f oka annak hogy Urungut hivatta, hogy láthassa a

bicsakját. Aj Hánim végigmérte a vele szemben szálfaegyenesen álló tizedest. Az a süveg volt a kezében, amit adott neki. Az öltözete már nem volt szegényes. Ilteris Kagán gazdaggá tette a gök-türköket. Urungu arcának más értelmet adtak a sebhelyek amiket kardok vágtak, és a ráncok, amiket az élet vágott. A szívekben olvasó Aj Hánim, ha semmi mást nem tudott volna is, akkor is megértette volna, hogy milyen szenvedéseket kellett elviselnie. Urungu szívét megremegtet hangján beszélni kezdett: - Urungu tizedes! Akik a harcban ellenfelek voltak, a békében barátok lehetnek. El ször ellenséges voltál az embereimmel, aztán az útitársam lettél. Kés bb kitört a háború. Te el akartál fogni. Én meg akartalak ölni. Egyik nk akaratát sem teljesítette az Isten. Most barátként állunk egymással szemközt. Talán utoljára találkozunk. Ezért hát ajándékot kívánok neked adni, és kérdezni akarok t led valamit. Urungu féltérdre ereszkedve így szólt: - Aj Hánim! Ajándékodat, a süvegedet a fejemen hordom. A kagán leánya a ragyogva ég b bájos-varázslatos szemeit a lenyugvó nap felé fordította. Eljött az id : - Urungu tizedes! Ideadnád a derekadon lév bicsakot? Urungu meghökkenve nézett az arcába. Miután tegnap éjjel Parsz ezredessel beszélt, mindenre gyanakodni kezdett, ám nem szeghette meg Aj Hánim Parancsát. A bicsakot a hüvelyéb l kihúzva átnyújtotta. A Nap éppen lenyugodott. Az utolsó vörös sugarai bevilágították a kagán leányának az arcát, és t egy isten égb l alászállt, fényb l született leányához tette hasonlóvá. Amikor Urungu látta, hogy az a kezében lév bicsakot a Nap felé fordítja, és figyelmesen nézi, megértette, hogy az mindenr l tud, és vérvörös lett. Aj Hánim a gök-türk tizedesre függesztette a szemeit. Kür Sád fia ellen akart állni a tekintetének, ellenkezett, ám érezte, hogy elfogy az ereje. Ez a tekintetekkel vívott harc nem tartott soká. Urungu lehajtotta a fejét, és azzal vége szakadt. Amikor a kagán leánya visszaadta a bicsakot, megkérdezte: - Kür Sád fia! Miért titkoltad ezt? Urungu fejt l lefelé összerázkódott, mint akinek nyíl fúródott a szívébe. Hallgatott. Amaz ismét megkérdezte: - A kémek rejt zködnek. Te az egyik legvitézebb, legigazabb daliák egyike vagy. Mondd meg: Miért titkolódzol? Aj Hánim hangja most már parancsolt. Urungu szívében mintha forgószél dúlt volna. Örült, hogy az a leány, akit szeretett, megtudta, hogy tegin, az járt az eszében, hogy megsérült az anyja óhaja, és megdöbbent, hogy Aj Hánim rájött erre. A kagán leánya most olyan volt mint egy párduc. Parancsolva könyörgött, könyörögve parancsolt: - Mondd meg, gök-türkök teginje! Mondd el, Urungu Sád! Miért titkoltad ezt? Urungu féltérdre ereszkedve válaszolta: - Azért titkoltam, hogy teljesítsem az anyám akaratát, Aj Hánim! Szavamat adtam neki.

VU KÁTUN KEGYENCE

Kína uralkodón je, Vu úgy döntött, hogy elpusztítja a Kínát félelmetes rajtaütéseivel rettegésben tartó Ilteris Kagánt. Azt remélte, hogy egy ilyen sikerrel meger síti a helyzetét Kína trónján, amihez csalással és árulással jutott. A törökföldre küldött kémeinek a jelentései reményt kelt tudósításokkal

voltak teli: Ilteris Kagán még az el tte fejet hajtó törzsek katonáival együtt is csak húszezer f s sereget tud kiállítani. Vu Kátun elégedett volt, mert kétszázezer f s hadsereget állít majd föl, és ezzel a tízszeres er fölényben lév sereggel eltakarítja majd a törököket. Ugyanakkor a kegyencét, Hoaj-Ít állítja majd a sereg élére, és biztosítja majd számára a gy zelmi dics séget. Így két legyet üt majd egy csapásra. Hoaj-Í régebben buddhista szerzetesek között élt. Nemhogy kétszázezer f s hadsereget, de még kétszáz lovast sem lett volna képes irányítani. Nem tudott egyebet, csak a palotában fontoskodni, a katonai parancsnokokkal és miniszterekkel az államügyekr l vitatkozni. A palotában azt pletykálták, hogy valaha közte és Vu Kátun között volt valami szívügy. Az uralkodón , aki most már öreg volt, valaha fiatalkorában hírneves szépség volt. Az elkapatott Hoaj-Í pedig a palotában lév komolyabb emberek szerint senkiházi majomnak számító, semmirekell kegyenc volt. Ám amikor megkapta a f parancsnokságot, megn tt a g gje, arra merészkedett, hogy nyíltan beszéljen a nagy terveir l. Néhány napon belül a f város egész népe tudomást szerzett a törökföld ellen tervezett hadjáratról. Tulajdonképpen már az is szemet szúrt, hogy ismét sereget toboroztak, élelmet halmoztak föl, más városokból ezrével érkeztek katonák a f városba. Hoaj-Í, a tizedik napon azután, hogy átvette a f parancsnokságot, látva, hogy jól haladnak a dolgok, vidáman hazatért az udvarházába. Úgy volt, hogy azon az éjszakán estélyt ad majd az el ttük álló gy zelem örömére. A kertben esznek - isznak majd, ahol egy nagy medence volt… Négy szárnysegéd ide - oda ugrált, hogy teljesítsék a kapott parancsokat. Jin-Sao, aki a szárnysegédek közül a legalacsonyabb rangú volt, mindenkinél többet dolgozott, ám a szolgák számára néha igen furcsának és érhetetlennek t ntek a rendelkezései. Ám ennek ellenére minden parancsát azonnal végrehajtották, nehogy durcásnak lássák az arcát, dorgálásait hallgassák, s t verést is kapjanak. A szárnysegéd különösen a leger sebb borokat készíttette el nagy mennyiségben, aztán pedig hirtelen elt nt. Ötvenen jöttek el az estélyre. A színes lampionokkal feldíszített kertben a zenészek játéka közben kezdtek enni. A vendégek, akik között miniszterek és katonai parancsnokok is voltak, ették az ételeket, amelyeket a szolgák b ségesen hordtak. Az er s bortól jókedvre derültek, a jó gyümölcsökkel h sítették a lelküket. Miután a legalacsonyabb rangú szárnysegéd, Jin-Sao ismét megjelent, a többi szárnysegéd is nekilátott az evéshez és az iváshoz. Az estélynek a szervezési és kivitelezési feladatait ráhagyták. Jin-Sao egyáltalán nem ivott, körbe - körbe szaladgált, a vendégeket és Hoaj-Ít egyetlen szempillantásra sem veszítette szem el l. Éjfél felé a fejek már alaposan ködössé váltak. A f parancsnok magához ragadta a beszélgetés fonalát, mindenfélér l fecsegett. Elmagyarázta, hogy melyik úton nyomul majd törökföld felé, már most megmámorosodott az el tte álló gy zelem örömét l. Egy id múlva hivatta az egyik szárnysegédjét, és titokban mondott neki valamit. Jin-Sao figyelmét nem kerülte el, hogy az a szárnysegéd akivel ez a titkos beszélgetés történt, azonnal elt nt onnan. Az estély helyszínét l eltávolodva magához hívta az odébb munkátlanul álldogáló egyik szolgát. Miután titokban mondott neki valamit, gyorsan visszatért az estélyre. A szolga, aki parancsot kapott t le, titokban követte a másik szárnysegédet, közben a környéket is figyelmesen fürkészte. Jin-Sao minden mozdulatán látszott, hogy valamire vár, lesi az alkalmat valamire, ám nem volt izgatott. Parancsot adott a szolgáknak, hogy csak igen kevés italt igyanak, azok pedig a t le való félelmükben nem merték megszegni a parancsát. A szárnysegéd mintha megsajnálta volna a szolgákat, amikor engedélyezte, hogy még egy korsóval igyanak, durcás arca kissé elmosolyodott,

a szolgák örvendeztek. Miel tt megitták volna az italt, Jin-Sao mindegyiküket elküldte, hogy ételt és italt vitessen minden vendégnek. Kihasználva, hogy üresen maradt a szolgák szobája, némelyikük korsójába hintet egy keveset egy fehér porból, és elkezdte kiosztani a bort. A szolgák, akik egyesével - kettesével visszatértek a szobába és látták, hogy a szárnysegéd Jin-Sao borral töltötte meg a korsójukat, zavarodottan csodálkoztak. Sehogyan sem értették, hogy ez a kemény és undok ember hogyan ereszkedhetett le közéjük. Azok közül a szolgák közül, akik kiitták a korsójukat, amit a szárnysegéd töltött meg, néhányan egy id múlva elviselhetetlen álmosság hatására egymás után lekuporodva elszunnyadtak egy félrees sarokban. Azok a szolgák voltak ezek, akik kaptak a fehér porból. Jin-Sao ilyenképpen lecsökkentve az ott sürgöl d szolgák számát, maga állt a f parancsnokot és a vendégeit traktálók helyére, és így lehet séget kapott arra, hogy bort tölthessen a korsóikba. Valamivel éjfél után a másik két szárnysegéd, Hoaj-Í és a vendégei közé tartozó tisztek közül némelyek ugyanígy elszunnyadtak. Akkor a szárnysegéd tettetett izgalommal odahívott egy - két szolgát, a f parancsnokot a hálószobájához vitette, és ott azzal az ürüggyel, hogy az ágyába fektetteti, mindent összekuszált. A derekán lév övér l levette a pecsétjét és nagy hidegvérrel elhagyta a szobát. Űiztos lépésekkel a f parancsnok tanácstermébe ment. Miután az izgalom nélkül meggyújtott gyertya fényénél kínaiul valamiket írt egy papírra, a f parancsnok pecsétjét a viaszba nyomva lepecsételte. Aztán ismét zajtalanul a hálószobába ment és a pecsétet visszatette az övre. A kertbe lemenve folytatta a talpon maradt vendégek traktálását. Amikor reggel lett, hazaküldte a talpon maradt meghívottakat; a hozzájuk futó szolgákkal lóra ültette ket. Élénk volt, mert az udvarházban lév k közül volt az egyetlen, aki nem ivott egy kortyot sem. Amikor a fáradtságtól és az italtól mindenki álomba merült, Jin-Sao a lovára pattanva keresztülvágtatott a f város utcáin. Az egyik külvárosban egy kis ház kapuja el tt állt meg. A kínaiak között sohasem látható fürge mozdulattal leugrott a lováról. A ház kapuját három alkalommal háromszor verte meg. A kinyíló kapu el tt egy középkorú, szegényes öltözet török jelent meg. Törökül szólította meg a kínai f parancsnok szárnysegédjét: - Téged vártalak, Karabuka. Jin-Sao aki kínai f parancsnok udvarházában a negyedik szárnysegéd volt, valójában nem volt más, mint egy Karabuka nev török kém, amit Űilge Tonjukuk rendelt oda. A ki tudja mióta gy jtött adatok a ma éjjel megszerzettekkel együtt kiteljesedtek. A legapróbb részletekig megtudta, hogy a kétszázezer f s kínai sereg melyik irányból, mely utakon és mely parancsnokok irányítása alatt fog törökföld ellen támadni. A bajtársa, aki ezt a tudást hírül viszi majd Űilge Tonjukuknak, egy álöltözetben lév százados volt, aki abban a házban lakott, ahová Karabuka eljött. Karabuka a kínai f parancsnok pecsétjével lepecsételt parancsot is megmutatta neki, és megkérdezte, hogy mit gondol róla? Hogy a kétszázezer f s hadsereg nehogy összegy lhessen a kívánt id re, a hadsereg legnagyobb hadtestének parancsnokságát ellátó kínai tábornoknak hamis parancsot írt, és ebben a gyülekezés id pontját tizenöt nappal kés bbre tette. Karabuka megértette a bajtársával, hogy ennél többet nem tehet, ha többet tenne, akkor gyanakodni kezdenének rá. A bajtársa helyesnek tartotta a viselkedését és miután közölte vele a Bilge Tonjukuktól érkezett új parancsot, Karabuka villámsebesen visszatért az udvarházba. A másik pedig ezalatt egy igen gyorsan futó, de szerencsétlen kinézet török lóra ült, és egy íjat és egy tegezt akasztva a derekára vágtatva száguldott Ötüken felé. Amikor Karabuka visszatért az udvarházba, ismét felvette a hamis g gjét, és ismét a szárnysegéd, Jin-Sao lett. Az udvarházban gyors léptekkel haladva látta, hogy valaki távolról titkos jelet ad neki. Az a szolga volt az, akit az estély

alatt a f parancsnok titkos parancsára ismeretlen helyre távozó másik szárnysegéd után szalajtott. Valójában is az egyik tökök kém volt, akit Űilge Tonjukuk küldött. Mindketten titokban az udvarház egyik sarkába húzódtak és beszélgettek. Karabuka megkérdezte: - Mit végeztél? Amaz törökül válaszolt: - A legelhagyatottabb helyen furkósbottal fejbe csaptam és meggebesztettem. Azután elvettem a ruháit és egy kútba dobtam. Semmiféle írás nem került el a holmija közül. Karabuka el vette a f parancsnok hamis levelét: - Azonnal vedd föl a szárnysegéd ruháit és vidd el ezt a parancsot a leírt helyre, így a ránk támadó kétszázezer emberb l hatvanezer tizenöt napot késik majd. - mondta. A parancsra rápillantó kém sejtelmesen elmosolyodott. - Jól van! - mondta, és távozott. Miután mindezeket a dolgokat elvégezte, Jin-Sao a tarsolyában lév fehér porból tett valamennyit egy korsóba, bort öntött rá, és miután egy hajtásra megitta, az egyik szobában szundító többi szárnysegéd mellé heveredve rövid id n belül igen mély álomba merült.

A KÍNAI F PARANűSNOK

A kínai hadsereg f parancsnoka, Hoaj-Í tajtékzott a düht l. A sátorban fel - alá járkálva beszélt, a három szárnysegédje feszes vigyázban állt el tte. Noha már három napja felállították a f parancsnokságot, még nem gy lt össze a sereg, noha a kiadott parancsok szerint minden hadtestnek egy nappal el tte itt kellett volna lennie. A kétszázezer f s seregnek a fele sem gy lt még össze. Egy harmincezer f s hadtestnek a parancsnoka mindenféle okokra hivatkozva tudatta, hogy néhány napot késik majd, de a legnagyobb, hatvanezer f s hadtest parancsnokától semmiféle hír sem érkezett. Ezt a hadtestparancsnokot ki kell majd végezni. Hoaj-Í nem emiatt szorongott. Füstbe ment a lehet ség, hogy rajtaüthessen a gök-türkökön. Akárhogyan is, de egy - két napon belül tudomást szereznek majd róla, hogy egy ekkora hadsereg gyülekezik a Kínai Nagy Falon kívül, és megfelel ellenlépéseket tesznek majd. Akkor kiesik majd Vu Kátun kegyéb l. A kátun, aki nagy kegyet gyakorolt azzal, hogy rábízta a f parancsnokságot, amikor oly sok hírneves tábornok állt sorban, a sikertelenség után már nem fogja majd pártját. Ezen kívül meg volt döbbenve, hogy a legbizalmasabb szárnysegédje elt nt. Ez furcsa érzéseket keltett benne. Még sohasem emlékezett arra, hogy emberben így csalódjon. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem tudta eldönteni, hogy mit is tegyen. Ilyen zavaros gondolatok közepette volt, amikor a három szárnysegédjét segítséget remélve megkérdezte: - Ti mit mondtok? Mit kellene tennem? A második és a harmadik szárnysegéd egyetlen szót sem szólt, csak maguk elé néztek. A negyedik szárnysegéd Jin-Sao tisztelettel meghajolva így szólt: - Egy rémiszt lehet ség jutott az eszembe, urunk; ám vonakodnék elmondani. A f parancsnok ezekt l a szavaktól meglehet sen összeborzadt. Mintha eloszlathatná a félelmét azzal hogy kiabál, rémképekt l gyötörve ordította: - Ne félj!… Ne habozz!… Mondd!… A negyedik szárnysegéd egy lépést el re lépett: - Urunk! Valószín leg egy nagy árulással van dolgunk… A f parancsnok a sátorban fel - alá járkálva egy csattanással megállt, és

összerezzenve kiabálta: - Mi?… Mit beszélsz?… Miféle árulás? A szárnysegéd lehalkította a hangját: - Ne haragudj rám urunk! Csak a parancsodra vettem magamnak a bátorságot, hogy szólni merjek. - Igen, én parancsoltam, mondd hát… Mire vársz? Mondd csak!… - Urunk! Engem gyanakvással tölt el, hogy elt nt a f szárnysegéd és nincs hír egy hatvanezer f s hadtestünkr l. - Mit akarsz mondani? Talán a f szárnysegédre gyanakszol? - Igen, urunk. A másik két szárnysegéd olyan mozdulatot tett, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem tetszik nekik ez az elgondolás, ám amikor a f parancsnok így szólt: "Tulajdonképpen én is rá gyanakodtam.", csodálkozva megálltak és összenéztek. Hoaj-Í határozatlan jellem volt. Igen alkalmas volt arra, hogy befolyásolni lehessen. Jin-Sao tudott err l, és ezért ki akarta használni a lehet séget. - Amint megérkezik a holnapra vagy holnaputánra várt harmincezer f s hadtestünk, százhúszezer f s lesz a seregünk, noha úgy volt, hogy kétszázezer f s lesz. Egy hatvanezer és egy húszezer f s hadtestünkr l nincs hír. Ezen a nyolcvanezer f n kívül a f szárnysegédr l sincs hír. Talán azokhoz ment, hogy késleltesse ket. A f parancsnok ordított: - Hát azt meg hogy merészelné? - Ha valaki Ilteris Kagán kémje, akkor semmit l sem riad vissza! Hoaj-Í erre a válaszra elképedt. A kezét a homlokára szorítva döntésképtelenségében fel - alá járkált aztán ismét megkérdezte: - Nos, akkor mit tegyünk? Jin-Sao közbevágott: - Urunk! Ha megparancsolod, ismét üzenhetnénk a hadtestparancsnokoknak. - Igen, azonnal tegyük meg! A második szárnysegéd ellentmondott: - De urunk, már három napja veszteglünk. Ha a korábban elküldött parancs nem érkezett volna meg hozzájuk, legalább húsz nap kell ahhoz, hogy felkészüljenek és ideérjenek. Akkor pedig lekésünk arról, hogy Ötüken felé vonulhassunk. - Miért késnénk le? - A törökök megneszelik a dolgot. Ugyanakkor beköszönt a következ évszak, és a seregünk sok embert veszít majd a hidegt l és a hótól. - Akkor hát mit tegyünk? Erre a kérdésre a határozatlanság elnyúló csöndje válaszolt, amikor odakintr l lódobogás és zaj hallatszott. Aztán belépett az r, és miután köszöntötte a f parancsnokot, jelentette, hogy egy parancsnok odakint várja, hogy a f parancsnokkal beszélhessen. Ez a parancsnok a holnapra, vagy holnaputánra várt harmincezer f s hadtest parancsnoka volt. Miután tisztelettel köszöntötte Hoaj-Ít, a parancsát várta. A f parancsnok annyira meg volt lep dve, hogy nem tudta eldönteni, hogy e miatt a látogatás miatt örvendeznie, vagy bosszankodnia kell-e, még mindig fel - alá járkált a sátorban. Végül összeszedte magát és megkérdezte: - Hol van a sereged? - Estére ideér a seregem, urunk. Azért jöttem ide, hogy elmagyarázzam a késlekedésünk okát. - Igen! No akkor lássuk csak: Miért késlekedtetek? - Urunk! Amikor a parancsodnak megfelel en a hadtestemmel együtt útnak indultam, a törökök rajtaütése miatt kénytelen voltam visszavonulni, aztán pedig… A f parancsnok a szavába vágott: - Mi? Hogy török rajtaütés ért volna?

- Igen, urunk. - Hát az meg hogy lehet? A törökök ennyire nyugatra is tudnak hadsereget küldeni? - Küldenek urunk. Az els rajtaütés után pedig a törökök folyamatosan zaklatták a menetoszlopunkat. Hoaj-Ít szinte hatalmába kerítette a rettegés. a szárnysegédnek, Jin-Saonak Vajon honnan szereztek híreket a töökök, hogy elállhassák a Kína nyugati felén gyülekez hadsereg útját? Izgatottan kérdezte: - Nagy-e a veszteséged? - A katonáim tizedét elvesztettem. - Az jelentéktelen. - Igen urunk, jelentéktelen, az igazán jelent s dolog az, hogy… A f parancsnok rossz érzéssel telve a szavába vágott: - Hát minek van jelent sége? Mi az a jelent s dolog? - Igen urunk, éppen azt akartam elmondani: A török lovasok Bilge Tonjukuk egy levelét l tték át nyíllal. - Miféle Bilge Tonjukuk levele ez? Kinek szól? - Neked, urunk. - Add ide, add már ide gyorsan, hagy lássuk! Hát ez lehetetlen. Mit ír? A hadtestparancsnok egy selyemszövetet vett el a kebléb l. Erre festékkel egy kínai nyelv levél volt írva. Hoaj-Í izgatottan olvasta:

"Én, Űilge Tonjukuk azt mondom a kínai f parancsnoknak, Hoaj-Ínek, hogy te nem vagy jó parancsnok, mert a seregedet képtelen vagy egyetlen napon, egyetlen helyre összegy jteni. A hatvanezer f s hadtested tizenöt nap késéssel érkezik majd oda. Ez azt jelenti, hogy most vereséget szenvedsz."

Hoaj-Í dühösen a vele szemben állóra nézett: - Hát ez a bugris meg honnan ismeri a bels gondjainkat? - kiabálta. A negyedik szárnysegéd tisztelettel meghajolt: - Űebizonyosodott, hogy igaz, amir l az imént beszéltem, urunk. Kémeivel mindent megtud. - mondta. A f parancsnok döntésképtelenül verg dött. Jin-Sao hirtelen a kegyeibe került. A fiatal szárnysegéd sejtései beigazolódtak. A második és a harmadik szárnysegéd felé fordulva azt kiabálta: - Ti csak alszotok! Aztán a negyedik szárnysegédre nézett és észre sem véve a másik kett féltékenységt l elsápadt arcát, kijelentette: - Ezennel megteszlek a f szárnysegédemmé! Az új f szárnysegéd tiszteletteljesen meghajolt: - Igyekezni fogok, hogy méltó legyek a jóságodra, urunk. - válaszolta.

A KÍNAIAK KÉMJE

Vu Kátun nagyon elszomorodott, amikor valamiféle érthetetlen okokból meghiúsult a támadás, amelyet Hoaj-Í f parancsnok kétszázezer f s sereggel hajtott volna végre a gök-türkök ellen. S t szinte belebetegedett Űilge Tonjukuk gúnyolódásába. Hogy új háborúba kezdjen a gök-türkök ellen, és azt sikerrel be is fejezhesse, szövetségeseket kezdett keresni. Els ként a dokúz-ogúzok ötlöttek az eszébe. A dokúz-ogúzok bármennyire vereséget szenvedtek is a gök-türkökt l, és bármennyire behódoltak is, lelkük mélyén kétségtelenül gy löletet éreztek irántuk. Vu Kátun úgy tervezte, hogy el bb fellázítja ket, aztán miközben a gök-türkök velük foglalkoznak, dél fel l támad majd. Ha sikerül a dolog, akkor Hoaj-Í becsülete ismét emelkedik majd.

Miután Kína Kátunja Hoaj-Ível hosszasan tárgyalt ezekr l a terveir l, megkérdezte, hogy van-e valamilyen ötlete, hogy kit küldjenek a dokúz-ogúzokhoz. A f parancsnok pedig gondolkodás nélkül a f szárnysegédjét, Jin-Saot ajánlotta. Vu Kátun úgy hitte, hogy nagy dolgot visz majd végbe. Miután a parancsaival együtt egy teli erszény pénzt adott a f szárnysegédnek, útnak indította. Miután Jin-Sao átkelt a Kínai Nagy Falon, Karabuka lett bel le. Nem úgy viselkedett, mint egy Kínából törökföld felé tartó kínai kém, hanem mint egy török. Így haladt a végtelen pusztán, a lova hátán aludt, vadászott és kebabot készített magának, hébe - hóba a lovát futtatva mulattatta a szívét. Ilyenképpen ért egy éjjel Ötükenbe. Szándékosan választotta az éjszakát. El bb anélkül akart Bilge Tonjukukkal beszélni, hogy bárki észrevenné, azután pedig útra akart kelni a dokúz-ogúzok felé. Karabuka mindenr l beszámolt Űilge Tonjukuknak amir l csak tudomást szerzett, és elmondta neki a megbízatását. Tonjukuk új parancsokkal látta el. Mindezek a dolgok az éj egy meglehet sen rövid id szaka alatt történtek, aztán Karabuka, észak felé lovagolt mint egy kínai, aki még sohasem látta Ötükent.

* * *

Karabuka így haladt, és miközben hálát adott az Istennek, hogy távol lehet Kína sz k falaitól, ostoba szokásaitól, egy nap váratlan pillanatban szerencsétlenség történt: A lovával együtt egy patakon átkelve a ló a mocsárba süppedt. Egy - két kapálódzás után a mélybe süppedve megfulladt. Karabuka alig tudott kimenekülni és a túlpartra verg dni. Az volt a legrosszabb a dologban, hogy a lóval együtt minden élelme, pénze és a kardja is a mocsárban veszett. Ló nélkül, élelem nélkül, pénz nélkül az íjával és a tegzével maradt egy szál magában a puszta közepén. Ha legalább lova lett volna, három, vagy négy napon belül a dokúz-ogúzokhoz ért volna. Ló nélkül maradva azonban nem tudta, mitév legyen. Karabuka így gondolkodott: Ötüken van messzebb. Még így is alkalmasabb észak felé, a dokúz-ogúzok felé indulnia. pedig Istenben bizakodva így is tett. Észak felé kezdett menetelni. Az els nap egy - két madarat l tt és megsütötte ket. űsak a hideg viz forrásból itta kortyolva a vizet. A harmadik napon egy nyulat l tt és egy étkezés alkalmával felfalta. A negyedik és ötödik napon se nem l tt semmit, se nem talált vizet. Egy szarvast nyíllal megsebesített, de a szarvas elmenekült. A hetedik napon annyira remegett a keze, hogy egészen közelr l nem talált el egy nyulat. Egy ligetbe ért. A fák tövénél lefeküdt. Ájult állapotban álom és ébrenlét között hánykolódott. Lement a Nap. Mintha hangot hallott volna. A fülét a földre szorítva hallgatódzott: Lovasok közeledtek. Mivel Karabuka nem tudta, hogy kik érkeznek, és mert gyanakvást kelt állapotban volt, az utolsó erejét összeszedve a liget egy félrees zugába húzódva felkapaszkodott a legs r bb ágak közé. A levelek közt elrejt zve várakozott. Jóval kés bb tíz lovas érkezett és pihent meg a ligetben. Amikor sült húst kezdtek enni, az igencsak felkeltette az étvágyát. A fülét hegyez kém a beszélgetésükb l hamarosan rájött, hogy ezek gök-türkök. Valójában ez a tíz f nem volt más mint az Aj Hánimtól visszatér ben lév , Parsz ezredes parancsnoksága alatt álló követek küldöttsége. Amint beesteledett, az

rségben állón kívül mind a földre heveredtek, és a nemeztakaróikba burkolódzva elaludtak. Karabuka a fáról leste az alkalmat. Amikor az r a t le legtávolabbi helyen járt, igyekezett nesztelenül lecsússzanni a fáról. Egy sötét árnyékban a földre hasalva megállt, aztán kúszva el renyomult. Ismét megállt és hosszasan

várakozott. Harminc - negyven méterrel el tte állt az egyik utas lova. Gyorsan körülnézett. Az r ötven lépésnyire volt. Nyugodtan felállt. Meglehet s természetes járással, egy kis zajt csapva a lóhoz közelített. Az r hirtelen feléje fordulva megszólította: - Ki az? Karabuka a ló mellé ért. Egy ugrással felugrott rá, és így válaszolt: - Csak sétálok egy kicsit. Aztán a lovat ügetésre fogva dél felé ellovagolt. Az r egyáltalán nem gyanakodott semmire, mert ékes gök-türk nyelv választ kapott, és dél felé, Ötüken felé indult el. Közben ezt azok is csak Erszegün egyik bolondságának vélték, akik még nem aludtak el. Karabuka pedig miután lovagolt egy keveset, az élelmes tarisznyáért nyúlt, a lovát pedig nyugat felé fordította. Éjféltájt ismét észak felé fordulva a dokúz-ogúzok felé indult.

* * *

Mire a dokúz-ogúzokhoz ért, kifogyott a tarisznyából az élelem, pedig kimerült a fáradtságtól, mert amint a gök-türkök rájöttek, hogy elkötötte a lovat, a nyomába eredtek, azután hosszú, fárasztó és izgalmas kerget dzés következett. Karabuka a kerget dzés során irányt változtatott hogy összezavarja ket, emiatt meghosszabbodott az útja. Az utolsó két napját éhen töltötte. Amint a dokúz-ogúzok közé ért, els dolga volt, hogy ennivalót kért. Úgy mutatkozott be, mint egy kitájoktól megszökött kínai fogoly, és engedélyt kért rá, hogy köztük maradhasson. A dokúz-ogúzok ezt jelentették Aj Hánimnak. A kagán leánya a díszsátrába hivatta és vallatóra fogta. Gyanakodni kezdett, amikor az féltérdre ereszkedve köszöntötte, mert ez török szokás volt. Ezen kívül ez az ember, aki Jin-Saonak nevezte magát, ékes gök-türk nyelven beszélt, ráadásul inkább hasonlított törökre mint kínaira. Aj Hánim díszsátrában a bégek közül egyedül Kadir Baga százados tartózkodott. Kuni Szengün és Tunga Szem meghaltak, rajta kívül nem maradt más bég a dokúz-ogúzok országában. Jin-Sao egy id múlva közölte Aj Hánimmal, hogy igen fontos és titkos dolgot fog mondani. pedig erre azt válaszolta, hogy ha elmondja, akkor Kadir Űaga jelenlétében kell elmondania. Ekkor Jin-Sao egy kis b rerszényt vett el a kebléb l. Az alaposan bevarrt erszényt a fogával feltépve egy rézlemez került el bel le. Ezt Aj Hánim felé nyújtva így szólt: - Követként jöttem Kína kátunjától, Vu Kátuntól. A lemezbe Vu Kátun pecsétje volt bevésve, alá pedig a következ szavak voltak vésve: "Jin-Sao a követünk." Aj Hánim a szívekbe látó éles tekintet fényes szemeit Jin-Saora szögezte. űseng hangján megkérdezte: - Mit kíván t lem Kína kátunja? A követ így válaszolt: - Együttm ködést, hogy eltakarítsuk a gök-türköket. Aj Hánim hallgatott. A követ folytatta: - Kína kátunja egy kétszázezer f s sereget készített föl. Miután a gök-türköket eltakarítjuk, a dokúz-ogúzok telepednek majd Ötükenbe és Kína kátunja minden évben kölest és szövetet küld majd nektek. - Ha a kínai hadseregnek megvan az ereje hozzá, hogy elpusztítsa a gök-türköket, akkor mi szükségét érzi a mi néhány katonánk segítségének? A kínai követ erre a kérdésre meghökkent, ám nem késlekedett választ találni: - Amilyen kevesen vannak a dokúz-ogúz harcosok, vitézség szempontjából olyan nagy a becsük. Amikor a gök-türkökhöz hasonlóan nehéz ellenféllel háborúzunk, nem nélkülözhetünk egy ilyen vitéz sereget. - Szépen mondtad, követ! Ám a követek nem lopva jönnek. Te miért jöttél

lopva? - A megbízatásom titkos volta miatt még a dokúz-ogúzok sem tudhatnak róla. Azért jöttem titokban, mert Vu Kátuntól így parancsolta. Aj Hánim a gondolataiba merült. Miközben a követre nézett, mindenféle lehet ségek futottak át az eszén. Karabuka pedig kényelmetlennek érezte magát a kagán leányának a tekintete alatt, közben nem tudta visszafogni magát, hogy rá ne csodálkozzon a szépségére. Végül Aj Hánim Parancsot adott Kadir Bagának, azt mondta, hogy bármelyik dokúz-ogúz sátorban lássák vendégül. Aztán így bocsátotta el a díszsátrából: - Ismét hivatlak majd. Azután így szólt Kadir Bagához, aki miután teljesítette a parancsát, ismét a színe elé állt: - Százados! Tartsd szemmel ezt a követet! Lehet, hogy a gök-türkök kémje. Kadir Baga elképedt.

KARABUKA

Karabuka kénytelen volt még óvatosabban viselkedni, mert rájött, hogy Aj Hánim gyanakszik rá. Most két feladata volt: Az, hogy Aj Hánimot rábeszélje a Kínával való szövetségre, és a válaszát pedig jelentse Bilge Tonjukuknak. Vajon rájött-e Aj Hánim, hogy a második volt az igazi feladata? Karabuka néhány napig tétlenkedett hogy eloszlassa a reá vetült gyanút. Senkivel sem beszélgetett, nem gyelgett sokat, ám mert okos és értelmes volt, igyekezett mindent felfogni, ami a dokúz-ogúzok között történt, igyekezett megtudni az erejüket. k ötszáz sátorra valónyian már népet alkottak. A férfiak izmosak voltak és bátrak. Úgy hatszáz harcost tudtak kiállítani. Aj Hánimot nagyon szerették, pedig minden t le telhet t megtett azért, hogy felemelje a népet. Nem kevés vagyonuk, juhuk és a kecskéjük volt. A legnagyobb hiányuk a köztük lév századosok és tizedesek alacsony számából volt. Aj Hánim néhány nappal Karabuka érkezése után Kadir Űagát ezredessé léptette el . Sehogyan sem értette, hogy hogyan gondolkodnak a gök-türkökr l és Ilteris Kagánról. Ha közéjük furakodott volna, beszélt volna velük, ezt is megtudta volna, ám senkivel sem beszélt, nehogy gyanút fogjanak. Kadir Űaga ezredes gyakran feléje nézett és mondott valamit az id járásról és a vizek folyásáról. Karabuka minden alkalommal azt kérdezte, hogy mikor ad majd választ Aj Hánim. Türelmetlenkedett. Amikor egy nap ismét így beszélgettek, Karabuka hirtelen egy váratlan kérdést tett föl: Jin-Sao! Mi történt annak a Kür Sádnak a fiával, aki rajtaütött a kínai palotán? Karabuka megdöbbent. Hát ez a kérdés meg hogyan merült föl? Talán valamilyen különös szándékkal tették föl. Eddig azt sem tudta, hogy Kür Sádnak volt-e, fia vagy sem, ám mint kínai követ nem mutathatott tudatlanságot egy neki feltett ennyire fontos kérdésben. Azonnal válaszolt: - Kür Sád családját kiirtottuk. Nem maradt se fia, se senkije. Kadir Baga ezt Aj Hánim parancsára kérdezte meg, és Jin-Sao válaszát rögtön hírül vitte a kagán leányának. Karabuka pedig más oldalról kezdett gyanakodni. Miért emlegették föl ok nélkül a negyven - ötven évvel ezel tti összecsapás emlékét? Hirtelen eszébe jutott, hogy az els napokban, amikor Ilteris Kagán zászlót bontott, mindenki egy kardról beszélt: Egy vén kovács Kür Sád fia számára készítette azt a kardot. Kür Sád fiát nem találták meg, no de nem lehet, hogy a kovács ok nélkül készített volna el azt? Vajon volt-e Kür Sádnak fia? Életben volt-e még? Életben lehetett. De mi van, ha életben volt? Karabuka hirtelen összeborzadt:

Ha Kür Sád fia életben lenne, a kagánságot akarhatná, felléphetne Ilteris Kagán ellen, akkor pedig törökföld darabokra szakadhatna. Miért kérdezett t le Kadir Űaga Kür Sád fiáról? Vajon életben lenne, és hírt kapott volna fel le? Netán Kür Sád fia színre lép ben volt, hogy elperelje a kagánságot és a dokúz-ogúzok segítségét kérte volna? Karabuka néhány napját azzal töltötte, hogy folyvást ezen gondolkodott. Amikor a töprengése sehová sem vezetett, félretette az óvatosságát és puhatolódzott néhány dokúz-ogúznál, ám így sem tudott meg semmi érdemlegeset. Ahogy így teltek a napok, egy nap tudatták vele, hogy Aj Hánim várja. A sátorban a kagán leányának két oldalán Kadir Baga ezredes és egy százados volt. Aj Hánim köntörfalazás nélkül a kívánt választ közölte a kínai követtel: Nem segít majd Kínának, hogy elpusztítsák a gök-türköket. Jin-Saot megajándékozta, és megparancsolta, hogy másnap keljen útra. Amikor Karabuka elhagyta a díszsátrat, Aj Hánim így szólt a mellette álló bégekhez: - Ha nem érzi meg hogy megtudtuk, hogy a gök-türkök kémje, akkor az azt jelenti, hogy egy id re fellélegezhetünk. Ha megérzi, akkor a gök-türkök újabb támadásától kell tartanunk. Karabuka másnap útnak indult. Minél el bb el akarta mondani Űilge Tonjukuknak a Kür Sád fiával kapcsolatos gyanúit. Amikor ismét éjszakai sötétségben ment be Ötükenbe, egyenesen Bilge Tonjukuk díszsátrához ment. Elmondta, hogy mit tudott meg, és milyen kételyei vannak. Amikor Kür Sád fiára terel dött a szó, Tonjukuk mélyen a gondolaiba merült. Ez a dolog, mintha kissé elborzaszotta volna, ám nem volt szokása megoldhatatlan dolgokon fennakadni. A fejét felemelve megkérdezte Karabukát: - Rájöttek-e a dokúz-ogúzok, hogy gök-türk vagy? - Minden bizonnyal rájöttek. - Aj Hánim rájött. Az figyelmét semmi sem kerülheti el. A mi figyelmünket pedig nem kerüli el, hogy napról napra er södnek. Nincs más megoldás, mint hadsereget vonultatni ellenük… Azután új parancsokat adott neki a Kínában végzend feladatát illet en. Nem sokkal kés bb Karabuka Kína felé lovagolt, a sötétben pedig egy ismeretlen lovas követte a távolból. Egy id múlva a gök-türk kém, rájött, hogy követik. Ezt komolyan vette, ezért felgyorsította a lovát. Az égen a félhold néha a felh k mögé bújt, aztán el bújva a végtelen pusztára szórta a fényét. A két lovas egymástól négyszáz - ötszáz lépésnyi távolságban versenyzett egymással. Karabuka egy dombot, vízmosást vagy ligetet keresett a szemével, hogy elbújhasson, ám ameddig csak a szem ellátott a széles síkságon kívül semmi más nem látszott. Amint Kara Buka, aki egy ideje hátrafelé figyelt, észrevette, hogy az ismeretlen lovas közeledik, megragadta az íját és egy nyilat húzott ki a tegzéb l. A mögötte jöv lovas észrevette ezt a mozdulatot, ám ezzel nem is tör dve a lovát sarkantyúzva, igyekezett behozni a lemaradását. Egy darabig így haladtak. A köztük lév táv háromszáz lépésnyire csökkent. A pusztán messzire hallatszott a vágtatva haladó lovak dobogásából ered ütemes hang, a habzó szájú lovak kifáradtak, mégsem veszítettek a sebességükb l. Karabuka ismét hátra fordította a fejét és hátra nézett. A két lovas veszélyes közelségbe ért egymáshoz. Úgy kétszázötven lépésnyi távolság volt köztük. Ilyen távolságból a kil tt nyilak rettenetes dolgokat m velhettek volna. Karabuka nem várt tovább, a nyilat az idegre téve hátrafelé célzott. Úgy volt, hogy kilövi, ám éppen ekkor a másik lovas zeng hangja harsant föl a pusztán: - Hé, Jin-Sao… Hát lehet-e anélkül l ni, hogy tudná valaki, hogy barátra, vagy ellenségre l -e? Amikor ezt kiáltotta, a lovát felágaskodásra késztetve megállt. Karabuka értelmetlennek tartotta, hogy meneküljön ez el l az idegen el l, aki a

kínai nevén nevezte t, és meghúzta a zablát. A két lovas a félhold holdvilágánál kétszáz lépésnyi távolságban egymással állt szemközt, a se széle, se hossza pusztaságban. Karabuka éles tekintettel nézett, mintha rá akarna ismerni az ismeretlen lovasra, amaz pedig a lova sörényét simogatta, és el re hajolt. Mindenféle lehet ség átfutott Karabuka eszén, ám nem jött rá, hogy kivel állhat szemben. Nem maradt más lehet sége, minthogy kiabálva megkérdezze: - Ki vagy hát? Felsorolnád-e hét atyádat? Ez a kérés megválaszolatlanul maradt. Amíg Karabuka válaszra várt, a másik még mindig a lova sörényét simogatta, és nem is tör dött vele. Karabuka kiabálva megismételte a kérdést. A szemben lév lovas a fejét fölemelve így kiáltott: - Te nem vagy Jin-Sao. - Jin-Sao vagyok. És te ki vagy? - Egy török, mint te. Karabuka haragudni kezdett erre az ismeretlenre, aki ismerte t: - Nem vagyok török. Kínai vagyok. - válaszolta. A másik ezt harsány nevetéssel fogadta. A gök-türk kémnek elfogyott a türelme. Hirtelen vágtára fogta a lovát, felé iramodott, és kil tte a nyilát. Erre a másik gyorsan megfordította a lovát és menekülni kezdett, ám az imént már megmutatta, hogy jobban fut a lova. A Hold is mintha az idegen segítségére akart volna sietni, és a fellegek mögé bújt. Ez megakadályozta Karabukát abban, hogy a második nyilát is kil hesse. A köztük lév táv egyre n tt. Karabukának tulajdonképpen nem is állt szándékában a végs kig üldözni. A lovát megállítva egy pillanatig gondolkodott rajta, hogy vajon ki lehet ez az idegen. Nem jött rá. Azt gondolta; akárki lenne is az, nem tör dik vele. Aztán ismét dél felé fordult.

* * *

Ezalatt Kadir Baga százados, aki napok óta a nyomában járt és arra is rájött, hogy Űilge Tonjukukkal beszélt, észak felé lovagolt és azt gondolta magában: - Bebizonyosodott, hogy Jin-Sao a gök-türkök kémje. Aj Hánim nem téved… Aj Hánim sohasem téved.

TÁMADÁS

A húszezer lovas feszített iramban haladt dél felé. Ilteris Kutluk Kagán három lófarkas zászlaja a magasban lengett, néha elhangzó éles, kemény parancsok és a lovak patáinak dobogása zúgott végig a pusztán. A gök-türkök kagánja Űilge Tonjukukkal, mint f parancsnokkal az oldalán a húszezer lovas között lovagolt, mögötte két testvére, Bojla Baga Tárkány, néhány bég, börük és test rök jöttek. Miután Űilge Tonjukuk elemezte a kémeit l érkez jelentéseket, és a kínaiakat megtéveszt intézkedéseket tett, jelentést tett a kagánnak a helyzetr l. A kagán pedig a kedvez alkalmat megragadva késlekedés nélkül úgy döntött, hogy Kína ellen támad. Villámsebesen felkészülve összegy lt és ugyanazzal a sebességgel meg is indult Kína ellen a lehet legnagyobb sereg, amit csak Ilteris Kagán fel tudott állítani. A százf s osztagok egy kard pengéjéhez hasonlóan nyílegyenes sorokban száguldottak. Éles tekinteteiket el re fordították, természetes megszokottsággal kémlelték az ellenséget, és amikor támadtak, már minden

személyes gondjukat, szívük minden érzését hátra hagyták. Miután támadásra indultak, a harmadik napon vert tábort el ször a hadsereg. Korábban csak rövid pihen ket tartottak, a katonák még az éjszakákat is el renyomulással töltötték, és a sereg a Kínai Nagy Falig nyomult. Azon az éjszakán a kagán parancsára nem gyújthattak tüzet, nem beszélgethettek, nem mozdulhattak. Mindenkinek a lova mellett kellett harci készültségben várakoznia, hogy amint megszólal a harci kürt, a fáklyát gyújtó századosaik mögött megeresszék a lovaikat. Minden százados hosszú botok végére készítette el a fáklyáját. Az egységek egymás mellett és mögött sorakoztak, nesztelenül, szinte lélegzet visszafojtva várakoztak. Egy igen ügyes és éles szem tizedes gyalogosan különvált a seregt l és el renyomulva közvetlenül a Kínai Nagy Fal közelébe férk zött, a földre hasalva fürkészni kezdte a vidéket. Ez a tizedes arra a jelre várt, amit a Kínai Nagy Falról adnak majd le. Kürt és fáklya volt nála, folyton el refelé lesett, néha a kardját simogatta a kezével. Úgy volt, hogy Karabuka jelez majd a Kínai Nagy Falról, ám Karabukát Bilge Tonjukukon kívül a kagánt is beleértve, senki sem ismerte az egész hadseregb l. Miközben el re figyelt, a fejét jobbra - balra forgatta a felderít tizedes. Hirtelen mintha egy halvány fényt vett volna észre, és azonnal a kürtjéhez kapott. Rövid id múlva ez a fény rendesen fellobogott, és ugyanekkor egy csomó arról jöv ordítás ütötte meg a fülét. A tizedes villámsebesen talpra ugorva visszafordult és a kissé megemelt kürtjét a gök-türk sereg felé háromszor gyorsan megfújva jelt adott. Aztán ismét villámsebesen meggyújtotta a fáklyáját és a magasba emelve lengette miközben futni kezdett a Kínai Nagy Fal felé, a felé a hely felé, ahol felt nt a fény. Éppen ekkor megszólalt a gök-türk sereg támadást jelz kürtje, és egy pillanat alatt kigyulladó kétszáz fáklya mögött húszezer lovas iramodott félelmetes harci kiáltásokkal a fal felé. Az a tizedes, aki a felderítést végezte, a fáklyáját lengetve a felé a hely felé szaladt, ahonnan a jelet leadták, az egységeiket támadásba viv századosok pedig követték a felderít t. Mindez olyan gyorsan történt, hogy még annyi id sem telt belé, amíg egyt l százig el lehet számolni, a gök-türk sereg a Kínai Nagy Fal tövéhez ért, és egy nyitott kapun át benyomultak. Miután Karabuka t zzel jelt adott, egy segítségére lév másik török kémmel együtt a kaput is kinyitotta, ám a kínaiak meglátták, amikor jelt adott. A kínaiak ordítva vetették rá magukat. Nehéz helyzetbe került. Nehogy az utolsó pillanatban megbukjon ez a részletesen kidolgozott terv, villámsebesen kellett döntenie, és így is tett. Amint vadul kardot rántott, odakiáltott a társának: - Ugorj a kapun kívülre!… Nyilazd le azokat, akik be akarnák zárni a kaput!… Amíg a társa megtette amit mondott, maga megfordult és a mögötte jöv kínaiakra támadt. Egy pillanat alatt olyan z rzavar támadt, mintha sólyom csapott volna le egy varjúcsapatra. Karabuka és a társa elegend id t nyert a gök-türk sereg számára. A gök-türk sereg olyan közel ért, hogy már lehetetlen lett volna bezárni el ttük a kaput. A kínaiak is tudatára ébredtek ennek, és már nem a kapuért, hanem az életükért aggódtak. Amikor Karabuka egy csomó kínai közé hatolt és megsebesítette ket, egy - két könnyebb sebet is szerzett. Mivel már teljesítette a feladatát, most már a saját menekülésére is gondolhatott. Gyorsan nekiiramodva a kanyargós lépcs re hágott. Amikor így tett, hüvelyébe dugta a kardját és a tegzéhez kapva az idegre tette a kihúzott nyilat. A lépcs fordulóban megállva a sötétben mögötte jöv els kínai fekete árnynak t n testébe eresztette. Ugyanilyen gyorsasággal terítette le a másodikat is. Más alkalommal, a kínaiak ilyen helyzetben nem nyomultak volna el re, megálltak és visszavonultak volna, ám a gök-türk sereg félelmetes harci kiáltásokkal özönlött be a Kínai Nagy Fal kapuján, másrészt a falhoz létrákat

támasztottak; egyetlen ember nem állíthatta meg ket. Karabuka számolt ezzel, és ennek megfelel en viselkedett. Amint megértette, hogy nem állíthatja meg a kínaiakat, ismét menekülni kezdett. Amint gyorsan szaladt, egy pillanatra megtorpant, amikor válla fölött elzúgott egy nyíl. is kihúzott egy nyilat és ell tte a kínaiak felé. Ezalatt a Kínai Nagy Fal minden tornyában tüzek gyulladtak, és a gök-türk támadást hírül adták a hátországnak. Karabuka azért futott, hogy elérje a Kínai Nagy Fal kanyarulatát. Tudta, hogy ott van egy lefelé vezet lépcs . Azt remélte, hogy ha odáig elér, akkor a sötétben elt nhet majd a kínaiak szeme el l, ám ahogy arrafelé közeledett, az el tte lév toronyban gyújtott t z által megvilágított részhez, azaz veszélyes övezethez közeledett. Miután egy pillanatra megállva még egy nyilat küldött hátrafelé, ismét futásnak eredt. Ötven lépésnyi maradt a kanyarulatig. Egy nyíl jobbról elszállt mellette. Amikor negyven lépésnyi maradt, egy nyíl zúgott el a feje felett. Amikor harminc lépésnyi maradt, két nyíl süvített el mellette bal fel l egyszerre. Húsz lépésnyi maradt. Hirtelen a nélkül, hogy tudta volna, hogy mi történt, el re zuhant, egy vízbe vet d emberhez hasonlóan nekilendült, a földön néhány lépésnyit vonszolta magát, aztán megállt. Ekkor megérezte, hogy vérzik a combja, megértette, hogy megsebesült. Egy nyíl a combjába fúródott és benne maradt. Karabuka gök-türk századosként nem nyugodhatott bele könnyen a vereségbe. Egy pillanat m ve volt, hogy fektében a tegzéhez kapott, nyilat húzott ki, az íjára tette, célzott és l tte. A negyven lépésnyivel mögötte futó kínaiak közül a legelöl haladó szíven találva úgy eld lt mint egy tuskó; holtan maradt. A halott kínai az üldöz k tisztje volt. Az leterítésével a kínaiak egy pillanatra zavarodottan megtorpantak, ez pedig id t és alkalmat adott a gök-türk százados számára. Nagy er feszítéssel talpra állt és a kanyarulat felé akart futni, ám a combja, amelybe nyíl fúródott, annyira vérzett, hogy képtelen volt haladni. Öt - hat lépés megtétele után ismét elesett, ismét nyilat húzott el , célzott és l tt. Még egy kínait leterített. Most már jócskán a torony fénye alatt voltak. Karabuka látta, hogy heten üldözik, és ebban a pillanatban nyíl találta el a sisakját. Ez egy figyelmeztetés volt: Ha a nyíl egy kicsivel lejjebb érte volna, elpusztíthatta volna. Kúszva a kanyarulat felé nyomult. Hat - hét lépésnyi táv maradt, ám mit ért volna, ha oda ér is? Miután már nem futhat majd el, nem lett-e fölösleges azon iparkodnia, hogy odaérjen? Karabuka ezt egy gök-türk századoshoz méltón villámsebesen végiggondolta és megértette, hogy már minden reménye elszállt. Csak akkor menekülhetne meg, ha a t le harmincöt lépésnyire lév hét kínait lenyilazná, miel tt azok elérnek hozzá. Ezzel a reménnyel gyorsan a tegzére pillantott: Kár! Hat nyila maradt, ám egy gök-türk százados a saját testébe fúródott nyílat is felhasználhatta. Karabuka erre gondolva fektében a legkedvez bb testhelyzetet vette föl, és nyilazni kezdett. A kínaiak bizonytalanul mozdultak. El bb futva akartak Karabuka közelébe jutni. Ha így tettek volna, ketten - hárman élve eljuthattak volna hozzá, és karddal végezhettek volna vele, ám amint kett jüket nyíllal leterítette, ket is elragadta a nyilazási szenvedély, és öten egyszerre felhúzták az íjaikat. Most a gök-türk sereg támadási helyét l egy meglehet sen távoli részen, egy félrees helyen voltak, ezért nem látták szükségét egy elkapkodott támadásnak. Karabuka gök-türk lévén sokkal gyorsabban tudott nyilazni mint k. Amint ötük egyszerre íjat feszített, is eleresztett egy nyilat, és harcképtelenné tette a felé irányuló öt nyíl egyikét, ám a maradék négy nyíl egyike az arcát végigcsikarva haladt el, az arcát egy pillanat alatt vérbe borította. Amikor a kínaiak ismét futni kezdtek, a százados három nyilával hihetetlen

sebességgel célzott és l tt, a három kínai pedig elterült a földön, így a toronyból jöv fény alatt kettesben maradt az egyetlen megmaradt ellenfelével. Tíz, tizenkét lépésnyi távolság volt köztük, amikor kettesben maradt a kínaival. A kínai kihúzta a kardját, feszített iramban futva jött. A földön fekv Karabuka karddal nem szállhatott volna szembe vele. Mint az el bb számításba vette, nem volt más megoldás, mint gyorsan kivenni és a kínaira l ni a combjába kissé hátul, oldalt befúródott nyilat. Ezt a dolgot kénytelen volt még az el tt elvégezni, miel tt elfogyott volna a köztük lév táv. A sebesült százados a vérz sebében lév nyílhoz kapott a kezével, er sen megragadta és teljes er b l meghúzta. Miközben ezt tette, tudta, hogy a combjába fúródott nyíl hegye hogyan roncsolja majd szét a húsát, milyen kibírhatatlan fájdalmat fog majd okozni, mert már régebben is tett ilyet. Hirtelen olyan érzéssel mintha valami kitép dött volna bel le, úgy érezte, hogy elsötétülnek a szemei, a szíve ájulás közeledtét érezte. Egy pillanatig nem látta a környezetét, aztán egy belsejéb l fakadó ösztökélésre arra gondolt, hogy az ájulás egyenl a halállal, és összeszedte magát. A sebéb l kihúzott nyilat az íjára tette. Amíg ezt elvégezte, a kínai közeledett, egyetlen lépésnyi távolság maradt köztük. Amikor Karabuka hátrahúzta az íját, a kínai felé suhintott a kardjával…

* * *

Amíg ezek a dolgok megtörténtek, a gök-türk hadsereg a Kínai Nagy Fal tornyait egymás után elfoglalta és gyorsan eltakarította a bent lév ket. A katonák egy töménye az éj sötétjében támadásra indult Kína belseje felé. Ennek a Kína belsejébe hatoló töménynek Ilteris Kagán volt a f parancsnoka. Bilge Tonjukuk azt a parancsot kapta, hogy a másik töménnyel tartsa a falat és biztosítsa a nyugalmat. Miután gyorsan elfoglalta a tornyokat, és eloltotta a jelz tüzeket, megtartatta a kapukat, a szükséges helyekre rsöket küldött, kerestetni kezdte a török sebesülteket és halottakat. Karabukát is kerestette. Megegyezett vele, hogy hol fognak majd találkozni. Az a hely volt az, ahonnan valaha a lovával együtt levetette magát. Annak a küls és bels oldalán lév helyen találkoztak volna. Ahogy Űilge Tonjukuk Karabukát ismer két emberét a keresésére küldte, maga is arrafelé sétált egy - két katonájával, a fáklyák fényénél szemlélte a rejtett zugokat. Amikor ennek nem lett eredménye, néhány zeng hangú katonát a négy világtáj felé küldött, hogy azt kiabálják: "Karabuka százados." Ám erre a kiabálásra sem jött válasz. Tonjukuk nem hitte, hogy Karabuka meghalt volna, azok után, hogy határozott jelzést adott és minden feladatát hibátlanul végrehajtotta, ám nem tartotta jó el jelnek, hogy ilyen sok keresés után sem lelik. Bilge Tonjukuk napkeltekor oldotta meg ezt a rejtélyt. Éjjel a Kínai Nagy Fal egyik tornyában aludt valamennyit, miután pirkadatkor felkelt, válaszokat adott a kagántól érkez hírnöknek, és le akart menni a falról, hogy megszemlélje a katonáit, amikor egy kanyarulatban hirtelen megállt. Egy romos ablakmélyedés tövénél egy lépcs els lépcs fokához közel hevert Karabuka százados. Mellette, a k bemélyedésében alvadt vére állt, és az egyik keze az alvadt vértócsába ragadt. Éjjel, a kínai halottakat összegy jt gök-türkök nem vették észre ezt a sötét helyen hever századost. Karabuka meghalt, ám halála el tt az ujját a vérébe mártva a fal tiszta és fehér felületére a következ ket írta: "A parancsot teljesítettem. Üdvözlet Ötükennek…"

REMÉNY ÉS CSALÓDÁS

A gök-türk sereg igen elégedetten tért vissza Ötükenbe. Miután átkeltek a Kínai Nagy Falon, a határszéli kínai parancsnokok által felállított sereget legy zték, rengeteg érték, juh és kecske, fogoly került a kezükre. Urungu tizedes lelkében titkos öröm volt. Amikor azon töprengett, hogy miért örvendezik, nem találta az okát. is zsákmányolt, mint mindenki más, meggazdagodott, ám eszébe sem jutott, hogy örvendezzenennek a hazug világnak a kincsei miatt, ezért tovább kereste az okát, hogy miért szabadult föl a lelke. Lassan mintha megtalálta volna az okot, és miután néhány bizonytalan szó hagyta el az ajkát, vérvörös lett az arca. Urungu nem is volt tudatában, hogy Aj Hánimra gondolva eszébe jutott a házassági ajánlata, amit valaha tett neki, és a visszautasítás. A kagán leánya akkor azzal utasította el, hogy a köznépb l származik, ám kés bb megtudta, hogy a gök-türkök egyik teginje. Most minden bizonnyal meg kell majd változtatnia a döntését. Urungu hirtelen úgy érezte, hogy mély boldogság hullámzik át rajta. Olyan gazdag is lett, mint amir l soha nem is álmodott. Kétségtelen, hogy ha ezek mellett a feltételek mellett ereszkedett volna féltérdre Aj Hánim el tt, másként fogadták volna. Ám Urungu szívében az öröm nem tartott soká: Aj Hánim nem házasodhat vele össze, amíg titokban marad a kiléte. Aztán mit mondanak majd a dokúz-ogúzok? Ám Kür Sád fia egy bels hangra ocsúdóban volt. Amint visszaér Ötükenbe, északra megy majd, megkeresi a kagán leányát, és ismét megkéri a kezét. A gök-türk sereg ünnepi küls ségekkel érkezett Ötükenbe. Ilteris Kagán az addigi napig vívott háborúinak a legnagyobbikát nyerte meg. Hatalmas estélyt adott a bégeknek. Mindenfelé szóltak a dobok, itták a kumiszt, a fiatalok birkóztak, a vitézek lóversenyeztek. Urungu nem csatlakozott a vigadozókhoz. Miután a fiával, Tacsámmal és vértestvérével, Űörü századossal találkozott, b séges élelmet vett magához és útnak eredt észak felé. Az els nap utáni éjjelen véget ért az öröme. Másnap reggel izgalomhoz hasonló, megmagyarázhatatlan borzongást érzett. A harmadik napon rájött, hogy a bels remegése olyan, mintha félne. Urungu, aki megannyi veszedelem közepette élt, szemrebbenés nélkül farkasszemet nézett a halállal, nyugtalan lett ett l a félelemhez hasonló érzést l, ám azt képtelen volt ki zni magából. Ahogy közeledett Aj Hánim felé, úgy lassult az irama, az úton olyan okokat talált, amik szórakoztatták és lefoglalták. S t azzal is tisztában volt, hogy az ürüggyel, hogy egy szarvast üldöz, igencsak letért kelet felé. Egy nap hirtelen egy sebesülttel találkozott. Ez az ember, akit nyíl talált mellkason, egy kitáj volt. A földön feküdt, a fejénél várakozott a lova. Urungu a földre ugorva a karjába vette a sebesült fejét és a szájához tette a kumiszos csuprát. A kitájban már alig pislákolt az élet. Csak két kortyot tudott inni. Elakadó lélegzettel mondta: - Az egyik tök l tt meg. Ilteris Kutluk Kagán a kitájokkal hétszer háborúzott, fejet hajttatott velük, és adóra kötelezte ket. S t, ezek közül a háborúk közül Urungu is jó néhányban részt vett. Furcsának t nt, hogy egy gök-türk rál jön most, egy olyan napon, amikor békében éltek a kitájokkal. Urungu nem is annyira azért, mintha meg akarta volna érteni a dolgot, inkább csak hogy mondjon valamit a kitájnak, megkérdezte: - Miért verekedtetek? A másik er lködve válaszolt, és halkan felnyögött: - Nem tudom. Urungu feléled érdekl déssel kérdezte: - Ha nem is tudtad, akkor hogy verekedtél? - Egy ütés sem volt köztünk. Leült ide a földre, és sírt. Megkérdeztem, hogy miért sír. Azt mondta, hogy fáj a sebe. Leszálltam, hogy kiégessem a sebét. Azt mondta, hogy nem látszik a seb, mert a seb a szívén van. Azt mondtam, hogy a

kámok avatkoznak ilyesmibe. A lovamra pattantam. Elindultam. Felugrott és megragadta a lovamat. Azt kérdezte, hogy a szerelem, vagy a bosszú el rébbvaló-e. Azt válaszoltam, hogy a bosszú. Azt kérdezte, hogy nem lehet-e a szerelmet el rébb valónak tartani. Azt mondtam, hogy ilyesmi nem illik egy férfihoz. Rögtön íjat feszített és megl tt. Aztán ordítva ellovagolt nyugat felé. Urungu összevonta a szemöldökét. A szemeit akaratlanul is nyugat felé fordította. Aj Hánim hazája volt a látóhatáron túl. Miután szomorú tekintete egy ideig odatapadt, megkérdezte a kitájt: - Mikor l tt meg téged? A sebesült hosszasan az égre nézett, aztán azt mondta: - Tegnap. Aztán többé már semmit sem tudott mondani. Az égre szögezett tekintete megfagyott. A feje jobbra billent és úgy maradt. Meghalt.

* * *

Urungu, aki a lova hátán lassan nyugat felé haladt, valami súlyt érzett a keblén. Sajnálta ezt a teljesen fölöslegesen megölt kitájt. Urungu számára, aki megannyi halált látott már, megannyi fájdalmat fojtott magába, megmagyarázhatatlan volt emiatt az egyetlen halál miatt érzett fájdalom. Hogy elszomorodott egy ismeretlen kitáj miatt… Vajon ellágyult volna a szíve? Ez az érzés kissé felrázta, mintha megrázták volna, és ekkor rájött hogy a fájdalmát nem a halál, hanem a haldokló szavai okozták: A szerelem, vagy a bosszú? Bosszú! Nem lehet-e a szerelmet el rébb valónak tartani? Ilyesmi nem illik egy férfihoz!… A gök-türk tizedes talán férfiasságot akart tanulni a kitájtól? Hirtelen megértette, amit tudat alatt elnyomott. A lovát megsarkantyúzta és vágtába fogva mindent el akart feledni. El is feledte… Nézett, de nem látott, öntudatlanul haladt. Azután a hirtelen lelassította a lovát. A látóhatárra nézve látta, hogy lemen ben van a Nap. Nem is tudta, hogy mióta van úton, ám megismerte, hogy hol van. Rádöbbent, hogy közeledik Aj Hánim felé, a szíve feldobogott. Egy fél napi útra volt, hogy odaérjen hozzá. Most vajon mit tesz majd? Egy pillanatra elgondolkodott. Határozatlanul szorongva a széles pusztán hallatszó lódobogás felé fordította a fejét: dél fel l vágtatva jött egy lovas. Erre szinte már nem is lehetett rámondani hogy vágtatva jön. Úgy hajszolta a lovát, mintha egy vérére szomjazó hadsereg jött volna mögötte, nem az úton haladt, hanem attól elszakadva közeledett. Mint minden pusztai ember, miközben készenlétben volt, mozdulatlanul ült a lován, arra várt, hogy amaz közelebb érjen. Az eleresztett gyepl j ember közeledett és közeledett. A lovát éppen Urungu el tt ágaskodásra késztetve megállt, és vérbe borult arccal és szemekkel, poros - földes ruhában férfidühhel kiáltotta: - No lássuk csak vitéz! A szerelem, vagy a bosszú-e az el rébbvaló? Urungu jobban megnézte. A vér és por alatti szennyezett arcról Deli Erszegünre ismert. Zeng , ám szomorú hangon válaszolt: - Megér-e egy gyilkosságot ez a kérdés? Erszegün a fejét felemelve Urungu mellé jött. Csodálkozva mondta: - Tizedes! Te vagy az? Urungu nagyon jól tudta, hogy Deli Erszegün kezelhetetlen gyerek, ám abban is biztos volt, hogy most rendívüli állapotba került. Olyan tekintete volt, mint aki keresi a bajt. Dühös hangon kérdezte: - Talán meghalt a kitáj? Erszegün nem a fáradtságtól, hanem a haragtól, rülett l, tébolytól lihegett. Urungu is azért jött ide, hogy bajt keressen, ám nem mutatta ki, hogy bajt keres, nem kiabált, nem dühöngött.

Az, ha megérti Erszegün furcsa kérdésének az okát, az lelkét nyomó terhet is felszabadította volna. Megkérdezte az rült gyereket: - Miért méred össze a szerelmet és a bosszút? Azok úgy különböznek egymástól mint a kard és a nyíl: Mindkett nek megvan az ideje, amikor el rébbvaló a másiknál. Erszegün véres szemei felragyogtak mint a parázs. Azt kiabálta: - A szívemen lév bogot akarom kioldozni. Urungu összehúzott szemöldökkel kérdezte: - Mi van a szívedben? - Egy szép leányt szeretek. - És ezért egy ártatlan kitájt kell megölnöd? Mész, és elveszed. Miután Urungu komolyan ezeket a szavakat mondta, eszébe jutott Aj Hánim és keser en mosolygott. Amikor így szólt: "Mész és elveszed.", meglehet sen

szinte volt, ám maga ugyanebben a helyzetben lévén nem mehetett és nem vehette el. Arra gondolva, hogy Erszegün egy bég, felhagyott a keser mosollyal és így szólt: - Te egy hatalmas bég vagy. Azt a leányt veheted el, amelyiket csak akarod. Deli Erszegün arca olyan feldúlt volt, mintha hóvihar söpört volna végig rajta: - Űég vagyok, ám kánnak a leánya. Ráadásul egy kánnak egy olyan leánya, aki megölte az apámat.… Urungu mindent megértett. Most az arca lett olyan feldúlt, mintha hóvihar vagy egy forgószél söpört volna rajta végig. - Netán Aj Hánimról beszélsz? - kérdezte. A másik kiabált: - Mit hittél tizedes? A kagán leányával szemben sokat ér talán a bégség? Ráadásul kardforgató, férfiakat legy z , gyilkoló, megsebesít kagánleánnyal szemben… Urungu már nem hallotta. Amikor a férfiakat megsebesít kagánleányra terel dött a szó, eszébe jutott a saját sebe, ám nem tudta szétválasztani, hogy az a vállába fúródott nyíl ütötte seb-e, vagy talán a szívébe hasító szerelem sebe-e az. Hirtelen a lelkének nagy fájdalmával érezte, hogy ismét vérezni kezd. Mint eddig minden nagy fájdalommal szemben megtette, szálfaegyenesen megállva a vele szemben álló fiatal bégre nézett és megkérdezte: - Talán azért jöttél ide, hogy ezt elmondd nekem? - Nem! Azért jöttem, hogy Aj Hánimot megkérjem. Urungu szemei elhomályosodtak: - Miért nem mész oda, a helyett, hogy a környéken kószáló ártatlanokra támadsz? - Attól tartok, hogy ha annak a leánynak adnám a szívemet, aki megölte az apámat, akkor az aljasság lenne. - Az apádat nem csapdával, t rbe csalva, hanem háborúban ölte meg. Az ember sátorban születik és a mez n hal meg. Nem szállhatunk szembe azzal az élettel, amelybe Isten helyezett minket. Deli Erszegün ideges arca elmosolyodott: - Ezt szépen mondtad, tizedes! Akkor hát ez éjszaka nem sürg s. Menjünk, és kérjük meg. - Menj hát! - Te nem jössz velem? - Nem! - Miért nem, tizedes? Annyi eszet adtál nekem, utat mutattál. Jó lenne, ha jönnél. Urungu dél felé fordította a lovát: - Ha egy bég egy kagán leányát megkéri, akkor a köznépb l nem léphet senki közéjük. - mondta.

* * *

Amikor leszállt az éj, a pusztában rültként vágtató lovak dobogása az égbe emelkedett. Amíg egy fiatal lovas boldog mosollyal futtatta a lovát észak felé, egy id s lovas éppen ellenkez irányba száguldott, a távolságot falva egyenesen Ötüken felé haladt, a folyamatosan ösztökélt jól futó lova sohasem látott sebesség nekiiramodása egyre félelmetesebb és egyre veszélyesebb alakot öltött.

TACSÁM

Tacsám semmit sem értett, amikor az apja igen fáradtan és bús arccal visszatért Ötükenbe. Azt sem tudta, hogy merre járt. Amióta csak az eszét tudta, tudatában volt annak, hogy az apjának valamilyen bánata van, de ehhez hasonló állapotban még sohasem látta. Urungu tizedesen sohasem látott levertség vett er t. Tacsám közeledni igyekezet felé, hogy megtudjon valamit, ám nem járt sikerrel. Hogy el zze unalmát, ezeken a szép Ötükeni napokon mint mindenki más, is az erd be akart menni vadászni és lovat futtatni. Ötüken erdei a legszebb évszakban voltak. Mintha az ötükeniek ki akarták volna élvezni ezeket a szép napokat, egyenként vagy hármasával, ötösével sétálgattak, vadásztak, madarásztak, versenyeztek. Volt aki birkózott, erre - arra kobzon játszó mulatozókkal is összefutott. Tacsámot elragadtatta ez a szép id , a szép fák és a mulatozók, elfeledkezett a szorongásáról, az erd elérhetetlen mélye felé lovagolt és egy szarvas felé iramodott, amelyet hirtelen a távolból megpillantott. Az igen fürge szarvas nemcsak jól futott, hanem váratlan pillanatokban jobbra - balra cikázva szerzett meglepetéseket. Tacsám kezdett feldühödni, és felgyorsított. Ez a gyorsulás nem vezetett jóra: Amikor ezzel a sebességgel kanyarodott, összeütközött egy másik lovassal. Nagy lendülettel a földre zuhant. A fejét egy ágba beverve elájult. A vele összeütköz lovas is földre pottyant, megtántorodott, de nem esett más baja. Az az ember, aki azonnal felegyenesedett és egy fának vetette a hátát, nem volt más mint a megvénült Parsz ezredes kisebbik fia, a sánta Gyula tizedes. Nem sokkal kés bb még három lovas érkezett ügetve, és megálltak a baleset helyszínén. Ezek Parsz ezredes, a nagyobbik fia, Ezgene százados, és a lovásza, Csalkara volt. A helyzet láttán leszálltak a lovaikról. Tacsám némán és mozdulatlanul feküdt. Parsz így szólt Ezgenéhez: - Lássuk csak, talán meghalt ez a férfi? A soha nem nevet arcú Ezgene százados leguggolt és Tacsám szívére tette a kezét, aztán az apjára nézett: - Él, de a szíve igen lassan ver. Gyula felállt. Semmi baja sem volt. Lassan elmúlt a karjának a zsibbadása is, ám a két összeütközött ló kimúlt. El bb a lovára, aztán az ájultan hever férfira nézett. Felismerte: - Tacsám. - mondta. Tacsám nevét sem Parsz, sem Ezgene nem hallotta. Összenéztek. Gyula megmagyarázta: - Urungu tizedes fia!… Parsz összerezzent: - Hogy Urungu fia lenne? - Igen. Megváltozott a helyzet. Tétovázás nélkül Csalkarára parancsolt:

- Gyorsan! Hozz sátrat, élelmet, kumiszt, lovat. Keress egy orvost is. Ma éjjel itt maradunk. Ahogy Csalkara elvágtatott, Parsz a sebesült fölé hajolva megvizsgálta. A szemei csukva voltak. Elhaló lélegzete volt. A fején lév sebb l csurgó vér megalvadt az arcán és haján. A vén ezredes az arcára nézve döbbenten elgondolkodott, mert akkoriban, amikor valaha Ötükenb l távozott, Kür Sád éppen olyan korú volt, mint most az unokája, és az unoka jobban hasonlított Kür Sádra, mint Urungu. Parsz mély fájdalmat érzett. Urungunak nem volt más fia. Azt sem tudta, hogy vajon Tacsámnak van-e, vagy nincs fia, t Kür Sád családjának utolsó férfijának tekintette. Ha most ez a fiú egy ostoba balest miatt hiábavalóan meghalna, akkor kihalna Kür Sád családja. Gyula tizedes nem mulasztotta el, hogy leolvassa a bánatot az apja arcáról: - Tacsámot az utolsó Kína elleni támadáskor láttam. Félelmetesen harcolt, kár lenne érte, ha meghalna. - mondta. Parsz egy bels jéb l fakadó érzéssel a kisebbik fiának az arcába nézett. Gyula nem fogta föl a tekintetének az értelmét. Azt hitte, hogy az apja kételkedik Tacsám vitézségében: - A saját szememmel láttam, hogy férfi a talpán. Talán nem lenne kár egy ilyen vitézért? - kérdezte. Parsz bús hangon válaszolt: - t csupán egy vitéz katonának tekinted? - Hát minek tekintsem? Az öreg ezredes végigfuttatta a szemeit a két fián, aztán Tacsámra nézett: - Ha a végzet másként rendelte volna, akkor erre az ájult vitézre talán mint kagánra tekintenétek. - mondta. Ezgene százados és Gyula tizedes összenéztek. Ezgene sohasem nevet arca még durcásabb lett. Gyula azt gondolta magában: "A megvénült apám lehet hogy megbutult a vénségt l." Parsz úgy egészítette ki a mondandóját, mintha észre sem vette volna azok döbbenetét, és szavaival meghökkentette a két fiát: - Ez a vitéz Kür Sád unokája! Ezgenének és Gyulának elakadt a szava. Semmit sem tudtak szólni, egyszer Tacsámra, egyszer az apjukra, egyszer pedig egymásra néztek döbbenten. Ezgene tudott el ször megszólalni: - Tehát Urungu tizedes Kür Sád fia! - Igen! - Miért titkolja ezt? Parsz fáradt volt. Úgy t nt nincs kedve a sok beszédhez: - Mert szavát adta az anyjának, aki hosszú éveken át titkolta a kilétét, hogy megmentse a kínaiaktól… Gyula nem tudta visszatartani magát attól, hogy egy kérdést tegyen föl az apjának err l a felfoghatatlan dologról. - És Tacsám talán nem is tud err l? - Nem! Senki sem tudja. A két fiú nem kérdezte meg az apját, hogy ezt honnan tudja. Aztán mind a hárman egyszerre a sebesült felé fordultak és ismét megvizsgálták a szívét. A szíve most túlságosan is gyorsan vert. Tacsám élt. Elájult, amikor a fejét az ágba verte, de aztán amikor meghallgatták a szívét, mintha magához tért volna. S t, egy id re a szemeit is kinyitotta, ám nagy fáradtságot érzett, és ezért ismét lehunyta ket. A többiek nem látták, hogy felnyitotta és lehunyta a szemeit. Tacsám azt akarta mondani, hogy vigyék a sátrához. Félelmetes dolog: Nem tudott megszólalni. Amikor felnyitotta a szemeit, látta a környezetét. Felismerte Parszot. Hallgatta a beszélgetést, ám a nyelve megbénult, sehogyan sem tudott megszólalni. Er lködött, de hiába… Akkor rettenetes félelem szállta meg. Megnémult! Ez iszonytató dolog volt. Mintha ismét eszméletét vesztette volna, ám annyira megrémül attól, hogy megnémult, hogy az idegeit felkorbácsolva magához tért, és mintha sohasem szólalhatna meg ismét, ha megmozdulna, ilyen némán,

mozdulatlanul szinte még a lélegzetvételt l is tartózkodva feküdt. Íme, Tacsám ekkor végighallgatta Parsz ezredesnek és a fiainak az egész beszélgetését, és örömmel, döbbenten és félelemmel telve tudta meg, hogy Kür Sád unokája. A szíve úgy kezdett verni, hogy majd szétfeszítette a keblét.

* * *

Amikor Csalkara a vezetéklovakkal és az orvossal megérkezett, Tacsám még mindig mozdulatlanul feküdt, a hangokat bizonytalanul hallotta. Az agya úgy megtelt azzal a valósággal amit megtudott, hogy számára úgy t nt, mintha minden hang azt mondaná neki: "Kür Sád unokája vagy." Az orvos a fején lév sebre egy vörös orvosságot tett. Néhány korty ajránt tölttetett a szájába, aztán közölte Parsszal, hogy nincs remény. Erre a hírre igen elfacsarodott a vén ezredes szíve: - Mindenképpen meg kell menteni. - mondta. Az orvos, miután a sebesült keblére szorította a kezét, és meghallgatta a szívét, röviden így szólt: - A többi már a kámok dolga. űsalkara a kapott parancsnak megfelel en sátrat vert Tacsám fölé, és egy vastag nemezre fektette. Úgy volt, hogy a másik sátorba Parsz Bég fekszik majd. Beesteledett. Az orvos és Csalkara egy vezeték lóval elment, hogy elhozzák Ötüken leghíresebb kámját. Annak a sátornak a kapuja, amelyben Tacsám feküdt, nyitott volt. Parsz és a fiai törökülésben ültek a kapuja el tt. A sebesült fölött rködve ették az ételüket. Parsz csupán kumiszt ivott, és napnyugta után a lelkét szorító furcsasággal beszélni kezdett. - Amikor én Kür Sádot ismertem, körülbelül olyan korú volt, mint most Tacsám. Ha semmi mást nem tudnék, a küls hasonlóság is mindent elárult volna nekem. Ezgene megkérdezte: - Mit tudsz még? - Miután láttam Urungut nyilazni, gyanakodni kezdtem. Miután közelebbr l láttam, egyre csak er södött a gyanúm. Amint megpillantottam a derekán lév bicsakot, már nem maradt kétségem. Ezgene ismét kérdezett: - Mi van azon a bicsakon? - Kür Sád bicsakja volt. Űumin Kagán neve és tamgája van abba a b vös bicsakba vésve. Gyula megkérdezte: - Miféle b báj van azon a bicsakon? Parsz szemeiben felragyogott a fény: - A törökök nagyságának napjaiban jól látható, ám pusztulásuk idején eltünedez írással ellátott páratlan bicsak. Miután mindezeket láttam, beszéltem Urunguval, és elmondtam neki, hogy az anyja, azaz Kür Sád koncsuja az én nagynéném volt. - Erre mit mondott? - Azt mondta, hogy azért titkolja ezt, mert szavát adta rá az anyjának, akit nagyon szeretett. Ezgene és Gyula hirtelen szeretettel tekintettek erre a férfira, aki a köznépb l hirtelen teginné lett, és még jobban sajnálták a távoli rokonságuk miatt. Tacsám minden beszélgetésüket végighallgatta. A fejét hasogató kibírhatatlan fájdalom közepette, miközben olyan fájdalmat érzett, mintha sulykolóval verték volna a fejét, minden szót hallott. Nagy vágyat érzett, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe, igyekezett, ám úgy hitte, hogy amíg nem tud megmoccanni, akkor ez csak egy álom. Egy olyan álom, amely egyszerre örömteli és félelmetes is…

Felkelt a Hold. Ötüken szépséges éjszakájában Parsz Bég valami kínt érzett, sötét gondolataiba merülve úgy gondolta, hogy ha Tacsám meghalna, Kür Sád családja kihalása miatt valami rossz érné a törökök földjét. Nem tudta, hogy Tacsámnak kisfia van. Ha tudta volna, talán nem lett volna ilyen borúlátó. Gyakorta jelzett Ezgenének vagy Gyulának, azok pedig meghallgatták Tacsám szívét, és örvendeztek, amikor megtudták, hogy ver. Jócskán eltelt az id . A távolból jöv lódobogás hírül adta, hogy űsalkara közeledik a kámmal. Parsz felállt. A fiai is így tettek. A vén ezredes hirtelen a fiai felé fordult: - Kössetek rá vérszerz dést, hogy amit elmondtam, azt senkinek sem mondjátok majd el! - mondta. Ezgene és Gyula, akiknél nem volt kard, a hosszú bicsakjaikat kivonva el renyújtották. Vérszerz dést kötöttek. - Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!…

DÖNTÉS

Hosszú napok teltek el. Tacsám a halállal viaskodott. Jó néhányszor elvesztették a reményt, hogy megmarad, ám nem halt meg. Makk egészségesen kelt föl. Visszanyerte régi erejét. Csatlakozott a hadgyakorlatokhoz. Minden rendbejött, csak a nyelve nem oldódott meg. Olyan volt, mintha kimerít álomból ébredt volna. A hallottakat az agyába temette. Kétségbe ejtették azok, amiket hallott. Most nem tudott megszólalni. De mit is tehetett volna, ha tudott volna beszélni? Jobbnak vélte, ha hallgat azokról a döbbenetesen nagy horderej dolgokról, amiket megtudott, s t talán éppen e miatt nem tudott megszólalni. Talán lehetetlen lett volna-e er ltetnie magát, hogy ismét elkezdjen beszélni, azután, hogy visszanyerte teljes erejét? Évekkel korábban, amikor Ilteris Kagán ismét a magasba emelte zászlaját, a vén kovács által készített kardnak nem lelték a gazdáját, ezért neki, azaz Kür Sád unokájának adták. Tacsám most még jobban megszerette a kardját, egy pillanatra sem vált meg t le, és most már jobban értette, hogy miért nem nevet az apja évek óta. Kür Sád unokájának lenni!… Micsoda hatalmas boldogság, micsoda áldott valóság volt! Tacsám nem a miatt volt boldog és büszke, hogy a Bozkurt nemzetség teginje volt, hanem hogy Kür Sád unokája. Fenn, a kék ég, és alatta a sötétbarna föld. Mióta csak megteremtettek a teremtmények, megannyi h s járt a Földön, ám kétség kívül, Kür Sádhoz foghatót az id k során soha nem látott, és hozzá hasonlóról sem hallott soha senki ember fia. Egy nap sétálgatott, amikor egy hírnök jött, és közölte vele, hogy Bilge Tonjukuk várja. Együtt érkeztek a díszsátorhoz. A hírnök betuszkolta, aztán elment. Bilge Tonjukuk tudta, hogy mi történt vele és hogy megnémult a nyelve, ezért deszkalapokat és egy kínai ecsetet, valamint festéket készített el . Így szólt: - Tacsám! Te jó sokáig maradtál Aj Hánim mellett… Hallottál-e arról, hogy egy gök-türk teginnek adta a szívét? Tacsám a festékbe mártotta az ecsetet és a deszkára írta: - Nem hallottam. - Aj Hánim olyan szép-e, mint beszélik? - Szép mint Umáj, szép mint Ajzit. - Veszélyt jelenthet-e a gök-türk kagánságra? Tacsám meglepetten nézett Tonjukukra, aztán az ecsetet a festékbe mártva leírta: - A kagánságok nem d lnek meg egy szép leány miatt. Tonjukuk elmosolyodott:

- Azt akartad-e ezzel mondani, hogy a gök-türk teginek és bégek szívébe férk zve nem ugraszt minket egymás ellen… Miután Tacsám egy heves mozdulattal a festékbe mártotta az ecsetet, azt írta: - Nem ugraszt. Tonjukuktól távozóban mintha villám hasított volna az agyába, és azon gondolkodott, hogy ki lehet az a tegin, akinek Aj Hánim a szívét adta. Csak nehogy… Aztán er t véve magán, távozott a díszsátorból és megkísérelte feltárni az apja egész életét körülfogó zártságot. Hiába… Tehát a legtöbbjét azoknak a dolgoknak, amiket a balesete során megtudott, nem tudhatta volna meg. Tonjukuk a kikérdezése alatt megtudta amit meg akart tudni, és mélyen elgondolkodott. Nappal nem tudott ülve megmaradni, éjjel nem tudott aludni, végül meghozta döntését. Össze kell csapni a dokúz-ogúzokkal. Amikor belépett a díszsátorba, hogy közölje az elhatározását a kagánnal, így szólt: - Azért jöttem kagánom, hogy tudassam, mire jutottam. Ilteris Kagán nem látott olyan közvetlen veszélyt mint Bilge Tonjukuk, ám magáévá tette az elgondolását, mert bízott benne. Bilge Tonjukuk mostanáig sohasem tévedett. Amikor a f parancsnok így szólt hozzá: - Minden er nkkel és gyorsaságunkkal támadnunk kell! A kagán így válaszolt: - Olyan parancsot fogok kiadni, mintha a leger sebb ellenség ellen mennénk. Azután igencsak hosszasan beszélgettek a részletekr l. Ilteris Kagán és Bilge Tonjukuk célja sokkal inkább maga Aj Hánim volt, mint a dokúz-ogúz sereg. Ez a fiatal leány, aki az apjának, Báz Kagánnak a halála után összeszedte a dokúz-ogúzokat, rendbe szedte ket, megsokasította és gazdaggá tette ket, kezdett veszélyessé válni a gök-türkök számára, mert a kagán leánya nemcsak hogy nem maradt meg kátunnak, de szemkápráztató szépségével a gök-türkök között is visszhangot keltett. A szerint, amit Tonjukuk megtudott a kémeit l, a gök-türk bégek közül eddig kilencen tettek neki házassági ajánlatot, ám elutasítota ket. Tonjukuk a kilenc közül ötnek a nevét is megtudta. Ez az öt, akik között a gyereknek számító Erszegün is ott volt, azóta szorongó, szomorú lett. A másik négy kilétét nem sikerült megtudnia. Egy ellen rizhetetlen hír szerint Aj Hánim egy gök-türk teginnek adta a szívét. Tonjukuk erre a kijelentésre igencsak gondolkodóba esett, mert a gök-türkök között nem volt más tegin a kagánon, a két testvérén és a két kisfián kívül. Akkor pedig ez a tegin csak Ilteris Kagán két testvére közül az egyik lehetett, ám az, hogy ezek a teginek mostanáig nem is látták Aj Hánimot, valamint az a hír, hogy ez a tegin rejt zködik, teljesen összekuszálta a dolgot. S t, az volt a legfurcsább az egészben, hogy noha Bilge Tonjukuk az összes hírr l tudta, hogy kit l és mikor kapta, sehogy sem tudta felfogni, hogy hogyan, kit l és mikor tudta meg ezeket. Tonjukukban kétely ébredt: Az a tegin, aki nem fedte fel kilétét, talán a gök-türk trón követel je lenne? Amikor Bilge Tonjukuk ezt a talányt képtelen volt megfejteni és feltárta a kagán el tt, az parancsára összehívta a Kurultájt. Ilteris Kagán ünnepélyesen megnyitotta a Kurultájt, amelyen a kagánon és Tonjukukon kívül még vagy húsz tegin, sád, tárkány és bujruk bég vett részt. Elmondta, hogy fejet hajtatott azokkal, akiknek feje volt, térdet hajtatott azokkal, akiknek térde volt, és mikor legy zte a négy világtáj irányában lév ellenségeiket, új veszély leselkedik rájuk. A veszély természetének feltárását Bilge Tonjukukra hagyta. Űilge Tonjukuk megnevezte a veszélyt: Aj Hánim!… Azután felhívta ket, hogy gondolkozzanak el azon, hogy mi lehet az oka, hogy kilenc gök-türk bég házassági ajánlatát utasította el, elmondta a teginre vonatkozó hiányos ismereteit, aztán elhallgatott. Mindenki összevonta a szemöldökét. Egy id re csend támadt, közben egy bég kérdése hallatszott: - Bilge Tonjukuk! Ki lehet az a tegin? Minden fej a kérdés feltev je felé fordult, és a tekintetek a bujruk bégek

sorának rang szerint legvégén ül , vén Parsz ezredesen összegz dtek. Tonjukuk így válaszolt: - Ezen én is gondolkodtam, de semmire sem jutottam. - Akkor pedig mire alapozod a gyanúdat? - Arra, hogy Aj Hánim kilenc kér t kikosarazott, és megkockáztatja velünk a háborút… - Talán nem lehet-e ennek más oka? - Lehet, de én így érzem… Parsz megnyugodott. Attól tartott, hogy tudomást szereztek Urunguról és Tacsámról, ezért szállt vitába Bilge Tonjukukkal. Most a háborúról hoz majd döntést a Kurultáj. A bégek egyenként elmondták a véleményüket. Ezek a közlések nem hosszú szavakkal, hanem röviden, a következ szóval történtek: "Háborúzzunk!" Amikor Parsz ezredesre került sor, Parsz ezredes lelkiismereti válságba került. Neki a gök-türk államon kívül Kür Sád fiára is kellett gondolnia. Most, amikor rájött, hogy Urungu és Aj Hánim között talán titkos szerelmi kapcsolat volt, és Űilge Tonjukuk mindenr l tud, és abban a kérdésben, hogy feláldozza-e, vagy sem kett jüket, hogy megrázkódtatás nélkül élhessen a gök-türk birodalom, egy olyan kérdést tett föl magának, amire nehéz volt a válasz. Kett jük közül az egyiknek a halála a másikuknak a halálát is jelentette. Vajon Tonjukuk tud-e mindenr l? Az évek adta ért képességgel nézett Tonjukuk arcába, de err l a néma és rideg arcról semmit sem tudott leolvasni. Milyen nehéz is lenne másokat meggy zni arról, hogy Urungu olyan h s, aki nem vetett szemet a gök-türk kagánság trónjára! Ha elhihették volna, Parsz kész lett volna arra, hogy mindent nyíltan elmondjon. De nem! Nem mondhatja el!… Íme, most rá került a sor. Parsz így szólt: - Ne háborúzzunk! Amikor minden szem feléje fordult, megmagyarázta: - Küldjünk követet Aj Hánimhoz, és ajánljuk föl, hogy kössön házasságot egy gök-türkkel. Ha még aznap nem ad beleegyez választ, akkor induljunk meg! Ilteris Kagán felállt. Vele együtt mindenki ugyanígy tett. Így szólt a kagán: - Holnap kora reggel induljon útnak a seregünk! Aztán Parsz felé fordult, akinek a békére tett javaslatát a vénségének tulajdonította, és hozzátette: - Ezredes! Te maradj Ötükenben! A bégek látták, hogy Parsz elvörösödött, mint egy rák. Azt láthatták, hogy a vén ezredes három lépést tett a kagán felé, és féltérdre ereszkedik: - Hatalmas kagán! Ha vén vagyok is, olyan öreg vagyok, hogy valaha Kür Sád parancsára verekedtem! Adj parancsot, hagy csatlakozzam én is a sereghez! Legyen ez az én utolsó csatám.

AMIKOR LEMEGY A NAP

Úgy esett, hogy az id s Urungu tizedes és a gyermek Deli Erszegün tizedes osztagai egymás mellett helyezkedtek el. Miután kosarat kapott Aj Hánimtól, Erszegün teljesen becsavarodott, azaz mi az hogy becsavarodott, teljesen megtébolyodott. Tudta, hogy nincs más orvosság arra hogy leh tse a vérében fortyogó tébolyt,, csak az, ha elveheti Aj Hánimot. A dokúz-ogúzok ellen indított háború felszította benne a reményt, megörvendeztette a gyermek lelkét. Nem akadt senki a gök-türkök között, aki annyira kívánta volna ezt a háborút, mint

. Urungu másképpen gondolkodott, félt nehogy valami baj érje Aj Hánimot.

Tiszta szívb l kívánta, hogy ha valami baj érné, hamarabb haljon meg, hogy ne kelljen látnia. Megértette, hogy ma vívja majd meg életének legrettenetesebb harcát. Urungu és Erszegün osztagai nemcsak egymás mellett, de legelöl is voltak. Ilteris Kagán és Bilge Tonjukuk tízezres sereggel vonult föl, hogy a dokúz-ogúzokkal, vagy jobban mondva Aj Hánimmal véglegesen leszámoljanak. Mindent titokban tartottak, és gyorsan útra keltek, ám nem sikerült ismét rajtaütniük a dokúz-ogúzokon. Azok az utolsó pillanatokban tudomást szereztek a dologról és felkészültek. Mivel nem volt idejük arra, hogy az értékeiket az asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt hátrább vonják, annak minden következményével számolva, élet - halál harcra szánták el magukat. k mindössze háromezer embert tudtak bedobni ebbe a véres játékba. A verekedés a két fél eltökéltségének következtében igen keményen és gyorsan kezd dött. El bb a törökös iramú el renyomulásokkal és színlelt visszavonulásokkal el re - hátra hullámzottak, és egymásra nyilaztak. Aztán amint kiürültek a tegzek, kardhoz és kopjához nyúlva támadtak, összekeveredtek egymással. Deli Erszegün megfeledkezett a parancsnoksága alatt álló osztag irányításáról. Úgy támadt mint egy tébolyult, úgy suhogtatta a kardját, hogy oda se nézett, mit talált el. Olyannyira, hogy még azzal sem tör dött, hogy a csapásainak egy részét gök-türkökre mérte, folyamatosan nyomult el re, mert eltökélte magát, hogy Aj Hánim díszsátrába jut majd, t élve, sebesülten, vagy holtan, de kézre keríti. Ha Aj Hánim meghal, akkor Erszegün kardjától kell meghalnia. Urungu is ugyanaffelé a cél felé hajszolta a lovát, ám az egységét is irányította, és megnézte, hogy hová csap. pedig azért akart Aj Hánim díszsátrához jutni, hogy megvédje a veszélyt l. Amikor Aj Hánim f hadiszállása a háromszoros túler ben lév gök-türkök harapófogójába került, nyilvánvalóvá vált, hogy végül odajut majd. A nehézség abban volt, hogy másoknál hamarabb érjen oda. Még sem a díszsátor, sem Aj Hánim nem t nt a szemébe, ám a dokúz-ogúzok ellenállásának keménységéb l és merészségéb l Urungu megértette, hogy Aj Hánim irányítja a harcot. a seregét nem csak vitézségével és eszével irányította, szépségével is fellelkesítette. Csupán Urungu tudta megérteni annak a titkos okát, ahogyan a dokúz-ogúz katonák szemrebbenés nélkül halálba vetették magukat, ahogyan némán elestek és nyöszörgés nélkül meghaltak. A két fél teljes testi és lelki erejét bevetve harcolt. Miközben Urungu az egész osztagát elvesztve és sebesülten Aj Hánim díszsátra felé közelített, a lovát kil tték alóla, és gyalogosan találta magát, egy szál karddal. Gyorsan körbepillantott, és azt látta, hogy akik ott voltak, azoknak a többsége gyalog van. Azok is, akiknek nem l tték ki a lovát, azok is leszálltak a lovaikról, hogy jobban harcolhassanak ezen a szekerekkel és terhekkel meger sített térségben. Urungu a dokúz-ogúzok oldalán felismerte a páncélba öltözött Kadir Baga ezredest, és eszébe jutott a félbeszakadt verekedésük, ám rögtön meg is feledkezett a félbeszakadt párbajukról, mert Aj Hánim díszsátra a közelbe ért. Neki most Aj Hánim járt az eszében. Ezzel a gondolattal vetette magát kardot suhogtatva a dokúz-ogúzokra.

* * *

Mire beesteledett, nyilvánvánvalóvá vált a dolgok végkimenetele. A dokúz-ogúz sereg szétverve háromfelé szakadt. Aj Hánim díszsátrát bekerítették, és a dokúz-ogúzok többsége elesett a harcok mezején. Kadir Baga százados a mellette maradt utolsó harcossal együtt igyekezett megvédelmezni Aj Hánimot, Aj Hánim pedig íjjal a kezében csatlakozott az ellenálláshoz. A sz k helyen végrehajtott véres és pusztító harc folyamán mind összekeveredtek egymással,

és már nem létezett rend, parancs, és sor. Az ezredesek századosok és katonák a saját fejük szerint harcoltak egymás mellett. Űörü százados is a díszsátor felé közeled k között volt. Véresen és izzadtan csatázott, hogy magának szerezze meg azt a dics séget, hogy a gök-türk kagánság közellenségét, Aj Hánimot fogságba ejtse. A bátorságának végs fokáig érve harcolt. Egy id múltán egy páncélos dokúz-ogúz béggel találta magát szembe. Kadir Űaga volt ez a nagy h siességgel küzd bég. A két dalia egymással szemközt került. Egy pillanat megállás nélkül egy - egy lépést tettek el re, és a köztük lév távot lecsökkentve sohasem látott kemény kardviadalba kezdtek. Kadir Űaga páncélban volt, ezért nem húzódott el a kardcsapások el l, a reménytelen támadásaival kihívást intézett minden gök-türk felé. A díszsátor el tti térség egyre sz kült: a dokúz-ogúzok akik egymás után estek el, és az ket leterít gök-türkök is, egyre csak közeledtek Aj Hánim díszsátra felé. Ezgene százados és Gyula tizedes is ezen a sz k kis helyen volt, valamivel hátrább Tacsám és Parsz ezredes t nt szembe. Deli Erszegün harci kiáltást hallatott, a vele szembenállókat kikerülve, jobbra - balra ugrált, hogy a díszsátorhoz érjen, ám amikor a dokúz-ogúzok folyton a hátában voltak, ha akarta, ha nem, kénytelen volt visszafordulni. Ismét megrekedt. Amikor lement a Nap, Kadir Baga belépett a díszsátorba. Amikor a nyilak zúgása megremegtette a leveg t, az els pillantásra homályos, véres színpad képét mutató díszsátorban hárman viaskodtak, dulakodtak, villogtak a kardjaik és bicsakjaik. Miután mindhárman egyszerre földre hemperedtek, az egyikük szédelegve talpra állt, és kisüvített a kapun. Kívül a végs küzdelem zajlott. A vén Parsz ezredes talpon, a lovának sörényére támaszkodva állt. Nem sebesült meg, ám ebben az életkorban már kimerítette, kifárasztotta a küzdelem. Az ereje végéhez ért, lihegett. Vele szemköz a legid sebb fia, Ezgene véresen állt, szomorú szemekkel nézett az apjára.

* * *

Amikor Urungu látta, hogy nem maradt ellenfele, gyorsan a díszsátorhoz szaladt. Amint betette a lábát, egy pillanatra megtorpant, mert semmit sem látott a sötétben, aztán a földön valami mozgást vett észre és a kardjához kapva odanézett. Urungu a szemét meresztve megismerte és megkérdezte: - Talán te vagy az Kadir Baga? Kadir Baga elmosolyodott: - Kár! Anélkül fogok meghalni, hogy befejezhettük volna a párbajunkat. Aztán Urungu lelkét összefacsarítva a mellette fekv re mutatva így szólt: - Ez pedig közületek… Amikor Urungu, akinek a szemei már hozzászoktak a sötéthez odanézett, ahová az mutatott, egy gök-türköt látott ott heverni, és a vértestvérét, Börü századost ismerte föl benne. Börü Bég elesett a harctéren, hogy már soha többé ne keljen föl. Urungu iszonyodva tett egy lépést: - Kadir Baga! Hol van Aj Hánim? Ennek a hangnak esdekl hangsúlya volt. A haldokló dokúz-ogúz bég fölzokogott: - Aj Hánim a Túlvilágra jutott. Ti öltétek meg! Most már a sötétséghez jól hozzászokott Urungu felemelte a fejét és a halottakkal teli díszsátorban megismerte Aj Hánimot. Egy nyíllal a keblében hevert. Szebb volt mint valaha. Mintha csak hallaná a beszélgetést, s t mintha érezné, hogy mi megy végbe a szívekben. Urungu kiejtette a kezéb l a kardját. Mintha el se hinné, mintha csak álmot látna, úgy tekintett erre a szeretett halottra. Hirtelen felélénkült. A tegzét el vette és a földre dobta, és Aj Hánim elé j ve térdet hajtott:

- Aj Hánim! Aj Hánim! - szólongatta. Íme ekkor már elhitte, hogy meghalt és mélyet sóhajtott. Azután vonakodva attól hogy megvizsgálja, az ölébe vette és a díszsátor kapuja felé indult. Kadir Baga még mindig sírt. - Ne hagyd t egyedül. Folyton csak téged várt. - mondta, aztán zokogva meghalt. Urungu most már semmi másra nem gondolt, egyetlen gondolat fészkelte be magát az agyába. Karjában a kagán leányával távozott a díszsátorból… Ködös tekintettel nézett körbe. A távolban Deli Erszegün egy dokúz-ogúzzal verekedett, közelebb pedig a fia, Tacsám harcolt egy másik dokúz-ogúzzal. Közvetlenül a díszsátor kapuja mellett Parsz ezredes és Ezgene százados állt egymással szemben. Szomorúak voltak, mert Aj Hánimot Ezgene százados ölte meg. Amikor Ezgene a díszsátron belüli utolsó összecsapás során azt látta, hogy a bajtársait egymás után terítik le, a tegzéhez kapott és is l tt egyet arra, amerr l a nyilak jöttek, ám csak a nyílának kilövése után döbbent rá, hogy kit is l tt le. Amikor nyilazott, nem volt olyan helyzetben, hogy át tudja tekinteni a környezetét, mert Kadir Baga olyan keményen harcolt, szinte egymaga majdnem kivégezte mindannyiukat. Akkor Börüvel együtt rávetették magukat, megbicskázták egymást, és ebb l a véres játékból egyedül került ki élve. Amikor Ezgene ezeket elmondta az apjának, azt várta, hogy az majd megvigasztalja, ám Parsz nem vigasztalta, ellenkez leg, azt mondta neki, hogy mindennek ellenére látnia kellett volna, hogy hová l . Az a leány, akit lel tt, nemcsak Aj Hánim volt, de rokonuk is. Így beszélgettek, szomorúan kínlódtak. Amikor látták, hogy Urungu a kagán leányával az ölében kilép, elhallgattak. Kür Sád fia megállt és kihúzta magát velük szemben: - Parsz Bég! Elvennéd-e a derekamon lév bicsakot az övével együtt? - mondta. Az ezredes szó nélkül megtette, amire kérték. Urungu a távolban küzd Tacsámra mutatott, és így szólt : - A bicsakot add Tacsámnak, ha meghalna, akkor add Tacsám fiának. Aztán Aj Hánimmal a bal karján felpattant a csatatéren álló egyik gazdátlan lóra, és ellovagolt nyugat felé.

A HAJSZA

A harc véget ért. A dokúz-ogúzokat legy zték. A telihold lassan a magasba emelkedett. Amikor Tacsám sebesülten, fáradtan és er tlenül támolyogva Parsz ezredeshez közelített, az éppen parancsot adott a fiának: - Nem tetszik nekem ez a távozás. Keresd meg Gyulát, és eredj a nyomába. Ha lehet, akkor fordítsd vissza! Tacsám meghallotta ezeket a szavakat, és rossz el érzett l hajtva gyanakodni kezdett. Megállt az ezredes el tt és kérd tekintettel ránézett. Még mindig bénult volt a nyelve. Parsz átnyújtotta neki a bicsakot, amelyet Urungutól kapott: - Az apád küldte. - mondta. Amikor Tacsám átvette a bicsakot, izgatottan tágra meredt a szeme. Hát ez meg mit jelentsen? Amikor a vén ezredes látta a kérd tekintetét, kielégítette a kíváncsiságát: - Urungu elment. Tacsám nem elégedett meg ennyivel. A kezével jelezve meg akarta kérdezni, hogy hová ment, és amikor az ezredes nyugat felé mutatott, és arrafelé fordította a szemét, miután sokáig meredten nézett abba az irányba, az arca különös lett. Ekkor t nt föl Deli Erszegün forgószélhez hasonló lelki állapotban. Miután Aj

Hánimot nem lelte díszsátrat és a környékét átvizsgálva, Parszot és Tacsámot észrevéve idejött, a kagán leánya fel l érdekl dött t lük. - Parsz ezredes! Mondd meg gyorsan! Hol van Aj Hánim? A ezredes hangja remegett: - Aj Hánim a Túlvilágra jutott! A gyermek tizedes kiabált: - Meghalt volna? Hol a holtteste? - Urungu elvitte. Miközben ezt mondta, a kezével nyugat felé intett. Erszegün ismét megvadult. Megragadta Tacsám vállát, és megrázta: - Mi dolga van nyugaton? Áruld el!… Hová vitte az apád Aj Hánimot? … Miért vitte el? Tacsám arcán iszonyú szenvedés látszott a holdsütésben, a bicsakra nézett, amelyet az apja hagyott neki hátra, aztán nyugat felé nézett. Nyilvánvaló volt, hogy mondani akar valamit. Erszegün ismét megrázta és azt kiabálta: - Hová viszi? Ekkor váratlan dolog történt: Azt hallhatták, hogy Tacsám, akir l azt hitték, hogy soha többé nem fog már megszólalni, félelmetes zeng hangon, mint egy fuldokló kiabálta: - A Halál-szakadékhoz megy!… Erre a szavakra egy pillanat alatt felbolydult a környezete…

* * *

Amíg a telihold mennyei sugarait szórta a pusztára, ebben a végtelen térségben olyan hajsza kezd dött, amilyet senki még csak elképzelni sem tud: Ötvenedik évéhez közeled Urungu, a halhatatlan h s Kür Sád fia, kemény élet és olyan szenvedések után, amelyekr l mi nem is tudhatunk, csak holtában talált rá szerelmére, a mennyei szépség Aj Hánimra. A szerelmét az ölében tartva, nyugat felé haladt. Ezgene százados és Gyula tizedes, Parsz két h s fia, az apjuktól kapott parancs szerint egymás mellett, fej - fej mellett villámsebesen haladt a lovával. Deli Erszegün, aki mint minden másban, a szerelemben is tébolyult volt. Aj Hánimot valaha bosszúvággyal kevert szerelemmel szerette, mert az megölte az apját, és legy zte t. Ám most, hogy már halott volt, szíve megtisztult a bosszúvágytól, a tiszta szerelem maradt vissza a szívében. A tiszta szerelem hajtotta, gyermeki szívének szeleburdi tüzében égve vágtatott. Tacsám, akinek kínjában megnyílt a szája, megértette az apja legy zhetetlen végzetét, tudva, hogy az hová tart. Azért hajszolta a lovát, hogy megel zze a bajt. De nem csak ennyien voltak azok, akik a végtelen pusztán a Hold mennyei sugarai alatt nyugat felé száguldottak. A vén Parsz ezredes ugyanolyan sebesen vágtatott, nem is gondolva arra, hogy fáradt és elny tt teste mennyit bír, villámsebesen haladt az id sekkel, fiatalokkal és a gyerekkel együtt. Csak a lódobogás verte föl a puszta csendjét, ezek a hangok arról árulkodtak, hogy a lovasok nem csupán vágtatnak, hanem száguldanak, veszélyes hajszában vannak. Hosszú vágta után a hátul jöv k ugyanazt a sebességet vették föl. Jobbra Parsz, balján Tacsám, Tacsám balján Deli Erszegün volt, baloldalt szélen pedig a két testvér, Ezgene és Gyula vágtatott. A Hold fényével megvilágított pusztán messzire elláttak, ki tudták venni, hogy talán a látóhatár közelében el ttük egy másik lovas vágtat. Ez a másik lovas Urungu tizedes volt. Aj Hánim fejét a mellkasának támasztotta, bal karjával jól átkarolta, jobbjában a gyepl vel, el re tekintve haladt.

Hová, hogyan ment? Ez nem volt szavakkal leírható utazás. Néha a tekintetét a látóhatárról Aj Hánim felé fordította, és olyankor t szerelemmel és szánalommal telve még jobban magához szorította, vérzett a szíve. Minden, de minden benne volt ezekben a pillantásokban. Az t üldöz öt ember a lován mind komor pillantásúak voltak, mint egy - egy k . Parsz ezredes olyan sebesen haladt, mint hosszú évekkel ezel tt, Kara Kagán seregének tizedeseként végrehajtott legszédületesebb vágtáikor, hogy Kür Sád fiát visszatartsa a haláltól. Mintha a lova patájának dobogásához a saját szívdobogása is társult volna. Tacsám, aki már tudta, hogy Kür Sád unokája, azért hajszolta a lovát, hogy megakadályozza az apja rettenetes elhatározását, a saját jogának tartotta, hogy els ként érjen az üldözött lovashoz, ezért haragos és dühös volt, hogy a másik négyet sehogyan sem tudta maga mögött hagyni. Deli Erszegün tizedes azért vágtatott eszeveszetten, hogy legalább még egyszer láthassa azt a leányt, akit tébolyultan szeretett, és kérd re vonhassa az t megszöktet t, a mellette lév négy embert l megszabadulva el akarta érni Aj Hánimot. Ezgene százados arca, amely soha életében nem nevetett, egy bels keser ség, az Aj Hánim megöléséb l ered titkos keser ség nyomására teljesen elkomorodva el re tekintett. A sánta Gyula tizedes azért vágtatott, hogy teljesítse apja parancsát, és még egyszer utoljára láthassa rokonát, Aj Hánimot. Azzal a dühhel száguldott, hogy noha a hajszában résztvev k közül volt a legegészségesebb, nem volt megsebesülve, mégis velük azonos sebességgel halad, nem tudja lehagyni ket. Urungu lovának nemcsak t, hanem Aj Hánimot is vinnie kellett, ezért a mögötte lév k lassan megközelítették. Elfáradtak a lovak, csuromvizesre izzadtak, hab ütött ki a szájukon, mégsem veszítettek a sebességükb l, még mindig ugyanazzal a sebességgel haladtak. A Hold a magasba emelkedett, az ég csúcsára jutott. A pusztaiak éles szemei már ki tudták venni az el ttük lév lónak, a lovasának és az ölében lév halottnak az árnyát. Ám az egyszer sem nézett hátra, s t talán tudatában sem volt annak, hogy üldözik, folytatta az útját, egyenesen nyugat felé. Mintha a keblére szorított szerelmese meg se halt volna, csak sebesült lenne, úgy tartotta t a lóháton a legkényelmesebb helyzetben. A szívéb l fakadó er a karjaiba áradt, úgy tartotta t, és úgy zúdult az ismeretlenbe. Nemcsak szerelem és szánalom, hanem hatalmas tisztelet is volt abban, ahogy Aj Hánimot tartotta, és kétségtelen volt, hogy noha már meghalt, a kagán leánya érezte ezt. Végtelen puszta… A Hold mennyei fénye és az ütemes lódobogás…

* * *

Micsoda félelmetes is volt ez a hajsza, amely holdkeltét l a Hold deleléséig tartott! A hajszában részvev k agyában és szívében végbementekb l következ en igen feszített volt a hajsza, igen félelmetesen folyt. Különben ki lehetett volna-e bírni egy fél éjszakán át tartó hajszát? Most kétszáz lépésnyi távolság volt Urungu és a többiek között, ám a hátul jöv öt ember már nem tudta behozni ezt a lemaradást, mert az a gazdátlan ló, amire Urungu felpattant, amikor a szerelmesével az ölében kijött Aj Hánim díszsátrából, Aj Hánim lova volt. Az pedig megérezte, hogy utoljára viszi a hátán a gazdáját, kett jüket egyszerre hordozta, ám megértette, hogy üldözik

ket, és az üldöz ket nem engedte közelebb. Urungu még egyszer Aj Hánim arcára pillantott, és ezúttal nem vette le r la a szemeit. E mennyei szépség arcra tekint szemek könnyesek voltak. Könnyes szemeit az égre emelte mintha az Istenhez szólt volna: - Mi lett volna, ha Aj Hánim is élne, amikor a Bozkurtok életre keltek. - suttogta.

Aztán egy láthatatlan dologra tapadó szemeinek jelent ségteljes ragyogásával el re tekintve megsarkantyúzta a lovát. Amikor a ló egy végs ugrásra rugaszkodott, Aj Hánimot az iméntinél is er sebben szorította magához. Az ajkait ahhoz a mennyei archoz érintette, amelyhez hasonlót sohasem, láttak még, és soha egyetlen korszakban sem látnak majd, megcsókolta és a még meleg, holdsugárhoz és naphoz hasonlóan szép arctól el sem szakadva egy pillanatra teljes múltja átvillant az emlékezetében, azt gondolva: "Isten veled Ötüken.", a szakadékba vetette magát…

* * *

A kétszáz lépésnyire mögötte jöv öt ember, akiknek a szemei mind Urungura szegez dtek, hirtelen azt látták, hogy Urungu elt nik, aztán rögtön utána egy ló iszonyatos, hátborzongató, fülszaggató nyerítésére csattanva megálltak. Ezt a megállást az azonos sebességgel futó öt ló, a lovasaik parancsai nélkül hajtotta végre a szakadékba zuhanó ló égig hatoló nyerítésének hallatára. Amíg négy jük retteg szemekkel nézett el re, Ezgene százados reszket kézzel takarta el az arcát, és lehajtotta a fejét. Rögtön ezután mint egy sirató ének, tolultak Tacsám ajkaira a következ szavak: - A Halál-szakadék. Urungu a szerelmesével a keblén a Halál-szakadékba vetette magát. Az id t és a távolságot legy zve a halálban egyesült Aj Hánimmal, hogy soha meg ne váljon t le, akivel az életben nem egyesülhetett. Amikor Tacsám a "Halál-szakadék" szavakat kiejtette, nyöszörgése majdhogynem villámcsapásként hatolt be Erszegün agyába. Egy igen fürge mozdulattal a lováról leugorva a szakadék felé kezdett szaladni. A többiek lóháton akarták utolérni, de hiába… A lovak most már nem engedelmeskedtek, egy lépést sem tettek el re. Akkor k négyen is leugrottak a lovaikról és Erszegün után szaladtak. A szakadék peremén jobbra balra futkosott a bolond tizedes. Azt kiáltozta: "Aj Hánim! Aj Hánim!" Aztán hirtelen még jobban megvadult, a földre feküdt és a fejét lefelé nyújtogatta a szakadék feneke felé, és ordítozni kezdett: - Hé!… Urungu tizedes!… Vagy hozd t vissza, vagy készülj a halálra! A szakadék mélyér l titokzatos hangok jöttek, ezek a hangok lónyerítésre, egy dalra, egy patak csobogására, egy kard csörgésére, mindenfélére hasonlítottak. Erszegün már nem tudta, hogy mit tegyen. Hirtelen felállva megállt Tacsám el tt. A szemébe nézve kiabálta: - Az apád megszöktette Aj Hánimot! A kezével a kardjához kapott. Az rült gyerek nem tréfált. Egy pillanat alatt kardot rántva felkoncolta volna Tacsámot. A többiek tudták ezt, és k is a kardjukhoz kaptak, ám végül nem kellet kirántaniuk. Hirtelen az egyikük egy hatalmas sóhajjal a mellkasát fogva összerogyott. A vén Parsz volt az. Az évek során megfáradt szíve már nem viselte el ezt a fárasztó, kimerít rohanást és hogy Kür Sád fia Báz Kagán leányával összeölelkezve a Halál-szakadékba vetette le magát. Amikor látták, hogy elesik, Erszegün kivételével a többiek mind feléje mozdultak. Ezgene százados az apja fejét megemelve a karjára támasztotta. Parsz mélyeket sóhajtott, a bal kezét a szívére szorította. A szemeit er lködve tartotta nyitva: - A Halál-szakadék, minden évben elnyel egy férfit és egy n t. Ez a megváltoztathatatlan törvénye. - mondta. Az arcát elsápasztó holdfény alatt is nyilvánvaló volt. Rosszul volt. Mosolyogni igyekezett, ahogy Erszegünre nézett: - Tizedes, nagy szenvedésen mentél át, ám tudd meg, hogy az életben nem csak ennyi szenvedést kell majd elviselned. Egyre lassuló és halkuló hangon hozzátette:

- Néha egy hibás lépésnek hatalmas következményei lehetnek, és az élt folyását teljesen a fonákjára fordíthatja. Ezután pedig már az sem számít, ha halálig perzsel dik, ég is az ember. Ezgene ezeknek a szavaknak a hallatára összeszorította a fogait. A szemeit lehunyva lágyan lengette a fejét. Parsz hirtelen egy mélyet lélegzett és megremegett, a feje a fia kezében balra billent és úgy maradt. Az ezredes meghalt. Gyula egy lépést tett felé, aztán megállt, és megmerevedett mint egy k szikla. Akkor Ezgene az apja fejét lassan a földre eresztette és felállt. Most halálos csend volt a pusztában, amelyet az imént még lódobogás vert föl. űsupán a Hold mennyei sugarai sütöttek Isten kegyelmének megfelel en, a földet és a szíveket világosságba vonva. Ezgene századosra nagy teher nehezedett, ám olyan vitézként nézett a többiekre, mint aki elhatározta, hogy er s marad: - Búcsúztassuk el áldott halottainkat! - mondta. A szakadék felé fordultak. Most egy lágy hang hallatszott onnan. Megborzongtak. Ez a hang egy Ötükenben énekelt dalra hasonlított:

A Hold végzete a sötétség Urungu sötét végzete.

Aztán lágy vízcsobogást hallottak. Négy jük hirtelen kardjukat kivonva tisztelegtek a szakadék mélységébe veszett Aj Hánim és Urungu el tt, meghajtották kardjaikat. Visszafordultak. Miután megállva tisztelegtek Parsz ezredes el tt is, a hüvelyeikbe dugták a kardjaikat. A szakadékból halk mormogás, egy dal hangja jött. A négy gök-türk a tekintetét Parszról levéve összenézett: Mind a négyüknek könnyes volt a szeme…

VÉGE

1949 Április 15., Maltepe