• II •

LYKÀ KÁROLY: EGYPÁR S Z Í N E S CSERÉPDARAB, LIGETI MIKLÓS MÜVEIHEZ.

igefi Miklós kiállításán a díszes márványok és bronzok mellett szeré-nyen húzta meg magát egypár színes cserép. Pedig a kiállításnak e pár darab volt a meglepetése. Mert azt ma már mindenki tudja, hogy miképpen alakítja meg reprezentatív szobrait Ligeti, de hogy benne piktorba ojtott gölöncsér is rejtőzik, arról ez a két vitrina rántotta le a leplet.

Az a pár marék agyag, amiről itt szó lesz, súlyosabb jelentőségűvé lehet a szomszéd termek büszke márványainál, ha Ligeti is úgy

akarja. S bizonyára akarja, mert a kedv és szeretet csak úgy sugárzik ezekről a csöppség vadvirágokról.

Amint szépen egymás mellé sorakoztak az üvegszekrényekben, hirtelenül Mező-kövesd jutott eszünkbe, mert mélytüzű színek lobbantak el mindegyiknek formáiról, azok a velős, érces hangú színek, amelyek rövid idő alatt a külföld fáradt idegeit is érdeklődésre tudták hangolni e sajátos magyar holmi iránt. Ily színt a textilmunka tompító szövedékéről átültetni az agyagmáz csillogó felületére a legszerencsésebb gondolat volna s Ligeti kísérletei mutatják, hogy a gondolat kurtán, röviden tetté is válhat. Egy legény s egy lány, egy madonna s egy vitéz formáin ragyog most azzal a fokozott erővel, amelyet a máz fényszóróképességéből tudott kicsikarni.

Ligeti csak éppen kísérleteinek eredményeit akarta itt bemutatni. Jó kedvvel heve-nyészett apró figurákat, jóízűeket, kedveseket, a hirtelen vázlat, a frissen támadt ötlet zamatjával. Nem végeredmények ezek, hanem mintázott naplójegyzetei egy kísérletnek. Abból a szimpla agyagból készültek, amelyet fuvarszámra s pofom áron szállíttat a műhelyébe minden szobrász. Ebből formálta s égetfe apró alakjait, de hogy azok gazdag színt öltsenek, ahhoz már nem elég a mintázás tudománya. Ligeti tehát összeszűrte a levet Petrik Lajossal, aki szintén agyagember, csakhogy ezt a matériát a vegytan és technológia eszközeivel tanulmányozza. A vállvetett munkának meglett az az ered-ménye, hogy az egyszerű cserép a legváltozatosabb és a legtüzesebb színek ruháját öltötte magára s ha Ligeti beléje zárta a mintázó kéz művészetét, a tudós Petrik professzor megadta a módot, hogy minden lehetségessé váljék, amit szín dolgában a szobrász tőle kivánt.

Kicsiny, fürge vázlatok, igényfelen méretűek : vájjon miért érdekelhetnek minket s miért szólunk róluk éppen ennek a folyóiratnak hasábjain?

Csak azért, mert utat jelentenek valami felé, ami még nincs meg, de aminek mi-hamarabbb meg kell lennie.

Elgondolom, hogyha ily színesmázú művészi figurákat egy tucat java szobrá-szunk mintázgatna napjai jobbik óráiban : bátran világkörüli útra lehetne őket szekér-számra küldeni a m a d e in B u d a p e s t jeggyel s jól tudom, hogy egy se kerülne vissza hozzánk.

Mert mindenütt, ahol egy csokor friss virágot szeretnek a szoba almáriomán tar-togatni: ezek a földszagú, dússzínű, töves-gyökeres figurák is megkapnák új ottho-nukat. Mert efféle holmit, ily eredeti kiadásban sehol másutt nem lehetne kapni, mint csak éppen Budapesten. Egészen bizonyos, hogy amennyi kopenhágai porcellánfigurát forgat ma a kereskedelem, legalább ugyanannyi apró, magyar színes cserép járná végig a boltokat. Mert nemcsak művészi szépségük ajánlaná, hanem az a fontos körülmény is, hogy elkészítésük alig kerül valamibe, a kereskedelem tehát bő percentekhez juthat s ennélfogva a legnagyobb érdekeltség kötné ehhez az újdonsághoz. A fődolog persze nemcsak az, hogy meglegyen a színes cserép, hanem minden azon múlik, hogy mentül finomabb művészkéz adja meg a tíz fillér ára agyagnak az ötven-száz korona értéket. A legvitézebb technológia sem győzhet e téren egyedül : megadja a főszámot, a nullá-kat aztán a művészet ragasztja hozzá.

• H •

Magyar Iparművészel. 6

Matyóviselet . Keményttet t f e jkendők , j u h á s z Árpád ra jza i . C o s t u m e s d e s p a y s a n s hong ro i s .

Csöpp agyaglányokról, agyagmadonnákról volt szó. De az itt pedzett gondolat-nak volna tágabb medrű folyománya is. A kéz, amely mesterien mintázná meg a templom számára a crucifixust, ugyanazzal az örömmel és ugyanazzal a hévvel megmintázná oda a szenteltvíztartót, az oltárt, sőt egészen a szerénység mélységéig szállva : az író-ember tintatartóját is. Mi tartaná vissza tőle? Mért ne kötne hímes bokrétát asztalunkra, szekrényeinkre? Mért ne csinálná amellett, amit grand artnak neveznek, azt is, ami-nek elkategorizált neve iparművészet? Tudom, szívesen csinálná, mert a művész ujja, mihelyst hozzáért a nyirkos agyaghoz, már, magába szippantotta az anyagban rejlő ihlet-erőt s csinálja majd házi holmink százféle fajtáját egészen a nagystílű berendezé-sekig, tökéletes szerviszekig.

A száműzött szín megint eljönne közénk lakni. S vele a művészi hangulatkeltés pici, borserejű manói.

Sőt, azt hiszem, hogy ez a művészi technika egy-kettőre kitörne a lakás belső-ségeiből és eget kérne — künn, a házaink homlokzatán. Egy-két építészünk már jó ideje atyafiságba állt a színes agyaggal. Van köztük olyan is, aki az Alföldre gon-dolva egyenest a magyaros építkezés járulékának fogta fel a színes cserepet. Ha most egyszeribe az a váratlan lehetőség tárulna fel előtte, hogy potom áron kaphat telivér művészi munkát, amellyel nagy falsíkokat élénkíthet, vagy tagozatokat hangsúlyozhat : két kézzel kapna az alkalmon, hogy városképeink komorságába belevigye a szín virulá-sáf. Hányszor szeretné az építész egy homlokzat síkját ily értelemben a művészi fantázia virágoskertjévé formálni ! De legtöbbször legyőzi őt a megrendelőnek az az érve, hogy roppantul drága a mozaik is, a freskó is. Ám, ha most ugyanazok a szobrászok és festők, akik ez okból elesnek a közreműködéstől, e gazdag színű technika számára készítenék terveiket s azokat a leendő nagy agyag-manufaktúra pont azonos és olcsó kivitelben juttatná az építészhez : szinte határa sem volna a nagy képek, domborművek, dekorációk valóban művészi alkalmazásának. S ezzel új színt, új hangulatot kapnának utcasoraink.

U V

• X 'i x

» Matyőviselet . R o j t o s f e jkendők . Juhász Árpád ra jza i . C o s t u m e s d e s p a y s a n s hongro i s . "

Mert festőt, szobrászt egyaránt be lehetne vonni ebbe a munkálkodásba. Emlékez-zünk vissza azokra az ős-perzsa fajánsz-Iapokra, amelyekből gyönyörű stílusos képe-ket rakosgattak ki egykoron a nagy ázsiai palotákban. Lehet képet festeni agyaggal is : a cserép is festménnyé alakulhat, ha . . . ha művész csinálja. Ez persze az első és elengedhetetlen feltétel.

Sarkon követi a másik, az t. i., hogy a műhely azután valóban éppúgy meg is csinálja, mint ahogy a művész tervezte. Hány építész ösmerősöm panaszolta keser-vesen, hogy a megrendelt kerámia egészen más színűvé, más hangulatuvá lett, mint amilyen a terv. Most azonban, Ligeti és Petrik szerencsés egyűftmunkálkodásával ez a kérdés is teljesen meg van oldva.

tudjuk, hogy bármely hidegen átfestett cserép színét pontosan ugyanoly szín-mázzal tudják előállítani, úgy hogy a festő, aki egy nagy dekoratív kom-

tervei, a szobrász, aki egy nippet, egy vázáf, egy domborművet mintáz, kemencéből kikerülő munka tökéletesen meg fog felelni

Ugy árnyalatú pozíciót eleve nyugodt lehet, hogy az ő eredeti tervének is.

S lehef mindezt valóban leten találhatna otthont ez a

• x

• x x Í I

S

olcsó áron csinálni, aminélfogva rendkívül széles terű- » technika. Ez pedig azt a kellemes következményt vonná •

maga után, hogy a festő vagy szobrász, ha valóban művészi tervet vagy mintát készí- f! tett, bőséges honoráriumhoz juthat a tantièmek formájában. Ami megint magával hozná, X hogy még a legjelesebb, a legelfoglaltabb mestereink is szívesen vállalkoznának arra, • hogy fáradságot és időt szenteljenek az ilyen munkának. y

Okok és következmények egész láncolata fonja tehát át azt a pár színes cserepet, X amely oly nagyon lekötötte eredeti sajátosságaival figyelmünket Ligeti kiállításán. Való- íí ban örülnénk, ha e pár sor már programm is lehetne s ha mentül több jeles művé- y szünk alakulna át e technika egészséges jegyében gölöncsérré. •

• H • H • H •

C o s t u m e s d e s p a y s a n s h o n g r o i s

í! í! • H • •i • Matyóv ise le t . jLeányok t emp lomba menete le . Juhász Árpád ra jza i .

237

Ö r e g a s s z o n y , gyerek é s leány ünneplője

• H •

• H •

FELVINCZI TAKÁCS ZOLTÁN: KHÍNAI MŰVÉSZETI ALKOTÁSOK MAGYAR TULAJDONBAN

a egyszer, talán már a közel jövőben, valamelyes szilárdabb nyugvó-ponthoz vezet a nagy revizió, melyet most kelet és nyugat művészeti múltja felett tartunk, bizonyára eltűnik majd a ködös messzeség jóltevő szürkeségében sok olyan érték, amit most Win-kelmann előítéletes utódai több ékesszólással, mint meggyőző erő-vel igyekeznek az új célokért küzdőkkel elfogadtatni. — Pedig régóta beláthatta mindenki (akinek szeme van), hogy a klasszikus antik formák befejezettsége és kiegyenlítettsége ma már inkább csak

akadémikus szempontból méltányolható, míg ezzel szemben kelet művészetének cseké-lyebb értékű emlékei is hatásaikban kiszámíthatatlan szuggesztív értékeket képviselnek.

Korunk óriási artisztikus vívmányai nagyrészben érthetetlenek azok előtt, kik nem érzik át a távol keleti festők alkotásaiban élő expanzív természetű sejtető és dekoratív erőt. A mozdulatábrázolás modern problémáival nem lehet tisztában az, aki nem látta be, hogy a mai művészgeneráció szemében szükségképpen nagyobb gyujfóereje van egy Hokusai-féle, néhány ecsefvonással felvázolt ugráló komédiásnak, mint az olimpiai oromfal temperált alakjainak, vagy a Parthenon-fríz pathetikusan hullámzó csoportjainak.

Iskolázatlan, vagy hanyatló korok szívesen folyamodtak mindig az antik emlé-kekhez, hogy technikai vagy kompozicionális szempontból értékesítsék a klasszikusok eredményeit. Az utánuk következő művésznemzedékek azonban alkotó erejük tudatában már annál radikálisabban tértek napirendre elődeik retrospektív tanulmányai fölött.

A távol kelet művészetének is volt alkalma győzelmesen megbirkózni az antik görög művészet hatásával.

Nagy Sándort, mint a történelemből tudjuk, hódító útja Indiáig vezette. Győzelmes fegyverei nyomában elterjedt Baktriában és Gandharában, vagyis a mostani Bocchará-ban és India északnyugati részén a hanyatló hellenisztikus művészet, ami azután gyorsan be is olvadt az autochton indus formák tömegébe. Ez a keverékművészef

tovább hatott a mai khínai Turkesztán területére és onnan magára Khínára, hol — amint a Yün Kang és Lung Men melletti sziklatemplomok Buddha-szobrai bizo-nyítják — az V., VI. és VII. században rendkívüli elterjedtségnek örvendett, de egyúttal lényeges átalakuláson ment át. A nagy khínai birodalom legfényesebb* korszakának kezdetére, vagyis a Sui-dinasztia idejére (582—618) és a rá következő T'ang-uralom elejére esik az ellentétes elemek egymásba ütközése okozta legnagyobb krizis.

Ebből a korból való a N e m e s Marcel tulajdonában levő és az Országos Magyar Iparművészeti Múzeumban jó ideje kiállított érdekes szobortöredék is, melyet ezúttal a Magyar Iparművészet olvasóinak bemutatni szeretnék.

A khínai plasztikának e fontos emlékét Si Ngan-fu közelében, a Sui- és T 'ang-birodalom régi fővárosának (Cha Ngan) romjai közt találták, tehát már származása is amellett bizonyít, hogy a távol kelet művészetének egyik legjobb korszakából maradt ránk. A maga teljességében egy Bodhisattvát (buddhisztikus istenséget) személyesített meg, valószínűleg Kwannont (khínai nyelven Kuan Jin), kit majd női, majd férfi alak-ban szoktak volt ábrázolni.

Felfűnő jelenség e lényeges formáiban csaknem sértetlenül ránk maradt fejen, a szárnyas diadém gyöngyfűzéres bojtos dísze és a sa já tságos bizánci-perzsa ékítmé-nyekre emlékeztető növényi ornamentum. E motívumok Indiából, illetőleg Indián át jutottak khínai területre, sőt onnan tovább Koreába és Japánba is. Nagy számban fordulnak elő az V. századból való Yün Kang melletti emlékeken és a japán, illetőleg a Japánba importált koreai szobrászat Suiko-korszakbeli (a VI. század végéről és a VII. század elejéről való) emlékein. Az említett ékítmények közt egy görög palmetta-töredék is látható, a távol keleten is érezhető antik hatás egyetlen maradványaként.

Az arcformák egészen khínai jellegűek. A mosolygó száj és a szem alapformáinak analógiáit megtaláljuk Yün Kang és Lung Men plasztikus emlékein és azokon az agyagszobrokon s falfestményeken, melyeket Stein Aurél és Grünwedel, meg Le Coq expedíciói hoztak khínai Turkesztánból s amelyek most a British Museum és a berlini Museum für Völkerkunde gyűjteményeiben láthatók. A stílusbírálati összehasonlítás e tekintetben meggyőző eredményre vezetett s annak alapján a Nemes Marcel tulaj-donában levő fejet a Sui-uralom korába, vagy még inkább a T'ang-dinasztia kulturális szempontból azonos jellegű kezdetére helyezhetjük.

A másik két emlék, melyet most, a kedvező alkalmat felhasználva közlök, már hanyatlóban mutatja be a mennyei birodalom művészetét, de nyugodtan sorozható a kora-beli, vagyis a XVIII. század végéről való festőművészet legszínvonalasabb alkotásai közé.

Matyóviselet . A h ö n d ö r g ő s z o k n y a : a) amiko r a k i s l ányok " k a l á c s o t " sl i tnek, b) e s ő b e n , c) a pad a la t t . Juhász Árpád ra jzai C o s t u m e s d e s p a y s a n s

• I t •

• II « II • II •

• I I •

A festményeket Pekingben vásárolták mostani tulajdonosuk T a k á c h Edvárd részére. A két képmás egy híres mandarint és nejét ábrázolja. A férfiképmáson olvasható írás tanúsága szerint Chien Lung császár (1736—1793) anyja festtette s ajándékozta őket az ábrázoltaknak. Alig hihető azonban, hogy e valóban nagy technikai készséggel festett képek nem a mesterségében járatos udvari festő, hanem a dilettáns császárné ecsetje alól kerültek ki. A felséges asszony bizonyára elégnek találta azt, hogy — régi szokás szerint — az ábrázoltak szemét kiszúrja, vagyis a pupillát belehelyezze az íriszbe s ezzel a neki fenntartott utolsó ecsetvonással a mű szerzőségéhez a jogcímet megszerezze. Tudjuk különben, hogy az időben Hsü Yang udvari festő lett tájképei és figurális ábrázolásai kapcsán híressé. Valószínű tehát, hogy e képek is az ő alkotásai.

A festmények kvalitásait a tisztán európai művészethez szokott szem is könnyen felfoghatja. Abszolút éles természefmegfigyeléssel, pozitív ábrázolással állunk itt szemben. A férfiképmás nagyobb vonalú ; emlékszerűbb felfogással, szélesebb ecset-kezeléssel készült. A női arckép erősebben megnézett formákat és dekoratív szem-pontból nagyobb gazdagságot s elevenséget mutat.

A dekoratív szempont a formák visszaadását is lényegesen befolyásolja. A fény és árnyék, valamint a távlati hatás problémája nem foglalkoztatta a művészt. Az egyes képrészek egymás alá rendelésénél az ékítményes kolorisztikus szempont volt irányadó. A vonalakban nincs meg az a monumentális erő, ami a khínai festést legjobb korsza-kaiban jellemezte, de azért e művészet még egészen keleti jellegű s amellett különös energiával dolgozó emberre vall, ki egy rossz korszakban és művészi szempontból igen kedvezőtlen hatások súlya alatt is tudott maradandó értékűt alkotni.

• •i •

NÁDAI PÁL: TÖRTÉNETI KERTEKRŐL

222 5=

áromszáz esztendeje most éppen, hogy a francia kert-művészet királyi inten-dánsa, XIV. Lajos kitűnő barátja, André Le Nôtre, megszületett és az emlé-kezés mécsesei gyullad-nak ott, ahol máskor vizek muzsikálnak és tűzmada-

rak szálltak az ég felé. Franciaország hódolva gondol a nagy király munkatársára, a főzelékes kertész jókedvű, egészséges fiára, akinek a szobra ott áll a Louvreban hideg márványból faragva, parókával és érdemjelekkel, holott illőbb volna felgyűrt ingujjal, lesült homlokkal, vastag izmokkal ábrázolni őt. Aki csak valaha sétált a Tuilleriákban,sóhajtott Versaillesban, andalgott Trianonban, Saint-Cloudban, Fontainebleau-ban, Meudonban, — most Le Nôtre felé fordul egy szempillantásra, aki ragyogó évszázadok színjátékaihoz csinálta meg a keretet fűből, virágokból, fából, vizekből és kövekből. A királydrámák lepördültek s a színpadok némán sóhajtanak utánuk. A históriai kert a múlté, de a tudatos jelen nemcsak hangulatokért járhat a múlthoz, hanem tanulságokért is. íme, a Le Nôtre kertjei is egy kort lebbentenek meg, a francia kert heroikus korát, amelyek lényegét menten megértjük, ha a hatását önmagunkon keresztül mérjük. Aki reneszánsz-kertek között jár, finom miniatűrökre gondol, aki a tizen-

nyolcadik század angol kertjei közt barangol, elérzékenyedik. De a francia kertek meg-döbbentenek. Ha az ember odaáll a versaillesi palota márványtermének legközepén a középső ablakhoz és végigviszi tekintetét a főalleén, az Alleé royale-on, odáig, ahol a messzi vizekre ráborul az ég, elfogódik, lehajtja a fejét, meg-alázkodik. Csak a Iegfenségesebb dolgok tud-nak így lenyűgözni bennünket, azok a mester-munkák, melyekben fenevadakon, hangokon, köveken lett úrrá az emberi erő. Le Nôtre kertjei is ebbe a kategóriába tartoznak: az emberi értelem parancsoló erejének bizony-ságai, mellyel lábához fekteti a természetet. Glédába állítja a fákat, kitekeri a cserjék nyakát, emeletes falsövényt húz piniákból, hogy a zöld kárpitba csonka szobrokat rakjon, alar-mot fúj a bronz-tritonoknak, egy gyepágy sok-szögű márványkeretébe szorítja a víztükröt, — panorámát csinál a földsávokból, lépcsők-ből, terraszokból. Egy nagy komponáló elme törte itt formába a természetet és lett úrrá a hideg anyagok felett : a márvány, a bronz, a fa meg az elemek felett.

Az ilyen alkotás megdöbbent. Ki nem érzett valami elragadtatást olasz kertekben, például a Villa Medicisben, ahol mindez megvolt : a fa, a márvány, a bronz, a víz, de festői össze-visszaságban, üde színfoltokban, kergetve egy-mást, szinte barokk könnyűvérüséggel ? Az ilyesmitől fölvidulunk, mosolygunk, elragad-