LaVyrle Spencer

Megbocsátás

Sarah bölcs, komoly, megfontolt. Addie feslett életű, romlott. Noah pedig, a seriff, aki-nek élete mindkét nőével összefonódott, nyers, cinikus, vagy inkább annak látszik. Ami-kor Sarah megérkezik a kis bányászvárosba rögtön összetűz a seriffel, vad ellenségekké válnak, és közben egyre jobban érdeklik egymást, hiszen ők ketten a legerősebb egyénisé-gek a városban. Addie ezalatt a helyi bordélyban tevékenykedik, mindenki kedvese ő, és láthatóan élvezi azt, amit csinál. Vagy mégsem? Talán valami szörnyű titok lappang mé-lyen elrejtve a lelke mélyén? Mire fény derül élete rejtélyére, Sarah és Noah az ifjú embe-rek szokása szerint egymásba szeretnek, se feltűnik egy másik férfi is, mégpedig egyene-sen Addie gyermekkorából, és a régi kamaszszerelem újra kifényesedik, a prostituált sze-relmes fiatal nővé változik...

"Az írónő régi krónikákban böngészve talált rá a regénye alapjául szolgáló történetre. A

való élet olyasmit produkált, amire a legszárnyalóbb fantázia sem képes, csak a szeretet, a jóság és az emberekbe vetett hit."

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: LaVyrle Spencer: Forgiving

Copyright © 1991 by LaVyrle Spencer

Fordította: Szántó Judit

Borítótervezés: Colortipo Bt. Hungarian translation: © Szántó Judit, 1996

3

1. fejezet

Dakotaföld, 1876. szeptember A cheyenne-i postakocsi hat órát késett, és így Sarah Merritt késő délután helyett este

tízkor szállt ki Deadwoodban. A kocsi eldübörgött, ő pedig ott állt a sáros utcán a sötétben egy ócska kocsma előtt. Sőt: nem is egy kocsma volt, hanem egymás mellett több – egész utcára való! Rémítő lárma áradt belőlük, ordítozás, röhögés, bendzsózene és részeg gajdo-lás sajátos elegye. És micsoda bűz terjengett! Úristen, hát itt nem szokás elszállítani a trá-gyát? A rácsokhoz egész regiment ló és öszvér volt kikötve; a közelben egyikük javában hortyogott.

Sarah elhátrált tőlük, és szemét összehúzva nézett fel a cégérre. Heuréka. Csapszék. Aztán megnézte magának a festetlen, favázas, durván összeácsolt épületet is; balról hason-ló ház szorult mellé, a jobb oldali gerendákból volt összeróva. A Heuréka ajtaja zárva volt, de az ablakán kiszűrődő piszkos-homályos, olajlámpából eredő fény megvilágította a fa-lépcsőt, amely az épületből közvetlenül a sárba vezetett; a deszkapalló fényűzése errefelé, úgy látszik, ismeretlen volt.

Sarah tanácstalanul nézett le a mellette heverő bőröndökre meg a kalapdobozra. Mielőtt azonban bármire elszánhatta volna magát, három puskalövés dörrent, az egyik öszvér fel-nyerített, a Heuréka ajtaja kivágódott, és egy csomó duhaj fickó tántorgott ki rajta. Sarah felkapta a kalapdobozát, és gyorsan a fal árnyékába húzódott. – Végezz ezzel a szélhá-mossal, Soaky! – bömbölte egy hang. – Cifrázd ki a fizimiskáját, de úgy, hogy ezentúl csak a mamájának legyen kedve megcsókolni!

Hallatszott, hogy valakit állon vágnak. Az egyik férfi hátratántorodott, és átbucskázott Sarah bőröndjei fölött, majd anélkül,

hogy a váratlan útakadályra felfigyelt volna, feltápászkodott, és nekirontott ellenfelének. A szedett-vedett népség ordítozva, öklét vagy söröskancsóját rázva hullámzott ide-oda. Egy ember nekizuhant az egyik öszvérnek; az állat elbődült, és rémülten odébb táncolt.

– Öld meg a senkiházit! – Ez az, kinyírni a disznót! Két bámészkodó felmászott Sarah marhabőr utazótáskáira, hogy jobban lássanak. – Azonnal jöjjenek le onnan! – sikoltotta a lány, és előbbre lépett; az egyik részeg rög-

tön fel is fedezte. – Az Úrjézusra, hiszen ez egy nő! Halljátok, fiúk? Egy nő! A zenebona elült, mintha tüzet jelzett volna a harang. – Egy nő… Egy nő… – szállt a szó szájról szájra, az emberek pedig lassan közeledtek,

és gyűrűbe fogták. Sarah ott állt, hátát a kocsma falának vetve, libabőrösen markolva a kalapdoboz szalag-

ját, miközben az emberek úgy meredtek arcára, kalapjára, szoknyájára, mintha még éle-tükben nem láttak volna nőnemű lényt.

– Jó estét, uraim! – szólalt meg erőltetett derűvel. A férfiak továbbra is csak némán meresztgették szemüket. – Megmondhatná valaki, merre lakik Mrs. Hossiter? – Hossiter? – ismételte meg egy recsegő hang. – Hallott itt valaki egy Hossiter nevű nő-

ről? – A többiek morgolódva rázták a fejüket. – Sajnos, nem tudjuk, hölgyem. A férjét hogy hívják?

– Sajnos, fogalmam sincs. De a húgom, Adelaide Merritt, nála dolgozik.

4

– Errefelé nem lakik se Merritt, se Hossiter nevű személy. Az egész szurdokban két tu-cat nő ha van, azokat meg egytől egyig ismerjük, mi, fiúk?

A moraj felerősödött, majd elült. – És mit dolgozik a kedves húga? – Házimunkát végez, és határozottan azt írta, hogy az asszonyát Mrs. Hossiternek hív-

ják. – Az asszonyát? – A férfi hangjában élénkebb érdeklődés csengett. Karját széttárva

szorította hátrább a sokadalmat. – Ne préseljétek már össze a kis hölgyet, fiúk, hadd lépjen ki a világosságba, hogy jobban lássuk. A nevem Shorty Reese, kisasszony, és azon leszek, hogy megtalálja a húgocskáját. – Levette kalapját, s könyökénél fogva a lépcsőhöz terelte Saraht, ahol a nyitott ajtón kiszűrődő fény jobban megvilágította, így Sarah is megállapít-hatta, hogy a férfi középkorú, a ruházata piszkos, az arca barázdált, és elöl egy foga hiány-zik.

– Engedjenek oda a bőröndjeimhez. Van egy képem a húgomról; talán valamelyikük felismeri.

A férfiak hátrább léptek, és Sarah kicsatolhatta az egyik bőröndöt, amelyből szépiapa-pírra másolt dagerrotip került elő: öt évvel ezelőtt készült róla és Adelaide-ről. Odaadta Shorty Reese-nek.

– Most huszonegy éves, szőke, a szeme zöld. A férfi a fény felé emelte a képet, és félrebillentett fejjel tanulmányozta. – Nicsak, hisz ez Eve! – állapította meg. – Az egyik emeleti lány Miss Rose-nál! De

annak nem szőke a haja. Olyan fekete, mint a tizennégyes akna legmélye! – Eve?! – Az hát. Eve ez itt, fiúk, igaz-e? A kép kézről kézre járt. – Eve ez, szentigaz. – De még mennyire, hogy ő? – Szóval ez itten Eve, kisasszony – adta vissza a képet Sarahnak az ember. – Megtalál-

hatja Rose házában, a Fő utca északi végén, baloldalt. Szabad érdeklődnöm, a kisasszony is ilyen emeleti munkára készül?

– Nem, uram. Újságot szeretnék kiadni. – Újságot? – Úgy van. Mihelyt a nyomdagépem megérkezik, neki is látok. – De hiszen magácska nő! – Ez igaz, Mr. Reese, az vagyok. – Sarah visszatette bőröndjébe a képet. – Köszönöm a

segítséget. És igazán hálás lennék, ha megmutatná, merre találok egy szállodát! – Vigyétek a bőröndjeit, fiúk! – harsogta Reese. – Kísérjük át a Grand Centralba! – De kérem, igazán nem… – Örömmel tesszük, kisasszony. Ritkán ütközünk ilyen finom hölgybe. Hiszen hallotta:

ha két tucat női személy van Deadwoodban, sokat mondok! Sarahnak nem igen fűlt hozzá a foga, hogy a Heuréka törzsvendégeinek karéjában vo-

nuljon be Deadwoodba, viszont két bőröndöt aligha cipelhetett volna egymaga a szállodá-ig. Az is átvillant a fején, hogy óvatlanság lenne, ha mint lapkiadó már az első alkalommal elidegenítené magától a helybélieket. Deadwood aranyváros, az aranyból pénz terem, a pénzből meg duhajkodás. Akármelyik kísérőjének birtokában lehet a telek, amelyet majd meg szeretne venni, vagy a ház, amelyet kibérelne, sőt, valamelyikük akár a városi ható-ságnak is tagja lehet.

– Köszönöm, Mr. Reese, igazán hálás vagyok. Ketten vállukra kapták a csomagjait, azzal a zsibongó tömeg máris taszigálni kezdte a

következő sarok felé.

5

Reese megállt egy magas, még felállványozott épület lépcsőjénél; itt deszkapalló is volt, az első, amelyet Sarah eddig látott.

– Nagy szerencséje van – jegyezte meg. – A Grand Central épp csak a múlt héten nyílt. A társaság a szűkösen berendezett előcsarnokon át a portáspultig kalauzolta, s ott vi-

gyorogva állta körül, majd bemutatta az éjszakai portásnak. – Hoztunk egy vendéget, Sam. Ez itt Miss Merritt; épp most érkezett a cheyenne-i pos-

takocsival. – Üdvözlöm, M-miss M-merritt. – A portás fülig vörösödve nyújtott kezet; a keze puha

és nyirkos volt, mint a főtt káposzta. Besüppedő állú, kerek szemüveges, nőies modorú emberke volt, középen elválasztott hajjal, kockás barna öltönyben. – Örvendek, hogy meg-ismerhettem.

– Ez meg Sam Peoples – közölte Shorty az emberke helyett, akit a vendég megjelenése úgy feldúlt, hogy bemutatkozni is elfelejtett.

– Jó estét, Mr. Peoples! – A lángoló fejű emberke ottfelejtette kezét a Sarahéban. Sarah idegesen húzódott el tőle; szokatlan volt számára, hogy jelenléte ekkora izgalmat keltsen.

– A kis hölgy újságot akar kiadni. – Újságot? Ejha! – Peoples erőltetetten nevetett. – Akkor igazán meg kell becsülnünk!

– Sarah felé forgatta a bejelentőkönyvet, és tintába mártott tollat nyomott a kezébe. Sarah, miközben aláírta a nevét, az egész kíséret tekintetét magán érezte. Aztán mosolyogva adta vissza Peoplesnek a tollat.

– Isten hozta a Grand Centralban – mondta a portás. – A szoba egy éjszakára másfél dollár.

– Előre kéri? – Igen. Mégpedig aranyporban. – Megbillentette a könyökénél álló aranymérleget. Sarah szoborrá meredve nézett a portás szemébe. – Mr. Peoples, öt napot és hat éjszakát utaztam a cheyenne-i postakocsin. Az utakon

rablók cirkálnak. Csak nem képzeli, hogy ilyen körülmények között aranyban hordom magamnál a pénzemet?

Peoples, ha lehet, még vörösebb lett; tehetetlenül bámult körbe a gyülekezeten. – Igazán sa-sajnálom, Miss Merritt, de a szá-szál-loda nem az enyém; én csak az éjsza-

kai portás vagyok. Itt az a gya-gyakorlat, hogy a vendégek előre fizetnek, és az aranypor a törvényes fizetőeszköz.

– Helyes. – Sarah a pultra emelte a kalapdobozt, és kibontotta a szalagját. – Minden pénzem Wells Fargo váltókban van. Ha az egyiket átváltja aranyporra, készséggel fizetek előre. – Fekete organditarsolyából kivett egy száz dollárra szóló banki váltót, és odanyúj-totta Peoplesnek.

Az ismét zavarodottan hordozta körül tekintetét az ott ácsorgókon. – Itt mi n-nem tartunk aranyat. Ho-holnap beválthatja a bankban. – És addig? – nézett vele farkasszemet a lány. – Talán az utcán aludjon a hölgy, Peoples? – szólalt meg a társaság egyik tagja. – Mr. Winters így u-utasított. – Minél idegesebb lett a portás, annál erősebben dado-

gott. – El-elalhat itt az e-előcsarnokban, de ennél tö-többet nem te-tehetek. – Még hogy az előcsarnokban! – Valaki egy bőrerszényt hajított a pultra, a mérleg mel-

lé. – Vedd ki ebből! – Vagy ebből! – koppant a pulton egy újabb zacskó, s hullott a többi is, mígnem majd egy tucat hevert a portás előtt.

Sarah a mellére tette kezét, és megfordult. – Hálásan köszönöm – mondta melegen –, de nem fogadhatom el az aranyukat. – Már ugyan miért nem? Van ott még bőven, ahonnét ez került, nem igaz, fiúk? – A fenébe, de úgy ám! – Valóságos Eldorádó!

6

Az emberek lelkesen lengették az öklüket, bömböltek, hurráztak, néhányan jól meghúz-ták söröskancsójukat.

Sam Peoples kiválasztotta az egyik bőrzacskót, és gondosan kimérte az aranyat. Unci-ánként, azaz harminc grammonként húsz dollárt ért; a másfél dollárnyi olyan parányi adag volt, hogy aligha volt érdemes ekkora hűhót csapni miatta. Amikor a tulajdonosok vissza-kapták zacskóikat, kiderült, hogy a felhasznált arany egy hórihorgas, kopaszodó, vizenyős szemű, kiugró ádámcsutkájú férfi tarsolyából került elő. A férfi mosolygott, de közben úgy imbolygott, mintha szélvihar rázná.

– Köszönöm, Mr…? A férfi csak vigyorgott, és tovább himbálózott ittas révületében. – Bradigan – mondta Reese. – Patrick Bradigan a neve. – Köszönöm, Mr. Bradigan. Bradigan nyúzott macskaként dőlt Sarah felé; látszott, hogy bandzsa szeme előtt forog

a világ. – Mihelyt holnap megjártam a bankot, visszafizetem. Bradigan ernyedten szalutált. Egyik társa visszadugta zsebébe a tarsolyát. – Hol találom meg? – Ez a legkevesebb, amit az ember egy ilyen szép hölgyért megtehet – motyogta

Bradigan. – Bradigan ledöntött ma néhány korsóval – magyarázta az egyik cimbora. – Észre sem

veszi majd, visszakapja-e az aranyát. Néhányan már indultak, hogy felvigyék Sarah poggyászát a szobájába, de Sam Peoples

tiltakozott. – Még fe-felköltitek a ve-vendégeimet! Me-men-jetek vissza a kocsmába, ott a he-

helyetek! – A vendégeid is még javában a kocsmákban vannak! – Akkor csa-csatlakozzatok hozzájuk! – A legények végül kalapjukat lengetve vonultak

kifelé, kórusban még jóéccakát bömbölve a „szép kis hölgyikének”, akire ez az elnevezés csöppet sem talált. Cipő nélkül is egy méter hetvenhat centi volt, jellegtelen barna hajjal, hosszú orral, túl keskeny szájjal. Élénk tekintetű, sűrű pillájú kék szeme vonzó volt ugyan, egészében mégsem nevezhette senki szépnek. Átlagos, megnyúlt képű nő volt, aki egész életében nem élvezett annyi figyelmet az erősebb nem részéről, mint az elmúlt negyedórá-ban.

– Második emeleti szobát adok, ott van a legmelegebb – duruzsolta Peoples, majd fel-ragadta az egyik bőröndöt. Az épületnek, amelyen átkalauzolta, a méreteiben rejlett leg-főbb érdeme, amúgy alig lehetett többnek nevezni, mint félig késznek. Sehol egy meszelt fal, még az előcsarnokban sem, ahol az ablakokon nem volt függöny, és az egyedüli élénk színfoltokat egy porcelán köpőcsésze, valamint a portáspult mögött ékeskedő, vízesést áb-rázoló naptár képviselte. A padló csupasz fenyődeszkáiból még a frissen aprított fa jelleg-zetes szaga áradt, mint ahogy a lécből összerótt falakból is szivárgott még a nemrég kivá-gott fa nedve, és a zsaluzásból üres szemgödrökként meredeztek a görcslyukak.

– Vizet talál az ajtó előtti kannában, de csak reggelenként, a szemetet ide, ebbe az edénybe ho-hord-hatja. Gyufa a falon, az ajtótól balra. Rö-rögtön hozom a másik bőrönd-jét.

Amikor Sarah magára maradt, megtalálta a bádog gyufatartót, meggyújtotta az ágy melletti lámpást, majd a füstös narancssárga fényben körülnézett. Atyaisten, hová kerül-tem! A fal éppoly kopár volt, mint az előcsarnokban, a csupasz deszkákat pettyező görcs-lyukakon befújt a huzat. Látszottak a mennyezet gerendái, függönynek, szőnyegnek nyo-ma sem volt, az ágy barna bádogcsövekből készült, a durva kis éjjeliszekrényen csak a lámpa állt – sehol egy terítő vagy alátét, bármi, ami női szemnek kellemes lehet, még az

7

ágyon sem volt takaró, csak az élénkzöld pokróc meg a párna, amelyet, istennek hála, leg-alább muszlinhuzatba bújtattak!

Éppen becsukta az ajtót, amikor Sam Peoples meghozta a második bőröndjét. – Dél óta nem ettem – közölte Sarah. – Van valami ennivalójuk? – Sa-sajnálom, az étterem zárva. De reggelire kinyitunk. – Értem – mondta Sarah csalódottan. Amikor a portás mögött becsukódott az ajtó, Sarah leroskadt az ágy szélére, próbák-

képpen rugózott egyet rajta, s végül leheveredett, fél karját a feje fölé hajlítva. A szemhéja lekoppant. Hat napig utazott, de csak két éjszakát töltött ágyban. Két ízben saját takarójába burkolózva feküdt a postaállomásul szolgáló deszkabódék földjén, egy éjszakát pedig ma-gában a kocsiban aludt, összecsukódva, mint egy zsebmérőléc a kemény lószőr ülésen. Utoljára tegnap délben, Hill Cityben evett rendesen: vadpecsenyét, kenyeret és kávét. Ma reggelire csak szalonna és hideg kávé jutott, délben pedig száraz kétszersült s víz az út menti patakból. Kilenc napja, St. Louisban fürdött utoljára, és csak most döbbent rá, hogy olyan a szaga, mint egy ócska lópokrócnak.

Kelj fel, Sarah! Számodra még nincs vége a napnak. Nyöszörgését elfojtva nagy önuralommal rázta fel merev tagjait, és lábra állt. A kancsó

és a tál üres volt, akárcsak kinn a folyosón a bádogtál. Csak reggelenként, jutott eszébe, és visszament a szobába, hogy tőle telhetően kiverje a port gyapjú útikosztümjéből, megiga-zítsa kétoldalt a haját, és száraz ruhával letörölje arcát. Aztán feltette kalapját, átszúrta kontyán a hajtűt, elővette az organditarsolyt, benne a Wells Fargo-papírokkal, az apja órá-jával, a tollal meg a tintával, és elhagyta a szobát.

Odalenn az előcsarnokban Peoples megrémült a láttán. – Hölgyem, sötétedés után nem ajánlatos egyedül az utcára mennie! – St. Louisból idáig egyedül utaztam, Mr. Peoples; tudok magamra vigyázni. A húgom,

akit öt éve nem láttam, itt van valahol a városban. Meg akarom találni, még ha álmából kell is felráznom.

Odakinn még javában tombolt az utcán a kocsmazaj. Deszkapallók csak ritkán akadtak; úgy látszott, létezésük a telektulajdonosok szeszélyétől függ. Ahogy Sarah lefelé lépdelt a Fő utcán, arra gondolt: el ne felejtsen majd vezércikket írni a járódeszkák méretének szab-ványosításáról és arról, hogy ezentúl legyen kötelező a Fő utca minden épületét ellátni ve-lük. Utcai lámpákra is szükség lesz, és fizetett lámpagyújtogatók, aki szürkületkor meg-gyújtja, pirkadatkor eloltja őket. Lesz itt őneki dolga épp elég!

A zsivaj ellenére volt valami kísérteties a város képében. Csak a kocsmaablakokból szóródott néhány fényfolt az alvó lovak hosszú sorára. Sarah felnézett az égre: ott is csak keskeny sávban pislákolt néhány csillag. A szurdok két oldala özvegyasszony elfüggönyö-zött ablakaira emlékeztetett, mintha az egész világtól el akarnák zárni Deadwoodot. A sö-tétben a meredek lejtők tetején kirajzolódtak a fenyőfák még sötétebb formái, amelyeket a letarolt, világosabb részek mintha elvágtak volna a várostól, bár egy-egy árva fenyő néha majdnem egy vonalban nőtt az utcával. A szeptember végi hideg szél átsüvített rajtuk, és végigfújt a szurdokon, meg-meglebbentve Sarah szoknyáját és felkavarva a friss állati trá-gya szagát. Sarah az orrát befogva szaporázta meg lépteit, és máris újabb vezércikket fo-galmazott.

Útközben elhaladt egy vaskereskedés, egy fűszeres, egy borbély, egy bádogos, meg-számlálhatatlan kocsma, valamint, legnagyobb meglepetésére, egy Langrishe nevű, jókora színházépület előtt; ez ki volt világítva, és a plakát John Brougham Légy a levesben című művét hirdette. Sarah megállt, és mosolyogva tanulmányozta a plakátot. Hát mégiscsak van itt csipetnyi kultúra is! Még inkább elámult, amikor a következő sarkon, az utca túlol-dalán, újabb színház tűnt fel; ezt Bella Unionnak hívták. Amióta megérkezett Deadwoodba, most először tért vissza a jókedve. No, de hol a templom? Hol az iskola?

8

Egy ekkora városban kell hogy legyen legalább néhány gyerek; majd kinyomozza, meny-nyien vannak.

A Fő utca vége jobbra kanyarodott. Itt a faházak lassan elfogytak, a szurdok egyre szű-kült. A messzeségben tűzrakások barnásvörös pontjai csillogtak a lámpással megvilágított sátrak halványabb négyszögei között, melyek úgy szóródtak szét a fejtés körül, mint el-szakadt rózsafüzér szemei. A város három utcájának találkozásánál megélénkült a gyalo-gosforgalom. Férfiak… mindenütt csupa férfi, akik Sarah láttán sóbálvánnyá meredtek és megbámulták. És ez a sok lármás ember mind ott nyüzsgött a baloldalt álló utolsó épület-csoport körül, ahol folyamatosan nyíltak-csukódtak az ajtók, s rajtuk zongoramuzsika és kacagás szűrődött ki az utcára.

Mind a hat épület egyforma volt: keskeny, dísztelen, ablakaik befüggönyözve, ajtaju-kon sehol kukucskálónyílás. Itt valami tévedés van, gondolta Sarah, ahogy megállt a Rose Háza feliratú épület előtt, és rápillantott a szomszédos intézmények cégérére: Zöld Ajtó, Goldie Háza, A Mama Telepe, Galambdúc, Angeline-Lak. Úgy látszott, mind csupa kocsma.

Úgy gondolta, a legokosabb mégiscsak az, ha Rose Házán zörget be. Aztán két kézzel kabátjához szorította pénzestarsolyát, és várt. Nem csodálkozott, hogy ekkora lármában nem hallják meg a kopogását. Valahol a háta mögött patak csobogott. A szomszéd épület ajtaján férfi lépett ki, elindult a sátrak irányába, majd elnyelte a sötétség. Közben, Sarah jelenlétéről mit sem sejtve, hangosat szellentett, majd ülepét kitolva megállt, amíg a hang el nem halt, aztán tovább-baktatott.

Sarah ismét kopogott, ezúttal hangosabban. – Rose-nál nem szokás kopogni – szólalt meg a háta mögött egy mély hang. – Nyisson

csak be bátran. Sarah összerezzent, és kezét a szívére szorítva megpördült. – Szent ég, hogy rám ijesztett! A mögötte álló magas férfi arca a sötétségbe veszett. – Nem volt szándékomban. – Mondja… ez az egyetlen ház Deadwoodban, amelyiknek egy Rose a tulajdonosa? – Az egyetlen és páratlan. Látom, idegen errefelé. – A férfi hangjában mosoly bujkált. – Valóban. A húgomat, Adelaide-et keresem. Azt mondták, az emeleten szolgál ki Rose

Hossiternél, bár állítólag Eve-re változtatta a nevét. – Ismerem Eve-et. – Igazán? – Mi több, nagyon is jól ismerem. Tehát maga a nővére. – Igen, Sarah Merritt vagyok. Éppen most érkeztem St. Louisból. – Sarah kinyújtotta

kesztyűs kezét, a férfi pedig hosszan, keményen szorongatta, mialatt a lány igyekezett ki-venni vonásait a legalább tíz liter űrtartalmú kalap árnyékában.

– Noah Campbell a nevem. – Üdvözlöm, Mr. Campbell – mondta Sarah udvariasan, és megpróbálta visszahúzni a

kezét, de hiába. – Ez igazán kellemes meglepetés, Miss Merritt. Ha megengedi, bekísérem és bemuta-

tom Rose-nak. Majd ő megmondja, hol találja a húgát. – Azzal, mintha balra piruettezne, kinyitotta az ajtót, betolta rajta Saraht, és amikor az ajtó becsapódott mögöttük, elengedte a kezét.

– Isten hozta Rose Házában, Miss Merritt – mondta a háta mögül, és karját széttárva mutatott körbe a helyiségen.

Sarahnak mintha lidérces álomban vert volna gyökeret a lába, úgy fogadta magába a látványt: a homályos lámpafényt, a rikító szalonbútorzatot, s a papagájt, amely a rúdján ide-oda csúszkálva rikoltozta: „Egy perc egy dollár! Egy perc egy dollár!” Vastag, rojtos

9

kárpitok, állott whisky- és kemény tojásszag, szivarfüst maró bűze, egy csomó, többé vagy kevésbé beszeszelt férfi és egy szem, smaragdzöldbe öltözött, kárminpiros ajkú testes nő, tolldísszel kócos vörös hajában. A ruha mély kivágásában úgy vált szét a két melle, mint egy kisbaba meztelen popsija. Fogai között szivar füstölgött, és éppen átkarolt egy nagy darab, szakállas férfit, aki közben a farát simogatta. Sarah Noah Campbell felé perdült.

– Itt valami tévedés van. Ez nem magánház. – Hát annak alig nevezném, hölgyem. Sarah csak most látta meg a férfi arcát. Bozontos vörösesbarna bajsza volt, tömpe, a

hegyén kissé behorpadt orra; derűs szürke szeme hosszan mélyedt Sarah szemébe. – Csak jöjjön, mindjárt bemutatom Rose-nak. – Sarah hátára tette a kezét, de az elrán-

totta magát. – Fölösleges! Már mondtam, hogy a húgom háztartásban dolgozik, bizonyos Mrs. Rose

Hossiternél. És legyen szíves, vegye el a kezét a hátamról! A férfi engedelmeskedett, és hátrább lépve elnéző mosollyal tanulmányozta a lányt. – Csak nem ijedt be az utolsó percben? – Micsoda szörnyű hely! Olyan, mint egy bordély! A férfi tunyán legeltette szemét a zöld ruhás nőn, majd ismét Sarahra nézett, ráérősen

mérve fel alakját. – Mondok én magának valamit. Egyszerű fickó vagyok, hétköznapi szokásokkal; Rose

szavatolhat értem. Durváskodni nem szoktam, előtte legföljebb két-három pohárral ha le-gurítok, és utána színtiszta arannyal fizetek. Nincs semmiféle betegségem, rühes se va-gyok, és ma már fürödtem is. Mondja meg Rose-nak, hogy már fel is csípte az első vendé-gét. Na, mit szól hozzá?

– Már megbocsásson! – Sarahnak arcába szökött a vér, mellén a bőr úgy megfeszült, mint hurkán a hólyag, és csak a legnagyobb önuralommal fékezte magát, hogy arcul ne üs-se a férfit.

– Értem én – mondta az halkan, bizalmasan, és karon fogta, hogy már oda is vigye Ro-se-hoz. – Az első éjszakája egy új helyen, hát persze, hogy ideges, de azért fölösleges mindenféle meséket feltálalnia egy Adelaide nevű húgról?

– Adelaide valóban a húgom! – Sarah kitépte szorításából a karját, és dühösen fordult szembe vele. – És már megmondtam, hogy ne merjen hozzám érni!

A férfi úgy emelte fel a kezét, mintha hatlövetű pisztollyal nézne szembe. – Jó, jó, elnézést – mondta, majd kissé ingerülten folytatta: – Maguk, nők mind olyan

hóbortosak. Másmilyennel még nem is találkoztam. – Én nem olyan nő vagyok! – sziszegte Sarah vérig sértve. Időközben néhány férfi sereglett köréjük. – Ejha, Noah, hát ez miféle szerzemény? – Nem mondom, jókora darab… szép hosszú lába van… Bírom az ilyeneket. – Ideje volt már, hogy új hús érkezzen ebbe a bodegába! – Hogy hívnak, cukorfalat? Egyikük, egy kecskeszakállas fickó Sarah után nyúlt, az pedig hátrahőkölve nekifarolt

Campbellnek, aki megragadta a karját, hogy talpra állítsa. Sarah ismét kitépte magát, és megborzongott; legszívesebben ököllel rontott volna valamennyiüknek. A férfiak közeled-tek és bekerítették. Lármás, sanda tekintetű fickók voltak, pirospozsgásak, a szájuk nedve-sen fénylett; hajzatukra ráfért volna a borbély ollója, körmükre a körömpiszkáló, nyakukra a súrolókefe. A legtöbbjük idősebb volt és megkérgesedett, de akadtak köztük szánalma-san fiatalok is, akik éppúgy pironkodtak, mint Sarah maga.

A hirtelen felfordulásra Rose odapillantott, és felhúzta a szemöldökét. – Hol szedted fel, Noah? – kérdezte az egyik férfi. – Kinn az utcán – felelte Noah –, de el a kezekkel, Lewis, ma éjszakára foglalt.

10

Rose már csörtetett is feléjük, fél kézzel hájas csípőjét támasztva; melle rózsaszín ágyúgolyóként mutatta az irányt. Szivarját ujja görbületébe csíptette, arca fensőbbséges volt. A csoport úgy vált szét előtte, ahogy eke hasítja a göröngyöket. Megállt Sarah előtt, agyagszínű szemével megvetőn, hidegen végigmérte, felülről lefelé, majd ellenkező irány-ban, aztán megszívta a szivart, és beszéd közben akkora szürke füstcsóva gomolygott ki az orrán, mint egy indián vigvam tetejéből.

– Kit hozott itt a nyakamra, Noah? – Maga Rose Hossiter? – robbant ki Sarah. Rose bőre közelről lyukacsos volt, mint a sajt, és a szája nevetségesen nagynak tűnt.

Szemhéja repedéseiben meggyűlt a fekete festék, és a belső szemzugban két fekete szem-csébe folyt össze. Az egyik foga csorba volt, leheletén pedig gyöngyvirágparfümmel ken-dőzött szivarbűz érződött.

– Az vagyok. Ki kíváncsi rá? – Sarah Merritt. Adelaide-nek vagyok a nővére. Rose kemény tekintete végigsiklott Sarah lapos barna nemezkalapján és magas nyakú

barna útikosztümjén, közben megállapodva érdektelen méretű mellén és csípőjén. – Nincs szükségem új lányokra. Próbálkozzon a szomszédban. – Én nem munkát keresek, hanem Adelaide Merrittet keresem. – Ilyen nevű nincs a házban – mondta Rose, és elfordult. – Úgy hallottam, most Eve-ként ismerik – emelte fel a hangját Sarah. Rose megtorpant. – Valóban? – kérdezte, és ismét Sarahra nézett. – No és kitől hallotta? – Tőle – biccentett Sarah Campbell felé. Rose Hossiter hüvelykujja körmével lepöckölte a szivar nedves végét, egy darabig töp-

rengett, majd megkérdezte: – És mi a szándéka vele? – Meg akarom mondani neki, hogy meghalt az apánk. Rose ismét megszívta a szivarját, s elmenőben visszaszólt. – Eve most dolgozik. Jöjjön vissza holnap délután. Sarah előbbre lépett. – Most akarok beszélni vele! – jelentette ki határozottan. Rose a széles farát és rézszínű görögös kontyát mutatta Sarah felé. – Tüntesse el innen, Noah. Nagyon jól tudja, hogy nem tűrjük meg a fajtáját ebben a

házban. Campbell megfogta Sarah könyökét. – Okosabb lenne, ha szépen eltávozna. Sarah sarkon fordult, és pénzestarsolyával a férfi kezére csapott. Szeme elsötétült a fel-

háborodástól. – Ne merjen még egyszer hozzám érni, hallja? Ez itt nyilvános hely, akár egy vendéglő

vagy egy béristálló. – Ujjával félkört rajzolt a vendégek köré. – Ugyanannyi jogom van itt tartózkodni, mint ezeknek az uraknak.

– Rose kiutasította. – Rose majd akkor utasíthat ki, ha meggyőződtem róla, hogy itt dolgozik-e a húgom, és

mit csinál. Vagy azt képzeli, elhiszem, hogy egy emeleti szolgáló még ilyenkor éjjel is dolgozik? Ennyire nem vagyok együgyű, Mr. Campbell.

– Emeleti lányról volt szó, nem emeleti szolgálóról – mondta a férfi. – A kettő talán nem ugyanaz? – Deadwoodban nem. A maga húga, Miss Merritt, prostituált, de errefelé az ilyeneket

emeleti lányoknak hívjuk. A Rose-féléket pedig – bólintott a vörös hajú nő felé – háziasz-

11

szonynak. És a városnak ezt a végét Sötét Zugnak becézzük. Nos, még mindig szeretne ta-lálkozni a húgával?

– Igen – jelentette ki csökönyösen Sarah, és faképnél hagyta a férfit, majd leült két gyanús szagú férfi közé, egy undorító, répaszínű, faragott mahagóni karfával ellátott pam-lagra. Az egyik férfinak száraz izzadságszaga volt, a másikból kén bűze csapott ki. Sarah merev háttal gubbasztott köztük, kezét a térdére helyezett pénzestarsolyon nyugtatva. Nem volt sem gyáva, sem siránkozó fajta, most mégis elszorult a torka a gondolatra, hogy a hú-ga ezekben a percekben ott fenn az emeleten alighanem éppen egy férfit elégít ki. Szomszédai kétfelől a combjához nyomakodtak, Sarah szíve egyre vadabbul kalapált.

A bal oldali fickó elővett egy darab bagót, és leharapta a végét. A jobb oldali csak me-reven nézte. Sarah a papagájra szegezte szemét, amelyik változatlanul kárálta a magáét:

– Egy perc egy dollár! Egy perc egy dollár! Aztán Noah Campbell egyszer csak elállta előle a kilátást. Sarah felszegte állát, s a szá-

ját beharapta. A férfi olyan modortalan volt, hogy még a kalapjától és a fegyverétől sem vált meg benn a házban; az előbbit mélyen a szemébe húzta, az utóbbi ott domborodott a derekára szíjazott pisztolytokban.

– Ha maga valóban nem olyan lány, akkor fogalma sincs, mi vár itt magára – mondta jóindulatúan. – Én hoztam ide, ezért bízta rám Rose, hogy el is vigyem innen. Magától függ, mit csinál, de ha mindenáron maradni akar, Flossie-val gyűlik meg a baja. – A felé-jük közeledő alakra mutatott. – Nem hiszem, hogy örömét lelné benne.

Az indián nő – jó száznyolcvanöt centiméter magas amazon – nesztelenül lépett oda. Arca olyan volt, mintha vörösfenyőből baltával vésték volna ki, aztán felgyújtották, majd szöges csizmával megtaposták volna. Apró, fekete kifejezéstelen szeme volt, a bőre szem-csés, mint az eper, kócos hajfonatait a tarkóján összefogta, karjával körülért volna egy polgárháborús ágyút.

– Maga itt – bökött Sarahra. – Kifelé! Sarah szívébe forró félelem markolt. Nagyot nyelt, és mintegy megdelejezve bámult

Flossie rezzenéstelen szemébe. – Az apám meghalt. Öt éve nem láttam a húgomat. Beszélni szeretnék vele. Ennyi az

egész. – Majd beszél holnap. Most hordja el azt a csontos seggét. – Flossie előrehajolt, karjá-

nál fogva megragadta Saraht és felemelte a pamlagról. Vízszintesen maga elé tartott karjá-ban a lány úgy fityegett, mint ruha a szárítókötélen.

– Tegyen le, kérem – suttogta remegő hangon; a válla már összeért a fülével. – Elme-gyek magamtól.

Flossie úgy ejtette le, mint valami hulladékot. Sarah nem készült fel erre a mozdulatra: megcsukló térddel tántorodott előre, míg végül megkapaszkodott egy szék karfájában, hogy visszanyerje egyensúlyát.

– Hagyd békén, Flossie! Értetted? – kiáltotta akkor egy eddig nem hallott hang. Sarah kiegyenesedett, s megigazgatta kosztümkabátját. Az emeletről a szoba közepéig

vezető, csupasz lépcső közepe táján egy nő állt, fél kezét a durva korláton nyugtatva. Szu-rokfekete, álla és szemöldöke vonalában vízszintesre nyírt haja volt; a szálak vége szétállt, mintha mindegyiket kirojtozták volna. A bőre fehér volt, mint a kukoricakeményítő, sze-me feketével körülrajzolva, a szája skarlátvörös sebhely. Bő fehér inge és hosszú fehér nadrágja fölött hatalmas piros pipacsokkal díszített, átlátszó fekete kimonót viselt; a pipa-csok úgy voltak elhelyezve, hogy felhívják a figyelmet legcsábosabb testrészeire. Az arca hideg volt, mint Rose-é, és baljós, mint Flossie-é – így jött le a lépcsőn, és állt meg Sarah előtt.

– Mi a fenét keresel itt? – kérdezte jegesen. – Azt hiszem, ezt nekem kellene tőled megkérdeznem.

12

– Én itt dolgozom, és nem szeretem, ha zavarnak, amikor a vendégekkel foglalkozhat-nék.

– Szép kis foglalkozás! Adelaide, hogy tehettél ilyet, amikor… – A nevem Eve! – csattant fel a nő. – Adelaide nincs többé. Mintha soha nem is létezett

volna. Sarah meg akarta érinteni húga repedezett végű fekete haját. – Ó, Addie, mit műveltél magaddal! Adelaide hátraugrott. – Takarodj innen! – sziszegte összepréselt foga között. – Én nem hívtalak, és nem akar-

lak látni. – De hiszen írtál. Te írtad meg, hogy itt vagy! – Az meglehet, de arra nem számítottam, hogy idetolod a képed, és szimatolsz utánam.

És most tűnés! – Addie, apa meghalt… – Azt mondtam, tűnés! – Nem hallod, Addie? Apa meghalt! – Köpök rá. Ne lássalak többé. – Addie hátat fordított. – De hát St. Louisból jöttem idáig… Sarah önkéntelenül a távolodó nő után kapott, de az máris odalépett néhány férfihoz,

akik kerek asztal körül vedelték a whiskyt. – Snooker, drágám, te jössz. Elnézést a késésért – mondta, és megsimogatta egy közép-

korú, nadrágtartót és kockás piros inget viselő férfi vállát. A férfi a nyakát tekergetve Sarah felé sandított, mire Addie gyengéden visszaforgatta a fejét. – Miért bámészkodsz ar-ra a nőre? Ő nem számít. – Azzal lehajolt, és rikító piros száját félig kinyitva Snooker rán-cos szájára tapasztotta. Sarah elfordult.

Noah Campbell ismét megfogta a könyökét, hogy kikísérje. – Ne érjen hozzám! – kiáltotta Sarah, és ismét elrántotta magát a férfitól, akiben most

már nem látott mást, mint Adelaide vendégeinek egyikét. Maradék méltóságát összeszedve, megtört szívvel indult az ajtó felé.

13

2. fejezet

A szállodába visszatérve dermedten hevert az ágyon; álmossága nyomtalanul elszállt. Nem volt már éretlen csitri, tudta, mi zajlik a külvilágban. Hiszen a saját édesanyjuk is vi-lággá ment a szeretőjével, akkor, amikor ő hatéves volt, Addie pedig csak három, és többé hírét sem hallották. Elég fiatalon megtanulta, micsoda végletekbe sodorhatják az embert a testi vágyak.

Most huszonöt éves volt; tizenkét éves korától segítette ki szedőként az édesapját, ti-zenöt éves korától írt cikkeket is, és az elmúlt évtized során a legkülönfélébb visszataszító történetekről szerzett tudomást. Eközben megtanulta, hogyan tartsa kordában személyes érzelmeit, haragját vagy együttérzését pedig csak tintával vagy nyomtatásban fejezze ki. Ha túlságosan lelkedre veszed a dolgokat, elveszíted a tárgyilagosságod, oktatta az édes-apja, és mert Isaac Merrittnél Sarah senkit nem tisztelt jobban a kerek világon, minden szavát a szívébe véste. Így edződött hozzá az élet árnyoldalaihoz, az emberi kegyetlenség-hez, erkölcstelenséghez, kapzsisághoz, érzéketlenséghez és bujasághoz.

Ez a mostani élmény azonban a saját személyes ügye volt. Adelaide-et, a kishúgát érin-tette, akivel gyerekkorában egy ágyban aludt, akivel együtt vészelték át a mumpszot meg a bárányhimlőt, akit anyjuk helyett ő tanított meg írni, olvasni, ő oktatott jó modorra és ház-tartási teendőkre. Adelaide-ről volt szó, akit lelkileg oly súlyosan megviselt a mama szö-kése, és akivel most undorító férfiak művelnek undorító dolgokat.

Sarah lehunyta a szemét. Öt év… Öt év megannyi éjszakája, megannyi férfivendége. Aztán ismét felnézett: öt év vagy csak öt éjszaka – nem mindegy? Van-e mértékegysége a züllésnek? Ismét átélte a rátörő heves döbbenetet, amikor meglátta Addie-t tíz kilóval tes-tesebben, abban az illetlen öltözékben, kimázolt arcával, feketére festett, drótszerű hajával. Amikor utoljára látta, csinos, finom megjelenésű fiatal lány volt, hosszú, selymes szőke hajjal, jellegzetes, bár csak ritkán felcsillanó félénk mosollyal. Buzgó keresztény volt; neki szerető testvére, apjuk engedelmes lánya. Mitől változott ekkorát?

Az ördög nevére mondom: ki fogom deríteni! Reggel fémes koppanás ébresztette: valaki rácsapta a fedelet a folyosón álló víztartó

edényre. Amikor szeme kinyílt, első pillantása a mennyezet csupasz gerendáira esett. Az-tán máris feltámadt benne az elmúlt éjszaka emléke, és vele a szenvedélyes vágy, hogy a húgát kimenekítse Rose Házából.

Kiugrott az ágyból, feltúrta a bőröndjét tiszta ruháért, a kiválasztott darabokat az ágyra dobta, majd leemelte az ajtóról a reteszt, kikukucskált a folyosóra, felkapta a zománcozott kancsót, és vizet merített magának a tartályból. Amikor ujját a jéghideg vízbe mártotta, el-fintorította az orrát, de azért visszavitte a kancsót, és szobája magányában megmosako-dott; szappant szerencsére készítettek az állványra. Fél órával később, még vacogva, de gondosan kontyba font hajjal, fekete magas szárú cipőbe, barna szövetszoknyába, szigorú barna ingblúzba és kétsoros gyapjúkabátkába öltözve kilépett a Grand Central szállodából, a hűvös szeptemberi reggelbe.

Az árnyékba burkolt járópallón ismét megborzongott, majd jobbra-balra körülnézett az utcán, s felhúzta a kesztyűjét is. Pénzestarsolyát a hóna alá szorítva indult el a pallón; ci-pője sarka ütemesen kopogott az üreges falemezen. Belesett a szálloda mögött végződő mellékutcába; ott csobogott a Whitewood-patak, amelybe valamivel távolabb torkollott bele a másik, a Deadwood patak. A Whitewood túlpartján a szurdok meredeken emelkedő fala rekesztette ki a napfényt. Sarah az árnyékok vetődéséből arra következtetett, hogy a

14

szurdok északkelet-délnyugati irányban húzódik. A szálloda a délnyugati végén áll, esze-rint a Sötét Zug s benne húga északkeleten található.

Az utcára kiérve felnézett a ragyogó kék égre, és körbefordult. A látványtól egy pilla-natra megszédült. A kanyon fala meredeken szökött fel az egyik oldalon egy barna ho-mokkő peremig; a másik oldalon hatalmas fehér sziklák haraptak ki cápafogakként jókora darabokat az égből. A sziklák között nagy fenyőcsoportok hullámzottak ritkásabb csoport-jaik zöldesfeketén meredező ujj akként húzódtak lefelé a völgy hasadékain. Amilyen ma-gasra szöktek az eleven fák, olyan torzul, göcsörtösen szabdalták keresztbe a lejtők mélyét az elszáradt példányok; a Deadwood-szurdok éppen az utóbbiakról, a halott fákról kapta nevét.

Maga a város mintha ezeknek a kuszán gabalyodó, elszáradt ágaknak lett volna meg-hosszabbított nyúlványa, és az elmúlt századok időjárásbeli viszontagságai döntötték vol-na le a szurdok mélyébe. Fenn, a magaslatokon sátrak és kunyhók sorakoztak, aztán egyre szűkült az épületek számára kimért tér, míg végül a szurdok mélyén már csak a Fő utcának jutott hely, s ennek látványa elég nyomasztó volt. Sivár épületeit sebtében emelték a bá-nyakutatók és a kereskedők, akiket a nemrég – éppen csak az év elején – kitört aranyláz csalt ide.

Sarah végigsétált a Fő utcán, amelynek egyedüli színfoltjait az újonnan jöttek név- vagy cégtáblái kínálták: orvosok, ügyvédek, hentesek, próbamesterek ajánlgatták szolgál-tatásaikat, volt egy másik szálloda is (ezt Custernek hívták), akadt jó néhány játékterem (kettő közülük, a Montane Club és a Chicago Room éppenséggel a város két legnagyobb, a maga telkét teljes egészében betöltő épülete volt – Sarah úgy hetvenötször háromszáz méteresre becsülte a telkek méretét –, és cégéreik azzal kérkedtek, hogy éjjel-nappal nyit-va tartanak); voltak aztán fegyverkovácsok, borbélyok, serfőzők, pékségek, vaskereskedé-sek, volt kocsma kocsma hátán (Sarah tizenháromnál abbahagyta a számlálást), no és per-sze ott volt a Sötét Zug is. Sarah balsejtelmei igazolódtak: megvolt minden, amire csak egy vállalkozó kedvű férfinak szüksége lehet – csak az esetleges feleségekre nem gondolt senki. Nem akadt itt még egy árva rövidárubolt sem.

A két színház mindazonáltal kecsegtetett némi választékosabb kínálattal, ámbár nappali fényben kiderült, hogy a Langrishe is fából épült, s csak ponyvával fedték be. A Fő utca és az Arany utca sarkán álló szabadságoszlop arról tanúskodott, hogy július negyedikén va-lamiképpen megülhették az ország századik születésnapját.

Még nem volt nyolc óra, de Deadwoodban már megindult az élet. Ahol csak Sarah megjelent, férfiak kapták fel a fejüket, hogy jobban megnézzék. Volt, akinek a szája is tát-va maradt; mások elvörösödtek; ismét mások gépiesen lekapták a kalapjukat. A patak mentén férfiak dolgoztak a nyitott lelőhelyeknél. A játékteremből táskás szemű vendégek támolyogtak elő az átkártyázott éjszaka után. A pékségből friss kenyér illata szállt, s Sarah feje kóvályogni kezdett az éhségtől. Egy béristállónál lovászok szerszámozták fel az álla-tokat. Egy bányászati felszereléseket áruló bolt előtt félelmetesen hosszú karú férfi éppen aranylepárló edényeket aggatott ki egy farácsra: a szél beléjük kapott, s harangjátékként hintáztatta őket. Az utca végén legnagyobb örömére nyilvános fürdőt fedezett fel. A mel-lette lévő üres telken két férfi éppen alágyújtott egy hatalmas fekete üstnek. Sarah egy ide-ig sóváran elnézte őket: de jó lenne nyakig forró vízbe merülni! Aztán nagy meglepetésére a két férfi egyszer csak ruhaféléket dobált az üstbe, és hosszú bottal kevergetni kezdte.

– Jó reggelt! – kiáltott oda nekik. A két férfi odafordult, és szakasztott úgy tett, mint a többi: tátott szájjal meredtek rá,

mint valami jelenésre. Hosszabb, áhítatos csend után viszonozták egyszerre a köszönést: – Jó reggelt! – A fürdőhöz tartoznak vagy valamilyen mosodához? – Se ehhez, se ahhoz, hölgyem – felelte az alacsonyabbik. – Ronggyal kereskedünk.

15

Sarah úgy gondolta, neki is szüksége lesz rongyokra: a nyomdával együtt járnak a tinta-foltok.

– Nagyszerű! És most főzik ki? – Úgy van, hölgyem. A bányászok új ruhát hoznak a fürdőbe magukkal, oszt a régit

otthagyják. Akárcsak a kuple… – A cimborája az oldalába könyökölt. – Szóval a Sötét Zugban, már ha megbocsát, így aztán ingyér jutunk a rongyokhoz, tetvetlenítjük, és újra eladjuk.

– Ezt nevezem vállalkozó szellemnek! Nos, énrám, mint vevőre bátran számíthatnak. – És magácska kicsoda? Márminthogy izé… én Henry Tanby vagyok, őt meg Skitch

Johnsonnak hívják. – Tanby, az alacsonyabb, levette a kalapját, és két kézzel a melléhez szorította. Izmos, buldogképű férfi volt, s akár a buldog, olyan kurta nyakú is. Johnson fia-talabb volt, pattanásos bőrű, és a nyelvére mintha lakatot tettek volna.

Sarah odalépett, és kezet rázott velük. – Örvendek. Én Sarah Merritt vagyok St. Louisból. Újságot fogok kiadni, mihelyt a

nyomdámnak helyet találok. – Újságot? Nahát, úgy éljek… Most pottyant ide? – Tegnap este. – Hát úgy éljek… – ismételte Tanby, aztán mintha kihagyott volna a tudata, csak vi-

gyorgott, még a kalapját is elfelejtette visszatenni. Johnson csak némán állt, s bámészul mosolygott. Végül Tanby magához tért, és oldalba bökte.

– Nincsen neki modora. Úgy mereszti a szemét, mintha még életében nem látott volna fehérnépet. Ámbár szentigaz, itt a szurdokban nem sok akad belőlük.

– Igen, erről már hallottam. – Minden magabiztos, önelégült nő sütkérezett volna ennyi mohó érdeklődésben, Sarah azonban, aki után eddig soha nem fordultak meg a férfiak, csak csodálkozott.

– Hát nekem mennem kell, uraim. – Ahogy ismét útnak eredt, Tanby utánakiáltott: – Ha bármire szüksége van, csak szóljon! Mindig örülök, ha egy hölgynek szolgálatára lehe-tek!

Útközben megtudta, hogy a városban több bank is van, de csak egy tart ügyfélszolgála-tot. Ezt az egyet könnyen meg is találta. Hangzatos neve volt: „Pinkney és Stahl arany- és bankjegyváltó központi üzletháza”. A bőbeszédű védőtető különféle egyéb szolgáltatáso-kat is hirdetett: „Zöldhasúak beváltása… Kölcsönök… Az egyetlen nagy méretű páncél-szekrény az egész bányavidéken… Aranypor átvétele és biztonságos megőrzése.” A cég furcsa időben: nyolc óra húsz perckor nyitott; Sarah türelmesen kivárta az időpontot. A kettős ajtót fekete öltönyös, széles nyakkendős, alacsony, túltáplált emberke nyitotta ki, akinek Sarah láttán magasba szökkent a Szemöldöke.

– Nicsak… Talán látomásaim vannak? – Szó sincs róla. Néhány Wells Fargo-papírt szeretnék beváltani. – Csak tessék, tessék, fáradjon beljebb. – A kopasz, rózsás képű emberke buzgón kala-

uzolta befelé, majd kezet nyújtott. – Elias Pinkney vagyok, szolgálatára. – Lelkesen Sarahra mosolygott, bár ehhez igen-

csak meresztgetnie kellett a nyakát. – Én pedig Sarah Merritt. – Tehát Miss Merritt… nocsak, nocsak… Sarah megint csak üggyel-bajjal szabadította ki a kezét, Pinkney pedig mintegy megde-

lejezve követte szemével mozdulatát, s közben olyan közel nyomakodott, hogy Sarahnak hátrálnia kellett egy lépést.

– Annyit mondhatok, hogy magácska üdítőlátvány itt. Úgy bizony. Üdítő látvány. Ez az ember mindent kétszer mond? – Most érkeztem, és szükségem van némi aranyporra, hogy megreggelizhessek.

16

– Fölösleges az aranypor, ha megengedi, hogy meghívjam reggelire. Megtisztelne vele. Módfelett megtisztelne.

Leplezetlen tolakodása meghökkentette Saraht, aki teljesen járatlan volt a hasonló aján-latok elhárításában. Valami udvarias elutasításon törte a fejét.

– Köszönöm, Mr. Pinkney, de ma még rengeteg elintéznivalóm van. Én fogom kiadni Deadwood első újságját.

– Újságot? Ez aztán a jó újság, hehe! De még micsoda újság! No, ha így van, akkor vé-gigkalauzolhatnám az utcán, és bemutathatnám mindenkinek.

– Köszönöm, de nem szeretném igénybe venni értékes idejét. És nagy szükségem van aranyporra, ha lenne oly szíves…

– Ó, persze, persze. Tessék csak utánam… Sarah azonnal felmérte, hogy Mr. Pinkney, bármily leplezetlenül érdeklődik is iránta,

nagyon is dörzsölt üzletember. Az egyik váltójáért szarvasbőr tasakban megkapta az aranyport, miután Mr. Pinkney levonta a szokásos ötszázalékos bankköltséget; ezután a többi váltót elhelyezték a bank páncélszekrényében, Sarah pedig vállalta, hogy az első ha-vi szolgáltatásért egyszázalékos kezelési költséget fizet. Mielőtt elbúcsúztak volna, megál-lapodtak, hogy a jövőben ingyenesen használhatja a páncélszekrényt, minek fejében a bank díjmentesen hirdethet az újságjában.

– Látom, olyan nő magácska, akinek helyén a feje. – Legalábbis remélem, Mr. Pinkney. Köszönöm. Sarah lemondott volna az újabb kézszorításról, de a férfi nem tágított, sőt, az illemsza-

bályokat felrúgva maga nyújtotta elsőnek a kezét, és még illetlenebb módon el sem akarta engedni, laposakat pislogva felfelé a sokkal magasabb lányra.

– A meghívásomat – akár ebédre, akár vacsorára – fenntartom, Miss Merritt. Hamaro-san hallani fog rólam. Egészen hamarosan.

Most, hogy végre birtokában volt az aranypornak, Sarah szedte a lábát, s felszabadultan sóhajtott, amikor az utcára ért. Micsoda kellemetlen emberke! Bizonyára jómódú, a holmi-ja frissen mosott-vasalt, ezért aztán szilárd meggyőződése, hogy pénze és társadalmi hely-zete révén tüstént meghódíthatja az első egyedülálló nőt, aki a városba vetődött. Saraht csak az vigasztalta, hogy a kesztyűjét a nagy kézszorongatások közepette végig a kezén hagyta.

A gyomra már korgott, így hát megállt az első vendéglátóhelynél; a durván ácsolt favá-zas épületen cégér hirdette Ruckner Étkezdéjét. A helyiség zsúfolásig volt férfiakkal, akik sorra megbámulták, füttyentettek, összesúgtak, minden ok nélkül súrolták elmenőben a székét, levették a kalapjukat, és időnként fejüket összedugva kuncogtak. A szomszédos asztalokat viszont üresen hagyták, s így Sarah magányosan annál feltűnőbben trónolt egy üres kör közepén.

Egy tizenhat év körüli fiú lépett oda széles vigyorral, hogy felvegye a rendelést. – Jó reggelt, hölgyem! Mit hozhatok? – Jó reggelt! Kaphatnék már ilyen kora reggel egy adag marhasültet? Tegnap dél óta

nem ettem semmit. – Marhahúsunk sajnos nincs, hölgyem. Errefelé nincsen legelőnek való hely. Bivalyhú-

sunk viszont van. Az is épp olyan jó. Sarah bivalypecsenyét rendelt hát sült burgonyával, és utána kávét kétszersülttel; köz-

ben érezte, hogy mindenki az ő hangjára figyel. Miután a fiú elloholt, orrára biggyesztette apró, tojásdad szemüvegét, kinyitotta noteszát, az organditarsolyból tollat és kis üvegcse tintát vett elő, és nekiült, hogy megírja első cikkét a Deadwoodi Krónikába, bár nem volt könnyű levegőnek nézni a sok rámeredő férfiarcot.

17

„Másfél dollár értékű aranyporral fogadták a Deadwoodi Krónika szerkesztőjét” – ez volt a cím, a cikkben pedig elismeréssel adózott mindazoknak, akik megérkezése estéjén segítségére voltak.

Még buzgón körmölt, amikor meghozták az ételt. – Ezer bocs, hölgyem – állt meg mellette egy nadrágtartós férfi, kezében tányérral,

amelyben még sistergett a mennyei illatú hús. Sarah felpillantott, majd becsapta és félretolta a noteszát. – Remélem, ízlik is majd. Ha volna marhahúsunk, azt is kaphatott volna. – A férfi le-

rakta a tányért, de továbbra is ott állt Sarah mellett, mialatt az bedugaszolta a tintásüveget, és levette szemüvegét. – A nevem Teddy Ruckner, hölgyem. Én vagyok a tulaj. – Harminc év körül járhatott, szőke volt, gödröcskés arcú, kedves mosolyú és kölykösen jóképű. Ra-gyogó kék szemét egy pillanatra sem vette volna le Sarah arcáról. Sarah kezet nyújtott ne-ki.

– Örvendek, Mr. Ruckner – mondta. – Én Sarah Merritt vagyok, és azért jöttem Deadwoodba, hogy újságot adjak ki.

Ruckner a kézfogás után sem mozdult el az asztal mellől. Nadrágjába törölte tenyerét, és a noteszra bökött a fejével. – Sejtettem én, hogy tanult nő lehet, amikor láttam, hogy ír. Hol akar berendezkedni?

– Még keresnem kell egy helyet. Egyelőre a Grand Centralban lakom. – Van itt egy panzió is, a Loretta Roundtree-é. Ott próbálkozhatna. – Köszönöm, talán sor kerül rá. Sarah felemelte a villáját, abban a reményben, hogy a férfi majd csak elvonul – a

gyomra már sajgott az éhségtől –, de Ruckner továbbra is ott ácsorgott az asztalnál, s újabb kérdésekkel halmozta el. Mohó figyelmessége egyre inkább feszélyezte Saraht, hi-szen így ittléte még feltűnőbbé vált. Nem volt pirulós fajta, de érezte, hogy egyre vörösebb lesz. Végre-valahára a férfi rájött, hogy a vendég miatta nem jut az evéshez, és elhátrált.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha magára hagyom a reggelijével. És ha még bármit szeretne, csak szólnia kell. Kávé bőven van még a konyhán.

Sarah majd egy órát időzött az étteremben, egyetlen vendég sem távozott, sőt, többen is érkeztek, vagy kéttucatnyi új vendég – nesztelenül, feltűnés nélkül osontak be, mint a gye-rekek, akik egy alvó csecsemőre kíváncsiak. Mind úgy tettek, mintha rá sem hederítené-nek Sarahra, holott nyilvánvaló volt, hogy ittlétének utcaszerte híre ment, és azért sereglet-tek ide, hogy megbámulják. Már foglalt volt a legtöbb szék, de még mindig csak jöttek-jöttek, és állva szürcsölték a kávét; ám közvetlenül Sarah körül a székek továbbra is üre-sen maradtak. A lány úgy érezte, mintha ízekre szednék lopott pillantásaikkal. Ő maga hol a tányérjába meredt, hol a cikkre, amelyen evés közben is tovább dolgozott. Néhányan – ezt rögtön megérezte – nyíltabban méregették; bizonyára a Rose Házában működő „Eve” nővérét bámulták meg benne. Még a fele kávéját sem itta ki, amikor Teddy Ruckner máris újratöltötte a csészét; ő volt az egyetlen, aki a közvetlen közelébe merészkedett. Amikor a tányérja kiürült, Ruckner újból megjelent, ezúttal egy szelet almás lepénnyel. – Ezt a cég állja – jelentette ki –, sőt, az egész reggelit is; tartom szerencsémnek.

– Ó, Mr. Ruckner, dehogy fogadhatom el fizetség nélkül… – Nem, nem, ragaszkodom hozzá. Maga a legkellemesebb meglepetés ebben a város-

ban az utolsó friss gyümölcsszállítmány óta. Jó étvágyat a süteményhez! Sarah, akit egyre jobban feszélyezett a rá irányuló figyelem, mereven bámult le a süte-

ményre. Már el is fogyasztotta a felét, amikor sűrű köszöntések ütötték meg a fülét: – Jó reggelt, seriff! – Jó reggelt, fiúk – hangzott a válasz. A jövevény utat tört magának a tömegen át, majd

szétterpesztett lábbal, kezét csípőre téve megállt Sarah asztalának túlsó végénél. Sarah

18

még lesütött szemmel is látta fekete nadrágját és a csípőjén függő pisztolyt, és megérezte, ki áll előtte.

Tekintetét lassan felemelve meglátta a rövid kabátra tűzött ezüstcsillagot, a rozsdavörös bajuszt és a fekete cowboykalapot, amelyet viselője még itt sem vett le. A nappali világos-ságnál látszott, hogy szeplős, mint a tigrisliliom. Sarah soha nem rajongott sem a szeplő-kért, sem a bajuszért. A férfi olyan erősnek látszott, mint egy öszvér, és szürke szemével, horpadt orrával tetszetősebb sem volt az öszvérnél. Sarah úgy vélte, lehetnek nők, akiket vonz ez a fura, gödröcskés orr, őt azonban mindenestől taszította a férfi, leginkább talán pökhendiségével.

– Jó reggelt, Mr. Campbell – mondta hűvösen, bár fortyogott benne az indulat. A férfi könnyedén megérintette kalapja karimáját. – Jó reggelt, Miss Merritt. Kíváncsi voltam, mi ez a nagy hajcihő itt. – Hajcihő? – Tudja, valahányszor egy csomó ember hirtelen összeverődik, nekem az a dolgom,

hogy megnézzem, mi vonzza őket. Általában kiderül, hogy valami verekedésről van szó. Sarah még jobban elvörösödött a felismeréstől, hogy a deadwoodi seriff törzsvendége a

helyi bordélyházaknak, testi kapcsolatba került a húgával, sőt, az ő szolgálatait is meg akarta vásárolni alig egy órával azután, hogy a városba érkezett. És most ott áll előtte, nyeglén és visszataszítón, a csípőjére csatolt 45-ös Colttal, és kihívóan várja, hogy mit szól ehhez a helyzethez.

– Eszerint maga itt a seriff. – Eltalálta. Sarah letette a villáját, farkasszemet nézett a férfival, és olyan hangosan szólalt meg,

hogy a helyiség legtávolabbi sarkában is meghallják. – Megszokott gyakorlat itt a határvidéken, hogy a városi seriff buzgón látogassa a bor-

délyházakat, ahelyett, hogy bezáratná őket? A nagy darab állat nem volt hajlandó megsértődni – ehelyett fejét hátravetve harsány

hahotában tört ki, és vele nevetett a fél terem. Aztán hátratolta kalapját, és hüvelykujját a derékszíjába akasztva így szólt:

– Maga aztán igazi kis méregzsák, mi? Saraht legalább úgy felbőszítette a férfi faragatlan modora, mint a szemében bujkáló fö-

lényes derű. Levette szemüvegét, és felállt. – Megbocsásson, seriff, de dolgom van. Lapot kell alapítanom. – Azzal összeszedte a

holmiját és körülnézett. – Uraim – közölte emelt hangon –, a nevem Sarah Merritt, most jöttem St. Louisból, és újságot akarok kiadni itt, Deadwoodban. Két dologra volna szüksé-gem, és megköszönném, ha a segítségemre lennének. Először is megvásárolnék vagy kibé-relnék egy épületet, lehetőleg fából, nem ponyvából valót. Másodszor híreket kérnék! Hí-rek nélkül semmilyen szerkesztő nem csinálhat újságot, így hát kérem önöket: ahol csak meglátnak, bátran szólítsanak le, és meséljék el, mi történik a deadwoodi szurdok két vége között. Azt szeretném, ha a Deadwoodi Krónikát valóban a saját újságuknak éreznék!

Amikor befejezte, a túlsó sarokban valaki felrikkantott: – Rajta, fiúk, éljenezzük meg a kis hölgyet! Campbell kivételével minden jelenlévő bekapcsolódott a hurrázok kórusába, és végre

közelebb merészkedtek, kezet nyújtottak, bemutatkoztak – sorban hangzottak el az olyan nevek, mint Shorty, Baldy, Colorado Dick és Potato Creek Johnny. Megannyi csorba fogú, piszkos ruhájú férfi, a kezük olyan, durva, mint a föld, amelynek a mélyét túrták – meg-annyi férfi, aki pléhlemezre másolt gyorsfényképet őrzött a zsebében, aki távoli otthoná-ban hagyta a feleségét, és most nőkre kiéhezetten hódolt Sarah előtt…

19

Elmondták, hol találja Craven Lee-t, az ingatlanközvetítőt, Patrick Bradigant, hogy megadhassa a másfél dollárját, és Dutch Van Aarkot, a teherraktár kezelőjét, ahol meg-kaphatja a tehervonatra feladott nyomdagépét.

Az általános lelkesedés közepette Campbell seriff félrehúzódott a társaságtól, s a maga nyugtalanítóan éber pillantásával figyelte Saraht. Csak akkor szólalt meg, amikor a lány már indulófélben volt.

– Aztán mielőbb keressen fel lapengedélyért! Sarah, mintha meg sem hallotta volna, kilibegett a vendéglőből, és közben arra gondolt:

Akkor lássalak, Campbell, amikor a hátam közepét! Elsőnek Craven Lee-t kereste fel, aki a Fő utca egyik deszkabódéjában rendezkedett be.

Hamar kitűnt, hogy a telekügynök egyelőre nem segíthet rajta. A reménybeli vevők listája hosszabb volt, mint Norvégiában a tél, és Lee csak azt tanácsolhatta: maradjon ott, ahol van, legalább fedél van a feje fölött, és éjszakánként vetett ágy várja.

Ezután Bradigant kereste meg a Púpos Bivalyról elnevezett kocsmában, ahol a férfi már javában nyakalta az ellenmérget az éjszakai mámor kiegyensúlyozására. Sarah láttán ismét a fejét tekergette minden vendég, kivéve Bradigant, aki pohárral a kezében a söntés felé fordult.

– Jó reggelt, Mr. Bradigan – szólalt meg Sarah a háta mögül. A férfi lassan arra nézett, majd levette karját a söntéspultról, és a gyakorló részegek

módján mereven kihúzta magát. – Jó reggelt, Miss Merritt – mondta Sarah őszinte ámulatára: hát megjegyezte magának

a nevét! Aztán a kalapja felé tapogatózott, de nem sikerült elérnie. Sarah előhalászta a kis tarsolyt, és kioldotta a zsinórját. – Másfél dollárral tartozom magának aranyporban. A férfi rászegezte véraláfutásos szemét, egy ideig forgatta fejében a hallottakat, majd

kásás ír hanglejtéssel, a tavaszi olvadásnál is lassabban így felelt: – Azt már nem, szép kisasszonyka. Részemről a szerencse, hogy ippen az én tarso-

lyomra esett a választás. Sarah legmerészebb álmaiban sem érezte magát szép kisasszonykának. Gyors pillantást

vetett a csaposra és a jelenetet nagy figyelemmel kísérő vendégekre. – Kérem, Mr. Bradigan – mondta nagyon nyugodtan –, én soha nem szoktam adós ma-

radni. Maga pedig tegnap este talán fel sem fogta, hogy kölcsönt adott nekem. Bradigan tétován mosolygott, felemelte mutatóujját, majd ráköszöntötte

whiskyspoharát: – Isten hozta Deadwoodban, Miss Sarah Merritt! Sarah megértette, hogy erre az emberre nem tudja rátukmálni az aranyát, így hát a csa-

pos kezébe nyomta a tarsolyt. – Kérem, vegyen ki belőle másfél dollárnyit, és fizessen belóle Mr. Bradigannak azt,

amit akar. – Távozás előtt még annyit mondott: – Még egyszer köszönöm, Mr. Bradigan. – A férfi mintha elismerő pillantást vetett volna rá, aztán némán hajolt vissza a whiskyje fö-lé.

Mire ismét kilépett az utcára, egy óra lett; ilyenkor Rose Házában remélhetőleg már éb-ren vannak. Sarah levetette és a karjára tette kabátkáját, s remegő szívvel igyekezett a Sö-tét Zug felé. Az idő felmelegedett; az utcán szétszórt trágya fölött legyek rajzottak. A Fő utcán nemcsak gyalogosok sürögtek; mindkét irányból szüntelen zötyögtek a szekerek és lovas kocsik is.

Rose Házának ajtaja nyitva volt. Sarah csodálkozott: arra számított, hogy az ujjai kise-besednek majd a kopogástól, vagy pedig meg kell keresnie a hátsó bejáratot. Ehelyett aka-dálytalanul léphetett be a már ismert füstös, homályos helyiségbe, amelyben ezúttal terem-tett lélek sem tartózkodott. A levegőt állott whiskybűz és mosatlan köpőcsészék szaga jár-

20

ta át; az egyvelegbe a tegnap estéről ismerős maró kénszag vegyült. A helyiség nem volt megvilágítva. A rojtos vörös kárpitok kirekesztették a déli napsütést, csak legalul, ahol a rojtok a földet súrolták, szivárgott be egy keskeny, háromszögletű fényfolt. Sarah körülné-zett a félhomályban. Most alaposabban szemügyre vehette a tegnap csak ködösen derengő részleteket: a festményt, amelyen húsos idomú, meztelen nő hevert egy rozoga padon, combja közé csavart fátyollal, amely azonban nem takarta el szeméremszőrzetét; a falra függesztett táblákat, amelyek egyikén, fürdés kötelező felirattal, egy ujj mutatott a folyosó felé, míg a másikon az étlap felirat állt. Sarah odalépett, hogy elolvassa a teljes szöveget.

FÜRDŐ MENET

FRANCIA MÓDSZER EZ IS, AZ IS

BEMUTATÓ ELÖLRŐL BEMUTATÓ HÁTULRÓL SZABAD VÁLTOZATOK

Sarah riadtan fogta fel, hogy az étrenden nem ételek szerepelnek. Úgy érezte, mintha

bemocskolódott volna, és gyorsan másfelé nézett. A lépcsőtől balra egy ajtó hosszú folyosóra vezetett, amelynek túlsó végén világosság,

hangzavar, edénycsörömpölés és ételszag ebédlőt sejtetett. Menet közben erősödött a kén-bűz, és Sarah hamarosan a forrását is felfedezte: a folyosó bal oldalán nyíló helyiségben hatalmas vörösréz fürdőkád állt, fahordókban tárolt vízzel és vaskályhával. A padlódesz-kák nyirkosak voltak, Saraht ismét elfogta az undor: rájött, hogy az előírásos fürdőhöz karbolsav is jár tetvetlenítés végett.

Orrát befogva haladt tovább a folyosón, majd megállt az ebédlő küszöbén és fülelt. – …látszott, hogy ez új neki. A nadrágjában akkora volt a duzzanat, mint egy sonka-

csont, hát mondom neki, fogadjunk, szivi, hogy úgy begerjedtél, mint egy bika. Elő azzal a nagy legénnyel, rakd csak ki, hadd lássuk!

– És elővette? – Á, túlságosan be volt rezelve. Csak állt azzal a fel-le rángatózó ádámcsutkájával, a

pofája meg vörösebb a tüzes vasnál. Mit csináljak, át kellett vennem a kormányt. Fogom a kezét, odateszem a sliccére, hátha ettől beindul, és erre…

– Elnézést – szólalt meg Sarah a küszöbről. A történet abbamaradt. Mindenki az ajtó felé fordult és rámeredt. Adelaide négy másik nővel – köztük Flossie-val – ült az egyik asztalnál, királykék

pongyolában, és csirkepörköltet evett gombóccal. A túlsó fal előtti vas tűzhelyen egy kö-vér nő kávét főzött. A néger lány, aki az előző történetet előadta, érdeklődve nézett hol Sarahra, hol Eve-re.

– Adelaide, beszélni szeretnék veled. Adelaide arca megkeményedett. – Mit keresel itt? Tegnap este már megmondtam, hogy nem vagyok kíváncsi rád. Szedd

a sátorfádat! – Azzal ismét evéshez látott. – Ezer mérföldet utaztam, hogy megtaláljalak, és addig el nem megyek, amíg nem vál-

tunk néhány szót. Adelaide a villájával bökött Sarah felé. – Rúgd ki, Flossie! Az indián nő hátralökte a székét, és Sarahn ismét végighullámzott a félelem. Apja

azonban arra oktatta, hogy az újságírónő első számú szakmai erénye a bátorság. – Várjunk csak egy percet! – mondta határozottan, s akárhogy kalapált a szíve, beljebb

merészkedett, majd Addie-re szegezte az ujját. – Én nem vendégként jöttem, akit kivág-

21

hatsz az utcára. A nővéred vagyok, és azért utaztam ide, mert fontos vagy nekem. Kido-bathatsz, sőt ha kedved tartja, nyilván meg is verethetsz, de akkor sem megyek el innen. Apánk meghalt, és elhoztam az öröksége téged illető részét. Elhoztam továbbá a nyomdá-ját is, és itt, Deadwoodban fogok céget alapítani, tehát választhatsz: vagy most leülsz ve-lem beszélni, vagy számíthatsz rá, hogy szüntelen zaklatni foglak. Nos, melyik legyen a kettő közül?

Flossie, e hegyke és magabiztos szónoklat hallatán nem kelt fel az asztal mellől, Sarah pedig még inkább felbátorodott, és rezzenéstelen, kitartó pillantásával a húgát is a széké-hez szögezte. Végül tudomásul vette Addie konok hallgatását, és így folytatta:

– Azonkívül Roberttől is hoztam üzenetet. E tekintetben három lehetőséged is van. Át-adhatom itt, a barátnőid előtt; kinyomtathatom az újság első számában; avagy leülsz velem valahol, ahol négyszemközt beszélhetünk. Halljuk, mit választasz!

Adelaide összeharapta a száját, majd ledobta villáját, és úgy ugrott talpra, hogy a szék kis híján feldőlt.

– Hát nem bánom, hogy vinne el az ördög, de öt percre, egy másodperccel se többre! Utána vagy önként elkotródsz, vagy Flossie mutatja meg az utat. Világos? – Azzal kicsör-tetett a helyiségből, végigszáguldott a folyosón, majd fel a lépcsőn; a királykék pongyola lobogott körülötte, Sarah alig győzte követni.

Mielőtt az ebédlőt elhagyta volna, még Flossie orra alá dugta az ujját, és azt mondta: – És ha még egyszer hozzám mer érni, keservesem megbánja! A szűk, sötét emeleti folyosón Addie kinyitotta balról a harmadik ajtót, majd mihelyt

mindketten benn voltak a szobában, visszhangzóan becsapta, és karját a melle alatt össze-fonva szembenézett nővérével.

– Na jó, beszélj, de szaporán! Minthogy vakmerősége eddig bevált, Sarah tovább ütötte a vasat. – Ha ebben a szobában szoktál dolgozni, nem vagyok hajlandó itt tárgyalni veled. – Ez a saját szobám. Dolgozni odaát, a szomszédban szoktam – jelentette ki Addie. –

És most zendíts rá, mert akár a nővérem vagy, akár nem, fogytán a türelmem! – Tehát itt laksz? – Sarah szemügyre vette a barátságtalan szobácskát a keskeny fek-

hellyel, durva szövésű, fehérítetlen muszlinfüggönnyel, a kopár deszkafalra szögezett színházi plakátokkal. A berendezéshez rongyszőnyeg, ágytakaró, olcsó öltözőasztal, tükör, egyetlen szék és egy fiókos mosdóállvány tartozott; az ajtó mellett, a földön porcelánlavór állt. A falra akasztott kampókon olcsó, rikító színű ruhák függtek, hasonlóak ahhoz, ami-lyet Addie előző éjjel viselt. A meghittebb hangulatról mindössze néhány, a falra tűzött hervadt papírrózsa és az ágyon heverő, bolyhos, rőt rókaprémból készült kitömött macska gondoskodott. Az utóbbi tárgy látványa Sarah szívébe hasított: egyedül ez utalt a valami-kori Adelaide-re. Gyerekkorukban mindig volt házi cicájuk.

– Látom, macskád most is van – jegyezte meg bizalmas mosollyal, és Addie-ra nézett, aki felhúzta szemöldökét. Karját továbbra is összefonta.

– Add elő a mondókád. Sarah szíve szerint kérdéseket sorolt volna elő. Miért történt mindez? Miért kell itt él-

ned? Miért választottad ezt a mesterséget? Miért viselkedsz ilyen gyűlölködőn velem, aki soha nem bántottalak, és anyánk helyett anyád igyekeztem lenni? De tudta, hogy ezekre a kérdésekre egyelőre úgysem kapna választ.

– Rendben van, Addie – mondta nyugodtan, immár minden sértő él nélkül, és kinyitotta az organditarsolyt. – Apa tavasszal halt meg. Utána eladtam a házat, a bútort meg a Piac utcai üzemet. Nem tartottam meg mást, mint az íróasztalát, a nyomdagépet és néhány holmit, ami a lapindításhoz kell. Tessék a vételár fele.

– Nekem nem kell a pénze! – De Addie, akkor elmehetnél innen!

22

– Nem akarok elmenni. – Erről a szörnyű helyről? Képtelenség! – Ha csak ezért jöttél, fogd a pénzt, és tűnj el! Sarah szíve elszorult. Szomorúan fürkészte húga arcát. – Soha nem tudta túltenni magát az eltűnéseden, Addie. – Nem érdekel! – kiáltotta Addie. – Mondtam már, hogy köpök az apámra! Sarah nagy önuralommal engedte el füle mellett a dühkitörést. – Egy évvel az eltűnésed után kapta meg a bronzkórt – folytatta. – Először csak annyit

vettem észre, hogy roskatagabb lett, de aztán szellemileg is meggyengült, összevissza evett, később az emésztése is felborult. A végén már semmi sem maradt meg benne, és rengeteget szenvedett. Az orvosok minden lehető szert kipróbáltak rajta – glicerint, kloro-formot, vaskloridot –, de az ereje csak fogyott: úgy összeaszott, mint egy madárfióka. Tu-dod, milyen büszke természete volt; nagyon megviselte a sorsa. Akkor már én intéztem mindent az újság körül. Mielőtt meghalt, megígértette velem, hogy felkutatlak. Azt akarta, hogy egymás közelében éljünk, ahogy testvérekhez illik. – Aztán gyengéden tette hozzá: – Hiszen a húgom vagy, Addie.

Addie elfordult, és kibámult az ablakon. – Születési véletlen – mondta. – Miért szöktél meg? – kérdezte Sarah, majd amikor nem kapott választ, könyörgő

hangon erősködött tovább. – Én vétettem valamit ellened?… Kérlek, Addie, válaszolj ne-kem…

– Az ilyen helyen dolgozó nők nem szoktak külsőkkel társalogni. Jobb, ha ezt a saját érdekedben megtanulod.

Sarah hosszan elnézte Addie hátát, majd halkan megkérdezte: – Robert tehet róla? Ő éppolyan tanácstalan volt, mint én. Addie lompos, fésületlen haja hátul olyan durva szálú volt, mint a vaddisznósörte, s he-

lyenként foltokban ütközött ki eredendő szőkesége, mint lila nőszirom kelyhe mélyén a fehérség. A látványtól Sarah szeme hirtelen bepárásodott.

– Olyan nagy fájdalmat okoztál neki, Addie. Azt hitte, szereted. – Azt szeretném, ha most elmennél – mondta Addie, de hangjából elszállt az indulat;

csendesen beszélt, mint az orvos, aki a nagybeteg ágya mellől tanácsolja el a látogatót. Hosszú csend után Sarah szelíden annyit mondott: – Robert azóta sem nősült meg, Addie. Ezt üzeni neked. Adelaide Merritt karját csökönyösen összefonva állt szemben az ablakkal. Könnyek

csípték a szemét, de visszafojtotta őket. Hallotta, ahogy a háta mögött Sarah az ajtóhoz in-dul; a kilincsgomb elfordult, a zsanérok megcsikordultak. Tudta, hogy Sarah a nyitott aj-tóban állva nézi őt, de akkor sem fordult meg.

– A nyomdának még nem találtam helyet – mondta Sarah –, de szobám van a Grand Centralban. Bármikor odajöhetsz, ha beszélni akarsz velem. Eljössz majd, Addie?

Addie-n nem látszott, hogy hallotta volna szavait. – Ha nem, én kereslek fel hamarosan. Isten veled, Addie! Amikor az ajtó becsukódott, Addie még sokáig bámult ki az ablakon egy száraz, sár-

gásbarna sziklafalra, amelybe egyetlen, lakóhelyéről messze tévedt medveszőlőbokor eresztett gyökeret; kevéske bogyója viaszfehérből barnába töppedt, ellentétben szegény, balga, eltévelyedett Addie-vel, akinek színe egészséges barnából viaszfehérre sápadt, mert az őt körülzáró falak közé soha nem sütött be a nap. Fogoly volt, ha nem is kényszerűség-ből, hanem saját akaratából; elzárta magát a tisztességes emberektől. Megváltoztatta a ne-vét, a haja színét, az öltözködését, a hitét, a meggyőződését.

A könnyek fényűzéséről Adelaide már évekkel ezelőtt lemondott. Mire jó a sírás? Ta-lán más lesz tőle a múlt, szebb a jelen, másmilyen a jövő?

23

Addie, mintsem hogy letörölje könnyeit, csak kipislogta őket a szeméből, aztán az ágy-ra vetette magát, és úgy húzódzkodott össze a rókaszőr macska körül, hogy a térde kis hí-ján összeért a homlokával. Arcát a kitömött állat bundájába temette, szemét szorosan le-hunyta. Egyik piszkos, meztelen lábát a másikra tette, lábujjai begörbültek, gyomrában remegtek az izmok. Hosszú percekig csak az ujjai mozogtak a macska bundájában. Aztán, továbbra is összegömbölyödve, ökölbe szorította kezét, ütni kezdte a matracot, és csak ütötte-ütötte…

24

3. fejezet

Öt perccel azután, hogy eljött Rose házából, Sarah már meg is találta Dutch Van Aark teherraktárát. A deszkaépület egyszerre volt vaskereskedés, szatócsbolt, a mai napon pedig postahivatal is. Testes, fókabajszos férfi szolgált ki egy sor ügyfelet, akik a „MOST ÉRKE-ZETT LEVELEK DARABJA – 25 CENT” feliratú tábla alatt gyülekeztek, de Saraht megpillantva rögtön utat engedtek neki a pulthoz.

Van Aark szélesen elmosolyodott, amikor megpillantotta. Sárga fogai voltak, lefittyedő, kifliméretű alsó ajka az ínyét is látni engedte.

– Fogadjunk, hogy kegyed Miss Merritt, és a nyomdagépéért jött. – Eltalálta. – Itt is van hátul. Már hetekkel ezelőtt megjött egy marhaszállító szerelvényen a többi

holmijával. A nevem Dutch van Aark. Körbekalauzolta, és kérdésére a küldemény útjáról is felvilágosította. Tegnap hozta

meg a postakocsi: a városnak azonban nem lévén postahivatala, a küldeményeket bárki megvásárolhatja a kocsistól, hogy aztán csekély haszonnal eljuttassa a címzetteknek. Sarah – Van Aark nevének helyes kiejtésével egyetemben – ezt az érdekes kis adatot is feljegyezte noteszába. Mialatt írt, nagy csontú, harmincöt év körüli, jellegtelen arcú asz-szony lépett az irodába; házi szövésű ruhát és vászon főkötőt viselt. Első pillantásra lát-szott, hogy igazi otthonülő háziasszony.

A két nő úgy mosolygott egymásra, mintha rég nem látott rokonnal hozta volna össze őket a sors.

– Kerüljön beljebb, Mrs. Dawkins, hadd mutassam be a város legújabb hölgylakosát. Sarah odalépett; a két nő kezet fogott. – Mrs. Dawkinsé meg a férjéé a helybéli pékség. – Jó napot, a nevem Emma Dawkins. – Én pedig Sarah Merritt vagyok. Mindketten őszintén örültek a találkozásnak, és kérdésekkel halmozták el egymást. Ki-

derült, hogy a Dawkins házaspár három gyermekével együtt a pékség fölött lakik; Iowából jöttek, otthagyva családjuk többi tagját. Emma Dawkins éppen azért állított be, mert azt remélte, levél jött számára otthon maradt nővérétől.

– Igazán sajnálom, Mrs. Dawkins, de nincs levele – közölte Van Aark. – Most azonban, hogy Miss Merritt köztünk van, talán hamarosan egyéb olvasnivalónk is akad!

Még elhangzott néhány tréfás szó, aztán az egész társaság kivonult, hogy megszemlélje Sarah nyomdagépét, amely egy ponyvával fedett kocsin állt szétszedett állapotban; a ki-sebb alkatrészek ládákban kaptak helyet, de a legnagyobbat – a vázt – fedetlenül kötözték bőrszíjakkal a kocsi oldalához.

Amikor a ponyvát lehúzták róla, Sarah áhítatosan simogatta meg a gépet: apja öreg, Washington típusú kézinyomdáját, ezt a féltonnás acélszerkezetet, amelynek használatára is Isaac Merritt tanította meg. A nyomdagéppel együtt érkezett apja súlyos, redőnyös író-asztala is, valamint több láda, amelybe nyáron St. Louisban saját kezűleg csomagolta be az alkatrészeket és a rotációs papírt, nyomdafestéket. Megszámolta a ládákat: hiánytalanul megvolt mind.

– Kell majd nehezék és csigasor, hogy holnap mindezt leemeltethessem – mondta az izgalomtól csillogó szemmel.

– Az üzletemben mindent megtalál – felelte Van Aark.

25

– Aztán egy sátor, lámpa és még néhány egyéb dolog… Ha összeírom, holnapra előké-szíthetné?

– Meghiszem azt, Miss Merritt! Miután mindenben megegyeztek, Sarah még jó ideig beszélgetett Emma Dawkinsszal,

miközben rengeteg mindent megtudott a városról és lakóiról, és másnap estére vacsora-meghívást fogadott el a Dawkins családhoz. Emmától elválva megkereste Loretta Roundtree panzióját a szurdok oldalán felfelé kanyargó egyik ösvény mentén; az épületek itt keskeny teraszokon húzódtak meg, amelyek hátsó vége a hegyoldalba vezetett. A barát-ságos, széles arcú Mrs. Roundtree sajnálkozva elutasította, mondván, hogy boldogan be-fogadná ugyan Sarah-t, már csak a női társaság kedvéért is, de hiába, ha egyszer ötvenen vannak nála várólistán!

Sarah ezt az adatot is feljegyezte, majd még egy órácskát sétálgatott fel-le a Fő utcán, kérdezősködött a városi élet ilyen-amolyan részleteiről, feljegyezte a válaszokat, s végül, késő délután visszatért szállodai szobájába.

Ott ismét tollat-tintát szedett elő, az ablakhoz tolta az éjjeliszekrényt, és nekilátott, hogy beváltsa ígéretét.

Dakotaföld, 1876. szeptember 27. Kedves Robert! Tegnap érkeztem meg Deadwoodba, és ígéretemhez híven máris tollat ra-

gadok. A városka elég riasztó; olyan, mint egy tizennégy éves kamasz, aki már kinőtte a rövid nadrágját, és növekedési zárakban szenved. Ha értesüléseim helytállóak, a szurdokban és közvetlen környékén ez idő szerint huszonötezren élnek. Sok a gazdag ember, de a többség azért nem fürdik az aranyban; alkal-mi munkákból tengődnek. Vannak, akik kvarcot bányásznak, és saját kezűleg őrlik meg mozsárban. Szerintem különös, hogy ebben a gazdag városban ilyen őskori módszerek divatoznak.

De hagyjuk Deadwood üzleti életét, hiszen arra kértél, számoljak be róla, megtaláltam-e Adelaide-et, az én drága húgocskámat és a te el nem feledett szerelmedet, s ha igen, milyen állapotban.

Nos, Adalaide itt van Deadwoodban, de a folytatástól megszakad a szívem. Ó, Robert, attól tartok, hiúak voltak a reményeink. Adelaide már nem az az el-ragadó fiatal lány, akinek tizenhat évesen utoljára láttuk. Kedves Robert, vér-tezd fel magad egy szörnyű csapás ellen, amelyet most saját kezemmel kell rád mérnem. Te attól tartottál, hogy Adelaide-et férjes asszonyként látom majd vi-szont, de az igazság sokkal félelmetesebb. A húgomból prostituált lett. Itt, Deadwoodban „emeleti lányoknak” nevezik a fajtáját, de becézhetnék őket le-tört rózsabimbónak is, a meztelen igazságon ez mit sem változtat.

Adelaide Eve-re változtatta a nevét, és egy Rose Hossiter nevű, faragatlan, visszataszító madámnál dolgozik; most is libabőrös leszek, ha az illetőt magam elé idézem. A mi Adelaide-ünk feketére festette a haját, szénfestékkel keni a szemét, rúzsozza a száját, és még el is hízott kicsapongásai közepette. Viszo-lyogtató öltözködésének részleteivel már nem is gyötörlek. E külső változások azonban csak felszíni megnyilatkozásai egy mélyebb és sokkal megrendítőbb belső átalakulásnak: a mi egykori kis kedvencünkből kőkemény arcú és még keményebb szívű felnőtt nő lett.

Adelaide ellenállt ugyan minden kezdeményezésemnek, de én itt maradok, ahol bármikor megtalálhat, és mindent elkövetek, hogy jobb belátásra bírjam. Ezen túlmenően a kinyomtatott szó erejével is azon leszek, hogy bezárassam ezeket a bűnbarlangokat, ahol az Addie-hez hasonló tisztességes, egészséges

26

gondolkodású fiatal lányokból szerencsétlen, kisiklott életű, erkölcsileg lezül-lött, valamennyiünk szánalmára méltó teremtményeket gyúrnak.

Előre fájlalom, milyen csalódást és szomorúságot kelt benned ez a levél, és veled siratom álmaidat, amelyeket oly hosszan és hűségesen dédelgettél, de egyszersmind teljes komolysággal arra kérlek: lépj túl ezen a fájdalmon, ke-ress magadnak valamilyen rendes, érzelmeidre méltó fiatal nőt, Addie-nek pe-dig emlékét őrizd csupán, ne pedig a róla szőtt álmaidat.

Jelen levelem a Pony Expresszel küldöm, amely sokkal gyorsabb a cheyenne-i postakocsinál; az utóbbi ráadásul csak hetenként kétszer fordul meg Deadwoodban. Remélem, soraim mielőbb kezedhez jutnak. Szívből kívá-nom, Robert, hogy ne sokáig emészd magad; túlságosan derék, jólelkű ember vagy, semhogy ilyen igazságtalan csapás terítsen le.

A régi barátsággal üdvözöl Sarah Merritt

Miután összehajtogatta a levelet és leragasztotta a borítékot, még sokáig bámult ki

csüggedten második emeleti szobája ablakán, Rose Háza irányába. Mintha idelátszott vol-na a homlokzati oldal teteje, ámbár Addie szobája oldalra nézett.

Ó, Addie, milyen boldog életed lehetett volna Robert mellett! Mennyire irigyeltem őt tő-led, de hiába: rajtad kívül senki sem létezett számára. Még a szökésed után sem vett észre más nőt, annyira siratott. Most már a felesége lehetnél – ehelyett pedig ott sínylődsz ab-ban a szörnyű házban. Megszöktél, akár az anyánk; te is elhagytál bennünket, apát meg engem. Hányszor és hányszor beszéltünk róla, micsoda fájdalmat okozott nekünk; hogyan is hihettem volna ezek után, hogy követed majd példáját!

Az anyjuk szökését követő első napok most is élénken éltek Sarah emlékezetében. Még édesdeden aludt azon a szürke novemberi reggelen, amikor anyja helyett apja rázta fel, hogy ideje iskolába menni.

– Hol a mama? – kérdezte a szemét dörzsölve, apja pedig azt felelte, hogy a mama Bos-tonba utazott látogatóba a nővéréhez.

– Bostonba? – álmélkodott Sarah, aki még soha nem hallott Bostonban élő nagynéniről. – És mikor jön vissza?

– Ó, egy hét múlva biztosan itthon lesz. De a hét elmúlt, aztán a következő is, aztán december lett, Addie pedig hosszú idő után

ismét az ágyba vizelt, lefekvés előtt sírt az anyja után, Sarah pedig órákon át bámult ki az ablakon a Lamply utcára, hátha egyszer csak feltűnik a jól ismert sötét hajú nőalak. Ideig-lenesen egy Mrs. Smith nevű asszonyt vettek fel házvezetőnőnek, de foglalkoztatása ha-marosan állandóvá alakult, apa pedig megkeseredett, és habár még fiatal ember volt, gör-nyedt háttal járt. Sarah csak tizenkét évesen tudta meg az igazat Mrs. Smithtől, amikor egy napon a konyhában éppen céklát savanyítottak. – Anyád nem fog visszajönni, Sarah – mondta az asszony. – Ideje, hogy megtudd az igazságot. Megszökött egy Amery Paxton nevű emberrel, aki szedő volt az édesapádnál. Hogy hová mentek, nem tudja senki, anyád csak egy rövid levelet hagyott hátra, amelyben közölte, hogy szereti Paxtont, és hozzá-megy feleségül. Azóta apád a hírét sem hallotta, és persze nem mert újra megnősülni, mi-velhogy nem tudja, nem követne-e el bigámiát.

Sarah ettől a naptól gyűjtötte a szavakat; ez a foglalatosság később mindennapi munká-jának alappillére lett. A bigámia – jegyezte be előre megvonalazott naplójába – az, amikor egy nőnek két férje van. Most már tudom, miért hagyott el bennünket a mama.

Ahogy most ott ült a Grand Central szálloda sivár szobájában, lenézett legújabb füzeté-re, amelybe deadwoodi benyomásait rótta. Nagyot sóhajtott, és kitépett egy tiszta lapot. Ha valami bánt, mondogatta mindig az apja, csak egy valami segít: az írás.

27

Sarah tehát íráshoz fogott. Szenvedélyes eltökéltség fűtötte, hogy szavai a lehető leg-pontosabb képet adják Deadwood mai életéről. Az újság első számát minden bizonnyal örök időkre megőrzik, hiszen ebben a városban most születik a történelem.

Éjfélig dolgozott, amíg elkészült a Deadwoodi Krónika első számának cikkeivel; a leg-elsőt már korábban az étteremben megírta. A többi cím így hangzott: A POSTA VAN AARK BOLTJÁBAN VEHETŐ ÁT; A CHEYENNE-I POSTAKOCSI OKTÓBERTŐL ÁLLÍTÓLAG NAPONTA KÖZLEKEDIK; A TÁVÍRÓ VONAL EGYELŐRE HILL CITYIG ÉR; NŐHIÁNY DEADWOODBAN; MINNESOTÁBÁN MÉG MINDIG VAN SÁSKA; DEADWOOD FŐ UTCÁJÁN HÉT ÚJ HÁZ ÉPÜL; A BELDING ÉS MYERS CÉG VÍZSZÁLLÍTÓ ÁRKOT ÉPÍT KI WHITETAILTŐL A SZURDOK VÉGÉIG. Megfogalmazott egy személyes jellegű hirdetést is: a Deadwoodi Krónika szerkesztője la-kást keres olyan helyen, ahol a nyomdát is berendezheti. A leghosszabban azonban a ve-zércikken dolgozott, amelynek ezt a címet adta: ZÁRJÁK BE A NYUGAT BARBÁR BORDÉLYA-IT! A terjedelmes s gyújtó hangú írás így fejeződött be: „Meg kell tisztítanunk a várost et-től a fertőtől, a házak fenntartóival szemben pedig a törvény szigorával kell eljárni. Ám vajon sikerülhet-e ez, ha a törvény képviselője maga is e falak közt hódol a gyengébb nemnek? A magunk részéről bízunk benne, hogy a közvélemény előbb-utóbb lesújt az er-kölcsi és testi romlás e melegágyaira.” Amikor végre levette szemüvegét, a szeme égett, a válla sajgott. Addie dühös lesz majd, ha elolvassa a vezércikket, de Sarah úgy gondolta, ezt a kockázatot vállalnia kell. Ő magát a kórt támadja, nem a tüneteket. Ha egyszer a há-zakat bezárják, a prostituáltak alól is kicsúszik a talaj. Tudta, hogy álláspontja nem szá-míthat népszerűségre, elvégre a közvélemény egyelőre elfogadja a bordélyok létezését, de Isaac Merritt arra oktatta leányát: az újságírónak nem az a hivatása, hogy népszerű legyen, hanem az, hogy minden úton-módon kikényszerítse a szükséges változásokat.

Amikor másnap reggel kilépett az utcára, látta, hogy az éjjel esett. Ez egyszerre volt ál-

dás és átok: a járókelők sárban tocsogtak, cserébe viszont eloszlott a por, és nyomdász számára nincs ennél nagyobb jótétemény. Sarah csodálkozott, hogyan is nem riadt fel a viharra, amelynek nyomán letört faágak hevertek az utcán, de szíve felderült a kék ég lát-tán: csodálatos őszi nap ígérkezett, habár az ázott trágya még erősebben bűzlött, mint ed-dig.

A trágyarakásokat kerülgetve eljutott a Pony Express irodájáig, ahol feladta a levelét, majd továbbment Van Aark üzletháza felé. Útközben népes kíséret gyűlt mögé, amely úgy követte, mint a hammelniek a patkányfogót: ott volt Henry Tanby, Skitch Johnson, Teddy Ruckner, Shorty Reese, majd Dutch maga is csatlakozott, hogy közreműködjenek a nyom-dagép elszállításában.

– Hová vigyük? – érdeklődött Dutch, miközben befogta a lovat a kocsi elé. – Csak jöjjenek utánam – mondta Sarah. Ő már kiszemelte a helyet, mégpedig egy ha-

talmas fenyő alatt, amelyik kanyart szabott a Fő utcának, a tízes számú kocsma mellett, s így védve volt a forgalomtól. – Ide kerül – jelentette ki. – Látja azt az erős ágat? Az elbírja majd a gépet.

– Ide? A nyílt utcára? – Van Aark akkorára tátotta a száját, hogy az egész ínye kilát-szott.

– Úgy van. Ameddig nem találok megfelelő épületet, ez nagyon is megteszi. – De hiszen itt vagyunk a Fő utca kellős közepén! – Úgy érti, hogy közterületen? Hát a közterület nem valamennyiünké? A közterület,

ahogy a neve is mutatja, a közé – tehát az enyém is, az újság pedig éppenséggel a közt szolgálja. És ha az urak hajlandók segíteni, az első kiadás még naplemente előtt elkészül!

A jelenlévők ismét megéljenezték. Bámész tömeg leste, ahogy Skitch Johnson Henry Tanby válláról a fenyőágak közé lendül. Percek alatt felszerelték a nehezéket meg a csiga-sort, áthúzták a csigákon a kötelet. Amikor a kötél átbújt a görgőnyíláson, ügyes kezek

28

kapták el az acélkampót, hogy a nyomdagép vázához rögzítsék. A gép a magasba lendült; néhányan máris lapos ásókkal elegyengették alatta a földet, és leraktak rá egy sima, négy-szögletes deszkalapot, hogy a gép majdan biztosan álljon.

– Most már csak betűk kellenek, papír meg nyomdafesték, és indulhat az üzem – jelen-tette ki.

– És a sátor, Miss Merritt? Azt is felállítsuk? – Nagyon hálás lennék… Jóformán pillanatok alatt kifeszült a kis sátor is, benne a nyirkos talajtól védett nyom-

dagéppel. Odakint, a nappali világosságnál kicsomagolták a ládákból az egész felszerelést. Amikor minden kellék már szép rendben ott sorakozott a ládák tetején, Sarah elégedetten nézett végig kincsein, és leporolta a kezét. – Nagyon köszönöm – mondta, és sorra kezet rázott segítőivel. Időközben akkora tömeg verődött össze, hogy már zavarták az utca for-galmát: lenyűgözve álldogáltak, alig várva, hogy működés közben láthassák a szerkezetet.

– Mikor jön ki az első példány? – rikoltotta egy hang. – Hozzanak nekem még egy szedőt, és akkor délre már nyomhatjuk! Amikor látta, hogy a sokaság semmiképpen sem akar szétszéledni, kibújt kabátkájából,

feltűrte ingblúza ujját, és az izgatott tekintetek kereszttüzében nekilátott a szedésnek. A közönség immár lázba jött. Sarah jobb keze olyan gyorsan mozgott, hogy alig követhették szemükkel. Az évek során ez a munka valósággal második természetévé vált, sebessége verhetetlen volt, s nemegyszer puszta megérzés alapján ragadta ki az egyes betűket a betű-szekrény rekeszeiből. Másodpercek alatt töltötte meg a szedővasat, aztán a három sorból álló tömböt átrakta a betűtálcára, és máris újra kezdte a mozdulatsort.

Eközben a tömeg csak nőttön-nőtt. Két sarokkal arrább Noah Campbell seriff parányi irodájában működési engedélyek ki-

töltésével foglalatoskodott. Ó, mennyire gyűlölte ezt az ocsmány papírmunkát! De hiába: amikor két héttel ezelőtt a város vezetősége hivatalosan megalakult, elvállalta mindazokat a feladatokat, amelyeket az új rendeletek a seriff számára előírtak. Ennek értelmében neki kellett kiállítania minden Deadwoodban létesülő társaság, vállalkozás, műhely és kereske-dés működési engedélyét, és az adót is neki kellett behajtania rajtuk.

Beaudry, Seth W, fegyverkovács, írta fáradságosan. 5. azaz öt dollár engedélyezési ille-ték, Deadwood város, 1876 negyedik negyed. Aztán motyogva, bajszát vakargatva dőlt hátra székében, és szemügyre vette művét. Ó, a mindenségit neki… Mintha egy részeg csirke szökött volna ki a baromfiudvarból, hogy átsétáljon az űrlapon. Noah Campbell mesterien bánt pisztollyal, lóval és akármelyik kötekedő kedvű részeggel, de a toll meg a tinta mindig felbillentette lelki egyensúlyát.

Noah Campbell, írta alá a papírt, aztán ráfújt a tintára, és az engedélyt a már elkészül-tek halmára rakta. Már bemártotta tollát a tintába, hogy nekilásson a következőnek, ami-kor süvítő ostorcsattogás ütötte meg a fülét. Ösztönösen felkapta a fejét, és figyelt. A hang ismétlődött éppoly összetéveszthetetlenül, mint ahogy az ökörhajcsároknak a zárt ajtón át-hatoló ordítozását sem lehetett félreismerni. Noah ledobta a tollat, hátralökte megnyikor-duló székét, és néhány hosszú lépéssel az ajtónál termett, lekapva a fali fogasról fekete Stetson kalapját.

Mosolygó érdeklődéssel állt meg a bejárati lépcsőn, szemközt a szurdok bejáratával, és nézte az első pár felé baktató, szürkésbarna ökröt. A szurdok falai visszaverték az ostor-pattogást; úgy hangzott, mintha farakások borulnának fel egymás után. Tíz, tizenkét, majd tizennégy, lassan kígyózó párost számlált össze.

Az élen haladó ökörhajcsár szapora káromkodása túlharsogta a kerékcsikorgást.

29

– Az anyátokat, nyomorult, tetves dögök! Mit akartok, büdös kurafiak? Puskaport a seggetek lyukába, hogy szedjétek a patáitokat? Ne féljetek, a tulajdon öklömmel tömöm belétek, és a szivarommal gyújtom meg a zsinórt, ha tüstént nem…

A folytatás beleveszett a visszhangzó ostorpattogásba, Noah pedig az ajtónak dőlve ha-hotázott. A jó öreg True Blevins aztán ért a komédiázáshoz! Valahányszor bevonul a vá-rosba, dől a nevetéstől a jónép.

Noah és családja – apja, anyja, öccse – májusban True ökörcsordája védelmében érke-zett a Fekete Hegyek közé. Elterjedt szokás volt, hogy az olyan családok, amelyek az el-lenséges indián területeken áthaladóban valamilyen okból nem csatlakozhattak egy kocsi-sorhoz, némi fizetség ellenében egy ökörcsordához csapódtak.

Noah esetében a megoldás kétszeresen is kifizetődött: True meg ő jó barátok lettek. Most azonban kellemetlen hírrel kell majd fogadnia cimboráját: ezentúl szekerenként

három dollár illetéket fizethet, mielőtt lerakodhatna. True nem lesz boldog. A menet elvonult Noah előtt, ő pedig integetve köszöntötte True-t és az őt követő sze-

kerek kocsisait. Ekkor egyszer csak, már a seriffi hivatalon túl, elbődültek az ökrök, s True összetéveszthetetlen hangján gyilkos szitkozódás harsant fel. Az ökrös szekerek megtor-pantak, a káromkodás futótűzként terjedt végig a soron, Noah pedig irodája lépcsőjéről is látta, hogy feljebb az utcán, a tízes számú kocsma közelében valami útakadály támadt. Ka-lapját a fejébe nyomva leugrott a sárba, s maga is arra indult.

– Engedjetek át! – rendelkezett, s többeket félrelökve átfurakodott a tömegen. Még oda sem ért, máris látta, mi, azaz inkább ki az oka a forgalmi dugónak: nem más, mint Miss Sarah Merrit, aki úgyszólván a Fő utca kellős közepén állította fel a nyomdáját. A fenébe, micsoda bajkeverő ez a nőszemély, tarkóján fánknyi kontyával. Magasan és ösztövéren, akár a babkaró, tetőtől talpig barnába öltözve, feltűrt ujjal rakosgatta a betűket, a bámész tömeg meg mintha egész napra lecövekelt volna, hogy tanúja legyen a történelmi pillanat-nak.

Noah összehúzta a szemöldökét, és az első sort is áttörte. – Mi a fészkes fene történik itt? – kérdezte fenyegetőn. Sarah a vállán át hátrapillantott, de közben sem hagyta abba a betűrakosgatást. – Újságot készítek. – Van rá engedélye? – Tessék? – Már tegnap megmondtam, hogy ehhez engedély kell. – Sajnálom, kiment a fejemből. – Ezen túlmenően feltartóztat egy teljes teherszállító kocsisort, és forgalmi dugót okoz.

Ezt az egész holmit el kell szállítani innen. – Ez itt közterület, Mr. Campbell! – Maga pedig közveszélyes, Miss Merritt! Megmondtam: itt nem maradhat. Hurcolkod-

jon tovább! – Majd ha találok kiadó épületet. – Téved. Most fog elkotródni vagy börtönbe csukatom! – Nincs is a városban börtön. Tudom, mert bejártam minden zugát. – Meglehet, csakhogy van a hegyoldalban egy elhagyott akna, éppen George Farnum

szatócsboltja mögött, és ne higgye, hogy nő létére nem fogom odazáratni. Nekem ebben a városban megvan a magam kötelessége, és istenemre mondom, el is fogom végezni.

– Ha börtönbe zár, ne számítson nagy népszerűségre – jelentette ki Sarah, és körülhor-dozta tekintetét a sokadalmon. – Ezek az emberek már alig várják, hogy az újságjuk első példánya elhagyja a nyomdagépet!

Campbell a tömeg felé fordult. – Mozgás, emberek! Feltartóztatják a forgalmat! Rajta, szedjék a lábukat!

30

– Tényleg le akarod csukatni, Noah? – kérdezte hangosan egy talicskás bányász. – De még mennyire, ha ellene szegül a törvénynek. – No de egy nőről van szó, a hétszentségit! – A törvényeink nemcsak a férfiaknak szólnak, hanem a nőknek is. Most pedig oszolja-

tok, hogy True továbbhaladhasson a kocsisorával! – Kezét csípőre téve fordult vissza Sarah felé; a hatalmas fekete Stetson kalap karimája párhuzamos volt a földdel. – Miss Merritt, egy órát kap, hogy a dolgait összepakolja és megtisztítsa az utcát.

Sarah végre abbahagyta a szedést, és nagy lendülettel pördült szembe a férfival. – Én nem az utcán vagyok, hanem az utca mellett, közterületen. – Ha egy órán belül nem hordja el magát, visszajövök, és magam veszem kézbe a dol-

got. – Aztán Sarahra szegezte mutatóujját. – És mire legközelebb letelepszik valahol, a fa-lon ott lógjon a város engedélye is, ha jót akar magának!

Azzal sarkon fordult és elvonult; cowboycsizmája új mintákat taposott az utca sarába. Sarah összepréselte száját, és dühösen nézett a távolodó férfi után, majd akkorát rúgott a levegőbe, hogy szoknyája legyezőalakban repült szét körülötte. Ám mielőtt még a barna muszlin visszasimulhatott volna a lábához, már folytatta is a szedést.

– Az ingyencirkusznak vége, emberek! – ripakodott Campbell az ácsorgókra. – Elég a naplopásból, ki-ki menjen a dolgára! – Mialatt várta, hogy a tömeg szétoszoljon, egydollá-ros nagyságú gombfelhúzós órát vett elő a mellényzsebéből, hogy ellenőrizze az időt. Ti-zenegy óra negyven perc volt. Tizenkettő után negyven perccel ismét itt terem majd a fe-nyőfa alatt, és ha addigra ez a csökönyös, langaléta nőszemély fel nem szedte a sátorfáját, bizony csúnya világ lesz. A nő ott köt majd ki a sötét lyukban Farnum szatócsboltja mö-gött, neki meg ott lesz a nyakán a szurdok minden, nőre éhes hímnemű lakója, hogy pisztergálja. De mi egyebet tehetne? Mégsem tűrheti, hogy ez a kellemetlen perszóna ott rendezze be a maga üzemét, ahol épp kedve szottyan, és közben eltorlaszolja az utcát, akadályozza a forgalmat, és fityiszt mutasson a hatósági rendeleteknek. Ha ezt szárazon megússza, legközelebb már tömegverekedés lesz, aztán pedig eldördülnek a lövések is. Az olyan városban, ahol ekkora a nőhiány, szinte törvényszerű mindez, sőt, még akkor is be-következhet, ha a nő engedelmesen elkotródik. És Campbell rádöbbent: akárhogy fogjon is a dologhoz, mindenképpen őt teszik meg bűnbaknak, ha Sarah Merritt nem nyomtathat-ja ki a város első újságját. A kurva életbe, szép kis slamasztikába mászik itt bele!

A tömeg sorai ritkulni kezdtek, Noah pedig odabattyogott a menet élén álló szekérhez, hogy megbirkózzon a következő kínos feladattal.

– True! – bömbölte az ökörhajcsár felé. – Ne vedd zokon, de egy percre fel kell hogy tartsalak.

True megállította a szekerét, hosszú sugárnyi dohánylevet köpött a sárba, majd repede-zett keze élével megtörölte dohányfoltos bajszát. A bőre olyan volt, mint a napon szárított vadhús, az egyik szemöldöke hiányzott: néhány évvel ezelőtt összecsókolózott egy pisz-tolygolyóval.

– Mi újság, fiú? Papa, mama jól vannak? – Jól hát, legalábbis amikor utoljára láttam őket, de arrafelé a Szuronyos Hal völgyében

időnként még hőbörögnek az indiánok, és aratáskor a farmereknek elő kell bújniok a cö-löpkerítés mögül. Nem mondhatnám, hogy nem aggódom értük.

True megigazgatta izzadságfoltos kalapját. – Azt elhiszem, Noah. Hát mindenesetre add át nekik az öreg True üdvözletét. Noah bólintott, s a szekérbe fogódzva összehúzott szemmel sandított fel True-ra. – Idehallgass, True… amióta utoljára itt jártál, a város hozott egy pár rendeletet, és én

lettem a seriff. – Te? Seriff? – hahotázott True égnek emelt arccal. – Mi olyan mulatságos ebben?

31

– Csak az, hogy nem vagy hozzá se elég disznó, se elég randa. Ámbár, ha meggondolja az ember, randának azért elég randa vagy.

– De legalább nekem két szemöldököm van. – Ügyelj is a nyelvedre, ha ragaszkodol hozzájuk – mondta True, és mutatóujjával

megcélozta Noah homlokát. Noah nevetett, aztán elkomolyodott. – Szóval figyelj, True. Ezután, ha le akarsz rakodni, szekerenként három dollárt kell le-

pengetned. – Három dollárt? Szekerenként? – Úgy ám. – No de hát tavasz óta hurcoljuk ide az árut, a fenébe is! Ha mi, ökörhajcsárok nem va-

gyunk, nem volna ebben a városban se ablak, se kályha, se főzni való bab! És ha már itt tartunk: ki kalauzolt ide téged papástul-mamástul a tavasszal, amikor azok az átok indiá-nok senkit se akartak átengedni?

– Tudom, True. De nem én hoztam a rendeleteket; én csak betartatom őket. Három dol-lár a taksa szekerenként mindőtöktől, és nekem kell behajtanom.

True kiköpött, majd megtörölte a száját, és dühösen meredt a járomra. – Nahát akkor szard ki, és táncold körül – motyogta, majd megsuhogtatta az ostorát, és

lecsapott vele. – Mozgás, lusta csürhe, szedjétek azt a hájas valagatokat! – Amikor a me-net megindult, odavetette Noahnak, anélkül, hogy ránézett volna: – Majd a teherraktárnál fizetünk.

Noahnak majd egy órájába telt, amíg az egész kocsisortól behajtotta az illetéket. Egyenként kellett lemérni a kocsisok aranyát, aztán feljegyezni a nevüket is a városi jegy-ző meg a pénztáros számára.

Jócskán elmúlt már dél, amikor végre átadta az aranyat a pénztárosnak, és elindult a Fő utcán a fenyőfa felé, ahol ismét népes közönség leste, miként dacol Sarah Merritt az ő uta-sításával. Noah újból utat tört magának a sokaságon át. Magas termetének hála, az egybe-gyűltek feje fölött is látta, hogy a nő már nyomja az újságot: buzgón töltögette be a hasá-bokat, és kézzel forgatta a hengert, majd diadalmasan emelte fel a kinyomtatott papírlapot. A tömeg bömbölt, tapsolt, éljenzett; akkora lármát csaptak, hogy a hegy túloldalán is meghallhatták.

– Uraim – íme a Deadwoodi Krónika első száma! – kiáltotta Sarah. – Most még csak egyetlen lap, de a következő már terjedelmesebb lesz! – A papírlap, amelyen még meg sem száradt a nyomdafesték, kézről kézre járt, és az éljenzés egyre dagadt. Az írástudat-lanok a többieket faggatták, mi áll a lapon. A férfiak, akiknek segítőkészségéről Sarah név szerint megemlékezett, egy csapásra megdicsőültek, polgártársaik lelkesen veregették a hátukat. A bordélyokról szóló vezércikk hatását semlegesítette a büszke tudat, miszerint az újság megszületése a jelenlévők közös műve.

Sarah közben újabb példányt nyomott ki, és mire Noah odaért, már a harmadiknál tar-tott.

– Miss Merritt – harsogta túl a férfi a hangzavart –, sajnos véget kell vetnem ennek a kis népünnepélynek.

Sarah letette a festéktörő hengert, lecsukta és a helyére forgatta az ívtartó keretet, és gyors csípőmozdulattal leeresztette a nyomólemezt.

– Nekik mondja meg ezt! – vetette oda kihívóan. Azzal kinyitotta a gépet, újabb ki-nyomtatott lapot vett ki belőle, amelyen még fénylett a festék, és átnyújtotta a férfinak. – Mondja csak meg nekik, Campbell seriff, hogy miért akar elkergetni, miért korlátozza a szólásszabadságomat! Mesélje el, hol találkoztunk első ízben, és azt is, hogy maga mi já-ratban volt ott!

32

Campbell végigpásztázta szemével a főcímeket. Az egyik azt harsogta: ZÁRJÁK BE NYUGAT BARBÁR BORDÉLYAIT! A seriff minden vére a fejébe tolult, de mielőtt megmuk-kanhatott volna, a nő már a tömeghez fordulva szónokolt:

– Uraim! Campbell seriff le akar tartóztatni, merthogy ez állítólag közterület. De kér-dezzék csak meg, mi vezérli valójában! Kérdezzék meg tőle nyugodtan! Különben nem én vagyok az első lapkiadó, akit elhallgattatnak, amiért igazat szól, és nem is én leszek az utolsó!

– Mit akar mondani a hölgy, Noah! – Hagyd békén, Noah… – A városnak köll egy újság, Noah… Noah jól ismerte az efféle előjeleket. Titkon lenyúlt a pisztolytáskához és kicsatolta a

szíját, közben pedig azt harsogta: – Ezelőtt egy órával figyelmeztettem, hogy nem állíthatja fel a nyomdáját az utca kellős

közepén. Új törvényeink vannak, és engem arra szerződtettek, hogy betartassam őket. – De hát egy nőt csak nem csukathatsz le! – Nekem sincs több kedvem hozzá, Henry, mint neked, de esküt tettem, hogy hűsége-

sen és részrehajlás nélkül teljesítem a kötelességem, és ez a nő, amennyire látom, két ren-deletet is megszegett. Az első számú rendelet második szakaszát, amely a működési enge-délyekről szól és a hármas számú első szakaszát az utcai rendzavarásról és szemetelésről, nem is szólva a forgalom akadályozásáról, amiben vele együtt ti is vétkesek vagytok, mert utasításom ellenére se hagytok fel a csoportosulással.

– Mi csak az első példánynál akartunk itt lenni! – Rendben van, itt voltatok, most már mehettek! – De mire célzott az imént a kisasszony? Van más okod is, hogy lecsukasd? – Én nem csukom le, csak felszólítom, hogy hagyja el a terepet! – Sarahhoz fordult, és

nyersen ráparancsolt: – Vegye fel a kabátját, és kövessen! – Nem áll szándékomban, uram. – Nem bánom; maga akarta. – Noah megragadta a nyakánál fogva, hogy magával húz-

za, a nő azonban viaskodni kezdett. – Hozzám ne merjen nyúlni! – Indulás, Miss Merritt! – taszított rajta egyet a férfi. – De mi lesz a géppel? A nyomdafestékkel? – Dobja rá a ponyvát, ha tetszik, de azzal vége legyen! Egy órát adtam magának a távo-

zásra, maga pedig szabad akaratából itt maradt. Most aztán nincs tovább! Noah újból taszított egyet a nőn, ám ekkor jókora darab lótrágya találta vállon. – Megmondtuk, hogy hagyd békén! – Úgy is van, ne bántsd! Ő se bánt senkit! A következő trágyagombóc lerepítette a kalapot Noah fejéről. A férfi elengedte Saraht,

és szembefordult az emberekkel, akik sötét képpel, felemelt ököllel nyomultak felé. – Hátrább, emberek! A nyomda ellen semmi kifogásom. Csak itt nem működtetheti! – Kapjátok el, fiúk! Egy nővel akkor se erőszakoskodhat! Mintha egyszerre történt volna minden. Az égből is lótrágya zuhogott. A férfiak harcia-

san tolongtak előre. Noah kirántotta pisztolyát. Valaki ököllel állon vágta. Sarah felsikol-tott, Noah hátratántorodott. Közben elsült a pisztoly, és fél sarokkal arrább True Blevinis kirakodás közben összecsuklott és rázuhant a zsákjaira. Noah háttal a földre esett, összela-pítva kalapját. A tömeg, akár a megzavart hangyaboly, rontott felé.

– Hagyják abba, de rögtön! – sikoltotta Sarah, és a tömeg közé vetette magát, rángatva az emberek karját. Közben fél szemmel látta, ahogy Campbell arcára zúdulnak az ököl-csapások, és ismét felsikoltott, hogy védje a tehetetlen férfit. – Elég volt! Kérem, ne te-gyék ezt! Hallgassanak rám! – Az ordítástól már kidagadtak nyakán az erek.

33

– Hallgassanak meg! Kiáltozása végre elhatolt az emberek tudatáig; a közvetlenül Campbell körül tolongok

elhallgattak, és lassan Sarah felé fordították szemüket. A lány közben egyensúlyát vesztve felbukott, és most ott térdelt a gyűrű közepén félrebillent konttyal, feldúlt képpel.

– Gondolják meg, mit művelnek! – kiabálta rekedten. – Ez az ember a barátjuk, a se-riffjük, és csak a kötelességét végezte! – A mellére szorította tenyerét. – Én tehetek min-denről, egyedül csak én! Nagyon kérem, hagyják felállni!

Néhány férfi még mindig felemelt ököllel guggolt Noah körül, s most Sarah-ról rá, a törvény emberére néztek. Az agyuk lassan kitisztult. Az ökölbe szorított kezek ellazultak. A csoporton moraj hullámzott végig. – Hadd álljon fel… Igen, hagyjuk békén… – Zava-rodottan tápászkodtak fel Noah mellől. – Nincs bajod, Noah? – Egyikük a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, de a férfi félrelökte, és nagy nehezen maga állt talpra. Az orra, a szája, az egyik füle vérzett, bal kezét a bordáira tapasztotta. Az arca máris feldagadt.

A csendbe távolabbról kiáltás hasított: – True Blevinst meglőtték! – Uramisten – suttogta Noah, és utat akart törni magának, de a sorok maguktól meg-

nyíltak előtte. A következő pillanatban már futásnak eredt, egy ugrással a szekéren ter-mett, és a vállánál fogva gyengéden átfordította a liszteszsákokon elterült True-t.

– Eltaláltál, fiú – hörögte True. A szeme fátyolos volt, de egy sötét vigyor azért még telt tőle.

– Hol? – Úgy érzem, mindenütt. – A gyenge hang köhögésbe fulladt. A sebesült felnyögött, és

behunyta a szemét. – Orvost! – üvöltötte Noah, aztán meglátta True koszlott, rövid bőrkabátján a vérfoltot,

és azt suttogta: – Ne haragudj, True. Tarts ki, kérlek. Nehogy már meghalj nekem! – Az-tán felugrott, és eszelősen ordította: – Azt mondtam, orvost, a kurva életbe!

– Már jön, Noah – mormolta valaki fojtottan a szekér mellől, másvalaki pedig zsebken-dőt nyújtott felé.

– Nincs szükséged rá? – Nincs! Senki ne merjen piszkos ronggyal hozzáérni! Már szaladt is feléjük fekete táskájával, ingujjban Dan Turley, az orvos. – Siessen, doki! – kiáltotta Noah. – Segítsétek fel ide! A magas, csontos férfi felmászott a szekérre, True fölé hajolt, széthúzta rajta a bőrze-

két, és kigombolta az ingét. – Hajtson valaki ezzel a szekérrel a házamig? – rendelkezett közben. – És magával mi

van, Noah? Maga is ápolásra szorul? – Nem, nekem kutyabajom, doki. Ostor pattogott. A szekér nagy zötykölődve megindult. – Akkor meg tegye inkább a dolgát. Foglalja el magát, úgyis csak zavar, ha körülöttem

lebzsel. Mihelyt tudok valamit, megüzenem magának! – De doki – én lőttem le! – Jó kezekben van, Noah – mondta az orvos, majd józan, határozott pillantást vetett a

férfira. – És most menjen! Noah még egyszer True-ra nézett, megérintette az ökörhajcsár kezét, és azt mondta: – Fel ne add, True, világos? – Azzal leugrott a szekérről, és nézte, ahogy az továbbdö-

cög az utcán. Ádámcsutkája kettőt rándult, mellén szárazon, merevén feszült meg a bőr. Nehogy már valami ostobaságot művelj, True!

Aztán, néhány pillanat múlva megszívta az orrát, keze fejét végighúzta a bajszán, és érezte, ahogy a True-ért való aggodalmat felváltja benne a düh. A hatalmas fenyő felé for-dult, a tömeg, amelyet lehiggasztott a szomorú esemény, most is ott várakozott. Ahogy

34

Noah közeledett, az emberek bűntudatosan sütötték le a szemüket; egy helyben csoszog-tak, és úgy kulcsolták össze kezüket, mintha frissen ásott sírt állnának körül. Utat engedtek Noahnak, aki egyenesen Sarah Merritt felé csörtetett, s a düh minden lépéssel hevesebben tombolt benne. Soha életében nem érzett még ingert, hogy megüssön egy nőt, de most már-már bűnösen kéjes vágy fűtötte, hogy bosszút álljon True-ért, és belevágja öklét ebbe a hosszú, keskeny arcba. Micsoda ostoba, értelmetlen veszteség lenne, ha True meghalna pusztán csak azért, mert ez a szemforgató, álszent nőszemély nem óhajtott eleget tenni egy világos és pofonegyszerű városi rendeletnek…

A többiekkel együtt Sarah is némán várakozott, szálfaegyenesen, akár a szabadságosz-lop a háta mögött, a tenyerén Noah 45-ös Colt Peacemakerjével.

– Annyira sajnálom – suttogta, és szinte ünnepélyesen adta át a pisztolyt a férfinak. Noah bal szeme időközben úgy megdagadt, hogy már nyitva sem tudta tartani, és a vér rozsdavörös csíkokban száradt rá az állára.

A férfi megragadta a coltot, s csak nehezen fojtotta el magában az ingert, hogy a nőt képen vágja vele.

– Csend legyen! – bődült el. – Nem érdekel a nyámmogó együttérzése! – Meghalt? – Még nem. – Visszanyomta tokjába a pisztolyt, és lehajolt összelapult kalapjáért. – De

ha úgy lesz, maga is felelhet majd néhány kényelmetlen kérdésre. Emberek! – harsogta az-tán a tömeg felé, kalapját a képükbe rázva. – Utoljára mondom: tisztuljatok innen! – A férfiak megriasztott svábbogarakként futottak szét. Campbell öklével csapott a belapult Stetsonba, amely ferdén kipúposodott az ütés nyomán. – A rohadt életbe – motyogta utál-kozva, majd remegő szájjal szólalt meg, gondosan kerülve szemével a nő arcát; inkább a mögötte magasodó szabadságoszlopot bámulta, és igyekezett arra gondolni, mit is jelképez ez a farúd, hátha akkor csitul benne a vágy, hogy a földre terítse a bajkeverőt. – Sarah Merritt – közölte –, ezennel letartóztatom rendzavarásért, vállalkozó engedély nélküli üzemeltetéséért, valamint lázadásra való felbújtásért, és tiszta szívből remélem, hogy újból megpróbál szembeszegülni velem, mert semmi nem szerezne akkora gyönyörűséget, mintha megkötözhetném, betömhetném a száját, és a hajánál fogva hurcolhatnám végig az utcán!

– Erre nem lesz szükség, Mr. Campbell – felelte csendesen a lány, majd összeszedte jegyzetfüzetét, kabátkáját és organdi tarsolyát. – Anélkül is követem.

Ezzel aztán betelt a pohár. A férfi szinte őrjöngve meredt rá, és arrafelé intett, ahol az imént az ökrös szekér állt.

– Most bezzeg követ! – ordította. – Most, hogy a barátom súlyos sebet kapott, most már hajlandó velem jönni, az isten verje meg! – A földhöz vágta kalapját. – Csak tudnám, mi-ért tiltották be a nyilvános megkorbácsolást!

Sarah összeszorított szájjal, megfélemlítve és lehiggadva állt előtte. A nyomdagépet már ponyva takarta.

– Csak megismételhetem, Mr. Campbell: szívből sajnálom… . A férfi néhány pillanatig némán nézte, és Sarah arra gondolt: soha még nem találkozott

annyi gyűlölettel, mint amennyi erről a sötét arcról sütött. – Ha úgy történik, ahogy én akarom, bőven lesz egyéb oka is a sajnálkozásra – mondta

hidegen. – És most indulás! Sarah engedelmeskedett. Némán tűrte, hogy bűnözőként tereljék végig a Fő utcán, a

helybéliek bámész tekintetének kereszttüzében, hallgatva a nyomában támadó morajt. A férfi egy favázas házhoz irányította, amelyhez fedett járópalló és lépcső vezetett.

– Befelé – förmedt rá, és hátba lökte. Jókora üzletbe léptek, ahol a vásárlók olyan moz-dulatlanná váltak a láttukra, akár a körülöttük tornyosuló ládák; csak a fejük forgott, ahogy Sarah útját követték. Egy potrohos kályha mögött felébredt a kutya, előjött, és csüggedten

35

szimatolt a sarkuk körül. Így haladtak át a helyiségen, elöl Sarah, mögötte egy lépéssel lemaradva a seriff, tojással és friss almával teli ládák, konzervhalmok, száraz babbal tö-mött zsákok között. A bolt mélyén, hosszú pultnál szakállas férfi állt, fehér kötényben, nadrágtartóval, feltűrt ingben, fején hetyke fekete keménykalappal.

– Üdvözöllek, Noah – mondta szinte ünnepélyesen. A seriff biccentett. – Egy időre igénybe szeretném venni az aknát, George. – Ez csak természetes. – Kérdés nem hangzott el; mindenki tudta, mi történt az utcán, a

bozontos férfiú pedig barátja volt a seriffnek. – A lámpa még ott van? – Ott lóg a kampón az átjáróban. Campbell ismét megbökdöste Saraht. Megkerülték a pultot, majd a hátsó ajtón rövid,

ablaktalan átjáróba értek, ahol olyan szag volt, mit egy burgonyaveremben. Amikor be-csukódott mögöttük az ajtó, koromsötét lett. Sarahn végigfutott a hideg, és egy pillanatra megtorpant. Campbell ismét taszított egyet rajta, mire három lépéssel előbbre botorkált.

– Itt várjon! Hallotta a lámpás csörömpölését, aztán a gyufa sercegését. A láng éppen csak a férfi

arcát világította meg, ahogy leakasztotta a lámpást, és meggyújtotta a kanócot. Campbell oldalvást intett a fejével. – Ide be! – mondta. Sarah szorongva hatolt be az elhagyott aknába. Mindössze ha kamrányi méretű volt,

benne egyetlen szék és egy rakás szalma lyukas lópokróccal leborítva. Pillantása ide-oda szökellt a mocskos falakon, és nagy erőfeszítésébe került, hogy a hangja egyenletes ma-radjon.

– Szóval ez a maga börtöne? – Ez – mondta a férfi, aztán letette a lámpást a földre a szék mellé és kifelé indult. Saraht vak rémület fogta el a gondolatra, hogy egyedül kell itt maradnia. – Mr. Campbell! – kiáltott a férfi után. Az megfordult, és szótlanul rászegezte hideg, szürke szemét. – Meddig óhajt itt tartani? – Az a bírón múlik, nem rajtam. – És hol a bíró? – Még senkit nem küldtek ide, ezért a város ideiglenesen George-ot jelölte ki. – George-ot? Csak nem a szatócsra gondol? – Éppen őrá. – Szóval műkedvelők fognak ítélkezni fölöttem? Campbell rábökött a mutatóujjával. – Na ide figyeljen, leányasszony! Idejött, ahová senki sem hívta, maga miatt lelőttek

egy embert, és most elégedetlen a helyzetével! Tudja mit? A maga baja. Sarah harci kedve hirtelen visszatért. – Nekem is megvannak a jogaim, Mr. Campbell! – vágott vissza. – Többek között meg-

illet a jog, hogy az ügyemet rendes körzeti bíróság tárgyalja. – Ez itt indián terület, a körzeti hatóságoknak semmi hatalom nincs a kezükben. – Akkor vigyen a szövetségi bíróság elé! – A legközelebbi szövetségi bíróság Yanktonban van, így hát be kell érnünk George-

dzsal. Maguk a bányászok választották, mert nem ismernek nála becsületesebb embert. – Azzal ismét elindult az ajtó felé.

– És hol az ügyvéd? – makacskodott Sarah. – Ügyvéd jelenléte nélkül nem csukhat bör-tönbe!

36

– Ó, ne mondja! – A férfi visszanézett a vállán át. – Deadwood a jóisten háta mögött van. Itt másként oldjuk meg a dolgainkat.

E baljós zárszóval kisétált az odúból. Sarah már csak a zárban megforduló kulcs csör-gését hallotta.

37

4. fejezet

Az ajtóra meredve hallgatta az egyetlen neszt a némaságban: a lámpás sziszegését. Szí-ve vadul lüktetett a torkában, a feje mintha elzsibbadt volna, a karja bizsergett – a közelgő halálos rémület megannyi biztos előjele. Vajon meddig kell itt maradnia? Utánanéz-e majd valaki, mi van vele? Miféle bogarak tanyázhatnak a szalmarakásban? És mi lesz, ha a lámpás kialszik.

Kinek olyan fontos ő, hogy felkeresse itt? Addie nem mutatott semmilyen érdeklődést, és különben is, honnan szerezne tudomást nővére helyzetéről? És mi lesz ott a fa alatt apa nyomdájával? Mi lesz a becses rotációs papírral, amely sikeresen vészelte át az utazást, anélkül, hogy nedvesség érte volna? Mi lesz a betűkkel, amelyek kétszeresen drágák vol-tak szívének, mert apja is egész életében ezeket használta? A nagy zűrzavarban sem őket, sem a hengert nem volt ideje megtisztítani. A henger biztosan tönkremegy…

És ha kiszabadul ebből a vágatból, miféle sors várja? Ha az ökörhajcsár meghalna, fele-lőssé tehetik-e érte, noha a pisztolyhoz egy ujjal sem nyúlt? Kihez folyamodhat, ha Campbell nem küld ügyvédet? És mi lesz, ha egymagában, minden segítség nélkül kell majd szembenéznie a „bíróval”? Vajon hatóság elleni erőszaknak minősíthető-e, hogy szembeszállt a seriffel, és ez is a vádpontok között szerepel majd?

Újra meg újra maga előtt látta a földön heverő férfit, ahogy a többiek az arcát csépelik, és friss borzadály fogta el: milyen könnyen, úgyszólván magától értetődő természetesség-gel szabadult el a pokol… Újra hallotta a távolról felhangzó kiáltást: valakit meglőttek! Én nem ezt akartam! Én csak a jogaimért akartam kiállni! Aztán ismét érezte a tompa nyo-mást a torkában, a fejében, a karja elzsibbadt.

Ne felejtsd el, Sarah, mi az újságíró elsőszámú erénye! Elszántan előkotorta apja óráját, kinyitotta, és letette a földre, a lámpa mellé, majd fel-

állt, megrázta a lópokrócot, és a fény felé tartotta: semmi sem mozgott rajta. Visszaülve a kemény székre a térdére terítette, feltette szemüvegét, kinyitotta a jegyzetfüzetét meg a kis tintásüveget.

Hosszan tűnődött, mielőtt a tollat bemártotta és az első szavakat leírta volna. Zendülés a Fő utcán: egy embert meglőttek, az újság szerkesztője börtönben. Az apja által belénevelt tántoríthatatlan igazmondással fogalmazta meg a tárgyilagos

beszámolót az elmúlt két óra eseményeiről. Turley doki faháza egyszerre szolgált lakásul és rendelőül. A ház a szurdok meredek

lejtőjén épült, valamivel feljebb Loretta Roundtree panziójánál. Az odavezető ösvény olyan kanyargós volt, mintha hegyi kecske taposta volna ki, és a talaja csúszott is az eső-től, de Noah Campbell hosszú lépteivel egy-kettőre megmászta, és kopogás nélkül, gond-terhelten állított be a orvos várójába, amely néhány, farudakból és bőrből összetákolt szék-től eltekintve színüres volt.

– Doki… – kiáltotta, ahogy átvágtatott a helyiségen. – Kerüljön csak beljebb, Noah! Noah a hang nyomában behatolt a rendelőbe, ahol a falak gerendáit fenyőfa lemezzel

borították – Deadwoodban ritkaságszámba ment az ilyen fényűzés. Üvegablakos szek-rényben szondák, csipeszek és más efféle ijesztő szerszámok sorakoztak. Egy zománc mosdótál véres vizében tű és kis csipesz mellett egy golyó úszott. A bőrrel borított vizsgá-lóasztalon eszméletlenül hevert True, mialatt az orvos éppen kötést készített a jobb vállára.

– Hogy van True, doki?

38

– Kloroformmal kellett elkábítanom, hogy kivettessem a golyót, de ha nem tévedek túl nagyot, egy hét múlva már újra gyalázhatja az ökreit.

Noah hatalmasat sóhajtott; érezte, ahogy a két lapockája között felenged a feszültség. – Ez a legjobb újság, amit ma hallottam. – Szívós vén gazfickó ez! Most majd jó hasznát veszi a víg kedélyének. Segítsen csak

átfordítani, amíg bekötözöm. Meleg timsós borogatást is raktam rá, hogy elállítsa a vér-zést.

A lószőr varrat úgy meredt ki True bőréből, mint a macska bajsza. Noah oldalra hajtot-ta a fejét, s úgy figyelte az ép szemével, hogyan tesz a doktor fehér sebpárnát a műtét he-lyére, s hogyan hurkolja át True vállán és egész felsőtestén a csíkokra szabdalt gézpólyát.

– Mikor tér magához? – kérdezte, miközben óvatosan átgördítette True-t a bal oldalára. – A kloroform tíz, legföljebb tizenöt percig hat. Most már hamarosan kinyitja a szemét,

bár eleinte még kába lesz. – A doktor végzett a kötözéssel, majd vizet öntött egy tiszta tál-ba, és kezet mosott. – De kell egy nyugodt hely, ahol lábadozhat. Van valami ötlete?

– Megkaphatja az én szobámat Mrs. Roundtree-nál. – És maga hová megy? – Az ördögbe, elalszom én akárhol. Hálhatok a földön az irodámban, de akár sátrat is

verhetek erre a pár napra. Még elég jó az idő. – Csakhogy a fickónak némi ápolásra is szüksége lesz, és nem hinném, hogy Loretta

Roundtree idejéből erre is futná. Amellett, ahogy True-t ismerem, egy-kettőre kibújna az ágyból, és megkeresné az ostorát, még mielőtt a vér megalvadna a sebein!

– Mit gondol, kibírná az utat a Szuronyos Hal völgyéig? – kérdezte Noah némi töpren-gés után.

– Két nap múlva már igen. – Akkor szállásoljuk el egyelőre Lorettánál, legföljebb néhányszor napjában, amikor a

hivatali körutamat végzem, benézek hozzá. Egyszer-kétszer talán maga is felkeresheti. – Természetesen. – És ha majd maga jónak látja, elviszem a völgybe. Az anyám agyon fogja kényeztetni.

Már előre hallom, ahogy a sárga földig lehord, amiért nem értesítettem True balesetéről – rögtön itt termett volna.

A doktor nevetett, majd megtörölte a kezét. – Ha már úgyis itt van, hadd szemléljem meg az ábrázatát! – Noah engedelmesen oda-

tartotta az arcát, a doktor pedig vizsgálat közben azt kérdezte: – És mi a helyzet azokkal az indiánokkal ott a völgyben?

– Hát e tekintetben csak reménykedhetünk. A szerződést aláírták, most ki kell várni, vajon tiszteletben tartják-e. Húúú! Mi a fenét művel itt, doki?

– Kiderítem, lát-e még egyáltalán ezen a szemén! – Látok hát! Engedje már el! A doktor elengedte Noah szemhéját, és most a fülébe kukucskált. – Lehet, hogy beszakadt a dobhártyája; a vérző fül gyakran erre utal. Fogja csak be a

másik fülét, és szóljon, hogy hall-e. Ámbár a dobhártya később többnyire begyógyul, leg-följebb kicsit gyengébb lesz a hallás a hegesedés miatt; rá se kell rántani!

– Hallom minden szavát! – Remek. Foga nem tört ki? – A doktor keze már közeledett Noah szája felé, de a seriff

elrántotta magát. – Minden fogam ép, hagyja már abba a kutakodást! – Nocsak, mitől ilyen harapós? A beteg ekkor mormogott valamit, a szeme kinyílt, majd újra lecsukódott. Noah az asz-

talhoz ugrott és várt. Néhány másodperc múltán True ismét motyogást hallatott, és kinyi-totta búzavirágkék, mély barázdákkal körülárkolt szemét.

39

– Hé, vén lókötő! Legfőbb ideje, hogy felébredj! – Engem nem altatsz el egy szar golyóval – mondta True, de a nyelve akadozott. – A doki már kiszedte. Most majd belefőzi a levesbe. True bágyadt vigyort erőltetett szájára. – Hát te kivel akadtál össze? A Nagy Rézbőrű Főnökkel? – Ez csak ne érdekeljen téged, vén bivalytolvaj, vagy máris szólok a dokinak, öntsön

még egy kis kloroformot a pofádba! – Noah vigyorgott, amennyire csak dagadt szája en-gedte, majd így szólt: – Figyelj, True, most elhelyezünk Mrs. Roundtree-nál, amíg egy kis erőre kapsz, aztán kiviszlek a völgybe, hadd kóstold meg a mamám finom főztjét, és hadd pöröljön veled, ahogy szereted. Na mit szólsz hozzá?

True szeme ismét lekoppant. – Nem megy – motyogta álmosan. – Ki kell raknom a szekereket. – Azt már nem! Erről ne is halljak egy ideig! True kék szeme ezúttal nagyra nyílt, és a fölé hajló fiatalabb férfira tapadt. – Mintha valami kurvapecér nemrég három dollárt vasalt volna be rajtam, hogy kirak-

hassam a szállítmányom, most meg aszongya, hallani se akar kirakodásról. Na hiszen, jóra bízták a város ügyeit!

– A kirakodást már megoldottuk. Most pihenned kell. – Fenébe a pihenéssel… – dörmögte True, és fel akart tápászkodni, de csak a fél vállát

sikerült felhúznia, mielőtt zihálva visszazuhant volna az asztalra. A seriff és a doktor ösz-szenézett, majd Turley odalépett a beteghez.

– Feküdjön nyugodtan, True – mondta parancsolóan – vagy lekötözöm. Úgy jobb lesz? Noah halkan odasúgta Dan Turleynek: – Mindjárt itt leszek, csak el kell vitetnem annak a nőszemélynek a vackait az utcáról. True kinyitotta a szemét. – Ez egyszer emberedre akadtál, mi, fiú? – kérdezte. – Ami azt illeti, már nem olyan nagy a szája. Ott csücsül az aknában, Farnum boltja

mögött. True csak mosolygott, és tűnődve motyogta: – Szó, mi szó, igazi vadmacska. Csak ügyelj, hogy meg ne karmoljon. Noah elmenőben True szavait forgatta a fejében. Sarah Merritt vadmacska, annyi szent,

és bár most, hogy már tudta: True életben marad, valamelyest lohadt a haragja, mégis fel-tett szándéka volt, hogy jó darabig ott hagyja penészedni abban az ürgelyukban. Csak hadd tanulja meg, milyen becses kincs a szabadság, és mivel jár, ha az ember a törvény helyi képviselőjét zaklatja. Mostanra már biztosan egész könnypatakot sírt maga köré. Nahát csak bőgjön!

De mi a fészkes fenét kezdjen azzal a nyavalyás felszerelésével? Most lenne itt az ideje, hogy ellenőrző körútra induljon a városban, és ehelyett féltonnányi acélt kell elszállíttat-nia, összehajtatnia a sátrat, és gondoskodnia a többi vacakról, amit az a nőszemély kirakott az utca kellős…

De hát hová a pokolba lett a holmi? Ahogy befordult a sarkon a Fő utcába, csak bámulta tátott szájjal az óriás fenyőt. A fel-

szerelés eltűnt! A nyomdagép, a ládák, a sátor – mintha elfújták volna mindet! Csak a be-süppedt sár tanúskodott egykori létezésükről; és a csizmák meg a paták nyomai még eze-ket a jeleket is elhomályosították.

Noah jobbra-balra lesett az utcán, és érverése egyre gyorsult. Ezt a nő nem fogja szó nélkül hagyni! Valakik ellopták az egész felszerelését a Fő utca kellős közepéről, holott a seriffnek az lett volna a dolga, hogy őrt hagyjon a helyszínen. De ki hitte volna, hogy bár-ki emberfia ilyesmire vetemedjék? Közterületről elszállítani ekkora böhöm nagy tárgya-

40

kat? Hiszen csak a nyomdagép egymaga akkora, mint egy ember, és ötszáz kilót nyom! A kínkeserves mindenségit! Mintha egy napra már eddig is nem zúdult volna elég a nyakába – most még ez is!

Egy álló órán át kutatta az eltűnt tárgyakat, mindhiába. Nem akadt nyomukra sem a si-kátorokban, sem a teherraktárban, sem a saját irodájában. Mogorván zuttyant le a székébe, és kitöltött még néhány istenverte engedélyt – fel nem foghatta, mi szükség van rájuk. Hi-szen tudja ő enélkül is mindenkiről, ki fizette be az adóját, és ki tartozik vele.

A harmadik űrlap közepén ledobta a tollát, halkan elkáromkodta magát, ökölbe szorított fél kezét átfogta a másikkal, aztán, sérüléseiről megfeledkezve, a szájához szorította, elbő-dült, és újra káromkodott egy cifrát, majd az órájára nézett: mindjárt fél hat. George Farnum hatkor húzza le a redőnyt.

Szóval a nő ügyvédet követel. Szíve szerint otthagyná másnap reggelig főni a saját le-vében, de azzal, hogy jogsegély lehetősége nélkül börtönben tartja, talán mégsem keltene jó benyomást. Deadwood Város Rendelettárának második szakasza világosan meghatároz-ta a városi tanács összetételét és az egyes tisztségviselők jogkörét, egyértelműen leszögez-ve, hogy a polgármesterből és hat további tagból álló testület bárki ellen foganatosíthat pe-res eljárást, de maga is perelhető. Kínos lenne, ha a hivatalos megalakulás után alig két héttel máris beperelnék a várost, méghozzá a saját seriffje jóvoltából; afelől pedig nem volt kétsége, hogy ez az önjelölt méregkeverő nő egy percig sem habozna…

Nincs más hátra: szerez neki ügyvédet, hogy enné meg a fene! Ügyvédekben a város igazán nem szenvedett hiányt – utoljára hetet számoltak össze a fajtájukból –, és fellebbvi-teli bíróság híján, no meg mert a városban még nem volt törvénytár, mohón csaptak le minden munkalehetőségre.

A fogas felé nyúlt, de hasztalan, hiszen a kalapja ott maradt a sárban a ramazuri után. Káromkodva rontott ki a házból, és elindult a legközelebbi ügyvédhez, egy Lawrence Chapline nevű szakállas, örökké szipákoló fickóhoz, aki egy sátorban rendezte be irodáját. Amikor felhajtotta a sátorlapot, Chapline épp beletrombitált egy hatalmas zsebkendőbe, és a seriff láttán felkiáltott:

– Magával meg mi a fene történt? – Belekeveredtem abba a délelőtti zavargásba. A nőszemély, aki kirobbantotta, ügyvé-

det követel. Érdekli a dolog? Még végére sem ért a kérdésnek, Chapline máris fejébe nyomta a kalapját. Egy-kettőre

ott voltak Farnum boltjában, amely tömve volt kíváncsi vevőkkel: mind tudták, hogy hátul az aknában egy női fogoly van.

A két férfi hivatalosan zord képpel vágott át a bolton, majd a kis átjárón. Campbell ki-nyitotta az akna ajtaját. Arra számított, hogy Sarah Merrittet könnyek között találja; ehe-lyett a nő a karikatámlájú, kényelmetlen széken ülve buzgón körmölt. Amikor felnézett rá-juk, Campbellt ismét elfutotta a méreg. Nyoma sem volt itt holmi jajveszékelő, szorult helyzetén kesergő nőszemélynek. A fogoly nyugodtan nézett rájuk a kék szemét felnagyí-tó, apró, tojásdad szemüveg mögül; úgy festett, mint egy dolgozatokat javító tanítónő.

– Látom, visszajött, seriff – jegyezte meg hűvösen, és levette szemüvegét. – Hoztam ügyvédet, ahogy kérte. Ez itt Lawrence Chapline. Sarah felállt, a pokrócot szép rendesen összehajtva a szék hátára terítette, és kezet nyúj-

tott az ügyvédnek. – Üdvözlöm, Mr. Chapline – mondta szívélyesen, de utána rögtön Campbellhez fordult:

– Hogy van a barátja? – Megmarad. Sarah a szívére tette kezét. – Ó, hála a Mindenhatónak. És fel is épül? – Alighanem.

41

– Ez igazán jó hír. Annyira felzaklatott, hogy akaratlanul hozzájárultam egy ártatlan ember halálához! És maga? Semmi komoly?

– Legföljebb a dobhártyám szakadt be. – Ó… – mondta a nő a sajnálkozástól elkerekedő szájjal, és felnézett Campbell bal

szemére, amely úgy feldagadt, mint este a béka nyaka, majd kis szünet után így szólt: – Szívből fájlalom, és készséggel kifizetem a rám kirótt bírságot.

Campbell furcsa mód jobban érezte magát, amikor a nő még acsargott rá; mostani bűn-bánó magatartása elbizonytalanította. Egyik lábáról a másikra állt, és azt dörmögte:

– Inkább Chapline-nel tárgyaljon, amíg módja van rá. Nemsokára visszajövök. Sarah, ahogy négyszemközt maradt az ügyvéddel, így szólt: – Köszönöm, hogy eljött, Mr. Chapline. Mire számíthatok? – Üljön le, kérem, Miss Merritt, hadd magyarázzam el, milyen errefelé a jogszolgálta-

tás. Akkor tisztábban lát majd mindent. – Ha nem haragszik, inkább állnék. Ültem már épp eleget. – Ahogy gondolja. – Chapline megdörzsölte az orrát a nedves zsebkendővel, és néhány

pillanatig a padlót tanulmányozta. Harmincöt év körüli, csontos, kerek vállú férfi volt, rit-kuló barna haja olyan puha, mint a csecsemőé; szinte libegett a koponyáján, mintha túl könnyű volna hozzá, hogy a bőrére ereszkedjen. Az orra vörös volt, a szeme vizenyős – nem éppen az a figura, akibe veszély esetén az ember a bizodalmát helyezheti. A hangja viszont annál inkább tekintélyt parancsolt. Mintha a mélyből szárnyalt volna fel, hogy az-tán bömbölő vízesésként törjön ki a torkán; oly elsöprő erővel zengett, hogy Sarah nem csodálkozott volna, ha az akna faláról menten peregni kezd a homok.

– Itt, Deadwoodban bizony elég különösen működik az igazságszolgáltatás. Az arany csábítására annyian tódultak ide, hogy a népszaporulat, hogy úgy mondjam, megelőzte a civilizációt. A lakosság olyan elképesztő arányban nőtt, hogy a folyamat úgyszólván kar-öltve járt a legkülönfélébb jogsértésekkel – a bányajogbitorlástól a kocsmai verekedéseken át a lopásig, hogy csak néhányat említsek. Ezért aztán a lakosság bányászbíróságot alapí-tott, s úgy határozott, hogy a tárgyalásokon felváltva elnököljön a városban letelepedett hét ügyvéd valamelyike.

Chapline, aki fel-alá járkált a szűk kamrában, ismét megtörölte az orrát. – Gondolom, hallott már arról a múlt havi szerencsétlen ügyről, amikor Wild Bill

Hickockot lelőtték? – Persze hogy hallottam róla. – Az eset nagyon megrázott valamennyiünket, és higgye el: a város egy emberként kö-

vetelte a bűnösök megbüntetését. És mégis, hiába volt minden igyekezetünk, a tárgyalás-ból valóságos komédia kerekedett! Az esküdtek nagyobbik fele abból a bandából került ki, amelyik minden valószínűség szerint felbérelte Jack McCallt, hogy végezzen Wild Billel. A végén ártatlannak nyilvánították McCallt, a bíró pedig kénytelen volt felmenteni. Senki sem volt boldog, de hát mi mást tehettünk volna?

Ezután egyre többen zúgtak-morogtak a helyi igazságszolgáltatási rendszer tökéletlen-sége miatt, de még mielőtt valami jobb megoldással állhattunk volna elő, újabb emberölés történt; ennek most három hete. Ezúttal egy Baum nevű fickó volt az áldozat, és most már mi ügyvédek mind a heten felajánlottuk szolgálatainkat; kollégám, Mr. Keithly ült a bírói székben. Sajnos azonban nem álltak rendelkezésünkre törvénykönyvek, és megint nyakig ültünk a pácban.

Így született meg ott a helyszínen az elhatározás: teljes törvénytárat rendelünk a város számára, s addig, amíg meg nem érkezik, felfüggesztünk minden tárgyalást. Addig is meg-szerveztük a városi hatóságokat, mert csak így számíthatunk rá, hogy Deadwoodban ren-des feljebbviteli bíróságot létesítsenek, szabályosan kinevezett szövetségi bíróval az élén.

– És megjöttek már azok a törvénykönyvek?

42

– Nem, sajnos még nem. Sarah válla lehorgadt. – Értem. Eszerint a helyzetem nem valami biztató. – Azért ne csüggedjen. Tudniillik a kisebb ügyeket addig is eligazítja George Farnum,

az új polgármesterünk, ebben mindenki egyetértett, amikor megválasztottuk. De mielőtt bármilyen elhamarkodott következtetésre jutna, mesélje el inkább, maga szerint milyen előzményei voltak a letartóztatásának.

– Ez nem lesz nehéz – Sarah felemelte a földről a jegyzetfüzetét, és odaadta Chapline-nek. – Megírtam az egészet az újságom következő számába. Pontosan rögzítettem minden mozzanatot.

Chapline leült, és a papírt a lámpás felé tartva végigolvasta a beszámolót, majd ismét megtörölte orrát, és felnézett.

– Tehát megtagadta a nyomdája elszállítását? – Meg. – És működési engedélye sem volt? – Nem. – A seriff tudatta magával, hogy működési engedélyre szükség van? – Igen. – Szított-e lázadást? – Igen. – Szándékosan? – Nem. – Megütötte-e maga is Campbell seriffet? – Nem. – Buzdította-e a többieket, hogy megüssék? – Nem. Ellenkezőleg, megpróbáltam visszatartani őket. – Látta, amint True Blevinst, az ökörhajcsárt meglövik? – Igen. – Ki lőtte meg? – A seriff. – Véletlen baleset volt? – A legteljesebb mértékben. – Rántott-e más valaki is fegyvert? – Nem. Minden úgyszólván pillanatok alatt történt. – Ellenállt-e a letartóztatásnak? – Először igen, másodszor nem. – Hajlandó-e adott esetben bírságot és kártérítést fizetni, működési engedélyt kérni új-

ságja kiadására és lemondani a további üzemelésről addig, amíg felszerelését megfelelő fedél alatt, magánterületen el nem helyezi?

– A legnagyobb mértékben hajlandó vagyok. Chapline csontos kezét széttárt térdére terítve, néhány pillanatig szótlanul vizsgálta

Sarah arcát, majd megkérdezte: – Ha megismételném a fenti kérdéseket, szó szerint ugyanezt felelné rájuk? – Igen. – Van pénze a bírság kifizetésére? Sarah megveregette a bal csípőjét. – Itt hordom. Chapline felállt. – Nagyszerű. Nos, ez esetben, azt hiszem, Farnum méltányosságára bízzuk magunkat.

Anélkül, hogy a maga viselkedését mentegetnénk, rámutatunk, hogy eljárásában nem volt

43

semmilyen rosszhiszeműség, senki nem szenvedett jóvátehetetlen sérülést, őszinte megbá-nását pedig maga Campbell seriff is tanúsíthatja. Csak arra ügyeljen, hogy ugyanolyan bűnbánóan viselkedjen, mint eddig. Mutassa ki, hogy fájlalja a történteket, de anélkül, hogy megalázkodnék.

Sarah bólintott. – Rendben, akkor lássuk, mire megyünk. – Bátorítón a lányra mosolygott, és megzör-

gette az ajtót. Campbell kiengedte őket. – Farnummal kívánunk beszélni – mondta neki Chapline. – Akkor jöjjenek. – Campbell előre engedte Saraht és az ügyvédet az átjáróban. Amikor

Sarah meglátta a szűk folyosó végén hunyorgó fényt, úgy érezte, mintha a purgatóriumból szabadulna, és a hozzájuk elhatoló emberi hangoknak úgy örült, mint a tavaszi olvadás-nak.

Farnum a pult mögül nézte a hátsó ajtón bevonuló kis menetet. Campbell megállt az aj-tóban, Sarah és az ügyvéd megkerülte a pultot.

– Mr. Farnum – szólalt meg Chapline –, tekintettel arra, hogy törvénytárunk még nem érkezett meg, tisztességes börtön nem áll rendelkezésünkre, a város pedig magára ruházta a csekélyebb jelentőségű vitás ügyek elbírálását, Miss Merritt arra kéri, éljen fent nevezett jogával, hogy ne kelljen meghatározatlan ideig ebben az elhagyott aknában senyvednie.

– Ebben nem dönthetek egymagam – jelentette ki Farnum. – A válasz a seriffen múlik. Mondja meg ő: szükség van-e a hölgy elleni vádak elbírálásához azokra a törvényköny-vekre. Nos, seriff, halljuk a véleményét!

Campbell leengedte összefont karját, és krákogott, de Chapline megelőzte. – Miss Merritt nem kívánja kisebbíteni az általa elkövetett kihágások súlyát, de vesze-

delmes bűnözőnek sem tekinti magát, akit mindenképpen börtönbe kell zárni. Kérem, ol-vassák el mindketten ezt a cikket, amelyet az újságja számára írt, és utána döntsenek. Úgy gondolom, őszintesége önmagáért beszél.

Farnum levette fehér kötényét, és olyan méltósággal fektette a pultra, ahogy az igazi bí-rák fekete talárjukat öltik fel. Campbell odaállt a polgármester mögé, és együtt mélyedtek el a cikkben. Amikor a végére értek, összenéztek; mintha ki-ki azt várta volna, hogy a má-sik szólaljon meg elsőnek. Ismét Chapline vállalkozott a helyzet áthidalására.

– Mint látják, Miss Merritt nem kívánja szépíteni a mai szerencsétlen esetben játszott szerepét, ellenkezőleg, az egész várost fel akarja világosítani róla a saját újságjában. To-vábbá beleegyezett, hogy válaszoljon néhány egyszerű kérdésre. Hallgassák végig, uraim, és utána dönthetnek.

– Rendben van – mondta Farnum –, kezdhetik. Azzal senkinek sem ártunk, ha végig-hallgatjuk.

Chapline egymás után darálta az egyszer már elhangzott kérdéseket, a végén megígér-tetve a vádlottal, hogy minden kárt és kiadást megtérít, beleértve True és Campbell seriff orvosi ellátásának költségeit, kifizet minden, rá kirótt bírságot, és működési engedélyért folyamodik újságja kiadásához, továbbá felfüggeszti a lap megjelenését, amíg nem talál nyomdája számára megfelelő fedett és magántulajdonban lévő helyiséget. Ennek kapcsán Chapline megfontolásra ajánlotta a tényt, miszerint a gyanúsítottnak értékes ingósága he-ver kinn a szabadban, az elemek prédájául, és sürgősen gondoskodnia kell vagyontárgyai biztonságba helyezéséről.

Az ingóságok említése hallatán Noah idegesen toporgott, hiszen még mindig nem volt fogalma hollétükről. Tekintete végigsiklott a jelenlévők figyelmes arcán, és ráeszmélt: a történtek híre gyorsabban fog elterjedni az egész szurdokban, mint a himlőjárvány.

– Nos, seriff, mi a véleménye? – kérdezte újból a polgármester. – Rohadtul nagy zűrt zúdított a fejünkre…

44

– Való igaz, de azt hiszem, ebben az esetben egy igazi bíróság elnéző lenne. Elvégre női személy, és az az akna nem megfelelő hely a gyengébb nem képviselői számára.

– Mikor és hogyan fog fizetni? – Itt és most – szólt közbe Sarah, majd szoknyája bevágott zsebéből elővette az arany-

poros szarvasbőr zacskót. – Csak azt mondják meg, mennyivel tartozom. – A polgármestert illeti a döntés – mondta mogorván Campbell. Farnum húszdolláros bírságot rótt ki rendzavarásért és további tíz dollárt vállalkozás

engedély nélküli üzemeltetéséért, Turley számlájának kiegyenlítését pedig Sarahra bízta: intézzék el a dolgot holnap egymás közt. Utána kimérték az aranyport, megtoldva további tízdollárnyival az első negyedévi nyomdai engedélyért. Aztán Sarah eltette a kis zacskót, és a kezét nyújtotta Farnumnak.

– Köszönöm, uram. Valóban nem szívesen éjszakáztam volna abban az aknában. – Keményen megszorította a polgármester kezét, majd Campbell felé fordult. – Nos, seriff… – Ezúttal azonban nem nyújtotta a kezét, hanem csak nyíltan, keményen a szemébe nézett. Campbell arra gondolt: mennyire más, mint a húga! Őszinte, elszánt, határozott; született harcos. – Bizonyára a természetemben rejlik az ok, de valami azt súgja, hogy nem utoljára akasztottunk tengelyt – mondta a nő.

Valószínűleg három perc se kell hozzá, gondolta Campbell kényelmetlenül, és figyelte a nőt, ahogy most Chapline felé fordul, mintha berekesztené a tárgyalást, amelynek irányí-tása végig az ő kezében volt. – Köszönöm, Mr. Chapline – mondta. – Holnap benézek ma-gához, és kiegyenlítem a magával szembeni tartozásomat is. – Már az ajtó felé indult, amikor a seriff utánaszólt:

– Várjon csak, Miss Merritt… A nő ismét farkasszemet nézett vele, de nem közeledett; várta, hogy Campbell menjen

oda hozzá. Időnként úgy tetszett, mintha a szemének is parancsolni tudna: egyszer sem hunyorgott.

– Izé… – mondta a férfi idegesen – valami egyébről is kell még beszélnem magával. – Aztán, az érdeklődő pillantásokat érzékelve, hozzátette: – Majd odakinn.

– Rendben van, elkísérhet. – Sarah sarkon fordult, és maga nyitotta ki az ajtót, meg sem várva, vajon nem a férfi nyitja-e majd ki előtte (Campbellnek nem volt ilyen szándéka), kilépett az utcára, nem kímélve szoknyája szegélyét (Campbell még nem látott nőt, akit a sár ennyire hidegen hagyott volna), s határozott léptekkel indult el az óriás fenyő irányába, jegyzetfüzetét melléhez szorítva (már amennyi melle egyáltalán volt neki). E tekintetben sem hasonlít a húgára: nem sok nőiesség szorult belé!

Campbell sietve szólalt meg, még mielőtt Sarah a fát megláthatta volna. Nem köntörfa-lazott, de úgy tett, mintha ártatlan volna a dologban, holott nagyon jól tudta, hogy nem az.

– Valaki ellopta a nyomdagépét. A nő megállt, és szembefordult vele. – Micsoda? – Mialatt a dokinál jártam, hogy megnézzem, mi van True-val, nyoma veszett. – Nyoma veszett? Egy féltonnás gépnek? Miben mesterkedik, Campbell? Arra még Campbell sem gondolt, hogy a nő őt gyanúsítja majd. – Én? Én aztán igazán nem… – Hová rejtette? – Na ide hallgasson… – Ne mondja, hogy nem a maga keze van a dologban! – Én a dokinál voltam… – Mert nincs a városban még egy ember, aki… – Kérdezze csak meg a doktort!

45

Ott kiabáltak egymásra az utca közepén, olyan közelről, hogy szinte összeért az orruk. Vacsoraidőre járt már; az utca tele volt a vendéglők felé igyekvő éhes férfiakkal. Többen megálltak, és bámész szemmel méregették őket.

– …nincs joga elkobozni a nyomdámat! – Én nem koboztam el. Valaki ellopta! – Mi célból? – Tudja a rosseb! Minden eltűnt; még a sátor is. A nő arca megfeszült; úgy festett, mintha be akarná verni a seriff másik szemét is, hogy

el ne üssön a párjától. – Maga a leggátlástalanabb csirkefogó az egész városban, és csak az a baj, hogy sike-

rült becsapnia a világot! Elgondolni is rémes, hogy egyhangúan magára szavaztak! A nő dühösen elcsörtetett, egyik kezében a füzetével, a másikat ökölbe szorítva. Mire

Campbell utolérte, már a fa alatt állt, és feldúltan nézett körül. – Ha jót akar magának, keresse meg, de egy-kettőre! – Időbe telik majd… – Akkor lásson hozzá! – Kutassak talán át minden épületet a szurdokban? – Maga a seriff vagy tévednék? Ez a dolga! Nekem az a gép a kenyerem, a betűket pe-

dig az apámtól örököltem. Nemcsak munkaeszközről van szó, hanem sokkal többről, de ezt persze maga…

– Miss Merritt… – Fiatal férfihang szakította félbe Sarah kirohanását. Göndör fekete sörényű, tizenhat év körüli, félénk arcú legényke lépett oda hozzájuk; szája fölött épphogy serkedni kezdett a bajusz.

– Tessék! – Mr. Bradigan küldött. Azt mondta, jöjjön velem. Nála van a nyomdája. – Mr. Bradigan? – Igen, ő. – De hol? És miért? – Majd ő elmondja, csak tessék velem jönni… Sarah Noahra nézett, de az csak rántott egyet a vállán. – Okosabb, ha én is magukkal tartok, hadd látom, miben sántikál az a Bradigan. – Hogy hívnak? – kérdezte Sarah, ahogy megindultak a fiú nyomában. A fiú kurtán hátrapillantott. – Josh Dawkinsnek – mondta. – Dawkins? Csak nem Emma fia vagy? – De igen. – Ó, Istenem, most jut csak eszembe! Hiszen ma estére hozzátok voltam híva vacsorá-

ra. Már ott is kéne lennem! – Anyám melegen tartja az ételt, amíg odaérünk. Először ezt kell elintéznie. – De mit? – Majd meglátja. Kis favázas házhoz kalauzolta őket, a Fő utca délnyugati végén. A ház keletre nézett, és

már árnyékba borította a kanyon fala; odabenn lámpa égett. Sarah, ahogy belépett, és egyetlen pillantással felmérte a látványt, megtorpant. Ott sorakoztak előtte féltett kincsei: a nyomdagép, a betűszekrény, az édesapja íróasztala, a ládák, bennük a nyomdafestékek-kel a festéktörő hengerrel, a rotációs papírral, a fametszetekkel – minden a munkafolya-matnak megfelelő rendszerben úgy, ahogy kell. A jobb fal menti asztalon kinyomtatott ol-dalak száradtak négy vaskos halomban. A gép mellett pedig, fekete foltos bőr kötényben, Patrick Bradigen tisztogatta terpentines ronggyal az aznap használt betűket. Amikor a lá-

46

togatók beléptek, megfordult, lassan, bizonytalanul rájuk mosolygott, és ugyanilyen bi-zonytalanul meghajolt feléjük.

– Isten hozta, Miss Merritt a Deadwoodi Krónika szerkesztőségében – mondta dalla-mos ír hanglejtésével.

Sarah megigézve közeledett. Még egyszer, most már alaposabban körülnézett, aztán Bradiganhez fordult:

– Mit művelt itt, Mr. Bradigan?… – Kerestem magának egy házat, aztán elkészítettem az első kiadást az ifjú Dawkins úrfi

segítségével. Itt a szedővas, lehet folytatni. – Úgy kotorta elő zsebéből a szedővasat, mint-ha szivar volna. Sarah rögtön látta, hogy most is részeg, ez azonban semmivel sem csök-kentette háláját.

– Mr. Bradigan, ifjú Mr. Dawkins – nem szép egy újságírótól ilyet bevallani, de nem ta-lálok szavakat…

A Dawkins fiú arcára sugárzó mosoly ült ki, Bradigan pedig zavaros szemmel vigyor-gott.

– Háromszázhuszonöt példányt nyomtunk! – Háromszázhuszonötöt? – Meglássa, elfogy egy szálig. Holnap majd Dawkins úrfi lesz a segítségére. Sarah a fiúra nézett. – Köszönöm már az eddigi segítséget is. – A mama küldött ide, amikor meghallotta, micsoda felfordulás tört ki az utcán. A pék-

ségben néhány vevő elmondta, hogy Mr. Bradigan be akarja fejezni az első szám kinyom-tatását, és akkor a mama azt mondta, jöjjek át és segítsek, amiben tudok. Aztán én raktam be a keretbe a papírt Mr. Bradigannek! Nagyon jól szórakoztunk!

Sarah elmosolyodott; eszébe jutott, mennyire élvezte ő is ezt a munkát, amikor az édes-apja először rábízta.

– Mit szólnál hozzá, fiatal barátom, ha a többire is megtanítanánk, és nyomdászt farag-nánk belőled?

– Jaj, Miss Merritt, az lenne csak a jó! – ragyogott fel a fiú szeme. Sarah tekintete még egyszer végigsiklott a helyiségen. Nyers, de jó erős deszkafalak,

biztos tető, tágas, keletre néző ablak – ő pedig reggel meg délelőtt dolgozik a legszíveseb-ben!

– A magáé ez a ház, Mr. Bradigan? – Nem, a magáé. Megveheti vagy kibérelheti, ahogy tetszik! – De hát hogyan… miért? – Így döntött a város népe, mert azt akarják, hogy az első újságjuk mihamarabb teljes

gőzzel beinduljon. A részleteket beszélje meg Elias Pinkneyvel. Az ő bankja építtette a házat.

– De hát úgy tudom, sorban állnak a vevők… Bradigen krákogott, és megvakarta a tarkóját. – Csakhogy, tetszik tudni, azok férfiak, és nem ilyen helyre eladó lyányok, mint ma-

gácska. Sarahnak, aki egyáltalán nem volt nagy véleménnyel a maga vonzerejéről, ismét elállt a

szava. Aztán arra gondolt: atyaisten, már megint Mr. Pinkney… Már látta a jelenetet, ahogy ismét lenéz a legalább negyvenesztendős, hízott libánál hájasabb bankár fénylő ró-zsaszín fejére. És milyen kényelmetlen megemészteni Bradigan célzását, itt Campbell se-riff előtt, aki magában bizonyára megtoldja a saját véleményével!

Gyorsan más tárgyra tért. – Nos, kész szerencse, hogy már kiváltottam a működési engedélyt. Ezúttal minden

törvényes, seriff?

47

– Pillanatnyilag nem látok gondot. És ha Bradigan ellen sem kíván panaszt emelni a nyomda kisajátítása miatt, akkor én itt is hagyom magukat.

– Nincs semmiféle panaszom – mondta Sarah, majd a távozni készülő férfi után szólt: – Még egy pillanatra, seriff! – Felkapta az asztalról az egyik frissen nyomott lapot, és tenye-re élével óvatosan kettéhajtotta. – Változtatott valamit a tartalmon, Mr. Bradigan? – kér-dezte.

– Nem én. Úgy van, ahogy magácska kiszedte. – Egy tiszteletpéldányt, Mr. Campbell – nyújtotta oda Sarah az ívet úgy, hogy a vezér-

cikk felül legyen. Gyanította, hogy a mai felfordulásban a férfi még nem olvasta, és nem csekély káröröm fogta el.

Campbell átvette a papírlapot, és azt motyogta: – Hát… köszönöm… – Lenézett a papírra: Sarah mohón leste, hogyan talál rá a cikkre.

A férfi elolvasott egy-két sort, majd felnézett. Szürke szeme kemény volt, mint kő a fo-lyómederben. – Látom, élvezi, ha mások torkának ugorhat.

– Ez a munkám, seriff. A férfi néhány pillanatig nézte, aztán a kezébe nyomta az újságot. – Keressen olyat, akit érdekel – mondta, és elhagyta a házat.

48

5. fejezet

Alighogy Sarah belépett Emma Dawkins konyhájába, már tudta, hogy barátnőre talált. Emma otthagyta a fekete vastűzhelyt, odaszaladt, és a karjába zárta.

– Irgalmas ég, miket kellett ma kiállnia! Hallottam mindent; hogy szabad egy nővel ilyeneket művelni? Hát csak üljön le és igyon egy csésze jó erős kávét; mi a lányokkal ad-dig megterítünk. A meleg ételtől majd megnyugszik a gyomra. Ezek itt a lányaim; Lettie tizenkét éves, Geneva tíz. Ez pedig Byron, az uram. És ő – mutatott Sarahra – Sarah Merritt, az új hölgy, akiről már meséltem.

Lettie vékony, fekete hajú, tojáshéjszín bőrű kis szépség volt, szakasztott a bátyja női kiadásban; a még kislányosan dundi Geneva gödröcskéi pedig nemsokára megigézik majd a helybéli fiúkat, gondolta Sarah. A sovány, átlagos külsejű, sima barna hajú Byronon csak sápadt bőre volt feltűnő: mintha a napi munka során lemoshatatlanul rátapadt volna a lisztpor. Nemcsak frissen borotvált arca volt fehér, de még inas, dudorodó erekkel beháló-zott karja is. Sarah, ahogy őt meg Emmát elnézte, eltűnődött, kitől örökölhette Lettie és Josh a maga szépségét. Aztán Byron bátortalanul bólintott, kezet rázott a vendéggel, és gyorsan leengedte hosszú karját.

– Isten hozta – mondta. – Foglaljon helyet! A vacsora pompás volt. Emma vadhússal és hagymás rizzsel töltött, dúsan fűszerezett

káposztatekercset készített, és volt hozzá frissen sült, még meleg kenyér, korlátlan meny-nyiségben; vajat azonban nem kínáltak. Emma elmagyarázta, hogy a legelők hiánya miatt csak a túlsó völgyekben működnek tejgazdaságok, és így általában kecsketejet fogyaszta-nak.

Amikor már csak a kávéscsészék maradtak az asztalon, Sarah így szólt: – Hadd köszönjem meg, hogy elengedték Josht. Nagyon sokat segített Patrick

Bradigannek a nyomdám felállításában. – Nincs mit köszönni. A pékségben befejeztük a napi munkát, a fiú meg égett a vágy-

tól, hogy segíthessen. – Akkor is köszönöm, hogy odaküldtek. Képzeljék csak, Bradigan meg ő háromszázhu-

szonöt példányt nyomtattak ki a lapból! – Háromszázhuszonötöt? – Nekem is tátva maradt a szám. De Bradigan szerint ennyi simán elkel. Mellesleg Josh

vállalta, hogy beáll hozzám nyomdásztanulónak. Az asztal túloldalán ülő Josh barna szeme kitágult, Sarah pedig, mivel senki sem szólalt

meg, folytatta: – Azt mondta, örömmel megtanulná a szakmát. Ha valóban nélkülözni tudnák a pék-

ségben, egyelőre napi ötven centet fizetnék neki a munkájáért. Josh levegő után kapott, a szülei összenéztek. Sarah a fiú arcán nyugtatta komoly tekin-

tetét. – Dolgos fiú, és Bradigan szerint gyorsan, egyenletes ütemben rakta be a papírt. Ha

kedve van hozzá, megjelenés után az utcán is árulhatná a lapot. Továbbá, ha majd beáll a fagy, korán reggel be kellene gyújtania a házban, hogy a festék felengedjen.

– Megengeded, papa? – kérdezte a fiú az izgalomtól csillogó szemmel. Byron először rá, majd a feleségére nézett. – Mi a véleményed, Emma? – Inkább nyomdásznak tanulnál, semhogy pék legyél, mint az édesapád? – kérdezte

Joshtól Emma.

49

Josh előrehajolt, s szeme mohón tapadt anyja arcára. – Napi ötven cent, mama – mondta sóváran. – És Miss Merritt azt ígérte, megtanít a

szedésre is. – Sőt, idővel talán cikkeket is írhatsz – toldotta meg Sarah. – Szavakkal dolgozik majd,

és gondolják csak meg: létezik-e nagyobb hatalom, mint az írott szóé? Nagy távlatok nyíl-nának meg Josh előtt, ha igent mondanak.

– Hát… elvégre a lányok továbbra is itt maradnak a pékségben… – mondta Emma, mintha önmagát akarná meggyőzni.

– Ha ez a szíved vágya, fiam, nincs rá jogunk, hogy az utadba álljunk – jelentette ki Byron.

Josh hátralökte a székét, és sugárzó képpel ugrott fel az asztaltól. – Elvégzem én mindazt, amit felsorolt és még többet is! Házról házra járhatok, hogy

előfizetőket gyűjtsek, munka után összesöpörhetek, télen megtisztíthatom a bejáratot, be-hordhatom a fát, és ha nincs ott, átvehetem az üzeneteket! Ígérem, nem bánja meg, Miss Merritt, hogy felfogadott!

Később, amikor a két nő magára maradt a konyhában, Sarah így szólt: – Nagy szerencse, hogy ilyen hamar összeakadtam Joshsal. Érzem, hogy értékes segítő-

társra találtam benne. Emma zoknit stoppolt, amelyet egy ócska ágykeretgombra feszített, s válasz közben is

szaporán öltögetett tovább. – Nem könnyű belenyugodni, hogy felnőnek a gyerekek. Az ember tudja, hogy el kell

őket engednie, de amikor eljön a nap, mégsincs felkészülve rá. Lám, a fiam is… egyszer csak fogja magát, és pénzt keres… – Egy pillanatra letette a varrást, a gondolatai elkalan-doztak.

Sarah előrehajolt, és megfogta a kezét. A pillantásuk találkozott. – Talán jobb lett volna, ha először négyszemközt beszéljük meg… – Á dehogy, nem így értettem. Josh ritka eszes kölyök. Az igazat megvallva soha nem

is hittem, hogy majd beérné a tésztadagasztással. Sarah megkönnyebbülve dőlt hátra székében. – Ahogy ma elnéztem, milyen boldog és izgatott, eszembe jutott a nap, amikor először

segítettem az édesapámnak. Tizenkét éves voltam, amikor rám bízta a szedést. Kiszedtem, apa agyondicsért, és megkérdezte, hogyan végezhettem ilyen gyorsan. Nos, a megfejtés egyszerű volt: valahányszor tehettem, beosontam a nyomdába, és nyomdászosdit játszot-tam. Ő el volt merülve az íróasztalánál vagy kefelevonatot javított, én meg, akár a legtöbb gyerek, leutánoztam mindent, ahogy tőle láttam. Ő persze hallotta, ahogy koppannak a be-tűk, és odakiáltott: „Csak ügyelj, Sarah, hogy mindet jó helyre tedd vissza!” Így aztán, mi-re „hivatalosan” is odaengedett, már megvoltak az alapismereteim, és néhány betűt vakon is megtaláltam.

– Ilyen bizalmas kapcsolata volt az édesapjával? – Igen, mindvégig – felelte Sarah átszellemülten. – És az édesanyjával? Sarah a kávéscsésze alját bámulta. – Az anyám megszökött egy férfival, amikor hétéves voltam. Csak egészen ködös em-

lékeim vannak róla. – Ó, Istenem, Sarah, milyen szomorú ez… – Azért elboldogultunk, Addie is, én is. Volt egy házvezetőnőnk, és persze apa megma-

radt nekünk. Emma együttérzőn pillantott rá, majd folytatta a stoppolást. – Tehát van egy húga is. – A hangján érződött, hogy bizonyos híresztelések már eljutot-

tak hozzá.

50

– Igen. – Igaz, hogy őt akarta megkeresni, de aztán egy Rose nevű nőnél talált rá? – Igaz. – Sarah tekintete a távolba révedt. – Csak az okát tudnám megérteni… – Bocsásson meg a kíváncsiskodásért! – Csöppet sem veszem zokon, Emma. Meg aztán mit számít? Úgyis tudja már az egész

város. – Nem különös, hogy két testvér ennyire különbözzék egymástól? – Tudja, a húgom meg én mindig mások voltunk… – Sarah, emlékeibe merülve, szóra-

kozottan babrálta az abroszt. – Mihelyt felfedeztem, hogy mi a szépség, már azt is tudtam, mi a legnagyobb különbség köztem és Addie közt. Meg sem kellett fogalmazni: ő volt a szép, én meg az okos. Mindvégig, amíg iskolába jártunk és felserdültünk, neki a fejét si-mogatták meg az idős hölgyek, engem meg vállon veregettek. Tudja, a kettő nem ugyanaz.

Emma ismét felnézett, és várta a folytatást. – A gyerekek – fiúk és lányok egyaránt – mindig vele akartak barátkozni, tőlem meg

valahogy elhúzódtak, mintha tartanának tőlem. Pedig én senkit sem akartam megfélemlí-teni. Épp csak az voltam, aki voltam. Amikor a többiek kinn játszottak, én inkább olvas-tam. A fiúk Addie varkocsát huzigálták, de tőlem kérdezték meg egy-egy nehezebb szó helyesírását. A gyerekszépségversenyen Addie nyerte meg az első díjat, én lettem a leg-jobb helyesíró. Még apa is másként bánt velünk. Engem magával vitt a nyomdába, Addie-t babusgatta. Néha eltűnődtem, hogy Addie-t ugyan miért nem fogja munkára. Ma már per-sze tudom, hogy én voltam a szerencsésebb. Ha Addie is szakmát tanult volna, talán nem itt végzi.

– Nem a maga hibája, ha Rose Házában kötött ki. – Gondolja? Én néha nem vagyok ilyen biztos ebben. Talán azért szökött meg otthon-

ról, mert én tettem vagy éppen elmulasztottam valamit. Tudtam, hogy nem érzi jól magát a házban, de annyira lekötött a közös munka apa oldalán, hogy nem értem rá leülni és elbe-szélgetni vele.

– Nehogy már magát vádolja – mondta Emma. – Alig ismerem még, de annyit már tu-dok, hogy nehéz sorsa lehetett így, anyátlanul.

Sarah felsóhajtott, aztán kihúzta magát. – A csudába, mi értelme borongósan befejezni ezt a kellemes estét? Emma arca felderült; ismét telitöltötte kávéval a két csészét, majd visszarakta a kannát

a tűzhelyre. – Na és hogy tetszik a mi seriffünk? – Nem látja, ahogy égnek áll minden szál hajam? – nézett vissza rá Sarah. Emma nevetve ült le, és kortyolt a forró kávéból. – Máris mindenfélét híresztelnek magukról! – Ez nem híresztelés, hanem színtiszta valóság. Ki nem állhatjuk egymást. – Hogy kezdődött? Sarah tűzbe jött. – Úgy kezdődött, hogy ő kezdte! Ahogy megjöttem, és már első este keresni kezdtem

Addie-t, mit gondol, ki volt az első férfi, akibe Rose Házának küszöbén belebotlottam? A maguk tiszteletre méltó seriffje, senki más!

– Nőtlen ember, élete virágjában. Mire számított? – De Emma! – kiáltotta Sarah elkerekedő szemmel. – Én csak józanul nézem az életet. Maroknyi férjes asszony, amilyen magam is vagyok,

maga és az emeleti lányok: háromszáz mérföldes körzetben mi képviseljük a női nemet. A férfiak pedig nem bújhatnak ki a bőrükből.

– Őt azért fizetik, hogy betartassa a törvényt, nem azért, hogy kijátssza! – Ez igaz; nem is mentegetem. Én csak azt mondom: a férfi az férfi.

51

– Vagyis mégiscsak mentegeti! – Meglehet. – De miért? – Mert szerintem a törvény dolgaiban tisztességes, és kemény feladat, hogy ezt a várost

kordában tartsa. – Akkor is ilyen elnéző lenne, ha Byron járna el Rose Házába? – De ő nem teszi. – De ha tenné? – Byron meg én már beszéltünk erről. Ő jól megvan itthon. Emma letette varrását, és az asztalra csapott. – Úgy látom, megvolt köztünk az első nézeteltérés. Most majd elválik, igazán jó barát-

nők leszünk-e. – Én is tudom, hogy olykor túl hevesen képviselem azt, amiben hiszek. Egy időre elhallgattak, és kutatón néztek egymásra. Érezték, hogy ez az első négy-

szemközti beszélgetés rendhagyón őszintére sikerült. – Nos? – kérdezte Emma. – Barátnők leszünk? – Máris azok vagyunk! Köszönöm neked, Emma! Emma az abroszon rászorította kezét Sarah kezére. Ahogy bandukolt vissza a szálloda felé, Sarah tovább rágódott az iménti beszélgetésen.

Ha eddig életében valaha összevitatkozott volna egy másik nővel arról, hogy szabad-e fér-fiaknak bordélyba járni, utána azzal a nővel többé szóba nem áll. Emmát azonban meg-kedvelte, sajátságos álláspontja sem csorbította a megbecsülést, amelyet máris érzett irán-ta, és bizonyos volt benne, hogy kettejük barátsága az elkövetkező években csak erősödni fog.

Hát jó. Ha Emma úgy gondolja, a törvény helyi képviselőjének joga van bordélyházak-ba járni, ahelyett, hogy bezáratná őket, lelke rajta. Ő azonban minden női és újságírói ha-talmát latba veti majd, hogy letörje a seriff szarvát, és igenis megtisztítsa a várost az er-kölcsi mételytől.

Másnap korán ébredt, tiszta ruhát csomagolt be magának, és elment a közfürdőbe, ahol hónaljig merült a forró vízzel teli vörösréz kádba. Aztán hátradőlt, haját is a vízbe mártva, és minden gondolatot elhessegetett, hogy végre maradéktalanul élvezze a meleget, a tisz-taságot, a jóleső lebegést. Utána megmosta, törülközővel megszárította és kontyba fonta a haját, felöltözött, és összegöngyölte levetett holmiját, hogy útközben majd beadja a moso-dába. Ahogy kilépett a folyosóra, szembetalálkozott Noah Campbellel, akinek ugyancsak ott volt a kezében a szennyese.

Mindkettőjüknek földbe gyökerezett a lába. A férfi arcát mintha bivalycsorda taposta volna meg: a kék, a lila és a piros minden ár-

nyalatában pompázott. A bal szeme felhasadt, mint a túlérett paradicsom héja, alsó ajka duzzadtabb lett, mint Dutch Van Aarké, és még csak kalapja sem volt, hogy némileg lep-lezze vele a pusztítást. Sarah csak ránézett, és máris szűk lett a nyakán a gallér.

– Jó reggelt, seriff – mondta mereven. Campbell éppily mereven biccentett. – Őszintén sajnálom, hogy így látom… – Azt elhiszem – jegyezte meg gúnyosan a férfi. – Hogy van a barátja, Mr. Blevins? – Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Miss Merritt – mondta a férfi a foga között. – Maga

nem kedvel engem, én nem kedvelem magát, minek udvariaskodjunk hát, ha egymásba botlunk? A jövőben ne kerüljön az utamba, és ne zavarjon a munkámban, akkor legalább úgy tehetünk, mintha elviselnénk egymást.

52

Azzal sarkon fordult, és eliramodott, Sarah pedig csak állt a folyosón, zavarába belevö-rösödve.

Hirtelen úgy döntött: elrohan a pékségbe, hogy kiadja a mérgét. Emma beletörölte a ke-zét fehér kötényébe, és megkérdezte:

– Mi izgatott fel ilyen kora reggel? – Nem mi, hanem ki. A seriff! – Máris egymásba botlottatok? – A fürdőben. Micsoda alávaló fráter! – Valószínűleg ő sem gondol rólad szebbeket. Gyere, egyél egy friss zsemlét, és hig-

gadj le. Kicsi a város, sokszor össze fogtok még futni, jobb, ha minél hamarabb hozzá-edződsz.

Sarah letört egy darabot a zsemléből, és finom hölgyhöz csöppet sem méltón rágcsálni kezdte. Ekkor megjelent Josh, és Sarah kénytelen volt uralkodni magán.

– Jó reggelt, Miss Merritt! – Jó reggelt, Josh. Nem hívnál inkább Sarahnak? – Majd megpróbálom, Miss Merritt. Sarah elmosolyodott. Byron meg Emma nem akármilyen gyereket nevelt! – Éppen munkába indultam – mondta a fiú. – Én is. Menjünk együtt! Sarah vásárolt még néhány zsemlét, aztán elindultak a Krónika szerkesztősége felé.

Szép, derült nap volt, a városban nyüzsgött az élet, és Sarah megpróbálta kiverni a fejéből a seriffet.

– Tudod, mire gondoltam? – kérdezte az új nyomdászinastól. – Jó üzleti fogás lenne, ha ezt az első számot ingyen adnánk. Mi a véleményed?

Josht megdöbbentette, hogy a véleményét tudakolják. – Hűha, Miss Merritt! Hiszen ha csak egy pennyt kérne darabjáért, három dollárt és hu-

szonöt centet szedne be! – De ha most ingyen adnám, és megszerezném az emberek jóindulatát, a következő

számot pedig már két oldalra nyomnám, akkor három, négy vagy akár öt centet is elkér-hetnék érte. Erről mit gondolsz?

Megállapodtak, hogy az első számot ajándékba adják. A nyomdába Sarah egy vászon válltáskába csomagolta az újságot, és odaadta Joshnak. – Rakj le egy-egy példányt minden ház és minden üzlet elé – utasította –, aztán járd be

a szurdokot, és oszd szét a többit a bányászok között. A fiú már indult volna. – Igenis, Miss Merritt. – Igaz is, Josh… még valamit! A Sötét Zugba ne vigyél! Nem akarom, hogy arra csa-

tangolj. – Értem, Miss Merritt. – A fiú ismét nyitotta az ajtót. – Várj még! – kiáltott utána Sarah. – Gondod legyen rá, hogy a seriff is kapjon egy pél-

dányt. A saját kezébe nyomd, világos? – Igen, Miss Merritt. Amikor Josh elszaladt, Sarah az órájára nézett. Megígérte Patrick Bradigannak, hogy

próbaidőre alkalmazza szedőként, és megbeszélték, hogy reggel nyolckor itt találkoznak a nyomdában. Most pedig már húsz perccel elmúlt nyolc, és az írnek még se híre, se ham-va…

Kilenc előtt tíz perccel futott be, kivörösödött szemmel, de sugárzó derűvel, barna tweed szalonkabátba öltözve, nyaka körül hetykén megcsomózott piros sállal; zsebéből kikandikált a szedővas.

53

– Napsugaras jó reggelt, Miss Merritt – hajtotta meg a derekát, és lekapta fejéről öre-gecske fekete cilinderét.

– Jó reggelt, Mr. Bradigan. Nem nyolc órában állapodtunk meg? Vagy rosszul emlé-keznék?

– Azt mondja, nyolc óra? – ropogtatta a szót a férfi. – Én kilencre emlékeztem. Mon-dok magamban, egy ilyen szép kis jószágnak legalább annyi alvás kell, hogy úgy ragyog-jon az a gyönyörű szeme, mint a felföldi harangvirág!

– Maga már megint az ír mondavilágban kalandozik, Mr. Bradigan! – Sarah őszintén rokonszenvezett a férfival, de a hízelgését gyanakodva fogadta, és nem akarta, hogy ez a hangnem szabja meg további kapcsolatukat. Enyhén feddő hangsúllyal folytatta: – Ha ná-lam akar dolgozni, eleve el kell hogy fogadja a feltételeimet. Nem tűrök sem késést, sem hiányzást. Ha hetenként kétszer meg akarom jelentetni az újságomat, tudnom kell, hogy minden körülmények között számíthatok a munkatársaimra.

Bradigan kalapját a szívéhez szorítva, mélyen meghajolt. (Imád hajlongani, gondolta Sarah.) – Bocsásson meg, kisasszonyka. Ezentúl nem fogom elfelejteni!

– Helyes. És most, ha megengedi, feltennék néhány kérdést. Bradigan visszanyomta fejébe a cilindert, és megnyomkodta a tetejét. – Csak bátran – mondta. – Hány éves, Mr. Bradigan? – Szent Ágoston napján töltöm a harminckettediket. – És ha nem csalódom, ugye tanult nyomdász? – Az vagyok biza. – Eddig hol dolgozott? – Bostontól St. Louisig vagy tucatnyi városban. – Miféle gépeken? – Kicsiken – Gallyn, Cottrellen, Potteren – meg nagyokon – tízhengeres Hoe-n –,

ahogy jött. Még egy olyan újfajta Libarty is került a kezem alá, amelyik tavaly Párizsban aranymedált nyert.

– Akkor miért vált meg tőle? – Hát nagy sora van annak… – Bradigan krákogott, és megvakarta a halántékát. – Elég

annyi, hogy akadt ott egy bizonyos ifjú hölgy, aki összetörte a szívem. – Bizonyítékul a szívére tapasztotta a kezét, és bánatosan meredt a mennyezetre.

Nahiszen, gondolta Sarah. Nyilván a kelleténél többször jelent meg részegen a munka-helyén, és mikor betelt a pohár, kirúgták. Vagy esetleg egy szép napon macskajajosan éb-redt délidőben, és maga látta jobbnak, ha odébbáll egy házzal.

– Milyen gyorsan tud dolgozni? – Kétezer betűt is kiszedek egy órában. Sarah szemöldöke a magasba szökött. – Kétezret? – kérdezte. Ez valóban nem volt csekélység… – Mignonban – nevezte meg Bradigan a betűtípust is. – Ahogy tegnap láthatta, én főleg Caslont használok folyóbetűnek. Az apám is azzal

dolgozott. – Nincsen azzal semmi hiba. Caslonnal is dolgoztam már. – Akkor hát felveszem próbaidőre, Mr. Bradigan. A bére napi másfél dollár, ha megfe-

lel, és a munkaidő nyolctól hatig tart. – Tisztességes feltételek. – Akkor megegyeztünk. – Sarah kezet nyújtott; érezte, ahogy Bradigannek remegnek az

ujjai. – A Deadwoodi Krónika sikerére! – mondta. – A Krónika sikerére! – visszhangozta a férfi. Sarah visszahúzta a kezét, majd ahogy

beljebb mentek, azt mondta:

54

– Mielőtt bármi másba fognánk, fel akarom akasztani apám óráját. A hangjára tanultam meg a szakmát, és már hiányzik a ketyegése.

– Tegnap, amikor átköltöztünk, már észrevettem. Tudom, melyik ládában keressük. Bradigan segítségével Sarah előbányászta a finom diófa tokba zárt, kézi faragású, dí-

szes ingájú Waterbury-órát, amely, ha felhúzták, nyolc napig járt, és különösen kedves volt szívének. Miután felakasztották a falra, Sarah beállította a mutatókat kilenc óra kilenc percre, becsukta az üvegajtót, elindította az ingát, aztán hátrább lépett, és felnézett rá.

Néhány másodpercig mindketten hallgatták a ketyegést, aztán Sarah egyszer csak azt kérdezte:

– Kapni ebben a városban gipszet, Mr. Bradigan? – Hogy mondja? Gipszet? – Odahaza, St. Louisban annyival jobban érvényesült az óra bevakolt falon. Ilyen fala-

kat szeretnék látni magam körül… – Nem tudok róla. Itten senkinek sincs vakolt fala. – Akkor legyünk mi az elsők – javasolta Sarah. – Ma rendelek is egy tétel gipszet a

Pony Exressnél. Reggelizett már, Mr. Bradigan? – Hogy mit csináltam? – Hoztam néhány zsemlét a pékségből. Megkínálhatom eggyel? Bradigan felemelt kézzel hátrált a zsemle láttán. – Isten mentsen, én aztán nem kérek belőle! Ilyen korán nem bírja azt el az én gyom-

rom. De ha nem bánja, meginnék egy kortyocskával – csak hogy megolajozzam a zsanért, ahogy mondani szokás. – Azzal kihúzott a szalonkabát jókora zsebéből egy kis üveg whis-kyt, és két ujját eltartva kétszer alaposan meghúzta.

Sarah csak nézte, de tudta: kár lenne tiltakozni. Csöppet sem örült a nyomdász korhely-kedésének, kivált, hogy ily szemérmetlen nyíltsággal műveli, de sejtette: ha korlátozni akarná alkoholfogyasztási szokásaiban, elveszítené. Bradigan az volt, akinek gyanította: vándor nyomdász, aki szedővasával csavarog az országban, és egy éven belül, akár a többi hasonszőrű társa, felmondás nélkül odébbáll, követve a maga kiszámíthatatlan útvonalát. Tele volt a fajtájával az ország: emberekkel, akiket munkájuk egyhangúsága rákapatott az italra, szakmájuk igazi varázslóival, akiknek, mihelyt legurítottak néhány kupicával, úgy járt a kezük, mint a motolla, de ha nem jutottak italhoz, ugyanez a kéz reszketett, mint a szélütötté. Az évek során tucatjával találkozott hasonlókkal: beállítottak apja nyomdájába, megragadtak egy időre, aztán egyszer csak nem voltak sehol.

Elfordult, hogy megkeresse a cikket, amelyet a tegnapi zavargásról és a letartóztatásá-ról írt, és odaadta a férfinak.

– El tudja olvasni a kézírásom? – kérdezte. – Olyan tisztán, mint a jó édesanyám imakönyvét. – Rendben van. Akkor magára hagyom, hiszen úgyis tudja már, mi hol van. Bradigan nem hazudott: kiváló, gyors szedőnek bizonyult. Alig telt el tizenöt perc, már-

is megtelt három sor. Még az óraütés sem terelte el figyelmét, épp csak megjegyezte: – Úgy igaz, ahogy mondta, gyönyörű hangja van neki. – A keze azonban egy pillanatra

sem pihent: verte tovább a ritmust, amely Sarah fülének a legszebb muzsika volt. Folytatta a csomagolást, és közben áldotta jó szerencséjét.

Bradigan kiszedte a cikket, átvitte a géphez, hogy elkészítse a kefelevonatot. Formázó-késsel elosztotta a festéket, egyenletesen a hengerre terítette, megfestette a betűket, aztán betöltötte az ívkeretet, majd a kész levonatot odavitte Sarahnak megtekintésre.

– Köszönöm – mondta csendesen a lány, majd szemüvegét feltéve gondosan átnézte a munkát. Bradigan a címhez gót betűtalpat választott, ami éppen illett a Caslon folyóbetű-höz. A bekezdések egyformák voltak, a sorkizárások hibátlanok, betűtévesztésnek vagy kihagyásnak semmi nyoma. A munka nemcsak gyors volt, hanem tökéletes is.

55

Sarah levette szemüvegét, és mosolyogva adta vissza a levonatot. – Azt hiszem, Mr. Bradigan, mi ketten nagyon jól megleszünk egymással. A délelőtt folyamán végzett a berendezkedéssel, és fogadta a látogatókat, akik azért tér-

tek be, hogy köszöntsék Deadwoodban őt és az újságját. Josh is megjött a lapkihordásból, és további példányokat kért; Bradigan meg ő máris beindították a gépet, Sarah pedig ma-gukra hagyta őket, hogy felkeresse Lawrence Chapline-t és Turley doktort. Mindkettőnek kifizette a tartozását, az utóbbitól pedig megtudta, hogy True Blevins állapota szépen ja-vul. Ezután a bankba ment, hogy kivegyen némi aranyport, és megtudakolja, elkészült-e már a hirdetés szövege. Amikor belépett, Elias Pinkney nyomban felpattant íróasztala mö-gül, és kezét kinyújtva sietett elé.

– Nicsak, nicsak, Miss Merritt! Micsoda öröm, hogy máris viszontlátom! – A rózsás képű emberke csak úgy ragyogott, és véget nem érőn szorongatta Sarah kezét. – Mindenki, de valóban mindenki az újságja első számáról beszél. Igazán büszkék vagyunk rá; de per-sze még inkább a szerkesztőjére!

– Úgy tudom, magának tartozom hálával, amiért a lap egyáltalán megszülethetett. – Én vagyok a legboldogabb, amiért szolgálatára lehettem! Sarah nagy nehezen kiszabadította a kezét, és lopva beletörölte a szoknyájába. – A ház minden tekintetben megfelel a célnak, és mindenképpen szeretném megtartani,

akár eladó, akár bérbe vehető. – Jöjjön, jöjjön csak velem, Miss Merritt! – Pinkney máris megragadta a könyökét,

hellyel kínálta az íróasztala mellett, és úgy nézett a szemébe, mintha negyvenfokos hőség-ben, kimerítő napi munka után kék vizű tavat bámulna sóváran.

– Mindjárt meg is egyezhetnénk a házbérben – mondta Sarah a lehető leghivatalosabb hangon.

– Ó, nem olyan sürgős az – legyintett a férfi, és hátradőlt a székében. – Az egész város az újságjáról beszél. Kitűnő teljesítmény, igazán kitűnő teljesítmény.

Sarah úgy érezte, az őrületbe kergeti az állandó szóismétlésével. Legszívesebben azt fe-lelte volna: „Köszönöm szépen, köszönöm szépen”, de elfojtotta az ingert.

– Úgy gondoltam, ha már itt vagyok, megfogalmazhatnánk a hirdetését – mondta. – Ó, hát persze, hát persze! – bólogatott buzgón a kis ember, s mialatt tovább tárgyal-

tak, oly készséges volt, oly mosolygós, hogy Sarah mind szűkebbnek érezte a helyiséget. Sarah, bár alig tudta elfojtani viszolygását, udvariasan megköszönte szolgálatait, és elbú-csúzott. Az emberke azonban könyökénél fogva visszatartotta.

– Egy pillanatra még, Miss Merritt… Sarah ösztönösen megérezte, mi következik, és vadul törte a fejét valami tapintatos ki-

fogáson. – Nem tisztelne meg vele, hogy valamelyik estére elfogadja a vacsorameghívásomat? Hogy egész este bámuljam azt a kopasz, rózsaszínű fejedet? – Igazán köszönöm, Mr. Pinkney, de mostanában annyi a dolgom: be kell indítanom a

nyomdát, ismerkednem kell a várossal. Amellett még mindig nem sikerült rendes szállást találnom….

– Talán ebben is segíthetnék! – Jaj, nem, már igazán nem szeretnék több szívességet kérni. Különben is tudom, mi-

lyen hosszúak a várólisták; dehogy haragítanám magamra a polgártársaimat! Inkább kivá-rom a soromat.

A férfi mosolyogva nyújtott kezet, és hosszan őrizte Sarahét nyirkos tenyerében. – Én fenntartom az ajánlatomat. Bármikor együtt vacsorázhatunk, amikor ráér. Sarah már az utcán volt, amikor minden megvilágosodott előtte. Ez az ember zsarolja!

Lakást szerez, a nyomdaépületért pedig nem számít fel bért – feltéve, ha Sarah elfogadja

56

az udvarlását. A lány arca kigyúlt, ereiben felforrt a vér. Elias Pinkney semmivel sem kü-lönb Noah Campbellnél, legföljebb mézesmázos szavak mögé rejti igazi szándékait.

Soha nem áltatta magát küllemét illetően. Tudta, hogy csúnyácska, túl magasra nőtt, az orra jóval hosszabb a kelleténél, ráadásul sokkal több az esze, mint amennyit a férfiak egy nőtől jó néven vesznek. Másfelől – mégiscsak nő, és a Deadwoodban tomboló nőhiány közepette ennyi bőven elég. Más nők bizonyára megszédültek volna a fényes lehetőségtől, Sarah azonban csak felháborodást érzett. Ha a városban lakó férfiak csak a nőhiány okán fanyalodnak rá, akkor akasszák fel magukat!

Indulatos hangulatban tért vissza a nyomdába, de még ki sem fújta magát, amikor nyílt

az ajtó, és megjelent a seriff. Sarah csak ránézett, és máris tudta, miről van szó: a férfi elolvasta a vezércikket. Campbell dübörgő léptekkel vágott át a helyiségen; látszott, hogy inkább felkenné

Saraht a falra, semhogy szóba álljon vele. – Itt az engedélye – mondta minden bevezető nélkül, és lecsapta az okmányt az asztal-

ra, ahol Sarah éppen a fametszeteket kezdte rendezni. – Köszönöm. – Haladéktalanul függessze ki a falra! – Természetesen, seriff. Sarah még a mondat végére sem ért, amikor a férfi már be is csapta maga után az ajtót.

Köszönésről szó sem volt, Campbell még Bradiganről és Joshról sem vett tudomást. Azok és Sarah még megütődve bámultak egymásra, amikor nyílt az ajtó, és ismét

Campbell robbant be rajta. Megállt a küszöbön, és ujját Sarahra szegezve kijelentette: – Egy kalap árával még jön nekem a kisasszony! Ezúttal akkorát vágott az ajtón, hogy az óra üvegajtaja kipattant. – Ez elolvasta a vezércikket! – jegyezte meg Bradigan. – Sebaj! – vetette oda Sarah, és akkora erővel csapta le az egyik fadúcot, hogy két má-

sik is kirepült a tartóból. Aztán éppoly ingerült léptekkel, mint az imént Campbell, az író-asztalához ment, útközben becsukva az óraszekrény ajtaját, összeszedte a holmiját, és kife-lé csörtetett.

– Van néhány elintéznivalóm. Két óra múlva itt leszek! Amikor belépett Tatum boltjába, és megindult a jobboldalt sorakozó kalapok felé, az

erősebb nem újabb példányai méregették falánk pillantásaikkal. A boltos elébe ment. Ki-ugró fogú, tömpe orrú, hódszerű ember volt, sűrű haja mélyen lenőtt a homlokába, bár-hogy igyekezett pomádéval hátrasimítani.

– Miss Merritt, ugyebár? – kérdezte nyájas mosollyal. – Az vagyok. – Én pedig Andrew Tatum vagyok. Hálás köszönetem az újságért. – Szót sem érdemel, Mr. Tatum. Remélem, tetszett. – Látom, a kalapok érdeklik… – Úgy van. – Csakhogy női kalapokat sajnos nem tartunk. – Nem is kell. Férfikalapot akarok venni. – Férfikalapot? – álmélkodott a boltos. – Úgy van. – És milyen színű legyen? – Fekete… vagy nem is, inkább barna. – Csak azért sem vesz olyat, amilyet a férfi sze-

retne! – A mérete?

57

– Tessék? – Ez a kérdés eddig eszébe sem jutott. Legszívesebben azt felelte volna: egy öszvér fejére való legyen! Aztán inkább kimondta: – Campbell seriffnek lesz.

Szinte érezte, ahogy innen is, onnan is hat férfi hegyezi izgatottan a fülét. – Ahaaaa – nyújtotta el a szót Tatum, és megdörzsölte az orrát. – Azt hiszem, Noah hét

és felest visel. – Nagyszerű. – Nézze például ezt itt… – Tatum levett az állványról egyet, beledugta a bal kezét, jobb

kezével pedig a portéka előnyeit szemléltette. – A márkaneve A Síkság Ura; nincs élő em-ber, aki ne hordaná dagadó mellel! Valódi J. B. Stetson, százszázalékos nutriából készült, selyemszalaggal, selyembéléssel. A felső része tizenegy centiméter, a karimája kilenc, és mégsem nyom többet tizennyolc dekánál! – A karimánál fogva ide-oda lengette a levegő-ben. – Véd a naptól, véd az esőtől, és olyan erős, hogy bármire használható: megteszi kor-bácsnak vagy párnának, ihat belőle a ló, de tüzet is lehet szítani vele!

– Rendben van, akkor megveszem. – A jelenlévők kiguvadt szemmel bámulták őket. Sarah már alig várta, hogy Tatum elcsituljon és az aranymérlegéhez lépjen.

– Az árára nem is kíváncsi? – kérdezte a boltos akkora hangerővel, hogy még maga J. B. Stetson is meghallhatta a távoli Philadelphiában.

– Nos, mi az ára? – Húsz dollár. Húsz dollár! Sarah magába fojtotta elképedését, és ő is odament a mérleghez. Tatum,

vevői izgatottan morajló találgatásai közepette, kimérte a teljes harmincgrammnyi aranyat. Amikor ezzel is végeztek, Sarah megkérdezte:

– Elvállalná a kézbesítést is, Mr. Tatum? Tatum értetlenül meredt rá. – Hát… miért is ne, ámbár véleményem szerint Noah épp az irodájában van, innen alig

néhány ajtónyira. – Nem baj. Hálás lennék, ha megtenné nekem ezt a szívességet. Ráér holnap is. – És mit mondjak, ki küldi? – Mondja csak azt, hogy Miss Merritt mindig megfizeti, amivel tartozik. – Megmondom, Miss Merritt. Számíthat rám! Kedélye még akkor sem higgadt le, amikor odaért Rose Háza elé. Az ajtó ezúttal zárva

volt; kopognia kellett. A kopogásra Flossie jelent meg. – Mit akar? – A húgommal akarok beszélni. Flossie hosszan, megvető pillantással mérte végig Sarah zárkózott arcát, kifogástalan

öltözékét, majd hüvelykujjával hátrafelé bökött. – Kinn van a hátsó udvaron. Sarah végigment a folyosón. Addie-t a konyha mögötti parányi udvaron találta: éppen

fehérneműt szedett le a szárítókötélről. A kis térséget nyers háncskerítés vette körül; né-hány vizeshordó állt még rajta meg egy, a hátsó falnak támaszkodó hatalmas farakás.

– Szervusz, Addie! Addie a vállán át hátránézett, majd folytatta a munkát. – Mit akarsz? – kérdezte ingerülten. – Hoztam neked egy példányt a lapom első számából. – Hallottam róla. – Nagyon hasonlít apáéra. Ugyanazok a betűk, ugyanaz a forma. Gondoltam, hátha kel-

lemes emlékeket kelt benned. Addie az utolsó darab fehérneműt is bedobta a fonott kosárba, majd a kosarat csípőjé-

nek támasztva felszaladt a lépcsőn, faképnél hagyva Saraht.

58

– Tartsd meg a lapod is, az emlékeidet is! – Addie, nagyon kérlek, mondd meg, honnan ez a keserűség? Addie az ajtóból nézett le a nővérére. – Csodálkozom rajtad. Puccos újságírónő létedre ilyen helyre járkálsz. Hát nem félted a

jó híredet? – Nekem a te jó híred a fontos. – Tudok róla. Vezércikkeket irkálsz. – Csak egyet. – Sarah odanyújtotta az újságot. – Szeretném, ha elolvasnád. – Szállj le rólam – mondta Addie, és bement a házba, becsukva maga után az ajtót. Sarah utánanézett, aztán a kezében tartott Krónikára pillantott. Két nap alatt a második

ember utasítja vissza az újságját. Nagyot sóhajtott és lekonyult a feje. Miért küzd volta-képpen? A húgáért, aki szajha lett, és az is akar maradni? Egy sivár, piszkos városért, amely még csak a szívéhez sem nőtt? Megbecsült ember akar lenni egy rakás férfi között, akiknek fogalmuk sincs róla, hogyan kell egy hölggyel viselkedni?

Megbánta, hogy ideutazott. Megbánta, hogy elhagyta St. Louist. Megbánta, hogy ráta-lált Addie-re. Kiégett szívvel, halálos fáradtan ment vissza a bordélyba, letette az újságot a szalon egyik asztalára, és nesztelenül távozott.

59

6. fejezet

Noah Campbell valóban elolvasta Sarah vezércikkét. Elolvasta, és legszívesebben átro-hant volna hozzá, hogy néhányszor átdarálja a saját nyomdagépén. Micsoda istenverte bo-szorkány… Tetejébe nemcsak szemmel ver: tanú rá a saját szeme, a szája, a füle. Az első kék és zöld volt, a második feldagadt, a harmadik kilyukadt – és minderről egyedül Sarah Merritt tehet. Először meghurcoltatta az utcán, most pedig nem átallja az újságjában is meghurcolni.

Legszívesebben az irodai kályhájába gyújtott volna be a papírcafatjával, de tudta, hogy az anyja a torkának ugrana. Ha Carrie Campbell meghallja, hogy a városnak saját újságja lett, és a fia nem hozott neki egy példányt, csúnya világ lenne! Márpedig neki át kell men-nie a Szuronyos Hal völgyébe, alighanem már holnap. Egy nappal azután, hogy főszerep-hez jutott Sarah Merritt botránykrónikájában!

Addig pedig még helyettest is kell keresnie. A völgy csak tizennyolc mérföldre volt, de elhatározta, hogy a szüleinél éjszakázik.

Másnap délelőtt éppen a helyettesnek kiszemelt fiatal Freeman Blockkal tárgyalt, ami-kor belépett Andy Tatum, kalappal a fején, a kezében pedig egy másik kalappal.

– Jó napot, Noah… nicsak, Freeman! – köszöntötte a jelenlévőket. – Csudaszép időnk van, nem igaz?

– Meghiszem azt – felelte Noah. – Olyan szép, hogy ki is hajtok a Szuronyos Hal völ-gyébe, és Freemant hagyom itt helyettesnek.

Freeman vigyorogva mutatott a barna Stetsonra. – Mi az, Andy, attól féltél, egy kalap nem lesz elég? Andy kuncogott, és merőben fölöslegesen böködte ujja bütykével a kalapot. – Szó sincs róla, ezt Noahnak hoztam. Az új hölgy küldi. Noah kővé dermedt, s olyan arcot vágott, mintha mindjárt elokádná magát. – A tiéd – nyújtogatta felé a kalapot Andy. – Vedd már el! Noah kelletlenül áthajolt íróasztala fölött a kalapért. – Jól hallottam? Az a Merritt nevű nőszemély küldi? – Úgy van. Azt üzeni, hogy ő mindig megfizeti a tartozását. Noah úgy nézett a kalapra, mintha attól félne: megharapja. Freeman füttyentett; Andy pedig elemében volt. – A szeme se rezzent, amikor megmondtam az árát. Mi van, fel se próbálod? Noah két kézzel takarosan a fejébe nyomta a Stetsont. – Éppen passzol – jegyezte meg Freeman. – És micsoda jól áll! – toldotta meg Andy. Freeman pajzán képet vágott. – Te már kaptál életedben kalapot egy nőtől, Andy? – kérdezte sejtelmesen. – Én aztán nem. Legföljebb ha lapostetűt. No persze Noaht többé nem fenyegeti ilyen

veszély; ő ezentúl a Sötét Zugnak tájékára se megy! Freeman és Andy hahotázva csapkodta a combját; annál sötétebb képet vágott Noah. – Na ide figyeljetek, nehogy nekem mindenféléket híreszteljetek rólam meg arról a nő-

ről. Vegyétek tudomásul, hogy még egy levegőt se tudunk szívni, legföljebb, ha korbácsot viszünk magunkkal!

– Minek kéne itt bármit híresztelni? Az ördögbe is, vagy féltucatnyian voltak benn a boltomban, amikor az a lány betoppant, kiválasztotta a kalapot, és kerek perec megkért, hogy magam kézbesítsem ki neked. Mondok én neked valamit, Noah, de egy zacskó

60

aranyport is feltennék rá: megtetszettél te annak a hölgyikének. Mit gondolsz, hány férfi lakik itt a szurdokban? Tízezer? Húszezer? És van rájuk, no, mondjuk, ha két tucat nő. Sarah Merrittnek igazán van kikből válogatni. De ő kinek vásárolt új kalapot? Na kinek? Noah Campbellnek, senki másnak.

Noah, magára maradva, fel-alá trappolt irodájában, felrúgott egy széket, s közben villo-gó szemmel meredt az asztalán heverő kalapra. Ha bármilyen más nőről volna szó, aki más foglalkozást űz és más a természete, még esetleg érdekelné is a dolog. Isten a meg-mondhatója, elég magányos az élet ebben az eldugott fészekben. De ez a langaléta pápa-szemes kígyó, az éles nyelvévél meg a mérgezett vezércikkeivel – no nem, köszöni szé-pen, akkor már megmarad Rose lányainál. A kalapot viszont igenis hordani fogja. Miért is ne tenné? Elvégre igazán megszolgálta!

Másnap kibérelt egy Amerikai Szépség típusú, nyitott, kétüléses kiskocsit, rojtokkal dí-szített, jól rugózó ülésekkel, amelyben bőséges helye volt a lábnak – a legkényelmesebb bricskát, amelyik csak Flacek bérkocsiszínében akadt. Ezen indultak el, True Blevins meg ő, a Szuronyos Hal völgybe.

Útközben eltársalogtak a gyönyörű őszi időről, a békeszerződésről, amelyet végre az indiánok is aláírtak, a szurdok környéki magas takarmányárakról és a bagórágás viszony-lagos előnyeiről. True mindjárt elő is kotort egy tekerccsel, és Noaht is megkínálta.

– Köszönöm, én nem… Meghitt hangulatban hajtottak tovább, élvezték a balzsamos levegőt, az ég kékségét, a

környék békéjét. Északkelet felé hagyták el a szurdokot a Deadwood patak mentén, majd északnyugatnak fordultak, s a hegyvidék külső pereme mentén, luc- és feketefenyőkkel borított, fenséges nyugalmú csúcsok között haladtak tovább. A csillámló barna sziklákon gyors vizű folyók zúdultak át, körülöttük hamvas levelű füzek hajladoztak.

Hosszú hallgatás után True kiköpött a bricska oldalán, aztán megtörölte a bajuszát. – Tán csak nem böki a csőröd valami? Mondjuk, az az újságcsináló fehérszemély? – Még csak az kéne! – Én megmondtam, hogy vigyázz vele! – Ő lenne az utolsó, akire gusztust kapnék. Tán nem olvastad azt a nyomorult vezércik-

ket az újságjában? Akár név szerint is kiírhatta volna, hogy már az első este a deadwoodi seriffbe botlott Rose házának küszöbén.

– Mit bánod? Nincs olyan férfi az egész szurdokban, aki el ne járna a Sötét Zugba. – Az igaz. – Én is készültem rá, hogy kirakodás után odaruccanok, de miután te meg a doki keze-

lésbe vettetek, féltem, hogy túlerőltetném magam. Noah elvigyorodott. – Arra gondoltam… – Aztán elnémult, s oly makacsul hallgatott, hogy True meg nem

állhatta a kérdést: – Na mire, hadd halljam! – Á, nem is tudom… Nőkre. Vagyishogy másfajta nőkre. Neked volt már dolgod

olyannal, akit tartottál is valamire? True kinyújtóztatta a lábát, és fél karját Noah mögé csúsztatta a támlára. Az előttük lé-

vő hegyfokra meredt, de kék szeme mintha annál is messzebbre révedt volna. – Volt hát. Tizennyolc éves voltam akkoriban, és jártam egy kislánnyal, aki minden-

képp hozzám akart jönni. Francie-nak hívták. Akkoriban a hadseregnek szállítottam Kansas és Utah között; éppen azokat a csökönyös mormonokat akarták megregulázni. Az-tán az a lány – nohát ő is mormon volt. Úgy éljek, egy ideig én is a hitükre akartam térni.

– És aztán mi lett? – A családja már elígérte egy közülük valónak. Akinek már volt két felesége, amikor

Francie-t elvette. Esküszöm, Noah, örökre bennem akadt ez a tüske. A rohadt életbe – az a lyány engem szeretett! Megmondta, hogy szeret. És én is szerettem. Ő pedig hozzáment

61

egy matuzsálemhez, akinek már akkor is több asszonya volt, mint ahánnyal elbírt. Nekem aztán egy életre elvették a kedvem a tisztességes nőktől!

– Hány éves is vagy most, True? – Negyven. – És soha többé nem találtál olyat, akit szerettél volna? – Nem én. Nem is akartam. – És a gyerekek? Azt se akartál? – Az ilyen se itt, se ott ember csak ne akarjon gyereket… Az csak szállítsa az árut, meg

káromkodjon az ökrökkel. Mi a fenét kezdenék én egy családdal? Csak púp lenne a háta-mon.

Noah úgy érezte, True hetyke hangjában fájdalmas lemondás bujkál, de nem tette szó-vá.

Tíz óra előtt már el is érték a Szuronyos Hal völgyét, amely természetadta amfiteát-rumként terült el alattuk. Nem csoda, hogy az indiánok tiltakoztak, amikor a fehér embe-rek meg akarták vetni itt a lábukat. A völgy nemcsak szép volt, de termékeny is; gyors vi-zeit az olvadt hó és kristálytiszta források táplálták.

Kirk Campbell, Noah apja csak egyszer nézett itt körül, és máris feltette magában, hogy a Szuronyos Hal völgye lesz majd a mezőgazdaság bölcsője egész Nyugat-Dakotában. Neki nem fűlt a foga a bányákból fakadó gyors, de kiszámíthatatlan meggazdagodáshoz; a jól művelt gazdaság adta biztos, egyenletes jómód vonzotta.

Amikor május elején megérkezett a Fekete Hegyek közé, felkereste James Butchert, a völgy első fehér telepesét, akit az ellenséges indiánok már kiűztek a kunyhójából, és má-sodik lakhelyét három mérfölddel keletebbre építette fel, ott, ahol a Csalóka-patak elhagy-ja a hegyeket. Május végén új, nagyobb telepescsoport érkezett a montanai Bozeman-ból, csupa viharedzett hegylakó, aki már hozzászokott a viszontagságokhoz és az indiánokkal való háborúskodáshoz; akárhány támadókedvű indiánnal elbántak volna. Kirk Campbell velük együtt rendezkedett be a Szuronyos Hal völgyében, és egyesült erővel tüstént hoz-zákezdtek biztonsági rendszerük kiépítéséhez. Közös cölöpkerítés mögött őrizték élelmi-szerkészletüket és fegyverzetüket, napnyugta után pedig csordáikat is a kerítés mögé haj-tották. A nyár folyamán az indiánok időnként rajtuk akartak ütni, a telepesek azonban tud-ták, milyen kevés itt, a hegyvidéken a megművelhető síkság és mekkora piaca van az élelmiszernek és takarmánynak az aranyláz által idevonzott, egyre szaporodó lakosság kö-rében; így hát mindenhová őrszemet állítottak, és hozzáláttak, hogy bevessék a környező földeket.

Noah az aratók felé hajtotta a bricskát, a csorda által kitaposott szélesebb úton, és így ért ki a dombok közül a laposan aranyló zabtáblára. A férfiak a karjukat lengették, a bekö-tött fejű nők megálltak, és beárnyékolták szemüket.

– Jó napot, Zach! – kiáltotta Noah. – Jó napot, Mrs. Cottrall! Továbbhajtottak egészen a Campbellék házától délre elterülő földig, ahol a család –

Kirk, a felesége, Carrie és Arden fiuk, Noah öccse – éppen szénát kaszált háttal a közelgő kocsinak. Kirk és Arden fej fej mellett haladt előre, Carrie pedig a nyomukban, hajlított fa gereblyével.

A bricska láttán mindhárman abbahagyták a munkát. – Nincs szükség egy kis segítségre? – rikkantotta már messziről Noah. – Ó, Noah! És True… Isten hozott benneteket! Mosolyogva tették le a szerszámot, lehúzták kesztyűjüket, és a vendégek elé siettek.

Noah anyja ért oda elsőnek. – Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta, és kirázta kendőjét, majd beletörölte arcát. – Szűz

Máriám, hát téged mi ért? Noah a szeméhez nyúlt.

62

– Összekaptam egy nővel – morogta. Arden gyengéden meglegyintette bőrkesztyűjével bátyja karját. – Csak nem a Huhogó Jane volt az? Kirk kezet rázott a fiával, és ugyancsak megszemlélte a pusztítás nyomait. – Megnézném én magamnak azt a lányt, akitől ilyen monoklit kaptál! – mondta, majd

True felkötött karjára tévedt a tekintete. – Te is az illetővel akaszkodtál össze? True nevetett, és csontos mutatóujjával megvakarta a szemöldökét. – Nem egészen – mondta. Kirk Campbell hatalmas szál férfi volt, a keze akkora, mint a medve mancsa, és a szorí-

tása sem gyengébb. Bozontos narancssárga szakálla és szemöldöke volt, és még az arcát is narancssárga szeplők pettyezték; csak a szeme virított ki a szeplők közül kékebben, mint skót szülőföldjén a harangvirág.

Carrie egészen más fajta volt: sötét hajú, szürke szemű, a bőre napbarnított; sokkal job-ban bírta a napot, mint a férje. Tömzsi volt, szép arcú, és alig ért két fia válláig.

– Szóval egy nő – jegyezte meg. Noah beemelte anyját a bricskába, és hazaküldte True-val, aztán fogta a gereblyét, és a

helyére állt. Jó, megnyugtató érzés volt így apja és öccse nyomában dolgozni, kaszájuk szabályos suhintásának ütemére lépegetni előre, beszíva a lekaszált széna üde illatát. Egy-két napon át szívbéli élvezetet szerzett neki ez a munka, de tovább nem elégítette ki; visz-szavágyott a város forgatagába, az emberek közé.

– Csak nem szántad el magad, hogy hazagyere gazdálkodni? – érdeklődött az apja. – Azt nem. Csak mára jöttem. Kirk Campbell annak idején nagyot csalódott, amikor idősebbik fia kijelentette: ő nem

telepszik meg a családdal a völgyben, hanem a városban keres munkát. – Gondolom, hallottad már, apa, hogy az indiánok aláírták a szerződést. – Aha. Vettük hírét. – De azért az őrszemek még odakinn posztolnak. – Ez igaz, de a vörös bőrűek a nyár dereka óta nem próbálkoztak rajtaütéssel; még a

hegyek között se igen látni a nyomukat. Szerintem mostanság errefelé sokkal veszélytele-nebb az élet, mint a városban. Legalábbis a te képedről ítélve. Bizony kíváncsi volnék, mi-től lett ilyen szép lila a szemed.

Így hát Noah rászánta magát és előadta a történetet, apja és öccse fürkésző pillantásai-nak kereszttüzében. A végén Kirk megkérdezte:

– Hány esztendős? Arden pedig arra volt kíváncsi: – Szemrevaló nőszemély? Napszálltakor, amikor körülülték a konyhaasztalt, az anyja rukkolt elő a következő kér-

déssel: – Férjnél van? – Ő aztán nem – felelt Noah helyett True, és még egy darab kenyeret szúrt fel a késére. – Hoztál nekünk is az újságjából? – Hozni hoztam – felelte Noah –, de nem tűrök utána ostoba megjegyzéseket! Carrie, miután végigolvasta a lapot, így szólt: – Ez a lány eszes és tisztességes teremtés. Rosszabbul is járhatnál. Noahnak kis híján torkán akadt a birkapörkölt. – De mama, a fenébe is! – Tudod, hogy az asztalnál nem tűrök ilyen beszédet. Ha még nem vetted volna észre,

te sem leszel fiatalabb. Mit gondolsz, meddig marad itt egyedül egy nő, mielőtt valaki el-csípné előled?

– Felőlem viheti bárki!

63

– Ezt gondolta apád is, amikor először látott. Kinevettem a vörös haja meg a szeplők miatt, és azt mondtam, olyan, mint egy serpenyő, amit kinn felejtettek az esőben. Hat év-vel később pedig férj és feleség voltunk.

– Már megmondtam, mama: ez a nő rosszabb, mint egy darázsfészek. Megkeseríti az életem.

– Legközelebb, ha eljössz, hozd magaddal. Ha neked nem kell, az öcsédet talán érdekli majd.

– Eszemben sincs idehozni! Még csak nem is rokonszenves nekem! – Hát jó. Akkor majd megnézem magamnak, ha legközelebb bemegyünk a városba. – Még csak az kéne! – Miért ne? Szeretném még látni az unokámat, mielőtt meghalok. – Uram Jézus! – morogta Noah, a szemét forgatva. – A mamának igaza van – szólt közbe Arden. – Ha neked nem kell, énnekem még kell-

het. – Mi ütött beléd? Úgy beszélsz, mintha az a nő lenne az utolsó darab hús a tálban, és

neked csak a villádat kéne beledöfni. – Hát egy asszony jól jönne, annyi szent – vágott vissza Arden. – Saját gazdaságot aka-

rok. És most, hogy a békét mindkét fél aláírta, a nők is szívesebben jönnének ki ide a sza-badba.

– Akkor azt ajánlom, költözz be előbb te a városba, és állj a sor végére, mert a deadwoodi férfiak fele kiguvadt szemmel tapad rá, amerre jár. Különben is, öregebb, mint te.

– Mintha azt mondtad volna, nem tudod, mennyi idős. – Mert nem is tudom. Csak úgy szemre mondom. – Na és szemre mennyi? – Olyan huszonöt forma. – Én meg huszonegy vagyok. – Na látod! Mondtam, hogy öregebb, mint te. – Hát aztán! Micsoda eszement társalgás ez! Mit bánja ő, ha a mamája a városba jön, és megnézi

magának Sarah Merrittet, vagy ha beállít Arden is, hogy a villájára szúrja? Csináljanak, amit akarnak! Ami őt illeti, a közelébe se megy annak a hárpiának.

Három nappal később, október első hétfőjén be is válthatta fogadalmát. Este hét órára

tűzték ki – az új működési szabályzat értelmében – a városi tanács első ülését, melynek helyszínéül Jack Langrische színháza szolgált.

Mivel a színtársulat előadása este kilenckor kezdődött, a tanács tagjai pontban hat óra ötvenöt percre össze is gyűltek, abban a reményben, hogy a kiszabott két óra alatt végez-nek a napirenddel.

Noah keresztbefont karral állt a középső járásban, unottan legeltette a szemét a padsor-okon.

Ekkor Sarah Merritt közeledett, melléhez szorítva örökös jegyzetfüzetét. Amikor a szemük találkozott, Noah leengedte a karját, Sarah léptei pedig elbizonytala-

nodtak. Aztán futólag Noah új kalapjára siklott a tekintete, majd továbbhaladt. A második sorba ült, egy bányász mellé, akinek neve nem jutott Noah eszébe. Az illető felnézett, majd amikor Sarah fejbólintással üdvözölte, talpra ugrott, hogy aztán visszahuppanjon a helyére, és mohón bámulja a nő arcélét. Noah hátulról figyelte, ahogy Sarah kinyitja a fü-zetét, tollat-tintát vesz elő, orrára biggyeszti a szemüvegét, és aztán csak ül és vár, mozdu-latlanul, mint a gólya. Szokásos régimódi kosztümjét viselte, parányi kontya csak annyira állt el a tarkójától, mint elöl az arcától az orra.

64

Amikor az ülést megnyitották, Noah is elfoglalta helyét az elnöki asztalnál, a polgár-mester, a városatyák és az ideiglenes kincstárnokként is működő jegyző, Craven Lee társa-ságában. George Farnum köszöntötte a jelenlévőket, aztán máris a tárgyra tértek. Craven jelentést tett a választás eredményéről, beleértve a tanács tagjainak kijelölését, és ismertet-te a város új működési szabályzatát. Ezután rátért a pénzügyi beszámolóra, majd Noah emelkedett szólásra, hogy ismertesse az újabban kibocsátott működési engedélyeket, köz-tük Sarah Merritt lapalapítási engedélyét. Mialatt saját macskakaparását betűzte, igyeke-zett rá sem nézni a nőre; csak amikor visszaült a helyére, kockáztatott meg egy lopott pil-lantást.

A hallgatóság soraiból elhangzott egy javaslat: parcellázzon a város az értékes kereszt-utcák területén. A javaslatot leszavazták.

Ezután vita kerekedett az engedélyezési illetékek körül. A helyi ügyvédek és hentesek tiltakoztak a rájuk kirótt összeg miatt; azt követelték, hogy az ő illetéküket szállítsák le, s inkább a sokkal jobban jövedelmező kocsmákét emeljék meg. Az eddigi szabályok marad-tak érvényben.

Farnum megkérdezte, van-e még hozzászóló. Ekkor Sarah Merritt állt fel a helyéről, szemüvegét levéve. – Polgármester úr, ha megengedi… – Csak tessék, Miss Merritt – bólintott Farnum. Sarah belefogott mondókájába; kék szeme izzott a meggyőződés hevétől. – A városban töltött első hetem során több, sürgős változtatásra érett jelenséggel talál-

koztam. Az első és nézetem szerint legsúlyosabb gond az iskola hiánya. Magam állítottam össze a szurdokban élő családok lajstromát, és számításom szerint a körzetben huszonkét iskolás korú gyermek található – éppen elegendő ahhoz, hogy oktatásukat közügynek te-kintsük. Korábbi lakhelyükön a legtöbben látogattak valamilyen oktatási intézményt, ám amikor ide költöztek, további képzésük kényszerűen megszakadt. Vannak köztük, akikkel odahaza foglalkozik az édesanyjuk, csakhogy nem minden édesanya írástudó, tehát a te-her, vagy mondjuk inkább: a felelősség ránk, a város adófizető népességére száll vissza. Tegyük hozzá az iménti számhoz a hat, még nem tanköteles korú gyermeket, valamint Robinsonék kisbabáját, aki a város első újszülötteként idén, július 4-én, nemzeti ünnepün-kön jött a világra, és akkor világossá válik, milyen égető szükségünk van máris iskolára. De gondolnunk kell a jövőre is. Amióta az indiánok aláírták a békeszerződést, az utak biz-tonságosak lettek, és Deadwoodba immár rendszeresen jár a postakocsi; nemsokára kiépül a távíró-összeköttetés is. Mindebből következik, hogy egyre több család érkezésére szá-míthatunk, kivált a jövő tavasztól kezdve. Azt indítványozom tehát, hogy tavaszig épüljön meg az iskola, és szerződtessünk hozzá megfelelő tanítót.

Másodiknak az utcáinkat beszennyező állati ürüléket említeném, amely nemcsak sze-münket és orrunkat sérti, de az egészségre is veszélyes. A köztisztaság sürgős átszervezés-re szorul. Utcaseprőt kell fogadnunk, méghozzá mihamarább.

A harmadik az eddigieknél kisebb jelentőségű ügy a közvilágításé. Utcai lámpákat kel-lene felszerelnünk, az utcaseprő pedig a lámpagyújtogató szerepkörét is betölthetne.

Negyediknek a járópallók kérdését említeném. Ezek egységesítését eddig elhanyagol-ták; egyes üzletek gondoskodtak ilyen alkalmatosságról, mások nem. A Fő utca látvány-nak csöppet sem tetszetős, közlekedni rajta kényelmetlen. Az ember vagy fel-le szökdé-csel az üzletek mellett, vagy az utca közepén a trágyában gázol. Mindez csöppet sem meg-lepő egy olyan városban, ahol a férfiak vannak túlsúlyban. De ha az urak azt szeretnék, hogy minél több hölgy is költözzön Deadwoodba – ők pedig ugyebár bokáig érő szoknyá-ban járnak –, akkor azt ajánlom, mielőbb változtassanak ezeken az állapotokon, és hozza-nak rendeletet, amely kötelezővé teszi a járópallók építését, mi több, magasságukat is elő-írja.

65

Nyilvánvalóan szükség van továbbá megfelelő börtönre is az ez idő szerint használatos hátborzongató odú méltatlan a városhoz. Különítsék el a megfelelő összeget, a köztünk élő kovácsok majd elkészítik a rácsokat, és épüljön tisztességes börtön Deadwoodban. A le-vegőt és a világosságot még a bűnözőktől sem lehet megtagadni.

Végül – és ebben bizonyára hosszabb tanakodás nélkül is mindnyájan egyetértünk – szükségünk van templomra is. Megértem természetesen aggályaikat: azok után, hogy Smith lelkészt augusztusban oly szerencsétlen körülmények között megölték, nehéz lesz újabb lelkészt idecsalogatni, de legalább próbálkoznunk kell, és ha egyszer megvan a pap, már nincs gond, hiszen a telket és az anyagi eszközöket tudomásom szerint már biztosítot-ták alvállalkozáshoz. Célszerűnek tartanám, ha az új épület esetleg ideiglenesen mind a templomot, mind az iskolát befogadná.

Egyelőre ez minden, uraim. Köszönöm a figyelmüket. A városatyák álmélkodva néztek össze; egyikük sem számított rá, hogy a gyűlés egyet-

len női résztvevőjétől ily világos, tömör és jól felépített beszédet fognak hallani. A karza-ton tolongó férfiak a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák. A Sarah mellett ülő bá-nyász úgy érezte, a szónok dicsősége őrá is átsugárzik, és kidüllesztette mellét. Még Noahot is elkapta az általános elképedés, és ugyancsak meregette szemét a második sor fe-lé.

Végül George Farnum törte meg az áhítatos csendet. – Nos, Miss Merritt, jókora csontot dobott ide nekünk; lesz min rágódnunk – mondta

somolyogva, és megvakarta a tarkóját. – Magam is azt hiszem, polgármester úr – nézett fel rá a lány. – Csak az a baj, hogy kiszámított pénzzel gazdálkodunk… – Meglehet, de a miénk Amerika leggazdagabb földdarabja! Úgy hallottam, hogy ami-

kor megjött a hír a békeszerződés aláírásáról, a bányászok örömükben aranyport szórtak a levegőbe az utcákon.

– Ez igaz, csakhogy a legtöbb bányász legényember; családjuk nem lévén, bizonyára tiltakoznának, ha az iskola érdekében adót vetnénk ki rájuk. Már maga a telek is egy va-gyonba kerülne!

– Van köztünk jó néhány módos ingatlantulajdonos; valamelyikük bizonyára hajlandó lenne telket adományozni. Utána pedig építse fel az iskolát maga a közösség. Van egy öt-letem: én majd megszervezem az egészet. Nem lesz nehéz, hiszen egyrészt rendelkezé-semre áll az újság, másrészt én írtam össze a tanköteles gyerekeket, és nagyjából tudom, melyik család áldozná fel ideje és munkaereje egy részét saját gyermekei javára.

– Nagylelkű ajánlat, Miss Merritt. És arról is van elképzelése, hogy kitől szerezhetnénk meg a telket?

– Nem, ezt nem tudom; hiszen csak egy hete érkeztem a városba. De annyit tudok, hogy az oktatásnál nincs fontosabb ügy, és ha valamit, ezt nem szabad halogatnunk.

Elhatározták, hogy a felvetett kérdéseket a következő városi gyűlésen nyilvános vitára bocsátják, a gyűlés időpontját pedig majd közzéteszik a Krónikában. Megszavazták to-vábbá azt is, hogy ezentúl minden lakossági gyűlés jegyzőkönyvét ismertetik a Krónika következő számában.

A gyűlés berekesztése után Saraht úgy rajzottak körül a férfiak, mint a nyers húsra szál-ló legyek. Voltak köztük bányászok és boltosok, öregek és fiatalok, jól ápoltak és piszko-sak, vagyonosak és szegényebbek, de egyiküket sem hagyta hidegen a körülmény, hogy érdeklődésük tárgya szoknyát visel. Ott volt a tömegben Teddy Ruckner, Dutch Van Aark, Turley doktor, Ben Winters, a Grand Central szálloda tulajdonosa, Andy Tatum, valamint Elias Pinkney, ki átfurakodott a sokaságon, és birtokló mozdulattal szorongatta Sarah ke-zét.

66

Noah ingerülten figyelte a tolongást, majd felállt, és utat tört magának a középső járást ellepő emberek között. Ahogy Sarah mellett átpréselte magát, a lány felnézett; a pillantá-suk találkozott. A férfi kurtán biccentett, a lány viszonozta, azzal Noah már nyomult is to-vább.

Másnap borús, hideg reggelre virradt a város. Noah, amikor felébredt és az ablak felé

pislogott, gyorsan az álláig húzta a takarót. Odalentről hallotta, ahogy Mrs. Roundtree nagy csörömpölés közepette begyújt a tűzhelybe. A szomszéd szobában még javában hor-tyogott valaki. Noahnak sem akaródzott még kibújnia a meleg fészekből.

Lentről megcsapta a forró kávé és a sülő hús illata; a meleg lassan átjárta a házat. A fo-lyosón és a lépcsőn léptek visszhangoztak. Noah piros flanelinget vett fel, belebújt fekete bőrzekéjébe, rátűzte a csillagot, csak a derékszíját meg a fegyverét hagyta ott a széken, és lement reggelizni.

Alighogy belépett az ebédlőbe, földbe gyökerezett a lába. Az asztalnál ott ült Sarah Merritt, és éppen kétszersültet majszolt. Pillantásuk találkozott. Sarah nagyon lassan leengedte a kezét. Körülötte a panzió többi

lakója is abbahagyta az evést. A lány néhány másodpercen át Noahra meredt, nagyot nyelt, majd megtörölte száját a szalvétájában.

– Nicsak, micsoda meglepetés – mondta a férfi, és az asztalhoz lépett. – Jó reggelt min-denkinek!

– Jó reggelt! – visszhangozták kórusban a vendégek – mind, kivéve Sarah Merrittet. Noah leült megszokott helyére, amely épp szemben volt a Sarahéval, és közelebb húzta a húsostálat. Csak ekkor szólalt meg Sarah is, nagyon halkan: – Jó reggelt!

A konyhából Mrs. Roundtree viharzott be – gömbölyded, pirospozsgás asszony, arca jobb felén dinnyemag nagyságú szemölccsel –, és egy tál sült burgonyát tett az asztalra.

– Azt hiszem, maguk ketten már ismerik egymást… – Igen – felelte Noah –, már találkoztunk. Sarah végre megtalálta a hangját. – Hát maga itt lakik? – Amióta csak Loretta megnyitotta a panziót. Loretta egy kék porcelán kávéskannából megtöltötte Noah csészéjét. – Miss Merritt tegnap költözött át hozzám. – És mi történt McCooleyval? – érdeklődött Noah, mialatt a kávé gőzölögve bugyogott

a csészéjébe. Tegnap ilyentájban még egy McCooley nevű bádogos fogyasztotta reggelijét Sarah helyén.

– Elfogta a honvágy a családja után, és hazament Arizonába. Én meg örültem, hogy egy kis női társasághoz juthatunk, és értesítettem Miss Merrittet, hogy megkaphatja a szobát.

Noah lekvárt kent a kétszersültjére, majd a hús felvagdosásába merült. A tőle balra ülő Tom Taft szólalt még:

– Éppen a Langrishe-ben játszott darabról beszélgettünk. Miss Merritt szerint nagyon jó.

– Hát ottmaradt az előadásra is? – érdeklődött Noah, hogy az illendőség kedvéért fenn-tartsa a társalgást.

Sarah, mintha elértette volna szándékát, ugyancsak udvariasan válaszolt. – Igen. Gondoltam, a következő számba kritikát írok róla, hadd lássa a külvilág, hogy

Deadwoodban kultúra is van. Szerintem kitűnő előadás volt. Maga már látta, Mr. Campbell?

– Igen, láttam. – Noah felnézett, és megállapította, hogy a nő arca legalább olyan piros, amilyennek ő a magáét érezte.

– És mi volt a véleménye?

67

– Nekem is tetszett. – Nos, legalább végre egyetértünk valamiben. Noah lenyelt egy falat húst; közben a pillantásuk ismét találkozott. – Talán van egyéb is – mondta tűnődve. – Igazán? Nem is tudtam róla! – Nézze, mindabban, amit tegnap este, a gyűlésen felvetett, ugyancsak egyetértünk. A

legnagyobb mértékben osztom a véleményét. És külön köszönöm, hogy a börtönkérdést is megemlítette.

– Nem kell megköszönnie. Csak az igazat mondtam. – Méghozzá nagyon meggyőzően. – Ez igazán érthető, nem gondolja? – Sarah szemöldöke a magasba szökött. – Elvégre e

téren személyes tapasztalatokkal rendelkezem. – Nem csodálkoznék, ha minden javaslata megvalósulna. – Világtörténelmi tapasztalat, hogy ahol csak a férfiak megjelennek, átalakítják a dol-

gokat. Aztán jönnek a nők, és hozzálátnak a csinosításhoz. Noah titkon ismét elámult tömör és szemléletes kifejezésmódján. – Valóban meg akarja szervezni az iskolai közmunkát? – De még mennyire! Úgy tervezem, először vezércikket írok az iskola fontosságáról és

arról, hogy először is telek kell hozzá. Ha senki sem jelentkezik, én már tudom, kihez for-duljak ajándék telekért.

– Látom, nem vesztegette az idejét – jegyezte meg Noah fanyarul, és felemelte csészé-jét.

– De persze kárba veszett fáradság az egész, ha a tanács nem szavaz meg béralapot a tanítónak.

– Nézzük csak, mennyit is kéne adni neki? Napi öt dollárt, lakással és ellátással? – Hetet. Deadwoodnak jó tanító kell. – Annyit még összehozhatunk. A bírságokból meg a működési engedélyekből egész

nap szép kis summa összejön. – Valóban, ezt magam is tanúsíthatom. Noah csodálkozva látta, hogy Sarah Merritt szeme pajkosan megvillan. Így, szemüveg

nélkül csiszolt zafírként ragyogott ez a szempár. Evés közben megbeszélték a többi javas-latot is; szó esett az utcaseprőről, a lámpákról meg a lámpagyújtogatóról, a járópallókról. Noah csak a reggeli végén eszmélt rá, hogy mindvégig kettőjük között folyt a szó, a társa-ság többi tagját kirekesztették. Amikor felállt az asztaltól, magában hüledezve megállapí-totta, hogy teljes harminc percen át csevegett Sarah Merritt-tel, és azt is be kellett vallania, hogy rég érezte magát ilyen kellemesen.

68

7. fejezet

A Krónika második száma már két oldalból állt. Az elsőn a következő címek szerepel-tek: A KRÓNIKA SZERKESZTŐJÉT LECSUKTÁK ÉS MEGBÍRSÁGOLTÁK; DEADWOOD HAMAROSAN TELJES TÖRVÉNYTÁRAT KAP; TŐKE KERESTETIK ZÚZÓMŰ ÉPÍTÉSÉHEZ; ÍGÉRETES LELŐHE-LYEK A HÓD-, A MEDVE- ÉS A HOMOK-PATAKNÁL; FOGYTÁN A VAD: A BIVALYOK, SZARVA-SOK, ŐZEK NYUGAT FELÉ HÚZÓDNAK; ELIZABETHTOWNBAN SERFŐZDE NYÍLT; A HOLLANDI SZERETŐK BEMUTATÓJA A BELLA UNION SZÍNHÁZBAN; LÉGY A LEVESBEN - SZÓRAKOZTATÓ ESTE A LANGRISHE-BAN.

A második oldalra került Elias Pinkney hirdetése, Sarah beszámolója a városi tanács üléséről, valamint az iskola szükségességét ecsetelő vezércikk. A cikkben Sarah nyíltan utalt rá: ha a Sötét Zug bordélyaiba áradó aranynak csak egy töredéke a közös templomi-iskolai alapba folyna, az épületet hetek alatt felhúzhatnák. Felszólította továbbá a lakossá-got, hogy minden gyereket jelentsenek be hivatalosan a szerkesztőségben, hadd derüljön fény az iskolás korúak teljes és hiteles létszámára.

Október hónapja a legrosszabb oldaláról mutatkozott be: már az első napokban hava-zott. Az egyik szokatlanul hideg napon Sarah éppen kilépett az épületből, amikor egy tar-ka ló állt meg mellette. A nyergében ülő idegen remegett, és előrebukott a ló nyakára.

– Orvost…, asszonyom…, orvos kellene… – Hét is van belőlük. Menjen tovább; baloldalt mindjárt meglátja Rathburn és Allen sát-

rát. Jobboldalt, valamivel messzebb, egy-egy faházban találja Bangst és Dawsont, és az el-ső saroknál, jobbfelé egy sátorban Henry Kice-t. – A másik kettő túl messze volt, őket meg sem nevezte, hiszen úgy festett, a lovas akármelyik pillanatban lebukhat a lóról. – El tud jutni odáig, uram?

– Köszönöm – motyogta az idegen, és a nyeregben imbolyogva megsarkantyúzta lovát. Sarah utánanézett, és látta, ahogy befordul jobbra, Henry Kice sátrához.

A nap folyamán maga is benézett az orvoshoz; kíváncsi volt, lövés érte-e az idegent, és ha igen, milyen körülmények között. Talán postakocsirablásnak esett áldozatul?

– Szó sincs róla – jelentette ki Henry Kice. – Az illető szimpla cheyenne-i szerencsejá-tékos, a neve Cramed. Csúnya tüdőlobja van, amit még szömörce-mérgezés is bonyolít. Úton volt Cheyenne és Deadwood között, váratlanul érte az időváltozás, és így fázott meg. Ágyba parancsoltam. Ha jól tudom, a Custerban szállt meg.

Három nap múlva mind a tüdőlob, mind a mérgezés súlyosbodott. Egy hét múlva pedig további öt szömörcemérgezéses esetet jelentettek; közülük három a Custer Szálloda lakói között fordult elő.

Sarah nagybetűs címben tette fel a kérdést: RAGÁLYOS LENNE A SZÖMÖRCEMÉRGEZÉS? Nem sokkal ezután Cramed meghalt. Sarah úgy gondolta: valamit végre tennTkell. Egy reggel Josh azzal állított be a nyom-

dába, hogy az éjjel Lettie húga is rosszul lett, mire Sarah fogta magát, és átment a seriff irodájába. Campbell a helyiség túlsó végében éppen egy tagbaszakadt, szakállas férfival tárgyalt, akiben Sarah Frank Gilpinre, az egyik helybéli kovácsmesterre ismert. (A börtön terve állítólag már a legjobb úton volt a megvalósuláshoz.) Campbell, az ajtó csukódását hallva hátranézett, aztán mindketten megfordultak. Gilpin mosolyogva kapta le formátlan sapkáját, Campbell pedig odalépett Sarahhoz.

– Mi van, Miss Merritt, hírekre vadászik? – kérdezte. – Lenne számomra néhány perce, seriff? – Természetesen. Frank Gilpint ismeri már?

69

Gilpin közelebb jött; mosdatlan szag áradt belőle, és nyájasan, bár kissé zavarosan üd-vözölte a látogatót.

– A kisasszonyka, aki újságot ír, hát persze. Tartom szerencsémnek. Olvastunk ám a börtönről, amiket írt, és Noah azt mondta jöjjek ide. Meglássuk, mennyi rács kelletik, és hogy van-e hozzája elég aranyuk ennek a sok zsugori bányásznak, nem igaz?

Sarah bólintott, de a mosolyában nyugtalanság bujkált. – Eszerint meglesz a börtön? – kérdezte. – Remélhetőleg igen, a novemberi lakossági gyűlés után. Most dolgozom a költségve-

tésen. Emiatt jött, Miss Merritt? – Nem, egészen más ügy hozott ide. Mondja, seriff, mit tud a himlőről? – A himlőről? – a férfi homloka ráncokba gyűrődött. – Miért kérdezi? – Mert vezércikket akarok írni, de nem szeretném, hogy meggyűljön a bajom a törvény-

nyel pánikkeltés miatt. Már volt egy menetünk, semmi szükségem újabbra. – A szömörcemérgezésről van szó? – Igen, arról. Most esett ágynak Lettie Dawkins és még öt újabb beteg, Henry Kice pe-

dig el akarja hitetni velünk, hogy mindenről a szömörce tehet; Rathburn viszont azt állítja, hogy a többi eset közül legalább egy nem más, mint bujakór.

– Vagyis vérbaj? – Az – bólintott Sarah. – Nem lehet, hogy Kice rossz diagnózist állított fel, csak nem

meri beismerni? – És Rathburn doktor is? Egy ideig gondolatokba merülve hallgattak mindketten. – Mennyire tartja valószínűnek, hogy mindketten tévednek? – kérdezte Campbell. – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a szömörcemérgezés nem ragályos, és hogy

egy Lettie korú kislánynak nem lehet vérbaja. Mi következik mindebből? – Úgy gondolja; járvány van kitörőben? – Már érdeklődtem itt-ott. A betegség minden esetben egyformán kezdődött: háromna-

pos láz, utána kiütések az egész testen. Az egyik beteg már meghalt. – Himlő… – suttogta Campbell, és beletúrt göndör hajába. – Szerintem az, bár persze tévedhetek. De ha igen, akkor már elvben az egész szurdok

megfertőződhetett. – Van valamilyen javaslata? – Azt mondanám, hívjuk össze a bányavidék valamennyi orvosát, tanácskozzak meg az

ügyet, és jussanak közös nevezőre. Ha a himlő mellett döntenek, azonnal oltóanyagot kell hozatnunk a Pony Expressszel, a betegek számára pedig járványkórházat kell építenünk. Végül mindazokat, akik esetleg megfertőződhettek, de a kór még nem tört ki rajtuk, el kell különítenünk.

– Honnan szerzünk minderre pénzt? – Csak a polgárok adhatják össze; azoknak a nevét pedig, akik bár megtehetnék, még-

sem hajlandók adakozni, közzétesszük az újságban. Ehhez persze szükségem van a maga előzetes hozzájárulására.

– Mennyi a himlő lappangási ideje? – Tíz-tizenhat nap. – Tudja, mikor érkezett a városba Cramed? – Tizenhárom napja. – Beszélt minderről már mással is? – Nem, senkivel. – George Farnumnak pedig tudnia kell róla? – Campbell a fogashoz robogott. – Majd

én szólok neki, és azonnal összehívatom az orvosokat. Amíg George vagy én nem jelent-kezünk, semmit se tegyen be az újságba!

70

Campbell öt óra után lépett be elgyötört képpel a Krónika szerkesztőségébe. Bradigan éppen a fametszetek között matatott, hogy megfelelő keretdíszítést találjon, Josh a helyi-ség végében, a fásláda körül söprögetett. Sarah, ahogy nyílt az ajtó, azonnal felpattant, és Campbell elé sietett, hogy a másik kettő ne hallja, miről beszélnek.

– Himlő a javából – mondta fojtottan a seriff. Sarahn szorongás hullámzott végig. Levette szemüvegét, és lehunyt szemmel suttogta: – Az Úr legyen irgalmas. – Elküldtem egy lovast a távírószerelőkhöz. Hill City és Deawood között már félúton

tartanak a vezetékkel, tehát még ma este elmegy az üzenet. Ha van Cheyenne-ben oltó-anyag és tű, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ha nincs… – vonta meg a vállát –, hát akkor csak várhatunk és reménykedhetünk.

– Vesztegzárcédulák is kellenek. – Ki tudja nyomtatni? – Hát persze. Patrick Bradigan máris hozzáfoghat a szedéshez. És hirdetményekre is

szükség lesz, hogy felszólítsuk a bányászokat: jelentkezzenek oltásra, mihelyt az anyag megérkezett. Hogy állnak a kórházzal?

– George rendkívüli tanácsülést hívott össze ma estére. Kérdezteti, hogy eljönne-e. – Természetesen. – Nyolckor a tízes kocsmában. A két színház ma korán tart előadást. – Ott leszek. A férfi már indult kifelé, de aztán megtorpant. – Igaz is: Josht ne engedje haza ma este. – Erre már magam is gondoltam. Komor, gondterhelt tekintetük egy pillanatra találkozott, és Sarah hirtelen úgy érezte, a

súlyos felfedezés összhangot teremtett köztük. Azt hitte, a férfi mond majd valami meg-nyugtatót, de az ehelyett csak annyit mormolt: – Este még beszélünk –, és már el is rohant.

Patrick és Josh rosszat sejtve abbahagyta a munkát. – Mi baj van? – kérdezte Josh. – Ma este mindkettőjüknek túlórázniok kell. – Mi történt? – szólalt meg Patrick is. – Sajnos nagyon rossz hírt kell közölnöm. Az orvosok megállapították, hogy a szur-

dokban himlőjárvány tört ki. – Himlő… – ismételte Josh, a házuk irányába pillantva, majd ismét Sarahra nézett. –

Tehát Lettie is?… – Attól tartok, igen, Josh. A fiú már lódult a fogas felé, Sarah azonban visszahúzta. – Nem, Josh. Ma éjszakára itt maradsz. – Haza kell mennem. Ha Lettie beteg… – Akkor sem. Csak úgy vagy biztonságban, ha nem mégy a ház közelébe. Megkérde-

zem majd Mrs. Roundtree-t, nem alhatnál-e a nappaliban a díványon, amíg meg nem jön az oltóanyag. A seriff már intézkedett. Különben is, ma este szükségem van rád, és magára is, Patrick. Vesztegzárcédulákat és oltási felszólításokat kell nyomnunk. Ugye itt marad maga is?

Patrick szótlanul meghajolt. – De a mamám… – hebegte Josh aggodalmasan. – Majd én értesítem. És most lássunk munkához. Amikor Sarah elhagyta a szerkesztő-

séget, a nyomda már gőzerővel üzemelt. Sarah először Emmát kereste fel, de csak a kony-haablak alól kiáltott be hozzá. Emma arcára barázdákat szántott a lányáért való aggoda-lom. Sarah önkéntelenül maga elé képzelte a kis Lettie-t, aki előtt még ott áll az egész élet;

71

finom vonású arcát, hibátlan bőrét örökre elcsúfíthatják a sebhelyek, és még szerencse, ha ennyivel megússza…

Miután a legfontosabb közlendők elhangzottak, a két nő alig tudott elszakadni egymás-tól; oly jólesett volna egy vigasztaló ölelés! Ám erről a fényűzésről most le kellett mondaniok.

– Meggyógyul, Emma. Biztos vagyok benne! – Sarah hátrahajlította fejét, úgy nézett fel együttérzőn barátnőjére.

Este nyolckor a tízes kocsmában megnyílt a rendkívüli tanácsülés. A kocsma zsúfolásig

megtelt a hírre: a városatyákon kívül eljött mind a hét deadwoodi orvos, és további kettő a Lead és Elizabethtown nevű, Deadwood fennhatósága alá tartozó szomszédos sátortábor-okból. Ezenkívül több üzletember és szép számú érdeklődő is megjelent.

Az ülésen a tanács hivatalosan megalakította Deadwood város egészségügyi bizottsá-gát, és ráruházta a döntést minden, a himlőjárvány kezelésével és megfékezésével kapcso-latos kérdésben. A három település valamennyi orvosán, a polgármesteren és két vezető üzletemberen kívül Sarah és Noah is elvállalta a bizottsági tagságot. Mire elhagyták a kocsmát, készen volt a közelgő csata haditerve.

A Fenyő-szurdokban járványkórház épül, s minden beteget oda szállítanak. A szüksé-ges faanyagot a fűrészmalmokból szerzik be; a seriff majd hivatalosan közli a tulajdono-sokkal, hogy a bizottság megrendelései elsőbbséget élveznek. A tehetősebb bányászokat, kereskedőket és üzletembereket adakozásra szólítják fel; az adományokat a kincstárnoknál kell befizetni, a vonakodók névsorát közzéteszik a Deadwoodi Krónikában. Önkénteseket toboroznak mind a kórház, mind az esetleges fertőzöttek elkülönítését szolgáló, rögtönzött szállások építésére, valamint a betegek ápolására. Dawkinsék péksége, valamint a Custer Szálloda további intézkedésig vesztegzár alá kerül. A deadwoodi bordélyházakat bezárják (az intézkedést a seriff foganatosítja), egészen a vesztegzár feloldásáig; addig valamennyi lakójuk köteles beoltatni magát. Mindeme döntéseket másnap a Krónika külön kiadásban teszi közhírré.

Éjfélre járt, mire a gyűlést berekesztették. Noah és Sarah elcsigázva indult haza, Mrs. Roundtree panziója felé. Városszerte furcsa csend honolt, még a kocsmákban és a játék-termekben is, mintha a lakosság így fejezné ki a szörnyű csapás fölötti megrendülését. Még az oszlopokhoz pányvázott állatokból is csak hírmondó maradt. Az égbolt sűrű felhő-takaróján sem a hold, sem a csillagok fénye nem tört át.

Nehéz léptekkel kapaszkodtak fel a hegyi ösvényen, s a teraszokhoz vezető nyers, cik-cakkban kanyargó lépcsőkön. Noah kinyitotta a panzió ajtaját Sarah előtt. A nappaliban kis olajmécs égett. Josh a díványon aludt, oldalára fordulva, fél lábát behajlítva; a barna pokróc félig lecsúszott róla. .

Sarah és a seriff néhány pillanatig szótlanul nézte a fiút, s mindkettőnek ugyanaz járt az eszében: Josh családja a leginkább veszélyeztetettek közé tartozik.

– Szegény kis Josh… – suttogta Sarah. – Bizony, hogy szegény. Ki tudja, mi történik… – Ne mondjon ilyet, Noah. – Sarah lehajolt, és a fiú válláig húzta a takarót. – Nagyon

megszerettem a családját, különösen Emmát. Amikor megfordult, észrevette, hogy a férfi a félhomályban különös pillantással figyeli.

A lány önkéntelenül Noahnak nevezte… Aztán úrrá lett érzelmein, és így szólt: – Ne aggódjon, nem lesz semmi bajuk. – Olyan derék, jólelkű emberek… – Igaz. Újabb csend lett; a kölcsönös ellenszenv tovább enyhült közöttük. – Menjen fel maga elsőnek – mondta a férfi. – Én majd eloltom a lámpást.

72

Sarah azonban még csak félúton volt a lépcsőn, amikor mögötte kialudt a fény. A sö-tétben megbotlott, majd a fal mentén tapogatózott tovább. Hallotta, ahogy a férfi elindul a nyomában, lábujjhegyen, nehogy recsegjen a falépcső.

Előbb Sarah állt meg, aztán a férfi is. – Mr. Campbell… – suttogta a lány. – Tessék… – Szokott imádkozni? Némi csend után hangzott fel a válasz: – Néha. Újabb csend, aztán Sarah azt suttogta: – Ma éjjel nem ártana. A gondolat mintha rájuk telepedett volna. Valahol a házban deszka reccsent. Elindultak

ismét felfelé: elöl Sarah, nyomában a seriff. Sarah szobája volt közelebb. Kitapogatta a ki-lincsgombot, elforgatta, aztán visszanézett. A férfi ott állt szemben vele.

– Jó éjt! – suttogta Sarah. A vaksötétben érezte: alig kellene kinyújtania a kezét, hogy megérintse a férfit. Orrát megcsapta a zekéjéből áradó bőrszag és az eloltott lámpa bá-gyadt füstje.

– Aludjon jól – suttogta a férfi. – Reggel találkozunk. A bordély nappali fényben egészen más arcát mutatta; Noah még soha nem járt erre

napközben. Amikor Flossie beengedte, a nyitott, ajtón beszivárgó fénynyaláb egy pillanat-ra megvilágította a félhomályos szalont, aztán ismét sötét lett. A levegőt átjárta a tegnap esti whisky- és szivarbűz. Flossie nyomában Noah elhaladt a homályból rámosolygó akt alatt, aztán a fürdőszobából megcsapta a nyirkos fa és a kén szúrós szaga, s végül beléphe-tett egy bal felől nyíló szobába, ahol Rose Hossiter hortyogva terült el egy piszkos heve-rőn.

Flossie megkerülte a mindenféle lommal borított íróasztalt, és egy mozdulattal felhúzta a zöld napvédő vásznat.

– Mi a fene… – Rose nehézkesen, mint egy rozmár, oldalra hemperedett, és szemét be-árnyékolva kereste, ki állhat mögötte. – Mi a nyavalyát művelsz itt, Flossie? Takarodj in-nen!

– A seriff van itt – mondta az indián nő, majd elvonult. Rose zavaros tekintete végül megállapodott az ajtóban álló férfin. – Nicsak, a seriff… –

motyogta, és megpróbált feltápászkodni, de közben belegabalyodott fényes rózsaszín pon-gyolája ujjába. A pongyola lecsúszott, feltárva egyik húsos keblét.

– Kicsit korán jött, nem gondolja? – Sajnálom, Rose, hogy felköltöttem. – Mennyi az idő? – Fél tizenegy. Rose horkantott egyet, felült, majd széles, meztelen talpát lassan a földre eresztette. – Akkor még éjszaka van – morogta, majd egy hosszúkás asztalka felé hajolt, felcsip-

pentett egy vékony szivart és meggyújtotta. Amikor ismét elterült párnáin, orrán-száján dőlt a füst. – Jó ideje nem járt már felénk, seriff.

Campbell nem válaszolt. – Csak nincs valami hézag? – De sajnos van. Egy időre be kell csukatnom a házat. – Be-csu…! – Rose-t a szó közepén szaggató köhögés fogta el; köhögés közben, szoká-

sa szerint, kidugta a nyelvét. Viszolyogtató látvány volt. Végül összeszedte magát. – Hogy érti azt, hogy becsukatja?

– Nemcsak magukat, a többieket is. A városban több himlőmegbetegedés történt.

73

Rose, összefogva magán a köntöst, felkelt az ágyból. – Mi a nyavalyát izgat engem a himlő? – Pedig ebben a szakmában nem ártana komolyan vennie. – Na ide hallgasson, seriff. Nagyon jól tudja, hogy minden vendégnek kötelező a kar-

bolsavas fürdő. Az biztosan megvéd a himlőtől is. – Maga éppúgy tudja, mint én, hogy ez nem igaz. – Ugyan már, seriff, ne legyen ilyen kőszívű! – Muszáj – jelentette ki Noah. – A rendeletet a városi tanács hozta, és nekem az a dol-

gom, hogy végrehajtsam. Vesztegzár alá kerülnek, Rose. – Mennyi időre? – Alighanem két hétre. – Két hétre? És mit gondol, miből élünk addig? – Ugyan már, Rose. Jártam én ide eleget, tudom, mennyi arany folyik be egy éjszaka.

Akár két hónapra is bezárhatnának, és meg se éreznék. Rose egy ideig fürkészőn nézte, majd lerakta szivarját a hamutartóba, odasiklott hozzá,

és megragadta zekéje hajtókájánál fogva. – Tudja mit, seriff? Igazán előnyös üzletet ajánlok. Csukja be az összes házat, akassza

ki a bejáratra a karanténhirdetményt, de nálam hagyja nyitva a hátsó ajtót. Ameddig egye-dül üzemelek, tíz százalékot kap a bevételből.

Noah lefejtette a kezét a kabátjáról. – Nem tehetem, Rose. Járványnak akarjuk elejét venni. Rose, fél kézzel a csípőjén, újabb rohamra indult. – Várjon, megtoldom. A vesztegzár idejére válogathat az étlapról, amihez csak gusztu-

sa van, annyiszor, ahányszor akarja. Ez csak csábító ajánlat?! – Nem, Rose.:. – emelte fel mindkét kezét a férfi. – Ki a kedvence? Eve, ugye? Őt mindig pártfogolta! – Nem kell nekem se Eve, se… – Akkor talán az egyik franciásunk. Mit szólna Parázshoz? Volt már valaha dolga Pa-

rázs szájával, seriff? – Egyikükből sem kérek. – Még én magam is hajlandó lennék újból csatasorba állni. Jó ideje már, hogy nem vol-

tam férfival, de azért még tudom, mitől döglik a légy. – Keze a – seriff ágyéka felé köze-ledett. – Nem bánná meg, seriff!

Noah elkapta és vasmarokkal szorította a nő csuklóját; közben heves émelygés fogta el. – Nincs üzlet, Rose. Mondd meg a lányoknak, hogy mostantól zárva vagytok. – Te nagyon jóképű fiú vagy, Noah… – A nő szabad kezével meg akarta simogatni, de

Noah elrántotta a fejét. Rose keze megdermedt a levegőben, pillantásuk találkozott. A nő kiszabadította magát Noah markából, és helyrecibálta mellfűzőjét. Arcán megvető kifeje-zés jelent meg. – Így is jó. Takarodj innen, gyászhuszár, a fényes csillagoddal együtt. – Azzal megpördült, és a szivarja után kapott.

A ház előtt Noah nagyot szippantott a friss levegőből; úgy érezte, őrá is ráférne most egy karbolsavas fürdő. Miközben kiszögezte az ajtóra a karanténcédulát, gondolatai visz-szatértek az iménti jelentre. Látta Rose-t, amint ziláltan, hervadtan ocsúdik álmából; fel-idézte feslett beszédét, durva modorát, utálatos szagát, szánalmas igyekezetét, hogy csá-bosnak hasson, fagyott tekintetét, amikor ő visszahőkölt az érintése elől, és hirtelen meg-borzongott, mintha a nő valóban hozzáért volna.

A Pony Express végül a nebraskai Sidneyből hozta meg az oltóanyagot, még épp idejé-

ben, hogy a járvány tombolását megelőzzék. Mindazonáltal Sarah-ra és Noahra életük ta-lán legnehezebb két hete várt. Sarahnak a lapszerkesztés mellett az oltást és az önkéntes

74

ápolói szolgálatot is meg kellett szerveznie; Noah, azon túl, hogy a rend fenntartásáról gondoskodott, az önkéntes építőmunkásokat toborozta, és ügyelt rá, hogy az örömházak valóban zárva tartsanak. A kór még két halálos áldozatot szedett: egy Babfaló Kellyként ismert bányászt és egy Yarnell nevű, homályos mesterségű férfit, aki Kentuckyból jött. A Moriah hegyi temetőben földelték el őket, Smith lelkész és Bill Hickok mellé.

Sarah kötelességének érezte, hogy részt vegyen a temetésen; lelkész híján a helybéliek-re hárult, hogy méltó szertartást rendezzenek. Yarnell temetésének napján azonban annyi dolga akadt a kórházban, hogy elkésett, és magányosan rótta le kegyeletét a sírnál egy szál krepp-papír rózsával.

75

8. fejezet

A vesztegzár feloldása Deadwood-szerte nagy örömet keltett. Ismét megnyíltak a bor-délyok, éppen a legjobbkor, hogy levezessék az átélt viszontagságoktól megviselt férfiak kakaskodó kedvét; Noaht egyszeriben kevesebb kocsmai verekedéshez hívták ki. True Blevins is visszatért a Szuronyos Hal völgyből, összeterelte ökreit, és Cheyenne felé vette útját. A Dawkins család boldogan ölelte keblére a hazatérő Josht, bár elsősorban azért ad-tak hálát, amiért Lettie, ha néhány himlőhely megmaradt is az arcán, átvészelte a kórt.

A Krónika egyik cikke bejelentette az első rövidáru-szállítmány: kelmék, szalagok, sőt női cipők érkezését. Megjött a Sarah rendelte gipsz is, sokkal több, mint amennyire szük-sége volt: a két jó szimatú vakolómunkás – bizonyos Hintson testvérpár – felismerte, hogy az első bevakolt épület láncreakciót indít majd el, s ők ketten virágzó céget alapíthatnak.

A civilizáció legbiztosabb jelének azonban azt a negyven macskából álló rakományt te-kintette a közvélemény, amelyet Cheyenne-ből hozott ládákban, rugós kocsin egy jó szi-matú üzletember. Az illető huszonnégy órán belül túladott szállítmányán, mégpedig csilla-gászati áron: darabonként huszonöt dollárért.

Az esemény Saraht is váratlanul érte, így mire hírt adhatott volna róla, a cicákat jórészt már el is kapkodták; de azért sikerült neki is beszereznie egyet: egy rövid szőrű, fehér nős-ténymacskát, amelyiknek fél szeme kék, a másik zöld volt. Sarah alighogy szert tett a jól fejlett, békés, feltűnően barátságos állatra, nyomban belészeretett.

– Szervusz, cicus – mormolta –, nagyon hasonlítasz a jó öreg Gazdára. – Gazdának ke-resztelték el a macskát, amelyikkel Addie és ő megosztották a gyerekkorukat; nevét annak köszönhette, hogy első perctől ő volt az úr a házban. – Ugye, jólesik egy kis vakarás?

Bárhogy szerette volna megtartani az állatot, csak rövid időre vitte be a szerkesztőség-be; így is rögtön leállt miatta a munka. Josh és Patrick versengve kapta fel és vakargatta a jövevényt, megbámulták eltérő színű két szemét, aztán szabadon engedték, hadd szimatol-jon körbe a helyiségben.

Késő délután Sarah útra kelt a Sötét Zug felé. Zord, szürke nap volt, ismét a levegőben lógott a havazás. A kövér felhők mintha fütyörészve köpték volna ki magukból a szurdok falain végigsöprő szélrohamokat. A városi tanács novemberi ülésén megszavazta ugyan a börtön és a templom felépítését, a járópallók egységesítését azonban elvetették, s így Sarah továbbra is kénytelen volt fel-le szökdécselni, ahogy a falakhoz lapulva végigvon-szolta magát a Fő utcán. Fejét leszegve éppen felmászott az egyik palló lépcsőjén, amikor teljes erőből összeütközött egy szembejövő járókelővel.

– Hóha! Lassan a testtel! – Kesztyűs kéz fogta át kabátja mindkét ujját, ő pedig ahogy felnézett, rögtön ráismert a vörösesbarna bajuszra. A férfi az új barna Stetsonját viselte, és rövid báránybőr kabátjában másfélszer olyan terebélyesnek tűnt, mint amilyen volt.

– Bocsánat, seriff. Nem figyeltem eléggé. A férfi elengedte, majd meglátta a macskát és megsimogatta; hatalmas kesztyűje alatt

szinte eltűnt a kis fej. – Nézze csak! – mutatta Sarah. – Az egyik szeme zöld, a másik kék. Hát nem különös? Néhány pillanatig együtt nézték a macskát, aztán Noah megjegyezte: – Tudja, az ilyen felemás szemű macskák néha süketek. – Komolyan? – Aha. Sráckoromban ismertem egy ilyet; egy Sandusky nevű öreg gyertyaárusé volt.

Soha nem hallotta, amikor a gazdája közeledik, az öreg meg félrerúgta az útból. Emlék-

76

szem, legszívesebben visszarúgtam volna a macska helyett. No, cicus, hová lesz a séta? – kérdezte aztán a riadt állattól.

– Elviszem Addie-nek. Ott beszélgettek szoros közelségben a szélfútta járópallon, de a szemük csak most ta-

lálkozott. Sarah fél kézzel a macska fejét tartotta, nehogy kiugorjon a kabát alól, Noah pe-dig az orrát simogatta.

– Ez igazán szép magától. Gondolom, szívesen megtartaná. – Gyerekkorunkban mindig volt macskánk; Addie-nek bizonyára hiányzik. A szobájá-

ban is rejteget az ágyon egy kitömött macskát. Ahogy a férfi szürke szemébe nézett, Sarah azon tűnődött: vajon Noah eljár-e Rose Há-

zába, és ami a fő: Addie-t látogatja-e még? A gondolattól hirtelen elszorult a szíve; hogy miért, egyelőre maga sem tudta volna megfejteni. Inkább továbbra is a macskáról beszélt.

– Ennek itt ugyanolyan a színe, mint Gazdáé, a régi kis kedvencünké… – mondta. – Akkor a húga bizonyára örül majd neki. – Remélem. Bár azt sem tudom, elfogadja-e egyáltalán. Még most sem akar szóba állni

velem, egy barátságos pillantásra sem méltat, és mégis úgy érzem, iszonyúan magányos. Noahnak még soha nem jutott eszébe, hogy egy prostituált magányos lehet. Akiket is-

mert, rámenős, életerőtől duzzadó lányok voltak, s a maguk elszigeteltségében sem voltak egyedül; napközben egymást szórakoztatták, esténként pedig megállás nélkül áradtak a lá-togatók. De a szívük mélyén valóban magányosak lehetnek. Szégyellte magát, amiért erre is Sarah Merritt vezette rá. Mielőtt azonban megszólalhatott volna Sarah folytatta:

– Én vagyok az egyetlen testvére, s akármilyen mélyre is süllyedt, ismét jó barátnők le-hetnénk – ha közel engedne magához. Nagyon fáj, hogy így kirekeszt az életéből, pedig én igazán csak segíteni szeretnék…

– Talán szégyelli, hogy ilyen helyen találkoznak. – Nem úgy viselkedik, mint aki szégyellné. Inkább kihívó és gunyoros. – Sajnálom, erre nem tudok magyarázatot. De a macskának biztosan örül majd. Két férfi közeledett; Sarah és Noah arrébb húzódott, hogy utat engedjen nekik. Amikor

ismét magukra maradtak, Sarah gépiesen tovább vakargatta a cica nyakát. – Mr. Campbell… – A kérdés ott volt a nyelve hegyén. Már jó ideje szerette volna

megtudakolni, beszélt-e neki Addie valaha az otthonáról, nem utalt-e rá, miért szökött meg a családtól. Végül azonban cserbenhagyta a bátorsága; hogyan is merné faggatni a férfit, mi történt közte és a húga között, amikor éppen ügyfélként vette igénybe egy prostituált szolgálatait. – Á, semmi… – hebegte. – Azt hiszem, az Addie körüli rejtélyt magamnak kell kibogoznom. – Aztán felnézett, és úrrá lett kínzó gondolatain. – Úgy látom, illik a fe-jére a kalap!

– Igen, éppen jó. Pompás egy kalap, köszönet érte. – Röstellte, hogy egy hónapig várt a köszönettel, de hát akkoriban még csak beszélő viszonyban sem voltak.

– És a szeme is begyógyult… A férfi lekicsinylőn legyintett. – Ugyan már… Semmiség volt az egész. – És a hallása? Valóban megsérült? Noah a füléhez emelte kezét, úgy bömbölte: – Mit mond? Mindketten elnevették magukat, aztán meglepődve elhallgattak, és mielőtt pillantásuk

szétvált volna, mindkettőjüknek úgy tűnt, mintha másképpen néznének egymásra, mint eddig.

– Hát nekem mennem kell – mondta zavartan Sarah. – Nagyon hideg van itt az utcán. – Vacsoránál majd találkozunk – mondta a férfi. Megbillentette kalapját, aztán szétvál-

tak; egyikük ment jobbra, a másik balra.

77

Néhány méterrel arrébb Noah engedett a kísértésnek: megfordult, hogy visszanézzen, és azt tapasztalta, hogy a lány ugyanezt teszi: ott áll a járópalló legvégén, és a macskát az álla alá szorítva visszanéz rá.

Sarah a himlőjárvány kitörése óta nem látta Addie-t, csak reménykedett, hátha az el-

múlt hetek meglágyították a húgát, és ezúttal melegebb fogadtatásban részesíti. Amikor az ajtajához ért, kigombolta a kabátját, karjára ültette a macskát, és kopogott.

– Ki az? – szólt ki Addie. – Én vagyok, Sarah… Hosszú csend után résre nyílt az ajtó. – Mit akarsz már megint? – kérdezte Addie. Ugyanaz a pongyola volt rajta, mint aznap,

amikor a ruhát szedte le a kötélről. – Látni akartam, jól vagy-e. – Jól vagyok. – Hoztam neked valamit. Addie meglátta a macskát, és kemény vonásai hirtelen felengedtek. – Az enyém? – kérdezte, és szélesebbre tárta az ajtót. – Ma délután szállított ide valami cheyenne-i fickó egy egész rakománnyal. Óriási volt

a tülekedés, de sikerült egyhez hozzájutnom. Tessék… – nyújtotta oda a macskát. – A tiéd. Addie mereven, szinte megbabonázva vette át. – Idejövet rágomboltam a kabátomat, most nyilván kicsit ideges lesz. – Ci-ci-cic, jaj de szép kis cica vagy! – duruzsolta Addie, magához szorítva az állatot. –

És hogy hasonlítasz a jó öreg Gazdára! – Megfordult, s a macskával bement a szobába; Sarah tétován követte, s megállt a nyitott ajtó mellett. Addie a karjára ültette a macskát, becézte, a fejét dörzsölte, mígnem az megriadt, és átugrott az ágyra.

– Hát egészen Cheyenne-ből jöttél idáig? Ne félj, nem fogod megbánni! Vigyázunk rád, nem engedünk közel ahhoz a csúnya öreg papagájhoz!

Eddigi ridegségét mintha elfújták volna; anyáskodó gyengédséggel babusgatta az álla-tot. Sarah, ahogy elnézte, mélységesen meghatódott. Hetek óta arról álmodozott, hogy Addie szívén majd csak megolvad a jégpáncél.

– Hogy hívják? – kérdezte Addie, de közben sem vette le szemét az állatról. – Tudomásom szerint nincs neve. – Lehet, hogy Gazdának fogom szólítani. – Ebben reménykedtem… – Ez volt az első régi emlék, amely ellen Addie nem tiltako-

zott. Sarah beljebb merészkedett, de az ágytól néhány lépésre megállt. Nagyon szeretett volna odaülni a húga mellé, s az ágyon végighemperedve vele együtt becézni a macskát, de ellenállt a kísértésnek. Tudta, hogy erőszakkal nem támaszthatja fel Addie-ben a szere-tetet; sok idő és tapintat kell még hozzá, hogy a lányt felrázza közönyéből.

– Akármi is a neve, ő bizony nőstény, és előbb-utóbb kölykei lesznek – jegyezte meg. – Az egyik kiscicát majd szívesen elvállalnám; jó helye lenne a szerkesztőségben.

Amióta megjött, Addie most nézett rá először. – Ugye szeretted volna megtartani? – Dehogy, hiszen neked vettem. De elvittem a nyomdába, hogy megmutassam a fiúk-

nak, és Josh valósággal belészeretett. Tekintetük néhány pillanatra egymásba fonódott. A levegőben olyan tétova, reszketeg

izgalom vibrált, amilyen az első csókot szokta megelőzni – két emberi lény habozva és reménykedve várja a pillanatot, amely ha eljön, örökre megváltoztatja kapcsolatuk tartal-mát…

– Ki az a Josh? – törte meg Addie a csendet. – Egy kedves kamasz, aki nálam dolgozik. Az apjáé a pékség a Fő utcán.

78

– És Pat Bradigan a másik alkalmazottad? – Igen. Afféle vándormadár, de nagyon érti a dolgát. Sarah arra számított, hogy Addie majd azt mondja: „ismerem”, és örült, amiért a meg-

jegyzés elmaradt. A lány nem Patricknak, hanem Patnek nevezte – ennyiből is kitetszett, hogy alighanem ő is Addie vendégei közé tartozott.

– Rengeteget iszik, és nagyon jól tudom, hogy egy szép napon majd elmarad és hírét sem hallom többé, de egyelőre semmire sem mennék nélküle.

– Olvastam a vezércikkedet – mondta ekkor váratlanul Addie. – És mi volt róla a véleményed? – Rose-nak csöppet se tetszett. – Az ő véleménye hidegen hagy. Akkor is az a célom, hogy bezárassam a házát meg a

többit is a Sötét Zugban. – És velem akkor mi lesz? – Elkerülsz innen. Éppen ebben bízom. Addie, karjában a macskával, felállt. – És ha én nem akarok elkerülni? – Kérlek, Addie, érts meg engem. Újságíró vagyok, és ki kell mondanom az igazat. Apa

is erre nevelt. – Apa, apa; bárcsak ne emlegetnéd folyton! Sarah, ahogy hátulról elnézte, megérezte, hogy a kettejük közti törékeny béke máris

inog. Ő is felállt az ágyról. – Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek, nehogy leromboljam azt a keveset, amit ma fel-

építettünk. Viseld gondját Gazdának. Addie konokul hallgatott. Sarah az ajtóhoz ért. Ekkor Addie hirtelen odafordult. – Te, Sarah… Sarah megállt, a két testvér összenézett. – Köszönöm. Sarah elmosolyodott, búcsút intett és elment. Odakinn változatlanul gyalázatos volt az idő, sőt közben az ólmos eső is megeredt, és

párás fátyolba vonta a szurdok falait. A környék kihalt volt, semmi sem mozdult, csak az ablakokból itt-ott kiszivárgó fény szórt töredezett mintákat a jeges járópallókra. A kocs-mákból is csak fojtott zajok szűrődtek ki. Sarahnak a nyomdába nem kellett visszamennie, Patrick nélküle is bezár, és ahhoz sem fűlt a foga, hogy leüljön Noah Campbellel szembe a vacsoraasztalhoz. Így hát Dawkinsékhoz indult, abban a reményben, hogy ott marasztalják vacsorára.

Barátnőjét úgy, ahogy elképzelte, a pékség fölötti jó meleg, kívánatos illatokat árasztó konyhában találta. A kis Lettie engedte be: arca felragyogott a vendég láttán.

– Jó estét, Miss Merritt! – Szervusz, Lettie, hogy érzed magad? – Jobban – mondta a kislány, de a feje hirtelen lekókadt. Sarah felemelte az állát, és nyíltan nézett a beszédes barna szempárba. – Te nagyon szép kislány vagy, Lettie. És jegyezd meg jól, amit mondok: a szépség a

lélek legmélyéről fakad, és úgy ragyog fel a szemben, a mosolyban. Ezt a ragyogást sem-mi mással nem lehet összetéveszteni, és a te arcodon most is ott ül, éppúgy, mint eddig. Én bizony mindenre kész lennék, ha kaphatnék egy keveset a szépségedből!

Lettie elpirult. Jó jel, gondolta Sarah. – Jó estét, Emma! – köszöntötte aztán Sarah a ház asszonyát. – Szabad bejönni?

79

– Mit csavarogsz odakinn ilyen szörnyű időben? – kérdezte Emma, és megforgatta a pecsenyét a nyeles serpenyőben. A hús sercegett, és ínycsiklandozó illat szállt fel belőle.

– Addie-től jövök. – Rakjátok el a kártyát, lányok, és szóljatok apátoknak, hogy rögtön kész a vacsora. –

Amikor kettesben maradtak, megkérdezte: – És mi újság a húgod körül? – Mintha megindult volna az olvadás – mondta Sarah, és felszólítás nélkül kigombolta

a kabátját. – Ülj le, és mesélj, mi történt. – Vettem neki egy macskát. – Képes voltál huszonöt dollárt kiadni érte? – Ha láttad volna az arcát, te is azt mondanád, hogy érdemes volt. Most először csillant

meg rajta valami a régi Addie-ből. Azt mondta, Gazdának fogja elkeresztelni; így hívták gyerekkorunkban a macskánkat. Ez volt az első olyan utalás a múltunkra, amelyiktől nem lett rögtön keserű és gyűlölködő. És képzeld csak, amikor elmentem, még meg is köszönte az ajándékot.

– Úgy látszik, mégiscsak előbbre jutsz. – Meglehet; ámbár a végén összeszólalkoztunk a bordélyokról írott cikkem miatt, és

egyszer csak megint ingatag lett a talaj a lábunk alatt. Olyan zárkózott, Emma, olyan ide-genül viselkedik; mintha azt hinné, megalázó lenne számára, ha valami érzelmet mutatna irántam. Egyszerűen nem értem…

Emma felemelte a fedőt az egyik lábasról; a mozdulat nyomán gőzfelhő szökött a ma-gasba.

– Sajnos én sem tudom megfejteni a rejtélyt – mondta, és kétágú villával kipróbálta, puhára főtt-e már a krumpli.

– Campbell seriff szerint talán szégyelli, hogy ilyen helyen kell fogadnia. Emma visszatette a lábasra a fedőt, és szemöldökét felhúzva pillantott Sarahra. – Mit nem hallok! Te beszélgettél a seriffel? – Egy ideje már szóba állunk egymással. – De csak muszájból! – Ma is véletlenül botlottunk egymásba az utcán… – És komolyan mondod, hogy annak rendje-módja szerint eltársalogtatok? – Akár hiszed, akár nem, így történt. – Mindjárt sejtettem, ha még a húgod is szóba került. Elég kényes ügy, nem igaz? –

Emma virágos abroszt vett elő az egyik fiókból. – Mondd, Emma, neked mi róla a véleményed? – kérdezte tűnődve Sarah. Emma kirázta az abroszt, és leengedte az asztalra. – Kemény munkát vállalt magára – állapította meg. – Úgy nézem, rendes családból va-

ló. Azt már a múltkor is megmondtam, hogy talpig becsületes ember. Miért, te milyennek látod?

– Szerintem önfejű, mint az öszvér, bár a járvány idején nagyon segítőkészen viselke-dett. Az az érzésem, hogy tiszteli ugyan a munkámat, de úgyszólván akarata ellenére. Meggyőződése, hogy a nőkhöz sokkal jobban illik Addie mestersége, mint az enyém.

– Nesze – nyomott Emma Sarah kezébe egy halom tányért –, terítsd meg az asztalt, jó? Történt valami köztetek, amiről eddig hallgattál?

Sarah szétosztotta a tányérokat, s örömmel látta, hogy neki is jut egy a halomból. – Á, semmi. – Akkor meg mit töröd így a fejed? – Csak úgy, minden ok nélkül. Amióta összekerültünk az egészségügyi bizottságban,

jobban megférünk egymással. Elbeszélgettünk a macskáról, még tréfálkoztunk is… – És aztán?

80

– Aztán, amikor elbúcsúztunk… Á, igazán semmiség az egész… Emma lerakta az abroszra az evőeszközt. – Halljuk, mi az a semmiség? Bökd már ki! – Szóval, ahogy mondtam, már elbúcsúztunk, én mentem erre, ő arra, és akkor, nem is

tudom, miért, hátrafordultam, ő meg ott állt a járópallón, és éppúgy visszabámult rám. Emma csípőre tett kézzel nézte ifjabb barátnőjét, aki elmélyült gonddal rakta szét az

evőeszközt. – Ez aztán nem semmiség! Ez az érdeklődés csalhatatlan jele! – Jaj, ne butáskodj, Emma. Amióta betettem a lábam a városba, egyfolytában idegesí-

tem. – Nem ti lennétek az első szerelmespár a történelemben, amelyik kezdetben ki nem áll-

hatta egymást. – Csakhogy mi nem vagyunk szerelmespár. Mi legföljebb ellenfelek vagyunk. – A járvány óta már nem. Magad mondtad, ezelőtt öt perccel. Összenéztek; Emma józanul, tárgyilagosan pillantott Sarah nyugtalan, borús arcába. – Annyira felzaklat ez az egész, Emma, olyan tanácstalan vagyok… – kezdte a lány, ám

ebben a pillanatban Josh robbant be a konyhába. – Megjöttem, anya! Nicsak, Sarah, jó estét! Sarah csüggedten hagyta félbe a mondatát. – Szervusz, Josh. Odabenn minden rendben? – Hát persze. Szépen bezártunk. – Sarah velünk vacsorázik – mondta Emma. – Eriggy, moss kezet, fiam; mindjárt itt

lesznek a többiek is. A család összegyűlt; négyszemközti beszélgetésre nem nyílt többé alkalom. Vacsora

után Sarah segített ugyan elmosogatni, de a gyerekek nem tágítottak a konyhából, hét óra-kor pedig illett hazaindulni.

Gondolatai útközben is Noah Campbell körül keringtek. Vajon miért fordult vissza utá-na? Barátságtalan, szabad szájú és feslett erkölcsű ember volt, aki nem is rejtette véka alá, hogy nem kér a társaságából. Ő pedig szigorú erkölcsű nő, aki soha nem nézné el senkinek a züllött életmódját. No de akkor ő miért fordult vissza a férfi után?

A szél továbbra is süvített, az ólmos eső havazásba fordult, az éjszaka koromsötétjébe csak a ferdén szitáló hópelyhek csempésztek némi fehérséget. A szerkesztőséghez érve Sarah merő megszokásból kipróbálta az ajtót, de zárva találta, ahogyan kellett, és tovább baktatott. Egy mellékutcáról tért rá a Roundtree panzió felé kanyargó meredek ösvényre, és már a kapuhoz vezető lépcsőt rótta, amikor egy hangra rezzent fel:

– Nocsak, hát megjött! – De seriff, mit keres idekinn? – Két lépcsőfokkal a férfi alatt állt meg, és felnézett rá.

Milyen kellemetlen így beleszaladni, azok után, hogy egész úton rajta töprengett… – Elszívtam egy cigarettát. Csakhogy a dohányzást a házban sem tiltották; a nappaliban több jókora hamutartóáll-

vány is volt. Amellett a férfi, aki nem is dohányzott sokat, eddig még soha nem jött ki e célból a ház elé. Sarahnak az a határozott érzése támadt, hogy őt várta.

– Nem volt ott a vacsoránál – jegyezte meg Campbell. – Igen, Dawkinséknál ettem. – Lettie hogy van? – Zavarják a sebhelyei. – Majd hozzászokik. A férfi megszívta cigarettáját; a szél vadul belekapott a füstjébe. Amikor a csikket elha-

jította, úgy nézett utána, mintha az időjárást tanulmányozná. – Barátságtalan éjszakánk van – jegyezte meg.

81

– Csak nem miattam aggódott? – kérdezte Sarah vakmerőn. – Nekem az a dolgom, hogy minden deadwoodi polgár fölött őrködjem. – Amint látja, semmi bajom. Nyugodtan visszamehet a házba. Felment a két lépcsőfokon, és éppen be akart nyitni, amikor a férfi ismét megszólalt. – Nos, mit szólt a húga a macskához? – El volt ragadtatva. Azt mondja, Gazda lesz a neve. – Akkor igazán örülhet… – Igen, örülök. Ott álltak egymás mellett a vaksötét, szeles éjszakában; Sarah szoknyája suhogva neki-

nekicsapódott a férfi bokájának; a kalap karimájára csakúgy, mint Sarah homlokára ferdén szitáltak az apró hókristályok. Sarah összefogta a gallérját, a férfi zsebre vágta a kezét. Ha felszikrázott is köztük valami kölcsönös vonzódásféle, egyikük sem akart tudni róla.

– Hát akkor jó éjszakát, Mr. Campbell! – mondta végül a lány. – Magának is, Miss Merritt. Fenn a szobájában Sarah lámpást gyújtott, és tüzet rakott a parányi vaskályhában.

Ahogy ott állt előtte, kezét melengetve, ismét a férfin tűnődött. Valóban őrá várt volna? Igaza volna Emmának? Noah Campbell érdeklődnék iránta? Ugyan, képtelenség! De ak-kor miért fordult vissza utána az utcán? Nos jó, tegyük fel, hogy esetleg érdekli a férfit – de ő maga mit érez iránta?

Egész életében gondolati úton közelített meg minden kérdést. Most is óvakodott tőle, hogy csak úgy, ripsz-ropsz beismerje: másként érez Campbell iránt, mint korábban; szá-mára az volt a természetes, hogy elemezze és világosan megfogalmazza érzelmeit. Most is tudta, mi az igazság: ő nem akar semmiféle változást. Elvégre ez az ember Addie szeretője volt, sőt talán még most is az; miféle kínos helyzetbe keverné magát?

Másnap, a reggelinél kényelmetlenül feszengett szemközt a férfival. Akármilyen meg-

győzően okoskodott az éjjel, ez mit sem változtatott a tényen, hogy Noah Campbell meg ő már hetek óta kínos rendszerességgel találkoznak napjában kétszer, az étkezéseknél, és persze étkezések közben is, az ő agyában pedig eközben olyan megfigyelések rögződtek, amelyekre józan eszű nő oda sem hederítene. Tudta már, hogy a férfi hasztalan igyekszik lesimítani a haját, az csökönyösen visszagöndörödik, s megjegyzett minden árnyalatot, a mahagónivöröstől a dióbarnáig, amelyet a száradó haj reggeli közben öltött. Ismerős volt számára a keskeny vonal, amelyet a kalap a hajába szántott, s megszokta a vonal alatt, a halántékon gyűrűző, a kacsa faroktollára emlékeztető makrancos fürtöket. Már-már élve-zettel szippantotta be borotvaszappanának enyhe reggeli illatát, s előre tudta, hogyan fény-lik majd a bajusz körül a frissen borotvált bőr.

Tudta, mit hogy szeret: a kávét tej nélkül issza, az ételt, mielőtt még hozzányúlna, már-is teleszórja sóval és borssal; reggelire a tojáshoz másodszor is szed magának a sült krumpliból; a káposztát, a sárga- és fehérrépát meg sem kóstolja, annál inkább kedvel minden más zöldséget; bőségesen merít a mártásból, evés közben még két csésze kávét le-hörpint, utána pedig édesség helyett elszív egy cigarettát.

Amikor reggeli után elhagyta az ebédlőt, Sarah kétségbeesve eszmélt rá, hogy Mrs. Roundtree többi lakójáról egyetlen ilyen adatot sem rögzített az emlékezete.

Mindeközben azonban Noah is egyre többet tudott meg Sarahról. Tudta, hogy ruházko-dásában leginkább a barna különböző árnyalatait kedveli, és függő óráját reggelente bal mellének ugyanarra a pontjára tűzi. Szennyesét hétfő reggel szállítja a mosodába, és kedd délutánonként hozza vissza. Szőrszálhasogatóan pontos: akkor lép ki szobájából, amikor az óra fél nyolcat üt, és hatkor jelenik meg a vacsorához, egy perccel sem előbb vagy ké-sőbb, miközben fura módon nem is érdekli az evés; inkább csak kötelességből táplálkozik, s ha valamilyen esemény különösen foglalkoztatja, ott is hagyja az ételt a tányéron. Noah

82

már azt is tudta, miről ismerszik meg ez az állapot: ilyenkor a lány alig vesz részt az asztal körüli társalgásban, és sajátos arckifejezéssel mered a cukortartóra. Olykor kétszer is rá kellett szólni, hogy észrevegye: hozzá beszélnek; írás közben viszont egyetlen, még oly mellékes vagy rejtett részlet sem kerülte el figyelmét. Semmilyen fogással nem hangsú-lyozta nőiességét – sem szem-, sem szájfestéket nem használt –, és Noah úgy érezte: fel is háborodna, ha a lány egyszer kipingálva jelenne meg az asztalnál. Hajviseletét soha nem változtatta, legföljebb néha félrecsúszott a kontya, mintha aznap nem a tükör előtt tűzte volna meg.

Egyvalami azonban minden másnál jobban feltűnt neki. Azóta, hogy akkor délután a já-rópallón összefutottak, a lány nem nézett többé beszélgetés közben a szemébe, hanem kényszeresen a mellén lévő csillagra szegezte tekintetét.

Egy héttel véletlen utcai találkozásuk után Sarah és két segítője éppen a szerkesztőség-ben szorgoskodott, amikor egyszer csak alacsony, tömzsi asszony lépett be az ajtón. A bő-re olyan barna volt a naptól, mint egy régi nyereg, sötét hajában a választék körül ősz csí-kok húzódtak. Tekintete nyílt és határozott volt, ha nem is szúrós, és úgy csapott le Sarahra, mintha a másik kettő ott sem volna.

– Szóval maga az! – kiáltotta; olyan átható hangja volt, mint az ebédre hívó gongnak. Sarah lehúzta kézelővédőjét, s felállt az íróasztaltól. – Sarah Merritt vagyok. Az asszony a kezét nyújtotta. – Én pedig Carrie Campbell. Noah édesanyja. Sarah a szürke szempár, a csöppnyi bütyökben végződő orr, a magasan álló, kerek po-

facsont láttán azonnal felfedezte a hasonlóságot. – Üdvözlöm, Mrs. Campbell! – szorított kezet az asszonnyal. – A fiam mesélt nekünk magáról meg a lapjáról is. Gondoltam, magam is körülnézek.

Maguknak is jó napot! – biccentett Patrick és Josh felé, de a szeme közben is a helyiség részleteit fürkészte, és a beszédet sem hagyta abba, így Sarah be sem mutathatta munka-társait. – Noah szerint maga rámenős teremtés, aki tudja, mit akar. Csodálja is érte.

– Igazán? – kérdezte Sarah, nehezen palástolva meglepődését. – Mondtam is neki, ejnye, Noah, miért nem hozod ki már egyszer azt a kisasszonyt, de

hát tudja, milyenek a fiúgyerekek. Ha egyszer kirepültek a házból, törheti magát az ember, hogy legalább őket magukat visszacsalogassa, nemhogy még a barátaikat is magukkal hoznák.

Ez az asszony azt hiszi, hogy Noah meg ő jó barátok? – Mondom én erre, sebaj, fiam, akkor majd magam kukkantok be ahhoz az újsághoz,

hogy megismerjem a kis hölgyet. Arden, a másik fiam is arra készül, hogy tiszteletét te-gye. No persze Kirknek – így hívják az uramat – jobb dolga is van, végtére ritka vendégek vagyunk mi Deadwoodban, de Arden és jómagam bizony módfelett kíváncsiak lettünk, merthogy Noah, amikor utoljára mifelénk járt, annyit mesélt magáról.

Vajon igazat beszél? Sarah látta, hogy Patrick is, Josh is a fülét hegyezi, noha úgy tet-tek, mintha csak a munka kötné le figyelmüket.

– A szavaiból azt vettem ki, hogy maga igencsak eszes ifjú hölgy. Még hogy nő létére egymaga ad ki egy újságot! Nekem még az olvasás is nehezemre esik, nemhogy az írás, de Noah hozott nekünk egy számot a lapjából, igaz, nehezen rágtam át magam rajta, de azért mégiscsak izgalmas megtudni, mi minden történik itt a városban, meg körülötte, egész Amerikában!

– Ha jól tudom, a Szuronyos Hal völgyben élnek… – Ott bizony. – Szeretnék többet tudni az ottani életről. Válaszolna néhány kérdésre? Carrie Campbell összehúzta a szemöldökét.

83

– Miért is ne, ámbár nem hiszem, hogy sok érdekeset mondhatnék magának. – A maguk völgye volt az indiánok utolsó fészke. Az egész ország feszülten várja,

hogy betartják-e az egyezséget. A beszélgetésből Carrie Campbell maga is leszűrhette, milyen jól vág Sarah Merritt

esze. Érdeklődött az idei termés összetételéről, minőségéről, a holdankénti termésátlagok-ról, a jelenlegi takarmányárakról, az időjárási viszonyokról, a napsütéses és esős napok arányáról, a völgyben megtelepült családok számáról, eredeti lakhelyéről és nemzetiségé-ről, de még arról is, hogy zajlik-e a völgyben társas élet, s ha igen, melyek a főbb megnyi-latkozási formái.

Amikor Carrie sorra megválaszolt minden kérdést, a fiatal nő levette a szemüvegét, Noah anyja pedig arra gondolt: ugyan mire vár még ez az ő mamlasz fia? A lány ugyan nem valami szépség, de több esze van, mint a legtöbb férfinak, akit Carrie ismert.

– Ha elkészül a cikk, feltétlenül küldök Noahval egy példányt belőle! – ígérte Sarah. – Azt megköszönném. Persze még jobban tenné, ha maga hozná el; akár ott is marad-

hatna ebédre Noahval. – Igazán nagyon kedves, Mrs. Campbell, de sajnos a lap folyamatos elfoglaltságot je-

lent. Tudja, magam gyűjtöm össze a híreket, szervezem a hirdetéseket, részt veszek min-den gyűlésen és más helyi eseményen, amelyről tudósítani kell, és tetejébe a cikkeket is én írom. Így hát alig marad idő személyes ügyekre.

– No igen, megértem – nyújtotta újra a kezét az asszony. – Mindenesetre örülök, hogy megismertem. Aztán csak vigyázzon magára.

– Köszönöm. Én is minden jót kívánok. Az asszony távozása után Sarahnak feltűnt, hogy Patrick erősen figyeli, de nem vett ró-

la tudomást. A férfi elővette a flaskáját, meghúzta, aztán folytatta a munkát. Tíz perccel tizenkettő előtt újabb látogató érkezett a szerkesztőségbe. Jóképű volt, feke-

te hajú, és Sarahnál néhány évvel fiatalabb. – Szép jó napot! – mondta levéve kalapját. – Maga Sarah Merritt? – Igen, az vagyok – felelte Sarah, és máris gyanította, kivel áll szemben. – Én meg Arden Campbell vagyok, Noah öccse. Csak azt akarom kérdezni, hogy meg-

hívhatnám-e ebédre. Sarah néhány másodpercig elképedve bámult rá, aztán kirobbant belőle a nevetés.

Nyomában a fiú is elnevette magát. – Nos, mi a válasz? – kérdezte aztán. – Ejnye, Mr. Campbell, hiszen még nem is ismerjük egymást! – Tudom én azt. Hiszen éppen azért szeretnék magával ebédelni, hogy közben megis-

merjük egymást. Nem szoktam kárt tenni senkiben, amellett sokkal barátságosabb is va-gyok, mint a bátyám. Huszonegy éves vagyok, szeretem a csinos hölgyeket, és amióta ideköltöztünk, még nem találkoztam eggyel se. Ebédelni meg úgyis kell – miért ne tehet-nénk együtt?

– Szerintem nem lenne okos dolog, Mr. Campbell. – Miért? Noah talán már lefoglalta magát? – Ugyan! – tiltakozott Sarah, s érezte,hogy elpirul. – Akkor talán valaki más? – Senki. – Hát akkor? – A fiú felemelte a bal karját, s úgy tett, mintha szimatolna alatta. – Talán

rossz a szagom? Saráh ismét elnevette magát. – Tudja, Mr. Campbell… – Hívjon csak Ardennak.

84

– Jól van. Tehát kedves Arden, ebben a városban nagyon kevés nő él. Ha együtt ebé-delnénk, azonnal megindulna a pletyka.

– Az ördögbe is, ki bánja a pletykát? Jöjjön szépen… – ragadta karon a lányt. – És ha valaki azt meri állítani, hogy nicsak, Arden Campbell máris csapja a szelet az új kisasz-szonynak, először szembe köpöm, aztán azt mondom: eltalálta!

Már húzta is Saraht az ajtó felé. Nem akármilyen mulatság volt. A fiú a Ruckner-féle vendéglőbe cipelte, lenyomta egy

székbe, s legföljebb akkor vette le róla a szemét, amikor vágott egy darabot a szarvaspecsenyéből. És közben fecsegett megállás nélkül, mint a szajkó, s annyiszor meg-nevettette, hogy Sarahnak egyre maga elé kellett kapnia a szalvétát, nehogy kirepüljön a száján a falat. Akárhány férfi lépett a helyiségbe, mindenkit lelkesen üdvözölt, és sorra megszólította őket: – Ez itt Sarah Merritt, vagy már ismerik? – Közölte, hogy jó keresz-tény, két éven belül saját gazdaságot alapít, de addig is feleséget keres, és három gyereket akar, ha törik, ha szakad, és jobb híján postán rendel majd magának asszonyt, bár szívből reméli, hogy erre nem lesz szükség. Elmesélte továbbá, hogy úgy énekel, mint a fülemüle, úgy járja a táncot, mint egy igazi felföldi skót, úgy verekszik, mint a terrier, a palacsintája pedig jobb, mint a mamájáé, Sarah is megcsodálhatja majd, ahogy feldobja a levegőbe, és elkapja a serpenyővel. Azt állította, szerinte az élet túl komoly dolog ahhoz, hogy az em-ber túl komolyan vegye, és az birkózik meg vele, aki minél többet nevet. Kijelentette, hogy ő szívós, tisztességes, munkabíró fajta, mi több, igencsak szeretni való legény, csak soha nem tölthetett egy lánnyal annyi időt, hogy mindezt be is bizonyítsa. Mindenesetre szombat este újra bejön a városba, és akkor elviszi Saraht a Langrishe Színházba, ellenve-tést pedig nem tűr. Hétkor érte megy, közölte végül, amikor a szerkesztőség előtt elbúcsú-zott a némiképp megriadt és lehengerelt Sarahtól.

85

9. fejezet

Mielőtt Arden betoppant volna a seriff hivatalába, Noah már mindenről értesült. – Üdvözöllek, bátyó! – állított be a fiú széles vigyorral. – Bátyó az öregapád! Mi a fene ütött beléd, hogy ebédelni vitted Sarah Merrittet? – Én előre szóltam, hogy ez a szándékom! – Én pedig megmondtam, hogy hagyd őt békén! – Kérdeztem tőle, hogy lefoglaltad-e magadnak, és ő azt mondta, szó sincs róla. Noah felugrott az asztala mögül. – Mondd ezt még egyszer! Mit kérdeztél tőle?! – Azt, hogy lefoglaltad-e, és ő azt mondta, nem. Aztán megkérdeztem, nem foglalta-e

le valaki más, és ő azt mondta, senki. Így aztán most én kurizálok neki. – Mit csinálsz? Hiszen ma reggel még nem is ismerted! – Azóta viszont annál jobban összemelegedtünk. Halálra kacagta magát minden szava-

mon. És szombat este színházba megyünk. – Mész ám majd megmondom hová! – Nem értem, mit hőbörögsz így! Hiszen te nem kérsz belőle! Ez természetesen igaz volt, így aztán Noah visszazuttyant a székébe. – A mama tudja már? – kérdezte. – Még nem, de odáig lesz az örömtől. Ő is ott járt már Sarahnál, hogy megnézze magá-

nak. Noah a fejét fogta. – Hogy az a magasságos atyaúristen… – A mama meghívta, jöjjön el hozzánk ebédre. Csöppet se csodálkoznék, ha egy szép

napon ott teremne. – Na és apa? Nyilván ő is beruccant hozzá, hogy megbámulja, mint borjú az újkaput. – Á, apa a kocsmában van. Csap egy görbe napot, és este majd a tűzhelynél megpaskol-

ja a mama hátsóját – hahotázott Arden. – Találkoztatok már? – Igen, beszéltem vele is, a mamával is, de még reggel. – Aztán, némi hallgatás után,

így szólt: – Te öcskös, felejtsd el, amit arról a nőről mondtam, neki pedig nehogy elme-séld!

– Ne izgulj, lesz fontosabb dolgunk is, mint hogy rólad beszéljünk! A nap hátralévő részében Noah egyre dúlt-fúlt. Maga előtt látta Arden vigyori képét,

amikor azt mondta: lesz kettejüknek fontosabb dolga is. Ugyan, mi lehet az a fontosabb dolog? A fenébe, hiszen alig töltötte be a huszonegyet az a taknyos!

Aznap vacsora előtt egyik kezével a kilincsen, a másikban az órájával álldogált az ajta-ja mögött. Pontban hatkor, amikor a folyosó végén nyílt az ajtó, ő is kinyitotta a magáét, és bekattintotta az órát.

– Nicsak… jó estét – mondta meglepetést mímelve, amikor utolérte Saraht a folyosón. – Jó estét! – Hallom, zsúfolt napja volt. – Mi tagadás, eléggé. Noah odaplántálta magát a folyosó közepére, elállva a lány útját; ezúttal igazán nem a

panzió éberen fülelő vendégeinek szánta mondandóját. – Ha jól tudom, az egész famíliám tiszteletét tette. – Csak részben. Az édesapjával nem találkoztam. De az édesanyja és az öccse igazán

aranyosak.

86

– Nem is maradt el az eredmény. – Eszerint azt is tudja, hogy Ardennal ebédeltem. – Tudja azt az egész város. – Gondolom, azt is hallotta, hogy meghívott a színházba. – Maga szerint okos dolog ez? – Műsorváltozás lesz, Mr. Langrishe társulata az Egy lány a tanyáról című vígjátékot

adja elő. Úgyis meg kellene néznem, hogy írhassak róla. Miért ne nézhetném meg az öcs-cse társaságában?

Mit feleljen most? Mit is felelhetne? – Alighanem igaza van – mondta Noah, majd a lépcső felé intett. – Akár le is mehe-

tünk. Már érzem a hagyma szagát. Egész héten át fortyogott magában. Szombat este mindjárt a vacsora után behúzódott a panzió nappalijába, és felszerelte

magát az egyetlen rendelkezésre álló olvasnivalóval, egy őszi-téli áruházi katalógussal. Tudta, hogy igazából benn a városban volna a helye. Deadwoodban a hétvége volt a leg-veszélyesebb időszak, ilyenkor sereglettek a városba a bányászok, hogy leigyák magukat és kurválkodjanak. Szombat esténként Noah gyakran épp csak befalta vagy olykor el is mulasztotta a vacsorát, mert azt tapasztalta, hogy elég, ha éppen csak ott van a Fő utcán, a puszta jelenléte is csillapítón hat a verekedős kedvű legényekre.

Röviddel hét óra előtt Sarah Merritt jött le a lépcsőn, üdvözölte Noaht, akitől csak az imént vált el, és leült a lószőrrel tömött, barna heverőre.

Noah felnézett, és nem jutott szóhoz. A lány valamilyen szerrel fura, csigaszerű fürtök-be göndörítette a haját, hátul pedig kígyózó fonatokban engedte le. Ezerszer látott barna kabátját viselte, de alóla addig ismeretlen, kék csíkos szoknya villant elő. És ami aztán mindennek a teteje: enyhe levendulaillatot árasztott!

– Gombokat rendel, Mr. Campbell? – érdeklődött a katalógus felé hajolva. A férfi be-csapta és félredobta a füzetet.

– Szóval kritikát akar írni az előadásról. – Valóban. Noah összefonta kezet a mellén, és hüvelykujjával kis köröket rajzolt a levegőbe. Sarah

még soha nem látta az arcán ezt a merev, zord kifejezést: mintha tanító bácsi nézne feddőn egy rakoncátlan nebulóra. Ahogy a száját összehúzta, bajusza elődomborodott; igazán nem volt valami megnyerő látvány.

– Talán kifogása van ellene, Mr. Campbell, hogy az öccsével megyek színházba? A férfi szeme nagyra nyílt, hüvelykujját a melle felé billentette. – Nekem? Hogy jut az eszébe ilyesmi? Ugyan, mi kifogásom lehetne? – Azt én nem tudom; éppen ezen töröm a fejem. A minap azt kérdezte, okos dolog-e, ha

elmegyek, most pedig itt várakozik a nappaliban, mint holmi dohogó apa. Nos, halljuk: van valami kifogása?

– A szentségit, dehogy! – Noah felpattant, magasba lendítve karját. – Semmi az égadta világon. Csak elüldögéltem itt, hogy megnyugodjon a gyomrom, mielőtt folytatom a mun-kám. – Azzal lekapta bőrzekéjét és kalapját a fogasról, a kalapot a fejébe nyomta, és már nyitotta is az ajtót. – Eszembe sincs itt huzakodni magával; van erre a célra épp elég ré-szeg a Fő utcán!

Az ösvényen szaladt bele az öccsébe, akinek széles mosoly virított az arcán, és úgy illa-tozott, hogy az ember ötven lépésről is beleszédülhetett.

– Jó estét, bátyó, hogy ityeg a… – Jó estét, Arden! – Állj már meg egy szóra! – Szombat este van, odalenn a városban már áll a bál! – szólt vissza.

87

– A nemjóját, attól még köszönthetnéd az öcsédet! – Már köszöntem. Dolgom van. – Itt hozom az ingeidet; a mama megvarrogatta őket! – Csak tedd le a szobámban; Mrs. Roundtree be fog engedni. És mondd meg a mamá-

nak, hogy köszönöm. Amikor Arden Campbell berobbant a nappaliba, még a levegő is megsűrűsödött körü-

lötte. Ellenállhatatlan jelenség volt; afféle igazi aranyos kölyök, kisfiúsán almaképű, göd-röcskés állú, hosszú fekete pillák ernyőzte sötétkék szemében izgatott életöröm csillogott. Rózsaszínű, duzzadt, nedves szája úgy fénylett, mintha egész nap cukros nyalókát szopo-gatott volna, és egész megjelenése azt sugározta, hogy ez a fiatalember tökéletesen elége-dett a világgal.

Saraht valósággal elkápráztatta ez az elragadó süvölvény. – Csakhogy látom, Sarah! – harsogta Arden. – Már azt hittem, soha nem jön el a mai

este! Atyaisten, milyen gyönyörű ma! Rajta, indulás! – Anélkül, hogy udvarias csevegésre vesztegette volna az időt, megragadta a lány kezét, átfűzte a karján, és kisodorta a házból.

Derült este volt, üdítően friss a levegő, de Sarahnak nem volt rá alkalma, hogy kiélvez-ze. Arden, mint fiatal szarvas párzás idején, mindenben szédítő iramot diktált, és a lánynak ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon.

– Meséljen, mi újság? A lap jól megy? Mit hallott a ma esti darabról? – Minden rendben, a lap jól megy, a darabról még semmit sem hallottam, de kérem,

Mr. Campbell, nem lehetne kicsit lassabban? A fiú harsányan felnevetett, s néhány lépés erejéig visszafogta magát. Hogy aztán önfe-

ledt lelkesedésében újra vonszolni kezdje. A színházba érve megállás nélkül húzta magával Sarah-t a harmadik sorig, útközben

kedélyes ide-oda köszöntgetéssel fokozva az amúgy is rájuk irányuló figyelmet. Lesegítet-te Sarah kabátját, gondosan a vállára terítette, aztán úgy dőlt előre székében, mintha bár-melyik pillanatban fel akarna pattanni. Előadás közben bömbölve hahotázott a humoros részeken, a felvonások végén pedig nem érte be puszta tapssal, hanem két ujját szájába dugva akkorákat füttyentgetett, hogy Sarahnak majd berepedt a dobhártyája.

Előadás után ismét átfűzte Sarah karját a magáén. – Na, mit szólt a darabhoz? – kérdezte hazafelé menet. – Sajnos nem tetszett. – Komolyan mondja? Lehetetlen! – Szerintem gúnyt űz a falusiakból, és ezt meg is írom majd. – Én élek falun, nem maga, és egyáltalán nem éreztem, hogy gúnyt űznének belőlem. – Jogunk van hozzá, hogy másként lássuk a dolgokat. Észrevettem, hogy magának tet-

szett az előadás, és ennek igazán örülök, de gondolja csak át még egyszer a humoros rész-leteket! Hát nem úgy tüntetik fel a parasztokat, mint megannyi együgyű tuskót?

– Bizonyos tekintetben igaza lehet – felelte a fiú némi tűnődés után –, de szerintem az az okos ember, aki önmagát is ki tudja nevetni.

– Eddig rendben is van. De meddig kell eltűrnie, hogy mások nevessenek a rovására? Ezen élénken elvitatkoztak, de mire az ösvényhez értek, Arden már fogta Sarah kezét, a

panzióhoz vezető lépcsőnél pedig visszahúzta. – Várjon még! – mondta, megragadva a lány másik kezét is, és felnézett az égre. A tenyere kemény volt és sima, mint a csizma-talp. – Gyönyörű csillagos éjszakánk van. Az ilyen ritka nagy csillagokat érdemes jól megnézni!

Sarah kellő áhítattal bámult fel a magasba. – Tudja, minek nevezi George Eliot a csillagokat? Aranygyümölcsöknek egy elérhetet-

len fán. – Sarah ránézett a fiatalemberre. – Mindig felkavar, ha valamit ilyen tökéletesen fejeznek ki.

88

Arden szeme az arcára tapadt. – Maga a legokosabb kislány, akit valaha láttam. – Én már nem vagyok kislány, Arden. Huszonöt éves vagyok. A legtöbb nő az én ko-

romban már feleség és családanya. A fiú szélesen elvigyorodott. – Szeretne maga is az lenni? – Nem mondhatnám. Pusztán csak a kettőnk közti korkülönbségre akartam felhívni a

figyelmét. Arden váratlanul elengedte a kezét, és a nyakát kezdte simogatni a kabáton át. – Mindjárt meglátjuk, hogy számít-e ez. Amikor lehajolt hozzá és megcsókolta, Sarah szívét megbizsergette a kíváncsiság. A fiú

nedves, meleg szája lágyan tapadt az övére. Sarah arca tüzelni kezdett. Soha nem érezte még ilyen közelről a borotvaszesz illatát, soha még nem érintette a sajátján kívül más nyelv az ajkát. Meghökkentő, de pompás érzés volt.

Arden elengedte, de egészen közelről suttogta arcába a kérdést: – Ezt még senki sem csinálta magával? – De igen. Egyszer vagy kétszer. – Hány éves volt akkor? – Tizenegy, ha jól emlékszem. A fiú jóízűt nevetett; nedves lélegzete megcsapta Sarah bőrét. – Nemcsak okos, de őszinte is! – Most már be kell mennem, Arden. – Ne siessen így. Még egyet! Nem akármilyen ismétlés volt! Ezúttal mindkét karjával átölelte, a száját nagyobbra

nyitotta, és nyelvével ösztökélte Saraht, hogy engedjen utat neki. A lány egész testén má-morító érzések cikáztak át.

– Látja, így kell ezt csinálni – mondta a fiú, amikor ismét elengedte. – Nos, mit szól hozzá?

Sarah levegő után kapott. – Azt, hogy ideje elbúcsúznom, és megköszönnöm a kellemes estét – mondta kissé zi-

hálva. – Jövő szombaton újra találkozunk? – Nem lenne bölcs dolog ezt rendszeressé tenni. – De miért? Nem volt jó csókolózni? – Mindenesetre érdekes volt. – Csak érdekes? Semmi több? – Jó éjszakát, Arden. Semmit sem szabad elkapkodni. A fiú még egy csókot akart kizsarolni, Sarah azonban erővel megfordította, és várt,

amíg le nem ért az ösvényre. Akkor aztán megmászta az első tíz lépcsőt, kiszuszogta ma-gát, és nekiindult a maradék tizenháromnak. A pihenőn azonban megtorpant.

– Hát maga mit keres itt? – Elszívok még egy cigarettát lefekvés előtt. A seriff szinte beleolvadt a ház vetette sötét árnyékba. Hátát és egyik talpát a falnak

vetve szívta meg cigarettáját, amelynek vége vörös pontként csillant meg a feketeségben. – Nem kellene még a várost járnia? – Teljes a békesség. Úgy látszik, amióta meghoztuk az új rendeleteket, lehiggad a nép. – Tisztázzunk valamit, seriff. Csöppet sincs ínyemre, hogy kémkedik utánam. A férfi kifújta a füstöt, és alig hallhatóan kuncogott. – Huszonöt éves vagyok! – jelentette ki Sarah ingerülten. – Elég idős hozzá, hogy tud-

jak vigyázni magamra. Az estéimet pedig azzal töltöm, akivel akarom!

89

– Nem is tudja, milyen igaza van – felelte a férfi, továbbra is közömbösen támasztva a falat. – Jó éjt, Miss Merritt!

Ráérősen szívta tovább a cigarettáját, Sarah pedig bevonult a házba. Amikor lefeküdt, mérlegelni kezdte: milyen érzés is volt Noah öccsével csókolózni. Szó, mi szó, igazán kel-lemes időtöltésben volt része, állapította meg.

Minthogy megjelenése Deadwood-szerte akkora feltűnést keltett, még ő maga is cso-

dálkozott, amiért Arden Campbellen kívül eddig egyetlen férfi sem mert a közelébe fér-kőzni. Arden úttörő vállalkozása azonban valóságos földindulást váltott ki. A találkájukat követő vasárnap mindjárt három széptevő is bekopogott Mrs. Roundtree házába.

Az első – középkorú, köpcös, vastag szemhéjú férfi, akinek fejformája rücskös tökre emlékeztetett, vadidegen volt. Cordry Peckhamként mutatkozott be, és hozzátette, hogy igen gazdag ember; a nyár elején a Vas pataknál különösen dús érre bukkant, és ha Sarah kikocsikázna vele a bricskáján, csak szólnia kellene: megvenné neki a legjobbat és a leg-szebbet mindabból, ami csak a városban kapható.

Sarah megköszönte az ajánlatot, de közölte, hogy ismeretlen urakkal nem szokott ko-csikázni.

Másodiknak Elias Pinkney állított be, és mialatt Sarah elnézte, hogyan üt ki a veríték tar, rózsaszín feje búbján, meghívta: költsön el egy vacsorát a házában. Mint mondta, van őneki egy tizenhárom regiszteres orgonája, amelyen Sarah kedve szerint játszhatna, továb-bá egy sztereoszkópja hozzávaló tekintélyes fényképgyűjteménnyel az olyan világcsodák-ról, mint a Niagara-vízesés, a Covent Garden és a Tadzs Mahal. Ezen túlmenően szolgál-hat egy kisméretű, ölben elférő hárfával, egy felbecsülhetetlen értékű indiai elefántcsont sakk-készlettel, színvonalas könyvtárral, amelyből készséggel kölcsönözne, valamint egy kaleidoszkóp nevű bámulatos újdonsággal, amelyről nem is beszél bővebben, mert azt lát-ni kell. Egyszóval, ha Sarah elfogadja a meghívását, minden bizonnyal számos kellemes és tanulságos szórakozásban lesz része.

Sarah, aki megsajnálta a szegény bohócot, a lehető legkedvesebb szavakkal hárította el a meghívást, s még azt a kísértést is leküzdötte, hogy zsebkendőjével szárítsa meg Pinkney gyöngyöző koponyáját.

A harmadik látogató Teddy Ruckner volt; azért jött, hogy meghívja estére a vendéglő-jébe. Mint mondta, egyenesen Sarah számára tett félre egy pompás darab marhahúst, amelyhez Sarah maga választhatja meg a zöldségköretet, és lesz meleg zsemlepuding is (tudta már, hogy ez a lány egyik kedvenc édessége). Teddy nyugodt, értelmes fiatalember volt, korban is Sarah-hoz illő, a lány mindig is rokonszenvesnek találta; legtöbbször nála ebédelt, és úgy gondolta, asztaltársnak is kellemes lesz. Amellett célszerű, ha megmutatja Arden Campbellnek: szombat esti kiruccanásukat kár szerelmi légyottnak értékelnie. No és nem utolsósorban a valódi marhahús is ellenállhatatlanul vonzotta. Így aztán Teddy meghívására azonnal igent mondott.

Az est nem is lehetett volna élvezetesebb. Teddy babérlevéllel, hagymával és sherryvel készítette el a marhahúst, zamatos sötét mártást tálalt hozzá, és körítésnek a zöldségek egész skáláját felvonultatta. Mindent elkövetett, hogy Sarah örömét lelje az étkezésben: lehúzta a redőnyt, hogy csak kettesben legyenek, korallszínű abrosszal és ugyanolyan szalvétákkal terített, az asztal közepére gyertyát állított. Utána pedig három maradéktala-nul kellemes órán át társalogtak a legkülönfélébb dolgokról. Szóba került az Egy lány a tanyáról, amelyet előző este Teddy is megnézett; közösen szidták a bagórágókat, amiért nem átallnak köpködni az utcán; ki-ki elmondta, honnan került ide (Teddy idős szüleit és férjezett nővérét hagyta Ohióban, hogy megkeresse a maga aranytojást tojó tyúkját), és ki-cserélték értésüléseiket arról a pénzemberről, aki állítólag végre megépíti majd a szurdok lakói által olyannyira áhított érczúzó művet.

90

Amikor hazakísérte, nem próbálkozott vele, hogy megfogja Sarah kezét, de a lépcső al-jánál megállt, és azt kérdezte:

– Megengedné, Sarah, hogy megcsókoljam? Sarah serdülőkora óta soha nem tapasztalt érdeklődést a férfiak részéről, és úgy érezte,

rászolgált a mostani bő kárpótlásra; meg aztán kíváncsi is volt, vajon hasonló örömben lesz-e része, mint amikor Arden Campbell csókolta.

Teddy azonban korántsem volt olyan szenvedélyes, mint Arden. Ő nem vetette be a nyelvét, éppen csak gyengéden rátapasztotta száját a Sarahéra, és búcsúzóul icipicit meg-birizgálta a fogával. Sarah enyhe csalódást érzett.

– Jó éjszakát – mondta végül a fiatalember nyugodt, barátságos hangon. – Csodás este volt.

– Én is remekül éreztem magam. Köszönöm, Teddy. Nagy megkönnyebbülésére Campbell seriff megfogadta a figyelmeztetését, és abba-

hagyta a leselkedést. Mialatt felment a szobájába, sehol sem bukkant fel. Másnap a reggelinél kényszeredetten üdvözölték egymást, mintha megegyeztek volna

egyfajta morcos semlegességi állapotban. A szerkesztőségben Partick Bradigan már javában tevékenykedett. – Jó reggelt, Patrick, látom, új életet kezdett? – üdvözölte Sarah incselkedve. – Még

csak nyolc óra! – Hát valami efféle történt, kisasszony. Sarah, ahogy jobban megnézte magának, úgy látta: nincs valami jó bőrben. Az arca tü-

zelt, a szeme mintha láztól csillogott volna. – Csak nincs valami baj, Patrick? Olyan felhevültnek látszik… – Á, semmi, kisasszony. Legföljebb ha kicsit kótyagos vagyok… – De mitől? Ha rosszul érzi magát, otthon kellett volna maradnia. – Sarah megérintette

a férfi homlokát. – Ilyenkor nem szabad fölkelni, mert… – Ne aggódjon, nem kaptam el a himlőt – mondta a férfi, aztán egyszer csak megragad-

ta Sarah csuklóját, és felpattant. A leheletén nem érződött whiskybúz, de a szeme csupa véraláfutás volt.

– De hát akkor mi történt? Bradigan ajkán halovány, szégyenlős mosoly jelent meg. – Hát tudja… csak egy szerelemre gyúlt férfiember sóvárgását látja rajtam a kisasz-

szony. – Megfogta Sarah kezét, és elmélyülten vizsgálgatta. – Gondoltam, okosabb tán, ha most szólok, még mielőtt valamelyik ifjú uracs megelőz. Azt kérdezném én, szép kisasz-szonyka, megtisztelne-e vele, hogy feleségül jön hozzám?

Sarah alig talált szavakat megdöbbenésében. – Node, Patrick… – Tudom én, hogy váratlanul éri, de hallgasson csak végig. Jól mondta az imént: új éle-

tet kezdtem. Tiszta lappal. Ma még egyszer se döntöttem meg a whiskysüveget. Nem, ne húzza még el a kezét… Már amikor leraktam az aranyat, hogy első éjjel legyen hová lehaj-tania a csinos kis fejecskéjét, azt mondtam magamban: Patrick, öreg fiú, megjelent álmaid királynője! És amikor kitűnt, hogy még egy szakmában is vagyunk, akkor mondtam ma-gamban: ejnye, a nemjóját, ez a házasság aztán igazán az égben köttetnék!

– Ó, Patrick, de hát… A férfi csókkal fojtotta belé a szót. Sarah szobormereven tűrte a csókot, de az nem járt olyan kellemes kielégüléssel, mint

az Ardené, csak csalódott fohászra késztette, bárcsak már túl lenne rajta! Bradigan csókja nedvesebb volt s egyszersmind kétségbeesettebb, mint akár Ardené, akár Teddyé, és a ke-ze ijesztően remegett közben.

91

Amikor a szája elvált a lányétól, még mindig tenyerében dajkálta a fejét, és ünnepélye-sen így szólt:

– Megleszek ital nélkül, majd meglátja! Erős vagyok én! – Tudom, Patrick. Meg fogja állni – akár velem, akár nélkülem. – Akkor mondjon igent! A lány úgy lépett hátrább, hogy a férfi keze lehulljon az arcáról. – Nem vagyok ír, tehát nem vagyok katolikus, Patrick. – Mit számít az itt a vadonban? Majd összead a körzeti bíró, ha megjön, később meg

valamelyik reverendás. Ki bánja, milyen szabású a reverenda? – Nagyon sajnálom, Patrick – mondta ekkor gyengéden a lány –, de én nem szeretem

magát. Bradigen kisfiúsán elvigyorodott. – Már hogyne szeretne, amikor kétezer kvirket szedek ki egy órában, és negyvenöt má-

sodperc alatt nyomok ki egy oldalt! – Nagyon kérem, Patrick, egyikünk számára se nehezítse meg a dolgot! – mondta Sarah

halkan, kérlelőn. – Mint munkatársat nem szeretném elveszíteni, de feleségül nem mehe-tek magához!

A férfi csak állt előtte, szívenütve, de szemérmesen leplezve bánatát. Színjózan volt, de Sarah látta, hogy percről percre mohóbban vágyik egy korty ital után.

– Üsse kő! – legyintett, s megpróbálta tréfára venni kudarcát. – Amit elveszítünk a ré-ven, megnyerjük a vámon. Legalább nem kell se házat, se egy szekérderéknyi bútort vásá-rolnom, nem igaz? Úgyse tudtam, honnan szedjem rá össze a pénzt. – Ismét munkához lá-tott, de néhány perc múlva már meghúzta a flaskáját, és mire a nap magasan járt, már piro-sabb volt a képe, mint az ír égbolton a lenyugvó nap.

Josh, amikor belépett, megérezte a levegőben vibráló feszültséget. – Valami baj van? – kérdezte. – Ugyan, semmi – vágta rá Sarah. Mindazonáltal ettől a naptól kezdve megromlott va-

lami a kettejük kapcsolatában. A derűs összhang, amellyel munkájukat végezték, felborult. Egy valamiért azonban Sarah titkon hálás volt Bradigannek: a szerkesztőség magányában lezajlott jelenetről legalább senki sem szerzett tudomást. A deadwoodi férfilakosság ér-deklődése tudniillik továbbra sem lankadt, és Sarah hovatovább úgy érezte magát, mintha üvegbúra alatt közszemlére tett versenydíj volna. Az irodában egymásnak adták a kilincset a férfiak, és elhalmozták a legcsábítóbb ajánlatokkal, édesanyjuk medáljától aranybányá-juk részvényeiig. Sarah mindnyájukat kikosarazta; volt egyéb dolga épp elég.

Szombaton megjelent Arden Campbell, és a maga napsugaras mosolyával nyújtott felé egy pisztáciazöldfehér csíkos napernyőt.

– Ezt nem fogadhatom el, Arden. – Aztán miért nem? – Hát… csak. – Mert kitudódhat, hogy tőlem kapta, és az emberek azt hinnék, összetartozunk? – Nos, ráhibázott. Különben is, benne járunk a télben. Mit kezdenék vele? – Elteszi tavaszra. Ma pedig velem vacsorázik, és ha nemet mond, úgysem nyugszom

bele. – Márpedig bele kell nyugodnia. – Azt várhatja! Tizenöt gramm aranyat fizettem ezért a parapléért, tehát az adósom lett! Sarah elnevette magát, majd kinyitotta és megpörgette az ernyőt, gyönyörködve az

egymásba olvadó csíkokban. – Arden, maga javíthatatlan! – Most maga hibázott rá! Csukja össze szépen ezt a firlefancot, és jöjjön!

92

Sarah engedelmeskedett, és ismét remek estét szerzett magának. Soha senki még nem nevettette meg úgy, mint ez a fiú. Arden gátlástalanul ugratta – a lány számára már magá-ban ez is újdonság volt, amellett nem is sejtette, hogy ilyen fejlett humorérzék bújik meg benne. Búcsúzás előtt pedig Arden ismét megcsókolta, megbizsergetve egész testét, majd a mellét is meg akarta fogni, és Sarah kis híján engedett neki.

Másnap délután ismét elment Addie-hez. A fogadtatás kezdetben tartózkodó volt, de

aztán, ahogy eszmét cseréltek Gazdáról, és felváltva simogatták-vakargatták, a macska af-féle híd lett köztük, és lassan oldódott a hangulat. A félhomályban kis lámpás szórt enyhe fényt; Sarah úgy érezte, a helyszín tökéletesen megfelelőkét nővér bizalmas beszélgetésé-hez és kapcsolatuk apránkénti helyreállításához.

– Képzeld, alighanem sikerült szert tennem egy hódolóra – kezdte. – Ahogy mesélik, nem is egyre. A fél város a lábaidnál hever! – És most csak az egyikre céloztam. – Melyikre? – Arden Campbellre, a seriff öccsére. – Vagy úgy! Arra a kis aranyosra! – Szerintem is az. Csakhogy négy évvel fiatalabb nálam. Mit gondolsz, ez nagy baj? – Tőlem kérdezed? – kiáltott fel Addie. – Miért épp éntőlem? – Mert te világéletedben jobban értettél ezekhez a dolgokhoz. Már bakfiskorodban is

minden fiú fejét elcsavartad. Én pedig apának segítettem lapot szerkeszteni, holott in-kább… minek is nevezzem? – az enyelgés szabályait kellett volna elsajátítanom!

Az ásatag kifejezés nevetésre fakasztotta Addie-t. – Enyelgés? Hát ahhoz képest, hogy általában úgy varázslód elő a szavakat, mint bű-

vész a cilinderből a nyulakat, ezt elég nehezen préselted ki! – Ne csúfolódj velem, Addie. Négy évvel vagyok idősebb nálad, de ami a… az érzéki-

ség ügyét illeti, tíz évvel maradtam le tőled! – És szerinted rendjén való, hogy éppen nálam és éppen ezen a helyen fejleszd tovább

az ismereteidet? – Kérlek, felejtsd el néhány percre a magad helyzetét. Nem akarom, hogy ez közénk

álljon. Különben is, szükségem van a tanácsodra. – Nos, halljuk, mire vagy kíváncsi? – kérdezte Addie. – Az elmúlt napokban három férfi is megcsókolt. Rosszul tettem, hogy hagytam? – Ugyan már! Mi rossz volna abban? – Mert az egyik az alkalmazottam, a másik nem érdekel különösebben, a harmadik pe-

dig négy évvel fiatalabb, mint én, és vonzóbb a kelleténél. – És te mit szűrtél le az élményeidből? – Elég érdekes volt a hármat összehasonlítani. – Ha majd az igazi csókol meg, az több lesz, mint érdekes. – Honnan tudjam, hogy az igazi nem volt köztük? – Mert ha az igazi csókol meg, úgy érzed majd, mintha az egész tested cseppfolyóssá

válna, és azt kívánod, bárcsak kortyonként meginna, és közben mindketten belehalnátok – mondta Addie bölcselkedve.

– Hát ami azt illeti, Ardennel éreztem valami ilyesmit, csakhogy ő túl fiatal, és túl mo-hó is az én ízlésemnek. Ha minden megtörténik már az első napon, neki az is túl késő len-ne. Teddy Ruckner megint más tészta. Vele csak egy nagyon kellemes estét töltöttem. Mennyei vacsorát készített nekem, sok mindenről elbeszélgettünk, de amikor hazakísért, a csókja – hogy is mondjam – kiábrándítóan unalmas volt. Patrick Bradigan pedig – hát vele egyszerűen kínos volt, és azóta is feszélyez mindkettőnket az eset. De egy valamit mondj

93

meg nekem, Addie. Illik-e, hogy az ember vacsorameghívást és színházjegyet fogad el egy férfitól, és közben másokkal is eljár? Tisztességes dolog ez?

– Hát persze. Ha rád akarják költeni a pénzüket, csak tegyék. De egyvalamit véss az eszedbe: ha valamelyikhez hozzá akarsz menni, bármelyikkel találkozol, kösd meg szoro-san a bugyogódat!

Az újság szépen terebélyesedett. Most már négy oldalon jelent meg hetenként kétszer, s

az utolsó számban Sarah közhírré tette: a Deadwoodi Krónika szerkesztősége lett az első bevakolt épület a városban. Egyéb hírekben sem volt hiány. A Fekete Szurdokban páratla-nul gazdag kvarctelérre bukkantak, ám zúzómű híján a tulajdonosok mozsárban törik az ércet, s úgy mossák aztán ki belőle az értékes fémeket. A Fekete Hegyek vidékéről már készül az első megbízható térkép: Mr. George Henkel, a jónevű mérnök a nyár folyamán elvégezte a felmérő munkálatokat, és nemsokára előáll az eredménnyel. Mr. Wyoming ál-lam kormányzója és több körzeti megbízott kétszáz dollár jutalmat tűzött ki azok számára, akik a törvény kezére juttatják a Cheyenne és a Fekete Hegyek között garázdálkodó úton-állókat. Új hímlőmegbetegedéseket sehonnan sem jelentettek. Mr. Elias Pinkney telket adományozott a városnak a közös templom- és iskolaépülethez, az építkezésre fordítandó pénzösszeg nagyságáról december 4-én szavaz a lakosság.

Végül mihelyt a távíróvezeték eléri Deadwoodot, a város hirdetést jelentet meg a na-gyobb települések újságjaiban, amelyben tanítót keres a következő félévre.

Egy november végi fagyos délután Sarah éppen ennek a számnak a levonatát olvasta. A szerkesztőség sokkal világosabb lett, amióta vadonatúj fehér falak verték vissza a lámpá-sok fényét. Hátul a pókhasú kályhában pattogott a tűz. A munkaasztalnál Patrick és Josh a Bella Union új bemutatójának plakátját szedte; Patrick most oktatta a fiút a művelet titkai-ra. A levegőt betöltötte a nyomdafesték és a kályhában ropogó fenyőfa kellemes szaga. A két férfihang halkan, folyamatosan duruzsolt, és időnként puhán koppantak kezük alatt a fametszetek.

Ekkor nyílt az ajtó; Sarah arra forgatta a székét. Egy férfi lépett be, és szélesen rámosolygott. Sötét, kockás, körgalléros gyapjúkabátot

és hódprémes kalapot viselt. Sarah levette szemüvegét, hogy jobban megnézze magának. – Jó estét, Sarah! – Istenem, Robert! Nagyot dobbant a szíve, amikor felugrott, és a férfi kitért karjába szaladt. Sokéves is-

meretségük során Robert Baysinger és ő legföljebb ha udvariasan kezet szorítottak, de a váratlan találkozás mindkettőjükkel elfeledtette a jó modor szabályait.

– Hát téged mi szél hozott ide, ebbe az eldugott fészekbe? – pihegte Sarah; a férfi majd kiszorította belőle a szuszt.

– Megkaptam a leveledet – hangzott a válasz. Aztán a férfi elengedte, csak a kezét markolta továbbra is szorosan; így vizsgálták egymás arcát immár valamivel távolabbról.

– Ó, Robert, mennyire örülök, hogy látlak! Robert Baysinger kamaszkora óta járt a házukhoz, és Sarah szíve mindig hevesen kala-

pált, amikor meglátta; Robert számára azonban Addie-n kívül nem létezett más lány. – Én is örülök, Sarah. Kitűnő színben vagy; előnyödre változtál! – Akárcsak te! – Még soha nem látta Robertet ilyen választékos öltözékben. Amellett

bajuszt és szakállt növesztett; a legtöbb férfit elcsúfította volna ennyi szőr, Robert azonban valahogy még előkelőbbnek hatott így, és Sarah azonnal elfogadta megváltozott küllemét. – Mennyire vágyódtam már egy régi, ismerős arc után, és erre éppen te toppansz be az irodámba, úgy, mintha csak az utca túlfeléről keltél volna át!

– Pedig hát jó néhány utcán átkeltem idáig, elhiheted! – mondta nevetve Robert, aztán vonakodva elengedte Sarah kezét. – Beszélhetnénk valahol négyszemközt?

94

– Várjunk csak… – mondta Sarah izgatottan. – Hát persze, a panzióban, ahol lakom. A társalgóban ilyenkor biztosan nincs senki. De először hadd mutatlak be a barátaimnak! – Odavezette Robertot két munkatársához, akik leplezetlen érdeklődéssel figyelték a jelene-tet. – Patrick Bradigan, Josh Dawkins; ő pedig régi barátom, Robert Baysinger, aki most érkezett St. Louisból. – A férfiak néhány udvarias szót váltottak, Sarah pedig futott a ka-bátjáért, és fejére illesztette dísztelen barna gyapjúfőkötőjét. – Most elmegyek; ha munka-idő végéig nem érnék vissza, kérem, zárjanak be. – Azzal belekarolt Robertba, és elindul-tak Mrs. Roundtree háza felé.

– Te aztán alaposan megleptél, Robert! – Azt elhiszem. De remélem, nem kellemetlenül! – Micsoda gondolat! De hát mesélj, hogy vagy? – Nem túl jól. Sajog a szívem, és nem tudom, bölcsen tettem-e, hogy eljöttem. – Gondolom, Addie-t akarod látni. – Természetesen. Mihelyt megkaptam a leveled, már eltökéltem magam, csak hát fel

kellett készülnöm az útra. – Addie már nem a régi. Ezt tudnod kell. – Elhiszem. De én nem élhetek békességben magammal, amíg meg nem kísérlem, hogy

kihúzzam ebből a fertőből. Nevezz csak bolondnak, az is vagyok, de soha nem tudtam el-felejteni. Így hát megszereztem egy befektetői csoport támogatását. Érczúzó művet fogok építeni a szurdokban.

– Annyira kellene már az a zúzómű! – Tudom, utaltál rá a leveledben is. Ez ültette a bogarat a fülembe. – És mit tudsz a szakmáról? – Nem valami sokat, de már tanulom. Jártam Denverben, megvettem a zúzómalmokat,

és összeszedtem néhány alapismeretet. Az eljárás viszonylag egyszerű, és számítok a ta-pasztaltabb bányászok segítségére.

A panzió nappalijában Robert udvariasan lesegítette Sarahról a kabátot, majd a magáé-val együtt a fogasra akasztotta. Sarah megköszönte; régóta nélkülözte már ezt a kis férfiúi figyelmességet, amely Robert számára oly magától értetődő volt.

A férfi megvárta, amíg leül, csak akkor húzott oda magának is egy széket. – És most mesélj Addie-ről! – Ó, Robert… – sóhajtott fel Sarah szomorúan. – Nem szabad azzal áltatnod magad,

hogy a régi Addie-t látod viszont; és meleg fogadtatásra se számíts. Kemény, zárkózott te-remtés lett; mintha pajzsot emelne maga elé, nehogy bárki a közelébe férkőzhessen.

– Veled szemben sem enyhült meg? – Valamelyes haladás már történt. Vettem neki egy macskát – szakasztott mása az öreg

Gazdának. Ugye emlékszel rá? – Hogyne emlékeznék! – Ez mintha egy picit megtörte volna a jeget. Most már időnként rövid időre felkereshe-

tem, le is ülhetek a szobájában, de ő nem hajlandó eljönni se a szerkesztőségbe, se ide a panzióba. Az utcán még egyszer sem futottunk össze. A múltról pedig egyáltalán nem haj-landó beszélni. Nehéz munka vár rád, ha jobb belátásra akarod téríteni.

– Köszönöm a figyelmeztetést, Sarah. Nagyon óvatos leszek. Sarah őszinte részvétet érzett a férfi iránt, aki olthatatlan szerelemmel csüng egy hozzá

méltatlan nőn. Biztos volt benne, hogy Addie Roberttal még kegyetlenebbül bánik majd, mint ahogy őt megsebezte. Előredőlt székében, és kezét Robert kezére csúsztatta.

– Ó, Robert, nem is hiszed, micsoda öröm, hogy újra látlak… Robert megfordította a kezét, hogy a Sarahét megszorítsa. – Hidd el, kölcsönös az öröm – mondta. Néhány percig meghitt csendben üldögéltek

kéz a kézben, aztán ismét hátradőltek. – De most mesélj te. Magadról, az újságról, az itteni

95

emberekről, no meg arról a töméntelen aranyról. Az egész ország folyamatosan ámuldozik az innen érkező híreken.

A hosszú, bizalmas eszmecserének az egymás után hazatérő vendégek lábdobogása ve-tett véget; vacsoraidőre járt. Robert felcihelődött.

– Hol fogsz lakni? – kérdezte Sarah. – A Grand Centralban. Ekkor nyílt az ajtó, és Noah Campbell lépett be, a zord időhöz illő vastag báránybőr

kabátjában, fején a Stetsonnal. Rideg tekintete Sarahról Robertra, majd ismét Sarahra sik-lott, de éppen csak egy gyufagyújtásnyi időre, aztán kurtán biccentett, és elindult a lépcső felé.

– Egy pillanatra, seriff! – kiáltott utána a lány. Campbell visszafordult, de néhány lépésnyire tőlük szétvetett lábbal megállt; eszében

sem volt, hogy levesse kalapját. – Ez itt Robert Baysinger; most érkezett St. Louisból – mondta Sarah. – Ez pedig a se-

riffünk, Noah Campbell. Ő is itt lakik a panzióban. A két férfi kezet fogott, Robert mosolyogva, Noah továbbra is komoran. – Mr. Baysinger érczúzó művet akar létesíteni a szurdokban. – Sok sikert – mondta Campbell, majd minden átmenet nélkül, szándékolt neveletlen-

séggel kicsörtetett; egy perc sem telt bele, s már az emeleti folyosóról hallatszott csizmája dübörgése.

– Úgy látszik, nem vagyok rokonszenves a seriffeteknek – jegyezte meg Robert. – Ügyet se vess rá. Neki senki sem rokonszenves. Feltehetően emésztési zavarokban

szenved. Ezen csendesen elmosolyodtak. Robert búcsúzóul Sarah arcához érintette az arcát. – Hamarosan találkozunk. – Most már tudod, hol keress. – Kívánd, hogy járjak szerencsével Addie-nél. – Szívből kívánom. Vacsoránál Noah továbbra is úgy viselkedett, mint egy sértődött nagyherceg. A többi-

ekkel elbeszélgetett, tréfálkozott, de valahányszor Sarah felé nézett, kifejezéstelenné fakult az arca.

Vacsora után Sarah felszaladt a kabátjáért, és visszament a szerkesztőségbe; hogy to-vábbolvassa a félbehagyott levonatot. A kályhában még izzott a parázs, s az óra lágy, üte-mes ketyegése eloszlatta minden magányérzetét. Már vagy negyedórája dolgozott íróaszta-lánál, amikor nyílt az ajtó, és Noah Campbell lépett be rajta.

Sarah elforgatta a székét s levette szemüvegét, de nem állt fel. – Óhajt valamit, seriff? – Csak az őrjáratomat végzem. Sarah hátradőlt a székén, száránál fogva a térdére helyezte a szemüveget. – Akkor az ablakon át is láthatta, hogy itt minden rendben. – Vacsora után nem szokott visszajönni. – Talán az engedélyét kellett volna kérnem hozzá? – Azt nem mondtam. – Nos, akkor ezután sem kérem. – Azzal ismét a levonatba mélyedt, várva, hogy a férfi

távozzék. Am teljes volt a csend, csak az óra percegése hallatszott. Ekkor Campbell váratlanul megszólalt. – Hol az a Baysinger? Sarah ismét felé csavarta a forgószéket, majd ismét levette szemüvegét, és háromszög

alakba hajlítva kopogtatta vele a térdét. – Ha nem tudná, nagyon illetlenül viselkedett vele.

96

– Egyáltalán ki ez az ember? – Régi barátom. Campbell néhány pillanatig harapósan meredt rá, majd egyik lábáról a másikra helyezte

a súlyát, és megjegyezte: – Újabban elég sok barát veszi körül. – Akkor talán ehhez kell a seriff engedélye? – Ne próbáljon feleselni, Sarah. Nagyon jól tudja, mit akarok mondani. Sarah nem emlékezett rá, hogy a férfi valaha is az ajkára vette volna keresztnevét. – Sajnos fogalmam sincs róla. Kifejtené? – Az emberek máris mindenfélét suttognak. Ha így folytatja, hamarosan azt mondják

majd, hogy ugyanabból a fából faragták, mint a húgát. – Ha hogy folytatom? – Megmondjam? Úgy, hogy eljárkál mindenkivel, akin csak nadrág van. – Ha jól értem, Mr. Campbell, az erkölcseimet kifogásolja? – Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy valaki megtegye! Baysingerrel immár négyre emel-

kedett azon férfiak száma, akikkel az elmúlt két hétben együtt lehetett látni! Az istenit, hát mit gondoljanak magáról az emberek?

– Úgy látszik, elfelejtette, hol találkoztunk először! – A két dolognak semmi köze egymáshoz! – csapott a férfi dühösen a combjára. – Na ne mondja! Maga törzsvendég a bordélyházban, de én nem találkozhatom nyilvá-

nos helyen köztiszteletben álló férfiakkal anélkül, hogy kiátkozna érte! Fordított esetben megköszönné, ha én tartanék magának prédikációt?

A férfi egy ideig lángoló szemmel meredt rá, aztán felemelte a kezét. – Nem is tudom, miért koptatom itt a nyelvem! – Én sem tudom. De ajánlok valamit: a jövőben inkább kímélje! Most pedig, ha meg-

bocsát, seriff: dolgom van. Azzal hátat fordított a férfinak, aki néhány pillanatig még dühödten bámulta, aztán egy

ugrással az ajtónál termett, visszhangzón becsapta maga után, Sarah pedig csak nézte-nézte üres szemmel az íróasztalára kiterített lapokat, és hallgatta, milyen aprókat és milyen szaporán ver a szíve.

97

10. fejezet

Rose Házában éppen ebédelt az első csoport. A szakácsnő mára csirkét sütött, és gom-bócot tálalt mellé. A felszálló illatoktól Addie szájában összefutott a nyál. Amúgy pongyo-lásan felnyalábolta Gazdát – Gyere cicus, kapsz egy kis finom mártást! –, és kiszaladt a szobából. Az itteni életről nem sok jót lehetett elmondani, de az biztos, hogy az étkezés volt az egyik fénypont. Fejedelmi fogások kerültek az asztalra, minden nyersanyag a lehe-tő legfrissebb volt, még saját tehenet is tartottak egy bérelt istállóban (elvégre a vaj ebben a házban igazán létszükségletszámba ment!), és soha nem volt hiány tejben, tejszínben, cukorban, burgonyában, tortában, süteményben. Glorianne, a szakácsnő értette a szakmá-ját, és semmilyen hozzávalóval nem fukarkodott, Rose pedig ügyelt rá, hogy a szűk térben összezárt nőcsapatnak ne legyen zúgolódásra oka.

Az ebédlő ajtajában Addie összetalálkozott az egyik, Parázs névre hallgató franciással, és bosszúsan ráripakodott:

– Mit keresel itt? Tudod nagyon jól, hogy nem étkezhetsz velünk! – Úgy oldalazott el Parázs mellett, hogy még a macska szőre se súrolhassa.

– Fel ne meredjen már a cicid, Eve, bogárkám! Csak a vajtartómat akartam megtölteni. – Töltsd meg akkor, amikor ti ebédeltek! – Nem a tiéd az ebédlő, hülye lotyó! – Ha az enyém volna, ti be sem léphetnétek! A szigorú rangsor még ebédidőben is elválasztotta egymástól a lányokat. A „sima”

szolgáltatást nyújtók megvetették a szájukkal dolgozó franciásokat, és azok csak őutánuk ülhettek az asztalhoz. A két csoport közti ellenségeskedés jó esetben csak szópárbajokra korlátozódott, de előfordultak már tettlegességek, sőt, gyilkossági kísérletek is.

Rose Házában azonban Addie néhány barátnőre is szert tett. Jewel, Heather és Larayne már az asztalnál ült, amikor karján a macskával, ő is megjelent. Ott volt Flossie is, de Flossie soha nem beszélt, csak merev háttal tömte magába az ételt, majd jólesőn böfögött és kimasírozott.

– Én a helyedben óvnám Parázstól a macskát – mondta Heather figyelmeztetőn. – Irigyli tőled.

– Merjen hozzányúlni, és ő lesz a félcsöcsű franciás. Ezen mind kuncogtak, kivéve persze Flossie-t, aztán evéshez láttak. Gazda elé is oda

tálalták a földre a maga tejszínes mártással bőven meglocsolt adagját, fölötte pedig négy, amúgy is túltáplált fiatal nő ette degeszre magát. A gombócos csirkét hatalmas szelet vajas diókrémmel töltött, tejszínhabbal megkoronázott csokoládétorta követte, Glorianne pedig egyre újabb és újabb repetára bíztatta őket.

Flossie felállt, végigböfögte az ajtóhoz vezető rövid utat, majd egyetlen szó nélkül el-tűnt.

– Láttátok már valaha mosolyogni? – kérdezte Larayne. – Én még soha, az biztos – mondta Jewel. – Egyszer-egyszer, amikor Gazdát megsimogatta, én már felfedezni véltem ilyen ve-

szélyt – jegyezte meg Addie –, de aztán kiderült, hogy csak azért ráng a szája, mert megint feljött néhány gázbuborék.

Larayne felemelte a macskát, arcához szorította, és így szólt: – Bárcsak nekem is lenne egy macskám… – Én inkább azt szeretném, ha egy emberem lenne – jelentette ki Jewel. – Hány kellene? – érdeklődött Addie. – Több, mint ahány hat óra után idecsődül?

98

Larayne-t azonban álmatag hangulatba ejtette a karján ülő macska. – Egy szép napon majd besétál az egyik bányász, duzzadó zsebbel, és… – Arra mérget vehetsz, hogy valamije duzzadni fog – szúrta közbe Jewel, Addie és

Heather pedig illemtudóan kuncogott. – …és azt mondja, Larayne, drágaságom, vegyünk egy farmot odalenn Missouriban,

neveljünk tehenet, csirkét meg néhány gyereket, és esténként hallgassuk a verandáról a ga-lambbúgást.

A kis társaság elcsendesedett; csak a macska dorombolása hallatszott. – Éppen ez a szíved vágya? – kérdezte Jewel. – Egy farm Missouriban? Én inkább nagyvárosba költöznék, mondjuk, Denverbe. Az

emberem bankot igazgatna vagy ékszerüzlete lenne, és lenne egy nagy házunk, erkélyek-kel meg akkora tetővel, mint egy boszorkány kalapja, hátul cselédházzal a személyzetnek, és vasárnaponként végigkocsiznánk a főutcán, ahogy állítólag az úri népek szokták.

– Gyerekeid nem is lennének? – Hm… hát mondjuk, egy. Vagy legföljebb kettő. – És te, Heather? Te hol szeretnél élni? – Olyan helyen, ahonnan látni a tengert, és az emberem meg én megnyergelnénk a lo-

vunkat, és belegázolnánk a hullámokba. Rengeteg virág nyílna a ház körül, és néha, ha sa-jogna a hátam, az emberem megdörzsölné, és nem kérne érte semmilyen ellenszolgáltatást.

Ezen elméláztak egy ideig – a férfin, aki csak ad, és semmit nem kér cserébe. Aki a bordélyból a boldog házasságba röpítené őket. Ez a délibáb éltette őket egyik napról a má-sikra.

– Most te jössz, Eve! Addie arca megkeményedett. – Ó, ti meg az embereitek! Más se jár a fejetekben! Nos, közlöm, hogy csak az időt po-

csékoljátok. Innen senki sem visz el benneteket, és ha akadna is ilyen bolond, keservesen megbánnátok. Egy sincs köztük, akiről érdemes lenne álmodozni.

Addie-t soha nem tudták magukkal csábítani ábrándvilágukba; ő volt az egyetlen, aki mindig megőrizte gúnyos fölényét.

Délután Addie fehérneműt vasalt, összeöltötte ruháin és mellfűzőin a kirepedt varráso-kat, új hajfestéket kevert magának, majd készített három gyenge szénrajzot a különböző pózokba helyezkedő macskáról. Ötkor lámpást gyújtott, megfontolta, hogy mára keleti vagy franciás frizurába fésülje-e a haját, sütővasat forrósított, feltornyozta fürtjeit, strucc-tollat tűzött közéjük, bepúderezte a mellét, kipirosította a száját, feketével kihúzta a sze-mét, és befűzte magát az ingvállba, amely épp hogy a mellbimbóját takarta. Az ingváll és a pamutbugyogó fölé a pipacsmintás fekete ruhát öltötte fel, lábára magas sarkú, skarlátpi-ros selyemcipőt húzott. Köztudott volt, hogy a piros cipős lányok értenek a legtöbb mes-terfogáshoz.

A férjekről folytatott csevely szokásos utóhatásaként mélységes lehangoltság lett úrrá rajta. Ahogy még egyszer a tükörbe pillantott, a szája merevnek, a szeme élettelennek lát-szott.

Most már ideje volt lemenni, és bekapni egy jókora darabot Glorianne életmentő dió-krémes csokoládétortájából.

Addie szelt magának, és a fásládának dőlve falatozott, amikor Larayne is csatlakozott hozzá: magába döntött egy szilke vizet, aztán kekszet kezdett ropogtatni.

– Jobb lesz, ha pucolsz, Eve! Odakinn téged keres egy pofa. – A rohadt életbe… Ki az? – Még soha nem láttam. – Most tortát eszem. – A vendégeket nem lehet megváratni.

99

Addie dühösen lecsapta a tányért. Az ajtóban összetalálkozott Rose-zal, aki a karjába markolt:

– Ezúttal ne mérd az időt, Eve. A ruhájáról ítélve ez a pasas nem egy dollárt fog adni egy percért. Először taksáld meg, mennyire jó, világos?

– Igen, madám – felelte Addie. Ebben a szakmában nem dolgoztak rögzített árakkal. A gyors vizitre betérő ismerős férfiak esetében előkerült a tojásfőzéshez használatos homok-óra, de ha új vendég bukkant fel, a lányoknak először, minden csáberejüket latba vetve, fel kellett becsülniök anyagi helyzetét, és aztán megvágniok, amennyire csak lehetett. Ha a férfinál nem volt készpénz, megtette az aranyórája vagy egyéb értéktárgya is. Egy ízben Addie egy zsák szárazbab ellenében elégítette ki vendégét.

Ez a mostani azonban, Rose szerint, gazdagnak ígérkezik. Addie először a hátát pillantotta meg lefelé jövet, a lépcső rácsán át: a férfi ott állt a

félhomályos szalonban, és éppen az „étlapot” tanulmányozta. Habár Rose Házában senki sem hívta Addie-nek, Sarah feltűnése óta ő maga néha ezen

a néven gondolt magára: Addie-ként, ahogy kislánykorában a barátnőivel játszott vagy Gazdát babusgatta. Félig-meddig ismét Addie-vé lett, s biztosra vette: ennél közelebb már soha életében nem került ehhez a névhez. Amikor azonban megindult a szalonban rá váró férfi felé, tüstént ízig-vérig Eve-vé változott.

Megoldotta pongyolája övét. Járás közben a csípőjét himbálta. Buján lesütötte szemét; ajkát félig kinyitotta; és fátyolos alt hangon szólalt meg: – Jó estét, szép fiú! A kis Eve-re vársz? A férfi megfordult, és lassan levette kalapját. – Jó estét, Addie – mondta csendesen. A lány száján megfagyott a mosoly, szíve nagyot dobbant, arca vértelenné sápadt.

Amikor utoljára látták egymást, a férfi tizenkilenc éves volt. Az elmúlt öt év felnőtté érlel-te: arca megtelt, nyaka megvastagodott, sűrű pofaszakállt növesztett. Magasabb is lett, és körgalléros felöltőjében terebélyesebbnek és előkelőnek látszott. Méregdrága hódprémes kalapját ott tartotta zergebőr kesztyűs kezében.

– Robert…? – suttogta a lány. A férfi jól palástolta megdöbbenését a húsos, félmeztelen, agyonfestett, töredezett hajú

lány láttán, pedig hát alig ismert rá. Addie tizenöt évesen félénk és kislányos volt; tizenhat évesen hatalmas fodrokkal álcázta gömbölyödő kis mellét. Most sárgadinnye nagyságú melle majdnem a bimbóig fedetlen volt, s petyhüdten csüngött rajta a nyers kenyértésztá-hoz hasonló eldurvult bőr.

– Igen, én vagyok – mondta a férfi szomorú mosollyal. – Mit keresel itt? – kérdezte a lány, fél kézzel összehúzva magán a pongyolát. A férfi

követte szemével a mozdulatot, majd tapintatosan a kalapjára szögezte tekintetét. – Megkértem Saraht, írjon, ha megtalált, és ő állta a szavát. – Robert csak akkor nézett

fel, amikor Addie már rendbe szedte magát; a lány arca azonban ekkor is vöröslött a za-vartól és a bosszúságtól.

– Nem kellett volna idejönnöd. – Meglehet. Sarah is ezt mondta. Én azonban úgy éreztem, nem tudom folytatni az éle-

temet, ameddig ezt az ügyet magamban le nem zárom. – El kell, hogy felejts. – Bárcsak tehetném – mondta halkan Robert. – Mit gondolsz, én nem szeretnélek elfe-

lejteni? – Én a semminél is kevesebb vagyok – jelentette ki Addie tompán. – Ilyet ne mondj! – Miért? Ez az igazság.

100

– Tévedsz – felelte egyszerűen a férfi. Egy pillanatra egymásra néztek, némán, zavarodottan. – Ez az igazság – ismételte meg Addie. – Te voltál minden álmom és minden reményem. Gyengéd, ártatlan, csupa szív kislány

voltál… – Hát most már nem vagyok az, és kész! – csattant fel Addie. – Miért nem mégy már el

végre? – Neked kellene elmenned innen, Addie! – Mi ez, valami összeesküvés? Először Sarah üti bele az orrát a dolgaimba, most meg

te! Nahát tudd meg: egyiktekre sincs szükségem! Prostituált vagyok, méghozzá nem is akármilyen! Több pénzt keresek egy hét alatt, mint ő egész évben azzal a vacak újságjával, és félannyira sem kell törnöm magam érte!

Robert várt a válasszal, aztán csendesen így szólt: – Milyen durván beszélsz, Addie… így akarsz elriasztani? A lány olyan közömbösen meredt rá, mintha összetévesztené a háta mögötti fallal. – Ne haragudj, de fizető vendégeket várok. Fel kell készülnöm. – Azzal elindult a lép-

cső felé. – Nem rázol le ilyen könnyen. Visszajövök. Addie fejét felszegve, csípőjét riszálva vonult fel a lépcsőn; egyszer sem nézett vissza. – Hallottad, Addie? Visszajövök! Fenn a szobában Addie a becsukott ajtónak feszítette hátát és tenyerét. A mellében szo-

rítást érzett, a szeme égett. Gyorsan lehunyta, s úgy dőlt az ajtónak, mint aki súlyos sebet kapott.

Utánam jött! Értem jött! Nem élt még a világon olyan prostituált, aki ne arról álmodozott volna, amiről ebédnél

a lányok fecsegtek: hogy majd eljön egy férfi, és kiváltja őket a mesterségükből. Akármi-lyen hetykén szájaltak, akármilyen gyűlölettel emlegették a férfiakat, akármilyen élvezet-tel alázták meg őket, ha tehették, mindnek az volt a leghőbb vágya, hogy akadjon köztük egyetlenegy, aki megmenti és szerelmével erényes asszonnyá varázsolja őket. És ebben Addie sem különbözött a többitől.

Ismét átélte a megrázkódtatást, amellyel ráismert a férfira. Éppen az elferdült gyönyö-rök kínálatát tanulmányozta, amely e falak között minden fizetőképes férfinak rendelkezé-sére áll. Vajon azt hiszi, ő is szolgál mindezzel? Azzal is, amit a franciások nyújtanak? És mégis, mindennek ellenére levette a kalapját előtte! Évek óta nem vette le előtte férfi a ka-lapját; legföljebb az ágyon fekve a sarokba hajították, ha útjukban volt. Felidézte Robert még oly jól palástolt döbbenetét az ő majdnem csupasz melle láttán; felidézte, ahogy sze-mét lesütve elvörösödik, felidézte, milyen sebzett tekintettel fogadta az ő durva szavait.

Könyörgök, Robert, ne gyere vissza. Régen sem voltam méltó hozzád, most sem vagyok az. És ha kiszeded belőlem az okát, csak még jobban szenvedsz majd.

Odalenn a zongorista rázendített a Clementine-re. Addie annyiszor hallotta már a dal-lamot, hogy zúgott tőle a füle. Ellökte magát az ajtótól, a tükörhöz rontott, letörölte az ar-cára folyt fekete szemfestéket, majd vizet öntött a mosdótálba. Mosakodás után újrafestet-te a szemét és a száját, bal mellére, oda, ahol középen domborodni kezdett, fekete bársony pöttyöt ragasztott, narancsvirágkölnit szórt nyakára, mellére, combjára, majd a tükörben ellenőrizte az eredményt, és átment a szomszéd szobába. Ott lámpást gyújtott, tiszta flanelkendőt helyezett a takaróra, felhúzta az éjjeliszekrényen álló órát, letette a homokóra mellé, megvizsgálta, elegendő vaj van-e a vajtartóban, az ágyhoz húzta, hogy csak ki kell-jen nyúlni érte, a folyosón álló tartályból megtöltötte kancsóját és mosdótálját, kétujjnyi vizet öntött az ajtó mellett álló porcelán éjjeliedénybe, a kancsót meg a tálat visszatette a mosdóállványra, és lesimította a fűzőt domború hasán.

101

Odalenn már gyülekeztek a férfiak. Egyiküknek, bizonyos Johnny Singletonnak felra-gyogott a szeme, amikor Addie lejött a lépcsőn, és már szaladt is elé.

– Á, Johnny, kedveském, hát megjöttél? – Meg én, Evey-cica. Hogy is bírnám ki nélküled? Addie jól begyakorolt könnyedséggel hitette el a férfival, hogy kedveli, nem tud ellen-

állni vonzerejének, és többre tartja társaságát a földkerekség minden más férfilakójáénál. Incselkedett vele, épp amennyire kellett, megnevettette, amikor éppen arra volt szükség, csábítón búgta fülébe a kérdést, hogy vajon túlesett-e már a karbolsavas fürdőn, aztán fel-vitte a gondosan előkészített szobába, megfordította a homokórát, végig vezényelte a szer-tartást, annyi élvezetet színlelve, amennyitől Johnny vérbeli kannak érezhette magát, utána bevasalta a hét dollár értékű aranyport, búcsúcsókot cuppantott a férfi képére, bezárta utá-na az ajtót, leguggolt az éjjeliedény fölé, hogy gyorsan megmossa magát, kezet mosott és tisztára cserélte az ágyra helyezett flanelkendőt.

A földszinten át töltötte az aranyport az ebédlőajtó melletti gyűjtődobozba, egy x-et és két l-t firkantott az odakészített papírra (az x öt dollárt, az 1 egy dollárt jelölt), aláírta a nevét, a papírt is a dobozba rakta, majd visszament a szalonba, hogy elszívjon egy szivart, és várja a következő fellépést.

Hajnali négyre huszonkétszer esett túl a szertartáson. Az ágy mellett álló vajtartó majd-nem kiürült. A fedeles kosárban huszonkét szennyes flanellkendő gyűlt össze. A földszinti dobozba kétszázharminchat dollár értékű aranyport helyezett el.

Adelaide-nek azonban mindehhez semmi köze nem volt. Eve csinált mindent; ő feküdt az egymást követő férfiak alá a sivár szobában, ahol soha nem vetették be az ágyat, ő ka-cagott, ő turbékolt, ő tréfált, ő simogatott. Ő csalt ki vendégeiből torokhangú nyögéseket, amilyenek a szomszédos szobákból is áthallátszottak a vékony falakon. Ő elégítette ki vá-gyaikat, mialatt képzeletben őszibarackot szeletelt egy négytagú családnak, fehér organdiruhába öltözve szedett tarka virágokat egy takaros kis előkertben, szaladt egy skót juhászkutya nyomában egy férfi elé, aki nagyon is Robertra hajazott, a derekába kapasz-kodva nyargalt be vele lóháton a hullámok közé…

És amikor már mind a huszonketten elaléltak a testében, amikor utoljára vett káliumos fürdőt, hogy elölje magvukat, amikor lemosta bőréről váladékuk szagát, a szobájába sur-rant, és a doromboló macska meleg, puha teste köré gömbölyödött, mert a macska nem akarta kihasználni, nem követelt tőle semmit, nem vádolta, nem szidta, és nem tett fel kér-déseket. Másnap délben kelt fel, elnehezült, kótyagos fejjel. Rémlett, hogy mára valami terve volt, de agyán csak ködös, összemaszatolt képek suhantak át.

Aztán egyszer csak tágra nyílt a szeme. Hát persze – Sarah! Ma fogja Saraht egyszer s mindenkorra a helyére tenni!

Aznap két óra után Sarah éppen egy vásárlóval foglalkozott: Josht hivatalos ügyben el-szalajtotta valahová, Patriek pedig elmerülten tisztogatta terpentines ronggyal a betűket. Ekkor kinyílt az ajtó, és Addie lépett a Krónika szerkesztőségébe.

Sarah mosolyogva pillantott fel: – Egy perc, és szabad vagyok! Addie megállt az ajtónál. Tengerészkék, karimás kalapot viselt, állig lehúzott és hátul

megkötött fátyollal, hogy minél kevesebb lássék az arcából. Sarah átvett öt centet a lapért, majd az ajtóig kísérte a vásárlót, és elköszönt tőle. A férfi

kimenet lapos pillantást vetett Addie-re; Sarah megértette, hogy ismeri a lányt, de világos nappal, jó hírű környezetben nem akarja ezt elárulni. Addie nem nézett vissza rá, csak várt, egyenes háttal, szobormereven.

Amikor becsukódott az ajtó, Sarah másodszor is örömtelin mosolygott a húgára. – Jaj, Addie, olyan boldog vagyok, hogy eljöttél!

102

– Pedig semmi okod rá! – csattant fel a lány. – Ez az első és utolsó eset, hogy betettem ide a lábam.

Sarah meghökkent; szájáról eltűnt a mosoly. – Mi baj van? – Te rendelted ide Robertot! – Nem igaz! – Nekem ne hazudj! Ott járt nálam, és elmondta, hogy írtál neki! A helyiség hátsó végében a derék Patrick – Isten áldja meg érte! – gondosan a hátát

mutatta, úgy vitte a helyére a rongyot, és látott neki a betűk elrakásának. – Igen, írtam neki, mert megkért rá – mondta végül Sarah. – De az az igazság, hogy le-

beszéltem az ideutazásról. – Nos, most itt van, és erről is csak te tehetsz. – Addie, Robert csak annyit kért, tudósítsam, hogy jól vagy-e. Aggódott miattad. – Úgy látszik, túl sokan aggódnak értem újabban; többen csődülnek hozzám, mint egy

ír halottvirrasztásra! Hát tudd meg, én nem vagyok cirkuszi torzszülött, akit tetszés szerint meg lehet bámulni. Fogalmam sincs, miért kurkásztok körülöttem, de egyiktekre sincs szükségem. Ha netán jó útra akarnátok téríteni, tegyetek le róla; ezt már vele is közöltem. Kényelmesen, kellemesen élek, és az ujjamat se kell mozdítani érte. Szóval jegyezzétek meg egyszer s mindenkorra: hagyjatok békén! A színeteket se lássam többé!

Addie sarkonfordult, feltépte az ajtót, és bevágta maga után. Sarah ott maradt földbe gyökerezett lábbal, égő arccal, felzaklatva és mélységesen

megbántva. Érezte, hogy könnyek csípik a szemét, és tudta: még egy perc, és elsírja ma-gát. Patrick közben abbahagyta a rakosgatást, és megnyúlt képpel, minden másról megfe-ledkezve figyelte.

Sarah merev léptekkel sietett a fogashoz; tudta, hogy ha most viszonozná a férfi pillan-tását, az mindkettőjüknek kínos lenne. Mialatt módszeresen begombolta kabátját és meg-kötötte barna főkötője szalagját, szándékosan a földre nézett.

– Remélem, egy időre egyedül is elboldogul, Patrick – mondta csendesen. – Csak természetes – felelte éppoly csendesen a férfi. – Menjen bátran. Sarah ment is, azaz inkább menekült és elrejtőzött, mégpedig panzióbeli szobájában.

Leült az ablak melletti kemény székre, és végre szabad utat engedett könnyeinek. Hangta-lanul sírt, kezét fásultan ölébe ejtve, mialatt a könnycseppek sötét foltokat ejtettek keze körül a barna szoknyán.

Az ablakon túl már kéklett a korai alkony, amikor kopogásra riadt fel. – Tessék, ki az? – kiáltotta. – Mrs. Roundtree. Valami baj van, Miss Merritt? – Dehogy, nagyon jól érzem magam – ült fel Sarah kóvályogva. – Már tíz perce asztalon a vacsora. Hát nem akar lejönni? Sarah bizonytalanul próbálta meghatározni az időt. Milyen nap is van? Hány óra? És

miért van felöltözve? – Azonnal jövök – felelte végül, majd az ágy széléig vonszolta magát, és várta, hogy

visszataláljon a valóságba. Végre magára eszmélt, feltápászkodott, a sötétben megtapogat-ta sajgó szemhéját, nedves fésűvel megigazította a haját, elrendezte szoknyája redőit, le-huzigálta a blúza ujját. Amikor úgy érezte, nagyjából elfogadható látványt nyújt, kilépett a fénybe.

Ahogy az ebédlőbe lépett, minden férfi felkapta a fejét és rámeredt. Újabban afféle házi üdvöskeszámba ment, és az egész közösség őrködött jólétén.

– Semmi baj, Miss Merritt? – érdeklődött Mr. Mullins. – Igazán mondom, jól érzem magam. Folytassák csak nyugodtan a vacsorát.

103

Leült Noah Campbell-lel szemben, és látta, hogy a férfi evőeszközét letéve vizsgálja gyűrött blúzát, duzzadt szemét. Aztán szó nélkül felé nyújtott egy tányér sült halat.

– Köszönöm – mondta Sarah, kerülve a seriff tekintetét. A többiek újra felvették az asz-tal körüli társalgás fonalát. Noah Campbell azonban nem csatlakozott hozzájuk: alattom-ban Saraht figyelte, ahogy turkál a tányéron, és alig eszik valamit.

– Annyit evett, amennyiből egy veréb se élne meg – mondta rosszallóan Mrs. Roundtree, amikor összeszedte a tányérokat.

– Igazán sajnálom. Nagyon finom volt, de ma este valahogy nem vagyok étvágyamnál. – Szederkrém van édességnek. – Jaj, ne, én nem kérek – felelte Sarah. – És most elnézést, de még dolgoznom kell –

tette hozzá, és elhagyta a helyiséget. A seriffet, ahogy utánanézett, lesújtotta a bűntudat: minden bizonnyal az ő tegnap esti

dühkitörése az oka Sarah állapotának. Néhány másodpercnyi habozás után ő is felállt az asztaltól.

– Én sem kérek ma édességet, Mrs. Roundtree. De higgye el, igazán kitűnő volt a va-csora.

Kettesével vette a lépcsőfokokat, s akkor ért a folyosóra, amikor Sarah ajtaja éppen be-csukódott.

– Miss Merritt – kiáltotta. – Beszélhetnék magával? A lány ismét kinyitotta az ajtót, és várakozva állt meg a küszöbön. Mögötte sötétségbe

veszett a szoba, csak a két ajtóval arrébb felakasztott fali lámpás szórt némi bágyadt vilá-gosságot.

– Mit kíván, seriff? – Még egyszer bejárom a várost. Ha gondolja, beszólhatok Turley doktornak, hogy jöj-

jön át magához. – Nem tudom, Mr. Campbell, mit kezdjek ezzel a sok figyelmességgel. Talán felcsapott

személyes őrangyalomnak? – Tegnap este elszaladt velem a ló. Bocsásson meg. – Valóban, a jelenet kissé erős volt. – Már bocsánatot kértem. Sarah ránézett, és látta: komolyan beszél. – Meg van bocsátva – mondta. Nézték egymást, s ismét lejátszódott a már jól ismert folyamat: gyanakvásuk lassan fel-

engedett, ők pedig zavarba jöttek. Hol barátok voltak, hol ellenségek, hol megértették egymást, hol dühösen fújtak egymásra; úgy látszik, sehogy sem sikerül kialakítaniuk va-lamilyen egyenletes viszonyt.

– Tehát jöjjön a doki? – Úgy festek, mint akinek orvos kell? – kérdezte élénken a lány. – Hát annyi szent, hogy nincs valami jó bőrben. – Csak azért, mert sírtam – mondta Sarah minden teketória nélkül. – És ez nem min-

dennap esik meg velem, elhiheti. A seriff átható pillantást vetett rá. – A húga miatt? Sarah némán bólintott. – A városban azt rebesgetik, hogy ma elment magához. – Igen, ott járt a szerkesztőségben, Robert Baysinger miatt. Azóta bizonyára tudja már,

ki ő. – Honnan tudnám? – Együtt cseperedtünk fel St. Louisban. Amikor Adelaide tizenhat éves lett, Robert volt

az első udvarlója.

104

– A húgáé? – Hát persze. Amikor eljöttem, Robert megkért, értesítsem, ha sikerült Addie-t megta-

lálnom, és írjam meg, mi van vele. Mihelyt Deadwoodba értem, be is váltottam a szavam, de álmomban sem gondoltam rá, hogy Robert is felkerekedik. Amikor tegnap megjelent, én csodálkoztam a legjobban. Azazhogy mégsem: Addie nyilván még nagyobbat nézett.

– Azt elhiszem. – Fogalmam sincs, mi zajlott le köztük, csak azt tudom, hogy felkereste Rose-nál, ma

pedig Addie a szememre hányta, hogy én rendeltem ide Robertot, mert azt akarom, hogy térítse jó útra.

– És így történt? – Szó sincs róla. Hiszen már mondtam: sejtelmem sem volt, hogy Robert ide készül.

Váratlanul toppant be. – És gondolom, Rose-nál is váratlanul jelent meg. – Feltehetően. Noah összefonta a karját, és az ajtófélfának dőlt. – Mit akar a húgától? – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Addie nagyon haragszik rám. De hogy mi-

ért?… – Kérdezze meg tőle. – Megkérdeztem, de mintha süket volna. Pedig már azt hittem, valamivel előbbre jutot-

tunk. Nem erőszakoskodtam, de úgy intéztem, hogy mindig érezze: itt vagyok a közelé-ben. Rendszeresen meglátogattam, én azt reméltem, ha látja, hogy mennyire fontos nekem, és hogy bármikor bármiben számíthat rám, lassan majd visszatalálunk egymáshoz; ámbár azt sem tudom, miért kellett elszakadnunk… – Sarah eltűnődött néhány másodpercre. – Egy ideig úgy látszott, beválik a módszer. Különösen azután, hogy nekiadtam a macskát. Még azt is hagyta, hogy az ágyra üljek. A macskát pedig elnevezte… – de erről ugye már meséltem magának?

Álltak szemben egymással; most nyoma sem volt köztük ellenséges indulatnak. Kis idő múltán Noah felsóhajtott:

– Húgok és öccsök… Hajaj… – Szárazon felnevetett. – Arra neveltek, hogy szeressük őket, de olykor ez elég nehezen megy, nem igaz?

Tom Taft és Andrew Mullins most jött fel az ebédlőből, és bocsánatkérő mozdulattal furakodtak el mellettük. Noah a falhoz simult, hogy utat engedjen nekik, aztán ismét neki-támaszkodott az ajtónak.

– Addie meg én mindig annyira mások voltunk… – folytatta Sarah, mintha a kis közjá-ték a tudatáig sem hatolt volna.

– Akárcsak mi ketten, Arden meg én. – Maga meg én vagyunk az idősebbek. Jó példával kellene elöljárnunk, de még ha ez

sikerül, akkor sem biztos, hogy ők követik a példát. – Így van… Ismét elhallgattak egy időre, aztán Sarah vitte tovább a szót. – Fiatal lánykorunkban én mindig dolgoztam, Addie meg nem csinált semmit. Édes-

apánk engem megtanított az újságkészítésre, de Addie-vel szemben soha nem támasztott semmilyen követelményt. Nem értettem, miért kényszeríti így; egy-két kisebb megbízást igazán adhatott volna neki. De most már tudom, hogy én voltam a szerencsésebb. Éppen ma délután vágta a szemembe, hogy esze ágában sincs változtatni a sorsán, mert kénye-lemben él, anélkül, hogy dolgoznia kellene.

– Ezt mondta? Sarah bólintott. Noah elhúzódott az ajtótól, de kiegyenesedett.

105

– Lehet, hogy tiltott területre lépek, de akkor is kimondom: szerintem azok a lányok a Sötét Zugban nem is élnek olyan kényelmesen. A vendégeik nem mindig viselkednek úri-ember módjára. Ezt aztán tapasztalatból tudom; nem egyszer hívtak ki, hogy tartóztassak le egy-egy fickót.

– Úgy érti, hogy némelyek bántalmazzák a lányokat? A férfi szótlanul nézett vissza rá. – Feleljen, seriff. – Akár hiszi, akár nem – mormolta Noah kelletlenül –, megesik az ilyesmi. Sarah lehunyta a szemét, és megdörzsölte a homlokát, majd ismét Campbellre nézett. – Hát akkor miért nem hajlandó Addie otthagyni az egészet? – Talán úgy érzi, csapdába került. Hová menjen? Mihez kezdjen az életével? – Itt vagyok én. Segíthetne a szerkesztőségben. – Zokon ne vegye, Sarah, de a maga húga nem éppen… – nos, mondjuk úgy, még rá-

férne némi iskolázás, hogy felvegye magával a versenyt. – Én betanítanám. – Tegyük fel, hogy sikerül – de mennyit keresne? – Eleget ahhoz, hogy tisztességes életet folytathasson. – Nem hinném, hogy alkalmas lenne a tisztességes életre, úgy, ahogy azt maga érti. Kü-

lönösen nem egy olyan városban, ahol minden férfit – hm – behatóan ismer. A nők soha nem fogadnák be.

– Miféle nőkről beszél? Húszan ha vagyunk Deadwoodban, és ha megkérném őket, rám való tekintettel bizonyára nem vágnák el az útját.

– Maga is tudja, hogy a nők létszáma szaporodni fog. Mellesleg szerintem túlbecsüli az úgynevezett tisztességes asszonyok tűrőképességét.

– Valószínűleg igaza van. De hát akkor mit tegyek? – horgasztotta le Sarah a fejét. – Hagyjam ott, nyugodjak bele az életmódjába, és tegyek úgy, mintha nem volna a testvé-rem?

– Nem tudom. Azt hiszem, néha nem kellene beavatkoznunk a mások életébe, okulja-nak csak a maguk kárán. Így van ez Ardennel is. Soha semmit nem gondol végig, csak tá-mad egy ötlete, és máris fejjel megy a falnak. Én meg magyarázok neki: Arden, ha talpon akarsz maradni, először gondold végig, milyen következményei lehetnek a tetteidnek, és csak utána cselekedj.

– És valaha is hallgatott magára? – Nem mondhatnám – legyintett a seriff. – Kölyökkorunkban neki támadtak a legva-

dabb ötletei. Az öcsém olyan fickó, hogy az ember a lelkét is kiteheti, akkor se marad nyugton.

– Ezt magam is megállapíthattam. – Összenéztek sokatmondóan, de barátságosan. – Eddig nem akartam megkérdezni, de hogy jött ki vele? – Ezt maga is kitalálhatja. Egész este két lépéssel előttem nyargalt, én meg kapkodhat-

tam levegő után. Noahnak már a nyelvén volt a megjegyzés, hogy aznap este, amikor Arden hazakísérte,

ugyancsak közel voltak egymáshoz, de legyőzte a kísértést. Nézte a félhomályban a lány arcát és megállapította: az elmúlt hetekben valahogy öntudatlanul megszokta a magassá-gát, és már nem zavarja, hogy ha egymásra néznek, a szemük majdnem egy vonalban van, immár természetesnek veszi célszerű, kissé unalmas öltözködését, és hosszú, keskeny fej-formája sem taszítja többé.

– Azt mondta, előbb-utóbb meghívja magát a farmra. Elmegy majd? Sarah nyíltan a szemébe nézett. – Igazság szerint inkább magával mennék – mondta.

106

Noah ugyanolyan lazán támasztotta az ajtót, mint eddig; nem mutatta, hogy mennyire megdöbbentette ez az őszinte válasz.

– Azt hiszem, ez megoldható. – Az édesanyja nagyon érdekes asszony, és szívesen megismerkednék az édesapjával

is. – Jóravaló emberek. – Maga pedig nagyon szerencsés, hogy még mindketten ott állnak a háta mögött. – Igen, ezzel én is tisztában vagyok. Félénken, bizonytalanul egymásra mosolyogtak, és Sarah most eszmélt rá: bizonyos idő

óta – hogy pontosan mióta, nem tudta volna megmondani – már várja a reggelit meg a va-csorát, hogy ismét szemben ülhessenek egymással, csöppet sem veszi zokon, ha a férfi be-jelentés nélkül megjelenik a szerkesztőségben, és éjszakánként biztonságérzetet ad neki a tudat, hogy a férfi ott alszik a folyosó végén.

– Kimehetnénk valamelyik hétfőn – jegyezte meg kis szünet után Noah. – Olyankor a legnyugodtabb a város.

– Örömmel. A férfi kiegyenesedett. – Hát akkor… ideje, hogy vegyem a kabátom meg a kalapom, és végigjárjam a várost.

Ha még vissza akar menni a szerkesztőségbe, elkísérhetném. – Nem, ma este itthon maradok. Majd a szobámba fogok írni. Újabb, tétova szünet után a férfi így szólt: – Hát akkor – jó éjszakát! – Jó éjszakát – mondta Sarah, majd amikor Noah már elindult a folyosón, utánaszólt: –

Mr. Campbell… A férfi éppen a lámpás alá ért, s amikor megfordult, haja és bajusza rozsdavörösen csil-

lant meg a fényben. – Köszönöm, hogy orvost akart hívatni.

107

11. fejezet

Másnap este Mrs. Roundtree kopogott be hozzá. – Vendége jött, Sarah. – Köszönöm, máris jövök. Rácsavarta a kupakot a tintásüvegre, benézett a tükörbe, lesimította a haját, és már in-

dult is. – Robert! – mondta örömteli mosollyal. – Reméltem, hogy te vagy az. A nappaliban rajtuk kívül hárman üldögéltek. – Gondoltam, elmehetnénk sétálni, hogy nyugodtan beszélgethessünk – mondta halkan

a férfi. – Szívesen. Felszaladok a kabátomért, és máris mehetünk. Csípős, derült novemberi este volt. A keskeny holdsarló fanyarul mosolygó szájra em-

lékeztetett; fénye ezüstös szegélyt rajzolt a tárgyak köré. A szurdok falai tintafekete ár-nyékba burkolóztak. Robert belakarolt Sarahba, így bandukoltak le az ösvényen.

– Beszéltél Addie-vel? – vágott Sarah a dolgok közepébe. – Igen, beszéltem. – És te sem értél el többet, mint én – állapította meg kérdezés helyett a lány. – Úgy van. – Nyomasztó hely, nem igaz? – Nem is értem, hogy bír ott élni. És azt csinálni, amit csinál. – Én sem értem. Láttad a szobáját? – Nem. Épp elég szörnyű volt a társalgó is. – Ők szalonnak hívják. – Még hogy szalon! Nevetséges! – Én libabőrös leszek, valahányszor átmegyek rajta. – Van a falon egy lista. – Igen, én is láttam. Több szó nem esett erről. Ballagtak tovább a sötétben. – Megbántad, hogy idejöttél? – kérdezte Sarah. – Igen is, nem is. Most, hogy a saját szememmel is láttam, hiába írtad le olyan ponto-

san, mégis szörnyen megviselt… De talán ha összefogunk, közös erővel elérhetjük, hogy szakítson ezzel az élettel. Meg aztán volt egy másik oka is az utazásomnak.

– Az, hogy meggazdagodj. – Igen. – Mindig is azt mondtad, ez a célod. – Emlékszel, hogyan éltünk odahaza… Annyi volt az éhes száj, hogy anyám meg sem

hámozta a répát; a héja is értéknek számított. Én pedig már gyerekfejjel elhatároztam, hogy nekem ez nem kell. Igenis gazdag szeretnék lenni, hogy ne kelljen végigcsinálnom, amin a szüleim keresztülmentek. Szerinted ez kapzsiság, Sarah?

– Szó sincs róla. És biztosra veszem, hogy sikerülni fog. – Elég jó fejem van, ötleteknek pedig soha nem voltam híján. És amikor azt írtad, mek-

kora szükség lenne egy zúzóműre, abban a pillanatban rájöttem: itt az alkalom, amilyen csak egyszer adódik az ember életében. Ha pénzügyi támogatást kaphatnék, megvalósul-hatna az álmom. Nos, azok az emberek, akik a pénzt adják, teljes bizalommal vannak irán-tam, és én mindent megteszek, hogy ez a bizalom kifizetődjék.

– És utána, Robert?

108

– Ezt hogy érted? – Ha sikerülne a tervünk, és Addie eljönne Rose Házából, feleségül vennéd? – Nem tudom. Utazás közben én is gondolkodtam ezen. Elképzeltem, ahogy kiragadom

a bordélyból, és visszaváltoztatom azzá az elbűvölő, tiszta lelkű fiatal lánnyá, aki volt. Egyszóval a nemes lovag szerepében tetszelegtem. De most, hogy találkoztunk, és láttam, mivé lett –, most már igazán nem tudom…

– Nem mindennapi ember volna az, aki ilyen múlton túltenné magát. – Megmondom, Sarah, úgy, ahogy van: nem tudom, képes lennék-e rá valaha. Ha nem, gondolta a lány, engem akkor is megtalálsz. Egy szép napon talán észreve-

szed… – De rólam már eleget beszéltünk – vágta el a tűnődést Robert. – Magadról mesélj.

Hadd halljam, mi történt, amióta megérkeztél. – Nos, én nem gazdagodtam meg, nincs is ilyen vágyam, de apa nyomdája maradékta-

lanul kielégít. Egyetlen oldallal indítottam a lapot, és máris négyig vittem! A Krónika el-tartja magát, és természetesen kinyomok minden egyebet, ami adódik, színházi plakátoktól rendőri körözésekig; ez is szépen hoz a konyhára.

– És a magánéleted? Amilyen kevés nő él ebben a városban, a férfiak, gondolom, fel-kapják a fejüket, ha meglátnak.

– Mi tagadás, így van. Kaptam is ajánlatot, hogy játsszam egy tizenhárom regiszteres orgonán és szemléljem meg a Tadzs Mahalt sztereoszkópon át! – Mindketten nevettek, majd Sarah folytatta az elbeszélést. – Továbbá valódi marhahúst sütöttek a tiszteletemre, ami itt ritkaságszámba megy, és kaptam egy zöldfehér csíkos napernyőt november köze-pén egy nálam négy évvel fiatalabb fiútól, aki többé-kevésbé a kezem is megkérte.

– Hogyhogy többé-kevésbé? – Ehhez ismerned kellene Ardent. De még nem értem a végére. Ezenkívül letartóztattak

rendbontásért, dutyiba zártak, továbbá megfenyegetett a seriff, hogy a hajamnál fogva vonszol végig az utcán, és a helyi fűszeres bíráskodott fölöttem. Egyszóval nem volt épp eseménytelen az élet.

– És mindezt elhiggyem? – nézett rá hüledezve Robert. Időközben visszaértek a város-ba, és éppen a szerkesztőség előtt álltak.

– Az utolsó szóig így történt! – Nem mesélnéd el részletesebben? – Készséggel, de kell hozzá némi idő. Nem jönnél be? Odabenn melegebb van. Az irodában meggyújtotta a falon függő lámpást, és friss fát rakott az izzó parázsra.

Robert letelepedett Patrick magas ülőkéjére, Sarah az íróasztal mögötti forgószékre, és így beszélgettek két álló órán át.

Campbell seriff látta, hogy a Krónika szerkesztőségében világos az ablak, és átjött az

utca túloldaláról. Előző esti beszélgetésük minden eddiginél kellemesebb, már-már baráti volt. Reggelinél a lány szívélyesen fogadta köszönését, vacsoránál szinte nyájas volt. Nos, bekukkant hozzá az irodába, éppen csak hogy üdvözölje; megmondja, hogy ellenőrző kör-úton van, de néhány perc csevegésre talán ott ragad, Sarahval igazán élvezet beszélgetni, hiszen annyira érdeklik a város ügyei.

Az ablakhoz ért, benézett, s rögtön vissza is húzódott a sötétségbe. Sarah valóban odabenn volt, de vele volt Baysinger is; ott kuksolt egy magas ülőkén, a

lány pedig, fél lábát az egyik kihúzott íróasztalfiókra támasztva, beszélgetés közben ide-oda himbálta magát a forgószékén. Kabátjuk a fogason lógott, mintha már jó ideje ott vol-nának.

Noah Campbell ott állt az ablakból kiszűrődő fénypászma peremén, és enyhe félté-kenységgel birkózott.

109

Féltékenység? Mit keresne kapcsolatukban ez az érzés? Baysinger a bevakolt falra mutatott és mondott valamit, a lány nevetett, aztán

Baysinger is elnevette magát, aztán a lány felállt, hátrament, és újabb hasáb fát dobott a tűzre. Háttal volt az ablaknak; karját összefonta a mellén. Baysinger, ugyancsak háttal, a nadrágszíjába dugta ujjait. Így álltak szemközt a kályhával, és nyilván tovább társalogtak.

Campbell várta, hátha megmozdulnak, aztán elunta a várakozást, és inkább ő mozdult meg. Lassan távolodott a szerkesztőségtől, anélkül, hogy akár csak a fejét bedugta volna.

Robert és Sarah egyezséget kötött: ezentúl nap mint nap külön-külön felkeresik Addie-

t. Akármilyen visszataszító a hely, ahol él, akármilyen goromba és elutasító lesz, folytatják a hadjáratot. Elhalmozzák majd meghívásokkal: jöjjön el ebédre, tartson velük sétára vagy kocsikázásra, látogasson el a szerkesztőségbe. Apró ajándékokat visznek neki. Szentül megfogadták: a szeretetükkel győzik majd le.

A várost eközben lenyűgözte a hír: végre zúzóművet kapnak. Sarah még meg sem írta cikkét a Krónikába, hogy közhírré tegye Robert Baysinger megérkezését és szándékát, a jövevény nevét máris bizonyos tisztelettel ejtették ki városszerte. Robert magával hozta Denverből a zúzómalmokat, szám szerint negyvenet. Az építkezés máris megkezdődött a Medvedomb patak mentén, egy meredek domboldalon.

Robert könnyen talált munkásokat mind az építkezéshez, mind a zúzóműhöz; a szur-dokban nem mindenki csinálta meg a maga nagy fogását. Sokan színét sem látták arany-nak, mások elkártyázták a maguk szerzeményét, ismét másoknak lejárt a bányaengedélye. Robert pedig, aki régóta hiányolt szolgáltatással gazdagította a várost, és több mint két tu-cat embernek biztosított állandó munkát, egykettőre megbecsült és népszerű polgára lett Deadwoodnak.

A Grand Central Szállóban vett ki szobát, ahová nap mint nap délután négykor hazatért, hogy megmosakodjon, megborotválkozzon, arcszesszel bedörzsölje magát, tiszta fehér in-get húzzon, majd felöltse szürke-barna csíkos kasmíröltönyét, súlyos, körgalléros kabátját és frissen lekefélt prémes kalapját, végezetül pedig elefáncsontfejű sétabotot vegyen ma-gához. Így indult el nap mint nap a Sötét Zugba, ügyelve rá, hogy megelőzze az esti ven-dégeket. Udvariasan üdvözölte az ajtót nyitó Flossie-t, majd megkérdezte:

– Beszélhetnék, kérem, Miss Merritt-tel? Addie ekkor lejött, nemegyszer félig öltözötten, Robert azonban nem vett tudomást

csupasz bőréről, hanem egyenesen a lány hűvös szemébe nézve azt kérdezte: – Meghív-hatlak egy süteményre, Addie? – vagy azt: – Van egy szabad estéd, amikor elvihetnélek színházba, Addie? – Vagy pedig azt: – Nem akarnál kikocsizni velem a zúzóműhöz, Addie?

Addie ilyenkor azt válaszolta: – Csak ha megfizeted a taksát! Erre Robert udvariasan így szólt: – Akkor inkább nem.

Legközelebb talán majd kedved lesz egy kis kiruccanáshoz. – Aztán átadott neki valami-lyen jelképes apróságot: élénken csillogó kék szajkótollat, amelyet az építkezés környékén talált, fenyőfáról szedett, elhagyott madárfészket, szokatlanul szép, rózsaszínnel csíkozott kavicsot, valamilyen régi újságból kivágott humoros rajzot vagy a hegyek között lelt, megszárított és csomóba font harmatkását, amelytől, ha elégetik, illatos lesz a szoba.

Soha nem vitt semmit, aminek pénzen megváltható értéke lett volna; csupa olyasmit vá-lasztott, amit „szív küld szívnek”.

Addie elfogadta ajándékait, de köszönetet egyszer sem mondott értük. Sarah is megjelent nap mint nap, dél körül, amikor Addie már felébredt és még ráért.

Ilyenkor beszámolt neki Robert vállalkozásának menetéről: Nagyon gyorsan halad az építkezés! – vagy semleges témákat pendített meg: – Az egész város arról beszél, hogy hamarosan ideér a távíróvezeték! – Ő sem jött üres kézzel: hozott friss zsemlét Emma pék-

110

ségéből, madarat, amelyet Patrick hajtogatott rotációs papírból, mazsolás süteményt az előző esti vacsoráról, és persze átnyújtotta a lap legújabb számát is. Addie rideg arca láttán sem hervadt le szájáról a mosoly, búcsúzáskor pedig nem mulasztotta el, hogy emlékeze-tébe idézze: – Bármikor tudok neked munkát adni, Addie, és a panzióban együtt lakha-tunk.

Sarah és Robert makacsul hitte: ha Addie szívét egyáltalán be lehet venni szeretettel, úgy módszerük előbb-utóbb célhoz vezet.

1876. december elsején a távíróvonal Fort Laramie-ból – ahol a Western Union vezeté-

kéhez csatlakozott – elérte Deadwoodot. A városnak jóformán eszét vette a boldogság. Enyhe, derült téli nap volt, és mindenki az utcákra tódult, hogy szemtanúja legyen, amikor a délutáni órákban a vezeték utolsó szakaszát is felszerelik. Amikor ez megtörtént, a sür-gönypóznán álló munkás a magasba lendítette a karját, a tömeg pedig fülsiketítő éljenzés-ben tört ki. Ott volt Sarah is, Patrick, Josh, Byron és Emma társaságában. A férfiak a leve-gőbe hajították kalapjukat, Byron felkapta Emmát, és megpörgette.

– Jöjjön, Patrick, muszáj eljutnunk a távírdába? – harsogta túl Sarah a zenebonát. A tömegen átfurakodva érkeztek meg a parányi irodához, ahol a város első távírókeze-

lője, James Halley ült vadonatúj asztalánál, ujjaival a távírókészülék sárgaréz billentyűin. Odabenn akkora volt a zsúfoltság, hogy ők ketten már nem fértek be, így aztán Sarah megzörgette az ablakot, egy Quinn Fortney nevű férfi kinyitotta, és így a lány is hallhatta saját fülével, hogyan üzen Deadwood polgármestere Cheyenne polgármesterének.

– Pszt! Pszt! – A tömeg hirtelen elcsitult: áhítatos csendben hallgatták, hogyan kopogja le a készülék a választ. James Halley, miután vette az üzenet, kilépett hivatala elé, s a lép-csőről olvasta fel a szöveget olyan hangerővel, hogy két sarokkal lejjebb is hallhatta min-denki.

– „Gratulálunk, Deadwood. Stop. A Fekete Hegyek mesés aranymezőit immár rézhuzal köti össze a nagyvilággal. Stop. Nagy fellendülés várható. Stop. Még egyszer gratulálok. Stop. R. L. Breshanem. Stop. Cheyenne polgármestere. Stop.”

Újabb éljenzés, újabb tapsvihar. Az emberek összeölelkeztek. Patrick Saraht ölelgette. Valahol megpendültek egy bendzsó húrjai. Patrick megcsókolta Saraht, ő pedig izgalmá-ban elfelejtett tiltakozni.

A sorok közé furakodott, és rendre feltette a kérdést: – Magának mit jelent, hogy távírót kaptunk? Dutch Van Aark azt felelte: ezentúl ha felad egy rendelést, a harmadik napon már meg-

hozza a postakocsi. Dan Turley azt felelte: több emberéletet menthet meg, ahogy az a himlő kitörésekor

már igazolódott: ezentúl már a kór felismerésének napján megrendelhetik az oltóanyagot. Teddy Ruckner azt felelte: ezentúl nem kell levelekkel fárasztania magát, néhány szó-

ban is tudósíthatja óhiói szeretteit hogylétéről. Benjamin Winters pedig azt felelte: számára azt jelenti az esemény, hogy megrendez-

heti a Grand Central Szállóban a város történetének legnagyobb népünnepélyét, amely máris kezdetét veszi. A bejelentés végén magasba lendítette öklét, a tömeg pedig tombolt örömében. Winters maga vezette a menetet szállodája felé, s mind többen tódultak a nyo-mában. – Hé, emberek, mulatság lesz a Grand Centralban! Kerítsétek elő azt a bendzsóst!

A tömeg sűrűjében Sarah egyszer csak megfordult, és szembe találta magát Noah Campbell-lel.

– Hát nem csodás ez az egész, seriff? – kérdezte ragyogó mosollyal. – Remélem, ezután sem lesz baj belőle, és a tömeg kezelhető marad.

111

– Ugyan, hiszen csak ünnepelnek! Ez a legnagyobb nap Deadwood történetében! Ké-rem, seriff, nyilatkozzék a Deadwoodi Krónika számára: magának mit jelent, hogy távírót kaptunk?

– Hát azt, hogy ezentúl idejében értesülök a postakocsirablásokról, amíg még nem hűlt ki a nyom. Ha minden jól megy, még egy-két jutalmat is zsebre vágok! – Játékosan ka-csintott; Sarah még soha nem látott ilyen huncut fényt a szemében. – Egyelőre azonban azt jelenti, hogy máris megyek ünnepelni a Grand Centralba, bármivé fajuljon is a muri. Na és maga? Képes egyáltalán feloldódni vagy ilyenkor is csak dolgozik?

– Tudja mit? Nagyon is szeretek ünnepelni! – Akkor menjünk! – Szívesen magával tartanék, de először szólnom kell Patricknak és Joshnak, hogy ma

zárva tartunk. Sem Patrickot, sem Josht nem sikerült felkutatnia, így hát kiakasztott a szerkesztőség

ajtajára egy a mai napon zárva feliratú táblát, és lelakatolta az ajtót. Az utcán továbbra is hullámzott a felajzott, ujjongó sokaság; érződött, hogy ma hajnalig talpon lesz a város.

Sarah hirtelen ötlettel a panzió felé került. Ha valóban részt akar venni deadwoodi élete első mulatságán, nem óhajt mindennapos munkahelyi öltözékben megjelenni.

Noha már közeledett a vacsoraidő, a ház kihalt volt, még Mrs. Roundtree is ott fickán-dozott valahol a tömegben.

Sarah felment a szobájába, megmosakodott, rózsavizet hintett a hóna alá, a haját leke-félte, hátrasimította, és oldalt megtűzte két teknőcfésűvel, homlokára pedig sütővassal ap-ró fürtöket bodorított. Aztán szoros vászonfűzőbe bújt, két fehér alsószoknyát öltött fölé, derekára kötözte – első ízben, amióta Deadwoodba érkezett – a krinolinkosarát, majd be-lebújt egyetlen ünneplőruhájába: a fűzöld lengyelkébe és a rózsaszín-zöld csíkos selyem-szoknyába, amelynek szegélyét élesre vasalt fodor díszítette.

A tükörbe nézve ezúttal nem szállt inába a bátorság; éppen csak egy búcsúpillantást ve-tett magára, és már indult is a mulatságba. A jegyzetfüzet és a toll otthon maradt.

Robert ezúttal a szokásosnál később érkezett Rose Házába. A zongorista ötletszerűen,

unottan klimpírozott, Rose, égő szivarral a szájában, pasziánszot rakott ki az egyik aszta-lon. A vendégek késlekedtek, pedig már itt lett volna az idejük.

Addie lejött a hívásra, ez egyszer teljesen felöltözve, bár cseresznyepiros ruhája nem sokat takart el a melléből.

Robert a lépcső aljánál várta. – Tudod-e már, Addie… – kezdte. – A nevem Eve. – Nekem Addie vagy. Tudod-e már a hírt? Elkészült a távíróvonal! Benjamin Winters

nagy mulatságot rendez a Grand Centralban. Eljönnél velem? – Miért ne? De a házon kívüli szolgáltatás nagyon sokba kerül. – Ez nem üzleti ügy, hanem meghívás egy társasági eseményre. – Társasági meghívásokat nem fogadok el. – Tégy az egyszer kivételt. Egy régi barát kedvéért. – Dolgoznom kell. – Mesebeszéd. Ma nincsenek vendégek. Mind odaát tolonganak a szállodában. Menj fel

szépen, mosd le ezt a fekete kencét, vegyél fel egy tisztességes ruhát, és utána indulha-tunk.

Addie arcán különös kifejezés suhant át; mintha hirtelen elgyengült, sebezhetővé vált volna. A szemük találkozott, s Addie ezúttal nem nézett rögtön másfelé. Robert megérezte, hogy elszántsága megingott; a szívét borító kérgen megjelent az első repedés. Ám ekkor

112

Rose ledobta a kártyát, hátralökte a székét, és egyik kezében a füstölgő szivarral, a mási-kat csípőre téve, lassú, de határozott léptekkel közeledett feléjük.

– Csak a tüdejét fárasztja az úr. Eve már megmondta, hogy dolgozik, és úgy is van. Hol tartanék, ha hagynám, hogy a lányaim csak úgy elkódorogjanak mindenféle olcsójánossal, akik ingyér szeretnék igénybe venni őket. Ez itt üzleti vállalkozás, Baysinger. Kotorja elő az aranyporát vagy távozzon!

Pillantásuk találkozott, és Robert ráeszmélt, hogy bár a lányok mozgásszabadsága elv-ben nincs korlátozva, ez a nő acélbilincsnél erősebb kötelékkel tartja őket fogva. Nap mint nap folyamatosan roncsolja önbecsülésüket, s tapintatnak álcázza a megfélemlítést.

Amikor ez a felismerés megérett benne, Robert úgy rántotta el a tekintetét Rose-ról, mintha rovart látott volna meg a levesében.

– Nos, Addie? – Tedd, amire utasított! – Rendben van. De nem mondhatsz le róla, Addie, hogy az idődnek legalább egy részé-

vel szabadon gazdálkodj. Nem élheted le az egész életedet ebbe a házba zárva. Gondol-kodj ezen, amíg újra találkozunk.

Kezet nyújtott, s a lány ezúttal nem húzta el a magáét. Kézszorítás közben Robert va-lamilyen puha kis tárgyat csempészett a tenyerébe.

– Mennyivel jobban tetszett a hajad, amikor olyan volt a színe, mint a kukoricaselyem-nek! Isten veled, Addie; hamarosan újra eljövök.

Robert távozása után Addie felment a szobájába, és kibontotta a papírba tekert apró csomagot. Egy hajfürtöt talált benne – Robert vágta le a hajából sok-sok évvel ezelőtt. Addie megérintette a puha, aranyszínű, a végén még most is felkunkorodó tincset, és átad-ta magát az emlékezésnek. Hány éves is volt akkor? Tizennégy talán? Vagy tizenöt? Robert átjött hozzájuk dominózni egy tavaszi estén, és hozott egy szál piros tulipánt, ame-lyet anyja kertjéből csent. Ő pedig azt mondta:

– Én semmivel sem tudom viszonozni! – Dehogynem! – vágta rá Robert. – Mire gondolsz? – Adj egy fürtöt a hajadból! Maga vette kezébe az ollót, és nyisszantotta le a fürtöt a lány tarkójáról, miközben

mindketten fojtottan kuncogtak, azután pedig csókolóztak, és a dominózás eszükbe sem jutott többé.

Most, a bordélyház emeleti szobácskájában, Addie a tarkójához kapott, és felidézte magában a hajdani Robert imádatának gyengéd varázsát. Aztán a tükörbe nézett, és a füle alatt egyenes vonalban lenyírt, merev szálú, szaruvá keményedett fekete haj látványa visz-szazökkentette a valóságba. Rose parancsolt rá, hogy fesse be. Túl sok a szőke itt fenn, északon, mondta. Ha szőkén akarsz pénzt keresni, menj le délre, ahol a legtöbb nőnek fe-kete a haja. De ha északon szeretnél megtollasodni, változz feketévé.

Tükörképét bámulva Addie elmerengett: milyen érzés lenne ennyi év után visszavedle-ni szőkévé.

Mire Sarah odaért, a Grand Centralban már egy gombostűt se lehetett volna leejteni.

Lelkes kezek fellobogózták a bejárati terasz rácsait, az előcsarnokban pedig fenyőágakat aggattak mindenhová. A bútorokat a falhoz tolták, és homokba ágyaztak néhány távíró-pózna-utánzatot, amelyek között örökzöld füzérrel ékesített kötél feszült. A bendzsóshoz időközben egy hegedűs is társult, és a vendégek már ropták a táncot, magukkal sodorva minden, a városban fellelhető nőnemű lényt. Azok a férfiak, akiknek táncos kedvét a nőhi-ány sem fékezte, egymással járták. Az étterem egy részét is kiürítették a tánchoz, a két muzsikus pedig á párok között kanyargott, hogy mindenhová jusson dallamaikból. Az

113

egyik fal mentén hosszú asztalon töméntelen étel sorakozott. Mielőtt azonban Sarah meg-tekinthette volna a kínálatot, máris elkapta Teddy Ruckner, és felkérés nélkül táncba vitte a Búgó gerlepár című népszerű dal hangjaira.

Nem épp valami kecsesen, de annál nagyobb hévvel járták a two-stepet. Mialatt Teddy karjában pörgött-topogott, Sarah hirtelen meglátta Noach Campbellt, amint egy szendvi-cset rágcsálva éppen őt figyeli. Aztán mások nyomultak közéjük, és Sarah elvesztette szem elől a férfit. A tánc végén Teddy is, ő is nevetve kapkodtak levegő után, de ekkor máris felkérte Craven Lee, utána meg Shorty Reese, a harmadik szám végén pedig már sorban álltak előtte a reménybeli táncosok.

– Uraim, nagyon kérem, egy kis szünetet! Hadd szuszogjam ki magam! A férfiak sajnálkozva engedtek utat neki a büféasztalig, Sarah pedig felhördült: – Te jó

ég! – Amióta eljött keletről, még nem látott ekkora választékot. Felszeletelt vadpecsenye, egészben sült halak, áfonyával a szemük helyén, nyúlpörkölt, sült csirke, hozzá halmok-ban a zsemle, kosarakban a búza- meg a rozskenyér, forró rizses sütemény, paszternák, főtt zöldség minden változatban, paradicsom, sózott hering, görögdinnye, mandulás, diós, mogyorós édességfélék, konyakkal leöntött őszibarackbefőtt, bundás alma és egy hamisí-tatlan angol diókrémes torta…

Az asztal mögött személyesen Ben Winters állt, előtte pedig lavórnyi tál, félig tele va-lamilyen világos borostyánszínű folyadékkal. Ben éppen nádcukrot kevert a lébe, amikor Sarah tágra nyílt szemmel az asztalhoz járult.

– Parancsoljon, Miss Merritt, szolgálja ki magát, bőven van miből. Ez pedig itt egy kis borral-sörrel megbolondított, fűszeres aludttej, hölgyeknek-uraknak egyaránt való.

Az ekképp jellemzett ital valóban ártalmatlan konty-alávaló volt; Sarah azonban rava-szul rákacsintott a szállodatulajdonosra.

– Ne mondja, Mr. Winters! No és a tej hol maradt belőle? Winters vigyorogva kavargatta meg az italt hosszú nyelű kanalával. – Nem bánom, akkor hívja őszibarackbólénak vagy rumpuncsnak, csak igyon belőle

néhány korttyal! Nem mindennap jut távíróhoz a város, és magának, mint lapszerkesztő-nek kétszeres oka van az ünneplésre.

– Ha megengedi, Mr. Winters, először inkább ennék valamit. Bámulatos a kínálat! – Mialatt összeválogatott néhány ínyencfalatot, látta, ahogy Ben Winters egymás után ru-mot, konyakot, és vizet önt a tálba, majd szerecsendiót szór a keverékbe. Ben unszolására végül elfogadott egy pohár puncsot, és belekortyolt, hátha lehűti. Az íze valóban emlékez-tetett az őszibarackra, és semmi kétség: különlegesen finom volt.

Éppen újabb adagért nyújtotta a poharát, amikor valaki hátulról mindkét könyökét meg-ragadta.

– Ó, Sarah, csakhogy végre megtaláltam! Sarah a vállán át hátranézett. – Nicsak, Arden! Hogyan értesült az eseményről? – Gustafson délelőtt kilovagolt a völgybe, és elmesélte, hogy estére valószínűleg össze

leszünk kötve a Western Unionnal! A nagy eseményről sajna lekéstünk, de a mulatságra épp ideértünk! Jöjjön, Sarah, táncoljunk!

Azzal elragadta a tányért meg a puncsos poharat, lerakta egy asztalra, és szokásos szer-telen türelmetlenségével már vonszolta is Saraht a táncosok közé.

– A hölgyeket először fel szokás kérni, Arden, és nem utasítgatják őket! – mondta szemrehányóan Sarah; ekkorra azonban a fiú már úgy pörgette-forgatta, hogy a csontjai is beleroppantak.

– Ha jól látom, így is velem jött! – Nem mondhatnám, Arden, hogy el vagyok ragadtatva az arcátlanságától!

114

– Én meg nem törődöm vele, el van-e ragadtatva vagy sem. Az a fő, hogy itt van a ka-romban, és többé nem szabadul! – Magához rántotta Saraht, és forgás közben végigszö-kellt vele a parketton; a lány arca oda-odakoppant az állához. A tömegbe vegyülve nézte őket az édesanyja meg a bátyja. Úristen, itt az anyja is! – gondolta Sarah, sőt, az a mellette álló vörös szakállú férfi alighanem az édesapja!

– Ne szorítson úgy, Arden! – parancsolt rá a fiúra, és az lazított valamelyest a fogáson, de mire a táncnak vége lett, Sarah úgy érezte magát, mintha Robert zúzóművének malmai közé került volna.

– Jöjjön, bemutatom apámnak! Sarahnak ezúttal sem volt szava: Arden oly hevesen rántotta magával, hogy a foga ösz-

szekoccant, a következő pillanatban pedig már ott is állt a Campbell család másik három tagja előtt.

– Apa, ő Sarah, Sarah, bemutatom az édesapámat, Kirk Campbellt. Kezet szorítottak; Sarah vigyázott, nehogy túl nyíltan bámuljon a vörös bozonttal be-

nőtt szeplős arcba. Szélesebb pofacsontot, rikítóbb színű szőrzetet meg soha nem látott; igaz, a kezét sem markolta még ekkora mancs.

– Örvendek, Mr. Campbell. – Tehát magáról beszél annyit az én két fiam. No meg az anyjuk is. – Üdvözlöm, seriff – tette hozzá gyorsan Sarah; Noah azonban csak szótlanul állt szülei

mellett, karját összefonva. – Csuda egy cécó, mi? – jegyezte meg Carrie Campbell. – Mondtam is az imént

Noahnak, még jó, hogy meglett az új börtöne, lesz hová csukni a legrészegebbeket. Noah börtönét kár volt szóba hozni; az egész társaság zavartan elhallgatott. – Igen tetszik nekem a maga újságja – szólalt meg Kirk, hogy oldja a feszültséget. –

Gondolom, a távírónak jó hasznát veszi majd. – Én is azt hiszem, Mr. Campbell… A házaspár és Sarah elbeszélgetett a távíróról, a dúsan terített asztalról, a város hamaro-

san várható fellendüléséről, Noah mindvégig hallgatott, Arden pedig egyik lábáról a má-sikra állt, míg végül kifakadt:

– Minderről még ráértek beszélgetni, most táncolni kell. Jöjjön, Sarah! Sarahnak most sem volt választása: Arden minden teketória nélkül magával cipelte. A

fiú válla fölött pillantása összetalálkozott a Noahéval, és azt gondolta: Mentsen már meg, nagyon kérem! Ám ekkor valaki a seriff vállára ütött és elhívta valahová; a férfi megfor-dult, és néhány pillanat múlva elvegyült a terem másik végén állók tömegében. Amikor a szám véget ért, Sarah megkereste a szemével: éppen az ő irányába tört utat magának, ám mielőtt odaért volna, megjelent Robert.

– Nekem adná a következő táncot, Miss Merritt? – kérdezte illemtudón. – Hát persze, Robert! Azt hiszem, Arden Campbellt még nem ismered! – A két férfi

üdvözölte egymást, aztán Sarah végre elringatózhatott a Robert vezényelte sokkal nyugod-tabb, mérsékeltebb tempóban. Arden búbánatosan nézett utánuk; Noah pedig eltűnt.

– Napok óta nem is láttalak, Robert! – Nagyon sok dolgom volt az építkezéssel. – Akárcsak nekem a lappal. – Addie-vel hogyan boldogulsz? – Sehogy. És te? – Az az érzésem, ma este rést üthettem volna a páncélon. A hangulat mind pezsgőbb lett, Sarah pedig kissé becsípetten kacarászott. Legalább hu-

szonötször hívták táncba; sokan megforgatták, csak Noah Campbell nem: valahányszor el-indult Sarah felé, mindig feltartóztatta valaki. Egy ízben lövés is dördült, s az ő dolga volt, hogy elfogja a széles jókedvében bolondozó bajkeverőt.

115

Mire megjött, már elmúlt éjfél, Sarah éppen a kabátját akasztotta le a fogasról. Noah a háta mögé került.

– Már hazamegy? – kérdezte. A lány megfordult, és felhevült arccal, kótyagosan rámosolygott. – Azt hiszem, seriff, kicsit többet ittam a kelleténél. – Nem áll egyedül vele. Jobb lesz, ha hazakísérem. Sarah a férfi füléhez hajolt, és belesúgta: – Hála Istennek! Már nem tudtam, hogyan rázzam le Ardent! Noah segített, hogy beletaláljon kabátja ujjába. Ekkor jelent meg Arden, kissé lihegve;

alig találta meg a zekéjét. – Te vagy az, Noah? Majd én hazakísérem Saraht. – Sarahról én gondoskodom – jelentette ki a bátyja. – Na álljunk csak meg egy szóra! – Anyáék már keresnek. Szeretnének hazamenni. – Azzal megfogta Sarah könyökét, és

kifelé terelte. – Jó éjszakát, Arden! – kiáltotta vissza a lány. – De Sarah… – Jó éjt, Arden! – vetette oda Noah is, és becsukta az ajtót öccse orra előtt. – Azt hiszem, seriff, illendő, ha elnézést kérek. – Ugyan miért? – Amiért becsiccsentettem. Úrinő aligha mutatkozhat ilyen állapotban. Noah elnevette magát. Sarah ekkor két lépéssel elébevágott, majd megpördült, és felé

emelte az egyik lábát. – Nézze meg jól! Van még talp a cipőmön? – Hellyel-közzel. – Az is kész csoda. Fárasztó dolog, ha egy városban csak húsz nő él, és az ember éppen

közéjük tartozik. Ballagtak egymás mellett, de nem értek egymáshoz; Sarah meglepő módon nem is im-

bolygott. – Remekül helytállt. A férfiak odáig voltak magáért. – Azt hittem, maga is felkér majd. – Így sem volt híján a táncosoknak. – Táncolt egyáltalán valakivel? – Én tennivalónak nem voltam híján. Sarah nevetett, majd arcához szorította a kezét. – Szent ég, hogy tüzel az arcom! – A rum már csak így hat az emberre. – Ben Winters szerint csak aludttej volt, egy kis borral. – Remélem, nem hitt neki. – Ugyan dehogy! Láttam, ahogy dönti a tálba a szeszt. De nem bántam, ha mindenki

mulat, én sem akartam kimaradni. – Reggelre aztán sajog majd a feje. – Jajaj, erre nem is gondoltam! – Egy kis kávéval meg lehet előzni. Hátha találunk Mrs. Roundtree konyhájában. Már a panzióhoz vezető hosszú lépcsősoron jártak. Lentről még odahallatszott a mulat-

ság tompa zaja. Noah kinyitotta a kaput, beléptek a sötét nappaliba. – Jöjjön utánam – mondta, s elindult a konyha felé. Hideg volt; a tűzhely rég kihűlt

már. Noah felemelte és megrázta a kávéskannát. – Még van benne valamennyi. – A ko-romsötét kamrából kihozott egy fehér bögrét és töltött a kávéból. Sarah már ott ült az asz-talnál.

116

– Maga nem iszik? – Én nem vagyok részeg! – Ó, igaz! – mosolyodott el Sarah. A férfi odaadta neki a bögrét, visszarakta a kannát a

hideg tűzhelyre, s leült Sarah mellé, fél könyökével az asztalon, lábát egymásra vetve. Ő is kigombolta vastag báránybőr zekéjét, s a fején most is ott volt a Sarahtól kapott kalap.

– A papája a legnarancssárgább ember, akit valaha láttam! Noahból kipukkadt a nevetés. Sarah az ajkakhoz emelte ujját. – Csendesebben! Még felveri az egész házat! Suttogóra fogták a szót. – Amikor megismerkedtek, anyám állítólag azt mondta neki, hogy olyan, mint egy ser-

penyő, amit kinn felejtettek az esőn. Sarah ismét szájához kapta kezét, hogy elfojtsa a kuncogást, aztán ivott egy kortyot a

hideg kávéból. – Brrr, de pocsék íze van! – Azért igya csak ki! Sarah fintorogva engedelmeskedett, aztán megrázkódott, és kezébe törölte száját. – Túl fogja élni – vigyorodott el a férfi. A helyiségre csend borult. A tekintetük találkozott, aztán Sarah lesütötte a szemét. – Tetszik nekem a haja… így kibontva – mondta Noah. Sarah meglepődve nézett fel rá, aztán zavartan a füle mögé simított egy tincset. – Akárhogy viselem, rémes hajam van. – Ez nem igaz. – Addie-nek volt szép a haja. Ó, ha látta volna szőkén! Úgy fénylett, mint az arany… A férfi nyugodtan nézett rá, fél könyökével az asztalon, ujjait lazán összefonva; hallga-

tása mintha szelíd dorgálás lett volna, amiért a lány így lekicsinyli magát a húga javára. Sarah tipródott, hogyan törje meg ezt az újabb csendet.

– Már szinte kijózanodtam – kockáztatta meg. – Úgy látszik, jót tett a friss levegő meg a kávé.

– Kérdezhetek valamit, Sarah? – Tessék. – Mi van maga és Baysinger között? – Barátság. – Semmi több? – Semmi több. De ezt már egyszer megmondtam. – Sokat vannak együtt… – Ez igaz. Jól el tudunk beszélgetni, és mindketten a szívünkön viseljük Addie sorsát.

De miért kérdezi? – Mert valamit forgatok a fejemben. – A férfi felállt, és betette Sarah üres csészéjét a

mosogatódézsába, a vizesvödör mellé, aztán karját összefonva a mosogatónak dőlt, úgy nézte a lányt a helyiség túlsó végéből – Voltaképpen már egy ideje tervezem, de úgy gon-doltam, illendő, ha előre szólok, mielőtt megtenném.

– Miről beszél? – Arról, hogy meg akarom csókolni. Sarahnak leesett az álla; még hunyorogni is elfelejtett. Az égvilágon semmilyen válasz

nem jutott eszébe. – Megengedi? – kérdezte Noah Campbell. – Hát – azt hiszem, igen… A férfi ellökte magát a mosogatótól, és visszajött az asztalhoz; csizmája nyomán meg-

reccsent-a padlódeszka. Egyik kezével Sarah székére, a másikkal az asztalra támaszkodva előrehajolt, vigyázva, nehogy a Stetson karimája súrolja a lány fejét. Csak egyszer csókol-

117

ta meg, száraz, röpke csókkal; olyan rövid ideig tartott, hogy egyikük sem hunyta le a szemét. Aztán a férfi kiegyenesedett; a szemük találkozott.

– Gondoltam, helyénvaló, ha előbb megkérdezem. Merthogy korábban nem igen szí-velt.

– Hát persze, semmi baj… izé… – Sarah megköszörülte a torkát. Szégyellte, hogy da-dog; máskor igazán nem kellett keresgélnie a szavakat. – Mióta tervezi?

– Amióta összefutottunk az esőben. Amikor a macskát vitte Eve-nek. – Értem… A férfi begombolta a zekéjét. – Hát akkor… Későre jár. – Igen. Ideje, hogy lefeküdjek. – Nekem pedig még vissza kell mennem a városba, hadd lássam, nyugalomban ér-e vé-

get a muri. Felemelte a lámpást, megvárta, amíg Sarah feltápászkodik, aztán mutatta az utat az

ebédlőn át a lépcsőház felé. – Jó éjt, Sarah! – mondta mosolytalan arccal. – Jó éjt, Noah!

118

12. fejezet

Másnap örömmel állapította meg, hogy a seriff nem jelent meg a reggelinél. Hallotta, amikor hajnali négy körül megjött, és úgy gondolta, bizonyára alszik még, akár jó néhány lakótársuk, aki ugyancsak távollétével tüntetett.

Ő maga csak kávét ivott, a pirítósból és a tojásból nem kért. A nyaka sajgott, a feje zú-gott, az ételnek még a gondolatától is undorodott. Nem elég, hogy olyan balgán vedelte es-te azt a puncsot, ráadásul ő sem aludt többet Noah Campbellnél – jóformán az egész éj-szakát átvirrasztotta, és azon a csókon rágódott.

Csak este a vacsoránál látták viszont egymást. Sarah tiszta blúzt vett fel, szépen megfésülködött, és néhány csepp rózsavizet hintett a

nyakára, hogy aztán csüggedten és értetlenül állapítsa meg: a férfi úgy viselkedik, mintha az a csók el sem csattant volna. Barátságos volt, de csak annyira, mint a többi asztaltárssal. A beszélgetés természetesen a tegnap esti vigalom körül forgott, de a férfi tekintete sem-milyen, egyedül csak neki szóló üzenetet nem sugárzott, és egyetlen személyes szót sem intézett hozzá.

Ha próbára akart tenni, akkor úgy látszik, megbuktam a próbán, szűrte le Sarah. Közeledett a karácsony. Három héttel az ünnep előtt Jack Langrishe kereste fel a szer-

kesztőséget. Jóképű, nyalka férfi volt, bajusszal és sötét kis kecskeszakállal, és mindig la-pos tetejű fekete selyemkalapban járt.

– Jó reggelt, Miss Merritt! – Érces tenorja távoli mennydörgésre emlékeztetett, kiejtése és fogalmazásmódja kitűnt csiszoltságával.

– Hozta Isten, Mr. Langrishe! Bizonyara az új plakátokért jött. Készen vannak. – Nem ez vezérelt, Miss Merritt. Valójában a karácsonyt szeretném megbeszélni magá-

val. – A karácsonyt? – Azért fordulok elsőnek magához, mert ami a templom és a pap hiányát illeti,

Deadwood valamennyi polgára közül maga vetette fel legélesebben a kérdést. – Talán rosszul tettem, Mr. Langrishe? – Korántsem. Sőt, ellenkezőleg. Jómagam szakaszott így vélekedem. A városnak égető

szüksége van mindkettőre. De mivel egyelőre mindkettőt nélkülöznünk kell, és küszöbön a karácsony, ezennel felajánlom színházamat egy karácsony esti ünnepi műsorhoz, amely jobb híján pótolhatná a szabályszerű istentiszteletet.

– Milyen nagyszerű gondolat! – ragyogott fel Sarah szeme. – Igazán nagylelkűségre vall, hogy ismét a város rendelkezésére bocsátja épületét…

– Szeretném, ha a gyerekek is szerepet vállalnának. – Magától értetődik! – És annyi felnőtt, ahányat csak rá tudunk venni. – Azt hiszem, a gyerekekkel könnyebb dolgunk lesz – vélte Sarah mosolyogva. – Magam is így gondolom. – Miben segíthetek? Jack Langrishe végigsimított a bajszán, majd megkérdezte: – Tud énekelni, Miss Merritt? – Az írásban otthonosabb vagyok – közölte némi öngúnnyal Sarah. – Valakinek tudniillik be kellene tanítania a gyerekeket a zeneszámokra. – Megpróbálhatom.

119

Langrishe a nagyobb nyomaték kedvéért az asztalra csapott. – Tudtam, hogy nem hagy cserben! – Közhírré kell tenni az eseményt a lapban. – Igen, ez lett volna a következő kérésem. – Máris szólok Patricknak, hogy szedje ki a közleményt. Jack Langrishe valóságos varázslónak bizonyult. Miután rábeszélte Saraht, hogy ő ve-

zényelje a gyerekkórust, Elias Pinkneyt vette kezelésbe, s megígértette vele, hogy köl-csönadja a maga tizenhárom regiszteres orgonáját a színház egy szál zongorája mellé, majd egy Tom Poinsett nevű kovácshoz fordult, hogy szerkesszen acélcsövekből nyolc nagy triangulumot. Ezután felkutatott egy Ned Judd nevű xilofonost, és rávette, hogy ta-nuljon be néhány számot a triangulumon, s végül addig bűvölte Mrs. J. N. Robinsont, a város egyetlen csecsemőjének édesanyját, amíg az elvállalta a Madonna szerepét, sőt, kis-babáját is kölcsönadta a Kisjézus megelevenítésére.

Amikor híre ment, miféle nagyszabású karácsonyi műsort tervez Jack Langrishe és Sarah Merritt, tizenhat gyerek jelentkezett a kórusba, felnőtt pályázóból pedig annyi akadt, hogy Jack kénytelen volt szabályszerű meghallgatást rendezni és annak alapján válogatni köztük.

Az első próba napján Sarah elnézést kért, és hamar felállt a vacsoraasztal mellől. Noah Campbell felnézett, de nem szólt semmit. Másnap este aztán megkérdezte:

– Megint próba van? – Igen – felelte Sarah, és elsietett. Harmadik este Noah valamivel nyolc óra előtt megállt a színház előtt. Az épület fölé

mostanra fatető került, és beszereztek két jókora öntöttvas kályhát is. Nyikorgott az ajtó, ahogy Noah benyitott. Óvatosan, centiméterről centiméterre húzta be maga után, zajtala-nul zárta kilincsre, majd levett kalappal állt meg a nézőtér végén. Sarah legelöl, az ajtónak háttal vezényelte a város aprónépét, akik az Ó, gyermekek, jertek kezdetű karácsonyi dalt énekelték. Egyenesen tartotta magát, s apró, alig észrevehető mozdulatokkal vezényelt, időnként fejbólintással biztatva a lemaradókat. A tiszta és hamis hangok sajátosan kedves egyvelege betöltötte a tágas helyiséget, és megérintette Noah szívét.

Mialatt szállt az ének, Noah egyre csak Sarah hátát nézte. Elképzelte, ahogy szájával némán formálja maga is a szavakat, ahogy szemében megcsillan a gyerekek iránti szeretet. Aztán véget ért a strófa; Sarah leengedte a karját, és így szólt:

– Nagyon jó volt. Most a kicsik maradjanak a helyükön, a nagyobbak pedig kerüljék meg őket, és hozzák ide a gyertyákat. És ne halljak pisszenést se, mialatt Mr. Langrishe felolvassa az igét.

A gyerekek engedelmeskedtek. Amikor mindenki megkapta a maga kis faorsóját – a próbákon ezek helyettesítették a gyertyát –, Jack Langrishe a maga zengzetes hangján fel-olvasta a Biblia karácsonyi szakaszát, és a színpadot ellepték a felnőttek, ma ugyan még jelmez nélkül, de így is kitetszett, hogy Máriát, Józsefet, a pásztorokat és a napkeleti böl-cseket alakítják. Három ünnepélyesen lassú kongás hallatszott, (az egyik acéltriangulum szólt), Sarah felemelte a kezét, s ahogy az utolsó kongás is elhalt, beintett a gyerekeknek, akik rázendítettek a Csendes éj-re. Amikor az első strófa végére értek, Sarah megfordult, de úgy intett, mintha a közönséget szólítaná fel, hogy énekeljék együtt a második verssza-kot. Egyelőre azonban csak ő maga kezdett bele.

Ekkor meglátta Noaht, és a szöveg néhány szava elsikkadt. Noah odabólintott felé, Sarah pedig rózsaszínre gyúlt arccal énekelt tovább. A férfi

mély lélegzetet vett, és vele tartott. A befejezés mélységes csendbe olvadt át. Pillantásuk ismét összeforrt, aztán Sarah visz-

szafordult a gyerekek felé, Jack Langrishe ismét felemelte a hangját, Noah pedig ott ma-radt a nézőtér végén, elnézte a zöldbe és fehérbe öltözött nőt, és agyába villámlott a döb-

120

benet: a legjobb úton van hozzá, hogy belészeressen. A lány megsimogatott egy szőke fe-jet, aztán lehajolt, és valami utasítást suttogott a gyerek fülébe. Noah egy pillanatig azt képzelte, hogy az ő gyerekük az, látszott, hogy a lány ért a gyerekek nyelvén. Eszes volt és művelt, bátor és erkölcsös. Micsoda anya válnék belőle!

Egy alkalommal megcsókolta, egy alkalommal elénekelt vele egy karácsonyi dalt, és máris elképzeli mint a gyermekei anyját? Ez Arden bogara, nem az övé; az öccse ömleng folyton asszonyról, családról, tiltakozott magában.

Mindazonáltal kivárta a próba végét, s addig is követte szemével Sarah Merrittet, bon-colgatta frissen támadt érzéseit. A lány mindkét kezét felemelve figyelmet kért.

– Gyerekek, úgy énekeltetek, mint a mennyből jött angyalkák. Most hazamehettek, és legközelebb már jelmezben és igazi égő gyertyával próbálunk.

Végigsietett a nézőtéren, útközben felkapva kabátját és főkötőjét az egyik székről. A férfi mosolygós arccal várta.

– Jó estét, seriff! – Üdvözlöm, Sarah. Várjon, hadd segítsek! – Nagyon szép hangja van – jegyezte meg a lány, mialatt Noah rásegítette a kabátot. – Akárcsak magának. – Ha már nem táncolhattunk, legalább együtt énekeltünk – mosolygott Sarah, a kabát

gallérját gombolgatva. A lány ezután felhúzta kesztyűjét, aztán hirtelen felkapta a fejét, és olyan sugárzón mosolygott Noahra, hogy az úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták vol-na.

– Azért jöttem, hogy hazakísérjem. – Köszönöm. De útközben még be kell néznem a szerkesztőségbe. – Csak nyugodtan. Odakinn hideg, szeles idő volt. Noah szeretett volna belekarolni a lányba, de megtar-

tóztatta magát. Mi az ördög történt vele? Annak idején sokkal bizalmasabb dolgokat is művelt nők tucatjaival, és most ennek a lánynak a karját sem meri megérinteni.

– A gyerekeknek szárny is kell. Megnézem, nem tudnék-e rotációs papírból meg liszt-pépből valamit összebűvészkedni…

Az irodában lámpást gyújtott, és magához vett egy tekercs papírt; Noah segített össze-kötözni.

– Csak tudnék valami eljárást, hogy csillogjanak is a szárnyak – sóhajtott fel Sarah. – Próbálja meg csillámkővel – javasolta a férfi. – Csillámkő – ó, hát persze, ez az! – kiáltott fel a lány. – Ha akarja, én majd keresek néhányat a szabadban. – Megtenné? – Hát persze. Sarah kék szeme ragyogott az őszinte hálától. – Ó, Noah, előre köszönöm! A férfi mosolyogva biccentett; elégedett volt önmagával is, a szívmelengető elismerés-

sel is. – Készen van? – kérdezte aztán, és megfogta a papírtekercset. – Igen, mehetünk. Noah lejjebb csavarta a kanócot, majd amikor Sarah már az ajtót nyitotta, utánaszólt: – Még egy percre, Sarah! A lány kesztyűjét húzva visszafordult. – Tessék… A férfi ismét becsukta az ajtót. Ott álltak elzárva a világtól, a csendes, sötét irodában.

121

– Támadt egy gondolatom – mondta Noah, majd közelebb lépett; kalapja karimája ösz-szekoccant a főkötővel. Mindketten fojtottan kuncogtak. Noah hátrább lépett, és levette a Stetsont. – Nem próbálhatnám meg még egyszer?

– Megkérem rá – mondta csendesen a lány. Másodjára Noah már biztosan csapott le a szájára. A két száj könnyedén összeért, és

így maradtak, amíg az inga lassú, ráérős koppanásokkal tíz… tizenöt… húsz másodpercet nem jelzett. Egyik kezében a kalappal, a másikban a tekercs papírral Noah nem ölelhette át a lányt, s az akár el is húzódhatott volna tőle, de nem tette: ott maradt, engedelmesen felé hajlítva az arcát. A sötétség élesebbé tette érzékeiket: ami puha volt, még lágyabbnak, ami langyos, melegnek tetszett. Lélegzetük a másik arcába csapott.

Az óra még jó néhányat ketyegett, mielőtt Noah megszólalt volna. – Amikor ma este együtt énekeltünk, történt valami… – Annyira csodálkoztam, amikor meghallottam a hangját! – Képzelje, magam is csodálkoztam. Jó néhány nővel volt már dolgom, de énekelni

még egyikkel sem énekeltem! Tudja-e, hogy elpirult, amikor megfordult és felfedezett? – Komolyan? – Úgy bizony. Szóval – akkor történt. – Micsoda? – Ugyanaz, ami most. – Miért, most mi történik? – A szívem majd kiugrik a bordáim közül. – Igazán? – Miért, a magáé nem? – De igen… csak azt hittem… – Mit hitt? – Hogy amikor először megcsókolt, elbuktam a vizsgán. – Miféle vizsgán? – Azt gondoltam, csak ki akart próbálni… hogy jólesik-e, ha megcsókol… és nem esett

jól… – Tévedett, Sarah. – Honnan tudhattam volna? Utána éppen úgy viselkedett velem, mint akármelyik férfi-

val a panzióban. – Én csak a tisztesség szabályaihoz próbáltam igazodni. – Szerintem mi ketten soha nem felelhetünk meg ezeknek a szabályoknak. – Miért mondja ezt? – A húgom miatt. – A húga semmit sem jelent nekem, Sarah. Szorosan egymással szemben álltak, de nem simultak össze; próbálgatták, hogyan al-

kalmazkodjanak egyszerre a tisztességhez és egymás megsejtett érzelmeihez. – Megengedné, Sarah, hogy lerakjam ezt a holmit? – Ha gondolja… A férfi lehajolt, és a földre tette a papírt meg a kalapot, majd megragadta Sarah mindkét

karját, s így hallgatták egymás fojtott, kapkodó lélegzetét. Noah magához húzta a lányt, újból a száját kereste, és ezúttal már olyan volt a csókjuk, amilyenről addig egyikük sem álmodott: szenvedélyesen ölelték egymást, a nyelvük összetapadt. Noah rászorította tenye-rét a reszelősen bolyhos gyapjúkabát hátára, Sarah a durva báránybőrt markolta. Foglyai voltak a két nehéz ruhadarabnak, mégis elringatóztak az ősi meghittségben, amely szá-mukra újszerű és hihetetlen volt.

Ezúttal is vonakodva, kábultan váltak szét. – Olyan furcsa ez az egész, Noah…

122

– Tudom. – Hihetetlen, hogy ez éppen magával meg velem történjen… A sötétségben, egymástól alig kéznyújtásnyira, eltűnődtek ezen: milyen döccenőkkel,

milyen ütközésekkel indult a kapcsolatuk, mennyire nem szívelhették egymást, és akkor most egyszer csak…

Ekkor Sarah váratlanul azt kérdezte: – Nem lehetne még egyszer, Noah? A férfi hangjában mosoly bujkált. – Ejha, Sarah Merritt – mondta –, magán aztán nem győz csodálkozni az ember! Tenyerébe fogta a lány fejét, a bajusza puha volt. Sarah forrón viszonozta a csókot, a

férfi pedig olyan erővel ölelte, hogy lábujjhegyre emelte közben. Mire Sarah lába visszaereszkedett a földre, mindketten kifulladtak. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegyünk – suttogta Sarah. – Bizony. Későre jár. – Noah összeszedte a kalapját meg a papírtekercset, s megállt az

utcán, amíg Sarah bezárt. Hazamenet különös módon kifogytak a mondanivalóból. A pan-zió lépcsőjéhez érve Sarah ment előre, majd megállt az ajtónál; még nem volt tisztában a dolgok rendjével. Szokás ilyenkor még búcsúcsókot váltani?

Noah csók helyett csak szavakkal tartotta vissza: – Csütörtökön kimegyek az erdőbe csillámkőért. – Köszönöm… A gyerekek ujjongani fognak. – Majd elviszem a szerkesztőségbe. – Jó lesz. – Sarah a kilincs után nyúlt, de a férfi a kabátja ujjánál fogva visszatartotta. – Sarah, nekem nem kenyerem az ékesszólás, de… – Elengedte a karját, és egyik lábá-

ról a másikra állt. – Nagyon jó volt, hogy ma este együtt énekeltük a Csendes éj-t. – Szerintem is. Igazán szép a hangja, Noah. Ha meglesz a templomunk, akár beléphetne

a kórusba. – Ha maga vezényel, tán még meg is teszem. Itt, a csillagos ég alatt világosabb volt; a lány arca tisztán látszott, habár Noahéra ár-

nyékot borított a kalap. – Akkor én most bemegyek – mondta futó mosollyal Sarah. – Én pedig még egyszer körbejárom a várost. Sarah feje reggelre sem tisztult ki. Ahogy leült a férfival szemben a reggelihez, egy-

szerre szeretett volna a szemébe nézni és kerülni a tekintetét. Noah szerencsére éppúgy vi-selkedett vele, mint bármikor máskor. Elvégre ugyanabban a panzióban, ugyanazon a fo-lyosón laktak; mindössze két ajtó választotta el őket. Hallgatólagos megegyezéssel ugyan-úgy betartották az udvariasság előírásait, mint eddig. S nem volt ez másként sem este a vacsoránál, sem a másnapi reggelinél.

A második nap délutánján azonban a férfi, ígéretéhez híven, meghozta a csillámkövet. Patrick éppen az ajtó közelében lévő asztalnál dolgozott, amikor Noah belépett, s egyene-sen Sarahhoz ment, kezében a zsinórral járó zacskóval.

– Itt a csillámkő – közölte, arcán örömteli várakozással. – Köszönöm – mondta Sarah, és csodálkozva észlelte, hogy remeg a gyomra. Patrickra

nézett, aki hallótávolságon belül volt, majd így szólt: – Már megpróbálkoztam a szárnyak-kal. Akarja látni?

– Hát persze. Sarah az iroda hátsó részébe vezette, ahol három különböző formájú, ragasztóval be-

vont újságpapírszárny száradt a hordókon. Mindketten megálltak, háttal Patricknak. – Ez tetszik a legjobban – mutatott az egyik szárnyra Noah. – Ha az angyaloknak való-

ban van szárnyuk, szerintem szakasztott ilyen lehet.

123

Csend lett. A lány levert arcáról Noah megállapíthatta, hogy amióta utoljára itt voltak ebben a helyiségben, valamilyen változás ment végbe benne.

– Gondolkoztam, Noah… – mondta csendesen Sarah a csillámköves zacskó zsinórját babrálva.

– És min? – Magán… és Addie-n. – Nyíltan a férfi szemébe nézett. A szemüveg rajta maradt: így

sokkal sebezhetőbbnek látszott. – Semmi értelme annak, hogy maga meg én… szóval… – Sarah legyintett, aztán ismét

a zacskót babrálta. – Szóval nincs értelme, és kész. – Sarah, én nem… Ekkor Patrick szólalt meg a hátuk mögül. – Sarah, mi lenne, ha ehhez a Tatum-féle hirdetéshez egy lovasszánkó-kivágást hasz-

nálnék? – Kitűnő ötlet! – felelte hangosan a lány, majd ismét lehalkította a hangját. – Most már

igazán folytatnom kell a munkát. Még egyszer köszönök mindent, seriff. Noah néhány másodpercig sötéten kémlelte az arcát. Tehát visszatértünk a „seriff”-

hez… – Rendben van, Sarah, ha így akarja. – Rezzenéstelen arccal nézett a lányra, aztán meg-

érintette kalapja karimáját, és kiment. Karácsonyig alkalmazkodott Sarah óhajához, minek következtében a közös étkezések

egyre feszültebbé váltak. Megtanulták, hogyan adják át egymásnak a tányért, anélkül, hogy a szemük találkozna; hogyan vegyenek részt az asztali csevegésben úgy, hogy egy-máshoz csak végszükségben szóljanak; hogyan álljanak fel néhány másodperc különbség-gel az asztaltól, nehogy együtt kelljen felmenniök a lépcsőn.

Karácsony délutánján havazott. Sarah elment a közfürdőbe, rózsavizet loccsantott ma-gára, majd felvette ünneplőruháját a testhez álló lengyelkabátkával. A kis tükör előtt meg-állt, csuklójával megdörzsölte orrát, és arra gondolt, hogy ezekben a percekben bizonyára Noah Campbell is átöltözik a folyosó végén.

Hiányzik nekem… Magához vette az ajándékot, amelyek Addie-nek készített – szárított virágokból össze-

állított finom kis bokréta volt, kék ripszszalaggal összefogott, azsúrozott terítőcskébe bur-kolva –, és szomorkásán elnézegette. Ezt is a bordélyban kell átadnia… Aztán ismét Noahra gondolt; vajon hány nővel volt még dolga abban a házban?

Felsóhajtott, és kibámult az ablakon: a hó olyan sűrűn hullott, mintha hatalmas pehely-párnából ontanák. Az ég levendulakék volt, akár a szalag a kis csomagon. Valahányszor Noahn és Addie-n járt az esze, mintha régi sebhelyhez ért volna. Vajon mikor látta utoljára a férfi a húgát? Rendszeresen jár-e el Rose Házába? És vajon ugyanolyan hosszan és izga-tón csókolja-e Addie-t is, mint a minap őt?

Odakinn hermelinpalástba burkolózott a szurdok. A hegyoldalon már egymás után ereszkedtek le a bányászok, kikötötték öszvérüket az utcai korláthoz, és mentek a vendég-lőkbe.

Rose nappalija elhagyatott volt. Sarah egyenesen felment Addie-hez, és bekopogott. Addie karján a macskával nyitott ajtót. A tudat, hogy karácsonyeste ez az állat Addie egyedüli társasága, már önmagában is mélységesen lehangoló volt.

– Boldog karácsonyt, Addie! – mondta. – Bejöhetek egy percre? Addie szótlanul engedett utat. – Ezt neked hoztam. Addie lenézett az ajándékra. – Én semmit sem készítettem neked. – Semmire sincs szükségem. Tessék, vedd hát el!

124

Addie elengedte a macskát, és átvette a kis csokrot. Az arca szomorú volt, már-már le-vert.

– Hát csak nem szállsz le rólam! – Karácsony van; egy kis örömet akartam szerezni neked. Addie mereven bámulta a virágokat, és hallgatott. – Bizonyára hallottad, hogy ma este karácsonyi műsort rendezünk a Langrishe-ban. Én

vezénylem a gyerekkórust, és szeretném, ha eljönnél. – Azt nem lehet. – Miért ne lehetne? Kabátot-kalapot veszel, és eljössz velem a színházba. Ennyi az

egész. – Hogy köveket hajigáljanak utánam? – Senkinek nem jutna eszébe ilyesmi. – Álomvilágban élsz, Sarah. Még ha akarnám, se térhetnék vissza a rendes, mindennapi

életbe. – Vagyis meg sem akarod próbálni? – Nem én. Sarah csalódottan fürkészte húga arcát. – Robertot láttad mostanában? – Majdnem minden nap itt van. Ő sem akar leszállni rólam. – Mondj hát egyszer igent, ha meghív valahová. Legyetek újra jó barátok. – Ő is álomvilágban él. Amióta Addie-hez járt, Sarah még soha nem látta ilyen szelíd, engedékeny hangulat-

ban. Már régóta birizgálta egy kérdés, és úgy érezte, hogy most feltenné, őszinte választ kapna. Mondd, Addie, jár még hozzád a seriff? Már nyílt a szája, aztán mégis torkán akad-tak a szavak.

Annyira félt a választól, hogy a kérdést sem merte feltenni. Addie most még levertebbnek és magányosabbnak tűnt. – Boldog karácsonyt! – Neked is! Alig egy méter távolságra álltak egymástól; mindkettő olyasmit várt a másiktól, amit az

nem adhatott meg. Aztán Sarah hirtelen odaugrott, s átölelte a húgát. Az arcuk összesi-mult.

– Ó, Addie, leszünk-e még valaha testvérek? Addie egy röpke pillanatra viszonozta az ölelést, de aztán így szólt: – Jobb, ha nem reménykedsz ebben. Sarah kirohant, mielőtt még elsírta volna magát. Tizenhat gyerek várta, hogy derűsen,

mosolygós arccal lépjen eléjük; őket nem hagyhatja cserben. A Langrishe-ben tolongó férfiak csendben, kellő áhítattal várták, hogy kezdetét vegye

Deadwood fennállásának első vallási jellegű rendezvénye. A tisztára sikált gyerekek izgul-tak, a mamák idegeskedtek. Az előadás résztvevői már jelmezben voltak.

A seriff azonban nem volt a teremben. Sarah, amikor kikukucskált a függöny mögül, és hasztalan kereste a tömegben a jól is-

mert bajszot meg a szürke szempárt, soha nem ismert csalódást érzett. Rengeteg ismerőst fedezett fel: ott volt Robert és Teddy Ruckner, ott volt Mrs. Roundtree, Mr. Mullins, Mr. Taft, Noahnak azonban se híre, se hamva. Minden aggálya és rossz érzése ellenére Sarah őrá gondolt, amikor közeledett a mai este, az ő kedvéért szerette volna, hogy a gyerekek hibátlanul énekeljenek. De úgy látszik, kiment a Szuronyos Hal völgybe, hogy a családjá-val karácsonyozzon.

A műsor elején az egész nézőtér együtt énekelte az Adeste Fideles-t, Elias Pinkney kí-sérte őket tizenhárom regiszteres orgonáján, és Mr. Judd, a xilofonos a nyolc triangulu-

125

mon. Sarah a maga angyalkáinak gyűrűjében a színpad egyik oldaláról leste az ajtót. Langrishe éppen belekezdett karácsonyi mesefüzérébe, amikor az ajtó kinyílt, és Noah lé-pett be rajta.

Sarah szíve hatalmasat dobbant. A férfi tekintete gyorsan végigpásztázta a színpadot, majd amikor megtalálta Saraht,

megállapodott rajta. Jó estét! Isten hozta! A néma köszöntés félreérthetetlen volt, és Sarah most először érzett rá az ünnep ízére. A gyerekek szépen énekeltek. Robinsonék kisbabája csak egyszer sírta el magát. Jack

Langrishe előadása életteli és szemléletes volt; a jelmezek pompázatosak és hitelesek. A bányászok annyi aranyport öntöttek a király ládikájába, hogy sebtiben újabb tálról kellett gondoskodni.

Amikor pedig Sarah a Csendes éj második versszakát kezdte vezényelni, Noah meg ő egymásnak énekeltek.

A műsort dübörgő tapsvihar fogadta; a színpadon lévők ujjongva borultak egymás kar-jába, a nézők egymás kezét rázták, Sarah és Noah tekintete újra meg újra egymásba kap-csolódott az őket elválasztó fejek fölött. Robert is megkereste Saraht, és örömteli mosoly-lyal jó erősen megölelte, de Sarah újabban már nem látott benne olyan rendkívüli jelensé-get, mint valamikor; Robert válla fölött is Noaht figyelte. A tömeg – javarészt csupa ma-gányos, családjától elszakadt férfi – nem akart szétoszlani, s így orgonakíséretre rögtön-zött karácsonyi dalest kezdődött. Noah is ott volt még, mindketten egymás felé furakodtak a tömegen át. Egy kis csoport éppen egy norvég nyelvű karácsonyi énekre zendített rá. Pörgött egy rulettkerék; a számok helyét a gyerekeknek szánt ajándékok foglalták el. És az énekszó, a rulett kattogása és a boldog hangzavar közepette Sarah és Noah végre összeta-lálkozott.

Néhány pillanatig csak nézték egymást, komoly, mosolytalan arccal, majd a férfi meg-szólalt:

– Gyönyörű műsor volt. – Köszönöm. A norvégok befejezték a számukat, mire a svédek is felbuzdultak a példán; az ő daluk

azonban olyan hangos volt, hogy elnyelt minden más lármát. – Már azt hittem, nem jön el – mondta a lány. A férfi közelebb hajolt a füléhez; Saraht megcsapta bőrének újszerű, édeskés illata. – Tessék? – Azt mondtam, hogy már azt hittem, nem jön el. Olyan későn érkezett! – Sorba kellett állnom a fürdőben. Azt hiszem, ma az egész szurdok kimosakodott. – Én korán mentem; akkor még nem volt tolongás. Csend lett; mindketten lázasan kerestek valamilyen alkalmas témát ürügyül, nehogy el

kelljen válniok. – Nem látom a családját – mondta végül Sarah. – Nem jöttek el. Én megyek majd ki holnap. – Milyen szerencsés ember maga. A legtöbb férfit ma este bizonyára emészti a vágy a

családja után. – Sarah… A lány a férfi szemébe feledkezve várta a folytatást. – Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedve velem jönni. – Sajnálom, de már elígérkeztem. Újabb hallgatás következett; mindketten kiolvasták a csalódást a másik tekintetéből.

126

Hát akkor majd máskor – mondta a férfi, majd hirtelen ötlettel megkérdezte: – Hozha-tok egy kis puncsot?

– Ó, igen, megköszönném. Noah elment, és két, piros folyadékkal telitöltött pohárral tért vissza, majd felemelte a

magáét: – Boldog karácsonyt! – Boldog karácsonyt! A két pohár összecsendült. Utána a férfi végighúzta ujját nedves bajszán, és körbepil-

lantott a termen. Közben rajtakapta Saraht, amint nézi őt; a lány gyorsan elkapta tekintetét, mire a seriff a füléhez hajolt.

– Nagyon úgy fest, hogy teljesül a szíve vágya. Lesz templom is, iskola is. – Őszintén remélem. – Mit gondol, mennyit sikerült összegyűjteni? – Fogalmam sincs… Emma jelent meg, három gyermeke élén. – Ideje hazaindulnunk. Nem láttad Byront? – Éppen ott áll – mutatta Sarah. Amikor a Dawson család elvonult, Noah megkérdezte: – Szóval náluk tölti a holnapi napot? – Igen. Ugye másra gondolt? Noah vállat vont, és pohara fenekét bámulta. Sarah magában egyre csak fájlalta, hogy elmulasztja a másnapi közös kirándulást. – Miért nem szólt előbb? – kérdezte, és hangján átsütött a heves csalódottság. – Nem tudtam, volna-e kedve hozzá. – Akkor is meg kellett volna kérdeznie, Noah. – Amióta megcsókoltam, még egyszer sem szólított Noahnak. – Minden összezavarodott bennem. A férfi komor tekintete az arcára tapadt. – Maga aztán nem könnyíti meg az ember dolgát, Sarah. – Tudom – mondta a lány szinte alázatosan. – És őszintén sajnálom. A férfi töprengve nézte, aztán letette poharát, és szeme a távolba révedt. – Hát – nekem holnap korán kell indulnom. – Igen, sejtettem. – Sarah is letette a poharát, a férfi szeme azonban tovább kalandozott

a teremben, és nem készülődött induláshoz. Látszott, hogy fel van zaklatva. Aztán egyszerre szólaltak meg. – Sarah… – Noah… Mialatt szótlanul nézték egymást, Sarahnak megjött a bátorsága. – Nem mehetnénk együtt hazáig? – kérdezte. – Hol a kabátja? – Hátul, az egyik öltözőben. – Kalapja volt? – Nem, nem volt. – Akkor várjon itt – mondta a férfi és eltűnt. Sarah, mialatt nyomott hangulatban vára-

kozott, arra gondolt, hogy kevés ilyen nehéz helyzettel kellett valaha is megbirkóznia: mind többet jelent neki egy férfi, akitől távol kellene tartania magát. Örömmel készült a másnapra, de most, hogy Emmáék meghívása miatt elmulasztotta az alkalmat, és nem töltheti a karácsonyt a férfival és családjával, minden örömét elnyomta a kétségbeesés.

Noah már hozta is a kabátot, rásegítette, aztán az ajtó felé kalauzolta. Útközben sokan kívántak nekik kellemes ünnepeket, ők pedig buzgón viszonozták a jókívánságokat.

127

Ekkor az éjszaka csendjébe zeneszó hasított bele. Mindketten megálltak. – Ez meg mi volt? A hang ismét megkondult. Sarah és Noah az éjszakai égbolt felé emelte arcát. – A triangulum… – lehelte Sarah. A hangok fenn a magasban visszaverődtek a szurdok falairól, falról falra szálltak, majd

leereszkedtek a mélybe. – Ez Ned Judd – suttogta Sarah. – Az Adeste Fideles-t játssza. Mozdulatlanul hallgatták a megpendülő, sokszorosan visszhangzó, majd lassan elhaló

zenét, amely valósággal mennyei hangulattal árasztotta el az éjszakát. Megtelt vele a fü-lük, ahogy szinte tapinthatóan lebegett a fejük fölött.

– Vajon honnan játszik? – kérdezte Noah, amikor az ének elhallgatott. – Az egyik sziklapárkányról. Eszerint Judd felvitte a hegyre a triangulumokat. Micsoda

karácsonyi ajándék az egész városnak! Újabb dal csendült fel: A messzi jászolban… Noah megkereste Sarah kezét, és a könyöke alá tűrte, aztán, még egyre a zene igézeté-

ben, tovább bandukoltak. Mrs. Roundtree és néhány lakója a lépcső tetejéről, arcukat fel-emelve, ugyancsak a zenét hallgatta, amely mintha a sziklákból, a fenyőkből és magából az égbolt magasából áradt volna.

A dal végén olyan sóhaj szakadt ki a társaságból, amilyen a tűzijátékot szokta követni. – Sokan azt hittük korábban, soha nem lesz még egy olyan magányos karácsonyunk,

mint ez a mostani – jegyezte meg Mrs. Roundtree. – És lám, életünk egyik legcsodálato-sabb ünnepe lett belőle.

A társaság egyetértőn morajlott. Egy ideig még együtt maradtak, megtárgyalták a műsort, a gyerekek énekét, az angyal-

szárnyakat, gratuláltak Sarahnak a közreműködéséhez. Még tartott a mennyei hangver-seny, de a vendégek előbb-utóbb elfáradtak, és egymásnak jó éjt kívánva elszállingóztak. A lomha tolongásban Sarah – legnagyobb csalódására – nem vehetett külön búcsút Noahtól.

Sötétben vetkőzött le, felakasztotta ruháit, belebújt vastag flanel hálóingébe, kivette ha-jából a betétet meg a hajtűket, ablakot nyitott, s kezében a hajkefével leült az ablakhoz a hintaszékbe. Még egy dal következett, aztán a második, a harmadik… Sarah a kongó-bongó ritmusra kefélte lassan a haját; nem volt szíve elaludni, amíg az utolsó hangjegyet is ki nem élvezi.

Folyosó végi szobájában Noah Campbell is ablakot nyitott. Lámpást gyújtott, kibújt ze-kéjéből, csizmájából és ingéből, és egy szál nadrágban és alsóingben, harisnyásan leült, hogy cigarettát sodorjon magának. A lámpás lángjáról gyújtott rá, és nézte, hogyan reked meg az ablakban és száll vissza a szobába a füst. Két cigarettát is elszívott, a varázslatos, magányos zeneszót hallgatva, mígnem érezte, hogy hidegek az ujjai.

Ekkor eloltotta a lámpást, az ágy mellé húzta a hintaszéket, visszaült, feltette lábát a matracra, és pokrócot borított magára. Gondolkodott. Maga előtt látta Sarah Merrittet és önmagát, ahogy a zsúfolt nézőtér két végéről egymással szembenézve énekelnek, aztán Sarah Merrittet és önmagát, ahogy a reggelizőasztal két oldalán kerülik egymás tekintetét, aztán ismét őket kettőjüket, ahogy felbolydult lélekkel csókolóznak a lány irodájában, hogy aztán később úgy tegyenek, mintha mi sem történt volna köztük.

Felállt, nyújtózott egyet, odaállt a kitárt ablak elé, és a nyakát dörzsölgette. Hosszú töprengés után hangtalanul kinyitotta, majd éppily óvatosan becsukta maga

mögött az ajtót. Harisnyásan óvakodott végig a folyosón, és megállt a lány ajtaja előtt. Halkan bekopogott, aztán várt. Az ajtó résre nyílt. A szoba sötét volt, Sarah alakja épp csak felsejlett a feketeségben. – Tessék… – suttogta.

128

– Én vagyok, Noah. – Noah? Mit kíván? – Nem tudok aludni. És maga? A lány csak bizonytalan, óvatos hallgatás után felelt: – Én sem. – És mit csinált? – Ültem a nyitott ablaknál, és hallgattam a zenét. – Én is. – A rejtett gondolat már belopakodott az ajtó résén, mielőtt kimondta volna: –

Hallgathatnánk együtt. Válasz nem jött. – Beenged, Sarah? – Nem; már hálóingben vagyok. – Vegyen fölé egy pongyolát! – Noah, nem hiszem, hogy… – Kérem. A lány sokáig állt mozdulatlanul, mielőtt hátrább lépett volna. Noah könnyedén lökte

be a nyitott ajtót, majd nesztelenül becsukta maga mögött. A frissen hullott hó halovány fényénél látta, hogy a lány pokrócot csavart a válla köré, és több méter távolságban áll tő-le.

– Nem kellett volna bejönnie – mondta. – Tudom. Egy lépést tett a lány felé, aki a székéhez menekült, majd egészen a melléig húzta fel a

térdét, és rádobta a pokrócot. Noah az árnyékba borított ágy szélére ült, s onnan nézte, mi-lyen sápadt-fehéren folyik össze az éjféli hó világosságánál a lány arca és haja a takaróval.

Egy ideig hallgatták, amint a triangulum az O Sanctissimá-t játssza, aztán a férfi meg-szólalt a sötétben.

– Sarah, én nem tudom, hányadán állok magával – mondta, mintha a virrasztása közben felgyűlt gondolatok mind lecsapódnának ebben a megállapításban. – Maga talán tudja?

– Nem értem, miről beszél. – Dehogynem érti. Már kétszer megcsókoltam, és mind a kétszer jólesett mindkettőnk-

nek, de aztán másnap egymásra nézünk, és mintha kísértetet látnánk. – Maga is így van vele? – Igen, én is. – Igazán sajnálom. Én… – Fogalma sem volt, hogyan folytassa. – Rengeteget gondolok magára, és közben halálra rémít. Kutya egy helyzet; soha még

csak hasonlót sem éltem át. – Jól értettem? Maga fél tőlem? – Maga megfélemlíti az embert, Sarah. – Ezt nem tudtam… – suttogta lehangoltan a lány. – Pedig ez az igazság. Akármit csinál, felülmúlja a legtöbb férfit, átkozottul ügyes

szervező, lelkes újító, amellett még karmester és lapszerkesztő is, és… – Noah hangja megtört.

– És? Folytassa! – És tudni akarom, hogy rólam miként vélekedik. Hosszú csend után hangzott fel a válasz, halkan, riadtan. – Én is félek magától… – Mivel a férfi nem szólt semmit, folytatta. – És én is többet

gondolok magára, mint ahogy ajánlatos volna. Mert hát maga egyáltalán nem az a fajta férfi, akiről azt hittem volna… – Elhallgatott.

– Mit hitt volna?

129

– Hogy tetszhet nekem. – Tessék – hát kimondta. Úgy érezte, a sötétben is látni, ho-gyan tüzel az arca.

– Miért, én miféle vagyok? Sarahnak fájdalmasan nehezére esett a válasz. – Olyan, aki bordélyokba jár. – Amióta maga a városba érkezett, be sem tettem a lábam Rose-hoz. – De korábban eljárt… méghozzá a húgomhoz. – Ezt szívből sajnálom, Sarah, de változtatni már nem tudok rajta. – Én sem azon, hogy ez nekem mit jelent. Az emlék mindig ott fog állni köztünk. – Megmondtam, hogy azóta nem jártam ott, és ez a színtiszta igazság. Kérdezze meg a

húgát! – A húgom elveszett számomra. És ez a maga és a magához hasonlók bűne. – Nem igaz! Nem az én hibám, hogy azzá lett, amivé lett. – Csendesebben, ha kérhetném! – Nem az én hibám, hogy prostituált lett – ismételte meg Noah immár halkabban. Sarah feje a térdére kókadt; egy ideig csak a távoli dallam töltötte be a szobát. Amikor

a férfi megérintette a haját, Sarah összerezzent, és hátravetette a fejét; nem vette észre, hogy Noah odalépett.

– Mennie kell – suttogta rémülten. – Igaza van, mennem kell. Ismertem a húgát, a szó bibliai értelmében, tehát mennem

kell. Bármit érezzünk is egymás iránt maga meg én, félre kell söpörni valami miatt, ami még azelőtt történt, hogy egyáltalán találkoztunk volna. Így gondolja, ugye?

– Így – suttogta Sarah. A szeme kitágult, szíve egyre hevesebben kalapált. A férfi megragadta a karját, és felhúzta a székről. – Maga is tudja, Sarah, hogy ez ostobaság. – Lehajtotta fejét, és a szájuk találkozott,

Sarah azonban szorosan összezárta az ajkát. Noah próbálkozott, de a lány konok maradt: nem volt hajlandó visszacsókolni. Végül a férfi felemelte fejét.

– Nekem nem sietős – suttogta. – Gondolja csak meg nyugodtan. – Azzal ismét Sarah szájára tapasztotta a száját, hosszan, ráérősen simogatta a nyelvével, nem zavarta sem a lány szigorúan összefont karja, sem csökönyös ellenállása. Értette a dolgát, s megvolt hoz-zá a türelme is.

Sarah megremegett, és szorosabban markolta össze magán a takarót. A férfi felemelte a fejét, és a vállát kezdte nyomkodni a vastag gyapjúrétegen át. A lány

tágra nyílt szeme a szemét kereste: parányi találkozási pont a sötétben… Noah becsúsztatta kezét a pokróc résén, a csípőjéig tapogatózott, majd a derekánál fog-

va magához húzta. Annyi időt engedett, amennyi a villámlás és a mennydörgés között el-telik, aztán ismét a száját kereste.

Sarah állta a sarat: karját a férfi mellének feszítette, felső testét hátrahajlította. Amikor az újabb kísérlet sem járt eredménnyel, a férfi hátrább húzódott, anélkül, hogy elengedte volna.

– Ugye szeretné, ha jólesnék? – Hátrasimította a lány haját a halántékáról, és Sarah is-mét megborzongott. – Hát engedje el magát… – Végtelen lassan megcsókolta a szemhéját, az arcát, a fülcimpáját, a nyakát, elaltatva éberségét, és felizzítva a vérét. Aztán ismét szá-jon csókolta, dohányízt lehelve nyelvére, bajuszával selymesen súrolva a bőrét. Majd hát-ranyúlt, le a lábához, gyengéd mozdulatokkal megzizzentve bőrén a laza, bő hálóköntöst, ahogy a függöny söpör végig az ablakpárkányon, majd hirtelen széttárta tenyerét, és egész hosszában testéhez rántotta a lány testét.

Sarah apró, kétségbeesett sikollyal engedett; úgy zuhant neki a férfinak, ahogy bukó-hullám csapódik a partnak. Karja önkéntelenül felemelkedett, hogy mindkettőjükre rábo-

130

rítsa a takarót. A két felhevült test összetapadt; a férfi erősen tartotta, s így álltak mozdu-latlanul, csak a szívük kalapált tébolyult ritmusban.

Sarahnak eddig sejtelme sem volt róla, hogy ez a mozdulatlan összetapadás egymagá-ban is megcsúfolhat minden elfogadott elvet és szabályt. Csapdában érezte magát; torká-ból újabb rettegő kis sikoly tört fel. Odakinn lassan elhaltak a zene utolsó hangjai, de mintha tovább csengtek volna a testében, és onnan sugároztak volna ki minden porcikájá-ba, amely a férfi testével érintkezett.

Nagy nehezen elrántotta a száját. – Noah… – suttogta lehunyt szemmel. – Ezt nem szabad. – Ez csak az emberi természet parancsa – mondta Noah. – Férfi és nő így puhatolja ki,

mit is tartanak egymásról. – Nem szabad… El kell mennie… – Szegény kis Sarah… – suttogta a férfi. – Hogy össze van zavarodva… – Ismét a nya-

kát csókolta, amelyen még halványan érződött a rózsavíz illata, aztán lassan lejjebb hatolt, s lélegzetével melegítette fel az ösvényt, amely a kemény flanelen át Sarah jobb melléig vezetett.

– Álljon meg! – suttogta a lány, és a vállánál fogva eltaszította magától. – Nagyon ké-rem… Nem bírom tovább. Kérem… – A takaró kicsúszott ujjai közül, ő pedig megmar-kolta a férfi alsóingét, és úgy tolta messzebbre, de közben patakzott az arcán a könny. – Én nem vagyok olyan, mint Addie! Nem akarok olyan lenni, mint ő… vagy az anyám. Ké-rem, nagyon kérem, Noah, hagyja abba!

A férfi mozdulatlanná dermedt. Keze még Sarah testén nyugodott, de szorítása ellazult. – Kérem, Noah… – nyöszörögte ismét a lány. A férfit elfogta a bűntudat. Hátrált néhány lépést. – Bocsásson meg, Sarah… – Menjen, kérem! – Jó, elmegyek, de először ígérje meg, hogy nem fogja kevesebbre becsülni magát.

Mindenről én tehetek. Akkor kellett volna visszamennem, amikor először mondta. Én semmit sem tudtam az édesanyjáról, Sarah…

A lány, karjával átkulcsolva felsőtestét, az ablak felé fordult. Már nem szólt a zene; a varázslat szertefoszlott.

A férfi bocsánatkérő mozdulattal emelte fel a pokrócot, és a lány hátára borította; a ke-ze ott maradt a vállán.

– Valamit tudnia kell, Sarah. Ami kettőnkkel történik, engem éppúgy meglep és meg-zavar, mint magát. Azt hiszem, egyikünk sem akarta, hogy ilyen kapcsolat bontakozzék ki köztünk, sőt, küzdöttünk is ellene. De nyíltan kimondom: ma éjjel nem azért jöttem át ma-gához, mert kanos kedvemben voltam. Ennél többről van szó. Ahogy múlik az idő, egyre jobban csodálom magát, méghozzá számos okból. Maga okos, szorgalmas, bátor lány, kemény fából faragták, és kész harcolni a meggyőződéséért, legyen bár szó templomról, iskoláról, járópallóról, a himlőjárvány leküzdéséről vagy akár a bordélyok bezárásáról. Tudom, mihelyt kiteszem a lábam ebből a szobából, megrohanják majd a kétségek, pedig így igaz, ahogy mondom. Már akkor is, amikor bezártam abba az aknába, arra gondoltam, hogy kevés ilyen kemény embert láttam életemben, és azóta sokszoros bizonyságát adta ennek. Maga nyakas és rettenthetetlen. Újabban pedig sok egyébbel is meghódított. Azzal, ahogy a gyerekekkel bánik, a lelkesedésével, ahogy a karácsonyi műsort megszervezte, és amikor – nem bánom, nevessen csak ki – amikor együtt énekeltük a Csendes éj-t. Mindez belejátszott abba, ami ma éjszaka történt. Kérem, Sarah… nézzen rám. – Erővel maga felé fordította a lányt. – Azon, ami most történt, nincs semmi sírnivaló.

Sarah szeméből azonban továbbra is szivárgott a könny. – Tilalmas dolgot műveltünk. Bemocskoltuk a tulajdon érzelmeinket.

131

– Őszintén fájlalom, ha így gondolja. – Márpedig így gondolom. – Ez esetben megígérem, hogy még egyszer nem fog előfordulni. – Noah keze lehullott

a lány válláról. Lassan eltávolodott tőle. – Hát akkor – én most elmegyek… Lehorgasztott fejjel indult az ajtóhoz. A lány kifosztottnak érezte magát; szeretett volna

utánanyúlni, szerette volna azt mondani, hogy ő is fájlalja, ami történt, de nem tudta rá-szánni magát; elvégre neki volt igaza, és a férfi hibázott, amikor betört hozzá, és kenyértö-résre vitte a dolgot. Rendes, tisztességes férfiak így nem viselkednek. A küszöbön Noah még egyszer visszafordult.

– Boldog karácsonyt, Sarah. Remélem, azért nem tettem tönkre az ünnepét. – A zene gyönyörű volt – mondta csüggedten a lány.

132

13. fejezet

Karácsony este, úgy éjfél körül, Rose Hossiter bordélyát már zsúfolásig megtöltötték a magányos bányászok, akik itt kerestek gyógyírt karácsonyuk sivár magányára. Rokonok, barátok nélkül nézték végig a karácsonyi műsort, és közben hazaszálltak gondolataik – anyjukhoz, apjukhoz, testvéreikhez, kedvesükhöz és barátaikhoz, akiket távoli nagyváros-okban: Bostonban, Münchenben, Dublinban hagytak, vagy apró falvakban, melyek neve, hiába emlegették, senkinek sem jelentett semmit. Néhányuk lelki szeme előtt megjelent az otthon maradt gyermek és az asszony, akit majd maguk után hozatnak, csak jöjjön már a tavasz.

Amióta csak arany nyomára bukkantak a szurdokban, Tom Poinsett triangulumai hoz-ták a legtöbbet az élő hússal kereskedők konyhájára. Az andalító zene hatására a magá-nyos férfiak, akik éppen az imént ajándékozták oda aranyporuk egy részét a gyermek Jé-zusnak, a maradékkal a Sötét Zugba zarándokoltak, hogy bánattal elnehezült fejüket vala-milyen puha, meleg, megértő kebelre hajtva enyhülést vásároljanak, és megfeledkezzenek emésztő honvágyukról.

Köztük volt Robert Baysinger is. Ott maradt a színházban, amíg csak el nem oltották a lámpásokat. Látta, ahogy Sarah

hazaindul a seriffel, Robinsonék a kisbabájukkal, Dawkinsék a három gyermekükkel; még Mrs. Roundtree-t is körülfogta lakóinak csoportja. S minél inkább kiürült a színház, annál szorosabban zárult Robert köré a magány. Kije van neki itt ebben a városban, azon az egy lányon kívül, akinek társaságáért fizetni kellene? Az ördögbe Addie-vel és azzal a csökö-nyös gőgjével! Meg kellene őt vetnie, de ha egyszer nem képes rá! Elvégre elsősorban az ő kedvéért vándorolt idáig…

Csüggedten vette fel kabátját és kalapját, megmarkolta sétabotját, és kibaktatott az ut-cára. A távoli zeneszóra ő is felkapta a fejét, mellkasa mintha kitágult volna. Megállt, fel-húzta zergebőr kesztyűjét, és hagyta, hogy a himnusz dallama átáramoljon testén. Odahaza a templomi harangok ütötték az órákat. Gyerekkorában hajnalonként néha felriadt kongá-sukra.

Hárman aludtak egy ágyban, Walt, Franklin meg ő. Kevés volt a fekhely, kevés az en-nivaló, kevés a pénz. Néha még szeretet dolgában is szűkölködtek, bár ebben talán téve-dett: úgy lehet, nem a szeretetnek voltak szűkében, hanem az időnek, hogy kimutassák.

Szüleit, ha rájuk gondolt, ma is mindig agyondolgozottnak, kimerültnek látta. Soha nem pihenhették ki magukat. Apja napi tizennégy órát robotolt, hogy valamennyire ellát-hassa a népes családot, amely jóformán évente szaporodott egy-egy fővel. Bizony, Edward Baysinger naponta tíz órán át gyártotta a bőröndöket az Arndson-féle bőráruüzemben, es-ténként pedig a házuk mögötti parányi műhelyben kefenyeleket gyártott egy lábbal hajtott esztergapadnál. Volt, hogy kést meg kaszát élesített, volt, hogy széklábösszekötőket javí-tott, máskor csontot vásárolt és adott tovább; feleségével, Genevieve-vel együtt pedig in-nen-onnan kerített zsírból és faggyúból sárga mosószappant főzött, hogy annak árából toldja ki a család örökösen csekélynek bizonyuló jövedelmét.

Ezekben a mellékmunkákban a fiúknak mindig segíteniök kellett. Fát talicskáztak, for-gácsot árultak aprófának, csontnyelet faragtak a fogkefékhez, házról házra jártak maradék zsírt koldulni vagy szappant árulni, és mihelyt valamelyikük felserdült, már be is állhatott munkásnak az Arndson-féle gyárba. Mire Robert betöltötte tizenkettedik évét, már tudta: ő nem éri majd be szülei nap mint nap újrakezdődő robotolásával; neki más élet kell.

133

Genevieve és Edward Baysinger szemében az iskola puszta fényűzésszámba ment, Robert fiuk azonban kiharcolta, hogy abban az életkorban, amikor fivérei már munkába álltak, ő folytathassa tanulmányait. Az iskolában ismerkedett meg a két Merritt-lánnyal, később pedig, amikor őt is útra bocsátották, hogy a konyhaajtókon kopogtasson zsírért és faggyúért az anyja szappanfőző üstje számára, egy ízben egy idegen ajtón zörgetett be, és a küszöbön, legnagyobb meglepetésére, Adelaide Merritt állt.

– Nicsak, hiszen ez Robert! – kiáltotta. – Isten hozott! A fiút mélységesen feldúlta, hogy egyik iskolatársnőjétől kell egy kis maradék zsírt ku-

nyerálnia, Adelaide azonban igazán kedves és barátságos volt. Bevezette a bámulatosan tágas, levegős konyhába, ahol Mrs. Smith, ez a dundi, nyájas teremtés, aki hírből sem is-merte a fűző fogalmát, jókora lábas maradék zsírt kapart össze neki, és ráadásul még friss almás lepénnyel és hideg tejjel is megvendégelte. Robert együtt falatozott Addie Merritt-tel, a horgolt terítővel letakart nagy, kerek asztalnál, amelynek közepén margaréta és csí-pős szagú, piros bazsalikom illatozott a vázában; az utóbbiról a házvezetőnő azt állította, hogy szagával elriasztja a pókokat meg a hangyákat.

Robertot valósággal lenyűgözte, hogy mindössze négy embernek ennyi hely jusson; a tágas házban ráadásul finnyás rend és nyugalom honolt. Robert kiváltképp a nyugalmat élvezte. Az ő házuk csak késő éjjel csendesedett el, és még akkor is visszhangzott a szo-bákban a hortyogás. Addie-ék asztala körül nem tizenhárom szék sorakozott, hanem csak négy. A tűzhelyen három teáskanna helyett mindössze egy állt, a tálalón pedig színültig telt aprósüteményes doboz, amelyből, mihelyt az almás lepénnyel végzett, tetszése szerint markolhatott.

És micsoda tisztaság volt ebben a házban! A padlón sehol egy lábnyom, az ablaküveget mintha soha nem érintette volna maszatos kéz, a függönyök keményítve voltak, a konyha-ajtó előtti rongyszőnyeget mintha aznap rakták volna ki. A nappaliban a csipketerítők haj-szálpontosan a heverő és a karosszékek támlájának közepéhez tapadtak, a könyvek szabá-lyos rendben sorakoztak a polcokon, az újságok újságtartóban gyűltek; Mr. Merritt pipái és dohányszelencéi takarosan el voltak rendezve a dohányzóállványon, és jutott hely egy hatalmas páfránynak is. S egy sarokban a fényűzés csúcsaként ott állt egy spinét.

A zongora mögött, egy magas szekrény húsz keskeny fiókjában gyűltek a kották. Addie elővett néhányat, és játszott neki – egy mazurkát, a Für Elisét és a Londonberry Indulót. Kihúzott háttal ült, ujjait szabályos mozdulatokkal futtatva végig a billentyűkön. Szőke haját hátul fonott moarészalag tartotta össze, onnan omlott lágy hullámokban a lapockájá-ig. Be-csámpázott egy nagy fehér macska, és Addie bokájához törleszkedett. Addie abba-hagyta a játékot, lehajolt érte, elmondta, hogy Gazdának hívják, majd átadta Robertnak, és tovább zongorázott.

Az est minden mozzanata kitörölhetetlenül belevésődött Robert emlékezetébe. Észre-vette, milyen békesség uralkodik a házban; látta, hogy a bútordarabok és berendezési tár-gyak minősége és állapota egyaránt kifogástalan; és megállapította, hogy az alig tízéves Addie csendes, tartózkodó modora merőben elüt a vele egykorú lányokétól.

Kikísérte az ajtóig, átvette tőle Gazdát, és meghívta, jöjjön csak el, amikor akar. Min-den zavar nélkül, mintha csak egyidősek és osztálytársak volnának, még hozzátette: – Majd szólok, ha Mrs. Smithnek megint lesz egy adag megmaradt zsírja, és akkor érte jö-hetsz.

Addie-t ugyan szemmel láthatóan csöppet sem izgatta a köztük lévő vagyoni különb-ség, Robertot azonban mélységesen felzaklatta az élmény. Nem, az ő szülei soha nem fog-nak szert tenni sem spinétre, sem bármilyen más fényűzési tárgyra. Ő maga azonban ezen az első estén, amelyet a Merritt-házban töltött, szentül megfogadta: ő igen is kiharcolja magának mindezt.

134

Következő látogatása alkalmából otthon volt a tizennégy éves Sarah is. Ő korban köze-lebb állt Roberthoz, és sokkal jobban is ismerték egymást, mert minden második évben közös volt a tanítójuk is, az osztálytermük is; iskolájukban mindig két évfolyam osztozott ugyanazon a termen. Sarah elismerten kitűnő koponya volt. Megnyert minden létező he-lyesírási versenyt, a fogalmazási versenyeken is gyakran végzett az első helyen, házi fel-adatait még az iskolában, tanítás után elvégezte.

Otthon minden szabad idejében vagy olvasott vagy írt egy fogalmazási füzetbe, amely-től soha nem vált meg. Csak a leghathatósabb biztatásra ült a zongorához, hogy kettőst játsszon Addie-vel; olyankor is morgott és sóhajtozott. Amikor azonban belelendült, már szívvel-lélekkel átadta magát a zenének (noha játéka korántsem volt olyan természetes, mint Addie-é). Robert második látogatásától kezdve hárman lettek elválaszthatatlan jó ba-rátok, s most már két lány várta örömmel, mikor toppan be a fiú.

Robert hamarosan felfedezte, hogy Addie meglehetősen szeszélyes természet. Időnként mogorván, visszahúzódón viselkedett, Sarah és Robert minden bohóckodására szükség volt, hogy felrázzák komor hangulatából és megnevettessék. Nyaranta gyakran mentek piknikezni a szabadba. Ilyenkor Mrs. Smith csábító finomságokat csomagolt nekik a vá-szon bélésű fonott kosárba: sonkás-uborkás szendvicset, málnatortát, és egy cukrozott, fű-szerezett és ecettel meglocsolt eperből készült különleges csemegét, amely Robert ked-vence volt – hiába fintorgott a két lány, ő rákente a keveréket Mrs. Smith ropogós fehér kenyerére, és kijelentette, hogy finomabb a mennyei mannánál.

Télidőben Stepman malomtaván korcsolyáztak; sok fiatal összegyűlt itt, tüzet raktak, és fahéjjal fűszerezett forró őszibarackos puncsot ittak. Esténként Robert és Addie gyakran együtt tanult, mialatt Sarah rótta a sorokat a füzetébe. Sűrűn megesett, hogy Sarah és Robert közösen foglalkozott Addie-vel, akinek sokkal lassabb volt a felfogása, és gyakran azokat a nehezebb számtanpéldákat sem értette meg, amelyeket ők ketten már megoldot-tak helyette. Sokat bajlódott a mondatelemzéssel is, mi több, azt sem értette, miért kell mindezt egyáltalán megtanulni.

Az édesapjuk ritkán volt otthon, olyankor a fiatalok ott hagyták a konyhában vagy a nappaliban – ahová éppen bevette magát –, és egy másik helyiségben űzték tovább a ma-guk foglalatosságait. Robertot Sarah mutatta be Isaac Merrittnek.

– Apa, ez itt közös barátunk, Robert Baysinger. Együtt tanulunk. Sokat segít Addie-nek a házi feladatokban.

– Üdvözöllek, Robert – nyújtotta kezét a férfi. Magas, tekintélyt parancsoló jelenség volt, egyenes tartású, borotvált arcú; háromrészes, jól szabott öltönyt viselt, láncon függő arany zsebórával. – Isten hozott. Mindig sajnáltam, hogy Sarah nem hív meg hozzánk elég fiatalt. Örülök, hogy új barátra tett szert.

Látszott, hogy Robertot elsősorban Sarah barátjának tartja, s a fiú nem is helyesbítette feltevését, mert ebben az időben még mindkét lányhoz ugyanolyan kapcsolat fűzte; Addie életkorát tekintve más szóba sem jöhetett. Ám a két fiatalabb gyerek közti lappangó von-zalom már ekkor kicsírázott; Addie napról napra virulóbb lett. Robert némán és illemtu-dón figyelte a folyamatot, ahogy a keszeg kislány alakja a serdülőkor küszöbén először csak alig észrevehetőn, később mind ingerlőbben teltebbé, gömbölyűbbé válik. De ahogy múlt az idő, úgy vonult egyre inkább vissza Roberttól és Sarahtól, hallgatag és borongós lett, és senki sem értette az okát. Mostanában főleg Mendelssohnt játszott; szenvtelenül, unottan csapott a billentyűk közé, hogy aztán, egyes részeknél, szinte mérgezett szenve-dély süssön játékából. Robert, midőn első ízben tapasztalta ezt, megrettent, és Addie vál-lához kapott, hogy leállítsa.

– Mondd, Addie, mi bánt voltaképpen? A lány úgy rántotta el kezét a billentyűkről, mintha megperzselték volna, és szoknyája

redői közé rejtette.

135

– Semmi – felelte szinte hangtalanul. Sarah, pápaszemmel az orrán, a gázlámpa fényénél írogatott örökös füzetébe. Mrs.

Smith a konyhában hímzett a tűzhely mellett. Robert megmarkolta Addie vállát. – Jobb lesz, ha most elmegyek. Kísérj ki! – kérte. Addie mereven, de illemtudón állt fel a zongoraszékről. – Jó éjszakát, Sarah! – szólt oda Robert a nagyobbik lánynak. Sarah egy pillanatra felnézett. – Már mégy? Jó éjszakát! A bejárati ajtó árnyékában, szemközt a lépcsőházzal Robert begombolta zakóját, Addie

pedig szórakozottan várakozott, szemét az ernyőtartó faragványaira szegezve. – Talán jobb lenne, Addie, ha nem jönnék el többé – mondta a fiú. Addie unottságát mintha elfújták volna. – Jaj, ne, Robert! – kiáltotta, s szeme kitágult a kétségbeeséstől. – Mihez kezdenék nél-

küled? – Azzal minden előkészítés nélkül a fiú nyakába ugrott, s vadul magához szorította. – Drága Robert, hát nem érted, hogy te vagy a legnagyobb öröm az életemben? – Lihegve, szinte rémülten pihegett, Robert pedig átfonta karjával; ez volt az első ölelésük. Addie ti-zenöt éves volt ekkor, ő tizennyolc, és fuldoklóit az elhallgatott szerelem gyötrelmeitől. Az idők folyamán arra a belátásra jutott, hogy ki kell várnia, amíg Addie tizenhat éves lesz, s csak akkor próbálhat majd udvarolni neki; addigra talán már áll előtte valamilyen biztató jövő, és még feleségül is kérheti. Egyelőre azonban leküzdötte lángoló vágyát, és beérte vele, hogy kezét a lány hátán nyugtassa.

– Időnként mintha észre sem vennéd, hogy én is a szobában vagyok. – Nehogy azt hidd! Tudom én – ó, de mennyire tudom! Gyere el csütörtökön, ahogy

szoktad. Kérlek, Robert, mondd, hogy eljössz! – Hát persze hogy eljövök. De azt akarom, hogy boldog légy, és mostanában egyre ke-

vésbé tudom, hogyan tehetnélek azzá. – Így is boldoggá teszel, Robert. Nagyon kérlek, higgy nekem! Robert hősiesen eltolta magától. Milyen gyönyörű a szeme és a szája, még így riadtan

is! Leplezetlen gyengédséggel nézett rá a sötétből, és látszott: őszintén retteg, hogy elve-szítheti őt.

– Igenis boldoggá teszel. Belehalnék, ha elveszítenélek. Robert pedig úgy gondolta: belehalna, ha nem csókolhatná meg. – Addie… – suttogta, s végtelen gyengéden fogta tenyerébe az arcát, majd lejjebb haj-

totta fejét, Addie pedig úgy nyújtózkodott fel első csókjukhoz, mintha már ő is gyötrődve várta volna. Robert érezte, hogyan remeg a szája az övé alatt, pedig hát ügyelt rá, nehogy a testük is összeérjen.

Robertnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megszakítsa a csókot, és hátrább lépjen. Még a homályban is érzékelte, hogy Addie elpirul. – Azt hiszem, Robert, most valóban jobb lesz, ha elmégy. Robert megpróbálta felemelni az állát, de a lány hevesen elrántotta magát, és azt mond-

ta: – Ne! – De Addie… A lány nem volt hajlandó felemelni a fejét. – Azt mondtam, ne! Ezt többé nem szabad csinálnunk. Következő csókjukig öt teljes hónap telt el. Keservesen hideg januári este volt, s ők va-

lamilyen ürüggyel kimentek a farakáshoz. Addie a vállára dobta kabátját; Robert csak ing-ujjban követte. A lány előrehajolt, hogy teleszedje a karját fahasábokkal, Robert pedig egyszer csak megragadta a könyökét.

– Addie…

136

A lány felegyenesedett, sarkon fordult, s szemében rémület keveredett ártatlan vágya-kozással. Napnál világosabb volt, mi jár a fejükben.

Robert elvette tőle, s a halomra dobta a fahasábokat. – Ne… – suttogta Addie. – Ne, Robert… A fiú ellentmondást nem tűrően rántotta magához, Addie pedig a mellének feszítette a

kezét. – Tizenhárom éves korom előtt több lánnyal csókolóztam, mint azóta, és ez miattad

volt így, Addie. Terád vártam. Amióta először betettem a lábam ebbe a házba, és te zongo-ráztál nekem, arra vártam, hogy felnőj. De most már itt az idő, Addie; nem mondhatsz nemet.

A csók viaskodás közepette született, és teljes odaadásban ért véget. És akár az első al-kalommal, az évek óta visszafojtott vágyak most is feltorlódtak bennük, és szenvedélyüket a kétségbeesésig hevítették.

Addie vetett véget a jelenetnek; elrántotta magát, s elfordította arcát, fejét Robert mel-lére temetve. Mindketten lihegtek.

Robert a vállát rázta, miközben torkát majd szétfeszítette a felháborodás. – Ne tedd ezt, Addie. Így volt ez a múltkor is. Miért kellene szégyellned magad? A lány bűnbánón ingatta fejét, Robert pedig lázasan igyekezett megfejteni a túlmérete-

zett bűnbánat okát. Tehetetlen düh fojtogatta, amiért nem tudja megérteni a lányt, s a szí-véből sem tudja száműzni.

– Megcsókoltalak, Addie; nem csináltunk semmi egyebet. Mi rossz van ebben? – Semmi… – hüppögte a lány. Hangtalanul, magányosan sírt. – Talán apád megtiltotta? Erről van szó? Addie tagadón ingatta a fejét. – Attól félsz, messzebbre megyek? Soha nem tenném, Addie, csak ha te is akarnád. Addie most is csak a fejét rázta. – Attól tartasz, hogy rajtakapnak, vagy hogy Sarah megtudja és féltékeny lesz? Miről

van szó, Addie? Egyetlen csók miatt csak nem zokoghatsz ilyen keservesen! Addie hátrább húzódott, és megtörölte a szemét; mintha valamilyen titkos belső forrás-

ból hajthatatlan keménységet merített volna. – Megtennéd, hogy beviszed a házba a fát? És mondd meg, kérlek, Sarahnak, hogy nem

érzem jól magam, és felmentem lefeküdni. – Addie, várj még… A lány azonban egyre távolodott tőle; már a ház falához ért. – Nem veled van a baj, Robert, hanem velem. Hidd el, kérlek, te nem tettél semmi rosz-

szat. – Addie, megígérem, hogy soha többé nem csókollak meg így… kérlek, ne menj még

be… Ne haragudj rám, Addie… Szeretlek… Maradj, kérlek… A lány megállt a ház sarkánál, és szembefordult vele; sötét kabátja vérfoltként vált el a

kiszáradt, havat nem látott fűtől. – Inkább ne szeress, Robert. Nagyon megbánhatod. Robert egy lépést tett felé, de Addie rohanvást megkerülte a ház sarkát, ő pedig eleve

feladta a versenyfutást. A csalódás szinte megsemmisítette; lehunyta a szemét, karját er-nyedten leeresztette, feje hátrabicsaklott. Nem értette a lányt, s hogyan is érthette volna, amikor Addie nem hajlandó beavatni szorongása okaiba? Talán a teljes testi odaadástól és valószínű következményeitől fél. Melyik nő nem rettegne mindettől, amikor nem érheti nagyobb szégyen a házasságon kívüli terhességnél? Robert már tizennyolc éves volt, Addie még csak tizenöt, nem is érett nő még, csak alighogy kifejlett ifjú lány, akit meg-ijesztenek a maga ébredő nemi vágyai. Úgy csókolt, mint kész nő, aki szereti a csók ízét,

137

mozdulataiban is ott bujkált a sóvárgó nő telhetetlensége, de úgy riadt vissza, mint egy kislány – mint ahogy valójában az is volt még.

Ekkor hirtelen úgy hasított belé a gyanú, mintha a farakás omlott volna a fejére. Addie a halálán van! Nem lehet másként! Az ő egyetlen kis szerelmét valamilyen vég-

zetes, gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Mi más oka lehetne borús elzárkózásának, hol fásult, hol meg kétségbeesetten vad zongorajátékának? Bizonyára azokba a lázas fortiszimókba önti tiltakozását a sors igazságtalan önkénye ellen… Mi másért lökné el őt magától, holott nyilvánvaló, hogy gyengéd érzelmeket táplál iránta? És mi másért húzód-nék el még Sarahtól is, akit pedig – Robert tudta jól – nagyon szeret?

Másnap reggel, mihelyt Mr. Merritt elment az irodájába, bekopogott a hátsó ajtón. Mrs. Smith engedte be.

– Ejnye, Robert, hát te mi a csudát keresel az utcán kabát nélkül ebben az időben? – Kihozná nekem, Mrs. Smith? – kérdezte Robert magyarázkodás nélkül. – Tegnap ott

hagytam az előszobafogason. – Aztán, amikor belebújt a kabátjába, újabb kérdést tett fel: – Addie jól van?

– Addie? Már miért ne volna jól? Elment az iskolába, mint mindig. Miért kérdezed? Ha Addie-t valamilyen titokzatos betegség sorvasztja, nos, Mrs. Smith elég közönyösen

tűri… – Nagyon kérem, ne mondja meg neki, hogy érdeklődtem. Tegnap este összekaptunk,

ennyi az egész. – Hallgatok, mint a sír – fogadkozott az asszony, szemében derűs melegséggel. Mindig

a szövetségesük volt, és már akkor szívébe zárta Robertot, amikor az első ízben zörgetett be egy kis maradék zsírért. Azóta a gyerek kiharcolta az engedélyt, hogy tovább tanulhas-son, elvégezte a tizenkét osztályt, és egész jól fizetett tisztviselői állást kapott a Piac utca egyik bankjában, ahol St. Louis leggazdagabb pénzembereivel került üzleti kapcsolatba: a fizetését pedig rendesen félretette. Új ismerőseitől, alaposabban, mint akármilyen egyete-men, elleshette, hogyan lesznek a gazdagok még gazdagabbak.

Amikor összegombolta kabátját, tovább ácsorgott a konyhában, és azon tanakodott, mi-ként érdeklődhetne még behatóbban Addie egészsége felől. A torkába ugyan gombóc szo-rult, de végül mégis kibökte:

– Mondja, Mrs. Smith – Addie halálos beteg? A derék asszonynak leesett az álla. – Micsoda? Addie? – Valami baja van, komoly baja. Biztos vagyok benne! – Jesszus Mária, én nem tudok róla – suttogta Mrs. Smith. – Jóformán szóba sem áll se Sarahval, se velem, néha félelmetes hallgatásba burkoló-

zik, és úgy mered ránk, mintha egy hajón állna, amely lassan kiúszik a sűrű ködbe. És teg-nap este – kérem, Mrs. Smith, bocsássa meg a szókimondásomat – szóval megcsókoltam, ő meg minden ok nélkül zokogni kezdett, és azt mondta, nagyon megbánnám, ha belésze-retnék. Márpedig én többé-kevésbé meg vagyok győződve róla, hogy ő is szeret, és az a célom, hogy valamikor feleségül vegyem. Akkor pedig érthetetlen, miért kellene ezt meg-bánnom. Azazhogy csak egyetlen oka lehet: ha a halálán van.

Mrs. Smith lehuppant egy székre, s alsó ajkát tépdesve meredt a konyha távoli sarkába. – Ó, édes Istenem, tudtam én, hogy valami nincs rendjén, de ilyesmi soha életemben

eszembe se jutott volna! Robert leült vele szemben, s a házvezetőnő aggodalma láttán minden arcizma megfe-

szült. – Megkérdezte őt is? – nézett fel rá az asszony. – És mit felelt? – Nem, nem mertem kérdezősködni. Ezért fordultam magához.

138

– Én pedig semmit sem mondhatok. Ha van is valami baja, nekem nem árulta el se ő, se Mr. Merritt. Talán az úrhoz kellene fordulnunk.

– Együtt? – Miért ne? Elvégre mindketten aggódunk szegény kislány miatt! A beszélgetésre délután kerítettek sort, amikor a két lány még az iskolában volt. Robert

egy órával korábban kéredzkedett el a munkahelyéről, a szerkesztőség előtt találkoztak. Komor pillantással szorítottak kezet, mielőtt beléptek volna.

– Isaac Merritt egy üveg- és mahagónifülkében ült, amelynek ajtaján aranypapír betűk hirdették a nevét. Amikor megpillantotta a két, oly kevéssé össze – illőlátogatót, felállt, és izgatottan sietett eléjük. Szemöldöke közé két mély ránc ékelődött.

– Mrs. Smith… Robert…, mi történt? Csak nincs valami baj a lányokkal? – Egyelőre semmi – felelte Mrs. Smith –, de Robert megosztotta velem aggodalmait, és

elhatároztuk, az lesz a legjobb, ha az úrral beszéljük meg őket. Merritt értetlenül nézett hol egyikükre, hol másikukra, majd valamelyest megkésve bel-

jebb tessékelte őket. Ő maga visszaült íróasztala mögé, Mrs. Smith is helyet foglalt, Robert azonban idegesen álldogált az asszony széke mögött.

– Nagyon kérem, ne gyötörjenek tovább – mondta a férfi. – Ha valamelyik lányom baj-ban van, azonnal tudni akarok róla.

– Nem annyira bajról van szó, uram, hanem… – Mrs. Smith zsebkendőt kotort elő ru-haujjából, és a szájához szorította; az álla remegett. – Szóval úgy van az… – A derék asz-szony elsírta magát.

– Ejnye, a mindenségit, ki vele! – csattant fel Merritt az aggodalomtól elcsigázva. Robert vette át a szót. – Azt reméltük, uram, maga megfejtheti, mi baja Addie-nek. – Hogy mi baja? – Igen, uram. Egyre levertebb, és furcsa dolgokat beszél. Arra következtettünk, hogy

beteg; sőt talán súlyos az állapota. – Miért, mit mondott? – sziszegte Merritt. Akármilyen érthetetlennek tűnt is, úgy lát-

szott, haragra gerjed. Robert nagyot nyelt, és habozva pillantott Mrs. Smithre valamilyen útmutatásért. – Ki vele, beszéljen csak bátran. Az úr igazságos ember. – Azt mondta, uram, hogy ha beleszeretnék, nagyon megbánnám, csak hogy sajnos már

késő: szerelmes vagyok a lányába, és leghőbb vágyam, hogy feleségül vegyem, mihelyt eléri a nagykorúságot. Nem akartam addig nyilatkozni, amíg be nem tölti a tizenhatot, de ez a… ez a furcsa állapot a hatalmába kerítette, és mert okom van azt hinni, hogy ő is sze-ret engem, arra gondoltam, csak valami nagyon súlyos oka lehet, ha ilyeneket mond. És nem jutott eszembe más, mint valamilyen szörnyű betegség.

Isaac Merritt arca egyre vörösebb lett. A száját összeharapta. – És maga, Mrs. Smith? Mit tud minderről? – Csak annyit, hogy az elmúlt időben alig ismerni rá szegénykére. Búnak adta a fejét,

és… – Én erről az emberről meg a lányomról beszélek! – hördült fel Merritt. – A maga

gondjaira bíztam, maga pedig a jelek szerint eltűrte, hogy illetlenül bizalmas együttlétekre kerüljön sor egy tizennyolc éves fiatal férfi és egy, a babázásból alighogy kinőtt kislány között!

Mrs. Smith letaglózva meredt munkaadójára. – Ej, Mr. Merritt, már hogy is… hiszen maga is ismeri Robertot. Évek óta jó pajtása

mindkét lánynak. Merritt megkopogtatta ujjával az íróasztalt. – Én azt hittem, Sarah barátja, nem Addie-é!

139

– Ez is igaz, uram, meg az is. Mindkettőjük jó barátja. – Csakhogy Sarah már eladósorban van, Addie pedig nem; és maga mégis elnézte,

hogy édeskettesben maradjanak! Mrs. Smithnek végre megjött a hangja. – Én ezt a fiút majdnem olyan jól ismerem, mint az úr lányait; becsülöm őt, és tudom,

hogy ő is tiszteli a kisasszonykákat. Hát hiszen most is eljött ide, és nyíltan beszélt az ér-zelmeiről, amihez nem csekély bátorság kellett, merthogy ő is azt hitte, akárcsak én, hogy Addie-t talán súlyos, úgylehet, halálos kórság emészti. Így rátámadni, amikor félholt sze-gény az aggodalomtól! Nahát, nem ismerek az úrra!

Merritt összeszedte magát. – Igaza van, Mrs. Smith – mondta immár nyugodt hangon. – És te is bocsáss meg,

Robert. Addie-nek semmi testi baja nincs. Ha orvoshoz ment volna, akár a tudtomon kívül is, már tudnám, hiszen a számlát úgyis nekem küldenék! Sajnos, attól tartok, az anyja ter-mészetét örökölte; a hangulatai rabja, időnként búskomorság lesz rajta úrrá, máskor meg szétszórt, figyelmetlen. Bizony a feleségemmel sem volt könnyű együtt élni, és Addie is ilyenfajta. Igazán nagyra értékelem, Robert, hogy így aggódsz érte, de hidd el, alaptalan az aggodalmad.

Robert is, Mrs. Smith is felsóhajtott. – Ej, uram, ezt örömmel hallja az ember – mondta a házvezetőnő, és végighúzta kezét a

homlokán. – Bocsássa meg azt is, hogy felelőtlenséggel vádoltam. Maga igazán kifogástalanul vi-

selte a lányaim gondját, alighanem jobban, mint a saját édesanyjuk, ha velük maradt vol-na.

– Nahát ez igazán kedves az úrtól! – Azt hiszem azonban, Addie hangulatváltásaiba bele kell törődnünk. Nem olyan ér-

telmes, mint a nővére, és nem is az a fajta, aki könnyen gyűjt barátokat maga köré. Mindig a magányt kedvelte, és az ilyen magának való természet mindig változékony és bogaras. Most pedig kiváltképpen nehéz korban van: fiatal lány, a nőiség küszöbén. Adjunk időt neki, hogy kiegyensúlyozottan lépjen át ezen a küszöbön, és ne zaklassuk, hogy miért nem vidámabb. Megegyeztünk?

– Talán igaza van az úrnak – mondta Mrs. Smith, és keresztet vetett. – Tudja mit? Mondok majd érte egy novénát.

– Előre köszönöm, Mrs. Smith. Most pedig, ha nem veszi zokon, hadd váltsak Roberttal négyszemközt néhány szót.

– Ó, hát persze. – Mrs. Smith nagy nehezen kievickélt a székből; az évek múlásával egyre testesebb lett. – Úgyis vásárolnom kell még egyet-mást, Robert pedig innen vissza-megy a bankba, úgyhogy el is búcsúzom mindkettőjüktől.

Amikor eltávozott, Isaac Merritt az üres székre mutatott. – Ülj le, Robert! Robert engedelmeskedett. Merritt az íróasztal mögött összeérintette ujjai hegyét, és a száját ütögette velük. Egy

ideig némán fürkészte Robert arcát, majd ölébe ejtette összekulcsolt kezét. – Szóval te szereted Addie-t. – Nyugodt beszéde különösnek tetszett iménti heves ki-

robbanása után. – Igen, uram, szeretem. – Es feleségül akarod venni. – Ha itt lesz az ideje. – Ó, hát persze… – Merritt szivarért nyúlt. – Majd ha itt lesz az ideje… – Levágta a

szivar végét. – És az mikor lesz?

140

– Úgy gondoltam, ha kijárta az iskolát. Ámbár a szándékomat már korábban be akartam jelenteni; mihelyt betölti a tizenhatodik évét.

– Vagyis jövőre. – Úgy van, uram. – Te pedig akkorra tizenkilenc leszel, ha jól tudom. – Úgy van, uram. Merritt rágyújtott a szivarra, és a mennyezet felé fújta a füstöt, majd székében hátradől-

ve így szólt: – Mrs. Smith jelenlétében nem akartam a dolog részleteibe bocsátkozni, de te már elég

idős vagy hozzá, hogy úgy beszéljek veled, mint férfi a férfival. – Ismét előrehajolt, az íróasztalra könyökölve, és figyelmesen nézte az ujjai között pörgetett szivart. – Én is vol-tam tizennyolc éves, Robert. Tudom, milyen… – egy-két pillanatig kereste a megfelelő szót – milyen türelmetlen ilyenkor az ember.

Robert elvörösödött, de állta az idősebb férfi tekintetét. – Bármit gondoljon is, uram, Addie meg én soha nem törekedtünk rá, hogy kettesben

maradjunk, és ha ez előfordult, akkor sem került sor semmilyen nem helyénvaló dologra. – Efelől bizonyos vagyok. De azért ugye megcsókoltad? – Ez igaz, uram, de egyéb nem történt. – No persze. Éppen csak vívódtatok. Ezt Robert, ha őszinte akart lenni, nem tagadhatta. – Egy tizenöt éves lány bizonyára már érett a csókra; az én időmben legalábbis így volt.

De gondold csak meg, Robert, milyen teher hárul rá mindezzel. Te már tizennyolc éves vagy, kész férfi. Elég idős hozzá, hogy ha úgy hozza kedved, megházasodj, családod le-gyen, saját otthonod, élvezd a férji állapottal járó kiváltságokat. Addie-t is úgy kezdted ke-zelni, mintha nő lenne, csakhogy ő nagyon jól tudja, hogy még nem az. Csoda hát, ha ilyen kiszámíthatatlanul viselkedik? Hogy időnként rátör a csüggedés és a búskomorság? Es hiába erősítgeted tisztességes szándékaidat, hiába hiszem el minden szavad, mégis az a véleményem: mind neked, mind Addie-nek az lesz a legjobb, ha ritkábban találkoztok, mindaddig, amíg eladósorba nem lép.

Robert, bármily nehezére esett is, nem tagadhatta: időnként benne is megfordult ez a gondolat.

– Két év nem olyan hosszú idő – folytatta Merritt. – Hallom, ott a bankban a legna-gyobb tekintélyek vettek a szárnyuk alá. Két év múlva majdnem annyit fogsz már tudni, mint ők. Addig nyilván élére rakod a pénzt, és úgy fekteted be, ahogy ők javasolják. Nem szégyellem bevallani: nagyon is szívesen venném, ha az egyik lányomat egy feltörekvő és sokra hivatott ifjú bankember venné feleségül, akiből – szentül hiszem – egy szép napon vezető közéleti személyiség és igen jómódú férfiú lesz. Mrs. Smith nem alaptalanul bízik benned. Érdeklődtem utánad, és csak a legjobbakat tudtam meg. Csakhogy, mint már em-lítettem, mindeddig abban a tévhitben éltem, hogy Sarah rabolta el a szíved, és ne vedd zokon, ha beismerem: némileg bizony csalódott vagyok. Sarah valódi könyv-moly, és a külseje igénytelen; nem lesz könnyű férjet találnia. De mindegy. Ha egyszer Addie a vá-lasztottad, próbáljunk valamiféle egyezségre jutni. Az elkövetkező két évben azon leszel, hogy megtanulj mindent, amit csak a bankban elsajátíthatsz. Indulj ki jó, biztos alapról, fektesd be a pénzed – ha kívánod, e tekintetben még én is szolgálhatok tanáccsal – de tá-volodj el Addie-től! Időnként persze találkozhatsz vele, ám találj ki hihető ürügyeket, ami-ért kevesebb időt szentelhetsz neki. És mihelyt betölti a tizenhetedik évét, én leszek a leg-boldogabb, ha a menyegzőtökön apai áldásomat adhatom rátok.

Roberton valami tompa megkönnyebbülés lett úrrá, bár nem tudta, hogyan lesz képes két teljes éven át kerülni Addie-t, amikor éveken át jóformán naponta látta.

– Tehát hozzájárul, hogy ha tizenhat éves lesz, megkérjem a kezét?

141

– Fenntartás nélkül. – Köszönöm, uram. Robert felállt és kezet nyújtott; Merritt erősen megrázta. – Nem fogja megbánni – fogadkozott Robert. – Az elkövetkező két évben keményen

dolgozom majd, hogy Addie olyan otthont kapjon, amilyet megérdemel. – Ebben előre is biztos vagyok. És akár érzed majd, akár nem: én mindig rajtad tartom

a szemem. Robert mosolygott, és elengedte leendő apósa kezét. Kifelé indult, Isaac Merritt pedig

jóízűt nevetett. – Igaz is, Robert, még valamit. – A fiatalember megfordult és visszanézett. – Ez a be-

szélgetés maradjon köztünk; fölösleges Addie-t felizgatnunk vele. Elvégre neki kell majd választania, ha itt lesz az ideje.

– Egyetértek, uram. – Hát akkor sok szerencsét, Robert. – Magának is, uram, és még egyszer köszönöm. Robert életének legnyomorúságosabb fél éve következett. Kerülnie kellett Addie-t – s

ezáltal Saraht is –, fel kellett adnia barátságukat, anélkül, hogy erre bármilyen hihető ürü-gyet nyújthatott volna. Szüntelenül attól rettegett, hogy Addie iránta táplált érzelmei köz-ben kihűlnek. Egy ízben beszélgetett minderről Sarahval; sétára hívta a lányt, bevallotta, milyen feldúlt és magányos, elmesélte, mennyire fájt neki Addie visszahúzódása. Azt is elmondta, hogy szorgalmasan dolgozik jövője megalapozásán, és célzott rá, hogy ezt a jö-vőt Addie-vel szeretné megosztani, de ennél többet nem árulhatott el: kötötte az Isaac Merrittnek tett ígéret.

Vannak-e más fiúk az iskolában, akik iránt Addie érdeklődést tanúsít? Nem, Addie so-ha nem említett ilyesmit, nyugtatta meg Sarah. Súgott-e olyasmit a nővérének, hogy Robert iránti érzelmei kihunyófélben vannak? Sarah erre a kérdésre is nemmel válaszolt. Beszél-e rólam egyáltalán? – kérdezte sóvár szemmel, erre azonban Sarah hallgatott, csak a szemében csillant meg az együttérzés.

Addie születésnapja júniusban volt. Robert két héttel korábban írt neki, és megkérte, hogy a születésnapját megelőző vasárnap tisztelje meg társaságával: azt javasolta, csapja-nak pikniket a füvészkertben.

Életében először bricskát bérelt, és ily szertartásos külsőségek közepette állított be a házhoz. A nagy alkalomra háromrészes, zabliszt színű vászonöltönyt vásárolt magának; a vesződségesen megkötött nyakkendő fölött fojtogatón szűk, magas gallérú inget hordott. Addie könnyű, levendulaszínű, pöttyös muszlinruhában volt, fején széles karimájú szal-makalappal, kezében fehér csipke napernyővel. Ahogy az ajtóban először egymásra néz-tek, máris leolvasták egymás arcáról a búskomorságba hajló, borongós lelkiállapotot, amely a kocsihoz menet sem hagyott alább.

– Nem akarod magadon hagyni a kalapot? – kérdezte Robert. – Nem, a napernyő is megteszi. Robert pattintott az ostorral, és a gesztenyeszínű pej vígan elügetett. Patkójának dobo-

gásán kívül nem hallatszott más; ők ketten szótlanul ültek egymás mellett. – Jól vagy, amióta nem láttalak? – kérdezte a fiú, a lány pedig így felelt: – Jól. A füvészkertben Robert lesegítette a lányt a kocsiról, és magához vette az anyja által

abroszba csavart elemózsiát; az öltöny, amelybe annyi pénzt fektetett, a bankban is növeli majd a tekintélyét, de ha még vesszőből font kosárra is költ, akkor soha nem fog meggaz-dagodni!

– Gondoltam, kipróbáljuk azt a lugast a pálmaházon túl. Jártál már ott? – Igen, apám sokszor elhozott ide bennünket.

142

Egymás mellett lépdeltek a napfényben, a kavicsos úton, a kis liget közepén várta őket két padjával a fehérre festett, dús smaragzöld vadszőlőindákkal befuttatott lugas.

Tíz percig tartott, míg ideértek, de közben sem Robert, sem Adelaide ajkát nem hagyta el egyetlen szó sem.

A lány leült; szoknyái az egész padot elfoglalták, s Robert nem tehetett egyebet: szem-be ült vele. Pillantásával sürgette: adjon már valami jelet, de a lány felnézett a levelekből font mennyezetre, és csak annyit jegyzett meg:

– Milyen hűvös van itt! Tartózkodása szíven ütötte Robertot. Nem tudta, hogyan hatoljon át közönye falán:

szép szóval-e vagy határozott fellépéssel. – Rég nem piknikeztünk így együtt. – Bizony régóta. Robert kibontotta az abroszt. – Nem olyan különleges, mintha Mrs. Smith csomagolta volna, de hát ezt tudtam ösz-

szeszedni. Van sajt, sonka, zsemle, ribizlikocsonya. – Mindenből halmozott valamennyit egy szalvétára, és Addie felé nyújtotta.

– Köszönöm. – A lány elrendezte a szalvétát zizegő szoknyáján, és szórakozottan bab-rált vele; a széleit felhúzta, mintha dombok vennének körül egy völgyet. Nem Robertot nézte, hanem az ételt, anélkül, hogy vett volna belőle. Robert elrágcsált egy darab sajtot, úgy érezte, megfullad tőle, és felhagyott az igyekezettel.

– Te nem is eszel – mondta. A lány a bordáira szorította kezét, és egy pillantást vetett rá. – Ne haragudj, nem vagyok különösebben éhes. – Én sem. A fiú elrakta a szalvétákat, és figyelte, ahogy Addie tekintete megpihen a napfényben

szikrázó kerten. – Boldog születésnapot, Addie! – mondta csendesen. A lány szeme ismét megállapodott rajta. Robert egy pillanatra leplezetlen vágyakozást

olvasott ki tekintetéből, de meglátta benne ugyanazt a fájdalmat is, amely az ő torkát épp-úgy szorongatta. Addie azonban gyorsan lesütötte a szemét.

– Sajnálom, hogy nem vagyok vidámabb. Tudom, hogy ünnepi alkalomra készültél. Mennyit fáradtál, én pedig… én…

Nem tudta tovább kerülni a fiú pillantását. Ránézett, a tekintete csupa lemondás és fáj-dalom volt. Robert semmit sem értett az egészből.

– Mi baj van, Addie? – Hiányoztál. – Nem úgy viselkedsz, mintha hiányoztam volna. – Pedig olyan nagyon vágyódtam utánad, Robert. – Melléd ülhetnék? – Gyere. – Felemelte szoknyáit, amelyek ráborultak a mellé húzódó fiú nadrágszárára.

Robert megfogta a kezét; térdével érezte a combját a terjedelmes alsószoknyák alatt. – Szeretlek, Addie. A lány lehunyta szemét, a fejét lehajtotta, de Robert még látta megcsillanó könnyeit. – Én is szeretlek – suttogta, a térdére szegezve szemét. Robert szelíden megérintette az arcát. – És miért kell sírnod emiatt? – N-nem tudom. – Addie előredőlt, s hangtalan zokogás rázta a vállát. Fájdalmától

Robert szíve elfacsarodott. – Kérlek, Addie… ne sírj… – A karjába vette, de a széles kalap miatt az ölelés sutára

sikeredett. – Addie, szerelmem… csitt… – Soha nem becézte még így; a szó tovább rez-

143

gett a fejében, és a gyomra összeszorult tőle. – Nincs ok többé sírásra, minden a legna-gyobb rendben van. Megkértem apádtól a kezed, és ő igent mondott.

Addie elhúzódott tőle; tágra nyílt szeméből pergett a könny. – Igent mondott? – Úgy bizony. Egy év múlva, ha elvégezted az iskolát, összeházasodhatunk. – Levette a

lány fejéről a kalapot. A díszes kalaptű a kontyába akadt és összezilálta; egy mézszínű fürt kibomlott belőle, és végigkígyózott a nyaka oldalán.

A hír hallatán Addie könnyei újra eleredtek. Robert tehetetlennek érezte magát; kétség-beesetten keresett valami vigasztaló szót, de tudta, hogy hiába. Azért mégis maga felé for-dította a lány arcát, úgy, hogy vadul dobogó szíve fölött érezze Addie karját. – Mi a baj, Addie? Összetöröd a szívem, és most már fogalmam sincs, hogyan segíthetnék. Hát nem akarsz a feleségem lenni?

– Nem lehet… nem szabad ilyet ké-kérned tőlem. – Igenis ezt kérem. Mondd, hogy mához egy évre hozzám jössz feleségül. A lány elrántotta magát, és azt mondta: – Nem. Roberton vad, formátlan félelem lett úrrá. Ösztönösen védekezett ellene, úgy, hogy erő-

szakkal magához ölelte a lányt és őrjöngve csókolta. Egyszerre sarkallta a vágy és az esze-lős rémület, mert hirtelen elképzelte, hogy Addie nélkül kell leélnie az életét, holott tizen-három éves kora óta tudta, hogy egyszer majd feleségül veszi. A lány ellenállása elporladt, és a csókjuk félelmetes lett: kölcsönös vágy és kölcsönös bizonytalanság kétségbeesett párbeszéde, jajszó, ifjonti sóvárgásuk gyönyörű és gyötrelmes lecsapódása.

– Addie, menjünk valahová, ahol csak ketten lehetünk. – Nem… – Kérlek… – Újra megcsókolta, és most már nyíltan simogatta mellét a zizegő pettyes

muszlinréteg és a puha fehérnemű alatt. – Hagyd abba, Robert! Nyilvános helyen vagyunk. Robert nagyon jól tudta, hol vannak; maga választotta a helyet, éppen azért, hogy elejét

vegye az efféle jelenetnek. – Kérlek, Addie – mondta rekedten –, gyere velem! – Hová? – kérdezte a lány elvékonyult hangon. – Tudok egy helyet. Egyszer szállítottam ide karókat az apám megbízásából. – Nem. – Hogy mondhatsz nemet, amikor a szíved igent diktál? – Nem tehetjük. – Könyörgök, Addie… ott láthatnánk egymást. Látni akarlak, Addie. A puszpángsövény mögül hangok szűrődtek hozzájuk, és közelgő léptek csikorogtak a

kavicson. Robert elengedte Addie-t és a kalapjáért nyúlt, de közben fogva tartotta szenve-délyes pillantásával.

– Vedd fel és menjünk! Addie, Robert széles válla és a vadszőlőzuhatag védelmében, megigazított két hajtűt, és

átszúrta a dísztűt a szalmakalapon. Robert odaadta neki a napernyőt, s így indultak el az egyetlen úton. A puszpángsövényen túl megfogta Addie kezét, és gyors iramban húzta magával a virágokkal szegélyezett mellékutakon egy, a bokrokba vájt résig. A résen túl, gondozatlan fák között, ösvény vezetett egy fehérre mázolt fészerig. A keresztpántos ajtó előtt kordé állt, megrakva a kertészek által előző nap lenyesett virágkelyhekkel.

Robert lenyomta az ajtót. Nem volt bezárva, de odabenn mindent kerti szerszámok, vödrök, lécek és kerítéshez való dróttekercsek torlaszoltak el; a padló egyetlen szabad da-rabkája pedig virágfölddel volt beszórva.

144

– A szentségit… – Robert körülnézett, majd hirtelen a kordé felé rontott, Addie-t is magával húzva, átugrotta a kerékcsapásokat, majd megbillentette a kocsit, vastagon elárasztva elülső részét a fonnyadt szirmokkal. Így roskadtak a rugalmas virágágyra.

– Robert – dadogta Addie –, az új öltönyöd… – Nem bánom… – rózsa-, körömvirág- és szarkalábszirmok már zuhanás közben is fol-

tokat hagytak a könyökén. – Jöhet valaki… – Vasárnap van. Ilyenkor a kertészek sem dolgoznak. Úgy csókolta, ahogy Ádám csókolhatta Évát, mielőtt az felfedezte volna az almafát,

majd a hátára fordította, fölé hajolt, és úgy fürkészte árnyéktól pettyezett arcát, a hervadó virágok és fűszeresen illatozó levelek keretében.

– Ó, Addie, olyan gyönyörű vagy… Felült, levette és félrelökte zakóját, majd a hátára feküdt, és magára rántotta a lányt.

Hosszan csókolták egymást; Robert a lábával a lány combjai közé szorította szoknyáit. Már duzzadt volt a szájuk, amikor szétváltak, hogy levegőhöz jussanak.

– Annyira szeretlek, Addie – lehelte. Tekintetük egymásba fonódott, amikor ismét a hátára hengerítette a lányt. – Robert – suttogta az –, az új ruhám… Robert hajából egy szirom Addie arcára tapadt. – Akkor vegyük le… – lihegte. A lány zöld szeme nem engedte el az övét, s úgy nyeldekelt, mintha fojtogatná valami. Robert nagy nehezen feltérdelt, fél kézzel Addie-t is magával húzva; a megtapadt szi-

rom a lány arcáról a szoknyájára libbent. Amikor Addie már ült, Robert a hátába került, kibontotta a hosszú sor gombot, és a derekáig lehúzta a ruhát. Alatta kivágott nyakú fehér batiszting volt a lányon. Az inget középen fehér szalagcsokor tartotta össze. Robert meg-rántotta az egyik végét; a csokor felbomlott, a szalagok a mellek közti völgybe csúsztak. Robert odafektette arcát, és így nyomta vissza a földre. Először a fehér batiszton át csókol-ta meg a mellét, aztán meglátta csupaszon is, ahogy a lány ott hevert a tegnapi, elhervadt virágok szőnyegén.

Lábuk összefonódott, és újból csókolni kezdték egymást. – Robert, ezt nem tehetjük – suttogta Addie elfúlón. Robert tovább puhította, duruzsolt neki, érintésével, csókjaival morzsolta fel ellenállá-

sát, mialatt körülöttük a hűvös zöld erdő megtelt az elvirult bimbók fanyar illatával. Addie pirosra gyúlt arca, lehunyt szeme, elragadtatott mormolása már mind a megadás hírnökei voltak – amíg csak Robert fel nem rántotta szoknyáit, és meg nem érintette a lány combját.

Addie ekkor felsikoltott, és ellökte a kezét; Robert azonban hajthatatlan maradt. A lá-nyon harisnyakötő és harisnya volt – lehunyt szeme zugában egy-egy könnycsepp fénylett.

Amikor Robert keze végre célba ért, a lány ismét felsikoltott, s az utálkozástól rázkód-va hengeredett el tőle.

– Ne merj hozzám érni! – Négykézláb csúszott végig a megdöntött kordén, halott virá-gokat sodorva magával. A szemében téboly lobogott.

Robert felült. – Hová mégy, Addie? – Ne merj utánam jönni! – Bocsáss meg! – nyújtotta könyörögve kezét a lány után. – Azt hittem, te is akarod. – Soha! – A lány hátrált, négykézláb, mint a kutya, a szemében rémület sötétlett. – Nem foglak bántani. Esküszöm, hozzád sem érek többé. Úristen, Addie, de hiszen

szeretlek! – Nem szeretsz! – sikoltotta a lány. – Ha szeretnél, nem akarnád ezt csinálni velem!

145

Kiáltása áthatolt a tisztáson; Robert biztosra vette, hogy a füvészkertig is elér a vissz-hangja. Ha folytatja, egykettőre idecsődíti az embereket.

– Az istenért, Addie, mi ütött beléd? A lány üggyel-bajjal talpra vergődött, de úgy görnyedt előre, mint egy lándzsával ha-

donászó Neandervölgyi ember, miközben másik kezével lázasan rángatta helyére az ingét. Robert látta, hogy önkívületben van, és a torka összeszorult a félelemtől.

– Hadd segítsek felöltözni. Ígérem, közben egy ujjal sem érek hozzád! – Óvatosan megindult a lány felé, de az visítva hátrált előle.

– Nem! Megmondtam, hogy ne gyere a közelembe! – Közben belebotlott a ruhájába, bepiszkolva a szegélyét, és megtántorodott.

Robert csak állt tehetetlenül, mialatt Addie magára ráncigálta a ruha felsőrészét, és közben a földet bámulta, mintha nem értené, hogy került ide ez a sok hervadt virág. – Mennyi rózsa… – motyogta. – Haza kell jutnom… nem kellett volna eljönnöm… a szüle-tésnap… Sarah tudni fogja… – Egy ideig még imbolyogva hátrált, aztán egyszer csak megfordult, és kócosan, zilált ruhájában futásnak eredt.

– Addie! A kalapod! Az ernyőd! – Robert felkapta a holmit, és utánanyargalt. – Várj meg, Addie!

Utoljára már csak a lány foltos, összekent, felhasadt ruhájának a hátát látta, ahogy szoknyáit felkapva menekült, mintha vörös lávapatak bugyogna a nyomában.

És másnap reggelre eltűnt.

146

14. fejezet

Azóta eltelt öt és fél év, karácsony estéje volt. És Robert mind ez idő alatt magával hurcolta e félbemaradt szerelem emlékeit, a bűntudatot, a tanácstalanságot. Megoldást ke-resett vagy talán feloldozást; nem tudta volna eldönteni.

Ott ült Rose szalonjában, ebben a vastag bársonykárpitokkal elfüggönyözött, áporodott levegőjű helyiségben, amelyben kerek fekete vaskályha ontotta melegét vagy húsz-harminc magányos férfiemberre.

A falon lógó „étlap” mintha gúnyosan vigyorgott volna rá; elfordította a fejét. Sárga ha-jú ringyó simogatta egy férfi ülepét; a férfi nyakán hátul nagy kelés éktelenkedett. Az öreg lotyó, az intézmény tulajdonosa, szivarozott, és rábandzsított a füstfelhőn át. A lépcsőn újabb szajha jött le. A kuplerájosné odament hozzá:

– Parázs most ráér. Ő nem lenne jó? – Nem köszönöm, inkább megvárom Eve-t. A név nehezen jött a nyelvére. – Biztos, hogy nem akar megfürdeni, aranyos? Vigyáznunk kell ám a lányok egészsé-

gére! – Biztos. Délután már fürödtem. Alaposan megnézte magának a férfiakat, ahogy jöttek lefelé a lépcsőn, és megpróbálta

eltalálni: melyikük lehetett Addie vendége. Jól gyanította: a lányt csak néhány perccel előzte meg egy hosszú, girhes fickó, aki nadrágtartója szárába akasztotta hüvelykujját, és sápadt bőrének színe a gombáéra emlékeztetett. Addie, akárcsak előtte minden lány, né-hány pillanatra eltűnt a folyosón; nyilván a kapott fizetséget helyezte el valahol, munka-adója sólyomtekintetétől kísérve. Amikor visszaért a szalonba, Rose magához intette, és Robert felé biccentve mondott neki valamit.

A lány kifürkészhetetlen arccal meredt rá, majd utat tört magának a szalonon keresztül. Robert tenyere átnyirkosodott. Úgy érezte, mellkasát szétveti a feszültség. Nem hiszem,

hogy meg tudnám tenni, gondolta. Se vele, se önmagammal… A lányon hatalmas orchideákkal díszített, fényes, fekete, félig nyitott kimonó volt; ki-

látszott alóla harisnyája, harisnyakötője és a fehérneműje is. Magas sarkú, fekete papucs-ban tipegett felé.

– Jó estét, Robert! – Jó estét, Addie! – Rose nem szereti, ha így szólítasz. Robert megreszelte a torkát. – Hát legyen Eve – mondta, majd kis szünet után hozzátette: – Boldog karácsonyt! – Köszönöm. Mivel szolgálhatok? Robert nem volt tisztában a bordélyházi etikettel. Vajon már itt és most választania kell

az étlapról? – Szeretnék fölmenni. – Dolgozom, Robert. – Igen, tudom. Tíz másodpercnyi, elektromos feszültséggel telített csend után a lány így szólt: – Régi barátokkal sem csinálhatom szívességből. – Nem is kívánom. Fizetek, amennyit kell. A lány kifejezéstelenül bámult rá, majd elfordult. – Várj meg egy másik lányt! Robert durván megragadta a karját, és maga felé fordította.

147

– Nem! Te kellesz! – mondta sötéten. – Ideje, hogy túlessünk rajta. – Rosszul teszed, Robert. – Lehet. Nem ez az első hiba, amit elkövetek, és nem is az utolsó. Hol kell fizetni? – Odafenn – felelte Addie. – Gyere utánam! A sokaság közepén Rose gyűrűkkel teliaggatott, húsos keze kinyúlt Addie után. – Aztán ne feledd, Eve: régi udvarlóknak sincs engedmény. Ugyanannyit fizet, mint

bárki más. Robert figyelte, hogy a lány távol-keleti módra nyírt, rövid, egyenes haja még a lépcsőn

menet sem libben meg. Aztán benyitottak az egyik bal oldali szobába. Robert egyetlen pil-lantással felmérte a környezetet: látta az ágyra készített flaneldarabot, a homokórát, a vaj-tartót, az aranymérleget, az órát, az ajtóhoz készített éjjeliedényt. Ablaktalan, levegőtlen fülkébe került, egy többezres menet egyik tagjaként.

– Add ide a kabátod – mondta a lány, felakasztotta a sarokban álló fogasra, majd kalap-ját és sétabogját is elhelyezte egy kemény, karfa nélküli széken, amelyet bizonyára nem-csak kalaptartóul használtak.

– Volna egy kérésem, Addie. – Eve. – Eve – ismételte. – Kérlek, ne szólíts szivinek! – Ahogy óhajtod – felelte a lány, még mindig az ajtónál. – Egyéb? – Semmi. – Először vagy ilyen helyen? – kérdezte Addie. – Igen. – Kötelességünk megkérdezni: vettél fürdőt? – Igen, még délután. – Jó. És… először csinálod? Erre nem vagy köteles válaszolni. Robert pillanatnyi csend után nyugodtan válaszolt: – Nem. A lány eljött az ajtótól. – Hát akkor… térjünk a lényegre – mondta egy lélegzetre. Robert a zsebébe nyúlt az aranyporos zacskóért, de a lány lefogta a kezét. – Nem kell kapkodni. Először még beszélgethetünk. – Lassan keringeni kezdett a férfi

körül, széles karmozdulatokkal súrolva altestét és mellkasát. Robert a gyomrára szorította a kezét.

– Ha először a pénzt szeditek be, felőlem lehet. Úgy akarom csinálni, mint akárki más. – Most csak lazíts, Robert – lazíts… Majd erre is mindjárt rátérünk. Először meg kell

beszélnünk, mit is akarsz. Robert igazából azt akarta, hogy hagyja abba: ne simogassa úgy, mint bárkit, aki belép

ebbe a szobába. Azt akarta, hogy növessze vissza gyönyörű szőke haját, öltözzön rendes, a testét eltakaró ruhába. Szerette volna lemosni arcáról az undorító festéket, és aztán le sze-retett volna térdelni mellé valahol egy templomban, eltörölve ennek a mocskos kamrának még az emlékét is.

– Nos, Robert, mit szeretnél? Itt ez az eljárás. Te megmondod, mit akarsz, én megmon-dom, mennyi ideig tart; így a végén egyikünket sem érhet kellemetlen meglepetés. Rend-ben van?

– Rendben. – Robert elengedte az aranyporos zacskót. – Kérhetsz gyors, sima numerát. Látod ott a homokórát? Háromperces; így percenként

egy dollár a tarifa. Háromperces homokóra; micsoda takarékos megoldás! Vajon hány menetet lehet így

lebonyolítani egyetlen éjjel, olyan gyors váltásokban, hogy érzelmet közben még színlelni se lehessen?

148

– Van aztán a komplett műsor; a legtöbben ezt szeretik. Minden benne van, és kábé negyven percig tart. Negyvenperces utazás a mennyországban, Robert – halljuk, mennyit érne meg neked? Először szép lassan, finoman indítunk… – Robert lába közé nyúlt, közö-nyösen simogatni kezdte, és a férfi, legnagyobb bosszúságára, érezte, hogy merevedése támad. Megragadta a lány mindkét könyökét, és eltolta magától.

– Kérlek, Addie… azazhogy Eve. Fizetek, amennyit akarsz, csak ne… ne így… Ne ilyen közönségesen, ilyen begyakorlottan. Nem lehetne egyszerűen? Természetesen?

– Miért ne? – A lány hátrább lépett; abbahagyta a csábos színjátékot, s hűvös tárgyila-gosságra váltott.

– Legyen akkor húsz dollár. De előre kérem. Húsz dollár – azaz mintegy húsz perc. Va-jon szóra bírhatja ennyi idő alatt, amikor heteken át nem ért el nála semmit? Mi értelme lenne ezt végigcsinálni, húsz percen át gyötörni mindkettőjüket, ha így sem derül fény az öt évvel ezelőtt történtekre?

A lány elvette a kis tarsolyt, kimért harminc gramm aranyport, visszaadta a tarsolyt, és várt. Robert csak álldogált, tipródott.

– Nem akarsz megcsókolni, Robert? Robert nyelt egyet, és őszintén válaszolt: – Nem. – Csókoljalak meg én? – Beszélgetni szeretnék veled, Addie. Azt nem lehet? – Miért ne? – Kézen fogta a férfit, s az ágyhoz vezette. Leültek a matrac szélére, a lány

felhúzta egyik térdét, és a szemébe nézett. – De nem arról, amiről te szeretnél. Bármi más-ról igen, csak arról nem. Egyedül érzed magad így, karácsonyeste? Ez a baj?

Robertnak torkára forrt a mondandója. – Vágyódsz a családod után? – kérdezte a lány, s hangjában most – első ízben, amióta

Robert eljárt hozzá – őszinte gyengédség érződött. – Nem. Soha nem álltak hozzám igazán közel. Vagyis legföljebb Franklin bátyám… – Nem ismertem. Soha nem találkoztam a családoddal. – Én szerettem volna. – Hiába, néha nem jönnek össze a dolgok. – A lány végigsimított Robert zakóján. – De

te szépen boldogulsz, igaz? Teljesült a szíved vágya, meggazdagodtál… – A te kedvedért akartam meggazdagodni, már elfelejtetted? Ezért tölthettem olyan ke-

vés időt veled, amikor… A lány Robert szájára tette mutatóujját. – Csitt – erről egy szót sem! Robert megragadta a kezét, és a melléhez szorította. – Miért? – kérdezte szenvedélyesen. A lány lassan ingatta a fejét. Eve és Addie hadakozott benne; mintha apró darabokra

szaggatták volna a szívét. Amikor az imént meglátta a férfit a szalonban, csak úgy tudott úrrá lenni a megrázkódtatáson, hogy Eve bőrébe bújt, felvértezve magát minden emberi érzelem ellen. Csakhogy Addie, ez a meggyötört, csupa seb teremtés most felzokogott benne; össze akarta húzni magán a pongyolát, hogy Robert karjába bújva esedezzen bo-csánatért, és könyörögjön: mentse fel e megalázó, botrányos szeretkezés alól, amely jóvá-tehetetlenül bemocskolná mindkettőjüket, úgy, hogy többé nem lenne számukra megvál-tás.

– Mondd, Addie, miért? – ismételte meg a kérdést Robert. – Ennyi idő után jogom van hozzá, hogy megtudjam. Már akkor is a poklok kínját álltam ki, amikor azt hittem, az én ostoba tolakodásom elől menekülsz, de a folytatást végképp nem értettem. Túl fiatal vol-tál, tudom, nekem pedig lehetett volna annyi eszem, hogy belássam, még nem vagy készen

149

az ölelésemre – de miért hagytad el a családodat? Tudod-e, mennyire szenvedett az apád? Tudod, mit állt ki Sarah?

– Én sem szenvedtem kevesebbet – buggyant ki a lányból a vallomás. – De hát akkor miért tetted? Mi szükség erre itt? – mutatott körbe a visszataszító helyi-

ségen. – Mert ez az egyetlen, amihez a nők értenek. – Nem, ilyet nekem ne mondj, mert úgysem hiszem el. Aznap, ott a virágos kordén

szűz voltál. Ezt éppoly biztosan tudom, mint azt, hogy most nem vagy az. Halálosan meg-rettentél attól, ami majdnem végbement köztünk. Hiszen éppen ezért olyan felfoghatatlan ez az egész…

Mondd el neki, esengett Addie. Tudd már le az egészet, súgta Eve. A tekintete megfagyott. Az ágy mellett álló órára nézett. – Robert, nekem az ajtó csukódásától fogva mérnem kell az időt. Öt percet már elhasz-

náltunk. Már csak negyedórád maradt. Igazán csak fecsegessél akarod kitölteni? Hangjából kiveszett minden érzés. Robert tudta, hogy nem kaphat választ kérdéseire. Felállt az ágyról, két rántással kioldotta nyakkendőjét; arcán úgy megfeszült a bőr,

hogy átlátszottak rajta a csontjai. Szája merev volt, a szeme szenvtelen. – Helyes, akkor lássunk neki! Levette zakóját s a fogasra akasztotta, aztán kiakasztotta a zsebórát, kibújt a mellény-

ből, levette a nadrágtartót, majd a cipőt meg a harisnyát, úgy, mintha egyedül volna a szo-bában. Háttal a lánynak, kibújt az ingéből is. Aztán következett a nadrág. Már csak a pa-mut alsónemű maradt rajta. Így fordult vissza a lányhoz.

– Te meg csak kényelmesen üldögélsz itt a húsz dolláromért? A lány azonban meg sem moccant, s a szeme olyan nagyra tágult, mint annak idején a

virágos kordén. – Na mi lesz? – förmedt rá a férfi. Ó, Robert, kérlek, ne… – A férfiak néha azt szeretik, ha ők vetkőztetnek le… – Nekem semmi kedvem hozzá. Vetkőzz le magad. Alsó inge köldökig nyitva volt. Leeresztett karral várt; maga sem értette, miért akarja

megalázni a lányt. Talán mert számára is megalázó volt, hogy itt van, hogy egyre inkább belebonyolódik ebbe a lealacsonyító cselekvéssorozatba, amely minden pillanattal köze-lebb visz a végső bukáshoz.

– Fogytán a türelmem, Eve – vetette oda a lánynak. Az felkelt az ágyról és kiegyenesedett; úgy állt előtte, mint Szent Johanna a máglyán,

rezzenéstelenül rászegezve a szemét. Aztán levetette s az ágyra dobta kimonóját, kibújt szaténpapucsából, lefejtette magáról a harisnyakötőt, majd a harisnyát. Aztán sorra kipat-tintotta fűzője kapcsait, mellétől a hasáig. A fűző a földre hullt, majd követte az ing is. Alatta a meztelen bőrön vízszintes gyűrődéseket hagyott a fűző. Robert végigfuttatta sze-mét a ráncokon, majd a lány csupasz keblén állapodott meg tekintete, aztán még följebb, az arcára siklott; a lány szeme külső sarkában fényes könnycsepp csillogott, mint harmat-csepp a levél csúcsán.

Robert torka összeszorult, s úgy érezte, mintha a mellében megpattanna valami. – Ne, Addie, ne így – suttogta, majd előrelépett, s a lány karját leszorítva magához ölel-

te, mintha el akarná bújtatni. – Így nem tudom… – A szeme zárva volt, szempillája átned-vesedett. – Aranyért cserébe nem tudom megtenni. Se úgy, hogy gyűlölsz, és én is undo-rodom magamtól. Bocsáss meg, Addie!

A lány ernyedten, tehetetlenül csüngött a karjában. Addie kiszabadította magát, és mintha öklével dörömbölt volna rabtartója sajgó szívén.

150

– Jaj, Addie, mi lett belőlünk… – Robert hátulról megtámasztotta a lány fejét, és így zokogtak együtt hangtalanul; túlságosan összetapadva, semhogy láthassák egymás arcát, túlontúl megrendülve, semhogy szóljanak. Valahol a folyosón ajtó csapódott. Valaki fel-nevetett. Odalenn sivított a papagáj.

– Öltözz fel, Addie! – suttogta Robert rekedten. A lány azonban továbbra is rejtőzködve tapadt hozzá. – Várj még. Valakinek el kell hogy mondjam. Nem bírom tovább magamba fojtani. Robert ismét átfonta a vállát, és várt. A lány nyaka a vállára tapadt; érezte, ahogy na-

gyokat nyel. – Az… az apám volt – suttogta végül, öklével Robert alsó ingébe kapaszkodva. – Éj-

szakánként az á… az ágyamba jött. És vé… végigcsinálta velem mind… mindezt… Robertot úgy érte a megrázkódtatás, mintha forró vizet zúdítottak volna arcába. A

gyomra görcsbe rándult, majd mintha lazán ide-oda lengett volna üres mellkasában. – Az apád? – suttogta. A lány hevesen bólintott, feje Robert vallanak koccant; a férfi a bordái között érezte el-

fojtott zokogását. Robert még erősebben tapasztotta oda a lány fejét a nyakához. Ha testét pajzzsá hajlít-

hatta volna, hogy mindenfelől beburkolja és oltalmazza, habozás nélkül megteszi. – Attól kezdve, hogy a mama elment… – Ó, Addie… – Fogalma sem volt, hogy az emberi részvét ilyen határtalanná tágulhat. – Addig Sarahval aludtam egy szo-szobában, de akkor elment a mama, és én éjszakán-

ként újra az ágyba vi-vizeltem, és apa kü-külön szobába helyezett el, és akkor ke-kezdődött. Azt mondta, hogy ha ott lenn jól me-megdörzsöl, akkor majd nem pisilek be többé. Nagyon egyedül éreztem magam a mama nélkül, és eleinte ö-örültem, hogy bebújik mellém az á-ágy-ba, és a ka-karjába vesz.

Úgy tapadtak össze, mint két nedves fűszál. Robert könnyei Addie hajára hulltak. – Hiszen egészen kisgyerek voltál még… – Igen. Csak hosszú évek múlva ismertelek meg. Hosszú évek múlva szerettem beléd. – És mit művelt veled? Mindenre rákényszerített? – Először még nem. Az csak tizenkét éves korom után kezdődött. – Tizenkét éves korodban… – Tizenkét éves volt – szentséges ég – tizenkettő! Tizenkét

évesen már ismerte a lányt. Elnézte, ahogy játszik a spinéten, titokzatosan, magába húzód-va, mindenki elől begubózva. Volt egy kockás zöld ruhája széles fehér gallérral, amelynek széle egészen bimbózó kis melléig húzódott, és ő, mialatt a lány szeme a kottára tapadt, néha lopva megbámulta a két kis domborulatot. Apró bűn volt, szóra sem érdemes, az em-léktől mégis elfogta a bűntudat.

– Akkor, amikor serdülni kezdtél… – Igen – suttogta a lány. – És amikor én is észrevettem, hogy nagylány vagy már… A lány hallgatott. – És emiatt lett számodra még nehezebb, ugye? A lány most sem szólalt meg. – Mondd ki, Addie: ugye, hogy így volt? – Te nem tehettél róla. Hiszen semmiről sem tudtál. Robert lehunyt szemhéja mögött vörösbe borult a világ. – Istenem, Addie, mennyire szégyellem… – Nem a te hibád volt. Jóval előtted kezdődött az egész. – De hát miért nem szóltál senkinek? Ott volt Mrs. Smith… Ott volt Sarah… – Figyelmeztetett, hogy úgyse hinné el senki; csak kinevetnének és ujjal mutogatnának

rám. Tiltott dolgot művelünk, mondta, de ezt addigra már úgyis tudtam. Azt mondta, még

151

el is vihetik miatta, és akkor Sarah meg én itt maradnánk egyedül, gondviselő nélkül. Hit-tem neki; ezért nem mertem szólni Mrs. Smith-nek, Sarahnak pedig hogy is mondhattam volna el? Úgysem hitt volna nekem. Az ő szemében apa igazi hős volt.

Szép kis hős… Robert megrendülése vak dühbe csapott át. Ilyen könyörtelenül, ilyen vadállatiasan elbánni egy ártatlan, gyanútlan kisgyermekkel, aki amúgy is védtelen, hát még ha módszeresen meg is félemlítik…

– Én pedig csak azt éreztem, hogy távolodsz tőlem, de mindvégig úgy gondoltam, én tehetek róla. Egyszer azt hittem, halálos beteg vagy, mert annyira megváltoztál, és olyan törékeny, olyan megviselt lettél. Neki is elmondtam a gyanúmat. Soha nem említette?

Addie kicsit elhúzódott, hogy a férfi arcát kémlelje. – Hozzá fordultál? Komolyan mondod? Robert nem engedte el a vállát, és a szemébe nézve beszélt tovább. – Azt felelte, hogy a kettőnk közti korkülönbség miatt van az egész, és te azért szen-

vedsz, mert úgy érzed, engedned kellene az ostromomnak… És közben egész idő alatt ő élt vissza a gyengeségeddel!

– Ó, Robert… – Addie a férfi mellén nyugtatta kezét. – Láttam én jól, mekkora fájdal-mat okozok neked is, Sarahnak is. Annyiszor fogott el a vágy, hogy mindent meggyónjak neked.

– Na használd ezt a szót! – hördült fel Robert. – Gyónni a bűnös szokott, te pedig ártat-lan voltál. – Most már fuldokolt a dühtől.

– De te szerettél, én pedig méltatlan voltam a szerelmedre! – Ezt csak ő akarta elhitetni veled. Ugye ő tömte tele ilyen gondolatokkal a fejedet? –

Robert haragja már-már az őrjöngésig fokozódott. Felkapta a pongyolát és a lány vállára borította. – Öltözz fel, Addie. Soha többé nem kell levetkőznöd senkinek. A kálváriád vé-get ért. – Ő maga is belebújt nadrágjába, és közben átkozódott, mintha harmadik személy-hez intézné szavait. – Hogy rohadna meg a pokol fenekén! Micsoda esztelen hülyék vol-tunk mindahányan! Én barom, még külön a kezére játszottam! Odajárultam elé, és a bele-egyezését kértem, hogy feleségül vegyelek, ha majd tizenhét éves leszel, és ő rábólintott! Utána pedig te egyre jobban eltávolodtál tőlem. Ó, értem most már! Végre összeáll a kép…

– Ó, Robert… – mondta Addie, mert más nem jutott az eszébe. – Mennyibe kerül, hogy éjszakára elvigyelek innét? – Robert, nem lehet, hogy csak így… – Mennyibe kerül? – ismételte meg üvöltve. – Akkor az egész éjszakát meg kell térítened. – És azért mennyit kérnek? – Kétszáz dollárt. Robert odadobta neki az aranyporos zacskót. – Mérd ki! – Kétszáz dollárt? Robert, ez könnyelműség! – Kurva gazdag pasas vagyok. Rajta, ne vacakolj! – De Rose majd… – Rose-zal, majd később leszámolunk. – Sebtében kapkodta magára a ruháját. – Kará-

csonyeste van, Addie. Nem hagylak itt karácsonyra ebben a kuplerájban, és ha úgy lesz, ahogy én akarom, vissza se jössz többé. Úgyhogy mérd ki azt az aranyat, nem hallottad?

Robert már felöltözött, amikor Addie még mindig ott állt az asztal előtt, ernyedten le-csüngő kezében az aranyporos zacskóval. Robert a háta mögé lépett, elvette tőle a zacskót, és csendesen így szólt:

152

– Bocsáss meg, Addie, amiért rád kiabáltam. Majd én kimérem, te csak öltözz. Csak azt csomagold össze, ami feltétlenül szükséges. Nem akarom, hogy innen bármit is magaddal hozz.

Hirtelen érezte meg, hogy a lány, neki háttal, hangtalanul sír, és maga felé fordította. – Ne sírj, Addie. A könnyek ideje véget ért. – De Robert, mihez kezdhetnék? Olyan sokáig éltem itt, a zárt ajtók mögött… te ezt

nem érted… Hányszor törhet meg a férfi szíve? – Félsz? – kérdezte gyengéden. Most értette csak meg, hogy ez a lány hároméves kora

óta másként élt, mint a többi ember. Ha most az ő oldalán kilép ebből a házból, az nem visszatérés lesz a rendes, hétköznapi életbe; új, soha nem ismert világba lép ki, és ehhez nagy bátorság szükséges. – Kicsikém, szegény kislányom, hát persze hogy félsz. De én ott leszek melletted. Gyere, öltözz fel szépen. Van utcai ruhád?

Addie csüggedten, szánalmasan bólintott. – Hol tartod? – Itt a szomszédban, a szobámban. – Akkor odamegyünk. Magához vette a lány többi holmiját, és becsukták maguk után a szörnyűséges kamra

ajtaját. Robert magában megfogadta: Addie soha többé át nem lépheti ezt a küszöböt. Amikor a másik szoba sötétsége feléjük ásított, megkérdezte:

– Hol a lámpás? – Itt, szemben. Amikor meggyújtotta, az ágyon fehér macska emelte fel fejét, és hátrasandított az isme-

retlenre. – Gazdát magammal vihetem? – kérdezte Addie. – Természetesen. Egyedül ő ér valamit ebben az egész házban. – És a csokrot, amit Sarahtól kaptam karácsonyra? – Azt is, hát persze. Addie ruhái fapeckeken lógtak, de közülük kevés illett tisztességes környezetbe. Robert

kiválasztotta a lehető legegyszerűbbet, és hátat fordított, ameddig Addie felvette. Mire visszanézett, a lány készen állt, csak a sminkje folyt végig az arcán; olyan volt, mint egy impresszionista festmény. Robert benedvesített a mosdótálban egy törülközőt, s a lány ál-lát fogva gyengéden lemosta a fekete szemfesték és a kárminpiros szájrúzs maradványait.

– Erre sem lesz szükséged soha többé, Adelaide Merritt – fogadta meg halkan, majd amikor befejezte művét, szemügyre vette a lány arcát. Az oly jól ismert zöld szempár duz-zadt volt a sírástól.

– De Robert… Robert az ajkára tette ujját, hogy elhallgattassa. – Most még nem tudok mindenre válaszolni, Addie. Együtt kell majd megkeresnünk a

válaszokat. A földszinten Addie betette a gyűjtődobozba a kétszáz dollár értékű aranyport, és kifelé

menet odaszólt Rose-nak: – Robert kivásárolt a mai napra. – Huszonnégy órád van, Eve, egy perccel sem több, értve vagyok? – kiáltotta utána

Rose, majd még hangosabban megkérdezte: – Hová viszed azt a macskát? Karján Gazdával, Roberttal az oldalán Addie kilépett a hideg karácsonyi éjszakába. A fejük fölött az O Sanctissima dallama visszhangzott a szurdokban. Ahogy lépteiket egymáshoz igazítva mentek a sötétben, Robert a magasba nézett. – Lehet, hogy ez égi jeladás? – Prostituáltaknak az ég nem küld jelzéseket – felelte Addie.

153

Robert belékarolt. – Sosem tudhatod… A szállodában elhagyott volt a porta. A rekeszekhez szögezett cédula adta tudtul: KA-

RÁCSONYRA HAZAMENTEM. Robert a pult mögé lépett, és leakasztott egy kulcsot. – Ki mondja, hogy teli a fogadó? – kérdezte mosolyogva, majd gyengéden a lépcső felé

tolta a lányt. Az első emeleten kinyitott egy ajtót, bement, lámpást gyújtott. – De Robert, hiszen ki sem fizettük a szobát! – Majd elintézem Sammel reggel vagy amikor kegyeskedik visszatérni. – Felállt, és a

tétován álldogáló lányra nézett. – Hoznom kell egy kis fát. A folyosón találsz vizet egy tartályban; remélem, nem fagyott be. Ilyenkorra már kevés marad, könnyen elbírod a tar-tályt. Hozd be, és tedd a kályha mellé. Rögtön itt leszek, Addie.

Addie elengedte Gazdát; a macska máris felfedezőútra indult a szobában. Aztán, né-hány perc múlva megjött Robert egy nyaláb fával a karján, letérdelt, tüzet rakott, becsukta a kályha nyikorgó ajtaját, megigazította a rostélyt, majd felállt.

– Kopogj át, ha megfürödtél. Akkor még beszélgethetünk, ha van hozzá kedved. – Köszönöm, Robert. A férfi mosolygott. – Várj egy percig, hozok hálóinget is. Addie hallgatta távolodó, majd ismét közeledő lépteit. Robert összehajtogatott, kék-

fehér csíkos flanel hálóinget nyomott a kezébe. A csíkok ide-oda táncoltak Addie friss könnyektől homályos szeme előtt.

A férfi közelebb lépett, és ujjával felemelte az állát. – Kopogj át! – suttogta, aztán becsukta maga után az ajtót. A szobában hintaszék is volt. Addie beleroskadt, és előredőlve a csíkos flanelba temette

arcát. Így ült mozdulatlanul hosszú perceken át, ismerkedve a szabadság érzésével és azon tűnődve: mi a szándéka Robertnek, s egyáltalán van-e valamilyen szándéka? A víz forrni kezdett. Addie felállt, s álmélkodva kavarta meg ujjával. Egyéb alkalmatosság nem lévén, be kellett érnie a mosdó tállal. Utána gondosan kiterítette a törülközőket, s a meleget ontó kályhához állt, amely mintha a félelmet is kiégette volna belőle. Felvette a hálóinget. Úgy érezte, mintha Robert bőrébe bújna, s egyszersmind egy olyan életformába, ahol nyugalom és biztonság honol, ahol minden mozdulatnak és tettnek értelme és célja van.

Hallotta, ahogy nyílik-csukódik a szomszéd szoba ajtaja, majd léptek közelednek. Robert benézett.

– Mennyivel melegebb van nálad! – mondta. – Bejöhetek? A férfi könnyed, természetes mozdulattal csukta be az ajtót maga mögött. Cipőben volt,

de zakó nélkül, csak fekete szövetnadrágjában és fehér ingben. Kézen fogta s a lámpás kö-zelébe vezette Addie-t.

– Hadd lássalak… – Azzal tenyere közé fogta a lány tisztára mosott arcát, és az erős sárga fény felé fordította, majd gondosan szemügyre vette. Ajka körül halvány mosoly ját-szott. – Hát végre mégiscsak itt az igazi Addie Merritt! Hogy érzed magad?

– Sokkal jobban. Csak furcsán. Mintha lebegnék. És félek. Robert elengedte. – Akarsz inkább egyedül maradni, Addie? – Nem, csak… Ki szeretne egyedül maradni szentestén? Igazán jó lenne beszélgetni,

Robert, de neked tenne rosszat, ha kiderülne, hogy itt voltál a szobámban. Odaát, Rose-nál más a helyzet, de ez itt… ez biztosan rendes úri hely…

Robert ismét kézen fogta, és az ágyhoz vezette. – Most csak azzal kell foglalkoznod, Addie, ami igazán fontos. – A fejtámlához hal-

mozta a párnákat, rászólt a lányra: – Ülj le! –, aztán hozzátette: – Most húzódj arrébb. – Leült mellé a takaróra, átkarolta, magához vonta, kinyújtotta s egymásra vetette lábát. –

154

Figyeld csak… elnémultak a csengettyűk. Mindketten hallgatták a csendet; csak a tűz sis-tergett a kályhában, és behallatszott, ahogy a folyosó végén valaki horkol.

– Ó, Robert, nem is tudom, hol kezdjem. Aztán mégis megtalálták a fonal végét. Addie először elmesélte, mennyire felzaklatta

az anyja szökése; mennyit szenvedett attól, hogy más lett, mint a többi gyerek, aki mellett ott áll az édesanyja. Aztán megjelent Mrs. Smith, de a hónapok mégis magányos sóvár-gásban teltek, ahogy Sarah meg ő az ablakból kémlelték a Lampley utcát: hátha mégis visszajön a mama. Elmondta, mennyire kétségbeejtette, hogy ismét az ágyába vizel, meny-nyire rettegett, amikor Sarah panaszára külön szobába költöztették, ahol még töményeb-ben telepedett rá a magány, és mennyire megkönnyebbült, amikor az apja először osont be hozzá, hogy a sötétben megnyugtassa. Ezután következett a ködös bizonytalanság idősza-ka, a teljes gyermeki tudatlanság és a lassan felderengő utálkozás között, amely aztán he-ves bűntudatba csapott át. Arra már egészen tisztán emlékezett, hogy könyörögni kezdett Sarahnak: aludjanak ismét együtt, de a nővére elhárította: – Ugyan már, folyton rúgka-pálsz, lecibálod rólam a takarót, és még beszélsz is álmodban! Aludj csak szépen a magad szobájában! – Ekkor azért rimánkodott, hogy szereljenek zárat az ajtóra, de az apja Sarah és Mrs. Smith jelenlétében határozottan azt mondta: Adelaide baján nem az segít, ha kizár-ja a szobájából a mumusokat, hanem ha nyitva hagyja az ajtót, és maga is rájön, hogy mumus nem létezik. Akkor aztán Addie ágyba bújt, még mielőtt az apja hazaért volna, és dermedten, remegő szemhéjjal színlelte az alvást, reménykedve, hogy Isaac Merritt el-megy az ajtaja előtt, és a saját szobájába tér. Közben megkettőzött buzgalommal igyeke-zett tanulni, hátha élesebb lesz az agya, és ő is segíthet apjának a lapszerkesztésben, épp-úgy, mint Sarah; abban bizakodott, hogy ha kivívja apja elismerését, az jutalmul békén hagyja majd. És lassacskán meggyűlölte saját szépségét, mert úgy gondolta, az lobbantotta fel ezt az egész torz, beteges vonzalmat.

És aztán következett a váratlan fordulat: Robert belépett az életébe. Elmesélte: milyen komolyan vette az első perctől ezt az eseményt. Mennyire megköny-

nyebbült, amikor az apa hozzájárult Robert látogatásaihoz. Milyen féltékeny volt időnként Sarahra, amiért szellemi tekintetben sokkal közelebb áll a fiúhoz, és akár értelmes társal-gás, akár humoros évődés dolgában annyival többet nyújthatott neki. Aztán beköszöntött a serdülőkor és vele Isaac Merritt immár kiteljesedő erőszaka, nyomában a szégyennel, a kétségbeeséssel, majd Robert iránti, nyílt és tudatos szerelme kibontakozásával, amellyel együtt járt az elveszett szüzesség miatti bűntudat és a rettegés: ha valaha egymáséi lenné-nek vagy éppen összeházasodnának, a fiú rájönne tisztátalanságára, és örökre meggyűlöl-né.

– Annyira tehetetlen voltam – suttogta. – Apám azt mondta, ha bárkinek elárulnám, ami történt, egyetlen férfinak se kellenék, én pedig elhittem minden szavát.

– Hogyne hittél volna neki, amikor megfosztott minden önbecsülésedtől! – Úgy éreztem, mintha a homlokomon égne a szégyen bélyege, és akárhová megyek,

mindenki látja; elsősorban te… – Soha semmit nem gyanítottam! – Ugye nagyon megdöbbentél, amikor ma este elmondtam? – Mintha baltával taglóztak volna le. – Akkor képzeld el, mennyire féltem attól, hogy rájössz, amikor még csak tizenöt-

tizenhat éves voltam! Megundorodtál volna tőlem, úgy, ahogy apám megjósolta. – Lehetséges. Ki tudná ezt ma már megmondani? – Valahányszor megcsókoltál, utána a szobámba zárkóztam, és sírtam. – És aznap, a kordéban, a virágok között… – Azt gondoltam, ha megtörténik, rájössz, hogy nem vagyok szűz. Annyira féltem,

hogy elveszítlek.

155

– Így aztán megszöktél, és én veszítettelek el. – Azt hittem, nincs más választásom. Vele nem bírtam tovább, hozzád nem menekül-

hettem. – És otthagytál két tanácstalan, összetört embert. Hármat, ha Mrs. Smith-t is hozzászá-

mítjuk. – Ma is bánom, hogy erre kényszerültem. – Először hová mentél? – Kansas Citybe, de ott az egyik lány teherbe esett, és örökbe adta a babát; ebből bot-

rány lett, így aztán továbbálltam, és Cheyénne-be kerültem. Ott az egyik lány üvegport csempészett egy másik ülőfürdőjébe; napirenden voltak a veszekedések a legjobban fizető vendégek miatt. Így aztán, amikor elkezdődött az aranyláz, átköltöztem ide. De a házak voltaképpen nem különböznek egymástól; ugyanúgy börtönben voltam, mint otthon. Csak az volt a különbség, hogy most már nemcsak gyűlöltem a férfiakat, de le is számolhattam velük; százakkal, amiatt, amit egy követett el velem. – Némán ültek egymás mellett, mie-lőtt Addie befejezte volna mondókáját: – És tudnod kell, Robert: még most is gyűlölök minden férfit.

Robert nem fűzött megjegyzést szavaihoz; magában úgy gondolta: Addie-nek joga van ehhez a gyűlölethez.

Később csendesen megkérdezte: – Sarah tud apádról? – Nem, semmit. – Meg akarod mondani neki? Addie távolabb húzódott. – Mi értelme lenne? Robert ismét magához vonta. – Jobban megértene mindent, úgy, ahogy most én… Addie kiegyenesedett, és átkulcsolta a térdét. – De borzalmasan fájna neki. – Ez igaz. Robert úgy érezte: a magot elvetette. Most már nem rajta múlik, hogy kicsírázik-e. – Gyere, dőlj vissza, Addie. Ma éjjel még semmit nem kell eldöntened. Amikor Addie felébredt, a szoba napfényben fürdött, a levegőben az olajjal átitatott,

kihamvadt kanóc szaga terjengett. Az ágynemű középre csúszott, Robert pedig, neki hát-tal, mélyen aludt.

Addie ásított, és nyújtózni próbált, anélkül, hogy a férfit felébresztené. Robert mocorogni kezdett, majd a vállán keresztül ránézett, és így szólt: – Jó reggelt! – Azt hiszem, inkább délre jár már. Robert a hátára hemperedett, nagyot ásított, és kezét a tarkójára kulcsolva akkorát nyúj-

tózott, hogy beleremegett a matrac. Aztán Addie-ra nézett, elvigyorodott, és így szólt: – Tudod mit? Szerezzünk Sarahnak egy kis karácsonyi meglepetést! Addie is elmosolyodott. – Nem bánom! Gyerünk!

156

15. fejezet

Sarah keserédes hangulattal nézett karácsony első napja elé. Örült, hogy Dawkinséknál ebédelhet, ők azonban mégsem a családtagjai, és délután négy óráig, amikorra a meghívá-sa szólt, végeláthatatlan hosszúnak ígérkezett a nap. A panzióban nyomott volt a légkor, a sok férfit a társalgóba űzte a honvágy, s a helyiségben megszorult a levegő, miközben a lakók – korábbi otthonuk földrajzi elhelyezkedésétől avagy eredeti nemzetiségüktől füg-gően – sóváran idézték a lovas szánon tett utazások, a búbos kemence vagy a töltött oszt-riga emlékét.

Mrs. Roundtree becsületére legyen mondva: ő mindent megtett az ünnepi hangulat ér-dekében. A társalgóban karácsonyfa állt, s a szokásosnál később szolgálták fel a különle-ges reggelit: sonkát, krumplis palacsintát, fűszeres tojást, válogatott édes süteményeket, ritkaságszámba menő ínyencségként még igazi vaj is került az asztalra. Mivel azonban Noah Campbell távol maradt, Sarah még a reggeliben sem lelte kedvét.

A férfi alakja továbbra is kísértette, mintha egyedül őrajta múlna, napfényes vagy bús-komor lesz-e a karácsonya. Legnagyobb riadalmára attól tartott: beleszeretett. Gyerekes ábrándjaiban úgy képzelte: aki szerelmes lesz, azt angyalok röpítik a felhők közé, ahol ró-zsák nyílnak az ember lába körül, és a lelkéből sugárzó öröm fénykévét vetít alakja köré. Most pedig kiderült, hogy az egész inkább olyan, mintha leesnék a ló hátáról: nagyot puf-fan, végighemperedik a földön, s közben szidja magát, miért választott olyan rosszul: a mennyekbe röpítő Pegazus helyett csökönyös gebét.

Nem, ez az érzés korántsem volt szárnyaló. Inkább vergődő bolyongásra hasonlított a „mit lehet” és mit tilos” útjelző cölöpei között, amelyeket egész neveltetése vert le a lelké-ben. Elvégre hithű keresztény apja volt, aki minden vasárnap templomba ment vele, és annyira tisztelte az egyház törvényeit, hogy hiába hagyta el a felesége: haláláig hű maradt házassági fogadalmához.

Sarah kétségbeesve vágyódott apja után. Milyen vigasztaló lenne, ha most itt ülne mel-lette, és ő megvallhatná: – Ó, apa, úgy össze vagyok zavarodva…

Ekkor kopogtak az ajtaján. Mrs. Roundtree állt a folyosón, olyan képpel, mintha ecetet ivott volna. – Vendégei vannak odalenn. – Miféle vendégek? – kérdezte Sarah csodálkozva. – Nem bánnám, ha színüket se látnám többé – dünnyögte kelletlenül a

panziótulajdonosnő. – Ezt bátran meg is mondhatja nekik. Mármint nem az úrnak, hanem a kísérőjének. Ne felejtse el, hogy ez itt tisztességes ház.

– De hát kikről van szó, Mrs. Roundtree? – Mr. Baysingerről meg úgy nézem, egy sötétzugi nőszemélyről. Micsoda arcátlanság,

hogy csak így bemasírozik az én társalgómba! Mit képzelnek majd a lakóim! Sarah szíve a torkában dobogott. – Mondja meg nekik, hogy azonnal ott leszek. – Köszönöm szépen, dehogy állok én szóba az ilyennel! És ha maga társalogni akar ve-

le, megkérném, ne az én házamban tegye! – Értettem! – csattant fel Sarah, vörösen a felháborodástól ennyi rosszindulat láttán. –

Ehhez fogom tartani magam. És addig is köszönöm, Mrs. Roundtree, hogy a szeretet ün-nepe alkalmából ilyen irgalmas lélekről tesz bizonyságot!

Mrs. Roundtree sértődött méltósággal elvonult, Sarah pedig felkapta kabátját-kalapját, és izgalmában szinte fuldokolva rohant le a képcsőn.

157

Robert és Addie a társalgó ajtajában állt, szemközt egy csomó férfival, akik leforrázott disznóra emlékeztető, vörösre hevült képpel meresztették rájuk a szemüket. Annál bámu-latosabb volt Robert fesztelen nyugalma. Könnyedén nyugtatta kezét Addie karján, a lány pedig szinte megkövülve szegezte tekintetét közeledő nővérére.

Sarah a karját kitárva sietett felé, olyan széles mosollyal, hogy mind a harminckét foga elővillant.

– Addie, édes kicsikém… boldog karácsonyt! – Majd húga két kezét szorongatva hoz-zátette, úgy, mintha ezt már korábban megbeszélték volna: – Mehetünk!

Odakinn, a kora délutáni napsütésben magához vonta és összevissza ölelgette a húgát. – Ó, Addie, hát eljöttél végre! Most már teljes a boldogságom! – Aztán Roberthoz for-

dult, s átölelte a régi barátot is. – És te hoztad el, Robert! Egész szívemből köszönöm ne-ked!

– Úgy gondoltam, két testvérnek együtt kell ünnepelnie. – A háziasszonyod, nem örült, hogy beállítottam – jegyezte meg Addie. – A háziasszonyomnak giliszta van a seggében. Már megbocsáss, hogy éppen ma ilyen

közönséges vagyok, de az idegeimre megy a képmutatásával! – De Sarah! – hüledezett Addie, Robert pedig tiszta szívből hahotázott. Sarah begombolta kabátját, felhúzta kesztyűjét, és megindult a hosszú lépcsőn a kis

menet élén. – Igazán? Hát akkor vedd tudomásul, hogy közveszélyes lázító vagyok! Valamirevaló

újságot csak így lehet szerkeszteni! Mi volt a tervetek a mai napra? – Semmi – felelte Robert, aki a menet végén haladt. – Csak téged akartunk meglátogat-

ni. – Nagyszerű! A szerkesztőségben megkínálhatlak benneteket egy csésze kávéval. – Köszönjük, az jó lesz – mondta a férfi. Sarah megérezte, hogy Robert valamilyen varázslattal csalta el Addie-t Rose házából,

de azt is megszimatolta, hogy a húga csak vonakodva engedett neki. Robert meg ő szavak nélkül is megértették egymást: ha elterelik Addie figyelmét, és elaltatják éberségét, talán sikerül megtartaniok. Amikor a lépcső aljára értek, kétfelől belekaroltak a lányba, és így ballagtak hárman együtt az ösvényen.

– Addie tegnap ott aludt a szállodában. Sarah megtorpant, a másik kettőt is megállásra késztetve. – Komolyan? Eszerint örökre elhagytad Rose Házát? Addie és Robert egyszerre válaszolt: – Nem tudom – mondta az egyik. – Igen – mondta a másik. Amikor ismét elindultak, Robert így szólt: – Megmondtam neki, hogy nem engedem vissza, és azt hiszem, hajlana is rá, ha sike-

rülne kieszelnünk valamilyen tervet. – Én pedig megmondtam Robertnek, hogy fogalma sincs róla, milyen szörnyű érzés ki-

lépni a világba, ahol az emberek, ha meglátnak, átmennek az utca túloldalára. Különben sem értek semmi máshoz. Mihez kezdenék?

– Odaköltöznél hozzám. – Mrs. Roundtree panziójába? Ne beszélj csacsiságokat, Sarah! Láttad, hogyan viselke-

dett velem. – Nem, nem a panzióba. Lesz saját otthonunk. Képzeld, épp ma délelőtt határoztam el,

hogy itt az ideje. Közben a szerkesztőséghez értek, és bementek. – Ha begyújtasz, Robert, én hozok egy kis vizet a kútról. Megdarálnád addig a kávét,

Addie?

158

– Éppen most gondoltam rá, hogy életemben nem daráltam még kávét – mormolta Addie leverten.

– Majd meglátod, nem boszorkányság! – mondta Sarah bátorítón. – Csak betöltöd a ká-vészemeket és forgatod a kart. A végén talán még egész derék kis háziasszonyt faragunk belőled.

Mire visszaért, Robert már begyújtott a kályhába, Addie pedig javában darálta a kávét. – Mennyi kell? – kérdezte. Sarah a kályhára tette a kávéskannát, majd odanézett: – Körülbelül a negyede annak,

mint amennyit eddig megdaráltál! – A két nővér összenézett, és elnevették magukat, de aztán Addie hirtelen elkomorult:

– Olyan ügyetlen vagyok. Egyszerűen semmihez sem értek. Sarah könnyedén megcirógatta az arcát. – Gondold csak el, milyen érdekes lesz mostantól az életed! Mindennap valami újat ta-

nulhatsz. Robert meg én majd tanítunk, úgy, mint valaha, gyerekkorunkban. És azt hi-szem, lesz még valaki, aki segít az oktatásban.

– Kicsoda? – Maradjatok itt. Mindjárt meg is kérdezem tőle – mondta Sarah, és már szaladt is kife-

lé. – De Sarah, most hová… – Ti csak várjatok itt rám. Robert majd megmutatja, mennyi kávét kell tenni a vízbe.

Aztán mire visszaérek, hagyjatok ám nekem is egy csészével! Minden további magyarázat nélkül már el is viharzott, és meg sem állt Emma házáig.

Kopogására Lettie nyitott ajtót, suszterkötényben volt, és arcocskája felhevültén ragyogott. – Már itt is van, Sarah? Boldog karácsonyt! – Neked is, Lettie. – Ki az, Lettie? – kiáltotta a konyhából Emma. – Sarah jött meg. Emma előbújt, kötényébe törölve kezét. – Kicsit korán jöttél, Sarah, de ha nem bánod, hogy még várnod kell, én igazán örülök

neked! – Egy perc, és már itt sem vagyok. Négyre majd visszajövök, de addig muszáj beszél-

nem veled. – Hát persze, gyere csak beljebb! A konyhában pazar szagok terjengtek: frissen sülő hús, hagyma, fokhagyma, frissen re-

szelt káposzta vegyült egybe almával és fahéjjal. A káposztával Geneva foglalatoskodott. A bepárásodott ablakon gyöngyszemekben csapódott ki a gőz. Közben Byron is besétált.

– Nicsak, a mi kis karmesternőnk! Tudja-e, Sarah, hogy ezt a gyereksereget akár Langrishe is szerződtethetné, olyan csodásan énekeltek?

Apja nyomában belépett Josh is, és közölte: – Jövőre én is fel akarok lépni a kórusban! – Szívesen látunk! – Még egyszer nagy élvezettel elidőztek a tegnapi eseményeken,

mielőtt Sarah a tárgyra térhetett volna. – Örülök, hogy mind itt vagytok, mert különlege-sen fontos kérésem lenne hozzátok.

– Csak mondd ki, és meglesz! – biztatta Emma. – Azt hiszem, már mind ismeritek Robert Baysingert, gyerekkori pajtásomat St.

Louisból. Neki végre sikerült rávennie a húgom, hogy hagyja ott a bordélyt. Most ott van-nak nálam a szerkesztőségben, és ha lehetne, idehoznám őket a karácsonyi ebédre. – Mie-lőtt bárki megszólalhatott volna, gyorsan folytatta: – Tudom, nem illendő ilyesmit kérnem, kivált így, az utolsó percben, amikor már minden készen van, de délelőtt Mrs. Roundtree jószerivel keresztülnézett rajta, és szeretném bebizonyítani neki, hogy igenis vannak, akik

159

emberségesen bánnának vele. Hát ezért jöttem éppen ide. De csakis akkor hozom el, ha valamennyien beleegyeztek… és persze, ha futja az ételből!

Emma válaszolt valamennyiük nevében. – Miféle keresztények volnánk, ha megítélnénk, és bezárnánk előtte az ajtónkat? Hát

persze, hogy elhozhatod. Őt is, Mr. Baysingert is. Sarah-t elöntötte a megkönnyebbülés. – Igazi barát vagy, Emma; te is, a családod is. Köszönöm. – Végighordozta szemét a

család tagjain, majd hozzátette: – Néhány dolgot még mondanom kell. Addie még most sem szánta el magát végleg, hogy köztünk marad, így hát, ha ti most befogadjátok, az ren-geteget segíthet a meggyőzésében. Egyelőre szentül hiszi, hogy senki nem áll majd szóba vele, de itt majd rájön, hogy a világban nem csupa Mrs. Roundtree szaladgál. Es még va-lamit, Emma. Robert meg én lázasan törtük a fejünket, miféle értelmes elfoglaltságot ta-lálhatnánk Addie-nek. Én igazán szívesen odavenném a szerkesztőségbe, de semmi érzéke az íráshoz. Arra gondoltam, hogy ha összeköltöznénk, vezethetné a háztartást, de hát ah-hoz sem konyít. Hajlandó lennél segíteni?

Emma arca, amelyet amúgy is felhevített a konyha melege, még pirosabbra gyúlt az örömtől.

– A legjobb helyre fordultál, Sarah! Ez az én két leányzóm már csaknem úgy ért a fő-zéshez, mint az anyjuk. Írasd csak be hozzánk a húgodat, és néhány hét múlva rá sem fogsz ismerni!

– Ó, Emma… – karolta át Sarah a derék asszony nyakát. – Azt hiszem, még meg sem mondtam neked, mennyire szeretlek. De a többieket is, mind egy szálig! – Sorban borult a nyakukba. – Magát, Byron és titeket, Josh, Lettie, Neva… Igazán nem tudom, mivé lettem volna nélkületek. Magányosan érkeztem ide Deadwoodba, és bennetek új családra talál-tam.

– Mi pedig családtagnak tekintjük majd a húgodat is – jelentette ki Emma. – Siess visz-sza, és hozd ide őket!

– Már hozom is – felelte Sarah túláradó szívvel. – De biztos, hogy elég lesz az étel? – Josh lőtte a libát. Mit gondolsz, fiam, jut nyolc embernek a derék gágogóból? – Meghiszem azt! – mondta büszkén a fiú. – Legalább hétkilós volt, de az is lehet, hogy

nyolc. Mire visszaért, az irodában kellemes kávéillat terjengett. Addie és Robert a kályha mel-

lé húzták a széküket, és Patrick meg Sarah bögréiből kávéztak. Amikor nyílt az ajtó, egy-szerre fordultak Sarah felé.

– Nagyszerű újságot mondok! – jelentette be a lány, főkötője szalagját oldozgatva. – Mi történt? – Mindketten karácsonyi ebédre vagytok hivatalosak jó barátaimhoz, Dawkinsékhoz! Robert mosolygott, Addie azonban összerázkódott: – Jaj, ne! – Ezt meg hogy érted? – Inkább visszamennék Rose-hoz – suttogta a bögréjébe Addie. Sarah határozott léptekkel odament, és vállon ragadta. – Figyelj rám, Addie! Dawkinsék nagyon derék emberek. Emma és Byron három gye-

reket nevelt fel. Egyikük sem fog görbén rád nézni. Elismerem, hogy Mrs. Roundtree megbántott, és azt sem állítom, hogy mások ne követnék majd a példáját. Emma és a csa-ládja azonban nem ilyenek. Valahol el kell kezdened az új életet, Addie, és ennél kedve-zőbb kiindulópontot aligha találhatnál.

– Ugye náluk jártál, hogy megkérd őket? – Igen. És szeretettel várnak mindkettőtöket. – De én nem akarok folyton a kötényedbe kapaszkodni!

160

– Nekem semmi kifogásom Sarah köténye ellen – szólt közbe kedélyesen Robert. – Ha egy családi otthonban házilag készült karácsonyi ebédet fogyaszthatok, csöppet se bánom, hogyan jutottam a meghíváshoz.

Addie arcáról azonban most sem tűnt el a konok kifejezés. – Nézd, Addie – győzködte Sarah –, Emma Dawkins rengeteg embert ismer a városban,

és amit ő tesz, arra odafigyelnek. A legtöbb asszony nap mint nap betér hozzá kenyérért. Ha ő elfogad, minden bizonnyal sokan igazodnak majd hozzá. El kell jönnöd!

– Nem tehetem… Sarah elkomorult, és csípőre tette kezét. – Becsületszavamra, Addie, időnként kihozol a sodromból! Még apára is mérges va-

gyok ilyenkor. Ha ő nem kényeztet olyan majomszeretettel, több életrevalóság szorult volna beléd. De neked mindig csak durcáskodnod kellett egy kicsit, és amikor apa látta, mennyire sajnálod magad, ő is rögtön megsajnált, és mindent megkaptál, amit akartál.

– Én nem durcáskodtam! – Hiszen most is azt teszed! Duzzogsz, mint egy kisgyerek! – És az se igaz, hogy mindent megkaptam volna! – Na ne mondd! Míg nekem a szerkesztőségben kellett gürcölnöm, te otthon terpesz-

kedtél, és semmiségekkel múlattad az időt! – És mi van akkor, ha én is szívesen veled mentem volna, csak nem lehetett?! Robert hallgatagon figyelte a szóváltást. – Mindezt majd megvitatjuk négyszemközt. Egyelőre azt szeretném, ha csak egyetlen

jó okot mondanál, amiért nem akarod elfogadni Emma meghívását. – Nekem nincs helyem ott, ahol gyerekek vannak – mondta Addie merev arccal. – Emma gyerekei tudják, mi a bordély. Hogy is ne tudnák, amikor itt élnek, ebben a vá-

rosban? Még figyelmeztettem is Josht, mihelyt beállt hozzám, hogy a Sötét Zugba ne szál-lítson újságot! Ha Emma nem félti őket, neked ugyan mi okod volna rá?

Addie nem tudott mit felelni, csak nézte a nővérét, aki parancsoló erővel folytatta: – És ha már itt tartunk, tisztázzunk valamit. Csak akkor viszlek el Dawkinsékhoz, ha el-

tökélted magad, és nem akarsz többé visszamenni Rose-hoz. – De ha nem mennék… – Ha nem mennél, akkor itt fogunk lakni a szerkesztőségben, amíg nem találunk megfe-

lelő házat. És holnap reggel, mihelyt Craven Lee kinyitja az irodáját, már ki is adom neki a megbízást. Nem óhajtok olyan képmutatókkal alkudozni, mint Mrs. Roundtree, aki az egyik kezével ajtót mutat a húgomnak, a másikkal bezsebeli az aranyamat! Szerzünk majd két fekhelyet, és itt alszunk, amíg más megoldást nem találunk.

Addie egy ideig némán tűnődött, hol Sarahra, hol Robertra nézve. – Úgy érted, már ma este itt alszunk? – Nem, ma este még nem, mára más megoldást kell keresnünk, méghozzá az én szá-

momra is. Nem vagyok hajlandó egyetlen további éjszakát sem Mrs. Roundtree-nál tölte-ni, azok után, ahogy veled bánt.

– Mit szólnál Addie szállodai szobájához? – vetette közbe Robert. – Egy-két éjszakára kettőtöknek is megfelelne. – Rájött már, mi rejlik Sarah elszántsága mögött: egy percre sem akarja magára hagyni a húgát, nehogy az visszasettenkedjen Rose Házába.

– Ha Addie beleegyezik, én nem bánom – felelte Sarah. – Miért ne? – mormolta Addie bizonytalanul. – De Rose-hoz muszáj visszamennem;

tartozik nekem az éjszakai keresetemmel. – Ilyet ne is halljak! – csattant fel Sarah. – De Sarah… – Egyetlen pennyt se fogadhatsz el többé attól a vén dögtől! – De hát csak abból, amit Robert fizetett, száz dollár értékű arannyal tartozik!

161

Sarah elvörösödött. Nagyra nyílt szemmel, zavartan pillantott Robertra. – Úgy érted, hogy… – A hangja elakadt. – Kivásároltam egész éjjelre – bólintott a férfi. – Kétszáz dollár értékű aranyért – fűzte hozzá Addie. – Miért Rose zsebelné be, amikor

a fele engem illet? – Hát jó, vasald be rajta – de csak a száz dollárt, egy garassal se többet. És Robert is ve-

led megy. – De még mennyire! – helyeselt Robert. – Most rögtön? – hebegte viaszfehéren a lány. Robert megfogta a kezét. – Sarahnak igaza van. Szépen letudod az egészet, és utána szabadon tervezheted az új

életet. Gondold csak el, Addie, mennyi lehetőség nyílik meg előtted! A pénz pedig nem érdekel. Nyugodtan ott hagyhatod.

– De hiszen megszolgáltam! És ha neked nem kell, legalább adhatok valamit Sarahnak, amiért eltart.

– Rendben van, akkor visszaszerezzük, és odaadod Sarahnak. De most már induljunk! Határozott modora megtörte Addie ellenállását. – Jól van, Robert – mondta engedelmesen. – Ha így akarod, hát legyen… A nap már elbújt a szurdok nyugati falának sziklái és fenyvesei mögött, amikor Robert

és Addie elindult a Sötét Zug felé. Az árnyékba borult Fő utca kihalt volt. Valahol egy cinke énekelte a maga két hangból álló egyszerű dalát, még távolabbról szamárbőgés hal-latszott.

Ahogy közeledtek úti céljukhoz, Addie szorosabban markolta Robert könyökét. – Félsz? – kérdezte a férfi. – Rose nehezen talál majd új lányt így télvíz idején, és ha kevesebb a lány, kevesebb

pénzt szed be. – Megfenyegetett valaha? – Nyíltan nem, de nagyon kemény asszony. Az ilyen házban minden nő megkeménye-

dik, és ha felingerlik őket, nagy baj lehet. – Én végig melletted leszek. Szótlanul ballagtak egy ideig, aztán Addie azt mondta: – Nem érdemlem meg a jóságod, Robert, mindazok után, amit tettem… – Ostobaság, Addie. – Állítólag mi vagyunk a gyengébb nem, de az ilyen helyen a gyenge nem él meg.

Mind eldurvulunk, Robert. Mondd, mi vezérel voltaképpen? – Az a meggyőződés, hogy minden ember boldogságra születik, te pedig nem voltál ott

boldog. De nemcsak érted teszem, amit teszek, hanem önmagamért és Sarahért is. Egyi-künk sem bírta elviselni, hogy az a lány, akit valaha ismertünk, így keresse a kenyerét.

– Azt a lányt el kell felejtened. Nem létezik többé. Időközben odaértek Rose Házához. Robert Addie-re nézett. – Talán igenis létezik, csak te nem tudsz róla. De most menjünk be, és essünk túl ezen a

kínos ügyön. A házban karbolsav, szivarfüst és whisky undorító szaga csapta meg őket. A szalonban

három férfi üldögélt; lehangoltan nyakalták az italt. Velük volt Rose is, szivárványszínű, fényes selyemruhába préselve.

– No lám, lám, ki van itt – mondta elnyújtott, édeskés hangon, ónszürke szemét Addie-re meresztve. – És a pénzes apucit is magunkkal hoztuk, mi? – Aztán Robertra pillantott. – Nem tud betelni a jóval, igaz-e, arany pofám?

– Beszélhetnénk az irodájában, Rose? – kérdezte Addie.

162

A madám szeme lassan végigkúszott Robert nadrágszárán, majd ismét felfelé vándo-rolt, s megállapodott a férfi ápolt szakállán.

– Miért ne? – mondta aztán, majd feltápászkodott, és odaszólt a három férfinak: – Mindjárt visszajövök, fiúk, és hozok magammal egy új üveget.

Elindultak a folyosón; Addie haladt az élen. Az ajtónál Rose megfordult, és négy ujjá-val Robert mellébe bökött.

– Ez magánterület, arany pofám. Ide férfi nem léphet be. Robert az asszony háta mögött meghúzódó Addie-ra pillantott, aki lopva megrázta a fe-

jét, majd elsőnek lépett be az irodába, és hátraszólt Rose-nak: – Milyen volt a tegnapi bevétel? – Nem panaszkodhatom. Sőt, még soha nem kaszáltunk ekkorát. De ma már más szelek

fújnak. Úgy látszik, mindenkit elfogott az ájtatosság. Eddig legalábbis pang az üzlet. A kuncsaftok odahaza zsolozsmáznak vagy mi.

– Ma reggel lemaradtam az osztozkodásról. – Rose minden reggel összesítette az éjsza-kai bevételt, és minden lánynak kiutalta az általa megkeresett arany felét. – Most elvinném a részemet.

Rose kihúzta az íróasztal egyik fiókját. – Hát persze, Eve. Nagyon rendesen tejeltek a pasasaid. – Azzal odalökött a lánynak

egy zacskó aranyport. Addie ekkor kiszólt az ajtón. – Bejönnél egy percre, Robert? Robert nyomban engedelmeskedett. – Nono, csak lassan a testtel! – csattant fel dühös fintorral Rose. – Megmondtam, hogy

ez magánterület, férfi ide csak az én engedélyemmel léphet be! – Robert a kísérőm, Rose. Elmegyek innen. – Elmégy? Ez meg mit jelentsen? – Egyszer s mindenkorra. – Azt te csak úgy képzeled, Evie-bogárkám – bődült el az asszony. – Visszajössz te

még, erre mérget vehetsz. – Azt hiszem, téved. – Márpedig így lesz! Várd csak ki, amíg odakinn az a sok szenteskedő nőszemély fél-

rehúzza a szoknyáját, nehogy hozzád érjenek! Várd ki, amíg a férfiak, akik megmártották benned a fütykösüket, levegőnek néznek az utcán! Várd ki, amíg egyikük elkap egy sötét sikátorban egy ingyenmenetre! Jól jegyezd meg, fiam: visszajössz te még!

Addie-nak arcizma sem rezdült. – Nem viszek magammal semmit. Szétoszthatja a holmit a többiek között. – Szóval összeállsz vele! – süvítette Rose. – Azt hiszed, attól már nem vagy kurva?

Nahát közlöm veled, babám: tökmindegy, hogy száz pasasnak rakod-e szét a lábad vagy csak egynek! Akár aranyat adnak, akár lakást, így is, úgy is a lotyójuk vagy! Költözz csak hozzá, légy a külön bejáratú lotyója, mit bánom én!

– Isten vele, Rose! – Ne istenezz itt nekem, hálátlan szuka! Még az adósom vagy! – Rose olyan váratlanul

támadott, mint a kígyó, és megragadta Addie haját. – Itt hagysz a szarban egy üres… Addie felsikoltott. – …ággyal, és én fizetek rá, amiért befogadtalak és… Robert felkapott egy gömbölyű márvány tolltartót és Rose karjára csapott vele. A nő

felüvöltött, és elengedte Addie-t. Az arca olyan lángvörösre gyúlt, int a haja. – Flossie! – sivította. – Hol a fenébe maradsz?

163

– Mi most elmegyünk – közölte Robert higgadtan, és átkarolta Addie vállát. – Ha meg-próbál visszatartani, mindkét karját eltöröm. És mondja meg annak az indián házőrzőjé-nek, hogy ha az utunkba áll, ő is megkaphatja ugyanezt.

Flossie alakja már ott tornyosult a küszöbön. – Engedjen utat – fordult felé Robert. – Miss Merritt távozni kíván. Flossie fenyegetően lépett feléjük, mire Robert a márvány tolltartóval lesújtott a bal ke-

zére. Az indián nő felüvöltött, a térde megroskadt, és nyöszörögve szorította sérült kezét a combjához.

– Viszontlátásra, hölgyeim – mondta Robert a maga kifogástalan modorában, és Flossie-t megkerülve terelte kifelé Addie-t.

– Állítsd meg őket! – ordította Rose; Flossie azonban továbbra is csak jajveszékelve dajkálta a kezét.

– Törvény elé citálom, Baysinger! Azt hiszi, amiatt a rohadt zúzdája miatt már betörhet mások házába, és bántalmazhatja az embert?

Robert megállt a küszöbön. – A legnagyobb örömmel számolnék be a kerületi bíróság előtt az iménti kis jelenetről.

Hívassa csak nyugodtan Campbell seriffet. Mondja meg neki: ha szüksége van rám, meg-talál Dawkinséknál, ahová karácsonyi ebédre vagyunk hivatalosak. Kellemes ünnepeket mindkettőjüknek!

Alig öt percet időztek a házban, s már kinn is voltak az utcán. A szakítás megtörtént, a veszély elmúlt. Alig tettek meg azonban néhány lépést, amikor Addie, Robert őszinte ámulatára, összecsuklott, és arcát tenyerébe rejtve heves zokogásban tört ki. A férfi mellé guggolt és megragadta a csuklóját.

– Mi történt, Addie? Miért sírsz? – Nem tudom… N-nem tu-tudom… Robert talpra állította, és mindkét karjával átölelte. A lány továbbra is eltakarta arcát. – Nem akartad, hogy így történjen? – De igen – szipogta Addie. – Szeretnél itt maradni? – Nem! – zokogott fel újra a lány. – Akkor miért sírsz? – Mert… semmi máshoz nem értek. És rajtuk kívül nincs más ba-barátom… – Az imént azt mondtad, mind keményszívűek és ridegek. – Ez igaz, de attól még a ba-barátaim… – Én vagyok a barátod, meg Sarah. És nemsokára Dawkinsék is a barátaid lesznek. Addie ráemelte könnyben úszó szemét. – Igazat beszélsz, Robert? – Szavamat adom rá. És ugyan mit érne nélküled az életem? – Ó, Robert… – Addie szeméből ismét patakzott a könny. És aztán ott, az utcán, Rose

Háza előtt hirtelen átfonta a férfi nyakát, és újra azt mormolta: – Ó, Robert… –, hogy az-tán néhány pillanat múlva szipogva hozzátegye: – Robert Baysinger, a végén még tisztes-séges nőt faragsz belőlem!

A férfi mosolyogva nyugtatta kezét a lány derekán, majd eltolta magától. – Nem akarod a szállodában megmosni az arcod, mielőtt Dawkinsékhoz beállítanánk? Addie reszketeg mosollyal bólintott, Robert pedig belé karolt, és továbbvezette. Mialatt Addie és Robert búcsút mondott Rose-nak, Sarah ugyanezt művelte Mrs.

Roundtree-vel. Először felment a szobájába, és három részre osztotta holmiját. A bőröndöt otthagyta, az utazótáskát és a kalapdobozt levitte magával. Szállásadónőjét a konyhában találta: éppen almát hámozott egy zománcozott tál fölött.

164

– Jó napot, Mrs. Roundtree – köszöntötte a küszöbről Sarah. Az asszony a száját elbiggyesztve nézett fel rá. – Remélem, megmondta a húgának, hogy itt többé ne mutatkozzék! – Elhagyom a panziót, Mrs. Roundtree – felelte nyersen Sarah. – Bizonyára könnyen

talál majd új lakót. Holnap reggel majd elküldetek a bőröndömért. Mrs. Roundtree-nek tátva maradt a szája. – De hát igazán fölösleges ilyen ripsz-ropsz… – Már akkor így döntöttem, amikor olyan lekezelően fogadta a húgomat. – Melyik tisztességes asszony bánna másként az ilyen cicababával, aki pénzért árulja

magát? Sarah lesújtó pillantással mérte végig. – Könyörület is van a világon, Mrs. Roundtree, és ez mindenkit megillet, aki nálunk

kevésbé szerencsés. Azt ajánlom, próbálja meg maga is elsajátítani ezt az erényt. A húgom meg akar tisztulni, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a segítségére legyek. Első lépésként íme máris elhagyom ezt a házat. És bölcsen tenné, ha fennkölt erkölcsi ma-gaslatáról meggondolná, mi valójában ennek az ünnepnek a szelleme. Vajon arra tanít a karácsony, hogy csak egyes felebarátaink előtt nyissuk meg a szívünket? Nem inkább azt kívánja, hogy részrehajlás nélkül mindenkit szeretetünkbe fogadjunk? – Sarah felhúzta egyik kesztyűjét. – Ha a jövőben valamelyik vezércikkemben magára ismerne, ne csodál-kozzék. – Most a másik kesztyű következett. – S ha bárki érdeklődne utánam: egyelőre a Grand Centralban lakom a húgommal. További kellemes ünnepeket, Mrs. Roundtree.

Amikor elhagyta a házat, ismét elfogta az a szenvedélyes lelkesültség, amelyet olyan-kor érzett, amikor valamilyen új ügyet karolt fel.

Négy órakor abban az alakzatban jelentek meg Dawkinséknál, amely már ifjú éveikben

is mintegy jelképe volt kapcsolatuknak: középen Addie, kétoldalt, őt szorosan közrefogva, Robert és Sarah. Mintha mi sem változott volna: a két erősebb szárnya alá vette a gyengét.

Emma, családja örökös szóvivőjeként elébük ment, és amikor Sarah bemutatta őket egymásnak, megszorította Addie kezét.

– Isten hozta, Miss Adelaide – mondta. – Ezek itt a gyerekeim, Josh, Lettie és Geneva, ez meg Byron, az uram. Csudára örülünk, amiért ezt a késői ebédet megosztja velünk. – Aztán Roberttal is kezet rázott.

– Isten hozta magát is, Mr. Baysinger. Mindannyian szívből szeretjük Saraht, és el sem tudtuk volna képzelni, hogy nélküle ünnepeljünk. Mivel pedig maguk ketten hozzá tartoz-nak, hát… ej, mit cifrázzam? Maguknak is itt a helyük!

Emma szavai máris enyhítettek valamelyest Addie balsejtelmein. Utána a többi család-tag is üdvözölte: a lányok félénken, Josh a kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel, Byron csendesen, de szívből jövőn.

Válogatott finomságok kerültek az asztalra: libasült tört burgonyával, almamártással és párolt káposztával, aszpikkal bevont jamgyökér-pástétom, péksütemény és édességek egész halma. Addie keveset beszélt, de őt is éppoly gyakran vonták be vagy hagyták ki a társalgásból, mint bárki mást. Mindenekelőtt az előző napi karácsonyi műsor meg az egész szurdokot oly váratlanul érő éjszakai szerenád körül forgott a szó.

– Anyu megengedte, hogy lefekvés után ablakot nyissunk és hallgassuk a zenét – me-sélte Geneva. – Magánál is nyitva volt az ablak, Sarah?

– Természetesen – felelte Sarah, aztán elmélázott. Arra gondolt, ami utána következett, majd azon tűnődött, milyen lehet most a hangulat a Szuronyos Hal völgyben, vajon Noah Campbell is az ünnepi asztalnál ül-e ezekben a percekben, mikor tér vissza, s őrá gondol-e most?

Merengéséből Emma hangja rázta fel. Az asszony Addie-hoz intézte szavait.

165

– A nővére azt mondja, maga szívesen vezetné a háztartásukat, csak éppen nem nagyon ért hozzá. Az ilyesmit nem adják ingyen; mindnyájunknak bele kell tanulni. Ha kedve van megnézni, hogyan dagasztják a kenyértésztát, jöjjön csak el reggel öt körül a pékségbe. Ej, kedvesem, akár még munkára is foghatjuk!

– Reggel ötkor? – kérdezte Addie bizonytalanul. – Elég, ha háromszor vagy négyszer bekukkant, nem olyan nagy művészet ám! – De hát az szörnyen korán van… – Így kell, hogy kilencre megsüljön a friss kenyér! – Köszönöm. Majd eljövök – majd ha meglesz a házunk… – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ha máris nekifog, mire meglesz a ház,

éppolyan otthonosan mozog majd a konyhában, mint az én két lányom! Addie álmélkodva nézett Lettie-re és Genevára. – Ők is szoktak kenyeret sütni? – Az fölösleges volna, ha egyszer az apjuk a pék, az anyjuk meg a pékné! De értik a

módját, és a főzőkanál is a kezükhöz áll, nem igaz, lányok? Hiszen ma is ők készítették el a párolt káposztát meg a krumplis rétest, és minden egyébben is segédkeztek. Maga kicsit későn lát a tanuláshoz, Miss Adelaide, de sose aggódjon, ha ide szegődik, egy-kettőre be-lejön!

Miután elbúcsúztak Dawkinséktól, és a szálloda felé tartottak, Addie csüggedten je-gyezte meg:

– Még ez a két gyereklány is többet tud, mint én! – Persze hogy többet tudnak – vágta rá Sarah. – Volt anyjuk, akitől tanuljanak. De ne

búsulj, Addie: ha Emma elvállalt, meg is tanít mindenre. És nem máról holnapra kell, hogy belejöjj. Az ég szerelmére, hiszen egyelőre még házunk sincs!

A szálloda előcsarnokában elköszöntek egymástól; Robert mindkét lányt arcon csókol-ta.

– Gyönyörű karácsony volt; hála érte mind a kettőtöknek. Holnap délelőtt nem látjuk egymást; én már korán kimegyek a zúzdába.

Addie leverten nézett távolodó alakja után. Amikor a férfi a maga ajtajához ért, moso-lyogva még egyszer feléjük intett, aztán eltűnt a szobájában.

166

16. fejezet

True Blevins történetesen éppen a városban járt, és így Noah őt is elvitte karácsonyra a családjához. Lóháton mentek, mert télidőben így gyorsabb és biztonságosabb volt az út, mint kocsin. Egymás mögött poroszkáltak, többnyire hallgatásba merülve. A hóborította Szuronyos Hal kanyon káprázatosan szép látványt nyújtott. A patak még nem fagyott be; titokzatosan susogott a vékony jégkéreg alatt, majd ezüstösen szikrázva napfényre tört, az-tán eltűnt a föld alatt, hogy kisvártatva újra felbuggyanjon. A partján felmeredő hatalmas barna sziklatömbök között időnként feltárult egy-egy barlang, amelynek nyílása előtt álla-tok lábnyoma sötétlett a hóban.

A csendet megtörte a lovak patkóinak tompa dobogása, csacsogott a patak, időnként varjú károgott. A fák fölött magányos rigó rótta a maga dugóhúzó vonalú pályáját, dalla-mosan csattogva. A bozótból őz tört ki egy rég felégetett tisztásra, majd a lovak láttán gyorsan megfordult, és visszaügetett.

True lova felnyerített, és kitért oldalra; mögötte Noahé is megtorpant. – Csigavér – mondta True, aztán kocogott tovább. Noah is kényelmesen visszaereszke-

dett a nyeregbe, és ismét Sarah Merritt körül keringő gondolatainak szentelte magát. Az a lány megbabonázta. Tegnap éjjel le kellett volna döntenie az ágyra; akkor elvált

volna, képes-e egyáltalán felengedni vagy sem. Azaz mégsem; jól tette, hogy nem tette. De hiába tette jól, ha utána ilyen pocsékul érzi magát! Hogy a fenébe bánjon a férfiember egy ilyen nővel?

Hirtelen rádöbbent: életében először fordul elő, hogy udvarolni szeretne egy nőnek, és nem tudja, hogyan lásson hozzá.

Udvarolni? Sarahnak? De hát éppen ez volt a nagy kérdés. Ha a lány valóban vonzalmat érez iránta, és tegnap

éjjel megmutatta, hogy Noah mit remélhet ettől az érzelemtől – hová vezethet mindez? Noah korántsem fizetett minden esetben a szerelmi szolgáltatásokért. Voltak a múltjában jóravaló, tisztességes lányok is, akiket annyira megszédített, hogy semmit sem tudtak megtagadni tőle. Ezek a lányok éppolyan erényesek voltak, mint Sarah, csak éppen egész-séges kíváncsiság fűtötte őket, és egy ponton túl nem is akartak ellenállni a csábításnak; Noah pedig úgy vélte, ez így van rendjén. Ha Sarah is így viselkednék, ha nem a veszélyt, hanem inkább a kísértés varázsát érzékelné, Noah mindjárt jobban eligazodnék rajta. Csakhogy úgy látszik, Sarah annak a kifacsart tévhitnek hódol, miszerint minden bizalmas kapcsolatnak a feslettség az alapja.

És mégis: Noah gondolatai szüntelen visszakanyarodtak hozzá. Elképzelte, ahogy majd visszatér a panzióba, bekopog hozzá, szélesre tárja az ajtót, és minden teketória nélkül így szól: Szeretlek, Sarah. Hát te szeretsz-e engem?

True lassított, bevárta, amíg Noah a bal oldalára ér, és egymás mellett poroszkáltak to-vább.

– Nagyon csendes vagy ma – jegyezte meg True. – Sajnálom. – Bár megjegyzem, én akkor is jól érzem magam egy emberrel, ha nem beszél lyukat a

hasamba. – Nyilván csak fáradt vagyok. Attól a csengettyűzéstől alig aludtam valamit az éjjel. – Én sem. De azért szépen szólt a muzsika, nem gondolod? – Aha.

167

True odafordult, és ráérősen vizsgálta Noah arcát, mintha várná, hogy eredjen már el a szava a cimborának. Aztán, amikor látta, hiába vár, hallgatagon lovagoltak tovább. Hama-rosan felkapaszkodtak egy bukkanón, és már ki is tárulkozott előttük a Szuronyos Hal völgy.

Carrie mindkettőjüket megölelte, Kirk elvette kabátjukat, Arden pedig rögtön megér-deklődte:

– Sarahval találkoztál? Hogy van? Jár valakivel? Noah süketnek tetette magát; True hanyagul rásandított. – Mi van veled, szólalj már meg! – sürgette Arden. Noah levette kalapját. – Találkoztam vele, jól van, nem tudom, kivel jár. – Hogyhogy nem tudod? Tudsz te mindent, ami a városban történik! – Akkor se tudom. Arden égnek emelte kezét. – Szép kis vendég! – Arden, az isten szerelmére, ne hergeld már a bátyád! – mondta Carrie rosszallón. – Tegnap láttam a karácsonyi műsoros esten – jegyezte meg Noah, abban a reményben,

hogy ezzel a hírmorzsával jóllakatja az öccsét. – Ő vezényelte a gyerekkart. – Komolyan? – Arden szemmel láthatóan nem akarta beérni ennyivel. – Hogy nézett

ki? Mi volt rajta? – Tudja a fene, hogy nézett ki, True? – Mint egy angyal – jelentette ki True. – Az ördögbe! Tudtam, hogy el kellett volna mennünk! Ugye, mama, megmondtam,

hogy menjünk be mi is a városba! – Minek egy nap alatt oda-vissza ekkora utat megtenni, amikor az időjárás ilyen bi-

zonytalan, és tudtuk, hogy Noah úgyis kijön? És ami engem illet, megmondtam mind a kettőtöknek: karácsony szent estéjén nem vagyok hajlandó szállodában hálni!

Éjszakára a farmon maradtak, másnap délelőtt indultak vissza a városba. Az eget puf-fadt képű szürke felhők fedték, amelyek olyan morcosan koccantak össze, mintha azzal fenyegetőznének: visszajövet még több hideget sodornak majd magukkal.

Ismét True lovagolt elöl; Noah szürke heréltje – hasztalan rángatta Noah a gyeplőt – mindegyre súrolta True kancájának szél cibálta farkát. A mély kanyonokban és a patakok medrében örvénylett a szél, süvítve, mint reggelente a teafőző; a fenyőágak kifeszültek, s a lehulló hódarabok úgy rázódtak szanaszét a földön, mint holmi hatalmas képrejtvény ele-mei.

A viharos szél valósággal kitépte Noah torkából a szavakat: – Hé, True, hallod? Kérdezhetek valamit? True szinte derékszögben csavarta jobbfelé a fejét. – Csak kérdezz! – harsogta túl a szél zúgását. – Emlékszel arra a kis mormon lányra, akiről meséltél? Akit el is akartál venni? – Francie-re? – Aha, így hívták. – Mi van vele? – Miből jöttél rá, hogy szereted? – Abból, hogy nem annyira az ágyban, mint inkább az ágyon kívül akartam boldoggá

tenni. Noah megrágta a hallottakat. – Úgy érted, lefeküdtél vele? Egy mormon lánnyal? – Egy túrót. Csak szerettem volna, de meg se próbáltam. Meg akartam várni, míg ösz-

szeházasodunk.

168

Egy ideig hallgatagon poroszkáltak tovább. Noaht elfogta a lelkifurdalás, amiért akkora jelentőséget tulajdonított Sarah Merritt szigorú tartózkodásának. Hát jó – mondjuk, hogy a testiség nem számít olyan sokat. Ha az ember igazán szeret valakit, van, ami fontosabb. A barátság, a kölcsönös megbecsülés, a közös kedvtelések; az, hogy jókat tudnak beszélget-ni, vagy hogy alig várják a következő találkozást…

– Te, True… – Mi van? – Nagyon be voltál gyulladva, amikor megkérted a kezét? – Nem én. Csak akkor gyulladtam be, amikor nemet mondott, és elképzeltem, hogy

nélküle kell leélnem az életem hátralévő részét. – A kanca óvatosan rakosgatta a lábát egy sziklás lejtőn; a szürke herélt szorosan követte. True hátrakiáltott: – Miért, nagyon oda vagy, hogy netán a kis újságírónőcskéd nélkül kell továbbélned?

– Sejtettem, hogy tudod, kiről van szó. – Nem kell hozzá nagy képzelőerő; ahogy az ember elnézett titeket… . True néhányszor még fel-s-le billent a nyeregben, majd ismét hátrakiabált. – Szóval

megkéred vagy nem kéred meg? – Forgatom a fejemben… – Torkodon akadt a falat, mi? Aztán nem tudod se kiköpni, se lenyelni! – Úgy valahogy. – A gombóc most is ott volt a torkában, s elfúló hangon kiáltotta True

felé: – Nagyon fél attól, ami az ágyban történik, True. Halálra van rémülve. Azt mondja, nem akar olyan lenni, mint a húga.

True oldalra csúszott a nyeregben, s úgy tekerte hátra a fejét, hogy útitársa szemébe nézhessen. A lovak tovább ügettek; sörényük lobogott a szélben. Végül True ismét az előt-te lévő útra szögezte a szemét.

– Hát ez már baj – kiáltott. A városba érve Noah lelassított a Deadwoodi Krónika szerkesztősége előtt. Odabenn

világos volt; látta, ahogy Bradigan meg a Dawkins fiú ide-oda mozog, Sarah azonban nem volt ott. Igazán őrültség, hogy ilyen csalódott legyen, csak mert arra számított, hogy az aj-tóra ragasztott arany betűk mögött menet közben futólag megpillantja a lány fejét. Azon kapta magát, hogy minden kirakaton bekukucskál, hátha valahol felfedezi.

Benézett az irodájába. Freeman Block, immár a seriff fizetett helyettese, jelentette, hogy a városban teljes a nyugalom. Egyetlen kocsmában vagy játékteremben sem tört ki verekedés, rendbontásra sem került sor, sőt, tegnap még forgalom is alig volt az utcákon.

Noah hazaküldte Freemant, visszavitte lovát a béristállóba, Farnum boltjában vett va-lami harapnivalót, aztán visszament a hivatalába, hogy a papírmunkába temetkezzék.

Vacsoraidő előtt mar majd egy órával elhagyta az irodát, felment a panzióba, szivaccsal alaposan lemosakodott, megfésülködött, gondosan megborotválkozott, ollóval megigazí-totta a bajszát, egy kis szantálfa-kölnit fröccsentett arcára és nyakára, tetőtől talpig tisztába öltözött, aztán megnézte a zsebóra-ját.

Még mindig hátra volt tíz perc a vacsoráig. Visszatette az órát mellényzsebébe, majd ismét a tükör elé lépett, és az arcát vizsgálgat-

ta. Fura egy ábrázat – vajon egy nőnek mit mondhat? Van, ahol túl kerek, van, ahol túl hosszú, tetejébe ott az a bumfordi kis horpadás az orra hegyén; ezzel csavarja el egy nő fe-jét? Node hiába, ez van; ennél jobbat nem tud nyújtani.

Az ebédlőben a férfiak lelkesen üdvözölték: hogy sikerült a kirándulás, jól van-e a csa-lád, vastag-e arrafelé a hótakaró?

Mrs. Roundtree hatalmas barna agyagtálban sült babot hozott, egy másik tálban céklát, hosszú tálcán illatos vadpecsenyét, kosárszám a friss kenyeret.

Noah Sarah üresen maradt székét nézte. Mrs. Roundtree lármásan lehuppant az asztalfő-re, és azt mondta:

169

– Jó étvágyat, uraim. Lássanak hozzá! Noah ismét Sarah székére pillantott. – Nem várjuk meg Miss Merrittet? – szakadt ki belőle a kérdés. – Miss Merritt összepakolt és kiköltözött – válaszolta éles hangon Mrs. Roundtree, és

mereven bámulta a késére felszúrt kenyérszeletet. – Kiköltözött? De mikor? – Még tegnap délután. Reggel küldte el a Dawkins gyereket a bőröndjéért. – Hová ment? – Nem kérdeztem. Vegyen egy kis céklát, és adja tovább a tálat. – De hát miért ment el? Mrs. Roundtree rosszallóan mérte végig Noaht. – Nem szokásom kikérdezni az embereket, honnan jöttek és hová mennek. Ne tartsa fel

a többieket, Mr. Campbell. Mr. Mullins már várja a céklát. Noah dermedten adta tovább a tálat. Sarah elment! Éppen akkor, amikor többé-kevésbé

elszánta már magát, hogy sétálni hívja, és közben megkéri a kezét! És úgy képzelte: na-gyon is tudja, mi űzte el.

Vacsora után felment a pisztolyáért, és elindult esti ellenőrző útjára. A szerkesztőség-ben már sötét volt. Hosszan álldogált az ablak előtt, és úgy érezte: a lelkében ugyanilyen sötét van. Az üvegben csak kalapja körvonalait látta, arcvonásai homályosak maradtak.

Tudod te nagyon jól, Campbell, miért költözött el a panzióból. Nem akart egy fedél alatt maradni az ilyen bunkóval, aki az éjszaka kellős közepén betör a szobájába és zaklat-ja!

Sarkon fordult, és továbbindult. Az egyik házból fojtott zongoraszó szűrődött ki, a já-tékteremből vastag férfinevetés hallatszott. Aztán megállt a Grand Central szállodával szemközti, fedett járópallón. Bizonyára ide költözött vissza. Ha türelemmel várna, talán kijönne, és akkor ő átmehetne az úttesten, és jó estét kívánhatna neki. És utána? Utána mi történne? Több változatot is végiggondolt, de úgy érezte, neki mindegyikben a szerelmes bolond nevetséges szerepe jutna. Így hát becsörtetett a Heuréka kocsmába, ledöntött két adag whiskyt, aztán hazament, és ágyba bújt.

Másnap mogorván ébredt, a reggelinél sem derült jobb kedvre, aztán visszament a szo-bájába a pisztolyért, a zekéért meg a kalapjáért, utána a kalapot ádáz elszántsággal vissza-akasztotta a fapecekre, újra levette, a fejébe csapta, és azt motyogta: – Csak azért is felte-szem a nyomorultat!

Muszáj, hogy lássa a lányt. Muszáj, hogy kiöntse a lelkét. Muszáj, hogy megtudja, mi jár a lány fejében. Muszáj megszabadulnia a torkán akadt gombóctól, amely azóta fojto-gatja, amióta karácsony éjjelén kitámolygott Sarah szobájából.

Amikor benyitott, négyen voltak a szerkesztőségben. Patrick Bradigan a nyomdagépet hajtotta; Josh Dawkins a festéket terítette szét; Eve, Sarah húga a kész példányokat hajto-gatta egy hosszú asztalnál; Sarah pedig bőrkötényben guggolt egy vödör terpentin fölött, s kefével valami fémdarabot tisztogatott. Noah odabólintott a szedőnek és a tanulófiúnak, majd csendesen odaköszönt a fiatalabb lánynak: – Jó napot, Eve! –, de jelenlétük alig ha-tolt el a tudatáig, csak Saraht látta, aki felpillantott, és mozdulatlanná dermedt a közeledté-re, aztán elengedte a kefét, felállt, egy rongyba törölte kezét, és mosolytalanul nézett a jö-vevényre.

– Jó napot, Noah! – mondta. A férfi levette fejéről a barna Stetsont, két kezébe fogta, és azt kérdezte: – Beszélhetnénk egy percre odakinn, Sarah? Személyes ügy… – Természetesen. – Félretette a rongyot, kioldozta a hátán a bőrszíjakat, levette a kö-

tényt, és belebújt a kabátjába. Már indult volna az ajtó felé, amikor Noah ismét megszó-lalt:

170

– Nem mehetnénk inkább a hátsó ajtó elé? A szemük találkozott, aztán Sarah gyorsan másfelé nézett. – Rendben van. A haja takaros fonatban volt feltűzve; enyhe terpentinszag lengte körül. Noah mélyen szemébe húzott kalappal, feltűrt gallérral állt előtte, kesztyűs kezét össze-

kulcsolva. Aztán leengedte a karját, és így szólt: – Kerestem tegnap, Mrs. Roundtree-nél. Sarah csöppnyi habozás után válaszolt: – Igen, elég hirtelen jöttem el. Hogyan telt a karácsonya? – Mit is mondjak? Egész jól. – A család? – Megvannak. Arden nem győzött érdeklődni magáról. Sarah gépiesen elmosolyodott, de a szeme olyan mereven tapadt Noah arcára, mintha

nem is hallotta volna a megjegyzést. – A fenébe is, Sarah… Az igazság az, hogy rémes egy karácsonyom volt. Egyre azt kí-

vántam, bárcsak magával lehetnék, alig vártam, hogy visszaérjek, és akkor egyszer csak kiderül, hogy maga elköltözött. Erre nem volt semmi szükség, Sarah. – Felemelte a kezét, aztán lehullajtotta. – Tudom, hogy akkor éjjel nem kellett volna bemennem magához, azok után, hogy kereken megtiltotta, de megmondtam, hogy még egyszer nem fordul elő, és be-tartottam volna a szavam.

– Hát azt hiszi, emiatt költöztem el? – Talán nem emiatt?… – Nem bizony. – Akkor hát?… – Addie miatt. Végleg eljött Rose-tól. – Végleg? – Legalábbis ezt mondja. – Hát… ez igazán jó hír. – Robert meg én nagyon bíztunk benne, hogy komolyan gondolja. Robert csalogatta el

onnan szép szóval, aztán elhozta a panzióba, és Emmáéknál csodás karácsonyi ebédben volt részünk. De Mrs. Roundtree gyalázatosan viselkedett vele, és azt mondta, ha találkoz-ni akarunk, intézzem másutt, mert ő nem tűr meg ilyen nőket a házában. Akkor aztán megmérgesedtem, és nem tagadom, kicsit meg is akartam büntetni, elvégre ha egy ilyen lány jó útra szeretne térni, és senki nem áll mellé, miben reménykedhet? Végül megmond-tam a magamét Mrs. Roundtree-nek, és egyelőre beköltöztem Addie-hoz a Grand Centralba, addig, amíg nem sikerül saját házat vásárolnunk.

– Saját házat akar? – Már beszéltem Cravennel, aki azt mondta, meg lehet oldani. De annyira félek, hogy

Addie visszamegy; elhatároztam, hogy folyton rajta tartom a szemem. Ezért is hajtogatja most odabenn a friss példányokat. Aztán, mihelyt meglesz a házunk, Emma betanítja, ho-gyan vezesse a háztartást. Akkor talán már egyenesbe jön.

Noah eltűnődött a hallottakon, s közben nézte, ahogy a lány hája lobog a szélben. Egy tincs a szemébe hullott; jellegzetes mozdulattal félresöpörte.

– Egészen megkönnyebbültem! Azt hittem, előlem akart elmenekülni… – Ugyan… Szó sincs róla. Nézték egymást, s egy ideig hallgattak. – Elmondhatom az igazat, Sarah? Sarah némán várta a folytatást. – Egész idő alatt magán járt az eszem. Dühös voltam magamra. Arra gondoltam, hogy

maga végtére nem a Sötét Zugból való, és nem lett volna szabad bemennem a szobájába.

171

Sajnálom, ami történt, Sarah… és ugyanakkor mégsem sajnálom, merthogy értse meg… A mindenségit, már ki sem tudom fejezni magam!

– Szerintem nagyon világosan beszél, Noah. – Komolyan? – A férfi elkeseredett képet vágott. – Kettőnk közül maga tud bánni a szavakkal. Néha, amikor beszélgetünk, egész más

jön ki a számon, mint amit mondani szerettem volna. – Ha jól értem, azt akarja mondani, hogy hiányoztam magának. – Igen… Valóban hiányzott. – Maga is nekem. – A szél felborzolt néhány fürtöt, aztán visszaengedte őket a homlo-

kára. – Emmáéknál nagyszerűen éreztük magunkat, de közben egyre azon rágódtam, milyen

lehet most a Szuronyos Hal völgy, és maga hol van és mit csinál. – Komolyan mondja, Sarah? A lány szótlanul bólintott. Noahnak ismét a torkába szorult a gombóc, és alig kapott le-

vegőt. – Nem most és nem itt akartam ezt elmondani… itt a sikátorban, a farakás mellett. Arra

gondoltam, egy este elviszem sétálni a Moriah-hegy felé, amikor nyugodt az idő, csend van, csak a baglyok huhognak, és… és… – A hangja elfulladt. A lány várakozva nézett rá; az ólomszürke ég visszfényében kék szeme ezüstösnek tetszett. – Azt hiszem, Sarah, sze-retem magát.

A lány zavarában elengedte a gallérját; ajka szétvált, a szeme kitágult. Amikor végre megszólalt, hangja csupa ámulat volt.

– Ez igaz? – És úgy gondolom, össze kellene házasodnunk. Sarah révült döbbenettel hallgatta tovább a férfi fejtegetését. – Egész karácsony alatt ezen töprenkedtem, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez

a megoldás. Tudom, mi jár most a fejében, arra gondol, hogy időnként, hogy is mondjam, kirúgtam a hámból, de hát ettől még megváltozhat az ember. És ami a húgát illeti, eskü-szöm, Sarah, a mai naptól fogva úgy bánok majd vele, mint a tulajdon testvérhúgommal. Tudom, nagyon nehezére esik majd, hogy elfelejtse, ami… – bizonytalanul intett a mesz-sziség felé – …ami odaát, Rose Házában megesett, de akkor még nem ismertem magát, és azóta minden megváltozott.

– Noah, én nem is tudom, mit mondjak. A férfi hevesen kalapáló szívvel bámulta a lányt, aki moccanás nélkül állt előtte, csak a

haja lengett, mint az elszabadult pókháló. – Hát kezdetnek megtenné, ha elárulná, tudna-e maga is szeretni engem. Sarah arca vérvörösre gyúlt. – Azt hiszem, Noah, ez nagyon is lehetséges – mondta lesütött szemmel. – De mostanáig ugye küzdött ellene? Sarah tapintatosan hallgatott. – Tudja mit? Én is – ismerte be a férfi. Így álldogáltak tovább a körülöttük örvénylő

szélben, s latolgatták: hogyan tovább. – És semmi nem úgy történt, ahogy vártam. – Kesztyűs kezével megragadta a lány kar-

ját, aztán eszébe jutott, mennyire viszolyog Sarah minden érintéstől, és elengedte. – Magát is egészen másnak képzeltem, sőt, önmagamat is. Mármint a viselkedésemet…

– Miért, mire számított? – Pontosan nem tudnám megmondani, de arra biztosan nem számítottam, hogy ilyen

nyomorúságosan érzem majd magam. – Nos, ha ez megnyugtatja, én is nyomorúságosan érzem magam. A férfi hangja hirtelen meglágyult.

172

– De amikor aztán meglátom magát, úgy érzem, mintha minden a helyére rázódna. – Igen – mondta a lány –, én is így vagyok vele. Ismét csend lett. A férfi mosolygott; a lány visszamosolygott rá. – Akkor hát?… – kérdezte csendesen a férfi. – Akkor hát… A tétova mosoly továbbra is ott lebegett az ajkuk körül. Noah önkéntelenül babrált egy

darab fakéreggel, aztán észbekapott, és leejtette. – Tudom, mit ígértem karácsony éjjel a szobájában, Sarah, de kivételesen nem akarna

megcsókolni? Sarah mosolya gyengéd és szomorkás lett. – Ó, Noah – mondta halkan, és egy lépést tett a férfi felé. Az is közelebb jött egy lépés-

sel, a nyakuk meghajlott, a szájuk találkozott. Úgy érezték, mintha csak most kezdődnék minden, itt, a fagyos téli szélben, a hátsó udvaron.

– Nohát mi a véleménye? – kérdezte végül Noah. – Nem lehetséges, hogy kettesben nem éreznénk magunkat olyan nyomorúságosan?

Sarah továbbra sem vette le kezét a férfi zekéjéről. – Kaphatnék egy kis gondolkodási időt, Noah? A férfi jókedve hirtelen lelohadt. – Mennyit? – Ameddig meggyőződöm róla, hogy Addie nem fog visszacsúszni a lejtőn. Ha most

megmondanám neki, hogy feleségül megyek magához, pompás ürügyet kapna rá, hogy visszamenjen a Sötét Zugba. Tudja, egyelőre semmi önbizalma. Akármilyen furcsa: ott, Rose-nál biztonságban érezte magát.

– Meddig fog tartani? – Azt nem tudom. Feltétlenül kell vennem egy házat; hozzá kell szoktatnom, hogy

megálljon a saját lábán. Hiszen egyelőre semmihez sem ért, Noah. Nem tud főzni, nem tud mosni, nem tudja, hogy viselkedjék tisztességes társaságban. Soha semmit nem kellett megtanulnia. És ki tanítaná most, ha nem én?

– És ha házat vesz, velünk mi lesz? Vagy úgy gondolja, az lesz majd az otthonunk? – Nem tudom. Ennyire nem gondolkodtam előre. Miért, maga hogyan képzelte? – Ezen még én sem gondolkodtam, de az biztos, hogy hármasban nem lakhatunk

együtt. – Hát persze, az képtelenség lenne. De hát nem ég a föld a talpunk alatt! Hiszen egyelő-

re még papunk sincs! Noahnak ez meg sem fordult a fejében. – Tehát akkor ez az utolsó szava? A feleségem lesz, de majd csak akkor, ha a városnak

papja lesz, Addie pedig megáll a lábán és saját otthonba költözik? Sarah már nyitotta volna a száját, hogy igent mondjon, amikor eszébe jutott az újságja. – És mi lesz a Krónikával? – Miért ne szerkeszthetné továbbra is? – Hogyan tehetném, ha otthonunk és családunk lesz? – Hát maga otthont akar? És családot? – kérdezte Noah; az utóbbi feltételezés különö-

sen meglepte. – Hogyhogy? Hát persze. A házasságban ez már csak így szokott lenni. – De komolyan ezt szeretné? Élne az én házamban? Nevelné az én gyerekeimet? A gondolat valóban új volt Sarahnak; tudta, hogy még meg kell emésztenie. Az anya-

ság éppoly ismeretlen volt számára, akár Addie-nek a háztartás – és őt ugyan ki taníthatná meg rá?

173

– Noah, ezelőtt egy órával még mindketten a szerelem puszta gondolata ellen is láza-doztunk, most pedig olyan részletekről tárgyalunk, amelyek… ó, Noah, nincsenek minden kérdésre kész válaszaim. Ilyen gyorsan ez nem megy…

A férfi hátrább lépett; bántotta az elutasítás. – Jó, hát akkor ezt egy időre függőben hagyjuk. Szeretne egy medált vagy melltűt vagy

valami ilyesmit? Sarah értetlenül húzta össze a szemöldökét. – Medált? Melltűt? De minek? – Hát hogy megpecsételjük az eljegyzést! Van a városban elég arany; csak mondja

meg, mit szeretne. Nem is különbözik annyira az öccsétől, gondolta a lány. Egyszerre minden sürgős lett

neki! – Hát jó, nem bánom. Medál vagy melltű – mondta. – De melyik a kettőből? – Döntse el maga. Elhallgattak; a pillanat édessége mintha lassan elszivárgott volna. Sarah megérintette a

férfi kabátujját. – Tudja, Noah… Nekem egy darabig még titokban kell tartanom. Különben Addie azt

képzelné, hogy ő tart vissza. Noahban nőttön nőtt a csalódottság. Mindig úgy képzelte, az eljegyzés különleges ün-

nepi alkalom. Az ördögbe is, ha rajta múlna, máris büszkén kinyomtatná a lány újságjá-ban, hogy Noah Campbell és Sarah Merritt jegyesek, és mihelyt a városnak papja lesz, összeházasodnak. Aztán, bár kelletlenül, mégis bólintott.

– Valószínűleg igaza van. Nekem is kell egy kis idő, hogy közöljem a hírt a családdal. Arden nagyon fel lesz majd dúlva.

– Milyen furcsán indult ez az egész, nem igaz? Maga a húgommal, én az öccsével, egymást pedig ki nem állhattuk!

– Aztán mégis kialakultak a dolgok… A szél egy ló nyerítését sodorta feléjük. Ott álltak a ház falának oltalmában, olyan kö-

zel, hogy megérinthették volna egymást, de valamiért mindketten megtartóztatták magu-kat.

– Nagyon fog nekem hiányozni a panzióban – mondta Noah. – Maga is nekem – felelte a lány, és kék szemében olyan sóvár vágyakozás tükröződött,

hogy Noah szíve hevesen megdobbant – és mégsem mozdult, nehogy úgy tessék: most, hogy már jegyesek, azt képzeli, bármikor joga van megcsókolni a lányt.

– Már olyan régóta szerettem volna mondani valamit – suttogta a lány. – Akkor no… – A hangja elakadt; krákognia kellett. – Mondja! – Soha nem láttam még ilyen szép hajat, mint a magéé. – Ó, Sarah… – Egyszerre borultak egymás karjába, Sarah a férfi nyakát fonta át, a férfi

a hátánál fogva szorította magához, és kinyílt szájjal csókolták egymást, viaskodva a rájuk törő türelmetlen vággyal.

– Ó, Noah – súgta lehunyt szemmel a lány, és hátravetette a fejét, ahogy Noah szája a nyakára tapadt. – Mindig azt hittem, egyedül fogom leélni az életem. Soha nem gondol-tam, hogy ezt is megkaphatom… hogy egy férfi feleségül kérjen. Annyira féltem, hogy engem senki sem szerethet.

– Csitt… ilyet nem szabad… – suttogta a férfi. – Magában annyi a jó, hogy mások is jók lesznek tőle. És a legszebb kék szeme van, amit valaha láttam.

Sarah kinyitotta a szemét. – Komolyan mondja? – kérdezte.

174

– Halálos komolyan – mosolygott a férfi, két keze között tartva a lány fejét, Sarahn pe-dig – mintha zsilip szakadt volna át – tengerárként ömlött el a boldogság. Sugárzó arccal csókolta meg a férfit, először áhítatos örömmel, aztán forró vággyal.

Amikor a csók már veszélyessé hevült, a férfi lihegve elengedte, és hátrébb lépett. – Most okosabb lesz, Miss Merritt, ha maga visszamegy a házba, én pedig a hivatalom-

ba. – Muszáj? – Igen, muszáj. De Sarah… – Tessék? Noah megcsókolta az orra hegyét. – Kérlek, siess, hogy a húgod helyzete mielőbb elrendeződjék. Meghitt pillantást váltottak, amelyből kitűnt: akármilyen rövid lesz a várakozás, szá-

mukra végtelenül hosszúnak tetszik majd. – Megkísérlem – felelte Sarah, majd nehéz szívvel búcsút intett, de visszament a szer-

kesztőségbe. Attól tartott: a többiek azonnal észreveszik majd, hogy a boldogság dics-fényként lebeg a feje körül.

175

17. fejezet

Craven Lee bámulatos gyorsasággal kerített nekik házat; Sarahnak és Addie-nek nem kellett hosszabb tartózkodásra berendezkednie a szerkesztőségben. Bizonyos Archibald Mimms, aki az elmúlt tavasszal költözött a szurdokba, a családja részére építette a házat, ha majd utánajönnek. Időközben azonban a felesége otthon, Ohióban megbetegedett, majd két nappal karácsony után sürgöny tudatta halálhírét, Mimms pedig már másnap hazauta-zott a postakocsin a gyermekeihez. Craven Lee-nek azt mondta: – Adja csak el az egész kócerájt mindenestől, én soha vissza nem jövök ebbe a pokolbéli lyukba. Ha Ohióban ma-radok, a feleségem még most is élne…

A házban négy szoba volt, kettő a földszinten, kettő az emeleten; amúgy kocka alakú, jellegtelen és bájtalan építmény volt. Mimms épp csak a legszükségesebb bútorokkal ren-dezte be, ámbár a vakolás járványosán terjedő divatjához ő is csatlakozott, hogy várva várt felesége kedvében járjon. A nappali és az egyik hálószoba üresen tátongott, s csak Mimms hálószobájában fedte az ablakot a kerethez szögezett zsákvászon. A konyhában néhány lá-bas és tányér árválkodott; volt továbbá benne egy tölgyfa asztal négy székkel, mosogató meg egy megbízható, Magee-féle tűzhely.

Sarah gyors helyszíni szemle után úgy vélte: két nő, aki tisztes summát örökölt, hamar otthonos környezetet varázsolhat ide. Sarah és Addie neki is látott a berendezésnek. Pon-tosabban az oroszlánrész Sarah-ra hárult, mert amikor beszerző körútra indult, Addie nem volt hajlandó elkísérni.

– De Addie, mi értelme volt kiszabadulni Rose-tól, ha most ebbe a szobába zárod be magad?

– Én nem zárom be magam. Majd egyszer… hamarosan kimegyek, csak még nem most.

Sarah csalódott volt, de belenyugodott, hogy egyik napról a másikra nem dobhatja be a húgát a mélyvízbe.

– Jó, hát akkor megyek nélküled. Szükséged van valamire? – Egypár ruhaanyagra. Robert nem engedte, hogy elhozzam a ruháimat. Meg még tű,

cérna, szabókréta is kellene, és persze gombok… – Van szabó a városban. Miért nem mégy el hozzá? – Szeretném megpróbálni, hogy magam varrjak magamra. Nem vagyok valami ügyes –

még Robert harisnyáit se tudom megstoppolni –, de Mrs. Smith annyi mintadarabot hí-meztetett velünk; hátha egykét ruhával elboldogulok. De nagyon kérlek, Sarah, az én pén-zemből vásárolj!

Egyszer már összezördültek azon, hogy a házat az örökségből fizessék ki; Addie közöl-te, ő nem tart igényt arra a pénzre – de hát más megoldás természetesen nem kínálkozott. Sarah azonban ezúttal belátta, hogy tekintettel kell lennie a húga megmaradt büszkeségére.

– Jól van, Addie, majd igyekszem olyasmit választani, ami tetszhet neked. Talán vala-mi kéket, ha találok Andrew-nál… – A kék mindig Addie kedvenc színe volt.

– Igen, a kék nagyon jó lenne – mondta Addie, és előszedte a pénzt a párnája alól. Sarah eltette, és közben arról győzködte magát, hogy ez nem bűnnel szerzett, szennyes ke-reset, hanem Addie hozzájárulása a biztos jövőhöz.

– Majd megbeszélem, hogy dél körül mindent szállítsanak el a házhoz. Ott leszel? – Igen.

176

Addie számára komoly próbatétel volt, hogy egyedül elhagyja a szállodát, és elsétáljon a házukig, amely néhány saroknyira állt. Öt napja múlt, hogy eljött Rose-tól, de azóta még egyszer sem maradt magára.

Sarah keze már a kilincsen volt, amikor Addie megszólalt: – Igaz is, Sarah… megkérhetnélek még valamire? Sarah visszafordult. – Hoznál valamilyen szert, hogy kiszőkítsem a hajam? – Addie zavartan tépkedte durva

szálú fekete haját. – Robert látni se bírja így. Sarah odaszaladt és átölelte. Amióta Addie megszökött otthonról, most először telt el

igazi reménnyel. Sarahnak végül Joshhoz és Patrickhoz kellett segítségért folyamodnia, hogy szekeret

béreljenek, és odahajtsanak Tatum áruházához, onnan a Parker-féle patikához, Emma pék-ségéhez, majd a húspiacra, s végül a Grand Centralhoz, hogy összeszedjék Sarah holmiját is.

Mimms lépcsőzetes, vízszintes deszkákkal burkolt háza a Moriah hegy előtti domb ol-dalába épült, a szurdoknak azon a részén, amely délután és este kapott napot. Délelőtt úgy tíz óráig árnyékban volt, de mire Sarah és kísérői két órakor befutottak, a falakat elárasztotta a hóról visszaverődő napfény. A kéményből füst gomolygott, odabenn pedig Addie lelkesen mosta az ablakokat; alatta Gazda szimatolt a vödör körül.

Patrick és Josh becipelte a faragott juharfa ágyat, és mosolyogva üdvözölte: – Jó napot, Miss Addie! – Jóformán kifosztottuk Tatum egész raktárát? –robogott be a nyomukban Sarah. – De

a patikában meg Farnumnál sem maradt sok áru! Sarah valóban telivásárolta a szekeret. A konyhába hintaszéket, mosóteknőket, vörös-

réz vízforralót, kézi facsarót, mosogatótálakat vett, és hozzá mosószappant, padlóolajat, seprőt, különféle keféket, teljes készletet kisebb-nagyobb rongyokból, egymásba rakható vesszőkosarakat, pástétom- és tortaformákat, serpenyőt, fűszerőrlő malmot, gránittepsiket, tányérkészletet, bádoggal bevont acél evőeszközkészletet, csontnyelű húsvágó késeket, ecetes-olajos korsókat, a falra pedig bádog gyufatartót hozzáillő fésűkefe tartóval, amelyet tojáshéjszínű alapon piros és narancssárga kakasok díszítettek.

A nappaliba háromrészes kárpitozott ülőgarnitúra került, hosszúkás vajszínű asztal, két állólámpa, hatalmas szmirnaszőnyeg és egy könyvtárasztal, amelyhez még hímzett, se-lyemzsinórral szegett, rojtos végű terítő is tartozott.

Addie teljes hálószobabútort kapott, ágyneművel, takarókkal, sárgaréz fogasokat, ágy-melegítőt, egy ritkaszép zománcozott éjjeliedényt, és finom skót lensávoly törülközőket.

Sarah hálószobájába gyönyörű, lehajtható tetejű íróasztalt vitt fel a két férfi, és hozzá állítható falilámpát.

Addie, ahogy nézte az egymás után érkező holmik tömkelegét, elkerekült szemmel ki-áltotta:

– Ennyi mindent? Honnan telt ilyen sok holmira, Sarah? – Apának nagyon jól ment St. Louisban. Ő is örülne, ha tudná, hogy szép, meleg ottho-

nunk lesz. Addie kifejezéstelen arccal hajolt a heverő fölé, hogy leporolja. Amikor a két férfi elment, Sarah odakiáltott húgának: – Gyere, Addie, nézd meg a varrófelszerelést! Addie egyedül ezzel a mesterséggel kapcsolatban árult el érdeklődést vagy egy csipet-

nyi önbizalmat, így hát érthető volt, hogy Sarah mindennel elhalmozta. Húsz méter vász-nat vett fehérneműnek, egy vég tintakék s egy vég áfonyaszínű, apró szürke csomókkal át-szőtt gyapjúszövetet, két vég, különböző mintájú házi szőttest, színes muszlinanyagot, egy flanell köpenyre valót, fényes bélésselymet, gombokat, paszományt, kapcsokat, több te-

177

kercs szalagot, zsinórt, gumírozott pántot, fonott szegényt, szoknyába való ólomnehezéket, tű- és gombostűkészletet, valamint egy ébenfa varródobozt, benne nyolc gombolyag cér-nával, gyűszűvel s egy eper formájú tűpárnával.

Addie látható örömmel szemlélte meg a nappaliban szétrakott kincseket, és így szólt: – Köszönöm, Sarah. Igyekszem majd, hogy ne hozzak szégyent Mrs. Smithre. – Vettem még mind a kettőnknek valami különlegeset is, csak úgy a magunk örömére. Addie körbemutatott a kirakodóvásáron. – Ez a sok holmi talán nem elég különleges? – Nem mondhatnám. Ez csak csupa olyasmi, amire szükségünk van, és egy napon sem

említhetők azzal, ami otthon, St. Louisban körülvett. Csak azt bánom, hogy spinétet nem vehettem neked… Addig is úgy gondoltam, legyen mindkettőnknek valami igazán elegáns személyes holmink, hogy emlékeztessen rá: szép tárgyak között nőttünk fel, és jó ízlésre neveltek. – Átnyújtott egy csomagot. – Ez a tiéd.

Addie vonakodva vette át. – Igazán, Sarah… – Ülj csak le az új heverőnkre, és bontsd ki! Addie fürgén lekuporodott a fáradtrózsaszínű heverőre, ölébe vette a csomagot, és a

vastag papírvatta burkolatból két összeillő, finom áttetsző opálüvegből készült kesztyű- és zsebkendőtartó dobozt hámozott ki. Fedőlapjukat domború, aranyozott rokokó mintás ke-retben kézzel festett virágfüzér díszítette. Amikor Addie megszökött otthonról, számos ilyen finom apróságot hagyott hátra, apja, Mrs. Smith vagy Sarah ajándékait. Ez a két do-boz is mestermunka volt, és látszott, milyen sok pénzbe kerülhettek. Addie újra meg újra végigfuttatta ujjait a fedél aranyozott szélén, Sarah pedig figyelte, majd így szólt:

– Most már másodszor kellett hátrahagynod minden holmidat. Ez legalább mindig a ti-éd marad.

Sarahban, itt, a holmival telezsúfolt szoba közepén, felébredt a régi anyai gondoskodás szelleme, amely annyiszor járta át anyjuk eltűnése után akkoriban, amikor megannyi apró figyelmességgel igyekezett pótolni az Addie-t ért veszteséget.

Hirtelen hangot váltott. – Akarod látni, hogy én mit kaptam? – kérdezte élénken. Addie végre szívből elmosolyodott. – Hát nem kesztyű- vagy zsebkendőtartót, abban biztos vagyok! Sarah is nevetett; az ilyen csecsebecsékben valóban soha nem lelte örömét. A másik

papírvatta réteg alól hegyikristály írókészletet bontott ki, domborított mintájú ezüsttalap-zaton két ezüstfedelű tintatartóval és két finom tollal.

– Odakerül az új íróasztalomra! – emelte magasba a készletet. – Nagyon csinos – jegyezte meg Addie –, de én azért jobban örülök a zsebkendőtar-

tómnak! Ismét elnevették magukat. Sarah jókedvűen rakta ki az írókészletet a könyvtárasztalra,

félretolva az ott heverő egyéb tárgyakat, majd leguggolt a földön sorakozó csomagokhoz. – És benéztem a patikába is. – Megtalálta a keresett csomagot, és turkálni kezdett ben-

ne, a kíváncsi macska pedig máris ott termett a papírzizegésre, és ráncigálni kezdte a zsi-neget. – Nem tudtam biztosan, mivel lehet eltávolítani a hajfestéket, úgyhogy hoztam mindenfélét. – Egymás után rakta ki a szereket a földre. – Van itt citromsav, oxálsav, lúg, bórsav, borkősav, száraz ammónia, szódabikarbóna, Fullerféle Kristály Forrásvíz, és ha egyikük sem válik be, itt egy üveg, Bűvös Eltüntető, ami Mr. Parker szerint valóban cso-dát tesz – ha ugyan nem a hajad tünteti el az utolsó szálig!

– Jaj, hadd próbálom ki máris! Segítenél, Sarah? – Mihelyt rendet tettünk a házunkban.

178

A két nővér sorban kicsomagolt mindent, helyretolták a bútorokat; a házból lassan ott-hon lett. Kirakták Mimms durván ácsolt konyhai polcára az edényeket, kora este pedig főztek maguknak egy kanna kávét, megkenték zsírral Emma friss kenyerét, sajtot szeltek hozzá, és leültek első közös étkezésükhöz. Utána nekiláttak, hogy beszegjenek néhány le-pedőt, és megágyaztak maguknak.

Addie csak állt a küszöbön, és először látszott igazán izgatottnak és boldognak, amióta Rose-tól eljött.

– Saját szobám van… Sarah a szemközti küszöbről megtoldotta: – És végre nekem is! Ezentúl nem kell annyi estét a szerkesztőségben töltenem. – Még kéne néhány szőnyeg – jegyezte meg Addie. – Majd veszünk. És függönyt is, sőt, talán még tapétát is, ha eljön a tavasz, és megin-

dulnak a málhás szekerek. – És majd virágot ültetünk a konyhaajtó köré, ahogy Mrs. Smith tette. – Remek ötlet! – ujjongott Sarah. Addie már terveket sző a jövőre: ez igazán jó jel! Addie ekkor odafordult hozzá, és így szólt: – Most már nekiláthatunk a hajamnak? Lepedőkkel elfüggönyözték a konyhaablakokat, Addie ingre vetkőzött, és így láttak

neki a festék eltávolításának. Először csak glicerinszappannal próbálkoztak, aztán citrom-sav és oxálsav keverékével. Az öblítővíz gyanús színt öltött, de Addie haja szurokfekete maradt. Utána kísérletet tettek a Bűvös Eltüntetővel, amelynek olyan szaga volt, amely a szög fejét is lemarná, de a fekete hajszínnek meg sem kottyant. Végül forró vízben egy-szerre oldottak fel lúgot, bórsavat, borkősavat és ammóniát. Az oldat csípte Addie szemét, a lélegzete is elfúlt tőle, de a haja fakulni kezdett. A mosogató fölé hajolt, Sarah pedig bögreszámra öntötte a fejére a savas keveréket, és csíkonként jól bedörzsölte a hajába.

– Addie, azt hiszem, ez hat! – Komolyan? – hallatszott a lány fojtott hangja a tálból. – Nézd csak meg a vizet! – Nem lehet. Ha kinyitnám a szemem, megvakulnék! – Tiszta fekete a víz! Várj, most kiöntöm, és készítek friss oldatot. – Sarah kiürítette a

tálat az udvaron, majd újabb adagot állított elő a bűzös kotyvalékból, és figyelte, hogyan lesz egyre sötétebb, valahányszor egy bögrérevaló kicsorog Addie hajából.

Amikor már harmadszor telt meg a tál, lelkesen adta hírül: – Most már szürke vagy, Addie! Sőt, egyre szürkébb! – Jaj, siess, Sarah! Alig várom, hogy lássam! Végül Sarah az utolsó adagot is kiöntötte, és leöblítette Addie fejét először tiszta vízzel,

majd Fuller Kristály Forrásvizével, begöngyölte az egyik új törülközőbe, néhányszor jól megdörzsölte, majd kiadta az utasítást:

– Na, most nézd meg magad! Addie lerántotta a törülközőt, és kézitükörben szemügyre vette magát. Tüskésen felme-

redező haja ha igazán szőke nem volt is, de feketének senki sem mondhatta. A színe vala-hol félúton volt a kettő között – leginkább a megkopott nikkelre emlékeztetett.

– Ez nem szőke. – De sokkal világosabb, mint volt. – De én azt szerettem volna, hogy szőke legyen! – Ülj le, hadd fésüljem ki. Addie leült és nézte magát a tükörben, mialatt Sarah megpróbálta kifésülni a kócos

csimbókokat. Jó időbe telt, amíg a fésű végre akadálytalanul siklott a hajban. Ekkor Sarah kitárta a tűzhely ajtaját, és rászólt a húgára: – Húzd ide a székedet! – Addie összekuporo-dott a kellemes melegben, lehunyta a szemét, Sarah pedig némán fésülte tovább.

179

E csendes percekben, mialatt az idősebb nővér a fiatalabb körül sürgölődött, mintha visszakaptak volna valamit az elvesztegetett évek testvéri meghittségéből. A lámpafény-ben fürdő, elfüggönyözött helyiség otthonos volt és barátságos.

– Te, Sarah… – szólalt meg Addie. – Mi van? – Én gondolkodtam… – Miről? – Robertről. – Aha. – Meghívott szilveszterre. Először vacsorára, utána a Langrishe-be. – És te mit mondtál? – Még semmit. De nem akarok elmenni. – Robert nagyon csalódott lesz. – Arra gondoltam… Sarah tovább fésülte. – Igen. Szóval arra gondoltál… – Hogy helyette talán meghívhatnám ide. – Miért ne? Ehhez igazán nem kell az én engedélyem. – Gondoltam, talán meghívhatnám vacsorára, csakhogy én nem tudok főzni. – Majd én segítek, ha erre akarsz kilyukadni. Addie kihúzta magát, és hátracsavarta a fejét, hogy lássa Sarah arcát. – Igazán hajlandó lennél? – Nem vagyok a földkerekség leggyakorlottabb szakácsnője, de valamit ellestem Mrs.

Smith-től, és amire ketten együtt nem jövünk rá, majd megkérdezzük Emmától. De most térjünk vissza a hajadhoz. Ne próbáljam lenyírni?

– Értesz hozzá? – Gondolom, nem jobban, mint te. De nem is rosszabbul. Addie szemében – csodák csodája! – huncut fény csillant. – Bízzak meg benned? – Isten ments – kuncogott Sarah, és már ment is az ollóért. Addie alávetette magát a kísérletnek, Sarah pedig munkához látott: hullottak a földre a

nikkelszínű tincsek. Addie elégedettnek látszott. – Mit gondolsz, Robertnak tetszik majd? – El lesz ragadtatva. Addie még egyszer ellenőrizte a látványt a tükörben. – Ugye? Szerintem is. Megjegyzem, igazából én sem voltam oda a feketéért. – Későre jár. Elég fáradt vagyok. Te nem? Amikor lámpát oltottak, mindketten bebújtak vadonatúj, ropogós lepedőik közé, ame-

lyek illata a frissen kosárba szedett lenre emlékeztetett. Sarah egy ideig felbámult a sötét mennyezetre. Idegen helyen volt, idegen ágyban, a hó

halovány derengése szokatlan szögben vetült rá; sokáig nem jött álom a szemére. Noahra gondolt: eszébe jutott, mennyire hiányzott neki az ünnepeken, s hogy kigyúlt az arca, mi-lyen szaporán vert a szíve, hogy megbénult a keze, amikor egyszer csak felnézett és meg-látta a szerkesztőség ajtajában. Újra átélte azokat a perceket az udvaron, mielőtt a férfi megcsókolta volna, az egész valóját elárasztó viharos érzelmeket, a varázslatos ámulatot, amikor Noah azt mondta, hogy szereti, és feleségül kérte.

– Addie! – kiáltotta fojtottan. – Ébren vagy még? – Igen. – Nem bánnád, ha meghívnám szilveszterre a seriffet is? Addie néhány pillanatnyi hallgatás után felelt:

180

– Miért bánnám? – Csak gondoltam, megkérdezlek. – A seriff nagyon rendes, rokonszenves ember, Sarah, és én nem pályázom rá. Sarah elmosolyodott a sötétben. – Akkor négy személyre főzünk vacsorát! Szilveszter este Sarah már négykor bezárta a szerkesztőséget, átment Emmához kenyé-

rért, majd benézett a henteshez, ahol legnagyobb örömére váratlanul marhahúst mértek. Innen ismét Emmához vezetett az útja, hogy részletesen megtudakolja a marhasült elkészí-tésének titkát.

Meglepetés várta otthon is: a konyha varázslatosan átalakult. – Függönyt varrtál! – sikoltott fel. – Tetszik? – Ó, Addie, gyönyörű! – Gondoltam, jó lesz az ünnepi hangulathoz. – Eszerint ki is mentél a házból – jegyezte meg örömmel Sarah. – Á, csak a temetőig. Télen nemigen jár arra senki. – Kezdetnek ez is megteszi. Gyönyörű lett a konyha, Addie – komolyan mondom! De

idehallgass, most aztán sietnünk kell. Hoztam egy jókora darab marhahúst, és Emma el-magyarázta, mihez kezdjünk vele.

Addie-n új ruha volt, amelyet a kék gyapjúszövetből varrt magának. Az egyszerű, gal-lér és minden díszítés nélküli ruhának szüle felsőrésze és bővülő alja volt, ejtett, buggyos vállal, szűk ujjakkal.

– Rémesen sápadt vagyok így, nem gondolod? – kérdezte, amikor belépett Sarahhoz, hogy megmutassa magát, ám a következő pillanatban csak hápogott meglepetésében. – Node, Sarah… Én itt hamupipőkévé sápasztom magam, te meg közben tarka pillangóvá változol? Hol szerezted ezt? – Addie minden oldalról megbámulta a tompa narancsszínű selyemruhát, amelynek dúsan redőzött hátsó turnürjét a derék hajlatában három, ugyan-olyan anyaggal bevont gomb fogta össze.

– Rég megvan, csak itt még nem volt rajtam. Két évvel ezelőtt, karácsonyra vettem, de azóta sem adódott alkalom, hogy viseljem.

– A seriff bele fog ájulni a hintaszékbe! – De Robert is! – nevetett Sarah. – Isteni lett a ruhád! És csak várd ki, mit szól, ha meg-

látja a hajad! – Ne beszélj másról, Sarah. Voltaképpen mi van közted és a seriff között? – Ugyanaz, mint közted és Robert között – vagyis semmi. Egyszerűen eltöltünk né-

gyesben egy kellemes szilveszterestét. Az urak pontban este hétkor érkeztek, méghozzá együtt: a dombra vezető utcán futottak

össze. Noah egy palack portóit hozott, Robert egy üveg sherryt. – Nem hittem volna, hogy itt találkozunk, Baysinger – jegyezte meg Noah, amikor már

látta, hogy egyfelé visz az útjuk. – Netán oda tart, ahová gyanítom? – Én Addie-hez megyek. – Én pedig Sarahhoz. Nagyon úgy fest, hogy együtt fogjuk búcsúztatni az óévet! A két férfi kapcsolata elég hűvös volt, jórészt Noah hibájából: nem bírt szabadulni a

gyanútól, hogy Sarah erősen vonzódik Robert Baysingerhez. Most azonban, ahogy a ház felé kaptattak, félretette ellenséges érzelmeit.

– Igencsak meglepett a hír, hogy Addie otthagyta Rose Házát. Sarah nagyon boldog. – Akárcsak én. – Ugye maga vette rá erre a lépésre? – Valóban.

181

– A deadwoodi férfiak nem fogják megköszönni. – Beleértve magát is? – Nem, engem már nem. – Ennek örülök. Addie-hez ugyanis régi barátság fűz, és a sorsa sokkal fontosabb ne-

kem, mint egy rakás felgerjedt bányász szeszélyei. Egyszerre értek Mimms egykori házának ajtajához, de ott megtorpantak, várva, hogy a

másik kopogjon be. Végül Noah egy előzékeny karmozdulattal Robertre ruházta ezt a tisz-tet. Sarah már nyitotta is az ajtót.

– Jó estét mindkettőtöknek! Kerüljetek beljebb! Robert meg sem tudott szólalni a csodálkozástól; álmélkodva vette szemügyre Saraht

tetőtől talpig, oda és vissza. – Nahát, Sarah! – szólalt meg végül –, hogy te milyen gyönyörű lettél! – Odalépett, és

minden teketória nélkül csókot nyomott a lány készségesen odakínált arcára. – Aranyos vagy, Robert, köszönöm! Noah, akinek puszta kézszorítással kellett beérnie, lenyelte ismét előtolakodó félté-

kenységét. – Magam is csak csatlakozhatom! – Köszönöm, Noah. Kérem a kabátokat! – Sarah felakasztotta a két kabátot az ajtó mel-

letti sárgaréz fogasokra. – Ez a magáé… – nyújtotta át az üveget Noah. – Meg ez is – rukkolt elő Robeit a maga üvegével. Sarah felemelte a két üveget, és kiböngészte a címkéjüket. – Atyaisten, hiszen ez alkohol! – Újévköszöntéshez igazán megengedhető – mondta Robert. Noah letelepedett a heverő szélére, Robert azonban körbejárt a helyiségben. – Látom, ti aztán szorgalmasak voltatok! – Mint két hangya! Tetszik? – Azt meghiszem! Nicsak… egy ismerős darab? – Felütötte a könyvtárasztalon heverő

régi családi Bibliát. – A szerkesztőségből hoztam át. Úgy éreztem, itt a helye. – Jó estét, seriff; jó estét, Robert! – szólalt meg ebben a pillanatban a küszöbről Addie. Robert a vállán át hátranézett, aztán olyan hirtelen engedte el a Bibliát, hogy az puffan-

va leesett. Egy másodpercig azt hitte, valamilyen idegen nő áll a lépcső alján. A lány haja ezüstös volt, s egyszerűen, de tetszetősen fésülte hátra. Puritán szabású, sötét ruhát viselt. Az arcán nem volt festék.

– Addie?… – Én vagyok az! – De hát a hajad… a hajad már nem fekete! A lány előrebillentette fejét, és könnyedén odakapott. – Sarah műve! Nem lett olyan világos, ahogy reméltük, de ennyivel is be kell érnünk,

amíg ki nem nő a régi, vagy amíg a városba nem érkezik friss citromszállítmány! Robert odalépett, és megragadta mindkét karját, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – Hát itt igazán van mit ünnepelni! Pihentetően kellemes este volt; ki-ki egyre oldottabb hangulatban élvezte a többiek tár-

saságát. Noah meglepődve tapasztalta, hogy minél tovább van együtt Roberttel, annál in-kább megkedveli: Baysinger mesterkéletlen kedvességet mutatott mindkét nő iránt, sokat mosolygott, szívbőljövően nevetett. Noah növekvő csodálkozással állapította meg, hogy mindhárman elfogulatlan jó barátokként viselkednek; ha Robert és valamelyik nő kapcso-latának mélyén netán más is lappangott volna, a legélesebb szem előtt is rejtve maradt.

182

A vacsora nem volt különleges, de milyen jólesett hasonló korú baráti társaságban, de-rűs légkörben elfogyasztani!

– Irigylem magukat, amiért ennyi év után még mindig ilyen jó barátságban vannak – jegyezte meg vacsora közben Noah.

– Ne irigyeljen, hanem álljon közénk! – mondta Robert, felemelve poharát. – Ürítem poharam négyünk tartós és meghitt barátságára! És kövesse ezt az első estét még sok ha-sonló!

Éjfél előtt öt perccel ismét megtöltötték a poharakat, Noah elővette zsebóráját, és együtt számolták a perceket:

– Öt, négy, három, kettő, egy… – Boldog új évet! – kiáltották kórusban, lelkesen koccintottak, aztán ki-ki felhajtott né-

hány korty portóit, s utána sorra csókolták egymást a konyhaasztal fölött. Noah, miután felhajtotta italát, mélyet lélegzett. – Sajnálom, hogy asztalt kell bontanom – mondta –, de megígértem Freemannek, hogy

éjfél után felváltom, hadd ünnepeljen ő is egy kicsit. Kikísérne, Sarah? Ahogy felálltak, Robert tapintatosan így szólt: – Azt hiszem, Addie meg én még meginnánk egy pohárkával. A ház előtt Noah azt mondta: – Köszönök mindent. Pompás este volt, és Robert igazán rokonszenves fickó. Sarah hátrahajtotta a fejét. – Ezt örömmel hallom. Így legalább gyakrabban lehetünk együtt négyesben. Ó, nézd

csak a csillagokat! Hát nem fenséges látvány? Noah csak futólag pillantott fel az égre. – Aha… Mit mondtál kettőnkről Robertnak és Addie-nek? – Semmit. Csak azt, hogy jó barátok vagyunk. – Sarah feje még mindig hátracsuklott. –

Ó, égi kárpit… – mondta, gyanúsan kuncogva. Noah alaposabban szemügyre vette. – Ejnye, Miss Merritt, hát már megint becsiccsentett? Sarah erőlködve emelte fel a fejét. – Bizony ám, Mr. Campbell, és higgye el, isteni érzés! – És újabb dallamos kis kunco-

gást hallatott. – Hiszen te vihorászol! – Úgy van, vihorászok, de te tehetsz róla! Ki hozta azt a portóit? Noah önkéntelenül elvigyorodott. – Szóval a leendő feleségem néha felönt a garatra! – Hát tartóztass le! – A nyakába ugrott, és teste valósággal nekicsapódott a férfiénak. –

Megvan hozzá a csillaga is, a pisztolya is, seriff: tessék, tartóztassa le a bűnöst! – mondta kihívón, néhány centiméterre a férfi arcától.

Noah erősen, keményen lecsapott a szájára. A csók végén úgy fújtattak mindketten, mint a hirtelen fékező vonat. Sarah már nem kuncogott; Noah szájáról is eltűnt a vigyor.

– Dermesztő hideg van idekinn – mondta, majd kigombolta és széthúzta báránybőr ze-kéjét. – Gyere, bújj be ide.

Sarah, aki nem terítette magára kabátját, készségesen simult hozzá, karját a férfi erős mellkasa köré fonva, élvezve a bolyhos szőrme melegét, a férfi kemény izmainak feszülé-sét. Noah a válla köré igazgatta a zekét, és átölelte.

– Nagyon tetszik nekem ez az új arcod – mondta rekedten. – Olyan szemérmetlen vagyok – suttogta arcába a lány, beszíva a bőrzeke és a meleg

férfitest illatát. – Csak a portói teszi… – Valami egészen furcsa dolog történt, Noah.

183

– Micsoda? – Féltem. Egész idő alatt, amíg szemben ültünk, azon reszkettem, hogy egy percre sem

maradhatunk majd kettesben. – Én is féltem; tudniillik hoztam valamit. – Mit? Noah bársonydobozt vett elő a zsebéből. – Hogy végre hivatalossá tegyük… – Ó, egy melltű – Sarah végre kibújt a zeke alól, és a magasba emelte a melltűt, hogy

megtörjön rajta a csillagok fénye. – A jegyajándékom… – Igen, az. – Nem látom jól! – Várj! – Noah előkotort egy szál gyufát, és végighúzta csizmája talpán, majd két te-

nyerével óvta a lángját. Sarah a gyér világosságnál szemügyre vette a melltűt. Villacsont alakú volt, bal szárán egy rózsával.

– Gondolatcsont… Ó, Noah, milyen szép! – mondta Sarah vacogó foggal. – A rózsa pedig a szerelem jelképe. Tudom, hogy Addie előtt nem viselheted, de bizto-

san találsz majd számára valami eldugott helyet! – Csak ne aggódj; mindennap rajtam lesz. Köszönöm, Noah! – Látom, dideregsz. Jobb lesz, ha visszamégy, mielőtt megfázol! – Igen… Addie és Robert biztosan nem értik, hová lettem.

184

18. fejezet

Nyolc nappal később, egy vasárnapon, Robert és Noah ismét a Merritt-nővéreknél va-csorázott, megalapozva ezzel az elkövetkező hetek gyakorlatát. A négy fiatal ezután rend-szeresen összejött, együtt vacsoráztak vagy csak kukoricát pattogtattak, társasjátékokat játszottak vagy sétálni mentek.

Sarah újságja buzgón tudósított az új év, 1877. eseményeiről. Washingtonban letette a hivatali esküt az új elnök és alelnöke. Philadelphiában bezárt az Egyesült Államok cente-náriumi kiállítása. A minneapolisi városházán felavatták az állam első telefonközpontját. Colorado államban egy Martha Maxwell nevű női természettudós új madárfajtát fedezett fel, amely a Sziklás-hegységbeli gyöngybagoly nevet kapta, egy másik nőt, bizonyos Georgianna Shorthouse-t három évi fogházra ítéltek művi vetélésért.

Deadwoodban a liszt mázsájáért hatvan dollárt kértek. Bizonyos Hugh Amos az egész várost megdöbbentette öngyilkosságával, amelyre állítólag a magányosság vitte rá. Egy másik személy, Schwartz nevezetű, megcsúszott és karját törte az Aranyrög kocsma előtti járópallón, és beperelte a kocsmárost kártérítésért; a helyi üzletembereket felszólították, hogy szórják fel hamuval a maguk járópallóját a további balesetek megelőzése céljából. Deadwood női lakosságát gyűlésre hívták a Deadwoodi Krónika szerkesztőségébe, hogy társasági összejövetelek és jótékonysági kezdeményezések céljából megalakítsák a helyi nőegyletét.

Sarah már jó ideje törte a fejét az egylet létrehozásán. Úgy gondolta, nemcsak a helybe-li nőknek tenne jót a társasági élet, de ha összefognak, az egész szurdok mindennapjaira is üdvös hatással lehetnek. Emellett a városnak könyvtárra is szüksége volt, hogy a gyerekek – és természetesen a felnőttek éppúgy – már az iskola felépülése előtt olvasnivalóhoz jus-sanak; másfelől a könyvtár az iskola majdani munkáját is hatékonyan megalapozhatja. Sarah úgy tervezte, hogy a nőegylet, mint e célra legalkalmasabb testület, hozzáláthat majd a könyvek összegyűjtéséhez és leltárba vételéhez.

Sarah egyúttal abban is reménykedett, hogy az egylet révén kicsalogathatja Addie-t a házból, és ugyanakkor a városban élő nők is megbarátkoznának vele. Ám az első gyűlés estéjén Addie kereken megtagadta, hogy részt vegyen az eseményen.

– Még korai – mondta. – És mikor lesz itt az ideje? – Nem tudom. Talán majd ha kinő a hajam. – A gyökereknél már látszott eredeti szőke

hajszíne. Addie hajthatatlan maradt, és az egylet nélküle alakult meg. A tagok már első alka-

lommal lelkesen magukévá tették Sarah elképzelését, és kidolgozták első közös vállalko-zásuk: a deadwoodi közkönyvtár tervezetét. Sarah felajánlotta, hogy a szerkesztőségben ad helyet a begyűlő könyveknek, és további intézkedésig Josht bízta meg a kölcsönzéssel.

A hölgyek abban is egyetértettek Sarahval, hogy a tanító – ha majd lesz ilyen – öröm-mel nyugtázza majd a helybéliek előrelátását, és felismeri a kölcsönkönyvtár szerepének közoktatási jelentőségét. Valamennyien az egész város legsürgetőbb feladatának tartották az iskola felépítését: ha majd tavasszal megindul a népvándorlás, az iskola sok teljes csa-ládot is Deadwoodba vonzhat.

Megegyeztek benne, hogy az iskolának még a templomot is meg kell előznie. Február elején azonban sürgöny jött egy Birtle Matheson nevű férfiútól, aki elvállalta a

lelkészi tisztet. Megírta, hogy a kongregacionalista egyházhoz tartozik, és április elejére jelezte érkezését.

185

A hírre izgatottan bolydultak fel a város polgárai, köztük is kiváltképpen Noah Campbell, aki mihelyt értesült róla, azonnal átment a Krónika szerkesztőségébe.

– Sarah, kijönnél néhány percre? – Természetesen. Miért, mi történt? – Már vette is a kabátját, és elindultak lefelé a Fő

utcán. – Deadwood lelkészt kap! Sarahnak földbe gyökerezett a lába. – Mikor? – Április legelején. Mathesonnak hívják az illetőt, és Philadelphiából jön. Ma reggel

érkezett a sürgöny. – Nahát! – lehelte Sarah, de a hangjában némi bizonytalanság rezgett. – Most már végre megállapodhatunk az időpontban! – De mi lesz Addie-vel? – Addie nagyon jól megáll a maga lábán. – Hiszen még most sem hajlandó kilépni a házból! – Akkor legfőbb ideje, hogy rákényszerítsd. – De hogyan? – Sarah ismét útnak eredt: Noah igyekezett a lépteihez igazodni. – Hagyd abba a babusgatását! Hagyd abba, hogy mindent házhoz szállíts, amire szük-

sége van! Ne te menj nap mint nap a henteshez, a fűszereshez, a pékségbe. Úgy egyeztetek meg, hogy mindez az ő dolga lesz; ehelyett továbbra is te csinálod, miközben szerkeszted az újságot is. Főzni szokott egyáltalán?

– Igyekszik. – Addie valóban igyekezett, de a főztje csapnivaló volt. Sarah szívében ellentétes érzelmek csaptak össze. Mit tenne Addie, ha magányos életre

kényszerülne? – Felelősséget érzek Addie-ért. – És énértem nem érzel felelősséget? – kérdezte élesen a férfi. – Ezt nem mondtam. – Nem vagy az anyja, Sarah. – Ez igaz. De ha volna anyja, aligha tért volna le a jó útról. Egy szó mint száz: ki visel-

je gondját? Kire támaszkodjon? Most, hogy kimentettem Rose karmaiból, hagyjam egy-szerűen a sorsára?

– Azzal, hogy a város egy másik pontjára költözöl, még igazán nem hagyod a sorsára. – Hová költözöm? – Találtam egy házat kettőnknek. – Komolyan? – Az Amosét. – Hugh Amosról beszélsz? – torpant meg Sarah. – Igen. A ház eladó. – De Noah… A férfi megfordult, és visszament hozzá. A lány szeme kitágult az irtózattól. – Nem a házban végzett magával, Sarah, hanem kinn a bányában. – Ezt én is tudom, de akkor is… A férfi fortyogott magában egy ideig, aztán hirtelen megragadta Sarah kezét, és zordul

ráparancsolt: – Most velem jössz! – Háromháznyira voltak a hivatalától; bevonszolta, és magukra csukta az ajtót. Jó meleg volt, és teljes a csend.

Noah megpördült, és vállon ragadta a lányt. – Hát jó, és most halljam az igazságot. Hozzám akarsz jönni feleségül, igen vagy nem? – Ez nem ilyen egyszerű. – De igen, ilyen egyszerű. Vagy akarod, vagy nem. – Akarom, csakhogy…

186

– A szentségit, Sarah, örökké találsz okot a halogatásra! Nem mondod el Addie-nek, mert még képes lenne visszamenni Rose-hoz. Nem akarsz Amos házába költözni, mert agyonlőtte magát. Nem tűzöl ki időpontot, mert még nincs papunk. Nahát most már van, én pedig követelem, hogy hagyjuk abba a titkolózást. Időpontot akarok, be akarom avatni a családomat, és azt akarom, hogy végre éljük a magunk életét!

Hevessége és határozottsága elnémította Saraht. Újabban olykor mintha a szenvedély hiányát észlelte volna magában, vagy ha a hiányát nem is, az ő szenvedélye mindenesetre jóval fegyelmezettebb volt, mint a férfié; s ehhez járult még vonakodása mindattól, ami a házassággal együtt jár. Fel kell adnia a lapcsinálást – azt a mesterséget, amelyhez valóban ért – a házimunka javára, amelyet legföljebb alapfokon művel; búcsút kell mondania az anyagi függetlenségnek, amely szintúgy igen becses volt számára.

– Szeretsz te engem, Sarah? – kérdezte a férfi, s hangjából tanácstalanság és némi sér-tődöttség érződött. – Mert olykor már ebben is kételkedem. Emlékszel még, amikor elő-ször vallottam neked szerelmet? Akkor megkérdeztem, tudnál-e te is szeretni engem, és emlékszel, mi volt a válaszod? Nem az, hogy „én is szeretem magát, Noah”, hanem az, hogy „ez nagyon is lehetséges”. Nos, szerintem legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Nem tagadom, hogy kezdetben küzdöttem az érzéseim ellen, de aztán megadtam magam, és bátran kimondom: szeretlek, Sarah, feleségül akarlak venni, veled akarom foly-tatni az életemet. És tudni akarom, hogy te ugyanígy érzel-e.

Hangja mélységesen komoly volt, sötéten izzó, makacs tekintete egyértelmű választ követelt. Sarah tudta: ő is viszonozza Noah szerelmét. De hát még csak öt hónapja ismerik egymást, és a férfinak nem szabad megfeledkeznie róla, hogy házassági ajánlatára csak feltételesen mondott igent; és ez a feltétel Addie sorsának elrendeződése volt.

– Igenis szeretlek, Noah – suttogta, majd a férfi kétkedő arckifejezése láttán szorosan átölelte. – És jól mondtad az imént: valóban nem vagyok az anyja Addie-nek. Néha meg-feledkezem erről, de szolgáljon mentségemül, hogy hosszú éveken át anyáskodtam fölötte. Légy hát megértő, és adj még egy kis időt; hiszen eleve ebben állapodtunk meg.

A férfi átölelve tartotta, de egy szót sem szólt. – Csak szeptember óta ismerjük egymást, Noah – folytatta a lány. – Nekünk magunk-

nak is szükségünk van még egy kis időre, nem gondolod? A férfi hátrább lépett, és sötét, kutató tekintettel nézte. Vajon mi járhat a fejében, tűnő-

dött Sarah. Noah, a két karját megragadva, gyengéd és szomorkás csókot nyomott a szájára, és

Saraht elfogta a vágy: bárcsak engedhetne kívánságának, és haladéktalanul hozzámehetne feleségül. De hát ez lehetetlen… Átfonta a férfi nyakát, és csókja csupa bocsánatkérés volt.

A csók kellős közepén Freeman Block toppant be az irodába. – Nicsak, nicsak… Mit látnak szemeim?! Noah nem engedte el a lányt. – Takarodj innen! – Muszáj? Pont, amikor ilyen érdekes a látvány? – Pokolba veled, Freeman! – Ha nem tudnád, én is itt dolgozom. – Fél óráig dolgozz másvalahol! Freeman kuncogott. – Szóval te meg Sarah… Én megmondtam, emlékszel? Aznap, amikor megvette neked

ezt a kalapot, már szóltam: te, Noah, az a lyány kiszúrt magának! – Akaszd fel magad, Freeman! Amikor becsapódott az ajtó, Noah nagyot sóhajtott, és elengedte Saraht. – Hát ezzel vége a titkolózásnak…

187

– Lehet, hogy neked van igazad. Talán valóban meg kell mondanom Addie-nek. – Akaratod ellenére? – Egyezzünk ki félúton. Időpontot még nem mondhatok, de a melltűdet viselni fogom,

hogy mindenki lássa. Ha Addie megtudja, hogy nemsokára elmegyek, talán felkészül rá. Noahnak, ahogy elnézte, az motoszkált a fejében: milyen ésszerűen gondolkodik! Min-

den helyzetben tudja, mi a teendő… Bárcsak ne lenne mindig ilyen magabiztos… – De most már igazán vissza kell mennem a szerkesztőségbe, Noah. Tudósítanom kell a

lelkész érkezéséről. – Elkísérjelek? – Ugyan, fölösleges. – Majd mondd el, hogyan fogadta Addie a hírt. – Természetesen. A lány távozása után odament a kályhához, és a kávéskannát egy zománcozott fehér

bögre fölé billentette, de csak egy kanálra való sűrű fekete üledék csorgott ki belőle. Fel-emelte a kályha fedelét, és belelöttyintette az anyagot. Sercegés hallatszott, a kályhából füst szállt fel, a levegőben megszenesedett kávészag érződött.

Ha Sarah szeretné, hozzá is akarna menni feleségül. Ilyen pofonegyszerű az egész. Lám, ő szereti a lányt, és a célja egyértelmű: kimondani az esküvői fogadalmat, összeköl-tözni, együtt hálni vele, gyerekeket nevelni. A fenébe is, az emberek között így szokás! Noah elképzelni sem tudott olyan szerelmet, amellyel ne járna együtt a türelmetlen vágy a célok után. Nem értette, hogyan helyezheti Sarah a testvéri érzelmeket a szerelem elé.

Két fahasábot rakott a tűzre, és visszaült íróasztalához, de öt perc múlva is csak mozdu-latlanul nézte az előtte lévő irathalmazt.

Valakivel muszáj beszélnie. Robertot választotta ki e célra, amikor aznap este a Heuréka kocsmában együtt üldögél-

tek egy sarokasztalnál. A helyiség füstös és lármás volt, a szomszédjukban valakinek ló-trágya tapadt a csizmájára. De legalább a nagy zajban senki sem figyelt oda rájuk.

– Mi a véleménye Sarahról? – kérdezte. – Az ilyenre mondják, hogy a föld sója. Becsületes, tiszta erkölcsű, szorgalmas. Azt hi-

szem, a legokosabb nő, akit ismerek. – Nálam mindenesetre jócskán okosabb. – Ejnye, Campbell, ez aztán nem nagy művészet! Ezen jóízűt nevettek; a kapcsolatukba már ez is belefért. Noah két lábra döntötte a székét, és kalapja karimája alól Robertra sandított. – El fogom venni feleségül. Robert arca előbb megnyúlt a csodálkozástól, aztán mosolygósra kerekedett. – És már meg is kérte? – Ühüm. – És ő igent mondott? – Nagyjából. – Hogyhogy nagyjából? Noah visszaengedte a székét négy lábra. – Még nem hajlandó időpontot mondani. De adtam neki jegyajándékul egy melltűt, és

mostantól már viselni fogja. Robert letette a söröskancsót, és megmarkolta Noah kezét. – Hát ez igazán nagyszerű újság! Gratulálok! – Remélem, van mihez – jegyezte meg Noah fanyar mosollyal. – Mi a baj? Nem látszik valami ujjongóan boldognak! – Á, én boldog vagyok. Csak Sarah nem az. – De hát ha egyszer igent mondott!

188

Noah a söröskancsó szélét tanulmányozta, majd az asztalra könyökölt, és előrehajolt. – Sarah furcsa teremtés, Robert; Addie meg ő ég és föld… Néha úgy érzem: olyan

okos, annyi mindent őröl a fejében, annyi terve van, hogy a házasságra nem jut ideje. Azt majd elintézi úgy mellékesen, ha éppen ráér egy kicsit. És ez valamelyest lehűti az ember boldogságát. Nem tudom, érti-e…

Robert ivott egy korty sört, és várta a folytatást. – Nemsokára lelkészt kap a város, és én akkor rögtön meg szeretném tartani az esküvőt,

de ő csak húzza az időt. Ez itt a baj. – Ugyan már, ember! Hiszen még fél éve se ismerik egymást… – Igaz. – Noah felsóhajtott, és megdörgölte tarkóját. – De van itt valami más is. – Csak mondja. Hallgatom. Noah ismét a kancsó fenekét tanulmányozta, aztán a kancsó fülével babrált, végül fel-

nézett Robertra. – Halálosan retteg attól, hogy megérintsék. – Hiszen mondtam, hogy nagyon erkölcsös lány. – Ennél többről van szó. Valahogy Addie múltjával van összegabalyodva a dolog. Azt

mondja: „Nem akarok olyan lenni, mint Addie.” – Ki vehetné azt rossz néven tőle? – Nem is kívánok én tőle semmi olyat. Illetve, szóval… egyszer elragadott a hév. De

csak egyetlenegyszer. Próbálkoztam, ő pedig egyértelműen a tudtomra adta, hogy ő nem olyan lány. Nahát azóta aztán tökéletes úriemberként viselkedem. Csak nagy ritkán csóko-lom meg, de ő többnyire még a csókolózástól is retteg. A mindenségit, Robert: hát termé-szetes dolog ez két ember között, aki állítólag szereti egymást?

– Biztos benne, hogy szereti azt a lányt? – Éjjel-nappal rá gondolok. Egészen megbolondít. – Én azt kérdeztem, szereti-e? – Igen. Jobb meggyőződésem ellenére, de igenis szeretem. – Akkor ne nyűglődjön miatta. A nők először papírt akarnak a házasságról. – Mondjak valami érdekeset? – Halljuk! – Egy ideig azt hittem, magába szerelmes. – Belém? – Amikor megjött, rohadtul féltékeny voltam. Robert nevetett. – Nekem mindig csak Addie számított. Sarah meg én csak jó barátok voltunk. – Na és mi a helyzet Addie-vel? Van valami terve? Robert hátradőlt a székében, mély lélegzetet vett, majd arcát felfújva kiengedte a leve-

gőt. – Addie még mindig nem tudja, hányadán áll. Akár hiszi, akár nem, de néha úgy érzem,

mintha visszavágyna a kuplerájba. – Ugyan, Robert, ezt nem mondhatja komolyan! – Elismerem, nevetségesen hangzik, de gondolja csak meg… Öt éven át élte azt az éle-

tet. Szépen keresett. A férfiak imádták. Azt hiszem, igencsak értette a mesterségét – ám-bár, az ördögbe is, ezt maga jobban tudhatja.

– Értett hozzá. – És még maga féltékeny énrám? – kérdezte Robert fanyarul. – Az csak üzleti ügy volt, Robert, semmi több, és amikor Sarahba beleszerettem, fel is

hagytam vele. Robert nagyot húzott a kancsóból, és közben különös pillantást vetett Noahra. – Nem akármilyen csuda, hogy maga meg én összemelegedtünk, tudja-e?

189

Noah válasz helyett lassan elvigyorodott, aztán megkérdezte: – Száz szónak is egy a vége: szereti-e Addie-t vagy se? – Az igazság az, hogy magam sem tudom. Elég fontos számomra ahhoz, hogy rendes,

tisztességes életet kívánjak neki, de feleségül venni egy nőt az ő múltjával – hát ettől azért fázik az ember… Tudta-e, Noah, hogy miközben azt játszotta, odavan a férfiakért, valójá-ban gyűlölte őket?

Noah fejében még soha nem fordult meg ez a gondolat, s most, futólag, enyhén meg-borzadt tőle.

Aznap este, miközben ráérősen hörpölgették a vacsora utáni kávét, Sarah így szólt: – Valamit mondanom kell neked. Remélem, nem fog felzaklatni. – Miért, valami rossz hír? Sarah röpkén mosolygott, aztán elkomorult. – Nem, igazából nem rossz. – Az asztalra könyökölt, majd kibökte: – Noah megkérte a

kezem. Addie arcán döbbenet suhant át. Némán felállt, és a kályhához ment a kávéskannáért,

majd Sarahnak háttal így szólt: – Uramisten… – Mi a véleményed, Addie? – Te és a seriff… Hát nem is tudom, mit gondoljak… – Ülj vissza az asztalhoz, Addie! Addie lassan megfordult, és leült a szék legszélére. – Az időpont még nincs kitűzve. Addie bólintott, és mereven nézte a bögréjét. – De ma sürgöny érkezett: április elején Deadwood lelkészt kap. Addie éles pillantást vetett a nővérére. – Április elején?! – Nem azt mondtam, hogy akkor már rögtön meg is esküszünk, csak azt mondtam,

hogy akkorra várjuk a lelkészt. De a tényekkel így is szembe kell nézned, Addie. Előbb vagy utóbb megtörténik a dolog, és akkor Noahval fogok élni.

– Miért nem élhetnétek itt? – kérdezte a lány panaszosan. Sarah megsimogatta a csuklóját. – Azt hiszem, erre magad is tudod a választ. – Vagy úgy… – mondta halkan Addie, és lesütötte a szemét, majd csüggedten kérdezte:

– És akkor velem mi lesz? – Éled a magad önálló életét, Addie. És már most meg kell tenned az első lépéseket.

Nem ülhetsz örökké itt benn a házban. Járj be a városba, vásárolj, állj szóba az emberek-kel!

Addie-ból hirtelen kirobbant az indulat. – Nekem megvolt a magam önálló élete, de Robert meg te kirángattatok belőle! Ha

egyikteknek se kellek, miért hurcoltatok el Rose-tól? Még mindig nem érted, hogy én bol-dog voltam ott?

– Ilyet nem mondhatsz, Addie! – Igenis boldog voltam! Mindenesetre boldogabb, mint itt, ahol egy nagy senki lett be-

lőlem. Nem tudok főzni, nem tudok cikkeket írni, gyűlölök mosni, gyűlölök kályhát suvickolni! Még arra se vagyok jó, hogy Robert felesége legyek, mert különben már rég megkért volna, de ehelyett úgy bánik velem, mint a kedvenc kishúgával. Nahát én nem óhajtok se Robert kishúga, se a te házi rabszolgád lenni!

Addie, akár egy durcás gyerek, kirohant a konyhából, felvágtatott a lépcsőn, és bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

190

Sarahnak zúgott a feje. Ahány hálátlan, önző, szeszélyes nő csak termett erre a világra, az ő húga viszi el a pálmát! Annyira beszűkült a láthatára, hogy fel se méri, mit tettek érte Robert meg ő. A legcsekélyebb erőfeszítésre sem hajlandó, hogy a saját lábára álljon, hogy nekivágjon bárminek, amihez akár a legcsekélyebb elszánás és kitartás szükséges, inkább őket vádolja, amiért nem hoznak érte újabb áldozatokat, hogy ő továbbra is bezár-kózhassak a maga elefántcsonttornyába, és hűvös megvetéssel sújthassa az egész emberi-séget!

Hát csak ücsörögjön ott, és bőgjön kedvére! Aztán a haragja természetesen elhamvadt saját tüzében. Az óra tízet ütött; a két nő már

három órája hallgatta magányosan a ház neszeit, önkéntes száműzetésük egyre súlyosab-ban nehezedett rájuk, a gyűlölködés már nem pezsdítette fel vérüket, hanem fájdalmasan perzselte őket. Sarah eloltotta a konyhai lámpást, és a sötétben feltapogatózott a lépcsőn. Odafenn megállt, nézte az Addie ajtaja alól kiszivárgó vékony fénycsíkot, majd szomorú-an bement a maga szobájába.

Éppen meggyújtotta a lámpást, amikor Addie ajtaja kinyílt, s a lány beóvakodott az ő ajtaján, majd egy lépésre a küszöbtől megtorpant.

– Sarah… Sarah hátrafordult. – Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan… Egymásra néztek a csendes szoba két végéből, aztán Sarah felállt, és egymás karjába

futottak. – Ó, Addie… Te se haragudj rám! – Te semmi rosszat nem tettél. Jogod van hozzá, hogy feleségül menj a seriffhez, és így

is van rendjén. Éppen csak megijedtem, mert fogalmam sincs, hogy velem mi lesz. Sarah az ágyához vezette; leültek egymás mellé. – Minden jól fog kiütni – mondta Sarah. – De hogyan, amikor egyetlen férfinak se kellek, még Robertnak sem, pedig tudom,

hogy szeret. – És ha először látni akarja, hogy meg tudsz-e lenni nélküle is, mielőtt úgy dönt, hogy ő

nem tud meglenni nélküled? Ezen még nem gondolkodtál? Addie csak a szemét meregette. – Egy szót se értek abból, amit mondasz – jelentette ki. Sarah megfogta a kezét. – Melyik férfi akarna feleségnek olyan nőt, aki visszavágyik a bordélyházba? Mutasd

meg neki, Addie… Azt mondod, nem értesz semmihez, de ez nem igaz. Az ég szerelmére, Deadwood lakossága kilencvenkilenc százalékban férfiakból áll! Rengeteg olyan munka van, amihez a nők jobban értenek a férfiaknál vagy amit a férfiak soha nem vállalnának. Takaríthatnál rájuk, foltozhatnád az ingeiket, kimoshatnád az ágyneműjüket, lenyírhatnád a hajukat, mit tudom én. Neked kell eldöntened, mihez van leginkább kedved. De egyva-lamit tudok: ha üzletről van szó, mindig a nőé lesz az előny. Ha például nyitnál egy boltot, és az utca túlsó felén egy férfi is ugyanolyat nyitna, egykettőre tönkremenne, mert minden vevő hozzád áramlana.

Látszott, hogy ez a lehetőség még meg sem fordult Addie fejében. – Csak egyet kérek, Addie: használd az eszed! Ne takarózz azzal a kifogással, hogy

kettőnk közül én vagyok az okosabb; találj ki valamit, amihez te értesz jobban. És ha ez meglesz, szerintem Robert is nyilatkozik majd. Nem puszta hóbort vezette, amikor kiho-zott Rose házából.

– Ó, Sarah, én is olyan nagyon szeretem! És amióta elhozott Rose-tól, még csak meg sem csókolt!

– Adj neki időt. És ami még fontosabb: adj rá okot, hogy kedve legyen megcsókolni.

191

Addie komolyan nézett maga elé, majd hosszas mérlegelés után így szólt: – Hát jó. Megpróbálom. Úgy látszott, mégiscsak megépül a templom. A Krónika következő száma nem csupán

a lelkész várható megérkezéséről tudósított, hanem közhírré tette, hogy épületfa szüksé-geltetik, és felkért minden bánya- és telektulajdonost: adományozzon fejenként egy fát, és szállítsa el a Hód-patak menti fűrészmalomhoz.

A nagy eseményt március első hetének végére tűzték ki. – Velem jössz? – kérdezte Sarah előző este. – Igen – felelte Addie, nagyot sóhajtva. Sarah elmosolyodott, s vele mosolygott Addie is, bár nem olyan szélesen és magabizto-

san, mint a nővére. Az építkezés első napján derült, meleg idő ígérkezett. Kivonult mindenki: a kereskedők, a bányászok, férfiak, nők, gyerekek egyaránt – és

egy korábbi prostituált, hátrakötött kendő alá rejtve félig szürke, félig szőke haját. Amikor Addie megjelent Sarah oldalán, sokan kapták fel a fejüket. Néhány férfi szemében meg-csillant a felismerés fénye, és odaköszöntek neki: – Jó napot, Eve! –, mire a lány így felelt: – Most már Addie-nek hívnak. – A legtöbb nő arca megmerevedett, de Sarahra való tekin-tettel azért biccentettek, amikor bemutatta nekik a húgát. Természetesen Emma járt elő jó példával; nagy lendülettel átfogta Addie vállát, és kiadta az utasítást:

– Jöjjön csak velem! Kell valaki, hogy áthozzuk a kenyeret a pékségből. Útközben Noahba ütköztek, aki kezeslábasban és ócska piros flanelingben, hóna alatt

szerszámosládával igyekezett a templom helyéül szolgáló telek felé. – Addie! – kiáltotta meglepődve. – Hát maga is segít? Addie tétován mosolygott. – Sarah beszélt rá. – Hiszen ez nagyszerű! – kiáltotta ragyogó arccal a férfi. – Hallom, feleségül veszi a nővéremet. – Micsoda?! – sikkantott Emma. – Úgy van. Méghozzá remélem, mihamarabb, most, hogy már papunk is lesz… – Gratulálok – mondta Addie. – Köszönöm, Addie. Elváltak; Emma és Addie ment a kenyérért, Noah csatlakozott az ácsokhoz. Amikor a

két nő visszaért az építkezés helyszínére, Robert lépett oda hozzájuk. Ő is munkaruhában volt, és szerszámot is hozott magával.

– Hallottam, hogy már itt jártál – mondta Addie-nek elégedetten. – Remélem, Emma, alaposan megdolgoztatja a kisasszonyt!

– Azt meghiszem! Nekem Deadwoodban senki ne henyéljen, amikor templomot épí-tünk! Hol van Sarah?

– Ott szemben; kávét főz. Emma felmászott egy szögekkel teli ládára, és megtalálta Saraht a többi nő körében;

Noah a közelben szorgoskodott. Emma tölcsért formált kezéből a szája elé, úgy kiáltotta: – Figyelmet kérek! Siessünk az építkezéssel, mert az első pár, akit a templomunkban

összeadnak, a seriff és Sarah Merritt lesz! Saraht és Noaht vagy tizenöt méter választotta el egymástól, de egyszerre kapták fel a

fejüket, és a pillantásuk találkozott. A felharsanó éljenzés hallatán Sarah fülig pirult. Egy bányász hatalmasat csapott Noah vállára. – Noah Campbell, te ravasz vén kujon! – Tán újra bezárta a seriff egy elhagyott aknába, hogy igent mondjon? – Kapott is érte annak idején akkorát, hogy bedagadt a szeme!…

192

Délelőtt hatalmas társzekér hozta a gazdákat a Szuronyos Hal völgyből; velük jött Noah családja is. Már a város határában fülükbe jutott a nagy újság. Carrie ugrott le első-nek a szekérről.

– Hol az az én nagy fiam? A saját szájából akarom hallani! – Aztán, amikor meglátta Noaht, már messziről bömbölte: – Hát igaz? Elveszed az újságoslányt?

– Igaz, mama. – Es ő hol van? – Aztán még hangosabban zendített rá: – Vezessenek oda a leendő me-

nyemhez! A tömeg odalökdöste elé Saraht, Carrie pedig lecsapott rá, nyomában a fiával. – Ej, te lány, te aztán boldoggá tettél egy anyát! És mikor lesz a nagy nap? – Azt… azt még nem tudom… – dadogta Sarah, de Carrie máris magához ölelte, a háta

mögött pedig ott állt Noah; így találkozott ismét a tekintetük. – Annyit mondhatok, hogy nekem nem lehet elég hamar! El se hiszitek, gyerekeim, mi-

lyen mérhetetlenül örülök! Kirk, Arden, gyertek már, itt a mi lányunk! Kirk odaért; Arden a nyomában kullogott. Noah apja olyan erővel ölelte magához a

lányt, hogy annak kis híján beleroppant a gerince. – Hát ez már valami – mondogatta –, ez már aztán igazán valami! Áldásunk rajtatok! – Aztán végre elengedte Saraht, és Noah ke-zét lapogatta. – Gratulálok, fiam!

Most már Ardenen volt a sor. Mosolyogni próbált, de alig görbült meg a szája. – Össze-törte a szívem, Sarah. Amikor pedig én kértem meg elsőnek! – Végül mégiscsak arcon csókolta leendő sógorasszonyát, Noahval pedig lekezelt, ahogy illett, sőt, még hozzátette, olyan harsányan, hogy az egész város hallja: – Győzött a jobbik!

Noah és Sarah csak jóval később válthatott néhány bizalmas szót, amikor Sarah odavit-te a kávéskannát. Noah tartotta a bögréjét.

– Nahát, most aztán már tudja mindenki. – A kijelentésben kimondatlanul ott bujkált a kérdés: Mit mondasz erre, Sarah?

Sarah a bögre fölé billentette a kannát, a férfira mosolygott, és a válaszától Noahnak a lélegzete is elakadt:

– Akkor ideje, hogy kitűzzük az esküvő napját. A templom olyan gyorsan, szépen és pontosan épült, mintha a legjobb karmester vezé-

nyelte volna a munkát. Először elkészült a padlózat, utána a magasba szökött az első, majd a másik három fal, aztán föléjük borultak a csontfehér gerendák. Közben lenn a földön egy nyolctagú munkacsapat a hegyes harangtornyot állította össze, mellettük két egyforma aj-tót ácsolt egy másik társaság.

Alkonyatkor elrakták éjszakára a szerszámokat, aztán kigyúltak a lámpások, és előke-rült egy hordó sör is. Valaki hegedűt vett elő, másvalakinél szájharmonika akadt, és a templom padlóján, amelyből a frissen fűrészelt fa illata áradt, táncmulatságot rögtönöztek. Minden nőt táncba vittek, mégsem volt belőlük elegendő. Néhány jó kedélyű férfi köl-csönkérte a kötényeket, és beugrott a hölgyek szerepébe, így járták férfitársaikkal a táncot a Bugó gerlepár dallamára.

Sarah, amint Arden karjába sodródott, csak ennyit hallott: – Ha rosszul bánik magával, tudja, kihez forduljon! Noah pedig, amikor hozzápördült, azt mondta neki: – Ha vége lesz, hazakísérlek! A jókedvet csak egyetlen kínos közjáték zavarta meg. Amikor Addie egy szám végén

kifulladva támolygott le az alkalmi táncparkettről, Mrs. Roundtree pattant elé, és fojtottan az arcába sziszegte:

– Van képe épp ebben a házban tisztességes, istenfélő népek közé elegyedni! Menjen vissza a kuplerájba, ahová való!

193

Sarah, aki véletlenül meghallotta szavait, lecsapott az asszonyra. – És maga még kereszténynek meri nevezni magát? Robert csak később látta meg Addie-t, amint már odakinn, a többiektől elhúzódva me-

redt a még lobogó tűzrakásra. – Mi történt? Miért hagytad ott a táncot? – Vannak, akiknek nem tetszik, hogy itt vagyok. – Ki az? – Nem érdekes. – Azt kérdeztem: ki az? Addie makacsul összeszorította a száját. – Valamelyik férfi mondott valamit? – Nem. Egy asszony volt. – A nők lesznek a szigorúbbak. Egy ideig türelemmel kell lenned. – Nem mondom, hogy nem számítottam ilyesmire. Csak egy kicsit jobban fáj, mint hit-

tem volna. – Tehát összeroppansz, és visszabújsz a házba? Addie felnézett rá. A férfi arcán táncolt a gyorsan mozgó lángok visszfénye. – Nem. Holnap újra itt leszek, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Robert elmosolyodott. – Derék kislány vagy, Addie. Gyere, hazakísérlek! A mulatság nem tartott sokáig; a kemény munka után mindenki fáradt volt. A völgyből

jött gazdák hazamentek. Robert és Addie eltűnt. Noah kézen fogta Saraht. – Gyere, hazakísérlek – mondta, mintha Robert szavait visszhangozná. Felkapaszkodtak a meredek domboldalon, amelyről még csorgott a megolvadt hó. Kif-

liforma hold ezüstözte be a szurdok peremét. Az éjszakai levegőben a kora tavasz nyers földszaga lengett. Odalentről papírból kivágott rajzként meredt fel az új templom torony.

Sarah és Noah között egy csapásra megváltozott minden. Kapcsolatuk immár köztudott volt. Hamarosan elkészül a templom, és pap is lesz hozzá. Sarah azt ígérte: megmondja az időpontot.

Mindketten hallgattak, amíg a ház elé nem értek. Ekkor Noah megfogta a lány két ke-zét, és csak annyit kérdezett:

– Mikor? Sarah már várta a kérdést, és felfelé jövet a választ is kigondolta. – Mit szólnál június első szombatjához? Noah megszorította a kezét. A holdfénynél látszott, hogy máris mosolyog. – Komolyan is gondolod, Sarah? – Igen, Noah.

194

19. fejezet

Amióta eljött Rose-tól, Addie egyetlen olyan dolgot vitt végbe, ami örömöt szerzett ne-ki és büszkévé tette: megvarrta a függönyöket. Vitatható jelentőségű foglalatosság volt, de legalább, csekély varrónői tudása ellenére, némi önbizalommal művelhette. Miért ne űz-hetné rendszeresen? A deadwoodi szurdok magányos férfilakossága kopár, dísztelen há-zakban tengette életét; se idejük, se szakértelmük nem volt hozzá, hogy lakályosabbá te-gyék otthonukat.

Első ügyfele a leendő Mrs. Noah Campbell volt; új házába rendelt függönyöket, ahová majd júniusban költözik be férjével; a második pedig Birtle Matheson tiszteletes, aki ápri-lis elején érkezett Deadwoodba a postakocsival.

Addie végül mégiscsak belépett a nőegyletbe, amely kötelességének tartotta, hogy mire a lelkész megérkezik, bebútorozzák és kicsinosítsák a házát. Sikáltak, takarítottak, ablakot mostak, kályhát tisztítottak, még szőnyeget is szőttek a padlóra, Addie pedig a függönyök elkészítését vállalta. Közben azonban ledöntötte lábáról az influenza, és mire felépült és megvarrta a függönyöket, Matheson tiszteletes már beköltözött a paplakba.

Szép, tavaszias idő volt, amikor Addie leszállította a függönyöket; hétágra sütött a nap, a levegőt betöltötte az éjszakai esőtől nedves fenyők jellegzetes illata. Addie nem is vett kabátot, csak rojtos kendőt borított kék ruhája fölé. A kosárba a kész függönyök mellé ka-lapácsot, kampókat és fapeckeket csomagolt.

Amikor bekopogott, arra számított, hogy javakorabeli férfi nyit majd ajtót, ám kiderült, hogy a lelkész alig néhány évvel idősebb, mint ő. Barna nadrág és kigombolt nyakú, kö-nyékig feltűrt fehér ing volt rajta. Szép szeme volt, cseresznyefaszínű, hullámos haja és fö-löttébb vonzó arca.

– Matheson tiszteletes úr? – kérdezte Addie. – Én vagyok – mosolygott a férfi, elővillantva hibátlan fogsorát. – Én pedig Adelaide Merritt vagyok, a nőegylet tagja; meghoztam a függönyeit. – Fáradjon beljebb, Miss Merritt. – A lelkész a kezét nyújtotta, de nem engedte el

Addie-t, hanem lendületes mozdulattal behúzta az ajtón. A férfi csípőre tette a kezét, és lábát kényelmesen szétterpesztve még egyszer megnézte magának a látogatót. – Micsoda gyönyörű idő és micsoda kellemes meglepetés!

Addie meghökkent; az az érzése támadt, hogy a tiszteletes nem csupán a kosarában lé-vő függönyökre céloz. Sugárzó mosolya mögött mágneses erejű érdeklődés rejlett.

Ahogy most élénk, figyelmes arccal, papi gallér nélkül állt Addie előtt, nemcsak rokon-szenvesnek bizonyult, hanem fölöttébb jóképűnek is.

– Szóval függönyöket hozott… – Igen. Nemrég nyitottam meg a boltomat, és vállaltam, hogy megvarrom a magáéit.

Igazán sajnálom, hogy csak most készültem el velük, de influenzát kaptam. – Ejnye, ejnye. Remélem, jobban van már. – Ó igen, sokkal jobban. A férfi olyan hosszan mosolygott rá, hogy Addie már feszengett zavarában, aztán,

mintha csak most kapna észbe, elvette a lánytól a kosarat, és az asztalra tette. – Hát akkor hadd lássuk. Mutassa a művét! – Majd, mialatt Addie kirázta a kosárból a

függönyöket, hozzátette: – De ragaszkodom hozzá, hogy kifizessem! – Szó sem lehet róla, ez az én önkéntes felajánlásom volt. Elég silány szakácsnő va-

gyok, tortát nem süthettem magának, és szőnyeget sem tudok szőni; de a függönyvarrásba lassan belejövök. Hoztam mindenfélét, ami kell, hogy felszerelhessük őket.

195

A fehér selyempuplin függönyöket hosszanti csíkokban hímzett fehér borostyánminta díszítette.

– A fehér hamarabb bekormozódik, gyakran kell majd mosni, de ez a ház elég sötét, gondoltam, ráfér egy kis derű.

– De még mennyire, Miss Merritt. Miss, ugyebár? Addie felnézett a tengerkék szempárba. – Igen, Miss – mondta, mire a férfi mosolyának fényereje legalábbis megkettőződött. A soron következő óra az egyik legfurább volt Addie életében. Álmában nem képzelte

volna, hogy egy pap így viselkedhet. Matheson először is elvette tőle a kendőt, és gondo-san összehajtogatva egy karosszék támlájára tette, majd amúgy feltűrt ingujjban egy szék-re mászott, és Addie utasítása szerint beverte a kampókat az ablakkeretbe, közben pedig csak úgy áradt belőle a szó. Beszédét sűrű nevetéssel tagolta, ezernyi kérdést tett fel a vá-rossal és Addie személyével kapcsolatban, és önmagáról is bőséges tájékoztatással szol-gált. Csak a minap került ki a szemináriumból, és szilárdan eltökélte, hogy már első szol-gálati helyén felhívja magára a figyelmet. Az édesapja ugyancsak lelkész volt Philadelphi-ában, édesanyját – a Birtle az ő lányneve volt – elveszítette, és két férjezett nővére maradt keleten. A deadwoodiak hirdetésére pedig azért válaszolt, mert úgy látta, itt módja lesz alapjaitól felépíteni az egyházat, és szoros kapcsolatot ápolni gyülekezetével. Egyebekben Dickens a kedvenc írója, szeret horgászni és énekelni, és szívesen nézi a naplementét.

– Hát naplementét itt aligha láthat – jegyezte meg Addie. – Miért ne láthatnék? Csak korábban kell odanéznem! Derűs világszemlélete senkit sem hagyhatott érintetlen, és valahányszor nyugtalanítóan

élénk tekintetét Addie-re szegezte, a lány nem tudta elvonni pillantását. – Egyszer majd talán együtt nézhetnénk a leszálló napot – javasolta, ahogy ismét csípő-

re tett kézzel a lány elé plántálta magát. – Ezt nem hiszem – felelte Addie, és újabb függönyt nyújtott át neki. A férfi megint

felhágott a székre, felakasztotta, majd leugrott és ismét a már ismerős testtartásba helyez-kedett.

– Aztán miért nem? – kérdezte. Addie elfordult, hogy a munka befejeztével magához vegye kendőjét és kosarát. – Forduljon bárkihez a városban, és majd megtudja. – Biztos, hogy nem előlem menekül? – Hát persze! – füllentette jobb meggyőződése ellenére a lány. – Nagyszerű! Hát akkor mindent köszönök, Miss Merritt! – A lelkész erősen megszo-

rongatta Addie kezét, kéklő szemének sugaras mosolya valósággal perzselte az arcát. – Látom majd holnap az istentiszteleten?

– Ott leszek. – Akkor hát a holnapi viszontlátásra! Addie kábultan támolygott ki a házból. Egy pap – s ráadásul ilyen jóképű, vonzó fiatal-

ember! Milyen régóta nem tapasztalt már érdeklődést egy rendes férfi részéről! Pompás érzés volt, hogy valaki ilyen nyilvánvalóan csodálja és körülhízelgi; valaki, akivel elbe-szélgethet, úgy, ahogy fiatalok között szokás.

Másnap délelőtt, úgy, ahogy már előzőleg megbeszélték, négyesben, Noahval és Roberttal elmentek a templomba. Matheson tiszteletes a templom bejárata előtt várta gyü-lekezete tagjait, hogy mindenkivel kezet szoríthasson.

Elsőnek Saraht üdvözölte, akit már ismert, majd Noaht, akivel korábban ugyancsak ta-lálkozott.

– Á, Miss Merritt, Mr. Campbell – az én kedves első jegyespárom! Mennyire örülök, hogy most is együtt érkeznek! – Majd miután Sárah és Noah belépett a templomba, Addie-hez fordult. – És itt a másik Miss Merritt, aki tegnap besugarazta jelenlétével a házamat!

196

Nem is tudja, milyen otthonos hangulatot árasztanak a függönyei! Hadd köszönjem meg még egyszer.

– Ó, igazán szívesen tettem… Robert Addie háta mögül nézte a jelenetet, s enyhe bosszúság fogta el a lelkész leple-

zetlen érdeklődése láttán. – Úgy gondoltam, a közeljövőben esetleg meglátogathatnám magát és a kedves nővé-

rét, hogy hivatalosan is köszönetet mondjak a nőegylet alapítóinak. Hiszem, hogy a testü-let fontos szerepet tölt majd be egyházunk társadalmi életében és jótékonysági munkájá-ban egyaránt.

– Az egyletet Sarah alapította. Nekem nem volt részem benne. – De azért hozzájárul a látogatásomhoz? – Természetesen. Örömmel látjuk. Bemutathatom barátunkat, Robert Baysingert? Matheson mosolyogva rázta meg Robert kezét, Robert kurta mosolyában azonban nem

volt semmi derű, s a szeme komor maradt. – Tiszteletes úr… – biccentett. Amikor továbbmentek, halkan odaszólt Addie-nek: – Úgy látom, valósággal elvarázsoltad az új papunkat. – Legföljebb az ablakait varázsoltam újjá, Robert. Azzal beléptek a templomba; további szóváltásra nem nyílt alkalom. Az istentisztelet után Matheson ismét elfoglalta posztját a bejáratnál; Robert azonban

úgy sodorta magával Addie-t, hogy közben meg sem álltak. Addie kirántotta karját az övéből, és megjegyezte: – Hogyan lehettél ilyen neveletlen, Robert? – Meg ne lássalak ezzel a férfival! – csattant fel Robert. Addie mozdulatlanná dermedt a felháborodástól. – De Robert! Ez nem férfi, hanem pap! Különben is, nekem te ne parancsolgass! Robert ellentmondást nem tűrően belékarolt, és továbbvonszolta. – Mozgás, Addie! Az emberek már figyelnek bennünket! – Csodálod, amikor így kirontasz a templomból és az első itteni vasárnapján keresztül-

nézel a lelkészen?! Hagyj békén, segítség nélkül is hazatalálok! Így is tett, Robert pedig mérgében fújtatva iparkodott a nyomában. Az ajtó előtt Addie

megpördült, és az útját állta. – Nem szeretem, Robert, hogy úgy bánsz velem, mintha a tulajdonod volnék. Köszö-

nöm, hogy hazakísértél, de ezentúl nem kell fárasztanod magad, ha nem tudsz udvariasan viselkedni azokkal, akik velem udvariasan bánnak.

Azzal bevonult a házba, Robert pedig ott fortyogott magában az ajtó előtt, majd sarkon fordult, és levágtatott a domboldalon, útközben beleütközve az éppen hazafelé tartó Sarahba és Noahba.

– Robert! – kiáltott utána Noah, amikor a férfi elviharzott mellettük. – Hé, Robert, mi a baj?

Robert visszafordult, és Sarahra förmedt. – Mondd meg a húgodnak, hogy nem bánom! Ha ő úgy, én is úgy! – És továbbcsörte-

tett. Sarah tátott szájjal bámult Noahra. – Szerinted mi ütött belé? – A papunk igencsak rajta felejtette Addie-n a szemét. Alighanem ez böki a csőrét. Birtle Matheson már aznap délután beállított. Addie nyitott ajtót, és csak nehezen lep-

lezte elképedését. – Nicsak, a tiszteletes úr…

197

A férfi most is a fekete öltönyben volt, fehér papi gallérral. Szeme úgy kéklett, mint fe-je fölött az ég; hosszú szempillája láttán az idős hölgyek azt mondták volna: be kár, hogy nem lánynak született!

– Kicsit egyedül éreztem magam a házamban. Remélem, nem veszi zokon, hogy beje-lentés nélkül török magukra.

– Ugyan… – Bejöhetnék? – Sarah nincs itthon. Átmentek Noahval az új házukba rendezkedni. – Mit szólna akkor egy kis sétához? – Tessék? – Micsoda piros betűs napja lenne Mrs. Roundtree-nak, ha meghallaná, hogy

Eve, az egykori prostituált vasárnap délután kisétált az új kongregacionalista lelkipásztor-ral!

A férfi hunyorogva nézett a napba. – Gyönyörű időnk van. Zsong a tavasz a levegőben. A pataknál már békakuruttyolást is

hallottam! – A mosolya csupa rábeszélő ékesszólás volt. – Inkább ne – mondta a lány. – Miért? – Magának tenne rosszat vele. – Kérem, bízza rám ennek megítélését! – Ne haragudjon, tiszteletes úr, de nem mehetek magával. – Amiért korábban Rose Házában dolgozott? Addie elsápadt, bár ő éppenséggel úgy érezte, fülig vörösödik. Szobormereven állt, és

semmiféle válasz nem jutott eszébe. Birtle Matheson fél lábbal a küszöbre lépett, s ismét csípőre tette kezét. – A tegnapi megjegyzése után végeztem egy kis nyomozást. – Akkor magától is tudhatja, hogy nem lenne helyénvaló, ha együtt mutatkoznánk. – Mesebeszéd. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! Addie álmélkodva nézett a férfira. – Hiszen maga bolond… – suttogta. – Szerintem pedig maga feltűnően csinos lány, Adelaide Merritt, tovább, mindketten

egyedülállóak vagyunk, gyönyörű tavaszi nap van, és én nagyon szívesen sétálnék egyet magával. Miért kellene ehhez bolondnak lennem?

Addie-nek elállt a szava. Ő már egy csöppet sem tartotta csinosnak magát. Ha a tükörbe nézett, a sokéves tétlenségtől elhízott egykori szajhát látott, aki előnytelenül rövidre, majdnem fiúsra nyírta szőke haját, hogy eltüntesse a maradék szürkeséget, unalmas, ma-gas nyakú ruhákat hordott, és sehogysem tudta rábírni a szeretett férfit, hogy feleségül kér-je.

– Egy kis sétáról van szó, semmi másról – ismételte meg a lelkész. Így hát útra keltek, mind messzebb kanyarodva a várostól, először a patak mentén, az-

tán az erdőbe hatolva, dombokon fel, dombokon le, újabb, olvadt hótól megduzzadt pata-kok folyását követve, a bozótban neszező állatok között, fel-felnézve a rügyezésnek indult, vörösen csillogó fűzfaágakra. Közben leültek egy homokkő kiszögellésre a langyos dél-utáni napsütésben, és nézték, hogyan kapkod táplálék után egy vízirigó. Birtle ekkor hirte-len megszólalt:

– És most meséljen arról a Mr. Baysingerről is, akivel délelőtt a templomban volt. – Robert még régi, otthoni barátunk – felelte Addie. – Kislánykorom óta szeretem. A férfi hosszan hallgatott. A hátuk mögött mókus zörömbölt az ágak között. – Jól van – mondta végül. – Legalább tudom, mivel állok szemben.

198

Ezenközben Noah és Sarah majdani közös otthonukban szorgoskodtak. Noah az udva-ron térdelt, s vékony kefével tisztogatott egy kályhacsövet; buzgólkodását kíváncsian fél-rebillentett fejjel figyelte egy fekete csőrű szarka. Odafenn az emeleten Sarah ablakot mo-sott, majd amikor végzett, feltolta, és a párkányra könyökölve nézett le a férfira.

Noah a sarkára kuporodva nézett vissza rá. – Végeztél? – kérdezte. – Az ablakokkal igen. De szeretném még megforgatni a matracot. – Várj, amíg kész vagyok, akkor segítek. Sarah hallotta, ahogy jön fel a lépcsőn, és elébe ment. – Már itt is vagyok! – mondta a férfi. – Forgassuk meg azt a matracot. Noah megkerülte az ágy lábát, és odaállt Sarah mögé. – Lepedő és takaró is kell még – mondta. – Bízd csak rám – felelte Sarah, és továbbcsapkodta a matracot. – Meg párna. Noah szeme a lány hátára tapadt. – Meg huzat mindenre. Sarah a vállán át hátranézett, és sebtében kiegyenesedett. – Noah… – mondta feddőn. A férfi elvigyorodott. – Igaz is: kinek kell itt lepedő, paplan meg vánkos! Olyan gyorsan döntötte le, hogy a matrac heveset rugózott a lány alatt. Körülöttük por-

szemek kavarogtak a levegőben. Kinn halkan csiviteltek a szarkák; idebenn minden csen-des volt. Sarah felnézett: fölötte a férfi szeme először huncutul csillogott, majd a pajkos fény mélyebb, zavarosabb izzásra váltott, ahogy könyökére támaszkodva tanulmányozni kezdte a lány arcát – a szemét, az orrát – s végül a száját.

– Noah, megbeszéltük, hogy… – Most az egyszer, Sarah, ne mondd ki. Tisztában vagyok a szabályokkal. Lehajolt, s könnyedén, sietség nélkül, mintegy kóstolónak, megcsókolta, aztán felemel-

te a fejét, a szemébe nézett, s újra a szájára tapasztotta száját; játszott a lány ajkával, elő-ször a felsőt, aztán az alsót harapdálta, mielőtt hirtelen alábukott volna egy hosszú, kiszá-mítottan, szándékoltan kéjes csókba.

Percek teltek bele, mire felemelte fejét; szemük összeforrt, ujjhegyei végigpásztáztak Sarah nyakán, és érződött mindkettőjüknek az jár a fejében, hová vezethet még mindez, és hová nem szabad, hogy vezessen. A következő csók közben már levetkőztek minden gát-lást. Noah átfogta karjával, s mindkettőjüket oldalra hemperítette. Most már úgy csókolta, mintha a szabályok érvényüket vesztették volna – csókolta, ahogy szerelmes ifjú pásztorok csókolják tavasszal a kedvesüket; elvégre tavasz volt most is. Csókolta, amíg mindkettő-jüknek úgy feszült a teste, mint odakinn a fűzfákon a rügy.

Szenvedélyesen viaskodtak, mintha azt keresnék, hogyan tapadhatnának össze még tel-jesebben, még forróbban. Mialatt csókolták egymást, Noah a kötény és a blúz alatt megta-lálta Sarah mellét, simogatta, körülrajzolta vonalát, és apró, kéjes nyögést csalt elő a lány torkából.

Végül szétváltak, s olyan messzire gurultak egymástól, hogy összeszedhessék magukat. – Ó, Noah – suttogta a lány –, annyira megnehezíted nekem… – Komolyan mondod? – De még mennyire! – Eddig még soha nem esett nehezedre, hogy ellenállj… – Ma annál inkább… A férfi elmosolyodott, és megsimogatta Sarah állát. – Csak ezt akartam hallani!

199

Egy ideig még hevertek az ágyon, egymás szemébe mélyedve, élvezték a testükön las-san felfelé kúszó nap melegét, s azt, hogy mértéktartón csak egymás kezét fogják. Egy íz-ben Sarah megcirógatta Noah bajszát; egyszer a férfi simított hátra a lány halántékáról egy hajtincset.

Aztán a hátukra gurultak, karjukat a fejük fölé emelve, és elnézték közös otthonuk mennyezetét.

A város felbolydult, amikor híre ment, hogy Birtle Matheson tiszteletes figyelmességé-

vel üldözi Addie Merrittet. Robert Baysinger, amerre csak ment, súgást-búgást hallott a háta mögött, s akadtak, akik nyíltan vallatóra fogták: – Igaz, hogy a pap Addie-nek teszi a szépet? És maga hogy áll a lánnyal? Amikor kihozta Rose Házából, mindenki azt hitte, hogy egy pár lesz magukból!

Robertot minden újabb megjegyzés hallatán elfogta a pulykaméreg. Hovatovább az egész világra haragudott. A zúzdában azt dörmögték a munkások, hogy a főnök bizonyára túl sok higanygőzt lélegzett be, az mérgezi a szervezetét. Robert még Noaht is leteremtet-te, amikor egy ízben együtt ebédeltek Teddy Rucknernál, és a seriff megjegyezte:

– Hallom, Matheson valami tavaszi vásárt szervez, hogy pénz gyűjtsön templomi ülé-sekre és zsoltároskönyvekre.

Robert öklével az asztalra csapott, és elbődült: – A hétszentségit, Noah, hát már akárhová megyek, annak az álaknak a nevébe kell üt-

köznöm? Noah meghökkenve nézett rá. – Elnézést, Robert – mondta óvatosan. – Igazán csak ártatlan megjegyzésnek szántam. – Nahát kíméljen meg az ártatlan megjegyzéseitől, ha Mathesonról van szó! Nem pap

az, hanem nyomorult kéjenc! Noah hallgatott egy darabig, bekebelezett egy adag vadhúst, kávét ivott, újabb szelet

húst vágott magának, és figyelte Robertot, aki olyan undorral evett, mintha a hús még mo-zogna a szájában. Végül még egyszer meghúzta a kávésbögréjét, és megkérdezte:

– Addie-t mikor látta utoljára? – Mi köze hozzá? – Kérdeztem valamit. Robert gyilkos pillantással mérte végig, majd így felelt: – Három és fél hete. – Szóval három és fél hete… – ismételte meg Noah, majd némi hallgatás után azt kér-

dezte: – Na és okosabb lett ezalatt? Robert szeme lángot vetett. Ledobta villáját, és mutatóujjával asztaltársa felé bökött. – Ide hallgasson, Campbell, velem ne pimaszkodjék! Noah jámbor értetlenséget mímelt. – Valakinek csak meg kell mondania az igazat! Az egész város panaszkodik, hogy ma-

gának már köszönni sem lehet, olyan mogorván förmed rá mindenkire. A zúzdában a munkások fele ki akar lépni, mert vagy gorombáskodik velük, vagy mogorva képpel jár-kál. Olykor még magam is legszívesebben fenéken billenteném. Nahát tudja-e, Robert, mi a baj magával? Az, hogy szerelmes Addie-be.

Robert szótlanul meredt vissza rá. – Tizenöt éves kora óta szereti, és mégse meri bevallani magának. Inkább eltűri, hogy

egy ilyen Matheson betáncoljon a városba és levegye a lábáról, ahelyett, hogy odamenne, bedörömbölne az ajtaján, és véget vetne az egész komédiának!

– Azt mondta, ne zaklassam többé. – Az még nem fordult meg az agyában, hogy csak ki akarja ugratni a nyulat a bokor-

ból?

200

– Ugyan, Noah! Kerek perec megmondta, hogy a szeme elé ne kerüljek többé. Noah égnek emelte a karját. – Hogy lehet egy férfi ennyire mafla? Mossa ki már a szemét, ember! Az a lány szereti

magát! Robert mogorva képpel hallgatta tovább a prédikációt. – Mit gondol, miért jött el Rose-tól? Miért szőkítette vissza a haját? Miért kezdett füg-

gönyt varrni, miért lépett be a nőegyletbe, miért folytat kifogástalan életmódot? Azért, hogy méltó legyen magához, csak maga olyan bamba, hogy azt se látja, ami a szemébe or-dít! Az egész város tele van férfiakkal, akikkel lefeküdt és nőkkel, akik ezt nagyon jól tud-ják, és ő mégis a szemükbe mer nézni, hogy értésükre adja: ennek már vége, megváltoz-tam, rendes, tisztességes életet akarok élni. Nahát hajlandó ilyen életet biztosítani neki, vagy mi a rossebet akar tulajdonképpen?

– Szerintem ezt az életet ő Mathesontól várja. – Egy frászt. – Noah az asztalra dobta szalvétáját. – De ha nem szedi össze magát, ak-

kor valóban így lesz, mert az az ember igazán szenvedélyesen koslat utána, és előbb-utóbb megszédíti a lányt. Kiváltképpen, hogy papról van szó. El tudja képzelni, micsoda diadal lenne ez a házasság Addie-nek? Az ő múltjával? Az egész városnak fityiszt mutathatna!

Robert töprengett egy ideig, aztán megrázta a fejét. – Nem tudom, Noah. Mihelyt a pappal megismerkedett, úgy ejtett, mintha tüzes fedő

volnék. És tudja, az ilyesmi nagyon fáj ám az embernek. – Elhiszem. Na és ha neki is fáj valami? Erre még soha nem gondolt? Robert makacsul hallgatott. Noah ekkor az asztalra támaszkodott, és előrehajolt. – Egyszer azt mondtam magának: féltékeny voltam, mert azt hittem, maga és Sarah kö-

zött van valami. Emlékszik még? És arra emlékszik-e, hogy mit válaszolt akkor? Azt, hogy magának mindig csak Addie számított. Nahát akkor jelentse be az igényét, ember! Mire vár?

Robert aznap éjjel alig aludt valamit. Mindegyre Noah szavait őrölte a fejében. Aztán Addie-t látta maga előtt: hogy megszépült, amióta az eredeti haja színe visszanőtt, milyen karcsú lett, amióta eljött Rose-tól, milyen finoman, illemtudóan öltözködik. És már a fé-lelmeit is sikerült legyűrnie: kijár a városba, kifogástalan hírű vállalkozást alapított.

Noahnak igaza van. Ha nem cselekszik, méghozzá haladéktalanul, elveszítheti Addie-t, erre pedig gondolni sem bírt, Másnap délután háromnegyed négykor Robert ott állt szállo-dai szobájában a borotválkozótükör előtt. Nemrég tért haza, miután megjárta a közfürdőt és Farnum áruházát. Minden ruhadarab újdonatúj volt rajta, bajuszát és szakállát megnyír-ta, a haja olyan simán fénylett, mint a fóka bőre, és körülötte fanyar muskátliillat terjen-gett.

Eriggy, Robert! Kérd meg a kezét! Mielőtt még az a prédikátor megelőzne. Feltette hódprémes keménykalapját, sétabotja helyett magához vett egy csokor vadon

termett kék nőszirmot a vizespohárból, és elhagyta szobáját. Gondosan választotta meg az időpontot. Négy órakor Sarah még a szerkesztőségben

van, Addie pedig már túlesett a napi munka dandárján. Ahogy felfelé kaptatott a domboldalon, elpróbálta magában a szövegét. Szervusz, Addie, milyen szép vagy ma! Pfuj, de átlátszó! Ezzel nem sokra megy; valami

jobbat kell kisütnie. Azért jöttem, Addie, hogy bocsánatot kérjek. Te ragyogóan megálltad a helyed, én pe-

dig ostoba tökfilkó voltam. No nem, azért pocskondiáznia nem kell magát. Szervusz, Addie. Szeretnélek elhívni egy kis sétára. (Úgy látszik, imád sétálni; azért

császkál annyit azzal a pappal!) De nem akarta, hogy mások megzavarhassák együttlétü-ket, tehát ezt a változatot is el kellett vetni.

201

Már messziről látta, hogy az ajtó tárva-nyitva; a nappali padlójára éles szögben hullott a fény. Orrát megcsapta a készülő vacsora illata, de hangokat nem hallott. Bekopogott; a szíve a torkában kalapált.

Székláb nyikordult, aztán már hallatszottak a lány közeledő léptei. Hiába próbált ki megannyi szövegváltozatot: amikor ennyi idő múltán újra meglátta,

cserbenhagyták a szavak. – Szervusz, Robert – mondta halkan a lány. Robert levette a kalapját. – Sze… – Megköszörülte a torkát, s még egyszer nekifutott. – Szervusz, Addie. – Maga

is érezte, milyen természetellenesen vékony, már-már sipító a hangja. Addie nem feszengett, nem izgett-mozgott, csak várt. Tejfehér bőrén jól látszott a las-

san átütő enyhe pír. Gazda valahonnan odasettenkedett mellé, megpihent a meleg nap-fényben, és felnézett rájuk.

– Mit keresel itt? – kérdezte a lány. – Hozzád jöttem – felete sután Robert. – Azt látom. Kívánsz is valamit? – Milyen nyugodt, milyen egyenletes a hangja… – Igen. Először is bocsánatot szeretnék kérni. – Igazán fölösleges. – Amikor utoljára találkoztunk, nagyon fel voltam dúlva. Durván viselkedtem a lel-

késszel, veled pedig túl éles hangot használtam. Elnézést kérek. – Vedd úgy, hogy nem történt semmi. Robert ott állt a napon, Addie pedig az ajtó vetette árnyékban; a nap a jobb vállán át

ferdén tűzött szoknyájára. Múltak a másodpercek, és egyikük sem szólalt meg. Végül Addie a csokorra pillantott. – Ezt nekem hoztad? – Jaj, hát persze! – Átnyújtotta a virágot. A szára itt is, ott is megtört; Robert tenyere

zöld volt és nyirkos. – A zúzda fölötti pataknál szedték. Arrafelé vadon terem. – Köszönöm. Igazán gyönyörű. – Fejét lehajtva megszagolta a csokrot, s Robert nézte,

hogyan csillan meg haján a nap. Aztán kiegyenesedett, s visszahúzódott az árnyékba. – Vízbe kell tenni. Gyere be, Robert! – Azzal megfordult, s nyugodt, könnyed léptekkel be-ment a házba. Robert csüggedten követte; nagyon esetlennek érezte magát.

– Ülj le, Robert! Adhatok egy kis kávét? – Nem, nem kérek. Leültek az asztal két oldalára. Robert a hímzés mellé tette kalapját. Egy betévedő légy a

kávésbögre szélére ereszkedett; Addie, ugyanolyan félelmetes nyugalommal, ahogy mind-végig viselkedett, elhessegette. Végtelennek tűnő csend után Robert tétován megkérdezte:

– Hogy vagy azóta? A pillantásuk találkozott. – Jól. Igazán nagyon jól. Rengeteg a megrendelésem. Ki sem látszom a munkából. Addie az ölébe fektette a hímzővásznat, és munkához látott, olyan nyugodtan, szenvte-

lenül, közömbösen, hogy Robertnek elszorult a torka. A lány szakasztott úgy bánt most vele, ahogyan ő kezelte, amióta csak itt élt ebben a házban. Úristen, hogy is lehetett ennyi-re ostoba!

– Igazán csinos vagy. Addie egy pillanatra ránézett, aztán szótlanul tovább öltögetett. Csinos? Lélegzetelállítóan gyönyörű! Mellette csiricsárénak tűnt a virág, fakónak a

nap. Robert nem tudta levenni róla a szemét. – Összejársz még a pappal? – Szoktunk találkozni. – Érzel iránta valamit?

202

A lány egyetlen öltésnyi időre ismét ránézett, aztán ismét a hímzésébe mélyedt. – Ez a magánügyem, Robert. – Tulajdonképpen csak azt akartam megtudni… A tű továbbfutkosott a vásznon, ki-be, ki-be. – Azt akartam megtudni, hogy irántam vannak-e érzelmeid? Addie abbahagyta a munkát, de a szemét most sem emelte fel, sőt néhány másodperc

múlva a tű ismét megindult. – Mindig is voltak, Robert. – Akkor… – Robert vakmerőn lefogta a jobb kezét. – Nem néznél rám, Addie? Mindhiába: Addie makacsul lesütötte a szemét. Robert ekkor felállt, kivette kezéből a

hímzést s az asztalra tette, majd egyszer csak fél térdre ereszkedett a szék mellett. Megfog-ta a lány két kezét, és felnézett a finom, sápadt arcra.

– Addie, azért jöttem, hogy megmondjam: szeretlek. Nem is emlékszem már olyan idő-re, amikor ne szerettelek volna.

Addie végre felemelte szépséges zöld szemét. Most látszott csak, hogy elfutotta a könny.

– Ez igaz? – Igaz. És feleségül akarlak venni. Addie nagyot nyelt, és igyekezett, hogy el ne sírja magát. – Ó, Robert – suttogta –, miért vártál ilyen sokáig? Robert olyan erővel rántotta magához, hogy Addie-nél mégiscsak eltört a mécses. Át-

fonta Robert nyakát, és néhány pillanatig csak ölelték egymást lehunyt szemmel; Robert szakálla a lány fehér nyakát birizgálta. Még mindig térdelt; nadrágja beleveszett a fehér kötény redőibe. Végül felemelte arcát, hogy megcsókolja a lányt, aki két tenyerébe fogta fejét; még a gyűszűt is elfelejtette levenni. Milyen régóta várták ezt a kávé- és muskátliillatú, szenvedélyes csókot, az igazságnak ezt a már nem is remélt pillanatát, amelyben ott bujkált az elmúlt hosszú évek minden szenvedése és kínja. Amikor a szájuk szétvált, Robert a kötény felső részére fektette arcát, és felsóhajtott.

– Ó, Addie, annyira szeretlek. Ha tudnád, mennyit gyötrődtem ebben a három hétben. – Akárcsak én. – Addie tovább simogatta a fejét, a nyakát, a vállát, Robert pedig, ahol

csak érte, csókokkal borította a kötény ropogós fehér vásznát. – Már azt hittem, muszáj hozzámennem Mathesonhoz, hogy végre rádöbbenj az igazi érzelmeidre!

– Noah tegnap alaposan a lelkemre beszélt. Azt mondta, ha továbbra is a homokba du-gom a fejem, el foglak veszíteni.

– Bravó, Noah! – mondta Addie lágyan. Ismét megcsókolták egymást. – Te még nem mondtad, hogy szeretsz-e. – Pedig így van. – De én hallani is akarom! – Egész életemben nem szerettem más férfit rajtad kívül. – Akkor hát hozzám jössz? – Persze hogy hozzád megyek. – Akkor is, ha Birtle Mathesonnak kell végeznie a szertartást? – Akkor is. – Nem fog örülni. – Az első perctől tudta, mit érzek irántad. Amikor először sétálni hívott, megmondtam,

hogy szeretlek. – Igazán? Addie bólintott. Fél kezével lágyan rajzolta körül Robert haját, és szeméből sugárzott a

szerelem.

203

– Mi aztán megjártuk a poklokat, amíg eljutottunk idáig, Addie… – De ennek most már vége. – Addie úgy csókolta meg Robertot, mintha értésére akarná

adni, hogy mostantól már csak a mennyország vár rájuk.

204

20. fejezet

Robert pezsgőt hozott; nem volt nehéz beszereznie ebben a pénzzel teli és kocsmákkal zsúfolt városban. Addie szarvaspecsenyéje – sült burgonyával, sárgarépával és meglepően könnyű kukoricalepénnyel körítve – tűrhetően sikerült, s még el sem hangzott a nagy beje-lentés, máris ünnepi volt a hangulat: a négy fiatal annyi kellemes órát töltött egymás társa-ságában, hogy mind megsínylették a három hét kihagyást, és a viszontlátás önmagában is ok volt az ünneplésre.

Amikor már javában fogyott az étel a dúsan megrakott tányérokról, Robert ismét tele-töltötte a négy poharat, majd a magáét felemelve megfogta Addie asztalon pihenő kezét.

– Addie meg én tartozunk egy bejelentéssel, ámbár nem valószínű, hogy túl nagy meg-lepetést szerzünk vele. Csak azt akartuk, hogy ti tudjátok meg elsőnek… – Elhallgatott, és sokat mondón pillantott Addie-re.

– Hogy összeházasodunk – fejezte be a mondatot a lány. Sarah és Noah egyszerre szólalt meg. – Addie… Robert… hiszen ez csodálatos! – Na, legfőbb ideje volt! Sarah felállt az asztaltól, hogy mindkettőjükkel összeölelkezzen. – Gratulálok! Nagyobb örömet nem is szerezhettetek volna! – Csatlakozom az előttem szólóhoz! – toldotta meg Noah. – Tegnap talán elvetettem a

sulykot, Robert, de hát úgy gondoltam, két eset lehetséges: vagy elveszítek egy jó barátot, vagy felrázlak és észhez térítlek! Szóval mikor lesz a nagy nap?

– Tényleg, mikor lesz? – nézett Addie-re Robert. – Még nem is volt alkalmunk megbe-szélni.

– Mihamarabb – mosolygott Addie. – Legalábbis remélem. – Nekem nem lehet elég hamar! – erősködött Robert. – Gondolom, a templomban esküsztök – jegyezte meg Sarah. – Természetesen. – És Matheson ad majd össze? – érdeklődött Noah. – Ő a pap – mondta kurtán Robert. Rengeteg megbeszélnivalójuk volt. Két menyegző állt a küszöbön, két új otthont kellett

megalapozni – négy emberi sorsról folyt a szó, négy sorsról, amely mindnyájuk legna-gyobb örömére, felbonthatatlanul összefonódott. Megvitatták a legalkalmasabb időponto-kat, és megállapodtak benne, hogy a ház, amelyben most a két nővér lakik, eszményien megfelel majd Addie és Robert számára. Az is eldőlt, hogy az ifjabbik pár az idősebbik esküvője utáni héten kel majd egybe, és akkor Robert beköltözik Sarah üresen maradt he-lyére.

Már rég befejezték a vacsorát, az edény már a mosogatóban halmozódott, de ők még egyre ott időztek az asztal körül, meghitt, bár lassan el-elbágyadó csevegésbe merülve. Robert oldott hangulatban terpeszkedett el, félig az asztalra borulva, állát kezére támaszt-va. Lustán pörgette a pezsgőspoharát, és nézte, hogyan gyűrődik össze alatta az abrosz.

– Elképzelni sem tudok olyan párt, amelyik olyan szorosan tartoznék össze, mint Addie meg én – mondta. Nagyon sok szenvedésen mentünk keresztül, de végül mindenen felül-kerekedtünk. Azon, hogy Addie elszökött otthonról, azon, hogy Rose-nál dolgozott, azon, amit az apja tett vele – melyik párnak kellett ennyi akadályt legyűrnie? De nekünk sike-rült, és én azt mondom, barátaim: ennyi vihar után a házasság már olyan lesz, mintha eny-he fuvallat lengedezne!

205

A szavait követő néma csendbe késpengeként hasított Sarah hangja: – Amit az apja tett vele?… Robert elengedte a játékszernek használt poharat, és felkapta kissé elnehezült fejét.

Addie arcára elszörnyedés ült ki; lopva próbálta leinteni Robertot. A férfi lassan kiegyene-sedett.

– Mit tett vele az apja? – kérdezte Sarah. Robert hol az egyik, hol a másik lányra pislogott. – Hát Sarah nem tudja? – Hagyjuk az egészet, Robert – mormolta Addie hamuszínűre sápadva. Sarah pillantása is felváltva villant hol Robertra, hol a húgára. – Mit kellene tudnom? – kérdezte. – Semmit – mondta Addie, majd felkapta kávéscsészéjét meg a csészealjat, és talpra

szökkent. Csak Noah ült mozdulatlanul, és törte a fejét: mi az ördögről lehet itt szó? – Volnál szíves magyarázattal szolgálni? – kérdezte Sarah. – Ez Robertra meg rám tartozik – mondta Addie. – Kár volt, hogy szóba hozta. – De ha már megtette, én is tudni akarom. Mit csinált veled apa? Addie villogó szemmel az asztalra csapott; a kávéscsésze riadtan csörömpölt a tányér-

kán. – A pokolba veled, Robert! Ehhez nem volt jogod! – Most már elég ebből! – kiáltotta Sarah. – Tudni akarom, mit csinált veled apa, hogy

ilyen cirkusz kerekedett belőle! Addie a térde közé szorította kezét, és ismét a csészére meredt. – Jobb, ha nem tudod – suttogta. – Akkor beszélj te, Robert! – csattant fel parancsolón Sarah. – Én nem mondhatom el – felelte Robert csendesen. – Ez Addie dolga. – Nos, Addie? Hallgatlak. Addie könnytől fátyolos szemmel bámulta tovább az abroszt. Noah a karját összefonva

figyelte a jelenetet. Most Sarah csapott az asztalra. – Megmondja végre valaki, igen vagy nem? – harsogta. Mélységes csend borult a helyiségre. Néhány másodperc múlva Robert szólalt meg. – Én vagyok a hibás, Sarah – mondta bűnbánó hangon. – Borzasztóan sajnálom. Kér-

lek, ejtsük el az egész ügyet. – Nem tehetem, Robert. Mint ahogy te sem tennéd, ha a te apádra célozgatnának ilyen

baljós modorban. Tehát: mit művelt apa? Robert Addie felé nyúlt, és megsimogatta a vállát. – Mondd meg neki, Addie; essünk túl rajta. Noah felemelkedett. – Bocsássatok meg, de úgy látom, valami családi ügyről van szó. Addie megragadta a karját. – Nem, maradj csak. Ha úgyis közeli rokonságba kerülünk, akár most is végighallgat-

hatod. Noah végigpásztázta tekintetével az asztal körül ülőket. Sarah sértett indulattal meredt

Addie-re; Robert arcán lelkifurdalás és a menyasszonyáért érzett aggodalom tükröződött. Addie az asztalra fektette a karját, két kézzel markolva az üres csészét. Jobb orcáján

ezüstös barázdát szántott egy könnycsepp, de nyugodtnak látszott, mint aki beletörődött az elkerülhetetlenbe.

– Amikor anya megszökött, apa kényszerített, hogy vegyem át a helyét. Az ágyban… Robert megfogta Addie csuklóját, és hüvelykujjával simogatni kezdte.

206

Noah eltakarta a száját, ujjait az arccsont alatti üregbe mélyesztve. Sarah csak nézte kimeredt szemmel a húgát. – Egy szavad sem hiszem el! – suttogta végül. Addie most viszonozta először a pillantását. – Pedig igaz. Nagyon sajnálom, Sarah. – De hiszen mindössze hároméves voltál! – Úgy van – mondta szomorúan Addie. – Mindössze hároméves voltam. És aztán négy

lettem, aztán öt, aztán tizenegy és tizenkettő. És mire tizenhat éves lettem, éreztem, hogy nem bírom tovább, és elmenekültem.

– De hát apánk jóságos, tiszta lelkű, istenfélő ember volt. Hogyan is vetemedhetett vol-na ilyen undokságra?

– Te jóságos, tiszta lelkű, istenfélő embernek ismerted, Sarah. De két arca volt, és te csak azt az arcát láthattad, amelyet neked szánt.

Sarah szeme tágra nyílt a rettenettől. – Lehetetlen – ingatta a fejét. – Rájöttem volna. Ha magamtól nem, akkor te… te… – Úgy érted, valahogy elárultam volna? Kezdetben megígértette velem, hogy hallgatni

fogok; később pedig már túlságosan szégyelltem magam. – De hát hogyan volt képes… – dadogta Sarah, olyan arccal, mintha hangtalanul segít-

ségért rimánkodna. – Azt állította, csak meg akar nyugtatni, amiért annyira vágyódom a mama után. Azt

mondta, ez a mi kettőnk kis titka, és senkinek sem szabad elárulnom. Veled elhitette, hogy csak azért költöztet külön szobába, mert nem vagyok szobatiszta, de valójában úgy akarta intézni, hogy bármikor észrevétlen besurranhasson hozzám.

– Elég! – sikoltotta Sarah, és felpattant. – Nem hallgatlak tovább! Összevissza hazudo-zol! – Viaszfehér arcán patakzott a könny. – Apa soha ilyet nem művelt volna! Szeretett bennünket, a gondunkat viselte! Te pedig rágalmakkal mocskolod, és ő már nem védheti meg magát! – Zokogva rohant fel a lépcsőn.

– Sarah! – Noah a lány után vetette magát. Fogalma sem volt, hogy a hálószobájába követi, vaktában tapogatózott be az ajtón.

Sarah a sötétben végigdobta magát az ágyon. – Sarah… – mondta szelíden a férfi, és leült mellé. A lány derekát kitekerve vakon csapott felé. – Menj innen! Hozzám ne érj! – Annyira sajnálom, Sarah… – Noah kitapogatta a vállát, és át akarta fordítani, hogy a

karjába vehesse. – Azt mondtam, ne nyúlj hozzám! Ne merj még egyszer hozzám nyúlni! – sikoltotta a

lány. Noah elvonta a kezét, Sarah pedig úgy zokogott bele a matracba, hogy megrázkódott az ágy. A férfi egy ideig tétován, sajgó szívvel üldögélt mellette; arra vágyott, hogy magá-hoz ölelje s valahogy átsegítse ezen a szörnyű megpróbáltatáson.

– Sarah, kérlek… engedd, hogy segítsek… – Nincs szükségem a se-segítségedre. Se-semmi-re sincs szükségem. Csak arra, hogy

békén hagyj! Noah felállt az ágyról, s lenézett a lány homályosan kirajzolódó alakjára. Sarah felvált-

va zokogott és nyöszörgött. Noah az ablakhoz lépett, s kinézett az éjszakai sötétségbe. Nemcsak magányosnak és tehetetlennek érezte magát: ő is szíve legmélyéig fel volt dúlva. Az apjáról van szó, ó, édes Istenem, az apjáról, aki gyerekkorától a példaképe volt, akin rajongva csüngött, akit mindenben utánozni akart, akinek minden szavát áhítattal idézget-te. Szülőnél több volt számára: mestere, öntudatra ébresztője. Nemcsak a maga szakmájára tanította meg, de szigorú szakmai erkölcsét is beleplántálta.

207

Aztán eszébe jutott Addie is ott lenn; szegény, szépséges, butuska, meggyalázott kis Addie, aki hosszú éveken át cipelte magányosan azt a titkot, és oltalmazta tőle a nővérét. Az apai roncs elől menekült az elzüllésbe, és ő, Noah is egyike volt azoknak a férfiaknak, akik betetőzték a magára mért megaláztatást. Ha most majd lemegy, ugyan mit mondhat Addie-nek?

Sarah egyre hangosabban, egyre kétségbeesettebben jajongott, és Noah gyomra mintha a jajszó ütemére vibrált-háborgott volna.

Újból próbálkozott. Visszaült mellé az ágyra, és megérintette viharosan emelkedő-süllyedő hátát.

– Sarah… – szólt. – Amit az apád neked jelentett, azon soha semmi nem változtathat. A lány hirtelen felült, mintha neki akarna rontani. – Az apám volt, hát még most sem érted? – süvítette. – Az apám – és egy személyben

hazug, mocskos képmutató! Vadállat! Noah nem tudta, mit feleljen, így hát ismét át akarta karolni. – Menj innen! – sikoltotta a lány. – Hagyj engem békén, nem hallod? Noah megszégyenülve és megrettenve tűrte a dühnek ezt az elemi kitörését. Felállt, s

tétován ácsorgott az ágy mellett, mialatt Sarah a matrac szélén kuporgott: erőtlenül össze-töppedt testét tovább rázta a görcsös zokogás.

– Rendben van, Sarah, elmegyek. De holnap visszajövök; tudni akarom, hogy érzed magad. Jó lesz így?

Válasz helyett csak a szűnni nem akaró zokogás hallatszott. – Szeretlek – suttogta. Sarah azonban csak összetörve, magába roskadva sírt tovább; a fejét sem emelte fel,

amikor Noah elhagyta a szobát. Odalenn Addie Robert mellére bújva állt a konyhaasztalnál. Fojtott hangon pusmogtak;

Robert vállán törlőruha volt átvetve. Amikor Noah belépett, ránéztek, de nem engedték el egymást, mintha ebből a közelségből merítenék minden erejüket.

Noah megállt mellettük; néhány pillanatig mozdulatlanok voltak, mint egy háromsze-replős csoportkép.

– Nagyon rossz állapotban van – mondta, végül csendesen Noah. – Csak sírja ki magát, aztán majd felmegyek hozzá – mondta Addie. – Nem engedi, hogy hozzáérjek. – Most egy darabig jobb, ha egyedül van. Noah bólintott, tanácstalanul álldogált, aztán így szólt: – Fogalmam sem volt… Úgy értem, amikor még Rose-nál voltál, és én… eljártam hoz-

zád… – A szeme Robertre, majd ismét Addie-re villant. – Tudom, milyen kínos ez az egész, de azt hiszem, ki kell mondani. Szóval, ha csak sejtem is, soha nem mentem volna oda. Azt hittem, hogy ti, lányok… izé… szóval úgy gondoltam…

Addie megszánta, és végigsimított a karján. – Hát persze, mindenki azt hiszi. Hogy mi imádjuk azt a munkát. De figyelj rám, Noah:

te igazán nem tehetsz arról, hogy mit művelt velem az az öregember. Nem akarom, hogy még neked is bűntudatod legyen. Bűntudatból egy estére enélkül is bőven elegünk volt.

Noah Robertra nézett, és tűnődött, mit is mondhatna neki. – Robert… – kezdte, aztán elakadt. – Jól eljárt az a hülye pofám, mi? – mondta Robert. – A fenébe is, te igazán nem ezt akartad! – Csakhogy ez Sarah helyzetén mit sem változtat. Megint hallgattak egy sort, aztán Noah átölelte a másik kettő nyakát, mintegy kört for-

mázva.

208

– Ti jó emberek vagytok. Biztosan tudom, hogy nagyon boldogok lesztek. És Sarah meg én is boldogok leszünk. Átvészeljük ezt az egészet, és tisztes öreg házaspárokhoz il-lőn kártyázunk majd négyesben vasárnap esténként!

Szűkebbre zárták a kört, fejüket kicsit sután összeérintve, mígnem Noah kibontakozott a hármas ölelésből.

– Hát nekem mennem kell. Mondjátok meg Sarahnak, hogy holnap eljövök. Ugye ha-marosan felmégy hozzá, Addie?

– Hát persze. Megígérem. Odafenn a hálószobájában Sarah élettelenül hevert az oldalán, ernyedten lecsüngő ke-

zében átázott zsebkendővel. A szája megduzzadt, a szeme fájt. Testét már csak időnként rázta meg a sírás.

A kép összeállt. Immár minden elem a helyére került. Apa, akit a felesége elhagyott egy másik férfiért, aki nem házasodott újra, de még csak

nem is járt női társaságba. Addie, aki vigasztalhatatlan volt a mama eltűnése után; aki is-mét az ágyba vizelt, és külön szobát kapott, de az évek múlásával csak egyre szomorúbb lett, holott anyjuk elvesztését már rég meg kellett volna emésztenie. Aztán belépett az éle-tükbe Robert. Apa először szívesen fogadta, hogy aztán később, amikor a fiú felserdült, és meglátta Addie-ben a nőt, egyre nyilvánvalóbb ellenszenvet tanúsítson iránta. Aztán Addie egyszer csak eltűnt, apa pedig jóformán egyik napról a másikra hanyatlani kezdett. Aztán a felfedezés, hogy Addie a legősibb női mesterség mellett kötött ki – hát persze: to-vább játszotta az otthon rákényszerített szerepet! És megvilágosodott számos további rész-let is: miért nem volt hajlandó Addie még csak beszélni sem apjukról, miért utasította vissza oly hajthatatlanul az örökség rá eső részét. És Sarah most már azt is értette, miért csak neki kellett munkát vállalnia a szerkesztőségben, s Addie miért kapott felmentést minden kötelezettség alól.

Az alsó szinten kihunyt a bágyadt világosság. A sötétben léptek közeledtek az ő ajtaja felé, majd megálltak az ágyánál. Sarah némán feküdt, arccal a falnak. Addie ódabújt mel-lé, a hátához simult, átölelve derekát, majd először Gazdát tapintotta ki a túloldalon, aztán Sarah kezét is megtalálta. Ujjai belemélyedtek Sarah tenyerébe. Az ifjabb nővér az idő-sebb segítségére sietett, hogy megoltalmazza attól, amitől őt soha senki nem oltalmazta meg.

– Én egész idő alatt magamat vádoltam – mondta Sarah rekedt, megtört hangon. – Azt hittem, én követtem el valamit, ami miatt nem volt maradásod.

– Te? Soha. Te voltál az én erősségem, mint ahogy az vagy ma is. Hát nem tudtad? – Mondhatom, szép kis erősség! Úgy érzem magam, mint akit teljes erőből gyomorszá-

jon vágtak. Nem bírok se mozdulni, se józanul gondolkodni. – Tálán mégiscsak jobb, hogy tudod. – Hát jobban nem érzem magam tőle. – Lehet, hogy most nem, de később más lesz. – Mindenesetre most, hogy már tudom, csodálkozom, hogy nem jöttem rá magamtól.

Csak hát… – Sarah nagyon nyelt, mert ismét elszorult a torka – csak hát fogalmam sem volt róla, hogy egy apa… – A hangja ismét elakadt.

Kis idő múltán Addie szólalt meg: – Robert arra kért, mondjam meg, hogy borzalmasan sajnálja. Sarah megpróbálta összeszedni magát. Kifújta az orrát, mély, reszketeg lélegzetet vett,

majd a hátára gurult, és a macskát odafektette kettőjük közé. – A drága Robert… Mennyire szerethet… – Téged is szeret. Egészen odavan, amiért fájdalmat okozott neked. – Mikor mondtad el neki? – Karácsonyeste.

209

– Karácsonyeste… – Akkor kezdődött minden közte és Noah között… – Rettenetes éjszaka volt. Odajött Rose-hoz, hogy egész éjjelre megvegyen magának,

de végül mégsem vitte rá a lélek, hogy pénzért csinálja. Én meg a végén elbőgtem magam, és mindent elmondtam neki apáról; ezután vitt el magával onnan. Már akkor megjegyezte, hogy neked is el kellene mondanom az egészet, mert rád is tartozik, de én nem láttam ér-telmét. Mindig annyira szeretted apát, valóságos istennek tekintetted. Előre tudtam, hogy ha kipattanna a dolog, összeomlanál. De az sehová se vezet, Sarah. Túl kell tenned magad rajta. Ha Robert meg én így is boldogok lehetünk, mit számít az egész?

– Igenis számít. Nagyon is számít, hogy az apám álszent volt, vizet prédikált és bort ivott, és ráadásul micsoda mocskos, vadállatias bűnt követett el: a saját lányára vetette magát, és tönkretette az életét! Annyira furdal a lelkiismeret, Addie! – Sarah az oldalára fordult, hogy szembenézzen a húgával. – Hát nem érted? Nekem mindent megadott, tőled pedig mindent elvett. Hogyan éljek tovább ezzel a tudattal?

– Úgy, hogy arra gondolsz, mi mindent tettél értem. Idejöttél, hogy felkutass, s neked köszönhető, hogy Robert is eljött. Ha ti nem vagytok, ott végzem a bordélyban, abban a hitben, hogy jobbat nem érdemlek a sorstól. Hiszen gyerekkorom óta hitvány, romlott te-remtésnek éreztem magam, a társadalom söpredékének, és úgy gondoltam, egyes-egyedül arra vagyok jó, hogy lefeküdjenek velem. De most már egészen másként gondolkodom, Sarah. Robert és te visszaadtátok az önbecsülésemet.

Egy ideig némán feküdtek egymás mellett, kezüket a macska bundáján nyugtatva; hálá-sak voltak a sötétségért és azért, hogy az állat puha, meleg teste összeköti őket.

– Mondd csak, Addie… Amikor apa… – Annyi kérdés tolult volna fel Sarah ajkára, de félt kimondani őket.

– Bármit kérdezhetsz, Sarah. Nem szégyenkezem, mert most már tudom, hogy ártatlan voltam. De mit érsz vele, ha meghallod az igazat? Egyet megmondok. Igazából akkor tör-tént csak meg minden, amikor tizenkét éves lettem; addig csak fogdosott meg csókolga-tott. Most pedig jól gondold meg, mire vagy még kíváncsi.

Ezúttal hosszan hallgattak, a sötétség keserű látomásoktól vibrált. Végül Sarah így szólt:

– Hát jó, nem kérdezek többet. De valamit én is szeretnék bevallani. Szabad? – Ugyan mi bevallanivalód lehetne? – Mindig féltékeny voltam a szépségedre. Ujjaik összeértek a macska bundáján. – Én pedig az eszedre voltam féltékeny. Azzal áltattam magam, hogy ha valamiképpen

megokosodnék, engem is beengedne a szerkesztőségbe, és amúgy békén hagyna. – Ó, Addie… – Sarah átkarolta Addie nyakát, és magához húzta a lányt; homlokuk

egymáshoz simult. Másnap Sarah tovább aludt a szokásosnál; alaposan megkésve, puffadt arccal futott be

a szerkesztőségbe. Patrick egy oldalpillantást vetett rá, majd meghúzta a flaskáját, Josh azonban nyíltan megbámulta. – Hű, Sarah, de rémesen néz ki! Rosszul érzi magát?

Sarah úgy érezte, mintha mángorlóval mentek volna át a fején. Az orra vörös volt, a szeme sajgott. Képtelen volt összeszedni a gondolatait. Tizenegyig lézengett a helyiség-ben, míg végül feladta a meddő küzdelmet, hazament, és visszabújt az ágyba.

Jóval később Addie jelent meg, és gyengéden megrázta a vállát. – Sarah, ébresztő! Sarah nagy nehezen kinyitotta beragadt szemét, és megpróbálta felidézni, mit is keres

az ágyban a délután kellős közepén, aztán nyögött egyet, szemét eltakarva a hátára gurult, és igyekezett felfogni Addie szavainak értelmét.

210

– Noah van itt! – mondta tagoltan Addie. – Már négy órája alszol. Harmadszor jött már el; gondoltam, ideje, hogy felkeltselek. Akarsz találkozni vele?

Sarah kínkeservesen felült. – Nem nagyon… – Végighúzta kezét borzas haján, és körülnézett, hogy visszataláljon a

valóságba. A nap az ablakpárkányra tűzött. Gazda ott kuporgott a lábánál. Az íróasztalon, a hegyi kristály írókészlet mellett, becsukva hevert a jegyzetfüzete.

– Hány óra? – Negyed négy. Sarah az ágy széléig vonszolta magát, és lelógatta a lábát. – És te hogy vagy? – Bevallom, remekül. Mit mondjak Noahnak? – Mondd, hogy öt perc múlva lemegyek. – Helyes. – Addie, kifele menet a mosdóállványra mutatott. – Hoztam fel egy kis meleg

vizet. Sarah felállt, de úgy imbolygott a lábán, mint az újszülött csikó. Arcot mosott, megfé-

sülködött, és felszisszent a tükörképe láttán. Reggel óta mit sem javult a helyzet: a szeme véreres, körülötte táskás és lilára színeződött a bőr; még a szája is duzzadt volt. Furcsállta, hogy Addie, vele ellentétben, annyira friss és eleven. Talán Robertnak volt igaza: most, hogy a titkát már minden érintett ismerte, Addie felszabadult a nyomás alól. Ám ha ez így van, akkor a teher az ő vállára gördült át.

Összegyűrt ruhája helyett tisztát vett, és lement Noahhoz. A férfi a nappaliban ült a ke-reveten. Szokásos hivatali öltözékét viselte: a bőrzekét, rajta a csillaggal, derékszíján ott volt a pisztolytáska.

– Szervusz – mondta némi tétovázás után. – Hogy érzed magad? – Puffadtan, szédülősen és kicsit kuszán. – Aggódtam, amikor a szerkesztőségben nem találtalak. – Elég rossz éjszakám volt. – El tudom képzelni. Beszéltél még Addie-vel? Addie visszahúzódott a konyhába, hogy négyszemközt hagyja őket. – Igen. Noah kalapját a heverőn hagyta, odalépett, és megfogta Sarah összefont karját. Sarah

mereven nézett bal felé, egy karosszékre. Jó darabig hallgattak, aztán Sarah hátrább lépett; Noah kénytelen volt elengedni.

– Ma nem vagyok valami szórakoztató társaság. – A szemét megint szurkálták azok az átkozott könnyek; elfordult, nehogy a férfi észrevegye. – Igazán sajnálom; tudom, hogy nehéz lehet megérteni ezt az állapotot, hiszen még jómagam sem értem. Kell egy kis idő, hogy eligazodjam magamon.

– Ez csak természetes – mondta csendes hangon a férfi. – És énmiattam ne aggódj, bő-ven lefoglal a munkám. Ha majd összeszedted magad, és látni akarsz, értesíts!

– Köszönöm, Noah. Így lesz. Maga is érzékelte, milyen hűvösen viselkedik, mennyire kerüli a férfi tekintetét, s

mennyire megkönnyebbült, amikor az leengedte a kezét, s nem ért többé hozzá. A férfi megbántva húzódott vissza. Kalapját magához véve úgy hagyta el a házat, mint-

ha halottvirrasztásról távozna. Sarah, magára maradva, leült egy keményre tömött székre, szemét lehunyva, karját is-

mét keresztbe fonva. Kómában érezheti így magát az ember, gondolta: megdermed, kívül kerül az életen, hallja, de nem veszi tudomásul megnyilvánulásait.

– Gyalázatosan viselkedtél Noahval. – De hát amikor annyira szenvedek… – Lehet, hogy ő is szenved.

211

Ha a férfi szenvedett is, Sarah beérte e röpke gondolattal, aztán nem törődött vele to-vább. Pokoli erőfeszítésébe került már az is, hogy kinyissa a szemét, felálljon, visszail-leszkedjen a hétköznapi életbe. Hogyan vasalhat Addie ilyen nyugodtan a konyhában, mintha a világ tengelye nem billent volna ki?

Másnap aztán ismét nekifogott a munkának, valósággal belevetette magát a napi felada-tokba, hogy távol tartsa magától a fájdalmas képeket, de hiába: nem tudott szabadulni a hátborzongató látomásoktól, amelyekben apja űzte Addie-vel a maga kisded játékait; s amikor egy-egy ilyen lidércnyomásból magához tért, remegett a gyomra, és zsibbadt kéz-zel szorongatta a tollat. A szeretkezés menetét nem ismerte ugyan, de egyszer látott két kutyát közösülni.

Egy asszony, kezében seprűvel, kirontott a házából, csépelni kezdte a kant, és azt ordí-totta:

– Hagyd békén! Mássz le róla, te rondaság! –, de hasztalan. Sarah időnként magát látta a seprűt szorongató nő helyén, de ő az apját csépelte, aki a

kan kutya testtartásába merevedett. A látomás talán csak egykét másodpercig tartott, de ő velejéig feldúlva tért magához belőle, s úgy érezte, mintha bemocskolódott volna.

Elmúlt négy nap, anélkül, hogy Noahval találkozott volna, aztán az ötödik is. A hatodik napon a férfi megjelent irodájának ablaka előtt, és néma üdvözletre emelte kezét. Sarah visszaintett, de nem állt fel, hogy beljebb invitálja, hanem ismét a munkájába temetkezett.

Egy héttel a végzetes eljegyzési vacsora után Noah esti ellenőrző körútja során megje-lent a házukban.

Addie nyitott ajtót; éppen a menyasszonyi ruháját varrta, és esküvői terveket szőtt a mellette ülő Roberttal.

– Noah! – kiáltotta őszinte örömmel. – Kerülj beljebb! Robert is felugrott a heverőről, és lelkesen rázta meg Noah kezét. – Hová tűntél, öreg cimbora? Éppen rólad beszélgettünk! – Nem akartam Sarahval összefutni. Hogy van? – Mintha valahol másutt járna. Noah felsóhajtott. – Itthon van? – kérdezte gondterhelten. – Mindjárt szólok neki – mondta Addie. Sarah az asztalánál írogatott, amikor Addie megjelent a küszöbön. – Noah van odalenn. Látni szeretne. Sarah a vállán át hátranézett. Hosszú ujjú fehér hálóköntösben volt, a vállán ócska sár-

ga kendővel, haja laza fonatban csüngött a hátára. Néhány másodperc gondolkodás után így szólt:

– Mondd meg neki, hogy mindjárt lejövök. Öt perccel később, amikor megjelent, borvörös ruha és magas szárú gombos cipő volt

rajta; haját gondosan kontyba fésülte. A többiek elnémultak, amikor meglátták, ő pedig megállt a lépcső aljánál, és viszonozta tekintetüket.

Noah kalapjával a kezében felállt. – Szervusz, Sarah. Rég nem láttalak. – Szervusz, Noah! Mindkettőjüknek mosolytalan maradt az arca. – Beszélhetnék veled? – Természetesen. – Talán ne itt, a házban – javasolta a férfi. Sarah ment elöl, majd az ajtótól mintegy háromméternyire megállt. Sötét, hold nélküli

este volt, csak az ablakokból szivárgó fény vetült a ház körüli sziklákra. A közeli kémé-

212

nyekből a kihunyó tűz csípős szaga vegyült a levegőbe. Lentről haloványan pislogott a Fő utcai kocsmák fényfüzére.

Noah nem tudta, hogyan vágjon bele. – Azt hittem, hallok majd felőled – mondta végül. – Gondolkodtam. Mondjuk úgy: átértékeltem a dolgokat. – Engem is? – Nem, nem téged. Az életet. – És mire jutottál? – Arra, hogy nincs benne semmi állandó. – Sarah… – Noah meg akarta érinteni a vállát, de a lány összerezzent és kitért előle.

Noah megbántva húzta vissza a kezét és várt. Amikor látta, hogy Sarah nem akar a szemé-be nézni, megkerülte, és ő állt oda elé.

– Miért rekesztesz ki? – Én nem rekesztelek ki. – De igen, azt teszed. – Lábadozom. – Engedd, hogy segítsek. – Ismét a lány után nyúlt, de az félreugrott, és mindkét kezét a

magasba emelte. – Ezt ne! – Ezt ne? – ismételte meg élesen Noah. – Én vagyok az a férfi, akit állítólag szeretsz, és

amikor hozzád akarok érni, ez a válaszod? – Most nem bírnám elviselni, ennyi az egész. – Én nem vagyok az apád, Sarah – mondta Noah némi töprengés után. – Ne engem vá-

dolj azért, amit ő tett! – Még mindig nem érted! Irtózatos dolgot művelt; ezen nem tehetem túl magam egy

vállrándítással. Egész életemben feltétel nélkül, teljes odaadással szerettem, és akkor egyik pillanatról a másikra minden, amit hittem és képzeltem róla, összeomlott. Időbe te-lik, amíg ezt megemésztem. Ha ezt nem érted meg, én nem tudok segíteni rajtad.

– Időbe? Mennyi időbe? És mialatt emésztesz, engem továbbra sem óhajtasz közel en-gedni magadhoz?

– Kérlek, Noah… – suttogta a lány. – Mire kérsz? – csattant fel a férfi. Sarah némán lehorgasztotta a fejét. – Arra, hogy ne érjek hozzád? Arra, hogy ne csókoljalak meg? Vagy arra, hogy ne ve-

gyelek feleségül? – Ilyet nem mondtam. Noah elnézte Sarah lekókadt arcát. A száját összeharapta, a torka beszűkült; sértettsé-

gében, zavarában már nem tudta, mit mondhatna még a lánynak. – Matheson meg akarja beszélni velünk az esküvőt. Sarah pillantása a sötét messzeségbe révedt. – Beszélj vele te! Noah kurta, vakkantásszerű nevetést hallatott; úgy hangzott, mintha eldobott kés állna

meg a fában. Aztán elfordult, s lebámult a városra. Úgy érezte, minden sivár és kietlen lett. – Le akarod fújni, Sarah? A válasz sokáig váratott magára. – Nem tudom. – Nos, jó lesz, ha döntesz, mert már csak két hét van hátra. Sarah közelebb lépett, és a hátára tette a kezét. – Szegény Noah – mondta. – Tudom, hogy nem érted…

213

– A rohadt életbe, de még mennyire, hogy – mondta a férfi mély torokhangon, azzal otthagyta Saraht magányosan a sötétben, és elballagott.

A történtekről beszámolt Robertnak, aki továbbmondta Addie-nek, Addie pedig más-nap este elővette a nővérét.

– Mit művelsz, Sarah? Hiszen szereted Noaht; ne akard bebeszélni magadnak az ellen-kezőjét!

– Még nem dőlt el semmi. – Robertnak azt mondta, hogy nem vagy hajlandó megbeszélni Birtle Mathesonnal az

esküvőt. – Ebből még nem következik, hogy ne mennék hozzá. – Tehát hozzámégy? – Jaj, ne nyaggass már! – Még hogy nyaggatlak! – Addie lehuppant az ágy szélére, kiverte Sarah kezéből a

könyvet, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Tudod, hogy mire készülsz? Feltá-masztod apánkat, hadd tegye tönkre a te életedet is! Ilyen gonosz lelkeknek nem lehet ha-talmuk más emberek fölött, kivált nem a túlvilágról!

Azzal felpattant, s szó nélkül elhagyta a szobát. Ismét eltelt két nap. A harmadikon Noah levelet küldött Freeman Blockkal.

Kedves Sarah! Meghívhatlak ma este vacsorára? Hétkor érted mennék.

Szeretettel Noah

– Azt üzenem, hogy jöhet – mondta Sarah. Sokat gondolkodott Addie szavain. Valóban

nem hagyhatja, hogy Addie élete után az apja az övét is tönkretegye. Finom fehér lenbatiszt ruhát vett fel, alatta két csipkeszegélyű alsószoknyával, és kitűz-

te az eljegyzésre kapott melltűt. Gyönyörű májusi este volt; szerette volna, ha tetszik Noahnak, ha ismét kivirulna szívében a szerelem, ha a férfi láttán újból elfogná a boldog-ság, s örömét lelné az ártatlan csókokban és simogatásokban, amelyek igazi ízét csak a ka-tasztrófa előtti napokban ismerte meg.

Noah az esküvőre vett makulátlan új fekete öltönyében s magas, szárnyas gallérú ing-ben jelent meg; széles, ezüstszürke selyem nyakkendőjét gyönggyel díszített tűvel szúrta át. Fején a szokásos Stetson helyett harang formájú fekete kürtőkalapot viselt, amely igen jól állt neki.

Sarahnak megdobbant a szíve, amikor meglátta. A férfi szavai azonban tartózkodón csengtek, mintha kelletlenül bocsátaná ki őket a torkán.

– Szervusz, Sarah! – Jó estét, Noah! – Nagyon csinos vagy. – Te is. Merev szájjal mosolyogtak egymásra. – Mehetünk? – Igen. Lesétáltak a domboldalon, tekintetüket maguk elé szegezve; még a könyökük sem sú-

rolta egymást, és csak néhány általános frázist váltottak. A Custer-féle vendéglőben vacso-ráztak, s a legjobbat rendelték, amit a város csak nyújthatott: fűszeres rákot, fogast vörös-

214

bormártásban, bundában sült paszternákot, s valódi különlegességként friss, hideg tehénte-jet ittak.

Vacsora után Noah elvitte a Langrishe-ba. A Hókusz-pókusz című bohózatot adták; a közönség végigkacagta az egész előadást, ők azonban azt sem fogták fel, mi történik egy-általán a színpadon.

Utána Noah hazakísérte. A langyos tavaszi éjszakában keskeny holdsarló csillogott a hegyek fölött, és az égnek az a sávja, amelyre felláthattak, telis-tele volt hintve csillagok-kal. A ház csukott ajtóval, sötét ablakokkal várta őket. Megálltak; Noah ránézett a lányra.

– Ma este jöttem rá, hogy ebben eddig nemigen volt részünk. – Miben? – Hát az udvarlásban meg ami azzal jár. Ami a legszebb az egészben. Hogy meghívja-

lak estére, érted menjek, mindketten kicsípjük magunkat. Egész este úgy éreztem: ez volna a dolgok rendje.

– Én is így voltam vele. – Jól érezted magad velem? – Nagyon. – És ha megcsókolnálak? Akkor is jól éreznéd magad? Sarah tudta, hogy ez fog történni, egész este igyekezett felkészülni rá. Milyen csüg-

gesztő, hogy fel kelljen rá készülni! Mi történt azzal a nővel, aki nemrég még ott hevert a napsütötte matracon, és minden porcikájával élvezte ennek a férfinak a testi közelségét? És most miért markolja meg a szívét ez a merőben oktalan félelem, amikor ugyanaz a férfi közelebb lép hozzá?

Az ajtóhoz vezető lépcső lábánál, a sötétben Noah a vállára tette kezét, afféle tapintatos bevezetésként. Sarah nagyon jól tudta, hogy mindaz, ami eddig történt – az írásos meghí-vás, az ünnepi öltözék, a vacsora, a színház – csak előkészület volt; előjáték az igazság pil-lanatához.

– Te nem vagy Addie, és én nem vagyok az apád. Gondold meg jól! Könnyedén Sarah szájához érintette a száját. Sarah úgy érezte, megfullad, és csak re-

ménykedett: hátha eltompul ez az érzés. Ehelyett azonban a csók kibontakozásával egyre görcsösebben fuldoklott. Ellenállását legyőzve mégis kitartott; kezét a férfi mellére tette, amikor a férfi előbbre hajolt, engedelmesen billentette hátra a fejét – mindent elkövetett, hogy feltámassza magában a kettőjük között oly fáradságosan megalapozott bizalmat és odaadást.

Mindhiába – nem sikerült. Két kézzel taszította el magától a férfit, aki hátratántorodott. – Nem megy! – lihegte Sarah, mintha kergetnék; zihálva kapkodott levegő után, és om-

lottak a könnyei. – Hiába, nem megy! – suttogta, és kezét szájára szorítva támolygott még messzebbre a férfitól. Halálos rémület töltötte el, es mélységesen szégyellte magát, amiért így meg kell aláznia őt. Mit tegyen? Hogyan gyógyuljon ki ebből az alaptalan rettegésből?

– Légy átkozott, Isaac Merritt! – kiáltotta. – Senyvedj örökre a pokol legmélyén! Kiáltása visszaverődött a fölöttük magasodó Moriah hegyről, s a nyomában félelmetes

csend lett. Noah reménytvesztetten, tanácstalanul állt mögötte. A lány szétzúzta minden esélyüket.

És vajon ki tehet róla? – Annyira félek – mondta Sarah. Már nem sírt, de a hangja remegett. – Már nincs mitől félned. Sarah megfordult, kezét még most is a szájára szorítva. – Tehát elhagysz. – Tévedés; te hagytál el engem. Elhagytál abban a pillanatban, amikor megtudtad, miért

szökött el Addie otthonról. – Nem akartam… nem bírtam… én csak… ó, Noah, nem akarlak elveszíteni!

215

– De igen; pontosan ezt akarod. Az első csókunk óta harcoltál az érzelmeid ellen. Nahát most legalább megértettem, és talán még meg is könnyebbültem egy kicsit. Nem olyan jó mulatság örökké a koldust játszani. Az igazi kapcsolatban állítólag kölcsönös az érzelem. Úgyhogy vessünk véget ennek a kínlódásnak, Sarah. Nem hiszem, hogy… – Elhallgatott, sóhajtott, felemelte, majd leejtette a kezét. – Mit számít? Ebből már úgysem sülhet ki semmi jó.

Sarah mozdulatlan állt, mialatt a jövőről szőtt álmai összeomlottak. – Te mondod le Mathesonnál az esküvőt vagy szóljak én neki? – Noah, talán ha majd… – Nem tudta, hogyan folytassa. Sejtelme sem volt, hogyan se-

gíthetne akár a férfin, akár önmagán. – Akkor szólok neki én – mondta Noah, majd kis szünet után hozzátette: – Nos, hát ez

is megvolt. Szeretnék sok szerencsét kívánni neked, Sarah, de a torkomon akad a szó. Sarah kinyújtotta a kezét. – Noah… Noah sarkon fordult, és elindult lefelé az úton. Sarah nézte, ahogy a hold bágyadt fénye

ezüstbe vonja az új kalap szegélyét, nézte, ahogy a férfi válla minden lépéssel lejjebb ereszkedik. A lejtő alján még egyszer megállt, s majd fél percen át nem mozdult. Aztán, mintha elvesztette volna az önmagával vívott csatát, megfordult és csendesen visszakiál-tott: – Sok szerencsét, Sarah! –, s így indult tovább, hogy végleg kisétáljon a lány életéből.

216

21. fejezet

Így esett, hogy Adelaide Merritt és Robert Baysinger lett az első pár, akiket a deadwoodi kongregacionalista templomban összeadtak. Esküvőjük napján borús reggelre virradt a város, de kilenc órára kitisztult az ég, és Sarahnak Noah jutott eszébe. Ma látni fogja. Ott állnak majd Addie és Robert mögött, miközben az egész város azt latolgatja, miért bomlott fel az eljegyzésük. A melltűt már gondosan elcsomagolta: vattarétegek közé ágyazva betette az íróasztalán álló intarziás tulipánfa dobozkába.

Addie esküvőjét tíz órára tűzték ki. Kilenc óra után néhány perccel Addie még ingben és alsószoknyában belépett Sarahhoz, kezében a hajsütő vasával.

– Meg akarom csinálni a hajad. – Fordítva illenék. Te vagy a menyasszony. – Ülj le! – De Addie… – Ülj le, ha mondom! Sarah engedelmeskedett. – Tudom, mi a célod, de kárbaveszett fáradság. Noah és köztem mindennek vége. – Azelőtt én is azt hittem, hogy Robert és köztem mindennek vége, aztán lám, hová ké-

szülök ma. Csak ne izegj-mozogj, nehogy megégesselek, és ha szólok, hajtsd előre a fejed. Húsz perccel később Sarah haja, széles gyöngyház csattal rögzítve, fel volt tornyozva a

feje tetején, s onnan dús, habos gyűrűkben Omlott le a hátára. – Ó, Addie, olyan átlátszó ez az egész! – A húgod esküvője van. Ilyenkor igazán illik kicsípni magad! – De mit gondol majd Noah? – Azt, amit gondolnia kell; nem többet, nem kevesebbet. Azt fogja gondolni, hogy böl-

csen tenné, ha meggondolná magát. Sarah hátrafordult, és megragadta Addie karját. – Addie, neked nincs semmi jóvátennivalód. Noah és én határoztunk úgy, hogy felbont-

juk az eljegyzésünket. Te nem vagy felelős érte. Addie arca elfelhősödött. – Tudom. De Robertot is, engem is olyan végtelenül bánt… – Elég legyen ebből. Ma van az esküvőd; nem tűröm, hogy lógasd az orrod, és mindent

elronts. Menjünk át hozzád, hadd segítsek felvenni a ruhádat. Noah bérelt bricskában jött a két nőért. Úgy illett, hogy a menyasszony segítőjeként

Sarah nyisson ajtót. A kopogást meghallva igyekezett úrrá lenni felindulásán; kezét a gyomrára szorította, ajkára hamis mosolyt erőltetett.

– Szervusz, Noah – mondta könnyedén, mintha a férfi megjelenése nem hasogatná a szívét. Noah most is a saját esküvőjükre vásárolt fekete öltönyben volt, bajusza frissen nyírva. Sarahnak kiszáradt a nyelve a láttán.

– Jó reggelt, Sarah. Minden rendben? – Udvariassága bénító volt. Mosolyról, titkos pil-lantásokról szó sem lehetett.

– Ó, hogyne – felelte Sarah éppoly kifogástalan udvariassággal. – Azt hiszem, Addie már elkészült. Szólok neki.

A templom előtt Robert várta őket, nyalkán, sugárzón. Lesegítette menyasszonyát a ko-csiról, odatartotta az arcát, hogy leendő sógornője megsimogassa, kezet rázott a barátjával.

Az utóbbinak lopva a fülébe súgta:

217

– Aztán nagyon figyelj! Majd meglátod, nem lesz kárbaveszett munka! A szertartás egyszerű volt és rövid; Birtle Matheson csak növelte tekintélyét a hívek

szemében, hiszen mindenki tudta, hogy maga is pályázott a menyasszony kegyeire. A né-pes közönség soraiban ott volt három lány is Rose Házából; arcukról lerítt, milyen leple-zetlen sóvárgással figyelik az eseményeket.

Amikor Robert elmondta az eskü szövegét, olyan szorosan markolta Addie kezét, hogy a bütykei kifehéredtek.

– Én, Robert Baysinger, hites feleségemül fogadlak téged, Adelaide Merritt… Sarah ott állt mögöttük, mindvégig érzékelve, hogy tőle alig másfél méterre ott áll

Noah is, és összekulcsolt kézzel, szálfaegyenesen figyeli a szertartást. Aztán Addie-re került a sor. – Én, Adelaide Merritt, hites férjemül fogadlak téged, Robert Baysinger… Addie soha nem látott sugárzó tekintettel nézett Robert szemébe. Sarah zsebkendőjével

letörölt egy könnycseppet; Noah odafordult felé, és látta a mozdulatot. Tekintetük egyet-len pillanatra – nem tovább, mint ameddig a könnycsepp végigpergett volna Sarah arcán – összefonódott, de Sarah ennyiből is megállapíthatta; Noah éppoly kevéssé van túl a történ-teken, mint őmaga.

A szertartás véget ért. Következett az ebéd a templomudvaron, aztán a tánc a júniusi égbolt alatt, ők azonban mindvégig gondosan kerülték egymást. Mindketten sokakkal ráz-tak kezet, ölelkeztek össze vagy váltottak szót – egymással soha. Sarah időnként megpil-lantotta a tömegben a férfit, amint beszélget, sört iszik, táncol Addie-vel, majd Emmával, de ha nagy ritkán találkozott is a tekintetük, gyorsan másfele néztek. Egy ízben Noah fel-kérte az iruló-piruló Geneva Dawkinst is, majd az egyik Sötét Zug-beli lányt, akivel látha-tóan remekül szórakozott; fejét hátravetve kacagott a lány mondásain. Micsoda kínszen-vedés volt elnézni, hogyan csillan meg haján és bajuszán a napsugár, felidézni a pillanato-kat, amikor együtt nevettek ilyen jóízűeket, és elfogadni, hogy ennek immár mindörökre vége… Ki tudja? A végén még újra törzsvendég lesz Rose Házában. Sarahnak valóságos testi fájdalmat okozott ez a gondolat.

Bizony benépesült a város. A tömegben újabb és újabb ismeretlen arcok tűntek fel. Sarah, az alkalmat megragadva, bemutatkozott a jövevényeknek, s felírta nevüket, hogy szerepeltesse őket a Krónika Isten hozott rovatában. A nőket felszólította a nőegylethez való csatlakozásra, a férfiakat a városi gyűlésen való részvételre. Ám a munka jóleső láza már a múlté volt.

Az ünnepség vége felé megkereste Emmát. – Nagy szívességre kérnélek. – Ki vele! – Szükségem lenne éjszakai szállásra. – Csak gyere bátran! – Tudod, szeretném, ha Addie és Robert kettesben maradhatnának a házban. Eredetileg

úgy terveztük… – Tudom, hogy terveztétek. – Szállodai szobát akartam bérelni, de telt ház van, és… – Nem hagynád abba a mentegetőzést? A barátaid vagyunk. Nálunk fogsz aludni, és

kész. Sarah ezután Addie-hez lépett, hogy tudassa elhatározását. – Ma lesz a nászéjszakád. Ha volna vasutunk, már robognátok valamerre nászútra. De

ha már ez hiú ábránd, legalább én ne legyek láb alatt. Később, miután a Dawson család többi tagja visszavonult, a két nő a konyhában üldö-

gélve szürcsölte Emma különleges, harmatgyenge, sok forró tejjel hígított teáját. – Szép esküvő volt – jegyezte meg Sarah.

218

– Aha. – Mathesonnak a szeme se rebbent. – Bizony. – Robertet még soha nem láttam ilyen boldognak. – Egész éjjel sületlenségeket fogunk fecsegni vagy végre kitálalod, ami a szívedet

nyomja? – Úgyis tudod. Noah… – Azt hittem, ez az ügy lezárult. – Hivatalosan így is van, de én még mindig szeretem. – Én is rajtakaptam, amint néha lopva rád sandít. – Komolyan? Láttad? – Vagy félezer emberrel együtt. Tehát halljuk, mi történt köztetek! – Ó, Emma, olyan bonyolult… – Én se vagyok éppen együgyű. Talán megfejthetek egy-két rejtvényt, feltéve, ha be-

avatsz. Sarah töprengve hörpölgette a híg teát. Örömest gyónt volna Emmának, de nem tudta,

nem sérti-e ezzel mások érdekeit. – Addie nem járult hozzá, hogy beszéljek. Meg kell ígérned, hogy amit elmondok, köz-

tünk marad. – Szavamat adom rá. Sarah belefogott a történetbe. Amikor apja és Addie kapcsolatához ért, Emma a szájára

szorította kezét, és kitágult szemmel meredt rá. – … és azóta, valahányszor Noah hozzám ér… magam sem értem… valami történik

bennem. Valósággal megbénulok. Tudom, hogy ő nem az apám, hogyne tudnám, és mégis valamilyen fenyegetést érzek, és megdermedek… és közben olyan bűntudatom van, annyi-ra ostobának érzem magam… Ó, Emma, mitévő legyek? – A kérdés jajkiáltásnak hang-zott. Sarah szeméből kibuggyanták a könnyek.

Emmát borzadály környékezte, erre a gondra ő sem tudott megoldást. Inkább felhúzta Saraht a székről, s magához ölelte, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Egy apa a lányá-val… Emma még soha életében nem hallott hasonló förtelemről. Szegény kis Addie… és szegény Sarah, aki olyan vak rajongással csüngött azon az aljas vén disznón!

Sarah úgy kapaszkodott belé, mintha az anyját keresné, Emma pedig tanácstalanul si-mogatta a vállát.

– Ó, szegény, kedves kicsikém, micsoda borzalmas megpróbáltatásban van részed… – Szeretem Noaht, Emma, szeretnék a felesége lenni, de mondd, hogyan bújjak ki a bő-

römből? Emma tehetetlennek érezte magát. Nem volt tapasztalatlan asszony, de ilyen bonyolult

emberi kapcsolatokkal nem tudott mit kezdeni. Annak idején megszeretett egy egyszerű, hétköznapi férfit, hozzáment feleségül, gyermekeket szült neki, keményen dolgozott, és úgy élt, ahogy a Biblia megkívánta. Egészen mostanáig azt hitte, ez a dolgok rendje, így zajlik a legtöbb emberi élet. És most ez a rémséges história…

– Édes Istenem, bárcsak segíthetnék! – sóhajtotta. Sarah megtörölte a szemét; Emma ismét teletöltötte a két teásbögrét. Amikor visszaül-

tek az asztalhoz, Sarah csüggedten motyogta: – Az esküvőn felkérte az egyik lányt, aki Rose Házából jött. Hallottam, milyen jókat

nevetnek tánc közben. Emma erre sem tudott mit mondani, csak némán megszorította Sarah kezét.

219

Eközben az új pár hazaért a domboldali házba, és belépett a hálószobába. Robert letette a lámpást, behúzta a függönyöket, és mosolyogva vette le Addie fejéről a szilvabimbókkal font koszorút.

– Elhervadt a virágod – mondta. Addie zavartan kapott a hajához. – Csoda, hogy le nem esett. Kevés a hajam ahhoz, hogy megtartsa. – Nekem elég – mondta Robert, lehúzta Addie kezét a hajáról, és fogva tartotta. Tíz órát töltöttek az ünneplő társaságban, mosolyogtak, táncoltak, mulattak, s közben

ez a különös óra csak várt rájuk, ahogy a hó alatt megbúvó virágmag várja a tavaszt. – Hogy érzed magad? – kérdezte Robert. – Szorongok. – Ugyan miért? – nevette el magát a férfi. – Hiszen mindössze hat éve várunk erre a

percre. Vagy hét is volt? – Szerintem inkább tizenkettő. Gyerekkorunk óta. – Én azóta, hogy bekopogtam hozzátok maradék zsírért, és amikor megláttalak, arra

gondoltam, hogy Isten még soha nem teremtett ilyen szépet a világra. Keze Addie vállára siklott. – Nos, Mrs. Baysinger… – mondta, mintha kóstolgatná a név újszerű, varázslatos ízét. Addie felnézett. – Mit óhajt, Mr. Baysinger? – Csókoljam meg már most, vagy először bontsam ki azt a tizenöt kapcsot a hátán? – Honnan tudod, hogy tizenöt van? – Onnan, hogy a nap folyamán megszámláltam. – Lehetetlen! – álmélkodott Addie. – Hiszen nem is látszanak! – Nos, ha muszáj, bebizonyítom! Fordulj csak meg. Addie megpördült, s rámosolygott a maga varrta függönyökre, mialatt Robert hangosan

számlált: – Egy… kettő… három… – Te, Robert… – Négy… öt… – Áruld el, hogyan tudtad megszámolni? – Mert látszanak az öltéseid! Hat… hét… nyolc… A „tizenöt” után a szobára remegő csend borult, amelyet csak a lélegzésük tört meg. A

ruha Addie csípőjéig nyitva volt. Robert alábujtatta kezét, és megállapodott Addie dere-kán, aztán lehajolt, és hosszan, gyengéden, a bőr illatát belehelve megcsókolta a hátát, a két lapocka között. Érverése a torkában kalapált.

– Azt hiszem, kitüntetést érdemlek – suttogta. – Hányszor és hányszor kívántam ezt, és mégsem tettem… – Szorosabban fogta Addie

derekát, háttal szorosan magához vonta, majd a fülébe suttogott. – Karácsonyeste a szállodában, és azóta itt, ebben a házban vagy százszor is, amikor

szemben ültünk az asztalnál és dámát játszottunk, amikor almabort ittunk vagy amikor Saraht hallgattuk. Vagy amikor együtt mosogattunk a konyhában; és amikor a konyhaasz-talnál függönyt varrtál. Elnéztelek, láttam, ahogy egyre szőkül a szürke hajad, és arra gon-doltam: tizenkét éves korom óta szeretlek, és nincs ember ezen a kerek világon, akinek ná-lam több joga volna hozzád.

– Igazán erre gondoltál? – lehelte Addie. – Annyira kívántalak, hogy az már nem is illik keresztény emberhez! – Én meg épp az ellenkezőjét hittem. Hónapok teltek el, amióta elhoztál Rose-tól, és

biztosra vettem, hogy nem tudod elfelejteni a múltamat.

220

Robert keze lesiklott a csípőjére, aztán felkúszott a bordáiig, majd ismét lejjebb kalan-dozott.

– Hogy hihettél ilyet? Tizennyolc éves korom óta erre vágytam. Elmentem apádhoz, és megkértem tőle a kezed. És erre vágyom karácsonyeste óta – azóta, hogy elkövettem éle-tem legnagyobb baklövését, és pénzt ajánlottam neked. Mondd, Addie, meg tudsz bocsájtani érte?

Addie megfordult, olyan gyorsan, hogy Robert már csak a könyökét kaphatta el. Ra-gyogó zöld szeme a férfi szemébe mélyedt, úgy suttogta:

– Megbocsátok, Robert, ha véget vetsz ennek a tortúrának, és a feleségeddé teszel. Addie szája nedvesen csillogott a lámpás fényénél, s kitágult szembogárral nézte a fér-

fit, aki anélkül, hogy pillantásuk szétvált volna, megmarkolta Addie jobb kezét, és szenve-délyesen a tenyerébe csókolt. Ez a csók rövid volt, mint egy felkiáltójel, aztán Robert hir-telen elengedte a kezét, és hátrább lépett.

– Meg ne mozdulj! – utasította lázas tekintettel, mialatt ledobta magáról a zakót. – Semmihez se nyúlj! Nem azért vártam ennyi éven át, hogy csak nézzem, ahogy levetkőzöl.

– De a cipőm… – Jó, azt nem bánom. Miközben kibújtak lábbelijükből, továbbra sem vették le izzó szemüket egymásról. Az-

tán Robert felállt, lerázta magáról a nadrágot, elhajította, odaállt Addie elé rövid szárú egybeszabott alsóneműjében, és Addie kezéért nyúlt.

– Gyere – mondta rekedten, s Addie engedelmesen hagyta, hogy felhúzza. – Most végre meglátlak. Lefejtette róla a ruhát, kigombolta az alsószoknya övpántját, kikapcsolta a mellfűzőt, s

mindent lerántott, menet közben a harisnyakötőjét és a harisnyát is a többihez sodorva. Aztán a kezét nyújtotta, hogy segítsen, Addie pedig kilépett a ruhadarabok gyűrűjéből, és ott állt előtte meztelenül.

Robert csak legeltette rajta a szemét, szája sarkába röpke mosoly vájt sekély ráncot, az-tán így szólt:

– Soha még ilyen gyönyörűt nem láttam. – Ekkor pillantása Addie arcára siklott. – De Addie, hiszen te elpirultál! – kiáltotta.

– Te is! A mosoly most Robert szemébe költözött. – Mondd, hát nem szép ez? Addie keze az alsó ing gombjaira tévedt. – Szabad? Robert, a megadás jeléül, felemelte, majd leengedte kezét. A szájuk összeforrt. És a csók nyomán megtalálták a maguk ritmusát. Olyan hajlékony,

olyan kecses, olyan összehangolt volt a mozgásuk, mintha párban repülnének. Aztán Addie feje egyszer csak hátrahanyatlott, testén remegés cikázott át, és hangosan

elkiáltotta a férfi nevét – de csak a feléig jutott. A másik fele beleveszett a végtelenbe. Robert maga alá gyűrte, teste ütemesen vad szenvedéllyel csapódott a testének, s köz-

ben le nem vette szemét Addie imádatot sugárzó arcáról, amelyen lassan üdvözült mosoly áradt szét, miközben Robert már nem mosolygott többé: arca tűzbe borult, arcizmai görcs-be merevedtek, ahogyan a csúcspont felé száguldott.

Azután súlyosan rázuhant Addie-ra, hogy felocsúdjon. A haja verítéktől fénylett, tagja-iból mintha elszállt volna az élet, lélegzete szaggatott volt. Átkarolta Addie-t, hogy mind-ketten az oldalukra guruljanak, és sarkával szorította továbbra is magához, majd fél könyékre támaszkodott, s ujja hegyét végighúzta az új asszony orrán, ajkán, állán.

– Nos, Mrs. Baysinger, hogy érzi magát? Addie elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

221

– Ne akard, hogy megmondjam… – De akarom. Addie ismét kinyitotta szemét; tekintete maga volt a csendes kielégültség. – Mintha most történt volna meg először életemben. Robert hallgatott, mintha azon tűnődne, mit is válaszoljon, s közben szeszélyes ábrákat

rajzolt Addie nyakára, majd indázó mozdulatokkal húzta meg bal melle körvonalait. – Mert így is volt – mondta.

222

22. fejezet

Az esküvőt követő hetekben Sarahból minden harci kedv elapadt. Nap mint nap bejárt a szerkesztőségbe, de már nem hitt tevékenysége hasznában. Cikkeket írt, szedett, levonatot javított, de fáradozása érdektelennek, már-már céltalannak tetszett. Továbbra is vadászott friss hírek után, hirdetőket toborzott, színibírálatokat fogalmazott, de úgy érezte, munkájá-val nem sok vizet zavar, s a világ nélküle is ugyanúgy menne tovább.

Odahaza korán visszahúzódott szobájába; az alsó szinten csak fölösleges betolakodó-nak érezte magát. Addie és Robert, akikről a boldog házaspár szobrát lehetett volna meg-mintázni, összebújva, egymás kezét fogva üldögéltek a díványon, és békés, meghitt csó-kokat váltottak. Sarah igazán nem irigyelte boldogságukat, de a látvány még magányosab-bá tette, s még inkább ráébresztette kifosztottságára.

Nemegyszer átkozta el apját, akit egykor a tisztesség oszlopaként csodált, s aki most züllöttségével, elvetemültségével ebbe a zsákutcába taszította. De attól, hogy az apa emlé-ke ily jóvátehetetlenül beszennyeződött, csak még magányosabb és keserűbb lett; egyre több időt töltött a négy fal közé zárkózva, a szerkesztőségben pedig kedveszegetten zsém-belődött, akadékoskodott, hiszen nap mint nap hozzá kellett érnie azokhoz a munkaeszkö-zökhöz, amelyeket valaha épp azért tartott olyan nagyra, mert Isaac Merrittről szálltak rá.

Egy júliusi napon, amikor a fülledt irodát még az utcáról beszálló trágyabűz is átjárta, olyan jelenetet csapott, amelyet később maga is szégyellt. Egy ideje már magában füstö-lögve számlálta, hányszor húzza meg Patrick az örökké magánál tartott flaskát, közben fi-gyelve, milyen ütemben koppannak a betűk a szedővasban, és megállapította, hogy a dél-után előrehaladtával a munka irama egyre lanyhult. Aztán egyszer csak csörömpölés hal-latszott a háta mögül, a nyomában pedig elfojtott szitkozódás. A vállán át odapillantott: Patrick a bajsza alatt motyogva bámulta a szétszórt, összekeveredett betűtömeget, de ahe-lyett, hogy hozzálátott volna a zűrzavar rendbetételéhez, ismét a flaskáért nyúlt. Sarah ek-kor megpördült, és kiütötte a kezéből.

– Ez az, húzza csak meg alaposan! – sivította. – Attól rögtön összeállnak a betűk! – A flaska kétszer átfordult a földön, a tartalma kibugyogott.

Patrick megtántorodott, és lángoló arccal, üveges szemmel meredt Sarahra. – Bocsánat, Miss Sarah. Igazán nem akartam el… – Tudom én, hogy maga semmit sem akar! – acsargott Sarah. – Éppen csak nap mint

nap mérgezi magát ezzel a… ezzel a moslékkal, bebüdösíti a levegőt, és két bal keze nő tőle! Nahát ebből elegem volt, Mr. Bradigan. Nem tűröm tovább, hogy délutánónként már ne tudjon megállni a lábán, és csak botorkáljon itt nekem! – Azzal kiviharzott a helyiség-ből, de rikácsolása még ott visszhangzott a levegőben, Patrick és Josh pedig csak döbben-ten bámult utána. A tócsába gyűlt whisky lassan beivódott a padlóba; az üvegben egy csepp sem maradt. Josh felemelte, és bocsánatkérő arccal nyújtotta át Patricknak.

– Nem gondolta komolyan, amit mondott, Patrick. Bradigan megmarkolta vékony, bütykös ujjaival az üveget, és bánatosan tanulmányoz-

ta. – De bizony, hogy komolyan gondolta. Tudom én, hogy túl gyakran nézek az üveg fe-

nekére. – Ugyan már. Nincs a maga munkájával semmi hiba. Gyorsabb kezű szedővel még neki

sem akadt dolga. Ő maga mondta nekem. Patrick csak nézte-nézte az üveget, és elkeseredve ingatta a fejét. – Nem, nem, igaza van neki. Csak púp vagyok a hátán.

223

Sarah csak hat óra után jelent meg, ekkor azonban már teljes rend fogadta: a szétszóró-dott betűk ott sorakoztak a hajón, ahogy kellett, a szöveget már csak ki kellett nyomtatni.

A fullasztó hőségben terpentinszag terjengett, a bezárt hátsó ajtó minden légmozgást kirekesztett. A nyitott ajtón beszűrődő utcai lárma távolinak, sivárnak tetszett. Sarah úgy állt a nyomdagép mellett, mintha a nyomólemezt az ő mellére eresztették volna. Csúnyán lehordta Patrickot, holott korántsem ővele – az élettel volt baja. Megbocsáthatatlanul vi-selkedett hűséges munkatársával. Patrick persze megrögzött iszákos volt, efelől semmi kétség, de a munkáját ennek ellenére tisztességgel ellátta, és a betűket csak nagy ritkán kavarta össze; az ilyesmi viszont minden nyomdásszal megesik alkalmanként, és a ma délutáni kis ügyetlenség éppúgy száradhatott volna Josh vagy az ő lelkén is, mint Patrickén. Az elmúlt hónapokban ők hárman nagyszerű kis csapattá forrtak össze, és ha ezt a kiváló munkaszellemet bárki is veszélyezteti, az nem Patrick Bradigan, hanem csakis őmaga, az örökös durcásságával, a kiszámíthatatlan indulatkitöréseivel, a másik kettő minden igyekezetét semmibe vevő szeszélyességével.

A székére roskadt, fejét a támlára ejtette, és lehunyta szemét. Ó, Noah, gondolta, nélküled semmire sem vagyok jó… Másnap reggel Patrick nem jelentkezett, Sarah már felkészült, hogyan kérjen tőle bo-

csánatot, de amikor fél kilencet „ütött az óra, és Patricknak még mindig nem volt se híre, se hamva, tudta, hogy aligha lesz többé alkalma a mentegetőzésre. Kilencig egyre sűrűb-ben nézett fel a munkából, és figyelte a járókelőket, akkor aztán kiment, hogy felsöpörje a deszkapallót, de közben minduntalan a szálloda felé lesett, hátha megpillantja a magas, hajlott alakot, amint lassan erre lépdel.

Végül aztán visszament az irodába, és megkérdezte Joshtól: – Mondott valamit tegnap? A fiú vállat vont, és a cipője orrát tanulmányozta. – Nyugodtan elmondhatod, Josh. Tudom, hogy én voltam a hibás, és őszintén bánom.

Bárcsak ezt neki is megvallhatnám. Beszélj hát végre, mit mondott? – Azt, hogy tényleg túl sokat néz az üveg fenekére, és hogy csak púp a maga hátán. Amikor déli tizenkettőkor Bradigan még mindig nem mutatkozott, Sarah már biztosan

tudta, hogy nem látja többé. Mindazonáltal átment a Grand Centralba, és megkérdezte Sam Peoplest, nem tudja-e, hová lett a nyomdász.

– Ma reggel kifizette a számláját és eltávozott – közölte Sam. – A postakocsin? – Sajna ez az igazság, Miss Merritt. Sarah gyorsan elfordult, hogy a szállodás ne lássa kibuggyanó könnyeit. Jöjjön vissza,

Patrick, nem gondoltam komolyan, amit mondtam! Mindig olyan jó volt hozzám, az első deadwoodi estémtől kezdve, amikor ideadta az aranyát itt, ebben a szállodában, hogy le-gyen hol aludnom. Ó, Patrick, annyira fáj a szívem, kérem, nagyon kérem, jöjjön vissza!

Telt-múlt a nyár; már augusztus volt, forró, száraz, poros augusztus. A föld méhe kin-

cseket termett, nemcsak arany került felszínre káprázatos bőségben, hanem ezüst is, a fo-lyami aranymosás pedig egyre dúsabb eredményekkel kecsegtetett; a Deadwoodból induló szállítmányok értékét immár dollártízezrekben mérték. A James-féle banda valósággal megszállta a vidék északi középső részének útjait, lenn Arizonában pedig egy Antrim ne-vű suhanc szedte első áldozatait. És ekkor egy augusztus végi napon Deadwoodtól mind-össze tíz mérföldre délnyugat felé rábukkantak egy kifosztott helyi szekérre; mellette hol-tan hevert a kocsis és a két őr, a harmincezer dollár értékű aranynak és ezüstnek természe-tesen lába kelt.

224

Alig egy órával azután, hogy a város hírét vette az esetnek, Noah Campbell a hivatala előtt felkapott egy rőtbarna heréltre, megsarkantyúzta, és intett önként jelentkezett kísérői-nek, hogy kövessék. Kavargó porfelhő jelezte a lovasok útját a Főutcán, ahogy nyergük mögött összegöngyölt takaróval, derekukra szíjazott pisztollyal, kalapjuk bőrszalagját fa-golyókkal erősen meghúzva vágtattak ki a városból. Noah, szemét a látóhatárra függesztve, komor arccal nyargalt köztük. Csak egy ízben pillantott oldalra, amikor a Deadwoodi Krónika szerkesztősége előtt négy főből álló kis csoport tűnt fel: Josh Dawkins, Addie Baysinger, valamint Sarah Merritt és új nyomdásza, Edward Norvecky figyelte a különítmény útját. Négyük közül azonban Noah nem látott mást, csak Sarah Merrittet, amint karját szorosan összefonja melles bőrkötényén, és úgyszintén csak őt nézi az egész csapatból, lenyűgözve, aggodalmasan.

Társaságában ott volt Robert, Freeman Block, Andy Tatum, Dan Turley, Craven Lee, továbbá három bányász, valamint egy kiszolgált katonai felderítő, akit mindenki csak Wolfként ismert. Lead irányában hagyták el a telepet, átvágtattak a Terry-hegység erdős magaslatain, a mészköves fennsíkon, majd egy sárgás és rózsaszín szikláktól szabdalt me-redek lejtőn, mindig az elmaradhatatlan óriásfenyők között. E kietlen vidék után megkö-vesedett fatörzsek kísérteties, temetőszerű csoportjai között vezetett tovább az útjuk, ame-lyek az alant elterülő hatalmas, terméketlen síkság felé lejtettek. A lovasok, miután a külső nyeregvonulatot maguk mögött hagyták, erre a síkságra ereszkedtek le, ahol vízben alig, táplálékban pedig még kevésbé reménykedhettek.

Bőrüket perzselte az augusztusi nap, szemüket kiszárította a szél, nyelvük, úgy érezték, duplájára dagadt. Lovaik kedvetlenül caplattak, és a menet sűrűn megállt, hogy tömlőikből vizet töltsenek kalapjukba, és megitassák a szerencsétlen párákat. Ok maguk igencsak ta-karékoskodtak a vízzel, s inkább szárított húst rágcsáltak, hogy pótolják a sóveszteséget. Amikor kalapjukat ismét fejükbe nyomták, csak pillanatokig élvezhették a jóleső, de egy-kettőre elpárolgó nedvességet.

A negyedik éjjel a szabad ég alatt, a kemény földön telepedtek le, szótlanul, csüggedten jukka és fügekaktusz nyomasztóan sivár környezetében.

Amikor végigheveredtek szúrós pokrócukon, s fejüket a megkeményedett nyeregre hajtva bámultak fel a csillagokra, Robert egyszer csak megkérdezte:

– Mi baj van, Noah? – Soha nem csípjük el azt a gyilkos bandát. Elillantak a disznók, és mi csak sirathatjuk

a három derék emberünket. – Nem így értettem. Négy napja lovaglunk együtt, és még senkihez sem volt egy barát-

ságos mondatod. – Kinek van kedve fecsegni ebben az istenverte szárazságban? Robert elengedte a füle mellett a kifogást. – A városban azt beszélik, hogy egészen besavanyodtál és rideg lettél. Eddig szépen

hazairányítottad a részegeket, most egyből a dutyiba vágod őket. Nem lehet rád ismerni. – Ha meg nem sértlek, Robert, inkább megpróbálnék aludni egyet. – Sarah az oka, nem igaz? Noah felhorkant. – Még hogy Sarah… Egy fenét! – Ő is épp ilyen pocsék állapotban van. Mire jó ez a cirkusz? Mit akartok bebizonyíta-

ni? – Elég legyen, Robert, jól van? Ha szükségem lesz a tanácsodra, majd szólok. – Láthattad ott a szerkesztőség előtt, amikor útra keltünk. Agyon izgatta magát érted.

Ne is próbáld elhitetni, hogy nem vetted észre. Hát a sírig akartok dacolni egymással? Noah, mintha rugóra járna, hirtelen felpattant.

225

– Az isten verje meg, Robert, elegem van belőled! Sarah Merritthez többé semmi kö-zöm, a börtönömbe azt zárom, akit akarok, és ezt a hajszát is úgy vezetem, ahogy jónak lá-tom! Most pedig fogd be végre a pofád, és hagyj békén! – Azzal dühödten az oldalára hemperedett, válláig húzta a pokrócot, és hátat fordított a barátjának.

Aznap alvás közben megcsípte valami rovarféle; talán egy pók, jelentette ki Turley do-ki, amikor reggel megvizsgálta a duzzanatot, és bekente a jukkatövis nyálkás váladékával. A csípés helye azonban továbbra is duzzadtan vöröslött, Noah pedig szédelgett, lázasnak érezte magát. Wolf, rövid felderítőútjáról megtérve, azt jelentette, hogy semmi értelme to-vább vergődni; elvesztették a nyomot. A gyilkosok már úton voltak a Nagyszarv-hegység felé, üldözőiket pedig kimerítette az éhség és a napszúrás. Nem volt más hátra: vissza kel-lett fordulniok.

Visszatérésüknek is szemtanúja volt az egész város. Mintha egy csapat fegyenc vonult volna végig az utcákon: erőtlenül kornyadoztak a nyeregben, ruhájukat por, arcukat bo-zontos szőrzet lepte. Sarah irodája ablakából nézte a szomorú menetet, és izmai ellazultak a megkönnyebbüléstől, holott Noah igazán siralmasan festett: a tőle kapott kalap olyan volt, mintha lisztet szitáltak volna rá, nyaka körül piszkos zsebkendő fityegett; ernyedten támasztotta a nyeregkápát, s naptól megpörkölt arcában aprónak, merevnek és fájdalmas-nak tűnt a szeme.

– Nagyon úgy fest, hogy nem kapták el őket – jegyezte meg Josh, aki ott állt mellette. – Bizony nem. – Készít majd interjút a seriffel a vállalkozásról? Sarah-nak nem volt hőbb vágya, mint hogy újra Noah közelében legyen, még ha csak

újságíróként is. A gyászos menet eltűnt a szemük elől. Sarah mély lélegzetet vett, és a fiú-hoz fordult.

– Ha összeírnám a kérdéseket, nem lenne kedved, hogy te beszélgess vele? – Ezt komolyan mondja? – kérdezte Josh elkerekedő szemmel. – Előbb-utóbb úgyis el kell kezdened valahol! – Hű, a mindenségit, Sarah! Nagyon szépen köszönöm! Aznap este Robert, miközben két férfinak is elegendő ételt kebelezett be, előadta az

egész történetet. – Noah nagyon megváltozott – jegyezte meg közben. Sarah nem volt hajlandó firtatni a dolgot; Addie-re bízta, hadd érdeklődjön. – Olyan, mint a sebzett vadkan – jelentette ki Robert. – Többnyire mogorván hallgat, de

ha végre megszólal, mindenki azt kívánja, bárcsak továbbra is néma maradt volna. Sarah úgy érezte: itt az ideje, hogy felálljon az asztal mellől. – Hát nekem még van valami írnivalóm. Köszönöm, Robert, az alapos tájékoztatást. – Rám mindig számíthatsz. Miután Sarah elmenekült a helyszínről, Robert és Addie összenézett. – Szerinted előbb vagy utóbb megadja magát valamelyikük? – kérdezte Addie. – Az ördögbe is, fogalmam sincs. Mindenesetre épp eleget kaptam a fejemre, amikor

Noahnak próbáltam a lelkére beszélni; semmi kedvem hozzá, hogy Sarah is a torkomnak ugorjon.

Az előző őszi jóslatok beváltak: a nyár folyamán a város lakossága ugrásszerűen gya-

rapodott. A járókelők között már nem mentek ritkaságszámba a nők; még eladósorban lé-vő leányzók is akadtak köztük. Érkezésük nyomán hamarosan megnyílt az első készruha-üzlet, az első kalaposbolt, a kirakatokban feltűntek az első női nyergek, majd az első var-rógép is; ezt Robert Baysinger vásárolta meg felesége függönyvarrodája számára. Sarah Merritt pedig külön női rovatot nyitott a Krónikában.

Friss hírekben a lap amúgy sem szűkölködött.

226

Bizonyos Amanda Searles személyében a város tanítónőt szerződtetett, aki szeptem-berben megkezdi a gyermekek oktatását. A denveri pénzverdéből érkezett Chambers Da-vis hibátlanul felszerelt fémipari műhelyt nyitott; az egyik kemencében aranyport olvasz-tottak, két másikban pedig arany- és ezüsttartalmú érceket. Ugyanebben az épületben kez-dett üzemelni egy második zúzómű is, és itt nyílt meg az első hideg-meleg folyóvízes für-dő. Aztán feltűnt egy Murphy nevű bíró is, aki megépíttette magának a Fekete Hegyek el-ső kőházát. Amikor a közelben lévő Gayville falucskát tűzvész pusztította el, létrejött a tűzoltóság – ugyancsak az első a környéken. Bizonyos Kitty LeRoy nevű feslett nősze-mély ötödik férje, egy Sam Curley nevű hamiskártyás rájött, hogy hitvese bigámiában él; agyonlőtte, majd a gyilkos fegyvert maga ellen fordította.

Addie Baysingerből igazi asszony lett. Egy késő novemberi estén, amikor vacsora után egymás kezét fogták Roberttal az asztal alatt, egyszer csak rámosolygott Sarahra, és így szólt:

– Kisbabánk lesz. Sarah kávéscsészéje megállt a levegőben, aztán megcsörrent a tányérkán. Hosszú má-

sodpercekig csak bámult a húgára kitágult szemmel, míg végül megjött a hangja. – Ó, Addie, hiszen ez nagyszerű! – Olyan boldogok vagyunk! Nem igaz, Robert? – A fiatalasszony imádattal pillantott

férjére, aki kiemelte kezét az asztal alól, megcsókolta, és sugárzó mosolyával már megelő-legezte a választ.

– Boldogabbak nem is lehetnénk. Azt szeretnénk, ha fiúnk születne. Az arcukról sugárzó természetes, egyszerű boldogság, az egymás iránti mélységes

gyengédség láttán Sarahnak összeszorult a szíve. A kishúga meg Robert, ez a jóságos, me-legszívű fiatalember lám, kiálltak minden megpróbáltatást, és a boldogságuk valóságos győzelemmel ér fel.

– És mikorra várható a nagy esemény? Addie vállat vont, de arcán lelkesedés tükröződött. – Nem tudnám pontosan megmondani, de valamikor tavasz végére. – Jobban meg sem választhattátok volna az időt! Az éjszakák még hűvösek, a nappalok

már melegek, és a szúnyogok rajzása még várat magára. – Nekem ugyan édesmindegy – jegyezte meg Addie. – Akármilyen időpont eszményi

lenne. – Számomra viszont éppen most érett meg az idő, hogy elköltözzem – jelentette ki

Sarah. Addie összeráncolta a szemöldökét. – Micsoda beszéd ez, Sarah? A házban elég a hely. A kiskölyök pedig egy ruháskosár-

ban is elfér! – Akkor is itt az ideje – mondta Sarah nyugodtan. – Már egy-két hónapja gondolkodom

rajta. Igazán hálás vagyok, amiért ennyi ideig elviseltetek, de ez a ti otthonotok, és most már át kell engedjem nektek.

– De Sarah… – fakadt ki Addie, Robert pedig vele egyszerre kezdte rá: – Nagyon jól tudod, hogy Addie meg én…

– Tudom! – emelte fel Sarah tiltakozón a kezét. – Felőletek akár addig is itt rostokolhatnék, amíg vénségemre már a lépcsőn sem bírnék

felvánszorogni. Még szerencse, hogy ennél azért több eszem van! – Mi szeretünk téged, Sarah – mondta Robert szinte ünnepélyesen –, és nem akarjuk,

hogy elmenj. Sarah gyengéden rámosolygott, és megsimogatta a kezét. – Köszönöm, Robert, de nekem van rá szükségem, hogy elmenjek. Saját otthont aka-

rok, ahol gyökeret ereszthetek.

227

– De ez a ház éppúgy a tiéd is, mint az enyém – makacskodott Addie. – Való igaz, apa pénzéből vettük; de a szerkesztőségre is az örökségből telt, tehát

egyenlő arányban osztoztunk rajta. Szót se többé az egészről! – Sarah felállt, és összeszed-te az üres kávéscsészéket. – Elhatároztam, hogy máris megfelelő ház után nézek, és remé-lem, a jövő év elején birtokba is vehetem. A karácsonyt még itt töltjük együtt, de aztán át-adom a terepet.

Robert és Addie összenéztek a háta mögött. Pillantásuk elárulta, hogy bármily nehezen válnak is meg Sarahtól, a rájuk váró új, önálló élet mindkettőjüket csábítja. Robert felállt, és követte Saraht a konyhába.

– Csak akkor egyezem bele, ha tudod: nálunk mindig itthon leszel. Sarahnak efelől nem is volt kétsége, mint ahogy Robert szemébe nézve azt is érezte: a

férfit még mindig furdalja a lelkiismeret, amiért akaratlanul is előidézte a Noahval történt szakítását, és vezeklésül akármeddig kész lenne gyámolítani őt.

– Tudom, Robert. Hiszen itt maradok valahol a városban, és gyakran eljövök majd, hogy lássam a kisfiatokat. Előre érzem, hogy komiszul el fogom kényeztetni!

Nem sokkal ezután Addie bő, egybeszabott ruhákban kezdett járni. Kicsattanóan egész-séges várandós kismamának bizonyult: mindig sápadt arca rózsás fényben izzott, lassan a válláig érő haja dúsan aranylott, és túláradó életöröme láttán Sarah szívébe néha irigység hasított. Csonka családban nőtt fel, és eddig még soha nem látott közelről boldog házassá-got. Közeledett a karácsony, a rövid téli nappalokat hosszú esték követték, amikor az em-berek szívesen húzódnak a tűzhely köré. Mostanában Robert is, ő is korábban jöttek meg a munkából, és a férfi már akkor mosolygott, amikor belépett a házba, hogy aztán egykettő-re Addie-hez siessen, megcsókolja a homlokát, a fülét vagy a száját, gyengéd pillantást vessen gömbölyödő hasára, és buzgón érdeklődjön, hogy érzi magát odabenn az a kis le-gény.

Addie is, Robert is fájdalmasan érzékelték Sarah visszahúzódását, növekvő levertségét. Esténként suttogva tanakodtak az ágyban, miként is segíthetnének rajta.

Egy decemberi este Sarah vacsora után elvonult a szobájába. Addie a nappaliban varro-gatott, azon az egyenes hátú, karfa nélküli széken, amelyen, ahogy terebélyesedett, jobban érezte magát, mint a pamlagon. Ekkor Robert egyszer csak odalépett hozzá, lehajolt, a szemébe nézett, és azt mondta:

– Elmegyek Noahhoz. Hosszan egymásra néztek, aztán Addie borúsan megsimogatta férje arcát, és csak any-

nyit mondott: – Sok sikert, drágám. Fél kilencre járt, mire Robert bekopogott Noah konyhaajtaján. A két férfi néhány pilla-

natig csak nézte egymást, majd Noah szólalt meg elsőnek: – Ez aztán a meglepetés! – Még mindig orrolsz rám? – kérdezte Robert minden teketória nélkül. – Ugyan, már rég el is felejtettem! – Zavarlak valamiben? – Nem mondhatnám. Csak kicsit későn jutottam vacsorához. Kerülj beljebb. – Aztán,

ahogy Robert belépett, hozzátette: – Vedd csak le a kabátod, és foglalj helyet! A szoba kopár és magányos volt; csak az Addie varrta virágos sárga függöny árulkodott

női kéz nyomáról. Zománcozott kék tányéron még ott volt a félbehagyott vacsora: mind-össze babból meg egy karéj kenyérből állt. Az asztalon nem volt abrosz, a falon nem lóg-tak képek, a padlót nem borította szőnyeg, az ablakpárkányt nem díszítette virág.

– Hát mi újság, hogy élsz? – Hogy élnék? Ahogy szoktam – vonta meg a vállát Noah, majd visszaült a vacsorájá-

hoz. – Hallom, kisbabát vártok – jegyezte meg.

228

– Úgy van. Majd valamikor tavaszra. Hát bizony boldog asszony lett Addie-ből. – Belőled meg, mint hallom, boldog férj. – Való igaz. Csend lett. Noah magába tömött egy villára való babot. Robert egymásra vetett lábbal,

fél könyékkel az asztalon, székében hátradőlve fürkészte barátja arcát. – És hogyhogy újabban nem látunk a házunkban? Noah abbahagyta az evést. – Tudod te jól az okát. Egy ideig méregették egymást, aztán Robert megjegyezte: – Tehát amiért Saraht kerülöd, már ránk sem vagy kíváncsi. – Ez nem igaz. Azt hittem, ezt nem kell külön magyarázni. – Nos, amennyiben érdekel – nekünk nagyon hiányzol. Noah felemelte a fejét, Robert szemébe nézett és várt. – Sarah elhatározta, hogy az újév első napjaiban kiköltözik. Noah megrágta a hallottakat, de a tekintete kifejezéstelen maradt. – Na és? – Na és – csattant fel Robert szenvedélyesen –, ott fog élni egy magányos házban, te

pedig továbbra is késő este egymagadban falod a babot, és ennek az egésznek semmi tete-je, hogy vinné el a fene!

– Én nem kellek Sarahnak. – Annyira kellesz neki, hogy majd belepusztul. Noah horkantott egyet, és elfordította a tekintetét. – Az ég szerelmére, ember, hát nem fogod fel, mekkora megrázkódtatás érte? Én aztán

tudom, mert nekem köszönheti! És igenis kellett neki némi idő, hogy túljusson rajta, de azért az egész hátralévő élete mégse fog rámenni!

– Nekem mindenesetre ajtót mutatott, én pedig nem fogok visszamászni az ablakon! – kiáltotta Noah villogó szemmel. – Engem nem rúg ki még egyszer!

Robert egy ideig némán figyelte, aztán hirtelen csendesen megkérdezte: – Ugye még mindig szereted? Noah hátravetette fejét, két kézzel ellökte székét az asztaltól, és úgy kiabálta bele a le-

vegőbe: – Fütyülök rá! – De közben szereted, nem igaz? Noah felszegte az állát, és szeme sarkából megsemmisítő pillantást vetett a másik férfi-

ra. – Akkor halljuk: hány újabb nővel volt azóta dolgod? – És őneki hány férfival volt találkája? – Neki? Eggyel sem. Esténként odahaza üldögél, nézi, hogyan növekszik Addie pocak-

ja, és lábujjhegyen kerülget bennünket, nehogy zavarjon. Közben pedig azt játssza, hogy remekül megvan nélküled, de mondhatom, életemben nem láttam ennél siralmasabb ko-médiát. Hacsak nem itt, ebben a házban, ahogy tömöd magadba a babot, és ugyanezt a műsort adod elő.

Robert türelmesen várt; hadd múljanak a percek, eméssze csak meg a másik a hallotta-kat. A kályhán sistergett a teafőző. A tűztérben megpattant egy széndarab. Noah szeme gyanúsan fénylett; nagyon igyekezett, nehogy hunyorogjon. Végül inkább lehunyta a sze-mét, homlokát a kezére ejtette, s úgy suttogta:

– Hiába, nem megy… Robert szelíd mozdulattal átfogta a karját. – Nagyon nehéz, tudom – mondta halkan. – De hidd el, neki sem könnyebb. – Kivárt

néhány másodpercet, majd hozzátette: – Davisék jövő szombatra meghívták Addie-t meg

229

engem vacsorára. Hétkor megyünk el otthonról. – Azzal még egyszer megszorította Noah karját, majd felállt, és belebújt a kabátjába.

Noah felemelte a fejét, és ismét az üres széket bámulta. Robert feltette kalapját, felhúz-ta kesztyűjét.

– Olykor a saját büszkeségébe is belefúlhat az ember – mondta, majd otthagyta barátját, aki tovább üldögélt a magányos konyhában, könyökével közrefogva a kék tányért, a mara-dék kihűlt babbal.

Noah még sokáig ült az asztalnál. Sebei ismét felfakadtak. Az elmúlt hét hónap maga volt a pokol: magány, vívódás, kínszenvedés. Szerelem? Lehet-e még így nevezni ezt a si-vár, fakó sodródást, a napoknak ezt a hullámhegyek és hullámvölgyek nélküli egyhangú pergését? Szerelem-e, ha az ember folyvást a járókelőket kémleli, hátha felbukkan a kere-sett arc, hogy aztán, ha végül megpillantja, gyorsan átmenjen az utca túloldalára?

Néha arra gondolt: azért került ebbe a szégyenletes helyzetbe, mert ő a sértett fél, az ő önérzetét tépázták meg. Ám ha ez igaz, már rég segíthetett volna magán: csak át kellene sétálnia Rose Házába, és menten helyrebillenne az önbecsülése. Csakhogy újabban elment a kedve ettől az időtöltéstől, amelynek valaha olyan könnyed természetességgel, minden gátlástól mentesen adózott: amióta tudomást szerzett Addie szomorú históriájáról, a Sötét Zug csak viszolygást keltett benne.

Deadwoodban persze akadtak immár más nők is, tisztességes, jóravaló hajadonok, akik szívesen fogadták volna közeledését, de egyikük sem keltett benne érdeklődést, meg aztán, hiába bomlott fel az eljegyzése, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy még mindig hűséggel tartozik Sarah Merrittnek.

230

23. fejezet

Szombat este Sarah végignézhette, hogyan sürög-forog, hogyan csípi ki magát Addie, aki házasságkötése óta először készült közös vendégségbe Roberttel. Aranyló kontyba tűz-te fel haját, ajkára vazelint kent, hogy csillogjon, legszebb terhesruhája fölé zöldeskék kámzsás köpenyt húzott. Ám bármily tökéletes úriasszonyt formázott is, mégis kételkedő arccal állt oda nővére elé.

– Mit gondolsz, Adrienne Davis hallott a múltamról? – Szerintem igen, de hajlandó szemet hunyni fölötte. Az az asszony arra született, hogy

vezető szerepet vigyen a társaságban, te pedig ma este egyszer s mindenkorra jegyet vált-hatsz az úri körökbe.

S Addie büszkén és izgatottan lépett ki a házból Robert karján. Sarah sóváran nézett utánuk, és szívébe ismét belemart az irigység.

Távozásuk után gyászosan üresnek tetszett a ház. Sarah fásultan bolyongott szobáról szobára, megöntözte a szobanövényeket, majd felment a szobájába, levette a cipőjét, és barna nemezpapucsba bújt. Kigombolta gallérját és kézelőjét, beburkolózott kedvenc és meglehetősen csúf töksárga kendőjébe, elővette az eljegyzési melltűt, kirakta maga elé az íróasztalra, orrára biggyesztette szemüvegét, és előszedte a jegyzettömbjét. Hamarosan azonban dideregni kezdett; csak bámulta az asztal rekeszeit, és alig hozott össze néhány sort.

Nyolc óra tájban levitte írószereit az alsó szintre. Átment a sötét nappalin, ahol árván állt a karácsonyfa, és szétrakodott a konyhaasztalon; a melltű kéznyújtásnyira került a márványmintás fedelű jegyzetfüzettől. Két új fahasábot rakott a tűzre, töltött magának a maradék kávéból, és ismét nekiveselkedett a munkának.

A nappaliból behallatszott a karácsonyfáról lehulló fenyőtűk halk percegése. Gazda a fülét éberen hegyezve, kitágult szembogárral lesett a szoba felé. Sarah szórakozottan né-zett rá, míg végül a macska megnyugodott, a szeme elkeskenyült. Sarah újból a melltűnek szentelte figyelmét: könnyedén végighúzta rajta ujjai hegyét, mintha csak rejtett repedése-ket keresne.

Kis idő múltán felsóhajtott, ismét bemártotta a tollat, és ezt írta: „Mindegyre azon ka-pom magam, hogy akaratlanul is Noahról álmodozom, és arról képzelgek, milyen lenne, ha akárcsak Addie, én is…”

Ekkor kopogtak a bejárati ajtón. Sarah és Gazda egyszerre fordultak döbbenten az ajtó irányába. Sarah azonban nem

mozdult, amíg a kopogás ismét fel nem hangzott. Ekkor hátralökte székét, levette a szem-üvegét, magára kapta a kendőt, és átment a sötét nappalin, útközben megkísérelve, hogy hátul összefogja zilált haját, aztán letett a reménytelen próbálkozásról, és ajtót nyitott.

A küszöbön Noah állt. Néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg, csak álltak mozdulatlanul. A férfi karját le-

engedve vizslatón nézett Sarahra a barna Stetson karimája alól; arca csak homályosan de-rengett fel a konyhai lámpa távoli fényében.

Sarah ott állt néhány lépcsőfokkal fölötte a küszöbön, fél kezével az ócska kendőt, a másikkal a kilincset markolva; a hátulról szivárgó fényben csak kócos hajának körvonala rajzolódott ki.

– Jó estét, Sarah! – szólalt meg végül a férfi, hangjában véghetetlen fáradtsággal. – Jó estét, Noah!

231

Ezután még hosszabbra nyújt a csend; mindketten mintegy a csodára vártak, hogy meg-találják egymással a hangot.

– Úgy gondolom, beszélnünk kellene. Bejöhetnék? – Addie és Robert nincsenek itthon. Davisékhez mentek vacsorára. – Igen, tudom. Robert elmondta. Ezért vagyok itt. – Mi haszna lenne a beszélgetésnek? – kérdezte Sarah, palástolva meglepetését. – Azt én sem tudom… – A férfi lesütötte szemét, a küszöböt nézte, és csüggedten in-

gatta a fejét. – Nem tudom – ismételte meg valamivel nyugodtabban. – Csak annyit tudok, hogy muszáj, mert így nem folytathatjuk tovább.

Sarah hátrább lépett, hogy utat engedjen neki. – Akkor hát, gyere beljebb. Noah úgy lépkedett, hogy a gazda megy végig jégverte földjén. A fenyőillatú nappali

még a sötétben is otthonosnak érződött. Sarah ráhagyta, hogy becsukja az ajtót; ő maga tisztes távolba húzódva, karját a mellén összefonva várakozott.

– Mindjárt lámpást gyújtok – mondta, s elindult a két székkel körülvett kerek asztalka felé.

– Ne, hagyd csak. A konyhában úgyis melegebb van. – A férfi úgy indult meg, mintha valami ismerős, mégis fenyegető cél felé botorkálna. A küszöbön megállt, mintegy fel-mérve a helyiséget, ahol valaha oly jóízűen evett, játszott, nevetett a ház három lakójával, ahol kölcsönösen szerencsét és boldogságot kívántak egymásnak, s ahonnan száműzve oly üressé vált az élete. Az asztalon szétszóródott holmi jelezte, hogy Sarah éppen írogatott érkezése előtt. Szíven ütötte az egész helyiségből áradó mélabú: a tűzhely mellett, a hinta-széken kuporgó macska, s az írószerek mellett az erejét vesztett, szomorú talizmánként heverő eljegyzési melltű… Odalépett az asztalhoz, s lenézett az üres kávéscsészére, a melltűre, a szemüvegre, a nyitott jegyzetfüzetre, amelyen ott sorjáztak Sarah könnyű kéz-zel odavetett, szögletes betűi – mennyire mások, mint az ő kínkeserves macskakaparása, amely mindegyre kitér a vízszintes vonalból! Megérintette a füzetet, elolvasta az utolsó mondatot, és hirtelen heves nyomást érzett a mellében.

Sarah a küszöbről figyelte, és csendesen csak annyit mondott: – Nem illik beleolvasni mások naplójába. Noah visszanézett a vállán át, szemügyre vette mosolytalan arcát, szigorúan összefont

karját. – Nincsenek előttem titkaid, Sarah. Szakasztott ugyanúgy érzek, mint te. Azt hiszem,

bátran elmondhatjuk, hogy nyomorult egy emberpár vagyunk mi ketten. – Ülj le – mondta Sarah, és beljebb lépett, majd becsukta a füzetet, nyomatéknak rátette

a tolltartót, de a melltűt otthagyta, ahol volt. Noah a konyhaszék támlájára terítette zekéjét, levette a kalapját, gyengéden felemelte a macskát a hintaszékről és beleroskadt. Sarah visszaült a konyhaasztal mellé.

Noah az ölébehúzta a macskát, és vakargatni kezdte a nyakát; legalább volt mit nézniök mind a kettőjüknek. Kisvártatva aztán a férfi felpillantott, és lehangoltan kérdezte:

– Nos hát, Sarah – mi lesz velünk? Sarah az asztalra könyökölt, és fejét lazán összekulcsolt kezére hajtotta. – Nem tudom. Kis idő múltán a férfi így szólt: – Hiányoztál. Válasz helyett a lány arcán csak futó mosoly suhant át. – Mondd ki! – nógatta a férfi. – Azt hiszem, okosabb, ha nem teszem. – Mondd ki akkor is! – Te is hiányoztál nekem.

232

Néhány pillanatig csak nézték egymást; már nem bánták, hogy az elmúlt hónapok min-den keserves magányossága kiül az arcukra. Gazda dorombolni kezdett; Noah tovább va-kargatta.

– Megbirkóztam már életemben egynéhány kemény feladattal; de az, hogy ma este el-jöjjek ide, mindennél nehezebb volt.

– Akkor miért vállaltad? – Mert megjártam minden poklot, és úgy éreztem, nem igazán nekem való hely. Te

hogy vagy ezzel? – Ugyanígy. – A városban most már jó néhány rendes, kedves lány akad, de inkább kikanalaznék

egy tál iszapot, semhogy egyet is találkára hívjak. Hogy verne meg érte az Isten, Sarah Merritt!

Sarah arcán ismét átfutott az iménti szomorkás kis mosoly. Noah mélyen beszívta, majd megborzongva kifújta a levegőt, lehunyta a szemét, hátra-

dőlt, és lassan alig érzékelhetőn ringatózni kezdett a hintaszékben. – Átkozottul fáradt vagyok… – mormolta. A férfi sóhajtott. Hosszú időbe telt, amíg feltette a kérdést: – Nem beszélhetnénk az apádról, Sarah? – Az apámról ebben a házban nem esik több szó. – Minden mondatunkban róla volt szó, amióta csak megtudtad a titkát. – Jobban szerettem, mint bárkit a földön, és ő a leggyalázatosabban megcsúfolta ezt a

szeretetet. – És most én fizetek azért, amit Addie ellen elkövetett. Meddig még? – Miért nem mégy el valamelyik olyan nőhöz? Annyival egyszerűbb lenne a számodra

az egész… – Mert nekem te kellesz. Ezt már nem először mondom neked. Fél évnél is tovább ke-

rültelek, mert azt reméltem, hogy ki tudlak verni a fejemből, de hiába, nem megy. Most is szeretlek még.

Tovább figyelte hátulról a lányt, felmérve legapróbb rezdülését is: ahogy az állát cseppnyivel lejjebb hajtja, ahogy markolja a csészét, anélkül, hogy a szájához emelné. Vé-gül Sarah odavitte az érintetlen csészét a mosogatóhoz, majd visszaült a székébe, ugyan-úgy, mint az imént, arcát lazán összekulcsolt kezére hajtva.

– Színtiszta ostobaság lenne, ha feleségül mennék hozzád. – De azért mégis ezt szeretnéd, nem igaz? – Igen, ezt szeretném. – És ha most odamennék hozzád, és megérintenélek vagy éppen megcsókolnálak, nem

egészen testvéri módon – nos, akkor mi lenne? Sarah keserűen felnevetett, az arcához kapott, és kétszer is ide-oda ingatta fejét. – Érted már? – kérdezte Noah. – Erre céloztam, amikor azt mondtam, milyen nehezem-

re esett idejönni. Mert ha újra elutasítanál, többször nem lenne alkalmad rá. Soha többé nem tudnék visszajönni.

Sarah most ránézett összefont keze fölül. – Ezekben az utóbbi hónapokban a legképtelenebb gondolatokkal viaskodtam – ismerte

be. – Tudtam, hogy vad, sőt, bűnös dolgok járnak a fejemben, de gyengébb pillanataim-ban, amikor úgy hiányoztál, hogy azt hittem, belepusztulok, mégsem szabadulhattam tő-lük. Arra gondoltam: miért ne mehetnék feleségül Noahhoz, úgy, hogy hallgatólagosan megegyezünk: továbbra is eljárhat Rose Házába, mint ahogy tette, amíg meg nem ismer-tük egymást? Hát tessék. Most már tudod, miféle nő vagyok.

Noah ajka is bánatos kis mosolyra húzódott.

233

– Riadt és magányos. Olyan, mint én férfiban. A lámpás sziszegett, a kályha ontotta a meleget, ők pedig nézték egymást, megzavarodva és egyszersmind megkönnyebbülve et-től a hirtelen jött őszinteségi rohamtól.

– Most én is elárulok neked magamról egy sötét, rejtett titkot; valamit, amin azóta tö-röm a fejem, amióta nem találkozunk. Arra gondoltam, hogy idejövök, felhurcollak a szo-bádba, letépem rólad a ruhát, összecsókolom a tested, és bebizonyítom neked: ha két em-ber úgy szereti egymást, mint te meg én, akkor ez természetes része a kapcsolatuknak. Nem volna kedved kipróbálni?

Sarah kurtán, de nyíltan felkacagott. – Isten ments! – Hát persze, hogy Isten ments! Ha igent mondtál volna, nem volnál Sarah, én nem sze-

retnélek, nem ülnénk egy magányos házban ilyen messze egymástól, és nem kínoznánk így egymást. Node ha egyszer így van: mitévők legyünk?

A lány szája sírósan legörbült, és csak rázta a fejét: – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy olyan nagyon félek… Noah megállította lábával a hintaszéket, s olyan hirtelen dőlt előre, hogy a macska ijed-

tében leugrott az öléből. Térdére könyökölve kutatón nézett Sarah arcába, majd fojtott, már-már természetellenes hangon azt kérdezte:

– Valóban annyira hiányoztam neked, hogy azt hitted, belepusztulsz? – Igen – suttogta a lány; az álla úgy tüzelt, hogy azt hitte, megégeti a kezét. – Akkor gyere elém – mondta a férfi, és a kettejük közti távolság felezőpontjára bökött.

– Idáig. Sarah nézte komoly arcát, felé hajló válla ívét, egymásba fonódó szögletes kezét, aho-

gyan várta a választ, de egyelőre úgy érezte, mintha a ruhája odaragadt volna a székhez. Csak fel kellene állnia, hogy ismét Noah karjában lehessen, és szembenézzen az igazság pillanatával. Ha nem teszi, nem marad más választása: a férfi újból kimegy az ajtón, ezút-tal örökre, ő pedig visszasüllyedhet a purgatóriumba, ahol a szakításuk óta eltelt hónapok-ban gyötrődött.

– Gyere elém! – mondta újból a férfi. Sarah visszanyelte feltörő könnyeit, és hátralökte a székét. A rettegés és a vágy egy-

szerre nyomta vissza, hatalmas tenyérként. Végül az asztalra szorította mindkét kezét, úgy húzódzkodott fel.

Noah is felállt a hintaszékből, és várt. – Bárcsak Addie lehetnék… – suttogta a lány, ahogy megtette az első lépéseket. – Ezt ne kívánd – felelte a férfi, és ő is elindult felé –, mert akkor már nem mi ketten

néznénk szembe egymással. Az asztal sarkánál találkoztak, s ott még megálltak, mielőtt bizonytalanul, erőtlenül át-

ölelték volna egymást. Szorításuk laza volt; még hozzá kellett edződniök háborgó érzel-meik rohamához. Aztán Noah valamivel hátrább húzódott, Sarah szemébe nézett, és szájá-val puhán közeledett az övéhez. A magány ólomsúlya egy csapásra legördült vállukról; csókjukkal, ölelésükkel mintha vissza akarták volna követelni, amitől eddig megfosztották magukat. Sarah átkulcsolta Noah nyakát, Noah pedig szorosan magához rántotta. A szívük összedobbant, ahogyan hunyt szemmel megpihentek az ölelésben; az egymásra találás vi-harzó boldogsága eloszlatta a hibás vagy elhamarkodott mozdulatoktól való félelmeiket. A két száj hosszan, vég nélkül tapadt össze, hogy így tegyék próbára önmagukat és egymást. Sarah halkan, fájdalmasan felnyögött, Noah válaszul meg szorosabban ölelte magához. Aztán hirtelen semmivé foszlott minden gátlásuk; a csók mind szenvedélyesebb lett, s az önkínzó lemondás hónapjai után testük tüzet fogott egymás ízétől és tapintásától. Noah is rekedten felhördült, de ez a hang sem zokogásra, sem nyögésre nem emlékeztetett, inkább

234

a kín megszűntének kínját jelezte, és közben a kezük fogást keresett – Noahé Sarah kötött kendőjének szemein, Sarahé Noah sima bőrzekéjén.

Kis idő múltán ismét megpihentek egymás karjában, hogy az érzelmi vihar szavakban csapódhassák le.

– Ó, Noah, szeretlek – suttogta a lány. – Annyira hiányoztál. Olyan kifosztott voltam nélküled.

– Én is szeretlek. És most mondd újra. – Szeretlek, Noah. A férfi lábujjhegyre emelte, úgy szorította magához. – Azt hittem, soha többé nem hallom már ezt tőled. – Olyan konokul óvakodtam, hogy kimondjam… Bocsáss meg érte, Noah! Igazán sze-

retlek, de soha nem hittem volna, hogy szerelmesnek lenni ilyen szörnyű. – És ilyen csodálatos. – És ilyen félelmetes. – És ennyire magányossá teheti az embert. Naponta százszor is vissza kellett fognom

magam, hogy ne menjek el az irodád előtt. – Én meg egyre csak bámultam ki az ablakon, hátha arra jársz. – És amikor az utcán összefutottunk, úgy tettünk, mintha nem is ismernénk egymást. – Ha tudnád, milyen kibírhatatlanul viselkedtem mindenkivel! – Hát még én! Az egész emberiségre dühös voltam. Ismét összecsókolóztak, ezúttal már minden tartózkodás nélkül, hogy a mozdulatok is

kifejezzék, amit éreznek. A csók után Noah két kézzel megragadta Sarah haját, és hátra-húzta a fejét, úgy, hogy szinte fájjon.

– Soha többé nem akarom ezt újra végigcsinálni – mondta hevesen. – Én sem. Icipici helyet foglaltak el a konyha földjén: a barna nemezpapucs becsúszott a két meg-

kopott barna cowboycsizma közé. Szemük szabadon kalandozott a másik arcának minden vonásán, míg végül Noah elengedte Sarah haját, és gyengéden kisimította halántékából.

– Hogy érzed most magad? – kérdezte. – Mint aki hónapokig élt a víz alatt, és most végre a felszínre bukik és levegőhöz jut. – És egyebet nem érzel? Sarah hátravetette fejét, a nyaka megfeszült, és ajkán gyötrődve buktak ki a szavak: – Vágyom utánad. Noah hirtelen abbahagyta haja simogatását. – Most megpróbálok valamit; de nem kell félned. – A karjába kapta, mintha át akarná

emelni a küszöbön, és ellentmondást nem tűrően szólt rá: – Oltsd el a lámpást. Sarah a recézett sárgaréz csavar után nyúlt és elforgatta, majd a hirtelen támadt sötét-

ségben átfonta Noah nyakát. A férfi a hintaszékhez vitte s az ölébe ültette, úgy, hogy a lá-ba lecsüngjön a karfáról.

– Most mondd a nevem – suttogta. – Noah… – Még egyszer! – Noah… – Igen, én vagyok, és továbbra is azt akarom, hogy a feleségem légy. – Gyengéden rin-

gatni kezdte a hintaszéket, fél kezével hátrafelé simítva a lány haját, a másik keze pedig lassan felkúszott a hátán, hogy aztán könnyedén a nyaka köré fonódjék. Közben puhán, nagyon puhán csókolgatta a száját, s mialatt tovább hintáztatta, a szája is ide-oda kalando-zott: az arcára, a szemöldökére, az állára, majd a nyakára. Sarah feje hátracsuklott, sely-mesen meleg haja kicsúszott Noah kezéből. Noah ekkor a sötétben megkereste a mellét, és megérintette, de csak úgy, mint az imént a haját, éppen csak súrolva, minden mohóság

235

nélkül. Hallotta, ahogy a lány lélegzete elakad, és tovább cirógatta, enyhén, finoman, a hüvelykujjával, karját a gyomrához szorítva.

Noah a sötétben elmosolyodott, s tovább ringatta kettejüket. – Szóval hozzám jössz, te csökönyös nőszemély? – Igen, hozzád megyek, te javíthatatlan ember! – De akkor sem fogok eljárni Rose-hoz! – Nem hiszem, hogy szükséged lenne rá – hangzott a válasz. Noah abbahagyta a himbálózást, ráfonódott a lány testére, úgy hogy a bőrzeke belerecs-

csent, és újra megcsókolta, immár nem olyan kétségbeesett, vad szenvedéllyel, mint ami-kor még állva borultak össze, hanem lágyan, játékosan, elhúzva a gyönyört.

– Jól láttam az imént? Nem a tőlem kapott melltű hever ott az asztalon? – Jól láttad. – Lámpást kell gyújtanunk, hogy megtaláld? – Dehogy, a sötétben is ki tudom tapintani. Nem először teszem. – Sarah kikászálódott

Noah öléből, de ahogy az asztal felé nyúlt, fél kezével továbbra sem engedte el a férfi ke-zét, s ahogy visszaért, ismét az ölébe bújt – úgy tűzte a melltűt a blúzára, a szíve fölé.

– Íme, most már a helyére került minden – mondta, ahogy visszacsúsztatta fejét Noah vallanak öblébe.

– Hadd lám – suttogta a férfi, kitapogatva az ékszert s vele Sarah mellét, Sarah pedig ezúttal sem tiltakozott. Csak percek múltán susogta:

– Te, Noah… – Mi van? A hintaszék közben már újra himbálózott, ők ketten pedig azt kívánták, bárcsak Addie

és Robert soha ne térne haza. – Ez csodálatosan jó… A férfi kuncogott, és tovább ringatta a széket. Karácsony délutánján, pontban öt órakor adta össze őket Birtle Matheson. Rövid, egy-

szerű szertartás volt, amelyen rajtuk kívül csak a két tanú: Addie és Robert vett részt. Sarah egyszerű elefántcsont színű selyemruhát viselt – Addie varrta neki –, s kezében fe-hér szalaggal átkötött parányi fehér Bibliát tartott. Ugyancsak Addie tornyozta fel újmódi francia divat szerint a haját, amelyet keskeny, apró szemű gyöngydiadém ékesített, a szá-jára pedig, életében először, leheletnyi korallszínű festéket kent.

A szertartás után négyesben vacsoráztak Addie-éknál; pezsgőt ittak, Emma pedig kü-lönlegesen feldíszített tortával járult hozzá az est fényéhez. A derék asszony nem vette zo-kon, hogy a szigorúan zártkörű menyegzőre még ő sem kapott meghívást.

– Tégy úgy, Sarah, ahogyan jónak látod – mondta –, de isten áldása legyen a napon. Amikor Addie-éktól hazafelé indultak, Sarah folytatta magában a mondatot: …és az éj-

szakán is; ó, add ezt meg, édes Istenem… A ház, ahol ezentúl majd Noah feleségeként él, olyan volt, ahogyan emlékezett rá: egy-

szerű, szűkösen bútorozott; Noah azt akarta, hogy majd a saját ízlése szerint vásároljon, ami még kell bele.

Noah meggyújtotta a lámpást, aztán lesegítette Sarahról a kabátot, felakasztotta a ma-gáéval együtt, és ismét újdonsült feleségéhez lépett.

– Meglepetést is tartogatok számodra; gyere csak velem! – mondta, majd kézenfogta Saraht, s a lámpással világítva egyenesen a hálószobájukba vezette. A küszöbön hátrább lépett, utat engedve neki. Az egyik sarokban, egy vödör homokba állítva, domborított kar-tonpapírdíszekkel és piros viaszgyertyákkal felékesített lucfenyő illatozott.

– Ó, Noah! – kiáltotta Sarah elbűvölve. Hát ezt mikor csináltad? – A nap folyamán már itt járt, hogy áthozza a holmiját, de a sarok akkor még üres volt.

236

– Kora délután, amikor elmentél. Ámbár be kell vallanom, hogy a fa kivágásával is Josht bíztam meg.

– Csodás illata van. Meg szabad gyújtani a gyertyákat? – Hát persze. Csak először felhozok egy kis vizet, végszükség esetére. – Letette a lám-

pást az öltözőasztalra, és felragadta a kancsót a mosdótál mellől. – Azonnal visszajövök. Noah néhány pillanat múlva már meg is jött a teli kancsó vízzel és néhány szál gyufá-

val. Az egyiket végighúzta csizmája talpán, és sorban meggyújtotta a tíz apró gyertya ka-nócát. A fenyőtűk árnyéka táncolt a mennyezeten meg a falakon. Egy ideig némán nézték a kis lángokat, majd Noah Sarahhoz fordult, és csendesen így szólt:

– Boldog karácsonyt, Mrs. Campbell! Sarah viszonozta a pillantását, úgy válaszolt: – Boldog karácsonyt, Mr. Campbell! A férfi egyetlen ujjal megsimogatta a kezét, egyszer, aztán még egyszer, hogy utána

óvatosan, szemérmesen ismét a fára szegezzék tekintetüket. A gyertyákból már csöpögött a vörös viasz az alacsonyabb ágakra, s onnan tovább a padlóra.

– Sajnos el kell fújnunk őket. – Nem baj; ennyi is gyönyörű volt. Sarah fújta el mind a tíz lángot, és beszívta a füstölgő kanócok szagát. A férfi hátrább vonult, és Sarah mozgolódást hallott. Amikor megfordult, látta, hogy

Noah már levetette a zakóját, és éppen a nyakkendőjét oldja ki. – Te biztosan nem boldogulsz egyedül a gombjaiddal – mondta. – Ó, igen… hát persze… – Sarah örült, hogy elrejtheti égő arcát; hátat fordított a férfi-

nak, az pedig mögé állt, hogy eleget tegyen a megtisztelő feladatnak. – Köszönöm – suttogta Sarah, amikor az utolsó gomb is kipattant. A férfi megköszörülte a torkát. – Még ki kell mennem az udvarra friss fáért – mondta. Távolodó léptei hallatán Sarah a vállán át hátrapillantott. Noah megállt a küszöbön, s

hozzátette: – A kancsóban meleg a víz. – Azzal eltűnt, anélkül, hogy a lámpást magával vitte volna.

Sarah megkönnyebbült; Noah a minap arról beszélt, hogy képzeletben letépte róla a ru-hát, és összevissza csókolta a testét, ő pedig úgy képzelte: így kezdődik majd ez a felvonás is. Hiába nem nyúlt a ruhájához a férfi, amikor a hintaszékben ringatóztak, azért gyötörte a szorongás, hogy most, az utolsó percben mégiscsak elfogja a rémület, merevvé dermed, és elrontja az egész nászéjszakájukat. És lám, Noah a maga szinte lovagregénybe illő tapinta-tával és figyelmességével túlszárnyalta legtitkosabb reményeit is.

Több időt kapott, mint amennyire szükség volt. Mire a férfi visszaért, őrajta már végig begombolt, a nyakánál szalaggal összehúzott hálóköntös volt, az arcát is megmosta, s ép-pen az öltözőasztal tükre előtt kefélte a haját.

Amikor Noah megállt a küszöbön, Sarah odapillantott, és alig leplezhette mosolyát: a férfin piros-fehér csíkos hálóing volt.

Noah égnek emelte karját, úgy nézett végig magán. – Bátran nevethetsz – mondta. – Soha még nem viseltem ilyen holmit. Azt gondoltam,

neked talán majd tetszik; de annyi szent, hogy én úgy érzem magam benne, mint valami pipogya selyemfiú!

Saraht hirtelen úgy elfogta a nevetés, hogy a kefét szája elé szorítva kétrét görnyedt. Akármennyit képzelgett eddig a nászéjszakájáról, az soha nem jutott eszébe, hogy nevető-rohamot kap majd ebből az alkalomból. Mire kiegyenesedett, már Noah is kuncogott, el-nézve meztelen lábát és csontos bokáját.

– Atyaisten! – motyogta, majd kihúzta magát, és az ágyra bökött. – Nem volnál szíves lefeküdni, hogy összehúzzam magam és elbújhassak a hátad mögé?

237

Sarah, továbbra is mosolyogva, beevickélt az ágyba, s ösztönösen a falhoz húzódott. Noah pedig állta a szavát: mögé kucorodott, anélkül, hogy a lámpát eloltotta volna, és gyorsan felhúzta a takarót egészen a derekukig.

Sarah a hátára hemperedett, és arra gondolt: milyen csodálatosan viselkedik! Tudja, mennyire ideges vagyok, és minden tőle telhetőt elkövet, hogy megkönnyítse számomra ezt az egészet…

Noah az oldalára gurult, s felkönyökölve kezére támasztotta fejét, majd azonnal Sarah keze után nyúlt, ujjai közé fonva ujjait, és sorra megcsókolta őket.

– Tudom, hogy meg vagy ijedve, de hidd el, semmi okod rá. – De hát nem tudom, mit kell csinálni. – Nincs is rá szükség. Elég, ha én tudom. És tudta is, ó, de még mennyire. Lépésről lépésre haladt. Először könnyű, gyengéd

csókkal édesgette magához Saraht, aztán megkereste a takaró alatt meztelen lábfejét, és betakarta a megáéval, sima talpával először csak szelíden dörzsölgetve, majd egyszer csak hátulról átfonta lábával Sarah lábát, s így tartotta fogva, miközben szája felesége szájáról az állára, s onnan nyaka puha gödrébe siklott.

– Hogy lehet valakinek télvíz idején ilyen rózsaillata? – kérdezte. – Amikor lementél, egy kis rózsavizet szórtam magamra. – Ó, valóban? – Noah kissé hátrább húzódott, úgy, hogy fejüket csak néhány centiméter

válassza el, aztán ujja bütykét könnyedén végighúzta Sarah arcán. – És talán ide is jutott a rózsapírból?

Sarah arca még vörösebbre gyúlt. – A férfiak ilyenkor mindig csúfolódnak a nőkkel? – Fogalmam sincs. Ennek a férfinak történetesen ez a szokása. Miért, zavar? – Csak olyan váratlan… tudod… én… én soha nem szoktam elpirulni. – Kár pedig, mert nagyon jól áll neked. Azt hiszem, azon leszek, hogy minél gyakrab-

ban megessen. Noah felemelte az állát, és olyan könnyedén csókolta meg, hogy szája jóformán nem is

takarta a száját. Aztán újabb csókot lehelt először a szája jobb, majd a bal sarkára, majd az állára, aztán a nyakára.

– Mmmm, de finom… Most már emlékszem erre az illatra. Ma egy éve is éreztem raj-tad.

– És neked is épp ilyen szagod volt, mint most, valahányszor borotválkozás után lejöt-tél reggelizni a panzióban.

Noah felemelte a fejét, és mosolygott. – Fogalmam sem volt, hogy észrevetted. – Ó, nagyon sok mindent észrevettem én. Megjegyeztem minden egyes ingedet, a ked-

venc ételeidet, meg jó néhány apró modorosságodat is. De mindenek előtt a hajadat… Noah fél könyékre támaszkodva mozdulatlanul hajolt fölé, szürke szemét Sarah gyö-

nyörű kék szemébe mélyesztve. – Akkor érintsd meg! – suttogta. Sarah két kézzel túrt bele a férfi dús, göndör hajába, s úgy borzolta, simogatta, mint aki

egy régi álmot vált valóra; Noah pedig hirtelen lehunyta szemét, és arcát Sarah melle fölé, a begombolt, csipkedíszes hálóköntösre hajtotta. Sarah, mialatt tovább motozott a hajában, a bőrén érezte a férfi meleg leheletét. Noah csak a szájával simogatta, becézte a csipkés batiszt alatt feszülő domborulatot.

Lassan lecsukódott Sarah szemhéja is. A férfi haját borzoló ujjai elernyedtek, majd amikor Noah szája rátalált melle csúcsára, a keze megbénult. Halkan feljajdult, olyan vá-ratlanul érte az inger, s úgy meglepte saját testének mohó válasza. Önkéntelenül fogta te-nyere közé a férfi fejét, hogy még szorosabban vonja először az egyik mellére, aztán a má-

238

sikra. Ekkor a férfi – ki gondolt volna erre? – egészen gyengéden beleharapott a duzzadó húsba, és a csodás, soha nem ismert remegés egészen Sarah lábujjáig verődött tovább.

A férfi most egyszer csak elengedte. – Ülj fel? – parancsolt rá, de nem várta ki, hogy Sarah engedelmeskedjék; ő ült fel, s maga után húzta Saraht, felfelé rántva a szép fehér hálóköntöst, mígnem az megakadt a combja alatt. – Még feljebb! – lihegte, majd egyetlen mozdulattal átemelte Sarah fején és félrehajította a hálóruhát, amely a levegőn átúszva a földön kötött ki, hogy a következő pillanatban a férfi hálóinge is mellé hulljon. Még rez-gett a két ruhadarab, amikor Noah már visszarántotta Saraht a lepedőre, úgy, hogy mind-ketten az oldalukon feküdjenek, s lábával ismét szorosan magához bilincselte.

Tágra nyílt szemmel zuhantak a párnákra, meztelen bőrük összeért; Noah széles tenye-re rásimult Sarah bal mellére, és felfelé szorította. Amikor megszólalt, rekedt s nyers volt a hangja.

– Ha valami fáj, azonnal szólj, és abbahagyom! Sarah kétszer egymás után kapkodva bólintott; a szeme még tágabbra nyílt, s úgy érez-

te, nem jut levegőhöz. Ekkor Noah elengedte a mellét, és a csípőjét fogta át; egyszerre tartotta és vezényelte

némán, hogyan mozogjon – ütemesen, gördülékenyen, egyre izgatóbban. Vadul, kéjesen csókolták egymást, azzal a könyörtelen, megállást nem ismerő izgalommal, amely csak az első alkalmat hevítheti át. Aztán Noah elkapta Sarah térdét, és átvetette lábát saját csípő-jén, hogy első ízben érhessen az öléhez. Sarah a párnába fúrta a fejét, és felnyögött; elő-ször fojtottan, aztán hangosan, szinte jajongva. Néhány pillanat múlva pedig a férfi meg-fogta a kezét, és azt suttogta: – Ide tedd… így, igen… – És mindaz, amit Sarah ez idáig mocskosnak, undorítónak képzelt, mámorossá és szépségessé magasztosult.

Amikor már túl voltak mindenen, egymásba fonódva, elbágyadva hevertek, s mozdulat-lanul lehelték be egymás testének illatát.

Sarah lehunyt szemmel, arcát a férfi mellére ejtve, hirtelen diadalmasan felnevetett. Noah a tenyerébe fogta fejét, kicsit meghajlította, hogy jobban lássa, majd hüvelykujjával megdörzsölte a szeme sarkát, és mosolyogva így szólt:

– Na tessék, hát most már tudod, miről van szó. – Mennyi kárba veszett aggodalom! Mennyi hűhó semmiért! – Semmiért?! – kiáltotta a férfi, és felkapta fejét a párnáról, mígnem Sarah ismét elne-

vette magát, ő pedig visszahanyatlott az ágyra. Így feküdtek egy darabig, jóllakottan. – Noah… – szólalt meg végül Sarah. – Nos? – Azt mondtad, az egész testem összecsókolod. Még maradt rajta érintetlen hely. Mélyről, a férfi melléből fakadt fel a győzelmes, dörmögő kuncogás. – Ejha, Sarah Campbell, úgy látom, sikerült elindítanom valamit. Igaza volt. És amit elindított, be is kellett fejeznie, méghozzá nem is egyszer ezen az

éjszakán. Éjfélkor is ébren voltak még; megbabonázott révületükben nem volt szívük alvásra fe-

csérelni az időt. Sarah éppen befészkelte magát a férfi karjába, amikor egyszer csak fel-kapta a fejét.

– Hallgasd csak, Noah! – Majd hozzátette: – Nyisd ki az ablakot! – Tessék? – Nyiss ablakot, de gyorsan! Úgy rémlik, hallom a csengettyűket! Noah engedelmeskedett. Először lecsavarta a lámpást, majd széthúzta a függönyt, és

feltolta az ablakot. A hideg behatolt a szobába, ő pedig gyorsan visszaugrott az ágyba, s a nyakukig húzta a takarót, mielőtt ismét magához vonta volna feleségét.

– Ó, Noah, hallod? Az Adeste Fideles – éppúgy, mint tavaly!

239

Noah rázendített a dallamra, és halkan a fülébe dúdolta, Sarah pedig vele énekelt, néha csak suttogva a szavakat.

Amikor a dal véget ért, boldog kielégültséggel feküdtek egymás karjában. – Milyen furcsa! – jegyezte meg a férfi. – Soha nem jutott volna eszembe, hogy az

Adeste Fideles valójában a szerelem dala. – Fogadjuk meg, hogy ezután minden karácsonykor elénekeljük az évfordulónk ünne-

pére! – Akár szól a csengettyű, akár nem – vágta rá a férfi. Egy ideig némán feküdtek; elméláztak a rájuk váró újabb karácsonyokon, az egymás

után sorjázó, egymásra rétegződő boldog éveken, amikor majd elmesélik gyermekeiknek, milyen viharosan és viszontagságosán kezdődött a szerelmük, hogyan teljesedett be aztán egy karácsony estén, és hogyan hatolt be az ablakon az ünnepi muzsika.

Aztán, ahogy egymást követték a karácsonyi énekek és a szobát sarkvidéki hideg öntöt-te el, becsukták az ablakot, és igyekeztek felmelegíteni egymást. Noah úgy illeszkedett fe-lesége testéhez, mint nyitott könyv egyik lapja a rásimuló másikhoz, és így szólt:

– Boldogok leszünk egymással, Sarah. – Aha… Szerintem is… – motyogta álmosan az asszony. Noah lehunyta szemét, és száját Sarah lapockájához illesztve belesóhajtotta a hátába: – Szeretlek. – Én is szeretlek téged – mormolta Sarah. És így aludtak el, testben fáradtan, lélekben felszabadulva.

240

Sarah bölcs, komoly, megfontolt. Addie feslett életű, romlott, Noah pedig, a seriff, aki-nek élete mindkét nőével összefonódott, nyers, cinikus, durva, vagy inkább annak látszik. Amikor Sarah megérkezik a kis bányászvárosba, rögtön összetűz a seriffel, vad ellensé-gekké válnak, és közben egyre jobban érdeklik egymást, hiszen ők ketten a legerősebb egyéniségek a városban. Addie ezalatt a helyi bordélyban tevékenykedik, mindenki kedve-se ő, és láthatóan élvezi azt, amit csinál. Vagy mégsem? Talán valami szörnyű titok lap-pang mélyen elrejtve a lelke mélyén? Mire fény derül élete rejtélyére, Sarah és Noah az if-jú emberek örök szokása szerint egymásba szeretnek, s feltűnik egy másik férfi is, mégpe-dig egyenesen Addie gyermekkorából, és a régi kamaszszerelem újra kifényesedik, a pros-tituált szerelmes fiatal nővé változik…

„Az írónő régi krónikákban böngészve talált rá a regénye alapjául szolgáló történetre. A való élet olyasmit produkált, amire a legszárnyalóbb fantázia sem képes, csak a szeretet, a jóság és az emberekbe vetett hit.” .