Kérdezd meg Alízt

Egy amerikai kábítószeres lány megdöbbentő naplója

A Kérdezd meg Alízt egy 15 éves drogos lány naplója. Nem a középosztálybeli tinédzserek világának vetülete. Nem kínál megoldást.

Viszont egy személyes és rendkívüli krónika. Mint ilyen, reméljük, betekintést nyújt abba az egyre bonyolultabb világba, amelyben élünk.

A neveket, időpontokat, helyszíneket és egyes eseményeket megváltoztattuk az érintettek kívánságainak megfelelően.

(A kiadó)Szeptember 16.Emlékszem, tegnap azt gondoltam, én vagyok a legboldogabb ember a Földön, ezen a

galaxison, Isten minden teremtménye közül. Lehet, hogy tegnap volt, nem pedig sok-sok fényévvel ezelőtt? Azt gondoltam, a fűnek soha nem volt jobb illata, soha nem tűnt olyan magasnak az ég. Most a fejemre szakadt minden és szeretnék beleolvadni a világ semmilyenségébe. Megszűnni létezni. Miért, miért, miért nem lehet? Hogy nézzek Sharon és Debbie és a többiek szemébe? Hogy? Már körbejárt a hír az egész suliban, ez biztos. Tegnap azért vettem meg ezt a naplót, mert azt hittem, végre lesz valami csodálatos, érdemleges mondanivalóm. Valami olyan személyes, amit nem tudok megosztani senki mással, mint önmagammal. Most – mint minden más az életemben – ez is szertefoszlott.

Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt velem Roger, mikor szeretem, amióta az eszemet tudom és egész életemben arra vártam, hogy meglásson és megszeressen. Tegnap, mikor randira hívott, annyira örültem, hogy azt hittem, belehalok. Komolyan! És most a világ hideg és szürke és érzéketlen, és az anyám nyaggat, hogy tegyem rendbe a szobámat. Hogy tud takarítással szekálni, mikor inkább meghalni szeretnék? Még a saját lelkem magányát sem élvezhetem?

Napló, várnod kell holnapig, különben végig kell hallgatnom a hegyibeszédet a hozzáállásomról és az éretlenségemről. Szia.

Szeptember 17.A suli egy rémálom volt. A folyosó minden sarkán attól féltem, Rogert látom, ha

befordulok. Reszkettem, nehogy meglásson. Egyfolytában mondogattam magamnak, hogy talán valami nincs rendben és meg fogja magyarázni. Ebédnél el kellett mondanom a lányoknak, hogy nem jelentkezett. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, pedig dehogynem, Napló! Annyira érdekel, hogy miden porcikám beleremeg. Hogy lehet, hogy ennyire nyomorult, összezavarodott, megalázott és megvert vagyok és mégis működöm, mégis beszélek, mosolygok és koncentrálok? Hogy tehette ezt velem Roger? Én soha senkit nem bántanék meg szándékosan. Se fizikailag, se lelkileg. Hogy tudják az emberek mégis állandóan ezt tenni velem? Még a szüleim is úgy bánnak velem, mintha hülye, alsóbbrendű, sőt fogyatékos lennék. Úgy látszik, képtelen vagyok bármilyen elvárásnak megfelelni. A sajátomét meg sem közelítem.

Szeptember 19.Apa születésnapja. Semmi különös.

Szeptember 20.

Az én születésnapom. 15 vagyok. Semmi.

Szeptember 25.Kedves Napló! Körülbelül egy hete nem írtam, mert semmi említésre méltó nem történt.

Ugyanazok a hülye tanárok tanítják ugyanazokat a hülye tantárgyakat, ugyanabban a hülye iskolában. Úgy látszik, többé már semmi sem érdekel. Először azt hittem, a középiskola jobb lesz, de egyszerűen unalmas. Minden unalmas. Lehet, hogy csak azért, mert kezdek felnőni és belefáradtam a szórakozásba. Tegnapi volt Julie Brown bulija, de nem mentem el. Felszedtem három undorító, zsíros, vizenyős, latyakos kilót, és nincs mit fölvennem. Kezdek úgy kinézni, mint ahogyan érzem magam.

Szeptember 30.Örömhír, Napló! Költözünk! Aput felkérték politológiai dékánnak a.........-i egyetemre. Hát

nem izgalmas?! Lehet, hogy megint olyan lesz, mint amikor fiatalabb voltam. Lehet, hogy megint Európában fog tanítani nyaranta, és vele megyünk, ahogy akkoriban. Azok voltak a szép idők! Már ma elkezdek fogyókúrázni. Teljesen más ember leszek, mire az új otthonunkba költözünk. Egy falat csokoládét, vagy sültkrumplit sem veszek a számba, míg le nem adok öt kilónyi göröngyös hájat. Új ruhatárat állítok össze. Kit érdekel Lehetetlen Roger?

Őszintén szólva, Napló, engem. Még mindig. Azt hiszem, mindig szeretni fogom, és lehet, hogy mielőtt elmegyünk, mikor karcsú leszek és a bőröm hibátlan és sima, mint egy virágszirom és olyan ruháim lesznek, mint egy manökennek, akkor kér tőlem még egy randevút. Kikosarazzam, vagy lehordjam, vagy – ettől tartok, ez lesz – engedjek és menjek el vele?

Kérlek, Napló, segíts, hogy erős és határozott legyek. Segíts, hogy tornázzak minden reggel és este, hogy tisztítsam a bőrömet és helyesen táplálkozzam és optimista, kedves, reménykedő és derűs legyek! Úgy szeretném, ha valaki lennék, vagy legalábbis időnként meghívna egy fiú valahova. Talán az új énem már más lesz.

Október 10.Kedves Napló! Másfél kilót fogytam, és már kezdünk készülődni a költözködésre. Feladtunk

egy hirdetést a házunkra, anya és apa elmentek .........-ba lakásnézőbe.Timmel és Alaxandrával vagyok, és rendkívül meglepő módon nem piszkálnak. Nagyon

izgatottak vagyunk a költözés miatt, és mindent megtesznek, amit kérek. Segítenek a ház körül és az étkezésekkel – majdnem mindig. Azt hiszem, harmadév közepén kapja meg apa az új állást. Olyan izgatott, mint egy kisfiú. Minden olyan, mint régen. Körülüljük az asztalt és nevetünk, viccelődünk, tervezünk. Szuper! Tim és Alex ragaszkodnak ahhoz, hogy minden játékukat és vackukat vigyük. Én új dolgokat szeretnék, kivéve persze a könyveimet, mert azok részei az életemnek. Amikor ötödikben elütött egy autó és sokáig gipszben voltam, meghaltam volna nélkülük. Még most sem tudom, hogy mi belőlem az eredeti és mi az, amit a könyvekből kaptam. Mindegy, minden fantasztikus. Az élet egyszerűen fantasztikus és csodálatos és izgalmas, és alig bírom kivárni, hogy megtudhassam, mi van a következő sarok után és azután.

Október 16.Anya és apa ma érkeztek meg. Éljen, megvan a házunk! Egy nagy, régi, spanyol ház, olyan,

amilyet anya imád. Alig várom, hogy költözzünk! Alig várom! Alig várom! Csináltak képeket, három-négy nap múlva készen lesznek. Nem győzöm kivárni. Vagy már ezerszer mondtam ezt?

Október 17.

Még az iskola is újra érdekes. Ötöst kaptam az algebra dolgozatra és a többi eredményem is ötös és négyes lesz. Az algebra a legnehezebb. Ha azt megúsztam, mindenre képes vagyok. Általában, ha belegebedek, sem kapok hármasnál jobbat. Fura, de ha valami jól megy, minden más is sikerül. Még anyával is jobban kijövök. Úgy tűnik, újabban nem szekál annyit. Nem tudom, melyikünk változott meg. Fogalmam sincs. Lehet, hogy egyre inkább olyan vagyok, mint amilyennek látni szeretne és ezért nincs mindig a nyakamon. Vagy ő lett engedékenyebb?

Ma, mikor Rogert láttam a folyosón, nem is törődtem vele. Hellóval köszöntött és megállt beszélgetni, de én szépen továbbmentem. Nem fog még egyszer átejteni. Három hónapig azt csinálta.

Scott Lasee pénteken meghívott moziba. Öt kilót fogytam, most ötvenkettő vagyok, ami rendben van, de szeretnék még egy ötöst fogyni. Anya szerint nem kellene annyira soványnak lennem, de mit tudja ő! Én akarok, akarok, akarok fogyni! Már olyan rég ettem valami finomságot, hogy majd elfelejtettem, milyen. Lehet, hogy péntek este kirúgok a hámból és eszek egy kis sültkrumplit ... mmmmmm mmmmmm.

Október 26.Jó volt a mozi Scottal. Utána elmentünk kajálni és hat adag csodálatosan finom, eszményi,

mennyei sültkrumplit ettem. Még most is összefut a nyál a számban. Az maga volt az élet! Nem érzek úgy Scott iránt, mint Roger iránt éreztem. Azt hiszem, ő volt az igazi nagy szerelmem, de örülök, hogy vége. Képzeld, a középiskola első osztályát taposom, alig töltöttem be a 15-öt és életem egyetlen és nagy szerelme véget ért! Valahogy tragikusnak tűnik. Lehet, hogy amikor már mindketten egyetemisták leszünk, újra találkozunk. Remélem, így lesz! Nagyon remélem. Múlt nyáron Marion Hill buliján valaki hozott egy Playboy magazint, amiben volt egy történet egy lányról, aki először feküdt le egy fiúval. Végig Roger járt a fejemben. Semmilyen fiúval nem szeretnék szexuális kapcsolatot. Soha. Esküszöm, szűzen fogok meghalni, ha Roger meg én nem jövünk össze. Nem bírnám elviselni más fiú érintését. Talán még Rogerét sem. Majd ha idősebb leszek, talán máshogy érzek. Anya azt mondja, hogy ahogy a lányok idősebbek lesznek, hormonok kerülnek a vérükbe, amitől erősebb lesz a szexuális vágy. Úgy látszik, lassan fejlődöm. Elég vad történeteket hallottam néhány kölyökről a suliból; de én nem ők vagyok, én én vagyok és egyébként is olyan furcsának és idétlennek tűnik a szex.

Mindig a tornatanárunkra gondolok, aki a modern táncot tanítja és azt hajtogatja, hogy erősíti a testünket, felkészít a terhességre, aztán arról rikácsol egyfolytában, hogy minden mozdulat legyen méltóságteljes, méltóságteljes és méltóságteljes. Sehogy sem tudom a szexet, vagy a gyerekszülést méltóságteljesnek elképzelni.

Mennem kell. Viszlát.

November 10.Kedves Napló, ne haragudj, hogy így elhanyagollak, annyira elfoglaltak voltunk. Már

készülünk a Hálaadásra, aztán a Karácsonyra. Múlt héten eladtuk a házunkat Dulburrowéknak és a hét kölyküknek. Bár valami kisebb családnak adtuk volna! Szörnyű elgondolni, hogy az a hat fiú fel-alá rohangál a mi gyönyörű lépcsőnkön és otthagyják a piszkos, ragacsos ujjlenyomatukat a falon és a sáros lábnyomukat anyu fehér szőnyegén. Tudod, amikor ilyesmire gondolok, hirtelen nem is akarok elmenni. Félek! Mind a 15 évemet itt éltem le, ebben a szobában. Mind az 5530 napot. Nevettem, sírtam, nyögtem, motyogtam ebben a szobában. Szerettem embereket és dolgokat, és utáltam is őket. Nagy része volt az életemnek, a részem volt. Ilyenek leszünk-e, ha más falak vesznek körül? Anya, apa, talán hibát követünk el, talán túl sokat hagyunk itt magunkból!

Kedves, drága Napló, megkeresztellek a könnyeimmel. Tudom, hogy el kell mennünk és

tudom, hogy egyszer el kell majd hagynom az apámat és az anyám otthonát is, hogy saját otthont teremtsek. De mindenképpen magammal viszlek.

November 30.Kedves Napló! Ne haragudj, hogy hálaadás napján nem beszéltem veled! Olyan jó volt,

Nagyi és Nagypapi itt voltak két napig. Régi időkről beszélgettünk és heverésztünk a nagyszobában. Apa be se ment az irodájába egész idő alatt. Nagyi karamellát csinált velünk, mint amikor kicsik voltunk. Még apu is kért. Sokat nevettünk. Alexnek a hajába ragadt, nagyapónak pedig összeragasztotta a műfogsorát. Hisztérikusak voltunk a nevetéstől. Sajnálják, hogy ilyen messzire költözünk és mi is így érzünk. Más lesz az otthonunk a látogatásaik nélkül. Nagyon remélem, hogy apu helyesen cselekszik ezzel a költözéssel kapcsolatban.

December 4.Kedves Napló! Mama nem engedi, hogy tovább fogyókúrázzam. Magunk közt szólva, nem

tudom, mi köze hozzá. Igaz, hogy meg voltam fázva az utóbbi pár héten, de tudom, hogy nem a fogyókúrától. Hogy lehet ilyen ostoba és lehetetlen? Ma reggel, mikor a szokásos fél grapefruitomat ettem, megetetett velem egy szelet kenyeret sonkás rántottával. Ez legalább 400 kalória, de lehet, hogy 500, 600, vagy akár 700 is megvan. Nem tudom, miért nem hagyja, hogy éljem a saját életem. Ő sem szereti, ha tehén vagyok, meg más sem. Én magam sem. Mi lenne, ha ledugnám az ujjamat a torkomon és hánynék minden étkezés után? Azt mondja, hogy ezentúl vacsorát is kell ennem. Pont most, amikor a súlyomnál vagyok és leküzdöttem az éhségérzetet. Jaj, ezek a szülők! Neked legalább erre nincs gondod, csak rám. Azt hiszem persze, ebből a szempontból nem vagy túl szerencsés. Igazán nem jártál valami jól velem.

December 10.Amikor megvettelek, Napló, úgy terveztem, naponta írok beléd, de vannak napok, amikor

semmi említésre méltó nem történik, vagy amikor túl elfoglalt vagy túl kedvetlen vagy mérges vagy ideges vagy túl ÉN vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak, amit nem muszáj. Azt hiszem, eléggé hanyag barát vagyok – még Veled szemben is. Mégis bensőségesebb a viszonyom Veled, mint Debbie-vel, Marie-val vagy Sharonnal, pedig ők a legjobb barátnőim. Akkor sem lehetek igazán önmagam, amikor velük vagyok. Részben másvalaki vagyok, aki próbál beilleszkedni, jókat mondani, helyesen cselekedni, a tőle elvárt dolgokat csinálni, a megfelelő helyekre menni, ugyanazt hordani, amit a többiek. Néha azt hiszem, egymás árnyékai próbálunk lenni, ugyanazokat a lemezeket vesszük meg, akkor is, ha nem tetszenek. A gyerekek olyanok, mint a futószalagon készült robotok. Én nem akarok robot lenni!

December 14.Vettem anyának karácsonyra egy csodálatosan szép gyöngyház brosstűt. 9 dolláromba és 50

centembe került, de megérte. Igazgyöngy, ami azt jelenti, hogy valódi és olyan, mint anyu. Puha és fénylő, de erős és megbízható, nem „csöpögős”. Remélem, tetszeni fog neki. Annyira jó lenne, ha szeretné és engem is szeretne! Még nem tudom, mit veszek Timnek és Apunak, de nekik könnyebb vásárolni. Valami nagy arany tolltartót szeretnék apunak, a hatalmas, új íróasztalára az új irodájába. Ahányszor ránéz, rám gondolna, még az iszonyúan fontos tárgyalások közben is, ahol a világ nagy fejei ülik körül. Természetesen a vágyaim töredékét sem engedhetem meg magamnak.

December 17.Lesz egy karácsonyi buli Lucy Martinnál, nekem gyümölcskocsonyát kell vinnem. Klassz

lesz, legalábbis remélem. Varrtam magamnak egy ruhát puha, fehér gyapjúból. Anya segített; gyönyörű lett. Remélem, egyszer majd én is olyan szépen fogok tudni varrni, mint ő. Sőt, szeretném, ha egyszer olyan lehetnék majd, mint ő. Mikor annyi idős volt, mint én, vajon zavarta-e, hogy nem tetszik a fiúknak és a lányok csak alkalmi barátnői? Kíváncsi lennék, vajon akkor is csak a szex járt-e folyton a fiúk agyában, mint ma. Mert a legtöbb fiúval ez a helyzet, legalábbis amikor mi, lányok a fiúzásról beszélünk, úgy tűnik... Persze, a barátnőim nem mennek el odáig, de biztos van a suliban egy csomó olyan lány, aki igen. Jó lenne, ha anyuval beszélhetnék ilyesmiről, mert nem hiszem, hogy a többiek tudják, miről beszélnek. Néha nem tudom elhinni, amiket mondanak.

December 22.A buli Martinéknál jó volt. Dick Hill hozott haza. Az apja kocsijával volt és körbejártuk az

egész várost, néztük a fényeket és karácsonyi dalokat énekeltünk. Ez így elég nyálasnak hangzik, de nem éreztem annak. Mikor hazaértünk, adott egy búcsúpuszit és kész. Ez valahogy idegesített; most nem tetszem neki, vagy csak tisztel, vagy mi? Soha semmiben nem lehetek biztos. Jó lenne járni valakivel, akkor mindig tudnám, hogy randim van, és lenne, akivel komolyan beszélgethetnék. A szüleim ebben nem hisznek, és őszintén szólva még senki sem érdeklődött irántam olyan nagyon. Néha azt gondolom, soha nem is fog. Én tényleg szeretem a fiúkat, néha talán túlságosan is, de nem vagyok náluk valami népszerű. Szeretnék népszerű, gyönyörű, gazdag és tehetséges lenni. Hát nem lenne klassz?

December 25.Karácsony van! Csodálatos, varázslatos, boldog, Szent Karácsony. Olyan boldog vagyok,

hogy alig bírom magamban tartani. Könyveket, lemezeket és egy gyönyörű szoknyát kaptam, meg egy csomó apróságot. Anyának nagyon tetszett a bross. Tényleg! Egyszerűen imádta! A hálóingére tűzte és egész nap viselte. Annyira örülök, hogy tetszik neki. Itt volt Nagyi és Nagyapó, Arthur bácsi és Jeannie néni meg a gyerekeik. Szuper volt. Azt hiszem, a Karácsony az év legszebb része. Mindenki úgy érzi, hogy szeretik, megvédik és hogy szükség van rá. (Még én is!) Bár mindig így lenne! Nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak. Nem csak azért, mert olyan szép és jó volt, hanem mert ez az utolsó ünnepünk ebben a csodálatos házban. Szervusz, ünnepi fényekbe és papírdíszbe öltözött kedves ház! Szeretlek, hiányozni fogsz.

Január 1.Tegnap éjjel szilveszteri bulin voltam Scottéknál. Eléggé sokat ittak a srácok és egy kicsit

bevadultak. Azt mondtam, hogy nem érzem jól magam, és korán hazajöttem, de az igazság az, hogy magamon kívül vagyok az izgalomtól. Hisz két nap múlva költözünk! Biztos nem fogok tudni aludni. Új otthonba, új városba, új körzetbe, új államba költözünk egyszerre. Anya és apa ismernek pár pofát a tanszékről és valamennyire a házat is. Én is láttam már róla képeket, de számomra még olyan, mint egy nagy, hideg, fenyegető idegen. Remélem, szeretni fogjuk, és hozzánk szokik majd. Őszintén szólva – ezt csak Neked merem megmondani – nem tudom, hogyan fogok egy másik városban boldogulni. Itt a régi városunkban is, éppen hogy csak elvegetáltam, pedig itt mindenkit ismertem és mindenki ismert. Soha nem gondoltam még erre, de igazából nem sok mindent tudok nyújtani egy új helyzetben. Édes Istenem, segíts, hogy beilleszkedjem, hogy elfogadjanak, hogy tartozzam valahova! Ne engedd, hogy a társadalom kirekesztettje, a család nyűge legyek. Tessék, most bőgök, én marha, de tehetetlen vagyok, mint ahogy a költözéssel szemben is. Nedves lettél, szerencse, hogy a naplók nem bírnak megfázni!

Január 4.

Itt vagyunk. Január 4-e van. Alig 10 perccel múlt 1 óra. Tim és Alex összevesztek, és anyunak vagy influenzája van vagy nagyon ideges, mert apunak kétszer is meg kellett állnia, hogy anyu hányhasson. Valami nincs rendben, mert nincs világítás és azt hiszem, még apu is kész lenne visszafordulni és hazamenni. Anyu rajzot készített a bútorszállítóknak, hogy mit hova tegyenek, de az egészet összezagyválták. Szóval egyszerűen csak begubózunk az ágyneműbe, és befekszünk a legközelebbi ágyba. Jó, hogy itt a zseblámpám és látok írni. A ház furcsának és üresnek hat, lehet, hogy azért, mert nincsenek még függönyök meg ilyesmik. Talán holnap már jobb lesz. Rosszabb mindenesetre úgysem lehet már.

Január 6. Bocs, hogy két napig nem írtam, de szusszanásnyi időm sem volt. Még mindig függönyöket

szerelünk fel és dobozokat rámolunk ki. A ház gyönyörű. A falak vastag, sötétbarna fából készültek, két lépcső vezet le a hosszú, alagsori nagyszobához. Minden szobától elnézést kértem a tegnapi véleményemért.

Még mindig izgulok az iskola miatt, de MA már mennem kell. Jó lenne, ha már Tim is középiskolába járna. Még egy öcskös is jobb a semminél, de ő csak hatodikos. Már összehaverkodott egy vele egyidős sráccal az utcából, aminek igazán örülhetnék, de inkább magamat sajnálom. Alexandra még csak alsótagozatos. A közelben lakik az egyik professzor, akinek van egy ugyanannyi idős lánya, úgyhogy egyenesen hozzájuk megy iskola után. Malaca van, beépített barátnők, meg minden. Nekem? Szokás szerint semmi. Nagy kövér semmi, pontosan az, amit megérdemlek. Vajon olyan cuccokban járnak itt is, mint otthon? Remélem, nem leszek annyira más, hogy mindenki engem bámul majd. Olyan jó lenne most egy barátnő! Jobb, ha felrakom most a pléhmosolyt, anyu hív. Ilyenkor a „neveltetésemnek megfelelően” kell viselkednem. Egy-két-há, indul a mártír.

Január 6. EsteJaj, Napló, olyan borzalmas volt. Ez volt a legmagányosabb és legridegebb hely a Földön.

Egy árva ember sem szólt hozzám egész álló nap. Ebédszünetben elmenekültem az orvosi rendelőbe, fejfájásra hivatkozva. Ellógtam az utolsó óráról és elmentem a vegyesboltba. Ettem egy csokit és egy dupla adag sültkrumplit. Valami értelme kell, hogy legyen az életnek. Amíg ettem, szégyelltem magam, hogy ilyen gyerekes vagyok. Szégyellem azt is, hogy én is vagy átnéztem az új társakon, vagy kíváncsian bámultam rájuk. Most egyszerűen csak visszakapom. Biztosan megérdemlem, de akkor is állati szarul érzem magam. Még a körmöm és a hajszálaim is fájnak.

Január 7.A tegnapi vacsora egyszerűen letaglózott. Alex imádja az új iskoláját és az új barátnőjét,

Tríciát. Tim a szomszéd fiúval utazott a buszon, és együtt voltak három órán. Azt mondta, a lányok sokkal cukibbak, mint otthon, meg hogy csorgott őutána a nyáluk. Persze, ez mindig így van, ha megjelenik egy új fiú. Anya teázni volt, és mindenkit „elbűvölőnek, gyönyörűnek és nagyon kedvesnek” talált. (Hát nem csodálatos?) Én olyan vagyok, mint az olajcsepp egy vödör vízben. Néha mintha a saját családomat is kívülről látnám. Hogy lehetek ilyen hülye szerencsétlen, amikor egy ilyen fantasztikusan bájos, kedves, rugalmas családból származom?! Nagyapó politikus volt. Ő volt a legjobb képviselő, és Nagyi vele utazott mindenhová. Hát akkor mi a franc van velem? Visszamaradott lennék? Alkalmatlan mindenre? Csak egy tévedés vagyok?

Január 14.Eltelt egy egész hét és mindenki csak bámul rám kíváncsian, hogy mi a fenét keresek itt. A

könyvekbe, a tanulnivalómba és a zenébe próbáltam temetkezni és úgy tenni, mintha nem

érdekelne az egész. Azt hiszem, tényleg nem érdekelnek, de ha érdekelnének, akkor sem lenne jobb. Két és fél kilót híztam és még ez sem érdekel. Anya aggódik, mert hallgataggá váltam, de nincs miről beszélnem. Ha az ő szabályát követném, miszerint „ha nem tudsz kedveset mondani, inkább ne mondj semmit”, soha nem nyitnám ki a számat, az evésen kívül, azt pedig úgyis eleget csinálom mostanában.

Február 8.Na, majdnem hét kilót felszedtem, mióta itt vagyunk. Az arcom egy szemétdomb, a hajam

pedig olyan zsíros, hogy naponta kellene mosnom ahhoz, hogy normálisan nézzen ki. Apu soha nincs itthon, anya pedig egyfolytában nyaggat. „Legyél boldog, csinálj valamit a hajaddal, legyél kedves, mosolyogj, legyél lelkes és barátságos!” Ha még egyszer azt mondják, hogy elutasítóan és gyerekesen viselkedem, kiborulok. Nem tudom a régi ruháimat felvenni és tudom, hogy Tim szégyenli magát miattam. Ha itt vannak a barátai, lekezel, sérteget és megjegyzéseket tesz a hippis frizurámra. Torkig vagyok ezzel a várossal, ezzel az iskolával, a családommal és legfőképpen magammal!

Március 18.Végre találtam egy barátnőt. Éppen olyan idegen itt, mint én. Talán ezért találtunk

egymásra. Mikor egyik este átjött értem (moziba mentünk), nagyon rendes volt vele a családom. Persze, el sem tudom képzelni némán szenvedő és betegesen udvarias anyámat, amint elereszt egy sikamlós megjegyzést az ápolatlan, senkiházi barátnőmről. Igazán vethetne egy második pillantást az ápolatlan, senkiházi lányára. Lehet, hogy az túl sok lenne egy jólöltözött, karcsú, vonzó professzornénak, akiből akár tanszékvezetőné is lehet pár éven belül?

Április 10.Boldogság, öröm és üdvrivalgás! Anya megígérte, hogy a nagyiéknál tölthetem a nyarat.

Már ma elkezdek fogyókúrázni. Persze, volt egy feltétele – mint mindig –, hogy javítsak a jegyeimen.

Április 20.Majdnem vége a sulinak, már csak két hónap. Alig várom. Tim kibírhatatlan, anya pedig

állandó jelleggel szekál és nyaggat. „Ne csináld ezt, ne csináld azt, ezt csináld, azt csináld, miért nem csinálod, tudod, hogy ezt kellene tenned és most megint gyerekesen és komolytalanul viselkedsz...” Mindig Timmel és Alexandrával hasonlít össze, de nem ütöm meg a szintet. Minden családban kell egy fekete bárány. Na, ki az ebben a háztartásban? Egy kis családi rivalizálás nem árt, de nálunk már nagyon is elszabadult. Én szeretem Timet és Alexet, de nekik is vannak hibáik. Néha nehéz eldöntenem, hogy jobban szeretem-e őket, mint amennyire utálom, vagy inkább utálom őket, mint szeretem. Ez anyura és apura is áll, de leginkább saját magamra.

Május 5.Ebben a harmadévben minden tanárom hülye és holt unalmas. Valahol olvastam, hogy

szerencsés az ember, ha két jó tanára van egész életében, akik felkeltik az érdeklődését és motiválják. Lehet, hogy nekem az egyik az óvónénim, a másik az elsős tanítónénim volt?

Május 13.Az iskolából hazafele jövet megismerkedtem egy lánnyal. Három házzal arrébb lakik, Betti

Baumnak hívják. Nagyon rendes. Kicsit visszahúzódó és jobb szereti a könyveket, mint az embereket, akárcsak én. Az apja orvos és sokat van távol otthonról, mint az én apám. Az ő

anyja is veszekedős. Azt hiszem, ez minden anyával így van. Igazuk van, nem szeretném látni, hogyan néznének ki a családi otthonok és az udvarok és általában a világ nélkülük. Remélem, én nem leszek követelőző anya, pedig úgy néz ki, hogy muszáj lesz. Különben tényleg nem érnék el soha semmit.

Május 19.Ma elmentem Bettiékhez iskola után. Gyönyörű a házuk, és van egy bentlakó szobalányuk.

Betti zsidó. Még nem volt zsidó barátnőm, és valahogy azt hittem, mások. Nem tudom, miben, hisz mind emberek vagyunk, de azért... Szokás szerint fogalmam sincs, miről beszélek.

Betti nagyon lelkiismeretes és érdeklik a jegyei, úgyhogy tanultunk egy kicsit. Utána lemezeket hallgattunk, és kalóriamentes kólát ittunk (ő is le akar fogyni). Nagyon szeretem, jó, hogy van egy igazi barátnőin. Gertával nem volt olyan jó, mert mindig ki akartam javítani a nyelvtani hibáit, meg rá akartam szólni, hogy ügyeljen a ruhájára vagy a tartására. Talán jobban hasonlítok anyura, mintsem gondoltam. Nem vagyok sznob, tényleg nem. De egy barátság nem épülhet a „ha nincs ló, jó a szamár is” elvre. Közös tulajdonságokra és képességekre kell épülnie, és a hasonló háttér is fontos. Azt a mindenit, anyu most nagyon büszke lenne erre a gondolatomra. Kár, hogy már nem tudunk normálisan kommunikálni. Emlékszem, hogy kiskoromban mennyit beszélgettünk, de most mintha más nyelvet beszélnénk: a mondanivaló lényege elveszik. Ő gondol valamire, és máshogy értem, mond valamit és azt hiszem, hogy kijavít vagy prédikál. Pedig, azt hiszem, ő is keresi a szavakat, ahogy én. Ilyen az élet.

Május 22.Betti ma átjött hozzánk tanulni. Anyu, apu és mindkét tesóm szimpatikusnak találta.

Mondták, hogy kérdezze meg a szüleit, maradhat-e vacsorára. Utána elmegyünk anyával vásárolni, mivel csütörtök este van és a boltok nyitva tartanak. Bejöttem átöltözni, Betti pedig hazaugrott a dolgaiért. Útközben felvesszük a kocsiba. Muszáj volt ezt leírnom. Túl fantasztikus és csodálatosan jó ahhoz, hogy magamban tartsam.

Május 24.Betti nagyon jó barátnő. Azt hiszem, ő az egyetlen „legjobb” barátnőm, egészen kiskorom

óta. Bármiről tudunk beszélgetni. Még a vallásról is sokat dumáltunk. A zsidó hit nagyon más, mint a miénk. Szombaton vannak az összejöveteleik, és még mindig várják Krisztus vagy a Messiás eljövetelét. Betti nagyon szereti a nagyszüleit, és szeretné, ha megismerném őket. Ők ortodox zsidók, és a húst meg a tejtermékeket külön tányérról eszik. Jó lenne, ha én is ennyit tudnék a vallásomról és elmondhatnám neki.

Június 3.Betti és én ma a szexről beszélgettünk. A nagymamája azt mondta neki, hogy egy zsidó

esküvőn, ha valaki azt állítja a menyasszonyról, hogy nem szűz, és ezt be tudják bizonyítani, a vőlegénynek nem kell elvennie. Azon gondolkodtunk, hogy lehet ezt bebizonyítani...? Egyikünk sem tudta. Ő inkább a nagymamájától kérdezné meg, mint az édesanyjától, de én inkább anyut kérdezném, ha egyáltalán kérdeznék ilyet, de természetesen nem fogok. És anyám úgysem ismerné a zsidó szokásokat.

Bettinek vannak rémálmai, hogy gyönyörű, fehér ruhában megy az oltár felé több száz ember előtt és valaki odasúgja a rabbinak, hogy nem szűz, a fiú pedig sarkon fordul és otthagyja. Nem csodálom, hogy ennyire aggódik, én is így éreznék. Egyszer, ha összegyűjti minden bátorságát, megkérdezi a nagyanyját. Remélem, nekem is elmondja, amit megtudott.

Június 10.Kedves Napló!Az iskolaévnek mindjárt vége és én most nem akarom, hogy vége legyen. Nagyon jól

megvagyunk Bettivel. Egyikünkért sem rajonganak a fiúk, de Betti néha kénytelen elmenni az anyja zsidó barátnőinek a fiaival valahová. Azt mondja, többnyire dögunalom, mert nem tetszik jobban a fiúknak, mint ők neki. Dehát a zsidó családok már csak ilyenek, szeretnék, ha a gyerekeik más zsidók gyerekeivel házasodnának össze. Betti összehoz valamelyik este egy „rendes zsidó fiúval”, hogy az anyját idézzük. Betti szerint a fiú örülni fog, mert nem vagyok zsidó, és végre kitolhat az anyjával. Nekem máris tetszik.

Június 13.Éljen, vége a sulinak. Azért szomorú is vagyok egy kicsit.

Június 15.Betti egy Sammy Green nevű pasassal hozott össze. A szüleimmel hihetetlenül rendes és

udvarias volt, ezért egyből megkedvelték. De alighogy beszálltunk a kocsiba, rögtön elkezdett tapizni. Hiába, a szüleim elég rossz emberismerők. Néha eltűnődöm, hogy hogyan húzták ki így eddig a korig. Mindenesetre pocsék volt az egész este. Még a filmet sem nézhettem nyugton Samtől. Különben meg olyan mocskos filmnek bizonyult, hogy Bettivel hosszú időre bevonultunk a női vécére, miután vége lett. Mindketten túl szégyenlősek és zavartak voltunk ahhoz, hogy kijöjjünk. Végül aztán bemasíroztunk az előcsarnokba, mintha mi sem történt volna, hiszen mégsem tölthettük az éjszakát a vécében. A fiúk megpróbáltak a filmről beszélni, de mi nem törődtünk se velük, se a filmmel.

Június 18.Azt a lesújtó hírt kaptam, hogy Bettinek hat hétre táborba kell mennie. A szülei Európába

utaznak, és beszerveztek neki egy zsidó táborozást. Vérzik a szívünk. Mindketten beszéltünk a szüleinkkel, de olyan, mintha a falnak beszélnénk. Nem hallanak meg bennünket, még csak nem is figyelnek ránk. A terveim szerint a nagyinál fogom tölteni a nyarat, de már ez sem dob fel igazán.

Június 23.Bettivel már csak két napot tölthetünk együtt. Olyan ez, mintha a kivégzésünket várnánk.

Olyan, mintha mindig ismertük volna egymást. Mindig megért. Bevallom, néha féltékeny voltam azokra a fiúkra, akikkel az anyja összehozta. Lehet, hogy nem normális dolog így éreznem. Remélem, nem baj. Lehetséges lenne, hogy szerelmes vagyok belé? Jaj, de hülye vagyok! Egyszerűen a legjobb barátnőm, aki valaha is volt és lesz.

Június 25.Vége! Délben Betti elmegy. Tegnap este elbúcsúztunk és egymásba csimpaszkodva sírtunk,

mint az ijedt kisgyerekek. Betti éppolyan egyedül van, mint én. Az anyja kiabálós, ilyenkor azt mondja, hogy buta és gyerekes. Apu és anyu legalább együttérzőek, megértik, hogy nagyon egyedül leszek. Sőt, anyu elvitt vásárolni és öt dollárt költhettem egy arany nyakláncra. Apu pedig megígérte, hogy kétszer felhívhatom távolságival. Igazán rendes tőlük. Alighanem szerencsés vagyok.

Július 2.Kedves Napló! Nagyiéknál vagyok és még életemben nem unatkoztam ennyit. Hosszú, forró

nyárnak nézek elébe – és ez még nem is igazán a nyár! Bele fogok dilizni, azt hiszem. Naponta kiolvasok egy könyvet, mióta itt vagyok, és rettenetesen unom. Azért meglepő, mert

egész évben erre vártam: hogy ki sem kelek az ágyból és lustálkodom, lustálkodom, olvasok, olvasok, TV-t nézek, és azt csinálok, amit akarok. Most már unom. Á, borzalom! Sharon elköltözött, Debbie jár valami pasassal, Marie pedig elutazott valahová a családjával. Csak öt napja vagyok itt. Szólni fogok, hogy haza akarok menni. Kibírom ezt az egészet anélkül, hogy beleőrülnék?

Július 7.Ma egy rendhagyó dolog történt, legalábbis remélem, hogy történni fog. Nagyon remélem,

akarom, akarom! Nagyapó és én bementünk a városba, hogy ajándékot vegyünk Alex szülinapjára és találkoztam Jill Peters-szel. Köszönt és megállt beszélgetni. A költözésünk óta nem találkoztam vele. Sosem tartoztam a társaságába (ami a felső tízezernek van fenntartva), de apuék egyetemén akar továbbtanulni, s alig várja, hogy itt hagyja ezt a porfészket valami olyan helyért, ahol történik is valami. Úgy tettem, mintha minden jó lenne ott, de valójában nem láttam sok különbséget a két hely között. Jó kis történetet hazudhattam össze, mert mondta, hogy felhív holnap; lesz náluk egy baráti összejövetel. Remélem, tényleg felhív.

Július 8.Jaj, Napló, olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék. Megtörtént. Jill pontosan 10.32-kor

hívott. Tudom, mert a telefon mellett ültem, órával a kezemben és próbáltam a távolból szuggerálni. Aláírós bulit rendez, kész szerencse, hogy magammal hoztam az évkönyvemet. Nem lesznek benne az ő képeik, de az enyém sem az övékben. Az új, fehér nadrágkosztümömet fogom felvenni, most pedig megyek, és megmosom a hajamat. Már egész hosszú, és ha narancsleves fémdobozokra csavarom, pont jó tartása lesz, a végén egy klassz, nagy kunkorral. Remélem, van elég dobozunk. Muszáj, hogy legyen. Egyszerűen muszáj!

Július 10.Kedves Napló!Nem tudom, szégyenkezzem-e vagy örüljek? Csak azt tudom, hogy tegnap este hihetetlen

élményben volt részem. Talán morbidnak hangzik szavakba öntve, de valójában fantasztikus, csodálatos, varázslatos volt.

Jill barátai olyan barátságosak és nyugodtak voltak, hogy rögtön otthon éreztem magam. Befogadtak, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Mindenki boldog volt és ráérős. Nagyon jó volt a hangulat. Egyszerűen szuper volt. Egy kis idő után Jill és az egyik fiú tálcán kólát hoztak be. Mindenki lefeküdt a földre párnákra, vagy fotelekbe ült. Jill rám kacsintott. „Ma kerekecske-gombocskát játszunk, tudod, amit gyerekkorunkban szoktunk.” „Majd valakinek dajkálnia kell.” – nevetett Bill Thompson, aki mellettem terült el.

Felnéztem rá és mosolyogtam, nem akartam túl hülyének látszani.Mindenki lassan kortyolgatta az italát, mindenki a többieket nézte. Én Jillt figyeltem, hogy

úgy viselkedjem, ahogy ő.Hirtelen valami furcsát éreztem a bensőmben, mintha valami vihar támadt volna a

hasamban. Emlékszem, két-három szám már lement, amióta ittunk és mindenki engem nézett már. A tenyerem izzadt és éreztem a verejtékcseppeket a tarkómon meg a nyakamon. A szoba szokatlanul csendes volt. Mikor Jill felállt, hogy teljesen elsötétítsen, belém nyilallt, hogy ezek meg akarnak mérgezni. De miért akarnának megmérgezni?

Az egész testem, minden izmom feszült volt, félelem töltött el, megfojtott és összenyomott. Azután észrevettem, hogy csak Bill ölelte át a vállamat. „Szerencséd van.” – mondta lassú és elnyújtott hangon, mint egy lemez a rossz fordulatszámon. „Ne aggódj, dajkállak. Jó utazás lesz. Gyere, na, nyugi, élvezd, élvezd!” Gyengéden, masszírozta a nyakamat és az arcomat. „Nem engedem, hogy bármi rossz is történjen veled. Tényleg. Oké?” Azután hirtelen, mintha

ismételni kezdte volna önmagát, mint egy visszhang. Hisztérikusan nevettem. A legnevetségesebb és leglehetetlenebb hang volt, amit életemben hallottam. Aztán érdekes, mozgó ábrákat vettem észre a plafonon. Bill az ölébe húzta a fejemet ahogy néztem az örvénylő színeket, amik a mintából lettek. Óriási piros, kék és sárga mezőket láttam. Megpróbáltam megosztani ezt a csodát a többiekkel, de a szavak nyálasak, csöpögősek, vagy színízűek lettek. Felkeltem és elkezdtem sétálni. Közben hűvös áramlatokat éreztem belül és kívül a testemen. Meg akartam mondani Billnek, de csak nevetni tudtam.

Aztán gondolat-vonatok indultak el a szavak közt. Megtaláltam a tökéletes, igazi és tiszta nyelvet, Ádám és Éva nyelvét. Mikor el akartam mondani, a szavaimnak nem sok közük volt a gondolataimhoz. Kezdtem elveszíteni a dolgot, kicsúszott a kezemből ez a csodálatos és megfizethetetlen, igazi valami, amit meg kellene őrizni az utókornak. Szörnyen éreztem magamat, végül már egyáltalán nem tudtam beszélni, ezért visszafeküdtem a földre és becsuktam a szememet. Feloldódtam a zenében. Éreztem a szagát, megérintettem, nem csak hallottam. Soha ilyen gyönyörűt nem tapasztaltam. Része voltam minden hangszernek. Minden hangnak jelleme volt, formája és színe, ami csak az övé és megkülönböztette az összes többitől, hogy megvizsgálhassam az egész darabhoz fűződő viszonyát, még a következő hang megszólalása előtt. Birtokában voltam minden idők bölcsességének, nem volt szó, amivel leírhattam volna.

Ránéztem egy magazinra az asztalon és száz dimenzióban láttam. Olyan szép volt, hogy be kellett csuknom a szememet. Rögtön egy másik tartományba, egy másik világba csöppentem. A dolgok elhúztak mellettem és felém rohantak, lélegzetelállító sebességgel, mint egy gyorsliftben. Nem tudtam eldönteni, mi valódi és mi nem. Az asztal vagyok-e vagy a könyv vagy a zene, vagy mindegyiknek a része vagyok? De mindegy volt, mert bármi is voltam, csodálatos volt. Életemben először semmivé lettek a gátlásaim. Az egész csoport előtt táncoltam, előadtam, produkáltam magam és élveztem minden percét.

Az érzékelésem annyira kifinomult, hogy hallottam, ahogy a szomszéd lakásban lélegzik egy ember, és éreztem az illatát, hogy valaki mérföldekkel arrébb narancssárga, zöld és piros színű zselatintortát készít.

Évezredek múlva visszaszálltam a földre, ekkorra kezdett felbomlani a társaság. Megkérdeztem Jillt, hogy mi történt, azt mondta hogy 14 kólából tízben LSD volt. És, „kerekecske-gombocska”, nem lehetett tudni előre, hogy kinek milyen jut. Örülök, hogy én voltam az egyik szerencsés.

Nagyapóék házában sötét volt, amikor megérkeztünk. Jill felsegített a szobámba, segített levetkőzni és lefeküdni. Tengeribetegséghez hasonló álomba merültem, az általános testi jólét érzetébe burkolózva, csak egy kis fejfájásom volt, valószínűleg a sok nevetés miatt. Olyan jó volt! Szuper. De nem hiszem, hogy még egyszer kipróbálom. Túl sok ijesztő történetet hallottam már a kábítószerről.

Most, hogy utólag belegondolok, tudhattam volna persze, hogy mi történik. De annyira érdekesnek és izgalmasnak találtam az egészet, hogy nem figyeltem, vagy nem akartam figyelni. Halálra lettem volna rémülve, ha tudom. Örülök, hogy megtették velem, mert így most ártatlannak, őszintének és erényesnek érezhetem magam, hiszen nem én döntöttem így. Egyébként is, az egész dolog elmúlt és lezárult és soha többé nem fogok gondolni rá.

Július 13.Kedves Napló!Két napja próbálom meggyőzni magamat, hogy az LSD használatával „kábítószerélvezővé”

válok, meg olyanná, amilyen pocsék, undorító, megvetendő dolgokat hallottam az LSD-t és más szereket szedőkkel kapcsolatban. De olyan nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, muszáj kipróbálnom a füvet. Csak egyszer, megígérem. Meg akarom tudni, milyen. Mindent, amit az LSD-ről hallottam, nyilván tájékozatlan, tudatlan emberek írtak, mint a szüleim, akik

nyilván azt sem tudják, miről beszélnek. Talán a fű is hasonló. Jill hívott ma reggel. Hétvégén a barátnőjénél lesz, de hétfőn első dolga lesz, hogy megkeressen.

Elmondtam, milyen istenien éreztem magam; örült neki. Ha célozgatok egy kicsit, biztos elintézi, hogy kipróbálhassam a füvet. Csak egyszer. Utána rögtön hazamegyek és elfelejtem ezt az egész kábítószeres bandát, de azért jó dolog tájékozottnak lenni, és tudni, milyenek is a dolgok valójában. Persze, nem akarom, hogy bárki is tudjon róla, hogy tényleg használtam kábszert, úgyhogy jobb lesz, ha veszek neked egy kis fémdobozt, zárral. Most már nem kockáztathatom meg, hogy bárki is elolvasson. Azt hiszem, a könyvtárba is elviszlek magammal. Meg akarok nézni egy-két dolgot a droggal kapcsolatban. Jó, hogy van katalógus, nem merném megkérdezni. Ha nyitáskor megyek, nem is lesz ott senki rajtam kívül.

Július 14.A könyvtárba menet találkoztam Billel. Elmegyünk valahova ma este. Alig várom. Egy

teljesen új világ tárul föl előttem. Fel sem tudom fogni mindazt, amit megismerek. Úgy érzem, mintha Alíz lennék Csodaországban. Talán Lewis G. Carroll is drogos volt.

Július 20.Kedves, drága, megértő barátom, Napló!Hihetetlenül fantasztikus, lélegzetelállítóan szép és izgalmas hetem volt. A legjobb dolog

volt, ami valaha is történt velem. Tudod, mondtam, hogy elmegyek Billel. Megismertetett a Torpedóval pénteken és a Gyorsítóval vasárnap. Mindkettő olyan, mintha hullócsillagon utazna az ember a Tejúton, csak ezerszer, milliószor jobb. A gyorsító kicsit ijesztő volt az elején, mert Billnek egyenesen a karomba kellett fecskendeznie. Emlékszem, a kórházban mennyire utáltam az injekciókat; de ez egészen más volt. Alig bírok várni, hogy még egyszer kipróbálhassam. Nem véletlenül hívják gyorsítónak. Ha akartam volna, sem tudtam volna uralkodni magamon, de nem is akartam. Szuperül éreztem magamat, szabadnak, korlátlannak. Mintha egy más, továbbfejlesztett, tökéletesített példánya lennék egy más, fejlesztett, tökéletes fajnak. Vad volt és gyönyörű. Tényleg.

Július 23.Kedves Napló!Nagyapónak szívrohama volt tegnap este. Még szerencse, hogy épp készülődtem elmenni és

nem volt nagyon súlyos. Szegény nagyi eléggé maga alatt van, de kifelé nyugodt. Egyáltalán nem piszkáltak, amióta itt vagyok, annyira örülnek az új barátaimnak, meg annak, hogy jól érzem magamat, hogy nem zavarnak. Drága, nyílt szívű lelkek! Ha tudnák, valójában mi történik, a szemöldökük fölszaladna a fejük búbjáig.

Nagyapó rohama csak azt jelenti, hogy pár hétig ágyhoz lesz kötve. Azért nem szabad semmi felesleges gondot csinálnom nekik, nehogy haza akarjanak küldeni. Talán, ha többet segítek a ház körül, majd úgy érzik, egyenesen szükségük van rám.

Remélem, nem történik semmi nagyapóval. Nagyon szeretem. Tudom, hogy egyszer neki és a nagyinak is meg kell halnia, de remélem, még nagyon-nagyon soká. Azt hiszem, egy napon nekem is meg kell majd halnom, de még soha nem gondoltam eddig a halálra. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg van-e élet a halál után? Remélem van. De nem is ez aggaszt leginkább. Tudom, a lelkünk visszamegy Istenhez. De ha arra gondolok, hogy a testünket sötét, hideg földbe temetik és ott eszik a giliszták, ahogy rothad, rosszul leszek. Inkább elhamvasztatom magamat. Igen, ez lesz a megoldás. Ahogy hazaérek, szólok anyunak, apunak és a tesóimnak, hogy mindenképpen hamvasszanak el, mikor meghalok. Biztos megteszik, aranyos és csodálatos család, szeretem őket és örülhetek, hogy itt vannak nekem. Nem szabad elfelejtenem, hogy írjak nekik még ma. Nem remekeltem ezen a téren, de mostantól rendesebbnek kell lennem. Azt hiszem, megírom nekik, hogy haza akarok menni. Most

azonnal. Meg kell szabadulnom Billtől, Jilltől és a többiektől. Nem tudom, miért ne szabadna kábszereket használnom, hisz vadak és gyönyörűek, de tudom, hogy nem kellene, és nem is fogok soha többé. Ezennel megígérem, hogy ettől a naptól kezdve úgy fogok élni, hogy minden ismerősöm büszke lehessen rám és én büszke lehessek magamra.

Július 25.Nagyapó jól van. Főztem, takarítottam és mindent megcsináltam, hogy a Nagyi mellette

lehessen. Örülnek neki, és én is örülök nekik.

6.30Jill telefonált és meghívott egy bulira, de megmondtam neki, hogy a nagyszüleimmel kell

foglalkoznom, amíg helyre nem jönnek a dolgok. Örülök, hogy volt egy mentségem, és nem megyek.

Július 28.Anyu és apu mindennap telefonálnak Nagypapa szívrohama óta. Kérdezték, nem akarok-e

hazamenni, és én nagyon szeretnék, de úgy érzem, legalább a jövő hétig itt kell maradnom, hogy segítsek.

Augusztus 2.Dög unalom az egész, de legalább lelki támaszt nyújtok a Nagyinak. Ennyit igazán

megtehetek érte, miután ő annyi mindent tett értem. Bill megint hívott és randevút kér tőlem, Nagyi pedig ragaszkodott ahhoz, hogy kimozduljak, úgyhogy elmegyek vele és dajkálom, ha akar egy utazást.

Augusztus 3.Hat gyerek volt tegnap este Billnél. A szülei bementek a városba, úgyhogy 1 vagy 2 óra előtt

nem kellett rájuk számítani. Mind utazni akartak, tehát úgy döntöttem, én is teszek egy utolsó utazást. Otthon ugyanis nem fogok ilyesmit használni. Fenomenális volt, jobb az összes többinél. Nem tudom, hogy lehet minden alkalommal jobb az előzőnél, de így van. Órákig ültem jobb kezem egzotikusságát tanulmányozva. Láttam az izmokat, a sejteket és a pórusokat. Minden vérsejt fantasztikum volt önmagában, az agyam még mindig vibrál, ha arra gondolok, milyen csodálatos volt.

Augusztus 6.Tegnap este megtörtént. Nem vagyok már szűz. Kicsit sajnálom is, mert mindig azt

szerettem volna, ha Roger az első és az egyetlen fiú az életemben. Most elutazott és egyébként sem láttam még, amióta itt vagyok. Lehet, hogy egy hülye, becsavarodott nyakigláb lett azóta.

Vajon a szex drog nélkül is ilyen izgalmas, csodálatos és leírhatatlan? Mindig azt hittem, csak egy percig tart, vagy olyan, mint a kutyák párzása, de egyáltalán nem olyan volt.

Tulajdonképpen elég sokára hatott nálam a szer tegnap este. Csak ültem a sarokban, feleslegesnek, ellentmondásosnak éreztem magamat. Azután hirtelen megtörtént: táncolni akartam vadul és szeretkezni. Nem gondoltam volna, hogy így érzek Bill iránt. Rendes, halk szavú valaki volt a számomra, vigyázott rám, mikor szükségem volt rá. Hirtelen megszűntek a gátlásaim, meg akartam erőszakolni. Szó sincs arról, hogy kényszeríteni kellett volna. Olyan, mintha nem is lenne igaz ez az egész.

Mindig azt gondoltam, hogy az első szeretkezés különleges lesz, talán fájdalmas is, de ez csak a csodálatos, örök ritmus része volt. Még mindig nem tudom az egyik dolgot elválasztani a másiktól.

Nem tudom, a többiek is mind szeretkeztek-e? Nem, ez túl gusztustalan tőlem. Mit szólna ehhez Roger, ha tudná? És a szüleim, Tim és Alex...? Nagyapó meg Nagyanyó? Azt hiszem, egy világ omlana össze bennük. Ahogy bennem is.

Talán igazán szeretem Billt. Most az arcát sem tudom felidézni. Jaj, annyira össze vagyok zavarodva! Mi van, ha terhes vagyok? Bár lenne valaki, bárki, aki tudja, mit beszél, akivel beszélgethetnék!

Még soha sem gondoltam a terhességre. Megtörténhet az első alkalommal? És ha terhes vagyok, Bill elvesz vajon, vagy azt hiszi, csak egy kis hülye vagyok, aki mindenkivel csinálja. Persze hogy nem vesz el, hiszen csak 15 éves. Azt hiszem, abortuszt kell csináltatnom. Mit tudom én! Azt nem bírnám ki, ha el kellene jönnöm a suliból, mint .........-nek tavaly. Hetekig kizárólag erről beszélt mindenki. Istenem, segíts, hogy ne legyek terhes.

Most azonnal felhívom anyut. Nagyival megvetetem a repülőjegyet, és holnap hazamegyek. Utálom ezt a mocsok helyet, utálom Bill Thompsont és az egész bandát. Nem tudom, hogy keveredtem közéjük. Pedig annyira büszke voltam, amikor befogadtak. Most pedig annyira nyomorult vagyok, és iszonyúan szégyenlem magam. Nem mintha ez segítene.

Augusztus 7.Anyu és apu úgy gondolják, maradnom kellene jövő hétig. Nem ellenkezhetem, hisz a

nagyinak szüksége van rám. Mindenesetre nem veszem fel a telefont és nem teszem ki a lábam, míg itt vagyok.

KésőbbJill telefonált, megmondattam neki a Nagyival, hogy nem érzem jól magam. Eléggé

nyilvánvaló, még a Nagyi számára is, hogy valóban így van. Olyan félelmek és kételyek gyötörnek, amilyeneket soha még csak elképzelni sem tudtam volna.

Augusztus 9.Megállt a világ. Végem van. Mikor vacsora után kint ültünk Nagyival a kertben, valaki

kopogott a kertkapun. És mégis, ki volt az? Roger és a szülei! Kicsi a világ. Hallottak Nagyapó betegségéről és eljöttek meglátogatni.

Teljesen magam alatt voltam. Roger még lélegzetelállítóbban jóképű, mint eddig. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy kisírjam magam. Ehelyett kezet fogtunk, és elmentem üdítőt hozni. Beszélgettünk, és egy kis idő múlva nagyi beküldött rágcsálnivalóért. Roger utánam jött! El tudod képzelni? Utánam jött! Meg akart hívni valahova. Azt hittem, eldobom magam. Később a kertben elmondta, hogy katonai iskolába kell járnia másfél évig a főiskola előtt. Azt is elmondta, hogy kicsit fél egyedül elmenni, és hogy milyen magányos lesz. Mérnök szeretne lenni, hogy új technikákat dolgozzon ki a légiközlekedéshez. Csodálatos ötletei vannak! Olyan, mintha Verne Gyulát olvasna az ember! Annyi terve van. A hadsereggel kapcsolatban is, meg általában. Aztán megcsókolt. Ovis korom óta erről álmodtam. Csókolt már meg más fiú, de ez egyáltalán nem olyan volt. Kedvesség és szeretet, vágy, tisztelet és csodálat, vonzalom, gyengédség, ragaszkodás volt benne. A legcsodálatosabb dolog volt, ami valaha is történt velem. Most, ahogy itt ülök, hányingerem van magamtól. Mi van, ha megtudja, mit művelek, mióta itt vagyok? Hogy tudna megbocsátani nekem? Hogy érthetne meg? Megértene? Ha katolikus volnék, vezekelnék a bűneimért. Azt tanultam, hogy Isten megbocsátja az emberek bűneit, de én hogy bocsássak meg magamnak? És Roger nekem?

Jaj, végtelen gyötrelem!

Augusztus 10.Roger négyszer telefonált ma, de nem voltam hajlandó beszélni vele. Nagyanyó és Nagyapó

szeretnék, ha itt maradnék még pár napig, míg jobban nem érzem magam. Képtelen vagyok rá. Nem tudnék a szemébe nézni, míg nem szedem össze magamat. Hogy tudtam ebbe belekeveredni? Gondolj bele, négy nappal Roger viszontlátása előtt elveszteni a szüzességemet! Kegyetlen irónia. És még ezen felül az utazások. Megértette volna? Azok után is kellettem volna neki? Eddig nem érdekelt az egész, de most már bánom és késő.

Beszélnem kell valakivel. Találnom kell valakit, aki ért a kábítószerekhez, és beszélnem kell vele. Talán apuéknál az egyetemen megkérdezhetnék valakit. Nem, biztos elmondaná apunak, amiből hatalmas balhé lenne. Azt is mondhatnám, hogy ebből írok évfolyamdolgozatot, de az iskolakezdésig azt nem lehet. Azt hiszem, elviszek magammal egy-két altatót Nagyapótól. Soha nem fogok tudni altató nélkül aludni. Sőt, azt hiszem, rendes tartalékot kellene vinnem. Rengeteg van neki, nekem meg biztos lesz egy-két álmatlan éjszakám, mielőtt rendbejövök. Remélem, csak egy-kettő és nem több.

Augusztus 13.Bőghetnékem van. Anya és apa most telefonáltak, hogy milyen büszkék rám. Nem lehet ezt

szavakkal kifejezni.

Augusztus 14.Nagyi kikísért a reptérre. Azt hiszi, Roger és én összevesztünk. Végig azt hajtogatta, hogy

minden rendbe fog jönni, és a nő dolga türelmesen szenvedni és megértőnek lenni. Ó, ha tudná! Anyu és apu és Tim és Alex kijöttek elém és mind sopánkodtak, hogy milyen sápadt vagyok. Nagyon kedvesek és szeretnek, jó itthon lenni. El kell felejtenem ezt az egészet. Át kellene mindent gondolnom.

Meg kell bocsátanom magamnak, végül is csak most múltam 15 éves, és nem tudom megállítani az életet, hogy kiszálljak. És mióta Nagyapó halálára gondoltam, nem akarok meghalni. Félek. Hát nem rettenetes? Csupa irónia. Félek élni és félek meghalni, mint ahogy a régi néger dal mondja. Kíváncsi vagyok, vajon őket mi gyötörte.

Augusztus 16.Anyu etet. A kedvenc ételeimet készíti, de nincs ízük. Roger írt egy hosszú levelet, hogy

rendben vagyok-e. Még nem volt elég energiám, sem kedvem válaszolni. Mindenki nagyon aggódik miattam, sőt én is szörnyen aggódom magamért. Még mindig nem tudom, hogy terhes vagyok-e és még 10-12 napig nem is fogom tudni. Remélem, hogy nem vagyok az. Ezerszer feltettem már magamnak a kérdést, hogy hogy lehettem ilyen hülye! A válasz az az egyszerű tény, hogy hülye vagyok. És lehetetlenül, szörnyen, rettenetesen hülye és meggondolatlan.

Augusztus 17.Az utolsó altatót is elhasználtam már, és egy roncs maradt csak belőlem. Nem tudok aludni

és ideges vagyok. Anyu ragaszkodik ahhoz, hogy elmenjek Langley doktorhoz. Talán tud segíteni. Bármit megteszek.

Augusztus 18.Elmentem Langley doktorhoz ma reggel és előadtam, hogy nem tudok aludni. Több kérdést

is feltett, hogy miért nem, de én csak azt hajtogattam, hogy nem tudom, nem tudom. Végül beadta a derekát és felírt altatót. Inkább a kibúvóra van szükségem, mint az alvásra. Mikor nem bírom tovább, beveszek egy tablettát és várom, hogy magával ragadjon a semmi. Ahogy most állnak a dolgaim, a semmit sokkal jobban élvezem, mint a valamit.

Augusztus 20.

Az altatók, amiket Langley doktor adott, nem olyan erősek, mint a Nagyapáé. Ezekből kettőt vagy hármat kell bevennem. Talán mert annyira ideges vagyok. Nem tudom, meddig tart ez még, de sokáig nem bírom.

Augusztus 22.Anyuval felhívattam Langley doktort, hogy írjon fel nekem nyugtatót. Nem alhatok egész

nap, és nem is járkálhatok fel-alá ilyen állapotban, úgyhogy remélem, felírja. Muszáj!

Augusztus 23.A nyugtatók a legjobbak. Ma délután a postás érkezése előtt bevettem egyet. Levél érkezett

Rogertől. Ahelyett, hogy megint kiborultam volna, leültem és kiöntöttem neki a szívemet. Persze, semmit nem írtam a kábítószeres utazásaimról meg a Gyorsítóról, és pláne nem Billről vagy az esetleges állapotomról. Kettőnkről írtam. Azon is eltűnődtem, Rogert is eldajkálhatnám egyszer, hogy megérthessen. Meg tudnám csinálni, hogy az első utazása olyan váratlanul érje, mint engem ért? Bárcsak meg merném tenni! Olyan régóta fojtom már magamba a dolgokat (lehet, hogy az altatók és a nyugtatók teszik), hogy néha szeretnék elszabadulni, kitörni. Teljesen össze vagyok zavarodva. Muszáj lenne beszélnem valakivel.

Augusztus 26.Micsoda boldogság! Megjött a menstruációm!! Soha semminek nem örültem még ennyire.

Eldobhatom az altatókat és nyugtatókat, megint önmagam lehetek. Juhé!

Szeptember 6.Betti megjött a táborból, de alig ismertem rá. Megismert valami zsidó nyomoroncot, akivel

jól kijön. Sülve-főve együtt lesznek, éjjel-nappal. Talán féltékeny vagyok, mert Roger messze van és Alex kis barátnői megőrjítenek, anyu pedig kezdi a nyaggatást.

Lementem ma egy csodás kis butikba, ahol találtam magamnak egy pár cuki mokasszint, egy rojtos mellényt és egy bomba nadrágot. Chris, a lány a boltban, megmutatta, hogyan kell besütni a hajamat, hogy egyenes legyen. Meg is csináltam, de anyunak nem tetszett, amikor megmutattam. Azt mondta, úgy nézek ki, mint egy hippi, és apu és ő szeretnének majd beszélgetni velem valamelyik este. Én is tudnék nekik mesélni, a szex drog nélkül biztos nem olyan jó, mint amikor be van lőve az ember. Úgy látszik, egyre kevésbé viselkedem elfogadhatóan, bármit teszek, nem nyeri el a testület tetszését.

Szeptember 7.Tegnap volt a keserű vég. Anyu és apu összehordott fűt-fát arról, hogy mennyire szeretnek

és mennyire aggódnak a stílusom miatt, mióta megjöttem a Nagyiéktól. Utálják a hajamat, azt szeretnék, ha copfban hordanám, mint az ovisok. Nyomták a sódert, de engem meg sem hallottak. Az elején, mikor azt mondták, mennyire szeretnek, meg akartam nekik mondani mindent. Mindent el akartam mondani! Mindennél jobban szerettem volna, ha megértik, de természetesen csak beszéltek és beszéltek, mert képtelenek bármit is megérteni. De jó lenne, ha néha a szülők meghallgatnák a gyerekeiket! Ha hagynák, hogy mi beszéljünk, ahelyett, hogy ők az idők végezetéig örökösen és állandóan kárognának és prédikálnának és nevelnének és nyaggatnának, nyaggatnának, nyaggatnának! De nem figyelnek. Nem akarnak vagy nem tudnak figyelni, mi gyerekek pedig végül egy magányos sarokba bújunk el dühödten. Senkire sem számíthatunk, sem fizikailag, sem lelkileg. Én azzal együtt szerencsés vagyok, nekem itt van Roger. Már amennyiben tényleg az enyém.

Szeptember 9.Még egy gyomorrángós nap. Most már biztos, hogy Roger elmegy abba a katonai iskolába

és karácsonynál hamarabb nem jön haza – ha egyáltalán addigra hazajön. Az apja is odajárt, meg a nagyapja is, szinte kötelessége neki is ott tanulnia. Nekem akkor is arra lenne szükségem, hogy itt legyen mellettem, nem arra, hogy abban a hülye iskolában meneteljen egy évig. Egy tízoldalas levelet írtam neki, megígértem, hogy várok rá, pedig azt írta az előző levelében, hogy randizzam csak és érezzem jól magam. Hogy tudnám jól érezni magam ebben a lyukban?

Szeptember 10.Annyira el voltam keseredve Roger miatt, hogy lementem nézelődni a butikba, ahol Chris

dolgozik. Már majdnem kávészünet volt, úgyhogy átmentünk a szomszéd büfébe egy kólát inni. Elmondtam neki mindent Rogerról. Rögtön megértett. Jó volt megint beszélgetni valakivel. Mikor visszaértünk a boltba, adott egy piros, cukorkaszerű valamit, azzal az utasítással, hogy jó zene mellett vegyem be. Azt mondta, ez úgy fel fog dobni, mint ahogy a nyugtatók leállítanak. Tényleg igaz volt. Nem tudom, az a hülye orvos miért nem valami olyat írt föl, amitől jobban éreztem volna magam, ahelyett, hogy rosszabbul lettem volna tőle. Egész délután szuper hangulatom volt, hajat mostam, kitakarítottam, vasaltam, mindent megcsináltam, amiért anyu napok óta rágja a fülemet. Csak az a baj, hogy már este van és még mindig nem tudok leállni. Fenn maradhatnék, hogy írjak Rogernek, de tegnap írtam neki egy hosszú levelet. Azt hinné, becsavarodtam. Azt hiszem, egyszerűen el kell pazarolnom egy altatót. Na ja, ilyen az élet.

Viszlát, Napló.

Szeptember 12.Apu és anyu egyfolytában szidják az öltözködésemet. Azt hajtogatják, hogy én –

természetesen – jó lány vagyok, de kezdek úgy viselkedni, mint egy hippi, és félnek, hogy rossz társaságba keveredem. Pedig csak arról van szó, hogy annyira ultrakonzervatívak, hogy az orrukig sem látnak el. Fogalmuk sincs, mi folyik. Chris-szel sokat beszélünk a szüleinkről. Az apja valami készétel-előállító vállalatnál dolgozik és Chris bevallása szerint sokat utazik, gyakran „más nők társaságában”. Az anyja pedig lelkes klubtag és közéleti nő, összeomolna a város, ha egyszer a lányával töltene egy estét. „Anyu a társaság középpontja ebben a városban – mondta –, rajtam kívül mindennel és mindenkivel törődik”. Chris-nek nem lenne szüksége arra, hogy dolgozzon, csak egyszerűen nem bírja ki otthon. Elmondtam neki, hogy én is így kezdek érezni a családom iránt, ő pedig megígérte, hogy megpróbál nekem állást szerezni. Tök jó lenne.

Szeptember 13.Na, végre tényleg élek! Van állásom. Chris megkérdezte tegnap a főnökét, és ő igent

mondott. Hát nem szuper? Chris mellett fogok dolgozni csütörtök, péntek este és szombaton egész nap. Mindent meg fogok tudni venni, amit a lázadó kis lelkem megkíván. Chris egy évvel idősebb nálam és egy osztállyal feljebb jár, de nagyon szeretem. Jobban kijövök vele, mint eddig bárkivel, még Bettinél is jobban. Azt hiszem, ért valamit a kábítószerhez, mert adott egy kis anyagot, amikor eléggé magam alatt voltam. Egyszer most már meg kellene beszélnünk az ügyet.

Szeptember 21.Kedves barátom, Napló!Ne haragudj, hogy így elhanyagoltalak, de nagyon elfoglalt voltam az új állásom miatt, és az

iskola is elkezdődött. Még mindig Te vagy a legjobb barátom, annak ellenére, hogy Chris-szel igazán egy hullámhosszon vagyunk, és mindegyikőnk megérti a másikat. Soha nem unjuk meg egymást, és a suliban a legnépszerűbb lányok közé tartozunk. Tudom, hogy most jól

nézek ki, még mindig csak 48 kiló vagyok, és ha éhes vagy fáradt vagyok, bekapok valami könnyűt és kész. Van életkedvünk és energiánk bőven, ruháról nem is beszélve. A hajam a legszebb. Majonézzel mosom meg, amitől bársonyos és csillog, bárkit megvadít.

Nem találkoztam még olyan sráccal, aki igazán tetszik, de ez nem baj, mert Rogerre várok.

Szeptember 23.Napló!A szüleim teljesen megőrjítenek. Gyógyszert kell szednem, hogy eléggé fel legyek spanolva,

és rendesen el tudjam végezni az iskolai munkámat és el bírjak járni otthonról, aztán nyugtatókat veszek be, hogy el tudjam viselni őket otthon. Apu szerint ártok a tekintélyének, mint egyetemi dékánnak. Rám kiabált az asztalnál, mert azt mondtam, hogy „apafej”. Neki is megvan a maga szókincse a megfelelő alkalmakra, de ha én annyit mondok, hogy „apafej”, megbocsáthatatlan bűnt követek el.

Chris-szel teljesen ki vagyunk készülve. Van egy barátja San Franciscóban, aki segítene munkát találni, ha odamennénk. Nem lenne nehéz, mivel mindketten dolgoztunk már a butikban. A szülei válófélben vannak. Egyfolytában veszekszenek, ha otthon vannak és elege van belőlük. Nekem legalább ezt nem kell hallgatnom.

Roger azt írta, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy írjon, ami eléggé valószínűtlen sztori. Chris szavaival élve „egy férfi vére hamar kihűl, ha senki nincs a közelben, aki tüzelje.”

Szeptember 26.Tök jó volt tegnap este. Füves cigit szívtam és jobb volt, mint gondoltam volna. Munka után

Chris összehozott egy barátjával, aki tudja, hogy kábítóztam stb. és meg akarta mutatni a hash-t.

Figyelmeztetett, hogy ne azt a hatást várjam, amit az alkohol ad. Mondtam, hogy még csak pezsgőt ittam születésnapokon és koktélmaradékot. Mindenki jót röhögött ezen. Chris barátja elmondta, hogy sokan ki sem próbálják az alkoholt, nem azért, mert a szüleik is isszák, hanem mert nehezebb hozzájutni, mint a droghoz. Mikor elkezdett kísérletezni, azt tapasztalta, hogy bármennyi pénzt el tud lopni anélkül, hogy a szülei észrevennék, de ha meghúzta valamelyik üveget, az rögtön szemet szúrt nekik.

Aztán Richie megtanított dohányozni. Még soha nem próbáltam. Tartott egy rövid előadást, hogy olyan hangokra figyeljek, amiket egyébként nem veszek észre és engedjem el magam. Először letüdőztem és majdnem megfulladtam, de Richie mondta, hogy nyitott szájjal annyi levegőt szívjak be, amennyit csak tudok. Ez sem vált be igazán, úgyhogy Ted feladta, és egy pipát nyomott a kezembe. Nevetséges volt, de egzotikus. Először nem füstölt rendesen és irigyeltem a többieket, mert ők már nyilvánvalóan utaztak. Aztán nekem is sikerült, és olyan boldognak és olyan szabadnak éreztem magamat, mint egy kanárimadár a végtelen egekben. Nyugodt voltam, még életemben nem voltam olyan gondtalanul nyugodt. Gyönyörű volt minden. Richie kihozott a szobájából egy bárányszőr szőnyeget és azon kezdtünk járkálni. Vastag volt és leírhatatlanul puha. Valami teljesen újat éreztem a talpamban. Ellepett a puhasága. Hallani véltem, ahogy a selymes szálak egymásnak és a talpamnak súrolódnak. Semmire sem hasonlított. Emlékszem, előadást akartam tartani arról, hogy minden egyes szál önmagában is tökéletes hangot ad. Persze, nem tudtam, túl jó volt.

Azután sós mogyorót ettem. Sósabb volt, mint bánni, amit eddig kóstoltam. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban a Nagy Sós-tóban úsztam. Csak annál is sósabb volt. A májam, a lépem és az egész bensőm úszott a sóban. Barackra vagy eperre vágytam, kívántam az édes ízét, a frisseségét. Vadul nevettem. Örültem, hogy ennyire másmilyen volt. Mindenki, az egész világ őrültnek tűnt, rajtam kívül. Emlékszem, hogy egyszer olvastam valahol, hogy ezer év emberi mértékkel Istennek egy nap. Megtaláltam a választ. Még az Isteni időszámításban is ezer ember életét éltem le pár óra alatt.

Később szomjasak lettünk és valami édesre vágytunk. Elmentünk egy fagylaltárushoz, a hihetetlenül magas járdaszegélyről és az alakját és színét állandóan változtató Holdról viccelődve. Nem tudom, tényleg annyira fel voltunk-e dobva, mint amennyire megjátszottuk, de szuper volt. Az étteremben úgy nevetnünk, mintha az egész világ és minden titka a miénk volna. Mikor Richie úgy éjfél körül hazavitt, a szüleim – akik még fent voltak –, el voltak ragadtatva a kedves, őszinte, udvarias fiatalembertől, akivel voltam. Még arról sem szóltak egy szót sem, hogy késő van. Hihetetlen, mi?

Ui.: Richie adott pár szál cigit, hogy egyedül is felmehessek a mennyországba. Hát nem rendes tőle?

Október 5.Chris-szel azon gondolkodunk, hogy felmondunk, mert semmire sem jut időnk.Én fülig szerelmes vagyok Richi-be, Chris pedig Tedbe. Minél több időt szeretnénk velük

tölteni. Az egyetlen bökkenő, hogy nincs elég pénzünk, úgyhogy Chris-szel árulnunk is kellett egy kis anyagot. Persze, csak a kemény drogosoknak adunk el, akik bárki mástól is meg tudnák venni.

Ted és Richie egyetemre járnak és sokkal többet kell tanulniuk, mint nekünk a gimiben, nincs idejük árulni. Egyébként is könnyebb egy fiút rajtakapni, mint egy lányt. Először nehéz volt, de mindenképp segítenem kell Richie-nek most, hogy már a csaja vagyok.

Október 8.Meggyőztem Richie-t, hogy könnyebb lenne savat eladni, mint füvet. Bélyegekre meg

rágóba, cukorba tudjuk tenni, sokkal kevésbé rizikósabb. Nem kell egyfolytában attól tartanunk, hogy észreveszi valami hülye, mi folyik.

Richie nagyon-nagyon jó hozzám. A szex vele olyan, mint a villámlás, a szivárvány és a tavasz. Lehet, hogy a kábítószerfüggőségem nem komoly, de hogy ez a fiú komolyan kell nekem, az biztos. Bármit megtennénk egymásért. Az orvosira jár, minden lehetséges módon segítenem kell. Hosszú és nehéz menet lesz, de meg fogjuk csinálni. Még akár 8-10 év tanulásba is belekerülhet neki, pedig már másodéves. Anyu és apu azt hiszik, még csak középiskolás. Azt hiszem, nem fogok továbbtanulni. Persze, apu bele akar majd halni a szégyenbe, de ennél fontosabb, hogy munkát szerezzek és segítsek Richie-nek. Amint elvégzem a középiskolát, beállok dolgozni. Akár össze is költözhetnénk gimi után. Richie eddig kitűnő tanuló volt, de most rontani fog.

Szeretem azt a férfit. Igazán, őszintén szeretem. Alig várom, hogy az enyém lehessen. Csúfolódik, hogy „el vagyok borulva a szextől”, amiért egyszer józanul szeretnék szeretkezni vele. Megígérte, hogy kipróbáljuk. Teljesen új élmény lesz, legalábbis majdnem. Alig várom.

(?)Richie-vel soha nem megyünk sehová. Szinte szertartásszámba megy, amikor eljön értem,

pár percet a szüleimmel tölt, aztán áthúzunk a Teddie-vel közös lakásukra. Szeretném, ha minden este együtt lehetnénk belőve, de mindig csak akkor engedi, hogy átmenjek, amikor feltölti az LSD készletemet és ad nekem is elég füvet meg barbot, amivel kihúzom a legközelebbi alkalomig. Tudom, hogy sokat kell tanulnia. Próbálom fegyelmezni magamat, és beérni annyival, amennyit adni tud magából. Egyre kevesebbnek tűnik. Lehet, hogy tényleg túl forróvérű vagyok, mert engem jobban érdekel a szex, mint őt. De az egész csak azért van, mert aggódik értem. Jó lenne, ha engedné, hogy tablettát szedjek és ha nem kellene ennyit tanulnia. Azért így is olyan jó, hogy nem is kívánhatnék jobbat.

Október 17.Ma megint elmentem az általánosba árulni. A középiskolai árulást nem bánom, ott odajön

hozzám, akinek kell valami, mert nehéz hozzájutni. Chris és én Richie-től hozzuk, ő bármit be tud szerezni, ami kell nekik, barbot vagy füvet, amphetaminokat, LSD-t, DMT-t, metanolt vagy bármit. A középiskola, az egy dolog, és még a felső tagozat is oké. De ma tíz bélyegnyi LSD-t adtam el egy alsósnak, még 9 éves sem lehetett. Teljesen világos, hogy cserébe ő is árul. Csakhogy ezek a kölykök egyszerűen túl fiatalok ehhez! Iszonyúan visszataszító, hogy 9-10 évesek így tönkremenjenek. Soha nem megyek oda többé. Tudom, hogy ha kell nekik, úgyis beszerzik, de nem tőlem fogják megvenni. Mióta hazajöttem, itt fekszem az ágyamon és gondolkodom ezen. Richie-nek át kell jönnie, hogy érdeklődjön apunál ösztöndíj ügyében. Az ő eredményeivel és hátterével könnyen kaphatna, ebben biztos vagyok.

Október 18.Ha lenne hülyeségi verseny, elnyerném az Abszolút seggfej címet. Chris-szel felmentünk

tegnap Richie és Ted közös lakására. Az a két állat éppen beszívva szeretkezett. Teljesen be voltak lőve. Nem csoda, hogy ezt az állat Richie-t ennyire hidegen hagytam. Kábszert adok el egy ágrólszakadt buzi kedvéért, akinek valószínűleg nem is beteg az apja. Vajon hány hülye tyúk dolgozik még neki? Úgy szégyenlem magam. Nem tudom elhinni, hogy 11-12, sőt 9-10 éveseknek adtam el. Szégyent hozok magamra, a családomra és mindenkire. Rosszabb vagyok, mint az a kurafi Richie.

Október 19.Chris-szel tegnap egész nap a parkban üldögéltünk. Sokat gondolkodtunk. Ő egy éve drogos,

én pontosan július 10-e óta, Úgy döntöttünk, amíg itt vagyunk, nem tudunk változtatni. Elmegyünk San Franciscoba. Muszáj feladnom Richie-t a rendőrségen. Nem árulkodás vagy bosszú ez, egyszerűen muszáj tennem valamit az általános iskolások védelmében.

Az a sok hülyeség, amit Richie bebeszélt nekem, hogy „úgyis megszerzik”, csak nagy lószar, üres duma. Senki más nem érdekli magán kívül. Az egyetlen mód, hogy helyrehozzam, amit tettem, hogy megóvom a többi gyereket tőle. Majdnem minden gyerek, aki kábítószert használ, árul is, és ez a legrosszabb. Ez egy ördögi kör, ami egyre több és több embert sodor magával. Hol lesz vége? Tényleg, hol? Bár soha el se kezdtem volna! Most Chris-szel megígértük egymásnak, hogy leszokunk. Komolyan. Szentül megígértük. San Franciscóban senkit nem fogunk ismerni, aki fogyaszt, úgyhogy nem is lesz nehéz.

(?)Szomorú így az éjszaka kellős közepén meglógni, de se Chris, se én nem tudtunk más

megoldást. A busz hajnali 4.30-kor indul, rajta kell lennünk. Először Salt Lake Citybe megyünk, aztán megyünk vissza San Franciscoba. Félek, hogy mi történne, ha Richie megtalálna. Szinte biztosan tudná, hogy én adtam fel, mert említettem pár helyet a rendőrségnek írt levelemben, ahol raktára van. Bár minden árust lecsuknának!

Szervusz drága otthon, szervusz kedves család. Igazából azért megyek el, mert annyira szeretlek benneteket, és nem szeretném, ha megtudnátok, milyen gyalázatosan gyenge és gonosz voltam. Utálok iskolakerülő lenni. Még a bizimért sem merek írni, mert könnyen lehet, hogy Ti és Richie utánunk jönnétek. Itt hagyok nektek egy cédulát, de soha nem tudnám elmondani, mennyire szent vagytok nekem.

Október 26.San Franciscoban vagyunk egy piszkos, büdös, apró, egyszobás lakásban. Mindketten

mocskosak vagyunk a többórányi utazástól, most Chris zuhanyozik a folyosó végén, addig írok pár sort. Biztos van annyi pénzünk, hogy kitartson addig, amíg munkát kapunk. Megtartottam 130 dollárt, amit Richie-nek kellett volna átadnom, Chris-nek pedig sikerült a megtakarított 400 dollárját kivennie a bankból. Ez a nyomorult egérlyuk havi 90 dollárba

kerül, de addig van időnk munkát és rendes szállást keresni.Szörnyű lelkiismeretfurdalás fog el, ha a szüleimre gondolok, de legalább tudják, hogy

Chris-szel vagyok, akit ők rendes, erkölcsös lánynak ismernek, aki vigyáz majd rám, és nem enged elkallódni. Mégis, mennyivel lehetnék még züllöttebb?

Október 27.Chris és én egész nap munkát kerestünk. Minden hirdetésre elmentünk, de vagy túl fiatalok,

vagy túl tapasztalatlanok vagyunk, vagy nincs ajánlólevelünk, vagy speciális képzettség kell nekik, vagy egyszerűen csak annyit mondanak, hogy majd visszahívnak. Még soha nem voltam ilyen piszokul fáradt életemben. Ma este nem kell minket altatni, még ebben a hepe-hupás, nedves, leszakadt micsodában sem, amit ágynak hívnak ebben a papírdobozban.

Okóber 28.Itt minden nedvesnek és nyirkosnak tűnik. Még valami zöld penészgomba is nődögél a

mosdóban, de szerencsére úgysem leszünk itt sokáig. Legalábbis igen remélem, hogy nem. A mai vadászat sem volt szerencsésebb, mint a tegnapi, és Chris barátját sem tudtuk felderíteni.

Október 29.Egy lepusztult kis fehérneműboltban vállaltam munkát. Nem fizetnek sokat, de legalább elég

lesz a napi legszükségesebb dolgokra. Chris valami rendes állást fog keresni és ha sikerül neki, én is valami jobb után nézek. Chris reméli, hogy egy év múlva megnyithatjuk a saját butikunkat. Hát nem lenne csodálatos? Ha már nagyon jól megy, a családunkat is meghívhatnánk, hogy lássák a sikereinket.

Október 31.Chris-nek még mindig nincs munkája. Mindennap keres, de úgy döntöttünk, akármit nem

fogad el. Első osztályú boltban kell lenni, ahol mindent megtanulhat, amire szükségünk lehet a saját vállalkozásunknál. Mindennap úgy elfáradok, hogy alig tudom bevonszolni magam az ágyba. Soha nem gondoltam volna, hogy egész nap állni, és mogorva, nyamvadt embereket kiszolgálni ennyire fárasztó lehet.

November 1.Chris-szel a kínai negyedben és a Golden Gate Parkban buszoztunk egész nap. A hídon is

átmentünk. Csodálatosan szép és izgalmas ez a város, de inkább otthon lennék. Persze, ezt mégsem mondhattam el Chris-nek.

November 3.Chris végre kapott ma munkát. Ráadásul a legcsodálatosabb boltban, amit valaha láttam.

Munka után el is mentem és vettem egy pár szandált. Ott mindent megtanulhat a beszerzésről és kirakatrendezésről, eladásról egyaránt ugyanis csak ketten vannak a boltban, ő meg Sheila, a tulajdonosnő. Kétségkívül a legszebb nő, akit valaha láttam. Hófehér bőr, hosszú műszempillák, koromfekete haj, kb. 180 cm-es termet. Nem értem, miért nem megy el manökennek, fotómodellnek vagy filmszínésznőnek. A boltja nagyon előkelő környéken van, és az árai is csillagászatiak, de muszáj volt kitörnöm ebből a kuporgatásból, amit eddig csináltunk és még csinálni is fogunk.

November 5.Minden nappal nő a honvágyam, ahelyett, hogy csökkenne. Nem tudom, Chris hogy van

ezzel. Nem merek vele erről beszélni, mert taknyos, félős gyereknek tartana – nem alaptalanul. Hazamennék, ha nem félnék ennyire Richie-től. Biztos, hogy megpróbálna

belerángatni a balhéjába. Olyai jellemtelen, bűnpártoló, bosszúálló alak. Annyira visszataszító dologra jövök rá így utólag, fogalmam sincs, hogy tudott ennyire átverni. Tudom, hogy egy hülye, ostoba kölyök voltam, aki kalandra vágyott. Hát megkaptam! Legközelebb nem leszek ilyen lökött. De nem lesz semmiféle legközelebb. Soha, soha többé, semmilyen körülménye között nem fogok még egyszer drogot használni, mert ez gyökere mindennek: ennek az egész rohadt helyzetnek, amiben vagyok. Bár soha ne is hallottam volna róluk! Bár ne bélyegeznék a leveleket! Akkor írhatnék anyunak meg apunak meg a tesóimnak, meg a Nagyinak, a Nagypapának és talán Rogernek is. Annyi minden van, amit el szeretnék mondani. Nagy kár, hogy nem jöttem rá időben.

November 8.Felkelek, dolgozom, eszem, és ájultan zuhanok az ágyba. Már nem is mosakszom

mindennap, egyszerűen unok arra várni, hogy szabad legyen a fürdőszoba.

November 10.Felmondtam. Keresek valami érdekesebb munkát. Sheila adott egy csomó címet és

nyugodtan hivatkozhatom rá.Ui.: Kirúgtunk a hámból és vettünk egy használt TV-t 15 dollárért. Nem működik

kifogástalanul, de felvidítja ezt a helyet.

November 11.Napló,egy óra alatt kaptam állást. Na, mit szólsz hozzám? A második boltban, ahol póbálkoztam.

Mario Mellani ékszerész, drágakövekkel dolgozik. Egy fiatal, üde emberre volt szüksége, kirakatrendezőnek és segédnek. Büszke vagyok, hogy engem választott. Mr. Mellani egy nagydarab, kövér ember, aki mindig vidám. 8 gyereke van és felesége, akik Sausalitoban élnek. Meghívott vasárnapra, hogy megismertessen a családjával.

November 13.Tetszik az új munkám, Mr. Mellani olyan, mintha az apám lenne. Egy fantasztikus kis

boltban dolgozik, egy méregdrága szálloda földszintjén, mégis zacskóban hozza az ebédjét mindennap és megosztja velem. Azt mondja, így nem hízik el túlságosan. Chris és én meg vagyunk hívva vasárnapra. Igazán rendes tőle. Jó lesz újra gyerekeket látni. Roberto nevű fia egyidős Timmel és egy másik kisfia mindössze 3 nappal fiatalabb Alexandránál. Azt hiszi, árva vagyok. Van benne némi igazság.

Ha nem lennék ilyen válogatós, rengeteg partim lehetne. A hall tele van gazdag és kövér öregurakkal és a kecses szőrmebundákba burkolt öreg feleségeikkel. Felviszik az aszonyaikat a lakásukra, aztán nálam próbálkoznak. Végtelen sok kereskedő is akad, akiket az áron kívül más is érdekel. Már első látásra megismerem ezt a típust, amint elhagyják a portát.

(?)Chris-szel mindketten szerencsések vagyunk, mert mindkét üzlet zárva tart vasárnap és

hétfőn, így van két szabadnapunk együtt. Nincsenek errefelé fiatalok. Sheila egy jól tartósított 30-as lehet, Mr. Mellani pedig az apám lehetne, és lassanként azzá is válik. Holnap megyünk hozzájuk.

November 16.Nagyon jó volt Mr. Mellaninál. Egy dombos részen laknak, ami szinte vidékies, mert a busz

utolsó megállójánál van és tele van öreg fákkal. Mrs. Mellani és a gyerekek olyanok, mint a filmbeli olaszok. Istenien főz. Az összes gyerek, még a nagyok is, mindig a szüleik nyakán

lógnak. Még ilyen ragaszkodó bandát nem láttam. Mario, a 17 éves nagyfiú túrázni indult és megölelte, megcsókolta az apját és az egész családot induláskor, mintha örökre búcsúzna el tőlük. Végig ez ment.

Csodálatos nap volt, de sokkal magányosabbnak éreztem magam utána.

November 19.Chris örömujjongások közepette tért haza a munkából, Sheila – nehogy elmaradjon Mr.

Mellanitól – meghívott minket egy szombat esti bulira. Elég későn fog kezdődni, mert mindnyájan 9-ig dolgozunk, de nem bánom, mert nem semmi 10.30-kor kezdeni egy bulit.

November 20.Először aggódtunk, hogy mit fogunk felvenni Sheilához, de megnyugtatott minket, hogy

nem kell kiöltözni, valami kényelmes cuccban menjünk. Fejenként egy bőröndöt hoztunk, úgyhogy nem is tudnánk, költeni pedig nem szeretnénk. Úgy hat hónapot maradunk ebben a lakásban, aztán beindítjuk a saját üzletünket. Remélem, áldását adja rá Sheila és segít. Talán Mr. Mellani is ad egy-két dolgot. Mario érettségi után úgyis az üzletben fog dolgozni, lehet, hogy nem is lesz rám szükség.

November 21.Holnap lesz Sheila bulija. Kíváncsi vagyok, kik lesznek ott. Chris mindig a boltba járó

filmsztárokról, színészekről beszél, akiket Sheila személyesen ismer. Legalábbis puszival köszöntik és drágámnak szólítják egymást.

Tök jó lehet személyesen ismerni hírességeket! ............bejött Mr. Mellani boltjába és vett egy gyűrűt, de olyan vén, hogy csak egy nagyon-nagyon régi filmben láttam a TV-ben és elég rossz szerepe volt: egy őrült nőt játszott.

November 22.Boldog szombat! Ma lesz a nagy parti. Vajon nagyon naivnak fognak gondolni, ha kólát

iszom és nem pezsgőt? Talán észre sem veszik. Jobb, ha elrohanok munkába, néha nagyon zsúfolt a villamos és nem szeretnék a peronon lógni, mert összemocskolódik a hajam.

November 23.Újra megtörtént, és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Ezúttal legalább felnőttek voltunk,

magunk között csináltuk a dolgot, nem befolyásoltunk fiatalokat. Biztos nem néznének egészen felnőttnek, de itt mindenki azt hiszi, hogy 18 évesek vagyunk. Sheila lakása gyönyörű. A kilátás is mesebeli. Az ajtónállók itt sokkal jobban néznek ki, mint nálunk. Nagyon jóképűek. Lifttel mentünk fel, próbáltunk közömbösnek mutatkozni, holott majd’ elájultunk a gyönyörtől. A mi kis lyukunk után ez maga a mennyország. A lift két falán arany tapéta volt, a másik kettőn fekete lambéria.

A lakásba bemenni olyan volt, mintha egy lakberendezési magazinba csöppentünk volna. Két fal is üvegből volt, rá lehetett látni a kivilágított városra. Nem győztem csodálkozni, olyan volt, mint egy film.

Sheila arcon puszilt minket és bevezetett egy szobába, ahol élénk színű párnák vettek körül egy régi, nagy, tükrös kávézóasztalt. A tűzhely előtt egy hatalmas, drapp szőrmével borított fotel állt. Ez már szinte sok volt a jóból.

Aztán csöngettek és a világ legszebb emberei kezdtek bevonulni. A férfiak római istenek szobrai lesülve, a nők olyan gyönyörűek, hogy örültem és féltem is egyszerre. Aztán rájöttem, hogy mi fiatalok vagyunk és kicsattanunk az egészségtől, ők pedig öregek, végtelenül öregek. Szerintem ki sem tehetik a lábukat otthonról 50 kiló festék nélkül. Úgyhogy nincs miért szégyenkeznünk.

Aztán megéreztem a szagát. Majdnem félbehagytam egy mondatot, olyan erős volt az illata. Chris a szoba másik végén volt; láttam, ahogy körülnéz, és tudtam, hogy ő is megérezte. Mintha összesűrűsödött volna a levegő. Nagyon kívántam. Nem tudtam, menjek-e vagy maradjak vagy mit csináljak. Aztán megfordultam, és az egyik férfi adott egy marihuánás cigit, és ezzel kész is voltam. Őrjöngeni akartam, szétverni, ízekre szaggatni magamat, jobban, mint valaha. Ez az én világom, ez kell nekem.

Az egész este csodálatos volt. A fények, a zene és a hangok és San Francisco mind részem volt és én hozzájuk tartoztam. Fantasztikus utazás volt, nem is tudom, meddig tartott, Chris és én, mindketten Sheila lakását használtuk lábadozónak. Kora délután volt, mire összeszedtük magunkat annyira, hogy hazamenjünk a saját négy omladozó falunk közé.

Kicsit aggódom, hogy mi is történt valójában. Nem tudom, hogy hash-t szívtunk-e, amit jelenleg nehéz beszerezni, vagy mit. Remélem, nem kell megint végigcsinálnom azt a „most vagyok-e vagy nem” időszakot. Még egy valami: ha újból beszállunk a ringbe, fogom szedni a tablettát. Utálom a bizonytalanságot és már tényleg csak az hiányzik, hogy kiderüljön, hogy mégis ... de erre gondolni sem akarok.

(?)Sheila-nál majdnem minden este vannak összejövetelek, és mindig meg vagyunk hívva. Még

nem találtam meg az igazit, de mindig jól érzem magam nála. Többnyire ott lábadozunk, ami sokkal jobb, mintha vissza kellene jönnünk ebbe a lyukba. Chris megtudta, hogy Sheila valaha .......... felesége volt és a kapott kielégítésből fedezni tudja saját és barátai hobbijait. Öregem, azért klassz lehet így pénzhez jutni. Azt hiszem, én is ugyanúgy élnék, mint ő, csak jobban.

December 3.Tegnap volt a rohadt, nyomorult, szar és elbaszott életem legiszonyúbb éjszakája. Csak

négyen voltunk, és Sheila és az éppen aktuális barátja, Rod, kipróbáltatta velünk a heroint. Kicsit féltünk, de meggyőztek minket, hogy az a sok rémtörténet, amit hallottunk, csak hülyeség. Az igazság az, hogy nagyon kíváncsi voltam, és alig győztem kivárni, míg nekikészülődtek. A heroin jobb bárminél, amit eddig próbáltam. Gyengédnek és álmosnak éreztem magamat és puhának. A valóság fölött lebegtem, a földi dolgok eltűntek a világűrben. Mikor még valamennyire magamnál voltam, észrevettem, hogy Sheila és a seggnyalója rágyújtottak egy Gyorsítóra. Emlékszem, hogy nem értettem, miért akarták felspanolni magukat, mikor minket éppen ráállítottak erre a nagyszerű kis lassú szerre. Csak később jöttem rá, hogy ezek az állat kurafiak felváltva megerőszakoltak minket, és brutálisan bántak velünk, kínoztak minket. Szép kis stratégiát dolgoztak ki hozzá ezek az undorító szarevők, mondhatom!

Mikor visszaérkeztünk a földre, Chris-szel hazavonszoltuk magunkat a lakásunkra és sokáig beszélgettünk. Elegünk van. Az ár, amit a drogért kell fizetni, túlontúl magas. Ezentúl jobban fogunk vigyázni egymásra. Bár Richie-t szemét állatnak tartottam, amiért homokos, azt hiszem, nem szolgált rá. Azzal a szarral, amit használt, nem csoda, ha nem tudta fékezni magát.

Még mindig december 3.Újra beszélgettünk Chris-szel. Úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk ezt a bolondokházát. Van

700 dollárunk, a tegnapi fizetést beleszámolva, úgyhogy talán be tudjuk indítani a saját üzletünket valami nem túl jó helyen. Itt nem maradunk. Mindkettőnknek tele van a hócipője. Sajnálom itt hagyni Mr. Mellanit. Nagyon rendes és jó volt hozzám, de egyikünk sem akarja még egyszer látni azt a hülye, szadista, kurva Sheilát. Azt hiszem, hagyok itt is egy „köszönöm, szeretlek” cédulát.

December 5.Napi 10 órát töltöttünk üzletkereséssel, de nem jártunk szerencsével. Elhatároztuk, Berkeley

közelében nyitunk egy boltot. Ott mindenki visel ékszereket, Chris pedig megszerezte egy-két nagykereskedő nevét, mielőtt eljöttünk. Én is tudnék egy-két eredeti dolgot csinálni. Sokat tanultam Mr. Mellanitól. Igazán jó kis üzletünk lesz, Chris fog beszerezni és eladni, én pedig csinálok egy-két eredeti munkát.

December 6.Ma megtaláltuk. Mármint az új otthonunkat. Egy apró kis földszinti lakás a Berkeley

közelében, ami a kereskedelmi negyed. A konyhában és a hálóban fogunk lakni, a nagyszobát és az apró ebédlőt fogjuk boltnak és műhelynek használni. Holnap beköltözünk és elkezdünk festeni. Van egy hatalmas ablakunk, amiből kitűnő kirakat lesz. Ha a bútort átfestjük és áthúzzuk, nem is lesz olyan szörnyű. Egy csomó ötletünk van, például bevonjuk az asztallapot filccel, ami olcsó, és a székeket meg a fal egy részét leopárdmintás anyaggal fedjük le, ha lesz elég pénzünk. Jó, hogy lesz megint otthonunk, amit berendezhetünk magunknak kedvesen, otthonosan és ami a miénk. Az előző lakásra egy fillért sem költöttünk.

December 9.Túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy írjak. Napi 20 órát dolgoztunk. Mindketten röhögünk, hogy

mennyire szeretnénk egy kis szert, de egyikünk sem adja be még egyszer a derekát. Még nem nyúltunk a lakrészhez, de a boltunk igazán szép. Már megállt az ablak előtt egy-két kölyök, megjegyezni, hogy tök jó és megkérdezni, hogy mikor nyitunk. Nem tudunk szőnyeget venni, úgyhogy bugyirózsaszínre festettük a padlót, a falakat pedig fehérre, rózsaszínre és a piros meg a lila minden árnyalatára. Nagyon jól néz ki. Leopárdminta helyett fehér műszőrmét használtunk. Egyszerűen fenomenális. Chris ma egész nap a nagykereskedéseket járta. Holnap nyitunk, éjszakázunk is, ha kell.

December 10.Úgy látszik, Chris eltalálta, mit vegyen, mert ma már 20 dollárt kerestünk. Holnap vissza

kell mennie vásárolni.

December 12.Csütörtök van és eldugul időnként a WC, meg meleg víz sincs mindig, de egyáltalán nem

számít. Megállnak itt a kölykök tévézni. Levágtuk a székek lábát, így egy lábnyira vannak a földtől. Olyan társalgófélét alakítottunk ki öt székből, a hatodik menthetetlenül eltörött. Az egyik gyerek javasolta, hogy áruljunk hideg üdítőket, TV-díjjal együtt 50 centért. Jó ötlet, kipróbáljuk. Arra is gondoltam, kellene egy sztereó olcsón, másodkézből. Pár hét múlva lesz is rá pénzünk, ha minden jól megy. Végül is elég nagy a szobánk és csak a felére van szükség a munkához.

A legtöbb kölyöknek sok pénze van, vásárolnak is annyit, hogy ingyen tévézhessenek.

December 13.Az egyik srác, aki gyakran jár hozzánk, felajánlotta a sztereóját 25 dollárért. Ő összebütyköl

magának egy újat. El voltunk ragadtatva. Ki kell pofozni piros bársonnyal, meg arany festékkel. Este megcsináljuk. Micsoda meglepetés lesz holnap a többieknek! Örülök, hogy kimerülten elalszom, amint lefekszem, mert így nincs időm gondolkodni, különösen a Karácsonyról nem.

December 15.

Ma reggel Chris korán elment vásárolni. Takarítottam, amikor a rádión leadták az „Elmegy otthonról”-t. Könnyek csurogtak végig az arcomon, mielőtt ráeszméltem volna, mi történik. Ezt a dalt rólam és sok ezer másik lányról írták, akik menekülni akartak. Talán hazamegyek Karácsony után, akár még előtte is. A botrány Richie körül már biztosan tisztázódott. Félévkor visszamehetnék a suliba. Chris megtarthatja az üzletet, addigra elég biztosan állnánk anyagilag. Lehet, hogy inkább hazajönne velem, de egyelőre inkább nem beszélek erről.

December 17.Elég unalmas kezd lenni Chris-nek és nekem is. A srácok semmi másról nem hajlandóak

beszélni, mint a másnaposságról vagy a szeretkezésről. Emlékszem, az apai nagyapám is mindig a fájdalmairól beszélt, míg élt. Ez is olyasféleképpen hat rám. Arról soha nem beszélnek, hogy mit várnak az élettől vagy a családjuktól, csak arról, hogy kinél lehet beszerezni, hogy hogy lesz jövőre, hova jut, hova nem. Aztán jönnek az „őrültek”. Most már tényleg kíváncsi vagyok, vajon lesz-e mindent átfogó forradalom ebben az országban? Amikor beszélnek róla, értelmesnek, érdekesnek, izgalmasnak hagzik. Lerombolni mindent és elölről kezdeni, létrehozni egy új országot, új szeretetet, önzetlenséget és békét. Viszont, ha egyedül vagyok, drogos álomképnek tűnik az egész. Annyira nem értek semmit. Nem tudom elhinni, hogy hamarosan arról lesz szó, hogy ellene fordul a lány az anyjának, a fiú az apjának, hogy egy új világot teremtsen. Talán le tudnak fárasztani ehhez az eszmerendszerhez, mire egyetemista leszek. Ha egyáltalán eljutok odáig.

December 18.Ma bezártunk és elmentünk. Ez az első alkalom hetek óta, hogy mindketten szabadok

vagyunk; a kölykökkel meg a másnaposságukkal már tele volt a hócipőnk. Egy hosszú buszutazás után ettünk egy drága és többfogásos francia vacsorát. Jó volt megint kiöltözni, már jó ideje csak gatyában meg munkaruhában voltam. A karácsonyi ajándékok és reklámok látványától mindketten magányosnak éreztük magunkat, bár ezt egyikünk sem említette. Még magamat is áltattam, hogy egyáltalán nem vagyok meghatva, de Neked megmondhatom, kedves Naplóm, egyedül érzem magam és letört vagyok, mindent utálok, úgy érzem, elpazarolom az életem. Vissza akarok menni a családomhoz, az iskolámba. Nem akarom tétlenül hallgatni azokat, akik hazamehetnek karácsonyra, akik akkor írnak és telefonálnak, amikor akarnak. Nekem miért nem lehet? Semmi olyat nem tettem, amit ők meg ne tettek volna. Az összes narkós félállásban csöves is, a kettő együtt jár.

December 22.Felhívtam anyut. Annyira örült nekem, hogy alig értettem a könnyein keresztül. Felajánlotta,

hogy küld pénzt, vagy értem küldi aput, de mondtam, hogy van nálunk elég, és az első esti géppel otthon leszünk. Miért nem tettük meg ezt hetekkel, hónapokkal, századokkal ezelőtt? Mi barmok!

December 23.A tegnap esti hazaérkezés olyan volt, mintha a mennyországba jutottam volna. A gép késett,

de anyu, apu, Tim és Alexandra mind kijöttek elém. Mindnyájan szégyenérzet nélkül sírtak, akár a gyerekek. Nagyi és Nagyapó is átrepülnek holnap, hogy lássanak, és a Karácsonyt is itt töltik. Azt hiszem, ilyen hazajövetele még senkinek nem volt a világon. Úgy érzem magam, mint a tékozló fiú, akit visszafogad a közösség. Soha többé nem megyek el.

Chris szülei is kijöttek elé, újra egyesült a család könnyzápor közepette. Chris távolléte jót tett, olyan közel hozta egymáshoz a szüleit, amennyire már évek óta nem voltak.

Később

Örülök, hogy a vállalkozásunk Chris-szel sikeres volt. Mark, az egyik gyakori vendégünk színes polaroid felvételeket készített a boltról, amik nagyon nagy hatással voltak a családjainkra. Persze, a san franciscoi életünk és kalandjaink elbeszélését mellőztük. Anyu nagyon örül, hogy nem jutottunk el Haight–Ashbury-ra, pedig az már nem is komoly. Ma délután felhívtam a központot, de sem Richie, sem Ted száma nincs nyilvántartva. Úgyhogy valószínűleg eltűntek, aminek nagyon örülök. Mindenki azt fogja hinni, azért mentünk el, hogy egyedül lehessünk. Azért megnézem a biztonság kedvéért, hogy a suliba be vannak-e íratva.

December 24.Csodálatos illatok terjengenék az egéz házban. Van torta, pite, aprósütemény és cukorka.

Nagyi nagyszerű szakács, sokat tanulhatnék tőle és fogok is. Már felállítottuk a fát és rendbetettük a házat. Ez a Karácsony csodálatosabb lesz minden eddiginél.

Felhívtam Chris-t, igazán jól érzi magát. Az anyja, az apja és a nyomorék Doris nénje, aki velük lakik, mind nagyon kedvesek hozzá. Jó itthon lenni! Igaza volt anyának, Chris-szel mindig a dolgok sötét oldalát néztük. Ennek most már vége!

December 25.Karácsony van. Várom, hogy felébredjen a családom és együtt bontsuk ki az ajándékainkat.

De előbb egyedül akartam lenni ezen a szent napon, gondolkodni akartam a múlton, megbánni, felszabadulni, hogy boldogan énekelhessem a többiekkel: „Jertek mind, hívők, örvendezők és győzedelmesek!”, mert most tényleg győzedelmes vagyok, most az egyszer tényleg!

December 26.Karácsony másnapja általában csalódás, de idén szívesen segítettem anyunak és Nagyinak

takarítani, elrámolni stb. Felnőttnek érzem magam, már nem tartozom a gyerekek közé. Felnőtt vagyok. Nagyon jó. Elfogadtak, mint egy önálló személyiséget, egy egyént, egy különálló dolgot. Tartozom valahová. Fontos vagyok. Valaki vagyok.

A kamaszoknak van egy nagyon bizonytalan, rázós időszakuk, mikor a felnőttek gyerekként kezelik őket, de elvárják a felnőttes viselkedést. Parancsolnak nekik, mint az állatoknak és elvárják az érett, ésszerű, magabiztos, megfontolt reakciót. Nehéz, keserű, bizonytalankodással teli időszak ez. Lehet, hogy a nagyján már túl vagyok. Nagyon remélem, mert nem lenne se erőm, se akaratom, hogy tovább folytassam.

December 27.Még mindig karácsonyi hangulat van. Az a csodálatos, különleges szakasza az évnek,

amikor a jó dolgok újjászületnek. Szeretem, szeretem, szeretem. Olyan, mintha sosem mentem volna el.

December 28.Átnéztem a karácsonyi üdvözlőlapokat, és találtam egyet Roger szüleitől. Szörnyen éreztem

magam tőle. Olyan jó lenne, ha rokonok lennénk. De erre már nincs remény, nem kellene ezen rágódnom. Egyébként is gyerekszerelem volt az egész.

December 29.Anyu és apu szilveszteri bulit terveznek apu munkatársainak. Jó ötlet. Nagyi brokkolit csinál

csirkével, és narancsos rolád is lesz. Megígérte, hogy segíthetek, és Chris is átjön.

December 30.

Még mindig szünet van és én állandóan fel vagyok dobva.

December 31.Ma este csodálatos, új év köszönt rám. Végtelenül hálás vagyok, hogy megszabadulhatok a

régitől. Szinte hihetetlen. Bár kitéphetném az életemből, mint a naptárból a lapokat! Legalább az elmúlt hat hónapot! Hogyan történhetett ez meg velem? Velem, akinek ilyen jó és megbízható, szerető családja van? De az új év más lesz, tele élettel és ígérettel. Bár lenne mód, hogy valóban, igaziból, teljesen és örökre kitöröljem az emlékezetemből a rémálmaimat! De mivel nincs, ezért a legeldugottabb, legsötétebb zugába fogom zavarni az agytekervényeimnek, ahol talán eltemetődnek, elvesznek. De elég ebből a dumából és irka-firkából, le kell mennem segíteni anyunak és Nagyinak. Ezer dolgot kell még megcsinálni a buli előtt. Na, indulás!

Január 1.A tegnap esti buli igazán jó volt. Nem gondoltam volna, hogy apu munkatársai ilyen

érdekesek és szórakoztatóak lesznek. Néhány férfi botrányos jogi eseteket mesélt. Egy idős multimilliomos nő az utolsó centig mindenét két elhízott macskára hagyta, akik gyémántberakásos nyakörvben mászkálhattak a házban és az utcán. Végrendeletében kikötötte a hölgy, hogy az állatokat ne korlátozzák olyan módon, ami természetes ösztöneiknek ellentmond. A bíróság kirendelt négy állandó macskaőrt, akik a nap és az éj minden szakában vigyáztak rájuk. Azt hiszem, a történet mesélői túloztak, mert ennyire nem lehet röhejes valami, de nem biztos. Lehet, hogy csak jól adták elő.

A szülők közül egy-kettő a gyerekeik melléfogásairól beszélt, apu pedig büszkén dicsekedett velem. Képzelheted!

Éjfélkor mindenki papírcsákót nyomott a fejére és csengettyűzött, aztán elfogyasztottuk az éjféli vacsorát, aminél Nagyi, Chris, Tim és én mind segítettünk.

Négyig nem kerültünk ágyba, de ez volt a legjobb az egészben. Miután a vendégek elmentek, pizsamát húztunk és elmosogattunk meg rendbetettük a házat, páratlanul boldogan és nyugodtan. Nagyapó könyékig habosan mosogatott és teli torokból énekelt. Mint mondta, a mosogatógép nagyon lassú, ha sok a tennivaló. Apu pedig ide-oda szökdelve és az ujjait nyalogatva hozta be a tányérokat. Remélem, a vendégek is olyan jól érezték magukat, mint mi. Vajon Chris a saját családjával lett volna szívesebben, ha ők nem máshol mulatnak? Azt hiszem, ez azon dolgok egyike, amiket soha nem fogok megtudni. Nem is fontos.

Január 4.Holnap elkezdődik a suli. Olyan, mintha éveket töltöttem volna távol, nemcsak egy hónapot.

De most meg fogom becsülni, az biztos. Meg fogok tanulni Hablar Español, mint egy igazi spanyol. Mindig azt hittem, hogy hülyeség idegen nyelvekkel foglalkozni, de rájöttem, hogy fontos kapcsolatot teremteni az emberekkel. Minden emberrel.

Január 5.Chris fölöttem jár, de együtt ebédeltünk. Nehéz visszaszokni.

Január 6.Joe Driggs odajött hozzám és megkérdezte, hogy árulok-e. Micsoda mellbevágó élmény!

Szinte elfelejtettem azt az időt. Remélem, nem terjed el a hír és elfelejtődik. Joe először nem is akarta elhinni, hogy tiszta vagyok. Nagyon rossz állapotban volt, könyörgött, hogy adjak neki valamit. Remélem, hogy a hír nem jut el George fülébe.

Január 7.

Ma nem volt szó a fűről. Remélem George is leáll.

Január 8.Chris és én midketten tudunk egy buliról, ami most hétvégén lesz. Megkértem anyut, hogy

Chris hadd legyen velem akkor. Biztos, hogy nem akarok elmenni, de nem kockáztathatom meg, hogy elcsábítsanak oda, és őszintén megmondtam anyunak (legalábbis részben őszintén), hogy a suliban egy-két kölyök „erőszakoskodik” és szükségünk lenne egy kis családi támogatásra. Anyu nagyon örült, hogy megbíztam benne, megígérte, hogy az elkövetkezendő hétvégékre csinálnak apuval valami programot, és Chris szüleit is megkérik. Jó érzés volt, hogy végre kapcsolatot tudtunk teremteni, nemcsak beszéltünk, kommunikáltunk is. Igazán rendes családom van.

Január 11.A családdal és Chris-szel a hegyekben töltöttük a hétvégét. Szuper volt. Apu kölcsönkapott

egy kis bungallót valamelyik munkatársától. Miután rájöttünk, hogy hogyan lehet vizet fakasztani a csapból és befűteni a kályhát, minden redben volt. Havazott az éjjel, úgyhogy segíteni kellett az autót kiásni, de gyönyörű volt. Apu azt mondta, megpróbálja máskor is kölcsönkérni a kunyhót. Szerintem abszolút ideális hétvégi ház. Furcsa, ha igazán akarja, apu mindentől meg tud szabadulni.

Január 13.George meghívott péntek estére. Az a fajta, akiből tizenkettő egy tucat, de legalább nem

kockázatos.

Január 14.Összefutottam Lane-nel ebédszünetben és azt akarta, hogy új kapcsolatot szerezzek neki,

mert a régi lebukott, és nem bírja. Kékre-zöldre szorongatta a karomat, és megígértette velem, hogy szerzek neki valamit ma estére. Fogalmam sincs, mit tegyek. Chris azt tanácsolta, hogy Joe-tól szerezzek, de nem akarok velük szóba állni többé. Rosszul vagyok a félelemtől, ebbe tényleg belebetegszem.

Január 15.Drága, gyanútlan anyám! Lane kétszer is telefonált tegnap este, de anyu érezte, hogy valami

nincs rendben, és azt mondta, beteg vagyok, semmiképpen sem zavarhat. Azt akarta, hogy ne menjek suliba. Ő, aki mindig olyan hajthatatlan volt ezen a téren! Örülök, hogy törődik velem, szeretném, ha meg tudnék bízni benne. Vajon Lane mennyit tud rólam és Richie-ről?

Január 17.George-dzsal elmentem a suli-buliba, de Joe és Lane mindent elrontottak, egész idő alatt

nem szálltak le rólam. George tudni akarta, mi folyik, és azt mondtam, hogy Lane féltékeny, mert kikosaraztam. Hála az égnek a zene jó hangos volt, és nem tudtunk sokat beszélni. Bár békén hagynának!

Január 20.Apunak sok dolga lesz a hétvégén, úgyhogy nem megyünk sehová, de legalább lesz mit

csinálnunk, mert anya megígérte, hogy segít varrni egy műszálas, bőr-hatású kosztümöt.

Január 21.A suliból hazafele jövet Gloria és Babs velem jüttek egy darabig. Nem tudtam, hogy

szabaduljak meg tőlük anélkül, hogy megsérteném őket. Anyu épp akkor hajtott arra, úgyhogy

leintettem az Elm sarkán. Egész úton hazafelé azt kellett hallgatnom, hogy milyen helyes lányok és hogy milyen jó lenne, ha Chris-en kívül lennének más barátaim is. Ó, ha tudná!

Január 24.A francba! A francba! Megtörtént újra. Nem tudom, hogy sikítsak-e örömömben, vagy

elsüllyedjek-e inkább? Mindenki, aki azt mondja, hogy a fű és a sav nem okoz függőséget, egy nagy barom, egy tájékozatlan idióta. Július 10. óta használom őket és amikor le próbáltam szokni, halálra rémültem mindentől, ami hasonlít vagy emlékeztet rájuk, közben pedig áltattam magam, hogy bármikor el tudom felejteni az egészet.

Minden hülye, aki azt hiszi, hogy csak kipróbálja, igazából csak egyik utazástól a másikig él. És ha egyszer elkezded, nincs élet drog nélkül. Csak a színtelen, puszta vegetáció. Bűzlik. Örülök, hogy megint elkezdtem. Örülök! A tegnap este minden eddiginél jobb volt. Ez mindig így van. Minden új alkalom jobb, és Chris is így érez. Mikor tegnap este felhívott, tudtam, hogy valami szörnyű történhetett. Úgy tűnt, mintha nem tudná eldönteni, mit is tegyen. Mikor odaértem és megéreztem azt a szagot, egyszerűen leültem a szobájában és sírtunk és elszívtunk egy-egy cigit. Olyan csodálatosan gyönyörű volt, hogy el sem tudom mondani.

Aztán felhívtam anyut, hogy Chris-szel maradok, mert eléggé maga alatt van. Maga alatt? Csak egy drogos tudhatja, hogy mit jelent ennek éppen az ellenkezője.

Január 26.Chris-nek lelkiismeretfurdalása van, de én örülök, hogy megint elkezdtük. A világhoz

tartozunk, a világ hozzánk tartozik. Szegény George úgy fog járni, mint ilyenkor minden tiszta srác. Értem jött kocsival ma reggel, de a legkevésbé sem érdekelt. Már sofőrként sincs szükségem rá.

Január 30.Ma beszéltem Lane-nel. Van egy kapcsolata, bármit meg tud szerezni. Mondtam, hogy jót

hozzon, ami feldob. Ki akar lefele menni, ha fölfele is lehet? Nem?

Február 6.Az élet most tényleg hihetetlen! Az idő végtelen, mégis minden száguld. Imádom!Ui.: Anyu nagyon örül, hogy megint jól érzem magam. Szereti, ha telefonon keresnek meg

ilyesmi. Röhej!

Február 13.Lane-t elkapták tegnap este. Nem tudom, ki mártotta be, azt hiszem, túl buzgón árult a

kicsiknek. Örülök, hogy nem voltam ott. A drága, ártatlan és naiv szüleim nem engedik, hogy hétköznap este későig kimaradjak. Meg akarnak óvni a csúnya, rossz bácsitól. Nem aggódom Lane-ért. Alig tizenhat éves, úgyhogy nem fogják bántani, talán csak egy kis körmöst kap.

Február 18.Nincs utánpótlásunk, mert Lane-re most nem számíthatunk, rendőrségi megfigyelés alatt

van. Chris-szel nagyon találékonyak vagyunk. Elboldogulunk.Azt hiszem, megint elkezdem szedni a tablettát. Sokkal egyszerűbb, mint ha egyfolytában

izgulnék. A fogamzásgátlóhoz nehezebb hozzájutni, mint a kábítószerhez! Ez is csak a világ becsavarodottságát bizonyítja.

Február 23.Kedves Napló!Házkutatás volt tegnap este Chris-éknél, amikor a szülei és a nagynénje nem voltak otthon.

Chris-szel megjátszottak az ártatlant a fakabátnak, és megesküdtünk a szüleinknek, hogy ez az első alkalom és nem történt semmi. Még jó, hogy akkor érkeztek, amikor még józanok voltunk. Honnan tudhatták, hogy ott vagyunk???

Február 24.Ez a legnevetségesebb dolog, ami valaha történt: Anyu aggódik, hogy valami történhetett a

kicsi lányával, valami, amiről beszélni sem akar. Szeretné, ha elmennék Langley doktorhoz felülvizsgálatra. Egyszerűen röhej ez az egész!

Megint előadtam az ártatlant, akkora szemeket meresztettem, amekkorákat csak tudtam. Úgy tettem, mintha nem is érteném, miről beszél. A végén még neki volt lelkiismeretfurdalása, hogy ilyet feltételezett.

(?)Próbaidőn vagyunk, nem is találkozhatunk; anyu és apu pedig elküldenek valami

agytágítóhoz. Azt hiszem, ez volt a feltétel, hogy ne kerüljek bíróság elé. Azt csiripelik a verebek, hogy Lane-t elküldték egy elvonókúrára. Ez volt a harmadik alkalom, hogy rajtakapták. Ezt nem tudtam. Legalább nem gondolhatja, hogy én jelentettem fel, mert az én nyakamon is szorul a hurok. Szencsére, most először. Azt hiszem, most elég szerencsés vagyok.

Február 27.Anyu és apu úgy kezelnek, mintha hat éves lennék. Iskola után sehova nem mehetek. Anyu

azzal búcsúzott, hogy „rögtön gyere haza!”. Mintha pont fél négykor akarnék elszállni. Nem is olyan rossz!

KésőbbVacsora után, mikor elindultam volna színes ceruzákat venni, hogy be tudjam fejezni a

térképemet, anyu velem küldte Timet. Ez azért már sok! Pont az öcsém fog őrködni felettem; neki is legalább ennyire tetszett az ötlet. Majdnem megmondtam neki, miért kellett velem jönnie. Megérdemelné. Megérdemelnék. Ez az! Megvan! Rá kellene szoktatnom őt is. Lehet, hogy meg is teszem. De jó lenne, ha elküldhetném egy utazásra egy nyalókával. Csak az a baj, nem tudhatom biztosra, hogy bejönne-e a vicc.

Március 1.Megőrülök! Nem bírom tovább! WC-re is alig mehetek egyedül.

Március 2.Ma voltam az agytágítónál. Egy randa, kövér pasas, aki még lefogyni is képtelen. Egy kis

diéta és fogyasztótabletta jót tenne neki, majdnem ajánlottam is. Ahelyett, hogy pislog a szemüvege fölött, és várja a szaftosabb részleteket. Azt hiszem, ő a legrosszabb, ami valaha történt velem.

Március 5.Jackie adott füvet angolon, mikor a dolgozatlapokat osztotta. Ma este, ha már mindenki

lefeküdt, felszállok. Alig várom.

(?)Denverben vagyok. Mikor valahol fent voltam, otthagytam mindent és idejöttem stoppal.

Szokatlanul nyugodt és csendes itt minden. Talán azért, mert korán van. Csak az a 20 dollárom van, amit apu nadrágjából vettem, drog semmi.

(?)Együtt lakom más fiatalokkal, akikkel itt ismerkedtem meg. Unják a banánt, úgyhogy

elmegyünk Oregonba, megnézzük mi újság Coos Bay-ben. Elég drogunk van, kitart két hétig vagy mindörökké, és az a lényeg.

Március ...Csak az a ruhám van, amiben eljöttem otthonról és olyan kurva piszkos vagyok, hogy szinte

hozzámnőttek. Denverben havazott, de itt Oregonban pokolian szar: nedves minden. Kibaszott arcüreggyulladásom van, és rohadtul érzem magam, mert megjött a menstruációm, és nincs egy szál tamponom se. A fenébe is, muszáj egy adag anyagot szereznem valahonnan.

(?)Tegnap éjjel egy bokor tövében aludtam a parkban, ma szitál az eső és nem találom a

bandát, akikkel idejöttem Denverből. Végül elmentem egy templomba és az őr vagy ki a fene volt az, azt mondta, maradjak ott, amíg eláll az eső, aztán menjek valami ingyenszállásra. Nincs más választásom, mert csurom vizes vagyok, lázas vagyok és olyan piszkos és büdös, hogy alig bírom elviselni. Papírtörülközőt használok betét helyett, a mosdóból szereztem. Kibaszottul kellemetlen. Istenem, bárcsak belőhetnem magam!

Szép ez a templom. Kicsi, csendes és tiszta. Nagyon nem illik bele a képbe. Iszonyúan magányosnak érzem magam, úgyhogy elmegyek innen. Azt hiszem, megkeresem azt a zárdát vagy menhelyet vagy mi a fenét ebben az esőben. Csak el ne veszítsem valahol az utca közepén azokat a rohadt véres papírtörölközőket!

KésőbbEz egy tök jó hely. Tényleg. Lezuhanyozhattam és kaptam tiszta, rendes ruhákat, betétet és

még enni is adtak, pedig megmondtam, hogy nem fogadom el a szabályaikat. Azt akarták, hogy maradjak pár napot, meg hogy felhívhassák a szüleimet, hogy áthidaljuk a problémáinkat. De mivel a szüleim éppenséggel nem engednék, hogy kábítózzam, én pedig éppenséggel nem szándékozom leszokni, nemet mondtam. Rendes ez a hapsi. Elvisz orvoshoz, hogy kapjak valamit a megfázásomra. Tényleg vacakul vagyok, talán a doki rendes lesz és ad valamit. Siethetne az a vén trotty, indulhatnánk már.

Még mindig ez az izé... megismerkedtem egy lánnyal, Dorisnak hívják, azt mondta, hogy lakhatom vele, mert a pár, akikkel laktak meg ő és a barátja is most szakítottak az éjjel. A doki belémnyomott valamit és adott vitaminokat. Képzeld, vitaminokat! Azt mondta, hogy legyengült és alultáplált vagyok, mint a legtöbb gyerek, akikkel találkozik. Kedves volt. Úgy tett, mintha törődne velem, mondta, hogy jöjjek vissza pár nap múlva. Mondtam, hogy nincs semmi dohányom, csak nevetett és azt mondta, az lepte volna meg, ha lenne.

(?)Végre elállt ez a kurva eső. Doris-szal végigsétáltunk Coos Bay-en. Olyan boltjaik

vannak!... Meséltem neki a boltról Chris-szel; Doris is szeretne valami hasonlót, ha lenne pénzünk, de nekem már nem számít. Dorisnak van bőven füve. Használtunk is, tök jó volt, bár még mindig vérzem.

(?)Jó élni! Imádom Coos Bay-t és imádom a kábítószert. Az emberek, legalábbis ebben a

városrészben, gyönyörűek. Értik az életet, és értenek engem. Úgy beszélek, ahogy akarok, és úgy öltözöm, ahogy akarok, senkit nem érdekel. Jó posztereket nézegetni a kirakatokban vagy a buszpályaudvar környékén lesni az érkezőket. Voltunk egy helyen, ahol plakátokat

gyártanak, segíteni fogok Dorisnak felragasztani őket, hogy keressünk valami kevéskét vele. Voltunk egy kávéházban, a Digger Free Store-ban és a Psychedelic Shop-ban. Holnap megnézzük a többi nevezetességet. Doris már itt van pár hónapja, ismer mindent és mindenkit. Igencsak meglepett, mikor kiderült, hogy csak tizennégy éves. Azt hittem, egy kistermetű, fejletlen tizennyolc-tizenkilenc éves lány.

(?)Tegnap este Doris teljesen kivolt. Elfogyott a füvünk, a pénzünk, mindketten éhesek

vagyunk, és a rohadt eső megint eleredt. A füleim és az arcüregem (látod tudom a szakkifejezést, szoktam nézni a TV-t, legalábbis régebben) mintha be lennének betonozva, a mellkasomat pedig mintha egy vasöv szorítaná. El kellene menni valahová, egy ingyen konyhára, de nem érdemes kimenni az esőbe, úgyhogy tésztát eszünk megint és száraz müzlit. Beszélgettünk arról, hogy mennyire utáljuk itt a turistákat, a felvágós szaralakokat, na meg a koldusokat. Holnap mégis beállok közéjük, hogy összekolduljak egy kevés dohányt kajára meg drogra. Mindkettőre komolyan szükségünk van.

(?)Nem bírom! Valaki adjon be nekem valamit! Úgy hallottam, az ópiumkámfor csodás. Bár

lenne valami, amivel véget vethetnék ennek az egész mocskos zűrzavarnak.Aludtam, nem tudom, milyen nap van, melyik hét vagy melyik év. Egyébként is, ki a fenét

érdekel?!Az istenverte eső még rosszabb, mint tegnap. Egyszerűen olyan, mintha hugyozna az ég. El

akartam menni egyszer, de majd befagyott a valagam, mire az istenverte sarokra értem. Biztos a betegségem miatt. Úgyhogy visszajöttem, és ruhástul vackoltam be magam az ágyba, hogy legalább a testem melege életben tartson. Magas lázam lehet, mert időnként elvesztettem az eszméletemet. Egyébként ezért nem fordultam még föl. Muszáj bevennem valamit! Sikítani akarok és fejjel a falnak rohanni, megmászni a mocskos, kifakult függönyeinket. Ki kell jutnom innen. El kell mennem innen, még mielőtt teljesen beleőrülök. Félek, egyedül vaagyok és beteg vagyok. Olyan beteg, amilyen még életemben nem voltam.

Nem gondoltam az otthonomra, míg Doris el nem mesélte a rongyos élettörténetét. Teljesen összeomlottam tőle. Úristen, ha lenne pénzem, visszamennék oda, ahonnan jöttem vagy legalább telefonálnék. Holnap visszamegyek a templomba és megkérem őket, hogy hívják fel a szüleimet. Nem tudom, miért kellett ilyen szemét módon viselkednem, mikor mindig olyan jók voltak hozzám. Szegény Dorisnak csak a mocsok jutott tízéves kora óta. Addigra az anyja már négyszer férjhez ment és ki tudja hány szeretője volt közben. Alig volt tizenegy, amikor az akkori mostohaapja rendszeresen megerőszakolta. Szegény, hülye kölyök azt sem tudta, mi történik. Nem tudta, mit csináljon, nem mondhatta el az anyjának, mert az apja azt mondta, akkor megöli. Úgyhogy tűrte azt az állatot tizenkét éves koráig. Aztán egyik nap, amikor nagyon kikészítette az apja, megmondta a tornatanárának, hogy miért nem tudja megcsinálni a gyakorlatokat. A tanára intézetben helyeztette el, amíg új otthont kerestek neki. De az sem volt jobb, ott a két tizenéves bátyja baszogatta. Aztán egy nála idősebb lány rászoktatta a kábítószerre és a homoszexualitásra. Azóta bármikor levetkőzik és bárkivel lefekszik, aki hajlandó vele megosztani az ágyát vagy a bokrát. Atyám! Ki kell jutnom ebből a mocsárból. El kell mennem, amíg lehet. Holnap. Igen, holnap. Ha eláll az istenverte eső!

(?)Ki a francot érdekel? Elállt ez a kurva eső! Mélykék az ég. Ez elég ritka dolog lehet errefelé.

Elmegyünk erről a kibaszottul szar helyről. Dél-Kaliforniában lesz egy felvonulás, ott a helyünk!

(?)Abszolút hányingerem van ettől az egésztől. Okádhatnékom van ettől az egész mocskos

világtól. Az út nagy részét egy hájas, liliomtipró kamionvezetővel töltöttük, aki készségesen felvett minket és azzal szórakozott, hogy fizikailag bántalmazta Dorist és nézte, ahogy sír. Mikor megállt tankolni, megszöktünk, pedig megfenyegetett minket. Öregem, még egy ilyen pofát...! Aztán magunkfajták vettek föl és megkínáltak fűvel is. Valami házi termék lehetett, mert olyan gyönge volt, hogy alig tudtunk elszakadni a földtől.

(?)A felvonulás nagyon jó volt. Ingyen volt sav, pia és fű. Még most is csöpögnek a színek

körülöttem és még a repedés az ablaküvegen is gyönyörű. Ez az élet gyönyörű. Olyan kurva gyönyörű, hogy alig bírom. És én is csodálatos része vagyok! A többiek csak a helyet foglalják. Hülye emberek! Szeretném lenyomni a torkukon az életet, hátha akkor megértenék, miről is szól.

Az ajtó közeléből egy kövér, szőke lány letérdel zöld alapon zöld és lila mintás ruhában. Van vele egy srác, akinek karika van az orrában és színes minták a leborotvált fején. „Szerelmem” – mondogatják egymásnak. Öröm nézni őket. Színek keverednek színekbe és emberek egymásba. Színek és emberek olvadnak össze.

(?)Nem tudom, mi, mikor, hol és ki van. Csak azt tudom, hogy a Sátán Papnője vagyok és egy

utazás után azt hajtogatom, hogy nézzük meg, ki mennyire szabad, és tegyük le az esküt.

Kedves Napló!Iszonyúan utálok mindenkit. Teljesen össze vagyok zavarodva. Eddig én faltam itt a pasikat,

de mostanában, ha egy lánnyal találkozom, olyan, mintha egy fiúval lennék. Izgatott leszek, szeretkezni akarok vele. Aztán ideges leszek, és félni kezdek. Egyszerre érzem magam átkozottul rosszul és isteni jól. Egyszer majd férjet szeretnék és családot, de félek. Inkább szeressen egy fiú, mint egy lány. Inkább fiúval dugnék, de nem tudok. Úgy látszik, kezdek meghülyülni. Szeretném, ha az egyik lány megcsókolna. Ha megérintene vagy mellettem aludna. Aztán szörnyen érzem magam. Elfog a bűntudat és rosszul leszek magamtól. Aztán anyámra gondolok. Elképzelem, ahogy kiabálok vele, hogy csináljon nekem helyet, mert hazajövök és férfinak érzem magam. Aztán rosszul leszek és bárki jó lenne. Már rég a dolgomat kellene végeznem. Rosszul vagyok. Őrült vagyok.

Kedves Napló!Ezer fényévvel később vagyunk, Hold-idő szerint.Mindenki történeteket mesél, rajtam kívül. Nekem nincs mit mondanom. Mást se tudok,

csak szörnyeket és belső szerveket rajzolni és gyűlölni.

(?)Újabb nap, újabb szívás. Száraz a város. Ha nem engedek Nagy Fasznak egy menetet,

elvágja az utánpótlásomat. A fenébe, belülről remegek, jobban, mint kívülről. Milyen rohadt ez a világ drog nélkül! Ez az állat, aki dugni akar velem, tudja, hogy éppen dől belőlem a vér, de ő az egyetlen forrásunk. A Fat Cats meg a Rich Philistines-félékkel, sőt az egész társadalommal leállnék egy adagért. Szemét Nagy Fasz rám akar mászni, még mielőtt odaadná az anyagot. Mindenki úgy hever itt, mintha halott lenne és Little Jacon pedig kiabál, hogy „Mama, apu most nem tud jönni, Carlát bassza.” Ki kell jutnom ebből a pöcegödörből.

(?)

Fingom sincs, hány óra, milyen nap és melyik év van. Azt sem tudom, melyik város ez. Biztos eszméletlen voltam egy ideig vagy rossz szereket adtak. A lány itt mellettem a gyepen fehér arcú, Mona Lisa-szerű és terhes. Megkérdeztem, mit akar csinálni a gyerekkel, azt mondta „Közös lesz. Megosztjuk egymással.”

Keresni akartam valakit, aki árul, de ez a gyerek dolog kicsit kiütött. Úgyhogy kértem tőle valami serkentőt, de ő csak rázta a fejét, hülyén, üresen és ráeszméltem, hogy teljesen kiégett. A szép arc mögött egy nagy halom összeszáradt hamu van, ott fekszik, mint egy magatehetetlen roncs.

Én legalább nem vagyok kiégve és terhes sem vagyok. Vagy talán igen. Ha lenne tablettám, se tudnám szedni. A drogosok nem tudják használni, mert soha nem tudják a kurva dátumot. Tulajdonképpen lehet, hogy terhes vagyok.

Na és aztán. Van itt egy kóbor orvostanhallgató, az majd elintézi. Vagy valami istenverte barom szétbaszná, amíg elvagyok. Vagy az is lehet, hogy holnap robban a bomba. Ki tudja?

Ahogy elnézem itt ezt a sok barmot, komolyan gondolom, hogy egytől-egyik hatalmas seggfejek vagyunk. Begurulunk, ha valaki dirigál nekünk, de nem tudjuk, mit tegyünk, amíg meg nem mondja nekünk valami kövér állat. Gondolkodjon csak helyettünk más. Tegyen, cselekedjen helyettünk. Építsenek utakat, kocsikat, házakat. Biztosítsanak áramot, gázt, vizet, csatornát. Mi majd ülünk itt a szőrös farkunkon robbanó aggyal és széttárt karokkal. Te jó Isten! Kezdek olyan lenni, mint valami istenverte államegyházi prédikátor. És nincs egy tablettám, hogy elvegye a rossz szájízemet vagy elhessegesse ezeket a kurva gondolatokat.

Mikor?Most pottyant a homlokomra egy esőcsepp. Olyan volt, mint egy könny a mennyekből. Hát

igazán sírnak rajtam a felhők és az Egek? Tényleg egyedül vagyok ezen az egész, szürke világon? Lehetséges, hogy sír miattam Isten? Jaj, nem, nem, nem... Teljesen elment az eszem. Kérlek, Istenem, segíts!

(?)Az ég színéből ítélve kora reggel lehet. Egy újságot olvastam, amit a szél sodort hozzám.

Benne van, hogy egy lány a parkban szült, egy másiknak a gyereke koraszülött lett, és két ismeretlen személyazonosságú fiú meghalt túladagolásban. Bár én lettem volna az egyik!

Egy újabb napVégre beszéltem egy öreg pappal, aki igazán megérti a fiatalokat. Végtelenül hosszú ideig

beszélgettünk arról, hogy miért szöknek meg a fiatalok otthonról, aztán felhívta az apámat meg az anyámat. Amíg próbálkozott elérni őket, megnéztem magam a tükörben. Hihetetlen, hogy ilyen keveset változtam. Azt hittem, öreg, üres és szürke leszek, de úgy látszik, csak a bensőm száradt össze és korcsosult el. Anyu vette fel a telefont a nagyszobában, apu pedig fölszaladt az emeleti készülékhez és hárman majdnem tönkrebeszéltük a központot. Nem tudom, hogy szerethetnek még mindig, hogy kellhetek még nekik. Mégis ez a helyzet. Szeretnek, és kellek nekik! Kellek nekik! Én. Boldogok voltak, hogy hallottak felőlem és hogy jól vagyok. Nem volt semmi vád vagy szidás vagy prédikáció. Furcsa, de ha valami van velem, apu mindig otthagy mindent a világon és eljön. Ha egy békefenntartó lenne, aki az egész világ és az összes galaxis emberiségének békéjéért felelős, akkor is eljönne értem. Szeret! Szeret! Igazán szeret! Bár tudám szeretni magamat! Nem tudom, hogy tehettem ezt a családommal, de jóvá fogom tenni. Elég ebből a mocsokból! Nem fogok beszélni, sem írni róla és gondolni sem fogok rá. Az életem hátralévő részében megpróbálok megfelelni az elvárásaiknak.

Kedves Napló!

Nem tudtam aludni, úgyhogy jártam az utcákat. Eléggé strébernek nézek ki, mert nem akartam, hogy a szüleim furcsának találjanak. Copfba kötöttem a hajamat, a lehető legkonzervatívabb lánnyal cseréltem ruhát és régi fehér teniszcipő van a lábamon, amit a szemétben találtam. Először kicsit ferde szemmel néztek rám a kávézóban, de amikor elmagyaráztam, hogy felhívtam a szüleimet és értem jönnek, mind örültek neki.

Szinte hihetetlen, hogy míg Chris-szel Berkeley-ben voltunk, semmit sem tudtunk meg az ottaniakról. Csak nagy balhé volt az egész, minden és mindenki más vákum. Ma este megismerkedtem Mike-kal, Marie-vel, Heidi-vel, Lilac-kal és másokkal. Valószínűleg teleírom a maradék pár oldalt velük, de nem baj, mert úgyis teljesen új, tiszta naplót akarok kezdeni otthon. Te, drága Napló, a múltam leszel és az új, az otthoni pedig a jövőm. Úgyhogy most gyorsan le kell írnom mindent azokról, akikkel ma találkoztam. Meglep, hogy mennyi szülő-gyerek kapcsolat megromlásának forrása a hajviselet. Az én szüleim is mindig szekáltak az enyém miatt. Azt akarták, hogy csavarjain be vagy vágassam le vagy ne lógjon a szemembe vagy fogjam össze stb. Néha úgy tűnik, ez volt a kapcsolatunk központi szála. Mike-kal a kávéházban találkoztam és miután elmagyaráztam a helyzetemet, meg hogy miért érdekel, hogy ki miért jött el otthonról, beszédessé vált és készségesen elmondta, hogy az ő gondja is a haja volt. Az apja dühében kétszer is leborotválta a fejét. Mike azt mondta, hogy a szülei minden szabadságától és választási lehetőségétől megfosztották és kezdett embertelen szerkezetté válni, akire az apja rákényszerítette az akaratát. Még azt sem dönthette el, milyen tantárgyakat válasszon a suliban. Ő rajzot akart, de a szülei azt mondták, hogy a művészek csak hülye nyápicok. Végül elszökött, hogy megőrizze a szellemi épségét és az egyéniségét. Elmondtam neki, hogy a templomban milyen emberségesen megoldották a kapcsolatot a szüleimmel. Remélem, ő is elmegy oda.

Aztán beszéltem Alízzal, aki a járdán ült belőve. Nem tudta, hogy valami elől vagy után fut-e, de bevallotta, hogy a szíve mélyén ő is úgy érzi, szeretne hazamenni.

A többiek, akikkel beszéltem és akiknek volt otthonuk, mind vissza akartak menni, de úgy érezték, nem tehetik, mert akkor le kellene mondaniuk az önállóságukról. Arra gondoltam, hogy többszázezer ilyen gyerek mászkál az utcákon. Honnan jöttek? Hol töltik az éjszakákat? Legtöbbjüknek nincs pénze és nincs hova mennie.

Azt hiszem, szociális dolgozó leszek, ha felnövök. Vagy talán pszichológus. Legalább meg tudnám érteni a gyerekeket. Úgy talán jóvátehetem azt, amit a családommal meg magammal tettem. Lehet, hogy jó is volt mindezen keresztülmennem, mert most már sokkal megértőbb és türelmesebb tudok majd lenni az emberiséggel.

Drága, bizalmas barátom, Napló, pontosan ezt fogom tenni. Az életem hátralévő részében segíteni fogok az ilyeneken, mint amilyen én vagyok. Jó és boldog tudat. Most már van értelme az életemnek. Végeztem a droggal is! Keményet csak párszor használtam és nem szerettem. Egyiket sem szerettem. Sem a kábítószereket, sem a serkentőszereket. Egyszer és mindenkorra végeztem az egésszel. Teljesen. Örökre. Komolyan.

KésőbbElolvastam, amit az utóbbi pár héten írtam és megfulladok a saját könnyeimben. Elbukott,

kiborult, tönkretett ember vagyok. Hazugság, amit írtam! Kegyetlen, gonosz, átkozott hazugság. Én nem írhattam ilyeneket! Egy másik ember volt, valaki más! Én nem lehettem! Egyszerűen nem. Egy gonosz, visszataszítóan romlott valaki írt a füzetembe és eluralkodott az életemen. Igen! De amint ezt írom, ráeszmélek, hogy ez még nagyobb hazugság. Vagy nem? Lehet, hogy károsodott az agyam? Rémálom lett volna, ami igaznak tűnik? Azt hiszem, keverem a valódit és a valótlant. Az egész nem lehet igaz. Biztos megbolondultam.

Kiszáradt a torkom a siránkozásban, de nyomorult idiótának, koldusnak, értéktelennek, szerencsétlennek, hitványnak, gonosznak, elesettnek, reménytelennek, megkínzottnak, megvertnek, magányosnak, rongyosnak, szégyenteljesnek, megvetendőnek hiába tartom

magam. Ez most nem segít. Két lehetőségem van: vagy öngyilkos leszek, vagy úgy hozom helyre, amit tettem, hogy segítek másokon. Ezt az utat kell választanom, mert nem hozhatok több szégyent és szenvedést a családomra. Nincs más mondanivalóm, Napló. Csak annyi még, hogy szeretlek, szeretem az életet és szeretem Istent. Komolyan. Tényleg.

KETTES SZAMÚ NAPLÓ

Április 6.Csodálatos alkalom, hogy új naplót és új életet kezdjek. Tavasz van. Itthon vagyok a

családommal. Nagyi és Nagyapó is el fognak jönni, hogy másodszor is fogadják a megtért bűnöst. Tim és Alexandra is a régi, jobb nem is lehetne. Nem tudom, ki írta, hogy „Isten a mennyekben van és a világon minden rendben”, de én most pontosan így érzem.

Mindenki, aki nagyon vágyott már arra, hogy hazajöhessen, tudja, milyen csodálatos érzés a saját ágyában aludnia. Az én párnáim, az én matracom. A régi ezüst tükröm. Minden olyan állandónak, réginek és újnak tűnik egyszerre. Nem tudom, fogom-e magamat valaha is új embernek érezni. Vagy az életem hátralévő részében két lábon járó fertőzés leszek?

Ha tanácsadó leszek a gyermekvédelmiseknél, meg fogom nekik magyarázni, hogy a kábítószer nem éri meg azt, ami vele jár. Persze az utazás isteni, ezt soha nem leszek képes megtagadni. Izgalmas, színes és veszélyes, de nem éri meg. Egyszerűen nem éri meg. Az életem minden napján rettegni fogok a saját gyengeségemtől, mert azzá tehet, ami nem akarok lenni. Mindennap meg kell majd küzdenem ezzel és remélem, hogy az Isten megsegít. Remélem, nem tettem tönkre a családomat azzal, hogy visszajöttem. Remélem, Tim és Alex nem sínylik meg.

Április 7.Ma sétáltam egy nagyot Timmel a parkban. Őszintén beszéltem neki a drogról, végül is

tizenhárom éves és ismer a suliból srácokat, akik használják. Persze, nem bocsátkoztam részletekbe a múltamat illetően, de sok fontos dologról beszéltünk, mint a vallás és Isten, a szüleink, a jövőnk, a háború – olyasmik, amikről a belőtt drogosok beszélnek. De ez más volt és sokkal szebb. Timnek nagyon becsületes, komoly és határozott nézetei vannak. Örülök, hogy a testvérem. Büszke vagyok rá. Örülök, hogy elfogad, és mutatkozik velem. Biztos ciki neki, mert mindenki tudja, hogy mi volt, meg hogy elmentem. Rendesen összegubancoltam az életemet! Tim és én szót értünk egymással, és ő azt mondja, hogy anyuékkal is jól kijönnek. Nagyon toleráns velük szemben, és megpróbálja a dolgokat az ő szemszögükből látni. Igazán nem mindennapi gyerek. Vajon ennek az érettségnek mekkora részéért vagyok felelős? Tudom, hogy sokat gondolkodott, amíg kerestek, és anya meg apa majd beleőrültek az aggodalomba meg a félelembe, hogy mi van velem. De nagy marha voltam!

Április 8.Ma megérkeztek a Nagyiék. Kimentünk eléjük a reptérre. Bőgtem, mint egy nagy szamár.

Nagyon megöregedtek, és tudom, hogy ezért részben én is felelős vagyok. Nagyapó teljesen megőszült, a Nagyi arcán pedig mély barázdák húzódnak, amik nem voltak ott, amikor legutóbb láttam. Ezt mind én tettem volna? Egy hónap alatt? Hazafele az autóban Nagyanyó megvakargatta a hátamat, mint amikor kislány voltam és odasúgta, hogy csak magamnak kell megbocsátanom. Nagyon kedves ember; én tényleg meg fogom próbálni, de nem lesz könnyű. Ismét büszkének kellene lenniük rám.

KésőbbNem tudtam elaludni, úgyhogy fölkeltem és sétáltam egyet a ház körül. Alex macskája

nemrég szült, leültem a verandán és a kiscicákat néztem. Reveláció volt, drog nélkül! Csak a cicák, akiknek a szőre maga a puhaság. Mikor becsuktam a szememet, nem is tudtam, hogy hozzáérek-e vagy nem. A fülemhez emeltem a kis szürkét, akit Boldogságnak hívnak és hallgattam a dorombolását, a kezemen éreztem a teste melegét. Aztán megpróbált a fülemből szopni. Azt hittem, megszakad a szívem. Jobb volt bármilyen utazásnál, százszor, ezerszer,

milliószor jobb. Mert valóságos volt. A puhaság nem hallucináció volt, hallottam az éjszaka neszeit: az autókat, a tücsköket. Ott voltam. Hallottam, láttam és éreztem. Ilyennek kellene mindig lennie az életnek. Ilyen is lesz!

Április 9.Ma visszamentem az iskolába és behívatott magához az igazgató. Közölte, hogy olvasta a

jelentést a viselkedésemről és hogy a fiatal, amerikai nőtársadalom undorító példánya vagyok. Azt is mondta, hogy visszataszítóan önző, neveletlen és éretlen vagyok, és semmilyen ballépést nem tűr el a részemről. Aztán visszaküldött az óráimra, mintha szemetet hajítana ki az irodájából. Utálatos egy pasas!

Ha valaha voltak is kételyeim, hogy pszichiátriával és tanácsadással foglalkozzam-e, ezek eloszlottak. A srácoknak szükségük van megértő, figyelmes egyedekre, akik meghallgatják őket. Szükségük van rám. A következő generációnak szüksége van rám! És az a szerencsétlen hülye az irodában, aki valószínűleg százakat rúgott már ki a suliból, most személyes kihívást intézett ellenem. Másokat elküldhet, de engem nem. Négy órát tanultam ma este, és addig fogok magolni, míg be nem hozom a lemaradásomat. Akkor is, ha hét-nyolc órát kell tanulnom egy nap!

Viszlát.

Április 10.Amióta célja van az életemnek, megnőtt a önbizalmam. Napról-napra erősebbnek érzem

magam. Talán már tényleg vissza tudnám utasítani a kábítószert, ahelyett, hogy megint megadom magam.

Április 11.Kedves Napló!Nem akarom ezt leírni, mert örökre ki akarom törölni az emlékezetemből, de annyira meg

vagyok rémülve, hogy muszáj leírnom, hátha akkor nem fog ilyen szörnyűnek tűnni. Kérlek, segíts rajtam! Félek. Annyira félek, hogy remegek és csúszós a kezem az izzadságtól.

Azt hiszem, flashback-em volt, visszaugrott az agyam hirtelen a múltba. Az ágyamon ültem és anyu születésnapját terveztem. Azon gondolkodtam, hogy mit vegyek neki, mivel lepjem meg, mikor hirtelen minden összezavarodott. Nem tudom megmagyarázni: elkezdett visszafele forogni az agyam. A szoba füsttel telt meg, egy boltban voltam. Hirdetéseket olvastunk, használt vackokról meg mindenféle szex-cikkekről. Akkor nevetni kezdtem. Szuperül éreztem magam. Magasról néztem le az egész világra, mindent egy furcsa szögből láttam, mindenütt árnyékok voltak.

Azután földalatti mozivá változott az egész. Lassan és lustán mozgott minden, mégis a megvilágítás volt a legszokatlanabb. Meztelen lányokat láttam táncolni, akik szobrokkal szerelmeskedtek. Emlékszem, egy lány végighúzta a nyelvét egy szobron, ami életre kelt és elvezette magával a magas, kék fűbe. Nem láttam pontosan, mi történik, de nyilvánvalóan dugtak. Erős szexuális vágyat éreztem, utánuk akartam futni. A következő dolog, amire emlékszem, hogy az utcán voltam és a turistákra üvöltöttünk, hogy a „rohadt fajtátok! Remélem, jót basztok a kutyátokkal éjszaka!”

Aztán szinte sistergett a testem a hőségtől, keringő fényszórók kereszttüzében álltam. Minden forgott. Hullócsillag voltam, az égboltot karcoló meteor, az űrben száguldottam. Mikor végül magamhoz tértem, meztelenül feküdtem a padlón.

Még mindig nem tudom elhinni. Mi történik velem? Csak feküdtem az ágyamon, az anyám születésnapját terveztem, zenét hallgattam és akkor tessék!

Lehet, hogy nem is flash-back volt. Lehet, hogy skizofréniás vagyok. Ez előfordulhat azokkal a kamaszokkal, akik elszakadnak a valóságtól. Ugye? Akármi is ez, teljesen kivagyok

tőle. Nem tudom irányítani a gondolataimat. A szavak, amiket akkor írtam, mikor éppen ki voltam ütve, apró, vibráló vonalak, mindenféle jelképekkel tűzdelve. Most mit csináljak? Beszélnem kell valakivel. Édes Istenem, segíts rajtam. Annyira félek és annyira egyedül vagyok. Csak Te vagy nekem, Napló! Te és én. Szép kis pár!

KésőbbMegoldottam egy-két matekpéldát és olvastam pár oldalt. Legalább olvasni még tudok.

Megtanultam pár sort és elég jól működik az agyam. Tornáztam is, és azt hiszem, ura vagyok a testemnek. De akkor is kell lennie valakinek, aki el tudja mondani, mi történt. De nincs, úgyhogy el kell felejtenem. Felejteni, felejteni, felejteni kell, és nem szabad visszanézni. Inkább anya születésnapjával foglalkozom. Talán Tim és Alex elviszik moziba suli után, én pedig fenséges vacsorával várom őket, mikor megjönnek. Úgy teszek majd, mintha ez csak egy rossz álom lett volna. Kérlek, Istenem, segíts ezt az egészet elfelejtenem és ne engedd, hogy még egyszer megtörténjen! Kérlek, nagyon szépen kérlek.

Április 12.Gondoskodtam róla, hogy elfoglalt legyek és egyszer sem gondoltam rá. Úgy fogom

megcsinálni a hajam holnapra, ahogy anya szereti. Biztos örülni fog.

Április 13.Jól sikerült anya születésnapja. Tim és Alex elvitték moziba, és azt hiszem, anyának jobban

tetszett a film, mint nekik. Apunak tovább kellett bent maradnia az irodában, mint máskor, aminek örültem, mert szörnyű lett volna, ha ott ül a konyhában, amikor fogalmam sincs, mit csinálok. Végül minden tökéletes lett. A csirke pont úgy nézett ki, mint a szakácskönyvben és fenséges illata volt, a spárga puhára sikerült és a húspogácsa pont olyan volt, mint amilyet a Nagyi szokott csinálni. Szerettem volna, ha itt van, hogy büszke lehessen rám. Volt gyümölcs és szalonnás petrezselyemsaláta, ami kicsit, vagyis nagyon fonnyadt lett. Midenki úgy tett, mintha nem vette volna észre és apu azt mondta, hogy biztos jó feleség lesz belőlem egyszer. Remélem, nem vette észre a könnyeket a szememben, mert pontosan ez a vágyam!

Desszertnek barackfagylaltot ettünk mirelitbarackkal és az egész olyan jó volt, pláne mivel először csináltam egyedül ebédet. Alex egy kis kéz alakú kerámiatálat adott anyunak, amit egyedül, az őrsvezető-tanárnője segítségével égetett ki, anya nem is tudott róla. Igazán szép. Valahogy mindig féltékeny voltam Alexre és barátságtalan voltam vele, pedig szeretem. Most minden más. Valami csodálatos, új érzés hatalmasodik el bennem. Talán így ébred az emberekben új szeretet minden megszületett gyerek iránt.

Remélem, egyszer majd akad valaki, aki feleségül akar venni.

Április 14.Ma korán reggel felkeltem, hogy nyugodtan megfürödhessem, mielőtt Tim és Alex

elkezdenek dörömbölni az ajtón. Szuper volt. Úgy szeretem, ha mindenre van időm és élvezhetem az életet. Miután leborotváltam a lábamat és a hónaljamat, kritikusan megvizsgáltam a testemet. Szép test, bár a melle kicsi. Mi lenne, ha tornáznék? De attól tartok, akkor meg fejőstehénként végezném. Örülök, hogy lány vagyok. Még menstruálni is szeretek. Soha nem is akartam fiú lenni. Sok lány szívesebben lenne fiú, de én nem. Nehéz elhinni, hogy valaha úgy be voltam csavarodva, hogy nem tudtam, mi vagyok. Bár ki tudnám törölni azt a rohadt epizódot! Tudom, hogy a Nagypapinak igaza van. Meg kell bocsátanom magamnak, és el kell felejtenem, ami történt. De nem tudom. Egyszerűen nem vagyok képes rá. Éppen amikor a legszebb dolgokra gondolok, akkor jön elő a sötét múlt, mint egy rémálom. És az egész napomat előre elrontja.

(?)Tudod, mi történt? A zseniális barátnőd hibátlan angoldolgozatot írt! Tudom, mert olyan

könnyű volt. És azt hiszem, a matek is majdnem olyan jó lett. Két vagy három dolgot elronthattam, de többet biztos nem. Hát nem szuper?

Április 19.A fenébe! Megint kezdődik. Találkoztam Jannal a városban és meghívott egy „bulira” ma

estére. Senki sem gondolja komolyan, hogy szakítottam az egésszel, mert a legtöbben csak rövid, óvatossági szünetet tartanak. Amikor azt mondtam, hogy „Kösz, nem megyek”, csak mosolygott. Ijesztő volt ez a mosoly. Nem is mondott semmit, csak mosolygott, mintha azt mondaná „Tudjuk, hogy egyszer eljössz.” Remélem, nem. Nagyon remélem, hogy nem.

Április 21.George a lehető leghűvösebben köszön. Teljesen nyilvánvaló, hogy tiszta, és nem kíván

drogosokkal érintkezni. A suliban mindenki tudja, hogy ki az és ki nem, és szeretnék a tiszták közé tartozni, de így, hogy mindenki ismeri az előéletemet, nem lesz könnyű. Erről anyuval meg apuval nem tudok beszélni, de szeretnék randizni. Nem a füves bandával, hanem a rendesekkel. Szeretném, ha átölelne egy fiú a moziban. A drogosokkal persze ez így nem jöhet össze. Mindenki tudja, hogy a szex és drog együtt jár. Ami engem illet, szerintem ők a társadalom pestisesei – és a tiszta srácok is így gondolják.

A szomorú dolog az, hogy még közéjük sorolnak, és lehet, hogy ez mindig így lesz. Furcsa, hogy mennyi szexuális élményem van, és úgy érzem, mintha azt sem tudnám, mi az. Egy rendes fiú búcsúpuszijára vágyom. Ez röhej! Bocsáss meg, Napló! Annyira szeretnék bizakodva tekinteni a jövőbe! De nem tudok. Nem tudok. Te vagy az egyetlen, akinek kitárhatom a lelkemet. Vissza akarok tekerni, hogy mindent kitörölhessek és elölről kezdhessem. De belül öreg vagyok és kemény, és valószínűleg felelős vagyok nem is tudom, hány felső tagozatos és hány gimnazista sorsáért, akik szintén bevontak másokat. Hogy bocsáthat meg az Isten? És miért akarna megbocsátani?

Jobb lesz, ha elmegyek fürödni, mielőtt a szüleim meghallják az idióta sírásomat, amit nem tudok tovább visszafojtani. Köszönöm, hogy meghallgattál.

Április 24.Elkezdtek komolyan baszogatni. Jan ma kétszer is belémrohant az aulában és Szűz Máriának

meg Szépséges Nancy-nek szólított. Elég volt. Tényleg elég volt, és ha nagyon rossz kedvem lesz, egyszerűen szólok anyunak meg apunak, hogy írassanak át egy másik iskolába. De hova mehetnék, ahol ne derülne ki rólam minden? És mit mondjak anyunak meg apunak, hogy miért akarok elmenni innen? Nem tudom, mit csináljak. Újra imádkozom esténként, mint amikor kicsi voltam. De ezúttal nem szavakat mondok, hanem kérek, könyörgök.

Jó éjszakát, Napló.Április 27.Szörnyű, hogy nincs barátnőm. Annyira egyedül vagyok. Azt hiszem, hétvégeken rosszabb,

de nem tudom biztosan. Egyfolytában rossz.

Április 28.Ma visszakaptam egy-két dolgozatot és mindegyik legalább négyes fölé lett. Elkezdtem egy

statisztikát készíteni a drogról és a fiatalokról. Majd egyszer elmondom, amikor nem kell egyfolytában tanulnom.

Május 1.Nagyapónak infarktusa volt. Az éjszaka történt és anyu meg apu odarepülnek ma. Már úton

lesznek, mire megérkezünk az iskolából. Annyira kedvesek! Mindennél jobban aggódnak amiatt, hogy itt kell engem hagyniuk. Biztosan tudják, hogy mennyire egyedül vagyok, és mennyire kiborultam. Biztos, hogy ők is érzik a fájdalmat, amit én érzek most Nagypapa miatt. Valaha azt gondoltam, hogy csak nekem fáj minden, de valójában csak parányi része vagyok a sajgó emberiségnek. Még szerencse, hogy az ilyen sebek belül véreznek, különben tocsogós egy világ lenne ez.

A Nagyi nagyon magányos lesz, ha Nagypapa meghal. Nem is tudom elképzelni nélküle. Olyan lenne, mintha félbevágnának egy embert. Drága, jó, öreg Nagypapa! Ötcsillagos tábornokának hívott. Azt hiszem, írok neki, mielőtt elindulok az iskolába és úgy írom majd alá, hogy „a Nagypapa ötcsillagos tábornoka”. Senki más nem érti majd, de ő tudni fogja, kiről van szó.

Viszlát.

(?)Apu telefonált, hogy jól vagyunk-e, és hogy a Nagypapa állapota rosszabbodott. Kómában

van, és mindenki ki van borulva, legjobban Alex. Mikor betakartam, mint ahogy anyu szokta, és jó éjszakát kívántam neki, megkérdezte, hogy átjöhet-e hozzám, ha félni fog éjszaka. Aranyos kicsike. De mit mondhat az ember olyan szörnyűségekre, amikre nincs válasz?

Aztán bementem Timhez, és tőle is elköszöntem. Ő is zaklatott, és mindnyájan rohadtul érezzük magunkat, még apu is.

Május 4.Tim, Alex és én egyszerre keltünk, rendbe tettük a szobáinkat, megcsináltuk a reggelinket,

és együtt elmosogattunk. Igazán ügyesek voltunk, elhiheted. El kell indulnom az iskolába, de még írok ma este, ha valami jó vagy szörnyű történik.

21.50Nagypapa meghalt az éjjel. Holnapután Dr………….az egyetemről elvisz minket a reptérre,

hogy elrepüljünk a temetésre. Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem láthatom a Nagypapát. Mi történt vele? Remélem, nem egy hideg hulla. Nem bírok arra gondolni, hogy hernyók és férgek fogják megenni. Nem tudom elviselni a gondolatát sem. Talán a balzsamtól, amivel bekenik, porrá hamvad. Legalábbis remélem.

Május 8.Nem tudtam elhinni, hogy az a Nagypapa, aki ott fekszik a ravatalon. Az egy fáradt, ráncos

bőrű csontváz volt. Láttam már elpusztult békát, madarat, gyíkot, húsvéti csibét, de ez olyan szörnyű volt. Nem tudtam elhinni, hogy igaz. Olyan volt, mint egy rossz utazás. Olyan jó, hogy még nem volt ilyen balesetem. Bár, ha az első az lett volna, akkor nem szoktam volna rá. Ebből a szempontból nagyon jó lett volna. A Nagyi nyugodt és szeretetteljes volt. Az egyik kezével engem, a másikkal Alexandrát ölelte át. Drága, erős Nagymama, nem sírt a hosszú, hosszú, hosszú, hosszú temetés alatt. Csak ült ott lehajtott fejjel. Az a furcsa, szinte túlvilági gondolatom volt, hogy a Nagypapa mellette van. Beszéltem később Timmel, ő is pontosan így érzett.

Amikor leeresztették a Nagypapa testét a földbe, az volt a legszörnyűbb. A legeslegszörnyűbb dolog volt az egész világon. Alexandra és én sírtunk, bár a család többi tagja nem. Próbáltam olyan erős lenni, mint ők, de nem tudtam uralkodni magamon. Anyu, Nagyi és apu időnként megtörölték a szemüket, Tim végig szipogott és Alex még kislány, de én persze megint hülyét csináltam magamból.

Május 9.

Nagyi hazajön velünk ma este, és marad az iskolaév végéig. Aztán visszajövök vele, és segítek előkészülni a költözésre. Amíg nem találunk neki egy kis lakást a közelben, addig velünk fog lakni.

Még életemben nem voltam ilyen fáradt. Nem is tudom elképzelni, hogy bírja a Nagyi. Én alig bírok mozogni. Mindnyájan úgy nézünk ki, mint akik hosszú ideig betegek voltak. Még a kis Alex is levert. Vajon meddig tart, míg megszokjuk a Nagypapa nélkül? Leszünk-e valaha is olyanok, mint a halála előtt voltunk? És szegény, drága Nagyi hogy fog boldogulni nélküle? Ha elköltözik az új lakásába, gyakran meglátogatom majd és moziba meg sétálni viszem, meg ilyesmi.

Május 12.Ma reggel kinéztem az ablakon és új, zöld hajtásokat láttam kibújni a földből és megint

elkezdtem vadul zokogni. Nem értem. Nem tudom felfogni, hogy a Nagypapa teste, ami rohad és savanyodik és bomlik és darabokra hullik, hogy lehet eggyé megint. De azt sem értem, hogy a barna, töpörödött, megszáradt virághagymából hogyan lehet újra virág. Bizonyára össze tudja rakni az atomokat és molekulákat és testeket az Isten, ha egy virághagyma, aminek még agya sincs, képes rá. Ettől rögtön jobban éreztem magamat. Nem is tudom, hogy akarhatom megérteni a halált, mikor a televízió működését, a villamosenergiát vagy a magnót sem értem. Annyira kevés dolgot értek, azt sem tudom, hogyan tudok létezni.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy az ember az agykapacitásának a tíz százalékát (azt hiszem tíz volt) sem használja. Képzeld csak, milyen lenne, ha 90 százalékkal többet gondolkodnánk! Fantasztikus lenne! Képzeld el, milyen tökéletesen csodálatos bolygó lenne ez, ha kilencszer jobb képességeink lennének!

Május 14.Tegnap éjszaka volt egy rémálmom a Nagypapa féregrágta testéről. Arra gondoltam, hogy

mi történne, ha én halnék meg. A férgek a föld alatt nem tesznek különbséget. Nem törődnének azzal, hogy én fiatal vagyok és kemények az izmaim. Hál’ Istennek, anyu meghallotta, hogy nyöszörgők és bejött hozzám. Lementünk forró tejért, de még mindig borsózott a hátam és nem tudtam elmondani neki, mi történt. Biztos vagyok benne, hogy azt hitte, abból az időből jött vissza valami, amikor elmentem, de nem tudtam elmondani neki, mert ez még annál is szörnyűbb.

A tej után is vacogtam, úgyhogy mindketten cipőt húztunk, és sétáltunk egyet az udvaron. Hűvös volt, még köntösben is, de sok mindenről beszélgettünk, például arról is, hogy szociális dolgozó vagy valami ilyesmi szeretnék lenni. Anyu nagyon örült, hogy segíteni akarok az embereknek. Nagyon megértő. Jó lenne, ha mindenki ilyen szerencsés lenne, amilyen én vagyok.

Május 15.Kényszerítenem kell magamat, hogy figyeljek az iskolában. Nem tudtam, hogy ennyire

kiszívja az ember erejét egy haláleset. Még mindig teljesen össze vagyok törve, és mindenre kényszerítenem kell magamat.

Május 16.Apu ma magával vitt egy háború-ellenes tüntetésre az egyetemre. Nagyon aggódik a

diákokért és erről úgy beszélt nekem, mint egy felnőttnek. Nagyon élveztem. Apu nem az önkéntes diákokért aggódik (akikkel szerinte nagyon keményen kellene elbánni), hanem azokért, akik könnyen félrevezethetőek. Én is aggódom értük. Aggódom magamért.

Később átmentünk dr........-hez, aki szintén sokat foglalkozik a fiatal generációval. Sokat beszélt arról, hogy merre tart az ifjúság, és elképesztő statisztikai adatokat sorolt fel. A felére

sem emlékszem mindannak, amit mondott, mert olyan gyorsan beszélt, de ilyesmik voltak, hogy 1000 főiskolás lesz évente öngyilkos és további 9000 megpróbálja; hogy a szexuális úton terjedő fertőzések aránya 25 százalékkal magasabb az én korosztályomban, és hogy a terhességek száma megsokszorozódott, pedig hozzáférhető a tabletta. Azt is mondta, hogy a fiatalok között ugrásszerűen megnőtt a bűnözők és a pszichés betegek száma. Minden, amit felsorolt, egyre csak rosszabb volt az előző mondatánál.

Mikor elmentünk, nem is tudtam, hogy jobban érzem-e magamat attól a tudattól, hogy ennyien elkövették ugyanazokat a hibákat, mint én, vagy rosszabbul érezzem-e magam azért, mert mindenki egyszerre bolondul meg. Őszintén szólva, nem a fiatalokat hibáztatom azért, hogy becsavarodnak, vagyis nemcsak őket. A felnőttek sem jobbak. Sőt, apun kívül senkit sem látnék szívesen az elnöki székben, pedig neki miattam semmi esélye sincs, hogy megválasszák.

Május 19.Már megint lecsesztek a víz alá. Valaki betett egy cigit a tárcámba és annyira megijedtem!

El kellett jönnöm a következő órámról, hogy taxiba üljek és elmenjek apuhoz az irodába.Nem értem, miért nem hagynak békén. Miért szemétkednek így? A puszta létem is idegesíti

őket? Azt hiszem, igen. Komolyan azt hiszem, hogy el akarnak törölni a föld színéről vagy diliházba akarnak juttatni. Olyan, mintha lelepleztem volna egy kiterjedt kémhálózatot, és nem engedhetnék meg maguknak, hogy életben maradjak.

Apu azt mondta, hogy erősnek, felnőttnek kell lennem. Sokáig beszélt nekem és nagyon hálás vagyok, hogy törődik velem, de ő sem érti az indítékaikat. Meg aztán sem Richie-ről, sem Lane-ről meg a többiekről nem tud. Azt mondta, hogy az egész család velem van. De mit segíthet ez, ha az egész világ az ellenségem? Olyan, mint a Nagypapa halála. Mindenkinek szörnyű, de senki sem tehet ellene semmit. Én sem.

Május 20.Sikerült megint rávennem magam, hogy nyomjam a taposómalmot. Tanulok, és ez legalább

elvonja a figyelmet, tudod, miről.

Május 21.A Nagymami beteg, de anyu szerint csak a bánat teszi. Remélem, igaza van, mert szegény

szörnyen néz ki. Majdnem elfelejtettem: apu szerzett nekem engedélyt, hogy használhassam az egyetemi könyvtárat, és ma voltam ott először. Jó muri. Nagyon büszke voltam, sokan azt hitték, hogy egyetemista vagyok. Jó, mi?

Május 22.Ma megismerkedtem egy fiúval a könyvtárban. A neve Joel Reems, most elsőéves. Együtt

tanultunk, aztán elkísért apu irodájához. Apu épp el volt foglalva, úgyhogy leültünk az épület lépcsőjére, és vártunk rá. Úgy döntöttem, hogy nem színészkedem Joel előtt, hanem egyszerűen megmondom az igazat (legalábbis a részleges igazat), aztán övé a döntés. Megmondtam, hogy csak tizenhat éves vagyok és csak apu révén van bejárásom a könyvtárba.

Nagyon aranyos srác, mert erre azt felelte, hogy nem baj, úgysem akarta megkérni még ebben a szemeszterben a kezemet. Mikor apu kijött, ő is leült a lépcsőre, és hármasban beszélgettünk, mintha világéletünkben ismertük volna egymást. Szuper volt. Mielőtt elment, Joel megkérdezte, hogy mikor megyek legközelebb tanulni, amire azt válaszoltam, hogy általában mást sem csinálok. Azt hiszem, ez tetszett neki.

Május 23.Drága Apu, haragudnom kellene rá, de nem teszem. Fogta magát, és utánanézett Joel

adatainak. Mindent elmondott, amit megtudott. Baromira tetszik, hogy apu belekukkantott az adattárba, hogy információkat szerezzen nekem. Joel alig tizennyolc éves, de már egyetemre jár. Az édesapja meghalt, az édesanyja egy gyárban dolgozik, ő maga pedig 7 órás állást vállalt: éjféltől reggel 7-ig portás az iskolában. Hétfőn, szerdán és pénteken 9-kor kezd! Szép kis órarend, mondhatom!

Apu figyelmeztetett, hogy ne zavarjam a tanulásban, mondtam, hogy nem fogom. De ha el akar kísérni a könyvtárból apuhoz (akár szombatonként is), abban nincs semmi kivetnivaló. Ugye?

EsteJoel elkísért apu irodájába. Majdnem olyan volt, mint egy randevú. A szavaink össze-vissza

kuszálódtak és nevetgéltünk, beszélgettünk. (Elég kaotikus volt az egész.) Joel azt mondta, hogy eddig nem nagyon volt ideje lányokra és nem érti, honnan tudok ennyi mindent róla. Azt mondtam, hogy a nőknek az ilyesmire van egy hetedik érzékük.

Május 25.Joel ma is elkísért apuhoz, s nem az én ötletem volt ugyan, de apu meghívta holnapra

vacsorázni. Anyu azt mondta, hogy rendben van, és tudom, hogy szeretne találkozni vele, mert apu feltűnően gyakran húz vele.

Május 26.Rohantam haza az iskolából, és segítettem anyunak kitakarítani. Ellenőriztem, hogy minden

megvan-e az egyetlen specialitásomhoz, a narancsroládhoz. Nagyon-nagyon várom az estét!

KésőbbJoel most ment el, és fantasztikus este volt. Nem tudom, miért modom ezt, mert apuval volt

majdnem végig. Biztosan azért, mert az ő apja meghalt, amikor hét éves volt és jóban voltak. Timet lenyűgözte a beszélgetésük, főleg az a rész, amiben Joel tanulmányi lehetőségeiről volt szó. (Azt hiszem, Tim már most készül az egyetemre!)

A narancsrolád tökéletes volt, még a Nagyi is azt mondta, hogy ő sem csinált volna jobbat. Joel hetet evett! Hetet! És azt mondta, hogy szívesen vitt volna haza reggelire egy zsebrevalót, ha marad. Persze, ha tényleg maradt volna, nem hiszem, hogy említette volna. Elég szégyenlős. Azt hiszem, megkérdezem anyut, hogy csinálhatok-e neki egy adagot, amit majd aputól átvesz.

Május 29.Tudod mi történt, Napló? Apu fantasztikusan jó hírt közölt velünk ma vacsoránál. (Nagyon

szórakozottan tette.) Megpróbál ösztöndíjat szerezni Joelnek. Biztos benne, hogy meg tudja csinálni, de időbe telik, és szeretné, ha addig nem mondanám el Joelnek. Remélem, tudom tartani azt a nagy számat. Nem erősségem az ilyesmi.

Ui.: A suliban minden rendben. Senki nem áll szóba velem, de senki nem is piszkál. Végül is minden nem lehet tökéletes.

Június 1.Ma eladták a Nagymama házát, a dolgait pedig raktárba szállíttatták. Sírt, mikor elmondták

neki. Most először láttam sírni. Az, hogy eladták a házat, ahol élete túlnyomó részét töltötte, valahogy véglegesíti számára a Nagypapa halálát.

KésőbbVajon kedvel-e Joel? Aranyosnak vagy helyesnek, esetleg vonzónak tart-e? Vajon az a fajta

lány vagyok-e, aki komolyan jelenthet neki valamit? Remélem, kedvel, mert én őt nagyon. Sőt, azt hiszem, igazán szerelmes vagyok belé....

Mrs. Joel Reems MRS. JOEL REEMSMr. és Mrs. Joel Reems dr. és Mrs. Joel ReemsTökéletesen fest!

Június 2.Mrs. Larsen most telefonált, mert Jan megígérte, hogy átmegy vigyázni a gyerekekre, de az

utolsó percben lemondta, ami igazán jellemző rá. Ott is tudok ugyanúgy tanulni, mint itt, úgyhogy összepakolom a holmimat, és megyek.

Viszlát később!

DélutánKedves Napló!Fáradt vagyok, szomorú, kimerült és elegem van az egészből.Jan fél órával azután érkezett, hogy Mrs. Larsen elment, és le akart váltani, mert kell neki a

dohány. Nem hagyhattam, mert be volt lőve és Mrs. Larsen kisbabája csak 4 hónapos. Nem volt hajlandó elmenni, úgyhogy kénytelen voltam felhívni a szüleit, hogy jöjjenek érte. Azt mondtam nekik, hogy rosszul érzi magát, de mire odaértek, teljesen el volt varázsolva. Olyan hangosan bömböltette a magnót, hogy felébredt a gyerek, aki sírt és nedves volt a pelenkája is, de nem mertem tisztába tenni, mert nem tudhattam, mit csinál akkor Jan. Annyira be volt lőve, hogy a szülei kénytelenek voltak szinte kiráncigálni a kocsihoz. Mindketten sírtak és könyörögtek, hogy ne mondjam el az esetet a rendőrségnek.

Remélem, helyesen cselekedtem. Lehet, hogy nem kellett volna a szüleit hívni, de máshogy nem tudtam elküldeni onnan. Egyszerűen nem hagyhattam ott a csecsemővel. Képzelem, milyen fogadtatásban lesz részem holnap a suliban, ha kitudódik az egész. Senki nem fog meghallgatni. A kábszeresek nem értik, hogy mi az a gyerekbántalmazás. Semmit sem értenek.

Június 3.Anyu és apu azt mondták, tegnap pontosan azt tettem, amit ilyenkor tenni kell, és sajnálják,

hogy nem tudtak segíteni. De ők sem tudtak volna mást tenni, mint hogy telefonálnak Jan szüleinek. Csak még rosszabb lett volna, ha ott vannak. Ki tudja? Most mennem kell.

DélutánJan a folyosón olyan keserű gyűlölettel nézett rám, amilyet még életemben nem láttam. „Ezt

még visszakapod, kurva kis ártatlankám!” – üvöltötte mindenki füle hallatára. Megpróbáltam megmagyarázni a dolgot, de sarkonfordult és elrobogott, mintha ott sem lennék.

Később elmentem a könyvtárba. Joel rögtön tudta, hogy valami nincs renden, úgyhogy azt mondtam, hogy egy kicsit náthás vagyok és nyomorultul érzem magamat. (Az utóbbi igaz is.) Azt mondta, hogy vegyek be egy aszpirint és pihenjek egy kicsi. Milyen egyszerű az élet egyeseknek!

(?)Nem tudom, mit mondhatott Jan a többieknek, de biztosan valami undorító pletykát terjeszt,

mert fintorok és kétértelmű mosolyok kereszttüzében élek. Ez az egyedüllétnél is rosszabb. Jó lenne Joellel beszélni, de annyira ideges vagyok, hogy a könyvtárba sem megyek tanulni. Hazahozok egy-két könyvet, és a szobámban fogok tanulni. (A szobám lesz az egész világom.)

(?)Épp most telefonált Joel a könyvtárból, mert aggódott értem. Beszélt apu titkárnőjével, de ő

semmit sem tudott rólam. Nagyon örülök, hogy hívott, de azt mondtam, hogy beteg vagyok és ezen a héten nem megyek könyvtárba. (Valóban rosszul vagyok ettől a sok füves állattól meg az összes kábszerestől, akik üldöznek.) Joel megkérdezte, hogy felhívhat-e minden este, és nem mondtam ugyan, hogy a telefonon fogok ülni, de ez az igazság. De ezt Te úgyis tudtad. Nem?

Június 7.Az éjszaka Nagyi rosszul lett. Szerintem nem akarja tovább folytatni a Nagypapa nélkül.

Reggelizni sem jött ki a szobájából. Ágyba vittem a reggelijét, de csak tologatta az ételt. Ma este be kell mennem hozzá egy kicsit. A könyvtárba akartam menni, de Joel meg fogja érteni, hogy nem tehetem.

Viszlát.

Június 8.Nem tudom, mihez kezdjek, teljesen ki vagyok ütve. Jan odasompolygott hozzám és

odasúgta, hogy „Jó lesz, ha megmondod a stréber kishúgodnak, hogy ne fogadjon el cukrot idegenektől, sem barátoktól. Pláne nem a TE barátaidtól!” De ezt nem tenné meg! Nem teheti! Bármit gondol is rólam, nem szállhat rá Alexandrára. Ugye nem? Bár meg tudnám értetni vele, de nem tudom, hogyan.

Muszáj lenne erről beszélni apuval, anyuval, Joellel vagy Timmel, de bármit teszek, csak rontok a helyzetemen. Bele kell szőnöm egy vacsora utáni beszélgetésbe, hogy vannak, akik LSD-s cukorkát, rágógumit osztogatnak. Talán, ha azt mondom, hogy mesélt az egyik tanár egy detroit-i srácról, aki így halt meg, akkor óvatosabbak lesznek. Muszáj vigyázniuk magukra!

Június 9.A boltból hazafele jövet felhúzódott mellém egy kocsi és a benne ülő srácok ilyeneket

kiabáltak, hogy: ”Ha nem megy, basszál, ártatlan angyalka. –Ez itt Besúgó őnagysága.–Szuper Besúgó őnagysága. Duplán és Háromszorosan Besúgó őnagysága.–Mi lenne, ha bedugnánk egy kis füvet az örege kocsijába?–Hát nem lenne szuper, amikor az apját, a professzort letartóztatják?”Még mindennek elmondtak, aztán hisztérikusan röhögve elhúztak. Otthagytak lelkileg

megnyomorítva, megverve, összetiporva. Azt hiszem, csak fenyegetőznek, meg akarnak őrjíteni. De, ki tudja? Múlt nyáron olvastam egy füves bandáról, akik betettek egy macskát a mosógépbe, és bekapcsolták, mert kíváncsiak voltak, mi történik vele. Talán ezek is ilyenek, tudni akarják, hogy reagál apu. Olyan őrültek, hogy képesek lennének megcsinálni. De nem hiszem, hogy olyan messzire elmennének. Majd megpróbálom valahogy nem észrevenni őket, hátha kitakarodnak végre az életemből.

Június 10.Most először teljesen biztos vagyok, hogy ha bezárnának egy savval és kábszerrel teli

szobába, csak undort éreznék. Mert látom, hogy mit tesz azokkal, akik egykor a barátaimnak mondták magukat. Nem zaklatnának ilyen kegyetlenül, ha nem a drog miatt tennék.

Ma valaki betett egy égő svábbogarat a szekrényembe. Még az igazgató is tudta, mikor behívatott, hogy ekkora hülyeséget azért nem csinálnék. Az új dzsekimen egy hatalmas lyuk lett és egy-két papír is elégett és befüstölt-kormozott mindent. Mondta, hogy nevezzek meg

bárkit, aki tehette, de – bár Janra gyanakszom – nem mondtam neki semmit. Végül is nem sorolhattam föl az összes kábszerest a suliban. Jól is néznénk ki, ha én mutogatnék! Úgy mellékesen pedig valószínűleg megölnének. Félek.

Június 11.Nagyon hálás vagyok, hogy pár nap múlva vége a tanévnek. Jövőre talán Seattle-be

mehetnék iskolába és Jeannie néninél és Arthur bácsinál lakhatnék. Jó lenne, ha Nagyi nem adta volna el a házát, de amilyen beteg szegény, nála úgysem lakhatnék.

Ui.: Elmentem az egyetemi könyvtárba és Joellel kiültünk, a fűre beszélgetni egy kicsit. Valahogy semmi sem a régi. Minden lassan rosszabbodik. Úgy lenne jó, ha Joel apa fia lett volna és én soha meg sem szülétek.

Június 12.Ma este lesz a bál, de én természetesen nem megyek. Még George, akivel régebben jártam,

is undorral néz rám vagy észre sem vesz. Úgy látszik, terjednek a pletykák. Fogalmam sincs, miket terjesztenek rólam, vagy hogy hogyani állítsam le őket.

(?)A régi füves banda teljesen meg akar őrjíteni és igencsak közel járnak a sikerhez. Ma

anyuval vásárolni voltunk és találkoztunk Marcie-val és az anyjával. Amíg ők beszélgettek, Marcie odafordult hozzám és egy gyönyörű mosoly kíséretében azt mondta: ”Ma este lesz egy buli. Ez az utolsó lehetőséged.”

„Köszönöm, nem megyek” – mondtam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. Azt hittem, megfulladok. Az anyja kb. hat centire állt tőle. Aztán megeresztett még egy negédes mosolyt. „Nyugodtan gyere el – mondta – úgyis elkapunk egyszer.” El tudod ezt hinni? Egy jó nevű, értelmiségi családból származó tizenöt éves lány nyíltan megfenyeget egy másik lányt a szép és rendes zöldségespult előtt. Azt hittem, eldobom az agyam, ott helyben kiesik a földre, és szublimál.

Hazafele anyu megjegyezte, hogy milyen hallgatag vagyok. És hogy miért nem kérem meg ezt a kedves kislányt, Marcie Greent, hogy hozzon össze időnként valakivel. Kedves kis Marcie Green! Mondhatom! Talán tényleg megőrültem. Talán nem is történnek meg valójában ezek a dolgok.

Június 16.Nagyi az éjszaka meghalt álmában. Mondogattam magamnak, hogy elment a nagypapához,

de annyira le vagyok sújtva, hogy nem tudok másra gondolni, mint hogy férgek rágják a testét. Gyűrűző hernyócsomó üres szemgödrökben. Nem tudok enni. Őrültek háza lettünk, mindenki a temetés miatt idegeskedik Szegény anyu, két szülő két hónap alatt! Hogy bírja ki! Én belehalnék, ha elveszíteném a szüleimet. Próbálok neki segíteni, de olyan kimerült vagyok, hogy alig bírok lépni.

Június 17.Joel hallott a Nagyi haláláról és felhívott részvétet nyilvánítani. Erőt öntött belém, és

felajánlotta, hogy holnap átjön a temetés után. Nagyon örülök, hogy jön. Szükségem lesz rá.Azt hiszem, az tartott életben, hogy Joel vár rám. Ahányszor csak sírva akartam fakadni, arra

gondoltam, hogy ott ül a nagyszobánkban. Ez sokat segített. Jó lett volna, ha anyunak is van mire gondolnia, mert teljesen ki volt borulva. Még soha nem láttam ilyen rossz bőrben. Apu mindent megtett, de nem tudott hozzáférkőzni.

Mikor hazaértünk, kiültünk Joellel az udvarra és sokáig beszélgettünk. Az apja meghalt, amikor hét éves volt és azóta sokat gondolkodott az élet és a halál kérdéseiről. Az érzései és a

gondolatai annyira érettek, hogy legalább százezer évesnek kellene lennie. Valahogy spirituális ember; nem vallásos, de mély érzésű. Azt hiszem, ezzel a legtöbben így vannak a generációnkban. Még drogos utazásokon is azt hiszik, hogy Istennel vagy mennybéli dolgokkal kommunikálnak. Mindegy. Amikor Joel elment, gyengéden szájoncsókolt. Most először. Annyira jó és nemes; remélem, egyszer egymáséi lehetünk. Igazán.

Az volt a legrosszabb, amikor leeresztették az én puha, törékeny Nagymamámat abba a sötét, feneketlen lyukba. Szinte elnyelte. Amikor sáros földet kezdtek dobálni a koporsóra, sikítani akartam. De Joel azt mondta, hogy ne is gondoljak erre, mert nem ez a halál – és azt hiszem, igaza van. Nem tudok belegondolni.

Június 20.Sokféle program van most, hogy vége a sulinak, és próbálok nem törődni azzal, hogy nem

vehetek részt semmiben. Azt hiszem, tisztességtelen, hogy el akarok menni, hisz most halt meg a nagyi. De az igazat megvallva, drága Naplóm, elegem van abból, hogy mindenből kimaradok és úgy teszek, mintha ez nem fájna. Annyira elegem van, hogy néha el szeretnék menni megint, hogy soha vissza se jöjjek.

Június 22.Múlt éjszaka letartóztattak egy csoportot egy bulin és most mindenki engem vádol. Jan a

vegyesboltban odajött hozzám és közölte, hogy ezúttal nem úszom meg. Hiába akartam neki megmagyarázni, hogy nincs semmi közöm az ügyhöz, természetesen meg sem hallgatott.

Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, ha megint rámszállnak. Nem tudnám elviselni, hiába állna mögöttem Joel meg a családom. Túl sok lenne.

Június 23.Minden szörnyű, és én nem bírom tovább. Nem bírom! Ma, mikor a park mellett sétáltam,

egy ismeretlen fiú megmarkolt és megfenyegetett. Rángatta és csavarta a karomat és mindennek elmondott. Sokan sétáltak arrafele és sikítani akartam, de nem tudtam. Ki segített volna nekem? A „tiszták” azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Aztán betuszkolt valami bokrok mögé és lesmárolt. Annyira megalázó és undorító volt! Benyomta a nyelvét a számba és addig forgatta, míg fulladoztam a sírástól. Aztán azt mondta, hogy csak egy jó baszás kell nekem, meg hogy el ne mondjam senkinek, különben visszajön és tényleg elbeszélget velem egy kicsit.

Nagyon meg voltam ijedve, elrohantam ........ úr ügyvédi irodájába és megkértem, hogy vigyen haza. Anyu és ő azt hitték, hogy beteg vagyok és ágyba dugtak. Valóban beteg vagyok. Még mindig hányok, nem tudom abbahagyni és nem tudok koncetrálni. Most mit csináljak? Most mit csináljak? Nem mondhatom el anyunak, Nagyapó és Nagyanyó után ez lenne az utolsó csepp a pohárban. Mit csináljak?

Most húzott el egy autó a ház előtt villogó reflektorokkal és dudálva. Mindenki kirohant megnézni, hogy mi történik, csak én nem. Engem már nem érdekel.

Június 24.Ma reggelinél elmondtam a családnak, hogy megint rámszálltak. Apu felajánlotta, hogy

beszél egy-két szülővel, de könyörögtem, hogy ne tegye. Azzal csak rontaná a helyzetet. Azt is mondtam, hogy jó lenne, ha ezentúl bezárná a kocsit, mert valaki megfenyegetett, hogy marihuánát tesz bele. Természetesen megint figyelmeztettem Timet és Alexet, de ez nem segít. Úgy érzem, ostrom alatt vagyunk, és senki sem veszi komolyan. Apu szerint csak meg akarnak ijeszteni, bántani nem fognak. Nem mondhattam el neki, ami tegnap történt, úgyhogy meghagyom a hitében. Hadd higgye, hogy minden rendben.

KésőbbDrága anyu elvitt kocsival az egyetemre ma délután, hogy láthassam Joelt. Azt mondta,

hogy össze kell szednie apu irodájában pár dolgot, de tudom, hogy csak figyelmesség volt a részéről. Igazán rendes tőle.

Mikor már egy ideje beszélgettünk Joellel, nem tudom, miért tettem, de megkértem, hogy sétáljunk egy kicsit, és fájó szívvel elmondtam neki az igazság egy részét. Nem akartam elmondani, de már örülök, hogy megtettem. Pontosan úgy reagált, mint ahogy mindig is gondoltam. Azt mondta, hogy komolyan számítok neki és biztos benne, hogy meg tudom oldani ezt a problémát, mert alapvetően jó és erős vagyok. Lehet, hogy csak azért mondta, mert elmegy, most hogy az egyetemnek is vége van, de nekem adta az apja aranyóráját, én pedig neki a Nagyi gyűrűjét. Szörnyű volt. Most pedig olyan vagyok, mint a három napos esős idő.

Június 25.Ma bolondokháza volt az egész környék, mindenki szervezkedett, készülődtek a vakáció

megünneplésére. A füves banda tagjai nem méltattak figyelmükre, ennek nagyon örülök. Talán találtak maguknak valami más elfoglaltságot. Furcsa, hogy egy gimi így ketté tudjon szakadni, két ennyire különböző világgá, melyek szinte nem is tudnak egymásról. Vagy több világ van? Olyan a suli, mint egy apró galaxis? Külön bolygója van minden csoportnak? Mondjuk, van egy bolygó a szegényeknek, egy a gazdagoknak, egy a drogosoknak, talán külön vannak a protekciós drogosok és a szerényebb háttérrel rendelkezők. Addig nem is tudunk egymásról, amíg át nem akarunk kerülni egyik bolygóról a másikra. Ez lenne a baj? Vagy az a nehezebb, ha az eredetire akarunk visszakerülni? Csak nincs mindenkinek ilyen problémája, akinek van kábítószeres tapasztalata? Vagy igen? Talán a jövőben megtudom. Mindenképpen mepróbálom. Chris-nek szerencséje volt, egyszerűen elköltöztek egy olyan városba, ahol senki sem ismerte.

Ui.: Találkoztam három „tisztával” és megkérdezték, hogy megyek-e a bulira meg ilyesmi. Talán megtörik a jég. Nagyon szeretném.

Június 27.Csak fél 12-kor ébredtem fel, és fantasztikusan érzem magam. Csiripelnek a madarak az

ablakom alatt. Nyár van, drága barátom, élek, virulok és itt fekszem a saját ágyamban. Éljen! Azt hiszem, elmegyek nyári iskolába, hogy előre tanulhassak, évközben pedig több tantárgyat vehessek fel. Jövő nyáron akár az egyetemre is mehetnék tanulni! Csodálatos lesz.

Július 1.Július első napja van. Bárcsak itt lehetne még Joel, hogy láthassa, milyen gyönyörű minden!

Elég magányos leveleket ír. Az édesanyja aranyosnak tűnik, de nem értelmiségi típus, és Joelnek nincs beszélgetőpartnere. Olyasvalakikre vágyik, mint az én szüleim, akik ösztönzik. Megígértette velem, hogy kettőnk helyett fogom becsülni és élvezni a társaságukat. Hónapokkal ezelőtt felhagytam a zongorázással, de ma újra kezdtem. A tanárom egy szörnyű nehéz koncsertót adott föl, de be fogom hozni a kiesést. Szeretném, ha Joel – többek között – a muzikalitásomra is büszke lehetne.

Ui.: Tegnap sétáltam egy nagyot Timmel. Összefutottunk Jannel a vegyesboltban és Marcie-val a parkban és egyikünk sem reagált. Juhé! Most, hogy vége a sulinak, talán feladták. Feladták és végre szabad lehetek. Hát nem a világ legcsodálatosabb érzése? Olyan boldog vagyok, hogy majd belehalok.

Július 3.A mai nap is csodálatosan gyönyörű, csak apu megkapta a képeket a Nagyi sírjáról meg az

odahelyezett sírkőről. Gyönyörű a sírkő, de egyfolytában arra gondolok, hogy milyen bomlott már a Nagyi teste és hogy a Nagypapáé már tényleg szörnyű lehet. Valamelyik nap elmegyek a könyvtárba és utánanézek, hogyan tartósítják a holttesteket. Ilyesmi anyu, apu vagy Tim fejében is megfordul, vagy csak engem foglalkoztat? Morbid gondolataim vannak a múltbeli tapasztalataim miatt? Azt hiszem, nem, mert Joel mondta, hogy gondolt ilyesmire, amikor az apja meghalt, pedig akkor még csak hétéves volt.

Július 7.Mrs. Larsen eltörte a lábát egy autóbalesetben, úgyhogy naponta át fogok járni takarítani,

főzni és vigyázni a babára, amíg meg nem érkezik Mrs. Larsen édesanyja. (Jó gyakorlat lesz a jövőre nézve.) Lu Ann ennivalóan aranyos teremtés, biztos szeretni fogom a munkámat; most indulnom kell. (Remélem, Mr. Larsen nem eszik mindig a kórházban, mert a főzést is gyakorolni szeretném.)

Na, hello.

(?)Kedves, drága Barátom!Annyira örülök, hogy behozhatott ide anyu a kopott, lakatos tokodban! Olyan megalázó volt,

amikor ki kellett borítsalak mindkettőtöket meg a tollaimat, ceruzáimat az ágyra a nővérnek. Csak elővigyázatosak voltak, meggyőződtek arról, hogy nem tartok semmiféle kábítószert benne. Nem érzem ezt az egészet valódinak. Ez nem én vagyok, hanem valaki más. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett velem. Az ablak előtt vastag fémháló van. Jobb, mintha rácsok lennének, de így is tudom, hogy valami börtönkórházban vagyok.

Próbáltam összerakni a dolgot, de nem tudom. A nővérek és az orvosok mind azt mondják, hogy nemsokára jobban leszek, de nem értem az egészet. Nem tudom becsukni a szememet, mert akkor ellepnek a férgek. Megesznek. Bemásznak az orromon, átrágják magukat a számon és Istenem... Vissza kell tegyelek a tokodba, mert a véres, remegő kezeimről bemásznak a férgek a lapjaid közé. Bezárlak. Biztonságban leszel. Ne félj!

(?)Ma jobban érzem magam. Levették és átcserélték a kötéseket a kezeimen. Nem csoda, hogy

annyira fájnak, az ujjam végei letépődtek, két körmöm lejött, a többi pedig félig van csak meg. Fáj írni, de beleőrülnék, ha nem tenném. Szeretnék írni Joelnek, de nem tudom, mit mondhatnék neki, és amúgy sem tudná elolvasni ezt a macskakaparást, mert mind a két kezem boxolókesztyű vastagságú kötésben van. Még mindig mászkálnak rajtam a férgek, de talán kezdem megszokni ezt az életformát. Vagy halott vagyok már és csak a lelkemmel kísérleteznek?

(?)A férgek a női testrészeimet rágják szét először. Majdnem teljesen szétrágták már a

hüvelyemet és a melleimet, és most a számon meg a torkom tájékán dolgoznak. Szeretném, ha az orvosok és nővérek hagynák, hogy meghaljon a lelkem, de még mindig a test és a lélek újraegyesítésével kísérleteznek.

(?)Mikor ma felébredtem, teljesen normálisnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Azt

hiszem, elmúlt. A nővér azt mondta, hogy tíz napja vagyok itt. Beleolvastam abba, amit eddig írtam. Nagyon ki lehettem ütve.

(?)Ma egy lámpa alá tették a kezemet, hogy elősegítsék a gyógyulást. Tükröt még nem adtak,

de érzem, hogy az arcom is csupa seb meg karmolás. A térdem, a lábam, a könyököm, az egész testem csupa seb és véraláfutás. Nem tudom, a kezeim fognak-e valaha is kéznek kinézni. Az ujjvégeim úgy festenek, mint a sülő hamburger. Adtak rájuk valami fájdalomcsillapító spray-t. Már nincsenek bekötve, de jobb szeretném, ha be lennének, mert így egyfolytában figyelnem kell, hogy nem férgesednek-e.

(?)Bejött ma egy légy a szobámba és nem tudtam abbahagyni a sikítást. Annyira féltem, hogy

hernyópetéket fog rakni az arcomra, a kezemre, a testemre. Két nővér kellett hozzá, hogy megölje. Nem engedhetem, hogy ellepjenek a legyek. Lehet, hogy abba kell hagynom az alvást.

(?)Kiszálltam az ágyból és odamentem a tükörhöz. Négy lábujjam sínben van, gondolom

eltörtem őket. Alig ismertem magamra. Az arcom dagadt és tiszta kék meg lila meg karmolás, a hajam foltokban ki van tépve, helyenként teljesen kopasz vagyok. Talán valóban nem is én vagyok.

(?)Mikor felkeltem, újból eltörtem két lábujjamat, úgyhogy most mindkét lábam gipszben van.

Anyu és apu mindennap meglátogat, de nem maradnak sokáig. Nincs mit mondanom, amíg el nem kezd működni az agyam.

(?)Nagyon szédülök, de a nővér szerint csak az agyrázkódástól van. Már alig vannak férgek.

Úgy látszik, a spray elpusztítja őket.

(?)Megtudtam, hogyan jutottam LSD-hez. Apu elmondta, hogy mogyorós csokiban volt. Igaza

van, mert emlékszem, hogy ettem belőle, miután megfürdettem a gyereket. Akkor azt hittem, hogy Mr. Larsen meglepetést hagyott nekem. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ott volt és szó nélkül elment. Ez a rész teljesen sötét. Meglepő, hogy egyáltalán emlékszem valamire. Úgy látszik, bármit is teszek magammal, az agyam működik. Az orvos szerint ez így is van rendjén, mert ahhoz nagyon sok kell, hogy hosszú távra ki legyen ütve az ember. Mégis úgy érzem, nekem ez már sok.

Már tudom, hogy az édesség a Nagypapára emlékeztetett, mert mindig csokis mogyorót evett. Emlékszem, hogy szédülni kezdtem és megfájdult a gyomrom. Úgy rémlik, megpróbáltam felhívni anyut, hogy jöjjön át értem meg a gyerekért. Akkor jöttem rá, hogy ezt szándékosan csinálta valaki. Nagyon zavaros az egész, olyan, mintha színes fényben, füstön át látnám. De arra emlékszem, hogy tárcsáztam a számunkat és évezredek teltek el a számok között. Azt hiszem foglalt volt, aztán nem tudom, mi történt, csak azt, hogy sikítottam és a Nagyapó jött nekem segíteni, de a testén hemzsegtek a sokszínű kukacok és férgek, amelyek lehullottak a földre is mögéje. Fel akart emelni, de csak a csontváz volt már a kezéből és a karjából. A többit lerágták a csúszkáló, hullámzó, gyűrűző, buzgón evő férgek. Az egész testét ellepték. Ettek és nem hagyták abba. A szemgödreiben nyüzsögtek a fehér, puhatestű undorító állatok: mászkáltak a húsában, foszforeszkáltak, egymásba másztak. A kukacok és paraziták elindultak a gyerekszoba felé. Tapostam rajtuk, kézzel is próbáltam agyonnyomni őket, de gyorsabban osztódtak, mint ahogy meg tudtam volna ölni őket. Aztán rámásztak a

kezemé és karomra, elborították az arcomat, bemásztak a számon a torkomba. Fulladoztam, meg akartak ölni. Mindenféle hernyó, féreg, lárva pusztította a testemet, rám másztak és befaltak.

A Nagypapa hívott, de nem hagyhattam ott a gyereket és nem is akartam vele menni, féltem és undorodtam tőle. Annyira el volt már rágva, hogy alig ismertem meg. Egyfolytában a mellette lévő koporsóra mutogatott. El akartam szabadulni onnan, de ezerféle halott dolog és ember nyomult felém, bepréseltek és rámzárták a tetejét. Sikítottam, üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Kapartam a koporsó falát, de nem engedtek ki.

A jelenlegi állapotomból ítélve, akkor, amikor le akartam magamról szedni a férgeket, a saját húsomat és hajamat téptem. Hogy a koponyámat hogy repesztettem be, azt nem tudom. Talán ki akartam verni belőle mindent. Annyira nem emlékszem az egészre. Olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Az írás szörnyen kimerített. Még életemben nem voltam ilyen fáradt.

(?)Anyuék azt hiszik, hogy becsapott valaki. Igen! Hisznek nekem. Sejtem, hogy ki tette, de

nem hiszem, hogy ez valaha is ki fog derülni. Pihennem kell, és fel kell gyógyulnom, igazuk van. Nem fogok arra gondolni, ami történt. Hála Istennek, hogy a gyereket nem bántottam. Köszönöm Neked, Isten.

(?)Pár nap múlva átküldenék egy másik kórházba. Reméltem, hogy hazamehetek, mert a

kezeim már gyógyulnak és a foltjaim is fakulnak. Az orvos azt mondta, hogy egy évbe is beletelik, mire teljesen meggyógyulnak a kezeim, de pár hét múlva már tűrhetően fognak kinézni.

Az arcom már majdnem a régi és a kopasz foltjaimon elkezdett nőni a haj. Mama hozott ollót és a nővérrel nagyon-nagyon kurtára vágták a hajamat. Nem valami szakszerű, de anyu megígérte, hogy elmehetek fodrászhoz pár hét múlva, vagy amikor kiengednek a kórházból. Nem szívesen mutatkoznék ilyen állapotban.

Még mindig vannak férges rémálmaim, de próbálok erőt venni magamon, és nem beszélek róluk. Minek is? Tudom, hogy nem igaziak és mindenki más is tudja, de néha olyan valódinak tűnnek, hogy a kövér, nyálkás testüket is érzem. Ha viszket az orrom vagy valamelyik sebem, alig bírom visszatartani a sikítást.

(?)Anyu hozott egy köteg levelet Joeltől. Megírta neki, hogy kórházban fekszem, azóta

mindennap ír. Egyszer még telefonált is, és anyu akkor azt mondta, hogy idegi alapon kezelnek a kórházban, mert nem akarta nagyon beavatni.

Hát, így is lehet fogalmazni!

Július 22.Láttam anyun, hogy sírt. Próbáltam erősnek és bizakodónak látszani. Jól tettem, mert

bolondokházába fognak zárni, egy dilis intézetbe, sárgaházba, elmegyógyintézetbe, ahol gyogyósok és őrültek közt mászkálhatok. Levegőt sem bírok venni a félelemtől. Apu megpróbálta tudományos szempontból megmagyarázni, de nyilvánvaló, hogy ő is teljesen ki van ütve. Annyira nem, mint én. Ennyire senki sem lehet.

Azt mondta, hogy a gyermekbírónak Jan és Marcie azt vallották, hogy hetek óta próbáltam nekik eladni LSD-t és marihuánát, és hogy iskolaszerte fogyasztóként és árusként is ismertek.

A körülmények ellenem szóltak. Szerepel a nevem valahol egy drogos aktában. Amikor Larsenék szomszédja a sikításra átjött a kertésszel, azt hitték, hogy megőrültem, és bezártak a

gardróbba, megnézték a gyereket, aki már felébredt a kiabálásomra, és kihívták a rendőrséget. Mire ők kiértek, szétvertem magamat, megpróbáltam lekaparni a tapétát a falról és a fejemmel próbáltam kitörni az ajtót, míg agyrázkódást nem kaptam és el nem repedt a koponyám.

Diliházba fognak küldeni. Lehet, hogy tényleg ott a helyem. Apu azt mondta, hogy nem leszek ott sokáig, mert azonnal megkezdi az intézkedést, hogy kihozzon onnan s elvisz egy jó pszichiáterhez.

Egyfolytában ifjúsági központnak hívják azt a helyet, ahova menni fogok, de ezzel nem vernek át. Magukat sem. Bolondokházába leszek zárva! Nem értem! Másoknak is volt már rossz utazásuk, mégsem küldték őket elmegyógyintézetbe. Azt mondják nekem, hogy nem igaziak a férgeim és elküldenek egy olyan helyre, ami az összes féregnél és koporsónál is rosszabb! Nem értem, miért történik ez velem! Lezuhantam a földről, és most zuhanok a semmibe és soha nem fogok leérkezni. Nagyon-nagyon kérlek, ne engedd, hogy elvigyenek. Ne engedd, hogy bolondok közé zárjanak! Félek tőlük. Kérlek, hadd menjek haza a saját szobámba aludni. Kérlek, Isten.

Július 23.Átjött értem egy gyermekvédelmis, aki átvitt az Állami Elmegyógyintézetbe, ahol

nyilvántartásba vettek, katalógusba írtak, kikérdeztek, épphogy csak ujjlenyomatot nem vettek. Aztán bevittek egy pszichiáterhez, aki beszélgetett velem egy kicsit. Nem volt mit mondanom, gondolkodni sem tudtam. Csak az járt a fejemben, hogy félek, félek, félek.

Aztán levezettek egy büdös, ronda, málló vakolatú folyosón és egy zárt ajtón keresztül, amit újra bezártak utánunk. A szívem olyan erősen vert, hogy attól féltem, felrobban és összefröcsköli az egész folyosót. Hallottam a fülemben a kalapálását, alig bírtam egymás elé rakosgatni a lábaimat.

Végigmentünk egy sötét folyosón, láttam pár embert, aki itt van és biztosan tudom, hogy nem tartozom közéjük.

Nem tudom megemészteni, hogy ahova kerültem, az az őrültek birodalma. Egy egész világ van belőlük. Kívül-belül egyaránt. Nem illek ide, de itt vagyok. Ez is őrültség, nem? Látod, drága Naplóm, egyetlen Barátom, nincs hova menni, mert az egész világ őrült!

Július 24.Az éjszaka a végtelenbe nyúlt. Itt bármi megtörténhet anélkül, hogy bárki is megtudná.

Július 25.Ma reggel fél 7-kor keltettek a reggelihez, amit nem tudtam megenni. Karikás szemekkel,

vacogva mentem végig újra a hosszú, sötét folyosón, a rácsos ablakú vasajtóig. Kulcscsörgetés után a túloldalon voltunk. Újabb kulcscsörgés. Az ápolók sokat beszélgettek, de én valahogy nem halottam őket. Be volt dugulva a fülem a félelemtől. Átvittek az Ifjúsági Központba, ami két épülettel arrébb van. Elmentünk két csorgó nyálú férfi mellett, akik egy másik ápolóval leveleket gereblyéztek.

Az Ifjúsági Központban ötven-hatvan, talán nyolcvan gyerek volt, nyüzsögtek, készülődtek az óráikra vagy akárhová. Mind elég normálisnak látszott, kivéve egy nagydarab lányt, aki velem egyidősnek nézett ki, csak tizenöt-húsz centivel magasabb és legalább húsz kilóval nehezebb lehetett. A flippergép alatt feküdt a társalgóban. Volt egy kamasz srác is, aki rángatta a fejét és hülyén motyogott maga elé.

Csöngettek, és a két gyogyóson kívül mindenki kiment. Otthagytak velük a társalgóban. Végül egy termetes nőszemély (az iskolai ápoló) bejött, és azt mondta, hogy ha szeretnék iskolába járni, el kell mennem Dr. Millerhez aláírni egy nyilatkozatot, hogy alávetem magamat a Központ összes szabályának és megkötésének.

Azt mondtam, hogy ezt kész vagyok megtenni, Dr. Miller házon kívül volt, úgyhogy a

délelőtt hátralévő részét a két dilis nézésével töltöttem. Az egyik aludt, a másik rángatózott. Eltűnődtem azon is, vajon milyen benyomást kelthettem a gyógyuló arcommal és fűnyíró-típusú frizurámmal.

Az egész végtelenül hosszú délelőtt alatt szóltak a csengők és jártak-keltek az emberek. Volt egy rakás magazin egy kis kerek asztalon, a folyosón, de nem tudtam olvasni. A gondolataim versenyt futottak az idővel, és nem érkeztek meg sehová.

Fél 12-kor Mary, az ápolónő, megmutatta nekem az ebédlőt. Kamaszok sürögtek-forogtak mindenfelé, de egyikük sem nézett ki olyan bolondnak, hogy idekerüljön, pedig nyilván azok voltak. Az ebéd makaróni és sajt volt bolognaival, zöldbab konzerv és valami ázott puding. Csak időpocsékolás volt, hogy enni próbáltam. Nem tudtam nyelni.

Sokan nevettek és csipkelődtek; a tanáraikat és a kezelőiket is a keresztnevükön szólítják. Az orvosokon kívül mindenkit. Senki sem tűnt olyan ijedtnek, mint én. Féltek, amikor ide kerültek? Félnek most is, csak próbálják leplezni? Nem értem, hogy lehet itt élni. Őszintén szólva, jobb itt az Ifjúsági Központban, mint a többi részlegen. Majdnem olyan, mint egy kis iskola. De maga a kórház elviselhetetlen. A büdös folyosók, a kiégett emberek, a zárt, rácsos ajtók. Szörnyű álom, rossz utazás, minden, amit el tudok képzelni.

Dr. Miller végre megérkezett délután, és beszélhettem vele. Azt mondta, hogy a kórház nem tud segíteni rajtam, a személyzet nem tud segíteni rajtam, a tanárok nem tudnak segíteni rajtam és az egész program – ami egyébként sikeresnek bizonyult – nem tud segíteni rajtam, ha nem akarok segítséget. Azt is mondta, hogy ha meg akarom oldani a problémámat, előbb el kell ismernem, hogy problémám van. De hogy láthatnám be azt, ami nincs? Tudom, hogy ellen tudnék állni a kábítószernek akkor is, ha elsüllyednék benne. De hogyan győzzek meg erről mást anyun, apun, Timen és Joelen kívül, hogy legutóbb nem tudtam róla, hogy kábítószert veszek be? Szinte hihetetlen, hogy az első drogos tapasztalatom is meg ez az utolsó is, ami elmegyógyintézetbe juttatot, a tudatomon kívül történt. Senki nem hinné el, hogy ilyen hülye lehet valaki. Én is alig tudom elhinni, én, aki tudom, hogy igaz!

Egyébként is, hogy ismerhetnék be bármit is, amikor annyira félek, hogy beszélni sem tudok? Csak ültem bólogatva Mr. Miller irodájában, hogy ne kelljen kinyitnom a számat. Úgysem jött volna ki rajta semmi.

Fél 3-kor megjöttek a többiek a suliból. Volt, aki labdázni ment, volt aki itt maradt csoportterápiára.

Kezd derengeni, amit az első orvos meg a gyermekvédelmis mondott. Két csoport van. Az 1. számú csoport megpróbálja betartani a szabályokat, hogy kiengedjék. Minden kedvezményt megkapnak. A 2. sz. a zárt. Nem tartják be az előírásokat: elvesztik a türelmüket, káromkodnak, lopnak, szexuális életet élnek stb., úgyhogy mindenben korlátozzák őket. Remélem, itt nincs fű. Tudom, hogy vissza tudnám utasítani, de több gondot nem bírnék elviselni anélkül, hogy tényleg beleőrülnék. Biztos tudják az orvosok, hogy mit csinálnak, de nagyon egyedül vagyok és nagyon félek. Talán tényleg megbolondulok.

Fél 5-kor vissza kellett jönnünk az osztályra, hogy megint bezárjanak, mint az állatokat az állatkertbe. Öt fiú és hat lány van rajtam kívül az én részlegemen, és hála Istennek, mert egyedül nem bírtam volna visszamenni. Mindenesetre ók is lelombozódtak (ahogy én), amikor ránkzárták a vasajtót.

Ahogy mentünk a folyosón, egy idősebb nő megjegyezte, hogy eddig milyen csönd és nyugalom volt. A legkisebb lány megfordult. „Baszd meg!” – mondta neki. Annyira meglepődtem, hogy azt hittem, ránk szakad a mennyezet, de semmi sem történt. Senki sem figyelt fel rá, csak én.

Július 26.A kislány, akit tegnap említettem, a mellettem lévő szobában lakik. 13 éves és olyan, mintha

mindig a sírás küszöbén lenne. Mikor megkérdeztem, mennyi ideje van itt, azt mondta

„Örökké itt vagyok, örökké.”Vacsoraidőben együtt mentünk az étkezőbe és együtt ültünk egy hosszú asztalnál. Nem

ettünk. Az este hátralévő részében hagyták, hogy tétlenül ténferegjünk az osztályon. Nagyon el akartam mondani anyunak meg apunak, hogy milyen itt, de nem fogom. Csak még jobban felzaklatná őket.

Az egyik idősebb nő alkoholista és félek tőle. Még jobban féltem Babbie-t. Mi tartja vissza ezt a nőt attól, hogy nálunk próbálkozzon? Mindenféléket mutogatott nekünk, amikor elmentünk mellette. Megkérdeztem Babbie-t, hogy mit lehet ilyenkor csinálni; azt mondta, megmondhatjuk az ápolóknak, de legjobb, ha nem vesszük észre.

Aztán egy nagyon furcsa és rémisztő dolog történt. Az egyik „társalgó” helyiségben ültünk és néztük egymást, amint egymást nézzük. Olyanok voltunk, mint a majmok. Megkérdeztem Babbie-t, hogy nem akarna-e inkább valamelyikünk szobájában beszélgetni, mire azt mondta, hogy nem szabad a szobákban szeretkezni, de holnap a raktárban lehet róla szó! Nem tudtam szóhoz jutni! Azt hitte, hogy molesztálni akarom. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam neki válaszolni. Később megpróbáltam elmagyarázni neki, de ő csak elkezdett magáról beszélni, mintha ott sem lettem volna.

Elmondta, hogy 13 éves és két éve kezdett kábítózni. A szülei elváltak, mikor 10 éves volt és őt az apjához küldték lakni, aki szerelő és újranősült. Egy ideig minden rendben volt, aztán féltékeny lett a mostohaanyja gyerekeire és idegennek, kívülállónak érezte magát. Sokat járt el otthonról, azt mondta a mostohaanyjának, hogy könyvtárba kell mennie, mert problémái vannak a tanulással. A szokásos indokok. Közben az ideje felét sem töltötte az iskolában. Ennek ellenére jó jegyeket vitt haza, úgyhogy nem kérdezősködtek a szülei. Egyszer végül telefonált a szüleinek az iskola, hogy a gyerek nagyon sokat hiányzik. Azt adta be az apjának, hogy nagy és zsúfolt az iskola és senki nem tudja számontartani, hogy ki van ott és ki nincs. Ezt nem tudom, miért hitte el az apja, de elhitte. Egyszerűbb volt, mint tovább foglalkozni az üggyel.

Mindegy. Az igazság az volt, hogy Babbie-t beavatta valami 32 éves hapsi, akivel egy matinén találkozott. Nem részletezte, de gondolom, hogy a drog világán kívül az életbe is kapott némi betekintést. Ez a pasi pár hónappal később lelépett, de Babbie mindig könnyen talált újakat. Sőt, 12 évesen már gyermekprostituáltként működött. Mindezt nagyon nyugodtan mesélte el, majd megszakadt a szívem. De ha sírtam volna (nem tettem), se vette volna észre, nem volt egészen magánál.

Mikor már egy éve használt kábítószereket, az élesszemű szülei gyanút fogtak. Akkor sem törődtek ezzel nyíltan, csak faggatóztak meg balhéztak egyfolytában, úgyhogy a következő mozis pasiját kirabolta, és elment L. A.-be. Azt mondta egy barátja, hogy egy gyerekprostituált mindig könnyen boldogul – ami igaznak is bizonyult. A második napon, amikor a városban mászkált, találkozott egy „kedves hölggyel”, aki egy nagy lakosztályba vitte a ........Boulevard-on. Mikor odaért, hasonló korú lányok ültek a nappaliban és desszertes tálkákban álltak a tabletták. Fél órán belül teljesen el volt szállva.

Később, mikor kijózanodott, megállapodtak a hölggyel, hogy ott fog lakni és iskolába fog járni. Csak napi két órát kellett dolgoznia, többnyire délután. Másnap tehát beiratkozott ott egy suliba, mint a hölgy unokahúga, és megkezdődött számára a felsőbbosztálybeli kurvák élete. Abban az időben négy lány lakott a hölgynél unokahúgként. A sofőr hozta-vitte őket és soha semmit nem láttak a pénzből, amit megkerestek. Babbie azt mondta, többnyire unatkoztak a lakásban, ültek ott, mint a majmok: nem beszélgettek és nem is mentek sehová.

Annyira hihetetlen volt az egész, hogy megpróbáltam kérdezni, de csak beszélt tovább szomorúan, fátyolos hangon. Biztos, hogy igazat mondott. Egyébként, azok után, amik velem történtek, bármit képes lennék elhinni. Szomorú olyan helyen lenni, ahol az ember bármit elhisz, nem? Szerintem az, drága Barátom, komolyan az.

Szóval Babbie pár hét múlva megszökött és stoppal elment San Franciscoba. De ott négy

muki összeverte és megerőszakolta. Próbált pénzt koldulni, hogy hazatelefonáljon, de senki nem adott neki. Azt mondta, akár négykézláb is hazamászott volna és engedte volna, hogy láncra kössék a spájzban. De mikor megkérdeztem, miért nem ment a rendőrségre vagy orvoshoz, kiabálni és köpködni kezdett.

Később sikerült elérnie a szüleit, de mire ők San Franciscoba értek, lelépett valami hapsival, aki saját labort hozott össze, hogy LSD-t gyártson. Mindketten belekeveredtek valami szar ügybe, és ő itt kötött ki, ahogy én is.

Nagyon örülök, hogy itt vagy nekem, Naplóm, mert itt egyszerűen semmi nincs, amit csinálni lehetne ebben az állatkertben. Nem tudom, mi lenne velem Nélküled.

Van valahol a folyosó másik végén egy nő, aki nyög és jajgat egész nap. Hiába tapasztom a szétroncsolt kezemet a fülemre és hiába bújok a párna alá, akkor is hallom a hörgését. Fogok valaha az életben úgy aludni, hogy nem harapdálom a számat, hogy nem vacognak a fogaim, hogy nem önt el a rémület, ahányszor erre a helyre gondolok? Nem lehet igaz. Csak egy rossz utazás az egész. Talán holnap eljön ide egy busznyi kisiskolás, hogy földimogyoróval etessen minket a rácson keresztül.

Július 27.Kedves Napló!Teljesen elveszthettem az eszem! De részben biztosan, mert éppen imádkozni próbáltam.

Meg akartam kérni Istent, hogy segítsen rajtam, de csak ostoba, haszontalan szavakat tudtam motyogni, amik megsemmisültek mellettem a padlón és elgurultak a sarokba vagy az ágy alá. Nem tudtam, egyszerűen nem tudtam visszaemlékezni, hogy mi jön azután, hogy „Lecsukódik már a szemem”. Ezek csak szavak, hasztalan, mesterséges, üres szavak, nincs tartalmuk, sem jelentésük. Olyanok, mint amiket az az őrült nő hajtogat, aki már a családom tagja. Verbális gyakorlatok, értelem nélküliek, kétségbeesettek, lényegtelenek, hatás és méltóság nélküliek. Néha már azt hiszem, csak a halál juttathat ki ebből a szobából.

Július 29.Ma megengedték, hogy iskolába menjek. Itt az iskola valóban kiváltság. Nincs szörnyűbb,

mint a tétlenség, hogy ott ülsz és nem csinálsz semmit, és ezt az idők végezetéig csinálhatod.Biztos sírtam álmomban, mert reggel csurom víz volt a párnám és teljesen ki voltam

merülve. A felsőtagozatosoknak is két tanáruk van, meg nekünk is. Mindkettő elég rendesnek látszik és a kölykök is elég normálisan viselkednek. Biztos azért, mert félnek, hogy visszaküldik őket a senki földjére, az unalom és a magány birodalmába.

Úgy látszik, az ember mindent képes megszokni. Még azt is, ha intézetbe zárják. Amikor ma este ránkzárták a nehéz vasalt fémajtót, nem keseredtem el teljesen. Lehet, hogy csak kiégett belőlem minden, mert kisírtam magam.

Beszélgettünk egy kicsit Babbie-val és megcsináltam a haját, de minden öröm és spontaneitás eltűnt az életből. Már én is csak kelletlenül vegetálok, ahogy ő.

A többi lány az osztályon beszélget, viccelődik meg TV-t néz vagy kioson a mosdókba cigizni. Mi épphogy csak élünk.

Itt mindenki dohányzik, és megtölti a folyosókat a szürke, gomolygó füst, aminek nincs hova mennie. Be van zárva és össze van zavarodva, akár a betegek.

Az ápolók mind nehéz, csörgő kulcscsomókat hordanak a kötényükön. Fémes csilingelésük szüntelen, lehangoló figyelmeztetés.

Július 30.Babbie lement a társalgóba TV-t nézni és én féltékeny vagyok. Hogy haragudhatok egy

gyerekre, aki egy öreg nyanyára pazarolja az érzelmeit, hogy az megossza vele a doboz cigarettáját?

Ilyen nincs! Ez nem is lehet igaz!

Július 31.Iskola után csoportterápiát tartottunk az Ifjúsági Központ nappalijában. Érdekes volt

hallgatni a többieket. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy hogyan érezték magukat, mikor először ide kerültek, de nem mertem kinyitni a számat, hogy megkérdezzem. Rosie ki volt borulva, mert úgy érzi, kiközösítik. A többiek pedig elmondták neki, hogy miért nehéz vele: ráakaszkodik az emberekre, ki akarja sajátítani őket. Először dühös lett és szentségein i kezdett, de szerintem a végére már jobban értette magát egy kicsit.

Aztán beszéltek a saját gondjaikról is, ez is érdekes volt. Lehet, hogy az itt töltött idő mégiscsak a hasznomra fog válni.

A terápia után Carter, a jelenlegi csoportelnök (hat hetenként újat választanak), leült velem és beszélgettünk. Mondta, hogy szabadon mondjak el bármit, hozzam felszínre a gondolataimat és a dühömet, hogy megbeszéljük, mert elrejtve felnagyítottnak, aránytalannak tűnnek. Azt is elmondta, hogy mikor először idekerült, annyira meg volt ijedve, hogy három napig nem volt hangja. Egyszerűen nem tudott beszélni! Tulajdonképpen azért küldték ide, mert senki nem tudta kezelni. Annyi ifjúsági otthonban, nevelőintézetben és nevelőotthonban volt már, hogy nem tudja számon tartani, de az elmegyógyintézet gondolata teljesen kiütötte a nyeregből.

Azt mondta, a 2. csoportból úgy lehet kijutni, ha megjavulunk és rendesen viselkedünk. Volt már az 1. csoportban párszor, de mindig visszakerült ide az indulatossága miatt. Azt is mondta, hogy az 1. csoport barlangjáró túrára megy két hét múlva a hegyekbe. Én is el akarok menni. Ki kell jutnom innen. Muszáj.

Augusztus 1.Anyu és apu meglátogattak. Még mindig hisznek nekem és apu volt Jannél, aki – úgy érzi –

vissza fogja vonni a vallomását, miszerint kábítószert akartam neki eladni.Nagyon örülök a csoportterápiának. Talán valami hasznot is húzok abból, hogy itt vagyok,

ahelyett, hogy letörne.

Augusztus 2.Voltam Dr. Millernél és azt hiszem, ő is hisz nekem. Örül, hogy szociális dolgozó szeretnék

lenni, és ő is szükségesnek tartja, hogy legyenek emberek, akik értik, ami ott kint zajlik. Javasolta, hogy kérdezzem meg a többieket a hátterükről, hogy jobban megérthessem őket. Figyelmeztetett, hogy semmin se döbbenjek meg, amit hallok. Úgy látszik, azt hiszi, van még olyasmi ezen a világon, ami meglephetne. Szerencse, hogy nem ismeri az én hátteremet. Ugye nem?

Először azt hittem, nem merem majd megkérni őket, hogy beszéljenek magukról. De azt mondta, hogy ha elmondom, miért érdekel, biztos megteszik. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy turkálni akarok mások magánéletében. Nem biztos, hogy én elmondanám nekik az én történetemet. De, talán mégis. A legdurvább részeket azért kihagynám.

Egy rövid ideig tévéztem, de mivel hat fiatal és harminc felnőtt van az osztályon és szavazni kell a műsorokra, természetesen az utóbbi csoport szokott nyerni.

Úgyis szívesebben írok vagy olvasok. Babbie-t is rá akarom venni, hogy olvasson, talán kivesz valamit a könyvtárból, ha unszolom még egy kicsit. Segíteni fog elterelni a gondolatait, ha oda tud figyelni valamire. A nevelőtanára új otthont keres neki, de az ő előéletével ez nem könnyű feladat, a szüleinek pedig már nem kell. Kár érte.

Augusztus 3.Gyönyörű, meleg, lustálkodós nap volt. Kint feküdtünk a füvön, mikor összeszedtem

minden bátorságomat és megkérdeztem Tom............-ot, aki az én oszályom férfi részlegén van, hogy miért került ide.

Tom jóképű, szeretetre méltó, értelmes fiatalember. Tizenöt éves, az a típus, aki mellett az ember automatikusan otthon érzi magát. Azt mondta, hogy biztonságot nyújtó, kényelmes otthona volt, együtt éltek a szülei. Nyolcadikban az iskola kedvencének választották. Engem a legnagyobb baromnak választanának, ha lenne nálunk iyesmi.

Szóval múlt év tavaszán hallottak a szipózásról és – mivel érdekelte őket a dolog – három haverjával vettek ragasztót, és kipróbálták.

Hatalmas ricsajt csaptak: rikkantgattak, fetrengtek a padlón. A gyerek apja leszólt nekik, hogy hagyják abba. Nem is sejtette, hogy miért áll a bál. Azt hitte, bunyóznak, mint máskor.

Egy héttel később ugyanez a három kipróbálta az apja skót whisky-jét, de nem ízlett nekik, és nehezebb is volt hozzájutni, mint a fűhöz vagy a tablettákhoz. Ő is mondta, amit már hallottam, hogy a szülőknek sohasem hiányoznak a fogyókúrás gyógyszereik, a nyugtatóik, a lázcsillapítóik, serkentőszereik, az altatóik vagy bármi más, ami ilyenkor – jobb híján – szóba jöhet. Úgy kezdte, de hat hónap múlva már annyi pénzre volt szüksége, hogy el kellett mennie dolgozni. A lehető legjobb helyre jelenkezett: egy gyógyszertárba. Az üzlet tulajdonosának elég sok fejtörésébe került, míg rájött, mi történik a raktárával. Mikor ez megtörtént, Tommy-t elbocsátotta, hogy megspórolja a családi balhét. Több szó nem is esett az ügyről, csak ők ketten tudtak róla. Tommy-t már az sem zavarta, hogy kirúgták, mert ráállt a kemény drogokra és elkezdett árulni a felső tagozaton, hogy el tudja tartani magát. Végül itt kötött ki, és szerény véleménye szerint még mindig nem szállt le a földre, mert a drog puszta említésére is bepörög. Észrevettem, hogy Julie, aki pár lépéssel arrébb ült, ugyanígy reagált. Olyan ez, mint amikor valaki ásít. Te is ásítasz. Olyan jó, hogy nem éreztem semmit. Mégis, talán jobb lett volna, ha nem kérdezem meg, mert rohadt elkeserítő volt, hogy ő és Julie alig várják, hogy kiszabaduljanak innen és újrakezdhessék.

Utálom ezt a helyet! A mocskos WC-ben húgyszag van. A kis ketrecek, ahová a rendetlenkedőket bezárják! Az egyik idős nő, aki piromániás, szinte állandóan be van zárva. Nem tudom elviselni. Az emberek a legrosszabbak.

Augusztus 4.Ma elmentünk úszni. Margie Ann mellett ültem a buszban, aki azt mondta, sosem akar

elmenni innen. Azt mondta, amint kikerül, mindenki a nyakán van, hogy beszálljon megint, és tudja, hogy most nem tudna nemet mondani. Aztán rámnézett és azt mondta: „Miért nem megyünk el? Csak mi ketten. Tudom, hol szerezhetünk egy szempillantás alatt.”

Augusztus 5.Anyu és apu megint meglátogattak, és hoztak Joeltől egy tízoldalas levelet. Anyu azt akarta,

hogy rögtön olvassam el, de én meg akartam várni, míg egyedül lehetek. Nagyon fontos nekem és senkivel sem akarom megosztani, csak Veled. És félek is, hogy mi lehet benne, mert Apu elmondta Joel-nek az igazságot, mármint amennyit ő tud. Azt hiszem, várok a felbontással.

Apu azt is elmondta, hogy végre sikerült rávennie Jant, hogy vonja vissza a vallomását, miszerint árultam a suliban. Most ő és apu együtt próbálják meggyőzni Marcie-t, hogy ő is vonja vissza az övét. Apu azt mondta, hogyha ez megtörténik, azonnal kivisz innen.

Alig merek reménykedni, de mégis ezt teszem és attól a gondolattól, hogy egy ilyen reménytelen helyen reménykedjem, sírhatnékom támad.

KésőbbJoel levele szuper volt. Először féltem elolvasni, de már örülök, hogy megtettem. A

legkedvesebb, legmegbocsátóbb, legmegértőbb ember a világon. Nagyon várom már az őszt,

amikor majd megint együtt lehetünk. Tudom, hogy nem lesz több drogproblémám, de olyan egy hülye, éretlen, gyerekes, naiv, lehetetlen alak vagyok! Mindent meg kell tennem, hogy büszke lehessen rám. Bár itt lehetne most velem! Olyan erősnek kellene lennem, mint a családom többi tagjának. Akarom, akarom, akarom.

Augusztus 8.Fantasztikus, gyünyürű, csodálatos, hihetetlen nap! Madárdallal, napsütéssel, virágokkal.

Nem tudom elmondani, milyen boldog vagyok. Ki fogok szabadulni innen! HAZA fogok menni. Ma aláírják a papírokat, és anyu meg apu holnap eljön értem. Egy ezredév van még holnapig. Sikítani akarok örömömben, de akkor visszajönnének, hogy bezárjanak. Tulajdonképpen igazságtalan vagyok ehhez a helyhez. Akármilyen szörnyű is, jobb, mint a javítóintézet. Kay azt mondta, hogyha javítóba küldték volna, az összes mocskos trükköt megtanulta volna, ami csak létezik. Itt legalább csak azokkal gazdálkodik, amiket már ismer. Azt hiszem, ez mindnyájunkra igaz.

El sem tudom hinni, hogy végre hazamehetek. Valaki odafönn intézkedik az érdekemben. Biztos szegény, drága Nagyapó.

KésőbbNem tudtam aludni és Babbie-n gondolkodtam. Lelkiismeretfurdalásom van, amiért én

elmegyek és ő itt marad. Talán, ha ez a rémálom már halványodik egy kicsit, visszajöhetünk érte. Nem, ez csak gyerekesség. Az életben ez nem így megy. Nem akarok erre gondolni többet.

Augusztus 9.Végre-valahára itthon vagyok. Tim és Alex annyira örültek nekem, hogy szörnyen éreztem

magam azért, amit az utóbbi hónapokban műveltem. Mikor Boldogság odajött és megnyalta a kezemet meg az arcomat, azt hittem, anyu sírva fakad, és örültem, hogy a Nagyi meg a Nagyapó ezt nem érték meg.

Azt hiszem, apu tudta, hogyan érzek, és nagyon rendes volt. Drága, jó apu, ő mindig tudja. Egy kicsit beszélgettünk, aztán javasolta, hogy menjek föl a szobámba pihenni, ami nagyon jó volt, mert úgyis egyedül akartam lenni a saját szobámban, a saját gyönyörű függönyöm, tapétám, ágyam társaságában, az egész házzal körülöttem, míg a gyönyörű, kedves családomat odalent tudom. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy nem utálnak, mert én sok mindenért gyűlölöm magamat.

Augusztus 10.Hajnali 2 óra van és most volt életem legcsodálatosabb érzése. Imádkozni próbáltam. Csak

meg akartam köszönni Istennek, hogy kihozott onnan és hazahozott, amikor eszembe jutott Jan és Marcie, és életemben először igazán akartam, hogy nekik is segítsen. Azt akartam, hogy teljesen jól legyenek és ne kelljen soha elmegyógyintézetben kikötniük. Kérlek Isten, gyógyítsd meg őket! Segíts rajtuk és rajtam is!

Augusztus 12.Apunak lehetősége nyílt, hogy visszamenjünk Keletre egy kéthetes előadássorozatra. Hát

nem csodálatos? Persze, Dr.........-nak egyáltalán nem csodálatos, mert szívrohama volt. Remélem, már jobban van. Mindegy, szóval apu helyettesíti és az ő gyönyörű házukban fogunk lakni, meg minden. Szuper!

Augusztus 14.Csak egy duplaágyas szobájuk volt már a motelben, úgyhogy Alex és én alszunk az egyiken,

anyu és apu a másikon, Tim pedig a földön, mert már pótágyuk sem volt. Tim nem bánja, olyan, mint a sátorozás, mondja. Kisorsoltuk, hogy ki legyen az első a fürdőszobában. Én az utolsó lettem, de nem baj, mert úgyis írni akartam beléd.

Minden tökéletes lenne, ha itt lenne Joel. Csak ő hiányzik az életünkből. Kicsit zűrös lenne ugyan, ha egy szobát és egy mosdót kellene használnunk, és még össze sem vagyunk házasodva. Lehet, hogy még cikibb lenne, ha házasok lennénk – de erre most nem akarok gondolni. Addig nem lesz több szex az életemben, amíg le nem kötöttem magam egy férfi mellett ásó-kapa-nagyharang, míg a halál el nem választ. De azt hiszem, akkor is együtt leszünk. Mert nem tudom elképzelni, hogy az igazságos Isten elválaszt egymást szerető embereket, mikor a túlvlágra kerülnek. Nagyi és Nagyapó vagy apu és anyu soha nem lennének egyedül boldogok. Biztos vagyok abban, hogy a Nagyi azért halt meg, mert nem akart egyedül lenni. Semmi baja nem volt azon kívül, hogy a Nagypapa nélkül nem akart tovább élni.

Nem tudom, anyu csókolt-e meg valaha más férfit, mint aput. Alighanem, mert apu néha viccelődik Humphrey-ről, de biztos, hogy anyu soha nem feküdt le vele. Nem hiszem, hogy szokás volt az ilyesmi, amikor anyu meg a Nagyi fiatalok voltak. Jó lenne, ha még mindig úgy lenne. Könnyebb lenne, ha szűzen házasodnának az emberek és utána fedeznék fel az igazi életet. Velem hogy lesz? Lehet, hogy jó lesz, hisz olyan értelemben szűz vagyok, hogy tiszta fejjel még nem szeretkeztem. Szerintem drog nélkül nagyon félnék. Remélem, mindezt el tudom felejteni és hozzámegyek egyszer valakihez, aki szeret. Ez egy biztonságot nyújtó terv, nem? Olyasvalakivel lefeküdni, akit szeretsz.

Én jövök a fürdőszobában, úgyhogy mennem kell.Viszlát.

Augusztus 17.Beköltöztünk. Apu ma megkezdi a tanítást, délután pedig megnézzük a várost. Sötét volt,

mikor megérkeztünk, de hihetetlen ez a környék, minden zöld és illatos. Örülök, hogy végre itt vagyunk. Mind nagyon fáradtak vagyunk, mert egész tegnap és tegnapelőtt éjszaka anyu és apu felváltva vezettek. Két nap és egy éjszaka autózás kicsit kikészített minket. Bár érdekes volt megismerni az országnak ezt a részét, azért örülünk, hogy letelepedtünk. Apu azt mondta, több időnk lesz a hazafele útra és esetleg Chicagóba is elmehetünk meglátogatni Joelt. Csodálatos lenne! Egyfolytában drukkolok.

Augusztus 20.Képzelj el engem egy egyetemi teadélutánon! És ami ennél is meghökkentőbb, hogy

élveztem is, bár egy kicsit magas volt. Úgy látszik, kezdek felnőni.Viszlát.

Augusztus 22.Vége a nagy felfedezésnek! Belesétáltam tegnap egy bokornyi mérges szömörcébe. Jól

elintéztem magamat! Nincs sok errefele, de ki más találná meg?Mindenem dagadt és vörös és viszket, a szemem is bedagadt, alig tudom kinyitni, szóval

szuperül festek. A doki átjött és belémnyomott valamit, de nem volt nagyon bizakodó. Pfuj!

Augusztus 24.Nem tudtam, hogy ennyire fertőző a szömörce. Alex megkapta a ruhámról vagy valahonnan.

Nincs olyan rosszul, mint én, de meglehetősen viszketős és ingerlékeny. Páran az egyetemről átjöttek, hogy megtudják, hol találkoztam a bokorral, hogy kiirtsák, de én azt sem tudom, hogy néz ki.

Augusztus 27.Hurrá! New Yorkba megyünk a hétvégére. Anyu, Tim, Alex és én elmegyünk holnap

vonattal, és hétfőig ott leszünk. Tök jó, nem? A nagyáruházak meg minden. Nagyon várom. A mérges szömörcéből már csak rózsaszín pöttyök vannak, amiket el tudok tüntetni a sminkemmel. Legalábbis remélem. A 7.15-ös vonattal megyünk holnap. Apu azt mondta, hogy vehetek egy csomó új dolgot a sulira. Éljen, éljen!

Augusztus 29.Olyan fülledt meleg van Manhattanben, hogy nem igaz. Addig jó, amíg a nagyáruházakban

vagyunk, de az utcán olyan, mintha sütőben sétálna az ember. Felhőkben száll föl a meleg a járdáról. Nem tudom, aki ott lakik, hogy bírja. Joel azt mondta, Chicagóban sem jobb, de ezt nehéz elhinni. Na mindegy. Délelőtt a Bloomingdale’s-ben vásároltunk, délután pedig megnéztünk egy filmet a Radio City-ben, csak azért, hogy elmeneküljünk a hőség elől.

Életünk legnagyobb hibája volt, hogy felszálltunk a metróra. Annyira tömve volt emberekkel, úgy össze voltunk gabalyodva, mint a savanyú káposzta az üvegben és a szag is legalább olyan szörnyű volt. Egy öreg matróna lógott a szíjon mellettem, és az ujjatlan ruhája a leghihetetlenebb csomós-borzas madárfészket mutatta meg a hóna alatt. A legbüdösebb látvány volt, amivel valaha találkoztam. Remélem, Tim nem látta, különben egy életre megundorodik a nőktől.

Holnap elmegyünk a Modern Művészetek Múzeumába meg pár másik helyre. Nem hiszem, hogy vasárnap sokáig maradunk, mert anyu is legalább olyan kényelmetlenül érzi magát, mint mi.

Szeptember 2.Végül mégsem ejtjük útba Chicagót. Személyi változások vannak az egyetemen, és apunak

vissza kell érnie. Felajánlotta, hogy valahogy mégiscsak megoldhatjuk, hogy egy rövid ideig ott lehessünk, mert nem akart elszomorítani, de nem lehetek ennyire gyerekes. Pár hét múlva úgyis láthatom Joelt, és végtére is nem vagyunk eljegyezve. Bár lennénk!

Szeptember 4.Egész éjszaka és egész nap autózni rém idegőrlő. Apu teljesen kivan, úgy néz ki, mint egy

másnapos víziló, Alex pedig egyfolytában nyüzsög és nyugtalankodik. Szeretnék segíteni a vezetéssel, de apu kijelentette, hogy szó sem lehet róla, amíg nincs jogosítványom. Meg fogom szerezni, amint csak tudom.

Még egy hirdetőtábla, és megőrülök!

Szeptember 6.Végre itthon vagyunk! Szegény apunak át kellett mennie az egyetemre. Tudom, hogy

totálisan ki van készülve. Ha én ilyen fáradt vagyok ilyen fiatalon, csoda, hogy ő egyáltalán lépni tud. Anyu vidáman rohangál a házban, boldog, mint egy madárka, hogy ITTHON lehet. Milyen csodálatosan szép, gyönyörű szó ez!

Már én is kezdem tűrhetően érezni magam. Pár órával ezelőtt egyikünk sem gondolta volna, hogy kibírja még egy percig, most pedig mindenki feltámadt. Alex elrohant Tríciához, hogy elhozza Honey-t és a kiscicáit meg Boldogságot, Tim pedig szöszmötöl a „büdös-szobájában”, ahogy Alex nevezi. Én azt csinálom, amit a legjobban szeretek: örülök a gyönyörű szobámnak, a könyveimnek, a személyes tárgyaimnak. Nem is tudom eldönteni, mit csináljak először: játsszam valamit a gyönyörű zongorámon, elővegyek egy gyönyörű könyvet vagy szunyáljak egy jót.

Azt hiszem, az alvás fog nyerni.

Szeptember 7.Találkoztam Fawn........-val a boltban és meghívott estére hozzájuk úszni egyet. Igazán

rendes tőle. Lehet, hogy idén végre össze tudok jönni néhány rendes gyerekkel, és akkor nem mernének piszkálni a hülye drogosok. Egyszerűen tökéletes lenne, nem? Fawn és a nővérei vízibalettoznak és – bár nem úszom jól – megígérte, hogy megtanít. Remélem, nem fulladok meg és nem esem a fejemre a medence sekély vizében.

Szeptember 10.Nem tudom, miért kell ilyen bizonytalannak és félősnek lennem. Nem ismerem Fawnt

régóta, de féltékeny vagyok a többi barátjára. Szebbnek és talpraesettebbnek tartom őket, és mindig arra gondolok, hogy épphogy elviselnek, ami hülyeség, mert egyfolytában meghívnak mindenhová.

Csak hülye vagyok. Remélem, egyikük sem hallotta azokat az ocsmány pletykákat, amik rólam keringenek. Fogalmam sincs, kikkel beszélt Jan, Marcie vagy a többi hülye drogos, de remélem, nem az egész iskolával. Remélem, nem fognak többet bántani. Vajon a többi lány is ilyen szégyenlős, mint én? Ha azt hiszem, hogy randit fog kérni tőlem egy srác, attól félek, hogy nem fog, ha pedig megteszi, félek elmenni. Tegnap este, mikor úsztunk, átjött egy vagonnyi fiú, és Fawn apja, aki nagyon rendes, behívta őket egy puncsra. Hülyéskedtünk egy kicsit, aztán ráengedtük a slagot az udvarra, és táncoltunk a vizes betonon. Jól nézhettem ki, mert Frank..... találkozni szeretne velem. Először csak haza akart kísérni, de ott akartam maradni, hogy segítsek Fawnnak összetakarítani. Az igazság az, hogy nem érdekelnek annyira a fiúk. Anyu szerint csak azért, mert még bizonytalan vagyok magamban. Remélem, igaza van. Nagyon remélem.

Szeptember 11.Reggel rögtön telefonált Fawn. Szeretne egy bulit rendezni jövő pénteken fiúkkal.

Átmegyek ma délután, és együtt fogjuk megtervezni, de inkább nem bonyolódnék bele. Wally tegnap udvarolt neki, ma este pedig moziba mennek. Valahogy jobban örülnék, ha nem tenné. Nem tudom, miért aggódom érte, hisz pár hónappal idősebb nálam, de azt hiszem, a fiúzásból van a legtöbb baj. Legalábbis az én problémáim gyökerei ott voltak. Ez egy hatalmas hazugság. Egyébként ma reggel olvastam egy cikket az egyéniség és a felelősségtudat kérdéséről. Azt írták, hogy az olyan gyerek, aki soha nem dönthet egyedül, soha nem nő fel, és akinek túl korán kell egyedül döntéseket hoznia, az sem. Nem hiszem, hogy bármelyik kategóriába beletartoznék, de azért érdekes gondolat.

Viszlát.

Szeptember 16.Nem is fogod elhinni, mi történt. Mrs. .........., a régi zongoratanárnőm felhívott, és szeretné,

ha szólista lennék a diákbemutatóján. Az egyetem dísztermét szeretné kibérelni és az én fényképemet szeretné a plakátokra meg a programfüzetre tenni! Tud a kezeimről, csak késő ősszel lenne ez az egész, de akkor is tök jó! Nem tudtam, hogy ilyen jó vagyok. Komolyan nem gondoltam volna.

Szeretne találkozni a szüleimmel valamelyik este, hogy megbeszéljék. Még mindig nem tudom elhinni. Jó, persze, mindennap gyakorolok, meg gyakran leülök játszani csak úgy, amikor nincs jobb dolgom, de ez azért van, mert nem rajongok a tv-ért, pláne azért nem, amit Tim és Alex néznek, és örökké azért mégsem olvashatok. Nem tudtam, hogy ilyen jó vagyok. Hülyeségnek fogják tartani a többiek? Nem akarok mindent elrontani most, mikor kezdünk igazán jóban lenni. Azt hiszem, meg fogom beszélni Fawn-nal, de csak a bulija után, mert tudom, hogy mostanában csak az jár a fejében.

Ui.: A világ legszebb levelét kaptam meg az imént Joeltól. Alig várja, hogy láthassuk

egymást. Nem mondtam meg, hogy én is így érzek, de ő biztosan tudja.

Szeptember 17.Hát képzeld, megjött a mestruációm. Most aztán emiatt is zavarban leszek. Nem tudom,

kiborítaná-e anyut, ha tampont vennék vatta helyett? Azt hiszem, igen, úgyhogy nem kísérletezem. Azért ez rendesen betesz nekem holnapra. Végül is nem baj. Legfeljebb az új nadágomat veszem fel a felsőrésszel. Akkor is bosszantó. De mivel nem tudok tenni ellene, megpróbálok jó képet vágni az egészhez.

Szeptember 18.Felnéztem az égre ma reggel és rádöbbentem, hogy majdnem vége a nyárnak. Elég

elszomorító, mert olyan, mintha itt sem lett volna. Nem akarom, hogy vége legyen! Nem akarok megöregedni. Van egy ilyen nevetséges félelmem, hogy egyszer öreg leszek – anélkül, hogy fiatal lettem volna. Megtörténhet ilyen gyorsan? Vajon tönkretehettem-e már az életemet? Szerinted elröppenhet az ember élete anélkül, hogy észrevenné? Kiráz a hideg, ha erre gondolok.

(?)De nagy marha vagyok! Holnap lesz apu születésnapja, és teljesen megfeledkeztem róla.

Tim és anyu családi kirándulást terveztek, de én annyira el vagyok foglalva Fawnnal meg a többiekkel, hogy nem zavartak a részletekkel. Láthatjuk, ki a házi hülyegyerek! Értelmetlen dolog ezen rágódni. Inkább ki kell találnom valami különlegeset apunak, hogy mindenkit meglepjek.

Viszlát.

Szeptember 19.Anyunak igaza volt. Teljesen felesleges gátlásaim voltak Fawn bulijával kapcsolatban.

Egyszerűen szuper volt! Fawn szülei nagyon rendesek és a többiek is nagyszerűek. Jess........ lesz a jövő évben a diákönkormányzat elnöke, Tess pedig a lányok képiselője. Meg Judy és mindenki. Emlékszem, tavaly ilyenkor unalmas kockafejeknek tartottam őket, most pedig reménykedem, hogy adnak még egy lehetőséget és nem ejtenek a fejemre.

Ha elég komoly és érett lennék, tudatosítanám magamban, hogy egyszer, előbb vagy utóbb valaki elkezd majd arról beszélni, hogy annak idején bevontak az üzletbe, akkor is, ha ez ezer éve volt. Akkor minden tiszta gyerek szülei azt fogják mondani, hogy nem kellene velem barátkozniuk, mert ártok a jó hírüknek. Akkor minden tiszta eltűnődik majd azon, hogy milyen is lehetek én igazán és ha megtudják, hogy elmegyógyintézetben voltam, el tudom képzelni, mik fognak megfordulni a fejükben és kijönni a szájukon. Azt gondolná az ember, hogy egy 900 fős iskolában bármikor át lehet pártolni az egyik oldalról a másikhoz. Én ezt fogom tenni, ha hagyják! Meg tudom tenni! Kérlek, segítsetek! Kérlek!

Talán őszintének kellene lennem Fawnhoz meg a szüleihez. Mit gondolsz, megértenének vagy csak rendkívül kínos helyzetbe hoznék mindenkit? Tudom, hogy előbb vagy utóbb el kell modanom Fawnnak a kórházat. Már rákérdezett a kezeimre és nem akarok hazudni neki. Bár tudnám, mit tegyek! Ha lenne valaki, aki tudja, hogy kell viszonyulni az ilyesmihez, nem kellene itt ülnöm az ágyamban és tépelődnöm, meg Téged zavarnom. Azt mondaná: „Ezt és ezt kell tenned!” Biztosan tudom, hogy anyu és apu még nálam is tanácstalanabbak ezen a téren. Próbálták eltussolni az egészet, szerintem a legközelebbi barátaik sem tudnak semmiről. Miért ilyen bonyolult az élet? Miért nem lehetünk magunk és miért nem fogadnak el minket annak, amik vagyunk? Miért nem lehetek egyszerűen én, amilyen most vagyok? Nem kellene a múltra és a jövőre gondolva kiborulni, kikészülni. Szörnyű, hogy soha nem tudhatom, hogy holnap a nyakamon lesz-e Jan, Marcie meg a többi. Néha úgy érzem, jobb lett volna meg sem

születnem.Vajon mit gondolna az a rendes Frank, ha ismerne engem? Valószínűleg elfutna, mint egy

riadt nyúl. Vagy rögtön arra gondolna, hogy bármit megszerezhet és csak egyvalamit akarna.Olyan jó lenne, ha tudnék aludni! Néha olyan furcsa, az idő olyan gyorsan elszáll, hogy az

ember észre sem veszi, mint az utóbbi két-három héten. Az órák, a percek, a napok, a hetek, a hónapok egymásba olvadnak, egy villódzó csíkba. Ma van apu születésnapja és holnap az enyém. Ha most száz évvel korábban lennénk az időben, én már valószínűleg férjes asszony lennék, és valahol egy tanyán gyerekeket szülnék. Azt hiszem, szerencse, hogy az ilyesmi nem ilyen korán történik mostanában. De azért mindenesetre felnőttebben kellene már viselkednem és gondolkodnom.

KésőbbMa délután elrohantam és vettem apunak egy mellényt. Biztos tetszeni fog neki, mert egy

hasonlót látott Mr. Taylor kirakatában és azt mondta, pont jó lenne az irodába, amikor nem akar kabátot venni. Most be kell fejeznem a verset, és akkor legalább valamit jól csináltam. Vajon az élet másoknak is ilyen bonyolult és szeszélyes? Remélem nem, mert ezt a káoszt senkinek nem kívánom.

Kíváncsi vagyok, hogy együtt lesz-e a születésnapi ünnepségem apuéval vagy külön tartanak egyet nekem. Két torta egy héten elcsaphatja bárki gyomrát.

Hűha, még egy születésnap! Szinte öregasszony leszek! A tizenéveim felén túl. Hisz tegnap még gyerek voltam.

Szeptember 20.Még alig voltam ébren, mikor Frank telefonált, hogy elhívjon ma estére, de megmondtam

neki, hogy egész hétvégén a családommal leszek elfoglalva. Csalódottnak tűnt, de úgy éreztem, hitt nekem. Mindenesetre – az illatokból ítélve – egy egész oldalnyi szalonna sülhet lent, és én olyan éhes vagyok, hogy be tudnám falni a paplanomat.

Viszlát.Ui.: Apu szülinapja szuper volt! Igazi, bensőséges hangulat volt és nagyon jól mulattunk, de

majd később elmesélem.Ui. 2.: Nagyon tetszett neki a mellény is meg a vers is. Azt hiszem, a vers különösen azért

tetszett, mert direkt neki írtam. Még az orrát is kifújta, mikor elolvasta.

KésőbbMindenki lent van és buzgón szervezkedik, az egész házat betöltik a királyoknak és

egzotikus királylányoknak való, ínycsiklandozó illatok. Mit csinálhatnak? Anyu, Tim és Alex még a nagyszobába sem engedtek be. Azt mondták, hogy jöjjek föl és fürödjem meg, csináljam meg a hajamat és addig ne menjek le, amíg nem vagyok a legszebb teremtés a Földön. Hát ez nem fog menni, de jó muri lesz megpróbálni.

KésőbbNem fogod elhinni, mi történt! Itt volt Joel! Tudtam, hogy későn jön vissza a munkája miatt,

de..... még mindig nem tudom elhinni. A kis disznó! Már négy egész napja itt van és ott ült a nagyszobában délután, amikor hazajöttem a régi rövidnadrágomban meg apu legrégibb, fehér festékes pólójában. Azt mondta, amikor meglátott, ahogy fölvonszoltam magam a házhoz, kész lett volna visszamenni Chicagóba. Hála Istennek, felvettem a fehér ruhámat és az új szandálomat. Nem akarta elhinni, hogy ugyanaz az ember vagyok. Tim és apu nevettek és azt mondták, hogy oda kellett kötözniük a székhez, hogy el ne menjen azután, hogy először meglátott!

Nagyon szép este volt; biztos csak vicceltek. Amikor Joel meglátott, szájoncsókolt az egész

családom szeme láttára és úgy megölelt, hogy azt hittem szétroppanok. Gyönyörű volt, ha egy kicsit ciki is.

Egész nyáron ezt tervezték, én meg azt hittem, a születésnapom csak apuénak a maradéka lesz. Ehelyett a legszebb volt életemben. Joeltól egy kis tűzzománc gyűrűt kaptam, amin fehér virágok vannak. Halálomig viselni fogom. Most is rajtam van, és igazán gyönyörű. Anyutól és aputól megkaptam a bőrdzsekit, amit kértem, Timtől egy sálat kaptam, Alex pedig csinált nekem mogyorókrémet, amit apu, Joel és Tim megettek, amiért apu születésnapján megettem az övét. Ez a kis Alex finomabb mogyorókrémet tud csinálni, mint akár anyu vagy én, de nem árulja el a titkát. Lehet, hogy csak mert olyan édes, és ez átsugárzik a mogyoróra.

Alig 10 percig voltam négyszemközt Joellel, amikor kint ültünk a verandalépcsőn, mielőtt apu visszavitte a szállására. Meg sem kérdeztem, mert annyi mindent meg kellett beszélnünk, de biztos, hogy szeret az ő gyengéd, kitartó módján. Egész este fogtuk egymás kezét, de ez nem jelent semmit, mert a másikba Alex csimpaszkodott és Tim is egyfolytában el akarta rángatni, hogy megmutassa neki a dolgokat, amiket a nyár folyamán gyűjtött.

Hát, ha holnap fel akarok kelni hatkor tornázni és szembenézni mindazzal, ami vár rám, jobb, ha most lefekszem. Erről a gyönyörű napról akarok álmodni és arról, hogy milyen gyönyörű lesz az összes elkövetkezendő is.

Szeptember 21.Már az óracsörgés előtt felébredtem. Csak öt perccel múlt 5 óra és nem hiszem, hogy rajtam

kívül van még valaki ébren a tömbben. Én annyira ébren vagyok, hogy alig bírok magammal. Őszintén szólva, elszorul a gyomrom, ha az iskolára gondolok, de az eszemmel tudom, hogy minden rendben lesz, mert itt van nekem Joel meg a rendes, új barátaim, akik segíteni fognak. És sokkal erősebb vagyok, mint régen. Tudom.

Úgy gondoltam, veszek még egy naplót, ha már beteltél, meg hogy egész életemben naplót vezetek majd. De nem hiszem, hogy fogok. A napló csodálatos dolog, amikor fiatal az ember. Sőt, ezerszer, milliószor megmentetted az életemet. De azt hiszem, ahogy öregszik az ember, meg kell tanulnia más emberekkel megosztani, megbeszélni a gondjait, gondolatait, nem csak önmaga másik felével, ami Te voltál nekem. Ugye? Remélem, egyetértesz, mert Te vagy a legdrágább barátom, és mindig hálás leszek Neked, hogy megoszthattam a bánatomat, a szívfájdalmamat, küzdelmeimet, örömömet, boldogságomat Veled. A maga módján nagyon jó volt, azt hiszem. Szia.

Epilógus

E könyv írója meghalt 3 héttel azután, hogy eldöntötte, nem vezet tovább naplót.A szülei hazajöttek egy moziból és halva találták. Értesítették a rendőrséget és kihívták a

mentőket, de már nem volt mit tenni.Véletlen túladagolás volt? Tudatos öngyilkosság? Senki sem tudja. De ez a kérdés valahogy

nem lényeges. Sokkal fontosabb ennél tudni azt, hogy meghalt és hogy ő csak egy volt az 50 ezer kábítószeres halálból az Egyesült Államokban abban az évben.