Kátai TamásTávolodó, távolodó

MAKÓ2003

1995-1996

KERTI TÜKÖRBENSzépemlékű Bojtos Pálnak

Az utazás reményhomályúvégtelen üressége

lehetőségek hídjai mindenfeléutak

az önfeltárás folyosóinapfénnyel teltek

Évszázadok forgása bennemgyarapodó bölcsőnéma anya ringat

Most sekély tavak közt teremjekvagy kövek ágyán legyek király

hányszor elindultam márpedig nem álltam meg soha!

Látni a hajnaltdombok tompaságán

hidegamikor világok pusztulnak

a mély erdőbende lágy magot temet beléjük

valami

Szövetek szálain bukkannisaját nyomomra

a szénben még otta parázs melege

és az örök jelen isa fakulásban

és a nyárbatűnőkerti tükörben

FÁTYOL A FÉNYEN

A valóban nincs teljességott csak sorvadás van

és ezer vágy

Én az esőt választomde nem altat

de fáj

de nem altatrajzol a sötétbe

eltűnést és előtűnést

Szunnyadj kedves szunnyadjhajnali álmodban követlek

vissza az éjbebeljebbbenned

Szaladj szarvas szaladjnehéz esőbente is érzed -

a valóban nincs varázsnincsen csak sorvadás

de fuss továbba vággyal

Évek törnek a csenddelszilánkok vagyok én isaz eső az eső az eső

az vigyen el mégis

Őszi álomfeledéstáj

fátyol a fényen

FÁK FÖLÖTT

Fák fölé húzódott a királyhogy lássa az erdőt

koronáját az odvas hajnalba rejtiöregarcú bogarak elől

és az ezeréves estét várja

Varázst ígértek nekigyantafátylatavarmézetfelhőnászt

Elfonnyad a palástjaelhervad a sötétig

de vár még a királyfák fölött

a világra meredés eltörik a táj

hirtelen

PUSZTASÁG

ébredő télgyászában is sziromgyökerében is gyász

nehéz földtoronnyá tűniknem mozdul

messze minden

ködöt emészta gyenge fény

mély ürességa boltívekben

eleven enyészet

távolodunkés közeledünk

az elveszettségben

amíg lassanvigasszá szelídül

az elalvás

egyedüllétaz univerzum

néma lobogásában

pusztaság

KŐ LÁNC KÚT

kőlánckút

nedvcseppcsendmély

gyöngyéj

mégáttúllelele

kéz

vigyél hazahamuanya!

1997-1999

KORMOS DOMBON VASÁRNAP

Látod, füstös vászonbanvergődik a domb dermedő kutakkal

vasárnap van!asszonyok járják

a sáros, barna vidéket mostpedig tudják

hogy virrasztanak a holtakés dörömbölnek a holtak

a nehéz, rozsdás föld alattha hull az eső nagyon már

nekifeszülnek nyikorogva a halottak

De nem halljákmert az asszonyok erősek

szívükben hosszú leveleket őriznekkósza fiúkat és halvány lánykákatne bántsd őket, ballagó homály!

Jaj, hol hát a könnyűség?nyirkos árokban sötétlő hajadban

aszalt almaszalmapokróc

sárga borés sápadt tűz gyúlik a fekete szálakon

beledobálom odvas csontjaimhideg vagyok

Így élünk mi hangtalan, soványanreszketőn dúdolva az első hó vak végtelenségét

eljön az és mi marad akkorhollóhajú, halkszavú világom?

NYÁRTÁJ

Hoztad a kinyílt nyaratGyümölcsök ringó testében

És bogarak ébredtek léptedreSűrűvizű, hálós mélyben

Tóba merült felhők dalaÚj Könyveket suttogott

Fogaid közt tompa dél feszültZöldfodrú erdő bujdosott

Mert lángot dobott a hajnalNedvesszemű kertekre

És csipkét vert nagy, bús fákraHogy ne gondoljunk halálra

csak álomra…sodrásra…

HARMADNAPON

Táltos keletRügyet neveljBontsd ki éjjel

EmelkedjenEstvilágon

Álomszárnyon

Szarvas legyenHarmathídonMegtaláljon

Szarvas legyenHarmadnapon

Megtalálom

FÖLDFORDULÁS

Teremtő enyészetaz örökmozgóajkad alkonymélyen múló

fordulás

Tárd fel nekem, csillagellentétek tanát

jöjj el vörös tűzzelés meglopjuk a halált

ma még!

ŐSZI VARÁZSLÓK

Kelő fények parazsábólLüktet a lélek, lüktet a lélek

Zöld résekben születnek csakSzertehajló messzeségek csendjei

Átvágtassunk dús kertjeinNincsen bűn, ugye nincsen bűn

Lássuk hószín lakomájátÁlmodón és nagyszeműn röpüljünk

Általmenjünk hét tengerenVad hajók, mi vad hajók

Fátyolkönyvbe fessünk mindentÚgy legyünk mi varázslók

És nagy szívekbe kopogtassunkŐszökön, hajh őszökön

Feküdj mellém, halott lánykaSuttogd m o s t , hogy visszajön minden

BÁBEL

BábelKőre kőEmberLüktetőVágyakÁradóPoklaÚjulóArany

KeresőSzállóMerülő

RagyogjSzerető

ÁradjSzerető

Számban

PillangóNémánTátogóHalkanLeomlóFénylőnPusztulóBábel!

A NOVEMBERI HAJNAL LAKOMÁJA

Még följajdul a mámorcsak szököm csak egyrehavas, lassú, vén vizeken

körémcsuklik a vidékMás korok nehéz szőlője

ring fakult füveinés vad borral bennük

száz holdat őriz, mézfalú délutánt

Színes kör van csupánkavarog velünk

ez az irdatlan mozgáscsak épülés és pusztulás

szakadatlanhát ismét kétfelé tépetik a vonal

-kettőség, földi átok-az egyik gyenge

a másik hamar foszlópárhuzamos rianások

Színes kör van csupánahol a kék a víza barna az őszaz arany a vágy

a zöld a távolváltozik folytonevilági teljesség

Ez hát az otthonnincs határa, pedig vanmert följajdul a mámor

szomorú nagyon a reggelma szél szorítja száraz arcát

törött testemremert hatalmas ő mégis

terek ura, szárnyas!könnyet kíván érted

aranyból fakadótfeketét

SZÉNRÓZSA

Pára fut be ígyvékony üveget

tél sötétjénahogy a falakban

az emlék tenyészik

Durva ágybanapró bolygók

szunnyadnak méga szélrózsa útjain

nagyra nőttök!

Tort ült itt a tolvaj tükörtálait bőség koronázta dússá

a Létezés Ünnepeszertehagyta megszáradt nyomait

Az ablakra törött fagy tapadaz ajtón forr az eső

A szék alatt víz keringbenne a homok

és elvisznek keserű patakokvisznek már a dombokonhallom, ahogy a napfényátvág az ijedt lombokonrabolni indul nyugatnak

északról csillag vet árnyékotárva kunyhókra

és továbblüktet a világonde engem visznek még keserű patakok

fátylas rónákonfelpattanó csírákban tágul a fény

és bár legyek fekete mézétzárta a rózsába a tűnő reggel

az este fel is tépi aztmindig

Most vén hidat látok fölöttemés már süllyed velem a hold a magasba

boldogságról dúdol sápadtanés szegény királylányról

keserű patakok rengetegébenfűzfa hajol rá

fodros csepptükör alatttolvaj tükör alatt

„Jöjj velem, bolyongószíved lángját hamu nem oldja

kövesd nyomaimaz idő egy másik ösvényén

kastélyom halk szavadtól ébred”

„Szépség a te trónod!”

„Termeim nehéz ködébenhálós fák, mint szobroka vágy száraz avarában

ott leledelveszett kedvesed”

„Istenek titkát rejtiminden hangod”

„Bár fehérhúsú anyagraláncot ver a forgás,

azért hidd –ami egyszer megfogant

örökkön élni fog az!”

Már vörös szél karolöreg lankán túl

néma kastélyigés érzem

pára fut be ígyvékony üveget

tél sötétjénahogy az élőben fellobban

a halott szén

METABIÓZIS

Tavaszi nászt, titkosatRitka kincset kibontótFénylő szemű pillanatÁrnyékában bolyongót

Nyári örvényt, gazdagotÉdes tüzet táplálót

Sűrű kendők szövetébenFűszakállú utazót

Őszi ösvényt, dobogóBús zenébe sápadót

Kopott gyászok vetetteSárágyából riadót

Téli dalok homályábanLáttál-e már fulladót

Néma, ájult, nedves, csodásSzerelemben meghalót?

DADOGVA

ne hagyj engem ittértők között egyedülhát miféle világ ez

milyen világén a tied akarok lenni

csak a tiedneked nyújtani a bennem növő

nagy könyveket dadogvaa boldogság fehér csúcsairól

lehet csak igazán mélyre buknivak zuhanássalde meddig még

talán túl sok volt a csendéhes akartam lenni

s láméhségem koldusoké

a fények utcáin vándorlok néhade irdatlan kőtemplomban

rebegő emberek közötthajtanám fejem a csendbe megint

gyertyákvágyam is formátlan

nehéz gyertyaként pislogegyre mélyebbről

én hinni akarokvakká lenni, ki boldog

méltóságom oltárodonisten legyél

s én buzgó szolgádisten legyél

s én világtalan szolgádki a mennyekkel szemében pusztul

erről a földről

FÜST

Felálltál és elindultálkét csont karod

tehetetlen, hosszú, kusza éjekcsak a némaság árad belőlük,

az ijedteké, kétségbeesetteké és gyávákénem a tudók hallgatag bölcsessége ez,

sem a világmegvetők büszke sértődöttsége

Két csont karodtehetetlen, hosszú, kusza éjek

és ujjaidból néha kibuggyannakfeszülő visszhangok

Ó hány éve márcsonkák és suták

e szavak mindmelyeket nagyszerűnek formált

egy apró isten valahade megpillantod olykor

a kimondatlan, messzi dobbanásokataz egykedvű füstben

a gyönyörű, igazi dobbanásokatmíg utánukkiált bennedaz elsodort boldogsághogy torka törik belé!

Felálltál és elindultálkiléptél a világba

emberek jöttek felédde te nem emelted fel a tekinteted

hisz régóta tudtad jól –kicsi vagy és kisebb leszel

ÁLLAT

Most kellene tépett állatnak lenni,nem bűvös szavakért gázolni

a mocsarakban és az éjszakábansebzett vadászként, egyedül.

Nem elásott hazugságokra lelnitavaszodó szirmok közt,

de nem táplálni a gyanakvás zöld lángját,mert fellobbant az a fáklya

és véres tűz ölelifiatal kincseim

és véres tűz öleliaz újonnan születettet,

fakuló gyermek, enyém voltál!

Most kellene fáradt, csapzott állatnak lenni,zavaros szemmel köpni a természetre

és sötéten hömpölygő,kinyílt fájdalommal a fejem körül

rongyos lázban feküdnia dermedt, hajnali útra.

A SZOMJAZÓ HAJÓSOK

Magához szorít a sárgaszemű esti város,hangkatlanából buktam fel

a megálló nyugalomba,ahol tompább a forgó anyag

monoton őrlődése.

Nézlek titeket.Esténként langyos kortyokat isztok okosan

és rossz poharakból mosolyog a fénynapnál is telibben

és lehet, hogy ti mindent tudtok,mint ama Mózes, ki hallotta a szót

s értette is, ha úgy volt,ezért vörösebb és parttalan

tarajos véreteks vitorlátok dagasztja kedv

és a megsejtett ok,rumot hát a csapra, előre, előre,

hangosabban daloljatok, szomjazó hajósok!

A FEKETE ROBAJ

Hajamba tűzném cifra tudományom,úgy indulnék, különc indián,

kinek nem kell a faragott bálványés kiköpi a rossz bort is.

Hajamba tűzném a tarka időt,ha nem tudnám,

hogy ez a hajnal sem ad rám friss ingetés zárt ajtókon át is hallani

a por és a föld fekete robaját,amit egyszer fonott kasban hozott haza

a nagy, néma diófa alólszegény, csendes nagyapámegy lassú nyárvégi délután

szelíd mák és örökvén dió közt.Talán a tyúkok kaparták ki a fű közül,

talán a huncutkedvű jóistenpottyantotta a foltos kasba a fáról…

Aztán megette a rák hirtelen.Szenvedett nagyon,

küszködve pusztult keserves csöndbenaz én jó nagyapám.

És honnan tudod,hogy a lelkek nem halnak meg?

A gyönyörű, ártatlan, védtelen lelkek?Hiába a hajnal,

ha hideg a fény,szétrágott halottaink

mind göcsörtös, vén diófákészrevétlen hullatják

a por és a föld fekete robaját.

2000

HÉT MADÁR

Üvegen cseppmagányCseppekben ősi táj

Hegyeken hét madárMagasból mélyre száll

Magasból mélyre szállHegyekről hét madárMenekül magvakigMagvakban elalszik

Magvakban takarjaFűfátyol illata

Növényszív kalapálÚgy alszik hét madár

Csontburok, csíracseppHéjában megremegNedvektől szétfeszülMég hasad, még terül

Szárnyat bont, fényt ölelTolla tűz, tánca jel

Zöld érből tovaszállÚgy röpül hét madár

SŰRŰ VÖLGYEK TAKARÓD

Messzi neszek hullanaka nyári ablak hunyorgó pillái alá

autók távoli utakon sodródnak tovaéji vonat gördül az éjbe

napvilágon túlradélre vagy nyugatra

gyomrában illatok utaznakrajzok és hangok utaznak

szárnyaló levelek mohazöld zenéjefellüktető, örökhalk pillanatok

suhannak mind mostnapvilágon túlra

délre vagy nyugatrahosszú, hosszú sínekenutazol olvadó vonatban

puhasárga fény ölelsűrű völgyek takaród

távolodótávolodó

(álomváró pillád alámesszi neszek bújnak)

ÉJMÉLY

Százfele gurult a napfényÁrokba mohába kövekbe szét

Víz viszi víz viszi hozzádSzunnyadás sárga jelét

Medveanyám, jön az éjjelGomolygó ősködök álmom

Csontomból feltör a fagymúltBorítsd be parány világom

Bundád én menedékemCsöndverem árva magányban

Gombafonál szövi szívemElhagyott mészcsigaházban

De menni kell, halni kell mégisSüllyedni sűrű avarba

Sárba tör szénszínű törvényTitokszemű halalakba

VARJAK FEKSZENEK

Öreg leszek nagyon holnapnagykabátot terítek a szívemre

vállamra varjak fekszenekhajamból holt lepkék

velük mozdul a domb, a dérés kék vászon lesz az ég

ha lefekszem alászívemen nagykabátöreg leszek nagyon

lassú és jó

OKTÓBERI KÉP

Csorognak a percek lefeketére festik a világot

úgy mondják, vigyáz ránk a holdés hisszük mi is

gyönyörű vagy és gyönyörű vagyok most

A FELHŐK VONULÁSA

Vonuló felhők nyíló verseiörvénylenek, úsznak messziretátogó árnyak maradnak csak

a sebzett földnek

barnán a barna, jegenyedaltudom, sár lesz a karvagy tar gallyak végül

hajlik a mélyekbe mindenmíg borzalmak közt bolyongsz

szívembe bújsz csendben

(mért nem tudom én eztegyszerűbben mondani

vagy legalább hangosabbanelhinni, hogy elhiszed

de elviszed azt a részedami gondol egy merészet

néha és akarja, hogy valaki takarjabe, hogy ne lássa az isten

mikor rosszat akar, nincsenitt az a részed

ami egészen merészen tűrihogy a másik belegyűrimagába, mert ő is fél

és tőled kérpuha lelket csúf világban

jaj

de azért itt vagy majdnem teljesenés beérem, mert jó nekem

ha vagy)

DOMBONJÁRÓ

Hunyd le szemed selyemszemedHomok pereg köréd, hagyd

Körmöd alatt csillog a tóÚsznak hozzád naphalak

Napsugárról elindulnakNagy léptekkel körédérnekKékbemosott nyírfaágak

Dombonjáró távolok

Hunyd le szemed selyemszemedHomok pereg köréd, hagyd

Körmöd alatt csillog a tóÚsznak hozzád holdhalak

Holdsugárról elindulnakHamar jönnek, feléd nyúlnakPohár csendek, kicsi szobák

Meggyfaszagú esti kert

Hunyd le szemed selyemszemedHomok pereg köréd, hagyd

Körmöd alatt csillog a tóKívánd azt, hogy megmaradj

2001

REGGEL AZ ERDŐN

A fák alatt megmozdul tehát, vakon és ismerősen végigtapogatja nyirkos gyökerekútján a göröngyöket, halott vakondok neszeit, rostok langyos lüktetését. Ismerik atörvényt mind és most jólesőn húzódnak szét és össze, simulnak a puha sötétbe,

mely az otthonuk. A tompán dobogó fekete tömeg, ami körbefon bölcsen ésjóságosan ebben a létezésben elbocsátja végül és hársfatörzsön lopakodik fölfelé(tolvaj! tolvaj!), míg megkapaszkodik a ritka ágakban és lágyan buggyan ki közülük

azután, mint vékonycsontú ujjak közül piros vér, a fiatal nap.

BARNA BÁRSONY

Barna éjjel a világágbogak közt suhan az ezüst sarló

lámpás lomha hajóknak, ha tenger az égmegáll egy csillag a borostyánzöld óceánban

megfordulés visszapillant rád

Őz lettélnézzük egymást a sötétben

barna bársony a szemedbarna bársony a szemed

zörög az ősz az imbolygó fákbans halott levelek alatt suttognak

felgyúló, reszkető titkainkrégi, szép kincsek

Összerezzensz hirtelenlábad alatt felsikolt az avarfutsz vakon fekete mélybe

nyomodra ködöt terít zsákjábólvirrasztó varázsló

megöli a fák leveleités szétszórja mögötted kacagva

és dalol és táncol gömbjébenmind, aki élni akar

rám néz aztánapró bogárrá gyúr

ledob a sárbas dermedt falevelek ringatnak, ringatnak

mint barna bársonyúgy halok meg, didergő kisbogár

összegyűrt agyamban lüktet hangtalan, fáradtan –csak az őzek élnek örökké

MIND A LÉPTEIDET

Éjfél után visszajött. A széken ült és melléléptem. Váltottunk néhány szóthiábavalóságról, fáradtságról, fekete hidegről. Miközben beszélt, hozzámbújt

melegen és puhán. Kezei pici halacskák a hátamon úsztak lassan és mélyülőn. Azarcát a vállamra hajtotta és éreztem az apró lüktetést a nyakában, amit látni nem

lehet. Nem léptem el. Mozdultak bennem elaludt illatok és akkor rád gondoltam ésláttalak. Lehunytam a szemem és éreztelek úgy, mint sohasem. Átöleltem erősen,

vigyázva, igazán. Reszketve bújtam közelebb és még közelebb, pedig hatezerlépésre voltál tőlem és még távolabb is talán, ahová nem lát az én rossz szemem.

Oda, ahová az első ködök óta gyalogolsz, mind messzebb és messzebb halványodó,elfoszló idegenségbe. Meg akartam csókolni azt a lányt, aki nem tudott semmiről, aki

más fájdalmak elöl szökött ebbe a beteg éjszakába. Meg akartam csókolni esőízű,törékeny novemberi csókkal, tisztán, szépen, meleg csöndben, ahogy téged

akartalak mindig. Ahogy téged akartalak mindig.Késő volt már. Hazavittem az üres városon át, aztán hazaindultam én is. Éles, nehéz

hideg omlott rám feketén és arra gondoltam egyszerre a kopasz kerítések alatt,merre járhatsz most álmodban. És igen, hallom azóta mind a lépteidet valami

megmagyarázhatatlan, buta és elérhetetlen közelségben, ha csendbe roskad a világhallom azóta mind a lépteidet hangosan, halkan, hangosan, halkan, hangosan,

halkan…

…

Álmok indulnak, felhőkön didergőkpiros hajnalvilág lesz a paplan

keringő sejteken simul keresztülátbújik a piros fény lassan

szendergő ajkadba

A sötétben hunyt szemmelszuszogott a sün s mellette az isten

fenyők alatt mentek együttés egészen olyan volt minden

mint mélyzöld kehelyben csillanó napfény

Dúdolt a folyó messzirőltalpukra tapadtak mind a hangok

körbe kéken kavargott a távolés remegve tűrték, hogy csapkod

bennük a kinyíló boldogság

A sötétben hunyt szemmelszuszogott a sün, mellette az isten

míg az éjből hirtelenvak férgek mozdultak minden

dobbanására a szívnek

A húsodba indultak nyüzsögverágva az erek ösvényein át

szemed mögött fűrészelt észrevétlencsontot és drága matériát

az áramló idő

Láttam mindent az éjjelmégsem kiáltottam –

vigyázz! söpörd ki lábad, karodszíved, hasad, szemed

rázz le magadról bogarat, porthulló csikordulást!

Szólni nem tudtam, csak néztelek csöndbedöbbenten és iszonyúnSzebb voltál, mint valaha e szörnyű éjszakában

FEHÉR TÉLI LEPKÉK

azt szeretném, ha kiűznél a szívedbőlmondtad

a narancsszín fény hajadba fonta ujjaités lobogott esti szépséged felém

oly élőn, oly telin, oly közelhogy nem tudtam a szemed nézni tovább

csak ki az ablakonbele a zúgó, végtelen, elhagyott ürességbe

(ha kiűznél a szívedből… kiűznél…)a zene a szőnyegre tompult

és onnan dobogott fel keserűn az édes…come down slowly, I’m waiting by your side…

maradjunk még egy kicsitmaradjunk még így

maradjunk még ebben a szobábanebben a házban

ebben a bezáruló, elalvó toronybanrozsdálló tájak alatt maradjunk még!

A boltíves ablakon túlA holdat látom mesemesszi kőtoronyban

(…cé…dé…cé…dé…cé…dé…)és elhűlő álmok ízével a számban

az első hóra várokhogy lehulljon végrea feketekék éjjelből

fehér téli lepkékfehér téli lepkék

SZILVESZTERI LITÁNIA

Piroshátú gyerekkori bogarakőrzitek-e még a falépcső alatt

a júliusi nap gyantafényű jóságát?testvéreim a szakadó húsban

halljátok a havas, holdas határ hosszú sóhaját?a télbetört kémény csupasz, csonka csikorgását?

halljátok-e a késreriadó malac torkábóla tébolyodott, vérszagú, jégéles, szúró sikolyt?

az iszamos hab közül sípoló torokbóltör ránk az új esztendő, fekete fagy

ó míg dolgoznak süket gyilkosokhozzátok el a falépcső alól

azt a júliusi napotkiszáradt szárnyatok alatt

piroshátú gyerekkori bogarakhozzátok el a gyantafényű, délutáni jóságot

hozzátok el nekemmég egyszer ebben az életben

2002-2003

ZÖLDERDŐ

Rengeteg mélyén születek énZöld moha egyfia hazakísér

Zendül a pendül a suhan a fényZuhatag!Zuhatag!Zuhatag!

Házam is, kertem is nyárfalevélAblaka, ajtaja egekig ér

Reggeli hangod elhozza a szélMerülés!Ölelés!

Lobogás!

Halk vizek kékjén megyek elédFriss füvek zöldjén futok eléd

Napmeleg kő leszek, jövök elédRöpülés!Zuhanás!Dobogás!

SZEGEDI LEVÉL

Kedves!Szegeden vagyok, a klinika árnyékban, ám sokkal kevésbé prózai képeket látok

napok óta magamban. Hagyományos őszi hátterek a legmindennapibb színekkel és formákkal, amiket az embernek ősszel tapasztalnia illik. Csakhogy még nincs itt az ideje. Mégis általában ilyesmit keresek függetlenül Föld és Nap viszonyától. A leginkább a barnát szeretem és az avarban ácsorgó ferde fákat.

Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor le kellett festeni egy ablakot atanterem falán és azon a kis ablakon keresztül láttam egy ilyen fát, sötét, lucskos,

őszi csendélet. Ez az ablak olyan volt, mint egy festmény az öregedőosztályteremben, mint egy maszatos gyerekkori vízfestékkép maga, amit akár le is

akaszthatna bárki és hazavihetné a szobája falára ránézni alkalomadtán, haemlékezni diktál a szíve függetlenül Föld és Nap viszonyától. Nem loptam el, mégishozzám került. Évekkel később vettem észre az ágyam fölött meg néha az utcán.És most diktál a szív. Azt mondja, van egy másik kép is, éjjeli buszon kerék fölöttsárga buszablak. Ott élsz Te és onnan nézel rám, az otthonom vagy. A sötétben

csillagok nyílnak ki csukott tenyeremben és takarózom éji mosolyoddal.

Szeged, 2002. augusztus 29.

TISZTASZOBA

Tiszta, meleg szobábana lengő szív ha megakad hirtelen

nem mozdulés csodás, friss rendbe simul minden előtted

hangtalannesztelen

nem veszed észrecsak ha újra lendül a szív

hogy ez a dobbanásnyi, kitartott csend volta legboldogabb pillanatod az életben mind közül

amiről hitted valahaés amiről hinni fogod

…a vak városban részegen bolyong a múltbezörget nehéz álmok parázsló ablakán

csókodban már égő falevelek füstjea ház fölött feketén gyűlik a holnapi magány…

ESŐ ÉS VÁROS

Üzenj nekem, ha messze még a hajnalElindulok át a városon

Ősszel megyek, köd ballag utánamGurul csapás párás földeken

Barázdák közt lélegzik az IstenDe a melegséged izzik csak bennem

Te nyirkos felhők mélyén hordod a szívedÜzenj nekem lázas, nagy esőt

Én barna dombon füst leszek majd akkor

Lehelj belém szépséges erőt

Ha elveszne is holnapra ez a városÉn hozzád találjak még ma éjjel

Ősszel megyek, köd ballag utánamGurul csapás párás földeken

Barázdák közt lélegzik az IstenDe a melegséged izzik csak bennem

Mert elveszik tán holnapra ez a városDe én hozzád találok még ma éjjel

MÉCSVILÁG

Őszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon kopott, üres szilvafa sziluettje,aranysárga, mécsbarna fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a sötétjük.Minden sárga és barna idebenn, mint ázott, árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló

emléke.Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt őszi csend. Mellettem fekszel. Nem szólunk.

Öleljük egymást, szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém ésmegcsókolsz. Édes a szád, meleg a nyelved. Lehunyom a szemem és érzem a

mosolyod a csókodban. Nem szeretkezünk. Szorítalak és szorítasz, bújok és bújsz,mozdulsz és mozdulok. Rád nézek újra, te mosolyogsz a halvány, fáradt fényben,arany a hajad, esti nap a szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörű vagy, létezel.

Létezem. Béke van, elalszunk. Szívemben dobogó szíved és halkan kering bennemálom és pogány, égő kívánság: ne mozduljon meg a Föld hajnalig! Soha többé.

NÁDAK, EREK

Parazsat csitítVásznat szétterít

Reggelre

Vöröset darálRozsdát rászitál

A csendre

Kútban kóborolMalomban dobol

Magába’

Füst lehel ha szólKödgubák alól

A tájra

Kalapján a szélKacagón mesél

Dörömböl

Szilvaszín egetAranyszőnyeget

Kigöngyöl

Azon fonnyad el

RőzseszívekkelAhogy rég

De ha terád lelBenned bújik el

Aludj még

ABLAKOMBAN NYIRKOS LEVELEK

Ablakomban nyirkos levelek bújnakmintha volna újra ősz

lucskos, leveles, füsthajú magánylezuhant árnyak utcája ez

mohaszínű szelencéberozsdaszőnyeg rőt mélyére

halad-halad reggeli fénymint te haladsz felém

tisztán, szelíden, sápadtanvilágítasz bennem által a homályon

kicsi lámpásbíbor nappor

odabenn meg malmok járnakcérnaszálat gyártanak a hajadból

beszövik a szemem velüknéha együtt mozdul minden

de pergő madárszárnyak hangja szavadbanhideg folyosókba nézeltavasztengerekbe nézel

hogyha egyszer elindulszsmaragdvárosokba mégy el

jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadbanbúgó, súgó, suhogó

sálat kötni kicsi szívre volna jósálat kötni kicsi szívre volna jó

NÉMA TENGEREK

A feledés néma tengerei felé pillantokhátam mögött felállnak a fenyők sugarasan

zúg a daluk mélységes rétegeken átkarjuk úszó felhők felé lendül

és lengnek mind egyszerre lassanmint melegcsókú nyári széllel

dőlnek boldogan aranyhajú búzamezőka föld szomorú szívére

úgy zúg a daluk az én nyelvemen

leülök a partra, arcom a víz felécsendben ülök, nem mozdulok

csak az idő szuszog bennem, tudoméneklő fenyves moraja

mesehangod körbe-körbene félj, mondod te, én itt maradok

vigyázz rám, gondolom énmikor kézenfog és magával visz szótalan, szép erővel

a zivatarszagú, kékeskék északi szélnéma tengerek felé

MELEG HASAD

Mint sűrű, meleg arany tea csöppentéli kisszoba ringó ablakából

az utca mélykék, vastag szőnyegéremint narancsszín üvegholdból volt csodák

zúzmarás kerten smaragdtakaróhullanak rá beteg, kicsi csillagok

dunyhák alatt kék mezőnalszom alszom álmodom

fejem fölött szaladnak hosszú-hosszú felhőkzsákokban nehéz, holnapi hófehérés pirosan duruzsol meleg hasad

és reszket bennem jóságos, messzi szemedfénye

nem félek

MESSZESZÉP KEDVESEM!

Ez fejér papírra vetem gondolatim újfent, mivel bévül nem maradhatnók, akárminteleddig számos levelekben megíratott, úgy most es.

Elmult éjtszaka Szeged várasába ragadék, bár utam másképpen gondolám el,méges nem bánom, ahogy meglött. Hangos és haragos instrumentumok ugyanerősen sikongtak és sivíttak vala és vad itemek rengeték az ípítmént nem ám azIsten nagyobb dicsőségére, hanem hogy íppen ellenkezőleg, emlegetvén szájok

sürün ürdüngöt, valamint egyíb gonosz, bestye teremtményit fődnek avagypokloknak. Űk tán tudják, mi a, mi jó és mi a, mi nem jó. Űk tán tudják, lelkük rajt,

magam nem tudám. Ez világot fölérni nem tudám, maradni maradok néma inkább.Vagy íppen nem.

Tesvírhúgod szállásom jó szűvvel elkészíté, majd nehéz, obskurus álmok reámszálltanak, akárha fejér hó az égbül a suttogó fődekre Szent János havában.

Csudálkozni ugyan nincs es mit, iszen ugyan az ház fogadott volt bé engem, mintSeptembris hóban tavali esztendőben, mikoron es Véled egy ágyon indultam volt

álom után. És Te ott valál vélem akkoréjt.És akkornap hívtak Téged messzi fődek napnyugatnak, vad tengervizen túl, ködök

hatalmos országába, mit gyűlölék immár, hazudság lenne megtaganni. Iszen bekifosztott, megrablott és megvert engemet az a hatalmos ország, ki magam maradék,

könnyű néki! Nehéz nékem.Nem Te valál az első, a primum, ki béfogadott teste titkos, ídes mélyibe, rejteket ésmeleget adván, jót, hisz tudod Magad es, de Te valál a legelső es egyetlenegy, ki

lelke szépséges mélyeibe es beengedett volt engem, szeginembert. Mert az voltam,de az maranni nem akartam es mai napig es nem akarok. Soha többé nem.

Felriadván azon Septembris éjtszaka, érzettem szuszogásod magam teste mellett.Magamé mellett a Tiédet. Alszol, aluszol. Hallgatózom hullámzó, mezítlen hátad,hallom-é szíved verését (hallom!) és végigsímítám kezemmel tündöklő valódat avilágtalan éjjelben, pihenő testedet és felgyűlt könyű a szemembe, mintha vónékkisfiú. Mintha az vónék megint, de csak egy szemhunyásra. Bóldogság – az nem

létezik ezen a világon! Rohadt, ganéj világ ez, úgy. Meghótt állataim laknak alelkömben és meghótt embereiem, kik folyvást sokasodnak, mert az Úristen, ki valamindenek felett, kivöszi azt, kit ki köll, kivöszi azt ez fődi mocsokbúl és beleteszi az

én lelkömbe. Hát vagyok én mi csoda? Nem lészen jól ez. Nem jó nékik ott és nem jónékem, hogy ők ottan vannak.

Én Tégedet nem akarlak emlékim közé berejteni, nem akarlak hóttá tönni. AhhozNéked nem kell meghóni valódban, csak csupán énbennem, az én valómban, de én

bizon Téged meggyógyítlak és imigy enmagamat es.A szitáló időt, azt félöm erősen egyre. Béfonja fejér, undok ujjait kenderkóc hajam

közé és úgy, csak úgy jár-kél idebenn, énbennem, mint holmi gazda az őkamrájában, latolván mit akasszon magának mai reggel. Mert látám kezeit az én

erős apámnak, annak ki nemzett engöm, ki maga es formázta és gyúrta az éntulajdom kezeim es. Az apám keze akár sebesült, sebes, fölszakajtott, típett, árva,

fosztott főd. Fekete es nehíz. Az enyimé könnyű es fejér. Raknám rá az ű súlyát, azirdatlan súlyosságát a dolognak, mit elvégeztetett véle és általa a szörnyeteg idő! De

azt nem lehet. Ki-ki maga magáét, úgy mondá a törvén.Teremtőm, be meleg vót a hátad! Egyazom tenyeremmel símítám gyöngén és féltőnmindentől, mi fekete, ocsmány főd lesz majdan. Az én tenyerem es az lesz és az énkarom es az lesz és az én hasam es az lesz, csak a szüvem nem. Az nem! Minden

az lész, csak a szívem nem.

Ez levíl kelt Makó csönddel teljes várasában, Magyar Országban, Szent Gergelyvirágos havának 9. napján, a 2003. esztendőben Krisztus mögött, feneketlen

éjtszakában.

TÉL VAN

A Mars téren kifolyt a könnyem kétezerhárom január tizenötödikén. Minden-mindentehetetlenségem, szennyes félelmem és fájdalmam – csonka csöpp az arcomon.

Hagytam lassú útján haladni lefelé az államig és nem voltam többé férfi, csak tegnapihó piszkos, lucskos sara, ahová lehullott végül hangtalan. Hiszen tél van! Hol alszol

ma, kicsi lélek?

HOLD UTCA

Hold utca tizenhét kertjében várHintázó ölén az óarany nyár

Simít és becéz és úgy vigyáz rádSző forró lelkedre könnyű ruhát

Látod-e, látod-e, látod-e márJártál ott s mennyire boldog voltál?

Hold utca tizenhét ablakán átZöld felhők úsznak és esőlámpát

Gyújt az ősz estére, hajtsd le fejedSzívedben izzanak rőt levelek

Hallod még, hallod még, hallod még hátMesszi szép levelek régvolt dalát?

Emlékszel, mondd, ugye emlékszel mégHangunk az őszi szél hogy szórta szét?

ŐSZHOZÓ

Egyetlen pillanatmaradt a szív alatt

abban mind úgy hagytamamiket mutattamlátod, az alkonyatfájáról hullanakillanó szálain

őszülő álmaimtenyered dúdoló

mélyére.

És eljövő nagy esőillata hajadban

két karod bújtat eltitokban énekel

hogy suttogó királyokjárják a világot

szüret lesz maholnapők édes ujjukat

ajkunkra elhozzáks ráteszik.

De száz gyilkos átosonezen a városonéjjeli síneken

fénylik a félelemfényüknél látlak csak

úgy súgom magamnak –ágyam vagy, rejtekemőszhozó szerelmems bűnösül a neved

kimondom.

EOCÉN EXPRESSZ

Fehér erdő roppanásHegygerincen rohanás

Tárnamélybe kiáltásBányaölbe zuhanásFagyfolyosón átfutás

Csontmezőkön lehullásKőrögökbe bebújás

Göröngyökben vágyódásVaskocsiban számadás

Néma táncban búcsúzásHalott testbe simulásÖrökre ottmaradás

BETEG VÁNDOR UTOLSÓ DALA

És kincseim szétszórván hosszú téli utakonÉs ifjúságom halott szarvas dermedő szívében

Mert földön rohanó, gyönge árnyéka lettem csupánEgy égbolton röpülő elfoszló, elvesző felhőnek