jÉzus boldog-mondÁsaijezus boldog-mondásai 4(4) véleményüket. például ha az élvezetek rabja...

Jezus boldog-mondásai 1(1)

Reisinger János

JÉZUS BOLDOG-MONDÁSAI

Kiadja a Bibliaiskolák Közössége Felelős kiadó: Egervári Oszkár

Lektorálta: Vankó Zsuzsa Megjelent 1991-ben ISBN 963 7427 02 3 HU ISSN 0865 8285

Bevezetés Mindnyájan boldogságra vágyunk. Minden ember boldog szeretne lenni a világon. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a boldogság egy-egy pillanat az életünkben, és ne is kívánjunk többet; elégedjünk meg a kötelességek, a hétköznapi feladatok teljesítésével, a munka, a család nyújtotta örömökkel; állandó boldogság aligha lehetséges. Az ilyen vélekedések mögött is ott parázslik azonban a vágy valami teljesebb életre, hiszen boldogság nélkül az életünk nem is élet. Az élet akkor igazi élet, ha úgy érezzük: boldogság élni. A boldogság maga az élet. De vajon elgondolkoztunk-e azon, hogy tulajdonképpen mi a boldogság? És hogyan érhető el? Milyen út vezet hozzá? Ha világunkban tájékozódunk, két boldogság-elképzeléssel találkozunk. Az egyik szerint a boldogság külső javak birtoklásában áll. Ha bizonyos tárgyakat megszerzünk, elégedetté és boldoggá válunk. Ha szükségleteink és vágyaink kielégítést nyernek, örömmel telik meg az élet. Az emberi törekvések zömét ez a vágy ösztönzi és irányítja. A másik felfogás szerint nem annyira a tárgyak, mint a többiek rólunk alkotott kedvező véleménye jelenti a boldogságot. Nem a külső értékek a legfontosabbak, hanem az, hogy jót mondjanak rólunk, megbecsülésnek és tiszteletnek örvendjünk környezetünkben.


Mindkét elgondolásban nagy szerephez jutott a történelem során a függetlenség eszméje. Mindkettő mélyén felfedezhetjük azt a gondolatot, hogy az embernek szabadságra és valamitől való szabadulásra van szüksége, hogy igazi önmagaként céljaihoz elérhessen. Ezt a függetlenülést azonban hol az emberi világtól való legteljesebb elkülönülésben, hol pedig a vele való megalkuvásban látták biztosítottnak. Kifejlődött a boldogság szigetének mítosza az egyéni, a családi és a nemzeti célokért való küzdés jegyében, de ugyanúgy kapott erőre, és sokszor az előbbivel összevegyülve, a kiváltságosokhoz való hasonulni vágyás, a simulékony karrierizmus magatartása is. Ha az emberi lélek mélyebb megnyilatkozásait vesszük szemügyre, már az ókori irodalom történetében megjelennek az előbbiekben jellemzett elgondolások. Horatiusnak egyik legtöbbet idézett verse, “A falusi élet dicsérete” kezdődik így:

“De boldog az, kit nem szorít százféle ügy, s mint hajdanában őseink, saját ökrével szánt atyái birtokán s kamatra semmi gondja sincs! Nem kelti durva kürtszó, nem vitézkedik, tenger haragjától se tart, a Forumon se jár, hatalmasok kevély küszöbjein sem ácsorog...”

(Meller Péter fordítása) Amikor a földön járt, Jézus Krisztus mindkét emberi elképzelésről megemlékezett. Ő, aki azért jött, hogy boldogságot hozzon világunkba, részletesen szólt arról, hogy valódi boldogsághoz vezet-e az, amit mi elgondolunk magunknak. Boldog-mondásai után, de ugyanabban a Hegyi beszédben tért ki erre. Mit is mondott Jézus az első boldogság-eszméről? “Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. [...] Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt. 6:19–21). Milyen egyszerű, kérlelő, szeretetteljes szavak! Szükségünk van-e világos tanításra, mert értelmünk könnyen elhomályosul a földi javak keresésében! Hiszen törvényszerű, hogy amit gyűjt és felhalmoz az ember, annak értéke folyton csökken, nem is szólva arról, hogy nagyon nehéz “leállni” az anyagi javak keresésében, a szükségeset rendszerint összetévesztjük a kívánatossal. A mának is megvan “a molya és rozsdá”-ja: a gazdasági élet sok-sok visszássága. És nem is szólva “...ahol vagyon van, ott tolvajok” is vannak: ez akkor is igaz, ha nem betöréses lopással tulajdonítanak el, hanem például rendelkezések és törvények segítségével.


És mit felelt Jézus a második emberi felfogásra, mely szerint jó hírünk alapozná meg a boldogságunkat? Ezt a kijelentést – melyet a Hegyi beszédnek Lukács evangélista által lejegyzett változata őrzött meg – érdemes szó szerint és életünk egyik vigasztaló vezérelvéül is megjegyeznünk: “Jaj néktek, ha minden ember jót mond felőletek” (Lk. 6:26). Azaz nemcsak a “tárgyak nyújtotta biztonság és boldogság” ingatag, ugyanolyan kiszámíthatatlan és törékeny az is, ami az emberek elismeréséből származik. Ma így vélekednek, holnap amúgy. Ma dicsérnek, holnap – talán ugyanazért – kárhoztatnak. Aki mindig el akarja nyerni az emberek tetszését, csak elvei feladásával, simulékony, megalkuvó magatartással teheti. Ezzel mindig elismerést csikarhat ki, de Jézus azt mondja erre: “jaj”. Nincs rosszabb dolog annál, mikor az ember feladja lelkiismeretét és meggyőződését, mert ezzel “lelkében kárt vall” (Mt. 16:26). Ám ha sem abban, sem emebben nincs valódi boldogság, végül is hol és miben található?

“S tulajdonképpen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy senki sem találta még meg?” –

kérdezi Petőfi Világosságot! című versében, s mi is hozzátehetjük: vajon az emberi világ látványa nem a költő szavait igazolja? Boldogokkal vagy boldogtalanokkal találkozunk-e gyakrabban?

Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés.

– szól Vörösmarty Mihály A merengőhöz című költeményében. És aztán ő is felteszi, egyben megválaszolva is a nagy kérdést:

Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Láthatjuk ebből, hogy emberek is eljutottak arra a felismerésre, hogy sem a “kincs”-ben, sem a “hír”-ben –a két, magunk elképzelte boldogságban – nem találhatunk igazi megoldásra. Ezek csupán törékeny boldogságot hoznak, amit hiányuk bármikor el is vihet. Megkapóan fejtegeti Miszkavaihi, X–XI. századi iszlám gondolkodó: “A boldogság horizontális rendben elhelyezkedő fajtáit keresők nézetei megoszlanak. Sokan az élvezeteket, sokan az anyagi javakat, sokan pedig a méltóságot tartják boldogságnak. Ha e céljukat elérik és betelnek vele, akkor megváltoztatják


véleményüket. Például ha az élvezetek rabja eltelik élvezeteivel, mindjárt még többet akar birtokolni belőlük, hiszen állítása szerint az a boldogság, s igyekezete nagy boldogtalanságot és nyomorúságot hoz rá. Amit boldogságnak nevezett, az boldogtalansággá változik számára. A kellemes és pompás élet híve megbetegedvén azt fogja mondani, hogy az egészség az igazi boldogság, az egészség híve pedig, ha szégyen éri, a méltóságot és a megbecsülést fogja csupán az egyetlen biztosnak, változatlannak tekinteni, és boldogtalannak érzi magát abban, amiben boldog volt eleddig. A boldogságnak ezek a fajtái tehát előbb-utóbb híveik pusztulását okozzák, mint ahogy az egyiket túl sok pénze dönti romlásba, a másikat dicsősége vagy hatalomvágya, a harmadikat pedig élvezetekben való zabolátlansága.” (A boldogságról, Bp., 1987. 20–21. l. Maróth Miklós fordítása.) Láthatjuk, hogy amiképpen az emberi világ egyre-másra szőtte elképzeléseit a boldogságról, ugyanúgy eljutott ezeknek cáfolatához is. Ez azonban eredménynek aligha nevezhető, hiszen mindnyájunkat a kétségbeesésbe is vihetne. De hol és miben van akkor a valódi, testet-lelket betöltő boldogság? Létezik-e egyáltalán? És ha igen, hogyan juthatunk boldog életre? A lehető legnagyobb szükségletünk tehát, hogy Jézus Krisztusnak a boldogságról adott kijelentéseit alapos figyelemmel tanulmányozzuk.

A Hegyi beszéd kezdete: Jézus boldog-mondásai Jézus csaknem két éve elkezdte már földi szolgálatát, amikor elmondta híressé vált programját, tanításainak összegzését: a Hegyi beszédet. Ezrek, tízezrek követték az északi tartományban, Galileában. A hatalmassá duzzadt tömeg nem fért el és nem hallhatta jól a Mestert a Genezáreti-tó partján, ezért Jézusa közeli domboldalak egyikére vezette és telepítette le őket. Legközelebb tanítványai helyezkedtek el mellette, elsősorban hozzájuk intézte szavait. Beszélünk még róla, miért a tizenkettőnek szólt legközvetlenebbül a Hegyi beszéd és annak nyitányaként a nyolc boldogság. De elvitathatatlan, hogy nemcsak nekik szólt. Hónapok óta feszülten várta mindenki, hogy Jézus nyilvánvalóvá tegye, miért is jött a világra. Jézus minden igazságra, szeretetre, boldogságra szomjas léleknek mondta el kijelentéseit. Nagy jelentősége van annak, hogy a Hegyi beszéd mindjárt az ún. boldog-mondásokkal” kezdődik. (Mivel nyolc rövid kijelentésről van szó, szokás ezeket nyolc boldogság”-nak is nevezni.) Jézus ezzel a kezdéssel nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Isten – és őt képviselve maga Jézus is – boldoggá szeretne tenni bennünket. Ahogy Jézus a samáriai asszonynak is mondotta: Istennek ajándéka” van az emberek számára (Jn. 4:10). Isten a legnagyobb ajándékban, az értelmes és örömteli élet kiváltságában kívánja teremtményeit részesíteni. A nagy programbeszéd a boldogságról szóló tanítással és ígéretekkel csendült fel. Máté evangéliuma tartalmazza legteljesebben a Hegyi beszédet. Ebből idézzük most a boldog-mondásokat is:


“Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felment a hegyre, és amint leült, hozzámentek az ő tanítványai. És megnyitván száját, tanította őket, mondván: Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.” (Mt. 5:1–12, a fordítási pontosításokat lásd a következőkben.)

A boldog-mondások szerkezete Első olvasásra is világosan kitetszik, hogyan építette fel Jézus a boldogságról szóló kijelentéseit. A mondatok elején állandóan ismétlődő “Boldogok...” azt hangsúlyozza, hogy van, létezik itt a földön valódi boldogság. Nem önbecsapás, nem ábránd, nem soha el nem érhető élet ez. Amennyire csak teljes lehet itt a boldogság, annyira teljessé akarja ezt formálni Isten. A mondatok második fele azonban a jövőre, az örökéletre utaló ígéret: “Mert övék a mennyek országa”, “mert megvigasztaltatnak”, “mert örökségül bírják a földet” stb. Ez viszont azt tanúsítja, hogy a boldogság teljes és tökéletes csak az örök életben lehet. Vajon nem ellentmondás ez? Van is, meg nincs is itt a földön boldogságunk? Egyetlen dolgot kell meggondolnunk, hogy ezzel a látszólagos ellentmondással tisztába jöjjünk. Éspedig azt, hogy ezen a földön a bűn miatt nem is lehet tökéletes a boldogságunk. Mert nem hagyhat részvét nélkül mások szenvedése, embermilliók betegsége, vétke, pusztulása. Miközben szennyes tajtékokat ver a történelem, nem zárkózhatunk be otthonunkba, nem költözhetünk lakatlan szigetre. Belül, a szívünkben függetlenek tudunk lenni a rossztól; kívül, a bűn történelmének mindennapjaiban bennünket is sújt, és szomorúságot, szenvedést okoz. Ezen a földön a boldog ember sem tudja teljesen jól érezni magát. “Ha így boldognak érzed magad, akkor az vagy, ami soha senki nem volt, és megjósolhatom, nem is lesz. Mert kérdem én, kicsoda boldog annyiféle nyomor közepett?” (Francesco Petrarca: Orvosságok jó és balsors idejére. A boldogságról. A reneszánszetikai antológia c. kötetben, Bp., 1984. 52. I. – Kardos Tiborné fordítása) Tökéletes boldogság csak ott lehet majd, ahol a rossznak írmagja sem létezik. A Biblia szerint lesz ilyen világ. Most “Isten figyel és hallgat” (Mal. 3:16), de felkél majd és cselekszik, igazságot szolgáltat az igazaknak.


Az örök életben emelkedik tehát a már itt és most is valódi boldogság a tökéletes, a teljes boldogság szintjére. A szerkezet egyik további sajátosságáról a hatodik boldog- mondás után emlékezünk meg. Most azonban lássuk kijelentésről kijelentésre, milyen fokozatokat tár fel Jézus a boldogsághoz vezető úton. “Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” Jézus először a lelki szegényeket nevezi boldogoknak. Ez az első kijelentése a kapu, a belépés a boldogsághoz vezető útra. Aki eljut a lelki szegénységig, már “övé a mennyeknek országa”, vagyis, ha az így megkezdett úton halad, a beteljesülésig érhet el. De vajon kik a lelki szegények? Kiket nevezett Jézus annak? Ad-e segítséget a Biblia, hogy ezt a gyakran félreértett kifejezést egészen pontosan meghatározzuk? A bibliai tanítás szerint minden ember szegény. Mindannyiunkat kifosztott, kisemmizett az énközpontúság. Ahelyett, hogy szereztünk, nyertünk volna vele valamit – amiként hittük vagy hisszük is – tönkretett és cserbenhagyott valamennyiünket. Ösztöneink kormányozhatatlanok, érzéseink állhatatlanok, gondolkodásunkban a büszkeség rakott fészket. Szánandóan gyengék és esendők vagyunk. Ha jót szeretnénk tenni, valami észrevétlenül rabul ád a rossznak, és a jót akarva is csak addig jutunk el, hogy a rosszat tesszük. Gyengeségünk legmegrázóbb dokumentuma a tanítványok elalvása a Getsemáné-kertben. Ők, akik szerették Jézust és “készek lettek volna vele mind a halálra, mind a tömlöcre menni”, nem tudtak egy óráig sem vigyázni”. Amit egykor Ésaiás próféta így fejezett ki: “Minden fej beteg és minden szív erőtelen” (Ésa. 1:5), Jézus a következőképpen vonatkoztatta követői esetére is: “A lélek ugyan kész, de a test erőtelen” (Mt. 14:38). Semmi nem mutatja ugyanis jobban szegénységünket, erőtelenségünket, mint az, hogy azt sem tudjuk megvalósítani, amit mi magunk elhatároztunk, és nagyon akarunk. Mindannyian szegények vagyunk tehát, de Jézus azokat nevezi csak boldogoknak, akik elismerik szegénységüket. Akik nem magyarázkodnak, nem keresnek önigazolást, nem készítenek újabb menleveleket hibáikra. A lelki szegénység: tudatában lenni erőtelenségünknek és vágyakozni arra, hogy valaki megerősítsen, támogasson bennünket. A Biblia sok példával és élettörténettel szolgál erre. Beszél arról, hogy a lelki szegénység tudata már ifjúkorban kialakulhat, mint Salamon király esetében. Amikor uralkodásra jutott, Salamon nem hatalmat és gazdagságot kért Istentől, hanem bölcsességet, és kérését így indokolta meg: “Én kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni” (I. Kir. 3:7). Ez a kifejezés azt jelentette: “Én olyan gyengének érzem magam, mintegy gyermek, hogy valamit elkezdjek és véghez is vigyek”. Ezért kaphatott Salamon azután értelmet és erőt is, mert szegénységét király létére sem rejtette el.


A “gyermek” kifejezést Jézus is a “lelki szegénység”-hez hasonló értelemben használta. Hogy ez a boldogsághoz vezető út első és kikerülhetetlen lépcsőfoka, így hangsúlyozta: “Ha olyanok nem lesztek, mint ezek a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába”(Mt. 11:25). Máskor azért adott hálát az Atyának, hogy “a kisdedeknek megjelentette igazságait” (Mt. 11:25,vö. Mt. 21:16). Ezzel azt fejezte ki, hogy Isten szélesre tárta a boldogság kapuját, mert a kiindulópontot nem a gazdagságban, hatalomban, műveltségben határozta meg, hanem egy mindenki számára elérhető lelki beállítódásban. Beszél azonban a Szentírás arról is, hogy gyakran szinte az egész élet rámegy, míg az ember eljut a valóságnak a beismeréséig. Jákób élettörténete, Manassé király megtérése az igazságtól való ötvenöt évi kemény eltávolodás után, Nabukodonozornak megalázkodása az őrültség fenyítéke alatt; mind ezt példázza (I. Móz. 27–32., II. Krón. 33., Dán. 4.). Sokszor megesik, hogy hibás döntéseink következtében a tékozló fiú moslékos vályújáig süllyedünk, míg végre elveszettségünket előbb önmagunknak, majd Istennek feltárni merjük (Lk. 15:17–19). Milyen tragikusaz emberi élet: fáj a hiány az anyagiakban, panaszkodunk, ha társadalmi megbecsüléstől esünk el, de nem szenvedünk eléggé lelki hibáink, jellembeli fogyatékosságaink miatt. A lelki szegénység nem megtérés még, de átalakulásunknak első megragadható mozzanata: a valóság felismerése. Nélküle nincsen igazi megbánás, mely a konkrétbűnökön túl magára a bűnös állapotra is rádöbben, s melyet Jézus a következő boldog-mondásban “sírás”-nak nevezett. S ebből következőleg, a lelki szegénység sohasem veszíti el kulcsszerepét az ember életében. Hitre jutott és abban komolyan élőemberek is csak lelki szegénységük tudatában folytathatják fejlődésüket. Különben a farizeus (Lk. 11:28)és Laodicea (Jel. 3:15–17) ál-gazdagsága veszélyes akadályt képez a lelki növekedésben. Isten tehát a lelki szegénység beismeréséből indítja útjára vagy indítja el újra közeledésünket Őhozzá. Az Úr bűneset utáni első ígérete, az ősevangélium szavatolta, hogy a Szentlélek küzd majd minden emberben, hogy “ellenségeskedés” legyen benne a rosszal szemben (I. Móz. 3: 15). Valahányszor érezzük magunkban gyengeségünk fájó, de túlzásoktól mentes és valóságos tapasztalatát, az az isteni erő munkálkodik érettünk, aki a fájó felismerés keserűségét a megoldáshoz vezetés édességével veszi el. Vagyis nem pusztán azért boldogság ez, mert az igazság előtt meghajtjuk fejünket. Önmagában még ez a keserűség nem szolgálna rá, hogy boldogságnak nevezzük. Azért boldogság lelki szegénységünk beismerése, mert Isten erre rögtön megvilágosítani és cselekedni tud, hogy segítségünkre siessen. A szabadságunkat végtelenül, még elveszett állapotunkban is tisztelő Isten ezzel kap felhatalmazást, hogy mennyei erőket indítson meg érdekünkben. Isten csak annak adhat, aki szegénységének tudatában őszinte szívvel kér Tőle. “Éhezőket tölt be javakkal, gazdagokat elküld üresen” –mondja Mária Erzsébet előtti hálaéneke (Lk. 1:53), melyre J. S. Bach Magnificatjának talán legszebb tételét szerezte (IX. Esurientes implevit bonis). Igen, nagy boldogság, ha valakivel Isten már a saját beleegyezésével is törődhet.


“Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” Aki gyengeségét átérezte, aki fogyatékosságait ismerni kezdi, fokozatosan érzékennyé válik hibáira és a körülötte lévő világ hiányosságaira. Aki már arról is tapasztalatot szerzett, hogy Isten a szegényeket mennyire betölti javakkal, s eközben mégis vétkezik: mélyen fájlalja, hogy miért nem igényelte Isten segítségét, s az is szomorúvá teszi, hogy vele együtt mások is miért maradnak ebben a tragikus helyzetben. A lelki szegénységutáni fokozat Jézus boldog-mondásaiban: az “őszinte sírás”, az “Isten szerinti szomorúság”(II. Kor. 7:9–11), vagyis az igazi bánkódás a bűn miatt. Azért kell ezt jelzőkkel árnyalnunk, mert a Biblia kétféle “sírás”-ról beszél. Olvashatunk arról, hogy van igazi sírás, de van hamis sírás, hamis megbánás is. Az igazi megbánásban az ember magával a bűnnel fordul szembe, az utóbbiban csak a bűn következményeitől fél. Nagy különbség magát a rosszat megutálni, vagy csupán attól rettegni, hogy az emberek mit mondanak rólunk vagy a bíróság milyen ítéletet szab ki ránk. Az előbbi magatartásban lelki leszámolás történik a bűnnel, az utóbbiban nem, s így a bűn könnyen és gyorsan törhet újra felszínre. Az igazi megbánást mindig lelki megújulás kíséri, a nem-igazit kétségbeesés, önsajnálat, mely egyes esetekben – mint például Júdásnál – az öngyilkosságig is vezethetett (Mt. 27:5). Nyilvánvaló, hogy Jézus azokat nevezte boldogoknak, akik őszintén megbánják hibáikat, és mivel valóban magával a rosszal fordultak szembe, ki is akarják vetni életükből, s így Istentől “megvigasztaltatást” nyernek. Az egész Biblián végigvonul a sírásnak ez a kettős jelképe. Kain feljajdulásában a hamis bűnbánatra ismerünk. Nem azt mondta Istennek, hogy “nagyobb az én bűnöm, hogysem elhordozhatnám”, hanem azt, hogy “nagyobb az én büntetésem” (I. Móz.4:13). Nem bűnét, a testvérgyilkosságot fájlalta, csupán a következményektől rettegett. Attól félt, hogy majd őreá is rátámadnak és megölik (4:14).– Ézsau sem “találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste azt” (Zsid. 12.17). – Saul királyt is meghatotta Dávid nagylelkűsége, mikor látta, hogy a rosszat rosszal nem viszonozza, és egy ízben “felkiáltott és sírt” (I. Sám. 24:17). Változása azonban rövid életű volt. Őszinteség nélkülibűnbánata nem volt elég arra, hogy további s elvetésével, a régi cselekedeteinkkel való teljes szakítással. Amikor Ézsau testvéröccse, Jákób “sírt és könyörgött az angyalnak” (Hós. 12:4; vö. I. Móz. 32:22–30), és megharcolta a hit küzdelmét, utána az életében már nem győzedelmeskedhetett rajta addigi hibája, az ügyeskedés, a csalásba is torkolló találékonyság. Amikor Dávid mélyen megbánta Betsabéval szembeni vétségét, életében sohasem fordult elő házasságtörés (Zsolt. 51.) Amikor Péter “keserves sírással” (Lk. 22:61–62) távozott a főpap udvarából, ahol Mesterét megtagadta, a gyávaság soha többé nem vett erőt rajta. A félénk, de azért hősködő tanítványból bátor hitvalló lett, amiről leveleiből és mártíromságából értesülünk. Más a jellege és a következménye tehát a kétféle sírásnak. Az egyik tehetetlen, görcsös zokogás, a másik csendes megindulás. Az egyik tovább gyengít, a másik megerősít. Az


egyik elkeseredetten emberi, a másik válasz az Isten által adott felismerésre, így “a könny nem éget már, de ragyog” (Arany János). Boldogtalan az első, boldog a második. Az ember gyakran sír életében; az is, aki uralkodik magán, és mindannyiszor visszafojtja könnyeit. A jézusi sírás azonban, mint láthattuk, elsősorban belső megindulás, s az értelem, a lelkiismeret játssza benne a vezető szerepet, az érzelmek csupán kísérőjelenségek. Akkor jutunk el az igazi síráshoz, ha nem marcangoljuk magunkat, hanem annyira megkeseredünk a rosszal szemben, amit elkövettünk, hogy teljesen ki akarjuk vetni az életünkből. Az igazi megbánás második jellegzetessége a bűnjóvátételének kívánása. Az igazi sírásban mindig ott van a jóvátétel vágya, amit Dávid így fejezett ki bűnbánati zsoltárában: “Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem... Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád” (Zsolt. 51:12, 15). Az ember először csodálkozik, netán fel is háborodik azon, milyen jogon kérte ezt Istentől Dávid. Ő, aki nemrég iszonyatos gonoszságokba keveredett, most “bűnösöket akar tanítani”. H. Schütz gyönyörű dala, L. van Beethoven Bussliedje bizonyítja, hogy az igazi megbánásnak ezt a vonását a zeneművészek közül is többen megértették. Mert a valódi bűnbánat által szinte izzik bennünk a helyrehozás vágya. Amit csak jóvátehetünk, jóvá is akarjuk tenni, mint a jerikói vámszedő: Zákeus pedig előállván, mondta az Úrnak: “Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe” (Lk. 19:8). Isten erre külön is tanította a zsidó népet, midőn a megkárosításnak ötödrésszel megtoldott mértékét parancsolta meg visszaszolgáltatásként számukra (III. Móz.6:1–5). Az eddigiekből talán következtethető, hogy ennek az egész életünket átható, jelképes sírásnak az első jelentkezése a bibliai újjászületés fogalmával azonos. Az újjászületés az első teljes értékű megbánás eredménye. Az előbb említett két jellegzetesség – az önigazolás nélküli beismerés és a jóvátétel vágya – mellé ebben az első teljes megbánásban, vagyis a megtérésben kell hogy megszülessék az a felismerés, aminek Dávid bűnbánati zsoltárában így adott kifejezést: “Egyedül teellened vétkeztem...” (Zsolt. 51:6). Ez a döntő felismerés mélyíti el az “ember sírás”-át. Hogy bűneimmel Isten teremtett világát és a minden teremtményéért életét adó Istent sértettem meg. Ha egy másik emberrel szemben követtem is el a rosszat, az is annak az Istennek arculcsapása volt, aki érte, a másikért is életét adta. Az első megtérés a gondolkodásmód megváltozása, azaz a legbensőbb, a legszemélyesebb esemény. Ezzel a sírással minden bűnünkkel, egyáltalán: egész addigi életünkkel szembefordulunk, s ezáltal kitisztul belső látásunk. Másképp tekintünk Istenre (eddig lázadtunk ellene, most megbékélünk vele), másképp a másik emberre (eddig a hasznosság szerint értékeltük vele való kapcsolatunkat, most azt kérdezzük magunktól, miben is segíthetnénk neki), de egészen másképp magunkra is (megváltozik az élet értelméről valófelfogásunk). A Biblia szerint azonban ez még csupán a kezdet. Az újjászületés, vagyis az első megtérés akkor hiteles, ha a belső megváltozás után a


külsőre – jellemünk és cselekedeteink megváltozására – is kihat. Ez a “sírás” így lesz elindítója további, immár az igazság útján haladó életünknek. Nem lehet feladatunk, hogy e rövid tanulmány keretében még részletesebben szóljunk az újjászületés (az első megtérés, a gondolkodásmód megváltozása) alapvető jelentőségéről. Annyit azonban meg kell jegyeznünk Jézusnak Nikodémushoz intézett szavait idézve, hogy ez a radikális változás elengedhetetlen az Isten országa eléréséhez (Jn. 3:3). Isten “azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazságismeretére eljusson” (I. Tim. 2:4). Akik azonban az ismételt isteni késztetések hatására sem érkeznek el az igazi sírásig (melyhez nagyon könnyen eljuthat mindenember), azok a reménytelenség sírását hallatják majd. Jézus példázataiban több ízben is említette, hogy az ítéletkor lesz sírás és (helyes fordítás szerint) “fogak vacogása” (Mt. 22:13, 25:30 stb.). Jelenések könyve bevezetése is ugyanezt állítja Jézus második eljövetelének hatásaképp (Jel. 1:7). Ebben az értelemben használja a Biblia a kőre esés és a kő leesése jelképét: az első üdvösséget szerez, a második megítél (Mt. 21:42.44). Az előbbi sírás örök életre vezet, a második a kárhozattal való szembesülés. T. S. Eliot a két bibliai szimbólumot a “láng” jelképében foglalta egybe Little Gidding című versében (IV.):

Galamb leszáll, leget hasít A félelmetes fényű tűzzel, Melyből lángnyelvek hirdetik, Hogy bűnt és tévelygést mi űz el. Nincs más remény, csak ez segít – Válassz: a máglya vagy a máglya – A lángtól megválthat a lángja. Ki gyötör így? A Szeretet. Furcsa Név – ez fog kínba minket, Mert az ő keze szövi ezt A tűztől tűrhetetlen inget. Ne is reméld, hogy leveted – Ha élsz, lélegzel, ez az ára: A lángra juthatsz, vagy a lángra.

(Vas István fordítása) Hatalmas bibliai tartományt ölel föl tehát a jézusi “sírás” jelentése. Ebben az egyetlen szóban az élet egésze lüktet. Rövid kifejtésünk keretében nincs mód arra, hogy a bűnök miatti síráson kívül az élet megpróbáltatásai miatti sírásról, valamint a másokkal való együttérzés sírásáról is beszéljünk. Ezek azonban következményei a legelsőnek, a legfontosabbnak, miként amaz meg következménye az Isten szeretete és igazsága meglátásának, amely nem csupán kijelentésekben, hanem Jézus Krisztus önfeláldozó szeretetében lett nyilvánvalóvá. Krisztus váltságműve mutatja meg, hogy mi a bűn, melytől az igazi sírás magatartásával el lehet fordulnunk, és hogy mi a szeretet és


igazság, melyhez a jóvátétel, a megújulás minden erejével ragaszkodhatunk. Ha mindez nem teljesül be életünkben, a legtragikusabb dolog történik, amit szóval kifejezni nem is lehet. Jézus sírva fakadt Lázár sírjánál, nem azért, hogy a halottat gyászolja, hanem azért, mert az emberek nem vettek tudomást Róla, aki életet adhat. Második sírásakor pedig Jeruzsálemet siratta, melynek hányszor akarta az üdvösségét, “de ő nem akarta” (Jn. 11:35, Lk. 19:41–44, Mt. 23:37–38). Ez az Isten gyásza és sírása a rossztól elfordulni nem akarók miatt. “Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet” A boldog-mondások sorrendje felcserélhetetlen. Az egyik boldogságból fejlik ki a másik az egyik fokozat visz tovább a következőhöz. Döbbenetes lelki mélységek tárulnak fel közben. Jézus néhány szavával az egész emberi életet jellemezte. Most is felvethetnénk a kérdést: milyenné kell válnia annak az embernek, aki lelki szegénységének folytonos tudatában él, akit bánt a bűn és egyre inkább iszonyodik tőle? Az ilyen ember bizonyosan egyre megértőbb lesz mások iránt. Meglátja a másikban önmagát. Felfedezi a gyermekben, feleségben, férjben, embertársban ugyanazt a boldogságra áhítozó, de annyit csetlő-botló önmagát. Az emberi létezés egyre több gyengesége és nyomorúsága kezd kirajzolódni előtte. Nem vág vissza, nem torolja meg a rosszat. Ez a szelídség. Jézus harmadik boldog-mondása több rendbeli igazságot is kifejez. Először is azt, hogy háborogva és mérgelődve sosem leszünk boldogok. A harag rossz tanácsadó: nem érünk el vele semmit. “Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet, ne bosszankodjál, csak rosszra vinne” – mondja Dávid éppen abban a zsoltárában, amelyből Jézus a harmadik boldog-mondás ígéretét vette (Zsolt. 37:8,11). Másodszor, azt kell meggondolnunk, hogy azért olyan nehéz – sőt, emberileg lehetetlen (Mt. 19:26) – legyőznünk a haragot, mert nem rendelkezünk a lelki szegénység és az igazi sírás tapasztalatával. Pedig a boldog-mondások fokozatain ez még csak a harmadik: és máris szinte a csúcsnak érezzük. Vagyis nagyon komolyan őrködjünk az első két jézusi boldogság elsajátításán, mert nélkülük nem alakul ki lelkünkben a szelídség. “Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is.” (E. G. White: A Világ Reménye, újabb címén: Jézus élete. Bp., 1989. 301.l.) Harmadszor, rá kell hogy csodálkozzunk erre a kijelentésre azért is, mert a szelíd embert mi hajlamosak vagyunk inkább kárvallottnak, mint megelégedettnek, inkább szomorúnak, mint örömtelinek tekinteni. A szelídek általában “nem érvényesülnek”, mindenhol “a háttérbe szorítják őket”, és bizonyára találkoztunk olyan emberekkel is,


akiknek “szelídségében” inkább gyengeséget, határozatlanságot, tétovaságot éreztünk, és ez semmiképp nem tette magatartásukat vonzóvá szemünkben. Mi tehát az igazi szelídség? Ki nevezhető a szó legtisztább értelmében szelídnek? A Biblia szerint a szelídség nem annyira külsőségekben ölt testet, hanem a belső lelkületben. Annak a nagy krisztusi alapelvnek megfoganása ez a lélekben, hogy “ne te győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg” (Rm. 12:21). Ez a szelídség külsőképpen nem kell hogy nélkülözze a határozottságot. A bibliai szelídek nem az elvtelen visszahúzódás hősei. Saul a kezdet kezdetén, amikor nem akarták királlyá választani, igazán szelíd volt; a maga érdekében semmit nem tett. Amikor viszont ellenség fenyegette az országot, gyorsan és határozottan cselekedett (I. Sám. 10–11. fej.). Szelídség és tettrekészség nemcsak hogy elfér egymás mellett, de szinte előfeltételei egymásnak: a szelíd ember cselekszik helyesen, és aki cselekedni akar, szelídséggel fogjon hozzá. Jézus elmondhatta magáról, hogy “szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt. 11:29), a templomból mégis ostorral űzte ki a kufárokat (Mt. 21:12–14). A szelídség tehát nem a rossz szálláscsinálója. Mózes “igen szelíd volt, minden embernél inkább, mint akik e föld színén vannak” (IV. Móz. 12:3), mikor azonban népe az aranyborjút imádta, Isten kőtábláit a Sinai-hegy tövében összetörte. Isten sohasem rótta meg ezért; nem a szelídség kárára történt ugyanis ez, hanem előnyére, hogy lássuk: a bibliai szelídségben soha sincs önös érzelem, de mindig van – nem a bűnössel, de a – bűnnel szembeni gyűlölet. Aki nem így törekszik a szelídségre, a megalkuvásnál előbbre nem ér el. Jézus csak a valódi szelídeket nevezte boldogoknak. Azokat, akikben nincsen harag és megrovás a másik iránt. Akiknek szívéből kitörlődött minden visszavágás és bosszú. Akik az ítéletet Istenre hagyják, ők maguk pedig a “szolgák tartózkodásával segédkeznek, még akkor is, ha a dolgok menete a cselekvő szerepet osztja ki rájuk.” (Pilinszky János: Szög és olaj, Bp., 1982 232. l.) Erről a szelídségről szólnak a Biblia bölcseleti könyvei. “A szelíd szív a testnek élete” (Péld. 14:30). “Mikor a fejedelemnek haragja felgerjed ellened, helyedet el ne hagyd; mert a szelídség nagy bűnöket lecsendesít” (Préd. 10:1). A szelídség kapu a legmagasabb rendű bölcsességhez: “Kicsoda köztetek bölcs és okos? – Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével”(Jak. 3:13). Ezzel a bölcsességgel csillapította le Dávid haragját Abigail, az egyszerű Kármel-hegyi asszony (I. Sám. 25). A családi otthonok vezetését is csak azok az asszonyok láthatják el áldásosan, “akiknek ékessége nem külső, hajuk fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a szívnek rejtett emberei, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten előtt” (I. Pt. 3:3–4). Ma nem az ilyen embereké a Föld. Világunk az erőszakosok kezében van. De épp a Jézus idézte 37. zsoltár beszél gyönyörűen arról, hogy ez nem mindig lesz így; hogy a gonoszok látszólagos szerencséje és hatalma valójában szerencsétlenség és gyöngeség: “Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre. Mert hirtelen kivágattatnak, mint a fű, s mint a gyönge növény elfonnyadnak. Egy kevés idő még és


nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben” (Zsolt. 37:1–2. 10–11). Egy közbevetés: Jézus a szelídség elsajátításáról Akik eljutottak idáig a Boldog-mondások tanulmányozásában, megijedhetnek a magas erkölcsi követelményektől, melyek az első három kijelentés végén a szelídségben összegződtek. A szelídség vízválasztó ember és ember között. Mivel egyikünk sem született szelídnek, a türelmes, alázatos magatartásból lehet következtetni, hogy ki-ki hol jár a jellemfejlődés iskolájában. Egy ízben maga Jézus hívta fel a sokaság figyelmét kivételes hangsúllyal a szelídségre. Amikor Keresztelő János követeinek válaszolt – annak a Jánosnak, aki mindig vállalt küldetése mögé húzódott –, Jézus e szavakkal fejezte be tanítását: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt. 11:28–30). Jézus a “megfáradt” és a “megterhelt” emberekhez intézte szavait. Nekik ígérte, hogy megtanulhatják a szelídséget és a valódi – nem emberek előttiszolgai meghunyászkodást, hanem az Isten igazságának járó – alázatot. “Megfáradt” és “megterhelt”. Különös jelzők ezek. Ha a ma emberét jellemeznünk kellene, sem találnánk pontosabb megjelöléseket. Testileg-lelkileg “megfáradt” korban élünk, melyben az emberek gondokkal, idegfeszültségekkel és legfőképp elrendezetlen vétkeikkel “megterheltek”. Jézus szava ma fokozottabban szól, mint valaha: “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd... vagyok”. Az élő, mennyekben mindnyájunkért esedező Jézushoz forduljunk az imádságban, miután a földön élt Jézus szavait mélyen megőriztük magunkban. Imádság és hit: ez volt Jézus győzelmének a forrása is, aki kétezer évvel ezelőtt szintén fáradságos és sok veszéllyel teli életet élt. “Ámbár Istenfia volt, Ő is tanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet” és ékességben haladt ... az igazságért, a szelídségért és a jogért” (Zsid. 5:8, Zsolt. 45:5). Jézus erkölcsi győzelmének titkát megismerve a szelídség tehát “gyönyörűséges” és – “könnyű”. “Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek” Jézus boldog-mondásai arra tanítanak, hogy ha fokozatosan felszabadulunk a természetünkben rejlő önzés uralmától, ha legyőzzük büszkeségünket, fájlaljuk hibáinkat és megértő, szelíd lelkületű emberekké válunk: életünk minden területét összhangba kívánjuk hozni Isten akaratával. Nem elégszünk meg az előrehaladás egy-egy sávjával: számunkra az egész élet bűntől való szabadulása lesz kívánatos. Minden kapcsolatunkban, minden élethelyzetben a tiszta, igaz élet tűnik majd vonzónak.


Pontos fordítás szerint nem csupán az “elméleti” igazságról, hanem az igaz életről van szó ebben a jézusi kijelentésben. Nagy dolog ismeretek után érdeklődni, megbecsülni való, ahogyan valaki szívja-szívja magába a tudást, az igazságokat. De még nagyobb dolog, ha valaki arra ügyel, hogy hétköznapjaiban az élete váljék igazzá. Az embernek nagy kísértése, hogy munkájában és teljesítményében mérje le magát, és különválassza érdeklődését és tudásszomjának kielégítését a mindennapokban tanúsított magatartásától. Pedig a legnagyobb mű és a legnagyobb teljesítmény maga az ember, aki igazzá válik. Szomorú látni igaz ismeretekre szomjúhozó embereket, anélkül, hogy életüket is igazzá igyekeznének formálni. És itt Jézus nem akármilyen vágyról beszélt. Olyanokat nevezett boldognak, akik számára az igaz életminden másnál fontosabb; akik nemcsak “vágyakoznak”, hanem “élet-halálra” törekszenek (Lk. 13:24, helyes fordításban). Akik “először Isten országát és annak igazságát” keresik, mert hiszik, hogy “minden más megadatik” nékik (Mt. 6:33). Akik “éhezik és szomjúhozzák az igaz életet”. Érezzük, mi minden benne van ebben az éhezésben és szomjúhozásban. Csak ők lehetnek boldogok. Ők tapasztalják majd a megelégíttetést ezen és a jövendő világon. Ebben a negyedik boldog-mondásban szintén sok-sok történés rejlik. Nyilvánvalóan szó van itt az igazság elvi kereséséről, és annak a titoknak a kutatásáról, hogyan válik az elv rendíthetetlen gyakorlattá és jó szokássá. Jézus röviden, tömören a hit általi megigazulás útjára célzott ebben a boldogságban, vagyis arra, hogy Isten megmentő, kegyelmes szeretetének igazsága miképp válik bennünk isigazsággá, hogyan eredményez változást a mi közreműködésünkkel, s hogy csak akkor eredményezhet valóságos átalakulást, ha ezzel sosem szűnünk meg együttműködni, ha kívánva kívánjuk Isten közelségét és bennünk-lakozását, úgy, ahogy a Biblia sok helyén olvashatjuk: “Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize, hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet. Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél”. (Zsolt. 63:2–4/a) “Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?” (Zsolt. 42:2–3). Figyelemre méltó az alábbi újszövetségi szövegrészlet is: “Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közülés nem jártak többé ővele. Mondta azért Jézusa tizenkettőnek: Vajon ti is el akartok-e menni? Felelt néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Jn. 6:66–69). Ezek a bibliai részletek egytől egyig világosan fejezik ki, hogy az igazság nem belőlünk, emberekből ered, és hogy elnyerését Istentől kell kívánnunk. A kitartó, állhatatos vágy azonban meghozza gyümölcsét. Isten ugyanis nemcsak “tulajdonít” nékünk igazságot az első megtérés, az újjászületés által, de “részesíteni” is akar minket az igazságban (II. Pt. 1:1–4). A külső igazság egészen belsővé válhat. Ez a hit általi megigazulásnak és a hit-szövetségnek a lényege. “Ez az a szövetség, melyet kötök


velük ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szíveikbe és az ő elméjükbe írom be azokat” (Zsid. 10:16). Erre az éhezésre és szomjúhozásra, az igaz életnek erre az állhatatos keresésére tud Isten nagyot cselekedni az emberben. Jézus a Hegyi beszéd során több ízben is utalt erre (Mt. 6:33, 7:7–11, 24–27). Az Isten akaratának szüntelenkeresése visz véghez hatalmas dolgokat. (Ap. csel. 10:1–3).Ezért megszívlelendő minden Krisztust követő számára a felszólítás: “Kívánjátok az Urat és az ő erejét, keressétek az ő orcáját szüntelen!” (Zsolt. 105:4). “Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” Vajon miben különbözik az irgalmasság a harmadik fokozatként említett szelídségtől? Miben más, miben több még annál? Ha a szelídség a visszavágás hiányát jelentette, az irgalmasság a rossz hiányán felül a jó kezdeményező voltát jelenti. Irgalmas az, aki nemcsak hogy nem torol meg semmit, de lépéseket is tesz a másik, rosszat cselekvő emberérdekében. A szelídség a megtérés következménye, az irgalmasság a megszentelődésé. Az irgalmasságban lesz teljessé a szeretet és érkezünk el önmagunk legyőzésének és a bűntől való megtisztulásnak újabb fokozatához. Az irgalmasság leghíresebb bibliai meghatározása: hogy ez már maga a tökéletesség. Jézus Hegyi beszédének Lukács evangéliuma által feljegyzett változatában ezt olvashatjuk: “Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok irgalmas” (Lk. 6:36). Ugyanez a kijelentés Máténál: “Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt. 5:48). Az irgalmasság tehát tökéletesség. Isten lényének legfőbb jellemvonása. És az Istenképére és hasonlatosságára teremtett ember legfőbb jellemvonásává is kell hogy váljék. (Vankó Zsuzsa: A tökéletesség mint egyetemes emberi életcél, Bp., 1989) A Biblia szerint Isten mindenható, mindent tudó és örökkévaló. Ezekben a tulajdonságaiban teremtmény sohasem érheti el Őt. De ha Isten nem lenne maga a szeretet (I. Jn. 4:8), akkor okunk lenne félni is Tőle. Isten lényének azonban legközéppontibb vonása, hogy Ő maga a tökéletes méltányosság, aki hatalmát, tudását, egészlétét egyedül a jóra használja fel. Ha nem lenne ez így, Istentől rettegnünk kellene. Ő azonban elsősorban így mutatkozik be teremtményeinek: “Hűséges Isten, nem csalárd, igaz és egyenes” (V. Móz. 32:4). Az irgalmasságot kegyelemnek is nevezi a Biblia. Az irgalmasság a szeretet és az igazság tökéletes egységét fejezi ki. Az irgalmasság bizonyítja, hogy Istenben valóban egy és ugyanaz az igazság és szeretet. A mi bűntől fertőzött világunkban e két jellemvonás –igazságosnak lenni és szeretni – folyton-folyvást kettéválik. Vannak emberek, akiket szeretünk, de nem vagyunk igazságosak velük, másokat nem annyira kedvelünk, és ezért az igazságot érvényesítjük. Szeretetünk gyakran elvtelen, igazságosságunk pedig könyörtelen. A legborzasztóbb pedig az, ha mindezt az élet kikerülhetetlen velejárójának tekintjük, mint a költő versében:


Szívemben esztendők tudják, hogy nem lehet egyszerre élni és szeretni.

(Babits Mihály: Rejtvények) Isten esetében ez soha nincsen így. “Ő esőt és napfényt küld jókra és gonoszokra egyaránt” (Mt. 5:45). Támogatja a jókat, de nem veti el magától a rosszakat sem. Sőt, tudja, hogy ez utóbbiaknak sokkal inkább szükségük van a szeretetre, hogy megváltozhassanak. Ezért méltányos, nagylelkű, irgalmas irántuk. A tékozló fiú példázatában szereplő atyavilágosan jelképezi a mennyei Atyát. Ő elveszett, tékozló gyermekét is minden nap visszavárta. Csak így történhetett meg, hogy “mikor még távol volt, meglátta őt az ő atyja, megesett rajta a szíve, és odafutván a nyakába esett és megcsókolgatta őt” (Lk. 15:20). A példázatnak ez a mozzanata kétséget kizáróan hirdeti Isten irgalmasságát a bűneik miatt eltévelyedettek iránt. Jézus boldog-mondásából azt is megérthetjük, hogyan van jelen csorbítatlanul az irgalmasságban az igazság. “Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Isten csak azzal lehet irgalmas, aki itt a földi életében irgalmasságot gyakorol a másik ember iránt. Aki szívből megbocsát a másiknak, maga is bocsánatot nyerhet. Az isteni ítélet mérlege az irgalmasság, és azért igazságos, mert mindenkinek olyan mértékkel mérnek, amilyennel ő is mért. A “legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok irgalmas” felszólításhoz Jézus még ezért fűzte magyarázatul: “Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik. Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek” (Lk. 6:37–38). Abban mutatkozik meg, hogy valaki elfogadta-e az irgalmasságot, hogy őmaga irgalmas-e. Ha megismerjük Isten szeretetét, aki elengedi a tízezer tálentomra rúgó bűnadósságunkat – ami emberi számítás szerint megfizethetetlen –, nekünk is el kell engednünk az ellenünk vétő embernek a mindössze száz dénárt – alig egy napi keresetet – kitevő adósságát (Mt. 18:23–25). A megbocsátás lelkülete mindig bennünk kell hogy éljen, függetlenül attól, hogy a másik megbánást tanúsított-e. Ezzel leszünk képesek irgalmas viselkedésre, a másikembert pedig ez a bizalom és nagylelkűség gyógyítani, erősíteni fogja. Nekünk is, másoknak is ennyire fontosaz irgalmasság. “Amit leginkább kell embernek kívánni, az irgalmasság az” (Péld. 19:22). Jézus irgalmas voltát már a messiási próféciák olyan szépséggel adták tudtul, mintha életének utólagos ismeretében jegyezték volna fel őket. “És nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik a föld szegényei felett... Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg” (Ésa.11:3–4, 42:3). És a Megváltó élete igazolta is ezt. Még esküdt ellenségei is csak így mertek közelíteni hozzá: “Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját igazán tanítod..., mert emberek személyére nem nézel” (Mt. 22:16).


De példák sokaságával van teli a Szentírás, hogy éltek emberek, akik tényleg a “Jézus Krisztus ábrázatához hasonlókká lettek” (Róm. 8:29). Sokan eljutottak a jellemfejlődésnek erre a tökéletességére, a boldogságnak erre a csúcsára. Jób irgalmasságáról így olvashatunk: “Az igazságot magamra öltöttem és az is magára öltött engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme voltam, és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok voltam, az ismeretlennek ügyét is jól meghánytam-vetettem” (Jób. 29:14–16). – Dávid nagylelkűsége örökpélda az őt üldöző Saul iránt. Dávid ugyanis két ízben is kockára tette az életét azért, hogy a királyt meggyőzze ártatlanságáról és arról, hogy meg sem fordul a fejében, hogy a rosszra rosszal válaszoljon (I. Sám. 24. és 26. fej.). – Az irgalmasságnak talán legteljesebb kibontakozása József története (I. Móz. 37–50. fej.). József nemcsak kenyeret adott bátyjainak, akik őt egykor megölni próbálták, kútba dobták s végül eladták, hanem tevékenyen fáradozott azon, hogy jó késztetésekkel segítse elő megváltozásukat. Irgalmassága nem emberi erő megnyilatkozása volt, hanem az isteni irgalom testet öltése Józsefnek cselekedetekkel párosult hitében. Isten már ezen a földön is ilyen erkölcsi szintre képes elvezetni az embert. S erre eljutni: az örök élet előíze (Zsid. 6:5). Isten irgalmasság; vagyis az Ő lénye szeretet és igazság legmagasabbrendű egybekapcsolódása. Aki másokkal irgalmas, igazság alapján nyer irgalmasságot. Ezért nagy – elvi és gyakorlati – figyelmeztetés Jakab apostolé: “Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni. Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot, és dicsekedik az irgalmasság az ítéletellen” (Jak. 2:12–13). Ezek a súlyos kijelentések azt fejezik ki, hogy Isten irgalmasságában hajszálnyival sem engedi alább az igazságosságot. Isten irgalomból, kegyelemből ad örök életet –mert hiszen erre senki sem lenne érdemes –, de irgalmasságát igazságosság által csak annál érvényesítheti, akinél hasonló irgalmasságot tapasztalt felebarátja iránt. Ebben az esetben, egyedül ez esetben “dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen”. “Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják” A hatodik boldog-mondás értelmező, azonosító jellegű. Nem annyira új fokozat, hanem ténymegállapítás. Mert az irgalmasság már tökéletességet jelentett; a “tiszta szív” tovább magyarázza, mit is jelent a tökéletesség az ember vonatkozásában. Jézus kijelentése roppant egyszerű. Mégis, erről a boldog-mondásról kell a legtöbb szót ejtenünk. Pontosan ki kell fejtenünk, mit is jelent a “tiszta szív”, s hogyan tisztulhat meg a szív egyáltalán. Először is arról kérdezzük a Szentírást, mitől és miért tisztátalan a mi szívünk? Hiszen tudomásul kell vennünk, hogy milyen nagy különbség van a magunk minősítése – “Én tiszta vagyok”, szoktuk mondani – és a Biblia megállapítása között: “Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.” (Jób.14:4) Magunkat tisztának hisszük, Isten azonban tisztátalannak lát bennünket. Mitől és miért vagyunk tisztátalanok?


Sokan úgy gondolják, hogy egyszerűen azért, mert embernek születtünk –“méregből és mézből összeszűrve” (Madách), “őrült sár, istenarcú lény” (Vörösmarty), s “nem vetik ágyunk tiszta, fehér angyalok” (Füst Milán). A költői megnyilatkozásokat naponként elhangzó szólásformák egészíthetnék ki: emberek, tehát gyarlók, tévedők, tisztátalanok vagyunk, jegyezzük meg magától értetődő természetességgel. A Biblia szerint nem ezért vagyunk tisztátalanok. Isten nem elsősorban az örökölt és eleve meggyengült természetünk miatt nevez bennünket tisztátalanoknak, hanem a személyes vétkeink miatt, melyek nyomukat otthagyják a “szív”-ben, a “belső ember”-ben. Nem gondoljuk meg, hogy személyesen elkövetett vétkeink romboló hatásukat nemcsak másokban, a környezetünkben fejtik ki, hanem nyomot hagynak bennünk is, mégpedig “gyémántheggyel, vas tollal felírva szívünk tábláira”(Jer. 17:1). A vétek, amit elkövetünk, minden egyes alkalommal meggyengít és emléket hagy gondolkodásunkban és akaratvilágunkban. Ezt a belső világot a Biblia jelképesen “szív”-nek, lényünk ugyanolyan központjának, tudatos vezérlő helyének nevezi, mint amilyen központ a szív testünk életében. Vétkeink miatt szennyeződik be ez, keresztül-kasul húzódnak rajta végig a rosszárkai, a bűn csatornái. Nem “születési rendellenesség” tehát a tisztátalan szív, hanem saját hibáink kialakította állapot. Mert azután, hogy egy-egy hibát elkövetünk, szokássá lett bennünk a rossz. “Hogyan cselekedhettek jót, akik megszoktátok a gonoszt?” – kérdi Isten a próféta által (Jer. 13:23). A szív tisztátalan, és mivel ennek “teljességéből szól a száj” (Mt. 12:34), “a szívből származnak a gonosz gondolatok... káromlások” (Mt. 15:19). Ezért “vérrel (vagyis pusztítással) vannak rakva kezeink (cselekedeteink)” (Ésa. 1:15). Hogyan tisztulhat meg szívünk? – vetettük fel a kérdést. A legrövidebben Jézus boldog-mondásai válaszolnak erre. A tiszta szívről Jézus a hatodik kijelentésben tesz említést. Az eddigi fokozatok segítik elő és munkálják belső világunk megtisztulását. A lelki szegénységgel alázatot tanulunk, hogy vágyakozni tudjunk Isten segítségére, aki egyedül képes arra, hogy szívünket megtisztítsa. Magunk nem tudjuk megváltoztatni, megjobbítani magunkat. A gyémánt heggyel és vastollal” belénk vésett gonoszságot lehetetlen eltűntetni a saját erőnkkel. “Elváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát? Úgy cselekedhettek ti is jót, akik megszoktátok a gonoszt” (Jer. 13:23). A lelki szegények már tudják ezt, ezért “sírnak” és kérnek segítséget a rosszal szemben. Szelídségük tanúsítja, hogy ezt komolyan gondolják és mindenki életére nézve érvényesnek tekintik. Nemcsak maguknak igénylik, hanem rögtön átadják a másokkal való értintkezésükben. Látszik rajtuk, hogy ők “éhezik és szomjúhozzák az igazságot” és “irgalmasságukkal” a többi ember életében is szeretnék előmozdítani azt a boldogságot, amit ők megismertek. Arról látszik, hogy komolyan veszünk valamit, ha azt nemcsak magunknak, hanem ugyanolyan állhatatossággal másoknak is kívánjuk. Így tisztul, egyre tisztul a szív. Isten segít abban, hogy a bűn árkai betemetődjenek, hogy a rossz beidegződések ereje csökkenjen, hogy a bűn emléke és kívánsága elhalványuljon. Isten a rossz szokásokat úgy semmisíti meg, hogy “törvényeit szívünkbe és elménkbe írja” (Zsid. 10:16), hogy a rossz helyét a jó váltsa fel, szintén


szokássá érett formájában. És akkor nem pusztán elméleti tudás lesz az istenismeret és a hit, hanem valóságos életgyakorlat. A szív ezzel tisztul, az ember általa nyer alkalmasságot a pozitív jellemfejlődésre; mert ez utóbbit, a jellemet mi magunk alakíthatjuk ki, szívünk döntéseivel. Az ilyen emberek méltók lesznek majd rá, hogy “Istent meglássák”. Mert “az Úr igaz; igazságot szeret; az igazak látják az ő orcáját” (Zsolt. 11:7). A tiszta szívű emberhez ezért már itt a földi életben közel van az Isten. Addig csak “fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged” (Jób. 42:5). De az igazak a feltámadáskor majd “meglátják őt, amint van” (I. Jn. 3:2). Az örök élet legcsodálatosabb ígérete: “És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondja az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük... És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz; és az ő szolgái szolgálnak néki. És látják az ő arcát...” (Jel. 21:3 és 22:3–4). Istent meglátni csak azok lesznek méltók, akik a bűnátkos, pusztító törvényével kapcsolatukat megszakították, akiken “nem uralkodik a bűn” (Róm.6:14), s ha “elestek is, nem terülnek el” (Zsolt. 37:24), és szívük csordultig van azzal az “élő reménységgel”(I. Pt. 1:3), melyet Mikeás próféta így fejezett ki: “De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza ítéletemet. Kivisz engem a világosságra, meglátom az ő igazságát” (Mik. 7:7–9). Egy közbevetés: mi tehát a boldogság? Azt hihetnénk, hogy Jézus tanítása a boldogságról a csúcsponthoz érkezett: ezek után nem lehet többet mondani. A tökéletességet jelentő irgalmas szeretet, a nemcsak kívül, de legbelül is megtisztult ember: hófödteorom, ahonnan már nincs, nem is lehet további emelkedés. Egyrészt valóban így van. Jézusnak hat rövid mondásban sikerült érzékeltetni, hogy miben is áll a boldogság. Nem külső javak birtoklásában, nem is az emberi elismerések keresésében, hanem a fokozatos belső megtisztulásban. A boldogság: a bűntől való megtisztulás, más szóval a rossztól való megszabadulás, a szeretetben való fejlődés útja. Az az élet boldog, mely ezt teszi meg céljának és követi a hozzá vezető utat állhatatossággal. A természetünk e földi életben adott, öröklött hozomány. Ez nem tisztul meg, csak az újjáteremtés során. A belső ember, a szív alakítása azonban a mi hatalmunkban áll. Sajnos, mindannyian rosszul élünk ezzel a kiváltságunkkal, mert ifjúkorunktól fogva “megadjuk magunkat” rossz természetünknek. Gyenge a belső emberünk, és szinte gondolkodás nélkül enged a természet késztetéseinek. Ha azonban a lelki szegénységküszöbén erre a boldogságra vivő útra lépünk, szívünk egyre tisztul,


erősödni fog, és egy “mindennél erősebb fegyveres” űzi ki a mi kérésünkre és beleegyezésünkre az ellenséget (Lk. 11:21–22). Ha természetünk nem is, de szívünk megtisztulhat és felvérteződhet, hogy ezután ne a természet diktálja lépéseinket. És az evangélium tulajdonképpen annak hirdetése, hogy belső emberünk – igazi önmagunk – mindig úrrá lehet természetünk felett. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a természetünk diadalmaskodjék rajtunk. Az Istentől hit által nyert belső erővel a Lélek bennünk lakozásával folyamatosan győzhetünk. És “aki győz, örökségül nyer mindent”(Jel. 21:7). És ebben a győzelemben nem csupán a küzdelem van jelen, hanem a boldogság is. A Krisztust követőélet minden fáradalma egyúttal öröm is. Értelmes célt követünk, nem kell tétlenül”, megadással élnünk (Mt. 20: 3, 6; Ap.csel. 17:21), hanem “nemes harcot harcolhatunk” (II. Tim. 4:7), mint “a Jézus Krisztus jó vitéze” (II. Tim. 2:3). De Isten eredetileg is fejlődésre és az ahhoz elengedhetetlen küzdésre teremtette az embert. Boldogságunk tehát a bűn világában is változatlanul ebben áll: a küzdelemben és fejlődésben. “Aki Krisztust választja vezetőjének, az biztonságban halad; még a legnagyobb bűnös sem kerülhet útvesztőbe. Egyetlen remegő, kétségbeesett tévelygő sem fogja nélkülözni az útjára vetett szent és tisztavilágosságot. Bár az út olyan keskeny és szent, hogy bűn nem fér el rajta, mégis mindenki számára van segítség s egyetlen kétségbeesett léleknek sem kell panaszkodnia: ’Az Úr nem gondoskodik rólam’. Lehet a felfelé vezető út rögös és meredek, jobbra-balra örvények tátonghatnak, útközben számos akadállyal kell megküzdenünk, s dolgoznunk kell akkor is, midőn már fáradtan vágyunk nyugalom után, vagy harcolnunk kell, midőn már erőnk elfogyott, és bíznunk kell, midőn reményünk szertefoszlott: akkor Krisztus vezérletével végre biztosan elérünk a béke várva-várt kikötőjébe. Ő előttünk haladt a sziklás úton és egyengette számunkra. Az életnek e meredek útján mindenütt fellelhetők az öröm forrásai, melyek a bölcsesség útján haladó fáradt vándorokat felüdítik. Ők még a szenvedések közepett is vidáman kitartanak, mert Krisztus – akit lelkük szeret – láthatatlanul mellettük halad. Minden egyes felfelé vezető lépésnél határozottabban érzi kezének érintését, minden egyes lépésnél újabb sugarakat vetít ösvényükre a Láthatatlan, s dicsénekük mind magasabbra szárnyal.” (E. G. White: Gondolatok a Hegyi beszédről, Bp. én. 144. l.). Másrészt azonban a hatodik boldog-mondás után mégis folytatás következik. Jézus újabb két kijelentést tett, melyekben rávilágított a megtisztuló ember másokért való kötelezettségeire. Nem önmagunkban és önmagunkért élünk. Feladataink vannak mások iránt. Hogy közöttük hol keressük a legfontosabbakat, melyek teljesítésével boldogságunk tovább gyarapodik: erről kell még szólnunk tanulmányunk befejezésében. “Boldogok a békesség-szerzők: mert ők Isten fiainak mondatnak” A hatodikat követően a hetedik és nyolcadik boldog-mondás is részletezés, magyarázat. Ha az első öt valóban igazi boldogságot eredményez, ezek szükségképpen kell hogy


következzenek belőlük. De Jézusnak külön is ki kellett emelnie őket, mert számolt az élet területén mindenütt érezhető gyengeségünkkel. Kik a – helyes fordítás szerint nem “békességre igyekezők”, mert ez még kevés volna, hanem – “békesség-szerzők”? Nyilvánvalóan nem a simulékony és minden véleményt egyeztető, közös nevezőre hozó emberi magatartást jelölte Jézus ezzel a kifejezéssel. Nem azokat nevezte boldogoknak, akik mindent elsimítani igyekeznek környezetükben. A Biblia szerint elsősorban Istennel szemben békétlen az újjá nem született ember. Az Ő létét vonja kétségbe, vagy ellene háborog és lázad, még ha létezését elismeri is. Míg a természet úr felettünk, “a test [mely természetünk láthatóhordozója s ezáltal bibliai jelképe is] gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedhetik, mert nem is teheti” (Róm. 8:7). Az emberi élet nagy-nagy békétlensége az Istennel szembeni. Az, hogy másokkal is feszült a viszonyunk, hogy másokkal is oly sokszor békétlenek vagyunk, csak az előbbi következménye. Jézus tehát azokat nevezi békesség-szerzők”-nek, akik példaadásukkal és az evangélium hirdetésével békességet teremtenek az emberszívekben Isten iránt. Hatalmas feladat ez, és valóban a tiszta szívűeknek fenntartott kiváltság. A Biblia szerint erre az emberi erőt meghaladó feladatra Isten fel tudja készíteni az embert. Az Úr ad képességet az előbbi boldog-mondásokban szereplő jellemtulajdonságokat elsajátító embereknek, hogy olyan meggyőző erővel szólhassanak, olyan szelídszeretettel kérleljenek, “mintha Isten kérne miáltalunk; Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel”(II. Kor. 5:20). Ehhez azonban a Krisztus-követők egészéletének “fénylő világossággá kell lennie” (Mt. 5:16). Az emberek “látva jó cselekedeteiket” s egész megváltozott életüket, térhetnek meg, a Szentlélek segítségével. A Lélek pedig ahhoz a Jézus Krisztushoz vezetheti el őket, akinek újjászületésüket ők is köszönhetik (Jn. 3:16). A hetedik boldog-mondás felveti az egyházhoz való tartozás kérdését. Jézus szerint az ő igazi egyházához tartozni kiváltság. Ahol Ő és a tiszta evangéliumáll a középpontban, ott élni és szolgálatot vállalni valódi boldogság és öröm. Krisztus közösségéhez tartozni, e közösség minden gyengesége, laodiceai állapota ellenére is felemelő megtiszteltetés. De ez csak az igazi gyülekezethez való tartozással van így, amellyel az “együttnyomorgás”(Zsid. 11:25) is nagyobb megelégedés, mint másutt a beleszületés vagy egyháztagság tudata. Nem lehet feladatunk itt részletezni, hogy a Biblia szerint mik az igazi gyülekezet ismertetőjegyei és melyik mai közösségre illenek ezek. A boldog-mondásokból mindenesetre nyilvánvaló, hogy Krisztus igazi gyülekezete békességet hirdet Istennel és megtanít erre az útra. S ezt csak olyan tanítással teheti, mely az evangéliumból származik, abból sem el nem vesz, sem hozzá nem tesz. Nem emberi hagyomány, tapasztalat, teológia nevében cselekszik, hanem “mintha Isten kérne általa”. Ezért nevezheti Isten igazi tagjait “az ő fiainak”. A fiúvá fogadás feltételezi a hiten alapuló, személyes megtérést, mely által az Atya fiává fogadhat. Isten arra mondja, hogy ő az én fiam, aki felismerve elveszettségét,hazatért az atyai házba; s a további


“megálláshoz” (I. Kor. 16:13) a Fiú szövetségesi erejét igényli újjászületés és keresztség által. Ilyenhatalmas ajándék tehát “Isten fiának mondatni”. “Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak” Jézus utolsó boldog-mondása szerint Ő olyan valódi boldogságot hozott a földre, melyet senki és semmi el nem vehet tőlünk. A vagyont, a tárgyakat, a hírnevet könnyen elrabolhatják, illetve megmásíthatják. Amire azonban az ember a belső megtisztulás által jutott el, az elvehetetlenül az övé. Nincs, aki elszakíthatná tőle. Ezt a diadalmas érzést – a szeretet életének örökkévalóságát – fejezi ki Luther az Erős vár a mi Istenünknek – a “Reformációhimnuszá”-nak – a végén:

Él, áll az ige igazul, Akárki vesse-hányja. Táborainkra száll az Úr Szent Lelke, adománya. Jóhír, nő, család, Jószág, test, világ Veszhet, vihetik Veszendő kincseik', – Miénk marad az ország.

(József Attila fordítása) De kérdéssel közelítsünk ehhez a boldogsághoz is. Miért kezd itt Jézus háborgatásról és üldözésről beszélni? Miért vannak ilyenek a “békességet szerző” emberek életében, és csakugyan megőrizhető-e a boldogság ezek közepett? A Biblia szerint világunkban erkölcsi harc folyik a jó és a gonosz erői között. Akik “Isten fiainak neveztetnek”, támadások pergőtüzébe kerülnek. Hogy ez a világ mennyire gonosz, hogy fejedelme ténylegesen Sátán, ahogy Jézus mondta (Jn. 12:31), egymagában bizonyítja az ártatlanok üldözése, az a sok igazságtalanság és lelketlenség, mely a bűnök előidézésében vétlenek életét keseríti. E világon sokan jobban gyűlölik a megjobbulni vágyót, mint a legközönségesebb bűnözőt. Isten fiainak ezen a világon éppúgy el kell készülniük rágalmakra, hazugságokra, mint ahogy Mesterüknek jutott ki ezekből küldetése során.


Akik kegyesen akarnak élni a Jézus Krisztusban, üldöztetni fognak” (II. Tim. 3:12). “Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé: de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” (Jn. 15:18–20) De mindeközben Krisztus követője nem törik meg, nem csügged el, nem veszíti el az Urában mindig rendelkezésére álló boldogságot. Pál apostol énekelt Silással, mikor a filippi börtönbe zárták őket (Ap. csel.16:25), és a korinthusiaknak is valóságos himnuszra fakad, amikor a keresztény gyötrelmeiről beszél. “Mind ez ideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is, tulajdonkezünkkel munkálkodván: ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük. Ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig.” (I. Kor. 4:11–13). És később, mikor újra visszatért erre a kérdésre, a közben tapasztalt nehézségek még hálásabb megfogalmazásra ihlették: “Senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy a szolgálatunk ne szidalmaztassék: hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái, sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban. Vereségben, tömlöcben, háborúságban, küszködésben, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, tudományban, hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben. Igazmondásban, Isten erejében, az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel. Dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által, mint hitetők, és igazak, mint ismeretlenek, és mégis ismeretesek: mint megholtak, és ím élők, mint ostorzottak, és meg nem ölöttek, mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók. A mi szánk megnyílt ti néktek, korintusiak, a mi szívünk kitárult.” (II. Kor. 6:3–11) A Krisztus nyújtotta boldogság mindent kibír. Soha nem kell hogy elvesszen vagy akár csak megfogyatkozzék földi életünkben. István is boldogan halt meg, nem reményvesztetten (Ap. csel. 7:55–60). Pál és Péter is örömmel adtaéletét (II. Tim. 4:6 sk., II. Pt. 1:14–15). János apostol Páthmosz-szigeti száműzetésében is megőrizte Urára tekintő figyelmét. És a próféták, akiket Jézus e boldog-mondás végén említ: “Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.” (Zsid. 11:36–38). Ha a legnagyobbak közül is meginogtak, mint Mózes, Illés és Keresztelő János: “erejük megújult” (Ésa. 40:31) és egyikőjük sem távozott az életből boldogtalanul. Az utolsó boldogságban Jézus vigasztalása is kifejeződik. Ő tudja, mit élnek át követői. “Ímé, elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé...” (Mt. 10:16). De hogy az


őbenne rejlő boldogságukat itt sem kell feladniok, azt apostolai bizonyságtevéséből pontosan ellenőrizhetjük (Jak. 1:1–25 és I. Pét. 4:1–14). Az igazi, valódi boldogság az, melyet e világon senki és semmi el nem vehet. Jézus boldog-mondásai végén idézhetjük azt, amit tanítványaihoz intézett búcsúbeszédeiben mondott, a velük való végleges találkozásig: “Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék” (Jn. 15:11). A földi boldogság csúcsa tehát: kikezdhetetlen jellemre szert tenni. Olyan jellemre – vagyis a jó cselekvésének szokássá érett gyakorlatára –, melyet sem élet, sem halál nem tud megsemmisíteni. Ilyen, minden külsőnyomorgatást kibíró belső béke és öröm Jézus tanítása szerint a boldogság. A legnagyobb ajándék, ami csak az életünkben osztályrészünk lehet. Mert a jellem tökéletességének mértéke szolgál alapul Istennek az ember jövendő feltámasztásához is, mellyel a boldogság az örök életben kiteljesedik. Így lesz a valódiból örök, miközben a hamis örökre megsemmisül. Ezért szól Jézus Krisztus az evangéliumokon kívül az ő végső “kijelentésében” (Jel. 1:1) is oly sokszor a boldogságról: “Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban; ezeken nincs hatalma a második halálnak.” “Boldogok, akik az Úrban halnak meg... mert megnyugosznak az ő fáradságukból és cselekedeteik követik őket” (Jel. 20:6, 14:13).

Összegezés Van a boldog-mondásokban még egy rejtett tartalmi szerkezet, melyet az eddigiekben nem érintettünk. Eleget gondolkozhattunk azon, miért áll minden kijelentés két részletből, miért következnek egymás után épp ebben a sorrendben a boldogságok, s miért fűzte Jézus az első hat után még az utolsó kettőt is. Végezetül azonban azt is említsük meg, hogy – jóllehet minden egyes boldogság: boldogság – csupán egészükben, mind a nyolc kijelentés beteljesülésében valósul meg az ember földi boldogsága, de akkor az elérhető legnagyobb mértékben. Gyakorlati tanulságokra átváltva ez annyit jelent, hogy nem szabad megállnunk egy-egy fokozat elérésénél. Az utolsót kivéve – ezt Isten engedi meg, illetve hozza el – mindegyikre törekednünk kell. Akik nem ezt teszik, könnyen megcsalhatják magukat. Sokan elismerni vélik lelki szegénységüket, de ha őszinte megbánásra nem törekszenek, büszkévé is válhatnak. Látunk és hallunk embereket, akik bánkódnak ugyan bűneik miatt, de ha konkrét esetekre kerül a sor, megértő szelídségre nem képesek. Ha a szelídség nem fejlődik tovább a hit általi megigazulás folyamatában, nem fejlik ki az irgalmas kezdeményezés sem. Jézus érzékeltette, hogy az egyik boldogságból szükségképp kell hogy kiformálódjék a következő másik. Akkor Jézus rövid kijelentés-sorozatának ezeket a rejtett s mégis világos összefüggéseit is “teljes elménkből” magunkévá tesszük. Befejezésül olyan gondolkodót hadd idézzünk, akinek szavai a krisztusi boldogságoknak nemcsak elvi, hanem gyakorlati megértéséről és megvalósításáról is


bizonyságot tesznek. A keresztény múlt egyik legszebbirodalmi öröksége Johannes Amos Comeniusnak, a Magyarországon is szolgálatot vállaló cseh pedagógusnak és bölcselőnek címében is sokat sejtető műve: A világ útvesztője és a szív paradicsoma. Ebből idézzük Az istenfélők szívében mindig boldogság honol című fejezetet: “Nem is csupán egyszerű béke honol bennük, hanem Isten szeretetének jelenlététől és érzéklésétől szüntelen ujjongás árasztja el szívüket. Mert hol az Isten, ott a mennyország, ahol a mennyország, ott az örök boldogság, s ahol az örök boldogság, ott az ember már nem kívánhat többet. A világminden boldogsága árnyék, nevetséges torzó ehhez a boldogsághoz képest: csak azt nem tudom, milyen szavakkal írjam le, hogyan ecseteljem. Látva láttam és megértettem, hogy Istent az ő mennyei kincseivel szívünkben hordozni nagyobb dicsőség, semhogy fogható volna hozzá a világ legnagyobb dicsősége, pompája, fénye; boldogsággal teljesebb, semhogy a világ belőle valamit elvehetne, vagy valamit hozzátehetne; nagyobb és magasztosabb, semhogy a világ megérthetné és felfoghatná. Mert hogyne volna boldog az olyan ember, aki érzi és tudja, hogy az Úr világossága fényeskedik benne, a Szentlélek által eljutott a tökéletes rendhez, megszabadult a világtól s annak rabságától, az Isten bőkezűen gondoskodik róla, és megoltalmazza ellenségtől, csapásoktól, végezetül pedig, minden oldalról békesség veszi körül. Ez az a boldogság, amelyet a világ nem ért; ez az édesség, melyet ha valaki megízlelt, mindent odadobva követnie kell; ez az az édesség, amelytől el nem csábíthat semmilyen más édesség, el nem fordíthat semmilyen keserűség, el nem hódíthat semmilyen kellemesség, el nem riaszthat semmilyen zordonság, maga a halál sem. És ekkor rájöttem, mi az, ami Isten szentjei közül sokakat idővel arra ösztönöz, hogy hevesen elhárítsák maguktól az emberek megbecsülését, rokonszenvét, eldobják vagyonukat, javaikat, s ha az övék volna, nemkülönben készek volnának elvetni maguktól ezt a világot. Szintúgy mások örömest kiszolgáltatnák testüket a fogságnak, ütlegelésnek, a halálnak, százszor is vállalnák a halált, ha a világ képes volna őket ismételten megölni, és még énekelnének a vízben vagy a tűzben, vagy a pallos alatt. Ó, Uram Jézus, mily édes vagy azoknak, akiknek szíve megízlelte a te édességedet. Áldott, aki fel tudja fogni ezt a boldogságot!” (Bp.,1990. 196–197. 1. – Mayer Judit fordítása)

Irodalom A bibliográfiára a főszövegben hivatkoztam. Itt néhány alapvető művet sorolnék fel, kommentár nélkül, az elérhetőség szempontja alapján: Augustinus, Aurelius: A boldog életről (De beata vita).386. – Magyarul: A. A.: Fiatalkori párbeszédek. Szent István Társulat, Bp., 1986. 102–129. Sarbak Gábor fordítása


Kálvin János: Négy igehirdetése a boldog-mondásokról. 1560-61. – Magyarul: K. J.: Kik a boldogok? Református Zsinati Iroda, Bp., 1982. Nagy Sándor Béla fordítása Ellen Gould White: Gondolatok a Hegyibeszédről. Magyarul: Bp., én. Ellen Gould White: A Világ Reménysége. Magyarul: Jézus élete címmel, Bp., 1989. Gyökössy Endre: A növekedés boldogsága – Elmélkedések Jézus boldog-mondásairól. Református Zsinati Iroda, Bp., 1990. Jelen tanulmányhoz az első indíttatást az 1989-es Bózsvai Biblia-tábor adta; ezúton is szeretném hálámat kifejezni Vankó Zsuzsának és Egervári Oszkárnak, a kik a Boldog-mondásokról emlékezetes magyarázatokat nyújtottak. A témáról több magyar városban tartott előadás után Szabadkán érkezett el a pillanat, hogy 1990. őszén e füzet tartalmát papírra vessem. A Boldog-mondások Jézus egyik legmélységesebb tanítása: remélhetőleg nem utoljára foglalkozhattam vele.

Hajdujárás-Nagykovácsi, 1990 szeptember-december

jÉzus boldog-mondÁsaijezus boldog-mondásai 4(4) véleményüket. például ha az élvezetek rabja...

Documents